Mediterrán cseresznyéskert. Az olasz baloldal álmai és útkeresése 2007-2008
Készítette: Kenéz Anikó, Balogh Róbert, Hegedűs Krisztina, Barkóczi Balázs
[email protected]
1
Tartalomjegyzék Tartalomjegyzék...................................................................... 2 Hipotézis és módszer ............................................................... 3 Olaszország: Modernitás? Elmaradottság? Egzotikum? .................. 4 Az első köztársaság és válsága .................................................. 7 A válság katalizátorai, a megtisztulás kísérlete .........................10 Út a bipolaritás felé…………………………………………………….…………………….14 Silvio Berlusconi .....................................................................17 Az üzletember .....................................................................18 Berlusconi és a nők ..............................................................18 Az 1994-2006 közötti Berlusconi-kép változásai .......................19 A 2008-as kampányban történt image-váltás ...........................20 Romano Prodi és az olasz baloldal kommunikációs zsákutcája 2006 második felében .....................................................................23 Kiutak? A PD és Walter Veltroni kampánya és diskurzusa .............26 És végül vereség…? ................................................................31 Összegzés és tanulságok………………………………………………………………….34 Szakirodalom .........................................................................35
[email protected]
2
Hipotézis és módszer A következőkben az olasz balközép vezető pártjainak 2007. január – 2008. április közötti diskurzusait fogjuk vizsgálni. Elsősorban arra keressük a választ, hogy milyen hatással van a kialakított beszédmód a baloldalnak az ún. olasz Második Köztársaság politikai rendszerében elfoglalt helyére. Hipotézisünk szerint amennyiben az olasz politikai rendszer beilleszthető a kortárs demokráciák gyűjtőpártok által uralt univerzumába, akkor a baloldal ismétlődő sikertelenségét és rendszerszintű instabilitását sokkal inkább a megfelelő politikai stílus, illetve adekvát szervezettség hiánya okozhatja, s nem magyarázható kizárólag a karizmatikus vezető hiányával. Álláspontunk igazolására elsőként bemutatjuk, hogy az olasz politikai rendszer megújulását kikényszerítő válságjelek nagy része számos más európai kontinentális
rendszerben
is
kimutathatók.
Ezt
követően
az
átalakulás
legfontosabb irányai közül azokra irányítjuk a figyelmet, melyek a baloldali diskurzus szempontjából meghatározók lehetnek. Végül a tanulmány harmadik részében a Silvio Berlusconi által uralt populista beszédmódot elemezzük majd, s ezt vetjük össze a 2006-os parlamenti választások után megjelenő baloldali diskurzusokkal. Ezen utolsó részen belül a legnagyobb hangsúlyt Romano Prodi harmadik kormányának 2008. februári lemondása és az áprilisi előrehozott választások közötti új kezdeményezések vizsgálatára fektetjük majd.
[email protected]
3
Olaszország: Modernitás? Elmaradottság? Egzotikum? Olaszország évszázadokon keresztül úgy élt az Itálián kívül élők szemében, mint olyan távoli táj, mely az antik relikviák halvány visszfénye csupán, melynek leginkább múltja van, jelene jelentéktelen. Az 1860-as évtized egyesítési törekvései nyomán létrejött ún. Italia liberale lelkes civilizátorai ráadásul a világ elé tárták azt a mérhetetlen nyomort, elmaradottságot, és elszigeteltséget, mely a félsziget és az államhoz tartozó szigetek (elsősorban Szardínia és Szicília) nagy részét
ekkoriban
ellentmondásával
jellemezte. együtt
már
A
XX.
század
egyértelműen
elejére a
Olaszországot
feltörekvő,
összes
modernizáló
és
európaivá váló ambiciózus államok közé sorolta a korabeli közvélemény. A fasizmus évtizedei és lázálma, valamint a második világháború utolsó két évében dúló brutalitásban tobzódó polgárháború után megalakuló Olasz Köztársaság azután hamar a pontatlanság, a megbízhatatlanság, s a korrupció metaforájává lett. A következőkben röviden azt fogjuk bizonyítani, hogy az olasz politikai rendszert legfontosabb jellemzői a kortárs európai demokráciák sorába helyezik. Egzotikus, egyedi, a széles közvélemény által sugallt, az olaszok által nagyrészt önképként is elfogadott „olasz nemzetkarakterhez” illeszkedő vonások felkutatása helyett akkor járunk el helyesen, ha az olasz politikai rendszer értelmezését a XXI. század új politikai fogalmaival kíséreljük meg. Gibbins és Reimer (1999) gondolatmenetét elfogadva úgy véljük, hogy napjainkban „by politicization is meant the process by which voices my bring previously excluded issues into politics…as the nature, operation and agenda of politics are constituted in discourse, so the key method of political activity is voicing one’s view and getting it
heard.
Politics
in
postmodernity
is
recognized
to
be
constructed
in
language;politics is language…dialogical democracy will flourish in a postmodern age. (p.113.) For democracy to flourish it must respond to the political agenda of everyday life, of workplace, home and sexuality, and we expect politics to spread down to these sites. Democracy will exist without a dominant interest or ideology”. ("Átpolitizálódáson azt a folyamatot értjük, mely során a
véleményüket nyilvánosságra hozó új szereplők révén olyan témák
[email protected]
4
kerülnek
a
politika
rekesztve...minthogy napirendjének
terébe, a
melyek
politika
legfontosabb
korábban
természetének,
alkotóeleme
a
ki
voltak
onnan
működésének
diskurzus,
a
és
politikai
tevékenység kulcsmozzanata a vélemény-nyilvánítás. A posztmodern politikát nyelvében ismerhetjük fel; a politika nyelv...a dialóguson alapuló demokrácia
fog
virágozni
a
posztmodern
korban.
(p.113.)
A
demokráciának válaszolnia kell a mindennapi élet, a munkahely, az otthon,
a
szexualitás
politikai
napirendjére....A
demokráciát
nem
ideológiák és érdekek fogják meghatározni." (p.152.). Ehhez az aspektushoz szorosan kapcsolódik a média szerepe, mely a világ értelmezésén és a mindennapok strukturálásán keresztül képes identitást teremteni (p.47-49). Az államnak ugyanúgy alkalmazkodnia kell a fogyasztó állampolgár életéhez és „természetéhez”, mint a politikusnak, aki az elképzelhető világok legjobbikának képviselőjévé
igyekszik
válni
a
választópolgárok
szemében.
(p.137.) Következésképp korunk politikájának kulcseleme az esztétika, s így növekszik a vizuális elemek szerepe. (Dessewffy 2004:92-101) A főként a televízió által közvetített tényezők, mint a botrány, vagy a rajongás átalakították a politikusok és a választók közötti kölcsönhatásokat. A televízió elősegítette a politika perszonalizációját, csökkentve ezzel a bázisok, vagyis a tömegpártok és az érv-központú politika szerepét (Kiss-Boda:30-41), a kölcsönhatás azonban nem szűnt meg, csupán virtuális alakot öltött (Dessewffy 1997:135.) A XX. század végére Olaszország belépett a politika ezen világába. Az 1945 óta eltelt évtizedek nem írhatók le az olasz társadalom és politika megkésett modernitásába, majd onnan a posztmodern korba vezető útjaként. Számos tekintetben fejlődés nélküli modernizáció zajlott, s még az előtt jelentkeztek a legfejlettebb metropoliszokra jellemző konfliktusok és ellentmondások, hogy az új kor előnyei egyértelművé válhattak volna. „…si potrebbe pensare che lo stile di vita proposto dai mezzi di communicazione di massa, si riducesse molto spesso a una fruizione puramente immaginaria, non vissuta.Indubbiamente, questo era una parte della veritá. Ma solo una parte. ("… azt is gondolhatnánk, hogy a
tömegkommunikációs eszközök által akkoriban közvetített életstílus nem
[email protected]
5
több mint képzelt, valójában meg nem élt világ volt. Kétségtelen, hogy ez az álláspont tükrözi a valóság egy részét. De csak egy részét." (Ventrone ,371)) A valóság keretét mindenképpen az adja, hogy 1948 és 1994 között egy új társadalom született: ”„…la nuova Italia non piú in cammino, ma in transformazione, profonda e rapida, qunato incompresa e, persino, osteggiata: da famiglie spesso numerose e talvolta anche allargate a nuclei ristretti e frequentemente, denatalitá,
anche
unipersonali,
dell’invecchiamento
della
per
i
concomitanti
populazione
e
fenomeni
della
dell’incremento
della
separazioni e dei divorzi; da contadina a industriale e terziaria; da campagnolapaesana a urbana-cittadina; da terra di emigrazione a paese di immigrazione; da analffabeta a scolarizzata; da povera e frugale a consumista; da religiosa e fideista a secolarizzata.” ("Az új Olaszország már nem csak botladozik: gyors és mély átváltozáson megy keresztül, mely ma még befejezetlen és foglya a körülményeknek, s mégis: nagy létszámú és kiterjedt családokból nukleáris, gyakran egyszemélyes családok lettek, drámaian csökken a születések száma, öregszik a népesség, miközben nő a válások száma; mezőgazdasági országból szolgáltató gazdasággá változtunk, vidékiből városivá, az emigráció országából a bevándorlók földjére, írástudatlanból iskolázottá; szegény és éhező országból fogyasztókká lettünk; vallásos és hívőből szekulárissá lettünk.") (Casula, 32) A
mai
olasz
politika
posztmodern
jellegét
nem
lehet
komolyan
megkérdőjelezni. Rendelkezik mindazokkal a jellemzőkkel, melyek révén egy politikai rendszer maga mögött hagyhatja korábbi önmagát: a társadalomban a korábban karakterisztikus értékek, életstílusok és életformák széttöredeztek, megszűntek a korábbi tömbök és osztályok, a hagyományos politikai tekintélyek erodálódnak, középpontjába
a
pártok a
beágyazottsága
gazdasági
kérdések,
és a
presztízse gazdasági
csökken, növekedés
a
politika kerül,
a
mediatizáció a röviden megfogalmazott üzeneteket követeli meg a politikusoktól.
