Lehunyja kék szemét az ég, lehunyja sok szemét a ház,
Altató
Irul-pirul Mária, Mária, boldogságos kis mama. Hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját. A sok pásztor mind muzsikál. Meg is kéne szoptatni már. Kedves három királyok, Jóéjszakát kívánok!
Adjonisten Megváltó, Megváltó! Jöttünk meleg országból. Főtt kolbászunk mind elfogyott, fényes csizmánk is megrogyott, hoztunk aranyat hat marékkal, tömjént egész vasfazékkal. Én vagyok a Boldizsár, aki szerecsen király.
Istenfia jónapot, jónapot! Nem vagyunk mi vén papok. Úgy hallottuk megszülettél, szegények királya lettél. Benéztünk hát kicsit hozzád, Üdvösségünk, égi ország! Gáspár volnék afféle földi király személye.
Adjonisten Jézusunk, Jézusunk! Három király mi vagyunk. Lángos csillag állt felettünk, gyalog jöttünk, mert siettünk, kis juhocska mondta — biztos itt lakik a Jézus Krisztus. Menyhárt király a nevem. Segíts édes Istenem!
Betlehemi Királyok
József Attila
Bú! Bú! Bú! Boci szomorú! Illeg-billeg tyúkjai közt
Háp! Háp! Háp! Jönnek a Kacsák! Hej, de éhes, hej, de szomjas ez a társaság!
Falusi hangverseny
Szabó Lőrinc
Tűzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhász! Látod elalszik anyuka. — Aludj el szépen, kis Balázs.
A távolságot, mint üveggolyót megkapod, óriás leszel, csak hunyd le kis szemed, — aludj el szépen, kis Balázs.
Szundít a lapda, meg a síp, az erdő, a kirándulás, a jó cukor is aluszik aludj el szépen, kis Balázs.
Alszik a széken a kabát, szunnyadozik a szakadás, máma már nem hasad tovább— aludj el szépen, kis Balázs.
A villamos is aluszik, — s míg szendereg a robogás — álmában csönget egy picit — aludj el szépen, kis Balázs.
Lábára lehajtja fejét, alszik a bogár, a darázs velealszik a zümmögés — aludj el szépen, kis Balázs.
dunna alatt alszik a rét — aludj el szépen, kis Balázs.
Szárnya van, de nem madár, repülőgép, amin jár, szél röpíti, az a gépe, így ül a ház tetejére. Ház tetején sok a drót, megnézi a rádiót, belebúj a telefonba, lisztet rendel a malomba. Lisztjét szórja égre-földre, fehér már a város tőle: fehér már az utca, fehér már a muszka, pepita a néger, nincs Fekete Péter, sehol, de sehol nincs más fekete, csak a Bodri kutyának az orra
Esik a hó
Bú! Röf! Háp! Sípok, trombiták: keltsen édes hangversennyel ez a társaság!
Rút! Rút! Rút! Föl is, le is út: mérges Pulyka, te szereted csak a háborút!
Gá! Gá! Gá! Szalad világgá Liba mama, ha a Csacsi rábőg, hogy: I-á!
Röf, Röf! Röf! Orra sárba döf: négy sonkáján Kucu néni lassan eldöcög.
a Kukurikú!
Isten tudja, honnan jöttem, köd előttem, köd mögöttem, szél hozott, szél visz el, bolond kérdi, mért visz el?
Ha elszaladt, hadd szaladjon, csak szeretőm megmaradjon, szeretőm: a titok, ő sem tudja, ki vagyok.
Jött az erdő: nekivágtam, a bozótban őzet láttam, kergettem, ott maradt, cirógattam, elszaladt.
Sose néztem, merre jártam, a felhőknek kiabáltam, erdő jött: jaj be szép! — megcibáltam üstökét.
Köd előttem, köd mögöttem, isten tudja, honnan jöttem, szél hozott, szél visz el minek kérdjem: mért visz el?
Szél hozott, szél visz el
hegye — és reggel az utca, a muszka a néger, a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter és ráadásul a rádió mind azt kiabálja, hogy esik a hó!
1
Bóbita Bóbita épít, hajnali köd-fal a vára, termeiben sok a vendég, törpe-király fia-lánya.
Bóbita Bóbita játszik, szárnyat igéz a malacra ráül, igér neki csókot, röpteti és kikacagja.
Bóbita Bóbita táncol, körben az angyalok ülnek, béka-hadak fuvoláznak, sáska-hadak hegedülnek.
A tündér
Csiribiri csiribiri zabszalma — négy csillag közt alszom ma. Csiribiri csiribiri bojtorján — lélek lép a lajtorján. Csiribiri csiribiri szellő-lány szikrát lobbant, lángot hány. Csiribiri csiribiri fült katlan — szárnyatlan szállj, sült kappan! Csiribiri csiribiri lágy paplan — ágyad forró, lázad van. Csiribiri csiribiri zabszalma — még mellettem alszol ma.
Varázsének
Weöres Sándor
Őszi éjjel izzik a galagonya izzik a galagonya ruhája. Zúg a tüske, szél szalad ide-oda, reszket a galagonya magába. Hogyha a Hold rá fátylat ereszt: lánnyá válik, sírni kezd. Őszi éjjel izzik a galagonya izzik a galagonya ruhája.
Rongyszőnyeg Dalok, epigrammák, ütempróbák, vázlatok, töredékek 99 /Galagonya/
Szétmáló hangerdő — csing-ling-ling — száncsengő. Száncsengő — csing-ling-ling — tél öblén távol ring.
