DR. HORVÁTH GYULA
Magyarország térszerkezete és a régió intézménye Kovács Tibor aktív tudományos pályáját olyan korszakban kezdte, amikor egy pillanatra felcsillant a remény, hogy Magyarország is elindulhat a decentralizált fejlődési pályán. Az ország területi szerkezetének hagyományosan erős koncentrációját az 1968-as gazdaságirányítási reform számos intézkedése igyekezett az Európában akkor már fejlesztési főáramnak tekintett decentralizáció útjára terelni. Ennek a – három és fél évtized távlatából szemlélve illúziókkal teli – próbálkozásnak az eredményeképpen jött létre az ország első vidéki közgazdaság-tudományi kara 1970-ben Pécsett, a társadalomtudományok decentralizálásának koncepciója alapján ugyancsak itt szervezték át 1972-ben az MTA Dunántúli Tudományos Intézetét az ország első komplex, interdiszciplináris, területfejlesztési alapkutatásokat folytató kutatóhelyévé. Az 1960–70-es évek fordulóján számtalan vizsgálat indult az országban a településhálózat minőségi jegyeinek és a területfejlesztés gazdasági összetevőinek feltárására. Kutatásokat kezdeményeztek a területi gazdaság belső szerkezetének vizsgálatára a Központi Statisztikai Hivatalban is. Kovács Tibor aktív közreműködésével állították össze az első megyei ágazati kapcsolatok mérlegét (Kovács 1973, Csepinszky–Kovács–Novák 1973, 1976), és ő volt a nagy hagyományokkal rendelkező magyar területi statisztika legaktívabb kutatója is (Kovács 1976 a–b., 1986). Első kutatási eredményeim közléseit ő gondozta a Területi Statisztikában. A nagyszerű szerkesztő, a magyar regionális tudomány önzetlen támogatója emlékére készítettem ezt a tanulmányomat. A magyar regionális fejlődés évszázados keresztmetszetét bemutatva azt vizsgálom, hogy az új európai regionális fejlesztési paradigma alkalmazásának milyen lehetőségei kínálkoznak ma – már illúziómentesen – Magyarországon, s ebben az új fejlesztési felfogásban milyen szerepet kaphat a régió intézménye. Az egyközpontú Magyarország A 19. századi állam- és nemzetfejlődés európai folyamata az egyes országok területi szerkezetét különbözőképpen alakította. A többközpontú államokban (Olaszországban, Németországban, Spanyolországban) az ipari fellendülés, a közlekedési infrastruktúra kiépülése több városi térséget érintett, ezek közel hasonló fejlődési pályán haladtak, a gazdaság parancsnoki posztjai különböző helyekre települtek, a kulturális, a politikai és a közigazgatási intézmények is decentralizált formát öltöttek. Az egyközpontú országokban (Franciaországban, Ausztriában, Magyarországon, a kelet-közép-európai országok többségében és részben az Egyesült Királyságban) a domináns fővárosokon kívüli perifériák teljesítőképessége gyenge volt, a vasúthálózatot az állam centrumát kiszolgáló
310
DR. HORVÁTH GYULA
sugaras szerkezetben fejlesztették, a kulturális és a politikai funkciók is ide összpontosultak. Az erős regionális gazdaságok a politikai állam fejlődését és a nemzeti integrációt változatos módokon befolyásolták. A kiemelkedő ipari érdekkörök általában a termékeik kedvező elhelyezését biztosító integrált nemzeti piacok fejlesztésében voltak érdekeltek, a védővámok tekintetében azonban a nemzeti és a regionális elképzelések között éles ellentétek húzódtak meg. A gazdasági érdekek sokszor meghátrálásra kényszerítették a regionális eliteket, a nemzeti kormányok által nyújtott nemzeti piacvédelem előbbre való volt a területi önkormányzati intézmények önállóságának erősítésénél, a központi kormányzattal való konfrontációnál. A többpólusú gazdasági tér szabályszerűségei szerint fejlődő Osztrák–Magyar Monarchiában is hasonló gazdasági érdekek érvényesültek. A magyar agrárgazdaság birodalmi túlsúlya miatt viszonylag kevés figyelem fordult az iparfejlesztésre. A főváros mellett a legnagyobb ipari központ Pozsony volt, gyáripara hatezer főt foglalkoztatott, Temesvár, Arad, Brassó, Miskolc, Debrecen és Pécs ipari munkássága egyenként 5–4 ezer főt tett ki, ebben a sorrendben (Beluszky 1999. p. 137.). A dualizmus kori Magyarország modernizációs programjai: a vasútépítkezések, a vízügyi munkálatok és az állami finanszírozású – elsősorban budapesti – közmunkák jelentős változásokat indítottak el az ország térszerkezetében. Ezek döntő részben koncentrációs jellegűek voltak, a főváros országon belüli és nemzetközi pozícióit erősítették. Az akkori kormányzatok ugyan nem dolgoztak ki mai értelemben vett területfejlesztési politikát, azonban az elmaradott országrészekben kibontakozó modernizációs követelésekre válaszokat kellett megfogalmazniuk. A perifériák eltérő erősségű akcióit az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) karolta fel. Az egyesület működési filozófiájában ugyanis fontos szerepet kapott a területi különbségek mérséklése. „Nemzeti érdek – fogalmazta meg az OMGE egyik dokumentuma –, hogy az a távolság, mely falu és város között a gazdasági, jóléti és közegészségügyi intézmények és műveltség tekintetében ma még megvan, lehetőleg kiküszöböltessék. Evégből szükségesnek tartjuk, hogy a vidéki népesség terhei könnyíttessenek, s a teherviselés városban és falun arányban legyen a törvényhozás, a kormány és a közigazgatás által nyújtott támogatással és előnyökkel.” Az első kormányzati fejlesztési program az Északkelet-Kárpátokban indult az 1890-es évek végén, majd az 1902. évi Székely Kongresszus határozatai nyomán fogalmazódott meg kormányzati felzárkóztatási stratégia az ország egyik legelmaradottabb térsége, a Székelyföld modernizálására. A Székely Kongresszust – amely a térség szereplőinek fejlesztési törekvéseit példamutató módon foglalta egységes rendszerbe – a magyar területfejlesztési tradíció fontos elemének kell tekintenünk. A történelem viharai ugyan megakadályozták, hogy az ajánlásokat konkrét kormányzati és helyi cselekvés kövesse, a kongresszus jegyzőkönyve területfejlesztési szakembereknek érdekes és elgondolkodtató módszertani olvasmány lehet ma is (A Székely Kongresszus…). A történelmi Magyarországon a 19–20. század fordulóján a modern gyáripar és a pénzügyi intézményrendszer fejlődése nyomán kibontakozott térformáló folyamatok Trianon után lezárultak. A gazdaságfejlődés terei szétdarabolódtak. Az országhatárok természetes vonzáskörzeteket vágtak ketté, termelési tényezők közötti kapcsolatokat
