Mándy Iván
Francia kulcs
Mándy Iván
Francia kulcs Regény
2011
Egyszerre csak előttük volt a szálloda, mintha a délutáni ködből bomlott volna ki. Állványok vették körül, akárcsak ketrecbe lenne zárva. Mellette egy bolt kis lépcsőjét lehetett látni, távolabb a tér fáit száraz, vékony ágakkal felfutni a tejszínű ködre. Feri a kopott, barna aktatáskát nézte, aztán apát. Nos, hát „megrohamozzák”?… Mert a dolog nem olyan egyszerű. Az előbb a pályaudvar mellett próbálkoztak. Ó, hát az előkelő szálloda volt! Borotvált arcú, fekete ellenzőjű sapkás férfi trónolt a pult mögött. A sapkán körbe aranyos betűkkel: Hotel Haway. Jól hangzik, Hotel Haway. Feri hallott egyszer egy dalt. Hawaiiban gyönyörűek az éjszakák Apa nagyon meggyőzően beszélt. – Adhatja olcsóbban, nyugodtan adhatja. – A portás nyugodt volt, de nem adta olcsóbban, sajnálkozó mozdulatot tett. Apa se hagyta magát. – Majd írok magukról. – Melyik lapnál van, szerkesztő úr? – Többnél is. – Inkább egynél lenne, ugye? Összenéztek, mint akik ismerik egymást. A fiú pedig csak várt, megszokta már. Azelőtt otthon a szőnyegen hason fekve olvasott, előtte a gyertya, körülötte a sötét. A gyertya egyre fogyott, a sötét meg mintha egészen el akarná nyelni. Új gyertya nem volt, majd apa hoz. Aztán amikor elfogyott a gyertya, Feri kiült az ajtó elé a szemétládára. Figyelte a lépéseket, néha el is aludt. A portás fölemelte a karját.
5
– Sajnos. Apa még morgott valamit, aztán megérintette Feri vállát. – Menjünk. És most ebben a kis szállodában talán sikerül? Apa bekukkantott a portára, mintha fölmérné az ellenfelet, Ferire hunyorított. – Figyeld meg, evés után milyen másképp mozog az ember! Nos igen, mert a Hotel Haway után bevonultak egy vendéglőbe. – Majd találok olcsóbb helyet is – mondta apa –, nem szabad mindjárt beugrani. Fontos, hogy kitartása legyen az embernek. Ilyen bölcsességeket közölt apa. Ha kevés volt az ennivaló, vagy nem tudtak fűteni: – Hát most nincs, majd lesz, csak türelem… – Ült az üres, bútortalan szoba pokrócán, vagy ment az utcán, és magyarázott. Mindig magyarázott, mint önmagának a széljegyzete. Feri csak bólogatott. Nem szabad beugrani, kitartás… – Milyen szívesen „beugrott” volna abba a remek szállodába, már érezte az ágy melegét. Feküdni, elnyúlni, de hát megint az utca… És akkor azt mondta apa: – Beülünk egy vendéglőbe. – Vendéglő, ez már valami értelmes dolog. Aztán már ott ültek egy fehér abroszos asztalnál, az asztalon kecses üvegpohárban egy szál virág. A falon képek: gémeskút, lovak az itatónál, egy pásztor a botjára dőlve. Az egészben volt valami családias, akárcsak ebben a szállodában. Apa már be is nyomult, mögötte Feri. A portához egy hosszú, meszes deszkán kellett végigmenni. Ebben volt valami izgalmas, mintha szakadék fölött lennének. Végre megérkeztek a portához. Egy sárga kopasz fej billegett a magasban. Bágyadt mosoly derengett az arcán. – Teljesen átalakítjuk a szállodát, európai nívót kell tartanunk. Úgy nézett apára, mintha ennek a kérdésnek az eldöntése csak tőle függne. – Na és az árak? Az „ütközet” megkezdődött.
