Őfelsége
Meleg, rózsás hajnal kelt fel. A japánakác levelei nedvesen csillogtak a harmattól, mély árnyékukban hűvös volt és nedves. Az udvar még csendes, néptelen volt, de nem sokáig – halk csilingelés, kattanás és alig észrevehető nyikordulás jelezte, hogy valaki kinyitotta a kaput. Az egyik arborétumi munkás érkezett meg a gazdasági udvarba, neszezése felverte az egész családot. Először a Nagyherceg rázta meg pompás tollait, majd kieresztette éles, hangos kiáltását: „Maó! Maó!” A hang hallatán álmos mocorgás támadt, miközben a Nagyherceg leereszkedett előkelő hálóhelyéről a teherautó végére, majd onnan kiröppent a kocsiszín alól, az udvar közepére. Ismét hangos tolligazításba kezdett, majd peckes sétára indult, szokásához híven. Lassan a többiek is felkeltek: a hercegnők szerényen körbejáratták gombszemüket, s óvatosan követték díszes vőlegényüket, a fiatalabb hercegek próbálgatták szárnyaikat és hangszalagjaikat, ki kevesebb, ki több sikerrel. A kocsiszín levegőjét por és repkedő tollak töltötték meg. Csodaszép, szikrázó napsütés fogadta az egyik ifjú Pávaherceget, ahogy ő is kirepült az udvarra, majd fel az egyik épület tetejére. Szemkápráztató tollai villogtak a napfényben, ahogy a cserepeken illegette magát, fel-alá masírozva, és az elé táruló világot kémlelve. Az Udvarházat magas, erős fák vették körül szinte minden irányból, a tetőről nézve azonban messzire el lehetett látni lombjaik közt is. Nagyon messze, egy tisztáson apró alakok lépdeltek, lehajtott fejjel, néha fel-feltekintve, körülkémlelve. Az égen a páváknál nagyobb, ám közel se olyan káprázatos madarak repültek valami csillogó felé, a fákon túl. A Pávaherceg úgy vélte, úgy csillog, akár a víz – viszont soha nem hallott még akkora sületlenséget, hogy vízből több legyen, mint az, ami az ő itatójukban van. A bolondos gondolatra kacagni támadt kedve, s megrázta szép fejét. Hirtelen egy alakra lett figyelmes, aki csak akkor ballagott elő, amikor a munkások már felszedelőzködtek, s a dolguk után indultak. Nyalka egy teremtés volt, minden lépése csupa báj, csupa kellem, ahogy a tiszafák alól előbukkant, az egyik épület napos homlokzata felé indulva. Termetéhez képest hosszú farkat lengetett a magasban, akár egy címeres zászlót,
lábai vékonyak, hosszúak és rendkívül finomak voltak, kerek fején két apró háromszög volt a füle, szemei – oh, azok a szemek! – zöldek és fénylőek, akár a páva tolla. „Hát van-e még olyan szép teremtés rajtunk kívül, mint ez a kis jószág? – gondolta repeső szívvel a Pávaherceg a gyönyörűség láttán. – Jaj, ó jaj! Hát csak ne lenne olyan piszkos és utálatos a színe, mint a korom!” Széles szárnymozdulatokkal elrugaszkodott, s az udvart átszelve leröppent a pompás teremtés mellé. A macska vetett rá egy röpke pillantást, majd folytatta a mosakodást, amibe belekezdett. A Pávaherceg türelmesen álldogált mellette egy darabig, s már csaknem megelégelte a várakozást, mikor a bajszos illedelmesen meghajtotta fejét: - Üdvözlöm, Őfelsége! – dorombolta szelíd, mély hangon. – Bocsásson meg modortalanságomért, de úgy találtam illendőnek, ha Őfelsége köszöntése előtt kellemesebbé teszem külsőmet. - Mi sem természetesebb – mosolygott elnézően a Pávaherceg, kíváncsi szemeit alaposan végigjáratva a jövevényen. – Kegyed nem ismerős a számomra, vagy csupán emlékezetem tréfálkozik velem? - Csakugyan idegen vagyok ezen a környéken. A nevem nem érdekes, hiszen csak egy arborcica vagyok, utálatos mindenkinek. – Látva a Pávaherceg elképedt, értetlen arcát, a macska finom mozdulattal lesütötte fejét, hogy nevetését illendően leplezze. – Látom, Őfelsége nem találkozott még a magamfajtával. - Valóban nem – bólintott a másik. – És meglepetéssel tölt el, hogy egy Önhöz fogható kellemes