[email protected]
6
Az első köztársaság és válsága Az olasz politikai rendszer az 1970-es és 1980-as években a Katz és Mair által kartellesedésnek nevezett folyamaton ment keresztül. A sokat támadott, ám kiemelkedő jelentőségű tanulmány szerzői az olyan pártokat tekintik kartell pártoknak, melyek a pozíció megtartása érdekében a parlamenti versenyt tudatosan korlátok között tartják. (Katz-Mair, 1995 és 2002) A pártrendszer zártsága nemcsak önmagát blokkolta, de fojtogatta a demokratikus intézményrendszert is. A versengő többpártrendszer csődje, valamint a demokrácia működésének akadályoztatása a politikai rendszert pártállami jellegűvé tette. A pártok pedig egyre inkább elkezdtek hasonulni egymáshoz, így nem mutattak fel elkülönülő, ideológiákat követő programokat. s nem rendelkeztek hosszú távú célkitűzésekkel sem. A felmerülő krízisekre egyrészt ad hoc jellegű válaszok születtek, másrészt a beharangozott programok megvalósítása elmaradt. „Olaszország napi politizálásában úgy tűnt, a pártnak nincs tiszta üzenete.”(Ginsborg, 1990.) Paul Ginsborg, az olasz politikai rendszer egyik legismertebb kutatója, a szocialista pártról írja ezt, habár igaznak mondható a parlamenti pártok egészére a folyamatos hasonulás okán. 1979-1987 között az olasz politikai életet öt párt uralta, melyek változó összetételben kormánykoalícióra léptek egymással. 1948 óta a legerősebb, legtöbb parlamenti hellyel rendelkező pártjai: a Democrazia Cristiana (DC), valamint a Paritito Socialista Italiano (PSI). A Partito Republicana Italiano (PRI), a Partito Socialista Democratico Italiano (PSDI) és a Partito Liberale Italiano (PLI) lényegesen kevesebb támogatóval rendelkeztek, ugyanakkor nélkülük nem létezhetett stabil kormány. Ez volt az ún. pentapartito rendszere. A rendszert az tette kvázi hegemón pártrendszerré, hogy a rendszerint a szavazatok negyedét megszerző Partito Communista Italiano-t a többi releváns párt nemkívánatosnak, rendszerellenesnek nyilvánította, így annak nem volt esélye a kormányra kerülésre.
[email protected]
7
Ennek
következtében
a
kereszténydemokrata
rezsimmel
szembeni
antagonizmusát feladó Partito Socialista és a DC alkotta formáció Európa egyik legtartósabban fennálló koalíciójává is vált. 1983-ban miniszterelnök
történik állt
a
meg kormány
először, élére,
hogy a
nem
kereszténydemokrata
kereszténydemokraták
erőtlen
neokonzervatív kísérletének bukása miatt Bettino Craxi szocialista párti politikus alakíthatott kormányt. Azonban Craxi kormányzása alatt sem tapasztalható változás a pártrendszer és a politikai rendszer struktúrájában. A
politikai
verseny
hiánya,
valamint
a
kialakult
hallgatólagos
megegyezések rendszere, vagyis maga a politikai rendszer kartellesedésének egyenes következménye az volt, hogy az állami adminisztrációt az egyes pártok által „delegált” káderek foglalták el. Ez ellehetetlenítette az intézményrendszer hatékonyságát, működését, valamint az intézményi felelősség-elv is csorbult. A hibás döntések nem vontak maguk után számonkérést, a személyi felelősséget csak politikai egyezség alapján, a jogrendszeren kívül lehetett megállapítani. Másfelől a maffia-szerű hálózatokba tömörülő gazdasági érdekcsoportok kampányfinanszírozáson
keresztül
informálisan
felügyelhették
a
parlament
összetételét, illetve az intézményrendszerek működését. Ez a két folyamat már önmagában is magával vonta a bizalomvesztést és a politika általános bizalmi válságát. Az
állampolgárok
legnyilvánvalóbban
mégis
a
választások
során
szembesültek saját szerepük erodálódásával. Az olasz választási rendszer tiszta arányos választási rendszer volt 1991 előtt. A parlamenti helyeket a szavazatok arányában osztották szét, egy amplitudós (egy körzetből egy képviselő) körzetekben. A rendszer átláthatatlansága a preferencia szavazatokból adódott. A választópolgároknak harmadlagos és negyedleges preferenciájuk is meg kellett jelölniük a szavazólapon. Például: hogyha van A, B, C, D jelölt és a párt D jelöltet szeretné a parlamentbe juttatni, akit a szavazók túlnyomó többsége csak a negyedik helyen jelölt meg, akkor a párt A, B és C jelöltet , akik a preferencia sorrendben előbb szerepeltek, visszaléptette, és így D vált a kedvezményezetté. 1987-ben a szocialista párt nem tudta megőrizni kormánypozícióját, ezt követően négy miniszterelnök váltotta egymást. Folytatódtak a pentapartito
[email protected]
8
időszakára jellemző folyamatok. Ezeket az éveket szokás az olasz politikában a „folytatások évtizedének” nevezni, hiszen a rendszer nem volt képes megújítani önmagát vagy megújulást hozni.
[email protected]
9
A válság katalizátorai, a megtisztulás kísérlete 1991 és 1994 között a rendszer válsága a nyilvános közbeszéd középpontjába került.
A
politika
három
eseménysor következtében
tért
vissza
az
első
nyilvánosság színterére. Az első a népszavazási mozgalom sikere és lendülete volt (Fabbrini, 2001), a második pedig az egyes ügyészek elszigetelt akciójaként induló, de hamarosan mindent elsöprő erejű ún. mani puliti akció volt, mely sok tekintetben szintén mozgalomnak nevezhető. Mindezzel hozzávetőleg egy időben a korábban meghatározó pártok megszűntek, feloszlottak, kettészakadtak, illetve általános krízisen mentek keresztül. Az 1990-es év során négy kezdeményezést nyújtottak be népszavazás kiírására, melyek közül az Alkotmánybíróság egyet talált alkalmasnak. Mario Segni kereszténydemokrata politikus nyújtotta be az első kezdeményezést. Ez a folyamat ráébresztette az állampolgárokat, hogy van beleszólási lehetőségük a politikába. Az olasz rendszerben referendumot csak hatályon kívül helyezés céljából, vagy a jobbítást szolgáló jellegéből lehet indítani (Leppes, 2006). Az 1990-es évek elején mégis szaporodtak a kezdeményezések és a preferenciaszavazatok változtatása kapcsán kiírásra is került egy népszavazás 1991-ben, melyre a választópolgárok 62,5%-a ment el és 95,6%-uk szavazott a preferencia rendszer megszüntetésére. Ezzel az olasz állampolgárok elutasították politikai rendszerük addigi működését. Ez a tény főleg annak a tükrében egyértelmű, hogy a szavazás előtt Craxi felszólította az olaszokat, hogy ne vegyenek részt a szavazáson. A részvételi arány délen volt a legalacsonyabb, közel 10%-kal maradt az országos átlag alatt, de ennek ellenére is minden régióban a leadott szavazatok több, mint 90%-a a preferencia rendszer megszüntetése mellett szólt (Leppes, 2006). A
választási
rendszer
igazságtalanságainak
kiküszöbölésére
irányuló
népszavazási kezdeményezések megjelenése, illetve annak következményei változást hoztak az egész politikai életben. Az olasz politika lehetőséget adott a nyilvánosságnak,
hogy
beleszólhasson
az
ország
irányításába
és
az
állampolgárok éltek ezzel az eszközzel.
