Maquesta Kar-Thon. Harcosok sorozat II. kötet. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Tina Daniell Maquesta Kar-Thon

Maquesta Kar-Thon Harcosok sorozat • II. kötet

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Tina Daniell Maquesta Kar-Thon Copyright © 2003 by Wizards of the Coast, Inc. Licensing by Hasbro Consumer Products All Right Reserved Fordította: Zarándy Beáta Borítórajz: Jeff Easley Kiadja: a Delta Vision Kft. Felelős kiadó: Terenyei Róbert ISBN: ISBN 963-9474-39-8 Terjeszti: Delta Vision Kft. Budapest 1094 Ferenc krt. 27. Telefon: (36-1) 216-7053 Telefon/Fax: (36-1) 216-7054

www.deltavision.hu

Maquesta Kar-Thon Harcosok sorozat II. kötet

Tina Daniell

Delta Vision Kiadó Budapest

Első fejezet

Előkészületek – Mi a véleményed Maquesta Kar-Thon? Lendle megfontoltan és kissé modorosan beszélt, ahogy a gnómok szoktak, amikor más fajok egyedeivel társalognak – még akkor is, ha az illetőt már csintalan kölyökkora óta ismerik, ahogy jelen esetben is. – Mit gondolsz? – kérdezte megint, tágra nyílt, csillogó fekete szemekkel. Abból, hogy Lendle milyen izgatottan nézegeti a fényes hengereket és a karcsú vaspálcákat a kufár standján, és hogy – magához képest – milyen vontatott lassúsággal beszél, Maq tudta, hogy akármik legyenek is azok a tárgyak, a gnóm borzasztóan vágyik rájuk. Maq a nyakát nyújtogatva az apja hajóját kereste a tekintetével a hevenyészett standok közül, amelyek a piactér

szerepét töltötték be Lacynosban, a minotauruszok kikötővárosában. – Részemről semmit sem gondolok azokról az izékről, bármik legyenek is. Ezt te is tudod, Lendle. Ha nem árbocokról vagy vitorlákról van szó, lövésem sincs. Gyerünk. Épp eleget vacakoltunk már itt. Vissza kell mennünk a hajóra. Még rengeteg tennivalónk van, hogy felkészüljünk a holnapi versenyre. – Maquesta hangjában árnyalatnyi idegesség csengett. Lendle azonban a jelek szerint meg sem hallotta. A gnóm szinte megigézve állt ott, tömzsi, fürge ujjai között forgatta, ütögette, próbálgatta, tapogatta a tárgyakat. Maq felsóhajtott, és még egyszer próbálkozott. – Lendle, egyértelműen úgy látom, hogy pontosan ezekre van szükséged. Biztos vagyok benne, hogy nem lennél meg nélkülük. Szerintem, vedd meg őket… már amennyiben van rá elég pénzed – tette hozzá félhangosan. – Most, hogy már hetek óta semmilyen tisztességes munka nem akadt a Perechon számára, nem tudom csörög-e még valami az erszényedben. Az enyém minden esetre üres. – Igen, igen Maquesta Kar-Thon. Úgy vélem igazad van. Valóban szükségem van ezekre. – Ezzel Lendle a vállára vetett zsákba nyúlt, és előhúzott belőle egy lapos, négyszögletes bőrdobozt, amely számos kis fiókot és rekeszt tartalmazott. Fürgén nyomkodni kezdte a tetején lévő színes gombokat, miközben lelkesen magyarázta Maqnak, hogy ebben a találmányában van egy fiók, amely most már bármelyik pillanatban kinyílhat, és pontosan annyi pénz lesz benne, amennyit a kufár felszámolt az áruért. Ehelyett azonban a doboz alja leesett, a gnóm kevéske dugipénze pedig az utca sáros földjére szóródott. – Jaj istenem, jaj istenem! – jajveszékelt Lendle, rögtön visszatérve a gnómokra jellemző szokásos beszédsebességre.

Maq lehajolt, hogy segítsen neki összeszedni a pénzérméket, és figyelte, ahogy az elárusító – egy testes ember asszony – gyanakodva megvizsgál minden egyes érmét, mielőtt odaadná a sok hengert és pálcát. Maq el tudta képzelni, hogy a kereskedőnek eddig minotauruszokon kívül nem sok vásárlóval volt dolga. Mithas szigetén meglehetősen ritkán fordultak meg idegen fajok képviselői – hacsak nem rabszolgaként. Ők viszont nem voltak abban a helyzetben, hogy bármit is vehettek volna, így olyan alantas munkára kényszerültek, mint a kufárkodás. Mire a nő átnyújtotta a tárgyakat, Lendle már össze is rakta gépesített pénztárcáját, és a zsákjába süllyesztette. Maq nem emlékezett rá, hogy a gnómnak valaha egyetlen találmánya is a rendeltetése szerint működött volna. A dokk felé terelgette a gnómot, ahol a csónakot hagyták, amivel a Perechonról partra szoktak szállni. A gnóm mámorosan szökdécselt boldogságában, olyan fürgén fúrva át magát a tömegen, hogy Maq kénytelen volt nagyobbakat lépni, nehogy lemaradjon. Érdekes párost alkottak: a magas, karcsú, ébenbőrű nő, éjfekete göndör hajjal és a hófehér sörényes, mogyorószínbőrű, apró, tömzsi gnóm. Ahogy végighaladtak a zord és fantáziátlan kőépületek között futó kövezetlen utcákon, néhány ormótlan minotaurusz utánuk fordult. Maq tapasztalatai szerint ezek az állatias teremtmények nem tartották sokra az idegen fajokat, és nem sok érdeklődést mutattak irántuk – egyedül rabszolgaként és a gladiátorjátékokhoz szükséges áldozati harcosokként volt rájuk szükségük. Maq próbálta legyőzni a borzongását. Ő sem szívlelte a minotauruszokat, a városukban pedig kifejezetten rosszul érezte magát. Egyszer csak egy feléjük tartó városlakóra lett figyelmes, aki a kikötő felől közeledett. Íves szarvai úgy csillogtak, mintha frissen lennének fényesítve, és az egyiknek a csúcsán aranykarika díszelgett. A testét borító vöröses bundát kihangsúlyozta a hatalmas vállain átvetett, lebegő vörös

köpeny. Mellén bőrszíjak futottak keresztbe, melyeken számtalan kés és finoman faragott nyelű kisbalta lógott. Karcsú csípőjére tökéletesen simult a zöld és kék szegecsekkel kivert bőrszoknya, amelyen meg-megcsillant a napfény. Kezében masszív láncot tartott, melynek a végén vastag nyakörv tekeredett egy olyan teremtményre, amilyet Maq még soha nem látott. Körülbelül akkora volt, mint egy kutya, de inkább valami óriás patkánynak látszott, csakhogy nem volt sem bundája, sem farka. Hat lába volt, és a felső állkapcsából széles, veszedelmes kinézetű fogak türemkedtek az alsó ajka fölé. A teremtmény a minotaurusz nyomában igyekezett, aki időnként rántott egyet a láncon, hogy gyorsabb haladásra ösztökélje. A lény olykor-olykor fenyegetően felszisszent, ha valaki túl közel került hozzájuk. Ilyenkor a minotaurusz még durvábban megrántotta a láncot. Maq észrevette, hogy a vas nyakörv nyílt, nedvező sebet vájt a teremtmény majdhogynem színtelen bőrébe. Közelülő barna szeme leplezetlen rosszindulattal sandított a gazdájára. Maq lelassította a lépteit, amint a páros közelébe ért. Lendle, aki az új szerzeményein kívül – amelyeket most is a kezében szorongatott – minden másról megfeledkezett, ugyanazzal a lendülettel tovább nyomult. Maquesta utána nyúlt, és megragadta a gallérját, megrázta, hogy végre ráfigyeljen, és fejével a minotaurusz és a „háziállata” felé intett. Lendle egy pillanatig pislogott, mintha mély álomból ébredne, aztán követte Maq tekintetét. Szeme egy pillanatra érdeklődve összeszűkült. – Oszkip. Randa egy teremtmény. Még egyet sem láttam a földalatti romokon kívül. Az igazat megvallva, még egyáltalán nem láttam egyet sem. Csak képeken. Meg hallottam róluk. Állítólag falánk húsevők. Azt hiszem. Hmm. Nem, lehet hogy azok az ocsmákok. Azok aztán tényleg rémesen néznek ki. Még soha nem láttam egyet sem. Volt

azonban egy nagybátyám, aki szemtől szembe találkozott egyel, egy földalatti barlang felfedezése során. Még sokkal rondábbak, mint az oszkipok – a gnómból egyre gyorsabban ömlöttek a szavak. Az oszkip akkor hirtelen dühösen felszisszent. Maq nem tudta, mi válthatta ki, de a teremtmény vicsorogva a gazdája torkának ugrott. A nehéz lánc és a nyakörv valamelyest megfékezte a mozdulatában. A minotaurusz meglepő ügyességgel és gyorsasággal ellépett a támadó állat elől, rövid kardot rántott elő a fegyvertartó hámjából, és egy erőteljes csapással levágta az állat fejét. Az oszkip nyakából sugárban dőlt a vér, még erőtlenül rúgott párat, aztán a földre zuhant. – Takarítsátok el – rendelkezett a minotaurusz, miközben az oszkip bőrén tisztára törölte véres fegyverét. Amikor már megfelelően tisztának találta, visszadugta a hüvelyébe. Két koszos kinézetű ember rabszolga, akik eddig a gazdájuk mögött haladtak, odalépett az oszkip még mindig rángó testéhez. Az egyikük megragadta a teremtmény hátsó lábait és vonszolni kezdte, vércsíkot húzva a földön. A másik a fejet csapta a hóna alá. Így mentek tovább a gazdájuk mögött a Szarvas-öböl mentén húzódó mocskos utcán. Maq csak állt és nézte, amint a rabszolgák a kikötő vizébe hajították a véres tetemet, a többi különféle szemét közé, amelyek oly jellemző aromát adtak Lacynos levegőjének. – Hmm. Nagyon megnyerő. A minotauruszok. A nagybátyám – folytatta Lendle a fecsegést – mindenesetre épphogy elkerülte az ocsmák csápjait – vagy inkább karjait, attól függ, honnan nézzük. Bár az egyik csápon szemgolyók voltak. Vagy fél tucat szem, az elmondása szerint. Azt hiszem, ezt nem lehet karnak nevezni. Bár talán mégis, mert a szemek nem a végén voltak. Így mondta a nagybátyám, és neki aztán tudnia kell. Szóval a szörnynek három vagy négy lába volt, és nagyon gyorsan mozgott. A nagybátyámnak mégis sikerült kicseleznie a lényt, és végül kijutott a barlangból anélkül, hogy

meg kellett volna ölnie azt a teremtményt – fejezte be Lendle elégedett mosollyal a meséjét. Maquesta tovább sétált a csónakjuk felé. – Minek háziállat, ha kegyetlenül bánsz vele, aztán megölöd – mormogta a fejét csóválva. – Igazából a minotauruszok a gonoszak, és nekik kellene a póráz végén lenniük. Örülök, hogy megválunk a társaságuktól, miután megnyertük a kikötői versenyt. Remélem, egy darabig nem kell visszajönnünk majd ide. Az eset gondolkodóba ejtette Maqot, és csendben sétáltak tovább. Amikor azonban a nyílt tenger felől érkező sós fuvallat áttört a nehéz levegőn és Maq arcába csapott, a lány rögtön felvillanyozódott. A rakpartra kilépve teljes pompájában látta az édesapja hajójának, a Perechonnak kettős árbocát, és rögtön elöntötték az érzelmek. A járása is a hangulatához igazodott. Hamarosan a Perechonon lesz. Hazaér. – Siessünk, Lendle. Apa már biztosan aggódik miattunk. – Sietek – válaszolta a gnóm, még mindig a szerzeményeit vizsgálgatva. Melas Kar-Thon Perechonja nem a legszebb hajó volt a Vér-tengeren – vitorláit foltok tarkították, és a festék is pattogzott róla. Áramvonalas testének és kecses orrának köszönhetően azonban még mindig sebesen futott. Kétségkívül a leggyorsabb hajók egyike volt Ansalon vizein. A Perechon kétárbocos vitorlás, a szkúnerekhez hasonló hadihajó volt, melynek nagyméretű vitorlái biztosítják a gyors mozgást, az evező nyílások pedig a manőverezést segítik a csatában. A hajótest mintegy százhúsz láb hosszú volt, és az orrában kilövő állás tornyosult. Magát a fegyvert – egy hatalmas íjat, amelyből szigonyt, nyilat, dárdát, vagy bármilyen egyéb tárgyat lehetett kilőni, amelynek kezelése meghaladta egy ember erejét – a hajófenékben tárolták. A másnapi versenyen nem volt engedélyezett fegyver használata. Megjelenésének dacára a Perechon nem sok csatát látott, leginkább kereskedelmi

hajóként használták, alkalmanként pedig utasszállítóként is működött, ha valaki gyorsan és nyugodtan szeretett volna eljutni valahová. Az utóbbi időben kikötőről kikötőre hajózott vele a kapitány, munkát keresve. A hajó korlátai mahagóniból készültek, az oszlopokat gazdag faragás borította, amitől a templomok boltozatát tartó hatalmas pillérek miniatűr változatának tetszettek. Az orrfa, a hajó orrából előrenyúló rúd, edzett diófából készült. A pácolt tölgyből készült főfedélzetet állandóan fényesítették és csutakolták, a hátsó fedélzet pedig fehér tölgyből volt, amit egy elf erdőből importáltak. Maquesta majdnem annyira büszke volt a hajóra, mint az apja. Maq letekerte a Perechon csónakjának kötelét a cölöpről, amihez kikötésükkor odaerősítették, és ellökte magukat, majd erőteljes csapásokkal evezett a hajó felé. A Perechonhoz közeledve megpillantották a hajókorlátot fényesítő matrózok csoportját. Mások a borítás újrafestésén munkálkodtak serényen. Maq gyanította, hogy az apja szeretné, ha a hajó a lehető legjobb állapotában mutatkozna a verseny alatt. Széles mosoly ült ki az arcára – még van elég idejük, hogy ő és Lendle is bekapcsolódjon a munkába. Szerette volna, hogy minden tökéletes legyen az apja számára, hiszen nagyon fontos volt neki ez a verseny. Melas apja, az apjának az apja és még annak az apja is tengerész volt. Az a mondás járta a családban, hogy a KarThonok ereiben inkább tengervíz kering, mint bármi más. Melas nagyon értette a mesterségét. Maq anyjának, Mi-alnak a titkos házasságukba hozott szerény hozománya, valamint a játékasztalok mellett szerzett szerencsés nyeremények és a KarThon család egyárbocosának eladásából származó bevétel lehetővé tette Melas számára, hogy megépítse a saját hajóját. Tudta, hogy mit akar, és hogy mit kell megalkotnia: a leginkább tengerbíró és legfürgébb hajót, ami valaha is létezett.

Perechonnak nevezte el, az apró tengeri madár után, amelyet a felesége oly szívesen nézegetett. Mi-al elf volt, és Melas biztos volt benne, hogy a tengeren biztonságban lesz azok elől, akik üldözik a fajtáját. Bő, kámzsás köpenybe rejtette a Perechon legénységének kíváncsi tekintete elől, és a nő csak az éj leple alatt merészkedett partra vele, amikor a sötét elrejtette a vonásait. Egyedül Lendle tudott a titkukról és osztozott Melas gyötrelmeiben. Mi-al tizennégy évvel ezelőtt eltűnt, nem sokkal Maquesta negyedik születésnapja után. Akkor Melas teljesen összeomlott, hiszen így nem maradt rá esélye, hogy fia szülessen, aki majd továbbviszi a Kar-Thonok tengerész hagyományait. Melas mindennek ellenére eltökélte, hogy mindent megtanít egyetlen gyermekének a hajózás tudományáról, művészetéről és szeretetéről. Így is tett, de előbb formára vágatta a leány elf származásáról árulkodó hegyes füleit. Maquesta külsőleg teljesen embernek nézett ki, de közben tökéletesen tudatában volt elf örökségének. Melas biztonságban akarta tudni, és Maqnak semmi kifogása nem volt a csel ellen. Életben akart maradni, és boldoggá akarta tenni az apját. *

*

*

*

*

– Nem fogod kitalálni, ki indul még holnap a versenyen – fordult Maq Averonhoz, a Perechon másodkapitányához, amikor átmászott a hajó oldalán. Kezében az indulók részletes listáját lobogtatta, amit Lacynosban kapott, miután benevezte a hajót a versenyre. – A Torado – bukott ki belőle a másik, szintén Saifhumról származó tengerjáró neve. – Nos, akkor alighanem izgalmasan fognak alakulni a dolgok – vigyorgott Averon, és a szeme még a szokásosnál is huncutabbul csillogott.

– A saját, egyedi színeinket kell kitűznünk, hogy mindenki lássa, hogy mi vagyunk a legyőzendő saifhumi hajó. Én magam készítettem az új zászlót. Hogy tetszik? – intett Averon a fejével a Perechon közelebb álló árbocának csúcsa felé. Maq hirtelen észrevette, hogy a többi matróz abbahagyta a munkáját, és mindenki őt és Averont figyeli, kitörni készülő nevetéssel. A szája elnyílt, ahogy mindig, amikor rájött, hogy Averon megint valami ügyes tréfát eszelt ki – és hogy az áldozat ő maga. Maq gyomra összeszorult. Felnézett az égre. Az árboc legtetején a lemenő nap sugaraiban félreismerhetetlenül Maquesta világos sárga selyem alsóruhája – kevés igazából nőies ruhadarabjainak egyike – lebegett a tengeri szellőben. A lány különösen nagy becsben tartotta, mivel ez azon kevés dolgok egyike is volt, amelyek az édesanyja örökségéből túlélték a tengerész életmódot. Maq éles kiáltással az árbochoz ugrott, és felszökött rajta, hogy visszaszerezze, de előbb még megrovó tekintetet vetett Averonra. Hogyan tehette? Pont Averon! Averon és Maq édesapja gyerekkoruk óta jó barátok voltak. Sokszor versengtek ugyanazért a nőért – amíg Melas meg nem ismerkedett Mi-allal egyik kereskedő útján, amelyen egyedül vett részt. Melas elvette a nőt és ezzel véget vetett a vetélkedésnek. Averon sok időt töltött a friss házasok társaságában, és Melas sokszor eltöprengett rajta, hogy vajon rájött-e, hogy a felesége elf. Averon azon az úton is Melasszal volt, amikor Mi-al eltűnt, és ő pátyolgatta a négyéves Maqot, amikor az apja hatalmas fájdalmában átmenetileg megfeledkezett róla, hogy van egy gyermeke is. A heves Averon, aki mindig valami gonosz tréfán törte a fejét, a második apja volt. Egy hirtelen széllökés megtaszította Maqot, és majdnem lelökte az árbocról. Összeszorította a fogait, elfintorodott és

lerázta magáról a rátörő elkeseredést. Nem engedhette meg magának, hogy sírva fakadjon, nem volt felesleges keze, amivel letörölhette volna a könnyeit és elhomályosult tekintettel nem tudott mászni. Megerősödött a tengeri szél, és a Perechon hánykolódni kezdett. Maqnak minden eszére, minden erejére és minden ügyességére szüksége volt, hogy tovább tudjon mászni. Azon kívül azt sem akarta, hogy az őt figyelő legénység bármelyik tagja is észrevegye felindultságát. Maq többé-kevésbé a Perechon üdvöskéjeként nőtt föl, akinek mindenki a kedvében járt, ha volt ideje, és akit mindenki szeretettel vett körül. Ahogy azonban felnőtt, megváltoztak a dolgok. A matrózok nem tudtak mit kezdeni Maquestával, a fiatal nővel – néha még ő maga sem tudott mit kezdeni magával. Visszahúzódtak, nem barátságtalanul, hanem óvatosan. Ez pedig nem volt helyénvaló. Nem, hogyha Maquesta valamikor a Perechon kapitánya akart majd lenni. Márpedig az akart lenni. Ezért aztán tisztában volt vele, hogy minden alkalom „próbatétel” lehet, ahogyan kétségtelenül ez is az volt. Letekintve Maq rájött, hogy egyikük sem láthatja az arcára kiülő elkeseredést. Játékfigurákként tömörültek alatta, nevetve és feléje mutogatva. A durva hajókötél felsebezte a tenyerét, kiserkent a vére, a szél pedig egyre erőteljesebb lökéseket mért rá. Végül azonban a kezeiben tartotta a finom selyemruhát, és mosoly futott át az ajkán. A ruhának nem lett semmi baja. Averon óvatosan kötötte oda az árbochoz. Lemászott, amilyen gyorsan csak a dühöngő szél engedte, és könnyedén a fedélzetre szökkent. Előadását befejezendő, gyilkos pillantást lövellt Averon felé, majd kimérten végigpillantott a körülötte csoportosuló matrózok arcán, van-e valakinek mersze megjegyzést tenni. Averon egy pillanatig kerülte a tekintetét, aztán eltúlzott meghajlásba ereszkedett és leemelte képzeletbeli kalapját.

– Szép munka, Maquesta Kar-Thon! – jelentette ki, ráemelve szemét, amelyben megint csak huncutság csillogott. – Valóban szép munka! Maq legalább három percig ellen tudott állni Averon hízelgésének. Amikor már éppen érezte, hogy az ajkai lassan mosolyra nyílnak, Melas Kar-Thon lépett a főfedélzetre a hajó farában lévő kabinjából. Látván, hogy vagy egy tucatnyi matróz tétlenül álldogál a szellemi csatározást folytató Averon és Maquesta körül, kettejük mellett termett és rájuk bődült. – Mi folyik itt? Ha elfelejtettétek volna, versenyre készülünk. Averon, te disznó! Már megint miféle tréfát eszeltél ki, amivel feltartod a legénységet a munkában? Mindenki vissza munkára – ti ketten meg főleg! – ordította Melas, fenyegető pillantást vetve Averonra és Maquestára. A kemény szavak ellenére mindezt a Perechon szeretetreméltó kapitányára oly jellemző kedélyes mogorvasággal közölte. Még be sem fejezte a mondanivalóját, a matrózok már gyorsan visszaugrottak a helyükre dolgozni, minimális zsörtölődés közepette, ami azt jelezte, hogy mindent összevetve elégedettek a kapitánnyal és a munkájukkal. – Ti kettőtökkel meg mit kezdjek? Nektek kellene példát mutatnotok – magyarázta Melas erőltetett komolysággal, megpróbálva átölelni Maqot és Averont. Maq ügyesen kisiklott az apja markából, de Averon nem volt olyan fürge. Melas a barátja vállára tette a kezét, és az ölelésből hirtelen fogásba váltott át. Nem mintha ez túl nehéz lett volna. A barátok különbözőségéről tanulmányt lehetett volna írni: Melas több mint hat láb magas volt, ragyogó fekete bőre még Maquestáénál is sötétebb. Teljesen kopasz, ami még szembetűnőbbé tette széles, erős vállain ülő nagy fejét. Testének izomzata csak az elmúlt években kezdett igazán megmutatkozni, középtájt egy kis megvastagodással, ami a sör szeretetéről árulkodott. Averon jó egy fejjel alacsonyabb volt nála, és enyhén karikalábú. Sötétszőke haját mostanában

hosszúra növesztette, megpróbálva elrejteni a kopaszodó foltot a feje búbján. Vastag, kipödört bajsza volt rajta az egyetlen gondosan ápolt részlet. Bronzbarna bőrét kicserzette a nap, ittott ráncokat húzva, amitől valóságos koránál idősebbnek nézett ki. – Megtudtál valamit a nevezési díj befizetésekor, Maquesta? Bármit, aminek hasznát vehetjük holnap? – kérdezte Melas, erősítve a szorításon, amivel fogva tartotta Averont, aztán egy játékos taszítással elengedte. A másodkapitány tett néhány botladozó lépést, aztán megfordult és teljes súlyával nekiugrott a nagyobb embernek, ledöntve azt a lábáról. A két férfi pillanatokon belül birkózva gurult fel-le a fedélzeten. – Hagyjátok abba! – kiáltott rájuk csípőre tett kézzel Maquesta, akit megint felbosszantott, hogy az apja és Averon pillanatok alatt mennyire képes visszavedleni kölyökké. – Hagyjátok már abba! – kiabált rájuk hangosabban. – Mindkettőtöknek jó formában kell lenni holnap, különben semmi esélyünk nincs, hogy megnyerjük a versenyt. Álljatok már fel! – néha tényleg úgy érezte, mintha az anyjuk lenne. A dorgálás hatására végül kissé ugyan megtépázva, de mindketten talpra álltak. Az előttük álló verseny mindkét férfi számára fontos volt, ahogy a Perechon fedélzetén mindenki számára. A Solinari és a Lunitari már jó párszor körbejárt az égen azóta, hogy a Perechonnak legutoljára jól fizető kuncsafttal volt dolga. A legénység nagy része szokás szerint a hajón maradt. Melas, aki örült, ha meg bírt maradni a sok fizetési meghagyás közepette – és mindaddig nem aggódott, amíg hajózni engedték – nem tartozott a legmegbízhatóbban fizető főnökök közé. A Vér-tengeren szolgáló matrózok jól tudták ezt, de azok, akik igazán élvezték a hajózást, szerettek nála dolgozni. Ez a legutóbbi ínséges időszak azonban elég hosszúra nyúlt és Averon nemrég lelépett a szokásos kimaradásaira,

hogy „megkeresse a szerencséjét”, ahogy meglehetősen nagyzolva be szokta jelenteni. A kiruccanásokat megelőzően Averon általában Melas szemére vetette, hogy nem elég ambiciózus. Előbb vagy utóbb azonban mindig újra a Perechon nyomára bukkant, jó adag hihetetlen történettel a tarsolyában, de egyéb szerzemények nélkül – gyakran még egy lyukas garas sem volt nála. Ilyenkor aztán Melason volt a sor, hogy némi építő jellegű kritikával illesse. A folytonos ugratások ellenére igazán komoly nézeteltérés soha nem mérgezte meg Melas és Averon barátságát. Ahhoz túl mély volt. Maq pedig mindig örült Averon visszatértének, mind az apja, mind saját maga miatt. Ő is része volt az egyetlen családnak, amelyet a lány valaha is ismert. Averon e legutóbbi alkalommal a minotauruszok cirkuszához kapcsolódó verseny hírével tért vissza. Az esemény nyilvánvalóan azért kerül megrendezésre, hogy a minotauruszok megalázó vereséget mérjenek az egyéb fajtákból kikerülő nevezőkre, és egész idő alatt a hajózási tudásukat fitogtatták, mintegy bemelegítésként a halálosan komoly cirkuszi versengés előtt. Averon szerint a díj nem volt kevés, a Perechon és a legénysége jó darabig elhajózhatna belőle. Melas kemény szorításából megmenekülve Averon otthagyta őket, miközben ál-felháborodásának adott hangot, színpadiasan kijelentve, hogy mennyire nem becsüli őt a Perechon kapitánya – és annak a lánya. – Mi volt ez az egész? Mi történt közted és Averon között? – vonta kérdőre Melas Maqot, amikor egyedül maradtak. – És mi van a kezedben? Amikor feljöttem a fedélzetre, úgy néztél ki, mint aki menten megnyúzza Averont. – Averon… – kezdte a lány, de aztán elbizonytalanodott és csak megrázta a fejét. – Semmi. Nem történt semmi. – Tudta, hogy bármennyire jogos is a panasza Averon

viselkedése miatt, Melas akkor is mindössze egy vállrándítással intézi el. Mindig ez történt. Melas szeretettel átölelte a lányát, és magához húzta, majd nyomott egy csókot a homlokára. – Mindenki feszült a verseny előtt. Bármit tett is, biztos vagyok benne, hogy azért tette, hogy mindenki szórakozzon egy kicsit. Neked is meg kell értened, Maq – mondta Melas, gyengéden megrázva a lány vállát. – Kevés olyan igaz barát akad, mint Averon. Biztos vagyok benne, hogy nem akart bántani. Maquesta válaszul átölelte az apját. – Tudom. És nincs semmi baj – ezzel kivonta magát a karjaiból és elvigyorodott. – Viszont éhes vagyok. Megyek, megkeresem Lendle-t és megnézem, mit főz vacsorára. Remélem nem megint a szárított angolna becsinált újabb változatát. Maq nézte, ahogy az apja elballag és a hátsó árboc – a hajó rövidebb árboca – kötélzetét ellenőrző matrózokhoz lép. Aztán megfordult és elindult előre, a hajókonyha irányába. Persze, hogy Averon egy kis mókát akart mindenkinek – kivéve engem –, mormogta magában. A konyha küszöbére lépve Maq már tudta, hogy az aznap esti menü mégiscsak szárított angolna lesz, bár ez alkalommal néhány olyan fűszerrel, amit nem tudott beazonosítani. A magas lábos biztonságosan aládúcolva rotyogott a fatüzelésű kályhán, halszagú, olajos illatokat eregetve, amelyek összetéveszthetetlenül árulkodtak a becsináltról. Lendle azonban nem volt sehol. Maq behúzta a nyakát, miközben a láboshoz lépett, hogy közelebbről is megvizsgálja, mi fő benne. Lendle úgy szerelte fel a konyhát, hogy gyakorlatilag a főzéshez szükséges minden eszköz – nagykanalak, merőkanalak, kétágú villák, lábasok és serpenyők – a mennyezet alatt felfüggesztett mozgatható hevederek kavalkádján függött, amelyek a keze ügyében lévő különböző bőrszíjakban végződtek. Lendle állította, hogy pontosan tudja,

melyik szíjjal hozhatja mozgásba a hevedereket, hogy a kívánt eszközt a tűzhelyhez, vagy a kecskelábú asztalhoz húzza, hogy aztán egy következő rántással leakassza a rugós kampójáról, ahonnan egyenesen a kezeibe hullik. Maq tapasztalatai szerint azonban ez meglehetősen ritkán sikerült. Inkább az volt a jellemző, hogy a kívánt eszköz zörögve a padlóra zuhant – a szoba másik végében, mint ahol Lendle állt – vagy pedig egyenesen a rotyogó ételbe hullott. Az is gyakran előfordult, hogy Lendle egyetlen rántására az egész hóbelevanc hangosan csörömpölve leszakadt, mire mindenki odarohant megnézni, mi történt. Egyszer-kétszer pedig az is megtörtént, hogy egy hegyes főzővilla enyhén megsebesítette valamelyik vigyázatlan látogatót. Maq azonban gyanította, hogy Lendle ezeket a „baleseteket” a legénység azon tagjai számára tartogatta, akik megbántották, vagy megszólták a főztjét. Már elég régóta nem esett le egy villa sem. A lábos fölött állva azon morfondírozott, hogy belekóstoljon-e az ételbe. A benne úszó nyálkás gömbök, melyek leginkább hámozott szőlőszemekhez hasonlítottak – de kétségkívül nem azok voltak –, és a felszínen tekergőző dolog, amit Maq egyértelműen valamiféle csápnak nézett, végül eltérítették szándékától. Inkább felkapott egy darab kétszersültet az asztalon heverő néhány fonnyadt narancs mellől, és elhagyta a konyhát. Az alsónemű incidens miatt még nem állt teljesen készen arra, hogy csatlakozzon a verseny előkészületeihez, úgyhogy inkább a hátsó kabin felé indult, amely két részre volt választva, Maq és az édesapja számára. Lendle birodalma éppen alattuk helyezkedett el. A Perechon mérnök-szakácsa viszonylag nagy kabint birtokolt, Melas ugyanis engedékenyen eltűrte Lendle barkácsszenvedélyét, és leküzdhetetlen kényszerét, hogy mindenféle tárgyakat halmozzon fel, amelyek esetleg még jól jöhetnek. Maq hangosan kopogott az ajtón, majd várt egy kicsit, végül pedig belökte és bedugta a fejét,

tudván, hogy Lendle néha annyira elmerül a barkácsolásban, hogy meg sem hallja a kopogtatást. Maquestának, mint mindig, most is le kellett küzdeni az érzést, hogy egy hihetetlen, állandóan szűkülő kamra csapdájába került. Az összes falat, a padló és a mennyezet nagy részét, és minden egyéb vízszintes felületet ellepett a legkülönfélébb tárgyak óriási gyűjteménye. Mindegyik fel volt címkézve, dobozolva és rendszerezve Lendle egyéni szisztémája szerint. A falra erősített kampókról madzag- és vékony fémhuzaltekercsek, feltekert vastag kenderkötelek, és láncszemek kötegei lógtak. A padlón faládák sorakoztak katonás rendben, csordultig megtömve fogaskerekekkel, deszkákkal, csigákkal és vásznakkal. Maq feje különböző méretű fűzfakosarakkal és további kötelekkel megrakott hálóba ütközött, amint behajolt a kabinba. A rendszerezett zűrzavarban az egyetlen kivétel Lendle falra erősített ágya volt. Tipikus tengerjáró fekhely volt ez, magasított oldallal, fejrésszel és lábbal, hogy ne guruljon le a lakója, ha viharos a tenger. A padlóhoz erősített kisasztal lapját is keret fogta körül, hogy ne essenek le a ráhalmozott tárgyak. Az egészet egy viharlámpa világította meg, amely a plafonról lógott. Lendle általában az asztal alatt tartotta a szerszámosládáját, ahol négy, a padlóhoz erősített fadarabbal támasztotta ki. Most azonban nem volt ott, ahogy a törpe sem. Maqnak semmi különösebben sürgős megbeszélnivalója nem volt, inkább csak valami meghatározhatatlan kíváncsiságtól hajtva becsukta a kabin ajtaját, és a raktérbe indult. Az utóbbi hónapokban ugyan nem sok mindent tároltak ott, de Maq tudta, hogy Lendle néha kihasználja a nagy teret, amikor valamelyik különösen kifinomult találmányának ötletét modellezi, vagy valami olyasmin dolgozik, amihez sok hely kell. *

*

*

*

*

– Tűz van! – kiáltotta hangosan Maq, félúton megfordulva és felfelé igyekezve a raktérbe vezető létrán. Alatta füst gomolygott, és csak remélni tudta, hogy a legénység valamelyik tagja meghallotta a kiáltását és elkezdik hordani a vízzel teli vödröket. – Tű… Maq érezte, hogy megragadják az egyik bokáját, és lefelé húzzák, el a létra fokától, hogy elengedje azt. Ahogy lefelé zuhant, valaki a szájára tapasztotta a kezét és elkapta estében. A szeme lassan hozzászokott a lángok által vetett tompa fényhez, és a füsttől könnyező szemét törölgette. – Lendle! – csattant fel. – Nyugalom! – szólt rá élesen a gnóm, miközben elengedte. Maq felett állt és metsző pillantást vetett rá. – Lendle! Gargath Szürkekövére, mi a fene folyik itt? Most aztán végleg tönkre fogod tenni az egész hajót! – Nem fog leégni a Perechon. Jó mérnök vagyok – jelentette ki Lendle, lassan formálva a szavakat, hogy Maquesta megértse. A hangjában sértettség és izgatottság csengett. Maquesta a lángok forrását próbálta kifürkészni. Valóban, úgy tűnt, hogy egy téglával elkerített részről jönnek, és a füst már kezdett is oszladozni. A téglából összerakott rekesz egyik oldalán nyitva állt egy ajtó, mellette pedig egy halom fa tornyosult. A téglák tetején hatalmas sárgaréz gömb nyugodott, amelyet körülölelt a téglaépítmény. A gömb leginkább valami teáskannára emlékeztetett, csakhogy a teteje zárt volt és csak két cső vezetett ki belőle, amelyek egy nagy hengerhez kapcsolódtak, amely a raktérből az alsó fedélzet és az evezőskamrába vezető csapóajtó felé volt megdöntve. A lángok és a Lendle lábánál álló lámpa gyenge fényében Maquesta nem igazán tudta kivenni, hogy hol végződik a henger, vagy hogy kapcsolódik-e valami a másik végéhez. Látta, hogy a hozzá közelebb eső végen a kanna és a henger még nincs teljesen

összekapcsolva. A hangokból utalva a gömb belsejében víz indult forrásnak, és Maq a henger egyik oldalán távozó gőzpamacsokra lett figyelmes. Azt is észrevette, hogy Lendle a Lacynosban beszerzett csődarabokat szorongatja. – Gőzgép – közölte, a csőre utalva. – Látod ezt? – mutatott büszkén a tákolmányára. – Ez fog segíteni a Perechonon, amikor kinn vagyunk a tengeren és eláll a szél. Lendle lelkesen bólogatott, mintegy igazat adva saját magának. – De hát már vannak evezőink, tíz pár, arra az esetre, ha elül a szél – motyogta zavartan Maq. Nem mintha túl gyakran kellene őket használni, tette hozzá magában. A Perechon jól felszerelt hajó volt, és a legénysége is értette a dolgát, ezért még a legkisebb szellőt is ki tudták használni. Ez az egyik ok volt, de ezenkívül a legénység egyik tagja sem lelkesedett túlzottan az ötletért, hogy eveznie kelljen. Melas se nagyon erőltette a dolgot – ami nagyban hozzájárult a legénység körében való népszerűségéhez. – Igenis segíteni fog – erősködött Lendle. – Meg fogom mutatni neked, Maquesta Kar-Thon. Most még nem. De hamarosan. Most pedig menj. Rengeteg dolgom van. – és ezzel a létra felé tuszkolta a lányt. – Na jó, de csak óvatosan – fordult Maq vonakodva a kijárat felé. – De várj csak. – Állt meg a lábával a létra első fokán. – Azért kerestelek, mert éhes vagyok. Mindenki éhes. Mikor fogunk enni? – Maquesta Kar-Thon – Lendle szavaiból sütött a szemrehányás. – Tisztában vagyok a kötelességeimmel. Nem vagyok varázsló, hogy az ételt csak úgy, hipp-hopp az utolsó pillanatban teremtsem elő. – A mágia gondolatára Lendle méretes orra fintorra húzódott. – Már fő a vacsora. A szokásos időben fogunk enni. Jobb lenne, ha a saját kötelességeiddel törődnél. Menj és segíts apádnak a verseny előkészületeiben. Tűnés!

A korholás befejeztével Lendle visszafordult a szerkentyűjéhez, Maq pedig felmászott a létrán. Gyűlölte, ha a gnóm úgy beszélt vele, mintha még mindig kislány lenne. *

*

*

*

*

A Perechon legénysége aznap időben kapott vacsorát, a szárított angolna becsinált pedig ízletesebb volt a szokásosnál. Azok a bizalmatlan kinézetű gömbök finomabbak voltak a látszatnál. Lendle Vér-tengeri krumplinak hívta őket. Maq eddig még nem hallott efféle élőlényről. Úgy döntött azonban, hogy nem is akar többet megtudni róluk. Bármik voltak is, jóllakott velük, ahogy a legénység többi tagja is, ami azt bizonyította, hogy Lendle találékonyságának néha pozitív eredménye is lehet. Averon azonban nem volt jelen a vacsoránál. – Talán elment, hogy vegyen Maquestának valami új ruhaneműt. Úgy hallottam, a minotauruszok nagyon finom és csinos ruhákat kínálnak mostanában, amik biztosan nagyon jól állnának neki – vetette fel Vartan, a kormányos, aki eredetileg Saifhum kikötőjéből való volt, és aki nem tartozott Maq kedvencei közé. – Valami türkiz esetleg? Kedvelem a türkizt – szellemeskedett egy másik. Ettől aztán a legénység több tagja pukkadozni kezdett a visszafojtott nevetéstől. Vartan könnyed hangon beszélt, de közben tekintetét kihívóan Maquestára emelte. A lány legyőzte a pirulását. – Averonnak több esze van annál, minthogy bármi olyasmire költse a pénzét, amit azok a szörnyek varrnak, és inkább gondolkodásra használja az agyát, nemcsak tölteléknek, hogy szép formát adjon a csinos fejének. Vartan, aki mi tagadás jóképű volt, és nem kevéssé hiú, elvörösödött és elmélyülten turkálni kezdett az ételben,

miközben a társai zajos tetszésnyilvánításuknak adtak hangot Maq válaszára. – Averon azért ment el, hogy vegyen valami jóféle rumot és egy hordó sört, hogy holnap rögtön nekikezdhessünk az ünneplésnek, amint áthaladunk a célvonalon – jelentette be Melas. – A díj összegéből mindenki megkaphatja a fizetését – és az elmaradt fizetését is. Ezt a célt tartsuk szem előtt, semmi mást. Melas tekintete végigpásztázott a konyhán, egy pillanatra megállva Maqon és Vartanon. A kapitány ezután a tányérja fölé hajolt, a többiek pedig követték a példáját. Lendle, aki a becsináltnál jobban kedvelte a sört, lehajtott egy korsóval a nedűből és fütyörészve merte ki a maradék ételt az újra megüresedő tányérokba.

Második fejezet A verseny A Perechon kibontott vitorlákkal köszöntötte a reggelt. Türelmetlen verseny láztól hajtva, de méltóságát megőrizve szelte egyre gyorsabban a hullámokat, a szél minden rezdülését kihasználva, a kormánynál álló Melas keménykezű parancsnoksága alatt. Maquesta a hátsó árbocot ellenőrizte és a vizet csodálta. Hajnal óta folyt a verseny és az égen csupán néhány elszórt felhőpamacs volt látható. A tengeri szél egyenletesen és meglehetősen erősen fújt. Mivel sem viharok, sem szélcsend miatt nem kellett aggódniuk, Melas és legénysége teljes mértékben a legfőbb feladatára tudott összpontosítani – a versenypályára. Maq arcán széles mosoly terült szét. Hamarosan ő lesz soron a kormánynál, és már alig várta, hogy

bizonyíthasson. Természetesen százszor is állt már a kormányos helyen, de versenyen még soha – legalábbis ilyen fontos és sok reménnyel kecsegtető versenyen nem. A pálya északra és keletre haladt, ki a Szarvas-öbölből, aztán megkerülte a szigetet, elhaladt az erős áramlatokkal övezett és barátságtalan cápáktól hemzsegő Hasadt-part, és a Lefolyó mellett, ahol a tenger vize hatalmas árokba zuhant, kiszámíthatatlan örvényeket keltve. A szóbeszéd szerint az örvényes területet gagglerek lakták, a goblinok nagyra nőtt, távoli unokatestvérei, akik úgy lélegeztek a vízben, mintha levegő lenne, és akiket a tengerészek általában szligeknek neveztek. A Perechon már jókora előnyre tett szert, amikor az egyik őrszem észrevette, hogy a legszorosabban a nyomukban haladó versenyhajó ráfutott valamire a korallzátonyon. A Hullámlovas, a Sötét-partról jött szkúner magatehetetlenül megfeneklett. – A legénység a vitorlákkal bajlódik, kapitány – jelentette az őrszem, jobb szemére tapasztva a messzelátót. – Úgy látszik valami baj érte őket, a vitorlázat teljesen összegabalyodott. A vízben nem látok semmit, ami megállíthatta volna őket. Se sziklák, se zátonyok és örvények se nagyon vannak ma – semmi több annál, mint amin mi is keresztül mentünk. Aztán látok még egy hajót valamivel hátrébb. Úgy tűnik, hogy az minden gond nélkül, dagadó vitorlákkal halad. De szerintem nem tudnak utolérni minket. A Perechonnak most a Mithas és Kothas között húzódó szűk és alattomos Ökörszemen kellett keresztül hajóznia, aztán megkerülni a sziget sziklás délnyugati csúcsát, amelyet a matrózok gyakran csak „Halvány esélynek” hívnak. Azután a pálya már visszavezet a Szarvas-öbölbe. Mindezt másnap este előtt teljesíteniük kellett, ha meg akarják nyerni a versenyt – márpedig nyerni akartak. A szabályok szerint csak széllel volt szabad hajózni, evezők nélkül és csak olyan hajó indulhatott, amely az orrától a

faráig legalább száz láb hosszú volt, a gerinc hosszától függetlenül. A Perechon egy tucat másik hajóval együtt indult neki a távnak. A mezőny elég hamar szétszakadozott, bár egykét hajó elkezdett felzárkózni az első este derekán. Vartan azonban igazított a vitorlákon és a Perechon hamarosan még jobban elhúzott az ellenfeleitől. Nem sokkal hajnal múltával Maquesta észrevett egy kereskedő gályát, a Suburniát és egy kissé kopottas kalózt, a Vasat, amint elhagyják az áramlatot az északi Courrain-óceán felé, a Hasadt-part melletti erős és kiszámíthatatlan áramlatok hátán. Maqnak fogalma sem volt róla, hogy vajon visszatérneke a versenybe, és hogy mi történhetett a többi lemaradt hajóval. A Perechon továbbra is vezetett, és egyre jobban elhúzott a többi hajótól. A délelőtt közepéig nagyon jól haladtak, amikor is a Perechon magas partok között haladt el, ahol a szél szinte teljesen leállt. Ekkor két másik hajó, amelyeket még mindig az erős szelek lendülete hajtott, ezt az átmeneti szélcsendet kihasználva közelebb tudott kerülni hozzájuk. Most, a reggeli napsütésben Maq látta, hogy a Perechonon kívül csak ez a másik két versenyző szólhatott bele a verseny alakulásába – a saifhumi Torado, melynek a kapitányát, Limrodot a Perechon legénysége jól ismerte és méltó, de mégsem túl veszélyes ellenfélként tartotta számon; valamint a Katos nevű csinos hajó, amely mindannyiuk számára ismeretlen volt. Ez a minotaurusz hajó pillanatokkal a verseny kezdete előtt siklott be Lacynos kikötőjébe, és minden jel szerint már be volt nevezve. Maq egyre növekvő elismeréssel figyelte a Katost. Épp csak egy kicsit lemaradva ott húzott a Perechon farának jobb oldalán, és elszántan nyomult előre, de Maq elégedetten nyugtázta, hogy képtelen lebirkózni a köztük lévő maradék távolságot. A minotauruszok hajói nem éppen a gyorsaságukról voltak híresek. Valójában meglehetősen ritka esetnek számított, hogy valamelyikük versenyre bírt kelni a Perechonnal. A

Torado a Perechon másik oldalán, szinte a Katossal egyvonalban haladt. – Derékvitorlát behúzni, és mindenki ügyeljen a feladatára! Melas, bármennyire utálta is a gondolatot, hogy le kell lassítania, és ezzel kockára tenni a Perechon vezető pozícióját, tisztában volt vele, hogy őrültség lenne, ha teljes sebességgel próbálná megkerülni Mithas délkeleti szélét és behajózni az Ökörszembe. Biztos volt benne, hogy bármennyi időt vesztenek is, vissza tudják majd nyerni, amikor a sziget nyugati partja mentén hajóznak visszafelé. A tenger felszíne egyre nyugtalanabb lett, ahogy közeledtek. Nem egyenletesen hullámzott, hanem összevissza csapódtak a hullámok, egyre erőteljesebben, ahogy a fordulóponthoz közeledtek, ahol nyugatra kellett fordulniuk. A víz alatti sziklazátony itt zuhant a mélybe, a Lefolyó árkába. – Tartsd a szemed a Toradón! – figyelmeztette Melas Maquestát, amikor a lány egy pillanatra odament hozzá a hídon. – Amennyire Limrodot ismerem, most próbál majd előretömi. Igaza volt. A Torado széltől dagadó vitorlákkal elkezdte átvenni a vezetést. Közben megpróbált a Mithas partvonalának közelébe kerülni, mialatt Melas az örvény külső szélét kerülte a Perechonnal, a Kothashoz közelebb eső oldalon. A Torado a választott útvonalon megőrizhette volna az előnyét, és elkerülhette volna a legcsúnyább örvényeket is. Maq azonban észrevette, hogy a sekélyebb part menti vizek veszélyeket rejtegetnek az olyan méretes hajóknak, mint a Torado, ráadásul a sziklás víz alatti zátony néhol közvetlenül a felszín alatt húzódott. – Maquesta, hagyd abba az álmodozást és gyere segíteni! A felszólítás Averontól érkezett, aki néhány matróz segítségével a hátsóárboc derékvitorláját próbálta rögzíteni, ami a feltámadó szélben nem volt egyszerű feladat. A

tengernek ezen a részén a gyakoriak voltak az erős széllökések, amelyek csak tovább növelték az örvény erejét, ahogy arra Melas számított is. Maqot zavarba ejtette, hogy rajtakapták pillanatnyi tétlenségén, és félve az apjára pillantott. Melas figyelmét azonban teljesen lekötötte a hajó irányítása. Nem vett észre semmit. Maquesta felmászott a kötélzetén. Mire odaért a derékvitorlával bajlódó Averonhoz és a többiekhez, már sikerült nekik odakötözni azt a keresztárbochoz. A lány csendben elkáromkodta magát, de azért ellenőrizte a köteleket, ha már ott volt. Így legalább úgy tűnt, hogy csinál valamit. – Ne lógasd úgy az orrod, kislány – kacsintott rá Averon, miközben lefelé ereszkedett a kötélzeten. – Ha foglalatosságot keresel, van elég tennivaló. Gyere csak velem. Hál istennek Averon hangjában nem volt neheztelés. Maq is elindult lefelé a kötélzet másik oldalán, de egyszer csak mindkettejüket megtorpantotta a fülsiketítő csattanás és éles reccsenés, mintha valami hatalmas ág tört volna le egy fáról. Maq egy másodpercig azt hitte, hogy a Perechonból jött a szörnyű hang. Aztán a magasból meglátta, honnan is ered. A sekély part menti vizeken előrenyomuló Torado feneklett meg, fennakadt a víz alatti sziklagerincen. A hatalmas hajó a széllel ellentétes oldalára dőlt, és Maq jól láthatta a roncsolt szélű hasadást éppen a merülési vonal felett, szinte közvetlenül az orrfa alatt. – Na, ebből majd tanul Limrod – kiáltott Melas a kormány mögül. – Most majd ott malmozhat a parton a legénységével együtt, vagy esetleg visszatúrázhatnak Lacynosba, miközben mi szépen besiklunk a kikötőbe és átvesszük a díjat. Még az is lehet, hogy visszajövünk értük, ha a versenynek vége. A Perechon fedélzetén a tengerészek hujjogva és füttyögve fejezték ki tetszésüket a kapitány jóslatán. Miután a leragadt Torado már párszáz méterre elmaradt a Perechon jobb oldalán, Melas még nagyobb előnyre tett szert a

másik ellenfelével, a minotaurusz hajóval szemben is. Ahogy a Torado szép lassan elkezdett az oldalára dőlni, a legénysége csónakot eresztett le az oldalán. A csónaknak kétszer is kell majd fordulnia, hogy a több mint húszfős legénységet partra szállítsa. Maq el tudta képzelni, hogy milyen hangulatban vannak a matrózok. Szinte sajnálta őket, de gyorsan elhessegette az érzelmeit, tudván, hogy a nyílt tengeren keményszívűnek kell lenni. A kötélzetről lemászva már másfelé terelte a gondolatait, kíváncsi volt, milyen feladatot ad neki Averon, de ekkor valami furcsa örvénylésre lett figyelmes a Torado körül. – Averon, mi lehet az? – nézett kérdőn a férfira a kötélzetén keresztül. A másodkapitány apró, összecsukható távcsövet húzott elő a zsebéből és a szeméhez illesztette. Egy perccel később halkan füttyentett. – Hát Limrodnak többe került ez a kis levágás, mint gondolta, az biztos. Nézd csak – nyújtotta Averon a távcsövet Maq felé, és felkiáltott Melasnak, hogy ő is vegyen elő egyet, és nézze csak meg a Toradót. Maquesta először nem értette, mire gondolt Averon. Látta, hogy Limrod még mindig a kormánynál áll és onnan irányítja heves mozdulatokkal a legénységet. Aztán, ahogy végignézett a hajón, észrevette, hogy szokatlan formájú tengeri moszat tapad a Torado oldalához. – A moszat meg honnan… – kérdezte volna Maquesta, de hirtelen elakadt a hangja, amint látta, hogy mi folyik a Toradón. – Az a moszat mozog – suttogta döbbenten. Limrod most már vadul gesztikulált, minden mozdulata halálfélelemről árulkodott. A másodkapitánya, egy jó kiállású fél-óriás, szigonnyal a kezében próbált ledöfni egy darab moszatot, amely lassan átkúszott a hajó palánkján. A legénység többi része, akit csak látni lehetett, dermedten állt. A csónak a

fedélzet és a vízfelszín között félúton lógott, és lassan himbálózott. A moszatcsíkok tovább nyomultak felfelé. Maq gyomra összeszorult, a térdei elgyöngültek. Még ilyen messziről is jól látta, mi vár a tengerészekre. A látcsövet az egyik moszatkötegre irányítva megbizonyosodott a sejtése igazáról. A moszat valójában az ezekben a vizekben lakozó egyik legrettegettebb élőlények hosszú, zöld szőre volt: a tengeri lidérceké. Maqot kirázta a hideg, a lények látványától rátört a félelem. Mikor az egyikük megfordult és a Perechon felé pillantott, Maq jól látta betegesen sárga bőrét. Ujjainak csontos kinövéseit zöldes pikkelyek foltjai tarkították, hihetetlenül hosszú körmei pedig koszos karmoknak tetszettek. Piros gombostűszeme a vihar előtti naplementét idézte. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha az aszott lény egyenesen Maqra bámulna, de a lány rájött, hogy a Perechon ahhoz túl messze van. A lidérc hátborzongató kinézete annyira meg tudta rémíteni a kiszemelt áldozatot, hogy az a puszta látványtól átmenetileg teljesen megbénult. Így a lény közelebb tudott férkőzni hozzá és tekintetével halálos bénultságot idézett elő, tehetetlenné téve az áldozatot. Ekkor aztán eljött az ölés pillanata. A tengerészek szerint a tengeri lidércek pusztán a gyilkolásért éltek, a zsákmányuknak mindig csak kis részét fogyasztották el. Egyre több lidérc kúszott fel a Toradóra, most már a hajó másik oldalán is. Legalább kéttucatnyian vannak! Maq az egyik lidércet figyelte, amint az egyik matrózhoz közeledett, akinek sikerült a fél lábát átvetnie a hajópalánkon, mielőtt elérte volna a halálos dermedtség. A moszatszerű hajsátor alól vézna karok nyúltak elő és a karomszerű körmökben végződő kezek megragadták az elővigyázatlan férfit. Maq hitetlenkedve nézte, amint az erőtlennek tűnő karok láthatólag minden nehézség nélkül elroppantották a matróz nyakát, aztán letépték a szerencsétlen ember karját, ahogy a sült csirke combját

szokás, és a szörny majszolni kezdett. A teremtmény a test maradványait a vízbe lökte, és új áldozat után nézett a fedélzeten. Mindegyik tengeri lidérc hasonlóan bánt el a Torado legénységének többi tagjával. Láthatóan egyedül a kapitány és a másodkapitány próbált meg valahogy szembeszállni velük. – Nem tudunk tenni valamit? – hallotta Maq a saját hangját. – Tennünk kell valamit. – Szavaira azonban nem érkezett válasz. Látta, hogy Limrod görbe kardjával kiontja az egyik lidérc beleit. A teremtmény gyomrából zöldes-fekete massza buggyant a fedélzetre. A lidérc azonban nem pusztult el. A kapitányra bámult és koszos körmeivel felszántotta az arcát. Maq túl messzi volt ahhoz, hogy hallja, mi hagyja el az ajkait, de látta Limrod elnyíló száját, és el tudta képzelni, hogy felüvölt fájdalmában. A kapitány azonban elszántan küzdött, megint lecsapott a kardjával, ezúttal mélyen a lidérc válla és nyaka közé küldte a pengéjét. A lidérc vadul összerándult és a fedélzetre zuhant. Limrod nem állt meg, átlépett a testen és egy másik lénnyel kezdett harcolni. A Torado kapitánya erős ember volt, de már nem fiatal, és Maquesta még ebből a távolságból is látta, hogy kardcsapásai egyre erőtlenebbek lesznek. Maq beharapta az alsó ajkát, és lélekben biztatta a kapitányt, hogy mozogjon gyorsabban, lendítse magasabbra a kardját és hátráljon a hátsó kabin felé, hogy fedezékbe kerüljön. Megkönnyebbülten felsóhajtott mikor a második lény is holtan zuhant a fedélzetre. A helyére azonban három másik ugrott. A trió lassan nyomult előre, talán a pillanat gyönyörét ízlelgetve, vagy talán annak tudatában, hogy az előttük álló termetes emberen láthatóan nem fog a bénító pillantásuk. Lassan bekerítették, a kapitány pedig óvatosan táncolt körbekörbe. Kiválasztott egy célpontot és lecsapott a kardjával, levágva a legkisebb lidérc lábát. A lény elterülve vonaglott, a

másik kettő pedig még közelebb húzódott, láthatólag ügyet sem vetve bajbajutott társukra. Az egyikük megragadta a kapitány kardforgató kezét, belemélyesztette a karmait és mélyen beleharapott, amitől aztán Limrod ujjai közül kihullott a fegyvere. Maq el tudta képzelni a lény bűzös, éles fogsorát, amint a férfi húsába mar. A másik hátulról támadott a kapitányra, a karmait a hátába mélyesztette. Maqnak muszáj volt egy pillanatra elfordítania a fejét, annyira szörnyű volt a látvány, ahogy Limrod inge és bőre papírként szakad foszlányokra. Amikor visszanézett, a kapitány már a földön feküdt és a két szörny a teste fölött küzdött egymással. Maq látta, hogy még életben van és próbál ismét lábra állni. Ekkor egy másik tengerész jelent meg a képben, a Torado másodkapitánya. A magas fél-óriás az egyik lidércet lerúgta a kapitányról, a másiknak pedig egy kötélfogó szeget döfött a lapockái közé. Felsegítette Limrodot, és most a hátukat egymásnak vetve próbálták sakkban tartani az egyre nagyobb számban özönlő lidérceket. Maquestának egy darabig lehetségesnek tűnt, hogy képesek megbirkózni a szörnyetegekkel, a lidércek azonban sokkal többen voltak, mint amennyivel a két ember elbánhatott volna. Miután végignézte, hogy a páros végez még három lidérccel, elborzadva látta, hogy a kapitány térdre rogy, és hamarosan belehal szörnyű sérüléseibe. Végigpásztázta a Torado többi részét, és iszonyú gombóc nőtt a torkában: a távcső lencséjén át látta, hogy a fedélzet vérben úszik. A hajó bal oldalán vörös patakocska csörgedezett a tenger vizébe. – Ha azok a szörnyek nem győztek volna meg, hogy eltűnjünk innen, hát a vér mindenképpen – figyelmeztette őket Averon. – Amint elterjed a vízben, mérföldes körzetből az összes bikacápa és barracuda ide fog özönleni. Melas nem tudnánk kicsit gyorsítani? – kiáltotta Averon a kapitánynak.

– Várjatok! – ragadta meg Maq Averon karját. – Nem kellene megpróbálnunk segíteni? Nem tehetnénk valamit? – most már kapott választ, de nem sokat ért vele. – Mit tehetnénk, kislány? – rázta le Averon türelmetlenül a kezét. – Ha harminc lábnál közelebb érünk a Toradóhoz, mi is a lidércek bénító erejének hatása alá kerülünk. Semmi mást nem érnénk el vele, minthogy szépen felszolgáljuk nekik a desszertet. Kösz, Maq, abból nem kérek. Averon intett a közelében álló matrózoknak, hogy segítsenek neki kibontani a vitorlákat, amiket épp most tekertek össze. A riadt legénység legszívesebben azonnal elhúzott volna a helyszínről, de azért habozva Melasra néztek, a kapitánytól várva a parancsot. Mialatt Maq a Toradón lezajló hátborzongató jelenetet nézte, már egyáltalán nem érezte fontosnak a versenyt. – De nem hagyhatjuk magára azokat a matrózokat. Látom, hogy néhányan még életben vannak. – Annyit tehetünk, hogy mentjük a saját bőrünket. El kell tűnnünk innen, amilyen hamar csak tudunk, mielőtt a tengeri lidércek újabb célpont után néznek és megérkeznek a cápák. Egy csapat kiéhezett cápa képes elsüllyeszteni egy ekkora hajót is, mint a Perechon. Gyerünk innen! Averon ez utóbbi figyelmeztetése egyszerre szólt Melasnak és Maqnak. Averon mereven fürkészte barátjának, a kapitánynak az arcát. Maq ismét elfordította tekintetét a Toradóról és könyörögve az apjára nézett. Melas nem mozdult a kormány mellől. Még mindig szilárdan tartotta a kormánykereket. Maq azonban látta, hogy az arca elsápad a barna szín alatt. – Apa… – Nem, Averonnak igaza van. Semmit sem tehetünk. – mondta gyászosan. – Hacsak nem akarunk mi is elpusztulni velük együtt. Én biztosan nem akarok. Mire odaérnénk, Maq, már egyébként sem találnánk egyetlen túlélőt sem. – Még egy

utolsó pillantást vetett a Toradóra és szorosabbra fogta a kormánykereket. – Vartan! Te és Hvel engedjétek ki a főárboc csúcsvitorláját. Lássuk, milyen gyorsan bírunk áthúzni ezen a tűfokon. Sietnünk kell, mert a Katos már a nyakunkon van. Itt, a szorosban kell leráznunk. Melas nyugatra fordította a Perechont, az Ökörszem felé, amikor Vartan lekiáltott a főárboc tetejéről. Maquesta látta, hogy a Katos megelőzi a Perechont, meg sem állva a Torado mellett, sőt le sem lassított, hogy megnézzék, mi történik. – Kapitány! Jobboldalon, mögöttünk. Mi lehet az? – Vartan hangjában rémület csengett. Melas, Maq, Averon és a fedélzeten mindenki arra fordult, ahová a matróz mutatott és egy tarajos hullámot pillantottak meg, amely láthatólag a Perechon felé tartott. Fehér habja alatt a hullám áttetsző zölden csillogott a reggeli fényben. Hihetetlen gyorsasággal mozgott, egyre közelebb érve a Perechonhoz. – Mit gondolsz kapitány, elővegyük az evezőket? – kérdezte Hvel, aki Vartannak segédkezett a csúcsvitorlánál. Mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, és Melas válaszát várta. Tisztában voltak vele, hogy az evezők használatával megszegnék a versenyszabályzatot. A Katos legénysége észrevenné az evezőket, és óvással megnyerné a versenyt. A kapitány nem vette le a szemét a hullámról, a távcsövén keresztül próbálta kivenni, mi lehet az. – Vartan, vedd át a kormányt! Averon, Maquesta – engedjetek le egy kötéllétrát a jobb oldalon, és álljatok mellette. Melas szinte dühösen kiáltotta a parancsszavakat, aztán amint Vartan odaért a kormányhoz, lerohant a hátsófedélzet lépcsőjén. Maq elkapta Averon tekintetét, és kérdően felhúzta a szemöldökét. A férfi válaszként tanácstalanul vállat vont. Nyilvánvalóan Averon sem sejtette jobban, hogy mi történik, mint ő. Maq rosszat sejtve figyelte a közeledő hullámot. Talán

egy tengeri lidérc? Biztosan nem cápa – a halak nem tudnak ilyen gyorsan úszni. – Nézzétek, a Katos beért minket! – kiáltotta az egyik matróz. – Nem állhatunk meg. Haladnunk kell. Melas ügyet sem vetett a kiáltására, hanem elképesztő ügyességgel átvetette magát a hajó oldalán és elindult lefelé a létrán. – Apa, Krynn minden földjére, mit művelsz? Vigyázz magadra! Eszébe jutott, hogy Averon távcsöve még mindig nála van. Előhúzta és éppen azon volt, hogy a szeméhez illessze, de a keze megállt a mozdulat közben, mert éles nyerítést hasított a levegőbe. – Hippocampik! – kiáltott Averon. – Tengeri lovak! Maq megkönnyebbülve és hirtelen eltelve kíváncsisággal hajolt át a hajó oldalán. Türelmetlen várakozás lett úrrá rajta. Minden matróz ismert történeteket, vagy ismert más matrózokat, akik ismertek valakit, akin segítettek a jóindulatú tengeri paripák, a hippocampik, Maq azonban még sosem találkozott egyel sem. Egészen kihajolt és a hullámot bámulta, amit egészen bizonyosan hippocampik keltettek. Valamit hoztak a hajóhoz. Pár perc telt csak el, és Maq már ki tudta venni a Perechon felé száguldó három ló formájú teremtményt. Lószerű, hosszú, szivárványszínben pompázó uszonyokból álló sörénnyel koronázott fejük méltóságteljesen kiemelkedett a habok közül és első ránézésre úgy tűnt, mintha a hullám tetején utaznának. Ahogy azonban közelebb értek, Maq rájött, hogy ők maguk keltik a habokat, erős mellső lábaikkal. Ők maguk hozták létre a hullámtaréjt. Ahogy a hippocampik Melashoz közeledve lelassítottak, a hullám is egyre kisebb lett. A kapitány most a létra legalján állt, egyik kezével a durva kenderbe kapaszkodott, a másikat pedig szabadon lengette. Most, hogy a víz elsimult körülöttük,

Maquesta jobban szemügyre tudta venni a teremtményeket. A hajóhoz legközelebb eső hippocampi türkiz zöld volt, a másik elefántcsontszínű, a harmadik pedig halvány zöld, majdnem a tengerrel egyszínű. A mellső lábaik és a felsőtestük lóhoz volt hasonlatos, és rövid szőr borította. A mellső patáik helyén azonban hártyás uszonyok voltak. A hippocampik törzse vastag hátsóuszonyban végződött. Úgy tűnt, hogy az istenek bennük a lovak és a halak legnagyszerűbb kombinációját alkották meg. A farkukkal, melyen háromszögletű oldalsó uszonyok ültek, lassan fel-le csapkodtak a vízben, így tartva fejüket a habok fölött. A háromból kettő hátramaradt, a legnagyobb pedig a csapkodó farok úszójára támaszkodva kiemelkedett a vízből, megpróbálva elérni Melast. Türkiz bundáján megcsillant, és visszaverődött a napfény, így a vízből kiemelkedő teste vad szikrákat szórt. Ott, ahol a teremtmény feje izmos nyakához csatlakozott, mindkét oldalon három kopoltyú mélyedt a bőrébe. Ezeknek köszönhetően mind a vízben, mind a levegőn tudott lélegezni. Most, hogy ilyen közel volt, Maq látta hogy a sörényét valójában rugalmas, uszonynak látszó hártya alkotja, amely a hippocampi nyakának közepéig lehúzódik. A lény megállt Melas előtt, értelemtől csillogó szemét a Perechon kapitányára szegezte, miközben üdvözlésképpen meghajtotta a fejét. Melas viszonozta a gesztust. A hippocampi felemelte a fejét, halkan felnyerített, és a hajó oldalához perdült, az oldalát Melas felé tartva. A paripa hátáról nedves ruhák kötege csüngött alá. Melas lehajolt, és erős karjaival felnyalábolta. Maq csak ekkor vette észre, hogy a ruhákban van valaki! Melas és a hippocampi ismét meghajolt egymás felé, aztán a paripa visszatért a társaihoz, és mindhárman elszáguldottak. Melas a vállára emelte a testet és lassan felmászott a létrán. Egy nála kisebb, gyengébb ember nem tudott volna megbirkózni ezzel a feladattal.

– Szóljatok Lendle-nek! – dörmögte Melas, miközben Maq és Averon a fedélzetre segítette őt és terhét. Maq szája elnyílt a csodálkozástól, amikor apja a fedélzet deszkáira fektette az embert. A Torado másodkapitánya volt az, a csinos fél-óriás, akit látott a lidércekkel harcolni. A ruhái darabokban lógtak, bronz bőrét pedig keresztül-kasul szaggatták a lidérc karmai. A mellkasa közepén mély harapásnyom éktelenkedett, ahol az egyik lidérc belemélyesztette a fogait. A fél-óriás szőke haja hosszú hajfonatban csüngött alá a tarkójáról a háta közepéig. Most azonban vértől volt lucskos, az összefogó bőrszíj pedig szétnyílt. Szögletes arcán a tengervíztől lesimult keskeny bajusz futott keresztbe, jobb járomcsontjától pedig mély, még mindig vérző vágás húzódott egészen az állkapcsáig. Maq azt latolgatta, hogy vajon meg fog-e maradni a helye. – Fritzen Dorgaardnak hívják – jelentette be Melas. – Három éve hajózik Limroddal. Maq látta, hogy az apja körülnéz a fedélzeten, majd rámutat néhány termetes matrózra. – Vigyétek le Fritzet a legénység részlegébe, és majd meglátjuk, mihez tud vele kezdeni Lendle. Csodálkozom, hogy a másodkapitány elhagyta a hajót. Persze, lehet, hogy nem hagyta el. Lehet, hogy a lovak rántották le. Mindenesetre, biztos, hogy ő az egyetlen túlélő. Melas és Maq lenézett Fritzenre. Csak gyengén lélegzett, szeme viszont nyitva volt és üvegesen meredt előre. – Szegény ember – mondta szomorúan Melas. – Talán csak azt látja, ami az agyában játszódik. Ha engedi, akkor magával fogja ragadni. Úgy hallottam, derék ember. Valamikor akrobata volt, de otthagyta a cirkuszt a tengerért. A kapitány hangtalan léptekkel otthagyta a fél-óriást, és a Perechon közepe felé vette az irányt. – A többiek meg, gyerünk, hajtsuk meg ezt a hajót! Meg kell nyernünk a versenyt, ne vesztegessük az időt! – Melas vetett még egy utolsó, aggódó pillantást a Torado

másodkapitányára, majd a felső fedélzetre vezető lépcső felé indult, hogy átvegye a kormányt Vartantól, és további utasításokat kiáltson a legénységnek. A hajókonyhából előszólított Lendle két matróz segítségével előre vonszolta Fritzent. Maq lerázta magáról a döbbenetet és rémületet, és újra a verseny megnyerésére összpontosította minden figyelmét. *

*

*

*

*

Így, hogy Fritzen felszedése miatt a Perechon időt veszített, a Katosnak sikerült elérni azt, ami egyébként a saját erejükből másfél nap alatt sem ment volna nekik: átvették a vezetést. A hajó már jócskán az Ökörszem szorosában járt, jó három mérfölddel a Perechon előtt. Melasnak ezeken a szokatlan vizeken kevés helye volt a manőverezésre, hogy visszaszerezze a vezetést. A Mithas oldalán sziklák tornyosultak a csatorna fölé, amelyek a lábukhoz csapódó hullámokat élesen visszaverték. Ezek aztán gyakran iszonyú robajjal összecsaptak a szembejövő tajtékkal, szinte függőleges vízfalat hozva létre. A Kothas oldalán nyugodtabbnak látszott a víz. Melas azonban tisztában volt vele, hogy a csendes felszín alatt alattomos áramlatok és életveszélyes zátonyok rejtőznek tele tengeri lidércekkel. – Rá kell mennünk a Katosra, amennyire csak bírunk, aztán előretörünk, amint kiértünk a csatornából! Próbálta Melas túlüvölteni a hullámok robaját. A Perechon hánykolódva és bukdácsolva követte a minotauruszok hajójának nyomát a csatornában. A víz vadul kavargott körülöttük, a hullámok átcsaptak a fedélzeten, a matrózok kétségbeesetten próbáltak megkapaszkodni a kezük ügyébe kerülő tárgyakban. Maquesta a kötélzetbe kapaszkodott, és megpróbált feljebb mászni a főárboc kötéllétráján. Szerette volna alaposabban szemügyre venni, mekkora a Katos előnye. Vagy tízlábnyit sikerült haladnia

felfelé, amikor úgy döntött, jobb, ha megáll. Szorosan átölelte a köteleket, miközben a Perechon továbbra is vadul táncolt alatta a szeszélyes hullámokon. Látta, hogy az egyik újonc matróz a csörlőnek támaszkodva kihajol és a tengeribetegségtől kétrét görnyedve hány. Maq elfintorodott. Tudta, ha Melas meglátná az elzöldült matrózt, szigorú beszédet tartana neki és elküldené, hogy keressen munkát máshol. Óriási hullám csapott át a hajó orrán, vízárral terítve be az elanyátlanodott legényt. Maq elvigyorodott, de aztán, amikor a hajó veszélyesen megbillent és ő kis híján lezuhant, inkább megint magára figyelt, hogy megkapaszkodjon valahogy. Még szorosabban markolta a kötéllétrát, a lábai azonban szabadon lebegtek, és úgy dobálta a szél, mintha csak egy zászló volna. Felpillantva látta, hogy a csúcsvitorla az árbocnak feszül és hallotta, hogy megreccsen a fa. Ekkor azonban megkönnyebbülten felsóhajtott, mert a hajó kiért a szorosból és a víz ismét kisimult. Az elgyengült matróz összeszedte magát és a kötélzet átvizsgálásával kezdett foglalatoskodni. Maq egy percig vigyorogva nézte, aztán feljebb mászott, hogy jobban lássa a Katost. Mire a csatorna végéhez értek, Melas már közvetlenül a minotaurusz hajó mögé ügyeskedett a Perechonnal. – Gyorsabban, gyorsabban! – türelmetlenkedett Maq, miközben még feljebb mászott, hogy megvizsgálja a vitorlákat. A vászon és a kötelek még tartották magukat, de azért megjegyezte, hogy rábeszéli majd az apját, hogy vegyenek egy új csúcsvitorlát, majd ha a fődíj már a markukban lesz. Ez a mostani már túl sokszor lett megfoltozva. Végül, amikor a Katos és a Perechon előbukkant a szorosból, Maquesta gyorsan leereszkedett a köteleken és az apjához szaladt. – Húzd! – bődült el az apja, és a kormánykerék elé lökte. Maq belekapaszkodott két fafogantyúba és fogásról fogásra gyorsan jobbra tekerte a kereket. Ezzel mozgásba hozta a

kerékhez csatlakoztatott csigákat, és a Perechon a Katos jobb oldalára siklott. – Tartsd meg! – ordította Melas. Hangosan kellett kiabálnia, hogy hallani lehessen a szélben lobogó vitorlák robaja mellett. – Megyek, és megigazítom a vitorlákat, hátha még egy kicsit nagyobb sebességre bírunk kapcsolni. Maquesta egészen belebizsergett az izgatottságba. A verseny döntő szakaszában rábízták a kormánykereket. A Perechon már sok hasonló versenyen vett részt, de ez volt az első alkalom, hogy komoly ellenfélre talált. Légzése felgyorsult, szíve majd ki ugrott a melléből. Olyan közel kormányozta a hajót a Katoshoz, hogy szinte hallani vélte a minotaurusz matrózok beszélgetését a fedélzeten. Megkockáztatott egy oldalpillantást. Látta, hogy a kapitány és tisztjei a kormánnyal küzdenek. Egy másik csapat matróz a vitorlákkal dolgozott. Maq nem hitte, hogy rendelkeznének az apja szakértelmével. A kezét a kormánykerék legnagyobb fogantyúján, az irányzékon tartotta, amely a kerék egyenes állásánál felfelé néz. Erőteljesen balra fordította a kereket, hogy messzebb kerüljenek a Katostól, közelebb az alattomos parti zátonyokhoz. Maq úgy sejtette, hogy az apja nem kockáztatta volna meg ezt a manővert, és valószínűleg őt is megakadályozta volna benne, ha elérhető távolságon belül van. Nem akarta, hogy a két hajó összeütközzön a kiszámíthatatlan vizeken. Azzal akart próbálkozni, amit korábban is tett – csak egy kicsit mélyebb vízben. Tudta, hogy a Perechon nem merül annyira mélyre, mint a valamikori Torado, és titkon arra vágyott, hogy elkápráztassa az apját, és bizonyítson a legénységnek. Tengervíz csapott az arcába, ettől felfrissült és lenyugodott. Megint oldalra pillantott és látta, hogy a Perechon kicsit előrébb került – kezdte megelőzni a Katost. A manőverezésének köszönhetően a Perechon ismét az élre tört!