teremtést bárki is megvetne. Miért van ez? - Ó, hosszú történet, Őfelsége. – Hanyagul legyintett egyet mancsával. – Elmesélhetek pár dolgot, ha ugyan nem untatom e történetekkel Őfelségét. A Pávaherceg illedelmesen bólintott, bár egyáltalán nem gondolta úgy, hogy az Arborétum Macskája – hát mégis hogy hangzik az, hogy „arborcica”? – tudna számára bármi érdekeset, ne adj isten, újdonságot mesélni. Itt mindent ismert, ami számított: felséges édesapját, nagybátyjait, fivéreit, nagyságos édesanyját, húgait; a munkásokat, akik etették, kiszolgálták őket; a magas épületeket, amik menedékül szolgáltak; a fákat, bokrokat, amik körülöttük nőttek. Ismert egy pár jelentéktelenebb, apró madarat, és az utálatos rókát, aki a fiatalok körül settenkedett éjszakánként. Tudta, hogy mikor kel a nap, az évszakok sorrendjét; azt, hogy minden pávakakas fenséges úr. Háh, hiszen mindent tudott! - Egy hasonló kertből származom – kezdte mézes hangján a Macska. Szemeit lehunyta, s a nap felé fordította csinos pofáját. –, sokórányi utazásra innen, a fővárosban terül el: a magas kerítésen belül ott is smaragd gyep zöldell mindenfelé, rendkívül magas és idős
fák sorjáznak mindenfelé, cserjékkel és pompás virágokkal. Arborétumnak hívják, az ifjú emberek pedig a növények rejtelmeit próbálják kifürkészni ott, idős tanítóik segítségével. Mulatságosak, igen, rendkívül szórakoztató a tudatlanságuk, viszont tiszteletre méltó törekvésük, hogy megismerjék ezt a rengeteg titkot. - Fiatal emberek! – A Pávaherceg majdhogynem illetlenül horkantott fel. – Erre is sok fiatal ember jár nyáron, de azok lármáznak, ordítoznak, rohangásznak… Borzalmasan kimerítenek a jelenlétükkel! - Csakugyan fárasztóak, Őfelsége – hajtott fejet a kandúr. – Abban az arborétumban rendszerint csend honol, néhány éjszaka kivételével, az emberek pedig tanulnak: megismerik a galagonyát, a fűzet, a haragos akácot és a szende nyírfát, a vadrózsát, a bükköt és a cserszömörcét. Sokan le is rajzolják őket – úgy gondolják, ez igen nemes cselekedet, és becsülni való tudomány. - Nem sokat konyítanak a nemességhez, ezt be kell ismernünk. Ám olyan sok idegen nevet soroltál fel. Talán ilyen sok növény akad? A Macska egy pillanatra zavartnak látszott, majd elnézően biccentett: - Bizony, Őfelsége. Sok ezer, és még annál is több: olyan sokféle növény akad, akár égen a csillag! - Ó, ez igazán remekül hangzik! – A Pávaherceget egészen elragadtatta ez az újdonság. – És te hányat ismersz közülük? - Egy párat – vonta meg a vállát szerényen az Arborétum Macskája. - Van sok különlegesség is abban a kertben: mamutfenyők, melyek az ég alját simogatják hatalmas koronájukkal, páfrányfenyők, melyek sajátjaik közt a legkülönlegesebbek, tölgyek, amelyek nem vetik le leveleiket a tél beálltával. Sok növény távoli vidékekről származik, Ázsiából és Dél-Amerikából, melyek a világ végén is túl terülnek el. Igazi kuriózumok ezek a példányok, és az emberek nagy megelégedéssel szemlélik, ha egy-egy közülük tavasszal kihajt és virágba borul. Meg kell hagyni, akad köztük egynéhány igazán meglepő: pálmafák és szagos babérbokrok, meg törékeny broméliák, melyek a fákon telepednek le és üvegfalak mögött élnek csak meg… A Pávaherceget annyira megdöbbentette mindez, hogy kezdett kételkedni az arborcica szavában. Egy ideig értetlenkedve hallgatott, majd szép fejét felszegte és hátat fordított a Macskának. - Igazán nem szép dolog Öntől, hogy ennyire ostobának néz! Mégis ki hallott még házban lakó virágokról, meg égig érő fákról. Nem mondom, ezek itt se olyan alacsonyak, de mégse érnek sokkal magasabbra az épületek tetejénél. Ilyen kert nincs, uram, Ön pedig megpróbált átejteni. Igazán nem szép! – kárálta a Pávaherceg, és eleresztett pár sértett „Maó!
