ELMÉLET–MÓDSZERTAN DR. TÓTH JÓZSEF
Meditáció a városokról és a várossá nyilvánítás hazai gyakorlatáról Vitairat∗ Kevés a szakmai vita Magyarországon. Talán a politikusok mintájára egyre ritkább az érvek egymásnak feszülése, az őszinte nézeteltérések konszenzussá munkálása. Elbeszélünk – írunk – egymás mellett. Sok egyéb mellett így van ez a várossá nyilvánítások ügyében is. A nézetek között alapvető, koncepcionális szakmai differenciák vannak, melyeket a politikai szempontok rendre fölülírnak. Az eredmény meglehetősen kaotikus. Ideje lenne valamelyes, legalább a szakma portáját érintő rendteremtésnek. Ez az írás – esetenként egyéni hangvételű felvetéseivel – azt a célt szolgálja, hogy vitát provokálva megszólítsa a hozzáértőket, írják le véleményüket. Reményeink szerint kellő alap teremthető az álláspontok közelítéséhez, esetleg közös javaslat megfogalmazásához a döntési szféra számára. A világon mindenütt, így Magyarországon is örökzöld téma a város léte, lényege, településrendszeren belüli szerepe. A problémakörben számos diszciplína érdekelt, képviselőik vitáiból egyre valószínűbb az a teoretikusan eleve sejtett következtetés, hogy általánosan elfogadható megfontolások és főleg definíciók a várossal kapcsolatban aligha várhatók. Az egész kérdéskört tovább bonyolítja, hogy a jogi megközelítés is államonként differenciált, a mindenkori hatalom térben és időben eltérő kritériumok alapján minősít egyes településeket várossá, érzékenyen befolyásolva ezzel a helyi társadalom aspirációit éppúgy, mint az urbanizációs folyamat városodási (mennyiségi) aspektusának nemzetközi összevetésre is széles körben használt mutatóit. A magyar urbanizációs folyamat sajátosságainak vizsgálata régóta tart, és kiterjedt szakirodalmat eredményezett. A legfontosabbak (Teleki 1936, Prinz 1942, Fodor 1944, Mendöl 1944, Bulla – Mendöl 1947, Erdei é. n., 1971, Frisnyák 1990) és az általános összefüggésekre koncentráló művek áttekintése nyomán arra a meggyőződésre juthatunk, hogy a magyar sajátosságok szignifikánsak, és lényegében három tényezőt érintenek, három kérdés formájában fogalmazhatók meg. Ezek: – Jelent-e a magyar város az európaihoz hasonló minőséget? – Mit kezdhetünk az esetenként számottevő arányú külterületi népességgel? – Mekkora és milyen irányú az eltérés a földrajzi városok és a közigazgatási-jogi értelemben azoknak elismert települések között? Amint látható, a kérdések az urbanizációs folyamat mindkét aspektusát, a minőségi és a mennyiségi oldalt, a városiasodást és a városodást egyaránt érintik. Az urbanizáció ∗ A Területi Statisztika szerkesztősége azzal a szándékkal kérte fel dr. Tóth József professzort, hogy vitát nyisson a témáról. Várjuk tehát olvasóink írásait, amelyek lehetnek elemzések vagy akár rövid hozzászólások.