TÉRSZERKEZET – RÉGIÓ
311
szüntettek meg. Az új ország gazdaságszerkezete rendkívüli egyenetlenséget mutatott. Az előző évtizedek lendületes iparfejlődése döntő mértékben Budapestnek kedvezett. Az 1913. évi iparstatisztikai adatfelvétel szerint az új országterületen 215 ezer gyár- és bányaipari foglalkoztatott volt, Budapest részesedése az 50%-ot is meghaladta. A feldolgozóipar csúcságazatában a főváros súlya még jelentősebb volt. A gépipari termelési érték 90%-a a budapesti üzemekből került ki. A fővároson kívül számottevő gépipari kapacitása csupán Győr városának volt. Az állami iparfejlesztési politika az 1881–1914 közötti időszakban a megyék felét támogatásban részesítette. A mai országterületen azonban a kitermelőipari térségeken kívül csupán Vas, Moson, Győr és Csongrád megye jutott állami fejlesztési forrásokhoz (Edvi Illés–Halász 1921). A gazdaság általános teljesítőképességét jól tükröző egyenes adóbevételek területi szerkezete is az egypólusú ország képét rajzolja meg: Budapest hozzájárulása az állami bevételek e tételéhez 59%-ot tett ki (1. táblázat). E tényező alapján tehát már a század legelején megjelentek a mai térszerkezet alapvonásai: a kiemelkedően fejlett Budapest, a viszonylag fejlett ÉszakDunántúl és a kétharmadnyi fejletlen országrészek. A két világháború között a területi szerkezeti különbségek fennmaradtak, sőt a gépipar szerkezetének modernizálódása ismét csak a főváros pozícióit erősítette, 1930-ban az ipari foglalkoztatottak 60%-a összpontosult ide. A főváros iparának termelési értéke még ennél is nagyobb hányadot tett ki. A dinamikusan fejlődő nagyipar központjai szinte kivétel nélkül a fővárosban voltak, a kutatási-fejlesztési kapacitások szinte csak itt alakultak ki, 1938-ban a 13 ezer főnyi egyetemi hallgató 54%-a budapesti intézményekben tanult. 1. táblázat
Az egyenes adóbevételek* területi szerkezete Magyarországon, 1913 Főváros, régió Budapest Észak-Dunántúl Dél-Dunántúl Észak-Magyarország Alföld Összesen
Az egyenes adók összege, ezer korona
Megoszlása, %
188 525 37 066 22 822 17 375 55 876 321 664
58,6 11,5 7,1 5,4 17,4 100,0
A népesség száma, ezer fő 930 1175 1222 993 3128 6448
Megoszlása, % 14,4 18,2 19,0 15,4 33,0 100,0
Allokációs hányadosa 4,07 0,63 0,37 0,33 0,53 1,00
* Az egyenes adók (földadó, házadó, kereseti és jövedelemadó, vállalati, bánya-, szállítási, tőkekamat és járadékadó, illetve egyéb egyenes adók) az állami bevételek 32 százalékát tették ki. a) A koncentráció mértékét az ismert regionális gazdaságtani mutatószámmal, az allokációs hányadossal fejezzük ki, amelyet az adott régió népességarányának és az egyenes adók régióbeli arányának a hányadosa adja. Forrás: Edvi Illés–Halász, 1921. p. 74. (ez alapján a szerző számításai).
Az új Magyarország gyenge területi szerkezetének fejlesztése és a politikai kohézió megfelelő szintjét biztosítani képes közigazgatás kialakítása a 20-as évek második felében a viták kereszttüzébe került. A centralizációs és a decentralizációs megoldások súlyáról, az ún. „szétpontosítás” társadalmi előfeltételeiről leginkább jogtudósok és köz-
312
DR. HORVÁTH GYULA
igazgatási szakemberek polemizáltak egymással, a gazdaság és a társadalomirányítás más szféráinak szereplői elvétve nyilvánítottak véleményt (Hencz 1973). Ritka kivételnek számított az akkori kultuszminiszter, Klebelsberg Kunó következetesen képviselt álláspontja a Budapesten kívüli szellemi centrumok fejlesztéséről. A 20. század állami politikájának kritikájaként álljanak itt 1927. szeptember 15-én a Pesti Naplóban írott sorai: „Budapesten a lágymányosi pocsolya az utolsó nagy szabad tér, tehát vagy lesz ott egyetemi város, vagy külföldi példák után indulva számolnunk kell azzal az eshetőséggel, hogy tudományos életünk súlypontjait Szegedre és Debrecenbe kell áthelyeznünk. Ez a két nagy alföldi város nemcsak telket adott az egyetemi építkezésekhez, hanem ötven százalékkal járul hozzá magukhoz az építési költségekhez is… Csak éppen Budapestnek jusson ki minden állami intézet és építkezés ingyen? Ezt a rendszert az osztó igazságra való tekintettel nem lehet tovább fenntartani!” (Klebelsberg 1928. p. 75–76.). A főváros súlya az ipari foglalkoztatottakon belül a II. világháború előkészületei keretében végrehajtott vidéki nehézipari fejlesztés eredményeképpen 1941-re 54%-ra csökkent. A háború utáni újjáépítés során több teljesen elpusztult budapesti üzemet nem állítottak helyre, egyes vidéki üzemek kapacitását bővítették: így 1949-re az 51%-os arány alakult ki. Közel hasonló arány mutatható ki a nagyipar – akkori terminológiájával minisztériumi ipar – területi szerkezetében is (2. táblázat). Annak ellenére, hogy a két világháború között számtalan értelmiségi csoport, szakmai szervezet, sőt politikai erők és kormányzati tényezők szorgalmazták a decentralizációt, a nagyvárosok gazdasági és kulturális fejlesztésének prioritásait az országrendezési tervekben, a magyar gazdaság térszerkezetében átütő változások nem következtek be. 2. táblázat
A minisztériumi iparban foglalkoztatottak területi megoszlása, 1949 Régió
Foglalkoztatott, ezer fő
Megoszlás, %
A népesség megoszlása, %
435 133 41 113 63 785
55,5 17,0 5,1 14,4 8,0 100,0
24,7 16,4 13,7 12,6 32,6 100,0
Budapest és Pest megye Észak-Dunántúl Dél-Dunántúl Észak-Magyarország Alföld Összesen
Allokációs hányados 2,25 1,04 0,37 1,05 0,25 1,00
Forrás: Tatai Zoltán 1985. p. 326.
