Lelkes laikusok
M
indketten városi gyerekek voltak. A városban születtek, ott nevelkedtek és most is a városban dolgoznak. Anikó édesanyja aggódott is miattuk. – Nem mozogtok eleget szabad levegőn. Nem lesz ennek jó vége! Mintha csak a mama kívánsága teljesült volna. Szomorkás boldogsággal újságolta. – Örököltem egy kedves barátnőmtől annyi pénzt, hogy abból tudok venni nektek egy ingatlant. Sajnálom szegényt, hiányozni fog, de biztosan ő is örülne, hogy nektek szerzek örömet. Anikót és Lászlót a férjét az ingatlan nem nagyon érdekelte. Felelős beosztásban dolgoztak, többet nyolc óránál. Már annak is örültek, ha jutott egy kis hétvégi idejük egymásra és a gyerekre. A mamának ezt nem mondhatták meg. Hálásan megköszönték a nagy ajándékot, mert ami igaz, az igaz, a fizetésükből ők sohasem spórolhattak volna 162
annyit, hogy telket tudjanak vásárolni. Anikó ügyvéd kollégája vállalta a telek keresés és vásárlás intézését. Gyuri, az ügyvéd talált is egy megbízhatónak látszó telekügynököt. Megbeszélték, hogy hétvégén családosan elmennek és megnézik azt a bizonyos telket. László nem ért rá, így a mama, Anikó, a kisfia Gábor, az ügyvéd és az ügynök elmentek teleknézőbe. A telek körülbelül húsz kilométerre volt a várostól. Mintha erdőben jártak volna. A bokrok és a fák közül fácánok röppentek fel. Szegényeket megzavarták. Sehol egy út, sehol egy ember, akit megkérdezhettek volna – Hol járunk? Merre kell menni? De az ügynök kiismerte magát, mert váratlanul megállította a kocsit és kimutatott az ablakon. – Ez az a telek! Megfelel? A telekből nem sokat láttak, mert nem csak a bozótos takarta el a kilátást, hanem közben eleredt az eső is. Nem is akármilyen. Függönyként borult a tájra. A kocsi ablakán sem lehetett kilátni. Az egész teleknézés kellemetlen volt. 163
– Megfelel! – mondták. – Csak minél előbb legyünk túl rajta! – gondolták. Nem ér annyit az egész telek. Még megfázik a mama vagy a gyerek! A kocsiból ki se tudtak szállni, hogy körülnézzenek. Minek is. Úgy sem tudnak vele foglalkozni. A mamának a szavát sem lehetett hallani. Csak akkor szólalt meg, amikor az ügyvéd megkérdezte, kinek a nevére szóljon a tulajdoni lap. – Természetesen a lányom, Anikó nevére! – Határozott, rövid válasz volt. Anikó így telektulajdonos lett. Az ügynök elvállalta, hogy keres egy földmérőt, aki majd pontosan kiméri a telek területét, hogy mettől meddig tart. Gondoskodik kerítésről és kapuról is, van egy megbízható napszámosa, majd az végzi el a munkát. Ezek a munkák persze nem mennek gyorsan. Majd jelentkezik, ha készen lesznek, csak akkor kéri a munkadíjat is. Az ügynök végül jelentkezett. – Kész a munka! Jöhetnek átvenni és elszámolni! – hangzott a telefonban. A mama, Anikó és Gábor a kisfia mentek kerítésnézőbe. Most már ezt a 164