6
Feri közben valahogy a gombaleves ízét érezte, amit a vendéglőben evett. Hát igen, az komoly ebéd volt. És aki így ebédel, azt már nem lehet csak úgy kihajítani egy szállodából. A pincér különben megismerte apát. – Nem emlékszik rám, szerkesztő úr? Azelőtt a Keleti étteremben voltam. – Apa vidáman hunyorított, persze hogy emlékezett. Apát mindenütt ismerte egy pincér vagy egy újságos. Néha holmi vidám mulatozásokról beszéltek, na igen, akkor még lehetett ilyesmit. Ebéd után apa szivarra gyújtott. – Majd meglátod, öregem, rendes kis helyet találunk. Anyád csodálkozik! Hát ez volna a rendes kis hely. Aha, a portás egy nagy könyvben lapozott, közben apára sandított. – Természetesen kétágyasról lenne szó. A gyerek elvigyorodott. Kétágyasról lenne szó! – nem rossz ötlet. Tehát ezek szerint ágyban alszik. Na persze előbb még a szoba ára körül lesznek némi csatározások. Ha sikerül, hát akkor vasárnap elmeséli anyának a költözködést. Minden vasárnap felmegy anyához, rendes ebédet kap, megfürdetik. Közben kissé gyanakodva nézik, mint aki egy más világból jött. Sári néni, a kövér, mély hangú Sári néni úgy szól hozzá, mintha nagyon sajnálná. – Mi van veled? És apád? – Különösen az utolsó kérdés: és apád? Ilyenkor mély a hangja, és úgy néz Ferire, mintha mögötte akarna meglátni valamit. Anya Sári néninél lakik már évek óta. Mikor ők apával arra a telepre mentek… Feri akkor már iskolába járt. Emlékek a régi lakásról: a hűvös, nagy szoba, egy kávéfoltos ajtó. Apa vágta ide a kávéscsészéjét, anyával veszekedett. Sokat veszekedtek. Egyszer borotválkozás közben rohant el apa, az álla még szappanos volt. Anya sírt. És Feri?… – ő nem tudott se elrohanni, se sírni. Félt. Igen, hogy majd egyszer történik valami. Nem tudta, micsoda, fogalma se volt. Néha, mikor éjszaka fölébredt, akkor érezte leginkább. Valami történik. Látta azt a mozdulatot, ahogy apa az ajtóhoz vágja a kávéscsészét, az eltorzult arcát… Ilyenkor összehúzta magát, mintha valami ismeretlen veszedelem előtt kuporogna.
7
Aztán elment nyaralni, apa nem jött vele, anya se. Néha egyegy levél. – Jól vagyunk, és te? Milyen az étvágyad, híztál? – Fontos kérdések, Feri válaszolt. – Két kilót híztam – aztán még odaírta: – …és ne veszekedjetek. – Egy esős délután a néni föltette Ferit a vonatra. – Vigyázz magadra, hisz már nagy fiú vagy. Majd apád vár az állomáson. Hát igen, apa várta az állomáson. Bajusza sűrűbb lett, a vége kicsit őszes, középső kabátgombja egy hosszú szálon lógott, az egyik kezében kis barna csomag. Mosolygott, és magyarázott. Az új otthonról, meg hogy anya Sári nénihez ment. Villamosra ültek. Mikor leszálltak, hosszú, végtelennek tetsző palánkok mellett vonultak el. Apa magyarázott, mintha ezzel az egész helyet, az egész életet háttérbe akarná szorítani. Megérkeztek. A bágyadt fényű lépcsőházban Feri úgy érezte, mintha álmodná az egészet. Aztán egy sparheld tetején ült, és apa lehúzta a cipőjét. Közben csak beszélt. Hogy nincs villany. Leszerelték. Bútor sincs. Ezt már oly vidáman mondta. Aztán majd pokrócon alszanak, és kabáttal takaróznak. Feri fáradt volt és álmos, lábai véznán fityegtek a sparheldről. Aztán lefeküdtek a pokrócra, és kabáttal takaróztak. – Páskai mindig így alszik – mondta apa. Feri eddig még sosem hallott Páskairól. Apa úgy beszélt róla, mint egy csodálatos, nagyszerű emberről. A Páskai nyers paradicsomot ebédel, majd megtudod, Feri, milyen nagyszerű az! És Feri megtudta. Később még egy sor remek emberrel ismerkedett meg. A Sóvágó, aki fűtetlen vagy csak egész kevéssé fűtött szobában aludt, Bodnár, aki mindig többre becsülte a gyertyát a villanynál. Ezek a kiválóságok váltogatták egymást, aztán mikor vendéglőbe, cirkuszba mentek apával, vagy egy-két hétig rendesen fűtöttek, egészen elmaradtak. Egyszer egy cukrászdában Feri valahogy megemlítette Páskait. Apa úgy nézett, mintha sose hallotta volna ezt a nevet. – Most ne beszélj, egyél. Így éltek hát, és vasárnaponként mindenről beszámolt anyának. Anya nagyon óvatosan kérdezett, olyan kifejezés volt az arcán, mintha attól félne, hogy valami utálatos dologhoz ér. De jól
