Megemlékezésül Szüleim, az érsekújvári BADIN GYŐZŐ és pozsonyi neje, KNECHTSBERGER RÓZA tiszteletére

Badin Károly, Egy érsekújvári család története a XX. század hányattatásaiban / Z histórie novozámockej r Napísal Oto Psenak 24.11.2012 08:26 - Posledná úprava 25.11.2012 09:42

Megemlékezésül Szüleim, az érsekújvári BADIN GYŐZŐ és pozsonyi neje, KNECHTSBERGER RÓZA tiszteletére.

A családi ősök krónikája

Családunk ősei apai ágon FRANCIAORSZÁGBÓL, Anyai ágon pedig ALSÓ-SZILÉZIÁBÓL származtak.

Ősapánk a franciaországi LYON térségéből, a Rhône folyó völgyéből érkezett tájainkra a francia hugenották üldözése korában, a XVIII. század első felében.

Az Ő neve ROCHES BADIN, vagyis BADIN Rókus volt, és ez a családnév francia szülőföldjén a mai napig honos, vidám - víg a jelentése magyarul.

Az üldözés elöl menekülő francia ősapánk mint ifjú fazekaslegény vándorútra kelt, hogy Európa nyugodtabb tájain biztosabb jövőt teremtsen utódainak.

Vándorútjának célja az osztrák—magyar régió volt. Ebben az országban - Mária Terézia és II. József uralkodásának felvilágosodott korszakában - a vallásszabadság sokkal nagyobb volt, mint francia őshazájában, ami mágnesként vonzotta. Ezen kívül ez az ország a 150 évig tartó török uralom és pusztítás után befogadta az üldözött francia ajkú hugenotta és a német anyanyelvű habán menekülteket, akik az itteni fazekasmesterséget művészi szintre emelték.

Ősapánk hosszú vándorlása során a dél-morvaországi Deutsch-Kaunitz-ig (mai neve Dolní Kounice) jutott el, ahol ideiglenesen letelepedett és szaktudását gyarapította. Itt érte Őt a korai halál, és az ottani öreg temetőben alussza örök álmát.

1 / 21


JÁNOS nevű fia folytatta apja vándorútját és mesterségét. Vándorútján ÉRSEKÚJVÁR-ig jutott el, ahol végleg letelepedett, és családot alapított.

Miután új hazájában meghonosodott, Badin János fazekasműhelyt nyitott az érsekújvári kispiac (belvárosi) közelében az akkori Corvin utcában (mai neve Kukučínova ul.). Itt is halt meg , és az érsekújvári öreg „Babka" temetőben lett eltemetve, ahová aztán a későbbi utódait is temették. Emléküket az öreg sírkertben márványtábla őrizte egészen a XX. század 60-as évéig, amikor a régi temetőt fölszámolták, és helyén egy új városi lakótelepet építettek.

JÁNOS utódai még két generáción át művelték őseik fazekasmesterségét, mindaddig, amíg a XIX. század második felében megkezdődött iparosítás és a gyárilag készült zománcozott edények ki nem szorították az ősrégi fazekasmesterséget a piacról.

Későbbi utódaik ezután áttértek a cipészmesterségre. De ez az iparoság sem tudott biztos jövőt teremteni az őket követő nemzedéknek, mert a XX. század 20-as éveiben megjelent, futószalagon gyártott „Baťa" cipők folyamatosan elsorvasztották a családi cipészműhelyek túlnyomó többségét...

A család utolsó cipészmestere oly előrelátó volt, hogy 12 gyermekéből a legidősebb fiát GYŐZŐT (boldogult Édesapámat) a XX. század elején az érsekújvári algimnáziumba íratta és kereskedőnek taníttatta ki!

Az anyai ágú evangélikus őseimet az ellenreformáció fokozódó nyomása késztette őshazájuk elhagyására. Az anyai ősök a dél-sziléziai Gräfenberg környékéről származtak (mai neve Jeseníky Észak-Morvaországban), és csoportosan telepedtek át a XVIII. század elején Pozsonyba, mert ez a város a felvilágosodott uralkodók korszakában többvallású és többnyelvű toleranciát biztosított a számukra.

Ezek az új telepesek szőlőművelésre alkalmas területeket kaptak haszonbérbe a várostól a közeli Kiskárpátok déli lankáin, mely parcellákra, több évi megmunkálás után, tulajdonjogot is szereztek.

2 / 21


Így lettek gräfenbergi anyai őseim német ajkú pozsonyi szőlőművesek, akik a volt pozsonyi Vallon utcában laktak, és elhunyt családtagjaikat a kecskekapui evangélikus temetőben helyezték örök nyugalomra.

A XX.század elején anyai őseim, a gyarapodó KNECHTSBERGER család átköltözött a Vallon utcai ősi portáról az egykori Jókai utcai (később Veterná ul.) Stelzer házba a régi Kis Pipa csapszék közelében, mely épületek sajnos ma már nem léteznek. Ez az új lakhelyük tágasabb borospincékkel is rendelkezett a házban lakó több szőlőműves család számára. Sajnos, már ez is a múlté!... Ebben a házban született boldogult Édesanyám is, aki iskolai tanulmányainak bevégzése után (csak mint érdekességet említem, anyai német nagyszüleim őt magyar nyelvű iskolába íratták, hogy ezt a nyelvet is megtanulja!), a család Száraz vám-i üzletében dolgozott a volt Lerchner vendéglő mellett, ahol ma a Fórum szálló áll.

Innen ment Édesanyám 1929-ben férjhez az érsekújvári születésű Édesapámhoz, és így az ősrégi francia eredetű Badin családfa egy új, magyar-német ágazattal gyarapodott, melynek sarjai ma Érsekújvárott, Pozsonyban és Rozsnyón terebélyesítik nagy családunkat. Ennyit tehát családunk őseiről.

ÉRSEKÚJVÁRI CSALÁDUNK SORSA

Érsekújvári Édesapám annak dacára, hogy 12 gyermekes szegény cipészcsaládból származott és négy keserves évet szolgált az I. világháborúban az olaszországi fronton, a háborút követő nehéz korszakban a 20-as évek elején mint kitanult kereskedő saját erejéből létesített szülővárosában egy sikeresen működő fűszer- és csemegekereskedést 2 fióküzlettel, melyben 2 testvére is munkához jutott.

Mindamellett igen nagy becsben tartotta a pedagógusokat (a 12 gyerekből csak ő rendelkezett középiskolai végzettséggel), mert ezek az emberek silányul fizetett munkájukat hivatástudatból

3 / 21


végezték embertársaik javára!

Viszont mélyen megvetett minden egyenruhát viselő egyént, mert azt vallotta, hogy ezek az emberek csak azért hordják az „uniformist", mert semmi másra nem alkalmas léhűtő semmirekellők!