vadregényes bozótost a saját telküknek tekinthették. – Nagyon szép! – mondta a mama, de ebből kertet kell csinálnunk! – De mikor és ki? – gondolta Anikó. Mikor elegük lett a nézelődésből, bujócskázásból, hazafelé készülődtek. Nem látták a mamát. Hol lehet? Hová tűnhetett? – Mama, mama! Hol van? – kiabálták. A sűrű bozótosból érkezett a válasz. A mama belecsúszott egy olyan mély gödörbe, hogy onnan nem tudott segítség nélkül kimászni. Mikor már mindhárman együtt voltak, az ijedtségüket öröm, kis elfojtott mosolygás váltotta fel. – Szerencsés baleset, még össze is törhette volna magát! Szegény mama! Jobban kell rá vigyázni! – gondolta Anikó. Most viszont már világossá vált, hogy ezt a telket ők soha sem tudják lakhatóvá tenni. Abban azért reménykedtek, ha László nyugdíjba megy, majd akkor neki állhatnak kertté varázsolni ezt a vadregényes telket. 165
Éveken át csak kirándulni jártak a gyerekkel – néha László is velük tartott – a telekre és környékére. Örömmel látták, hogy egyre több kerítés nő ki a földből körülöttük. Megismerkedtek az új szomszédokkal. Kedves emberek! Néhol már kezdték a bozótost irtani. Anikó sem akart lemaradni. Hozzáértő embereket kell találnia, akik elvégzik ezt a nehéz munkát. Véletlenül talált is ilyeneket. A lakásuk előtti téren a városi közterület fenntartók dolgoztak. Megszólította az egyik munkást. – Ráérnek a hétvégén egy közeli kert rendbehozatalára? És egyáltalán vállalnak-e ilyen munkát? A válasz: – Igen, vállalunk! Majd viszem a fiúkat is, kocsit is mi viszünk. A megállapodás így létre is jött. Vasárnap reggel hét órára jöttek Anikóért a munkások. Csupa mosolygós, napégette arc. Anikó bepréselte magát a csapat közé és nagy nevetés közben elindultak. Az egyiküktől még egy kocka csokit is kapott. 166
A szomszédok ijedezve szaladtak Lászlóhoz. – Lacikám! Hogyan engedhette el Anikót ezzel a csapat cigánnyal? Csak valami baj ne legyen! László bízott a felesége ítélőképességében. – Remélem, rendes embereket választott.! De azért örült, mikor estefelé Anikó vidáman kecmergett ki a kocsiból és – Köszönöm fiúk! – búcsúzott. – Remélem, még találkozunk! Remek munkát végeztek! Nem gondoltam, hogy egy nap alatt ki tudják irtani azt a nagy bozótost! A fiúk kis büszkeséggel a hangjukban elköszöntek. – Ezt vállaltuk, hát megcsináltuk! Kezét csókoljuk! Aztán vigyázzon magára! Egy kicsit sem félt tőlünk? – viccelődtek. Anikó nem egészen értette a kérdést, de azért válaszolt: – Talán úgy nézek ki, mint aki olyan hamar megijed? Nevetés, integetés közben elváltak. Anikót nagy ovációval, kicsit talán csodálkozva is – köszöntötték a szomszédok. 167
– Bátor lány vagy! De máskor legyél óvatosabb! Tudod, azt tartják: Jobb félni, mint megijedni! Vigyázz magadra! Mintha csak a fiúkat hallanám – gondolta Anikó. A mamának már nem tudták megmutatni a bozótos kiirtását, mert eltávozott, mindörökre. Most már átlátható volt a telek. Még így parlagon is szép volt. Anikó termőföldet rendelt, volt az tíz-tizenöt teherautónyi is. Szükség volt rá, mert a gödröket fel kellett tölteni. Anikó és László – persze Gábor is – munka közben gyakran mondogatták: – A mama kedvéért! Hogy örülne, ha látná, milyen szépen alakul a kert! Anikónak volt titkos megtakarított pénze. A mama úgy tanította: – Legyen saját pénzed lányom, és csak Te tudj róla! Anikó megfogadta anyja tanácsát. Most úgy döntött, hogy ebből a pénzből megrendel egy paneles elemekből álló hétvégi házat. László nem ért rá, de nem is kérte, hogy segítsen. Legyen ez a ház meglepetés Lászlónak! A szervezési 168
