MÁRCIUSI NAPLÓ 2014
Az öregedés témájához Hát most csak írok, ahogy jön. A lényegtelen is fontos lehet egykoron. Gondolom ekként momentán. S minthogy beléptem a nyolcvanhatodik életévembe, jószerivel ez már nem is öregkornak, hanem egyenesen aggnak számít, felhatalmazom magamat, hogy rögzítsem mindazt, amit a magam aggságával kapcsolatosan gondolok. Meg ami csak úgy történik velem. *** Mintha valamiféle mosoly kezdene lassan és melengetően fényeskedni bennem, s ettől, megint csak, mintha kedvem kerekedne újra gondolni magamat, mindenekelőtt azt, hogy mennyire kell még harcolnom azért, hogy jelen legyek a világban. Ez az én csendben szivárgó mosolyom, mint a hajnali fény a még sötét szobában, kezd bevilágítani agyam és érzékeim sarkaiba, s kezdi nyilvánvalóvá tenni, amit nem akartam, hogy nyilvánvalóvá váljék, hogy a cselekvés eddigi területeiről, de talán más területekről is, a magam jószántából és a magam érdekében emigrálnom kell. A mosoly, amelyik remélem a zsigerekig jut el, kipárálltatja belőlem a harciasságot, az indulatot, a sértettséget, a gőgöt, a megvetést - hogy a hiúságot is, azt nem hiszem -, s talán párnásabb lesz a szavam is, s ekként, elnézést sugallva, tudom folytatni a visszavonulást, anélkül, hogy megfogalmaznám, mit gondolok azokról, akik hallgatnak, amikor szólni kellene, azokról, akik, hej, de el vannak foglalva magukkal. *** Ma reggel, amikor már megittuk a kávét és már bekentem élénkítő alkohollal a feleségem hátát, s már az ügyes-bajos dolgokon is túl voltam, s hitvesem kérésére elolvastam azt a szöveget, melyet a barátnője írt és olvasott fel az ő ünnepségén - amely inkább jellemzés volt, mint elfogult szeretetmegnyilvánulás -, s már én is elemlegettem, hogy mennyire nem kapok reagálást a januári naplómra - amelynek ugye az a címe, hogy Mi dolgom volna még a világon -, nos, akkor mondottuk Kósa Vilmával, hogy bizony eljött az ideje annak, hogy mostantól ne a világ dolgaival foglalkozzunk, de még szakmaival sem, hanem magunkkal, s ezen belül is azzal, hogy tanuljunk szorgosan, miként kell, lehet élvezni a mindennapok apró örömét, s tudjuk magasról leszórni azt az alattomosan feltörni szándékozó életérzést, amely nyugtalanná és depresszióssá képes, ha kurta időre is, tenni bennünket. Most hogy ezt a hosszú mondatot leírtam, a mosoly melege mintha még hullámozna bennem. 1
*** Aki nem akar lefeküdni, az ne vetkőzzön le, mondta Szamosszegen apósom okos barátja – Kósa Vilma szokta volt idézni Bacskó Gyuri bácsit -, amikor olyasmi helyzet állt elő: na, most bedobom a törülközőt, na, nem csinálom tovább. A feleségem intett mindig ezzel, amikor neki keseredtem vagy megsértődtem. Végül is kitartottam, s tényleg a végén, amikor már elment a kedvem, hagytam abba a folyamatos munkát. Ha korábban teszem, talán megkeseredem. Tapasztalom ugyanis, hogy aki elmegy, az odavan. Az ember ugyanis, ha már nincs a cselekvés, az érdeklődés előterében, ha létezéséhez nem fűződik valamiféle szakmai, ideológiai, financiális érdek, lassan kiradírozódik. Már életében úgy beszélnek róla, mint, aki volt. Hogy a halál után ki emlékszik rám és meddig és mikor, rántok a vállamon. Nem foglalkoztat. De amíg ép ésszel élek, bárhogy is áltatom magam, a felejtés vagy a közöny, sért. Én szerencsés vagyok. Van lantom. S úgy teszek, ahogy Arany János ajánlja a Mindvégig című költeményében: A lantot, a lantot Szorítsd kebeledhez Ha jő a halál: Ujjad valamíg azt Pengetheti: vigaszt Bús elme talál. Ha arra várnék, hogy jelentkeznek a hajdani barátok, hogy szólalj meg testvér! Várhatnék. Így aztán pengetek magamtól, szabad akaratból. *** Ha már meg kell halni, már pedig meg kell, jó volna illő módon. Nagyobb szenvedés nélkül, ha lehet, de mindenképpen úgy, hogy tudatunknál maradjunk, miszerint, mi most elmegyünk. A testvéremnek, aki kórházi ágyon fekszik, nem sikerül, édesapám viszont tiszta aggyal távozott. Márai Sándornak végig kellett élnie, hogy felesége másoknak kiszolgáltatottan, öntudatát veszítve hagyja el a világot. S a huszadik század legnagyobb költőzsenije Weöres Sándor sem tudott már magáról, amikor haldokolt. S agyában megzavarodott a Kádár-korszak névadója is, utolsó nyilvános beszéde – Kornis Mihály Sóhajok hídja című könyvében olvasható - tanúskodik erről. Márai utolsó éveiről készült naplóját olvasom, meg Polcz Alaine könyveit, ezekből merítem a „tudásom”. Azt is, hogy az írónő miként készült az öregedésre, miként a halálra. Rákos volt. S képes volt diktálni észleleteit, míg csak lehetett.
