Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig
Kövér, György Gyáni, Gábor
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig írta Kövér, György és Gyáni, Gábor Publication date 2006-03-31 Szerzői jog © 2006-03-31 György, Kövér; Gábor, Gyáni Kivonat Az egyetemi társadalomtörténeti oktatást szolgáló szintézis két időrendi egységben tárgyalja témáját.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom ELŐSZÓ ............................................................................................................................................ vi 1. Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig .......... 1 1. ÉRTELMEZÉSI KERETEK ................................................................................................. 1 1.1. TÁRSADALOMTUDOMÁNYOS PARADIGMÁK .............................................. 2 1.2. TÁRSADALOMTÖRTÉNET-ÍRÁS ÉS PERIODIZÁCIÓ ................................... 10 1.2.1. FELHASZNÁLT IRODALOM ................................................................. 17 2. NÉPESEDÉS – IDŐBEN, TERBEN .................................................................................. 18 2.1. NEMEK ES NEMZEDÉKEK ................................................................................ 19 2.2. TELEPÜLÉSSZERKEZET ÉS VÁROSHIERARCHIA ....................................... 27 2.2.1. FELHASZNÁLT IRODALOM ................................................................. 38 3. A STRUKTÚRA ES TENGELYEI .................................................................................... 40 3.1. TEVÉKENYSÉGSZERKEZET ............................................................................. 44 3.2. VAGYON- ÉS JÖVEDELEMMEGOSZLÁS ........................................................ 48 3.3. RANG ÉS PRESZTÍZS .......................................................................................... 59 3.3.1. FELHASZNÁLT IRODALOM ................................................................. 66 4. PARTICIPÁCIÓ ÉS URALOM ......................................................................................... 69 4.1. FELHASZNÁLT IRODALOM .............................................................................. 78 5. A MŰVELŐDÉS RÉTEGEI ............................................................................................... 78 5.1. KULTÚRA ÉS ÉLETFORMA ............................................................................... 79 5.1.1. Kultúra és etnicitás ..................................................................................... 86 5.1.2. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................... 100 6. A KÖZÉPOSZTÁLYI MENTALITÁS KÉRDÉSEI ........................................................ 103 6.1. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................................ 108 7. FIXÁCIO ÉS MOBILITÁS .............................................................................................. 109 7.1. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................................ 117 2. Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban ........................................ 119 1. BEVEZETÉS .................................................................................................................... 119 1.1. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................................ 124 2. A NÉPESEDÉS ALAKULÁSA ....................................................................................... 125 2.1. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................................ 130 3. A TÁRSADALOM SZERKEZETI ALAPVONÁSAI ..................................................... 131 3.1. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................................ 134 4. AZ ELITEK ...................................................................................................................... 135 4.1. AZ ELIT FOGALMA .......................................................................................... 135 4.2. A HAGYOMÁNYOS ELIT: AZ ARISZTOKRÁCIA ......................................... 136 4.3. AZ EGYHÁZI, A KATONAI ÉS A TUDÁSELIT .............................................. 145 4.4. A POLITIKAI ELIT: A KORMÁNYZÓ RÉTEG ............................................... 148 4.5. GAZDASÁGI ELIT: A NAGYPOLGÁRSÁG .................................................... 152 4.6. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................................ 159 5. A KÖZÉPOSZTÁLY ........................................................................................................ 161 5.1. ÚRI REND – KÖZÉPPOLGÁRSÁG ................................................................... 161 5.2. A KÖZTISZTVISELŐ KÖZÉPOSZTÁLY ......................................................... 164 5.3. A „POLGÁRI” KÖZÉPOSZTÁLY ...................................................................... 170 5.4. AZ ÉRTELMISÉGI KÖZÉPOSZTÁLY .............................................................. 174 5.4.1. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................... 182 6. KISPOLGÁRSÁG, PARASZTSÁG ................................................................................. 186 6.1. FOGALMI PROBLÉMÁK .................................................................................. 186 6.2. IPAROSOK, KERESKEDŐK ÉS AZ ALTISZTI RÉTEG .................................. 188 6.3. BIRTOKOS PARASZTOK .................................................................................. 195 6.3.1. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................... 203 7. AZ ALSÓ OSZTÁLYOK ................................................................................................. 204 7.1. OSZTÁLYVONÁSOK – RÉTEGKÜLÖNBSÉGEK .......................................... 204 7.2. AZ AGRÁRPROLETARIÁTUS .......................................................................... 205 7.3. A VÁROSI MUNKÁSSÁG ................................................................................. 215 7.3.1. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................... 223 8. ÉLETMOD: A LAKASKULTURA ................................................................................. 225
iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig 8.1. AZ ÉLETMOD FOGALMAROL ........................................................................ 8.2. LAKASTÍPUSOK, ENTERIŐRÖK Es A TERHASZNALAT ............................ 8.2.1. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................... 9. JÓTÉKONYSÁG ES SZOCIÁLPOLITIKA .................................................................... 9.1. SZOCIÁLIS KÉRDÉS ÉS A LIBERALIZMUS .................................................. 9.2. A SZOCIÁLPOLITIKA IRÁNYAI ..................................................................... 9.3. TÖRVÉNYES MUNKÁSVÉDELEM ................................................................. 9.4. ÁTTÖRÉS A TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁS TERÉN ....................................... 9.5. MUNKÁSJÓLÉTI KÖZIGAZGATÁS ................................................................ 9.5.1. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................... 10. POLITIKAI RENDSZER ÉS A VÁLASZTÓI MAGATARTÁS .................................. 10.1. A RENDSZER JELLEGE .................................................................................. 10.2. VÁLASZTÁSOK – VÁLASZTÓK ................................................................... 10.2.1. FELHASZNÁLT IRODALOM .............................................................
iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.
225 225 231 232 232 233 233 235 237 242 243 243 244 249
A táblázatok listája 1.1. 2. táblázat Ranglétra és foglalkozásszerkezet ............................................................................ 63 1.2. 3. táblázat Magyarország népességének megoszlása anyanyelv szerint 1880-1910 (Horvátország és Fiume nélkül) .................................................................................................................................... 94 2.1. A NÉP parlamenti frakciójának társadalmi összetétele 1935-ben (%-ban) (170 fő) ............... 154 2.2. A legvagyonosabbak foglalkozási összetétele ......................................................................... 155 2.3. A legnagyobb jövedelműek foglalkozási összetétele ............................................................... 156
v Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELŐSZÓ Immár negyedszázada, hogy Ránki György felkérésére, Debrecenben, egy Nagyerdőhöz közeli albérleti szobában írták e kötet szerzői első s máig egyetlen közös cikküket, amely tudtunkkal sohasem látott napvilágot. Az „Egyetemista szemmel” címet viselő kézirat a hetvenes évek elején a történettudomány, a történészképzés, a történelemtanítás megújulásáról, annak hiányairól szólt. Ebből idézünk: „.. .a társadalom egyéb tevékenységi szféráinak, illetve objektiváció rendszereinek kutatási gyakorlata nem – vagy csak késve – követte a gazdaságtörténetet fejlődésében. Mind a társadalomtörténet s mind a politikatörténet – mely utóbbi sajátosan tradicionális ága historiográfiánknak – alig kereste a kapcsolatot a számára talán legfontosabb rokon tudománnyal: a szociológiával. Ennek megfelelően kevésbé hasznosíthatta mindazt a módszertani, néha még szemléleti eredményt is, amelyet egyes polgári történeti irányzatok (pl. a francia Annales és köre) felhalmoztak.” A kor nyelvezetén túl a szöveg jól tükrözi a szerzők akkori gondolkodásmódját, és felvillant valamit értékpreferenciáikból, törekvéseikből is. Ám egyikőnk sem gondolt arra, hogy hiányérzetünk egyik legsúlyosabbikát, a 19-20. századi magyar társadalomtörténet első összefoglalását épp mi fogjuk valaha megírni. Bár a Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület alapító tagjaiként a Kör éves konferenciáinak kötetsorozatát („Rendi társadalom – polgári társadalom”) azóta már magunk mögött tudhatjuk, és kollégáinkkal számos társadalomtörténeti oktatási tervezet előkészítésében vettünk részt, s másokkal együtt igyekeztünk hozzájárulni, hogy a társadalomtörténet elnyerje méltó helyét a hazai történetírás keretei között, az önálló szintetizálás nem fordult meg a fejünkben. A tankönyvírás lehetőségét úgyszólván a véletlen adta a kezünkbe. A kilencvenes évek elején az ELTE Szociológiai Intézetében a szociológus és szociális munkás hallgatók számára (újra) bevezették a társadalomtörténet oktatását. Úgy alakult, hogy a három félévre tervezett tárgy első két szemeszterének tanítására bennünket kértek fel, és mindmáig mi látjuk el ezt a feladatot. Azóta szerkesztésünkben megjelentek a vizsgára való felkészülést megkönnyítő szöveggyűjtemények kötetei. A közben megalakult Történetszociológiai Tanszék vezetője, Kovács I. Gábor ezek után vetette fel, hogy ideje volna hozzálátni a jegyzet-, illetve tankönyvíráshoz is. Eltartott egy darabig, míg pozitív ösztönzéssel, szelíd, de szívós rákérdezéssel és kifinomult nyomásgyakorlási technikával rávett bennünket, hogy az előadások alapján szerkesztett nyers változat nyomán elkészüljön végre a most nyomdába kerülő kézirat. A munka kísérlet a reformkortól a második világháború végéig terjedő korszak társadalomtörténetének összefoglalására. Igyekeztünk minden fellelhető eredményt hasznosítani, de a tematizálás, a koncepció, a továbbra is meglevő hiányok áthidalása kizárólag miránk hárult, és ezért a felelősséget magunkra is vállaljuk. Az oktatásban azonban a tankönyv és a szöveggyűjtemények együttes használatát ajánljuk. Nem marad más hátra, mint köszönetet mondani az ELTE szociológus és szociális munkás hallgatóinak, akik figyelme, érdeklődése, kérdései és véleménye állandó s nélkülözhetetlen biztatást jelentettek a munka elkészültéhez. Ugyancsak szeretnénk megköszönni azon kollégáink és barátaink kritikai észrevételeit, akik a tankönyv első részének nyers változatáról elmondták gondolataikat. Nevüket itt most nem sorolhatjuk fel, de ők mindnyájan tudják, kikre gondolunk. Végül külön köszönet illeti Gyulai Zoltánt, aki nagy invencióval működött közre az első rész számos ábrájának a megszerkesztésében. Reméljük, az első magyarországi társadalomtörténeti tankönyv, amelyhez a legfőbb ösztönzést a fentiek értelmében valóban a szociológia adta, nemcsak a szociológusok, hanem a történészek, történelemtanárok és történészhallgatók, de talán további érdeklődők számára is hozzáférhetővé teszi a szakma legfrissebb eredményeit. A szerzők Budapest, 1998. október 12.
vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. fejezet - Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig 1. ÉRTELMEZÉSI KERETEK A társadalom szó (társadalmi jelző) értelmezése az európai gondolkodásban kétféle tradícióhoz köthető. Az egyiket, a régebbit arisztotelészi hagyománynak szokás nevezni. Ez lényegét tekintve az állam és a társadalom azonosításán alapul, divatosabb szóval élve a társadalom „beágyazottságán”. A szellemi örökség másik vonulata a 17. század politikai filozófiájában gyökerezik (Hobbes, Locke). Ők a „civil társadalom” (civil society) új felfogásának megalapozói, jóllehet náluk a „civil társadalom” a „politikai társadalom” szinonimája (elkülönítik viszont a politikai társadalomtól a kormányzatot). Ebbe az irányba tett további lépésként értékelhetjük az osztrák-német kameralisták írásait (Jung, Schlözer), amikor a „Staatsgesellschaft”-ot („államtársadalmat”) a „bürgerliche Gesellschaft”-tól (polgári társadalom) határolják el (tartalmilag visszaadva a különbségtételt: polgári társadalom kormányzattal együtt, illetve kormányzat nélkül vett polgári társadalom). A polgári társadalom és immár az állam közötti elválasztás döntő lépését Hegel jogfilozófiájának szokás tulajdonítani, akinek nyomán ez a felfogás (Lorenz von Stein és Karl Marx kisugárzó hatásán keresztül) a 19. században általánossá vált. Hegel nyomán állítják szembe az állampolgár („citoyen”) és az önző magánemberként leírt polgár („bourgeois”) világát, az államot és a polgári társadalmat. (A magyar nyelvben „polgár” szavunk erre a megkülönböztetésre nem alkalmas.) Az, hogy ez az elhatárolás a társadalomfejlődés leírásában bekövetkezett fejlődés-e, vagy elméleti félreértés, mindmáig megosztja a társadalomtudományos gondolkodás különböző képviselőit. A társadalomtörténet szempontjából azonban most azzal kell beérnünk, hogy a társadalom fogalmát illetően számolunk a kétféle (egyszerűen szólva: az arisztotelészi, illetve hegeli) hagyomány létével. Mi a társadalomtörténet? Első megközelítésben a társadalomtörténet szinte mindenütt az uralkodásból, kormányzásból, politizálásból kiszorult „nép” történetét jelentette, s ezt a megközelítést a két világháború között már általában képzett történészek képviselték. Nálunk Acsády Ignác és Tagányi Károly után Mályusz Elemér és Szabó István volt ennek a hagyománynak a hordozója. Az ötvenes-hatvanas évektől kezdve fejlődött ki világszerte a társadalomtörténet-írásnak az a válfaja, amely bevallottan és tudatosan épp a társadalomtudományos minták követése révén akart különbözni mind a korábbi társadalomtörténettől, mind a történetírás egyéb ágaitól. Ebben a társadalomtudományos történeti megközelítésben („social science history”, „historische Sozialwissenschaft”) a hangsúly a mély struktúrák, hosszú folyamatok elemzésére helyeződött, ami természetesen szorosan összefüggött a társadalomtudományok korabeli (strukturalista) fordulatával is. Az új társadalomtudományos irányzat lényeges időbeli és tartalmi eltérésekkel jelentkezett a francia, az angolszász és a német tudományosságban – részben attól függően, hogy az adott kultúrában milyen funkciót töltött be a történetírás az általános intellektuális (értsd: állam- vagy kultúrnemzeti) diskurzusban, részben pedig annak függvényében, amilyen viszonyban a társadalomtudományok az adott kultúrában a szellem- (és ezen belül a történeti) tudományokkal állottak. Ez az irányzat lényegében már magában hordozta a társadalomtörténeti törekvések harmadik lehetséges variánsát, amelyet leggyakrabban totális történelemnek vagy más szóval „a társadalom történeté”-nek (angolul „history of society”, megkülönböztetésül a „social history”-tól) neveznek. Hogy ez az értelmezési lehetőség az előzőben gyökerezik, arra nem csak maga a francia Annales folyóirat köré tömörült történetírói iskola kifejlődése és léte jó példa. Ugyanis nem lévén a különböző társadalomtudományoknak egységes módszertana, a történettudomány vagy mindegyikkel szemben módszertanuk adaptálásának igényével lép fel, s akkor vagy összeegyeztethetetlen eklektikus eredményhez jut („L’histoire en miettes”, a történelem darabokra hullva – Francois Dosse szemléletes könyvcíme szerint), amiben épp az össztörténelmi folyamat sikkad el, vagy magának a történettudománynak kellene az integráló szerepét vállalnia. Ebből a helyzetből fakadt a totális történelem eszméje, amit a hatvanas években megerősített az, hogy úgy tűnt, legalább a társadalomtudományok bizonyos csoportjai alapjában azonos irányba menetelnek, már ami a tudományos eszköztár egységesítését illeti. S mivel a totalitást a maga egyetemességében (globalitásában) igen nehéz megragadni, innen eredeztethetjük az ún. mikrotörténet alapgondolatát is, amelyben egy szűkebb egység (egyén, helyi közösség, település, régió stb.) egészének rekonstruálására tesznek kísérletet. 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig Miközben a francia fejlődésben az Annales (és az École des Hautes Études en Sciences Sociales) köré szervezett társadalomtudományos történetírás szinte intézményes hegemóniát vívott ki magának, addig Németországban a gazdaság- és társadalomtörténeti tanszékek régebb óta fennálló szervezeti rendszerétől és a hivatalos történetírástól inkább munkaközösségek, folyóiratok (Geschichte und Gesellschaft) köré szerveződve próbálta magát függetleníteni az új, kritikai társadalomtörténet. Az oxbridge-i college-ok által dominált Angliában viszont az első társadalomtörténeti professzori kinevezésre csak a hatvanas évek második felében került sor, de intézményesen a társadalomtörténet tulajdonképpen sohasem oldódott el a gazdaságtörténet szervezeti kereteitől. A hatvanas években hallatlan önbizalommal startoló társadalomtudományos áramlat a nyolcvanas évek végére az elbizonytalanodás, sőt a válság jeleit mutatta. Egyrészt azért, mert bár képviselői pozíciókat foglaltak el mind az akadémiai életben, mind a médiákban (itt most csak szakfolyóiratokra, illetve szakmai könyvsorozatokra gondolunk), végül is a történetírás meghódítása (a francia eset talán egyedül kivétel ez alól) általában nem járt sikerrel. Kiderült addigra az is, hogy a társadalomtudományokkal való csereviszony eléggé egyoldalú lett, részben azáltal, hogy nem a kölcsönösségen alapult (vagyis a társadalomtudományok sokkal kevésbé mutatkoztak vevőnek az új társadalomtörténet termékeire, mint fordítva), s hogy a társadalomtudományok közötti diverzifikálódás és a társadalomtudományokon belüli módszertani megosztottság elmélyülésével a történészek metodikai választásai is meglehetősen önkényeseknek bizonyultak. Az egyoldalú csere ugyanakkor nemcsak az állandó megújulás lehetőségét adta, hanem bizonyos kiszolgáltatottságot is eredményezett a rapszodikusan változó társadalomtudományos divatáramlatokkal szemben. A kooperáció a legsikeresebbnek talán azokon a területeken bizonyult, ahol a történeti adaptáció maga is új módszerek kifejlesztésével járt, és az eredmények az eredeti szaktudomány horizontját is kitágították (különösen a történeti demográfia, a történeti antropológia, illetve az új történeti földrajz esetében). Más területeken (pl. történeti gazdaságtan) az új (elsősorban kvantitatív) technikák alkalmazása az új diszciplínát bizonyos értelemben saját gettójába zárta („new economic history”), és azok hatása, elfogadottsága a történetírás egyéb ágaira igen korlátozott maradt. A történeti szociológia újabb és újabb nagy ívű igénybejelentései ellenére mindmáig váratnak magukra az ígéretbeteljesítő, nagy művek. A pszichohistória is leginkább csak a pszichonalízis történelmi alkalmazásaiban mutatott fel részeredményeket, ami azonban távol áll attól, hogy valamiféle szaktudományos konszenzuson alapuló történelmi pszichológiának tekinthessük.
1.1. TÁRSADALOMTUDOMÁNYOS PARADIGMÁK A társadalomtörténet fenti értelmezési lehetőségei közül gondolatmenetünkben a társadalomtudományos paradigmát követő történetírásból indulunk ki. A paradigma szó tudományfilozófiai értelmezése Thomas Kuhn nevéhez fűződik. Koncepciójának lényege az a gondolat, hogy a tudományok paradigmaváltásokon keresztül fejlődnek. Minden korszaknak vannak az adott tudományban – elméletét eredetileg a természettudományokra dolgozta ki – bizonyos alapmeghatározottságai. Például közös fogalmak, amelyekben a tudósok gondolkodnak; alapképzettség, amelyben a tudósok részesültek a tudományos pályára való felkészülésük során. Ennek következtében nyilvánvalóan fogalomhasználatuk is hasonló lett, tehát értik egymás beszédét. Van közöttük bizonyos módszerbeli egyetértés, és ez a tudomány fejlődésében nem valamiféle fokozatos változással adja át a helyét újabb alapmeghatározottságoknak, hanem általában kiürül tartalmilag egy adott paradigma, megmerevednek a fogalmi klisék, akkor azután jön egy új generáció, amelyik új fogalmakat vezet be, azaz egy új paradigmát alkot. A tudomány fejlődése – Kuhn szerint – ilyenfajta forradalmakon keresztül valósul meg. Amikor a paradigmaváltás kifejezést használom, nem gondolom, hogy feltétlenül a társadalomtörténetre is érvényes az, ami a természettudományokban sem igazolható maradéktalanul. De amit a paradigma fogalma magában foglal – a fogalomkészlet, a tudásbeli alapismeretek, amelyeket egy korszak tudományos életére jellemzőnek tekinthetünk –, úgy gondolom, legalább is közös nyelvként valóban létezik. Az elmúlt negyven év társadalomtudományi gondolkodását alapjában véve két nagy paradigma határozta meg: az egyik az ún. modernizációs elmélet, a másik pedig az elmaradottsági, illetve függőségi elméletek együttese. Hogy ezek teljesen szembenállóak-e, vagy mennyiben rendelkeznek közös fogalomkészlettel, azt egyelőre figyelmen kívül hagyhatjuk. A modernizációs elméletek mind a szociológiában, mind a közgazdaságtanban, mind a politikatudományban az 1950-60-as években alakultak ki. A szociológiában a modernizációs elmélet egyik ősatyjának Daniel Lerner szociológust tekinthetjük, aki egy 1958-ban a Közel-Kelet modernizációjáról írott könyvében fejtette ki elgondolását (The Passing of Traditional Society). A modernizációs elméleten belül Lerner az ún. diffuzionista iskolához tartozik, amelyik a modernség térbeli, fokozatos szétterjedését tekinti a modernizációs folyamat lényegének. Hogyan dönthető el szerinte, hogy melyik társadalom tartozik a modern társadalmak közé?
2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig Lerner igen egyszerű módon jár el: vesz néhány alapvető mutatót, például a gazdaság fejlettségét jelző egy főre eső nemzeti jövedelmet stb. Bemutat bizonyos társadalmi mérőszámokat: pl. kulturális mutatókat, a népesség hány százaléka tud írni és olvasni, hány százaléka nem; hány embernek van rádiókészüléke, hány embernek nincs. Ezeket megvizsgálja az egyes országok statisztikájában és korrelációs elemzéssel megállapítja, hogyan függ össze, mondjuk, az egyik gazdasági mutató a másik, oktatási-kulturális vagy éppen társadalmi mutatóval. A mért indexek között a társadalmi lét csaknem minden szférájára vonatkozó számok megtalálhatók: ilyen pl. a választójog kiterjedtsége stb. Mindebből az derül ki, hogy abban az országban, ahol magasabb a gazdasági fejlettség, ott többen tudnak írni-olvasni. Ez banalitásnak tűnik, de mégis egy mérhető korreláció. Ezeket a korrelációs párokat aztán egymás mellé rakva, hierarchikusan egymás alá rendeződnek a különböző társadalmak. Amelyik a fejlettségi mutatók szempontjából legalul van, az még nem modern ország, szemben azzal, amelyik a hierarchia tetejére kerül. Kissé leegyszerűsítve, arról van szó, hogy egyes időben, horizontálisan egymás mellett létező országok fejlettségi mutatóik alapján a fejlődés különböző fokára kerülnek e teória szerint. Nyilvánvaló a következtetés is. Ahhoz, hogy a hierarchia alján levő országok eljussanak a fejlődésnek egy magasabb szintjére, különböző mutatókban (általánosabban fogalmazva: modernizációs trendekben) előrehaladást kell produkálniuk. A kérdés persze mindig az, hogy hol húzzák meg azt a választóvonalat, amelytől valamelyik már modern társadalomnak számít. Ebben pedig – akárhogy is vesszük – szükségképpen van bizonyos önkényesség. A modernizációs elméletnek egy másik iskolája W. W. Rostow közgazdász, illetve gazdaságtörténész nevéhez fűződik. A Rostow-féle koncepció a szakaszelméletnek az egyik megtestesítője. 1960-ban a gazdasági növekedés szakaszairól írott könyve alcíme ez volt: „Nem kommunista kiáltvány”. Ezt Magyarországon és a korabeli Kelet-Európában természetesen antikommunista kiáltványként értelmezték, pedig az alcím csak „Noncommunist manifesto”, ami azért egy kicsit más, mint ha antikommunista volna. Rostow öt fejlődési szakaszt állapít meg. Az első a hagyományos társadalom, a második az előfeltételek korszaka. A harmadik a take off, ami szó szerint véve az a pillanat, amikor a repülőgép elhagyja a kifutópályát. Elég jellemző a modernizációs elméletre, hogy aerodinamikai metaforát használ e szakasz jelölésére. Magyarul bevett fordítása: „nekilendülés”. Az eredeti képben azonban az az érzés is benne van, ahogy repülőben ülve ilyenkor a gyomrunk a torkunkba szalad, vagyis van valami gyötrelmesen mámorító ebben az elrugaszkodásban. A negyedik szakasz az „út az érettség felé” nevet viseli, az ötödik pedig a „magas szintű tömegfogyasztás kora”. A tradicionális korszaknak a legfontosabb jellemvonása, hogy ha keletkezik is a gazdaságban többletérték, akkor a hagyományos társadalmak ezt a többletértéket nem forgatják vissza a gazdaságba, hanem elháborúzzák, elfogyasztják stb. Emiatt a tradicionális társadalmak gazdaságában létezik egy növekedési plafon, amelyet ezek nem tudnak áttörni. Ez nem jelenti persze azt, hogy a hagyományos társadalmak nem változnak, hogy ezekben semmifajta mozgás nincs, de a növekedésnek van egy felső határa. A take off-fal megváltozik a többletértékkel kapcsolatos magatartás az adott társadalomban. Innentől kezdődik Rostow terminusa szerint a rendszeres önfenntartó gazdasági növekedés, ami azt jelenti, hogy a többletértéknek meghatározott részét állandóan visszaforgatják a gazdaságba. Megszűnik az a bizonyos felső korlát a növekedés számára. Ezek a társadalmak innentől kezdve alapvető jellegzetességüket tekintve dinamikusan növekvőek lesznek. A tradicionális szakasz és a take off között van az előfeltételek időszaka, amelyik megteremti a lehetőséget, hogy a nekilendülés beindulhasson. Az előfeltételek periódusa a növekedési szakaszelméletek egyik problematikus pontja. Tisztán spekulatíve nézve ugyanis az előfeltételeket csakis a tradicionális társadalom állíthatja elő valami módon, legalábbis az első take off felé haladó társadalomban. Vagyis ha a tradicionális társadalmak döntő gazdasági-társadalmi szektora a mezőgazdaság, akkor a mezőgazdaságban valami miatt végbe kell mennie egy olyan változásnak, amelyik előfeltételként lehetővé teszi a take off beindulását. Rostow két másik szektort is megjelöl, ahol az előfeltételek dinamizálódása bekövetkezhet: az egyik a külkereskedelem, a másik pedig a szállítás. A tradicionális társadalmak tehát agrártársadalmak. Az előfeltételek szakaszban lényeges változások történnek vagy a mezőgazdaságban, vagy a külkereskedelemben, vagy a szállításban, vagy mind a háromban, vagy kettőben a három közül – különböző kombinációk lehetnek –, és ennek következtében válik lehetővé a nekilendülés, amelynek során többnyire egy ipari ágazat vállalja magára a dinamizáló szerepet. Ez a dinamika az, amely beindítja a rendszeres önfenntartó gazdasági növekedést. Könnyen belátható azonban, hogy egy ilyen szakasz valójában csak a take off felől nézve, utólag volt megalkotható. A következő két korszakkal nem szükséges részletesen foglalkozni. Az „út az érettség felé” megnevezésben a take offnál még aerodinamikai metafora valamilyen okból biológiai metaforába csap át, ami legalábbis képzavar. A rendszeres önfenntartó növekedés lényege azonban az, hogy a következő két korszakban mindig jön valami új ágazat, amelyik átveszi a take off húzóágazatának a szerepét. Vegyük példának a 18. századi Angliát, ahol a textilipar volt a dinamizáló tényező. Valahonnan elindult, elkezdett gyorsan növekedni, aztán egy ponton ez a növekedés már lelassult, és lehajlik a textilipart ábrázoló görbe. Rostow szerint 3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig a take off utáni társadalmaknak az a kulcsa, hogy a többletérték visszaforgatása miatt jön egy újabb szektor, amelyik átveszi majd a fejlődés motorja szerepet. Ha ez a textilipar volt a 18. század végén, a 19. század elején, akkor felváltója a nehézipar lesz a 19. század második felében. Ez a helyettesítő dinamika beépült – Rostow szerint – ezekbe a társadalmakba. Végül a magas szintű tömegfogyasztás korában a fogyasztási cikkeket előállító ágazatok töltik be a dinamizáló szerepet. Megvizsgálva ezeket a szakaszelméleteket – többféle szakaszelmélet létezik egyébként – itt még inkább világosan áll előttünk annak a módszertani eljárásnak a lényege, amelyet a diffuzionista elméletek kapcsán már láttunk. Tradicionális társadalom, előfeltételek szakaszában lévő társadalom, take off stb., megint csak elképzelhető úgy, mint az adott világ egyfajta horizontális metszete 1960-ban, amikor ez a teória született. Ez a horizontális tengely láthatóan 90 fokkal elforgatva (és idősíkba rendezve) úgy van föltüntetve, mintha az adott pillanatban különböző fejlettségi szintek egy időtengely különböző szakaszai volnának. Szokás ezt az eljárást stadiális tipológiának nevezni, ami azt jelenti, hogy a párhuzamos fejlődési típusokat fejlődési stádiumoknak tüntetik föl, és így állapítják meg az egymásra következő szakaszokat. Szakaszelméletet egyébként a politikatudomány is felmutatott a hatvanas években – láthatóan Rostow erőteljes ösztönzésére. A. F. K. Organski munkája (The Stages ofPolitical Development, 1965) négy fázist különböztetett meg a politikai fejlődésben: a primitív egyesítés politikáját (ennek vége egybeesik Rostow take offjával), az iparosítás politikáját (ezen belül különbséget tesz a nyugati demokráciák, a sztálinista és a fasiszta kormányzatok között), a nemzeti jólét politikáját, végül a bőség politikáját. A fentiek alapján az is megállapítható, hogy a modernizációs paradigma kereteiben megfogalmazódott történeti koncepciók holisztikus társadalomfelfogáson alapulnak: a gazdaság, társadalom, politika stb. formája a társadalom általános jellege alapján meghatározott. A tradicionális gazdasághoz tradicionális (hierarchikusan elrendezett) társadalom tartozik, amelyben a politika decentralizált helyi hatalmi gócpontokhoz rendeződik. A modern gazdaság viszont homogén modern társadalmat és politikát szül. Nem nehéz ebben az imént arisztotelészi hagyománynak nevezett gondolati örökség lenyomatát felfedeznünk. Egy szociológiai és egy gazdaságtörténeti, illetve politológiai elmélet példáján próbáltam illusztrálni a modernizációs elméletek két nagy irányzatát: a diffuzionista és a szakaszelméletet. A döntő kérdés azonban mindegyikben az, hogy mit is tekinthetünk modernnek. A modernizációs elmélet kulcskérdése a modernség értelmezése. Manapság különösen érdekes ezt vizsgálni, hiszen nagyon gyakran hallunk képzőművészetben, irodalomban, sőt ma már a történetírásban is a modernség utáni korszakról, a posztmodernről. Mit jelent a modernitás? Ahhoz képest, ahogy a 18-19. század fordulóján fölbukkan a fogalom, értelme gyökeresen átalakul a 19. század végére, a 20. század elejére. A 18. század végén, a 19. század elején a modernség hallatlanul ellentmondásos kifejezés. Nem tartozik hozzá sem egyértelműen pozitív, sem egyértelműen negatív értéktartalom. Irodalmi példát említve: a fausti figura önmagában jó illusztráció ehhez. A 19. század végére vagy egyértelműen pozitív, vagy egyértelműen negatív előjelet rendelnek hozzá a modernség kifejezéshez. Friedrich Nietzsche a modern nyugtalanság kapcsán egyik írásában azt írja, hogy „a nyugalom hiánya miatt rohan civilizációnk egy új barbárság felé”, amely gondolatban a modernségnek furcsa, de egyértelműen negatív tartalma van. Hasonlóval találkozhatunk a 20. század számos más teoretikusának írásában is. Az általában modernizációs időszaknak tekintett 19. század elején tehát a modernitást nem állították gyökeresen szembe a tradicionalitással, hanem valamilyen ellentmondásos, egymást tápláló és egymást tagadó viszonyt tételeztek fel közöttük. A 19. század végére, a 20. század elejére – s ez az avantgárdban ölt testet leginkább az irodalomban vagy a képzőművészetben – a modernitást egyértelműen úgy kezdik értelmezni, mint a tradíció teljes tagadását. A szakaszelmélet esetében nem nehéz ezt közgazdaságilag és gazdaságtörténetileg is elképzelni, hiszen abban a take off utáni társadalom a tradicionális társadalom teljes tagadásaként értelmeződik. Az alapvető ellentmondás viszont az, hogy a take off társadalma a tradicionális társadalomból jön létre valami módon. Ez a modernizációs elméletek alapvetően gyenge pontja. Ha a modernitást egyértelműen kijátsszuk a tradicionalitással szemben, akkor beépítünk minden magyarázatunkba egy fatalista mozzanatot: hogyan jött létre az első modern társadalom a tradicionális társadalmakból? Ha az első létrejött, a diffuzionista iskola tanítása szerint már azt lehet mondani, hogy innen terjedtek szét a hatások a különböző egyéb társadalmakra. De hogy jön létre az első? Gyakorlatilag ez a kiinduló kérdése az elmúlt negyven év azon másik nagy paradigmájának a társadalomtudományban, amelyet a bevezetőben elmaradottsági, illetve függőségi elméletek együtteseként jelöltem meg, s amelyek mintegy reakcióként születtek meg a modernizációs elméletek gyenge pontjait letapogatva. Itt most ezt az egyébként összekapcsolódó két vonulatot külön ágakra bontva kell tárgyalnunk. Az elmaradottsági elméletek egyik jelentős gazdaság- és társadalomtörténeti képviselője Alexander Gerschenkron, akinek a gazdasági elmaradottságról szóló munkája magyarul is olvasható. Abból indul ki, hogy az elmaradottság tulajdonképpen mindig relatív. Alapkategóriája tehát a relatív elmaradottság. Visszamegy ahhoz a 4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig problémához, hogy egymás mellett léteznek különböző fejlettségi szintű társadalmak, de ezeket nem lehet csak úgy osztályozni, hogy egyik a fejlett, a másik pedig az elmaradott, hanem a közöttük levő viszony mindig valamifajta relatív elmaradottságon nyugszik. Az elmaradottságnak – a relatív elmaradottságnak – ezek a szintjei vagy fokozatai azután különböző intézményes megoldásokat kínálnak az elmaradottság felszámolására. Az elmaradottsági szintek között az egyik legfontosabb mutató az, hogy a különböző társadalmakban eltérő a tőkeakkumulációs szint. Ha Angliát, Németországot és Oroszországot a 19. században egymás mellé helyezzük, akkor Gerschenkron szerint teljesen egyértelmű, hogy a belső felhalmozás különböző szintje szerint ezek a társadalmak lépcsőzetesen helyezkednek el. Ennek következtében míg Angliában elég nagy a belső tőkefelhalmozás, és ezért a belső akkumuláció révén be tud indulni a gazdasági fejlődés, addig Németországban a magánkézen levő akkumuláció lehetne ugyan elégséges a textilipar nekilendüléséhez, de a megkésettség és a nehézipar magasabb tőkeigénye miatt a társadalomban szétszórtan meglévő tőkecseppek összegyűjtése egy speciális intézmény feladata lesz. Ez gondoskodik arról, hogy fölszívja és újra elossza a gazdaság különböző részeiben a forrásokat. A német fejlődésben az intézményes helyettesítés eszköze ezért a bank lesz. Az emberek önként hajlandók erre az intézményre rábízni az akkumuláció eredményét, és a bank szabadon dönt, hogy hova helyezi el ezeket a tőkerészecskéket. Azon egyébként máig folyik a vita Gerschenkron munkája óta, hogy hatékonyan helyezték-e el a bankok a forrásokat. Oroszországban – a relatív elmaradottság harmadik szintjén a 19. századi Európában – nem volt elégséges a belső felhalmozás. Az emberektől ezért kényszerrel vonják el a csekély felhalmozás gyümölcsét, és ez a kényszer az, amelyik gondoskodik ezeknek a tőkerészecskéknek az átcsoportosításáról. Az az intézmény pedig, amely Oroszországban ezt a feladatot betölti, maga az állam, konkrétan az állami adóztatás, amely leszívja, megcsapolja a társadalomban rejtezkedő megtakarításokat (akár a szükségletek rovására is), és átviszi a gazdaságnak abba az ágazatába, amely a gazdaság fejlesztése számára – nyilvánvalóan az állam szempontjából – lényeges. Itt annak magyarázatára történik kísérlet, hogy mi a belső oka annak, hogy egy adott (elmaradott) társadalom végül is rálép a gazdasági növekedés útjára. Gerschenkron azt a folyamatot, amely ily módon dinamikát visz a gazdaságba – ez lényegében a relatív elmaradottság fölszámolásának a folyamata – nem take offnak, hanem a változatosság kedvéért „great spurt”-nek nevezi. Ennek végképp nincs igazán jól bevett magyar fordítása, de ha a metafora képiségét is vissza akarom adni, akkor talán „nagy el- rugaszkodás”-nak vagy „nagy vágtá”-nak lehetne fordítani. Ez a fogalom azonban nem az egész gazdaságra, hanem csak az iparra, az iparosodásra vonatkozik. Gerschenkronnál ez azt jelenti, hogy az előbb elmondott intézményes helyettesítő eszközök révén a – vagy a bankok, vagy az állam által összeszedett – megtakarításokat valamelyik iparágba kanalizálják, csatornázzák, dinamikus fejlődést idézve elő abban az iparágban. Ez döntő mértékben járul hozzá a relatív elmaradottság felszámolásához. Gerschenkron elmélete részben közös gyökérből fakad, részben szemben áll a Rostow-féle modernizációs elmélettel, így az elmaradottsági és a modernizációs elmélet nem áll teljes ellentétben egymással. Mindegyikük közös vonása az a normativitás is, amellyel a leírandó valóságot szembesítik, s amellyel a jelen társadalmai számára próbálnak megoldást kínálni. Nincs ez másképp a függőségi elméletek esetében sem. A függőségi elméletek ugyanis abból a szakaszelméletnél már említett kérdésből indulnak ki: mivel magyarázható, hogy az első tradicionalitással szakító társadalom képes mintegy felugrani a modernitás szintjére? A kérdést a következőképpen fordítják meg. Tulajdonképpen minden „tradicionális” társadalomban benne rejlik az ígéret arra, hogy eljusson a fejlettség vagy modernitás szakaszába. A függőségi elméletek szerint az első fejlett társadalmak éppen abból tudták saját fejlődésüket táplálni, hogy elszívták a környezetükben levő elmaradott társadalmakból az ahhoz szükséges javakat. A fejlettség és a fejletlenség tehát egymás magyarázata. A fejlettek attól lettek fejlettek, hogy kizsákmányolták a fejletlen társadalmakat; a fejletlenek ugyanezért maradtak alulfejlettek („underdevelopment”) – mintegy megmerevedtek, visszamaradtak egy meghatározott állapotban. Emögött valójában egy régi gazdaságtörténeti kérdésfelvetés húzódik meg. Marx eredeti tőkefelhalmozás-elméletében is tulajdonképpen ez az egyik központi problematikus mozzanat. Nála ebben a szakaszban épp ezért minden gazdasági változásnak az erőszak az emeltyűje. Rosa Luxemburg pedig egyenesen a fejletlen országok erőforrásainak elszívásával magyarázta magát az eredeti tőkefelhalmozást. A függőségi elméletek gyökerei tehát lényegében szintén a 19. századra nyúlnak vissza. Még egy szerzőt szeretnék itt az elmaradottsági és függőségi elméletek kapcsán megemlíteni, Immanuel Wallersteint, akinek magyarul is kiadták a világrendszerekről szóló munkáját, s aki a modernizációs elméletek sírfeliratát is megalkotta, a hetvenes években megjelent nevezetes cikkének címével: „Modernizáció, nyugodjék békében”. Wallerstein megkísérelte mindazokat a problémákat, amelyeket a modernizációs, illetve az elmaradottsági és függőségi elméletek fölvetnek, egységes világmagyarázatban szintetizálni. Rájött arra, hogy ezek a magyarázatok nem zárhatók egy-egy ország és nemzet keretébe, és ezért nála igazából csak két globális fogalom létezik: a világbirodalom és a világrendszer. A világbirodalom azokat a nagy gazdasági, társadalmi, politikai egységeket jelenti, amelyek gyakorlatilag a 15. századig uralták a világtörténelmet. Világrendszer viszont az ő felfogásában gyakorlatilag egy van, ez a 5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig kapitalista világrendszer, amely a 15. századtól bontakozott ki, s amit az különböztet meg az előző korszak nagy világbirodalmaitól, hogy nem vált világbirodalommá. Wallerstein értelmezése szerint a kapitalizmus világpiacot hozott létre, és ezen belül megengedte az állami elkülönültséget, azaz a politikai és a gazdasági rendszer között nem teremtett mechanikus egymásnak megfelelést. A kapitalista világrendszer lényege a világpiac fejlődése. Ezen belül három térbeli kategóriát különít el: a centrumországokat, a periferikus országokat és – ami Wallerstein nagy leleménye – a „semi-perifery”-t, a félperifériát, amely a kettő között közvetít. A kapitalista világrendszer szempontjából mindazok az államok és területek, amelyek nem tartoznak bele még a perifériába sem, a periférián kívül levők. Valójában tehát Wallersteinnél van egy negyedik kategória is, a periférián kívül lévő országoké. Azok még vagy érintetlen ősállapotukban leledzenek, vagy világbirodalmi kereteket próbálnak fenntartani. Wallerstein világmagyarázatában orvosolni igyekszik azt a fogyatékosságot, amellyel a modernizációs, illetve a függőségi és elmaradottsági elméletek küszködtek. Ebben a felfogásban ugyanis a dinamizmus lehetősége abban rejlik, hogy kívülről be lehet kerülni a perifériára, onnan a félperifériára, majd a centrumországok sorába. Jellemző példája lehet ennek a skandináv országok története. Valahonnan a perifériáról indulnak, a 19. század végén a félperiféria állapotával jellemezhetők, manapság pedig egyértelműen a centrum-országokhoz tartoznak. De ellentétes fejlődés is elképzelhető, elég a mediterrán térségre gondolnunk: Itália valaha, a 15. századi reneszánsz korában egyértelműen a centrális helyzetű országokhoz tartozott. A 19. században azonban már legfeljebb félperiferikus helyzetben található. Wallerstein koncepciója tulajdonképpen a kölcsönös függőségi viszony elvén alapul: a centrummal való kapcsolat határozza meg, hogy az adott ország képes-e átkerülni a periferikus állapotból a félperiferikus állapotba és így tovább. Benne van tehát a függőségi elméletnek is az egyik fő problémája, ugyanakkor megoldást látszik kínálni a modernizációs elmélet egyik nagy hiányosságára is. A világrendszer-szemléletnél, az elmaradottsági és függőségi elméleteknél a legnagyobb probléma az, hogy mivel jellemezhetjük az elmaradottságot, illetve a függőséget, mik ezeknek a belső jellemvonásai az egyes országok esetében. Az egyik mutató lehet az, hogy diszharmonikus a növekedés ezekben a társadalmakban. Rostow-nál a fejlettség abban áll, hogy amikor a dinamikus ágazat fejlődési üteme lelassul, valamilyen mechanizmus következtébenjön egy másik ágazat, amelyik átveszi a húzószerepet. Az elmaradott társadalmak esetében viszont ez a mechanizmus hiányzik. Tehát ha előrenyomul valamely ágazat, akkor valamilyen ok következtében nem húzza maga után a többi ágazatot. Az, hogy nem tud továbbmenni ez a dinamizmus, az adott társadalomban homogenitáshiányt fog eredményezni. Nagyon jellemző tehát az elmaradott országok fejlődésére, hogy a fejlődés szigetszerűen megy végbe. Térbelileg van egy modern rész az adott társadalomban, amelyik többnyire kifelé (a centrumországokhoz) kapcsolódik – szokták ezt „kereskedelmi kapunak” is nevezni Polányi Károly után –, és létezik a hátország, amely nem kapcsolódik a fejlett szférához. Van egy modern, szigetszerűen, enklávészerűen beépült modern rész, és van egy nagy elmaradott hátország, és a kettő között nincs szerves kapcsolat. A diszharmonikus növekedésnek, szigetszerű, tehát nem homogén fejlődésnek a következménye pedig nem más, mint a szociológiai dualizmus, azaz a társadalom megkettőződése. Az adott társadalmon belül létezik egy modern társadalom, amelyet a fejlett országok kategóriarendszerével lehet leírni, és van egy elmaradott rész, amelyet csak egy tradicionális társadalom ismérveivel lehet megközelíteni. A társadalom szerkezete duális, másképp fogalmazva, a különböző társadalmi típusok egyazon társadalomban nem szervesen épülnek egymásra, vagyis a társadalom szerkezete torlódott, másfajta szerveződési elv jellemzi a társadalom egyik, másfajta a társadalom másik részét. S bár a fentiekben jól érzékelhető a modernizációs és függőségi elméletek egymásra reflektáltsága, legalább olyan pontosan megfigyelhető az utóbbinál a belső integráció normatív tételezése. Még akkor is, ha az integráltság hiánya pusztán elmaradottsági tünetként bukkan fel a leírásban. Végül még két munkát szeretnék megemlíteni, amelyek sajátos módon próbálják magyarázni a 19. századi európai fejlődést. (A függőségi elméletek inkább a harmadik világbeli társadalmak megrekedésének a magyarázatára szolgáltak.) Arno Mayer amerikai történész, A régi rendszer szívóssága című, 1981-ben megjelent munkájában azt a meglepő következtetést vonja le a 19. század Európájával kapcsolatban, hogy a társadalom, politika, kultúra átalakulása Európa fejlett országaiban sem történt meg. A gyökeres szakítás a múlttal ezekben a szférákban a fejlett országokban sem ment végbe. Egyedül a gazdaság az, amely az első világháborúig érvényre juttatta az új, piaci gazdaságszerveződési elvet. Mayer koncepciójában nem az elmaradottság, hanem a fejlettség sajátos magyarázatát találjuk. Szerinte ha megnézzük például Anglia kormányzati rendszerét, a döntő posztokon – választójog ide vagy oda – továbbra is arisztokraták ültek az első világháborúig. A kultúrában az akadémizmus uralkodott, a modern kultúrának tulajdonképpen minimális befolyása volt a 19. századi Angliára. A társadalom szerkezete is alapjában véve tradicionális. A presztízshierarchiában a hagyományos rétegek álltak az első helyen, és távolról sem alakult át a társadalomszervezet. Egyedül a gazdaság az, amelyik modern, fejlett rendszert hozott létre. Mayer elképzelése 6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig szerint az első világháború lett az a kataklizma, amely lerombolta ezeket a hagyományos beidegződéseket a társadalom többi létszférájában. Ha a hagyományt és modernséget megpróbáljuk szembeállítani egymással, akkor eleve valami nehezen megmagyarázható dolgot viszünk be a társadalom értelmezésébe. Ez tehát nemcsak kelet-európai sajátosság, nemcsak elmaradottsági tünet, hanem a fejlett társadalmak problémája is. A nyolcvanas évek végére, a kilencvenes évek elejére azután a történeti érdeklődésű szociológiai irodalom megfogalmazta mindennek elméleti tanulságait is. A Marxot és Max Webert egyaránt szellemi mesterének valló Michael Mann A társadalmi hatalom forrásai című, eddig kétkötetes munkája a hatalom ideológiai, gazdasági, katonai és politikai forrásai közötti interakciókat korszakonként és világméretekben változónak tekinti, és kimondja, hogy nem lát „végső” mozgatót meghatározhatónak. Míg a 18. században a gazdasági és a katonai, a 19. században a gazdasági és politikai forrás kerül szerinte előtérbe. S mivel a hatalom formai sajátosságai a hatalom eltérő forrásai esetében különbözők (például a politikai hatalom inkább autoritatív, míg a gazdasági hatalom a kapitalizmus időszakában inkább diffúz természetű), indokolatlannak tekinti koherens és homogén társadalomkép felépítését. Mann saját szociológiai modelljét egyenesen polimorf elméletként definiálja. Hozzátehetjük, módszertani értelemben „gyenge” (azaz nem normatív) elmélet alkotásának lehetünk itt tanúi, ami további lényeges különbség a modernizációs és függőségi elméletek fent tárgyalt képviselőihez képest. Hogyan alakult mindez a magyarországi társadalomtudományos gondolkodásban? Az a tradíció, amely az itthoni magyarázatokban ránk maradt, hogyan viszonyul a fenti globális paradigmákban felvázolt összképhez? Ha most csak a valóban társadalomtudományos indíttatású törekvéseket vesszük számba, akkor elmondható, hogy igen korán megfogalmazódott az összehasonlítás igénye. Tulajdonképpen már akkor, amikor az átalakulás még egyidejűleg volt program és leíró feladat. A centralisták egyik szellemi vezéralakja, Trefort Ágoston a kor szintjén és nyelvén szólva már 1862-ben a társadalom és állam fogalmának elválasztásából indult ki. Szerinte „e megkülönböztetés pedig nem valami tudományos mesterfogás, nem valamely leleményes ész szülötte a tudományos világ időtöltésére, hogy ez a társadalmi viszonyokat kényelmesebben vizsgálhassa s abból deductiókat csinálhasson. A fogalmak e tisztázása practicus jelentőségű, mert mennél világosabban látjuk a határvonalt társadalom és állam között, annál jobban fogjuk magunkat védhetni a közigazgatás kicsapongásai ellen, annál élesebb szemmel fogjuk őrizni egyéni szabadságunkat a vallás, a család körében, s annál kevésbé fogjuk engedni, hogy tehetségeink fejlesztésében s használatában és társadalmi viszonyaink rendezésében az állam mindenhatósága által gátoltassunk.” Ugyanebben az írásban a konkrét összehasonlítás szempontjait is megfogalmazta: „Ha Magyarország társadalmi állapotát Németországéval átalában összevetjük, a közös alapnál fogva, melyen az egész európai társadalom nyugszik, értem a keresztyén civilisatiót, mindenütt nagy analógiákat találunk: a részletekben mindazonáltal nagy a különbség. A társadalom természetesen itt is külön csoportokból áll, de az elemek másként csoportosulnak. Nálunk is van aristocratia és polgárság, de az aristocratia valamint polgárság is nálunk más valami, mint Németországban, épen azért a németországi osztályozás nem alkalmazható a magyar viszonyokra.” (A társadalom tudománya és Riehl munkái.) A komparatív elemzés igénye végig jelen volt a dualizmus időszakában. Olyan szerzőknél is, akik nem az állam és társadalom hegeli elválasztásából vezették le koncepciójukat. A politikus polihisztor tudós, Schvarcz Gyula, Adalék a magyar állampolgári társadalom egységes természetének elméletéhez című munkájában (1889) egyenesen úgy foglalt állást, hogy az 1848-as törvények óta már létrejött „egy egységesült modern állampolgári társadalom, nem ugyan még abban az értelemben, minőben egységesült társadalom a francia, olasz, dán, hollandi, belga, norvég társadalom, sőt mégcsak annyira sem az, mint amennyire ilyen az angol társadalom, de mégis már határozottan átlépett az, a mai magyar társadalom, azon határvonalon, amely a modern társadalmakat a huszas, harmincas évek német, svéd vagy osztrák társadalmától vagy a Miklós czár alatti orosz társadalomtól elválasztja”. A magyar szociológia egyik „első műhelyének” tekintett Huszadik Század folyóirat szerzői között olyan nevekkel találkozhatunk, mint Jászi Oszkár, Szabó Ervin stb., most mégis Leopold Lajos Színlelt kapitálizmus című cikkét idézem. Leopold Lajos méltatlanul elfeledett szerző, csak a nyolcvanas évek végén fedezték fel újra. Leghíresebb művét, „A presztízs”-t újra kiadták 1988-ban. Kevés olyan mű van a magyar társadalomtudományi gondolkodásban, amely a kor európai mércéjével mérve is megállja a helyét, s ez mindenképpen azok közé tartozik. Leopold azt állítja, hogy a magyarországi kapitalizmus egy üres jogi kategória, gazdasági gyökere alig van, és hogy egyáltalán Magyarországon beszélni lehet vagy beszélni próbálnak kapitalizmusról, az tulajdonképpen egyedül annak köszönhető, hogy Magyarország a külkereskedelem révén kapcsolatba került a Nyugat piacával, és ez a kapcsolat az, amely látszólag, bizonyos formákban kapitalista jelenségeket produkál. Gyökereit illetően azonban a gazdaság változatlan elveken működik: „.. .vannak oly államok is, amelyek összetévesztésig hasonlítanak ugyan a tőkés-rendben termelőkhöz, csakhogy mégsem termelnek kapitálisztikusan s ha a jogi kategória kifejlődött is bennük, üres és idegen marad és gazdasági gyökere alig van. A magántulajdon szabadsága uralkodik a termelt készletek uralma nélkül. Az 7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig ilyen államok gazdasági rendjét nevezzük, szemben a tőkés termelés tulajdonképpeni rendjével: színlelt kapitálizmusnak.” Leopold érvelése szerint „a tőkés gazdasági rend két állam között oszlik meg, más államban vannak a tőke történelemjogi posztulátumai s megint másban a megfelelő gazdasági feltételek. Nyugat piaca és hitele kedvéért Kelet-Európa megtelik mimikri-társadalmakkal, melyek tőkés jogrendet verejtékeznek ki, aránytalan bureaukráciát, nyomasztó fegyverkezést s céltalan, donquichottei diplomáciát kénytelenek fenntartani; lemásolják a nyugati törvénykönyveket, felhúzzák a nyugati uniformist, meghozatják Schneider és Krupp remekeit s nyelvet és szokványokat magolnak, hogy kapitálizmust színlelhessenek.” Úgy vélem, a magyarországi társadalomtudományi gondolkodásban ez a legkorábbi jelentkezése annak az árnyaltabb nézetnek, amely valami mást akar mondani, mint amit a Huszadik Század köre eredetileg képviselt, hogy Magyarországon – a hatalmi erőcsoportok folytonossága jegyében – alapjában véve megmaradt a feudalizmus, nem történt érdemi változás. Az sem véletlen, hogy épp a világháború alatt jelentkezik ez a gondolat Leopold Lajos írásában. A kapitalizmus megjelenése a formákban már letagadhatatlan tény, és a formák és a tartalom közötti ellentmondás a megmagyarázandó kérdés – legalábbis gazdasági értelemben. Azt az álláspontot, hogy ez az ország a kapitalizmus által érintetlen terület volna, nyilvánvalóan nem lehetett fenntartani. Az azonban mégsem véletlen, hogy épp a Huszadik Század köréhez tartozó szerző tollából született ez az írás. Már a századforduló tudományos vitáiban is élénken részt vett, de számunkra kiemelt fontosságú munkáját csak a húszas években vetette papírra Concha Győző. Provokatív című írásában látszólag már a címben megadja a választ az általa feltett kérdésre: „Van-e magyar társadalom? Nincs.” Hunfalvy Pál egyik 1850-es munkájára visszautalva igyekszik fejtegetéseit történeti érveléssel megalapozni: „A magyarság 1849-ben elvesztette szellemének külső irányító hatalmát, államát. Megmaradt azonban államának tényleges alépítménye, 49 előtti társadalmi szerkezete, melyet az új uralom jogilag is mindjárt átformálni kezdett.” Ebben a gondolatmenetben nem csak az érdekes, hogy Concha kiindulópontját tekintve mennyire hegeliánus, hanem sokkal inkább az, ahogyan az állam és társadalom kettéválasztását történetileg 1849-hez, mintegy az önkényuralom bevezetéséhez köti. Ebből a szövegkörnyezetből bukkan elő nála a rendek és osztályok szerinti tagolódás megkülönböztetése: „A 48 előtti egyházi, nemesi, polgári és – ilyennek jogilag ugyan nem számító – jobbágyi rendek helyére a gazdagok, a módosak, a szegények, az ínségesek csoportja lépett. Mint felső, közép, alsó osztály, mint osztályon kívüli zsellér, napszámos jegyezve be a közbeszéd, a társadalom nem hivatalos cégjegyzékébe. A rendek, mint a régi szerencsétlen, szomorú, embertelen világ elkárhozott maradványai a közbeszédből száműzettek, nevük, ha mégis szükség volt rá, a kísértetektől való félelem egy nemével említtetett.” E gondolatmenetben Concha a rendeket részben történeti-jogi, részben valóságos hivatásrendi kategóriaként értelmezi. Ez utóbbi vezet el a mondandó lényegéhez: „A rendek végleges halálán és az osztályok eleven uralmán örvendezők képzelt világába azonban disszonánsan szólt bele a tények, a valóság tudománya, a maga különleges nevén: a statisztika. A legszabadelvűbb, a jogegyenlőségért buzgó lélek sem bírt a társadalom valóságos útvesztőjében eligazodni, ha azt a munka különbségeire, vagyis a rendi különbségekre tekintet nélkül csupán a látható, kézzelfogható vagyoni osztálykülönbségekkel akarta megérttetni a fölé, alá, mellérendelés, a becsületnek, divatos nevén a presztízsnek igen eltérő tüneteit, még a tiszta gazdasági munka körében is fellépő jelenségeit.” A második világháború alatt, Erdei Ferenc tollából született az a szemléletileg mindmáig meghatározó munka, amely a magyarországi fejlődés megfejtésére új kategóriákat próbált bevezetni. A mű egészen az 1970-es évekig kéziratban maradt. Bizonyos gondolatok ismertek voltak belőle, ezeket ugyanis Erdei az 1943-as szárszói találkozón tartott beszédében is kifejtette. Erre a kéziratra, illetve a szárszói beszédre alapozva szokás Erdei „kettős társada- lom”-koncepciójáról beszélni. Erdei egyrészt Hajnal István társadalomtörténész ihletésére, másrészt a marxista elmélet befolyására a magyarországi társadalomfejlődés sajátosságait a polgárosodással próbálta összefüggésbe hozni. Az Erdei-féle polgárosodás annak a felismerésnek a magyarázatára született, hogy a kelet-európai társadalmakban és különösen Magyarországon ellentét, fáziskésés, különbség támadt osztályhelyzet és társadalmi állapot között. Az Erdei-féle magyarázat szerint Nyugat-Európában az, hogy valaki milyen osztályhelyzetben van (ami alapjában véve gazdasági meghatározottságú), összefüggésbe hozható a társadalmi hierarchiában elfoglalt pozíciójával. Kelet-Európában ezzel szemben nem így van. Van valakinek osztályhelyzete, de ettől eltér a társadalmi pozíciója, más szabja meg az egyiket és a másikat. Erdei azt a folyamatot nevezi polgárosodásnak, amely során Kelet-Eu- rópában emberek-csoportok társadalmi állapota utoléri az osztályhelyzetüket, hozzáidomul az osztályhelyzethez. A jobbágyfelszabadítás utáni évszázadban azonban a magyarországi kapitalizálódásban a fáziskésés nem tűnt el automatikusan, megmerevedett, elszakadt a kettő egymástól, és a társadalmi állapot csak nagyon lassan éri utol az osztályhelyzetet. „Általában a múlt század közepén indult meg a kelet-európai társadalmak kapitalizálódása, s polgárosodásuk még most is többékevésbé befejezetlen.” Gazdaság és társadalom elhatárolása tehát nem általában, hanem sajátlagos kelet-európai jelenségként vetődik fel Erdeinél. Az „1867 utáni fejlődésben” Erdei „többszörösen összetett szerkezet” létéről beszél, és lényegében három társadalmat különböztet meg. Bár a kéziratban maradt tanulmány csak a felső szerkezeteket tárgyalja, mégsem használnám szívesen a „kettős társadalom” kifejezést. A bevezető gondolatmenetét követve ugyanis a következő 8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig modell rajzolódik ki: egyik oldalon áll a „legfölső és uralkodó társadalomszerkezet, a rendi társadalom folytatódásaként kifejlődött és modernizálódott történeti nemzeti társadalom”, „alatta a rendi társadalom jobbágyságának, illetve az egész rendek alatti alsó népi társadalomnak a folytatódásaként kifejlődött és valamelyest modernizálódott történelmi népi társadalomszerkezet’. „E történelmi struktúrák mellett a magyar tásadalomban is kiképződött a kapitalizmus saját szerkezete, mint modern polgári társadalom. ” A két „magas” szerkezet alá szorulva tehát ott van a történelmi népi társadalom, ami egyértelműen a paraszti társadalmat jelenti. Az, hogy erről itt Erdei nem ír részletesen, az főként azzal magyarázható, hogy egész addigi szociológusi munkásságában a parasztságról írt, s nézeteit erről 1940-ben külön is összefoglalta (A magyar paraszttársadalom). Legalább hármas társadalomról kellene tehát beszélnünk Erdei koncepciója alapján. A társadalomnak ez a megtöbbszöröződése történetileg nála is azzal a régi érvvel függ össze, hogy a polgári átalakulást a politikai életben a volt nemességnek a felső, illetve a középső rétege irányította, és ezért az intézmények egy részében – elsősorban az állami intézményekben – fennmaradt ennek a társadalmi csoportnak a vezető szerepe. A termelés kapitalista átalakulását viszont ezzel szemben gyakorlatilag kívülről (nem szervesen, Erdei még a „gyarmatias” kifejezést is használja) kezdeményezték, és így a kapitalizmus kívülről épült be a magyar társadalomba. Ennek a kívülről irányított gazdasági kapitalizálódásnak a „jövevény” hordozói beékelődtek a magyar társadalomba. Mindettől részben érintetlenül Erdei szerint alul azonban ott vegetál a népi társadalmi tömb. S ez magyarázza szerintem a kéziratról való megfeledkezést. Az a vélekedés, hogy Erdei elveszettnek hitte a kéziratot, eléggé valószínűtlennek tűnik. Már a kézirat fogalmazásából is nyilvánvaló ugyanis, hogy a „népi társadalom” a történeti társadalom alá szorult, maga is a történelmi struktúrák egyike, ily módon „törzsökös”. Az 1943-as szárszói beszéd és maga a kézirat is arról szólt, hogy a nagy kérdés az, mi lesz a népi társadalom helye, polgárosodni fog-e. Erdei elemzése és jövendölése ekkoriban még a népi társadalom polgárosodása. Ez világosan kiderül a már említett 1940-es munkájából: „Polgárosodásnak neveztük ezt az átalakulást, s ez ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy a rendi paraszt társadalmi helyzetét polgári osztályhelyzettel, s a paraszt kultúrautonómiáját polgári kultúrideálokkal váltja fel. S amennyiben az az aktuális polgári társadalom, amelynek hatásai a parasztságot érik, nemzeti társadalom, annyiban a parasztság is a nemzeti társadalom részévé válik.” (Kiemelés – K. Gy.) A kiemelt megszorítás már előrevetíti az 1943-44-es kézirat alternatíváit. Az 1943as szárszói beszédben a politikus Erdei már másként fogalmazott, ami azonban nem hatástalanította az 1940-ben diagnosztizált társadalomkutatói dilemmát: a parasztság „.társadalmának legjellegzetesebb vonása a polgárosodás. Tehát az a folyamat, amelyik érvényteleníti és lerombolja a paraszti hagyományokat és a paraszti izoláltságot, és egyfelől a polgárság és kispolgárság, másfelől pedig a munkásság irányában alakítja át a korábbi parasztgazdákat és parasztmunkásokat.” Erdei igen tisztán érzékelhette 1944 után, hogy a kérdés nem így fog felvetődni, és választásról sem lehet majd igazán beszélni. A népi társadalom polgárosodására nem lesz mód. Véleményem szerint ekörül kereshetjük a felejtés kulcsát. A kézirat mindenesetre csak Erdei halála után került napvilágra, de a hetvenes években így is nagy hatást gyakorolt a magyar társadalomtudományos gondolkodásra. A polgárosodás kifejezésnek, amelyet a magyarországi társadalomtudományos gondolkodásban napjainkban talán túlzottan is gyakran használnak, alapvető problémája az, hogy tulajdonképpen lefordíthatatlan nyugateurópai nyelvekre. Németben még van megfelelője, a „Verbürgerlichung”, bár e fogalom messze nem rendelkezik azzal a tartalmi sokrétűséggel, mint amit például az Erdei-féle definíció tartalmaz; az angolszász nyelvekben létezik ugyan egy francia kifejezés, az „embourgeoisement”, de az egyértelműen a gazdaságban elfoglalt termelési helyzet vagy osztályhelyzet alapján történő elhelyezkedésre vonatkozik, és egyáltalán nem arra a fáziskésésre, ami az osztályhelyzet és társadalmi állapot között a fentebbi elméletben kirajzolódott. A magyar polgárosodás kifejezés is hosszú utat járt be, ameddig az Erdei-féle meghatározásig eljutott. A polgárosodás nyelvújítás korabeli szó, pontosabban reformkori találmány, a civilizáció szó tükörfordításaként keletkezett, amely a reformkorban egyértelműen kulturális jelentést hordozott. A civilizációt nem véletlenül fordították más szóval például pallérozó- dásnak, valamifajta műveltségi szint elérése értelmében. A polgárosodás másik jelentése a reformkorban az, hogy bizonyos embereket, embercsoportokat, akik és amelyek ki vannak rekesztve alapvető jogokból, be kell emelni a állampolgári lét sáncai mögé. Ez leginkább a citoyen, az állampolgár jelentéséhez áll közel. A civilizáció tükörfordításaként keletkezett polgárosodás tehát a reformkorban részben kulturális, részben állampolgári jelentést hordozott. A kapitalizálódás, tehát a szó gazdasági értelme csak később, a dualizmus korában rendelődik a szó mellé a magyarban. A kifejezés sokrétű jelentését és társadalomtudományos meghatározottságát Erdei idézett műveiben nyerte el. Erdei szellemi forrásai között említettem már a társadalomtörténész Hajnal István nevét. Hajnal azon kevés történész közé tartozik, aki láthatóan maga ihlette meg a szociológusokat. Hajnal koncepciójának nézőpontja fordított ahhoz képest, amit az eddig elemzett magyar társadalomtudományos hagyományról mondhattunk. Szerinte minden kultúrfejlődésnek olyan az „osztálytársadalma” (és ezt 9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig idézőjelben használja), amilyen a rendisége volt. Magyarországról nyugat-európai összehasonlításban így ír: „amott masszív történelmi tradicionális formák a társadalom életének minden részletével, és ezért szakszerű fejlődés, itt inkább aktualitások körül forgó, elmosódott társadalomszerkezet, és épp ezért megrögződés a vezetésben.” Az Erdei- vagy a Leopold-féle koncepcióval szemben, mely a rendiséget felelőssé teszi a polgárosodás elmaradásáért vagy a kapitalizmus színlelt voltáért, a Hajnal István-féle koncepció kultúrfilozófiailag normatív ugyan, a rendiség megítélése azonban összehasonlító történeti szempontból mégis némileg megengedőbb. Csak annak megállapításáig megy el, hogy ez a rendiség nem volt igazán fejlett rendiség, nem volt olyan tagolt, mint a nyugat-európai, ezért elmosódottabb a társadalomszerkezet, kevésbé szakszerű, ha úgy tetszik, a társadalmi tagoltság. Mindazonáltal Leopold és Erdei tanulmányai mellett Hajnal Istvánról is alaposan elfeledkeztek a társadalomtudomány művelői. A magyar társadalomtudományi hagyományoknak tehát – ahogy, mondjuk, a 19. századi magyar társadalomfejlődést értelmezni lehet – hosszú ideig nem volt közvetlen folytatása. Hogyan történt ezek után a modernizációs vagy elmaradottsági teóriák magyarországi honosítása vagy adaptálása? Az 1945 utáni eszmetörténeti fejlődésből is következik, hogy nem volt rendszeres az adaptálás. A vámbehozatali tilalom alá eső szellemi termékekkel nyilvánvalóan nem volt érdemes irányzatként dicsekedni, hanem fű alatti import honosodott meg. Amikor az 1960-as évek második felében a modernizációs és elmaradottsági elméletek egyáltalán hatni kezdhettek Magyarországon, akkor Rostow és Gerschenkron békésen pihent egy lábjegyzetben egymás mellett, ügyet sem vetve arra, hogy ezek egymás ellenlábasai. Recepcióról, rendszeres adaptációról igen megkésve beszélhetünk: megemlíthető a Világosság 1987-es modernizációs száma vagy a Janus című pécsi folyóirat modernizációs száma 1988- ban. Több évvel azután jelentek azonban ezek meg, hogy Wallerstein megírta a modernizációs teóriák nekrológját. A rendszeres honosításra csak akkor történik kísérlet, amikor ezek az elméletek Nyugat-Európában már többnyire lefutottak. Mégis Ránki Györgynek az 1987-es Világosságban, Tóth Tibornak a 1988-as Janusban szereplő írása nagyon tanulságos abból a szempontból, hogy választ keresnek arra a kérdésre, ami a magyar társadalomtudományos hagyományban is a megoldatlan kérdések közé tartozott: a társadalom különböző létszféráinak a modernizációja hogyan ment végbe és hogyan függ össze ezeknek a tényezőknek a mozgása. A nyolcvanas évek második felében a történészek másfajta választ próbáltak adni, mint a korábbi társadalomtudósok. Szerintük a társadalom intézményes és politikai modernizációja 1848-cal, illetve 1867-tel megtörtént. Ez lehetőséget adott arra, hogy a dualizmus korában meginduljon a gazdaság és a társadalom rohamos modernizációja, „de – fűzi hozzá Ránki – a tradicionális társadalmi vezető rétegek struktúrájának óvása mellett”. Eszerint tehát a hatalmi viszonyokban és a társadalmi viszonyokban működött egy fék, amely azonban nem gátolta meg a modernizációt. Tóth Tibor elmosódottabban ugyanezt fogalmazta meg, szerinte is „a konzervatív intézményrendszer nyűgei miatt” volt korlátozott a fejlődés. Némi leegyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy míg a nyugat-európai társadalomtudományos gondolkodás az 1960-as években a modernizációs koncepció felől indult, és ezek a modernizációs koncepciók több területen inkább átadták helyüket az elmaradottság-, illetve függőségi és kölcsönös függőségi elméleteknek, addig Magyarországon a helyzet fordított volt. A magyar társadalomtudományos hagyomány a magyar társadalomfejlődést inkább valamifajta különösségként, elmaradottságként igyekezett értelmezni, és az 1980-as évek végére billent át a mérleg a másik oldalra, azzal a tétellel, hogy a 19. század második felében lényegében sikeres modernizáció zajlott le, bizonyos fékekkel. A magyar társadalomtudományos gondolkodásban ugyanaz a dualizmus kori Magyarország mintha fejlettebbnek tűnne az elmúlt negyvenéves időszak végén, mint ahogy azt korábban megítélték.
1.2. TÁRSADALOMTÖRTÉNET-ÍRÁS ÉS PERIODIZÁCIÓ Az eddigiekben a társadalomtudományos paradigmákat vizsgáltuk, mivel gondolatmenetünkben a társadalomtudományos alapozottságú történetírást vettük kiindulópontul. S bár a társadalomtudományos történetírás tett kísérletet valamifajta nem narratív történettudomány megteremtésére (ennek csak egyik eszköze a kvantifikáció), a narráció ezekben a munkákban is a történetírói diskurzus alapformája maradt. Leírás és elemzés aránya lehet különböző és változó, de pusztán az egyik vagy a másik nem hoz létre történetírói művet. A miért kérdésére adott történészi értelmezés nem szoríthatja háttérbe a mikor és hogyan történetírói beszédmódjait. Ez nemcsak az „események” kronologikus rendjének rekonstrukciójára, hanem a rekonstruált „tények” társadalomtörténeti elbeszélésbe rendezésére is vonatkozik. Éppen ezért ez a fejezet arra keresi a választ, hogyan történik a korszakmeghatározás a történetírói diskurzusban, s továbbmenve: a közjogi-politikai-történeti dominanciájú, illetve a gazdaságtörténeti szempontú korszakmeghatározások miként vonatkoztathatók a társadalomtörténetre? Ez utóbbi annál is inkább tanulságos
10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig kérdés, mivel a fentiekben láttuk, hogy miközben az állam és társadalom elválasztása a 19. század óta teoretikus közhely, gazdaság és társadalom viszonya távolról sem sorolható az elméletileg tisztázott problémák közé. Az 1980-as évek végi modernizációs történeti tanulmányokban (pedig szerzői par excellence gazdaságtörténészek!) világos volt, hogy az a korszakbeosztás, amelyet a magyar történetírás használ, alapjában véve a közjogi-politikai történet köré rendeződik. A modernizáció szempontjából indul a periodizáció a reformkorral, amely 48-ba torkollik. Aztán 67-tel kezdődik a kiegyezés korszaka. Ezt követi a két világháború közötti, majd az 1945 utáni periódus. Ránki György teljesen egyértelműen ezt a négy nagy modernizációs nekirugaszkodást tárgyalja, és a dualizmust a legsikeresebb modernizációs időszakok közé sorolja. Saját korábbi felfogásához képest is újítás volt az, hogy a két világháború közötti Klebelsberg-féle oktatáspolitikát a modernizáció ügyét egy részterületen elősegítő változásnak értékelte. Abból a szempontból, hogy a társadalmi létszférák együttesen vagy többségükben melyik korszakban mentek keresztül átütő modernizáción, a dualizmust (és a szocializmust) tekintette a legsikeresebbnek. Mindkét korszak a „siker és kudarc” címke alá rendelődött. A közjogi-politikai történet központi helye már az indulásnál kirajzolódik: 48 és 67 körül forog minden. Az érdekes azonban éppen az, hogy a 48 és 67 közötti időszak valahogy kimarad a problématörténeti tárgyalás időszekvenciájából. A magyarországi polgári átalakulásnak pedig az egyik sajátossága éppen az, hogy az intézményes modernizációt egy abszolutista, méghozzá a Habsburg (neo)abszolutista kormányzati rendszer vitte át a gyakorlatba, lényegében 1849 és 1867 között. Jobbágyfelszabadítás, közteherviselés, népképviselet – ezek voltak a polgári átalakulás fő jelszavai a reformkorban. Ezek törvénybe iktatása zömmel valóban a 48-as forradalommal történt meg. Ezeknek a kérdéseknek a végleges rendezése pedig a kiegyezéssel jutott nyugvópontra. De az átalakítás végrehajtása 48 és 67 között történt. A jobbágyfelszabadítást az 1853-as, illetve Erdélyben az 1854-es úrbéri pátens rendezte. A közteherviselést, ami lényegében adóreformot jelentett, a modern adórendszer bevezetését, 1850-51-ben a Habsburg-neoabszolutizmus ültette át a gyakorlatba. A „népképviselet” elve szerint 1848 után, végül is a 48-as alapokon, 1861-ben, illetve 1865-ben választottak új országgyűlést Magyarországon, még ha ez nem működött is folyamatosan. Mi lehet az oka, hogy ilyen evidenciák ellenére a neoabszolutizmus szinte elsikkadni látszik a magyarországi modernizációt tárgyaló történeti irodalomban? Nem kerülhető meg, hogy röviden utaljunk a 48-cal, illetve 67-tel kapcsolatos magyar történetírói hagyományra, ezen belül is mindenekelőtt a legékesebben író és mindmáig talán legnagyobb hatású magyar történetíróra: Szekfü Gyulára. 1920-ban megjelent történelmi pamfletjének (Három nemzedék) alcímében jelezte, hogy „egy hanyatló kor történetét” kívánja megírni. Az előszóban pedig – történetíróra általában ritkán jellemző nyíltsággal – személyes indítékait is megvallotta: „.a munka kezdete még 1918 végére és 1919 elejére nyúlik vissza. Ezt a könyvet meg kellett írnom. Ez a könyv személyes élményem. Abban a súlyos ínségben, melybe az 1918-as októberi katasztrófa döntött bennünket. – úgy éreztem másfél év óta és úgy érzem ma is, hogy munkaerőmet és munkakedvemet fel nem találhatom, míg le nem számolok a hanyatlással, melynek végén ilyen katasztrófát kellett megérnünk, míg szemébe nem nézek azon erőknek, amelyek az egészséges fejlődés sodrából kivetették nemzetemet.” A híres szavak jelzik azt az intellektuális fűtöttséget, amelyben a mű a forradalmak (beleértve egy ellenforradalmat is) és a történeti államterület széthullása közepette megszületett. De Szekfűnek mint történetírónak nem lehetett könnyű dolga a „hanyatló kor” meghatározásával. Ebben a munkájában is leszögezte ugyanis: „.négyszázéves közjogi történetünknek 67 a tetőpontja.” Hogyan lehet a vég katasztrófáját a közjogi történet csúcspontjából levezetni? 67-ből 1918-20-at? Szekfű 1920-as bevezetője választ ad erre a kérdésre is: „Egy olyan általános jelenséget, az egész nemzeti életre kiterjedő katasztró- fális változást, minőt mi most átélünk, egyesegyedül az előző korszakok minden tényére, minden fejlődési menetére kiterjedő vizsgálat árán helyezhetünk el a történeti folyamatban. Kutatásunkat tehát ki kellett terjesztenünk az 1914-et megelőző korszak állami, nemzeti, gazdasági, társadalmi és kulturális mozgalmaira, miáltal munkánk a nemzeti élet és abban hatékony összes építő és destruktív erők szintézisévé fog kibővülni.” Mai szóval talán azt is mondhatnánk: mi ez, ha nem a „totális történelem” programja? Hogy ennek a programnak a társadalomtörténeti magyarázó kísérletét legalább egy gondolatmenet erejéig szemléltessük, idézünk a „Társadalmi osztályok és mulasztások” című fejezetből: „Mielőtt az egyes társadalmi osztályok struktúráját részletesen szemügyre vennők, előre is kimondhatjuk, hogy a harmadik nemzedéknek a társadalma is – mint ahogy anyagi és szellemi kultúrája – belső ellentmondásban szenvedett. A 48-as törvényhozás papirosszabványai nem voltak elég erősek a régi társadalmi tagozat lerombolására és újnak a kialakítására: a jogegyenlőség főúri, köznemesi, jobbágyi közt társadalmi téren csak névleg valósult meg, rendek nincsenek többé, de mágnás, gentry és pór, azaz kisgazda és zsellér továbbra is külön egyéniségek, melyeket az általános magyarság többé-kevésbé tudatos érzésén kívül alig tart össze valami. Átmeneti formák vannak ugyan, de egészben véve e három típus éles határoltságban vehető szemügyre.” (Kiemelések – K. Gy.) Most nem a rendi és osztálytagolódás egymásba öltődése keltheti fel figyelmünket Szekfű koncepciójában (erről a továbbiakban még szó esik), hanem az a ritkán hallott, alig burkolt szemrehányás, amely az áprilisi törvényeket (és egyáltalán a törvények – már a szó is különös – „papirosszabványait”) teszi felelőssé a régi társadalmi tagozat következetes lerombolásának 11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig elmaradásáért. No persze, ha a közjogi történet csúcspontja 67, akkor nincs más ösvény a történet útvesztői között, mint amit Szekfű így fogalmaz meg: „Békés úton 48-at nem tudtuk végrehajtani, végrehajthatóvá csak akkor lőn, miután a 67:XII. törvénycikkben kiegészítést nyert. 67 nem egyéb tehát, mint gyakorlatilag lehetővé tett, végrehajtható 48.” Hogy a közbeeső korszak eközben itt is kimarad a történetből, az most nem a modernizáció, hanem épp a „hanyatlás korszakának” azonosítási szándékával hozható összefüggésbe. Szekfű tehát úgy oldja meg azt a problémát, hogy miként lehet a hanyatlás kezdete a közjogi történet csúcspontja, hogy a hanyatlást „a nemzeti élet” nem állami erőire hárítja át és 1867 előttre (sőt bizonyos értelemben a liberális nemzedékek felsorakoztatásával 48 előttre!) vezeti vissza. Vizsgáljuk meg, miként kerül bemutatásra az 1849-1867 közötti „társadalmi átalakulás” egy kifejezetten a korszakkal foglalkozó, későbbi dolgozat történeti érvrendszerében. Szabad György összefoglalása – nyilván puszta történelmi véletlenként – ugyanabban a Valóság-számban jelent meg 1976-ban, amelyben Erdei kéziratos tanulmányának második része. Valójában az új magyar (10 kötetes) történeti szintézis előtanulmányaként készült. A rétegek átalakulását leíró történetírói elemzést az alábbi oknyomozó megállapítás vezeti be: „Magyarország társadalmának feudális struktúrája, noha bomlása már 1848-at megelőzően előrehaladt, a régi rendszer forradalmi felszámolásával nem semmisült meg azon nyomban, hanem – szoros kölcsönhatásban a gazdasági fejlődéssel és a függő ország politikai viszonyainak változásaival – fokozatosan alakult át.” Nem kevésbé jellemző a tanulmány befejező gondolatsora, a forradalmi aktust jelző metaforával együtt: „A társadalmi átalakulás előrehaladásának legfőbb meghatározója az 1848-49-ben a feudalizmus gerincét törő forradalom volt, kibontakozásának módját és mértékét azonban messzemenően befolyásolta az, hogy Magyarország kapitalista fejlődésének első korszakát önkényuralmi viszonyok között élte át.” A „feudalizmus gerincét törő forradalom” világosan a szekfűi „papirosszabvány” törvények aktív ellentettje kíván lenni. Szabad árnyalt megközelítésében a bomlás már 48 előtt megkezdődött. A szövegből azonban úgy tűnik, mintha szerinte a társadalom struktúrájában lehetséges volna „azon nyomban” megsemmisülés, s ennek elmaradásáért ő az „önkényuralmat”, tágabban „a függő ország politikai viszonyainak változását” marasztalja el. Sem állam és társadalom Conchánál már idézett elválása, sem a 48-as törvények számos kérdésben 1849 utáni végrehajtása nem kerül be a magyarázat logikai rendjébe. Erdeire sokban emlékeztető találó jellemzést adott a magyar századforduló társadalmi struktúrájáról HanákPéter (Vázlatok a századelő magyar társadalmáról, 1962), pedig nyilvánvalóan nem ismerhette Erdei kéziratban maradt munkáját, legfeljebb a szárszói beszéd inspirálhatta. A probléma azonban, amellyel a magyar társadalomkutatók több nemzedéke küszködött, újabb és újabb nekirugaszkodásokra ösztönzött. „A magyar társadalomban a nagy választóvonal az »urak« és a »kendek«, a művelt úri társaság és a parasztból, iparosból, munkásból, cselédből, szolgából álló »alsó néposztályok« között húzódott. Birtok és vagyon önmagában nem adott passzust az urak közé tartozáshoz, ehhez származás, rang vagy diploma is kívántatott. A két nagy tábor között úgy a századfordulón kezdett formálódni a gazdagparasztokból, »jobb« iparosokból, kiskereskedőkből, művezetőkből, kistisztviselőkből, tanítókból a felülről leereszkedően ugyan úrnak szólítottak, de annak még nem tartottak, alulról viszont már úrként süvegeltek, a »félurak« vagy úrfélék közbülső csoportja.” Mi a történelmi magyarázata ennek az „anakronisztikus tagolódás”-nak Hanák szerint? Honnan kerül a fejlődésmenetbe ez a „merev lefelé elzárkózás”? „Alapjában: a magyarországi kapitalizmusnak egy nemesi vezetésű, szárnyaszegett polgári forradalom utáni sokban különös fejlődéséből. A függő helyzetű ország porosz típusú fejlődése nemcsak gazdaságát, hanem a nyugat-európaihoz képest – társadalmát is jócskán deformálta. A feudális társadalomszerkezet lassan bomlott fel és hagyományos formáiba zárkózva sokáig inkább szimbiózisban, mint szerves egységben élt együtt a tőkés rendnek mellette, de jórészt nem belőle kifejlődő új osztályaival.” Amellett, hogy ismét érdemes a történetírói beszédmód képiségét is nyomon kísérni (a „gerincroppantó” Thészeusz helyett itt most „szárnyaszegett” Ikaroszként mutatkozik meg a már-már mitizált forradalom), feltűnik a „szervesség”, mint a szimbiózis biológiai ikerfogalma is. A társadalom itt is részben a „szárnyaszegett forradalom”, részben a „függő helyzetű ország porosz típusú fejlődése” által meghatározott. Ebben a történetépítésben – láthatóan Révai József történeti írásai nyomán – fokozott teher hárul a feudális vezetőrétegre, a forradalom „nemesi vezetésére”. Hanák Péter koncepciója a későbbi évtizedekben természetesen még sokat változott, s legutolsó – posztumusz megjelent – előadásában (1997) már a struktúrák és identitások pluralizmusáig jutott el, miközben méltatóan idézte a marxista felfogást ért bírálatot, amely „a gazdasági struktúra elsőbbségét és felsőbbségét” illette. A polgárosodás és modernizáció összefüggéseit vizsgálva, a lényeges hangsúlyeltolódásokkal és új elemek beiktatásával együtt is a fentiekhez nagyon hasonló össztörténeti konstrukcióhoz jutott: „Az 1848-at követő abszolutizmus idején bebizonyosodott, hogy a felülről vezényelt modernizálás megreked, ha a politikai rendszer a polgári vagy nemzeti szabadság sziklafalába ütközik. Kitűnt, hogy a tőkés modernizáció kiteljesedéséhez alkotmányosság, liberalizmus és a burzsoá etosz befogadása kellett.” Hanák ezen írásának a legfigyelemreméltóbb újdonsága azonban az, hogy grafikusan is megpróbálta ábrázolni az általa elképzelt kétdimenziós szerkezetet. Ennek leíró szempontjait idézzük: „.az egyes emeleteket elválasztó horizontális 12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig korridorokat mindenütt vertikális tengelyek keresztezik, amelyek két részre különítik el az egy emeleteken lakókat is. A magyar társadalom a tradicionális nemzeti és az új polgári felső- és középosztályra bomlott, ahol a nemzeti lényegében nemesit, gentry szellemiségűt, a polgári pedig nem-magyart, kimondottan vagy kimondatlanul zsidót jelentett.” Húsz évvel Erdei tanulmányának publikálása után a történeti nemzeti társadalom szinte észrevétlen „tradicionális nemesivé” minősült vissza, a modern polgári pedig azonosult „kimondottan vagy kimondatlanul” a zsidóval. A tézis már 1920-ban, Szekfű Három nemzedékében is megfogalmazódott (jóllehet ellenkező előjellel): „A magyar kapitalizmusnak a zsidóság sokkal inkább hordozója és kizárólagosabb istápolója, mint más államokban. Nálunk a zsidóság volt az egyetlen osztály, mely a szerepet magára vállalhatta, miután az országban lakó népfajok, a magyarral élükön, tökéletesen tehetetlennek bizonyultak a kor igényeinek eleget tenni.” Fontos pontokon mutatott rá a közjogi-politikai történet periodizációjának gyenge mozzanataira jogtörténeti alapozású koncepciójában Péter László. Szerinte a magyarországi fejlődésben a 19. század folyamán nem valósult meg „a civil, azaz jogegyenlőségre alapozott magyar társadalom megteremtésének” programja. Koncepciójában a civil társadalom nyugat-európai értelmezéséből (tehát nem a Hegel utáni állam-társadalom kettősségből, hanem a civil társadalom = állam téziséből) indul ki. Az 1848-as törvényekről megállapítja, hogy „.a jogegyenlőség a forradalomnak és az áprilisi törvényeknek a célkitűzése és programja, de nem becikkelyezett teljesítménye volt. Fennmaradt a nemes és nemtelen közötti jogi egyenlőtlenség a főleg szokásjogon alapuló büntetőjog területén és a magánjogban. A törvény előtti egyenlőséget, paraszti tulajdont és néhány alapvető személyi szabadságjogot a Bach-rendszer császári pátenssel, azaz oktrojjal léptetett életbe. Így vezették be 1853-ban az osztrák polgári törvénykönyvet is Magyarországon. Ennek magánjogi rendelkezéseit 1860-61-ben az alkotmány részleges helyreállítása után az országbíró értekezlet részben törvényesítette.” Gondolatmenetének összegzéseként pedig a következőt állapítja meg: „.az egyesületi, a gyülekezési jog és a vallásszabadság vizsgálatán keresztül igyekeztem bemutatni, hogy a civil társadalom reformkorban megkezdett kialakításának programja a század végére elakadt; hogy a műveltségi, vallási, nyelvi-nemzetiségi rendi jellegű válaszfalak nem omlottak le, sőt – vallási téren például – új válaszfalak épültek. Az autokratikus jogelv érvényesülése miatt a jogállam kiépítése lett volna a civil társadalom megteremtésének az előfeltétele. Egy felduzzadt tisztviselő apparátus adminisztrálta az alatta különféle jogállapotban és függésrendszerben mozaikszerűen elhelyezkedő, kisebb-nagyobb privilégiumokat élvező társadalmi csoportokat.” (Volt-e magyar társadalom a XIX. században?) Nem elegendő azonban a magyar közjogi-politikai-történeti tradíció kritikai számbavétele a csomópontok és meghatározottságok betájolásakor: ha a 19. századi magyarországi folyamatokat akarjuk megérteni, akkor Magyarországot a Habsburg Birodalom részeként kell tekintenünk. A reformkorban is, 1848-67 között is, és 1867 után is. Így szemlélve a kérdést, érdekes meg nem felelésekre bukkanhatunk. Az 1848 előtti időszakot az osztrák történetírás is jól elkülöníti (Vormarz), de a reformkort mégsem azonosíthatjuk a vagy 1815- től, vagy csak szűkebben az 1840-es évekre vonatkoztatott osztrák-német „március előtti” időszakkal. A következő periódusra „Ciszlajtániában” leginkább a neoabszolutizmus elnevezés használatos, de az osztrák történetírás ennek záró dátumának nem 1867-et tekinti, hanem a februári pátens utáni alkotmány bevezetése miatt lényegében 1861-62 a fordulópont. Igaz, felfüggesztik ezt az alkotmányt, de a hatvanas évek elejétől kezdve a Habsburg Birodalom politikatörténeti szempontból már nem egy rendi vagy egy neoabszolutista formációhoz tartozik, hanem alkotmányos monarchiát képez, ahol parlamentáris formák léteznek. Ebben egy további lépés, egy kiteljesedés lesz 1867 (az osztrák történelmet sem lehet a magyartól elszakítva szemlélni). Magyarországon is ismert ez a másfajta tagolás, de elterjedtebbnek tűnik (és elutasítóbb nemzeti szempontból) az önkényuralom elnevezés. S bár 1861-ben egyszer összehívták az országgyűlést, amelyet aztán szét is zavartak, ezután provizóriumról szoktunk beszélni, amit azonban lényegében az önkényuralom meghosszabbításának tekintünk. Nálunk 1867, a dualizmus megteremtése számít az igazi fordulópontnak a politikatörténet szempontjából. A Monarchia egészében gondolkodva azonban nem csak azzal kell számolnunk, hogy a Lajtán túli és a Lajtán inneni közjogi-politikatörténeti kronológia némileg eltérhet egymástól, hanem azzal is, hogy a különböző hosszúságúnak felfogott neoabszolutizmus semmiképp sem iktatható ki a történeti folyamatból. További kérdés, hogy gazdaságtörténeti szempontból hogyan tagolható ez a történelem. Láthatóan itt is 48 és 67 a két kulcsdátum. Gazdasági szempontból nyilvánvalóan a szabad munkaerő megteremtése, tehát a jobbágyfelszabadítás és a modern adórendszer meghonosítása, tehát a közteherviselés bevezetése a legfontosabb határkő, de mint láttuk, egyik sem köthető egyértelműen 48-hoz. A gazdasági fejlődés és intézményes átalakulás szempontjából fontos tényező még az iparszabadság. Ezt a kérdést nemigen szokták exponálni, az iparszabadságot ugyanis 1859-ben – mondhatnók – egy utolsó önkényuralmi rendelettel a Habsburgiparrendtartás vezette be. Tulajdonképpen szabadon lehetett iparűzésbe kezdeni, nem kellett ehhez már a céhek engedélye, bár a céhek még tovább létezhettek. Bizonyos ipari tevékenységeknél megkövetelték az előképzettséget és ezt engedélyezni kellett, de az ipari tevékenységek döntő része csak bejelentési
13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig kötelezettséghez volt kötve. Ezek az intézményrendszeri változások ismét csak a neoabszolutizmus időszakának fontosságát emelik ki. Mit jelent mindez gazdaságtörténeti szempontból? Elvileg azt szoktuk mondani, hogy a szabad munkaerő megteremtése mindenkit arra ösztönöz, hogy nagyobb munkateljesítményt fejtsen ki, és ettől a gazdasági fejlődés gyorsulása várható. Ha valaki az 1850-es évek publicisztikáját olvassa, meglepődéssel veszi észre, hogy a szabadság nem mindig a munkateljesítmény fokozása irányába hatott. Tele van a korabeli sajtó azzal, hogy a volt jobbágyok most már – hogy nem kényszerítik őket munkára – ellustultak, italozásra adják a fejüket, cifrálkodnak, henyélnek és nem dolgoznak. Függetlenül attól, hogy ez így volt-e vagy nem, elméletileg ez bizony nagyon is lehetséges. A kulcskérdés itt a teljesítmény mérhetősége: hogyan lehet mérni például a jobbágyfelszabadítás hatását a gazdasági fejlődésre? A nemzeti össztermék alakulását az adott korban meglehetősen nehéz kiszámítani. Szűkebb mérési tartományokat kell keresni. Arra van lehetőség, hogy egy olyan jelentős termelési ág, mint a gabonatermelés, növekedését megvizsgáljuk a reformkor és az 1850-60-as évek időszakában. Ezt a vizsgálatot végezte el John Komlos amerikai gazdaságtörténész, akinek a könyve Ausztria-Magyarország gazdasági fejlődéséről, az osztrák-magyar közös piacról magyarul is olvasható. (Sajnos, elég rossz fordításban.) Egy kvantitatív gazdaságtörténet azonban legalább numerikusan internacionális tud lenni. Komlos is azzal a várakozással kezdett a vizsgálathoz, hogy a jobbágyfelszabadításnak dinamizálnia kellett a gabonatermelést. És nem kis meglepetéssel vette tudomásul, hogy azok a számítások, amelyeket elvégzett a 48 előtti és a 48 utáni gabonatermelésre vonatkozóan, nem mutatják az éves növekedési ütem gyorsulását, a növekedési ütem nagyjából azonos tempójú marad. Önmagában tehát a jobbágyfelszabadítás mint egy intézményrendszeri változás a legfontosabb agrártermelő szférában nem idézett elő gyorsabb növekedést. Mivel magyarázható ez? Nézzünk szembe azzal is, hogy esetleg nem jó az induló kérdésfeltevésünk. Miért ne növekedhetne a reformkorban is dinamikusan a gabonatermelés? Talán azért, mert nekünk egy olyan feudalizmusképünk van, amelyik – a tradicionalitásról alkotott statikus képzetek miatt – szinte kizárja a dinamizálódást gazdasági értelemben? Mindenképpen meg kell fogalmazni azt a feltételezést is, hogy nem biztos, hogy az intézményrendszer átalakításának kell a dinamizáló tényező szerepét játszania. Ha nem vizsgálnám, hogy 1767 és 1848 között milyen ütemben növekedett a gabonatermelés, azt is kérdezhetném: honnan származik a kortársaknak az a vélekedése az 1850-es, 1860-as években, hogy gyorsult a gabonatermelés, ha egyetlen, a kortársak által előállított adatsor sem igazolja ezt? Az ezzel kapcsolatos vélekedések elsősorban forgalmi adatokon vagy megfigyeléseken alapulnak. Nem feltétlenül a termelés növekedett dinamikusabban a jobbágyfelszabadítás után, elég azt állítani, hogy több gabonajelent meg a piacon. Egy kommercializálódási folyamatnak lehetünk a tanúi, és ez valamelyest mérhető is. Ha megvizsgáljuk, hogy a reformkorban a magyarországi gabonaprodukciónak – csak a külkereskedelmi részt nézzük – körülbelül milyen százaléka hagyta el Magyarország területét elsősorban nyugati irányban, és megvizsgáljuk ezt 67 után – sajnos a két dátum között nincs adatunk, a belső vámhatár eltörlése miatt ugyanis nem regisztrálták a két birodalomfél közötti forgalmat –, akkor megállapíthatjuk, hogy a reformkor időszakában a magyar gabonaprodukciónak 8-10 százaléka, 67 után pedig 35-40 százaléka került kivitelre. A kommercializálódás jelensége tehát a piaci hányad ugrásszerű növekedését jelentette az adott időszakban. Ez tényszerűen igazolható, de ez nem a jobbágyfelszabadítástól függ, legalábbis nem közvetlenül. A gabonatermelés növekedési üteme tehát nem gyorsult, az azonos trend szerint növekvő gabonatermelés piacra kerülő hányada viszont ugrásszerűen megnőtt. Hogyan lehetséges ez? Feltehetőleg valamilyen módon a fogyasztási szokásoknak is át kellett alakulniuk. Itt még két jelenség játszik fontos szerepet: az egyik, hogy a magyarországi gabonák közül 48 előtt a domináns nem a búza volt, hanem a rozs (és a kétszeres, vagyis a búzával keverve vetett rozs). A kiegyezés utáni időszakra a domináns magyarországi gabonafajta a búza lett. A magyarországi cereáliafogyasztásban azonban mindvégig a rozskenyér maradt a domináns, sőt a peremkerületeken árpa- és zabkenyeret, sőt kukoricakenyeret is fogyasztottak. Tehát a gabonákon belül előtérbe került a búza, s változott a vetésszerkezet is. Ez a búza került a külkereskedelmi forgalomba, és a rozs- és egyéb kenyerek maradtak inkább hazai fogyasztásra. Így fest a fogyasztási szokások és a kivitel összefüggése. Figyelmet érdemel továbbá az is, hogy a 19. század előtt Magyarországra országos méretű éhínségek nem voltak jellemzőek. Bár furcsán hangzik, de az országos méretű ínségek és éhínségek (1816, 1846, 1863 és 1873) megjelenése kifejezetten modernizációs termék (s nemcsak Magyarországon). Az átmeneti időszakban gyakoribbá váltak az ínségek (amit persze nem veszünk jó néven a modernizációtól), mielőtt még végképp megszűntek volna. Mindez racionálisan megmagyarázható: ha nem növekszik dinamikusabban a gabonatermelés, akkor – végül is a fogyasztást csökkenteni nem nagyon lehet – csak a tartalékok piacra vitelével, illetve az előbb említett vetésszerkezeti változással lehet a piaci hányadot növelni. Ha viszont a 14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig tartalékot piacra dobják (és ezt a jó konjunktúra miatt rendszeresen megteszik), akkor a hét bő – hét szűk esztendő kikerülhetetlen törvényszerűsége következtében, amikor a szűk esztendők jönnek, nincs tartalék, amit föl lehetne élni, és akkor beköszöntenek az ínségek és demográfiai katasztrófák. A társadalom természetesen kialakítja ezzel kapcsolatos védekezési reflexeit. Az 1863-as aszály nyomán már nem tör ki éhínség, akkor „csak” az állatállomány pusztult igen jelentős mértékben. A takarmánygabonákat a lakosság megette, az állatállomány egy részét pedig levágták. 1873-ban sem lett országos ínség, a válság súlyosságát igazából nem az éhezés, hanem az utolsó nagy magyarországi kolerajárvány jelezte. Természetesen, mivel ínséges esztendőről van szó, olyan emberek is meghaltak a kolerában, akik normális táplálkozási viszonyok közepette életben maradtak volna. Ha az évszámokat nézzük: 1816, 1846, 1863, 1873, ezek elég „természet adta módon” fittyet hánynak 48 és 67 politikatörténeti korszakolásának, és gazdaságtörténeti szempontból másfajta periodizáció lehetőségét villantják fel. Ha nem az intézményrendszer átalakulásából próbálunk kiindulni, és a korszak döntő változását gazdaságtörténeti szempontból a piacosodás vagy kommercializáció jelenségéhez kötjük, akkor más mérőműszert, más paramétereket kell választanunk. Nem akarom mindezzel az intézményrendszer átalakulásának a jelentőségét kétségbe vonni, végképp nem kívánom azt tagadni, de lehetséges szigorúbb értelemben vett gazdaságtörténeti korszakhatárokat megállapítani, például a piac hosszú távú fejlődésének az alakulása alapján. A piacosodás egyik lehetséges mértéke vagy mérőeszköze természetesen a piaci árak változása lehet. Ha a 19. századi európai ármozgásokat vizsgáljuk, akkor az árak hosszú tendenciáját tekintve az egész 19. század ereszkedő irányzatú. A 19. század 1816-tól 1896-ig deflációs század. Az évszázados süllyedő trenden belül 2530 éves emelkedő és ereszkedő korszakokat figyelhetünk meg, és ezeket annak a szovjet közgazdásznak a nevéről, aki ezt az 1920-as években felismerte, Kondratyev-hullámoknak vagy Kondratyev-ciklusnak szokás nevezni. A hosszú hullámok léte a 19. században történetileg igazolható és a piacosodás szempontjából meghatározó jelentőségű. A külkereskedelemhez kapcsolt magyar mezőgazdaság dinamikusabban fejlődik olyan korszakban, amikor a nemzetközi áralakulás tendenciái emelkedő irányúak. Ez jellemző az 1850-1873 közötti gabonakonjunktúra időszakára. A hetvenes évek végétől a kilencvenes évek közepéig agrárválságról szokás beszélni. Első látásra furcsa módon ez a hosszú depressziós korszak nem a mezőgazdasági termelés csökkenésének az időszaka. Sőt Magyarországon ebben a korszakban nő legdinamikusabban a gabonatermelés. Ha ugyanis tartósan csökkennek az árak, akkor ugyanazért a piacra vitt mennyiségért a gabonatermelő kisebb jövedelmet képes bevételezni. Megpróbál legalább ugyanakkora jövedelemre szert tenni, ezért azonban többet kell piacra vinnie – amivel viszont maga is hozzájárul az árak további leszorításához. Ez az ördögi kör a hosszú gabonadekonjunktúra magyarázata. Másfajta hullámzást mutat a gazdaság a monetarizáció szempontjából. A kommerciali- zációnak egy kissé kényszeredett fordítása a piacosodás, a monetarizáció azonban latinos formában is kevésbé ismert kifejezés. Azt jelenti, hogy a forgalmi vagy csereaktusok közben mind nagyobb mennyiségben használnak pénzközvetítést. Nem feltétlenül tudjuk pontosan mérni a pénz mennyiségét a 19. században. Elvileg az is elképzelhető fejlettebb pénzstatisztika mellett, hogy a forgalomban levő pénzmennyiség dinamikus bővülési, illetve összeszűkülési időszakait tekintjük korszakoló tényezőnek. Az 1850-73 közötti időszakon belül 1849 és 1854 között egy gyors pénzmennyiség növelési, 1854-57 között – ma úgy mondanánk – restriktív pénzpolitika érvényesült, amikor csökkenteni igyekeztek a forgalomban levő pénz mennyiségét. Az 1859-es vesztes háború után azonban újra nagy mennyiségű pénz kerül forgalomba. 1862-65 között újra deflációs pénzpolitika következett, majd a poroszosztrák háború (1866) után a Monarchia legnagyobb pénzbősége köszöntött be a gründolási lázzal. A rövid távú gazdasági konjunktúrák alakulása tehát elég pontosan mérhető a pénzmennyiség alakulásán. A kommercializációval együtt a monetarizáció nemcsak finomabb mérőműszere a gazdaságtörténeti változásoknak, hanem más időpontokat jelöl ki korszakhatárként a gazdasági fejlődésben. Bár senki sem enged szívesen a 48-ból vagy 67-ből, gazdaságtörténeti szempontból – egy évszázados hosszú időtartamon belül – indokolhatónak látszik egy 1850-es vagy 1873-as korszakhatár. Az előbbit alátámaszthatja intézményi szempontból a belső vámhatár eltörlésének és a Monarchián belüli belső, szabad piacnak a megteremtése. A fő közlekedési vonalak kiépülésével ekkortól indul meg a terményárak birodalmi léptékű kiegyenlítődése. 1873 pedig nemcsak az utolsó nagy ínség, hagyományos típusú válság, kolera, hanem az első igazán komoly pénzügyi krach időpontja, s a kettő egybeesése miatt még inkább indokolt szakaszhatárnak tekinteni. Ekkor fordul meg a nemzetközi és ezen belül a magyarországi és monarchiabeli árfejlődés is. Persze jól tudjuk, hogy az árak alakulása (amely igazán az „önző magánember” világának része) mennyire függ a politikai felhőrégió kisebb viharaitól: gondoljunk a tőzsdei megrázkódtatásokra egy-egy kormányválságkor, háború kitörésekor stb. Az eddigiek után az a látszat adódik, hogy egyrészt bizalmatlansági indítványt nyújtottam be a közjogipolitikatörténeti korszakhatárokkal szemben, másrészt megpróbáltam ezekről leválasztani a gazdaságtörténeti 15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig korszakhatárokat, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy úgy érveljek: sem a közjogi-politikai történet, sem a gazdaságtörténet korszakhatárai nem nyújtanak kielégítő evidenciát a társadalomtörténet periodizációjához. A magyar társadalomtörténetben található álláspontok a korszakmeghatározásnál többnyire a közjogi-politikai történet kulcsidőpontjaiból (és az ezekhez kapcsolt gazdaságtörténeti csomópontokból) indulnak ki vagy pedig azokkal viaskodnak. Természetesen a gazdaság- és a politikatörténetnél is lehetne eloldó, lazább periodizációt alkalmazni, de még inkább szükséges ezt megtenni a társadalomtörténetben. Hogy ez mennyire így van, arra két példát említek. Az 1848-as jobbágyfelszabadításkor a IX. törvénycikk szerint „az úrbér és azt pótló szerződéses jobbágyok” számára biztosították, hogy telkeik polgári tulajdonukba kerüljenek. Ennek következtében a nem úrbéres típusú szerződéssel bíró vagy szerződéssel egyáltalán nem rendelkező jobbágyok az általuk használt területeket vagy nem kapták meg polgári tulajdonba, vagy ha meg akarták kapni, fizetniük kellett érte. Az a telek számított úrbéresnek, amely ilyenként került bejegyzésre az 1767-es Mária Terézia-féle urbáriumba. Ez után kellett állami adót fizetni. Amikor 1767-ben összeírták a jobbágyi kézen levő földeket és a jobbágyok tudták, hogy ezután fognak adózni, mindenki igyekezett inkább kevesebbet bemondani. Ez 1767-ben nyereséget hozhatott számukra. Azzal, hogy 1848 így fogalmazta meg a polgári tulajdon és a kárpótlás nélküli birtokba adás feltételét, gyakorlatilag visszamenőleg hátrányos helyzetbe hozta az eltitkolt vagy nem úrbéres területek birtokosait. Ezáltal társadalomtörténeti szempontból utólag 1767 nyomatékosabb határvonallá vált, mint ha 48 nem ilyen intézkedést hozott volna. Ugyanennek a jelenségnek az illusztrációja lehet egy másik probléma: 1867-ben került sor az „izraelita honpolgárok” egyenjogúsítására (emancipáció). De a teljes egyenjogúsítás csak 1894-95-ben következett be az egyházpolitikai törvényekkel, konkrétan az izraelita vallás bevett felekezetté nyilvánításával. Ennek olyan következményei voltak, hogy 1867 és 1895 között egy izraelita nem köthetett vegyes házasságot bevett felekezethez tartozóval. Vagy annak kellett betérnie az izraelita vallásba, vagy az izraelita vallásúnak kellett kitérnie, hogy a házasság létrejöhessen. Hogy az 1868-as törvényes szabályozás milyen különbségtételeket épített be a társadalmi érintkezés szempontjából a vegyes házasság jelenségébe, az majd 1895 után derül ki, amikor megtörténik a felekezet teljes egyenjogúsítása, és ezáltal izraeliták és keresztények között is megnyílik a vegyes házasság lehetősége. Mindezzel azt szeretném hangsúlyozni, hogy az intézményrendszeri változások nagyon sok esetben nemcsak azért problematikusak társadalomtörténeti nézőpontból, mert vagy a politikatörténethez, vagy a gazdaságtörténethez kötődnek, és ezért nem vonatkoztathatók közvetlenül a társadalomtörténetre, hanem azért is, mert a társadalomtörténetben egy adott időpontban meghozott intézményrendszeri változás visszamenőleges vagy előre vonatkoztató hatályú lehet. Ezért is szokás azt mondani, hogy a politikatörténeti változásokhoz évek elegendők, a gazdaságtörténeti változásokhoz évtizedekre van szükség, a társadalomtörténeti változásokat azonban csak több generáción keresztül lehet mérni. Szisztematikus társadalom-idő kezelési kísérletként szeretném még megemlíteni Tóth Zoltán dolgozatát, amely a társadalomtörténetet szuverén fogalmak szerint, hosszabb távú folyamatként értelmezi. A rendi norma és a „keresztyén polgárisodás” (1991) című tanulmány mottójául a szerző (aki a Concha által megalapozott hagyomány kései továbbéltetője) Hajnal Istvánnak azt a már idézett megállapítását választja, hogy „minden társadalomnak olyan az osztálytársadalma, amilyen a rendisége volt”, s a kontinuitás és diszkontinuitás kérdését elemzi a magyar történelemben. Megállapítja, hogy „a magyarországi polgári fejlődés »különös vonásai«. amelyek éppen a folyamatosan ható európai közegben érzékelhetők, nyilván nem 48-ban termettek meg. Egy folyamatos műveltség életében, amelyben nem jelentek meg jelentős idegen, az életmód alapjait megváltoztató tömegek, »három nemzedék« nem tekinthető hosszú történelmi időszaknak. A jelentős változások a nemzedéki együttélés közvetlenségével zajlottak le. Az első világháború felnőtt nemzedéke még beleszületett a 48-as liberális reformnemzedék és a 67-et követő liberális modernizálók nemzedékváltásába. A dualizmus kora a 48as nemzedék számontartott idősebb tagjaival a századfordulóig együtt élt. Ajobbágyvilágot s a jobbágyfelszabadítást a századforduló embere még városban és falun nagyapáik eleven közelségében érezhette.” A tulajdonjog kérdésében azt fejti ki: „a rendi határvonal. a XIX. század végére már többszörösen átértékelődött. A XIX. század második felére a hajdani rusticus rend örökösére, a birtokos parasztságra nem illik a »plebs« minősítése, a tulajdonosi osztályok egyike lett.” Hozzáteszi azonban: „A rendi határvonal kettéválása a nemesi nemzet alatt – elkülönítve a tulajdonosi és nem tulajdonosi osztályokat – nem a jobbágyfelszabadítással történik meg, 48-ban. Legalábbis ami jogi formába öntését illeti, a Mária Terézia-féle urbáriumhoz vezethető vissza.” Tóth Zoltán elemzésében a történeti-jogi határvonal, az egyházrendi tagolódás és a felekezeti etnicitás hosszú távú vizsgálatával arra a következtetésre jut, hogy „újkori rendiségünk mély gyökerű, történeti, művelődési tömbökre tagolt társadalmat hagyott örökül polgári fejlődésünkre. Társadalomszervezeti műveltségünk rendies 16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig történeti rétegének kulcsa. nem a közjogilag tetten érhető, jól ismert feudális intézményekben keresendő, hanem a társadalmi különbségek felfogásának a polgárias eszményekkel együtt élő s a polgári intézményekre és társadalomszerkezetére is kiható formáiban.” A történetírói beszédmódról fent elmondottak nem annyira a periodizáció kulcséveinek puszta áthelyezését szorgalmazzák (bár kétségtelen, hogy különböző nézőpontokból más-más évek jöhetnek számításba), hanem a társadalomtörténeti korszakolás másfajta időkezelését vetik fel. Ahogy a társadalomtudományos paradigmák kritikai szemléjekor nem tűztük célul, hogy eleve elkötelezzük magunkat valamelyik mellett (inkább egy ilyen választás módszertani következményeire igyekeztünk ráirányítani a figyelmet), most sem szeretnénk eleve kitűzni a társadalomtörténeti periodizáció szakaszhatárait. Hiszen a „feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet” vagy a „hagyományos társadalomból a modern társadalomba való átmenet” csak akkor esne egybe, ha az alapfogalmak ugyanazt jelentenék. A „nemzeti szabadságharc” és „közjogi kiegyezés” időbeli rögzítettsége egészen más meghatározottságokat emel ki a történész számára, mint a „relatív elmaradottság” felszámolásának vagy a „gyarmatias függéstől” a „kölcsönös függőségig” vezető útnak a bemutatása. Az elemzésbe vont különböző történeti idősíkok kezelése közben természetesen az összetartozó szálakat kívánjuk összecsomózni, hogy ne essen szét, mondjuk, „modernizációs trendekre” a történelem. Ám a 19. század társadalmi dinamikáját a reformkortól az első világháborúig úgy szemléljük, mint valamifajta „lomha átalakulást” egy hosszadalmas és széles sodrású folyamatban, amelynek során a törvényhozók, miniszterek és hadvezérek törekvései ellenére a történetet a mindennapi cselekvők tehetetlenségi nyomatéka (inerciája), másként fogalmazva: egyéni és kollektív kezdeményezőkészsége uralja.
1.2.1. FELHASZNÁLT IRODALOM A német társadalomtörténet új útjai. Tanulmányok. (Szerk. Vári András.) Budapest, 1990. Benda Gyula: A társadalomtörténet-írás helyzete és perspektívái. Századvég, Új folyam, 4. 1997. 33-43. Concha Győző: Van-e magyar társadalom? Nincs. In uő: Hatvan év tudományos mozgalmai között. Összegyújtött értekezései és bírálatai. Budapest, 1935, 643-662. Dosse, Fran9ois: L'histoire en miettes. Des „Annales” á la „nouvelle histoire”. Paris, 1987. Előadások a polgárosodásról. I. Rendiség és polgárosodás. Budapest, 1991. Erdei Ferenc: A magyar társadalomról. (Szerk. Kulcsár Kálmán.) Budapest, 1980. Fischer, Holger: Neure Entwicklungen in der ungarischen Sozialgeschichtsforschung. Archiv für Sozialgeschichte, 1994, 131-157. Gerschenkron, Alexander: A gazdasági elmaradottság — történelmi távlatból. Budapest, 1984. Hajnal István: Az osztálytársadalom. In Az új Magyarország. É. h. n., 153-201. Halmos Károly: Polgár – polgárosodás – civilizáció – kultúra. A társadalomtörténet alapvető kategóriái a XIXXX. századi lexikon- és szótárirodalom tükrében. Századvég, 1991. 2-3. 131-169. Hanák Péter: Magyarország a Monarchiában. Tanulmányok. Budapest, 1975. Hanák Péter: Társadalmi struktúrák a 19. századi Közép-Európában. Történelmi Szemle, 1997. 2. 159-179. Irinyi Károly: Hajnal István szociológiai történetszemléletéről. A debreceni KLTE Évkönyve. I. 1962. 167-184. Kerékgyártó Béla: Fejlődéstörténet és kordiagnózis – Hajnal István és modernség problémái. Századvég, Új folyam, 4. 1997. 91-109. Kövér György: Piacosodás – polgárosodás – demokrácia. A mai átalakulás történelmi perspektívából. Magyar Tudomány, 1991. 1. 30-44. Kövér György: Milyenek vagyunk? – A „Hajnal István Kör – Társadalmi Egyesület” – tíz év múltán. Századvég, Új folyam, 4. 1997. 43-55. Kuhn, Thomas S.: A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest, 1984.
17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig Lakatos László: Az élet és a formák. Hajnal István történetszociológiája. Budapest, 1996. Leopold Lajos, ifj.: Színlelt kapitálizmus. In uő: Elmélet nélkül. Budapest, 1917, 91-133. Lerner, Daniel: The Passing of Traditional Society. Modernizing theMiddle East. New York, 1958. Magyarország társadalomtörténete I. A reformkortól az első világháborúig (Szöveggyújtemény). 1-2. k. (Szerk. Kövér György.) Budapest, é. n. [1995] Mann, Michael: The Sources of Social Power. Cambridge, v. I. 1988; v. II. 1993. Mayer, Arno: ThePersistence ofthe OldRegime. 1981. Nagy Endre: Harcban az angyallal. Erdei politikai világnézetének és struktúra-rajzának összefüggései az 1940es évek elején. In uő: Eszme és valóság. Magyar szociológiatörténeti tanulmányok. Budapest-Szombathely, 1993, 103-118. Némedi Dénes: A szintézis keresése. Erdei Ferenc szociológiája a 40-es évek első felében. Szociológia, 1978. 4. 511-525. Organski, A. F. K.: The Stages of Political Development. New York, 1965. Péter László: Volt-e magyar társadalom a XIX. században? A jogrend és civil társadalom képződése. In Változás és állandóság. Tanulmányok a magyar polgári társadalomról. (Szerk. Karátson Endre és Várdy Péter.) Hollandiai Mikes Kelemen Kör, 1989. Ránki György: Jegyzetek a társadalomtörténetről. In uő: Mozgásterek és kényszerpályák. Válogatott tanulmányok. Budapest, 1983. 120-173. Ránki György: A magyarországi modernizáció történetéhez. Világosság, 1987. 10. 611-622. Rethinking social history. (Szerk. Wilson, Adrian.) Manchaster, 1993. Riedel, Manfred: Gesellschaft, bürgerliche. In Geschichtliche Grundbegriffe. HistorischesLexicon zurpolitischso- zialen Sprache in Deutschland. (Hg. Brunner, Otto, Conze, Werner, Koselleck, Reinhart.) Bd. 2. Stuttgart, 1975, 719-799. Rostow, W. W.: The Stages of Economic Growth. A Non-CommunistManifesto. Cambridge, 1960. Schvarcz Gyula: Adalék a magyar állampolgári társadalom egységes természetének elméletéhez. Budapest, 1889. Szabad György: A társadalmi átalakulás folyamatának előrehaladása Magyarországon, 1849-1867. Valóság, 1976. 4.1-16. Szekfű Gyula: Három nemzedék. Egy hanyatló kor története. Budapest, 1920. Tóth Tibor: A modernizáció. Janus. V. 1. 1988. 7-15. Tóth Zoltán: A rendi norma és a „keresztyén polgárisodás”. Társadalomtörténeti esszé. Századvég, 1991. 2-3. 75-131. Trefort Ágoston: Emlékbeszédek és tanulmányok. Budapest, 1881. Wallerstein, Immanuel: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest, 1983.
2. NÉPESEDÉS – IDŐBEN, TERBEN A történetírás által használt tér általában az államhatárok által kijelölt mező. Úgy is fogalmazhatnék – és ez nemcsak a történelemtanításra, hanem a történelemszemléletünkre is érvényes –, hogy a történészek folytonos teret képzelnek el. Jól körülhatárolt és a politikai határok között folytonosan kitöltött teret. Ha azonban valaki kézbe vesz egy 4-500 évvel ezelőtti térképet, akkor a legkülönösebb a mai szemlélő számára az, hogy miközben nem jelölték be az országhatárokat, egy furcsán torz ábra kerekedik ki a szemünk előtt. A torzítással a tengeri kikötők az általunk tudottakhoz képest közelebb kerülnek egymáshoz, a folyó menti városok
18 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig viszonylag pontosan kijelöltek, de a folyótól vagy a tengertől távolabb eső szárazföldi pontok elveszítik azokat az arányokat, amelyeket mi ismerünk a mai kontinensekről. A szárazföldek nem egészen olyan alakúak, mint amilyennek mi látjuk ma őket, és az ábrázolás furcsán össze van kuszálódva. Az antik térképeken például a Földközi-tenger összezsugorodik, s a háttérben levő kontinensek szinte végeláthatatlan térré tágulnak. Vagy az európai kontinens középkori térképein a folyókat pontosan ábrázolták, viszonylag jó arányokkal, de a háttérben a folyóktól távolabbi részek elvesznek a térben. Nyilvánvaló, hogy az antik és a középkori térképek esetében úgy ábrázolták a teret, ahogy észlelték. Mondjuk hajózással – hosszabb távra – gyorsabban lehetett közlekedni, így két kikötő, két folyóparti város viszonylag közel került egymáshoz, s ezeket közelebb rajzolták. A kontinensen pedig, ahol már csak lábakon vagy kerekeken lehetett haladni, és nem lehetett tudni, hol ér véget a szárazföld, ott végtelenbe vesző távolságok tűntek föl. A történelmi tér észlelése kapcsán ezek a régi térképek jelzik számunkra, hogy a történelmi tér valójában nem folytonos, vannak városok, amelyek azáltal kerülnek közel egymáshoz, hogy gyorsan megközelíthetőek, és azok a pontok vesznek ködbe, amelyeket nem érünk el, vagy nagyon nehezen tudunk megközelíteni. A mai modern térképészet ezt izomorf vonalakkal szokta ábrázolni: jelölve például azt, hogy mennyi idő alatt lehet eljutni egyik helyről a másikra. Hogy a történelmi tér valójában nem folytonos tér, a népsűrűség kapcsán jól belátható. Vannak területek, amelyekre a népesség igen sűrűn települt, és vannak ebben a településszerkezetben nagy lyukak is. A 19. század a magyar történelemben épp a török hódoltság idején keletkezett űrök kitöltésének az időszaka. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a térség belső integrációjának a periódusa. A múlt század közepén a történelmi Magyarország átlagos népsűrűsége 40 fő/km2 volt, ami a századfordulóra 64 fő/km2-re emelkedett. Ezen belül különösen az Alföld népsűrűsége nőtt dinamikusan, sok helyütt elérte, sőt meghaladta a világháború előttre az országos átlagot. A népesedés időbeli és térbeli folyamatait mindenekelőtt a történeti demográfia segítségével térképezhetjük fel.