Az 1950-es években a területfejlesztés szemmel látható nyoma csekély volt, hacsak az nem, hogy a fejlett ipar már nem korlátozódott a fővárosra. A főváros aránya az ipari munkáslétszámból 1955-re 44%-ra csökkent. Bár közben az állami iparban foglalkoztatottak száma Budapesten is nőtt, ez elmaradt a vidéki ipar létszámnövekedésétől. Új iparvidékek jelentek meg, mindenekelőtt az Északi-középhegység vonulatában, központjában Miskolccal. Létrejött a nógrádi, a pécs–komlói, a tatabányai, a várpalotai ipari központ: kiformálódott Magyarország északkelet–délnyugati irányú ipari tengelye.
TÉRSZERKEZET – RÉGIÓ
313
A szélsőségesen centralizált állam- és gazdaságirányítás még azt sem tűrte, hogy az elmaradott területek vagy települések önerőre támaszkodva próbáljanak előbbre haladni. Az 1950-ben bevezetett tanácsrendszer pedig – az amúgy is fejletlen – települési önkormányzatokat számolta fel, s a tanácsok egyetlen feladatának a központi utasítások helyi végrehajtását jelölte ki. A gazdaságirányítás reformja 1968-ban a regionális fejlődésben is új korszakot nyitott. A gazdasági döntések bizonyos fokú decentralizációja a földrajzilag széttelepülő fejlesztést támogatta, a településhálózat egyre nagyobb része került a modern gazdaság vonzásába. 1971-ben két minisztertanácsi határozatban fogalmazódott meg új területfejlesztési politika. Az egyik a területi tervezés rendjét szabályozta, s ebben a területfejlesztési politika történetében először jelölt meg (a gazdasági cél mellett) társadalompolitikai célkitűzést: az ország különböző területein élő népesség életkörülményeinek közelítését. A terület- és településfejlesztés reformja tehát csupán néhány év késéssel követte a gazdaságirányítás reformját, de ez a késedelem tartalmilag számottevő volt. Közben már jelentős ellentámadásban voltak a reform ellenfelei, megkezdődött az újracentralizáció – így azután a terület- és településfejlesztés eme új politikája is meglehetősen centralizált maradt, az önállóság formai elemei gyér tartalommal teltek meg. Így például a tanácsi pénzgazdálkodás szabályozása a deklarált helyi tanácsi önállóságot reális gazdasági alapjától fosztotta meg. Az 1970-es években a növekvő gazdasági nehézségekre adott rossz válasszal a központi beavatkozások újra sokasodtak, kényszerű és ideiglenes jelleggel egy sor korlátozást vezettek be a pénzügyi források felhasználhatóságában, amelyek zömmel 1985-ig érvényben voltak. E felemás megoldások ellenére a reform bevezetése lényeges változásokat hozott. A gazdasági szabályozók inkább csak közvetve hatottak, direkt területi szabályozás csak nagyon korlátozottan érvényesült. Ilyen szabályozás volt a központi területfejlesztési alap létrehozása, amely a IV. ötéves terv idején mintegy 2,5 milliárd Ft volt (ebből 800 millió Ft-ot a fővárosi ipar kitelepítésére, 400 milliót a szénbányakörzetek iparszerkezetének átalakítására fordítottak – a többi az elmaradt területek (kétharmad részben a Tiszántúl) iparosítását szolgálta (Enyedi, 1983). Igen jelentős területfejlesztő hatása volt annak a ténynek, hogy az iparvállalatok munkaerő-bővítés, vagyis az extenzív fejlődés folytatása érdekében nagy számban telepítettek termelő egységeket vidéki városokba és nagyközségekbe. Az 1960-as évek végétől az 1970-es évek közepéig tartott az ipari termelés roppant erős területi széttelepülése – azóta az ipar területi eloszlásában kevés változás történt. A széttelepülés méretére jellemző, hogy mintegy ezer községben is nyílt gyáripari jellegű telephely, amelyek az időszak végén az ország ipari létszámának egyötödét foglalkoztatták – alig kevesebbet, mint a gyorsan fogyó létszámú budapesti ipar. A vállalati döntések nagy szerepe azt eredményezte, hogy az új ipartelepek földrajzi elhelyezkedését legtöbbször a vállalatok döntötték el, s ezek vállalati érdekeket tükröztek. A vidéki ipartelepek 40%-a budapesti székhelyű volt, a legnagyobb (3000 főnél többet foglalkoztató) gépipari vállalatok esetében a fővárosi vállalatok a telephelyek több mint 70%-át irányították. Az ipar igen jelentős földrajzi szétterjedését tehát viszonylag kis számú városi központban működő ipari nagyvállalat telephely-létesítései eredmé-
314
DR. HORVÁTH GYULA
nyezték. Az ipari nagyvállalat ily módon több telephelyes területi szervezetté alakult, amelyen belül a vállalatvezetés nyilván nem földrajzi szempontokat követve alakított ki munkamegosztást, ám ennek hatása feltétlenül megmutatkozott a regionális fejlődésben. Jóllehet, számos korszerű vidéki ipartelepítést idézhetünk, eléggé gyakran előfordult, hogy az elmaradott területekre került ipari telepek az egyszerűbb, a korszerűtlenebb, a veszteséges ágazatokat, esetenként a környezetszennyező ágazatokat kapták termelési profilul, míg a vállalatközpont településében egyre inkább a kutatás-fejlesztési, szervezési és döntési tevékenységek összpontosultak, miközben a termelési tevékenység a központban visszaszorult. Ez regionális hatásában az elmaradottság egyfajta újratermelését eredményezte, az elmaradottságot nem az ipar hiánya jelezte, mint korábban, hanem az ipar korszerűtlen szerkezete vagy technológiája. A tervgazdaság negyven esztendeje a magyar térszerkezet fejlődésében felemás állapotot eredményezett. A megkésett iparosítás – amelynek több eleme a nyugat-európai