Pedig az akkori világ nézeteit és a nálunk uralkodó közvéleményt azidőtájt még igen erősen befolyásolta a régi magyar hűbéri viszonyok csökevényeit tükröző vaskalapos felfogás a társadalom ranglétrájáról, melyen a fakuló fényű földbirtokosokon kívül csak a tisztviselő hivatalnokok, aktív katonatisztek és helyenként a papok voltak a becsben tartott urak. (A mi mezőgazdasági szülővárosunkban komolyabb gyárosok nem léteztek.) A társadalom többi rétegei, az iparosok, a kereskedők, de főleg a lakosság zömét kitevő parasztság, csak másodrendűnek számítottak. Édesapám életpárját nem a szülővárosában szemelte ki, hanem Pozsonyban kereste szerencséjét. Ott választotta ki magának egy ottani német szőlőműves lányát — Édesanyámat, aki a pozsonyi család Száraz vám-i üzletében dolgozott, és így szakmabeli tapasztalatait is kamatoztatni lehetett Édesapám érsekújvári üzletében.

Szüleim mindketten lelkes eszperantisták voltak. Édesapám nyelvtanfolyamokat vezetett, és levelezett a fél világgal, ami akkoriban nem mindennapos jelenség volt. Édesanyámmal is egy Pozsony—Dévény-i hajókiránduláson ismerkedett meg, melyet a pozsonyi eszperantista egylet szervezett, és ebből az ismeretségből hamarosan házasság lett...

Sajnos, hiába származott pozsonyi Édesanyám becsületes jó családból, a magyar, de nagy mértékben konzervatív felfogású újvári katolikus rokonság számára ez az új német és hozzá evangélikus pozsonyi menyecske csak nehezen volt elfogadható. Így hát csak ímmel-ámmal fogadták őt maguk közé ... Viszont Édesanyám evangélikus német ősei még az ellenreformáció legnehezebb éveiben is szilárdan kitartottak vallásuk mellett, és inkább szülőföldjük elhagyását vállalták, mint hogy felekezetüktől megváljanak. Ezért Édesanyám Érsekújvárba költözése után is kitartott az ősei vallása mellett, de minket, a gyermekeit, Édesapámmal együtt magyar szellemben nevelt. Így aztán mi majdnem teljes egészében katolikus szülővárosunkban „csodabogár" evangélikus magyar gyerekek lettünk.

De ennek dacára ünnepnapokon Édesanyánk fácántollas tiroli kalapokat és tiroli nadrágokat parancsolt ránk, melyekben úgy éreztük magunkat, mint a kanári madarak a verebek között... így már gyermekkoromban ráeszméltem arra, hogy nemcsak a felnőttek, hanem a gyermekek is kizárják közösségükből, vagy legalábbis mellőzik azt, aki elüt a nyájtól!...

4 / 21


A gimnáziumi cserkészmozgalom, melynek később bátyámmal együtt lelkes tagjaivá váltunk, ezeket a különbségeket feloszlatta, mert ott mindannyian egyformává lettünk. A gyermekkori cserkésztáborok felejthetetlenül szép emlékeit nem mételyezte meg semmiféle politikai, felekezeti, nemzetiségi, társadalmi vagy más különbség, és ezeket a szép napokat máig is emlegetem... Amikor 50 év eltelte után meglátogattam Kovácspatakon a régi gyermekkori cserkésztáborunk helyét, könnybe lábadt szemmel eszméltem rá, hogy azóta mennyire megváltozott körülöttünk a világ, és mennyire igaz a régi latin közmondás:

„Tempora mutantur et nos mutamur in illis!"...

„Az idők változásával velük együtt változunk mi is!..."

De térjünk vissza abba a korba, melyről történetem szól.

Édesapám a gyarapodó családja számára érsekújvári szülővárosában a harmincas évek közepetájt egy szép emeletes családi házat épített fel üzlettel, raktárhelyiségekkel és a ház mögötti virágos-, veteményes- és gyümölcsöskerttel ellátva.

A házépítés, úgy mint most, akkoriban sem ment könnyen, és a ház felépítéséhez Édesapámnak egy csomó bankkölcsönt kellett felvennie a központi prágai iparosbanktól (ŽIVNOBANKA).

A házkölcsön nagy része még nem volt teljesen törlesztve, amikor a „Csonka Magyarország nem ország Egész Magyarország mennyország!" elvei alapján az 1938-as „Bécsi döntés" keretében a Felvidék magyarlakta területeit és Kárpátalját Erdély kisebbik felével Magyarországhoz csatolták vissza.

Amikor a németek felé „kacsingató" horvátok a háború elején egy önálló Horvátországot hoztak létre a Hitler-barát Tiso Szlovák Állama mintájára, a magyarok visszafoglalták a szerbektől

5 / 21


Bácskát és Bánátot. Ekkor a Kárpátmedence magyarlakta területeinek a zöme magyar fennhatóság alá került, de sajnos számunkra csak a háború végéig, mert sok örömünket aztán igen sok gyász követte...

A prágai Cseh-morva protektorátus, úgy mint Horthy Magyarországa is, Németország szövetségesei voltak. Ezért az államközi szerződések alapján mindkét ország kölcsönösen elismerte és vállalta a visszamaradt bankkövetelések kölcsönös törlesztését. Így azután Édesapám a hátralevő bankkölcsön részletfizetéseit egy megnevezett budapesti banknak folyósította cseh koronáról magyar pengőre átszámítva. A budapesti magyar és a prágai cseh bank ezt márkában számolták el egymás között egy berlini bank közvetítésével. (Ez persze csak addig működött, míg az oroszok nem vették ostrom alá Budapestet (amihez még később visszatérek...)

A felépült új családi házban Édesapám 1937-ben egy fűszer- és csemegeüzletet nyitott a város új negyedében, melynek vevőközönsége a nyugdíjasokon kívül főleg az akkori hatalmon levő cseh tisztviselőkből került ki.

Ezeket a cseh tisztviselőket az első világháború után toborozták Csehországból szülővárosomba, mivelhogy annak idején erre megfelelő szlovák nemzetiségű értelmiség még nem létezett. (az akkori szlovák középiskolákban is csehek voltak a tanárok...)

Ezeknek a „honfoglaló" cseh tisztviselőknek a csehszlovák állam egy csinos, kiskertes családi házakból álló lakótelepet (kolóniát) létesített a vasútállomás mögötti parlagon heverő réteken a város peremén.

De ehhez fanyarul még hozzá kell tennem, hogy amikor 1938 végén ezekből a csinos házakból a cseh kolonistákat visszatoloncolták Csehországba, ezek a póruljárt szerencsétlenek még nem tudták, hogy tulajdonképpen milyen szerencséjük van, mert az új állomás mögötti lakótelepet az amerikai bombázók 1944 októberében a földig rombolták, és az akkori lakók közül ezt csak kevesen élték túl, mert ott kő kövön nem maradt!...

Visszatérve a háború elejére, miután kivonult a városból a cseh katonaság modern tankjaikkal és páncélozott ütegeivel, kisváratva megérkezett városunkba fehér lován a várva-várt új magyar kormányzó a huszársereg élén „gulyáságyús" lovasszekeres gyalogsággal követve.