2.1. NEMEK ES NEMZEDÉKEK Társadalomról csak újratermelődés esetén beszélhetünk, és a reprodukció a társadalom nemek szerinti megoszlásának, illetve nemzedékek szerinti tagolódásának a függvénye. Ennek szemléltetésére a legegyszerűbb példa a demográfiában használatos korfa. A korfa talpazata nyilvánvalóan attól függően szélesedik, hogy mennyire fiatalos egy népesség, menynyire sok a benne született gyermekek száma. Amilyen hosszú a várható átlagos élettartam, olyan meredekséggel szűkül fölfelé a fa. Történelmi okok következtében bemetsződések keletkezhetnek a korfában. A Magyar Statisztikai Hivatal által végrehajtott első, 1869-es népszámlálás idején a 20-24 év közötti generációban látható egy ilyen bemetsződés. Ez nem annyira 1848-49 vérveszteségével, tehát politikatörténeti okkal (bár a háborúskodás miatt elhalasztott születésekről sem feledkezhetünk meg), hanem sokkal inkább egy gazdasági-demográfiai magyarázattal, az 1846-os éhínséggel, illetve az 1848-as kolerajárvánnyal hozható összefüggésbe. Az is érdekes dolog, hogyan szűnik meg egy ilyen bemetsződés. Demográfusok úgy tartják, hogy több generáció szükséges ahhoz, hogy az effajta foghíjak eltűnjenek. Egy norvég demográfusról (Sundt) nevezték el azt a népesedési törvényt, amely szerint 2-3 generáció szükséges ahhoz, hogy elsimuljon a népesedésben egy ilyen bemet- sződés (vagy kitüremkedés). Az 1869-es korfa mellé állítva az 1910-est, az eltelt negyven év alatt a bemetsződés valóban elsimulni látszik. Az egymásra rétegzett évjáratokat (kohorszokat) szemlélve további megfigyeléseket tehetünk. Például azt, hogy valamelyest csökkent a 14 év alatti (37%-ról 35,6%-ra) és nőtt a 60 év feletti generációk (5,6%-ról 8,2%-ra) aránya. A népesség azonban továbbra is eléggé fiatalos összetételű maradt. Még érdekesebb, ha a korfa kohorszait nemek szerint is megvizsgáljuk. Az 1869-es népszámlálás 30 éves korig női túlsúlyt mutat, az ennél idősebb évjáratokban azonban férfitúlsúly jelentkezik. 1910-re viszont mindez alapjában megfordul: a 14 év alattiakat tekintve még a természet jóvoltából több fiúgyermek születik, a későbbi generációkban azonban ez az előny elolvad, és a hatvan feletti korcsoportokban már egyértelműen nőtöbbletet találunk. Beáll tehát a 20. századi társadalmakban jól ismert állapot, hogy a nők várható átlagos élettartama magasabb, mint a férfiaké. Nem egyszerűen az idősebbek, hanem az idősebb nők javára tolódott el tehát a korstruktúra az élettartam meghosszabbodásával. Ha a nemeket és nemzedékeket már nem makrotársadalmi összefüggésben nézzük, akkor kétségtelenül a család (vagy valamilyen mikroközösség) az az egység, amelyben a nemek és nemzedékek közötti viszonyt igazából értelmezni lehet. Már maga a család meghatározása is nagy vitát válthat ki, hiszen annak fogalma korszakról korszakra változik. Vannak azonban bizonyos alapismérvek, amelyekkel az jellemezhető, leírható: általában elsődleges rokoni csoport; házasságon alapul és funkcionális egységet alkot; mindkét nembeli felnőttekből és leszármazottaikból áll, elsődleges funkciója pedig új egyedek létrehozása. Nyugat-európai történeti demográfusok azonban azt is megfigyelték, hogy a funkcionális család modern fogalma viszonylag késői jelenség, a 18. századra megy vissza. Az az állítás is nagy vitát váltott ki, hogy a középkor nem ismerte a 19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig gyermekkor fogalmát, miniatűr felnőttet láttak a gyermekekben, s csak a későbbi kor családi élete lett gyermekközpontúvá. Mindenesetre nem elegendő az évjáratok egymásra rakódását vagy az egy háztartásban élők számát megfigyelnünk, arra is tekintettel kell lennünk, hogy az együtt élő csoport minek tekintette magát, hogyan alakult a belső viszony ezekben a mikroközösségekben. A családtörténetben ez utóbbi szempontokat hangsúlyozó irányzatot – a szigorúbban kvantitatív demográfiai iskolától megkülönböztetve – „érzelmi megközelítésként” (sentiments-approach) emlegetik. A modernizációs elméletek által ihletett demográfusok „demográfiai átmenetnek” nevezték el azt az időszakot, amelynek során a társadalom áttért a régi típusú demográfiai magatartástól a modern típusú demográfiai magatartásra. Elég csak emlékeztetni a Ros- tow-féle „take off” terminus képiségére – ahogy a gép elstartol a kifutópályáról –, s a demográfiai átmenet esetében máris jól érzékelhető a metafora problematikus volta. Hiszen országos léptékű adatok a demográfiai magatartásról – tehát pl. a születésről, halálozásról, házasodásról – csak a statisztikus korban állnak rendelkezésre, ami egyértelműen a „modern” korszakot vagy legfeljebb az átmenet utolsó szakaszát érinti. Tehát ha van biztos kifutópálya a demográfiatörténeti kutatásokban – legalábbis hosszú ideig így képzelték –, akkor ez a „modernség” kifutópályája. Innen startol az a bizonyos gép, és valami ismeretlen légikikötő felé halad visszafelé az időben, amelyről nincsenek országos (makro)adataink. A tárgyszerű megközelítés szempontjából tehát éppen fordított a viszony. A Rostow által használt take off-fal ugyanez a helyzet, hiszen makrostatisztikai adatokat a modern korból ismerünk, és a középkori gazdasági növekedésről ilyen adatok nem kerülhetnek elő. Azaz viszonylag biztos ismeretünk van a modern kori demográfiai magatartásról, de homályban tapogatózunk a hagyományos magatartással kapcsolatban. Honnan vették akkor a kutatók a hagyományos jellegű társadalmak demográfiai magatartását illető hipotézist? A kiindulópont az elmaradottságból kilábaló társadalmak megfigyelése volt. Ezekből következtetve állították, hogy az elmaradott társadalmak magatartása példázza a régi, hagyományos társadalmi magatartást, a modern társadalmak magatartása pedig a nyugat-európai fejlettekét. Ennek megfelelően a hagyományos társadalmakra magas születési hányad és magas halálozási arány, ezzel szemben a modern társadalmakra ennél lényegesen alacsonyabb születési és halálozási arány jellemző. A két mutató azonban egyensúlyban kell hogy legyen egymással az adott rendszeren belül. A demográfiai magatartás megváltozása a modernizáció folyamatában úgy írható le, hogy a magas születési és halálozási arány rendszere valami módon átmegy egy olyan korszakba, ahol alacsony születési és halálozási arány figyelhető meg. Általános felfogás szerint a folyamatok időzítettsége is ismert: a magas születési és halálozási arány után jön egy korszak, a demográfiai átmenet kezdete, amikor először a halálozási arány kezd csökkenni. A születési arány egy darabig még változatlan marad, majd az is utána hajlik, s aztán mindkettőt lassan lefelé haladó ív jelzi. A hagyományos társadalmak és a modern társadalmak demográfiai magatartása közötti szakasz az ún. demográfiai olló kinyílásának az időszaka, amikor gyors ütemben növekszik a népesség, hiszen a halálozás már csökken, a születés azonban még egy ideig változatlan szinten marad. A demográfiai átmenet vagy a demográfiai olló absztrakciója egyértelműen a fejlődő társadalmak megfigyeléséből adódott, hiszen itt történt az, hogy elterjesztették a modernizáció egészségügyi vívmányait (védőoltások). Ennek következménye ezekben a társadalmakban a halálozás gyors ütemű csökkenése, melyet már egyenesen demográfiai robbanásnak neveztek el az 1960-70-es években. Az egész gondolatmenet logikája jelzi a koncepció modernizációs elmélethez kötöttségét. Az azonban elgondolkodtatta a történeti demográfusokat, hogy bizonyos vizsgálatok szerint a termékenység csökkenése megelőzte a halálozásét. De egyáltalán miért következik be (akár a halálozási rátát követően) a születési ráta csökkenése? A gyerekszám fokozatos csökkentése valamilyen családi vagy egyéni döntés következménye kell hogy legyen. Mennyire lehet a post festa kiszámított ráták alakulásából a családi, egyéni stratégiákra következtetni, amikor a történelem szereplői nyilvánvalóan nem ezrelékben számoltak, legfeljebb széttekintettek maguk körül? S hogy még tovább menjünk: mennyire ismerhetjük az indítékokat? Számba kell vennünk továbbá a termékenység visszafogására rendelkezésre álló eszköztárat is. Hogyan védekeztek? Kései házasodással? A nemi érintkezési alkalmak ritkításával, megszakított közösüléssel vagy elnyújtott szoptatással? Ismerték-e a fogamzásgátlás valamilyen fajta technikáját, vagy csak a terhességmegszakítás különböző primitív módszereit gyakorolták? Vagy, mint sokan feltételezik: a magas csecsemőhalandóság mögött a szokásszerűen gyakorolt csecsemőgyilkosságra is gyanakodnunk kell? S ha mindezt meg is válaszoltuk, akkor is nyitva marad a kérdés: a termékenység hanyatlása (ahogy többen nevezik: a „nyugodt forradalom”) a szülők motivációjának megváltozása következtében indult-e meg, vagy a születéskorlátozás eszközeihez való hozzáférés lehetősége módosult? S ha az első, a motiváció megváltozása volt a meghatározó, mennyiben tekinthető ez a lezajlott gazdasági-társadalmi átalakulás következményének, vagy gazdasági és társadalmi tényezőktől függetlenül terjedt el? Egyes vélemények szerint a demográfiai átmenet tulajdonképpen nem jelent mást, mint hogy a demográfiai magatartás ellenőrzése a tágabb communitas kezéből a szűkebb család hatáskörébe megy át.
20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig
1. ábra Magyarország (Horvát-Szlavonországgal) népességének korfája (1869 és 1910) Forrás: Kövér György: Iparosodás agrárországban. Budapest, 1982, 102-103. Új források tömeges kiaknázását eredményezte, amikor az 1950-es évek közepén, tehát nagyjából a demográfiai átmenet koncepciójának történeti megfogalmazásával egy időben, előbb francia, majd angol kutatók kidolgozták az ún. családrekonstrukciós vagy más elnevezéssel családrekonstitúciós módszert. Az eljárás lényege az, hogy az egyházközségi anyakönyvből név szerint kigyűjtik az esketéseket, a kereszteléseket és a temetéseket, hogy
21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig aztán több generáción keresztül megpróbálják azonosítani, összerakni a családokat. Nyilvánvaló, hogy ebből községszintű adatbázis jöhet létre. Ma már ott tartunk, hogy elmondhatjuk, hogy vannak olyan országok – itt elsősorban Angliát és Franciaországot említhetem –, ahol megírták a népesség prestatisztikus kori történetét. Nem feltétlenül általános családrekonstrukcióval, hiszen az roppant nagy munka lenne, hanem sok esetben különböző népesség-összeírások felhasználásával, a termékenység becslésével. Így a községi adatoknak az összeállításából és azok országtérképre vetítésével meghosszabbodott – szerencsés forrásadottságok mellett, mondjuk, az 1500-as évekig visszamenőleg – az az időszak, amelyben a helyi adatok alapján általános képet lehet alkotni a demográfiai magatartásról. Magyarországra vonatkozóan az évenkénti nyers születési és halálozási adatok tulajdonképpen 1851-től állnak rendelkezésre. Újabban arra is történt kísérlet, hogy 1830-ig visszabecsüljék a keresztelések és temetések arányszámát. A nyers születési és nyers halálozási ráta alapján nálunk is viszonylag magasabb születési és halálozási aránnyal indul a két görbe. 1851 után menetét két számottevő demográfiai válság befolyásolja: az egyik az 1854-55-ös kolerajárvány, amikor a halálozás meghaladja a születési arányt, és a természetes szaporodásban fogyatkozás következik be; a másik az 1872-73-as kolerajárvány. Ez utóbbi még nagyobb méretű, mivel ínséges időszakkal járt együtt. A haláloki statisztika 190 ezer körüli nagyságrendű kolerahalált tüntet fel. Ha azonban egy bonyolultabb módszerrel az 1870-es és az 1880-as népszámlálás között megpróbálják kiszámítani, hogy mennyi hiányzik a népességből ahhoz képest, ha az ugyanolyan arányban szaporodott volna, mint az 1860- as években, akkor kideríthető, hogy sokkal nagyobb az a népesedési veszteség, ami csakis az 1872-73-as kolera és az ínség rovására írható. Körülbelül 350-400 000-es veszteségre utalnak a számítások. Itt azt is számításba kell venni, aki nem halt bele a kolerába vagy az ínségbe, de legyengült és elvitte valamilyen más betegség. Az 1855-ös és az 1873-as demográfiai válság is még olyan időszakra esik, amikor Magyarországon nem nyílt ki a demográfiai olló, legfeljebb elkezdődött valami ilyesféle változás, de nem ment végbe (ha az országos adatokat nézzük). 1873 után viszont szisztematikusan megindul a halálozás csökkenése, de a születési arány csak egy viszonylag rövid ideig marad változatlan szinten, majd korán, az 1890-es években megindul a csökkenés útján. Katus László írása világosan szemlélteti, hogy megkezdődik ugyan a halálozás csökkenése, de nem nyílik ki olyan tág demográfiai olló, mint amilyet az ún. „normális” demográfiai átmenetek esetében le szoktak írni a statisztikusok. Ez nyilvánvalóan nem eredményez olyan mértékű ugrásszerű növekedést a természetes szaporodásban, mint ha hosszabb volna a demográfiai olló. Mivel magyarázható, hogy a magyarországi demográfiai magatartás történetében nagyon szűk időszakra korlátozódik a demográfiai olló? Ezekkel a nyers statisztikai adatokkal, amelyekkel eddig dolgoztunk, nem lehet erre vonatkozóan magyarázatot adni. Finomabb statisztikai mutatókat kell bevezetni, hogy a jelenségeket értelmezni lehessen. Két finomabb mutatót említenék az ún. princetoni indexek sorából (ezeket A. Coale kutatócsoportja dolgozta ki a hatvanas években): 1. a nupcialitás, 2. az ún. házas termékenység. A nupcialitás a szülőképes házas nők arányát méri egy adott társadalomban. Szülőképes nőnek a demográfiában a 15-49 év közötti nőket szokás tekinteni. A nupcialitás mutatója lényegében két dologtól függ: egyrészt attól, hogy hány éves korban mennek férjhez a nők, másrészt pedig, hogy egyáltalán milyen gyakori egy adott társadalomban, hogy férjhez mennek. Pontosabban, mennyire elfogadott egy adott társadalomban, hogy a nők nem mennek férjhez, hanem egyedülállókként élik le az életüket. A házas termékenység pedig azt jelenti, hogy az adott társadalomban milyen gyakorisággal szülnek a szülőképes korú házas nők. A nupcialitás és a házas termékenység mérésekor a hutterita szektához tartozó nők termékenységéhez viszonyítanak, akiknél általános a házasodás és nem alkalmaznak fogamzásgátlást
22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig
2. ábra. A nyers születési és halálozási arány alakulása Ausztriában és Magyarországon Forrás: Katus László: A demográfiai átmenet kérdései Magyarországon a 19. században. Történelmi Szemle, 1980. 2. 275. Egy magyar származású demográfus, John Hajnal az 1960-as évek közepén írott tanulmányában az európai demográfia történetében két alapvető házasodási mintát különböz-tetett meg. Egy Szentpétervár-Trieszt között húzott választóvonal mentén osztotta ketté Európát: az ún. nyugati házasodási modellt már jóval a 19-20. századot megelőzően a késői férjhez menés jellemezte, a nők nagy gyakorisággal 25 éves koruk után mentek férjhez. Másrészt pedig 10% fölötti a nyugati társadalmakban a nőtlenek és hajadonok aránya. „Single”-nek lenni bevett dolog ezekben a társadalmakban. A Szentpétervár-Trieszt vonaltól keletre viszont egy ettől eltérő házasodási minta jellemző. Itt a lányok 18-20 éves korukban férjhez mennek, és csaknem általános a házasodás. Magyarország ezen a térképen valahol középütt helyezkedik el. Hajnal úgy fogalmaz, hogy igazából nem tartozik egyik mintához sem, a kettő keveredése figyelhető meg nálunk, de – teszi hozzá – azért inkább „keletre gravitál”, kelettel mutat több közös vonást. A szűkebb Magyarország városok nélkül számított megyéiben (Erdély nélkül) 1851-ben a férfiak első házasságkötési kora 23, a nőké 19 évre tehető. Ha a demográfiai átmenetnek nevezett jelenség egy nyugati típusú társadalomban köszönt be, másfajta hatást fog produkálni, mint egy keleti típusú esetében. Ha más az indító közeg, akkor maga a demográfiai átmenet jelensége is másképp kell hogy megfoganjon. Itt térjünk vissza a két előbb bevezetett kategóriára: a házasság koraiságára és gyakoriságára, illetve a házas termékenységre (tehát a nupcialitásra és a házas termékenységre). Nemzetközi összehasonlításban országos adatok nálunk Dányi Dezső jóvoltából 1880-tól állnak rendelkezésre. Ekkor Magyarországon Európához viszonyítva a házas termékenység viszonylag alacsony szintről indul és csökkenő tendenciát mutat, ahogy a születési ráta általában is. A nupcialitás, amelynek az induló szintje európai viszonylatban magas, 1880-hoz képest 1890-re még egy kicsit növekszik, majd utána az is lefelé halad. Ha térképen vizsgáljuk, hogy 1880 és 1910 között a két mutató, a házasságok koraisága és gyakorisága, illetve a házas termékenység azonos vagy ellentétes irányba mozdul-e el, akkor eszerint a történelmi Magyarország két nagy régióra bontható. Az egyik Északnyu- gat-Magyarország, a középső alföldi rész és a Délvidék, ahol a házas termékenység és a nupcialitás is csökken. Ettől lényegesen eltérő viselkedés mutatható ki Erdély-Partium vidékén és az északkeleti részeken, ahol a két mutató ellentétes irányba mozdul el. Ezeken a területeken – Magyarország elmaradott területein – 1880 és 1910 között nő a házas termékenység. (Két északkeleti és egy délkeleti megye mutatói ellentétes irányba mozdulnak, de ettől most eltekintek.) Az eddigiekből egyrészt kiderül, hogy Magyarországon már az indulásnál – tehát a statisztikailag mérhető indulás pillanatában – is viszonylag alacsony volt a házas termékenység, és annak csökkenése Magyarország fejlettebb területeire (az északnyugati, középső és délvidéki területekre) volt jellemző. Az elmaradottabb 23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig területeken azonban a házas termékenység nem csökkent az általános európai folyamatnak megfelelően, hanem még növekedett is. A nyers adatokat 1851-től, a finomabb mutatókat 1880-tól tudtuk nyomon követni. Amennyiben a demográfiai magatartás megváltozásának kezdete korábbra datálható, a prestatisztikus forrásokhoz, a családrekonstrukciós vizsgálatokhoz kell visszanyúlni. Magyarországon az 1960-as évek közepétől indultak meg családrekonstrukciós vizsgálatok (Kováts Zoltán, Andorka Rudolf). Ezek eleinte az ún. „egykés” területekre irányultak. Anyakönyvi források alapján azt vizsgálták, hogy ezekben a régiókban mikor kezdődött az ún. egykézés, mikor kezdték a születéskorlátozást. A népesség-összeírásokból pedig a családnagyságot, családszerkezetet lehetett vizsgálni (Dányi Dezső, Faragó Tamás). A név szerinti anyakönyvekből községi szinten végzett családrekonstrukciós vizsgálatokból, illetve az országos, de nem nominális összeírások elemzéséből kiderült, hogy a születéskorlátozás meglehetősen régi keletű jelenség Magyarországon. Pl. az Ormánságban, ahova ezek a kutatások elsősorban irányultak, a 18. század végén, a 19. század elején kimutatható a születéskorlátozás ezeknek a községeknek a népesedési magatartásában. A református magyarok által lakott Vajszlón és Besencén a 19. század folyamán lényegében nem változott a nők első házasságkötési életkora (valamivel 20 év alatt), ugyanakkor a házas termékenység csaknem a felére esett vissza. Ez nyilvánvalóan csak a születéskorlátozás elterjedése által képzelhető el. A másik következtetés, amely ezekből a vizsgálatokból adódott, az, hogy a család- és háztartásszerkezet, vagyis hogy hányan és kik élnek együtt egy családban, változott a magyar társadalom történetében is.
3.ábra A házas termékenység (Ig) és a nuptialitás (IJ együttes változása megyénként, 1880-1910 Forrás: Katus László: A demográfiai átmenet kérdései Magyarországon a 19. században. Történelmi Szemle, 1980. 2. 275. Az egykés területek vizsgálata kimutatta, hogy sokkal korábbi a születéskorlátozás, mint ahogy ezt feltételeznénk. Lehet, hogy ez az egyik oka a házas termékenység viszonylag alacsony országos induló szintjének az 1880-as években. A másik a családszerkezettel függhet össze. A néprajzi irodalomban elég elterjedt az a hipotézis, amely szerint régen a nagycsalád volt a domináns, majd a modern társadalomban a kiscsalád terjedt el. Mit tekinthetünk családnak? A II. József kori népszámlálás idején a família kifejezést használják, amit úgy értelmeznek, mint az egy kenyéren élők közösségét, függetlenül attól, hogy ezek együtt laknak-e vagy sem. Az 1851 utáni népszámlálások azonban – osztrák mintára – az egy fedél alatt élést tekintik a család kritériumának. Tehát maga a fogalom is változik történetileg, ami megnehezíti az összehasonlítást. A háztartás-tipológiára legcélszerűbb Peter Laslett angol történeti demográfus kategóriarendszerét használni. Ő a háztartás-tipológia alapelveként az együtt lakást, a rokonságot és az együtt lakó rokoni csoport funkcionális kapcsolatát határozta meg. E szerint hat háztartástípust különböztetett meg. Az első az egyedülálló személyeket, a második a nem család jellegű háztartásokat, a harmadik az egyszerű családos háztartásokat (simple), a negyedik a kiterjesztett családos háztartásokat (extended, kiterjeszteni értelemszerűen lefelé, fölfelé és vízszintes irányba is lehet), az ötödik a többcsaládos háztartásokat (multiple) és a hatodik rovat a besorolhatatlanokat tartalmazza. Ez a tipológia sokkal differenciáltabb képet ad, mint a kiscsalád vagy nagycsalád alternatíva. A nagycsalád ugyanis összemossa a lasletti tipológiából a negyedikként említett kiterjesztett családot és az ötödik, a többcsaládos háztartást. Pedig a kiterjesztett családnál egy családmag van, és ehhez kapcsolódnak a rokonok
24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig fölfelé és lefelé, mégpedig olyan rokonok, akik önmagukban nem alkotnak külön családot. A többcsaládos háztartásoknál viszont több nukleáris család él együtt. Az eddigi magyarországi történeti demográfiai vizsgálatok azt igazolják, hogy a 18-19. század fordulóján a történeti Magyarországon az egyszerű családos háztartás volt a domináns. Voltak ugyan olyan történeti régiók, ahol a kiterjesztett családok különböző típusai elterjedtebbek voltak, ez elsősorban a Duna mentére volt jellemző a 18. század végén. Faragó Tamás fogalmazta meg kutatásai alapján azt a hipotézist, hogy a 19. század első harmadában megnőtt a bonyolultabb összetételű háztartások aránya, és előfordulásuk területileg is kiterjedt. Véleménye szerint a bonyolultabb összetételű háztartások elsősorban három földrajzi régióban voltak felismerhetők a 18. század végén: Baranyában, a Temesközben, Bács, Arad vármegyékben, a Duna alsómagyarországi folyásánál; valamint a felvidéki területeken, Liptó-Gömör-Nógrád vidékén. A 19. század első harmadában ez a terület kiterjed egyrészt északra és északkeleti irányba, másrészt pedig az Alföld középső területeire. Az igazi kérdés azonban az, hogy mindez minek tulajdonítható. A hagyományos elképzelés az volt, hogy a bonyolultabb családok a korábbi időszakra, az egyszerűbb család elterjedése pedig a modern korra jellemző, és a kettő között lineárisnak tekinthető átmenet figyelhető meg. Mivel magyarázható akkor, hogy Magyarországon már a 19. század előtti korszak is egy domináns nukleáris családos háztartásszerkezetet mutat, és ráadásul a 19. század első felében a bonyolultabb összetételű háztartások (földrajzi) kiterjedése, aránybeli megnövekedése mutatható ki? Mielőtt a szóba jövő magyarázatokat számba vennénk, érdemes egy pillantást vetni azokra a bírálatokra, amelyek a Laslett-féle háztartás-tipológiát és a háztartásnagyság mérésén alapuló nemzetközi összehasonlításokat érték. Elsősorban osztrák történeti vizsgálatok alapján L. K. Berkner és M. Mitterauer megállapította, hogy Laslett statikus metszeteken alapuló tipológiája nem veszi figyelembe a családciklus alakulását. Különbséget tesznek ugyanis a társadalmi idő és a családi idő között. Miközben az előző lehetséges módon lineárisan halad a 19. század óta meggyökeresedett felfogás szerint, az utóbbi ciklikusan változik. Nem könnyű a családciklus kezdőés végpontját meghatározni, de elfogadhatónak tűnik, hogy a házasságkötéstől a túlélő házastárs haláláig számítsuk az értelmezendő intervallumot. Tételezzük fel, hogy a felnőtt fiú először szülei nukleáris családjában él. Házasodása után a feleséget a családhoz hozza, és miután apja visszavonul a háztartás-gazdaság irányításától, ún. törzscsaládban (Stammfamilie) élnek. Apja halála után azonban ismét nukleáris családba tartozik, majd házas fiával saját visszavonulása után ő is törzscsaládban éldegél egészen haláláig. Házasságkötésének pillanatától kezdve haláláig tehát kétszer élt nukleáris és kétszer törzscsaládban, és mindenfajta összehasonlítás attól függ, hogy az adott település családjainak ciklusa éppen milyen fázisban tart. Volt-e valami, ami ezt a ciklust „megzavarta”? Most nem vizsgáltuk, hogy az adott közösségben (társadalomban) a korai vagy késői házasodás szokása uralkodik. További problémát vet fel, hogy a nyugat-európai nukleáris családok, miközben a háztartás határait általában szűkebben vonják meg, mint a rokonság, nagyszámú nem rokon elemet is magukba fogadnak. Eltekintettünk attól is, hogy az adott kultúrában szokás-e, hogy az apa még életében átadja fiának a gazdálkodás irányításának jogát, vagy ez csak halála után következik be. Pedig nyilvánvaló, hogy ezek mindegyike rendkívül erőteljesen befolyásolja a családciklus hosszát. Magyarországon – amint ezt lokális vizsgálatok jelzik – ha az apa nem adja ki életében a vagyont a családját odahozó fiának, háztartásfőként marad a családban, a megözvegyült feleség viszont, a vagyonjogi szokások miatt, többnyire csak együtt élő rokonként él tovább a háztartásban. A nemi szerepek jogi szentesítése az adott társadalomban a családciklus értékelését is meghatározza. A nem is mindig lineáris változások magyarázatát kereshetjük a rendelkezésre álló földterület nagyságában, a falvak határának a beszűkülésében és egyéb társadalmi-gazdasági tényezőkben, de azt a láncszemet, amely az egyes nemzedékeket összeköti egymással a birtoklás szempontjából, az örökösödési szokásokat mindenképpen vizsgálnunk kell, mert enélkül nem juthatunk igazán magyarázó erejű kijelentésekhez. Az örökösödési szokásokról ugyanúgy nem áll rendelkezésre (valószínűleg nem is lehetséges) országos vizsgálat a 18. századot megelőző időszakból, mint a népesedésről. Országos méretű összeírások, felmérések csak a 19-20. század fordulóján keletkeztek. Részben jogászok végeztek ilyen vizsgálatot, részben gazdaságtörténészek, illetve néprajzosok. Arra nincs mód, hogy a 18. század végi (1787 és 1828 közöttről ismertünk számsorokat), illetve a 19. század végi adatokat összekössük. Amit történelmileg meg lehet nézni, az az örökösödéssel kapcsolatos jogalkotás: miként szabályozták törvényesen az örökösödést Magyarországon. Az első nagy dilemma tehát ez, a második viszont az, hogy a valóságban követték-e ezt az emberek, vagy egészen másképp intézték az örökösödést. Milyen vagyontárgyakra terjedt ki a végrendelkezés ereje, és hogyan érvényesült a szokásjog? 25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig Nyilvánvalóan az első kérdésről tudunk többet mondani, és az ingatlannal kapcsolatos örökösödés szabályozása kapcsán Werbőczy Tripartitumáig érdemes visszanyúlni. Werbőczy ugyanis a nemességre vonatkozóan részben a szokásjog törvénykönyvbe vitelével, részben az őáltala óhajtott állapot elérése érdekében az ún. fiági (fiúági) örökösödést iktatta a Hármaskönyvbe. Ez azt jelenti, hogy a lányokat kifizették ingóságokkal vagy pénzzel, de az ingatlanok a fiúágon öröklődtek. Bonyolultabb volt persze a helyzet, mert a magyar jog megkülönbözteti az ún. ősi birtokot az apa szerzett birtokától, és a fiági öröklés igazából csak az ősi birtokra vonatkozott, a szerzett (az apa által szerzett) birtokot az apa, a nemes apa végrendeletileg adhatta a lányainak is. Summa summarum, a 18. század végére azonban a szerzett birtokon is a fiági örökösödés tekinthető az általános gyakorlatnak a magyarországi nemesség esetében. Ez az eredetileg csak a nemesség számára előírt örökösödés a paraszti telekbirtoklás megszilárdulásával nagyjából egy időben – a 18. század végére – elterjedt az akkor még jobbágyparaszti örökösödésre is. Természetesen nem lehet azt állítani, hogy országosan egységes gyakorlat uralkodott volna, de több tényező abba az irányba hatott, hogy ez a tendencia erősödjön meg. A 19. század úgy köszönt be, hogy az ingatlannal kapcsolatosan Magyarországon a fiági örökösödést tételezhetjük domináns szokásként. Az 1840-es reformországgyűlésen hozott törvény ajobbágy örökléséről viszont becikkelyezi az osztályos örökösödést, amely szerint, függetlenül az örökösök nemétől, fiú is, lány is az ingatlanban egyforma mértékben kell hogy részesüljön. Az elfogadott törvény tehát ellenkezett a bevett szokással, és kimondta: „minden e részben eddig fennállott ellenkező szokások, szőlőhegyi vagy más helyi szabályok, ezennel jövendőre megsemmisíttetnek.” Nyilvánvaló, hogy a törvény beiktatása a szokásokat nem tudta egyik percről a másikra megváltoztatni, ezt jól jelzik a 19. század végén, a 20. század elején jogászok által (Baross János, Mattyasovszky Miklós) végzett – az előbb már említett – felmérések. Ezek bizonyos megyékben, bizonyos területeken igen nagy mértékben kimutatják a fiági öröklést, illetve egy harmadik örökösödési típust: az ún. törzsöröklést, amely a legkisebb mértékben volt elterjedt Magyarországon. A törzsöröklés azt jelenti, hogy fiágon is csak egy fiú viszi tovább az ingatlant. Ez elsősorban a német területekre jellemző, és bizonyos értelemben a magyarországi németségnél is bevett szokás volt. Így eléggé gyakran előfordult Moson és Sopron megyében, valamint Temesben, Torontálban és Krassó-Szörényben. A fiági örökösödés esetei azonban ennél jóval nagyobb területre terjedtek ki: a Dunántúlon Komárom és Somogy, az Alföld déli részén Bács-Bodrog, Békés, Csanád, Temes, Torontál, a Felvidéken Liptó és Sáros, Erdélyben pedig Csík, Kolozs és Krassó-Szörény mutatott kiugró értékeket. Az 1840-ben beiktatott törvény ellenére tehát az osztályos örökösödés az ingatlanokkal kapcsolatban egyáltalán nem mondható általánosnak még a 19-20. század fordulóján sem. Az osztályos örökösödés alól kivételt jelenthetett nemcsak az, hogy ha a régi szokásokat tartották életben, hanem az is, ha végrendeleti úton örökítettek. Volt mód arra, hogy az országos törvény ellenére csak fiúkat vagy akár csak egy fiút részesítsenek az ingatlanban. Természetesen más gyakorlat is kialakult: már a kortárs Tagányi Károly is felfigyelt arra, hogy „a leányok ellenben, különösen Abaúj, Borsod, Gömör, Sáros, Zemplén, Bereg, Bihar stb. megyében, noha nekik is mindenből teljesen egyenlő részhez volna joguk, nemcsak hogy minden ingatlanból ki vannak zárva, hanem még egyenlő osztályrészt sem kapnak, mivel különböző becslési fortélyok következtében, amikhez hasonlót egyébiránt már Werbőczy Hármaskönyve is megengedett, a leányoknak jutott pénz és ingóság mindig sokkal kevesebb értékű, néha alig egy negyedét teszi ki a köteles résznek”. Logikailag végig lehet gondolni: ha a domináns szokás a fiági örökösödés, és ehhez képest a 19. század folyamán a törvényes szabályozás az osztályos örökösödést kívánja általánossá tenni (és azért ér el ebben komoly eredményt a század végére), akkor nyilvánvaló, hogy az ingatlannal kapcsolatos örökösödési szokások befolyásolni fogják a házas termékenységet és/vagy a nupcialitást. Ha már nemcsak a fiúk örökölnek, hanem a fiúk-lányok vegyesen, és ezt a fennálló szokások ellenére törvény is terjeszti, akkor ez abba az irányba fog hatni, hogy vagy különböző (legális vagy rejtett) utakon megpróbálják fenntartani a régi, meglehetősen rugalmas öröklési szokásokat, vagy pedig más módon igyekeznek védekezni a birtokosztódás veszélye ellen (a törvényes szabályozás ugyanis eléggé egyértelműen a birtokosztódás irányába mutat). Átányban például, ebben a Heves megyei „átlagosnak” tekinthető faluban, amelyre vonatkozóan mind történeti antropológiai (Fél Edit és Hofer Tamás), mind történeti demográfiai vizsgálatok (Andorka Rudolf) rendelkezésünkre állnak, s ahol a határt nem korlátozta nagybirtok, a jórészt református népesség házasodási kora már a 18. század végén is magasabb volt az átlagosnál, és a jobbágyfelszabadítás utáni évtizedekben ez a mutató még növekedett, amikor is az osztott örökösödés domináns gyakorlattá vált ugyan, de a szokás szerint a gazda élete végéig nem adta ki birtokát a házasodó fiának, és a demográfiai átmenetnek (és a születéskorlátozásnak) szinte semmilyen jelét nem fedezhetjük fel a népesedéstörténeti indexekben. Amikor a 19-20. század fordulóján a korábban említett jogászok vizsgálták az osztályos örökösödést, a fiági örökösödést és a törzsöröklést, az utóbbival kapcsolatban azt állapították meg, hogy ahol törzsöröklés érvényesül – ez teljesen egyértelműen törpe kisebbség Magyarországon –, ott nem fordul elő „egyke”. (Tudni való, hogy ezek a kutatások persze többnyire azt célozták, hogy az osztatlan örökösödés szokását népszerűsítsék Magyarországon.) Ma már bonyolultabbnak látjuk az öröklés és a demográfiai magatartás összefüggéseit. Egyrészt tudjuk, hogy az örökösödés nem közvetlenül befolyásolja az utóbbit. (Sőt olyan feltételezés is 26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig megfogalmazódott, hogy az örökösödés valójában nem önálló tényező, hanem pusztán következmény.) Az osztott örökösödés például mind a népesség növekedésének, mind a népességszám hanyatlásának magyarázatául szolgálhat, attól függően, hogy a nupcialitásra vagy a házas termékenységre gyakorol hatást. S hogy mire és hogyan hat, az attól is függ, hogy mekkora az örökíthető vagyon, vannak-e egyéb módok a földhasználatból való részesedésre (bérlet stb.) vagy más jövedelemszerzésre (iparűzésre, fuvarozásra). Ismert az is, hogy az örökösödés nem csak a természetes szaporodásra hat, hanem a migrációra is. Olyan közösségekben, ahol osztatlan örökösödés van szokásban, a nem öröklő fiúk elvándorolnak, s ez is hozzájárul a nukleáris családtípus gyakoriságához. A folyamatokat tehát nem lehet a térbeli mozgások nélkül vizsgálni, ehhez a településszerkezet tanulmányozása is szükséges, de a családrekonstrukciós mikrovizsgálatok épp az elvándorlás nyomon követésére nem igazán alkalmasak.
2.2. TELEPÜLÉSSZERKEZET ÉS VÁROSHIERARCHIA Miközben a modernizációs elméletek általában az országhatárokon belüli folyamatokat ábrázolják, a függőségelméletek vagy például a Wallerstein-féle, ezek továbbfejlesztéseképpen kialakított interdependencia-, tehát kölcsönös függőségi teória világbirodalmakban vagy világgazdaságban gondolkoznak. Általában ezekkel a térbeli egységekkel – vagy országos, vagy világméretű egységekkel – dolgozik a nemzeti és az úgynevezett „egyetemes” történetírás is (amely többnyire maga is összehasonlító nemzeti kereteket használ). A kérdés az, hogy van-e a kettő között valamilyen térbeli lépték, amit legalább közvetítésként lehetne használni a történelemszemléletben. A magyar történetírásban az országhatárok és a világméretek közötti térnek a betöltésére született koncepció egyik leghatásosabb megfogalmazója Szűcs Jenő volt. Ő ezt a köztes kategóriát régiónak nevezte. (Szintén régióként, de mégis másként definiálta azt munkáiban Berend T. Iván, Ránki György, valamint Gunst Péter és Hanák Péter is.) Kosáry Domonkos, aki szintén nagyobb, áthidaló téregységekkel próbálta a történelmet értelmezni, a kontinens országai közé feszített térségre a „zóna” kifejezést használta. Szűcs koncepciója tulajdonképpen a maga köztes történelmi régióit a társadalom és az állam egymás közötti viszonyából vezeti le. A társadalom (amely számára struktúraként) és az állam (amely pedig hatalomként írható le) viszonya az, amely régiókra tagolja Európa történelmi térképét. Megemlíti, hogy elkülöníthető egy skandináv régió, létezik egy mediterrán régió és egy délkelet-európai régió is, ezekkel azonban Szűcs elmélete nem foglalkozik. Lényegében három nagy területet és ezek egymáshoz való viszonyát elemzi: az egyik a nyugati, nyugat-európai, a másik a kelet-európai, és a harmadik ez a bizonyos köztes, amit Közép-Kelet-Európának nevez. Nem kívánom a Szűcs Jenő-féle teóriát részletesen ismertetni. Amit ki szeretnék emelni Szűcs Jenő koncepciója kapcsán, az végül is a térnek egy olyanfajta kezelése, amely állam és társadalom egymáshoz való viszonya alapján típusokat állít föl és a típusokat rávetíti a történelmi térre. A kelet-európai fejlődést például Szűcs Jenő koncepciójában lényegében Oroszország jelenti, a kelet-európai fejlődés őstípusa az orosz feudalizmus. Itt megvizsgálja a hatalom és a társadalom egymáshoz való viszonyát, ez alapján típust alkot, és aztán azt írja, hogy a kelet-európai régió az, ahol ez a típus érvényes. A mi szempontunkból ez azért tanulságos, mert Szűcs koncepciója szerint az indulásnál, a magyar történelem feudális kezdeteinél a magyarországi hatalom és társadalom viszonya ehhez a típushoz volt közelebb, de később, a feudalizáció folyamán, a későbbiekben Magyarország áttért a másik, a nyugat-európai típusra. Ezzel mintegy térbelileg is elmozdult, a kelet-európai térségről leválva egy közép-kelet-európai térséghez került, amelyik nyugatos vonásokat hordozott. Módszertanilag tehát egy konkrét eset, az orosz fejlődés alapján Szűcs először típust alkot, és ezután kerül sor a modell térbeliségbe történő belevetítésére. Az ún. régiók (Kelet-Európa, Közép-Kelet-Európa, Nyugat-Európa) általában olyan egységek, amelyekkel a kutatók megpróbálják kitölteni azt az űrt, ami a modernizációs elméletek országhatáron belüli tere és a világgazdasági vagy világbirodalmi tér között húzódik. A köztes teret természetesen nemcsak így lehet kitölteni. Akkor, amikor az elmaradottság- és a függőségelméletekről esett szó az első fejezetben, említettem, hogy a függőségi elméletek általában a fejlődés szigetszerűségét hangsúlyozzák. Egy elmaradott társadalomban egy modern, kívülről beépült sziget (katonai műszóval élve: hídfőállás) keletkezik. Ez egy kívülről beépült zárvány (enklávé), amely valójában nem az adott elmaradott társadalomhoz tartozik, hanem a centrumországok külső lerakata. A hátországában azonban ott vannak az elmaradott területek, amelyek részben természetesen összekapcsolódnak a beépült enklávéval. Ugyanakkor azonban teljesen ellentétes normák határozzák meg a működési módokat ennek a társadalomnak a két részében. Innentől már csak egy lépés a centrum-periféria felfogás, amelyről szintén volt szó korábban. Ennek egy továbbfejlesztett változata a nemzetközi irodalomban Sidney Pollard gazdaság- és társadalomtörténész nevéhez fűződik, nálunk elsősorban Berend T. Ivánnak és Ránki Györgynek köszönhető meghonosítása a hetvenes évek végétől. Pollard a nyolcvanas évek elején írott egyik munkájában (a könyv címe: Peaceful Conquest, tehát
27 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig „Békés hódítás”) felvetette, hogy miközben a centrum-periféria elméletek világgazdasági méretekben általában a centrumországok és a perifériaországok egymáshoz való viszonyát vizsgálják, valójában centrumok a periférián is találhatók. Amikor például Európában kiépülnek a legfontosabb vasútvonalak, akkor azok ténylegesen nem az európai centrumországokat kötik össze az európai periféria országaival, hanem a centrumországok centrumait a perifériaországok centrumaival. Ha visszagondolunk az antik és középkori térképekre, akkor ennek az a jelentősége, hogy a perifériaországok centrumai kerülnek közel a centrumországok centrumaihoz, és ezáltal csak az őközöttük levő távolság csökken. A perifériaországok egyéb területei, a „hátországok” valójában ebből még nem profitálnak az első időszakban, sőt szinte biztos, hogy növekszik a belső polarizálódás. Döntő probléma az, hogy ezekben a periferikus centrumokban szigetszerű fejlődés jön-e létre, tehát hogy azok egyoldalúan kötődnek a nyugat-európai térség centrumaihoz, vagy pedig beindul egyfajta kölcsönös együttműködés, és nem kerül sor a társadalom duális társadalommá való átalakulására, mint ahogy az a harmadik világban történt. Kölcsönös ösztönzés jön-e létre a periferikus centrum és (mondhatnám) a periferikus periféria között, vagyis a periférián levő centrum és a hátország között. Ez a döntő kérdés ebben az időszakban, véli Sidney Pollard. Beemel valamit a függőségi elméletekből és az elmaradottsági elméletekből, de ezt Európára alkalmazza, és azt állítja, hogy a 19. század során a nyugat-európai országok úgy hozták létre európai méretben a centrum-periféria viszonyt, hogy valójában első lépcsőben csak a centrumokat fűzték össze. Ezek ösztönözték egymást a fejlődésben. A centrum-periféria teória sokféle sajátos produktumot eredményezett. Logikailag is kikövetkeztethető egy olyan megoldás, amely a centrumországok periferikus területeit vizsgálja. Egy angol, erősen baloldali politikai beállítottságú szociológus, M. Hechter tulajdonképpen azt a nézetet képviselte, hogy Nagy-Britanniában létezik egy ún. Celtic fringe, egy kelta szárny, amelyik elmaradott térség Nagy-Britannia egészén belül. A 19-20. századi, az ipari forradalom utáni fejlődés nemhogy közelebb hozta volna a nagy iparvárosokat ehhez a kelta szárnyhoz, hanem csak növekedett az egyenlőtlenség. Nem egész Skóciáról, nem az egész Walesről van szó, hanem annak bizonyos, általában a kelta lakosság leszármazottai révén betelepített területeiről. Mindez egy centrumországon belül s nem a világ elmaradott vidékein került megállapításra – s azt, hogy Nagy-Britannia centrumország, senki nem vitatja. A tanulmány ráirányítja a figyelmet arra, hogy amint a perifériát nem szabad egységesen perifériaként szemlélni, ugyanúgy a centrumországokat sem szabad egységesen centrumnak tekinteni. Ugyanakkor a mű egy erős (és ideologikus) túlzást is tartalmaz. Szólni kell még az „új történeti földrajz”-nak nevezett irányzatról, amely az 1970-80- as években alakult ki, és szembefordult az általam korábban említett elméletekkel. Azt a kritikát fogalmazta meg, miszerint nem igazán célravezető sem országhatárok között, sem világméretekben, sem regionális egységekben szemlélni a történelmi teret. Soha senki nem tudta igazán pontosan definiálni, hogy mi a régió, s azt sem, hogy létező történelmi egység-e, vagy csak a kutató elemzését megkönnyítő operacionális fogalom. Mindig vita volt akörül, hogy mit tekintsünk egy régiónak, s ha annak veszünk egy területet, milyen alapon tegyük azt. Az új történeti földrajz képviselői szerint (első magyarországi népszerűsítőjeként Tímár Lajost említhetjük) a történelmi térben elsősorban a települések hierarchiáját lehet és érdemes vizsgálni. A települések között olyan rangsort célszerű felállítani, ahol a különböző lakott helyek az adott település funkciója szerint egymás alá rendelődnek. Ez egy funkcionális alapon végrehajtott hierarchizálás, ami nem fogja kitölteni az egész teret. Vegyük szemléltető példaként az oktatást. Bizonyos településeken működik egyetem, bizonyos településeken csak főiskolák, másutt középiskolák alakultak, számos településen viszont csak alsóbb fokú iskolák találhatók. Hogy hol milyen szintű és milyen típusú oktatási intézmény jött létre, ezen az alapon ki lehet alakítani egy településhierarchiát. A települések egy része az alsó zónába fog tartozni és így tovább, lesz egy olyan település, ahol, mondjuk, a legtöbb oktatási intézmény található, mégpedig a legmagasabb szintűek. Ezt a hierarchiát is lehet regionálisan szemlélni, de nem kizárólagosan. Az egyetemi városok például a tér különböző pontjain fognak elhelyezkedni. Bizonyos körzetek számára központi hely funkciót fognak betölteni, tehát onnan verbuválják a hallgatói körüket, de ennek ellenére az a térség, ahonnan verbuválnak, nem alkot egységes régiót. Lesznek olyan területek, lesznek olyan zónák, ahonnan ide is, és a másik egyetemre is fognak hallgatók jelentkezni. Nem lehet a vonzáskörzetüket teljesen folytonosan kitöltött térségekként tételezni. Lesznek olyan ritkábban lakott vagy elmaradott területek is, ahonnan nem fognak egyetemre menni egy adott időszakban az emberek. Van bizonyos vonzáskörzete egy-egy településnek, ezt természetesen nem vitatja az új történeti földrajz sem, de azt nem lehet egyöntetűen beosztani, pontosan behatárolni, hogy mi tartozik egy adott régióhoz. Átfedések, átlapolások vannak, sőt üres helyek is. Ami következetesen becserkészhető: az a települések hierarchiája. Ha a 19. századi magyarországi településszerkezet átalakulását kívánjuk szemügyre venni, elsőként egy csak látszólag egyszerű kérdést kell felvetnünk: mit is tekintsünk településnek? A probléma már a Habsburgközigazgatásnak is nehézséget okozott, amikor megkülönböztette a lakott helységet a községtől. Az előbbi – úgymond – „a közigazgatási igényeknek saját erejéből megfelelni képtelennek” nyilváníttatott, az utóbbi viszont 28 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig egy vagy több helységből állt, ám az adminisztráció legalsó láncszeme feltételének eleget tett. A népességtömörülés színhelye és a közigazgatás alsó szintje közötti illesztés egy jól szervezett államapparátus számára végső soron igazgatási kérdés volt. Hasonló gondokat okozott, hogy mekkora lakóhelyi egység számítson helységnek. Különösen élesen vetődött fel ez a kérdés a szórványtelepülések esetében, valamint a kül-, illetve beltelki népesség megkülönböztetésekor. Önálló helység-e egy uradalmi birtokközpont vagy egy külterületi lakóépület-együttes, például egy tanya? Ez is közigazgatási szempontú állásfoglalást igényelt. A Monarchia keleti felén az a döntés született, hogy a külterületi népességnek igazgatásilag valamely községhez kell tartoznia. A probléma nagyságrendjét talán érzékelteti, ha figyelembe vesszük, hogy II. József korában csaknem 1300 külterületi lakott helyről tudunk, 1869-ben viszont Keleti Károly – igencsak bizonytalanul – több mint három és fél ezerre becsülte ezek számát, jóllehet azt is tudjuk, hogy időközben mintegy 350 „puszta” önálló községgé vált (többnyire régi jogai visszaszerzése révén). A népességtömörülést a statisztikus kor összeírásai már közigazgatási-jogi egységek (tehát községek) szerint összegezték (1910-ben több mint 12 500 község került összeírásra). Magának a községnek a közigazgatási-jogi definícióját Magyarországon – az osztrák neoabszolutizmus rendeleti előzményeire építve – a kiegyezés után az 1871-es XVIII. tc. végezte el. Nemcsak az önkormányzatiságot helyezte törvényes alapra, hanem meghatározta az ún. községi illetőséget is. Minden külterületi lakott helyet hozzárendelt valamely községhez, s ugyanakkor minden természetes személyt is egy adott illetőségi községhez fűzött. Mindenkinek tartoznia kellett valamely illetőséghez, többnyire amelybe beleszületett, de az is előfordult, hogy olyanhoz, amelyet valamilyen úton-módon megszerzett. A községek sorában (rendezett tanácsú) városokat, nagyközségeket és kisközségeket tartottak nyilván. Nem minden város került azonban ebbe a kategóriába, mivel a törvényhozás a törvényhatósági jogú városokat, a vármegyékkel együtt, már korábban szabályozta (1870:XLII. tc.). A község nem volt azonos a falvakkal sem, de magában foglalta a külterületi lakott helyeket (az uradalmi majortól vagy a kültelki bányászkolóniától a cigánytelepig). A közigazgatási-jogi beosztás (amelynek törvényi szabályozása 1886-ban zárult le) mégis minden településszerkezeti vizsgálat kiindulópontja kell hogy legyen. Egyszerűen azért, mert mindegyik statisztikai felvétel ezek szerint készült. A külterületi népesség áttekintő számbavételére Magyarországon 1910-ig amúgy sem került sor. A 19. század folyamán a település- és térhasználatban bekövetkezett változás kapcsán mindenekelőtt a városokkal kell foglalkoznunk. A történelemben elég természetes módon a város csak egyike a térbeli képződményeknek. A város mellett igen jelentős térszervező szerepet töltött be például Magyarországon az uradalom mint egység, vagy ha még régebbi eredetű meghatározottságokat próbálunk föltárni, akkor az ún. ökológiai kistáj. Említhetjük például a dunai Sárközt, amelyik a folyószabályozás előtt egy ökológiailag körülhatárolt tájegység volt, miután a Duna-szabályozás megtörtént, bizonyos sárközi falvak a Duna-Tisza közére kerültek, mások a Dunántúlon maradtak. Ennek ellenére kulturálisan még a 19-20. század fordulóján is ez a terület összetartozott nemcsak a népviseletben, hanem például a házassági kapcsolatokban is. Az ilyen típusú tájegységek tehát, mint az uradalom vagy az ökológiai kistáj, nem enyésznek el egyik napról a másikra a történelemben, de érthető módon a most tárgyalt átalakulás során megnövekszik a városok jelentősége. Hogy mit tekintünk városnak, azt gyakorlatilag két ismérv alapján szokás meghatározni. A történészek és a földrajzosok nagy többsége a közigazgatási-jogi város fogalmát használja. Város az, amelynek szabad királyi városi (civitas) kiváltsága volt (a középkorban). Vagy város az, amelyik földesúri fennhatóság alatti mezőváros (oppidum) volt ugyan, de rendelkezett valamilyen autonómiával, saját igazgatással. Rögtön látható tehát, hogy a közigazgatási városbesorolás nem tartalmaz egységes kritériumokat (most a feudalizmusra jellemző jogállásbeli sokszínűséget nem is vettük részleteiben figyelembe). Ez a jogi minősítés korszakunkban jelentős mértékben megváltozott. Először 1848-ban, amikor a város mint „önálló köztörvényhatóság” ügyeinek intézéséről született kerettörvény (XXIII. tc.) a forradalom sűrű perceiben. Ez azonban csak a szabad királyi városokra vonatkozott. A városi települések összességére kiterjedő szabályozást a neoabszolutizmus „ideiglenes utasítása” alkotott először 1851-ben. Az 1860 után bekövetkezett visszarendeződés során a 48-as keretek között az egyes városok által kidolgozott „házszabályok” alapján folyt az igazgatás. A dualizmus rendszerébe a már említett törvényhatósági (1870), községi (1871), végül a fővárosi törvény (1873) illesztette be a magyarországi városokat három szinten (Fiume szabad városi státusát szintén külön szabályozták). A közigazgatási reformok révén Magyarországon ettől fogva – Budapestet és Fiumét most nem említve – lényegében törvényhatósági jogú és ún. rendezett tanácsú városok léteztek közigazgatási-jogi szempontból. A „törvényhatósági” azt jelentette, hogy az ide sorolt települések a megyékkel azonos jogokat élveztek: tehát velük azonos értékű önkormányzatiságot, a korabeli felfogás szerint az állami közigazgatás „közvetítését” végezhették lefelé és felfelé. Sőt – és talán ez a legfontosabb kiváltság – „egyéb közérdekű, sőt országos ügyekkel is foglalkozhatnak, azokat megvitathatják, azokra nézve megállapításaikat kifejthetik, egymással és a kormánnyal közölhetik, s kérvény alakjában a képviselőházhoz közvetlenül felterjeszthetik”. Ezáltal a 29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig törvényhatóságok az országos politika részeiként tagolódtak a magyar közigazgatás szervezetébe. Ez is volt a fő cél. Nem pusztán a Habsburg-abszolutizmussal folytatott hagyományos csatározások elismeréseként és jutalmaként (a megyék esetében), hanem az új kormányrendszer helyi politikai bázisának megteremtése céljából is. A törvényhatósági jogú városok a szabad királyi városok közül kerültek ki 1870-ben. Sőt ezek körét még ki is bővítették ekkor 20 egyéb településsel. Ez a csoport azonban csak átmenetileg örülhetett „emelkedésének”, ugyanis 1876-ban erőteljesen megrostálták a törvényhatósági jogú városok listáját. A frissiben bekerültek közül csak Kecskemét, Nagyvárad és Versec őrizte meg pozícióját. Külön törvény „léptette elő” erre a „rangra” 1871ben Pancsovát, valamint 1873-ban Baját és Hódmezővásárhelyt. A törvényhatósági jogú városok szelekciója 1876-ban számos régebbi kiváltsággal rendelkező várost is érintett, elsősorban a Felvidéken és Erdélyben. Miközben a törvényhatósági jog megadása a régi privilégiumok alapján történt, a szelekciónál már népességszám szerinti küszöböt alkalmaztak, 12 000 főben vonva meg a törvényhatósági városi jog megtartásának alsó határát. Voltak olyan városok is, amelyek a „lefokozáskor” egyenesen a „nagyközség” szintjére estek vissza, bár igaz, hogy többen közülük később újra megszerezték a rendezett tanácsú város jogállását (Fogaras, 1906; Zsolna, 1910). Törvényhatósági jogú városi címet a későbbiekben a törvényhozástól egyedül Miskolc kapott a dualizmus korában. A kezdeti bizonytalankodás után tehát egy eléggé zárt „klub” alakult ki a felső szinten. Azok az oppidumok, amelyek a középkor folyamán vagy a 19. század közepén valamilyen autonómiát élveztek, saját igazgatással rendelkeztek, a hetvenes évek közigazgatási reformjai során vagy átminősültek rendezett tanácsú városokká, azaz bekerültek a város alsóbb kategóriájába, vagy lecsúsztak a városi jogállásról. Amikor a törvényhatósági városokat megrostálták, a rendezett tanácsúak sorában is rendet vágtak, mintegy helyet csinálva a felülről érkezőknek. A rendezett tanácsú város címért – a községi törvény keretén belül – a belügyminiszterhez lehetett fordulni. De a dualizmus korában el is lehetett veszíteni ezt a státust. Deák Ernő többkötetes összefoglalása alapján részleteiben is jól áttekinthetőek ezek a változások. Csak néhány példát idézünk: 1875-től a korábbi érseki székhely, Kalocsa, valamint a vásártartási joggal rendelkező nagy határú piachely, Orosháza nagyközségként tagolódott be a dualizmus közigazgatási rendszerébe, és végig az is maradt. 1876-ban számos jász és kun település veszítette el korábbi előjogát (Jászapáti, Jászdózsa, Jászkisér, Jászladány, Jásztelek, Kiskundorozsma, Kiskunlacháza, Kiskunmajsa, Kunmadaras, Kunszentmiklós). A nyolcvanas és kilencvenes években rendszerint többen süllyedtek nagyközséggé, mint emelkedtek rendezett tanácsú várossá. Igaz, voltak nem éppen következetes irányú módosítások is: a régi cipszer város, Szepesbéla például a közigazgatási reformok során rendezett tanácsú város lett, 1891-ben nagyközséggé minősítették, majd 1900-ban visszakapta korábbi státusát. Ugyanez történt a szintén szepességi ólublóval 1891-ben, 1901-ben ismét hozzájutott korábbi jogállásához, amelyet azonban 1911-ben ismét elveszített. 1900 után egyébként mintha megfordult volna a korábbi trend, újabb és újabb települések emelkedtek rendezett tanácsú rangra. Olyanok például, mint a Dunántúl patinás agrárvárosa, Szekszárd, a dinamikus felvidéki iparváros, Rózsahegy (Ruzomberok) vagy a budapesti agglomerációhoz tartozó Újpest. A szabályozás tehát igazodott a változásokhoz, ám a fentebb bemutatottak tanúbizonysága szerint az állomány redukciójában a törvényhozás és a beligazgatás nagyobb vonalú volt, mint a bővítésben. Ebben szerepet játszott az is, hogy a dualizmus egésze során a magyarországi városoknak nélkülözniük kellett az egységes városi törvény útmutatását. Rendezett tanácsú és törvényhatósági jogú város 1910-ben összesen 138 volt Magyarországon, ezekben élt a magyarországi népesség egyötöde. Ha a folyton változó, hol növekvő, hol csökkenő rang szerinti összetételtől megpróbálunk elvonatkoztatni, és ezeknek az 1910-ben jogilag városi településeknek – amelyek nyilvánvalóan nem azonosak az 1787- es jogi városállománnyal – a 120 évvel korábbi viszonyait megvizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy II. József idején ezekben a magyarországi népességnek mindössze 11%-a élt. Van tehát valamilyen arányszám a kezünkben, de csak azt tudjuk meg belőle, amit egyébként is gyanítottunk: a jogi értelemben vett városi népesség aránya nőtt. De a mérték tekintetében bizonytalanságban maradtunk. Ugyanakkor a fentiekben láttuk: a növekedés a közigazgatási-jogi városállomány erőteljes szelekciójával párosult a századfordulóig. A város fogalmának másik leggyakoribb meghatározása abból indul ki, hogy a város népességtömörülési hely. Azt mondhatjuk: egy bizonyos népességi határ fölött egy település város. A nehézség természetesen mindig az, hogy megmondjuk: hol szabható meg ez a határérték? Nyilvánvalóan történelmileg is változó, hogy milyen népességszám fölött tekinthetünk egy adott települést városnak. A fent tárgyalt közigazgatási szabályozás is kénytelen volt a népességet tekintetbe venni. 1848-ban például a szabad királyi városokra vonatkozó törvény a lakosság száma alapján három kategóriát különböztetett meg: 12 000 fő alatt kisvárosról, 12 000 és 30 000 fő között középvárosról, 30 000 fő felett pedig nagyvárosról szólt. Ezzel is összefüggött, hogy az 1876-os szelekciókor a törvényhatósági jogú városok küszöbértékeként 12 000 lakost jelöltek meg. Keleti Károly
30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig statisztikus, az 1869-es magyar népszámlálás egyik fő szervezője azt javasolta, hogy 10 000 főnél húzzák meg a városi település alsó határát. A népességszámon alapuló megközelítés lehetősége modern vizsgálatokat is ösztönzött. Előbb Gyimesi Sándor „a feudalizmusról a kapitalizmusra való átmenet” időszakában, majd Granasztói György a kora újkori dunai térségre (lényegében Ausztriára, Csehországra és Magyarországra) a 19. század elejéig, újabban pedig három ifjú kutató (Czoch Gábor, Sonkoly-Szabó Gábor és Zsinka László) az első világháborúig terjedő korszakra végezte el három metszetben (1784/87, 1851, 1910) a városi települések rangsorelemzését. Az ún. rank-size elemzés lényege az, hogy a településeket több időpontban egy olyan logaritmikus léptékű koordinátarendszerben ábrázolják, amelyben az x tengelyen a város nagyságrendi rangszámához az y tengelyen az ehhez tartozó népességszám tartozik. A görbék helyzetéből, alakjából, töréspontjaiból, a hozzájuk illesztett lineáris regressziós egyenesből vonnak le következtetéseket a településállomány eloszlásáról, annak változásáról. II. József korában 10 000 lakos feletti településen a (Horvátország nélkül számított) magyarországi népesség 5%-a, a 19. század közepén 10%-a, a világháború előtt pedig már csaknem 24%-a élt. Az első és második város közötti távolságból (a görbe fentről induló meredekségéből) jól látható, hogy a 18. század végén a jogilag két várost (Pestet és Budát) egybefogó adatfelvétel ellenére Magyarországnak – különösen a dunai Habsburgmonarchia többi országához viszonyítva – nem volt igazi metropolisa. A görbe tetőpontjának meredek kiemelkedése valójában a 19. századnak (különösen annak második felének) a terméke. A 19. század előtt igenjelentős mértékű városállomány-csere játszódott le. Különösen a 10 000 lakos alatti kategóriát jellemezte ez, miközben a nagyobb városok közötti „üres” térségek feltöltődése csak vontatottan haladt előre. A 19. század közepére jelentős mértékben megnőtt a nagy határú alföldi városok súlya a 10 000 fő feletti városállományban, a korábbi 50% helyett immár a települések háromnegyede ezek közül került ki. A 20. század elejére viszont (a székesfőváros mellett) ismét a kisebb városok dinamikája vált jelentőssé. Ha a népességkoncentrációból indulunk ki, a legnagyobb 10 város alapján jól illusztrálható, hogy milyen városokból állt Magyarország városhierarchiájának élmezőnye 1787-ben, illetve 1910-ben. Budát, Pestet, Óbudát most Budapestként önkényesen együtt kezelve a korábbi időszakban, így már a 18. század végén is az 1. helyen található. 2. Debrecen, 3. Pozsony, 4. Kecskemét, 5. Szeged, 6. Szabadka, 7. Selmec- és Bélabánya, 8. Brassó, 9. Eger és 10. Miskolc. Ugyanez a toplista, tehát a legnagyobb 10 város rangsora 1910-ben a következő: 1. Budapest, 2. Szeged, 3. Szabadka, 4. Debrecen. 5. Pozsony, 6. Temesvár, 7. Kecskemét, 8. Nagyvárad, 9. Arad, 10. Hódmezővásárhely. Látható, hogy milyen mértékben ment végbe állománycserélődés az élboly városai között (a népességszám alapján). Hogy a jogi helyzet előzményeire is utaljunk: a második sorozatból Temesvár csak 1781-ben kapta meg a szabad királyi városi címet, Arad pedig 1834-ben. 1787-ben egyébként még egyikőjük sem rendelkezett 10 000 lakossal. A település fejlődése és a jogi státus hozzáigazítása – mint láttuk – folyamatosan haladt előre a századok folyamán. Az 1910-ben tizedik helyen található Hódmezővásárhely kapcsán figyelhetünk fel arra, hogy olyan település került az első tíz közé, amelyik a magyar városfejlődés lényeges sajátosságát jelzi. Tudjuk, 1873 óta törvényhatósági jogú város, de a sajátosság nem ebben van, és ez az élvonalbeliek között sem csak Vásárhelyre jellemző. Ha megvizsgáljuk, hogy mennyi az ún. külterületi népesség az élcsoportbeli városokban, tehát az egyébként városiként megadott népesség hány százaléka él tanyán, a 1910-as adatok szerint a második helyen álló Szeged, a harmadik helyen álló Szabadka, a negyedik helyen álló Debrecen, a hetedik helyen álló Kecskemét, a tizedik helyen álló Hódmezővásárhely lakosságának 30-40%-a külterületi népesség. Pozsonyban, Temesvárott, Nagyváradon, Aradon ugyanakkor 2-4% a megfelelő arányszám. Alkatát tekintve tehát a Budapestet követő nagyvárosi kategóriában két igen különböző típusú nagyvárost találunk, amelyek mind külsőben, mind jellegben erősen eltérnek egymástól. Ha azt tapasztaltuk, hogy a jogi kategorizálással nem nagyon lehet dolgozni, akkor a népességszám szerinti településhierarchiával sem igazán könnyen boldogulunk. Nyilvánvaló, hogy mind a jogi, mind a népességszám szerinti meghatározás önmagában rendkívül sok kívánnivalót hagy maga után, főként a korai időszakokban azonban nemigen van más támpontunk az egész településállomány vizsgálatára. Tapasztalatilag ugyanakkor mindkettő hordoz valamilyen igazságot. Főleg az okoz gondot, hogy olyan korszakban, amikor a városi funkciók maguk is változnak, mint például a 19. század folyamán, rendkívül nehéz megmondani, hogy mi volt város a 19. század elején, és mi város száz évvel később. S hogy mi volt a város, az attól is függ, milyen városról beszélünk egyáltalán. Ez a szempont tolta előtérbe azokat a vizsgálatokat, amelyek a funkcionális városszem- léletbol indulnak ki, és azt képviselik, hogy (pusztán jogi, illetve népességi szempontból) egy kor adott települései nem fedik le a városi funkciókat. Egyenként meg kell vizsgálni a városi szerepköröket, és megállapítani, hogy mely város tölt be ténylegesen városi funkciót az adott időszakban, és ezeket kell összehasonlítani. Az adott periódus funkcionális városaiból kell válogatni. A funkcionális városszemléletet ugyan a 20. század találta ki a földrajztudományban, 31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig de válogatást már maguk a kortársak is próbáltak csinálni. Bárándy János magyar statisztikus 1842-ben azt képviselte, hogy tulajdonképpen Magyarországot, illetve Erdélyt tekintve 53, illetve 11 szabad királyi város van. Ezek szerinte biztosan városok. A többi település között van 195 – ő ezt a kategóriát használta – ún. polgárvárosunk, amelyekről úgy találta, hogy valamilyen szempontból jelentősebbek, mint a többi mezőváros (900 körül volt az oppidumok száma a 19. század negyvenes éveiben). A 195 ún. polgárváros közé sorolt püspöki városokat, a kiváltságolt területek, mint a Jászkun- és Hajdú-kerület városait, szepesi városokat, garnizonvárosokat, ahol katonaság települt, illetve földesúri jellegű városokat.
4. ábra A városok népességszám szerint rank-size eloszlása három időpontban Forrás: Czoch Gábor-Szabó Gábor-Zsinka László: Változások a magyar város- és telepü lésrendszerben 1784 és 1910 között. In Kőfallal, sárpalánkkal... Várostörténeti tanulmányok. Debrecen, 1997, 30. Bárándy korabeli kísérlete nagyon tanulságos és nagyon érdekes, de a későbbi történetírás más szempontokat is figyelembe vett. Gergely András becslése a népességszámból indult ki, de tekintetbe vette a lakás és munkahely térbeli különválását, az ún. iparforgalmi népesség arányát és a település – közelebbről meg nem határozott – funkcióját. Szerinte 1910-ben a magyarországi népességnek kb. 11%-a külterületen (tanyákon vagy pusztákon), 60%-a falvakban élt. A maradék 29% az, amelyik különböző típusú városokban lakott a mezővárostól a fővárosig. Ebből Budapest csak 6%-ot foglalt el, a domináns várostípus a mezőváros volt, 14% körüli népességtömörüléssel. (A jogi szempontú elemzésnél 20% körüli nagyságrendet láttunk, a népességszám szerint pedig 24%-nak mutatkozott a magyarországi városi lakosság.) Melyek voltak a 19. században az alapvető városi funkciók? Az egyik, amit mindig városképző funkcióként szoktunk emlegetni: az ipar. A 19. században azonban talán ennél is fontosabb szerepet töltött be a kereskedelem; a város általában valamifajta kereskedelmi központi szerepet is ellátott. A harmadik tényező az, hogy a városoknak bizonyos igazgatási funkciójuk is van, és a negyedik, ami szintén elég egyértelmű: a kulturális funkció. Ismerünk olyan városvizsgálatokat, amelyek a kereskedelmi-pénzügyi funkciókat állítják előtérbe. Teleki Pál, a földrajztudós már a század elején felismerte a világháború előtti térképeken, hogy a történelmi Magyarországon létezett egy ún. városöv, városvonal. Azt vizsgálta, hogy egy adott városon vagy településen belül hány százalékot ér el a kereskedelmi és pénzügyi foglalkozásúak aránya. Ha azokat a településeket, ahol ez a 10%-ot meghaladja, térképre vetítjük és a kereskedelmi-pénzügyi szempontból jelentősebbeket vonallal összekötjük, azok félkörívben helyezkedtek el. Két sávban található a kettős városöv: van egy külső sáv, amelyik egész közel esik az északi országhatárhoz, és van egy belső sáv, amelyik pedig az Alföld-hegyvidék vonal mentén húzódik. Ezek a kereskedelmi szempontból fontos városok valamilyen módon hegyvidék és alföld találkozásánál 32 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig helyezkedtek el. Vagy úgy, hogy eleve ott települtek, vagy pedig a hegyvidék bizonyos pontjáig fölnyúló folyóvölgyekben jöttek létre, és onnan töltötték be aztán a kereskedelmi funkciókat. A magyarországi városfejlődésnek azonban kereskedelmi-gazdasági szempontból éppen az a legjellemzőbb vonása, hogy már az 1900-as években is eléggé Budapest-centrikus. A főváros körzetében nagy ívben csak üres helyeket találunk. Budapest túlfejlettsége, gazdasági elszívó hatása a többi városhoz képest már a világháború előtti időszakban is megmutatkozott. Az eddigiek fölvetik azt a kérdést, hogyan lehet a komplex szempontú városhierarchiát ábrázolni a magyar településtörténetben a funkcionális városszemlélet alapján. Az ún. központi hely (zentraler Ort)-elméletet egy német geográfus dolgozta ki az 1930-as években, és azután Magyarországon is divatbajött. Ez egyfelől előzménye, másrészt továbbfejlesztése a funkcionális városszemléletnek. A központi hely-elmélet ugyan fontosságot tulajdonít az egyes, például gazdasági funkcióknak, de a központi hely funkciót igazából úgy fogalmazza meg, hogy a városi alapfunkciók térbeli kiterjedését tekinti meghatározónak. Eszerint egy városnak vannak helyi funkciói, ami azt jelenti, hogy a város önmaga számára gyakorolja ezeket. Tehát bizonyos intézmények működnek egy városban, amelyek magát a várost látják el – ez a helyi szerepkör. Vannak bizonyos alapfunkciók, amelyeket a város a hozzá tartozó vonzáskörzet számára lát el, és vannak olyan funkciók, amelyek ezen a vonzáskörzeten túlnyúlnak. Nagyon sok város ezeket a tágabb feladatköröket is gyakorolja. A központi hely-elmélet képviselői megvizsgálják azokat az intézményeket, amelyek a városi alapfunkciókat gyakorló városokban elhelyezkednek, és ezen az alapon – az alapfunkciók sűrűsödése szerint – állítják fel a városok hierarchiáját. Ha több szempontból tesszük mérlegre a magyarországi településhálózatot, tehát megpróbáljuk az ipari-kereskedelmi, igazgatási és a kulturális funkció alapján kiválogatni, hogy – jogállástól függetlenül – mely települések ténylegesen városok, összetettebb képet kapunk. Bácskai Vera és Nagy Lajos 1828-ra vonatkozólag egy korabeli összeírás alapján azt a településállományt vizsgálta meg, amely piacközponti szerepkört töltött be szűkebb és tágabb környezete számára. Az összeírás azt kérdezte a lakosoktól, hogy hova járnak vásárolni és termékeiket hol adják el. A szűkebb Magyarország 138 piacközpontnak minősített településének egyéb funkcióit is figyelembe véve azután 57 központot ítéltek városinak, amelyek azonban természetesen nem ölelték fel az egész városállományt. Itt tehát az egyik gazdasági funkcióból kiindulva tágították az elemzést a komplex város-vizsgálat felé. Beluszky Pál a 19-20. század fordulójára vonatkozó kutatásaiban már eleve a funkcionális sokrétűséget igyekezett megragadni. Eszerint az alábbi településhierarchia rajzolható meg. A főváros alatt helyezkednek el az ún. regionális centrumok. A regionális centrumok a városi alapfunkció szempontjából azt jelentik, hogy itt egyetemek, főiskolák, királyi bíróságok, postaigazgatóságok, bányakapitányságok, királyi főügyészségek vannak. Ezek alkotják a hierarchia fölső részét. Ez alatt találhatók a fejlett megyeszékhelyek. Itt kereskedelmi és iparkamarák, reálgimnáziumok, ügyvédi kamarák, központi bankfiókok működnek. A megyeszékhelyszintű városokban pénzügyi igazgatóságok, megyei törvényszékek, kórházak, tanítóképzők települtek. Ezek is bizonyos alapfunkciókat betöltő intézményeket tömörítenek, de alacsonyabb szinten. A negyedik a középváros és az ötödik a kisváros (a középvárosban a közjegyzők, általános gimnáziumok, pénzügyőrségek, vasúti mérnökségek, csendőrszakaszok képviselik a jellegzetes intézményeket, a kisvárosban pedig a járási szintű hivatalok bukkannak elő: járásbíróságok, adóhivatalok, szolgabíróságok stb.). A központi hely-elmélet megközelítésmódja intézményközpontú, ezért a városi szerepkörök közül az igazgatási és a kulturális funkciókat fogja előtérbe állítani. Amikor elvégezték a magyarországi városhierarchia elemzését ennek a szempontrendszernek az alapján, akkor 1900-ban a felső kategóriába (Budapestet most kiemelve ebből a körből) az alábbi tíz város került. 1. Pozsony (Budapest után természetesen), 2. Zágráb, 3. Kolozsvár, 4. Szeged, 5. Kassa, 6. Debrecen, 7. Temesvár, 8. Pécs, 9. Arad és 10. Nagyvárad. Ha összevetjük a különböző szempontok szerint készült toplistákat, látható, hogy Szabadka, Hódmezővásárhely és Kecskemét hiányzik ebből az élbolyból. Azokon a területeken, ahol a külterületi lakosság rendkívül nagy arányú volt, a városok az alapfunkciók szempontjából nem töltöttek be regionális központi szerepkört. Megjelent ugyanakkor ezen a listán Kassa, Pécs és Horvátországból Zágráb, amelyek viszont nem szerepeltek a legnépesebb városaink között, de egy nagyobb körzet számára központi helyként funkcionáltak. Így, ha megnézzük a magyarországi városállományt a 20. század elején, akkor a következő ábrát lehet fölrajzolni. Ez a piramis az 1900-ban jogi értelemben vett városokat tartalmazza, a törvényhatósági jogú és a rendezett tanácsú városokat. A funkcionális városszemlélet jegyében találunk olyan településeket, amelyek 1900-ban ugyan jogilag városok, valójában azonban funkcionálisan nem töltenek be városi szerepkört, és találunk olyan településeket, amelyek jogilag nem városok, de valójában városi funkciót töltenek be (csaknem 33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig 100 község került be a szórásba szerepkörök révén!). Ha ezeket további vizsgálat alá vetjük és arra vagyunk kíváncsiak, mennyire városiasak ezek társadalmi szempontból, akkor újra egy szűkebb kategóriát fogunk kapni. Ezeknek a településeknek már csak egy kis része nyúlik át a városi kategóriába. Ezek a városias jellegű, városias kinézetű városok – nem a funkció, hanem a városi társadalom és az urbanizáltság látványa itt a fő szempont. Beluszky Pál – akinek a tanulmányára épül a fenti ábra, igen szellemes megfigyelést tett a századforduló képeslapjait nézegetve: függetlenül attól, hogy régi vagy új város-e az adott település, közös vonás az, hogy a magyarországi városokban kis növendék fák vannak beültetve a település központjába. Vagy azért, mert a régi piactér nemrég költözött ki, és most telepítettek oda fákat (nyilvánvalóan mivel új funkciót kapott a központi tér a városon belül), vagy azért, mert korábban egész más szerepkört töltött be. A központi hely-elmélet és a funkcionális szemlélet alapján már nem egyszerűen egy településállomány rajzolódik ki, hanem az egyes elemek kapcsolatba is kerülnek egymással, mintegy létező hálózatot alkotnak, jóllehet a hierarchia térbeli rendje nem mutat geometrikus elrendeződést. Az apróbb települések rendszerét azonban sokkal nehezebb áttekintően ábrázolnunk, mint a városokat. A magyarországi népesség döntő többsége pedig a 19. században falvakban élt, de a falvak sokszínűsége – a községi burok alatt – inkább csak mikroszinten ragadható meg. A falu még annyira sem közigazgatási-jogi kategória, mint a város. Méretek szerint a dunántúli aprófalvakat egy világ választja el az alföldi óriásfalvaktól, s a településmorfológiai különbségekről (szalagtelkes, orsós, halmaz stb.) nem is tettünk említést. Lakóit a feudális határhasználat megszilárdulása óta a külső telkek közös nyomásokba tagolt egyéni birtoklása és a közös haszonvételek (erdők, legelők) együttes élése tartotta össze, s ezek tartós lenyomata a jobbágyfelszabadítás után is fennmaradt. A szétszórt parcellák tagosítása igen vontatottan haladt előre, és a (nem csak falusi) közbirtokosságok, községi birtokok szilárd rendszere az egész országot beborította. Már említettük, milyen gondot jelent a külterületi lakott helyek számbavétele. Az 1910- es népszámlálás, amely először tett kísérletet ezek felmérésére, csak a 100 lakosnál többet tömörítő tanyák, puszták összesítését végezte el, a többieket a községekhez csapva közölte. Ennek alapján Thirring Lajos, neves statisztikusunk 2,2 millióra tette (a Horvátország nélküli) Magyarország külterületi lakosságát. Ez az összes jelen levő népesség 12,3%-a volt. Gergely András már idézett írása ennél valamivel kevesebbet tételezett (10,8%), amelyből azonban a tanyasi lélekszámot 1,2 millióra becsülte. Balogh István pedig, 15 alföldi és az Alfölddel érintkező dunántúli megye összeírását szórványonként a határtérképekkel összevetve arra a következtetésre jutott, hogy a világháború előtt mintegy 725 000 fő élhetett tanyán, s ennél pontosabb számbavételben valószínűleg már nem nagyon reménykedhetünk. Ezt az inkább elemeiben és metszeteiben vázolt településszerkezetet a lakóhelyeken élő emberek mozgása tette valóban elevenné, dinamikussá. A településhálózatot, amelyet nem folytonos térként ábrázoltunk, a lakosság vándorlása töltötte ki, fűzte össze. A mobilitás azonban mindig a helyben maradáshoz viszonyítva nyeri el jelentőségét. A népszámlálások mindenkitől kérdezték a születési helyet. Ennek alapján megállapítható, hogy Magyarország népességének zöme (1880-ban 74, 1910-ben 69%-a) ugyanazon a településen élte le az életét, ahol született. Ebben az értelemben a népesség meglehetősen „törzsökösnek” mutatkozott. A vándorlásnak mindig konkrét motívumai voltak. Eredetét tekintve kötődhetett az idénymunka vállalásához. Mivel a Felvidéken a gabona későbben ért be, az észak-magyarországi summások csoportosan vállalhattak aratást az Alföldön. Régóta ismert volt egész Európában a céhlegények vándorlása városról városra. Ezek következtében inkább a férfiak kerekedtek útra és sokszor maradtak ott valamelyik átmenetinek szánt úti célnál. Gyakran előfordult hasonló eset a városi cselédlányok rekrutációja révén is. Mivel a magyarországi szokások szerint többnyire a menyasszony költözött a vőlegényhez, a házasodási migrációnál, ha a férj szülei saját községükben nem találtak fiukhoz illő menynek valót, többnyire valamely szomszédos és azonos kultúrájú településről választottak számára jövendőbelit. A házasodás lokális szokásaiban persze (ahogy az a születési helyek „törzsökösségében” is látható) az endogámia uralkodott. A belső vándorlásnak 3 fő iránya volt, amelyből a 19. századi migráció kapcsán általában a faluról városra való vándorlást szokás első helyen említeni. Nem állítható, hogy Magyarországon ez nem játszott jelentős szerepet, de a népességvándorlásnak több rétege rakódott egymásra. Az egyik, amelynek során a lakosság a sűrűbben települt hegyvidékről lehúzódott az alföldekre. A születési hely alapján statisztikusok vizsgálták az 1880 utáni népszámlálások esetében, hogy az egyes megyék egymáshoz viszonyítva mekkora népességcserét bonyolítottak le. Mondjuk, az Abaúj-Tornában születettek közül mennyien kerültek le Borsodba vagy Zemplénbe, illetve mennyi borsodi vagy zempléni születésű ment föl Abaúj-Tornába. A hegyvidékről egy-egy megyével mindig lejjebb haladva lépcsőzetesen mutatkozott a népességnyerési többlet. Északról és keletről a folyóvölgyek mentén folyt ez a vándorlás a hegyvidékről a ritkábban települt Alföld irányába. Az előbb említett útvonalat
34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig tovább folytatva – ahogy Kovács Alajos statisztikus már a világháború előtt kimutatta – rendszeres nyereség mutatható ki például Zemplénből Szabolcs, Szabolcsból Bihar, Biharból Arad, majd Aradból Temes javára. A születési helyek statisztikája alapján tetten érhető a második migrációs réteg is, a már említett faluról városba vándorlás. A városok döntő többsége elsősorban saját környezetéből vonzotta magához a népességet. Kivételt jelentett ebből a szempontból a főváros és agglomerációja, amelyet már a kortársak is azzal vádoltak, hogy a többi város elől elszívja a vándorlókat. Ebből annyi valóban igaz, hogy a beköltözőket az egész ország területéről verbuválta. Budapest (és agglomerációja) 19. századi népesedési dinamikáját a hetvenes évekig szinte kizárólag a bevándorlási többlet határozta meg (a keresztelések és temetések egyenlege ekkoriban negatív volt), s csak a század végére növekedhetett meg – a közegészségügy és az infrastruktúra javulásával – a természetes szaporodás jelentősége. Katus László számításai szerint a székesfőváros demográfiai fejlődésében „az 1880-as években még a lakosság növekedésének 89%-a a bevándorlásból származott, s csak 11%-a születési többletből. Az 1890-es években 72-28% ez az arány, 1900 és 1910 között pedig... a növekedés 45%-a már a természetes szaporulatból származik, s a vándorlási nyereség hozzájárulása 55%-ra csökken.” Budapest népességének növekedésében egyébként két nagy konjunktúrahullám mutatható ki a század folyamán: az első a nagy árvizet követő évtizedben a reformkor végén, a második pedig az utolsó nagy kolerajárvány (és a városegyesítés) után a század végéig. (Az agglomerációban csak ez a második ív futott végig, némileg késleltetett ütemezéssel, de sokkal radikálisabban és mindvégig magasabb természetes szaporodási arányok mellett.)
5. ábra a városi jogállású, funkciójú és városias társadalmú települések kölcsönös viszonya 1900-ban Forrás: Beluszky Pál: A polgárosodás törékeny váza – városhálózatunk a századfordulón I. Tér és Társadalom, 4. 1990. 3-4. 50. A harmadik migrációs irány, amely nem hagyható figyelmen kívül, még ha a születési- hely-statisztika nem mutatja is, a rendkívül dinamikus tanyásodás, tágabban a külterületre költözés. Különben nehezen lenne elképzelhető, hogy azokban a nagy alföldi városokban, ahol a külterületi népesség magas arányát említettem, ilyen méretű népességkoncentráció halmozódott volna föl. Ha az első és a harmadik belső migrációs irányt együtt vizsgáljuk, látható, hogyan történt a vándorlás által a népesedés fehér foltjainak a kitöltése. Ha e folyamat dinamikáját is szemügyre vesszük, akkor a két legdinamikusabb népességfelszívó helynek a két szélső pólus bizonyul a települések rendszerében: a főváros és a tanyák. Amikor kivándorlásról beszélünk, akkor általában mindig az amerikai kivándorlásra gondolunk. Valójában azonban – ahogy a belső vándorlásnak is többféle útvonala és lerakódása volt – a külső vándorlás esetében is különböző irányokkal kell számolnunk. Külső vándorlásnak kellene számítani például az örökös tartományokba való migrációt (igaz, mind belső, mind kivándorlásnak nevezése ellen lehet érveket sorakoztatni). A korai osztrák népszámlálások születésihely-statisztikája alapján ez ugyanúgy vizsgálható, mint a belső vándorlás, de ez bizonyára – a (nemzeti) történelemszemlélet okán – alig került az érdeklődés homlokterébe. 1857-ben több mint 72 000, 1880-ban pedig 183 423 magyarországi születésű egyént mutattak ki a ciszlajtániai jelen levő népességben. Az persze nem biztos, hogy ott is maradtak, ahol összeírták őket, de a születésihely-statisztika a 35 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig tartózkodás tartósságát sehol sem mutatja ki. Az bizonyos, hogy a kiegyezés után a nyugati államfél irányába történő migráció nemcsak abszolút számban erősödött, hanem arányában is. 1857-ben a magyarországi születésű népesség az ottani összlakosságnak csak alig 4%-át, 1880-ban viszont már bő 8%-át tette ki. A vándormozgalom fő iránya is koncentráltabb lett. 1857-ben csak 55%-a irányult Alsó-Ausztriába (és azon belül Bécsbe), 1880-ban pedig már csaknem kétharmada. 1890-től már csak az Ausztriában összeírt magyar honosok adatai állnak rendelkezésünkre, ami nyilvánvalóan kevesebb jövevénytjelez, mint amennyi a Magyarországon születettek száma volna. Illetőség szerint 1890-ben 191 000, 1910-ben pedig csaknem 270 000 magyarországi honost írtak össze a népszámlálások az ausztriai tartományokban. Ez a statisztika érdekes információkat nyújt az elvándorlás megyei gócpontjairól. Eszerint a századfordulón a fenti migránsok durván hetven százaléka állandóan hat északnyugat-magyarországi megyéből, a Trencséntől Vasig húzódó sávból került ki (Trencsén, Nyitra, Pozsony, Moson, Sopron, Vas). A Pozsony, Moson és Sopron megyebeliek szinte kizárólag Alsó-Ausztriában (ezen belül igen jelentős mértékben Bécsben), a Vas megyeiek megosztva részben ugyanitt, részben Stájerországban (azon belül sokan Grazban), a Nyitra megyeiek zömmel szintén Alsó-Ausztriában, de közülük meglehetősen sokan Morvaországban kerültek összeírásra. A Trencsén megyebeli elvándorlók döntő többségét azonban Cseh- és Morvaországban találták a számlálóbiztosok. Hogy a határszéli mozgások mögött milyen eltérő etnokulturális minták húzódtak meg, azt ezekből az adatokból legfeljebb sejthetjük, mivel a népszámlálások ilyen részletezést nem tartalmaztak. Az azonban mindenképpen említésre méltó, hogy míg a bécsi magyarországi honosok között – a Trencsénből jötteket kivéve – szinte következetes nőtöbblet mutatkozott, addig az egyéb alsó-ausztriaiaknál következetes férfitöbblet volt látható. Ez a munkavállalás egy másik – nemi szerepek mellett felfejthető – meghatározottságára vet némi fényt. Bécs, mint a térség legnagyobb metropolisa, komoly vonzóerőt jelentett a katolikus és németül (is) beszélő szűkebb környékből való és összmonarchia-beli állampolgárokra egyaránt, de ebben az időszakban már különösen a szolgáltató szektorra (és hagyományosan a házicselédekre) gyakorolt hatást. Egy másik jelentős kivándorlási irány, amelyről szintén kevéssé szoktunk beszélni, az Erdélyből a hágókon keresztül a Regátba, tehát a két volt román fejedelemség területére való migráció. A harmadik kétségtelenül a tengerentúli kivándorlás, amelyik a legtöbb figyelmet vonta magára. Annyiban jogosult is ez, hogy a külső vándorlás valóban az Amerikai Egyesült Államokba irányult; a másik két irány részben korábbi időszakra jellemző, részben súlyát tekintve csupán 1/3-ol tesz ki.
6. ábra A tengerentúlra irányuló kivándorlás földrajzi régiói, 1899–1913 Forrás: Puskás Júlia: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880–1940. Budapest, 1982, 99. Kik vándoroltak ki, hagyták el az országot, és milyen céllal keltek útra? Ez régi vita, sokszor moralizáló megközelítések fényében szokás erről ítéletet alkotni. Az igazi, a szakmai vita akörül zajlik, hogy az amerikai szívóhatás volt-e az a tényező, amely elvonzotta innen az embereket, illetve a magyarországi körülmények voltak-e olyanok, amelyek eltaszították itthonról a kivándorlókat. Azaz a csapóajtó feliratainak analógiájára: a „push” vagy a „pull” faktorok voltak-e erősebbek? A bevándorlás oldaláról az újhaza vonzerejét szokás inkább hangsúlyozni, a kibocsátó országok viszont inkább a taszítóerőket emlegetik (ezek között leginkább a magas természetes szaporodást, a mezőgazdasági viszonyok átalakulását vagy megmerevedését, valamint az iparosodás mobilizáló erejét vagy annak hiányát). Ezek mérlegét valószínűleg soha nem lehet általánosságban megvonni úgy, hogy csak az amerikai szívóhatás vagy csak a magyarországi körülmények játszottak szerepet a migrációban. A kivándorlók döntő többsége azzal a szándékkal ment ki, hogy vissza kíván jönni. Az eredeti motivációban tehát nem feltétlenül áttelepedés szerepelt, hanem még azok is, akik végül kint maradtak, sokáig
36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig őrizték azt az elképzelésüket, hogy ők majd vissza fognak térni. Ismert, hogy végül mintegy egyharmaduk tért valóban vissza. Milyen volt a kivándorlók szociális összetétele? Pontos statisztikák csak a századfordulótól állnak rendelkezésünkre, de ez kétségtelenül a monarchiabeli kivándorlás tetőpontja. Az 1899-től az első világháborúig terjedő csaknem másfél évtizedben a kivándorlók fele a mezőgazdasági napszámos és cseléd kategóriába tartozott. Elszórt utalásokból tudjuk azonban, hogy nem ők kezdték. Amikor az 1870-80-as években megindult a kivándorlás, még többnyire telkes gazdák indultak útnak, akiknek minden bizonnyal nem volt módjuk az adott területen tovább terjeszkedni és népes családjuk volt. A filoxéra miatt tönkrement szőlőbirtokosok és kézművesek közül sokan szintén útra keltek. A századfordulóra azonban megváltozott a kivándorlók szociális összetétele: a domináns a cseléd és a napszámos kategória lett. Ezek többnyire azzal a szándékkal mentek ki, hogy kint pénzt keresnek, hazajönnek és földet vásárolnak. Ahogy ezt valóban nagyon sokan meg is tették: vagy úgy, hogy ténylegesen visszatértek, vagy abban a formában, hogy rendszeresen utaltak haza pénzt az itthon maradt családtagoknak. A tengerentúli kivándorlásban egyébként elsősorban a férfiak és az ifjabb korosztályok vettek részt. Milyen volt a kivándorlók nemzetiségi összetétele? Erre statisztikai adatokat szintén csak a századéig másfél évtizedéből találunk. A kivándorlók 1/3-n volt magyar nemzetiségű, 3/5 román és 1/6 szlovák. A kivándorlás – amint Puskás Júlia alapműve eredményesen bemutatta – regionális jelenség volt: meghatározott területi gócai voltak Magyarországon. Az első és a legfontosabb góc öt északkelet-felvidéki megyében húzódott (Zemplén, Ung, Sáros, Szepes és Abaúj-Torna). Egy északkeleti zónában, amely nagyon fontos szerepet töltött be a belső vándorlásban is mint népességkibocsátó terület. Jellemző volt errefelé a gyors természetes szaporodás, a művelhető föld kiterjesztésének szigorú természeti korlátai által behatárolt viszonylag szűk határú faluterület. Ezek a vidékek a hagyományos kézműiparoknak, fémbányászkodásnak is régebbi központjai voltak, s hanyatló szakaszba kerültek a század utolsó évtizedeire. Fontos gócterület volt az Észak-Alföld (Szabolcs és Szatmár), egy dél-erdélyi övezet (Alsó-Fehér, Kis- és Nagyküküllő, Fogaras, Brassó, Szeben), a Ti- sza-Maros szöge (Temes és Torontál), valamint egy nyugat-dunántúli kivándorlási körzet (Veszprém, Győr megye). A demográfia kapcsán elmondottakhoz egy visszautalás erejéig még annyit fűzhetünk, hogy ha megnézzük a kivándorlás gócpontjait a térképen, és ráfektetjük egy másik pauszpapíron az egykéző területeket, akkor a kettő csaknem biztosan nem fedi egymást. Nem kívánom azt állítani, hogy tényleges döntési szituáció volt az emberek számára, hogy egykézzenek vagy kivándoroljanak, de a magatartásban, a szokásokban valahol nyilvánvalóan rejlett valamifajta alternativitás. Hogy mikor, melyik területen, miért került sor ennek vagy annak a megoldásnak az elterjedésére, az egy másik kérdés. Mindenesetre ezek a területek, ahonnan a kivándorlók zöme származik, a legmagasabb házas termékenységű megyék. Ugyancsak nem lehet véletlen – ahogy Faragó Tamás nemrég rámutatott –, hogy a nyugat-dunántúli megyék szerepe magasabb volt az ausztriai honosok között a századfordulón, mint az észak-amerikai kivándorlásban. Abban, ahogyan a migráció terjedt, településről településre, ahogy az ösztönzést kapták (pl. családtagok, falubeliek által hazaírott levelekből, a hazatértektől vagy az utazási ügynökök reklámhírverése révén), már az indítékokat működtető mechanizmus érhető tetten. Ez olyan további kérdéseket vet fel, amelyek visszavezetnek bennünket a termékenység csökkenésénél már tárgyalt módszertani problémákhoz. A szívó- és taszítóerők mérlegelése ugyanis azt a társadalomszemléleti kérdést hozza újra kiélezetten elő, hogy vajon történt-e valamilyen fordulat a meghatározó tényezők körében a migrációs folyamatok irányának alakulásakor, változásakor, avagy az indítékokat sokkal erősebben befolyásolta az (akár téves, hamis) információkhoz való hozzáférés lehetősége. Ebben az összefüggésben nem annyira az motiválta az utazni szándékozókat, hogy, mondjuk, emelkedtek-e az amerikai munkabérek, vagy csökkent-e a hajózási viteldíj az adott időszakban, hanem az, hogy a kivándorlást fontolgatók mit tudtak és honnan ezekről a faktorokról. Láttuk, hogy a természetes szaporodás erőteljes felfutása milyen erőteljesen hatott – némi fáziskéséssel – a népesség térbeli mozgására a 19. század utolsó harmadában. A migráció vizsgálatakor azonban természetesen az volna kívánatos, ha a belső és külső vándorlást egységben és egész folyamatában lehetne szemlélni és bemutatni, a megyék egymás közti népességcseréjétől a ki- és visszavándorlás területi arányáig. S ha a városi bevándorlók egyéneit és csoportjait ugyanúgy nyomon tudnánk követni, mint a tanyára kitelepülőket. Ekkor a népességmozgás különböző irányai nem feltétlenül egymás alternatíváiként tűnnének fel, hanem esetleg egyfajta „láncmigráció” is megragadható lenne. A „ki és honnan jött” már nagyjából becserkészett kérdése mellett a „meddig ment”, „miért maradt, vagy miért vándorolt tovább” dilemmái is megválaszolhatókká válnának. Az idényjellegű rurális-rurális mozgások, a nagyvárosi munkavállalás, valamint a monarchiabeli és tengerentúli vándormozgalom hajtóerői együttesen kerülhetnének látókörünkbe. A kutatások mai fázisában azonban ez az óhaj a távolabbi jövő – ha nem is kilátástalan – lehetőségei közé tartozik. A taszító tényezőket mindenesetre
37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig alaposabban szemügyre vehetjük, ha megkíséreljük a magyarországi társadalom szerkezetét egy többdimenziós modell segítségével, legalább fő vonásaiban, elemezni.
2.2.1. FELHASZNÁLT IRODALOM A modern város történeti dilemmái. (Szerk. Gyáni Gábor.) Debrecen, 1995. Anderson, Michael: Approaches to the History of the Western Family 1500-1914. London and Basingstoke, 1980. Andorka Rudolf: Paraszti családszervezet a XVIII-XIX. században. Alsónyék és Kölked adatai nemzetközi összehasonlításban. Ethnographia, 1975. 2-3. 340-368. Andorka Rudolf: A családrekonstitúciós vizsgálat módszerei. KSH Népességtudományi Kutató Intézet Történeti Demográfiai Füzetek, 4. Budapest, 1988. Andorka Rudolf: Egy „igazi” magyar falu, Átány népesedésének története a XVIII-XIX. században. Ethnographia, 1991, 1-2. 120-147. Andorka Rudolf- Faragó Tamás: Az iparosodás előtti (XVIII-XIX. századi) család- és háztartásszerkezet vizsgálata. Agrártöréneti Szemle, 1984. 3-4. 402–38. Ariés, Philippe: Gyermek, család, halál. Budapest, 1987. Bácskai Vera: Városok és városi társadalom Magyarországon a XIX. század elején. Budapest, 1988. Baines, Dudley: Emigration from Europe 1815-1930. Cambridge, 1995. Balogh István: Az alföldi tanyás gazdálkodás. In A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 18481914. (Szerk. Szabó István.) Budapest, I. 1965, 429-480. Beluszky Pál: A polgárosodás törékeny váza – városhálózatunk a századfordulón I. Tér és Társadalom, 4. 1990. 3-4. 13-56. Berend T. Iván – Ránki György: Az egyetemes gazdaságtörténet módszeréhez és felfogásához. In uők: Gazdaság és társadalom. Budapest, 1974, 587-607. Berkner, Lutz K. – Mendels, Franklin K.: Inheritence Systems, Family Structure, and Demographic Patterns in Western Europe, 1700-1900. In HistoricalStudiesof ChangingFertility. (Ed. Tilly, Charles.) New Jersey, 1978, 209-225. Czoch Gábor – Szabó Gábor – Zsinka László: Változások a magyar város- és településrendszerben 1784 és 1910 között. In Kőfallal, sárpalánkkal... Várostörténeti tanulmányok. Rendi társadalom — polgári társadalom, 7. Debrecen, 1997, 25-50. Dányi Dezső: Demográfiai átmenet 1880-1960 (Princetoni indexek). In Demográfiai átmenet Magyarországon. (Szerk. Dányi Dezső.) KSH Népességtudományi Kutató Intézet Történeti Demográfiai Füzetek, 9. Budapest, 1991, 187-232. Deák, Ernő: Das Stádtewesen der Lánder der Ungarischen Krone (1790-1918) I. Allgemeine Bestimmung der Stádte und der stádtischen Siedlungen. Wien, 1979. Egyed Ákos: Falu, város, civilizáció. Tanulmányok ajobbágyfelszabadítás és a kapitalizmus történetéből Erdélyben 1848-1914. Bukarest, 1981. Faragó Tamás: Háztartásszerkezet és falusi társadalomfejlődés Magyarországon 1787-1828. In Történeti Statisztikai Tanulmányok, 3. 1977. 105-214. Faragó Tamás: Háztartás, család, rokonság. Jegyzetek a legújabb család- és rokonságkutatási eredmények alapján. Ethnographia, 1983. 2. 216-255.
38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig Faragó Tamás: Településtörténet, történeti táj, történeti térbeliség. In Történeti Statisztikai Tanulmányok, 5. 1984. 5-38. Faragó Tamás: Házasság, család, háztartás és rokonság a 18-20. században. INFO-Társadalomtudomány, 30. 1994. 7-13. Gergely András: Települések, lakások és lakóik a századforduló Magyarországán. Történelmi Szemle, 1971. 34. 406-417. Granasztói György: A dunai térség városodása (XVI-XVIII. század). Demográfia, 1989. 3-4. 157-188. Gyáni Gábor: Mai várostörténet-írásunk: teljesítmény és irányzatok. Századvég, Új folyam, 4. 1987. 55-69. Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. Társadalmi térhasználat Budapesten, 1870-1940. Budapest, 1998. Gyimesi Sándor: A városok a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában. Budapest, 1975. Hajnal, John: European marriage patterns in perspective. In Population in History. (Ed. Glass, D. V. – Eversley, D. E. C.) London, 1965, 101-143. Halmos Károly: Keretszélen körös-körül: Közép-Európa. Tér és Társadalom, 1990. 1. 87-96. Hareven, Tamara K.: Recent Research on the History of the Family. In Time, Family and Community. Perspectives on Family and Community History. Oxford, 1994, 13-44. Historische Familienforschung. (Hg. Mitterauer, Michael und Sieder, Reinhard.) Frankfurt am Main, 1982. Kajtár István: Magyar városi önkormányzatok (1848-1918). Budapest, 1992. Katus László: A demográfiai átmenet kérdései Magyarországon a 19. században. Történelmi Szemle, 1980. 2. 270-289. Katus László: Budapest, népesség-növekedésének forrásai a 19. században. In Polgárosodás Közép-Európában. TanulmányokHanákPéter 70. születésnapjára. (Szerk. Somogyi Éva.) Budapest, 1991, 19-35. Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Debrecen, 1991. Kovács Alajos: A belső vándorlások Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 43. 1910. 303-319. Laslett, Peter: A család és háztartás: történeti megközelítések. Világtörténet, 1979. 4. 3-38. Mádai Lajos: Az 1872-1873. évi magyarországi kolerajárványról. Statisztikai Szemle, 1983. 10. 1047-1059. Mattyasovszky Miklós: Törzsöröklési jog és törzsöröklési szokás. Budapest, 1904. Mitterauer, Michael: Családnagyság – családtípusok – családciklus. Világtörténet, 1979. 4. 38-71. Pollard, Sidney: Peaceful Conquest. The Industrialization of Europe 1760-1970. Oxford, 1981. Puskás Júlia: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880-1940. Budapest1982. Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest, 1983. Szűcs Jenő – Hanák Péter: Európa régiói a történelemben. Budapest, 1986. Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről. Budapest, 1919. Tárkány Szűcs Ernő: Magyar jogi népszokások. Budapest, 1981. The European Experience of Declining Fertility, 1850—1970. The Quiet Revolution. (Ed. Gillis, John R., Tilly, Louise A., Levine, David.) Cambridge-Oxford, 1992. Thirring Lajos: Magyarország népessége 1869-1949 között. In Magyarország történeti demográfiája. Magyarország népessége a honfoglalástól 1949-ig. (Szerk. Kovacsics József.) Budapest, 1963, 221-389.
39 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig Thirring Lajos: A magyar népszámlálások külterületi statisztikái. I-II. Statisztikai Szemle, 1978. 8-9. 810-842. 1978. 10. 973-981. Tímár Lajos: A gazdaság térszerkezete és a társadalom. Az amerikai történeti földrajz néhány sajátos kutatási iránya. Történelmi Szemle, 1985. 2. 258-273. Tímár Lajos: A gazdaság térszerkezete és a városhálózat néhány sajátossága a két világháború közötti Magyarországon. Pécs, 1986. Tímár Lajos: Regionális gazdaság- és társadalomtörténet vagy történelmi földrajz? In Iparosodás és modernizáció. Tanulmányok Ránki György emlékének. (Szerk. Mazsu János.) Debrecen, 1991, 9-25. Urban population development in Western Europe from the late-eighteenth to the early-twentieth century. (Ed. Lawton, Richard – Lee, William Robert.) Liverpool, 1989. Wien—Prag—Budapest. Blütezeit der Habsburgmetropolen. Urbanisierung, Kommunalpolitik, gesellschaftliche Konflikte (1867—1918). (Hg. Melinz, Gerhard – Zimmermann, Susan.) Wien, 1996. Wrigley, E. A.: Népesedés és történelem. H. n., 1973.
3. A STRUKTÚRA ES TENGELYEI A három egységből álló, társadalomszerkezetről szóló rész bevezetéseként az alapvető forrásokról kell néhány szót szólni. A 19. századi átalakulás megismeréséhez általában a népszámlálásokból szokás kiindulni. A népszámlálások egyik bevallott célja az volt, hogy valamilyen szempontból klasszifikálják a talált népességet, az osztályozás rovatai, a táblázatok fejlécei azonban a 19. század során többször is átalakultak. A változtatás indítékai különfélék lehettek: egyrészt az aktuális témák szerint változott a kormányzat érdeklődése az egyes kérdések iránt, másrészt változott maga a társadalom, és a statisztika készítői igyekeztek követni az átrendeződéseket. Végül, de nem utolsósorban a nemzetközi statisztika példái is ösztönzően hatottak a különböző államokra, a statisztikusok nemzetközi konferenciákon vitatták meg a 19. század második felében, hogy melyek a legeredményesebb és követendő megoldások. A statisztikusoknak azonban mindig vigyázniuk kellett, hogy a kategoriális újítások ne tegyék lehetetlenné, hogy az új adatok legalább az előző (hazai) népszámlálással összehasonlíthatók maradjanak. Amikor tehát gyökeresen átalakított nómenklatúrát vezettek be, akkor is törekedtek arra, hogy a folyamatok a tíz évvel korábbi rubrikák fényében legalább durván értékelhetők legyenek. A népszámlálások közül három metszetet mutatok be: a II. József-féle, az 1857-es és az 1900-as népszámlálásokat. Ezekben mindig valamilyen lényeges újítás történt az osztályozás szempontjából, de a közbülső évtizedek átugrása miatt a változtatás sokkal radikálisabbnak tűnik, mint ha a népszámlálásokat egyenként követnénk nyomon. Tóth Zoltánnak az irodalomban megadott tanulmánya részleteiben is foglalkozik e kérdéskörrel. Milyen rovatokat alkalmaztak a különböző népszámlálások? A II. József-féle népszámlálás első választóvonalként a felekezeti megkülönböztetést állította előtérbe. Külön (és másfajta) adatfelvételi lapot használtak ugyanis a keresztények, illetve a zsidók esetében. Nemek szerinti bontást alkalmaztak mindkét lapon, de társadalmi klasszifikációra csak a keresztény férfiak érdemesültek a korabeli szemléletben. A „férfiúi nemből valók” között az alábbi kategóriákat írták össze: 1. papi rendből valók, 2. nemesi rendből valók, 3. tisztviselők és honoráciorok (a honorácior a nem nemesi származású értelmiségit jelentette), 4. városi polgárok és falusi mesteremberek, 5. parasztok, 6. polgárok és parasztok utódai vagy örökösei (tehát az előző két rovat: a városi polgárok – falusi mesteremberek és a parasztok örökösei együttesen). A 7. rendkívül vegyes kategóriában (azok számára, akik kilógtak az eddigi klasszifikációból) találhatók a zsellérek és „másképpen a táplálás státusához tartozók” (a kitöltési útmutatóból derül ki, hogy ide nemcsak a napszámosokat, hanem a földesúri szolgálatban álló nőtlen gazdatiszteket és szolgákat, valamint a nem nemes hivatalnokokat és a nem katolikus papok fiait is be kellett sorolni). A 8-9. a szabadságolt katonákat tartalmazta, és volt még egy másik egyéb kategória is, a 10., azok számára, akik még a hetedikbe sem fértek bele. Nevezzük – némi iróniával – „egyéb egyéb” kategóriának, mivel az eredeti neve nem sokat mond a mai fül számára: „a birodalom egyéb szükségeire fordíthatandók”. 11. a nevedékenyek, ezek a 14 éven aluli gyerekek. A felsorolt 40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig rovatok megismétlődnek az összesítőíven is, majd külön mellettük következik az „asszonyi nép”, akiken belül a fentiek szerint nincs osztályozás, végül pedig a „sidók”, itt szintén hiányzik a klasszifikáció. A fejlécekből is látható, hogy ennek a felvilágosult abszolutizmus által végrehajtott népszámlálásnak az elsődleges célja az volt, hogy megállapítsa: hány hadköteles egyén van a társadalomban. Ezért történik a diszkrimináció, hogy csak a férfiakat osztályozzák és a nőket nem. 1804-ig a zsidók nem hadkötelesek, ők ezért kerülnek a klasszifikáción kívül. A összeírás módszeréből is következik – famíliánként, vagyis nem egyénenként történt –, hogy csak a férfi háztartásfőknek volt külön társadalmi állásuk. Másrészt a férfiakon belül megkülönböztetik az „utódokat vagy örökösöket”, ők azok, akik majd továbbviszik a gazdaságot vagy az ipart, és ezért a katonaság szempontjából nem jönnek számításba, valamint a többi gyereket. A nevedékenyek összeírásával azt szeretné az abszolutista állam megtudni, hány hadra fogható állampolgára lesz néhány év múlva. Megszámlálják eközben a többieket is, mivel azért azt sem árt tudni egy uralkodónak, hány alattvalója van, az összeírás elsődleges célja mégis a hadrafoghatóság. A férfiak osztályozása ugyanakkor megfelelt a 18. századvégi rendi felfogásnak, még ha nagy berzenkedés volt is amiatt, hogy először írták össze az össznépességgel együtt a nemeseket. Összeírni állatokat és parasztokat szoktak – mondogatták a tiltakozók. II. József azonban nem tágított, katonai összeírókat igénybe véve „conscribáltatta” a nemeseket is. A hierarchikus társadalomszerkezetnek megfelelően a kiváltságok nagysága szerint haladt az osztályozás: a férfiakat úgy rangsorolták fentről lefelé, ahogy csökkentek a kiváltságaik. A rendies tömbökbe tagolás azonban nem volt következetes. A „városi polgárok és falusi mesteremberek” összevonása tulajdonképpen egy foglalkozási kategorizálást épített be az ábrázolt rendi szerkezetbe, amit a kitöltési utasításnak külön is meg kellett magyaráznia: eszerint ide kell sorolni mindazokat, „akik a városban vagy a falukon ugyan semmi házat nem bírnak, hanem fábrikákkal, só- és ércbányákkal, vashámorokkal, különös találmányú mesterségekből, avagy kézi mesterségekből magokat és famíliájokat leginkább táplálják, ha mindjárt ezek mellett ő nékiek, szántóföldjeik, szőleik, réteik s a t. volnának is, amelyek mindazonáltal az tápláltatásoknak főbb részét nem tennék”. A polgárok és mesterek egy rovatba foglalásakor a felvilágosult igazgatási apparátus szembefordult a falusi lakos automatikus paraszti állapotba sorolásával. A klasszifikáció elvét tehát ebben az első népszámlálásban úgy jellemezhetnénk, hogy a rendiség által kijelölt nagyobb egységekből egyedi szempontok szerint eseti kategóriákat választ le. Ezeket azután ismét elvontabb rovatokba csoportosítja. Eljárása tehát összességében inkább szintetizáló, mint analitikus. Ha a neoabszolutizmus által végrehajtott 1857-es népszámlálást nézzük, egészen másfajta osztályozási eljárás tárul elénk. Itt elkülönült részadatként, nem alapvető metszésvonalként szerepel a felekezetiség. Ugyanúgy, mint az életkor, a nem és a családi állapot szerinti tagolás. A feudalizmus jogi burkának lebontásával formálisan el kellett tűnnie a rendi klasszifikáció szempontrendszerének is. Jellemzőnek tekinthetjük, hogy a nemesi címre és predikátumra vonatkozó kérdés a család- és keresztnevet tartalmazó első rovatban kapott helyet, mintegy kifejezve, hogy a nemesi rang a személy nominális tartozékai közé került. Az 1851-es népszámlálás még egyáltalán nem tartalmazott társadalmi állásra vonatkozó kérdőpontokat, ezért az 1857-es volt az első, amelyik egy 18 kategóriából álló nómenklatúra bevezetésére tett kísérletet. Az osztályozás címe önmagáért beszél: „Foglalkozás, kereset és megélhetési forrás szerint.” Akárcsak a II. József-féle népszámlálásnál, a rovatok látszólag semleges mellérendeltségben sorakoznak egymás mellett, s csak alaposabb tanulmányozás után derül ki, hogy közöttük helyenként vastagabb elválasztóvonalat lehetett volna húzni – épp a keresetforrások szerint. A kategorizálás tehát analitikusnak tűnik, ám a rovatok összesítő címe és sorrendje is utal arra, hogy a háttérben, szinte rejtve elvontabb szempontrendszer húzódik meg. A népszámlálás előírásaival kapcsolatos magyarázó emlékirat azt is kimondta, hogy „a felosztásnak egyáltalán nem célja, hogy minden egyes rovat tartalmazza a maga abszolút számát... A népszámlálásnak jelen esetben más feladata van, mégpedig relatív számok elérését óhajtja, vagy más kifejezéssel, csak azt akarja ábrázolni, hogy hogyan oszlik meg a lakosság foglalkozás, ipar, más lehetőségek szempontjából.” 1857-ben első helyen a papokat találjuk. A további rovatok: 2. tisztviselők, 3. katonák, 4. írók, művészek, 5. ügyvédek, közjegyzők, 6. egészségügyi személyek. Itt jöhetne az első vastagabb választóvonal: 7. föld- és bányabirtokosok, 8. ház- és járadékbirtokosok, 9. gyárosok és kézművesek, 10. kereskedők, 11. hajósok és halászok. (Ez utóbbiaknak igen kalandos lesz a sorsuk a későbbi népszámlálások történetében.) Itt egy újabb vastagabb választóvonal húzható. Három különböző rubrikába sorolva következnek a mezőgazdaságban, iparban és kereskedelemben dolgozó segédmunkások(12-14.). A 15. az „egyéb szolgák” rovata, 16. a napszámosok. Ezt követi a 14 éven felüli eltartottfiúk (17.) és a II. József-féle népszámlálás ból már ismert „nők és gyerekek” (18.) rovat. Az összeírásnak ebből az utolsó két rovatából láthatjuk, hogy még mindig háztartások szerint zajlott az adatfelvétel, bár itt a háztartás mást jelentett, mint II. József korában. Miközben jócskán megváltoztatták a rovatokat, a sor elején szinte ugyanazokat a kategóriákat találjuk, mint a 18. század végén. A papsággal kezdődik a lista (s ugyan hiányzik a nemesség), rögtön következnek a 41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig tisztviselők is. Ez a két kategória aztán mintegy maga után vonz (a katonák közbeiktatásával) olyan elemeket, amelyeket manapság talán leginkább értelmiségnek neveznénk, de akkoriban inkább szabadfoglalkozásoknak vagy pontosabban hivatásoknak (freie Berufe) számítottak. Ami együttesen megkülönbözteti őket a következő két, vastagabb vonallal elválasztható osztályozási halmaztól, az épp a kereseti forrás: nem a tulajdonukból, illetve nem segéd- vagy szolgamunkából éltek. Ebben az értelemben a tisztán analitikus foglalkozási kategóriák keresetforráshoz és alkalmazási viszonyhoz kötött „klasszisokká” álltak össze. A második osztályozási halmaz rendező elve a tulajdon lett. Mi más rendelné egymás mellé a földbirtokosokat, gyárosokat, iparosokat, kereskedőket és hajósokat ebben a sorrendben? Torna mezőváros példáján ugyanakkor legújabban Pozsgai Péter bizonyította be más összeírások, anyakönyvek felhasználásával, hogy ha valaki a tulajdonosokon belül – tegyük fel – földdel és/vagy házzal rendelkezett és emellett adta iparűzésre a fejét, akkor az összeírók az adott sorrendben töltve ki a lajstromot, először a föld- és házbirtokot regisztrálták, és csak akiknél egyik sem volt adott, lehetünk biztosak abban, hogy az iparosok között lettek összeírva. Az iparosok száma ezért jóval alacsonyabb lett 1857-ben, mint az egyéb összeírások szerint. A tulajdonosok és önállók együttese legfeljebb alárendelt szálként bukkant fel a II. József-féle népszámlálásban (valamelyest benne volt a polgárok, falusi mesteremberek, parasztok örököseinek összevonásában). 1857-ben a második halmazon belüli elválasztás elmosódottabb és esetlegesebb lett, mint a harmadik nagy „osztály”-tól elkülönítő határvonal, amelyen túl alig burkoltan kapcsolódtak össze a „bérmunkások”, a segédmunkástól a napszámosig. A rovatoknak a hierarchiában elfoglalt helye azonban bő fél évszázad alatt alig változott. A társadalom ugyanolyan ranglétra szerint gondolkozott még önmagáról, csak a rendező elveknek adtak a statisztikusok más nevet, és a kategóriákat semlegesen leíróvá igyekeztek tompítani. 1869-től tízévenként már a magyar statisztikai hivatal hajtotta végre a népszámlálásokat. Az 1869-es tovább bontotta a kategóriarendszert, de a szöveges részben igyekezett fenntartani az összehasonlíthatóságot az 1857essel. A társadalomstatisztikai újítás 1890-ben indult el, de a gyökeresen új nómenklatúrát csak az 1900-as népszámlálás vitte keresztül. A magyar népszámlálás szellemi atyja, Vízaknai Antal világosan megfogalmazta a célokat: „A társadalmi osztályok megkülönböztetésének alapjául főképpen afoglalkozás, az egyes társadalmi osztályok helyzetének mérlegelésére pedig a vagyoni és kereseti viszonyok szolgálván, a népszámlálásoknál ezeknek a mozzanatoknak minél szabatosabb és pontosabb számbavételére kell különösen nagy gondot fordítnunk.” (Kiemelés – K. Gy.) Az 1900-as népszámlálás a főfoglalkozásból indult ki, de emellett külön tudakolta a mellékfoglalkozásokat is. A megszámláltnak, miután megadta a „van-e földbirtoka vagy bérlete” pontra a feleletet, három összefüggő kérdésre kellett válaszolnia: a) „Mi a főfoglalkozása, hivatala, vállalata, keresete vagy állása” – a foglalkozási ág kitüntetésével. b) Ha semmi kereső foglalkozást nem tudott az illető felmutatni (pl. iskolai tanuló, háztartásbeli nő) vagy házicseléd volt, akkor eltartóját és annak foglalkozását kellett megneveznie. c) Ha valamely hatóságnál, hivatalnál, intézetnél, gazdaságban, vállalatnál vagy üzletben volt alkalmazva, akkor kinél és milyen minőségben. A foglalkozást egy több mint 3000 elnevezést tartalmazó névjegyzék alapján lehetett a feldolgozás során a megfelelő, 317 foglalkozási ágba besorolni (1869-ben még csak 45 ág volt), a foglalkozási ágakat pedig végül foglalkozási íocsoportok- ba vonták össze. A felvételnél megadott szempontok szerint állapították meg a foglalkozási viszonyt (önálló, illetve tisztviselőként, munkásként, napszámosként, segítő családtagként alkalmazott), és az ág és a viszony együttesen szabta meg az egyén tényleges foglalkozását. A nyerstermelés, feldolgozás, elosztás, szolgáltatás logikai sorrendjén alapuló főcsoportok absztrakt sémája a következő lett: I. (a ma már kissé misztikusan hangzó) őstermelés, I. bányászat, ipar, kereskedelem, közlekedés, III. a polgári és egyházi közszolgálat, illetve szabadfoglalkozás, IV véderő, V. különböző gazdasági ágakban és váltakozó munkanemeknél alkalmazott napszámosok, VI. nyugdíjasok, járadékosok, magánzók és természetesen VII. az egyéb. Ezen felül VIII. kategóriaként megkülönböztetik afoglalkozás nélkülieket és ismeretlen foglalkozásúakat. Az őstermelésen belül található a mezőgazdaság, erdészet, itt szerepel most a halászat; összevont főcsoport a bányászat, a tulajdonképpeni ipar, kereskedelem, közlekedés. Érdemes részletesebben végigböngészni a polgári és egyházi közszolgálat és a szabadfoglalkozásúak főcsoportját. Annak, hogy a tevékenység ágazati besorolása vált meghatározóvá, az lett a következménye, hogy az egyes tevékenységek rangsorolása is megváltozott. Milyen foglalkozásúak tartoznak a III. csoportba? 1. a törvényhozásban, 2. a közigazgatásban, 3. az igazságszolgáltatásban, 4. az egyházaknál, 5. a tanügyben, 6. a közegészségügyben, 7. a tudományban, 8. az irodalomban és művészetben stb. tevékenykedők. Ez a pont erőteljesen emlékeztet arra a halmazra, amelyet az 1857-es népszámlálás első rovataiból „értelmiségi keresetűekként” csoportosítottunk. Összetételét tekintve alig változott, bár kétségtelenül gazdagabb részletezésű lett. Kiemelték azonban az első helyről, ahol még a rendi besorolás miatt maradt a hierarchiában. Az ágazati besorolás elve szerint most az élre a mezőgazdaság került (agrárországban ráadásul ez a legnépesebb), ezt követte az ipar, a kereskedelem stb. Csak harmadikként volt besorolható az értelmiség. Mindez konzekvens ágazati rendszernek tűnik, csakhogy a napszámosok egy 42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig részét nem az ipari és a mezőgazdasági foglalkozásúaknál találjuk, ahol az ágazati elv szerint logikusan helyezkednének el, hanem kreálnak számukra egy különböző foglalkozási ágakban levő és külön meg nem nevezett (Kmn.) kategóriát is. Íme három megközelítés. Mindegyik esetben látjuk, hogy a népszámlálás valamilyen elvet domináns osztályozó szemponttá emelt, majd elkezdte a besorolást, méghozzá hierarchikusan föntről lefelé. Végül azonban nem vitte végig következetesen és lineárisan a programot. Nem is vihette. Kiemelt olyan kategóriákat (az egyéb mellett), amelyek a kiinduló szempont szerint már nem tűntek egyértelműen besorolhatónak. 1880-tól kezdve már egyénileg írták össze a népességet, tehát még az összeírás technikája is módosult menet közben. Hogyan lehet megítélni a 19. század társadalmi átalakulását, ha népszámlálásaink más-más beosztást alkalmaztak, s jelentősen változott közben az egyes kategóriák tartalma? Csak néhány példa: a halászat foglalkozási főcsoport volt 1857-ben, 1869-ben átkerült az őstermeléshez, 1880-ban és 1890-ben iparnak nyilvánították, majd 1900-ban ismét az őstermeléshez sorolták. Afuvaros 1870-ben még a közlekedéshez, 1890ben viszont az iparhoz számított, majd 1900-ben visszakerült a közlekedéshez. A szállodások és vendéglősök 1890-ben „személyes szolgálat és élvezeti ipar” címszó alatt elkülönültek a tulajdonképpeni ipartól, 1900-ban viszont a tulajdonképpeni ipar XIII. rovatában tartották őket nyilván. Hosszú kísérletezés után sem oldódott meg az ún. segítő családtagok helye. Számuk a népszámlálás felvételi módjától függően ingadozott. Azt a kérdést, amely minden népszámlálásban előkerült, vagyis hogy valaki elvileg két (vagy több) rovatban is szerepelhetne, úgy oldották meg, hogy mindenkit következetesen egy kategóriába próbáltak beleszorítani. A döntés arról, hogy melyikbe, az összeírt és az összeíró együttes hatáskörében született meg, és utólag, az összesítésnél már nem lehetett korrigálni. Ennek ellensúlyozására már 1880-ban és 90-ben is kísérleteztek a mellékkeresetek felmérésével, de 1900-ig nem volt eredményes a mellékfoglalkozás szisztematikus számbavétele. 1900-ban viszont „túl jól sikerült” az összeírás: csaknem 500 000 főnél tüntettek fel mellékfoglalkozást. Ezért 1910-re már csak a legfontosabb mellékfoglalkozásokra (a piacra termelőkre) korlátozták az adatfelvételt. Ezáltal viszont az így regisztráltak száma 140 000-re olvadt. Ha a három népszámlálást együttesen áttekintjük, megállapíthatjuk, az első, a II. József-féle osztályozás alapelvül a rendi hierarchizálást választotta. Természetesen vannak alszempontok is, de a domináns a rendi hierarchia. Ha eddig eljutottunk, szükséges definiálnunk a fogalmakat: a német jogtörténetírásban kialakult rend meghatározás szerint az azonos rendbe tartozóknál első helyen az azonos jogállás szerepel. A jogálláshoz tartozó kiváltságot az utódok is örökölhetik. Emellett az is fontos tényező, hogy az örökletesen kiváltságolt, azonos jogállású személyek közös érdekeiket politikai síkon is képviselik. Amikor a II. József kori társadalmat a rendi tagoltság mentén próbáljuk leírni, a lehetőségek szerint a foglalkozás és a keresetforrás szempontjait is figyelembe kell vennünk. Az 1857-es népszámlálásnál a fő választóvonalak az „értelmi” kereset, a tulajdonnal rendelkezés és a bérmunkavállalás között húzódtak. Az osztályozás a jövedelemforrások szerint történt. Azt is mondhatnánk, hogy az 1857-es nómenklatúra tulajdonképpen osztálykategóriákat alkalmazott. A társadalmi osztályokra történő tagolás a 20. századra a marxista hagyomány részévé vált. Az 1857-es népszámlálás készítői persze minden bizonnyal nem voltak marxisták. A tőke című mű III. kötete egyébként is csak Marx halála után jelent meg, márpedig ennek az utolsó – befejezetlen – fejezete szól az osztályokról (mellesleg Adam Smith alapján) az alábbi bontásban: földbirtokosok, tőkések, bérmunkások. A marxi osztálykategóriát általában nem Marx művéből, hanem Lenintől volt szokás idézni, aki a „kommunista szombatok” első évfordulóján tartott, „Nagy kezdeményezés” című beszédében egy kétségtelenül körültekintő osztálymeghatározást adott. Lenin az emberek azonos osztályba sorolásához a következő ismérveket tartotta fontosnak: a társadalmi termelés meghatározott rendszerében elfoglalt hely, a termelési eszközökhöz való viszony; a munka szervezetében játszott szerep, valamint a javak megszerzésének módja és mértéke. S bár az 1857-es népszámlálás készítői valószínűleg zokon vennék tőlem azt a megállapítást, hogy a Vlagyimir Iljics által még meg sem alkotott osztálykategória szellemében dolgoztak, a nómenklatúra elemzésekor érdemes felfigyelnünk arra, hogy ahhoz, hogy egy társadalmat osztályokra bontsunk, nem kell okvetlenül a marxizmushoz fordulnunk. Az 1900-as népszámlálás megalkotói is osztályokról beszéltek, de valójában csak az osztályozásra gondoltak. A beosztás fő szempontja a tevékenységek ágazati szerkezete és a foglalkozási viszony volt. A foglalkozási viszony már 1869-től rendszeresen megjelent a magyar népszámlálás kérdései között, de csak a századfordulóra kapcsolódott össze szisztematikusan az ágazati tagolással. (Az 1960-70-es évek szociológiájában, amikor égető kérdéssé vált, hogy leírható-e az akkori magyar társadalom az osztálytársadalom kategóriarendszerével és ekörül folytak a struktúraviták, a szociológusok egyik csoportja azzal próbálta kivédeni az osztályárulás bűnébe esés vádját, hogy javasolta, munkajelleg-csoportok szerint kellene elemezni a társadalmat, nem pedig osztályok szerint. Valójában ez egy ideológiai kényszerhelyzetben előrángatott érvelés volt, ennek ellenére reprodukálta 43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig azt a tényleges dilemmát, amely mentén 1857-hez képest 1900-ban átalakították a magyar társadalom klasszifikációját. Végül is mi mást találunk a harmadik metszetben, mint a munkajellegcsoportok szerinti beosztást?) Az osztályokra tagolásban általában benne rejlik valamifajta kétpólusú szembeállítás, mondjuk tulajdonosok és tulajdon nélküliek között. A foglalkozási szerkezetre alapozó nómenklatúra viszont végtelenül sorjázó, töretlen tevékenységszerkezeti kontinuumot feltételez, amelyben az egyes rovatok szinte szervesen rakódnak egymásra.