238
DR. TÓTH JÓZSEF
sokoldalú kapcsolatrendszere, a folyamat időbeli, térbeli differenciáltsága és a feltárását kikényszerítő társadalmi igény egyaránt indokolja, hogy sokan és több diszciplína oldaláról kutatják. Magam lassan fél évszázada foglalkozom az urbanizáció különböző kérdésköreivel (Tóth 1966, 1975, 1977, 1988, 1996, 2001–2002, 2004, Bánlaky – Bokor – Tóth 1999, Blahó – Tóth 2006.) Elsősorban az Alföld településrendszere, az alföldi város funkcionális sajátosságai, a városodás ütemdifferenciái, a minőségi és mennyiségi aspektus kölcsönhatásai érdekelnek, de néhány további elméleti problémával is szembe találkoztam. Ennek alapján nem meglepő, hogy az urbanizáció nemzetközi és hazai irodalmát figyelemmel kísérem, örömmel regisztrálva, hogy az utóbbi évtized érezhető élénkülést hozott. Ebbe a folyamatba illeszkedik a szombathelyi konferenciasorozat is (Csapó – Kocsis – Lenner 2004, Csapó – Kocsis 2006, 2007, 2008). Ha jól utánagondolunk, egyáltalán nem meglepő, hogy az urbanizációkutatás mai kérdőjelei lényegében ugyanott vannak, ahol évtizedekkel ezelőtt. Ez a tény némi rosszmájúsággal úgy is interpretálható, hogy a kutatások nem voltak igazán eredményesek, de ténylegesen arról van szó, hogy új és új problémák merülnek fel a régiek bázisán, új megközelítéseket, esetleg vizsgálati metodikát igényelve. Az urbanizáció tartalma, jellege is módosul a termelőerők fejlődésének újabb szakaszában. Ennek egyik legfőbb és számos következménnyel járó megnyilvánulása a városképző szerepkörök (non-basic functions) átalakulása és a településhierarchia fokozatain való lefelé csúszása, vagyis a városi minőség degradálódása, a mennyiség–minőség dichotómia más szinten való újratermelődése. Néhány évtizede magam is joggal kerestem az óriásfalvak és a kisvárosok közötti különbséget, és azt az esetleg teljesen azonos „bruttó” mennyiségi mutatók mellett a minőségi, a funkcionális–strukturális eltérésekben láttam megfoghatónak. Ma ez már nem ilyen egyszerű. A városi funkciók fokozatosan kiépültek az óriásfalvakban is, a településrendszer elemei közötti vertikális és horizontális kapcsolatok erősödtek, egyre több település nyert városi jogállást, alig maradt „óriásfalu”. Napjainkra az urbanizációval foglalkozók városokra koncentráló része egyre inkább a várossá válás körülményeivel, a kisvárosok problémakörével összefüggő kutatásokat végez, és igen gyakran nem, vagy nem egyértelműen különíti el a munkamegosztás termékeként objektíve kialakuló, településföldrajzi értelemben vett várost a városként közigazgatási-jogi értelemben elismert, tehát szubjektív kritériumok alapján a társadalmi megítélés révén azzá nyilvánított településtől. Az utóbbi évek e témakörben publikált kutatási eredményei (Szigeti 1997, Csapó T. – Kocsis 1997, Beluszky 1999, Győri 2006, 2008, Dövényi 2006, 2008, Csapó O. 2008, Lenner 2008, Pirisi – Szabó – Trócsányi 2008, Szebényi 2008) egyértelműen arról győznek meg, hogy a fő kérdés ma is a mennyiség és minőség problémája, a városodás és városiasodás ellentmondásrendszere. Az is a szombathelyiek érdeme, hogy a korábbi (Becsei 1983) településmorfológiai kutatások nyomán a kisvárosok ilyen aspektusú elemzésére is sor került (Csapó T. 2008), és a várossá nyilvánítás gyakorlatának egyik külföldi példája is bemutattatott a konferencián (Zsilincsar 2008). Áttekintve a mai helyzet kialakulásának előzményeit, már a II. világháború utáni szakaszt véve alapul, óriási különbség van a két végpont között: 1945-ben kereken félszáz volt, napjainkban pedig mintegy háromszáz jogi értelemben vett város regisztrálható Magyarországon. A városi népesség aránya az össznépesség egyharmadáról annak két-