2
Időszerű nemde, hogy ilyesmiket olvasson az emberfia, ha már sikerült megérnie eme aggkort. Kivettem a könyvtárból Beckett drámáit is, s mert emlékeztem az Utolsó tekercsre, gondoltam, merítek belőle egyet-más. De csalódottan vittem vissza. Dramaturgiai ötletet viszont kaptam tőle. Illyés Gyula esszékötete, a Kháron ladikján viszont felfedezés volt. Bölcsen szól az öregedésről. Kicsit mesterkélt nyelven, de bölcsen. A verse viszont, a Kháron ladikján, kitűnő. Előszedtem versantológiákat is, s újra fel kellett figyelnem Áprily Lajosra. Nem hiszem, hogy volna nála keresztyénibb szemléletű költő. S az erdélyiek közül kiragyogott nekem Szemlér Ferenc, néhány öregkori költeményével. Aztán visszaérkeztem Szabó Lőrinchez meg Babits Mihályhoz s vissza Arany Jánoshoz. *** Az öregségről, öregedésről óhajtanék még valamiféle önálló műsort készíteni. Ezért kínzom magam e témával, ezért olvasok hozzá illő szövegeket, s buzgón a naplómat, évekre visszamenően, s a könyvemet, az Egy tanár naplójából-t. Mit csinál majd tanár úr, miféle szellemi munkát végez, ha nem tanít, kérdezték tanítványok, akik időnként megszólítottak levelükben. Hogy a Pál drámámat be-bemutatom, ha arra alkalom kínálkozik, azt tudtam, hogy írni írok, míg érzek rá késztetést, ez is valószínűnek tetszett, hogy a programszervezés a Kuckóban továbbra is az én feladatom, ez sem tűnt kérdőjelesnek. Azt viszont gyanítottam, hogy a főiskolásaim, noha fogadkoztak, nem fogják tudni nélkülem előadhatóra próbálni a csaknem kész színjátékomat, a Lányok kiáltozását, noha reménykedtem, hátha mégis! Szerettem volna nagyon, ha sikerül. Hogy nem lett repertoárdarab, távozásom után is tájolható, ezt nagyonnagyon sajnálom. Fontos mű. Szívesen készre csiszoltam volna. Aztán nem is kevés, de annál élvezetesebb munkával, három volt tanítvánnyal létrehoztuk a Hol vagy most Istenúr? című oratórikus színjátékot. Jó munka volt. Az előadások ígéretesek. Három hónapja viszont állunk. Az egyik játékos nyelvvizsgára készül, s ez elég ahhoz, hogy úgy érezze az ember, feleslegesen dolgozott. Mindezeket azért számláltam elő, hogy indokoljam, mért született meg az ötlet: hogy hát akkor nekem magamnak kell egy új színjátékot létrehoznom, azaz szerkesztenem, rendeznem és bemutatnom. Mivel csak magamban bízhatom. Ezért írok, olvasok, komponálok, dramatizálok már három hónapja. Mit akarok mondani, kikhez akarok szólni, hogy tudom úgy megalkotni, hogy érdekes is legyen, figyelésre érdemes! És ne kelljen új szöveget tanulni! Így hozok létre egy ötvenperces monológot, elsősorban öregeknek szólót, arról, hogy menvén kifelé a világból, ekként is próbáljunk hasznosak lenni, miközben illendő módon törekedhetünk arra is, hogy jól, otthonosan érezzük magunkat, amennyire lehetséges. Az új önálló estemnek lehet, hogy ez lesz a címe: Kifelé.