perifériák indusztrializálásával mutatott hasonlóságot – hozzájárult a területi egyenlőtlenségek mérsékléséhez, az európai gazdaság fejlődését időközben új pályára állító térformáló erők és irányítási módszerek térbeli elterjesztését azonban meggátolta. Ennek oka kifejezetten politikai eredetű volt. Az ipar decentralizációját a változatlan formában működő újraelosztási mechanizmusok mozgatták. Tényleges decentralizációról azért nem beszélhetünk, mert a gazdaság térbeli széttelepülése nem párosult hatalommegosztással. A területi egyenlőtlenségek mérséklésének szűken értelmezett felfogása – az elmaradottság felszínes, a lakossági infrastruktúrához kötődő jegyeinek középpontba állítása – kedvezett a redisztributív rendszer továbbélésének, sőt bizonyos szempontból életerőt is lehelt bele. A rendszerváltozást követően – annak ellenére, hogy jelentős átalakulás zajlott le a területi fejlődést befolyásoló valamennyi tevékenységi körben – a tényleges decentralizáció mozgatóerői nem bontakozhattak ki. Bár a területfejlesztési törvény intézményeket, csekély eszközöket, korszerű – a decentralizáció irányába mutató – célokat fogalmazott meg, a kilencvenes évtizedben az ország térszerkezetében a piaci erők hatására új differenciálódási folyamatok indultak el, a posztindusztriális térformáló erők koncentrációs foka az ország magtérségében ugyanolyan nagymértékű volt, mint azt a korábbi fejlődési periódusokban az arra az időszakra jellemző tényezők esetében tapasztalhattuk. 3. táblázat
Néhány mutató fővárosi koncentrációjának mértéke* Megnevezés Ipari foglalkoztatottak Pénzügyi foglalkoztatottak Felsőoktatási intézmények hallgatói létszáma Kutatók-fejlesztők száma
1938a)
1985
2002
3,86 3,14 3,00 4,75
1,18 1,65 2,50 3,67
1,22 1,99 2,22 3,14
* Az allokációs hányados alapján (2002-ben például a K+F foglalkoztatottak a népességaránynál háromszor magasabb súllyal voltak jelen a fővárosban); a) A népességarányt az 1941. évi adatok alapján számoltuk. Forrás: Magyar statisztikai évkönyv és Területi statisztikai évkönyv. (Különböző évek és oldalak alapján a szerző számítása.)
TÉRSZERKEZET – RÉGIÓ
315
A területi egyenlőtlenségek növekedése A tágan értelmezett magyar gazdaság területi szerkezete ma tehát nem alkalmas arra, hogy a posztindusztriális korszak és az európai integráció versenykövetelményeinek eleget tegyen. A 20. századi decentralizációs elgondolások, koncepciók, politikai jelszavak kudarcot vallottak. Az előrelépés akadályát szinte minden decentralizációs nekirugaszkodás időszakában a központi hatalom (és az ágazati irányítás) – törvényszerűnek is tekinthető – ellenállása és az ország területi közigazgatási rendszerének történetileg determinált provinciális magatartásformája együttesen építette ki. Hiába fogalmazták meg a különböző dokumentumok a 20-as évek végétől napjainkig a nagyvárosi centrumok (Debrecen, Győr, Miskolc, Pécs és Szeged) régióképző funkcióinak fontosságát, a rövid távú eredményekben érdekelt politikai elitek minden korszakban megakadályozták, hogy saját székvárosukon kívül kialakulhasson az a kritikus tömeg, amely – sok feltétel kedvező egybeesése esetén – kényszerítő erő lehetett volna a hatalom decentralizációjára (Konrád–Szelényi 2000). Ma is számtalan példát sorolhatnánk arra, hogy a megyeszékhelyek tényleges vagy látszólagos dinamizmusát nem a regionalizmus jövőbeli érdekei, a magyar nagyvárosi hálózat európai városversenyre való felkészítése, hanem politikai akarat által motivált döntések idézik elő. Klebelsberg Kunó háromnegyed évszázaddal ezelőtti dilemmája mára – nem véletlenül – úgy oldódott meg, hogy a lágymányosi pocsolya helyén egyetemi tömbök sorakoznak, a vidéki szellemi centrumokban pedig csekélyebb források elnyeréséért kényszerítik formális integrációra a felsőoktatási intézményeket. A magyar felsőoktatás és kutatás jelenlegi területi szerkezetében hiú ábránd a tudásalapú regionális fejlődés jövőjéről értekeznünk. A nagy egyetemi központok mérete és súlya nem megfelelő az új típusú feladatok megoldására (4. táblázat). A fővárost követő négy egyetemi centrumban a hallgatóknak csupán egynegyede található, a hozzánk hasonlóan kisebb népességű európai országokban pedig fele-harmada (1. ábra). 4. táblázat
A felsőoktatási hallgatók megoszlása a regionális központok között, 1938–2003 Felsőoktatási központ Budapest Debrecen Miskolc Pécs Szeged Egyéb Összesen
A hallgatók száma
Megoszlása, %
1938
1985
2003
1938
1985
2003
7 178 1 103 312 1 342 1 151 2 142 13 228
44 900 7 291 3 953 6 480 8 999 27 721 99 344
159 501 23 055 13 143 23 150 27 000 121 095 366 947
54,3 8,3 2,4 10,1 8,7 16,2 100,0
45,2 7,3 4,0 6,5 9,1 27,9 100,0
43,4 6,3 3,6 6,3 7,4 33,0 100,0
Forrás: Magyar statisztikai évkönyv 1938. p. 296–297.; Területi statisztikai évkönyv 1985.p. 95.; 2003. p. 137–145. (Ezek alapján a szerző számításai.)
316
DR. HORVÁTH GYULA
1. ábra
A fővároson kívüli négy legnagyobb egyetemi centrum részesedése a felsőoktatási hallgatói létszámból különböző európai országokban* % 60 50 40 30 20
Magyarország
Dánia
Portugália
Írország
Finnország
Hollandia
Görögország
Svédország
Ausztria
Norvégia
Belgium
10
* 1997; Magyarország: 2002. Forrás: International Handbook of Universities. 1998; Területi statisztikai évkönyv 2003. (Különböző oldalak alapján a szerző szerkesztése.)