MEDITÁCIÓ A VÁROSOKRÓL ÉS A VÁROSSÁ NYILVÁNÍTÁS HAZAI GYAKORLATÁRÓL
239
harmadára növekedett. Ebben a több mint hat évtizedes időszakban jellegzetes időbeli hullámok és térbeli differenciák alakultak ki, melyek rövid áttekintését a szakirodalomból ismert (Tóth 1988) tetraédermodell szférái szerint végezzük el. A természeti szféra eltérései a településrendszer egészét, így természetesen a városokat is befolyásolják. Elsősorban a természeti tér differenciál: a tagoltabb geomorfológiai formációk a sűrűbb, de kisebb elemekből álló, míg a kevéssé tagolt térformák a ritkább, de nagyobb elemeket tartalmazó településrendszer kialakulásának kedveznek. Az első variáns elősegíti a településhierarchia érvényesülését azáltal, hogy bizonyos elemek funkciókat koncentrálnak, melyek tekintetében vonzáskörzetek alakulnak ki – tehát kedvez a település-földrajzi értelemben vett városok megjelenésének, míg a második típus gyengén hierarchizált rendszerhez vezet, melynek népes elemei mindaddig laza, mellérendelt kapcsolatrendszerben, többé-kevésbé zárt entitásként élnek, amíg a társadalmi-gazdasági-infrastrukturális fejlődés olyan funkcionális ellátottsági paramétereket nem hoz létre bennük, melyek révén várossá nyilvánításuk szinte természetessé válik. A természeti szférából tehát a tagoltság az a fő tényező, melynek révén hazánkban a pannóniai és hunniai várossá fejlődés, illetve várossá minősítés leginkább eltér, bár a folyóknak, a talajminőség differenciáinak is gyakran fontos szerepük van. A gazdasági szféra elsősorban az erőforrás-hasznosítás térségi-települési allokációja révén, valamint a munkahelyek sokfélesége, a választék bővítése útján, a markánsabb, gazdasági erő létrehozásával befolyásolhatja a várossá alakulást. Egyes beruházási döntések, az azokhoz kapcsolódó járulékos fejlesztések különösen erős városfejlesztő energiákká válhatnak, mint ahogy azt az államszocialista időszak erőltetett iparosítása, a „szocialista városok” rendszerének kiépítése alatt tapasztalhattuk. Az Alföld iparosítása, az ipari funkció megjelenése az alföldi településrendszer óriásfalvainak alapvetően agrár jellegű gazdasági szférájában hozzájárult ezek városiasodásához, későbbi tömeges várossá nyilvánításuk megalapozásához. A magyar településrendszer elemeinek differenciálódásában valamikor óriási szerepet játszott az infrastrukturális szféra egy-egy szállítási útvonal, átkelőhely-funkció révén. A folyamat a vasútépítések és az azokhoz kötődött fejlesztések időszakában volt a legkifejezettebb. A közúti közlekedés vonalainak kiépítése már nem hozott ekkora városképző energiát, legfeljebb az autópályák létesítése eredményez – még a településhierarchia magasabb szintjein is – eltérő esélyeket. A vizsgált időszak várossá nyilvánításaiban szerepet játszott néhány település határátkelőhely-jellege is. A vasúti szárnyvonalak megszüntetése a folyamatot kísérő társadalmi felzúdulás ellenére sem befolyásolja lényegesen a városi lét lehetőségeit: a vasútnak a közlekedésben betöltött korábbi szerepe mellett elképzelhetetlen volt a vasútvonal nélküli város, ma már számos ilyen van. A kommunális ellátottság szintje eltérő ugyan, de a falu–város dichotómia ma már nem éles, a városias életmód és körülmények a városokon kívül is biztosíthatók. Megnőtt ugyanakkor az infrastrukturális szféra jelentősége a szuburbanizációs