3
*** Meghallgattam Polcz Alaine naplójegyzeteit, DVD-re olvasta fel Ideje az öregségnek című könyvének néhány részletét. Kedves a hangja, nem egy nyolcvanhárom éves hölgyé, és tetszik az őszintesége, ahogy vall önmagáról, s indirekt módon sugallja; a leépülés természetes folyamat, ne lázadj ellene, de ne is menj elibe. A könyvében olvasom, hogy Mérei Ferenc mindennap megtanult egy verset, s azt másnap felmondta magának, mindezt azért, hogy tréningben tartsa az agyát. Neki viszont ez nem megy – írja -, azt is elfelejti olykor, hogy hová készült utazni! De fogalmazni fogalmaz a halálos ágyán is. Rögzítik, amit mond. Hát én? Új szöveget már nemigen tanulok, de a régebbieket, amikor készülök egy-egy estre valamilyen alkalomból, örömmel felelevenítem. A Különbéke előadásom szövegeit, Márai Sándortól és Szabó Lőrinctől és persze az És ki az a Pált? Ha a bemutatóimat két-három hetes ritmusban közönség elé vihetném, kevesebb fáradtsággal történnék a memorizálás. De ha ritka is a meghívás, s többet is kell dolgoznom az eredményért, le sohse mondom. Az agyamnak mindenképpen haszna van belőle. Na és a fogalmazás! Az se megy mindig. Van, amikor csak nyújtózkodom a fotelben, s áltatom magam, hogy én most gondolkozom. A feleségem ilyenkor kitalál mindeneket, hogy kimozdítson a látszat-tétlenségből. S ez, vagy sikerül neki, vagy nem. Ám ha a számítógép előtt ülök, s lendületben vagyok, akkor meg nem lehet elrángatni sem a képernyő elől, fogalmazok, csak fogalmazok. *** Azt írja-mondja Polcz Alaine, hogy 85 évesen már meggondolja magát, fussone a villamos után. Na, mondom magamnak, te is meggondolod, öreg, s már te se futsz, sőt már arra is koncentrálni méltóztatsz, hogy lábadat kellő módon előkészítve szállj fel vagy le arra a sárga járgányra illetve -ról, óvatosan helyezve a cipőidet a lépcsőkre. Megfontoltnak látszol immár, aki pár esztendővel ezelőtt még a dédunokával a karodban futottál, hogy elérjed az indulni készülő járművet. S mégis, noha tudatosan vagyok óvatos, a minapában is volt ijedezni valóm. A Gellért térnél, a villamos leszálló oldaláról, ahogy át akartam menni a felszálló részre, a síneken keresztül - mert látni véltem közeledni a Móricz körtér felől a 19-est - , leléptem a betonjárdáról a villamossín mellé, s mint a villám, jött egy 49-es szerelvény Pest felől, pedig mintha még néztem is volna balra. A vezető rám csengetett, úgy húztam vissza a sín mellől reflexszerűen a lábam. Már zúgott is el a villamos. Mindenki megdermedt, nemcsak én, szinte sokkot kaptam. Nem is mertem otthon elmesélni. Gondolni sem szeretek rá. *** 4
Az utcán meg, ha járok, nem biztos, hogy odaérek, ahová indultam. Lekötnek a gondolataim, s nem figyelek eléggé. Az is lehet, hogy szöveget mormolok, vagy vitatkozom valakivel, s azon veszem észre magamat, hogy másutt vagyok, mint ahová szándékoztam volt menni. Ha meg metróra szállok, nos, előfordult, hogy ellenkező irányba száguldott velem a szerelvény. Mindazonáltal nem gondolnám, hogy ez a nem célszerű koncentráció, öregkori deformáció volna. Régen is előfordult, még Debrecenben, tanár koromban, mentem az utcán, egyszer csak megálltam, szétnéztem, nem tudtam, hol vagyok, pánikba estem, körülöttem minden ismeretlennek tetszett. Percek teltek el, mire rájöttem, hisz én a színház mögött állok, a főiskola mögötti téren. Nyilván, akkor is az agyam teremtette világban tébláboltam, amely mindig is inkább volt gondolati, mint érzéki. Emlékszem, kamasz koromban, sőt később is, szívesebben ültem könyvvel a kezemben, egy fotelben, vagy hasaltam a díványon, minthogy társaságba menjek csak úgy, cél nélkül, ahogy ma mondanák, bulizni. Általában jól elvoltam a gondolataimmal. *** Ez viszont az öregedés számlájára írandó. Reggelente