Földobban két nagy ló — kop-kop-kop — nyolc patkó. Nyolc patkó — kop-kop-kop — csönd-zsákból hangot lop.
Éj-mélyből fölzengő — csing-ling-ling — száncsengő. Száncsengő — csing-ling-ling — tél csendjén halkan ring.
Szán megy el az ablakod alatt
Bóbita Bóbita álmos, elpihen őszi levélen, két csiga őrzi az álmát, szunnyad az ág sürüjében
Mi volnék?
Piros alma szivem ágán, kivirító koronáján, aki kéri, neki szánnám, akinek kell, sose bánnám.
Arany ágon ül a sármány, kicsi dalt fúj fuvoláján, arany égen ül a bárány, belezendít citeráján.
Arany ágon ül a sármány
Fut a havon a fakutya, vele fut a retyerutya, din don diridongó. Ha kiborul a fakutya, lepotyog a retyerutya, din don diridongó.
Fut, robog a kicsi kocsi, rajta ül a Haragosi, din don diridongó. Ha kiborul az a kocsi, leröpül a Haragosi, din don diridongó.
Haragosi
Bárki inge, rokolyája — letye-petye-lepetye! — lyukat vágnak közepébe, kitűzik a ház elébe — letye-petye-lepetye! —
Juli néni, Kati néni — letye-petye-lepetye! — üldögélnek a sarokba, jár a nyelvük, mint a rokka — letye-petye-lepetye! —
Pletykázó asszonyok
Bámulok csak ennyi kincsen: mennyi minden, mennyi minden! Akácfa
Cipőfűző, plédoboz, fenyőfáról két toboz, szódásüveg cserepe, gesztenyefa levele, zöld csigák, zöld kövek, fű-alatti bőrövek, gerle tolla, kréta, gyufa, fényképen a Verne Gyula, és a többi de szép, de szép! Ezek, azok, izék, mizék.
Van itt minden, mennyi holmi! Hogy is tudnám elsorolni?
Ez az ösvény sose fösvény, akármilyen keskeny ösvény.
Mennyi minden
Nemes Nagy Ágnes
De ha a világ rigó lenne, be se férne kötényembe, kötényem is honnan volna, ha egész világ rigó volna.
Ha a világ rigó lenne, kötényemben ő fütyülne, éjjel-nappal szépen szólna, ha a világ rigó volna.
Ha a világ rigó lenne
Tűzben fa parazsa volnék, vízben puha moha volnék, szélben jegenyefa volnék, földön apám fia volnék.
2
A gondolj-rám-virág,
A gondolj-rám-virág
Messzi innen utcalárma, messze dong a kisvasút, így bujik a — pszt, pszt! így lapul a — pszt, pszt! titkos út.
Nem jár erre senki, senki, csak talán a Nem-tudom-ki, az is akkor, hogyha kell, kézenfogva Senkivel.
Egyik oldalt házak háta, fal a másik oldalon, és a lombok zöld szakálla átömlik a kőfalon.
Hogyha most elindulok, aztán balra fordulok, egy kis útig, titkos útig lábujjhegyen eljutok.
Hogyha belegázolok, hogy zizeg és hogy ropog! Mit csinálsz te? — kérdik. Járok, járok sárga hóban, színaranyban, térdig. A titkos út
Mintha hullna sárga hó, csakhogy el nem olvadó, járdaszélén nagy kupacban színaranyként csillogó.
Akácfa, akácfa, sárga lombot hullató. Kezemre, kezemre mintha hullna sárga hó.
Láttam, láttam lappantyút! Éjszaka erdőn meglestem, róka-vadásszal kettesben.
Láttam, láttam
Nézegetem, ha hull a hó: ez volt a ház, ez volt a tó.
Majd télen ezt előveszem, ha hull a hó, nézegetem.
Ez itt a ház, ez itt a tó, ez itt az út, felénk futó, ez itt akác, ez itt levél, ez itt a nap, ez itt a dél. Ez borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű, ez itt virág, ezer, ezer, ez a sötét gyalogszeder, ez itt a szél, a repülés, az álmodás, az ébredés ez itt gyümölcs, ez itt madár, ez itt az ég, ez itt a nyár.
Megláthatod te is velem, csak nézd a jobb kezem.
Hogy mit láttam? Elmondhatom. De jobb lesz, ha lerajzolom.
Nyári rajz
A nefelejcs azt mondja: nem, a gondolj-rám: igen, igen, azt mondja, hogy igen.
az volna szép, az volna szép, a gondolj-rám-virág, az barna-kék, az barna-kék (csak volna barna, volna kék, a gondolj-rám csak volna szép, mert nincs ilyen).
Sárga szeme barna, lilaszinű, tarka, emilyen, amolyan,
Kék a szeme, zöld, zöld a szeme, kék, amilyen, amilyen, fölötte az ég.
A kerti tó
Április volt, jött az este, meg se mozdult az a fecske. Április volt, április, én hagytam ott végül is. Lila csőr, lila toll, most is ott ül valahol.
Ült a dróton egymagában, ibolyaszín kiskabátban, lila volt a háta, szárnya, földre hullott lila árnya, gyufa-vékony, lila lábon álldogált a piros ágon, lila volt a szeme csíkja lila, mint a lilatinta.
Piros dróton ült a fecske, piros dróton lila folt, mert a fecske lila volt.
Lila fecske
Ketten láttuk, senki más, ketten: én meg a róka-vadász.
Nem volt ottan lámpa, se ház, mentünk: én meg a róka-vadász, akkor az égen, fekete égen valami röppent még feketébben, valami röppent: lappantyú! Két szeme lángja két pici lámpa, gurgula-hangja úszik utána.