folyamat időszakában, az agglomerációs gyűrűk települései gyors népességnövekedésében, városiasodásában, egyre gyakoribb várossá nyilvánításában, tehát városodásában is. A társadalmi szférában lezajlott változások gyakorolják természetesen a legnagyobb hatást a településrendszer egészének és egyes elemeinek az átalakulására. Ezek a hatások egyrészt közvetlenek, másrészt (a többi szféra változásait indukálva) közvetettek voltak a vizsgált időszakban is. A folyamat általános volta és sodró ereje miatt ki kell emelnünk a
240
DR. TÓTH JÓZSEF
társadalmi szerkezetváltást, a mobilitás megerősödését, a foglalkozási struktúra átformálódását, a migráció eltérő intenzitású, sőt irányú folyamatát, a településrendszer öntörvényű és a társadalmi átalakulás leképezéseként megmutatkozó átalakulását. A társadalom a jogrendszer változtatásával, az állami tervezési és forráselosztási szisztéma alakításával formálta a legerőteljesebben az urbanizáció folyamatát. Az 1971-es Országos településhálózat-fejlesztési koncepció közel másfél évtizedes, változó súlyponti célkitűzésű és sikerű érvénye alatt a hierarchizált redisztribúció eszközrendszerével létrejött egy teljesítőképes középvárosrendszer, felgyorsult kisvárosaink városiasodása és városodása, bár a minden szinten érvényesült centralizációnak vesztesei is voltak. A rendszerváltozás után a városok népességkoncentráló szerepe a megváltozott migrációs viszonyok és irányok miatt érzékenyen csökkent, ugyanakkor a politikai lobbytevékenység révén gyorsabb ütemben folytatódtak a várossá nyilvánítások. Az időbeli alakulást tekintve a II. világháború utáni időszak szignifikáns gyorsulást mutat. A hazai városi jogállású települések száma 1945–1970 között másfélszeresére, 1970 és 1990 között kétszeresére, 1990-től napjainkig – a jóval nagyobb bázison! – ismét kétszeresére nőtt, és 2008. január 1-re (nem számítva ide természetesen a pályázataikkal versenyben álló több mint másfél tucatnyi új aspiránst) elérte a 298-at. Az időnként megerősödő óvatoskodó és szkeptikus vélemények ellenére a várossá nyilvánítások folytatódása prognosztizálható. A tetraédermodell által megjelenített lényegre koncentrálva arra kell súlyt helyeznünk, hogy ne csak az egyes szférák fejlődését segítsük, hanem e szféráknak az élek mentén megvalósuló kooperációját, kölcsönhatásrendszerét is. Így lenne megvalósítható a kiegyenlített városfejlesztés, az egyes szférák harmonikus fejlettsége révén azok harmóniája, és jöhetne létre az úgynevezett élhető város (tehát egyáltalán nem a várossá nyilvánítás jogi aktusa nyomán, melyhez az illúziók sora tapad). A folyamattal kapcsolatban azonban számos kérdés vetődik fel. A legfontosabb az, hogy kell-e több város, nem elég-e már, nem sok-e már. Számos szakember ítéli meg úgy, hogy a magyar városrendszer az újabb és újabb várossá nyilvánításokkal mesterségesen felduzzasztott. A felduzzasztás a felfogásuk szerint felhígítás, az új városok már nem vethetők össze fejlettségben, funkcionális sokrétűségben, településmorfológiai sajátosságok tekintetében a tradicionális elődökkel. Az ő véleményük szerint máris sok a városi jogú elem a magyar településrendszerben, az utóbbi évtizedekben várossá nyilvánítottakat csak különböző elnevezésekkel illetett kvázi-városokként fogadják el. Álláspontjuk logikai alapja az, hogy ezek a települések már nem felelnek meg a „klasszikus” városi kritériumoknak. Ez az érvelés az ebben a kérdéskörben különösen aktív településföldrajzosok oldaláról a leggyakoribb és