totojászok, vacakolok, fél órát is elpiszmogok, mire felöltözöm. Ebben a félórában nincs benne a kávézás. Az külön húsz perc. Tudni lehetett rólam, hogy hajdanában danában, ha már sikerült kiugrani az ágyból, mindent gyorsan, frissen cselekedtem, a mosdást, a fogmosást, a pisilést, a mozdulatot, ahogy bebújtam a cipőmbe, az ágyazást, az öltözködést, s már tettem is a napi dolgom. Most meg elő-mozdulatokat végzek, melyek, mint mondták, hasznosak. Például a fejemet mozgatom előre és hátra, aztán jobbra és balra. Mivel meszesek a nyakcsigolyáim, mindezt óvatosan. Aztán törzshajlítgatás előírás szerint, majd terpeszállásból igyekszem úgy előrehajolni, hogy a karjaimmal elérjem a földet. Ha szerencsém van, ez tizenötödszörre sikerül. Ilyenkor örülök, mivel ez azt az örvendetes lehetőséget hozhatja magával, hogy a zoknimat és a cipőmet kínlódás nélkül tudom felhúzni a lábamra. És a reggeli kenceficézés! Már ez is program szerinti. A nagylábujjam körmét kénes zsírral kenem be, aztán a talpamat Canestennel, majd KV által készített zsíros kalendula krémmel. Utána a vízhiányos lábszárra testápolót kenek. Megy még valamiféle krém az orrlukamba, az alfelembe, aztán Voltarennel bedörzsölöm a fájó izületeket, a forgókat a combom tövénél, a nyak környékét és a vállamat, hogy ne nagyon fájjon a karom, amikor emelgetem. A többi már hagyományos. *** Márai vénkorában, 86 évesen, miután eltemette a feleségét - beleszórta a tengerbe a hamvait -, egyedül maradt a nagy házban. Nehezen is járt, szédült is, a látása is romlott. A bejárónő hetente kétszer járt hozzá takarítani. „Ez számomra a társasélet” – írja ironikusan. Azt írta a naplójába: „ Már nem bírom 5
a napok gyötrelmét. Jó lenne elaludni. Ugyanakkor még mindig nem vagyok „készen” a halálra.” Másutt meg: „Étvágytalanság, keserű szájíz. Rövid séták, talán negyedóra, támolygás. A test zuhan lefelé. A halál egészen közel van, szaga van.” Másutt meg arról ír, hogy éjszakánként Lola, a felesége szól hozzá: „ Az Isten nagyon jó. De erről nem szabad beszélni. Csend van itt, nagy csend. Van a tűz, a víz, aztán a nagy csend. Semmi nem fáj. Nincsenek vágyak.” Ezeket olvasom, amikor azt mondja a feleségem, Menjünk ki Nagykovácsiba a gyerekekhez, hív a lányunk. Nehezen mozdulok ki a számítógépem mellől, de felkászálódom. Megyünk a Hűvösvölgyig villamoson, ott meg vár Ágikánk, kocsival. Nagy szíve van. Félt minket, s mindig kitalálna nekünk valamiféle programot. Szép az idő, s hát itt van az ugyancsak kedves lányunokánk is, Zsófink, s persze a két pompás fiú, a hat éves Levente, s a csaknem három éves Gergő. És örül nekünk a vőnk is, meg az unoka-vőnk is, hozzájuk, ha az alkalom úgy hozza, mindig szívesen jövünk. A februári tavasz gyönyörű, egyik másik bokor rügyezik, virágzik a százszorszép, Gergő viharosan rohan Vilka mama felé, Levente meg rögvest velem akar játszani. Bújócskázóst. Utána meg, hogy meséljek, de nevetőst. Kitalálom neki a kaki-mókust, aki turpisan lepottyantja a feneke csomagját a fa alatt tanyázó turista elemózsiájába. Fergeteges nevetés a jutalom. S magam is vigyorgok kajánul, eszembe jut az én apukám, amikor pajkos mosollyal mondott minekünk, fiainak valamiféle sárospataki diáktörténetet, pajzánt, meg vaskosat, s anyánk hallva, méltatlankodott: Áber Béla, megőrültél? A gyerekeknek! *** Papp Zsoltnak eszébe jutottam, és egy a közösségi nevelés fontosságát hangsúlyozó országos értekezleten – március 27-én - előadást tartottam. A drámapedagógiával kapcsolatosat. Több mint nyolcvan pedagógus játszott velem - zömében hölgyek -, s felvillanyozódtam. Az alatt az idő alatt, míg köröttem örvendeztek a kollégáim, elfelejtettem, hogy 86 éves vagyok. A partnereim is, hogy egy öregemberrel készülnek éppen megújítani a pedagógiájukat.
6