Maó!” kiáltást is. A hang hallatán többen is felé fordították fejüket népes családjából, majd unottan továbblépkedtek, magasabbra emelve csőrüket, mint valaha. - Kérem, jöjjön utánam, Őfelsége – dorombolta az Arborétum Macskája kissé visszafogottabban, majd gyors és ügyes mozdulatokkal feltornázta magát arra a tetőre, amiről korábban a páva leszállt. A Pávaherceg méltatlankodva tekintett utána, de mivel csak furdalta a kíváncsiság, meglebbentette csodálatos szárnyait, s letelepedett a Macska oldalára. A nap sugarai már kellemesen felszárították a tájról a párát és a ködpamacsokat, pazar kilátást kínálva az arborétum minden pontjára. A mezőkön még mindig legelészett pár négylábú, az égen szálldogáltak a páváknál kevésbé káprázatos madarak. A Macska mély levegőt vett az üde szellőből, behunyt szemmel élvezte még egy kicsit a hátát melengető napsugarakat. - Őfelsége, tekintsen el balra, azon a nyiladékon a fák között. – Diszkréten abba az irányba intett a mancsával, majd folytatta. – Az a pompás fa ott, az, amelyik kimagaslik az összes többi közül, egy mamutfenyő. Látja Őfelsége, mennyire délceg és meghökkentően magas? - Szinte az eget éri… – suttogta elfúló hanggal a Pávaherceg, ahogy megpillantotta. Hát csakugyan igaz lenne? – De hiszen ez nem az a kert, ahonnan Ön származik. Hogy lehet ez? - Ó, az arborétumok már csak ilyenek – nevetett a macska. Hangja kellemes és barátságos volt. – Az emberek azért építik őket, hogy megőrizzék a természet szépségét, és egymásnak megmutassák. És az a mamutfenyő igazán szép. Nézze, az ott egy folt virágzó som. Őszre finom terméseket érlel. - És azok? – kérdezte bátortalanul, látva, hogy a Macska valóban egy arborétumból származhat. - Őzek – felelte. – Nemsokára elbújnak, hiszen nappal sok ember zavarja őket a csemegézésben. Akadnak erre sünök, rókák… - … ó, a rókát én is ismerem! Vörös és ravasz! – vágott közbe a Pávaherceg izgatottan, hogy van valami, amit hozzá tud tenni beszélgetésükhöz. - Igen, Őfelsége. - A macska türelmesen végighallgatta, majd folytatta: - Fényes bogarak, sok szúnyog és kullancs! Egek, hogy mennyire nem szeretem a kullancsokat! Akadnak biztosan nyestek is, és mókusok, de itt még nem találkoztam velük. - És mondja, kedves Barátom, miféle oknál fogva száműznek egy ilyen kiváló tudású, remek teremtményt egy arborétumból. Hiszen olyan jól ismeri, méltán nevezhetné az otthonának.
- Jaj, Őfelsége. – Kissé kedvetlenül elhúzta a száját, de azért nem sokáig várakoztatta meg a Pávaherceget a válaszával: - Az arborétumban nincsen helye macskának és ennek a következő az oka: mi macskák vadászni szoktunk, akár a róka. A Pávahercegnek ezt kelletlenül el kellett ismernie. Viszont olyan nagyszerűnek tartotta a Macskát, hogy úgy érezte: mindenki követhet el hibákat, főleg, ha ez a természetéből fakad, s igazán nem tehet ellene semmit. - Értem, Barátom – bólintott a Pávaherceg. – De hát ez nem lehet akkora baj egy ilyen ragyogó jellemben! A Macska türelmesen folytatta, különösebben nem fordítva figyelmet a Pávaherceg szavaira: - A sokféle állat és növény közt az emberek igazán nagyra becsülik a madarakat. – A Pávaherceg kihúzta magát, egyetértve ennek a mondatnak a helyénvalóságával. – Szeretik dalaikat, szép tollaikat, kedves természetüket, s ezért igazán sokat foglalkoznak vele, hogy védelmüket biztosítsák. A macskák viszont madarakat esznek, az alantasabb rágcsálók mellett, így nem férnek meg az arborétumokban. Mély csend ült közéjük. A Pávaherceg szomorú volt, hiszen megértette, a Macskának milyen sors jutott valójában. Valahol a szíve mélyén kezdte hiányolni újdonsült barátját, hiszen egészen biztos volt benne, hogy ezek után itt se maradhat sokáig. - Sajnálom, kedves Barátom. Igazán örömtelen élet a tiéd… Viszont nem értem, hogy kerülsz hát ismét egy arborétumba, ha már az egyikből száműztek? Milyen kóbor lét vár terád itt? A Macska felkelt, nyújtózkodott egy nagyot, s megint hosszan, békésen szimatolta a tetőn fújó szelet, gyönyörű szemeit lehunyva. - A magamfajtákat elajándékozzák az emberek, más embereknek, hogy törődjenek velünk. Így nem kell az arborétum madarait vadásznunk. Az én új családom történetesen ettől az arborétumtól nem messze él, s leküzdhetetlen vágyam támadt, hogy ismét ellátogassak egy ilyen pompás kertbe. Kedvelem ezt a helyt, s igen kiválónak tartom – biztosan sok hosszú sétára fogok még visszatérni ide. Jöjjön, Őfelsége, mutatok Önnek még pár érdekes dolgot, ha ugyan nem untatom e történetekkel Őfelségét.