Magyarországon a területi gazdasági, szociális és infrastrukturális egyenlőtlenségek folyamatosan erősödnek. 1994-ben Budapest és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egy főre jutó GDP-je közti különbség 2,9-szeres, 2002-ben már 3,9-szeres volt. Hasonló képet mutatnak a régiók közti különbségek is. A közép-magyarországi régió teljesítménye 1994-ben 2,1-szer, 2002-ben pedig 2,6-szor volt magasabb az észak-magyarországiénál (5. táblázat). Még a hazai körülmények között fejlettnek számító Fejér megye és a főváros közti különbség is növekedett. A megyei teljesítmények alakulását mindenekelőtt az ipari termelés mértéke magyarázza. Nagy különbségek vannak az ipari foglalkoztatottak arányában, a feldolgozóipari beruházásokban és az ipari exportkapacitásokban az egyes megyék között. A 2001–2003-as időszakban a feldolgozóipari beruházások értéke Pest megyében 328 milliárd Ft, Győr-Moson-Sopron megyében 207 milliárd Ft, Somogyban 29 milliárd Ft, Szabolcsban pedig 57 milliárd Ft volt. Hasonló aránytalanságok mutatkoznak az ipari exportban is. Győr-Moson-Sopron és Fejér megye ipari termelésének háromnegyede, illetve kétharmada jut külföldi piacokra, Baranyában és a Tolnában csak negyede. A Győri Audi Hungária Kft. exportja tizennégyszer nagyobb, mint a baranyai iparé együttvéve.
TÉRSZERKEZET – RÉGIÓ
317
5. táblázat
A régiók teljesítőképességnek alakulása, 1994–2002 Főváros, régió Közép-Magyarország Budapest Közép-Dunántúl Nyugat-Dunántúl Dél-Dunántúl Észak-Magyarország Észak-Alföld Dél-Alföld Összesen
Egy főre jutó GDP, 1994 az országos ezer Ft átlag százalékában. 619 147 768 182 365 86 424 100 353 84 292 69 311 74 350 83 422 100
Egy főre jutó GDP, 2002 ezer Ft
az országos átlag százalékában
2701 3494 1462 1703 1204 1050 1062 1136 1648
164 212 89 103 73 64 64 69 100
Növekedési ráta, 1995–2001 5,2 n.a. 4,6 4,3 2,6 2.3 3.0 1,6 4,0
Forrás: Területi statisztikai évkönyv 1994, 2003; A new partnership for cohesion.
Újabb figyelmeztető jelnek kell tekintetünk a fiatal szakértelmiség regionális központokból való elvándorlását. Több nyelven beszélő, európai ismeretekkel rendelkező fiatal diplomások ma már a vidéki egyetemi városokban sem találnak kvalifikált munkahelyet. Ez a tudásalapú gazdaságfejlesztési elképzelések megvalósítását veszélyezteti. Sokan panaszolják, hogy az egyetemek sok diplomást képeznek. Azonban azt is vizsgálnunk kellene, hogy eléggé intellektualizálódott-e a gazdaság. A magas hozzáadott érték előállításához sok képzett szakemberre lesz szükség. A fejlett üzleti szolgáltatások, a kutatás-fejlesztés, a nemzetközi funkciók – amelyek ma gyenge pozíciókkal rendelkeznek a régiókban – kvalifikált munkahelyek ezreit jelenthetnék, és egyértelműen a gazdaság fejlődését szolgálhatnák. E trendek módosítása a magyar modernizáció kulcsa, az ország gyengülő versenyképességének egyik oka. Az az ország, ahol a modern térformáló erők szélsőségesen magas koncentrációja figyelhető meg, nem képes aktív és versenyképes kohéziós politika megvalósítására. A magyar régiók az európai rangsorban különböző csoportokban helyezkednek el. A közép-magyarországi régió a rangsor második harmadának végén, a 17 ezer euró/fő jövedelmű kategóriában a francia Korzika, az olasz Szardínia, a Skót-felföld és -szigetek, a spanyol Castilla y Leon és a belga Namur alkotta csoportban található. A második legfejlettebb magyar régió, a Nyugat-Dunántúl, a harmadik harmad legelején áll. A 12 ezer euró/fő jövedelmű csoportot már kizárólag kohéziós országok régiói, a portugál Norte, Centro és Alentejo, a görög Peloponnisos és Traki alkotják. Hasonló a közép-dunántúli régió pozíciója is, néhány görög, portugál és a fejlettebb kelet-európai régiókkal a 11 ezer euró/fő kategóriában helyezkedik el. A többi magyar régió kizárólag kelet-európai térségekkel körülvéve, a harmadik harmad középmezőnyében. Ha Budapestet önálló régiónak tekintenénk, akkor 24 ezer euró/fő GDP-jével (ami az uniós átlag 113 száza-
318
DR. HORVÁTH GYULA
léka) az első ötven legfejlettebb régió közé, Madrid, a német Hannover, az olasz Liguria, az osztrák Felső-Ausztria és a brit Bradfordshire alkotta csoportba kerülne. A magyar regionális politika formális megújulása A magyar politika – elsőként Kelet-Közép-Európában – átfogó szabályozást dolgozott ki az ország regionális modernizációjára. A területfejlesztési törvény és a területfejlesztési koncepcióról szóló országgyűlési határozat azonban – a társadalomirányítás egyéb szféráiban elmaradt reformok miatt – önmagában képtelen volt a szükséges irányváltozás menedzselésére. Noha az Európai Bizottság Magyarországról készített jelentései 1998 óta folyamatosan figyelmeztettek a regionális politika EU-kompatibilitásának hiányosságaira, a magyar kormányok önös politikai érdekeiknek rendelték alá ezt a viszonylag jelentős erőforrások elosztására lehetőséget teremtő szakpolitikát. Miközben a csatlakozó országok többségében időközben megszülettek a területfejlesztési törvények, kialakultak a regionális politika központi és területi intézményei, Magyarországon a törvény előnytelen módosítására került sor, többször változott a területfejlesztés központi államigazgatási szervezete is (ehhez hasonló módosításokat csak Romániában kezdeményeztek). Mindez joggal kelthette azt a látszatot, hogy Magyarországon a területi fejlődés korszerű szervezési elveit, az európai normák szerint megfogalmazott cél-, eszköz- és intézményrendszert kizárólag az uniós nyomás hatására működtetik, csak a formális követelményeket óhajtják teljesíteni. E látszat azonban fokozatosan a valóság képét öltötte. Az 1990-es évek második felében erőteljesen aktivizálódott regionális szakmai csoportok – amelyek jelentős számú regionális stratégiát, koncepciót és programot dolgoztak ki – lelkesedése a 2000es évek elejére kifulladt, a központi kormányzat passzivitása és centralizációs törekvései megtörték a decentralizáció megvalósíthatóságába vetett hitet. A területfejlesztési törvény módosításának halogatása, az újabb és újabb hivatalok fellépése a regionális berendezkedés koncepcionálása ellen tovább rombolta az egy évtizede a fejlesztési jellegű regionalizmus mellett kialakulni látszó konszenzus alapjait. A kiábrándultság betetőzése a Nemzeti fejlesztési terv volt, amely az eredeti várakozásokkal ellentétben csak egy regionális operatív programot tartalmaz. A 2004– 2006 közötti időszakban Csehországban és Lengyelországban a fejlesztésekre fordítható támogatások közel 40 százaléka felett közvetlenül a régiók rendelkeznek, Magyarországon ez az arány 18 százalék. A korábbi regionális elképzelések módszeres figyelmen kívül hagyása nyomán a regionális szereplők reményt vesztetten a tradicionális és felejteni próbált kijárásos alkumechanizmusok újjáélesztésében váltak érdekeltté. A magyar regionális politika nemhogy fokozatosan európaivá vált volna, sokkal inkább a provincializmus béklyójába került. Ez az állapot reménytelenné teszi az ország térszerkezetének modernizációját, akadályozza a magyar gazdaság teljesítőképességének növelését. Merőben új alapokra helyezett területfejlesztési stratégiára van tehát szükség, amely csak akkor dolgozható ki és valósítható meg, ha a társadalomirányítás reformjában a decentralizáció válik a fő vezérlőelvvé.