1. táblázat Az 1900-as népszámlálás kérdőíve Forrás: A m. kir. Központi Statisztikai Hivatal munkássága (1871-1911). Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat, 36. k. Budapest, 1911, 461. A három népszámlálás együttesen tulajdonképpen három lehetséges szerkezeti tengelyt jelöl ki. A II. József kori társadalom leírására nyilván alkalmas a rendi szempont, hiszen nemcsak megfelelt az adott társadalom magáról alkotott képének, hanem valószínűleg magához a társadalomhoz is volt némi köze. 1857-ben már megindult a kapitalizálódás, a jövedelemforrások szerinti osztályozás fő szempontként alkalmas kellett hogy legyen e társadalom viszonyainak áttekintésére. Végül 1900-ban, egy kialakult, konszolidálódott társadalom, kapitalizálódott gazdaság esetében, a tevékenységek ágazati szerkezete alapján nyilvánvalóan lehetett elemezni a szerkezetet. A három különböző tengely segítségével egy háromdimenziós társadalmi térben tárul elénk az átalakuló társadalomról alkotott korabeli kép (és annak változása). A lehetséges három dimenzió mindegyike komoly elvi kihívást jelent: honnan szemléljük a társadalmat? Valamelyik tengelyt dominánsként kell választanunk, és alá kell rendelnünk a többi szempontot. A Ii. József korabeliben is benne rejlett az ágazati szempont, a városi polgárok és falusi kézművesek összevonása ezt mutatta. Az 1857-es ugyancsak gondot fordított a foglalkozási tagolásra, gondoljunk a „segédmunkások” ágazati bontására. Az 1900-asban már ez lett a strukturális főtengely, viszont az egyes ágazati tevékenységeken belül foglalkozási viszonyként, alárendelten megkülönböztettek alkalmazottakat és önállókat.
3.1. TEVÉKENYSÉGSZERKEZET Célszerű a társadalmi változás tárgyalásához első lépésként a tevékenységszerkezetet – a harmadik dimenziót – választani, mivel ezt végül is alárendelten a többi kategóriarendszer is tartalmazta. Statisztikailag ez a legkidolgozottabb osztályozás, ezért innen visszafelé tekintve a többi nómenklatúra is átvilágíthatóbbá válik. 44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig A 19. század tevékenységszerkezetében a legfontosabb átalakulást két idegen szóval szokás jellemezni: az egyik az indusztrializáció, magyarul iparosodás, a másik pedig a kommer- cializáció, amit nem nagyon szoktak lefordítani, de talán piacosodásnak mondhatnánk. A korszak fő tendenciájának általában az elsőt tekintik: az iparosodás folyamatában az iparban foglalkoztatottak súlya és szerepe határozottan megnövekszik egy társadalomban. Ez régóta a 19. századi társadalmak leírásának egyik közhelye. Az ipari társadalom megteremtését attól számítják, amikortól az iparban foglalkoztatottak számaránya meghaladja a mezőgazdaságban foglalkoztatottakét. Ebben az iskolai szemléletben nőttünk föl mindnyájan. Manapság azonban már nemzetközi összehasonlító vizsgálatok sora dokumentálja, hogy egyáltalán nem az iparosodás az első számú változás a 19. században. Ez amúgy is kifejezetten csak Nyugat-Európára bizonyultjellemzőnek. A 19. században minden társadalomban a kereskedelemben és a szolgáltatásokban, tehát az ún. tercier szektorban foglalkoztatottak száma kezdett el először gyorsan növekedni, és ezek aránya – Nyugat-Európát kivéve – az összes társadalom esetében magasabb volt, mint az iparban foglalkoztatottaké. Egyedül Nyugat-Európa államaiban figyelhető meg, hogy a három társadalmi csoport közül az ipar fölébe nőtt a másik kettőnek. A két világháború közötti időszaktól a harmadik szektor a kontinens nyugati felén is visszanyerte vezető szerepét. A folyamat nyilvánvalóan csak világméretekben értelmezhető, hiszen az egész változás alapja az, hogy Nyugat-Európa ipara látta el az egész világot iparcikkekkel. A magyar népszámlálásban általában egy főcsoportba számították az ún. iparforgalmi népességet. Ebben a kategóriában a bányászat, ipar, kereskedelem, közlekedés egy halmazban szerepelt, és ide sorolták a szolgáltatást is. Míg az 1869-es népszámláláskor Magyarországon 12% körül volt az ún. iparforgalmi népesség, addig 1910-re, a világháború előttre 24%-ra növekedett. Ritkábban szokás idézni azt az adatot, hogy a II. kategórián belül a tulajdonképpeni ipar aránya hogyan alakult. Ezt a rovatot 1890-től 1910-ig csak átcsoportosításokkal lehet összehasonlíthatóvá tenni (l. szállodások és vendéglősök!), amiből az derül ki, hogy 12% volt a tulajdonképpeni ipar részesedése 1890-ben, és 16% lett 1910-ben. Tehát ha az iparforgalmi népességet együtt vesszük, akkor a változás fél évszázad alatt erőteljesnek, a társadalmat lényegesen átalakítónak tűnik. Ha azonban a tulajdonképpeni ipart – a magyarországi iparosodás csúcspontján, 1890-1910 között – vizsgáljuk, ez a változás abszolút nem drámainak, sőt igen mérsékeltnek bizonyul. Ráadásul ezek arányszámok, s ha az arányszámok mögött az abszolút számokat is megnézzük, kiderül, hogy az egész időszak folyamán a magyarországi agrárnépesség abszolút értékben végig növekedett. Tehát a mezőgazdasági foglalkozásúak nem szorultak ki a mezőgazdaságból, hanem csak relatíve, az egész társadalom dinamizmusán belül csökkent az agrárnépesség aránya. Mit kezdjünk akkor az ipari forradalom fogalmával Magyarországon a dualizmus korára vonatkozóan? Ha 1. kiderül, hogy az ipar túlsúlyba jutása Nyugat-Európa speciális jelensége a 19. század folyamán; 2. végig dinamikusan növekszik az agrárnépesség és csak relatíve szorul háttérbe; illetve az ipari forradalom csúcsidőszakának tekintett korszakban s 1890-1910 között az ipari népesség aránynövekedése viszonylag mérsékelt. Ezt a kérdést nemcsak Magyarországra vonatkozóan lehet föltenni, az 1970-es években azt általában is megfogalmazták. Elsősorban azért, mert rájöttek, hogy az ipari népesség növekedése sehol sem az ún. ipari forradalom időszakában indult meg, hanem jóval régebben. Ha a sokkal bizonytalanabb korai összeírásokat is figyelembe vesszük (amelyek tökéletlenségük miatt inkább lefele torzítanak), akkor Magyarországon 1715-ben 6%, 1828-ban 8%, 1890-ben 12%, 1910-ben pedig 16% volt az iparban foglalkoztatottak aránya.
7.ábra A társadalmi struktúra tengelyei Mitől növekedett az ipari népesség súlya az ún. ipari forradalmat megelőző időszakban? Ezt a jelenséget, tehát az iparosok létszámának hosszú távú és korai növekedését az 1970-es években olyan koncepció vetette fel, amely tulajdonképpen az ipari forradalom-tézis reakciójaként született meg. Az ipari forradalom-felfogás hívei 45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig szerint gyökeres szakítás ment végbe a modernizációs elméletek szellemében a hagyományos és a modern társadalom között. Ezzel szemben alakult ki az ún. protoindusztrializáció elképzelése. Több, egymástól eredetileg tulajdonképpen függetlenül dolgozó kutató vetette föl, de mindannyian arra keresték a választ, hogy mi az oka annak, hogy az iparosok, kézművesek száma növekedni kezd Európa-szerte valamikor a 17. század második felében egészen a 19. század közepe tájáig. Azután pedig beköszönt a hanyatlás időszaka. Ráadásul nem a városi iparosok száma növekszik, hanem a falusi iparosoké. És nemcsak Kelet-Európa vagy Magyarország agrárvidékein, hanem Nyugat-Európában is. Korábban azt a jelenséget, hogy a városi kereskedők fölkeresik a nem kiváltságolt városokban levő iparosokat, nyersanyagot visznek nekik, megrendelik tőlük a készterméket (az ún kiadási rendszer vagy Verlag-system), a manufaktúraipar egyik korai fázisaként értelmezték, és azt állították, hogy a manufaktúra egyenes út a gyár felé, azaz nem más, mint az ipari forradalom előszobája. A protoindusztrializáció nem vitatja a kiadási rendszer létét, azt, hogy a kereskedő és a kommercializáció révén kapcsolatba kerültek a falusi iparosok a piaccal, viszont feltételezi, hogy két különböző dologról van szó. Minden parasztcsalád folytatott korábban is háziipari tevékenységet, általában ősztől tavaszig. Amit a népszámlálások a tevékenységszerkezetben külön próbálnak választani, az a hagyományos háztartásban megbonthatatlan egységben volt együtt. A hagyományos paraszti háztartás egyidejűleg és szezonálisan váltakozva is mezőgazdasági és ipari tevékenységet folytatva üzemelt. Amikor a 18. században – és itt valóban az egyik ok demográfiai lehetett – elkezdett szaporodni a parasztcsalád, s nem tudta minden tagjának biztosítani a mezőgazdasági foglalkoztatottságot, megkezdődött ennek a háziipari tevékenységnek a kiválása a paraszti háztartásból, vagy benne maradt ugyan a kézművességgel foglalkozó családtag a paraszti háztartásban, de nem önellátó háziiparosként, hanem a piacra termelő mellékipar képviselőjeként. Abban a háztartásban, ahol túlsúlyra jutott az ipari tevékenység, ahol kevés volt a föld, ott a családtagok száma is növekedett. Ebben a típusú háztartásban a gyermek, illetve tágabban a családtagok munkaereje alkotta az egyetlen kapitalizálható javat. Ezért aztán korán munkára is fogták őket, és megemelkedett a gyermekszám is. Tulajdonképpen föltorlódott az ifjabb generáció a vegyes gazdálkodásból élő (mondjuk így) protoindusztriális háztartásokban, s ehhez az ipari foglalkozás komolyan hozzájárult. A protoindusztrializáció koncepciója tehát egyfajta magyarázatot kínál arra, hogy miért növekedett meg az iparoslétszám (méghozzá a kézműiparos-létszám) az ún. ipari forradalmat megelőző időszakban. De ez csak az egyik újítása e koncepciónak. Másfelől magyarázatot kaphatunk általa arra is, hogy a protoindusztrializációból miért nem következik törvényszerűen az ún. ipari forradalom. Európában ugyanis egy sor területen megfigyelhetjük a kézműiparosok számának a földuzzadását a 18. századtól a 19. század közepéig. De egyáltalán nem biztos, hogy ez mindenütt elvezetett az ipari forradalomhoz úgy, ahogy ezt a manufaktúrán keresztül a gyáriparba való átmenetről az ipari forradalom koncepciójában tanították nekünk. Ezek a protoindusztriális háztartások ugyanis tulajdonképpen nem szakadtak ki a mezőgazdaságból. Benne is maradtak, meg nem is. Szociálisan a falu peremére kerültek, mivel ezek a családok általában kevés földdel rendelkeztek, de nem mentek el a faluból, onnan próbáltak iparcikkeket a piacra vinni. A protoindusztrializáció koncepciója lehetőséget kínál arra, hogy megmagyarázzuk, miért reagrarizálódtak ezek a protoindusztriális családok bizonyos társadalmakban (pl. a Mediterráneum). Eszerint a protoindusztrializáció nem feltétlenül az ún. ipari forradalom előszobája. Lehet belőle továbblépni a gyáripar felé, meg lehet rekedni ezen a szinten, illetve vissza lehet fordulni a mezőgazdaság felé. Olyan társadalom esetében, mint Magyarország, vagy tágabban KözépKelet-Európa, a protoindusztrializációnak ebből a szempontból különösen nagy jelentősége van. Lehet-e alkalmazni a protoindusztrializáció koncepcióját a magyar iparfejlődésre, és hogyan lehet összekötni ezt az ipari forradalommal? Magyarországon a kézműipar a 18. században három nagy tömbben helyezkedett el. Az egyik Zólyom, Hont és Bars megyék, a másik Szepes, Abaúj és Borsod, tehát az északkeleti Felvidék. Volt egy harmadik nyugati tömb is: Pozsony, Győr, Komárom. A 18. század végén – amikorra a II. József-féle népszámlálás vonatkozik – ez a három legerőteljesebb kézműiparos-centrum létezett a történelmi Magyarországon. A 19. század közepére ezek egy része lehanyatlott, más részüknél pedig térbeli súlyponteltolódás következett be. A hanyatlás tulajdonképpen a nyugati területekre volt jellemző, tehát a pozsonyi és a Zólyom környéki régiónál, a keleti területen azonban a terjeszkedés állapítható meg. Egyrészt kirajzás történt a közvetlen környezetükbe, másrészt létrejött Pest, Bács, Csongrád megyékben egy alföldi kézműiparos-gócpont. A két tájegység között a 19. század közepén Heves lett az összekötő kapocs. A 1960-as években nagy – látszólag tisztán gazdaságtörténeti – vita folyt Magyarországon a 19. századi kézműipar hanyatlásáról. A kor szellemi életének megfelelően azonban egy effajta kérdés körül is ideológiai küzdelem bontakozott ki, amely ráadásul a nemzeti diskurzus nyelvi jegyeit öltötte magára, ahogy ez nálunk általában szokás. Ennek szellemében az egyik vitatézis azt állította, hogy az osztrák ipar versenye tette tönkre a magyar kézműipart. Ez valószínűleg igaz is a nyugat-felvidéki, illetve nyugat-dunántúli területekre. A vitában 46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig azonban szinte szó sem esett az Alföld, illetve az északkeleti terület kézműiparának fejlődéséről. Mivel nem illett bele a vita logikájába, nem exponálták. Miből következett ez a növekedés? Itt rendelkezésre állt egy dinamikusan táguló fogyasztópiac. Ebben a korszakban Magyarországon még a céhes ipar is újraszületőben volt, a céhek a mezővárosokra és a falvakra is kiterjesztették befolyásukat. Az iparosok többsége valamilyen városból települt ki, ott fiókcéhet alakított, majd ha egy mezővárosban már jelen lettek megfelelő számban, önálló céhet hoztak létre. Nem egyszerűen a vidéknek a kézművesipari fejlődéséről van szó, hanem kifejezetten a mezővárosokba és falvakba települt kézműiparok dinamikájáról. A kihelyezett, falusi céhesiparosokat németül Landmeistereknek nevezték. Borsodban például 1818-ban még csak 47 ilyen landmeister tevékenykedett a kovácsszakmában, 1846-ban már 70, létszámuk tehát mintegy egyharmaddal növekedett. Nem zárnám ki tehát a lehetőségét, hogy az északkeleti Felvidéken, illetve az Alföld keleti részében a 18. század végétől a 19. század közepéig terjedő időszakban a kézműipar térhódítását a protoindusztrializáció keretében értelmezzük. A magyar fejlődés igazi dilemmája azonban az, hogy a 19. század második felében – most meg nem határozható időzítéssel – ezeknek a kézművesiparoknak a zöme ezeken a területeken is lehanyatlott, és nem ezekre támaszkodva jött létre a magyarországi gyáripar. A magyarországi iparosodásnak a legszembetűnőbb sajátszerűsége ez a „megszakítottság”. Nem arról van szó, hogy hiányzik a protoindusztrializációs időszak, hanem arról, hogy ha van protoindusztrializáció és ipari forradalom, akkor a kettő között nincs áthidalás, az egyik nem a másikból következik. De a protoindusztrializáció koncepciójával ez is összeegyeztethető, ahogy a reagrarizálódás, az ipari forradalom, de a 19. század végén a protoindusztrializáció romjain újrainduló iparosodás is. Az iparosodás és a piacosodás tehát hosszú távú dinamikával bíró folyamat volt, belső hullámzásokkal, ciklusokkal. A politikai függést középpontba helyező álláspontok az 1850- es évekre tették a régi kézműipar hanyatlását, a korabeli sajtó viszont a nyolcvanas években kezdte el kongatni a vészharangot, riadóztatva az iparosság megmentésére. Azt már láthattuk, hogy az 1857-es népszámlálás adatai milyen korlátozott mértékben alkalmasak az önálló iparosok számbavételére. Az 1890-es népszámlálás tulajdonképpeni iparra vonatkozó adatait sem a megtorpanás, hanem a statisztikai kategóriák átrendeződése befolyásolta legerőteljesebben. Meg kell állapítanunk, hogy a századfordulóig a kibontakozó nagyipar nem elsősorban a hagyományos kézműipari ágazatokban, hanem az elsődleges feldolgozást végző munkafázisokban és azok üzemeiben hódított teret, a nyersanyag és a végtermék-előállítás közé, egy közbülső sávba tört be. A szövő-fonó ipar gyáripar lett, a szabóság nem. A malomipar gyáripar lett, a pékség nem. Ezért nem elsősorban a (külföldi és hazai) nagyipar versenye volt felelős a kézművesség különböző ágainak különböző időpontokban bekövetkezett hanyatlásáért. Másfelől a századforduló statisztikáiból jól kivehető az új típusú, elsősorban szolgáltató iparok dinamikája, ami szoros összefüggésben állt az urbanizáció következtében terjedő életformaváltással és a divathullámokkal. Amikor a fentiekben ezt a két úgynevezett modernizációs trendet, az iparosodást és a piacosodást vizsgáltuk, lényegében a századforduló népszámlálásainak kategóriarendszerében az első (I.) és a második (II.) foglalkozási főcsoport közötti változások elemzésére helyeztük a hangsúlyt. Hogy ezek milyen összefüggésben álltak a településszerkezetben beállott változásokkal, azt már korábban láthattuk. Érdemes azonban egy harmadik mozgásirány alakulását is nyomon követnünk. Az angolszász irodalomban a most tárgyalandó folyamatot a professzionalizáció elnevezéssel illetik, amelynek lefordítása nemcsak magyarra, hanem más nyelvekre is nehézségeket okoz. A nyelvi fordulatok eltérései pedig társadalmi fejlődésbeli különbségeket is jeleznek (vagy teremtenek). A professzionalizáció szó szerinti értelmében szakmásodást, hivatásossá válást jelent, ám a kifejezést csak a magasabb iskolai végzettségűek, értelmiségiek csoportjára szokták alkalmazni. A folyamat jellemzésére többféle áttekintés létezik, és ismérvei között az egy adott szakmában foglalkoztatottak számának a fejlődése csak az egyik elem. Nagy vonásokban a fogalom azt jelenti, ahogy valamelyik értelmiségi foglalkozás a piacon megszervezi önmagát, igyekszik a gyakorlásához kívánatos végzettség megszerzését ellenőrizni, önálló szakmai érdekérvényesítést teremt, saját etikai normákat fogadtat el tagjaival és környezetével stb. A folyamat itt is hosszú távú, de a modell többnyire az angloamerikai fejlődésből meríti a példákat. Nem a csoport egészére, hanem az egyes szakmák önszerveződésére vonatkozik. Németországban, ezzel szemben, ezeknek a foglalkozásoknak a zöme az abszolutista államhatalom gondoskodásának árnyékában alakult ki, ezért sokkal kézenfekvőbbnek tűnik a folyamatokat a bürokratizáció keretében tárgyalni. Az ún. szabadfoglalkozások (mert hiszen ezekről van szó) nem igazán születhettek az államhatalommal szembeni önállóság jegyében. Ezzel függ össze a német társadalomtörténetnek az az újabb – bár vitatott törekvése –, amely az értelmiségi csoportoknak az amúgy is gyenge polgársággal közös fellépését a szabadságok megszerzéséért úgy értelmezi, mintha a „Bildungsbürgertum”-ként (művelt vagy tanult polgárság) leírt csoport – amelybe a közhivatalnokok is beletartoznak – a „Besitzbürgertum” (tulajdonos polgárság) mellett a polgárság másik fő összetevője lett volna. Hogy ezt az értelmezést a kortárs német nyelvhasználat mennyire támasztja alá, azt most nem érdemes firtatnunk, azt azonban a fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a századfordulóra kialakult magyar statisztikai kategorizálás III. főcsoportja eléggé jól megfelelni látszik ennek az 47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig elképzelésnek, többek között azzal is, hogy kizárja soraiból a gazdaság különböző ágaiban foglalkoztatott magántisztviselőket. Mit tudhatunk ennek a csoportnak (s most szándékosan nem használom az „osztály” kifejezést) a hosszú távú dinamikájáról? A „polgári és egyházi közszolgálat és ún. szabadfoglalkozások” halmazát nehéz szám szerint nyomon követni. Sem a reformkori leíró statisztikák adatai, sem az 1857-es népszámlálás nem alkalmas arra, hogy a mennyiségi növekedés méréséhez kiindulásul válasszuk. Az 1869-es népszámlálás megpróbálta saját részletezőbb rovatait átcsoportosításokkal az 1857-es adatokhoz hasonlíthatóvá tenni. A számba vehető öt rovat (papok, hivatalnokok, írók és művészek, ügyvédek és közjegyzők, egészségügy) figyelembevételével az „értelmi kereset” csoportján belül a papok száma érdemben nem változott, a hivatalnokok eszerint mintegy tízezer fővel lettek többen a kiegyezés után, az írók-művészek mintegy ötszáz fővel fogyatkoztak. Komolyabb gyarapodást csak az ügyvédek (másfél ezer) és az egészségügyiek (bő hétezer fő, de ebben a bábák is benne foglaltatnak) mondhattak magukénak. Ezek az adatok inkább a belső arányokról mondhatnak valamit, az abszolút számok dinamikája eléggé valószínűtlennek tűnik. Vajon miért lenne több hivatalnok két évvel a kiegyezés után, mint a neoabszolutizmus csúcsponti időszakában? Valószínűleg egyszerűen azért, mert a tanítókat is ide számították az összevethetőség érdekében. Nem javultak a számbavétel pontosságának esélyei az 1869-es magyar népszámlálást követően sem. Már a két világháború közötti statisztika (Áfra-Nagy János) felhívta a figyelmet arra, hogy az 1880-as népszámlálás értelmiségi visszaesést jelző adatait csakis „az adatgyűjtés vagy a feldolgozás eltérő rendszere” indokolhatja (a hanyatlást egyébként az ún. gazdasági értelmiség adatai mutatták). Az is valószínűtlen egyébként a dualista állam kiépülésének hőskorszakában, hogy a „közszolgálat és szabadfoglalkozásúak” rovata 1869-hez képest 1890-ben is csökkenni látszik. Így azután akkor is kétely marad bennünk a folyamatok dinamikáját illetően, amikor 1890-hez viszonyítva a századforduló népszámlálásai erőteljes növekedést regisztrálnak, mind a közszolgálat és szabadfoglalkozás, de különösen az ipari, kereskedelmi, közlekedési tisztviselők rovatában (a gazdatiszti réteg viszont ebben az időszakban is nehezen megmagyarázható stagnálást mutat a statisztikában). Az értelmiség aránya ugyan megnőtt a társadalomban, Mazsu János számítása szerint a keresők 1,7%-át tette ki 1910-ben. A folyamatok dinamikája azonban itt igen kis mennyiségeken keresztül mérhető. Úgy tűnik – a fenti, bizonytalan adatok ellenére –, hogy a számszerű növekedésben hosszabb távon nem voltak igazán éles töréspontok. A dinamika inkább a belső arányok átrendeződésében érhető tetten, és ebben a századforduló sem hozott gyökeres fordulatot. Az „értelmi keresetű” csoportok foglalkozáson belüli és egymás közötti kohézióját a statisztikai adatok nem képesek megvilágítani. Az azonban, ahogyan a fenti kategória „átörökítődik” és „végigvonul” a népszámlálások kategóriarendszerén és hierarchiáján, sem a „professziona- lizáció”, sem a „Bildungsbürgertum” tézist nem látszik megerősíteni. Az eddigiek összefoglalásaként vessünk egy pillantást a társadalmi szerkezet tényleges arányaira, úgy, ahogy az 1900-as népszámlálás foglalkozási nómenklatúrája szerint az mostani tudásunk alapján megrajzolható. Az 1900-as népszámlálás következetesen kidolgozott sémája a számok nyelvén is alkalmasnak bizonyult a foglalkozási szerkezet áttekintésére. A egyes oszlopok jól jelzik a kialakult arányokat. Sikerült nagyrészt megoldani azokat a kérdéseket is, amelyeket a kor szemlélete igencsak megnehezített. Ezek egyike a házicselédek elhelyezése volt. Mivel a cseléd a háztartásfő hatalma alá tartozott, nem tekinthették önálló keresőnek, de az eltartottak kategóriájából is „kilógott” volna. Ezt úgy hidalták át, hogy a házicselédek rovatát a keresők és eltartottak közé illesztették. Ez lehetőséget biztosított arra, hogy az össznépességen belül s különkülön a keresőkkel (ahogy most a fenti ábrán), de szükség esetén az eltartottak mellett is figyelembe lehessen őket venni. Nem igazán engedelmeskedett viszont a foglalkozási főcsoportok szerinti beosztásnak az ágazatokból kiszorult vagy azok között „ingázó” napszámosok kategóriája. Ez az 1857 óta hányatott sorsú kategória hol foglalkozási főcsoportként szerepelt (1857, 1880), hol megpróbálták őket a különböző foglalkozási főcsoportok között (1869, 1890 után) szétosztani, ami a mellékelt ábra szerint legalább részben sikerült is. Mégis ezzel igen számottevő tömb rekedt a szigorú beosztás peremén. A statisztikai megoldás így is korrektnek tekinthető, hiszen ez a tömeg sem veszett el a számbavétel számára. Tudjuk, hogy mennyien voltak, akiket nem lehetett az absztrakt logikai rendszerbe beilleszteni. A tevékenységszerkezeti tengelyen az adott csoport egész halmaza nem bizonyult pontosan megragadhatónak, nyilván éppen azért, mert az év egésze folyamán nem egyetlen ágazatban dolgoztak.
3.2. VAGYON- ÉS JÖVEDELEMMEGOSZLÁS Egy 19. századi társadalomtudományi munkában vaskos fejezet foglalkozott volna ezzel a témával. Ha a foglalkozásszerkezet a társadalmi különbözőségeket rovatolja, akkor a vagyon- és jövedelemmegoszlás a 48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig társadalmi egyenlőtlenségek problémakörétjeleníti meg. Az anyagi és nem anyagi javak és szolgáltatások egyenlőtlen eloszlásának (lakás, munkakörülmények, oktatás, egészségügy stb.) csak egyik alkotóeleme a vagyon és jövedelem szóródása és az abban megmutatkozó változás. A 19. századdal kapcsolatos kutatásokban – amint azt H. Kaelble tömören összefoglalta – az alapvető dilemma abban fogalmazódott meg, hogy vajon vane a kapitalista ipari társadalmakban inherens belső tendencia a vagyon- és jövedelemkülönbségek növelésére. Fokozta-e ezeket a nagyvállalati koncentráció, a modern nagyváros felemelkedése, sőt a kor gazdaság- és adópolitikája? Másfelől viszont az is felvetődik, hogy ha létezik is ilyen tendencia, nem mérsékelte vagy semlegesítette-e ezt az, hogy a modernizációval csökkent az egyenlőtlen földbirtokmegoszlás jelentősége. S nem ebbe az irányba hatott-e a munkapiac növekvő rugalmassága, a foglalkozásszerkezeti differenciálódás, a jóléti állam kiépítése és a szakszervezetek növekvő érdekérvényesítési képessége? A kérdésekre adott válaszok szerint optimista, semleges vagy pesszimista álláspontot lehet elfoglalni. Már az 1960-as években nagy vita bontakozott ki arról, hogy az angol ipari forradalom a népességet valójában gazdagabbá vagy szegényebbé tette-e. Az egyik fő vitapartner, a marxista történész, Eric Hobsbawm volt (akinek két, erről a korszakról szóló könyve is megjelent magyarul: A forradalmak kora és A tőke kora), a másik oldalon pedig Bob Hart- well brit gazdaságtörténész fogalmazta meg álláspontját. Az ún. Hobsbawm-Hartwellvita jól mutatja, hogy az osztályharcos szemszögből olyan vélemény következik, mely szerint az ipari forradalom következtében éleződtek a feszültségek, polarizálódtak a társadalom jövedelmi viszonyai, éppen ezért a társadalom többsége szegényebbé vált, proletarizálódott. A hartwelli érvelés szerint viszont lehet, hogy nőnek a különbségek (bár ennek is különböző szakaszai vannak a gazdasági ciklusoktól függően), de az egész társadalom jövedelemszintje hosszú távon fölfelé halad, és ezen az emelkedő trenden belül éleződnek ki a differenciák. Ebből pedig semmiképpen sem következik, hogy a többség elszegényedne. Ez a vita Angliára vonatkozóan folyt, de gyakorlatilag minden iparosodó társadalom esetében hasonlóképpen vethető föl a kérdés. Olyan társadalmaknál, mint Norvégia és Dánia, a növekvő egyenlőtlenségek irányába haladás tendenciája egyébként erre a korszakra sem nyert igazolást. Az előző fejezetben már említettük, hogy az osztályozás gyakorlatilag tágabb tartalmú fogalom, mint az osztálykategóriák alkalmazása. A társadalom ellentétes pólusokban való szemléletét az európai gondolkodásban egészen a kereszténységig lehet visszavezetni: uralkodó és alávetett, elnyomó és elnyomott, gazdag és szegény, kizsákmányoló és kizsákmányolt dichotómiája nem a 19. század találmánya. Ez a század volt azonban az, amely a korábbi bipoláris ellentétet három, majd négy osztályra bontott szerkezeti vízióval ajándékozta meg. A középosztály (middle class), illetve középosztályok elnevezés a brit szigeteken a 18. század vége felé jött divatba. Használatát épp a „felső” és a „dolgozó” osztályok közötti helyzet meghatározása indokolta, a csoport eredete azonban rendkívül sokrétű volt. Jövedelmét valamilyen foglalkozásból merítette, többnyire valamifajta tulajdonnal is rendelkeztek, de fizikai munkát általában nem végeztek. A burzsoázia (bourgeoisie) szót minden európai nyelv a franciából kölcsönözte. A franciáknál azonban a 18. századi „burzsoá” még nem foglalkozásból, hanem éppenséggel járadékból élt. A gazdaságilag aktív üzletember jelentését (gyáros, kereskedő, bankár) csak a francia forradalom után a 19. században nyerte el, ekkor azonban rögtön hozzátapadt az a negatív konnotáció is (magyarul: „burzsuj”), amely mint szociális kategóriát nehezen értelmezhetővé teszi. A német és magyar polgár jelentésárnyalatait már a korábbi részekben érintettük. A háromosztatú sémában a középosztályt (burzsoáziát) hamarosan alulról szegélyezte az alsó középosztály (petit bourgeois, kispolgár). A pólusokra csapódás hirdetői a „közép” felmorzsolódását jövendölték. Ha az iparosodás időszakára a hosszú távú tendenciákat illetően a pesszimista változatot tesszük magunkévá, az a polarizálódás révén a pólusokon szemben álló osztályok határainak megkeményítésével kell hogy együtt járjon az értelmezésben. Ez viszont nem erősíti meg az önmagában amúgy is belső ellentmondásokat hordozó középső kategória széthullásának látomását. Mindez fontos kérdéssé teszi a határok szigorúságának és átjárhatóságának vizsgálatát.
49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig
8. ábra Az 1900-as népszámlálás foglalkozási beosztása ágazati főcsoportok és foglalkozási viszony szerint Forrás: A magyar korona országainak 1900. évi népszámlálása. II. A népesség foglalkozása községenként. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat, 2. k. Budapest, 1904. Az 1857-es népszámlálás szempontrendszerével és az 1900-as népszámlálás foglal- kozásiviszony-kategóriáival részben már megismerkedtünk. Most ezekre építve további tényezőket és forrásokat is tekintetbe kell vennünk. Némiképp leegyszerűsítve a dolgot: átlépvén a másik, horizontális dimenzióba, a továbbiakban lényegében a jövedelemforrások szerinti társadalomosztályozásról, illetve az osztálytagolás alkalmazhatóságáról lesz szó a 19. századi Magyarországon. Célszerű, ha az önállókból és a tulajdonosokból indulunk ki. Mit tudunk a legfontosabb (egy agrárországban legfontosabb) dolog, a föld tulajdonviszonyairól? Mit tudunk arról a jobbágyfelszabadítás előtt és után? A feudális tulajdon – alkatát tekintve – más típusú tulajdon, mint a későbbi polgári tulajdon. A feudalizmusban a földhasználatot és a földre vonatkozó elvi tulajdonjogot határozottan megkülönböztették. Elvileg minden föld tulajdonosa a földesúr volt, de a használat, a birtoklás szempontjából a föld egyik részét a földesúr, másik részét a jobbágyparasztság kezelte. A birtoklás jogcíme szerint úrbéres alapon használta a jobbágy a földet, ha – leegyszerűsítéssel élve – állami adót is fizetett utána, nem úrbéres alapon, ha csak annak fizetett járadékot, akitől közvetlenül használatba vette. Nyilvánvaló, hogy a jobbágyfelszabadításkor, ha nem valami ideális, sohasem volt, csak elképzelt jövőbeli állapotból indultak ki, akkor a polgári tulajdonmegoszlás megteremtésének alapja csakis a feudalizmus kori földhasználat lehetett. Ajobbágyfelszabadítás előtt – jogcím szerint – a paraszti használatban levő föld 74%-a volt úrbéres jellegű a szűkebb értelemben vett Magyarországon. A paraszti használatban levő területek 14%-át maradványföldként (remanencia) használta a jobbágyság. Amikor ugyanis Mária Terézia 1767-ben összeíratta a jobbágytelkeket, először bemondással állapították meg, hogy kinek a használatában mennyi föld volt. Az adóterhek növekedésétől tartva mindenki igyekezett kevesebbet bemondani, és ezért a később végrehajtott felméréskor a paraszti használatban számba vett föld a korábban bemondottnál többnek bizonyult. Erre vonatkozóan azt határozták, hogy ezeket telkesíteni kell, ténylegesen használatba kell adni úrbéres jogcímen, de ez sok esetben nem történt meg. Az a föld, amit a paraszt használt ugyan, de eredetileg nem vallott saját úrbéres földjének, legalább is vitatott státusúnak számított. A fent említett 14%-nak jogilag mindenképpen az úrbéres állományhoz kellett volna tartoznia. Végül 12%-ot tett ki az a terület, amely egyértelműen nem úrbéres jogcímen állt a parasztság rendelkezésére a jobbágyfelszabadítás előtt, például úgy, hogy vállalta, kiirtja rajta az erdőt és művelés alá veszi (irtásföld). Ez jogcím szerint egyértelműen nem számított úrbéres földnek, ez után nem fizetett adót, de a paraszt a maga munkájával vette művelés alá. Ide tartoztak bizonyos szőlőterületek, illetve más, pénzbeli szolgáltatásért használatba vett területek, az ún. cenzuális földek is. A paraszti földhasználat jogcíme tehát három csoportra tagolódott: voltak az egyértelműen úrbéres telkek, a vitatott eredetű földek és a nem úrbéres jellegű területek. 1848-ban, a jobbágyfelszabadításkor a volt jobbágy csak az úrbéres földeket kapta meg állami kárpótlással. A nem úrbéres földek után megváltást kellett fizetnie, a közte levő 14%-os terület megítélése pedig változott az események sodrában. Amikor 1849 tavaszán szükség 50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig volt arra, hogy a parasztság a vérével támogassa a forradalmat, Kossuth egy kormányzóelnöki rendelettel a maradványföldet úrbéres földnek nyilvánította, és járt utána az állami kárpótlás. Duschek Ferenc pénzügyminiszter hiába hivatkozott tiltakozásként arra, hogy nincs fedezet erre az államkasszában. 1849 augusztusa után a császári államhatalomnak viszont első dolga volt, hogy a maradványföldet kiemelje az úrbéres földek köréből. Saját érdekeit nézve nem érezte indokoltnak, hogy állami kárpótlást fizessen olyan földekért, ami után – épp a nemesi adómentesség miatt – nem szedhetett korábban adót. Mi lett a jobbágyfelszabadítás után az eredetileg paraszti használatban levő föld sorsa? Mennyi került a paraszt tulajdonába, mennyit veszített el, mennyit kapott állami kárpótlással, mennyiért kellett fizetnie? A parasztság a korábban általa használt földterületnek mindössze 3-4%-át veszítette el. 20%-ot azonban csak úgy tarthatott meg, hogy saját kezűleg kellett megváltást fizetnie a földesúrnak. A fennmaradó rész állami kárpótlással szabadult fel. Nemzetközi viszonylatban – például a mecklenburgi jobbágyfelszabadításhoz képest, amit az egyik szélső példaként szoktak emlegetni – egészen minimális nálunk a parasztság földvesztése. Ott ugyanis a paraszt földdel kártalany'otta földesmát, és ezért megtarthatta a korábban általa használt területnek, mondjuk, az / 3-át vagy ^-át. de a többit le kellett adnia megváltás fejében. Ez komoly földvesztéssel járt. Ehhez képest Magyarországon a kiindulópont a korábban használt föld tulajdonba adása lett. Ugyanakkor a parasztság rovására bizonyos eltolódás figyelhető meg mind a földterületben, mind pedig a jövedelemben, amennyiben önerejéből kellett megváltást fizetnie. Ha azt szeretnénk megtudni, hogy a dualizmus korában hogyan alakult az így megosztott föld sorsa, némi megütközéssel vehetjük tudomásul, hogy olyan statisztikai feldolgozás, amelynek segítségével nyomon lehetne követni a jobbágyfelszabadítással megosztott föld tulajdonosainak több generációján keresztüli alakulását, nem létezik. Nemcsak nálunk és nyilván nem is véletlenül nincs ilyen. A népszámlálások rákérdeztek ugyan arra, hogy az illető földbirtokos-e, birtokviszonyait azonban 1900-ig nem tudakolták. Az 1900-as népszámlálás az első, amelyből átfogó képet kaphatunk a földbirtokosok nagyságrend szerinti megoszlásáról (mind a mezőgazdasági főfoglalkozásúak, mind a nem agrárnépesség birtokviszonyairól). A világháború előtti két népszámlálás négy nagyságrendi kategóriát különböztetett meg (1 kataszteri hold = 1600 négyszögöl): nagybirtokos (1000 kat. hold. felett), középbirtokos (100-1000 k. h.), kisbirtokos (5-100 k. h.) és kisbirtokosnapszámos (5 k. h. alatt). Az alsó csoport meghatározásáról az 1910-es népszámlálás kitöltési utasítása így rendelkezett: „Azokat a kisbirtokosokat vagy kisbérlőket, a kik saját vagy bérelt földjüknek mívelésén kívül rendszerint napszámba is eljárnak, »kisbirtokos-napszámos«-nak, vagy »kisbérlő-nap- számos«-nak kell nevezni. Ezektől meg kell különböztetni a földmívelési napszámosokat, a kiknek legfeljebb házuk van, de földjük nincs s kizárólag vagy főképpen mint mezőgazdasági munkások keresik kenyerüket.” Látható tehát, ahogy a foglalkozási viszony kategóriája mintegy „rávetül” a birtokmegoszlásra. A birtokosok alsó csoportját már nem önmagában a birtokkal, hanem a feltételezett bérmunkavállalással együtt definiálták. A „kizárólag vagy főképpen” bizonytalansága azonban jelzi, hogy az elsősorban mezőgazdasági bérmunkából élőnél sem kizárt, hogy legalább ideiglenesen földje legyen, tegyük fel, valamilyen bérleti vagy részesművelésű formában. Ragaszkodva most a birtok szerinti nagyságrend elvéhez, pontosabbnak tűnik az alsó kategóriát törpebirtokosként elhatárolni. A fenti négyes bontásban szemléltetve a megoszlást: az 1900-as népszámlálás szerint a első, tehát a nagybirtokos kategóriához tartozott a birtokosok 0,14%-a, a középbirtokosokhoz 0,89%, kisbirtokos volt 51,29%, törpebirtokos pedig 47,68%. Amikor négy évvel később – a készülő választójogi reform céljából – újabb összeírást végeztek a 20 éven felüli mezőgazdasági foglalkozású férfi birtokosok megoszlásáról, a fenti kategóriák aránya számottevően módosult. Az összeírás célja ekkor az volt, hogy különböző szempontok szerint (írni-olvasni tudás, kereseti adó, birtoknagyság stb.) kipuhatolják, milyen messzire célszerű elmenni a választójog tágításakor. Az alacsonyabb birtokkategóriáknál ezért finomabb bontást alkalmaztak, mint az 1900-as népszámláláskor, a 200 hold feletti birtokosokat viszont nem részletezték. A 100 hold feletti „közép- és nagybirtokosok” együtt csak 0,7%-ot tettek ekkor ki, a kisbirtokosok aránya viszont 55,46%-ra „emelkedett”, mégpedig elsősorban az alsó réteg (a 2-5 hold közötti kisbirtokos-napszámos és a 2 hold alatti, itt és most földet bíró „mezőgazdasági munkás”-nak nevezett kategória) rovására (43,84%). Mivel teljesen valószínűtlen, hogy négy év alatt ilyen mértékű eltolódás következett volna be az ország birtokviszonyaiban, s a különbség mértéke az összeírás eltérő céljával sem indokolható, Kolos- sa Tibor nyomán azt kell feltételeznünk, hogy társadalomstatisztikai szempontból az 1904es felvétel – épp az alacsonyabb kategóriákban – egyszerűen pontosabb összeírásnak tekinthető. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a kisbirtokos kategória (s annak különösen 5 és 15 hold közötti csoportja) valójában erőteljesebben volt jelen, mint ahogy azt a korábbi népszámlálás adatai mutatták. Ezt bizonyos mértékig visszaigazolta egyébként az 1910-es népszámlálás is.
51 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig A népszámlálások (s választójogi cenzusok) alapján azonban mégsem lehet az ország birtoktérképét megszerkeszteni. Mindenekelőtt azért nem, mert hiányoznak belőle az ún. jogi személyek (állam, városok és községek, egyházak, részvénytársaságok stb.) birtokai. A népszámlálás értelemszerűen csak természetes személyeket számlált, és ennek megfelelően csak ezek birtokait foglalta magában. Ugyanezen elv alapján férj és feleség közös birtokait együttesen, férj és feleség külön birtokait viszont külön egységként mutatták ki, függetlenül a művelés közösségétől. Ha az egész földterület megoszlásának is utána akarunk nézni, csak a 100 hold fölötti birtokokra találunk összefoglaló adatot, azt is csak 1913-ra, szinte a világháború előtti utolsó pillanatban. De mivel tudjuk, hogy mennyi az ország összterülete, ebben a metszetben már azt is meg lehet mondani, hogy mekkora hányad marad a 100 hold alatti kategóriában. Orosz István számításai szerint a földterületnek ekkor 55%-a volt 100 hold feletti és 45%-a a 100 hold alatti tulajdonosok kezében. Látható, hogy a földtulajdonnal rendelkezők durván 1%-a birtokolta a földterület 55%-át. Ez alapján volt szokás Magyarországról mint a latifundiumok hazájáról beszélni. Azt is számításba kell azonban vennünk a fenti adat értékelésénél, hogy ekkor az „egy és ugyanazon birtokosnak több vármegyében fekvő egyenként 100 kat. holdnál nagyobb birtokai vármegyénként külön-külön birtoknak vétettek”. Ahhoz, hogy a latifundiumok (általában 10 000 k. h. felett) súlyát pontosabban érzékelhessük, más forrásokat kell segítségül hívnunk. A 19. század végétől kezdve jelentek meg az ún. gazdacímtárak, amelyek a 100 holdnál nagyobb birtokosokat név szerint és községhatáronként tartalmazták. Külön érdekességük, hogy a birtokterületet művelési ágak szerinti bontásban közölték, és magukban foglalták a birtokok kataszteri tiszta jövedelem szerinti értékét is (ami nem tényleges forgalmi értéket, hanem a föld termőképessége, piacoktól való távolsága stb. alapján becsült eszmei értéket jelölt). A gazdacímtárakból ugyan mindig kimaradt bizonyos számú birtok (elsősorban a községi birtokoknál mutatkozó hiány szembetűnő), ám a számítógép jóvoltából ma már statisztikai összesítésben is áttekinthetők ezek az adatok. Scott M. Eddie feldolgozása nemcsak azt dokumentálta egyértelműen, hogy az 1911-es gazdacímtár alapján a 100 hold feletti birtokok legszámottevőbb része (területi és kataszteri tisztajövedelem szerinti részesedése alapján egyaránt) az 1000 és 5000 hold közötti „középkategória” volt. A név szerinti adatokból az is megállapítható, hogy az arisztokraták birtokai a gazdacímtárak alapján a 100 hold fölötti földterületnek mindössze 27%-ára terjedtek ki (s az összterületnek mintegy 13%-át jelentették). A latifundiumok döntő többségét a különböző jogi személyek adták, a nagybirtokos arisztokrácia – történelmi okok folytán – elsősorban a Dunántúl birtokviszonyait uralta. Ha arra is támpontot keresünk, hogy a birtokosok közötti földterület-megoszlás milyen jövedelemmegoszlást jelentett, nem elegendő a tulajdonviszonyok vizsgálata, hanem az üzemszerkezetet is számításba kell vennünk. Ilyen gazdaságstatisztika először 1895-ben készült Magyarországon. Ebben nem a birtokok álltak a középpontban, hanem az, hogy egy birtokból hány gazdaságot hoztak létre. Ha az 1895-ös gazdaságstatisztika alapján megpróbáljuk ábrázolni a gazdaságok nagysága szerinti megoszlást, akkor az 1000 hold feletti területen a gazdaságok 0,16%-a, 100 és 1000 hold között 0,83%, 5-100-ig 45,44%, 5 kataszteri hold alatt pedig 53,57% termelt. Ha az egyik tengelyen a gazdaságok számát nézem, a másikon pedig a gazdaságkategóriák területi hányadát, akkor a nagygazdaságok területe megközelítette az egyharmados arányt (32,29%), a középgazdaságok 15,37%-kal, a kisgazdaságok 46,5%-kal részesedtek, a törpegazdaságok súlya pedig mindössze 5,8%-ot ért el. Az 1895-ös statisztika alapján a magyarországi gazdaságszerkezet meglehetősen szélsőséges megoszlást mutatott: a 100 holdon felüli gazdaságok (1%) kezén volt az összterületnek majdnem fele, a másik oldalon pedig az 53,5%-nyi törpegazdaságok az összes földnek mindössze 5,8%-ával rendelkeztek. Az eddig felsorolt adatok közül itt a leglátványosabb a polarizálódás. Az üzemszerkezet azonban nem birtokszerkezet. Az 1895-ös statisztika közzétételekor például következetesen kihagyták a 100 hold feletti „tisztán legelő- és erdőbirtokokat”. Az 5 hold alatti kategóriában viszont a városkörnyéki kiskertek és egyéb melléküzemek is helyet kaptak, másként nehezen képzelhető el az 1900-as népszámlálás birtokmegoszlása és az 1895-ös gazdaságstatisztika között ilyen számottevő eltérés. Miközben az 1 k. h. alatti főfoglalkozású birtokosok saját tulajdonoscsoportjukban közel 9%-ot képviseltek, ugyanez az arányszám a mezőgazdasági alkalmazottaknál 46%, a nem agrárfoglalkozású birtokosoknál pedig durván 40% volt. Mind a birtokosok, mind a gazdaságok megoszlását szemlélve találhatunk azonban az adatok között olyan mozzanatot, amelyről kevesebbet szokás beszélni. Egy olyan társadalomképben ugyanis, ahol a birtokmegoszlás megítélésében az uralkodó szempont a pólusokra csapódás, nem olyan eklatáns, hogy létezik egy viszonylag kiegyensúlyozott középkategória. Miközben a pólusok nagysága igen változó a különböző paraméterek szerint, a közbülső kategória esetében a birtoknagyság és a birtokosok száma (gazdaságnagyság és gazdaságok száma) viszonylagos egyensúlyban van. Az 5-100 holdig terjedő magyarországi kisbirtokos kategória tulajdonképpen arányosan volt földterülettel ellátva. Nem véletlen, hogy a 19-20. század fordulójának parasztbirtokát ebben a kategóriában szokás keresni. Ez az állítás még akkor is igaz, ha a lefelé (5 k. h. alatt) és fölfelé (100-200 k. h. között) való elhatárolás pusztán a birtok nagysága alapján nem, legfeljebb életforma-ismérvek alapján vihető keresztül. 52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig Az 1895-ös statisztika vizsgálta az állatállomány megoszlását is a különböző gazdaságkategóriák között. Az összehasonlíthatóság érdekében számosállatban szokás számolni, így 1 szarvasmarha és 1 ló 1 egységet ér, egy sertés csak 0,5-öt, egy juh pedig 0,3-at. A magyarországi állatállományban a legnagyobb részesedéssel a kisgazdaságok rendelkeztek. Az összes állatállománynak 60%-a az ő birtokukban volt, 17% a törpebirtokos gazdaság kategóriájához, 24% a közép- és nagybirtok kategóriához tartozott. Tehát ha grafikusan ábrázolnánk ezt, egy parabola alakú görbét kapnánk. A mezőgazdasági jövedelemtermelés szempontjából az állatállományt mint az ún. eleven tőke részét figyelembe kell venni, s ez tovább növeli a kisgazdaságok kategóriájának súlyát (jóllehet a földadó kiszámításánál a jószágot nem vették tekintetbe). Ha a jövedelem- és vagyonmegoszlást a földadó statisztikája alapján próbáljuk megközelíteni, akkor képzeletbeli ábránk vonalvezetése megint másféle lesz. Az alsó (50 forint alatti) és a felső (500 forint feletti) adókategória nagyjából ugyanabba az irányba húz, de az egész ábra elnyújtottabb lesz. Az adónagyság szerinti görbe laposabban fog indulni és laposabban fog a másik pólusra érkezni. Ha a kataszteri tiszta jövedelem szerinti adónagyságokban is három kategóriát állapítunk meg: az alsó, középső és felső adósávban adózó földtulajdonosokat, illetve az általuk fizetett adó megoszlását az összes földadón belül egy másik tengelyre vetítem, akkor az adózókat nézve az alsó adókategóriába az összes földadózó 88%-a kerül, a középsőbe 11%-a és az alsóba 0,5%. Ha azt vizsgálom, hogy a földadón belül hogyan oszlik meg a három adókategória, akkor az alsó az összes földadó 21%- fizeti, a középső 37%-át, míg a Hrmadik 40%-ot. A legkisebb adózók az összes földadó ú-ét, a legnagyobb adózók pedig 1/5-ét fizetik. Mi lehet az oka annak, hogy a terület szerinti megoszlás és a kataszteri tiszta jövedelem szerinti megoszlás között ilyen eltolódás volt? Mivel magyarázható ez? Az is logikusnak tűnhet, hogy a nagy földadózók jövedelemtermelő képessége kisebb, de lehet, hogy mindez inkább annak tudható be, hogy érdekérvényesítési képességük révén módjuk volt alacsonyabb földadóterhet kiharcolni. Mint láttuk, a kataszteri tiszta jövedelemben nemcsak a földbirtok nagysága játszott szerepet, hanem más szempontok is. Például hogy az adott terület milyen művelési ágakhoz tartozott. Nyilvánvaló, hogy egy szőlőbirtok vagy egy szántó kataszteri holdja sokkal többet ér, mint egységnyi legelő vagy erdő. Ha Magyarország korabeli birtoktérképére tekintünk, egyértelműen látható, hogy a magyarországi nagybirtok egyrészt térbelileg egy félkörben az ország külső perifériáin helyezkedett el, másfelől ha a művelési ágakat is térképre visszük, akkor látjuk, sokkal nagyobb arányban szerepelt abban az erdő és a legelő, mint a kisebb birtokkategóriákban. A külső periférián terült el tehát a nagybirtokok jelentős része, másrészt nagyobb arányt képviseltek esetükben az olyan művelési ágak, amelyeket a kataszteri jövedelem szempontjából alacsonyabbra értékeltek. A korabeli irodalomban állandó vád volt, hogy az adó kataszteri besorolását maguk a megyei birtokosok végezték és ezért saját maguk számára kedvezőbb, alacsonyabb, ún. tiszta jövedelmi kategóriákat állapítottak meg. A gazdacímtárak alapján végzett legújabb kutatások és az adóstatisztika adatai azonban nem igazolják ezt a feltételezést. Az a forrás, amelyből az adóteher-megoszlás részleteiben is vizsgálható, az adókataszter, csak igen aprólékos munkával dolgozható fel, s a kutatók eddig csak szúrópróbaszerűen elemezgették a helyi adókönyveket. Szinte bizonyosra vehető, hogy annak idején mind az 1911-es gazdacímtár, mind az 1913-as birtokstatisztika az adókataszter országos kiigazításából merítette adatait. A rendelkezésre álló mikroelemzések a táji különbségek figyelembevételével a változások különböző típusait írták le. Az egyik esetben a 10-30 hold közötti falusi birtok felmorzsolódása ment végbe, elsősorban az 5 hold alatti törpebirtokos kategória felduzzadása révén, megteremtve egyúttal egy vékony vagyonosabb paraszti réteget is. Egy másik változatban a középső réteg felbomlása nemjárt együtt a szélső pólusokra csapódással, csak egyirányú lesüllyedéssel, elszegényedéssel. Végül külön típusba sorolható a földrajzi és piaci okok miatt elzárt, elszigetelt falvak népessége, ahol korszakunkban nem történt érdemi változás a birtoktagozódásban. A birtok-, gazdaság- és földadó-statisztikák a birtoknélkülieket nem tartalmazták. A népszámlálások viszont összeírták az ideiglenes és az állandó mezőgazdasági foglalkozásúak csoportját. Az első a mezőgazdasági napszámos, a második a mezőgazdasági cseléd kategóriája. A mezőgazdasági munkaszervezetet tekintve a családi munkaerőn alapuló gazdálkodás volt a meghatározó. 1910-ben az összes mezőgazdasági keresőből 1,6 millió önálló birtokos mellett durván 1,2 milliónyi segítő családtag, ugyanannyi mezőgazdasági munkás és napszámos, valamint félmilliónyi mezőgazdasági cseléd alkotta az agrárfoglalkozásúak kategóriáját. Az utóbbi kettőn, az ún. agrárproletariátuson belül a döntően szemtermelő mezőgazdaság szezonális jellege miatt az ideiglenes munkavállalók domináltak. Ha egy pozitív és negatív tengelyen akarom ezt szemléltetni, akkor nagyjából hasonló a földdel rendelkezők és a földnélküliek súlya (1,6, illetve 1,7 millió). De csak látszólag éles a birtokosok és birtoknélküliek közötti vonal a statisztikában, valójában a határ értelemszerűen elmosódott. Egyrészt közbül található a segítő családtagok komoly szerepet játszó kategóriája, akiknek egy része maga is tulajdonos (vagy az lesz). Másrészt a törpebirtokos kategória nem tudott megélni a saját gazdaságából, és az, aki a földbirtok-statisztikában szerepelt, nagyrészt előbukkant a foglalkozási kategorizálásban is. A földdel ellátott törpebirtokosok jelentős része szerepelt a mezőgazdasági napszámos kategóriában is. Amikor a népszámlálás 53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig kérdezőbiztosa 1900-ban kitöltötte a birtoknagyságra (bérletre) vonatkozó rovatot, már valamennyire előre meghatározta a foglalkozási kérdőpontra adott válasz lehetőségeit. (Talán ezzel is összefüggött, hogy 1910-re megváltozott a sorrend, és a főfoglalkozás kérdőpontja a földbirtokra vonatkozó rovatot megelőzve jóval feljebb került a kérdőíven.) Azt a dilemmát viszont, hogy a birtokviszonyt vagy a munkaviszonyt tekintse-e az összeíró fő jövedelmi forrásnak, csak egyedi mérlegelés alapján lehetett eldönteni. Ennek megkönnyítéseként is próbált a népszámlálás a kisbirtokos-napszámos kategóriával áthidalást teremteni a birtokmegoszlás és a munkaviszony szerinti kategorizálás között. A mezőgazdasági cselédek esetében arra vonatkozóan is rendelkezésünkre állnak információk, hogy milyen birtokkategóriák foglalkoztatták őket. Az 1900-as népszámlálás adatai szerint a legnagyobb csoport, csaknem a réteg fele 100 k. h. feletti birtokokon talált helyet magának, igen jelentős részük azonban (37%) 50 hold alatti birtokokra szegődött. Ha a községi és közbirtokossági pásztorok bő hétszázaléknyi kategóriáját is számításba vesszük, még inkább láthatóvá válik, hogy itt két, eredetében, életciklusában teljesen eltérő csoport került egy statisztikai rovatba. Uradalmi cselédnek lenni nemcsak térbeli, pusztai elkülönültséget, hanem egész életre szóló sorsot jelentett, úgy, ahogy azt a harmincas évek szociográfiáiból, olvasmányélményeinkből ismerhetjük. Miközben a pusztaiakat a falusiak lenézték, egyáltalán nem biztos, hogy a jövedelmi viszonyok is indokolták ezt. A cselédek illetményföldjét egyébként a népszámlálás birtokstatisztikája a birtokosnál mutatta ki, ezáltal is élesen megkülönböztetve ezt a kategóriát a bérlettől és a részesművelésű területtől. A gazdacselédek csoportja az uradalmi cselédeknél korösszetételében is fiatalosabb volt, családi állapotukat tekintve zömmel nőtlenekből vagy hajadonokból állt. Életpályájuk menetében inkább a paraszti munkába beletanulás átmeneti időszakaként jellemezhető a cselédnek szegődés. Hogy utána mi következett: summásélet, kubikolás vagy önálló paraszti lét, az családi hagyomány, vállalkozókészség, kapcsolatok, szerencse és tartás kérdése volt. A századfordulóra visszaemlékezve egy csongrádi önéletrajzíró így foglalta össze életútjának e korai szakaszát: „1897-ben elszegődtem gulyásnak a nagybátyámhoz, azért, hogy őszre vesz nekem egy öltöny ruhát és egy pár csizmát. Ez volt a fizetésem márciustól novemberig... Annak igen örültem, amikor lehetett hazamenni, pedig elég jó helyem volt, mivel rokonnál voltam. Ez így ismétlődött öt-hat évig, amíg bele nem nőttem abba a korba, hogy az apámmal megkezdtem a vándoréletet, a kubikolást! Eddig az ideig voltam kanász, lovász, csikós, kocsis, szántásidőben lóvezető stb.” Amit idáig a birtokmegoszlásról, mezőgazdasági munkaviszonyokról elmondhattunk, az 1895 és 1913 közötti statikus metszetekből állt össze. A folyamatok dinamikáját azonban nem lehet ezekből a forrásokból megragadni. Valamifajta időbeli változást a mezőgazdasági munkabérek alakulásán keresztül szemléltethetünk. A Kondratyev-hullámok szerint az 1850 és 1873 közötti fölívelő szakaszt árapály követte a kilencvenes évek második feléig, majd ismét áremelkedés kezdődött. A Kondratyev-hullámot nemcsak az árak, hanem a mezőgazdasági munkabérek is illusztrálják. 1873-tól 1900-ig egy viszonylag kevéssé csökkenő, de mégis lefelé menő tendencia figyelhető meg a mezőgazdasági munkabérekben. 1900 és 1910 között viszont 74%-os emelkedés figyelhető meg, ami igen gyors ütemű növekedésnek számít. Ez természetesen a nominálbérekre vonatkozik. Az élelmiszerárak 1900 és 1910 között azonban csak 36%-kal emelkedtek. Tehát miközben a világháború előtti évtized egyik alapvető szociális kérdése a drágaság volt, a mezőgazdasági munkabérek szempontjából az 1910 előtti évtized bérnövekedése egyértelmű reálbér-növekedés volt, az élelmiszerárak emelkedése durván a felét vitte el a nominálbér-növekedésnek.
9. ábra. Az önálló birtokosok megoldása (1910) Forrás: A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. VI. rész. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat, 64. k. Budapest, 1920, 208–209. 54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig Elvileg az adórendszer lenne a legjobb forrás a jövedelemmegoszlás vizsgálatára. Mit tudunk meg az adórendszer alapján a földbirtokkal nem rendelkező, keresetből élő kategóriáról? (Lásd az 1857-es nómenklatúra harmadik főcsoportját.) A magyarországi adórendszer alapjait a neoabszolutizmus fektette le az 1850-51-ben bevezetett adóreformokkal. Ebben az adórendszerben az ún. egyenes adók között szerepelt egy ún. személyes kereseti adó, amelyet később, 1875-ben (XXIX. tc.) kereseti adónak kereszteltek át (miközben beleolvasztották a szintén 1851-ben bevezetett ún. jövedelmi adót, ami nem azonos elven épült fel a mai személyi jövedelemadóval). Eredetileg ezeket mindenki fizette, aki a 16. életévét betöltötte. A földtulajdonosoknál azonban ez egy elhanyagolható közteher, mellékes adó, sokkal többet fizettek a földadóba, mint amennyit kereset címén, mivel, úgymond, egyszer már adóztak a földtulajdonból származó jövedelmük után. Akiknek nem volt földtulajdonuk, azoknál ez a kereseti adó lényegesen nagyobb súllyal esett a latba. A kereseti adón belül több adóosztályt állítottak fel, az első osztályba tartoztak a segédek, napszámosok, zsellérek és cselédek. A mi szempontunkból most két kategória érdekes: a cseléd, tehát az állandó szerződéses mezőgazdasági munkás, valamint a meghatározott időszakra elszegődött napszámos. A kereseti adókategóriáknál az volt a szabály, hogy az állandó alkalmazottak első osztályú kereseti adóját a munkaadó, tehát a földbirtokos vagy a gazda fizette, és természetesen jogában állt azt levonni a munkabérből. Ennek következtében az állandó alkalmazottakról az adóstatisztikából túl sokat nem fogunk megtudni. Van azonban a másik kategória, és – mint láttuk – ez a számosabb. A napszámosok ugyanis maguk fizették az adójukat. Egészen addig, míg 1883-ban törvény nem mentesítette őket a kereseti adó fizetése alól, mivel a behajtási, illetve végrehajtási költségek magasabbak voltak, mint amekkora összeg befolyt ebből az adófajtából. 1883 után tehát ennek a nagyobbik kategóriának a jövedelmi viszonyairól sem kaphatunk érdemi információt az adóstatisztika alapján. Az alsó póluson elhelyezkedő rétegek szinte eltűnni látszanak a szigorú értelemben vett jövedelemmegoszlás forrásaiból. Mi a helyzet az ipari népességnél? A századfordulóra kialakult a népszámlálásoknak egy ún. vállalati statisztikai része. Itt kimutatták az ipari segédszemélyzetet, kimutatták a segéd nélküli iparosokat, de közben összeállították a foglalkozásstatisztikai részt is, ahol – foglalkozási viszony szerint – önállókra, ipari tisztviselőkre és egyéb segédszemélyzetre bontották a foglalkoztatottakat. Létezett tehát egy vállalati statisztika, amelyben az iparos népesség egy része szerepelt, az, aki önálló iparos vagy alkalmazott volt valamelyik vállalatnál, másfelől létezett a foglalkozási statisztika, ahol mindenkit megtalálhatunk. A kettő azonban ugyanúgy nem feleltethető meg egymásnak, mint ahogy azt a földbirtokosoknál és a mezőgazdasági főfoglalkozásúaknál láttuk. A vállalattulajdonosok között ott találjuk a főfoglalkozású, illetve mellékfoglalkozású nagyiparost, és ott találjuk azokat a jogi személyeket is, akik nem természetes személyekként, hanem valamilyen részvénytársaság, egyházi alapítvány vagy állami cég formájában működtették a vállalatot. Ezeket a nem természetes személyeket ugyanúgy megjelölték az ipari alkalmazottak munkáltatójukként, mint az egyéni vállalkozókat. Ráadásul amikor a korabeli statisztika vállalatról beszélt, valójában nem a gazdálkodási-pénzügyi egységeket, hanem a termelés egységeit, a gyártelepeket írta össze. Ezért aztán a vállalatok száma jócskán meghaladta az ipari önállókét.
10. ábra A földadózók megoszlása a 19. század végén Forrás: Varga István: Aközterhek. In A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848-1914. Tanulmányok. (Szerk. Szabó István.) II. Budapest, 1965, 308. Az összeírt segédszemélyzet viszont a vállalatokban alkalmazott segédszemélyzet kimutatását haladta meg. Ez nyilvánvalóan azzal függött össze, hogy a népszámlálás általános kérdése a foglalkoztatottak között regisztrálta 55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig a munkanélkülieket is, miközben a vállalati statisztika ebből a szempontból inkább a ténylegesen munkában állókat tartotta számon. A foglalkozási statisztikát nézve az is probléma, hogy – amint arra már többször utaltunk – a mellékfoglalkozások széles körű elkülönítésére csak 1900-ban történt kísérlet. Arra, hogy a népszámlálások önállói közül pontosan kiszűrjük a vállalkozókat, semmi esély sincsen. Az ún. burzsoázia (nagypolgárság) körülhatárolása ezért minden korszak statisztikusai számára a legnehezebb feladatnak bizonyult. A különböző címtárak közül még leginkább az 1873-tól évenként megjelenő Mihók-féle Nagy Magyar Compass tűnt olyannak, amelyből legalább a részvénytársaságok igazgatótanácsának tagjai és a vállalati menedzserek névsora összeállítható. A Compass ugyanis a nyilvános számadásra kötelezett (zömmel részvénytársasági) vállalatok mérlegeit tette közzé, s közben évről évre regisztrálta a vezetésben beállott személyi változásokat is. Tudnunk kell azonban, hogy a magyarországi iparvállalatoknak még a világháború előtt is mindössze egyötöde volt részvénytársaság, így az egyéni és társas cégek ebből a számbavételből is kimaradtak. Hogy csak néhány példát említsek: egyéni cégként működött 1911-ig a cukoripar legnagyobb vállalkozóiként ismert Hatvany-Deutsch család cége, a „Deutsch Ig. és fia”, egészen 1914-ig Weiss Manfréd, a csepeli vasgyár alapítója, de a világháború utánig magáncég volt az egyik legnagyobb malomipari cég, a Haggenmachereké. Visszatérve a népszámlálásokhoz: ha az azonos foglalkozási kategóriához tartozók számának növekedését azonos források alapján abszolút számokban követjük nyomon, akkor például a vállalati statisztika ipari segédszemélyzet kategóriája mögött feltételezhetően megragadhatjuk az ipari munkásság növekedését. A tulajdonképpeni iparban az ipari segédszemélyzet kategóriája az 1890-es mintegy 330 000 főről 1910-re 740 000 főre, azaz több mint duplájára gyarapodott. A növekedésen belül az 1-5 fő között foglalkoztató üzemek aránya ugyan az összes alkalmazott feléről alig harmadára csökkent, de abszolút számban minden ipartelepi nagyságrendi kategória munkáslétszáma növekedett. Ha e mellé tesszük a segéd nélküli iparosokat – belőlük 1890-ben 180 ezret, 1910-ben 210 ezret találunk –, látható, hogy az ipari segédszemélyzet növekedése nem az önálló, segéd nélküli iparosok rovására ment végbe, hiszen ezek is dinamikusan gyarapodó kategóriát alkottak még a századfordulón, az ún. ipari forradalom idején is. Milyen szakmákban tudott a segéd nélküli iparos talpon maradni? Nyilvánvaló, hogy csak olyan szakmákról lehetett szó, amelyek a szolgáltatóipar kategóriájához közelítettek. Amint azt a foglalkozási szerkezet vizsgálatakor láttuk, a nagyipar az elsődleges feldolgozóipari kategóriákban terjedt el. Tehát az, aki az ipari végterméket állította elő, és aki az ipari végtermékkel tulajdonképpen a fogyasztó számára megjelent, az általában nemcsak iparos, hanem egyben áruját a fogyasztónak értékesítő kereskedő és szolgáltató is volt. A szolgáltató iparosok azonban már nem feltétlenül voltak önállóak. Lehettek bedolgozók valamilyen vállalkozó számára, de az is gyakori volt, hogy csak formailag őrizték meg önállóságukat, miközben a tágabb üzemszervezetben, munkaszervezetben valamilyen termelési központhoz kötődtek. Ebben az értelemben tehát bérmunkát is végeztek, nemcsak önálló tevékenységet. Az önálló iparos és a bérmunkás kategória között éles választóvonalat szokás általában húzni. Ha figyelembe vesszük azonban a segéd nélküli iparosok helyzetét, ez a választóvonal nem olyan merev, mint ahogy nem volt az a törpebirtokos és a napszámos között sem. Ha a folyamatot az életpálya felől, a tanonc- és segédéveket letöltő iparos felől vizsgáljuk, itt is nyilvánvaló, hogy szakmától függően, ahol erre lehetőség volt, a szakmunkások az önállóvá válás felé törekedtek. Pedig az állami vagy részvénytársasági nagyvállalat perspektivikusan is előnyösebb életfeltételeket nyújtott. Az eredetileg asztalossegéd, majd később szociáldemokrata vezető, Weltner Jakab például memoárjában az 1890-es évekre megállapította: „nemcsak a MÁV főműhelyében, hanem a többi gyárban is a munkások sokkal jobban kerestek, mint a műhelyekben, tehát mindenki vigyázott arra, hogy helyét el ne veszítse”. Az önállóvá válás tehát nem a nagyobb kereset reménye miatt vonzotta az iparosokat, legalább annak látszata egy másfajta értékrend szerint jelentett számára motivációt. A századforduló népszámlálásai a segédszemélyzeten belül ugyan megkülönböztették az előmunkást és a művezetőt, de a „segéd, munkás, napszámos” kategóriában gyakorlatilag elmosták azt a belső határvonalat, amely a tanult szakmunkások, illetve a segédmunkás-napszámosok között ténylegesen húzódott. Az egyes ágazatokra vonatkozó leírásokból derül csak ki, hogy eredetüket és szervezettségüket tekintve mennyire különböző vonások jellemezték e két csoportot, amellett hogy a betanított munkásréteg aránya (az ágazati szerkezet sajátosságai, elsősorban a textilipar fejletlensége miatt) kirívóan alacsony volt Magyarországon. Hogyan alakult az ipari segédszemélyzethez tartozó munkáskategóriák bére? A magyarországi ipari munkabéreknél rendelkezésre álló adatokban a Kondratyev-hullám nem igazán figyelhető meg. Rézler Gyulának, a magyarországi ipari munkásság első történeti monográ- fusának számításaiból tudjuk, hogy az 1875 és 1887 közötti időszakban emelkedő tendencia figyelhető meg. Tanulságos azonban, hogy a béremelkedés a század hetvenes-nyolcvanas évtizedeiben, tehát az általános árdepresszió időszakában olyan elit szakmák 56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig esetében, mint a nyomdász, asztalos vagy gépész, nem mutatható ki. Különösen érdekes ez a jelenség, ha számításba vesszük, hogy ekkor már 12 és fél óráról 11 és félre csökkent az átlagos munkaidő, s a legfontosabb élelmiszerek árában érvényesült az áresés. Az 1900-as népszámlálás tett először kísérletet arra, hogy országosan átfogó adatokat gyűjtsön az ipari foglalkoztatottak munkaidejéről és a munkabérekről. A népszámlálásnak ezt a részét azonban már a kortársak sem tekintették sikeresnek, így ezek a kérdések az 1910-es népszámlálásból egyszer s mindenkorra kimaradtak. Elkezdődött azonban 1901-ben egy külön gyáripari üzem- és munkásstatisztikai anyagy- gyűjtés, amely a világháború előtti évtizedet legalább nagy vonásokban követhetővé teszi. A gyáripar meghatározásával sokat bajlódott a korabeli statisztika, míg végül a 20 főnél többet foglalkoztató, gépi energiaforrással felszerelt ipartelepeket sorolta a gyár kategóriájába. Itt csak utalni tudunk a bérstatisztika problémáira. Egyrészt a különböző bérezési formák (időbér, darabbér) adatait nehéz közös nevezőre hozni, összehasonlíthatóvá tenni. Másrészt a munkaidő csökkentésére irányuló törekvések a vállalattulajdonosokat arra ösztönözték, hogy mind szélesebb körben térjenek át az időbérezésre. Mindezek tekintetbevételével a századforduló utáni névleges béremelkedést 21%-osra tehetjük 1901 és 1910 között. Ismerve az áremelkedés – ahogy a korban nevezték –, a „drágaság” mértékét, a 20. század első évtizede a gyáripari munkásság számára reálbércsökkenést hozott. Ugyanakkor azonban ez kiegyenlítődéssel járt együtt a gyáripari munkásságon belül. 1901-ben a foglalkoztatott felnőtt férfiak és nők közül a legalacsonyabb, heti 10 korona alatti munkabérű kategóriába a munkások 29%-a tartozott, 1910-re ugyanez a csoport már alig 19%-ra apadt. A 40 korona feletti hetibérű felső réteg aránya is gyarapodott ugyan (2,3%-ról 5,8%-ra), de a nivellálódás elsősorban a középső kategóriák javára ment végbe, és az általábanjóval alacsonyabb keresetű nőket még a férfiaknál is nagyobb arányban érintette. A századelő az ipari sztrájkmozgalmak, a szervezett munkásság időszaka. A korabeli statisztikák rendszeresen közöltek adatokat arra vonatkozóan, hogy kik hirdettek sztrájkot, milyen célkitűzésért, és eredményesen zárult-e a mozgalom. Az egyik fő követelése ezeknek a sztrájkmozgalmaknak a munkaidő csökkentése, a másik a munkabérek emelése volt – hogy csak a gazdasági jellegű akciókat említsük. A gazdasági jellegű sztrájkoknak körülbelül 20-30%-a nem járt sikerrel, a többi azonban legalább részleges eredményt hozott. Az érdekérvényesítés tehát főként a gazdasági sztrájkokon keresztül zajlott már a századfordulón. Megvizsgálhatjuk még a jövedelemmegoszlást az 1857-es népszámlálás hajdani felső klasszisa esetében, amely az ágazati főcsoportokra épülő századfordulós népszámlálások III. főcsoportját alkotta. Ennek három alcsoportja közül (köztisztviselők, magántisztviselők, valamint az ún. szabadfoglalkozásúak) a szabadfoglalkozásúak jövedelmi viszonyait a legnehezebb megállapítani, de a magántisztviselőkét sem egyszerű. Képet alkothatunk azonban a köztisztviselők helyzetének alakulásáról. Ez a csoport is problematikus, mivel 1883 előtt a szabályozás még rendkívül heterogén módon kezelte őket. 1883-ban született meg Magyarország első köztisztviselői törvénye: ettől kezdve a köztisztviselői minősítés az iskolai végzettség függvénye lett. Ehhez azonban akkor még nem kapcsolódott egységesen szabályozott illetményrendszer. Csak 10 év múlva, 1893-ban fogadták el azt a törvényt (IV tc.), amely az állami hivatalok, állami intézmények tisztviselőinek bérezését a köztisztviselői hierarchiában elfoglalt ranglétra szerint szabályozta. A köztisztviselők tizenegy fizetési osztályba lettek besorolva. Az I.-be tartozott a miniszterelnök, a II.-ba a miniszterek, a III.-ba az államtitkárok, a VI.-ba a miniszteri osztálytanácsosok, a VII.-be a miniszteri titkárok, a IX.-be a miniszteri fogalmazó, a X.-be a miniszteri segédfogalmazó, és a XI.-be tartoztak az ún. irodai segédtisztek. A gyakornokok nem alkottak külön fizetési osztályt, őket díjjal (vagy a nélkül) alkalmazták. Az adott fizetési osztályon belül mindenki a megfelelő fizetési fokozatba került (egy osztályon belül két vagy három fokozatot állítottak fel), és ennek megfelelő javadalmazás járt számára. Egyik fizetési fokozatból a másikba a fizetési osztályon belül akkor lehetett előrelépni, ha a felette álló fokozatban üresedés következett be. Ekkor rang szerint – ami ebben az esetben rangidősséget jelentett, tehát a legrégebben kinevezettek – léptek előre. Előreszaladási lehetőség nem volt, mindenkinek le kellett töltenie a várakozási időt, akkor egy fokozattal előbbre léphetett, ebben a vonatkozásban jellegzetes szamárlétra működött. Az egyes fizetési osztályok között azonban kinevezéssel lehetett előrelépni, amit már „nem a rangsor, hanem e mellett a szakképzettség, érdemesség és alkalmazhatóság” alapján döntöttek el. 1888-ban, tehát még a fenti egységes illetményszabályozás bevezetése előtt Magyarországon a felső és az alsó köztisztviselői kategóriák közötti távolság lényegesen nagyobb volt, mint Ausztriában. A magyar miniszterelnök 20 000 forintot (ciszlajtán partnere 12 000 forintot) kapott évente, miközben a segédfogalmazó Magyaroszágon 600 forinttal kellett hogy beérje (osztrák sorstársa viszont 1100-1300 forintban részesült). Ehhez képest 1909- re a VI. fizetési osztályban a kereset mintegy 33%-kal, a IX.-ben pedig 142%-kal nőtt. Az egységes köztisztviselői díjazás bevezetése után tehát ebben az inflációs periódusban, amikor nyilvánvalóan nőtt a köztisztviselők bére is, a változások a nivellálás irányába mutattak, ha nem is a legszélső, de az alsó-középső kategóriák javára (a IX. kategóriába tartoztak például a középiskolai tanárok). Ez azzal is összefüggésben állt, hogy a tisztviselői 57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig elégedetlenség miatt 1904-1906-ban végül miniszterelnöki rendelettel megszüntették a fokozatok között a ranghely szerinti előlépés rendszerét, és ehelyett szolgálati idő alapján (4-5 évenként) automatikusan emelkedő pótlékokat vezettek be. Hogyan helyezkedtek el egymáshoz viszonyítva a bérből élők és az értelmiségi foglalkozásúak a nominális keresetek szempontjából? Nyilvánvalóan nem tudunk általánosító összehasonlítást tenni, legfeljebb bizonyos pontok kitűzésére van lehetőség: becslésértékű számítások szerint a XI. osztályba tartozó elemi iskolai tanítók fizetése a századfordulón körülbelül két-háromszorosa lehetett az ipari munkások átlagának. Magyarországon is készült olyan számítás, amelyik a szegénység mértékét próbálta meghatározni a dualizmus időszakában. Ferge Zsuzsa becslése szerint 1870 körül a magyar társadalomban 65% volt a szegények aránya, 1910-ben pedig 50-55 %. Statisztikailag ez az adat úgy jött ki, hogy a szegény kategóriába sorolta a cselédek és napszámosok túlnyomó -Vzct. az önálló iparosok és az ipari segédszemélyzet kb. felét, a törpebirtokosoknak pedig 'A részét. Középkori társadalmak kutatói vallják, hogy ha egy társadalomban 25-30%-nál nagyobb volt a szegények aránya, a társadalom végveszélybe került, 40%-nál pedig már éhínség szokott kitörni. Nyilvánvaló képtelenség 60-65, illetve 50-55%-os szegénységről beszélni a dualizmus kori Magyarországon. Az azonban tanulságos, hogy még ez a becslés is csökkenni látta a társadalmon belül a szegények arányát a tárgyalt időszakban. Ki számított tulajdonképpen szegénynek a dualizmus korában? Akit a társadalom annak tartott, szegényként kezelt, az biztos az volt. Lehet, hogy más is szegény, de ebben a szűk meghatározásban legalább nem kell sokat kételkednünk. Mi volt a kiindulópont a dualizmus korában a szegényügy megítélésekor? A már korábban idézett 1871-es községi törvény volt az, amely (az abszolutizmus mintájára) meg kívánta állapítani, hogy ki az, akiről gondoskodni kell, mert szegény, és azt is, hogy ki gondoskodjon. Ennek alapjául az illetőség szolgált, miszerint ha valaki illetőséggel bírt egy adott községben, akkor ha beteg, vagy ha vagyontalan szülők, illetve szegénysorsúak gyereke, járt neki ápolás. Ha a család nem tudott róla gondoskodni, akkor a községnek kellett ezt megtennie. Ha a község sem volt erre képes, akkor a törvényhatóság, tehát a megye, a város következett. Ha az sem tudott eleget tenni feladatának, akkor a kormányzatnak kellett a szükséges intézkedéseket meghozni. Ez a lentről fölfelé, intézményről intézményre haladó elv volt a dualizmus kori szegénygondozás alapja. Mi volt a feltétele annak, hogy az illetőséget valaki megszerezze? – hiszen valahova beleszületünk, ott nyilvántartanak bennünket, de a dualizmus kora migráns társadalom volt, az emberek a helyüket változtatták. Az illetőséget meg lehetett szerezni két évi egy helyben lakással, valamint azzal, hogy valaki adót fizetett azon a helyen, ahol egy helyben lakott. 1886-tól (XXII. tc.) 4 év egy helyben lakás (és községi adófizetés) után az illetőséget automatikusan megszerezhette valaki, anélkül hogy azért folyamodnia kellett volna. Miután a cselédek után a munkaadó fizette a kereseti adót, a napszámos pedig 1883 után nem fizetett adót, ezzel a dualizmus kori szegénygondozás köre bezárult. Jellemző egy társadalomra, ahogyan gondoskodik a szegényeiről, akárcsak a mód, ahogy a szegényellátáshoz hozzá lehet jutni. Ha csak azt tekintjük szegénynek, akin segíteni akarunk és tudunk, akkor sohasem tudható meg, hogy ki az, akit a segélyből kirekesztettünk. Mindezek után a századfordulón körülbelül 100 000 ember részesült szegénygondozásban Magyarországon. Ha a másik pólusra is vetünk egy pillantást, szintén a községi, illetve törvényhatósági törvényeken alapult az 1870-71-ben bevezetett virilizmus intézménye. A virilizmus azt jelentette, hogy a legnagyobb évi egyenes adófizetőket listába foglalták az összeg nagysága szerint, és a listán szereplők adták az önkormányzati képviselők felét a községektől a megyékig. Egyetlen kivétel volt, az újonnan alakult főváros, Budapest, ahol nem automatikusan került ki az önkormányzati képviselők fele a legnagyobb adófizetők listájáról, hanem az 1200 legnagyobb adófizető soraiból választottak 400 virilis képviselőt. Itt tehát a virilis elven belül is érvényesült egyfajta választási elv. Magának a virilizmusnak az indoklása világosan kifejezésre juttatta, hogy ezáltal elsősorban azok önkormányzati jelenlétét akarták biztosítani, akik az önkormányzat költségeihez a legnagyobb mértékben járultak hozzá. A legnagyobb súllyal természetesen a föld- és a házadó esett latba az egyenes adókon belül, ezért a föld- és házbirtokosok vezették általában a listákat. Ajegyzék sorrendjének összeállításakor bizonyos kivételezéseket is kellett a törvények szerint érvényesíteni. Először is választójoguk csak férfiaknak lehetett. Ezért a férj vagy atya államadójába „a nő, valamint kiskorú gyermekek államadója is beleszámítandó, ha a nőnek, vagy a kiskorú gyermekeknek vagyonát kezeli”. Másrészt bizonyos foglalkozásoknál – és itt ismét csak csorbát szenvedett az eredeti alapelv – az értelmiségieknél, a kereskedelmi és iparkamarai tagoknál az egyenes adót duplán vették számításba. A törvény fel is sorolta az érintett értelmiségi foglalkozásokat: úgymint „az állami, felekezeti és magántanintézetek tanárai, a tudományos akadémiák tagjai, a folyóirat- és lapszerkesztők, a lelkészek ...a magyar államban érvényes oklevéllel ellátott tudorok, ügyvédek, orvosok, mérnökök, gyógyszerészek, sebészek, bányászok, erdészek és gazdatisztek”. A községi törvény a törvényhatóságihoz képest még egy foglalkozást tartalmazott többletként: a helyi társadalom értelmiségi kulcsfiguráját, a néptanítót, aki azonban a megyebizottságokban nem kapta meg ezt az előjogot. Emlékezzünk vissza, hogy az értelmi kereset milyen vándorutat futott be a népszámlálások nómenklatúrájában. Itt az is 58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig látható, hogy az értelmiségi foglalkozások presztízsét a dupla adószámítással igyekeztek honorálni a törvényalkotók. A virilizmust az 1886-os községi és törvényhatósági törvények bizonyos pontokon módosították (a dupla beszámítás alá esők között ekkor jelentek meg az akadémiai művészek, bírák, kir. közjegyzők és állatorvosok), de maga az intézmény a két világháború között is fennmaradt. Leírható-e ezek után osztálykategóriákban a dualizmus kori magyar társadalom? Ha a rétegződést vizsgáljuk, akkor úgy tűnik, hogy igen nehezen. Főleg az elmosódó réteghatárok azok, amelyek ezt nehézzé teszik. Miközben a dualizmus kori magyar társadalom rétegződését tekintve nem igazán mutatta egy osztálytársadalom képét, olyan viselkedési módokban, magatartásokban, mint például a szegényügy kezelése, illetve a legnagyobb adófizetők kapcsán nagyon is jól látható, hogy a két póluson bizonyos értelemben osztályszerűen vetődött fel a vagyon- és jövedelemmegoszlás kérdése. (Marx is megkülönböztetett „önmagában való”, valamint „önmagáért való osztályokat”.) Az osztályok kialakulása kapcsán már a 18. századi Angliára vonatkozóan is olyan koncepció hódított teret, hogy az osztályokat valójában a kollektív cselekvés kovácsolta össze abban az időszakban, amikor a résztvevők anyagi életviszonyainak közössége még nem ragadható meg. Ez egyébként nemcsak a „dolgozó szegények”, hanem az „alsó középosztály” kapcsán is többször megfogalmazódott: csak a válságos időkben mutat osztályjegyeket. Az általunk vizsgált időszakban Magyarországon nem igazán jól körvonalazódott a rétegződésben az osztályelv, a közbülső vonalak elmosó- dottak voltak, de a két pólus ettől (pl. a helyi politikai döntésmechanizmus alakítása, vagy egy olyan mélyárami kérdés, mint a szegényügy kezelése kapcsán) nagyon is osztályként funkcionálhatott. Az utóbbi két alfejezetben először elindultunk a háromdimenziósnak elképzelt szerkezet egyik tengelyén, amely a tevékenységszerkezetet mutatta. A tevékenység ágazati rendszerén belül az ún. munkaviszony vagy foglalkozási viszony alapján elkülönültek az önállóak, a segédszemélyzethez tartozók, illetve az alkalmazottak. A népszámlálás tehát beépítette a tevékenységszerkezetbe a munkaviszony vagy foglalkozási viszony szerinti alcsoportokat. Most a jövedelemmegoszlás tengelyén indultunk el, igyekeztünk ezen bizonyos tagolási lehetőségeket keresni – viszonylag mérsékelt sikerrel. Önmagában egyik tengelyről sem bizonyult átfogóan leírhatónak a társadalom. Tartva magunkat azonban az eredeti hipotézishez, a rangtengelyt is meg kell vizsgálnunk.
3.3. RANG ÉS PRESZTÍZS Az előbbiekben már szó esett a kapitalizmus előtti társadalmakban a történeti-jogi rendiség fogalmáról (azonos jogállású, örökletesen kiváltságolt, érdekeiket politikai síkon is képviselők csoportja). A szociológiai irodalomban azonban Max Weber (Gazdaság és társadalom című munkája) óta ismert a rendeknek egy másik definíciója is, amelyet Bertalan László interpretációja nyomán viselkedésszociológiai értelemben vett rendnek nevezhetnénk. Max Weber az egyén státusát rendi helyzete szerint próbálja leírni, és ebben olyan tényezőket talál meghatározónak, mint: 1. az életvitel, 2. a formális nevelés, 3. a származás és a foglalkozási presztízs. Weber ugyan nem állítja ezt mereven szembe a történeti-jogi rendiség fogalmával, sőt véleménye szerint a történeti-jogi rendiség, a középkori rendek kialakulását megelőzte egyfajta életvitelbeli, neveltetésbeli, származás vagy foglalkozás presztízsén alapuló tagolódás a társadalomban. Mostani vizsgálódásainkhoz a történeti-jogi értelemben vett rendiség leépülése szempontjából kell végiggondolnunk a folyamatokat. Nyilvánvaló ugyanis, ha a történeti-jogi értelemben vett rend kialakulását megelőzte annak idején a viselkedésszociológiai értelemben vett rendiesedés, akkor az, ha egy intézményes aktussal lehántják valamiről a jogi burkot, a történeti-jogi értelemben vett rendeket megszüntetik, nem fogja egy csapásra a mögötte meghúzódó viselkedésszociológiai értelemben vett rendiség lerombolását jelenteni. Weber szerint a viselkedésszociológiai értelemben vett rendiség elsősorban a connubiumban ragadható meg, azaz abban, hogy ki kivel házasodik. Másrészt a kommenzalitáson alapul: vagyis ki kivel ül le egy asztalhoz. A harmadik tényező az, hogy van-e olyan foglalkozás, hivatás, amelyet egy adott társadalmi csoport kiváltságokhoz kötött nyereségszerzési lehetőségei révén a maga számára monopolizál vagy mereven elutasít. Végül kifejezésre jut a viselkedésszociológiai értelemben vett rendiség bizonyos rendi konvenciókban. Ezek sokkal finomabb, lágyabb ismérvek, mint az, hogy van-e valakinek valamilyen privilégiuma, törvényben szentesített kiváltsága. Ezek a szempontok sokkal érzékenyebb megfigyelést tesznek lehetővé egy társadalom jellegzetességeit, átalakulását illetően. Nézzük meg először azt, hogy mennyiben beszélhetünk az 1848 előtti Magyarországon történeti-jogi rendek mögött viselkedésszociológiai rendek létéről. A klasszikus kiindulópont az „egy és ugyanazon nemesség” elve, amely a 19. századra már semmiféle viselkedésszociológiai egységet nem takar: pusztán jogi fikció. Hadd idézzem már korábbról ennek példájaként Werbőczy Hármaskönyvének egy passzusát, ahol pontosan az egy és ugyanazon nemesség elvéről szól: „.ugyanazért mindannyian egy és ugyanazon törvénnyel és szokással, s egy és 59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig ugyanazon törvénykezési rendtartással élnek (a törvényszékeken), csupán csak díjok mennyiségére nézve különböznek.” Tehát más tarifát kell fizetniük például, ha ugyanazt a vétket elkövetik: egy zászlós úr, az ország főrendje más büntetéssel tartozik, mint egy köznemes. Azt mondhatnánk, hogy az igazságszolgáltatás előtt a nemes teherbíró képességével arányosan jelenhetett meg. De két paragrafussal lejjebb a zászlós urakról szólva már ez hangzik el: „.mennélfogva ők azáltal, hogy a királyhoz közelebb állanak és ülnek, s a tanácskozásban először emelnek szót.”, itt már az egy asztalnál ülés közelsége és távolsága hierarchizálja viselkedésszociológiai értelemben a nemességet. A nemességen belüli megkülönböztetés formálisan is alakot öltött, amikor 1608 után a felső táblán a főnemesség közvetlen, az alsó táblán viszont a többi nemesség közvetett, választott küldöttek általi képviselete intézményesült. A legnagyobb rést az „egy és ugyanazon nemesség” elvén a 16-17. században az ütötte, amikor a török hódoltság időszakában főként katonai célból sorozatban adományoztak nemesi címet olyanoknak, akik nem kaptak hozzá birtokot. Ezek voltak az ún. armalisták. Magyarországon európai mércével mérve komoly létszámú nemesség alakult ki. Az alsó tábla 1608-as bevezetésével amúgy sem kellett attól tartani, hogy ez a csoport közvetlenül és tömegesen megjelenik a rendi országgyűléseken. A 18. század közepén azután egy uralkodói rendelet mintegy le kívánta zárni alulról a nemesi rendet, amikor kimondta: el kell dönteni, melyik nemes az, amelyik nem adózik, s ki az, akinek adót kell fizetnie. 1754-55 után egyértelműen szabályozottá vált, hogy csak királyi adományozás alapján juthat valaki nemesi címhez. Ezek után semmi meglepő nincs abban, hogy amikor a napóleoni háborúk idején, a győri vitézséget megelőzőleg összeírták a hadra fogható nemeseket, Ódor Imre elemzése szerint például Baranya megyében 1810-ben a nemeseknek több mint fele nem rendelkezett birtokkal (39% armalista volt, 13% egyenesen jobbágysorban tengődött), 27%-uk pedig kurialista volt, tehát pusztán nemesi telkük volt, s jobbágyuk nem. Hogy rögtön a foglalkozások presztízsével kapcsolatos megjegyzést is tegyünk, a baranyai nemesek 3%-a foglalkozott iparral, de főleg olyan szakmákban, mint a csizmadia és a szűcs. A Pest megyei nemeseknek 1829ben 61%-a volt birtoktalan egy akkori összeírás szerint. Teljesen egyértelmű, hogy a nemesi birtokkal nem rendelkező nemesek a jogi burok lehántása után vagy valamilyen foglalkozást kellett hogy űzzenek (vállalhattak hivatalt vagy folytathattak ipart), vagy ha jobbágytelken ültek, a parasztság felé kellett hogy gravitáljanak. De ez nem egy 1848-cal bekövetkező, egy csapásra végrehajtott intézkedés eredménye volt, hiszen 1836- ban már a reformországgyűlés kimondta a jobbágytelken ülő nemesek adókötelezettségét. Ajogi fikció mögött tehát magatartás szempontjából nagyon sokféle csoport húzódott meg már 1848 előtt is. Mi történt ezekkel a csoportokkal a történeti-jogi burok végleges lehán- tása, a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés bevezetése után? Nézzük meg a zászlós urak leszármazottait, akik már 1514-ben is az asztalnál közelebb ültek a királyhoz és előbb kaptak szót. A főrendiházat csak 1885-ben alakították át, a polgári átalakulás megkésve érintette csak a főrendek történeti-jogi képviseletét. Az 1885-ös reformnak az volt a lényege, hogy csak bizonyos jövedelemszint fölötti főnemes volt automatikusan jogosult főrendiházi tagságra a továbbiakban. Ha a korábban ábrázolt rangtengelyen fentről lefelé indulunk, egyértelműen a csúcson helyezkedett el a történelmi arisztokrácia. A dualizmus közepi szabályozás a történeti-jogi értelemben vett főrendeken belül húzott egy választóvonalat, 3000 forint évi egyenes adóval kellett valakinek rendelkeznie, hogy ezután is benn maradhasson a főrendiházban. Vörös Károly kutatásai szerint 1885-ben 699 teljes jogú férfi főrendiházi tagból 29% rendelkezett ezzel a 3000 forintnál magasabb éves egyenes adóval. Az összesen 205 férfi közül 8 herceg, 158 gróf volt, 38 pedig báró. A tisztán jövedelem szerinti megoszlás alapján azonban semmit sem mondhatunk ennek a csoportnak a viselkedésszociológiai értelemben vett tagoltságáról. Ennek feltérképezéséhez talán a Nemzeti Kaszinó-beli tagságot érdemes figyelembe vennünk. A Nemzeti Kaszinót (másképpen Mágnás Kaszinót) még Széchenyi alapította 1827-ben. Tagjai között 70 főt találunk a főrendiházban bennmaradó 158 gróf közül, a főrendiházból kimaradt 461 gróf között viszont 84-et. Ezek a főurak a Nemzeti Kaszinóban továbbra is egy asztalnál ültek, ha úgy tetszik, viselkedésszociológiai értelemben a jövedelemhatár nem húzott közöttük éles választóvonalat, csak az automatikus felsőházi tagság szempontjából vált ketté a társaság. A nemességet természetesen egy másik belső választóvonal is megosztotta minden európai udvarban, az ún. első és második társadalom közötti határ. Az első társadalomba azokat sorolták, akik a „Höflichkeit” birtokában voltak (itt most nem udvariasság, hanem az udvarképesség jelentésében), tehát a királyi udvar szertartásaiban részt vehettek. Tekintettel arra, hogy a három részre szakadt Magyarország történeti következményeként a szűkebb értelemben vett „magyar udvarképesség” beolvadt a „Habsburg-udvarképességbe” (és az aulikusságba), hosszú időn keresztül nálunk nem könnyen értelmezhető ez a kategória. A dualizmus korában sem állították helyre az önálló magyar udvartartást, azonban az uralkodó magyar király is volt, a „Kaiser und König” kivívott megkülönböztetése jegyében.
60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig Már a 18. század óta kialakult rituálé szerint (francia, illetve spanyol mintára) az udvari etikettben szabályozva volt, hogy ki mikor köteles megjelenni, illetve jelenhet meg egy udvari rendezvényen. Vegyük példaként az audiencia, tehát az uralkodói fogadás intézményét. Ferenc József hétfőn és csütörtökön tartott uralkodói fogadást. Kiknek kellett ezen megjelenniük? Kinevezésük után egy éven belül azoknak (természetesen beosztották, hogy ki mikor jöhet), akik kinevezést vagy kitüntetést kaptak. A hatodik fizetési osztálytól felfelé ezeknek személyesen meg kellett jelenniük. Az állami tisztviselők között tehát a hatodik fizetési osztály (miniszteri osztálytanácsosok) után volt egy választóvonal az udvarképesség szempontjából, a fölött udvarképes volt valaki, az alatt nem. Illett évente legalább egyszer elmenniük mindazoknak, akik az udvartartás belső ranglétrája szerint vagy valóságos belső titkos tanácsosok, vagy udvari kamarások voltak. Ezeket a címeket az uralkodó adományozta bizonyos szolgálatok fejében. A „belső titkos tanácsos” kitüntetést miniszterek, főpapok, tábornokok és diplomaták kapták, és mint ilyet értelemszerűen kérelmezni nem lehetett. A „császári és királyi kamarás” méltóságért viszont folyamodni kellett, 16 nemes őst kellett a családfán felmutatni, valamint komoly summát kellett kamarási adó címén leszurkolni. Végül megjelenhettek a kinevezett miniszterek, a parlamenti képviselők és az osztrák és magyar delegációk tagjai, de ezek meghívása értelemszerűen csak a személyüknek és csak a képviselői mandátumuk vagy miniszteri megbízásuk időtartamára szólt. Családtagokat pedig nem vihettek magukkal. Ez egy pontosan körülírt, leírhatóan működő rendszer volt, amely az udvarképesség szerint a felső társadalom tagjai között részben hivatali szolgálat, részben örökölt társadalmi státus, részben a pillanatnyi funkció, részben pedig bizonyos kiérdemelt címek alapján világos belső határvonalat húzott. Harmadik példaként a formális nemesítéseket vehetjük. A nemesi cím 1848 után is adományozható volt egészen 1918-ig, még IV. Károly is buzgón osztogatott címeres leveleket. A nemesi címet adományozó levél általában föltüntette, hogy akit megadományoztak, milyen érdemekért kapta ezt a címet, így az is vizsgálható, hogy kik közül verbuválódtak, akik 1867 és 1918 között nemesi címet kaptak. Nagyon tanulságos, hogy a legnagyobb része, 36%-a ennek a társaságnak vagy a gazdasági élet különböző posztjain helyezkedett el, vagy ügyvéd és közjegyző volt. 31%-uk volt katona és 21%-uk hivatalnok. A tudomány képviselői mindössze 8%-kal szerepeltek ebben a listában. Összevethetjük ezt azzal, hogy 1848-at megelőzően, a 18. század végétől 1848-ig terjedő időszakban a nemesítetteknek körülbelül 70%-a hivatalnok és katona volt. A dualizmus kori hivatalnokés katonanemesítés tehát tulajdonképpen egyenes folytatása a 48 előtti címadományozásnak. Ami lényeges változás volt, az a gazdasági pozíció birtokosainak, a szabadfoglalkozású ügyvéd, illetve a közjegyző kategóriáknak az előretörése a nemesítések aktusában. A dualizmus korában azonban – viselkedésszociológiai értelemben – már nem önmagában a nemesi cím adományozása jelentette a csoportformáló tényezőt. Hogyan vizsgálható a viselkedésszociológiai értelemben vett rendi helyzet alsó határvonala? Számos olyan község volt Magyarországon, ahol a hétszilvafás, illetve paraszt-nemesi viselkedést jól lehet tanulmányozni egy együtt élő közösségben. Egy Borsod megyei néprajzkutató, Lajos Árpád 20. századi gyűjtés alapján írt egy könyvet Szuhafőről (Gömör megye) Nemesek és partiak Szuhafőn címmel. Ebben a kurialista községben aszerint, hogy valaki nemesi származású volt-e vagy nem, külön helyre települt. Közigazgatásilag egy községet alkottak, amelynek középvonalában, a faluderékban laktak a nemesek, a „derekiak”, a patakpart oldalában pedig a völgyből kiszorultak, a „partiak”, a nem nemesi származékok. Miben mutatkozott meg például a nemesi öntudat ezen a településen? A nemesek, ha valaki azt mondta, hogy ők parasztok, értelemszerűen kikérték maguknak, s azt felelték, „mi nem parasztok vagyunk, mi gazdák vagyunk”. Érdekes megfigyelni a két társaság egymással való érintkezését. A parti ember kigyelmednek szólította a nemesembert és természetesen magázta. A nemesember természetesen tegezte a parti embert. „.Adjon isten kigyelmednek, Csiszár uram. – (Csiszár úr nemes.) – Adjon isten, Laci” – volt a válasz rá. Nemcsak tegezte, hanem a keresztnevén szólította. „- Mi jóba gyüttél? Én má’ csak azér’ mer’ ím hivatott Csiszárné asszonyom. – Ezt a kis ólat kék megcsináltatni, ittenség la’. Az ajtaja dűlt be tudod. Ügyes legény vagy te, meg tudod te csinálni. Segítsél csak Csiszár úrnak” – mondja a férjéről harmadik személyben Csiszárné asszony, mert ő ért a dolgok elrendezéséhez. Egy másik helyzetben, amikor az utcán találkoztak, s a nemesek üldögéltek egymás között, arra jött egy parti ember. Nem mehetett el mellettük köszönés nélkül. De az sem volt illendő, hogy úgy egyszerűen csak megzavarja a társalgást. Azt mondta tehát: – „Beszélgetünk? Beszélgetünk?” Azok válaszoltak ímmel-ámmal, hogy hát beszélgetnek. De hogy aztán miként alakult tovább a társalgás, azt már a nemesek döntötték el, ha egyáltalán folytatódott. Fordított esetben, ha partiak üldögéltek a kispadon, s a nemes ment el előttük, a nemesnek csoportosan köszöntek a partiak, de a nemes meg nem szólította volna őket semmi áron. Itt olyan finomságokhoz érkeztünk (köszönés, megszólítás), amelyek igazán pontosan jellemzik egy társadalom legbelső szerkezetét. Nem kívánok senkiben szkepszist ébreszteni a statisztikák és adóösszeírások iránt, nem azért fáradoztam az előző fejezetekben, hogy mindezt egy csapásra leromboljam. Mindenesetre a fent leírt helyzetekben a viselkedésszociológiai értelemben vett rendi helyzet alsó határvonalát egy helyi közösségben nemesek és nem nemesek között talán sikerült plasztikusan bemutatni. Itt nem a vagyoni különbség osztotta meg a partiakat és a 61 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig nemeseket. A határvonal ott húzódott, hogy a derekiak nemesként tartották számon magukat, a partiak pedig nem tehették ezt. A megszólításnál maradva, a 19. századi magyar társadalom a megszólítások tekintetében nagyon finoman tagolt szerkezetet mutatott. Már a bevezető historiográfiai fejezetben idéztük Hanák Péter megállapítását, miszerint a századelő magyar társadalmában az alapvető választóvonal az „urak” és a „kendek” között húzódott. No de tudjuk-e pontosan, kinek járt az úr megszólítás? Sokkal áttekinthetőbb lesz, ha az „úri társaságon” belül egymásra rétegzett ranghelyeket próbáljuk számba venni. A különböző címek adományozása során, a történeti-jogi rendiség korában az adományozó eredetileg a nemesi oklevélben címzéseket (titulusokat) is osztogatott. A herceget például a „méltóságos” (némelyiket a „főméltóságú”), a grófokat a „tekintetes és nagyságos”, a bárókat a „nagyságos”, az egyéb nemeseket pedig a „tekintetes” címzés illette meg. A genealógiai vizsgálatok azt mutatták, hogy a 18. század közepétől változás kezdődött a címzésekkel kapcsolatos szokásokban. A hercegeket „főméltóságúaknak”, a grófokat és bárókat „méltóságosnak”, a nemeseket pedig „nagyságosnak” kezdték titulálni. A változás mögött lezajló folyamatokat a genealógia nem vizsgálta, csak azt érzékelte, hogy az adományozásokhoz képest a címzésekkel kapcsolatos szokás felfelé irányuló eltolódást mutatott, mondjuk úgy, ahogy az újonc kiskatonák tiszta „megbecsülésből” az őrmestert főtörzsőrmesternek, a hadnagyot főhadnagynak szeretik szólítani, vagyis mindenkit inkább egy polccal magasabbra helyeznek, mintsem hogy tévedjenek. A folyamat annál inkább érdekes, mivel az uralkodó a kialakuló szokást nem tekintette szokásjognak, és továbbra is ugyanazokat a címzéseket adományozta a címekkel, ha egyáltalán bekerült a titulus a címeres levelekbe vagy kitüntetési okiratokba. A nyelvészek a levelezés, a szépirodalom és a levelezőkönyvek tükrében vizsgálták a fenti változásokat. Kertész Manó nemrégiben reprintben is megjelent, a harmincas években írott könyvében (Szállok az Úrnak) már a 17. századra vezeti vissza a „tekintetes” megszólítás nyelvi tartalmának átalakulását: „.a »tekintetes« . a »nagyságos«-sal összeforrva még a XVII. század második felében is a főnemesek címe; azonban már 1640 táján sok helyütt megbomlik a kettőnek szoros együvé tartozása és a »tekintetes«, a »nemes, nemzetes és vitézlő« társaságába kerülve egy fokkal alacsonyabb társadalmi réteg tulajdona lesz. Aligha tévedünk, hogyha e cím értékbeli hanyatlása, meg a főrangúak egy új címének, a méltóságos-nak felbukkanása között valamiféle összefüggést sejtünk.” A 19. századi társadalomtörténet szempontjából másodlagosnak tekinthető, hogy mikor is kezdődött el a fenti folyamat. Számunkra most inkább az érdekes, hogy a nyelvi formák elemzője a „cím értékbeli hanyatlásáról” írt, s egyfajta devalválódásként értelmezte a jelenséget. Ugyancsak a fenti szerző idézett példát arra, ahogy a „nemzetes” cím, ez „a gyökere szerint is csak nemes embernek kijáró titulus oda hanyatlik”, hogy „tisztes rendűek” (azaz honoráciorok) megszólításakor kezdik használni. A 19. századi közember minden bizonnyal nehezen igazodott el a fenti titulusok útvesztőjében. Ezért kézikönyvek sora próbálta arra oktatni, hogy kihez milyen címzéssel kell fordulnia. Az egyik ilyen nagy sikerű, 12 kiadást megért munka a Legújabb házi titkár. Magyar levelező és önügyvéd, a mai fül számára furcsán hangzó és figyelemfelkeltő címet viselte. Az első kiadás 1829-ben, az utolsó 1916-ban jelent meg (közben a cím is többször módosult), tehát nagy ívben fogja át azt a korszakot, amelyről elemzésünk szólni kíván. A katonai és egyházi címzések esetében ha voltak is változások, azok szigorúan követték az előírt normákat. Fentebb már láttuk, ahogy a történeti-jogi rendi kategóriáknál a cím és címzés, a hivatalos norma és a szokás különvált egymástól. A levelezőkönyvek tanúsága szerint a reformkorban világos különbséget tettek a „főbbrendű s tekintélyesebb” nemesek és az „alsóbb rendű” nemesek között. Az előbbi a „tekintetesen” keresztül a „nagyságosba” emelkedett, az utóbbi a „nemzetesből” a „tekintetesbe” jutott. Végül azonban a „nemzetes” címzés egyszerűen kiment a divatból. Talán a legszemléletesebben mutatja a változás folyamatát a „kisasszony (nemes)” titulus átalakulása. Itt is megkülönböztetik az alsóbb rendű nemeskisasszonyt, aki nem a „tekintetes”, csak a „nemes” címzésre tarthatott igényt. A kiegyezés utánra – bár a differenciálás megmaradt – a nemeskisasszonyoknak a „kisasszony, illetve nagysád” megszólítás járt, az alsóbb rendű nemes hajadonoknak viszont csak a „t. cz.” (ez eredetileg a „teljes című” rövidítése volt, s csak később, a múlt század nyolcvanas éveitől redukálódott a cím és rang nélküliek megszólításává, a puritán „tisztelt cím” alakjában). Az 1880-as évekre már nem közölt a „Titkár” a nemeskisasszonyokra vonatkozó útmutatást, de valamiféle rejtett folytonosság jegyében szerepelt a „kisasszony (középosztálybeli)” címszó, s ekkor már ő várhatta el a „nagysád” megszólítást. A levelezőkönyv legnagyobb részét a hivatali szamárlétra fokainak bemutatása tette ki. Itt is komoly felkavarodás figyelhető meg, hiszen a reformkori, a neoabszolutizmus kori és a dualizmus kori intézmények sokban különböztek egymástól. A bürokrácián belüli hierarchia azonban, hol belső szabályrendeletek által, hol országos törvényekkel elég feszesen szabályozott volt. Az evidenciaszámba ment, hogy egy második fizetési 62 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig osztályba tartozó miniszternek az „excellenciás úr”, az ötödik fizetési osztályba tartozó miniszteri tanácsosnak a „méltóságos” címzés járt. A sokszor emlegetett hatodik fizetési osztálynak (a minisztériumi osztálytanácsosnak) a „nagyságos úr”, a hetedik kategóriába tartozó miniszteri titkárnak már csak a „tekintetes úr” dukált. Arra azonban aligha került sor, hogy a miniszter – amikor egymás mellett állt nála rapporton egy miniszteri osztálytanácsos és egy titkár – nagyságos vagy tekintetes úrnak szólította volna alárendeltjeit. Azt mondta, hogy titkár úr vagy osztálytanácsos úr, majd tegezve folytatta. Ezzel a titulusok békaperspektívájához jutottunk: a cím utánjáró megszólítás ugyanis igazából csak fölfelé működött („excellenciás uram”), lefelé más szabályok voltak érvényben, az ún. rendőrpertura emlékeztető lekezelő hang is megengedett volt. Mellesleg finoman különbséget tettek aközött is, hogy valakit egyszerűen „úr”-nak vagy „uram”-nak szólítottak. Az utóbbiban benne volt a személyes függőség árnyalata is, míg az előbbi csak a rangnak szokás szerint kijáró titulust jelentette. Ez a kategóriák szerinti beosztás a megszólításban nem csak a minisztériumi ranglétrához kötődött. Az írnok a levelezőkönyvek tanúsága szerint a reformkortól kezdve „nemzetesként” volt szólítandó. A 20. század elejére azonban – a „nemzetes” kategória általános kiszorulásával – előrukkolt „tekintetessé”. A díjnok mint az ötvenes években felbukkanó fejlemény maga is „nemzetesként” került be a képletbe, a kiegyezés után azonban egyszerűen „díjnok úr” maradt. A hivatal rangja világosan átsugárzott tisztviselőjére is. A nagyobb hivatalok lajstromozója „tekintetes” volt és maradt, a kisebb hivatalok lajstromozója lefelé tartott (a „nemzetestől” a „t. cz.”-ig). A különböző „polgári” foglalkozások hordozóinak megszólítását azonban nem szabályozta ilyenfajta történetijogi vagy hivatali norma. Itt egyértelműen a szokások (és a történeti-jogi és hivatali szférában végbement mozgások utórezgései) befolyásolták a megszólítást. Az uradalmak gazdatisztjei között például (tiszttartó, ispán, kasznár) kezdettől fogva megfigyelhető némi titulusbeli különbség, míg a reformkor végére mindnyájan a „nemzetes” kategóriában egyesültek. A kiegyezés utáni időszakra azonban a tiszttartó már a „tekintetesbe” rukkolt elő, a kasznár átmenőben volt a „nemzetes” és a „tekintetes” között, az ispán azonban a század végéig a „nemzetesben” rekedt (talán a botos ispán miatt?). A világháború idejére viszont – a nemzetes kategória kiürülése miatt – az ispán is a tekintetesbe avanzsált. Nemzetes megszólítás illette a reformkorban a kereskedőt és a gyárnokot egyaránt. Ez nyilvánvalóan a kiváltságolt (nagy)kereskedő vagy a kalapgyárnok privilegizáltságával függött össze. A kiegyezés után a gyárnok státusának bizonytalanságát jelzi, hogy egyszer „tisztelt úr”, máskor pedig „tekintetes” lett, de végül a „tisztelt úr” rögződött számára (ekkor már gyáros s nem gyárnok elnevezéssel). A kereskedő viszont már a kiegyezés után a „tisztelt úr” megszólításnál állapodott meg. Szinte változatlanul őrizte helyét a mesterember (később iparos néven), aki hol a „kedves úf’, hol a „mester úr”, hol a „tisztelt mester úr” titulusra érdemesült. A megszólításban azért végső soron az iparos is „úf’ maradt. Az oktatógárdában is hol nivellálódási, hol differenciálódási folyamatoknak lehetünk tanúi, míg végül a „tekintetesből” indult egyetemi tanár megérkezett a „nagyságosba”, miközben az időnként „tekintetes” címzéssel kacérkodó tanító a „tisztelt úr” rovatában kötött ki (amit madártávlatból lehet, hogy a köztisztviselői minősítési tabella rangsorolásával kell összefüggésbe hoznunk).