6 / 21


A város főterére kivonult tömeg éljenzése határtalan volt, mindenki ujjongott, és mi gyerekek annak örültünk a legjobban, hogy az iskolákban újra felcsendülhetett a magyar szó!... Bátyám, aki 3 évvel volt idősebb tőlem, még szlovák anyanyelvű elemibe kezdett járni, de én 1939-ben már magyar iskolába iratkozhattam be.

Az új magyar hatóságok szülővárosomat - Érsekújvárt egy újonnan létrehozott felvidéki vármegye: Nyitra-Pozsony Közellátásilag Egyelőre Egyesített Vármegye székhelyéül nyilvánították.

Az üzleti vevőközönségünk a magyarok bejövetele után teljesen kicserélődött. A vevők zömét ezentúl az anyaországból odatelepedett új magyar tisztviselők alkották a helybeli nyugdíjasokkal együtt, akik bizony csak a legszükségesebb élelmiszercikkeket vásárolták (vajmi kevés haszonnal az üzlet számára). Miután sok helybeli család fiait behívtak katonának a magyar hadseregbe a vajdasági és erdélyi hadműveletek színterére, és a háború igen sok pénzt emésztett fel az államkasszából, a szegénység kezdte nyomasztani a lakosság hangulatát és elégedetlenség ütötte fel a fejét. A város „prolinegyedében" megjelentek a palánkokon a mésszel festett feliratok: „MINDEN DRÁGA, VISSZA PRÁGA!"

De a „kakastollas" csendőrök a feliratok alkotóit rövidesen lefülelték, lelakatolták és „Benes kommunistáiként" megbélyegezték. A megújult vevőközönségünk túlnyomó részének, az anyaországból odatelepedett fixfizetésű tisztviselőknek is igen sajnálatra méltó lett a sorsa. A háború után, úgy mint a németajkú lakosságot, őket is a Benes „dekrétumok" koholt vádjai alapján mint „kollektívan" felelősöket a háborúért 50 kg-os poggyásszal toloncolták ki a háború után az újból „feltámasztott" Csehszlovákiából...

Visszakanyarodva a háború elejére, üzletünk nem hozott annyi hasznot, amennyiből Édesapám ki tudta volna fizetni a visszamaradt házadósságot. De a háború közepetájt a helyzet alapvetően megváltozott. Édesapám állandó jelleggel megszerezte a budapesti ZWACK és HOBÉ likőrgyár és a kecskeméti szeszgyár felvidéki és dunántúli képviseletét. Később a győri KÖSTLIN kekszgyár, a répcelaki STAUFFER sajtgyár, de főleg a szegedi PICK szalámigyár üzleti képviseletét az egész akkori Nyugat-Magyarország számára, a baranyai „háromszöggel", Muraközzel és Felvidékkel együtt!

7 / 21


Ekkor már keresetéből vissza tudta fizetni az összes bankkölcsönt a házra és a fixfizetésű tisztviselőket „zsebre tudta vágni!"

De ez a „pünkösdi királyság" sajnos csak egy igen rövid ideig tartott. És ez is főleg annak volt köszönhető, hogy Magyarország az akkori „tengelyhatalmak" oszlopos tagjaként a végzetes Don-kanyari vereség után kénytelen volt némi módosításokkal elfogadni a német „zsidótörvényeket"... Ezután a kereskedelmi képviselők üzletágát addig túlnyomó részben uraló zsidó ügynökök kénytelenek voltak letűnni a porondról és zöld utat adni a keresztény képviselőknek... Ekkor persze még nem is sejtettük, milyen kegyetlen, becstelen és embertelen lesz ennek az ára a zsidó lakosság számára a német koncentrációs táborok gázkamráiban, és a „kiiktatott" zsidó ügynökök közül csak a legszerencsésebbek élik majd túl munkaszázadokban a véres háborút!... Az ő sorsuk volt a háborúban a legkegyetlenebb (de ma sem cserélnék velük ősi-új izraeli hazájukban...) A „holocaust" árnyéka örökre szégyenfoltja marad a német történelemnek...

A zsidók elleni hajtóvadászat 1944 őszétől 1945 tavaszáig tetőzött a nyilasok hatalomátvétele után. A nyilasok mindenütt szimatoltak, és ekkor egy túlbuzgó nyilas ellenőr az üzleti iratainkat böngészve „gyanúsnak" tekintette, hogy Édesanyám nem újvári származású, nem katolikus, hanem protestáns és gyanúsan „zsidó hangzású" a német leánykori neve: KNECHTSBERGER (ami magyarul SZOLGAHEGYI-t jelent). Ti. akkoriban több zsidó is megkereszteltette magát, hogy megmeneküljön az elhurcoltatás elől (de ez csak egypárnak sikerült...)

Édesanyám, látván a veszedelmet, rögtön értesítette a pozsonyi nagymamát, aki közjegyzővel hitelesített német okiratot küldött, hogy pozsonyi német őseinknek kutyabőrön írott „nemesi levele" van, ami bizonyítja ún. „árja" származásunkat! Ez meggyőzte a nyilasokat is, ami akkor nagyon fontos volt, mert bátyám már közeledett 15. életkorához és a szalmakazlakban bujkált, nehogy elvigyék őt is a fiatal leventékkel együtt a nyugati frontra... Ezután a háború fergeteges szélvihara minket is elért szülővárosomban. Először az angol-amerikai négymotoros „LIBERATOR" repülőgépek szőnyegbombázással kétszer is rombadöntötték Újvár városát. Először 1944. okt. 7-én, másodszor az oroszok tavaszi offenzívája előtt 1945. márc. 14-én. Hogy miért éppen Érsekújvár volt a felvidéki városok közül a legsúlyosabb bombatámadások célpontja, ez főleg annak volt „köszönhető", hogy városunk kulcsszerepet játszott a német hadsereg utánpótlásában a háború utolsó hónapjaiban. Itt ágaztak szét a vasútvonalak az akkori frontvonalak felé: Berlin-Prága és Pozsonyból jövet Léván keresztül Zólyomba, Párkányon keresztül Budapestre, Komáromon keresztül Győrbe, valamint Nyitrán és Tapolcsányon keresztül Zsolnára.

Sajnos szülővárosom stratégiailag fontos vasúti gócpont szerepét a polgári lakosság sínylette

8 / 21


meg a legkegyetlenebbül. Városunk akkori 20 ezer lakójából a bombázások következtében csaknem kétezer polgár vesztette életét és több száz katona volt a halottak száma... A bombázások után sok-sok hónapon át romokban hevert a város, és ily nagy veszteségek egy várost sem értek a Felvidéken, Pozsonyt is beleszámítva!

Mi még aránylag „szerencsésen" úsztuk meg a bombázásokat, mert új családi házunk csak körül volt szórva bombatölcsérekkel és a légnyomás „csak" a tetőt szakította le, kitörte az ajtókat és az ablakokat, és beverte az üzlet kirakatait. Az ajtókat ezután be kellett deszkáznunk és az ablakokon még igen sokáig a háború után is üveg helyett csak „papundekli" volt, mert ablaküveget csak a feketepiacon lehetett kapni méregdrága árért...

