Hogyan nem sikerült a fiúnak hőssé válnia… Megelőző lelkigyakorlat Ma is mélyen átélt aggodalommal gondol arra, hogy képes lett volna-e „megmaradni”, ha őt is elővették volna a megtorlások idején… Ez abban a tragikus pillanatban hasított belé, amikor az egyik, a forradalom napjaiban a diákokra vele együtt vigyázó tanártársával, már a nagy változások után találkozva sétáltak a városban és ő szinte sírva mondta, hogy hetei vannak hátra az életéből. De ami ezek után következett, az még megrázóbb volt: meggyónta a fiúnak élete nagy terhét. Hogy ő volt az, vallotta, akit rávettek, hogy a fiú és mindkettejük atyai barátja, a Don-kanyart járt vásárhelyi polihisztor, „mellesleg múzeumigazgató” ellen tanúskodjék, akinek ártatlan, évtizedes börtönbe taszításához kellett ez a vallomás. Máig hálás a fiú a megtorlást szenvedett barátainak, hogy az ő neve, szerepe, barátságuk elő sem került azokon a tárgyalásokon. Az a szomorkásan irigy öröme, hogy így nem sikerült hőssé válnia… Pedig mindent megtett, talán titokban készült is rá, hiszen sosem fújták át a "Fényes szelek". Még a gimnáziumban történt, hogy a DISz-vezetés kapott valami megbékélésre biztató direktívát, hogy próbálják a "klerikális reakciót" is valami feladattal megbízni – hátha nem szabotál. Persze, csak kévéssé kritikus, mondták, kulturális ügyekben. Történt ez a "próba" nem sokkal az elhíresült "kékcédulás" választás előtt. Meg is tették a fiút iskolai kultúrfelelősnek. Az egyik első feladata lett, hogy "danoló-brigádokat" küldjön a választóhelyiségekbe. Az egyszerű megbízás nagyon balul ütött ki. Valahogy ugyanis éppen egy akkor-lett nagy-nagy szerelem sokkalta erősebben lekötötte a gondolatait, mint az a nagypolitika. A feladat, bizony, teljesen kiesett a fejéből. Így lett aztán, hogy Vásárhelyen őmiatta nem danoltak a "nyertes" választáshoz. A megyei pártbizottsági tag osztályfőnökének (Szabó Kálmán) nagy művészetébe tellett, hogy megmentse, elsimítsa az ügyet. De meg is mosta a fejét négyszemközt, keményen. "Tanár úr, tessék elhinni, semmi klerikális reakció, csak a szerelem...!" A másik, meghatározó kalandról talán azt is mondhatnók, hogy világhíres, mint történet, mert a T. Olvasó filmen is láthatott valami nagyon hasonlót. De a filmen ez "csak" egy tragikomikumba álcázott történet. Itt megtörtént, hiteles esemény. Arcra fagyott komikummal. A vásárhelyi "konzis brigád" tagjait, így emlegették a gimnáziumi tanulmányok mellett a Szegedi Zenekonzervatóriumban tanuló szépreményű zongoraművész-palánták, meg a fiú együttesét. Őket, éveken át elengedték délidőben a Bethlenből, hogy beutazhassanak nagyvárosba, Szegedre. A társaság tagjaiból lett kitűnő zenetanár, zongora-gyáros Amerikában, az Einstein-hagyaték ottani gondozója, meg zongoraművész, sőt – így hozta az élet, a tragikus nyomorodás – nemrég távozott, sokoldalú TV-személyiség. A fiú meg zeneszerzést tanult. Szóval, delente be "Szögedébe", este mög haza. Egybeesett mindez az „osztályharc fokozódásával”, ami a padlássöprésekben, a mondvacsinált kulákpörökben kulminált. Azaz, talán 1950 őszén esett meg. Akkoriban az államosított Kokron-, vagy Kálmán főutcai üzletek kirakataiba állították ki az „Előletek, a dolgozók elől eldugott" ennivalót, konfiskált disznóvágási finomságokat. Legtöbbször magát a "tettest", kendős asszonyokat, borostás, értetlenségükben szomorú embereket is melléje ültették, pellengérre. Ami mély sajnálatot igen, de osztály-érzületet nem váltott ki a városban.