8
megetette és megfürdette Ferit. – Most még sok mindent nem értesz – mondta Sári néni –, igyekezz ember lenni. – Ezt úgy mondta, mint aki egyáltalán nem bízik a dologban, de kötelességének tartja, hogy szóljon. – Tanulj rendesen! Mi lesz belőled?! – Ilyenkor egész zord volt, mint valami ókori prédikátor. – És ne hazudj! Vigyázz a jellemedre! Így volt ez vasárnaponként, és most… – igen, most majd a szállodából megy anyához! A portás széttárta a karját. – De drága szerkesztő úr, aranyos szerkesztő úr!… Jaj, ezt a mozdulatot már ismerjük, ezt a fájdalmas mosolyt. Mintha mindent, de mindent meg akarnának tenni az emberért, csak hát éppen nem lehet, sehogy se lehet! Akkor hát megint az utca? Két ujjal meglóbálta a barna táskát. Apa nyakkendői, pár inge, az ingek között könyvek. Általában mindenhol könyvek. Apa zsebei megtömve: egy finom kis Kosztolányi-kötet, borotvapamacs, felszerelés egy életre. Most valahogy a költözködés volt Feri előtt, az a mozdulat, ahogy apa fölkapja a télikabátot. – Na, most fölvesszük az ágyat! – Ezen jót nevettek. Fölves�szük az ágyat!… Apa télikabátja volt az ágy, egy felöltő a takaró. Nadrág, törülköző a párna. Igazi luxus! Ki teheti meg, hogy az utcán is ágyban járjon?! Apa mondott ilyeneket. De aztán komoly arcot vágott, gondjai vannak, hiába… – Csak még azt szeretném tudni, mi lesz a bútorokkal? – Hát bizony, bizony… – Már megrendeltem a bútorszállító kocsit, de még mindig nem jön. Feri körülnézett. Szép nagy szoba, szép, üres szoba. Volt benne ugyan egy x-lábú kerti szék. A szomszéd adta be, még amikor Feriék idejöttek. Nagyon kedves kis szék, az ember egy nyári vendéglőre gondolt. Szinte érezte a bécsi szeletet, meg az uborkasaláta illatát. A szomszéd derék ember, adott egy széket. A szomszéd feledékeny ember. Asztalt nem adott, szekrényt se. Apa mondta ugyan, hogy majd vesz bútorokat, a villanyt is be-
9
vezetteti. Igen, apa határozott ígéreteket tett. A házgondnoknak is megígérte, hogy majd fizet. A gondnok türelmes ember volt, nagyon türelmes. Csak két év múlva szólt. – Kedves szerkesztő úr, elsejére fölmondok. – Apa derülten mosolygott. – Sosem szerettem itt a telet. Aztán egy papírlap a földön. Feri fölvette, megnézte. Újságlap, alul egy gyászjelentés. Elolvasta a nevet, Sugár Lajos. Eldobta. És szinte látta, ahogy a lap most is a földön fekszik az üres szobában, meg a spárga a kilincsen. Apa az ablaknál állt, kinézett. Kis vonat gurult a töltésen, arrébb kopár mező. – Nyáron szép, de így ősszel… – Elfordult az ablaktól. – Kelemennek már beadtuk a széket, ez is megvan. Kopogtak. A házfelügyelő jött a kulcsokért. Körülnézett, a fejét csóválta. – Milyen ez a fal! Festetni kell. Apa ráhagyta. – Festetni kell. Elindultak, az úton keveset beszéltek. A házak elmaradtak, egy rét mellett mentek. – Itt sokat fociztunk. – A fiúk… Novák, Orbán Bubi meg a többiek. Mindennap együtt játszottak – és most? Tegnap az iskolában elbúcsúzott tőlük. Valahogy zavarban voltak, nem is tudtak mit mondani egymásnak. Orbán Bubi elgondolkozva húzogatta a fülét. – Hát elmész? – Ennél többet aztán nem is tudott mondani. – Szállodába megyünk – mondta Feri kicsit büszkén. Így búcsúzott a fiúktól. A villamosmegállónál pedig visszanézett a telepre. Egy ember ment át a réten, arrébb kocsi zörgött. És aztán a házak, a sima szürke házak… A harmadik volt Feriéké. A harmadik. Holnap nem sétál arra, aztán sose. Egyszerre csak megpillantotta apa kezében a kulcsot. Diadal! Most már elfelejtette a telepet, a vándorlásokat az utcán, csak azt a kulcsot látta apa kezében. Diadal! – Náci, vezesse fel a szerkesztő urat! Persze, felvezetik őket… a szerkesztő urat és a szerkesztő úr fiát! Ezt is elmondjuk anyának.
10