1.1. táblázat - 2. táblázat Ranglétra és foglalkozásszerkezet 1829
1844
1856
1869
1889
1916
11
Felséges Fenséges Főméltóságú Nagyméltóságú Méltóságos
1
Nagyságos
4
Tekintetes
2
3
5
10
14
Nemzetes
5
13
11
2
1
63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig T. úr
4
1
1
7
4
10
Összesen
11
17
17
19
24
21
Forrás: Legújabb házi titkár. Magyar levelező és önügyvéd. (Szerk. Farkas Elek.) 1-12. kiadás. 1829-1916. Táblázatosan és számszerűen is áttekintve a foglalkozási kategóriák mozgását, igen jól szemléltethető, hogy a nemzetes kategória kiürülésével a század második felében világosan kettévált a foglalkozási tengelyen korábban már ábrázolt szakmák sorsa. Azok, amelyek a „tekintetesbe” emelkedtek, egyértelműen a „középrend” (németül: Mittelstand) vagy „középosztály” (middle class) soraiba tartozónak érezhették képviselőiket. A „tisztelt úr” kategóriájába süllyedők viszont legfeljebb az „alsó középosztály” öntudatával rendelkezhettek. A foglalkozások presztízsének alakulása a titulusok tükrében egyértelműen mutatta az átrétegződés tényét. A sokszor ellentétes mozgástendenciák végül a 19. század utolsó harmadára öltöttek egyértelmű, differenciált formát. Ha horizontálisan is áttekintjük a rangkategóriákat, azt is megvizsgálhatjuk, hogyan keveredtek a különböző szempontok a rangképződés folyamatában. Vegyük példának a mél- tóságos címet: kinek járt a méltóságos titulus? Méltóságos cím járt a grófnak, a bárónak, az udvari társadalom osztályozásából ismert császári és királyi kamarásnak, a tábornoknak és az ezredesnek, és járt a miniszteri tanácsosnak is. Bizonyos rangoknál történetijogi elven, más címek esetében az udvarképességet biztosító kitüntetés folytán, harmadik fajta titulusoknál a hadseregbeli rendfokozat, illetve a hivatali ranglétrán elért pozíció alapján érdemelte ki az illető az adott megszólítást. A bürokratikus úton szerzett cím és a történeti-jogi úton szerzett titulus tehát békésen együvé sorolódott a méltóságos megszólításban. Az úri viselkedés a dualizmus korában már nem a történeti-jogi értelemben vett nemesi cím közvetlen származéka volt, hiszen a jogi burkot részben lebontották, a címeket új embereknek adományozták, de más szempontok alapján is el lehetett jutni a viselkedésszociológiai értelemben vett „úriember” kategóriájába. Hogyan amalgámozódott át a társadalom a történeti-jogi rendiségből a viselkedésszociológiai rendiségbe? Az átkeveredés egyik színtere kétségtelenül az egyesületek bennfentes nyilvánossága volt. Az 1870-es évek közepén Magyarországon már mintegy 230 kaszinó (25 000 taggal) és 460 olvasókör (31 000 taggal) működött. A már említett Nemzeti Kaszinó mellett a dualizmus korában, 1883-banjött létre az Országos Kaszinó, amelyet Pesten csak Dzsentri Kaszinóként emlegettek. Az Országos Kaszinó tagjai között elsősorban a köztisztviselőket, értelmiségieket, katonatiszteket találjuk. Mondhatnánk azt is, ez az „úri középosztály” országos kaszinója. Ok magukat legalábbis annak tartották. Az úri középosztály körülhatárolása maga is egy redukció terméke volt. Trefort Ágoston – a bevezetőben már idézett munkájában – 1862-ben még a „felső osztály” (arisztokrácia) helyettesítőjeként határozta meg az úri „osztályteremtés” programját. „Magyarországon lehetnek aristocratikus egyéniségek, kik másai azoknak, a kik Németországban a Junkerthumot képezik, de ily aristocratia, mint társadalmi csopor- tozat nem létezik, annak helyét az urak foglalják el, kik közt az elsők a dús mágnások, a kiknek birtokai nagyobbak, mint a német duodez államok, az utolsók pedig a gazdatisztek, kereskedők, és falusi jegyzők, kik a herczegekkel és grófokkal nem csak hasonló szabású ruhát viselnek, hanem hasonló külmodorral és műveltséggel bírnak s kiknek gyermekei a hierarchia legmagasabb fokait elérhetik. Ezen osztály, társadalmi állás tekintetében az angol gentlemanségnek felel meg, s azon kell törekednünk, hogy mindinkább azzá váljék.” A nyolcvanas évekre bebizonyosodott, hogy a széles úri osztály (érdemes emlékezetbe idézni a határokat: mágnásoktól a gazdatisztekig, kereskedőkig, falusi jegyzőkig) létrehozásának víziója mintegy darabjaira hullott (az most nem is érdekes, hogy volt-e valamikor is köze a magyarországi realitásokhoz). Az „úri közép”-nek felfelé és lefelé (sőt oldalvást is) el kellett határolnia magát a többiektől, s ehhez az „úriság” már önmagában nem volt elegendő. Szintén 1883-ban alakult meg egyébként a Lipótvárosi Kaszinó is. Ide elsősorban a gazdasági elit, a pesti City képviselői jártak. A csúcsintézményeknek számító Mágnás Kaszinó, Dzsentri Kaszinó, Lipótvárosi Kaszinó alatt számtalan kaszinó és kör jött létre a 19. század végére: ilyenek az ügyvédi kör (1882), az orvosi kaszinó (1897) stb. Ezeket már egyre inkább a „hivatásrendi”, azaz foglalkozási közösségtudat kapcsolta össze. A ki kivel ül le kérdésében a 19. század végére előtérbe került a foglalkozási vagy hivatásrendi társaságképződés. Ez az, amit Concha Győző írása oly szenvedélyesen ábrázolt az 1920-as években. Vizsgáljuk meg a folyamatot egy vidéki kisváros szintjén. Bármelyik várost vehetnénk Szekszárdtól Hódmezővásárhelyig. Most azonban Nagykőröst hozom példának, mivel nem volt rá jellemző valami dunántúli vagy tiszántúli szélsőség. Nagykőrös esetében az úri (vagy nagy) kaszinót úgy hívták, hogy Városi Kaszinó, 1838-ban alakult, és tulajdonképpen a köztisztviselő-értelmiségi, katonatiszti társaság járt oda. Működött 1844 óta egy Polgári Kaszinó is, ahol elsősorban a gazdasági felső csoport tagjai fordultak meg. Az iparos-olvasókört 64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig (1876) a kisiparosok látogatták. E szint alatt még 14 olvasóegylet létezett, ezek lakóhely szerint, területi alapon szerveződtek, tagjaik a gazdatársadalomból kerültek ki, volt Felszegi, Homokoldali, Temetőoldali olvasókör (ezek zömmel a hatvanas évek szülöttei voltak). Ezek az egyesületek egyszerre elkülönítették a különböző társadalmi csoportokat, ugyanakkor egybekeverték az eredet szerint sokszor nagyon is eltérő származású tagjaikat. Még egy nagyon fontos szempontot kell tekintetbe vennünk: az úriemberségre formálisan a tiszti kardbojt jogosított. Már 1866-ban kimondta egy rendelet, hogy kétéves ön- kéntesi szolgálat után lehetőség nyílik tartalékos tiszti vizsga letételére. Amikor 1868-ban bevezették a Monarchiában az általános hadkötelezettséget, mindenkit, aki középiskolai végbizonyítvánnyal (tehát a későbbi hiedelemmel ellentétben nem érettségivel!), illetőleg önálló egzisztenciával rendelkezett (önálló polgári állást és jövedelmet tudott igazolni), önkéntesként vonultattak be és a vizsga után tartalékos tisztté léptettek elő. A tartalékos tisztek elnyervén a tiszti rangot, természetesen nemcsak a katonatiszti szolgálatuk idején voltak kötelesek tartani magukat a tiszti becsülethez, hanem civilben, tartalékosként is. A tiszti becsület és a tartalékos tiszti kardbojt tett valakit párbaj- és szalonképessé. Aki úriembernek számított, az párbajképes volt, aki nem párbajképes, az nem lehetett úriember sem. Kitágult tehát azoknak a köre, akikre érvényesítették az egyébként nemesi becsületből, nemesi virtusból eredő tiszti becsület hatósugarát, átsugárzott a civilben levő tartalékos tisztekre is, és átrajzolta a határvonalat: úriember az lehetett, aki középiskolai végbizonyítványt szerzett és önálló egzisztenciával bírt. A rang szerinti választóvonal tehát szinte észrevétlenül a tevékenységszerkezeti (képzettségi) és jövedelemszerkezeti (egzisztenciális) tengelyek függvénye lett. Az „úriember” viselkedése és az „úr” megszólítás kiérdemlése közötti eltérés ismét jelezte a „közép-” és az „alsó középosztály” elkülönülését. Így volt ez még akkor is, ha ez a határvonal valójában nem az osztályjelleg, hanem a viselkedésszociológiai rendiség jegyében értelmezhető. Krúdy Gyula két párhuzamos novellájában, a Vacsora az Arabs szürkénél és A hírlapíró és a halál címűekben szerepel egy katonatiszt és egy hírlapíró. A hírlapíró ír valami cikket, és a katonatiszt, aki notórius párbajozó, kihívja. A párbaj előtti estén a katonatiszt elmegy egy olyan vendéglőbe, ahol egy ilyen firkász vacsorázhat, mert ő ad magára, nehogy azt mondhassa valaki, hogy egyenlőtlen feltételekkel párbajoztak. Megpróbálja beleélni magát a hírlapíró lelkivilágába. A hírlapíró pedig elmegy egy olyan kaszinóba a párhuzamos novellában, ahol a katonatiszt szórakozhat esténként, úgyis meghal másnap, ez számára teljesen egyértelmű, ezért utoljára még „igazi” úriemberként akar viselkedni. Mind a ketten egymás sorsába élik bele magukat, ami olyan tökéletesen sikerül, hogy reggel a hírlapíró lövi le a katonatisztet. Krúdy pontosan leírta, hogy a két úr éppen a tiszti becsülethez való ragaszkodás folytán párbajképes – mégis két külön világot képviselnek. A párbaj csak látszólag olvasztja őket egybe; ha a láthatatlan határokat átlépik, az egyikőjük pusztulását kell hogy eredményezze. Magyarországon a párbaj kapcsán szembekerült egymással a törvény – mint jogi burok – és a szokás. Párbajozni ugyanis törvény szerint nem volt szabad. Ha valaki párbajozott, büntetést érdemelt, és a törvénykönyv szerint államfogházba csukták (és még enyhébb ítéletet is kapott). Ha valaki nem a párbajkódex előírásának megfelelően párbajozott, akkor viszont rendes börtönbe zárták. Tehát a törvény, amelyik tiltotta és szankcionálta a párbajozást, különbséget tett aszerint, hogy valaki a párbajkódexnek, tehát a tiszti becsületbíróságnak megfelelően párbajozott-e avagy sem. A viktoriánus Angliában is létezett párbaj, de ott, ha valaki párbajozott, elveszítette az udvarképességét. Ha úgy tetszik, viselkedésszociológiai rendi büntetést kapott. A viselkedésszociológiai értelemben vett rendiség, rang, presztízs nem csak a társadalom felső és középső rétegeiben érvényesült. Milyen pontosan érzékeltette ezt Jókai Mór, amikor egyik írásában a hetvenes évek táján így jellemezte az „óh nép”-et: „Az egész telkes gazda mesalliance-nak tekinti, ha leánya fertálytelkeshez megy férjhez; a debreceni cívispolgár nem vegyül össze a kékbeli emberrel; világszerte tudva van, míly áthághatatlan sorompó létezik a tanyás gazda és a gányó között, míly magas lény a pógár a pugris emberhez hasonlítva, míly megvetett embervakarcs a duhaj a redemptus szeme előtt.” A rangbeli elkülönülés határait ebben az összefüggésben teleknagyság, életforma, munkaviszony, jövedelem és kiváltságos származás festői diszharmóniában és mégis szigorú következetességgel határozhatta meg. Kifejeződhetett mindez olyan „apróságokban”, mint például a templomi ülésrendben (elsősorban a református közösségek esetében). A templomi padok presbitérium általi elosztását több tényező határozta meg: az illető család hovatartozása a településen belül (felvég vagy alvég), származása (alapító vagy jövevény), az egyén neme, életkora, tisztsége („érdeme”), vagyona („módja”). Valaki akár vagyona jelentős részének elvesztése ellenére is megőrizhette helyét a padban (és a falubeliek értékrendjében). Míg a kihalt családok székeit gyakran évekig fenntartották, előfordult, hogy az Amerikából visszatért kivándorlók jogait hajdani székükhez megkérdőjelezték. Ahogy az átányi monografikus vizsgálat pontosan bemutatta, a falusi ember rangját „családja, vagyona, származása és rokonsága determinálta”. Fél Edit és Hofer Tamás finom elemzéséből tudjuk, hogy a gazda „becsületét és büszkeségét mindenek előtt függetlenségére alapozta”. Az, hogy nem szorult más kenyerére, 65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig szinte a legnagyobb értéknek számított. Számon tartották a családok leszármazását is: nemcsak a házasságkötésnél, de még a komaválasztásnál is fontos szempont volt a „jobb családokkal” való érintkezés. A családi kapcsolatok rangja az egyéni életpálya sikerességéhez is kedvezőbb körülményeket teremtett s tulajdonságait is pozitív megvilágításba állította. Az, hogy valaki tisiztséget vállalt a község, a presbitérium, a legeltetési társulás és a összegezte a gazdaember megbecsültségét, ról sem. Az ő státusukat először 1856-ban 76-ban az ún. cselédtörvény „honosított a cselédekre, hanem a napszámosokra is nemcsak omtörténeti szempontból legfontosabb kifejeződése szolgálatba lépéssel a gazda haznépéhez tartozónak ” és az asszonyokkal együtt szintén a gazda fegyel mező joga alá helyezte. Az, hogy kiket lehet megütni egy adott társadalomban, alighanem a legpontosabb jelzője az egyének, csoportok kiszolgáltatottságának. A cselédekre vonatkozó 1876-os törvényes szabályozás lényegében egészen 1907-ig hatályban maradt. Az 1907-ben született új törvényt kritikusai csak derestörvényként emlegették, mert a testi fenyítés joga a ámos pont viszonyait. Előzőleg azonban 1898-ban a mezei külön törvényt fogadtak el, tehát őket kivették az 1876-os törvény érvényességi köréből.1 Ezt a korabeli sajtó csak rabszolgatörvényként emlegette, mert korlátozta a napszámosok felmondási jogát, mozgási szabadságát. Kiinduló elképzelésünk az volt, hogy a struktúra három dimenzióban történő ábrázolásakor a három tengely együttes figyelembevétele leírhatóvá teszi a társadalmat. Mivel jellemezhető most már összefoglalóan az a szerkezeti átalakulás, ami a 19. századi Magyarországon végbement? Értelmezhetem ezt az átalakulást középosztályosodásnak. Ha nyugat-európai társadalomtörténeti munkákat veszünk a kezünkbe, azok ebben a korszakban a pólusokra csapódás mellett a középosztályosodást tartják a legjellemzőbb formaképződésnek. Az osztályszerkezet meghatározását azonban általában nem lehet elvégezni a vagyon- és jövedelemmegoszlás, a foglalkozási viszony elemzése alapján. Elsősorban a kulturális dimenziók figyelembevételének hiánya teszi nehezen áttekinthetővé a folyamatokat. Mindenekelőtt a polgárság és a parasztság körülhatárolása igényli a művelődéstörténeti megközelítést. A korábban már tárgyalt definíciós nehézségek mellett ez tart vissza bennünket attól, hogy az átalakulást egyszerűen polgárosodásnak tekintsük. Felfogható a 19. századi átrétegződés valamifajta professzionalizációként is, ahol a foglalkozási csoportok nemcsak differenciálódnak, hanem eljutnak a közös csoporttudatig, sőt a szakmai önszerveződésig is. Régiesebben fogalmazva valamifajta hivatásrendi jellegű átstrukturálódás képe is lebeghetne a szemünk előtt. A viselkedésszociológiai rendiség értelmében azonban mindez nem más, mint a foglalkozások presztízshierarchiájának átrendeződése, miközben a szakmastruktúra változása a rangtengely felbolydulásának alakjában jelenik meg. Ez a megközelítés szintén elképzelhetetlen a művelődési sajátosságok figyelembevétele nélkül. Végső soron a fenti megközelítések egyrészt két-két tengely egymásra vetítéséből igyekeznek a szerkezetet megrajzolni, másrészt viszont a párhuzamos tükröztetések következetesen túlmutatnak az adott dimenziókon, és az ábrázolás további mélyítését, netán újabb dimenziók megnyitását teszik szükségessé. Önmagában az is elképzelhető lenne, hogy az egyén helyét szigorúan a három tengely mentén definiáljuk úgy, hogy feltételezzük: mindhárom dimenzióban kijelölt pozíciója alapján a hozzá hasonlókkal közös csoportba kerül. Tehát azok, akik tevékenységszerkezeti pozíciójuk alapján megfelelő jövedelemmel rendelkeznek, és ehhez megszerzik vagy megtartják a megfelelő rangot, zárt, mindhárom dimenzió mentén körülhatárolt tömböt alkotnak a társadalomban. Ezt az értelmezést nevezhetnénk, mondjuk, tömbösödésnek. A magyar társadalomtörténeti irodalomban mindig is volt hajlandóság ilyenfajta interpretációra, a tömböket azonban többnyire a történeti-jogi rendi társadalom struktúrája alapján jelölték ki és ebben a formációs keretben mozgatták. A rang és presztízs tengelyének elemzése azonban inkább arról győzhetett meg bennünket, hogy a 19. századi átalakulás a magyar társadalomban újraformázta a csoportokat, a történeti-jogi rendiség „tömbjei” szekuláris átalakulásban viselkedésszociológiai „forgácsokra” darabolódtak, ezek azonban sem „új rendekké”, sem „új osztályokká” nem álltak össze az adott időszakban.
3.3.1. FELHASZNÁLT IRODALOM A magyar korona országaiban az 1870. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei a hasznos háziállatok kimutatásával együtt. Pest, 1871. A magyar korona országainak 1900. évi népszámlálása. II. A népesség foglalkozása községenként. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat, 2. k. Budapest, 1904. A magyar népszámlálások előkészítése és publikációi 1869-1990. I-II. k. Budapest, 1990., 1992.
66 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig A polgárosodás útján. Tanulmányok Magyarország társadalmának átrétegződéséhez a polgári átalakulás korában. (Szerk. Szabad György.) Budapest, 1990. A történeti statisztika forrásai. (Szerk. Kovacsics József.) Budapest, 1957. Áfra Nagy János: Az értelmiségi foglalkozású keresők száma Magyarországon 1890 óta. Magyar Statisztikai Szemle, 1935. 6. 501-516. Berend T. Iván – Ránki György: Az ipari forradalom kérdéséhez Kelet-Délkelet-Európában. Századok, 1968. 12. 37-78. Bolognese-Leuchtenmüller, Birgit: Bevölkerungsentwicklung Fürsorgwesen in Österreich 1750-1918. Wien, 1978.
und
Berufstruktur,
Gesundheits-
und
Bürgertum und bürgerliche Entwicklung in Mittel- und Osteuropa. (Hg. Bácskai Vera.) I-II. Budapest, 1986. Class. (Ed. Joyce, Patrick.) Oxford, 1995. Crossick, Geoffrey – Haupt, Heinz-Gerhard: The petite Bourgeoise in Europe 1780-1914. Enterprise, Family and Independence. London – New York, 1995. Deák István: Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg-monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története 1848-1918. Budapest, 1993. Eddie, M. Scott: Die Landwirtschaft als Quelle des Arbeitkraft-Angebots: Mutmabungen aus der Geschichte Ungarns, 1870-1913. Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte 1969. 2. 215-233. Eddie, M. Scott: The Social Distribution of landed Wealth in Hungary ca. 1910. In Agrarian Organization in the Century of Industrialization: Europe, Russia andNorthAmerica. Research inEconomicHistory, Supplementum 5. 1989. 219-249. Erdmann Gyula: A Zemplén megyei nemesség tagozódása, jövedelmi viszonyai a 19. század első felében. In Rendi társadalom — polgári társadalom. 1. (Szerk. Á. Varga László.) Salgótarján, 1987, 85-99. Faggyas István: Lakosság és templomi ülésrend. I-II. Debrecen, 1990., 1991. Faragó Tamás: Népszámlálási adatok a falusi iparról (1857-1910). VII. Kézművesipari szimpózium. Veszprém, 1991, 13-24. Fél Edit – Hofer Tamás: ProperPeasants. Traditional life in aHungarian Village. Chicago, 1969. Fél Edit – Hofer Tamás: Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban. Budapest, 1997. Ferge Zsuzsa: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből. Budapest, 1986. Forradalom után – kiegyezés előtt. A magyar polgárosodás az abszolutizmus korában. (Szerk. Németh G. Béla.) Budapest, 1988. Gyáni Gábor: A szociálpolitika múltja Magyarországon. Budapest, 1994. Hajdu Tibor: Hivatásos és tartalékos tisztek a Monarchia hadseregében. In „A magyar katonatiszt'' 1848-1945. (Szerk. Hajdu Tibor.) Budapest, 1989, 41-68. Halmos Károly: Rangemelések a Habsburg Monarchiában (A rendi kontinuitás statisztikai elemzési lehetőségei az újnemesek és a gazdasági elit példáján). In Vera (nem csak) a városban. (Szerk. Á. Varga László.) Rendi társadalom – polgári társadalom. Supplementum, 1995. 445-482. Kaelble, Hartmut: Industrialisation and Social Inequality in 19th-Century Europe. Leamington Spa, 1986. Kaelble, Hartmut: Was Prometheus most Unbound in Europe? The Labour Force in Europe During the late XIXth an XXth Centuries. The Journal of European Economic History, 1989. 1. 65-105.
67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig Katus László: A kelet-európai iparosodás és az „önálló tőkés fejlődés” kérdéséhez. Történelmi Szemle, 1967. 1. 1-46. Keleti Károly: Hazánk és népe a közgazdaság és társadalmi statistika szempontjából. Pest, 1871. Kertész Manó: Szállok az Úrnak. Az udvarias magyar beszéd története. H. n., 1996. Kolossa Tibor: Adatok az agrárproletariátus arányához és összetételéhez az Osztrák-Magyar Monarchiában (1900). Történelmi Szemle, 1959. 1-2. 104-126. Kolossa Tibor: Adatok az agrárnépesség összetételéhez az Osztrák-Magyar Monarchiában (1900 körül). I-II. rész. Agrártörténeti Szemle, 1962. 95-124., 447-524. Kolossa Tibor – Puskás Júlia: A 100 kat. holdon felüli birtokterület tulajdoni és birtokkezelési struktúrája Magyarországon 1911-ben. Agrártörténeti Szemle, 1978. 3-4. 444-481. Kovács I. Gábor: Adalékok a magyar értelmiség kereseti viszonyaihoz a két világháború között. Szociológia, 1975. 4. 624-645. Lackó Miklós: Ipari munkásságunk összetételének alakulása 1867-1949. H. n. 1961. Lajos Árpád: Nemesek és partiak Szuhafőn. Miskolc, 1979. Legújabb házi titkár. Magyar levelező és önügyvéd. (Szerk. Farkas Elek.) 9. kiad. Budapest, 1889. Mazsu János: A szellemi foglalkozásúak jövedelmi viszonyainak alakulása a dualizmus időszakában. Magyar Történelmi Tanulmányok, XIII. Debrecen, 1980, 5-57. Mazsu, János: The Social History of the Hungarian Intelligentsia, 1825-1914. New Jersey, 1997. Melinz, Gerhard – Zimmermann, Susan: Über die Grenzen der Armenhilfe. Kommunale und staatliche Sozialpolitik in Wien und Budapest, in der Doppelmonarchie. Wien-Zürich, 1991. ódor Imre: Az 1809. évi nemesi összeírás forrásértéke, felhasználásának lehetőségei. In Rendi társadalom – polgári társadalom. 1. Társadalomtörténeti módszerek és forrástípusok. (Szerk. Á. Varga László.) Salgótarján, 1987, 111-125. Orosz István: A differenciálódás és kisajátítás. In A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 18481914. Tanulmányok. (Szerk. Szabó István.) II. Budapest, 1965, 9-146. Pálmány Béla: A magyarországi nemesség társadalmi tagolódása (1686-1815). In Rendi társadalom – polgári társadalom. 9. Mágnások, birtokosok, címereslevelesek. (Szerk. ódor Imre, Pálmány Béla, Takács Péter.) Debrecen, 1997, 37-97. Professions in Theory and History. Rethinking the Study of the Professions. (Ed. Burrage, Michael and Torstendahl, Rolf.) SCASS, 1990. Ránki György: A kisipar szerepe a magyar kapitalista fejlődésben. In Berend T. Iván – Ránki György: Gazdaság és társadalom. Budapest, 1974, 176-220. Reden, Alexander Sixtus von: Az Osztrák-Magyar Monarchia. Történelmi dokumentumok a századfordulótól 1914-ig. Budapest-Salzburg, 1989. Reisz László: Egyletek a dualizmus kori Magyarországon. Statisztikai Szemle, 1988. 10. 930-947. Rézler Gyula: A magyar nagyipari munkásság kialakulása 1867-1914. 2. kiad. Budapest, 1945. Salamon Lajos: Megemlékezés egy száz év előtti népszámlálásról. Történeti Statisztikai Közlemények, 1957. 24. 83-99. Social Orders and Social Classes in Europe since 1500: Studies in Social Stratification. (Ed. Bush, M. L.) London and New York, 1992. 68 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig Szabó Dániel: Párbaj a dualizmus korában, avagy haza a vívótermekben. In Rendi társadalom – polgári társadalom. 3. Társadalmi konfliktusok. (Szerk. Á. Varga László.) Salgótarján, 1991, 331-338. Szilágyi László: A nemesi rendi címekről és címzésekről. Budapest, 1943. The Use of the Occupations in HistoricalAnalysis. (Eds. Schürer, Kevin and Diederiks, Herman.) Göttingen, 1993. Thirring Gusztáv: Magyarország népessége II. József korában. Budapest, 1938. Tóth Zoltán: Társadalmi státus és foglalkozás az osztrák és a magyar társadalomstatisztikában. Statisztikai Szemle, 1987. 1. 62-86. Varga István: A közterhek. In A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848-1914. Tanulmányok. (Szerk. Szabó István.) II. Budapest, 1965, 246-321. Varga János: A jobbágyi joldbirtoklás típusai és problémái 1767-1849. Budapest, 1967. Varga János: A jobbágyfelszabadítás kivívása 1848-ban. Budapest, 1971. Veliky János: Megjegyzések a magyar parasztbirtok kapitalizmuskori fejlődéséhez. Magyar Történeti Tanulmányok, III. KLTE, Debrecen, 1970. 93-109. Vizaknai Antal: Társadalmi és gazdasági szempontok a XIX. század végén és a XX. század küszöbén tartott népszámlálásokban. Közgazdasági Szemle, 1902. 285-298. Vörös Károly: Budapest legnagyobb adófizetői 1873-1917. Budapest, 1979. Vörös Károly: A főrendiház 1885. évi reformja. (Egy kutatás tervei és első eredményei.) In Rendi társadalom – polgári társadalom. 1. Társadalomtörténeti módszerek és forrástípusok. (Szerk. Á. Varga László.) Salgótarján, 1987, 397-407. Weber, Max: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 1. Budapest, 1987. Werbőczy István: Tripartitum. Budapest, 1990.
4. PARTICIPÁCIÓ ÉS URALOM Amikor a társadalom politikai tagoltságát vizsgáljuk, egyidejűleg kell tekintetbe vennünk, hogy a hatalomgyakorlás szempontjából mennyire integrált egy társadalom (az ország), és kiknek van módjuk a politika befolyásolására. Másként fogalmazva: mennyire haladt előre az adott korszakban a „nemzetépítés” folyamata, s a társadalom tagjai milyen módon és milyen mértékben vesznek részt a velük kapcsolatos döntések meghozatalában (ez utóbbit takarja a „participáció” fogalma). A politológiai irodalomban immár klasszikusnak számító munkák közül Robert Dahl a demokratizációs folyamat egyik fő tengelyeként a részvétel kiszélesedését jelölte meg, a másikként pedig a választás alternativitását, azaz adott-e a lehetőség az ellenzék számára a hatalom megszerzésére. A norvég származású, korán elhunyt Stein Rokkan azon kevesek közé tartozott, akik az európai nagy nemzetek mellett a kisebb demokráciáknak is figyelmet szenteltek. A tömegpolitika kialakulásának feltételrendszere gyanánt négy ún. intézményes küszöb meghatározására tett kísérletet (legitimációs, inkorporációs, reprezentációs, illetve majoritási küszöb). Az első kritikus pontnak azt tekinti, hogy egy adott társadalomban mikortól és milyen korlátok között alakultak ki intézményes jogok a fennálló rezsim elleni tiltakozásra (petíciós, demonstrációs, gyülekezési és véleménynyilvánítási jog stb.). Az inkorporációs küszöb vizsgálata révén arra derül fény, hogy mennyi ideig tartott, amíg egy ellenzéki mozgalom a politikai életben formális jogokat szerzett a képviselő-választásokon való részvételre. A harmadik küszöb a mozgalom parlamentbe való bekerülését akadályozó korlátozást, illetve a korlátozás enyhítésének folyamatát értékeli. A negyedik pedig a végrehajtó hatalom törvényhozással szembeni autonómiáját, ellenálló képességét érinti, valamint azt, hogy vannak-e beépítve a rendszerbe a számszerű többséget korlátozó ellensúlyok, avagy a győztes párt vagy pártszövetség képes majoritása révén lényeges strukturális változásokat véghezvinni. Rokkan participációt illető történeti tipológiájának két pólusán az angol, illetve a francia fejlődés található. Az angolok 1832-től lépésről lépésre terjesztették ki a választójogot (1867, 1884), a folyamat lassan, de töretlenül haladt előre, míg 1918-ban előbb a 69 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig férfi-, majd 1929-ben az általános választójog kiharcolásával lezárult a tömegpolitika rendszerének kiépülése. A franciák viszont hamar egyenlővé és általánossá tették a férfiválasztójogot (1793, majd 1848), azonban a folyamat többször megtorpant, sőt visszafordult (1795, 1814, 1852), s végül az általános és teljes (a nőkre is kiterjedő) választójog kiharcolására csak 1945-ben került sor. A két pólus között számtalan változat létezett, amelyek közül a legeredetibb variáns talán a cári fennhatóság alá tartozó finn rendszer, amelyben 1906-ban egy csapásra biztosították a teljes körű részvételt az általános választójog alapján. Rokkan manapság újraéledt népszerűsége kelet-európai politikatudományi berkekben elsősorban „törésvonal” (cleavage) koncepciójának köszönhető. Ennek eredeti változata lényegében azt vizsgálja, hogy a nemzetépítés (nation building) folyamatában az államnak a központ integrációs (és kulturális expanziós) törekvéseivel szemben milyen partikuláris etnikai, nyelvi, vallási, illetve egyházi ellenállást kellett legyőznie. A iparosodás következtében keletkezett konfliktusok másik, funkcionális tengelye a tulajdonosok, munkáltatók, illetve a munkások, valamint a gazdaság elsődleges és másodlagos ágazati szektorai között húzódott. Másként fogalmazva: milyen örökölt és újonnan keletkezett vízválasztók mentén tudják megszólítani a politikai mozgalmak a participáció révén mobilizálható szélesebb társadalmi csoportokat, azaz saját tagoltságukat miként tudják mintegy ráhangolni, ráépíteni a választókat érdeklő (és megosztó) gyakorlati kérdésekre. A részvételt, participációt Magyarországon 1848-ban (az eredeti szándék szerint ideiglenesen) az V. törvénycikk alapozta meg, mely a kor nyelvén szólva kimondta a népképviselet elvét (erdélyi megfelelője a II. tc. volt). Mindazok, akik választójoggal rendelkeztek 1848 előtt akármilyen jogcímen, tehát nemesként avagy polgárjoggal bíró városi polgárként, ún. régi jogon választók maradtak ezután is. Ezt a kiváltságukat azonban nem örökíthették tovább utódaikra. Ezért a régi jogon választás gyakorlata kihalásos alapon tűnt el a társadalomból. Egy második szempont szerint a népképviseletnél cenzus'/^lapítottak meg. Ez „48-ban lehetett birtok (birtokon értendő ebben az esetben a legalább ^ úrbéri telek) és 300 forint értékű házingatlan, illetve évi 100 forint jövedelem is. Harmadsorban a választójogot az V. törvénycikk bizonyos foglalkozásokhoz kötötte. Az az iparosmester vagy kereskedő például, akinek legalább egy alkalmazottja volt, választójogot kapott. Ugyanez illette meg „jövedelmükre való tekintet nélkül” az ún. értelmi foglalkozású személyeket, akiket azonban gyűjtőnévvel nem nevezett meg, csak felsorolta a különböző hivatásokat („tudorok, sebészek, ügyvédek, mérnökök, académiai művészek, tanárok, a magyar tudós társaság tagjai, gyógyszerészek, lelkészek, segédlelkészek, községi jegyzők és iskolatanítók”). Visszagondolva a társadalomszerkezet leírásakor használt tengelyekre, a régi jog elég egyértelműen a történeti rendi kiváltságokon alapult, a másodikon találhatjuk a háztulajdon vagy jövedelem alapján bekerülők csoportját, végül egyes kategóriákat egyértelműen a foglalkozás tengelyén való elhelyezkedésük alapján soroltak a választójoggal rendelkezők közé. Úgy tűnik tehát, hogy amikor a 19. század közepén körül akarták határolni azok körét, akiknek választójogot kívánatos biztosítani, a társadalomból oly módon igyekeztek rétegeket kiemelni, hogy az imént tárgyalt három tengely mentén húzták meg a választóvonalakat. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a törvény alkotói (közöttük Kossuth) mindegyik cenzus mögött bizonyos műveltséget feltételeztek. Ezen az alapon került sor végül a különböző (történeti-jogi) rendi, foglalkozási és vagyonijövedelmi csoportok szelekciójára, ám ezek a csoportok ettől még távolról sem álltak össze egységes választói tömbbé, társadalmi heterogenitásukat a közös jog nem szüntette meg. A törvény alapján mintegy négyszeresére növekedett a rendi országgyűlésekhez képest a politikai döntéshozatalt voksaikkal befolyásolók száma, s a népességnek mintegy 7%-a bírt választójoggal 1848 után. A szűkebb értelemben vett Magyarországon egyértelműen a tulajdon vagy jövedelem alapján választójoggal felruházottak képezték a domináns kategóriát, a kiegyezés utáni választói összeírás szerint a választók 67%-a ebből a csoportból került ki. Erdélyben viszont a régi jogon voksolók alkották a többséget (véletlenül szintén 67%), azok, akik az erdélyi 1791:XII. cikkely alapján rendelkeztek előjoggal. Itt mindenekelőtt a székelyekről lehetett szó, hiszen az erdélyi „régi jogúak” több mint fele Csík, Háromszék, Marosszék és Udvarhelyszék lakói közül került ki. Lehetséges, hogy helyi döntés kérdése (is) volt, hogy melyik címen regisztráljanak valakit a választói jegyzékben, az ugyanis, hogy 1872-ben a fenti négy székben senkit sem vettek birtok, kézmű, jövedelem és értelmiség alapján számba, erre látszik utalni. Azok esetében, akik nem érték el földtulajdon vagy a jövedelem alapján a cenzust, értelemszerűen megnőtt a régi tengely jelentősége, de hogy senki sem ütötte volna meg a mértéket, az teljesen valószínűtlen. Hogy ez Erdélyben miként függött össze a nemzetiségek kérdésével (és a választókerületek határának kijelölésével), túlmutat jelen gondolatmenetünk keretein. A választójogi törvényt a kiegyezés után 1874-ben alakították át (XXXIII. tc.). A változás részben elvi-technikai jellegű. Tcchiűky annyiban. hogy ettől kezdve nem azt írták elő, hogy valakinek 300 forint értékű háza vagy /‘t úrbéres telke kell hogy legyen, hanem a tulajdontárgy utáni jövedelem adója jelentette a cenzust. Ugyanez a törvény egyúttal azt is kimondta, hogy akinek adóhátraléka van, az nem élhet választójogosultságával. Végső hatását tekintve mindez a választójogra szűkítően hatott: 1874 után az össznépességnek rendszerint már csak körülbelül 6%-a volt választó. Pedig a törvény újabb csoportokat is be kívánt bocsátani a szavazatukkal döntést 70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig befolyásolók táborába, amikor meghatározott jövedelemadó megléte esetén a köztisztviselők és a magánalkalmazottak egy részét is választójoggal ruházta fel. A választójoggal rendelkezők abszolút többségét jogcím szerint mindvégig a földbirtok után adózók tették ki egészen a világháborúig. Az a tény, hogy a dualizmus korában 1874-től kezdve 1917-ig a választók aránya 6% körül mozgott, jelzi, hogy a választójoggal rendelkező népesség ugyanolyan arányban növekedett, mint az össznépesség. Másfelől viszont egyszerűen kijelenthetjük: ez a választási rendszer merev volt, a részvétel lényegében nem bővült a korszak folyamán. Nemzetközi összehasonlításban ugyanis azt állapíthatjuk meg, hogy míg a 19. század közepén a magyar választójog európai mércével az élenjárók sorába tartozott, a világháború előttre nemcsak a fejlettebb nyugateurópai országoktól szakadt le, de a participáció arányát tekintve néhány balkáni ország is megelőzte. A századforduló táján rendszeresen visszatérő vitakérdés volt a választójog reformja. A dualizmus korában felnövekvő, korábban kirekesztett rétegek követeltek helyet maguknak a „politikacsinálásban”. A törvénymódosítást azonban nemcsak új társadalmi, hanem megbízhatatlannak tekintett nemzetiségi csoportok választójoghoz juttatása tette meggondolandóvá. Végül megszületett a törvény 1913-ban, amely alapján a választójog a népesség 8,7%-ára terjedt volna ki. Ezen törvény alapj án azonban sohasem tartottak választást Magyarországon. Jött a háború, majd 1918 újabb választójogi változást hozott. A dualizmus kori választások az 1874-es törvény óta nyílt választások voltak (azt megelőzően több településen az 1848- as törvény egyértelmű iránymutatása híján saját hatáskörükön belül titkos választásokat rendeztek, ilyen volt pl. Eger városa, Kecskemét egyik választókörzete). Ehhez képest az 1913-as választójogi törvénynek elvi újdonsága volt, hogy a törvényhatósági jogú városokban titkos szavazást rendelt el, ami azután továbbsugárzott a két világháború közötti rendszerbe. Az, hogy a nők, a napszámosok és a cselédek nem rendelkeztek választójoggal ebben a rendszerben, logikáját tekintve liberális érvelésre támaszkodott. Liberális annyiban, miszerint ezek az emberek nem voltak abban a vagyoni helyzetben, illetve önállósági fokon, hogy szabadon dönthessenek politikai kérdésekben. Függő emberekként a családfő hatalma alá rendelten éltek. Választójoggal azonban csak a maga ura ember rendelkezhetett, aki szuverén módon tudott dönteni, anyagilag nem volt megvásárolható, sem manipulálható. Ma már furcsán hangzik ez az állítás, mégis a liberális kelléktárból származott az érv: akkor választhatsz szabadon, ha magad is szabad ember vagy. Azt már a 19. századi szabadelvűségnek magával kellett volna elrendeznie, hogy a saját vagyonnal rendelkező, egyedülálló nők vajon miért nem lehettek képesek önálló véleményformálásra. Ezen elv alapján a magyar képviselőház összetétele meglehetősen exkluzív lett. 1887 és 1910 között, a századforduló parlamentjében 14% arisztokrata, 48% nemes (beleértve az újnemeseket is), 29% pedig az egyéb kategóriából került ki. A Szabadelvű Párt képviselőinek fele, a függetlenségi frakció 54%-a rekrutálódott a nemesség soraiból. A nemesi háttér szempontjából a két nagy párt szociális összetétele nem különbözött érdemben egymástól. Arisztokratából viszont a függetlenségi pártba jóval kevesebb jutott (ez már az aulikusság és a kurucos hagyományok kérdésköréhez vezetne el bennünket). A parlamenti pártok, a szabadelvű és a függetlenségi párt is ún. honorácior vagy választási pártok voltak. Ezeknek a pártoknak nem voltak alapszervezeteik, sejtjeik, melyekre alulról ráépültek volna. Lényegében fentről lefelé a választási kampány időtartamára szerveződtek meg, és a két választás közötti időszakban mint parlamenti frakció vagy, ami mindig fontosabb volt Magyarországon, mint pártklub, zöld (és fehér) asztal mellett hozták a döntéseiket, s ezeket a frakciók csak megjelenítették az országgyűlésben. Így aztán nem is volt szükség arra, hogy állandó társadalmi beágyazottságú pillérekhez rögzítsék a politikai felhőrégiót tartó társadalmi hálót. Abban, hogy a parlamenti pártok szociális karaktere érdemben nem tért el egymástól, a kétségtelenül szűk és korlátozott választójog mellett két másik tényező is szerepet játszott. Az egyik a már említett nyílt szavazás, a másik pedig az, hogy a magyarországi pártstruktúra alapjában véve az ún. közjogi kérdés mentén tagolódott. Aki elfogadta 67-et, az kormánypárti lehetett, aki nem, az természetesen függetlenségi vagy egyéb, de esélyt sem kaphatott arra, hogy valaha kormányra jusson Az egyetlen precedens, amikor a függetlenségiek koalícióban hatalomra kerülhettek, 1906-ban történt, ám akkor – legalábbis elvben – 67-es alapra kellett helyezkedniük, programjuk lényeges pontjait feladva. Azok a kérdések, amelyek a nyugati parlamentáris demokráciákban vízválasztóként tagolták a közéletet, természetesen megjelentek a magyarországi politikai nyilvánosságban is, de végül nem mélyítettek el a közjogi kérdés jelentőségét beárnyékoló „törésvonalakat”. Az egyházpolitikai küzdelmek forgatagában alakult ellenzéki Katolikus Néppárt (1894) vagy az agrárius-merkantil ellentét frontján létrejött Gazdaszövetség (1895) felvillantotta ugyan egy másfajta polarizálódás lehetőségét, de többnyire csak a kormánypártból forgácsolt le kisebb darabokat. A koalíciós időszak (1906-1910) bukása után hosszú távon is úgy tűnt, hogy ezek az új típusú szervezetek nem nyújtanak érdemi alternatívát a fennálló politikai tagoltsággal szemben. A dualizmus kori magyar parlamentarizmust általában is jellemezte, hogy nem alapult parlamenti váltógazdaságon. 1875-től kezdve, amikor Tisza Kálmán – egyetlen passzus kivételével – szögre akasztotta a bihari pontokat, a kormányzó párt hegemóniája értelmében gyakorlatilag parlamentáris egy- pártrendszer 71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig működött nálunk. (Kivételnek az imént említett 1906 és 1910 közötti koalíciós időszak számított, amely azonban inkább erősítette a szabályt.) A képviselőházi választások politikai földrajzát egyébként jól jelenítette meg, hogy a szabadelvű uralom kormánypárti háttere rendszerint egy, az északnyugati végektől a délkeleti perifériáig félkörben húzódó „patkó alakú” sávból verbuválódott, míg az Alföld és a Dunántúl szinte „egyezményesen” ellenzéki képviselőket küldött a magyar parlamentbe. A magyarországi politikai rendszer ilyen típusú (ha úgy tetszik, „felszínen” kifelé árkolt) tagoltsága szoros összefüggésben állt azzal, hogy a „nemzetépítés” érdekében a kormányzatnak alapvető belső nehézségekkel kellett megküzdenie. Nemcsak a Habsburg-központosítás emléke kísértett, amelynek utolsó neoabszolutista változatában nem is oly rég a nemzetállamiság alternatívájaként rémlett fel a birodalmi léptékű integráció. Erdély újabb uniója (1848 forradalmi pillanatai után 1867-től), a déli katonai határőrvidékek utolsó maradványainak polgárosítása a hetvenes években (itt a nem katonai jellegű „civilizálás” értelmében) mindmind csak a tényleges egybeforradás feltételét teremtették meg. A jobbágyközösségek az 1767-es úrbérrendezés, majd az 1853-54-es úrbéri pátenseket követő birtokrendezések után is a helyi szokások szerint s igen különböző módon fűződtek fel az uniformizálásra törekvő központi szabályozásra. Hogy a jogilag egységes nemesség mögött területileg sem állott monolit társadalmi csoport, azt imént külön is láthattuk a régi jogon választók arányában megmutatkozó különbségben. A rendi polgárság partikularizmusát maga a kormányzati hatalom sem igyekezett megtörni 1848 előtt, de az egységes városi törvény hiánya végigkísérte a dualista korszak egészét. Több mint különös lett volna, ha a történeti-jogi kiváltságok lebontása után telítődtek volna meg a történeti-jogi normák országosan egységesülő rendi tartalommal. S az integráció munkájához nemcsak a „közjogi alkatrészek” beillesztése tartozott, hanem a rendiség védőbástyáj ának tekintett nemesi vármegye végrehajtó hatalomnak való alárendelése is. Tisza Kálmánt, a municipalizmus meggyőződéses hívét így lehetett a nyolcvanas évek közepére kormányfőként a törvényhatóságok államosításának kísérletével vádolni. A helyi önkormányzatokban egyébként ugyanaz a választójog érvényesült, mint a képviselőházi képviselőkre voksoláskor. Amint arról már a településtörténeti részben szó esett, a helyi képviselők felét választották, a másik felét viszont a virilisek adták. (Budapestet kivéve, ahol a közgyűlésbe négyszáz főt az 1200 virilis közül, a többi négyszázat pedig szabadon állított jelöltek sorából választottak.) Két történész, Feiszt György és Kosján László megvizsgálta a Nyugat-Dunántúl megyéiben, a Baranya-Sopron sávban, illetve a Felvidéken, Nógrádtól Abaújig, hogy kik voltak a megyei virilisek a 19. század végén és a 20. század elején, kikből került ki a megyei törvényhatósági bizottságok egyik fele. A virilis jegyzékekről ezekbe a testületekbe a legtöbben földjük vagy ingatlantulajdonuk (illetve bérletük) adója révén kerültek. Arányuk azonban csökkenő tendenciát mutatott: a felvidéki megyékben 1880-ban több mint 90%-ot alkottak, de 1914-re arányuk kétharmadosra apadt. A Nyugat-Dunántúl megyéiben ugyanezen időszak alatt 84%-ról 69%-ra hanyatlott súlyuk. A helyi politikai érdekképviselet szempontjából az ingatlantulajdonosok visszaszorulását két másik csoport előrenyomulása ellensúlyozta: a vállalkozók, kereskedők, gyárosok, iparosok dinamikusan növekvő kategóriája, valamint az értelmiségi, illetve tisztviselői réteg. Ebben a kétszeres adóbeszámításon túl nyilvánvalóan ezen csoportoknak a helyi társadalmakban erősödő súlya is szerepet játszott.
72 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig
11. ábra A törvényhatósági jogú városok törvényhatósági bizottságainak összetétele választott és virilis tagok szerint (1908) Forrás: A magyar városok statisztikai évkönyve. I. évf. (Szerk. Thirring Gusztáv.) Budapest, 1912, 666-667. A városok képviselő-testületének összetételét már országos áttekintésben is szemléltethetjük a 20. század elején. A diagramot szigorúan a foglalkozások ágazati rendszerében nézve jól látható, hogy a 26 törvényhatósági jogú város képviselői között a virilis elv lényegében két csoport súlyát növelte meg választási eredményükhöz képest: a kereskedelemben és közlekedésben foglalkoztatottakét, illetve a vagyonból élőkét (háztulajdonosok, magánzók, nyugdíjasok). Talán meglepőnek tűnik, hogy az értelmiség és a szabadfoglalkozásúak csoportjának választási súlya magasabb, mint a kétszeres adóbeszámítás alapján elvárt virilis jelenlétük. Ha az „értelmiségi keresetűek” kategóriáját további bontásban szemléljük, az is világossá válik, hogy közülük egyedül a valóban szabadfoglalkozásúak (orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, építészek, ügyvédek) azok, akiknek virilis súlya magasabb, mint választottságuk szerinti reprezentációjuk. Az állami, megyei, községi tisztviselők viszonylag alacsonyabb aránya azzal függhetett össze, hogy a törvényi szabályozás szerint a helyi tisztviselők egy jelentős része hivatalánál fogva volt tagja a testületnek. A rendezett tanácsú városok és községek képviselő-testülete esetében fontos sajátosságot jelentett a törvényi szabályozásban, hogy az 1886-os községi törvény lehetővé tette: „minden testület, intézet, társulat, czég s általában minden jogi személy, ha a községben fekvő vagyonnal bír s attól adót fizet”, választójoggal bírjon, valamint hogy a ,jogi személyek” (sőt a legtöbb adót fizető nagykorú hajadon, özvegy vagy törvényesen elvált nők is) meghatalmazottjaik révén képviselethez juthassanak. Végső soron tehát adva volt egy alapjában véve nemesi-arisztokrata túlsúlyú országgyűlés (bár ezen belül az újnemeseket és frissiben bárósítottakat sohasem szoktuk kellő óvatossággal elkülöníteni), valamint szinte egy beépített ellensúly gyanánt, dinamikáját tekintve még a vármegyékben is, de leginkább a törvényhatósági jogú és rendezett tanácsú városokban egy erősen a polgári keresetforrásokhoz kötődő önkormányzati képviselet a virilis elv révén. Hogyan helyezkedett el a választójoggal rendelkező parasztság a politikai mezőben? Közismert, hogy a dualizmus képviselőházában hosszú időn keresztül nem ült paraszti, úgymond csizmás képviselő. Az első paraszt-képviselő, Nagyatádi Szabó István karrierje jól szemlélteti a „választó birtokosok” nagypolitikához fűződő viszonyát. Tanulságos a pillanat is, amikor Szabó parlamenti jelölésére sor került. Saját szájából idézhetjük fel ezt egy későbbi interjú segítségével: „Éppen zabot arattam, mikor kijöttek hozzám a csokonyai gazdák és azt mondták, hogy nekem fel kell lépni képviselőjelöltnek. Természetesen elhárítottam magamtól. Megmondtam, hogy rámegy az egész vagyonom. Egy ebéden megeszi a választóközönség, ami kicsim van. 73 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig Gazdatársaim közölték, hogy Görgetegről és a szomszéd falukból is itt vannak a többiek és komolyan kívánják fellépésemet és azt mondják, hogyha már a vármegyeházán sikerült, itt is sikerülni fog. Nehezen határoztam el magam. Az volt a tervünk, hogy igazi kisgazdát kell képviseletünkkel megbízni. Végülis megegyeztünk abban, hogy nekem költségem nem lehet és vállaltam a jelöltséget. Azután győztünk éppen 48 szavazattal. Lett volna még több is, de úgy állapodtunk meg, – hogy 48 a magyar igazság, – ha a 48 szavazatos többséget elérjük és megtartjuk, akkor többet nem szavaztatunk le. Így is történt. Ennyi az egész.” Nem szükséges részletes magyarázat, hogy láthassuk, ebben az elbeszélésben szinte minden lényeges elem megtalálható felvetett kérdésünkre. Csak egy rövid életrajzi ismertetés kívánkozik ide, hogy el tudjuk helyezni a személyt a társadalmi palettán. 1863-ban született, az eredetileg Széchenyi-birtokhoz tartozó Erdőcsokonya községben, Somogy megyében. Apja féltelkes jobbágy volt. Fölső Szabó István (eredetileg felvégi házuk miatt a családot így hívták) politikai szocializációja a falusi dalárdában kezdődött, majd pénztáros lett a községi olvasókörben. 1868-ban alakult egy népnevelési egylet, amelyet Nagyatádi Szabó István tanítója vezetett, s ennek a későbbi politikus is tagja lett. Viszonylag fiatalon községi bíróvá választották. Tényleges politikusi karrierje 1904-ben kezdődött, amikor – választott képviselőként – a vármegyei törvényhatósági bizottság tagja lett. (Erre vonatkozik az utalás az interjúban, miszerint „ha a vármegyeházán sikerült”.) Kikből is állt Somogy vármegye törvényhatósági bizottsági tagsága a 20. század elején? Nem ismerjük pontosan mind az 560 tag foglalkozását, de 37% volt paraszt és 50% különböző középosztályi csoportokból verbuválódott (pap, gazdatiszt, ügyvéd, orvos, jegyző, szolgabíró, tanító). A vármegyei törvényhatósági bizottság domináns csoportja ez a középosztálybeli társaság, de mint látható, kialakult egy nagyon masszív, számottevő paraszti képviselet is. Ezek a Somogy megyei paraszti törvényhatósági képviselők 1908-ban egy bizottsági ülés után kiballagtak a kaposvári állomásra, kibérelték a restit, és megalapították a Somogy megyei Kisgazdák Egyesületét. A különböző paraszti egyletek, olvasókörök, dalárdák községi szintű szervezkedése után ekkortól horizontálisan, megyei szinten is kezdtek „összerázódni”. Ok azok, akik rábeszélték Nagyatádi Szabót, hogy induljon az időközi országgyűlési választáson. 1908-ban még nem létezett Kisgazda Párt, az ellenzéki retorika csak függetlenségi lehetett, tehát a közjogi törésvonal mentén 48-as programmal indult, s egy másik 48-as jelölt ellen győzött. Így került be a képviselőházba „48 nyerő szavazattal”, s ennek szellemében alakult meg 1909-ben a Kisgazda Párt is, nevében hordozva a negyvennyolcasságot: Első Országos Függetlenségi és 48-as Kisgazda Párt. Ekkor már volt országgyűlési képviselőjük, több helyen megszerveződtek a megyei egyesületeik, s ezek fölé ernyőnek hozták létre az országos pártot azok szavazatait megcélozva, akik választójoggal rendelkeztek, eddig is szavaztak, s küldötteket delegáltak már a helyi közéletbe a vármegyékben s a községi képviselőtestületekben. Szót kell ejteni a választójogból kiszorultakról is, azokról, akiknek esélyük sem volt a participációra. A segéd nélküli kisiparossággal együtt gyakorlatilag az egész városi munkásság ebbe a kategóriába tartozott. Az 1890ben létrejött Magyarországi Szociáldemokrata Párt mint nem parlamenti párt egészen másfajta szervezeti elvekre kellett hogy felépüljön. A szociáldemokrácia tömegpártot hozott létre abban az értelemben hogy bázisát a szakegyletek alkották. A különböző szakmák képviselőiből már korábban létrejött szakegyleteket azonban a párt nem olvasztotta magába, azok egy külön egyesületi szinten megőrizték különállásukat, ahogy az már a szociáldemokrata jellegből is fakadt. Mivel a szociáldemokrata pártnak nem volt parlamenti képviselete, hívei, tagjai pedig többnyire nem voltak választók, egészen újszerű politizálásra kellett berendezkedniük. Egyfelől harcot indítottak a választójog kiterjesztéséért, másrészt pedig szükségképpen parlamenten kívüli akciókkal kellett nyomást gyakorolniuk a törvényhozásra. A történetírásnak ma már egy külön irányzata vizsgálja az ún. kollektív akciók történetét, a sztrájkok, utcai rendbontások, tüntetések koreográfiáját. Magyarországon parlamenti választásokat a századelőn 1901-ben, 1905-ben, 1906-ban és 1910-ben tartottak. Választójoggal kapcsolatos tüntetések és zavargások Budapesten 1905- ben, 1908-ban és 1912-ben törtek ki, ez utóbbit a hírhedt vérvörös csütörtökként emlegetik a tankönyvek. A megmozdulások időzítéséből is érzékelhető, hogy leginkább parlamenti ciklus közepén volt esély arra, hogy nyomást gyakoroljanak a parlamentre, megváltoztassák a választójogi törvényt, remélve, hogy a következő választások esetleg már e szerint kerülhetnek megrendezésre. A vérvörös csütörtökről rendelkezésre áll – „szerencsére” – az orvosi kezelésben részesült sebesültek jegyzéke, és ha feltételezzük, hogy azokat verték meg, akik a szervezők, hangadók vagy főszereplők voltak, akkor a sebesültek összetételének vizsgálata igen tanulságos lehet. Gyáni Gábor kutatásaiból tudjuk, hogy a 184 sebesült többsége szakmunkásokból és kisiparosokból került ki, a foglalkozásokat illetően a lakatosok és a kovácsok domináltak. A sebesülteknek csak egynegyede volt gép- vagy segédmunkás. Minden ellenkező elképzeléssel szemben nem a faluról frissen bekerült segédmunkás-napszámos réteg vonult az utcára. A hangadók az egyletekbe, azokon keresztül a szociáldemokrata pártba tömörültek csoportjai voltak. A vérvörös csütörtök eseményeiről egyébként korabeli filmhíradó-részletek is reánk maradtak, s a villamosokat borogató, utcai torlaszokat emelő férfiak öltözetén is érzékelhető, hogy a kispolgári viseletet hordó, választójogért harcot indító szakmunkások és iparosok aktivizálódtak a budapesti utcákon.
74 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig A parlamenti választójogon kívül rekedt agrárszegénység elégedetlensége az ún. agrárszocialista mozgalmakban, illetve arató- és cselédsztrájkokban jelentkezett. Az 1890-es rossz termést követően először a viharsarki mozgalmak lobbantak lángra. Társadalmi bázisukat tekintve különösen veszélyesnek tűnt, hogy abba az uradalmi cselédek is bekapcsolódtak. Az 1894-es hódmezővásárhelyi akciókban s az 1897-98-as aratósztrájkokban viszont szinte kizárólag a napszámosok és törpebirtokosok vettek részt. Ugyancsak egy rossz termésű év, 1904 indította el az agrárszegénység mozgalmainak második nagy hullámát 1905-1906 folyamán. Ezúttal a dunántúli nagybirtokok uradalmi cselédei és aratómunkásai kezdeményeztek együtt sztrájkot. Ha Király István vizsgálatai alapján a korábbi tiszántúli és a későbbi dunántúli akciók közös gyökerei után kutatunk, megállapíthatjuk, hogy a megmozdulások által érintett uradalmakban a nagyüzemi racionalizálás szigorúbb formáját bevezető tiszti gazdálkodás egyik lépéseként megvonták a cselédek szokásjogi alapon gyakorolt állattartási jogát a takarmánybázist jelentő illetményföldek használatával együtt, s ez döntő mértékben járult hozzá, hogy az amúgy is dinamikusabb elemet jelentő napszámosok mellett a gazdasági cselédség is a munkamegtagadás eszközéhez nyúljon. Ezeket a megmozdulásokat végül leverték, leszerelték, de eredményükként a századfordulón a napszámbérek emelkedő irányzatot mutattak. A 19. századi politikában csak az egyik meghatározó folyamat, hogy kiszélesedik, bővül azoknak a köre, akik részt vesznek a politikai döntések előkészítésében, meghozatalában. Ugyanehhez kapcsolódik a másik jellemző fejlődési irány, a már korábban emlegetett bürok- ratizáció. Max Webertől származik az uralom meghatározására az a definíció, miszerint az uralom tulajdonképpen nem más, mint a működő hatalom intézményes gépezete. A továbbiakban azt vizsgáljuk, korszakunkban kik azok, akik működtették az irányító apparátust. Magyarországon lényegében a 18. századi abszolutizmus óta a bürokráciának két különböző jellegű csoportja létezett. Az egyik, a központi kormányszervek bürokráciája (kancellária, kamara, helytartótanács stb.) szakszerű apparátus, benne kinevezés alapján és szigorú hierarchiába rendezve juthat valaki a számára kijelölt posztra. A vármegyei önkormányzatban is megtaláljuk a király által kinevezett vezetőben, a főispánban a központi bürokrácia képviselőjét. Átmeneti pozícióját azonban jelzi, hogy fizetését a vármegyei pénztárból kapja. A főispán bizonyos posztokra jelölési joggal, sőt bizonyos posztokra kinevezési joggal is bírt, és a 18. század végétől egészen 1848-ig ezen jogai jelentősen bővültek. Eredetileg azonban a tisztviselők döntő többségét nem kinevezték, hanem közfelkiáltással választották (ponderálás). 1819-től végül egy helytartótanácsi határozat következtében a vármegyei tisztviselőket is szavazással kellett választani. Alapjában véve a vármegyei önkormányzati tisztviselők a nobile officium elve alapján töltötték be a hivatalaikat, ami azonban ekkoriban már nem jelentette azt – mint általában hinni szokás –, hogy nem kaptak fizetést, s bár a hivatalviselés a nemesi ranggal járó erkölcsi kötelezettség volt, a költségek viselését mégsem lehetett kizárólag rájuk hárítani. A fizetések megyénként különbözők voltak, de például az átlagosnak tekinthető Bihar megyében a reformkor végén egy főispán évi 1500 forintot, az első alispán 800-at, a második 400-at, a jegyzők 600-tól 200-ig, az ügyészek 400-tól 200-ig, a pénztárnokok 350-et kaptak. A kinevezéses állások (ahogy a korban nevezték: a „szegödményesek”) térhódítása 1848 előtt a vármegyei önkormányzatokban szakmákhoz kötődött. Ezek a tisztségek többnyire újak voltak, úgymint a vármegyei mérnök, a vármegyei orvos, a sebész vagy a bába hivatala. Megállapíthatjuk, hogy már jóval 1848 előtt megjelent a vármegyei önkormányzatokban is a bürokratizáció, terjeszkedése felülről, a főispánon keresztül haladt előre (s a folyamatnak további lendületet adott a reformkor végén az adminisztrátori rendszer). Hogyan alakult a bürokratizáció sorsa az önkormányzatokban 48, illetve 67 után? Logikailag négyféle válasz lehetséges, s mind a négy válasz megtalálható a magyarjogtörténeti irodalomban. Elvileg a legegyszerűbb az, ha azt mondjuk, nem történt semmi, maradt a feudalizmus. Gyakran hallhattuk ezt visszhangozni a vármegyékről. Ennek értelemszerű ellentettje, ha azt állítják, a megyei közigazgatás teljesen polgári jellegűvé vált. A harmadik nézet szerint a magyarországi bürokratizáció nem egységes, hanem megosztott jelenség volt, kettős működési elv tartotta fenn. Az egyik a központi kormányszerveket jellemezte, melyek valóban bürokratizáltan funkcionáltak, a másik viszont a vármegyéket, ahol nem ment végbe áttörés. A negyedik válasz Bibó Istvántól származik, aki (hasonlóan Leopold Lajos „színlelt kapitálizmus” értelmezéséhez) a dilemmát úgy próbálta feloldani, hogy a magyar bürokra- tizációt a nyugati formák alatt a keleties, feudális uralom megtestesülésének tekintette. Meg kellene vizsgálnunk az egyes álláspontok érveit részleteiben, hogy eldönthessük, melyik áll Igaz, hogy 1848-ban nem alakították át radikálisan a megyei közigazgatást (bár az akkori törvényt – mint oly sok mást is – csak ideiglenes szabályozásnak szánták), s például Veszprém megyében – amely talán az egyetlen megye, ahol a tisztikart Hudi József kutatásai alapján a 18-19. század egészén át nyomon tudjuk követni – „a polgári átalakulás során a nemesi elit nemcsak átmentette hatalmát, hanem az új állások szervezésével meg is erősítette pozícióját”. A szabadságharc bukásával azonban az 1848-49-ben bekövetkező mintegy egyötödös 75 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig gyarapodásnál jóval nagyobb mértékű, bő 50%-os létszámleépítés követte a kerületi rendszer bevezetését, bár a megyehivatalok szakalkalmazottait ez a retorzió alig érintette. A tisztségben maradt hivatalnokokat az is vigasztalta, hogy a neoabszolutizmus rendszere már nyugdíjat ígért számukra. Az októberi diploma után a kiegyezésig további cikcakkokkal haladt a vármegyei hivatali elit pályája. Kajtár István 34 megyében vizsgálta meg az 1861-es főbb tisztségek betöltőit (alispánok, főjegyzők, főügyészek, főszolgabírók), és arra jutott, hogy a 286 személyből „csak 4,5%-nak volt cs. kir. előélete”, azaz hivatalnokoskodtak az 1850-es években (összevetésül megjegyezzük, hogy ugyanekkor 33 szabad királyi város fontosabb tisztviselői között – ahogy a kortársak nevezték – a „krétások” aránya magasabb, 13% volt). Az alkotmány felfüggesztése után azonban a megyék tisztikara nagyobb stabilitást és együttműködési készséget mutatott, 23 megye adatai alapján mintegy negyedük maradt a helyén a provizórium időszakában is. A kiegyezéskor tartott újabb tisztújításokkor azonban a korábbi lojalitás nem bizonyult érdemnek. 23 megye vezetőinek listáját elemezve mindössze 8% szolgálta végig a Schmerling-érát is (a szabad királyi városokban ez az arány az idézett vizsgálatok szerint az egyharmadot is meghaladta). A fentiek eléggé világosan jelzik, hogy ami a személyi kontinuitást illeti, a megyei (és városi) közigazgatási szférában igen nehéz lenne akár a folytonosság, akár a teljes megszakítottság jegyében „levezetni” a dualizmus korának önkormányzati világát. Azt már egyébként is jeleztük, hogy a szakapparátust a nagypolitika viharai sokkal kevésbé érintették, mint a vármegyei nemesi elitet. A főispán kinevezési joga pedig – különösen 1876 és 1884 között – rohamosan gyarapodott a vármegyékben, amikor Tisza Kálmán kemény harcot indított a kormányzati befolyás kiterjesztéséért (amit persze a vármegyék túldimenzionálva a vármegyék államosításaként aposztrofáltak). A folyamat különösen az 1886-os, már többször idézett törvényhatósági törvény után vett nagy lendületet. Az imént idézett, Veszprém megyére vonatkozó kutatások jelzik, hogy a törvényhatóságban 1884-ben még 20 választással betöltött tisztséget találunk, ezek száma azonban 1890-re 14-re apadt. Végső soron azonban a vármegyék „államosítása” a dualizmus korában nem következett be, a vármegyei állások 55%-át 19l3-ban is kinevezéssel töltötték be, s ennél tovább már a későbbiekben sem mentek. Ugyanakkor a vármegyei tisztviselők fizetése jelentősen elmaradt az állami közigazgatás hivatalnokaiétól. Az 1880-as években, amikor a közhivatali illetmények országos szabályozása elkezdődött, akár 60%-os elmaradás is előfordult. Változást ebben az 1904es IX. törvénycikk hozott, amely a vármegyei alkalmazottakat a köztisztviselői rangosztályokba sorolta (az alispán a VI.-ba, az írnok a XI.-be került). Ezt követően a vármegyei hivatalnok fizetésének igazodnia kellett az állami tisztviselőkéhez. A bürokratikus funkciót azonban meg kell különböztetni a hivatali apparátusban szolgálatot teljesítő egyének társadalmi származásától. A funkció szempontjából (kinevezés, szakmai tagoltság stb.) a fejlődési tendencia világos, de a vármegyei és a helyi önkormányzati szervezet igazán uralmi pozícióiban továbbra is megmaradt a választási elv, s ezek a tisztviselők sajátos szerepet játszottak az államgépezetben. Felvethető a kérdés, hogy e kettősség mennyiben fedezhető fel a rekrutáció, tehát a társadalmi származás szempontjából. A bürokrácia társadalmi összetételéről, származásáról olyan minősítő kliséket ismerünk, mint az „felében, illetve harmadában”, vagy „egyötödében, illetve kétötödében” a dzsentri soraiból került ki. Egyik társadalomtörténészünk – egy kissé karikírozva – egyenesen tornagyakorlatokhoz hasonlította a dzsentri és a bürokrácia mozgását leíró víziókat, miszerint a dzsentri beáramlik, megkapaszkodik, majd hanyatlik. Kevesen vizsgálták meg azonban, hogy kikből is állt, kikből is verbuválódott ez a bürokrácia. A kérdés az, tudjuk-e, mi történt valójában az 1848 előtti birtokos nemességgel. Az is közhelyszerű kiinduló tételnek számít, hogy a neoabszolutizmust Magyarországon a többnyire osztrák, cseh, morva eredetű tisztviselők, az ún. Bach-huszárok vitték végbe, s ezek 67 után vagy maguktól elhagyták az országot, vagy rendelkezési állományba kerültek. Vizsgáljuk meg először a központi bürokráciát, a minisztériumok ún. fogalmazási karát, amelybe bekerülni az iskolai végzettség függvénye volt, és pályafutásuk állandósításukkal vette kezdetét. A rangosztályok szerinti első hat osztály tisztségviselőit az uralkodó nevezte ki (a VII. osztályból csak a miniszteri titkárokat). A magyar minisztériumoknál Benedek Gábor azt állapította meg, hogy a magyarországi minisztériumok fogalmazási karában 1867-ben 40% fölött volt a továbbszolgáló hivatalnokok aránya, és csak 1879 után süllyedt ez alá. Ez értelemszerűen azt jelenti, hogy 67 egyáltalán nem tekinthető egyértelmű törésvonalnak. Az is igaz, hogy 1867ben valóban megjelent szép számban egy új, nemesi származású elem a fogalmazási karban, de ezek nem maradtak sokáig, jelentős részük már 1875-től eltávozott onnan. Ha nemcsak azt vizsgáljuk, hogy ki volt birtokos nemes 48 előtt, hanem azt is nézzük, hogy egyáltalán ki volt nemesi származású, és mint ilyen ki szolgált korábban már vagy központi (tehát állami) hivatalban, vagy megyei hivatalban, akkor kiderül, hogy a nemesi származásúak 40%-ának már az apja is központi hivatalnál szolgált, 26%-uk szülője pedig valamilyen megyei hivatalt töltött be. Igaz, hogy az utóbbiak többnyire nem kinevezéses állásban voltak, hanem a nobile officium elve alapján szolgáltak, de kétségtelenül kimutatható a családban valamiféle bürokratikus előélet. A két csoport együtt összesen 66%-ot tett ki, ami teljesen egyértelművé teszi, 76 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig hogy ez a jellegadó réteg a miniszteriális felső bürokrácián belül. Nem stimmel tehát az az állítás, hogy azok, aki 1867 után elvesztették birtokaikat, Tisza Kálmán alatt bevonulnak a bürokráciába, és ők adják a jellegadó réteget. A nemességnek egy jelentős része már korábban szolgálatot vállalt, akár az abszolutizmus idején is, a passzív rezisztencia láthatóan nem terjedt ki mindenkire, és ezek a bürokratikus hagyományokkal is rendelkező nemesi leszármazottak döntő szerepet játszottak a dualizmus kori miniszteriális bürokrácia arculatának meghatározásában. A századforduló metszetében a négy legfontosabb minisztérium, tehát a Miniszterelnökség, a BM, a Kereskedelmi Minisztérium és a Pénzügyminisztérium tisztviselői között 1890-ben 57% a nemes, 1910-ben csak 46%. 1890-ben 32% a nem nemes és 1910-ben 42%. Ezek a standardként idézett viszonyszámok. Efféle századforduló körüli adatokon alapul az, amit a dzsentriről visszamenőleg mondani szokás. Ehhez azonban megjegyzésként kívánkozik annak megállapítása, hogy ebben a nemesi kategóriában nemcsak az van benne, akinek családja nemes volt 1848 előtt, hanem mindenki, aki a századfordulón nemesi címmel bírt, tehát a nemesített tisztviselők (mégpedig – mint láttuk – a dualizmus időszakában az összes nemesítettnek kb. egyötöde közülük került ki), az újnemesek is. A századfordulón a bürokratikus, a köztisztviselői státus szabályozásával (köztisztviselői minősítés, állami illetmények hierarchiája), a hivatalba lépés után, nem volt érdekes, hogy az illető nemesi származású vagy sem, a hivatali ranglétrán való előrehaladást teljesen egyértelműen az iskolai végzettség, a szolgálati idő és a teljesítmény határozta meg. Ugyanezt a vármegyénél nehezebb megvizsgálni, mert túl sok helyről túl sok adatot kellene összegyűjteni. Egyetlen olyan vizsgálatot ismerünk, amely a főispánok és az alispánok (mint a központ és a megye reprezentánsai) származása alapján arra kereste a választ, hogy vajon a helyhez való kötődés tendenciáiból milyen átalakulásra derülhet fény. 1873-ban a főispánok 72%-a valamilyen módon családilag kötődött ahhoz a vármegyéhez, ahová kinevezték, 1911-ben már csak 47%-uk. Ugyanez az adat az alispánok esetében 1873-ban szintén 72%, 1910-ben pedig 53%. A tendencia mindkét esetben meglehetősen világos, hiszen egyértelműen csökken a helyi kötődésűek aránya. Ha megnézzük az egyéni életpályákat is, kiderül, hogy a főispánok zöme általában nem valamely megyében kezdte a szolgálatot, hanem többnyire állami tisztviselői pozíciót töltött be, esetleg politikus volt előzőleg. Az alispánok ezzel szemben egy másik karriermintát követtek: elindultak a törvényhatósági tisztviselőség alsó grádicsain (többnyire fizetés nélküli vagy napidíjas gyakornokként) és haladtak szépen fölfelé, mígnem – nem feltétlenül a saját megyéjükben – kinevezték őket alispánnak. 1911-ben már csak 53%-uk kötődött ahhoz a megyéhez, ahol kezdték a pályát, ami a bürokratizáció ellenére még mindig magasabb arány, mint a főispánok esetében. Az ún. dzsentrikérdésről még külön is szót kell ejtenünk, a középosztályi mentalitás kapcsán, ahol már a realitások nem lesznek önmagukban érdekesek, csak az, hogy mit gondolunk a realitásokról. De itt most még maradjunk a realitások talaján. A dzsentrivel kapcsolatban a fentiek alapján jól látható, hogy egészen egyszerű, de lényeges csúsztatással él a történeti vélekedés. Valójában a századforduló egész más társadalmi szerkezetre vonatkozó adatait – kimondatlanul is annak feltételezésével, hogy a struktúra érdemben nem módosult – visszavetítik az 1848 előtti történeti-jogi rendiségre. Ha nem tudom megállapítani, hogy a századforduló metszetében nemesi származásúként szereplő hivatalnokaim nemesek voltak-e 1848 előtt is, illetve mikor veszítették el birtokukat, nem megalapozott a századforduló dzsentrije és a 48 előtti történeti-jogi értelemben vett nemesség között megfeleltetést létrehozni. Ha ugyanis 67 után először be-, majd kiáramlottak a birtokos nemesek fiai a bürokráciába, mert igen hamar rájöttek, hogy a büro bizony kellemetlen dolog, viszont aki ott maradt, az nem újonnan jött elem, hanem általában már az apja is hivatalt viselt, vagy a központban, vagy a megyén, akkor itt valami nem úgy épült be a történelmi beszédmódba, ahogy azt a családregények elmesélik. Amiről a szépirodalom szól, aszerint a dzsentri valójában egy viselkedésszociológiai értelemben vett rendi kategória, és ennek klasszikus példája nem is lehet más, mint a nagy ősforrás: Mikszáth Gavallérok című munkája. Elegendő most talán a zárójelenetet felidézni, amikor a mű „hősei” mennek haza kocsin a nagy mulatságból és betérnek mindenüvé, itt is, ott is leadnak valamit a begyűjtött kelléktárból. Itt egyrészt Mikszáth pontosan leírja, hogy kik ezek a figurák: vármegyei írnokok, díjnokok, tehát az önkormányzati tisztviselők legalsó rétegéhez tartoznak. Ez egy olyan társaság, amelyben szociálisan óriási keveredés ment végbe, ahogy ezt már a hivatali ranglétra elemzésekor láthattuk. A vármegyei díjnok-írnok kategória az, ahol eredet szempontjából tulajdonképpen keveredik a hagyományos, régi értelemben vett nemes a mindenféle egyéb származásúval. A magatartásmintát azonban a közöttük levő nemesi származásúak szolgáltatják. Mikszáth kisregényének befejezése egyébként szociológiai értelemben és a látványt tekintve is pontos ábrázolás. Egyrészt, amikor leteszik a kellékeket, érzékelhető, hogy azokat nem lehetett egy helyről összeszedni. Másrészt, aki behajtat a városba és viszi az írót, mondja, hogy neki 9-re a hivatalban kell lennie. O tehát (mindegy, hogy nemesi származású vagy nem nemesi származású) hétvégén beöltözik ezekbe a kellékekbe, de hétfőn 9-re a büróban kell lennie. A verkli működik. A viselkedési kultúrában, a magatartásmintában kétségtelen a nemesi minta, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy aki így viselkedik, az okvetlen nemesi származék is. Ezt a 77 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig magatartást társadalmi eredettől függetlenül nagyonjól el lehet sajátítani. A viselkedésszociológiai értelemben vett rendiség rácsúsztatása a történeti-jogi értelemben vett rendiségre ezért nem teszi lehetővé, hogy funkcionális következtetést vonjunk le a bürokrácia működésére vonatkozóan.
4.1. FELHASZNÁLT IRODALOM Balázs Magdolna: A középszintű közigazgatási apparátus személyi állományának vizsgálata a dualizmus időszakában. Történelmi Szemle, 1986. 1. 116-125. Benedek Gábor: Ministerialbeamte zur Zeit des Ausgleiches. In Bürgertum und bürgerliche Entwicklung inMittel- und Osteuropa. (Hg. Bácskai Vera.) II. k. Budapest, 1986, 555-591. Benedek Gábor: A miniszteriális tisztviselők mobilitása a dualizmus idején. In Rendi társadalom — polgári társadalom. 1. (Szerk. A. Varga László.) Salgótarján, 1987, 391-397. Benedek Gábor: Ciszlajtániai tisztviselők a neoabszolutizmus-kori Magyarországon. Aetas, 1995. 4. 60-71. Csizmadia Andor: A magyar közigazgatás fejlődése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig. Budapest, 1976. Feiszt György – Kosján László: A gazdasági elit kutatásának néhány kérdése a virilisjegyzékek alapján. In Vera (nem csak) a városban. (Szerk. A. Varga László.) 1995, 483-487. Gerő András: Az elsöprő kisebbség. Népképviselet a Monarchia Magyarországán. Budapest, 1988. Gyáni Gábor: Fővárosi zavargások a dualizmus évtizedeiben. In Rendi társadalom — polgári társadalom. 3. Társadalmi konfliktusok. (Szerk. A. Varga László.) Salgótarján, 1991, 345-355. Hudi József: Veszprém vármegye politikai elitje a XVIII-XIX. században (1711-1918). In Az átmenet avagy Veszprém megye a rendszerváltás időszakában. Tanulmányok. Veszprém, 1995, 25-62. Janos, Andrew C.: The Politics of Backwardness in Hungary 1825—1945. Princeton, 1982. Király István: Nagyatádi Szabó István és pártja az első világháború előtt. In Értekezések. 1964—1965, MTA Dunántúli Tudományos Intézete, 363-432. Király István: Az 1891-es agrárszocialista mozgalom és az 1905-1906-os dunántúli arató- és cselédsztrájkok összehasonlítása. Agrártörténeti Szemle, 1980, 311-348. Lipset, Seymour M. – Rokkan, Stein: Cleveage Structures, Party Systems, and Voter Aligments: an Introduction. In Party Systems and Voter Aligments: Cross-National Perspectives. (Ed. Lipset, S. M. – Rokkan S.) New York – London, 1967, 1-65. Nagy Endre: A dzsentroid hivatalnok a Monarchia korában. In Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve. VII. 1981, 147-163. Nagyatádi Szabó István Emlékkönyv. Budapest, 1935. Pölöskei Ferenc: Közigazgatás és önkormányzat a polgári Magyarországon. Budapest, 1993. Ruszkai Miklós: Az 1945 előtti magyar választások statisztikája. Történeti Statisztikai Közlemények, 1959. 1-2. 11-58. Sarlós Béla: A közigazgatás polgári jellegéről. In A magyarországi polgári államrendszerek. (Szerk. Pölöskei Ferenc – Ránki György.) Budapest, 1981, 275-304. Szabó Dániel: A magyar társadalom politikai szerveződése a dualizmus korában. Párt és vidéke. Történelmi Szemle, 1992.3-4. 199-230. Tóth Tamás: Lajtántúli tisztviselők a szolgabírói hivatalokban. Sic itur ad astra, 1995. 1-2. 3-43.
5. A MŰVELŐDÉS RÉTEGEI 78 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig Amikor a művelődés rétegeiről beszélünk, nem pusztán az egyes rétegek műveltségére gondolunk. Pedig közismert, hogy a tárgyi és szellemi kultúra javain keresztül milyen élesen megkülönböztetik magukat másoktól a történelmi korszakok társadalmi csoportjai. A művelődés rétegzettségét azonban nemcsak a kultúrák egymás mellettiségében, hanem azok egymásra rakódása, érintkezése alakjában, sőt a folyamatok dinamikájára figyelemmel kell elképzelnünk, ahogy a műveltségelemek térben és társadalmilag átszivárognak, átáramlanak az elválasztó felületeken, s az így újjáalakult határokon belül egybekeverednek, összeolvadnak. A hagyományozható új minőség létrehozásával nem egyszerűen megjelenítenek rétegeket, hanem a művelődés folyamatában teremtik is azokat. A rendi szemlélet alapján a 18. században hagyományosan három nagy „kultúrkört” szokás elkülöníteni: a nemesit, a polgárit és a legkevéssé ismert jobbágyparaszti műveltséget. Kosáry Domokos mutatott rá, hogy a 18. század végére a rendi, provinciális késő barokk fő vonalától levált felfelé egy, az európai felvilágosodás mintáit követő fő- és jómódú nemesi kultúra, míg a provincialitá- sában megrekedt barokk „tömb” minden korábbinál szélesebb körben terjeszkedett, elérve a legalsó nemesi rétegeket, a kiváltságolt népelemeket (hajdúk, jászok stb.), valamint a mezővárosi közösségek cívis birtokosait is. Ez a Kosáry által „második szintnek” nevezett egység „olyan nagy tömböt alkotott, amelynek kohézióját egyelőre a belső csoportellentétek vagy szintkülönbségek sem veszélyeztették komolyan, és amelynek egy-egy újabb része csak igen lassan, nehezen tudott fellazulni, feloldódni”. Kosáry elméletét az anyagi kultúra dimenziójában továbbgondolva Benda Gyula már azt a feltevést fogalmazta meg, hogy a napóleoni háborúkat követően, illetve a reformkorban már ennek a „második szintnek” „a társadalmi csoportjai indultak el a modern fogyasztás irányába”. A történeti-jogi és a viselkedésszociológiai rendiség párhuzamos elemzése kapcsán már tárgyaltuk a presztízshierarchiát fölkavaró és átrétegző folyamatokat, de csak utaltunk azok kulturális hátterére. Az anyagi kultúra szintjeinek és a társadalom réteghatárainak hosszú távú összefüggéseit első megközelítésben a lakás és az öltözködés tükrében kívánjuk bemutatni.
5.1. KULTÚRA ÉS ÉLETFORMA A kultúra és az életforma kérdésében mindhárom korábban vázolt társadalomszerkezeti tengely használatára szükségünk van. Együttesen kell ezeket kezelnünk, hiszen végül is a foglalkozás a célszerűség szempontján keresztül nyilvánvalóan meghatározza az egyén életformáját, a jövedelem behatárolja, hogy milyen lehetőségek, korlátok között választja meg életstílusát, s hogy milyen aspirációi vannak, arra a ranghoz illő reprezentációs igény a legfőbb indíték. S a célszerűség, a jövedelmi korlát, a rang szerinti igény mikroszinten egymástól ugyanúgy elválaszthatatlan, amint azt a makrotársadalom szerkezeti tengelyeinek összefüggéseinél láttuk. Milyen szempontok szerint rendezhetjük sorba az életforma első világháborúig tartó átalakulási folyamatait? Ilyen lehet például a munkahely és a lakás viszonya, hiszen volt, akinél a kettő egybeesett, miközben másoknál különvált. Nagyon fontos a mindennapi élet és az ünnepnapok életformája közötti különbségtétel, az életforma tárgyi kellékeinél okvetlenül figyelembe kell venni, hogy azok a közvetlen használat vagy a reprezentáció célját szolgálták-e. Nem hanyagolható el az intim- és a közszféra viszonyának vizsgálata sem: vajon olyan helyiséget szemlélünk a lakás alaprajzán vagy egy fényképen, ahova bárki beléphetett, avagy olyat, amely a család legszűkebb intim világához tartozott. A napóleoni háborúk időszakától kezdve statisztikai vizsgálatokkal kimutatható az építkezési hullámok szoros összefüggése a gazdasági konjunktúra alakulásával. Már a 18. század fellendülései idején, de különösen a napóleoni háborúk gabonakonjunktúrája alatt országszerte kastélyok és kúriák épültek, aminek a megítélése a gazdaságtörténeti, illetve a művészettörténeti irodalomban gyökeresen különböző. A gazdaságtörténészek megróvóan említik, hogy a jómódú nemesek ahelyett, hogy gazdaságukat modernizálták volna, luxusépítkezésekre fecsérelték a konjunktúra hasznát. A művészettörténészek viszont a klasszicista kastély- és kúriaépítkezések „klasszikus” időszakáról általában elismerőleg nyilatkoznak. Mellesleg gazdaságtörténetileg sem indokolt a szigorú ítélkezés, elég csak az 1811-es és 1816-os kétszeri pénzleértékelést, devalvációt tekintetbe vennünk. Inflációs korszakban ugyanis célszerű építkezni, így ezek az építmények gazdaságtörténeti szempontból sem tarthatók irracionális befektetéseknek. Sőt, ma már Badál Ede és Praznovszky Mihály kutatásaiból tudjuk, hogy a kúria- és kastélyépítkezés hulláma nem ült el a napóleoni háborúk végeztével, hanem ha lehet, még dinamikusabban folyt tovább a húszas-harmincas években. A Pest, Nógrád vármegyékre vonatkozó vizsgálatokból, valamint Kaposi Zoltán somogyi áttekintéséből jól nyomon lehet követni nemcsak Pest megye élenjáró szerepét, hanem azt is, ahogy a napóleoni háborúkat követő („dekonjunkturális”) fellendülésben a kastélyok helyett már a jómódú középnemesség kúriaépítkezései törnek az élre. Altalában nem könnyű a kastély és kúria elhatárolása, elsősorban azért nem, mert a fogalmak jelentése időközben módosult. Az a rendi alapozottságú vélekedés, hogy a kastély a főnemesek, a kúria (udvarház) a köznemesek lakóépülete, maga is összezavarodott a történeti-jogi rendi kategóriák belső átrétegződése során. Nagy általánosságban igaz ugyan, hogy kastélynak a 20-25 szoba fölötti nagyságrendű épületeket szokás tekinteni, de jelentős részük sem alapszerkezet, sem szintjeik száma alapján nem tért el a nemesi udvarházaktól. 79 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig A 19. század első felében épült kúriák többsége – akár földszintesek, akár egyemeletesek – az ismert téglalap alaprajzú épület volt. Általában 3-15 szobát foglaltak magukban. Ha megvizsgáljuk az építtetők földbirtokviszonyai és a kúriák nagysága közötti kapcsolatot, nagyon érdekes jelenség figyelhető meg: nagyjából 3-tól 10 szobáig a kúria építtetőjének vagyoni viszonyai és a kúria nagysága között nincs egyenes összefüggés, 10 szoba fölött azonban a kúria mérete már egyértelműen az illető család vagyoni helyzete által meghatározott, bár itt is rendkívül eltérőek lehettek az egyéni igények. A kastély- és kúriaépítkezések egyébként a 19. század második felében is dinamikusan folytak, bár ebből az időszakból inkább csak az átépítésekről szokás tudomást venni. A kúria- és kastélyépítkezések mellett az arisztokrácia pest-budai palotákat is építtetett: az 1860-70-es években a Nemzeti Múzeum háta mögött, a mai Bródy Sándor utca – Pollack Mihály tér – Múzeum utca által bezárt területen alakult ki az ún. mágnásfertály. A Festetics-, Esterházy-, Károlyi-paloták esetében is vitathatatlan az összefüggés a gazdasági konjunktúra és az építkezések között. A 19. századi városi építkezések lendületét azonban hosszú távon mégsem az arisztokraták adták. A század első felében Pest városában csak a kiadott építési engedélyek száma alapján alkothatunk hozzávetőleges képet arról, hogyan alakult az építési konjunktúra. Igaz, az engedélyek nem az építkezés befejezését, hanem inkább annak tervezési fázisát jelzik, de talán kifejezik a kereslet alakulását. S az is igaz, hogy miközben nem tudjuk különválasztani az új épületeket a ráépítéstől, a kisebb építőmesterek tevékenységét és az engedély nélküli építményeket nem ismerjük. E hiányos adatsor szerint a napóleoni háborúk végén, 1815-ben tetőzött az első építési hullám, majd 1817-re érte el a mélypontot. Hosszabb időszakon át tartó átlagos évek után 1835-ben következett ismét újabb visszaesés, majd az egész időszak legnagyobb építési láza az 1838-as árvíz után az újjáépítéssel köszöntött be. Az évente kiadott engedélyek száma ekkor a korábbiak hétszeresére ugrott, s a felgyorsult tempó csak lassan tért vissza a régi ritmusba. Újabb, immár valóban konjunkturális fellendülés csak a forradalmat megelőző években mutatkozott. Az ötvenes évek ingadozó konjunktúrája csak részben tudta pótolni a szabadságharc és leveretése általi veszteségeket, és az igazi fellendülés csak az 1857-es pénzügyi krízis dekonjunktúrája után bontakozott ki. A fenti adatsor jelzi, hogy a 19. század első felében a fővárosi építkezés csak erőteljes konjunkturális behatásokra vált keresletérzékennyé, bár a dekonjunktúrákra igen gyorsan reagált. 1873 után, a székesfővárossá egyesült Budapesten már párhuzamosan nyomon tudjuk kísérni a kiadott építési engedélyek és az elkészült új lakóépületek alakulását. Az első nagyobb építési hullámnak („alapítási láz”) csak a legvége tűnhet a szemünkbe, mert 1873-tól kezdve az évtized hátralevő részére aláhanyatlott az építési tevékenység a fővárosban. A dualizmus hosszú konjunktúráját ebből a szempontból az 1880-as évtized hozta magával, az új építési engedélyek kiadása és az új lakóházak elkészülte is a millenniumi ünnepséget követő esztendőben, 1897-ben tetőzött. A századforduló nagy építőipari válságát azután a század első évtizedében még egy kisebb és rövidebb fellendülés követte, 1910-11-es csúcsévekkel, de a világháborút közvetlenül megelőző időszakot ismét pangás jellemezte. A jelzett konjunktúrahullámok az elkészült lakások számában sokkal nagyobb kilengéseket mutatnak, hiszen a fellendülés éveiben többszörösen több emeletes ház, azokban több szoba stb. készült el. A 19. század végi polgári életformát reprezentáló bérpalota formailag nem könnyen vezethető le a késő középkori rendi polgár házából. Bár kétségtelenül megőrzött valamit a középkori polgárház szerkezetéből, kulturálisan azonban sokkal inkább a barokk nemesi palota mintáját követte. Az átmenetet a polgári lakáskultúrához a 19. század első felében a biedermeier teremtette meg. A biedermeier lakáskultúrában az antik formákhoz való visszafordulás, a geometrikus rajzolatú díszítések, a sima felületek, a falakat borító súlyos kárpitok révén egyszerre található méltóság és bensőségesség, talán ebből fakad lakályossága is. Az igazi áttörés tehát a dualizmus középső időszakában, az 1880-90-es évtizedben történt Budapesten, elég a két legfontosabb építkezési zónára, a Sugár útra (mai Andrássy út) és a Nagykörútra gondolnunk. A Sugár út mintájául a párizsi boulevard-ok szolgáltak, de Magyarországon az eredeti katonai szempont nem játszott olyan fontos szerepet, mint III. Napóleonnál, akit ugyanis elsősorban a kartácstűz alkalmazhatósága vezérelt a barikádokat emelő, zegzugos utcák előnyeit kihasználó, rebellis francia városi felkelők ellenében. A Sugár út lett volna a reprezentatív utca, mellette terveztek még egy másik boulevard-t is, a főváros keleti kivezetésű gazdasági ütőerét. A mai Madách utca megnyitása vitte volna el ténylegesen a forgalmat, de ez – mint tudjuk – soha nem készült el. A Nagykörút mintáját egyértelműen a bécsi Ring példájából merítették, természetesen bizonyos változtatásokkal. Bécsben ugyanis a Ring helyén a városfalaknak az 1850-es években történt lebontását megelőzően az ún. Glacis helyezkedett el, egy védelmi funkciójú puszta terület a külvárosok népe ellen. Miután azonban 1848-ban igen egyértelműen kiderült, hogy milyen keveset ér ez a védelem, helyén elhatározták a Ringstrasse kiépítését. A bécsi Ring és a pesti Nagykörút közötti fő különbség, hogy a Ringen elsősorban 80 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig középületek emelkedtek. A Nagykörút ezzel szemben teljesen egyértelműen a bérpaloták építkezési színtere. Nálunk a Kiskörút épült a régi városfal vonalában, a Nagykörút már egy ívvel kintebb, a régi külterületeken haladt keresztül. Éppen ezért a Nagykörút, mivel nem a régi várost választotta el a külvárosoktól és lakóépületekkel épült be, nem bírt oly térbeli választóvonal jelleggel, mint a Ring. A Nagykörút a polgári lakástípus tanulmányozásának egyik ideális terepe. Az I. emeleten az utcai frontra néző lakás a háziúr, vagyis a tulajdonos lakása volt, és fölötte 2-3 lakás tartozott még az épület igazán reprezentatív rezidenciái közé. A belső udvar oldalsó részén, a külön lépcsőházakon át megközelíthető függőfolyosós széleken viszont szoba-konyhás lakásokat találunk, WC a folyosó végén. A nagykörúti bérpalota tehát – persze van ennek előkelőbb és városrésztől függően szociálisan alacsonyabb szintű megvalósulása – nem választ el annyira társadalmi rétegeket, mint a bécsi Ring. Egy épülettípusban egymás mellett élnek benne nagypolgári és kispolgári egzisztenciák. Az ideális nagypolgári lakástípusnak a háziúr otthonát, illetve a fölötte levő 1-2 utcai frontra néző lakást tekinthetjük, ez az, amely először megvalósítja az intim szféra és közszféra közötti funkcionális elkülönülést a térhasználatban. A hálószoba, mint a kialakuló polgári lakás újdonsága, illetve a szalon, amely egyértelműen a vendégek fogadására szolgál, s a társas élet reprezentatív tere, jól mutatja a funkcionális lakáshasználat elveit. Az ebédlő a családi együttlét óráinak adott helyet, a férfi-, illetve női szoba (budoár) az individuum visszavonulását, elkülönülését szolgálta. Ha elolvassuk azokat a leírásokat, amelyek arról is szólnak, hogyan használták ténylegesen ezeket a szobákat, kiderül, hogy nem kell teljesen komolyan venni a tervrajzokban leírt beosztást. Így építik meg, rendezik be azokat, de az élet gyakorlatilag az ebédlőben folyik, hiszen a 19. század végén még nem általános a központi fűtés még a nagypolgári lakásokban sem. A szalont sem mindig nyitják ki, meglehetősen nagy eseménynek kell történnie ahhoz, hogy befűtsék, távolról sem használják rendszeresen. A kevert funkciójú lakáshasználat talán legjobb példája a ház úrnőjének budoárja. Az 1880-as évek elején egy frissiben Pestre költözött háziasszony levélben írta meg barátnőjének, hogyan is néz ki az új lakás az Andrássy út elején (szemléltetésül most csak a női szobára vonatkozó részt idézzük): „E szobán meglátszik, hogy az asszonyé; e szoba magába foglalj a mindazokat a bútordarabokat, mire egy nőnek szüksége van, itt van az ágy, felette egy szép Magdolna kép és egy kereszt, erről láthatod, hogy keresztény nőnél vagy; az ágy mellett egy csengettyű és egy éjjeliszekrény. Itt van egy sifon, melynek ajtaja tükör; egy fekete márvány mosdó, rajta ezüst toilette készlet, mely a háziasszonynak elég bajt okoz, mert a lavoir kicsinysége miatt folytonosan félnie kell, hogy nyaka és füle piszkos marad. Itt van egy csinos kis íróasztal, melyen az összes magyar költők művei vannak. Ez asztalon a figyelmes vizsgáló észre veszi, hogy annak tulajdonosa gyakran szokott firkálni. A két ablak között van a divány előtt egy kisebb asztal és két fauteuil, a szoba földjét nagyobbára szőnyeg borítja. A kályha egyik oldalán egy 16 forintos fatartó, a másik oldalán egy 13 forintos széntartó, 5 forintos valami a kályha előtt, végre pedig a tetején egy gipsz-figura, amelynek tisztességes neve Vénus. Az ablakközti tükröt és függönyöket se kell felejteni s nem a függő éjjeli lámpát, amelyet spórolási szempontból sohase szoktak meggyujtani.” A levélíró – kikeresztelkedett jómódú ügyvéd és országggyűlési képviselő felesége – által leírt lakás példáján az is jól megfigyelhető, hogy a polgári lakásra oly jellemzőnek tekintett munkahely-lakás elkülönülés épp a legjobban menő szabadfoglalkozásúak (ügyvéd, orvos) esetében nem válhatott normává, hiszen az iroda, a rendelő a lakás egyik részét foglalta el. A polgári lakás klasszikus ismérvének számított a cselédszoba, ami többnyire a konyhából nyílott. A Hanák Péter által közölt alaprajzok jól szemléltetik, hogyan nézett ki egy 5 szobás polgári lakásbelső. A cselédszoba léte a századfordulón azonban egyáltalán nem törvényszerű még a körúti bérpalotákban sem. A házicseléd sok esetben a konyhában lakik, kihúzható ágya napközben ülőalkalmatosság vagy asztal. Szintén a napóleoni háború idején kapcsolódott be a gabonakonjunktúrába a kisalföldi és a Dunához közel eső nagyalföldi részek módosabb parasztsága. Tulajdonképpen ezzel vette kezdetét a parasztházak átalakulása, amelynek során az ún. kétosztatúból háromosz- tatú ház lett. A háromosztatú ház esetében középen a konyha található, az utcai front felé eső oldalon a tisztaszoba, hátul a lakószoba feküdt, ez utóbbi az, amit ténylegesen használtak. Korábban a kétosztatú parasztház szobából és konyhából állt. (A háromosztatú, újabb stílusú házakat már nem fából, hanem az Alföldön elsősorban vályogból építették.) Az újabb stílusú házak építése fokozatosan terjedt az Alföldön, és valamikor a 19. század második felében érte el a hegyvidéki peremkörzeteket. Egy-egy településen belül a kétosztatúból háromosztatúvá való átépítés a módosabb gazdákkal kezdődött, a szegényparasztság 20-30 éves késéssel követte a példájukat. Megfigyelhető a folyamatnak egyfajta térbeli kirajzása az Alföld felől a hegyvidék irányába, valamint egy adott településen belül a szociális dinamikája. Az átépítések során született meg a tisztaszoba intézménye, amelynek berendezését legalább skanzenekből bárki megismerheti: mennyezetig vetett ágy, díszpárnákkal stb. Az is közismert, hogy gyakorlatilag használaton kívül állt, nem lakták, tisztán a reprezentáció célját szolgálta. A lakberendezést illetően a 19. században először a színes, virágmintás, festett puhafa bútorok váltak népszerűvé, melyek stílusa – eredetét tekintve – a reneszánsz 81 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig nemesi mintára ment vissza, bizonyosan hosszú időnek kellett eltelnie, amíg leszivárgott a paraszti kultúrába. Ezeket a bútorokat már gyakorta nem házilag készítették, hanem iparossal csináltatták. Többnyire falusi iparosok vettek részt a házak átépítésében és az új stílusú bútorzat kialakításában is. A paraszti lakások kultúráját a festett bútor a századfordulóig jellemezte, a 19. század végen a színes puhafa bútorok helyébe a szakiparos által készített barna, pácolt bútor lépett. Ám miközben átépült a ház, átrendeződött a bútorzat – hiszen egy parasztgazdaság portáját mindig egészében kell szemlélni –, a gazdasági épületek elhelyezkedése változatlan maradt. Ugyanoda került a ház átépítése után is a gabonatároló csűr vagy a kukoricagóré (téglaalapokon lécekből épített tároló), a porta elrendezése tehát alapjában nem változott. A kastélyok és kúriák építéstörténetét, a polgári lakáskultúra kialakulását a művészettörténeti, a parasztház átalakulását a néprajzi irodalomból ismerhetjük meg. A különböző tudományágak a 19. századi otthonkultúra fejlődésmenetét egymástól függetlenül és sokszor egymásra való tekintet nélkül állapították meg. Vajon hogyan viszonyulnak ezek a párhuzamos fejlemények egymáshoz? Mi a helyzet azokkal a társadalmi csoportokkal, amelyek nem illeszthetők tisztán egyik fent vázolt kategóriába sem? Az első számú kérdés ebből a szempontból a középosztályi lakás. A 19. századi illemkönyvek közhelye szerint a háromszobás lakás és a cselédtartás a középosztályi életforma alapfeltétele. Wohl Janka, az egyik népszerű lakberendezési könyv szerzője a század utolsó harmadában a tágabb értelemben vett középosztályhoz címezte munkáját: „Jelen művünk nem a dúsgazdagoknak van szánva; nem azoknak, kiknek palotái művészi minták szerint épülnek és rendeztetnek be s kik korlátlanul elégíthetik ki műérzékük minden vágyát és szeszélyét – hanem azon nagy középosztálynak, melynek jövedelme korlátolt, de ízlése művelt, és mely, bár nem rendelkezik nagy összegekkel, mégis szépészeti szempontból tetszetős otthonban szeret élni.” Töprenghetünk ugyan azon, hogy a szerző kikre gondolt, amikor „nagy középosztályról” írt, a nagypolgárt helyettesítette-e be (a szöveg a jövedelmekkel kapcsolatban nem erre utal), vagy egy tágabb középosztályt képzelt el (a konkrét lakásjavallatok viszont ehhez túlzottan nagy igényűek). Miközben a középosztályi lakásideál egy nagypolgári mintát mutatott fel normaként, Tóth Zoltán szekszárdi kutatásai hívták fel a figyelmet arra, hogy az általa középrétegbelinek tekintett lakások berendezésénél az a szabályos, hogy a használatban van valami szabálytalan. Véleménye szerint szociális és kulturális átsatírozottságú rendi határvonal választja el az ún. mezővárosi blokkot (birtokos parasztok és iparosok) az ún. középrétegektől, amelyben a „dzsentri-értelmiségi” és a „városi polgári” családok egyaránt megtalálhatók. Egy „ideális” polgári lakás esetében tehát teljesen egyértelmű, hogy amikor az eladósorban levő leányzót férjhez adják, a stafírungban azonos stílusú szobabútort kap, és legalább a női és a hálószoba homogén módon lesz berendezve. Az átlagos középrétegbeli lakások esetében azonban (ahogy Tóth Zoltán finoman disztingválva megállapítja: a dzsentri-értelmiségi családoknál inkább, a városi polgári családoknál kisebb mértékben) ez nem valósulhatott meg. Egyrészt három szoba nem elég nagy ahhoz, hogy ezt be lehessen tartani, másrészt a középosztály vagyoni helyzete sem tette lehetővé, hogy új lakásba költözéskor mindent egyneművé stilizáljanak. A régebbi család régi bútorait sem mind lehetett kidobni. Ezért fordultak elő kevert szobabelsők, oda nem illő (régi vagy újabb) darabok kerültek az ebédlőbútor tárgyai közé, esetleg két garnitúra keveredett össze egy szobában, amit – alapos stílusérzékkel – a hagyatéki leltárak elemzőjének kell „szétanalizálnia”. A középosztálybeli lakás (itt most a jövedelem szerinti középrétegeket egy kalap alá véve), miközben a polgári lakást követte ideáljában, a tényleges használatban egyfajta rendetlenséget, „funkcionális torlódást” tükrözött. Ez azonban nem csak a városi középosztályra, hanem mondjuk a falusi jegyző vagy az uradalmi gazdatiszt otthonára is jellemzőnek tekinthető. Ennél is nagyobb a zűrzavar a munkáslakásokkal kapcsolatban. A munkáslakásról akár a körúti bérház hátsó, függőfolyosós részén elhelyezkedő legelitebb változatra, akár a külvárosi ház udvari lakásaira vagy a gyári kolóniabeliekre gondolunk, általában a nyomorúságos szoba-konyha jut eszünkbe. Azt is figyelembe kell azonban vennünk, hogy az 1910-es üzemi statisztika szerint a magyarországi gyárak több mint 40%-a jórészt ingyen bocsátott lakásokat dolgozói rendelkezésére. A munkáslakások berendezését, használatát tekintve teljesen egyértelmű, hogy ez a munkahely és a lakás teljes elkülönülésén alapult. Ide aludni jártak haza, mint minden szoba-konyhás lakásban, itt is az alvó funkció dominált. A szobabelsőben és annak elrendezésében is a domináns bútordarabnak az ágy tekinthető. Honnan eredt maga a szo- ba-konyhás modell? Az egyik lehetőség kétségtelenül annak feltételezése, hogy a kétosztatú parasztházra vezethető vissza. Fölvetődött még a szakirodalomban a mezőgazdasági cselédlakásoktól való származtatás. A Puszták népé-ből emlékezhet bárki a közös konyhából nyíló 4 szobára, amelyek mindegyikében több család élt együtt. A szoba-konyha ennek valamilyen nagyobb elkülönülést biztosító mutációja, ami ha a külvárosi házak közös udvari életterére gondolunk, nem is zárható ki teljesen az összehasonlításból. A rendelkezésre álló szűkös irodalomban a leghasználhatóbb tanulmányokat a muzeológusok írták. A munkáséletmódot bemutató kiállításokból, a vásárolt tárgyegyüttesekből kiderült, hogy bár ez a réteg eredetét tekintve valóban a faluhoz vagy a pusztához kötődött, mintakövetés szempontjából egyértelműen a kispolgári lakás felé törekedett. óriási különbség volt ugyanakkor a sokszor nem is magyarországi eredetű, többedik generációs szakmunkás és az első generációs, frissiben városba költözött napszámos vagy gépmunkás lakása között. Teljes lakásbelsők többnyire az első kategóriából maradtak 82 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig fenn. Akinek már nem csak szoba-konyhája, hanem még egy szobája volt, azt szalonnak próbálta berendezni. Kispolgári környezetből vásárolt bele bútort, de az is lehet, hogy sohasem használta, úgy kerülgette, akárcsak tisztaszoba lett volna. Ha például a fiatal házas szakmunkásnak az új családdal módja nyílt lakást változtatni, abba új bútort vásárolni, akkor biztosan a kispolgári hatás érvényesült. Talán nem rögtön, hanem csak fokozatosan és közvetve, de valójában ide is a polgári lakáskultúra szivárgott át, többszöri transzformációval. Megfogalmazódott olyan koncepció is, amely szerint nem érdekes, hogy honnan jött, nem érdekes, hogy milyen irányba törekszik, végül is a munkásságnak ez a két csoportja – a szakmunkásság és a segédmunkásság – a világháborút követő időszakra életformáját tekintve „összenyomódik”. A szakmunkásoknak nincs már olyan kitörési lehetőségük felfele, mint korábban, a kispolgári ideál viszont a segédmunkások lakásaiba is beitatódik. Látható tehát, hogy rendkívül nehéz pontos kulturális meghatározást adni mind a középosztályi, mind a munkáslakás esetében, mivel ezek nem sorolhatók be sem a nemesi, sem a polgári, sem a paraszti tradíció, illetve újjáalakulás vonulatába. Különösen így van, ha fölvetünk olyan kérdéseket, amelyek a művészettörténetben és a néprajzban egymásra reflektálatlanul kerültek értelmezésre. Vajon hogyan viszonyul például egymáshoz a polgári ház szalonja és a paraszti ház tisztaszobája? Mind a kettő ugyanennek a korszaknak a terméke. Vannak bizonyos általános folyamatok – az iparosodástól a társadalom átrétegződéséig –, amelyeket úgy tartanak számon, mint a 19. század hosszú alakulásának szerves velejáróit. Ugyanakkor egy olyan területen, mint a lakáskultúra, valószínűtlenül távol eső párhuzamos történetekre futja csak a társadalomtudományok igyekezetéből. De megállapítható-e valamilyen közös vonás ezekben az oly távol eső jelenségekben? Azt biztosan tudhatjuk, hogy a reprezentációs jelleg közös, de míg az egyik eleven reprezentáció, amely a családtagok elkülönült szobahasználata mellett a családot a kívülről jövő látogatókkal egyesíti, a másik eleve kizár mindenkit a féltve őrzött belső tér használatából. Mindez arra utal, hogy egy élettelen, pusztán látszatteremtő reprezentációval van dolgunk: a tisztaszobában a fő hely az ágyé, de abban nem alszik senki. Ravatalozásnál (esetleg lakodalomkor) használják, tehát csak ünnepi, rendkívüli alkalmakkor. S noha itt más az ünnep és a „közszféra” helye az életformában, a tisztaszoba funkciója mégiscsak a polgári lakáshasználat reprezentatív helyiségeinek utánzása, ami a paraszti kultúra közegében egészen másfajta eredményhez vezet. Ahogy Hermann Bausinger más összefüggésben megfogalmazta, „a kispolgári szalon... nemcsak minden gyakorlati célt nélkülöz, hanem ezen túl értelmetlen is, mert alapjában véve semmit sem képvisel, legfeljebb magát a reprezentációt reprezentálja: pusztán díszlet. Noha a kispolgári szalon a ma széles körben – főleg a munkások között – elterjedt »tisztaszoba« közvetlen elődjének számít, mégis alapvetően más jellegű. A különbség az elnevezésekből is kitűnik: míg a szalon csupán valamely előkelő berendezés utánzása, a tisztaszoba a saját világra vonatkoztatott, a többi szobához mért reprezentációs forma. A tisztaszoba így a magas kultúra és a népi kultúra közötti normalizálódás, feszültségkiegyenlítés létrejöttéhez kapcsolódik.” A magyarországi lakásállomány 98%-a a világháború előtt is földszintes házakból állt. A népesség döntő többsége nem saját lakásában élt. Az ágazatok rendjében a férfi keresők közül saját házzal vagy házrésszel leggyakrabban az agrárfoglalkozásúak (47%), a nyugdíjasok és tőkepénzesek (35%) és a különböző ágbeli és k. m. n. napszámosok (27%!) rendelkeztek. Míg a családi munkaerőre alapozott parasztságnál ez a jelenség a lakóhely és a munkahely szoros összefonódottságából következett, a közszolgálatból és szabadfoglalkozásból élők (22%) különböző csoportjainál részletesebben is mód van a háztulajdon megfigyelésére. A közjegyzők (53%), ügyvédek (41%), orvosok (37%), gyógyszerészek (46%) magas házbirtoklási aránya nyilvánvalóan senkit sem lep meg, nemcsak a foglalkozás jövedelemtermelő képessége, hanem annak munkaköri jellege miatt sem. A helyi hivatalnoki kar más csoportjai között szintén magas arányokat találhatunk: a rendezett tanácsú városok (42%) és a vármegye (28%) tisztviselőinek, valamint a községi és körjegyzők (30%) erőteljes részesedése a középosztálybeli háztulajdonviszonyok meglehetősen kiegyenlített jellegét jelzi. Ahogy a lakásépítés, lakberendezés változásai jórészt a 19. századi hosszú konjunktúráktól függtek, ugyanezek a hullámzások befolyásolták az öltözködés átalakulását is. Mint szinte minden a 19. században, ez is a napóleoni háború konjunktúrájától vette kezdetét, és a változások – elsősorban a folyami közlekedés révén – a fellendülésbe bekapcsolódni képes fejlettebb vidékeket vonzották, a Kisalföldet, illetve az Alföld mezővárosias övezeteit. Az átalakulás tulajdonképpen nem a ruházkodás általános megváltozását, hanem az ünneplő viselet szigorúbb elkülönülését és díszesebbé válását jelentette. Az előző korszakban viselt, háziipari módon készült fehér vászonöltözet a férfiaknál nem szorult ki a használatból, hanem egyrészt hétköznapi viseletté, másrészt alsóruházattá alakult, és helyette a külső viseletben történt az érdemi megújulás. Ekkoriban terjedt el a kék posztódolmány, amely sujtással, ezüstpitykével a korszak paraszti viseletének jellegzetes darabja lett, az idősebbek pedig a cifraszűrt kezdték hordani ünneplő felső viseletként. A szűr korábban is ismert ruhadarab volt, de a napóleoni háborúk korától színes rátétes díszítést kapott, amellyel az idősebb ember ünnepekkor rangját is kifejezhette. A nőknél szintén ebben az időszakban jelentek meg a színes kartonruhák, szaporodni kezdtek az alsószoknyák rétegei, a vállkendő néha már selyemből készült, és ami ebben az időszakban talán a legszembetűnőbb a női viseletben: a párta helyét átvette a főkötő. Ez az, amit a 19. századvégi városi értelmiség
83 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig népművészet gyanánt „felfedezett” magának, s amit a 20. századból visszanéző, városból kiábrándult ember népviseletnek tekint.
12. ábra Két Sugár úti első emeleti lakás beosztása Forrás: Hanák Péter: A polgári lakáskultúra szakaszai a XIX. században, 1815-1914. In Történeti antropológia. (Szerk. Hofer Tamás.) Budapest, 1984, 177. A népviselet történeti fejlődését nem a társadalomtörténet feladata részleteiben bemutatni, néprajzi munkák, kiállítások sora foglalkozik manapság is ezzel a témával. Több korszakon keresztül ívelt a változás, de amikor új anyag került be a népviseletbe, az csak ritkán volt háziipari termék. Csak képzeljük magunk elé a sujtást, a kék dolmány vagy a cifraszűrök rátétét, azt bizony nem a háziipar állította elő, hanem piacról, esetleg vándorárustól kellett beszerezni. Az ünneplő viseletnek ezek az új stílusjegyei valójában csak a paraszti ruházkodásban számítottak újdonságnak, korábban a kisnemesi öltözet jellemzőihez tartoztak. A kulturális jegyek lefelé áramoltatása együtt járt azzal, hogy ezek a viseleti elemek egyúttal elparasztosodtak. Így vált mindez valóban paraszti ünnepi viseletté, olyanná, amit csak a parasztság hordott. A 19. századi konjunktúra-időszakokban aztán az országnak egyre nagyobb része kapcsolódott be a viseletek változtatásába, cifrábbá válásába. Ehhez a következő nagy lökést a jobbágyfelszabadítás után az 1850-60-as évek konjunktúrája adta, végül a századfordulón a perifériák, az elmaradottabb régiók viselete is átesett ezen az átalakuláson. Azok a mindnyájunk számára sokatmondó népviseletek, mint a kalotaszegi, sárközi, mezőkövesdi, mind ennek a korszaknak a termékei. A 19-20. század fordulóján, amikor a legelmaradottabb vidékeken is megtörténik az „átöltöztetés”, a folyamatot annak idején elindító, legfejlettebb paraszti vidékek már a „kivetkezést” kezdték el, levetették a népviseleteket és gyári konfekciót kezdtek hordani. Nem akarták többé magukat a parasztos viseletükkel megkülönböztetni. Ez a folyamat a 20. század folyamán végbement a korábban elzártabb vidékeken is. Az öltözködés változásait azonban természetesen nemcsak az igények és lehetőségek módosulása szabályozza. Jól ismert, hogy a divatot végül is mindig kívülről diktálják, és ebben a korszakban Magyarország számára a diktátor Párizs és Bécs volt. A divatipar kívülről és felülről szervezte az öltözködés átalakulását. Pesten a legelegánsabb üzletek már akkor is a Petőfi Sándor, Váci, Kossuth utca térségében helyezkedtek el, az arisztokrata és nagypolgári társaság innen öltözködött. Akik tömegkonfekciót hordtak, a Kis- és Nagykörút üzleteibe jártak. A Teleki térről, a használtcikk-piacról az alsó rétegek ruházkodtak. A jó öltözködés szabályait a nem és az életkor határozta meg. Ahogy a hátulgombolós rövidnadrág viselése a fiúknak 4-5 éves kortól járt, úgy a lányok ennyi idős korukban pasztellszínű, térdig érő csipkés ruhákban pompáztak. A hosszú nadrág kiérdemlésére a fiatalembereket a 14-15 éves kor elérése jogosította fel, az első öltönyt az érettségire kapták. A lányok mindenben egy kicsit előbbre tartottak, a hosszú, hófehér muszlin és tüll ruhát már az első bálhoz megkapták. A férfiak viselete az első öltönytől kezdve már monotonabbul alakult, a hölgyek előtt azonban még több fázisban ott állt a kibontakozás. A fiatalasszony már selyemből és bársonyból harsányabb színeket, nemcsak pasztellt vagy fehéret hordhatott. Az érettebb, idősebb hölgyek szintén a selyemnél, bársonynál maradtak ugyan, de korukhoz illőbbnek tartott tompább színű ruhakölteményeket öltöttek magukra. A férfiak ruházata – ha lehet – még jobban függött az alkalomtól. Otthon szövet- és bársonyruhát, fölötte kényelmes házikabátot hordtak, egészen egyszerű és hétköznapi ruházatot engedtek meg maguknak, szemben a kinti reprezentációval. A ruhaviseletet azonban az ő esetükben is szigorú előírások szabályozták. A szmokingot 84 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig például elsősorban délutáni férfi-összejövetelekre illett hordani. Fehér csokornyakkendőt az ember csak estére vett föl, s csak frakkhoz, szmokinghoz sohasem. F. Dózsa Katalin könyve idézi 1910-ből Mangold Béla Kolos táblázatát a férfiöltözködés szabályairól. Bálba: frakk, fehér vagy fekete mellény, fekete nadrág, a filmekből ismert magas klakk-kalap, fehér kesztyű, kivágott lakkcipő, álló, kihajtós gallér, fehér kemény ing, fehér csokornyakkendő, gyöngy vagy arany inggomb, hosszú fekete harisnya. A férfidivat sokkal konzervatívabb volt, mint a női. A férfiünneplőben az igazán lényeges változás az alig felbuzdult nemzeti ébredést követően, az 1860-as években tört be, amikor az „angol szabás divatja” hívta ki a zsinóros atillák világát. A női divat változása az 1830-as évektől kezdődően indult meg a szoknya hosszának a növekedésével. A szoknya hosszabbodása maga után vonta, hogy egyre több alsószoknyával kellett aládúcolni. Az alsószoknyák rétegeinek szaporodása és a szoknyahossz növekedése két további következménnyel járt: egyrészt a fűző elterjedésével, másrészt pedig azzal, hogy abroncsokkal kezdték biztosítani a szoknyák tartását. Ebben a viseletben inkább csak állni és, mondjuk, mozogni lehetett, ahhoz, hogy ülni is megtanuljon valaki – a speciális ülőalkalmatosságon kívül – komoly gyakorlásra is szükség volt. Az 1830-60-as évek között a hosszabbodás és aládúcolás volt a fő tendencia. A hatvanas évektől a divat új irányba fordult, s a felhalmozódott szoknyamennyiség hátracsoportosítására került sor. Először abban a formában, hogy uszályosak lettek a szoknyák: mivel már nem tudott lefelé növekedni a szoknya hossza, hátrafelé elnyúlóban folytatódott. Ezt kívülről beborítani csak egészen egyszerű és könnyű darabokkal lehetett. Megjelent tehát a pelerin, ez az ujjatlan, minden irányban bő kabát, amit a vállukra borítottak a hölgyek, de teríthettek hátukra bő selyemkabátot, kendőt is. 1868 forradalmi változást hozott a női divatban a turnűr megjelenésével. Ez tulajdonképpen egy párnabetét, mely hátul a szoknya alatt nőiesen a farrészt hangsúlyozta túl. Az uszály hosszának növekedése már nem tudott lépést tartani a konjunktúrahullám ívével, és újabb formákat kellett előtérbe helyezni. A turnűr a hetvenes évek végére eltűnt, de a nyolcvanas évek végén visszajött a divatba. Láthatóan ekkor már bizonyos divatjelenségek periodikusan visszatértek. Az 1890-es évek közepe-vége táján az eddig tárgyalt bő fél évszázados hosszúbbodási folyamat visszájára fordult. Most a szoknyák, ingujjak rövidülni, illetve apadni kezdtek. A ruhaderekak viszont – nyilvánvalóan ellensúlyozandó a szoknyák rövidülését – bővülésnek indultak. Új szecessziós formák is feltűntek a századforduló ruházkodásában: megjelent az indás, ágas-bogas díszítés, valamint tért hódított az aszimmetria. Még egy fontos divattörténeti dátumot kell említeni: a fűző eltűnése ugyanis 1910-hez köthető. Innentől kezdve jöhetett be a női ruházkodásba új és lényeges szempontként a kényelem. A magas nyak helyét például elkezdte fölváltani a V alakú kivágás, amely a világháborúig illő mértéket tart, majd csak a dekadens húszas években mélyül pajzán méretekig. De ha már rövidült a szoknyaméret, mégsem volt szabad hagyni a nőket teljesen fesztelenül és szabadon járkálni, ezért térdnél összehúzták a szoknyát, ez lett magyarul a bukjelszoknya. A kényelem tehát ekkor legfeljebb csak megmutatkozott a ruhaviselet szempontjai között. A változások közepette ugyanis a kényelem mellett a nőiesség kellő hangsúlyozására is súlyt kellett helyezni. Az ún. S vonalú ruhakonstrukcióban már nemcsak a hátsó fertályon domborították ki az idomokat, hanem mindenütt, ahol azoknak amúgy is domborodniuk kell. A bukjelszoknya esetében nyilvánvalóan ez a szempont is hozzájárult a forma megalkotásához. A 19. század második felében már érvényesült az a mechanizmus, amely révén a divatkövetés sebessége erősen függött a társadalmi hovatartozástól. A helyes öltözködés nemcsak a szabályok ismeretéből állt, s hogy jó anyagból és jó szabással készüljenek a ruhák, hanem a divatkövetés gyorsaságából is. Itt sem biztos azonban, hogy a leggyorsabb reakció a legelőkelőbb. Az arisztokrácia (hogy felülről kezdjük a szociális tablót) meglehetősen visszafogottan reagált a divathullámokra. Nem feltétlenül a legfrissebb és a legharsányabb modelleket öltötte magára. Igazából abban különbözött a társadalom többi rétegétől, hogy egy estélyi ruhát csak egy alkalommal vett föl. S miközben a ruházkodásban hangsúlyozott visszafogottság volt érezhető, a női ékszerviselés tette teljesen egyértelművé, hogy az illető hova tartozott. Ez a bizonyos „patina”, a családi történelmi ékszerek viselése tette egyedivé a főnemesi hölgyek megjelenését. Később persze a „patina” kellékeit is meg lehetett vásárolni, de valamikor meg kellett tanulni viselni is azokat. A nagypolgár tulajdonképpen az arisztokráciát igyekezett utánozni az alkalmi ruházkodásban, de másutt csináltatta a ruháját. Egyénre és társadalmi csoportra szabott szabók működtek. A nagypolgárnál ugyanakkor valamifajta polgári ethosz mindig maradt a viseletben. A magát történelminek tartó középosztály hite szerint nem a polgárt, hanem némi fáziskéséssel az arisztokráciát követte, annak ruházkodását utánozta. A divatban és a formákban azonban a középosztály két ága között nem volt számottevő eltérés. Ezeknél a rétegeknél már arról is van képünk korabeli felmérések alapján, hogy jövedelmüknek körülbelül milyen hányadát költötték ruházkodásra. A középosztálynál ez 15-25%-ot tett ki, ami jelzi, hogy az ő jövedelmükből a divatkövetés igen megterhelő hányadot emésztett föl. Az alsó középosztály 85 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig ruházkodásában természetesen a középosztályt utánozta, az alsó középosztályba most a kispolgári egzisztenciákat és a szakmunkásokat soroljuk. Konfekcióöltönyt, keménykalapot hordtak, tehát a középosztályi ruházkodásnak egy leegyszerűsített változatát öltötték magukra. Ruházkodási kiadásaik jövedelmük 10-15%-ára rúgtak, ami számottevően alacsonyabbnak bizonyult, mint a középosztály esetében. A munkásosztálynál fontos megemlíteni, hogy ekkoriban még nincs külön munkaruha, hiszen a munkaruha nem más, mint használt ruha. Hogyan helyezhető el a fenti kulturális átalakulási folyamat a társadalomtörténetben? A magyarázat kísérleteként két különböző elmélet alakult ki. Az egyik azt állítja, hogy föntről lefelé, mintegy kulturális diffúzió eredményeképpen terjed a divat, áramlanak alá az öltözködési stílusok – és ebben visszautalhatunk a bútorzatra és a lakáshasználatra is. A másik elmélet szerint nem képzelhető el efféle kontinuus, fentről lefelé szétterjedő folyamat, hiszen azon belül különböző szakaszok ismerhetők fel. A divat áramlását a konjunktúrahullámokkal összekötve ez az elmélet azt vallja, hogy a mintakövetés időszaka mindig a konjunktúra periódusa. Amikor a gazdasági dekonjunktúra időszaka beköszönt, nincs tovább mód a mintakövetés korábbi ütemű folytatására, az emberek viszont nem mondanak le a konjunktúra-időszakban kialakított életformájukról, és igyekeznek azt a dekonjunktúra idején is fönntartani. Ez nyilvánvalóan ekkor nagyobb anyagi megterhelést jelent. Fölülről lefelé újabb mintát átvenni nem képesek, de a dekonjunktúra idején rögzül a korábban kialakult stílus és forma. Ez a második, elsősorban a kulturális antropológiában teret hódító elmélet a kulturális fixáció tézisét képviseli. Hogyan alkalmazható ez a 19. századi magyar fejlődésre? Láttuk, hogy mind a lakberendezésben, mind az öltözködésben a paraszti ünnepi viselet 19. századi díszítetté válása egyfelől a nemesi minta követése, másfelől pedig az átvett nemesi minta elparasztosodása. Ha a 19. századra vonatkozóan feltesszük a kérdést, mi is a parasztság, ki is tartozik ehhez a rendhez, osztályhoz, akkor általában pusztán a jövedelmek és vagyonok megoszlása alapján nehéz megmondani, hogy miért sorolódik mindenki, akit parasztnak hívnak, azonos társadalmi csoporthoz. Hiszen jövedelmi és vagyoni viszonyok szerint olyan társadalmi halmazt alkotnak, amelyet ebben az időszakban már szinte kizárólag az életforma és a parasztos kultúra tart egybe. Alul és felül is ez zárja egy csoportba őket. Aki népviseletben jár, vagy lakásában tisztaszoba található, az félreérthetetlenül paraszti jellegzetességeket mutat. Ez különbözteti meg a parasztságot nemcsak fölfelé, a városi és egyéb kispolgári csoportoktól, hanem lefelé, a cselédektől, napszámosoktól is. A parasztság elsősorban kulturális és életforma-kategóriává vált a 19. század folyamán. Hasonló figyelmet érdemel egy másik kérdés, a volt köznemes (a dzsentri) és a volt polgár problémája. Amint most az életforma kapcsán láttuk, a dualizmus korában – az úriság és polgáriság minden mentalitásbeli és egyéb különbsége ellenére is – az úri és a polgári életforma tulajdonképpen közelített egymáshoz. Különböztek fölfelé az arisztokráciától, de együttesen és különkülön is annak mintáját követték. Lefelé pedig, nem olyan merev zártsággal, mint fölfelé, de mintát kínáltak az alsó középosztálynak, tehát a kispolgárnak, aki pedig a századfordulótól kezdve ezeket az értékeket továbbadta a népviseletéből kivetkőző, bútorzatát elkispolgáriasító paraszti társadalom módosabb csoportjainak.