[email protected]
10
Ez a referendum megnyitotta az utat az ügyészi vizsgálatok előtt, mely következtében kirobbant a tangentopoli, mely rávilágított arra, hogy az olasz politikát nem csupán körülveszi a maffia, hanem mélyen és elválaszthatatlanul átszőtte
a
korrupció,
valamint
a
maffia
befolyása.
A
botrány
mindezt
bebizonyította és nyilvánvalóvá tette, hogy a politikai hatalom már nem a demokratikus eszmék és alapelvek által vezérelt. A társadalomnak eddig sem adatott nagy rálátás a politika döntéshozatalivégrehajtási mechanizmusaira, de rá kellett döbbenniük, hogy ez a fajta politika nem társadalmi érdekek mentén tagolt. A második nyilvánosság képviselete és érdekérvényesítő képessége gyenge volt és végleg elvált a politika világától. Ezáltal már nem beszélhetünk a nyilvánosság klasszikus definíciója szerinti meglétéről, mely a társadalom és a politika szeparációjában jelent meg. A
második
akció
a
„Tiszta
kezek-mozgalom”
(mani
pulite),
mely
folyamatosan derítette fel a korrupt ügyeket. Ez tovább mélyítette a válságot. Magas rangú tisztviselők, politikusok kerültek a bíróság elé. Antonio Di Pietro, milánói bíró néhány államügyésszel együtt kezdeményezte ezt a folyamatot. 1992. február 17-én, Mario Chiesa esetével kezdődött el, de az ügyészek folytatták a nyomozást, és a számonkérés az olasz politikai elit legjavát elérte. Mind a párt-, mind a kormányzati illetve helyi politikai élet tagjairól kiderült, hogy
kenőpénzeket
fogadtak
el,
és
napi
gyakorlattá
vált
az
illegális
pártfinanszírozás is. A maffia világa belefolyt a politikai szférába, és az üzleti életben bevált mechanizmusok szerint kezdett el működni. A parlamenti képviselők egyharmada kapott nyomozási értesítést. Annak következtében, hogy nyilvánosságra kerültek ezek az ügyek, egyre többen hagyták önként el a politika színterét. Az igazságszolgáltatás, mint hatalmi funkció érvényesíteni tudta akaratát a másik két hatalmi ág felett, ezzel kísérletet téve a maffia-politika megállítására. 1993-ban ismét magas részvételi arány mellett nyolc kérdésben került népszavazás kiírása, melyek közül a legjelentősebb a választási rendszerre irányul.
Emellett
a
pártok
finanszírozásáról,
valamint
a
közigazgatás
átszervezéséről kellett véleményt nyilvánítaniuk a választópolgároknak. Az érintett
témakörök
jól
mutatják,
hogy
az
egész
intézményi
rendszer
megújítására irányultak.
[email protected]
11
A referendum és a tangentopoli következtében a pártrendszer egyre inkább
bipolárissá
vált,
valamint
a
parlamenti
választások
is
meglepő
eredményeket hoztak. A DC jelentősen veszített eddigi pozíciójából, bázisa eltűnt, a PCI ellenben - átalakulása folytán - meg tudta őrizni parlamenti pártstátuszát. Az 1994-es választások a második köztársaság kezdetét jelentik. Jelentős változásokat hozott a pártstruktúrában. Silvio Berlusconi - északon a Lega Norddal együttműködő Il Polo della liberta, illetve az ország középső és déli részén az Il Polo del buon governo, Fini Alleanza Nazionale-jéval együttműködve létrehozta a Forza Italia-t. A Forza Italia a választásokon legtöbb szavazatot kapott párttá vált. Ez a választás maga után vonta a parlamenti képviselők nagy arányú szelekcióját is: az alsóház 69%-a és a felsőház 60%-a újonnan bekerülő képviselő volt. 1994-ben Berlusconi hatalomra jutásával új, pártszerű struktúrát hozott létre a „Forza Italia” – klubhálózatával, és győzött a választásokon az Északi Liga (Bossi) és az Alleanza Nacionale (Fini) szövetségével. Igaz, a kormány fél évig tudott csak fennmaradni, mert a Lega Nord kilépett a koalícióból, de érdemes megnézni az oda vezető utat, hogy a választók milyen okból szavaztak a különösebb politikai múlttal nem rendelkező Forza Italia-ra. Legfontosabb tényező, hogy az olasz közvélemény elfordult a negyven éve kialakult politikai kultúrától és stílustól. Az új választási rendszernek köszönhetően koalícióalkotási kényszer jelent meg. Emellett Berlusconi populista retorikája, leegyszerűsített fogalomhasználata és a hagyományos értékek melletti kiállása, illetve antikommunizmusa is vonzerőt gyakorolt. Az olasz „tökéletlen” kétpártrendszer válsága (nem volt váltógazdaság, mert a kommunista párt nem juthatott kormányra) kiteljesedett és változáshoz vezetett a kilencvenes évek elejére. Az olasz politika megújult, elkezdődött a második köztársaság időszaka, mely lehetőséget adott egy korrupciómentes, népképviseleti rendszer megszületésére. Az, hogy ez sikerrel járt-e, azaz a második köztársaság jelenleg életképes-e, nem egyértelműen megválaszolható. „Azonban nagyon hamar megmutatkoztak
[email protected]
12
az új törvény gyengeségei.”(Fabbrini, 2000) A második köztársaság eddig eltelt 14 éve alatt 10 alkalommal került sor kormányalakításra. A pártrendszer és a politikai élet nem vált stabil rendszerré, ám az eltelt idő túl hosszú ahhoz, hogy átmenetként foghassuk fel. A
pártrendszer
változása,
az
a
folyamat,
amíg
egy
pluralista
rendszer
kétpólusúvá vált, lehetséges magyarázata a választási rendszer változása. „Az 1993-ban bevezetett kompenzációs rendszertől Olaszországban mégis egy többségi rendszer hatását, eredményeit remélték,- ha nem is kétpártrendszert, legalább bipolarizmust stabil többséggel, ahol az arányos komponenssel a kis pártok kielégíthetők és az egyéni választókörzetekből eredő diszproporcionális hatás kompenzálható.”(Leppes, 2006) A rendszer azonban nem felelt meg az elvárásoknak, így 2000-ben ismét népszavazásra került sor. Az „Olajfa-koalíció” kormányzása alatt huszonegy kérdés került az Alkotmánybíróság elé, ebből hetet ki is tűztek népszavazásra, ez azonban nem lett eredményes. A részvétel alacsony volt, ez többek közt annak tudható be, hogy Berlusconi felszólította az olaszokat, hogy ne vegyenek részt a népszavazáson. A népszavazási kampányban több párt a távolmaradásra, illetve a „nem” válaszra buzdította az állampolgárokat. A népszavazási kérdések három témakör köré csoportosíthatók: ezek az igazságszolgáltatás, a munka világa és az intézményi rendszer. Az „igen” - szavazatok aránya magas volt, de az alacsony részvételi százalék okán a népszavazási mozgalom nem tudott kiteljesedni. Azonban az új népszavazási hullám ismét figyelmeztetett a válságközeli állapotokra, illetve az állampolgárok elégedetlenségére. Úgy tűnt, hogy a politikai életben Silvio Berlusconi az, aki befolyásoló erővel bír az nemzet számára.