A Perechon fedélzetén ujjongásban tört ki a legénység. A háta mögött felhangzó hangos üdvrivalgás jelezte, hogy az apja közeledik. Melas nagyot csapott a vállára. – Jól csináltad, Maquesta! – mondta elismerően – És még jó, hogy átadtam neked a kormányt, mert ezt én biztos nem kockáztattam volna meg – aztán lágyabban hozzátette: – És nem szeretném még egyszer látni, hogy ilyesmivel próbálkozol. Rendbe szedtem a vitorlákat, úgyhogy egy kicsit gyorsabban tudunk majd menni. Kissé meg fogja gyötörni ugyan a vásznakat és a kötélzetet, de nagyon meg akarom nyerni ezt a versenyt. Maq rávillantotta a mosolyát és hátra lépett, hogy visszaadja neki a kormányt. A szelíd dorgálást pedig elengedte a füle mellett. Semmi sem vehette el a jókedvét. Neki sikerült az, ami a Toradónak a vesztét okozta – el tudta vinni a Perechont Mithas partjának közelében. Elszöktek a Katos és a part között és nagy lendülettel ismét az élre törtek. *

*

*

*

*

A nyári alkonyat napsugarai még mindig melegen simogatták Maq bőrét és a lány engedélyezett magának egy kis ábrándozást az ünneplésről, amelyre tudta, hogy mindenképpen sor kerül aznap este Lacynosban. Az apja mellett állt a kormánynál, és szélesen Melasra mosolygott, aki visszakacsintott rá. Maq a hátsó fedélzeten maradt, az apjától hallótávolságon belül. Melas továbbra is azon igyekezett, hogy még jobban lehagyja a Katost. Ahogy serdülőkora óta ezer alkalommal, Maq most is végrehajtotta a kiadott feladatokat, miközben Melast hallgatta, aki a stratégiáját magyarázta neki: mikor hogy kell a vitorlákat beállítani, és miért pont úgy, milyen veszélyeket vagy lehetőségeket rejtenek az egyes vizek, és hogy milyen fogása van a kormánykeréken az irányzéknak,

a különféle körülményektől függően. Amikor még kisebb volt, néha Averon is csatlakozott hozzájuk, Maq és az apja pedig órákat bírt beszélgetni a hajózás kifinomult kérdéseiről, miközben alkalmanként a nagyhangú másodkapitány is hangot adott a véleményének. Az utóbbi időben azonban már csak az apa és lánya között zajlottak ezek a beszélgetések. Senki, még Averon sem mert közbeszólni, hacsak nem valami különösen sürgős dologról volt szó. Ahogy Maq egyre több tudásra és tapasztalatra tett szert, Melas egyre inkább az ő véleményét kérte ki, Averon helyett. Ilyenkor Maqot mindig óriási büszkeség töltötte el. A Katos most mintegy mérföldnyi távolságra zárkózott fel a Perechon mögé, de abból már nem tudott lefaragni. Maquesta úgy becsülte, hogy állandó szél mellett jó egy órával napnyugta előtt beérnek majd a Szarvas-öbölbe, hogy átvegyék jól megérdemelt jutalmukat. Megint emlékeztette magát, hogy szólnia kell az apjának, hogy vegyenek új csúcsvitorlát a főárbocra. A minotauruszok ugyan nem építettek olyan jó hajókat, mint mások, állapította meg Maq, de a vitorlakészítéshez nagyon értettek – és Lacynosban kétségkívül remek vitorlákat lehetett kapni. Aztán furcsa gondolata támadt. – Apa, nem furcsa, hogy ez előtt a verseny előtt soha nem láttuk még a Katost, és nem is hallottunk róla? – Krynn földje nem olyan kicsi – válaszolta Melas. – Vannak kikötők, amelyekben még soha nem jártunk, és vizek, amelyeken még soha nem hajóztunk. – Azért olyan sok nincs, és az építése alapján a Katos egyébként is vér-tengeri hajónak néz ki. Nem hiszem, hogy lenne itt egyetlen hajó is, amit nem ismerünk – kötötte az ebet a karóhoz Maq, elgondolkodva mustrálva a Katost. – Pontosabban úgy néz ki, mint a vér-tengeri hajók, egy dolgot kivéve. Észrevetted?

– Igen. Egy kicsit szokatlan, de semmi újdonság, Maquesta. A csíkos ponyváról beszéltek, amely hátsó fedélzet emeletének padlójáról nyúlt a Katos főfedélzete fölé. Három oldala volt, és úgy nézett mi, mint egy kicsi, zárt sátor. – Utálnám, ha nekem is ilyet kellene kerülgetnem a főfedélzetünkön – jegyezte meg Maq. – Azon gondolkodom… de várjunk csak! – tért magához hirtelen a mélázásból. Megváltozott volna a szél? Nem vett észre semmit. Megnézte a Perechon vitorláit, és látta, hogy nem változott semmi. Hátranézett a másik hajóra. – Apa, nem tudom, hogyan csinálják, de egyre közelítenek felénk. – Micsoda? – hördült fel Melas. – Maquesta, gyere ide! – átadta neki a kormányt és egy pillanatig csípőre tett kézzel bámulta a Katost. Zsebéből elővette a távcsövét, kinyitotta és a szeméhez emelte. Megeresztett egy cirkalmas káromkodást. A távcsövet visszasüllyesztette a zsebébe, és leviharzott a főfedélzetre. – Averon, gyere, segíts! Vartan, Hvel, menjetek az első árbochoz! Melas egymás után vakkantotta a parancsszavakat, egymás után igazíttatta ki a vitorlákat és utasításokat kiáltott a kormánynál álló Maquestának. A legénység megszállottan küzdött, de a Katos mégis egyre közelebb jött. Maq erősen szorította a kormányt, a kerék szinte teljesen mozdulatlan volt. A szíve megint vadul vert örömében: megint ő kapta meg a kormányt egy válságos helyzetben. Jobb kezével erősen szorította az irányzékot. Közben majd megállt a szíve, annyira ideges volt. Megint veszélybe került a vezető helyük. Maq hátrapillantott a válla felett. Minden erőfeszítésük ellenére, amikor már csak egy órányira jártak a Szarvasöböltől, a Katos folyamatosan ledolgozta a hátrányát. Mekkora szégyen! Maq szégyellte magát, szégyellte saját magát, amiért ennyire önző érzelmeket táplált. Egyszerre dúlt benne a harag

és a szégyen, ha arra gondolt, hogy miközben a Perechont kormányozta, felmerült benne, hogy esetleg veszíthetnek. A Perechon vitorlái hangosan csattogtak a szélben. Melas minden négyzetcenti vásznat kifeszíttetett. Úgy állíttatta be őket, hogy minden egyes szélfuvallatból kihozzák a lehető legtöbbet. A Perechon megugrott, és olyan erővel tört előre a hullámokon, mint addig talán még soha. A tengeri permet megnedvesítette Maquesta arcát, a hajának göndör tincsei a halántékához tapadtak. Testének minden porcikájával a kormány fogantyúin csüngött, hogy megpróbálja egyenesben tartani a száguldó hajót. Azt fontolgatta, hogy feladatának megkönnyítésére egy darab kötelet erősít a hátsó fedélzet korlátjához, úgyhogy körülpillantott, nincs-e valami a keze ügyében. Amikor felnézett, látta, hogy az apja mellette áll. Szemöldökét ráncolva a tengert kémlelte. Elég volt az arcára pillantani, és Maq tudta, hogy nem állnak jól a dolgok. Hátrapillantva azonban Maq majdnem ugrott egyet örömében. A tenger üres volt! Tehát már teljesen lehagyták a Katost. A következő pillanatban azonban rá kellett jönnie, hogy azért üres mögöttük a tenger, mert a Katos már a Perechonnal egyvonalban siklott. Melas intett a fejével Maqnak és átvette a kormányt, jó pár perc eltelt, és mind az apa, mind a lánya megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a fülük. Mégis mindketten még mindig hallották, bár először csak egészen halkan: éles sípoló hang töltötte be a levegőt, mintha valaki furulyán játszana valami gyors dallamot. A Katos most egészen közel haladt a Perechonhoz, még mindig vele egyvonalban. Úgy tűnt azonban, hogy végül mégsem bírja megelőzni. A zene egyre hangosabban, egyre kitartóbban szólt. Maq és Melas kérdőn nézett egymásra. Mindkettejükben ugyanaz a kérdés ötlött fel: honnan jön a hang? Melasnak lassan leesett, hogy a hang a Katosról jön, aminek következtében még jobban összehúzta a szemöldökét.

Létezik valaki is Krynn földjén, aki egy verseny utolsó hajrájában furulyán kezd játszani? – Ha az a célja, hogy lelkesítse a legénységet, biztos vagyok benne, hogy nem válik be – jegyezte meg Maq izgatottan. – Nem hiszem, hogy meg tudnak előzni. Mit gondolsz ap… Nem tudta befejezni a kérdést. A zene hirtelen abbamaradt. Maquestának úgy tűnt, mintha a Katos vitorlái veszítettek volna a feszességükből. Aztán a hullámok robaján keresztül ismét felhangzott a zene; most valami kísérteties hangot hozott a szél, ami még magasabb frekvencián szólt, mint a korábbi ritmus. Teljesen megmagyarázhatatlan módon szembe fújó szélrohamok ölelték körül a Perechont, minden egyes lökettel egy adag szemcsés port hozva magukkal, ami csak úgy marta a matrózok szemét. A Perechon vitorlái csattogtak és recsegtek széllöketek alatt, melyek egyszer az egyik, aztán meg a másik irányból törtek rájuk. A magas faárbocok vészjóslóan recsegtek-ropogtak, mintha fájdalmukban tennék, ahogy pattanásig megfeszülnek. – Vonjátok be a vitorlákat! – üvöltötte Melas a kormány mellől. – Vonjátok be a vitorlákat, különben el fog törni az árboc! Maquesta a karját a szeme elé tartotta, hogy ne menjen bele a por, és a széllel küzdve a hátsó árboc felé vonszolta magát, ahol Averon számos matróz társaságában próbálta bevonni mindkét vitorlát. – Valakinek fel kell majd másznia a vitorlarúdhoz – üvöltötte a fülébe Averon. – A csúcsvitorla kötélzetének egy része beleakadt valamibe. Gyere, vedd át tőlem ezt a kötelet, én meg felmegyek. Maq szó nélkül megrázta a fejét, és elindult felfelé a kötélzetén. Tudta, hol van gond, mert már korábban is bajlódott a csúcsvitorlával. Azt is tudta, hogy Averon mondott neki valamit, mert nyitva volt a szája, a hangját azonban elvitte a

szél. Maq az egyik legjobb mászó volt a Perechon fedélzetén. Biztos volt benne, hogy könnyebben megküzd a vitorla kiszabadításával, mint azzal, hogy tartsa a kötelet, hiszen az inkább erőt, mint ügyességet kívánt. És persze, mint mindig, most is hajtotta a kényszer, hogy bizonyítson a legénységnek. Maqot dobálta a szél, miközben felfelé araszolt a kötélzetén, inkább csak érzésből, mert nem nagyon látott semmit. Majd megvakult a portól, ezért kénytelen volt becsukni a szemét. Amikor már végre majdnem elérte a vitorlarudat, a szélvihar éppolyan hirtelen abbamaradt, mint ahogy elkezdődött. Maq pislogva próbálta kitisztítani a szemét és közben megállapította, hogy az ég még mindig felhőtlen, hétágra süt a nap, és a Katos messze előttük jár, mintha nekik meg sem kottyant volna a szembeszél. Rendbe hozta a csúcsvitorlát, aztán megint a minotaurusz hajóra pillantott. Kiszúrt egy szikár, palástba burkolózó, csuklyás alakot a Katos fedélzetén. Megállapította, hogy nem lehet minotaurusz, mert akkor a szarvai biztosan látszódtak volna a csuklya alatt is. Mielőtt Maquesta alaposabban szemügyre vehette volna a fura szerzetet, az visszalépett a csíkos ponyva alá.

Harmadik fejezet Árulás – Gyere be! A hívás alig volt hallható. Maquesta azt hitte, hogy az apja a sört kóstolgatja a fedélzeten – mégpedig nem túl mértéktartóan. Meglepetésére azonban Melas visszavonult a kabinjának magányába, miután a Perechon befutott Lacynos kikötőjébe – még épp időben, hogy lássák, amint egy felcicomázott minotaurusz bárkán egy csoport távozik a Katosról, feltételezhetően azért, hogy átvegyék a győztesnek járó díjat. Magában ivott, csupán néhány mámorító nedűvel teli korsó társaságában. Maq mindössze egy pillantást vetett rá, aztán sarkon fordult, és otthagyta. Majd visszamegy később, ha már kijózanodott, vagy már kialudta magát.

Egy könyvvel és olajlámpással a kezében visszament a hátsó fedélzet emeletére. A kormány melletti ülőrúd meglehetősen elhagyatott volt most, hogy a Perechon gyászba borulva ringott a Szarvas-öbölben. Maq ugyan a hajó másik végébe húzódott, távol a konyhától és a matrózok kabinjaitól, mégis idáig hallotta a legénység gyászolásának a hangjait, amint a Perechon veszteségét siratva italba fojtotta bánatát. Jó pár óra múlva a hangok nagyrészt elcsendesedtek. Néhány matróz, köztük Vartan is, akit Maq látott elterülni a főfedélzeten, feltámolygott a fedélzetre, aztán teljesen elhagyta magát. Akik a konyhában maradtak, még komolyabb ivászatba kezdtek. Melas azonban még mindig nem bújt elő a kabinjából, és Averon sem csatlakozott hozzá. Maq mindkét dolgot furcsállotta. Normális esetben mindketten nyakig benne lettek volna a legénység többi tagjával együtt. Maq csak ritkán ivott, és akkor sem a legénység körében. Félt, hogy elveszti az önuralmát, és nevetségessé válik a többiek előtt. Maq egyébként is jobban szeretett olvasni menekülésképpen. Az anyja, aki tanárnő volt az elf faluban, ahonnan származott, sokszor olvasott Maqnak mind köznyelven, mind az elfek dallamos nyelvén. Maqnak ezért mindig az anyja jutott eszébe, amikor olvasott. Ez mindig nagyon jó érzést okozott neki, még akkor is, ha az olvasmánya nem volt más, mint holmi tengerészeti térkép, vagy hajós magazin. Aznap este azonban, amikor a Perechon vereségén tépelődött, éppcsak olvasott egy keveset és inkább hamarosan elindult megint, hogy az apjára nézzen. Egy pillanatig még habozott, amikor belökte az apja kabinjának az ajtaját. A kabinban sötét volt, mindössze annyi fény sejlett benne, amennyit a kabin két végén lévő kerek ablakokon beáramló holdfény adott. Melast a papírfecnikkel teleszórt asztalra borulva találta, lábainál két üres korsó állt. Miközben lassan odalépett hozzá, Maq remélte, hogy az arca nem árulja el a hirtelen rátörő fájdalmat. Az apja sírt.

Azóta nem látta őt sírni, amióta az anyja eltűnt. Akkor egy évig annyit sírt, hogy nem maradt több könnye, mondta egyszer Melas. Most azonban megint sírt. – Apa, mi a baj? – térdelt le Maq az apja lábaihoz. – Hisz csak egy verseny volt. Jön még sok másik verseny, amit megnyerhetünk. Lesz még sok fődíj, amit elhozhatunk. A legénység majd vár még a fizetésére. Megtették már korábban is. Nem hagynak el. Melas elfordította az arcát. – Nem Maquesta, ez nem csak egy verseny volt. Ez magáról a Perechonról szólt. Melas egész teste megrázkódott a rátörő zokogástól, aztán megnyugodott. Hatalmas alkarjával megtörölte az arcát, eltüntetve az utolsó könnycseppeket is. Visszafordult, és egyenesen a lánya szemébe nézett, úgy tűnt, immár józanul. – Most végre kimondtam. Maq ránézett, és vigasztalóan megsimogatta a fejét. – Mit mondtál ki? Mire célzol? – Maq zavartan fürkészte az apja arcát. – Nincs a Perechonnal semmi baj. Tökéletes, mint mindig. Semmivel nem lehetett volna áttörni azon a szélviharon. Csak egy új csúcsvitorlára van szükségünk. – Egy pillanatra lelkiismeret furdalás hasított belé, amikor végiggondolta, hogyan dolgozott a kormánynál. Talán tudott volna tenni valamit, amikor a Katos másodszorra is lehagyta őket. Gyorsan elhessegette a gondolatot. – Épp most olvastam a Hajózási Kézikönyvében egy óriási viharról… – Nem, Maquesta. A Perechon még mindig a Vér-tenger legjobb hajója, és senki nem állta volna jobban a sarat a kormánynál. Melas még ebben a jelenlegi állapotában is tisztában volt vele, mit érezhet a lánya – ennek a gondolatára hála öntötte el Maqot.

– Arról van szó csupán, hogy a Perechon nem a miénk többé – sóhajtott Melas. A tekintetét megint elfordította. Maqot mintha gyomorszájon vágták volna. – Micsoda? – Averonnal annyira biztosak voltunk benne, teljesen biztosra vettük, hogy megnyerjük a versenyt. Ezért mindent feltettünk a fogadásra, amink volt – többet is, mint amink volt. Tudod milyen lapos volt az erszényünk. És már nagyon is régen fizettem legutóbb a legénységnek – Melasból úgy ömlöttek a szavak, hogy szinte egymásba gabalyodtak. – A minotaurusz bukméker Lacynosban nem akarta elfogadni pecséttel ellátott zálogunkat. Többet akart, mint a nevünk egy darab papíron arra az esetre, ha veszítenénk. Mi azonban tudtuk, hogy nem fogunk veszíteni. Egyszerűen nem veszíthetünk. Akkor pedig, Maquesta, a díjból és nyereményből… Ennek a lehetőségnek a gondolatára még most is izgatottan csengett a hangja. – A nyereményekkel a zsebünkben jó sokáig nem lettek volna anyagi gondjaink – fejezte be Melas. – Csakhogy a bukmékernek nem volt elég pusztán az ígéretünk. Így végül odaígértük a Perechont. – Gondolom, Averon ötlete volt – suttogta fojtott hangon Maquesta. – Maq, ez nem Averon hibája. Én tettem. Én akartam megtenni. Egyszerűen biztos voltam benne… – rázta meg Melas a fejét megsemmisülten. – Averon szörnyen érzi magát. Egyszerűen szörnyen. – Hol van most? – Maq igyekezett lerázni magáról a rátelepedő kétségbeesést, és elfogadni az elkerülhetetlen végkövetkeztetést, miszerint el fogja veszíteni az egyetlen otthont, ahová valaha tartozott. – Miért nincs itt veled?

– Elküldtem. Egyedül akartam lenni. Muszáj volt, muszáj egy kicsit egyedül átgondolnom a dolgokat. – Melas akadozva ejtette ki a szavakat. Az állát a mellére ejtette. Maq Melas köré fonta a karjait, igaz, nem tudta átölelni teljesen az óriási testet. A fejét a mellére hajtotta. Melas egyik kezét a lánya rakoncátlan göndör fürtjeire helyezte. Apa és lánya, így összeölelkezve egy kis megnyugvásra talált. Maq addig az apjával maradt, amíg rá nem tudta venni, hogy pihenjen egy kicsit. – Majd reggel kigondolunk valamit. Ne aggódj. Majd csak lesz valahogy… mindig van valahogy. – Ezzel Maquesta halkan behúzta Melas kabinjának az ajtaját, majd megfordult és szemben találta magát Averonnal. A másodkapitány a kilincs után nyúlt, hogy benyisson. – Ne menj be. Végre rávettem, hogy bújjon ágyba. Szerintem már el is aludt. – Maq Averont nézte, aki viszont próbálta elkerülni a tekintetét és egyik lábáról a másikra állva hátrált, miközben beszéltek. Ahogy a férfit nézte, Maquestában egyre jobban tudatosult, hogy milyen horderejű dolog történt. – Averon, hogy használhattátok fel a Perechont biztosítékként a fogadáshoz? Hogyan tudtad rábeszélni az apámat? Ő a legjobb barátod. És most mindenét elveszítette. – Istenem, kislány, annyira tökéletes tervnek tűnt – hebegett-habogott Averon, és még mindig próbált elsompolyogni. A hálóruha-ügy miatt még mindig benne bujkáló düh, és a Perechon vesztesége miatti elkeseredés most kitört Maquestából. – Hát így hálálod meg Melas barátságát, azt, hogy mindig otthont és munkát adott neked, ahányszor csak visszatértél, miután eltűntél hetekre, így, hogy belerángatod a meggondolatlan kitalációidba? Most pedig hamarosan már egyikünk sem nevezheti többé az otthonának a Perechont. Itt

ragadunk a minotauruszok városában – ömlött Maquestából az elkeseredett vádaskodás. Averon megállt a lassú visszavonulásban, kihúzta magát, és felszegte az állát. Maq valamivel az elevenére tapintott. – Rengeteg dolgot tettem Melasért és ezért a hajóért a sok év alatt, bár senki nem bízott bennem soha. Nem hagyom, hogy kioktass – ezzel sarkon fordult, és kimért léptekkel távozott. Maquesta még mindig magában fortyogva berobogott a saját szobájába, Melas mellé. Bent aztán fel-alá járkált, próbált lecsillapodni, de nem nagyon sikerült neki. Végül elővett egy könyvet, lámpát gyújtott és leült az olvasó asztalához. Alig pár perc telt el, és megszólalt a mennyezetről lelógó csengő. Maq felpillantott a csengőre, sóhajtott egyet, aztán felállt. A kis rézcsengő egyre csak csengett, majd leszakadt a zsinórjáról és Maquesta fejére esett. Maq lehajolt a csengőért, és teljes erejével bevágta az egyik sarokba. – Lendle! – sziszegte a gnóm nevét néhány cirkalmas káromkodás kíséretében, amilyen csak egy kikötőben felnőtt fiatal lánytól kitelhet. Dúlva fúlva az ajtó felé indult. *

*

*

*

*

Fritzen Dorgaard a hátán feküdt a vackán, amit Lendle tákolt össze neki a fegyverraktárban. Most ezt használták kórházszobának, mert a konyha mellett volt, ahol a gnóm a különféle szereit kotyvasztotta. Maq a sebesült tengerész fölé hajolt. Fritzen zöld szeme nyitva volt, de úgy tűnt nem lát semmit. Melas szerint Fritzen félig szirén, vagy tengeri óriás volt, és Lendle állította, hogy napbarnított bőrének van egy kis zöldes árnyalata is. A bőre azonban most teljesen színtelennek látszott.

– Elég fura keverék, tengeri óriás és ember – mondta Maquesta, majd lebiggyesztette az ajkát. – Persze, épp én beszélek. A férfi homlokára tette a kezét. Hideg volt és nedves. Az arcán lévő sebhely körül püffedt volt a bőr, feszült az öltések mentén, amelyeket Lendle éppen befejezett. – Nagyonnagyonmélyigazánmélysebszükségemvansebfűr e – kezdte Lendle a szokásos gnóm beszédtempójában – különbennemélitúlhanemszerzeksebfüvet. – Várj, várj. Az idióta jelzőcsengőd leesett, épp a fejemre. Nagyon rossz hírt kaptam közölni. Már túl késő van. Fáradt vagyok. Más szóval nem vagyok olyan állapotban, hogy fel tudjam venni a rekordsebességű beszédtempód ritmusát – morogta Maq. Lendle enyhe rosszallással elhúzta a száját. Fejével Fritzen felé intett. – Elég lett volna annyit mondanod, Maquesta Kar-Thon, hogy légy szíves lassabban. Magam is fáradt vagyok, és nem vagyok olyan hangulatban, hogy kioktassanak. Az elmúlt három órában mást sem csináltam, mint a vendégünket ápolgattam. Maq elvörösödött. Most már másodszorra feddték meg két órán belül, amiért kioktatott másokat. Nem mintha a hajóskapitányokra nem lett volna jellemző ez a viselkedés. Végső soron pedig ő is az szeretett volna lenni, legalábbis addig, amíg meg nem tudta a rossz híreket – Ne haragudj. Hogy van Frítz? És én miért kellek? Nem értek a gyógyításhoz. – Nagyon súlyos az állapota. Látod ezt a vágást a jobb alkarján? Lendle megragadta a fél-óriás csuklóját, és kifordította a karját, hogy Maq láthassa a lágy belső oldalát. Mintegy hat hüvelyk hosszú, mély, roncsolt vágás éktelenkedett rajta. A seb

még nem hegedt be, széleiből zöldes nyálka szivárgott. Maq elfintorodott. – Valószínűleg valamelyik mérgezett karmú lidércnek sikerült megtépnie, mielőtt a hipocampusok a segítségére siettek – magyarázta Lendle. – De lehetett valami más is. Mindenesetre muszáj magához térítenem, hogy elmondja, mi történt, és csak azután tudom kezelésbe venni. A tengeri lidércek által okozott sebek különleges kezelést igényelnek. Sajnos úgy tűnik, hogy egyre jobban belesüllyed a sokkos állapotba. Szörnyű dolgokon ment keresztül és lehet, hogy nem birkózik meg vele. A sebfű esetleg magához térítené, de nincsen. Arra kérlek, hogy menj be Lacynosba és szerezz. Még elég sok pénzem van, és jó pár darab acélom is. Bőven elégnek kell lenniük. Már túl sok időt áldoztam rá ahhoz, hogy ölbe tett kézzel nézzem, amint meghal. – Nem ér rá reggelig? Jó lenne aludni egy kicsit, és nem nagyon lelkesít az ötlet, hogy egyedül járjam Lacynos utcáit a sötétben, amikor mindenki görbe estével ünnepli a győzelmet. – Jól van, de indulj, amint világosodni kezd. És vigyél magaddal valakit, Maquesta. Mennék magam is, de úgy hiszem jobb lesz, ha Fritzen Dorgaard mellett maradok. Maq bólintott, hirtelen erőt vett rajta a kimerültség. Visszament a kabinjába, ledobta magát az ágyára és abban a pillanatban el is aludt. *

*

*

*

*

Másnap reggel Maquesta Lacynos utcáit járta, próbált a szárazabb talajon maradni, és közben elkerülni a felfelbukkanó részeg minotauruszokat. A levegő még ezen a korai órán is nehéz volt a hőségtől és a párától, ami Krynnek ezen a vidékén nem is volt meglepő. Az utak többek között emiatt sem száradtak fel tökéletesen az egymást követő esők szüneteiben.

Maquesta nyomában Hvel ügetett, gyorsan kellett szednie a lábait, hogy lépést tudjon tartani a lány hosszú lépteivel. A vagy egy fejjel alacsonyabb, kövér Hvel nem sokkal volt idősebb Maqnál. Mindemellett azonban fürge volt és jó harcos, tudta, hogyan használhatja ki legjobban a súlyát és méreteit. Maq mindezt szem előtt tartotta, amikor őt kérte meg, hogy kísérje el. Ezenkívül ő volt a kevés matróz egyike, aki józanul talpon volt, amikor indulni készült. Ráadásul, amikor küldetésben volt – ahogy most is –, nem sokat beszélt. Ez pedig tökéletesen megfelelt Maq jelenlegi hangulatának. Volt egy személyes elintéznivalója is, amelyet a sebfű beszerzése utánra tartogatott. Hvel nem volt az a fajta, aki túl sokat kérdezősködik, ha megbeszélik, hogy elválnak egymástól, és csak később találkoznak a kikötőben. Lacynosban szinte mindegyik háztömbben volt egy kocsma vagy vendéglő. Mindegyik, amelyik mellett csak elhaladtak, nyitva volt, tele emberrel. Ebben a kikötőben sosem volt záróra. Valamivel előttük Maq meglátta a névtáblát, amit keresett, a parti őrséget. Lendle elmagyarázta, hol találja, és hogy a kocsmáros, egy Renson nevű ember, gyógy- és varázsfüveket is árul. Az ajtón belépve Maq és Hvel először megállt, hogy a szemük hozzászokjon a homályhoz. A falon lévő fél tucat gyertyatartó közül csak egyben égett gyertya. A bejárati ajtón és a két kicsi hátsó ablakon beszüremlő szürkés hajnali fény nem sokat segített. Maq tekintete végigpásztázta az ivót, a kocsmáros nyomát keresve. A szoba végében észrevett egy falétrát, ami a minotauruszok házaiban általában a lépcsőt helyettesítette. Ez itt valószínűleg a vendégszobákhoz vezetett. A minotaurusz kocsmáktól eltérően – amelyek csak ételt és italt kínáltak – a parti őrségben éjszakai szállást is lehetett kapni. Maq minden esetre úgy látta, hogy a vendégek nagy része kidőlt az asztaloknál, nem pazarolva ágyra a garasait. Mindössze három jól felfegyverzett ember matróz volt

magánál – akik Maq szerint több mint valószínű, hogy kalózok voltak –, és még mindig ittak. Maq a tulajdonosnak nyomát sem látta, de a terem legtávolabbi sarkában álló durván faragott bárpult felől horkolás hallatszott. Innen jól rá lehetett látni mind a bejáratra, mind a falétrára. Ahogy Hvellel a bárpulthoz közeledtek, nem csak a horkolás lett hangosabb, de valami fűszeres illat is belevegyült a kocsma állott bűzébe. A bárpulton körben elhelyezett apró tálkákból füst pöfékelt. Maq mélyen belélegezte, és mentében előre hajolt, mire az orrát a bárpult durva felületébe ütötte, miközben a lábujjával az oldalába rúgott. Káromkodva hátra tántorodott és csak Hvel segítő karjának köszönhetően nem esett az ülepére. Mögötte a kalózok durva röhögésben törtek ki. – Mi… mi történt? – tapogatta meg sajgó orrát óvatosan Maq, hogy nem tört-e el. Nem, csak fáj, állapította meg. Egészen biztos, hogy nekiment valaminek, azonban semmi ilyesmit nem látott maga előtt. A bárpult mögött abbamaradt a horkolás, és rekedtes üvöltés csattant fel. – Melyik tolvaj gazember próbált meg ingyen piát szerezni, amíg szundítottam egy kicsit? Ezt nem tűröm! Én tisztességes árakkal dolgozom. Nem verek át senkit, és senki ne próbáljon meg átverni engem! A fenyegető szavak gazdája felemelkedett a pult mögött, egyik kezében baltát, a másikban pedig kicsorbult élű, rövid kardot lóbálva. Kopasz fején pár darab árva hajszál meredezett. Bozontos szemöldöke alól egyetlen szem meredt rájuk. Ott, ahol a másik szemnek kellett volna lennie, sötét lyuk tátongott. – Biztosíthatom róla, hogy nem akartunk ellopni semmit – mondta tagoltan Maq, elengedve a füle mellett a kalózok részeg röhögését. – Maquesta Kar-Thon vagyok a Perechonról, ő pedig Hvel Gamon. Sebfüvet szeretnénk venni öntől. A bárpult mögött álló illető, aki Rensonként mutatkozott be, az üzleti kilátások hallatára rögtön lehiggadt. Alaposan

szemügyre vette őket az egyetlen szemével, nyilvánvalóan, hogy felmérje, mit várhat tőlük. A kocsmáros fél perc múlva elfújta a különös dolgot, ami a kis tálkákban égett, és intett Maqnak és Hvelnek, hogy lépjenek közelebb. Mindketten haboztak. Maquesta végül kinyújtotta a karját a bárpult felé. Semmi. Lassan előre lépett, megismételve kezének előbbi mozdulatát. Hvel óvatosan követte. Renson kuncogott. – Ne féljenek, ne féljenek! Csak egy kis káprázat volt, amit a füveimmel hoztam létre – láthatatlan füstfal. Távol tartja az enyves kezű, szomjas fickókat a sörcsaptól, hogy ne szolgálhassák ki magukat. Látják? Már nem füstölnek a füvek. Nem lesz semmi bajuk. Majd csak akkor gyújtom meg őket újra, ha végeztünk. Nem lehet mindenkiben megbízni – intett a fejével a kalózok felé, akik visszatértek poharaikhoz. – Különben egy percre nem hunyhatnám le a szemem. – Maquesta a pultra könyökölve látta, hogy mögötte keskeny tábori ágy van felállítva, rajta koszos pokróc. Renson egy kézre eső sarokba tette a fejszéjét, a kardját pedig az övébe dugta. Az így felszabadult kezével elnyűtt szürke kötőt illesztett üres szemgödre fölé. – Szóval, mit is mondtak, mit szeretnének venni? – kérdezte, miután a szemkötőt a helyére tette és kezeit összedörzsölve felvette a szívélyes kereskedő álarcát. – Sebfüvet, úgy húsz grammot. Renson lelkesedése kissé lelohadt, hallván, hogy Maq milyen szerény vásárlást tervez. – Meg kell néznem a raktárban, valószínűleg tudok segíteni. – Renson ezzel felemelte a bárpult mögötti szűk padlóból nyíló csapóajtót, és eltűnt a szemük elől. Maq érezte, hogy a mellette álló Hvel, aki a bárpultnak háttal a kalózokat tartotta szemmel, megfeszül. Megfordulva látta, hogy a hármas egyik tagja, egy magas, izmos, vörös alak feléjük közeledik. A saját és a cimborája üres korsóját az egyik kezében tartotta. Maq éberen figyelte. Méltóságteljesen

mozgott, jóllehet, nyilvánvalóan jó ideje ivott már. Csupán kissé elnehezülő szemhéja árulkodott az elfogyasztott sör mennyiségéről. Maq Hvelre pillantott, aki szinte észrevétlenül bólintott. Mindketten tisztában voltak vele, hogy a részeg matrózokkal, különösen egy ilyen vad kikötőben, mint Lacynos, óvatosan kell bánni. A vörös a bárpultra helyezte a korsókat újratöltés végett és elismerően Maqra nézett. – Üdvözletem, és jó reggelt. A nevem Fletch. Én és a cimboráim a Bloodhawkkal hajózunk. Talán már hallottak róla? Maq bólintott. Ez a kalózhajó a gyorsaságáról és könyörtelenségéről volt híres. Fletch enyhén meghajolt, és Maqra vigyorgott. – Miért nem rakod itt le a kis dagi haverodat és csatlakozol hozzánk? Ígérem, hogy jól fogod érezni magad – kacsintott a lányra és a pultra csapta az egyik korsót. – Na, van kedved? Maq elnézett a válla fölött és látta, hogy a másik két kalóz kihívóan méregeti. Mézédes mosolyt villantott Fletchre. – Biztos vagyok benne, hogy kitennétek magatokért, de nem vagyok túlzottan oda a birkózásért. Egyébként is, a kis barátom szörnyen beteg. Most veszek neki gyógyszert, aztán vissza kell vinnem a hajóra, mielőtt összeesik. Remélem nem fertőző. Hvel, aki a bevérzett szemétől eltekintve makkegészséges volt, békésen álldogált Maq oldalán. Fletch gyanakodva méregette. – Ne gyere túl közel – figyelmeztette Maq és odalépett Fletch és a kísérője közé. – Igazán nem venném a lelkemre, ha te is elkapnád. Szóval inkább nem élek a meghívásoddal, nagyon sajnálom. Talán majd máskor – folytatta, továbbra is édesen mosolyogva.

Fletch részegebb volt annál, hogy észrevegye, megsértették és hazudtak neki. Egy lépést hátrált. – Kocsmáros! Még sört! – ordított a csapóajtó irányába. Miután pár percig elmerülten bámulta az üres korsókat, úgy tűnt, hogy már el is felejtette az előző próbálkozását a beszélgetésre. Új témára váltott. – A Perechonról jöttél, ugye ezt mondtad? Maq bólintott, még mindig mosolyogva. – Valaki a hajódon nagyon boldog lehet, nagyon boldog – itt hatásszünetet tartott – és gazdag – kacsintott Maquestára. Ez a bolond meg miről beszél? Csodálkozott Maquesta. Nem akarta hogy akár a részeg matróz, akár Hvel – akinek a legénység többi tagjához hasonlóan sejtelme sem volt Melas elhibázott fogadásáról – észrevegye a kíváncsiságát, ezért csak kimérten válaszolt. – Senki sem boldog. Veszítettünk – Maq itt megállt és mély levegőt vett. Nehezére esett hangosan kimondani. – Elveszítettük a versenyt. – Na igen – bökött Fletch az ujjával Maq felé. – Kár, hogy nem a Bloodhawkkal hajóztatok. Mi soha nem veszítünk, ha már egyszer valamibe belevágjuk a fejszénket. Bár egyszer, két éve… Maq szeretett volna többet megtudni a kikötői versenyről, ezért a kéznél lévő témára terelte a társalgást. – Igen, hallottam arról. Nem semmi. Nahát, és a Bloodhawk csapatában volt valaki, akinek boldog perceket szerzett a tegnapi verseny kimenetele? – kérdezte ártatlanul. – Nem a Bloodhawk, hanem a Perech… Perek… – Fletch feladta. – Szóval a ti hajótok. Hallottam róla a fogadóirodában, odaát a Hordóban. Azon a helyen legalább kiszolgálják az embert – emelte fel a hangját, és türelmetlenül körülnézett, hogy hol lehet Renson. Maq megrángatta Fletch kabátujját. A férfi értetlenül rábámult. – A Perechon? – kérdezte Maq hitetlenkedve.

Fletch összeráncolta a szemöldökét, aztán felkapta a fejét. – Persze. A csapatból valaki a nyertes hajóra fogadott, és eljött a Hordóba, hogy felvegye a nyereményét. Egy kis figura. Ólábú. Nagyon boldog lehet. És nagyon gazdag. Megújult érdeklődéssel pillantott Hvelre, aki nem sokat hallott a beszélgetésből, mert kicsit arrébb húzódott, miután Maq fertőző betegnek titulálta. – A Perechonon mindenki kis növésű? – kérdezte. Maq nem bírt válaszolni, mert a kalóz leírása nagyon is illett Averonra, és ettől teljesen összezavarodott. Nagy megkönnyebbülésére Renson feje megjelent a pincefeljáróban. Fletch azonnal minden figyelmével felé fordult. – Kocsmáros! – bődült el. Maquesta odalépett Hvel mellé a bárpult másik végére, és ott várták, hogy Renson kiszolgálja a kalózokat, mielőtt nekik odaadná a sebfüvet. – Kicsit részegebb volt ez a tengerész, mint amilyennek kinézett – jegyezte meg Hvel. – Mit mondott? Hogy közülünk valaki a Perechon ellen fogadott? Jól hallottam? Aztán meg alacsonynak nevezett? Maqnak sikerült összeszednie magát. – Annyira ködös volt az agya az alkoholtól, hogy azt sem tudta, miről beszél. Öt percet, ha beszéltünk, és azalatt vagy tízszer változott a történet. Hvel kuncogott, majd ismét a bárpult mögötti polcon sorakozó piskótatekercsekre fordította tekintetét. – Még hogy alacsony. Hmpf! – Itt van a sebfüvetek – Renson a bárpultra tette a papírba csavart gyógynövényt. – Tizenkét acél lesz. – Tizenkettő? – csattant fel Maq felháborodottan, elindítva az alku szokásos menetét. Miután évek óta a saját keresetéből élt a Perechonon, meglehetősen értett az alkudozáshoz. Most leginkább az foglalta le a gondolatait, amit

az imént hallott, ezért csak rutinból ment végig a procedúrán és nem is volt túl sikeres. Azért még így is eleget sikerült lefaragni a Renson által ajánlott árból. – Na és azokat az állott piskóta tekercseket, ott a polcon mennyiért adod? – kérdezte még Maq. Hvel arca felragyogott. Egy percnyi kötelező alkudozás után ott szorongatta a kezében az egyik ragacsos tekercset. Maq leszámolta a pénzt, és elindultak kifelé. Pár lépés után azonban megállt. – Menj csak előre Hvel. Valamit elfelejtettem megkérdezni Rensontól a sebfű kifőzésével kapcsolatban, amit Lendle a lelkemre kötött. Teljesen felesleges mindenhova elkísérned. Majd a kikötőben találkozunk később. Egy óránál nem tart tovább. Hvel csak a piskóta tekercsével volt elfoglalva, szórakozottan bólintott és folytatta az útját az ajtó felé menet. Alighogy hallótávolságon kívül ért, Maq odakiáltott Fletchnek. – Meg tudnád mondani, merre van a Hordó, ahol a fogadóiroda van? Az volt a terve, hogy megkeresi azt, vagy azokat, akiknél Melas fogadócédulája volt, és megpróbál megegyezésre jutni velük, hogy az apja megtarthassa a Perechont. Azok alapján, amit Fletch mondott neki, most már még egy oka volt, hogy megtalálja a bukmékert. Mégpedig minél előbb. Próbálta az agyába vésni a hozzávetőleges útbaigazítást és kiviharzott az ajtón. Minden egyes lépéssel egyre nőtt benne a harag és a kíváncsiság. Pár perc múlva – és néhány eltévesztett kanyar után – már ott is volt. – Csoda, hogy bárki is meg bírja találni ezt a helyet, ha fogadni kar – dohogott magában Maq. – Még csak jelezve sincs. Ráadásul teljesen elhagyatottnak tűnik. Utcák és fasorok útvesztőjén küzdötte át magát, mire végre ott állt a két nagyobb épület közé beszorított alacsony, keskeny ház előtt. Az ablakok körül mállott a festék. A ház előtt burjánzott a gaz, egy magányos virágtartóban pedig

elszáradt virágok kornyadoztak. A fogadóiroda küszöbéhez vezető járda viszont fényesre volt koptatva, ami a hely népszerűségéről árulkodott. Úgy tűnt azonban, hogy ebben a korai órában Maq az egyetlen ügyfél. Amikor belépett, látta, hogy a szemközti fal mentén hosszú bárpult húzódik. A helyiség amúgy sokkal inkább hasonlított valami raktárhelyiségre, mintsem kocsmára. Sem asztalok, sem székek nem várták a törzsvendégeket, csupán két palatábla lógott az oldalsó falakon, nyilván az aktuális események hirdetésére. A bukméker nem volt sehol. – Hahó! Van itt valaki? Maq óvatosan végiglépkedett a döngölt földpadlón. Még hahózott egy darabig, de miután nem kapott választ, elindult a hátsó falba vágott ajtó felé. Bekopogott, az ajtó pedig olyan hirtelen és lendületesen vágódott ki, hogy kénytelen volt hátra ugrani, nehogy hasba vágja a kilincs. Maq átlépett az emelt küszöbön. Ez a szoba nem volt olyan hosszú, mint az első, de legalább olyan keskeny. Minotauruszok álltak a fal mentén, a náluk tesztosz néven ismert tüskés bunkósokkal felfegyverezve. Az illető, akit Maq a bukmékernek vélt, masszív, palaborítású asztal mögött állt, amelynek a teteje befelé lejtett, hogy azok, akik ott álltak, ahol most Maq, ne láthassák, mi van rajta. A homályos fényben, amit a fali tartókban égő két fáklya adott, úgy látszott, mintha a szarvai szinte a plafont érintenék, és olyan messzire előre nyúlnának, hogy betakarják a fél szobát. Megtermett minotaurusz volt, a gyenge megvilágítás csalóka játéka nélkül is. Legalább hét és fél láb magas, a kabátja mély fekete, akár a Nutiari. Széles vállai hosszú, izmos karokban végződtek. Hatalmas, kérges kézfejét gyűrűk díszítették, ujjai a pulton fekvő késre kulcsolódtak. Maquesta azon vette észre magát, hogy a ragyogó kék szemek, amelyek egyáltalán nem voltak jellemzőek erre a fajtára, teljesen megigézték. A színük majdnem ugyanolyan volt, mint a nyakát

ékesítő vastag aranyláncon függő zafíroké. A bukméker szürke selyemtunikát viselt, amelyekkel meg sem próbálta eltakarni kidolgozott mellizmait. Minden porcikája gazdagságot sugárzott, állapította meg Maq. Szigorú, harapós pillantást vetett a lányra, aztán egy pergamentekercsre fordította a figyelmét. Szinte tapintható volt, hogy mennyire lenézik őt ezek a teremtmények. Maq nyelt egyet, kihúzta a vállát, és előre lépett. Maga a bukméker ügyet sem vetett rá, de Maq érezte, hogy az őrök minden mozdulatát árgus szemmel figyelik. Amikor már csak mintegy három lépés választotta el az asztaltól, az egyikük belépett elé és a tesztójával elállta az útját. A bukméker fel sem nézett, továbbra is a pergamenekkel foglalatoskodott. Ilyen közelről Maq észrevette, hogy a bundáját itt-ott sötétbarna foltok tarkítják. Csak a jóval száz év feletti minotauruszok szőre szokott foltos lenni. Maq egyre inkább tisztelettel vegyes kíváncsisággal figyelte. Teltek múltak a percek, Maq egyik lábáról a másikra állva várakozott. A bukméker semmi jelét nem mutatta, hogy szándékában állna abbahagyni a munkáját, és végre Maqkel foglalkozni. Maq nem ismerte ugyan a minotaurusz illemtan szabályait, azzal viszont tisztában volt, hogy minél hamarabb vissza kell térnie a Perechonra, hogy elvigye Fritzennek a sebfüvet, ezért úgy döntött, megkockáztatja, hogy megszólal. – Elnézést. A bukmékert keresem. Ön az? A minotaurusz végül felnézett a papírjaiból. – Azokat, akik nem mernek megszólalni, ha velem van dolguk, szóra sem méltatom. Mit akarsz? – A bukméker a minotauruszokra nem jellemző folyékonysággal beszélte a köznyelvet. A hosszú évek során azonban, amikor a sors szeszélye szerint alakultak a veszteségek és a nyereségek, és így az ő bevétele is, még arrogánsabbá vált, mint az egyébként erre az állatias fajtájára jellemző volt. Minden megnyilvánulásából sugárzott a durvaság.

– Maquesta Kar-Thon vagyok, Melas Kar-Thonnak, a Perechon kapitányának a lánya, és… A bukméker közbevágott. – Akkor semmi dolgod nincs velem. Már kifizettem az illetőt a Perechonról, aki a győztes hajóra tett, és már nincsenek nálam az apád cédulái. – De biztosan… A bukméker újra a papírjaiba temetkezett és felhorkantott. Az a bolond a Bloodhawkról igazat beszélt. Maquesta még annál is kíváncsibb volt arra, hogy a hajó legénysége közül ki fogadott a Perechon ellen, mint arra, hogy kinél vannak Melas aláírt cédulái. Azt persze nem gondolta, hogy a bukméker majd csak egyszerűen elmondja neki, hogy ki nyerte a fogadást. – Kinél vannak az apám cédulái? – kérdezte, gyorsan kombinálva. – Averon küldött, hogy megtudjam, vajon a nyereménye elegendő-e annak a fedezésére, amit az apám a fogadáson elveszített. – Úgy? – A bukméker, hagyta, hogy a kérdés egy darabig ott lebegjen közöttük. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen szándékai vannak. De nem számít. Bármilyen csinos összeget fizettem is ki neki, még az sem elegendő az apád eszement fogadásának a fedezésére. Ehhez nekem szerencsére már semmi közöm. Attat Es-Divaqhoz fordulj az ügyeddel. Ő vette meg az apád céduláit még a verseny előtt. Így nekem most nem kell azzal vesződnöm, hogy megszabaduljak a hajótoktól. A bukméker röviden rápillantott az orra fölött. Sugárzott belőle a megvetés az emberek iránt. Jelzett az egyik őrnek, aztán elkezdte összeszedni a papírjait. Maquesta csak felületesen jegyezte meg a minotaurusz nevét, akinél az apja papírjai voltak. Az agyában ugyanaz a név keringett megállás nélkül – Averon! A düh, a fájdalom, az árulás és a zavarodottság már-már maga alá gyűrte. Maquestára

olyan erős remegés jött rá, hogy már attól félt, hogy összeesik ebben a gunyoros idegenekkel teli szobában. Egyszer csak éles szúrást érzett a veséje tájékán, amitől azonnal magához tért. Az egyik testőr a tesztójával az ajtó felé kezdte taszigálni. Maq minden akaraterejét összeszedve sarkon fordult, végigsétált a szobán, és kilépett az ajtón. Az előszobában nekidőlt a falnak. Már nem remegett, minden ereje elhagyta. Pár perc múlva elkezdte összeszedni a gondolatait. Ha őrá ilyen hatással voltak ezek a hírek, akkor abba Melas bele fog pusztulni. Nem, jött rá hirtelen Maq – soha nem hinné el. Még csak meg sem hallgatna semmi ilyesmi beszédet a legjobb barátjáról. Ki kell dolgoznia egy tervet – egyrészt, hogy ennek az új minotaurusz lordnak, Attatnak a közelébe kerülhessen, valamint, hogy olyan helyzetbe hozza Averont, hogy az nyíltan bevallja, mit tett. Melas csak így fog hinni neki. Akkor talán fel tudnák használni a pénzt, amit Averon nyert, hogy legalább részben fedezzék Melas veszteségét, és egyezségre jussanak a minotaurusz lorddal. Maq ellökte magát a faltól és kisietett a fogadóirodából. A kikötő felé igyekezve a szíve legalább olyan gyorsan vert, mint amilyen szaporán a lábait szedte.

Negyedik fejezet Fogságban – Fritzen Dorgaardnak ezer szerencséje, hogy a sebe úgy néz ki, nem tengeri lidérctől való. Még kába, de el tudta mondani, hogy a zátony sziklái sértették fel, amikor a vízbe zuhant. Lenmaglisztes borogatást raktam rá, és már el is kezdett gyógyulni. – Lendle megmutatta Fritzen alkarját Maquestának, aztán visszatért az elképesztő szagú füveihez, hogy egy mozsárban összetörje őket. Maquesta a sérült fél-óriásra nézett és rájött, hogy a vegyes származásukon kívül még rengeteg közös dolog van bennük. Fritzen hajója szétzúzódott a sziklákon. Neki ugyanígy darabokra foszlott a jövője, mert az apja hajója hamarosan más

kezébe kerül. Egy szó, mint száz, mindketten otthontalanná váltak. A fél-óriás még mindig mozdulatlanul, csukott szemmel feküdt a hátán, de a szempillái enyhén remegtek, és úgy tűnt, hogy most már sokkal kényelmesebben pihen. A színe is kezdett visszatérni, amire a gnóm gyorsan fel is hívta mindenkinek a figyelmét. Minden halandó szerencséjére, aki beteg lett a Perechon fedélzetén, Lendle orvostudománya sokkal megbízhatóbban működött, mint műszaki találmányai. – Semmi mást nem mondott, miután beadtad neki a sebfüvet? – kérdezte Maq szórakozottan, miközben azon járt az agya, hogyan fogja összehozni Melast, Averont és Attatot, a minotaurusz lordot. Ha sikerül jó tervet kidolgoznia, talán nem veszítik el végleg a Perechont. – Szégyelli magát – hagyta abba a sebfű morzsolását Lendle, Fritzenre célozva. – Megsérült az önérzete, és azon semmilyen pakolás nem segít. Megpróbálta meggyőzni a kapitányát, hogy ne hajózzon túl közel a sziklákhoz, de az nem törődött vele. Nemcsak a Toradót veszítette el a tengeri lidércek karmai közt, de a kapitányát sem tudta megmenteni. Végül belekapaszkodott az egyik hipokampiba. Most bűntudata van, amiért elhagyta a hajót és a legénységet, hogy saját magát mentse. Nem hiszem, hogy valaha is kiheveri. Igen, gondolta Maquesta, lehet, hogy tényleg vannak olyan mély sebek, amelyek soha nem gyógyulnak be. – Melas, Averon, én, meg még néhányan a legénység közül később még visszamegyünk Lacynosba. Szükséged van még valamire Fritzen kezeléséhez? Lendle szúrós pillantást vetett rá. – Mi dolgotok van Lacynosban? Az apád láthatólag nincs abban az állapotban, hogy munkát szerezzen a Perechon számára, amiből aztán kifizetheti a bérünket. Több sör pedig azt hiszem, senkin sem segít.

– Ne aggódj Lendle. Van egy-két elintézni valónk, olyan dolgok, amikből később talán még pénzt is láthatunk. Maq nem túl meggyőzően Lendle-re mosolygott, aztán elhagyta a fegyvertárat, hogy megbeszélje Melasszal a partraszállást. Elsietett az apja kabinja felé és eltökélte magát, hogy minden jóra fog fordulni. – Apa? Maquesta belökte az apja lakosztályának az ajtaját. Melas teljes depresszióba süllyedt, el sem hagyta a kabinját előző este óta. Megint az asztalánál ült, mellette pedig Averon gubbasztott egy zsámolyon. Amikor Maq belépett, a beszélgetés hirtelen abbamaradt. Maq nem számított rá, hogy a másodkapitányt Melasnál találja. Megijedt, hogy így, készületlenül, kiül az arcára a fájdalom és a harag, amint a férfi rápillant. Averon azonban az ajtónak oldalt ült, és nem nézett rá. A semmibe meredt, a tengerre bámult a Melas mögötti hajóablakon át. A lányban egyre jobban forrt a harag az apja legjobb barátja iránt, aki nemrég még hozzá is olyan közel állt. – Apa, kiderítettem kinél vannak a céduláid. Miért nem a bukmékernél vannak. Egy minotaurusz lord, Attat Es-Divaq szerezte meg őket. Ismered? – Maq arra gondolt, hogy talán valami ellentét feszül Melas és Attat között, amiről ő nem tud. Melas csendesen megrázta a fejét. – Szerintem legjobb lesz, ha te, Averon és én elmegyünk hozzá, mielőtt eljön, hogy behajtsa a tartozásunkat. Ajánljuk fel, hogy ledolgozzuk az adósságot. Persze ez azt jelenti, hogy egy minotaurusznak kellene dolgoznunk, de legalább megtarthatnánk a Perechont. Talán szert tehetnénk némi többletbevételre is, amiből kifizethetnénk a legénységet. Teljesen logikusnak tűnt, hogy Averon, mint Melas legjobb barátja és másodkapitánya támogatja az ötletet, és Maq úgy gondolta, hogy így, hogy mindkettejük előtt rukkolt elő vele, nem is mondhat nemet. Biztos volt benne, hogyha el tudja

érni, hogy Melas, Averon és jómaga együtt találkozzon a minotaurusz lorddal, akkor kikényszerítheti, hogy Averon beismerje, hogy kettős játékot játszik. Persze számított rá, hogy Averon megpróbálja elkerülni ezt a szituációt. – Na igen – tűnődött Melas az ötleten. – Averon is éppen ezt ajánlotta. Averon vajon miért hozakodott elő ezzel az ötlettel? Lehet, hogy téved? A dolgok ilyetén fordulata aggodalommal töltötte el Maqot. Averon pillanatnyi viselkedéséből azonban semmit nem bírt leszűrni. A férfi továbbra is az ablakot bámulta. Még csak rá sem nézett a lányra. Melas azonban, aki optimista ember volt, és úgy gondolta, hogy a semmittevésnél bármi más jobb, kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy elmennek Attathoz. – Ez az, a szarva alapján mérjük fel a bikát, ahogy mondani szokás. Jól járhatunk – Melas legalább annyira saját magához beszélt, mint Maqhoz és Averonhoz. – A Perechon most egy nyeremény – semmi több –, de sokkal értékesebb nyeremény, ha a Vér-tenger legjobb legénysége hajózik vele. Igen! – csapott az asztalra Melas, amire Averon és Maquesta is felriadt a merengésből. A szemébe visszatért a csillogás, és egy pillanat alatt lerázta magáról az előző éjjel elfogyasztott alkohol mámorát. – Akkor ebéd után el is mehetnénk – folytatta. – Szedjetek össze néhány embert a legénységből kísérőnek. Az a legjobb, ha nem leszünk kisebbségben, ha a minotauruszok közé merészkedünk. – Egyetértek, apa. Melas felállt az asztaltól, és három lépéssel a lánya mellett termett, hogy szeretetteljes medveöleléssel magához szorítsa. – Meg fogjuk csinálni, Maq. Elengedte és játékosan Averon hátára csapott, majd az ajtóhoz lépett. Lendületesen kitárta, aztán intett Maqnak, hogy ő menjen elsőnek.

Amikor Maquesta kiment, hallotta, hogy apja Averonhoz beszél. – Na, mi van már? Hát nem ezt kérted te is? – nem hallotta a másodkapitány válaszát, de Averon szorosan a nyomában volt. A legénység örült ugyan, hogy a kapitányuk ismét köztük van, de még Melas jelenléte sem bírta igazán feldobni az aznapi ebéd hangulatát. Néhány matróz még az előző napi ivás utóhatásait nyögte, és nem is bírtak asztalhoz vánszorogni. Azok, akik csak azt a gyenge bablevest vacsorázták, amit Lendle Frizten ápolása mellett a szűkös készletekből össze tudott ütni, most mégis összeszedték magukat. Az egész legénységre rátelepedett a bizonytalan hangulat, amit a Perechon veresége keltett. Melas sietve evett, aztán felállt az asztaltól, és a régi lendületével és tekintélyével parancsokat kezdett osztogatni. – Averon, te gyere velem! Maq, kezd el leereszteni a csónakot! Mindjárt indulunk. – Maq elvállalta, hogy kijelöli a kísérőket, mert nem akarta, hogy esetleg Averonra háruljon ez a feladat. Miután távozott Melas kabinjából, rögtön újra beszélt Hvellel és négy másik emberrel – Caninnal, Magpie-vel, Micahhal és Gorzzal. Mindegyiküknek meghagyta, hogy hozzanak magukkal fegyvert, és készüljenek fel rá, hogy lehet, hogy harcra kerül a sor. Ez a figyelmeztetés minden lacynosi látogatásra érvényes volt, úgyhogy a tengerészek nem lepődtek meg túlzottan. Maq örült, hogy Averon elment az asztaltól Melasszal. Még egyszer figyelmeztetni akarta a fiúkat, amikor összegyűlnek a csónaknál. Azt akarta, hogy mindenki készenlétben legyen. Maq felállt, és a többieknek is jelzett, hogy kövessék. Amikor látta, hogy Hvellel együtt Vartan is feláll, ideges lett. A két matróz nagyon jó barátságban volt. Amikor Maq megkereste Hvelt, a férfi javasolta, hogy Vartant is vigyék magukkal. Maq határozottan elutasította az ötletet. A

kormányos legjobb tudomása szerint eddig még nem bizonyított – csupán a csinos arcára lehetett büszke. Megsemmisítő pillantást vetett Hvelre. Az tehetetlenül megvonta a vállát. Maq úgy döntött, ebből most nem csinál ügyet. Ráérnek majd később megbeszélni, ha már visszatértek a hajóra. Tehát akkor most már öt matróz megy vele, valamint Averon és Melas. A csónakút a Perechontól a kikötőig csendesen telt. A legénység még mindig semmit sem sejtett Melas fogadásáról, és arról, hogy milyen veszélybe került a Perechon. Maq úgy döntött, hogy addig nem szól róla nekik, amíg meg nem történik a szembesítés Attat előtt. Mindössze annyit tudtak, hogy egy minotaurusz lordhoz kell elkísérniük Melast, és leginkább azt gondolták, hogy a Perechonnak akar kialkudni valami munkát. Averon viselkedése még mindig nem hagyta nyugodni Maqot. Nem igazán tudta mire vélni. Ahogy a csónak közeledett a parthoz, Melas és Averon egyre izgatottabbnak látszott. Amikor a csónak biztonságban elérte a kikötőt, a csapat Averon vezetésével elindult a kikötőből Lacynos utcáinak útvesztőibe. – Nem kellene megkérdeznünk, merre találjuk Attatot? – kérdezte Maq hátulról. – Ne izgulj, tudom az utat – kiáltott vissza Averon. – Még egy dolog a sok közül, amiben a hasznomat veheted, Maquesta. – Averon még megeresztett valami ezzel kapcsolatos megjegyzést Melas felé, amit Maq nem értett. Maqot bántotta a fellengzős célzás, amely a köztük Averon szerint még mindig fennálló bizalmas viszonyt akarta bizonyítani, és még inkább megerősítette benne az elhatározást, hogy leleplezi a másodkapitányt. Mint kiderült, Attat palotája a tengerparttól elég messze állt, ráadásul az út Lacynos zegzugos utcáinak útvesztőjén keresztül vezetett. A minotaurusz házak nagy része hasonlított

azokra, mint amelyekben Maq korábban járt a nap folyamán. Düledező, legfeljebb kétemeletes épületek, lépcső helyett létrával a bejáratnál. Néhány igazán gazdag nemesnek azonban igényesebb otthona volt. Maq hallott már Chot Es-Kalin, Lacynos önkényesen kinevezett uralkodójának palotájáról, amely valóságos város volt a városon belül. Attat palotájára azonban nem volt felkészülve. Noha még a városfalon belül épült, azért saját hatalmas kőfal vette körül, amelyet Maq legalább húsz láb magasnak becsült. A főkapunál két nagydarab, rézzel kivert bőrpáncélba öltözött minotaurusz őr állt az útjukba. Kezükben bárdot tartottak, mely hajlított, baltaszerű fejben végződött. A fém gonoszan csillogott a napon. Melas megpróbálta elmagyarázni az őröknek, hogy mi járatban vannak, de azok a jelek szerint nem beszélték a közös nyelvet. Kiderült azonban, hogy Vartan valamicskét beszél az ő nyelvükön, és sikerült megértetnie velük a szándékukat. Amikor egyértelműen kiderült, hogy az őrök megértették, mit akar tőlük, Vartan gúnyosan Maquestára vigyorgott. Az őrök beküldtek egy rongyos ember rabszolgát, aki hamarosan azzal tért vissza, hogy Melas és társai bebocsátást nyertek. Melas vezetésével végigmentek az üres, poros udvaron, ahol még jó néhány erősen felfegyverkezett őr állt. Maq azon tűnődött, hogy vajon nincsenek-e még ezeken kívül is őrök, elrejtve a kíváncsi szemek elől. A kis csoport óvatosan közelítette meg az előttük tornyosuló duplaszárnyú fakaput, amelyet kovácsolt ezüst berakás díszített, a minotauruszok kedvenc nemesféme. Maqot meglepte az ajtók mesteri díszítése, amely Krynn bármely vidékén megállta volna a helyét. Amint az ajtószárnyakat bámulta, azok csendesen kitárultak az olajozott sarokvasakon, mielőtt még Melas egyáltalán kopoghatott volna. A csoport kis előtérbe lépett, ahonnan egy művészi kidolgozású faragott faoszlopokkal övezett második bejárat nyílt. Itt megint csak két, acél

mellvértes őr fogadta őket, hogy bevezesse a palota nagytermébe. A terem egyszerre volt lenyűgöző és félelmetes. Maq érezte, hogy a csapat többi tagjában is, legyenek bármilyen sokat megélt kalandorok, megilletődöttség és félelem kavarog, akárcsak benne. A terem háromszor olyan hosszú volt, mint széles, és akár a Perechon is elfért volna benne. A terem mennyezete homályba veszett. Kétoldalt hatalmas csiszolt gránit oszlopok sorakoztak. Mögöttük homályos fülkék rejtőztek, melyek közül néhány feltételezhetően a palota további részeibe vezetett. A terem távoli végében gazdag szőnyegborítású emelvényen a minotaurusz lord ült impozáns faragott fa karszékben. A körülötte álló őrök közül jó néhány fenyegetően felhorkant, ahogy Melas és kísérői közelebb értek. A trónus mögött két kisebb oszlop között kifeszítve valamiféle, Maq számára ismeretlen szárnyas teremtmény aranypikkelyes bőre lógott. Az emelvény mögötti ablakokon beáramló fényben lágyan és melegen csillogtak a pikkelyek. A fényt tovább növelték a fali fáklyák, melyek még most, fényes nappal is égtek. Az ablakok szépen gondozott kertre néztek, melyben a növények között szobrok álltak és színes madarak repkedtek. A hatalmas teremben Attaton, az őrökön és néhány rabszolgán kívül különös teremtmények gyűjteménye foglalt helyet, mindegyikük egy-egy oszlophoz kötve. Maq sokukat nem ismerte, de volt, amelyiket igen. Egymással szemben volt kikötve egy griff és egy hippogriff – amely sasok és lovak keresztezéséből jött létre, és a griffek természetes zsákmányállata volt. A két állat közelsége állandó feszültséget keltett mindkettőben, amely láthatólag szórakoztatta Attatot. Egy csillogó fehér bundájú jegesmedve a láncával küzdött és időnként dühösen felmordult. Az egyik oszlop aljában összetört Gurik Cha’hal goblin kuporgott és zagyván motyogott

magában. Egy kidülledt szemű, foltos, béka-szerű lény csapott egyet a nyelvével, ahogy elhaladtak mellette. – Bullivug – suttogta Hvel Maq fülébe. – Húsevő. Maq megborzongott. Az oszkipot, amelyet pár nappal ezelőtt a minotaurusszal láttak Lendle-lel, kétségtelenül szintén ide szánták. Feltehetőleg azt is idekötözték volna valamelyik oszlophoz, ha a kísérője le nem csapja a fejét. A lord attól a pillanattól kezdve, hogy beléptek a terembe, le nem vette le róluk a szemét, mintha csak azt méregetné, beillenek-e a kis magán állatkertjébe. Mikor már előtte álltak, Maq szeme tágra nyílt a csodálkozástól, és óriásit nyelt. Attatban pontosan arra a minotauruszra ismert rá, akit Lendle-lel láttak a parton a verseny előtti napon, azt aki gyors véget vetett az oszkip életének. Magával lord Attattal találkoztak anélkül, hogy tudták volna, hogy olyan szorosan tartja a kezében a Perechon sorsát, akárcsak a szerencsétlen teremtmény nyakára fonódó láncot. A díszes gyűrűkön kívül most feltűnő ezüst mandzsettákat és hatalmas kövekkel telezsúfolt gallért is viselt, amelyek közül akár egy is elég lett volna egy, a Perechonhoz hasonló hajó megvásárlására. – Hogy tetszenek az állataim? – kérdezte az előtte álló emberektől köznyelven. Hangja mély volt, de nem az a torokhang, amit Maq a minotauruszoktól megszokott. – Nem tűnnek túl szeretetteljesnek – állapította meg Melas szárazon és előre lépett, miközben a többiek a háttérben maradtak. Maq figyelmesen nézte az apját és Attatot. Ez a lord nyilvánvalóan elvárja a kellő tiszteletet, Melas azonban nem az a fajta volt, aki egykönnyen behódol. Maq remélte, hogy az apja uralkodni fog magán. – Ez igaz, de másfajta gyönyörűséget találok bennük. A várbörtönöm vendégei a jelek szerint rendkívül élvezik a társaságukat – válaszolta Attat veszélyesen mézesmázos hangon.

– Melas Kar-Thon vagyok, és… – Tudom, ki vagy, ember – vágott közbe Attat. – A híres tengerész kapitány, a hihetetlenül sebes Perechon gazdája – a hangsúlya már majdnem sértő volt. – Már vártalak. Melas meglepetten nézett rá. – Nem igazán próbáltad titkolni, hogy meglátogatsz szerény hajlékomban – magyarázta Attat. – Van egy-két barátom a kikötőben, akik értesítenek az engem érintő eseményekről. A szemét összehúzva Maquestára pillantott. Úgy érted talpnyalók és besúgók. Maq egy pillanatra megrémült, hogy elvesztette a fejét, és netán hangosan mondta ki ezeket a szavakat, mert teljesen az az érzése támadt, hogy elhangzottak. De nem. Mivel a körülötte állók semmilyen reakciót nem mutattak, biztos lehetett benne, hogy Attat „barátairól” való véleményét megtartotta magának. – Megspóroltál nekem egy utat, Melas Kar-Thon – folytatta Attat. – Úgy terveztem, hogy még a mai nap folyamán meglátogatom a Perechont, hogy megkapjam, ami jár nekem. Maq látta, hogy Hvel és Vartan, akik közvetlenül Melas mögött álltak, meglepetten egymásra pillantanak. Egy mozdulattal jelezte nekik, hogy maradjanak veszteg. A minotaurusz orrcimpái kitágultak. Láthatólag élvezte, hogy játszik velük. Maquesta reményei a Perechonon maradásukról szép lassan szertefoszlottak. – Azért én remélem, hogy meg tudlak győzni. Üzleti ajánlatom van a számodra – válaszolta Melas. – Milyen érdekes – jegyezte meg Attat félhangosan. – Ennyi üzleti ajánlat, ilyen rövid időn belül. Melas azon volt, hogy előadja a mondókáját, és a megjegyzést eleresztette a füle mellett. – Az ötletem egyszerű és mindkettőnk számára előnyös. A legénységemmel együtt a Perechonon maradunk, és oda

hajózunk vele, ahova küldesz, amíg akkora hasznot nem hajtunk neked, amivel kiválthatjuk a hajót. – Azt ajánlod, hogy fizetés nélkül dolgoznátok? – kérdezte Attat, leplezetlen érdeklődéssel. – Megtenném. És azt hiszem a többiek közül is sokan. Amúgy is előfordul, hogy úgy hajózunk, hogy nem kapunk fizetséget érte. Azoknak, akik ragaszkodnak a pénzhez, talán ki tudnánk alkudni valami csökkentett bért. Valamennyire szükségünk lesz a hajó javításaira és karbantartására, élelemre és esetleg egy pár garasra, amikor partra szállunk – adta elő Melas az ajánlatát. – Azonban még így is sokkal olcsóbb lenne neked, mintha egy egész legénységet kellene teljes béren megfizetned. – Hmm – Attat láthatóan fontolóra vette a dolgot. – Miért fizetnék bármit is egy olyan legénységnek, amelyik egyértelműen hűségesebb lesz hozzád, mint hozzám? – Mert a Perechon a Vér-tenger legrátermettebb legénysége nélkül kevésbé értékes nyeremény. Melas ökölbe szorított kézzel várta Attat döntését. Maq látta, hogy nyakának mindkét oldalán megfeszülnek az inak. Felesleges volt nyugtalankodnia, hogy Melas esetleg nem bír uralkodni magán. A szeretett Perechonjának a sorsa ezen a látogatáson múlt. Ezzel Melas is tisztában volt. – Éppenséggel lenne egy sürgős küldetésem a Perechon számára – Attat megjegyzésére Maq felkapta a fejét. – Talán érdekel benneteket. – Amint láthattátok, gyűjtöm az egzotikus teremtményeket – intett a kezével a kikötözött szörnyek felé. – A gyűjteményem jóval nagyobb ennél, amit itt láttok. Létrehoztam egy állatkertet a parkomban. – Attat most fejével az emelvény mögötti ablak felé intett, és büszkén kidüllesztette hatalmas mellét. – Egy teremtmény hiányzik, amivel tökéletes lenne a gyűjteményem – egy morkot. Ismeritek?

Melas elgondolkodva ráncolta a szemöldökét, törte az agyát egy percig, aztán megrázta a fejét. Hvel, aki a jelek szerint jól ismerte Krynn misztikus állatvilágát, most előre lépett. – A mélységek kísértetének is szokták nevezni. Gonosz, halálos és nagyon alattomos lények. Úgy tudom, víz alatti járatokban él, és nagyon nehéz a nyomára bukkanni – hacsak nem tudni pontosan, hova kell nézni. Vannak, akik azt állítják, hogy a morkot úgy néz ki, mint az ember, csak éppen uszonyokkal és kopoltyúval, a fejük pedig a tintahaléhoz hasonlít, halálos csőrrel. Mások szerint inkább halszerű, mint emberi, és van némi polip-szerűség is benne. Azt hiszem nincsen sok túlélő, aki pontos leírást adhatna – Hvel ezzel visszalépett, mintha csak felmondott volna valami verset. Látszott, hogy büszke magára, hogy ismeri a tengeri állatvilág eme kis részletét. Maquestára kacsintott, aki visszamosolygott rá. – Nagyon jó, pontosan így van – mondta Attat némileg elámulva. – Ellentmondó leírásokat ismerünk, ezért is vagyok annyira kíváncsi ezekre a lényekre. Szeretném a saját szememmel látni, hogyan is néznek ki valójában. Szeretnék egyet. Építtettem a kertemben egy barlangot, amely egy morkotra vár. Ez a teremtmény lenne az állatkertem dísze. Ha tudnék egyet szerezni, hogy az igámba hajtsam, akkor az végre Mithas minden lakója számára egyértelművé tenné, hogy afölött a jelentéktelen Chot Est-Kalin fölött állok, aki nem átallja Nethosak uralkodójának nevezni magát – csattant fel Attat, Lacynos minotaurusz nevét használva. – A felderítőim már elegendő mendemondát és szóbeszédet begyűjtöttek, amelyek alapján nagyjából be lehet határolni egy morkot lakóhelyét Végfok vizein, Saifhum északnyugati partjain túl. Egy kuo-toa kolónia közelében él. Kuo-toára most nincs szükségem. Már van egy párom belőlük.

A Perechon küldöttségének minden tagja ismerte ezt a tengerlakó fajt, akik gyűlölték a felszín lakóit, és félelmetes harcosok voltak. Egyáltalán nem volt kedvük összeakaszkodni a kuo-toákkal. – Rendkívül nehéz küldetést ajánlasz – mondta Melas. – Ugyanakkor nem értem, hogy miért pont a Perechont akarod kijelölni erre a célra. – Nos, nem feltétlenül a Perechonra van szükségem a küldetéshez. Amire feltétlenül vágyom, az egy morkot – közölte dölyfösen Attat. – A hajóm, a Katos, természetesen első osztályú hajó, de semmiképp sem olyan gyors, mint a Perechon. Soha nem nyerte volna meg a versenyt, ha nem kerültök bele abba a szerencsétlen viharba. Maqnak elakadt a lélegzete. Tehát a Katos Attaté! Ez az értesülés, annak fényében, hogy azért jöttek ide, hogy a Perechon tulajdonlásáról tárgyaljanak vele, mély szorongással töltötte el, bár maga sem tudta pontosan, miért. – Aztán meg egy kereskedő hajó emberi legénységét végső soron jóval olcsóbb lenne alkalmazni, mint toborozni és betanítani egy első osztályú minotauruszokból álló elit legénységet. Ha pedig kedvezőtlenül alakulnának a dolgok, igazán fájna a szívem a minotauruszokért – folytatta Attat, táguló orrcimpákkal. Maq megállapította, hogy ez volt az egyetlen külső jele annak, hogy Attat jól szórakozik valamin. – Őszintén szólva – mondta Melas –, ahogy te is mondtad, ha kuo-toák élnek a közelben, könnyen lehet, hogy szövetségben állnak a morkottal. Ha a dolog így áll, és az a cél, hogy elfogjuk a morkotot, szerintem mindenképpen számítani kell rá, hogy az események kedvezőtlen fordulatot vesznek. A megállapítás semmilyen látható hatással nem volt Attatra. – Még ha át is tudunk jutni a kuo-toákon, és sikerül elfognunk a morkotot, hogyan tudnánk visszajönni vele? Még fontosabb kérdés, hogy hogyan tudnánk egyáltalán foglyul

ejteni, hiszen egyikünknek sincs kopoltyúja, hogy a víz alatt lélegezzen – mutatott rá Melas. – Már gondolkodtam ezen. Őrök! – csapta össze Attat a tenyerét. Két minotaurusz őr vonult át az emelvény mögötti üvegfalhoz. Elhúzták a függönyt, és kitárták a kétszárnyú üvegajtót. Mintha csak erre a jelre vártak volna odakint, újabb két őr lépett be a terembe, két oldalról fogva egy tengeri-elfet. Az elf nő halványkék bőre ezüstös fénnyel csillogott. Térdig érő fehér ruhája karcsú testéhez tapadt, elárulva, hogy most hozták ki egy medencéből. Hosszú, egyenes, selymes kék haja a combjáig ért, és vízcseppek hulltak belőle a padlóra. Smaragdzöld szeme gyorsan végigpásztázta a termet, de Attatot elkerülte. Úszóhártyás kezét kötél fogta össze a teste előtt. A lábán bilincs feszült, ezért csak csoszogva bírt járni, ahogy a minotauruszok előre lökték. Az elf büszkén felvetette a fejét, egyszerre sugározva kihívó dacot és mélységes megaláztatást, amiért megláncolták, és így bánnak vele. – Hadd mutassam be Tailonnát – szólalt meg gúnyosan Attat. – Ő is szerény hajlékom sok vendégének egyike. – A minotaurusz felemelkedett a székéből, és intett, hogy az őrök vezessék hozzá a vendégét. Aztán nehézkesen visszaült és a tengeri-elfre nézett. Tailonnát Attat jobb oldalára állították. Mereven nézett előre, nem vett tudomást sem a minotauruszról sem a bemutatásáról, és kerülte Melas és csapatának bámuló pillantásait. Maqot lenyűgözte a fogolyból áradó méltóság. – Tailonna a kuo-toa kolónia közelében található part menti vizekből jött hozzánk – magyarázta Attat. – A felderítőim voltak olyan szerencsések, hogy őt is… megszerezzék… a felfedezőút során, amikor kiderítették a morkot tartózkodási helyét. Sajnálatos módon, miután képes tengeri vidrává változni, és számos egyéb mágikus képességgel is rendelkezik, kénytelenek voltunk egy különleges tartályban elhelyezni ittléte során, és ezeket a speciális varázslattal megerősített

láncokat alkalmazni, amikor kiengedjük onnan. Attól tartok emiatt kissé kényelmetlennek találja a vendégszeretetünket. Tailonna szoborarca mit sem változott Attat gúnyos szavainak hallatán. – Minden bizonnyal nagy hasznát vehetjük a morkot elfogásában – tette hozzá Attat. – Többek között tudja, hogyan kell elkészíteni a vízi légzés varázsszerét, amely az emberek és más felszíni teremtmények számára is lehetővé teszi a víz alatti létet. Miért segítene neked? Maquesta maga is megrémült a saját vakmerőségétől. Amikor azonban Attat nem reagált, rájött, hogy megint csak gondolatban formálta meg a szavakat, noha most is teljesen az volt az érzése, hogy elhangzottak. A kérdés találó volt, és Melas egy pillanattal később ki is mondta, kissé udvariasabb tálalásban. Attat megvonta a vállát. – Úgy vélem, Tailonna nagyobb vesződséget okoz, mint amekkora szórakozást nyújt nekem. Beleegyeztem, hogy ha segít elkapni a morkotot, elengedem, amint az biztonságban elhelyezésre kerül. Ismervén az elfek becsületességét, úgy gondolom, bízhatok benne, hogy segít nektek – gúnyolódott tovább a foglyával Attat. Melas lopva a tengeri-elf fogolyra pillantott. Az Attattal folytatott cseretárgyalásban semmi sem tudta volna jobban nyomasztani. A keze ökölbe szorult a teste mellett. Minden porcikája árulkodott a benne feszülő indulatról állapította meg aggódva Maq. Attat ismét tapsolt egyet, de ezúttal szavak nélkül. Maq körülpillantott a teremben. A tekintete az egyik fali fülkén állapodott meg, közvetlenül a minotaurusz lord emelvényétől balra. A fülke boltíves bejáratát takaró vörös bársony függönyt a mögötte álló valaki, vagy valami lassan oldalra húzta. Köpenyes alak lépett elő a fülke sötétjéből, hosszú tárgyat tartva a kezében, amely gonosz kinézetű kampóban végződött.