alapvetően igaz is: Pálháza nem Sátoraljaújhely, Kozármisleny nem Mohács, Érd nem Székesfehérvár (hogy a magasabb hierarchiaszintről is hozzunk példát). Az igazság mellett azonban ott marad a kérdés: a településsel foglalkozó tucatnyi tudományág definíciója közül miért pont a településföldrajzét kellene elfogadnia a közigazgatás-tudománynak, valamint a terület- és településfejlesztési gyakorlatnak? Másképpen fogalmazva: nem élhet meg egymás mellett, a maga adekvát fogalmi rendszerére korlátozott érvényességgel a két, esetleg (és valószínűleg) több városfogalom? Megfejelve egy kiegészítő kérdéssel: ha a világon sehol sem sikerült ezt a tartalmi megegyezést létrehozni, és mindenütt megtanulták kezelni az ennek nyomán meg-
MEDITÁCIÓ A VÁROSOKRÓL ÉS A VÁROSSÁ NYILVÁNÍTÁS HAZAI GYAKORLATÁRÓL
241
maradt eltéréseket, mi miért erőlködünk? (Szinte idekívánkozik a mindenféle bajunk által motivált és sugallt kérdés: nincs semmi más problémánk?) Már e kérdések felvetéséből következik ugyan az álláspontom, mely vitatható, és egy méltányos konszenzus reményében talán vitatandó is, de a félreértések elkerülése érdekében az alábbiakban röviden összegzem azt. A közigazgatási-jogi-politikai városfogalom mindenkor és mindenhol eltér a különböző diszciplínák, így a településföldrajz definíciójától. Ez nem baj. Különösen olyan sokszorosan összetett, bonyolult működésű entitás esetén, mint a város, természetesnek tekinthető, hogy más-más megközelítések eltérő összetevőket hangsúlyoznak. Ez igaz az időben egy-egy ország esetében, és nem vitatható a szigorú tények ellenében a térben sem egy-egy időpont vagy intervallum esetében. Ennek az álláspontnak az értelmében természetes, hogy egy időpontban más és más arányú és irányú az eltérés például a település-földrajzi és a jogi értelemben vett városok között országonként, és egy országban különböző időpontokban ugyancsak léteznek ezek a differenciák. Magyarországon például a kiegyezés után a település-földrajzi értelemben városként funkcionáló települések száma lényegesen meghaladta a megszigorított jogi szabályozás miatt lecsökkent számú közigazgatási városokét – szemben a rendezés előtti állapotokkal, amikor mindez fordítva volt. A magyar helyzetet azután egészen a XX. század utolsó évtizedéig az jellemezte, hogy kevesebb volt a jogi város a földrajzi értelemben vettnél, majd fordulat következett be, melynek nyomán ma a jogi városok száma haladja meg a településföldrajz által központi szerepkörűnek elismert településekét. (Az eltérés mértéke ugyan nem ismert, mert a különböző szerzők vizsgálatai, illetve becslései korántsem megegyezők.) Magam úgy vélem, hogy egy „megközelítő” konszenzus ugyan a szakmánknak is jót tenne, és az esetleg arra odafigyelő fejlesztési gyakorlatban is hasznosítható lenne, de nem tekintem azt feltétlenül szükségesnek. Ugyanakkor egy, a Megyei Jogú Városok Szövetsége megbízásából az 1990-es évek első felében végzett, a magyar közigazgatási rendszer városokra és vonzáskörzeteikre építésének lehetőségét vizsgáló kutatásban arra a következtetésre jutottam, hogy a várossá nyilvánításokat folytatni kell, majd ezt egyetemi tankönyvben is leírtam (Tóth 1996). Úgy véltem, hogy a magyar településrendszerben 2010-re mintegy 300–310 városi jogállású település lesz, ami akkor is figyelemre méltó pontosság, ha néhány általam város-gyanúsnak minősített települést mások (gyorsabban fejlődők? erősebb lobbycsoportot maguk mellé állítók?) megelőztek. Továbbra is az a véleményem, hogy – bár szükségképpen