[email protected]
13
Út a bipolaritás felé Általános a vélekedés, miszerint az olasz pártrendszer a közép irányba gravitáló, centripetális versenyre épülő polarizált pluralista rendszer, amely magával vonzza a pártok koalíciókényszerét. A politikai erőteret a több listából, és listánként több pártból álló középbal (centro-sinistra), és jobbközép (centrodestra) koalíció fedi le. Az olasz pártrendszerről szólva említést kell tennünk a kiegyensúlyozott
erőviszonyokról,
az
olasz
társadalompolitikai
kettéosztottságáról (melyhez az országra jellemző Észak-Dél ellentétpárban egyfajta földrajzi megosztottság is társul), valamint azokról a folyamatokról, melyek a kilencvenes évek közepétől közrejátszottak abban, hogy az olasz pártrendszer a klasszikus fragmentálti berendezkedéstől (mely magában foglalta a politikai-ideológiai tér sokszínűségét és heterogenitását) eltávolodva kétpólusú rendszerré alakuljon át. A változás okait egyrészt a pártoknak a politikai erőtérben történő mozgásában, másrészt az ingadozó szavazók magatartásában kell keresnünk. Az 1993-ban tetőző korrupciós botrány, Berlusconi berobbanása az olasz politikai életbe, valamint a Berlusconi-Fini-Bossi heterogén triász létrejötte és a jobboldali Forza Italia pártszövetség 1994-es választási győzelme együtt járult hozzá az olasz pártrendszer viszonylag gyors átalakulásához. A ’94-es választások után a pártok igyekeztek újrapozícionálni magukat, és a politikai erőtér széléről középre, a centrum felé mozdultak el. Fontos azonban megjegyezni, hogy ez a fajta mozgás nem a választói igények változásából fakadt. Ugyanakkor tény, hogy hozzájárult a szélsőséges politikai erők konszolidációjához, valamint a politikai erőtér homogenitásához, ami elősegítette a politikai váltógazdaság megszilárdulását, vagyis a politikai rotációt. Ennek a folyamatnak a vesztesi a szélsőségesek mellett a régi centrista pártok voltak, melyek a pártszövetségek középre nyomulásával politikai teret vesztettek,
súlytalanná
váltak,
és
így
kénytelenek
voltak
a
két
oldal
valamelyikéhez csatlakozni. A kereszténydemokrata DC, valamint a szocialista PSI romjain alakuló két nagy szövetség a szélsőségesek és a középpártok
[email protected]
14
szerepének csökkenésével képessé vált a politikai erőtér teljes lefedésére. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy a középpártokkal ellentétben a radikális pártok megmaradtak koalíciós potenciállá, így destabilizációs tényezővé is váltak. (Példa erre a PDS kommunista identitású múltjához ragaszkodó „baloldali szakadárok” által
életre
hívott
támogatását
a
Újjáalakulás kormányzó
Pártja
/PRC/,
középbal
amely
koalíciótól,
1998-ban
megvonta
kormányválságot
és
kormányátalakítást váltva ki ezzel.) A
választói
preferálta,
jogrendszer
ugyanakkor
átalakítása
fenntartotta
a
elsősorban
szélsőségesen
a
nagyobb
tagolt
és
pártokat töredezett
pártstruktúrát, minek következtében a politikai élet szereplőit rákényszerítette a választások előtti koalíciók megkötésére, a politikai erőtér teljes lefedésére a középtől egészen a szélsőségekig. Vagyis a rendszer megőrizte fragmentációs jellegét mint destabilizációs tényezőt, ami hozzájárult az első köztársaságból ismerős
klientúra-építési gyakorlatához.
Berlusconi ’94-es kormányában a
miniszteri és államtitkári helyek szétszórása a koalíció tagjai közt a heterogén politikai közösség egybetartását szolgálta. A Prodi vezette szövetség ’96-os győzelme után ez a heterogenitás megszűnt. A kormányfő egyrészt tudatosan törekedett a PDS koalíción belüli pozícióinak megerősítésére (a 24 miniszteri helyből 12-t a szocialisták kaptak), másrészt egy koherens kormányzat és kormányzati
struktúra
kialakítására,
amely
háttérként
szolgált
a
későbbi
reformtörekvésekhez. A politikai súlypont így a pozíciószerzésről (office-seeking) a tartalmi politizálásra, illetve tartalmi politikai témák keresésére (policy-pursuit) tevődött át. A szövetség alapja már nem a pozíciószerzés, hanem a közös politikai irányelvek voltak. Az új játékszabályokat a pártok viszonylag könnyen adoptálták, és ezek mentén próbálták meg újradefiniálni önmagukat. Ugyanakkor a jobbközép koalíció a 2006-os választások előtt nem sokkal az 1993-ban megváltoztatott
arányos
választási
rendszer
újbóli
bevezetésének
reformjavaslatával állt a parlament elé, mely lépés egyértelműen a későbbi jobbközép vereség súlyát és arányát kívánta tompítani. A
pártrendszer
átalakulásával
együtt
változtak
az
olasz
belpolitika
meghatározó témái is, bár kérdéses, hogy ezt a változást a megreformált politikai környezet indikálta-e, avagy pont fordítva, a súlypontok áthelyezése volt
[email protected]
15
az átalakulás motorja. Az olyan visszatérő témák mellett, mint az állam karcsúsítása és szolgáltatói jellegének erősítése, az elmúlt tíz évben egyre nagyobb szerepet kapott a politikai, gazdasági és alkotmányos reform kérdése, valamint a rendkívül magas, 9,6%-os munkanélküliség leszorítása. A
kétféle
politikai
orientáció
természetesen
itt
is
két,
egymástól
markánsan eltérő megoldási javaslatban ölt testet. A legsürgetőbb kérdésekben, mint a politikai reformok, valamint az államháztartási deficit lefaragása, a jobbközép a gazdasági liberalizációban, a monetáris eszközös felszabadításában és az adórendszer átalakításában, míg a középbal a monetáris szigorban látja a megoldást. Ugyanakkor a munkanélküliség kezelésének kérdésében a baloldali koalíción belül meglévő feszültségek 1998-ban koalíciós szakadáshoz vezettek a nagyobb
állami
beavatkozás
mellett
kardoskodó
PRC
és
a
neoliberális
megoldásokat kereső PDS között. Az olasz munkanélküliség annyiban specifikus, hogy a ráta régiónként is nagymértékben eltér, és a munkanálküliség elsősorban a pályakezdőket sújtja, arány az ő körükben 60%-os. Ugyanilyen specifikumként említhető Észak és Dél ellentéte, ugyanis a leszakadók 65%-a délen él, ami nemcsak politikai, de társadalmi feszültségekhez is vezet. (Umberto Bossi, a Lega Nord vezére a 1994-es kampányban az északi területek Olaszországtól való elszakadását hirdette meg, mondván, hogy a gazdag
Észak
adóbevételeit
egy
az
egyben
feléli
a
fejletlen
Dél.)
A
munkanélküliek mindezen felül egy idő után a politika számára is érdektelenné válnak, és mivel körükben nagy a nők és a fiatalok aránya, a pártszövetségek elsősorban
a
leginkább
foglalkoztatott
középkorú
férfiakat
igyekeznek
megszólítani. Mindez pedig azért fontos, mert a kétpólusúvá lett olasz politikai rendszerben az ingázó választók könnyen átbillenthetik a mérleget egyik vagy másik pártszövetség javára. A politikai és ideológiai tér homogenitásával törvényszerűen csökkent a választói oldalváltás, ugyanakkor az ingaszavazók száma az európai átlaghoz képest meglehetősen magas, és ezek a választók képesek politikaformáló erőként fellépni. Az ingázók elsősorban a középen álló szavazók köréből kerülnek ki, mivel a centrista pártok eltűnésével megszűnt az a politikai erő, amely ezt a réteget lefedhetné. Nem véletlen hát, hogy a pártszövetségek elsősorban őket tekintik
célközönségüknek,
[email protected]
és
kommunikációjukban,
retorikájukban
a
16
legmesszebbmenőkig próbálnak megfelelni a középen állók igényeinek. (A két nagy pártszövetség között mind 2006-ban, mind 2008-ban csak pár ezer szavazat volt az eltérés.)