Szóval, ekkor, az egyik késő délutáni vonattal utazott haza fiú, meg egy-két barátja. A kupéban velük szemben ült egy gazdaféle ember. Beszédbe elegyödtek. "Gyerökeim, rossz sorom vót máma!" mondta. "Mi vót?" kérdezték "Hát, tuggyátok, éhösek vótunk, osz' lëöltünk két disznót. Az a piszok szomszéd mög főjelentött. Oszt most gyüvök a tárgyalásrul." Mert „Szögedébe” nem csak konzervatórium volt, de törvényszék, meg hát a hírhedt Csillagbörtön is. „Mit kapott?” kérdezték. „Én, bizon, életfogytiglant.” A gyerekek megdöbbentek: „Két disznóér' életfogytiglan, ez bórasztó,” szörnyűlködtek „de az még furább, hogy Maga itt ül, velünk szömbe’, osz' meséli nekünk ezt a történetöt!” „Hát igen,” mondta az ismeretlen „aszonták, hogy nincs hely a Csillagba'. Maj', ha ürülés lössz, mögkezdhetöm." A fiú édesanyának a szövetkezetbe-kényszerítése már csak hab volt a tortán. A lényeg: ilyenek után fúhattak neki az osztály – egyébként rendes, sőt, egy-egy hőssé fordult – Nékoszosai szájából azok a szelek, akármilyen "fényösen". Titokként, konzekvencia nélkül maradt, hogy négyüknek, két fiúnak két lány által hímzetten az ezerkilencszázötvenegyes érettségi ballagó táska belsejében ott volt eldugva, hogy "In hoc
signo vinces! †". Különben is igazi vérszerződés kötötte, amit otthon, a fáskamrában, az ujjukat megvágva és a véres vizet megíva két barátjával szentesített. „Ha még érettségikor is ez a rendszer lesz, disszidálunk” fogadták… (Elegáns úr bemegy a Háztartási boltba: „Kérek szépen disszidolt!” „Mmm…kedves Uram, nem lesz jó közönséges Sidol is?” „Na jó, adjon akármit, csak pucolni lehessen vele!”) Csak az egyikük, a jezsuitának készülő, a HM-et hímzetten viselő ballagószatyor másik fiú-tulajdonosa tartotta be, ő is csak a rend parancsára, ötvenhétben. De ez másik, nagy történet. Azok a napok. Eljött a szeptember, a Petőfi Kör ülései a kiszivárgott hírekkel. Talán, egy Miau becenevű harmadikos, csúcsintellektusú lány, akihez több, mint vonzódott a fiú, vezette be őt, a gimnázium legfiatalabb tanárát, a város legelitebb, mély barátságokon szerveződött "klubjába". A szellemi vezér „Akela” volt, a költő, a város lelkületéhez illően polihisztor, a vátesz, a szabad szellem – aki civilben, mellékesen, még a híres Tornyai Múzeumot is igazgatta. A fiút régtől fogva ismerte, mert apjának korábban barátja és fronti bajtársa volt. Akela – aki, mint utaltunk rá, azon nagyon kevesek közé tartozott, akik „musz”osként túlélték a Don-kanyar poklát, aki – emellett – egyik utolsóként beszélt a fiú apjával,
örömmel fogadta a fiatal tanárt: "Ha fél olyan röndös embör löszöl, mint az apád vót, mög löszök veled elégödve!" ez volt az első fogadtatásakor az istenhozott. Attól kezdve, tanítás után, a kollégiumi ebédet követő mindennapos kávéját egy számára fenntartott százéves csibuk füstjének pöfékelő élvezetével toldotta meg – a múzeumigazgatói szoba bőrfoteljében, Tornyai János csodálatos „Gémeskút” képe alatt. Lám-lám, nem akármilyennek indult ez a sors, az „óriások válla” ott kínálkozott induló ugrásnak. Az iskola is kezdett méhkasosodni. A zsongást meg emésztgették – a csodálatosan bölcs, a tanítóképzőben tanító tanártárssal, Nikivel, meg néhány megbízható gimnazistával, tanítóképzőssel – a múzeumban, éjszakába nyúlóan. A Pacsirta rádión vehető híreket emésztve, izgalomtól, várakozástól áthatva, mint minden érző ember