Maq az ismeretlenre bámult, és azon töprengett, hogy már látta valahol. Szájtátva nézte, Attat pedig intett az alaknak, hogy lépjen közelebb. – Íme, még egy hasznos tag a Perechon legénységébe a morkot küldetéshez. Ilyatha, húzd hátra a csuklyád! – rendelkezett a minotaurusz. Az alak a fülke boltíve alatt maradt, nem volt hajlandó belépni a nagyterembe, amelyet fényesen megvilágított az emelvény mögötti ablakokon beáramló késődélutáni napfény. Vékony, karmos kéz nyúlt elő és hátralökte a csuklyát. A teremtmény zöld szeme gyorsan pislogott, és láthatóan visszahőkölt a fénytől. Maqnak fogalma sem volt, mi áll a szeme előtt. Nagyjából ember kinézete volt, de rövid, selymes szőr borította a fejét és a testét, a bő köpeny alatt pedig drágának látszó brokát tunika fedte, amely inkább köntösnek látszott, mert kétoldalt fel volt hasítva. A pillantás, amellyel Melast, Maqot és a többieket felmérte, kivételes intelligenciát sejtetett és azonnal tiszteletet parancsolt. Az arca azonban olyan volt, mintha szétverték volna. A tömpe orr, és a felsőajak fölé türemkedő hegyes alsó szemfogak állatias külsőt kölcsönöztek, leginkább valamiféle majomét. Maq Hvelhez fordult, és némán felhúzta a szemöldökét. Azonban Hvel is csak zavartan bámult. Árnylény vagyok. Tudta, hogy most sem tette fel a kérdését hangosan, Maquesta megint csak úgy érezte, hogy meghallották – és most választ is kapott. Hvel is hallotta. A szeme kikerekedett, és Maq is megértette, miért. Az árnylények csak a mesékben léteztek! A teremtményre bámult. Pillanatnyilag megalázó módon hús és vér formában vagyok. A ti nyelveteken a nevem legtalálóbban Ilyatha. Tailonnához hasonlóan én is Attat foglya vagyok. Én talán szövevényesebb, de nem kevésbé valóságos okokból kényszerülök rá, hogy itt legyek.

Ilyatha mélységes szomorúsággal beszélt. Egyedül Maq nézett egyenesen rá, és nem látta, hogy az ajkai mozogtak volna! Maq összevonta a szemöldökét, és már kérdésre nyitotta az ajkát. – Igen, Ilyatha telepata – magyarázta Attat. – Nemcsak hogy képes beszéd nélkül közölni a gondolatait, ti sem tudjátok elrejteni előle a sajátjaitokat. Néha bosszantó ez az adottság, a ti expedíciótok során azonban felbecsülhetetlen értékű lesz. Melas gyanakodva méregette az árnylényt. – Hajózni tud? – Éppenséggel tud – kuncogott Attat. – Ilyathának különleges hajlama van a széllel való utazásra. Igazság szerint ennek voltatok a tanúi a verseny alatt is. Ilyatha, mutasd meg a tisztelt kapitánynak, miről beszélek. Az árnylény látható vonakodással előhúzott egy vékony, hosszú, mesterien faragott fuvolát a köpenyéből. Ahogy a hangszert a szájához emelte, Maq ámulva látta, hogy a karjait vékony hártya köti a testéhez, a denevérek szárnyához hasonlóan. Egyszerű, átható dallamot kezdett játszani, amely a magasba szárnyalt, majd visszasüllyedt, újra visszatért ugyanoda, és ott kapizsgált Maq emlékeiben. A dallam gyorsulni kezdett, és Maq észrevette, hogy az emelvény mögötti függönyök meglengenek, a fali fáklyák fellobognak. Könnyű szellő borzolta meg a haját, majd egy váratlan széllökés taszította meg, és egyensúlyát vesztve Vartannak esett, aki elkapta a karját, és leereszkedő mosollyal talpra segítette. Maq látta, hogy a férfi is széles terpeszben vetette meg a lábát, hogy megtartsa magát a teremben minden magyarázat nélkül feltámadó szélben. Ekkor Maquestának eszébe jutott, mikor és hol hallotta már ezt a dallamot – a Perechonon, a verseny alatt, amikor a Katos végül megelőzte őket. Az álmélkodása hirtelen dühbe csapott át Attat és Ilyatha ellen. Összejátszottak, és mágiával

győzték le a Perechont! Az apjára nézett, és elsötétülő arcán látta, hogy ő is rájött erre. A szél belekapott egy díszes fémpajzsba, amely Attat trónusa felett függött. Letépte, és a szőnyeggel borított emelvényről éles csattanás kíséretében a terem kőpadlójára taszította. – Ennyi elég lesz! – kiáltotta Attat leplezetlen idegességgel. Csettintett, és az egyik őr előugrott, hogy összeszedje a pajzsot. Ilyatha elvette a furulyát a szájától. A szél nyomban megszűnt. – A türelmemmel játszol Ilyatha, és mondanom sem kell, hogy ez nem túl okos dolog – meredt szigorúan az árnylényre, aki csendben a fejére húzta a csuklyát, és visszalépett a fülke homályába. – Hát az én türelmem? – csattant fel Melas. Minden szavában ott feszült a leplezetlen düh. – Hogyan várhatod tőlem, hogy elfogadjam a küldetést, és a te hasznodra hajózzak a Perechonnal, hogy majd egyszer visszakapjam, amikor ilyen nyíltan bemutattad mennyire nem vagy szavahihető? Mágia segítségével nyerted meg a versenyt! Ezt tiltják a szabályok! Óvást fogok benyújtani a legfelsőbb bírósághoz. A minotaurusz hátravetett fejjel hahotázott, öblös hangja visszhangzott a teremben. – Ugyan Melas. Ne légy bolond! Egyszerűen letagadnám, ahogy a Katos minden matróza. Tényleg azt gondolod, hogy a minotauruszok legmagasabb irányító testülete hinne egy ember szavának az egyik leghatalmasabb nemes úr ellenében? – kérdezte Attat, remegő orrcimpákkal. – Nem, az a gyanúm, hogy el fogsz menni a morkotért. Azért fogsz elmenni, mert igaz, hogy elég halovány, de mégis ez az egyetlen esélyed, hogy visszaszerezd a drága Perechonodat. Melas egy pillanatig a haragtól megfeszülve meredt Attatra. A homlokán jól láthatóan lüktetett egy ér. Aztán

megereszkedtek a vállai; lesütötte a szemét. Attat jól kigondolt ármánykodása és cselszövése teljesen megsemmisítette. Lehetséges, hogy a lord az egészet már a legelejétől fogva kitervelte, hogy találjon egy madarat, aki elhozza neki a hőn áhított teremtményt? – Igen, megteszem – sóhajtotta alig hallhatóan. – Mikor induljunk? Szükségünk van egy-két napra, hogy felszerelkezzünk, és… – Nem! – a közbeszólás Averontól érkezett, aki egészen eddig Melas mellett állt csendben. Averon kiáltása nem Melasnak, hanem Attatnak szólt. – Megállapodtunk! Fizettem neked! Nekem kell kapitánynak lennem a Perechonon a morkot elfogására induló küldetésben! – kiabált Averon, és egészen az emelvény széléig előre nyomakodva. Melas döbbenten nézett a barátjára. – Fizettél neki? Miért? Honnan volt pénzed? Hogy érted, hogy te lennél a Perechon kapitánya? – Segíteni akartam – fordult Averon villogó szemekkel Melas felé. – Nem érted? Segíteni akartam, hogy ne mindig csak te segíts nekem. Meg akartam mutatni, hogy én is el tudom irányítani a Perechont, és hogy segítek neked visszaszerezni. Magyarázkodott Averon, egyre kétségbeesettebben. Melas hitetlenkedve bámult rá. – A barátod – vetette közbe csúfondárosan Attat – szép kis summát tudhat magáénak, amit a versenyfogadáson nyert, amiért igen nagy összeget tett fel a Katosra. Maq teljesen összetört Averon ilyen szintű árulásának hallatán, noha fel volt rá készülve. Tudnia kellett, hogy a Perechon nem nyerhet, talán előre ki is tervelték Attattal a vereséget. Maq egy pillanatra behunyta a szemét. Amikor kinyitotta, látta, amint Averon fojtottan felkiált, fellép az emelvényre, tőrt ránt elő az övéből, és Attatra veti magát.

Ugyanabban a pillanatban Melas is kardot rántott és utána ugrott. Maq nem volt benne biztos, hogy az apja bántani akarja Averont, vagy segíteni akar neki. Egyszerűen nem tudta eldönteni. De nem is volt fontos. Attat kecses mozdulatokkal oldalra siklott, hogy elkerülje Averon tőrét, felállt a székéből, hámjából kardot húzott elő, megfordult, és a kard markolatát két kézre fogva levágta Averon fejét. Ami ezután történt, olyan volt Maq számára, mint egy lassított álom. Averon fejetlen teste Attat lába elé zuhant, és sugárban dőlt belőle a vér, a feje pedig legurult az emelvényről és hátborzongató puffanással, nyitott szemekkel a kőpadlóra esett. Még egyet pislogott reflexből, aztán a szeme üvegessé vált és megmerevedett. Az emelvényen az egyik, Tailonna mellett álló minotaurusz őr tüskés satangja után nyúlt, hogy dárdáját Melasba hajítsa, aki kihúzott karddal állt Attattal szemben. Éppen amikor az őr dobni készült a dárdát, a tengeri-elf megtaszította, és így a hegye célt tévesztett. Melas mellkasa helyett a vállát találta el, de olyan erővel, hogy az hátratántorodott, és az acél az emelvényhez szegezte. – Nem! – sikoltotta Maquesta, és az apjához ugrott. A terem mindkét oldaláról őrök léptek elő, hogy elfogják Maquestát és a társait. A jobb lábával ösztönösen rúgott egy félköríveset, ágyékon találva az egyik őrt, aki erre eldobta dárdáját és fájdalmában kétrét görnyedt. Könyökével egy másik őr gyomrába vágott, épp a bordái alatt. A jól irányzott ütés megállította a fenevadat, de csak egy pillanatra. Ezután Maqra vetette magát, mielőtt az előránthatta volna rövid kardját. Az arcába vágott és a földre terítette. Ott feküdt, arccal a hideg kövön, az őr patájával a lapockáján. Vartannak sikerült elővennie fegyverét és mesterien harcolt vele az egyik őrrel szemben, aki elég ügyetlennek tűnt. Egy utolsó hárítást követően keresztül döfte az őrt, de túl

sokáig gyönyörködött a művében. Hatalmas üvöltéssel egy másik őr vetette magát hátulról Vartanra. Szegecses tesztójával a vállára sújtott, mire Vartan kiejtette kezéből a kardját, és fájdalmas üvöltéssel térdre rogyott. Attat nyilván meghagyta az őröknek, hogy egyik tengerészt se öljék meg, ha harcra kerül a sor. Vartan támadója ugyanis ahelyett, hogy végzett volna vele, csak belerúgott, és ráült, hogy mozgásképtelenné tegye. Micah azonban nem volt ilyen szerencsés. A zűrzavar első perceiben az egyik őr hátára vetette magát, és beledöfte a tőrét. Az áldozat az egyik kőoszlophoz csapta a támadóját, hogy megszabaduljon tőle. Lehet, hogy az őr egy kicsit túlzásba vitte a dolgot. Micah feje keményen hátra ütődött, és az egyik fáklyatartó tőrszerű hegye keresztül döfte. Ott maradt lógva, miután hegye átütötte a homlokát. A nagy túlerőnek köszönhetően Canint, Magpie-t, Gorzot és Hvelt gyorsan és hatékonyan lefegyverezték. A termet üvöltések, morgások és bömbölések kakofóniája töltötte be, amint a kiláncolt szörnyek vérszomjuknak vagy félelmüknek hangot adtak. Az őrök további utasításra vártak, de Attat csak járkált fel-alá az emelvényen és néha dühösen Melasba rúgott. – Vigyétek őket a börtönbe – mondta végül vicsorogva, a szolgáihoz fordulva. – Vigyétek el mindet!

Ötödik fejezet Attat tömlöcében Maquesta néha magához tért, aztán újra elvesztette az eszméletét. A verseny újra és újra lejátszódott az agyában, és úgy érezte, a testét ide-oda görgetik a hullámok. Sokszor csak bámulta, ahogy a Torado legénységét széttépik a tengeri lidércek karmai és fogai, és látta, ahogy Lendle az egyetlen túlélő, Fritzen Dorgaard megmentésén fáradozik. Látta az apja mosolygó arcát is, és felidézte a sok szép pillanatot, amit a Perechon fedélzetén együtt töltöttek. Aztán látta az összetört kifejezést az arcán, amikor a Katos véglegesen lehagyta őket. Látta az édesanyja arcát is. A sápadt elfarc részletei távolian szépek voltak, és megnyugtatták őt. Már tizennégy év telt el az elf nő eltűnése óta, és hónapról hónapra egyre nehezebb volt

felidéznie, hogyan is nézett ki az anyja. Az álmaiban azonban mindig pontosan látta őt. Összevissza forgolódott, kavarogtak a gondolatai, akár a víz az Ökörszemnél. A látomások lassan eltűntek, és ő visszatért a csúfos valóságba. Amikor végre kinyitotta a szemét, ömlött róla az izzadtság és a szíve vadul vert. Nyilván erősebb ütést kapott, mint amire emlékezett. Felsejlett benne, hogy szűk, sártól és penésztől csúszós lépcsőkön vonszolták lefelé. A lépcsők végén pokoli bűzzel telt sötét kamrába érkezett. Több ajtónak is kellett lennie, mert hallotta, amint nyikorogva kinyílnak a rozsdás sarokvasakon, majd testek tompa puffanása következett, aztán az ajtók nagy dörrenéssel becsapódtak. Végül őt lökték be valahova és mögötte is bezárult az ajtó. Maquesta megdörgölte a szemét, és a könyökére támaszkodva felült. Úgy emlékezett, hogy a cella nagyon kicsi. A sötét félhomályban körülnézve megállapította, hogy az emlékezete nem csalta meg. Felállt, göndör fürtjei a plafont súrolták, és mindkét kezét sajgó fejére tapasztotta. Maq óvatosan tapogatta, amíg fel nem fedezett egy púpot épp a bal füle mögött. Nem voltak túl gyengédek, amikor lefegyverezték. Elkezdett fel-alá járkálni, a rendelkezésére álló jó háromlépésnyi helyen. A gyomra korgott, a szája és a torka kiszáradt. Érezte, hogy a bordái kiállnak, és az éhségét felbecsülve megállapította, hogy jó pár napja itt lehet. Tehetetlenségében kiválasztott egy falat, amelyik nem tűnt olyan nyálkásnak, és nekidőlt. Amikor hátát a falnak vetve lecsúszott a földre kinyújtott lábai majdnem elérték a szemközti falat. A hátát kénytelen volt ellökni a faltól, nehogy belecsússzon a cella egész kerületén körbefutó nyitott szennycsatornába. Így ült összezuhanva, maga sem tudta meddig. Talán órák is eltelhettek, gondolta, mert a feje már nem fájt annyira, a gyomra viszont egyre jobban korgott. A nyöszörgés végül felrázta kétségbeeséséből.

Amikor kinyitotta a szemét, egy kicsit jobban érezte magát, bár nagyon gyenge volt az éhségtől. A szeme érzékenyebb volt, mint az embereké, ezért hamar hozzászokott a sötéthez. Könnyen kiszúrta a cella faajtaját, rajta a rácsos ablakkal. Az a nyílás volt a gyengécske fény egyetlen forrása. A falak legtetején a cella mindkét oldalán hosszú, vékony rés húzódott, szintén vasráccsal fedve. Ez feltételezhetően a szomszédos cellákba nyílt. Ezek egyikéből nyögések szűrődtek át hozzá. Figyelmesen hallgatva, Maq úgy érezte, felismerte a hangokat. – Apa? A nyögés abbamaradt. – Apa? – ugrott a talpára, és két lépéssel az ajtónál termett. – Maquesta? – a hang erőtlen és beteges volt, Maq mégis határtalan örömöt és megkönnyebbülést érzett. Már attól félt, hogy az apja meghalt. – Hála legyen az isteneknek, hogy élsz, apa! Hogy van a vállad? Kezelték valamivel egyáltalán? – Nem. Nem csináltak vele semmit, csak durván iderángattak. Attól tartok, elfertőződött. Nem tudom kitisztítani. De ne aggódj, kicsim. Az édesanyád eljött, hogy ápoljon engem. Ő majd vigyáz rám. – Anya? – Maq szívébe jeges rémület markolt. Melas nyilván delirál, ami azt jelenti, hogy a sebe valóban elfertőződött. Ki kell találnia valamit, hogy kivihesse onnan! Maq visszacsúszott a fal tövébe, és elsírta magát. *

*

*

*

*

Maq legközelebb arra ébredt, hogy torokhangú minotaurusz nyelven az őrök beszélnek valamiről. Hallotta, amint a kulcsok fémes hanggal többször egymáshoz verődnek a nagy kulcskarikán. Az őrök hangja idegesnek tűnt. Percek

múlva jó pár pata csattogott le a kőlépcsőkön. Maq a cellaajtó nyílására tapasztotta az arcát. A nagy serpenyőkben parázsló széndarabok kísérteties fényében Maq látta, hogy Attat viharzik be a börtön központi termébe, amelyről most már Maq tudta, hogy kínzókamra. Hátralépett az ajtótól, hogy elrejtse a félhomály. Hallotta, hogy Attat egyenesen Melas cellájához lép. Kiáltott az egyik őrnek, hogy nyissa ki az ajtót. – Felrúgtad a terveimet! Mondta hangosan Attat, de Maq nem volt biztos benne, hogy az apja egyáltalán eszméletén vane. Tompa puffanást hallott, amit fájdalmas kiáltás követett. – Kelj fel, ha hozzád beszélek! – Attat most az őröknek mondott valamit minotaurusz nyelven. Maq suhogást hallott a cellából, aztán az apja élesen felkiáltott. Az őrök biztosan a karjánál fogva talpra ráncigálták, kicsavarva a sérült vállát. Maq nem bírta hallgatni. – Ez az, így már jobb – hallatszott megint Attat hangja. – Normális esetben mindannyitokkal végeznem kellett volna, amiért rám mertetek támadni. Mivel azonban Averon meghalt, titeket akartalak a morkotért küldeni. Azt gondoltam egy hét a börtönömben elegendő lesz rá, hogy nagyobb tiszteletre tanítson. Most azonban látom, hogy ebben az állapotban semmilyen hasznodat nem vehetem. – Nincs mit tenni, új kapitányt és legénységet kell szereznem, veletek pedig muszáj lesz végeznem. Veled utoljára, Melas Kar-Thon, hogy végignézd, ahogy az embereid megfizetnek a meggondolatlanságodért, és ahogy a nőd megfizet azért, amiért szembeszálltál velem. – Lord Attat! Lord Attat! Szólhatnék önnel pár szót? Maquesta minden erejét és lélekjelenlétét összeszedte, hogy megszólítsa a minotaurusz nemes urat. A falnak támaszkodva lábra állt, és újra az ajtóhoz támolyogva ujjaival a rácsba kapaszkodott.

Attat azonban nem mutatta jelét, hogy meghallotta volna, vagy egyszerűen csak nem akart válaszolni neki. Elindult a lépcső felé. – Én el tudom irányítani a Perechont! Én meg tudom szerezni magának a morkotot. Attat, aki minotauruszok infravörös látásának köszönhetően meglehetősen jól látott a börtön homályában is, megfordult és végignézett a cellákon, mire végül a szeme megakadt Maquesta kezén. – És ki a csuda vagy te? – Maquesta Kar-Thon vagyok, Melas lánya. A Perechonon nőttem fel. Egész életemben hajóztam. A legénység ismer engem. Meg tudom csinálni. A verseny néhány nehéz pillanatában is kormányoztam a hajót. – A lánya? – dorombolt a minotaurusz. – Azt hittem a szeretője vagy. Attat kacagása visszaverődött a börtön falairól. – Szeretem, ha a lányoknak vannak álmaik, de azt nem, ha nekem kell fizetnem értük – mondta nyersen. – Egyvalamiért azonban köszönettel tartozom. Most, hogy tudom, ki vagy, már biztos vagyok benne, hogy téged öllek meg utoljára, hogy végignézhesd, ahogy az apád meghal. Szép lassan. Attat tapsolt és őrök érkeztek futólépésben. – Adjatok nekik enni és vizet, de ne túl sokat. Azt akarom, hogy viszonylag egészségesek legyenek, hogy ragaszkodjanak az életükhöz, hogy azt higgyék, van esélyük. Semmi szórakoztató nincs a dologban, ha könyörögnek a halálukért. *

*

*

*

*

Az elkövetkezendő napokban Maquestának végig kellett néznie Magpie, Canin és Gorz borzalmas megkínoztatását. Az őrök az apjával együtt elővonszolták őket a celláikból, hogy

tanúi legyenek a véres procedúrának. Canint kínpadra vonták. Amikor kellőképpen összetört a többórás kínzás alatt, visszalökték a cellájába egy bullivug társaságában, aki megadta neki a kegyelemdöfést, majd felfalta. Magpie-nek forró szén és izzó vas jutott, majd egyoldalú találkozás egy griffel. Maq hiába hunyta be a szemét és fogta be a fülét, akkor is látta a vért, és hallotta a sikolyokat. Gorz órákig lógott a csuklójánál fogva, mialatt egy éles tüskékkel kivert keret lassan összeszorította, átlyuggatva a bőrét. Az őrök gonoszul vigyorogtak, hogy életben hagyhatták, mert így másnapra is maradt kínozni való áldozatuk. Maquesta átkozta magát, amiért kiválasztotta ezeket az embereket, hogy kísérjék el őt, Melast és Averont a minotaurusz lordhoz. Ha a Perechonon maradtak volna, akkor most épek és szabadok lennének. Könnyek patakzottak végig az arcán, és azon gondolkodott, vajon a többiek elhagyták-e már a hajót. Azzal nyugtatta magát, hogy ők legalább nem estek áldozatul Attatnak. A borzalmak közepette is hálát adott, hogy legalább az apja közelében lehet, bár Melas állapota gyorsan romlott. Amíg az őrök a saját szórakozásukkal voltak elfoglalva, Maq minden tőle telhetőt megtett, hogy kitisztítsa az apja sebét. Úgy látszott, hogy a gyulladás lassan az egész karjára kiterjed. Általában összefüggéstelenül motyogott Mi-alról, vitorlásokról és a fiatalságáról, de Averonról soha. Csupán egyszer tűnt úgy, hogy teljesen felszállt elméjéről a köd. Tiszta tekintettel nézett Maqra. – Én rángattalak bele ebbe az egészbe Maquesta, és mindezt azért, mert megbíztam valakiben, akiben nem kellett volna, ígérd meg, hogy te soha nem követed el ezt a hibát. Csak a családodban bízhatsz, senki másban. Ígérd meg, hogy sosem felejted el! Ígérd meg! Megragadta a karját, és a szemébe nézett, amíg a lány rá nem bólintott.

– Igen, megígérem – suttogta. – A pénz a másik dolog, ami soha nem árul el. Jól jegyezd meg ezt is! – Maq megint bólintott. *

*

*

*

*

Maquesta próbálta feltérképezni a börtön elrendezését és az őrök napi rutinját, amikor csak lehetősége nyílt rá, hátha egyszer alkalom adódik a szökésre. A cellák patkó alakban övezték a hatalmas központi tér három oldalát, ahol a kínzóeszközök voltak jól láthatóan elrendezve. A Perechon legénységén kívül csak egy izmos, tekintélyt parancsoló minotaurusz volt a börtönben, akit Maq egyszer sem hallott megszólalni. Nyilvánvalóan fogoly volt, mégis valamiféle különleges helyzete volt a börtönben. Maq soha nem látta például, hogy megkínozták volna. Az őrök időnként megengedték neki, hogy béklyóval a lábán elhagyja a celláját. Ilyenkor segédkeznie kellett nekik a kínzásban, például adogatni az izzó vasakat, amíg ők „dolgoztak”. Az alapján, ahogy a fogoly minotaurusz hozzáállt ezekhez a tevékenységekhez, nem kizárt, hogy ez önmagában kínzást jelentett számára. A keskeny lépcső, amely Attat palotájába vezetett, a kínzókamra negyedik oldalán helyezkedett el. Ezek a lépcsők jelentették az egyetlen ki- és bejutási lehetőséget a börtönbe. Emiatt egyszerre mindössze két őr volt szolgálatban, váltott műszakban. Maq megfigyelte, hogy azok, akik éjjel őrködtek, kevésbé tűntek kötelességtudónak, mint a többiek, néha hoztak magukkal egy flaska fűszeres pálinkát, amit az est késői óráiban el is szopogattak. Egy ilyen alkalommal történt, hogy Maq észrevette, hogy egy tőr lecsúszott az egyik őr hámjáról. Az őr észre sem vette, hogy mi esett le, csak hanyagul berúgta az egyik rövid lábú szénserpenyő alá.

Maquestát másnap kiengedték a cellájából, hogy végignézze Gorz végső megkínoztatását, akit addig vertek, amíg cafatokban lógott róla a hús, végül pedig bedobták egy jegesmedve ketrecébe. Mialatt az őrök növekvő lelkesedéssel bámulták a véres jelenetet, Maq elsomfordált mellettük, leguggolt a szénserpenyő mellett, és benyúlt a tőrért. Megégette a kezét, de sikerült megkaparintania a fegyvert. Gyorsan körülpillantott, mielőtt előhúzta volna és észrevette, hogy a minotaurusz fogoly meglátta, miben mesterkedik. A szemük összetalálkozott, az őr arca szenvtelen maradt, és Maq nem tudta elképzelni, hogy kiáltani fog. Maq az övének hátsó részébe csúsztatta a tőrt, és tehetetlenül nézte, amint a jegesmedve felfalja Gorz maradványait. Most már csak Vartan, Hvel, ő maga és Melas volt hátra. Nem volt benne biztos, hogy Vartan egyáltalán életben van-e, és ha igen, milyen állapotban lehet. Sosem engedték ki a cellájából, úgyhogy azóta nem látta, hogy együtt behozták őket a börtönbe. Azt sem látta azonban, hogy megkínozták és megölték volna, és ez némileg biztató volt. Hvel életben volt. Éjjel, amikor az őrök ittak, szólította Maqot. Az állapota azonban nem volt túl jó. Ugyanazt a kevés ételt kapta, mint amennyit neki is becsúsztattak az ajtó alatt, és az őrök állandóan zaklatták, azt ecsetelték neki, hogy milyen kínzások várnak rá, és végül milyen vadállat gyomrában fogja végezni. Maquesta tudta, hogy addig kell cselekednie, amíg még nem veszíti el minden erejét a sovány, színtelen zabkásán, amit az őröktől kaptak. Tennie kellett valamit. Másnap, amikor az őrök előcibálták őt és Melast a celláikból, készen állt. Maq éberen figyelt, amíg az őrök kinyitották Hvel celláját és elkezdték kivonszolni. Oda vakkantottak néhány utasítást a saját nyelvükön a minotaurusz fogolynak, aki odacsoszogott a cellához. Amikor mindhárman háttal álltak neki, Maquesta kezével a falba kapaszkodva a lábával fellökte az egyik szénserpenyőt. A széndarabok egy

kupac sáros szénára ömlöttek. Egy pillanatig attól félt, hogy a széna túl nedves ahhoz, hogy tüzet fogjon. A széna azonban füstölni kezdett és végül lángok csaptak fel, vidáman táncolva a mozdulatlan levegőben. – Tűz van! – remélte, hogy az őrök ezt a szót értik a köznyelvből. Akár ezért, akár a füst miatt, minden esetre ijedten megfordultak. Egyikük azonnal odarohant és elkezdte eltaposni a tüzet. A lángok a patáit nyaldosták, és üvöltve próbált felülkerekedni a tűzön, még a bunkósával is a szénát csapkodta. Maq vigyorgott. Túl ostoba volt hozzá, hogy felismerje, a tűz úgysem tud a szénán túlterjedni. A kőpadló és a falak nem foghattak lángot. Az őr körül gomolygott a füst, és elkezdett köhögni. A füstön keresztül látta, hogy a másik őr a lépcső felé fut. Remélve, hogy a füst némi fedezéket nyújt, Maq előrántotta a tőrt az övéből, és a menekülő őr után vetette magát. Az fürgén megtette a viszonylag nagy távolságot, a falhoz támasztotta a fegyverét, amíg a kulcsokat kereste. Nem hagyhatja, hogy kijusson, és segítséget hívjon! Maq lábai sebesen kopogtak a kőpadlón, és az oldalát fogta, ami sajgott a szokatlan erőfeszítéstől. Az őr meghallhatta, hogy közeledik, mert megfordult és rábámult. Maq viszonozta a gyűlölködő pillantást, és tovább nyomult előre még akkor is, amikor az őr elindult felé. Gondolkodás nélkül az őr mellkasába döfte a tőrét, ahol a szívét sejtette. Az csak rámordult és jobb karjának egy lendítésével félresöpörte. A fenekére esett, és egy pillanatra elkábult. Maqra árnyék vetődött, és felpillantva látta, hogy a minotaurusz magasodik fölé. Egy hörgés kíséretében kirántotta a tőrt a mellkasából, ránézett, és még hangosabban felmordult. A kicsiny pengét a földre dobta és lehajolt, hogy elkapja a lányt. Maq ügyesen félregurult, és egyetlen fürge ugrással

talpon termett. A minotaurusz keze csak a levegőt markolta és megint felüvöltött. Maq lehajolt a tőrért és közben ügyesen félreugrott a minotaurusz újabb ütése elől. Mégis sikerült elkapnia, az ujjai Maq göndör hajába markoltak. Durván magához rántotta a lányt, aki úgy érzete, menten leszakad a feje. A szörnyeteg a mellkasához szorította, a feje éppen a vérző sebéhez préselődött. Köré fonta a karjait és erősen megszorította. Éles fájdalom hasított a gerincébe, és Maq rájött, hogy a minotaurusz el akarja törni a csigolyáit. Összeszorította a szemét és próbálta legyőzni a borzalmas undort – összeszedte minden erejét, és beleharapott a sebbe. A szörnyeteg fájdalmasan felkiáltott, és engedett egy kicsit a szorításon. Ez épp elég volt rá, hogy Maq kiszabadítsa azt a kezét, amiben még mindig szorosan markolta a tőrt. Az oldalába szúrta és addig döfködte, míg az végül egy nyögéssel elengedte. Most a minotaurusz kezdett hátrálni a fal felé, ahol a saját fegyverét hagyta, egy óriási, görbe kardot. Nem! Kiáltott Maq agya. Nem szerezheti meg a fegyvert. Akkor semmi esélye nem marad. – Nem! – kiáltotta hangosan, ahogy az utolsó erejével megpróbálta legyőzni a köztük lévő távolságot. Mindkét kezét a tőr parányi markolatára kulcsolta, a pengét eltartva magától. A minotaurusz közelébe érve felugrott, és felfelé vágott a pengével, amely így felvágta a szörnyeteg torkát. A minotaurusz hátratántorodott, a sebéből ömlött a vér. A kezeit a torkára szorítva dobálta magát, és próbálta kiszabadítani a tőrt. Maquesta azonban olyan erővel szúrta bele, hogy a tőr tartotta magát, és a pórul járt őr térdre zuhant, majd a hasára esett. Maquesta paták csattogását hallotta maga mögött a kövön, mire hátra perdült. Úgy látszik a másik őr feladta a küzdelmet a tűzzel, és ide sietett, hogy megnézze mi folyik. Tüskés bunkósbotjával Maq felé sújtott, amint a közelébe ért.

Maq leguggolt, a fegyver végighasított az állott levegőn, pár centivel a feje fölött. Előre ugrott, a jobb vállával és a fejével egyenesen a minotaurusz hasának esett és hátra taszította. A bunkós a földre hullt, az őr pedig a kezével kapálózva próbálta megőrizni egyensúlyát, miközben minotaurusz nyelven nyilván a lányt átkozta. Maquesta elszánt volt, és ki akart szabadulni. Erős rúgást mért a szörnyeteg ágyékára. Az fájdalmában és meglepetésében kétrét görnyedt, végül elveszítette egyensúlyát és hátra esett. Ülepe nagyot puffant a kőpadlón. Nyöszörögve a hátára fordult, és úgy elterült, mint egy csecsemő. Maq átugrott rajta és mögé került, ahová a bunkósa gurult. Lehajolt érte, de épp amikor az ujjai a vékony nyélre kulcsolódtak, a minotaurusz elkezdett feltápászkodni. – Nem! – sikoltotta. – Nem mész sehova! A minotaurusz felküzdötte magát ülő helyzetbe, a háta tökéletes célpont volt Maquesta számára. Előre szökkenve a válla fölé emelte a fegyvert, aztán a tarkójára célozva, minden erejével meglendítette. Egy kicsit eltévesztette a célt, de azért jókora ütést sikerült mérnie a lapockái közé, amitől az őr előre bukott, a fejét a kőpadlóba verve a kinyújtott lábai között. Nem volt benne biztos, hogy képes-e még felállni, hogy felvegye a harcot, ezért még egyszer lesújtott, és elégedett mosollyal nyugtázta a koponyacsontok recsegését. Az undok munkával végezve ledobta a bunkóst, és ugrálni kezdett a füsttel teli levegőben. Köhögve odaküzdötte magát az első minotauruszhoz, akivel végzett, és a hátára fordította, hogy szabaddá váljanak a kulcsok. Kiszabadította a karikát, és közben majdnem megfulladt. Friss levegőre volt szüksége! A tüzének füstje már ideáig elterjedt. Remegő ujjai közé szorított a kulcscsomót, és futásnak eredt, hogy kinyissa Vartan celláját. Vartan alig állt a lábán és céltalanul támolygott. Látta, hogy Hvel sincs sokkal

jobb állapotban. Kétségbeesetten állapította meg, hogy nem nagyon számíthat rájuk, hogy segítsenek neki Melast felvinni a lépcsőkön. Jó, ha maguk fel bírnak menni. A minotaurusz fogolyra nézett, aki a lángokat próbálta kioltani. – Ha segítesz, mindannyian kiszabadulhatunk – szólította meg. A másik csak bólintott. – Te pedig, ha segítesz megfékezni ezt a füstöt, senki sem fog lejönni, hogy körülnézzen. – Maq elmosolyodott és segített eloltani az utolsó lángokat. Ahol álltak, vastag füst gomolygott, de még nem érte el a palotába vezető rácsos ajtót. Maq az apjára mutatott, aki a földön ült, hátát a kőfalnak támasztva. Feje a mellkasára bukott és csendesen köhögött. Maq a minotauruszra nézett. – Segítesz felvinni? – Csak egy pillanat – válaszolta. – Megpróbálom elszakítani a láncomat. – Mély hangja dörmögve tört elő a mellkasából. A lábait összefogó láncot a még álló szénserpenyőre helyezte. Amikor a szemek sárgán felizzottak, rácsapott egy hatalmas kalapáccsal, amivel az őrök a kínpadba szokták beverni az ékeket. A lánc úgy vált ketté, mintha fogpiszkálóból készült volna. – Bas-Ohn Koraf vagyok – mondta kissé formálisan a minotaurusz. – Én pedig Maquesta Kar-Thon – mormogta Maquesta, miközben a nyaka köré fonta az apja karját, és megpróbálta lábra állítani. – Majd én. A minotaurusz könnyedén felkapta Melast, és izmos karjaiban tartotta. Maq a lépcső felé terelte Hvelt és Vartant, miközben a füst lassan oszladozni kezdett. *

*

*

*

*

Nemsokára kiosontak az egyik üvegajtón a kertbe, végre megszabadulva Attat börtönének sötét félhomályától és a palota tekervényes folyosóitól. – Gyerünk ahhoz a magas fához a fal mellett! Arra felmászhatunk és átugorhatunk a kerítésen – indítványozta sietve Maq. Tisztában volt vele, hogy nem valami nagy terv, de más hirtelen nem jutott az eszébe, és nem akart arra várni, hogy kitaláljanak valami jobbat. A minotaurusz bólintott. Épp egy félhold alakú sziklakertet kerültek meg, amikor Maq hátra fordult, hogy megsürgesse a minotauruszt, de az arckifejezését látva visszafordult. Közvetlenül előtte Attat állt a köpenyébe burkolózó Ilyathával és egy csapat őrrel. Maquesta szíve összeszorult, és alig bírta visszatartani a könnyeit. – El kell ismernem, hogy le vagyok nyűgözve – szólalt meg Attat inkább gunyoros, mintsem elismerő hangon. – Az emberektől, nem tőled, Koraf – vicsorgott a Melast tartó minotauruszra. – Hogy követhettetek úgy, hogy végül elénk kerültetek? – kérdezte Maquesta. – Nem kellett követnem benneteket. Ilyatha segítsége mellett erre nem volt szükség. Maquesta nem látta az árnylény arcát, de lesújtó pillantást vetett rá. Ilyatha lehajtotta a fejét. Maq nem tudta eldönteni, hogy a mozdulat a beismerés vagy a szégyen jele volt-e. – Lehet, hogy korábban kissé túl elhamarkodottan nyilatkoztam – folytatta Attat előre lépve, míg végül csak pár lépés választotta el Maquestától. – Azt hiszem, mégiscsak megengedem, hogy te legyél a Perechon kapitánya. Lehetne sokkal rosszabb választásom is, mint például ez a Koraf. – Az apámmal mi lesz? – kérdezte nyersen, majdhogynem követelőzve Maq. A tűréshatára szélén állt, és már nem érdekelte, akármit tesz is vele a minotaurusz lord. –

Azt akarom, hogy velem jöjjön. Felépülhet az út alatt, és nagy segítségemre lehet. – Nem, nem, nem. Nem hinném, hogy alkalmas holmi zord tengeri útra, igaz? – kérdezte Attat hamis kedvességgel. – Más terveim vannak a számára. Ő a biztosíték számomra, hogy visszajössz. Számodra pedig a motiváció, hogy sikeresen teljesítsd a küldetésed. – Magammal akarom vinni – jelentette ki határozottan Maq. – Nem akarom, hogy visszakerüljön a börtönödbe. Nem hinném, hogy kibírna ott még egy napot. Ha pedig az apám halott, akkor elveszíted a biztosítékodat, én pedig a motivációmat. Attat bika-szerű ajkai mosolyra húzódtak. Izmos karjait keresztbe fonta a mellén, karkötői szikráztak a napfényben. – Teszek egy engedményt neked, Maquesta. Nem megy vissza a börtönbe. Amíg előkészíted a Perechont az útra, a palotámban kap egy szobát és Tailonna fogja ápolni a sebét. Ő majd gondoskodik róla, hogy tápláló élelmet kapjon. Mire elindultok, sokkal jobban lesz. Csak Koraf megy vissza a börtönbe. Maq hallotta, hogy Koraf halkan felnyög, és elhatározta, hogy még egy engedményt kicsikar Attattól. – Nem. Ő velem jön – fonta a mellére a karját Maquesta, Attatot utánozva. – A legénységem három tagját megölted. Négyet, ha Averont is beleszámoljuk. Nincs elég emberem, és Bas-Ohn Koraf már bebizonyította, hogy hasznavehető munkás. Biztos vagyok benne, hogy meg tudom tanítani neki a szükséges dolgokat a hajózásról, mielőtt elindulunk. Ha visszajöttünk a drága morkotoddal, azt csinálsz vele, amit akarsz. A minotaurusz lord hátravetett fejjel kacagott, aztán Maqra emelte a tekintetét, szeme csillogni látszott. – Nos, semmit nem kell tanítanod Korafnak a hajózásról. Hajóépítő a tisztes foglalkozása.

Attat megvakarta az állát, és Ilyathára nézett. Az árnylény felé fordult, és Maq gyanította, hogy valamiféle kommunikáció zajlik kettejük között. Halványan elmosolyodott. Attat láthatólag fontolóra vette, hogy beleegyezik Koraf szabadon engedésébe. A minotaurusz végül visszafordult hozzá, még közelebb lépett, hogy már csak centiméterek választották el őket egymástól. Megérezte erős, állatias szagát, de nem mozdult. A minotaurusz lenézett rá, ajka gúnyos mosolyra húzódott, aztán kisimult az arca. – Jól van, menjetek – mondta minden átmenet nélkül. – Csak te és a másik kettő a Perechonról – tette hozzá Hvelre és Vartanra mutatva. – Két napon belül gyertek vissza indulásra készen. Majd akkor döntök. Koraf addig itt marad. Maq Bas-Ohn Koraf szemébe nézett, de semmit nem tudott kiolvasni belőle. Halványan bólintott, mintegy beleegyezve, hogy nélküle távozzanak. Miután meggyőződött róla, hogy Melast kényelmesen elhelyezték, Maquesta Vartant és Hvelt kézen fogva a kovácsolt ezüst ajtón és a kapun át kiviharzott Lacynos sáros utcáira.

Hatodik fejezet Indulás – Lendle! Fritzen – látom jól vagy! De mit kerestek itt? Mindkettőtöknek a Perechonon lenne a helye! – Maquesta egyszerre szerette volna leszidni, és magához ölelni őket. A szabadság mámora azonban annyira eluralkodott rajta, hogy egyikre sem volt képes. Amikor Hvellel és Vartannal elhagyták Attat fallal körülzárt otthonát, épp a két matrózba ütköztek. Amikor Maq a bal kezével a hajába túrt, ujjai közé sár és pókhálók ragadtak. Jobb kezében bőrzsákot tartott, Attat kelletlen ajándékát. Maq több mint két hete most nézett végig magán először és gondolt bele, hogy is nézhet ki. Cafatokban lógott rajta a koszos ruha, és biztos volt benne, hogy borzalmas szaga lehet. A szeme alatt, ahol az egyik őr megütötte, sötét bőrén beteges sárgán

fénylő zúzódás éktelenkedett. Mindazonáltal Hvel és Vartan sem nézett ki sokkal jobban. Lendle végignézett rajta, kíváncsi gnóm szemével Maq piszkos arcát fürkészte. – Figyeltük a birtokot. Megpróbáltam kitalálni, hogyan juthatnánk be. Nagyjából már meg is terveztem egy katapultot, amely elég nagy lett volna ahhoz, hogy Fritzent átrepítse a falakon. Sajnos nem volt elég pénzem, hogy megvegyem a hozzávalókat és felszereléseket, hogy összeállítsam. – A gnóm feléje nyúlt, megragadta a lány kezét, és elkezdte elhúzni a palota közeléből. – Azt persze még nem találtam ki teljesen, hogy Fritzen hogyan jöhetne vissza, mert ugye a másik oldalon nincsen katapult. Miközben sétáltak, Fritzen kényszeredett mosolyt vetett Maqestára, Hvelre és Vartanra. Az arcáról már lekerültek a ragtapaszok, és csak egy piros vonal jelezte, hogy összekaszabolták. – A városi őrség nem volt hajlandó segíteni. Azt mondták, hogy ami Attat rezidenciájának falain belül történik, az csak rá tartozik és senki másra. Épp most javasoltam egy átütő megoldást: szedjük össze a legénységet, és törjünk be a főkapun. Talán rá tudtam volna beszélni Lendle-t is, de akkor megjelentetek. – Aggódó pillantást vetett a lányra. – Tizenhat napja tűntetek el. Tényleg azt gondoltuk, hogy be kell törnünk, hogy megmentsünk benneteket. És ahogy rátok nézek, tényleg rátok fér a segítség. Lendle megállt és megpördült. Elengedte Maq kezét és a lányra meredt. – Vá-várjunk csak! – dadogta. – Várjunkvárjunkvárjunkcsakegypercet. – Gyors pillantást vetett a palotára. – Hol van Melas? Hol van Averon? Ésmivanantöbbiekkel? – Lendle-ből a legjobb gnóm szokás szerint ömlöttek a kérdések. – HolvannakMaquestaKar-Thon? Maquesta nem állt meg, minél messzebb akart kerülni Attat otthonától.

– Csillapodj le, Lendle. Nincsenek biztató válaszaim ezekre a kérdésekre. Beszéljünk róluk akkor, ha már a Perechonon leszünk. Ahogy a kikötőhöz közeledve egyik háztömböt hagyták el a másik után, Maq kezdte visszavenni a tempót. Végül kérlelhetetlenül eluralkodott rajta a kimerültség és az egyik vendéglő előtt kénytelen volt leülni egy padra. Csak egy percre pihent meg, hogy szusszanjon egyet, aztán kényszerítette magát, hogy felálljon és egyik lábát a másik után rakva, tovább haladjon a dokkok irányába. Vartan és Hvel ugyancsak lassan bírt járni, és időről időre kérték a többieket, hogy álljanak meg pihenni. Lendle és Fritzen aggódott a meggyötört brigád miatt, Maqnak viszont semmi kedve nem volt a pátyolgatáshoz. *

*

*

*

*

Sem Maquesta, sem Hvel és Vartan nem tiltakozott, mikor Fritzen felajánlotta, hogy egyedül evez vissza a csónakkal a Perechonra. Erős karjai egyre közelebb repítették őket a hajóhoz. A három menekült egymásnak dőlve gubbasztott és próbált ébren maradni. Amikor végre már a fedélzeten voltak, Maq leült egy vizes hordóra, és intette Lendle-nek, hogy menjen közelebb. Átadta a gnómnak a bőrzsákot, amit eddig cipelt. A szokásos kíváncsiságánál fogva azonnal elvette, és a zsák szájába dugta a fejét. A csomagban liszt, bab, szárított hús, fűszerek és egyéb élelmiszerek lapultak, ami Lendle-ből boldog rikkantást csalt elő. Az alján egy kisebb zsákban három tucat acél csörgött. – Az előkészületekre – mondta Maq kurtán a gnómnak. – Kinevezlek kincstárnoknak. Te a családhoz tartozol. Benned megbízhatok. Lendle fürkésző tekintetet vetett rá. – KitőlkaptadeztMaquestaKar-Thon? – tört elő a kérdés sebesen mozgó ajkai közül. – Kiadnanekünkélelmetéspénzt?

Holvanazapád? Találtálnekünkmunkát? Őtaláltnekünkmunkát? Mitörténtveletekhogyígynéztekki? Honnanvanezaholmi? – Egy ördögtől – válaszolta csendesen Maq. – Egy ördögnek fogunk dolgozni. Felállt és lenézett gnóm barátjára. – Pillanatnyilag én vagyok a Perechon kapitánya. Megbízlak, hogy szerezz be ellátmányt. Bízom az ítéletedben. Pár hétig beszerzési küldetésben fogunk hajózni. Gondoskodj róla, hogy elegendő élelem legyen az egész legénység számára. Ez fontos ahhoz, hogy tartsuk bennük a lelket. Most elmegyek a kabinomba és veszek egy forró fürdőt. Egy igazán hosszú, forró fürdőt. Majd beszélünk, ha visszajöttél. Maquesta ezzel otthagyta Lendle-t, akiben még számtalan megválaszolatlan kérdés kavargott. Megmosakodott, kidobta a ruhákat, amiket immár két hete viselt, aztán villámgyorsan az ágyába zuhant, és átaludta a fél napot. Igazság szerint még sokkal tovább bírt volna aludni, de Lendle kopogása felébresztette. A gnóm válaszra sem várva benyomult a helyiségbe, kezében egy bögre csersavas teával. Amikor Maq ásítva kiült az ágya szélére, a gnóm az orra alá dugta a bögrét. A tea fanyar illata elöntötte Maq fejét, és ettől egy pillanat alatt teljesen felébredt. Ivott egy kortyot. – Mi ez? – Netörődjvelecsakiddmeg – buzdította Lendle. – Ettőlmeggyógyulsz. – Attól tartok ehhez egy csésze erős tea nem lesz elég – mondta bánatosan Maquesta. Lendle csupa figyelem és érdeklődés volt, ami segíti a nehéz vallomásokat. Maquesta sorban elmondta, mi történt Attat palotájában, a harcot, Averon halálát, a börtön borzalmait. Beszámolt a küldetésről, melyet elvállat a morkot megszerzésére, és arról, kikkel fog várhatóan kiegészülni a legénység.

– Holnap napnyugta előtt vissza kell mennünk Attathoz, elhozzuk apát és a legénység új tagjait. Másnap reggelre pedig készen kell állnunk az indulásra. – Fejezte be Maq. – Legjobb lesz, ha most összehívom a legénységet, hogy elmondjam nekik, mire kell számítaniuk, és lehetőséget adjak, hogy elmenjen, aki menni akar. Remélem, velem maradnak. Már így is túl sok embert veszítettünk. Lendle beleegyezően bólintott, miközben valami édes illatú balzsammal bedörzsölte a Maq vállán és karján található friss keléseket, a börtön állandó nedvességének és virágzó rovarvilágának emlékeit. – És mi a helyzet Fritzen Dorgaarddal? – érdeklődött Maq. – Már teljesen felépült? – A teste elképesztő gyorsasággal gyógyul. Attól tartok azonban, hogy lelke nem – válaszolta Lendle. – Persze mindig magán viseli a jó kedély álarcát, ezzel próbálva leplezni a belső sebeit. Azt hiszem örülni fog, hogy munka vár rá és szerintem velünk marad. Most, hogy a Torado odalett, semmije sincs. Tapasztalt hajós, jó segítségedre lesz. Maquesta oldalra nyújtotta a karjait, aztán behúzta, és megint érezte a bordáit. Arra gondolt, hogy valami harapnivaló után néz, de aztán eszébe jutott, hogy sokkal fontosabb teendői is vannak. – Fel kell készítenem a legénységet a tengeri-elf jelenlétére – mondta Maq, hangosan gondolkodva. – Ha nem fog túl távolságtartóan viselkedni, értékelni fogják a képességeit. Minden tőle telhetőt megtett a harcban Attat palotájában. Úgy gondolom, neki köszönhető, hogy apám még életben van. – Az árnylényben viszont nem bízom – komorult el Maq Ilyatha emlékére. – Ő hiúsította meg a menekülésünket, és elárult bennünket Attatnak. Sőt, az ő furulya játéka keltette a szelet, aminek köszönhetően elveszítettük a versenyt. Segítened kell szemmel tartani őt, Lendle. És próbálj meg csak

egyszerű dolgokra gondolni a jelenlétében! Mindenkinek a gondolataiba belelát. – Azt hiszem, nem nagyon tetszik a gondolat, Maquesta Kar-Thon – mondta a gnóm, próbálva lassan beszélni. – Azt mondtam már, hogy egy minotaurusz tengerész is csatlakozni fog hozzánk? – Egy minotaurusz! – borult el Lendle ábrázata. – Na, és neki milyen mágikus képességei vannak? Szerintem ő az, akinek leginkább egyengetned kell az útját azok után, hogy hallottuk hogyan bántak veletek Attat és a csatlósai. – Hogyan? Hvelnek és Vartannak járt a szája? Már előttem felébredtek? Lendle élénken bólogatott. Maq aggódva ráncolta homlokát. Nem akarta, hogy úgy látszódjon, neki több pihenésre és lábadozásra van szüksége, mint az embereinek. Az emberei, jutott eszébe. A hajója. – Azt hiszem, ők nem voltak olyan rossz állapotban, mint te – sietett hozzátenni Lendle, megértve a gondolatait. – Olyan történeteket meséltek arról a palotáról meg a lakóiról, hogy felállt a szőr a hátamon. Maq elfintorodott. – Igen, de ez a minotaurusz, Bas-Ohn Koraf, nem Attat brutális bandájából való. Ő is a foglya volt. Segített kitörni a börtönből. Ő sem épp bizalomgerjesztő kinézetű, de szerintem egészen más, mint Attat. – Attattal viszont óvatosnak kell lennünk, még holnap is, amikor elvileg azért megyünk, hogy leszerződjünk vele. Ő kívülről mézes-mázos, de belül mérgező és rothadt, olyan, mint maga az ördög. Ha nem tartaná fogva Melast, azt mondanám, lépjünk le a Perechonnal, felejtsük el az adósságot, aztán próbáljon meg elkapni, ha tud. Maq összeszorította az ajkait. – Vartan és Hvel beszélt neked apáról? A gnóm szomorúan bólintott.

*

*

*

*

*

Maquesta a hátsó fedélzeten állt. Éppen most közölte az alatta összegyűlt legénységgel, hogy mi vár rájuk, ha a Perechonon maradnak az ő irányítása alatt. Már mielőtt elkezdett volna beszélni, érezte, hogy a matrózok újfajta tisztelettel néznek rá. Addigra már mindenki ismerte Hvel és Vartan történetét, hogyan szöktek meg a börtönből az ő vezetésével. – Van valaki, aki nem akar kihajózni? Sem én, sem Melas nem fogja felróni nektek. Amikor ő is újra hajózhat majd, biztos vagyok benne, hogy újra csatlakozhattok a legénységhez. Nincs harag. A férfiak hallgatása jóleső érzéssel töltötte el Maqot. Fritzen a lépcsőre szökkent, amely a főfedélzetről Maqhoz vezetett. – Köszöntsük a Perechon új kapitányát! – kiáltotta. – Ha behunyjuk a szemünket, olyan, mintha maga Melas Kar-Thon lenne a kapitány. Amikor azonban kinyitjuk, láthatjuk, hogy sokkal jobb a látvány! A tengerészek éljenzésben és kacagásban törtek ki. Maq elpirult és széles mosoly ült ki az arcára. – Csakhogy abból a matrózból, aki megpróbál csukott szemmel hajózni ezen az úton, biztosan cápavacsora lesz – kiáltotta, még nagyobb derültséget keltve. – Most, hogy mindannyian megegyeztünk, hogy vállaljuk az utat, lássunk munkához. Fritzen csinos pózba vágta magát és hetykén meghajolt Maquesta előtt, amikor a lány elhaladt mellette a lépcsőkön. Bronz bőre enyhe zöldben játszott, ami Lendle elmondása szerint a fél-óriásnál az egészség jele volt. Hosszú, szőke haja csinos fonatba volt fogva, és új bőrszalag fogta össze. Vékony bajuszát leborotválta. Maq válaszként szintén meghajolt, majd

elviharzott a konyha felé. Farkas éhes volt, és úgy döntött, itt az idő, hogy megtöltse háborgó gyomrát. *

*

*

*

*

Fritzen nem tartott Maquestával, amikor a lány másnap késő délután elindult Attathoz. Közölte, hogy a minotauruszokat igencsak nem kedveli. – Inkább a megmentésetekre sietek majd, minthogy pusztán azzal veszélybe sodorjalak bennetek, hogy elveszítem a fejemet annak a népségnek a puszta látványától. – Jobb lenne, ha megpróbálnád legyőzni ezt az általános érvényű ellenszenvedet – figyelmeztette Maq, amikor Lendlelel beszálltak a csónakba. – Tudod, hogy egyikük csatlakozni fog a legénységhez. Így is elég problémánk van, nem hiányzik semmiféle belviszály. – Azt hiszem, egy minotauruszt el tudok viselni – jelentette ki Fritzen. – Köztünk kisebbségben lesz. *

*

*

*

*

Maq és Lendle türelmetlenül és izgatottan érkezett Attat birtokára. Amikor óvatosan beléptek, Maqnak feltűnt, hogy ezúttal több őr állt az udvaron, és jobban fel voltak fegyverezve. Magában elégedetten mosolygott. Úgy látszik most, hogy Attat két talpnyalója jobblétre szenderült miatta, a minotaurusz lord elővigyázatosabb lett. Már alig várta, hogy lássa az apját, de a gondolattól, hogy újra találkoznia kell Attattal, összeszorult a gyomra. Attat háziállatai most nem voltak ott a nagyteremben. A csarnok távoli végében álló emelvényen két szék állt. Az egyikben párnákkal körülvéve, könnyű lepedőbe csavarva Melas ült, válla gondosan bekötözve. Maquesta odarohant hozzá, szeméből örömkönnyek törtek elő. A székhez érve látta,

hogy Melas elszenderült, és úgy döntött, hogy nem ébreszti fel. Ahogy végigpillantott rajta, úgy érezte, valaki figyeli. A homályos sarokba nézve észrevette, hogy tőle balra Ilyatha áll, nyilván azért, hogy Melas felett őrködjön. Maq gyorsan elkapta a tekintetét az árnylényről, és próbálta kiűzni a gyűlölködő gondolatokat a fejéből, amelyek a puszta látványára előtörtek benne. Ugyanakkor érezte, hogy teljesen hasztalan próbálkozik. Az apád már alszik egy ideje. Bármelyik pillanatban felébredhet. Maq tisztán hallotta a szavakat, de látta, hogy az árnylény ajkai mozdulatlanok. A közlés csak a fejében hangzott el. Maq továbbra is Melast nézte, és nem vett tudomást Ilyatha megjegyzéséről. Lendle azonban, aki rövid lábain csak most ért oda az emelvényhez, ide-oda forgatta a fejét, hogy vajon honnan jött a hang. Maq Ilyatha felé bökött a fejével. – Tudod, ő telepata. Lendle legyőzhetetlen kíváncsisággal közelebb lépett Ilyathához, hogy jobban szemügyre vegye. Maq „hallotta”, hogy az árnylény köszönti a gnómot. A következő pillanatban az apja kinyitotta a szemét, és Maq egy csapásra elfeledkezett róla, hogy milyen párbeszéd zajlik Lendle és Ilyatha között. Melas hamuszürke arcán széles mosoly terült szét és előrehajolt, hogy átölelje a lányát. A mozdulattól enyhén összerándult fájdalmában. Látszott rajta, hogy még mindig gyenge, de már sokkal jobban nézett ki. Apa és lánya arról csevegtek, hogy mik történtek a Perechonon, és Maq több mint két hete először végre boldog volt. – Attat hol van? Bejelentették az érkezésünket? – kérdezte végül Maq, aki szerette volna minél hamarabb összeszedni az apját és a többieket, és eltűnni onnan. – Szereti megvárakoztatni a látogatóit, különösen az embereket – mondta Melas. – De ebben az utóbbi pár napban nagyon jól bánt velem, Maquesta.

– Na igen, gondolom megvolt rá az oka. És nem feledd, hogy van mit jóvátennie számodra. – Igazság szerint Ilyatháé az érdem. Ő gondoskodott rólam éjjel-nappal. A borogatásai pedig csodát tettek a vállammal. Azt hiszem Lendle tanulhatna tőle egy-két dolgot. Valóban, a gnóm arcjátékából és gesztusaiból ítélve éppen valami ilyesmiről tárgyalt az árnylénnyel. Ekkor egy rabszolga lépett a terembe, és átadott Maquestának egy üzenetet. A papíron lendületesen, futtában odavetett szavak – feltételezhetően Attat tollából – tudatták vele, hogy a minotaurusz lord késni fog, mert valami különleges dolgot készít elő Melas számára. Maq kedve szerint maradhat a csarnokban, vagy kisétálhat a parkba, Attat rövidesen megérkezik. Maq türelmetlenül felhorkantott. Mire elolvasta a cédulát és felnézett a papírról, Melas újra elbóbiskolt. Gyakran előfordul. Az apádnak sok alvásra van szüksége a gyógyuláshoz. Maq továbbra sem kívánt Ilyathával társalogni, nem akart megbízni benne, még akkor sem, ha segített az apján. Maq intett Lendle-nek, hogy menjen oda és maradjon Melassal. Ki akart menni a kertbe, hogy megszabaduljon az idegesítő érzéstől, hogy valaki kihallgatja, mi játszódik le a lelkében. Szeretnék mutatni neked valamit, Maquesta Kar-Thon. Megengeded? A kérés épp akkor érte Maqot, amikor kilépni készült az üvegajtón át a kertbe. Ilyatha a fal melletti árnyékot követve a terem elejébe ment, és megállt az ablakok egyik oldalán. Maq sóhajtva bólintott. Az árnylény is a Perechon lakója lesz, és neki hozzá kell szoknia a jelenlétéhez, de nem kötelező megkedvelnie. Látod azokat a sziklaalakzatokat a kertben? Maq bólintott, mielőtt eszébe jutott volna, hogy nem szükséges külső jelekkel közölni a válaszát az árnylénynek.

Nézd meg őket, ha a kertben jársz, és amikor visszajössz, elmondom, mit láttál. Megmondja, hogy mit láttam! Maqot feldühítette a lény önteltsége. Felfortyanva kirontott az ajtókon a hívogatóan meleg napfénybe. Attat kertje igazán gyönyörű volt, nem csak virágokkal és bokrokkal volt tele, de itt-ott egy-egy szobor is díszítette. Maqot annyira felbosszantotta Ilyatha, hogy csak azért sem tette meg azt, amit kért tőle, csak amikor már lassan ideje volt visszamenni. Először semmi különöset nem látott a szikla alakzatokon. Aztán észrevette, hogy némelyikük valójában üreget rejt magában, és az üregek nyílását rácsok zárják le. A legnagyobb odú felől nyöszörgést és vinnyogást hallott, mintha valami sebesült állat sírna. A barlang elhelyezkedésénél fogva a nap nagy részében árnyékban volt. A délutánnak ebben a szakában azonban, amikor a nap már lemenőben volt az égen, fényes napsugarak öntötték el az odú belsejét. Az odú padlóján az oldalára fordulva, felhúzott térdekkel egy Ilyathához hasonló lény feküdt, csak kisebb volt, formásabb, és lány. Egyik karjával és a hozzá kapcsolódó denevérszárnnyal hasztalan próbálta eltakarni az arcát a napsugarak elől. A teremtmény láthatólag iszonyúan szenvedett és Maq azon kapta magát, hogy segíteni szeretne rajta. Amikor Maq a rácshoz lépett, a vinnyogás abba maradt. A kis árnylény felemelte a fejét, és az odú bejárata felé fordította. A szeme nyitva volt, de nem látott vele semmit. Vak, állapította meg Maq elborzadva. – Apa? – kérdezte az árnylény bátortalanul. Aztán, belenézve Maq gondolataiba, látta, hogy nem az apja az, hanem valaki idegen, és fejét visszafektette a földre. A nyöszörgés újra felhangzott. Maq visszasietett a nagyterembe. Még be sem lépett, Ilyatha már elkezdett beszélni hozzá.

Ő a lányom, Sando. Egy földalatti árnylény közösségben élünk, Mithas másik oldalán. Az árnyemberek nem bírják a napfényt. Csak az éj leple alatt merészkedünk a felszínre, amikor a gyűlöletes napsugarak nem érhetnek bennünket. Ma is gyötör az éjszaka emléke, amikor Sando rávett, hogy eljöhessen velem egy küldetésre, melynek célja egy szobor megszerzése volt. Soha nem lett volna szabad beleegyeznem. A szobor, ami kellett nekünk, itt volt, Attat kertjében. Egy barátomnak szántam ajándékba, és gyöngyöket hoztam érte cserébe. Fizetséget. Nem akartam ellopni. Attat őrei azonban elkaptak minket. Nekem megengedi, hogy szabadon közlekedjek a birtokán, mert Sandót fogva tartja abban az odúban. Az odút minden délután két teljes órára elárasztja a napfény. Sando számára ez kínzás, amelyhez semmilyen kínzószerszámra nincs szükség. Nekem is kínzás. A napsugarak minden délután megvakítják Sandót. Éjszaka mindig rendbe jön, de félek, hogy ennek a mindennapos kínszenvedésnek az lesz a vége, hogy örökre elveszíti a látását, vagy megnyomorodik. Attat megígérte, hogyha segítek nektek megszerezni a morkotot, akkor kiveszi Sandót a barlangból, és állandó sötétségbe helyezi. Tudom, hogy helytelenül cselekedtem, amikor elárultam neki, hogy szökni próbáltok. Bocsánatot kérek. De ha másképp cselekedtem volna, a lányom életét kockáztatom. A történet végén Maquestának nem kellett megpróbálnia elrejteni a gondolatait Ilyatha elől. Részvét és megértés áradt belőle az árnylény felé. *

*

*

*

*

– A legjobbakat kívánom neked, Maquesta Kar-Thon – mondta szenvtelen hangon Attat. Mindazonáltal továbbra is hamis kedvességgel és tettetett aggodalommal beszélt. Maq,

Melas, Lendle, Ilyatha, Tailonna és Bas-Ohn Koraf az emelvénynél állt, a minotaurusz nagyúr előtt. Ezen a napon hímzett tunikát viselt, fekete gyöngyökkel a nyakán, a karkivágásán és a szélem. A kezein még több gyűrű volt, a nyakát pedig lila kövekkel ékesített ezüst pánt díszítette. Vállán gazdag díszítésű köpeny lógott. Maq számára egyértelmű volt, hogy a királyi öltözet célja azt a célt szolgálta, hogy a hatalmát érzékeltesse felettük. Attat felemelte a kezét és egy vörös, tollakkal és gyöngyökkel hímzett köntösben egy minotaurusz sámán lépett elő az emelvény mögül. A kezében lévő kis zacskóból valami csillámló port hintett Tailonna bilincsére. A láncok maguktól kinyíltak. Amióta Maq ismerte a tengeri-elfet, most először látta, hogy halvány mosoly futott át kék ajkain. – Most mindenki szabadon távozhat veled, Maquesta, még Koraf is. Van, amikor az egyszerű állati erőnek veszed a legnagyobb hasznát. Koraffal kiegészítve a csapatot, minden eszközöd meglesz a morkot megszerzésére. – Mindenek előtt azonban katona vagyok. Ennél több biztosítékra van szükségem, hogy a küldetés sikeres lesz. – A minotaurusz lord csettintett, és a karkötői összezörrentek. A jelre két őr lépett elő, megragadták Melast és ledöntötték a földre. Egy harmadik kifeszítette a száját, ketten pedig Maquestához rohantak és lefogták. A sámán Melashoz lépett, egy sűrű, fekete folyadékkal teli fiolával a kezében. Az üvegcse tartalmát leöntötte Melas torkán. Maquesta halálra váltan kitépte magát az őrök kezéből és az apjához rohant. Melas egy pillanatra megmerevedett, aztán elterülve zihált. Maq felsegítette. Minden szín és életerő, amely szép lassan kezdett visszatérni bele, most újból elhagyta Melast, és a helyét beteges szürkeség váltotta fel. – Mit tettél vele? – támadt Maq a sámánra. Dühösen Attat felé fordult. – Megegyeztünk és erről nem volt szó.

A minotaurusz lord odalépett hozzá és bikaszerű orra fölött lenézett rá. – Az apád itt marad. És hogy mindenképpen biztosítsuk, hogy kellőképpen motivált leszel, beadtunk neki egy adag lassan ható mérget – vajvirág kivonatot – sziszegte gonoszul Attat. Felemelt egy másik fiolát, amiben aranyszínű folyadék volt. – Harminc napot kapsz, hogy elhozd a morkotot. Addig a harminc napig ez az ellenszer megvédi majd, de azután… – a minotaurusz megvonta a vállát. – Ha tovább tart, mint harminc nap, azt Melas nem éli túl. *

*

*

*

*

Attat birodalmától nem messze, egy kevésbé impozáns épületben egy más stílusú minotaurusz lord egy kalózzal randevúzott, Mandracore-ral, a haramiával. Chot Es-kalin viseletes barna köpenyben, a kilétének elrejtése végett jókora csuklyával a fején, a kopottas iroda zárható asztalához lépett, és elvett róla egy pergamentekercset. Egy ideig a kezében forgatta a levelet, majd odadobta a rozoga fa karosszékben terpeszkedő kalóznak, az állatias kinézetű félóriásnak – Minek küldenek nekem ilyen üzeneteket? Nincs semmi értelme – horkantotta Chot. A nyomaték kedvéért meglengette vastag karját és kiköpött Attat palotájának irányába. Chot minotaurusz nyelven beszélt, az egyetlen nyelven, amelyben valamennyire járatos volt. Dobbantott a patájával, és a kalózra meredt. Mandracore gyorsan átfutotta a papirost, aztán felállt. – Azt írja, hogy Attat egy másik expedíciót indít Saifhum partjain túlra, egy kincs felkutatására – a kalóz csúfondárosan elvigyorodott. – Valamivel ki akarja egészíteni a seregletét. Talán valami bikacápára vadászik, vagy egy új tengeri-elfet

akar. A Perechont küldi, azt a hajót, amire most tett szert, a verseny után. Nem érint minket a dolog. – És a hajó legénysége? – kötötte az ebet a karóhoz a minotaurusz. – Emberek – válaszolta Mandracore. – Ugyanaz a legénység, amelyik eddig dolgozott a hajón, csak most Attatnak dolgoznak. A minotaurusz kitépte a kalóz kezéből a levelet és dühösen összegyűrte. – Nagyon is érint minket. Valami veszélyes dolgot keres, különben minotauruszokat küldött volna. Kövesd őket, és az első adandó alkalommal pusztítsd el! – parancsolta Chot. – Ennél tökéletesebb csapást nem is mérhetnénk Attatra – megfosztjuk valamitől, amire olyan nagyon vágyik! Mandracore meglepetten nézett rá. – Vannak ennél más, sokkal sürgetőbb ügyeink is azokon a vizeken. Nem hiszem, hogy a barátaink jó szemmel néznék, ha kalamajkát okoznánk arrafelé… egyelőre – jegyezte meg lágy hangon Mandracore. – Ne azzal törődj, hogy ők mit néznek jó szemmel. Nem vagyok a csatlósuk, te viszont nekem dolgozol. Engem pedig boldoggá tesz, bármivel keresztbe tehetünk Attatnak – csapta össze a tenyerét a minotaurusz. – Különben pedig egy magad fajta jól képzett fél-óriásnak képesnek kell lennie rá, hogy mindenkinek a kedvére tegyen: a barátainknak, magadnak… na és nekem. Indulás!

Hetedik fejezet A vér-tengeren hajózva Maquesta még nem dolgozta fel a megrázkódtatást, hogy Attat megmérgezte az apját, és nem nagyon szólalt meg a Perechonra való visszaúton. Az oldalán Lendle lépkedett. Koraf cipelte a ketrecet, amit a morkot számára kaptak Attattól, őt pedig Ilyatha és Tailonna követte. Senki sem beszélt, úgy haladtak, mint egy gyászmenet. Maq egyszer csak hátra pillantott. Ha ez az elanyátlanodott csoport alkotja a harcos csapat magját, akkor elég nagy bajban lesz, az apjának pedig nem sok esélye van az életben maradásra. Már sötétedett, amikor kieveztek a Perechonhoz. – Hol van Melas? – kérdezte Fritzen, miközben a fedélzetre segítette a parti küldöttséget.

– Hívd össze a legénységet a főfedélzetre – mondta válasz helyett kurtán Maq. Maq jelzett a többieknek, hogy menjenek vele, és a felsőhátsó fedélzetre vezette őket. Itt várták, hogy lent összegyűljenek a matrózok. A legtöbbjük Bas-Ohn Korafot bámulta, vegyes pillantásokkal: meglepetéssel, zavartan, félelemmel és értetlenül. – Melas nem jön velünk – jelentette be Maq, amikor mindannyian együtt voltak. – Lord Attat megmérgezte őt. Az apám szép lassan meghal, és Attat csak akkor fogja megmenteni, ha sikerül megszereznünk a morkotot. A legénységen dühös morajlás futott végig. Többen Korafra kezdtek mutogatni, kémnek, szörnyetegnek és aljasnak nevezték. Tekintetükben a zavart és a félelmet a gyűlölet váltotta fel. A gyűlöletet tapintani lehetett a fedélzeten, és Maq minden tőle telhetőt megtett, hogy eloszlassa, bár látta, hogy még Fritzen is bizalmatlanul méregeti a minotauruszt. – Harminc napunk van. Ha harminc napon belül elhozzuk azt a teremtményt Attatnak, Melas megmenekül. Szeretném, hogy csak húsz napot vegyen igénybe a dolog. Ezután bemutatta a legénység új tagjait, Bas-Ohn Korafot hagyva legutoljára. – Az út alatt Koraf lesz a másodkapitányom – tiltakozó füttyök és kiáltások töltötték meg a levegőt, már-már elnyelve Maquesta szavait, de ő összeszorította a fogait, csendre intette az embereket, és tovább folytatta. – Megérdemli ezt a tisztséget, és ti meg fogjátok adni neki a kellő tiszteletet. Ne ítéljétek el a származása miatt. Nekem több okom van, hogy gyűlöljem a minotauruszokat, mint nektek. Ilyathának és Tailonnának majd akkor adok feladatot, ha már jobban megismerem a képességeiket. Tartsátok észben, hogy mindnyájunknak együtt kell dolgoznunk, olyan zökkenőmentesen, ahogy csak tudunk, és olyan jól kell hajóznunk, amilyenre valaha is képesek voltunk. Ezen az úton

nincs helye a kicsinyes gyűlölködésnek. Az, aki nem tudja tartani magát ezekhez az előírásokhoz, hagyja el a hajót, még holnap hajnal előtt. Akkor fogjuk felszedni a horgonyt. *

*

*

*

*

Amikor derengeni kezdett, és a kikötő déli végében a halászflotta már készülődött a mindennapi munkára, a Perechon végigsiklott a gályák és kereskedő hajók mellett a Szarvas-öböl tajtékos barna vizén, elhaladt a kikötőgát mellett és kisiklott a nyílt tengerre. A kormánynál Maq állt, aki egész éjjel nem aludt, mert végig azon tépelődött, nem volt-e rossz döntés, hogy Korafot tette meg másodkapitánynak. Számításba vette még Fritzen kinevezését is, de Lendle rámutatott, hogy a fél-óriás állandóan levert és kedvetlen, és azt tanácsolta neki, hogy egyelőre ne adjon túl nagy felelősséget a kezébe. Előző este azért végignézte a tervezett útvonalat Fritzennel. Úgy tervezte, hogy Saifhum legdélibb csúcsa és a Maelstrom, a hatalmas örvény külső gyűrűje között hajózik el, amely habosra kavarja a vizet a Vér-tenger közepén, ott, ahol Istar ősi városa állt, mielőtt az Összeomlás le nem rombolta lakóinak önteltsége miatt. A Maelstrom a közepe felé haladva egyre erősebb gyűrűket vetett, mígnem elérte a sötétség szívét, ahogy a tengerészek nevezték. Az a hajó, amelyik a külső gyűrű szeleit próbálja befogni, azt kockáztatja, hogy az állandó vihar tehetetlenné teszi, elragadja a Maelstrom, és beszívja a Vér-tenger feneke. A Maquesta által felvázolt út veszélyesebb volt, mintha Saifhum szigetének északi csúcsát kerülték volna meg, és onnan közelítik meg a kuo-toa kolóniát. A veszélyesebb út azonban jelentős időmegtakarítást jelentett. Bas-Ohn Koraf és Fritzen vonakodva bár, de beleegyezett a döntésébe. Mielőtt a nap teljesen felemelkedett volna a láthatáron, hogy megkezdje útját az égen, Ilyatha rövid időre csatlakozott

Maqhoz a hátsó-felső fedélzeten. Annak ellenére, hogy még alig derengett, a csuklyáját mélyen a szemébe húzta, hogy eltakarja az arcát. Attat palotájától és a nagydarab minotauruszoktól távol az árnylény nagyobbnak tűnt. Jó pár hüvelykkel magasabb volt Maquestánál, a köpeny lobogott körülötte a szélben, ami kísérteties megjelenést kölcsönzött neki. Valamint, megismerkedésük óta most először Maq mozogni látta az ajkait és hallható szavak hagyták el őket. – A nappali órákban lent kell maradnom, de ha szükséged van rám, csak gondolj a nevemre. Azonnal tudni fogom, és segítek, amiben tudok. – Bársonyosan zengő hangja jól esett Maquesta fülének. Maq egy mosollyal megköszönte a felajánlást. Mielőtt bármit mondhatott volna neki, az árnylény eltűnt. Maq arra számított, hogy az időjárástól függően valamikor másnap reggel érik el a külső gyűrűt. Felnézett az égre. Messze a feje felett gyöngyszürke tengeri sirály körözött, a Perechont kísérte ki a kikötőből. *

*

*

*

*

Az eseménytelen nap, és a feszélyezett vacsora után, melynek során idegen arcok és gyászos emlékek nyomták el a szokásos baráti hangulatot. Le sem vetkőzött, úgy nyúlt el az ágyán, és azonnal mély álomba zuhant. Az éjszaka közepén azonban a hajó hánykolódása és a dörömbölés a kabinja ajtaján felébresztette. – Maquesta! Jó lenne, ha felkelnél! Korafnak szüksége van rád a fedélzeten! – Maq még fel sem ébredt teljesen, de a Perechon hánykolódásából és billegéséből már tudta, hogy viharba kerültek. A hajó ablakain esőcseppek kopogtak, és a szél úgy sírt, mintha élne. Maq kinézett, és látta, hogy még sötét van. Még nem érhették el a Maelstrom szélét. Mielőtt ajtót nyitott volna, kidörzsölte az álmot a szeméből és

megpróbálta összeszedni a gondolatait, bár Fritzen állandó hívása nem hagyta békében. Mi baja van egyáltalán? Nem igaz, hogy Koraffal együtt nem bírják elvezetni a hajót egy viharban. – Jövök már, Fritzen, jöv… – éles sikítás és lárma hasított át a szél zúgásán. Maq ijedten feltépte a kabin ajtaját. Kilépett a fél-óriás mellé a főfedélzetre, pont, amikor egy villámlás megvilágította a kísérteties látványt. A hátborzongató fény láthatóvá tette a vörös ködöt, amely minden oldalról elárasztotta a fedélzetet. A vörös felhő szinte elviselhetetlen sikítást és jajveszékelést hozott magával. Maq látta, ahogy a köd beborította a fedélzetet, és felfelé kúszott az árbocokon. Amikor elérte a lábait, fagyos hideg futott végig a gerincén. A köd aztán a szeme láttára elkezdett formát ölteni, szilárd alakok tucatjai bontakoztak ki belőle. A kis piros figuráknak szarvuk, karmos kezük, hosszú farkuk és apró, hegyes fogaik voltak. – Vér-tengeri koboldok – mormogta kétségbeesetten Maq. A koboldok azért támadtak hajókra, hogy tönkretegyék azokat, megöljék a legénységet, és a tetemeket a tenger mélyére vigyék. Hallott már efféle történeteket – de soha nem túlélőktől. Még soha nem hallott olyanról, aki túlélte volna a gonosz kis teremtményekkel való találkozást. A teremtmények tombolva törtek előre, és elkezdtek felmászni a vitorlázatra. Az egyik felkúszott a főárbocra, és éles körmeivel nekiesett a feltekert vitorlának. Ketten a hátsó árbocra szökkentek és előre-hátra rángatták, megpróbálva letörni a tetejét. A fa tiltakozó nyikorgása túlharsogta a természetfeletti vihar zaját. A konyhából edények és lábasok csattanása hallatszott, a koboldok nyilván Lendle fura konstrukcióját szaggatták le. Maquesta dühösen felkiáltott, és visszarohant a kabinjába a kardjáért. Hallotta a legénységének kiáltásait és a koboldok karattyolását. Azután Koraf szólította az embereket, hogy egyszerre a koboldok egy csapatára koncentráljanak.