TÉRSZERKEZET – RÉGIÓ
319
Az erőforrások szétforgácsolódnak, a régiók, a megyék stratégiáját és programjait senki nem tekinti mértékadónak A viszonylag csekély, de egyre bővülő területfejlesztési forrásokon kistérségi érdekcsoportok marakodnak, alkalmi szövetségek, alkuk és egzisztenciális motívumok nyomán elenyésző mennyiségű fejlesztési források kerülnek szétszórva a megye különböző pontjaira. Nincs nyoma annak, hogy területfejlesztési támogatások a gazdaságban új folyamatokat indítottak volna el. Eközben pedig sokan még mindig áhítatosan felfelé tekintenek. Nem csoda, ha meg sem látják a szomszéd megyét, várost vagy egyetemet, amelyek között nem a közös célok megvalósításáról folyik diskurzus, hanem vezetőik Budapesten előszobázva – alkalmanként péterfillérekért – rivalizálnak egymással. A nyugat-európai típusú regionális fejlesztési politika fokozatos térnyerése helyett a hagyományos provincializmus továbbélését figyelhetjük meg még az újonnan létrejött, EU-konformnak tartott regionális fejlesztési szervezetekben is. Az új paradigma és a régió intézménye A régió a gazdaság fenntartható növekedését és a térszerkezet korszerűsítését szolgáló, önálló finanszírozási forrásokkal rendelkező, autonóm fejlesztéspolitikát megvalósító, önkormányzati jogosítványokkal felruházott területi egység. E fogalom – amelynek összetevői az európai fejlődés különböző korszakaiban természetesen eltérően alakultak – értelmében Magyarországon mind ez ideig nem léteztek régiók. Annak ellenére sem, hogy egyes geográfusok – a földrajztudománynak a régiókutatásban elért vitathatatlan eredményei alapján – azt állítják, hogy vannak jól lehatárolt természetes régióink (Tóth 2004). A tartalom nélküli forma – akárcsak az elmúlt évtizedekben – önmagában nem képes az ország térszerkezetét kedvező irányba befolyásolni, az új térformáló erőket decentralizálni, a többpólusú fejlődés feltételeit megteremteni. A regionális kutatások kereteként definiált régió kompetenciák, intézmények és eszközök híján nem alkalmas a 21. század térformáló erőinek szervezésére. Régiókra Magyarországon azért van szükség, mert az európai területi fejlődés egyértelműen igazolja, hogy a körülbelül egy-két millió fős népességet felölelő, önkormányzati elvek alapján irányított szubnacionális szint, a régió gazdasági kapacitásai és strukturális adottságai folytán: – a gazdaságfejlesztési orientációjú regionális fejlesztési politika érvényesítésének optimális térbeli kerete, – a posztindusztriális térszervező erők működésének és ezek kölcsönkapcsolatai fejlesztésének megfelelő terepe, – a területi-társadalmi érdekérvényesítés fontos színtere, – a regionális politika modern infrastruktúrájának és professzionális szervezőtervező-végrehajtó intézményének kiépítéséhez a legmegfelelőbb méretű térbeli egység, – az Európai Unió regionális és kohéziós politikai döntési rendszerének meghatározó eleme.
320
DR. HORVÁTH GYULA
A decentralizált államszervezeti rendszer szerves fejlődéssel, komplex jogi szabályozás nyomán alakulhat ki. Az ennek előfeltételeit megteremtő elveket az alkotmányban (vagy konszenzushiány esetén decentralizációs törvényben) célszerű rögzíteni, nevezetesen: – Az állam fejlesztőtevékenységében, gazdaságpolitikájában épít a területi adottságok és a térelemek közti kölcsönkapcsolatokra és törvényszerűségekre, ezek hasznosítása révén a társadalmi alapfunkciók gyakorlásához biztosítja a szükséges feltételeket; – Az állam a társadalmi méltányosság és igazságosság elvét érvényesítve saját eszközeivel közreműködik az életkörülményekben megmutatkozó objektív, ugyanakkor jelentős és tartós területi különbségek mérséklésében, a közszolgáltatásokhoz való hozzáférés esélyegyenlőségének megteremtésében; – Az állam aktív regionális politikája elősegíti a gazdasági tevékenységek és funkciók területi decentralizálását; – Az állam regionális politikai feladatait és eszközeit pontos szabályok szerint megosztja az önkormányzatokkal, a területi koordinációs jogosítványokat és fejlesztési forrásokat a regionális önkormányzatokhoz delegálja. A politikai-közigazgatási régiók létrehozása természetesen időigényes feladat, de jövőjükről most, az ország modernizációjának történeti jelentőségű időpontjában, az európai csatlakozás előtt kellett volna egyetértésre jutni. A kiélezett politikai küzdelmek ugyanakkor nem kedveznek az átfogó területpolitikai reformoknak sem, függetlenül attól, hogy nehéz ellenérveket találni a modernizáció és a racionalizálás decentralizált irányaival szemben. A konfliktusok ellenére célszerű mihamarabb a parlament elé bocsátani a regionális közszolgáltatási, közigazgatási szervezetrendszerre való áttérés alapvető dokumentumait. Az átmeneti időszakban a területfejlesztési régiók megerősítése nem halogatható. A csatlakozást követő években a strukturális alapok felhasználásában megmutatkozó alkalmasságunk döntő referencia lesz a 2007 utáni időszak uniós regionális politikai döntései számára. Az elkövetkező másfél évben a régiókat maximálisan fel kell készíteni arra, hogy 2007-től közvetlenül irányíthassák a regionális operatív programokat. Ennek érdekében meg kell erősíteni legitimitásukat a partnerség, szakmai színvonalukat a hatékonyság és az áttekinthetőség, forrásaikat az addicionalitás, a komplexitás és a koncentráció jegyében. Regionalizálási kényszerhelyzet ma Magyarországon nem közigazgatási értelemben vagy az EU-tagság miatt alakult ki. A magyar gazdaság növekedése, az ország modernizációja, a területi különbségek mérséklődése, az európai területi munkamegosztásban elfoglalandó pozíciók jövője a tét. A regionalizmus lehet a modernizációt ösztönző új erő Magyarországon a 21. század elején. A területfejlesztés jelenlegi regionális intézményrendszere még az eredeti célokat sem képes megvalósítani. A regionális ügynökségek lényegében projektgyűjtő feladatokat látnak el, voltaképpen a központi akarat végrehajtását és nem a regionális elképzelések megvalósítását szolgálják. A regionális ügynökségek teljesítményében lényeges különbségek tapasztalhatók. Vannak innovatív, a korszerű regionális gazdaságfejlesztés mód-