Silvio Berlusconi
„Mindenhol ugyanaz van – az emberek úgy kezelnek engem, mint egy rocksztárt. Egyértelmű, hogy bennem látják az egyetlen reményt a baloldal elleni harcban, melyben a kommunista ideológia dominál.” 1
Berlusconi személyisége illetve az olasz társadalomban és politikában betöltött szerepe ismét egy karizmatikus vezető hatalmát jelenti. Silvio Berlusconi, az olasz jobboldal vezetőjének szerepének vizsgálata még aktuálisabbá válik, tekintve, hogy Berlusconi a 2008. áprilisi előrehozott választások eredményei alapján harmadik alkalommal is felhatalmazást kapott a kormányalakításra. Első alkalommal Berlusconival kapcsolatban a gazdasági hatalmára, valamint a „haza megmentője” - szerepre asszociálhatunk. A politika és a vállalkozás világa sok esetben számára ugyanaz, illetve ugyanolyan a hozzáállása ehhez a két területhez. Ez a szerep azonban nem teljesen konzekvens, illetve a felépítése időnként ellentmondásokat szül. Ehhez a változó szerephez tartozik néhány állandósult mozzanat illetve jellemvonás. Berlusconi így nyilatkozik: „Olaszország most egy remek hely a befektetésre. Ma már kevesebb a kommunista az országban. A másik ok a befektetésre Olaszországban az, hogy nagyon csinosak a titkárnőink… szuper lányok.” 2 Ezek a kijelentések körvonalazzák Berlusconi kommunikációjának főbb irányait: az üzleti
1 2
http://www.timesonline.co.uk/tol/news/world/europe/article3736220.ece http://www.timesonline.co.uk/tol/news/world/europe/article3736220.ece
[email protected]
17
világban megszokott stratégiákat, az antikommunizmust, valamint az olasz nőkhöz való hozzáállását.
Az üzletember Ahhoz, hogy ez a kép hiteles lehessen Berlusconiról, szükséges annak az útnak az ismerete, mellyel a politika világába került, majd az „olasz Messiás” szerepét felvette. Berlusconi politikai színrelépésének megalapozója gazdasági hatalma volt. Üzleti pályafutását az ingatlanfejlesztésben kezdte, de nem sokkal később már feltűnt a média területén is, övé volt az első országos hatáskörű magántelevízió, majd több televízió csatornát is alapított. Később befolyása alá került az állami RAI televízió is. Néhányan sikerét a média felett gyakorolt hatalmának tulajdonítják. Az olaszok naponta három és négy óra közötti időtartamban néznek televíziót, így a média hatása, befolyása evidens. „A kereskedelmi televíziók nagy többségét a közeli barátai és a munkaadó, Silvio Berlusconi működteti. 1983-tól a három nemzeti csatorna főbb kulturális választásait és politikai attitűdjeit egy ember
diktálja,
az,
aki
miniszterelnök
is
volt
1994-ben.
Ez
az
olasz
anomália.”(Ginsborg, 2003.)
Berlusconi és a nők Berlusconi kapcsolata a nőkkel, illetve a nőkről kialakított képe ambivalens jellege
miatt
külön
kiemelendő.
Ha
a
nőkről
általánosságban
beszél,
megfigyelhetőek a lekicsinylő és szexista megnyilvánulásai. A nők számára csak a szépségük miatt lehetnek fontosak, melyet néhány kisebb-nagyobb botrányt keltő kijelentése alá is támasztott. Saját női támogatóit „menopauza szekciónak” nevezte, amelyen az érintettek csak nevettek. A frissen megalakult Zapatero-kormány kapcsán hangzott el az a kijelentés, mely szerint Berlusconi nem akar „rózsaszín kormányt” alakítani, mert a „politika a
[email protected]
18
férfiak privilégiuma” (tehát a nemek közötti egyenlőségről nem beszélhetünk). A Berlusconi-kormány nemi összetétele esetén sem feltétlenül a felkért női miniszterek szakmai tudásuk, inkább a külsejük váltak fontossá. A kormány eddig legnagyobb (kétes) hírnévre szert tett női minisztere: Mara Carfagna, műsorvezető (Berlusconi tévécsatornájánál), topless-modell, esélyegyenlőségi miniszter. A személye már korábban is egy botrány kirobbanásához vezetett: Berlusconi hosszasan ölelgette őt, majd kijelentette, hogyha nem lenne nős, azonnal elvenné. A felesége a La Republica címoldalán közölt nyílt levelében kérte férjét a nyilvános bocsánatkérésre. A nyilvánosság bevonásának oka ezen a ponton megint megkérdőjelezhető, hiszen ez az akció értelmezhető egy olyan média-kampányként,
mely
során
Berlusconi
bebizonyította
a
nők
iránti
rajongását, illetve felesége iránti hűségét.
A Berlusconi-kormány női miniszterei
Az 1994-2006 közötti Berlusconi-kép változásai 1994-ben
egy
több
csatornán
is
játszott
reklámfilmjében
így
fogalmaz:
„Olaszország, az az ország, amit szeretek. Itt vannak a gyökereim, a reményeim, a látóhatárom… Itt tettem szert a szenvedélyemre a szabadság iránt… Elmondom nektek, hogy mit tudunk tenni, mit kell tennünk, hogy magunknak és a gyermekeinken megalkossuk az új olasz csodát..”(Ginsborg, 2001.) A szövegben jelentős a patriotizmus megjelenése. Kiegyensúlyozott a múlt felidézésének a jövő terveinek aránya. A szöveg egésze azt sugallja, hogy Berlusconi semmit nem érne Olaszország nélkül, pont úgy, mint az ország nélküle. A nemzettel való közös múltra, tradíciókra, valóságra utal, mely közösséget teremt közötte és a
[email protected]
19
választópolgárok között. Azonban szükséges az ebből való kitörés (itt ismét a közös ismeretekre támaszkodik), melyre személye a garancia. Az olasz csoda motívumát már ekkor is használta, mely szimbólum használata nem vált elhasználttá az elmúlt bő évtized során. A szöveg egészéről elmondható, hogy én-központú, mivel az egész keretet személyes kötődése, illetve feladatai adják meg. Berlusconi kiemelt helyzete a politikában ezután folyamatosan megjelenik retorikájában, melynek oka saját aktivitásának bizonyítása, valamint az a jelenlét, amit a média teremt számára, televíziós birodalmán belül. A 2006-os kampányról elmondható, hogy Berlusconi aktivitása minden eddigit felülmúlt. A kampány egészének középpontjában Berlusconi helyezkedett el. (Campus, 2006.) A média minden területén felbukkant, lendületes, magával ragadó viselkedést mutatott, mely mégsem mutatkozott elégnek a győzelemhez. Ha
a
2006-os
második
televíziós
miniszterelnök-jelölti
viták
vizsgáljuk,
Berlusconi került ki győztesen Prodival szemben. Határozottság valamint a mondanivalók logikus, megfontolt közvetítése jellemezte. A 2006-os retorikája három téma köré csoportosítható: az áldozatok vége, azaz a közterhek csökkentése; az üzletember személyiségének hangsúlyozása, hogy a politikai életből kiábrándultakra is hatással legyen, valamint elválassza önmagát a hagyományos politikus képétől; valamint az antikommunizmus.
A 2008-as kampányban történt image-váltás A populista diskurzus jellemzőjeként Y. Mény és Y. Surel három alapvető jegyet jelöl meg: az emberek központba helyezését és bölcsességét, az elit és a régi politikai
osztály
általi
állandó
elhagyatottságát,
és
egy
új
vezető
általi
szükségszerű visszahelyezésüket. Ez mind jelen van Berlusconi beszédeiben. A 2006-os kampányt így értékelték: „A hatása köszönhető a karizmájának, a személyes történetének és az összehasonlíthatatlan vállalkozói sikereinek - és talán az intellektuális középszerűség is, mellyel az átlag olasz azonosulhatott” 3 3
http://www.ejo.ch/index.php?option=com_content&task=view&id=657&Itemid=144
[email protected]
20
Ezt a gondolatsort erősíti meg a 2008-as kampánydal is. A „Meno male che Silvio ch’e” („Milyen jó, hogy van Silvio”) klipje a társadalom jelentős részét bemutatva ezt a kijelentést, mint minden ember óhaját fogalmazza meg. Ebből kiolvasható, hogy Silvio – az eddig megszokott hozzáállással ellentétesen – ismét bevonná a politikába az embereket. Az első kormányülés idején Nápolyban kihelyeztek egy plakátot melyen: az „avassuk szentté Berlusconit” felirat szerepelt. A
legjelentősebb
feladatvállalásában
fordulat, és
ami
Berlusconi
kommunikációjában
személyi megjelenik
megjelenítésében, 2008-ban,
a
messianisztikus küldetéstudat nehézségeinek megjelenítése, azaz személyes vállalásának hihetetlen mértéke. Míg régebben az olasz csodáról beszélt, melyet kormánya teremt meg 4 , a jelenlegi kampányában már bekövetkezett egy váltás, mely a gazdasági válság felismerésén alapult, és a problémák megoldását helyezte a középpontba. Berlusconi már nem ígér csodát. Ettől függetlenül képes volt megőrizni a társadalom előtt azt a személyi varázst, hatalmat, mely a győzelemhez segítette őt. A 2008-as választás kapcsán már nem a megszokott ígéret-kampánnyal találkozhatunk. Ez az őszintébb jellegű kampány, mely a problémák feltárásával foglalkozik hatásos volt az olasz nép számára. Hogy miért nyerhetett Berlusconi, mellőzve a jól bevált stratégiákat? A válasz személyének misztifikációja és populizmusára vezethető vissza. „A kereszt, amit hordanom kell, sosem volt ilyen nehéz, mert sosem volt előttünk ilyen összetett helyzet.” 5 Ebben a kijelentésben megfigyelhető, hogy Berlusconi nem
tagadja
az
olasz
rendszer
nehézségeit,
azaz
figyelmezteti
a
választópolgárokat, hogy nem vár rájuk könnyű időszak. De benne van a kijelentésben önmaga messianiszikus küldetésének megjelenítése is. A kereszt-
4
http://www.nytimes.com/2008/04/12/world/europe/12italy.html
5
http://www.nytimes.com/2008/04/12/world/europe/12italy.html
[email protected]
21
hasonlat által felülemelkedik a hétköznapi ember, vagy a politikus szintjén. Ezzel a képpel képes volt megérinteni az ország vallásos rétegeit is. Míg kezdetben meg akarta teremteni a csodát, megfelelőnek tüntette fel a politikai-,
intézményi
környezetet,
2008-ban
ezt
már
nem
így
látja.