5.1.1. Kultúra és etnicitás A kulturális azonosságok (identitások) rétegződésének vizsgálatakor a magyarországi társadalom felekezeti tagoltságából kell kiindulnunk, hiszen 1895-ig mindenkinek kellett valamilyen felekezethez tartoznia. Jórészt ezzel függött össze, hogy a felekezetek tartották a kezükben az élet legfontosabb eseményei: a születés, a házasság és a halálozás anyakönyvezését. Ez a kora újkori konfesszionalizáció óta így volt Európa nagyobbik felén, hiszen az állam az egyházakra bízta ezt az adminisztratív feladatot. (Ennek köszönhető mellesleg, hogy a 16. század utáni korszakra kontinensszerte lehet családrekonstrukciót végezni.) Több volt azonban ez, mint egyszerű regisztrálás. Születéskor például a szülő családnevének bejegyzésével egy leszármazási tradíciót rögzítettek. Ha nevét vagy felekezetét a későbbiekben valaki megváltoztatta, akkor azt az eredeti születési anyakönyvbe is „vissza kellett vezetni”. A „keresztnévről” (s a névnapokról) tudjuk, mennyire felekezettől függött megválasztásuk. Az izraelitáknál II. József adminisztratív beavatkozása megszakította a vallási tradíciót a névadásban, amennyiben ekkortól német családnevet kellett viselniük, sőt második névként „bevett nevek” választására kényszerültek. Tudjuk azonban, hogyan élt tovább a családi és felekezeti hagyomány például a második név kettős viselésében. Közismert, hogy az iskolák többségét a felekezetek működtették ebben az időszakban. A kultúra alapvető meghatározottságai tehát mindenekelőtt a felekezeti tagoltság függvényeként alakultak és írhatók le. A II. József kori népszámlálás a szűkebben vett (Erdély nélküli) Magyarországra terjedt ki. 1787-re (az 1782-es és 1804-es conscriptiók alapján) Thirring Gusztáv számította ki a felekezeti arányokat: a római és görög katolikusok együttesen 61,2%-ot tettek ki, az evangélikusok 9,5%, a reformátusok 15,1%, a görögkeletiek 12,9% és az izraelita vallásúak 1,3%-os súllyal szerepeltek. Összehasonlításként idézzük az 1869-es népszámlálás területileg megfelelő arányszámait (a római és a görög katolikusok itt már különválaszthatók):
86 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig római katolikus 56,9%, görög katolikus 8,8%, evangélikus 7,9%, református 15,4%, görögkeleti 10,3%, izraelita 4,6%. Ha a 18. század végi és az első világháború előtti felekezeti térképet összevetjük (természetesen a diagramon már a történeti Magyarország egészét véve számba), akkor első ránézésre a legszembetűnőbb, hogy hosszú távon a felekezeti szerkezet viszonylag állandó és meglehetősen szilárd körvonalakat mutat. Nem annyira a felekezeti arányokban történt tehát változás, sokkal fontosabb volt a különböző vallásfelekezetek jogi megítélésében bekövetkezett módosulás. A 18. század végéig a katolikus vallás vitathatatlan államvallásnak számított Magyarországon. Erdély négy ún. bevett felekezete természetesen egy másik tradíció éltetője volt, de ez nem változtatott a Habsburg Birodalmon belüli alapvető egyházjogi hatalmi konstelláción. A század végétől megjelent a „törvényesen bevett felekezetek” fogalma a szűkebb Magyarországon is. Az 1791-ben született két törvény az evangélikusokat, a reformátusokat és a görögkeletieket is bevett felekezetté nyilvánította, és ezzel a változással – legalábbis elvileg – a római katolikus vallás már nem államvallásnak, hanem csak hegemón, uralkodó vallásnak tekinthető Magyarországon. Az 1791-es törvény kitért arra, hogy mi legyen a „megtűrt kiközösített” vallásokhoz tartozókkal. Egyházjogi értelemben Magyarországon afölött, aki nem bevett, hanem megtűrt kiközösített kategóriához tartozott, a katolikus egyház rendelkezett. A recepció következő lépcsőfoka 1848-ban következett be, amikor az unitáriusokat is a bevett felekezetek közé sorolták, és a folyamat végül 1895-ben az izraelita vallás bevett felekezetté nyilvánításával tetőzött. Egy évszázad telt el, mire a Magyarországon meglévő felekezetiség széles spektrumára jogilag kiterjedt a recepció. Ha nem pusztán a jogkiterjesztés „hosszú időtartamát” nézzük, akkor a köztes időben átmenetileg mélyült a szakadék a „bevettek” és a többiek között. Azt, hogy mikor mely felekezet számított recipiáltnak, törvény szabályozta Magyarországon. Hogy mit jelent „bevettnek” lenni, azonban sohasem definiálták világosan. A fogalom tartalma lényegében a szokásjogon alapult és felekezetről felekezetre változott. (A katolikus egyház például sohasem tekintette magát bevett vallásnak.) Mit jelentett mindez a gyakorlatban? Az anyagi javak szempontjából mindenekelőtt azt, hogy a bevett felekezet jogosult volt egyfelől saját vagyoni alapjai fölött rendelkezni, másfelől pedig állami támogatásra tarthatott igényt. A reformátusok esetében ez a felekezeti önkormányzat, az ún. felekezeti autonómia kiépülésével járt együtt. 1867 után Eötvös József vallás- és közoktatási miniszterként és katolikusként szorgalmazta, hogy a katolikusoknál is jöjjön létre az autonómia, ám a szűkebb Magyarország katolikusainál sikertelenül, jóllehet a többször megindított mozgalmat az erdélyi püspökség anyagi viszonyaiba beleszólást élvező, 17. századi gyökerekig visszanyúló Erdélyi Katolikus Státus (tulajdonképpen 8 egyházi és 16 világi tagból álló igazgatótanács) léte erőteljesen táplálta. A 19. században tehát általában a protestáns felekezeteknél, illetve az autokefál (ortodox) egyházaknál épült ki az autonómia szervezete, nem került azonban erre sor a római katolikusoknál és az utoljára recipiált izraeliták esetében. Az utóbbi két felekezet egyikénél sem jött tehát létre a világi és egyházi képviseleten alapuló önkormányzat, amely a tisztán világi kormányzat partnere lehetett volna az egyház és állam szétválasztása során, illetve azt követően. Hogy miért nem épült ez ki a katolikusoknál, az egyrészt összefüggött azzal, hogy a katolikus egyház mindig is „egyetemes” világegyház volt, a kormányzatot tehát ab ovo nemzetközi keretben gyakorolták. Az egyházi hierarchia csúcsa ennek megfelelően nem az országon belül, hanem a Vatikánban székelt. Szerepet játszott még Magyarországon az ún. főkegyúri jog, vagyis az, hogy ki gyakorolta a püspökök kinevezési jogát, szükséges volt-e ehhez az államfő egyetértése vagy nem. Ezt a pápaság és császárság harca, az ún. investitura óta dúló küzdelmet a neoabszolutizmus korában, Ferenc József önkényuralkodása idején az 1855-ös konkordátum ideiglenesen úgy zárta le, hogy a császár lemondott a főkegyúri jog gyakorlásáról. A magyar törvényesség visszaállításával azonban ezt az engedményt már nem kellett önmagára nézve kötelezőnek tekintenie, gyakorlatilag tehát hatályát veszítette a jogfeladás. 1867 után, a liberális érában az uralkodó következetesen ragaszkodott ahhoz, hogy a főpapok kinevezése csak kormány-előterjesztés után történhessen meg. A fentieken túl a létrehozandó katolikus autonómia vitatott kérdései közé tartozott a II. József által teremtett alapokból fenntartott iskolák és a vallás- és tanulmányi alapok tulajdonjogának és kezelésének kérdésköre is. A katolikus autonómia függőben hagyását természetesen egy sor taktikainak nevezhető szempont is – mint például a kormányzat és a legfelső klérus jól bejáratott, kölcsönös érdekméltánylása – befolyásolta. A zsidóság emancipációja különböző utakon haladt Nyugat- és Közép-Európában. A francia forradalomban 1791-ben egy csapásra, egy intézkedéssel mondták ki az emancipációt (ezt azonban Napóleon 1803-ban rendeletileg felfüggesztette). Közép-Európában – és ez nemcsak a Monarchiára érvényes, hanem Németországra is – egy fokozatos, több lépcsőben végrehajtott intézkedéssor teremtette meg az egyenjogúságot. Az első lépést a magyar országgyűlés 1790-ben tette meg, amikor törvénybe foglalta, hogy a zsidók a „városokban megtartassanak”, kivéve a bányavárosokat, amelyek hagyományosan nem engedték a zsidóságot letelepedni. Az 1790-es törvény célja az volt, hogy gátat próbáljon szabni annak, hogy a városok saját rendelkezési jogukon 87 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig belül olyan szabályrendeletet hozzanak, amivel kiüldözhetik a zsidókat falaik közül. 1840-ben újabb törvény mondta ki, hogy a zsidók – ismét csak a bányavárosokat kivéve – akárhol „szabadon lakhatnak”. A 1790-es cikkely a meglévő állapotot kívánta konzerválni, védeni, az 1840-es kiterjesztő jellegű volt, de még mindig alapjában defenzív alapállású. Hosszas hezitálás után, a szabadságharc utolsó napjaiban a maradék országgyűlés Szegeden fogadott el először törvényt, amely a „mózesvallásúakat” „politikai és polgári jogokkal” ruházta fel, ezt azonban a neoabszolutizmus kormányzata nem ismerte el. Az emancipációs folyamat következő állomása a neoabszolutizmus utolsó időszakára esett (1860), amikor a zsidók jogait rendeletileg kiterjesztették a földbirtok vásárlására és a bányavárosokba való betelepedésre is. A döntő momentumot az 1867: XVII. törvénycikk szolgáltatta, amikor az izraelita lakosok – az 1849-es epizód után ismét – „polgári és politikai jogokban” részesültek. A fogalmazás nem véletlenül „lakosok”-at említ, ugyanis az izraelita állampolgár mint individuum vált egyenlővé társaival a polgári és politikai jogok gyakorlásában, de nem „minden” jogot illetően és nem „kollektívumként”. A politikai, illetve jogi emancipációt követően a folyamat záróaktusát a már említett 1895-ös törvény, a bevett vallássá nyilvánítás, a recepció jelentette. Ez már nem az egyénekre, hanem a felekezetre mint vallási közösségre vonatkozott. Hogy a zsidó autonómia miért nem valósult meg, annak többféle oka is volt. Az egyik magában az izraelita felekezeti élet szerveződésében rejlett. Az 1867-es politikai-jogi emancipáció után az 1868-69-ben összehívott ún. izraelita egyetemes gyűlés (kongresszus) határozataival alkalmazkodni kívánt az új politikai-jogi helyzethez. Mivel a korábban közigazgatási egységként is szerepet játszó „zsidó községek” az emancipáció folyamatában megszűntek, helyettük tisztán felekezeti (rituális, kulturális, humanitárius) céllal hitközségek szerveződtek. A kongresszuson a zsidó vallást gyakorlók három irányzatra szakadtak. A fő vitakérdés az volt, hogy a felekezeti belső életet hogyan lehetne hozzáigazítani az újonnan kialakult külső szabályokhoz. Kialakult egy ellenzéki ortodox irányzat, amely szerint semmit sem kell változtatni, sőt az életformában adott engedményeket vissza kell venni, helyre kell állítani az ortodox vallási előírások szerinti életformát. A neológ irányzat viszont azt képviselte, hogy a nemzet polgárosodásával adottak a politikai feltételek az izraelita vallású honpolgárok polgárosodására is, vagyis alkalmazkodni kell a körülményekhez. A harmadik irány „status quo ante” névvel illette magát, és a szakadás előtti állapot helyreállítását szorgalmazta. Ezek az irányzatok a későbbiekben változó erősségű harcot folytattak egymással, és egyet nem értésük volt a belső oka annak, hogy itt sem jött létre az autonómia. A kormány, mint egy liberális állam végrehajtó hatalma, nem bízta meg a neológokat az autonómia létrehozásával, bár szíve szerint bizonyára ezt tette volna, ám kongresszusi hitközségi szervezetüket már 1869-ben jóváhagyta (az ortodoxokét csak 1871-ben). A status quo ante hitközségek 1928-ig nem rendelkeztek központi képviseleti szervvel, jogállapotuk – ahogy elnevezésük is mutatja – a kongresszus előtti formában, hitközségi szinten rögzült. Az izraelita „egyházszervezet” kiépülésének hiánya tehát hátráltatta az autonómia létrehozását is. A bevett és tűrt felekezetek között éles jogi különbségtétel húzódott, amelyet csak 1895 után próbált a törvény áthidalni az „elismert” felekezet kategóriájának megalkotásával. A baptistákra ennek alapján egy miniszteri rendelet már 1905-ben kiterjesztette az elismertséget, a mohamedánokat viszont 1916-ban majd törvény nyilvánítja „elismertté”. Az „elismertek” is rendelkezhettek vagyonukkal, hiszen jogi személynek minősültek. Az 1791-es törvény rendezte Magyarországon az áttérések ügyét, legalább is a bevett felekezetek között. Áttérni ugyan rendkívül bonyolult procedúra után korábban is lehetett, de az 1791-es törvények pontosan szabályozták a folyamatot. E szerint előzőleg be kellett jelenteni a szándékot mindkét egyháznak, különböző feltételeknek kellett eleget tenni, ami jócskán alkalmat adott a folyamat elhúzódására. A vegyes házasságokat ez a törvény is római katolikus pap előtt megkötendőnek nyilvánította. Vegyes házasságra csak bevett felekezethez tartozók között kerülhetett sor. A vegyes házasságból származó gyerek esetében (ez volt talán a legdöntőbb kérdés), ha az apa római katolikus volt, az 1791-es szabályozás szerint a gyermek is római katolikus lett. Ha az apa nem katolikus volt, akkor a fiúk követhették az apa vallását. Erdélyben ezzel szemben, ahol a felekezeti tolerancia szempontjából jogszokásként más tradíció örökítődött tovább, a vegyes házasságokban a gyerekek nemük szerint szinte megörökölték egyik vagy másik szülőjük vallását. Az izraelitákra vonatkozó 1849-es szegedi törvény abban különbözött az 1867-es emancipációs törvénytől, hogy lehetővé tette zsidók és keresztények érvényes házasságkötését „polgári hatóság előtt” (miközben mélyen beavatkozva a szabad pályaválasztás jogába, felhatalmazta a belügyminisztert, hogy a zsidó lakosságot igyekezzék a földművelés és a iparűzés felé terelni). Az 1868-as törvényhozás is érintette a vegyes házasságok kérdését. Az 1868-ban hozott törvények szerint (az erdélyi tradícióhoz hasonlóan) a vegyes házasságból származó gyermekeknél kimondták, hogy a gyermekek nemük szerint kövessék szüleik vallását. Ha tehát az apa református, s az anya katolikus, akkor a fiúk reformátusok, a lányok katolikusok legyenek. Ez a szabályozás egy másik ponton, a házasságkötésnél is érintette a felekezeti identitások kérdését. A korábbi időszakban ismert volt az ún. reverzális intézménye. A re88 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig verzális levelet (vegyes házasság esetében) az egyik fél adta a másiknak, s azzal lemondott arról, hogy gyermekei az ő vallását kövessék. Az 1868-as törvény az adott reverzálisokat államilag nem tekintette érvényesnek. Reverzálisokat lehetett kötni, de csak magánmegállapodásként. Az ún. egyházpolitikai küzdelem (a katolikus történetírás német mintára – erős túlzással – előszeretettel emlegette „Kulturkampf’-ként) a kilencvenes évekre éleződött ki. A harc tulajdonképpen az állam és az egyház szétválasztása körül folyt, közvetlen kiváltó okként az ún. elkeresztelések szolgáltak. A törvényes szabályozás ellenére ugyanis egyes helyi plébánosok vegyes házasságból származó gyerekeket önhatalmúlag katolikus vallásúnak kereszteltek. Ez széles körű parlamenti és sajtócsatározást robbantott ki, amelynek végén európai mércével is következetes szabályozás jött létre Magyarországon, bár az állam és az egyház szétválasztását az állami ellenőrzés kiterjesztésével oldották meg.
13. ábra Magyarország népessége hitfelekezetek szerint, 1880-1910 Forrás: Magyar Statisztikai Közlemények. 27. k. 132-133.; Magyar Statisztikai Közlemények. Az 1894-95-ös törvények lezárták a 19. században végbement felekezeti-jogi átalakulás folyamatát Magyarországon. 1894-ben három törvény született: az állami anyakönyvezésről; a polgári házasság kötelezővé tételéről; és a római katolikusok számára a reverzális újból lehetővé tételéről. 1895-ben – amint arról már szó esett – az izraelita vallás recepciójával megteremtődött a keresztény-izraelita vegyes házasság lehetősége is. 1895 előtt egy izraelita vallású személy bevett felekezethez tartozó személlyel házasságot csak akkor köthetett, ha kitért az izraelita vallásból (s ez már nem vegyes házasság). 1895 tette lehetővé az izraelita vallás bevett vallássá nyilvánításával, hogy vegyes házasságok jöhessenek létre keresztény és zsidó felek között. (Az, hogy ezt sem a katolikus papság, sem az izraelita rabbik nem fogadták el, e felekezetek belügye maradt.) A 19. század a szekularizáció százada. A szekularizációé, amely több jelentést is hordozott magában. Jelentette az állam és az egyház közötti erőviszony változását az állam javára. Az ún. szektásodás térhódítását a történelmi nagyegyházak rovására. Magyarországon például az 1850-60-as évek a nazarénusság terjedésének időszaka volt, különösen a protestáns övezetekben. Tartalmazza a szekularizáció a vallás visszahúzódását is a magánélet bensőséges világába. Végül megnyilvánulhat a vallási közönyösség növekedésében is. Az 1895:XLIII. tc. teremtett először jogi lehetőséget arra, hogy valakifelekezeten kívüli legyen. Igaz a törvényhozók ennek „átmeneti” jelleget szántak, mindenesetre az „áttérést” jogilag ettől fogva a „kilépés” és a 89 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig „belépés” váltotta fel, és a kilépéssel nem kellett automatikusan belépésnek is együtt járnia. A törvény sajátossága volt ugyanakkor, hogy a felekezeten kívüliek gyermekei számára is előírta, hogy valamilyen bevett vagy törvényesen elismert vallásban kell nevelkedniök, s hogy melyikben, arról a szülőknek legkésőbb a tanköteles kor eléréséig kellett dönteniük (ha nem választottak vallást, akkor erre a gyámhatóság volt jogosult a rokonság meghallgatásával). Ebben az értelemben felekezeten kívüli hatéves koráig, illetve felnőttként lehetett valaki, de e két életszakasz között a valláserkölcsi indoktrináció (hittan stb.) formálisan kötelező volt. Remélhetően sikerült társadalomtörténeti szempontból illusztrálnom, hogy az egyén társadalmi pozícióját milyen mértékben határozta meg a felekezethez való tartozás. Mindez azonban etnikai következményekkel is járt, hiszen a felekezetiség egyúttal a leghagyományosabb etnokulturális hordozó. Mivel a II. József korabeli népszámlálás nem kérdezett anyanyelvet, sem nemzetiséget, bármiféle számítás a magyarság arányára az össznépességen belül a 18. századi Magyarországon nem alapulhat egzakt statisztikai forrásokon. Különféle becslések állnak rendelkezésre. Jászi Oszkár 2,3 millióra (29 %) becsülte a szűkebb értelemben vett Magyarországon a magyarok arányát. Szabó István, a neves társadalomtörténész 3-3,5 millióra (36-43 %) tette ezt a számot. Abban a tekintetben, hogy az 50% alatt maradt, nincs igazából vita. Hogy mit jelent a nemzet és a nemzetiség, régi vita tárgya. Az a felfogás, amely a nemzetet örök kategóriának látta, ma már általában meghaladottnak számít. A másik, a modernizációs elméletek által ihletett koncepció, amely a nemzetet 19. századi „konstrukciónak” (E. Hobsbawm), mintegy a modern társadalom kulturális homogenizációját biztosító funkciónak (E. Gellner) tekinti, szintén számos bírálatot váltott ki. A 19. század a nemzeti öntudatra ébredés korszaka, ami mindenfajta előjel nélkül nézve a nacionalizmus születését jelenti. A nacionalizmus ebben az értelemben valóban új kategória, amelynek szellemében a múltat is igyekeztek visszamenőlegesen átértelmezni. Az azonban kétségtelen, hogy a 19. századi nemzetek (és nacionalizmusok) a megelőző korszakok etnikai identitásainak talaján jöttek létre. Ahogy a „modernitás” és a „tradicionalitás” merev szembeállítása gondot okoz a társadalomtudományos történeti értelmezés számára, ugyanúgy a nemzetet sem szerencsés „pre- modern” etnikai gyökereitől elszakítani. A nacionalizmust elvileg kétféle módon közelíthetjük meg: az ún. kultúrnemzeti, illetve az ún. államnemzeti koncepció alapján. A kultúrnemzeti értelemszerűen a nyelvkultúra egységét tekinti a nemzet keretének, az államnemzeti pedig az államhatárokat. Hogy mikor melyik felfogás kerül előtérbe, ennek megítélése történetileg is változó. Az ún. nemzeti megújulás időszakában a két megközelítés tulajdonképpen mint két korszak épült egymásra. A nemzeti megújulás első, kulturális fázisában a nemzeti nyelvért, irodalmi nyelv kialakításáért, a nemzeti nyelven történő iskoláztatásért, a nemzeti történelem megalkotásáért (esetenként a történelem meghamisításával bezárólag), egyfajta kulturális integráció megteremtésésért folyt a küzdelem. A második, politikai szakaszban a nemzeti mozgalmak képviselői már kollektív politikai jogokért, területi elkülönülésért, majd önrendelkezésért (egészen az önálló nemzetállami keret megteremtéséig) harcoltak. Kultúra és etnicitás viszonyában az eddigiekből következően a felekezeti mezőre, de mostantól új szempontként a nyelvre mint kultúrahordozó kommunikációs eszközre is figyelemmel kell lennünk. A felekezeti és a nyelvi tényező is bizonyos értelemben a múlt átalakuló kategóriáiként bírt jelentőséggel (a statisztikai nómenklatúrában is), a politikai vagy államnemzeti koncepció pedig a 19. század második feléből visszatekintve nyert az egész folyamatra nézve új tartalmat. Azok a becslések, amelyek a 18. századi magyarországi népesség etnikai összetételére vonatkoztak, a nyelvhasználatból indultak ki. Ennek ősforrásául azonban nem népesség-ösz- szeírás, hanem az 1773-ban készült „Lexicon locorum” (helységnévtár) szolgált, amely feltüntette a szűkebb értelemben vett ország településeinek „uralkodó” nyelvét. A helységnévtár (amelyet mellesleg 1920-ban adatott ki a magyar békeküldöttség) nem tartalmazta Erdély, a Partium, Horvátország és a katonai határőrvidék adatait, és nyilvánvalóan eredetileg azt a célt szolgálta, hogy a központi hatalommal megismertesse, milyen nyelven lehet érintkeznie a közigazgatás legalsó láncszemeivel. A benne szereplő 8920 település 98%-át egynyelvűnek jelölték meg, és csak 1,7%-ot tüntettek fel kétnyelvűként. Eszerint a szűkebb Magyarország községeinek durván 39%-ában a magyar, 29%-ában a szlovák és 9%-ában a román számított domináns nyelvnek, hogy csak a leggyakoribb előfordulású etnokulturális közösségeket említsük. Nyilvánvaló, hogy az „uralkodó” nyelv megnevezése alapján a központi hatalom által közigazgatási úton bekért adatok nem alkalmasak a lakosság nyelvi összetételének meghatározására. A korabeli helyi nyelvhasználat tarkább (és többnyelvűbb) volt, mint azt a monarchia vezetése a bürokratikus szükséglet szemszögéből láthatta és láttatta. Ezt követően több mint száz évig nem áll rendelkezésünkre – összeíráson alapuló – adatsor a nyelvhasználatról. (Amint arra még visszatérünk, az 1851-es népszámlálás nem a nyelvet, hanem a bizonytalan meghatározású „nemzetiséget” kérdezte.)
90 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig Csak az 1880-as népszámlálással került be a kérdőpontok közé nyelvre vonatkozó kérdés. A Monarchia nyugati felében ekkortól a hétköznapi beszélt nyelvet („Umgangsprache”) tudakolták, a magyar népszámlálások viszont az „anyanyelv”-re kérdeztek rá. 1880 és 1910 között azonban Magyarországon a felvétel idevágó kérdőpontja megváltozott. 1880-ban még így hangzott a kérdés: „Mi az anyanyelve? (azonkívül mely hazai nyelvet beszéli még?)”, 1900-tól viszont a kérdés első fele lényegi átalakuláson ment keresztül (nyilvánvalóan közelítve az egyébként szintén sokat vitatott ciszlajtán formulához): „Mi az anyanyelve, vagyis az a nyelv, a melyet magáénak vall s legjobban és legszívesebben beszél?” A nyelvi statisztika bázisévében, 1880-ban tehát egyértelműen az anyanyelvre vonatkozó választ összesítették, a világháború előtti két népszámlálásban azonban a kapott feleletek a kiinduláshoz viszonyítva erőteljesen átértelmeződtek, hiszen ekkor az „anyanyelv” örve alatt valójában arra biztatták a válaszadót, hogy a beszélt nyelvhez fűződő (tudati és érzelmi) viszonyáról „valljon”. A dualizmus kori „anyanyelvi” statisztika adatainak vizsgálatakor tehát ezt a kérdőpont-módosulást nem árt figyelembe venni. Az abszolút adatok láttán „statisztikailag” is feltűnő a magyar „anyanyelvűek” számának megugrása 1890 és 1900 között. A viszonyszámokban azonban fokozatosabb az előrenyomulás az abszolút többséget jelentő bűvös 50% fölé. Az adatok értelmezéséhez mindenekelőtt demográfiai mutatókat kell figyelembe vennünk. Katus László számításai szerint a századfordulón az anyanyelvi csoportok természetes szaporodása csak a szlovákok és a ruténok esetében múlta felül a magyar anyanyelvűekét. Hozzá kell azonban tennünk, hogy mindkét népcsoport kivándorlási aránya messze a legmagasabb volt a magyarországi nemzetiségek között, miközben a nemzetiségek mindegyikének kivándorlása saját létszámához viszonyítva felülmúlta a magyarokét. A demográfiai tényezők mellett komoly szerepet kell tulajdonítanunk a magyar nyelvhasználat terjedésének, még ha ennek egy részét statisztikai látszatok (az anyanyelvből a beszélt nyelv felé történő elmozdulás) javára is kell írnunk. (A nyelvi magyarosodás vagy magyarosítás kérdésére a későbbiekben – az iskoláztatás kapcsán – térünk vissza.) A fenti források alapján lehetőségünk nyílik arra, hogy az etnicitást a két tárgyalt kategória (felekezetiség és nyelv) erőtere által együttes meghatározottságban vizsgáljuk. Némi leegyszerűsítéssel abból a szintén retrospektív megfigyelésből indulhatunk ki, hogy bizonyos etnikumok erősen felekezethez kötöttek a történelmi Magyarországon. Az 1910-es népszámlálás alapján például megállapíthatjuk, hogy a reformátusok 98%-a, az unitáriusok 98%-a magyar anyanyelvű volt, ezekben az esetekben felekezeti hovatartozás és anyanyelv között szinte azonosság tételezhető fel. Hasonlóan szoros kapcsolat mutatható ki saját anyanyelvi csoportjaikon belül a görögkeleti szerbek, a görög katolikus ruténok és a római katolikus horvátok esetében. A románok – települési területtől függően – szintén rendkívül erősen kötődtek egyfelől a görögkeleti ortodoxiához, másfelől a görög katolikussághoz. Hogyan változott vallás és anyanyelv egymáshoz fűződő viszonya 1880 és 1910 között a történelmi Magyarországon? A magyar anyanyelvűek felekezeti részesedése szempontjából érdemes bizonyos kategóriákat részletesebben megvizsgálni. A magyarok aránya számottevően emelkedett a római katolikusok (csaknem elérte a kétharmadot), az evangélikusok (megközelítette az egyharmadot) és az izraeliták (meghaladta a háromnegyedet) között. Az utóbbiak esetében szokás egyenesen úgy fogalmazni, hogy az a harmadik legmagyarabb felekezetté vált a világháború előttre. A német nyelvűek súlya a római katolikusoknál 19%-ról 14%-ra, az evangélikusságnál 35%-ról 31%-ra csökkent, az izraeliták között pedig 34%-ról 21%-ra esett vissza. A szlovák anyanyelvűek az evangélikusokon belül előbb 39%-ot, majd 34%-ot tettek ki a vizsgált korszakban. A románok aránya viszont a görögkeletieknél szinte alig (78%, illetve 77%), de a görög katolikusok sorában is csak csekély mértékben módosult (59%, illetve 56%). A ruténok a görög katolikusság között (22,8%, illetve 22,7%), a szerbek pedig a görögkeleti ortodoxiában továbbra is szinte változatlan súllyal szerepeltek (19,7%, illetve 19,5%). Megerősíti és árnyalja a fent tapasztaltakat, ha az istentiszteleti szertartás nyelvét (hitszónoklatokat és énekeket) is tekintetbe veszzük az egyes plébániákon, lelkészségeken, hitközségekben. 1898 és 1912 között a görögkeleti plébániák 87%-a gyakorlatilag változatlan arányban románul, 12%-a pedig szerbül végezte a liturgiát. A görög katolikus templomi szertartásokon belül a román nyelvűek aránya 71%-ról mindössze 70%-ra apadt, s a rutén nyelvűek is csak 20%-ról 19%-ra fogyatkoztak. A másik oldalon az unitáriusok gyakorlatilag 100%-ban, a reformátusok 99%-ban magyarul imádkoztak. A katolikusoknál és az evangélikusoknál csekély elmozdulást tapasztalhatunk a magyar nyelvű szertartások irányába.
91 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig A rítus nyelve alapján a különböző irányzatokhoz tarozó izraelita hitközségekről alkotott képet is árnyalni tudjuk. Egyfelől a kongresszusi (neológ) hitközségeken belül 71%-ról 87%-ra növekedett a magyar nyelvű hitszónoklatok súlya, a status quo ante közösségek között pedig a megfelelő arányok 52%-ról 68%-ra emelkedtek. Ha csak az arányszámokat tekintenénk, némi gyarapodást mutattak a magyar nyelvű ortodox izraelita hitközségek is (7%-ról 13%- ra), ebben az összefüggésben azonban nem ez volt a döntő változás a századelőn, hanem a korábban német nyelvűként számba vett jiddis rítusközösségek súlyának visszaesése (71%ról 50%-ra). Ajiddis helyét számos ortodox hitközségnél a héber szertartási nyelvét foglalta el (vissza?), 22%ról 37%-ra gyarapodva. A hitközségek abszolút számában a századelőn nem történt érdemi elmozdulás: a világháború előtt is az ortodoxok alkották a többséget. Külön kell szólnunk a zsidóság nyelvi kötődéseinek kulturális és politikai kontextusáról. Miközben KözépEurópában – francia mintára – a liberalizáló törvények a zsidóságot egyértelműen vallásfelekezetnek tekintették, addig Kelet-Európa olyan államai számára, mint Oroszország és Románia, a zsidóság nemzetiséget jelentett. A jogi emancipáció után Közép-Európában kulturális értelemben a zsidóság „dejudaizálása” került napirendre. Ez azt jelentette, hogy egyfajta kulturális redukcióval a zsidóságot igyekeztek vallási térre szorítani. Ez volt egyébként a neológ-ortodox ellentét egyik fő vitakérdése is, mert míg a neológok igyekeztek elfogadni ezt a redukciót, az ortodoxok szerint a zsidóság „dejudaizálása”, pusztán vallási térre korlátozása ellentétes az egész életformát átszövő vallási parancsolatokkal. Kelet-Európában II. Katalin egy ún. „letelepítési sávba” különítette el a zsidóságot (16 kormányzóságot jelölt ki számukra a Balti-tengertől a Fekete-tengerig), utódai pedig a beolvadást csak a kikeresztelkedés révén vélték elképzelhetőnek. Ebben is volt ugyan némi enyhülés a 19. század közepén (mindenekelőtt vagyonos kereskedők, képesített iparosok, kiszolgált katonák kaptak lehetőséget a sávon kívüli megtelepedésre), de a nyolcvanas évek pogromjai a hivatalos antiszemita politika eszközeiként több kivándorlási hullámot indítottak el, amelyek Galícián keresztül újra és újra kelet-európai értelemben vett etnikai utánpótlást biztosítottak a közép-európai (és attól nyugatabbra fekvő államok) zsidóságnak. A magyarországi zsidóság kivándorlása azonban a dualizmus egészében felülmúlta a bevándorlási adatokat. A fenti adatsorok legfontosabb tanulsága az, hogy a felekezeti kötődés erősebbnek tűnik, mint a nyelvi. Másként fogalmazva: nyelvet cserélni könnyebb lehetett, mint vallást. Még tovább menve: a nyelvi magyarosodás folyamatai is – legkevesebb feszültséget teremtve – tulajdonképpen a felekezeti kötődés mentén játszódhattak le. Jelentős aránycsökkenést a római katolikus németek, a római katolikus szlovákok, az evangélikus németek és az evangélikus szlovákok között figyelhettünk meg. Valamelyest elmozdulásnak lehettünk tanúi a görög katolikus románság esetében is. A görögkeleti románoknál, a görögkeleti szerbeknél, görög katolikus ruténoknál azonban jóformán semmilyen változásra nem került sor. Ebben elsősorban az ún. nemzeti egyházak létrejöttét, illetve létét kell tekintetbe vennünk. A vallási közönyösség növekedése ugyanakkor önmagában is megkönnyítette a nyelvváltoztatást. A fenti folyamatok értelmezése a „nemzetépítés” 19. századi körülményei között bonyolultabb, mint azt első pillantásra gondolnánk. A „monoetnikus, de kétfelekezetű” erdélyi román „felekezeti etnikum” fejlődése (ahogy Emanuel Turczynski nevezi a nemzetté válás előfutáraként jelölt kategóriát) végül elvezetett a nyelvi egység, illetve a területi összetartozás gondolatáig, s ennek során egyúttal túl kellett lépni a szoros értelemben vett egyoldalú felekezeti kötődéseken is. Jól ismert az erdélyi unitus (görög katolikus) értelmiség kiemelkedő szerepe, mindenekelőtt a dákoromán-elmélet megalkotásával, a nemzeti ideológia létrehozásában. A szerbek és a ruténok esetében a felekezeti etnikum „belenövése” a modern nemzetbe egyenes vonalúbb, bár dinamikájában akár jóval vontatottabb is lehetett. Tóth Zoltán Szekszárdról írott alapvető tanulmányában „etnikai-felekezeti csoportokat” elemzett, de a kifejezést más értelemben használta, mint a fenti német szerző. Amikor például katolikus magyar, katolikus német, református magyar, evangélikus német, zsidó magyar, zsidó német stb. csoportokat különített el, az etnikai mezőt a felekezet és a névadás szembesítésével határozta meg. A névelemzés a magyar történetírás régi hagyománya, korábbi korszakokban gyakran az etnikai hovatartozás szinte egyetlen mutatójaként kezelték, de a 19-20. században is gyakran szokás segítségül hívni az „asszimiláció” vizsgálatához. Amikor azonban az országos viszonyok tágabb keretében értelmezi szekszárdi adatait, akkor – más forrás nem lévén – ő is „anyanyelvi-felekezeti csoportokat” különít el. Legújabb, pesti há- zasssági anyakönyvekre alapozott kutatásában azt az lényegi megállapítást is megfogalmazta, hogy ezek „az eredetileg magyar nyelvű etnikumok is sodrába kerültek az összeolvadás folyamatának”. A „nemzetépítés” ilyen szemlélete a „multikonfesszionális” etnikumok szinte teljes spektrumára igyekszik kiterjeszteni az etnokulturális asszimiláció látószögét. Karády Viktor a „felekezeti népesség” (felekezeti csoportok, felekezeti közösség) szociológiai elemzésével kísérelte meg a „nyelvi asszimiláció” mérlegét megvonni. Éles szemmel figyelte meg, hogy a magyar statisztikában a „felekezeti-anyanyelvi” megközelítésbe két csoport nem illeszthető bele: a jiddist beszélő zsidóság (a jiddist a statisztika a német nyelvűek közé keverte) és a cigányság. Karády végső konklúziója szerint 92 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig „bár a zsidóság asszimilációs készsége és hajlandósága minden többi csoportét messze meghaladta, a ténylegesen elmagyarosodott népességben legnagyobb súllyal – a zsidók mellett, de talán őket megelőzve – a katolikus és evangelikus németség és tótság szerepelt”. A fentiek alapján azonban érdemes még egyszer végiggondolni a statisztikai szempontból nehezen megragadható etnokulturális csoportok helyzetét. A zsidóság felekezetként való kezelésével egyidejűleg a felekezeti differenciálódás jeleit láttuk kibontakozni az egyetemes gyűlést követően. Még akkor is, ha a folyamatokat kizárólag a magyar nemzetté válás szempontjából szemléljük, rendkívül eltérő mozgástendenciákat állapíthatunk meg. Fentebb már szó esett az ortodox-neológ hitszónoklatok nyelviségében megkülönböztethető divergáló magatartásról. De területileg rendkívül különböző arányokat mutat a magyar nyelvi integrálódás a népszámlálások kérdései tükrében is: 1910-ben Budapest izraelita népességének 91%-a volt magyar anyanyelvű. Ugyanakkor Máramarosban, ebben a bevándorlásban kulcsszerepet játszó, Galíciával érintkező, északkeleti megyében az izraelita népességből csak 17% vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Társadalomtörténeti elemzésekből, de irodalmi példákból is ismert, hogy a 18. századi morvaországi bevándorlók leszármazottai milyen megvetéssel beszéltek a „polák” bevándorlókról. Végül meg kell említenünk, hogy a korszak folyamatai a zsidóság nemzetté válásának szempontjából is értelmezhetők: a nemzeti öntudatra ébredés, a nacionalizmus ezekhez a folyamatokhoz is biztosítja a retrospektív nemzeti látószöget. A felekezeti nézőpont nehezen illeszthető a cigányság etnokulturális folyamatainak értelmezéséhez is. Az még nem okozna önmagában gondot, hogy a cigányság is különböző felekezetek között oszlott meg (leginkább a római és görög katolikusok, valamint a görögkeletiek sorában találjuk őket). Az is tudott, hogy a dualizmus kori népszámlálások a cigányságot anyanyelv szerint írták össze: 1890-ben 96 000 főt regisztráltak a polgári népességben. 1893-ban azonban, az első nagy cigányösszeírás végrehajtásakor a származásból indultak ki, e szerint 275 000 főt számláltak össze. A származás szerinti szám tehát háromszorosa volt a legközelebbi népszámlálás anyanyelvi adatának. Ráadásul 1893-ban csak 82 000 cigány anyanyelvű személyt találtak az összeírók, ami viszont 14 000-rel kevesebb, mint az 1890-es népszámlálás adata. S itt már valóban komoly, etnikai csoporthatárokat és belső választóvonalakat érzékelő problémához jutunk: az összeírás nemcsak egybefogta a „leszármazási közösség” révén a cigány genetikus tudattal rendelkezők egészét, hanem életformacsoportok alapján feltárta a rendkívül nagy különbségeket is, amelyek épp a társadalmi integráltság mértékében mutatkoztak meg. Három csoportot állítottak fel: az állandóan letelepedett, a huzamosabb ideig egy helyben tartózkodó, valamint a vándorcigányok kategóriáját (az összeírás egyébként külön hangsúlyozta annak a folyamatnak a fontosságát, amely „a cigányságot a nemzettestbe s ezzel a polgárosultság közösségébe olvasztja”). Az állandóan letelepedetteknek csak 29%-a vallotta magát cigány anyanyelvűnek, 25%-a románnak és 39%-a magyarnak. A huzamosabb ideig egy helyben tartózkodók is hasonló megoszlást mutattak. A vándorcigányoknak azonban 62%-a nevezte magát cigány anyanyelvűnek, 23%-a magyarnak és csak 12%-a románnak. Láthatóan tehát itt is megindult a magyar nyelv terjeszkedése, a társadalmi integráció kezdeti lépései mögött azonban rendkívül heterogén fejlődéstendenciák húzódtak meg, amelyek ráadásul nem a felekezeti mező mentén tagolódtak. A magyarországi népszámlálások történetében egyetlen olyan eset volt, amikor a kérdezőbiztosok nem az anyanyelvet, hanem a „nemzetiséget” tudakolták, mégpedig az 1850-1851-es, katonai úton végrehajtott összeírás. Ennek is csak a magyarországi kérdései között szerepelt a nemzetiségre vonatkozó pont, amelyhez a kitöltési utasítás az alábbi kurta felvilágosítást fűzte: „A nemzetiség beigtatásánál alapúl szolgál nagykorúaknál saját előadásuk, kiskorúaknál szüleik nemzetisége. A kitétel csak egyetlen szóval történik p. o. ruthén, román.” Ezek alapján nem kétséges, hogy a zömmel idegen tisztek, akik sem az itteni nyelvekben, sem a népismeretben nem voltak jártasak, milyen sokféle szempont keverésével (s a családfő nyilatkozata szerint, de alkalmanként akár annak figyelmen kívül hagyásával is) tudták csak kitölteni a megfelelő rovatot. Deák Ágnes mutatott rá legújabban, hogy a „nemzetiség” megállapításakor egyaránt hagyatkozhattak az illető nevének csengésére, a család eredeti származására, felekezetére, illetve beszélt nyelvére. 1849 után ráadásul egy ilyen „nyilatkozat” egyes csoportok esetében a győztesek iránti lojalitás (vagy a rezisztencia) zamatával is bírt. A korabeli közvélemény eleget kárhoztatta mindezért az „osztrák” népszámlálás nemzetiségi adatait, sőt a következő évtizedekben statisztikusaink (Fényes Elek, Keleti Károly) igyekeztek a magyarság arányát alábecslő számadatokat korrigálni. Az 1869-es első népszámlálásból azonban – bár az előterjesztésben még szerepelt – végül mégis kimaradt a nyelvre vonatkozó kérdőpont. Ezek után némileg meglepő, hogy a történetírásban az 1851-es adatok néha természetes módon kerülnek az 1880-tól rendelkezésre álló anyanyelvi statisztikák mellé, s az oly sokszor kárhoztatott számok hosszú távon különösebb zavar nélkül illeszkedni látszanak a fent tárgyalt etnikai folyamatokhoz. Pedig az összeírási kritérium különbözőségén túl az is lényeges sajátossága e népszámlálásnak, hogy a zsidóságot nemzetiségként („néptörzsként”) és nem csak felekezetként vették tekintetbe (a két szám egyébként egybeesett).
93 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig A nemzetiségi szempont visszavezet bennünket az etnicitással kapcsolatos magyar politikai koncepció vizsgálatához. Mindenekelőtt a magyar politikai nemzetfelfogás formálódását kell vázlatosan nyomon követnünk. Az 1790-es országgyűlés által a nem egyesült görögökkel kapcsolatban elfogadott törvény (nem meglepő, hogy ismét csak a felekezeti mező kapcsán) fogalmazta meg először, hogy „mi őket, valamint a többi nemzetiségeket is, melyek Ma gyarországot és a kapcsolt részeket lakják, magyaroknak, a közös haza fiainak nyilvánítjuk”. Ennek a koncepciónak a megvalósításában döntő lépcsőfok volt 1844-ben (II. tc.) a magyar államnyelv törvénybe iktatása. 1848-ban a nem magyar nemzetiségi mozgalmak követelték a nemzetiségi jogegyenlőség alkotmányos kimondását, de arra nem került sor. Az 1849-es olmützi oktrojált alkotmány és a szegedi országgyűlés július végi nemzetiségi határozata ugyan egymással versengve kimondta „a minden népiségek szabad kifejlésének elvét”, a gyakorlati megvalósításra azonban nem hagyott időt a történelem.
1.2. táblázat - 3. táblázat Magyarország népességének megoszlása anyanyelv szerint 1880-1910 (Horvátország és Fiume nélkül) Megnevezés
Polgári népesség
Összes népesség
1880
1890
1900
1910
Magyar
6403687
7356874
8 648 678
9938134
Német
1 869 877
1 988589
1 997 115
1901642
Szlovák
1855442
1 896641
2 002 136
1 946165
Román
2403035
2 589 066
2 798 536
2 948 049
Ruszin
353226
379 782
424 727
464 259
183 642
183 935
181882
437 682
461091
495 105
87 278
88 209
Horvát Szerb
631995
Bunyevác, sokác Szlovén
63 261
70 912
76 815
75 072
Cigány
78 759
91 603
142 351
210 834
Egyéb
69 340
81 280 7776620
8 150 622
8 276 593
13 728662
15 133494
16 799 300
18 214 727
Magyar
46,65
48,61
51,48
54,56
Német
13,62
13,14
11,89
10,44
Szlovák
13,52
12,53
11,92
10,68
Román
17,50
17,11
16,66
16,18
Nem összesen
magyar 7324935
Összlakosság Százalékban
94 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig Ruszin
2,57
Horvát Szerb
2,51
2,53
2,55
1,21
1,09
1,00
2,61
2,53
3,27
0,52
0,48
0,46
0,41
4,60
Bunyevác, sokác Szlovén
0,46
0,47
Cigány
0,57
0,61
Egyéb
0,51
0,54
0,85
1,16
51,39
48,52
45,44
Nem összesen
magyar 53,35
Forrás: Katus László: Nemzetiségi adatsorok a dualizmus korában. In Magyarok a Kárpát-medencében. (Szerk. Glatz Ferenc.) Budapest, 1988, 195.
95 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig
96 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig 14. ábra A népesség anyanyelve hitfelekezetek szerint 1880-ban és 1910-ben Forrás: Magyar Statisztikai Közlemények. 27. k. 132-133.; Magyar Statisztikai Közlemények. 64. k. 136-137. Az 1868. évi XLIV. törvény („a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában”) liberális szövege Deák Ferenc formulázásában végül szélesebb összefüggésbe ágyazva így fogalmazta meg az előfeltételeket: „Magyarország összes honpolgárai, politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja. továbbá ezen egyenjogúság egyedül az országban divatozó többféle nyelvek hivatalos használatára nézve, és csak annyiban eshetik külön szabályok alá, a mennyiben ezt az ország egysége, a kormányzat és a közigazgatás gyakorlati lehetősége s az igazság pontos kiszolgáltatása szükségessé teszik.” Az államnyelv mellett nemzetiségi nyelv a közigazgatásban a törvényhatóságok (megye, törvényhatósági város) szintjén csak annyiban jelenhetett meg, amennyiben a „képviselő testület vagy bizottmány tagjainak legalább egyötöd része” azt a jegyzőkönyv nyelvéül kívánja (2. §). A jegyzőkönyvi nyelv azonban csakis kivételesen szerepelhetett az ügyintézés belső nyelveként (5. §). S csak a lehetőség volt adott, hogy a törvényhatóságok területén a tisztviselők „a községekkel, gyülekezetekkel, egyesületekkel, intézetekkel és magánosokkal. hivatalos érintkezéseikben. ezek nyelvét használják” (6. §). Az állami tanintézetekben az oktatási nyelv meghatározása a közoktatási minisztert illette, de egyúttal kötelessége volt gondoskodni arról, „hogy a hon bármely nemzetiségű, nagyobb tömegekben együtt élő polgárai az általuk lakott vidékek közelében anyanyelvükön képezhessék magukat egészen addig, hol a magasabb akadémiai képzés kezdődik” (17. §). Az egyházközségek azonbanjogot kaptak arra, hogy anyakönyveik vezetésének, „nemkülönben – az országos iskolai törvény korlátai között – iskoláikban az oktatásnak nyelvét tetszés szerint választhatják meg” (14. §). Ez a koncepció, amely az államnemzeti politikai integrációt feltételül szabta, szűkebb volt annál, mint amit az 1849-es szegedi országgyűlési határozat és az 1861-es országgyűlés nemzetiségi bizottsági javaslata kívánt adni a nemzetiségeknek. A politikai nemzettől megkülönböztetett nyelvi-kulturális értelemben felfogott nemzetiség egyénei, családai, szűkebb községi önkormányzatai szintjén biztosította a szabad nyelvválasztást (az is kérdés, vajon a törvény szellemében lehet-e egyáltalán magyar nemzetiségről beszélni). Felkínálta ugyan a nyelvi beolvadás lehetőségét a politikailag egyenjogúsított nemzetiségi egyének számára, de a törvény nyelvi magyarosító ereje viszonylag csekély volt, hiszen annak kibontakoztatására a közigazgatásban a megyétől, az oktatásban pedig az akadémiai szinttől felfele nyílott igazán lehetőség. A nyelvi magyarosodás fő hordozói a politikai és gazdasági érintkezés és integráció csatornái: a piacosodás és az iparosodás kiváltotta városba áramlás, a felsőbb iskolák által elérhető közigazgatási és szabadfoglalkozású pályák, valamint a multietnikus vallások lehettek. A nemzetiségi mozgalmak vezetői viszont úgy érezték, hogy a kulturális-nyelvi identitás szintjén túllendülni, a nemzetépítés második fázisához eljutni nem kapták meg az igényelt törvényes garanciákat. Ott, ahol a nyelvhatárok élesen elkülönültek, mind a kormányzat, mind a nemzetiségi mozgalmak számára szűk tér nyílt bármiféle érdemi változáshoz. A patthelyzetből történő elmozduláshoz két út kínálkozott: az egyik a kulturális magyarosítás irányába, a másik a nemzetiségi csoportok politikai lojalitásának („hungarus” tudatának) felmorzsolódása felé. A nemzetté válás sodrában kultúra és etnicitás szorosan összefüggő folyamatait különböző fogalmak segítségével közelíthetjük meg. Eddig lényegében a kulturális hasonulást, a kulturális antropológiában bevett szakkifejezéssel élve az „akkulturációt” igyekeztünk körüljárni. Ez legáltalánosabban véve annyit jelent, hogy a különböző kulturális rendszerekhez tartozó egyének és csoportok közötti érintkezés során egyik vagy mindkét csoport kulturális alkatában változások keletkeznek. A vizsgálat során érdemes figyelmet fordítani az érintkező intézmények viselkedési szabályrendszerére, valamint a kultúrákat egymás számára megjelenítő csoportok viszonyában fellelhető uralmi vagy alávetettségi mozzanatokra. Másfajta jelentéssel bír a strukturális beolvadás, vagyis az asszimiláció kategóriája, amelyet mégsem szokás pontosan megkülönböztetni az akkulturációtól. Az asszimiláció elsősorban egyéni (bár akár tömeges) kilépést jelent valamely csoportkötődésből, rövidebbhosszabb ideig tartó, akár többgenerációs folyamatot, míg végül az illető személy (akár családtagjaival együtt) befogadást nyer szerzett identitásába, új strukturális pozíció birtokába jut. A folyamatot gazdasági és társadalmi tényezők éppúgy meghatározzák, mint a kultúra réteghatárai és az államhatalom ezzel kapcsolatos intézkedései. Ez a változás is tartalmazza az uralmi mozzanatot, valamint egyfajta többségi-kisebbségi dimenziót is, bár az asszimiláció kényszerét távolról sem nyílt erőszak hozhatja okvetlenül működésbe. A kormányzat és a zsidó vállalkozók viszonylatában például William McCagg „modernizációs szövetségről”, Karády Viktor pedig még ennél is tágabb értelemben „asszimilációs szerződésről” írt. Az azonban épp ebből a tágabb kontextusból nyilvánvaló, hogy az asszimiláció elemzésére a felekezeti-anyanyelvi hasonulás számadatai nem elégségesek. Az akkulturációs folyamatok előrehaladása nélkül semmiféle asszimiláció nem képzelhető el, az akkulturáció azonban önmagában nem eredményezi a (gyakran több generáción keresztül elhúzódó) beolvadást, és
97 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig önmagában rendkívül szerteágazó, multikulturális következményekhez vezethet. Szükséges, de nem elégséges feltétele tehát az asszimilációnak. Minek alapján dönthető el akkor, hogy a 19. századi magyarországi etnokulturális folyamatok az akkulturáció vagy az asszimiláció fogalomkörén belül értelmezhetők, értelmezendők? Induljunk ki először a fent már elemzett nyelvi magyarosodás népszámlálásban rögzített tényeiből. A népszámlálások nyelvhasználati kérdésének volt egy második fele is, rendszeresen felmérték ugyanis a (változóan meghatározott) „anyanyelven” túl egyéb nyelvek ismeretét is. (Itt is módosult menet közben a kérdés: 1880-ban a más „hazai nyelv”, 1890-ben a „hazai nyelvek” tudását írták össze, 1900-tól viszont már nem csak a „hazai” nyelvek iránt érdeklődtek.) A nyelvtudás feldolgozása során azonban 1880 és 1900 között hasonló módon összegezték az elsősorban beszélt második nyelv ismeretét (1900 után ebben az összefüggésben már amúgy sem történt lényeges változás). Ennek a „másodlagos” információnak a fényében az „elsődleges” is más megvilágításba kerül. 1880 és 1900 között ugyanis a csak magyarul beszélők aránya a magyar „anyanyelvűek” között 82,5%-ról 79,5%-ra, azaz három százalékponttal apadt (abszolút számuk azonban természetesen gyarapodott). Ugyanakkor – szintén a magyar „anyanyelvűek” között – az „elsősorban németül is beszélők” 9,9%-ról 12,1%-ra, az „elsősorban szlovákul is beszélők” 3,4%-ról 3,8%-ra, „az elsősorban románul is beszélők” pedig 2,7%-ról 3%-ra növekedtek. Mivel teljes nyelvvesztésről egy generáció alatt nemigen lehet beszélni, ezért a nyelvi magyarorodás mérlegében nyilvánvalóan a magyar anyanyelvűek második nyelvtudása jelzi, hogy mely nyelvi (láthatóan elsősorban a jiddist is magában foglaló német) közösségek rovására történt az a folyamat, amelyet ezek alapján („anyanyelvi”) akkulturációnak célszerű nevezni. Az etnokulturális folyamatok tárgyalása nem lenne teljes, ha figyelmen kívül hagynánk az iskoláztatás, az írniolvasni tudás (alfabetizáció) kérdéskörét. Az alfabetizációt ugyanaz a két tényező határozta meg, amelyről az eddigiekben is szó esett: a vallásfelekezet és az állam(nemzet). Mindössze egyetlen példát idézek illusztrációként: az iparosodás kezdetén ugyan Skóciában a felnőtt népesség 80%-a, Angliában pedig csak 60%a tudott írni, ám az ún. ipari forradalom mégis az utóbbit tette a világ első iparosnemzetévé. Az alfabetizációban megmutatozó skót előnyt egyértelműen a presbiteriánus egyház javára írhatjuk, az iparosodás szempontjából azonban ez nem bizonyult elsődleges feltételnek a 18. század végén. Ráadásul Angliában a 19. század első felében az analfabéták aránya még tovább növekedett. A poroszoknál, illetve Ausztriában ugyanakkor egyértelműen a felvilágosult abszolutizmus meghatározó szerepét kell kiemelnünk az iskoláztatásban. Magyarországon az előzmények Mária Terézia uralkodásáig, a Ratio Educationis kiadásáig (1777) nyúltak vissza. Korszakunk fejleményei között mindenekelőtt a neoabszolutizmus iskolareformját (Entwurf, 1850) és az Eötvös-féle népiskolai törvényt (1868) kell megemlítenünk. Az erőteljes állami beavatkozás dacára az iskoláztatás hátterét alapjában a felekezetek határozták meg. Az iskolázottság szempontjából az izraeliták és a protestánsok alfabetizációs szintje jóval meghaladta a többiekét. A legmagasabb az izraelita vallásúaké volt (1890-ben 65%-uk, 1910-ben háromnegyedük tudott írniolvasni). A protestánsok közül az evangélikusoké 1890-ben lényegében az izraelitákkal azonos nagyságrendről indult 64,8%-kal, 1910-ben pedig 73,5%-ot ért el, ugyanezekben a metszetekben a reformátusoknál 58,4%-ra, illetve 68,6%-ra tehető az írni-olvasni tudók aránya. Egészében nézve az első világháború előttre Magyarországon az analfabetizmus a felnőtt népesség egyharmadára szorult vissza. Az alfabetizáció szintjét tekintve Svájc, Németország, Nagy-Britannia, sőt Írország mögött álltunk, Németország, Ausztria, Észak-Itália és Skandinávia egyaránt megelőzött bennünket. Az Eötvös-féle népiskolai törvény (1868:XVIII. tc.) még összhangot igyekezett tartani a nemzetiségi törvénnyel. Kimondta, hogy a községi iskolákban „minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást, amennyiben az a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike” (58. §). A felsőbb népiskolai osztályokra nézve azonban már úgy rendelkezett, hogy „amely iskolákban a tanítási nyelv nem a magyar, ott a magyar nyelv” is kötelező tárgy kell hogy legyen (64. §). Ugyanez állt a polgári iskolákra is. A felekezeti iskolák tannyelvválasztási autonómiáját Eötvös érintetlenül hagyta. A nemzetiségi iskoláztatás viszonyairól átfogó képet kaphatunk, ha az Eötvös által elrendelt népiskolai felvétel adatait vesszük szemügyre. (Keleti Károly mellesleg a tanköteles korú gyermekek e felmérése alapján kísérelte meg annak idején a nemzetiségek számarányának becslését az 1869-es népszámlálásra vonatkoztatva.) Ha nem a tanköteleseket, hanem a ténylegesen iskolába járókat vizsgáljuk, Magyarország és Erdély együttes adataiból a magyar nyelvű iskolások 48,7%-kal, a németek 19,5%-kal, a szlovákok 14,3%-kal, a románok pedig 11,4%-kal részesedtek. (A németek aránya alacsonyabb, a románoké pedig magasabb volt a tankötelesek között.)
98 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig A magyar nyelv kötelező tárgyként tanításának igényével – Trefort Ágoston miniszteri rendeleti előkészítése után – az 1879-es XVIII. tc. lépett fel. Ekkoriban – a miniszteri jelentés szerint – a népiskolák tanulói közül 48,2% volt magyar anyanyelvű, 17,1% német, 15,6% szlovák és 12,3% román. A csekély mértékű spontán eltolódást a magyar és német iskolások rovására a korabeli magyar politikai közvélemény nem a természetes szaporodás különbségeivel, hanem a magyar „nemzetiség” védelmének elmulasztásával magyarázta, és hathatós intézkedéseket sürgetett. Ennek kifejezése lett az imént említett 1879-es törvény (amelyet majd az 1883-as középiskolai és az 1891-es kisdedóvó törvény is követett). A magyarosító törvények sorozata azonban nyilvánvalóan nem érte el célját, hiszen a vallás- és közoktatási miniszter 1895-ben fokozott eréllyel, rendeletileg igyekezett érvényt szerezni az 1879-es intézkedésnek. Emlékiratában Lukács György így emlékezett vissza szándékaira: „Úgy éreztem, hogy végre kell és végre lehet hajtanunk az 1879-es törvényt anélkül, hogy ezzel a hitfelekezetek és a községeknek azon jogait érintenők, hogy iskoláikban a tanítás nyelvét maguk állapíthatják meg, tehát anélkül, hogy bárkit is anyanyelvének szabad használatában és az anyanyelvén való tanulásban korlátoznánk.” Ennek jegyében azután ún. „szerves népoktatási törvényjavaslatot” hagyott utódjára örökül, aki azt valóban fel is használta elhíresült (vagy inkább hírhedtté vált) törvényében. Amikor a nemzetiségek iskoláztatása kapcsán az erőszakos kulturális magyarosítás kérdése felvetődik, különösen az 1907-es ún. Lex Apponyit szokás emlegetni. A törvényt Apponyi Albert kultuszminisztersége, a „nemzeti koalíció” időszaka alatt fogadták el. A szabályozás lényege az volt, hogy az iskolák állami támogatását ahhoz kötötték, hogy tanítják-e abban az iskolában a magyar államnyelvet vagy nem. Részben ennek a következménye volt, hogy a korábbi nemzetiségi felekezeti iskolák állami iskolákká alakultak, hogy hozzájuthassanak az állami támogatáshoz. Nem kétséges, hogy Apponyi szándékai között a kulturális magyarosítás igen fontos szerepet játszott. A törvény szövege azonban a magyar államnyelv tanításáról és nem a magyar anyanyelvről szólt, úgy, ahogy az beilleszthető volt a politikai nemzet koncepciójába. Azt kívánta elérni, hogy a tanulók „anyanyelvük megtagadása nélkül, egyszersmind a magyar államnyelvnek is birtokába jussanak”. A célkitűzés tehát valamifajta kétnyelvűség volt, a hangsúly a nemzetiségi anyanyelv mellett a magyar államnyelv elsajátítására került. Ne felejtsük el ugyanakkor azt sem, hogy a mindenütt komoly anyagi nehézségekkel küzdő egyházi iskoláztatás – az állam és egyház harcának eldőlte után vagyunk – ingyenes oktatás biztosítását jelentette egy sor nemzetiségi területen levő iskolában. Az intézkedés következménye azonban nemzetiségenként rendkívül különböző lett. Az 1907/08-as tanévben az elemi iskolák tanulói között a magyar anyanyelvűek 54,7%-ot, a németek 12,8%-ot, a szlovákok 13,5%-ot, a románok 12%-ot tettek ki. A négy legnagyobb anyanyelvi csoport arányait tekintve a hetvenes évekhez képest a magyarok aránya hét százalékponttal emelkedett, térnyerésük elsősorban a német anyanyelvűek jelentős visszaesésével és a szlovákok arányvesztésével függött össze. Már az Apponyi-féle törvény bevezetésének tanévében a németeknek és a szlovákoknak mindössze bő egyötöde járt saját anyanyelvű tanintézetbe, a románoknál és a szerbeknél ez az arány a pravoszláv egyházi iskoláztatás jóvoltából 80% felett volt. A ruténoknak viszont mindössze egyhetede járt saját tannyelvű intézménybe. A törvény következményeit jobban megbecsülhetjük, ha a nemzetiségi törzsterületeket vesszük szemügyre. Szarka László adatai alapján 1876-ban a szlovák nyelvterületen 2016 szlovák népiskola működött, 1913-ban viszont már csak 354. A rohamos csökkenés az 1900-as években következett be. Ugyanakkor magyar népiskola ugyanezekben a megyékben 1876-ban még csak 1036 volt, 1913-ban pedig már 3478. Ez a rohamos gyarapodás azonban nemcsak a Lex Apponyi következtében, hanem már azt megelőzően indult be. Az erdélyi román anyanyelvű iskolák száma viszont az 1870-es évekhez képest alig változott, a görögkeleti és a görög katolikus egyházi iskoláztatás dominanciája ugyanis szinte érintetlen maradt. A népiskolai adatok alapján ismét csak az akkulturáció jelenségei tárulnak a szemünk elé, az iskoláztatási asszimiláció a felsőbb tanintézetekbe eljutó kevesek osztályrésze volt. Míg az 1910/11-es tanévben az elemi iskolák tanulóinak mintegy 55%-a számított magyar anyanyelvűnek, az iparos- és kereskedő-tanonciskolákban a megfelelő arányszám 68,5%-ra, a gimnáziumokban és reáliskolákban 81%-ra, a felsőoktatásban pedig 89%-ra rúgott. A strukturális beolvadás alaposabb vizsgálatához a felekezeti-anyanyelvi paraméterek társadalomszerkezeti vetületét célszerű számításba venni. Szerencsére a dualizmus kori statisztikák alapján lehetőség van arra, hogy a felekezeti hovatartozást vagy az anyanyelvet rávetítsük egyrészt a tevékenységszerkezetre, másrészt pedig azon belül a foglalkozási viszonyra. Ennek legegyszerűbb mutatója lehet például, hogy mely ágazati csoportokban (foglalkozási viszonyban) mutatható ki felülreprezentáltság a felekezeti összeshez képest. A mezőgazdaságban például egyértelműen a görög katolikusok, görögkeletiek, reformátusok és unitáriusok aránya nagyobb számottevően össznépességben elfoglalt helyzetükhöz viszonyítva. Idetartoznak tehát egyrészt az ún. csonka (paraszti) társadalmak, ahol az etnikum nem rendelkezik „saját uralkodó osztállyal”, másrészt pedig a protestáns magyarság közösségei. A tulajdonképpeni iparban az izraeliták, a római katolikusok és az evangélikusok, a kereskedelmi és hiteléletben az izraeliták, a közszolgálatban és a szabadfoglalkozásúak között pedig az izraeliták, unitáriusok és reformátusok rendelkeznek képviseleti többlettel. A változások összehasonlító elemzésére statisztikai okból csak a századfordulótól kezdve van mód. Arra, hogy történt elmozdulás, oldódott 99 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig bizonyos foglalkozások viselkedésszociológiai értelemben vett rendi elkülönültsége, csak egyetlen felekezeti példát idézek: a kereskedelmi és hiteléletben foglalkoztatottak közül 1900-ban 56,5%, 1910-ben pedig 49,9% volt izraelita. Ezek a megindult szerkezeti asszimiláció mérhető jegyei. Az iparosodással azonban nyelvi értelemben nem járt együtt automatikus magyarosodás, hiszen a peremterületek nagyipara a nemzetiségi körzetekből verbuválta munkásságának jelentős részét, sok helyütt legfeljebb magyar nyelvszigetek létrehozásához járult hozzá. Míg 1910-ben a kitermelés helyéhez kötött bánya- és kohóipar munkásságának 46%-a volt magyar anyanyelvű, a dinamikus ipari nagyvárosokhoz és különösen a fővároshoz gravitáló vas- és gépiparban ez az arányszám 69%-ra rúgott. Ugyanakkor azt is meg kell állapítanunk, hogy a kisipari segédszemélyzetnek jóval nagyobb része vallotta magát magyar anyanyelvűnek, mint a gyáriparé. Az akkulturáció, illetve asszimiláció folyamatának további lehetséges elemzési síkja a vegyes házasságok vizsgálata. Ezen a területen viszonylag későn indultak meg a kutatások, Karády Viktor és Tóth Zoltán munkáit említhetem kivételképpen. Az 1880-as évtizedben az összes házasságokból 8%, az 1900-1910 közötti évtizedben 12% volt felekezeti vegyes házasság Magyarországon. (Ez utóbbiban lassan emelkedő irányzattal részesült az 1895 óta engedélyezett keresztény-zsidó vegyes házasság is.) A vegyes házasság irányában leginkább nyitott felekezetnek a vegyes házasságok relatív gyakorisága alapján az unitáriust tekinthetjük, őket egy fokozattal lemaradva a reformátusok és evangélikusok követték, majd pedig a görög katolikusok. Ezeknél a magasabb „hajlandósági arányoknál” természetesen számításba kell venni egyrészt a felekezet nagyságát, másrészt azt, hogy a különböző felekezetek szociometriailag mérhető távolsága különböző volt. A statisztika szempontjából vegyes házasságnak számított egy református-evangélikus, illetve egy görög katolikus-római katolikus házasságkötés is. A legkisebb „hajlandóságot” a vegyes házasodásra a római katolikusok, a görögkeletiek és az izraeliták mutatták. (Természetesen itt a felekezetváltást, kikeresztelkedést nem tudjuk figyelembe venni, bár ezek ismert módon a vegyes házasság alternatíváiként jöttek számításba.) A vegyes házasságok (és ezen belül a keresztény-zsidó vegyes házasságok) arányának lassú, de egyenletes növekedése egyértelműen jelzi a strukturális beolvadás (asszimiláció) megindult folyamatát az első világháború előtti Magyarországon. 1896-tól kezdve azonban olyan adatsorral is rendelkezünk, amely az anyanyelvi tekintetben vegyes házasságok számát adja tudtul. Összevetve azt a felekezeti vegyes házasságokkal, némi kétellyel rögzíthetjük, hogy a házasodásban az anyanyelvi kötődés erősebbnek tűnik, mint a felekezeti. Itt természetesen arra is gondolnunk kell, hogy az „anyanyelv” megváltoztatását nem kötötték olyan regisztrálási procedúrához, mint a felekezetét, és egy megindult nyelvi hasonulás esetén a információ egyszerű bemondáson alapult. A vegyes házasságok vizsgálata – különösen a felekezetek közötti – finoman mutatja, ahogy a társadalom intim szférájában, a „család oldó erején” keresztül a felekezeti-etnikai válaszfalak lebontása után nyílt kapukon keresztül megindult a közlekedés. Ezen a területen az akkulturációs folyamatok lassú előrehaladása lehetőséget adott a hosszabb távon megvalósítható asszimiláció kibontakozásához. Összegzésként megállapíthatjuk, hogy az első világháborúig terjedő időszakban mindvégig fontos és lehetséges az ún. felekezeti etnikumok és az ún. nemzetiségek megkülönböztetése és párhuzamos nyomon követése. A felekezeti etnikumok a korabeli liberális felfogás alapján tulajdonképpen a privát szférába húzódtak be, kulturális csoportképző erejük azonban megmaradt. A nemzet vagy nemzetiség kategóriája viszont egyértelműen a közéleti szférára vonatkoztatható, hiába próbálta a magyar politikai közfelfogás a nemzetet (államnemzetet) a politikumban tartani és a nemzetiséget (kultúrnemzetiséget) a kulturális szférára redukálni. Az utóbbi politikai tényezőként újra és újra a felszínre bukkant, úgy, ahogy azt a 19. század második felétől egészen napjainkig, a nemzetiségi kérdés formájában megszokhattuk. Igaz, Trianon óta számunkra az egész probléma kultúrnemzeti (kisebbségi) értelmezésbe transzformálódott.
5.1.2. FELHASZNÁLT IRODALOM A Magyarországban 1893. január 31-én végrehajtott czigányösszeírás eredményei. Magyar Statisztikai Közlemények. Új folyam, 9. k. Budapest, 1895. Badál Ede: Kastélyok, kúriák Pest, Heves és Nógrád megyében. Budapest, 1987. Bausinger, Hermann: Népi kultúra a technika korszakában. Budapest, 1995. Benda Gyula: A tárgyak termelése és fogyasztása a jobbágyfelszabadítást megelőző évszázadban. (Szemlélet és háttértényezők.) Néprajzi értesítő, 1994, 85-97. Bierbauer Virgil: Pesti építőmesterek munkássága 1809-1847. In Tanulmányok Budapest Múltjából. I. Budapest, 1932, 76-99. 100 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig Brandt, Juliane: Protestantismus und Gesellschaft im dualistischen Ungarn. Südost-Forschungen, 1996. 179240. Budapest története. IV. (Szerk. Vörös Károly.) Budapest, 1978. Buzinkay Géza: A középosztály lakásideálja. In Polgári lakáskultúra a századfordulón. (Bev. Hanák Péter.) Budapest, 1992, 13-27. Csorba László: A katolikus autonómia és a közalapok problémája a századforduló Magyarországán. Protestáns Szemle, 1992. április. 116-136. Dányi Dezső: Az 1850. és 1857. évi népszámlálás. Budapest, 1993. Deák Ágnes: „Az abszolutizmus vas vesszője alatt.” Erdély magyar szemmel 1850-51-ben. Holmi, 1996. 5. 713735. Don, Jehuda – Magos, George: A magyarországi zsidóság demográfiai fejlődése. Történelmi Szemle, 1985. 3. 437-469. Dózsa Katalin: Letűnt idők — eltűnt divatok. Budapest, 1989. Egy nagyvilági hölgy [Wohl Janka]: Az otthon. Útmutató a ház célszerű és izlésteljes berendezésére s vezetésére. Budapest, 1882. Erdély története. III. k. 1830-tól napjainkig. (Szerk. Szász Zoltán.) Budapest, 1986. Ferdinándy Katalin: Dualizmus kori elitiskolák. A felekezeti összetétel változása a statisztikák tükrében. Educatio, 1995. 4. 668-683. Gellner, Ernest: A nacionalizmus és a komplex társadalmak kohéziójának két formája. In Eszmék a politikában: a nacionalizmus. (Szerk. Bretter Zoltán és Deák Ágnes.) Pécs, 1995, 188-213. Glatz Ferenc: Polgári fejlődés, nacionalizmus, asszimiláció a 19. században. In uő: Nemzeti kultúra — kulturált nemzet 1867—1987. Budapest, 1988, 36-52. Glettler, Monika: Ethnizitat als gesellschaftlichiches Konfliktfeld in Prefiburg und Budapest. In Wien — Prag — Budapest. Blütezeit der Habsburgmetropolen; Urbanisierung, Kommunalpolitik, gesellschaftliche Konflikte (1867-1918). (Hrsg. Melinz, Gerhard – Zimmermann, Susan.) Wien, 1996, 219-230. Gyáni Gábor: Bérkaszárnya és nyomortelep. A budapesti munkáslakás múltja. Budapest, 1992. Gyáni Gábor: Polgári otthon és enteriőr Budapesten. In Polgári lakáskultúra a századfordulón. (Bev. Hanák Péter.) Budapest, 1992, 29-51. Gyáni Gábor: Az asszimiláció fogalma a magyar társadalomtörténetben. Valóság, 1993. 4. 18-28. Gyáni Gábor: Polgárosodás mint zsidó identitás. BUKSZ, 1997. 3. 266-278. Gyivicsán Anna: Anyanyelv, kultúra, közösség. A magyarországi szlovákok. Budapest, 1993. Hamar Mária: A magyar nyelv kötelező tanításáról szóló 1879. évi törvényről. Századok, 1976. 1. 84—119. Hanák Péter: Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a XIX. században. Történelmi Szemle, 1974. 4. 513-536. Hanák Péter: A polgári lakáskultúra szakaszai a XIX. században, 1815-1914. In Történeti antropológia. (Szerk. Hofer Tamás.) Budapest, 1984, 165-180. Hanák Péter: A Kert és a Műhely. Budapest, 1988. Hofer Tamás: Három szakasz a magyar népi kultúra XIX-XX. századi történetében. Ethnographia, 1975. 2-3. 398—413.
101 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig Jews in the Hungarian Economy 1760-1945. (Ed. Silber, Michael K.) Jerusalem, 1992. Kaposi Zoltán: Földesúri épületek Somogyban a 18-19. században. In Rendi társadalom — polgári társadalom. 9. Mágnások, birtokosok, címerlevelesek. Debrecen, 1997, 261-273. Karády Viktor: Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek Magyarországon (1867—1945). Történetiszociológiai tanulmányok. Budapest, 1997. Karády Viktor: Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Tanulmányok. Budapest, 1997. Katus László: Nemzetiségi adatsorok a dualizmus korában. In Magyarok a Kárpát-medencében. (Szerk. Glatz Ferenc.) Budapest, 1988, 193-200. Katus László: Multinational Hungary in the Light of Statistics. In Ethnicity and Society in Hungary. (Ed. Glatz Ferenc.) Budapest, 1990, 111-131. Kende János – Sipos Péter: Ipari munkásság és asszimiláció Magyarországon 1870-1910. Történelmi Szemle, 1983. 2. 238-254. Kósa László: A vallási közönyösség növekedése Magyarországon a 19. század közepén. In Népi kultúra — népi társadalom. XIII. (Szerk. uő:) Budapest, 1983, 211-233. Kósa László: A parasztság polgárosulása. Hitel, 1992. december. 50-61. Kosáry Domokos: Művelődés a 18. századi Magyarországon. Budapest, 1983. Kovács Alajos: A bányászat és nagyipar hatása a magyarosodásra. Közgazdasági Szemle, 1909. 16-30. Kovács Alajos: A magyarság nyelvtudása. Magyar Statisztikai Szemle, 1934. 10. 823-841. Ö. Kovács József: Zsidók a Duna—Tisza közén. Társadalomtörténeti esettanulmányok, XVIII—XIX. század. Kecskemét, 1996. Kozma István: Családnév-változtatás és történelem 1894-1956. Századok, 1997. 2. 383^52. Kövér György: Felekezet és nemzetiség: az oroszországi értelmiség példája a századfordulón. Történelmi Szemle, 1977. 2. 247-260. Literacy and Social Development in the West: a Reader. (Ed. Graff, Harvey J.) Cambridge, 1981. Magyarország helységeinek 1773-ban készült hivatalos összeírása. (Kiadja a magyar békeküldöttség.) Budapest, 1920. Marjanucz László: A szegedi zsidó családok a 19. században. Szeged, 1988. Mazsu János: Iparosodás és alfabetizáció. In Iparosodás és modernizáció. (Szerk. uő:) Debrecen, 1991. McCagg, Jr. William O.: Jewish Nobles and Geniuses in Modern Hungary. New York, 1972. Mialkovszky Mária: Egy budapesti szervezett szakmunkás lakása a századelőn (Anyagismertetés és a kutatási problémák felvetése). In A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Évkönyve, 1975-76. 54-95. Niederhauser Emil: A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában. Budapest, 1977. Péter László: Az 1868. XLIV. t.c. „A nemzetiségi egyenjogúság tárgyában” és a törvényhatóságok hivatalos nyelve. Aetas, 1992. 4. 127-138. Péter László: Az állam és egyház viszonya és a civil társadalom Magyarországon: történeti áttekintés. Századvég, Új folyam. 4. 1997. tavasz. 3-33. Pietsch, Walter: A zsidók bevándorlása Galíciából és a magyarországi zsidóság. Valóság, 1988. 11. 47-60.
102 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig Praznovszky Mihály: A Nógrád megyei nemesség lakóviszonyai a XIX. század első felében. In A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve, VII. 1981. 123-147. Prepuk Anikó: Zsidó anyakönyvek vizsgálata a múlt század utolsó harmadában. In Rendi társadalom — polgári társadalom. 2. Kutatás-módszertan. (Szerk. Erdmann Gyula.) Gyula, 1989, 133-144. Prepuk Anikó: A zsidóság Közép- és Kelet-Európában. Debrecen, 1997. Salacz Gábor: Egyház és állam Magyarországon a dualizmus korában 1867—1918. München, 1974. Schorske, Carl E.: Fin-de-Siécle Vienna. Politics and Culture. Cambridge, 1981. Smith, Anthony D.: A nacionalizmus. In Eszmék a politikában: a nacionalizmus. (Szerk. Bretter Zoltán és Deák Ágnes.) Pécs, 1995, 9-27. Smith, Robert J.: Az amerikai etnológusok akkulturációs kutatásai: a kialakulás és az újabb fejlemények. In Műveltség és hagyomány, VI. (Szerk. Gunda Béla.) Budapest, 1964, 107-114. Szabad György: A polgári jogegyenlőség elleni támadás és kudarca a századvégi Magyarországon. Társadalmi Szemle, 1982. 8-9. 68-79. Szabó István: A magyarság életrajza. H. é. n. [1941] Szarka László: Magyarosodás és magyarosítás a felső-magyarországi szlovák régióban a kiegyezés korában (Adalékok a dualizmus kori asszimiláció természetrajzához). In Polgárosodás Közép-Európában. (Szerk. Somogyi Éva.) Budapest, 1991, 35-47. Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés — magyar nemzetiségi politika 1867—1918. Pozsony, 1995. Szász Zoltán: A nemzetiségi kérdés és országgyűlési megítélése. In A magyar országgyűlés 1848/49-ben. (Szerk. Szabad György.) H. é. n. [1998] 317-339. Thirring Gusztáv: Budapest, építőipara és építkezései. Közgazdasági Szemle, 1900. 437^59. Tóth Zoltán: Szekszárd társadalma a századfordulón. Budapest, 1989. Tóth Zoltán: Mit olvaszt az „olvasztótégely”? Regio, 1995. 1-2. 78-101. Turczynski, Emanuel: Konfession undNation. rumanischenNationsbildung. Düsseldorf, 1976.
ZurFrühgeschichte
der
serbischen
und
Vörös Antal: A paraszti termelő munka és életforma jellegének változásai a Dunántúlon 1850-1914. Történelmi Szemle, 1966. 2. 162-187. Zakariás G. Sándor: Pesti építőmesterek munkássága 1850-1860. In A Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve. 1953. Művészettörténeti tanulmányok. 1954. 555-605. Zeke Gyula: Szakadás után. In Hét évtized a hazai zsidóság életében. I. (Szerk. Lendvai L. Ferenc et al.) Budapest, 1990, 145-162. Zentai Violetta: A fogyasztás kultúrája és a történelem. Replika, 21-22. 1996. május. 139-163. Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. (Vál. Simon Róbert.) Budapest, 1995.
6. A KÖZÉPOSZTÁLYI MENTALITÁS KÉRDÉSEI A magyar középosztály problémája mind a mai napig nem tartozik az alaposan feldolgozott kérdések közé. Sokkal többet írnak a dzsentri- és zsidókérdésről, mint a középosztály problémájáról. Pedig ez a téma már a korabeli szerzőket is élénken foglalkoztatta. Szekfű Gyula, a legékesebben író magyar történész 1920-ban a Három nemzedék című művében így jellemezte a középosztályt: „.. .a heves nemzeti érzés volt jóformán az egyetlen kapocs, mely az életmód. külsődleges homogenitása mellett a középosztály különböző rétegeit összetartá. A liberális törvényhozás hiába mondta ki a szabad konnúbiumot és kommerciu- mot [tehát a
103 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig házasodás, illetve a foglalkozások megválasztásának szabadságát, itt a dolgok elidegeníthetőségét], egy-egy vidéki társadalom nemesi, nyárspolgári, értelmiségi és zsidó rétegei mégis külön foltokban, egymástól elkülönzött zsombékokon ültek.” Szekfű tehát nem kevesebbet állít, mint hogy a külső életforma homogenitása, valamint a heves nemzeti érzés tartotta össze a középosztályt, valójában azonban elkülönült csoportokra tagolódott. Erdei Ferenc, már többször idézett, a második világháború alatt írott töredékes munkájában viszont már a következő álláspontot képviselte: „.csak az állam, az egyház és az uradalom értelmiségi alkalmazottai számítanak a középosztályba, szóval a történelmi értelmiség, illetve tisztviselőréteg. A magánpályák, az ipari és kereskedelmi vállalatok értelmiségi tisztviselői statisztikailag és osztályhelyzetük szerint ugyan hasonlóan a középosztályba tartoznak, azonban egészen másfajta társadalmi képződmény ez, hogysem egybe lehetne fogni a történelmi középosztállyal. A tudatokban és a közvéleményben is éles a különbségtétel: az állam, egyház és az uradalom értelmisége történeti osztály, úri középosztály, viszont az iparforgalom értelmisége magántisztviselő, polgári középosztály vagy városi polgárság, illetve közönségesen zsidó értelmiség.” Statisztikailag és osztályhelyzet szerint tehát a középosztály Erdei szerint egy kategória, a tudatban és a közvéleményben azonban éles választóvonal húzódik a középosztályon belül. Mondhatnánk azt, hogy ezek nem a dualizmus éveire, hanem az első világháború utáni korszakra jellemző vélemények. Így is érdekes azonban a két idézet közötti, nem is lényegtelen különbséget megfigyelni. 1920-ban Szekfű még azt írta, hogy a heves nemzeti érzés összetartja a középosztályt. Szerinte az asszimiláció a magyar liberális nacionalizmus jegyében történt, az újonnan jöttek, a középosztályba újonnan bekerültek a magyar nacionalizmus túlhangsúlyozásával (is) próbálták demonstrálni középosztályi mivoltukat. Erdeinél azonban már épp a tudatban és a közvéleményben húzódott az éles választóvonal, nem létezőnek tűnt a korábban megjelölt tudati összetartó erő. Tudjuk, hogy Erdeinél e gondolat a többes társadalomszerkezet elképzelését alapozta meg. Tekintetbe kell vennünk az összevetésnél a két korszak közötti döntő különbséget: míg Szekfű a liberális törvényhozásra hivatkozott 1920-ból visszatekintve, addig Erdei művét már három zsidótörvény elfogadása után írta, s a válaszfalak diagnosztizálása innen nézve került a történeti visszatekintésbe. Hogyan vizsgálható a mentalitás története? A mentalitástörténet az Annales folyóirat által fémjelzett történetírói iskola egyik ága. Némi leegyszerűsítéssel úgy fogalmazhatnánk, hogy a rejtett gondolkodási szerkezeteket, a kimondatlan konvenciókat, a sztereotípiákat, közhelyeket, előítéleteket vizsgálja. Korábban a kultúrtörténeti megközelítések általában az értékes műalkotásokkal foglalkoztak. A mentalitástörténet felismerte, hogy miközben létrejöttek ezek az értékes alkotások az irodalomban, a művészetben, a társadalom tömegeinek gondolkodását nem ezekből ismerhetjük meg, hiszen nem ezeket, hanem a ponyvát, a kalendáriumokat „fogyasztották” a mind szélesebb körben olvasni tudók, s most csak a 19. századi körülmények között elképzelhető kultúrja- vakat említem. Mentalitástörténeti vizsgálatok Magyarországon is folytak. Csak két példát említek: Hanák Péternek A másokról alkotott kép című tanulmányát, amely a dualizmus kori vicclapokat elemezte, és az élclapoknak a különböző karakterekről kialakított képét, az etnikai előítéleteket vizsgálta az élclapok tükrében. Kovács I. Gábor pedig a kalendáriumirodalom elemzésével kísérte nyomon a populáris gondolkodás alakulását a 19. században.
104 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig
15. ábra Felekezeti és anyanyelvi vegyes házasságok Magyarországon Forrás: A Magyar Statisztikai Évkönyv megfelelő évfolyamai. Létezik a történetírásnak egy olyan irányzata is, amely pszichohistóriaként nevezi meg magát. Apszichohistória azonban valójában a pszichoanalitikus alapozottságú történetírást jelenti. Magyarországon is végeztek ilyenfajta vizsgálatokat, például a dualizmus kori elmegyógyintézeti kórlapok elemzését. Pisztora Ferenc pszichiáter például kimutatta, hogy a leszármazási téveszmék (hogy valaki gróf, báró vagy ne adj’ isten uralkodó leszármazottjának tartotta magát) milyen sűrűn fordultak elő ebben a korszakban. Kellő szakértelemmel ezeket a forrásokat is meg lehet szólaltatni a társadalomtörténeti megközelítés érdekében. A továbbiakban nem ebben az irányban folytatnám a gondolatmenetet, hanem két középosztályi kérdést szeretnék párhuzamosan tárgyalni: a zsidókérdést és a dzsentriproblémát. Mindkettő szociális hátterét elnagyoltan úgy foglalhatnám össze, mint valamifajta felülrepre- zentáltságot a társadalom bizonyos csoportjaiban. A dzsentriről azt tartották, hogy beáramlott a közhivatalokba, a zsidóságról pedig azt, hogy elfoglalta a kereskedelem és hitelélet pályáit. A társadalom másik csoportjaihoz képest tehát ezekben a 105 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig csoportokban felülreprezentáltak voltak. Ha ez kizárólag ebben a formában, mint problematizált szociális jelenség jelentkezne a társadalmi gondolkodás számára, nem lenne ok külön foglalkozni a kérdéssel. A párhuzamos tárgyalásra feljogosító mentalitástörténeti sajátosság azonban az, hogy ugyan kimutatható ez a szociális háttér, de a dolog végül is mégsem ettől, illetve másképpen tematizált. Először is mindkét kérdés erőteljesen transzformálódott az eredeti szociális háttérhez képest azáltal, hogy kimondottan rendi talajba ültették át. Mindkét kérdés egy-egy leszármazási törésvonal mellett osztotta meg a társadalmat: az egyik a történeti-jogi rendiség, a másik pedig a felekezeti rendi határvonal mentén. Mind a felekezetiség, mind a történeti-jogi értelemben vett rendiség kapcsán már szó esett arról, hogy melyek voltak azok a gondolati sztereotípiák, amelyekben a középosztályi társadalom átélte a 19. századi átalakulást. Azt is említettük, hogy ezek a kategóriák nem feleltek meg azoknak a tényleges társadalomtörténeti folyamatoknak, amelyeket a társadalomtörténeti kutatás erről a korszakról azóta feltárt. Nem igaz ugyanis, hogy a dzsentri a hetvenes évektől egyszerűen és tömegesen beáramlott a közhivatalokba, másrészt bár kétségtelen tény az izraeliták felülreprezentáltsága a kereskedelemben, a kereskedelem egyáltalán nem volt kimondottan és kizárólag zsidó foglalkozás. S nemcsak statikusan nem állták meg a helyüket ezek az állítások, hanem dinamikusan sem bizonyultak igaznak, hiszen mindkét esetben – a tényleges társadalomtörténeti folyamatok vizsgálata nyomán – a válaszfalak lebonthatóságát és az átjárhatóságot lehetett érzékelni. A létező szociális háttérben zajló folyamatok tehát inkább gyengítették a különállást, miközben a társadalmi gondolkodásban felerősödtek a tárgyalt jelenségeket az adott korszakban artikuláló sztereotípiák. Hogyan lehetséges ez? Mi az oka annak, hogy a dzsentriprobléma és a zsidókérdés jelentősége megnövekedett a dualizmus kori középosztályi mentalitásban? Vajon nem utólagos visszavetítés-e a dzsentri- és zsidókérdés párhuzamos tárgyalása? Eredetileg 1881-ben jelent meg (nemrég reprintben is kiadták) Láng Lajos A társadalmi deficit című munkája, amely nagy vonásokban azt vizsgálta, mi az oka, hogy a társadalom szegényedik, vagy bizonyos társadalmi csoportok szegényednek, s miért költünk többet, mint amennyit keresünk. Ebben a kötetben nagyon eredeti módon került párhuzamba kétféle magatartásforma. Az okfejtés a munkában teljesen egyértelműen a magyar dzsentrire van kihegyezve. Attól, hogy a társadalom modern lett, nagyobbakká váltak a kiadásaink, s ha visszafogjuk is a költekezést, még nem oldódik meg semmi, legfeljebb szép fokozatosan fogunk hanyatlani, de felemelkedésre nem számíthatunk. Az egész társadalomra is igaz mindez, de mindenekelőtt a magyar dzsentrire vonatkozik. Majd egy merész fordulattal a következő fejtegetésbe fog a szerző: „Nézzük ellenben azt a fajt, melyben a modern gazdasági irány minden hibája és erénye a legpregnánsabb módon nyer kifejezést. Nézzük a zsidókat és látni fogjuk, hogy a megfeszített munkásság és a minden alkalmat felhasználó kereseti ösztön éppen nem zárja ki a mindig gyarapodó szükségletek kielégítését.” Hosszasan ecseteli, hogy a zsidó nem kártyázik, de színházba jár, kiadásai nőnek stb. A végkövetkeztetés az, hogy ha mulatóhelyekre, utcákra, sétaterekre, színházba, hangversenyre, vendéglőbe megyünk, ott is mindenütt zsidókat látunk, de ez véleménye szerint azért van, mert a zsidó gondos nevelést akar adni gyermekeinek, és egyre többet akar keresni, hogy megfelelő családi környezetben nevelhesse fel őket. A kétféle magatartás tehát már a kortársak számára is a „modern” lét párhuzamos jelenségeként vetődött föl, s az 1881-es idézet jól illusztrálja, mennyire nem pusztán utólagos konstrukcióról van szó. Ám nemcsak a kiindulópont teszi indokolttá a párhuzamos tárgyalást, hanem a szóhasználat dinamikája is. Hiszen az, hogy egy csoport hogyan különbözteti meg magát, illetve a kívülállók hogyan különböztetik meg a csoportot, felveti általában is a csoportidentitás kérdését. A kívülről való megkülönböztetést mint előítéletet, a csoport önmagát meghatározó elnevezését mint identitást lehet definiálni. Párhuzamosan tárgyalva a fenti kérdéseket, ugyanannak a dolognak a két-két oldala kölcsönösen megvilágíthatja egymást. A dualizmus korában a dzsentri- és a zsidókérdés más-más pályát futott be. A „dzsentri” jelölés a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején jött divatba, s egyáltalán nem pejoratív megkülönböztetésként. A birtokos nemesek használták saját magukra, a liberális birtokos nemes, a volt reformkori bene possesionati réteg képviselője már nem akarta magát nemesnek titulálni. Ahogy Concha Győző korábban már idézett tanulmányában megfogalmazta: „a rendek, mint a régi szerencsétlen, szomorú, embertelen világ elkárhozott maradványai a közbeszédből száműzettek, nevük, ha mégis szükség volt rá, a kísértetektől való félelem egy nemével együtt említtetett.” A volt nemes tehát magáról dzsentriként kezdett el beszélni. Ezzel egyúttal elhatárolta magát a mellesleg zömmel katolikus arisztokráciától. (A dzsentrinek mindig volt ugyanis bizonyos protestáns mellékzöngéje.) Elkülönítette magát lefele a kurta vagy bocskoros nemesektől is, akiknek vagy nem volt földjük, vagy csak „telkük”. A dzsentri mint a birtokos nemes szinonimája a hetvenes évek második felében, a nyolcvanas évek első felében identitást, öntudatot fejezett ki, a századfordulóra, a kilencvenes évekre azonban pejoratív felhangot kapott. Nagyjából azzá vált, aminek ma ismerhetjük, amikor dzsentroid viselkedésről beszélünk. Ilyenkor többnyire az jár a fejünkben, hogy az illető kártyázik és kártyaadósságokat csinál, hogy vesztegető természet, elvesztette a birtokát, és talán holmi éjszakai tivornyák, a léha életmód megannyi veszélye is felrémlik a képzeletünkben. Ezt azonban már nyilvánvalóan nem a dzsentri találta ki önmagáról. A századfordulóra a dzsentri szó egy kívülről intonált megítéléssé, sztereotípiává vált, és egyáltalán nem véletlen, hogy ebben a korszakban a korábbi dzsentri magát „történeti
106 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig középosztálynak” kezdte nevezni. A kifejezés maga tehát identitásból eredt, de mint dzsentriprobléma már előítéletbe csapott át. A zsidókérdéssel kapcsolatban ellentétes irányú szemantikai változást figyelhetünk meg. 1875-ben hangzott el az első olyan parlamenti felszólalás Magyarországon, Istóczy Győző, Vas megyei, katolikus kisnemesi sarj szájából, amely expressis verbis fölvetette a zsidókérdést. Mármint abban az értelemben, hogy zsidókérdés igenis van. „A zsidóság azonban abban az alakban, melyben a modern társadalomban jelentkezik, kasztszerű elem. Mely mindazon térről, ahová befészkelte magát, tömör fellépésével minden idegen elemet kiszorít, kipusztít, amely szögletes szokásaival önmaga és a többi elemek között áthághatatlan kínai falat emel.” Istóczy állítása szerint tehát a zsidóság kaszt vagy legalábbis kasztszerű elem, szemben a kor liberális felfogásával, amelyik azt állította, hogy izraelitának lenni felekezethez tartozást jelent. Ez volt a politikai antiszemitizmus első magyarországi parlamenti megnyilvánulása. Az interpelláló képviselő magáról kijelentette, hogy nem ő különbözteti meg a zsidókat, hanem ők különböztetik meg magukat tömör föllépésükkel, szögletes szokásaikkal, s ezzel emelnek áthatolhatatlan kínai falat maguk köré. Nem kérdéses a kívülről hangszerelt előítélet jelenléte, ám a jól bevett recept szerint az úgy van föltüntetve, mintha mindez a zsidóság elzárkózásából fakadna. Istóczy fölszólalására Wenckheim Béla miniszterelnöktől azt a kurta választ kapta, hogy „az 1867-es XVII. törvénycikk szerint a kormány ebben az értelemben zsidókérdést nem ismer, nem is ismerhet, s ennélfogva irányában semmiféle álláspontot nem foglalhat el”. Magyarán szólva izraelita vallás van, zsidókérdés liberális felfogás szerint pedig nincs. Nincs is róla álláspont. Másként fogalmazva: az ügy tabuvá lett nyilvánítva. A vita hátteréhez az is hozzátartozik, hogy a szövegkörnyezetként zajló parlamenti vita a magyar állam eladósodásáról folyt, mivel az 1873-as krach idején a Rothschildok siettek a magyar állam segítségére. Ez a „megaláztatás” váltotta ki Istóczyból hírhedtté vált interpellációját. A korszak politikai liberalizmusára jellemző, hogy magától értetődően szavazták le az in- terpellálót. Ennek ellenére megállapítható, hogy az ún. zsidókérdés „karrierje” a politikai antiszemitizmus felvetésében az 1870-es évek közepén indult. 1917-ben viszont a Huszadik Század című folyóirat intézett körkérdést 150 neves politikushoz, értelmiségihez. Három kérdésre kért választ: 1. Van-e Önök szerint Magyarországon zsidókérdés? 2. Ha van, mi annak az oka? 3. Ha van, s meg tudja mondani az okát, milyen megoldást tud javasolni erre a kérdésre? A Huszadik Század a polgári radikálisokhoz közel álló orgánum volt, szerkesztőgárdájában Jászi Oszkárral, Szabó Ervinnel, s a századelő szociológiai gondolkodása egyik első műhelyének számított. A 150 megkérdezett közül politikusok alig szólaltak meg. Akik válaszoltak, azok elsősorban a felekezeti élet, a különböző egyházak képviselői voltak, valamint írók és társadalomtudósok. 50 válasz érkezett be, és ebből 37-en azt képviselték, hogy van zsidókérdés. Az ankét hozzászólói azt is leírták, hogy létezését milyen okokkal magyarázzák. Nincs arra tér, hogy ezeket a válaszokat részletesen elemezzük. Ami miatt mégis érdemes a kötetet elővenni, az annak dokumentálása, hogy a világháború idejére a zsidóság (akár izraelita vallásúnak, akár zsidó származásúnak mondjuk őket) is megosztottá vált ennek a kérdésnek a kapcsán. Az Országos Rabbiképző Intézet igazgatója, az Egyenlőség című lap szerkesztője, az újpesti főrabbi azt állította, hogy nincs zsidókérdés. A Magyar Cionista Szövetség elnöke, a Zsidó Szemle és a Múlt és Jövő című folyóiratok szerkesztői pedig azt, hogy van. Hasonló álláspontot foglalt el a Huszadik Század körének szinte valamennyi jeles szerzője, Jászi Oszkártól Ignotuson, Hatvany Lajoson keresztül Lesznai Annáig és Szabó Ervinig. Szerintük is létezett ugyanis zsidókérdés. A zsidókérdés létét tagadók vagy azzal érveltek, hogy középkori előítéletről van szó, amely fönnmaradt a modern korban, vagy arra hivatkoznak, hogy csak hamis tudatról beszélhetünk, amellyel napjaink valamely szociális kérdéséről akarják egyesek elterelni a figyelmet, és ezért „kreálnak” zsidókérdést. A másik álláspont képviselői között viszont egymás mellett szerepeltek cionisták, szekularizált zsidó származásúak és antiszemiták. Az a kérdés, amely a hetvenes években még előítéletként jelentkezett a parlamentben, és amelyet a tabuvá nyilvánítással a szőnyeg alá söpörtek, az első világháború időszakára a zsidóság számára is identitásproblémává vált. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ez a periódus már a modern zsidó politikai nemzettudat megjelenése utánra esik. A modern zsidó nacionalizmus atyja, Theodor Herzl, aki Zimonyban született, Budapesten keresztül Bécsben lett neves emberré, eredeti szándékát tekintve meggyőződéses német asszimiláns volt, csak amikor a kilencvenes években ráébredt arra, hogy minden beolvadási kísérlete dacára a közép-európai liberális befogadó társadalmak megkülönböztetik őt mint zsidót, gondolkodásában „ősújország” felé fordult, s kezdett akciókat szervezni a keleti zsidóság letelepítése ügyében. Cionizmusa tehát tulajdonképpen frusztrált asszimilációs törekvésből fakadt. Az identitásprobléma mélyebb megvilágítására azonban a kérdőívre válaszoló szerzők közül Hatvany Lajos egyik levelét idézem. Hatvany 1914-ben írt Ady Endrének, amikor Ady tanácsot kért tőle, hogy elvegye-e Csinszkát feleségül. Hatvany Deutsch Ignác terménykereskedő leszármazottja volt, innen eredt a Deutschokra való hivatkozás. Először Deutschnak hívták őket, majd hatvani predikátummal nemesek lettek (még kis h-val „hatvani Deutsch”), azután már kötőjellel Hatvany-Deutschok (és bárók), végül 1914-ben már Hatvany Lajosként szerepelt az író. „Józan Deutsch fővel adva van egy nem egészséges, nem is fiatal poéta, és egy 107 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig kislány, egy kis 20 éves hisztérika, .baj, baj, baj. A Hatvany, ez az y-os majdnem dzsentri, majdnem duhaj, majdnem magyar, aki mindig küzdött bennem az óvatos zsidóval, Neked is azt ajánlja, uccu neki rajta. Az élet annyit ér amennyit az élmény.” Az identitásprobléma értelmezéséhez idéztem e levelet, ugyanis ekkorra nem egyszerűen a zsidóság mint csoport vált megosztottá, hanem a kérdés, hogy mit jelent zsidónak lenni, maga interiorizálódott, minden egyén számára belső problémává transzponálódott. A fenti idézetből kiderül – aligha véletlenül csakis egy magánlevélben nyerhetett megfogalmazást az identitásprobléma –, hogy valójában a dzsentri- és a zsidóprobléma nem más, mint a magunkból hiányzó tulajdonságok kivetítése a másik emberre. S ez a projekció kölcsönös és kétoldalú. A 19. század végén, 20. század elején forgalomban levő zsidó és dzsentri sztereotípia tehát nem a magyar nemesség vagy a magyarországi zsidóság meglévő tulajdonságainak valami listája, hanem a hiányjegyzékek kölcsönös kivetítése. Ez önmagában természetesen nem nyújt mindenre kiterjedő magyarázatot, de annak jelzésére talán elégséges, hogy miért él ez a két kérdés párhuzamos összefonódottságban akkor is, amikor a falak lebomlása megkezdődött, és a réseken át intenzívebbé vált a kommunikáció. A társadalomtörténeti vizsgálatok legalábbis a dualizmus korában ebbe az irányba mutatnak. 1919-ben Lippay Zoltán könyvet írt a dzsentriről, amelyben ő már igen világosan exponálta, hogy az előbbiekben elemzett zsidókérdés, illetve dzsentriprobléma mennyire kölcsönösen függ egymástól. Sőt azt is megállapította, hogy a megyei birtokos nemesség már rég nincs ott a hivatalokban, a zsidóság pedig már rég nem annyira felülreprezentált a kereskedelmi foglalkozásokban. „A dzsentri talán legfőbb jegeczesedési pontja az antiszemitizmus” – jelentette ki. Tulajdonképpen a dzsentri maga s a dzsentriről bennünk élő tudati kép is azáltal létezik, ahogyan az megkülönbözteti magát, illetve ahogy csoportját megkülönböztetik a zsidóságtól. Amikor a dzsentrit pellengérre állítják bizonyos tulajdonságai miatt, akkor virtuálisan ugyanaz történik, mint amikor a zsidóságot vádolják meg más tulajdonságokkal. A kettő kiegészíti egymást, ebben az értelemben kölcsönösen megfelel egymásnak. Valójában azonban a középosztály problémája az igazi társadalomtörténeti kérdés, ehhez képest a dzsentri- és a zsidókérdés inkább csak annak mentalitástörténeti szempontból izgalmas kompenzációjaként tekinthető. Egy másik tényező, ami fenntartja és konzerválja ennek a középosztályi előítéletnek és identitászavarnak kölcsönös egymásra vetítését, ahogy az átalakulás folyamán erős bizonytalanság támadt a középosztályi státus különböző alkotóelemeit illetően. Csak emlékeztetek arra, hogy a középosztályi státushoz tartozó életformához (háromszobás lakás, cselédtartás stb.) rendkívül különböző etikai normák, eltérő gazdasági lehetőségek kapcsolódhattak. A középosztályi státuselemek közötti inkonzisztencia körülményei között keletkezett bizonytalanságot a társadalmi tudati kép így próbálta meg áthidalni és retusálni. Hogyan képzelték a kortársak ezeknek a kérdéseknek a megoldását? A világháború idejére a dzsentriprobléma jelentősége elhalványulni látszott. Nem foglalkoztatta már annyira a társadalmi gondolkodást, más kérdések léptek előtérbe. Az aszimmetrikus tudati mozgások jegyében azonban a zsidókérdés egy ellentétes folyamatban vált hangsúlyossá a világháború idején, és ez tükröződött az 1917-es körkérdésben is. A válaszadók a következő megoldásokat képzelték el: az egyik út a cionista megoldás volt, mely szerint a sikertelenül asszimiláltak, illetve a beolvadásban korlátozottak és üldözöttek számára létre kell hozni a modern politikai nemzettudaton alapuló zsidó államot. Ez az asszimilációs kudarc ekkoriban nem Közép-Európára volt elsősorbanjellemző, jóllehet az ideológusok jórészt onnan érkeztek. A cionista megoldás tömegében Kelet-Európa, tehát a romániai és az oroszországi zsidóság számára kívánt kiutat nyújtani. Azok a szerzők, akik az ankéton 1917-ben úgy válaszoltak, hogy létezik zsidókérdés, azok zöme a megoldást a demokratizációban és az asszimilációban látta. Jászi Oszkár és Szabó Ervin egyaránt úgy vélték, hogy az orosz forradalom, a demokrácia megoldja ezeket a problémákat, nem lesz többé keleti bevándorlás, és Közép-Európában is zavartalan lehet a zsidókérdés asszimilációs rendeződése.
6.1. FELHASZNÁLT IRODALOM Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Válasz, 1948. 10-11. 772-878. Botond Ágnes: Pszichohistória — avagy a lélek történetiségének tudománya. Budapest, 1991. Gerő András: Magyar polgárosodás. Budapest, 1992. Gismondi, Michael A.: „The gift of theory”: a critique of the histoire des mentalités. Social History, 1985. 2. 211-231. Gyáni Gábor: Polgárság és középosztály a diskurzusok tükrében. Századvég, 1997. 7. 30-46. Hanák Péter: A másokról alkotott kép. In uő: A Kert és a Műhely. Budapest, 1988. 81-112. Koselleck, Reinhart: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Budapest, 1997. 108 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig Kovács I. Gábor: Kis magyar kalendáriumtörténet 1880-ig. A magyar kalendáriumok történeti és művelodésszociológiai vizsgálata. Budapest, 1989. Kövér György: 1873. Egy krach anatómiája. Budapest, 1986. Láng Lajos: A társadalmi deficit. Budapest, 1881. Le Goff, Jacques: A mentalitástörténet problémái. Világosság, 1976. 11. 683-690. Lippay Zoltán: A magyar birtokos középosztály és a közélet. Budapest, 1919. Schulze, Hagen: Mentalitatsgeschichte – Chancen und Grenzen eines Paradigmas der französischen Geschichtwissenschaft. Geschichte in Wissenschaft und Unterricht, 1985. 4. 247-270. Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Válogatott tanulmányok. H. n. 1989. Szekfű Gyula: Három nemzedék. Budapest, 1920. Tóth Zoltán: „A magyar középosztály megteremtése”. Jegyzetek néhány ismert társadalmi-politikai textus margójára. Századvég, 1997. 7. 46-73. Vörös Károly: Hétköznapok a polgári Magyarországon. Budapest, 1997. Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. (Szerk. Hanák Péter.) Budapest, 1984.
7. FIXÁCIO ÉS MOBILITÁS Az eddigiekben statikus metszetekből állt össze a tematikus áttekintések sora a 19. század közepétől az első világháborúig tartó időszak társadalomtörténetéről. Az eljárás általában az volt, hogy egy bizonyos időpontból vett adatot összevetettünk egy következő metszettel, és megvizsgáltuk a kettő közötti elmozdulást. Nehéz lenne ezt dinamikus megközelítésnek nyilvánítani, de ha a társadalomkutató beismeri, hogy ezzel a technikával dolgozik, különösebb bajt a módszer nem okozhat. Gondoljunk arra, hogy a mozgófilm is állóképek kellő sebességű felgyorsításával idézi elő azt az illúziót, mintha valóban élő embereket látnánk. A fentinél sokkal lényegesebb probléma a társadalmi mozgás, a társadalmi dinamika tanulmányozása szempontjából, hogy ha két időpont között a mozgást vagy a mozdulatlanságot vizsgáljuk, akkor valahol – maradva a filmszerűség hasonlatánál – rögzíteni kell a kamerát. Vagy a makroszerkezetet vesszük kiindulópontnak A és B időpontban, és megnézzük, hogy az egyének a makroszerkezeten belül hogyan változtatják a helyüket. Vagy az egyént tekintjük részt vevő operatőrnek, és azt vizsgáljuk, elmozdult-e a környezetében a makroszerkezet vagy sem. Ez ugyan logikai játéknak tűnhet, de mégsem ilyen egyszerű a kérdés, hiszen a kategóriák megválasztása a dinamika szempontjából végül is attól függ, hogy honnan nézzük a történéseket. A szociológia gyakran emlegeti a társadalmi mobilitást, azt a jelenséget, ahol két makro- szerkezeti (idő)pont között az egyének vagy a csoportok elmozdulása a vizsgálat tárgya. A kamera tehát egyértelműen a makroszerkezet egy pontjába rögzített, onnan filmezik az egyén mozgását, esetleg mozdulatlanságát. Két különböző generáció viszonylatában intergenerációs mobilitásról beszélnek, egy generáció pályáján belül intragenerációs mobilitásról. Ha az egyén mozog, akkor egyéni mobilitásról, ha egy egész csoport mozog, akkor csoportos, kollektív mobilitásról van szó. A mobilitás elmélete a makroszerkezeti egységeket tekinti adottnak, és a kettő közötti egyéni vagy csoportos elmozdulást vizsgálja. Ennek a koncepciónak az eredete egy orosz származású amerikai tudós, Pityirim Sorokin munkásságához nyúlik vissza. Kevesen tudják, hogy Sorokin első mobilitásnak szentelt munkáját az orosz forradalom és az oroszországi átalakulások elemzéseként még az 1920as évek elején írta. Úgy gondolom, aligha véletlen ez. Sorokin klasszikussá vált későbbi művében a mobilitásnak hét intézményes csatornáját tárgyalta: az iskolát, a hadsereget, az egyházat, a politikai pártokat, a szakmai szervezeteket, a vagyonszerzést szolgáló szervezeteket, valamint a családot (és a házasságot). Jóval kevesebbet szokás beszélni a lehetséges másik kameraállásról, amikor az egyént vesszük kiindulópontnak, és azt vizsgáljuk, hogy az egyén életpályája születésétől fogva hogyan rendeződik bele a körülötte levő változatlan vagy változó társadalomszerkezetbe. Pedig ha innen nézzük, akkor történetünk szerint születünk valahova, egy időre bizonytalanná válik (legalábbis a modern korszakban), hogy hova fogunk eljutni, majd végül rögzülünk a társadalom egy bizonyos pontján, és ezt – tehát most az egész folyamatot a másik oldaláról tekintve – nevezzük társadalmi fixációnak. A folyamat során az ún. szocializáción keresztül az egyén arra a polcra kerül, ahol a társadalomszerkezetben élete hátralévő részét leélheti. Ennek a megközelítésnek az adekvát 109 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig módszere az életútelemzés. Az életútelemzés „ősatyái” közül talán a legeredetibb gondolkodó Daniel Bertaux francia szociológus. Bizonyára az sem véletlen, hogy Bertaux a maga „élettörténetinek” nevezett módszerében (magyarul az „életútelemzés” név honosodott meg), teoretikusként élete nagy élményét, 1968 Franciaországát rendezte elméleti keretbe. Sem Sorokin, sem Ber- taux esetében nem kívánom azt állítani, hogy ezeknek a történelmi élményeknek teljesen közvetlenül kikövetkeztethető befolyása volt az illető társadalmi világára, de hogy éppen ebben a korszakban és ebben a formában vetették föl ezeket a kérdéseket, abban a történelmi háttér minden bizonnyal szerepet játszott. Ahogy az 1917-es oroszországi nagy társadalmi felkavarodás valószínűleg előfeltétele volt annak, hogy a szociális mobilitás koncepciója megfogalmazódjék, ugyanúgy 1968 is meghatározó lehetett abban az értelemben, hogy a diáktüntetések legkedvesebb jelszava („Ce n’est q’un début continuons le combat”) ellenére kiderült, hogy a harcot lehet ugyan folytatni, de a szerkezeten nem nagyon lehet társadalmi akciókkal változtatni. Ezeknek a történelmi élményeknek szerepük volt abban, hogy a szociológusok az 1920-as évektől elsősorban mobilitásként, a hatvanas évek második felétől pedig inkább élettörténetként próbálják ugyanazokat a folyamatokat értelmezni. Nem szándékom a két megközelítést egymás ellen kijátszani, sőt a kettő összebékítését, együttes alkalmazását tartom a lehetséges megoldásnak. Ha megpróbáljuk összefoglalni azt a szerkezeti képet, ami az eddig elmondottakból körvonalazódott, akkor a már sokszor emlegetett háromdimenziós sémára kell visszautalnunk. A dimenziók száma azóta gyarapodott, olyannyira, hogy a térben már képtelenség is ábrázolni a sokrétűséget. Az eredeti három dimenziót véve szemügyre: a tevékenységszerkezetben a kommercializációt és az iparosodást jelöltük meg fő folyamatoknak. Elmozdulásra alapjában véve ebben az irányban került sor. A vagyon- és jövedelemmegoszlás tekintetében polarizálódást, pólusokra csapódást találtunk a széleken, középütt azonban egyfajta „mentális összemosódás” volt csupán kimutatható. A rang- és a presztízshierarchiánál a rangsorolás értékrendszere tartalmilag átalakult. Csak emlékeztetni kívánok arra, amit a tiszti kardbojt viselésének tartalékosokra való kisugárzása, a nemesítettek társadalmi összetételének változása vagy a megszólítások hierarchiájának átrendeződése kapcsán megállapítottunk. Ha tehát a szerkezet dinamikáját csak ebben a három dimenzióban vizsgáljuk, akkor a három tengely mentén észlelt elmozdulások nem mutatnak feltétlenül egy irányba. Miért is kellene azonban egybeesniük? Egy korábbi „determinált” történelemszemléletben bizonyára igyekeztünk volna megfeleltetni egymásnak a különböző tengelyeken mért elmozdulásokat. Manapság bátrabban gondolkozhatunk eklektikus megoldásokban: miért is lenne törvényszerű, hogy az egyik irányú mozgásnak a másik dimenzióban is azonos tendenciájú helyzetváltoztatás feleljen meg? A szerkezeti átalakulás normális állapotaként is felfogható tehát, hogy a különböző tengelyek mentén a státuspozíciók nem konzisztensen változnak. Idézzünk fel néhány példát. A jobbágytelken ülő nemesnek a jobbágyfelszabadítás után vagy birtokot kellett szereznie, hogy 1848 után ugyanúgy túrhassa a földet, mint korábban, ha azonban nem ez volt az ambíciója, akkor behúzódhatott a városba, s ott iparos vagy hivatalnok is lehetett. Hogy milyen megoldást választott, abban természetesen a született gyermekek száma alapvetően befolyásolta. Jövedelmi pozíciójában már korábban romlás következett be, amennyiben 1836-ban a jobbágytelken ülő nemesek adókötelessé váltak. A rangbeli megkülönböztetést viszont (például a megszólításban), ha lehet, még merevebben őrizte 1848 után, és igyekezett azt elfogadtatni a környezetével. Ebben az esetben elég egyértelmű, hogy a különböző irányú dinamizálódás a státusinkonzisztencia növekedésével járhat csak együtt. Egy idevágó másik példa a nemesített nagykereskedő lehet. Itt a tevékenységszerkezeti mozgás más, mint az előző esetben, hiszen ezek többségükben a kereskedelemből indultak, azután vagy gyáriparosok lettek, sőt sokszor a gyáriparból még a bankba is eljutottak, vagy földbirtokot vásároltak (a nemesi címhez, pláne a főnemesi címhez ez is dukált). Látható a tevékenységszerkezet-beli elmozdulás a 19. század második felében. A vagyon- és jövedelemmozgást sem kell különösebben bizonygatnunk, hiszen egyértelműen felszálló ágban lévő társadalmi csoportot vizsgálunk. Hogyan állt a helyzet a ranggal? Valahonnan a megtűrt kirekesztettek közül indultak, hiszen ezeknek a nagykereskedőknek a jelentős része zsidó volt (bár a napóleoni háborúk korában még sokkal kevésbé, mint a negyvenes évtizedben). Fokozatosan egyenjogúsították őket, sőt a hatvanas évektől kezdve megindult a legvagyonosabbak nemesítése is (Schosberger). Mindez a ranghierarchia külső, formális szintjén történt. A vagyoni elit belső köreiben azonban ugyan elmennek hozzájuk, ha jó konyhát visznek, de vissza már nem hívják őket. Ha tönkremegy egy bárói család és már nincs más kiút, akkor előfordul, hogy házassági kapcsolatra lépnek velük, de nem szívesen. A külsőségekhez képest is változik tehát a rangbeli pozíció tartalma, így a dinamika itt sem eredményez egyértelmű áttörést a harmadik tengelyen. A példák számának szaporítása nélkül is belátható, hogy a 19. századi dinamizálódás miként eredményezheti a státusinkonzisztencia növekedését. Hogyan rendeződtek át a szerkezeti határvonalak 1848 után, ha az alsó középrétegeket vesszük górcső alá? A mezővároson belül – Tóth Zoltán terminológiáját használva – az ún. kistermelői blokk vizsgálata azt mutatta, hogy a társadalmi ranglétra szempontjából az iparosok, a kézművesek és a földdel rendelkező mezővárosi „pógárok” egy kategóriába tartoztak. Szekszárdon, ha a mezővárosi birtokos paraszt elmozdult korábbi 110 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig helyzetéhez képest, akkor felfelé irányuló mozgás esetén iparossá, lefelé csúszva pedig munkássá vált. Felfelé mobilizálódva, iparosként nem lépett ki az ún. mezővárosi kistermelői blokkból, nem lépett át igazából „rendi” határvonalat. Azt is mondhatnánk, vagyonilag emelkedett, tevékenységszerkezetileg is változtatott, rangban azonban nem rukkolt előre. Ezzel szemben ha munkássá vált, akkor a foglalkozási viszony változása révén kiszorult a kistermelői tulajdonos csoportból és a kistermelői „rendi” státusból is, s a mozgás egyértelműen rangvesztéssel járt. Nyilvánvalóan az lenne a legkedvezőbb, ha egy korszerű társadalommobilitási táblázatot tudnék mutatni a dualizmus koráról, Magyarországon azonban – például az intergenerációs mobilitásra vonatkozóan – a népszámlálások 1930 előtt nem kérdezték az apa foglalkozását, tehát gyakorlatilag az 1930-as népszámlálás az első összeírás, amely alapján a makrotársa- dalom egészére a társadalmi mobilitást mérni lehet. Csak utalnék itt Andorka Rudolfnak a 20. századi társadalmi mobilitás történelmi tendenciáiról szóló könyvére. Két szűkített megközelítési móddal kell beérnünk. Az egyik az, hogy kiválasztjuk a szocializáció bejáratott intézményeit, s megvizsgáljuk, hogy ezeken belül hol mikor milyen elágazási lehetőségek vannak. Ennek keretében az iskoláztatás szinte kínálja magát mint a fixációs csatorna egyik kulcsterepe. A másik lehetőség, hogy veszünk bizonyos társadalmi csoportokat, és megvizsgáljuk az ezekbe irányuló ún. belépési mobilitást, azaz hogy honnan származtak az adott csoportba kerülők.