lelassul – a folyamat folytatódni fog. Ebbe az irányba mutat a politikai lobbycsoportok lankadatlan működése mellett néhány olyan előny is, amelynek fontossága nem vitatható. Ilyen a városi cím rangként megélt volta, az összefogás, a lokálpatriotizmus erősödése a lakosság körében, a presztízsnövekedés, a tőke – főleg a külföldi tőke – invesztíciójának kedvezőbb (akár szubjektív) feltételrendszere. Kétségtelen ugyanakkor, hogy széles körű szakmai és politikai konszenzussal meg kellene alkotni egy kritériumrendszert, mely a folyamatot mederben tartaná, az esetlegességektől megóvná, az erőfölény esetenként ormótlan alkalmazását visszaszorítaná. Tisztázni kellene a kiüresedett nagyközség-kategória lényegét és jövőjét, a várossá nyilvánításokkal összefüggő szerepét. Nem lebecsülendő érv az sem, hogy nemzetközi összevetésben a városok száma ma is kicsi Magyarországon. A nemzetközi statisztikákban a jogi értelemben vett városokra épülő városodottsági mutatók jelennek meg, amelyek körében a magyar 68%-os városi-
242
DR. TÓTH JÓZSEF
népesség-arány szerényebb, mint fejlettségünkből, sok más szempontból mért szintünkből következne. Külön – és az előbbinél fontosabb – szempont, hogy a várossá nyilvánítás az esetek döntő hányadában segíti a település-földrajzi értelemben vett várossá válás folyamatát is. Ez pedig azt jelenti, hogy a centrum–vonzáskörzet relációk intenzívebbé válásával a város hatása erősödik a hozzá kötődő vonzáskörzet településeire is, vagyis a város fejlesztésével, fejlődésének kedvezőbb feltételek közé helyezésével a környékét is fejlesztjük. A dolgok logikájához persze az is hozzá tartozna, hogy a mai, mesterséges kistérségeink formációi igazíttassanak a tényleges, objektíve létező vonzáskörzetekhez. Ettől azonban a mai, kistérségeket csináló, megszüntető, átformáló, a térrel egyelőre büntetlenül játszadozó korunkban még messze vagyunk. (Szakmánk kínálata ebből a szempontból is vegyes ugyan, de kellően gazdag ahhoz, hogy konszenzusos javaslatban testet ölthessen. Mikor ébred rá a politikai szféra, hogy a döntések felelős meghozatalához szüksége van a tudomány eredményeire?) Végül még egy kérdést érintek, amely ugyan nem alapvető fontosságú, de állandóan felszínen van, és sokakat érint. Ez a nevezéktan ügye, a taxonómia kérdése. Természetes ugyanis, hogy a várossá nyilvánítások növekvő mértékével párhuzamosan egyre kisebb lélekszámú települések minősíttetnek várossá, így a városállományon belül egyre inkább növekszik a kisvárosok száma és aránya. Ezzel összefüggésben az az első kérdés, hogy – népességszám oldaláról – mi a kisvároshatár. A válasz első része kétségkívül az, hogy a kategória településrendszer-függő, hiszen Kína és Magyarország e szempontból is nehezen összevethető. A válasz második része valószínűleg az kell legyen, hogy egy növekvő elemszámú és strukturálisan átalakuló sokaság részeit elválasztó ugróértékek nem maradhatnak változatlanok, így a kisvároshatár ma nem ugyanaz Magyarországon sem, mint volt ötven vagy száz évvel ezelőtt. (E határ elmozdulása valószínűleg a városok általános nagyságnövekedése, valamint a nem helyi funkciók településhierarchiában való lefelé menetelése mint ellentétes tendenciák térspecifikus eredője lesz.) Egyébként a kisvároshatár kérdésére a szakma többféle választ ad: van, aki a tíz-, van, aki a húsz, vagy éppen harmincezres lélekszámnál húzza meg a határt, sőt ötvenezer fős határt is említ a szakirodalom. A városállomány kisvárosi minősítésű részének növekedésével felmerül a teljes nevezéktan kérdése is. Konszenzus kellene ebből a szempontból is, mert elburjánzanak a nem mindig szellemtelen elnevezések (mint faluváros, címzetes város, törpeváros, virtuális város, álváros stb.), amelyek ugyanakkor nem elfogadhatóak az érintett kisvárosok vezetése és – főleg – lakossága számára. Ezt a hatást kiküszöbölendő teszek az alábbiakban egy nevezéktani javaslatot megvitatás és a javítási szándék provokálása céljából. Íme: Kisváros Kisközépváros Középváros