A
populizmusa már nem irányul a külső körülmények felé, csupán a saját képében maradt meg a populizmus. "For me, governing really is carrying a cross, but the right has decided that, for now, there was no one else who could take my position. They consider me irreplaceable." 6 /”Számomra a kormányzás igazából egy kereszt, de a jobboldal úgy döntött most, hogy nincs senki más, aki át tudná venni
a
pozícióm.
Pótolhatatlannak
tartanak.”/
Ebben
a
kijelentésben
is
megfigyelhető, hogy most kormányozni nem jó, mert nem megfelelőek a körülmények, a helyzet, de ezt a kihívást csak ő vállalja, mivel a népnek is rá van szüksége. Elgondolkodtató,
hogy
ez
a
fajta
messianisztikus-populitás
vajon
milyen
változásokat hozhat a kampányban, illetve a politikai hangsúlyokban.
Berlusconi és a sport Berlusconi gyermekkora óta rajongója volt az AC Milan labdarúgócsapatnak, melyet
1986
márciusában
megvásárolt.
A
sporttal,
focival
képes
volt
megszólítani az olasz társadalom foci-rajongó tagjait „A football-lal kapcsolatos metafórák hemzsegtek Berlusconi beszédeiben, ahol megpróbálta ábrázolnia politikát a football - meccs kifejezéseivel.” (Ginsborg 2003)
6
http://news.bbc.co.uk/1/hi/world/europe/3034600.stm
[email protected]
22
Romano Prodi és az olasz baloldal kommunikációs zsákutcája 2006 második felében Az olasz politikában a „Professzor” (il Professore) néven is ismert, s valóban komoly közgazdaságtani tudományos munkássággal rendelkező Romano Prodi második kormánya sem volt hosszabb életű az elsőnél, s a 2006. tavaszi választási
győzelmet
2007
januárjának
utolsó
napjaiban
koalíciós,
majd
kormányválság, végül a bizalmi szavazást követő lemondás követte. A bukás lehetősége ugyan kódolva volt a szenátusban fennálló kvázi szavazategyenlőség okán, a bizalmi szavazás után pezsgőfürdőben tobzódó jobboldali képviselőkről készült felvételek mégis váratlanul érték az európai közvéleményt. Feltevésünk szerint, habár a Prodi-kormányt alkotó legkisebb koalíciós partner kilépése fatális véletlennek is tekinthető, a folyamat mégis megmutatja azon út korlátait, melyet az olasz baloldal 1991 óta bejárt. A baloldal csak abban az esetben került kormányra, ha a közhangulatot az aktuális választások előtt az elégedetlenség dominálta, miként az elhúzódó évtized közepét jellemző pangás esetén 1996-ban, vagy tíz évvel később, 2006ban, a Berlusconi ötéves kormányzását követő hiányérzet és keserűség uralta légkörben történt. A balközép miniszterelnök-jelöltje – akit mindkét kampány során Romano Prodinak hívták - rendre mentsvárként került ki győztesen a választási versenyből, de mindeddig képtelen volt az önálló, koherens és pozitív üzenet megfogalmazására, illetve újrafogalmazására. Prodi üzenete a jogszerűség fontosságán, a nyugodt szakértelmen és az ezek révén elérhető gazdasági növekedésen alapult, egyszerűen normalitást ígért. (miniszterelnöki vita, Gianetti 2006 ) Ezzel az érvrendszerrel csak olyan időszakban lehet eredményt elérni, amikor a választók milliói hiszik, hogy abnormális időket éltek meg, s szeretnék hinni, hogy rábízhatják a megoldás keresztjét valakire. A felelős politikus szerepére Prodi, s az 1995-ben alakult, Ulivo elnevezést kapó választási szövetség alkalmasnak bizonyult ugyan, de az elképzelésekből alig valósult meg lényegi elem.
[email protected]
23
A 2006. kora tavaszán lezajlott parlamenti választások után a Prodikormánynak a közmondásossá váló, s a második, illetve harmadik Berlusconikormány idején ismét megugró költségvetési deficit mellett azzal a várakozással is szembe kellett néznie,
mely a
régi-új miniszterelnöktől a
növekedés
gyorsítását és az egyes csoportok körében jelentős munkanélküliség drasztikus csökkentését várta. (Rossi 2007) A kampány során Prodi a nyitott szemmel járó, tapasztalt, megújulásra képes „szakértő politikus” képét sugallta, 2006 végére azonban már nyoma sem volt annak a támogatottságnak, mely az Ulivot, s őt magát kormánypozícióba segítette. A költségvetés tárgyalása során ugyanis igen hamar megmutatkoztak az ismét igen törékenyre sikeredett koalíción belüli feszültségek. Az alsóházban stabil többségre támaszkodhattak a javaslatok, a szenátusban azonban – a többségi elv alkalmazásából következően - a legkisebb párt, vagy egyetlen képviselő kilépése is ellenzéki többséget teremthetett. Jelen
volt
tehát
a
régi
dilemma:
a
kormány
instabilitása.
A
kompromisszumkényszerből következett, hogy Prodi kevés területen vállalhatott fel valamely koalíciós partnere számára kényelmetlen álláspontot. Kiváló példa ennek illusztrálására a 2007 őszén római gyilkosságok képében robbanó bevándorló-kérdés. A római Termini pályaudvar közelében történt gyilkosság nyomán a közvélemény
oldaláról
megjelenő
nyomás
napokon
belül
látványos,
gesztusértékű fordulatra kényszerítette Romano Prodi balközép kormányát. Az n.181/2007 kormányrendelet lehetővé teszi a kitoloncolást bírói végzés nélkül is, így gyakorlatilag a Lega Nord és az Alleanza Nazionale egyik olyan követelését teljesíti, melyet azok még kormányon sem tudtak véghezvinni. A rendelettel a baloldal közel ért a zsákutca végéhez, ahonnan már lépni sem tud tovább. Az önálló koncepció hiánya döntésképtelenséghez vezetett. A gyilkosság körül kibontakozó roma- és kelet-európai-ellenes diskurzus valósággal bilincsbe verte a Prodi-kormányt, s radikális anti-immigrációs útra terelte az egész olasz közéletet. A komány 2008. februári bukását közvetlenül a Clemente Mastella, illetve kis kereszténydemokrata pártja, az UDEUR körüli zűrzavar okozta. Az Ulivo támogatása fejében igazságügy-miniszteri pozíciót kapó dél-olasz politikusra előbb szintén politikus felesége nyomán vetült rá a vesztegetés gyanúja,
[email protected]
24
miközben
ismert
Camorra-tagok
letartóztatása,
valamint
az
SSC
Napoli
futballklub 2004-es csődje nyomán köztudottá váltak egyéb kétes kapcsolatai is. Prodi január közepén nem volt hajlandó elfogadni Mastella lemondását, néhány nappal később azonban az olasz Alkotmánybíróság népszavazásra alkalmasnak talált egy, a parlamentbe jutási küszöb felemelését célzó kezdeményezést, ami az
UDEUR
kiesését
kereszténydemokrata
jelenthette politikus
így
volna január
a
következő
21-én
választáson.
bejelentette,
hogy
A
nem
támogatja tovább Prodi-t a parlamentben, ezzel a baloldali koalíció reménytelen helyzetbe került a szenátusban. A bizalmi szavazást elvesztő Professzor beadta lemondását, s miután három hét után sem sikerült alkalmas személyt találni, Giorgio
Napoletano
köztársasági
elnök
2008.