16. ábra A magyarországi iskolarendszer áttekintése, 1899 Az első megközelítéshez szükséges fölvázolni az oktatási rendszer alapszerkezetét. A rendszer alapfoka a hatosztályos népiskola. Eötvös József eredetileg az elemi iskolát egy felső népiskolával (ismétlőiskolával) kiegészítve képzelte el, de ezeket az ismétlőosztályokat általában nem látogatták, így a felső népiskola gyakorlatilag elsorvadt, illetve meg sem honosodott. Teljesen különágazott az alapképzésből a tanoncképzés (12 éves kortól). Az elemi iskolából kivezető sajátos csatornává lett az Eötvös-féle népiskolai törvénnyel létrehozott polgári iskola. A polgári külföldi mintára jött létre, eredetileg középfokú tanintézetnek szánták, végül azonban nem nyújtott középfokú végzettséget. Mintegy „lógott a levegőben”, mégsem tekinthetjük zsákutcának, hiszen nemcsak tanítóképzőhöz, felső kereskedelmi iskolához, hanem a jegyzői tanfolyamra való felvételhez is megfelelő előkészítést nyújtott. A kétéves földmívesiskolákba 16 éves kortól lehetett bekerülni, s többnyire 2-4 középiskolai osztályt kijártak végezték, bár formálisan nem írták elő feltételként ezt az előképzettséget. Az alsó fokú oktatásból továbbtanulók elitjét a középfokú oktatás várta, amelynek egyik ága, a gimnázium egyértelműen az egyetem számára képzett embereket. Nem biztos, hogy aki érettségizett, az egyetemre ment, bár az eredeti elképzelés a gimnáziummal kapcsolatban ez volt. Az érettségi ugyanakkor önálló státust biztosított a magán- és közhivatalok széles spektrumában. Hasonló funkciót töltött be a gimnáziumok mellett a reáliskola, amely csak 1878-tól nyerte el a jogot, hogy meghatározott főiskolák (politechnikum, műegyetem) számára diákokat képezzen. A kereskedelmi szakiskolák hálózata fölött a nyolcvanas években már a kereskedelmi felső iskola is megjelent, ami valójában érettségit nyújtó (és önkéntesi 111 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig szolgálatra is jogosító) kereskedelmi középiskolát jelentett. A közgazdasági képzésnek az első világháborúig nem volt felsőfokú betetőzése. Legkésőbb az ún. gazdászati középiskolák jöttek létre, amelyek tulajdonképpen mezőgazdasági középfokú végzettséget adtak. Végül, de nem utolsósorban léteztek még emellett állami ipariskolák. Pontosan látható, hogy miként illeszkedett a foglalkozásszerkezethez, ha valaki a négy elemi után egy meghatározott típusú tanintézetbe iratkozott be. Úgy tűnhet, hogy azzal, ki milyen iskolát választott, viszonylag korán eldőlt, mi lesz belőle. Meglehetősen pre- desztináltnak érezzük a rendszert. Ebből a szempontból azt is fontos megvizsgálni, hol vannak ebben az intézményes struktúrában az átjárható pontok. Az átjárás lehetséges volt a polgári és a gimnázium között. Négy polgári elvégzése után ugyanis különbözeti vizsgával át lehetett menni az ötödik gimnáziumba. Ez általában véve is fontos kiskapu volt, de különösen meghatározónak bizonyult az adott korszakban a középosztálybeli kisasszonyok számára, mivel a periódus nagyobbik részében uralkodó közvélekedés úgy tartotta, nem kell a leányt taníttatni, menjen csak polgáriba és tanuljon meg főzni, váljék művelt háziasszonnyá. Ebben az értelemben természetesen a polgári is egyértelmű pályaorientációs üzenetet hordozott. Az átjárhatóság azonban a századfordulótól kezdve lehetővé tette a harcosabb természetű középosztálybeli anyák számára, hogy elérjék, leányukat előbb magántanulónak, majd rendes tanulónak írassák át valamelyik normál gimnáziumba. A század végén a nők előtt is megnyílt – bizonyos karokon (orvos, gyógyszerész, bölcsész) – a felsőfokú képzés lehetősége. Polgári iskolába természetesen nem csak hölgyek jártak, a különbözeti mások számára is lényeges keresztmobilitási csatorna lehetett. Átjárhatóságról beszélhetünk a reálgimnázium és a „normál” gimnázium között is. Az első négy osztályban a reáliskola tananyaga – a latint kivéve – teljesen ugyanaz volt, mint a gimnáziumé. Gyakorlatilag egy különbözeti vizsga letételével a negyedik reál után át lehetett iratkozni a gimnáziumba, és megnyílt az út bármely egyetem felé. Az a zártság tehát, amit a polgári iskola eredményezhetett egyfelől, s a reálgimnáziumba való korai bekerülés másfelől, az első négy osztály után korrigálhatónak bizonyult. Egy további mozzanat, mely a korabeli gimnáziumi évkönyvek alapján szembetűnik, az, hogy az első négy gimnáziumban általában két vagy három párhuzamos osztály futott, az ötödik gimnáziumtól kezdve azonban már csak egyetlen osztály ment végig. A gimnazisták mintegy fele elhagyta a gimnáziumot negyedik után. A kor szokása szerint persze ebben az is szerepet játszott, hogy elmentek Selmecre „német szóra”, vagy lejöttek a Felvidékről Debrecenbe magyar szót tanulni. Ám nem csak ez történt. A négy gimnázium, négy polgári, négy reálgimnázium valahol szocializációs határvonalat is jelölt. Nem pusztán az döntötte el az emberek életpályáját, hogy melyik úton indultak el, hanem sokkal inkább az, hogy a négy elemi és a négy középiskola után mi lett velük. Az első határvonalat tehát akkor kellett átlépni, amikor kiderült, bekerülnek-e a felfelé csatornázó középfokú képzésbe, de a továbbtanuláshoz még egy szelekciós szűrőn át kellett esniük, hogy eldőljön, a végbizonyítványig bennmaradnak-e a gimnáziumban (ami, mint tudjuk, az „úriemberség” státusára is jogosított). Mivel járt mindez a hallgatók összetételét tekintve? Az alapfokú képzésre vonatkozóan nem rendelkezünk országos statisztikai adatokkal a szülők társadalmi állását illetően (csak budapesti adatokat tudnánk idézni a századfordulótól). A többi intézmény tekintetében azonban a Vallás- és Közoktatási Minisztérium igen különféle rendszerezésű adatokat közzétett a dualizmus korában, az 1890-es évek végétől a világháborúig pedig a Statisztikai Hivatal gyűjtött a középfokú tanintézetektől szintén gyakran változó számsorokat az apa foglalkozását illetően. A rövid időtávra (és a változó beosztásra) való tekintettel nehézkes lenne a folyamatok időbeni nyomon követése, ezért csak egyetlen századfordulós időmetszetben vetjük össze a középszintű képzés intézményeinek társadalmi rekrutációját. A nómenklatúra természetesen nem biztosít olyan értelemben kimunkált szociális kategóriarendszert, amilyet egy modern mobilitásvizsgálattól elvárhatnánk. A különböző iskolatípusokban ugyanis más és más beosztást alkalmaztak. A szülő mindig az apa foglalkozását jelölte. Egy olyan társadalomban, ahol a nők jelentős részének nincs kereső foglalkozása, ez tulajdonképpen természetes is volt (az özvegy középosztályi nők például a magánzó kategóriájába kerültek). A népszámlálások kategóriarendszerének mintájára a korszak végére igyekeztek a szülők besorolását mindjobban közelíteni a foglalkozások ágazati rendszeréhez és a foglalkozási viszony szerinti osztályozáshoz. Miben tért el a polgári iskolák diákjainak szociális származás szerinti összetétele a gim-náziumoktól és a reáliskoláktól? Csak 13%-uk érkezett az agrárszférában foglalkoztatottak, tulajdonosok kategóriájából, iparoscsaládból viszont egynegyedük jött, lényegesen többen, mint a gimnáziumban, csaknem annyian, mint a reáliskolákban. Kereskedelemmel foglalkozóktól 18%-uk származott, valamivel magasabb arány ez, mint a gimnáziumokban, viszont jócskán elmarad a reáliskolába beiratkozottak adataitól. A legnagyobb hányad (29%) itt is a hivatalnok-értelmiségi kategória gyermekei sorából került ki, arányuk még a reáliskolai megfelelő százalékot is meghaladta, meg sem közelítette azonban a gimnáziumokat több mint egyharmadában benépesítő csoport mutatóit. Az alfabetizáció nagymértékű előrehaladása következtében láthatóan meglehetősen kitágult azoknak a köre, akik bejuthattak a középfokú tanintézetekbe. A századfordulóra kialakult – átmeneti bizonytalankodás után, amelyet Karády Viktor némileg sommásan egyenesen a középiskolai képzés „válságának” nevez – a magyarországi elitképzés új történelmi funkciója. Bár a különböző típusú intézmények 112 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig burjánzása kétségtelenül vitt némi rendetlenséget a szisztémába a neoabszolutizmus németes rendjéhez képest, ugyanakkor a képzésben részt vevők számára számos közbülső be- és kijárási lehetőséget biztosított. Az 1883-as köztisztviselői minősítési és az ugyanazon évben elfogadott középiskolai törvény elfogadása után tulajdonképpen kompatibilissé vált a középiskolai képzésbe becserkészhető, táguló beiskolázási kör és a végzettek iránti állami és magángazdasági kereslet. A századforduló a középiskolába járó diákság számának rohamos gyarapodási időszaka, ami ugyanakkor a nyelvi magyarosodás egyik leghatékonyabb csatornájának is tekinthető (leginkább ismét a német és szlovák anyanyelvűeket illetően). Hatékony, de viszonylag szűk csatornának, hiszen a dinamikus felfutás ellenére a magyarországi gimnáziumi és reáliskolai diákság nagyságrendje 1890 és 1910 között durván 40 000-ről összesen 70 000-re emelkedett.
17 ábraA polgári iskolák tanulóinak megoszlása a szülök foglalkozása szerint (1900/1901) Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv. A századfordulón már meglehetősen pontos információk állnak rendelkezésünkre, hogy hova kerültek a fenti tanintézetek diákjai az iskola elvégzése után. A polgári negyedik osztályát sikeresen teljesítő fiúk legtöbbje vagy felső kereskedelmiben, vagy tanítóképzőben folytatta tanulmányait, nagy számban maradtak még a polgári felsőbb osztályaiban is, vagy elmentek kishivatalnoknak. A köztisztviselők minősítéséről szóló, idézett 1883-as törvény az alsó fokú hivatalnoki állásokhoz az ún. „kezelési és alsó fokú pénztári szakban” a gimnázium, a reálvagy polgári iskolák 4 osztályának elvégzését kívánta meg. A polgárista lányoknak csaknem fele a negyedik osztályt elvégezve otthon maradt, egyötödük viszont a tanítónőképzőt választotta. A gimnáziumban és főreálban érettségizettek legtöbbje (több mint egynegyedük) a jogi fakultásra iratkozott be, 8-12%-uk választotta egyenként a teológiai, mérnöki és bölcsésztanulmányokat. Meglepően magas, egytizednyi volt az altiszti pályára lépők aránya. Az érettségikor összegyűjtött közlések természetesen a továbbtanulási szándékot és nem a diploma tényleges megszerzését mutatják.
113 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig
18. ábra A gimnáziumi tanulók megoszlása a szülök foglalkozása szerint (1900/1901) Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv.
19. ábra A reáliskolai tanulók megoszlása a szülök foglalkozása szerint (1900/1901) Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv. Míg a gimnáziumi diákok szülei között a tisztviselő-értelmiségi foglalkozásúak kétötödös arányban szerepeltek, az egyetemi hallgatóknál ez a kategória a szülők több mint hatvan százalékát adta. Ezen belül a szabadfoglalkozásúak aránya volt a jelentősebb, ami önmagában is jelzi, hogy az önrekrutáció a társadalom ezen rétegében (is) meghatározó szerepet játszott. S bár a birtokkategóriák nagysága alapján a statisztikai nómenklatúra nem vethető közvetlenül össze a gimnazisták és az egyetemisták szüleinek „polgári állására” vonatkozóan, az utóbbiaknál figyelemre méltó mozzanat, hogy a „földműves, gazdálkodó, kisbirtokos” 114 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig kategóriából származók aránya meghaladta a közép- és nagybirtokosokét. Ugyancsak az oktatási csatornákon keresztül megnyíló mobilitási lehetőségre utal, hogy az egyetemi hallgatók szüleinél a kisiparos és kiskereskedő családfők leszármazottai magasabb arányt képviseltek az összesben, mint az általános gimnáziumban (elmaradtak viszont a reáliskolák megfelelő arányszámai mögött).
20. ábra Az egyetemi hallgatók szüleinek polgári állása (1900/1901) Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv. Lehetséges bizonyos csoportok, rétegek vizsgálatánál, hogy a mobilitást és a fixációt együttesen kövessük nyomon. Olyan eltérő fixációjú csoportokról van szó, ahol lehetőség nyílt a belépésig az életút párhuzamos futtatására. Az Osztrák-Magyar Bankban fennmaradtak a banktisztviselőnek jelentkezettek kartonjai, de ugyanilyen nyilvántartást vezettek azokról is, akik szolgaként, altisztként kerültek alkalmazásra. A két kategória közötti viselkedésszociológiai („hivatás-”) rendi határvonal létét aligha kell részletesen bizonygatnunk. Hogyan épült be ez a választóvonal ezeknek az embereknek az élettörténetébe? Az 1892-es év metszetéből idézem a tanulságokat. Míg a tisztviselőjelöltek között nem volt paraszti származék, addig a szolgák között kertész, jómódú paraszt apai foglalkozás több is akadt. A tisztviselők kategóriájában két nagy csoport különíthető el: egyrészt majdnem felerészt kiskereskedők és kisiparosok gyerekeiből kerültek ki, másrészt egynegyedük hivatalnok-értelmiségi származású volt. A szolgáknál viszont a többség a hivatalnok-értelmiség köréből rekrutálódott. Hol ágazott el ezeknek a sokszor azonos közegből induló embereknek az életútja? A hivatalnokértelmiségi eredetű társaság gyermekei az elemi iskola után középiskolába iratkoztak be. A későbbi szolgák bizonyítványából kiderül, hogy ők lényegesen rosszabb tanulmányi eredményt értek el, és egyikük sem járt négy gimnáziumnál többet. Négy gimnáziumi osztály elvégzése után szakmát tanultak, az egyik például pincér lett, a másik kereskedő. A későbbi hivatalnokjelöltek viszont tovább tanultak, érettségiztek, majd a kereskedelmi felső
115 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig iskolában fejezték be tanulmányaikat. A látszólag már elágazott pályasorsok valójában azonban csak ezután pecsételődtek meg. Aki tisztviselő lett, az érettségi után egyéves önkéntes katonai szolgálatra vonult be, tartalékos tiszti címet szerzett (kardbojt!), és már katonaviseltként jelentkezett bankhivatalnoknak. A másik csoport tagjai nem önkéntesként, hanem hivatásosként vonultak be, altisztként 7-11 évet szolgáltak, és mint kiszuperált altisztek kerültek felvételre az Osztrák-Magyar Bankba – szolgának. Az első elágazási pont tehát a már említett negyedik gimnáziumi osztály körül húzódott, de ott még nem vált el teljesen a hasonló indíttatásúak pályája. A új „hivatásrendi” határvonal véglegessé az érettségi után, a katonai szolgálat idején vált. Áttérve a belépési mobilitás vizsgálatára – egy európai társadalom mobilitásának talán legérzékenyebb fokmérője a katolikus papság összetétele, mindenekelőtt azért, mert itt nincs önreprodukció, és a cölibátus beiktatása óta a pappá válás eleve mobilitási kérdés kellett hogy legyen. Csorba László elemezte a szombathelyi papi szeminárium hallgatóinak társadalmi összetételét. A kiindulópont valamikor a 18. század vége, amikor egyharmaduk nemesi, kétharmaduk viszont nem nemesi származású volt az általában oly merevnek, mindenfajta mobilitástól mentesnek elképzelt feudális társadalom utolsó fázisában. (Sasfi Csaba számításai szerint II. József korában egyébként a nemesi származású diákok mintegy kétötöd részt tettek ki a dunántúli gimnáziumok diákjai között.) A századelőre az egyetemeken belül karonként vizsgálható az összes teológiai fakultás hallgatóinak társadalmi összetétele. A pesti hittudományi karon az első világháború előtti időszak teológusainak döntő többsége a polgári középosztályból érkezett (iparos, kereskedő, köztisztviselő, magántisztviselő stb.). Földműves-, tehát paraszti közegből pedig mintegy negyedük verbuválódott. A bekerülők döntő többsége a társadalom középső és alsó csoportjaiból származott. A fekete reverenda után következzék a vörös mundér, a tisztikar vizsgálata. Ez a kategória szinte túlzottan is jól dokumentált, hiszen a bécsi Kriegsarchiv óriási anyagot őriz a tisztikarról, s ezt csak reprezentatív mintavétellel lehet földolgozni. A szelekciót bizonyos betűk kiválasztásával oldották meg, így – többek között – megnézték az O betűs tisztek származását. Ennek a csoportnak a domináns szociális származásbeli meghatározottsága az önrekrutáció, tehát a hivatásos katonatisztek egynegyede gyakorlatilag tisztek vagy altisztek gyerekeiből került ki. A második legjelentősebb kibocsátó rétegnek a köztisztviselői kar bizonyult. A köztisztviselők közül a katonatiszti gárdába kerülni egyazon foglalkozási csoporton belül történő fölfelé irányuló mobilizálódásnak számított. Innen körülbelül 14% származott a dualizmus korában. Gyáros, nagykereskedő volt az apa 8%; kiskereskedő-vendéglős 6% esetében. Birtokosközegből jött – és ez a kategória most egyaránt tartalmazza a nemes és a nem nemes birtokost, a bérlőt és jómódú parasztot, mivel sajnos nem különítették el őket pontosan – mindösszesen 3,2%. A hivatásos katonatiszteken belüli összetételről Hajdu Tibor tanulmányai nem igazán igazolják vissza a dzsentri rekrutációról megjelenített víziókat. Hajdu elvégezte ugyanazokra a betűkre a tartalékosok összetételének elemzését is, akik között a kiskereskedők, vendéglősök, a birtokosok, bérlők, valamint a köztisztviselők leszármazottai domináltak, de ennek a csoportrekrutációnak nagyjából a középiskolai végzettséggel rendelkezők megfelelő adataival, az egész érettségizett társadalom mobilitásával harmonizálnia kell. Vizsgálták a belépési mobilitást a gazdasági elit esetében is. Lengyel György könyve kiindulásként az életrajzi lexikonból állította össze a gazdasági elithez tartozók névsorát, majd ezt a különböző Compassok igazgatósági tagjaival egészítette ki. Három nemzedéket vizsgált: az 1830 előtt, az 1831 és 1860 között születettekét, valamint az 1861 és 1890 között világra jött korosztályt. Itt is elsősorban az önrekrutáció súlya érdemel figyelmet. A nagyiparos- és bankárszármazásúak jelentősége egyértelműen megnövekedett a második, az 1831 és 1860 között született generáció időszakában. A kisiparosok és kiskereskedők kategóriájából jöttekkel együtt nekik tulajdoníthatjuk a dualizmus korának nagy fellendülését. A harmadik generációban azonban kimutatható mindkét jellegadó csoport visszaesése. Helyüket az értelmiségi-hivatalnoki közegből származók vették át. Mi húzódhatott e súlypontváltás hátterében? A gazdasági elitbe való bejutás esetében is megnőtt az iskoláztatás jelentősége. Akik érettségi után felső kereskedelmi iskolába mentek, és egy év után letették a felső kereskedelmi érettségit, bármelyik bankba, hivatalba, gazdasági intézménybe, gyárba be tudtak kerülni magántisztviselőként, és akár a gazdasági elit csúcsáig ívelő karriert is befuthattak. Az 1873-ban született Krausz Simon, a self made man bankvezér saját osztályára visszatekintve visszaemlékezésében a következőt állapította meg: „Már az iskolában kibontakoztak osztálytársaim jövő fejlődésének kontúrjai. A nagy átlag maradt középen, mint ahogy az iskolában is ott volt. Pályafutásuk: gyakornok, tisztviselő, évtizedek után cégvezető, némelyik aligazgató, egy páran most már nyugalmazott igazgatók. Mások ugyanúgy: gyakornok, tisztviselő, majd önálló cégfőnök.” Azt, hogy a fenti fejtegetésben a középszerűség leple alatt egybemosódnak a részvénytársasági és az önálló magáncég-tulajdonosi karrier mintái, magyarázza az a tény, hogy a memoár szerzője valóban keverte a kétféle utat, ami bizonyos értelemben sikereinek és bukásának is nyitja lett. Eddig tulajdonképpen a fölfelé irányuló mobilitást néztük, ám nem tekinthetjük ezt a mobilitás egyetlen lehetséges irányának. A felfelé és lefelé irányuló (strukturális) mozgás mellett szokás cirkulációs (szabad fordításban: helycserés) mobilitásról is beszélni. A magyar történetírásban az elmúlt negyven évben ugyan 116 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig számos mű született a munkásosztályról vagy annak valamely mozgalmi ténykedéséről, de magáról a munkásság társadalomtörténetéről mindmáig viszonylag keveset tudunk. A születési hely statisztikája alapján ismerjük, hogy három nagy csoportból verbuválódott a magyarországi munkásság. A korai szakaszban viszonylag többen, aztán egyre kevesebben voltak a nem magyarországi születésűek. Az 1857-es, 1881-es budapesti népszámlálások szerint az ipari foglalkoztatottak mintegy ötödrészét adták. A szakmunkások között meghatározó volt a kézművességből származók aránya, de a munkásság döntő többsége – főleg a napszámos kategóriában – a mezőgazdasági népességből érkezett (jelentős részük tulajdonképpen csak idényfoglalkoztatottként). A munkásságon belül is számottevő volt az önrekrutáció jelensége, főként a szakmunkásság esetében, a hagyományok generációról generációra öröklődtek, bizonyos szakmákban különösen. Az intragenerációs mobilitásra vonatkozó szórványos adatok közül csak egyet idéznénk: a világháború előtt a budapesti gépgyári munkások csaknem fele eleve a budapesti és vidéki vas- és gépiparban kezdte pályáját, egytizedük azonban eredetileg más iparágban indult. Befejezésül szót kell ejtenünk a városi házicselédekről. 1900 és 1920 között a budapesti női cselédeknek 55%-a mezőgazdasági származású volt, 26%-uk pedig az iparból-bányászat- ból érkezett Pestre szolgálni. Ez nagyjából megfelel annak a képnek, amit a budapesti női cselédekről egyéb, lágyabb forrásokból tudhatunk. Az életútszemlélet ugyanazt a jelenséget másképp világíthatja meg az egyén nézőpontjából. A női cselédség nem egyszerűen egy foglalkozás választása volt, hanem egy késleltetett szocializációs mechanizmus eredménye is falusi leányok tömege számára. A ciklus fordulópontjai a következők: 15 és 30 éves kor között elmenni Pestre, beállni szolgálni, összegyűjteni a stafírungot, majd haza- és férjhez menni. Bizonyos foglalkozások esetében kiemelt jelentősége lehet annak, ha élettörténetileg tudjuk megközelíteni a témát. Aki cseléd maradt élete végéig, annak életpályája rendhagyónak számít. A döntő többség nem ezért késleltette szociális fixációját, hanem mert nem tudott a falu által előírt normának idejekorán megfelelni, végül azonban többségük visszatért a mezőgazdasági foglalkozáshoz. A fixáció és mobilizáció együttes jelentőségének felvázolása illusztrálhatja, hogy miként árnyalhatják a különböző dinamikus megközelítések a történetírói sztereotípiákban rögzült, statikussá merevített állóképeket. A végső kérdés azonban, amelyre a belépési mobilitásra vonatkozó esettanulmányokból és az intézményes csatornák egyikének vizsgálatából választ szerettünk volna adni, nem annyira módszertani, hanem tartalmi jelentőségű. Mobilizálódott-e avagy mobillá vált-e a társadalom a 19. századi átalakulás során? A korábbi társadalomtörténeti áttekintések inkább egy (gyakorta egyszerűen feudálisnak minősített) lemerevedett struktúrát tártak az olvasó elé. Az általunk felvonultatott adatok és összefüggések nem erősítették meg a korábbi vázlatképek kontúrjait. Kiindulópontként egy részeiben, mozaikjaiban élő, de helyi dinamikával rendelkező társadalmi konglomerátumot képzeltünk el. De a továbbhaladásban sem egy radikálisan átformált társadalom esélylehetőségeit latolgattuk. Úgy véltük, hogy a 19. századi átalakulás csakis hosszan tartó, több generáción át zajló, fentről lefelé ebben az időszakban egymáshoz csiszolódó társadalmi integráció létrehozását kísérelhette meg. A hosszú és lomha átalakulás folyamatainak történeti áttekintését befejezve joggal érezhetjük úgy, hogy a reformkortól az első világháborúig ívelő korszak mozgástendenciái nem rendezhetők egyetlen fejlődésvonalba. A nekilendülésekkel és visszaesésekkel tarkított, területi-hatalmi integrációt, valamint szociális polarizációt és elkülönülést, kulturális központosítást és etnikai differenciálódást eredményező dinamika együttesen hozta létre azt a bonyolult társadalmi struktúrát, amely alapvonásaiban a 20. századi magyar történelem keretfeltételeit meghatározta.
7.1. FELHASZNÁLT IRODALOM Andorka Rudolf: A társadalmi mobilitás változásai Magyarországon. Budapest, 1982. Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori Pesten. Budapest, 1989. Bertaux, Daniel: Destinspersonels et structure de classe. Pour une critique de l’anthroponomiepolitique. H. n. 1977. Biography and Society. The Life-history Approach in the Social Sciences (Ed. Bertaux, Daniel.) 1981. Bódy Zsombor – Szabó Zoltán: A Budapesti Kereskedelmi Akadémia 1860 és 1906 között végzett hallgatóinak rekrutációja és mobilitása. In Iskola és társadalom (Szerk. Sasfi Csaba). Zalaegerszeg, 1997, 311-341. Building European society. Occupational change and social mobility in Europe 1840—1940. (Ed. Miles, Andrew – Vincent, David.) Manchester – New York, 1993. Csorba László: A katolikus egyházi értelmiség társadalmi gyökerei a polgári átalakulás korában. In A polgárosodás útján. Tanulmányok Magyarország társadalmának átrétegződéséhez a polgári átalakulás korában. (Szerk. Szabad György.) Budapest, 1990, 161-171.
117 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kövér György │ Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig Glósz József: Tolna megye középbirtokos nemességének anyagi viszonyai a 19. század első felében. A Wosinsky Mór Múzeum Évkönyve. XVI. Szekszárd, 1991. Gyáni Gábor: Család, háztartás és a városi cselédség. Budapest, 1983. Hajdu Tibor: Hivatalos és tartalékos tisztek a Monarchia hadseregében. In „A magyar katonatiszt'' (1848-1945). (Szerk. uő:) Budapest, 1989, 41-68. Hajdu Tibor: Nemesi tisztikarból polgári tisztikar. Történelmi Szemle, 1996. 4. 341-368. Kaelble, Hartmut: Soziale Mobilitat und Chancengleichheit im 19. und 20. Jahrhundert. Göttingen, 1983. Karády Viktor: Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenség Magyarországon (1867—1945). Budapest, 1997. Kövér György: Az Osztrák-Magyar Bank magyarországi tisztviselőjelöltjei (1892.) In Szomszédaink közöttKelet-Eu- rópában. EmlékkönyvNiederhauserEmil 70. születésnapjára. (Szerk. Glatz Ferenc.) Budapest, 1993, 255-261. Lackó Miklós: Ipari munkásságunk összetételének alakulása 1867—1949. H. n., 1961. Lengyel György: Vállalkozók, bankárok, kereskedők. A magyar gazdasági elit a 19. században és a 20. század első felében. Budapest, 1989. Mazsu János: Az értelmiségbe irányuló intergenerációs mobilitás Magyarországon az I. világháború előtti félszázadban (Egy makroszerkezeti vizsgálat forrásai, módszertani problémái és tanulságai). In Rendi társadalom — polgári társadalom. 1. Társadalomtörténeti módszerek és forrástípusok. (Szerk. Á. Varga László.) Salgótarján, 1987, 453-463. Mészáros István: Középszintű iskoláink kronológiája és topográfiája 996—1948. Budapest, 1988. Mészáros István: Magyar iskolatípusok 996—1990. Budapest, 1991. L. Nagy Zsuzsa: A haszonból élő kispolgár. Kisiparosok és kiskereskedők a két világháború közötti Magyarországon. Debrecen, 1997. Róbert Péter: Mobilitás és életút. In Elméletek és hipotézisek. Rétegződés-modellvizsgálat. I. Budapest, 1982, 93-130. Sasfi Csaba: Tandíj: elitképzés vagy közoktatás. II. József oktatáspolitikai rendeletei. Századvég, 1998. 9. 133-159. Timár Lajos: Területi különbségek a városi kispolgári rétegek társadalmi helyzetében, mobilitási viszonyaiban. In Iparosok és kereskedők a két világháború közötti Magyarországon. (Szerk. L. Nagy Zsuzsa.) Budapest, 1994, 56-95. Tóth Zoltán: Szekszárd társadalma a századfordulón. Budapest, 1989.
118 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2. fejezet - Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban 1. BEVEZETÉS Az 1920 és 1945 közötti negyedszázad története mintegy szabad prédája volt a múltban és az napjainkban is az egymást kizáró végletes értékítéleteknek. A Horthy-kor megítélésének ingatagsága, természetesen, mindenekelőtt az ítélkezők sokféle politikai és ideológiai értékrendjének a következménye. Ennek megfelelően az ítéletalkotás tárgya főleg a kor politikai és kevésbé annak gazdasági vagy társadalmi élete. Ez utóbbiak alig vonták eddig magukra a történészek figyelmét, és ha eltekintünk a korszakról írt áttekintő munkák szokásos, bár korántsem elengedhetetlen és gyakorta fölöttébb sommás társadalomtörténeti fejezeteitől, a Horthy-kor társadalmáról valójában könyvünk az első részletes történetírói feldolgozás. Ami maga is jelzi a történészek feltűnő késlekedését, hiszen már fél évszázada kimúlt a más téren oly sokat vitatott, szenvedélyesen védett vagy éppen bírált ellentmondásos Horthy-rendszer. Nem állíthatjuk azonban, hogy munkánk teljesen előzmény nélküli. Az, ami szerzőnek és a téma iránt érdeklődő olvasónak egyaránt a rendelkezésére áll a korszak társadalomtörténetéről, többnyire maguktól a kortársaktól származó tudományos, de nem kifejezetten történészi munka. Ezek közül három mű és három szerző érdemes a kitüntetett figyelemre. Szekfű Gyula jól ismert történetpolitikai esszékönyvének, a Három nemzedéknek egy, a könyv harmadik kiadásához pótlólag készített rövid fejezete; Weis Istvánnak a tárgykörben írt két könyve; végül Erdei Ferencnek egy 1943-as keltezésű, de csak 1976-ban ismertté vált kézirata tekinthető a téma tanulmányozásához ma mindenképpen elengedhetetlen klasszikus szövegnek. Szekfű Gyula a korszak ideológiai atmoszféráját jelentékenyen befolyásoló könyvének ezen utólag írt, elsőként 1934-ben publikált részében, A neobarokk társadalom című és további három új fejezetben a Trianon utáni magyar problémákat tette górcső alá. Szekfű vázlata, a fejezet címétől eltérően, nem ad átfogó társadalomrajzot. A szerző célja itt nem más, mint a politikai elit nemzedékenkénti egymásutánjára felfűzött modern magyar történet ívének a meghosszabbítása saját koráig. Arra a kérdésre keresi a választ, hogy módosult-e a magyar (eredendően a középosztállyal egybefonódó) politikai elit felfogása saját hivatásáról és rajta keresztül arról a társadalomról, melynek szervezését saját magának tartotta fenn. Szekfű valójában csupán ennek az elitnek a társadalomképét és nem a társadalomnak a képét elemzi könyve kérdéses fejezetében. A neobarokk kifejezéssel Szekfű azt az úri, tekintélyelvű, mélyen hierarchikus mentalitást és politikai értékrendet határozta meg, amely 1918/19 szociális radikalizmusára válaszolva, ugyanakkor a dualizmusból átörökölt elvek némelyikének a megőrzésével, hárítja el magától a Szekfű által kívánatosnak ítélt társadalmi feladatot. Abban marasztalja el Szekfű korának elitjét, „hogy ez a keresztény, tehát organikus, szervesen építeni törekvő demokratikus áramlat nem tudott magának szélesebb köröket hódítani, sem a felemelkedő néposztályokban, sem a vezető intelligenciában”. Ami, persze, nem is csoda, mivel e „mozgalmak alapítói szinte kivétel nélkül a harmadik nemzedék tagjai voltak, akik nemzetről és államról táplált forma- lisztikus nézeteiket akkor sem tudták levetkőzni, amikor pedig a forradalmak reakciójaként antiliberális frazeológiát erőltettek magukra”. Ebből fakad, vonja le Szekfű a következtetést, hogy Trianon óta a magyar társadalom sem alakult át érdemben: „sem a társadalmi tagozódás, sem pedig a társadalmi gondolkodás nem igen változtak, s minden maradt e téren úgy, amint azt már a harmadik nemzedék idején megszokták az emberek” (Szekfű Gyula 1936, 408, 409). Szekfű látlelete a Horthy-kor barokkos úri világáról sokban találó, és a vele kapcsolatban használt jelző révén különösen hatásos kritikáját adja a korszaknak. Társadalmi leírásnak és analízisnek azonban bajosan tekinthetjük a szekfűi megközelítést. Pedig már az ő forrásai között is akadt valaki, idézte is őt a szerző, aki éppen erre a feladatra vállalkozott. Weis István A mai magyar társadalom című 1930-ban kiadott könyvéről van szó, amely annak 1942-ben Hazánk társadalomrajza címen megjelentetett kissé átdolgozott változatával együtt a kortárs szociológia egyik legjelentősebb művének számít. Weis, aki életének nagyobbik részében elsősorban állami közhivatalnok és csak másodsorban és átmeneti ideig a szociológia professzora (a pécsi egyetemen), Keleti Károly, a múlt század végi nagy statisztikus nyomdokain haladva azt a célt tűzte maga elé, hogy „az 1929. év Csonkama- gyarországának 119 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban társadalmát próbálja leírni”. Tudományos vállalkozását alátámasztandó a vizsgálat módszerességét azzal remélte elérni, hogy forrásként a statisztikára alapozott. Távolabbi célként a szerző a komparáció majdani lehetőségének a megteremtését jelölte meg. Mint írja: „Az egyik cél az, hogy alkalmunk legyen Csonkamagyarország társadalmának a külfölddel való összehasonlítására... A másik cél az, hogy alkalmat adjunk a csonkaországi és a trianoni határokon túl élő magyar társadalom összehasonlítására.” (Weis István 1930, 7). A külfölddel, főleg a Nyugattal történő egybevetés azért fontos Weis számára, mert ily módon bizonyítható és tudatosítható, hogy a „kis nemzetek a világ függvényei és nem vezetői, tehát – sajátosságaik veszélyeztetése nélkül – alkalmazkodniok kell az általános irányokhoz” (Weis István 1930, 7). A kisebbségi magyarsággal való összehasonlítás funkciója pedig az, hogy előmozdítsuk „a két elem lelki egybeolvadását”. Az önismeret végett, valamint a határokon átívelő magyar identitás megszilárdítása érdekében végzett leíró és elemző munka, Weis értelmezésében, a merőben új helyzet, a kisnemzet tudat tudományos megalapozása miatt vált ekkoriban fontossá. Az 1930-as A mai magyar társadalom s a későbbi változat szintúgy már szerkezeti felépítésében mutatja a szerző határozott törekvését egy kifejezetten társadalomszerkezeti áttekintés elkészítésére. A könyv első négy (a második könyv első három) fejezetében Weis a településformák oldaláról közelíti meg a témát (tanya, falu, város és külön Budapest, az utóbbiról az 1942-es könyvben nincs önálló fejezet). További négy fejezetet szentel Weis a társadalom makrocsoportjainak, a kispolgárságnak, a középosztálynak, az elitnek („a felső négyezer”, „a felsőosztály”) és a proletariátusnak. Weis társadalomképére jellemző, hogy a parasztságot (annak birtokos magját) a kispolgárság fogalma alá utalja és külön nem is tárgyalja, illetőleg 1942-es könyvében a kispolgárság helyett a parasztságnak szentel önálló fejezetet. Végül néhány kitekintő fejezetben foglalkozik a gazdasággal, a kulturális élettel és a politika szociológiájával, valamint a „magyar lélek”-kel. Ez utóbbi keretében a nemzeti és egyéb kollektív identitások szociálpszichológiáját elemzi. Egyébként a szerző a könyv e részein változtatott a legtöbbet a két kiadás között. 1942-es könyvében ugyanis Weis teljesen elhagyta a gazdasággal és a politikával kapcsolatos fejtegetéseket, s helyükre a társadalom korporatív szerveződését és tagolódását, valamint az időközben visszacsatolt országrészek társadalmait ecsetelő fejezetek kerültek. Nem feladatunk Weis immár klasszikus műveinek beható elemzése. Röviden azt állapíthatjuk meg, hogy bennük a konzervatív beállítottságú, ám elemzőként a pártpolitikától magát messzemenően függetlenítő, éles szemű megfigyelőként is kitűnő szerző egyszerre ambicionálja a tárgyszerű társadalomleírást és az értékelő elemzést. Ez utóbbit tekintve értékelési mércéje az, hogy a struktúra egyes elemei, legyenek bár intézmények vagy társadalmi státuscsoportok, mennyire járulnak hozzá a társadalmi integrációhoz, hogy „az egységes magyar nemzet” „társadalmilag izmosodjék meg és alakuljon ismét egységgé”. Ezért is kap társadalomszemléletében a negyvenes évek elején explicite is kiemelt szerepet a korporációs elv, mint ami képes ellensúlyozni az osztályszerű társadalomszerveződés dezintegráló hatását. Talán ennyiből is kiviláglik, hogy Szekfű neobarokk társadalomkoncepciója mennyit köszönhetett Weis István eredeti kérdésfölvetésének. Ha Weis István némileg kívül állt a tudomány intézményi világán (1930-as könyvének írásakor a szerző, foglalkozására nézve, osztálytanácsos a Népjóléti Minisztériumban, és 1945-ig megmaradt minisztériumi tisztviselőnek), akkor Erdei Ferencet egy egész világ választotta el a hivatalos tudományosságtól. A „szabadúszó” népi szociográfus, aki az 1930-as évek végén, az 1940-es évek elején sűrű egymásutánban közzétett paraszti témájú szociográfiai és szociológiai könyveiben foként Hajnal István közvetlen hatására a parasztság (és a mezőváros) merőben új fogalmát dolgozta ki, az 1943-as szárszói konferencia egyik előadójaként, referátuma háttéranyagaként, terjedelmes kéziratban dolgozta fel a 20. századi magyar társadalom szociológiáját. Ebben a, Huszár Tiborjóvoltából, három évtizeddel később napvilágra került szövegben Erdei saját parasztságról kimunkált képét, az alapjául szolgáló társadalomszemléletet makrosíkon, a teljes magyar társadalom szerkezeti rekonstrukciójára alkalmazta. Paradox módon, miközben e vázlatában Erdei „feldolgozta” a társadalom egész spektrumát, végül éppen azzal a fejezettel nem készült el, mármint a parasztságnak szentelt résszel, melynek fogalmi analízise és leíró ábrázolása (l. A magyar paraszttársadalom című könyvét) volt az egész vállalkozás kiindulópontja. A szerző halála után nyilvánosságot kapott, nem autorizált szöveg utóbb azzal vált ismertté, hogy a kettős társadalmi modellt fejti ki benne Erdei. A három szerkezeti egységből álló esszé fő tézise alig üt el attól, amit Weis és az ő nyomdokain haladva Szekfű is már előzőleg konstatált, nevezetesen, hogy a magyar társadalom nem kellően integrált. A Weisnél fogalmilag tudatosabb és elméletileg felkészültebb Erdei azonban tovább is lépett, amikor az integrálatlanságot egy zárt modell keretei között ábrázolta. Erdei szerint nem egységes a magyar „nemzeti társadalom”, mert az mintegy kettéhasad, két egyenlő félre bomlik oly módon, hogy vertikálisan egymással homológ két struktúra áll egymással szemben. A megkettőződő szerkezet egyik fele, 120 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban ahogy ő nevezi, a „történeti nemzeti”, másik fele a „modern polgári társadalom”. Ez a két szerkezet, Erdei ábrázolásában, kerek egész, ahol minden társadalmi szint adekvát módon képviselteti magát. Egyetlen szépséghibája azért van Erdei fogalmi sémájának: egy ellenponton nem zárja be a szerző a kört, a „történeti nemzeti társadalom” vertikumából ugyanis hiányzik a „modern polgári társadalom” alsó osztályával párhuzamba állítható csoport. Hiszen ez a tömb a történelmi arisztokráciával kezdődik, az úri középosztállyal folytatódik és kényszerűen a kispolgársággal zárul; ugyanakkor a másik oldalon a „polgári arisztokráciával” induló, a „polgári középosztály”-lyal és a kispolgársággal továbbgördülő szerkezet a munkássággal mint alsó osztállyal ér végül révbe. Ám az utóbbinak, a másik oldalon, semmi sem felel meg. Bizonyára a parasztság vagy a szélesen értelmezett agrártársadalom (benne a mezőgazdasági proletariátussal) lehetne itt az ellenpár. De nem véletlen, hogy Erdei nem írja meg a róla szóló fejezetet. Az ok kézenfekvő. Egész addigi empirikus és fogalmi vizsgálódásai meggyőzhették arról, hogy a paraszti társadalmat nem szabad belegyömöszölni ebbe az egydimenziós fogalmi sémába. Erdei a kéziratában maga is azt sugallja, hogy a magyar társadalom plurális felépítése talán nem is kettősséggel, hanem hármassággal írható le érvényes módon, mivel a parasztság a maga tagolatlan voltában mintegy a „történelmi nemzeti” és a „modern polgári” társadalom mellett, helyesebben a kettő alatt helyezkedik el, mint tőlük elütő szerkezeti elem. Erdei struktúrafogalma csoportokat és intézményeket köt össze egymással: minden egyes társadalmi csoport a vele összefüggő és csak rá jellemző intézményekből ered, melyek működése ugyanakkor éppen e csoportok lététől függ. A „történeti nemzeti társadalom” fogalmi körén belül definiált homogén csoportok, ezek szerint, az egyház, az állam és az uradalom szervezeti alapjaira mennek vissza, melyek kereteit is csak és kizárólag ők töltik ki. A „modern polgári társadalom” intézményes fundamentumait ugyanakkor a kapitalista vállalkozás, a kisipar és kiskereskedelem, valamint az értelmiségi szakszerűség képezi. Erdei elemzésének szembetűnő módszertani elve, hogy az intézményi kontextusban értelmezett rétegződést a leírás folyamán két síkon ábrázolja: mint osztályszerkezetet és mint presztízshierarchiát (az utóbbi az általa használt terminológiában az egyének és közösségeik „társadalmi állapota”). A weberi rendi helyzet fogalmára emlékeztető presztízst Erdei rendszerint az egyes társadalmi csoportok egymásról kialakított értékelése nyomán határozza meg, az ilyen imázsokat így struktúraképző funkcióval ruházza fel. Az eddig részletezett kortárs szociológiai elemzések éppoly kevéssé hatottak az utókor korszakunkkal foglalkozó történészeire, mint ahogy az egész kérdés maga is alig keltett eddig tudományos érdeklődést. Elsősorban Szekfű és (csak) rajta keresztül, az ő olvasatában befogadott Weis épült be, többnyire retorikai szinten, a későbbi vizsgálódásokba, mint Borbándi Gyula Nyugaton előbb németül, 1983-ban magyarul is megjelent A magyar népi mozgalom című könyve társadalomtörténeti fejezetében. Érdekes viszont, hogy a szorosabban vett társadalomtörténeti fejtegetéseket szűkszavúan boncolgató könyvben szinte nyomát sem találni Erdei hatásának, holott a könyvet a szerző a népi mozgalom monográfiájának szánta, és Borbándi a bibliográfiában említi is a kézirat 1976-os közlését. A marxista történetírás művelői, kivétel nélkül, az osztály fogalmát helyezték előtérbe a társadalomtörténeti kép megalkotásakor. Az eredmény attól függően lett ilyen vagy olyan, hogy a szerző vagy a szerzők mennyire voltak rugalmasak az osztály analitikus kategóriájának az alkalmazásakor. Ez és nem az érdemi szemléleti eltérés az oka, hogy például Lackó Miklós budapesti társadalomtörténete (Budapest története, 5. kötet) előnyösen különbözik az azzal egy időben írt magyar társadalomtörténettől, melyet szerzői, Berend T. Iván és Ránki György a tízkötetes Magyarország története 8. kötete számára készítettek. A témának az utóbbi évtizedekben kanonizált megközelítése óhatatlanul felveti a kérdést: alkalmas-e egyáltalán az osztály fogalma az 1945 előtti és kivált a Horthy-kori magyar társadalom értelmezésére és rekonstruálására? A kérdésre oly módon igyekszünk felelni, hogy mindenekelőtt megvizsgáljuk: milyen érvek fogalmazhatók meg az osztályszemlélet történetírói alkalmazása ellen, majd ezt követően felvázoljuk a magyar történészek osztályszemléleti beállítottságát, végül körvonalazzuk saját álláspontunkat. A kérdés az: mikor és mennyire érvényes fogalmi eszköz az osztály kategóriája, és hol húzható meg az e fogalomnak megfelelő struktúrakép határa. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben éppen ott vitatják leghevesebben az osztályelmélet történeti érvényességét, ahol a történészek azt korábban, hosszú időn át magától értetődő módon használták: mármint Angliában. Két oka van annak, hogy elsősorban a 19. századi brit társadalomfejlődés értelmezése olyannyira összekapcsolódott az osztályfogalommal. Az első (és mindenképpen ez a döntő) abból fakad, hogy Marx, az osztályfogalom tulajdonképpeni teoretikusa, közvetlenül a múlt század eleji és közepi angol fejlődés elemzéséből vonta le következtetését, miszerint a kapitalizmus egyenlő az osztálytársadalommal. A másik ezzel némileg összefüggő ok, hogy az 1960-as és 1970-es években nemzetközi téren történetesen az angol marxista történészek hatása a legátütőbb az ipari átalakulás társadalomtörténeti megközelítésében. Különösen E. P. Thompson könyve az 121 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban angol munkásosztály kialakulásáról befolyásolta világszerte a történészeket, de Eric Hobsbawm szintúgy a marxista osztályszemlélet jegyében interpretálta Európa és a modern világ 19. és 20. századi történetét négykötetes vállalkozásában (ebből az első kettő magyarul is megjelent). Igaz, Thompson immár kulturális értelmet kölcsönzött az osztály addig többnyire ökonomista fogalmának, ám ettől eltekintve az osztálykategória maradt nála is a társadalomtörténet fő rendező elve. Velük és nagyszámú követőikkel szemben az utolsó évtizedben különösen súlyos érveket fogalmaztak meg az osztályelmélet érvényességét illetően. Az egyik legkoncepciózusabb kritikus, az amerikai William M. Reddy nem veti el teljes egészében az osztály fogalmát, ám jóval szűkebben határozza meg annak alkalmazási körét. Reddy tudomásul veszi, hogy az osztály alkalmas annak kifejezésére, miszerint elválik egymástól a hatalommal rendelkezők és az abból kimaradók, a biztonságban élők s a létükben veszélyeztetettek köre; vagyis az osztály éles választóvonalat képez az emberek különféle csoportjai között. A modern társadalomban is érvényes, hogy a javakhoz történő hozzájutás szembetűnő egyenlőtlenségek közepette valósul meg. Nem állja meg viszont a helyét, Reddy szerint, az osztálynak az a koncepciója, amely: 1. az osztályidentitást a termelőeszközökhöz fűződő viszonyból eredezteti; 2. amely az egyes politikai törekvéseket és csoportosulásokat adott osztályérdekek megnyilvánulásaként és azok csalhatatlan jelének tekinti. Továbblép az osztályelmélettel kapcsolatos szkepszisét tekintve Patrick Joyce angol historikus, aki szerint az osztály analitikus fogalma teljesen alkalmatlan a 19. századi brit társadalomfejlődés leírására és magyarázatára. Először is, mert ebben az időben még nem jött létre az osztály fogalmainak megfelelő homogén szociológiai csoport; másodsorban azért, mert az osztályok közötti ellentétek mellett s nemegyszer azok helyett a tőke és a munka kölcsönös függése, sőt kifejezetten az együttműködésük a fontosabb. Az egyenlőtlen ütemű iparosodás következtében, fejti ki Joyce, egy belsőleg heterogén, fragmentált és kisebb közösségekből álló konglomerátummal és nem valamilyen homogén osztállyal találjuk szembe magunkat. E közösségek tagjai részben a hagyományok világában élnek, s abból nyert tapasztalataik közvetítik számukra az új, a születőben lévő ipari-városi világot. Hiábavaló tehát osztálytudatot feltételezni ott, ahol a legjobb esetben is egymással versengő diskurzusok léteznek. Joyce posztstrukturalista ihletésű osztálykritikájában egyetlen pontra korlátozza az osztálytudat empirikus létezését: az intézmények világára. Egyéneknek és tetszőleges aggregátumaiknak, állítja, nincs, elvileg sem lehet osztálytudata, ám valami hasonlót megfogalmazhatnak és egyúttal politikailag képviselhetnek a szakszervezetek, a pártok vagy egyéb intézményes formák. Az egyes szociológiai csoportok ugyanakkor nem osztálytudatot, legföljebb populista jellegű kollektív identitásokat hoznak létre és hagynak utódaikra. Hiba lenne a tulajdonos osztályokat uralkodó osztályként szemlélve a 19. századi angliai viszonyokat a duális társadalom fogalma alapján értelmezni, vallja A. J. Reid. Hiszen az elitek oly mértékben fragmentáltak, hogy a tőke-munka ellentéte nem az egyedüli s talán nem is a legdöntőbb strukturális választóvonal a viktoriánus kori Nagy-Britanniában. A fragmentáltság abból ered, hogy az elitet mint érdekcsoportot a regionális, a vallási, a politikai partikularizmusok és nem utolsósorban a gazdasági szempontok erősen megosztották. Fokozott belső heterogenitás jellemzi ugyanakkor az angol munkásság korabeli szerkezetét is. Tagadhatatlan, hogy még a múlt század végén is jelentős a különbség a szakmastruktúra, a jövedelem, a mobilitási esélyek és az életforma terén a gyári szakmunkások, valamint a legalsó munkásrétegek között. Olyan szembetűnőek akár külön-külön is ezek a végül összegződő eltérések, hogy semmiképpen semjöhetett létre az osztály valamiféle belső integrációja, és ezért el is marad a proletariátusnak mint forradalmi osztályerőnek a megszerveződése. Az osztályelmélet idézett kritikái szerint, amíg az osztályt leíró kategóriaként ezután is bátran használhatjuk a történetírásban, addig a történelmi változások megértését nem bízhatjuk többé egyedül erre a fogalomra. Különösen azért nem, mert képtelenek vagyunk általa megmagyarázni a politika és a társadalom, valamint a gazdaság és a társadalom közötti oksági összefüggéseket. Ha viszont az osztályt elsősorban vagy kizárólagosan klasszifikációs célból vesszük csupán igénybe a vagyoni-jövedelmi és hatalmi egyenlőtlenségek, valamint a mentalitásbeli és értékrendi különbségek érzékeltetése végett, akkor meglehetősen eltávolodunk az osztály klasszikus marxista fogalmától. Az utóbbi értelmében ugyanis az osztály emberek olyan csoportja, melyet az érdekazonosság szubjektív tapasztalata, vagyis az osztálytudat hoz létre, ez az, ami betetőzi a csoportok osztállyá (osztályokká) szervezésének (homogenizálásának) történelmi folyamatát. A fogalom e meghatározásától elválaszthatatlan tehát az érdekközösség feltételezése, az osztálytudat létének a posztulálása. Az ily módon konstituálódó makrocsoportok, vagyis az osztályok töltik be a történelmi alany szerepét, ennek megfelelően az ő döntéseik és viselkedésük szabja meg a történelem dinamikáját (ők robbantják ki a strukturális átalakulásnak utat nyitó forradalmakat). Az ekként megfogalmazott osztályelmélet ortodoxiája a Horthy-rendszer historiográfiájában bizonyult talán a legidőtállóbbnak. Pedig az 1960-as években a vázolt szemléletmód merevségén kissé enyhített a rendszer fasiszta volta körül kialakult vita néhány megállapítása. Ránki György 1962-ben például határozottan 122 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban szembeszállt azzal a megcsontosodott marxista történetírói tézissel, miszerint a rendszer azért „népellenes”, mert a fennállásában érdekelt társadalmi csoportok fölöttébb szűk körűek. Ránki vitatta az iménti álláspontot, kijelentvén: „Nem tudjuk magunkévá tenni azt a felfogást, mely szerint az ellenforradalomnak a nagytőke s a földbirtok mellett csupán néhány száz ellenforradalmi kulák, kispolgár s értelmiségi képezte támaszát.” Majd a húszas évekre vonatkozóan a rendszer széles középosztályi támogatottságát fogalmazta tézissé (ide értve a tisztikart, az állami tisztviselők „széles és Magyarországon különösen nagyszámú” rétegét, valamint a városi kispolgárság egyes csoportjait, pl. a kisiparosokat) (Ránki György 1974, 314). Nagyjából hasonló következtetésre jutott Lackó Miklós is ugyanebben az időben, midőn a harmincas évek szélsőjobb politikai mozgalmai mögötti társadalmi bázist igyekezett meghatározni. Az osztályszemlélet oldásának irányában megtett újabb lépést az uralkodó elit és az uralkodó osztály fogalmi megkettőzése hozta magával. Márkus László 1965-ben publikált, később gyakran idézett írásában kijelentette: „Az uralkodó osztályok megjelölése, amely történetírásunkban csaknem kizárólag mint nagytőkés-nagybirtokos osztályok definíció szerepelt, a társadalmi rétegződés és különösen az uralkodó elit vizsgálatának szempontjából leegyszerűsített.” Majd javasolta az uralkodó elit fogalom meghonosítását, melyen az uralkodó osztályok egy szűkebb vezető rétegét értette. Az elit, vagyis a politikai és gazdasági vezető réteg, Márkus szerint, belsőleg nyilvánvalóan tagolt, lévén, hogy olyan hierarchiát képez, melynek csúcsán a politikai, az alján pedig a gazdasági érdekcsoportok helyezkednek el. A fogalom bevezetésével azt kívánta elérni, hogy ki lehessen végre jelenteni: nem az uralkodó osztály (nagybirtok, finánctőke, állami bürokrácia), hanem a belőlük kikerülő szűkebb elit számít a hatalom közvetlen birtokosának. Mindamellett Márkus előadása szerint ez az elit legföljebb csak képviseli, belső struktúrájában és megosztottságában mechanikusan visszatükrözi a tágabb uralkodó osztályt, de korántsem alkot autonóm társadalmi erőt. Hiszen, ha „az eliten belüli harci folyamat (sic!) az egyes csoportok [mármint az uralkodó osztályon belüli elemek] társadalmi mozgásának vetülete...”, akkor kettőjük között nincs érdemi különbség vagy bármilyen számottevő strukturális eltérés (Márkus László 1965, 453). Az uralkodó elit koncepció megfogalmazói tehát nem léptek fel olyan igénnyel, hogy egyszer s mindenkorra elszakadjanak attól a szemlélettől, mely szerint a társadalom és a politika szféráját az érdek vezérelte osztályok törekvéseiből eredeztethetjük. Nem törekedtek arra, hogy az osztály fogalmát lebontsák, és a struktúra olyan felfogásával helyettesítsék, amely nem az állítólagos osztályérdeket, hanem másfajta (esetleg többféle) integrációs elvet vesz alapul. A társadalmi hierarchia csúcsán lévő társadalmi csoportok, valamint az uralkodó osztály kapcsolatát érintő apró korrekciók fényében az osztályszemlélet töretlen vonzereje különösen szembetűnő az alsó osztályok vonatkozásában. A városi nagyipari munkásság mindig is erősen átpolitizált és ideológiailag kötött történetírói megközelítése ugyanis akár még ettől a szerény fogalmi kísérletezéstől is elzárt szféra maradt ekkortájt. A legtöbb, amit a merészebb kutatók, elsősorban Borsányi György, konstatáltak, az volt, hogy szóvá tették az osztály belső fragmentáltságát, valamint az osztálytudat feltűnő hiányát, ám mindebből semmilyen elvi (fogalmi) következtetést nem vontak le. Az „osztályküzdelmekben” leginkább bővelkedő 1932-33 közötti évek mozgalmi eseményeit feldolgozó monográfiájában Borsányi is elismerte, hogy még a válság kihívása sem teremtett valós proletár osztályerőt Magyarországon. „A tőkével való összeütközés pozitív osztályélménye mellett ezek a harcok negatív élményekkel is szolgáltak. Ezek közül legfontosabb az egység hiánya... A proletariátus energiájának egy része saját osztályos társai elleni harcokra fecsérlődött el” (Borsányi György 1971, 272). Az osztályszemlélet szabta kereteken kívül álló olvasó érzékelheti igazán a megállapítás rejtett normativitását. A bizonyított tény dacára, hogy ti. nincs semmilyen (osztály) egység, a szerző továbbra is „osztályos társakként” tartja számon az egymással harcban álló csoportokat. Aminek egyedül az az oka, hogy a historikus normaként tételezi és mintegy számon is kéri (az egymással harcban állók, úgymond „fecsérlik az energiájukat”) az elvi érdekazonosság osztálytudatát. A kérdés többi kutatója azonban még eddig a pontig sem jutott el. A historiográfiai áttekintés lezárásául röviden összefoglaljuk az osztályelmélettel kapcsolatos álláspontunkat. Mindenekelőtt a Horthy-kor társadalmi rétegződését és folyamatait taglalva igyekszünk elszakadni a marxista osztályelmélet szemléleti kereteitől. Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy tagadjuk az osztály jellegű tagozódás empirikus tényeit. Ellenkezőleg, a jelenségre számos alkalommal külön is utalunk majd azzal együtt, hogy jelezzük: milyen formákat öltött és milyen következményekkel járt ez a fajta egyenlőtlenség. A társadalom osztály jellegű strukturálódási tendenciáját ugyanakkor úgy tekintjük, mint a magántulajdonon nyugvó, egyszersmind iparosodott (iparosodó) és urbanizált modern gazdasági-társadalmi szervezet természetes, de nem egyedül fontos megnyilvánulását. Tekintettel azonban arra, hogy a Trianon utáni Magyarország még a korabeli mércék szerint sem vált maradéktalanul modernné, már ezért sem képzelhető el, hogy az osztály fogalom 123 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban segítségével hiánytalanul leírhatnánk annak rétegződését és feltárhatnánk a társadalmi-politikai folyamatok mozgatórugóit. Tartózkodunk tehát attól a közelmúltban is mégoly természetes és reflektálatlan gyakorlattól, amely adott társadalmi csoport hatalmi pozícióját, politikai törekvéseit közvetlenül osztályattribútumként határozta meg. Így óvakodunk attól, hogy csupasz osztályuralomként jellemezzük a kormányzati rendszert, és például a Bethlenkorszakot pusztán mint a nagytőke és a nagybirtok érdekszövetségében testet öltő osztályuralom időszakát állítsuk be. Hiszen ebből az következne, hogy e kormány minden egyes intézkedését meghatározott csoportok pillanatnyi osztályérdekeit szolgáló, velük adekvát politikaként értékeljük. Hiszen ez a politika és a társadalom mozgatórugóinak úgyszólván tökéletes egymáshoz illeszkedését tételezi, melyet ugyanakkor semmi sem igazol. Nem kívánjuk továbbá a tőke és munka esetenkénti konfliktusait sem kizárólagosan csak osztályküzdelemként ábrázolni, mert ezzel azt sugallnánk, hogy a valóságos érdekeit tudatosító proletariátus egyszeriben osztályként hozza létre magát abban az értelemben, ahogy a marxista elmélet posztulálja (és számára normaként egyúttal elő is írja).
1.1. FELHASZNÁLT IRODALOM Berend T. Iván – Ránki György: A magyar társadalom a két világháború között. In Magyarország története 1918-1919, 1919-1945. (Főszerk. Ránki György.) Budapest, 1976. Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom. A harmadik reformmozgalom. New York, 1983. Borsányi György: „Munkát! Kenyeret!” A proletariátus tömegmozgalmai Magyarországon a gazdasági válság éveiben (1929-1933). Budapest, 1971 Erdei Ferenc: A magyar társadalom a két háború között. In Magyarország társadalomtörténete II. 1920-1944. (Szöveggyűjtemény.) (Szerk. Gyáni Gábor.) Budapest, 1995, 43-101. Hajdu Tibor: Weis István középosztály-képe. In Polgárosodás Közép-Európában. Tanulmányok Hanák Péter 70. születésnapjára. (Szerk. Somogyi Éva.) Budapest, 1991, 97-109. Joyce, Patrick: Visions of the People: Industrial England and the Question of Class 1848—1914. Cambridge, 1991. Kovács Éva – Melegh Attila: Az identitás játékai. Kísérlet Erdei Ferenc A magyar társadalom a két világháború között című tanulmányának tartalmi kibontására. In Vera (nem csak) a városban. Tanulmányok a 65 éves Bácskai Vera tiszteletére. Debrecen, 1995, 487-507. Lackó Miklós: Budapest társadalma a két világháború között. In Budapest története a forradalmak korától a felszabadulásig. (Szerk. Horváth Miklós.) Budapest, 1980, 415-465. Lackó Miklós: Nyilasok, nemzetiszocialisták 1935—1944. Budapest, 1966. Márkus László: A Horthy-rendszer uralkodó elitjének jellegéről. Történelmi Szemle, 1965. 4. 449-466. Morris, Robert J.: Class and Class Consciousness in the Industrial Revolution 1780—1850. London, 1979. Nagy J. Endre: Harcban az angyallal. Erdei politikai világnézetének és struktúra-rajzának összefüggései az 1940- es évek elején. In uő: Eszme és valóság. Magyar szociológiatörténeti tanulmányok. BudapestSzombathely, 1993, 103-116. Némedi Dénes: A népi szociográfia 1930-1938. Budapest, 1985. Ránki György: Gondolatok az ellenforradalmi rendszer társadalmi bázisának kérdéséhez az 1920-as évek elején. In Berend T. Iván – Ránki György: Gazdaság és társadalom. Tanulmányok hazánk és Kelet-Európa XIX—XX. századi történetéről. Budapest, 1974, 293-319. Reddy, William M.: Money and Liberty in Modern Europe. A Critique of Historical Understanding. Cambridge, 1987. Reid, Alastair J.: Social Classes and SocialRelations in Britain, 1850-1914. Cambridge, 1995.
124 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Budapest, 1943. Weis István: A mai magyar társadalom. Budapest, 1930. Weis István: Hazánk társadalomrajza. Budapest, 1942. Zeke Gyula: Erdei Ferenc kettős modellje a statisztikai empíria tükrében. Verifikálási kísérlet. In Rendi társadalom —polgári társadalom. 1. Salgótarján, 1987, 505-519.
2. A NÉPESEDÉS ALAKULÁSA A trianoni határváltozás nyomán az ország demográfiai méretei egyszeriben drasztikusan megváltoztak. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején a Magyar Királyság lélekszáma, Horvát-Szlavonországgal együtt, a dualizmus vége felé (1910-ben) 21 milliót tett ki. A trianoni döntéssel azután az ország elvesztette területének 71%-át, és az elcsatolt területekkel együtt elkerült az anyaországtól korábbi népességének 64%-a is. Ennek következtében a 93 000 km2 területűre zsugorodott önálló magyar állam lakosainak a száma 8 millióra apadt (1920). E nagyarányú népességcsökkenéshez kismértékben a világháborús emberveszteség is hozzájárult. Az ország trianoni területén a halottak (és eltűntek) számát a statisztikusok akkoriban 230-250 000-re becsülték. Ennél nagyobb veszteség érte az országot a kieső születések miatt, amelyek számát 580 000-re becsülték. Igaz, az utóbbi egy részét a népesség utólag bepótolta a húszas évek eleji kiugróan magas termékenység eredményeképpen. A kedvezőtlen demográfiai kiindulópont mellett a népesedés későbbi alakulását döntően befolyásolta, hogy a demográfiai átmenet századfordulón tetőző folyamata a két háború között lassan nyugvópontjára érkezett. A kritikus időszak az 1930-as évek elejére esett, ami demográfiai krízisnek is beillett. Időben ezt követte egy szerény mértékű természetes szaporodással járó trend, de az évtized demográfiai fejleményei előrevetítették a máig töretlen népességcsökkenés perspektíváját. A korabeli európai demográfiai tendenciákhoz mind szorosabban igazodó új népesedési folyamat fő jellemzője a termékenységi ráta gyors csökkenése. Mindennek csak látszólag mond ellent, hogy a Horthy-kor két és fél évtizede során a népesség száma folyton emelkedett: 1930-ban, tehát csupán egyetlen évtized elteltével, 8,7 millió, az utolsó háború előtti népszámlálás szerint pedig 1941-ben 9,3 millió főt számlált az ország népessége. Ami mutatja, hogy a húszas években a népességnövekedés évi üteme (0,9%) alig maradt el a századforduló magasnak tartott szintjétől. A harmincas években viszont már szembeszökően lassult a növekedés, amely azonban továbbra is 0,7%-os. Felmerül a kérdés: mi áll a népességfejlődés korántsem elhanyagolható dinamizmusa mögött? Elsőként arra keresünk választ, hogy a népesedés endogén tényezője, a természetes szaporodás, mennyiben járult hozzá a lélekszám jelzett emelkedéséhez. A demográfiai átmenet, a róla szóló elmélet, különösen nagy hangsúlyt helyez a halálozás erőteljes visszaesésére, arra, hogy főleg a mortalitási ráta javulása az átmeneti népességrobbanás oka. A hagyományos, vagyis a magas halálozási arányok javulása hazánkban nagyjából egy évszázaddal később követte a nyugati fejleményeket, s lényegében a gyáripari fejlődés megindulásával, az 1880-as évekkel esett egybe. A korábban európai mércékkel mérve kirívóan magas mortalitási ráta a folytonos csökkenés eredményeként korszakunk kezdetére azután 20 ezrelék közelébe került, 21,4 ezrelék a mutató 1920-ban. A tendencia a következő évtizedekben sem módosult érdemben. Természetesen a javulás a demográfiai átmenet leszálló periódusában már meg sem közelítette a századforduló és a századelő éveinek lendületességét. Hiszen 1898 és 1920 között a halálozási mutató közel 20 ezreléket javult, ám a szakasztott azonos hosszúságú 1920 és 1941 közötti időszak során a csökkenés mindössze 8,2 ezreléknyi. Ráadásul ez is úgy következett be, hogy a húszas években még fölöttébb gyors halálozási arányszámcsökkenés (1930-ban 15,5 ezrelék, tehát 6,2 ezrelék a javulás egy évtized során) a következő évtizedben láthatólag lefékeződött. A halálozás számszerű változása a teljes népességet soha nem érinti egyenletes módon, és például pusztán a demográfiai tényezőket tekintve különösen fontos kiemelni a folyamat korspecifikus jellegét. Mint közismert, a halandósági viszonyok „modernizálódásának” fő tartaléka mindig és mindenhol a csecsemő- és gyermekhalandóság látványos javulása. Így történt ez hazánkban is a demográfiai átmenet igazi csúcsidőszakában éppúgy, mint az azt követő évtizedekben. A hagyományosan magas hazai csecsemő- és gyermekhalandóság észrevehető csökkenése volt továbbra is a fő oka a mortalitás folyamatos, ha nem is drasztikus javulásának a Horthy-korban. Amíg az elhaltaknak 1920/21-ben még 29%-a az egy éven aluli, addig 1941-ben a csecsemőhalottak aránya 17%-ra mérséklődik; ez 30%-os javulást jelez. Igaz, nálunk még mindig 125 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban kisebb az újszülöttek életben maradási esélye, mint a korabeli Nyugat- és Észak-Európa fejlett országaiban. A gyermekhalandóság relatíve a csecsemőkorúak mortalitásánál is nagyobb ütemben szorult vissza, bár a folyamatot nem lehet számszerűsíteni, mert az adatok nem állnak rendelkezésünkre a megfelelő bontásban. Mindent egybevetve a két világháború között közel húsz évvel javult a születéskor várható átlagos élettartam, ami 40-ről 57 évre emelkedett. A halandóság terén a magyarországi demográfiai átmenet mechanikusan követte az európai sémákat, ugyanakkor a termékenység tekintetében éppúgy, mint a házassági gyakoriságot (a nupcialitást) illetően észrevehetően eltért az európai trendektől. Az 1920 előtti évtizedek huzamosan évi 1% körüli vagy azt meg is haladó termékenysége három körülményből fakadt: a kirívóan magas nupcialitásból, a szokatlanul gyakori törvénytelen születésekből, valamint hogy az egyébként hagyományosan nem bő házas termékenység sokáig azonos szinten maradt, sőt időnként és átmenetileg még emelkedett is. 1920 után mindez módosult, mert egy-két évnyi stagnálást követően a termékenység erőteljesen visszaesett. A háborús évek során tapasztalt termékenységcsökkenést még indokolhatják a kivételes körülmények: a tízes évek első felének 34 ezrelék körüli termékenységi rátája 1920-ig 31 ezrelékre mérséklődött. Ám az, hogy 1920 és 1941 között Magyarországon közel kétötödével (38,3%-kal) csökkent a házas termékenység (holott például 1890-1910 között mindössze 9%os a visszaesés), vitathatatlanul abból eredt, hogy nálunk is lezárult a demográfiai átmenet. Végeredményben, 1941-es adatok szerint, a ráta értéke csupán 19 ezrelék, ami jelzi, hogy Európában az első világháborút követően nálunk volt a leggyorsabb a házas termékenység csökkenése (ma is ez a helyzet). De vajon mi rejlik a fejlemények hátterében? Bizonyosnak tűnik, hogy hazánk felzárkózása a termékenység európai tendenciáihoz közvetlenül nem valamilyen endogén népesedési körülmény következménye, vagy csak részben függ ilyesfajta tényezőktől. Pontosabban: a házas termékenység erőteljes visszaesése nem magyarázható a nupcialitás alacsony voltával és folytonos csökkenésével. Azért nem, mert a nálunk öröklötten gyakori nupcialitás az európai kortendenciákkal összhangban tovább emelkedett a korszakban (30%-kal). Potenciálisan így nagyobb a lehetőség a házas termékenység esetleges növekedésére vagy azonos szinten maradására. Összefüggésük hiányát, a kettő oksági kapcsolatának a valószínűtlenségét legjobban az bizonyítja, hogy a házasodási kedv az egykés megyékben volt a legnagyobb ebben a korszakban! A magas nupcialitás, természetesen, elsősorban nem abból adódik, hogy a házasuló partnerek egyre fiatalabb korban kötnek házasságot, hiszen az átlagos házasodási életkor egy évvel még meg is emelkedett az idők során: a vőlegények átlagéletkora a húszas évek elején 28,6 év, 1944-ben viszont 29,7 év. S velük együtt változott a menyasszonyok átlagéletkora is, akik mindvégig négy évvel fiatalabbak a vőlegényeknél. A házasság kötelékében eltöltött időtartam hossza (és természetesen a házasság intézményének az elterjedtsége) a kétségtelen növekedés ellenére sem hatott azonban jótékonyan a fertilitásra, mert: 1. időközben jelentősen átalakult a házaspárok korösszetétele; 2. mindinkább elterjedt a házasságon belüli születéskorlátozás szokása. 1. Az 1920-at követő negyedszázad során számottevően előrehaladt az elöregedés folyamata. 1910-ben a népességnek még valamivel több mint a harmada (34,8%-a) volt 14 évnél fiatalabb, 1941-ben azonban arányuk a népesség negyedére (26%) esett vissza. Ugyanakkor a 40 év fölötti korcsoportok korábbi (1910-es) szerény (26,6%-os) arányát 1941-re 33,4%- os össznépességen belüli részesedés váltotta fel. Ami ebből a termékenységre vonatkozóan közvetlenül is fontos, az az, hogy a házasságban eltöltött idő meghosszabbodása nem feltétlenül esik egybe a propagatív, vagyis a fogamzásképes házas nők korosztályának hasonló számbeli növekedésével. A korstruktúra, végeredményben, zavaró tényét a korspecifikus termékenységi ráta kiszámításával ellensúlyozhatjuk, azzal az eljárással, amely csak a 15-49 éves korú házas nőkre jutó élveszüléseket veszi számba. Ez a mutató világosan jelzi, hogy Magyarországon a századelőtől számított három évtized leforgása során kerekenfelére esett vissza a tiszta reprodukciós teljesítmény: 1910/11-ben 4,94, ám 1941-ben csupán 2,53 (1985- ben egyébként 1,83) ennek értéke. A kormegoszlás segítségével megtisztított reprodukciós együttható ismeretében megállapíthatjuk: Magyarország népesedési mérlege lényegében 1932 óta folyamatosan passzív. Bár kétségtelenül van ezekben az években is némi természetes szaporodás, az azonban nem a gyerekek, hanem az idősek népességbeli számát és arányát növelte (az utóbbit erősíti a javuló felnőtthalálozás is). 2. Szintén a termékenység rohamos visszaesését segíti elő egy immáron nem szűken demográfiai körülmény, a népesség változó mentalitása és demográfiai viselkedése, a mind gyakoribb tudatos születéskorlátozás. Ez a gyakorlat nem egészen új, hiszen a jól ismert egykés vidékeken (Ormánság) az egykézés 18. századig visszanyúló stratégiája volt a birtokos (jobbágy) parasztcsaládoknak. Az idők folyamán azonban változott és el is terjedt ez a viselkedésmód. Amint Kovács Imre A néma forradalom című szociográfiájában találóan írja: az egykéből idővel – a 19. század utolsó negyedében – „életrendszer lesz”, vagyis „a gazdasági okok kikapcsolódnak” belőle. A közvetlen gazdasági ok (öröklés) mind kevésbé magyarázza az ösztönszerűen
126 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban követett „új törvény”-t, mely szerint: „egy gyerek a családban, vagy egy se. Az egész egykekérdésből – summázza Kovács – erkölcsi-világnézeti kérdés lett” (Kovács Imre 1989, 84). Természetesen nemcsak a Dunántúl egyes mikrotájainak zömében paraszti, részben német ajkú népessége kultiválta a gyerekszám családon belüli korlátozását, de a városi (főleg a budapesti) közép- és felső osztályok körében is elterjedt akkoriban a fogamzásgátlás. A leggyakrabban alkalmazott metódusról nincsenek, nem lehetnek pontos ismereteink, ám kétségtelen, a kevésbé önmegtartóztató partnerkapcsolatok mellett és a mesterséges fogamzásgátlás nagyfokú hiányában széles körű volt az abortusz is. Egy 1930-as évek eleji orvosi becslés szerint évente legalább 75-100 000 magzatelhajtást végeztek az országban (miközben évente 220-230 000 a szülések száma). Egy dolog mindenképpen biztos: a magzatelhajtást egy, a korszakunkban végig érvényben lévő 1878. évi törvény, a IV. tc. (az ún. Csemegi Kódex) bűntettnek minősítette, és a Kúria 1933. évi elvi állásfoglalása is kizárólag akkor ismerte el a terhességmegszakítást legitimnek, ha arra az anya egészségének védelme érdekében került sor. Bármennyire is jogszerűtlennek számított azonban a művi születésszabályozás, senki sem kételkedett benne, hogy a születésszám feltűnő visszaesésének ez az egyik közvetlen oka. Amint egy szegedi szülészorvos a harmincas években fejtegette: annak, hogy kerületében az 1932. évi 22,9 ezrelékről 1936-ban 20,3 ezrelékre esett vissza a születések száma két oka van: a terhesség erőszakos megszakítása az egyik, a teherbe jutás megakadályozása a másik. Mennyi gyerek születik tehát ekkortájt a magyar családokban? A kérdésre nem könnyű megadni a választ, mivel az egy családra jutó „befejezett termékenységet” ritkán s akkor sem a teljes népességre kiterjedően mérik a statisztikusok. Nem járunk azonban messze az igazságtól, ha kijelentjük: 1920 táján a családok életben maradó gyerekeinek a száma 2,33, amely 1930-ban már csak 2,21 és a korszak végén 2 körül jár. Ez a családonkénti gyerekszámban megjelölt termékenység természetesen igen eltérően alakult attól függően, hogy városi vagy vidéki (falusi), agrármunkából vagy ipari, szolgáltatói tevékenységből élő, netán az alsó osztályokhoz tartozó vagy közép-, sőt felső osztálybeli népességről van-e szó. S nemkülönben regionálisan is különbségek mutatkoztak a termékenység tekintetében. A két szélső regionális típust kiemelve: amíg az ország északi és keleti megyéiben (Sza- bolcs-Szatmár, Bereg, Zemplén és Hajdú) még hagyományosan magas, tehát 12-14% körüli a természetes szaporodás rátája, addig Baranyában, Bács-Bodrog és Tolna megyékben 2-3% között váltakozik, de Somogyban is csak 3,3% a mutató. A gazdasági ágak és a hierarchikusan tagolódó státusok szerint eltérő gyerekszámot plasztikusan érzékelteti, hogy (1930-as adatok szerint) az 50-59 éves korú és húsz évnél régebben házas gazdasági cseléd nők átlagos gyerekszáma 7, a velük azonos korú és hasonlóan hosszú házas élettartamú mezőgazdasági napszámos nők esetében pedig 6,15 az átlag; a szellemi foglalkozású (többnyire városi) családok gyerekszáma viszont ugyanebben az időben már az egyszerű reprodukcióhoz szükséges minimumot sem éri el. A természetes szaporodáson túl a dualizmus korához foghatóanjelentős be- és kivándorlás a Horthy-korban nemjátszott érdemleges szerepet a lélekszám alakulásában. Az ország határait átlépő vándormozgalom, a századfordulón történtektől eltérően, ekkorjobbára a bevándorlás formáját öltötte. Az Osztrák-Magyar Monarchia megszűntével ugyanis lezárultak a szabad munkaerő- és népességmozgás korábban természetes útvonalai, és ezáltal csökkent vagy meg is szűnt a Közép-Európa tágabb keretei közötti folytonos helyváltoztatás. De nemcsak a kontinentális vándorlás vesztett lendületéből, hanem a századforduló évtizedeiben még óriási tömegeket megmozgató amerikai exodus korszaka is végérvényesen lezárult. Az utóbbinak az amerikai liberális bevándorlási politika módosulása volt a döntő oka. 1921-ben fogadta el a kongresszus a kvótatörvényt, amely az 1910. évi népszámlálás etnikai számarányainak 3%-ában maximálta az országba beengedhető külföldiek nagyságrendjét. Ám ezt sem tartották megfelelőnek a bevándorlást ellenző politikai erők, ezért az 1924. évi, a bevándorlást korlátozó törvény egyenesen az 1890. évi bázisadatokhoz viszonyított bevándorlási kvótákat írt elő; sőt 1927-ben tovább szigorították a bevándorlási rendelkezéseket. Végeredményben a magyar bevándorlók is a „nemkívánatos” népcsoportok kategóriájába kerültek, ezért kvótájukat 1921-ben nem egészen 6000, 1924-ben kevesebb mint 500 főben szabták meg; bár az évtized végétől a kontingenst ennek mintegy a duplájára emelték. Így azután ebben az évtizedben (1928-ig) alig több mint 32 000 magyar távozhatott az Egyesült Államokba, többségük (87%-uk) még 1924 előtt tette meg az utat. De közülük is megközelítően minden harmadik került ki az utódállamok magyarjaiból. A következő évtizedben ennél is kevesebb, 6000 magyar érkezett az Egyesült Államokba, amely mellé célállomásként korszakunkban zárkózott fel Kanada, ahová kivált 1924 után indult nagyobb mérvű exodus. 1924-30 között egyes adatok szerint 25 500, más források szerint valamivel több mint 29 000 magyar vándorolt ki Kanadába. A következő évtizedben az oda irányuló magyar kivándorlás jelentősen visszaesett, s továbbra is az USA a legvonzóbb célpont; minden második kivándorló ezt az országot választotta áttelepülése színhelyéül. 127 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban A húszas évtizedben, amikor valamelyest még folyt kivándorlás az országból, a 73-74 000 fős vándorlási veszteség 80-90%-át az észak-amerikai célországok vonzották magukhoz. A kivándorlásnak ebben az időben fontos jellemzője, hogy legnagyobb számban nők és 12 éven aluli gyerekek vették ki belőle a részüket. Ami arra utal, hogy az esetek többségében egyszerű családegyesítés állt a lépés mögött, s nem elhanyagolható a korábban már honosítottak, időközben az óhazába visszatelepültek remigrációja sem. A Horthy-kori kivándorlásnak a gazdasági exodus mellett része a különféle diszkriminációk előli tömeges menekülés nóvuma is. Az 1918/19-es eseményekben aktív értelmiségiek egy része az évtized elején önként választotta az emigrációt; közöttük számos, később neves, olykor Nobel-díjas tudóssal. Emellett létezett külön zsidó kivándorlás is: a húszas évek eleji, fentről is szított antiszemita közhangulat sokakat késztetett távozásra, akik azután zömmel az Egyesült Államokba tartottak. Az évtized első felében volt jelentős a zsidó kivándorlás, amely az Egyesült Államokat megcélzó kivándorlás negyedét-ötödét alkotta, de az 1924-ben kivándorlók egyenesen 85%-a zsidó származású személy volt. Érdekes ugyanakkor, hogy a harmincas évek végétől a mind erőteljesebben náci ihletésű politikai antiszemitizmus nem váltott ki észrevehető zsidó elvándorlást. Igaz, az erre az időre a fasiszta Németország uralma alá került Európa országai nem lehettek a kivándorlás célállomásai, de az Egyesült Államok is zárva tartotta a kapuit, és Palesztina, mint brit domínium, úgyszintén kevés bevándorlót fogadott. A bevándorlást tekintve két fontos mozzanatot kell kiemelni. A trianoni határváltozás szülte az első számszerűen jelentős bevándorlási hullámot, amely 1918-tól 1924-ig tartott. Becslések szerint ezekben az években 426 000 fő hagyta el az elcsatolt területeket, hogy áttelepüljön a trianoni határok közé. Igaz, az Országos Menekültügyi Hivatal csak 350 000 fő beáramlását regisztrálta, ám a hivatal igen későn, 1920 áprilisában kezdte meg a működését, és az addig ide érkező menekülteket nem regisztrálhatta. A menekülthullám azért nem öltött végül ennél is nagyobb méreteket, mert Bethlen Istvánnak, a későbbi miniszterelnöknek, a hivatal akkori vezetőjének a javaslatára 1920 novemberében kormányrendelet született a bevándorlás korlátozásáról. A rendelkezés kimondta, a továbbiakban csak azok repatriálását engedélyezi a magyar hatóság, akiket az utódállamokból formálisan kiutasítottak vagy akik családegyesítési szándékkal kívánnak áttelepülni; rajtuk kívül az itt tanuló diákok reménykedhettek még az engedély megszerzésében. Az utóbbiak száma (a 350 000 ismert bevándorló népességen belül) 86 000-et tett ki, a 100 000 kereső foglalkozású számon tartott menekültnek pedig 43%-a volt a közalkalmazott, egyharmadát az ipar és kereskedelem (részben állami vállalatok) foglalkoztatták, egytizede volt a földbirtokos, közel a tizede a járadékos. A menekültek nagyjából fele érkezett Erdélyből, egyharmada a Felvidékről, s valamivel több mint a tizede a Bácskából, valamint a Bánát vidékéről. Ennek a számszerűen kiterjedt, az ország akkori népessége 5%-át kitevő bevándorolt tömegnek a beilleszkedése a trianoni magyar társadalomba hosszan tartó és sok feszültséggel járó folyamat volt. A viszonylag rövid időn belül tömegesen beáramlók honosították meg a „vagonlakó” fogalmát. A vonaton érkező menekültek gyakran hónapokig nem tudták a vasúti kocsikat elhagyni, s azokban kellett berendezkedniük. A vonatlakók száma folyton ingadozott: 1919 végén 1582, a következő év tavaszán csak 935, ám az év októberében 4378 a lakásként használt vagonok száma. 1921 után indult lassú apadásnak a vagonlakás tömegessége, bár 1922 végén is 1600 az ilyen vagonok száma. A jelenséget végül 1924- ben sikerült felszámolni, midőn megszűnt a menekültek további utánpótlása. Később az ő lakásgondjaik megoldását célozták a tisztviselői lakásépítési akciók, amelyek hatósági beruházások formájában valósultak meg. A korszak kezdetén drámai méretűvé duzzadt bevándorlás tartós politikai hatása, hogy a határrevízió politikai programmá emelésének éppen az áttelepült, tekintélyes hányadukban úri középosztályi rétegek lettek feltétlen és mindenkor lelkes támogatói. A Horthy-kor utolsó évei népesedési szempontból módfelett mozgalmasan teltek el. Mindenekelőtt a területi revízió változtatta meg számottevően az ország lélekszámát és népességi szerkezetét. Ezt követően a háborús események és a vele járó holocaust hozott immár ellenkező előjelű módosulást a népesség számában. Az 1938 és 1941 között négy lépcsőben megvalósult „országgyarapítás” során nem állt ugyan vissza az 1918 előtti történelmi Magyarország területi és népességi integritása, de az ország területe megkettőződött, és a nem egészen ötmilliós népességbővülés nyomán az új országterületen 14 669 000 főre emelkedett a lélekszám. A népességnek ez a tekintélyes, jóllehet fölöttébb múlékony megnagyobbodása, mint később tárgyaljuk, újra soknemzetiségűvé tette az ország társadalmát. A háborús részvétel ugyanakkor milliósnál is nagyobb vérveszteséggel járt együtt. A holocaust, vagyis a zsidó (és például a cigány) népesség genocídiuma a vérveszteség egyik fő összetevője: egyes becslések szerint 560 000, más becslések szerint 465 000 fő vesztette életét a deportálások és a munkaszolgálatba sorozás miatt. A visszacsatolt területeken élő több mint 300 000 fos és a vidéki zsidóság szinte teljes egészében áldozatává lett a 128 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban holocaustnak. Az emberveszteség másik komoly forrását a katonahalottak képezték (140-160 000). Hadifogságba esett 850-900 000 fő, közülük 230-280 000-en meghaltak; végül a háborús események polgári áldozatait is számításba kell venni a veszteség rovatban (80-100 000 fő). Hazánk tehát durván 900 000, esetleg valamivel több mint egymillió fős veszteséget szenvedett a háborúban. A nem kierőszakolt térbeli helyváltoztatás megszokott módja a belső vándormozgalom, amely akkor és korábban egyaránt egyszerre volt interregionális és faluból a városba tartó, ámbár a tanyára való fokozott kiköltözés formájában is érvényesült. Az ország népessége az egyes makrotájak között módfelett egyenlőtlenül oszlott el: az Alföldön (és Budapesten) lakott a trianoni ország népességének 60%-a, a Dunántúlra jutott annak negyede és az északi hegyes vidéken lakott 15%-a. A részben öröklött területi eloszlás, melyben az Alföld javára további eltolódás is végbement korszakunk folyamán, közvetlenül a makrotájak településszerkezeti adottságaiból adódott. Ott nagyobb a népesség aránya, ahol több és/vagy népesebb város fekszik, és ott élnek aránylag ritkábban, ahol a falvak dominálnak. A településformák eloszlása meghatározza a népsűrűséget, egyszersmind életben tartja a faluból városba irányuló folytonos vándorlást. Magyarországon az urbanizáció későn gyorsult fel, és roppant egyenlőtlenül érintette a városállomány egészét. Ennek eredményeként a dualizmus végén a városlakók a népesség pusztán egyötödét alkották, ugyanakkor a városi népesség kereken negyede Budapestre koncentrálódott, vagyis az ország népességéből 5% lakott a fővárosban. A városfejlődés Budapest-központúsága tovább erősödött a Horthy-korban. 1930-as adatok szerint az ország lakosságának immár a harmada volt városlakó, de közülük a múlthoz hasonlóan minden harmadik (vagyis az ország teljes népességének a 10%-a) budapesti. A dualizmus végéhez képest tehát az ország urbanizáltsága számottevően javult, ami elsősorban a trianoni határváltozásból adódott. Az elcsatolt területek nem nélkülözték ugyan például Erdélyben vagy a Felvidéken a népes és stabil városi központokat, nagyszámú falusi népességükkel azonban rontották az ország urbanizációs mutatóját. A megmaradt központi terület viszont eredetileg is urbanizáltabbnak számított. Jóllehet a Budapest-központú városfejlődés korábbra nyúlik vissza, az 1920-1930-as évtized sem múlt el e téren változások nélkül. A főváros népességgyarapodása 1900 után mindinkább lelassult, s az immár milliós metropolis 1941-ig alig haladta túl az egymilliós nagyságrendet. A Budapest irányába tartó vándorlás ugyanis a századfordulótól és kivált ebben a korszakban nem az akkori városhatárokon belülre, hanem az elővárosok felé vett irányt. Az elővárosokban a lélekszám 1900-1940 között megnégyszereződött, a tíz legfontosabb budapesti előváros lakossága 100 000-ről több mint 400 000-re emelkedett. Az immár Nagy-Budapest fogalommal jelzett népességkoncentráció a második világháború kezdetén 1 600 000 főt, vagyis az ország népességének 18%-át tömörítette. Ez azt mutatja, hogy a faluból városba vándorlás által táplált urbanizáció a Horthy-korban is a Budapest-központú konurbáció kereteit töltötte ki, s ennek az urbanizációnak ezért kevés hasznát látta a vidék népessége. 1920 és 1930 között 260 000 fő települt át a városokba, ám 72%-uk a fővárost és különösen annak agglomerációs övezetét választotta célpontul. E fővárosközpontú szuburbanizáció jelentőségét jól mutatja, hogy a viharosan növekvő elővárosok közül hat szerzett 1907 és 1937 között rendezett tanácsú (1930 után az elnevezés: megyei jogú) városi jogállást; ezen a hat településen és Budapesten élt a városi népesség közel fele! A legnépesebb elővárosok (Újpest, Kispest és Pestszenterzsébet) az egyenkénti 65-68 000-es népességszámmal a vidéki városok népességi rangsorában a 4-6. helyet foglalták el 1930-ban. A városi népesség ilyen mérvű koncentrációja úgyszólván páratlan a korabeli Európában. A teljes városállományt jogi tekintetben 56 település alkotta a korban, közülük tíz törvényhatósági jogú, a többi pedig r. t., majd megyei jogú város. A terület-visszacsatolások nyomán 20-ra emelkedett a th. j. és 69-re a megyei jogú városok száma. A vidéki urbanizáció üteme, mint láttuk, messze elmaradt mind a kívánatostól, mind pedig a Budapest környéki agglomerációs zóna növekedési dinamizmusától. A vidéki városi népesség döntő hányada lakott az Alföldön, ahol történelmi okok miatt ritka a faluhálózat, ugyanakkor itt találhatók a legnépesebb vidéki városközpontok. S bár a Horthy-kor évtizedeiben az alföldi városok növekedési üteme fölöttébb lassú, helyenként még dezurbanizációról is beszélhetünk, mégis az országnak változatlanul az Alföld a legur- banizáltabb tájegysége. Így van ez annak ellenére is, hogy az Alföldön uralkodó várostípus, az agrárjellegű mezőváros, nem igazi urbanitás, lévén, hogy közigazgatási értelemben egy kiterjedt pusztai tanyavilágot kapcsol hozzá a sűrű beépítésű városmaghoz. Ráadásul a tanyásodás, tehát a mezőváros központjából vagy annak falusias külső kerületeiből a tanyákra való kiköltözés ekkor is feltűnően intenzív. A húszas évek során 30 mezővárosban a tanyaiak száma kétszer olyan gyorsan nőtt, mint a belterületi népességé. Ezzel szorosan összefügg, hogy az ipar városfejlesztő szerepe vidéken úgyszólván elhanyagolható. 1930-ban az iparból élők 85%-a volt a főváros vagy az elővárosok valamelyikének a lakosa. Az ipar városképző befolyása, érdekes módon, a kisvárosok esetében a legélénkebb, ami a városállomány regionális eloszlásából is fakad, 129 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban mivel a Dunántúlon és részben az északi régióban koncentrálódtak az ipari (kereskedelmi) városok, amelyek népességszáma ugyanakkor messze elmaradt az alföldiekétől. Ezek a nemegyszer több évszázados folytonosságot élvező városközpontok a hazai urbánus települések valódi képviselői; társadalmi téren kifejezetten polgári rétegek fémjelzik szemben a mezővárosokkal, melyek elitjét és középrétegeit többnyire a birtokos parasztok, alsó csoportjait pedig az agrárbérmunkások képezték. Összességében elmondható: az urbanizáció folyamatát messzemenően eltorzította a vízfejjé nőtt főváros és az azt övező agglomeráció, amely kivált Trianon után úgyszólván teljesen elszívta a levegőt a vidék urbanizációja elől. A határváltozásokkal az ország elvesztette azokat a népes, egyúttal regionális szerepkör betöltésére is alkalmas városait, melyek a vidéki urbanizáció fő tartalékai lehettek volna. A helyükbe lépő részleges centrumok (Debrecen, Pécs) vagy a korábban is regionális centrum szerepét játszó Szeged valódi nagyvárossá fejlődése teljesen reménytelen volt. Ami nem véletlen, hiszen éppen a legnépesebb vidéki városok egyúttal a legjelentősebb tanyás városok is, vagy inkább csak kvázivárosok. Az ország népességének egyötöde élt ekkoriban tanyákon, de egyes alföldi mezővárosokban akár a 40%-ot is elérte ez az arány (Kecskemét, Hódmezővásárhely). A tanya mint településforma és gazdálkodási-társadalmi üzem problémáját Erdei Ferenc elemezte legmélyebben. O, aki a tanya és a mezőváros szoros összetartozásának azóta többek által is vitatott tézisét megfogalmazta, a tanya kétféle tipológiáját dolgozta ki. Az egyik tipológia szerint a települést a gazdálkodás és a tulajdonforma kontextusa ruházza fel funkcionális jelentéssel. Ennek alapján beszél Erdei nagygazdatanyáról, haszonbéres tanyáról, kisgazdatanyáról, farmtanyáról és szórványtanyáról. Megkülönbözteti ettől a tanyák regionális változatait, mivel: „Tájanként különböző tanyatípusok jellemzik a tanyai külterületet, s ehhez mérten a tanyás társadalmak élete vidékenként eltérő.” (Erdei Ferenc é. n., 151.) Megkülönbözteti tehát a szabályszerű tanyák területét (Hódmezővásárhely), az elmaradt tanyák vidékét (Debrecen, Nagykunság), a túlfejlődött tanyák régióját (Szeged, a Három Város), az átalakult tanyákat (Kalocsa és Duna mente), a megszakadt fejlődésű tanyák jelenségét (Sárrét, Felső-Tisza), a különleges tanyák típusát (Nyíregyháza, Szarvas) és végül a szórványtanyák vidékeit (Csongrád-Békés, Nagykunság). A Horthy-korban a települések száma meghaladta a 3400-at, a népesség abszolút többsége, rendszerint a kétharmada tehát falvakban vagy tanyákon lakott. A települések közötti népességcserében a 3000-es lélekszám képezett határvonalat; az ennél kisebb népességű falvakból volt legtömegesebb az elvándorlás; a 3000 és 10 000 közötti lélekszámú települések (falvak és kisvárosok) népessége zömében stagnált, s csak az 50 000 főnél népesebb városok élvezték a bevándorlás előnyeit (és szenvedték annak hátrányait). A 3000 főnél kisebb települések lakossága, vagyis a falusi népesség a korszak elején az összlakosság közel 40%-át, 1941-ben is alig kevesebb mint a harmadát képezte. Ha a városi lakosok döntő hányadát az Alföld adta, a falusiak zöme éppenséggel a Dunántúlon talált otthonra. Weis István a magyar falvak egymástól jól elütő regionális típusait írta le. Egyik jellemző típusként említi „a nagyjából 1500-2500 főnyi lakosságú mátrabükkvidéki, cserháti falvakat’. A Dunántúlon ugyanakkor: „Feltűnő nagy a kis, két-háromszáz lakosú falvaknak a száma, különösen Zala és Vas vármegyékben. Ismét más falvakat látunk a Dunántúl keleti felén. Fejér megyétől kezdve le egészen Dél-Somogyig a sokkal erősebb, nagyobb lakosságú nagyközségek hosszú sorozatán megyünk át, amelynek többnyire városiasodó központjuk van.” A gyakori uradalmi majorok e térségben tanyák helyett pusztai cselédházakat létesítettek. A Duna-Tisza közén négyféle falutípust fedez fel a szerző; továbbá „Békésben, Csongrádban nagyközségeket látunk nagy határokkal”, attól északra „különösen figyelemre méltók a jászok és kunok települései, melyek megközelítik azt a legjobb lehetőséget, amely Magyarországon falutelepítés és falufejlesztés terén elérhető”. Végül: „A Tiszántúl falutelepülési térképe igen változatos”, írja, s szinte megyénként más-más jelleget vél kiemelhetőnek (Weis István 1942, 26, 27, 29, 30). Erdei Ferenc 3322 faluval számolt, és Weisétől merőben elütő kategorizálásának summájaként megállapította: a falvak lakóinak nagyjából a harmada szabályos parasztfalu-ban, 11%-a apró parasztfaluban, 13%-a tanyás parasztfaluban lakik.
2.1. FELHASZNÁLT IRODALOM Andorka Rudolf: A népesedéspolitika lehetőségei és korlátai. Valóság, 1987. 1. 1-22. Andorka Rudolf: Az ormánsági születéskorlátozás története. Valóság, 1975. 6. 45-61. Belényi Gyula: Az alföldi agrárvárosok mezőgazdasági népességének szerkezeti változásai az 1940-es években. 130 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Agrártörténeti Szemle, 1987/1-2. 115-140. Belényi Gyula: Községi önállósítások az Alföld területén a 20. században. Limes, 1998. 2-3. 161-179. Dányi Dezső, szerk.: Demográfiai átmenet Magyarországon. Budapest, 1991. 1. Don, Jehuda – Magos, George: A magyarországi zsidóság demográfiai fejlődése. Történelmi Szemle, 1985/3. 437–70. Erdei Ferenc: Magyar tanyák. Budapest, é. n. Faragó Tamás: Budapest népességfejlődésének vázlata (1840-1941). Statisztikai Szemle, 1995. 4-5. 375-392. Gyám Gábor: Az urbanizáció Magyarországon a 19-20. században. Limes, 1998. 2-3. 87-101. Hablicsek László: A magyarországi hosszú távú népességfejlődés vizsgálata. Budapest, 1992. 1. Hegedűs Katalin: Az abortuszkérdés a két világháború között. In Abortusz és... (Szerk. Sándor Judit.) Budapest, 1992. 115-137. Hoóz István: Népesedéspolitika és népességfejlődés Magyarországon a két világháború között. Budapest, 1970. Katus László: A demográfiai átmenet kérdései Magyarországon a 19. században. Történelmi Szemle, 1980. 2. 270-289. Kovács Imre: A néma forradalom. Budapest, 1989. Mócsy, István J.: Partition of Hungary and the origins of the refugee problem. In Total War and Peacemaking. A Case Study on Trianon. (Ed. Béla K. Király et al.) New York, 1982, 491-509. Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880—1940. Budapest, 1982. Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Budapest, 1991. Stark Tamás: Magyarország második világháborús embervesztesége. Budapest, 1989. Stark Tamás: Zsidóság a vészkorszakban és a felszabadulás után 1939—1955. Budapest, 1995. Szabady Egon, szerk.: Magyarország népesedése a két világháború között. Budapest, l965. Szabó A. Ferenc: Az apokalipszis mérlege. Magyarország második világháborús embervesztesége. Valóság, 1989. 7. 62-78. Timár Lajos: A gazdaság térszerkezete és a városhálózat néhány sajátossága a két világháború közötti Magyarországon. Pécs, 1986. Weis István: Hazánk társadalomrajza. Budapest, 1942.
3. A TÁRSADALOM SZERKEZETI ALAPVONÁSAI A történelmi Magyarország felbomlásának egyik szembeszökő szerkezeti következménye az etnikai egyneműsödés, vagy egységesülés, mivel gyakorlatilag megszűnt a társadalom multietnikus jellege. A dualizmus egész időszakában központi kérdés volt a nem magyar nemzetiségek, valamint a más alapon keletkező csoportidentitások (így a felekezeti kötődésű zsidóság) számbeli dominanciája az etnikus magyarok (és keresztények) fölött. Ez az aritmetika a korban elkerülhetetlenné tette az asszimiláció parancsát. A homogén nemzetállam akkor magától értetődő imperatívusza a kisebbségek asszimilálását „írta elő” a magyar politikai elit számára. A valamikori közösségi diszkriminációtól szabadulni kívánó zsidóság és a modernizáció nyomán megnyíló mobilitási lehetőségeket megragadó németek és szlovákok szintúgy készek voltak beolvadni (magyarosodni). Ez a felülről kezdeményezett, de alulról is táplált tömeges asszimiláció, akkoriban, alkotmányos liberális politikai és közjogi feltételek között zajlott; ennek megfelelően nem a kényszer, az erőszakos magyarosítás, hanem az önkéntes, a spontán adaptáció volt fő meghatározója. A korabeli politikai elit, ugyanakkor, megelégedett a nyelvi-kulturális asszimilációs teljesítménnyel is, és kész tényként fogadta el, hogy mindenki, aki a statisztikai adatlapon a magyart ismeri el anyanyelvének, valóban felolvadt az etnikai magyarságban. Ezért gondolták úgy már a kortársak is, de sokan ma is elfogadják, hogy az 1910. évi népszámlálás szerint az etnikai magyarság a korszak végén számszerű többségbe jutott az országban. Az ezt követő évek azonban hamarosan szertefosz- latták a statisztika sugallta illúziókat: az ország szétdarabolását ugyanis az önálló államiság vágyától hajtott nemzeti kisebbségek hajtották végre, hiszen elitjeik közreműködésével ez a törekvés legalizálódott a Párizs környéki békék nagyhatalmi diktátumaiban. A 131 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban államhatárok akkori újrarajzolása olyan nemzetállamok sorát hozta létre az Osztrák-Magyar Monarchia területén, melyekből továbbra is hiányzott az etnikai-kulturális homogenitás. A különbség a múlthoz képest legföljebb annyi, hogy az új nemzetállamokban a kisebbségek a valamikori nemzetállami többség polgáraiból kerültek ki, így elsősorban a magyarok nagy tömegei kerültek az anyaország határain kívül kisebbségi sorba (becsült számuk 3-3,3 millió). Az anyaország, a teljes állami önállóságát a trianoni határok közt visszanyerő Magyarország ugyanakkor valóban elveszítette korábbi kevert etnikai arculatát, és homogén nemzetállammá alakult át. Ám, hogy mit is jelent valójában a nemzeti-etnikai homogenitás 1920 után, csak látszatra tűnik magától értetődő kérdésnek. Ha elfogadjuk a népszámlálási adatgyűjtések során követett gyakorlatot, miszerint az anyanyelv az etnikai identitás alapja, akkor vitathatatlan a trianoni magyarországi társadalom szinte teljes etnikai egyneműsége. A magyarság össznépességen belüli aránya kezdettől 90% fölött alakult: 1920-ban 91,3%, 1930ban 93,3% és 1941-ben (a szűkebb országterületen) 94,1% a mutató. Két nemzetiség létével kell számolni a magyar állam határai között, a németekkel és a szlovákokkal. A kezdetben valamivel több mint félmilliós (551 000-es) hazai németség a második világháborúig terjedő időben 477 000-re apadt, és össznépességbeli aránya 6,9%-ról 5,1%-ra mérséklődött. Jóval kevesebb szlovák maradt az ország területén, számukat a népszámlálás 1920-ban közel 142 000-re (1,8%), 1941-ben viszont ennek csak a felére, mintegy 76 000-re (0,8%) taksálta. Az etnicitás azonban nem szűkíthető le a nemzetállam fogalmának leginkább megfelelő nyelvi-kulturális identitásra; éppen ezért nem olyan egyszerű képlet a Horthy-kori társadalom etnikai minősége. A valóságos viszonyokat hívebben kifejezi az 1941-es népszámlálás, amely az anyanyelv mellett kérdőpontjai közé iktatta a nemzetiségi hovatartozás kérdését is, és 1893 után elsőként kiterjesztette figyelmét a hazai cigányokra is. A cenzusból kiderül, hogy a hazai németek (miattuk került be a kérdőpontok közé a nemzetiségi hovatartozás kérdése) egy része német anyanyelve ellenére sem vallotta magát német nemzetiségűnek: 303 000 fő regisztráltatta magát német nemzetiségűnek, vagyis a német anyanyelvűek valamivel több mint a harmada magyarnak tartotta magát. Ami a cigányokat illeti, anyanyelvében 58 000, nemzetiség szerint 74 000 cigányt mutatott ki a statisztika, ami a „csonka Magyarország” területére vonatkoztatva 18 000 cigány anyanyelvű és 27 000 cigány nemzetiségű állampolgárt jelentett. Közelebb járunk azonban az igazsághoz, ha Karsai László nyomán a megnagyobbodott országterületre vonatkozón közel 210 000 főnyi cigányságot valószínűsítünk. Külön problémát okoz a zsidók beillesztése az iménti képbe. Nem mintha ők, etnikai téren s kivált az anyanyelv alapján, nem a magyar nemzet integráns részét képezték volna. Ám a „hosszú 19. század” során végbement gyors és tömeges asszimiláció ellenére is a honi zsidóság megőrzött valamit másságából. A Horthy-kor felfellángoló politikai antiszemitizmusa ugyanakkor e zsidó másságot mint faji különállást definiálta, és kezdetben (a húszas években) felekezeti kritériumokhoz kötötte (a numerus claususnak ez volt a hivatkozási alapja); utóbb, a zsidótörvények idején, a náci fajelmélet szellemében (1941-től) biológiai leszármazásként tartotta számon. Nem azért hangsúlyozzuk a zsidóság etnikai másságát, mert ily módon nemzeti kisebbségként értékeljük, hiszen efféle státust soha nem kapott, bár nem is igényelt a maga számára. S nem is azért, mert a zsidóság nyelvileg asszimilálatlan népcsoportnak volna tekinthető (ez a fajta különállása már a dualizmus korában megszűnőben volt). Egyetlen döntő oka van annak, hogy a zsidóság ilyen fokig megőrizte másságát, nevezetesen, hogy vele szemben erőteljes politikai diszkrimináció hatott a Horthy-korban. S bár joggal érezhette és vallhatta magát magyarnak a zsidó származású állampolgárok többsége, a keresztény társadalom és a politikai hatalom szintúgy mégis megkülönböztette őket a nemzet többségétől, majd a gyakorlatban is ennek megfelelően viselkedett velük szemben. De vajon milyen súllyal volt jelen a zsidóság a magyar társadalomban? A német anyanyelvűek után az izraelita felekezetű zsidóság képezte a második legnépesebb „etnikai” tömböt, amely 1920-ban 473 000, 1941-ben viszont már csak 401 000 főt számlált. Az idézett adatok azonban nem tartalmazzák a kikeresztelkedetteket, akik az izraelita felekezetű zsidóság rendszerint 10%-át alkották. Ebből fakad a népszámlálási adatok és azon számadatok közötti eltérés, melyek a zsidótörvények által érintett zsidóságot tüntetik fel; a faji törvények ugyanis nem tettek különbséget keresztény és izraelita zsidók között. A legteljesebb distinkciót e téren a harmadik zsidótörvény (1941:XV tc.) hozta, mely hatályon kívül helyezte a polgári házasságról szóló 1894-es törvény keresztény-zsidó vegyes házasságra vonatkozó rendelkezését, ugyanakkor azonban nem tiltotta meg zsidó és nem zsidó házasságon kívüli nemi kapcsolatát. Azzal, hogy egy következő évi törvény (1942:VIII. tc.) az izraelita egyházat megfosztotta bevett felekezeti státusától, hogy elismert felekezetté minősítette vissza, valamint hogy a keresztény-zsidó vegyes házasság már 1941 óta „fajgyalázásnak” minősült, teljessé vált a zsidóságjogi kirekesztése a magyar társadalomból. „A zsidóságnak, szólt az 1941-es törvény indoklása, erős faji jellegénél fogva nincs és nem is lehet asszimilációja, a zsidóságnak csak penetrációja van. zsidó szempontból ezért nem lehetséges, magyar szempontból pedig ezért nem kívánatos az úgynevezett asszimiláció” (Schmidt Mária 1989, 43). S mivel egyúttal a zsidó fogalmát már korábban eloldották a felekezeti hovatartozástól (1939:IV. tc.) mondván, hogy kikeresztelkedése ellenére zsidónak számít mindenki, akinek egy szülője vagy két 132 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban nagyszülője az izraelita felekezethez tartozott, ennek folytán a trianoni országhatárok között 1941-ben hivatalosan 456 000 zsidót tartottak számon. A felekezeti hovatartozás alapján azonban már korábban is mutatkozott eltérés a zsidóságnak a népszámlálások és például az izraelita hitközségek által regisztrált létszáma között. 1935-re vonatkozóan a budapesti zsidóság lélekszámát a népszámlálás 201 069 főben állapította meg, holott ugyanekkor öt fővárosi izraelita hitközség együttesen 231 638 zsidóról tudott (Budapest Főváros Levéltára IV 1419. a. 721/1937-2.). A terület-visszacsatolások, természetesen, átmenetileg jócskán megnövelték a nemzetiségi kisebbségek, valamint az egyéb nem magyarnak tartott népelemek (zsidók, cigányok) számarányát; és az ország ily módon újra multietnikus társadalommá változott. Miközben a sikeres határrevízió révén az ország államhatárait 19381941 között nagyjából az etnikai-nyelvi határokig sikerült kitolni, a magyarság aránya 77,5%-ra esett vissza, és újra nagyobb számban éltek a magyar állam polgárai között ruténok, románok és szerbek. A nemzetiségi összetétel Trianon utáni változásaiból következett a felekezeti struktúra leegyszerűsödése, sőt magának a felekezeti hovatartozásból eredő identitásnak az elhalványulása. Ez abból is adódott, hogy (1930-as adatokat idézve) a római katolikus felekezet úgyszólván kizárólagos dominanciára tett szert, mivel a népesség kétharmada végig ehhez az egyházhoz tartozott. Mellette a református felekezet szerepe tekinthető számottevőnek, mivel minden ötödik magyar állampolgár tartozott ehhez a hitfelekezethez. Végül közel azonos a százalékos súlya az evangélikus (6%) és az izraelita felekezeteknek (5%). De nemcsak a korábban oly pregnáns felekezeti pluralizmus és nagyfokú tagoltság megszűnése csökkentette a felekezeti hovatartozás mint státusjegy súlyát. Hozzájárult ehhez végül, hogy a múlttól eltérően a felekezet és az etnikum társadalomszerkezeti egybeesése szintén vesztett addigi jelentőségéből. Az ortodox szerb és román, a görög katolikus román és rutén nemzetiségi kisebbségek eltűnésével, vagy hogy a katolikus Habsurgokkal szemben „magyar vallásként” vállalt kálvinizmus elvesztette politikai időszerűségét, alig maradt valami a felekezeti közösség identitást teremtő jelentéséből. Ezt a tendenciát erősítette ugyanakkor az elvallástalanodás, a vallási közönyösség fokozódása, melyet a politikai életben és a mindennapokban egyaránt domináns keresztény szellem és vallásos propaganda (l. az iskolákat) sem ellensúlyozhatott kellőképpen. A társadalom szerkezeti tagoltságát a felekezeti és etnikai differenciálódásnál közvetlenebbül és mélyebben meghatározza a tevékenység szerkezete (vagyis a foglalkozási összetétel), valamint a tulajdonhoz fűződő viszonyból és a jövedelemeloszlásból adódó egyenlőtlenségek rendszere. A korszakunkat közvetlenül megelőző fél évszázad modernizációja egy, az iparosodás (és az urbanizáció) útján éppen csak megindult, agráripari gazdaságstruktúrát hagyott örökül. Arról, hogy a magyar gazdaság milyen messze jutott ezen az úton, némi képet alkothatunk magunknak az 1920-as népszámlálás foglalkozási statisztikája alapján. A háborús gazdálkodásból a béketermelésre való átmenet idején készített és a korábbi területének (és népességének) egyharmadára összezsugorodott országban megejtett cenzus tanúsága szerint a népesség abszolút többsége, 55,7%-a élt agrártevékenységből; 30%-ának az egzisztenciája (és munkavégzése) kötődött az iparhoz és a kereskedelemhez, és valamivel kevesebb mint a tizede volt értelmiségi és tisztviselő. Mindebben nem az az érdekes, hogy az adatok milyen tükröt tartanak az előző korszak elé, hiszen a háborús évek megannyi átmeneti fejleménye és, természetesen, a drasztikus területi-népességi változások folytán a konkrét arányszámok igen esetlegesek. Ami miatt mégis fontosak az idézett adatok, az az, hogy a Horthy-korban ez jelentette a kiindulópontot. A statisztikából kiviláglik, hogy a gazdaságfejlődés, tehát a tevékenységszerkezet átalakulásának az előterében ekkor és még később is az ipar (elsősorban a gyáripar) további térnyerése állt, amely a mezőgazdaság visszaszorulásával párhuzamosan folyt. De vajon mennyire gyors és dinamikus az ebbe az irányba mutató gazdasági és foglakozásszerkezeti fejlődés? Adatok hiányában a fejlődés tendenciáját nem tudjuk egészen 1944-ig nyomon követni, holott a háború idején igen jelentős volt az előrelépés ebbe az irányba. Viszont az 1941- es népszámlálás szerint is folytatódott a gazdaság és vele együtt a foglalkozási szerkezet iparibbá válása, hiszen a népesség 35%-a élt ekkoriban ipari munkából vagy jövedelemből. Mindamellett Magyarország ekkor sem tudott végérvényesen ipari nemzetté válni, és megmaradt paraszti országnak, hiszen népességének még 1941-ben is a fele (49%-a) ténykedett az agrárszférában. Így azután a szellemi foglalkozásúak aránya sem módosult érdemben a két évtizeddel korábbihoz képest, és valamivel alatta maradt a népesség egytizedének. A tevékenységszerkezetet átható agrármeghatározottság következtében érdemben nem módosult a tulajdonviszonyok polarizáltsága, sőt inkább konzerválódott a tulajdonos rétegek viszonylag magas képviseleti aránya. A népes paraszti társadalom adta a tulajdonosok nagy tömegét, jóllehet a kortársak éppúgy, mint a történészek a kiáltóan egyenlőtlen földbirtokeloszlást szokták kiemelni. Mégis tény, hogy minden harmadik személy élt akkoriban önálló egzisztencia háztartásában, ahol tehát saját birtok, műhely vagy bolt képezte a család megélhetésének alapját. Sőt ténylegesen még ennél is több az önállók számaránya, amely a húszas évek
133 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban elején 43% és 1941-ben is 42%. Igaz, közülük sokan inkább csak kvázi önállók, olyan félproletár egzisztenciák, akik bérmunkát is végeznek megélhetésük érdekében (kisbirtokos-napszámosok, falusi kisiparosok). A társadalom fele egyébként szinte mindvégig a segédszemélyzet, vagyis a bérmunkások osztályához tartozott. A magyarországi társadalom viszonylagos hátramaradottságát főként a képzett, középosztályi státust élvező, ún. fehérgalléros rétegek módfelett szerény és alig gyarapodó hányada jelzi egyértelmű módon: 1920-ban össznépességen belüli arányuk csupán 5,6% és 1941-ben is mindössze 7,4%. Ami igazolja az ipari modernizáció vontatottságát, határozottan extenzív jellegét és a társadalom döntően paraszti mivoltát. Jóllehet a képzettség általános szintje mégiscsak sokat javult ezekben az évtizedekben. S ha beszélhetünk egyáltalán a Horthy-kor kapcsán modernizációról, akkor az „művelődési modernizáció” (Ránki György) volt, melyet felülről vezényeltek. Klebelsberg Kunó húszas évekbeli átfogó kultúrpolitikája szolgált e modernizáció fő motorjaként. A kultuszminiszter a tanyai elemi iskolák építésének programjával valóban sokat tett az agrárrétegek analfabetizmusának a felszámolásáért, melynek eredményeként az analfabetizmus a tárgyalt két évtizedben legalább a felére esett vissza: 1920-ban a 7 éven felüli népesség még közel egy- hetede, 1941-ben már csak 7%-a az írástudatlan. S csupán azért nem kedvezőbb ez a mutató, mert a nagyszámú mezőgazdasági munkásság körében továbbra is átlagon felüli a részben vagy teljesen analfabéták részaránya. De vajon ennek az európai mércével mérve fejletlen, némileg elmaradott gazdaságnak milyen egyenlőtlenségi viszonyok feleltek meg a jövedelemeloszlás terén? Ha a tulajdonhoz való viszony esetében a nem túl éles polarizáltságot emeltük ki fő jegyként, a jövedelemeloszlást illetően ennek éppen az ellenkezőjét, a meglepően nagy szóródást, a felső és az alsó jövedelmi osztályok egymáshoz mért kifejezetten nagy távolságát kell kihangsúlyozni. Matolcsy Mátyás korabeli számításai szerint 1930/31-ben a jövedelmek egyötöde a lakosság alig több mint fél százalékának (0,6%) jutott, a lakosság több mint négyötöde (81,2%-a) viszont az összjövedelemnek csak kevéssel több mint a kétötödével (44%-ával) rendelkezett. Kettőjük között helyezkedett el az a nem túl jómódú középosztály (18,2%), melynek a jövedelmek valamivel több mint a harmada (36%) jutott. Ez a jövedelmi skála nyilvánvalóan felettébb kiegyensúlyozatlan, hiszen a népesség túlnyomó hányada aránytalanul csekély mértékben részesedett a nemzeti jövedelemből; további negatívuma, hogy a középrétegek a jövedelemszerzés tekintetében gyenge pozíciót birtokoltak. Ez a benyomásunk akkor is, ha más országok adataival végzünk összevetést. Nagyjából ugyanekkor Németországban a jövedelmi skála csúcsát képező 0,7%-os népességhányad a magyarországinál ötven százalékkal kisebb mértékben részesedett a nemzeti jövedelemből, és ennek folytán a népesség abszolút többsége (közel 90%-a) az összes jövedelem közel kétharmadához juthatott hozzá. Hasonló arányok szerint alakultak a társadalom jövedelmi egyenlőtlenségi viszonyai az Egyesült Államokban is, holott ez az ország sem a kifejezetten egalitárius jövedelemeloszlásáról volt ismert. Összefoglalóan megállapítható, hogy a Horthy-kor Magyarországa olyan homogén nemzeti társadalmat képezett, melyben mindvégig az agrárgazdaság számított meghatározónak, és amely így módfelett lassan iparosodott. Az agrárgazdaság domináns volta miatt a társadalomban egyszerre éreztették hatásukat a tulajdon szétforgácsoltságából adódó egyenlősítő és a jövedelemelosztásnak az alacsony termelékenységből fakadó polarizált viszonyai. Mindez így együtt egy viszonylag szegény társadalmat eredményezett, melyben a koncentrált gazdasági erőforrások felett rendelkező kevesekkel, a nagybirtokos és nagytőkés elittel a kiszszámú és szűkölködő középosztály, valamint a többmilliós nyomorgó proletár és félproletár társadalom állt szemben. A szűk körű elit kivételével mindenki a maga lehetőségeinek és saját elvárásainak a szintje alatt élt, és e helyzetéért, okkal vagy ok nélkül, a nagy föld- és mobiltőke-vagyonok tulajdonosait hibáztatta. Ez bújt meg a korban sokat vitatott földkérdés mögött, de ez motiválta a folytonos egzisztenciális gondokkal küszködő (keresztény) középosztály tőke-, vagyis zsidóellenességét is. Így fest tehát az a gazdasági-társadalmi erőtér, amelynek keretében foglalt helyet a társadalom megannyi makrocsoportja (és rétege): ez az a társadalom, amely a róla kialakult változatos fogalmak, a neki tulajdonított sokféle jelentés révén igencsak eltérő aspirációk és ambíciók kereszttüzébe került.
3.1. FELHASZNÁLT IRODALOM A zsidókérdésről. (Szerk. Fűzfa Balázs – Szabó Gábor.) Szombathely, 1989. Bellér Béla: A magyarországi németek rövid története. Budapest, 1981. Berend T. Iván – Ránki György: A magyar gazdaság száz éve. Budapest, 1972.
134 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Berend T. Iván – Ránki György: Magyarország ipari színvonala az európai összehasonlítás tükrében a második világháború előtt. In uők: Gazdaság és társadalom. Tanulmányok hazánk és Kelet-Európa XIX—XX. századi történetéről. Budapest, 1974. Bojkó Béla: Magyar adórendszer és adópolitika (1919-1945). Budapest, 1997. Braham, Randolph L.: A magyar holocaust. 1-2. Budapest-Wilmington, 1988. Karády Viktor: Zsidóság, polgárosodás, asszimiláció. Tanulmányok. Budapest, 1997. Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon, 1919—1945. Budapest, 1992. Matolcsy Mátyás: A magyarországi jövedelem- és adótehermegoszlás. Budapest, 1938. Ránki György: A magyarországi modernizáció történetéhez. Világosság, 1987. 10. 611-621. Schmidt Mária: A magyar zsidóság a második világháború idején (1944 nyaráig). In A zsidókérdésről. (Szerk. Fűzfa Balázs – Szabó Gábor.) Szombathely, 1989, 39-47.