– Elsősorban a vitorlákat védjétek! – ordította. Amikor Maq rövid kardját kivonva előrohant a kabinjából, látta, hogy az emberek engedelmeskednek Koraf parancsainak. Elhűlve látta, hogy Fritzen foga között egy tőrrel elindul felfele a hátsó árbocon, de három kobold elkapja a lábát, és lerángatja, majd végig húzzák a hasán a fényesre csiszolt deszkákon. Amikor Maq feléjük vetette magát, rábámultak, majd megpróbálták Fritzent átvonszolni a fedélzet korlátján. Már majdnem sikerült nekik, a lába már lelógott a fedélzetről, de akkor a fél-óriás fenyegető üvöltéssel elkapta a korlátot és kirúgott, az egyik koboldot a ködbe repítve. Felhúzta magát a hajóra, talpra ugrott és szembe fordult a két ottmaradt kobolddal. Ökölbe szorította a kezét és erőteljesen lesújtott az egyikre. Maquesta látta, hogy az apró teremtmény feje behorpad, de ugyanolyan gyorsan visszaszerzi eredeti formáját. Aztán észrevette, hogy a társa otthagyja Fritzent, és ördögien csillogó szemmel Vartan felé igyekszik. Egymagában egyik kobold sem jelent komoly veszélyt. Tömegben viszont, mint a konyhából kiáramló vörös massza, tekintélyes ellenfelet alkottak. Maq kétségbeesetten szedte a lábait, hogy a fél-óriás oldalára kerüljön. Több mint egy tucat ördögi teremtmény közeledett feléjük, konyhakéssel, vaslábasokkal, nyársakkal és Lendle minden egyéb konyhai felszerelésével felszerelkezve. Fritzen egy hármas halálugrással könnyedén elsöpörte a támadók felét. Közben azonban hangosan káromkodott, mert az ütései és rúgásai semmi kárt nem okoztak bennük. Maquestát hirtelen elárasztotta a koboldok maradéka, mire széles ívben meglendítette a kardját. A penge végigszántott a folyamatosan karattyoló lények testén, de még csak le sem lassította őket. Meggyőződve róla, hogy nem tud kárt tenni bennük, azok viszont kétségkívül kárt tehetnek benne, Maq hüvelyébe dugta a kardját, lekuporodott, majd egyenesen felugrott és elkapta az egyik vitorlakötelet. Két

kézzel egyre feljebb tornázta magát, a magasból pedig elé tárult az egész hátborzongató látvány. A legénység tagjai, akiket felébresztett a vihar és a lárma, a fedélzetre siettek. Hasztalanul próbálták visszaverni a teremtmények támadásait. Öt teremtmény lerohanta Hvelt, levonszolták a fegyvertárba, és rázárták az ajtót. Egy másik csoport Vartant kapta el, a kormányhoz cipelték, és egy hosszú kötéllel odakötözték. – A vér-tengeri koboldokat csak mágiával lehet legyőzni! – kiáltott oda Maq Fritzennek, aki továbbra is hasztalanul próbálta lerázni magáról a koboldokat. – A történetek legalábbis ezt mondják! Körülpillantva az eseményeken, Maqnak eszébe jutott Ilyatha ajánlata. Ráterelte a gondolatait és az árnylány egy pillanattal később megjelent a fedélzeten. Maquesta elindult lefelé, de az árnylány megrázta a fejét. – Maradj ott, ahol vagy! – hangzottak fel a szavai Maq fejében, amint körbepillantott a fedélzeten. – Attól tartok, semmit nem tehetek, hogy megszabaduljunk ettől a csapástól. A saját népem között harcos vagyok. – Ilyatha ezzel felemelte éles kampóban végződő pálcáját, amelyet mindig magával hordott. – Nem vagyok tanácsadó. Csak a gyógyító varázsláshoz értek, semmi máshoz. Nem látok másik hajót a közelben, de azért a gondolatok útján megpróbálok segítséget hívni. Maqot elfogta bénító félelem. A koboldok egy kis csoportja most megpróbált léket ütni a csónakon. Fritzen hadonászva és kiabálva nekik esett, minden eredmény nélkül. Maq a hajó orrában Korafot pillantotta meg. Egyik kezében kötélfogó szeggel, a másikban karddal vadul hadonászott két kobold felé, akik megpróbálták letörni az orrfát. Két másik kobold odamászott Maqhoz a kötélen, amibe kapaszkodott, és a lábaira akaszkodtak. Ilyen közelségből hallva a nyivákolásukat és visongásukat, Maqnak nehezére esett a gondolkodás. Tovább

kúszott felfelé a kötélen, miközben azok a lábikráját harapdálták. – Én viszont tehetek valamit! – hallatszott Tailonna hangja. A tengeri-elf most jött elő a hajó gyomrából. Az általános felfordulás közepette nyugodtnak és higgadtnak látszott. Tailonna gyorsan végiglépkedett a Perechon egész hosszán, mintha számításokat végezne. Az orrot elérve megfordult, hogy ugyanazon az úton visszalépkedjen, és vagy fél tucat finom ékszert húzott elő a hajából. A súlyos hajfonatokat összefogó leheletfinom hálót kagylók díszítették, lágy csavarokban körülölelve a fejét és a vállát. Először a csónakon ügyködő féltucatnyi kobold felé fordult, kezébe vette az egyik hálót, az ajkához emelte és hosszan belemormolt valamit, aztán a gonosz teremtményekre dobta. A hajháló a levegőben tíz láb átmérőjű fogóhálóvá alakult. Amikor a háló a koboldokra borult és rájuk szorult, azonnal abbahagyták sivítozást, megmerevedtek, a szemük nyitva maradt, de nem láttak semmit. – Varázsháló. Hipnotizálja őket – mondta elismerően Fritzen, miközben tovább küzdött a körülötte csoportosuló lényekkel. Tailonna mindannyiszor megismételte a műveletet, ahányszor elért egy tíz-tizenkettő koboldból álló csoportot. Néha a többi kobold odafutott és megpróbálta kiszabadítani a társait, de a hálóval szemben tehetetlenek voltak. Fénylő szálai olyan szorosan tartották a foglyokat, akár a pókháló a zsákmányát. Tailonna már az összes hálóját felhasználta, de pár tucat tengeri kobold még mindig maradt. A tekintete összetalálkozott Ilyatháéval. Egy pillanat múlva az árnylény kapcsolatba lépett a fedélzeten lévő tengerészek tudatával. – Azt akarja, hogy mindannyian helyezkedjünk hozzá képest széllel szembe, és adjam oda neki a szélkeltő furulyámat – mondta Ilyatha Maquestának.

– Akkor add oda neki! – ordította Maq, miközben az egyik apró lény lágyan a lábába harapott a térdkalácsa fölött. A szélvihar ide-oda dobálta a Perechont, Maquesta pedig vészesen lengett a kötélen. – Nincs szükségünk több szélre! – kiáltotta. – Elveszíthetjük az egyik árbocot. Persze teljesen mindegy, hogy hány árbocunk marad, ah mindannyian meghalunk. Tailonna további szándékairól azonban Ilyatha nem nyilatkozott. Odaadta neki a furulyát és mellette maradt, láthatólag további utasításokra várva. Az elf azonnal játszani kezdte annak a dallamnak egy változatát, amelyet Maq először a verseny napján hallott. A lába előtt megjelent egy porból formálódó tölcsér. Tailonna addig játszott, amíg teljesen ki nem formálódott, aztán Ilyathára bólintott. Az árnylény kinyúlt a tengeri-elf lebegő köpenye felé, és elvett tőle egy kis erszényt. Az erszényből valami sárga homoknak látszó dolgot szórt a por tölcsér közepére. Tailonna változtatott a dallamon és a tölcsér elindult felfelé a hátsó árbocon a két tengeri kobold felé. Az apró forgószél homokot szórt a két jómadárra. Azonnal álomba zuhantak és lecsúsztak az árboc tövébe. Tailonna tovább játszott, a maradék vér-tengeri koboldhoz irányítva a por tölcsért, többek között Maqot is megszabadítva a koloncaitól. A fedélzetet hamarosan apró, horkoló alakok borították. A váratlan erejű vihar sajnos a Perechon legénysége közül is jó néhánynak a szemébe vitte a port. Most ezek is mély álomban hevertek a fedélzeten. – Az időnk véges – figyelmeztetett Tailonna. – Az altató homok hatása körülbelül egy óráig tart. A varázsháló igéje egy kicsit tovább. El kell tűnnünk a Vér-tengernek erről a vidékéről! – Tailonna ziháló, dallamos hangon beszélt, mintha a tenger szólna belőle. Maq a fedélzetre csúszott, és a lábán lévő apró harapásokat dörzsölgette.

– Nem kockáztathatjuk meg, hogy vitorlát bontunk – mondta. – Olyan erős a szél, hogy eltörné az árbocot. Akkor aztán ezeknek a figuráknak a markában lennénk, amikor felébrednek. Muszáj lesz az evezőket használni, de a nyílt tengeren nem tudom, mire megyünk velük. Várjunk csak! Hol van Lendle? – Felrémlett benne a tűzzel hajtott szerkezet képe, amit a gnóm az evezőkhöz kapcsolt. Azon gondolkodott, meg merje-e kérni, hogy próbálják ki. A gnóm futólépésben érkezett a konyha felől, láthatólag Ilyatha hívására. Gyümölcs és bab ragadós keveréke borította, a koboldokra mutatott és megrázta tömpe ujját. Amikor Maq a találmányáról kérdezte, Lendle óriási izgalomba jött. Kínzó lassúsággal válaszolt neki. – Készen van. Csak be kell gyújtani a kazánt. – Nos, akkor gyerünk, Lendle, tégy úgy – parancsolta Maq. – És siess. Nincs sok időnk. – Gyere, segíts – szólította meg a tengeri-elf Maquestát. Maq megpördült. Tailonna kérése vészesen parancsszerűen hangzott. Koraf és Maq egymásra pillantott. A tengerielf válaszra sem várva elkezdte összeszedni az alvó koboldokat, és a tengerbe lökte őket. Tailonna majdnem olyan magas volt, mint Koraf, és maga is fel bírta emelni az apró szörnyeket, csupán néhány segítő kézre volt szüksége. Fritzen, Maq és Ilyatha csatlakozott hozzá. A köd továbbra sem oszlott fel a hajó körül, a nyúlványai körbefonták a korlátokat és felkúsztak az árbocok kötelein. Maquesta átkozta a vörös ködöt, és meresztgette a szemét, nem lát-e újabb koboldokat előbukkanni. Amikor elégedetten látta, hogy nem, szólt Vartannak, hogy hozzon lepedőket. Meg kell javítaniuk a főárboc vitorláját, amint kiérnek a viharból. A válla felett hátranézve látta, hogy Koraf az orrlécet vizsgálja. Mosolyogva megállapította, hogy végül is jól döntött a másodkapitány személyét illetően. Fritzen a késeket és egyéb tárgyakat gyűjtötte össze, amelyeket a koboldok zsákmányoltak

a konyhából. Megállapítva, hogy a fedélzeten minden jó kezekben van, a gnóm után nézett. – Lendle, mi tart ennyi ideig? – kiáltott le Maquesta a raktérbe vezető csapóajtó nyílásából. Még ahol állt, ott is érezte a kazánból áradó hőséget. – Csakegypercvárjmégegypercet! – válaszolt Lendle. Maq éppen elindult lefelé a létrán, amikor robbanás rázta meg a Perechont. A raktérből kormos fekete füst gomolygott elő. Maq gyorsan visszaugrott a fedélzetre. – Istenem, Lendle – nyögte. Lenézett a csapóajtón és éppen hallotta a loccsanást, amint Lendle egy vödör vizet öntött valami égő dologra. Még nagyobb füst tört elő és Maq alig kapott levegőt. Megpróbált átkémlelni a sűrű felhőn, hogy lássa, a gnóm rendben van-e. Lendle pont akkor mászott, elő és épp belé ütközött. – Csaknéhánykisigazításésúgyfogunkrepülnimintakisang yal – a zsebéből papírt és egy darab krétát húzott elő, és számításokat kezdett végezni. Maq otthagyta és a hátsó fedélzet felé indult. – Koraf, szedj össze embereket az evezőkhöz, és gyorsan vidd le őket. – Hát Lendle találmányával mi van? – kérdezte a másodkapitány. Maq lemondóan megrázta a fejét. – Jobb, ha nem is kérded. Csak győződj meg róla, hogy már nem ég a tűz, mielőtt lemész a raktérbe. – Tűz? – sápadt el Fritzen, aki éppen a konyhába tartott. Maquesta azonban észre sem vette; Ilyathát figyelte, aki figyelmesen kémlelte az eget a hajó felett. Maq is felnézett. A villámlás és mennydörgés megszűnt. A vihar eloszlott, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy a szél erejével meneküljenek. Az égre sandítva nem látott mást, csak a szemébe hulló langyos esőcseppeket. Aztán úgy gondolta, hogy talán azt a szürke sirályt látta, amelyik tegnap kísérte őket, mikor kihajóztak a

Szarvas-öbölből. Pillanatokon belül rájött, hogy valami sokkal nagyobb dolog lebeg a Perechon felett. Fritzen lerakta a konyhai edényeket, előhúzta a kardját, és lándzsaként tartotta a teremtményre célozva. Tailonna gyorsan odament hozzá és lehúzta a karját. – Nem találkoztál még efféle teremtménnyel? – kérdezte megvetően. – Ez egy ki-rin, és csak azért jöhetett, hogy segítsen. Nehogy kárt tegyél benne, különben mindannyiunk vesztét okozod – szólt rá. Fritzen nagy nehezen visszafojtotta a dühét, amit Tailonna fölényes viselkedése gerjesztett benne. A ki-rinnel kapcsolatos fejlemények elterelték a gondolatait. A fedélzeten maradt néhány matróz tátott szájjal bámulta, amint a ki-rin leereszkedett a Perechon fedélzetével egy vonalba, és megállt Ilyathával szemben. Maq még soha nem látott hozzá foghatót. Úgy becsülte, a teremtmény jó kétembernyi hosszúságú lehetett. A homlokából gyöngyházszínű csavart szarv meredt előre. Nyakára és fejére fénylő rézszínű sörény simult. A sörényhez hasonló színű farka és patái voltak, de mégsem hasonlított lóra. Vállai magasságában kicsi, tollas, aranyos csillogású szárnyak feszültek. A ki-rin bundája a sötétben is halványan fénylett, láthatóvá téve az apró arany pikkelyeket, melyek úgy szikráztak, akár a csillagok az égen. A teremtmény és Ilyatha láthatólag beszélgettek egymással, anélkül, hogy egyetlen szó is elhangzott volna. Az árnyharcos tett néhány kézmozdulatot, a másik pedig olykor bólintott. Néhány perc elteltével Ilyatha mélyen meghajolt, majd Maquestához és Korafhoz fordult. – Elnézést kérek az udvariatlanságunkért – közölte, közvetlenül Maquestához szólva. – Ő Belwar, a ki-rin. Oh, látom, ezt már tudod. Remélem nincs kifogásod ellene. Elküldtem egy telepatikus segély üzenetet, amikor a koboldok

még itt garázdálkodtak. Belwar meghallotta. Beleegyezett, hogy segít nekünk elhagyni ezt a helyet. A ki-rin a fedélzet magasságában körberepülte a Perechont. Ilyatha egy pillanatra oldalra hajtotta a fejét, aztán előre sietett. A ki-rin az orrnál várakozott, amíg Ilyatha egy kötelet erősített az orrlécre, a másik végét pedig odadobta Belwarnak, a ki a szájába fogta. A ki-rin erős szárnycsapásokkal nekiindult, úgy húzva maga után a Perechont, mint valami gyermek egy játékhajót. Tailonna elkezdte leszedni a varázshálót a hipnotizált tengeri koboldokról, mindegyik csoportnak odasuttogva egykét szót. A parancsszavára szépen sorba álltak és szabályos rendben elhagyták a fedélzetet. Maquesta átölelte Ilyathát és magához szorította. – Nem is reméltem, hogy ilyen szerencsés véget ér ez az éjszaka. Azt hittem, mindannyian odaveszünk. Köszönöm. Lehet, hogy ez a Belwar egy jó jel. – Engedjetek ki! Hé! A fegyvertárban vagyok, engedjetek ki! Koraf hallotta meg először a hajó elejéből jövő kiáltásokat, miközben a legénységgel a vér-tengeri koboldok támadása után maradt romokat takarították el. Csendet intett és oldalra billentett fejjel hallgatózott, attól tartva, hogy egy kobold maradt a hajón és most valami trükkel próbálkozik. Akkor Vartan viharzott el mellette, és fülét egy pillanatra a fegyvertár ajtajára szorította, aztán feltépte azt. Hvel bukdácsolt elő, vörös arccal. – Már azt hittem, ott fulladok meg! Azt hittem, a koboldok elfoglalták a hajót! Mi történt? Hogyhogy még életben vagyunk? Vartan az égen szárnyaló ki-rinre mutatott. A szárnyai biztosan és erőteljesen dolgoztak, a bundája halvány aranyszínben fénylett a hajnali nap sugaraiban. Hvel meg is feledkezett róla, hogy be volt zárva, és megigézve bámulta a

csodálatos teremtményt. Ahogy álltak és bámultak, Belwar lazított a szájában tartott kötélen. A ki-rin megdöntötte a szárnyait és visszakanyarodott a Perechon fölé. Hvel és Vartan félreugrott a kötél elől, amit Belwar visszadobott, aztán leereszkedett és kecsesen helyet foglalt a felső fedélzet szélén. Maquesta aki szintén kivette a részét a takarításból, előre sietett, hogy üdvözölje a teremtményt, és köszönetet mondjon neki. Amióta a nap megjelent az égen, Ilyatha visszavonult a fedélzet alatti kabinjába. – Te vagy a kapitány? – kérdezte a ki-rin, amikor Maq odaért hozzá. Hangja olyan lágyan zengett, mint a rigófütty. – Én vagyok a Perechon kapitánya és szeretnék köszönetet mondani – válaszolta Maquesta. – A segítséged nélkül mind odavesztünk volna, és a halálunk más életek kioltását is maga után vonta volna – tette hozzá Melasra, Ilyatha lányára, Sandóra gondolva. – Mint kapitány a felelősségemnél fogva elismerem, hogy a lekötelezettjeid vagyunk, és megígérem, hogy viszonozzuk a jóságodat, amilyen módon csak kívánod – Maquesta Belwar fénylő lila szemébe nézett, ahol mélységes intelligenciát és együttérzést talált. – A fizetségem a mosolyod – válaszolta Belwar. – De mondd csak, mi szél hozta a Perechont a Vér-tengernek erre a vidékére? A Wavend és Saifhum, valamint a Maelstrom külső gyűrűje közötti veszélyes átjáró felé közeledtek. Ami ott vár rátok, amellett a vér-tengeri koboldok eltörpülnek. Maquesta nem akarta felfedni a teljes igazságot ennek a lénynek, amelyet bátor tettei ellenére jórészt nem is ismert, ezért úgy döntött, csak részben meséli el a történetüket. – A lacynosi lord Attat bérelt fel minket, hogy elhozzunk neki egy különleges szállítmányt. Minél hamarabb térünk vissza, annál nagyobb jutalmat kapunk. Az a célom, hogy megtakarítsak némi időt ezzel az útvonallal.

Belwar szemének lila színe mérgében mély bordóra változott, a tekintete megkeményedett. – Ha tudtam volna, hogy Attatnak dolgoztok, nem segítettem volna rajtatok. Hagytam volna, hogy a koboldok megöljenek benneteket, és szétrombolják ezt a hajót. Ő a legádázabb ellenségem, és a szívemben rejlő összes gyűlölet ellene irányul. – Ahogy ezeket a szavakat kimondta, Belwar hangjából eltűnt a dallamosság. – Semmi dolgom nincs azokkal, akik neki dolgoznak. A ki-rin távozni készült. Ekkor azonban Tailonna lépett előre, a hosszú, kék hajába fűzött kagylók ritmusos csilingeléssel ütődtek egymáshoz. Amikor Belwar meglátta, megállt és tisztelettel meghajolt. Tailonna megállt Maq mellett, és viszonozta az üdvözlést. – Attól tartok, a kapitányunk nem mondta el elég részletesen, hogy mi járatban vagyunk errefelé – Tailonna vetett egy oldalpillantást Maqra, olyan esdeklő tekintettel, amilyen csak egy elftől kitelik. Maq belül fortyogott a dimernesti arcátlanságán. – Ő nem tudja, honnan ered a te gyűlöleted. Tailonna ekkor közvetlenül Maqhoz fordult. – Amikor Attat palotájában voltál, nem láttad az emelvénye felett kifeszített bőrt? Maq gondolkodott egy percet. Az a nap most annyira távolinak tűnt. Gondolatban újra végigment az apjával a lenyűgöző csarnokon. Aztán lassan bólintott. – De, emlékszem. Nem ismertem fel, hogy milyen teremtmény bőre lehet. Aranyszínű volt, pikkelyekkel és szárnyakkal – a hangja elhalt. Újra Belwar felé fordult, aki most lehajtott fejjel állt, mély szomorúságot árasztva magából. – Egy ki-rin bőre volt az – mondta döbbenten Maq. Belwar bólintott. Felemelte a fejét, a szemében most harag égett. – Igen, a bátyám, Viyeha bőre. Egy játékot játszottunk, amivel néha szórakoztattuk magunkat, magas

hegyek csúcsai között. Ti fogócskának hívjátok, azt hiszem. Karthayon voltunk a Világtető-hegyekben. Viyeha rosszul becsült fel egy nyiladékot két csúcs között és megsértette az egyik szárnyát. Annyira súlyos volt a sérülése, hogy muszáj volt ott maradnunk egy pár napot, amíg valamennyire meggyógyul, és újra repülhet. Mágikus képességeink segítségével kialakítottunk egy kényelmes búvóhelyet, és természetesen elegendő élelmet és italt is tudtunk varázsolni magunknak. – Két nap elteltével én… – Belwar itt lesütötte a szemét. – Én türelmetlen lettem. Nem élveztem a tétlenséget. Napról napra egyre több időre tűntem el. Viyehának azt mondtam, hogy a szigeten kell őrjáratoznom, de igazából csak ki akartam szabadulni onnan. Az ötödik napon, amikor visszatértem az utamról, csak a halott bátyám megnyúzott tetemét találtam ott. A szívembe pedig óriási, enyhíthetetlen bánat költözött. – Belwar hangja elcsuklott, és meg kellett állnia, hogy összeszedje magát. – Attat éppen azokban a hegyekben vezetett egy expedíciót, hogy újabb szerzeménnyel gazdagítsa az állatseregletét. Véletlenül bukkant rá a rejtekhelyünkre. Viyeha biztosan éppen aludt, különben felkészült volna a támadásra. Így viszont a tucatnyi minotaurusz és fél tucat óriás Attat vezetésével hálót tudott vetni a bátyámra és elvágták a torkát – hangzott Belwar keserű beszámolója. – A rejtekhely felett fészkelő sasfiók tanúja volt a jelentenek, és később mindent elmondott nekem. Reggel történt a dolog, nem sokkal azután, hogy elmentem. Mire késő délután visszatértem, Attat és a bandája már biztosan elhagyta a szigetet. Sehol nem bírtam a nyomukra bukkanni. De bosszút fogadtam. Egy napon, amikor a palotája falain kívül találom Attatot, be fogom teljesíteni az eskümet. – Reméljük, hogy minél hamarabb sikerülni fog – mondta Maq hevesen. – Tailonnának igaza volt. Nem voltam

biztos benne, hogy a mi oldalunkon állsz, ezért nem mondtam el az ittlétünk teljes történetét. Attat a kezében tart bennünket. – Mindent elmondott Belwarnak Melasról, Ilyatha lányáról, Sandóról, Tailonna elfogatásáról és Bas-Ohn Koraf helyzetéről. A ki-rin figyelmesen hallgatta. Amikor Maquesta befejezte a történetet, egy pillanatig hallgatott, majd úgy tűnt, hogy elhatározásra szánta el magát. Belwar kitárta a szárnyait, összecsapta őket, és megszólalt. – Az út hátralévő részében a közeletekben fogok maradni, szemmel tartom a Perechont. Eleget kell tennem néhány kötelezettségemnek, emiatt néha el kell, hogy hagyjalak benneteket, de soha nem megyek olyan messzire, hogy Ilyatha hívószava el ne érhessen – Belwar szünetet tartott, arca komoly volt. – Segítek nektek, mert megérdemlitek, saját magatok miatt. Az utatok lehet, hogy nekem is alkalmat ad rá, hogy szembenézzek az ellenségemmel. Attól tartok azonban, hogy más okom is van rá, hogy segítsek. Az utóbbi években sok gondot okoztak nekem bizonyos arra utaló aggasztó jelek, hogy a Vér-tenger nyugati vidékén ördögi erők működnek. Úgy érzem, hogy a jó és a rossz közötti egyensúly felborul, és ez ellen mindannyiunknak küzdeni kell, ahogy csak tudunk. Azt gondolom, mindannyian egyetértünk abban, hogy Attat melyik oldalon áll.

Nyolcadik fejezet A külső gyűrű Másnap megvizsgálták a Perechont és megállapították, hogy elég sok kár érte, de egyik sem bizonyult végzetesnek. Sok vitorla megsérült és Vartan Hvellel együtt a fedélzeten ült és szorgalmasan foldozgatta őket lepedőkkel és vékony takarókkal. Vartan elkapta Maquesta tekintetét, amint a lány elhaladt mellettük, hogy napvilágnál is megvizsgálja a sérüléseket. – A vitorlák nem fogják kibírni, kapitány – mondta neki. – Persze egy-két napig ki fognak tartani, de utána azt hiszem Hvel és én újra ezzel fogunk foglalatoskodni. Nem arról van szó, hogy nem bírjuk rendesen megjavítani a vitorlákat. Arról

van szó, hogy ezeket a vitorlákat már túl sokszor foltozták meg, hogy már több varrás van rajtuk, mint anyag. Hvel köhintett, hogy magára vonja Maq figyelmét. – Maquesta, néhányan beszélgettünk róla, hogy mennyi pénzünk van. Nem sok, de… – elvégzett néhány újabb öltést. – Összegyűjtöttünk kéttucat acélt. Ez, azzal együtt, ami annak az ördög Attatnak az adományából maradt, elegendő lehet rá, hogy legalább egy új vitorlát vegyünk. Maq elmosolyodott és melléjük ült a fedélzetre. – Értékelem a buzgóságotokat Hvel, Vartan. Nem kérdés, hogy szükségünk van új vitorlákra. Elfogadom a felajánlásotokat, és amint a hajó újra némi bevételre tesz szert, mindenkinek duplán visszafizetem, amivel hozzájárult a vitorlákhoz. Ezzel felállt, és tovább folytatta az ellenőrző körútját. A koboldoknak sikerült léket ütniük a csónak alján. Lendle megnyugtatta Maqot, hogy rendbe tudja hozni, a lány azonban kétkedve nézte, ahogy kiterített egy darab bőrt, krétát ragadott, és nekikezdett a javítás – és néhány újítási munkálat – felvázolásának. A hátsó árboc csúcsán, amit a koboldok megpróbáltak letörni, létrejött egy hajszálrepedés. Maq maga látott neki a magjavításának. Megerősítette a fát és egy zsinórral körbe tekerte, további erősítésként. Az arca elkomorult. Ha lenne rá módja és elegendő pénze, nem csak új vitorlákat, de új árbocokat is beszerezne. Amikor végzett, felmászott a főárbocra és elkezdte átvizsgálni. Aggodalmas arckifejezéssel tapogatta a fát és próbálgatta az erősségét. Jól tartotta magát, de legalább annyi idős volt, mint ő maga és a hajó sok mindenen ment keresztül az utóbbi időben. Repedések nem voltak rajta, de már eléggé meg volt viselve és ráfért volna egy kis megerősítés. A magasból lenézve látta, hogy a legénysége keményen dolgozik. Senki nem henyélt és senki nem panaszkodott. Még Tailonna is

segített, holott egyértelműen kitűnt, hogy a tengeri-elf nem hajlandó túlzottan megerőltető munkára. A hajókorlát egy darabja kitörött, átmenetileg kötelekkel kell majd pótolni. Fritzen ezzel foglalatoskodott, akrobatikus ügyességét fitogtatva kint lógott a hajó oldalán és fürgén odakötözte a köteleket a korlát megmaradt részéhez. Közben a hajóablakok körül is ellenőrizte a deszkákat, mert a koboldok némelyiket kitörték. A konyhában Lendle edénytartója romokban hevert, amit Maq nem is bánt. A gnóm jelezte, hogy szándékában áll rendbe hozni, de előbb a csónak terveit kell befejeznie, és ki kell cserélnie egy összekötő rudat, amelyet az evezőket hajtó motor robbanása tette tönkre. Koraf megállapította, hogy a legsürgetőbb javításokra és pótlásra nem a felszereléseket illetően van szükség, hanem az utánpótlásban. A koboldok módszeresen kilyukasztották egy kivételével az összes vizes hordót, és a létfontosságú készletek az éjszaka során szép lassan elszivárogtak. Maq gyűlölte az időveszteség gondolatát, de tudta, hogy muszáj lesz megállniuk Saifhumon, Tengerközei kikötővárosában, hogy feltöltsék az ivóvíz készleteiket és vásároljanak még némi ennivalót Attat maradék tizenkét acéljából. Abból a pénzből, amit az emberek összegyűjtöttek, talán futja egy kisebb vitorlára. Koraf ki akarta selejtezni a tönkrement hordókat, ládákat és rekeszeket. Semmi értelme sincs magunkkal cipelni a szemetet, mondta. A hordókról azonban még gyorsan leszerelte a vasabroncsokat, mondván, hogy még jól jöhetnek valamire. Egy óra múlva Maq a csónakot szemlélte kíváncsian, melynek közepén pedánsan elhelyezett folt díszelgett. Az első pad közelébe egy csigával összekötött nyelet helyezett el Lendle, amely a csónak oldalán végigfutó rúdhoz csatlakozott. A rudat követve Maq észrevette, hogy a csónak aljából világos zöld uszonyszerűség áll ki, egy forgóhoz kapcsolva. Kipróbálta a kart, és az csodálatos módon ide-oda forgatta az uszonyt. A

tervrajz szerint, amit Lendle az ülésen hagyott, a szerkezet megkönnyítette a csónak kormányzását, és a segítségével kevesebb evezésre volt szükség. Amikor a gnóm meglátta, hogy Maq a munkáját nézegeti, szélesen elmosolyodott, megvakarta az orrát és közölte, hogy még rengeteg dolga van. Ezzel elballagott, hogy ügyes-bajos dolgai után nézzen, elégedetten, hogy Maq nem szólta meg a találmányát. Ilyatha gyakran csatlakozott hozzá a raktérben és a hajó más belső területein, mert érdekelték a hajó műszaki szerkezetei és szívesen tartózkodott Lendle társaságában. A gnóm a maga részéről bevallotta Maquestának, hogy az árnyharcosban a legtökéletesebb társra lelt – a többi gnómot nem számítva. Ilyathához olyan gyorsan beszélt, ahogy csak akart. Az árnylény telepatikus képességeinek köszönhetően mindig megértette. Maquesta jobb kezével az irányzékon a láthatárt kémlelte. A koboldok támadása és a kár, amit a vitorlákban okoztak, meglassította a haladásukat. Ezen kívül a legénység hangulatát is rontotta. Mindamellett egyértelmű volt az elszántságuk, és el sem tudta képzelni, hogy másokkal dolgozzon együtt. Nem sokkal dél után a tenger vörös vize tekintélyes hullámokat kezdett vetni, jelezvén, hogy közelednek a Maelstrom külső gyűrűjéhez. A Vér-tenger a színéről kapta a nevét, amelyet a vörös homok okozott, ami Istar városának elsüllyedésekor kavarodott fel, és amit a tenger közepén létrejött Maelstrom nem hagyott leülepedni. A Perechon émelyítő himbálózásba kezdett, amint felkúszott a hullámokra, majd lecsúszott a közöttük lévő völgybe. Maq keményen a kormányra dőlt, állandóan északi irányban tartva a hajót, megpróbálva a külső gyűrű külső szélén maradni. Annyira belemélyedt a foglalatosságba, hogy észre sem vette, hogy Fritzen odalépett mögé. – Remek legénységed van – szólalt meg, alaposan ráijesztve Maqra. – Minden tőlük telhetőt megtettek, amit csak

a szűkös korlátok engedtek. Vannak kapcsolataim Tengerközelben. Talán kölcsön tudok kérni annyi pénzt, amiből vehetsz egy új főárbocot. Maq odafordult hozzá, arcán mosoly terült szét. – Az csodálatos lenne, Fritzen. – Fritz – javította ki a fél-óriás. – Rendben, akkor Fritz – egyezett bele. – Az embereim összegyűjtöttek kéttucat acélt. Abból és még amit a barátaidtól kölcsönkérsz, talán tudunk venni néhány új vitorlát. A jobb vitorlákkal gyorsabban haladhatunk – és nem kell aggódnom miattuk. – Persze – tette hozzá mély hangjában némi huncutsággal –, ha ráveszem őket, hogy adjanak nekem kölcsön, szükségem van biztosítékra, hogy ezen a hajón dolgozhatok. A barátaim vissza fogják követelni tőlem a pénzt. Addig pedig nem tehetek ígéreteket, amíg nem tudom, hogy van-e állandó munkám. – Addig maradsz a hajón, ameddig neked tetszik – Maq próbált üzleti hangnemben beszélni, holott majd kiugrott a bőréből, hogy a férfi hosszú távon is a hajón akar maradni. – Mindazonáltal úgy járja, hogy én fizessem majd vissza nekik. Minden pénz, amit te keresel, téged illet – szünetet tartott, és beharapta az alsó ajkát. – Figyelmeztetnem kell Fritz, hogy néha elég sok idő eltelik egy-egy fizetésnap között a Perechonon. Nem voltunk túl szerencsések a zsíros megbízásokat illetően. – A barátaim meg fogják érteni – mondta a férfi lágyan. – Azonkívül, ha visszaszerezzük az apádat, a hajó szerencséje meg fog fordulni. Lehet, hogy szerencse koronázza majd az utad. – Fritzen! – hallatszott Koraf kiáltása a hajó orrából. A minotaurusz az orrfa felé mutatott. A fél-óriás felsóhajtott. Élvezte Maquesta társaságát és szívesen vele maradt volna még egy darabig. – Mondtam neki, hogy már megerősítettem az orrfát – mondta. – A

másodkapitányod rátermett tengerész, de azt hiszem, nem nagyon kedveli az olyan feladatokat, amelyek következtében a vízbe pottyanhat. – A minotauruszok tudnak úszni – felelte nevetve Maq. – Sőt, nagyon is jól. Viszont nem úsznak túl gyorsan. Azonkívül te vagy az ügyesebb. A legjobb embert választotta a feladatra. Ez mutatja meg a jó másodkapitányt. A fél-óriás széles mosolyt villantott rá, tisztelgett és elsietett az orr felé. Maq vagy két órán keresztül küzdött a folyamatos déli áramlat ellen, amely a Maelstrom belseje felé szívta őket. Eleredt a jeges eső és az égen villámok cikáztak. Maq már azon volt, hogy segítséget hív, amikor meglátta, hogy Koraf felfelé igyekszik a hátsó-felső fedélzet lépcsőjén. Köszöntésképpen biccentett, kissé formálisan, mint mindig. Amikor jelezte, hogy átvenné a kormányt, Maq örömmel odaadta neki. Ugyanúgy, ahogy Attat börtönében, most is úgy érezte, hogy megbízhat ebben a különös minotauruszban. Azért a kormány közelében maradt, hogy meggyőződjön róla, hogy Koraf valóban tudja irányítani a hajót ebben az időben. Elégedetten nyugtázta, hogy a másodkapitány valóban érti a dolgát. Néhány keserves óra elteltével a Perechon végre kikerült a külső gyűrű szívó hatásából, és egyenesebb úton haladhatott észak felé, Tengerközel kikötőjébe. Nem sokkal azután, hogy sikerült kitörniük, Maq egy fekete vitorlát vett észre a láthatáron, messze mögöttük. A délután folyamán újra és újra látta felbukkanni. A vitorla csak egy hajóhoz tartozhatott, a Hóhérhoz, melynek kapitánya a hitvány Mandracore volt, a haramia. A Vér-tengert járók közül Mandracore volt Melas, és ekképpen Maquesta egyetlen valódi ellensége. Egy régi sérelmet dédelgetett, valami kinccsel kapcsolatban, amin Melasszal osztozott, amikor egy elsüllyedő kereskedőhajóról kimenekítették sok-sok évvel azelőtt.

Már az aggodalommal töltötte el, amikor először meglátta a Hóhért. Amikor minden jel arra mutatott, hogy követi a Perechont, a rossz érzése egyre erősödött. Annak ellenére, hogy a Perechon nem a legjobb formájában hajózott, a Hóhér aznap már nem hozta be őket jobban. Napnyugtakor értek Tengerközel kikötőjébe, és Maq átmenetileg megfeledkezett erről a kellemetlenségről. *

*

*

*

*

Aznap este vacsora után Maq összehívta a legénység jó pár tagját. Remélte, hogy csupán egy, legfeljebb két napot kell Tengerközelben tölteniük, és mindenkinek kiosztott valami feladatot. Ő és Lendle a piacra mennek, hogy beszerezzenek némi élelmet, és egyéb dolgokat. Remélte, hogy lesznek olyan leleményesek, hogy kijöjjenek valahogy a pénzükből, mert Attat erszényében már igencsak kevés érme lapult. Fritzennek a hajójavítóhoz kell mennie, hogy beszerezzen egy különleges anyagot, amivel meg lehet erősíteni a főárbocot, amely nem repedt meg ugyan, de elég sok gyötrelemnek volt kitéve az utóbbi időben. A fél-óriás megígérte, hogy azután felkeresi néhány barátját és megpróbál összeszedni annyi pénzt, amiből ki tudják cserélni a legnagyobb vitorlákat. Hvel és Vartan szerzik be a vizet. Miután kiadta a megbízatásokat, Maq visszavonult a kabinjába egy kis szundikálásra. Muszáj volt aludnia, mert neki kell majd átvennie az őrséget Fritzentől az este későbbi folyamán. *

*

*

*

*

Amikor Maq leváltotta a fél-óriást, az ég tele volt csillagokkal és a levegő még mindig balzsamos volt. Fritzen még sokáig vele maradt a fedélzeten. Az időről beszélgettek, a

Perechon terveiről és arról, hogy a legénység milyen könnyen elfogadta a minotaurusz másodkapitányt. – A tengerészek általában gyanakvó népség – mondta Maquesta. – Ugyanakkor befogadóak is. Van a tengeren valami összetartás, ami eltörli a fajok közötti ellentéteket. Tudom, hogy végül meg fogják kedvelni Korafot. Fritz szája mosolyra húzódott. – Na, és te is olyan toleráns vagy a más fajokkal szemben, Maquesta? A lány remélte, hogy a jóképű fél-óriás nem látta, hogy elpirult. – Mindenkit elfogadok, amíg nem ártanak nekem – mondta egyszerűen. – Ideje lefeküdnöd. Hamarosan kezdődik a kikötői napunk. Maq a kormány mellé telepedett és azon elmélkedett, hogyan fogják majd el a morkotot. Próbálta elfojtani Melas iránti aggodalmát, és kiverni a fejéből Fritzen Dorgaardot. Nem örült neki, hogy ennyit gondol rá. A kapitánynak a hajóján kell, hogy járjon az esze, mondta magának. Bizonyára elbóbiskolt pár percre, mert arra ébredt, hogy valaki gyengéden megrázza a vállát. – Általában nem alszom jól – mondta Koraf. – Szívesen elvállalom az őrséget, és akkor te is többet pihenhetsz. – Nem fontos – mondta védekezően Maq. Aztán, megérezve, hogy a minotaurusz nem bírálni akarta, hozzátette: – De azért jól jön egy kis társaság, és ha te úgysem tudsz aludni, itt maradhatnál velem. Miután nem kapott választ és tisztában volt vele, hogy valami módon megsértette a minotauruszt, Maq egyszerűen beszélni kezdett. Arról beszélt, hogyan nőtt fel a Perechonon, elmesélte milyen volt, amikor Melas először engedte kormányozni, megemlítette, hogy látta a Hóhért felbukkanni aznap, gyakorlatilag mindenről fecsegett, ami csak az eszébe jutott. Érezte, hogy Koraf egyre jobban felenged.

– És te, Kof? – kérdezte Maq őszinte kíváncsisággal. – Te hol tanultad a hajózást? Koraf hallgatott. Maq már attól tartott, hogy esetleg elbóbiskolt. Végül azonban a sötétség jótékony védelmében elkezdett beszélni.

Kilencedik fejezet Bas-Ohn Koraf története – Amióta csak az eszemet tudom, mindig azzal játszottam, hogy hajókat építettem falevelekből, fadarabokból, manapság pedig természetesen szilárd fából – kezdte a történetét Koraf. Zengő hangján halkan beszélt, talán azért, hogy más ne hallja. – Emiatt a családom már egészen fiatal koromban elintézte, hogy inas lehessek Efrothnál, Nethosak legjobb hajóépítőjénél. A családom nem nemesi és nincsenek jó kapcsolatai, ezért ez az inaskodás nagy dolog volt, amire büszke voltam. Efroth virágzó üzletet vezetett, négyen kezdtünk nála egy időben – én, Diro, Thuu, és Phao. Sok éven át tanultunk nála, dolgoztunk neki, és nem csak a hajóépítés és tervezés tudományát, hanem a hajózás mesterségét is

elsajátítottuk. Tanított nekünk az áramlatokról, az időjárási viszonyokról, megtanította, hogyan ismerjük fel a közeledő vihart a felhőkből, és a bőrünket érő levegőből. – Nem szoktam hencegni és soha nem tartottam magam gőgösnek, de elmondhatom, hogy én voltam a legjobb tanítványa. Ezt a többiek is észrevették, és gyakran fordultak hozzám segítségért. Mindegyikük, kivéve Dirót. Ő féltékeny volt rám és meg sem próbálta elrejteni az érzéseit. Megpróbált lejáratni Efroth előtt, olyan dolgokkal, amelyek miatt az én munkám rosszabbnak tűnt, holott egyértelműen nem volt az. Én mégis tisztában voltam vele, hogy jól értem a dolgom, ahogy Efroth is tudta. Diro ezért csupán annyit ért el a próbálkozásaival, hogy saját magát szégyenítette meg. – Tizenkét évig tanultam és dolgoztam, dolgoztam és tanultam. Ez nem olyan sok idő, Maquesta. Te még ennél is több időt töltöttél tanulással az apád oldalán. Szép idők voltak, és talán soha nem voltam olyan boldog egész életemben, mint amikor ott dolgozhattam. Nagyon sokat köszönhetek Efrothnak. – Végül eljött az idő, hogy mi, inasok is a saját lábunkra álljunk, Efroth pedig új csoportot vegyen magához. Kijelentette, hogy az utánunk következő csoport lesz az utolsó, mert már kezd megöregedni, és most már több időt akar magára szánni. Mindannyiunknak le kellett tennie egy utolsó vizsgát, hogy megkapjuk a képzett hajóépítői minősítést. Meg kellett tervezni és építeni egy vitorlás hajót, aztán egyedül végigmenni vele egy Efroth által kijelölt útvonalon. Úgy volt, hogy ő mindegyikünket elkíséri, hogy végignézze, hogyan ügyeskedünk, és az alapján adjon osztályzatot. – Rengeteg időt töltöttem a kis hajóm elkészítésével, mert az volt a szándékom, hogy a vizsga után eladom, a pénzt pedig a családomnak adom köszönetképpen, hogy lehetővé tették számomra az inaskodást. Úgy terveztem, hogy utána kikötőről kikötőre fogok utazni, hajókat építek a városoknak és

a nemeseknek. Olyan nagyszerű modelleket, amilyeneket még nem láttak a Vér-tengeren. – Számítanom kellett volna rá, de nem tettem, mert bolondul naiv voltam azokban az időkben, hogy Diro megpróbál majd keresztbe tenni nekem ebben az utolsó megmérettetésben. A vizsga előtti estén beszökött a hajóépítő műhelybe, ahol a vizsgadarabjainkat tároltuk és meggyengítette a hajóm gerincét. – Másnap reggel a hajóépítő műhelyben mindenki a saját hajója mellett állt. Efroth egyenként kihajózott velünk, mindannyiunkkal végigment a pályán, megítélte a hajó teljesítményét, hogy milyen a vitorlázata, és hogy milyen a kapitány. Én voltam az utolsó. Szeretném azt gondolni, hogy azért engem vett utoljára, hogy senki se érezze úgy, hogy nem felel meg eléggé. – Diro jól teljesített. Őszintén mindent megtett a saját erejéből és ennek örültem. Amikor azonban rám került a sor, tudtam, hogy én jobb leszek. – Minden jól indult. A szél egy kicsit viharos volt, de a vitorláim tökéletesen álltak, a hajómat pedig úgy alakítottam ki, hogy a legjobban használja ki a szelet. Aztán, amikor körülbelül egy mérföldre lehettünk a parttól, észrevettem, hogy víz szivárog be a hajóba. A lék a szemem előtt alakult át gejzírré, aztán a hajóm hatalmas reccsenéssel ketté tört. Sikerült belekapaszkodnom egy fadarabba és megmenekültem. Efroth nem volt ilyen szerencsés. Már akkor is idős volt, amikor elkezdtünk inaskodni nála. Amikor a hajó kettétört, az árboc fejbe verte. Azonnal elsüllyedt, még mielőtt elérhettem volna. – Senki sem okolt közvetlenül engem a haláláért. Csak a fejüket csóválták, hogy mennyire megalapozatlanul voltam büszke a tudományomra. Még a szüleim is szégyenkezni látszottak. Teljesen meg voltam döbbenve. Nem értettem, hogyan tévedhettem ekkorát a képességeimet illetően.

– Aznap éjjel a vízparton őgyelegtem, azt sem tudván, mit csinálok. Egyszer csak betértem egy kocsmába, hogy kérjek egy korty vizet. Várakozás közben észrevettem, hogy egy kicsit arrébb, a bárpult mellett ott áll Diro, Thuu és Phao. A hangos beszédéből már tudtam, hogy a nekem háttal álló Diro be van rúgva. Legkevésbé sem volt kedvem csatlakozni hozzájuk, de akaratlanul is meghallottam, miről beszél Diro. Az eszességével hencegett, és megmutatta a többieknek azt a kis emelő rudat, amivel megrongálta a hajóm gerincét. – Phao és Thuu láttak engem, ezért megpróbálták belé fojtani a szót, de nem sikerült. Nekem sikerült örökre elhallgattatnom. Iszonyatos düh ragadott el, odaléptem hozzá és megfojtottam. Meg sem próbáltam elmenekülni. Azonnal letartóztattak, és halálomig a cirkuszba küldtek harci játékosnak. Maquesta felnézett könnytől csillogó szemébe. – De hát, amit Diro tett veled és az a tény, hogy ő okozta Efroth halálát, nem enyhítette a büntetésedet? – kérdezte. – A törvényeink szigorúan tiltják, hogy egy minotaurusz megöljön egy másikat a cirkuszon kívül – ami a népünk szervezett harci játéka. Diro már halott volt. Őt nem lehetett elítélni. – Akkor hát hogyan kerültél Attathoz? – érdeklődött Maquesta. – A cirkuszi harcosoknak néha „gazdát” jelölnek ki, egy minotauruszt, aki azért felelős, hogy formában tartson bennünket a küzdelmek között. Ennek fejében megkapják a fogadási összeg egy részét, amit ránk kötnek az emberek. Az én gazdám Attat. Négy éve vagyok a cirkuszban. Még soha nem találtam legyőzőre, ezért jó pénzt szakíthat a fellépéseimből. – Ha Attat a gazdád, miért nem tűnsz el, miután segítettél elfogni a morkotot? Attatnak majd azt mondom, hogy megszöktél az éj leple alatt. Kiteszlek egy másik kikötőben.

Nem kell visszamenned hozzá – erősködött Maq. – Ő egy hitvány alak. Koraf szomorúan megrázta a fejét. – Két minotaurusz már meghalt a próbálkozásaim miatt – vagy mert nem próbálkoztam. Ez a törvény. Én pedig tisztelem a törvényt. Ezenkívül az, hogy hagytál megszökni, épp elég ok lenne Attat számára, hogy megint börtönbe vessen. Vele nem jó tréfálni. Arra gondolva, hogy mit művelt Attat az apjával, Maq csak egyetérteni tudott. Bólintott és szorosabban markolta az irányzékot.

Tizedik fejezet Tengerközel Másnap kora reggel a parti különítmény jó hangulatban indult útnak. Tengerközel egészen más hely volt, mint a legutóbbi kikötőjük, Lacynos. A vízparton széles verandájú, cseréptetős és élénk színekben pompázó napellenzőkkel tarkított kőépületek álltak, gondozott, vidám benyomást keltve a látogatókban. A kikötő mindkét oldalán teraszos földek terültek a dimbes-dombos tájon. Maq azonban tudta, hogy a szíves vendéglátás szerencsére nem mindenkinek szól. A Hóhér meg sem próbált behajózni ebbe a kikötőbe, és Bas-Ohn Korafnak sem volt tanácsos elkísérni Maquestát és a többieket a városba. A kalózokat és minotauruszokat rendszeresen elzavarták a kikötőben őrjáratozó gályák és a vízparton figyelő őrök.

A Perechon kapitányának és legénységének azonban Tengerközel igazán kedves látványt nyújtott – pontosabban nyújtott volna, ha nem azzal vannak elfoglalva, hogy a csónakjukból merik ki a léken beömlő vizet. Maq a homlokát ráncolta. Lendle javítási kísérlete csak arra volt elég, hogy csökkentse a beáramló vízmennyiséget, az oldalára erősített rúd pedig rögtön letört, amint megpróbálta használni. – MindenrendbenigazánnincssemmibajMaquestaKarThon – hadarta gyorsan a kis gnóm. – Vanegytervemhogyanjavíthatommegvéglelgesenhogymégjobbl egyenmintazelőtt – Maquestára pislantott, aztán a léket nézte. – Azonnal hozzá látok, amint végeztünk az elintéznivalókkal – tette hozzá végre lelassítva annyira, hogy Maq megérthesse, mit mond. Maquesta csak vágott egy grimaszt. Miután egy homokos partszakaszon kihúzták a csónakot, és teljesen feleslegesen megpróbálták kirázni a vizet a csizmájukból, Fritzen azt kérte, hogy változtassanak a terveiken. Félre vonta Maquestát és halkan beszélt hozzá, miközben Lendle-t figyelte, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a gnóm a csónak átvizsgálásával van elfoglalva. – Maq, találkozhatnánk a hajógyárban, ha végeztetek a piacon? Azt hiszem, oda kellene vinnünk a csónakot egy kis foltozásra, mielőtt Lendle megvalósítja a végleges rendbehozatalt – különben lehet, hogy soha nem jutunk vissza a Perechonra. Remélhetőleg lesz nálam néhány új vitorla is. Lendle, aki nyilván meghallotta, miről beszélnek, sértődött pillantást vetett Fritzenre, de aztán csatlakozott Maq beleegyező kacajához. Mindnyájan megegyeztek, hogy az ebéd után a kikötőben találkoznak, de előfordulhat, hogy csak később tudnak visszatérni, ha a csónakot nem sikerül addig megjavítani. *

*

*

*

*

Annak ellenére, hogy Maq családi gyökerei Saifhum földjéről eredtek, igen kevés időt töltött a szigeten. Azonban ahányszor erre vetette a sors, mindig megfogadta, hogy gyakrabban fog visszatérni. Aznap, ahogy a napsütötte piactéren figyelte Lendle-t, amint gyakorlottan alkudozik a szintén szakavatott árusokkal, Maquesta boldogan nyugtázta, hogy szinte teljesen megfeledkezett róla, mi áll előtte – és mögötte. Szinte. Az apja iránti aggodalom soha nem hagyta el teljesen. De nem is akart megfeledkezni róla. A takarosan felsöpört utcákon sétálgatva Maq és Lendle hamarosan beszerzett minden szükséges zöldséget és gyümölcsöt, valamint a fém alkatrészt, amire a Lendle-nek a gnóm-tervezésű motorjához szüksége volt. – Szeretnél eljönni velem a hajógyárba? – Nem, Maquesta Kar-Thon. Másutt van dolgom. – Hadd találjam ki – találkozunk a Tengerközel Fogadóban ebédkor. Ha korábban érek oda, a hátsó szobában leszel. Így van? – kérdezte Maq rossz előérzettel. Lendle sugárzott az izgatottságtól. A Tengerközel Fogadó a legnagyobb ilyenfajta intézmény volt a kikötőben. Nem csak éjszakai szállást nyújtott, hanem hatalmas ebédlőjében jófajta házi kosztot is felszolgáltak a nap minden szakában, a hátsó szobában pedig véget nem érő kártyapartik folytak. A legnépszerűbb játék a légió, a gyorshalál és a bounty vadászat volt, ez utóbbi egy gyerekjáték, a vadászat továbbfejlesztett változata. Lendle imádta. Maq emlékezett rá, hogy egyszer három napon és két éjszakán át folyamatosan játszott. Aztán annyit beszélt a játszmáról, hogy több mint egy hétre megfeledkezett a találmányairól. – Figyelj csak, Lendle – intette Maq –, ne feledd el, hogy miért vagyunk itt és mi vár még ránk ezen az úton. Már nem lehet túl sok acél nálad. Vartan mondta, hogy te is hozzájárultál

a vitorla árához. Számítok a pénzedre, arra az esetre, ha még valamit vásárolnunk kell majd. – Maquesta Kar-Thon. Miattam nem kell aggódnod – közölte ridegen Lendle, teljes három és féllábnyi magasságában kihúzva magát. Maq tudta, hogy Lendle soha nem akar bajba keveredni. Egyszerűen csak néha megtörténik, a legjobb szándékai ellenére is. Mindamellett bármilyen takarékos volt is, Maq nem gondolta, hogy van nála elegendő pénz, hogy tisztességes tétet tegyen fel bármilyen kártyajátékban. Miután pár lépést megtett a hajógyár irányába, még visszafordult, hogy búcsút intsen, Lendle azonban ezt már nem látta. Már előhalászta az automata pénztárcáját és szó szerint végig szökdécselt a fogadó felé vezető utcán. *

*

*

*

*

– Hagytad, hogy egy gnóm nyúljon a csónakodhoz? – az idős hajóépítő ember alig bírta abbahagyni a kacagást. Végül megtörölte a szemét, és látható nehézségek árán megpróbált komoly arcot vágni. – Megnézem mit tehetek a hajótesttel, de az biztos, hogy egy-két órába beletelik. Legalább annyi időt vesz igénybe, hogy rendbe hozzam, amit a gnóm barkácsolt, aztán rendesen megjavítsam. Elviszem a kikötőbe, ha elkészültem vele – egy újabb nevetőrohamot elfojtva sarkon fordult és elsétált, miközben a fejét rázta és magában beszélt. Maq és Fritzen evezve közelítette meg a hajógyárat, miközben a csizmáik megint eláztak. Maq éhesen és fáradtan nem volt abban a hangulatban, hogy értékelni tudja a hajóépítő viccelődését az ő nehéz helyzetükön. A távolodó ember hátát nézve a nyelvébe harapott, nehogy valami olyat mondjon, amit később biztos, hogy megbánna. – Ne húzd fel magad, Maquesta! – mondta széles mosollyal Fritzen. – Nem akart megbántani. A csónak

hamarosan kész lesz, és az új vitorlák is még ma délután megérkeznek a hajóra. Kértem egy-két szívességet, a barátaimnak ígértem egy kevés kamatot és – Vartan és Hvel összegyűjtött pénzével kiegészítve – sikerült annyi pénzt összeszednem, hogy az összes vitorládat kicseréljük. A régi vitorlák jobb darabjait később felhasználhatjuk javításra. Maquesta a nyakába ugrott örömében. – Ez csodálatos! – kiáltotta. Aztán rögtön összeszedte magát és visszahuppant mellé a földre, megint megpróbálva üzleties modort magára ölteni. – Komolyan gondoltam, hogy amint némi pénzhez jutok, én fizetem vissza a barátaidnak. – Szavadon foglak – válaszolta Fritzen –, de csak akkor, ha most meghívhatlak ebédelni. – Megcsörrentett egy kis erszényt az oldalán, amiben még maradt néhány érme. – Menjünk a Tengerközel fogadóba – javasolta Maquesta, miközben túlságosan is tudatosodott benne, hogy Fritzen karja az övéhez ér séta közben. – Lendle ott eszik és az az érzésem, jobb, ha ránézünk. Lassan sétáltak a fogadó felé, élvezték az együtt töltött perceket és az érzést, hogy végül talán minden jóra fordul. Amikor megérkeztek a fogadó ebédlője már majdnem tele volt ebédelni vágyókkal, Lendle-t azonban nem látták sehol. Amint azonban átvágták magukat a tömegen a hátsó szobához, azonnal kiszúrták. Lendle egy nagy kerek asztalnál ült és lapokat osztott a két tengerészből, egy kereskedőből, néhány helyiből és egy törpéből álló csoportnak. Az előtte tornyosuló nagy halom zseton egyértelműen elárulta, hogy a gnóm nyert – mégpedig sokat. Bounty vadászatot játszottak, negyven garasos téttel. Maq gyerekkorában sokszor játszotta ezt Lendle-lel, horgokat és kagylókat használva tétnek, és a gnóm sokszor passzolt, hogy a kislány nyerhessen. Most azonban úgy nézett ki, hogy ezzel a szerencse sorozattal nem lesz szüksége rá, hogy passzoljon.

– Lehet, hogy hamarabb ki tudjuk fizetni a barátaidat, mint reméltük – suttogta Maq Fritzen fülébe. Maq integetett a gnómnak és végre sikerült magára vonnia a figyelmét. Jelzett a kezével és hangtalanul formálta a szavakat: Ideje abbahagyni. Az ebédlőben várunk. Lendle csücsörített az alsó ajkával, a zsetonjaira pillantott, majd visszanézett Maquestára és boldogan elvigyorodott. – Nekem ez az utolsó köröm! – csicseregte a játékos társainak, és csak amikor Maq és Fritzen már hallótávolságon kívül ért, tette hozzá – Vagy talán még egykettő lesz ezen kívül. Az ebédlőben elhelyezkedve Maq a megviselt étlapot tanulmányozta, szemét legeltetve a finomságokon, amilyeneket már hónapok óta nem evett. – Marha. Csirke. Hering. – sóhajtotta halkan. – Semmi angolna becsinált. Sem bableves. Sem kétszersült. Ez csodálatos. – Legyen szíves – szólította meg Fritzen a felszolgálólányt. – A hölgy egy vastag szelet marhahúst szeretne krumplival és egy pohárral a jobbik borukból. Én ugyanezt kérem, csak egy korsó fűszeres sörrel. A pincérnő az orra elé tartotta a nyitott tenyerét. – Először adja ide az acéljait – szólt határozottan. – A Tengerközelben előbb fizet, utána kap enni. Fritz előhúzta az erszényét és leszámolta a pénzt, majd színpadias mozdulattal átadta a pincérnőnek. – Hú, de gazdag vagy – tréfálkozott Maq. – Ezután az ebéd után már nem – válaszolta, megzörgetve az erszényt, ami most már csak halkan csörgött. – De megdolgoztunk ezért az ebédért. – Belepillantott az erszényébe. – Lendle-nek viszont azt hiszem, magának kell állnia az ebédjét. Maq kuncogott. – Rendben van. A zsetonjait nézve azt hiszem, megengedheti magának.

A gnóm még akkor sem csatlakozott Fritzhez és Maqhoz, amikor kihozták eléjük a gőzölgő tálakat. Maquesta nem bánta, hogy kettesben lehet a fél-óriással, de már kezdett aggódni Lendle miatt. Azonban egy harapás is elég volt a marhaszeletből, hogy elfeledkezzen a gondjairól és úgy lapátolta magába az ételt, mint aki három napja nem evett. Lendle még akkor sem került elő, amikor már befejezték az evést. Már a második italukat is ledöntötték és a gnóm még mindig nem volt sehol. Maquesta megrázta a fürtjeit. – Nem kérek többet. Jobb, ha tiszta marad a fejem. Azonkívül úgy tűnik, össze kell szednem a mérnökünket. Maq éppen elhatározta, hogy elindul és előkeríti Lendlet, hogy az orra alá dörgölje, milyen remek lakomáról maradt le, amikor a hátsó szobában hirtelen éktelen lárma tört ki, keresztül húzva a számításait. Az ordítozás közepette Maq ki tudta venni a gnóm hadaró orrhangját. – Nemszállhatszki. Adnodkellegyesélythogyviszanyerhessemésakkorkitudomfizetn i. – Semmi ilyesmit nem kell tennem – hallatszott egy goromba hang. – Neked kell fizetned, most azonnal. – Igen! Fizess neki kisember – csatlakozott hozzájuk még egy hang. – Mi a baj szerencselovag? Rosszul állnak az adósságaid? – szólalt meg ismét a goromba hang. – Nincsenekadósságaim. Játsszunkmégegykörtesetlegkettőt. Akkorvisszatudomfizetni. Őszintén. Amikor Maq Fritzcel a sarkában a hátsó szobába ért, ijedten látta, hogy Lendle nagy halom zsetonja mind egy szálig elfogyott. A gnóm a gazdagnak látszó kereskedővel szemben állt támadóállásban, apró ökleit az arca előtt tartotta, mintha bizony verekedni készülne a nála jóval termetesebb emberrel. Amikor azonban a többi játékos a kereskedő oldalára állt és a törpe az élesnek látszó tőrére tette a kezét, Lendle leengedte az öklét, és újra hadarni kezdett.

Ekkor az egyik játékos kirohant a szobából, átfurakodott Maquesta és a fél-óriás között, aki előkotorta a maradék három acélját. – Nem hiszem, hogy ez elég a számla kiegyenlítésére – állapította meg. Maq a jelentet szemlélve elbiggyesztette az ajkát és érezte, hogy eluralkodik rajta a rémület. – Nem hinném, hogy valamit is számítana – jegyezte meg sötéten. A kikötői őrök perceken belül megjelentek az imént elszaladt játékos vezetésével. Fritz és Maq tehetetlenül nézte, ahogy az őrök elhurcolták Lendle-t, közölve vele, hogy le kell dolgoznia az adósságát, hogy ki tudja egyenlíteni a számláját a kereskedővel szemben. Vagy ez, vagy a börtön. Hosszú időre.

Tizenegyedik fejezet A megmenekülés Maquesta elkapta egy pincérnő karját, amint az elhaladt mellette egy üres tálcával. – Hová viszik azokat, akik nem tudják kifizetni a kártyaadósságukat? – kérdezte. – Az attól függ – felelte a pincérnő, a konyha felé nézegetve, idegesen, hogy kivihesse a felvett rendelést. – A legjobb a rendőrfőnök irodájában kezdeni, a főtéren. – Távoztában a haját átvetette a bal vállán, határozatlanul jelezve Maqnak, merre induljon. – Tudom, hol van. Gyerünk – fordult Maq Fritzenhez, és a fogadóból kilépve elindult Tengerközel tisztára sepert utcáin. Mivel a sziget meredek hegyoldalai szinte egészen a tengerig lenyúltak, Tengerközel hosszanti irányban fejlődött.

Gyakorlatilag városközpont nélkül nyúlt végig az öböl mentén. Az öböl nyugati vége felé azonban, ahol teraszos kialakítású farmok ékelődtek a hegyekbe, állt egy terecske, napórával a közepén. Az ápolt növényzettel beültetett teret övező kőépületekben székelt az összes hivatal, amelyben Tengerközel hivatalos ügyeit intézték. Itt volt a város írnoka, a közjegyző, a rendőrség és a polgármesteri hivatal is. – Az a hígagyú, elhibázott, szeméttelepről szalasztott fattyú. Igazán megérdemelné, hogy hagyjam, hogy itt rohadjon egy pár hétig – fortyogott Maq, miközben a rendőrség szűk bejáratához vezető meredek lépcsőket taposta. – Nem vesztegelhetek túl sokáig ebben a városban. Meg kell találnunk a morkotot. Erősen fontolgatom, hogy itt hagyom ezt az agyatlan tökfilkót, és majd csak visszafele veszem föl megint. Nem ártana neki. – Ki tanított téged ilyen szépen káromkodni? – kérdezte fura fintorral Fritzen. – Ha ez a véleményed a gnómról, akkor hagyjuk csak itt a sorsára. Maq lesújtó pillantást vetett a kísérőjére. – Hogy mondhatsz ilyet? Előbb vágnám le a jobb kezemet. Ő a barátom. És szükségem van rá. De majd fel robbanok, amiért megint kalamajkába keveredett és most azzal megy el az időnk, hogy kiszabadítsuk. Tudja, hogy milyen sürgős a küldetésünk. A lépcsők tetején Maq megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát és összeszedje a gondolatait. Saifhum rendszeretetét tükrözte, hogy a rendőrség épülete nagyobb volt a többi hivatalnál. A jókora gránitkockákból álló falai több emelet magasságba nyúltak és lapos tetőben végződtek, melyet mellvéd takart. Maq biztos volt benne, hogy a mellvéd mögött egy csapat őrszem rejtőzik. Ha Lendle-t ide hozták, nem lesz könnyű kihozni. – Várj meg itt – szólt Maq Fritzenhez.

– De Maq… – kezdett volna tiltakozni, de a lány félbeszakította. – Ismerem ezeket a szigetlakókat. Azt fogják gondolni, hogy ismernek engem, mert úgy nézek ki, mint ők. Te csak gyanút keltenél bennük. Ha pedig gyanúsak leszünk nekik, utánunk küldhetnek valakit, hogy kövessen, amíg Tengerközelben vagyunk, erre pedig semmi szükségünk nincs. Szerencsésebb lesz, ha egyedül érdeklődöm – magyarázta Maq. – A téren találkozunk. Ha vacsoráig nem kerülök elő, utánam jöhetsz megnézni, hogy mi van. – Igenis, kapitány – hajolt meg gúnyosan Fritzen. – Kérésed számomra parancs. Maq csücsörített a szájával, és kezét a csípőjére tette. Már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de aztán meggondolta magát. Inkább szó nélkül sarkon fordult és bement az épületbe. A rendőrség épületébe belépő Maquesta teljesen máshogy viselkedett, mint kint a lépcsőkön. Inkább esdeklő, mintsem parancsoló tartással a magas pulthoz lépett, amely lezárta az épület többi része felé vezető utat. A mögötte ülő rendőr tollának hegye szorgalmasan kaparászott egy hosszú, drágának látszó pergamenen. – Elnézést uram, tudna segíteni? – kérdezte sírós hangon Maq. – Mondja, mi a problémája – mondta gépiesen az őr, miközben tovább írt. Amikor egy pillanattal később felnézett és meglátta a nyilvánvalóan segítségre szoruló csinos fiatal hölgyet, láthatóan megenyhült. Maq a legédesebb mosolyát villantotta rá. – A családommal a sziget másik végében lakunk és az egyik szolgámmal jöttem Tengerközelbe, hogy körülnézzünk a piacon. A szolgám úgy néz ki, valami bajba keverte magát a Tengerközel fogadóban. Az apám borzasztó mérges lesz. Meg tudná mondani, hol találok a nyomára, és hogyan tehetem jóvá a kihágását? – Maq lágy hangon beszélt és a kezeit tördelte.

Még mindig nála voltak a korábban vásárolt élelmiszerekkel teli táskák, hitelt adva a történetének. – Szóval szolga? – kérdezte a rendőr, végigmérve Maquestát. Maq egy pillanatig azt hitte, rossz mesét választott, mert a rendőr nem fogja elhinni, hogy valaki ilyen öltözetben olyan családból való, ahol szolgák vannak. Saifhumon azonban számos egyszerű, keményen dolgozó család élt, akik közül sokan megengedhették maguknak, hogy több szolgát is tartsanak. – Hogy hívják a szolgáját? Nő vagy férfi? – Lendle. Lendle Chafka. Gnóm. – Gnóm! Á, az a fickó. Jól emlékszem rá. Amikor behozták, sípcsonton rúgta Rappa parancsnokot, jó keményen, és azt üvöltözte, hogy vissza kell mennie, hogy visszanyerje, amit elveszített – mondta a recepciós a tollával kopogva az asztalon. – Nem sok gnóm fordul meg Tengerközelben – nem is gondoltam volna, hogy van belőlük a szigeten – a hangjába jól érzékelhető gyanakvás vegyült. – A sziget másik oldalán – emlékeztette gyorsan Maq, megremegtetve hosszú szempilláit. – Nem rég óta dolgozik nálunk, és ha így fog viselkedni, nem is marad túl sokáig – mondta tettetett felháborodással. – Nos, akkor itt van? – Nem. Salomdhi szerint nem lehet ledolgozni az adósságot, ha az ember börtönben van. Mi bezártuk volna a gnómot egy időre, de Salomdhi azt akarta, hogy azonnal menjen vissza az üzletébe, dolgozni – mondta helyeslően a rendőr. – Ha pénzről van szó, Salomdhi nem vesztegeti az időt, az biztos. – Salomdhi? – kérdezte Maq. – Az a pasas, aki ellen a szolgája veszített a kártyán. Ő Tengerközel legtekintélyesebb kereskedője. Egy egyszerű gyümölcsös standdal kezdte, most pedig már az üzletek fele az övé a piacon.

– Meg tudná mondani, hol lakik Salomdhi úr? – kérdezte Maq. – Talán tudok vele beszélni és megegyezünk, hogy az apám elküldi neki a tartozást. Lendle mégiscsak a szolgánk. Ha a semmiért fog dolgozni, azt megteheti nálunk is. – Persze. Menjen végig az épület mögötti utcán. Salomdhi egy nagy fehér házban lakik, piros cseréptetővel. Az a legnagyobb ház az utcában. Nem lehet eltéveszteni – magyarázta szolgálatkészen a biztos úr. Maq már megköszönte a segítséget és elindult kifelé, amikor az még utána kiáltott. – Kisasszony! Sok szerencsét az egyezkedéshez, Salomdhi nem egyszerű üzletfél – kuncogott az ügyeletes, elképzelve az egyenlőtlen küzdelmet Maq és a kereskedő között. Maq mosolygott magában. A kereskedő nem találkozott még kemény ügyféllel, gondolta, de most majd fog. *

*

*

*

*

Fritzen a téren azzal szórakozott, hogy apró kavicsokkal dobálta az elhaladók hátát, majd gyorsan elfordult, miközben azok próbálták kitalálni, ki dobta meg őket. – Nem gondoltál rá, hogy a rendőrség tetejéről valamelyik őr kiszúrta, mivel szórakozol? Ebben a városban már ezért is lecsukhatnak – feddte meg Maquesta. – Veszélyes életmódot folytatok, és jól érzem így magam – válaszolta vigyorogva Fritzen. – Most komolyan! Először Lendle, aztán most te is! Kölykökkel vagyok körülvéve, legalábbis ami a viselkedést illeti, ha a kort nem is. Hirtelen bevillant az agyába a kép, amint Melas és Averon a Perechon fedélzetén birkózik. Az emlék hatására beléhasított a fájdalom. Melasra gondolva kétszer olyan sürgetőnek érezte az időt.

– Menjünk! Tudom, hol van Lendle. Miközben sétáltak, Maq elmesélte, mit tudott meg a rendőrtől Salomdhiról és Lendle büntetéséről. A kereskedő gazdagságát hallva Fritzen szeme felragyogott. – Úgy tűnik, Lendle-en kívül mást is megmenthetünk a házából – jegyezte meg huncutul. – Fritz! Nem kockáztathatunk. Arra kell koncentrálnunk, hogy kihozzuk onnan Lendle-t, aztán megtaláljuk a morkotot – torkollta le hevesen Maq. – Ha ez számodra nem világos, akkor talán nincs is keresnivalód ezen az úton. Fritzen hirtelen elkomolyodott. – Óriási hálával tartozom az apádnak, amiért kimentett, amikor a Torado elsüllyedt, és Lendle-nek is, aki gondoskodott rólam a nehéz időkben. – A fél-óriás arca elkomorult a két esemény említésére. – Nem vagyok az a fajta, aki elfelejti, vagy elhanyagolja a tartozásait. Számíthatsz rám, Maquesta. Tengerközel valójában nem volt túl nagy város, és hamarosan megérkeztek a kereskedő házához. A város fölé tornyosuló csipkés hegyek egyikének lábánál álló ház hosszan elnyúlt az utca mentén, de nem volt túl széles. A ház mindkét oldalán körülbelül Fritzennél másfélszer magasabb fehér kőfal nyúlt be egészen a hegy lábáig, rajta ugyanolyan cserepekkel, mint a ház tetején. Maq és Fritz úgy döntött, előbb bekukucskálnak a kertbe, mielőtt a bejáratot megközelítenék. Maquesta tudta, hogy bár a rendőrt sikerült átvernie azzal, hogy a gnóm a családjának a szolgája, a kereskedőt nehezebb lesz beugratnia, különösen, ha az meglátta őt a Tengerközel fogadóban. Fritzen letérdelt, hogy Maq a vállára másszon, aztán lassan felállt. – Nagyon könnyű vagy, tudod? – vidámkodott. – Egész nap el tudnálak cipelni. – Csss! – szólt rá Maq. – Valaki meghallhat. A falon átkukucskálva Maq egy kertet látott, tele zöldséges virágágyásokkal és egy kis cseresznyéssel. Maq

először nem látott senkit. Aztán mozgásra lett figyelmes a kert hátsó részében, ahol az a heggyel találkozott. Lendle-t látta előbukkanni egy ajtó mögül, ami olyan tökéletesen el volt rejtve a hegy oldalába, hogy soha nem vette volna észre, ha nem nyílik ki. Két kapát, egy gereblyét és egy tucat másik kerti szerszámot cipelt az egyik zöldségágyás felé, ahol Maqnak úgy tűnt, hogy már fel is szerelt egy rudat a kétkerekű talicskára. A rúd végéből kerékrúdnak látszó karok álltak ki. A helyzet veszélyességének ellenére Maquestát elfogta a kuncogás. A gnóm nekifogott, hogy a kapákat és egyéb kerti szerszámait is a szerkezetéhez kapcsolja. Úgy nézett ki, Lendle valamiféle gépesített gyomláló eszközt eszkábál össze, amelyen a kapák pontosan olyan magasságban voltak, hogy levágják a kertben növekvő zöldségek fejét. Salomdhi nem tudta, mibe vágta a fejszéjét. – Emlékszel, mit mondtam a súlyodról? – suttogta Fritzen. – Felejtsd el. Egyre nehezebb vagy. – Csss! – szólt rá megint. – Csak még egy perc. Újra körülnézett a fallal elkerített kerten és azt gondolta, Lendle egyedül van, de nem lehetett benne biztos. A kert túlságosan nagy volt. Még ha egyedül lett volna is, akkor is kockázatos lett volna odakiáltani neki. Salomdhi házának hátsó falán visszaverődött a fény az ablakokról, nem lehetett látni, hogy van-e mögöttük valaki, aki a kertet figyeli. Azon tűnődött, hogy mi tévők legyenek, amikor egy fényes fekete hajú, gazdagságot sugárzó, gömbölyded ember sietett elő a házból. Maq egy kicsit lejjebb húzódott, hogy a feje ne látszódjon ki a fal mögül. Felismerte az embert a kártyapartiról. Kétségkívül a kereskedő, Salomdhi volt az, intett a gnómnak, hogy menjen oda hozzá, és a nevét kiáltotta – Lendle Chafka! – mintha valami kórnak a neve lett volna. A hívásra Lendle szerencsére közelebb került Maquestához, így az bele tudott hallgatni a beszélgetésükbe.