A két vándor elhúzódik,
Szól Jeromos: Hej, násznagyok, egy kalapot nem láttatok? Örömapa szól kevélyen: Ki beszél így ünnepélyen? Mit nekünk egy régi kalpag? Ne zavard a lakodalmat!
Mennek is a partoldalon. Jön a szivacs lakodalom. Az iszapban, mintha másznék, araszol a büszke násznép.
Szól Jeromos: Gyere most, megismered Jeromost, vándorútra menjünk együtt, kalapodat megkeressük.
Jaj nekem — szól — siralom! Elveszett a kalapom. Így a fejem alaktalan, nem élhetek kalaptalan.
3
Alig indul, gyorsan úszva, szembe-perdül egy medúza.
De Jeromos hajthatatlan: Unalmas e barna katlan! Ne féljetek, visszatérek, s folytatom a bölcsességet.
Sírnak-rínak a kis halak: Ki ad nekünk tanácsokat? Fejünk ésszel már ki töltse? Ki lesz öblünk büszke bölcse?
Jeromos, a remeterák szivén a vágy serege rág. Sötét a víz feneke: nem lesz többé remete.
Jeromos, a remeterák
nevet is, komolyan.
Szól Medúza: Drága Oszkár, szörnyű izgalomba hoztál! Oszkár mondja: Csak nyugodtan! Kalapodat visszaloptam! Kibontom a csomagot: benne van a kalapod. Jutalmat nem koldulok, Jeromoshoz fordulok, tőle kérdem: lehet-e? Rág a vágyak serege: ön, a híres remete, tanítványul vehet-e?
Jön is Oszkár kanyarogva, hóna alatt csomagocska, föl-le táncol, locsog-fecseg: — Elmondok egy történetet! Nemrég történt, épp a minap, Vörös-tenger színe alatt Tamás, ez a kóbor alga, uszonyt lopott s eloldalga. Talált egy szép kalapot, gyorsan beletolatott, s ráírva, hogy Tamás-lak, berendezte lakásnak.
Fáradtak a vándorok, mind a kettő tántorog. — Minket senki meg se hallgat? Sose lesz meg az a kalpag? Új kedvre ki hangolna Oszkár tán, az angolna?
Újra mennek, mendegélnek, egy korallszigethez érnek. Rájuk se néz kis-koráll, üldögél és sírdogál, mert keresztülugorta a tengeri ugorka.
eljutnak a vizipókig. Gondolkodik vizipók, nem vállalok rizikót. De ebédre hozatok, ha akarod, moszatot.
Lent van a földön: szép galamb, fénylik a tolla: réz-harang,
Mint a harang nyelve a galamb ide — oda ide — oda hintázik hintázik amikor lefele száll.
A galamb leszáll
Ne csak füvet, virágot, lásson ő is világot.
Jól húztam a kocsikát, kocsiztattam a csigát.
Lassú állat a csiga, betettem a kocsiba.
Húzgáltam egy kocsikát, úgy kerestem a csigát.
A csiga
A kalapom, a kalapom lekötözöm, bebogozom. De jó, de szép, de nagyszerű, már nem vagyok tojásfejű.
A Medúza éneke
Medúzától elbúcsúznak, szépen, csendben hazaúsznak. Hosszan hallják messze még, a Medúza énekét.
Jeromosunk eltűnődik, lóg a feje, szinte földig. —Jó,jó — mondja — , még nem láttam ily nagy elmét angolnában. Legyen meg a jutalmad, tanítvánnyá fogadlak!
Lassú tánc, lassú tánc
A táncuk karikás, mint a koszorú, meg is hal egy kis bogár: mégse szomorú
Ég a tűz, a fazék víznótát fütyül, bogárkarika forog a lámpa körül.
Este jó, este jó este mégis jó. Apa mosdik, anya főz, együtt lenni jó.
Este jó, este jó
Hull a könnyem, de szívemben rezeg, búg még a derű, s olyan édes gyermekhangon, mint a nádihegedű.
Be boldog lehetnék itten, de hajnalban négy madár csőrébe fogja az erdő négy sarkát és tovaszáll…
A nincs-fákon száz nincs-mókus, nincsen-fűben fekszem én, szerelemre, boldogságra nincs-erdőben leltem én.
Nincsen fája, nincsen bokra, mégis erdő és susog, puha lombokban alusznak mogyorószín mókusok.
Kis mese a Nincs-erdőről
Zelk Zoltán
fénylik a tolla, fénylik a csőre, fénylik az út köve tőle.
Szólok hozzá: „Ákombákom, mért vitted el a kabátom? Eső esik, mindig ázom, hideg szél fúj, mindig fázom… Légy olyan jó ákombákom:
Azt hittem, már sose látom, oly messze ment ákombákom, de mikor az erdőt járom, ül az ágon ákombákom, s rajta van a nagykabátom.
Hát egyszer csak látom, látom: két lábra áll az irkámon, úgy indul el ákombákom.
Egyszer régen az irkámon, született egy ákombákom.
Ákombákom
Elolvad a világ, de a közepén anya ül és ott ülök az ölében én.
Ki emel, ki emel, ringat engemet? Kinyitnám még a szemem, de már nem lehet…
Nem félek, de azért sírni akarok, szállok én is, mint a füst, mert könnyű vagyok…
De az ágy, meg a szék messzire szalad, mint a füst, elszállnak a fekete falak.
táncol a plafon, el is érem már talán, olyan alacsony.