De egyik nagybácsimnak, aki éppen akkor fejezte be vadonatúj emeletes házának a felépítését az ősi családi telken a belvárosi kispiac közelében, új háza telitalálatot kapott és romhalmazzá vált, éppúgy mint Édesapám két fiútestvérének az üzletei.

A télidő beálltakor 1944 december elején már annyira közel húzódott tőlünk a frontvonal (40-50 km-re), hogy az esti csendben már hallani lehetett az ágyútűz tompa morajlását. Először nem tudtuk, mi ennek a távoli morajlásnak az oka, de Édesapánk, aki végigharcolta az első világháborút az olasz fronton, rögtön tudta, hogy ez bizony az ágyútűz zaja és hírmondója a közeledő vég kezdetének...

Nemsokára aztán az oroszok elfoglalták Pestet és körülzárták Budát. December közepetájt elindították a támadást észak felé Vác-Párkány irányában és nyugatra Esztergom-Tatabánya felé. December 24-én elfoglalták Esztergomot. De mivelhogy a visszavonuló német csapatok felrobbantották az Esztergomot Párkánnyal összekötő Mária-Valéria Duna-hidat, az orosz támadás északnyugati irányban a Gerecse hegység lábainál megtorpant... Ekkor az orosz hidászok a köd és éj leple alatt egy rögtönzött pontonhidat vertek a Dunán az Esztergom fölötti Tát község és a túloldali Ebed község között, melyen 1945. jan. 6-án az éjszakai órákban 2 szovjet páncélos ezred „desszant" gyalogsággal együtt átkelt a Dunán, és reggelre már elérték a Nyitra folyó vonalát Érsekújvár peremén.

Aznap hatalmas ágyútűzre és fegyverropogásra ébredtünk, és elképedve vettük tudomásul, hogy az oroszok már a várost átszelő Nyitra folyónál vannak, de a csupán 2 századból álló német helyőrség páncélöklökkel (Panzerfaust) egyelőre visszatartották őket az előrenyomulásban...

9 / 21


Késő délután megérkeztek Pozsony és Nyitra felől a felmentő német alakulatok fehérre meszelt tankjaikkal és fehér viaszzubbonyos katonáikkal, akik jóformán még gyerekek voltak, 16-18 évesek lehettek... Utána megkezdődött a német ellentámadás Udvard és Bajcs községek irányában.

A németek visszaszorították a megmaradt szovjet páncélosokat és gyalogságot Köbölkút és Muzsla községek közé, és beszorították őket az ottani ingoványos lápokra, melyek vize ugyan be volt fagyva és havazva, de az orosz tankok súlyát nem bírta ki, és így ezek az ingoványban elsüllyedtek legénységükkel együtt. Csak egypár hírmondó orosz katona evickélt ki ebből az ingoványos csapdából, akik Kőhídgyarmat község határában átvergődtek a német vonalakon keresztül a Garam túlsó oldalán állomásozó szovjet csapatokhoz... Amikor az oroszok kudarcba fulladt érsekújvári támadása után kimentem az Újvár-Bajcsi csatatér színhelyére, megdöbbenten számoltam a sok-sok tucatnyi kilőtt orosz páncélost a kukoricaföldeken. A legtöbb közülük T-34-es volt (de bőven akadt SHERMAN tank is az amerikai hadisegélyből). A földeken még lábon álltak a kukoricakórók, melyeket a tördelés után nem volt szabad a parasztoknak betakarítani, hogy álcázásként szolgálhassanak a védőknek. Körös-körül szanaszét hevertek az elesett orosz katonák (többnyire mind öreg emberek voltak) „pufajkás" zubbonyban (kezükből kiesett tányértárcsás géppisztolyaikkal) és fakanállal a csizmaszárukban. Ez volt az összes felszerelésük...

Az orosz holttesteket a kivezényelt parasztok gyűjtötték össze és szekereken szállították egy tömegsírba. A kilőtt tankok legénysége teljesen szénné égett... Ezt a szomorú látványt életem végéig sem felejtem el soha! Még sok-sok évvel a háború után az akkori szovjet NKVD megbízásából az itteni titkosrendőrök Köbölkúton próbálták kideríteni a falubeliektől, hogy akkoriban ki mutatta meg a német páncélosoknak a biztos utakat, hogy ne a német tankok merüljenek el, hanem a szovjet páncélosokat tudják bemanőverezni az ingoványos láp vesztőhelyére!

Ezt követően 1945 március végén, miután az amerikaiak bombatámadásaikkal megbénították a német utánpótlást és a német harckocsik üzemanyag-ellátása a nullára csökkent, az oroszok megindították végső nagy offenzívájukat; délen Győr-Sopron felé és északon Léva-Érsekújvár-Pozsony irányában. A „felszabadító" szovjet csapatok márc. 29-én elérték városunkat, és a Duna mentén Győrön keresztül Bécs felé nyomultak előre. Apr. 4-én elérték a magyar országhatárt Sopronnál, és ezután a német haderő visszavonult Pozsonyból is, nehogy bekerítsék őket. De már ez sem segített rajtuk, mert nyugaton az amerikaiak átkeltek a Rajnán és Dél-Németország felé nyomultak rohamosan előre, északon pedig a szovjet csapatok körülzárták Berlint, és ekkor már sorsuk meg volt pecsételve...

10 / 21


Pár napra az oroszok bejövetele után városunkban megjelentek a könnyű prédára vadászó frissensült ún. szlovák partizánok, akik cirilbetűs partizánigazolványaikat bármelyik orosz „komangyír"-tól megkaphatták egy üveg „lavórovicá"-ért, elég volt, hogy az oroszokkal szlovákul tudtak szót érteni...

Ezek az új „honfoglalók" aztán „felszabadítottak", jobban mondva kifosztottak megmaradt vagyonunkból, és Édesapámat több mint 1/2 évre koholt vád alapján munkatáborba zárták. Édesapám szerintük „kollaborált" a nácikkal avval, hogy a frontra vonuló német alakulatok katonáinak szállást nyújtott házában! Hiába védekezett avval, hogy ez hatóságilag elrendelt parancs volt a város összes lakójának, akiknek a háza még lakható állapotban maradt a bombázások után... Dehát ez csak kitalált ürügy volt, mert ezek az odasereglett „partizán aranyásók" csak házunkat szerették volna ingyen megkaparintani! A háború után a Benes-dekrétumok koholt vádjai alapján magyar és német származású „kollektív háborús felelősségünk" miatt teljes jogfosztottságban éltünk. Az új állampolgárságot nem kaptuk meg, nem beszélvén az ún. megbízhatósági okiratról („spoľahlivost'), ami az akkori átvilágítási (lusztrációs) elismervény volt hivatali munkavállaláshoz és iparengedély kiadásához.