– Mi történik? – kérdezte suttogva Fritzen. – Csss. Mindjárt elmondom – suttogta vissza Maq. – Nincs több csss. Mi folyik? Maq újra felemelte a fejét. – Látom Lendle-t. Csss. – Van egy üzleti megbeszélésem – közölte fontoskodva Salomdhi. – Gyerünk, húzd fel a nadrágod szárát. Maq nem hallotta Lendle válaszát, ha egyáltalán volt ilyen, de el tudta képzelni, hogy nem túl lelkes. Kicsit feljebb emelkedett, hogy jobban lásson. Salomdhi lehajolt és mintha Lendle bokájára erősített volna valamit. Amikor a kereskedő felállt, Maq megint lebukott. – Ebből a kertből csak a házon keresztül lehet kimenni, oda pedig a szolgák nem fognak beengedni – mondta Salomdhi. – Jobb, ha a szökésre nem is gondolsz. Ez a talizmán, amit a bokádhoz kötöttem, lehetővé teszi, hogy kövessem a nyomodat, és csak én tudom kinyitni. Természetesen nyugodtan megpróbálhatsz megszökni. Akkor még jó pár hónapig élvezhetem a szolgálataidat. Már elég régóta szükségem volt egy kertészre. Amikor a kereskedő eltűnt a hegyoldalba vájt barlangban, Lendle a nyomába indult. Mielőtt azonban a gnóm elérte volna az ajtót, Salomdhi újra megjelent, egy vászonzsákkal a kezében. A kereskedő körülpillantott a kertben, ahol munkának nem sok nyomát látta. – Ne felejtsd el, estére mindhárom zöldségágyás legyen kigyomlálva. Holnap nekiállhatsz a cseresznyefák megmetszésének – ezzel ugyanolyan hivatalosan, ahogyan érkezett, elhagyta a kertet. Amikor Maq megint bekukucskált, Lendle pillanatnyilag megfeledkezett szorult helyzetéről és elmélyülten tanulmányozta legújabb játékszerét, a bokájára erősített láncot tapogatta. Maq leugrott, hogy Fritzennel értekezzen, aki megjátszott grimasszal az arcán masszírozta a vállát.

– A kereskedő elment – mondta Maq. – Azt hiszem, csak a szolgák vannak a házban. Nem lenne nehéz megszöktetni, csakhogy… – Csakhogy mi? – sürgette Fritzen. – Csakhogy Salomdhi valamilyen varázs talizmánt tett Lendle bokájára. Azt mondta, ezáltal követni tudja, ha megszökne. Fritzen kétkedően nézett rá. – Ez a kereskedő nem úgy nézett ki, mint aki mágikus talizmánokat tart a házában. Lehet, hogy csak trükk. Menjünk be előbb, beszéljünk Lendle-lel. Ráérünk azután foglalkozni a lábpereccel. Azonkívül az is lehet, hogy értékes, és szívesen magunkkal visszük. – Rendben van – egyezett bele Maq. Újra elkezdett felkapaszkodni Fritzen vállára. Frizten most már halványan tiltakozni próbált. – Nem vagyok létra. – Csak egy pillanat – hadarta Maq. – Ha rád állok, át tudom lökni magam a falon. De te kinek a vállára fogsz állni? – Senkiére – felelte Fritz, miközben Maq felállt a vállára. – Van, akinek segítő kézre van szüksége – húzta a fél-óriás – míg mások a saját erejükre támaszkodnak. A megjegyzésre Maq félig tréfából visszarúgott Fritzenre, épphogy eltévesztve az orrát. Az égre nézve Maq látta, hogy a nap arrébb ment egy kicsit, ezért a kertfal mellett árnyék húzódott, némi takarást nyújtva arra az estre, ha valaki figyelné a házból. A karját átvetette a fal tetején, felhúzta magát és átmászott. Lendle csak akkor vette észre, amikor könnyedén lehuppant a fal másik oldalán. A meglepetés minden jele nélkül odasietett hozzá, méretes orra alatt bosszúsan ráncolva a száját. – Holvoltáleddig? – kérdezte durcásan. – Eltudodképzelnimiótavárokrád?

– Most hagyd abba, Lendle. Azok után, hogy mennyi bajt hozott a fejünkre a szerencsejáték az utóbbi időben, azt gondoltam, okosabb leszel annál, minthogy kártyajátékba keveredj, aztán dulakodást kezdeményezzél, amikor veszítesz – dorgálta meg Maq. – Nincsen erre időnk. Az apám. A morkot. Emlékszel? Mielőtt elkezdett magyarázkodni, Lendle legalább tisztességtudóan elpirult, mogyoróbarna bőrét mélyvörös pír öntötte el. – Nemveszítettem – füstölgött. – Csakátmenetibalszerencsevolt. Maq a szemét forgatta. – AzamajomSalomdhinemismeriakártyaetikettet – panaszkodott Lendle, belemelegedve a témába. – Aztsemtudjahogyankellkertészkednivagyösszerakniegytisztessé gesgyomlálószrekezetet. – Lendle megragadta Maq karját és elkezdte húzni a kert végébe, az ajtó felé, amin Maq látta őt kijönni. – De, Maquesta Kar-Thon – Lendle növekvő izgatottsága jeléül egyre lassabban kezdett beszélni. – Velem kell jönnöd. Az a bolond valamihez biztosan ért – mondta, továbbra is Maq kezét rángatva. – Várj egy kicsit, Lendle. Azt hiszem, Fritz is csatlakozik hozzánk. A kertfal külső oldalán tompa puffanás jelezte a fél-óriás hamarosan várható érkezését. Fritzen nekifutásból ugrott fel a falra, olyan magasra szökkenve, amilyenre csak tudott és a lábával a függőleges felületen némi támaszt keresve tolta fel magát a fal tetejére. Egyetlen laza mozdulattal felhúzta magát és átlendült a fal tetején, majd hátrafelé leugrott a kertbe, könnyedén landolva a talpán. – Felvág – mondta hűvösen Maq. Fritzen vigyorgott. – Mi a helyzet a bűbájos talizmánnal? – kérdezte.

– Úgy tűnik, van neked elég bűbájod – jegyezte meg a gnóm, majd újra elkezdte maga után rángatni Maqot. – Lendle először mutatni akar nekünk valamit – magyarázta Maq a fél-óriásnak. Mivel Fritzen nem látta korábban Lendle-t előbukkanni a hegy gyomrából, kellőképpen meglepődött, amikor gnóm kinyitotta a rejtekajtót. Egy hűvös és tágas barlangba léptek, ahol Salomdhi a kerti szerszámait, vetőmag készleteit, gyökérzöldségeit, vászonzsákjait és az ehhez hasonlókat tárolta. Szemmel láthatólag a kertészek paradicsoma volt ez, mely jól tükrözte a kereskedő gazdagságát. — Ettől vagy úgy oda? – kérdezte meglepetten Maq. – Lendle, el kell tűnnünk innen. Nincs erre időnk. – Nem, nem, nem. Maquesta Kar-Thon. Ezt látnod kell. – Lendle a barlang jobb hátsó sarkába vezette őket. Felemelt egy kerti lapátot, és végighúzta a durván kifaragott sziklákból álló falon, amíg bele nem ütközött egy alig észrevehető, szintén a sziklából kifaragott fogantyúba. Amikor Lendle megrántotta a fogantyút, Maq észrevette, hogy egy apró négyszögletű fémlemezhez kapcsolódik, ami kiemelkedett a sziklából, ahogy meghúzta. Amikor a szögletes lapot teljesen kihúzta, olyan hang hallatszott, mintha a falon belül egy súly áthelyeződött volna, elindítva számos másik súly áthelyeződésének folyamatát. – Súlyok és ellensúlyok – magyarázta röviden Lendle. – Nagyon elmés. A sziklaajtó jobbra tolódott, és egy nyílás tárult fel előttük. A fő barlang kapott némi fényt kívülről, a nyitott ajtón keresztül, de a második barlangban korom sötét volt. – Várjatok – intette őket Lendle. Lehajolt, a földön tapogatózott, közvetlenül az új ajtónyílás mögött balra, és előszedett egy lámpást. Fritzen összeütött két kovát, amit egy zsák répa mellett szúrt ki. Amikor a fél-óriás magasra tartotta a lámpást, Maqnak elállt a lélegzete.

Egy aranyakkal teli vászonzsák kiszakadt az alsó varrásánál és tartalmának egy része kiömlött a pince talajára. Maq ezt látta meg először. Mögötte a barlang bal oldalának egész hosszában, majdnem a tetőig magasodtak az egymásra rakott zsákok, a rajtuk látható dudorokból ítélve szintén érmékkel megtömve. A zsákok körül rendszertelen halmokban különböző kincsek hevertek: fénylő rubinokkal kirakott arany gyertyatartók, arany és ezüst csészék és tányérok, lakkozott dobozok és ládák teli ékszerekkel. Maq felcsapta az egyiknek a tetejét. Különféle gyöngyök, zafírok, gyémántok és smaragdok csillogtak benne. A barlang másik oldalától tényleg elakadt a lélegzete. A falnak támasztva fémpajzsok álltak, némelyik arany berakással, mellettük páncélingek hevertek nagy halomban. A sarokban ezüst csatos és kemény mellvédővel ellátott fegyvertartó hámok álltak. Nem messze kardok sorakoztak ezek közül is némelyiknek kövekkel volt kirakva a nyele. Úgy álltak ott hegyükre állított kötegekben, mint a búzakévék. Egy kisebb rakás tőr mellett hosszú dárdák hevertek a földön. Fritzen előre lépet, kiválasztott egy tőrt, a markolatán egy rubinnal, és az övébe dugta. Hamarosan egy gyöngysor is az erszényébe vándorolt, valamint egy kis ezüst doboz, épp akkora, mint a tenyere. – Szükségünk lesz néhány üres zsákra – állapította meg. – Nem – jelentette ki éles hangon Maq. – Ez nem minket illet. Nem vagyunk tolvajok. – Igazán? Nos, én úgy vélem, hogy Lendle kereskedő barátja nem tisztességes úton jutott ezekhez. Biztos vagyok benne, hogy egy-két apróság nem fog hiányozni neki. – A félóriás annyi aranyat tömött az erszényébe, amennyi csak belefért, aztán a kis barlang másik oldalára lépett és valamire rámutatott. – Ezt nézzétek – Fritz egy halom sisak mellett állt és valamire mutatott. Maq és Lendle mellé lépett. Díszesen

kidolgozott, szarvakkal ékesített sisakot tartott a kezében. A hosszú, karcsú és hajlott szarvak elég élesnek látszottak, hogy felnyársalják az ellenséget. A szemeknél elhelyezett nélkülözhetetlen nyílásokon kívül a sisak a viselője egész fejét takarta, elől és hátul is. Igazi mestermunka volt, de ugyanakkor kimondhatatlanul visszataszító. Fritzen a fejére helyezte. – Ez egy háborús nagyúr sisakja, nem pedig kereskedőé – mondta a fejére igazítva sisakot, és végigfuttatva az ujjait a külsején. – Még soha nem láttam ehhez foghatót. – Ezt sem kellene látnod – hallatszott egy mély hang a bejárat felől. Fritzen és a többiek meglepetten megpördültek. A kincses kamra bejáratánál Salomdhi állt. – Lendle! – szólt megrovóan. – Mit keresel itt bent, és ki ez a másik kettő veled? – A kereskedő dobbantott a lábával. – Már látom, hogy soha nem hozod meg nekem a pénzem árát. A rendőrfőnök figyelmeztetett, hogy lehet, hogy több baj lesz veled, mint haszon. – Nem, a legtöbbjük szerintem sem sokat ér. Néha viszont szórakoztatóak tudnak lenni – szólalt meg egy nagyobb alak Salomdhi mögött. – És én most és itt vágyom szórakozásra, Maquesta Kar-Thon. Maq szeme kikerekedett. A hang nagyon ismerősen csengett. Ekkor az alak félretolta Salomdhit és belépett a barlangba. – Mandracore! A Mandracore, a Haramia néven ismert kalózkapitány állt előtte. Nem volt annyira magas fél-óriás, mint Fritzen, de mokányabb volt, izmosabb és Fritzen vonzerejének nyoma sem volt benne. Közönséges, széles arcán szemölcsök éktelenkedtek. Maq még soha nem látta a haját; a fejére mindig kendőt kötött. Az egyik fülében vigyorgó koponyát ábrázoló fülbevaló fityegett.

– Mit keresel Saifhumon? – kérdezte Maq. Számon kérőn Salomdhihoz fordult – Mit keres itt nálad? Még sosem hallottam, hogy egy saifhumi kereskedőnek kalózokkal lett volna dolga! Mögötte Fritzen szép csendben oda csúszott egy köteg kardhoz. A háta mögött kihúzott egyet és a lábai mögött tartotta elrejtve. Salomdhit meglehetősen kényelmetlenül érintette Maq vádja. – Én…-kezdte. Mandracore közbevágott. – Hogy az üzleti ügyeim milyen helyekre visznek, ahhoz neked semmi közöd, Maquesta Kar-Thon! De hogy éppen ebben a barlangban mit keresünk? – hát a kis barátod hívott minket vissza. Maq zavartan nézett Lendle-re. Csak ekkor vette észre, hogy a bokájára tett mágikus talizmán állandó halványkék fényben vibrál. – Puszta szerencse, hogy ezúttal az üzleti tárgyalásaimnak köszönhetően lehetőségem nyílik egy régi számla kiegyenlítésére – tette hozzá Mandracore. – Kár, hogy az apád nincs itt. Szívesebben rendezném vele ezt a dolgot, Maquesta. Azért te is megfelelsz. – Csettintett, és két homályos figura jelent meg Salomdhi mögött, teljesen eltakarva a bejáratot. A barlang belsejében lévén Maq, Fritzen és Lendle meglehetősen hátrányos helyzetben volt ahhoz, hogy harcot kezdeményezzen – hacsak nem tudják becsalogatni a kalózokat, vagy legalább Mandracore-t a barlangba. Maq összenézett társaival, és látta, hogy ugyanolyan bezártságérzésük van. Salomdhi kihátrált a barlangból gyanakvó tekintettel méregetve Mandracore-t.

– Mit akarsz tenni? – A kalóz arcára vetett pillantása láthatólag nem nyugtatta meg, és siránkozni kezdett – Én nem akarok ebben részt venni. Azt akarom, hogy mindannyian tűnjetek el a házamból. Nem ezért fizetnek nekem a gazdáid, Mandracore. Itt nem lesz gyilkosság. – Na és milyen szolgálatokat nyújtasz ennek a söpredéknek? – kérdezte Maq. – Csupán egy tisztességes üzleti tranzakcióról van szó – védekezett a kereskedő. – Bérbe adom nekik ezt a tároló helyiséget, egy-két dolgot veszek vagy eladok a nevükben. Jól megfizetnek. Soha nem kérdezek. Semmi közöm a tetteikhez. – Salomdhi önelégülten felszegte az állát és kidüllesztette a mellét. A saját magyarázatától láthatólag bátorságot kapott, és Mandracore-hoz fordult. – Hallottad, mit mondtam – kifelé innen, és vidd magaddal ezeket a… ezeket a… kémeket is! Mandracore felhúzott szemöldökkel intett a csatlósainak, akik két oldalról megragadták Salomdhit, és a kincseskamrába tessékelték. – Semmilyen dagadt kereskedő nem beszélhet így Mandracore-ral, a Haramiával – vicsorgott a kalóz Salomdhi arcába. – Azt hiszed, a te kezeid tiszták, mi? Akkor van számodra egy kis leckém. Nagyon tanulságos lesz. Amint Mandracore a vonagló kereskedőre koncentrálva félig elfordult, a másik két kalóz pedig azzal volt elfoglalva, hogy lefogják, Maq látta, hogy itt az alkalom. Térdre ereszkedett és megragadta a földön heverő tőrök egyikét. Aztán Mandracore mögé lépett, egyik lábát a csípője köré csavarta, a karjával pedig a torkát szorította, amíg már alig kapott levegőt. A tőr hegyét az álla alá nyomta, figyelmeztetésképpen, hogy ne mozduljon. Közben, Maquesta akcióját látva Fritzen a Salomdhit tartó kalózok felé szaladt néhány lépést, majd felugrott és mindkét lábát erőteljes rúgásra lendítette maga elé, az álluk

alatt kapva a haramiákat, mire azok hátratántorodtak. Elengedték a kereskedőt és esetlenül egy halom kiömlött pénzérmére huppantak. A fél-óriás a nagyobbik mellkasának szegezte a kardját és felmordult. A hangot felerősítette a sisak, biztosítva róla a kalózt, hogy jobb, ha a helyén marad. A szorításukból kiszabadulva Salomdhi már futásnak eredt volna, de Lendle elkapta a bokáját, és szakszerűen a hasára bucskáztatta, hátracsavarva a karját, ahhoz elegendő fájdalmat okozva, hogy megakadályozza a mozgásban, de a kiabálásban sajnos nem. Salomdhi, aki nem szokott a fizikai megpróbáltatásokhoz, elkezdett üvölteni, hogy el fog törni a karja. A másik kalóz, akit Fritzen leütött, talpra állt és két hosszú tőrrel közelített a fél-óriás felé. – Ne gyere közelebb – figyelmeztette Fritzen –, különben felmetszem a barátod hasát, mint a disznóknak a vágóhídon, hogy a vére áztassa ezt a sok aranypénzt. A kalóz nem ijedt meg, csak felnevetett és közelebb ment hozzá. Fritzen kénytelen volt bemosni egy nagyot a földön fekvőnek, aki így elveszítette az eszméletét és néhány fogát. Maqnak, aki még mindig Mandracore hátán csüngött, nem igazán tetszett a helyzet. A Fritzcel szemben álló kalóz ember volt ugyan és valamivel kisebb termetű, de ügyesnek és gyakorlottnak látszott, aki halálos ellenfél lehet. – Mondd neki, hogy dobja el a tőröket! – parancsolta Mandracore-nak Maq, kölcsönvett tőrének lapját a torkához szorítva. A kalóz elutasítóan összeszorította az állkapcsát. – Nem viccelek! – Fordított Maq a tőrön, a hegyét az áll alatti puha bőrbe nyomva, amíg elő nem serkent egy vércsepp. – Mondd meg neki! – parancsolta megint. – Yega! – szólalt meg fojtott hangon Mandracore. – Dobd el a tőröket! – A Haramia annyira félelemben tartotta az embereit, hogy a kalóz azonnal engedelmeskedett. Fritzen

felkapta a tőröket, és a derékszalagjába tűzte, majd a földre mutatott. – Feküdj a barátod mellé! – hangzott az utasítás. A szavak megint visszhangzottak a sisak alatt. Megrázta a fejét, lehúzta róla a sisakot, és a földre hajította. – Hogy tudja bárki is viselni ezt a vackot? – sóhajtotta csak úgy magának. – Lendle szüntesd meg ezt a hangzavart! – hadarta Maq, mert Salomdhi még mindig jajveszékelt. Lendle letépett egy darabot Salomdhi selyem tunikájának aljából, és a kereskedő látható nemtetszése ellenére betömte a szájába, tompítva a hangot, bár teljesen nem sikerült megszüntetnie. A kereskedőt ellepte a hideg veríték és még jobban vergődni kezdett. – Most pedig szép lassan sétáljunk ki a barlang másik részébe – hangzott Maq utasítása, miközben erősebben szorította Mandracore hátát. – Először Yega és a másik, Fritzen követésével, aztán Salomdhi és Lendle. A legjobbat hagyjuk a végére, Mandracore. – Maq feltételezte, hogy a barlang elülső részében lesz kötél, amivel megkötözhetik Salomdhit és a kalózokat. Azután vissza kell jutniuk a Perechonra, amilyen gyorsan csak lehet. Lendle bokáján még mindig villogott a mágikus lánc. Nem tudta, hogy vajon jelez-e valaki másnak is Salomdhi birtokán, de nem akart kockáztatni. Yega felhúzta az eszméletlen társát a térdére, és mint egy zsák krumplit elkezdte húzni a külső barlang felé. Hideg megvetéssel mérte végig Maqot, amikor elhaladt mellette. A két férfi már a bejáratnál volt, amikor Maq szeme kikerekedett. – Fritzen! Vigyázz! – a figyelmeztetés túl későn érkezett. Mandracore egy harmadik kalózt állított a kertbe, hogy őrködjön, amíg ők Salomdhival bemennek. Ez most a kincseskamra tolóajtaja mögül görbe szablyájával Fritzenre csapott. Fritzen az utolsó pillanatban lehúzta a fejét, de a penge így is megvágta egy kicsit a vállán, amitől fájdalmasan feljajdult. A fél-óriás előrántotta a szerzett kardját, hogy

védekezzen, és könnyedén hárította a következő ütést, de a sérülésébe beleszédült. Ez utat nyitott Yegának. A kalóz Fritzen mellől a felfegyverkezett társához ugrott és egy tőrt rántott elő annak az övéből. Most ketten álltak a fél-óriással szemben és egyre közelebb nyomultak. – Lendle! Menj és segíts neki – majd én figyelek a kereskedőre. Lendle ugyan tapasztalt harcos volt, Maq félt, hogyha ő sietne Fritzen segítségére, Mandracore le tudná gyűrni a gnómot. Ezért aztán Mandracore az ő felelőssége volt és csak az övé. Mielőtt a harmadik kalóz újra lecsaphatott volna Fritzenre, Lendle előre ugrott. A gnóm elviharzott a fél-óriás kardja alatt, és egy kis kerti ásóval rácsapott a kalóz lábára, mire az felüvöltött. Amikor a kalóz lehajolt, hogy megvizsgálja a sebét, a gnóm akkorát ugrott, amekkorát csak rövid lábai engedték és a kalóz mellébe vágta a lapátot. A lapát hegye áthatolt a férfi színes ruháján és eltalálta a szívét. Üveges tekintettel előre bukott. Ugyanekkor a tőrrel felszerelkezett kalóz előre nyomult és megpróbálta felvágni Fritzen hasát. Fritzen még mindig nem nyerte vissza az egyensúlyát, de még a kezében tartotta a kölcsönvett pengét. A szablya által okozott seb miatt azonban a jobb karját nem bírta használni. Ezt az előnyt kihasználva, a még talpon lévő kalóz Fritzenre ugrott. Fritzen elugrott előle, a jó karját előre lendítette, és a kardját a kalóz bordái közé mártotta, amíg ki nem lyukadt a másik oldalon. Így az összerogyott a sebesült fél-óriással a hátán. Az utolsó kalóz, aki mostanra magához tért, elesett bajtársa szablyája felé kúszott. Lendle azonban a kalóz és a fegyver közé szökkent, és az apró ásóval sakkban tartotta a férfit. – Azonnaldobdel! – kiáltotta a gnóm. A kalóz a véres kerti szerszámmal hadonászó gnómra nézett, aztán Mandracore-ra pillantott és a barlang talajára ejtette a tőrét.

– Most pedig feküdj hasra – tette hozzá Lendle, lelassítva a beszédét, hogy a kalóz biztosan megértse. Amikor engedelmeskedett, a gnóm a hátára ült és Fritzenre nézett. – Jól vagy? A fél-óriás csak morgott egyet és felkelt a halott kalóz hátáról. Lendle-re nézett és maflán elvigyorodott. – Szóval nem csak főzni tudsz – ugratta. Aztán fájdalmasan hunyorított és a vállára pillantott. Mandracore-t csak Maquesta tőrének hegye tartotta vissza, és a bizonyosság, hogy a lány használná is. Salomdhi viszont lassan feltápászkodott és a félelemtől és döbbenettől bénultan állt, még arról is megfeledkezve, hogy az alkalmi tömítést kivegye a szájából. Tágra nyílt szemmel bámulta a hullákat és a vért. – Lendle kötözd meg azt a kalózt, amelyiken ülsz, meg Salomdhit is. Aztán segíts elbánnom Mandracore-ral – dirigált Maq. – Fritzen, hogy vagy? Szorítsd el azt a sebet! – A fél-óriás falnak vetett háttal ült a földön és vérző vállát fogta. – Megteszek minden tőlem telhetőt, Maquesta. Vesztettem némi vért, de sokkal jobban vagyok, mint azok ketten. – Mutatott Mandracore két halott társa felé. – Vissza tudok menni a Perechonra. Maq lecsúszott Mandracore hátáról és a háta mögé húzta a kezeit, majd megkötötte egy jó erős kötéllel. Térdre lökte, aztán előre taszította. A Haramia még épp időben fordította oldalra a fejét, különben betört volna az orra a kőpadlón. – Most már két tartozásom van, amivel el kell számolnom a Karthonok felé – mondta keserűen. – Azt hiszem mostantól veled fogok elszámolni, merthogy Melas már nincsen képben – jegyezte meg gúnyosan Mandracore. – Mit tudsz az apámról? – kérdezte élesen Maq. – Mit hallottál róla? – Vannak barátaim Lacynosban – válaszolta a kalóz. – Tudom, hogy Melas átmeneti szálláson tartózkodik, és a te

visszatértedtől függ az élete – no meg attól, hogy sikerrel jársze. Maq homlokán gondterhelt ráncok jelentek meg a gondolatra, hogy a Haramia tudhatja a Perechon útjának a célját. – Mond csak, van valami köze a lacynosi gazdáidnak az itt elrejtett kincsekhez és fegyverekhez? – kérdezte Maq, próbálva kitapogatni az összefüggéseket. – Nem gazdákat mondtam, hanem barátokat – válaszolta élesen a kalóz – Számos érdekeltségem van, és ebben az esetben a barátaim és az én érdekeim olyan módon estek egybe, hogy az megtölti az erszényemet – tette hozzá Mandracore, élvezettel figyelve Maq gondterheltségét. – Nos, az nekem nem áll érdekemben, hogy hozzád hasonló férgek találós kérdésein gondolkodjam – jelentette ki Maq, és felállt. A kalózok és Salomdhi most már biztonságosan meg volt kötözve. Maq a kereskedőhöz lépett, aki remegve verítékezett, minden jel szerint sokkos állapotban. – Még sosem voltam szemtanúja annak, hogy valakit megöltek – suttogta Maqnak. A lány megvetően nézett rá. – Gyanítom, hogy a becsületes üzleteid olyan útra tereltek, amelyen még sok olyan dolgot fogsz látni, amit eddig soha – és amit nem is látsz szívesen. Nos, hol van Lendle talizmánjának a kulcsa? A kereskedő az öve felé intett a fejével. Egy belső zsebben Maq megtalálta a kulcsot. Eltávolította a talizmánt, egy apró, sima, szürke kőkorongot, melybe a még mindig villogó fehér gyűrűk ágyazódtak. – Ezt honnan szerezted? – kérdezte. Salomdhi most Mandracore felé intett a fejével, aki önelégülten vigyorgott vissza Maquestára. Maq a földre dobta az amulettet, tudván, hogy a kalóztól többet nem fog megtudni. – Talán segít, hogy valaki rátok találjon.

– Gyerünk – fordult Lendle-hez. Maq segített Fritzennek felkelni, és támogatta, miközben kimentek a barlangból. – A viszontlátásig, Maquesta – kiáltott utána Mandracore, ahogy becsukta a hegyoldalba vájt ajtót. Ahogy átmentek Salomdhi házán, Lendle lehúzott egy hosszú lenvászonterítőt az étkező asztalról, és bekötözte vele Fritzen sebét, megpróbálva elszorítani a vérzést. A három barát érzete, hogy figyelő tekintetek szegeződnek rájuk, de egy szolga sem mutatkozott, vagy próbálta megállítani őket. – Veszélyes egy nőszemély vagy – viccelődött Fritzen. – Úgy emlékszem, szeretsz veszélyesen élni – vágott vissza Maq könnyed hangon, de az arca gondterhelt volt. – Vissza kell jutnunk a kikötőbe és onnan a Perechonra, amilyen gyorsan csak tudunk. Úgy sejtem, nem sok időbe fog telni, míg megérkezik a segítség azokhoz a szemetekhez. – Van egy gyors elintézni valóm a kikötőben – mondta Fritz. – Van egy gyöngysor a zsebemben, aminek az árából ki tudjuk fizetni az adósságot a barátaimnak. Vedd úgy, hogy Mandracore barátod vette neked az új vitorlákat.

Tizenkettedik fejezet A hóhér – Őrző talizmán – ez elég régi varázslat – mondta elgondolkodva Tailonna. Amikor a Perechon elhagyta Tengerközel kikötőjét az új, ropogós fehér vitorlákkal a megerősített árbocokon, Maquesta a kabinjába hívta a tengeri-elfet és Ilyathát. Beszámolt nekik a szigeten történtekről, Lendle átmeneti szolgasorsáról, a kincsekkel és fegyverekkel teli raktárról, Mandracore felbukkanásáról és a talizmánról. – Meglepő, hogy egy egyszerű kereskedő, vagy akár egy kalóz ismer ilyesféle dolgokat, mint az őrző talizmán, ráadásul még meg is tudja szerezni – folytatta Tailonna. – Mandracore végül is állandóan a barátait emlegette, akiknek az érdekeiben eljárt. Szeretném tudni, kik lehetnek

azok – mondta Maq. A gondolataiból felriadva Lendle-t látta becsusszanni a kabin ajtaján. – Hogy van Fritzen? – kérdezte tőle Maq. Lendle megint csak a fegyvertárban rendezte be az átmeneti betegszobát, amelyben Fritzen volt az egyedüli beteg. – Nagyon makacs, Maquesta Kar-Thon és állandóan csak azt hajtogatja, hogy nagyon veszélyes dolog a te társaságodban tartózkodni. Aggódom miatta. Sok vért vesztett és még a tengeri lidérc sebesüléséből sem épült fel teljesen – felelte Lendle gondterhelten vakargatva az állát. – Nem vagyok benne teljesen biztos mire is lenne szükség a gyógyulásához. Azért jöttem, hogy Ilyatha és Tailonna tanácsát kérjem a kezelését illetően. Ha nem lett volna olyan komoly a helyzet, Maquesta mosolygott volna Lendle megfogalmazásán. A gnóm nem szívesen ismerte el, ha bármiben is hiányos volt a tudása. Nem az a fajta volt, aki hajlandó segítséget kérni. – Tailonna vetnél egy pillantást Fritzenre? – kérdezte Maq kelletlenül. A dimernesti csendben bólintott, Maq pedig legyűrte a rátörő ingerültséget. Tailonna már eddig is rengeteget segített és kétség kívül még sokat is fog, mielőtt az utazás véget ér. A tengeri-elf szűzies távolságtartása azonban Maq idegeire ment. – Majd értesítünk az állapota alakulásáról – mondta a gnóm. – Ja, és még egy dolog, Maquesta Kar-Thon. Fritzen Dorgaard több maréknyi aranypénzt tulajdonított el a kincses barlangból. Meghagyta, hogy osszam szét a legénység között. A harci szellem sokat emelkedett. Maquesta elmosolyodott, tetszett neki Fritz nagylelkűsége. – Ilyatha, még szeretnék veled egy-két szót váltani, mielőtt csatlakozol hozzájuk – mondta teljesen feleslegesen. Az árnyharcos egyetlen lépést sem tett az ajtó felé, mivel

telepatikusan megérezte Maq kívánságát, még mielőtt kimondta volna. – Érintkeztél Belwarral azóta, hogy elvált tőlünk? – kérdezte Maq, miután a másik kettő elhagyta a kabint. – Nem, nem érintkeztem vele. Miért kérded? – Próbálj meg kapcsolatba lépni vele. Ahogy Mandracore-t ismerem, biztosan megpróbál majd követni minket, és a Tengerközelben történtek alapján jó okom van feltételezni, hogy ismeri a küldetésünk célját – mondta aggodalmasan Maq. – Tudom, hogy te is alig várod, hogy visszatérjünk Lacynosba. A Hóhérral való bármilyen találkozás megakadályozhatja, hogy időben visszaérjünk… hogy teljesítsük az Attat által megszabott határidőt – Maq azon vette észre magát, hogy képtelen hangosan kimondani az apja esetleges halálára vonatkozó szavakat. – Hogyan tudhat a kalóz bármit is arról, amit Attat elkövetett? – kérdezte meglepetten Ilyatha. – Nem tudom, de azon vagyok, hogy kiderítsem – felelte Maq. – Mandracore a lacynosi barátairól beszélt. Koraf, a minotaurusz régebben a Szarvas-öböl hajógyárában dolgozott. Meg akarom kérdezni tőle, mit hallott a Haramiáról. A tanácsodat szeretném kérni, mennyire avassam be a dolgokba. Szerinted megbízhatok Korafban? Azért tettem másodkapitányommá, hogy a legénység rá legyen kényszerítve, hogy elfogadja a jelenlétét. De nem lehet, hogy Attat kémnek küldte a Perechonra? – Maq rájött, hogy úgy kéri ki az árnyharcos tanácsát, ahogy annakidején az apját szokta kérdezni. Ilyatha elgondolkodott a kérdésen. – Óriási haragot érzek a minotauruszban, amelyhez majdnem azonos mértékű szelídség társul – válaszolta végül. – Nem tűnik kettős személyiségnek. Eddig mindig jónak bizonyult az ítélőképességed, Maquesta. Bízz a saját megérzéseidben. Szerintem bízhatsz a hűségében.

Maq melegen Ilyathára mosolygott. Legalább olyan hálás volt a jóváhagyásáért, mint a tanácsáért. *

*

*

*

*

Fritzen sápadtan és láztól gyötörten, lehunyt szemmel feküdt egy tábori ágyon. – Mutasd, milyen orvosságaid vannak – mondta Tailonna Lendle-nek, inkább parancsként, mint kérésként. A gnómnak azonban nem volt érzéke a társasági érintkezés finomságaihoz, úgyhogy nem vette sértésnek. Lendle a sarokba ment a fogantyúval ellátott, zárható gyógyszeres faládikáért. A doboz azonban nem úgy nyílt, ahogy az efféle dobozok nyílni szoktak. Ahelyett, hogy a teteje nyílt volna fel, mind a négy oldalát rugós zár nyitotta. Lendle most csak az elülső oldalt akarta kinyitni, de amikor megnyomta a megfelelő zárat, mind a négy oldal kizuhant és csak a doboz teteje és alja maradt a kezében, amelyeket bőrszíjak tartottak össze a sarkuknál. Három rész vált láthatóvá, megpakolva gyógyfüvekkel és kivonatokkal, amelyek abban a pillanatban elkezdtek kihullani a fegyvertár padlójára. – Ezt a dobozt azért gyártottam, hogy könnyebben hozzáférhessek az összes gyógynövényemhez – magyarázta Lendle, miközben sietve összeszedte széthullott készleteit. – Még soha nem fordult elő ilyesmi. Mindig tökéletesen működik. – Hát persze – hagyta helyben Tailonna, a humor nála igen csak ritka, halvány megnyilvánulásaként. Letérdelt, hogy segítsen neki, és a növények neveit mormolta, miközben egyenként visszarakta őket a helyükre. – Nagyon hasznos gyűjteményt állítottál össze az orvosságokból – mondta Tailonna. Lendle felragyogott a

dicséret hallatán. – Először megvizsgálom Fritzent, aztán meglátjuk, van-e olyasmid, amire szüksége van. Tailonna a beteg fölé hajolt, és óvatosan megérintette a fél-óriás mellét. Fritzen szeme egy pillanatara kinyílt, Tailonnára nézett, aztán újra becsukódott. Az elf levette a kötést, amit Lendle tett fel és gyengéden megtapogatta a seb széleit. Bármilyen gyengéden ért is hozzá, Fritzen felüvöltött fájdalmában. Tailonna felállt. – Úgy néz ki, hogy a szablyavágás következtében a vérében maradt tengeri lidérc méreg újra erőre kapott – állapította meg a szemöldökét ráncolva. – Most már mindig ez fog történni, ahányszor csak megsebesül? – Csak amíg a teste teljesen meg nem szabadul a méregtől. A tengeri lidérc mérge azonban nagyon erős. Sokszor mennek körbe a holdak az égen, mire teljesen kitisztul. Először is hogyan szerezte a tengeri lidérctől kapott sebet? – érdeklődött Tailonna, miközben ismét a gyógyszeres ládikához fordult és különféle csomagokat és üvegcséket vett elő. – Eddig még nem hallottam olyanról, aki megmenekült volna a tengeri lidércekkel való találkozásból. Az én népem messze elkerüli azokat a vizeket, ahol tudomásunk szerint tengeri lidércek élnek. Úgy tartjuk, hogy felesleges áldozatokat szolgáltatni azoknak az aljas teremtményeknek. Lendle röviden elmesélte neki, hogyan támadták meg a Toradót a verseny alatt. – Azt hittem, Fritzent a korallzátony sebezte meg, amikor a hippokampi megmentette – magyarázta –, de attól nem kapott volna ilyen fertőzést. Ő volt az egyetlen a Torado legénysége közül, akinek sikerült eljutnia a Perechonra. – Ó, ez megmagyarázza a szenvedést, amit most láttam a szemében, ami több mint fizikai fájdalom – mondta Tailonna.

Lendle bólintott. – Ez az egyetlen túlélő rengeteg sebet hordoz magában. Tailonna még pár pillanatig tanulmányozta az előtte lévő szereket, aztán a gnómhoz fordult. – Van még egy dolog, ami segítene rajta, valami, ami nincs ezek között. – Honnan szerezhetnénk? – kérdezte Lendle. – Nem hiszem, hogy Maquesta belemegy, hogy visszatérjünk Tengerközelbe. – Nem Tengerközelben van, hanem sokkal messzebb. Gyere csak velem – mondta kurtán Tailonna. – Lehet, hogy segítségre lesz szükségem, hogy elhagyjam a hajót. Lendle készségesen követte Tailonnát, kíváncsian várva, hogy vajon mire készül. A tengeri-elf kilépett a fegyvertár ajtaján át a főfedélzetre és odasétált az egyik oldalsó korláthoz. A tenger felé fordult, és leszedte a hosszú haját tartó hálókat és kagylókat. Odaadta őket a gnómnak, aki áhítattal nézte őket. Óvatosan gyűrögette a hálókat, mert emlékezett rá, milyen varázslatot bocsátottak ki a koboldok támadása során. A tengeri-elf ezután behunyta a szemét, és kinyújtotta oldalra a kezeit, felfelé fordítva a tenyerét, miközben a hüvelyk- és középső ujját összeérintette. Fejét hátrahajtva elkántált néhány dallamos szót. Lendle mögötte állt és látta, hogy a tengeri-elf leányteste könnyű, halvány kékeszöld színű köddé olvad, aztán mintha eloszlott volna a levegőben. A következő pillanatban az egész teste alaktalan formát öltött, szinte áttetszővé vált. Ezután csillámlani kezdett és lüktetett benne az energia, a gnóm pedig érezte, hogy libabőrös lesz a karja. A levegőben iszonyú feszültség lebegett. Tailonna testének alkotóelemei részecskékre bomlottak, ott lebegtek a tengeri levegőben, majd az egész szuszpenzió magába omlott, tömör masszát képezve, amely finoman lebegett közvetlenül a fedélzet deszkái felett, először mélykék, majd föld-barna színt öltve. Egy pillanat elteltével a massza hosszúkás formát vett fel

és újra szilárd alakot öltött, egy ragyogó, ezüstös barna tengeri vidra képében. A teremtmény a hátsó felére emelkedett, mellső lábait pedig a hajó korlátjára tette. Izmos teste így majdnem olyan magas volt, mint Lendle. Az állat kipillantott a tengerre és figyelmesen oldalra billentette a fejét. A vidra ezután a válla felett visszanézett a gnómra, zöldes-kék szemének csillogásával megigézve Lendle-t. A vidra élénken csipogni kezdett, hideg, nedves orrával Lendle-t bökdöste, majd megint kinézett a tengerre. Lendle megrázta a fejét, mintha álomból ébredne, majd óvatosan a fedélzet kifényesített deszkáira helyezte a hajhálókat és a kagylókat. – ÓigensegíteknekedTailonnaavidra – motyogta. Felemelte a vidra hátsó fertályát és segített neki átcsúszni a Perechon oldalán az alatta hullámzó vízbe. Lendle kikerekedett szemmel nézte, ahogy az állat a hátára fordult és mintha integetett volna neki az egyik mellső mancsával, aztán elúszott. Lendle addig bámulta a lágyan hullámzó tengert, amíg a vidra apró feje teljesen el nem tűnt a láthatáron. Ekkor körülnézett a főfedélzeten. Úgy tűnt, hogy a néhány kint lévő tengerész közül, akik elmerültek a rájuk bízott munkában, senki nem látta Tailonna átalakulását. Kitüntetettnek érezte magát, amiért a tengeri-elf valami különleges dolgot megosztott vele. Lehajolt és felnyalábolta a hálókat és kagylókat. Ezután izgatottan szökdécselve elszaladt, hogy megkeresse Maquestát. *

*

*

*

*

Maq az alsó fedélzeten talált rá Korafra, aki éppen az evezők villáit ellenőrizte és olajozta. Maq a felső fedélzetre vezető lépcső alján állva várta, hogy a másik észrevegye, és azon gondolkodott, mit is mondjon neki. – Beszélni szeretnél velem? – kérdezte Koraf, fel sem nézve a munkájából.

– Igen, a segítségedre van szükségem, Kof – mondta Maq. – Ha lenne egy perced… A minotaurusz értékelte az őszinteségét, és a fajtájára jellemző gőgből értékelte, hogy segítséget kérnek tőle. Letette az olajoskannát és Maq felé fordult. A lány odament hozzá és leült az egyik evezőpadra. A kezével a mellette lévő helyre paskolt a padon, a minotaurusz pedig párpillanatnyi habozás után engedelmesen mellé ült. – Ismered a Mandracore nevű kalózt? – kérdezte Maq. – Mandracore-t, a Haramiát, a fél-óriást? Maq bólintott. – Elég jól ismerem – horkantott Koraf. – Tesz róla, hogy ismerjék. Olyan magas véleménnyel van magáról, amilyennel valaki csak lehet. – A minotaurusz megrázta bikaszerű fejét, és hüvelykujját végigfuttatta az olajoskannán. – A hajója, a Hóhér, gyakran ott horgonyoz a Szarvas-öbölben. Jó hajó. Túl jó a magafajtának. – Tudod, hogy mi dolga van Lacynosban? Kikkel találkozik? – kérdezte izgatottan Maq. Koraf megint felhorkant és megvonta a vállát. – Jobb dolgom is van annál, minthogy hetvenkedő fél-óriások után szimatolózzak. Miért érdekel? Maq dióhéjban elmesélte a Tengerközelben történt találkozás Mandracore-ral, megemlítve azt is, hogy a Haramia neheztel az apjára, és hogy úgy tűnt, tudomása van az úti céljukról. Koraf elgondolkodott egy pillanatra, szórakozottan tekergetve a derékszalagját. Egyértelműen látszott, hogy nem szívesen beszél az ide kapcsolódó élményeiről. – Hónapokkal ezelőtt, még mielőtt börtönbe kerültem volna, Chot Es-Kalinnal láttam őt a hajógyárban. Csak ketten voltak és valami miatt nagyon összedugták a fejüket. Fogalmam sincs mi lehetett az – emlékezett vissza Koraf. – Minden esetre furcsálltam, hogy Chot Es-Kalin, aki még Attatnál is gazdagabb és befolyásosabb, nyíltan érintkezik

olyanokkal, mint a Haramia. Sok minotaurusz úgy gondolja, hogy az emberekkel, vagy más fajokkal való közösködés lealacsonyító dolog. – De mindössze egyszer történt, hónapokkal ezelőtt? – akadékoskodott Maq. – Igen, de volt alkalmam viszontlátni Chotot, mialatt Attatnál raboskodtam. Chot és Attat ádáz ellenségek – jegyezte meg Koraf. – Attat szeretné felülmúlni Chot gazdagságát, hogy ő lehessen Lacynos uralkodója. Lehet, hogy sikerül is neki, ha Chot nem vigyáz. Ugyanakkor Attatnak is óvatosan kell mesterkednie. Maq bólintott. Nem felejtette el, hogy milyen okból akarja kiegészíteni a gyűjteményét a morkottal. – A morkot segíthet neki ebben – mondta halkan. – Attat ezen a téren hiú reményeket táplál – mondta Koraf. – Hogy érted? – kérdezte Maq. – Attat úgy akarja megszilárdítani a hatalmát, hogy a vagyonával kérkedik. Azt hiszi, azzal, hogy összegyűjti ezt a sok szörnyeteget, jó hatást kelt, hogy a felsőbbségét igazolja – magyarázta Koraf. – Chot azzal akarja megszilárdítani a hatalmát, hogy él vele. Az ő módszere hatékonyabb – legalábbis egyelőre. – Akkor miért törődik vele Chot, hogy mit csinál Attat? Miért áll fenn a versengés mindkét irányban? – Attat tüske Chot szemében, állandóan fennálló bosszúság, ami idővel jelentőséget nyert – mondta Koraf. – Meg akarja alázni Attatot és ezzel tönkretenni. A tervének gyenge pontja az, hogy ha nem sikerül megaláznia Attatot, akkor ő maga válik nevetségessé, és ezáltal veszíthet a befolyásából. Maq a mellette ülő minotauruszt tanulmányozta, az elhangzottakon töprengve. Olyan éles észjárásról tett tanúságot,

amit nem feltételezett erről a fajról. Örült neki, hogy megbízott benne. – Nem tudom, Mandracore hogyan illik ebbe a képbe, de gyanítom, hogy benne van, és akár akarjuk, akár nem, előbb utóbb meg fogjuk tudni a választ – mondta végül Maq. – Arra számítok, hogy üldözőbe vesz minket, és most, hogy Fritz ilyen ramatyul van, mindenkinek különösen felkészültnek kell lennie. Koraf erre csak horkant egyet és visszafordult az olajos kannához, hogy folytassa önként vállalt feladatát. *

*

*

*

*

Másnap reggelre a Perechon Végfok keleti partjának közelébe ért, és lassan észak felé fordult. Az új vitorlákkal gyorsabban haladt, mert azokon nem fújt át a szél, mint a régiek foltjain és javításain. Tailonna még nem tért vissza a hajóra. Lendle tövirőlhegyire elmesélte Maqnak az elf alakváltozását, és a lány nem örült, hogy Tailonna az engedélye nélkül hagyta el a hajót. Talán vissza sem jön. Nélküle pedig ki tudná elkészíteni a főzetet, aminek a segítségével lélegezni tudnak a víz alatt? Hogyan foghatnák el akkor a morkotot? Maquesta a gnóm keresésére indult és rá is talált a konyhában, amint teát főzött. Be kellett húznia a nyakát, amikor belépett, Lendle-nek ugyanis sikerült egy másik hevederrendszerre felfüggesztenie az edényeit, serpenyőit és egyéb konyhai eszközeit, ami még az előzőnél is bonyolultabbnak tűnt. Maquesta felsóhajtott és olyan útvonalat választott, ahol sem késekbe, sem villákba nem ütközött. A gnóm kimerültnek látszott, hiszen szinte az egész éjszakát ébren töltötte Fritzen mellett, és csak egy keveset aludt a fegyvertár padlóján egy ágybetéten.

– Hogy van Fritzen? – kérdezte Maq, elhatározva, hogy nem, tolja le Tailonna miatt. – Ugyanúgy – válaszolta szokatlanul szűkszavúan Lendle. Maqot az utolsó pillanatban kételyek öntötték el, és habozott mielőtt előhozakodott volna a témával, ami miatt megkereste a gnómot. – Lendle, sikerült azóta valamit javítanod az evezők motorján? A gnóm szeme megtelt fénnyel, és a fáradtságát mintha elfújták volna. – Ilyathával sikerült a javítások nagy részét elvégeznünk, még mielőtt Tengerközelbe értünk volna. Azért egy pár igazítást még el kell végeznem, hogy működőképes legyen. Azonnal nekilátok, Maquesta Kar-Thon, ha szeretnéd. Maq fintorgott. Lendle és a kis igazításai. – Amikor Tailonna visszatér – ha lesz ilyen egyáltalán – szeretném, ha ő venné át Fritzen ápolását, te pedig azzal foglalkoznál, hogy működőképes állapotba hozd a motort – mondta Maq, miközben pontosan tisztában volt vele, hogy tudomása szerint a motor eddig még soha nem volt működőképes állapotban. – Lehet, hogy minden rendelkezésünkre álló trükkre szükségünk lesz, hogy időben visszaérjünk Lacynosba. Az új vitorlákkal csak úgy száguld a hajó, de… – elhallgatott és nagyot nyelt. – Szeretnék a határidőn belül maradni, arra az esetre, ha bármi közbejönne. Nem akarom kockáztatni az apám életét. Lendle méltatlankodva felemelkedett ültéből. – Az én motorom nem trükk, Maquesta Kar-Thon, hanem tudomány, és segíteni fog, hogy bőven időben visszaérj. – Akármi legyen is, azt hiszem szükségünk lesz rá – szögezte le a lány. Amikor Maquesta elhagyta a konyhát, Lendle boldogan hümmögött magában, miközben a teáját kavargatta. Maq egy pillanatra beugrott a fegyvertárba, ahol a fél-óriás pihent.

Megállt mellette és a homlokára tette a kezét. A szeme csukva volt, az arca sápadt és nyúzott. A bőre égett, magas lázról tanúskodva. Körülnézett egy nedves ruha után, és amikor végre talált egyet, a homlokára tette. – Bárcsak segíthetnék valahogy – mondta csendesen. – Úgy érzem, mindez az én hibám. – Velem maradhatnál egy darabig – felelte Fritzen, továbbra is csukott szemmel. Maq nagyot ugrott. Azt hitte a másik alszik. A válaszadással nem is törődve odahúzott egy széket és addig ült a férfi mellett, amíg annak egyenletes szuszogása el nem árulta, hogy végre jótékony álomba merült. *

*

*

*

*

Már késő délután volt, amikor az őrposzton lévő Hvel meglátta a fekete vitorlát a horizonton. – Hajó a láthatáron! E szavak hallatán Maq kivágódott a kabinjából, ahol a morkot elfogásának tervét próbálta kiagyalni. Felszaladt a lépcsőkön Koraf mellé a kormányhoz és elkapta a távcsövét. Igazából a műszerre nem azért volt szüksége, hogy lássa a Hóhér fekete vitorláit a hátuk mögött, és hogy megállapítsa, hogy egyre közelebb ér hozzájuk. Inkább a fedélzetén lévő embereket figyelte, hogy megtudja, mekkora a másik hajó legénysége. A kalózok túlságosan is sokan voltak, és buzgón állítgatták a vitorlákat és a köteleket, hogy a lehető leggyorsabban haladjon a hajójuk. Maquesta ajkai vékony vonallá keskenyedtek. – Nem érhet utol. Egyszerűen nem lehet. – Igaz, hogy a Perechon gyorsabb lett, mint volt, Maq mégis aggódott. A Hóhér háromárbocos vitorlás volt, több rajta a vitorla, és erősebb szélben nagyobb sebességet tudott elérni.

– Vartan! – kiáltotta Maq. – Mássz fel a főárbocra és igazíts egy kicsit a vitorlákon. Próbáljuk meg meghajtani a Perechont. – Igenis, kapitány! – kiáltott vissza a tengerész és már szaladt is felfelé a kötélzetén. – Hvel, menj a fedélközbe és keresd meg Ilyathát. Mondd meg, hogy szükségünk van a szélkeltő furulyájára! – Maquesta végignézett a legénység többi tagján. – Legyetek résen. Mandracore a nyomunkban van! Maquesta kicsit aggódott a mágikus szerszám használata miatt, mert nem akarta próbára tenni az árbocokat, és az árnylényt sem szívesen rángatta a fedélzetre napfénynél. Más megoldást azonban nem látott. A távcsövet újra a szeméhez emelte és ismét megállapította, hogy a Hóhér ébenfekete vitorlái egyre közelednek feléjük. Noha a nyílt tenger optikai csalása miatt hamar észre lehetett venni, a Hóhér még nagyon messze volt a Perechontól, amikor először felbukkant. Ilyatha bő köpenyben, fejét a csuklya árnyékába rejtve lépett ki a fedélzetre. – Valami fontos dologról kell, hogy legyen szó – közölte Maquestával. Ez a fény fájdalmat okoz nekem. Maquesta a Hóhérra mutatott és Ilyatha kiolvasta a többi gondolatát. Az árnylény bólintott, a hajó orrába ment és az ajkához emelte a furulyát. A zene először kísérteties volt, szinte már hátborzongató. A hangszerből előszálló akkordok ellebegtek a fedélzet felett és belekaptak a vitorlákba. A hajó billegett és hánykolódott, de valamivel gyorsabban haladt. Aztán változott a dallam, frissebb lett és gyorsabb, mire a szél is erősödött és egyre elevenebben fújt a hajó körül, az árbocok pedig tiltakozásul halkan felsírtak. Maquesta a vizet nézte. A Perechon körül több tíz méteres körzetben egyre nagyobb fodros hullámok verődtek. Távolabb azonban nyugodtabb volt a víz, ott már nem volt olyan erős a szél, oda már nem ért el a furulya által keltett szél

ereje. Valami bizsergést érzett az elméjében, és rájött, hogy Ilyatha beszél hozzá. – A Hóhér túl messze van ahhoz, hogy enyhíteni tudjam a vitorláit érő szelet. Már csak néhány percig tudom használni a furulyát, aztán újra fel kell építenem a varázslatot. Értem – összpontosított Maquesta, elégedetten nyugtázva, hogy Ilyatha felfogta a gondolatait. Eszébe jutott, hogy a Katos a verseny alatt nem használta végig a furulyát, csak a legfontosabb pillanatban. Úgy látszott, hogy Ilyatha most is jól használja, hogy messze vigye előre a Perechont, míg a Hóhér már csak egy fekete pont volt a messzeségben. A varázslat átmenetileg kimerült, Ilyatha visszament a fedélközbe, közölve Maquestával, hogy akkor tudja újra használni a hangszert, ha leszáll az est. A délután órái alatt a Hóhér folyamatosan behozta a lemaradását, számos vitorlájával kihasználva az erősödő szelet. Maquesta egyszer csak lement a fegyvertárba. Kihívta Lendle-t az ajtóba és átadott neki egy kötélfogó szeget, egy tőrt és egy rövid kardot. – Ha Mandracore és az emberei feljutnak a fedélzetre, adj Fritzen kezébe fegyvert. Nem akarom, hogy védtelen legyen – mondta halkan a gnómnak. – Mandracore bosszút forral ellened és Fritzen ellen is. Mindketten megöltétek egy-egy emberét. Már késő délután volt és Ilyatha közölte Maquestával, hogy a furulya még nem nyerte vissza teljesen a varázserejét. – Még egy óra, vagy kettő – mondta. Maq tudta, hogy talán nincs annyi vesztegetni való idejük. Mandracore közeledő hajóját nézve Maquestában forrni kezdett a vér. Már egyáltalán nem gondolt arra, hogy elmenekülnek a Hóhér elől. Ha Mandracore harcolni akar, olyan harcot kap, amit nem felejt el egykönnyen. – Mindenki! – Maq felmászott a kormány mellé, onnan szólt az emberekhez.

– Gondolom mindannyian ismeritek a Hóhért és a kapitányát, Mandracore-t, a Haramiát – az alatta összegyűlt matrózok káromkodva hagyták jóvá a felszólítást. – Nos, úgy tűnik, hogy akar tőlünk valamit. Megkaphatja? – kiáltotta Maq. – Nem! – kiáltották egyhangúan a matrózok, öklüket az ég felé emelve. – Ha azt akarja, hogy a torkán nyomjuk le a hajóját, akkor szerintem megkaphatja, amit akar! – kiáltotta Hvel a csoport mögül. Mindenki derült és tetszésnyilvánításnak adott hangot. – Akkor készítsétek elő a fegyvereiteket – szólította fel őket Maq. – Ha nem tudjuk lerázni, olyan harcot kap tőlünk, hogy megemlegeti. *

*

*

*

*

Csakhogy Mandracore-t bosszantsa, Maq úgy kormányozta a Perechont, hogy még egy ideig kitérjen a Haramia útjából. Már elege volt az egér szerepéből ebben a macska-egér játékban, ugyanakkor tudta, hogy a harc, amire vágyott veszélybe sodorhatja a Perechont, a legénysége életét és az apját is. Mandracore hajója azonban egyre közelebb jött, és amikor a délutáni nap már alacsonyan járt, Maquesta egyenesbe állította a hajót és várta, hogy a Hóhér melléjük érjen. Az első szigony derékba kapta a Perechont. Hamarosan három másik követte. Miközben a Perechon és a Hóhér szorosan egymás mellett siklott ebben a kényszerházasságban, Maquesta kiadta a tűzparancsot a hajítógép mellett álló Hvelnek és Rawlnak. Az íjszerű fegyverből kerek lövedékek záporoztak a Hóhér tengerészeire, akik kötéllétrákkal próbálták áthidalni a két hajó közötti távolságot, hogy átmásszanak.

Maq észrevette, hogy Koraf az egyik létra végében áll, és várja a Hóhér első kalózát, aki megpróbálja a Perechonra tenni a lábát, és odakiáltott neki. – Kof! Kof! – amikor sikerült magára vonnia a minotaurusz figyelmét, Maq taszító mozdulatot tett a karjával. A minotaurusz bólintott. Annak ellenére, hogy a Hóhér legénységéből egyszerre hárman is a kötéllétrára másztak, a minotaurusz könnyedén felemelte a végét, visszalendítette a Hóhér irányába, majd hirtelen lerántotta, hogy a rajtalévőkkel együtt a tengerbe zuhanjon. Maq néma kézjelekkel fejezte ki elismerését. Több hasonló akció és a hajítógép ellenére azonban hamarosan már egy tucat kalóz jutott át a Hóhérról a Perechonra és vad csata alakult ki a két hajó legénysége között. Egyre többen érkeztek. Maq a kormány mellé rendelte Vartant, maga pedig rövid kardját előrántva a harc közepébe vetette magát, miközben hangosan szidalmazta Mandracore-t, akit sehol nem lehetett látni. A kardozást már kiskorában is sokat játszotta, fakardokkal küzdött Lendle-lel, Averonnal és az apjával. A legtöbb tengerésztől eltérően ő a görbe szablya helyett inkább az egyenes pengéjű kardot kedvelte. Most is ügyesen forgatta, hogy lefegyverezze azt a kalózt, aki a felső fedélzetre vezető lépcsőnek szorította Rawlt. Rawl felkapta saját fegyverét és befejezte a menetet. Maq a fedélzetet kutatta a szemével, Mandracore selyemkendős fejét keresve, de sehol nem látta. Éppen megfordult volna, hogy megnézze Vartant a kormánynál, amikor szúrást érzett a bokájánál, és lerántották a lábáról. A hátán heverve egy pillanatig levegőt sem kapott, és látta, hogy az ostort egy otromba kékbőrű tengeri óriás tartja a kezében. Rántott egyet rajta, hogy erősebben szorítsa a lány bokáját. Amikor meggyőződött róla, hogy jó szorosan fogja, a szörnyeteg szétvetett lábbal fölé állt, hogy ne tudjon félregurulni, és előhúzta a kardját. Maq megragadta a saját

kardjának markolatát, és megfeszült, felkészülve az óriás támadásának elhárítására és a visszavágásra. Mielőtt azonban bármit tehetett volna, két erős, barna bundás kar fonódott az óriás felsőkarjára és mellére és olyan erővel szorította meg, hogy a szörnyeteg kénytelen volt eldobni a fegyverét és az ostort. Maq fürgén arrább vetődött és elkezdte lefejteni az ostort a lábáról. Koraf még magasabbra emelte a karjaiban tartott teremtményt és jól földhöz vágta. A szörnyeteg levegő után kapkodva előre támolygott, de túl lassú volt. Koraf egy morgás kíséretében előhúzta a tőrét, elkapta az óriást a hajánál fogva és elvágta a torkát. – Maquesta! Maquesta! Maq felugrott, hogy megnézze, honnan jön a türelmetlen hívás. Koraf, aki éppen a combjába törölte a tőrje pengéjét, a másik kezével az orrba mutatott. Odanézve Maq hamar észrevette a fegyvertár ajtajában ugráló és hevesen integető Hvelt. – Kof, gyere velem! – hangzott a parancs. Előre küzdöttek magukat, közben a Hóhér három emberét átküldve a másvilágra. Amikor Hvelhez értek a fegyvertár ajtajába, Maq megértette, miért nem látta eddig a Haramiát. Lendle a szoba távoli sarkában feküdt eszméletlenül, pirospozsgás arcából minden vér kiszállt. A fején éktelenkedő csúnya sebből ömlött a vér, pirosra színezve a gnóm hófehér haját. Előtte Mandracore és három óriása állt, Fritzen ágyának fejénél, kihúzott tőrökkel és kardokkal. Fritzen halványan Maquestára mosolygott, amikor a lány Koraffal együtt megjelent az ajtóban. A kötélfogó szeg és a tőr, amit Maq Lendle-nek adott, a kalóz kapitány kezében volt. A kötélfogó szeggel most a félóriás sebesült vállát döfködte gonoszul. Fritzen összeszorította a fogát, és nem üvöltött fel.

– Sajnálom, Maq – szólalt meg Hvel, a kezeit tördelve. – Azt mondta, ha nem hívlak ide, vagy ha valaki mást próbálok hívni, elvágja Fritzen torkát. – Semmi baj, Hvel – nyugtatta meg Maq, a vállát veregetve. – A Haramia szeret csalni a leosztásnál, hogy soha ne kelljen becsületes csatát vívnia. A kalóz arcán düh árnyéka futott át, de uralkodott magán. – Mondd meg a legénységednek, hogy hagyják abba a harcot, Maquesta – parancsolta Mandracore. – Miért tenném? – kérdezte ártatlan arccal Maq. – Úgy néz ki, győzelemre állunk. – Ha nem parancsolod meg nekik, hogy azonnal dobják el a fegyvereiket, végzek a beteg barátoddal és felvágom a gnóm torkát is. Utána pedig te következel – vicsorgott a kalóz. – Szerintem ezt így is, úgy is megteszed – mondta tettetett nyugalommal Maq. Kétségbeesetten próbált valami kiutat találni ebből a szituációból. Felcsillant benne a remény, amikor úgy látta, hogy a Mandracore háta mögött, a földön heverő gnóm kinyitja a szemét. Aztán rájött, hogy még ha a gnóm magához is térne, ezzel a sebesüléssel nem sokra menne Mandracore és a társai ellen. Mandracore tisztában volt vele, hogy Maquesta az igazságot mondja, ezért nem is felelt rá semmit. Maquesta lábán megfeszültek az izmok, és felkészült, hogy Mandracorera veti magát, ha bármelyikük is megpróbálja bántani Fritzet. Inkább harcolva hal meg, minthogy ilyen ocsmány népséghez könyörögjön kegyelemért, fogadkozott. Csak akkor nyilallt bele a megbánás, amikor eszébe jutott, hogy az ő halála egyben az apja halálát is jelentené. Lendle szempillája megint megremegett és ezúttal nyitva is maradt a szeme. Maq kényszerítette magát, hogy ne nézzen közvetlenül rá, nehogy elárulja. Mandracore éppen az egyik óriásához fordult, amikor odakint elült a csatazaj. A pillanatnyi csend robbanásszerű reccsenéssel tört meg, mintha

mennydörgött volna – csakhogy odakint nem volt vihar. A fegyvertárban mindenki dermedten állt a helyén. — Mandracore kapitány! Mandracore kapitány! – először egy hang csendült fel, aztán vagy fél tucat csatlakozott hozzá. A hangok elhalóan, de kitartóan szűrődtek be a fegyvertárba. Mandracore káromkodva még egyszer Fritzen sebébe döfte a szeget, aztán utasította az egyik óriást, hogy fedezze hátulról, amíg kimegy, hogy megnézze, mi történt. – Ti ketten – vakkantotta oda a másik két óriás cimborájának – itt maradtok. Te! Tedd a késed a fél-óriás torkára. Te pedig figyeld a gnómot! Ha bármelyikük megmozdul, öld meg a fél-óriást először. Ő ölte meg a másodkapitányomat! Maq hallotta, hogy az oldalán álló Koraf halkan felmordul. Remélte, hogy a minotaurusz uralkodik magán, amíg nem kínálkozik egy jó alkalom – amikor sem Fritz, sem Lendle életét nem kockáztatják. Kint, a fedélzeten már csak elszórva harcolt néhány pár. A matrózok és kalózok nagyobb része dermedten bámulta a Hóhért, amin kitört a káosz. Belwar fénygyűrűben lebegett a kalózhajó felett, ahogy a lemenő nap sugarai megcsillantak aranypikkelyein. Alatta a Hóhér főárboca kettétörve hevert, a ki-rin ugyanis egy szikla nagyságú fémgolyót dobott rá. Ahogy a golyó beszakította a főfedélzetet, tűz tört fel, lángokba és füstbe borítva a hajót. A lángok melege megcsapta a Perechont. A levegő megtelt az égő fa és vitorlavászon szagával. A Hóhéron maradt kalózok a vízbe ugráltak, vagy megpróbáltak átmászni a Perechonra. Maq, aki a fegyvertár ajtajában állt, a lángok fényében látta, hogy Ilyatha jelenik meg az alsó fedélzetről felvezető lépcsőkön, kezében árny-pálcájával. A tűz fénye több fegyveren is megcsillant, amelyeket eddig Maq még nem látott, és amelyek az övén lógtak, amit csak most vett fel. Maq szeme találkozott az övével. Kitörölte az agyából az oda nem tartozó

gondolatokat, és a lényegre koncentrált. A fejkendős-fülbevalós fél-óriás Mandracore. Maq a szemét a kalózkapitányra meresztette, és megkönnyebbülten látta, hogy Ilyatha követi a pillantását. Az egyik óriás harcosa a fegyvertárban van, készenlétben Fritzen ágya mellett. Lendle megsebesült, de éber, viszont őt is figyeli egy óriás. Először Mandracore-t veszem kezelésbe – érkezett Ilyatha válasza. A Hóhérról újabb kalózok érkeztek és a Perechon főfedélzetén feléledt a harc, most még hevesebben, mint valaha. Maq látta, hogy Hvel és Vartan egy-egy szigonykötelet próbál eloldani, hogy a Perechon megszabaduljon a lángokban álló Hóhértól. Mivel azonban állandóan a rájuk támadó kalózokat kellett lerázniuk, nem nagyon haladtak előre a munkában. A hajója sorsa miatt nyilvánvalóan éktelenül dühös Mandracore épp sarkon fordult, hogy visszatérjen a fegyvertárba, és méltó bosszút álljon Maquestán, amikor Ilyatha lecsapott rá. Az alkonyat homályában diszkréten megbújó árnyharcos halkan előre suhant és gyors mozdulattal Mandracore testébe mélyesztette kampós botját. A kalóz felüvöltött, inkább haragjában, mint fájdalmában, és kétrét görnyedve a pálca után kapott, hitetlenkedő arckifejezéssel. Ilyatha ugyanolyan gyorsan, ahogy beledöfte, most megcsavarta a pálcát, mire Mandracore arcára újra kiült a hitetlenkedés. Az árnyharcos kiszabadított a pálcáját, Mandracore pedig térdre esett, majd arccal a padlóra zuhant. Ilyatha letérdelt és Mandracore köpenyével letörölte vele a vért a pálcájáról. A kalózkapitány mellett álló ostoba óriás csak akkor vette észre, hogy valami nincs rendben, amikor Mandracore összeesett. Vérfagyasztó kiáltással a pálcát tisztogató Ilyathára vetette magát. Az árnyharcos ledobta Mandracore köpenyét és sarkon perdült. A megtisztított pálcát felemelve kivédte a támadást, és az óriás kardja ártalmatlanul

csúszott le a fán. Ilyatha felállt és ismét erőteljesen előreszúrt a pálcával, melynek a hegyes vége az óriás hasába fúródott. Az óriás már csak azért állt talpon, mert Ilyatha tartotta a pálcával, amikor azonban kirántotta belőle a fegyvert, az óriás a kapitánya mellé rogyott. Ilyatha megint megtisztította a fegyverét és újabb áldozat után nézett. Miután a közvetlen közelében éppen senkit nem látott, elrohant a fegyvertár felé. Maq észrevette, hogy egy hordó mögül az egyik kalóz Ilyatha után veti magát. Már kiáltani akart, amikor rájött, hogy felesleges, mert a gondolatai már el is érték céljukat. Ilyatha az övéből előrántott egy zsinórt, melynek egyik végén éles, kampós penge, a másikon pedig nehezékkel ellátott gyűrű volt. Megpördült és ügyesen a támadó kalózra dobta. A zsinór a pórul járt kalóz nyakára tekeredett, a penge pedig a torkába fúródott. Az árnyharcos tovább indult a fegyvertár felé, Maq pedig bepillantott a helyiségbe. A bent maradt óriások nem tudták mi folyik odakint, és egyre idegesebb és zavartabb pillantásokat váltottak. Maq a szeme sarkából látta, hogy Lendle most már teljesen éber, de eszméletlennek tetteti magát. Amikor az őt vigyázó óriás máshova nézett, Lendle szemhéja felpattant és meglátta a tőrét, amely közte és az őre között hevert a földön, éppen kartávolságon kívül. Maq tudta, hogy akármi történjék is, most gyorsan és csendben kell, hogy történjen, különben könnyen megeshet, hogy a másik óriás egyszerűen Fritzen torkába mélyeszti a kardot, amit a nyakánál tartott. A fél-óriás nem tudott a rá leselkedő veszélyről, mert megint elvesztette az eszméletét. Maquesta idegesen rágta az alsó ajkát. Nem akarta elveszíteni Fritzet. Nem így. Sehogy sem. Kiáltsd Mandracore nevét, aztán lépj félre az ajtóból – hallotta meg Maq Ilyatha gondolatát. A mellette álló Koraf is meghallhatta ugyanezt az üzenetet, mert Maq látta, hogy pislant egyet, és a szemöldökét ráncolja. Koraf, aki még nem szokott hozzá teljesen az árnyharcos kommunikációs

eszközeihez, enyhén összerezzent, aztán lepillantott Maquestára, aki szinte észrevétlenül bólintott. – Mandracore! – kiáltotta Maq. Koraffal együtt kilépett, szabaddá téve a bejáratot. Lendle ugyanebben a pillanatban előre csúszott a földön, és megragadta a tőrét. Tömpe ujjai a megviselt markolatra fonódtak. Felkészült rá, hogy felugrik, hogy megvédje Fritzent, vagy megtámadja figyelmetlen őrzőjét. A gnóm őre felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtott a tervükhöz azáltal, hogy megfeledkezett a parancsáról. Látva, hogy az ajtó szabad, előre vetette magát, láthatóan azt gondolván, hogy Maq és a minotaurusz újabb támadást indított Mandracore ellen. A Fritzen felett őrködő óriás valami utasításfélét vakkantott, hogy lelassítsa a rohanó óriást, aki csak ekkor vette észre, hogy nem kellett volna elhagynia a helyét. Ilyatha látszólag a semmiből bukkant fel, az őr előtt termett, és árnypálcáját az óriás mellébe döfte, alaposan megtaszította vele, amitől az hátra esett. A Fritzen mellett álló óriás felhördült és felemelte a kardját, elkészülve, hogy elvágja vele a fél-óriás torkát. Lendle látta, hogy lesújtani készül, és előre vetette magát a padlón. Hátulról az óriás combjába döfött, mire az megfordult és szembe találta magát vele. Apró támadóját látva az óriás felröhögött. Ez volt a veszte. A gnóm újra támadott, felfelé döfött és a mélyen a kalóz hasába szúrta a tőrét. Az óriás fájdalmában és dühében lenyúlt, elkapta Lendle vállát, és olyan erővel rázta meg a gnómot, hogy az elejtette a tőrét. A szemével egy vonalba emelte, és gonoszul felmordult, a száját kitárta és úgy fordította Lendle-t, hogy a gnóm rövid nyaka éppen a fogai ügyébe essen. – Nem! – kiáltotta Maq, amint visszaugrott a fegyvertárba. Kiáltása egy pillanatra elvonta az óriás figyelmét, még egy esélyt adva Lendle-nek. A gnóm mindkét lábával előre rúgott, kitörve a kalóz első fogait. Az óriás felüvöltött és

eldobta a kis támadót, Lendle pedig guggolásban ugyan, de a talpára érkezett. Maquesta előrántotta a kardját és támadott, elkapta és kivédte az óriás pengéjének ütését. Maq visszahúzta a kardját és újra előre suhintott, amikor azonban támadóállásba lépett, megcsúszott az óriás véréből összegyűlő, egyre nagyobb tócsában és a fenekére esett. Az óriás elvigyorodott, a feje fölé emelte a kardját és lecsapott vele Maquestára. A lány azonban gyorsabb volt, és rövid kardjával felfelé csapott, megszúrta az óriás hasát és átküldte rajta a pengét. Maq oldalra gurult, nehogy ráessen az óriás, és érezte, ahogy megremeg a padló, amikor az földet ért. Maq leporolta a kezeit, megfordította a kalózt és kihúzta belőle a fegyverét. – Lendle, jól vagy? – kérdezte. A gnóm az eséstől még mindig kicsit bizonytalanul állt a lábán. Igenlően bólintott és felvette a tőrét. A fejsebe már nem vérzett, de az arcából minden szín kiment. – Perszehogyjólvagyok – erősködött Lendle, majd tett még egy lépést előre, és halálsápadtan a földre zuhant Fritz ágya mellett. – Kof! Maradj itt Lendle-lel és Fritzennel! – rendelkezett Maq. Tudta, hogy ez nem éppen a minotauruszhoz illő megbízatás, de remélte, hogy ő is átlátja, hogy mást nem nagyon tudna megbízni a barátai védelmével. Koraf a homlokát ráncolta, de azért engedelmesen a fegyvertár ajtajába állt, kivont fegyverrel. Kint, a fedélzeten Hvel és Vartan már teljesen kimerült, de sikeresen eltávolították az összes szigonyt. Maquesta őket figyelte, ahogy a kampókat és köteleket visszadobálták Mandracore hajójára. A Perechon most már a Hóhér kolonca nélkül siklott tovább, amelyet mostanra szinte teljesen beborítottak a bömbölő lángok. Úgy nézett ki, mintha egy narancs fényben izzó fáklya sodródna a tengeren. Belwar a Perechon fölött keringett és lebegett, a szarvával és patáival

segített lelökdösni a még mindig harcoló kalózokat. Nem mintha túl sok ilyen lett volna. Az égő hajójuk látványa és a gyorsan terjedő hír, hogy Mandracore elesett, kellőképpen elvette a lelkesedésüket. A Perechonon maradt kalózok többsége a kardokat és kötélfogó szegeket elhajítva, döbbent csendben állt csoportba verődve. Amíg nem adták át a fegyvereiket, addig sem próbálták meg használni őket. A megadásukhoz nem fért kétség. Néhány kalóz az égő hajó körül keringett a vízben. Maq látta, hogy valakinek sikerült leengedni a Hóhér három csónakját, és már jó pár matróznak sikerült bemászni a csónakokba. A Hóhért súlyos veszteségek érték. Így, hogy Mandracore megsebesült és talán meg is fog halni, Maq úgy érezte, hogy nem szükséges teljesen kiirtania a legénységet a saját matrózai épségét veszélyeztetve. – A Perechon kapitányaként kihirdetem, hogy győztünk! – kiáltotta a Maq. – Tegyétek le a fegyvereiteket. Ha a Hóhér legénysége közül bárki csatlakozni kíván a vízben lévő társaihoz, tegyen úgy. Azok, akik maradnak, a mi hajónk szolgálatába állnak – aztán az első adandó alkalommal átadjuk őket a hatóságoknak. Ez hajózó útvonal, úgyhogy van rá esélyetek, hogy valaki felvesz benneteket. Máskülönben szeretettel vár titeket az első utunkba eső kikötő tömlöce. – Sőt, talán még kötélre is van kilátás! – tódította Vartan. A Perechon tengerészei üdvrivalgásban törtek ki. Erre az összes még úszni képes kalóz a tengerbe vetette magát. Két óriás felemelte Mandracore összetört testét, aki már csak épp, hogy lélegzett, és a kapitánnyal együtt ők is a vízbe ugrottak. – Miért hagytad, hogy magukkal vigyék Mandracore-t? – kérdezte Hvel Maquestától. – Végeznünk kellett volna vele. – Nem akarok lesüllyedni az ő szintjére, ha pedig a hajón marad, itt purcant volna ki és bebüdösíti az egész helyet –

felelte a lány hidegen. – Azt meg nem kívánom, hogy Lendle olyasvalakit gyógyítgasson, akit halottnak szeretnék látni. Majd a természet megteszi a magáét. Különben is jobban illik hozzá ez a vég. – Ha pedig az óriások megéheznek… – vihogott Hvel. – Akkor nem csak a tenger fogja megtenni a magáét. Vartan vezetésével a tengerészek egy csoportja a tengerbe dobálta a Hóhér halott kalózait. A legtöbbjük óriás volt és csak ketten-hárman bírtak megemelni egy-egy testet. Senki nem tiltakozott a szörnyű munka ellen; magától értetődő volt, hogy mindenki olyan hamar meg akar szabadulni a hulláktól, amilyen hamar csak lehet. Vartan végignézett a Perechon legénységén és örömmel közölte a kapitánnyal, hogy egy embert sem veszítettek – de sérülés azért volt bőven, hogy jó pár napig munkával lássa el Lendle-t és Ilyathát. Amikor a Perechon fedélzetéről az összes kalózt eltüntették, mindenki ámulatára, a Hóhért beborító lángok kialudtak. Még egy kis füstpamacs sem lebegett az égen. Maq nem hitt a szemének. A Hóhér még mindig meg volt törve, az egyik árboca két darabban, de nyoma sem volt rajta még csak perzselődésnek sem. A Perechon felett lebegő Belwar mély, dallamos kacagásban tört ki, a csónakokból felbámuló értetlen arcok láttán. – A tűz csak káprázat volt, amit Belwar idézett elő – magyarázta Ilyatha, aki időközben csatlakozott Maqhoz. – Káprázat? Az hogy lehet? – hitetlenkedett a lány. – Éreztem a hőséget. Éreztem a füst szagát. – A ki-rinek varázsereje nagyon hatalmas – mondta egyszerűen Ilyatha. Maq még mindig a Hóhért bámulta. – De az árboc, a kettétört árboc, az valóság? – kérdezte.