4
Egy, kettő, három, négy,
Egy, kettő, három, négy, te kis nyuszi, hová mégy? — Se erdőbe, se rétre: a szép tavasz elébe!
Egy, kettő, három, négy, kis őzike hová mégy? — Elég, hogyha tudom én: tavasz elé futok én!
Tavaszi dal
Volt, volt, ember volt, Se nem élő, se nem holt Nem a ruha, csak a folt, Napsütésben telihold, Talán sose volt!
Ez meg a feje, Törött bögre teteje, Nem is bögre, semmise, Vagy talán még ennyi se, Ennyi a feje!
Ág, ág, görbe ág, Görbe ágból görbe láb, El ne törd a derekát, Az se egyéb, csak egy ág, Az is görbe ág!
Kóc, kóc, csupa kóc, Szemöldöke, haja kóc. Hát még az a kisze-kusza, Földig érő nagy bajusza, Az is csupa kóc!
Kóc, kóc
S képzeljétek, jövő nyáron, eljött hozzám ákombákom: s visszaadta nagykabátom!
add vissza a nagykabátom!”
Ennek a fele se móka! Szedte is lábát a róka.
— Úgy, úgy bizony, mint az urak! — felelték a három nyulak.— Ezután már urak leszünk, ebédre rókahúst eszünk! Nem fogjuk az időt lopni, most indulunk rókafogni!…— Csacsi szarka nem elhitte? Repült is már, a hírt vitte, s buta róka is elhitte. De hát hogyne hitte volna, akármilyen ravasz róka, mert a szarka így kiáltott: „Egy jegenye fölött szállok, mikor lenézek a földre, három nyulak ülnek körbe. Összebújva tanácskoztak… Jaj mekkora nyulak voltak! Jaj mekkora fejük, szájuk, a medve egér hozzájuk! Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak rókát esznek…”
Egyszer régen, nagyon régen, zúgó erdő közepében, három nyulak összegyűltek, selyemfűre települtek, ottan se ültek sokáig, talán csak egy fél óráig, amikor felkerekedtek, hogy már végre hazamennek, egy szarka felettük szállott s felkiáltott: „Mit csináltok? Mit csináltok, három nyulak? Úgy ültök ott, mint az urak…”
A három nyúl
te kis madár, vígan légy: olyan szép dalt daloljál, szebb legyen a tavasznál!
Egyébre se volt már kedve, szaladni kezdett a medve. Elöl róka, hátul medve, közbül a farkas lihegve. Így szaladtak erdőszélre, szomszéd erdő közepébe. Szaporán szedték a lábuk, szellő se érjen utánuk…
Három nyulak ottan ültek, éppen ebédre készültek. Akkora volt foguk szájuk, kis egérke vagy hozzájuk! Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak medvét esznek!—
No hiszen egyéb se kellett, a farkas is futni kezdett, a rókával versenyt futott, majdnem az orrára bukott! Addig futott, amíg szembe nem jött vele egy nagy medve; a medve így szólongatta: „Hova szaladsz, farkas koma?” — Medve komám, ne is kérdjed, szaladj, ha kedves az élted! Erdő közepén jártam, jaj mit láttam, jaj mit láttam?
Hát amint ott futott, szaladt, szemben vele farkas haladt: — Szaladj te is, komám, farkas, jaj mit láttam ide hallgass! Az erdő közepében jártam, most is borsódzik a hátam, sosem láttam ilyen szörnyet, ottan ültek három szörnyek! Három nyúl volt, és akkora, fél méter is volt egy foga! Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak farkast esznek…
Futott ki az erdőszélre, csak mielőbb odaérne!
Jázminfa virágát lerágom hajnalra, inaimmal ugrok nyárdelelő napba, pörkölődök, vékonyodok,
Tavasz kerekedik, bimbó tüzesedik, jázminfával fényes agancs verekedik, csodafiú szarvas nekitülekedik, nekitülekedik.
Csodafiú-szarvas
Nagy László
Ezalatt a nyusziházban, fűszálakból vetett ágyban, három nyuszi alszik szépen, összebújva, békességben…
Szedte lábát a vadász is, eldobta a puskáját is. Ijedtében megfogadta, most az egyszer érjen haza, csak ne falják fel a szörnyek, sohase vadászik többet…
Az erdőben három szörnyek, puska sem öli meg őket. Három nyulak, de akkorák, nem láttál még ilyen csodát!”
„No hiszen, csak ne nevessél, vigyázz, nehogy bajba essél! Szaladj inkább te is erre!— kiáltott rája a medve.—
Amíg futottak lihegve, egy vadász jött velük szembe. Nézi is őket nevetve: együtt szalad róka, medve…
5
Senki se látta, csak magam csodáltam, ott a víz partján még sokáig álltam. Játszott a nádas széllel és derűvel, s hazaindultam nádihegedűvel.
Balatonparton a nádi világban megbújtam egyszer, s csodaszépet láttam: bóbitás nádon nádiveréb-fészket, sásbokor alján kis vízicsibéket. Vadruca moccant, topogott a vízre, barna liléit vízi útra vitte
Balatonparton
Deresen, havasan eljön a karácsony, csodafiú-szarvas föláll az oltáron, szép agancsa gyúlva gyullad: gyertya tizenhárom, gyertya tizenhárom.
Vadászok meglőnek, golyó a szügyemben, Balatonban a sok víz, mind az én könnyem, sírva sírok, sírva sírok, ha sietek lemaradok, csodafiú-szarvas hiába vagyok, hiába vagyok.
maradok magamra, maradok magamra.
ecki, becki, tengerecki,
Tenger szélén? Hegyek élén? Havas sziklák meredélyén? Hol bolyong a messzivágyó, tűzhegyjáró, felhőszálló Tengerecki Pál?