De ehhez hadd fűzzem hozzá, hogy ezt a megbízhatósági elismervényt 100.000 Kčs csúszópénzért (akkori több mint egy évi átlagbérért) az illetékes járási tisztviselőknél suba alatt meg lehetett szerezni... Nem csoda hát, hogy ezek a hírhedt tisztviselők pár év után dagadó erszénnyel dobverés nélkül továbbálltak a városból és máshol kamatoztatták összeharácsolt vagyonukat... Minden keserűségünk és meghurcoltatásunk dacára, megtudván, mi történt a magyarokkal a Kárpát-medence többi Magyarországhoz visszacsatolt területén, azt mondhatjuk, hogy a frontot követő „partizánvilágot" mégis mi, felvidéki magyarok úsztuk meg a legszerencsésebben!

Ezt részben annak köszönhetjük, hogy nálunk ez a „rabló korszak" csak a háború legvégén, a német haderő végső összeomlása előtt, a küszöbön álló béke idejében kezdődött. Kárpátalján pedig az orosz partizánok már 1944 őszétől a háború végéig a magyar lakosok ezreit hurcolták „málenkij robot"-ra a hírhedt gulágokba, ahonnan a szerencsétlenek legtöbbje sohasem tért vissza!... Még rosszabb volt a sorsa a vajdasági magyaroknak, akik tízezreit mészárolták le a szerb partizánok csak azért, mert magyar falvakban születtek, rögtön azután, amikor a német hadsereg kénytelen volt 1944 nyár végén a Délvidékről visszavonulni, miután a románok orvul a hátuk mögé eresztették az oroszokat a délkeleti Kárpátok hágóin keresztül... A románok persze átpártoltak az oroszok oldalára avval az ígérettel, hogyha már nem is Bukovinát és Besszarábiát, de Erdélyt és Dobrudzsát a háború után Romániának ítélik vissza...

11 / 21


Volt tehát kitől példát venniük a mai szerb „félkatonai" alakulatoknak, amikor 50 évvel a vajdasági vérengzések után tömegszámban gyilkolták a horvátokat, bosnyákokat és a rigómezői albánokat Koszovóban, és a lakosság százezreit kényszerítették szülőföldjük elhagyására a „nagy Szerbia" fenntartása érdekében!...

De hát térjünk vissza a mi közelebbi szülőtájainkra a németek fegyverletétele után. A háborút követő nehéz hónapokban újvári családunk minden bevételi forrás nélkül maradt. Ezért úgy tengettük napjainkat, ahogy tudtuk. Imitt-amott valami értéktárgyat élelmiszerre cseréltünk, a kertben is termett egy kis zöldség és gyümölcs, háziállatokat neveltünk, a tűzifát a rombadőlt házak tetőgerendáiból szereztük, sokat dolgoztunk és végtelenül szerényen éltünk. Mivelhogy bátyámmal együtt még iskolakötelesek voltunk, 1945 szeptemberében újból iskolába kellett iratkoznunk a régi „alma mater"-be, az érsekújvári gimnáziumba, ahol 1944 őszétől 1945 tavaszáig német hadikórház volt. Az oroszok bejövetele után 1945 nyarának végéig pedig szovjet hadikórház. Csakhogy a háború után minálunk az összes magyar (és német) tanítást betiltották és a magyar tannyelvű iskolákat 1951-ig 6 évre mindenütt berekesztették...

Ha tovább akartunk szülővárosunkban tanulni, nem maradt más hátra, mint az utolsó félbeszakadt 1944/45-ös tanévből különbözeti vizsgát tenni még az új tanév első felében és párhuzamosan folytatni a soros 1945/46-os tanévet a patinás (több mint százéves) Pázmány Péter gimnáziumunkban, de már szlovák nyelven!...

Ez dupla megterhelést jelentett az erre vállalkozók számára, miután szlovákul egy kukkot sem tudtunk, és az összes tananyagot szóról-szóra (anélkül, hogy értenénk) kellett bemagolnunk!...

Hogy a magyar szellemet még jobban és eredményesebben lehessen az iskolánkban megnyomorítani, az új államhatalom 1945 szeptemberében megszüntette a városunktól 12 km-re fekvő nagysurányi szlovák tannyelvű gimnáziumot (melyet a magyar hatóságok létesítettek 1938 után a környező szlovák falvak diákjai számára, hogy anyanyelvükön tanulhassanak...), és ennek az iskolának az összes szlovák diákját, az alsó és fölső tagozatúakat is, „ex offo" áthelyezték a volt érsekújvári magyar gimnáziumba... Ennek a céltudatosan elszlovákosító intézkedésnek az lett az eredménye, hogy az iskolai tanítás színvonala és a diákok tudása gyors tempóban csökkent!... A szlovák diákok kihasználván nyelvtudásukat tanulás nélkül jutottak előbbre, elég volt, hogy tudtak beszélni, míg a magyar diákok túlnyomó többsége nem bírván az eszeveszett iramot vagy kimaradtak az iskolából, hogy valami mesterséget tanuljanak, vagy feketén átszöktek Magyarországra, és ott folytatták tanulmányaikat (többnyire Esztergomban, Győrben és Pannonhalmán). Szegények nem tudták, hogy az ott szerzett értettségi bizonyítványaikat nálunk nem fogják elfogadni és ezeket később nosztrifikáltani fog kelleni nekik, ha nálunk tovább akarják folytatni tanulmányaikat az itteni

12 / 21


szlovák egyetemeken és főiskolákon... Régi osztálytársaim közül, akikkel 1943-ban iratkoztam be a hírneves Pázmány Péter gimnázium I. osztályába, csak hárman bírtuk ki ezt az irgalmatlan „gátfutást" a háború utáni években és a hivatalos VIII. gimnáziumi iskolaév letelte után, egy évet sem veszítvén a háború és nyelvi „pálfordulás" miatt, 1951-ben megkaptuk a szlovák érettségi bizonyítványt! De óriási akaraterő és végtelen kitartás kellett hozzá, nem szeretném ezt még egyszer végigcsinálni!... De megint egy kicsit eltértem, térjünk vissza a történet vezérfonalához. Az 1945/46-os tél beállta előtt igen váratlan és elcsüggesztő esemény érte családunkat (Édesapám akkor még be volt zárva). Egy hivatalos felhívást kaptunk a prágai iparosbanktól, hogy azonnal fizessük ki a még meg nem térített házadósság utolsó részletfizetéseit a kamatokkal együtt! Ha ennek a felhívásnak nem teszünk eleget, értékesebb ingóságainkat a házban elárverezik és a különbözettel zálogként megterhelik a telekkönyvben házunkat! Hiába védekezett Édesanyám, hogy Édesapánk 1944 nyár végéig az összes visszamaradt házadósságot már törlesztette az illetékes budapesti banknál a cseh iparosbank számára. Ok váltig azt állították, hogy a kölcsön utolsó részletfizetéseit Prágában nem kapták meg...

Pár héten belül megjelentek a végrehajtók, és hivatalosan lepecsételték a ház értékesebb ingóságait (Édesanyám hozományba kapott antik bútorát és zongoráját), amely ingóságok árverezésének időpontjáról majd hivatalosan fognak értesíteni... De erre hál' Istennek már nem került sor!... 1945 végén Édesapámat kiengedték a börtönből avval, hogy az ellene felhozott vádak alaptalanok voltak, de kártérítést nem követelhet, mert nem rendelkezik új csehszlovák állampolgársággal!...