4. AZ ELITEK 4.1. AZ ELIT FOGALMA Amint azt korábban már említettük, a Horthy-kori társadalomtörténet-írást évtizedeken át meghatározta a marxista osztályszemlélet, melyet néhányan az elit kategória alkalmazásával kezdtek fellazítani. A fogalom azért is lehetett alkalmas e szerepre, mert az elitről a századfordulón Vilfredo Pareto és Gaetano Mosca nyomán kialakított szociológiai elmélet kifejezetten az osztályelmélet alternatíváját kínálta. A mód viszont, ahogy a hazai historikusok a fogalmat használni kezdték a Horthy-kor politikai uralmi viszonyainak a megértetésére, egyáltalán nem könnyítette meg a marxista ortodoxiával történő szakítást. Márkus László gondolatmenetének továbbfejlesztője, Stier Miklós jutott ezen az úton legtovább, ám ő sem tépte el az elitet az uralkodó osztállyal összekötő szálakat, mivel csak addig merészkedett, hogy elismerte az elit autonómiáját: „a képződmény [mármint a hol uralminak, hol hatalminak (!) nevezett elit] genéziséből fakadó determináltsága”, vagyis azon alapvető funkciója, „hogy a gazdaságilag uralkodó osztályok társadalmi-politikai érdekeit az állami közéletben, a politikai gyakorlatban lehetőleg maradéktalanul biztosítsa, illetve megvalósítsa”, fokozatos „önmozgással” is párosulhat – írta. Ez a helyzet jellemezte, Stier szerint, az 1930-as éveket, midőn az elit egyik csoportja, a kormányzó réteg „egyre erőteljesebben képes meghatározottságának feszegetésére, széttörésére, sőt az őt létrehozók hatalmának veszélyeztetésére” (Stier Miklós 1983, 436). A terminológiai bizonytalanság és homályosság azonban változatlanul megmaradt például azt illetően, hogy mi a fogalmi különbség uralkodó osztály, uralmi elit és politikai osztály (amit Stier kormányzó rétegnek nevezett) között. Márkust követve Stier az uralkodó osztály „legfelső köreit”, tehát azt a részét tekinti elitnek, amely „az állami apparátus kézben tartására... annak önállósulásával párhuzamosan pedig legalábbis támogatásának elnyerésére törekedett”. Kormányzó rétegen pedig azt a szűkebb elitcsoportot érti, melynek tagjai „az állami élet rendje szerint a kormányzati tevékenységhez hierarchikusan, jogszabályszerűen kapcsolódó funkciók, tisztségek birtokosai”. Előfordulhat, hogy az elit tagjai nem is az uralkodó osztályból, hanem kívülről vagy annak alsó határáról kerülnek ki, mint ahogy, Stier szerint, a harmincas években is történt (Stier Miklós 1983, 436). Az államban összpontosuló uralmi viszony analízise így még magán a marxista történetíráson belül elvezetett az elit fogalomhoz, melynek révén az osztályszemléletnél árnyaltabb, a politika személyi és intézményes változásait pontosabban magyarázó társadalomtörténetre nyílt kilátás. Az áttörést e téren Lengyel György valósította meg, aki a marxista historiográfiai tradíciót félretolva elsőként magának az elitnek a fogalomtörténetét tisztázta. S ezzel sikerült kiküszöbölnie számos terminológiai zavart, ugyanakkor egyértelművé tette az osztályelmélet és az elitelmélet közötti viszonyt. Lengyel Max Weberből indult ki: Weber megkülönböztette egymástól a hatalom, vagyis az osztályviszony, és az uralom, tehát az elitviszony fogalmát. A kettő úgy válik el egymástól, tartja Lengyel, hogy számos ponton továbbra is fennmarad a kapcsolatuk, azaz: „Tipikusnak az osztályhatalom és az elituralom párhuzamos gyakorlása tekinthető.” Lengyel empirikus kutatásai egyedül az elit gazdaságinak nevezett vállalkozómenedzser komponensére irányultak, akiket a következőképpen definiált: „azok az uralkodó csoportok, amelyeknek tagjai megkülönböztetett jelentőségre a gazdasági újratermelési folyamatokban mutatkozó döntésibefolyásolási kompetenciájuk révén tesznek szert” (Lengyel György 1989, 16). 135 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Ezek a kompetenciák, később bővebben lesz szó róluk, olyan rendelkezési jogok, melyek szervezeti pozíciókkal járnak együtt; az elitbe tartozók azonosítására tehát e pozíciók alapján kerülhet sor (ez a multipozicionális elit fogalma). Uralkodó osztály és (uralmi) elit egybeesésének, illetőleg kettősségüknek a kérdésében is radikálisan eltér Lengyel álláspontja marxista elődeiétől, akik ragaszkodtak az ekvivalenciához („az érdekek maradéktalan érvényesítése”, „a genézisből fakadó determináltság” stb.). Lengyel kijelenti: „az elit szociális jellemzői nem meghatározzák, hanem valószínűsítik az érdekviszonyokat” (kiemelés tőlem). Ennek egyik oka, hogy személyi tekintetben is csak részben esik a kettő egybe; további és mélyebb oka pedig, hogy más forrásból: az egyik a tulajdon, a másik a kulturális vagy kapcsolati tőke fölött gyakorolt rendelkezési monopóliumból, származtatják hatalmukat. Midőn csoportról csoportra haladva a Horthy-kor társadalmának a bemutatását az elit taglalásával indítjuk, nem az uralkodó osztály szemantikai tartományát jelöljük ezzel az új terminológiával. Az uralkodó osztály analitikus fogalomként (melynek a történetfilozófiai magyarázó ereje is fölöttébb kétséges) valójában alkalmatlan társadalomtörténeti elemzésre, az elit fogalma viszont jobban megfelel erre a célra. Az uralkodó osztály kategória lényegében a tulajdonviszony alapján definiálja a makrocsoportokat, de állíthatja-e bárki, hogy minden tulajdonosi csoportot az uralkodó osztály körébe kellene sorolni? Ha viszont annál valamivel szűkebb tulajdonosi rétegekről van szó, akkor hol az egyértelműen meghúzható belső határvonal? Kérdések, melyekre máig nincs megbízható empirikus válasz. Könnyebb a helyzet az elit (vagy inkább az elitek) szociológiai fogalma esetében, melyen a társadalmi hierachia csúcsán helyet foglaló kollektívumot vagy azok együttesét értjük, akikre a társadalom más, tehát „lentebbi” csoportjaival szembeni erőfölény jellemző. Ez az erőfölény egyaránt fakadhat a politikai akarat monopolizálásából, az erőforrások fölötti rendelkezés kisajátításából, valamint a termelt javak elosztásának a meghatározásából. Magyarán: az elit kifejezést társadalomszerkezeti fogalomként a funkcionális rétegek (a tulajdonosi és/vagy professzionális csoportok) magas státusú tagjaira, meghatározott köreikre alkalmazzuk. Az elit így nem azonos a politikai osztály fogalmával, miután az elit tagjai különféle pozíciók birtokosaiból kerülnek ki, és kivételes hatalmi jogosítványaikat (osztályviszonyaikat) ily módon egy vagy több uralmi pozíció erősíti meg. Az eliten belül elfoglalt hely szilárdságát, az elithelyzetből fakadó befolyás mértékét valójában éppen az adja, hogy különféle uralmi pozíciók halmozódnak fel az elit tagjainak a kezén. Nem pusztán mennyiségi felhalmozásról van szó, hanem arról, hogy az egyes uralmi szférákban elfoglalt pozíciók összeadódnak és kombinálódnak az elitbe tartozás biztosítékai gyanánt. A születési arisztokrácia az eliten belül hosszú időn át élvezett feltétlen elsőbbségét például főleg tulajdonosi monopóliumainak, „örökölt” magas társadalmi tekintélyének és az ehhez gyakorta társuló fontos politikai tisztségeinek együtt, e kivételes pozíciók kombinációjának köszönhette. Az elitbe való bejutás, az azon belüli hierarchikus erőviszonyok éppen az ilyen és hasonló pozícióhalmozás közvetlen megnyilvánulásai. Így van ez még akkor is, ha gyakran abszolutizálják a politikai akaratképzést, vagyis az államszervezetben betöltött posztok jelentőségét, és ezzel a politikai elit hatalmi dominanciáját tételezik. Két körülmény szól e felfogás mellett. Az egyik, hogy az etatizmus folytonos, kivált 20. századi megerősödésével és az 1945 utáni államszocializmus világából visszatekintve pedig különösen nyilvánvalónak tűnhet, hogy a politika primátust élvez az államra ható társadalmi hatalmi viszonyokkal szemben. Ez a vélekedés azonban történelmi távlatban aligha állja meg a helyét, s különösen nem igaz a politika állítólagos egyeduralmának feltételezését tekintve. További ok, hogy a politika döntési folyamatainak jól láthatók az eredményei, mivel azok többnyire intézményesülnek (törvények, erőszakérvényesítés), s ennek folytán e szféra működése könnyebben is értékelhető, s egyúttal nő hatékonyságának a látszata. Merőben más a helyzet a fordított irányú akaratképzést tekintve, hiszen a befolyásolás ott zömmel rejtett csatornákon, nemegyszer informális úton, jóllehet szüntelenül, bár diffúz módon zajlik. Az utóbbiról, a dolog természete szerint, már a kortársaknak is jóval szegényesebb a tudása és az élményvilága, s miután dokumentumok is alig tudósítanak róluk, a jelenség a történész látókörét is inkább elkerüli. Társadalomtörténeti áttekintésünkben elsőként azt a mélyen a hagyományban gyökerező elitcsoportot vesszük közelebbről szemügyre, melynek példáján bemutatható az elitpozíciók halmozásának és maximális kombinálásának jól bevált stratégiája, a történelmi arisztokráciát. Arra keressük majd a választ, hogy beszélhetünk-e az arisztokrácia mint első számú elit folytonosságáról, illetőleg változott-e az arisztokrácia eliten belüli helye a Horthy-kor évtizedei során.
4.2. A HAGYOMÁNYOS ELIT: AZ ARISZTOKRÁCIA Magyarországon úgyszólván a 20. század derekáig a „történelmi arisztokrácia” alkotta a hagyományos elitet. E társadalmi kaszt vezető szerepét a kezén lévő nagy kiterjedésű ingatlanvagyon (latifundium), a belőle fakadó komoly politikai befolyás és a mindezeket erkölcsileg legitimáló feltétlen tekintély, kivételes presztízs alapozta 136 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban meg. Az arisztokrácia a maga többrendbéli vezető helyét és szerepét történelmi folytonosságként, mint őt jogosan megillető örökséget birtokolta, melyet múltból eredő jogcímekkel (rangokkal, címekkel) szentesített. A történelmi arisztokrácia ugyanis a szó szűkebb és tulajdonképpeni értelmében kizárólag a jogilag definiált főrendi vagy főnemesi családok együttesének felelt meg. Az arisztokrácia ebben az értelemben vitathatatlanul élesen elkülönült a társadalom többségétől, sőt még saját szűkebb körén belül is a rangok és címek teremtettek merev hierarchikus rendet. Arisztokratának vagy főnemesnek a főhercegi, a hercegi, a grófi és részben a bárói címekkel felruházott személyek és családtagjaik számítanak. Az arisztokrácia köréhez tartozó családok pontos számát nem ismerjük közelebbről, de korszakunkban nem lehettek többen kétszáznál. Amit az valószínűsít, hogy az 1880-as évek közepén, tehát a főrendiház reformját közvetlenül megelőzően, 698 főnemes kapott meghívást a második törvényhozói kamarába, akik személyükben 205 főrangú családot képviseltek. Márpedig 1885-ig a főrendiházi tagság a főnemes státus leghívebb ismertetőjegye, melyhez a Nemzeti Kaszinó-beli tagság úgyszintén megbízható indikátorként szolgált. A Horthy-korban főherceg, tehát olyan férfi, aki a Mária Teréziától származó Habs- burg-Lotharingiai-családdal állt rokoni kapcsolatban, négy élt az ország területén: József és fia, József Ferenc; Frigyes és fia, Albrecht. Rangban közvetlenül alattuk álltak a hercegek; e családok száma már a múlt század végén is csupán tíz, később sem több ennél. A két háború között kétféle alapon illette meg a családokat hercegi cím. Egy részük királyi herceg volt, akik az uralkodó család rangját vitték tovább, ezért „királyi fenség”-nek szólították őket. Másik részük ún. örökletes herceg, nekik a „főméltóságú” titulus járt ki. Az utóbbiak körébe olyan, a Habsburgok által főnemesi rangra emelt családok tartoztak, mint a Batthyány-Strattmann, az Esterházy, az Odescalchi vagy a Festetics családok egy-egy ága. Az utóbbit, Festetics Taszilót századunk elején, 1911-ben emelte hercegi rangra Ferenc József, ám még a monarchia utolsó napjaiban, 1917-ben is adományozott az uralkodó hercegi címet (Lónyay Elemér grófnak). Sorban a következő arisztokrata rang a gróf (őrgróf), nekik a „méltóságos” megszólítás dukált. Grófi családok adták a főnemesség gerincét: az 1880-as években 108 család, a főrendiházban képviselt főurak fele került ki a grófok soraiból. Végezetül bárók alkották a főrend alsó rendfokozatát („méltóságos” cím illette meg őket); az ide tartozó családok száma kevéssel maradt el a grófi famíliákétól. Őket, természetesen, nem szabad egybemosni az újonnan nemesített ún. iparbárókkal. Mivel a bárósítás a 19. század derekától (nálunk 1863- tól) jóval tömegesebb, mint a grófi és kivált a hercegi címek adományozása, a bárói cím nem minden esetben jelentette a „legelső társaság” köreibe történő automatikus bekerülést. Az újonnan nemesített bárók (katonatisztek, állami főhivatalnokok, tudósok és elsősorban vállalkozó nagypolgárok) valójában egy új, immáron „polgári” arisztokráciát képeztek, s nem tagozódtak be a történelmi arisztokráciába. Nem volna helyes, ha az arisztokrácia mint elit bemutatásakor megelégednénk a rangok és a címek birtokosaival. Már a főrendiház 1885. évi reformja során bebizonyosodott, hogy nem minden főnemes tagja az elitnek. Vörös Károly kutatásaiból tudjuk, hogy a főrendiházi tagság vagyoni cenzushoz (3000 forinton felüli adónak megfelelő évi jövedelemhez) kötése folytán a főnemesi családoknak több mint a fele (55%-a) és tagjainak a 70%-a (!) kihullott az elitből. A kezükön lévő ingatlanbirtok egész egyszerűen nem jövedelmezett annyit, amennyire a főrendiházi tagsághoz szükségük lett volna. A főnemesi státus másik intézményi biztosítéka, a Nemzeti Kaszinó-beli tagság szintén megerősíti ezt a képet, hiszen még a vagyonuk alapján a főrendiházba bekerült 158 gróf közül is 70 nem volt bejegyzett tagja a mágnáskaszinónak; az örökös főrendiházi tagsággal rendelkező grófoknak pedig kevesebb mint az ötöde kvalifikálta magát kaszinói tagként. A főnemesi rangon és címen nyugvó arisztokrata státus, ezek szerint, önmagában nem elégséges ahhoz, hogy az illető bekerüljön a gazdasági-politikai elitbe. Igaz, az arisztokrácia töretlen elit pozíciójának a tézisét valló Erdei Ferenc a nagybirtok változatlan dominanciáját feltételezte. Kérdés, valóban változatlanul fennállt a nagybirtok politikai és társadalmi befolyása, és teljes mértékben érintetlen maradt az arisztokrata nagybirtok az idők folyamán? Pontos válasz elsősorban az utóbbi kérdésre adható. A főrendhez tartozó családok, láttuk, korántsem elhanyagolható hányada már 1885 előtt eltűnt a nagybirtokosok sorából; a latifundiumok megmaradt tulajdonosai így a korábbinál jóval szűkebb arisztokrata csoportot alkottak. Az újabb kutatások arra is felhívják a figyelmet, hogy az 1885-től az 1930-as évek derekáig tartó fél évszázadban az arisztokrata nagybirtok pozíciói szintúgy gyengültek valamelyest. Ennek egyik, bár nem egyedüli oka a trianoni határváltozás, amely az erdélyi és a felvidéki főnemeseket megfosztotta a birtokaitól. Scott M. Eddie vizsgálatai messzemenően igazolják a „latifundiumok hanyatlásának” tézisét. Eddie birtokösszeírások és a gazdacímtárak adatait elemezve kimutatta, hogy 1893-1935 között az ország legnagyobb földbirtokai – öröklés vagy eladás útján – észrevehetően föld- arabolódtak: a gazdaságok száma 45%-kal, területük pedig közel egyharmaddal csökkent az eltelt időben. A hanyatlás a birtokosok oldalán azt jelentette, 137 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban hogy az 50 legnagyobb birtokos kezén lévő föld területe a két időpont között 12%-kal, ám a kifejezetten arisztokrata latifundiumok területe egyenesen 28,6%-kal apadt 1893 és 1935 között. Miközben tehát az arisztokraták képviselete is csökkent néhány fővel az első 50 birtokos között (50-ről 46%- ra esvén vissza), ennél valamivel jelentősebb a gazdaságok területi vesztesége; 1893-ban a 25 arisztokrata latifundium az 50 legnagyobb gazdaság területének 52%-át, 1935-ben a 23 arisztokrata birtok már csupán 43,7%-át tette ki. Még nagyobb a változás a 100 hold fölötti teljes birtokspektrumban, hiszen a két háború között nem arisztokraták kezén több föld volt a 100 hold feletti kategóriában, mint az arisztokratákéban. A címzetes arisztokrácia ily módon már 1893-ban sem „birtokolta az országot”, mint ahogy azt gyakorta ma is vélik; ráadásul a főként a Dunántúlon összpontosuló nagybirtokosok pozíciói a századfordulót követő évtizedekben tovább romlottak. A „latifundiumok hanyatlásának” tézise nem azt állítja, hogy az elit pozíciójában megmaradt arisztokrácia teljesen elvesztette volna jelentős befolyását. Szó sincs erről, hiszen az 50 legnagyobb birtokos közül 23 továbbra is az arisztokráciából verbuválódott, bár ők az 1893-ban legnagyobb arisztokrata latifundiumok területének már csupán a háromnegyedét birtokolták. Az önmagához mérten számottevő, az arisztokrácián kívüli birtokos rétegek szempontjából azonban szinte elenyésző változás egyáltalán nem számít kivételesnek. „Nincs bizonyítéka annak – jegyzi meg Eddie –, hogy e csoport jobban viselte volna a korszak gazdasági viharait, mint a nem arisztokrata birtokosok csoportjai, akiknek pozíciója körülbelül ugyanolyan arányban romlott” (Scott M. Eddie 1990, 346). Akadt persze itt is néhány kivétel főleg olyanok körében, akik földbirtokai a trianoni országterületen kívül estek. Az erdélyi és a felvidéki, bár zömében kisebb földdel bíró, viszont hosszabb nemesi múltra visszatekintő ősnemes és csak elvétve indigéna (honfiúsodott) főrendi családok ugyanis részben vagy egészen nincstelenné váltak Trianon következtében. Közülük egyesek úgy mentették át elitpozíciójukat, hogy a politikai, ritkábban a tudományos elitben bukkantak fel. Példa rá a kor két ismert miniszterelnöke, gr. Teleki Pál földrajztudós és két alkalommal is miniszterelnök, valamint a szintén nagy múltú erdélyi arisztokrata családból származó gr. Bethlen István, aki tíz évig állt az ország élén miniszterelnökként. Az erdélyi földbirtokaitól megfosztott Bethlen a dualizmushoz képest is szerény miniszterelnöki fizetéséből (2300-2800 pengő a húszas évek második felében) nem fedezhette a tisztével együtt járó életvitelt, melyet erdélyi birtokainak a jövedelméből (kb. 5000 hold) egyébként gond nélkül finanszírozhatott. Talán éppen ilyen személyes indítékok miatt ragaszkodott kisajátított birtokai kártalanításához, és emiatt tartotta miniszterelnökként napirenden a román-magyar megbékélést hátráltató optánsügyet. A túlköltekezés miatt felvett adósságai ugyanis a harmincas évek elején már 200-250 000 pengőre duzzadtak, és Bethlen az optáns-per sikerétől várt kártalanítással remélte előteremteni a kölcsönök visszafizetésének pénzügyi fedezetét. Vagy nézzük a korszak másik jellegzetes alakjának, Apponyi Albert grófnak a példáját. Apponyi felvidéki birtokait vesztette el, melyekért a magyar állam végül kárpótolta, hogy meghálálja neki a békedelegáció vezetőjeként kifejtett tevékenységét. Amint egy arisztokrata memoáríró feljegyzi, Széchenyi Rezső abból a pénzből bérelt magának Abbáziában villát, melyet Vas megyei birtoka, Gyöngyösapáti eladásáért kapott. A birtokot a „magyar állam vette meg. és Apponyi Albertnek ajándékozta, aki Csehországban az egész vagyonát elveszítette. Apponyit »abszentistának«, távollevőnek nyilvánították és kisajátították a gyönyörű Éberhardot, amely a cseh állam birtokába ment át” (Odescalchi Eugénie 1990, 159). A trianoni országterületen honos arisztokratákat nem érték hasonló veszteségek, sőt még a Nagyatádi-féle földreform sem érintette őket közelről. Ráadásul a latifundiumok egy részének a külső (a piaci) erőkkel szembeni védettségét a hitbizomány rendszere messzemenően garantálta. Az 1687:IX. tc. által alkotott intézmény, a hitbizomány, két dolgot tartalmazott: egyrészt előírta a birtok családon belüli öröklésének meghatározott rendszerét, amely a birtok egyben tartásának érdekében az elsőszülött (a primogenitúrás) örökösödés kényszerét mondta ki (elsőszülött fiú hiányában a legidősebb oldalági rokon örökölhetett); másrészt az intézmény további biztosítékokat adott a birtok egyben tartására és a tulajdonosváltozás elkerülésére, mivel megtiltotta a birtok teljes vagy részleges elidegenítését (adásvételét, elajándékozását, elárverezését). Magyarországon a zömében, bár nem egyedül csak főnemesi birtokokon létesült kötött gazdaságok száma a dualizmus végéig 95-re, összterülete 2 300 000 holdra nőtt. A trianoni határváltozás után 58-ra apadt a hitbizományok száma, és egymillióra módosult összes területük. Nem vitás, a kötött birtok már puszta létével s kivált számottevő kiterjedésével mindvégig hatékonyan fékezte a latifundiumok erózióját. Ugyanilyen hatása volt a birtokon folytatott szakszerű gazdálkodásnak is. De vajon mennyire ambicionálták az arisztokrata birtokosok gazdaságuk igazgatását? A kortárs megfigyelők egyöntetűen negatív képet festenek az arisztokrata birtokosok gazdasági mentalitásáról. „Ha tárgyilagosak akarunk lenni – írta Weis István –, nem mellőzhetjük annak megállapítását, hogy különösen a fiatalabb [arisztokrata] nemzedék soraiban akárhány képzett és lelkes gazda van; ez azonban a kisebbség.” (Weis István 1930, 132-133). Erdei szintúgy kijelenti: „kivételes. akár a tudós, akár a vállalkozó arisztokrata, de a mezőgazda szakember is” (Erdei Ferenc 1995, 61). Hasonló a véleménye Illyés Gyulának is. „Legtöbbjüknek semmi személyes köze nem volt a birtokához. Semmi élménye
138 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban róla vagy hozzá. Így rengetegen akadtak, akik soha nem is látták minden tulajdonukat. Pontosan nem is tudták, mijük van. Legfeljebb csak azt, hogy hány hold; azaz hány pengőt jövedelmező” (Illyés Gyula 1980, 489). Tévednénk azonban azt feltételezve, hogy a gazdaságuk irányítását másokra hagyó nagybirtokos arisztokraták egyszerűen elprédálták nem hitbizományi földjeiket. Már azért sem ez történt, mert (főleg a degresszív adózás útján) megakadályozta őket ebben a mindenkori gazdaságpolitika. Ennél is fontosabb, hogy a gazdaságok közvetlen igazgatása, a gazdálkodás egy rendszerint szakértő gazdatiszti réteg vállára nehezedett. Végül pedig az jelentett úgyszólván biztos garanciát a birtokok tulajdonosai számára, hogy a gazdálkodás a latifundiumokon gyakorta tőkés nagybérlet formáját öltötte. Amint Puskás Júlia kimutatta, a 19. század derekától egyre jobban terjedő földbérleti rendszer kezdettől a nagybirtokokat célozta meg; a nagybérlet lett a gazdálkodás általános formájává. A rendszer további jegye, hogy a nagybirtokosok korábbi hitelezőiből, az akkoriban (a 19. század vége előtt) még többnyire kereskedő és bankár gazdag zsidókból lettek a nagybérlők. A 20. század elején, statisztikai adatok szerint, a haszonbérbe adott földeknek több mint a fele jutott az ezer holdon felüli gazdaságokra, és harmaduknál is nagyobb hányada volt latifundiumon alapított nagybérlet. Fontos megjegyezni, hogy az arisztokrata birtokokon létesített nagybérletek a leggazdaságosabbak, hiszen az összes tőkés nagybérlet kataszteri tiszta jövedelmének közel a fele innen eredt. A bérletbe adott arisztokrata birtokok többnyire (75%-ban) zsidó vállalkozók melléküzemágát képezték, és, ennek megfelelően, a gazdálkodást a bérlők itt teljesen modernizálták. A latifundium és a tőkés nagybérlet ezen szimbiózisa 1920 után is fennmaradt: 1930-ban az ezer holdnál nagyobb gazdaságot bérlők egyharmada izraelita felekezetű, lényegében tehát zsidó vállalkozó nagypolgár. A „polgári arisztokrácia”, és főleg a zsidó nagypolgárság, eszerint közvetlenül is hozzájárult az arisztokrata latifundiumok életben tartásához. Az egy személyben kereskedő, hitelező és földbérlő zsidó nagybérlők ugyanis „ahogyan. »menedzselték« a tőkés gazdálkodásban a feudális nagybirtokokat, nemcsak módosították a hagyományos tulajdonviszonyokat, hanem konszolidálták is azt és az azzal járó társadalmi feszültségeket” (Puskás Júlia 1989, 42). A születési arisztokráciának a nagybirtokos arisztokráciánál valamivel népesebb tábora már jó ideje nem tartozott sem a nagybirtokosok (ezerholdasok), sőt még az ingatlantulajdonosok közé sem. Ok gyakran rákényszerültek, hogy polgári foglalkozást vagy hivatást válasszanak maguknak. Erről mint válságról igen érzékletes beszámoló olvasható Csekonics Erzsébet grófnő tollából. „Jelenleg. (az arisztokrácia) nagy krízisen megy keresztül, krízisen, melyben legalább ötven százalék azokból, akik nincsenek a helyzet magaslatán, alá fog merülni. Ennek az ötven százaléknak egyik része pedig azokból áll, akik nem akarnak alkalmazkodni a mostani dolgozó, örökké siető világrendszerhez, akik ósdi elmaradottságban szép lassacskán mindenről lemaradnak. Ezekért kár, mert sok érték vész el velük. A másik része azokból áll, akik átöröklött léhaság és »inefficiency« folytán komoly, kitartó vagy alkotó munkára nem képesek, de amellett nem tartanak ki »kaszt«juk jeligéi, eszméi mellett, hanem a régi rendszerrel ítélőképességüket elveszítve, életmódjukkal lejáratják magukat és aláássák »kaszt«-jukat. Ezeknek pedig semmiféle létjogosultságuk nincs, és ezekért egyáltalán nem kár.” (Csekonics Erzsébet 1993, 38.) Kintről nézve is sokaknak tűnt úgy, hogy az arisztokrácia fiatalabb nemzedékei kevés hajlandóságot mutatnak akár még a képzettséget kívánó hivatali pályák elfoglalására is. Mások ugyanakkor nem érezték sem különösebben tragikusnak, sem kivételesnek a dilemmát, hogy arisztokrata létükre is képezzék magukat, majd pedig kereső munkát vállaljanak. „A valóságban – írta visszemlékezésében egy herceg –, az én időmben [a harmincas években] az arisztokrata fiatalság nagy része dolgozott, mint én, bár legtöbbjük anyagilag nem szorult rá.” O például jogot végzett, majd apja halálát követően (amikor nagy veszteségek érték a családját!) állást vállalt: „elhatároztam, hogy ügyvéd leszek, bár az ügyvédség nem volt »rangszerű«”. (Odescalchi Sándor 1990, 208.) Természetesen a lecsúszott arisztokraták kevesebbel is beérték, nem lévén többé abban a helyzetben, hogy mérlegelhették volna egy foglalkozás „rangszerűségét”. Példaként említhető gróf Bethlen Márta, akiről tudjuk, hogy „vöröskeresztes hölgy”, és 1935-ös kiköltöztetéséig (1919-től kezdődően) egy belvárosi (Egyetem, ma Károlyi Mihály utcai) bérházban a földszinti szoba-konyhás lakás lakója. Szerény otthonáért évi 500 pengő lakbért fizetett, ami egy átlagos munkáslakás ekkori szokásos bérleti díjának felelt meg (Budapest Főváros Levéltára IV 1410. f. 30432/1935). A deklasszálódás folyamatát érzékelteti a következő idézet. „Azelőtt palotában laktak és a kapu előtt reggeltől estig számozatlan fiáker állt rendelkezésükre. Azután a Mária-Valéria utcában béreltek egy emeletet. [Utóbb] ez is túl nagy lett, akkor egy háromszobás lakásba költözött, végül ebben is csak egy szobában élt [az idős hölgy].” (Odescalchi Sándor 1990, 157-158.) Az arisztokrácia elitbéli kisebbsége az idők során természetesen maga szintúgy átalakult. Mindenekelőtt csökkent a családok száma és vagyoni ereje, de ami ennél is fontosabb: társadalmi befolyásuk, vele együtt a 139 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban presztízsük szintén alábbszállt a két háború között. Ezt az általuk elfoglalt intézményi pozíciók alakulása is bizonyítja. A főnemesség, ez az anyagilag független társadalmi erő a dualizmus korában végig a politikai élet egyik számszerűen is meghatározó eleme. Hatalmi súlyát növelte, hogy a vele konkuráló, viszont magából az államból élő dzsentrivel szemben az arisztokrácia nem függött másoktól, anyagilag a saját lábán állt. Igaz, nem az arisztokrácia egészéről, hanem jól körülhatárolt csoportjairól, tehát a hercegi családokról (és néhány indigénáról) és az alattuk állókról, valamint a homo novus grófokról és bárókról (benne a polgári arisztokráciával) és a protestáns főrendi családok szintje fölötti ún. „nemzeti arisztokráciá”-ról van elsősorban szó. Olyan, a grófi címet nemzedékek óta birtokló ősnemes családok leszármazottai ők (Andrássyak, Károlyiak, Batthyányak, Csákyak, Széchenyiek, Zichyek, Dessewffyek, Esterházyak, Apponyiak), akik felmenői között számosan szerepet vállaltak a magyar állami önállóságért és polgári átalakulásért folyó múltbeli küzdelmek során. A „nemzeti arisztokrácia” nem egy családja képviseltette magát a Horthy-korban is a legnagyobb földbirtokosok között: 1935 első 50 latifundiumának 23 arisztokratájából legalább tízen tartoztak közéjük, ebből öten fémjelezték az Esterházy (grófi) ágat, ketten képviselték a Károlyiakat, és akadt egy-egy Andrássy, Széchenyi és Batthyány-Strattmann is. De vajon miként alakult a hazai politikai élethez a múltban szorosan kötődő arisztokrata elit pozicio- nális politikai súlya 1920-at követően? Úgy tűnik, az arisztokrácia 20. század elejétől töretlen politikai térvesztése Trianon után különösen felgyorsult, hiszen szerepük csökkent mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalom megfelelő testületeiben. Ami a törvényhozást illeti, a bethleni időszakban a képviselőház kormánypárti képviselői között 27 volt az arisztokraták száma, s közülük 12-en, ráadásul, csak 1931-benjutottak mandátumukhoz. Ez a szám kereken egytizede az Egységes Párt teljes frakciójának. A képviselők szinte mindegyike nagybirtokos is volt egyúttal. Később a földbirtokos arisztokrácia fokozatosan, majd végül teljesen kiszorult a parlamenti életből. Az 1931-35ös ciklusban a kormánypárti frakció valamivel több mint ötödét alkotó 16 nagybirtokosból mindössze 11 az arisztokrata, és közülük is csak hármuk kezén találunk latifundiumot (gróf Festetics Sándor, gróf Károlyi Gyula és gróf Almássy Alajos). Az 1935-39-es parlamenti ciklusban a 15 fős nagybirtokos kormánypárti képviselői csoport legmódosabb arisztokrata tagjának, gróf Károlyi Viktornak pedig már csupán 6746 holdra terjed a birtoka. Az utolsó Horthy-kori választás, az 1939-es sem hozott érdemi módosulást e téren; legföljebb az a nóvum, hogy a hét főre csökkent nagybirtokos reprezentáció mellett az arisztokrácia szinte utolsó képviselői is kimaradtak a kétkamarás országgyűlés „alsóházából”. Komoly csapás volt a születési arisztokrácia politikai szereplése szempontjából a főrendiház 1918-as feloszlatása, majd az újjászervezett és az 1926-os törvénnyel felállított felsőház késedelmes megalkotása. Ráadásul az új felső kamara sem csak a régi főrendiház puszta mása, mivel nem egyedül a főrendeknek biztosította a képviseletet. A felállításáról szóló törvény úgy intézkedett, hogy a főnemesi családok a törvényhatóságok által választott tagok számának a felét érhetik el, méghozzá úgy, hogy kizárólag a legalább évi 2000 pengő föld- és házadó megfizetésére képes családok tagjai kerülhettek be a testületbe. Ez lényegében 42 képviselői helynek felelt meg, ami a felsőházba küldött tagok 18%-át tette ki. Igaz, arisztokraták más módon, elsősorban a kormányzó kinevezése útján is bekerülhettek a második törvényhozói kamarába. Így a csoport teljes száma elérte a 66-ot (a tagság 28%-át). Bár ebben benne foglaltatott már néhány nem nagybirtokos főrend, valamint számos nem főrend nagybirtokos is. A felső- és alsóház képviselőinek együttes száma 80-90 körülire tehető 1930 táján, ennyi azon főrendi családok száma, amelyek esetében a kellő vagyoni hatalomhoz megfelelő politikai elitpozíció is társult. Más kérdés, hogy ez a tisztség vajon mennyi pótlólagos befolyást biztosított számukra. Valószínűleg kevesebbet annál, mint ami formailag elvárható lenne. Tény ugyanis, hogy a főrendiházhoz képest csekélyebb jogkörű felsőházi tagság inkább csak dekórumot, mint tényleges beleszólást jelentett a politika intézésébe. Ez is oka lehet annak, hogy: „Az örökös joggal bíró családok választottai – egy-kettő kivételével – sem az üléseken, sem a bizottságok munkájában nem vesznek részt.” (Weis István 1930, 139.) A végrehajtó hatalom csúcsán a törvényhozó hatalomban megfigyelthez hasonlóan lépésről lépésre vesztett teret az arisztokrácia. Az ellenforradalmi rendszer kezdetén az arisztokrácia még mindig megbecsült tagja a politikai elitnek, és főleg miniszterelnöki minőségben előnyt élvez a kiválasztás során a máshonnan érkezőkkel szemben. Teleki Pál földrajztudóst, aki pedig nem is volt közvetlen részese a pártpolitikai küzdelmeknek, éppen származása miatt szemelték ki 1920 folyamán a miniszterelnöki posztra. Amint a Külügyminisztérium sajtó- és 140 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban propagandaosztályának (szintén földrajztudós) munkatársa írta, Teleki „mágnás összeköttetései, mágnás modora, nyelvismeretei, tapintata, föllépése alkalmassá teszik. a Nyugat legelőkelőbbjeivel való érintkezésre”. Ami, szólt az érvelés, komoly reményeket ébreszthet abban a tekintetben, hogy „meg fogja menteni [Magyarországot] a gyalázatos szétdarabolástól” (Tilkovszky Lóránt 1975, 64). Némileg hasonló megfontolások segítették Bethlen Istvánt is a következő év tavaszán a miniszterelnöki székbe. De még az olyan bevett arisztokrata „foglalkozás” is, mint a diplomatapálya, a Horthy-kor- ban fokozatosan elpolgáriasult. Jóllehet a független államiság első éveiben megszerveződő fontos külföldi követségeken még valóban gyakoriak a grófok és bárók, a korszak során „az osztrák-magyar külügyi szolgálathoz képest az arisztokraták aránya már eleve mintegy fele a korábbiaknak, és részvételük a korszak végére a félnek a felére zsugorodik” (Pritz Pál 1995, 29). Ráadásul az itt megjelenő „félszáz főnyi főnemesség mintegy háromnegyed része, a bárói vagy grófi koronát a XIX. században, sok esetben a kiegyezés után, esetenként a háború előestéjén vagy a háborúban kapta. [Vagyis] a többséget azok alkotják, akik a katonáskodásban, az államigazgatásban és a társadalmi élet más területein szerzett érdemeik elismerése alapján váltak arisztokratákká” (Pritz Pál 1995, 35-36). Ugyanakkor az 1932-ig tartó bő egy évtized és kivált az azt követő, Szálasi 1944. őszi hatalomrajutásáig tartó időszak tapasztalatai egyértelműen cáfolják az arisztokrácia folytonos politikai-hatalmi befolyásáról vallott elképzeléseket. 1920 és 1944 ősze között 13 kormány volt Magyarországon hivatalban (ehhez hozzászámítható az 1920 előtti három és a korszakot lezáró nyilas kormány). Ebben a 13 kormányban összesen 15 arisztokrata vállalt miniszteri posztot, közülük kettő volt egyúttal miniszterelnök is, és hét azok száma, akik egynél több kabinetben is betöltötték többnyire ugyanazt a tárcát. A 15 arisztokrata kormánytag a 13 kormány 205 posztjának alig több mint a 7%-át foglalta el, ami jelzi a főnemesi származású politikusok viszonylag csekély számszerű súlyát a korban. Ráadásul a 15 arisztokrata kormánytagból tíz az 1932-ig tartó periódusban jutott szóhoz, de a harmincas években, valamint a háborús kabinetekben mindössze öt arisztokratának jutott szerep. A tendencia tehát egyértelműen az, hogy az arisztokráciából kikerülő politikusok visszaszorulnak, 1932-t követően pedig gyakorlatilag el is tűnnek. Első pillantásra is feltűnik, hogy az érintett személyi kör jobbára néhány családot reprezentált; a 15 főből heten három arisztokrata famíliából kerültek ki, hármukat adta a Csáky, kettőt-kettőt pedig a Teleki és a Bánffy család. Jellemző, hogy a szóban forgó arisztokrata politikusok, kevés kivétellel, az elszegényedett és már nem földbirtokos, de legalábbis nem mamutbirtokos főnemeseket fémjelezték. Túltengtek tehát közöttük a földjüket vesztett erdélyi és helyenként a felvidéki arisztokrácia politikai pályára sodródó reprezentánsai (a Telekiek, a Bánffyak, a Csákyak és Klebelsberg Kunó vagy természetesen Bethlen István). A főrendi családok nagyfokú politikai részvételét, kivált a végrehajtó hatalomba való bekapcsolódását a korszak politikai sajátosságai is akadályozták. A húszas években az arisztokrácia egy részét például legitimista elkötelezettsége tartotta távol (és tette ellenzékivé) a mindenkori kormánypolitikától; a harmincas években ugyanakkor a szélsőjobb irányába elmozduló kormánypolitika zárta el előlük az utat, mivel a középosztályból felkerült elemekkel egészítette ki a „politikai osztályt”. Az arisztokrácia fővárosi (s egyáltalán: városi) lakhelyű része tehát elsőrendűen az országos politikában vett részt, bár korszakunkban már ez is mind kevesebbeknek jutott osztályrészül. A vidéki rezidenciáján élő mágnás, aki fővárosi palotát vagy lakosztályt sem tartott fenn magának, természetesen inkább a helyi közélettel került közelebbi kapcsolatba. Mivel vidéken 1918 után is érvényben maradt a virilizmus intézménye, ezek az arisztokraták mint legnagyobb helyi adófizetők, automatikusan bekerültek lakóhelyük törvényhatósági bizottságába, vagy annak a községnek a képviselő-testületébe, ahol a birtokaik feküdtek. Többnyire azonban nem vettek részt az önkormányzatok munkájában, s jószerivel csak a gazdatisztjeiket delegálták maguk helyett e testületekbe. A múlt század végén az ilyesfajta aktivitás talán még nem számított kivételesnek, melyre akkor gróf Festetics Tasziló szolgált jó példával, midőn 1896-ban, pusztán az ügy iránti érdeklődéstől vezettetve fellebbezett a keszthelyi nagyközségi képviselő-testület egy őt közvetlenül nem is érintő határozata ellen. A két háború között viszont a kortárs megfigyelő már a helyi ügyek iránti teljes apátiában marasztalta el a vidéki arisztokratákat (Weis István). Az arisztokrácia elit voltát, az osztály elithez tartozó kisebbségének a kiváltságait gyarapította (és tette még szilárdabbá) az intézményes társas élet, illetőleg az informális szociabilitás zártsága. Az exkluzív klubok formalizált világa szigorúbban szelektált az arisztokrácia világában, mint a személyes érintkezés informális közegén belüli társadalmi distinkció. Ám végül is ugyanolyan indikátorszerepet játszott, mint a felsőházi tagság ténye.
141 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban A Széchenyi István által 1827-ben alapított Nemzeti Kaszinó afféle mágnásklub volt, noha távolról sem jellemezte a mintájául szolgáló angol klubok mereven kaszt jellegű szigorú zártsága. Az alapító maga is nem annyira a rétegek elkülönítésére, mint inkább bizonyos határok közötti elegyítésükre gondolt a szervezet életre hívásakor. Valóban zárt kört a mágnáskaszinón belül egyedül a 60 tagot számláló Nemzeti Lovaregylet képezett, de a rendszerint 400-500 fős Nemzeti Kaszinó tagságának rendszerint afele és legalább a kétötöde mindenkor a születési arisztokrácián kívüli elitcsoportokból rekrutálódott. S nemcsak a tagság soraiban, hanem a szervezet vezetésében is megfigyelhető a keveredés: a három igazgató közül egy rendszerint nem arisztokrata, és az 50 fős választmányból 1941-ben például 19 volt nem arisztokrata Kaszinó-tag. Ha az arisztokrácia, eszerint, többnyire 200, legjobb esetben is legföljebb közel 300 fővel képviseltette magát a Nemzeti Kaszinó tagjai között, a szűkebben nagybirtokos főrendi családok száma még ennél is kevesebb. Az összes földbirtokos aránya az 1928. évi 58,6%-ról 1941-ig 39,5%-ra zuhant vissza, ami arra utal, hogy erősen visszaszorult a latifundiumok személyes képviselete a mágnáskaszinóban. Hiszen ebbe a földbirtokoskategóriába a nem főrendi családok ingatlanbirtokossá előlépő reprezentásai is beleértendők. A társas életnek a Nemzeti Kaszinó-beli tagsággal vagy éppenséggel az érdekvédelmi tevékenységet űző, egyúttal kifejezetten a nagybirtokos arisztokrácia szervezeteként fellépő OMGE-beli részvétellel összefüggő intézményes formái mutatják leghívebben, hogy kikből is állt valójában az arisztokrácia elitje. Ehhez képest sokkal képlékenyebb az az elit, amely az informális érintkezés eredményeként jött létre. Itt ugyanis kisebb volt a jelentősége a vagyoni és szervezeti pozíciókhoz kötött distinkcióknak, és inkább a származási kötelékek megszabta kohéziós erők hatottak. A Nemzeti Kaszinó tagfelvételi gyakorlatát is nyitottság jellemezte a nem arisztokraták irányába, akik maguk szintén az elitbe tartoztak; mindez még fokozottabban érvényesült az arisztokrácia „intim terén” belül. Ebben az informális társas életben az exkluzivitás kifelé, a nem nemesi eredetű társadalom elitjei irányában meglehetős szigorral, a szélesebben úri társadalom keretei között viszont jóval kötetlenebbül érvényesült. Könnyebben nyert ide bebocsáttatást az elszegényedett arisztokrata, sőt számos dzsentri (és hivatalt viselő) úriember is, mint az újgazdag, netán frissen nemesített nagypolgár. Az arisztokrata társas élet jellegzetesen alakuló szociológiájáról sokat elárul egy középnemesi származású, immár birtoktalan Szabolcs megyei főszolgabíró húszas és harmincas években vezetett naplója. A bejegyzések elemzéséből kiviláglik, hogy az egymás szomszédságában élő, vegyesen arisztokrata és csak dzsentri, de egyaránt jó nevű úri családok személyi tekintetben szorosan összeforrtak egymással az informális társas élet során, amit a vendégeskedéssel egybekötött téli vadászatok rituáléja övezett. Mindezt ugyanakkor az tette lehetővé, hogy ez a fajta szórakozás (vendéglátás, vadászat) egybevágott az úri családok örökletes szocializációs képességeivel, így könnyebben ráépült kulturális beidegződéseikre és történelmileg hagyományozott képességeikre. A vadászat, vagyis a fegyverhasználat ugyanis a nemesi életvitel (és az úri hivatás) privilégiumként őrzött megszokott velejárója. S ehhez hozzáadódik az is, hogy a latifundiumok tekintélyes része vadban gazdag erdőbirtokokból állt. Ezért is kapcsolódott össze az arisztokrácia imázsa a vadászat fogalmával, hogy idővel a kettő szinte egymás szinonimájává legyen. Az arisztokrata vadászatkultusz tradicionálisan rögzült rituálé keretei között folyt, ahol mód nyílt a „mesterségbeli tudás”, a fegyverhasználat terén szerzett jártasság versenyszerű gyakorlására. „Azokban az években, amikor még tehettük – olvassuk egy emlékiratban –, gyakran meglátogattuk falusi otthonaikban rokonainkat. Többször elutaztunk Fehérvár-Csurgóra, Károlyi József grófhoz. Ott lőtte Béla [az emlékirat szerzőjének férje] első muflonját a csurgói nagy vadaskertben. A legemlékezetesebb magyarországi vadászat azonban, amelyen részt vettünk, a híres nagy pusztaszeri vadászat volt. Pusztaszer Pallavicini Alfonz otthona volt. Ott zajlottak le Magyarország legjelentősebb vadászatai, melyekre csak egészen kitűnő vadászokat hívott meg a háziúr a rokoni és baráti körből. Négy napig tartottak ezek a vadászatok, és általában tíz vendég vett részt rajtuk. A vadásznapok beosztása igencsak spártai volt. Korai kelés, szerény reggeli, indulás fogatokkal. A kijelölt helyen a fővadászmester átadta minden vendégnek az ebédadagját. Csak két szendvicset, semmi többet. De az kitűnő minőségű volt: libamáj és prágai sonkaszeletek. Azért volt ez célszerű, mert az ilyen »ebédet« gyorsan el lehetett fogyasztani, a vadászidő nem vész kárba. Októberben már korán sötétedik, és a »Schusslicht«, a »lővilágosság« hamar véget ért. A vadászok feleségei és a nővendégek a kastélyban elköltött rövid villásreggeli után csatlakoztak a vadászokhoz. Minket is kocsi vitt a »leshelyre«, a »standokhoz«, a háziúr által kijelölt partnerhez. A feleség mindig a férje mellé került, így én Bélával indultam. Most meggyőződhettem Béla mesteri »fegyverforgatásáról«. Csak úgy hullottak előttünk a nyulak. Hazatérve gyors átöltözés következett, aztán a háziúr pipázójában gyűltünk össze, kitűnő tea mellett. Ilyenkor élénk vita folyt, ki mit és hogyan lőtt, hibázott-e stb. Aztán megint átöltöztünk, ezúttal estélyi ruhát vittem és a hozzá való ékszereket. Az estebéd kitűnő volt, de rövid. Sokféle bor, bordeaux-i, tokaji stb. került az asztalra. Én csak tokajit ittam és vizet. Béla vezetett: napi hat-, hétszáz vadat – nyulat, fácánt – ejtett. A vadászat évi eredménye – a tíz vadász zsákmánya – tizen- hatezer-hétszáz vad volt.” (Odescalchi Eugénie 1990, 169-170.)
142 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Az arisztokrácia informális társas életének további, elsősorban a városi (a fővárosi) főrendi családok körében honos színtere a bál. Ezeket a bálokat a családok az ilyen célra kiválóan alkalmas városi palotáikban vagy exkluzív klubjaikban, esetleg szállodák dísztermeiben rendezték szigorúan zárt keretek között. „Az én első nyilvános bálom – szól a beszámoló – a királypárti Szent István bajtársi egyesület által a Pannonia Szállodában rendezett Szent István-bál volt. [melynek] fővédnöke Róbert királyfi, Károly király másodszülött fia volt. Minthogy a király gyermekei nem jöhettek Magyarországra (vagy Ausztriába), képviseletében gróf Sigray Antal jelent meg, nyakában az Aranygyapjas Renddel. A királyfi képviselője közül az emelvényen az »előkelőségek« foglaltak helyet. A magyar főhercegek közül senki sem volt ott, sőt mint »nem harcos legitimisták«, úgy tudom, nem is voltak meghíva. A bál fővédnöknője herceg Odescalchi Károlyné, született Andrássy Klára grófnő volt, a Magyar Nők Szentkorona Szövetségének és minden legitimista egyesület és ünnep elnöknője és fővédnöke. A táncoló ifjúság főleg arisztokrata leányokból állt, ami más nyilvános bálon nem fordult elő. Ha néha meg is jelentek valamelyiken »nyitni«, a nyitás után elmentek és ismeretlenek fel sem kérhették őket táncra. [A] legelső év tapasztalatai után csak a Park Club társaság báljain, vagy még szívesebben kisebb társaságokban, vacsorákon, büféken vagy teákon vettem részt. A Park Clubban rendezték báljaikat azok a tagok, kiknek budapesti lakásuk nem volt elég nagy arra, vagy nem akartak otthon oly sok vendéget látni. Az első házibál, melyen a Park Clubban részt vettem, báró Perényi Péterék Rózsa-bálja volt, Katalin leányuk tiszteletére. Többszázan voltunk a magyar »legfelső ötszáz«-ból. Egy másik esztendő legemlékezetesebb bálját gróf Serényi Lászlóék adták a Park Clubban. Itt az egészen kezdőkorú, részben először bálozó fiatalság vett részt. Talán egész életemben legjobban gróf Somsics Gyuláék és leányuk, Júlia álarcosbálján mulattam. Ezen csupán még nem bálozó fiatalság vett részt (gyermekbál). Nem a Park Clubban volt, hanem a Városliget melletti palotában, ahol laktak. Gróf Gyürky Viktorné bálján, melyet unokája, Montecuc- coli Argot grófnő tiszteletére adott a Park Clubban, a résztvevő urak ezüst öngyújtót kaptak a cotillon során a bál dátumával. Gróf Zichy Aladárné az Andrássy úti Coburg palotában fogadta vendégeit igen szép rokokó francia bútorok között. Gróf Széchenyi László washingtoni magyar követ és felesége, Vanderbilt Gladys Andrássy úti palotájában adtak Silvia leányuk tiszteletére négyszáz személyes bált, melyen a kormányzói pár is megjelent. Gróf Széchenyi Andor Pálék (ötvenkétezer hold) bálján a Park Clubban a háziak konzervativizmusának és magyar érzésének kifejezéseként dzsessz helyett a tánchoz is cigánybanda játszott. Szentiványi Egon és szép leánya, Lily bálján reggelig ott maradt József Ferenc főherceg és Anna főhercegnő. Gróf Andrássy Imréék egyszer apacsbált rendeztek a Múzeum utcai palotában. Mint karpaszományos főtüzér vettem részt gróf Edelsheim Gyulay Lipóték nagyszerű álarcosbálján a Várban, Dísz téri palotájukban. Herceg Windischgraetz Lajosné leánya, Natália számára apjának, gróf Széchényi Bertalan, a Felsőház elnökének Lánchíd utcai palotájában rendezett bált. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen nagy társaság felerősített gramofon zenéjére táncolt. A példa hasonló nagyságú társaságban ebben a körben nem talált követőre. A legnagyobb bál, melyen részt vettem, a budapesti Operabál volt. A kormányzó és a főhercegek védnöksége alatt a magyar művészek támogatására jótékony célból rendezték” (Odescalchi Sándor 1991, 197207). A roppant exkluzív arisztokrata bálok a nyilvánvaló szimbolikus jellegen túl egészen közvetlen gyakorlati funkciónak is megfeleltek: felbecsülhetetlen szerepük volt az osztály társadalmi újratermelésében. Az olyan típusú elit, mint amilyen az arisztokrácia, kivételes stratégiai jelentőséget tulajdonít a házasodásnak státusa átörökítése és változatlan fenntartása során. A születési arisztokrácia tökéletesen zárt réteg, mivel oda ekkor már teljesen lehetetlen bárkinek is kívülről bekerülnie; az örökletes cím és rang a születés jogán túl ugyanis semmilyen más módon nem volt a korban elérhető. Nem teljesen zárt viszont ez az elit a soraiból kihullók korántsem elhanyagolható csoportja miatt; ámbár ezt a veszteséget kompenzálta vagy valamelyest ellensúlyozta az informális társas érintkezés e körben honos mechanizmusa. A folytonosság biztosítékát kizárólag az illendő házasodás nyújtotta, melynek valójában nem is a bekerülés, hanem a kirekesztés volt igazi funkciója. Az arisztokrata családok aggályosan ellenőrizték utódaik házassággal kapcsolatos döntéseit, hogy a minimumra szorítsák le a vagyon, a rang, a vallás, az etnikum, netán a politikai hitvallás szerinti keveredés, a lefelé és kifelé házasodás (a mesalliance) kockázatát. Nem a beházasodás végett volt elengedhetetlenül fontos a partner helyes megválasztása, mint az újgazdag nagypolgárok esetében, hanem az addigi státus megerősítése s változatlan továbbvitele miatt. Az arisztokrata származású, egyúttal házasulás előtt álló fiatalok esetében az exkluzív bálok jelentették a partnerkiválasztás egyik lehetőségét. „Azt sehogyan sem mondhatom, hogy »jól mulattam« volna a bálokon – ismeri el a kortárs –, de én ezt nem is mulatásnak fogtam fel, hanem a házasság előkészítéséhez szükséges ismerkedési lehetőségnek.” S mint aki osztályának szokásait és erkölcseit fegyelmezetten betartj a, nyomban kész is volt elfojtani magában akár a legtermészetesebb érzéseit is, ha azok beleütköztek szűkebb világa normáiba. Midőn az egyik nem zártkörű táncestélyen az illető megismerkedett egy polgári származású lánnyal, aki iránt később – viszonzott – érzelmet táplált, rögtön tudatosította magában, „hogy nem lehet házasság közöttünk”. S noha tágabb családja körében akadtak olyanok, akik tartottak az esetleges mesalliance-tól, a megfelelően szocializált fiatalember szűkebb családjának szemernyi kétsége sem volt fiuk „megbízhatósága” 143 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban felől. „Szülőim ezt fel sem tételezték rólam” – írja. S nem is csalatkoztak várakozásukban, hiszen Odescalchi herceg évekkel később „helyesen döntött”, amikor József Ferenc főherceg lányát vette feleségül. Ahogy a házasodás terén endogén jellegű kapcsolatokra törekedett, úgy lakóhelyének a megválasztásával is az elkülönültségét igyekezett hangsúlyozni az arisztokrácia. A vidéki birtokukon élő főnemesek könnyebben tehettek eleget szegregációs igényeiknek, mint a zsúfolt fővárosba húzódó társaik. „A falu vagy kisváros közepén, ritkán szélén levő, őspark lombjai közül kikandikáló, Mansard tetejű kastély”, (mely „felé áhítattal néznek a helybeliek”, bár „ebbe a külsőleg érvényesülő tiszteletbe, sőt alázatba sok irigység, elfojtott és nehezen fékezett ellenszenv is vegyül” [Weis István 1930, 131]), gyakorta barokk eredetű építmény (melyet utóbb átépítettek, kibővítettek), vagy a 19. századi historizmus kastélyépítészetének a terméke. A múlt század dereka és vége között felújított-kibővített, építészetileg is jelentős vidéki arisztokrata rezidencia példája a keszthelyi Festetics-, a nagykárolyi Károlyi-, a bajmóci Pálffy-, a nagybörcsökpusztai Zichy- vagy az őraljaboldogfalvai Kendeffy-kastély. A neves építészek (Ybl, Hauszmann, Semper) által újonnan tervezett, múlt század végén emelt épületek közül pedig főként Andrássy Gyula miniszterelnök (közös külügyminiszter) tiszadobi kastélya, az ókígyósi Wenckheim-, a zalaújvári Festetics-, a csalai Kégl- vagy a kernyesdi (Erdély) Kendeffy-kastély érdemel külön is említést A fölöttébb tágas, népes személyzettel benépesített otthonokban a családot temérdek bútor és tárgy vette körül. Még az olyan szerényebb arisztokrata hajléknak is, amilyenben báró Lipthay Béla és felesége, Odescalchi Eugénie lakott az erdélyi Lovrinban, 32 szobája volt, és amikor 1944 tavaszán a család végleg kiköltözött az épületből: „Tizenkét nagy vagon indult útnak – kitűnően csomagolt bútorainkkal és a kastély egész berendezésével” (Odescalchi Eugénie 1990, 284). Egy hercegi család otthoni élete pedig olykor kifejezetten külsőséges, szinte fejedelmi módon merev formákat öltött, mint azt a szélsőségekre egyébként is hajló Festetics Tasziló (1850-1933) példája mutatja. „A keszthelyi udvar rendje kicsinyített mása volt a Burg életének. Ha Festetics Tasziló otthon volt, a keszthelyi kastély ormára felhúzták a családi színekből összeállított aranysárgaégszínkék lobogót. A herceg előtt csak meghívásra lehetett megjelenni; aki kihallgatást kért, annak az okot, a tárgyat írásban kellett közölnie az »udvarmesterrel« vagy a herceg titkárságával. A meghívottaktól, a jelentkezőktől megkívánta a pontos megjelenést; egy perc késés menthetetlen mulasztás volt, a mulasztó neve örökre lekerült a Keszthelyre vagy a vadászatokra meghívandók listájáról. Az »udvartartás« keretein belül mindenkinek megvolt a maga szerepe, amit túllépni nem lehetett. Még a bizalmi emberek is csak a herceg által felvetett témához szólhattak, várniuk kellett a kérdést, illetve míg a herceg fejének egészen gyenge biccentésével jelezte, hogy a kihallgatás véget ért” (Török Imre 1985, 102). A vidéki kastélyoknál kisebbek, a maguk helyén azonban feltűnőek az arisztokrácia budapesti rezidenciái. A nagyvárosi palotaépítészet főleg az 1860-as évektől vett nagy lendületet, midőn a Nemzeti Múzeum körül kezdett kiépülni a magyar főváros egyik mágnásnegyede. Pusztán a múzeum háta mögött, az akkori Esterházy utcában (ma Pollack Mihály téren), három, építészetileg is érdekes arisztokrata palota épült, ebből kettőt Ybl Miklós tervezett (Festetics-palota és Károlyi Alajos palotája); szomszédságukban és közvetlenül a Nemzeti Lovarda azóta lebontott épülete mellett pedig az Esterházy-palota állt. A múzeumot két oldalról szegélyező utcák immáron bérpalotát mintázó épületei szintén kivétel nélkül arisztokraták rezidenciájául szolgáltak. A Főherceg Sándor, ma Bródy Sándor utcában, a körúttól elindulva találjuk egymás után a Dessewffy-, a Kenderffy-, az Inkey- és az Odescalchi-pa- lotákat. A Múzeum utcában és közvetlen környezetében épült föl Andrássy Géza palotája, a Wenckheim-palota és a Károlyiék kezén lévő további négy épület. Ám alig néhány méterrel odább, a belváros irányában is arisztokrata palotákat találni, mint a Kecskeméti és a Magyar utca sarkán állt, azóta már lebontott Csekonics-féle palotát, vagy a tőszomszédságában ma is álló Károlyi-palotát. Amint a báli „leltárból” is kitűnhetett, a pesti oldalon a Városliget környéke is otthont adott arisztokrata palotáknak – ezért is települt ide, a Stefániára a Park Club. Budán szintén jelen volt az arisztokrácia, mindenekelőtt a Várnegyedben, valamint a Lánchíd budai hídfője körül tömörültek. Az arisztokrácia fővárosi szegregációjáról vallanak a Nemzeti Kaszinó-tagok (tehát nemcsak az arisztokraták) lakóhelyi adatai. A Kaszinó-tagok a két háború között a város három pontján koncentrálódtak; egynegyedük lakott a belvárosban (benne bizonnyal sok nagypolgárral és államhivatalnokkal), további egyötödük lakhelye volt a Múzeum-negyedben, és végül egyötödük élt várbeli palotájában. S vajon mi a magyarázat az arisztokrácia minden tekintetben feltartóztathatatlan dek- lasszálódására, még az eliten belül is folyó visszaszorulására? Ennek döntő oka, hogy az arisztokrácia lassanként elveszti addigi identitását, melyhez elsőrendűen az őt övező világ folytonos átalakulása szolgál háttér gyanánt. Csekonics grófnő is utal rá 1932-ben, hogy osztályának megrendült az önbizalma, mert erodálódott társadalmi legitimitása. „A külső körülmények – írta – nem változtak túlságosan, de a társadalmi áramlatok, a háború utáni gondolatvilág, a gazdasági nehézségek, a régi militarizmus megszűnése és főleg a Nyugattal való lépéstartás 144 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban fölforgatott sok minden meglévő szempontot, meggyőződést, értéket. A demokrácia mellőzni akarja a Múlt intézményeit, embereit.” (Léderer Pál 1990, 38). A grófnő rátapintott a lényegre: 1918/19 után Magyarországon is utat tört magának a szociális szellem, a neki megfelelő politikai mentalitás és értékrend, melynek fényében nem tűnt már magától értetődőnek sem a latifundium, sem az arra alapozott hedonista életforma. Ezzel együtt, sőt még inkább az arisztokrácia politikai vezető osztályként is elveszítette kétségtelen létjogosultságát. Az arisztokrácia nevezetes politikai szerepét hagyományosan az biztosította, hogy amíg az ország a Habsburg Birodalom része volt, addig ez a kiváltságolt kaszt jelentette az összekötő kapcsot a birodalmi központ (az uralkodó) és a magyar politikai-rendi nemzet között. Ez maradt a helyzet 1867 után is, amikor a „korona versus ország szerkezeti polaritása” közjogi kérdés formájában került napirendre. Péter László szerint: „Az arisztokrácia politikai erejének az a próbája, mely ugyan lojális marad a koronához, ugyanakkor több-kevesebb sikerrel arra is képes, hogy közvetítsen az uralkodó és a nemzet (immár) választott képviselői között” (Péter László 1989, 216). A Habsburgok végérvényes trónfosztásával (1921. november 6.), majd Horthy kormányzóvá választásával azután végleg elenyészett az arisztokrácia korábbi politikai funkciója. A rojalista és politikailag aktív arisztokraták, a legitimisták ilyen módon ki is kerültek a politikai elit centrumából. S bár nem minden főnemes őrizte meg lojalitását a Habsburgok iránt, a király nélküli „királyság” sajátos honi viszonyai között, ahol nem sokat oldódott a rang- és címkórság rendi hagyománya, az arisztokrácia nem egyedüli haszonélvezője többé a nyilvánosság protokolláris hierarchiájának. Igaz, a főhercegek rangban fölötte álltak Horthynak, ám kormányzóként mégiscsak Horthy Miklós ült a hatalmi piramis csúcsán. Feszült és ellentmondásos viszonyuk anekdotikus esetek sorát szülte a nyilvánosság színe előtti ritka találkozásaikon. Természetes tehát, hogy az ország politikai vezetéséből lassanként kikerülő arisztokrácia egyre kevésbé töltheti be azt a hivatását, amely korábban mindig igazolta óriási vagyonát és exkluzív életformáját. Identitásválságán némileg enyhíthetett, ha integrálódott a polgári társadalomba, például ha értelmiségi-tisztviselői kereső pályát vállalt. Így viszont nem feltétlenül őrizte tovább a hatalmi elit tagjaként élvezett nagy befolyását.
4.3. AZ EGYHÁZI, A KATONAI ÉS A TUDÁSELIT Mind az egyházi (s kivált a római katolikus felekezet), mind a hadsereg hamisítatlanul „történelmi intézmények”, melyek elitjei őrzik a rendi eredetű társadalmi csoportok fennmaradt kiváltságait, mindenekelőtt azok magas presztízsét. Ami abból is ered, hogy ezek az elitek személyükben az arisztokráciát vagy a valamikori nemességet képviselik; kivételes presztízsük viszont egyúttal annak az intézménynek is szól, melyet fémjeleznek. A felsőpapságról és a katonai felső vezetésről szólva látni kell, hogy e csoportok kezén roppant vagyoni erő és/vagy jelentékeny szimbolikus hatalom összpontosult. A kora újkori Habsburg-ellenreformáció sikerei folytán az évszázadokon át úgyszólván államegyházként viselkedő katolicizmus a többi felekezetet elhomályosító befolyásra tett szert Magyarországon. Trianont követően újólag fontos funkció hárult a katolikus egyházra: a keresztény-nemzeti ellenforradalom ideológiai és politikai programjában a hivatkozások szintjén éppúgy, mint a gyakorlatban közvetlenül komoly befolyásra tett szert a klérus. Állam (politika) és egyház együttműködése teljesebb és zavartalanabb lett ekkoriban, mint volt a századfordulón, az ereje teljében lévő szekularizáló liberalizmus időszakában (lásd az 1890-es évek egyházpolitikai törvényeit). Az újfent állami védettséget élvező katolikus egyházat még az 1920-as földreform sem érintette hátrányosan, sőt a kurzus ideológiai támaszaként a katolicizmus kifejezetten teret nyert növekvő iskolai befolyása révén. Mindez tartósította, sőt fokozta a katolikus egyházi elit társadalmi jelentőségét, melynek hatalmi befolyását óriási földbirtokai szintén alátámasztották. Gergely Jenő száz főre becsüli az egyházi (katolikus) elitcsoportot, melynek háromnegyede volt ún. javadalmas egyházi stallum birtokosa, egyúttal többséget alkottak a nagyjavadalmasok, akik legalább 1000 kat. hold egyházi birtokkal rendelkeztek. Az 54 nagyja- vadalmas mellett közel 20 főpap tekinthető kisebb javadalmasnak; azok a kanonokok, (falusi) plébánosok tartoztak ide, akik 500 kat. holdnál kisebb földbirtok jövedelméből éltek. Rajtuk kívül az elitbe sorolt száz fő nagyjából egynegyedét alkották azok, akik az államtól és/vagy az egyháztól húzott fizetésükből éltek (a kongruáns papok, illetőleg az egyházi értelmiség). Mindent egybevetve, a katolikus egyház annak ellenére is, hogy Trianonnal birtokainak közel a felét (45%-át) elvesztette, a Horthy-korban közel egymillió (1920-ban 952 780) kat. hold föld birtokosa volt. E tekintélyes ingatlanvagyon egyharmada tartozott az érsekségekhez és püspökségekhez, további mintegy harmada állt 145 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban káptalani kezelésben, végül egyhatoda-egyhetede a szerzetesrendek, valamint a vallási, tanulmányi és egyetemi alapok között oszlott meg. Az egyházi (a katolikus) elit kivételes társadalmi helyét nem csupán a holtkéztulajdon, hanem az intézményi hierarchiában elfoglalt pozíció is meghatározta, melyet számos egyéb attribútum tett még teljesebbé. Ahogyan az arisztokrácia soraiba a címek és a rangok jogán, akként az egyházi (a katolikus) elitbe sem kerülhetett be senki a megfelelő dekórumok előzetes megszerzése nélkül. A megvizsgált száz főpap közül 80 rendelkezett átlagosan két dekórummal; leggyakrabban olyan címet viselt, amely pápai adomány volt (bíboros), ritkábban pedig a főkegyúr (a király) által adott címnek (prépost, kanonok) volt a birtokosa. Az így képzett hierarchia kiegészítette a pozíciók szervezeten belüli rangsorát, ennek volt külső megnyilvánulása a megszólítások szigorúan szabályozott rendszere. Az elit csúcsán álló hercegprímás számára az eminenciás megszólítás dukált, a megyés püspökök és a felszentelt címzetes püspökök viszont a méltóságos (1931-et követően az excellenciás) megszólítást érdemelték ki. A megyés püspökök – a tekintélyi hierarchia szempontjából – egy szinten álltak tehát a miniszterekkel, a főispánokkal, a polgármesterekkel, az egyetemi tanárokkal vagy a nemes nagybirtokosokkal, megnemesített nagypolgárokkal, akiket szintén Méltóságos Úrként kellett megszólítani. Az egyházi (a katolikus) elit exkluzivitását, intézményi zártságát mutatja, hogy pártpolitikai szerepet közülük senki sem vállalt, de a banki és az ipari életben sem töltöttek be szervezeti pozíciókat. A kétkamarás parlament felsőháza volt a klérus közvetlen társadalmi szerepvállalásának szinte az egyedüli intézményes formája. Az 1927-től újraélesztett második kamara nagy hányadukat, az egyházi elit fele részét magába fogadta (49 fő); a képviselőházban viszont csupán hatan képviselték a főpapságot. Működési helyükön névlegesen szintén szerepet vállaltak a helyhatósági képviselő-testületben, vagy tevőlegesen bekapcsolódtak a társadalmi egyesületek szervezésébe és működtetésébe. A két háború között különösen élénk felekezeti társadalmi önszerveződés élén rendszerint ott látjuk a főpapi elitet, melynek tagjai két-három egyesületben is képviseltették magukat a vezetők között. Az egyházi (a katolikus) elit társadalmi vonásai közül talán a legfontosabb, hogy az elit e fölöttébb exkluzív szegmense egyértelműen „demokratikus” módon válogatódott ki. A Horthy-kor katolikus főpapi elitje, melynek a fele egyébként az elcsatolt területeken, főként a Felvidéken született, zömmel kisvárosi és falusi középosztályi és kispolgári rétegekből származott. Kis- és középparaszti, valamint kisiparos- és kistisztviselő-családok gyermekei adták tehát az egyházi elit utánpótlásának döntő hányadát, ehhez képest az úri középosztály és kivált az arisztokrácia leszármazottai alig képviseltették magukat. Jellemző, hogy a száz elittag között mindössze 17 volt nemesi származású. A papi pályán befutható társadalmi mobilitás, a főpapság soraiba történő bekerülés tipikus útjának az aulikusaulista karrier számított (100-ból 40-en ilyen módonjutottak fel a csúcsra). Ebben az esetben a plébániáról az aulába bekerülve az állami hivatali szamárlétra elvének megfelelő előrejutással zajlott a karriermobilitás. A felemelkedés ennél ritkább esetét az ún. lelkipásztori út jelentette, midőn a plébános előbb esperessé avanzsált, ám végeredményben kiemelkedő lelkipásztori ténykedésének „a jutalmaként” jutott fel később a magas posztra. Természetesen ekkor is hasznát vette a mobilitás során szerzett egyik-másik dekórumnak (címzetes apát, címzetes prépost). Szintén kis létszámú volt, a korszak végén, az ország háborús részvétele folytán viszont nagy befolyáshoz jutó katonai felső vezetés. A Horthy-korban, Szakály Sándor szerint, az általában 300-400 fős főtiszti csoport olyan foglalkozási réteg elitjét alkotta, amely mintegy megszemélyesítette a tökéletes úriember ideálját. A katonatiszt identitását ezért saját társadalmi kiválóságának, feltétlen úriemberi mivoltának a tudata adta. A tiszt, aki korlátlan hatalommal rendelkezik a besorozott legénység felett, lenézi a sorkatonákat, de magát a teljes civil társadalmat is. A még a K. u. K. időkből átörökített tiszti presztízs, a katonatiszt úriemberi társadalmi kvalitása mit sem vesztett érvényéből a Horthy-kor évtizedeiben. Holott 1918 után a hadsereg számos nagy horderejű változáson esett át, és ennek nyomán a tisztikar is újabb kihívásokkal nézett szembe. Végeredményben csupán a húszas évek második felében alakult ki az egységes honvéd tisztikar, amely maradéktalanul magába olvasztotta a korábbi hadseregek (a K. u. K., a Honvéd-, a Vörös, a Nemzeti Hadsereg) fennmaradt elemeit. A katonatiszti elit az exkluzivitás folytán sok hasonlóságot mutatott az egyházi elittel. Az intézményi zártságnak itt is fontos tartozéka a teljes személyi elhatárolódás mind a politikától, mind a gazdaságtól, sőt a társadalmi életbe sem kapcsolódtak be közvetlenül a katonai elit tagjai. Az egyházi elithez hasonlóan a katonai elit többsége is, a harmincas években 54%-uk született az elcsatolt területeken, és származási összetételét tekintve szintén éppoly „demokratikus” volt, mint az egyházi elit. A kor katonai vezetésének a tagjai ugyanis zömmel a századforduló középosztályának középső és alsó régióiból kerültek ki; mindenekelőtt értelmiségi, tisztviselői és kispolgári származásúak adták fő utánpótlási forrását. Ugyanakkor alacsony, a feltételezettnél kisebb a dzsentri 146 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban (vagy az egyéb nemesi) származásúak aránya; csak minden negyedik elittag mögött állt ilyesféle családi miliő. A valamikor kizárólagosan nemesi jellegű tisztikar a dualizmus évtizedeiben észrevehetően elpolgáriasult. Ugyanakkor merőben új fejlemény, hogy a katonatiszti pálya a 19. század végén olyan intergenerációs mobilitási stratégiává alakult át, mellyel elsősorban a szerény középosztályi, illetőleg a kispolgári családok gyerekei éltek. Mindezt az is jelzi, hogy a harmincas évek katonai elitjének tagjai 3-5 gyerekes családokból kerültek ki: szüleik 75%-a teljesen vagyontalan volt, és a család megélhetésének az 1500-2500 korona közötti fizetés volt az egyedüli forrása. A tábornokoktól a századosok meghatározott köréig terjedő elitcsoport – szüleikhez hasonlóan – nem tett szert jelentős magánvagyonra; az 1930-as évekből származó adatok szerint 65%-uk vagyontalan és csupán 12%-uk lakott saját (kölcsönből épített) öröklakásban. Szűk kör az, amely saját házzal és hozzá némi földdel is rendelkezett, de ebben az esetben többnyire 200 kat. holdnál kisebb vitézi telekről volt csupán szó. A katonai elit túlnyomó része tehát kizárólag kincstári fizetéséből élt, s csak azután jutott pótlólagosan kiegészítő jövedelemhez, hogy nyugdíjba vonult. A fizetések szélső rangfokozatok közötti skálája igen széles. 1930 körül az elit legmagasabb és legalacsonyabb rangfokozatú tagjainak a fizetése között négy-négy és félszeres, a háború idején (1943) három-négyszeres különbség mutatkozott. A katonai elit csúcsán a tábornoki kar 1930-ban 1500 pengőt, az ezt követő években inkább 1000-1100 pengő között keresett; a negyvenes években pedig 1600-1800 pengő között alakult a fizetése. A tábornokok tehát (1943-ban) 500-600 pengővel többet kerestek, mint a miniszterek vagy az egyetemi tanárok. Az elit alsó szegmensét kis számban alkotó századosoknak viszont nagyjából akkora volt a jövedelmük, mint amit egy középkorú, már hosszabb szolgálati idővel rendelkező gimnáziumi, főreáliskolai tanár élvezett akkoriban (500-600 pengő havonta). A katonatiszti pályával gyakorta együtt járt a kényszerű cölibátus vagy a házasodás időbeli kitolódása. Természetesen az elit tagjai már mind házasságban éltek. A tisztek házasodásá- nak feltételeként korszakunkban is érvényben maradt a kaució kötelezettsége, ami a feleség családját terhelte. A kaució legtöbbször előre eldöntötte, hogy az illető tiszt kivel kerülhet egyáltalán házassági kapcsolatba. Az elittagok párválasztását emellett vagy ezen belül az motiválta, hogy lehetőleg társadalmilag homogén házasságot kössenek, tehát a feleség szintén olyan társadalmi körhöz tartozzék, mint a férj. A katonai elit tagjai ezért nagy előszeretettel nősültek be katonatiszti, valamint értelmiségi és tisztviselőcsaládokba. A katolikus egyházi elit (a nagyjavadalmasok) és a katonatiszti elit (a katonai felső vezetés, a főtisztek) minden téren egyenrangú partnerei a többi elitcsoportnak. A katolikus elit esetében a nagybirtokos pozíción túl ehhez alapot teremtett az is, hogy a főpapok közjogi méltóságok is egyúttal. A hadsereg felső vezetése pedig részint a testület hagyományosan magas presztízsének, továbbá annak köszönhette elit rangját, hogy háború idején, így a Horthy-kor végén, komoly hatalom, az egész ország sorsát érintő döntési kompetencia birtokába jutott. A többi felekezet főpapjai vagy egyéb civil (pl. kulturális) szervezetek vezetői viszont kisebb eséllyel pályázhattak az elitbe való bekerülésre. A protestáns főpapok esetében mind a kellő anyagi háttér, mind a közjogi megkülönböztetések szilárd alapja ugyancsak hiányzott ahhoz, hogy a katolikus klérus elitjének a helyzetébe kerülhessenek. A művészeti és tudományos elit (írók, professzorok) ugyanakkor nem vagy nem teljesen szakadtak el a középosztálytól, melyből eredetileg kiemelkedtek. A kivételesen megbecsült írók, művészek vagy egyetemi tanárok meglehetősen szűk köre ezért csak bizonyos feltételek mellett válhatott az elit részévé. Ezek a feltételek abból adódtak, hogy a korabeli értékelési rend (Bibó István), amely megszabta az elit kiválogatódásának elvét, nem a meritokratikus értelmiségi, hanem a pozicionális tudáselitet emelte be intézményesen az elitbe. A tudáselit végeredményben szűk csoportok halmozottan kiváltságos helyzetének felelt meg, melyet a művészeti vagy tudományos szervezetek vezető posztjai mellett a gazdasági, politikai vagy egyházi eliten belüli befolyásos pozíciók egészítettek ki. Mentális és magatartásbeli előfeltétel volt továbbá a keresztény-nemzeti értékek feltétlen elfogadása és a tudományos szemléletmódot is átható vállalása, valamint az, hogy az illető a „rangtartó úriember” eszményéhez igazított életmódot és viselkedést tanúsítson. Ilyen alapon került be a Horthy-kor elitjébe a történész Berzeviczy Albert, az Akadémia elnöke, főrendiházi, majd felsőházi tag, aki több ciklusban is betöltött miniszteri posztot, de emellett pozíciókkal rendelkezett a gazdasági életben is: elnöke volt a Magyar Általános Kőszénbánya Rt.-nak és a Magyar-Olasz Banknak, igazgatótanácsi tagja az Első Magyar Általános Biztosító Társaságnak. Hasonló módon lett az elit tagja a költő és statisztikus Vargha Gyula, a Statisztikai Hivatal aligazgatója, majd igazgatója, aki korábban Tisza háborús kabinetjében vállalt miniszteri posztot, emellett a Dunántúli Református Egyházkerület tanácsbírója, később főgondnoka, végül a húszas évek végén az Akadémia másodelnöke. Ugyanígy kvalifikálta magát az elitbe a történész Hóman Bálint, a pesti egyetem professzora, aki a húszas években előbb az Országos Széchényi Könyvtár, majd a Magyar Nemzeti
147 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Múzeum igazgatója, 1932-től a Történelmi Társulat elnöke, s ettől az évtől egy évtizeden át öt egymást követő kormány kultuszminisztere, végül az 1941-ben alapított Teleki Intézet elnöke volt. Végezetül idézzük fel egy, az elitbe tartozó művész példáját is. Az író Herczeg Ferenc művészi elismerését a kormányzó felsőházi tagsággal jutalmazta 1927-ben, az imént említett Vargha Gyula halála után pedig ő került az Akadémia másodelnöki székébe. Ezenkívül se szeri, se száma a rangjának kijáró dekórumoknak; megkapta a legmagasabb állami kitüntetést, a Corvin-láncot, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Kara 40 éves írói jubileuma alkalmából díszdoktorává választotta, és ugyanilyen okból két település (Debrecen, Nagycenk) is díszpolgári címmel ruházta fel, Szeged pedig örökös törvényhatósági bizottsági tagsággal kedveskedett az ünnepelt írónak. Művészként és tudósként így végeredményben csak azok előtt nyílt meg a társadalmi elit kasztszerűen zárt világa, akik értelmiségi tevékenységük mellett vagy éppen attól függetlenül képesek voltak megfelelni a kor elitjének kiválasztását igazoló általános értékelési rendnek, amely nem tisztelte a szellemi teljesítmény autonómiáját és ily módon nem a meritokratikus kiválasztási elvet követte.
4.4. A POLITIKAI ELIT: A KORMÁNYZÓ RÉTEG A politikai döntések jogát kisajátító, azt intézményesen monopolizáló csoportok tekinthetők politikai elitnek. Hatalmi súlya és a többi elittel szembeni elkülönülése annak függvényében alakul és változik, hogy milyen magának a politikai életnek a jellege és szervezeti rendje, vagyis miként viszonyul egymáshoz állam és társadalom. Ez dönti el, hogy a politikai rendelkezés mennyire kizárólagos joga az államba szervezett politikai csoportoknak (a politikai osztálynak) és mennyire részesül belőle a társadalom. A két háború közötti Magyarországot fokozottan áthatotta az etatizálódás, ennek nyomán a döntési kompetencia mindinkább átkerült az állam, azon belül is a végrehajtó hatalom kezébe (rendeleti kormányzás a törvényeken nyugvó politika helyett). Ebből ered az a történetírói meggyőződés, hogy politikai eliten akkoriban pusztán „az állami élet rendje szerint a kormányzati tevékenységhez hierarchikusan, jogszabályszerűen kapcsolódó funkciók, tisztségek birtokosai”-t kell érteni (Stier Miklós 1983, 437). Ez a politikai rend, melyet Andrew C. Janos egyenesen „neokorporatív”-nak nevez, a kormányzati hatalom szervezeti rendszerébe olvasztja a politikai elitet, amely így mint kormányzó réteg jelenik meg. A politikai döntéshozás mikroszintű elemzése deríthetné ki, hogy ki mindenki volt részese a fontos döntések befolyásolásának. Nem zárható ki, hogy a politikai elit szociológiai köre tágabb annál, mint amit a kormányzó réteg fogalma lefed. Nem elvi, hanem kifejezetten gyakorlati meggondolások vezetnek tehát bennünket, amikor a Horthy-kor politikai elitjét az államhatalmi szervezeti pozíciók alapján igyekszünk megragadni. Kézenfekvő, hogy ebbe a hatalmi struktúrába elsőként a törvényhozó hatalom szerveit (a kormányzó és szűkebb köre, az országgyűlés, a felsőház), másodikként a végrehajtó hatalom intézményi mechanizmusait (a kormány, a minisztériumok, az országos főhatóságok vezető posztjai, a közigazgatás kulcspozíciói) s végül harmadikként a korporatív nyomásgyakorlás meghatározó szerepköreit soroljuk be. Ez az a személyi kör, amely a források alapján is jól azonosítható. De vajon mekkora a politikai elit magvát képező kormányzó réteg? Ha összesítjük a felsorolt államhatalmi és társadalmi szervek vezető pozícióit, akkor minimálisan 650-700 főre becsülhetjük a bennük helyet foglalók számát. Ezen belül egyértelmű számbeli túlsúlyt alkot a törvényhozói hatalomban érdekelt elit szegmens (a kormányzó réteg kétharmada), ugyanakkor a végrehajtó hatalom pozíciói aránytalanul nagyobb döntési kompetenciához adnak alapot. A vezető réteg személyi összetételét vizsgálva kiviláglik, hogy a politikai elit legföljebb egy része különült el minden téren a többi elit kategóriától; nagyobbik része viszont a multipozi- cionális elitbe tartozott, tehát egyszerre képviseltette magát a különböző elitcsoportokban. A politikai, azon belül is a kormányzó elit ennek megfelelően további hatalmi kompetenciákkal állt szoros szimbiózisban. Felmerül a kérdés, mi élvezett elsőbbséget a multipozicionális elit alakulása során? Az-e a döntő, hogy a mindjobban egybefonódó gazdaság és politika arénájában meghatározott társadalmi csoportok érvényesítik saját külön politikai érdekeiket, s evégett megszállják a politikai döntéshozatal szervezeti kulcspozícióit? Vagy inkább arról van szó, hogy a politikai elit vonta magához a gazdaságban és egyebütt tőle függetlenül létező hatalmi övezeteket? A politikai elit természetét érintő kérdés úgy szól tehát, hogy milyen értelemben és milyen fokig kristályosodási pontja a hatalomnak a politikai elit? Képes-e vajon ez az elit saját intézményébe, az államba integrálni a társadalomban szétszórtan ható, egyúttal „versenyképes” uralmi gócokat? Vagy oly módon teremt közvetlen kapcsolatot az állam, az azt szolgáló politikai elit gazdaság és politika között, hogy saját magából hoz létre társadalmi struktúrákat, további hatalmi gócpontokat? E kérdésekre felelve dönthető majd el: van-e jelentősége annak és mit jelent valójában, hogy ki honnan érkezik, milyen életpályát fut be, mielőtt a politikai elit része lesz; vagy hogy miféle hatalmat gyakorol az elit (milyen a kiterjedése és miféle formákat ölt a gazdaság „repolitizálása”)?
148 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Ilyen és hasonló kérdésekre keressük a választ, midőn társadalomtörténeti elemzésnek vetjük alá az államot s vele együtt a politikai elitet. Első lépésben megnézzük, hogy kik alkották a központi végrehajtó hatalom belső körét, milyen volt a kormánytagok származási háttere. Az ellenforradalmi rendszernek 1919 nyara és 1944 ősze között 15 kormánya volt (a Szálasi-kormányt nem tekintjük a Horthy-kori kormányok közé tartozónak), és bennük 115 tisztségviselő személy fordult meg (miniszter, államtitkár). A magas rangú kormányhivatalnokok előéletéről röviden elmondható, hogy a köztisztviselői s kivált a miniszteriális hivatalnoki pálya kínálta a legnagyobb esélyt a politikai elit e kategóriájába való bekerülésre: az érintettek közel fele, 44%-a haladt előre ezen az útvonalon. Az értelmiségi hivatás volt, súlya szerint, a második legszámottevőbb forrás (30%), kivált a tudósok, egyetemi tanárok és az ügyvédek jeleskedtek ezen a téren. Természetesen a legtöbb magasan képzett kormányhivatalnok egyszersmind jogi végzettségű is (16 fő), de a jogvégzettek közül csak heten dolgoztak ügyvédként. Végül katonatisztek alkották a harmadik legnépesebb rekrutációs bázist, akik a kormánytagok egyhatodát adták. Az eddigiek mellett kisebb számban (hét-nyolc fő) földbirtokosok és magántisztviselők bukkantak fel ezeken a posztokon. Összességében: a Horthy-kori kormányok vezető tisztségviselői zömmel olyan hivatásos bürokraták közül verbuválódtak, akik az államtól független megélhetési forrással igen ritkán rendelkeztek, viszont jelentékeny hányaduknak (egyharmaduknak) volt egyetemi végzettsége. Sőt a katonatiszteket is figyelembe véve, a felsőfokú végzettségűek aránya a szegmensnek több mint a felét alkotta. Az elitalakulás dinamikája egyúttal a politikai mozgások érzékeny szeizmográfja is. Három nagyobb periódusra bonthatjuk a Horthy-kort e dinamika vizsgálatakor. Az ellenforradalmi rendszer berendezkedése, a nagyjából a Bethlen-kormány 1921-es megalakulásáig tartó néhány átmeneti év képezi az első markáns alkorszakot. A harmincas évek elejéig, nagyjából Gömbös kormányalakításáig tart a második, lényegében a bethleni időszak. Végül a harmadik alperiódust a „hosszú” harmincas évtized a tőle itt most nem elkülönített háborús évekkel együtt alkotja. E korszakolás nyomán jól megragadható mind a politikai elit folytonos belső szerkezeti átrendeződése, mind a folyamat fő iránya. Kezdetben értelmiségi túlsúly nyomta rá a bélyegét a szűkebb elit kiválogatódására: a 34 kormánytagból 16 az orvos, ügyvéd, tanár, író, őket követték a közhivatalnokok (szinte kivétel nélkül minisztériumi tisztviselők) 9 fővel. Merőben másként alakult a helyzet az ún. bethleni időszak során, mivel a 37 kormánytag közel a felének az előélete kapcsolódott össze a köztisztviselői (kétharmadrészt a miniszteriális hivatalnoki) pályával. Érdekes viszont, hogy az akkor induló, de a bethleni érát túlélő vezető kormánytisztviselők között gyakoribbak a megyei hivatalnokok (főispán), mint a garnitúra egészében. Kívülük nagyjából azonos számban az értelmiség, a katonatisztek és a nagybirtokosok képviselői jutottak érdemben szóhoz a posztok elosztása során. Az utolsó időszak, a „hosszú” harmincas évek 40 kormánytisztség-viselője megint másféle rétegződésről árulkodik, hiszen a katonatisztek (13 fő), a közhivatalnokok (12 fő) és az értelmiség (s a magántisztviselők) (10 fő) kölcsönöztek neki sajátos jelleget. Ha az iménti képet összevetjük a dualizmus kori kormányhivatalnokok társadalmi ösz- szetételével, feltűnik néhány szembeszökő eltérés: elsőként a nagybirtok és a latifundiális arisztokrácia nyilvánvaló hiánya; másodikként az értelmiség és egyes államhivatalnoki kategóriák (elsősorban a katonatisztek) feltűnő szerepvállalása a politikai vezető réteg szűk felső régiójában. A következő lépésben kitágítjuk a vizsgálódást, és áttekintjük a törvényhozás alsóházába képviselőként delegált elitcsoport társadalmi összetételét. A Horthy-kor politikai elitjéből a nemzetgyűlés és a felsőház keltette fel eddig a kutatók érdeklődését; velük kapcsolatban számos társadalomtörténeti elemzés és adatközlés látott már napvilágot. Ami azonban nem könnyíti meg a dolgunkat, mivel az adatok szerzőről szerzőre változnak. Az 1935. évi választások nyomán összeülő országgyűlés kormánypárti frakciójáról szóló három adatközlés egymás mellé helyezésével mutatjuk be a különbségeket, melyeket az sem tüntethet el, hogy a táblázat adatait átcsoportosítva az eredeti kategóriákat több helyen is korrigáltam, hogy ezúton közelítsem egymáshoz a különféle számításokat. Amikor Rudai Rezső egy kategóriába sorolva külön mutatja ki az orvosokat és a szolgálaton kívüli katonákat (!), a táblázatban az orvosokat már az értelmiségnél, a katonatiszteket pedig a közhivatalnokoknál tüntettem fel. Vagy: Pakodi Pál megoldását, miszerint az egyetemi (és egyéb) tanárok a közhivatalnokok csoportjához rendelődnek, úgy korrigáltam, hogy őket is az értelmiség kategóriájába olvasztottam be. Mindezek ellenére komoly eltérések mutatkoznak az adatok között, ami végeredményben magának a politikai elitnek a lényegéből fakad.
149 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban A kategorizálás azért is annyira bizonytalan, mert az elit eredendően multipozicionális jellege miatt lehetetlen mindenkit egyetlen rubrikába szorítani. Ezért a kutató maga dönti el, hogy ki hová kerül az egydimenziós, fölöttébb rugalmatlan osztályozási sémában. Például: feloldhatatlan és csak önkényesen megoldható problémát okoz annak az 1923-29 között kereskedelemügyi államtitkárként (minisztériumi tisztviselő) szereplő földbirtokosnak (21 000 hold tulajdonosának) az egyértelmű klasszifikálása, aki ráadásul államtudományi doktori címmel is rendelkezett, tehát értelmiségi is volt egyúttal (dr. Desseöffy Aurélról van szó). Ez a példa is bizonyítja, hogy a politikai elit vagy annak egy része még vagy már nem alkot külön réteget. Tagjai úgy válnak például a képviselői mandátum megszerzése révén vagy más módon a kormányzó réteg tagjaivá, hogy ezzel jószerivel csak kiegészítik, megerősítik vagy szaporítják már meglévő elitpozícióikat. Különösen igaz ez az 1927-ben újra felállított második kamara, a felsőház esetében, amely egy szakmai és vagyoni elvet szem előtt tartó „korrekciós” funkció jegyében bővítette tovább a politikai elit körét. A korporációs kiválasztásnak, a felülről történő kijelölésnek és mintegy öröklötten a származási jogcímnek a felsőházi kombinálása arra szolgált, hogy olyan személyekkel egészítse ki a politikai elitet, akik egyéb elitek reprezentánsaiként egyébként is igényt tarthattak a megfelelő politikai stallumra. Az eleve szűk hatalmi jogosítvánnyal felruházott felsőház tagjának lenni azt jelentette tehát, hogy „az illető személy politikai súlyát, közéleti pozícióját [ez a pozíció] .csak megerősítette, de nem határozta meg” (Püski Levente 1993, 131). Ha a választott országgyűlési képviselőkről ezt így talán nem is állíthatjuk, sokuk esetében időnként szintén az elitstátus puszta megerősítéséről és nem tényleges megteremtéséről volt szó képviselői mandátumuk kapcsán. A számbeli eltérések további, inkább technikai forrása, hogy mindmáig nincs egyetértés a társadalmi réteghierarchia osztályozási elveiről. Így fordulhat elő, hogy egyesek az egyetemi (és egyéb) tanárokat a közhivatalnokok (Pakodi), mások (Sipos-Stier-Vida) a (mezőgazdasági) korporációk vezető funkcionáriusait a „földbirtokosok és agrárburzsoázia” csoportjába utalják, holott megint mások e posztok birtokosait (általánosságban) külön kategóriaként kezelik (Pakodi). Az országgyűlési képviselők társadalmi összetételét reprezentáló adatok többre nem, legföljebb csak arra alkalmasak, hogy megközelítő fogalmat alkossunk a fő szerkezeti arányokról és az elmozdulások irányáról. A kormánypárt nemzetgyűlési képviselőinek két évtizeden át (1920-1939) megfigyelhető szociális jellemzőiről megállapítható a birtokosok, az államhivatalnokok és az értelmiség domináns szerepe. Földbirtokosok, benne a bérlőkkel és módosabb parasztgazdákkal, alkották a frakció rendszerint egyhar- madát; 25-30% között ingadozott a köztisztviselői és az értelmiségi részesedés aránya; végül az ipari-kereskedelmi vállalkozók és menedzserek 7 és 10% között képviseltették magukat. Máshonnan közelítve ki kell emelni, hogy kivált a húszas évek politikai elitje (a képviselők csoportja) nem tekinthető valamilyen tisztán „politikai osztály”-nak, hiszen nem elsősorban önmaguk, hanem más társadalmi csoportok képviseletét látták el; így elsősorban a földtulajdonhoz és a helyenként vele együtt járó, ám többnyire tőle függetlenül birtokolt tőkés (piaci) üzleti érdekeltséghez, végül a szimbolikus tőke terén szerzett monopóliumokhoz kötött pozíciók jutottak ezzel „jogos” politikai reprezentációhoz. Az utóbbin belül a jogi és az államtudományi diplomához kötött szakszerűség volt a norma, e nélkül hovatovább politikai pályára sem igen lehetett ekkoriban lépni. 1926/27-ben az országgyűlési képviselőknek csupán a harmadánál hiányzott akár a földtulajdon, akár a vele együtt vagy önállóan birtokolt tőkés piaci érdekeltség; viszont minden második képviselő olykor földbirtokosként is beágyazódott az üzleti életbe. S ugyancsak minden második képviselő egyúttal diplomás is, akik között, természetesen, a jogvégzettek voltak többségben. A politikai elit e szegmensének számbelileg meghatározó része így nem magából az államból (a képviselői tiszteletdíjából) élt (ami a lakáspénzzel együtt a húszas évek végén évi 9000 pengőnek felelt meg), de nem is csak képviselői státusának köszönhette elitbeli helyét. Igaz, a felsőházi tagságtól eltérően a nemzetgyűlési képviselői mandátum több volt puszta dekórumnál; egyrészt, mert nagyobb hatalommal járt a második kamarában elfoglalt helyhez képest, másrészt azért, mert a nemzetgyűlési képviselői státus valóban rangemelkedést jelentett, és végeredményben beemelte az illetőt az elitbe. Elég futó pillantást vetnünk a képviselők társadalmi hierarchián belüli helyére, hogy megbizonyosodjunk a képviselői mandátum valódi értékéről. A földbirtokosok körén belül például a 100-1000 hold közötti úri középbirtokosok alkották a többséget, holott a felsőházban ebben a kategóriában az ezerholdasok vitték a vezető szerepet. A képviselőházi kormányzó réteg a bethleni időszak bő egy évtizedében úgyszólván teljes egészében új emberekből verbuválódott. A dualizmus végi parlamenti garnitúrából kevesen kerültek át; a hajdani törvényhozók több mint kétharmada 1920 után végleg vagy hosszú időre eltűnt a politika színpadáról. A személyi instabilitás később is jellemző maradt, hiszen a bethleni éra 263 kormánypárti képviselőjének mintegy a kétötöde például csak egyetlen parlamenti ciklusban nyert kormánypárti mandátumot. A zömében városi, sőt 150 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban kifejezetten budapesti és ugyanakkor tekintélyes számban Erdélyből származó politikusgárda erőteljes személyi fluktuációja később is érvényesült. A bethleni időszak végén, tehát még a kormányváltás előtt megindult a kormánypárt személyi összetételének és szociális jellegének a mélyreható átalakulása. Az 1930-as évek elejétől számítható a Gömbös-féle politikai irányvonalhoz tartozó, azzal rokonszenvező képviselők térfoglalása az Egységes Párt soraiban. Így elsőrendűen az államhivatalnokok és azon földbirtokos képviselők számaránya nőtt ugrásszerűen, akik legföljebb 500 hold földet birtokoltak, és tőkés érdekeltségekkel már nem vagy még alig rendelkeztek. Ezzel együtt háttérbe szorult vagy el is tűnt a gazdagparasztság, a multipozicionális nagybirtokosok, valamint a tőkés vállalkozók és menedzserek elitbeli reprezentációja. Gyors ütemben, az évtized közepére szembetűnően kicserélődött tehát a kormánypárti parlamenti frakció személyi állománya, amely az évtized végén 90%-ban új, a bethleni időszakban még nem szereplő politikusokból állott. A személyi változások mellett úgyszintén fontos, hogy a képviselők mind nagyobb hányada verbuválódott az immár kizárólag az államból és az államnak élő hivatás(rendi) csoportok tagjaiból (közhivatalnokokból, értelmiségiekből). Egyáltalán, a multipozicionalitás, mint a politikai elit kiválogatódását meghatározó elv, majdnem teljesen hatályát vesztette ebben az időben. Az 1935-ös és az 1939-es választások után összeülő országgyűlés kormánypárti képviselői garnitúráját tekintve nyilvánvaló például a katonatisztek, a köztisztviselők, az alkalmazott értelmiségiek súlybeli megnövekedése, valamint hogy az arisztokrácia teret vesztett; latifundiumot birtokló, ehhez tőkés érdekeltséget is társító képviselőjük az évtized végén nincs is már a kormánypárti padsorokban. A földbirtokosok személyi reprezentációja azonban nem semmisült meg, csak éppen átalakult: a hangsúly immáron arra az úri kis- és középbirtokos rétegre helyeződött, amely többé nem a tőkés üzleti világgal, hanem a mezőgazdasági érdekképviseleti szervezetekkel vagy a jobboldali politikai (egyesületi) mozgalmakkal tartott fenn igen szoros kapcsolatokat. A folyamat évtized végi kiteljesedését mutatja, hogy 38, néhány száz holdas kormánypárti honatya mindössze hét ezerholdassal állt szemben; az utóbbiak közül is a legnagyobb birtokosnak, egy arisztokratának csupán 6746 holdja volt. A mindvégig 30% körüli államhivatalnoki jelenlét és az évtized második felében némiképpen visszaszoruló, a kormánypárti képviselőknek azonban még mindig a tizedét alkotó ügyvédek (korábbi arányuk rendszerint 15-20%) elitbeli szerepe is nóvumnak számít. A legszembetűnőbb mégis az, hogy amíg korábban a multipozicionalitás jelentette az elitbe való bejutás elsőrendű feltételét, az 1930-as években egyértelműen a politikai-mozgalmi előélet lépett annak helyébe. 1939ben a 45 közhivatalnok kormánypárti képviselő kétharmadát például olyan jobb-, sőt szélsőjobboldali személy tette ki, „akik tanulmányaik befejezése után társadalmi tevékenységük színterét a különböző fajvédő egyesületekben és egyetemi szervezetekben találták meg” (Sipos-Stier-Vida 1968, 617). Ám az ekkor kormánypárti mandátummal fellépő ügyvédek (18 fő) is főként olyanokból verbuválódtak, „akik nem a szokványos ügyvédi pályán kapaszkodnak fel a hőn óhajtott igazgatósági, felügyelőbizottsági tagságokba, jogtanácsosi állásokba, hanem a politika vált fő foglalkozásukká” (Sipos-Stier-Vida 1968, 618). Ugyanakkor szembetűnően megritkult a tőkés vállalkozókat, menedzsereket és érdekképviseleti lobbikat reprezentáló elit – az ide tartozó képviselők száma rendszeresen 10 a 155-178 fő között alakuló kormánypárti frakcióban. Minden arra vall, hogy egy, a társadalomtól egyre inkább függetlenedő, vele mindjobban szembe is helyezkedő politikai osztály kezdett kialakulni, amely mint elit határozta meg magát. A jobbra tolódás, a politikai totalitarizmus irányába sodródás, ez jellemzi a harmincas évek kormányzati politikáját, az etatizálódásnak egyszerre oka és logikus következménye. A mind nyíltabban politikai osztályként viselkedő politikai elit elsőrendű célja, hogy az állam révén teremtsen magának uralmi helyzetet a társadalomban úgy, hogy pozíciókat hódítson el magától az „uralkodó osztály”-tól. Mindenekelőtt a tulajdonszerzés vágya hajtja: ezért az állam kényszerítő hatalmát a tulajdon újrafelosztásáért indított harc szolgálatába állítja. De folyton napirenden tartja a tudás, az azon alapuló hivatások monopolizálását is, amely éppúgy érinti a felsőfokú oktatáshoz való hozzájutás politikai meghatározását, mint az értelmiségi állások betöltésének adminisztratív szabályozását. Az 1920-as években a numerus clausus, az 1930-as évek végi, 1940-es évek eleji zsidótörvények, végül a háborús hadigazdálkodás szervezeti mechanizmusa egyaránt ennek a társadalmat „repolitizáló” törekvésnek egy-egy fontos állomása. A politikai osztállyá átalakuló elit és az uralkodó osztály tehát nemcsak hogy határozottan szétválik, de mind nyíltabban konfrontálódik egymással. Érdekellentéteik nem vagy igen ritkán nyilvánulnak meg a képviselőház falain belül, mert a korszak előrehaladtával ott jobbára már csak a politikai osztály képviselteti magát. Ezért aligha véletlen, hogy az irányított gazdaságnak a győri programban meghirdetett gondolataival és a zsidóság jogi diszkriminációjával szemben nem a képviselőházban, hanem a felsőházban hangzanak el 1938 során bíráló megnyilatkozások. Már ezért sem teljesen haszontalan megvizsgálni, hogy a választott képviselők ellensúlyának szánt második kamara mit jelenített meg a társadalmi érdektagoltságból és miként színezte a politikai elitet. 151 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Az 1927-ben felsőház néven újra felállított második kamarának Bethlen István rendszerstabilizáló szerepet szánt, amely így a „nemzet egészének” a képviseletét lett volna hivatva ellátni. A főrendiházhoz képest vitathatatlanul nyitottabb felsőház mindamellett a politikai elitet legföljebb horizontális irányban bővítette ki, ám vertikálisan nem hatolt le a középosztályok szintjénél mélyebbre. A tagok kiválasztási mechanizmusából adódott (közel kétharmadát titkosan választották), hogy a második kamarában a földbirtokos arisztokraták (a tagok egyhatoda), magas hivatali pozíciók birtokosai (főpapok, bíróságok vezetői – a tagok egyötöde), a helyi elitek képviseletében a megyei és városi törvényhatóságok küldöttei (a tagok közel egyharmada), valamint a kulturális-tudományos és érdekvédelmi szervezetek prominens személyiségei (a tagok egyhatoda) szereztek maguknak pozíciókat. A választottakon kívül Horthy által kinevezett tagok (egyhatod rész) is helyet kaptak a felsőházban, közöttük neves közéleti személyiségek és fontos intézmények tisztségviselői találhatók. Foglalkozásukat és jövedelmi forrásaikat tekintve a tagság zömét a kisebb-nagyobb földbirtokosok, az aktív és nyugalmazott köztisztviselők, valamint a korporatív szervezetek értelmiségi és üzleti érdekeltségekkel bíró reprezentánsai adták. Összességében többnyire olyan jómódú középosztályi egzisztenciák alkották a felsőház tagságának döntő hányadát, akik a közélet valamely területén már szereztek maguknak elitpozíciót. Fontos, hogy a törvényhatóságok képviseletének jogcímén a helyi elitek exponensei is bekerülhettek ily módon az országos elitbe. A többi elit szegmenshez képest feltűnő, hogy a felsőházi politikai elit multipoziciona- litásának mindig is a vagyon az alapja. Legtöbbjük elitbéli helyét a földbirtok önmagában vagy a földbirtok és más vagyonforma együttesen alapozta meg: nagyjából minden második felsőházi tag bizonyíthatóan úri birtokos. Kezdetben viszont közel azonos súllyal nyomott a latban az ipari, kereskedelmi és banki üzleti érdekeltség: a húszas években szintén minden második felsőházi tagnak voltak efféle elitpozíciói, sőt az 1940-es években, a zsidótörvényeket követően is 40%-uk viselt tisztet a különféle igazgatóságokban, felügyelőbizottságokban. A felsőház végeredményben a nagy vagy a közepes ingatlanvagyon és az ehhez gyakran párosuló vállalati érdekeltségek közvetlen személyi politikai képviselethez juttatásával „korrigálta” a politikai elit egészének összetételét. Különösen a harmincas és a negyvenes években tűnt jelentősnek ez az eredetileg neki szánt szerep, akkor, amikor mind a képviselőház törvényhozói, mind a végrehajtó hatalom miniszteriális tisztviselői apparátusának a tagjai láthatóan önállósultak és mindjobban eltávolodtak a társadalom befolyásos érdekcsoportjaitól. A felsőház tagságának jelentékeny része az érintett években nemegyszer onnan nyerte utánpótlását, ahol az elit éppen teret vesztett, így a képviselőházból kiszorultak köréből vagy az aktív politizálással felhagyók táborából. A második kamara ezért „fontos elvezető szerepet játszott az elitkicserélődés folyamatában” (Püski Levente 1996, 85). A felsőházi elit szegmens további jellegzetes vonása a „tudástőke” birtoklása terén élvezett kivételes helye. Nemcsak jelentékeny földvagyonok és számottevő tőkés érdekeltségek koncentrálódtak a felsőházi tagok kezén, de többségük megszerezte a legmagasabb szintű igazolt iskolai végzettséget is: rendszerint 80-85%-uk rendelkezett valamilyen felsőfokú diplomával. Érdekes módon a jogi diploma (ez a leggyakoribb ebben a körben is – a felsőházi tagok 40-45%-a rendelkezett valamilyen jogi diplomával) nem kizárólag a hagyományos (földbirtokos, köztisztviselő) rétegeket reprezentáló felsőházi tagok sajátja, de a gazdasági elit itt megjelenő képviselőire is jellemző. Egyedül a gazdasági akadémiák tudtak vele valamennyire lépést tartani. A magas fokú képzettség is jelzi, hogy a felsőházban a szakemberek politikai érvényesülésének tág tere nyílt, mindenképpen tágabb, mint a képviselőházban. Más kérdés, hogy a felsőház a képviselőházhoz képest kisebb politikai befolyással rendelkezett, így ez a szakszerűség nem nagyon éreztette hatását a politikai életben. Végül: mennyire volt vajon mobil a bonyolult rotálási eljárás eredményeként szelektált felsőházi politikai elit? Jóllehet a tagok kiválasztási procedúrája nem tett lehetővé gyors és azonnali őrségváltást a felsőházi padsorokban, a harmincas évek elején a tagok egyötöde, később pedig a harmada évente így is kicserélődött; a negyvenes években ugyanakkor (a megemelt létszám folytán is) a tagok olykor fele-kétharmada új ember. A fluktuáció leggyakrabban abból eredt, hogy a szervezetek (törvényhatóságok, korporációk) képviselőit delegálóik szívesen rotálták. Így noha a felsőház elsőrendűen stabilizáló erőként járult hozzá a politikai elit formálódásához, ebből a legkevésbé sem következett, hogy a maga körén belül erőteljesen blokkolta volna a személyi mobilitást. Látványos személyi átrétegződést azonban a felsőházi tagság kiválasztási mechanizmusa nem eredményezhetett.
4.5. GAZDASÁGI ELIT: A NAGYPOLGÁRSÁG Általános értelemben a gazdasági elitet „azok az uralkodó csoportok alkotják, amelyeknek tagjai megkülönböztetett jelentőségre a gazdasági újratermelési folyamatokban mutatkozó döntési-befolyásolási kompetenciájuk révén tesznek szert” (Lengyel György 1993, 16). Közvetlenül azon gazdasági szervezetek vezető pozícióiról van itt szó, melyek a piacgazdaság részeként a tőkével kapcsolatos tulajdonosi és egyéb
152 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban rendelkezési hatalomra képesítenek. Ezért nem tekintjük a csak latifundiumtulajdonos arisztokráciát (kivált a hitbizományok birtokosait) a gazdasági elit körébe tartozóknak. Ugyanakkor a gazdasági elit, természetesen, nem szűkül le a leggazdagabb mobil tőkék tulajdonosaira sem, mivel olyanok is beletartoznak, akik csekély tőketulajdonuk mellett (vagy annak hiányában) vezető menedzserekként, esetleg a gazdaságpolitika kulcspozícióinak a birtokosaiként egyaránt széles körű döntési hatalmat élveznek. A gazdasági elit honi társadalomtörténete, amint Lengyel György állítja, generációk egymásutánjaként rekonstruálható. Az 1850-es évek előtt a vállalkozók előfutárainak (Bácskai Vera) tekintett, főként pesti nagykereskedők a neoabszolutizmus és a dualizmus századfordulóig terjedő évtizedeiben az alapítók nemzedékének adták át a helyüket. Erre az időre és erre a tőkés vállalkozó nemzedékre jutott a hazai kapitalista gazdaság megteremtésének, így az iparosodás, az ipari forradalom megindításának felelősségteljes feladata. Fő vonalaiban és a személyi keretek tekintetében ebben a fél évszázadban jött létre a magyarországi nagypolgári elit. Az 1860 és 1890 között született harmadik generáció, az örökösök századunkban léptek fokozatosan az apák helyére; az újabb, egyúttal az utolsó nagypolgári elit élete így a két háború között teljesedett ki. A nagypolgárság generációk szerinti megközelítése alkalmas a tevékenységi kört, az üzleti-vállalkozói magatartást, az egyéb tőkejavakkal való ellátottságot és a mentalitást jellemző folytonosság és változás érzékeltetésére. Ugyanakkor kevesebb alkalmat teremt a generációk egymás utáni rendjébe nem vagy csak nehezen beilleszthető mobilitás megragadására és magyarázatára. A „szervetlen”, vagyis előtörténet nélküli fejlemények jelentősége így könnyen elsikkadhat vagy esetleg nem a megfelelő összefüggésben nyer értelmezést. Ezért a nagypolgári elitet a „nemzedéki látószög” adta kereteken túl más módon is megközelítjük. A vagyon, a jövedelem és a szervezeti pozíciók szerinti elitek külön-külön is hozzájárulnak a nagypolgári státushoz. Önmagában azonban egyikük sem nyújt kellő alapot az elitbe kerüléshez, s csak egymással összegződve jelölik ki azt a személyi kört, amely a Horthy-kor gazdasági elitjét alkotja. Nézzük meg elsőként a legvagyonosabbak elitjét. Az adóstatisztika szerint 1928-ban 448 milliomos élt az országban. Közülük mindössze 9 fő rendelkezett tízmillió pengő feletti vagyonnal, 27 személynek volt 5-10 millió pengős vagyona és 412 fő 1-5 millió pengős vagyont mondhatott a magáénak. A válság hatására általános elszegényedés következett be, így a vagyonadóra kötelezettek száma 1928 és 1938 között 100 000 fővel (40%kal) csökkent. Ugyanakkor az adóalap fokozott eltitkolása is szerepet játszhatott abban (a válság alatt a vagyont fokozottan megadóztatta az állam), hogy 1933-ban már csak 295 milliomost tartott nyilván az adóhivatal, akiknek több mint a fele, 158 fő (53,6%) Budapesten élt, tehát fővárosi illetőségű volt. A fővárosi, név szerint is azonosítható milliomosok (1935-ben 152) száma a háború idején újfent jelentősen megemelkedett: 1940-ben már 262 család tartozott e kivételes kaszthoz. A legvagyonosabbak országos és budapesti hányada határozottan különbözött egymástól társadalmi (foglalkozási) téren. Az országos milliomos elitet, kevés kivétellel, a mamutnagyságú ingatlanok tulajdonosai alkották; 1933-ban a legvagyonosabbak négyötöde földbirtokos vagy háztulajdonos. Ebbe beleértendő a főváros is, így a kifejezetten vidéki milliomosok között az ingatlantulajdonosokon kívül más nem is igen akadhatott. Budapesten ugyanakkor csak minden második (1935), később ennél is kevesebb (47%) milliomos került ki a földbirtokosok és háztulajdonosok csoportjából. Kivált a földbirtokosok fővárosi számaránya volt jóval kisebb az országosan megfigyeltnél; 1940-ben például Budapesten a milliomosoknak csak valamivel több mint a negyede tartozott ehhez a kategóriához. A földingatlan igen gyakran arisztokrata latifundium is egyúttal. 1935-ben a 45 fővárosi legvagyonosabb földbirtokos közül 21 (43,8%), 1940-ben a 69-ből 26 (37,7%) az arisztokrata, akik más minőségben (például háztulajdonosként) is felbukkantak a milliomosok sorai között. Az országos vagyoni elitben, természetesen, döntő a földbirtokos mágnáscsaládok aránya. A nagy vagyonok oldaláról azonban a gazdasági elitnek csak a kisebbik része azonosítható. Ennek során olyan nem arisztokrata föld- és háztulajdonos, valamint vállalkozó (gyáros, kereskedő) és ipari-banki részvénytársasági vezető (menedzser) réteg ismerhető meg, amely magas jövedelmén túl számottevő öröklött tőkejavak birtokosa is volt egyúttal. Így azután megközelíti vagy akár el is éri a hagyományos arisztokrata elit gazdasági színvonalát. Az iparbárók közül a csepeli Weiss család, a Hatvanyak, továbbá az Ullmann, a Wolfner, a Dreher, a Goldberger, a Fellner, a Haggenmacher, a Gschwindt, a Schiffer családok említhetők; e famíliák több tagja rendszeresen felbukkant a Horthy-kor milliomosai között. Külön csoportot képeznek a bankárok, nevezetesen a Kornfeld, a Chorin, a Schossberger családok, vagy Klein Gyula, Weiss Fülöp, dr. Dobai Aurél, Herzog Mór; részben banki, részben iparvállalati vezető menedzserek is társulnak hozzájuk, mint Vida Jenő, Richter Gedeon, Bíró Pál, Engel Ármin, Freund István vagy Perl Gyula, hogy néhány jeles képviselőjüket
153 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban megnevezzük. Nagyjából ez az a személyi kör, amely legalább egymillió, többnyire azonban kétmilliónál is nagyobb értékű ingatlan és/vagy tőkevagyon birtokosaként alkotta a hazai nagypolgárságot. A gazdasági elitből a legvagyonosabbak között rendszerint azokat találjuk, akik örökösökként kerültek elitpozícióba; az ő hátuk mögött egy vagy akár két generáció vagyon- felhalmozási buzgalma állott. Ritka az a milliomos nagypolgár, aki homo novusként újonnan emelkedett a Horthy-korban elitstátusba. Ebből is fakad, hogy a már törzsökös nagypolgár családokban korszakunkban mind többen váltak puszta járadékossá vagy ingatlanbirtokossá, s egyúttal megemelkedett az üzleti életből kivonuló családok száma. Jellemző stratégia volt a tőke földtulajdonba fektetése; ezt az utat járta a Schossberger család, Dreher Jenő vagy a csepeli Weiss család Berthold-féle ága és mások is. Gyakori megoldás továbbá, hogy az özvegyek háztulajdonosokként tűnnek fel, például Wolfner Tivadarné, Gschwindt Ernőné, Fleissig Sándorné vagy Baumgarten Sándorné stb. Végül előfordult, hogy kereskedő firmák visszaalakultak kereskedő-bankárokká, úgy, ahogy Herczog Mór is tette. Természetesen akadtak múlt nélküli vagy az iménti családokénál szerényebb nemzedéki előtörténettel büszkélkedő újgazdag nagypolgárok is. Példaként említhető a palagyáros, 1935- ben és 1940-ben egyaránt ötmilliónál nagyobb vagyon fölött rendelkező Hatschek János; vagy a kor olyan modern kereskedő vállalkozója, mint a nagyáruház-tulajdonos Ruttkai Antal, Nagykovácsi Milenkó, esetleg Gellért Mihály, az Astoria Szálló tulajdonosa stb. Második lépésben a jövedelmek felől vesszük szemügyre a gazdasági elitet. Az 1933-as országos jövedelmi adókimutatás nettó értékeket tüntet fel, ezért az 50 000 pengő fölötti jövedelmi sávot vesszük alapul. A személyenkénti részletezésben hozzáférhető budapesti kimutatás viszont a jövedelmek bruttó értékét közli, így 1935-re és 1940-re vonatkozóan tanácsos a 100 000 pengő fölötti jövedelemsáv vizsgálata.
2.1. táblázat - A NÉP parlamenti frakciójának társadalmi összetétele 1935-ben (%-ban) (170 fő) Státus csoport
Rudai Rezső
Pakodi Pál
Sipos P. – Stier M. – Vida I.
Földbirtokos
32,3
30,0
36,4
Köztisztviselő
24,0
32,3
29,3
Értelmiség
31,1
27,0
28,9
10,6
5,4
Ipari-kereskedelmi 9,9 vállalkozók, menedzserek
Forrás: Rudai Rezső: A politikai ideológia, pártszerkezet, hivatás és életkor szerepe a magyar képviselőház és a pártok életében (1861-1935). Budapest, 1936, 25., 32-33., 36.; Pakodi Pál: Társadalom és népképviselet. Társadalomtudomány, 1935. 2-3. 22.; Sipos Péter – Stier Miklós – Vida István: Változások a kormánypárt parlamenti képviseletének összetételében 1931-1939. Századok, 1967. 3-4. 610. 1933-ban a magas jövedelműek száma országosan 319, akik abszolút többsége (háromnegyed része) budapesti illetőségű. Ez jelzi, hogy a legvagyonosabbak kategóriájától eltérően a legnagyobb jövedelműek, lévén, hogy túlnyomóan budapestiek, közelebb álltak a gazdasági elit fogalmához. Erre vall az is, hogy az elit e szegmensében az 50 000 pengő évi jövedelemhatár fölött az ingatlanbirtokosok kisebbségben voltak (42,6%) és csupán egynegyedük földbirtokos. Az 1933-as adatokból ugyanakkor nem világlik ki, hogy a vállalkozók (gyárosok, kereskedők) mellett a vezető menedzserek milyen arányt képviseltek. Mivel a legnagyobb jövedelműek szinte hiánytalanul fővárosiak, a későbbi évekből ismert adatok alapján ez is tisztázható lesz majd. Bár az ingatlanjövedelem ebben az elitben is jelentős, ez inkább csak egy kisebbség számára jelentett kizárólagos létalapot: 1935-ben minden harmadik, 1940-ben minden negyedik nagy jövedelmű adózót regisztráltak földbirtokosként vagy háztulajdonosként. Ráadásul közülük sokan arisztokraták, akik pedig szigorúan véve nem is tartoznak a gazdasági elithez. Így 1935-ben a 25 földbirtokosból 15 (60%), 1940-ben a 44 földbirtokosból 18 (40%) az arisztokrata, akik ott vannak a háztulajdonosok között is (4 fő 1940-ben).
154 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban A jövedelmi elit meghatározó, idővel mind dominánsabb magja ipari tőkésekből (gyárosok), iparvállalati és banki vezető menedzserekből és nagykereskedőkből állt: 1935-ben a legnagyobb jövedelműek fele, 1940-ben a háromötöde belőlük került ki. Ezen belül igazán az ipari tőketulajdon és mindenekfölött a vállalati vezető pozíció számított. A tőkés érdekeltségeik alapján kiugró jövedelműek kétharmadát azok alkották, akik tőketulajdonukból fakadó jövedelemforrásaik mellett befolyásos iparvállalati, banki menedzseri állásokat is betöltöttek. A gazdasági elithez tartozás szempontjából a Horthy-korban megnőtt a vállalatvezetői pozíció jelentősége. Amíg 1935 és 1940 között a budapesti milliomosok száma 72%-kal emelkedett, a legnagyobb jövedelműek növekedésének indexe: 182%. Ez annak volt a következménye, hogy a 100 000 pengőnél nagyobb jövedelműek között az 1935. év 67,1%-áról 1940-ig 50%-ra esett vissza a milliomosok aránya. Az 1930-as évek derekán számottevő magánvagyon nélkül nemigen lehetett bekerülni a jövedelmi elitbe: csupán 18 főnek, egyhetedüknek a vagyona volt félmillió pengőnél kevesebb – szinte kizárólag ipari vállalatvezetők és néhány bank főtisztviselője tartozott e körbe. Gyökeresen megváltozott a helyzet az évtized végén, midőn már minden negyedik magas jövedelmű fővárosi adózó vagyona volt kisebb mint félmillió pengő, sőt 22 fő (6%) esetében a százezer pengőt sem érte el ez az érték.
2.2. táblázat - A legvagyonosabbak foglalkozási összetétele Foglalkozás
Földbirtokos
Háztulajdonos
Ipari-banki rt. vez.