akkoriban. Eljöttek a diákparlamentek, gyűlések napjai is. Amikor is Vásárhely az első volt. A fiú mosolygott, amikor a gyerekek már nem csak „börtönök nélküli szocializmust”, hanem „polgári demokráciát” kiáltották ki célul. „Az még jobb!” nyugodott meg egy névrokon, hőssé is vált tanárnő mellett ülve. Aztán jött az Iván-szobor ledöntésének estéje, ahol – a fiú meglepetésére – egy Vásárhelyen szigorló medikus, aki szívesen ringatta volna magát abban a hitben, hogy a fiúnak vetélytársa egy szegedi medikánál, annál a lánynál, aki a fiú életében végül a legfontosabbá vált. Szóval, ez a medikus ugrott fel bátran a szobor csonka talapzatára: „A szegedi forradalmi ifjúság üdvözli a vásárhelyi forradalmi ifjúságot!” kiáltotta. Belőle lett, napok alatt őrnagyi rangban, a város katonai parancsnoka, majd elítélt, majd félidőben amnesztiával szabadult, majd megbélyegzett, végül orvos, majd hős és parlamenti képviselő. Valamelyik délelőtt a városi Forradalmi Bizottságba beválasztott iskolaigazgatója kérte meg, hogy vigyázzon a tüntetésről lebeszélhetetlen gyerekekre, menjen velük, és ne engedje, hogy bárki is rájuk lőjön. A gyerekek közül sokan hamarosan „nemzetőrök” is lettek. Felfegyverezve, géppisztollyal, büszkén mentek – még a kollégiumi ebédlőbe is. A fiú kiképzett katona, sőt, tiszti rangja is volt. Amikor meglátta egyik kedvenc diákjának, akiből hál’Istennek kiváló vegyészprofesszor lehetett majdan, szóval, aki a géppisztolyát hanyagul az ebédlő falának támasztotta, ráadásul biztosítatlanul, szólnia kellett. Irgalmatlanul leteremtette a diákot, de aztán félrehívta és megtanította kezelni, szétszedni, összerakni a fegyvert. Kapjon legalább egy gyors kiképzést! A tüntetéseken Nikivel, meg a zenetanár F. Bélával kísérték a középiskolások hősies vonulását, farkasszemet nézve az eseményeket a túloldalról figyelő, pisztolyát szorongató – a sors fintora: – pufajkással, aki civilben Akela helyettese, később – Isten nem ver bottal: rövidéletű – utódjával… A gyerekekre azonban akkor még tényleg nem lőttek. A városban az egyetlen hősi-halálos, őrülten-buta lövés másutt, később történt. A fiút október 31-ére SAS-paranccsal behívta a helyőrség szolgálattételre. Ott készültek, vártak, hogy védendő-e, védhető-e a város? Ott hallgatták az idegen csapatok mozgását jelentő híreket. November 2-án reggel – éppen a csapatmozgások híre miatt – az ezredparancsnok önkéntessé tette a szolgálatot. A fiú kérte, hogy hadd menjen ki, megnézni, mi van a diákjaival, akikről napok óta nem volt híre. Elengedték. Ment keresni a diákokat. A Mezőgazdasági Szakiskola, a korábbi dominikánus zárda udvarán találta meg a gyerekeket. Volt iskolatársa, Gugu, vezényletével, golyószóróval, géppisztollyal felfegyverezve. Félrehívta Gugut: „Idefigyelj, ez nem játék, ez katasztrófa!” Végül is egyetértettek. Ki is állt a gyerekek elé és mondta: „Gyerekek, amikor az Iván szobrot ledöntöttük, nagyon büszke