munkákban segítségére volt a barátnője. Csak így sikerülhetett a meglepetés házikó felépítése. Lászlónak tátva maradt a szemeszája, mikor a házat meglátta. Nem volt se villany, se víz, se gáz, se út, de ház az volt. Ez mind Anikó szorgalmának az eredménye. Most már László is részt akart venni a további munkákból, mert az volt elég. Mondja meg neki Anikó, hogy mit csináljon és hogyan, azt ő megcsinálja. A kertet, a növényeket Anikó vállalta magára. A ház és a pince Lászlóra maradt. Anikó nem tudta megkülönböztetni a növényeket. Melyik hasznos, melyik
169
ártalmas gaz. A mama hozzáértése menynyire hiányzik! Anikó ápolt egy gyönyörű, lassan bokorrá nőtt virágzó növényt. Erről kiderült, hogy parlagfű. Ártalmas, ki kell irtani. Sajnálta szegényt, mert olyan szép volt. Gyorsan növénymutatót és kiskert tulajdonosoknak szerkesztett szakkönyveket vásárolt. Tanulnia kell. A kert egy részéből veteményest akart kialakítani. Majd ő megtermeli, ami a konyhához kell. László a ház berendezésén munkálkodott. Legyen minden szép és kényelmes. – Itt töltjük a nyarat! – határozta el. Petróleumlámpákat vásárolt, mert villany nem volt. A vizet a közeli kútból hordták talicskával. Út nem volt, ez emberes feladat volt. Vidáman csinálták. Jó volt együtt dolgozni. A pincében lépcsőre volt szükség. László ezt nem vállalta. Nem ért hozzá. Ehhez szakember kell. Találtak is egy kiváló asztalos mestert, aki egy erős és szép lépcsőt csinált. László vállalta a lépcsőlapok festését 170
és lakkozását. Nem kell ezért fizetni senkinek, én is meg tudom csinálni - mondta. Anikó örült férje lelkesedésének. – Ez a lépcsőfok festés-lakkozás nem is olyan nagy dolog, nem nehéz munka, nem kell Lászlóért aggódnom – gondolta Anikó. Reggel László fogta a festéshez és lakkozáshoz szükséges anyagokat, eszközöket és ment a pincéhez dolgozni. Előtte még felhajtott egy „arató” kupicát. Anikó így látta a nagyapjánál. Ez az „arató” náluk is hagyománnyá vált. Anikó még utána szólt: – Aztán vigyázz magadra! A kis táskarádióban elhangzott a déli harangszó. Anikó elkészült a délelőtti teendőivel. Az ebéd is elkészült. Már tálaláshoz készülődött. Akkor vette csak észre, hogy László nincs sehol. – Hol lehet? Szalad a pincéhez, lenéz. Ott látja Lászlót a pince közepén, egy kis sámlin üldögél. Előtte egy befőttes üveg, tele valamilyen kicsit sárga folyadékkal. – László, gyere már ebédelni! Látom, 171
elkészültél a lépcsővel is. Most már igazán feljöhetnél! – De nem tudok! – válaszolta László. – Felülről kezdtem el a lépcső festését, lakkozását. Csak akkor jöttem rá a tévedésemre, mikor fel akartam menni. Alulról kellett volna a munkát elkezdeni. Most meg kell várnom, amíg a lakk is megszárad. Csak akkor tudok felmenni. Közben rám jött a pisilés is. Még jó, hogy találtam egy uborkás üveget. Látod, itt a lábam között! Ebbe végeztem el a dolgomat. – Buzgó laikusok, van még mit tanulnunk! Mama, most ahol vagy, biztosan jót nevetsz rajtunk! – gondolta Anikó magában. Legszívesebben hangosan nevetett volna, de nem akarta Lászlót megbántani. A lépcsőfestésnek valahogyan híre ment, mert a barátaik ugratták Lászlót: – Tudod most már, hogy hol kell kezdeni a lépcső festését-lakkozását?! – Tudom, nálatok is vállalom, persze, csak ha jól megfizettek.
172