Levelek lengnek, akár a színarany rigó-szárnyak, elszállnak ők is a szélben puszta határnak.
Áll a diófa, és érett kincsei válnak tőle: szellő ha bántja az ágat, buknak a földre.
Szaporább kopogás, csörgés támad, ha jön az ember,
Tengerecki Pál!
Messzeségből hozzám térj meg! Tőlem többé el ne tévedj,
Merre jár a Pál?
Gyere haza, Pál!
Szil, szál, szalmaszál!
Siklik villanyfelhők szélén, kóborol a tenger mélyén.
Varázsdallal, muzsikával harcot vív a fagykirállyal.
Göncölszekér útját rója ezüstszínű űrhajója.
Viharcsónak legelején száll a tűztenger tetején.
Megfújja fény-trombitáját, felölti neon-ruháját.
Hol porzik a nagy zuhatag, arany szitakötőt itat.
Hol a Bajkál halat dajkál, kis pej lován ott poroszkál.
Vándor kedved meddig éled? Játszanék már újra véled.
Szil, szál, szalmaszál!
Tengerecki Pál
Tamkó Sirató Károly
Majd csorgó hó levén ring a picike dió-csónak, s lomb zöldül újra a füttyös sárgarigónak.
Fagyban és nagy havazásban meg kell maradnunk jónak s tisztának is, hogy örüljünk csörgő diónak.
Földre, fejekre, kosárba kopog a dió-zápor, burkos dióra a gyermek kővel kopácsol. Már, mintha álmodnék, hallom zaját a jó örömnek, darálók forognak, diós mozsarak döngnek.
s bottal az ágak bogára boldogan ráver.
Elsuhogott az a füttyös sárgarigó is délre. Sárgul az árva diófa zöld terebélye.
Dióverés
Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön, adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet — nekem a kérés nagy szégyen adjon úgyis, ha nem kérem.
Adjon az Isten
6
Elvánszorog tropán,
Három évvel csupán a villanyfény után a mocsaras Mucsán megjelent a propánbután, drót nélküli fénye, hőt sugárzó gáza messze kinn a pusztákon is éghet minden házba.
Gáz
Ez a dühödt haragu sárgalábú marabu elfelejtett arabul így ejthette őt rabul csalafinta csellel egy bozontos berber. Lett belőle jó ragu! Meg is ette a falu. Ám a bőrét — bár puha — kiköpte a pápua.
Marabu
Hej, te kutya Zórád! Ha nem bírod Dórád, álljon meg az órád, s szakadjon a hó rád!
Egy szép napon Zórád felhúzta az órát meg a pisze orrát, és — elhagyta Dórát… Gyászba borult Nógrád!
Napsütötte Nógrád, ott lakott a Zórád. Nem szerette Dórát, csak az aranyórát.
Zórád
Sárga itt a nyár, sárga itt a dél, sárga a kakas, még a kerítés is pedig csupa vas — sárga, sárga minden és olyan magas.
Visszatérés régi udvarunkba
Jövőre, jövőre, sokat eszünk belőle. Lekvár-bajuszt pödrünk s nevetünk, lekvárcirkusz bohócai mi leszünk, mi leszünk.
Piros a som, a csipke, dér sógor megcsípte: kerek kosárba szedjük marékkal, lekvárt főzünk három fazékkal.
Lekvárcirkusz bohócai
Csoóri Sándor
összeomlik bután a sötétség és a hideg, hogyha itt a propán, és villog a bután Pécen, Pácon, Nánán, minden bokor hátán, kákán, szittyón, mohán, sok kis hepehupán Piszkén és Perkupán!
Új év, új év, új esztendő,! Hány gyermeketek van? Tizenkettő! Jégen járó Január, fagyot fújó Február, rügy-mozdító Március, Április, füttyös, fiús,
Hónap-soroló
Év múlik, évet ér, egymást hajtja négy testvér: víg tavasz, virághintő, koszorús nyár, kalászöntő, ősz, gyümölcsérlelő, tél, havat terelő.
Négy testvér
Csanádi Imre
kinyílik a csontkapuja, és cammogva előmászik vén Dióbél bácsi — csak a szádat tátsd ki!
Ha rácsapsz a dióhéjra,
Ki lakik a dióhéjban? — Nem lakhat ott bárki, csak Dióbél bácsi.
Dióbél bácsi
Arany udvarunkba most értem haza, sárga szalmaszálon, mint gyöngy-katona — régi-régi múltból hozom bánatom, a nyár aranysávja sajog vállamon.
Ágak durrognak, vad árnyékok forognak. Holdas hegy-élen ordas üvölt kevélyen.
Tél, tél — zúg a szél, havat kavar kinn a szél, éjek éjjelén, erdők mélyén, őzike tib-láb, — jaj, hogy fél.
Farkasüvöltő
Hej, rózsa, rózsa, csipkebokor-rózsa, — fülemüle a kertésze, cinege a csősze.
Szellő szárogatja, hold aranyozza, Isten napja kicsókolja hajnalló pirosra.
Hej, rózsa, rózsa, csipkebokor-rózsa — gyöngyharmat hulladozza, langyos eső mossa.
Rózsapirosító
Május, Május, virágdús, kalász-konyító Június, kasza-suhintó Július, aranyat izzó Augusztus, szőlő-szagú Szeptember, levelet ontó Október, köd-nevelő November, deres-darás December.