Rögtön szabadlábra helyezése után Édesapám titokban átszökött Magyarországra az Ipolyon keresztül, megkereste az illetékes budapesti bankot (hál' Istennek a bank épségben megúszta az ostromot), és hozott tőlük egy hivatalos elismervényt, hogy ő valóban időben fizette ki teljes egészében a visszamaradt házadósságát 1944 nyár végéig.

A budapesti bank át is utalta az őszi hónapokban (1944-ben) a pénzt Berlinen keresztül Prágába, amiről szintén bankelismervényt is kapott. Hogy miért nem kapták meg a pénzt Prágában, ezt ők Budapesten nem tudják, erre csak a berlini bank tudna választ adni, követeljék hát a pénzt tőlük! A hozott iratokat a prágai bank elfogadta, és megszüntette az árverezési eljárást és a ház elzálogosítását. Szabadonbocsátása után, 1946 elején, hiába próbálkozott Édesapám szülővárosában boldogulni. Állampolgárság és megbízhatósági elismervény nélkül iparengedélyt nem kapott. így hát okosabbnak látta üzletünket bérbeadni egy megbízható jó ismerősének, aki a cseh alakulatokban szolgált az angol hadseregben a nyugati fronton, aki akkoriban még „persona grata"-nak számított (de később őt is meghurcolták, hogy a nyugati - „imperialista" hadseregben szolgált...).

13 / 21


Evvel a bérbeadással Édesapám megelőzte azt, hogy az üzlet ne kerüljön „nemzeti fennhatóság" alá („národná správa", ami hasonló eljárás volt, mint a zsidó üzletek „arizálása" a háború alatt, csakhogy most a magyarok kárára...). De mindennek dacára, miután 1948-ban a kommunisták átvették az országban a hatalmat, üzletünket, úgy mint mindenütt máshol, államosították... Édesapám végül is 1946 tavaszán cseh eszperantista ismerősei segítségével Morvaországban raktárnoki állást kapott egy kisebb gyárban, ahol nem „firtatták" állampolgárságát és „megbízhatóságát". De innen csak ritkán tudott hazajárni, hogy egy kis pénzt hozzon a család megélhetéséhez, és nem volt kellőképpen informálva a hazai vészes fejleményekről. Ezért őt is villámcsapásként érte, amikor sürgönyt kapott Édesanyámtól, hogy rögtön jöjjön haza, mert megkaptuk a kitelepítésünkről rendelkező hivatalos felhívást, az ún. „fehér cédulát"!...

A háború utáni kitelepítésekhez még előzetesen hozzá kell fűznöm, hogy ezeket a mai napig is érvényes, hírhedt „Benes-dekrétumok" alapján hajtották végre, melyeknek legalább utólagos törvényen kívül helyezését mindmáig is hasztalan követelte több Csehszlovákiával szomszédos ország.

Ezek az annyi keserűséget okozó hírhedt dekrétumok az itteni német és magyar ajkú lakosságot „kollektív háborús felelősségük" koholt vádjával bélyegezték meg, és elrendelték kitelepítésüket Csehszlovákiából.... Az érintett lakosság kitelepítése két hullámban zajlott. Az első hullámban a németajkú lakosokat és a háború ideje alatt bevándorolt anyaországi magyarokat telepítették ki, akiket 50 kg-os poggyásszal 1945-46-ban toloncoltak ki az országból.

A második hullám 1946 második felében kezdődött és az itt született magyar lakosságot érintette, akik az utolsó csehszlovákiai népszámláláskor a 30-as évek elején magyarnak vallották magukat (mint Édesapám és Édesanyám is, aki emellett feltüntette eredeti német származását is).

Ennek a kitelepítésnek „lakosságcsere" volt az álcázott neve, mert a kitelepített itteni magyarok helyett anyaországi szlovákokat toboroztak főleg Békéscsaba környékén. Mivelhogy ott annyi szlovák nem élt, mint amennyi kellett volna a kölcsönös lakosságcsere paritásának eléréséhez, igen sok ottani magyar kalandor szlovák „báránybőrbe" bújt az itt beígért délibábos „paradicsom " reményében..., ami a háborút vesztett Magyarország ínségében igen kecsegtető volt!

Az itteni magyarok kitelepítésének két fázisa volt: a „zöld cédulások", akiket az első etapban

14 / 21


telepítettek ki az aratás után, 1946 második félévében, utánuk következtek a „fehér cédulások", akiket 1946-47-ben telepítettek ki. A „zöld cédulás" kitelepítés főleg a szlovák-magyar etnikai határ közelében fekvő magyar falvakat érintette (melyeknek jobban termő földjeire a magasabban fekvő, kövesebb termőföldű szlovák falvak parasztjai pályáztak...) A zöld cédulás magyarokat a csehországi szudéta vidékre telepítették ki (deportálták), ahonnan előttük kitoloncolták a németajkú lakosságot, és a helyükre odasereglett új cseh „gazdáknak" olcsó és jogfosztott magyar mezőgazdasági munkaerőre volt szüksége...

A zöld cédulás kitelepítés kb. 60 ezer magyar parasztot érintett, akik túlnyomó része, miután kissé alábbhagyott a magyarok elleni uszítás: „MAĎARI ZA DUNAJ!" pár év eltelte után titokban lassan hazaszöktek. De jó pár ezren, főleg a fiatalabbak közül ott rekedtek, cseh családokba nősültek be vagy férjhez mentek, és beolvadtak az ottani lakosságba...

Ma a Szudéta-vidéken már csak a szórványosan előforduló tiszta magyar családnevek hírmondói annak, hogy ők a zöld cédulás magyar kitelepítetteknek utolsó leszármazottjai, de már csak a nevük magyar, magyarul már nem tudnak...

A „fehér cédulás" kitelepítés a többi felvidéki magyar falvak és városok lakóit érintette, így hát a mi családunkat is. Amikor Édesapám a küldött sürgönyre hazautazott, igen sokat tanakodott jó ismerőseivel és Édesanyámmal, hogy most mitévők legyünk...

Édesanyám hajlott arra, hogy ha már állampolgárság nélküli jogfosztottságban és szegénységben élünk, telepedjünk ki, de ne Magyarországra, hanem Németországba! Ti. már előtte a vöröskereszt által kézbesített hírt kaptunk, hogy Édesanyám majdnem összes pozsonyi német rokonsága a Nagymamával együtt az oroszok elől 1944 év végén Németországba menekült, és később menedéket kaptak az akkori „amerikai zónában".

De Édesapám a szülővárosunk elhagyásáról hallani sem akart! Azt mondta nekünk:

- En itt születtem ezen a tájon, a kisalföldi rónaságon, ahol őseim csontjai is porladoznak az újvári temetőben immár több mint 150 éve!... - Házunk, melyet oly sok lemondás árán tudtam számotokra felépíteni, úgy-ahogy épségben megmaradt és nem lett a partizán „keselyűk" olcsó prédája, míg én be voltam zárva! - A házat sikerült megmenteni és megvédeni a hitelbank ármánykodásai ellen.