– Igen, az árboc valóban kettétört, de a fémgolyó, ami összetörte, Belwar műve volt – világosította fel Ilyatha. – Nézd csak meg: a fémgolyó is eltűnt. A Hóhér fedélzetében még mindig látni lehetett a golyó ütötte lyukat, de maga a golyó nem volt látható. – Ha a ki-rin olyan kemény dolgot hoz létre, mint mondjuk a fém, az sosem tart sokáig – magyarázta az árnyharcos. Maq felsóhajtott, és elindult a hajója átvizsgálására. – Nos, örülnék, ha létre tudna hozni valami lágy és ehető dolgot, ami sokáig tart – jegyezte meg. – Lendle nincs olyan állapotban, hogy főzzön, hosszú éjszaka áll még előttünk és én mindjárt éhen halok. – Hogyne tudna létrehozni – mondta elragadtatva Ilyatha, és „kiszólt” a ki-rinnek, tolmácsolva Maq kérését. Így végződött a meglehetősen kilátástalannak induló este végül kellemesen a Perechon kapitánya és legénysége számára, pazar vacsorával, pecsenyével, felfújttal és gombával Ilyatha részére. Maquesta arra gondolt, hogy mennyit aggódott amiatt, hogy milyen sovány készletekkel hagyták el Tengerközelt, aztán körbe tekintett az előttük elterülő lakomán és örömében hangosan felnevetett. Bárcsak apa is itt lenne, hogy lássa, gondolta. Bárcsak.

Tizenharmadik fejezet Ébredések Maquesta másnap, mindössze pár órás szendergés után, már hajnal előtt felkelt, hogy ellenőrizze a hajót. Amikor meglátta a hat letakart testet, azokét a sebesült matrózokét, akik nem húzták ki az éjszakát, keserű grimaszt vágott. Ezek a főfedélzeten feküdtek a hajófar közelében, és úgy tervezte, hogy röviddel napfelkelte után egyszerű szertartással válnak meg tőlük. Szomorúan felsóhajtott. Az egyikük az a fiatal tengerész volt, aki tengeribeteg lett a verseny alatt. Az eszébe véste, hogy megkeresse a holmiját és kiderítse, hol élnek a szülei. Legalább egy levelet érdemelnek. Lehatott fejjel arra gondolt, hogy mindegyikük többet érdemelt volna, minthogy Mandracore kalózainak kezétől essenek el. Aztán magát átkozta. Ez a hat ember azért pusztult

el, mert ő segíteni akart egyen – az apján. Az apja életéért áldozta fel az övéket? És vajon Lendle és Fritzen feláldozná-e a sajátját? Milyen árat hajlandó még fizetni? Most már azonban, ha visszafordulnának, az azt jelentené, hogy a halottak a semmiért áldozták az életüket, töprengett tovább. Maq a lehetőségeket mérlegelte gondterhelt agyában, miközben a fegyvertár felé sétált. A személyes veszteségen kívül, a hat tengerész elvesztése azt is jelentette, hogy a Perechon vészesen kevés emberrel folytatja az útját. Persze még mindig nincs akkora emberhiányunk, mint a Hóhérnak, gondolta némi elégedettséggel. A Perechon legénysége közül sokan mások is megsebesültek a harcban, de ezek viszonylag enyhébb sérülések voltak – leginkább csak vágások és horzsolások. Ezek a tengerészek a függőágyaikban pihentek, és Ilyatha, aki röviden megvizsgálta őket, megállapította, hogy már aznap talpra és munkába állhatnak. Az árnylény Lendle-t is megvizsgálta. A gnóm sebe veszélyes kellett, hogy legyen, mert Ilyatha előző este órákon át sürgölődött körülötte. A titokzatos telepata azonban nem volt hajlandó megmondani Maquestának, hogy mégis mennyire komoly a seb. Igazság szerint, hiába kérdezgette újra és újra a lány, nyíltan megmondta neki, hogy nem árulja el. Az este folyamán egyszer már arra is sor került, hogy egyszerűen kiparancsolta Maquestát a rögtönzött betegszobából. Maquesta megállt a fegyvertár ajtaja előtt. Ma reggel válaszokat fog kapni Ilyathától. A telepata pontosan be fog számolni neki Lendle és Fritzen állapotáról. Mély levegőt vett, feltépte az ajtót és nagy lendülettel belépett, felkészülve a hírekre. – Tegnap este nagyon el voltam foglalva a barátaid ápolásával – mondta Ilyatha felpillantva és kiolvasva a gondolatait. – Nem akartam beszédre vesztegetni az időt, hogy elmagyarázzam a dolgokat, hogy esetleg a kelleténél jobban

aggódj Lendle és Fritzen miatt. Szükséged volt egy kis alvásra. Azonkívül, meg akartam várni, míg eltelik egy kis idő, hátha maguktól is jobban lesznek. – És…? – gondolta Maquesta, aki képtelen volt hangot adni félelmeinek. – És Lendle javult is valamennyit, bár nem sokat. A légzése most már legalább egyenletes. Egy-két nap múlva talán lábra állhat, de … – az árnylény hangja elhalt és a gnómra mutatott. – Tudnod kell, hogy a fejsebeknél nehéz megjósolni. Az is lehet, hogy napokig, akár hetekig eszméletlen marad. Talán még tovább. Előfordulhat, hogy egy ideig nem is lesz önmaga. A fejet sokszor sokkal nehezebb gyógyítani, mint a test többi részét. Maquesta szemébe könnyek gyűltek, ahogy a gnómra nézett, de aztán keményen visszafojtotta őket. – Rendbe fog jönni? Ugye rendbe fog jönni? Mond, hogy igen. Ilyatha csendesen válaszolt – A gondolataim nem tudják elérni az ő tudatát. Nem tudom felfogni a gondolatait. Emiatt aggódom. Nem tudom megmondani, hogy rendbe jön-e, egész egyszerűen azért, mert magam sem tudom. Maquesta az ajkába harapott, hogy ne sírja el magát. A kapitányok nem sírnak, mondta magának. A kapitányok nem gyengülhetnek el. – Lendle-nek rendbe kell jönnie, különben éhen veszünk – mondta, mintha közömbös lenne Lendle állapota iránt. – Hvel és Vartan ajánlkozott, hogy megpróbálkoznak Lendle angolna becsináltjával – a krumplik nélkül. De elég pocsék szakácsok. – Ilyathára szegezte a tekintetét, és megpróbálta kitörölni minden gondolatát. Maq arra gondolt, hogy túl fiatal ahhoz, hogy a Perechon kapitánya legyen, és hogy nem kellene élet és halál dolgaiba mártania magát, amikor olyan emberekről van szó, akik igazán fontosak neki, hogy szeretné, ha itt lenne

az apja, szeretné, ha Lendle és Fritz rendbe jönne, szeretné, ha erősebb lenne. Az árnylény együtt érző, de fáradt pillantást vetett Maqra. Nem reagált a lány gondterhelt és személyes gondolataira, inkább a gnóm mellett álló székre csusszant. A vékony párnára hajtotta a fejét, nyújtózkodott egyet és ásított. Amikor Maq Fritzenről kérdezte, Ilyatha csak megrázta a fejét. – Nem ismerem a tengeri lidérc mérgét, vagy a hasonló vízi méreganyagokat – mondta komoran. – Küzd az életéért, de félek, hogy vesztes csatát vív. Az éjszaka folyamán romlott az állapota. Látod, milyen sápadt? Erős méreg kering a vérében. – Látod a gondolatait? – kérdezte Maq puszta kíváncsiságból. A telepata bólintott. – A Toradóról álmodik, az elesett bajtársairól, amikor éppen nem rád gondol. Maquesta a fegyvertár padlóját rótta és hol Lendle-t, a régi barátját nézte, hol Fritzen Dorgaardot, aki iránt új és kitartó érzéseket táplált. Az árnylény a székbe kucorodott és az ápoltjaival együtt ő is elszenderedett. Fritzen és Lendle a hátán feküdt, mindketten gyengén lélegeztek. Maq a homlokukra helyezte a kezét; mindkettő forró volt. A homloka ráncokba szaladt, és tudván, hogy senki sincs ébren, hogy lássa, végre szabadjára engedte a könnyeit. Gyászos gondolataiba merülve Maq először nem hallotta meg, hogy a nevét kiáltják. Amikor meghallotta, és kiment a fegyvertárból, hogy megkeresse a hang forrását, senkit sem látott. A fedélzet üres volt. – Maquesta! – hallatszott megint. – Maquesta! A könnyeit letörölve Maq végül kinézett a hajó korlátja fölött. Lent, a vízben Tailonnát pillantotta meg. Hosszú haja legyezőként koszorúzta az arcát. A tengeri-elf integetett és

megkérte Maquestát, hogy eresze le a kötéllétrát, amin a csónakba szoktak lemászni. Maq teljesítette a kérést és közben küzdött benne a megkönnyebbülés, hogy Tailonna visszatért és a harag, amiért olyan sokáig volt távol. A tengeri-elf fürgén felmászott a létrán. A vízből kiemelkedve a nála lévő tömött tengeri páfrány zsákok súlyosan nehezedtek a vállára. Maq meg sem próbált segíteni, de amikor az elf átmászott a korláton, átadott neki két nagy zsákot. A másik kettő, kisebb zsák Tailonnánál maradt. – Hozd ezeket a fegyvertárba, Maquesta – mondta az elf megrázva magát. A tengervíz nagy része Maquestára fröcskölődött. – Tengeri füveket hoztam, Fritzen meggyógyítására. – Tailonna ezzel elvonult a fegyvertár felé, mit sem törődve vele, hogy Maquesta követi-e, vagy sem. Maq az elvonuló elf után nézett, és a tengeri páfrány zsákokra, melyekből szép csendben csöpögött a víz a fedélzetére. Forrt benne a méreg, amiért megint parancsolgatnak neki, és már nyitotta volna a száját, hogy dühösen visszavágjon Tailonnának, de aztán meggondolta magát. A tengeri-elf meg fogja gyógyítani Fritzent. Majd ha megtörtént a gyógykezelés, lesz idő a dorgálásra. – Lendle! – kiáltotta meglepetten Tailonna, ahogy belépett az ideiglenes gyengélkedőbe. – Mi történt veled? Ilyatha felébredt a hangjára, és elmesélte a tengeri-elfnek, mi minden történt a távollétében. Az elf felzaklatva és izgatottan egy üres padhoz perdült, letérdelt elé, és elkezdte kicsomagolni a zsákokat. Különféle hínár kötegeket, algával teli kagylóhéjakat, vastag tengeri fű fonatokat, különös formájú osztrigákat, moszatcsomókat, gumós gyökereket, egy hatágú tengeri csillagot és hasonlókat pakolt elő. Mindent óvatosan a padra helyezett, ügyelve, hogy egyik se érjen a másikhoz. – Maquesta, szükségem van a másik két zsákra. Gyorsan hozd ide. Gyorsan kell dolgoznom, amíg az alapanyagok még nedvesek és frissek.

Maq ledobta a zsákokat a tengeri-elf mellé, aztán Fritz mellé állt és a fél-óriás, Lendle és Tailonna között járt a tekintete. A tengeri-elf kinyitotta a nagyobb zsákokat és ököl nagyságú szikladarabokat vett elő belőlük, amelyekből apró, színes növények nőttek. Ezután fogta az egyik kisebb, üres páfrányzsákot, és egyik kezét beledugva egyujjas kesztyűt formált belőle. Ezzel ismét belenyúlt a nagyobb zsákokba és tengeri sünöket húzott elő. Szúrós tüskéik ernyedten lógtak a levegőben. – Szükségem van egy késre és egy edényre – folytatta Tailonna. – És hozzatok két poharat. Egyet Lendle-nek, egyet Fritzennek. Azt hiszem van annyi alapanyagom, hogy mindkettejük számára elegendő keveréket készítsek. Ilyatha nem mozdult, hogy Tailonna segítségére siessen, ezért Maq, beletörődve a helyzetbe, fortyogva sarkon fordult. – Máris hozom őket a konyhából. Amikor visszatért – kezében egy rakás kisebb edénnyel, négy pohárral, három késsel, egy nagy rozsdamentes acélkanállal és egy fa vágódeszkával – Tailonna halvány mosollyal ránézett és mutatta, hova tegye őket. – Nem kellett volna ennyi minden – jegyezte meg. – Tudom – válaszolta Maquesta –, de nem akartam még egyet fordulni. Nagyon érdekelte, hogy mit fog ügyeskedni a tengeri-elf, úgyhogy Ilyatha mellé húzott egy széket, és leült, hogy figyeljen. Meg sem próbálta elrejteni a dölyfös Tailonnával szemben táplált ellenérzéseit, és egy pillanatra elgondolkodott, vajon az árnylény is így érez-e. Az elf egy páfránnyal lefogta az egyik tengeri sün tüskéit, és undok reccsenés kíséretében egy késsel felnyitotta az apró állatka törékeny páncélját. A két felet óvatosan az egyik edény fölé tartotta és megvárta, amíg az összes folyadék – ami Maq szerint az emberi vér megfelelője lehetett – kicsorgott

belőle. Tailonna ugyanezt megismételte még másik kettő sünnel, aztán a gumós gyökerek nedvét keverte bele a folyadékba. Néhány Maq számára érthetetlen szót mormolt, és az edény felett babrált az ujjaival. Tailonna a keverékkel láthatólag elégedetten felállt, Lendle-hez lépett, és kinyitott a gnóm száját. Egyik kezét a gnóm rövid nyaka alá helyezte, megemelte a fejét, és leöntötte a keveréket a torkán. Lendle a nagy részét önkéntelenül lenyelte, de valamennyi kifolyt a szája szélén, és végig az állán. – Töröljétek le, amíg elkészítem a keveréket Fritzennek – utasította Tailonna Maquestát. Maq összeszorította a fogait, és felállt a székéből. Talált egy kis törülközőt, amivel óvatosan felitatta a sűrű, bűzös folyadékot a gnóm arcáról, aztán az élihez lépett. – Mit adtál neki? És mit fog tenni vele? Tailonna szorgosan vagdosta darabokra a moszatot és a tengeri sünök vérébe áztatta. Nem fért hozzá kétség, hogy minden konyhai eszközt fel fog használni, amit Maq hozott neki. – Egy keveréket, amire az apám tanított – mondta egyszerűen. – Hihetetlenül erős gyógyító ereje van. Egy kis varázslat is kell hozzá. – A tengeri-elf ellépett Maq mellett, és kiválasztott néhányat a fura alakú osztrigák közül. Az egyiket felfeszítette, kiszedte belőle a húst, és a keverékhez adta, aztán belekevert még egy kevés algát. – Kellene egy törlőruha. Maq füstölögve dübörögve egy fiókos szekrényhez lépett. Nem talált benne sem rongyot sem törülközőt és rá kellett jönnie, hogy az egyetlen törülköző a fegyvertárban az volt, amelyikkel Lendle-t letisztította. Végül letekerte a derekáról a szalagot, és azt adta oda a tengeri-elfnek. – Ez megteszi? – Gondolom – felelte az elf, miközben elvette tőle, és bűzös folyadékba mártotta. Felállt, odalépett a fél-óriáshoz, leült mellé és a szalagot a karjára és a vállára tekerte – ez majd

kiszívja a tengeri lidérc mérgét – magyarázta. – Elég gyorsan kell hatnia, kiváltképp azért, mert szirénvér is folyik az ereiben. Furcsa, hogy annak ellenére, hogy fél-óriás, ennyire emberi a kinézete, és ilyen jóképű. A szirének általaban ocsmány egy népség. Fritzen szerencsés, hogy egyáltalán nem örökölte a szirének vonásait, csak méretüket és az erejüket. – Ebben a főzetben is van varázslat? – kérdezte Maq röviden. – Természetesen. – Az elf visszatért a padjához és ismét munkához látott. – Most mit csinálsz? – kérdezte Maq követelőző hangon, ahogy erőt vett rajta a türelmetlenség. – Készíteni akarok egy másik gyógyító keveréket Fritzen számára, és valami élénkítő szert Lendle-nek. Azt gondolom, hogy ha már belefogtam, annyi gyógyító keveréket készítek, amennyit csak lehet. Úgy tűnik, elkelnek errefelé. – A tengerielf elfordult a padtól és zöldeskék szeme elkapta Maq pillantását. – Tudom, hogy mit teszek, Maquesta. Elég jól értek ezekhez a dolgokhoz, és a főzeteim meg fogják őket menteni. De szükségem van egy kis segítségre… ha nem bánod. Ilyatha vagy megérezte Maq ingerültségét, vagy egyszerűen csak szívesen segédkezett a tengeri-elf mellett, minden esetre felemelkedett ültéből és a padhoz lépett. – Majd én – ajánlkozott. – Maquestának rengeteg más dolga van a hajón, és rengeteg sürgető gondja. – El kell temetnem a halottaimat – mondta Maq. Ezzel sarkon fordult és elhagyta a fegyvertárat, buzgón imádkozva, hogy Tailonna tudása és főzetei elegendőnek bizonyuljanak annak a két embernek a megmentésére, akik olyan fontosak voltak a számára. *

*

*

*

*

A tengerre megérkezett a hajnal, a felkelő nap vörösesrózsaszínre színezte a vizet és az eget. A hajnallal együtt tengerészek jelentek meg a Perechon fedélzetén. Koraf állt a kormányhoz, Vartan és Hvel pedig a vitorlák beállításával foglalatoskodott. Amikor már elég ember gyűlt össze, Maquesta a tetemekhez lépett és felemelte arcukról a takarót. A legénység köréjük gyűlt. Maq megpróbálta elrejteni idegességét. Már látta az apját, ahogy végső búcsút mondott tengerészeknek, bár soha nem ennyi halottnak egyszerre. Most rá várt ez a feladat. A felkelő nap felé fordulva szórakozottan végigfuttatta ujjait göndör fürtjein, összeszedte magát, aztán az emberei felé fordult. Lassan felsorolta a halott matrózok nevét. – Ezek a tengerészek az életüket adták értetek, a Perechonért, és a reményért, hogy Melas egy napon visszatér közénk. A legnagyobb árat fizették, amit egy tengerész csak fizethet, és most azért állunk itt, hogy lerójuk nekik tiszteletünket bátor cselekedetükért. – Erős hangon beszélt és arra lett figyelmes, hogy minden szem rá szegeződik. – Vigyázd a lelküket, Habbakuk, a tenger és az e világon túli örök élet istene, amint új útra indulnak. Barátainkat és bajtársainkat most a víznek adjuk. Ölelje magához a tenger azokat, akik olyan mélységesen szerették! Koraf belefújt egy acél sípba, először halkan, aztán hangosabban. Az éles hangok jelezték a rövid szertartás végét. Maquesta ellépet a korláttól, a legénység pedig nekilátott, hogy a tengerbe vessék halott bajtársaikat. Hallotta a háta mögött a testek csobbanását, amint a kabinja felé lépkedett, hogy az utolsó simításokat is elvégezze a morkot elfogására készült tervén, és összerezzent a hangok véglegességén. Egy órával később kitartó kopogás zavarta fel Maquestát a jegyzeteiből. Mielőtt még behívhatta volna az illetőt, az ajtó kitárult, és Tailonna lépett be. A haja ismét művészien össze volt fogva, a feje körül a mágikus hálókkal és kagylókkal.

– Hol voltál? – esett neki Maq. – Szükségünk lett volna rád. – Tudod, hogy a fegyvertárban voltam. Fritzent és Lendle-t kezeltem. Megmentettem az életüket. – Nem erre gondolok – folytatta ingerülten Maq. – Hová tűntél több mint egy napig? Még csak engedélyt sem kértél a távozásra. – Nekem senkinek az engedélyére nincs szükségem… – kezdte Tailonna. – Úgy? – kérdezett vissza Maq. – Én vagyok a Perechon kapitánya, bár úgy tűnik ezt a tényt következetesen figyelmen kívül hagyod. A hajókon a kapitányok adják a parancsokat. Ennyire egyszerű. Amíg pedig a hajómon vagy, addig te is a legénységemhez tartozol. Követed az utasításaimat. Világos? Tailonna kihúzta magát, és hűvösen tekintett le Maquestára. – A szükséges gyógynövényeket szereztem be Fritzen számára. Szerencsére ezek Lendle-en is segítenek. – Na és hova kellett elmenned értük? – csattant fel Maq. – Talán egészen Lacynosig? Ha nem akarsz részt venni ebben az egészben, Tailonna, bármikor elmehetsz. Persze értékelném, ha először elkészítenéd nekünk a főzetet, amivel tudunk lélegezni a víz alatt. – Maq felállt. Kezét a csípőjére téve, állát felszegve állt a tengeri-elffel szemben. – Azt hiszem soha nem értettem már azt sem, hogy miért mentél bele, hogy segíts nekünk. Ha viszont velünk maradsz, jól jegyezd meg, hogy én parancsolok neked, és nem mehetsz el többet, csak ha előtte az engedélyemet kéred. A tengeri-elf szeme elsötétült, és viszonozta Maquesta jeges pillantását. – Visszamegyek a fegyvertárba. Ott értékelik a hozzáértésemet. Ha sikerül elszakadnod a terveidtől, szívesen látunk, de csak rövid időre. A betegeimnek nyugalomra és

pihenésre van szükségük. – A tengeri-elf úgy pördült sarkon, akár egy táncos, aztán meztelen talpain kilibegett a kabinból. Maquesta számára egyértelmű volt, hogy Tailonna rosszul viseli a dorgálást. – Nos, én pedig nem szeretem, ha tiszteletlenül bánnak velem – mormogta magában. A papírjaira pillantott, és úgy döntött, hogy még egy keveset dolgozik a tervein, aztán megnézi a barátait. Kíváncsi volt, hogy Tailonna mágikus füvei valóban olyan csodákra képesek-e, mint ahogy állította. *

*

*

*

*

Tailonna beviharzott a fegyvertárba, haragosan, amiért Maquesta ilyen goromba hangon beszélt vele. – Hahó, tündér hölgy – köszöntötte Fritzen. A fél-óriás a priccsén ült törökülésben, széles válla takaróba bugyolálva. – Ilyathától megtudtam, hogy neked köszönhetem egészségi állapotom gyors javulását. Fritzent látva Tailonna arckifejezése megenyhült. Árnyalatnyi pír szaladt át rajta és titokban Ilyathára pillantott. Ilyatha Lendle körül sürgölődött, láthatólag tudomást sem véve az elf jelenlétéről. Tailonna mosolyogva a fél-óriáshoz lépett és mellé ült. A tengeri-elf dühös volt Maquestára, és egy kicsit magára is, amiért vonzódik ehhez a szárazföld-lakóhoz, akit ő félvérnek tekintett. – Erős vagy – állapította meg. – Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan hatni fognak a szereim. – Az a fajta vagyok, aki nem szeret sokat lazsálni – válaszolta a fél-óriás. – Az ágyban fekvés unalmas, és mindig is azt tartottam, hogy többet használ, ha az ember felkel és mozog egy kicsit. – Azért csak ne vidd túlzásba – figyelmeztette Tailonna. – A tengeri lidérc mérge még jó darabig a véredben marad, és bármilyen további sérülés lehetőséget ad, hogy újra a

hatalmába kerítsen. – A férfi homlokára tette a kezét. – Még mindig meleg vagy egy kicsit, de már nem nagy a lázad. – A kezét hagyta a férfi homlokán pihenni, és teljesen elámult, hogy hagyhatta, hogy a csinos fél-óriás ilyen hatással legyen rá. Tailonna, Lendle magához tért. Tailonna a fejében hallotta a szavakat. Ilyatha sürgetésére otthagyta Fritzent, és a gnóm ágyához lépett. Lendle szempillái remegtek, a fejét pedig ide-oda dobálta. Végül kinyitotta a szemét és felbámult az árnylényre és a tengeri-elfre. – Fájafejem – tört ki belőle, miközben megpróbálta ülő helyzetbe küzdeni magát. – Valakihagyjaabbahogykalapáccsalütögetiafejemet. – Maradj fekve – Tailonna lágy hangja, és ujjainak még lágyabb érintése a vállán, meggyőzte Lendle-t, hogy maradjon a helyén. – Komolyan megsérültél. Pihenésre van szükséged. – El kell készítenem a reggelit – mondta, lassítva a beszédtempóján. – Már elmúlt a reggeli ideje – korholta az elf. – De ha éhes vagy, hozathatok valamit enni. Ilyatha ellépett az ágytól és elindult a fegyvertár ajtaja felé. – Maquesta örülni fog, ha megtudja, hogy mindketten jobban vannak. Megyek és idehívom. – Várj! – kiáltotta a tengeri-elf. – Igazán kibírnám még a társasága nélkül egy darabig. Azonkívül el van foglalva a morkot elfogásának a megtervezésével. Majd később benéz. Hagyd most őt magára, Fritzen és Lendle pedig hadd pihenjen! Ilyatha a nyájas elfre nézett. – A kapitánynak meg kell tudnia – közölte. Ezzel maga köré tekerte a köpenyét, és úgy a fejére húzta a csuklyát, hogy az arca teljesen árnyékba kerüljön. Hagyta, hogy a köpenye ujja eltakarja az ujjbegyeit is, mély lélegzetet vett és kilépett a fájdalmas reggeli fénybe.

– Segíteni fogok Maqnak a terveiben – jelentette be Fritz. – Nem! – Tailonna hangja inkább szidalmazó volt, mint utasító. – Maquesta nagyon jól megvan egyedül is. A fél-óriás fürkésző tekintettel méregette az elfet. – Nem nagyon kedveled, igaz? – Azt gondolom, túllépi a hatáskörét – mondta egyszerűen Tailonna. – Túl sok felelősséget vállal magára és élvezi, hogy hatalom van a kezében. – Szerintem jó kapitány – válaszolta a férfi. – És azt gondolom, hogy te túl kritikus vagy vele szemben. – Ilyen vagyok. A tengeri-elfek mások, mint a szárazföld lakói. Mi különcök vagyunk, elszigetelődünk. Másképp látjuk a világot. Talán azért hiányzik belőlünk a mások iránti tolerancia, mert túl nagyok az elvárásaink. Magasra tesszük a mércét. – Visszaült Fritzen mellé, annyira közel, hogy a vállaik összeérjenek. – A te véredben is ott zúg a tenger. Meg kell értened az érzéseimet. Fritzen az elf zöldeskék szemébe nézett. – Szerintem minden jó tengerésznek van egy csipetnyi tengervíz a vérében és a szívében. És azt gondolom, jól tennéd, ha találnál a szívedben némi tiszteletet Maquesta Kar-Thon iránt. Azt mondom, bocsánatkéréssel tartozol neki. Több teher nyomja a vállát, mint valaha gondolnád, és azt gondolom csodálatra méltó módon viseli. Azonkívül azt is gondolom, hogy rendkívül elnéző veled szemben. Már sok kapitányt szolgáltam, és a legtöbbjük már kidobott volna a hajóról fegyelemsértésért. Nem tűrték volna a viselkedésedet egy napnál tovább. Mielőtt a tengeri-elf válaszolhatott volna, kicsapódott az ajtó és a beözönlő fényben az elgyötört, de felszabadult Maquesta jelent meg. Látva, hogy Frizten már felült, széles mosoly ömlött el az arcán, de amikor észrevette, hogy milyen közel ül hozzá Tailonna, összeszűkült a szeme. Szóra sem méltatva őket, a gnóm ágyához sietett és leült a szélére.

– Maquesta Kar-Thon – mondta tagoltan Lendle. – Örülök, hogy látlak. És éhes vagyok. Mi lesz az ebéd? – Tűrhető angolna becsinált. Gyógyulj meg gyorsan, öreg barátom. Nem hiszem, hogy a gyomrom túléli Vartan és Hvel… remekműveit. – Hol van Ilyatha? Nagyon jó volt hozzám. Meg akarom köszönni neki, hogy meggyógyított. Maquesta mögött a tengeri-elf már nyitotta a száját, hogy kiigazítsa a gnómot, hogy a felépülése neki köszönhető, de Fritzen szigorú pillantása belé fojtotta a szót. – Ilyatha a fedélközben van – válaszolta Maquesta. – A rakodótér sötétjében alszik. Egész éjjel virrasztott melletted. De azt mondta, hogy naplemente után benéz hozzátok. Maquesta ezután Fritzenhez fordult, és elmesélte, hogy megtervezte a morkot barlangjának lerohanását. – Azt gondolom, Belwar segíteni fog, bár ma még nem láttam. Ilyatha szerint más vizek felett repül. Ma este megbeszéljük a terveket, ha Ilyatha kipihente magát. Addigra talán Belwar is visszatér. Ezzel felállt, biccentett Fritzen és Tailonna felé, majd elhagyta a fegyvertárat. *

*

*

*

*

– Bocsánatot kérek. A szavak meglepték Maquestát. A kormánykeréknél állt és a felhőket kémlelte a láthatáron, remélve, hogy nem vihart jeleznek. Megfordulva a tengeri-elfet látta maga mögött. – Nem vagyok hozzászokva, hogy szárazföldiek között legyek – jelentette ki egyszerűen Tailonna. – Nálam másképp működnek a dolgok, mint nálad, és bocsánatot kérek, amiért nem követtem az utasításaidat. A hullámok alatt nincsenek kapitányok. A mi közösségünkben az idősebbek a bölcsek, de nincsenek sokan, és nincs olyan egyértelmű tekintély

hierarchia. Nem akartalak megsérteni. Ezentúl nem felejtem el kikérni a tanácsodat és az engedélyedet, mielőtt bármit teszek. Maquestának leesett az álla. – Elismerem, hogy te vagy a parancsnok ezen a hajón – folytatta Tailonna –, és hogy te hozod a döntéseket. – De sokszor kérek tanácsot – mondta Maq. – A legénységem összes tagjának a tudására és segítségére szükségem van. Nagyra értékelem, amit Fritzenért és Lendleért tettél. – Nem kerülte el a figyelmét, hogy Fritzen nevének említésére Tailonna arca felragyogott, és ez aggasztotta. Ezeket a gondolatokat azonban megtartotta magának. Tailonna kinyújtotta a karját az ég felé, és úszóhártyás ujjait mozgatva élvezte a friss szellőt. Aztán a kormány elé lépett, átnézett a fogantyúk között, egyenesen Maq fekete szemébe. – Amikor elhagytam a hajót, hogy gyógynövények és más gyógyító szerek után nézzek, elúsztam a közösséghez, ahol élek. Sok mindent megtudtam tőlük, olyasmiket, aminek hasznát veheted – és ami érint téged – a morkot elfogására tett erőfeszítéseidben. Az elf részletesen beszámolt a morkot barlangjának közelében élő kuo-toa kolóniáról. – Igaz, hogy a kolónia nem áll szövetségben a morkottal, de kellemetlen megnemtámadási szerződés áll fenn közöttük. A morkot nem támadja meg a kuo-toákat, ők viszont beengedik a különböző teremtményeket és állatokat az ő barlangjába. A mendemondák szerint a kuo-toák még áldozatokat is szolgáltatnak a morkotnak. Elég sokan vannak, és ha te és a csapatod be akartok jutni a morkothoz, lehet, hogy először a kuo-toákon kell átjutnotok. Maq halkan felnyögött. – Ezen az úton eddig semmi nem ment könnyen – mondta, kissé lazítva, és egy parányit kellemesebben érezte

magát a tengeri-elf társaságában. – Úgy tűnik az a sorsunk, hogy mindig kihívásokkal kelljen szembenéznünk. – Segítek, amiben csak tudok – ajánlotta fel Tailonna. – Nem szívlelem a kuo-toákat, sem a barátaikat, akik gyakran ejtenek foglyul tengeri-elfeket, hogy rabszolga sorba kényszerítsék őket. A népem elmondta, hogy a kolónia összedolgozik egy másik, közeli víz alatti társasággal. Van a közelükben egy falu, ahol koalinok élnek. Olyanok, mint a hobgoblinok a föld felszínén, csakhogy ők a vízben élnek. Ördögi fajzatok, talán még a kuo-toáknál és a morkotnál is rosszabbak. – Nem tudom, elegendő matrózom van-e, hogy felvegyük a harcot a kuo-toákkal, vagy a koalinokkal – mondta gondterhelten Maquesta. – Talán jobb megoldás lenne megkerülni őket, és közvetlenül megközelíteni a morkotot. – A tengeri-elf csüggedt pillantását látva, elhatározta, hogy egyezséget ajánl. – Ha a morkot biztonságban eljut Attat kezébe, az apám visszatér a hajóra. Lehet, hogy Lacynosban tudunk még embereket toborozni, és akkor visszajöhetünk. Nagyobb erőkkel és a te néped segítségével nagyobb esélyünk van ezekkel a teremtményekkel szemben. A tengeri-elf bólintott. – Fritzennek igaza van: bölcs vagy. Én pedig, talán… nehézkes voltam. A különbségeink áthidalására hadd tegyek neked egy szívességet. Tailonna a fedélzet végébe sétált és hozott egy vödröt. Rákötött egy kötelet és ledobta a tengerbe, hagyta, hogy megteljen vízzel, aztán felhúzta. Maquesta és a kormány mellé vitte a vödröt, majd törökülésbe helyezkedett a fedélzeten és a vízbe bámult. A hajából kivett egy kisebb kagylót, lágyan ráfújt, elmormolt néhány dallamos szót, majd a vödörbe dobta. – Létrehozok egy varázslatot, amelynek segítségével fel tudom idézni a múlt pillanatait – mondta. – Nézz a vödörbe és

koncentrálj. Ismerős jeleneteket és ismerős arcokat fogsz látni, de csak a múltat idézheted fel. – Az apám? – szegezte neki a kérdést Maq. – Ha összpontosítasz, láthatsz percekkel, vagy akár évekkel ezelőtt megtörtént dolgokat. Olyan lesz, mintha ott lennél. Azt keltesz életre, amit akarsz. – Tailonna elhúzta a kezét a vödör felett, mire a víz csillámlani kezdett és szikrázóan fodrozódott. Maquesta a fodrokba bámult és nézte, ahogy kisimulnak és megjelenik Melas arca. Koncentrálni kezdett, és a víz újra fodrozódni kezdett, majd kisimult, és az idősebb Kar-Thont mutatta, amint egy ágyban fekszik és egy minotaurusz bölcs ápolja. Az ablakon túl látta saját magát, Tailonnát, Korafot és Ilyathát, amint elhagyják Attat palotáját. Ez közvetlenül azután lehetett, hogy elfogadták Attat őrült megbízatását, és nem sokkal azután, hogy az apját megmérgezték. Maquesta megkönnyebbülten látta, hogy az apja megkapja azt a gondoskodást, amit a minotaurusz lord megígért, és másik időszakra összpontosított. A vödör közepéből megint apró hullámok indultak ki, és Maquesta látta magát kislányként, haja két fonatban keretezte az arcát. Nem lehetett több hét vagy nyolc évesnél. A Perechon fedélzetén rohangászott fel-alá, veszélyesen közel a hajó széléhez. Gyakran játszotta ezt a veszélyes játékot, ha senki nem látta. Ez a nap azonban különösen veszélyes volt, mert a tenger háborgott, és a hullámok állandóan felcsaptak a fedélzetre. Kuncogott, és még gyorsabban kezdett futni, aztán hallotta, amint meglepetésében felsikolt, mert az egyik lába megcsúszott és átrepült a hajó oldalán. Egy pillanatig érzete, hogy zuhan, de aztán valaki magasra emelte a levegőben. Melas erős karjai megmentették, és a férfi szorosan magához ölelte a kislányt, miközben szelíden megdorgálta. A legközelebbi alkalommal, amikor a Perechon kikötőbe ért,

Melas minden pénzét arra költötte, hogy korlátot építsen a fedélzet köré. Még most is ugyanaz a korlát díszíti a hajót. Megint változott a jelenet; Maquesta már idősebb volt, a haja formájából ítélve úgy tizenkettő lehetett. Most rövidre volt vágva, mint sok másik tengerésznek, és a füle kilátszott. Azoknak azonban már le volt nyesve a hegyes vége, úgyhogy nem számított. Maq az apja mellett ült a kormánynál. Melas széles mosollyal az arcán épp felemelt egy faládát és lendületes mozdulattal a kormány mögé helyezte. Maqot a tetejére emelte, a kislány jobb kezét pedig az irányzékra tette. – Kormányozd a hajót! – parancsolta neki mélyen zengő hangján. – Vigyél minket az öbölbe! Most volt először egyedül a kormány mögött. Melas biccentett felé, aztán elsétált a hajó orrába. Rábízta a hajót, rá, aki még csak gyerek volt. Még csak nem is figyelte. Mennyire biztos lehetett a dolgában. Maquesta érezte, hogy a szíve megtelik büszkeséggel, ahogy felidézi ezt a dicsőséges pillanatot. Mindez nagyon régen volt már, azonban, és a kép lassan eltűnt. Most erősebben koncentrált és a víz gyorsabban fodrozódott, az évek szertefoszlottak. Maquesta most még szinte csecsemő volt és az anyja karjaiban pihent. Az anyja bő, fekete ruhát viselt, hogy elrejtse elf származását. Lágy hangon énekelt, hogy Maqot álomba ringassa. Erdőkről szólt az elf dal, amit Maq már elfelejtett. Most azonban újra és újra hallotta a fejében a dallamot, ahogy felnézett az anyja szemébe, és a gyönyörű elf arcot bámulta. Ha az elfeket nem üldözték volna, ha nem kellett volna elrejtőzniük az emberek elől a világ egyes részein, Maq anyjának sem kellett volna rejtegetnie kilétét. Maquesta látta magát megnőni. Látta, amint járni tanul, ami a hajó himbálózó fedélzetén nem volt könnyű feladat. Aztán nevetett, amikor minden kicsit is ehető dolgot a szájába vett, beleértve az apja térképeit is. Aztán egyedül látta magát a Perechon fedélzetén egy késő este. Nem volt több négy

évesnél. Miért lehetett kint egyedül ilyen későn? Nem, a csörlő mellől a sötétbe bámulva észrevette, hogy nincs egyedül. Az anyja is vele volt. Az anyja vitte oda, a hajó oldalán leeresztett kötéllétrához. – Nem tudom tovább játszani ezt a komédiát, édes Maquesta – hallott az anyját. – Nem tudom tovább elrejteni, hogy ki vagyok valójában. Nem tagadhatom meg az örökségemet. Szeretem az apádat és szeretlek téged. De magamra is kell gondolnom, és el kell mennem, hogy a saját népem között lehessek, ahol semmit nem kell rejtegetnem. Ezután az este után nem látsz többé engem, gyermekem. De tudnod kell, hogy mindig itt leszel a szívemben. Maquesta figyelte, ahogy az anyja átmászik a kötél korláton. Egy kis csónak várt rá, két elf ült benne. Az egyikük csillámló port fújt a levegőbe és Maqnak köhögnie kellett, ahogy beborította a felhő. Aztán látta, hogy az anyját elnyeli a sötétség és mindent elfelejtett, ami aznap este történt. Másnap reggel látta az apját sírni, amiért a felesége eltűnt. Melas azt hitte, talán leesett a hajóról és megfulladt. Aztán azon őrlődött, hogy talán valaki eljött érte az éj leple alatt és elrabolta tőle. Melas és Lendle azon a reggelen vágta le Maq füleinek csúcsát, attól tartva, hogyha felfedezik, hogy a kislány félelf, akkor őt is eltüntetik. Maquesta ünnepélyesen megfogadta, hogy elmondja az apjának az igazat, amint visszatér a hajóra. Megérdemelte, hogy tudja az igazságot. – Maquesta? – törte meg a tengeri-elf Maq koncentrációját. A hullámok eltűntek. A varázslat véget ért. – Minden rendben? – Igen – felelte Maq. – Köszönöm a víziókat. Láttam az apámat. Gondosan ápolták, amikor elhagytuk Lacynos kikötőjét. Tailonna elvette a vödröt, és a vizet átzúdította a hajó oldalán.

– Ha akarod, holnap is készíthetek neked víz-látomást. Maquesta udvariasan elhárította. – Azt hiszem, most már inkább a jelenre koncentrálok. A tengeri-elf elmosolyodott. – Most visszamegyek, megnézem Fritzent és Lendle-t. Fritzen már sokkal jobban van, és úgy érzem, beszélgető partnerre van szüksége. Maquestának szokatlan volt Tailonna új keletű udvariassága, és zavarta, hogy több időt tölt Fritzzel. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a féltékeny gondolatokat. Fritzen félig tengeri óriás, és sokkal jobban illik hozzá valaki, akit szorosabb kötelékek fűznek a vízhez, győzte meg magát bánatosan. Megpróbált másra gondolni, és integetett Korafnak. A minotaurusz a csörlő mellett beszélgetett Hvellel. Biccentett Maquestának és fürgén végigsietett a fedélzeten. – Kofnak hívtalak – mondta Maq. – Talán túl bizalmaskodónak vetted a részemről. Meg kellett volna kérdeznem előbb, nem zavar-e. Úgy sokkal udvariasabb lett volna. – Az én nevemet szokatlanul nehéz kiejteni az emberek számára – mondta egy kicsit meglepetten. – Azonkívül nincs ellenemre a bizalmas viszony. Attól úgy érzem… elfogadnak. Maquesta figyelte, ahogy a minotaurusz visszabaktat Hvelhez. Úgy tűnt, Koraf jó barátra lelt a legénység között. Amíg a másik kettő beszélgetett, Maquesta egy lágy dallamot kezdett dúdolni, egy elf dalt az erdőkről. *

*

*

*

*

Nem sokkal naplemente után Maquesta, Ilyatha, Tailonna és Hvel összegyűltek a fegyvertárban. Fritzen egy székben ült. Csak a vállán lévő vékony kötés jelezte, hogy megsebesült. Maq éppen azt a tervét magyarázta, hogy ki kellene kerülniük a kuo-toa kolóniát és úgy megközelíteni a közelben fekvő

morkot barlangot. Tailonna egy térképet vett elő és megmutatta, hol található a kolónia, és körülbelül hol lehet a barlang. – A népem gyanítja, hogy a szörny ezen a sziklás zátonyon lakik, amiben ki tudta alakítani a járatait. Biztosak persze nem lehetünk benne – mondta. – Készítek nektek jó sok üvegcsével a szerből, amivel lélegezni tudtok a víz alatt. Jól fog jönni, ha eltart egy darabig, míg megtaláljátok a szörny odúját. Ilyatha a tengeri-elf rajzát nézte. – A telepatikus képességeim segítségével körül tudok nézni, és megpróbálhatom megtalálni a morkot tartózkodási helyét, úgy, hogy közben nem kell a kuo-toa kolónia közelébe mennünk. Maquesta felállt, és mindkét társa felé bólintott. – Akkor ezt eldöntöttük. – Válaszul azok is bólintottak. – Én, Tailonna, Ilyatha, Kof és Hvel fogunk menni. Tailonna felajánlotta, hogy a varázshálóival segít elkapni a kuo-toákat. – ÉnisénisMaquestaKar-Thon – Lendle az ágyában ült, felajzva a gondolattól, hogy vizet fog lélegezni és felfedezhet egy új világot. – Most nem lehet, barátom – mondta szigorúan Maq. – Na és én? – Fritzen felállt és megmozgatta a vállát. – Ezt nem akarom kihagyni. És már jól vagyok. – Majd meglátjuk – mondta egyszerre Maq és Tailonna.

Tizennegyedik fejezet A morkot Fritzen már sokkal jobban érezte magát – túl jól ahhoz, hogy a gyengélkedővé avanzsált fegyvertárban ücsörögjön egy gyógyulófélben lévő gnómmal, aki megállás nélkül a különböző találmányairól gagyogott, többek között arról, hogyan fogja tökéletesíteni a gépesített pénztárcáját. Amikor már eleget hallott és igazán vágyott egy kis friss levegőre, valamint szórakoztatóbb társaságra, megvárta, amíg Lendle felül az ágyában, és elmerülten rajzolni kezdi az evezőgép fejlesztéseinek terveit, és kiosont a fedélzetre. Még kímélte a vállát, de a látvány hamar elfeledtette vele a tompa sajgást. A nap éppen lement a Vér-tenger felett, és mintha egy felborult festékes üveg ömlött volna a fodrozódó vízre és festette volna a narancssárga különböző árnyalataira. Rózsaszín madarak

cikáztak a hullámok felett, harapnivaló után kutatva. Az egyik elkapott egy kis halat és vadászkiáltást hallatva felröppent a felhőkkel tarkított égre, csőrében a vergődő zsákmánnyal. Bas Ohn-Koraf a hajó orrában állt, bika-szerű fejéhez távcső tapadt és a partvonalat pásztázta. Maquesta a kormánynál volt. A part felé irányította a Perechont, miközben egy fülbemászó dallamot dúdolt. Fritzen az árnyékban maradt egy darabig és a lányt nézte, megpróbálva kitalálni merre viszi a hajót. A valószínűnek látszó hely közelébe érve eltűnődött. Ő is ezt a pontot választotta volna ki, mert közel volt a nyílt vízhez és innen gyorsabban le tudtak merülni reggel. A fél-óriás ajkai enyhén felfelé görbültek. Egyre jobban feldobta Maq jelenléte, és derülten vette tudomásul, hogy keresi is a társaságát. Elégedettnek látszott a kormány mögött, és a legénység gondolkodás nélkül követte az utasításait. Neki sem voltak egyáltalán kétségei, hogy kövesse ezt a nőt. De mit fog tenni Maquesta Kar-Thon, ha a sikeres küldetés befejeztével az apja visszatér a Perechonra? Visszalép, természetesen, állapította meg Fritzen. Újra az apja gondjaira bízza a hajót. De vajon most, hogy ráérzett a kapitánykodás ízére, nem keresne egy saját hajót? Ha így lenne, Fritzen úgy érezte, követné. A leselkedő észre sem vette, hogy Maq befejezte az éneklést és mélyet szippantott a sós levegőből. Az alsó ajkát harapdálta és átkozta magát, amiért nem indult el hamarabb a part felé. Nem akart a nyílt vízen maradni éjszakára – a vértengeri koboldokkal vívott csata épp eléggé megviselte. Mintha csak meghallgatta volna a fohászát, feléledt a szél, belekapott a vitorlákba és a hajó sebesebben kezdett futni. A toronymagas sziklák csoportját látva úgy becsülte, hogy a Perchon már Végfok közelében jár. Apja fantasztikus történeteket mesélt erről a helyről. Az apja. Maq megrázta a fejét, és visszafojtott egy könnycseppet. Vajon kitart-e még? Vajon ő is gondol rá?

Vékony ujjaival göndör hajába túrt és a fokra nézett, azon gondolkodva, ott horgonyozza-e le a Perechont. Nem, döntötte el egy pillanattal később. Túl közel van a nyílt vízhez. Inkább egy kis öblöt választott és a hajó követte a kormány enyhe fordulatát. Frizten csendben mögé lépett, hogy meglepje. – Jobban vagy? – kérdezte a lány, meg sem fordulva. – Hogyhogy? – Az a gyógyír a válladon nagyon büdös. Döglött hal szaga van. Tulajdonképpen, lehet, hogy van is benne döglött hal. Fritzen zavartan vigyorgott. – Látom, az öböl felé tartasz. Kitűnő választás. Én is oda mennék. Szélvédettebb és nehezebb észrevenni a vízről. Maq végül megfordult, és elkapta a férfi pillantását. Egy pillanatra egymásba fonódott a tekintetük és Fritzen közelebb húzódott hozzá, de aztán Maq megtörte a pillanatot, és a félóriás vállára nézett. – Jól vagyok, Maq. Tényleg – válaszolt Fritz a lány ki nem mondott aggodalmára. – Tailonna csodálatos mágikus gyógykeverékeket készít. Lendle is sokkal jobban érzi magát. Éppen buzgón dolgozott egy terven, amikor otthagytam, és úgy tervezte, hogy utána elnéz a konyhába, és megtanítja Vartant és Hvelt a leves fűszerezésének művészetére. Ha már az evésről beszélünk, hamarosan kész a vacsora. Velem tartasz? – Majd ha horgonyt vetettünk – mondta Maq, ismét a partra fordítva a figyelmét. – Aztán ellenőrizni akarom a vitorlákat és a kötélzetet, és mindent lekötözni. Nézd a felhőket előttünk. A tengernek ezen a vidékén most van a viharos évszak, és ha hinni lehet azoknak a felhőknek, orkán elébe nézünk ma este. Ha így lesz, az öböl lefogja majd valamennyire a szelet. Fritzen mellette maradt, amíg a Perechon olyan közel nem ért a parthoz, ami még biztonságos volt a hajó merülését

tekintve. Aztán megvárta, amíg Maq megbizonyosodik róla, hogy a vitorlákat rendben behúzták. A lány még vagy egy órát szöszmötölt, aztán ő, Koraf és Fritzen törökülésbe telepedtek a fedélzeten és meleg, tápláló osztrigalevest kanalaztak. A felhők mögül előbukkantak a csillagok, és vihar előszele érződött a levegőben. A trió forgolódva nézte a különböző csillagképeket és régi történeteket meséltek tengeri szörnyekről és az istenekről, akik leszálltak Krynn földjére, hogy közbelépjenek a tengerészek csatáiban. Amióta elhagyták Attat palotáját, mindhárman most kezdtek csak ellazulni és élvezni egymás társaságát. Maquesta azonban ásítva felállt a fedélzet deszkáiról és megtörte a hangulatot. – Itt az ideje, hogy pihenjünk egy kicsit – jelentette be. – A legénység nagy része már több mint egy órája elvonult. Megmondtam nekik, hogy korán indulunk. – Egy kis leves a tunikájára cseppent és most azt dörzsölgette. – Kof, maradj fent egy kicsit. Nem tetszenek ezek a vizek – még akkor sem, ha közel van a biztonságos part. Fritz, küldd fel Beremet és egy őrszemet társaságnak. Később leváltalak. Hajnalban kihajózunk. Fritz felemelkedett, hogy lemenjen, Maq pedig megfordult, és a lépcső felé indult. – Köszönöm a szép estét, uraim – tette még hozzá. – Maq… – Kof fojtott hangja megállította félúton a kabinja felé. Megfordult és látta, hogy a minotaurusz megmerevedik. Az orrát ráncolta, és a nyakán felborzolódott a szőr. – Valami van odakint. Maquesta elindult a csörlő felé, ahová a kardját tette. Rövidesen megállt azonban, amikor észrevette, hogy a korláton átnyúl egy karmos, hártyás kéz. Kaparó hangot hallott a háta mögül és megpördült. Még jó pár másik mancs – és a hozzájuk kapcsolódó ocsmány test – jelent meg a hajó másik oldalán.

– Kuo-toák! – kiáltotta Kof. – Tucatjával. A mélység ördögei! – Fritz! – vakkantotta Maq. – Menj le és indítsd be a riasztót! Megtámadták a hajót! – Ezzel a csörlőhöz rohant, az utolsó métereken már vetődött és a hasán csúszott végig a kifényesített fedélzeten. Amikor az ujjai a kard markolatára kulcsolódtak, lefékezett és térdere emelkedett. Épp, amikor előhúzta a pengét, látta, hogy egy sötét alak vonszolja magát felé. A teremtménynek nagy, a tengeri sügérhez hasonló feje volt, de tele fűrészes fogakkal, amelyeken megcsillant a holdfény. A testét borító nyálka tompán fénylett és rothadó moszat bűzét árasztotta. Maquesta nagyot nyelt és megpróbálta visszatartani a hányingerét. A teremtmény teste az emberéhez volt hasonló, csak egy kicsit nagyobb, zöld és kék pikkelyek borították. A karja és a lába egészen emberi volt. A lábfeje helyén azonban hosszú uszony volt, amellyel hínárkötegeket vonszolt maga után, és a hátáról lelógó haluszony szintén a padlót seperte. A kuo-toa mellét bőrszíjak keresztezték, melyen elszórt hüvelyekben tőröket hordott. A hátán vékony kötélen egy dárda lógott. A teremtmény ez után nyúlt hártyás karmaival, miközben előre törtetett. Maq előrántotta kardját és felfelé vágott vele, felvágva a teremtmény hasát, amikor az felé hajolt. A lény éles hangon felvisított, és lenézett kiömlő belső szerveire. Maq talpra szökkent és újra lecsapott, ezúttal magasabban. A kardja a lény mellébe fúródott, mire az megeresztett egy újabb velőtrázó, de elhaló sikolyt. Maquesta áldozata a földre zuhant, de amikor Maq hátralépett, elszörnyedve látta, hogy kettő másik lép a helyébe. Az egyiknek díszes pajzsa volt és termetesebb volt, több mint hét láb magas. Gyönyörű láncot viselt korallból és csontokból, jelezve, hogy fontos személy. A kuo-toa érthetetlen torokhangon hörgött valamit, aztán egy tüskés lándzsát lóbálva előre tört. A kisebbik lény követte a példáját és Maq felé

vágott. A lány leguggolt, hogy elkerülje a felkoncolást és érezte, hogy a teremtmény nyála a vállára cseppen. Hallotta, hogy mögötte Kof több lénnyel küzd egyszerre. A morgása összevegyült a teremtmények zagyva locsogásával és sikolyaival. – Szörnyetegek! – köpött Maq, kiszabadítva a kardját és talpra szökkenve. – Nem fogjátok megszerezni a hajómat! – Előre nyúlt és elkapta a kisebb kuo-toa lándzsáját. Nagyot rántott rajta, mire a meglepett teremtmény átmenetileg elvesztette az egyensúlyát és elengedte a fegyverét, hogy hasra ne essen. A nagyobbik lény lándzsáját elkerülendő, Maq megpörgette a kölcsönvett fegyvert, míg a szúrós fémhegy a támadó felé irányult. Hátrált egy lépést, széttette a lábait, hogy stabilabban álljon és a kuo-toa előtt lóbálta a lándzsát, hogy távol tartsa és nyerjen egy kis időt. A hatalmas kuo-toa nagy szemei körbe jártak, felmérve a fedélzeten folyó csatát. Maq is megkockáztatott egy pillantást a válla fölött, és megrettenve látta, hogy Korafot a deszkákhoz szorítja vagy fél tucat kuo-toa. Dübörgő lépések jelezték a Perechon legénységének érkeztét Fritzen vezetésével. Maq azonban tudta, hogy az emberei talán nem tudják felvenni a harcot az ördögi tengeri lényekkel. Hörgés terelte vissza a figyelmét a nagydarab kuo-toára. Az is kivonta a kardját, hogy távol tartsa magától Maqot. Elborzadva látta, hogy a kisebbik tőröket húz elő a bőr hámból. Fürgén oldalra lépett, elkerülve az első lövedéket, a második azonban megvágta a karját, mire majdnem elejtette a fegyverét. Égő fájdalom hasított az eltalált végtagba. – Vigyázzatok! – kiáltotta a legénységnek. – Azt hiszem, mérget használnak. A szeme sarkából látta, hogy a kisebbik kuo-toa mellébe dárda fúródik és összeesik. A nagyobbik kuotoa hátravetette a fejét és gurgulázó-bugyborékoló hangot hallatott, ami leginkább röhögéshez volt hasonló. Aztán előredöfött, gyorsabban, mint amit Maq kinézett volna belőle,

és a lány combjába szúrt. A lándzsa mélyre hatolt, és Maq felkiáltott fájdalmában és meglepetésében. Amikor a támadója kihúzta a fegyverét, érezte, hogy a lábán végig ömlik a meleg vér, és újabb fájdalom hasított belé. Ő azonban összeszorította a fogait, állva maradt és ugyanakkor előre döfött a lándzsájával. A kuo-toa felhúzta kemény bőrpáncélját és Maq lándzsájának hegye beleszorult. A teremtmény torka mélyéből gurgulázó hang tört elő és a pajzsát Maq lándzsájával együtt a földre dobta. A szemi előre szegeződtek és tett egy lépést a lány felé. Maq a háta mögül hallotta az embereinek a kiáltásait – fájdalmas és győzedelmes kiáltások keverékét. – Segíts a minotaurusznak, leteperték! – hallotta az egyik matróz kiáltását. – Nem tudok odamenni – kiáltotta egy másik. – Körülvettek minket! – Vigyázz! Még többen jönnek a hátsó fedélzet felől! – Ohjajohjajohjajohjajohjaj! – Hol van a tengeri-elf? Várjatok csak, épp most jön föl a fedélzetre! Tailonna, tegyél valamit! Gyújts tüzet! Hátha az visszatartja őket! – kiáltotta a kormányos. – Nehezített hálóik vannak! Csapdába estem! – Maquesta? – hallatszott Fritzen hangja. – Nem! Maq! Maq érzete, ahogy a teremtmény hártyás kezei a csípőjére kulcsolódnak és olyan könnyedén felkapják, akár egy gyermek a babáját. A karmai mélyen belefúródtak és Maq összeszorított szemmel tűrte a kuo-toa medve-ölelését. Érezte, hogy a tüdejéből kimegy minden levegő, az egész testét szúró fájdalom járta át és elkezdett forogni körülötte a világ. Aztán érezte, hogy elhajítják, és durván a fedélzethez vágódott, a feje nagyot koppant a fán. Amikor kábultan kinyitotta a szemét, látta, hogy a félóriás áll előtte szétvetett lábakkal és próbálja távol tartani a kuo-toát. Fritzen addig táncolt előre, amíg elég távol nem

kerültek Maqtól, és közben nem hagyta, hogy a másik visszanyerje az egyensúlyát. Fritzen ekkor felugrott és lábával egyenesen a kuo-toa mellébe rúgott, mire az hátra esett. A félóriás tovább támadott, és sarkát a kuo-toa pofájába mélyesztette. A tengeri lény azonban gyorsan visszavágott, megragadta Frizten bokáját és földhöz vágta a fél-óriást. Amíg ők ketten birkóztak, Maquesta lerázta magáról a kábultságot, és nehézkesen talpra állt. A karja, amelyet megvágott a tőr, mindenhol égett. Látta, hogy Ilyatha az árnyékok védelmében az első árboc felé lopódzik. Az árnylény jelzett neki, hogy maradjon csendben, és Maq elbűvölten figyelte, ahogy két kuo-toa mögé suhan, akik Lendle-lel voltak elfoglalva. Olyan csendesen mozgott, hogy még egy deszka sem reccsent. Páros tőreit a magasba emelte és a gyanútlan szörnyetegek hátába döfte. Lendle hálásan felkiáltott, miközben oldalra csusszant, nehogy a testek rázuhanjanak. Maq látta, hogy a gnóm mögött egy fiatal tengerész küzd egy másik szörnnyel. A férfi a tengeri lény pajzsa és a hajó korlátja közé szorult, tehetetlenül kapálódzott, miközben a kuotoa ütötte őt. Maq a csörlőbe kapaszkodott, hogy el ne essen. Sebesült lába és karja elviselhetetlenül lüktetett és borzasztóan kellett koncentrálnia, hogy el ne ájuljon. Fegyver után nézett, de semmi nem esett a keze ügyébe. Kótyagosan próbálta felidézni, hol lehet a kardja. Mégis, el volt rá szánva, hogy harcban marad, amíg csak el nem jön a véres befejezés, amire, attól félt, nem kell túl sokat várni – és ami a Perechon legénységének, valamint az apja életének a végét is jelenti egyben. Előre vonszolta magát a fedélzet közepe felé, ahol tudta, hogy dárdák és szigonyok várnak rá. A háta mögül csattanó hangokat hallott: kuo-toa lábak döngették a fényesre súrolt deszkákat. Legalább egy szörnyeteg a nyomában tart, állapította meg, és alsó ajkát beharapva megpróbált gyorsabban lépkedni.

– Feküdj le, Maquesta! – a hang Tailonnától jött. Maq a deszkákra hasalt. Épp időben emelte fel a fejét, hogy lássa, amint egy lehelet vékony háló repül el felette. Négykézlábra emelkedve megfordult és látta, hogy három kuo-toa úgy vergődik, mint a rovarok a pókhálóban. Tailonna Maq mellé siklott és felsegítette, majd még egy apró hálót húzott elő a hajából. A kuo-toák egy másik csoportja felé hajította, valamit mutatott az ujjaival és kimondta a varázsszavakat. Az apró háló megcsillant a levegőben és akkorára nőtt, mint egy halászháló. A tengeri-elf kiszemelt áldozataira hullott és rájuk tekeredett. A következő hálót arra a termetes lényre dobta Tailonna, akivel Fritzen küzdött. A varázsháló megint csak pontosan ért célt, és beborította a nagydarab kuo-toát. A hajszálvékony indák a félóriás lábát is elkapták, de sikerült kiszabadítania magát. – Oda! – mutatta Maq az irányt. Lendle egy tőrrel és egy fakanállal felszerelkezve ismét a figyelem középpontjába került. Most négy kuo-toa csoportosult körülötte. Tailonna bólintott és újabb hálót eresztett útjára. Ez a tengeri lények fejére és törzsére csavarodott rá, utat hagyva Lendle-nek, hogy kiszökjön a lábaik között. – Mondtam neki, hogy maradjon a gyengélkedőben – morgott a tengeri-elf. – Soha nem hallgat a jó szóra? – SegítsKofnaknagybajbanvancsináljvalamitkérlek! – mutatott Lendle a minotaurusz felé. Maq és Tailonna az első árboc mögé pillantott és látták, hogy egy kuo-toa a korlát felé taszigálja a hasán heverő minotauruszt. Így eszméletlenül hamarosan megfulladt volna. A tengeri-elf ajkait megint titokzatos szavak hagyták el, csakhogy most levendulakék tűznyilak repültek ki az ujjai végéből. A kuo-toa vállába fúródtak, mire megfordult, hogy újabb adag varázsnyilat kapjon a mellébe. A tengeri lény a Perechon matrózainak üdvrivalgása közepette hátra tántorodott és Kofra zuhant. A csata sorsa az elfnek köszönhetően

megfordult, és a matrózok előre törték, hogy lerohanják a maradék kuo-toákat. – Az lehet a vezérük! – Kiáltotta túl Fritzen a hangzavart. A háló csapdájába került nagydarab kuo-toára mutatott, aki megsebesítette Maqot. – Hallottam, hogy parancsokat osztogatott a többieknek, de elkaptam. A fél-óriás visszaszerezte Maq kardját, és most a hálón keresztül a lény torkának szegezte. Tailonna és Maquesta lassan megközelítette a magas kuotoát. – Mihez kezdjünk vele? – tette fel a kérdést Maq. – Nem engedhetjük el csak úgy, de mi a morkotot akarajuk foglyul ejteni, nem pedig tengeri ördögöket. – A fogát csikorgatva megrázta sebesült karját; most zsibbadt volt, teljesen használhatatlan. Fritzen előre ugrott, megragadta Maquestát, izmos karjaiba kapta, mint egy gyereket, Tailonnát magára hagyva, hogy további hálókat varázsoljon. – Úgy érzem most neked lesz szükséged az undorító szagú gyógyító balzsamokra. – Könnyed hangon beszélt, de sötét szeme aggodalommal volt tele. – A fegyvertárba viszlek, ott biztonságban leszel. A legénységed már elbánik a maradékkal. – Kof rendbe fog jönni – kiáltott Lendle a fedélzet másik oldaláról. Lelökte a halott kuo-toát a minotauruszról és elvigyorodott. Azonnal lehervadt azonban ajkáról a mosoly, amikor meglátta Maq véráztatta lábát. – Csak elájult, sokkal jobb állapotban van, mint te. Megnézem mi van a többiekkel, aztán a gondjaimba veszlek Maquesta Kar-Thon. – A víz még tele van kuo-toákkal – suttogta Maq Fritzennek. – Látom őket. legalább két tucat. Ne vigyél sehova, amíg nem lehetek biztos benne, hogy a Perechon biztonságban van.

A fél-óriás a vizet fürkészte és megrázta a fejét. – Semmit nem látok. – Bízzál bennem. Ott vannak. Tailonna a hajó orrába ment és hat másik kuo-toára borított hálót. Jópár méterrel mögötte Vartan és Hvel győzött meg vagy egy tucat szörnyeteget, hogy dobják el a fegyverüket, és adják fel. A csata véget ért. Tailonna intett Maqnak és Fritzennek, hogy menjenek oda hozzá. – Értem, hogy mit beszélnek ezek a lények. Legalábbis valamennyit értek belőle. Nagyon kezdetleges a nyelvük. – Én mindent értek, amit mondanak – lépett elő Ilyatha és a hüvelyükbe dugta a tőreit. – Abban viszont nem vagyok biztos, hogy akarod-e, hogy lefordítsam. Nagyon gonosz és goromba népség. – Persze, hogy akarom – jelentette ki Maquesta, megböködve Fritzent, hogy tegye le. Fritzen a homlokát ráncolta, de óvatosan a leengedte a lányt a fedélzet deszkáira, továbbra is támaszt nyújtva neki, hogy tehermentesíteni tudja sebesült lábát. Körülöttük a Perechon matrózai a halott kuo-toákat lökdöstek a vízbe, a sebesülteket pedig, és azokat, akik megadták magukat, megkötözték. Maquesta összerezzent. Az apja életének az ára megint csak emelkedett, és a Perechon mostantól minimális legénységgel hajózik tovább. Ilyatha ugyanúgy kezdett halandzsázni, mint ahogy Maq a magas kuo-toát hallotta zagyválni. Az árnylény lehajolt egy egymásnak háttal megkötözött párhoz. Egy csoport tengerész állt körülöttük és próbáltak kivenni valamit a zavaros hangokból. – A királyuk rendelte el a támadást – mondta Ilyatha Maquestához fordulva, elterelve a lány figyelmét a halott tengerészekről. – Úgy tűnik, királyi személy van a fedélzeten – és gyakorlatilag egy egész kuo-toa kolónia. – A nagydarab

szörnyetegre mutatott, akivel Maq és Fritzen küzdött. A magas kuo-toa az első árbochoz volt odakötözve, ahol három matróz őrködött felette. – Egy víz alatti szentélyhez vezette éppen a kolóniát. Egy különleges szertartásra készültek a Tenger Anya, az ördögi istennőjük tiszteletére. Észrevették a Perechont, amikor a fok felé tartottunk, és úgy határoztak, hogy elkapják a legénységet rabszolgáknak és élelemnek – néhányunkat pedig természetesen megtartottak volna, hogy a Tenger Anyának áldozzanak fel. Maquesta ellépett Fritzen mellől. A fél-óriás tiltakozásával mit sem törődve a királyhoz sántikált. – Nem akartam harcba keveredni a népeddel – mondta, gyanítva, hogy a lény nem érti, amit mond, és így magának beszél, de azért folytatta. – Ki akartuk kerülni a területeteket. Nem kellett volna ránk támadnotok. – Maq az ujjai közé fogta a teremtmény nyakában lógó korall láncot és letépte a nyakáról. – Láttam, hogy te egy fontos személy vagy. Csak azt nem tudtam, hogy mennyire fontos. Fel fogunk téged használni, felség. Meg fogod mondani nekünk, hol találjuk a morkotot. Tulajdonképpen azt gondolom néhány alattvalód elvezethetne bennünket a szörnyeteghez – ha még hajnal után is életben akarják látni a királyukat. Fritzen szigorú arcán széles mosoly terült szét. – Maq, zseniális vagy. Ilyathával együtt a királyhoz szaladtak és Ilyatha megint a furcsa kuo-toa nyelven kezdett hadoválni, amely morgásokból, sziszegésekből és bugyborékoló hangokból állt. A király hangosan és nyersen válaszolt, egy köpéssel nyomatékosítva a véleményét. A többi foglyul ejtett kuo-toa is sziszegni és morgolódni kezdett, és hasztalanul kapálóztak a hálókban.

– Azt mondja nekik, hogy szökjenek meg – magyarázta Ilyatha. – Azt mondja, hogy a Tenger Anya segítségével ki tudják szabadítani magukat. Fritzen felmordult, és keményen oldalba rúgta a királyt. – Talán nem érti, hogy komolyan beszélünk – gúnyolódott. Egy lábra állt, a másikat pedig a feje fölé emelte – míg a lábfeje a király sötét ábrázatával egy vonalba nem került. Macskagyorsasággal leengedte a lábát, miközben a másikat a magasba lendítette, épp csak pár centivel a kuo-toa feje előtt. – Talán meg kéne győznünk, hogy komolyan beszélünk. Tailonna előre lépett és motyogni kezdett, miközben a kezével jeleket rajzolt a levegőbe. – Nem kell több vérontás, bár nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire örülök, hogy ennyi kuo-toával végeztünk. Ha megölnétek ezt a szörnyeteget, az is mérhetetlenül boldoggá tenne. Rá tudom azonban bírni az együttműködésre. Sőt, egészen értelmessé tudom tenni. – Egy apró, kék gömb jelent meg a jobb tenyerén. Ráfújt, mire az ellebegett, megnőtt, majd körülvette a király fejét. A király feje egy pillanatra ugyanolyan kék fényben felragyogott, aztán a fény eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. – Most próbáljátok meg. Ilyatha a kuo-toa király szemébe nézett és elkezdett gagyogni a lény furcsa nyelvén. – Értek néhány szót – mondta Tailonna Maqnak. – Ilyatha azt mondja neki, hogy megkíméljük az életét – és a foglyul esett katonáiét is, ha…. – Ha ad nekünk egy vezetőt, aki elvisz a morkot barlangjához. Bele is egyezett – fejezte be Ilyatha. – Az orrban lévő páros a két fia. Ők elvisznek minket a morkothoz, bár a király figyelmeztetett, hogy a szörnyeteg veszélyes. Most akkor nem kell megkeresnünk a barlangját. Több órát nyertünk. Ez az átkozott támadás végül áldássá vált.

– DetenemmehetszMaquestaKar-Thon – mutatott a mellette álló Lendle a lány vérző lábára. Tömpe mutatóujjával megfenyegette, mint egy csintalan gyereket. – Neked pedig nem kéne a fedélzeten lenned. A gyengélkedőben lenne a helyed – vágott vissza Maq. – Ahogynekedis – felelte a gnóm. Maq gondolkodott rajta, hogy vitába szálljon-e vele. A Perechon az ő hajója volt, és kapitányként ő adta a parancsokat. Végül felülkerekedett benne a bölcsesség és úgy döntött, hogy enged. – Tudom, Lendle. Szükségem lesz a gyöngéd gondoskodásodra és Tailonna gyógyszereire. De azt akarom, hogy amíg te velem foglalkozol, Fritz, Kof, Ilyatha és Tailonna menjen el a morkotért. A szörny elfogásához szükség lesz Tailonna hálóira és varázstudományára. Fritzen a minotauruszra mutatott, aki épp csak kezdett magához térni. – Most rögtön, Maq? – Nem. Majd reggel. Éjjel nagyon sötét a tenger, olyan lenne, mintha tintában úsznátok. Még az orrotok hegyéig sem látnátok. – Megrázta a fejét és a tengerre mutatott. – Azonkívül ott kint vannak még kuo-toák. Azt akarom, hogy őfelsége elparancsolja őket innen. – Én is látom őket – erősítette meg Tailonna. – Azt hiszem, húszan, vagy még többen lehetnek. Majd én elintézem őket. – A tengeri-elf ezzel a királyhoz fordult és elkezdett beszélni hozzá. – Kof! – ugratta Maq a mellé lépő minotauruszt. – Épp ideje volt, hogy felkelj és kivedd a részed a mulatságból. Légy szíves tegyél róla, hogy minden vendégünk biztonságban legyen a raktérben ma este. És őfelségét is helyezd el a hajón, kérlek. Ha ezzel megvagy, a halottainkat csavard vitorlavászonba. Holnap a tengerbe temetjük őket.