7
Csirr-csur, csöpög az eresz, háztetőről a hó lassan földre szekerez, szelek dalolnak-mulatnak, kurjongat a szélben az ablak, Tavasz-tündér lakomázik, folyik a lé Hencidától Boncidáig!
Olvadás
Csíp a dér, fagy az ér, csupasz ág feketéll, pihenő cinegék szeme még feketébb, s a nyitott kapunál didereg január
Január
Szilágyi Domokos
Megy a medve morogva, hajtja gyomra korogva, tar fekete sziklák közt, zúgó-rengő bükkfák közt.
Hideg nyomon szaglászhat — fogjon inkább alvásnak; seregel a farkas, völgyet jár, megjajdul a dermedt táj.
Nincs málna, nyár-illatú, mézet nem csurgat odú; gyönge bárány, faggyas juh, nincs a mezőn friss borjú.
Szél diderget, hull a dér, morgó medve útra kél; reggel a kacagás érik a fagy, felhő gyűl, cammog étlen, elbődül.
Medve-éhkopp
Legelész a csorda, csudajó a dolga, ha a nap feljött,
Réten
Zörögni is elfelejt erdő alján a haraszt, némán figyel: a világ most tanulja a tavaszt.
Hazaszáll a fecskepár, a szúnyogoknak hada, nézd! Még csak zirrenni se mer, tanulja a remegést.
Bólogat a hóvirág, szél tanítja rá — na nézd! Hát a szagos ibolya? Tanulja a kékülést.
Zöldülni tanul a fű, nő, növekszik egyre, nézd! S mit csinál a napsugár? Tanulja a napsütést.
Tavasz
s az ibolya ég alatt ibolyántúli örömök izzanak.
tengertüzű víztánc; mosolyog egy kislány,
Tükrén a folyónak habokból hajóhad:
jussa van a földnek: füvet, rügyet, zöldet!
Foga van a napnak, fényei harapnak,
Március
Ragyogj
Hajadon füzek, búzabóbiták — csupa illat és virág a világ, csupa mosoly és csupa kedv, csupa libegés: lányokon selyemruha — emitt a pipacsok piros kis pamacsok, amott az ég alatt pisze szellő szalad, a felhő szétszakad, s látszik egy kék falat égbolt — alatta sirül el a nyár, s pacsirtaszóval frissen kiabál: — Én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan.
Nyár
Tíz-húsz-ötven kocsival jöttem harminchárom kocsival a párom, fortyog a katlan ötven-hatvan rőzselángon, kavarja-keveri — örömét megleli — hetven ángyom.
Fortyog a katlan
Táncol a ménes, szeme csudafényes, homloka táján kacag a szivárvány.
Baktat a konda, csudasok a gondja, azt keresi hol van pocsolya a holdban.
megeszi a felhőt.
Ha a napnak lába volna, bizonyára gyalogolna. Ha pedig keze is lenne, akkor ő is cipekedne, s leülne, ha elfáradna, ide mellénk, a kis padra. Kérges kezét térdre ejtvén, merengne a holdas estén. Úgy várná be, szépen ülve, hogy a föld őt megkerülje.
Ha a napnak
Kányádi Sándor
Aluhatsz falevél, betakar a tél, az egekig ér.
Ősz szele zümmög, aluszik a nyár már, aluhatnál falevél, hogyha leszállnál.
Ősz szele zümmög
Aludj fényekkel együtt, ragyogj álmokkal együtt.
A levelek fölött álmodó fények úsznak, az álmok fölragyognak, a fények elalusznak.
Tudjál álmokra várni, ahogy ők tudnak várni rád az éber csak így nem csalja meg magát.
Elaludtak a fák, a levelek libegnek, az álmok tudnak várni, az álmok nem sietnek.
8
Miből szőtték a ruhád? Kék ég bársonyából.
Miből van a köténykéd? Havasok havából.
Hát te magad miből vagy? Mezők harmatából.
-
-
-
Hát a nyájad merre jár? Ahol zöld füvet talál.
Zajlik a Küküllő
Tavaszelő
- Azt dohogja dön-de-leg, ekevasat élezek, mert a tavasz közeleg.
- Hallod-e, te kis kovács, mit dohog a kalapács?
- Azt kopogja: kippre-kopp, csengős csikót patkolok.
III. - Hallod-e, te kis kovács, mit kopog a kalapács?
- Előveszem a botom, s a farkast megugratom.
- Hallod-e te kis juhász, ha farkas jő, mit csinálsz?
-
II. - Te kis juhász merre mész? - Merre nyájam legelész.
Miből van a pántlikád? Hajnal pirosából.
I. -
Három kérdezgető
Messzi jár a zápor, viszi a szél, húzza: szemlátomást nő a nyomában a búza.
Récefiókákat vezényelő vének tanítgatják a szép búvármesterséget.
Játszik az esővel a nap mosolyogva, szivárványhidakat ível a folyóra.
Ázik a Küküllő, paskolja a zápor, tovatűntén is még csurog a fűzfákról.
Tavaszutó
Haszna is van ám az együttutazásnak: elolvad a jég s a füzek kibarkáznak.
Vállra veszi újra, s kéri, invitálja, hogy a nap is üljön föl a tutajára.
Viszi s ha megunja, kiveti a partra, hogy a nap egy kicsit vékonyítson rajta.
Egyik másik tábla tutajnak beillő; emeli, billenti, viszi a Küküllő.
vonszolódva lépdel, hátán a sok súlyos dirib-darab jéggel.
Hová lett a nyári
Kétoldalt a fűzfák ezüst-zúzmarásak, és olykor a ködtől egymásig se látnak.
Szajzik a Küküllő: hártyavékony jéggel szegte be a szélét a zimankós éjjel.