TÉRSZERKEZET – RÉGIÓ
321
szereit alkalmazni szándékozó ügynökségek, és találhatók hagyományos, végrehajtói szerepkörben tevékenykedő ügynökségek is. Az empirikus vizsgálatok eredményei szerint a decentralizált modell a legnagyobb ellenállást éppen a minisztériumok körében válthatja ki, amit következetes és határozott kormányzati, parlamenti fellépéssel, alkotmányos szabályozással lehet ellensúlyozni. A kutatási eredmények azt mutatják, hogy a régióépítésben érintettek nagy része elvben támogatja a reformot, de nincsenek meggyőződve a jelenlegi régióhatárok és a régióközpontok kijelölésének helyességéről, területi kötődéseik szűkebb körben érvényesülnek. Azonban – úgy tűnik – a szereplők véleménye alapján nem lehet a jelenleginél elfogadottabb régióhatárokat kialakítani. Nagyon fontos, hogy az érdemi kérdésekről – mint az állam decentralizációja és a regionális autonómia erősítése – ne tereljék el a figyelmet a régiók határvitájával és a régióközpontok körüli huzavonával. Pillanatnyilag e két utóbbi kérdés izgatja leginkább a megyei elitek különböző köreit. Soha nem beszélnek, vitatkoznak arról – ami egyébként a lényeg –, hogy milyen funkciói legyenek a régiónak, milyen jogosítványokat adjon át a központi államigazgatás. Úgy tűnik, hogy a minisztériumok is most döbbennek rá, hogy netán változás előtt állnak. Miért kell pár millió forintos pályázatok elbírálásával a központi államigazgatásnak foglalkoznia? Miközben pályázatok százait, ezreit bírálják el és értékelik, ugyanezt az intenzitást nem lehet érzékelni stratégiai kérdések megvitatásában. Miért nem az európai uniós csatlakozáshoz oly fontos ágazati operatív programok kidolgozása a központi államigazgatás legfontosabb feladata? Miért nincsenek alaposan kimunkált hosszú távú fejlesztési elképzelések? Nemcsak operatív, hanem a fontos stratégiai tervezési feladatok is a régiókhoz telepíthetők. Annál is inkább, mert nem lesz járható út az új programozási periódusban, amit a központi hivatalok sugallnak: hogy az ország egyik szegletében kipróbált módszereket lehet alkalmazni a másik felében. Minden régiónak saját utat kell járnia. Azok az uniós tagállamok sikeresek, ahol változatos regionális pályákon fejlődik az ország. Az elmaradottság mérséklése, a régiók fejlesztése a Közösség egyik legfontosabb stratégiai célja, költségvetésének közel negyven százalékát erre fordítja. A felzárkóztatásra a közös költségvetésből a tagállamok, illetve azok régiói – fejlettségük színvonalától függően – jelentős támogatásokat kapnak. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a jelentős támogatások ellenére az egyes tagállamokban a régióik rangsorában csak akkor következtek be változások, ha az uniós támogatások felhasználásában több évtizedes következetes strukturális politika érvényesült. A régiók fejlesztési politikájukban nem a hagyományos infrastrukturális elemek fejlesztésére koncentráltak, hanem a modern területfejlesztési hajtóerőkre (innováció, üzleti szolgáltatások, modern iparszervezési megoldások, humánerőforrás-fejlesztés) összpontosították erőfeszítéseiket. Azok a régiók, amelyek kizárólag az Európai Unió támogatáspolitikájától várták boldogulásukat, és az éppen aktuális fejlesztéspolitikai célok megvalósítására törekedtek, nem voltak képesek relatív pozíciójukon javítani. A strukturális politika megvalósítását szolgáló, valamennyi tagországra érvényes alapelvek – szubszidiaritás, decentralizáció, addicionalitás, koncentráció, programozás, partnerség, áttekinthetőség – a nemzeti regionális politikai szervezetrendszer korszerűsí-
322
DR. HORVÁTH GYULA
tését is megkövetelték. Ezeket a szempontokat kell mérlegelni a közigazgatási reform előkészületei során is. Az Európai Unió tagállamaiban az alapelvek következetes alkalmazása növelte a regionális fejlesztések hatékonyságát, erősítette a kohéziót. Az utóbbi időben egyre határozottabban megfogalmazódó új támogatáspolitikai célkitűzés, a versenyképesség fejlesztése a régiók fenntartható fejlődését kívánja szolgálni. S ami talán a legfontosabb, az uniós tagság lényege nem a strukturális támogatások megszerzése, hanem a 450 milliós piac előnyeinek kiaknázása. Ebből következik, hogy a regionális politika továbbfejlesztésének módja sem kizárólag az újraelosztás mértékében, hanem az erőforrások mobilizálásának lehetőségeiben keresendő. Az új programozási időszakra való felkészülés során Magyarországnak bizonyítania kell azt, hogy a régiók intézményei alkalmasak a strukturális támogatások hatékony, az európai kohéziót erősítő felhasználására. Nemzeti érdeknek tekinthető, hogy 2007-től Magyarországon regionális operatív programok szerveződjenek. A régiók fejlesztéspolitikai önállósága nélkül nem képzelhető el ugyanis az új kohéziós politika prioritásainak teljesítése. Ha a beérkező és remélhetőleg optimális mennyiségű uniós forrást a jelenlegi – ágazati dominanciájú – szerkezetben használjuk fel, a régiók közötti markáns különbségek mérséklése nem képzelhető el. Függetlenül az ország remélhetőleg erősödő gazdasági teljesítményétől, az uniós kohéziós politika eredményei csak korlátozott mértékűek lehetnek. A decentralizált és regionalizált fejlesztéspolitika lehet az EU-konform megoldás a modern Magyarország számára. Emiatt merőben új területfejlesztési paradigmára van szükség. Az elmúlt tíz évben minden intézkedés az állami regionális politika cél-, eszköz- és intézményrendszerének a kiépítését szolgálta. A következő évtizedben a régiók saját politikájának garanciáit kell törvényi szabályozással megteremteni, és a működés finanszírozását megoldani. Az Európai Unió tagországainak többségében ma már nyilvánvaló, hogy a hatalommegosztás és a többszintű kormányzás intézményei fokozzák a gazdasági teljesítőképességet és a jólétet az egyes régiókban. A lobbistapolitikus helyébe a helyi autonóm fejlődés hosszú távú garanciáit törvényekkel szabályozó, az európai együttműködést szorgalmazó, a regionális szereplők közötti partnerkapcsolatokat építő, fejlesztő politikustípus lép. Számtalan nyugat-európai régió sikeres fejlődése mutatja e magatartás eredményességét, kiemelkedő szerepét a regionális identitás megteremtésében is. IRODALOM Beluszky Pál: Magyarország településföldrajza. Általános rész. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 1999 Csepinszky Andor – Kovács Tibor – Novák Zoltán: A megye gazdaságának átfogó jellemzése: az ágazati kapcsolati mérlegszámítások eredményei Vas megyében. – Területi Statisztika, 1973. 2. p. 117–134. Csepinszky Andor – Kovács Tibor – Novák Zoltán: Ágazati kapcsolatok mérlege Vas megyére. In: Kulcsár Viktor (szerk.): A regionális elemzések módszerei. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976. p. 219–240. Enyedi György: Földrajz és társadalom. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983 Edvi Illés Aladár – Halász Albert: Magyarország gazdasága térképekben. Pallas Nyomda, Budapest, 1921 Hencz Aurél: Területrendezési törekvések Magyarországon. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1973 Horváth Gyula: Európai regionális politika. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 1998
TÉRSZERKEZET – RÉGIÓ
323
Horváth Gyula: A regionális folyamatok kutatása és a területi statisztika. – Területi Statisztika, 2003. 4. p. 307–320. Keating, Michel: The New Regionalism in Western Europe. Territorial Restructuring and Political Change. Cheltenham, Edward Elgar, 1998 Keating, Michel – Loughlin, John (szerk.): The Political Economy of Regionalism. Frank Cass, London, 1997 Klebelsberg Kunó: Budapest, Szeged és Debrecen, mint tudományos székvárosok. In: Klebelsberg Kunó: Neonacionalizmus. Atheneum Irodalmi és Nyomdaipari Rt., Budapest, 1928. p. 71–76. Konrád György – Szelényi Iván: Urbanizáció és területi gazdálkodás. JGYF Kiadó, Szeged, 2000 Kovács Tibor: A megye gazdaságának átfogó jellemzése, az ágazati kapcsolati mérlegszámítások eredményei Vas megyében. – Területi Statisztika, 1973. 2. p. 117–134. Kovács Tibor: A településhálózat statisztikai vizsgálatának alapjai. In: Kulcsár Viktor (szerk.): A regionális elemzések módszerei Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976a. p. 66–84. Kovács Tibor: Az életszínvonal területi színtű mérésének egyes kérdései. In: Kulcsár Viktor (szerk.): A regionális elemzések módszerei. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976b. p. 102–126. Kovács Tibor: A településhálózat fejlődése 1960 és 1980 között. In: Bartke István (szerk.) A területfejlesztési politika Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. p. 115–173. Loughlin, John (szerk.): Regional and Local Democracy in the European Union. Luxemburg Office for Official Publications of the European Communities, 1999 Loughlin, John: Regional authonomy and state paradigm shifts in Western Europe. – Regional and Federal Studies, 2000. 2. p. 10–34. A new partnership for cohesion. Convergence, competitiveness, cooperation. Third report on economic and social cohesion. Brussels, European Commission. February 2004. Pálné Kovács Ilona: Régiók Magyarországa: utópia vagy ultimátum? In: Horváth Gyula – Rechnitzer János (szerk.) Magyarország területi szerkezete és folyamatai az ezredfordulón. MTA Regionális Kutatások Központja, Pécs, 2000. p. 73–92. A Székely Kongresszus szervezete, tagjainak névsora, tárgyalásai és határozatai. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2001 Szabó Gábor: A szétpontosítás elmélete, különös tekintettel a decentralizáció helyére és szerepére. In: Balázs István (szerk.): Betekintés a kandidátusi értekezések műhelymunkáiba. Magyar Közigazgatási Intézet, Budapest, 1993. p. 5–58. Tatai Zoltán: Az ipar területi fejlődésének négy évtizede. – Területi Statisztika, 1985. 4. p. 324–339. Tóth József: Kell-e nekünk régió? In: Mindentudás Egyeteme 3. Budapest : Kossuth Kiadó, 2004. p. 193–212. Verebélyi Imre: Európai érdekek és hazai kihívások helyi önkormányzati rendszerünkben. In: Verebélyi Imre (szerk.): Egy évtized önkormányzati mérlege és a jövő kilátásai Magyar Közigazgatási Intézet, MTA Politikai Tudományok Intézete, MTA Regionális Kutatások Központja, Budapest, 2000. p. 69–82. Kulcsszavak: regionális politika, decentralizáció, a régió intézménye, területi modernizáció. Résumé Presenting the cross-section of Hungarian regional development in the 20th century, this study analyses the possible applications of a new regional development paradigm in Hungary today, and the role the institution of regions can have in the new development conception. After the change of regime, regional disparities began to increase in Hungary. Spatial forces of a modern market economy have shown a significant regional concentration. The initial steps to institutionalise the development of regions and formal organisational structures have not contributed to the modernisation of the country’s spatial structure. Regional decentralisation is the key to establish a modern spatial structure, since regions will become the determining coordination spatial units in the new European process of development. The establishment of a modern spatial structure in Hungary can only be successful if administrative regions are instituted.