15 / 21


- Üzletünket is megmentettük, mert ha már mi nem is használhatjuk, jó kézbe sikerült bérbe adnunk. - Ti, fiaim, már az itteni gimnáziumba jártok, ha a tanulás egyelőre keserves is számotokra, de a legnehezebben már túl vagytok! - És itt van a kis húgotok is és a házon kívül a kert, ahol gyermekkorában könnyebb őt is nevelni! - Ezért inkább ki kell találni valami kibúvó utat, hogy a kitelepítés helyett itt maradhassunk!...

Ha ezt mai szemmel értékelem és látom, hogy milyen nehezen lehet ma is egy családi házat tető alá hozni, Édesapám akkori döntését teljes egészében megértem!

Mivelhogy a kitelepítés kieszelt, "jogalapja" magyar nemzetiségünk volt, Édesapám eszébe jutott, hogy apai őseinknél ez nem mindig volt így... Felelevenedett benne a családban elterjedt szóhagyomány, melyet nagyapjától hallott, hogy eredeti ősapánk az osztrák-magyar régióba Mária Terézia uralkodásának idejében érkezett Franciaországból (mely most a győztes nagyhatalmak közé tartozott, és ez lehetne esetleges kiutunk a mostani bajból!...).

Édesapám azután elment az ősrégi újvári „Babka" temetőbe, és kiírta a családi sírkövekről az ősök születésének és elhalálozásának évszámait. Ebben az öreg temetőben aludta akkor örök álmát Édesapám apja, nagyapja, dédapja és ükapja, tehát az őt megelőző 4 generáció földi maradványai.

A kiírt évszámok segítségével megtalálta az újvári plébánia anyakönyvében, hogy ükapja a dél-morvaországi DEUTSCH KAUNITZ-ból (mai neve Dolní Kounice) érkezett városunkba.

Ezután elutazott a megnevezett dél-morvaországi városkába, ahol az ottani plébánia anyakönyvéből kiderült, hogy Dél-Morvaországból érkezett ükapja valóban francia származású, mert elődje, édesapám szépapja Franciaországból érkezett oda mint fiatal vándor fazekaslegény a XVIII. század közepetájt!... Ezt írásban is hitelesítették, hogy őseink nemcsak magyarok (ill. németek), hanem gyökereink franciák! Ezt a hivatalosan is hitelesített elismervényt francia származásunkról elfogadták az itteni kitelepítési hivatalban és a kitelepítésünkről rendelkező „fehér cédulát" visszavonták!... Ennek alapján megkaptuk az új csehszlovák állampolgárságunkat is, de nem a „megbízhatósági okiratot", amit én sínylettem meg később a legfájdalmasabban, amire még visszatérek.

16 / 21


De ilyen mesébe illő megoldást és védelmet a kitelepítés ellen csak igen kevés érintett magyar család talált, és így több mint 100 ezer magyar honfitársamat akaratuk ellenére is Magyarországra telepítettek ki... A kitelepítés sikeres elhárítása után Édesapám visszament morvaországi munkahelyére, mi pedig folytattuk gimnáziumi tanulmányainkat. Amikor a kommunisták teljes hatalmomátvétele után nálunk mindent államosítottak (üzletünket és Édesapám munkaadó morva gyárát is), 1948-ban Édesapám visszajött szülővárosába.

Addigra már úgy-ahogy normalizálódtak az itteni viszonyok és az államosított élelmiszerüzletek vállalati igazgatóságának számvevőségén egy alacsony fizetésű tisztviselői állást kapott, ahonnan később idő előtti rokkantsági nyugdíjba vonult. Mivelhogy nyugdíja szomorúan kevés volt a család megélhetéséhez (az akkori minimálbér még 1/3-át sem érte el), Édesanyámnak is munkába kellett állni egy péküzletbe, hogy legyen miből eltartani és nevelni kis húgomat...

Mi akkoriban már bátyámmal a gimnáziumi tanulmányaink befejezése után főiskolások voltunk, én Pozsonyban és bátyám Kassán, de tanulmányainkat teljesen önerőből fedeztük, mert inkább vittünk, mint sem hoztunk volna hazulról pénzt szüléinktől, akik végtelenül szegényen éltek... Nemsokára az 50-es évek végén Édesanyánk idő előtti rokkantnyugdíjba került, ugyanolyan kevés rokkantsegéllyel, mint Édesapámnak volt! Hogy hogy tudtak ebből a hihetetlenül kevés pénzből megélni és húgomat felnevelni, azt a mai napig sem értem ...

Édesapám nyugdíj korában inkább kedvtelésből, mint anyagi okok végett az itteni magyarok kultúrszövetségében, a CSEMADOK-ban tevékenykedett a honismereti körben, és mint városunk krónikása helybeli tudósítója lett az itteni magyar újságoknak. De azt a kis pénzt, amilye megmaradt, az unokáira fordította, akik nagyon szerették őt és akik tudatában máig is úgy él, mint a mesemondó nagypapa kertünk óriási diófája alatt... Csak évekkel a háború után tudtuk meg, hogy Édesanyám pozsonyi rokonságának a többsége, nagymamámmal együtt, 1944 év vége előtt egy Pozsonyból indított menekülteket szállító vonatba csomagolta a család legértékesebb vagyonát, és a pozsonyi németekkel együtt Németországba menekültek. A menekült vonat úticélja Dél-Németország volt, amely azidőtájt a legtávolabban feküdt az akkori frontvonalaktól.

De még célúk elérése előtt ULM városában amerikai bombatámadás érte a menekült vonatszerelvényt és összes holmijuk (a kutyabőrös „nemesi levéllel" együtt) porrá égett!... Csupán néhányan mentették meg életüket az ottani pályaudvar óvóhelyén, köztük pozsonyi nagymamánk is, kezében a család párhónapos kis pólyásbabájával, egyetlen unokatestvéremmel anyai részről, aki még Pozsonyban született 1944 őszén.

17 / 21


Az életben maradtaknak a dél-németországi Württemberg tartományában nyújtottak menedéket, ahol nagy ínségben éltek a háború utáni nehéz években. De nagymamáékat egy távoli rokonunk házába fogadták be, és így könnyebben tudták átvészelni a legnehezebb 50-es éveket.

Hogy akkoriban szerencsésen döntöttek, többek között az is bizonyítja, hogy az ittmaradt pozsonyi német rokonságomat a háború után a Ligetfaluban (PETRZALKA) létesített rögtönzött gyűjtőtáborba internálták, és így nagymamáék ezt a szégyenletes meghurcoltatást megúszták... Időnként én is ellátogatok pozsonyi német őseim sírhelyéhez az itteni kecskekapui evangélikus temetőbe, ahol sokat merengek az ódon sírkövek és aggastyán faóriások árnyékában afölött, hogy milyen szeszélyes a Fortuna kereke, aminek markáns példaképe családtagjaink viszontagságos élete... Ha akkoriban valóban Németországba menekültünk volna, amit Édesanyám pártfogolt, ma annyi lehetne a nyugdíjam, mint most, de nem koronában, hanem német márkában!... De ez csak egy hipotetikus feltevés, nem biztos, hogy ez így lenne és hogy élnék-e még?...