április
13-14.-re
kiírta
az
előrehozott választásokat. A baloldali kormányt egyszerre bénította a miniszterelnök, illetve a kormánykoalíció egy részének konzervatív irányultsága, válaszképtelensége és irányvesztése, a tangentopoli tovább növekvő árnyéka, valamint a kis pártok vezetőinek kiszámíthatatlan magatartása.
[email protected]
25
Kiutak? A PD és Walter Veltroni kampánya és diskurzusa
A Partito Democratico megalakulása, s Walter Veltroni pártelnökké választása 2007. októberében olyan fordulópontot jelentett az olasz baloldal életében, melyet kezdetben mindenki, maguk a főszereplők, Romano Prodi, Francesco Rutelli, s maga Veltroni igyekeztek folytonosságként, egy hosszan tartó folyamat végeként prezentálni. A kormány hirtelen összeomlásával azonban rendkívüli jelentőségre tett szert a személyi, szervezeti és arculati megújulás lehetősége, melyet a PD puszta léte jelentett. A baloldal két meghatározó pártja, az inkább kereszténydemokrata, illetve zöld elemeket felvonultató La Margherita, valamint a Democratici di Sinistra összeolvadt 2007 őszén összeolvadt. Ezzel nem egyszerűen egy 10%-os és egy 15%-os párt olvadt össze a kormányképesség érdekében. Az újonnan, a kormányválság közben elfogadott alapszabály egy korszerű szervezet létrehozását vetíti előre, melyben egyfelől kulcsszerep jutna a folyamatos, kötöttségtől mentes részvételnek, másfelől a vezető pozíciókért folytatott nyílt versenynek. Ezzel egyidejűleg a névválasztás, s a
baloldal
hagyományos
szimbólumaira
már
semmiben
sem
emlékeztető
motívum- és színválasztás egy par excellence gyűjtőpárt felépítése előtt nyitották meg az utat. A kampány immár nem a „bérből- és fizetésből élőket” (salariati), az ipari üzemek
dolgozóit,
a
gazdálkodókat
vagy
a
nyugdíjasokat
igyekezett
megszólítani. A cél kétségkívül a minél meggyőzőbb jövőkép megalkotása volt azon témák mentén, melyeket a közvélemény és a média fontosnak tartott, illetve amelyeket a jelölt és a szervezet prioritássá kívánt emelni.
[email protected]
26
A
kampánystratégia
alapvetően
az
arculatteremtésre,
a
jövőképre,
valamint a közösségteremtésre koncentrált. Az intenzív plakát-kampány elengedhetetlen volt a vizuális dominancia biztosításához,
tekintve,
hogy
a
televíziós
jelenlétben
Berlusconi,
média-
birodalmának köszönhetően továbbra is verhetetlennek bizonyult. A plakátok alapkoncepciója
minden
esetben
azonos
volt:
központi
helyen
Veltroni
felszabadultságot sugárzó arcképe mellett szerepelt a zöld mezőben fehér betűkkel írt, három sorban elhelyezett üzenet, végül a Partito Democratico világosan kivehető, de a többi elemhez képest egyértelműen kisebb logója foglalta el az alsó teret. Az alapszín egységesen a zöld volt, melynek gyakrabban a sötét, néhány esetben a világos árnyalatai domináltak. Az üzenetek tartalma a kampány első heteiben, február végétől március közepéig általános jellegű volt. A három plakát-variáción az alábbi feliratok szerepeltek: „Ne a kormányt, Olaszországot változtassa meg!” „Ne a pártra gondoljon, az ország érdekeit nézze!” „Ne térjen vissza a káoszba, lapozzon!”
A kampány második szakaszában a konkrét üzenetek megfogalmazására került sor, melyek a korunk társadalmában egyes fontos rétegek számára tett ígéretek voltak: pl. „700 000 házat építünk, melyek lakbére 300-500 euro lesz. Velünk nyernek a családok; felhagyunk az olajjal, az energia 20%-át napból és szélből állítjuk elő. Velünk nyer a környezet; megduplázzuk a bölcsődék számát.
[email protected]
27
Velünk nyernek a nők.” Összesen tíz témában készült hasonló jellegű plakát.
A kampány második feladata a közösségszervezés, illetve az identitásteremtés volt. Ebből a célból két nagyszabású projekt futott párhuzamosan. Az első a Giro dell’Italia nuova, vagyis a kampánykörút, a második a TV democratico, illetve a PD honlapjainak, mint közösségszervező portálnak az elindítása volt. Veltroni extenzíven utazott, s rengeteg beszédet tartott. A párt igyekezett ezen az utakat országos, de legalábbis regionális jelentőségű, látványos és nagyszabású eseménnyé tenni. Olyannyira elengedhetetlen szereplő lett a szimbólumának Programjában
megfelelően elsősorban
festett
Észak-
busz, és
hogy
plakát
is
Nyugat-Olaszország,
készült
belőle.
illetve
Közép-
Olaszország városai szerepeltek, tehát azok a területek, amelyek szavazói jó eséllyel
kiábrándultak
a
megelőző
két
év
kormányzásából,
ugyanakkor
megnyerhetőek, mert a Popolo della Libertá stílusát elutasítják. A kampány alig két hónapja alatt szerepelt például toszkán, ligur, de szicíliai és szardíniai körút is a napirenden. A kampánybeszédek középpontjában az egyre közmondásszerűbbé váló „Si puó fare!” vagyis „Meg tudjuk csinálni!” - gondolat állt. A tematikát az a tizenkét pontból álló, bővebb változatában mintegy negyven oldalból álló cselekvési terv vázolta fel, melyet pártprogramként kezelhetünk. A program a növekedés feltételeinek megteremtését helyezi a középpontba. A korábban prioritásként kezelt biztonság és normalitás hátrébb szorultak. Ez az átrendeződés
indokoltnak
tekinthető,
hiszen
Prodi
többször
hangoztatott
gondolatával, miszerint a gazdaság stabil pályára állításához elég csupán a sikkasztás
és
adócsalás
mértékét
csökkenteni,
képtelenség
lelkesedést
teremteni.
[email protected]
28
A
kampány
legelőremutatóbb
újítása
az
internet
adta
lehetőségek
felfedezése volt. Az olaszországi kampányok során első ízben alakult ki internetes kampányközönség annak ellenére, hogy a web 2.0-s csatornák alkalmazása néhány kivételtől eltekintve inkább csak deklarált szándék volt, semmint valóság. A
fájlmegosztás
korántsem
játszott
olyan
szerepet,
mint
az
USA-ban
párhuzamosan zajló előválasztási kampányban. Mindamellett támogató
kétségtelen,
közösségek,
hogy
aktivisták
Veltroni,
szerepének
illetve
stábja
jelentőségét
a
felismerte
a
posztmodern
kampányban. A PD alapszabályában nyilvánítja ki, hogy alapelemei a körök, s a tagság fogalmát új – a Forza Italia korábbi szervezettségéhez sok tekintetben hasonló – alapokra kívánja helyezni. Így nagyszabású hierarchia és struktúra kidolgozása és működtetése helyett lélekben elkötelezett, elsősorban választási időszakban mobilizálható aktivistahálózat kiépítése a cél. Ezt a mögöttes tartalmat tükrözi a személyes hangvételű – a kampány során korábban használt plakátokkal ellentétben tegeződő formulát használó – a Berlusconi-fellegvárnak
számító
milanói
főtérre
meghirdetett
kampányzáró
rendezvényt hirdető poszter. (Mi ott leszünk. Te se hiányozz!)