voltam rátok, de most tessék hazamenni! Ennek a hazának élve van rátok szüksége, nem orosz tankok által széttaposva!” Aznap terjedt el az a megörökítendő, mély humort tükröző – a szó eredeti jelentése szerinti – mondás – a világnak, az ENSz-nek irántunk való politikájáról, a „Leben und lében hagyni” politikáról. Még mosolyogtunk is, de a mosoly hamarosan arcunkra fagyott, mert eljött „Akormány-a-helyén-van” keserédes napja. A fiú mindjárt reggel késztetést érzett és le kellett ülnie a zongorájához, hogy leírja, ami a levegőben, meg benne is vibrált. Megszületett egy ötpercnyi drámai zene – azóta már biztos, hogy az egyetlen az aznapi Magyarországon. Az első rész egy motorikus induló, a katonacsizmák dobogása. Nem nehéz kikövetkeztetni, miféle csizmáké. A középrész lelkes, dallamos, az ifjonti lelkesedők, a fiú és barátainak hittel teli, szenvedélyes örömdalának pár taktusa. Eddig gyorsan megszületett, csak le kellett írni. Ekkorra megérezte, hogy hogyan fog minden, hogy kell a zenét is folytatni: nagy-nagy, hosszú csenddel. Mély, halotti csenddel. Amelybe aztán üresen, esőcseppnél is sokkal konokabban belekopog, belepereg a Giuocco delle coppie dobritmusa. A nagy példakép hazavágyásának apoteózisa a fájdalmas Concertoból. Ebből a csendből indul el, halkan, de erősödve a fiú által írt talán legszebb, mélyen keserédes dallam, amely a végleges csöndet, amely a nemzethalál illatát idézi. Amely dallamnak az illatára, arra, hogy egyáltalán van illata, annak tragikumára akkor ébredt rá, amikor majd egy évtized múlva belépett a halottként talált édesanyjának a sötét, halálveríték-illatú szobájába. Ekkor hasított belé – másként, de éppoly fájdalmasan – a november negyediki dallam drámai íve. Egy glisszandóval vége is lett mindennek: fél tízkor lecsapta a zongora fedelét és érezte: igazi emberközel kell, azonnal és nagyon. Elindult a múzeumba, megölelni Akelát, Nikit, Miaut, Kaját, Lacit, minden magafajtát, akikről érezte, hogy biztosan szintén odamenekültek. Megtanácskozni, hogy megkockáztatható-e az itthonmaradás egyáltalán? Az édesanyja is küldte: „Apádat Voronyezsnél vesztettem el, nem akarlak téged is Oroszországban elveszteni – inkább menj el!” mondta.
A zene, amelynek címet sem mert adni, csak a dátummal jelölte meg a kotta jobb felső sarkában, „ – ’56.11.4 – ”, eljátszatlanul bevonult a fiókjának mélyére, majd néha elővette önmagának, míg egyszer, már a kilencvenes években, Mariann zongoraművész barátnője megtanulta és felvételt készítettek – önmaguknak. Közönség, sőt nyilvánosság előtt először 2004. november 3-án este hangzott el ez a felvétel – amikor véletlen összeesésképpen – a televízió által is közvetített Mindentudás Egyetemi előadásának végén játszotta el számítógépen, arra a napra emlékezve a Duna televízió. Azt követően, csak az ötvenéves évfordulón áldozott rá a Bartók rádió is pár percet. Ha egyetlen kívánsága lehetne, amelyet a sors teljesítene is, a fiú azt kívánná, hogy fedeztessék fel igazán ez a zene és, ha ő már nem is lesz, váljék ez a pár perc annak a nemzetvesztő napnak a szimbólumává. Teltek a napok. Látszott a veszély növekedése… Néhányan a múzeumi társaságból szervezkedtek, hogy elmennek. A fiú – két lány között őrlődve – félt csatlakozni a távozást tervező csapathoz. A szegedi orvostanhallgató lány édesanyja halálos beteg volt. „Világos,” gondolta, „ha megjelenek reggel nála, hogy fogd a biciklidet, megyünk ’Jugóba’, csak nemet mondhat”. Interurbán telefon nem működött, hogy egyáltalán beszéljenek erről. Otthon, a földön ülve hallgatta az esti csendben a rádiót, amelynek sose volt olyan szépséges műsora, szóval, ott tépelődött, amikor felhangzott a csodásan lírai ötös a Nürnbergi mesterdalnokokból. Olyan honvágy vette elő azon helyben, hogy átszólt a hajnalban induló csapat vezetőjének, Lacinak: „Ti menjetek, én maradok…” Ez a lírai zene emblematikus lett az életében: ezt a napot követően, véletlenül a házasságkötése délelőttjén is játszotta a rádió. Ettől fogva már tudatosan kereste, figyelte és meg is találta, hallotta sokszor és – bizarr véletlen – az élete néhány sorsfordulóján, jeles napján. A döntés gondokat vetett fel. Látszott, hogy minden a megtorlás irányában fejlődik. Végezte az iskolában a dolgát. Korábbi életvitele, amikor is hetente járt Szegedre, a Fizikai Intézetben dolgozni, vonat nem lévén, megszakadt. Különben is… December 12-én aztán megelégelte az elszigeteltséget, meg már látszott, mi fenyeget mindenkit, az igazgatóját már támadták. A
szegedi orvostanhallgató-őrnagy barátja is eltűnt – legközelebb 1962-ben az amnesztiát követően találkozott vele… Aznap ugyan hideg volt, de ragyogott a nap. Beöltözött és biciklivel átkerekezve megjelent a Dóm téri intézetben. Budó professzor azzal fogadta, hogy éppen tegnap kapott közvetett üzeneteket, hogy megítélte az Akadémia a neki szánt segédmunkatársi állást. Meri-e vállalni, elkérni a munkakönyvét? Igen, szólt a fiú és arra gondolt, úgyis odaadják azt a könyvet, ami az elbocsátást jelentette… Harmadnap már könyvestül jelentkezett Szegeden munkára. De azért kellett egy „káderezés”– egykori gyakorlatvezetője, az újjáalakult párt kari szervezetének titkára által. A kutatói állás is okozhatta, hogy a beszélgetés laza, formális volt. „Mi a véleményed a szovjet csapatok behívásáról?” kérdezte H. János. „Nagyon nagy hibának tartom” adta ki magát a fiú. „Nono, Jóska, te is be fogod látni, hogy ez volt az egyetlen lehetséges megoldás!” Erre elhallgatott és máig hálás, hogy ennek a szövegének nem lett gyilkos konzekvenciája. Másokat ennek tizedéért életre szólóan megbüntettek. Így lett csend körülötte. Haza sem ment jó ideig. A rendetlenség akkora volt a városában is, hogy nem tudhatták, itthon maradt-e, vagy másért nem keresték? Ki tudja?! „Máig hálás a fiú a megtorlást szenvedett barátainak, hogy az ő neve, szerepe, barátságuk elő sem került azokon a tárgyalásokon. Az a szomorkásan irigy öröme, hogy nem sikerült hőssé válnia…” Az igazgatója is, meg Akela is hosszú éveket ült, a tanártársait is begyűjtötték, menesztették. Az egyik, akivel együtt vigyázták a gyerekeket, a rendszerváltás után, már halálos betegen gyónt neki, hogy őt vették rá, hogy Akela ellen tanúskodjék… A fiú összeroppant a magának feltett kérdés alatt, ha otthon marad, vajon ő képes lett volna-e ellenállni a szorításnak? Így nem lett hős belőle, sőt: megakadályozta azt is, hogy a "vásárhelyi srácok" is legendává váljanak. Talán néha irigyli is azokat, akik ma már joggal büszkék a kiváló társaságban eltöltött, de gyilkos tömlöcévekre. Mint az orvostanhallgató őrnagy barátja. Az ő első útja a szabadulás után hozzájuk vezetett. Akkorra már ők ketten a lánnyal házasok voltak. A mélyen emocionális trió végén a barát-őrnagy megjegyezte: „Nagyon köszönöm, amit értem tettél!” „Mit tettem érted?” kérdezte a fiú.. „Te voltál az egyetlen mentőtanúm a tárgyaláson.” hangzott a válasz. Most a fiú roppant össze igazán. Mert hogy soha, semmilyen tárgyaláson nem volt, tanúként meg pláne nem hívták. Többször eljátszottak a mára is tragikus gondolattal: „Mi lett volna, ha másoldali szerepet jegyzőkönyveztetett volna róla a vérbíró?…” Aztán ment az élet tovább…