Ezután Maquestát erős karok emelték a magasba és elcipelték a gyengélkedő felé. Amikor az ágyra fektették, erőt vett rajta a fáradtság. Mielőtt elaludt volna, még hallotta, hogy Lendle és Tailonna gyors utasításokat ad Fritzennek, hogy milyen gyógyfüveket kezdjen el összekeverni. *

*

*

*

*

A reggel Fritzent Maquesta ágyánál találta, a lány körül sürgölődött, nedves ruhát tett a homlokára, miközben Lendle egy újabb kotyvalékon dolgozott. Maq lába több réteg kötésbe volt bebugyolálva, és egy párnával támasztották alá. A karját is kezdte újból érezni. – Most te vagy soron a gyengélkedőben – mondta Fritzen. – A kuo-toák fegyvere mérgezett volt, de Lendle és Tailonna készített valami keveréket, ami eltávolítja a mérget. Tailonna a legénység kabinjában van, és a többi sebesültnek is ad belőle. Biztosított róla, hogy a keverékének mágikus ereje van, és mindenki – téged is beleértve – néhány órán belül teljesen rendben lesz. Maq elmosolyodott és megpróbált felülni, de a fél-óriás gyengéden a vállára tette a kezét. – Te vagy a kapitány, úgyhogy megparancsolhatod nekem, hogy engedjelek felkelni, és én engedelmeskedni fogok. De én szívesebben követnék egy egészséges kapitányt – aki még egy darabig közöttünk marad. Pihenj, Maq. Kof elvezet minket a morkothoz, és mire visszajövünk, te is sokkal jobban leszel. Maquesta lebiggyesztette az ajkait, de azért rábólintott. Igaz, hogy szeretett volna felmenni a fedélzetre, hogy elbúcsúztassa őket, de tudta, hogy Fritzennek igaza van. Gyűlölte, hogy gyenge, és nem uralja teljes mértékben a helyzetet, és idegesítette, hogy a legénységének minden tagja be-benéz a gyengélkedőbe. Azért azonban behunyta a szemét

és próbált pihenni, miközben azt hallgatta, ahogy a gnóm a szükséges összetevők nevét ismételgette magában. Átható szag terjengett a szobában, és Maq tudta, hogy nem ússza meg, hogy ő is ilyen iszonyú szagú legyen. – Vigyázz magadra – suttogta Fritzen, miközben indulni készült. Aztán megállt és a lányra nézett. – Tegnap este láttál még kuo-toákat a vízben. Milyen képességed van Maquesta, ami lehetővé teszi ezt a látást? – Felesleges elmondanod neki – szólt közbe Lendle, aki a jelek szerint fültanúja volt a beszélgetésüknek. A gnóm tovább motyogta magában a hozzávalók neveit és kavargatta a kotyvalékot. – Minden rendben. Bízom benne – válaszolta Maq. Kinyitotta a szemét és a mennyezetre bámult. – Nem vagyok teljesen ember – kezdte. – Az anyám elf volt. Már nagyon régen elhagyta az apámat. Azt sem tudom, él-e még egyáltalán. Elhagyott bennünket, mert az emberek csordákban vadásztak az elfekre és a rokonaikra. Azt hiszem azért tűnt el, hogy nehogy felhívja a figyelmet a Perechonra. Az apám féltett engem és még egészen kiskoromban Lendle-lel levágatta a füleim csúcsát. Nem akarta, hogy bárki is megtudja, hogy félelf vagyok. Félt, hogy engem is elveszít. Hát ezért van meg bennem az elfek látóképessége. Általában jobban látom a dolgokat, mint az emberek, de azért nem annyira jól, mint az elfek. – Most már tudod Maquesta titkát – mondta szigorúan Lendle. – Csak annyian tudnak róla, ahányan ebben a szobában tartózkodnak – na meg az apja, aki sok-sok mérföldre van innen. Azt ajánlom, többen ne is tudják meg. A gnóm a félóriásra szegezte mélyen ülő, apró szemeit. – Világos? *

*

*

*

*

Ilyatha, Tailonna és Bas-Ohn Koraf a fedélzeten várt, kuo-toa lándzsákkal felfegyverkezve. A minotaurusz egy vastag kötél végét markolta. A legénység jópár tagja kíváncsian köréjük sereglett, és amikor Fritzen utat vágott magának közöttük, Ilyatha egy nagy hálót dobott oda neki, mondván, hogy ebben fogják elhozni a morkotot, ha megtalálták és elkapták. Tailonna az övén lévő erszénybe nyúlt és hat varázsitallal teli üvegcsét húzott elő, amelyeknek a segítségével lélegezni tudnak majd a víz alatt. Mindegyiküknek átnyújtott két-két szérumot. – Egy üvegcse varázsital több óráig elegendő, nyolc és tizenkettő között, azt hiszem. Nem biztos, hogy mindegyikünk számára egyforma hosszú ideig hat – tette hozzá, a minotauruszra és a fél-óriásra tekintve. – Ha gyorsan dolgozunk, biztosan nem lesz gond. Kof bólintott és megrántotta a kezében lévő kötél végét. A másik végén a király fiai voltak: a hosszú kötél a nyakukra volt erősítve, mintha csak kutyák lennének a póráz végén. – Essünk túl rajta – dörmögte a minotaurusz. – Igaz, hogy szeretem a tengert, de nem rajongok az úszásért, még kevésbé a kuo-toák társaságáért. Fritzen majdnem eldobta az üvegcséit, amikor a déli napnál erősebb sárga fény öntötte el a fedélzetet. Ahogy a ragyogás elhalványult, Belwar tűnt elő, éles patái a fedélzet fája felett néhány hüvelykkel lebegtek. A ki-rin üdvözlésképpen biccentett, és a legénység félrehúzódott, amikor odarepült a négyeshez. – Veletek megyek – jelentette be. – Tegnap este nem voltam itt, és amikor visszaértem, már csak a küzdelem végkifejletét láttam. Akkor nem tudtam segíteni, de most segíteni fogok nektek. A morkotok ravaszak és ördögiek. – Hát akkor, a sikerre! – kiáltotta pohárköszöntőként Fritzen, azzal először a magasba, majd az ajkaihoz emelte és egy hajtásra kiitta az üvegcséjét. A többiek követték a példáját,

majd egyként a hajó oldalához léptek és beugrottak a vízbe. A ki-rin is lebukott, a nyomában felcsapódó vízzel alaposan eláztatva a bámészkodó matrózokat. Koraf tátogni kezdett, ahogy alámerült és úgy vergődött, mint egy sebesült hal. Közben kétségbeesetten markolta a kuotoák kötelének a végét. Visszatartotta a lélegzetét és lesüllyedt, mint egy kő, nyomában Ilyathával, Fritzennel, Tailonnával és a szörnyetegekkel. A ki-rin közvetlenül a felszín alatt lebegett és onnan követte az eseményeket. – Lazíts – sugározta felé Ilyatha elméje. – Szívd be a vizet, mintha levegő lenne. Lélegezz. A minotaurusz becsukta a szemét és vett egy kis lélegzetet. Furcsa érzés volt, ahogy a víz beáramlott az orrán és lefolyt a tüdejébe. Először félt, hogy meg fog fulladni, hogy a varázsital csak Attat ördögi tréfája volt, hogy mindannyiukat a másvilágra küldje. Aztán ijedten zihálni kezdett és nagy kortyokban lélegezte be a sós vizet. Marta a torkát, de csak egy rövid ideig. A furcsa érzés elmúlt. Kinyitotta a szemét. Lélegzett. A homokos aljzatra leérve megrántotta a kötelet és a király fiainak a szemébe nézett. Felhúzta a vállát és kérdőn körülnézett. Aztán még egyet rántott a kötélen. A kuo-toák végre megértették, mit akar a minotaurusz, és a nagyobbik délnyugat felé mutatott. – Igazat mond – mondta megnyugtatóan Ilyatha hangja Koraf fejében. – A morkot barlangja abban az irányban fekszik. Felettük a ki-rin is felfogta, miről van szó, és dél-nyugati irányba kezdett úszni. Hatalmas lábai felkavarták a vizet, és a csapat többi tagja mindössze a tekintetével bírta követni a mesebeli teremtményt. Elúsztak egy korallzátony felett, amelyen tengeri páfrányok hullámzottak előre-hátra, mint holmi finom legyezők. A fejük felett egy csapat angyalcápa húzott el, messze elkerülve a különös utazókat, a homokos

fenéken pedig rákok szaladtak el az útjukból. Kof elkezdte érzékelni a körülötte levő világot, bikanyaka megállás nélkül forgott jobbra-balra, nehogy valamit elszalasszon. Közel kétórai utazás után észrevett egy szikla vonulatot, amely úgy emelkedett ki a homokos aljzatból, mint valami alvó óriás gerince. A kuo-toák a gerinc felé mutattak, a minotaurusz pedig Ilyathára tekintett, aki beleegyezően bólintott. A ki-rin lesüllyedt a fenékre, a csapat tagjai pedig óvatosan lassítottak a sziklához közeledve. A vonulat úgy nézett ki, ahogy Tailonna előző nap a gyengélkedőben lerajzolta. Ha a rajza megfelelt a valóságnak, akkor a kuo-toa kolónia maradéka a kiemelkedés másik oldalán, egy kicsit északra helyezkedett el. Ahogy egyre közelebb értek a gerinchez, észrevettek egy barlangot, amely alig volt nagyobb, mint egy szűk hasadék. – A morkot lakhelye – közölte Ilyatha mindegyikükkel. – A kuo-toák rettegnek a szörnytől, és azt mondják, ott lakik. Könyörögnek, hogy ne kényszerítsük be őket. Csak az egyikük volt eddig ilyen közel a bejárathoz, amikor jópár hónappal ezelőtt áldozatot hozott a szörnyetegnek. Kof a hasadékot nézte, aztán a ki-rint, aki semmiképpen sem fért be rajta. A teremtmény szarva halványan fénylett és a vízen keresztül beszélt, hogy mindenki hallja. – Majd én vigyázok a foglyokra, mivel úgysem férek be. Még varázslat útján sem tudok olyan formát fölvenni, ami beférne. De azért segítek. – Becsukta a szemét, és aranyló szarvából tűz tört elő, mágikus láng, ami fittyet hányt a körülötte lévő sós vízre. A lángok előre szöktek, elérték a nyílás szélét, és behatoltak a sziklába. – A tűz nem valódi, legalábbis nem olyan, mint a valódi lángok. Nem fognak megégetni benneteket, de beborítja a labirintus falait. Megvilágítja az utatokat és talán a morkotot is megijeszti, aki a sötétet szereti. Minden jót. – A ki-rin a fogai közé vette a kuo-ták kötelét és arrébb ment a nyílástól.

Bas-Ohn Koraf mélyet lélegzett a sós vízből, és belépett. Fritzen és Tailonna követte. Ilyatha megállt a hasadék előtt. Az árnylény félt az éles fénytől, és több percig tartott, amíg megértette, hogy a tűz fénye nem árt neki és nem vakítja meg. A lángok úgy nyaldosták a falat, mint a lobogó tábortűz, mindenütt kísérteties árnyékokat keltve. Kof néhol oldalazni kényszerült, amikor a járat túlzottan elkeskenyedett és nemegyszer meghorzsolta a hátát egy-egy kiálló sziklában. Egyre mélyebbre hatoltak, amíg Koraf már arra gondolt, hogy a szikla másik oldalán fognak kilyukadni. Ekkor a folyosó lejteni kezdett, és ketté vált. A minotaurusz beleszippantott a levegőbe, de rá kellett jönnie, hogy érzékeny szaglása nem működik a víz alatt. Mindkét járatot megvilágították a lángok, de semmi jel nem mutatta, melyik lehet a helyes út. Kof maga elé nyújtotta a lándzsáját, és belépett a baloldali járatba, majd a válla fölött hátrapillantva jelzett Fritzennek, hogy menjen a jobboldaliba. A fél-óriás bólintott, Tailonna pedig követte őt, hátrahagyva az árnylényt, hogy menjen Kof után. A minotaurusz tíz métert sem haladt, amikor törmelékre taposott. Lehajolva egy kupac csontot talált, amelyek valamikor egy nagy halhoz tartoztak. Talán barrakuda lehetett, töprengett. A szilánkok csillogtak a felületükön játszó fényben. Kof visszafojtotta a borzongását és tovább indult. A torkából morgás tört elő, buborékfelhőt keltve, amikor észrevette, hogy az út megint kettéágazik. A jobboldali járatot választotta, ahol a falba kellett kapaszkodnia, nehogy lezuhanjon. A talaj meredeken lejtett, éles spirálban kanyargott lefelé. Hátrapillantva látta, hogy Ilyatha a baloldali alagútba lép be. A minotaurusz meglengette bundás karját, amitől kis híján elvesztette az egyensúlyát, de sikerült magára vonnia a telepata figyelmét. Ilyatha kérdőn nézett a minotauruszra. – Ne váljunk szét még jobban – gondolta erősen Kof, remélve, hogy Ilyatha felfogja a gondolatait.

– Rendben van – válaszolta az árnylény. – A többiekkel is közlöm, hogy maradjanak együtt. A másik folyosón Fritzen és Ilyatha ugyanolyan éles kanyart talált, amelyben egy törésen közel tizenöt métert úsztak lefelé. A folyosó innen csigavonalban kanyargott még mélyebbre. A fél-óriás a fejéhez kapta a kezét, elejtve a hálót és a lándzsáját. Itt már kezdett fájdalmassá válni a nyomás, és azon tűnődött, vajon milyen messzire jöttek már és meddig tart még a varázsszer hatása. Az övén lévő erszényhez nyúlt, hogy megbizonyosodjon róla, hogy még megvan a másik üvegcse. Tailonna lágyan a vállára tette a kezét és átfurakodott mellette. A tengeri-elf éltető elemében voltak, és Fritzen összeszedve a felszereléseit, engedte, hogy átvegye a vezetést. Körülbelül egy óra múlva Tailonna és Fritzen egy szakadék széléhez ért, amelynek a másik oldalán Kof és Ilyatha állt. A mágikus fény a mélység szélénél véget ért, amely tölcsérként nyúlt le a természetellenes sötétségbe. A minotaurusz oldalba bökte az árnylényt és összpontosított, sűrű szemöldökét összevonva az erőlködésben, hogy átadja az üzenetét. – Egyetértek Koffal – küldte át a Ilyatha a gondolatait a szakadék fölött. A szavai keményen szóltak Fritzen fejében. – Szerintem a markot odalent lapul, és ő akadályozza meg, hogy a tűz tovább terjedjen. Az árnylény ezzel lelépett a szakadék széléről, és eltűnt a koromsötét nyílásban. Kof nagyot nyelt, majd követte, hamarosan elsuhanva Ilyatha mellett, mivel a nagy súlyánál fogva gyorsabban zuhant lefelé a vízben. Mire Tailonna és Fritzen utánuk ugrott, már teljesen elnyelte őket a sötétség. Mintha órák teltek volna el, mire a négyes egy óriási kamrába érkezett, melynek falát sűrű árnyék borította. Itt már igen nagy volt a nyomás, jelezve, hogy jó mélyen járnak a tenger felszíne alatt. Csak néhány méterre láttak a sötétben, és Ilyatha utasítását követve szorosan egymás mellett maradtak,

nehogy elveszítsék egymást. Az árnylény úgy gondolta, hogy egyesével könnyebb célpontot jelentenek a morkotnak. Kof ide-oda hadonászott maga előtt a lándzsájával, úgy haladt előre, mígnem egy sziklafalba ütközött. A négy társ körbejárta a kamrát, mint a barlangászok, és hat nyílást fedeztek fel. Mindegyik olyan keskeny volt, hogy éppen csak át tudták volna préselni magukat rajta. – Mindenkinek jut egy, és marad még kettő – gondolta Ilyatha. – Válasszunk ki egyet, aztán nyomás. A varázsszer… Kof bólintott és Ilyatha figyelmeztetése ellenére úgy döntött, mindenki másik utat válasszon, csupán az árnylény telepatikus gondolatai által tartva fent az összeköttetést. Ilyathát a legkeskenyebb nyílás felé irányította, Fritzent pedig a mellette lévőbe. A minotaurusz kihagyta a következő két járatot, mert látta, hogy túl meredekek. Azután Tailonnát a következőbe küldte, maga pedig az utolsóba lépett be. Mindegyikük egyik kezében a fegyverével lépegetett a sötétben, a másikkal pedig a falat tapogatták. Aztán mindegyikük elveszítette az egyensúlyát, amikor a talaj eltűnt a lábuk alól, és még mélyebbre zuhantak a kanyargós, sziklás járatokban. Megint csak mind a négyen egy homályos kamrában találták magukat, ugyanis mindegyik alagút ugyanoda vezette őket. Kof felmordult, buborékok hosszú sorát engedve ki a tüdejéből, aztán utasította a többieket, hogy maradjanak együtt, ő pedig körülnézett a kamrában, a kezével tapogatva ki a fal mélyedésit. Amikor visszaért hozzájuk, a szeme haragosan villogott, és Ilyatha felnyögött, amikor belepillantott a minotaurusz gondolataiba. – Kof azt mondja, ez ugyanaz a kamra, ahonnan az előbb elindultunk. Hat nyílása van – szerinte ugyanazok, amelyeken lemerészkedtünk – továbbította Ilyatha az üzenetet mindenkinek. – Az a gyanúm, hogy eleve el sem hagytuk ezt a termet. Azt hiszem ez csak varázslat, és mi a rabjai vagyunk.

Nem tudom, hol vagyunk, de… – Mielőtt az árny lény befejezhette volna a teremben oszladozni kezdett a sötétség, mintha egy lámpás fénye áradt volna szét, megvilágítva a drágakövekkel kirakott sziklás falakat. Magasan a fejük felett, a kamra bejáratát megvilágította a ki-rin varázsfénye. A lángok vidáman táncoltak, egy fekete alak felé mutatva, amely lassan ereszkedett lefelé. Az alak félúton megállt és felettük lebegett. – A morkot – tudatta Ilyatha mindenkivel – csak szórakozott velünk. A csípőjétől felfelé a félelmetes teremtmény leginkább kígyóra hasonlított, csak a hátán tüskés uszony futott végig, egészen a széles, halszerű fején lévő taréjig. Ráklábakhoz hasonlatos, négy vékony kar nyúlt ki pikkelyes oldalából. Ezek apró ollókban végződtek, amelyek szinte ritmusosan nyíltak és záródtak, csattogó zajt keltve a vízben. A morkot szeme elöl ült a pofáján, akár az emberé, de sötét, kerek gömbök voltak, középen vörös pöttyökkel. A teremtménynek nem voltak fülei, vagy legalábbis látni nem lehetett őket. A szája viszont olyan volt, mint a tintahalak csőre. Állandóan kinyitotta, majd összecsapta. A csattanások valahogy visszhangzottak a vízben, elbátortalanítva a lent várakozó négyest. A morkot ekkor kinyújtotta hosszú, rózsaszín nyelvét, ami egy szelvényes tengeri féregre emlékeztetett, és megtekerte. A teremtmény testének alsó fele polipra hasonlított, vonagló, szívókorongokkal ellátott csápokkal. A morkot valamivel nagyobb volt, mint Kof, és az egész teste éjfekete, csak itt-ott csillogott halványan néhány ezüstös pikkely. Miközben feléjük közeledett a vízben, folyamatosan csattogtatta a száját és lengette ollós karjait, csápjai pedig szinte igézően hullámzottak, apró buborékokat keltve a vízben. Ilyatha és Tailonna mozdulatlanul állt, és a teremtményt bámulta. A lándzsák a kamra padlójára hullottak a kezükből, ahogy a buborékok mintáit bámulták.

– Törjetek ki belőle! – összpontosított Kof, imádkozva, hogy az árnylény és a tengeri-elf felfogja a gondolatait. – Gondolkodjatok! Hipnotizál benneteket. Ébredjetek fel! A gondolataira azonban nem érkezett válasz. Úgy látszott csak őrá és Fritzenre nem hatott a morkot kígyózása. A minotaurusz felmordult és Ilyatha és Tailonna elé lépett. Lándzsájával a morkot felé szúrt, de még éppen nem érte el. Tovább kavart a csápjaival és Kof érezte, hogy kezd megkergülni. Becsukta a szemét, kizárta a fejéből a buborékok mintáinak képét, és tovább döfködött felfelé. Mögötte Fritzen a tengeri-elfhez lépett. Elengedte a lándzsáját, a hálót a hóna alá fogta, megragadta a lány vállát és erősen megrázta. Mellette az árnylény feléledt és a fél-óriás komor arca egy pillanatra felderült. Ilyatha előhúzta a két tőrét, aztán, amikor úgy tűnt, hogy a morkotra támad, Fritzen felé fordult és előre tört. A fél-óriás elengedte Tailonnát és a kamra padlójára esett. Meglepetésében elnyílt a szája, amikor látta, hogy Ilyatha előre úszik a tőrökkel és odavág velük, ahol egy pillanattal előbb még ő állt. Az árnylény megfordult, és ahogy lenézett rá, szemeiben vörös pettyek kavarogtak. A morkot! Átkozódott magában Fritzen. Először megigézte a tengeri-elfet, most pedig megduplázódott a veszély. Oldalra gurult, közben fellökve Tailonnát, aztán felguggolt és izmos lábával ellökte magát az aljzatról. A félóriás felröppent a vízben, a nyomában az árnylénnyel. Elhaladtak a morkot mellett, ami tovább tekergett és még több buborék-mintát hozott létre. Fritzen érezte, hogy kábulat tör rá, ahogy a buborékokra pillantott, de leküzdötte és a közeledő Ilyathára koncentrált. Ilyatha ördögi vigyorral közeledett a fél-óriáshoz. Fitzen ügyes akrobata volt ugyan, de a tudományát leginkább szárazföldön tudta kamatoztatni. A víz alatt az árnylény könnyedén kicselezte. Fritzen tudta, hogy az erejére kell támaszkodnia. Ilyatha pumpált a lábával, egyre közelebb hajtva

magát Fritzenhez, a fél-óriás pedig a vizet taposta, hogy egyhelyben maradjon és fogadja a támadást. Amikor Ilyatha előre tört, Fritzen kinyúlt és kezei szorosan rákulcsolódtak az árnylény sötét csuklójára, eltérítve a tőröket a céljuktól. A szeme sarkából látta, hogy Tailonna is megfordul. Bizonytalanul lábra állt és felnézett Fritzenre és Ilyathára, majd dühödten a morkotra pillantott. A fél-óriás hálát adott az isteneknek, hogy a szemében nem voltak ott a piros pöttyök. A tengeri-elf felemelte a kezét és az ujjait mozgatta, miközben egy varázsigét mormolt. A hajából előhúzott egy hálót, miközben ügyelt, nehogy közvetlenül a morkot csápjaira nézzen, hanem a testének egy pontjára koncentrált. Amikor végigmondta a varázsigét, a mágikus hálója átrepült a vízen, egyenesen a szörnyetegre, de a teremtmény groteszk teste előtt néhány centiméterrel megállt és egy szempillantásnyi ideig ott lebegett. Aztán a hajszálfinom háló, amivel el akarta kapni a morkotot, ugyanolyan gyorsan megfordult, és szorosan Tailonnára fonódott. Fritzen megeresztett egy káromkodást a fogai között. A tengeri-elf volt a legnagyobb reményük. Az árnylény őrjöngve kapálódzott a szorításában, és a fél-óriás még jobban szorított a fogáson, mígnem látta, hogy Ilyatha arcára kiül a fájdalom. Fritzen előre rúgott, ezzel durván a kamra falának taszítva az árnylényt. A fél-óriás ki akarta ütni Ilyathát, de a sötét harcos elszánt volt és csak még erőteljesebben küzdött. Alattuk a morkot szép lassan ereszkedett Kof felé. A minotaurusz még mindig vakon döfködött a lándzsájával. Nem merte kinyitni a szemét, mert félt, hogy az ördögi teremtmény mozdulatai megigézik. Tailonna a hálón keresztül látta, hogy a morkot arrébb húzódik, hogy Kof háta mögé ereszkedjen. – Mögötted van! – kiáltotta. Tengeri-elf hangja alig hallhatóan hatolt át a vízen, de elérte Kof érzékeny füleit. – Már nem kavar. Kinyithatod a szemed.

Majdnem túl későn érkezett a figyelmeztetése. A morkot egyik csápja már kinyúlt a minotaurusz tarkója felé. Kof azonban megperdült és még épp időben kinyitotta a szemét. Leguggolt, és előre döfött a lándzsájával, a hegyét a gumiszerű csápba mélyesztve. Fekete vér ömlött a vízbe. Kof tudta, hogy Attat sértetlenül akarja a morkotot, de ha a tengeri-elf hálói használhatatlanok, másra nem nagyon volt esélyük, minthogy megküzdjenek vele, vagy maguk pusztulnak el – vagy megküzdenek vele és elpusztulnak. Megint döfött a lándzsával, de tüskés hegye teljesen átfúródott a csápon és beragadt. Dörmögve elengedte a nyelet, megragadott egy másik csápot, és mászni kezdett a szörny teste felé. A morkot éleset visított, a hang áthatolt a vízen, és a minotaurusz szemébe könnyek gyűltek. Elviselhetetlen fájdalom hasított a fejébe, de tudta, ha elengedi a szörnyet, akkor elveszett. Összeszorította a fogait, minden erejét összeszedte és tovább mászott. A teremtmény többi csápja a minotaurusz lábára kulcsolódott, és nem engedte mozdulni. Kof válaszul a kezei között lévő csápba mélyesztette a körmeit, még több fekete vért serkentve. A lény most tekeregni kezdett, megpróbálva lerázni magáról a kitartó minotauruszt. Ollós végű karjai gonoszul kattogtak, és kétrét görnyedt, hogy a csőrével elkapja Korafot. A minotaurusz kihasználta a szörny mozdulatát, elengedte a csápot és megragadta a halszerű fej két oldalát. A csőr lecsapott, a minotaurusz vállába mélyedt, mire az fájdalmasan megvonaglott. Fölöttük Fritzen továbbra is megigézett ellenfelével küzdött, többször a kamra falához vágva Ilyathát, amíg végül az árnylény elveszítette az eszméletét. A fél-óriás látta, hogy Ilyatha még lélegzik, és megkönnyebbülten a kamra aljára vitte a tehetetlen testet, Tailonna mellé, aki még mindig a hálóval küzdött. Aztán újra ellökte magát, sebesen úszva a morkot és Koraf felé.

A minotaurusz a morkot pofájába mélyesztette az ujjait, körmeivel átszakítva a bőrt és a pikkelyeket, mire a szörnyeteg visítani kezdett. A teremtmény őrülten verdesett a csápjaival és végül elkapta Koraf széles csípőjét. Erősen megszorította, megpróbálva kipréselni a vizet a minotaurusz tüdejéből. Koraf érezte, hogy minden elsötétül előtte, de a morkot nyakába mélyesztette a körmét, megpróbálva megfojtani a szörnyet, miközben beszívott egy kis vizet. Fritzen elkapta a minotauruszt szorító csápok egyikét és megrántotta. Nem tudta ugyan letépni a csápot, de legalább a szorítása lazult annyit, hogy Koraf levegőt bírjon venni. A minotaurusz visszanyert erejével még jobban megszorította a morkot torkát, megpróbálva megfojtani azt. Fritzen a csáp és Kof csípője közé fúrta a kezét, aztán egy erős lökéssel az egész alkarját közéjük csúsztatta. Végtelennek tetsző idő után a morkot gyengülni látszott, és a csápok engedtek a szorításon. A minotaurusz, a morkot és Fritzen egy kupacban a kamra aljára merült. A morkot mozdulatlanul feküdt, és a fél-óriás egy pillanatig attól tartott, hogy elpusztult. – Nem. Életben van. Éppen csak – mondta Tailonna. Végre sikerült kiszabadulnia a hálóból. – Kof majdnem megölte ugyan, és nem is biztos, hogy életben marad, ha nem visszük a hajóra, és kezeljük le a sebeit. Persze az sem biztos, hogy tudok olyan főzetet készíteni, ami rendbe hozza. Fritzen összerázkódott a gondolatra, hogy egy ilyen gonosz teremtmény életéért küzdjenek. Lendle talán meg tudja gyógyítani, gondolta. A gnómok néha csodákra képesek. Kof óvatosan dörzsölgette a bordáit, és köszönetet biccentett a fél-óriás felé. A vállán a harapás mély volt, de kicsi, és a minotaurusz finoman megnyomta az ujjával. Az arca összerándult, de lerázta magáról a fájdalmat. Sokkal súlyosabb sebeket is kapott már a lacynosi arénában. Elégedetten nyugtázta, hogy jól van, és az árnylényhez lépett, aki

kótyagosan kezdett magához térni. Kof lehajolt és visszaadta Ilyatha tőreit, majd körbenézett a falakon. Ilyathához fordult, a szemöldökét ráncolva. Koncentrált és megérintette az árnylény gondolatait. – Vigyétek ki a morkot testét és kérjétek meg a ki rint, hogy vigye el. Én még maradok egy kicsit, összeszedek egy-két drágakövet – koncentrált a minotaurusz. Ilyatha tiltakozni kezdett, de Kof szigorú pillantása belefojtotta a szót. – Ha a morkot elpusztul, vagy ha Attat felrúgja az egyezséget, Maquestának szüksége lehet némi kincsre, amivel kiválthatja az apját és a Perechont. Ilyatha elfogadta Kof tervét. Tailonna odaadta neki az övzsákját, majd talpra segítette Ilyathát és elkezdtek taposni a lábukkal, hogy kijussanak a kamrából. Fritzen felemelte a morkotot és a hálóba csavarta. A minotaurusz vállára tette a kezét és biccentett. Aztán felszökkent, maga után húzva a sebesült zsákmányt. Koraf egyedül maradva munkához látott, smaragdokat, gyémántokat, rubinokat és jácintokat faragva le a morkot barlangjának faláról, marékszámra tömve őket a zsebeibe és Tailonna zsákjába. A legnagyobb köveket választotta ki, amelyeken a legjobban megcsillant a fentről beszűrődő mágikus fény. Mikor már nem bírt el többet és biztos volt benne, hogy jókora vagyont gyűjtött össze, elkezdett szédelegni. Úgy becsülte, hogy órákon keresztül gyűjtötte a köveket. Az övén lévő erszényben kutatva előszedte a második adag varázsitalt és megitta. Ezután elindult kifelé a barlangból. A ki-rin a hajóra vitte a morkotot, aztán visszafordult Bas-Ohn Korafért. A kincsekkel megrakott minotaurusz hálásan elfogadta Belwar segítségét és felmászott a hátára. Egy óra múlva már a Perechon fedélzetéhez közeledtek. *

*

*

*

*

Maquesta láza elmúlt. A hajó orrában állt és élénken magyarázott valamit a még mindig ázott Fritzennek és a törülközőbe csavart Tailonnának. Maq lábára vékony, fehér kötés volt csavarva, és egy lándzsára támaszkodott, de már láthatólag sokkal jobban volt. Ilyatha a közelükben állt, a kuo-toa királlyal beszélt, akinek a keze és lába össze volt közözve. A többi kuo-toát összeterelték a fedélzeten, a korlát mellett álltak, és a Perechon matrózai őrizték őket lándzsákkal és szigonyokkal. A ki-rin Maquesta mögött ereszkedett le. A lány megfordult és Belwarra és a minotauruszra mosolygott. – Belwar, köszönöm, hogy visszahoztad a másodkapitányomat. Lendle a morkotot vizsgálja. A szörnyeteg Attat ketrecében van, amit a hajó mögé kötöttünk. Csak annyira merül vízbe, hogy életben tartsa a morkotot. Lendle úgy véli, hogy meg tudja menteni a bestiát. Mindenféle gyógyfüveket szór a körülötte lévő vízbe. De nagyon kell figyelnünk, nehogy a morkot valami gonosz trükkel próbálkozzon. Azt hiszem, minden rendben lesz – sóhajtott. – Vissza fogjuk szerezni az apámat, és a Perechont. A ki-rin biccentett felé, de a szeme szomorú volt. – Remélem, hogy minden sikerülni fog, Maquesta. Most elmegyek, de ha szükségetek lesz rám, visszatérek. A minotaurusz a zsebében lapuló köveket tapogatta, ujjait végigfuttatva sima, csiszolt felszínükön. Aztán megütögette az oldalán lógó zsákot. – Hoztam biztosítékot, kapitány – mondta a lánynak, amikor megbizonyosodott róla, hogy a legénység többi része mással van elfoglalva. Előhúzott egy hatalmas smaragdot, és Maq elé tartotta. – Több is van. Elegendő, akár több hajóra is, talán Lacynos összes hajóját megveheted belőle, és legénységet fogadhatsz fel mindegyikre.

A minotaurusz átnyújtotta neki Tailonna zsákját és a kabinjába kísérte Maquestát, ahol a zsebében lévő köveket az asztalra szórta. Maq szeme káprázott. Soha életében nem látott ekkora gazdagságot, talán csak a tengerközeli kereskedő kincses barlangjában. – Remélem nem lesz mindre szükségünk Attatnál – mondta. – Sokkal jobb dolgokra is fel tudnám használni őket, többek között kifizetném a legénységet, akik már túl rég óta nem kaptak teljes bért. Maquesta az ágya alá rejtette a kincset, aztán Koffal együtt visszamentek a fedélzetre. Tailonna odafutott hozzájuk és azt kérte, hogy pusztítsák el a megmaradt kuo-toákat. – A kolóniának jóval több, mint a felét megöltük, amikor tegnap este megtámadták a hajót – ellenkezett Maquesta. – Szerintem ez már elég jelentős veszteség, amit évekig tart majd pótolniuk. A foglyul ejtett ellenfél meggyilkolása mészárlás. A tengeri-elf kelletlenül bólintott. – Talán már nem lesznek annyian, hogy veszélyeztessék a népemet. Hogyha mégis, most már tudunk velük egyezkedni. Az adu a mi kezünkben van. Maquesta ezután intett az árnylénynek, aki elvágta a király köteleit és leparancsolta a hajóról. A legénység a többi kuo-toát is megbökdöste, hogy ugorjanak a vízbe. – A király fiai a raktérben vannak – mondta Maq Tailonnának. – Akkor engedjük el őket, ha már mesze járunk. A király megígérte, hogy biztonságban hajózhatunk, amíg nem esik bántódásuk. Most először hajózunk mélyebb vizekre. Eltemetjük a halottainkat a tengerbe, azután sietünk vissza Attathoz.

Tizenötödik fejezet A visszaút – Most már nem kell velünk maradnod – mondta Maquesta Tailonnának. – Útba ejthetjük Végfok kikötőjét, ha akarod. Nincs messze, és van ott egy mélyvizű kikötő, ahova teljesen behajózhatunk. Egy vagy két óránál többet nem veszítünk. A két nő az orrban állt, a hajnali eget és a hullámos vizet nézte. A vitorlák széltől dagadtak, minden széllökésnél megmegreccsentek, és egyik hullámról a másikra siklott, fel-le himbálózva és vizet fröcskölve Tailonnára és Maqra. Az erős szél ellenére nem haladtak túl gyorsan. A morokot ketrece, amit maguk után húztak, jelentősen lassította az iramukat. A tengeri-elf Maquestához fordult, keskeny ajka mosolyra húzódott.

– Tudom, hogy elmehetnék – mondta csendesen. – Most, hogy a morkotot elkaptuk, véget ért a küldetésem. De… – elhallgatott és a tiszta égre nézett. – Tudnom kell, mi lesz a vége ennek az egésznek, Maquesta. Ha már ilyen messzire eljöttem, kitartok veletek az utazás végéig. Azonkívül nem engedhetsz meg magatoknak egy vagy két óra veszteséget. – És azután? – Ez egy jó hajó. Most már tudom, hogy kiváló kapitány vagy, és rátermett a legénységed. Ha azonban továbbra is hasonló vizeken hajózol, jól jön majd egy kis varázslat is. – Maquestára kacsintott. – Lehet, hogy maradok. Legalábbis egy darabig. – Azt hiszem a legénység örülne neki – válaszolta Maq, aki még mindig nem volt biztos benne, hogy kedvére lenne-e a tengeri-elf jelenléte a fedélzeten. – Fognom kéne néhány halat a morkotnak – tette hozzá Tailonna. – A népem szerint a bestia csak élő állatot eszik, és biztos vagyok benne, hogy egészségesen akarod lord Attat elé vinni. Úgyhogy, ha megengeded… – a tengeri-elf a korlát felé mutatott. Maquesta bólintott. Még nem volt hozzászokva, hogy Tailonna bármire is engedélyt kérjen tőle. Maq aztán megfordult és elindult a hajó baloldalán. Maga mögött hallotta a csobbanást, ahogy a tengeri-elf elhagyta a hajót. Maquesta remélte, hogy Tailonna jó sok halat fog majd. Az egész legénységnek jól esne egy kis friss étel vacsorára. Maquesta elsétált Kof mellett, aki láthatólag jól érezte magát a kormánynál. Maq azon tűnődött, vajon mi jár a minotaurusz fejében. Visszafelé tartottak Lacynosba, ahol Kof visszakerül lord Attat tulajdonába. Majd később beszél vele erről, mert már megfogalmazódott benne a gondolat, hogy örökre megvásárolja a szolgálatait Attattól. Odaintett neki, aztán elsietett. A minotaurusz biccentéssel viszonozta a köszöntést.

A tengeri-elf varázsszereinek és Lendle gyógyfüveinek hála, a lába már rendbe jött, de még egy kicsit merev volt. Megfogadta, hogy a gnóm utasítását követve aznap sokat fog sétálni, hogy könnyebben visszanyerje a ruganyosságát. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy lemegy a fedélközbe és megkeresi Fritzent. Szeretett vele lenni, és szívesen meghallgatta volna a morkot elfogásának történetét, és a kanyargós barlangjának leírását. Aztán meggondolta magát. A fél-óriás a többi matrózzal volt, pihent. Remélhetőleg aludt. Ők veszik át a munkát, ha leszáll az éj. A ketrec jobban lelassította őket, mint amire számított, ezért a Perechonnak megállás nélkül haladnia kellett, akármilyen veszélyeket rejt is az éjszaka a Vér-tengeren. Nem állhatnak meg többet, és Ilyathának minden este használnia kell a szélkeltő furulyáját, amíg csak tart a varázsereje. Észrevette, hogy Lendle hajol ki a korláton a morkot ketrece mellett és úgy döntött vált néhány szót vele. Meg akarta köszönni a gnómnak, hogy meggyógyította a lábát. Eddig még nem köszönte meg – túlzottan el volt foglalva a hajójával és a morkottal. Egyszóval természetesnek vette, hogy a gnóm mindig kéznél van, gondolta magában. Elhatározta, hogy ennek mostantól vége lesz. – Mindenbizonnyaltevagyalegrandábbteremtményamitval ahaláttam – csicsergett Lendle a morkotnak. A gnóm annyira kihajolt a korlát fölött, amennyire csak alacsony termete engedte, és a morkotot nézegette, miközben hangosan hadart neki. Kétségtelen volt, hogy Lendle túl akarja kiabálni a szél és a hullámok moraját. A teremtmény nem jött fel ugyan a felszínre, de a feje éppen hogy a vízfelszín alatt volt, és érdeklődve nézett vissza a gnómra. Lendle nézte, ahogy a csőre kinyílik és becsukódik, piros pöttyökkel tarkított szeme pedig összeszűkül. A gnóm utánozni próbálta a morkotot, aztán feladta, és gyerekesen megfenyegette az ujjával.

– Jólviseldjélnekem – hadarta Lendle. – Éntartalakéletbenagyógyfüveimmel. – Egy kicsit lassabban, kérlek – lépett mellé Maq, és gyengéden megsimogatta a feje búbját. – Alig értem, mit mondasz, ami azt jelenti, hogy nem valószínű, hogy a morkot egyetlen szót is elkapott. – Úgygondolod? – Igen, úgy gondolom. – Hmm – Lendle megdörgölte tömpe orrát és elmosolyodott. Maq kedvéért megpróbált lassabban beszélni. – Tulajdonképpen igazából nem is neki beszéltem. Jó ronda, mi? – Igen. – Úgy néz ki, mintha többféle teremtményből rakták volna össze. Egy rész polip. Egy rész barrakuda. És hozzá még egy kis tintahal. Jó kis csalétek lenne valami igazán nagy halnak. Igazán kár, hogy meg kell válnunk tőle. – Na-na. – Tudod, Maquesta Kar-Thon, összehozhatnék egy készüléket, ami a csápjaihoz hasonlítana, csak egyenes lenne. Meg szélesebbek és laposabbak is lennének, persze, mint az evező lapátok. Acélból készíteném őket vagy keményfából – az lenne a legjobb. Nincs szükség rá, hogy úgy tekeregjenek, mint ezek a csápok. Azonkívül masszívnak és vízállónak kell lenniük. Egyenletesen osztanám el őket, mint a tengeri csillag lábai, vagy a kerék küllői, és egy hordóhoz kapcsolnám őket. Látod, pont úgy, mint a testének az egyenes része. Ha hozzá tudnék kapcsolni valami tekerő kart, valamit, ami mozgásba hozza a csápokat, fogadok, hogy az egész szerkezetet rá tudnám akasztani a Perechon hátuljára. Felhúznám, mint egy gyerekjátékot, és a vízen keresztül hajtana minket. Sokkal gyorsabban haladhatnánk. Maquesta halvány mosolyt eresztett meg Lendle felé. – Van benne ráció – nevetett. – De miért nem mész le a fedélközbe, hogy dolgozz egy kicsit az evezőgépen? Az a

készülék legalább már össze van rakva. Már csak működőképessé kellene tenni. A morkot ketrece miatt nem faljuk túl gyorsan a mérföldeket. Máshogy pedig nem tudjuk szállítani a szörnyetegünket, mert azt hiszem, elpusztulna, ha kivennénk a vízből. – Az evezőgépem! – ragyogott fel a gnóm arca. – Egészen biztosan sokkal gyorsabban tudnánk menni, Maquesta Kar-Thon, ha be tudnám üzemelni a motoromat. – Erről van szó. – Máris nekilátok. – Remek ötlet. – Közben pedig összeütöm a vacsorát is. – A gnóm ezzel ellökte magát a korláttól, és a lépcső felé indult. Aztán megállt, megvakarta a feje búbját, és visszafordult Maqhoz. – A morkotnak mit készítsek? Szerinted, megenné a bablevesemet? Vagy a kukoricalepényemet? Esetleg szárított hering? – Ne legyen gondod a morkotra, Lendle. Tailonna elment halat fogni neki. Azt mondja, a morkotok csak élő dolgokat esznek. És a helyedben nem mennék túl közel a ketrecéhez. Hosszúak azok a csápok, és nem szívesen közölném a legénységgel, hogy a szakácsot felfalták. A gnóm sarkon fordult és tovább indult. – Lendle! A gnóm megint megállt és hátra nézett a válla felett. – Köszönöm, hogy meggyógyítottad a lábamat. És a karomat. És hogy gondoskodtál a többi sebesültről. Ha te nem lennél, mindannyian a gyengélkedőben hevernénk. A gnóm elmosolyodott és legyintett. – Nem tesz semmit – kotyogta. – Különben is Tailonna és Ilyatha segített. – Ezzel eltűnt a fedélközben. Maquesta a morkotot nézte a vízen keresztül. Békésen lebegett a ketrecben, időnként felpillantva rá. Maq átnyúlt a korláton, hogy megérintse a ketrec tetejét, és látta, hogy a morkot szemében felizzottak a vörös pöttyök, a csápjai pedig

gyorsabban kezdtek hullámozni. Amikor visszahúzta a kezét, a szörnyeteg megint lenyugodott. Maq nem volt róla meggyőződve, hogy a teremtményt végképp legyőzték. Gyanította, hogy csak a megfelelő alkalmat várja, amikor valaki túl közel hajol. Elhatározta, hogy szól az embereknek, hogy messzire kerüljék el. Nem engedhette meg magának, hogy elveszítsen még egy matrózt – vagy a morkotot. *

*

*

*

*

Tailonnára hárult a feladat, hogy minden nap megetesse a morkotot. Halakat fogott, aztán a ketrechez vitte őket, és óvatosan bedugta őket a rácson, vigyázva, nehogy az ujjai túl közel kerüljenek a bestia csőréhez. Úgy látszott egyre jobban erőre kap, és bár a ketrec rácsai masszívak voltak, a kötele pedig erős, és a szörnyeteg nem érhette el, mégis aggasztotta a morkot jelenléte. – Gondoljátok, hogy probléma nélkül el tudjuk vinni a morkotot lord Attathoz? – kérdezte az elf Maquestától és Fritzentől, amikor azok odasétáltak, hogy megnézzék az etetést. – Egyáltalán nem lesz vele gondunk – válaszolta Maq. – Úgy tervezem, hogy ráveszem a minotaurusz lordot, hogy jöjjön el érte. Mindhárman hosszan kacagtak ezen, aztán Maq elsétált a hátsó fedélzet felé. Fritzen követte. – Hogyha megérkezünk Lacynosba… – kezdte Fritzen. – Ha egyáltalán sikerül időben odaérnünk – vágott közbe Maq. – A ketrec lelassít minket, hiába van a furulya varázsereje. Aggódom emiatt, ezzel nem számoltam, hogy a ketrec így visszatart majd. – Sikerülni fog – biztatta Fritz. – És ha megcsináltuk, mihez kezdesz, Maquesta? A lány kérdőn nézett rá.

– Most már megízlelted, milyen kapitánynak lenni. Nem tudom elképzelni, hogy mással foglalkozz. Maqnak el kellett ismernie, hogy élvezte a Perechon legénysége által iránta tanúsított tiszteletet. Többé egy halvány utalás sem volt arra, hogy csak a hajó üdvöskéje lenne, vagy valaki, akinek csak azért jár a különleges bánásmód, mert a kapitány lánya. Ő volt a Perechon kapitánya – legalábbis még egy hétig, és ezt a hajón mindenki elismerte. Egyszer-kétszer eltűnődött rajta, milyen lesz, ha Melas megint átveszi a kapitányságot, és neki megint parancsokat kell majd követnie. Ezeket a gondolatokat azonban az árulás legmagasabb fokának ítélte és sürgősen elhessegette. – Az apám a Perechon kapitánya. Ennyire egyszerű a képlet. – Kof egy rakás drágakővel tért vissza. Azokból tudsz venni új hajót – vetette fel Fritzen. – És még sok minden mást is. Maq lehajtotta a fejét. – Tudom. Már gondoltam rá. A kövek egy részét Attatnak szánom, hogy kiváltsam vele Kofot. Megérdemli a szabadságot. Van rá esély, hogy Attat nem egyezik bele – csak hogy keresztbe tegyen. De ha belemenne, akkor is elég drágakő maradna még, hogy kifizessem ennek a legénységnek egy évi bérét, és vegyek egy kétárbocost, teljes vitorlázattal. Nem akarom elhagyni az apámat. Viszont, mindennek ellenére, így jól érzem magam a bőrömben. Hogy én vagyok a főnök. Fritzen mosolygott. – Az látszik. – Legénységet kellene toboroznom – álmodozott Maq. – Nos, kezdetnek itt lenne Kof, ha Attatot sikerülne meggyőzni. És itt vagyok neked én. Maquesta felnézett rá, Fritzen pedig a karjaiba vonta. Megcsókolta, a lány pedig hosszan megpihent az ölelésében,

majd zavartan elhúzódott, félve, hogy valaki esetleg meglátta őket. – Á-át kell vennem a kormányt – dadogta. – Én jövök. – Pár óra múlva leváltalak – ajánlotta fel a fél-óriás mosolyogva. Maquesta bólintott, miközben elhátrált és érezte, hogy borzasztóan elvörösödhetett. Megfordult és felbotorkált a lépcsőkön, miközben engedte, hogy széles mosoly terüljön szét az arcán. *

*

*

*

*

Lendle a raktérben szorgoskodott az evezősgép körül, Ilyatha pedig segített neki, élvezve a hajó gyomrának sötétjét és a gnóm szórakoztató társaságát. Az árnylény azt mondta a gnómnak, hogy a munka eltereli a figyelmét a lányáról, Sandóról. Azért Ilytatha időről időre a messzeségbe bámult, mintha csak transzba esett volna. Lendle arra gondolt, hogy biztosan a lányával próbál meg érintkezésbe lépni. Az árnylény szavai végül igazolták a feltételezését. – Még mindig túl messze vagyunk. Nem tudom elérni a tudatát, hogy biztosítsam róla, már közeledünk – mondta bánatosan Ilyatha. Lendle megpróbált együttérző lenni. Még jó pár nap, mire Lacynosba érünk – mondta. – Nem lesz semmi baja, meglátod. Az árnylény igazított egy s mást a gnóm fura kinézetű evezőgépén, aztán Lendle-re pillantott. – De mi lesz barátom, ha elkésünk? Kof szerint Lacynos még nyolcnapi út. A harmincnapos határidőig még hét napunk van. A gnóm elkomorult és előhúzott egy rudakkal, hengerekkel, kapcsokkal, szegekkel, csörlőkkel és csigákkal teli ládát.

– Sikerülni fog – mondta lassan és csüggedten. – Maquesta Kar-Thon majd kitalál valamit. Nem fogja engedni, hogy késsünk. *

*

*

*

*

Belwar továbbra is követte a Perechon útját. A fényes kirin időről időre előbukkant a felhők közül, lebegett egy darabig a hajó felett, barátságosan üdvözölte a legénységet és időnként egy-egy vekni kenyeret, sajtot, egy zsák narancsot, vagy hasonló finomságokat is ledobott nekik. Az étel sokszor mitológiai madarak, vagy hosszú farkú halak formájában érkezett, mivelhogy a ki-rin teremtette őket a képzeletével. A látogatásai során a hatalmas teremtmény legtöbbször a tengeri-elffel beszélgetett, bár néha Maquesta is meghallgatta a bölcsességeit. – Érzem, hogy nő a gonosz – mondta neki a ki-rin az egyik ilyen ritka alkalommal. Nem sokkal naplemente előtt voltak, és világosan megmondta, hogy ez alkalommal egyedül Maquestával kíván beszélni. – A morkot elfogása csak egy csepp a tengerben az egyre terjedő gonosszal szemben. Maquesta Belwar szivárványszínű szemébe nézett. – Már korábban is beszéltél erről a gonoszról, amikor először találkoztunk. Miből érzed ezt? És meg tudod mondani, mi ez a gonosz? – A természetemből fakad, hogy érzem a jó és a rossz dolgok lüktetését a világban. Ugyanígy érzem a jót és a gonoszt a Krynnel szomszédos világokban. – A ki-rin szomorúan megrázta a fejét, aranysörénye úgy csillogott, hogy Maquesta csak pislogni tudott. – Minden világban mindig jelen van a gonosz, de amikor erősebben kezd lüktetni, amikor a rossz szándékúak több hatalomhoz jutnak, az mindig szorongással tölt el. Most is szorongok, és tudom, hogy a gonosz egyre jobban érzékelhetővé válik.

A ki-rin a fedélzet felett lebegett és az eget nézte. – Most megint egy másik világban van dolgom, de nem hiszem, hogy pár napnál tovább kell távol maradnom. Ha végeztem a feladatommal, visszatérek hozzátok. – Ezzel a magasba emelkedett, felragyogott, majd áttetsző, csillogó felhővé vált, amelyet elsodort a szél. *

*

*

*

*

Ahogy a Perechon egyre közeledett a Vér-tenger Vérkehely nevű részéhez, ahol sok hajó süllyedt el, Maquesta a csörlő mellett állt, távcsővel a szeme előtt. Komolyan kezdett aggódni amiatt, hogy nem érnek vissza időben Lacynosba. A furulya sokat segített, de még mindig négynapnyi útra voltak a minotauruszok kikötőjétől és a határidő három nap múlva járt le. – Olyan furcsa a víz. Maquesta letette a távcsövet, amikor Tailonnát látta kimászni a hajó oldalán. Maq már megszokta, hogy a tengerielf gyakran tesz kirándulásokat a vízben, hogy halat fogjon a morkotnak, vagy egyszerűen csak ússzon egy kicsit. – Hogy érted, hogy furcsa? – lépett oda hozzá Maq. – Nincsenek halak. Legalábbis semmi kisebb méretű, amit megfoghatnék a szörnyetegednek. – Tailonna megrázta magát, ezúttal elég messze Maquestától, hogy el ne áztassa a kapitányt. – Néhány barrakudát láttam és egy bika cápát. Ennyi. Igaz, hogy ezek a nagy halak általában elriasztják a kisebbeket, de elég messzire beúsztam, hogy legalább egy csapat angyalhalat, vagy néhány tintahalat láthattam volna a fenék közelében. Maquesta elnézett a hátsó fedélzet felé. Hvel Koffal beszélgetett, aki a kormánynál állt. Maq megdörgölte az állát. – Lehet, hogy a morkot riasztja el őket. Engem is szorongással tölt el a jelenléte. Eddig ugyan nem jelentett

problémát a halakra, de talán most, hogy megerősödött… – tett egy pár lépést a hajó közepe felé, és intett Hvelnek. – Nézz rá a morkotra! – Hvel bólintott, Maq pedig tovább beszélgetett Tailonnával. Maquesta még mindig gőgösnek és egy kicsit idegesítőnek találta a tengeri-elfet, de valahogy kezdett megbarátkozni vele. Most már ő is érzett némi tiszteletet a nyájas dimernesti iránt. A tengeri-elf jó pár veszélyes pontról beszélt neki a Vér-tengeren, olyan dolgokról, amiről – Maq biztos volt benne, hogy még – az apja sem tudott. Tailonna részletesen elmagyarázta, merre fekszenek a tritonok korall városai, és merre fordulnak elő más tengeri fajok. Azt is elmondta neki, hogy a tritonok nagyon szívesen kereskednek a szárazföldiekkel, de elég agyafúrt alkudozók. – Messze nyugatra fekszik Istar gödre. – Fogott neki Tailonna a terjengős meséknek a tengerfenék egy újabb érdekességéről. – A víz ott több, mint háromszáz láb mély. Félúton lefelé egy örvény kavarog egy ősi rúnákkal teleírt oszlop felett. Miközben a történetet hallgatta, Maq időnként a válla fölött hátra pillantott Hvelre. Egészen hunyorítania kellett, hogy lássa, mivel foglalatoskodik. A ketrec láncán ügyködik valamit, állapította meg, talán leszedi róla a hínárokat. Hvel a ketreccel babrált, aztán a szerkezetet kezdte birizgálni, ami az egészet a hajóhoz kötötte. – Nem! – kiáltott fel Maq, megértve végre, hogy miben mesterkedik valójában. Maquesta otthagyta a tengeri-elfet és a hajó hátsó részébe rohant, szandálos lába nagyokat dobbant a fényes deszkákon. Halkabb csattogás jelezte, hogy a tengeri-elf is a nyomában van. – Hagyd abba, Hvel! El fogod engedni a ketrecet!

Hvel felnézett és a közeledő kapitányra mosolygott. Biccentett felé, és kiszabadította az utolsó kampót, ami még a hajó farához kötötte a morkot ketrecét. – Mit tettél? – sikított Maq, ahogy mellé ért. Hvel üres tekintettel nézett rá, és Maq vörös pettyeket vett észre a szemében. – A morkotnak ki kellett szabadulnia – mondta színtelen, monoton hangon. – A ketrecet nem tudtam kinyitni. Pedig mindent megpróbáltam. Úgyhogy a ketrecet oldoztam el. Arra gondoltam, talán ahogy becsapódik a tengerfenékre, széttörik. A barátomnak, a morkotnak ki kellett szabadulnia. Ő mondta nekem. – Teljes leállás! – ordította teljes tüdőből Maq. A fedélzeten lévő matrózok a kötélzethez szaladtak, hogy leengedjék a vitorlákat. – Horgonyt le! – üvöltötte tovább a parancsokat Maq. – Azonnal! – Igenis kapitány! – kiáltott vissza Vartan a csörlő mellől, ahol buzgón dolgozott a vasmacska leeresztésén. Koraf és Fritzen nagy dobogással érkezett a hajó farába, ahol eddig a ketrec lógott. Hvel rájuk mosolygott és gyorsan elmesélte, milyen ügyesen sikerült kiszabadítania új barátját. Büszkén kidüllesztette a mellét. Maquesta dühösen megrázta a vállát. A vörös pettyek elhalványultak, és Hvel kábán nézett ki a vízre. – Mi történt a ketreccel? – kérdezte ártatlanul. – Miért álltunk meg? Miért néztek így rám mindannyian? Maq szóra sem méltatta, hanem a dimernestihez fordult. – Tailonna, mennyi idő alatt tudnál elkészíteni még egypár adag varázsitalt a vízlégzéshez? – Nem tart sokáig – válaszolta a tengeri-elf. – Viszont legfeljebb egy embernek elegendő alapanyagom van már csak. – Ezzel elrohant a fegyvertár felé, ahol a maradék füveit tárolta.

– Siess! – kiáltott utána Maq. – A ketrec után megyek. – Ezután Korafhoz fordult. – Vidd le Hvelt a fedélközbe. Szeretném, ha Lendle megvizsgálná. A minotaurusz félig cipelve elvitte a zavarodott Hvelt, otthagyva a vizet bámuló Maqot és Fritzent. – Hadd menjek én a ketrec után – ajánlkozott a fél-óriás. – Én már szembenéztem a morkottal az ő világában. Tudom, hogy mire számítsak. Azonkívül én erősebb vagyok nálad, és az a ketrec nehéz. Maquesta határozottan megrázta a fejét. – Ez a feladat rám vár. Nekem kell megcsinálnom. – A válla meggörnyedt. – Pedig már olyan közel voltunk. Hogy történhetett ilyesmi? Fritz a háta mögé lépett, és átkarolta a derekát. – Még nem veszett el minden remény, de ezúttal engedned kell nekem. Sehogy sem fogod tudni felhozni azt a ketrecet. – Te sem tudnád – válaszolta a lány. Megfordult és kibontakozott az ölelésből. – Még te sem vagy ahhoz elég erős. Itt fönt azonban szükségem lesz a segítségedre. Lendle-nek van egypár csörlője és csigája odalent a raktérben. Láttam, hogy ott hevernek az evezőgép körül. Ha össze tudnád szerelni őket, és hozzá erősítenéd a hátsó fedélzethez, hozzá tudnék kötözni egypár kötelet a ketrechez, és akkor felhúzhatnánk. Fritzen elismerően vakargatta az állát. – Na és ha a ketrec összetört, Maquesta? Mi van, ha a morkot kiszabadult? – Akkor elvesztünk – mondta halkan. – Az apám meg fog halni, Ilyatha pedig soha nem látja viszont a lányát. De akkor sem engedem, hogy még egy tengerész ott hagyja a fogát ebben a hajtóvadászatban. – Elszabadultaszörnyeteg? – jelent meg mögöttük lélekszakadva Lendle, és átdugta a fejét a korláton. – Mindenkiarrólbeszélhogyamorkotmegszökött.

– Átmenetileg szökésben van – mondta Tailonna, melléjük lépve egy üvegcsével a kezében. – Egy adagra volt elegendő, de az sem túl bőséges. Azt hiszem néhány óránál tovább nem fog kitartani. Maq ellépett Fritzen mellől és remegő kezébe vette az üvegcsét. – Akkor elégnek kell lennie. – Egy hajtásra kiitta a tartalmát, ellenőrizte, hogy rövid kardja és tőre biztosan lóg-e az övén, majd átugrott a korláton és eltűnt az alattuk fodrozódó vízben. Tailonna Fritzenre és Lendle-re pillantott. – Vele megyek – mondta, azzal ő is eltűnt. A gnóm átkukucskált a korláton, és nézte, ahogy az alakjuk eltűnik, amint egyre mélyebbre úsznak. – Rosszérzésemvanemiatt – kotyogta. A fél-óriás vállon veregette, amitől a döbbent gnóm is majdnem a vízben végezte. – Csörlők és csigák? A gnóm bólintott és a raktérbe vezette Fritzent. *

*

*

*

*

Ahogy Maq egyre mélyebbre úszott, egyre hidegebb volt a víz. A tunikája a testéhez tapadt, amitől csak esetlenül tudott mozogni. Párszáz méter után azonban lerúgta a szandálját és hagyta, hogy elússzon. Érezte, ahogy a víz ki-be áramlik az orrából, és mélyen lemegy a tüdejébe. Furcsa érzés volt, de a szer hatott, és Maq elámult, hogy úgy lélegzi be a vizet, mintha levegő lenne. Felette sötét formák sejlettek fel. Szikla alakzatok, kisebb korallzátonyok egy öreg hajó roncsa. Pislogott, és még erősebben tempózott, hogy mélyebbre menjen. Újabb és újabb hajóroncsokat pillantott meg. A fogát csikorgatta. A morkot a Vérkehely kellős közepét választotta a szökésre. A

mendemonda szerint ezekben a vizekben mindenféle tengeri élőlény előfordult, idevonzottak őket a valaha büszke vitorlások, szkúnerek, hadihajók és gályák üres porhüvelyei. A búvárok, akik hajóroncsok kincsei után kutatva merültek alá a Kehely vizeibe, ritkán jártak sikerrel. A legtöbben áldozatul estek a bikacápák támadásainak. Maquesta most a cápák miatt aggódott a legkevésbé. Valójában egyetlen halat sem látott. Várjunk csak! Észre vett egy bikacápát, mégpedig egy termetes példányt. Lustán úszott el a legnagyobb roncs felett, talán élelem után kutatva. Hát emiatt nincsenek itt kisebb halak, állapította meg Maq. A bikacápák mindent felfalnak, ami kisebb náluk. Megpróbálta jó messzire elkerülni a nagy cápát, ezért jó pár méterrel a tengerfenék felett lebegett, és a homályba bámult, hátha megpillantja a morkot ketrecét. Azonban csak a szerencsétlenül járt hajók temetőjét látta és a közöttük felnyúló csavart sziklákat. Nagyjából meg tudta becsülni, hol merülhetett le a ketrec, mielőtt a Perechon meg tudott állni, és tovább úszott előre, megkörnyékezve minden hajót, hátha a ketrec alájuk szorult. Minden tempónál azért imádkozott, hogy a ketrec sértetlen legyen. Ha a morkot kiszabadult, akármelyik porladó roncsban megbújhatott, vagy pedig olyan messzire elúszott, amennyire csak a csápjai vitték. Ahogy félelf szemei jobban hozzászoktak a sötétséghez, Maquesta kezdte kivenni a részleteket. A legtöbb hajó évtizedek óta a mélyben lehetett. Az oldalukon vastagon tenyésztek a kagylók és moszatok, befedve a hajótestekre felfestett neveket. Törött árbocok meredeztek minden irányba, mintha a tengerfenék egy óriási tűpárna lett volna. Néhány árbocról rothadó vitorladarabok lógtak, mintha szellemek lebegtek volna a vízben. A legfrissebb roncsok némelyikéről le tudta olvasni a nevüket: Arany Vitorláshal, Vér-tenger Bounty, Felicia Álma, Vörös Roland. Talán a vér-tengeri koboldok áldozatai,

tűnődött, miközben elérte a temető szélét, ahol meredek korallzátony ereszkedett a mélybe. Még szerencse, hogy a morkot nem éjjel hipnotizálta Hvelt, amikor a koboldok garázdálkodnak, fordult meg a fejében. Valami nekiütközött Maquesta lábának, mire a tőrét előkapva megperdült a vízben, aztán megállt a mozdulatában, hogy előre döfje a tőrt. Tailonna lebegett vele szemben. A tengeri-elf a korallzátonyra mutatott. Maquesta követte a dimernesti tekintetét, és észrevette a ketrec körvonalát éppen egy sziklaterasz szélén. A szemeit meresztve Maq meg tudta állapítani, hogy a morkot még bent van. Azonban már érkezett segítség, hogy kiszabadítsa. Nem! Kiáltott fel Maquesta agya, és őrülten tempózott, hogy közelebb kerüljön a korallzátonyhoz. Egy tintahal – láthatólag a morkot befolyása alatt – elmélyülten dolgozott a rácsokon, megpróbálva szétfeszíteni őket a csápjaival. A morkot is segített neki a sajátjával. Maquesta szemei kikerekedtek, amikor látta, hogy a rácsok meghajlanak. A tengeri-elf elhúzott mellette, és a tintahal felé suhant. Ütni kezdte az állat gömbölyű testét, ellökte a ketrectől és felnyársalta egy kiálló korallra. Maquesta is gyorsabban kezdett úszni, a tüdeje majd szétrobbant az erőfeszítéstől. A fogai között tartotta a tőrét és lemerült a ketrechez. Amikor a ketrec mellett leereszkedett a gerincre, az éles korallok felsértették a talpát. A fájdalommal mit sem törődve előhúzta rövid kardját, előre lépett és a pengét bedugta a rácsokon, hogy visszatartsa a morkotot. Megvizsgálta a kifelé görbülő rácsokat. A morkot nem fér ki rajtuk, állapította meg, de a csápjai bőven ki tudnak nyúlni. A válla felett hátrapillantva látta, hogy Tailonna éppen végez a tintahallal. Egy másik úszott lassan Maquesta és a ketrec felé, a tengeri-elf megpróbálta elzavarni, akár egy kóbor kutyát.

Maquesta a morkotra nézett, aztán felfelé tekintett, és déli irányban halványan ki tudta venni a Perechon körvonalait. A bikacápa most a hajó alatt körözött, feltehetően kíváncsiságból. Szépen visszajössz velünk, gondolta, miközben ellenségesen méregette a morkotot. Többet nem fogsz ki rajtunk. Majd lord Attattal szórakozhatsz, felőlem. Először azonban, tette hozzá magában, ki kell szednünk ebből a ketrecből, hogy szabadon tudj úszni. Semmi szükség rá, hogy ebben a szörnyű ketrecben raboskodj. Maquesta szemeiben vörös pöttyök jelentek meg, visszatükrözve a morkot szemeit. A szörnyeteg a ketrecben lebegett, a csápjaival buborék-mintázatokat keltve a sötét vízben. Maq hosszú percekig bámulta a buborékokat, aztán ellökte magát a szirtről és a ketrec tetejére úszott. Úgy tűnt, hogy a rácsok forrasztása ott a leggyengébb. A lábait a rácsok közé akasztotta, hogy megtámaszkodjon, és a tőrével nekiesett a fémnek. A fegyver hegye letört, de a penge többi része még erős maradt. – Gyorsabban – sürgette a morkot. – Gyorsabban – ismételte meg a lány tudata. Maquesta már majdnem eltörte az egyik forrasztást, amikor egyszer csak két erős kar meglökte, és hátrarepült a vízben. Tailonna eltaszította Maqot a ketrectől, lerángatta a korallzátonyhoz és neki ütötte, hogy minden víz kijött a tüdejéből. – Nem érted? – próbálták magyarázni Maq szemei Tailonnának. A barátomat, a morkotot ki kell szabadítani. Tailonna megragadta Maq fejét, és egészen az arcához tolta a sajátját. – Figyelj rám – mondta Tailonna. A vízben a hangok bugyborékolva és torzán törtek elő a torkából. – A szörnyeteg

hipnotizált téged, ugyanúgy, ahogy Hvelt. Ahogy Ilyathát is, a barlangjában. Küzdj ellene! Maq pislogott és megpróbált a szavakra, az előtte csillogó kékeszöld elf szemekre koncentrálni. Tailonna durván megrázta. – A morkot – formálta Maq szája a szavakat. – A morkot megbabonázott! – Maquesta ellökte magát a szikláról, el a dimernestitől és a ketrec felé tempózott. A szemében a vörös pettyeket izzás váltotta fel. A tőre markolatával megütögette a ketrec tetejét, hogy magára vonja a morkot figyelmét, aztán összeszűkülő szemmel rámeredt. Maquesta a ketrec tetején állt és kezével a Perechon irányába mutatott. Azután intett Tailonnának, jelezve, hogy menjen a hajóhoz. A tengeri-elf hevesen megrázta a fejét, talán attól tartva, hogy Maquesta még nem önmaga. Maq azonban megint a hajóra mutatott, aztán a ketrecre. Tailonna megértette. Fel kell mennie a hajóhoz, hogy lehozza a kötelet. A tengeri-elfnek elég sokat kellett várnia, mire a bikacápa elhagyta a terepet. Akkor egy erőteljes rúgással ellökte magát a tengerfenékről és elindult a felszín felé. Maquesta a felfelé úszó dimernestit követte a tekintetével és irigykedett rá, amiért olyan gyorsan és kecsesen tud mozogni a hullámok alatt. Aztán egy árnyék vetődött a látókörébe. Pislantott egyet és felnézett, eredetileg egy másik bikacápától tartva. A szemeit meresztette és megint látott valami mozgást. Az elsüllyedt hajók között megmozdult az egyik szikla oszlop, mintha le akarna dőlni. Az oszlop azután elkezdett elhajolni és csavarodni. Maq először azt hitte, hogy csak az áramlatok játéka az egész. Ahogy azonban tovább figyelt, észrevette, hogy a többi oszlop is mozogni kezd. A morkotra nézett. Az teljesen nyugodt volt. A csápjai nem mozogtak, bár nagyra nyílt szemei rosszindulatúan néztek vissza rá. Nem valószínű, hogy a morkot varázslata, találgatott Maq. Tailonna már túl messze

volt ahhoz, hogy lássa, mi történik. Maquesta csak a tengeri-elf parányi árnyékát látta eltűnni a tenger felszínén, amikor az kimászott a Perechonra. Az ingó sziklák nem hagyták nyugodni Maqot, ezért ellökte magát a ketrectől és megpróbált a tengerfenék fölé kerülni, hogy jobban szemügyre vehesse az életre kelt oszlopokat. Amikor felemelkedett, észrevette, hogy az oszlopok egy nagyobb sziklából eredtek, amely a temető közepén feküdt. A gyomra gombóccá zsugorodott, amikor rájött, hogy egyáltalán nem sziklákat néz, hanem egy élőlény, valami tengeri szörny emelkedik ki a tengerfenékből. A gömbölyű, sziklaszerű testen kinyílt két hatalmas szem, és Maq szája nagyra nyílt a döbbenettől. Egy óriás polip! Kezdett el pörögni az agya. Ezért feküdt annyi összetört hajó mindenfelé. Nem a vér-tengeri koboldok áldozatai voltak – ez a hátborzongató óriás szörny pusztította el őket! És ezért nem voltak halak a környéken. A bikacápa teljesen jelentéktelennek tűnt e mellett a szörny mellett. Ahogy a teremtmény megmozdult, a karjain élősködő kagylók és algák lerepültek róla, láthatóvá téve sima, zöldes-fekete bőrét. A polip köpenye, zsákformájú teste nagyobb volt akármelyik hajónál, amelyek roncsai körülötte hevertek. Testének aljáról hatalmas szemek bámultak Maqra, az átmérőjük nagyobb volt egy embernél is. Nyolc csápja, hosszabbak, mint az óriási tengeri kígyók, tekergett és hullámzott, felkavarva a homokot. A karok alsó oldala sokkal világosabb volt, mint a felső és százával ültek rajta a szívókorongok. Miközben a karok az aljzat felett tekergőztek, Maq a teremtmény kitátott szájára pillantott, a teste alsó részén. Ahogy nézte, a szörny egyre világosabb színt öltött, míg végül teljesen beolvadt a homok és a hajóroncsok közé. A polip már hosszú hetek óta alhatott, hogy ennyi alga gyűlt a bőrére, döbbent rá Maq. Mi ébreszthette fel? A morkotra pillantott és látta, hogy a szeme szó szerint izzik.

Egyetlen csápját nyújtotta csak a szörny felé, mint egy hívogató ujjat. Maquesta fellökte magát a vízben, a lábai vadul tempóztak. El kell jutnia a Perechonhoz, ki kell vinnie innen a hajót. A morkot vadászat most már igencsak túl sok áldozatot követelt. Senki életét nem volt hajlandó kockára tenni a hajón. Nyomában buborékok törtek fel, de Maq látta, hogy már egyre több a fény, azaz mindjárt eléri a felszínt. – Ilyatha! – kiáltott az agya. – Húzzátok fel a horgonyt! Húzzátok… – A szeme sarkából látta, hogy a vasmacska láncára rátekeredik egy óriás csáp. A hatalmas szörnyeteg úgy rántotta meg, mint ahogy a gyerekek a játékhajókat, és Maq ijedten látta, hogy a Perechon megbillen válaszul. Úgy döntött, taktikát változtat, és a hajó alá úszott. Már szúrt az oldala, de azért egyre erősebben, egyre gyorsabban lökte magát előre. Már majdnem a hajó alatt volt, közel a lánchoz. Az övét kezdte tapogatni, és rájött, hogy a tőrét elhagyta. Valahol a tenger fenekén felejthette. Rövid kardja azonban még meg volt. Előhúzta, és ezzel a kezében még esetlenebből úszott ugyan, de sikerült elérnie a láncot. – Figyelj rám, Ilyatha! – próbált az árnylényre koncentrálni, remélve, hogy meghallja a gondolatait. – El kell vinnetek innen a Perechont! Lábait a horgony láncára kulcsolta, úgy hogy fejjel lefelé nézett a polip felé. Közelebb kúszott a csáphoz, és lecsapott a kardjával. A láncra fonódó csáp végét a feléig átvágta, aztán visszahúzta a fegyverét, hogy újra támadjon. – Itt vagyok, Maquesta – szólalt meg Ilyatha hangja a fejében. – Egy óriás polip! – kiáltott vissza Maq a telepatának. – Elkapta a horgonyt. Levágom róla. Húzzátok fel a horgonyt! Mondd meg Kofnak, hogy indítsa el a Perechont! – Ledobunk neked egy kötelet – jött sürgetően Ilyatha telepatikus válasza.