< 5 ezer fő 5–10 ezer fő 10–25 ezer fő
Nagyközépváros Megyei város Regionális város
25– 50 ezer fő 50–100 ezer fő >100 ezer fő
„Végezetül: egy konferencia első előadójaként nem tekinthettem mást feladatomnak, mint hogy a kérdéskörrel, a kisváros-problematikával összefüggésben olyan aspektusokra koncentráljak, melyek vitapontok lehetnek. Előadásom tehát vitaindító, az egyes megállapítások vitathatók és vitatandók.” – mondtam a 2007-es szombathelyi konferencián
MEDITÁCIÓ A VÁROSOKRÓL ÉS A VÁROSSÁ NYILVÁNÍTÁS HAZAI GYAKORLATÁRÓL
243
(Tóth 2008). Mostani írásom végén ugyanezt hangsúlyozom, remélve, hogy sokan vesznek erőt magukon és kapcsolódnak be a vitába. Reményemet az is erősíti, hogy „zörög a haraszt” – ahogy Beluszky Pál, a kérdéskör egyik legjobb szakértője írja a Tér és Társadalom legutóbbi számában megjelent esszéjében (Beluszky 2008), amelyben már számos javaslatot is megfogalmaz. A biztató tényezők közé sorolható az is, hogy az eddigiekhez képest más műhelyekben is napirendre látszik kerülni a téma (Szepesi 2007). Az eredmény szempontjából kedvező, hogy a közigazgatás szakemberei is keresik a megfelelő megoldásokat (Csefkó 2008). Van lehetőség a konszenzusra. Keressük és találjuk meg! IRODALOM Bánlaky Pál – Bokor Béla – Tóth József (1999): A terület- és településfejlesztés társadalmi összefüggésrendszere. JPTE, Pécs Becsei József (1983): Békéscsaba, Békés, Gyula és tanyavilágának településmorfológiája. Akadémiai Kiadó, Budapest Beluszky Pál (1999): Magyarország településföldrajza. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs Beluszky Pál – Győri Róbert (2006): Ez a falu város! (Avagy a városi rang adományozásának gyakorlata és következményei 1990 után.) Tér és Társadalom 2. Beluszky Pál – Győri Róbert (2008): Legyen rangja város! In: Csapó Tamás – Kocsis Zsolt (szerk.) (2008): A 2007-es szombathelyi konferencia anyaga. Kézirat Beluszky Pál (2008): Maradékok boltja. In: Tér és Társadalom, XXII. évf. 1. Blahó János – Tóth József (szerk.) (2006): Tanulmányok Mendöl Tibor születésének 100. évfordulójára. Orosháza–Pécs Bulla Béla – Mendöl Tibor (1947): A Kárpát-medence földrajza. Egyetemi Nyomda, Budapest Csapó Olga (2008): Őriszentpéter, a Dunántúl legkisebb városa. In: Csapó Tamás – Kocsis Zsolt (szerk.) (2008): A 2007-es szombathelyi konferencia anyaga. Kézirat Csapó Tamás (2008): Kisvárosaink településmorfológiája. In: Csapó Tamás – Kocsis Zsolt (szerk.) (2008): A 2007-es szombathelyi konferencia anyaga. Kézirat Csapó Tamás – Kocsis Zsolt (1997): A várossá nyilvánítás elvi kérdései és a potenciális városok az ÉszakDunántúlon. Tér és Társadalom 1. Csapó Tamás – Kocsis Zsolt – Lenner Tibor (szerk.) (2004): A településföldrajz helyzete és főbb kutatási irányai az ezredforduló után. Szombathely Csapó Tamás – Kocsis Zsolt (szerk.) (2006): Agglomerációk és szuburbanizálódás Magyarországon. Szombathely Csapó Tamás – Kocsis Zsolt (szerk.) (2007): A kistelepülések helyzete és településföldrajza Magyarországon. Szombathely Csefkó Ferenc (2008): A város (közösségi) önkormányzás kialakításának elvi alapjai. In: Tér és Társadalom, XXII. évf. 1. Dövényi Zoltán (2006): „Ez a falu város”. Tűnődések a hazai várossá nyilvánítások kapcsán. In: Blahó János – Tóth József (szerk.): Tanulmányok Mendöl Tibor születésének 100. évfordulójára. Orosháza– Pécs Dövényi Zoltán (2008): A törpevárosról. In: Csapó Tamás – Kocsis Zsolt (szerk.) (2008): A 2007-es szombathelyi konferencia anyaga. Kézirat Erdei Ferenc: Magyar város. Athenaeum, Budapest Erdei Ferenc (1971): Város és vidéke. Szépirodalmi Kiadó, Budapest Fodor F. (1944): Magyar föld – magyar élet. Szent István Társulat, Budapest Frisnyák Sándor (1990): Magyarország történeti földrajza. Tankönyvkiadó, Budapest Lenner Tibor (2008): A nyugat-dunántúli kisvárosok történeti földrajza. In: Csapó Tamás – Kocsis Zsolt (szerk.) (2008) A 2007-es szombathelyi konferencia anyaga. Kézirat
244
DR. TÓTH JÓZSEF
Mendöl Tibor (1944): Die Stadt im Karpatenbecken. Sonderabdruck aus der „Földrajzi Közlemények”, 1943. 1–2. Budapest Pirisi Gábor – Szabó András – Trócsányi András (2008): The Transformation of Villages into Towns. – A Quantitive Way of Hungarian Urbanisation. In: Csapó Tamás – Kocsis Zsolt (szerk.) (2008): A 2007-es szombathelyi konferencia anyaga. Kézirat Prinz Gyula (1942): Magyarország földrajza. Renaissance Könyvkiadó, Budapest Szebényi Anita (2008): Kozármisleny – egy sikeres kisváros Baranya megyében. In: Csapó Tamás – Kocsis Zsolt (szerk.) (2008): A 2007-es szombathelyi konferencia anyaga. Kézirat Szepesi Gábor (2007): Várossá nyilvánítások Magyarországon. In: Becsei József: Átalakuló alföldi városok. Szeged Szigeti Ernő (1997): Urbanizáció, városhálózat, várossá nyilvánítás. In: Területi Statisztika 1. Teleki Pál (1936): A gazdasági élet földrajzi alapjai I–II. Centrum Kiadó, Budapest Tóth József (1966): Die Arbeitskräftteanziehung der Städte im südlichen Teil der Grossen Tiefebene (SüdAlföld). Acta Geographica VI., Szeged Tóth József (1975): Az alföldi városok szerepéről, népességföldrajzi megközelítésben. Városépítés 5. Tóth József (1977): Az urbanizáció népességföldrajzi vonatkozásai a Dél-Alföldön. Akadémiai Kiadó, Budapest Tóth József (1988): Urbanizáció az Alföldön. Akadémiai Kiadó, Budapest Tóth József (1996): A településrendszer. In: Perczel György (szerk.): Magyarország társadalmi-gazdasági földrajza. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest Tóth József (szerk.) (2001–2002): Általános társadalomföldrajz I–II. Dialóg–Campus Kiadó, Budapest–Pécs Tóth József (2004): Tanulmányok a településföldrajz témaköréből. PTE, Pécs Tóth József (2008): Óriásfalvak és/vagy kisvárosok – ma. In: Csapó Tamás – Kocsis Zsolt (szerk.): A IV. Településföldrajzi konferencia. Kézirat Zsilincsar, W. (2008): A várossá nyilvánítás problematikája Ausztriában. In: Csapó Tamás – Kocsis Zsolt (szerk.) (2008): A 2007-es szombathelyi konferencia anyaga. Kézirat Kulcsszavak: várossá nyilvánítás, városodás, városiasodás, földrajzi város, közigazgatási-jogi város, urbanizáció. Resume Hungary is lacking professional debates these days. The same is the case with confernment of town title. There are basic professional controversies among opininons, which are regularly supervised by political aspects. The result is quite chaotic. It is high time to make order on the platform of this profession. This paper aims to serve as a keynote lecture for professionals to create a common ground, and for the decision makers to formulate a common proposal.