[email protected]
29
[email protected]
30
És végül vereség…? A 2008.április-13-14-i választások eredménye: Camera dei Deputati Szavazati arány PdL Lega Nord Movimento per il Sud Jobboldal PD Italia dei Valori Baloldal UDC
Képviselő helyek
37,8 8,3 1,1 46,8 33 4,3 37,54 5,6
272 60 8 340 211 28 239
Senato Szavazati arány PdL Lega Nord Movimento per il Sud Jobboldal PD Italia dei Valori Baloldal UDC
Megszerzett helyek 38,1 8,1
141 25
1 46,3 33,7 4,3 38 5,7
2 168 116 14 130 3
(forrás: www.interno.it) A fenti táblázatokból könnyen kiolvasható, hogy a kék színekkel jelölt jobboldali koalíció biztos győzelmet aratott, s a Képviselőházban a választási törvény által biztosított prémiumnak köszönhetően 55%-os többséget szerzett, míg a a Szenátusban a regionális alapon kiosztott prémiuknak köszönhetően birtokolja a helyek 55%-át. A különbségek meglehetősen nagynak tűnnek, hiszen 8-9% különbség van a jobb-, illetve baloldal által elért szavazatarányok között. Ha alaposabban megvizsgáljuk a táblázat egyes sorair kiderül azonban, hogy a valódi különbség nem a két nagy párt, a Pdl és a PD között van. A Lega Nord,vagyis a szélsőjobboldal által megszerzett 8,3% illetve 8,1% az, ami a
[email protected]
31
különbség felét adja. A baloldal vereségét tehát nagyrészt a szélsőbal drámai gyengülése, s parlamentből való kiesése tette jelentőssé.
A 2006. április 8-9-i választások eredménye
Camera dei Deputati Szavazati arány L'Ulivo Rifondazione La Rosa Comunisti Italiani Italia dei Valori Verdi Baloldal UDEUR SVP Forza Italia AN UDC Lega Nord Nuovo PSI Jobb oldal
Képviselő helyek 31,27 5,8 2,6
220 41 18
2,3 2,3 2,15 49,81 1,4 0,48 23,7 12,3 6,7 4,6 0,7 49,74
16 16 15 340 10 4 137 71 39 26 4 277
R
Senato Szavazati arány DS La Margherita Rifondazione L'Unione Italia dei Valori UDEUR Lista Consumatori Baloldal Forza Italia AN UDC Lega Nord Jobb oldal
Megszerzett helyek 17,5 10,7 7,3 4,1 2,9 1,4
62 39 27 11 4 3
0,17 48,96 24 12,4 6,76 4,48 50,21
1 148 78 41 21 13 153
(forrás: www.interno.it)
[email protected]
32
Ez
a
tendencia
még
egyértelműbbé
válik,
ha
a
2008-as
eredményeket
összevetjük a két korábbi parlamenti választás eredményeivel. 2006 áprilisában a l’Ulivo, vagyis a győztes balközép választási koalíció 31,27%ot szerzett 83%-os részvételi arány mellett, míg 2001-ben a Képviselőházban a listás összevetésben (a tanulmány kereti nem engedik, hogy részleteiben kitérjünk az olasz választási rendszer változásainak bemutatására. Annyit érdemes megemlíteni, hogy jelenleg arányos rendszer van érvényben bejutási küszöbbel, míg a megelőző évtizedben – talán Giovanni Sartori “mérnöki politikatudányától” ihletve többségi, illetve kevert szisztémákat alkalmaztak.) a Democratici di Sinistra és a La Margherita együttesen értek el 31,09%-ot 81%os szavazási hajlandóság mellett.
A 2001-es parlamenti választások eredménye
Camera dei Deputati (listás) Forza Italia DS La Margherita AN Rifondazione Lega Nord
Szavazati arány Képviselő helyek 29,43 62 16,57 31 14,52 27 12 24 5 11 3,94 0
(forrás: www.interno.it) A Partito Democratico, illetve Veltroni több tekintetben újszerű és innovatív kampánya tehát semmiképpen sem nevezhető sikertelennek az eredmények abszolút értékét tekintve sem. A Prodi kormány utolsó hónapjainak reménytelenségéhez
képest
a
mérsékelt
szavazatokért
folytatott
versenyt
tekintve lényegében szoros harcban nyert a PdL. Az azonban még ennél is jelentősebb, hogy az új párt új arculata és lendülete életképesnek bizonyult, s az éppen csak elindított szervezési munkák éveken belül komoly és nehezen megrendíthető bázist teremthetnek Walter Veltroni és pártja számára.
[email protected]
33
Összegzés és tanulságok a 2008-as olasz kampányt illetően 1. Egy pártrendszer válságba jut, amennyiben a pártok nem fordítanak kellő figyelmet a nyilvánosságra, a kartellpártosodás-pártállamosodás önmagát erősítő folyamat, s összeomláshoz vezet. 2. a konzervatív-nacionalista populizmus áttranszformálható, s a korábbi vezér a nép keresztjét magára vevő, a nehézségekből kivezető, az áldozatokat népével együtt felvállaló vezetővé formálhatja képét. 3. a baloldalt képes lehet revitalizálni egy, a korszerű kampánytechnikákat és pártszervezési elveket alkalmazó párt.
ENS UN’ITALIA MODERNA. SI PUÒ FARE.
[email protected]
34
Szakirodalom Berselli, Edmondo: The Crisis and Transformation of Italian Politics, Daedalus vol.:130 (2001.). issue: 3 Blim, Michael: What is left of the Left in Italy? Piecing together a post-communist position on labour and employment, Journal of Modern Italian Studies v.5 (2000) n.2. Campus, Donatella: The 2006 election, more than ever a Berlusconi-centred campaign, Journal of Modern Italian Studies, v.11 (2006) n.4. Casula, Carlo Felice (szerk.): La grande transformazione. Soggetti, percorsi, derive e interpretazioni, Carocci, Roma, 1999. Croci, Osvaldo: Language and Politics in Italy from Moro to Berlusconi, Journal of Modern Italian Studies v.6.(2001) n.3. Dell’Anna, Maria V. – Lala, Pietro: Mi consenta un girotondo. Lingua e lessico nella Seconda Repubblica, 2004. Dessewffy Tibor: A rajongó természetrajza in uő: Kedélyes labirintus, Új Mandátum Kiadó, 1997. pp. 115-139. Dessewffy Tibor: Bevezetés a jelenbe, Budapest, 2004. Gianetti, Daniela – De Giorgi Elisabetta: The 2006 Italian general elections: issues, dimension and policy positions of political parties Journal of Modern Italian Studies v.11 (2006) n.4. Gilbert, Mark: In search of normality: the political strategy of Massimo D’Alema, Journal of Modern Italian Studies v.3 (1998) n.3 Ginsborg, Paul: A history of contemporary Itali Society and politics 1943-1988 Penguin Books (1990) Ginsborg, Paul: Berlusconi – Television, Power and Patrimony Verso, (2004) Ginsborg, Paul: Italy and its discontents - Family, civil society, state 1980-2001, Penguin Books (2001) Giordano, Benito: The continuing transformation of Italian politics and the Contradictory Fortunes of the Lega Nord, Journal of Modern Italian Studies, v.8 (2003) n.2. Kiss Balázs – Boda Zsolt: Politika az interneten, Századvég, Budapest, 2005.
[email protected]
35
Leppes Klarisz: Mazzoleni, Gianpietro: The Italian broadcasting sytem between politics and the market, Journal of Modern Italian Studies, v.5 (2000) n.2. McCarthy, Patrick: La crisi dello Stato italiano. Costume e vita politica nell’Italia contemporanea, Editori Riuniti, Roma, 1996. Mendoni, Enrico: Televisione e societá italiana 1975-2000, Studi Bompiani, Milano, 2002. Mikecz Dániel: Az internet szerepe az alternatív mozgalmak dinamikájában Információs Társadalom, VII. évf. (2007). 3. szám pp.70-82. Pappalardo, Adriano: Italian bipolarism and the elections of 2006. End of the line or just a connecting stop? Journal of Modern Italian Studies v.11 (2006) n.4. Reichardt, Dagmar: To Berlusconi with irony, Journal of Modern Italian Studies v.9 (2004) n.2. Rossi, Salvatore: La politica dell’economia in Italia 1968-2007, Laterza, RomaBari, 2007. Sofi, Antonio: Un nuovo giornalismo s’incentra nella Rete. L’informazione nell’era dei blog in uő: Il campo giornalistico, Carocci, Roma pp.141-168. Tocci, Nathalie: Power or policy. A comparative study of the cohesion of coalition government in the First and Second Republics, Journal of Modern Italian Studies, v.5 (2000) n.1. Ventrone: La Democrazia in Italia 1943-1960.
[email protected]
36