Télelő
Aztán jön a szellő, s a csillagokig szárnyal a nyári Küküllő esti illatával.
Sütteti a nappal hosszasan a hátát. Ha ott lennél, mélye legmélyét is látnád. Ám a lustasága csak amolyan látszat. Ilyenkor gyűjti be illatát a nyárnak.
Vén bivaly módjára olykor kedve szottyan el-ellustálkodni a nagy kanyarokban.
Ballag a Küküllő meg-megállva baktat, szúnyogokat fogdos a kicsi halaknak.
Nyár
S meglátván a békák udvarát a holdnak, holnapra új záport, záport kuruttyolnak.
Egyszer régen, amikor még több volt a hal, mint a horgász, és nem volt a folyók mentén ekkora nagy sürgés-forgás, élt a kicsi csíki Oltban élt egy csuka, hasonlót még én sem tudnék kitalálni, hogyha horgász ember volnék. Nem is élt, de uralkodott. Ő volt a halak királya: se hálónak, se horognak nem volt hozzá bátorsága. Nemcsak félték, tisztelték is, mert nagylelkű és kegyes volt: szúnyogon meg moszaton élt, testvérhúsba sose kóstolt. Úszta, járta birodalmát Domokostól le Bükszádig. Védelmezte népét s annak porontyait és ikráit. De leginkább Tusnád táján szeretett elidőzgetni, hol a szikla a kis Oltot majdnem-majdnem megrekeszti. Ha elfáradt, ott pihent meg, ott a víz is, mint a kristály, s a vízből is tisztán látta a fenyőket fenn a sziklán. Ahogy telt az idő, s ő is
Csukástó
Csak megkönyörül majd valamelyik éjjel, és bevonja végesvégig ezüst jéggel.
Legfönnebb úgy déltájt hunyorít a vízre, de még ő is mintha fölötte elnézne.
kedve zubogása? Már a nap sem jár el fürödni a gátra.
9
A sötétségben ezidőtájt nagyon egyedül vándorolt a föld.
Sokáig csupán csillagok lakták az égbolt magasát. Pislákoló fényükben a világ sokáig élt örök árnyékban, ezüstszín gyászruhában.
A nap születése
Pilinszky János:
lassacskán mind öregebb lett, hovatovább mind gyakrabban bámulta a fenyőfákat, gondolt egyet, és fővárost alapított ott magának. „Jó is lesz így, öregedő uszonyaim mit fárasszam, mikor úgyis itt folyik át egész hosszú birodalmam. Igen ám, de épp ez a baj: folyton folyik az országom, és nekem, hogy itt székeljek, folyton-folyvást kell úszkálnom.” Szerencsére jött a tavasz, és a kis Olt úgy megáradt, hogy nem fért át a szoroson, s majd ellepte a fűzfákat. Jött aztán az apasztó nyár nagy meleggel, de hiába, ott maradt a fűzfák között, az Olt egy kicsi darabkája. Csillogott, akár egy kastély, ez kellett a mi csukánknak! Átevickélt a szép tóba, s lefoglalta palotának. És azóta Csukástónak hívja minden vízi s földi, hetedhét országból szoktak odajárni gyönyörködni. Mondják, hogy az öreg csuka lemondott a királyságról, s mai napig ott éldegél szerényen a nyugdíjából.
Ezer csillagnak közös fészke: így született meg a kerek nap, az ég csodája, s vette kezdetét
Hosszú utat tettek az égbolt elhagyatott fekete féltekén, de végül is nagy boldogan egymásba olvadt mind az ezer csillag, gyönyörű és egyetlen fényességben.
Ekkor történt, hogy számos csillag elhatározta, összefog, hugy apró fényeik közös nagy fényességet varázsoljanak. El is indult vagy ezer csillag egymásfele. Ezer irányból, ezer úton ezernyi csillag elindult a sötétség pereméről, hogy az égbolt tátongó közepén közös ragyogást alapítsanak.
Hasonlóképpen a virágok se látták egymás színét, egymás ruháját, köznapi és ünnepi öltözékét. A tavaszi és nyári záporok nem tudták, hova hullanak, és hasonlóan a hópelyhek, a tél fehér gyönyörüsége hamuesőként érkezett a földre, és ott is szürke és sötét maradt.
A különféle állatok alig ismerték egymást, és az ember hallgatagon ült kunyhója előtt. A felhők vaktában bolyongtak, mint elszabadult bárkák a vizen, s a madarak semmit se tudtak a szárazföldek többi állatáról, se a tengerben fürdőző halakról.
Csupán kik egymás közelében laktak, társalogtak egymással, közbe-közbe félálomba merülve, vagy akár az egész telet átaludva, mély álomban és szomorú magányban.
Az ötödik vendég kisebb csoport. De annál szebb. A virágok családja. Merengő szemmel foglaltak helyet a napvilág ünnepi asztalánál. Valamennyien hallgatagok voltak, de színük annál ékesebb.
Az erdő. A nagy erdők és kecses ligetek. A fák, zöldellő levélöltözékben, rokon nyelven susogva a szelekkel, az égbolttal s mindenfajta vizekkel.
Ki következett ezután?
A harmadik felséges vendég a tenger volt. Ezer hulláma, akár egy sortűz, úgy dördült meg, mikor mezítláb földre lépett, ahogy a víz mindig is mezítláb jár, legyen folyó vagy hóesés, eső vagy akár tenger a neve.