Mindenesetre a trianoni határokon túl rekesztett magyarok és a kárpát-medencei németek sorsáról regényeket lehetne írni, de ez ma már csak kevés embert érdekelne...

Visszatérvén a történetben szűkebb újvári családomhoz, tanulmányaim befejezése után Bátyám mint bányamérnök élte le életét a rozsnyói vasércbánya vállalatánál. Ezt a várost azért választotta, mert ROZSNYÓ az egyetlen magyar lakosságú bányásztelepülés a Felvidéken, és ebben a városban, magyar környezetben akarta nevelni gyermekeit.

Én kissé más természetű voltam, mint Bátyám, és őseimtől több kalandvágyat örököltem. Már gyermekkorom óta a törtetők közé tartoztam. Nem sajnáltam, hogy az iskolában háromszor annyit kellett tanulnom, mint osztálytársaimnak, ha az elsők közé akartam tartozni. Azt sem bántam, hogy a munkahelyemen jóval többet kellett dolgoznom, mint a többieknek, akik nemzetisége és származása jobban megfelelt az uralkodó rezsimnek. Én az élvonalban akartam maradni!...

Céltudatos munkámmal fokozatosan föltornásztam magam az „uborkafa" tetejére, és az akkori szlovák kereskedelmi minisztériumban mint perspektív jövőjű kereskedelmi mérnök jobb fizetésű beosztást kaptam. Az akkor teljesen új, önkiszolgálási üzletforma bevezetésével lettem megbízva. Az ezen a téren elért eredményeimért több kitüntetést és oklevelet is kaptam. De a sors keze az 1958-as „átvilágításokkor" mérte rám a váratlan csapást, ami megváltoztatta

18 / 21


életemet!

A párt központi bizottságából kirendelt „átvilágító komisszió" („preverovacia komisia") a származásom végett a háború utáni „megbízhatósági okirattal" nem rendelkező „osztályellenségnek" bélyegzett meg... A kiadott döntésükben megtiltották mindennemű tisztviselői tevékenységemet és kizárólag fizikai munkára jogosítottak. Azonnali hatállyal elbocsátottak munkahelyemről, és mivelhogy ezekkel a káderpapírokkal sehol sem vettek fel, 1/2 évig munkanélküli lettem minden segély nélkül!...

Hiába védekeztem avval, hogy mint ösztöndíjas főiskolás végeztem egyetemi tanulmányaimat, melyet kitűnő tanulmányi eredményeimért kaptam, őszerintük kijátszottam a munkásosztály „éberségét" és ösztöndíjammal megloptam őket!...

Ezt nem is mertem Szüleimnek megmondani, nehogy fájdalmat és szomorúságot okozzak nekik, hogy származásom végett most vezekelnem kell!... Mikor ezt megtudta Bátyám, azt mondta nekem:

„Ha nem lettél volna annyira törtető, és nem kapaszkodtál volna fel a központi hivatalok magaslatára, hanem kisebb helyen és alacsonyabb beosztásban dolgoztál volna, akkor simábban úsztad volna meg az átvilágításokat, mint pl. én is a rozsnyói vasércbánya-vállalatnál!.

És ebben igen sok igazság van, mert mindenki egy kissé a saját szerencséjének is a kovácsa, és nem minden balszerencse a sors keze!

De arról sem szabad megfeledkezni, hogy akiket pár évvel előttem a Sztálin-korszak tetőzése idejében világítottak át, azokat többnyire az uránbányákba küldték! Csak a szerencsésebbeket sorozták be katonai munkaszázadokba, melyeket egyenruhájuk vállpaszományának színe szerint nálunk nem kis szarkazmussal „FEKETE BÁRÓK"-nak neveztek!... így végül én mégis jobban jártam. Mert engem csak a fölfelé ívelő pályafutásomból a szürke tömeg áradatába taszítottak vissza, ahonnan ki tudtam evickélni...

19 / 21


Okulván a megpörkölődött szárnyaimon, 1/2 évi munkanélküliségem után egy kis ismeretség segítségével sikerült elhelyezkednem a pozsonyi kőbányavállalat igazgatóságán, ahol nyugdíj koromig kitartottam. Eleinte „burkolt" munkásállományban, 3 év eltelte után ideiglenesen megbíztak egy kisebb osztály vezetésével és 10 év után, miután már meggyőződtek „pártonkívüli" megbízhatóságomról, kineveztek a vállalat pénzügyi osztályának főnökévé. Ez a beosztás annyira felelősségteljes és „rázós" hely volt, hogy erre a posztra a párt „oszlopos" tagjai nem tülekedtek....

Ebből a beosztásomból vonultam is korkedvezményes nyugdíjba a rendszerváltás után. És ezt igen okosan tettem, mert az utána következő privatizációs pénzügyi disznóságokat gutaütés nélkül úgysem tudtam volna lenyelni!

Mivelhogy párttag sosem lettem, nem tartoztam az „államalkotó" nemzethez, és nem harácsoltam, családi házat, sem hétvégi nyaralót nem építettem. De nem vettem se autót, sem kertet, mert leszűrvén élettapasztalataimat amondó voltam, hogy csak a szép élményeimet nem tudja elrabolni semmilyen politikai rezsim! Ezért minden maradék pénzemet a család téli és nyári szabadságaira költöttem, melyeket gyermekeim mindmáig hálával emlegetnek. Lehet, hogy egy kissé könnyelműen a régi latin közmondáshoz tartottam magam:

„CARPE DIEM, QUEM MINIME CREDULA POSTERO!"... „Élvezd a mai napot, cseppet sem bizakodván a következőben!"... Hát ennyit „dióhéjban" családunk sorsáról. Zárszóul idézem nagy költőnk, MADÁCH szavait: „Ember küzdj és bízva bízzál! "...

Ehhez csak azt teszem hozzá, hogy nincs az a rossz, aminél rosszabb ne lehetne és nincs az a jó, aminél jobb nem létezne!

Aki végigjárta az élet göröngyös útjait és nem futamodott meg a meredek kaptatók és veszélyes lejtők előtt sem, Pál apostollal együtt vallhatja az út végén:

„A jó utat megjártam és hitemet megtartottam!..."

20 / 21


Hát én már ezt az utat megjártam, és arra eszméltem rá:

Hogy az az ember boldog, aki örülni tud a kis örömöknek is, mert ezek összessége a boldog élet titka. Még boldogabb az, aki örülni tud mások örömének is, mert ez a jószívűségéről tanúskodik. De a legboldogabb az, aki a gyermekei és unokái szemében felcsillanó örömben leli élete legnagyobb boldogságát! Ez hát az én hitvallásom ...

Badin Károly, Pozsony, 2002 december

21 / 21

Megemlékezésül Szüleim, az érsekújvári BADIN GYŐZŐ és pozsonyi neje, KNECHTSBERGER RÓZA tiszteletére

Recommend Documents