– Velem most ne foglalkozzatok! – koncentrált Maquesta. – A hajó. Mentsétek meg a hajót. Megint lecsapott a csápra, ezúttal sikeresen átvágva a gumiszerű anyagot. Sötétvörös, szinte fekete vérfelhő áradt szét a vízben. Maq érezte, hogy gyengül a szorítás a láncon. – Induljatok el! Ez parancs! Tailonna el tud vezetni benneteket a Vérkehely mellett. Maq csak most gondolt bele, hogy ezzel az üzenettel az apja élete véglegesen és visszavonhatatlanul kicsúszott a kezéből. A morkot nélkül nem fogja megkapni az ellenszert az apja. Ilyatha lánya nem kapja vissza a szabadságát. Ha azonban a Vérkehely felett maradnak, mindenkinek az életét kockára teszik, aki csak a Perechonon van. Erre nem találhat mentséget. Amikor érezte, hogy elindul felfelé, ellökte magát a láncról, és közben elhatározta, hogy egy napon megveszi majd a Perechont. Odaúszott egy másik csáphoz és kardját a ruganyos tömegbe döfte. Milliónyi szívókorong tekergőzött felé, de ő kitért előlük, a csápok végénél lebegett, ahol éppen nem érhették el. Visszahúzta a kardját, majd újból és újból lecsapott. Aztán elsötétült körülötte a világ, ahogy a víz éjfeketére színeződött a vértől. Össze-vissza forgatta a fejét, de korom sötét volt mindenütt. Még az ő kifinomult látása sem tudott áthatolni a sötétségen. Aztán csípni kezdte a szemét a víz, és rájött, hogy a polip valami tintaszerű anyagot bocsátott ki, az festette feketére a vizet. Maq elveszítette a tájékozódó képességét, nem tudta merre van fent és merre van a tenger feneke, ahol a polip lesben áll. Nagyokat rúgva elindult, érzése szerint a felszín felé. Szorosan markolta a kardját és ide-oda csapkodott vele maga előtt, hogy távol tartsa a csápokat. Amikor a lábába éles fájdalom hasított, tudta, hogy az egyik csápnak sikerült elkerülnie a cséphadaróként járó kardját. A szörny talán átlát ezen a sötét felhőn. A polip fokozta a szorítását, Maq pedig összeszorított fogakkal próbálta kitörölni magából a

fájdalomérzetet. Fordult egyet a sötét vízben és tovább csapkodott a kardjával, remélve, hogy eltalál valamit. Újból és újból döfött a karddal, míg végül valamibe beleütközött. Amikor odavágott, buborékok áramlottak fel körülötte. Biztosan megsebesítette a szörnyeteget. Újra szúrt, de összerándult, mert az egyik csáp megtalálta a kardforgató karját. Erősen szorította, de Maq ujjai kitartóan a penge nyelére szorultak, nem volt hajlandó elengedni. A másik csáp még mindig a lábára kulcsolódott és a két kar elkezdett távolodni egymástól – a polip ketté akarta tépni! Maquesta leküzdötte a rátörő fájdalmat, és tapogatózni kezdett a szabad kezével. Kitapogatta a kardot tartó karjára szoruló csápot, és addig keresgélt kétségbeesetten, amíg megtalálta a foglyul esett karját és a kardnyelet, amit még mindig szorosan a markában tartott. Megragadta a fegyverét, és elkezdte átvágni a csápot, hogy kiszabadítsa a karját. A csáp még erősebben kezdte húzni, már majdnem kirántotta a vállát a helyéből, de Maq nem adta fel. Az óriás polip megint rántott egyet rajta, és Maq felüvöltött, noha hang nem jött ki a torkán, csak egy felhőnyi buborék. Még gyorsabban kezdett vágni, és végül elérte a célját, a karjára kulcsolódó csáp visszahúzódott. Lehajolt és a lábikrájánál kezdett tapogatózni, ahol még mindig erősen szorította a másik csáp. Megint vágni kezdett. Ez a csáp gyorsan elengedte, félve a sérüléstől, és Maq is gyorsan tempózni kezdett a lábaival, hogy minél messzebbre kerüljön a szörnytől. Érezte, hogy emelkedik, és még gyorsabban taposott. Maquesta tudta, hogyha ez az óriás polip olyan, mint a kisebb unokatestvérei, akkor regenerálódni fognak a ruganyos végtagjai. Ez azonban több hétbe is beletelhet, és addigra ő meg a Perechon már hetedhét határon túl lesz. A szíve hevesen vert a mellében, a fülében hallotta a dobogását, és ettől még jobban nőtt benne a rettegés. A lábai hevesen dolgoztak, már nem kapott levegőt és szédült, de végre elérte a felszínt és újra

levegőt kezdett lélegezni. Felköhögött, kilökve a tüdejéből a maradék sós vizet. Hevesen pislogni kezdett, ahogy a reggeli nap teljes erejével az arcába tűzött. Körbefordult a vízben, a Perechont keresve. A hajó kicsit több mint száz méterre volt tőle, a horgonyt maga után húzta a vízben. Látta, ahogy a vitorlák felkúsznak az árbocok tetejére, és beléjük kap a szél. A kardját a hüvelyébe dugta és úszni kezdett a hajó felé. Úgy döntött semmi értelme tovább küzdeni az óriás polippal, úgysem lát semmit a tintás vízben. – Ott van Maq! – kiáltott Fritzen kiáltása. – Várjuk meg! – Ne várjatok! – kiáltott fel Maq agya, remélve, hogy Ilyatha még mindig figyeli a gondolatait. – Ha magamtól utolérem a hajót, akkor jó. De menjetek innen, mielőtt… – Az utolsó gondolata elhalt, amikor látta, hogy egy óriási csáp emelkedik ki a vízből, és a Perechon orrára veti magát. Maquesta kétségbeesetten próbált még gyorsabban úszni, nagy kortyokban nyelve a levegőt. Látta, hogy a matrózok a gumiszerű tömeghez rohannak, ami fel akarta borítani a hajót. Ahogy közelebb ért, a víz pezsegni kezdett körülötte, úgy bugyborékolt, mint Lendle leveses fazeka. Hatalmas, gömbölyű fej emelkedett ki a hullámok közül. A tengeri szörny felemelkedett, hogy újabb hajóval gazdagítsa a trófeagyűjteményét a tenger fenekén. – Nem kaphatod meg a Perechont! – hörögte Maquesta. – Nem veheted el a hajómat! Az óriási szörny láthatólag nem vette észre Maqot, annyira el volt foglalva a hajóval. Még két csáp lendült a magasba, majd a fedélzetre csapódott, egyik a főárboc és a hátsó árboc között, a másik a hajó faránál. Az óriás polip vadul ringatni kezdte a hajót, és Maq látta, hogy Vartan és Hvel a vízbe pottyan. A hajó fedélzetén Koraf inkább nem próbálkozott tovább a kormányzással. Előrántotta a kardját, megragadott egy

kötélfogó szeget és az árbocok között heverő csáphoz rohant. A ruganyos csáp mindkét oldalon átszakította a hajó korlátját, és mint egy kígyó, elkezdett összehúzódni a hajó dereka körül. A minotaurusznak megrándult az arca, amikor hallotta, hogy a deszkák tiltakozóan recsegnek. Hevesen integetve magához rendelte a matrózok nagy részét. Odagyűltek a micsoda mindkét oldalára és nekiestek. Mélyen felhasították a csápot és megpróbálták elmozdítani. Fritzen a hajó faránál lévő csápot ragadta meg és megpróbálta lefeszíteni. Az izmai megfeszültek, a nyakán pedig kidudorodtak az erek. Bal karjával átölelte a csápot a hajó bal oldalán, ahol elkeskenyedett. Az övéhez nyúlt és az ujjai a tőre markolatára kulcsolódtak. Előrántotta a fegyvert, a feje fölé lendítette, aztán lesújtott vele, mélyen a szörnyeteg húsába vájva. Felspriccelt a sötétvörös vér, csúszóssá téve a fedélzetet. A fél-óriás éppen csak, hogy meg bírta őrizni az egyensúlyát. A csáp ezután ellene fordult. Elengedte a fedélzetet, a deszkákat feltépve és tátongó lyukat hagyva a konyha fölött, és a levegőbe emelkedett. Úgy ereszkedett le, akár egy kígyó és Fritzen köré tekeredett. Felkapta és úgy megrázta, mintha csak valami báb volna. A fél-óriás csak arra koncentrált, el ne dobja a tőrét. Miközben a szörnyeteg ide-oda lengette, ő többször egymás után beledöfte a tőrt. Hatalmas üvöltés hagyta el a tengeri szörny óriási száját. Fritzen és a többiek fájdalmat okoztak neki! Az óriási polip dühösen a hátsó árbochoz hajította Fritzent. A fél-óriás repült a levegőben, aztán nagy csattanással az árbocnak ütközött, úgy a közepe táján. A lélegzete elakadt, a fedélzetre zuhant, nem messze onnan, ahol Korafnak és a többieknek éppen sikerült leválasztaniuk a hajó derekát szorongató csápot. A fél-óriás felnyögött és megrázta a fejét. Egy pillanatig mintha a minotauruszból és a többiekből is kettő lett volna. Megint megrázta a fejét, mire kezdett kitisztulni a látása. Előre botladozott, nekiesett a csápnak és elkezdte a víz felé taszigálni

a sebesült részt. A megmaradt csonk őrjöngve dobálni kezdte magát. Koraf hátraparancsolta a matrózokat, nehogy valamelyiket megüsse. Miközben engedelmesen hátráltak, a csapkodó csonk eltalálta a hátsó árbocot és kettétörte. A magas gerenda billegett egy darabig, aztán a felső része lebicsaklott, és a fedélzetre zuhant, felnyársalva két menekülő tengerészt, az összes többit pedig beborítva az összeomló vitorlával. Tailonna és Ilyatha a hajó orrában lévő csáppal küzdött. A tengeri-elf valamit mormolt és koncentrált, miközben az árnylény szöges botjával döfködte a gumiszerű dolgot. Tailonna ujjainak hegyéből lila szuronyok repültek a csápba, mire az fájdalmasan összerándult és meghátrált. Miközben visszahúzódott, beleütközött Ilyathába és a vízbe lökte. Maquesta látta, hogy az árnylény lezuhan. Belegabalyodott a bő köpenybe, kitárta a karjait, de nem sikerült a felszínen maradnia. Maq elindult felé, a szeme sarkából látva, hogy Vartan és Hvel sikeresen megkapaszkodott a korlát egy darabjában, ami a vízen lebegett. Maquesta nagy lihegve végre odaért az árnylényhez és elkezdte lerángatni róla az átázott köpenyt. – Tudom, hogy a nap bántani fog – lihegte Maq –, de megfulladsz ebben a sok ruhában. A köpenyt és a csuklyát hagyta elúszni, megragadta Ilyathát a vállainál fogva és odaúszott vele Vartanhoz és Hvelhez. Az érzékei telítődtek a hajón lévő matrózok kiáltásaival és a polip artikulátlan üvöltésével. – Maq! – kiáltotta Vartan. – Már azt hittük, meghaltál. Maquesta Hvel karjaiba tolta Ilyathát. – Tartsad! – lihegte. – Én megyek a polip után. Ha nem bírunk elbánni vele, mindannyian odaveszünk. Lemerült a felszín alá, nagyokat lélegezve ismét a vízből, hálát adva Tailonnának, hogy a szere még mindig hat. Maquesta elúszott a hajótól és a polip alá merült. Alulról látta, hogy vadul csapdos a végtagjaival, és hogy két karját

félbevágták. A cafatokban lógó végükből ömlött a vér. A szörny szája tágra nyílt és hosszú, hegyes nyelve, rajta két sor fűrészes foggal, össze-vissza tekergőzött. Miközben Maq lefelé úszott, rövid kardját maga előtt tartva, az egyik ép csápjával egy kapálózó tengerészt emelt a szájához. Maq gyorsabban kezdett tempózni, hogy legyőzze a távolságot, a polip azonban a pofájába tömte a tehetetlen matrózt, és a nyelvével darabokra hasította, még mielőtt Maq egyáltalán felismerhette volna, hogy ki volt az. Maquesta behunyta a szemét, de csak egy pillanatra, mert nem akarta végignézni szörnyű haláltusáját. Amikor lassan kinyitotta, látta, hogy a polip szája kinyílik és becsukódik, ahogy a zsákmányát majszolja. Előre lökte magát, átcsúszott két csáp között és alulról a polip testébe döfött. A szörnyeteg megint felüvöltött, ezúttal hangosabban, mint eddig. A csápjait elhúzta a Perechontól és a teste körül kezdett csapkodni a vízben, a támadóját keresve. Maquesta azon küzdött, hogy elkerülje a csápokat, és a polip teste alatt maradjon, ahol nem láthatja meg. Újra beledöfött szinte azonnal körülvette a sötét tinta. Maq elszántan visszahúzta a pengét és újra előre szúrt, tudván, hogy a szörnyeteg nem mehetett messze. *

*

*

*

*

A hajón Fritzen leeresztette egy kötéllétrát Vartannak és Ilyathának. – Gyorsan, kérlek! – kiáltotta Vartan. – A dög elkapta Hvelt. Lehúzta. Mi leszünk a következők. Tailonna a vízbe ugrott és felsegítette Ilyathát a létrán. Az árnylény szeme csukva volt, és hártyás karjával próbálta eltakarni az arcát a napsugarak elől. Vartan felszökött Ilyatha előtt, felmászott néhány fokot és onnan nyúlt vissza, jelezve Tailonnának, hogy nyújtsa fel az árnylényt.

Miután meggyőződött róla, hogy Ilyatha biztonságban van, Tailonna lemerült, hogy megkeresse Maquestát. Úgy gondolta, hogy valahol a fekete felhőben lehet. Elmormolt néhány szót és ragyogó kék fény jelent meg a tenyerén, átvilágítva a tinta felhőn. Az óriás polip teste alatt meglátta Maquestát. Maq csapkodva küzdött és Tailonna észrevette, hogy a szörny nyelve a lány bal lábára fonódik. A tengeri-elfnek elakadt a lélegzete, amikor rájött, hogy a polip biztosan az idegmérgét, az egyik utolsó védekező eszközét lövellte a vízbe. Maquesta súlyosan megsebesíthette a szörnyet, futott át Tailonna agyán, miközben a polip szája felé úszott, remélve, hogy időben érkezik. *

*

*

*

*

Maq érezte, hogy az ujjai elzsibbadnak, és két kézzel kellett markolnia a rövid kardja nyelét, hogy nehogy elejtse. Az egész testét forró és hideg hullámok öntötték el, és szúró fájdalmat érzett a lábában ott, ahol a nyelv rátekeredett. Beharapta az alsó ajkát, hátha a fájdalom segít neki összeszedni magát. Összpontosított, és előre döfött a kardjával, átlyukasztva a polip nyelvét. A szörnyeteg elengedte, és vadul csapkodott a nyelvével, benne Maq kardjával. Maquesta fegyver nélkül maradt. Körülnézett, és meglátta Tailonnát, amint felé úszik. A tengerielf övében egy tőr lapult, és Maq kábultan felé úszott, a fegyverre mutogatva. Tailonna néhány csapással elérte Maqot, és a kapitány üveges tekintetéből megállapította, hogy az idegméreg megtámadta a szervezetét. A tengeri-elf megrázta a fejét és elfelé mutatott a poliptól, megpróbálva biztonságba terelni Maquestát. Maq azonban hajlíthatatlan volt. Érzéketlen ujjaival előre nyúlt, és látta, hogy a keze a tőr markolatára kulcsolódik. Kihúzta a fegyvert Tailonna övéből. Maq a másik kezével is

megragadta a markolatot, nehogy elejtse a pengét. Tailonna varázsfénye segítségével látta a polipot, amely most megfordult, hogy lássa az alatta lebegő két apró figurát. A tengeri-elf megint mormolni kezdett, lila szigonyokat csalva elő az ujjhegyeiből, amelyek a szája közelében csapódtak be a polipba. Szemhéj nélküli szemei tágra nyíltak és elsötétültek a haragtól. A csápjaival nagyokat csapott, hogy közelebb kerüljön az apró lényekhez, amelyek olyan nagy fájdalmat okoztak neki. Maquesta közben elszántan és nehézkesen előre úszott, szerencsésen elkerülve egy csápot, és a szörnyeteg fejéhez próbált kerülni. A hatalmas szemek vészjóslóan meredtek rá. Maq állta a tekintetet, elvicsorodott és a hozzá közelebb eső szembe döfte a tőrt. A következő pillanatban a Perechon körül habzani és tajtékzani kezdett a víz. Csápok köpülték a vizet, és az óriás polip olyan éleset visított, hogy a hajón lévőknek be kellett fogni a fülüket. A hajó úgy hánykolódott, sok matróz elvesztette az egyensúlyát, és térdre esett. – Az evezőkhöz! – ordította Kof. A szörny iszonyatos üvöltése közepette csak a közvetlenül mellette álló matrózok hallották a parancsot. Maquesta és Tailonna azon vette észre magát, hogy hátrafelé repülnek a vízben. Az óriás polip vízsugarat lövellt ki magából. A szörnyeteg utolsó erejével messze lökte magát a Perechontól, a visszacsapódó víztömeg pedig nagy robajjal a hajó oldalához vágta Maqot és Tailonnát. – Kapjátok el a kötéllétrát! – kiáltott le Fritz. Maquesta ujjaiba lassan visszatért az élet. Minden maradék erejét összeszedve felkapaszkodott a létrán és a fedélzetre zuhant. Mögötte Tailonna szökkent fel. Amikor Maq felemelte a fejét, a szeme elé tárult a rombolás. A hátsó árboc helyrehozhatatlanul kettétörött. Rosszabb állapotban volt, mint a Hóhér árboca, amelyet Belwar tett tönkre. A hajó nagy részről eltűnt a korlát, a fedélzeten pedig

lyukak éktelenkedtek ott, ahol a szörny csápjai feltépték a deszkákat. Maq körül az egész legénység azon munkálkodott, hogy rendbe hozzák a dolgokat. Fritzen talpra segítette. A szemei a lányéba fonódtak, és Maq most nem nézett félre. – Azt hittem, elveszítelek – mondta Fritzen. – Elveszítettem az apámat – válaszolta egyszerűen a lány. – A Perechon most már biztosan nem ér vissza időben. A morkot a tenger fenekén van. Ráadásul most már csak evezőkkel juthatunk előre. Hetekig fog tartani, míg visszaérünk Lacynosba. Fritzen homlokon csókolta. – Hvelt is elveszítettük – mondta végül. – A polip lehúzta. Ezen kívül két matróz megsérült, amikor a hátsó árboc ledőlt, de nem komolyak a sérüléseik. Ilyatha is rendbe fog jönni, ha ez vigasztal. A fegyvertárban van, egy takaró alatt. A nap megégette a bőrét, és átmenetileg megvakította. Maq arcán könnycseppek gördültek végig. Valóban nagyon nagy árat kellett fizetnie. *

*

*

*

*

Közel egy órán keresztül semmi más hang nem hallatszott a fedélzeten, csak a legénység munkájának zaja, amit az árboc maradványainak elpakolása és a vitorla összehajtogatása keltett. Maquesta a hátsó fedélzeten ült, és a vizet nézte. Vartan lépett mögé. – Ahogy kérted, összeállítottuk az evezős csapatokat. Mindjárt kezdenek… – a hangja elhalt. A fedélközből nyögések, sistergés, kattogás és bugás egyvelege tört föl. Hangos köpködő robbanás hallatszott, majd hatalmas fekete füst tört elő a fedélzet minden lyukából. Maq talpra ugrott, és a fülére tapasztotta a kezét. A levegő zavaros csörömpöléssel, csikorgással, nyikorgással és dübörgéssel telt

meg. Megint füst tört elő, majd a Perechon előre rándult. Maq lemászott a hátsó fedélzetről és áttört a füstön. Lenézett a hajó oldalán. Az evezők mozogtak. Teljes összhangban. – Működikagépem! – kiáltotta Lendle. A gnóm a fedélzetre szaladt, és minden szem rá szegeződött. A Perechon legénysége diadalmasan felkiáltott, Lendle szemébe pedig örömkönnyek gyűltek. A ruhája cafatokban lógott, és apró testét mindenhol jól látható égésnyomok borították. A csizmája orra leégett, és pernyével borított lábujjai izgatottan mozogtak. A szakállából nem sok maradt, és a valamikor hófehér haja most olyan fekete volt, mint Maquestáé. Az egész arca csupa piszok, kivéve egy-egy csíkot a szeme alatt, amit a könnyei tisztára mostak. – MaquestaKarThonműködikagépem! Maq a gnómhoz szaladt, felkapta és szorosan magához ölelte, amitől persze tiszta korom és por lett. Lendle arcán széles mosoly terült szét és lassabban kezdett beszélni, hogy a lány megértse. – Most már oda tudunk érni Lacynosba időben. Egy vitorlával és az evezőgépemmel gyorsabbak leszünk, mint valaha. – De a morkot! – kiáltotta Maquesta. – Tailonna! Gondolod, hogy a polip még mindig ott van? A tengeri-elf is odaszaladt hozzájuk és kedvesen megveregette a gnóm kobakját. – Szerintem az a polip már messze jár. Adjatok egy kötelet, lemegyek, megnézem, hogy a szörnyünk még mindig a ketrecben van-e. Ha igen, felhúzzuk. Ha nem, megkeressük. Maq megrázta a fejét. – Ez a hatóvadászat már így is túl sokba került. Nem teszek kockára még egy életet lord Attat háziállata miatt. A dimernesti bólintott, mintha megértette volna, mi játszódik le Maq agyában. A hajó végébe rohant és a vízbe vetette magát, úgy, hogy szinte nem is csobbant.

– Lendle, meg tudod állítani az evezőket, úgy hogy közben a motor ne álljon le? Ki tudnád esetleg emelni őket a vízből, hogy ne menjünk sehova? – a gnóm csillogó szemébe nézett, remélve, hogy ezúttal nem hibázik. – Attól félek, hogy ha leállítod, talán nem tudod majd újra elindítani. – Ó, mostantól működni fog, Maquesta Kar-Thon – Lendle ragyogott a büszkeségtől. – Amikor arra kértél, hogy szereljünk fel egy csörlőt és egy csigát a hátsó fedélzetre, hogy felhúzhassuk a morkot ketrecét, ki kellett vennem a nagy forgattyút az evezőgépemből. Úgy tűnik, kicsit túl sok mindent szereltem bele a motorba, mert amikor visszazártam és bekapcsoltam, azonnal beindult. Persze a füsttel még van egy kis gond. – Akkor tehát felszerelted a csörlőt? – Ó, igen, megcsináltuk Vartannal, amíg te… neked a víz alatt volt dolgod. – És nagyon úgy néz ki, hogy szükségünk lesz arra a csörlőre és csigára! – kiáltotta Fritzen a hátsó fedélzetről. – Egy kis segítségre lesz szükségem a felhúzásnál. Tailonna azt mondja, a morkot még mindig a ketrecben csücsül. *

*

*

*

*

Hosszú percek teltek el, mire Tailonna feje újra felbukkant. – Beakasztottam a zsinórt. A morkot határozottan nem örül a fejlemények ilyen alakulásának. Miután kimászott a fedélzetre, a tengeri-elf elmesélte, hogy valóságos rák hadsereget kellett elűznie a ketrectől, akik buzgón dolgoztak rajta, hogy kiszabadítsák a morkotot. hozzátette, hogy az acél rácsok erősebbnek bizonyultak, mint az ollóik, úgyhogy az akció egyetlen eredménye az volt, hogy a rákocskák bedühödtek.

A csörlőnél hármasával váltották egymást az emberek, úgy húzták fel a ketrecet. Amikor a teteje felbukkant a vízből, Maq megparancsolta az embereinek, hogy fordítsák el a tekintetüket. A raktérbe rohant és az egyik régi vitorlával tért vissza, amit arra az esetre tett félre, ha az újak javításra szorulnának. Tailonna a ketrecre borította az anyagot, hogy a morkot ne tudjon kinézni a rácsok között, és ne hipnotizálhasson senkit. Csak egy kis lyukat hagyott rajta, akkorát, hogy a halak, amivel etetik, épp beférjenek rajta. A lyukon is volt egy darab felhajtható anyag, úgyhogy, ha éppen nem etették a szörnyet, akkor az még az ég egy darabkáját sem látta. – Az anyám egyik papagájára emlékeztet – tűnődött Fritzen. – Annyira hangos volt az a madár, hogy minden este teljesen le kellett takarni a kalitkát. Egy fehér lepedőt használt erre a célra, és kiskoromban mindig rémálmaim voltak a konyhában lakó szellemről. – Biztos vagyok benne, hogy a morkot még egy madárnál is zavaróbb – élcelődött Maq. – Nem tudom, az anyámat meg tudnád-e győzni erről. – Neked legalább még van édesanyád. – Valahol – válaszolta Fritzen. Amikor a ketrecet biztonságosan odaerősítették a hajó farához, Maq bólintással jelezte Lendle-nek, hogy legnagyobb sebességre kapcsolhatja a motort. Az egész legénység a fedélzeten tolongott, hogy megnézze, hogyan működik a gnóm masinája. Izgatottan hajoltak át a korláton, és a víz felett lebegő evezőket nézték. Az evezők végül megmozdultak, csak úgy nyikorgott a villájuk. Először lassan mozogtak, aztán egyre gyorsabban és erőteljesebben. A legénység tapsviharban tört ki, és még a koromrétegen keresztül is látni lehetett, hogy Lendle elpirul. *

*

*

*

*

A következő nap nagy részében Lendle úgy babusgatta a gépét, mint egy újszülöttet, és csak néha jött fel a raktérből, hogy egyen egy falatot. Vartan volt kénytelen átvenni a szakácskodást. A Perechon nagyobb tempóban haladt, mint valaha – és akkora zajt csapott, hogy Maquesta minden képzeletét felülmúlta. Az eszébe véste, hogy ha megérkeznek Lacynosba, meg kell kérnie Lendle-t, hogy próbálja meg halkabbá varázsolni a masinát. Most nem akart ilyesmit kérni tőle, nehogy az legyen a vége, hogy megint elromlik az egész. Maquesta és Fritzen a kormánynál álltak és a fura zajok egyvelegét hallgatták, miközben nézték a lemenő napot. Ez volt a második este, hogy az evezőgép üzemelt, és a Perechon várhatóan tizenkét órán belül el fogja érni a Szarvas-öböl bejáratát – a zsákmánnyal mögöttük és több, mint fél nappal a határidő lejárta előtt.

Tizenhatodik fejezet Döntések A Perechon másnap nem sokkal hajnal után ért be a lacynosi kikötőbe, hangos csengés-bongás és sípolás közepette, fekete felhőpamacsokat pöfékelve. Sikerült teljesíteniük lord Attat határidejét. A rakparton lézengő tengerészek ámulva nézték, hogy a sérült hajó milyen simán, de milyen nagy zajjal halad. Maquesta utasítására Lendle leállította a motort, és a hajó besiklott a partközeli bűzös vizekre, épp amikor egy szkúnerről egy minotaurusz matróz valami nagy állat belső részeit szórta a vízbe. Maq undorodva fintorgott, és örömmel gondolt arra, hogy pár órán belül Melas és a Perechon elhagyja Lacynost – hogyha rajta múlik, akkor örökre. Úgy gondolta, hogy a minotaurusz lord nem nagyon fog igényt tartani a Perechonra,

ha meglátja milyen állapotban van. Fritzen megkérdezte, nekikezdjenek-e a javításoknak a kikötőben, de Maq csak összeráncolta a szemöldökét. – Amint visszakapjuk az apámat, Ilyatha pedig a lányát, eltűnünk innen. Pár napi hajózásra találunk másik kikötőt. Lehet, hogy az nem lesz ilyen jól felszerelt, de biztos vagyok benne, hogy nagyobb vendégszeretettel fogadnak – mondta Maq. Bas-Ohn Koraf a hajó orrában állt. Maquesta látta, hogy a minotaurusz mély depresszióba süllyedt. Még napnyugta előtt elveszítheti a szabadságát, bár Maq remélte, hogy Attat beleegyezik, hogy megvásárolja tőle a morkot néhány drágakövéért cserébe. Azután jó kis menet lesz még, mire az apja hozzászokik egy minotaurusz tengerész jelenlétéhez. Ez valószínűleg nem lesz egyszerű, mindazok után amit Attat művelt vele, de Maq ahhoz már túl sok mindenben támaszkodik Kofra, hogy csak úgy mellőzni tudja a minotaurusz másodkapitányt. Amikor a Perechon biztonságosan horgonyt vetett, Maq Vartant és Fritzent partra küldte a csónakban, egy üzenettel lord Attat számára. Az üzenetben az állt, hogy jöjjön a kikötőbe és hozza magával Melast és Sandót is. Továbbá részletezte még, hogy Maq a Perechon fedélzetén fogadja, ahol átadják neki a morkotot, ezzel teljesítve a küldetésüket. A foglyok kicserélése, ahogy Maq tekintette. Maqnak fogalma sem volt róla, hogyan akarja a minotaurusz lord a kikötőből a palotájába szállítani a szörnyeteget, mivel feltételezte, hogy a morkot elpusztul, ha kiveszik a tengervízből. Azonban úgy döntött, hogy emiatt fájjon másnak a feje. Ő csak az üzlet ráeső részével foglalkozik, Attat pedig tegyen a szörnyeteggel azt, amit akar. Integetett a csónakkal távoldó Fritzennek és Vartannak, aztán idegesen járkálni kezdett, már alig várta, hogy viszontlássa az apját. Annyi mindent kell elmesélnie neki!

Elmondani neki! Hát persze! Lerohant Ilyathához, aki a fedélközbe húzódott a napsugarak elől. – Ilyatha! – lihegte Maq. – Sikerült már kapcsolatba lépned a lányoddal? Hogy van Sando? Az árnylény arcán halvány mosoly suhant át. – A lányom életben van, de még mindig abban a gyűlöletes sziklabörtönben a kertben. A napsugarak most is éppen felé kúsznak. De biztosítottam róla, hogy már nem kell sokat várnia. Hamarosan együtt leszünk és szabadok. – Akkor pedig a Perechon olyan közel visz titeket az otthonotokhoz, amilyen közelre csak lehetséges – ajánlotta fel Maq. Maquesta örült, hogy Ilyatháékkal rendben van minden, de saját magának is bizonyosságot kellett szereznie. – Kapcsolatba tudsz lépni az apám tudatával? Meg tudod neki mondani, hogy hamarosan újra a Perechon fedélzetén lehet? Az árnylény lassan megrázta a fejét. – Csak azért tudok ilyen messziről kapcsolatba lépni Sandóval, mert ő is telepata. Az út alatt pedig azért tudtam elérni a ki-rint, mert az ő elméje hatalmas és mágikus – sokkal fejlettebb, mint az enyém. Én csak korlátozottan tudom elérni azokat, akikben nincs meg ez az adomány. – De tudtad, hogy szökni készülünk Attat börtönéből – kezdte Maq. – Meg tudtad… A börtönben éppen a hatóköröm szélén volt, amennyire az elmém be tudta látni a palotát. Attat úgy helyezett el engem, hogy követni tudjam, mi folyik odalent. Maquesta magába roskadt, de Ilyatha rámutatott, hogy a Perechon időben visszaért. Erre a teljesítményre ő és Melas is büszke lehet. Már nem sokat kell várniuk. Maq és az árnylény tovább beszélgettek, arról, hogy hova megy majd Ilyatha és Sando, milyen utakat tervez a Perechon az elkövetkező hónapokban, és hogy Maqnak szándékában áll-

e saját hajót venni. Azon morfondíroztak, merre járhat a ki-rin, mert arra számítottak, hogy csatlakozik hozzájuk a kikötőben. Ilyatha azonban azt mondta, hogy az elméje nem tud kapcsolatba lépni Belwaréval – a ki-rin bizonyára egy másik világban van éppen. Amikor Maq felocsúdott, hogy már elég sok idő eltelt, visszament a fedélzetre. A nap állásából ítélve már jócskán benne jártak a délutánban – mindenképpen több idő telt már el, mint amin beül Vartant és Fritzent visszavárta. Hol lehetnek? Csak nem történt valami? Lord Attat vajon szórakozik vele, és direkt megváratja? Hogy idegeskedjen és aggódjon? A legénység tudta, hogy ideges; Maquesta meg sem próbálta elrejteni az érzéseit. A többiek is a fedélzeten őgyelegtek, vártak, és a kapitányt figyelték. Tailonna is fel-alá járkált, bár a gondolatait megtartotta magának. Végül Maquestára nézett és integetett neki. – Ezt ajándékképpen teszem neked, Maquesta – fintorgott Tailonna és az orrfához ment. Egy ideig egyensúlyozott a korláton, és lepillantott a vízre. Undorodva vett egy nagy lélegzetet, leugrott és gyors csapásokkal úszni kezdett a dokkok felé. Maq a hajó orrába futott, hogy a tekintetével kövesse, és látta, hogy a tengeri-elf hordókat, rovarokkal tarkított habpamacsokat és állatok felpüffedt maradványait kerülgeti. A kikötőt szennyező másféle hulladékokat alulról kerülte. A part ötven méteres körzetében sehol nem volt egy tiszta folt a vízen. Amikor Tailonna végül kimászott a rakparton, Maq arca elsötétült. Az elf valamikor gyönyörű bőre most koszos barna volt, a hajából és a ruhájáról undorító moszatcsomók lógtak, amiket teljesen hiábavalóan próbált lerázni magáról. Közben haragos pillantásokat vetett a kikötői matrózokra, akik a térdüket csapkodták nevettükben, és ujjal mutogattak rá. Maqnak úgy tűnt, hogy Tailonna visszaszólt nekik valamit, mert az egyik matróz felugrott, és az elf felé iramodott. Tailonna egyszerűen arrébb lépett, mire a támadó a

rakpartról egyenesen a bűzös vízbe repült. Miközben a cimborái megpukkadtak a röhögéstől, a tengeri-elf beszállt a csónakba és visszaevezett vele a Perechonhoz. Tailonna a csónakban várakozott és jelzett Maquestának, hogy dobja le a létrát. – Bemegyek Lacynosba, hogy levakarjam magamról a koszt, és vegyek egy új ruhát. Természetesen neked kell állnod a költségeket – az elf huncutul mosolygott. – Amíg ezeket elintézem, meglátogathatod lord Attatot. – Várj meg, én is jövök – közölte Ilyatha. – Szembe nézek a nappal, csak hogy láthassam a lányomat. – Nem! – gondolta Maq hevesen. – Nem adom meg Attatnak a lehetőséget, hogy a saját oldalára állítson, hogy kifürkéssze a gondolataimat, vagy hogy mit tervezek. Itt kell maradnod. Elhozom neked Sandót. Maquesta lemászott a létrán, Lendle-lel szorosan a nyomában. Mielőtt a hármas elindulhatott volna, Koraf is átmászott a hajó oldalán és elindult lefelé. – Én is jövök – mondta egyszerűen. – Nem hagyom, hogy egyedül menjetek Attathoz. Én ismerem a palotát, és ismerem a gazdámat. Nem szívesen megyek vissza oda, de nincs más választásom. Maq megtapintotta az övén lógó erszényt, és arra gondolt, hogy talán jobb is, ha Kof velük tart. Bőven elegendő drágakő van nála ahhoz, hogy megvásárolják a szabadságát. Miközben a minotaurusz a rakpart felé irányította a csónakot, Maq köszönetet mondott a tengeri-elfnek, és a tenyerébe nyomott egy drágakövet. – Ebből vehetsz egypár gyönyörű ruhát – mondta neki. – És segít megszabadulni a kikötő mocskától is. – Egyértelműen a fürdő lesz az első – válaszolta az elf fintorogva. – A kikötő vize mérgező. Semmi más nem él meg benne, csak nyálka, férgek és apró mérges kígyók. A

minotauruszokat ki kellene végezni, amiért így bemocskolják a vizet. *

*

*

*

*

Valamivel később Maquesta és Koraf gyors léptekkel végighaladt a kikötőn, miközben Lendle mindent beleadva próbált a nyomukban maradni. A hármas az egyik hosszú dokkot hagyta el a másik után, a főutca felé igyekezve, amelyen eljuthatnak lord Attat impozáns birtokára. – MaquestaKarThonlégyszíveslassíts! – tiltakozott Lendle. A gnóm már alig kapott levegőt, Maq és Koraf minden egyes hosszú lépésre, neki négy jutott. Fújtatva és ugrándozva igyekezett a nyomukban, a karjával csapkodva maga mellett, mintha azok madárszárnyakként segítenének neki a haladásban. – Sietek, Lendle – vetette oda Maq. – Aggódom. – Az arca elárulta nyugtalanságát, a gnóm azonban nem törődött vele. – Légyszívesmenjünklassabban – szuszogta. Aztán kikerekedett a szeme, mert észrevett valamit, amit Maquesta és a minotaurusz másodkapitány nem látott. – ÁlljmegMaquestaKarThon! Maq zaklatottan megállt lépés közben, és Lendle, aki nem állt meg, beleütközött a lábaiba, és kis híján felborította. – Oda nézz! – kiáltotta, a kikötő felé mutatva. – Látod, amit én, Maquesta! – amikor látta, hogy Maq túlzottan el van foglalva a gondolataival, a gnóm megrázta a karját és újra előre mutatott. Maquesta végül meglátta, hogy mire mutogat a gnóm, és a szíve majdnem megállt. A Perechontól jó pár hajóval feljebb, egy nagy vitorlás árnyékában ott horgonyzott a Hóhér. A Perechon fedélzetéről nem láthatta a másik hajót. Ami, reményei szerint, azt jelentette, hogy a Hóhér legénysége –

legalábbis ami megmaradt belőle – szintén nem látta meg az ő hajóját. A Hóhér majdnem olyan rossz állapotban volt, mint a Perechon. Látta, hogy a legénység egy része a főárboc helyreállításán dolgozik, amit Belwar döntött le. Egy másik csoport mintha a fedélzeten tátongó lyukat hozta volna rendbe. A csónak még mindig fel volt húzva a hajó derekánál. Talán senki sincs parton. – Sietnünk kell – mondta a gnómnak. – Össze kell szednünk apámat, Fritzent, Vartant és Sandót. Aztán el kell tűnnünk innen. Nem akarok bajba keveredni. – Ó, szerintem, már bajban vagy, Kar-Thon kapitány. Maquesta és Koraf hátra perdült és a hajuk égnek állt a látványtól. Mandracore lépkedett feléjük, meglehetősen lerongyolódott állapotban. Két tengeri óriás támogatta. Az óriások mintha ikrek lettek volna, mindkettejük koponyájáról gubancos, száraz hínárra emlékeztető haj lógott. A bőrük enyhe zöldes-kék árnyalatban játszott, a vállukat, nyakukat és a karjuk egyes részeit pikkelyek borították. Mindketten bőr mellvértet viseltek, amely nem nagyon takarta el dagadó izmaikat. Mandracore is fegyverzetben volt, acéllal kivert fekete bőrben. Az arcán friss sebek éktelenkedtek, a legfeltűnőbb, hosszú, rózsaszín vágás a jobb szemétől kiindulva az egész arcán végigfutott. Közelebbről Maq észrevette, hogy a jobb szeme nem mozog és a pupillája üveges. A nyakában nehéz aranylánc lógott. Összezárt ököl formájú hatalmas talizmán függött rajta. Maq gyanította, hogy az ékszer a kereskedő kincses barlangjából származik. A kalóz vezér jól látható bicegéssel közeledett, jobb karját pedig gondosan takarta a körülötte lebegő vörös köpeny. Maq biztos volt benne, hogy fegyvert rejteget, úgyhogy Lendle elé szökkent és rövid kardjának markolatára tette a kezét. Koraf mélyen felmordult.

– Itt akarsz megküzdeni velem? – kérdezte Mandracore, és nagy ívet rajzolt a bal karjával. Maq követte a mozdulatát, és észrevette, hogy bolt tulajdonosok kukucskálnak ki a kirakatokon, a járókelők pedig érdeklődve megállnak. – Miért is ne, nézd, ott van egy polgárőr is! Elég ritka látvány Lacynosban, az biztos. Talán majd elfordul, nem Maquesta? Talán nem veszi észre, ahogy letepersz. Vagy esetleg meglátja, hogy kardot rántasz erre az alázatos és tiszteletre méltó látogatóra, és dutyiba zár, jó hosszú időre. Lehet, hogy pont lord Attat börtönében végeznéd. Úgy hallottam, rabokat szokott vásárolni, és az arénában dolgoztatja őket. Kíváncsi vagyok, meddig bírnád ott. Persze megkérdezhetnéd a másodkapitányodat. Úgy hallottam, ő nagy sztár a lord harci kakasai között. – Azt hittem, meghaltál – sziszegte Maq. – Ó, és majdnem igazad lett, kedvesem – válaszolta Maq nyájasan. – Bikacápák. – Hátra dobta a köpenyét, felfedve a jobb karja helyén éktelenkedő csonkot. – Csak a hű óriás barátaimnak köszönhető, hogy nem ettek meg egészen. Végül is be kellett érniük néhány matrózommal – és a kardforgató karommal. Épp, hogy csak el tudtam érni a Hóhérhoz, amiért nem mondok köszönetet. Egész visszaúton olyan harag forrt bennem, amit addig még soha nem éreztem. Amit te tettél velem, sokkal súlyosabb, mint amit az apád tett évekkel ezelőtt – vicsorgott a kalóz, átható sörszagú lehelettel. – Napokig dolgoztam a Hóhér rendbehozatalán, és minden napfelkeltekor azon imádkoztam, hogy még egyszer a szemem elé kerülj. Ma meghallgatásra kerültek az imáim, amikor láttam, hogy a hajód beviharzik a kikötőbe. Ha a Perechon kicsit is jobb állapotban lenne, mint az én hajóm, elvenném tőled, és azt adnám cserébe, ami az enyémből megmaradt. Mandracore még egy lépést tett Maquesta felé, és a lány már a kardja után nyúlt. Egy apró kéz érintette meg a csuklóját.

Lendle szeme összeszűkült, és megrázta a fejét, a lacynosi őr felé biccentve. Mandracore nem éri meg. Mondta hangtalanul. – Tartozol nekem Kar-Thon kapitány – mondta csúfondáros mosollyal Mandracore. – Neked köszönhetően elvesztettem a kardforgató karomat, a legjobb matrózaim egy részét, és jó sok pénzt. Ha sikerült volna megakadályoznom, hogy elhozd azt az akármilyen szörnyet, amit lord Attatnak fogtál, szép kis összeg ütötte volna a markom. Szóval, kedves Maquesta kénytelen leszel megfizetni az adósságod. Megértetted? Talán azalatt veszem vissza, amíg a kikötőben tartózkodsz, mialatt a törvény néhány jelenlévő védelmezője másfelé néz. De lehet, hogy a nyílt tengeren veszem vissza. Olyan biztos, mint ahogy a nap felkel a Vér-tenger felett, KarThon kapitány, hogy mindent visszaveszek tőled, amivel tartozol nekem. Az óriások elnyomultak Maquesta, Koraf és Lendle mellett, büdös izzadságszagot húzva maguk után, amitől Maq majdnem elhányta magát. Mandracore kis menete után fordulva Maquesta gerincén végigfutott a hideg. – Meg kellett volna győződnöm róla, hogy feldobta a talpát – sóhajtotta. – Sose hagyd ott az ellenséged, amíg még van levegő a tüdejében. – Mandracore-nak, a Haramiának fontos kapcsolatai voltak ebben a kikötőben. Tudta, hogy itt nem emelhet rá kezet, viszont gyanította, hogy ő büntetlenül tehet akármit vele és a Perechonnal. – Nagyon gyorsan el kell hagynunk Lacynost – suttogta Kofnak és Lendle-nek. – Mandracore ellenségei nyomtalanul el szoktak tűnni, és nagyon úgy fest, hogy én a lista élére kerültem. Talán egy nap sem kell már neki, hogy megjavítsa a főárbocát. Szeretnék messze járni, mire felhúzhatja a vitorláit. A gnóm bólintott és a nyomába iramodott, megint megpróbálva lépést tartani hosszú, fürge lépteivel. Koraf még egyszer visszanézett a kikötőre és Mandracore megroggyant kalózhajójára. Aztán ő is utánuk sietett.

Lord Attat birtokához közeledve Maqnak feltűnt, hogy milyen csendes a környék. A palota körül álló néhány háztömb környékén senkit nem lehetett látni. Az ajtók zárva voltak, az ablaka bespalettázva. Úgy tűnt, mintha a szomszédok valami csapást vártak volna. Összeszorította a fogait, és megpróbált nem venni tudomást a gyomrában érzett idegességről. A főkapuhoz lépett, ahol két nagydarab minotaurusz állta el az útját. – Lord Attathoz jöttem – vakkantotta. – Vár engem. A minotauruszok mogorván méregették, ő pedig viszonozta a pillantásukat. – Azonnal engedjetek be! – követelte, és keze a kardjának markolatára csúszott. Azok meg sem mozdultak. Dühösen odavetett nekik pár szót a saját nyelvükön, amit Koraftól tanult. Az őrök végül bólintottak, megértve, hogy mit akar. Félre álltak, hogy a lány, Koraf és a gnóm elhaladhasson mellettük. Lendle meglökte Maq kezét, amikor beléptek az udvarba, és az őket figyelő minotauruszokra mutatott. Maquesta még soha nem látott ennyi minotauruszt hemzsegni egy helyen. Most még többen voltak, mint akkor, amikor ő és a többiek kitörtek Attat tömlöcéből. Mindegyik fel volt fegyverkezve és nyilvánvaló érdeklődéssel méregették a látogatókat. Nem kis megelégedéssel töltötte el, hogy Attat ekkora őrséggel készül a fogadásukra. Céltudatosan lépkedett a főépület felé, ahol az ajtók kinyíltak előtte, és tovább folytatta útját a márvány padlózatú folyosókon, melyeket számtalan értékes művészeti kincs díszített, át a várószobán, ahol értékes húros hangszerek álltak, be a minotaurusz lord hatalmas termébe. Attat a falon lógó ki-rin bőr alatt ült a trónján, ölében egy ketreccel. Egy vékony pengéjű késsel bosszantotta a benne lévő valamit, bármi volt is az. A terem túl hosszú volt ahhoz, hogy Maquesta kivehesse a részleteket, de azt látta, hogy a

szerencsétlen teremtmény szürke volt, talán mókus, vagy egy nagy patkány. A minotaurusz lord mellett álló két tekintélyt parancsoló őr tett egy lépést a gazdájuk felé. Ahogy Maq közelebb ért, megragadták hosszú lándzsájukat. Attat háziállatai megint ott voltak, az oszlopokhoz láncolva. A nagy jegesmedve dühösen felmordult, ahogy elhaladtak mellette, a griff és a hipogriff még mindig dühösen méregette egymást, de a nyakukra erősített lánc megakadályozta, hogy egymáshoz érjenek. Volt ott ezen kívül még egy-két teremtmény, amilyeneket még nem látott azelőtt. Volt közöttük egy vörösbarna, arany pöttyökkel díszített vastag kígyó, amely az oszlopa köré tekeredett. Maq úgy becsülte, hogy kitekeredve vagy húsz láb hosszú lehet. Volt ott egy sólyom fejű ember is, a lába helyén sötét sárga karmokkal. – Kenku – suttogta Lendle. – Nagyon ritka teremtmény. Utálja az embereket és az elfeket. – És fogadok, hogy most már a minotauruszokat is – suttogta vissza Maq. Ahogy lépkedtek előre, egyre több oszlop került a látókörükbe. Az egyikhez egy sárga bőrű majom volt kikötve, nagy, rózsaszín szemekkel. Legalább kilenc láb magas, állapította meg Maq, amint utána fordult. A majom hátra ugrott, láthatóvá téve lord Attat újabb két foglyát. Maq összerándult. Az utolsó oszlophoz Vartan és Fritzen volt kikötve. Az állapotuk arról árulkodott, hogy megverték őket. Maq közeledtére a fél-óriás felemelte a fejét és halványan a lányra mosolygott. – Üdvözöllek Maquesta Kar-Thon – dördült fel Attat hangja. – Már vártunk. – Mit tettél Fritzel és Vartannal? – tört ki Maquesta. Odalépett az emelvényhez, mire az őrök előrébb léptek, nehogy Attatra támadjon. Ilyen közelről Maq már látta, mi van az

ölében fekvő ketrecben. Egy apró elefánt volt az, az oldalán sebekkel, ahol a minotaurusz lord kése megszurkálta. Attat durván a földre ejtette a ketrecet, és felállt. Ma nem viselt annyira királyi öltözéket, de azért kellőképpen drága ruha volt rajta, majdnem azonos színű, mint a vállára vetett köpeny. – Mit tettem velük? Hát megbüntettem őket, természetesen. Nem hoztak el téged, nem hozták el a Bas-Ohn Korafot, és nem hozták el a morkotomat – nézett le rá hűvösen, enyhe megvetéssel Attat. – Abban állapodtunk meg, hogy elhozod a morkotot. Legalább Korafot visszahoztad. Lesz egy küzdelem pár nap múlva, amin el akarom indítani. – A morkot a kikötőben van, abban a ketrecben, amit adtál nekünk – vágta oda dühösen Maq. – Nincs rá módom, hogy idehozzam. Nincsen szekerem, és nincsen egy nagy, vízzel teli kádam, amiben elhozhatnám. – Azt el lehet intézni – válaszolta Attat, elgondolkodva vakargatva a szakállát. – Semmit nem intézünk el, amíg vissza nem adod az apámat, és meg nem kapja az ellenszert. És azt akarom, hogy most azonnal engedd el Fritzent és Vartant – követelte Maq határozott hangon. – Sandót is magammal viszem. Az apja a Perechonon vár rá. – Ó a te drága Perechonod. A kikötői kémeim jelentették, hogy a hajód darabokban van. – Hol van az apám, lord Attat? Én teljesítettem a mocskos egyezség rám eső részét. A minotaurusz intett, mire az egyik őr lelépett az emelvényről és az egyik elfüggönyözött fülkéhez lépett. Az őr elhúzta a nehéz függönyt és intett Maqnak, hogy menjen. – Már ismered a járást a börtönömben, nem igaz, KarThon kapitány? – Attat szeme egész vékony csíkká szűkült. – Az apád ott van lent. Felhoznád, Maquesta? Az ellenszer itt vár. – A minotaurusz lord a ruhája ráncai közül előhúzta az

aranyszínű folyadékkal teli üvegcsét. – Ha már lent jársz, mondd meg az őröknek, hogy zárják be nekem Korafot. Mire az apáddal visszajöttök, az embereidet is elengedem. – A minotaurusz lord intett az egyik őrnek, aki megcsörgette az övén lógó kulcsokat. Maquesta a fülkére pillantott, aztán Attathoz fordult. – Szeretném megvásárolni Bas-Ohn Korafot, a minotauruszt – jelentette ki üzleties hangnemben. – Ügyes tengerész, és jó hasznát venném a hajómon. – Ó, Bas-Ohn Koraf felbecsülhetetlen értékű számomra. Ő a legjobb harcosom, veretlen és nem eladó. Semmi pénzért. – Attat Korafra meredt és a fülke felé intett. – Menj vissza a helyedre, rabszolga, de gyorsan. Maquesta apjának már nem sok van hátra. Maq Korafra nézett, de a minotaurusz tekintete nem árult el semmilyen érzelmet. Belenyugvóan bólintott a lány felé, és nagy léptekkel elindult a fülke felé. A patái élesen koppantak a márvány padlón. Maquesta elszoruló torokkal követte. Lementek a hosszú, kanyargós kőlépcsőkön, amelyek Attat palotájának nyirkos belsejébe vezettek. – Nem hagyom, hogy megint bezárjanak – suttogta alig hallhatóan Maq, nehogy valamelyik őr meghallja. – Kell lennie valami másik megoldásnak. – Ebben a városban én lord Attat tulajdona vagyok – felelte Koraf. – Nincsen választásod. Azonkívül csak így kaphatod egészségesen vissza az apádat. Amikor percek múlva leértek a lépcső aljára, Maquesta elé tárult az ismerős előcsarnok, két oldalt a cellákkal. Két őr lépett oda hozzájuk, biccentettek, majd közrefogták Korafot. – Örülünk, hogy hazajöttél – gúnyolódott az egyik, miközben a régi cellájához vezették a minotauruszt. Maq csak nézte, ahogy elvezetik a másodkapitányát. Dúlt benne a harag, és az agya megállás nélkül pörgött, keresve a lehetséges megoldásokat.

– Nem! – kiáltott fel, mielőtt a nyirkos folyosó feléig elértek volna. Előrántotta rövid kardját, és előrerontott. Az őrök megfordultak, de már későn. Maq pengéje a markolatig elmerült az egyik oldalában. Az őr hörögve összecsuklott és a földre rogyott. Maquesta kiszabadította a kardját és behajlította a térdét, hogy szembenézzen a másik őrrel. A másik őr elengedte Korafot, és ő is elővette a fegyverét, egy görbe kardot, amely vagy kétszer olyan hosszú volt, mint Maqé. Félelmetesen felmordult és a feje fölé emelte a kardot, hogy lesújtson vele, de közben Maq előre ugrott és a hasába vágott, majd visszaszökkent, mielőtt az őr lecsapódó kardja hozzáérhetett volna. Az őr hitetlenkedve nézett le a hasára és a bőr páncélján kibontakozó piros vonalra a vágás helyén. Dühösen elbődült és leszegett fejjel előre rontott, hogy felöklelje a lányt. Maquesta megint félre ugrott, éppen csak elkerülve a szarvait és a kardjának suhintását. Maq odatáncolt Korafhoz és maga előtt tartotta a kardját, és incselkedően meglengette az őr felé. – Ne csináld ezt – figyelmeztette Koraf. – Attat mindkettőnkkel végez, ha az őrök meghalnak. – A kocka el van vetve – lihegte Maq. – Miért nem segítesz inkább? Hátra lépett, a börtön kínzókamrája felé, és leguggolt az őr második támadása elől. Amikor az a közelébe ért, Maq felfelé döfött a kardjával. A penge keményen áthatolt a páncélján és az alatta lévő húsba fúródott. Maq a fogát csikorgatva kiszabadította a kardját, aztán a földre vetette magát és félre gurult. Az őr komolyan megsérült, de nem adta fel. Maq a szeme sarkából látta, hogy az első őr talpra kecmereg. – Kof! – kiáltotta. – Ne engedd elmenni!

Látta, hogy Koraf előre szökken és a patájával a hason fekvő minotaurusz koponyájába rúg. Éles reccsenés jelezte, hogy az illető nem megy sehova. Egy pillanatra elkalandozott a figyelme, ezért Maq nem volt felkészülve a támadója következő lépésére. A minotaurusz őr támadott, a válla fölé emelve a kardját. Széles ívben megsuhintotta, mintha egy legyet akarna lecsapni. Maq megpróbált ugyan félreugrani, de a penge eltalálta a vállát. A falnak támaszkodott és a karjára nézett. Nem volt mély a vágás, de ömlött belőle a vér, átitatva a tunikája ujját. Elvicsorodott és az őrre nézett. Az tett egy lépést előre és újra felemelte a fegyverét. Maquesta most már sehova nem tudott félreugrani, a minotaurusz karja pedig sokkal messzebbre elért, mint az övé. Maq leguggolt és várta, hogy mit lép a másik, aztán eltátotta a száját meglepetésében, mikor látta, hogy az térdre rogy, és előre zuhan. A feje nagyot koppant a kemény kövön. A másik őr fegyvere szilárdan állt a háta közepében. – Kof? – Nem hagyhattam, hogy megöljön – mondta a minotaurusz. – Igaz, hogy most még több minotaurusz vére tapad a kezemhez. Maquesta leguggolt és letépett egy darabot az őr köpenyéből. Szorosan a felkarjára tekerte, hogy megpróbálja elállítani a vérzést. – Segíts megkeresni az apámat – sürgette Kofot. – Na és aztán mi lesz? – szegezte neki a kérdést Koraf. – Megöltük az őröket. Attat tudni fog róla, és mindkettőnket halára fog kínozni. – Ne legyél olyan borúlátó – mondta Maq, miközben letörölgette a kardját és visszadugta a hüvelyébe. Lesimította a tunikáját, és elfordította az övét, hogy eltakarjon egy vérfoltot. – Attat azt hiszi, hogy alázatosan engedelmeskedem neki, és újra bezártalak. Csak azt nem vette számításba, hogy ez a

küldetés már így is túl sok áldozatba került. Több mindenkit már nem áldozunk fel a minotaurusz lord kedvéért. Maquesta egyik cella ajtótól a másikig szaladt, míg meg nem találta azt a kis kamrát, amelyben az apja feküdt. – A kulcsokat! Gyorsan! – Átnézett az ajtó rácsai között, miközben a háta mögött az ujjait mozgatta. Koraf elvette az egyik halott őr kulcscsomóját, és odaadta neki. Maquesta jó pár kulcsot végigpróbált türelmetlenül, mire megtalálta a megfelelőt. Halkan szólította az apját, de nem kapott választ. Felrántotta az ajtót és berohant, mellé térdelt. – Apa? Melas bőre hamuszürke volt, az arca sovány és beesett. Alig lélegzett, és minden levegő vételnél halkan sípolt egyet. Maq megfogta a kezét, és elszörnyedve látta, hogy mennyire lefogyott és milyen hideg és nedves. Könnyek szöktek a szemébe, és olyan hangos zokogás tört ki belőle, hogy alig hallotta, hogy Kof belép a cellába. – Apa? – kérdezte megint. Melas szempillája megrezzent, aztán felnyílt, és kérdően nézett a lányra. – Én vagyok… Maquesta – suttogta Maq. – Eljöttem érted. Melas berepedezett ajkai mosolyra nyíltak. – Maq? – suttogta rekedten. Maq bólintott, és előre hajolt, hogy megcsókolja az arcát. – Kiviszlek innen. Felállt, vett néhány mély lélegzetet, aztán az apja térde és válla alá csúsztatta a kezét. Kicsit lehajolt, felemelte a férfit és megfordult, Koraffal találva szemben magát. Maq úgy helyezte az apját, hogy a feje éppen takarja a vért a sebesült a vállán. – Látod, Attat semmire nem fog rájönni abból, ami itt történt – mondta elégedetten, miközben az ajtó felé lépkedett, Melas súlyától kissé meglassulva. – Gyere utánam a lépcsőn,

miután kiszabadítottad a többi foglyot, aztán maradj a függöny mögött. Mindannyiunkat kijuttatom innen. A minotaurusz bika-szerű ábrázatára kiült a zavar. – Legalább a lépcsőn hadd vigyem fel – ajánlotta. Maquesta megrázta a fejét. – Nem sok maradt, belőle, Kof. Nem nehéz. Azonkívül, legalább elfáradok, mire felérek Attat fogadó termébe. Ha te vinnéd, nem látszódnék elég kimerültnek. Nem akarom, hogy Attat gyanút fogjon. A minotaurusz bólintott és elvette tőle a kulcscsomót. Maquesta hallotta, hogy kinyílnak a cella ajtók, miközben nekiindult a hosszú mászásnak. Amikor félrehúzta a függönyt, látta, hogy Fritz és Vartan még mindig az oszlophoz van láncolva. Lendle mellettük állt és valamit magyarázott. Maq haragos pillantást vetett Attatra és belépett a terembe. A minotaurusz lord magasra emelte az üvegcsét. – Itt van az ellenszered – mondta, vastag ujjait végigfuttatva a sima üvegen. Úgy fordította az üveget, hogy a fáklyák fénye megcsillanjon rajta, és a folyadék szikrákat szórjon. Maquesta tett még egy lépést és elborzadva látta, ahogy a lord a feje fölé emeli az üvegcsét és a földre ejti. Az aranyló folyadék cseppjei eltűntek a márványpadló repedései között. – Te bolond! – bődült el Attat. – Nem is terveztem, hogy életben hagyom az apádat. Vagy téged! Csak eszköznek használtalak, hogy elhozd a morkotot. Őrök! – A minotaurusz lord tapsolt egyet, mire a két mellette álló őr lerohant a lépcsőn és Maq felé vetette magát. – Nem! – kiáltotta Maq. Az apját letette a földre, átbucskázott rajta, éppen elkerülve a felé hajított dárdákat. Talpra ugrott, és látta, hogy az őrök megfordulnak és újra támadnak. Majd szétvetette a düh, és felmérte, hogy csupán egyetlen esélye van. Nekik

ugrott, miközben hallotta Fritz és Vartan bátorító kiáltásait a háttérből. Ahogy előre tört, elkapta az egyik őr lándzsáját, és teljes erejéből megrántotta. A fegyver a kezében maradt, de ő a lendülettől hátraesett a földre. Fel sem kelve megforgatta a feje felett a lándzsát, úgy, ahogy Ilyathától látta, felnyársalva ugyanazt az őrt, akitől a fegyvert szerezte. A minotaurusz beledőlt a lándzsába, a súlyánál fogva még jobban felnyársalva magát, Maq pedig elengedte a fegyvert és oldalra gurult, elkerülve a rázuhanó testet és a másik, támadó őrt. Lendle rövid kardját kivonva odarohant, és a másik őr felé hadonászott a fegyverével, majd kitámadt és a minotaurusz lábába vágott. A minotaurusz egy lépést hátrált az emelvény felé. – Őrök! – kiáltotta megint Attat. Maquesta tudta, hogy azokat hívja, akik a termen kívül állnak, és hogy gyorsan kell cselekednie. Felrohant az emelvény lépcsőin, elsuhant az őr mellett és Attatnak ugrott, aki ettől hátra tántorodott, és átesett a masszív fa karszéken. Az nagy zajjal összetört és darabokra hullott. A csattogó hang nem szűnt meg, és Maqnak eltartott egy pillanatig, mire rájött, hogy a zajt már nem a szék okozza. Bas-Ohn Koraf érkezett meg, az egyik elesett őr görbe kardjait lengetve. Berontott a terembe és egyenesen a Maquestának támadó minotauruszra vetette magát. Az őr egy pillanat töredékére megállt, ami épp elegendő idő volt Koraf számára. Kof fogást váltott a markolaton és a válla fölé emelte a fegyvert. A következő pillanatban elhajította, mint egy dárdát. A repülő penge megcsillant a fáklyák fényében. A fegyver egyenesen repült és a meglepett minotauruszt épp a torka közepén találta el. Az őrnek már esés közben vége volt, Koraf pedig előre rohant, felkapta az elhajított fegyvert és odalökte Maquestának.

Maq elkapta, pont, amikor Attat kezdett lábra kecmeregni és a terem kivágódó ajtaján vagy fél tucat őr özönlött be. Maq gyorsan kapcsolt, és Attat oldalának szegezte a fegyvert. – Mond meg nekik, hogy ne jöjjenek közelebb! – köpte a szavakat Maq. – Mondd meg nekik! A minotaurusz lord dühödt pillantást vetett rá, az őrök pedig előrébb jöttek, bár egy kissé elbizonytalanodtak. Az egyikük hangosan felhördült és tett egy lépést az emelvény felé. – Megöllek! Esküszöm, megteszem! – kiáltotta Maquesta – aláírtad az apám halálos ítéletét, és azt mondtad, engem is megölsz. Mit veszíthetek lord Attat? Most pedig mondd meg nekik, hogy dobják el a fegyvert, vagy keresztül döflek. A minotaurusz lord lassan bólintott, szemében izzott a gyűlölet. – A fegyvereiteket – kezdte – dobjátok el, és menjetek vissza. Gyerünk! Az őrök engedelmeskedtek, Koraf és Lendle pedig odarohant, hogy összeszedje a lándzsák, görbe kardok, fejszék és kések arzenálját, majd Fritz és Vartan mellé helyezték őket. Koraf a két halott őrhöz lépett, és megfordította őket. Az egyiknek az övén megtalálta kulcsokat, és a megláncolt matrózokhoz sietett. – Biztos, hogy van még valahol az ellenszerből – mondta dühösen Maq. – Hol van? Attat felnevetett, öblös hangja visszhangzott a terem falai között. Nehézkesen leült. – Nincs több ellenszer, Maquesta – sziszegte. – Még ha volna is, az apád már akkor is túl előrehaladott állapotban van, hogy megmenthesse. Nagyon gyorsan legyengült, és már napokkal ezelőtt meg kellett volna kapnia az ellenszert, hogy életben maradjon. Maquesta tudta, hogy igazat beszél, és visszafojtotta a zokogását.

– Te és én most elhagyjuk ezt a helyet – sziszegte összeszorított fogai között. – A Perechonra megyünk. A foglyom vagy. A minotaurusz megint felnevetett. – El akarsz rabolni? Nekem nagy hatalmam van ebben a városban. Ha elrabolnál, saját magad ellen hívnád ki a sorsot. Maquesta addig bökdöste, amíg nehézkesen lábra állt, és a lány kíséretében lesétált az emelvény lépcsőin. Maq intett Fritznek és Vartannak, akik végre megszabadultak a láncaiktól. A fél-óriás átkutatta a fegyverhalmot, majd kiválasztott egy görbe kardot, és az övébe dugta. Vartan egy fejszét választott, és meglengette az őrök felé, akik válaszképpen csak széttárták a karjukat. Ezután Fritzen felszaladt az emelvény lépcsőin és letépte a súlyos függönyt összefogó egyik kötelet. Megragadta Attat karját, és a minotaurusz széles háta mögött többször áttekerte a kötéllel a szőrös csuklókat. Fritz felpillantva elégedetten látta, hogy a minotauruszok tartják a tisztes távolságot. Melashoz sétált, letérdelt mellé, és a karjaiba vette. A fél-óriás felnyögött a lesoványodott férfi látványától, és a szíve majd meg szakadt Maquestáért, mert tudta, hogy a lány rettenetesen szenved. Fritz bólintott a lánynak. – Kof, nézd meg, hogy a kulcsok közül valamelyik nyitja-e Sando zárkáját – mondta Maq. – Egy kis barlangban van, egy kentaurt ábrázoló szobor mellett. Koraf elhagyta a termet, Maq pedig elindult a minotaurusz lorddal az oszlopok között a távoli ajtók felé. Fritzen és Vartan szorosan a nyomukban lépkedett. Lendle fürgén szedte a lábait, le ne maradjon. Bal kezében cipelte a kicsi elefánt ketrecét. Mire elérték az utolsó oszlopokat, Koraf már vissza is tért, karjaiban a törékeny árnylénnyel. – Megvakult – közölte egyszerűen Kof. – Egyszerűbb, ha viszem.

Maquesta az ajtó felé intett a fejével és Attat oldalához nyomta a súlyos dárdát. Abban a pillanatban az egyik minotaurusz őr előre rontott. Vartan meghallotta a márványon csattogó paták zaját, és megfordult. Az őr fegyvertelen volt ugyan, de leszegett fejjel úgy támadott, akár egy tébolyult bika. Vartan felemelt fejszével előre tört, megvágta a minotaurusz vastag karját. Az őr megpördült, és a fényezett padlón hátra csúszott, egyenesen a megláncolt griff karjaiba. Az állat hátra lépett, kiterjesztette hatalmas szárnyait, és borotvaéles karmait a minotaurusz vállába mélyesztette. A csőrével belevágott az őr nyakába, mire az vérfagyasztó üvöltést hallatott. A látvány éppen elegendő volt, hogy elvegye a többi őr kedvét a hasonló akcióktól a lordjuk kiszabadítására. Maquesta megint Attat oldalába bökött, ezúttal egy kicsit a húsába döfve a dárda hegyét, hogy egy kis vér kiserkent. – Nyissátok ki az ajtókat! – üvöltötte Attat. Amikor átléptek a küszöbön, még hozzátette. – Nem jutsz ki élve a palotámból, Kar-Thon kapitány. Az udvaron hemzsegnek az őrök. Nem fogják hagyni, hogy csak úgy kisétálj. Maquesta újból megszúrta, és kis csapatával végigvonult a palota múzeumszerű folyosóin, a mögöttük elterülő fallal körülvett udvarra. Koraf gyorsan bebugyolálta Sandót, hogy a nap sugarai ne okozzanak neki több fájdalmat. – Oda nézz, Maquesta Kar-Thon! – kiáltott vidáman Lendle. Kedves kép tárult a szemük elé, és Maq arcán széles mosoly terült szét. A formára nyesett fák és bokrok között varázshálók voltak szétszórva, bennük pedig Attat őrei csücsültek. Az udvar közepén a tengeri-elf fürdőzött vidáman a szökőkútban. Vadonatúj ruhái a kő minotauruszon lógtak, melynek a szájából tört elő a szökőkutat tápláló vízsugár. – Azt hittem, már soha nem jöttök ki – mondta Tailonna, miközben a vízbe bújt, hogy csak a feje látszódjon ki. – Remélem a lord nem haragszik meg, hogy a szökőkútját

használom. A fogadó, ahova benéztem, nem szolgál ki tengerielfeket. Nekem pedig muszáj volt megfürödnöm. – Maquestára kacsintott, aztán elkomolyodott a hangja. – A hálóim még olyan húsz, harminc percig tartják magukat, úgyhogy jó lenne, ha visszarohannánk a Perechonra. Maquesta bólintott és Attatba bökött, hogy lóduljon. – Nem jössz velünk? – kiáltott hátra Maq a válla felett a tengeri-elfnek. – Rögtön jövök, csak megvárom, hogy kimenjetek, hogy felöltözhessek. *

*

*

*

*

Maquesta kísérete mögött vagy egy tucat rongyos ember rabszolga lépkedett, Attat börtönének foglyai. Csoszogva haladtak mögöttük, össze-vissza fecsegve egymás között. Koraf elmondta Maquestának, hogy nem tudja, milyen bűnöket követhettek el, de ezt még később kideríthetik. A rabokat egy dolog kötötte össze, hogy mindannyian sürgősen szerették volna elhagyni Lacynost, és az útért cserébe mindegyikük szívesen vállalta, hogy dolgozik a Perechonon. Némelyikük képzett harcosnak tűnt, azok alapján, hogy Koraf már látta őket harcolni és életben maradni az arénában. A minotaurusz és ember járókelők, boltosok, utcai árusok és tengerészek alaposan megbámulták a furcsa menetet. Maquesta csapata elhaladt két minotaurusz őr mellett is, akik tettek egy lépést a Perechon kapitánya felé – Maq azonban megbökte Attatot, mire az elküldte őket. Túlságosan is kezes a minotaurusz lord, fordult meg Maq agyában, miközben megint az oldalába szúrt, hogy gyorsabb járásra ösztökélje. Félúton a kikötőbe Maq előre küldte Fritzent és Lendle-t. Az utcák egyre népesebbek lettek, és azt akarta, hogy legyen előtte valaki, nehogy a minotaurusz lord meglépjen. Vartan a

jobb oldalára lépett, Koraf pedig Sandóval a karjaiban a bal oldalát foglalta el. Attatot körbe zárták. Maquesta apjával a karjaiban Fritzen végigvezette a menetet a főutcán és a dokkok mentén, a Perechon csónakjához. Maquesta úgy rendelkezett, hogy a volt foglyok a parton várjanak. A csónaknak többször kellett fordulnia, hogy mindenkit elvigyen a Perechonhoz. Lendle az elefántját babusgatva az emberekkel maradt, míg Fritzen a mólóra vezette a többieket. Már a csónakjuk közelében jártak, amely mellett egy másik csónak is ki volt kötve, benne négy minotauruszsal. Lord Attat ekkor hátra vetette a fejét és elüvöltötte magát: – Segítsetek! El akarnak rabolni! Maquesta elkáromkodta magát, amikor a négy minotaurusz matróz rövid tengerészkardjukat előhúzva kimászott a mólóra. A patáik hangosan dobbantak a deszkákon, ahogy közeledtek. Vartan Fritzen elé ugrott és kivonta rövid kardját. A fél-óriás visszalépett és hátrálni kezdett Melassal. – Vidd ki a partra! – kiáltott oda neki Maquesta. Attat megfeszítette az izmait és megpróbálta széttépni a csuklójára tekert kötelet. Maquesta keményen az oldalába szúrta a dárdát. – Mondd meg nekik, hogy álljanak meg, lord Attat – köpte – vagy itt azonnal kinyírlak és a hulládat a Szarvasöbölbe hajítom. Attat felhördült és egy erős mozdulattal széttépte a kötelet. Közben hátra rúgott, éles patája keményen eltalálta Maq lábikráját. Maq megtántorodott és kis híján eldobta a hosszú dárdát. Összeszorította azonban a fogait, kiegyensúlyozta a fegyvert és megint a minotauruszba döfte. A lord megpördült, és a dárda hegye csak a lila köpenyét szakította át. Vigyorogva előre lendült, megpróbálva kiütni a dárdát Maq kezéből, de csak azt sikerült elérnie, hogy Maq elveszítette az egyensúlyát, és térdre esett. A dárdát még mindig erősen szorította. A szeme elkerekedett, amikor látta,

hogy Attat elszökken mellette, és Fritzen után veti magát, aki az apjával a part fel igyekezett. – Fritz! Vigyázz! – kiáltotta Maq. A fél-óriás megfordult, és ügyesen oldalra lépett a támadó Attat útjából. Maquesta ekkor jött rá, hogy a minotaurusz lord nem megtámadni akarta Fritzent, hanem átjutni mellette. A patái végigdübörögtek a pallókon, és egy ugrással a parton termett. Maq a dárdára támaszkodva feltápászkodott és utána iramodott. A mögötte összecsapódó kardok csengése azonban megállította. Megfordulva látta, hogy Vartan a minotaurusz matrózokkal küzd. Koraf óvatosan az utca kövére helyezte Sandót, és előhúzta görbe kardját. A móló nem volt túl széles, ezért egyszerre csak két matróz fért hozzá Vartanhoz. A másik kettő a cimboráik mögött állt, és onnan biztatta őket. Vartan a kölcsönvett fejszével hadakozott, és az egyik támadó mellébe állította az élét. A megsebesült minotaurusz felhördült és hátra esett. Vartan előre nyomult és utána lépett a mólón, mire a másik két minotaurusz előtte termett, a harmadik pedig mögé lépett. Csapdába került. Maquesta előre rohant, közvetlenül Koraf nyomában. Vartan felüvöltött, amikor az egyik minotaurusz a combjába mélyesztette a pengéjét. Egy másik minotaurusz a feje fölé emelte a tengerészkardját és készült, hogy lesújtson a matrózra. Koraf azonban megelőzte. A sebesült Vartant félrelökve, Maquesta másodkapitánya a saját kardját fellendítve elhárította a tengerészkardot. Maq is kitámadott a hosszú dárdával, és egy másik minotaurusz gyomrába mélyesztette a hegyét. Az áldozat összecsuklott, Maquesta pedig egy nagy rántással kiszabadította a fegyverét. Koraf ugyanakkor a pengéje egy suhintásával kiütötte a támadója kezéből a kardot, és az öböl többi szemete után küldte a vízbe. – Adjátok meg magatokat! – ordította Koraf minotaurusz nyelven.

A matrózok sietve engedelmeskedtek, és sérült társaikat maguk után vonszolva visszaszálltak a csónakjukba. – ElkaptukMaquestaKarThon! – kiabált Lendle. Apró lábai csattogtak a deszkákon. – Elkaptuk! Maq megfordulva látta, hogy lord Attat volt foglyai közreveszik a minotauruszt. Nem bántak vele túl kesztyűs kézzel, miközben visszalökdöstek a mólóra. Mögöttük Tailonna lépkedett. Integetett Maqnak és a csónakra mutatott. – A hálóim lassan elveszítik az erejüket! – kiáltotta. Maq bólintott. Sandóhoz lépett, aki zavartan álldogált magában. Felkapta a riadt gyermeket és érezte, hogy Sando tudata kapcsolata lép az övével. – Minden rendben lesz – gondolta Maquesta. – Odaviszünk az apádhoz. A Perechonon vár rád. – Mondta nekem, hogy te meg fogsz védeni – válaszolta Sando. – Már vár ránk. Maquesta a matrózok között a partra pillantott, ahol Fritzen óvatosan felemelte Melast, és elindult a mólón Maq felé. Lendle a csónakba ugrott, aztán kinyúlt az elefánt kalickájáért és maga mellé tette. Maq óvatosan a gnóm mellé helyezte az árnylényt. A nap már lemenőben volt, ezért Sando kezdte jobban érezni magát. A gnóm jobb oldalán ülve várta, hogy a többiek beszálljanak. Maquesta, Attat, Vartan és Fritz, karjában Melassal, elfoglalták a csónak üléseit, és az első szállítmány elindult a Perechonra. Amikor a fedélzetre értek, a legénység a minotaurusz lord köré gyűlt, Ilyatha pedig a lányához rohant és szorosan magához ölelte. Fritz óvatosan a fedélzetre fektette Melast, Maq pedig leült mellé. Melas kinyitotta fekete szemét, felköhögött és felnyögött fájdalmában. – Sose felejtsd el az életem leckéjét, Maquesta – suttogta. – Senkiben se bízz. – A szája megint szóra nyílt, és Maq

közelebb hajolt hozzá, hogy hallja. – Nagyon vigyázz a Perechonra, Kar-Thon kapitány. Melast ezzel elhagyta az utolsó lélegzete, Maq pedig felzokogott. Fritz bátorítóan a vállára tette a kezét. – A tengerbe fogjuk temetni – mondta halkan. Maq bólintott, és hagyta, hogy a fél-óriás talpra segítse. Egy matróz hozott egy takarót. Mögöttük megérkezett a csónakkal a második szállítmány. Amikor Tailonna, Koraf és a valamikori foglyok csapata elindult felfelé a kötéllétrán, a Perechont ragyogó fény öntötte el. Belwar jelent meg az égen a hajó főárboca felett, és dühös rikoltást hallatott. Alábukott a fedélzetre, és az Attat körül csoportosuló matrózok ijedten félreugrottak, könnyű prédaként otthagyva a foglyukat. A ki-rin a reszkető minotaurusz lordnak szegezte a szarvát, mely villámokat szórt. – Legyilkoltad a bátyámat! – üvöltötte Belwar. – Ezért most ugyanezt teszem veled! A ki-rin szarva Attat vállába fúródott, és a minotaurusz testét azonnal halvány aranyszínű, szikrázó fény öntötte el. Belwar lerázta a szarváról a minotauruszt, és a fedélzetre hajította a reszkető testet. A ki-rin ezután Attat mellkasára helyezte mellső patáit és tekintetét a sötét szemekbe fúrta. A minotaurusz lord nyöszörgött és könyörgött az életéért, de Belwar mit sem törődött az erőtlen tiltakozással. – Te is a Vér-tengeren terjedő gonosz része vagy. Szánalmas életed kioltása egyszerre szolgálja az igazságot és a bosszút! Belwar megrázta a sörényét, és tekintetét végighordozta a legénységen. – Ti ketten! – kiáltott oda Korafnak és Fritzennek. – Húzzátok fel a morkot ketrecét. Maquesta nézte, ahogy Kof Fritzen segítségével teljesíti a kérést. Felhúzták az acélketrecet és a tetején eltörték a

hegesztést. Miközben Koraf lassan felnyitotta a ketrec tetejét, Belwar kitátotta a száját, és megragadta a minotaurusz lord tunikáját. A kézzel-lábbal ellenkező lordot végigvonszolta a fedélzeten, és végül a ketrecbe lökte. – Hadd kapja meg lord Attat az ő drágalátos szerzeményét – mondta még a ki-rin. Bólintott Korafnak, aki erre visszacsukta a ketrec tetejét. A ki-rin megérintette a szarvával a ketrecet a Perechonhoz kapcsoló szerkezetet, mire a fém kapocs elengedte magát. A ketrec a kikötő aljára süllyedt, és a hajó körül azonnal piros lett a víz, jelezve a lacynosi minotaurusz lord halálát. Belwar elégedetten a fedélzet fölé emelkedett és lassan Maquestához lebegett. – Sajnálom, hogy meghalt az édesapád – nyilvánította ki részvétét. – Még én sem tudtam volna semmit tenni, hogy megmentsem. De tudnod kell, hogy a lelke már szebb helyeken jár, és hogy a gyönyörű, végtelen tengereken vitorlázik. – A kirin szarva csillámlani kezdett, és a csodálatos lény magasabbra emelkedett. – Majd szemmel tartom a morkotot, és vigyázok rá, nehogy ártatlan életeket oltson ki Lacynosban. És időnként téged is meglátogatlak, Maquesta Kar-Thon. Az alkonyati eget újabb villanás tette fényessé, és a ki-rin eltűnt. Maquesta végigpillantott a fedélzeten. Ilyatha még mindig Sandót ölelgette, hártyás karjait az apró árnylény köré fonta. Maq úgy tervezte, hogy Mithas másik oldalán teszi ki őket. Onnan már elég könnyen hazajutnak. Tailonna Attat foglyainak utolsó csoportját segítette át a korláton. Maquesta azon töprengett, vajon hányan maradnak majd vele közülük. Több tengerészre volt szüksége és elegendő drágaköve volt, amiből kifizethette a bérüket. A kövekből futja majd új árbocokra is, és a gnóm is vehet magának belőle bőven eszközöket és alkatrészeket.

Vartan vezetésével egy csapat már húzta fel a vitorlákat a főárbocon. Egy másik csapat lámpásokat gyújtott, és a hátsó fedélzeten, valamint a hajó orrában kiakasztották őket. Valahonnan a fedélközből morgó és pufogó zaj hallatszott. Lendle beindította az evezőgépet. Maq érezte, hogy a hajó megremeg és oldalt kinézve látta, hogy az evezők már mozognak. A raktárból füstpamacs tört elő, és a Perechon elindult. Frizten Maquesta mögé lépett és erősen magához szorította. – Túl leszel rajta – bátorította a lányt. Maq bólintott, és az apja testét borító lepelre nézett. – Tudom. De eltart majd egy darabig. – Kapitány? Mi a parancsa? – kiáltott oda neki Koraf. A minotaurusz időközben felment a hátsó fedélzetre, és elfoglalta a helyét a kormánykeréknél. – Vigyél ki minket a kikötőből, Kof – mondta Maq, hangjában némi lelkesedéssel. – Olyan messze akarok jutni Lacynostól, amilyen messze csak a szél és a hullámok elvisznek.

A SZERZŐRŐL Tina Daniell először újságokba és folyóiratokba írt, majd 1991ben írta meg első regényét a Sötét Szívet (Dark Heart) a TSR számára. Krynn világáról szóló történetei a Társakkal (Companions), és ezzel a könyvvel folytatódtak. Az írónő a wisconsini Milwaukeeban él a férjével és három gyermekével.