Megkezdődött tehát az ünnepély, az első nappal ünnepélye, a világosság kerek, óriási és eddig szem-nem-látta asztalánál. Rendre érkeztek a vendégek. Legelsőnek a levegő szellős, fényes, földig érő palástban, együtt az öreg égbolttal, aki - ha lehet - még hatalmasabb palástot hordott roppant vállán, lába körül gondosan igazgatva azúrszínű, méltóságos redőit.
Ünnep volt ez, valódi ünnep! A tenger hullámai most először láthatták meg a tengerpartot, e hosszú-hosszú kikötőt, hová a tenger szakadatlanul befut - akár egy végtelen hajóraj gyönggyel megrakott hullámaival.
a világosság első ünnepélye.
De aztán, ahogy telt-múlt az idő: újabb árnyékok lopakodtak, bújtak
Senki se törődött vele. "Egyék, lakjék jól - gondolták magukban -, ha másból nem, a fény lehulló, asztal alá gurult morzsáiból."
Ámde hirtelen, a világosság kristálylépcsején, a ragyogás bejáratában, magányos árnyék tűnt fel, s éhesen az ünnepség asztalához osont, a vendégek lábához kuporodva.
Úgy érezték mindannyian: a delelő nap gyermekei ők. Kedveltjei a fényes ég most született birodalmának.
Közben a nap, az ünnep ragyogása a tetőpontra hágott. S ebben a fényességben, bár utolsónak érkezett, egy sudár ifjú és egy szép leány - az ünnepély királyi párjaként az asztalfőn foglalt helyet, örömére a többi meghívottnak, az asztalvégre húzódott füveknek, a kékpalástú égnek és a mezítlábas tengernek meg a virágoknak, erdőknek, ligeteknek.
Aztán jöttek az állatok, nagy rajokban a madarak, a fürge ló, a hűséges kutya, erős oroszlán, sárga tigris, törékeny őz, darazsak fellege. Ki tudná valamennyit fölsorolni!
A füveknek az asztalvég jutott, de semmivel se kevesebb a fényből, az általános vigasságból.
Kék, sárga, hófehér nyelven beszéltek, fejükkel sűrűn bólogatva hozzá.
10
De a fiú nem rettent meg szivében. Szelíden átölelve kedvesét, ily szavakat intézett a világhoz: "Ne féljetek, tengerek és virágok, ne féljetek, állatok és füvek,
A székek ledőltek, az asztal földre borult, s a nagy tolongásban az aranyabrosz is porba merült. Először a füvek hagyták el a vendégséget, s utoljára a tenger és a méltóságos égbolt. Az ifjú emberpár maga maradt az egyre hatalmasabb éjszakában.
Az újszülött nap pislákolni kezdett, mintha füst lepte volna erejét, s az elébb még oly víg vendégsereglet most megriadt és szinte menekült.
Mezítelen az egyik, a másik földig érő, állig gombolt posztókabátba burkolózott.
Az egyik árny kicsiny volt, mint a gyermek, sőt kavicsnál is alighogy nagyobb. A másik viszont, mint égi lajtorja, olyan magas.
Igaz. De később egyre többen s többen jelentek meg a bejáratban, s végül elállták már a nappal kapuját. Hívatlanul mind számosabban vegyültek el a vendégek között, s amire azok észbekaptak, több volt az árnyék, mint a fény.
az aranyszín abrosz alá. "A sötétség gazdátlan ebei" szólalt meg a nagylelkű tenger. "Ma mindenki kedvére ehetik, részesülhet a boldogságból. Ki irigyelné tőlük a lehulló morzsát, mely után más úgyse hajol le?"
Mert akkor már tudhatták mindenek, hogy azután az éjszaka csak álom, amit a fénylő valóság követ.
S amikor reggel palotája kristálytermében fölébredt a fény, s hosszan nyújtózva éledezni és emelkedni kezdett - hirtelen olyan ujjongás fogadta a földön, nagyobb, mint az első nap öröme.
Ezen az első éjszakán azonban senki se hunyta le szemét, se fű, se fa, se szél, se tenger. Mindenki várt, mindenki várta, vajon igaz, hogy visszatér a nap, amint ifjú királyuk megigérte?
az újszülött nap nem halott, csak megpihen, hogy holnap újra keljen, új erővel, megújult ragyogással."
Tamkó Sirató Károly: - Tengerecki Pál
Csoóri Sándor: - Lekvárcirkusz bohócai - Lábon járó verőfény
Csanádi Imre: - Négy testvér - Kis verses állatvilág - Kergetőző négy testvér
Nemes Nagy Ágnes: - Jó reggelt gyerekek - Ki ette meg a málnát? - Lila fecske - Mit látunk az utcán - Mennyi minden - Bors néni könyve - Szökőkút
Zelk Zoltán: - Gyermekbánat - Tilinkó - Erdőben-berdőben - Száll az erdő - Tollászkodik a tavasz - Vers a két kis fiókáról - Alszik a szél
Weöres Sándor: - Bóbita - Tarka forgó /Károlyi Amyval/ - Zimzizim - Ha a világ rigó lenne - Télköszöntő
Szabó Lőrinc: - Kicsi vagyok én - Lóci óriás lesz
Szép Ernő: - Gyermekeknek való
Kötetek:
Pinty és ponty Majomkönyv Tengerecki hazaszáll
Kányádi Sándor: - A bánatos királylány kútja - Fából vaskarika - Farkasűző furulya - Fényes nap, nyári nap - Három bárány - Madármarasztaló - Tavaszi tarisznya - Költögető - Billegballag
Szilágyi Domokos: - Liliompalota - Medvelakodalom
Pilinszky János: - Aranymadár - A nap születése
-
11