Gyáros, egyéb vállalkozó
Kereskedő
Értelmiség
Egyéb
Összesen
1933
1935
Országos
Budapesti
176
48
69
59,7%
31,6%
26,3%
64
27
54
21,7%
17,8%
20,6%
-
20
43
-
13,1%
16,4%
13
17
35
4,4%
11,2%
13,4%
3
8
24
1,0%
5,3%
9,2%
4
13
17
1,3%
8,5%
6,5%
35
19
20
11,9%
12,5%
7,6%
295
152
262
100%
100%
100%
155 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1940
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Forrás: Zentay Dezső: Beszélő számok. IV. Budapest, 1936, 55. és 56-104.; IX. Budapest, 1941, 26-103. A kétharmadában iparvállalati menedzserek alkotta jövedelmi elit nemcsak számszerű gyarapodásával, de társadalmi arculatának a megváltozásával is kitűnt. Amíg a zsidótörvények előtt az ipari (és banki) vezetők rendszerint a tulajdonosi funkciót betöltő örökösökből verbuválódtak, addig az évtized végétől mindjobban előtérbe került az a menedzsertípus, aki anélkül lett a jövedelmi (és ezzel a gazdasági) elit tagja, hogy bármilyen magánvagyonnal bírt volna. A szervezés és az operatív irányítás feladataira szakosodott vállalatvezetők új típusa szabályos magántisztviselői pályát futott be és közülük valójában kevesen kerültek be a vagyoni elitbe. S bár azokhoz a vállalatokhoz, melyek élén álltak, nem fűzték őket tulajdonosi kötelékek, döntési kompetenciájuk gyakorta olyan rendelkezési hatalommal, ezt tápláló ethosszal ruházta fel őket, ami egyébként a tulajdonosokat szokta megilletni. „Egy pillanatig sem akartam tulajdonos vagy társ lenni”, jegyzi meg egy Budapest környéki textilgyár valamikori menedzser alkalmazottja, majd sietve hozzáfűzi: de „a tulajdonos gondjait is magaménak éreztem” (Litván József 1992, 42). Ráadásul az idézett vállalatvezető akkor lett a tulajdonos (holding) gyáron belüli képviselője, amikor a zsidótörvényekkel kezdetét vette a keresztény őrségváltás, a tőkés tulajdon drasztikus újrafelosztása. Nem egyértelmű azonban, hogy az árjásítás valóban komolyan átrendezte-e a gazdasági (közelebbről a vagyoni és jövedelmi) elit személyi összetételét. A strómanrendszer széles körű alkalmazásával ugyanis az ekkor bekövetkezett személycserék nem törölték el végérvényesen a korábbi (zsidó) tulajdonosok és vállalatvezetők érdekeltségeit. Belülről is úgy tűnt, hogy: „A vállalatok, bankok túlnyomó többségénél a zsidótörvények előírta vezetői kérdéseket több-kevesebb flexibilitással megoldották. Árja rokonok és barátok igénybevételével a valamennyire szakszerű vezetés és a tulajdonjog folytonosságát úgy-ahogy sikerült fenntartani” (Litván József 1992, 48). Például oly módon, ahogy a Franklin Társulat nyomda- és kiadóvállalatot tulajdonosai formailag átruházták a családba benősülő keresztény alkalmazottjukra anélkül, hogy őt erről felvilágosították volna. Olyan házassági szerződést írattak alá az érintettel, amely szentesítette a tulajdoncserét: „valamiféle Hazai Hírlapkiadó Rt.-részvények szerepelnek benne – emlékezik utóbb a stróman –, de mivel ezeknek sem értékét, sem pedig a részvénypakett egyes részvényeinek számát nem tudtam – nem is kérdeztem –, nem voltak fenntartásaim.” Utólag derült ki számára is, hogy a szerződés révén 160 000 pengő névértékű részvényvagyontjátszottak át ezúton: „a házassági szerződés fundátorai... kicsinálták azt, hogy a nekem hozományul átadott 1600 részvénnyel ókeresztény tőkévé« tegyék az egész konszernt. Papíron!” (Zolnay László 1986, 219-220, 224.)
2.3. táblázat - A legnagyobb jövedelműek foglalkozási összetétele Foglalkozás
Földbirtokos
Háztulajdonos
1933
1935
(50 000 p.-) országos
(100 000 p.-)budapesti
75
25
44
23,8%
19,1%
11,9%
61
20
45
19,4%
15,3%
12,2%
47
144
7,0%
35,9%
38,9%
19
8
57
6,0%
6,1%
15,4%
-
11
28
8,4%
7,6%
Gyáros, vállalkozó 22 vállalatvezető,
Kereskedő
Bankár
156 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1940
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban
Ügyvéd, orvos, értelmiség
Köztisztviselő
Egyéb
Összesen
egyéb 20
7
24
6,3%
5,3%
6,5%
-
4
9
3,0%
2,4%
118
9
19
37,5%
6,9%
5,1%
315
131
370
100%
100%
100%
Forrás: Zentay Dezső: Beszélő számok. IV. Budapest, 1936, 54. és 56-104.; IX. Budapest, 1941, 26-103. A Horthy-kori gazdasági elit formálódásának kulcskérdéséhez, a multipoziciona- litáshoz érkeztünk. Amint Lengyel György hangsúlyozza, a gazdasági elitbe tartozás egyszerre jelentett kivételes vagyoni uralmat (ennek idővel csökkent a súlya), magas jövedelmet és végül nagyszámú s szerteágazó szervezeti pozíció kézben tartását. Az utóbbit tekintve egyszerre volt jelentősége a pozíciók számának és milyenségének. A szervezeti csúcspozíciók halmozása éppúgy elengedhetetlen az elitbe jutáshoz, mint az, hogy ezek a pozíciók lehetőleg egyszerre több gazdasági szférában (főként az ipariban és a pénzügyiben), valamint a gazdasági mellett politikai és szakmai-érdekvédelmi tekintetben is kellő befolyásra adjanak módot. A gazdasági elit szűkebb körén belül korszakunkban átlagosan hét-nyolc az egy elit tagra jutó csúcspozíciók száma, de ha a kisebb vállalatoknál betöltött vezetőségi helyeket is számba vesszük, egy-egy személyre átlagosan akár 16 pozíció is eshetett. Az iparvállalatok igazgatóságainak elnöki, alelnöki, vezérigazgatói vagy egyszerű tagsági posztjai mellett a felügyelőbizottsági tagság is nyomott a latban; de nem mellékes a bankok és az érdekvédelmi szervezetek (például a GYOSZ) testületi posztjainak a megszerzése, vagy a nemzetgyűlési és felsőházi képviselőség, sőt bizottsági tagság, esetleg a kormányhivatali (államtitkári, miniszteri) megbízás. Az elit több altípusát különíthetjük el annak megfelelően, hogy egyeseknél miként alakult a felhalmozott pozíciók szerkezete (mi kivételes gazdasági hatalmuk tulajdonképpeni alapja), melyre rárakódtak, melyhez idővel hozzáadódtak a további pozicionális hatalmi jogkörök. Említettük korábban az örökösök típusát; ők a már korábban megalapozott tőkés vagyonba beleszületve természetes módon foglaltak helyet a nagyvállalatok, a bankok és a szakmai testületek vezetőségeiben; s gyakorta a politika világához is utat találtak maguknak. Jellemző képviselői között találjuk dr. Chorin Ferencet, aki a húszas és negyvenes években átlag tíz, a harmincas években közel húsz csúcspozíciót töltött be. Posztjai felölelték a legnagyobb hazai iparvállalatok, a Salgótarjáni Kőszénbánya, a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek, a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. és mások vezetőségi helyeit, de nem hiányoztak mellőle a banki érdekeltségek (Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, Magyar Ipari Jelzálog Intézet Rt.), a politikai (felsőházi és több felsőházi bizottsági tagság), valamint a szakmaiérdekvédelmi szervezeti pozíciók sem (GYOSZ, Magyar Racionalizálási Bizottság, Magyar Szabványügyi Bizottság, Pesti Lloyd Társulat). Hasonló összetételű és volumenű multipozicionalitás jelölte ki báró dr. Kornfeld Móric, Vida Jenő vagy dr. Bíró Pál helyét is az elit körében, hogy csak a legismertebb példákat említsem. A gazdasági elit centrumának újabb típusát a politikus bankárok képezték. Ezen belül külön kategóriát alkotott a köztisztviselői karrier során a csúcsra miniszteriális pozicióba felkerülő, majd utóbb a magángazdaság csúcspozícióiba visszatérő elit szegmens, melyet Scitovszky Béla, Teleszky János vagy Bud János neve fémjelez. Akadtak olyanok is, akik karriermintájában a banki és a magángazdasági vezető pozíciók előzték (és alapozták) meg a kormányzati szerepvállalást, amelyben viszont gyakran jobboldali politikai irányzatok exponenseiként állapodtak meg (Reményi-Schneller Lajos, Imrédy Béla), vagy ahonnan később újra visszatértek a bankvilágba (Walko Lajos, Fabinyi Tihamér). A bankárok további fajtáját a tudós bankárok (Fellner Frigyes, Éber Antal), valamint a szakmai karriermintát követő Krausz Simon képviselik. Végül a rendszerint magántisztviselői (zömmel kereskedelmi alkalmazotti) 157 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban pályán érvényesülő menedzserek csúcsra eljutó képviselőit említhetjük, akik főként a harmincas és kivált a negyvenes években voltak hatalmuk teljében, akkor, midőn a részvénytársaságokban és a zsidó vállalatok árjásítása nyomán kvázitulajdonosi hatalomra tettek szert (Aschner Lipót, Jünker Géza). A nagykereskedők elitbe kerülő néhány képviselője is élt a multipozicionalitás nyújtotta előnyökkel akár egyszerű pozícióhalmozás formájában (Sándor Pál), akár időleges politikai szerepvállalás útján (Heinrich Ferenc). A gazdasági elit számszerűen is tekintélyes, befolyását nézve pedig kifejezetten meghatározó részét a zsidó származású nagypolgárság alkotta. A Horthy-kor multipozicionális elitjét reprezentáló 230 fős minta átlag egynegyede állt zsidó, további ötöde német, a fele pedig magyar eredetű családokból. Igaz, a húszas években a megfelelő zsidó számarány egyharmad körül járt, ám a zsidótörvényeket követően a mutató egyhatodra zuhant vissza. Ha azonban nemcsak az elit szűk magját vizsgáljuk, és figyelembe vesszük a kikeresz- telkedetteket is, akkor a zsidó származásúk eliten belüli aránya lényegesen magasabb: legkevesebb 34% és legföljebb 45%. Különösen az iparvállalatok menedzseri posztjain és a munkaadói érdekvédelmi szervezetek vezetőségében volt magas a zsidóság részesedése. A multipozicionális gazdasági elitet kétségkívül különösen jellemzi a pozíciók halmozása. Ebben a tekintetben is feltűnő a zsidó-keresztény kettősség, hiszen az elit zsidó származású tagjai keresztény társaiknál rendszerint több vezető posztot tartottak a kezükben: az összes lehetséges pozíció esetén az elit egészére jellemző egyenkénti 16,4 pozícióval szemben a zsidó származásúak oldalán 23 pozíció állt. Ez világosan kifejezi, hogy az 1940-es éveket megelőzően a zsidó származásúak tényleges gazdasági befolyása nagyobb, mint az eliten belüli formális számbeli arányuk. A zsidóság lassú térvesztése a gazdasági elit körén belül valójában előbb megindult, mint ahogy a kiszorításukat kétségtelenül felgyorsító zsidótörvények megszülettek volna (közülük a második 12%-ban maximálta a zsidóság magángazdaságon belüli arányát). A folyamat már a húszas és a harmincas évek dereka közötti évtizedben is zajlott, és a személyi kicserélődés a multipozicionális gazdaságielit-tagok társadalmi arculatának (származási összetételének) a változásával járt együtt. A zsidó származású elittagok döntő része (háromnegyede) született bankár, gyáros és nagykereskedő közép- és nagypolgári családba, a magyar elittagok zömének (háromnegyedének) a hátterében viszont államhivatalnok, földbirtokos és értelmiségi szülők álltak. A német eredetű elittagok esetében ugyanakkor a vállalatvezető, az értelmiségi és a kisiparos-kereskedő (ebben a sorrendben) családok szerepe tűnt döntőnek a rekrutáció forrásait illetően (háromnegyedüket ezek a rétegek adták). Ezekkel a sajátosságokkal is összefügg, hogy az egyébként túlnyomórészt magasan képzett, a minta szerint 80%-ban felsőfokú képzettségű gazdasági elit magyar és német származású képviselői szinte kivétel nélkül egyetemi diplomát (zömmel jogi végzettséget) szereztek, ugyanakkor a zsidók kevesebb mint kétharmada járt egyetemre, és további egyharmaduk csak kereskedelmi akadémiai végzettséggel rendelkezett. A vagyonba és az üzletbe beleszülető zsidó örökösök nem mindegyikének a szocializációjához tartozott szorosan hozzá az egyetemi képzés, melyet náluk egy gyakorlatközelibb „praktikusabb iskolázási orientáció” helyettesített. A gazdasági elit, vagyis a magyarországi tőkés nagypolgárság, az arisztokráciához hasonlóan, nemcsak kimagasló jövedelme, nagy vagyona, komoly politikai befolyása miatt, de társadalmi exkluzivitását és életvitelének a kereteit és jellegét tekintve is magasan fölötte állt a társadalomnak. A már másod-, harmadgenerációs nagypolgárság életmódjában, fogyasztási normáiban és mindennapi értékrendjében összekeveredett egymással a felhalmozás-szempontú polgári aszkézisre törekvés a jómód, az anyagi bőség révén kínálkozó tüntető fogyasztás arisztokrata hedonizmusával. A jómódú, vezető beosztású budapesti bankfőtisztviselő (Angol-Magyar Bank) családjának példáját idézve, miközben pazarló nagypolgári életet folytattak, aközben továbbra is kitartottak a kispolgári aszkézis szokása mellett. „Életrendünk, életmódunk – olvassuk egy visszaemlékezésben – kialakítását tulajdonképpen két tényező határozta meg: apám társadalmi és vagyoni állása és az azokból következő gondtalan jómód, ezzel egyidejűleg pedig a puritán nevelési elvek, amelyek apám elsőgenerációs helyzetéből és jelleméből következtek, és amelyeket anyám teljes mértékben magáévá tett” (Láng Panni 1986, 89). Ennek a mentalitásnak a kétarcúságát mindenekelőtt a pénzköltés során érvényesülő irracionális vagy sajátosan következetlen viselkedés mutatja. A lakás pazar berendezésére vagy a női toalettre az anya, többgenerációs nagypolgári család sarjaként, temérdek pénzt volt hajlandó elkölteni, ha viszont a gyerekeivel és a nevelőnőkkel a Műjégpályára ment délutánonként korcsolyázni, már feltűnően garasoskodott: „a Deák tértől a Hősök teréig 24 filléres jegy kellett, ezzel szemben, ha elmentünk egy megállót gyalog a Vilmos császár [ma Bajcsy-Zsilinszky] út sarkáig, onnan csak 16 fillér volt a szakaszjegy ára. Ez a 8 fillér árkülönbözet négy személynél oda-vissza 64 fillért tett ki és anyám, aki kis kiadásoknál rendkívül takarékos, nagy tételeknél roppant nagyvonalú volt, úgy döntött, hogy. csak szakaszjegyre ad pénzt” (Láng Panni 1986, 90).
158 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Ugyanakkor nem egészen ismeretlen az arisztokrácia életformáját imitáló nagypolgári ambíció sem. Jó példája ennek a sörgyáros iparbáró, Dreher Antal, aki az egykori Bruns- wick-kastélyt szemelte ki rezidenciájául Martonvásáron. A 16 000 holdas birtoknak mintegy a közepén „a Dreher família az első világháború után abban a félig arisztokrata, félig nagypolgári stílusban rendezkedett be, amely a magyar nagybirtokos dekadens fényűzését a nyugat-európai nagyburzsoá szilárd, »puritán« életelveivel és német-angol-francia kultúrájával keverte. Az öreg Dreher számára. summázza szigorú ítéletét a kései értékelő, a nagybirtok részben reprezentációs célt szolgált: ezzel lett iparmágnásból csaknem arisztokratává” (Márkus István 1967, 40).
4.6. FELHASZNÁLT IRODALOM Barta Róbert: Az Egységes Párt parlamenti képviselőinek társadalmi összetétele az 1920-as években. In Hatalom és társadalom a XX. századi magyar történelemben. (Szerk. Valuch Tibor.) Budapest, 1995, 407^20. Bibó István: Elit és szociális érzék. In uő: Válogatott tanulmányok 1935—1944. Budapest, 1986, 221-243. Bottomore, T. B.: Elites and Society. New York, 1964. Bölöny József: A Nemzeti Casinóról. História, 1994. 9-10. 19-21. Bölöny József: Főhercegek király nélkül. História, 1985. 3. 13. Bölöny József: Magyarország kormányai 1848-1992. Budapest, 1992. Csekonics Erzsébet grófnő: A magyar arisztokrácia válsága. In Az úri Magyarország. Társadalomszerkezet és rétegrajzok. (Összeáll. Léderer Pál.) Budapest, 1993, 36^0. Eddie, Scott M. – Hutterer Ingrid – Székely Iván: Fél évszázad birtokviszonyai. Változások a trianoni Magyarország területén, 1893-1935. Történelmi Szemle, 1990. 3-4. 301-357. Erba Odescalchi Sándor herceg: Testamentum. Életem regénye. Budapest, 1991, 1-2. köt. Erdei Ferenc: A magyar társadalom a két világháború között. In Magyarország társadalomtörténete. II. 19201944. (Szöveggyűjtemény.) (Szerk. Gyáni Gábor.) Budapest, 1995, 43-101. Gergely Jenő: Adatok a magyarországi katolicizmus helyzetéről a két világháború között. Levéltári Szemle, 1996. 3. 22-42. Gergely Jenő: A katolikus egyházi elit Magyarországon 1919-1945. Budapest, 1992. Hajdu Tibor: Tisztikar és középosztály a dualizmus korában. Budapest, 1991. Huszár Tibor: Tagválasztás az Akadémián és a tudás-elit. Valóság, 1993. 2. 20-30. Illyés Gyula: Ebéd a kastélyban. Budapest, 1974. Jager-Sunstenan, Hanns: Az 1700 és 1918 közötti magyarországi nemesítések társadalomtörténeti statisztikája. In Magyarország társadalomtörténete. I. A reformkortól az első világháborúig. (Szöveggyűjtemény.) (Szerk. Kövér György.) Budapest, 1995, 2. köt. 9-17. Janos, Andrew C.: The Politics of Backwardness in Hungary 1825-1945. Princeton, 1982. Karády Viktor: Az elitről és az elit kutatásának kérdéseiről a magyar társadalomtörténetben. Sic Itur Ad Astra, 1995. 1-2. 130-144. Koroknai Ákos: A magyarországi tőkés vállalkozók típusai. In Az üzemtörténetírás kérdései. Elméleti és módszertani tanulmányok. (Szerk. Incze Miklós.) Budapest, 1979, 137-171. Kövér György: Egy magánbankár a XX. században – Krausz Simon. Valóság, 1987. 9. 56-63. Kövér György: M. L. Herzog and Comp. Budapesti Negyed, 1993. nyár, 43-56.
159 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Láng Panni: Egy budapesti polgárcsalád mindennapjai. Történelmi Szemle, 1986. 1. 80-94. Léderer Pál, összeáll.: Az úri Magyarország. Társadalomszerkezet és rétegrajzok. Budapest, 1993. Lengyel György: A multipozicionális gazdasági elit a két világháború között (Fejezetek egy történetszociológiai kutatásból). Budapest, 1993. Lengyel György: Az irányított gazdaság kialakulásának néhány tényezője Magyarországon. Budapest, Főváros Levéltára ’78. Budapest, 1979, 285-305. Lengyel György: Vállalkozók, bankárok, kereskedők. A magyar gazdasági elit a 19. században és a 20. század első felében. Budapest, 1989. Litván József: Ítéletidő. Budapest, 1991. Márkus István: Martonvásári vázlat (1946. október). In uő: Mit láttam falun. Budapest, 1967. 39-55. Mikics Lajos: Politika, úriság és becsület Horthy tisztikarában. Budapest, 1981. Nagy Beáta: Az elit társasélete a klubok, kaszinók keretében. In Rendi társadalom – polgári társadalom. 1. Salgótarján, 1987, 69-77. Odescalchi Eugénie: Egy hercegnő emlékezik. Budapest, 1987. Pakodi Pál: Társadalom és népképviselet. Társadalomtudomány, 1935. 2-3. 223-227. Péter László: Az arisztokrácia, a dzsentri és a parlamentáris tradíció a XIX. századi Magyarországon. In Túlélők. Elitek és társadalmi változás az újkori Európában. (Vál. Kontler László.) Budapest, 1993, 191-243. Pritz Pál: Arisztokraták a magyar külügyi szolgálatban (1918-1944). In uő: Magyar diplomácia a két háború között. Tanulmányok. Budapest, 1995, 19-37. Puskás Julianna: Zsidó haszonbérlők a magyarországi mezőgazdaság fejlődésének folyamatában (Az 1850-es évektől 1935-ig). Századok, 1992. 1. 35-59. Püski Levente: A felsőház felépítése és társadalmi összetétele az 1920-as években. Múltunk, 1993. 4. 119-137. Püski Levente: A politikai elit változása 1919 után. In Hatalom és társadalom aXX. századi magyar történelemben. (Szerk. Valuch Tibor.) Budapest, 1995, 400-407. Püski Levente: Társadalmi érdekképviselet és konzervativizmus. A felsőház felépítése a Horthy-korszakban. Debrecen, 1996. Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Budapest, 1991. Rudai Rezső: A politikai ideológia, pártszerkezet, hivatás és életkor szerepe a magyar képviselőház és a pártok életében (1861-1935). Budapest, 1936. Sipos Péter – Stier Miklós – Vida István: Változások a kormánypárt parlamenti képviseletének összetételében (1931-1939). Századok, 1967. 3^. 602-621. Sisa József: Kastélyépítészet a historizmusban. In A historizmus művészete Magyarországon. Művészettörténeti tanulmányok. (Szerk. Zádor Anna.) Budapest, 1993, 65-79. Stier Miklós: Uralkodó elit, kormányzati hatalom – kormányzó réteg a Horthy-korszakban. Századok, 1983. 2. 434-444. Szakály Sándor: A magyar katonai elit 1938-1945. Budapest, 1987. Szakály Sándor: A magyar katonai felső vezetés társadalmi és anyagi helyzete, 1919-1945. In „A magyar katonatiszt” (1848-1945). (Szerk. Hajdu Tibor.) Budapest, 1989, 85-112.
160 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Tar Ferenc: Festetics Tasziló gróf, majd herceg és Keszthely konfliktusai. In Rendi társadalom — polgári társadalom. 3. Salgótarján, 1991, 151-155. Tilkovszky Lóránt: Teleki Pál. Legenda és valóság. Budapest, 1969. Timár Lajos: A Magyar Nemzeti Bank hitelinformációs jelentései és a városi gazdasági elit a két világháború közötti Magyarországon. Aetas, 1992. 4. 73-83. Török Imre: Kedves lovakról, furcsa emberekről. Budapest, 1980. Varga László: A hazai nagyburzsoázia történetéből. Valóság, 1983. 3. 75-89. Varga László: A pénz urai. História, 1981. 2. 17-20. Vörös Károly: A főrendiház 1885. évi reformja (Egy kutatás tervei és első eredményei). In Rendi társadalom – polgári társadalom. 1. Salgótarján, 1987, 397-407. Weis István: A mai magyar társadalom. Budapest, 1930. Weis István: Hazánk társadalomrajza. Budapest, 1942. Zolnay László: Hírünk és hamvunk. Budapest, 1986.
5. A KÖZÉPOSZTÁLY 5.1. ÚRI REND – KÖZÉPPOLGÁRSÁG „A középosztály a legnehezebben meghatározható, körülhatárolható társadalmi réteg” – kezdi a kérdés bemutatásának szánt fejezetet Weis István. Nem (csak) az okoz nehézséget, hogy szinte lehetetlen pontosan meghúzni lent is, fent is a középosztály határait. Bár, mint később lesz róla szó, ez önmagában is fogas kérdés. A magyar társadalomfejlődés egyedisége, tehát a nyugati normától való eltérése teszi igazán problematikussá a hazai középosztály fogalmának meghatározását. Hiszen az, ami a polgári (osztály)struktúra középosztályát alkotja, véli Weis és többen mások kortársai közül, Magyarországon nem vagy csak nyomokban létezik. Ezért is jut végül a magyar társadalomról szóló második könyvében arra az egyértelmű kijelentésre, miszerint: „Nálunk tulajdonképen középosztály nincs...” (Weis István 1942, 77). Nincs, mert ami a helyét elfoglalja, az a „lényegileg tisztviselőosztály”, nem nyugatias polgári középosztály, pusztán csak „úri rend”. Hiszen nálunk a „középosztályra nézve meg éppen kötelező az úri rendhez tartozás”, tehát mindenki, aki köztisztviselői hivatásra adja a fejét, úrrá lesz mindenképpen. S minél kevésbé képes e hivatás keretei között ténylegesen (egzisztenciálisan) polgárként fennmaradni, annál fontosabb számára úri mivolta, „hogy ennek a sáncnak a védelme alatt húzza meg magát, különítse el magát azoktól, akik régi elhelyezkedéséből kiűzték és helyébe ültek” (Weis István 1930, 108). Van persze egy nem úri középosztályunk is, az ipar, a kereskedelem és a szellemi szabadfoglalkozások terén képződő társadalmi közép, és – állítja Weis – ez pusztán a zsidók mobilitásának az eredménye. Mivel az ilyen kétségtelenül hiányzó és mind égetőbben szükséges polgári közép önmagából történő létrehozására sem az úri rend, sem a nép nem mutatott hajlandóságot vagy nem volt rá képes, vákuum keletkezett. „Ezt a hézagot használta azután fel a zsidóság, hogy saját fiait a középosztály soraiban elhelyezze...” (Weis István 1930, 113). Úri rend és zsidó középosztály kettősségének már Weis István által megfogalmazott koncepciója Erdei Ferenc formulázásában vált később széles körben ismertté és máig népszerűvé. A kettős társadalomszerkezet Erdei-féle modelljéből sem hiányozhatott a különálló nemzeti (úri) középosztály és a tőle egyértelműen elváló polgári középosztály fogalma. Ne gondoljuk azonban, hogy két egyenértékű félről, a magyar középosztály azonos súlyú komponenseiről van ez esetben szó. Korántsem. „Tehát amit mi középosztálynak nevezünk – teszi egyértelművé Erdei – az túlnyomó többségében értelmiségi alkalmazott: tisztviselő... Egész pontosan csak az állam, az egyház és az uradalom értelmiségi alkalmazottai számítanak a középosztályba. [hiszen] az iparforgalom értelmisége magántisztviselő, polgári középosztály, vagy városi polgárság, illetve közönségesen »zsidó értelmiség« [az én kiemelésem] (Erdei 161 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Ferenc 1995, 62). A csak zsidó értelmiség viszont azért nem igazi középosztály, mert a századfordulótól megindult ugyan e csoportok önállósulása, ám nem jutottak messze ezen az úton; végeredményben így „ez a réteg is urizáló polgárság volt, és a két háború közti korszakban még jobban, mint a háború előtt” (Erdei Ferenc 1995, 91). Hiába az őt kétségtelenül átható „polgári öntudat és modernség”, jószerivel nem több az úri rend (Erdeinél: a középosztály) puszta függelékénél. Ha megpróbáljuk összegezni a korabeli, tudományos igénnyel megfogalmazott középosztály fogalmakat, akkor azt emelhetjük ki, hogy a középosztály hiánya vagy szerkezetileg problematikus volta a tulajdonképpeni polgárság gyengeségéből és önállótlanságából fakad. Abból, hogy az úri rend lett és maradt „a középosztályt hazánkban pótló réteg” és ugyanakkor „a zsidóság csaknem egészében a középosztály helyét foglalta el” (Weis István 1930, 81, 83). Vagy Erdei megfogalmazásában: „A magyar társadalomban nem fejlődött erős és széles továbbépülésre alkalmas képződménnyé a polgárság. [mivel] a polgárság nem a polgári forradalomban izmosodott meg, hanem lassú fölszivárgással épült ki, s ezt a gyermekbetegségét sohasem tudta kiheverni” (Erdei Ferenc 1995, 91-92). Létezett-e tehát a Horthy-korban Magyarországon modern polgári középosztály, helyesebben: mennyiben tekinthető a létező középosztály egyáltalán polgárinak, és valóban élesen elkülönült-e egymástól kizárólagosan a maga számára középosztályi státust vindikáló történelmi vagy úri középosztály a jórészt (vagy egyedül?) zsidók alkotta vállalkozó osztálytól és értelmiségtől, a polgárságtól? Kulcskérdései ezek a modern kori magyar társadalomtörténetnek, melyre feltétlenül kell valamilyen választ adni. Ehhez azonban gondos leíráson és elemzésen át vezet az út, s ezen szeretnénk továbbhaladni. A fogalomalkotásnak semmiféle normativitása nem lehet annak akadálya (nem volt az Weis és Erdei számára sem), hogy eljussunk a középosztály konkrét, számokban is kifejezhető fogalmához. De vajon milyen ismérvek szükségesek a középosztály gyakorlati meghatározásához? Kornis Gyulának igaza volt, amikor 1928-ban határozottan vallotta, „hogy pusztán a gazdasági kategória. nem elég a középosztály némileg is kielégítő elhatárolására”, mivel – tette hozzá – „határozott pozitív gazdasági kategóriába a középosztály fogalma maradék nélkül be nem szorítható”. Nem pusztán azért nem, mert szerinte is „az ún. történeti középosztály a par excellence középosztály”, de kivált azért nem, mert annak az a része, amelynek jövedelme időközben egy bizonyos határ alá zuhant, így kirekesztődne, és olyan lépne a helyébe, „aki bizonyára nem tartozik még a középosztály lelki egységébe, ha külső életstandardja felülmúlja is a középosztályhoz tartozókét” (Kornis Gyula 1981, 97-98). Mégis: a jövedelem mértéke minden esetben elengedhetetlen, bár nem az egyedüli kiindulópont annak meghatározásakor, hogy kik alkotják a középosztályt. Többé-kevésbé egyetértés van akörül, hogy a középpolgárságot a nagypolgárságtól elválasztó jövedelemhatár valahol az évi 24 000 pengő körül állapítható meg. Nagyobb ugyanakkor a bizonytalanság a középpolgárságot a kispolgárságtól elhatároló, tehát az alsó jövedelemhatár kérdésében. Egyes korabeli vélekedések szerint ez a jövedelemminimum évi 3600 pengőben adható meg, ami, szól az indoklás, „megfelelhetett egy 50 holdnál nagyobb földbirtoknak és az a határ volt, amelyet a törvényhozó valóságérzéke egyrészt a jövedelemadó-mentes jövedelemnek, másrészt a társadalombiztosításra kötelezett jövedelemnek felső határként megszabott” (Neubauer Gyula 1941, 108). Ránki György viszont a fővárosi kereskedők esetében az évi 6000 pengőt tekinti „polgári jövedelemnek”, a magán- és köztisztviselők tekintetében pedig az évi 4200 pengő jövedelemtől számítja a középpolgári szintet (a nyugdíjas köztisztviselőknél ennél kevesebbel kalkulál). Bizonyára nem járunk tehát messze a valóságtól, ha a kis- és középpolgári jövedelmek közötti határvonalat az évi 3500-4500 pengő közötti sávban határozzuk meg. A megfelelő nagyságú jövedelem az alapja a középosztályi léttől elválaszthatatlan polgári életmód vagy életstílus fenntarthatóságának. Első fokon ennek függvénye, hogy a középosztályba tartozás további életviteli mutatóiként tekintett lakáshelyzet, cselédtartás és egyéb fogyasztási szokások megütik-e a kívánt mértéket. A dualizmus korát követően ugyanakkor a polgárinak megfelelő jövedelem, a hozzá igazodó életstílus, valamint a hamisítatlan középosztályi (bár nem feltétlenül polgári, hanem például úri) ethosz és értékrend mind gyakrabban és mind többeknél került egymással ellentmondásba. A Horthy-kori középosztály definiálását éppen az nehezíti, hogy a századfordulón belülről még koherens középosztályi-polgári státus egyre inkább felbomlott. A bomlást két, egy időben zajló, bár ellentétes folyamat siettette. Az egyik a valamikori, öröklötten középosztályi családok tömeges deklasszálódásának, elkispolgáriasodásának korszakunkban végig akut folyamata, melyet az érintettek mint a középosztály válságát éltek át. A másik közreható fejlemény a korábban sajátosan polgári életvezetési elvek és gyakorlatok diffúziójának a folyamata. Ennek során olyan többnyire (kis)polgárosodási folyamatok 162 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban bontakoztak ki, amelyek az alsóbb osztályok, benne olykor bérmunkásrétegekkel, polgári középbe történő betagozódását készítették elő. A jövedelmi téren így egymáshoz közel kerülő deklasszálódó, valamint alulról kiemelkedő külön szerkezeti elemek tehát úgy kezdték kitölteni a kispolgári élethelyzet kereteit, hogy végig megőrizték eredeti rétegjegyeiket. Mivel „értékrend és életstílus nem azonos fogalmak”, mert az „értékrend preferenciái akkor is érvényesülnek, ha azok az életstílus/életszínvonal redukálását követelik a mindennapi élet területén” (L. Nagy Zsuzsa 1997, 42), aligha csodálkozhatunk azon, hogy a deklasszálódás nem vagy alig módosított a középosztályi értékrenden. Viszont a csak kispolgári értékrend a kétségtelenjövedelmi és életstílusbeli előrelépés, illetve a süllyedő középosztállyal szembeni nivellálódás ellenére sem alakult át tisztán középosztályivá. Így az azonos vagy közel azonos életfeltételek (jövedelem, lakásmód, fogyasztási szint) mellett vagy azon belül a preferenciák, az értékrendet kifejező aspirációk és a szokáskultúra, valamint a személyek és családok közösségi kapcsolatrendszerei kivétel nélkül erősítették az elkülönülés legalábbis látszatának a megőrzését. Látszat és valóság tehát nehezen választható szét egymástól a korabeli magyar középosztály világában, ahol az értékrendi preferenciák folytonossága miatt a legteljesebb homályba borult, hogy kikből is áll ez az osztály és hol van nálunk egyáltalán középosztály. Pontosan ez avatta közmegegyezéssé a korban, hogy köztisztviselők képezik a par excellence középosztályt, az a foglalkozási csoport, amelynek mind az életstílusa, mind a jövedelmi viszonyai, tekintélyes tömegeit tekintve, jószerivel csak kispolgárinak minősíthetők. Bizonnyal ilyen megfontolások nyomán választotta Weis István első helyen a műveltséget, második helyen a tevékenységet (élethivatást) rétegképző ismérvül, hogy csak „kisegítőnek” használja az anyagi helyzetet, „amelynek teljes felbillenése lehetetlenné teszi az illetőkre nézve a középosztályban maradást” (Weis István 1930, 122). Az iskolai végzettséget mint cenzust azonban nem egyöntetűen, hanem szelektíve vette figyelembe az egyes alkategóriáknál. Így a vagyon (önállók) és a jövedelem szerinti középosztály, tehát a polgári közép esetében minimumként elégségesnek ítélte a négy középiskolai végzettséget; az értelmiség és a tisztviselők középosztályba sorolásakor viszont az érettségi, de legalábbis a nyolc középiskola jelentette számára a belépőt a középosztály soraiba, mivel a csak négy középiskolát végzett közhivatalnokok „nagy része a létminimumon alul lévő, a proletársors minden keserűségét szenvedő kishivatalnok és díjnok” (Weis István 1930, 124). Ezért azután 1920-ra vonatkozóan 300 000 keresőben határozta meg a háromnegyed részben köz- és magántisztviselőkből álló, egynegyedében szabadpályás (értelmiség, vállalkozó) középosztály létszámát. Ez, eltartottakkal együtt, a teljes népesség 7-8%-át alkotta. Egy másik korabeli, 1931-re vonatkozó és a jövedelem szerinti középosztály fogalmát számszerűsítő becslés ugyanakkor 540 000 főben szabta meg a középosztály létszámát; őket minősítette a szerző „valóságos középosztálybelinek”. Ám, úgy vélte, jóval nagyobb azok száma, akik „kellő jövedelem nélkül is középosztálytudattal” bírnak, akiket (föltehetően eltartottakkal együtt) 1,9 millióra taksált (Neubauer Gyula 1941, 110). Erdei Ferenc, miközben hallgatott a középosztályba sorolás során alkalmazott gyakorlati elveiről, 1930-ra vonatkozóan 360 000 főnyi, a teljes népesség 9%-át alkotó középosztályról tett említést, melynek 47%-a a történelmi, 53%-a a polgári középosztály tagja. Budapestet illetően ugyanakkor Ránki Györgynek a jövedelemnagyságot, a lakásméreteket és a műveltségi ismérvet kombináló mutatói alapján 1930-ra vonatkozóan 30-35 ezer polgári keresőnépesség adódik, ami az aktív népesség mindössze 5-6%-a. Ránki becsült fővárosi adata azért olyan alacsony, mert három ismérv együttes alkalmazása nyomán a csak minden tekintetben kifogástalan polgári középosztály maradt fenn az osztályozás szűrőjén. Amellett, hogy ez a módszer országosan egyébként sem érvényesíthető (a lakáshelyzetről nincsenek rétegenkénti makroadatok), nem is igazán célravezető. Hiszen az anyagi helyzet és némely életmódminta mutatója alapján képzett társadalmi közép legföljebb a polgárság és nem a középosztály azonosításához segíthet hozzá (Ránki is ezt tűzte ki céljául). A fővároshoz hasonlóan nagyobb haszonnal kecsegtet a középosztály helyi keretek közötti meghatározása, melyhez a virilis elit adja a legbiztosabb támpontokat. Természetesen adott település középosztálya vagy akár csak polgársága nem szűkíthető le a helyi elitre, a virilisekre, ám kétségtelen, hogy az utóbbiak hűen reprezentálják a helyi vagyoni-jövedelmi középosztályt. Budapesttől eltérően ugyanis a vidéki városok úgyszólván mindegyikében a közép-, sőt olykor a kispolgárság és nem a nagypolgárság (valamint az arisztokrácia) alkotta az adófizetők táborát. Természetesen akadtak itt is különbségek. Így egy-egy dunántúli városban jól érzékelhető a helyi elitben a nagypolgárság jelenléte; Pécsett a harmincas évek végére 11 a milliomosok száma. Viszont a szintén dunántúli és iparosodott Győrött ugyanakkor a város „gazdasági vezető rétegében szinte kizárólagosságra tettek szert az ún. középegzisztenciák tipikus képviselői” (Szakál Gyula 1987, 38). S természetesen az alföldi városok mindegyikében (nagy-, közép- és kisváros) a többnyire ingatlanbirtokos közép- és kispolgár egzisztenciák jutottak be legnagyobb számban – virilisjogon – a helyi képviselő-testületekbe (Debrecen, Hódmezővásárhely, Nagykőrös).
163 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban A középosztály és a polgárság (középpolgárság) fogalmai tehát nálunk csak részben esnek egybe, ám azt szinte lehetetlen pontosan meghatározni, hogy hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik határa. Tévúton járunk viszont, ha a ránk hagyományozott és a kivált Erdei által kiélezett középosztály-polgárság dichotóm szemléletmódhoz igazítjuk a réteghierarchia rekonstrukcióját. A középosztály versus polgárság következetes fogalmi végigvitele ugyanis ellentmond az egyes élethivatások (tevékenységek) belsőleg és szerkezetileg heterogén természetének éppúgy, mint a bennük rejlő közös és integráló erők kétségtelen hatásának. Bizonyságul vegyük szemügyre a középosztály néhány fő foglalkozási és életmódcsoportját.
5.2. A KÖZTISZTVISELŐ KÖZÉPOSZTÁLY „Köztisztviselői karunk a magyar középosztály gerincét alkotja” – köszön vissza a jól ismert kortárs vélekedés ezúttal a középosztály illemét és nyilvános viselkedését szociográfusi buzgalommal feltáró szerző tollából (Makkai János é. n., 205). De vajon milyen értelemben és mennyire adhatunk hitelt e véleménynek? Makkai azzal toldja meg tézisét, hogy ezt a középosztályt kinevezi „vezető osztálynak”, mondván: „Köztisztviselői pályán nemcsak hivatali előmenetelt, hanem társadalmi karriert is lehet csinálni hazánkban. ” (Makkai János é. n., 208). Elég futó pillantást vetni a köztisztviselők számbeli alakulására, anyagi létviszonyaira, vagy arra, hogy személy szerint kikből is verbuválódott a réteg, és nyomban kétségeink támadnak e közkeletű beállítással szemben, miszerint tehát „fogalmazási szakba kerülve” az illető rögtön „vezető osztályú emberré” lesz, vagyis előlép „megkülönböztetett úrrá”. E sommás közhivatalnoki imázs érvényességét erősen csökkenti, hogy a rétegnek tulajdonított vezető szerep és társadalmi érvényesülési esély nehezen egyeztethető össze az állami alkalmaztatásnak, benne a köztisztviselői foglalkozásnak azzal az eltömegesedésével, amely olyannyira jellemző a korszak egészére. Igaz, a Horthy-kor a megörökölt állami bürokráciát, a közel negyedmilliós kereső népességet, képtelen lévén azt eltartani, kezdetben igyekezett radikálisan csökkenteni. A húszas évek eleji 210 000 fős állami alkalmazotti létszám ezért apadt le az évtized második felében nagyjából 150 000-re. Ám pótlólag ehhez még hozzászámítandó 40-50 000 (1926-ban kereken 46 000) önkormányzati és további közalkalmazotti tömeg, vagyis a teljes létszám az évtized vége felé így is 200 000 közelében járt. A harmincas évek mind nyíltabban etatista törekvései és kivált az évtized végi és a későbbi területi visszacsatolások következményeként azután az állami szektor robbanásszerű növekedésen esett át: csupán 1938 és 1944 között mintegy kétszeresére emelkedett az állami alkalmazottak száma, amely 1943-ban már 413 000 főt tett ki. Természetesen az állami alkalmazottaknak ez a mindig is népes, ráadásul dinamikusan bővülő tábora számos társadalmi réteget zárt magába, s közülük legföljebb a tisztviselőket hozhatjuk közelebbi kapcsolatba a középosztállyal. Becslések szerint az állami alkalmazottak egyharmadát alkalmazták a korszak elején és végén egyaránt tisztviselői munkakörben, tehát a húszas évek második felében 60-70 000, az 1940-es években 130-140 000 kereső alkotta a háromnegyedében az állam, egynegyedében az önkormányzatok alkalmazásában álló köztisztviselői kart. Tisztviselő egzisztencia azonban mindig is több volt ennél. Ha nemcsak a kinevezett, a véglegesített, de a kisegítő és ideiglenes állású tisztviselőket, valamint a kezelőket, díjnokokat is figyelembe vesszük, a húszas évek elején még legalább mintegy 20 000 fővel bővíthető a közhivatalnoki létszám, amely így a 80 000 főt is elérte. Igaz, az 1922-1925 között négy lépcsőben végrehajtott alkalmazotti létszámleépítések valamelyest ritkították az állami alkalmazotti népességet. Az 1922. és az 1925. évi két-két alkalommal végrehajtott racionalizálás során előbb 8500, majd több mint 35 000 állást szüntettek meg. De mivel egyidejűleg új állásokat is szerveztek, így 1923-1928 között legföljebb 39-40 000 állami alkalmazotti álláshelyet számoltak fel. A leépítések túlnyomórészt a díjnokokat, kezelőket, altiszteket és a pedagógusokat érintették. Másik következménye, hogy megugrott a nyugdíjasok tömege, akiknek a száma 1913-ban még csak 63 000, ám 1925ben már a 100 000-et is eléri, és az arány a későbbiekben inkább emelkedik, mint apad. Aligha hihető ezek után, hogy a hivatal, amely már a húszas évek derekán – családtagokkal együtt – legalább egymilliós népességet tartott el, automatikusan úrrá léptetett elő mindenkit, aki szolgálatába szegődött. Vagy ez csak a tisztviselő besorolásúak kiváltsága? Ha némi joggal feltételezzük, hogy az úriság nem egészen választható el a középosztályit legalább megközelítő életstílus, egy valamennyire is polgárinak tartott fogyasztási nívó és kultúra gyakorlásától, akkor a köztisztviselő annyi mint középosztálybeli tézis sem igazolható maradéktalanul. Az egész kérdés sarokpontja, hogy mit ér valójában a köztisztviselői jövedelem. Minden ezzel kapcsolatos korabeli statisztika azt támasztja alá, hogy a köztisztviselőknek legfeljebb a kisebbségét illette meg középosztályi szintű jövedelem, és ez a kiváltság a húszas évek derekán aligha volt több 164 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban a foglalkozási réteg egyharmadánál. Hiszen a 44 000, jövedelmét tekintve adatokkal dokumentált állami hivatalnok fele keresett 300 pengőnél, kétharmada pedig 400 pengőnél kevesebbet (beleértve a lakáspénzt is). Márpedig 300-400 pengő havi jövedelem alatt sem akkor, sem később nem volt rá esély, hogy bárki megfelelhessen a polgári életvitel kívánalmainak. Ezt a képet erősíti a mintegy 15 000 fővárosi köztisztviselőről 1928-ban készített részletes statisztika néhány vonatkozó adata is. Ebből kiderül, hogy a megkérdezettek felének a havi keresete 200 pengő alatt maradt, és háromnegyedüké nem érte el a 300 pengős határt. Igaz, ebben nem foglaltatott benne a külön lakáspénz. Mindebből az következik, hogy ilyenformán csak minden tizedik közhivatalnok tartozott a középosztályi jövedelmi sávba, mert 400 pengőnél többet keresett. De nem alakult a helyzet másként a lakáshelyzet terén sem. Mi lehet beszédesebb annál a statisztikából kirajzolódó képnél, mely szerint a fővárosi köztisztviselők negyede egyszobás, tehát munkáslakásnak megfelelő otthonban, további kétötöde pedig kétszobás, vagyis kispolgári lakáskörülmények között élt. Azaz: a foglalkozási réteg legföljebb egyharmada felelt meg a minimum háromszobás, jellegzetesen középosztályi lakásnormának. Ezért is hiányozhattak sokuk életéből a polgári otthonnal szokásszerűen együtt járó civilizációs körülmények, mint a köztisztviselők felénél mind a fürdőszoba (!), mind a gáz. S szorosan ezzel függ össze az is, hogy tíz fővárosi köztisztviselőből legalább hat a legalsó lakbérosztálynak megfelelő, legföljebb 300 pengő negyedévi bérű lakásokban lakott, és négyötödének még cselédje sem volt. A közalkalmazottak zömének, ám mindenképp döntő hányadának a középosztályi szintet sem elérő életnívója, ha nem is teljesen előzmény nélküli, de feltétlenül új fejlemény. A trianoni Magyarország elszegényedő államának és a leépítések ellenére is igencsak túlméretezett bürokráciának egyenes következménye a drámai hanyatlás gazdasági téren. Jellemző, hogy a húszas évek elején, tehát a leépítések előtt, a közalkalmazottak békebeli fizetésük 20-30%-át, a leépítéseket és a fizetésrendezést követően is csak 30-40%-át keresték. Ami egyébként szerény mértékű nivellálódással együtt következett be. Ennek ellenére is roppant nagy jövedelmi különbségek jellemezték a tisztviselő-társadalmat: a húszas években az I. és a XI. fizetési osztályba sorolt két szélső tisztviselő-kategória, a politikai elitbe tartozók és a kishivatalnokok fizetése között 13-14-szeres (a főváros alkalmazottai esetében csak 8-9-szeres) a különbség. Így viszont a nyomott tisztviselői fizetések feltételei közepette a kishivatalnokok (a VIII. fizetési osztálytól lefelé) jószerivel csak szerény kispolgári jövedelmet élvezhettek a korban. Az 1924-es tisztviselői státusrendezés értelmében magasabb fokozatba egyegy fizetési osztályon belül háromévenként léphetett elő valaki, magasabb fizetési osztályba viszont csak kinevezés útján lehetett kerülni, melyre üresedés adott módot. Ezt követően 1927-ben rögzítették újfent az illetményeket (a gyakorlatban 1931-33 között ennél kevesebbet folyósítottak az alkalmazottaknak, de 1940-től visszaállt az 1927-es fizetési rendszer). A tisztviselői jövedelmek a minisztériumi fogalmazói karon, 1929-es adatok szerint, 500-800 pengő, külső szervei esetében 300-500 pengő között alakultak. A vármegyei önkormányzatok tisztviselői, lakáspénzzel együtt, átlagosan 400 pengőt kerestek ez idő tájt, és a fővárosi fogalmazói kar is a minisztériumokkal egyező illetményben részesült (600 pengő). A tisztviselői jövedelmek közötti szóródás tehát nemcsak a kistisztviselők és a vezető közhivatalnokok viszonylatában, hanem a munkaadó szervek szerint is strukturálta a tisztviselő középosztályt. A közhivatalnok kortársak által is vallott úri középosztályi imázsa szempontjából azonban nem is az anyagi tényezők a döntőek. Ennek egyik oka, hogy a középosztályi lét statisztikailag mérhető minősége nemegyszer ellentmond a középosztályi identitás korabeli tapasztalatának. Az eltérés másik, talán fontosabb oka, hogy az úriság elsőrendűen nem is (csak) a polgári életkörülmények, hanem az állami hivatalból élés szinonimája, annak magától értetődő következménye. Ez a korabeli és azóta is érvényesnek hitt feltételezés azonban nem igazolható maradéktalanul. Mindenekelőtt az mond neki ellent, hogy a már középosztályi megélhetést sem mindenkor garantáló állami és egyéb köztisztviselői állás a foglalkozás eltömegesedésével társadalmi téren is mindinkább „felhígult”. Ez a közhivatali pálya úri jellegét erodáló folyamat olykor még statisztikai úton is érzékeltethető például az iskolázottsági és a származásra vonatkozó mutatók révén. Az úriemberség egyik legfontosabb hagyományos ismérve a megfelelő, tehát a középiskolai végzettség (ha nem is az érettségi maga). „Ez az iskolacentrikus szabály vonta meg az úri társadalomhoz tartozás alsó határát” (Hajdu Tibor 1991, 14) a múltban (tehát a dualizmusban) éppúgy, mint később, a Horthy-korban. Legalább nyolc középiskolai osztály elvégzése volt tehát a belépő az úri középosztály tagjai közé (korábban ez a párbajképesség feltétele, amely a tartalékos tiszti rang megszerzésével vált lehetségessé). Ezen az iskolai cenzuson nyugodott a köztisztviselők szakmai és fizetési hierarchiájának a teljes rendszere is, melyet a képesítési törvény szentesített (1883:I. tc.). A törvény 1929-es megerősítése nyomán IX. vagy magasabb közigazgatási (tisztviselői) állást csak az tölthetett be, aki jogi, államtudományi vagy közgazdasági egyetemi diplomát szerzett és a gyakorlati közigazgatási vizsgát is sikerrel teljesítette. Továbbá: a fogalmazói szakon, tehát a teljes XI. fizetési osztályba osztott tisztviselői munkakörök betöltéséhez elengedhetetlen a legalább nyolc középiskolai osztály; ugyanakkor kezelő és díjnok alkalmaztatásához nem kívántak többet négy gimnáziumi (reálta- nodai, polgári iskolai) végzettségnél. A dualizmus kori és a Horthy-kori tisztviselői képesítési előírások 165 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban (1929:XXX. és 1933:XVI. tc.) mintegy kijelölték azt a szűkebb alkalmazotti kört, akik jog szerint is úriemberek; ebbe az altisztek mellett sem a díjnokok, sem a kezelők nem értendők bele. Márpedig a közhivatalnokok létviszonyait dokumentáló statisztikák nem tettek különbséget a foglalkozási csoport úri és nem úri elemei között. Ezért ahhoz, hogy a köztisztviselők úri középosztályi részéhez ténylegesen eljussunk, a statisztikai kategóriából ki kell szűrni az iskolai cenzus szerint nem odavaló csoportokat. Tudjuk, hogy a húszas évek elején, a leépítések előtt, a nem úri középosztályi köztisztviselők a kinevezett és véglegesített közhivatalnokok mintegy egyhatodát alkották. 1930-as adatok szerint viszont a fővárosi illetőségű köztisztviselők között a megfelelő arány a kétötödöt is túlhaladta némileg. Ami jól mutatja, hogy az állami (tisztviselő) bürokrácia folytonos mennyiségi expanziója éppen nem a szorosan vett úri státusú közhivatalnokok számszerű és aránylagos gyarapodásával járt együtt. Ha ezen a ponton visszautalunk a fővárosi köztisztviselők 19 000 fős népességi mintáján 1928-ban végrehajtott statisztikai felmérésre, kiderülhet, hogy miért oly alacsony a réteg tekintélyes részének életszínvonala. Az iskolai végzettségi mintákból ugyanis megállapítható, hogy kevesebb mint harmaduk (31,3%) rendelkezett igazolt főiskolai-egyetemi végzettséggel, ami alapján a IX. vagy annál magasabb fizetési osztályba volt sorolható. További alig egyharmada ugyanakkor csak nyolc középiskolát végzett, s így jogot nyert a IX-XI. fizetési osztályokba beosztott állásokra. Végül: a statisztikailag vizsgált köztisztviselők közel negyedrészének volt – a díjnoki és kezelői álláshoz megkívánt – négy középiskolai osztályos végzettsége, és ezért ők nem is számítottak úriembernek a tisztviselők között. Vidéken nagyon hasonlóan alakult a helyzet azzal a csekély különbséggel, hogy kevesebb az egyetemi végzettségű és több a csak érettségizett közigazgatási tisztviselő (1930-as adatok). A nem úri rendbe tartozó közhivatalnokok döntő hányada volt nő; éppen a nők terjedő közhivatali pályára lépése siettette a felhígulási folyamatot, mivel a nők, ha hivatali állást vállaltak, képzetlenebbek lévén, rendszerint csak kezelői vagy díjnoki beosztásra számíthattak. Persze úrinő eleve nem is lépett kereső pályára, ha viszont egy középosztálybeli feleség ennek ellenére mégis rászánta magát, hogy munkába álljon, az többnyire egyértelmű volt úrinői tekintélyének az elvesztésével vagy legalábbis a megrendülésével. Jóllehet a korban mind több (1928-ban a fővárosban a nőtisztviselők negyede) a feleség közhivatalnok. Különösen a közigazgatási tisztviselők között akadtak nagy számban négy középiskolai osztályt végzett s napidíjasként vagy kezelőként foglalkoztatott nők. 1930-ban a közel ötezer nőtisztviselő közel háromnegyede rekedt így kívül az úri rend határain, ugyanakkor a férfi közigazgatási tisztviselők között ez az arány nem volt több 16%-nál. Hozzátehetjük azonban, hogy a nem fizikai munkakörök közül éppen a közigazgatási tisztviselői pálya volt elzárva a nők elől; arányuk e kategóriában 1930-ban is csak 14%, holott az összes tisztviselői és értelmiségi állást tekintve a keresők kereken harmada állt immár nőkből. Ami közvetlenül abból fakadt, hogy az 1920-as évek női egyetemi numerus claususa (1920-28) mellett, sőt attól függetlenül egyetemi szintű jogi képzésben a nők sem a dualizmus idején, de a Hor- thy-korban sem részesülhettek. Így a főleg jogi diplomához kötött közigazgatási tisztviselői pálya fogalmazási szakán nem is nyerhettek alkalmazást. A közhivatalnokok azonosítása az úri középosztállyal, ezek szerint, nemcsak azért leegyszerűsítés, mert a (közigazgatási) tisztviselők igen nagy hányada élt a középosztály szintje alatt és nem voltak adva számára polgári (legföljebb a kispolgári) életkörülmények. Ám azért is félrevezető, mert a foglalkozási csoport nem csekély része, szerényen számolva is a negyede, már iskolai végzettsége alapján sem kvalifikálta magát az úri rendbe. Eredetileg a középbirtokos nemesség (és leszármazottaik) hivatalnokká átalakuló és dzsentriként ismert rétegével kapcsolódott össze a köztisztviselők úri minősége. Fontos lehet tehát, hogy ki honnan, milyen társadalmi miliőből érkezett e posztra, hiszen talán nem is az aktuális attribútumok (az anyagi jólét és az iskolázottság mértéke), hanem az öröklött tulajdonságok, a családi név teremtette meg az úri identitás alapjait. Ilyen tekintetben vajon mennyire számított úrinak a Horthy-kori köztisztviselő-társadalom? Az újabb történeti kutatások igazolják, hogy még a dualizmusban feltételezettnél is csekélyebb a dzsentri származásúak részvétele a közhivatalnoki állások betöltésében, sőt szerepük gyakorlatilag szinte elhanyagolható. Andrew C. Janos szerint az állami bürokráciának legfeljebb a hetede volt 1927-ben dzsentri eredetű, s joggal feltételezhető, hogy egy-másfél évtized múltán ez az arány még kisebb lett. Igaz, már Szekfű Gyula is regisztrálta, miszerint „ma már odajutottak a dolgok, hogy a dzsentri eredeti fogalma teljességgel elhomályosult... a szó maga is kezd Trianon óta kiveszni a használatból... a helyét az »úri« társaság vagy hasonló kifejezések foglalták el.” (Szekfű Gyula 1940, 412-413).
166 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban A dzsentri helyébe, vélhetően, maga a közhivatalnoki kar lépett, őrá szállt át az úriság kitüntető bélyege. A folyamat előrehaladását mutatja az a szembeszökő eltérés, amit a nyugdíjas (tehát korosabb) és az aktív köztisztviselők családi háttere között felfedezhetünk, ha kézbe vesszük a fővárosi illetőségű köztisztviselőkről, 4287 nyugdíjas és 14 585 aktív alkalmazottról 1928-ban készített statisztikát. Hiszen amíg a (korosabb) nyugdíjas tisztviselők egyharmada, a nyugdíjas (tehát szintén tisztviselő) apákkal együtt is csak a kétötöde született hivatalnok- és alig több mint a harmada szűkebben köztisztviselő-családba, addig ez az arány az aktív köztisztviselők oldalán 51,4%, valamint 46,6%. Kétségtelen tehát, hogy már két egymást váltó generáció viszonylatában mindjobban kiütközött a közhivatalnoki kar önrekrutációs hajlama. Kérdés: a pálya utánpótlásának milyen más társadalmi forrásait szorította ki vagy szorította hátrébb az önrekrutáció? Elsősorban az önálló, vagyis a birtokos (üzem- és bolttulajdonos) rétegek gyerekei előtt zárult be egyre erőteljesebben a köztisztviselői állásszerzés lehetősége; a nyugdíjasok még közel felének, az aktívak már kevesebb mint a negyedének az apja volt önálló, egyaránt zömmel iparos és kereskedő egzisztencia. A köztisztviselőknek a belépési mobilitás szempontjából észlelt viszonylagos zártsága és egyre zártabbá válása akkor érzékelhető kellőképpen, ha a foglalkozási csoport kifejezetten úri magját vizsgáljuk származásában. Ehhez a „fogalmazási és tudományos szakon” alkalmazott fővárosi illetőségű férfi tisztviselők 3646 fős mintája szolgál adatokkal 1928-ból. Eszerint közel háromnegyedük (71,4%) származott tisztviselő (benne a szabadfoglalkozású értelmiséggel) apától, ezen belül pedig egyértelmű a közalkalmazotti apák dominanciája. Ugyanakkor a kezelőként alkalmazott tisztviselő férfiak kevesebb mint a fele tartozott, származása folytán, ugyanehhez a társadalmi miliőhöz, s nem elhanyagolható köztük az iparos apák képviselete sem (13%). Nem adható ugyan pontos válasz arra, hogy a köztisztviselő apák mekkora hányada volt ténylegesen az úri középosztály tagja (tehát fogalmazási szakon alkalmazott közhivatalnok), ám az aligha lehet vitás, hogy a húszas évek vége felé az úriként definiált köztisztviselői kar, kevés kivétellel, önmagát termelte újra fiai (és jóval kevésbé a lányai) révén. A kép országosan legföljebb annyiban tér el ettől, hogy a vidéki köztisztviselők között kisebb az önrekrutáció, mivel az 1930-as népszámlálás mobilitási adata szerint legföljebb kétötödük mögött feltételezhetünk homológ családi hátteret. Egyszersmind a fővároshoz mérten vidéken még mindig számottevő, bár már korántsem mérvadó a birtokos (benne a parasztbirtokos) szülői indíttatás: országosan a férfi közigazgatási tisztviselőknek egyenesen a hatoda került ki ebből a szociális körből. Adatok hiányában nem követhetjük tovább nyomon a társadalmi összetétel témánk szempontjából igen fontos kérdését. Holott a gazdasági válság és a nyomában járó politikai jobbra tolódás (Gömbös-éra) okozta foglalkoztatási instabilitás és fluktuáció, valamint a tisztviselőállások számának 1938 utáni hallatlan felduzzadása, ezzel sok új személy valószínű belépése a közhivatalnoki pályára egyaránt módosíthatta a foglalkozási csoport, tehát az úriként tisztelt tisztviselőréteg származási arculatát. Aminek egyik jellegzetes, a kispolgárosodáson át vezető többlépcsős mobilitási csatornája, hogy a hivatali altiszt gyermeke segédhivatali tisztviselővé lép elő, ennek a gyermeke előtt pedig megnyílnak a középiskolához, sőt a főiskolához kötött közhivatali állások is. Az 1930-as adatok további tanulsága, hogy a közigazgatási tisztviselőknek legalább a fele nyerte utánpótlását a nem úri (tisztviselő, birtokos) középosztályok soraiból. De vajon volt-e hatása ennek a személyi felfrissülésnek és társadalmi átrétegződésnek a pálya úri jellegére vagy érintetlenül hagyta azt? A kérdésre a kortárs elemzők válasza rendszerint az, hogy inkább az urak asszimilálták a polgárokat és nem fordítva történt a dolog. Makkai János egész középosztály-koncepciója azon a feltevésen alapul, hogy: „Az új elemek inkább eldzsentrisedtek, minthogy új életérzést hoztak volna magukkal és ezzel a közszolgálat teljesítésének felfogását korszerűbbé tették volna” (Makkai János é. n., 206). Kezdetben Weis István is azt fogalmazta meg, hogy „a gentry máz jobban ragad a polgárságból kikerült egyénekre, mint a régi nemesség maradékaira.” (Weis István 1930, 111). 1. ben megjelent könyvében viszont mintha eltávolodna ettől a dualizmusból áthagyományozott tisztviselőimázstól. Először is kijelenti: „Nem áll, mit oly sokáig hangoztattak: egyes szolgálati ágakban, például a vármegyei igazgatásban csak egyes családok fiai boldogulnak. Ha lapozunk a Tiszti Címtárban, inkább azt a megfigyelést tehetjük, hogy sok törvényhatóságban a régi történelmi családok neveinek viselőit inkább az alsóbb állásokban látjuk és a felsőbb állásokat újabb rétegek fiai foglalják el. Nem a gentryösszeköttetések döntenek tehát, hanem egyéb rokoni, baráti és politikai pártkapcsolatok.” Ugyanakkor továbbra is úgy véli, hogy „a középosztály helyén lévő réteg úrnak képzeli magát” (Weis István 1942, 87). Utóbb szintúgy ez a felfogás honosodott meg a történeti köztudatban, melyet leghatásosabban talán Bibó István fejtett ki 1947/48 során. E koncepció értelmében a kegyelem érettségi és a mezei jogászat intézményeivel is 167 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban alátámasztva az állami bürokrácia olyan kvázi szakszerű értelmiséggé alakult át, amely mint keresztény középosztály makacsul ellenállt a tisztán polgári középosztállyá válás gyenge kényszereinek. Mint írja: „az elnevezés [keresztény középosztály] az úriembernél polgáribban hangzik [ugyan], de valójában a proletárforradalom élménye után az egykori köznemesség mozdulatlan, hierarchikus társadalmi szemlélete sokkal elszántabban és nyíltabban jelentkezik [körében] mint azelőtt” (Bibó István 1986, 599). Ennek a mélyen a korabeli tapasztalatban gyökerező bürokráciaimázsnak ad Szabó Zoltán érzékletesen hangot szociográfiájában. Miután előrebocsátja, hogy a hivatalok presztízshierarchiája vidéken a vármegyeházzal kezdődik és a magánvállalat irodájával ér véget, a jelenséget a nemesi eredetű közhatalom fogalmi kontinuitásával magyarázza. „A középosztályban a hivatalok és állások sem fontosság vagy nemzeti szerep szerint ítéltetnek meg, hanem a hatalom mérve szerint és aszerint, hogy a hatalom jellegben mennyire van közel a régi nemesi hatalomhoz. Minél közelebb van egy szerepkör a régi nemesi-úri-megyei hatalomhoz, annál méltóságosabb” (Szabó Zoltán é. n., 184). S ez nem is puszta eufemizmus, hanem szó szerint értendő, mivel a III., a IV! és az V fizetési osztályba sorolt államhivatalnokok, valamint belügyminiszteri rendelkezés értelmében (1922) egyes önkormányzati főhivatalnokok (a vármegyei főispán és alispán, a városi polgármester és alpolgármester, mind az V fizetési osztályba sorozva) a „méltóságos” cím vagy megszólítás használatára jogosultak (Budapest Főváros Levéltára IV 1409. b. 2833/1922-I.). Ám a VI. fizetési osztálynak megfelelő tisztviselő-kategória számára már csak a „nagyságos”, a nála is lejjebb álló kishivatalnoknak és egyébként minden érettségizettnek pedig a „tekintetes” megszólítás dukált. A cím- és rangkórság jól érzékelhető külső jele az úri társadalmi értékrend iránti feltétlen elkötelezettségnek, ami valóságos struktúraképző erővel hatott a Horthy-kor- ban. De vajon csak és kizárólag ez hatotta át a hivatal és a hatalom világát? Túl azon, hogy a hierarchikus, tehát tekintélytiszteleten nyugvó társadalmi szerveződés és csoportidentitás a polgári értékek szempontjából példaszerű Nyugaton sem egészen ismeretlen (Anglia rá a legjobb példa), az előbb mondottak után sem eleve eldöntött, hogy a dzsentritől visszamaradt úri máz a Horthy-kori köztisztviselői lét egyedüli vagy akár csak meghatározó karakterjegye. Ha a szakszerűség egyértelműen polgári erény és jellemvonás, akkor a közhivatalnok úri/polgári minőségének a meghatározása során vizsgálni kell, hogy a szakértelem ethosza része-e a köztisztviselő kulturális habitusának és egyáltalán milyen helyet foglal el benne. A képesítési rendelkezések folytán az igazolt iskolai végzettségen alapuló szaktudás már a századfordulótól sok helyt előfeltétele az úri középosztály számára fenntartott hivatalok elfoglalásának. De vajon komolyan vehető a köztisztviselők így kikényszerített értelmiségi professzionalizációja, vagy mint Bibó állítja, nem több a színlelt szakszerűsödés látszatánál? Ezen Bibó azt érti, hogy mindazok, akik „társadalmi adottságuknál” vagy ambícióiknál fogva úriemberek, úgy jutnak be „az úriemberek nagyobb részét tápláló értelmiségi munkakörbe. [hogy] az értelmiségi szerepkörbe és a szakmába való elmélyedés nélkül” megszerzik annak előírt formai kellékét, a diplomát. S erre a magyar iskolarendszer kivételes lehetőséget ad sajátos gimnáziumi és egyetemi különútjaival (Bibó István 1986, 512). Mind több jel utal rá, hogy a közhivatalok megannyi posztján megkövetelt szakszerűsödés, polgárias tisztviselői professzionalizálódás több volt puszta látszatnál. A kutatások mai fokán ma még csak egyedi példák során át mutathatjuk be, hogy egyébként velejéig dzsentri és/ vagy úri miliőből érkezve is milyen mértékű professzionalizálódásra, ha úgy tetszik, polgárosodásra került sor a közhivatalok rendi levegőt árasztó világában. A Szabolcs megyei főszolgabíró, a naplóíró Olchváry Pál, aki származását nézve (apja elszegényedett, s ezért hivatalt vállaló középbirtokos nemes), sőt hivatali karrierje (előbb szolgabíró, majd 1899-től három évtizeden át főszolgabíró), végül identitása, jellegzetes társadalmi kapcsolatrendszere, életmódjának nem egy vonatkozása folytán hamisítatlan dzsentri, hivatalnokként, de magánemberként szintúgy mégis telis-tele van polgári tulajdonságokkal. A családja nemesi eredetének a dokumentálására sem időt, sem pénzt nem sajnáló, határozott úri tudattal vértezett hivatalnok amellett, hogy átlagost meghaladó szakmai elmélyülést tanúsít, ráadásul feltűnően élénk kulturális életet is él. Már a 60. életévéhez közeledik, midőn német nyelvtanulásra adja a fejét és egy komoly magánkönyvtár összegyűjtésébe fog. Vagy: a hazai rádióadások megindulását követően hamarosan készüléket vásárol magának, majd buzgó rádióhallgatóvá lesz. Ez pedig a korabeli úri (sőt még arisztokrata) körökben is kifejezetten ritka gyakorlat, mivel a rádióhallgatást „valami zsidós”, tehát polgári szokásnak tartották. Éppen a szakszerűségre törekvés, a nagyfokú kulturális aktivitás vagy a dzsentri hedonizmus kárhoztatása (melynek naplójában hangot ad) árulják el a benne megbúvó polgárt. Másik példánk „hőse” a már századelőn született generáció tagja, aki hivatali karrierjét a fővárosban mint minisztériumi tisztviselő futja be az 1930-as és 1940-es években. A látszatra szabályos úri életet folytató fiatalember, Trajánovits Lajos erdélyi dzsentricsalád leszármazottja, aki szüleivel együtt 1919-ben került 168 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban vagonlakóként a trianoni Magyarországra. A jogi egyetemre járva Trajánovits életének fontos, szinte központi része az úri társaságban forgolódás. Ennek jegyében tölti be 1931-től néhány éven át a Foederatio Emericana Jogászblokk elnöki tisztét; e szervezet fő feladata a jogászbálok évenkénti megszervezése. Egyetemi éveit követően mint ÁDOB-segélyezett (szellemi szükségmunkás), családi protekció révén először a Székesfővárosi Pénzügyigazgatóságon, nem sokkal később a Pénzügyminisztériumban kap időszaki állást. Az utóbbi helyen dolgozik, 1941-től miniszteri titkári beosztásban, egészen az 1940-es évek derekáig. Igaz, minisztériumi alkalmaztatása időben megelőzte a diploma megszerzését (sub auspi- ciis doktorrá avatását), ám pályája későbbi szakaszain Trajánovits kötelezően végighaladt a szakmai professzionalizálódás akkoriban szokásos megerőltető útján. Ami azzal indult, hogy a főnökei tudtára adták: „a kötelező közigazgatási vizsga szükségessé teszi, hogy a szövevényes pénzügyi adminisztráció egyéb ágaiban is tapasztalatokat szerezzek, mert ezek hiányában nem fogom tudni letenni a nagyon nehéz általános közigazgatási vizsgát és a még nehezebb pénzügyi szakvizsgát. Pár évvel ezelőtt ugyanis elrendelték a kötelező általános közigazgatási vizsga és a minisztériumonként más és más közigazgatási szakvizsga letételét” (Trajánovits Lajos 1993, 65). Hivatalnokunk, ezért, a következő két évet intenzív tanulással, valamint gyakornoki tapasztalatszerzéssel tölti többek között a Pénzügyigazgatáson, a Magyar Nemzeti Bankban, a Pénzintézeti Központban és a Vámhivatalban. Véglegesített minisztériumi álláshoz 1938-ban, csak vizsgáinak, benne a különbözeti jogi szigorlattal, sikeres letétele után jut. „Bizony ilyen rendkívüli nehézségekkel kellett megbirkózni annak, aki miniszteriális tisztviselő akart lenni; nem lehetett csak úgy besétálni az utcáról.” – összegzi a történteket visszaemlékezésében a volt államhivatalnok (Trajánovits Lajos 1993, 70). A teljes igazsághoz az is hozzátartozik azonban, hogy az 1929-ben törvényben előírt (XXX. tc.), 1931-től rendeletileg is bevezetett gyakorlati közigazgatási vizsgát a köztisztviselők egyoldalú (előírt) jogi képzettségének a korrigálása tette igazán kívánatossá. Nem véletlenül hangsúlyozta Magyary Zoltán, a közigazgatás-tudomány legkiemelkedőbb korabeli művelője az 1932-ben kormánybiztosként készített racionalizációs programjában, hogy a „jogi végzettségűekkel szemben nagy új követelményt” jelentő szakvizsga a legfontosabb eszköz a fogalmazási tisztviselők „képzésének emelése” során (Magyary Zoltán 1979, 449). A köztisztviselők és a szakszerűség kapcsolatát közvetlenül érinti, hogy mindazokban a rétegekben, ahol a mobilitás fő célpontjává egyre inkább a köztisztviselői állások lettek, a gyerekek iskoláztatása komoly stratégiai jelentőségre tett szert: „mind a középosztály, mind a kispolgárság taníttatni akarta gyermekét. Ez a közös jellemző olyan erővel hatott, hogy mindkét részről szinte erejüket meghaladó mértékben voltak készek áldozatot hozni” (L. Nagy Zsuzsa 1997, 41). Amit egyik oldalon a középosztályi helyzet megőrzésére való görcsös törekvés, a másik oldalon a középosztály soraiba történő mielőbbi felemelkedés motivált. Az ilyen irányú „beruházás” népszerűségét jól tükrözi a közép- és részben a felsőfokú képzés kétségtelen tömegesedése a korban. Amíg 1910-ben az ország Trianon utáni szűkebb területén a megfelelő korú fiúnépesség 4,5%-a, addig 1930-ban ennek a duplája, 9,1% járt nálunk középiskolába, és az érettségizettek 60-70%-a tanult tovább. Megnőtt tehát az igazolt iskolai végzettség társadalmi értéke, vele együtt kiéleződött a verseny a korlátozott iskolázási lehetőségek megszerzéséért. Nem pusztán a fokozódó konkurenciaharc, de a középosztályi családok intézményes iskoláztatási privilégiumainak a folyamatos elsorvadása (a középiskolai felvételi vizsga eltörlése 1924-ben, a köztisztviselők tandíjkedvezményének a megszüntetése 1933-ban, vagy a köztisztviselői ösztöndíjak lassú kimúlása 1927-et követően), mind olyan tény, amely csökkenti a csak látszólagos tisztviselői szakszerűsödés tézisének a hitelét. Hogy milyen kiélezett harc dúlt egyes, főként a középosztályba kerülést biztosan garantáló iskolai helyekért, valamint hogy ebben a küzdelemben mennyire nem (csak) öröklött úri „társadalmi adottságok” számítottak, arra nézve álljon itt példaként a következő eset. Úri, sőt kimondottan dzsentricsaládból származott a félárva Thassy Jenő, akinek katonai reáliskolába való felvételi kérelmét az ilyen ügyekben dönteni hivatott személy, a miniszterelnök (!), maga Gömbös Gyula kereken elutasította. A hadiárva, személyében történelmi családokat fémjelző és vitézi címmel is felruházott fiatalembert, hathatós személyes közbenjárásra, végül a kormányzó, Horthy Miklós segítette hozzá, hogy bekerülhessen a kadétiskolába és tisztjelöltté válhasson. A tiszti utánpótlásnak ezt a közvetlenül irányított szelekcióját, a példa bizonyítja, az 1930-as években, ahogy Weis kifejezte, már nem egyedül a dzsentriösszeköttetések, a velük járó automatizmusok, hanem „egyéb rokoni, baráti és politikai pártkapcsolatok” szabták meg. Hiszen a szóban forgó és az egész Nemzeti Kaszinót foglalkoztató ügyet is olyképpen értékelték a korban, hogy „a kormányzó döntését Beth- len-győzelemként könyvelték el.”, vagyis politikai jelentést tulajdonítottak neki (Thassy Jenő 1996, 61).
169 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Az úri rend, a keresztény középosztály és a köztisztviselői kar minden további nélkül aligha tekinthetők tehát pusztán szinonimáknak. Nemcsak azért nem, mert – mint láttuk – a köztisztviselők jelentős hányada eleve nem is tartozott a középosztályhoz; vagy mert a közhivatal sem csak puszta úri hivatás, hanem sokak számára igazolhatóan tényleges értelmiségi életpálya. De az sem mellékes végül, hogy az úri rend külső megnyilvánulásaként értékelt cím- és rangkórság, a megszólítások szabályozott rendje egyáltalán nem korlátozódott csupán a közhivatalokra. Az úriemberek és a nem úriemberek világa, ha csak a közéleti címek és rangok használatát nézzük, végeredményben a fizikai és a nem fizikai munkából élők között vált szét egymástól. Az előbbieknek legföljebb a „kend”, a „maga” megszólítás járt, ám az utóbbiakat egyaránt megillette az úri titulus kezdve a „tekintetes”, a „nagyságos”, folytatva a „méltóságos” és a „kegyelmes” úron át egészen a „főméltóságú” megszólításig. Az utóbbi Horthy kormányzót, a hercegprímás őeminenciáját, a kalocsai érseket és a kevés herceget illette meg. A nagyságos úr, mint a legtömegesebben forgalomban lévő megszólítás pedig jól mutatja, hogy milyen heterogén és horizontálisan széles az úriemberi minőség „osztálytartalma”, hiszen ez a titulus egyaránt megillette az úri középbirtokosokat, a vezető köztisztviselőket, az egyetemi végzettségű értelmiségieket és a tőkés középpolgárság képviselőit. Tény viszont, hogy jóllehet az úri rendbe ekkor már nem lehetett egyedül csak a születés vagy az élethivatás alapján bekerülni, mégiscsak hatott egy szigorú szelekciós elv, melyet nem fejezett ki maradéktalanul a címek és rangok rendszere. Az úri rend fogalmát a Hor- thy-korban mindinkább a társas érintkezés gyakorlata szabta meg autonóm módon azáltal, hogy a formálisan (kaszinói tagság) és kivált informálisan a társasághoz tartozók számára tartotta fenn az úriember státusát. Megyeszékhelyen, kisvárosban vagy egy-egy arisztokrata kastély köré szerveződve az úri társaság ugyanakkor nem képezett többé sem állandó, sem változatlan összetételű személyi csoportosulást. A köztisztviselők pozicionálisan adott köre is csak annyiban élvezett előnyt az úri társaságba kerülés során, hogy a születéssel kapcsolatos családi-barátsági kapcsolati rendszeren (a kapcsolati tőkén) túl a közhatalmi funkciók hierarchiájának személyes képviselőjeként minden helyi közösségben jelen volt valamilyen szinten; ráadásul mindig egyértelmű volt, hogy miféle tekintélyt is élvez adott beosztású közhivatalnok. A hivatal már a maga keretein belül nyilvánvalóvá tette az egyenrangúság tényét, meghatározva annak határait lefelé, és a tegezés intézménye révén integrálva az úriemberek társaságát. Ami nem zárta ki, hogy a tegezés ellenére akár ebben a szűk körben is érvényesüljenek a finom megkülönböztetések. Az úri középosztály tehát több is, kevesebb is annál, mint amit köztisztviselőként azonosíthatunk. Több, amennyiben az úri társaság tagjai között esetenként arisztokraták éppúgy találhatók, mint jómódú, magasan képzett, polgári származású értelmiségiek, ritkábban vállalkozó középpolgárok. Kevesebb is nála ugyanakkor, mivel nem minden köztisztviselő kvalifikálta magát az úri társaságba, és nem minden tagjuk volt képes élethossziglan benn maradni a helyi közösségek úri társaságaiban. Az úri középosztály és a tisztviselői kar párba állítását a keresztény középosztály fogalma teszi teljessé. Tény, hogy a köztisztviselőkön belül a zsidóság már a dualizmus évtizedeiben legföljebb a teljes népességbeli arányának megfelelő számban jutott képviselethez; a két háború között viszont, olyan korban, amely kezdetben a rendszer keresztény jellegét hirdette jelszó gyanánt, a zsidók részesedése a köztisztviselők között ezt a szerény szintet sem érte el. Ebből gyakran vonják le következtetésként, miszerint „a polgárosulásra kész nem-zsidó rétegek gyenge gazdasági-társadalmi versenyképessége” a fő oka, hogy e rétegek szakmai mobilitása a „védett”, csak nekik fenntartott érvényesülési pályák felé irányult (Karády Viktor 1997, 83). Ezeken a nem piaci pályákon azután úrként juthattak hozzá mindazokhoz a státusokhoz, melyeket a zsidóknak a piacon teljesítmény útján kellett a maguk számára biztosítani, ha megkapták egyáltalán a kellő megbecsülést. Láttuk, a hivatali szakmai előrejutás „védettsége” legalább annyira a mítoszok körébe tartozik, mint a köztisztviselők sommás azonosítása az úriemberekkel; a köztisztviselők vitán felül szinte kizárólagosan keresztény, tehát nem zsidó jellege önmagában szintúgy nem elégséges indok az úri társaság és a keresztény középosztály fogalmi egybemosásához. Ahhoz viszont, hogy a középosztály természetéről igazán képet alkothassunk magunknak, külön is meg kell vizsgálni középpolgári összetevőjét, amelynek tekintélyes része valóban kívül állt ugyan a keresztény középosztályon, jóllehet közülük számosan beletartoztak az úri társaságba.
5.3. A „POLGÁRI” KÖZÉPOSZTÁLY A tevékenységét és jövedelmének a forrását tekintve piaci léthez kötött középosztály létszámát, belső tagolódását szinte lehetetlen meghatározni. Erdei Ferenc, 1930 vonatkozásában, 190 000 keresőre, eltartottakkal együtt 400 000 főre, vagyis a népesség közel 5%-ára becsülte a „polgári középosztályt”. Ám homályban hagyta, hogy milyen módon jutott erre a számszerű eredményre a népszámlálási statisztika nyomán. Ránki György a jövedelemszintet, a lakásméretet és a cselédtartást kombinálva ugyanerre az időszakra vonatkozóan 30-35 000 170 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban családot (keresőt) valószínűsített budapesti polgári középosztályként. Igaz, ő a közalkalmazottakat is beleértette a fogalomba. Az általa így megbecsült tömeg a város népességének szintén mintegy 5-6%-át képezte. Ha a közalkalmazottakat, valamint az értelmiségi, bár szabadfoglalkozású rétegeket leszámítjuk, maradnak a középvállalkozó kereskedők, iparosok (ipari középvállalkozók), valamint a magántisztviselők. Velük foglalkozunk a következőkben. A polgárság középosztályi társadalmának az önálló egzisztenciák, minden jel szerint, kezdettől a kisebbik, sőt egyre fogyatkozó részét alkották. Ugyanakkor magán a vállalkozó (az önálló) középpolgárságon belül is szembeszökő az aránytalanság a kereskedők és az iparosok között, mivel az utóbbiak a kereskedőknél jóval kisebb arányban képviseltették magukat a rétegben. „A mintegy 20 000 önálló pesti iparos túlnyomó többségét, 70%-át munkás vagy alsó kispolgári életkörülmények között találjuk” – jegyzi meg Ránki, majd hozzáteszi: a kereskedők között a megfelelő arány csak 60% körüli (Ránki György 1990, 60). Hasonlót tapasztalunk, ha a középpolgárság felső vagyoni csoportját vizsgáljuk. Amíg 1933-ban az 5-20 000 pengős nettó jövedelmi sávban 3423 az iparosok, addig közel ötezer (4943) a kereskedők száma. A kereskedők iparosokénál relatíve magasabb életszínvonalát az adózás felől is érzékeltethetjük. Az iparosoknál az évi kereseti adóalap minimuma 1000, a kereskedőknél 1200 pengő. A harmincas évek derekán az iparosok több mint négyötöde, a kereskedők között csak kétötöd rész tartozott ebbe a legalsó adósávba. A kereskedőkön belül aszerint alakult a hierarchia, hogy bolti kiskereskedést vagy elosztó nagykereskedést folytatott-e valaki. A 13 575 főre a kereskedők nagyjából felére kiterjedő 1928-as fővárosi adatgyűjtés szerint a kereskedők egytizede volt nagykereskedő, tehát stabil középpolgári egzisztencia. Ami szinténjelzi, hogy még a kereskedők között is milyen vékony a kifejezetten középosztályi összetevő. A kereskedőket és főként középpolgári hányadukat a zsidó származásúak dominálták: tíz kereskedőből legalább hat volt zsidó a Horthy-korban. Ilyen magas koncentrációt a banki szféra kivételével a zsidóság semmilyen más foglalkozási területen nem mutatott. Hiba lenne azonban túlbecsülni a zsidók önállóság iránti vonzódását, azt feltételezve, hogy „a szabadpiacon érvényesíthető vállalkozói készségek és erények a magyarországi zsidóság mintegy eredeti kollektív tulajdonságait képezték” (Karády Viktor 1997, 90). Amint arra Ránki György maga is rámutatott: a magánvállalkozás csak és kizárólag akkor tűnt igazán vonzónak a zsidóság mobil tagjai számára, ha az a máshol elérhetőnél többet jövedelmezett és nagyobb társadalmi elismerést hozott. „Ha azonban – folytatja –, ezeket a célokat hivatalnoki beosztásban is el lehetett érni, a tisztviselői állás legalább akkora vagy talán még nagyobb vonzerőt gyakorolt rájuk” (Ránki György 1987-88, 265). Amit a magántisztviselői pálya zsidókra kifejtett nagy vonzereje is alátámaszt. A kereskedők, a zsidósággal való szoros kapcsolatuknak megfelelően, a magyar társadalom legurbanizáltabb rétegeinek egyikét alkották. Az önálló kereskedők egészére vonatkozó adatok szerint a 12 törvényhatósági jogú város volt kétötödük otthona, és ugyanakkor minden harmadik kereskedő Budapesten lakott. Jóllehet a szatócs jellegű kiskereskedések zöme kisvárosokban és falvakban lokalizálódott. A zsidó származású kereskedők még ennél is jobban kötődtek a városokhoz; fele részük Budapesten és a nagyobb vidéki városi központokban élt. Ez is oka annak, hogy a helyi (városi) elit, a virilisek nem ingatlanbirtokos, tehát kifejezetten polgári élcsapata zömmel a legmódosabb helybéli kereskedőkből állt az ország szinte minden vidéki városában. A kereskedőpálya, kivált középpolgári rétegeit tekintve, az egyéni életúton belül hosszabb előkészületi időt kívánt. Harmincéves kor előtt kereskedő nem válhatott önállóvá (de iparos sem), és például a budapesti kereskedők között 1928-ban a 40-45 évesek képezték a derékhadat. Ezzel is összefüggött, hogy a foglalkozási csoport a belépési mobilitás szempontjából meglehetősen nyitottnak bizonyult. Pontosabban szólva, miközben a szoros értelemben vett önrekrutáció (az apa szintén kereskedő) a húszas évek végén legföljebb kétötöd arányban járult hozzá a réteg utánpótlásához, kereskedővé döntően mégiscsak az önálló egzisztenciák gyerekei lettek: 1928-as adatok szerint háromnegyedük apja volt ipari, kereskedelmi önálló vagy vagyonából élő személy. 1926-ban a közegészségügy és a társadalompolitika kérdéseiről tartott országos tanácskozáson a statisztikus Laky Dezső szükségesnek látta kijelenteni: „a középosztály válsága korántsem csupán az ún. tisztviselőosztály válságát jelenti”. Hiszen a népesség szerinte legalább 15%-át képező középosztálynak része a középbirtokos, valamint a jobb módú parasztgazdák csoportjainak számos képviselője, sőt az iparosok, a kereskedők és a hitelélettel foglalkozók „igen nagy tömege is”. Később azonban ő maga is elismerte, az iparosok középosztályba sorolása ugyancsak feltételes. Hiszen „jól tudjuk, hogy ezeknek az iparosoknak egy része az ún. kispolgárság sorai közül való; egy részük pedig a proletárság felé süllyedt” (Laky Dezső 60/3, 3, 5).
171 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Ha magunkévá tesszük az egyébként nem igazán kifogástalan korabeli statisztikai osztályozási elvet, miszerint iparvállalat húsz segéd (munkás) alkalmazása fölött gyárnak, az alatt pedig csupán kisipari műhelynek tekintendő, akkor szinte reménytelen megállapítani, hogy az iparosok (és a gyárüzemek tulajdonosai) közül kik és hányan is tagjai a középpolgárságnak. 1930-ban közel 225 000 húsz munkásnál kevesebbet és mintegy 2000 annál többet foglalkoztató vállalatot tartott nyilván a statisztika. Nemjárunk tehát messze a valóságtól, ha a gyárként elkönyvelt vállalatok közelebbről ismeretlen, ám feltétlenül kisebb hányadának és a legalább 6-20 alkalmazottas kis- és középüzemeknek a tulajdonosai között keressük a középosztály tagjait. Budapesten 1930ban közel 3000, öt év múlva 3723 olyan vállalat akadt, ahol az alkalmazottak száma 6 és 20 között volt, országosan pedig 10 341 ilyen üzemről szól a statisztika (melynek egyharmada budapesti). Aligha férhet hozzá kétség, hogy éppen a fővárosi kis- és középüzemek tulajdonosai (és bérlői) körében a leggyakoribbak az iparos középpolgárok, az ipari középvállalkozók. Közvetve ezt támasztja alá az is, hogy amíg országosan ezekre az ipartelepekre 5,5, a fővárosban viszont 8 alkalmazott jutott. Holott még a budapesti iparosok között is jóval gyakoribbak a kisegzisztenciák, mint a középpolgárok. Az adózást tekintve jutott a kortárs arra a következtetésre, miszerint „a budapesti iparosok jelentősen több mint a felének rosszul ment az üzeme 1927ben, hiszen maximálisan 300 pengő lett volna az a forgalom, melyet le tudott bonyolítani az iparos havonként, s mennyi maradt neki ebből tiszta haszonként?” (Laky Dezső 60/3, 455). A kifejezetten középosztálybeli iparos családfők száma 1930-ban és az évtized derekán 10 000, legföljebb 15 000 (és ez családtagokkal együtt is csak néhány tízezer) főben határozható meg. Adatok hiányában nem kísérhetjük figyelemmel a létszám alakulását az iparos egzisztenciákat sújtó gazdasági válság évei után. Az viszont feltételezhető, hogy az évtized végétől a korábbiaknál jóval többen lépték át a kispolgárságot a középpolgároktól elválasztó anyagi, életszínvonal-beli határvonalat. Debreceni iparosokkal kapcsolatos becslések szerint 1940-ben egy iparűzőnek 6-7000 pengő tiszta jövedelme volt, bár az iparosoknak csak a harmada tett szert profitra. Ugyanakkor az ipari középvállalkozók helybéli elitjének egyes tagjai akár 50 000 pengős vagyont is hagyhattak örökösükre. Ilyen vagyoni jólét biztosítása azonban csak bizonyos elit szakmákban volt lehetséges; vidéki városokban többnyire a hentes-mészáros, az építőmester, a vendéglős-szállodás vagy a szállítási ipar egyes képviselői léptek át a középosztályba. Budapesten e szakmák mellett a sütőipar, a férfiszabóipar, a nyomdaipar, a bőripar középvállalkozói, valamint a rézöntők és bádogosok képviselői kvalifikálták magukat nagyobb számban a középpolgárságba. Az iparosokat és kivált az elit szakmákat szoros, bár a kereskedőknél tapasztaltnál gyengébb szálak fűzték a zsidósághoz. E szerint az iparosok egyharmada volt zsidó származású a korszak nagyobb részében. Feltételezhető, hogy zsidó iparűzők az átlagosnál is nagyobb arányban képviseltették magukat a középvállalkozók körén belül. Már a kortársak észlelték, hogy a tőkeigényesebb, a költségesebb műhelyberendezést, egyáltalán a jobb üzlethelyiséget kívánó kis- és középüzemek tulajdonosai sűrűbben verbuválódtak zsidókból, mint az iparosok általában (nyomdaipar, arany- és ezüstművesség, óraipar, női divatáruipar tartozott ebbe a körbe). Az ipari kis- és középvállalkozás, talán alacsonyabb presztízse folytán, meglepő zártságával tűnt ki. Egy 1928ban a fővárosi iparosok mintegy háromnegyedét érintő statisztika szerint közel fele részük származott iparosmester családjából és kétharmaduk apja volt önálló kereskedő, de főleg iparos. Ők azonban a legritkább esetben jutottak be a középosztály sorába, melyre legföljebb a fővárosi és a nagyobb vidéki városok iparosdinasztiáinak meghatározott szakmákban tevékenykedő leszármazottai törekedhettek a siker valamelyes reményében. A „polgári” középosztály körén belül idővel mind nagyobb lett az alkalmazotti, tehát függő helyzetű réteg, vagyis a magántisztviselők súlya. Az iparvállalatok, a kereskedelmi cégek, valamint a bankok és biztosítóintézetek nem fizikai munkát végző, lényegében fehérgalléros alkalmazottai ugyanakkor igen későn és időben elnyújtva fejlődtek külön foglalkozási-társadalmi csoporttá. Bár statisztikai számbevételük, ennek megfelelő önálló kategóriába sorolásuk megelőlegezte társadalmi kiválasztódásukat, az azt szentesítő jogi intézményesülés és a saját identitás létrejötte még a két háború között sem zárult le végérvényesen. Ezért ingadoztak olykor a kortárs elemzők is azt illetően, hogy a magántisztviselőket a középosztályba vagy inkább a munkássághoz számítsák-e. Az 1890-es évektől folytonos a törekvés a magánalkalmazottak részéről, hogy a maguk számára biztosítsák a tisztviselői, vagyis a középosztályi státust. Ennek előfeltétele volt, hogy a magántisztviselői munka ne minősüljön többé bérmunkának. Ha a dualizmus kori ipartörvény még nem is, az 1922-es iparnovella már külön említi a „túlnyomórészt szellemi természetű kereskedelmi vagy műszaki irányítói vagy ellenőrző tevékenységet kifejtő” alkalmazottakat, a magántisztviselőket. Ám hogy ki mindenki lehet a jogilag definiált csoport tagja, 172 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban továbbra sem teljesen egyértelmű. Egyedi esettel kapcsolatban született kúriai döntés mutatja, hogy az iparvállalatnak minősülő szállodai (és vendéglői) üzletvezető például nem számított a korban magántisztviselőnek. A „személyzet által igazgatónak nevezett” állás betöltője ugyanis, szólt az indoklás, nem végez kifejezetten szellemi munkát, hiszen „a könyvvezetésbe be nem folyt s leveleket nem írt” (Jogi Hírlap, 1934. V. 21. 452). Jóllehet a magánalkalmazottak tisztviselő státusát kategorikusan kinyilvánító szolgálati pragmatika korszakunk végéig sem készült el, a biztosítási törvények keretében mégis megvalósult jogi elismerésük. Elsőként a magántisztviselők nyugdíjjogosultságáról intézkedő 1926. évi XVI. tc., majd a kötelező biztosításukat emellett a rokkantság, az özvegység és árvaság esetére is kiterjesztő 1928. évi XL. tc. szentesítette jogi értelemben a réteg létezését. A piac kötelékében foglalkoztatott s mindinkább élethossziglani élethivatást gyakorló, „jó polgári rétegként” számon tartott magántisztviselő réteg – számát tekintve – kevesebb mint fél évszázad alatt vált terebélyessé. 1930-ban a magántisztviselők létszáma 110 000 körül alakult, az évtized végén 200 000 táján járt, vagyis eltartottakkal együtt már a korszak derekán is negyedmillió, annak vége felé legalább 350 000 fő alkotta a magántisztviselők társadalmát. A növekedés ütemét jelzi, hogy 1890 és 1930 között megháromszorozódott, a fővárosban pedig meghétszereződött a számuk. A magántisztviselők elsőrendűen az ipari (műszaki) irodai alkalmazottak létszámbeli gyarapodásának köszönhették a szakma eltömegesedését. Ami viszont a nagyvállalatok Trianon utáni megnövekedett súlyának és nem kevésbé a vállalati menedzsment fokozottabb szerepének volt egyenes következménye. A tendenciát egyedi példán érzékeltetjük. Az 1862- ben családi vállalkozásként alapított, 1920-ban részvénytársasággá átszervezett Oetl-féle vasgyárban például a húszas és még a harmincas években is 300 körüli állandó alkalmazotti létszám mellett legföljebb 10-12 tisztviselőt foglalkoztattak (3-5%), ám 1938 után rendszerint már 40-54 az irodai dolgozók száma, ami az akkori 450-650 közti alkalmazotti létszám 6,5-8,5%-ának felelt meg. Végeredményben a magántisztviselők valamivel kevesebb mint a fele állt ipari (elsősorban közép- és nagy-) vállalatok alkalmazásában, valamivel több mint a felét pedig kereskedelmi cégek, bankok és biztosítóintézetek foglalkoztatták. A magántisztviselő-pályát már az „polgárivá” avatta, hogy feltűnően gyakori volt itt a zsidó származású munkavállaló: a foglalkozási csoportnak szinte a fele, 45-47%-a került ki rendszeresen zsidókból, de a kereskedelmi és a banki alkalmazottaknál arányuk a háromötödöt is elérte. Tekintetbe véve a magántisztviselők nagy számát, nem túlzás kijelenteni, hogy ez talán a legtömegesebben választott kereső pálya a zsidóság körében. Ezen a helyzeten az 1930-as évek legvégén elfogadott zsidótörvények módosítottak érdemben. Az első, az 1938- as zsidókat sújtó foglalkoztatási diszkrimináció 20%-ban, a második, az 1939-es egyenesen 6%ban, illetve 12%-ban szabta meg a felvehető, az alkalmazható zsidók számarányát. Az antiszemita törvényhozás közvetlen hatásáról adatok hiányában is megállapítható, hogy az egyébként szelektíven alkalmazott diszkrimináció a feltételezhetőnél kevésbé érintette a magángazdaság keresőit. Az „árjásítás” politikája persze így is megtizedelte a zsidó magántisztviselők (és persze az értelmiségiek, valamint a kereskedők, vállalkozók) számát, és ezzel együtt különösen a kistisztviselők táborát ritkította meg. Mivel több évet irányoztak elő a törvények végrehajtására, 1940-ig az érintettek többsége még megtarthatta az állását vagy pozícióját, ám már ekkor 25 000-en vesztették el megélhetésüket. Végeredményben a zsidótörvények körülbelül 250 000 zsidó származású személyt érintettek hátrányos módon. Márpedig a magántisztviselők túlnyomó, a köztisztviselők között megfigyeltnél is nagyobb részét éppen olyanok alkották, akik sem a jövedelmüknél, de képzettségüknél, életformájuknál, sőt még identitásuknál fogva sem tartoztak a szorosabban vett középosztályba. A réteg anyagi helyzetét a roppant alacsony kezdő fizetés, a rögzített jövedelmi skála s vele a szamárlétraszerű hivatali előrejutás teljes hiánya, végül a magántisztviselő elit kiugróan kedvező jövedelmi helyzete egyszerre határozta meg. Mindezek nyomán, bár 300 pengőn felüli fizetést aránylag több magánalkalmazott élvezett, mint ahány köztisztviselő, a 100-150 pengő alatti havi fizetés is gyakoribb itt, mint amott. A magántisztviselői kezdő fizetés és az átlagos, valamint a vállalati vezetőket megillető csúcsjövedelmek közti kiáltó egyenlőtlenség igen gyakori oka a nőtisztviselők férfiakénál kedvezőtlenebb anyagi megbecsülése. A húszas évek végén, a harmincas évek elején a fővárosi férfi magánhivatalnokok hosszabb (tízévi) szolgálati idővel a hátuk mögött a kereskedelmi és iparvállalatoknál rendszerint 170 pengőt kerestek (ehhez gyakran, de nem minden esetben lakbérpótlék, esetleg családi pótlék járult még); ugyanakkor a nőalkalmazottat legföljebb 120 pengő fizetés illette meg. A banktisztviselők ugyanakkor akár 100 pengővel is többet kerestek ennél. A feltűnő jövedelmi egyenlőtlenségek közvetlenül összefüggtek a képzettségbeli különbségekkel. A magántisztviselők esetében az alkalmaztatást és az előrejutást nem szabályozta semmilyen képesítési előírás, bár 173 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban azért a nélkül is érvényesült a karriert befolyásoló professzionalizáció. Igazgatói, cégvezetői és osztályvezetői beosztást a magántisztviselők nagyjából egytizede töltött be az 1930-as évek elején, akkora hányada tehát, amekkora egyetemi diplomával is rendelkezett egyúttal. Ok, szinte kivétel nélkül férfiak, kétségtelenül a magántisztviselők szűkebb középpolgári vagy középosztályi részét alkották. A diplomásokéhoz hasonló, legföljebb kevéssel nagyobb az érettségizett magántisztviselők aránya; így tehát a foglalkozási csoport egynegyede s legföljebb a harmada számítható iskolai cenzus alapján a középosztály tagjai közé. S erre a magántisztviselők legjobban kereső kategóriájának, a bankhivatalnokoknak, valamint legjobban képzett rétegének, a nagyipari vállalatok menedzsmentjében foglalkoztatottaknak nyílt elsősorban esélye. Az egyetemet végzett magánhivatalnokok túlnyomó része (55%-a) egyébként gyárakban dolgozott (1929). A gyáripari vállalatok magántisztviselőinek 1935-ös statisztikája a tanú rá, hogy a foglalkozási csoport e szegmensének nagy hányada (szintén 55%-a) volt legalább érettségizett és egyhatoduk még egyetemi diplomát is szerzett, tehát biztonsággal középosztálybelinek vallhatta magát. Éppen ezért kisebb körükben a nők aránya (egynegyed). Ennél azonban fontosabb, hogy a magántisztviselők középpolgári elitje már a zsidótörvényeket megelőzően sem került ki oly mértékben zsidókból, mint a magántisztviselők egésze, vagy különösen a kereskedelmi és bankhivatalnokok. 1935-ben például a gyári tisztviselők kétharmadát nem zsidók, hanem zömében katolikusok alkották. A rétegnek ez a fajta belső (felekezeti) megosztottsága egymástól elütő magántisztviselői identitások csírájává lett. Korabeli vélekedés szerint éppen a nem zsidó magántisztviselők fő törekvése a foglalkozási csoport „államilag pártfogolt hivatalos érdekképviseletének megszervezése”, tehát korporációs alapokra helyezése (Afra Nagy János 1935, 308). A magántisztviselők, újdonsült társadalmi csoportként, igen nyitottnak mutatkoztak a többi réteg irányában. Ám e foglalkozás nem egyforma vonzerőt fejtett ki minden irányban, mivel zömében a piacból élő rétegek elsősorban önálló egzisztenciáinak a leszármazottjaiból nyerte utánpótlását. „Az önálló kereskedők gyermeke örül annak, ha a kis szatócsboltból az előkelő vállalat jól bebútorozott szobáiba került” – kommentálja a jelenséget a kortárs statisztikus, majd kiegészítésül hozzáfűzi: „Az iparosok bizonyára a társadalmi emelkedésnek egy lépcsőjét látták abban, hogy gyermekük ipari vagy kereskedelmi, vagy hitel stb. vállalatban mint tisztviselő boldogul” (Laky Dezső 1981, 131). A köztisztviselői szülői háttér, egyáltalán a hivatalhoz kötött értelmiségi szülői indíttatás ugyanakkor egyenesen gátlóan hatott a magántisztviselővé válásra. A zsidók magas jelenléti aránya tehát közvetlenül adódott a pályának a piaci egzisztenciák körében élvezett feltűnő közkedveltségéből: a nem csekély katolikus képviseleti arány különösen a nagyipari menedzsment körében bizonnyal abból fakadt, hogy az apák között nem volt ritka az önálló iparosmester sem. Mindez végül egyértelműen mutatja, hogy a magántisztviselő-réteg belsőleg még a köztisztviselőknél is integrálatlanabb eleme a Horthy-kori magyar társadalomnak. Hiszen a köztisztviselőknél a gyakori közös származás és mindenekfölött a hivatal úri rangja mintegy összekötő kapocsul szolgált a hierarchia különféle fokain állók között; ám a magántisztviselők heterogén származási összetétele és a munkahely efféle integráló szerepének a hiánya nem teremtett kohéziót. A vállalatvezető menedzserek és a jobbadán kispolgári, nemegyszer szakmunkási életnívón élő vállalati kistisztviselők között azon az alapon sem jöhet létre valamiféle közösség, ahogy a közhivatalok kegyelmes és nagyságos úrként tisztelt felső és alsóbb beosztottai között az gyakorta fennállt. Jól mutatja a különbséget az informális viszonynak a két rétegnél megfigyelhető szembeszökő eltérése. „Köztisztviselőknél magasabb és alacsonyabb rangúak között van bizonyos baráti, sőt atyafiságos hang, az együvé tartozásnak részleteiben tisztázatlan, de a személyes érintkezésben kellemesen ható tudata. A feljebbvaló, ha a hivatali ranglétrán nem is, de emberi és társadalmi vonatkozásban egyenrangúnak érzi alantasát. Ezt az egész bonyolult érzés-, szokás- és érdekszövevényt legjobban a tegezés fejezi ki. A magántisztviselőket főnökeiktől, sőt egymástól az önözés és a magázás szakadékai választják el. A főnökben él az a tudat, ami teljesen hiányzik a magas rangú köztisztviselőkből: ő tartja el alkalmazottját, az ő pénzéből él. Tehát megköveteli nemcsak azt, hogy szabadon rendelkezhessék vele, hanem azt is, hogy a tisztviselő állandó hálát is érezzen iránta” (Boldizsár Iván 1981, 383).
5.4. AZ ÉRTELMISÉGI KÖZÉPOSZTÁLY Az értelmiség fogalmát azokra az egyetemi (főiskolai) diplomát szerző „szellemi dolgozók”-ra alkalmazzuk, akik nem szorosan adminisztratív munkát végezve, tehát nem mint tisztviselők töltöttek be értelmiségi funkciót. Elválasztjuk ezzel az értelmiséget a közhivatalok tisztviselőitől, bár a kettőt a kortársak közül pl. Szabó Zoltán, utóbb a történészek közül is többen (Hajdu Tibor) szinonimaként kezelték. Az értelmiség e szűkebb fogalmába beleértjük az összes szabadpályás (tehát piaci) élethivatást és a nem tisztviselőként alkalmazott szellemi dolgozók némely csoportját, amely így ügyvédeket, orvosokat, tanárokat, mérnököket, papokat, valamint újságírókat és egyéb kreatív értelmiségieket (művészek, írók, színészek) rejt magában. 174 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Az értelmiség köztisztviselőktől megtisztított fogalmával kapcsolatban is gyakran hangoztatták a korban a válság kifejezést. Ezen akkor elsősorban az értelmiségi (benne a tisztviselői) munkaerőpiac tartós egyensúlyhiányát, magyarán; az értelmiségi túltermelést értették. A súlyos társadalmi és politikai feszültségeket teremtő értelmiségi piaci túlkínálat prózai és folyton ismétlődő következménye a nagyarányú értelmiségi munkanélküliség, általánosságban pedig az értelmiség proletarizálódása. Az értelmiség „termelése” a felsőoktatás üzemében zajlott, a Trianon után oly aggasztónak tartott értelmiségi túltermelés így abból eredt, hogy „nagy roham indult az egyetemek ellen”, ahogy azt Az értelmiség válságáról 1930-ban rendezett vitaülés egyik előadója megfogalmazta. Megállapítása szerint a húszas évek túlkínálatának egyik kiváltó oka, hogy a századforduló évtizedeiben a „főiskolai tanulmányok demokratizálódtak”, vagyis a köztisztviselők gyermekei mellett a magántisztviselők, más kispolgári rétegek, sőt a munkásság gyerekei is tömegesen megjelentek az egyetemi tantermekben. További okként említi Laky a világháború éveinek fejleményeit, nevezetesen a nők egyetemi továbbtanulásának a divatját, melynek eredményeként „sokan sodródtak értelmiségi életpályára, akik az események feszítő ereje nélkül sohasem folytattak volna kereső foglalkozást, vagy normális körülmények között egyenlő versenyfeltételekkel csak később érhettek volna el oda” (Laky Dezső 1981, 119). Mindehhez járult az 1918 és 1924 közötti menekültáradat, amely szintén több tízezer diplomással bővítette a trianoni Magyarország értelmiségi munkaerőpiacát. A kezdeti adottságok azután végig meghatározták az értelmiségi munkaerőpiacot, hiszen a már eleve túlnépesedett értelmiség – egyéb alternatíva híján – utódaiban is önmagát igyekezett reprodukálni; ráadásul a mobilitásnak ez a csatornája további széles kispolgári és egyéb alsó rétegek körében szintúgy folyton növekvő vonzerőt fejtett ki. Ezért lett, összegzi Laky, az értelmiség válsághelyzetének legégetőbb pontjává az „a szinte eszeveszett hajsza, mely a világháború óta nyilatkozik a magyar főiskolai ifjúságnak az egyetemek felé való tódulásában” (Laky Dezső 1981, 121). A számszerű adatok jól mutatják az egyetemi képzés kereteinek tágítását célzó társadalmi nyomás erejét. Amíg a 18 milliós történeti Magyarország körülményei között, az 1910-es években az egyetemi hallgatók száma 11-12 000 között alakult, addig számuk 1918-19- ben közel 19 000-re ugrott, és a húszas évek első felében átlag 17 000 körül állandósult. A hallgatói létszám korlátozása, ami elengedhetetlennek tűnt a túlzott szociális feszültséget kiváltó nyilvánvaló értelmiségi túlkínálat mérsékléséhez, a legkisebb ellenállás vonalát követve történt meg; a zsidó és a nőhallgatók felvehető számának a csökkentése révén. Az 1920 őszén életbe lépett numerus clausus (XXV. tc.) a „népfajok és nemzetiségek” országos arányszámához igazította a felvételi keretszámokat, s noha a zsidóságot hivatalosan csak felekezetként tartották számon, a gyakorlatban mégis vele szemben érvényesítették ezt a fajta diszkriminációt. A numerus clausus valóban észrevehető mértékben csökkentette a zsidó hallgatók számát, hiszen a 6% körülire visszafejleszteni kívánt zsidó egyetemi arány a rendelkezést közvetlenül megelőző évek sokkalta magasabb, 2834% közötti arányszámát váltotta volna fel. A numerus clausus nőkre való kiterjesztése is azért történt, mert a háború vége felé már 1500 körül járt, az egyetemisták 16%-át adta a nőhallgatók száma. Mindamellett a numerus clausus nem hozta meg a várt eredményt; csak a konzervatív fővárosi egyetemek, kivált az orvosi kar érvényesítette azt teljes szigorral, ám a vidéki egyetemeken nem vagy alig tartották be a törvényt; nőket is felvettek, és a törvény hatályba lépése után még mindig 10% körüli zsidó hallgatói arány szintén a vidéki egyetemi felvételi politikának volt egyenes következménye. S éppen ez az oka a harmincas évek eleji virulens antiszemitizmusnak több vidéki egyetemen. „Majdnem minden szemeszter a hallgatók antiszemita tüntetéseivel kezdődött” – jegyzi meg visszaemlékezésében a szegedi egyetem jogászprofesszora (Horváth Barna 1993, 74). A debreceni egyetemen 1933 őszén olyan heves antiszemita megmozdulásokra került sor, hogy már a tanítás is akadozott; a mozgalom irányítására diákokból megalakított harmincas bizottság ténykedésének pedig kifejezett célja „a numerus clausus megtartása volt” (Tóth Pál Péter 1980, 215). A húszas évek második felében az átlagos hallgatói létszám 15 000 főben állapodott meg, ami a következő évek folyamán nem módosult érdemben. A létszám növekedésére visszatartó hatással volt a gazdasági válság. Ezért is nem gyarapodott a hallgatók száma a numerus clau- sus nemzetközi nyomásra történt enyhítése, tehát 1928 után sem. A rendelkezés, emellett, a szerkezeti arányokon sem módosított, tehát nem járult hozzá a zsidó hallgatók részesedésének a növekedéséhez; ez az arány már a zsidó törvényeket megelőzően kevesebb tíz százaléknál. A diákok antiszemita mozgalmainak is szerepe lehetett a dolgok ilyen alakulásában. Döntő változást a háborús évek és az országgyarapodás hoztak magukkal. 1940/41-ben az egyetemekre beiratkozott hallgatók száma újfent elérte a 17 000-et, az 1942/43-as tanévben pedig egyenesen 20 000 fölé nőtt tömegük. A nagyarányú bővülés azonban a képzési szakok hagyományos szerkezeti megoszlásának a lényegi változatlansága mellett következett be. Pontosabban: ajogi stúdiumok megőrizték, sőt idővel még növelték is 175 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban kivételes vonzerejüket. A budapesti joghallgatók száma az 1920/21-es tanévben 1326, két évtized múltán pedig már közel 2000. A Horthy-kori egyetemi képzés igazi vesztese az orvosi kar, ahol a hallgatók száma a két évtized során egyharmadára esett vissza. Így a harmincas évek vége felé már csak kb. 300 orvos diplomázott évente, holott a húszas években számuk ennek a dupláját is elérte. Ajogi diploma nagy és folyton növekvő reputációja, valamint az orvosi hivatás ezzel párhuzamos térvesztése mellett a műszaki (és közgazdasági) egyetemi szakképzés nem igazán megfelelő súlya nyomta rá sajátos bélyegét a hazai egyetemi struktúrára. Jellemző, hogy a műszaki egyetemisták száma 1920-1940 között lényegében stagnált (százzal emelkedett) és jócskán elmaradt a tudományegyetemi hallgatók száma mögött; az utóbbiak harmincas évek végi hétezres tömegével a műszaki egyetem látta el a korban a közgazdasági, az agrármérnöki és az állatorvosi képzés feladatát is, így a 4000 hallgatónak csak alig több mint a kétötöde volt majdani műszaki szakember, ám egyharmada közgazda, további ötöde agrármérnöki vagy állatorvosi diplomát szerzett tanulmányai végeztével. A képzési ágak közti választást közvetlenül meghatározták az egyetemenként és karonként erősen változó költségek. Különösen komoly anyagi befektetést kívánt, ha valaki orvosnak készült. „A puszta diploma gyakorlati elértéktelenedése elsősorban azért súlyos jelenség – állapítja meg a szociográfus a harmincas évek végén –, mert megszerzése tetemes pénzbe kerül. Szakemberek számítása szerint élelmezést, lakást, világítást és könyveket is belevéve több mint tízezer pengőt emészt fel az orvosi stúdium” (Boldizsár Iván 193 8, 248). Hasonlóan költséges a műegyetemi diplomához jutás: „a mérnöki, vagy építészmérnöki, vagy gépészmérnöki oklevél összes költsége 9 féléven át 2410 pengő, azaz félévenként kb. 270 pengő, a vegyészmérnöki oklevél 3500 pengőbe kerül, azaz félévenként 390 pengőbe” (Földes Ferenc 1967, 48). Tandíjmentesség (melynek állandó kitűnő előmenetel a feltétele) esetén is (ez a költségek 40%-ának a megtakarítását eredményezte) e karokra csak biztos családi anyagi alapokkal a háttérben volt érdemes beiratkozni. Nem úgy a tudományegyetemekre, kivált a jogi fakultásra, ahol annak hiányában is diplomához lehetett jutni. „Azért mentem a jogra – szól egy visszaemlékező –, mert ott mint »mezei jogász« különböző dolgokat tudtam csinálni: például házitanítóskodtam, később pedig egy csomó disszertációt írtam. 70 pengőért [darabját]. Ezek voltak azok, amelyek meghatározták a pályaválasztásomat.” (Tóth Pál Péter 1980, 125). Az egyetemi képzés megdrágulása visszahatott a hallgatók rekrutációs bázisának az alakulására is. A húszas évek első felének óriásira duzzadt hallgatói létszámáért mindenekelőtt a köztisztviselő középosztály mobilitási stratégiája felelős, azon erőfeszítésük, hogy fiaik számára szüleik státusának őrzését egyetemi diploma megszerzése révén biztosítsák; ez kényszerítette ki az egyetemi felvételi keretszámok megemelését. Ám már az évtized második felében és végig a harmincas években a hallgatói létszám azért is csökken, mert mérséklődik az általuk gyakorolt nyomás. Ezzel együtt mindinkább kidomborodik az értelmiség önrekrutációs monopóliuma. Hiszen „az egykori s ma még tényleg köztisztviselő-osztály anyagi helyzetének megingása. [tartja vissza] a szülőket attól, hogy gyermekeiket főiskolai tanulmányokra adják”. Ugyanakkor: „A múlt század vége felé hirtelen növekvő főiskolai ifjúságból termelődtek ki azok az orvosok, ügyvédek, gyógyszerészek, mérnökök stb., kiknek gyermekeit most [1930-ban] szemmel tarthatjuk az egyetemeken. Ezek a szabadfoglalkozású emberek a háború előtt pár évvel vagy éppenséggel egy évtizeddel előbb révbe kerülve, egzisztenciájukat. úgy tudták megalapozni, hogy gyermekeiknek saját értelmiségi pályájukra való nevelésében nem támadt zökkenő” (Laky Dezső 1981, 126, 127). S éppen ők azok, akik a harmincas évek elején hirtelen támadt tömeges értelmiségi munkanélküliség, a zömmel friss diplomásokat sújtó állásnélküliség láttán sem riadtak vissza fiaik egyetemi beiskolázásától. A gazdasági válság nyomán lett igazán kézzelfoghatóvá az egyetemi túltermelés ténye. A diplomások tömeges méretű egzisztenciális veszélyeztetettsége különösen alkalmas lehetett a politikára fogékony réteg radikalizálására. Ez a veszély indította a kormányt egy eddig tőle szokatlan lépésre, hogy az állami szociálpolitika eszközének alkalmazásával vegye elejét a politikai mobilizációnak. Így alakult meg 1932 elején kormányrendelet nyomán az ÁDOB (Állástalan Diplomások Országos Bizottsága), melynek feladatául szabták, hogy a 35 év alatti állástalan diplomásokat, a hivatalokban kisegítő munkaerőként alkalmazva őket, havi 80 pengős szellemi szükségmunkához segítse hozzá. Az ÁDOB-akció azonban csak részben érte el a célját: 1934ben 4344 állástalan, többnyire újonnan végzett diplomást regisztráltak, de közülük csak mintegy 2000 jutott ezúton segélyhez (őket nevezték Hóman-boyoknak az akció végrehajtásával megbízott vallás- és közoktatásügyi miniszter, Hóman Bálint után). A harmincas évek derekán legalább 6000 diplomás munkanélküli volt az országban, ám nagyobb részük végül kimaradt a szellemi szükségmunkával támogatottak köréből. Önszerveződés eredményeként alakult meg 1934-ben a DÖSZ (Diplomások Önsegítő Szövetkezete), amely néhány száz egyetemet végzett számára biztosított szerény megélhetést. Az értelmiség s vele az egyetemet frissen végzett diplomások tömeges munkanélkülisége az évtized második felében azután fokozatosan
176 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban visszaszorult, a háború éveiben pedig már munkaerőhiány is mutatkozott. Igaz, ebben nem kis szerepe volt a zsidótörvényekkel felszabaduló értelmiségi munkahelyek nagy kínálatának. A felsőfokú képzés szerkezeti sajátosságai mintegy visszatükröződnek a diplomás értelmiség (és hivatalnoki kar) belső szakmai tagolódásában. A korszak elején 80-85 000, a vége felé 90-95 000 főt számláló diplomás társadalom az időközbeni tíz-húsz százalékos gyarapodás ellenére sem változott sokat szakmai összetétel tekintetében. Minden harmadik diplomás mindvégig az állam- és jogtudományi karon szerzi oklevelét, és nagyjából az ötöde tanári oklevél birtokosa. A diplomások másik felét az orvosok és a mérnökök alkotják, nagyjából azonos arányban, 12-13%-ban, ám végig magas a papi értelmiség számaránya, akik éppúgy 7% körül részesednek, mint az agrármérnökök (és állatorvosok). Legfeltűnőbb mégis a közgazdák ritkasága (4%), akik nincsenek többen, mint a gyógyszerészek! Nem minden diplomás értelmiségi is egyúttal, hiszen a közhivatalok vezető tisztviselői állásaihoz jogi végzettséget írt elő a képesítési törvény. Így azután az értelmiség körén belül (amely ugyanakkor diplomával nem rendelkezőket is magába foglalt) a jogvégzettek súlya már korántsem olyan kimagasló. 1930-as adatok szerint az értelmiség számszerűen domináns részét, a felét pedagógusok adták; további egy-egy tizedét orvosok és ügyvédek, végül 7-7% körüli hányadát papok és a művészértelmiség (benne az újságírókkal) képezték. A Horthy-kori magyar értelmiség fő társadalmi jegye, hogy elenyésző kivétellel szinte csak alkalmazottakból állt, hiszen a pedagógusok, az egyházi értelmiség minden tagja alkalmazott volt, de még az orvosoknak, sőt az ügyvédeknek is tekintélyes része töltött be már ekkor magánalkalmazotti állást (ha folytatott is emellett magánpraxist). További fontos vonás, hogy az értelmiség nagy, sőt talán döntő hányada még csak nem is sorolható a középosztály tagjai sorába, amit bizton állíthatunk a pedagógustársadalom nagyobbik feléről, az elemi iskolai tanítók nagyjából húszezres tömegéről. Ők már csak az iskolai cenzus folytán sem feltétlenül úriemberek, ráadásul zömmel nők, hiszen nincs egyetemi végzettségük. Különösen azért rekedtek kívül a középosztályon, mert jövedelmi téren a IX-XI. fizetési osztályba sorolt kistisztviselőkkel voltak egy szinten, de többségük (valamivel több mint a fele részük), akiket az egyház alkalmazott tanítóként, jövedelmét tekintve még ennek is alatta állt. A pedagógusok nagy tömegeinek ingatag középosztályi helyét az sem erősítette, hogy közülük sokan kerültek utcára a húszas években. 1918/19-et követően először a politikailag motivált fegyelmi elbocsátások sújtották őket. Állásba kerülni sem volt könnyű akkoriban: „ebben az időben (1920) – szól egy visszaemlékezés – csak úgy lehetett elhelyezkedni egy tanárnak, ha a testület egyhangúlag jóváhagyta az alkalmazást, tehát mintegy jótállt politikai magatartásáért” (Kemény Gábor 1972, 123). Ezt követően, 1922-24 között a három hullámban foganatosított B-listázások tettek tönkre sok pedagógus egzisztenciát. Az így munkanélkülivé váló pedagógusok száma megközelítette a tízezret. Ha pedagógusként valaki aspirálhatott egyáltalán a középosztályi létre, az legföljebb a tanár lehetett. Ám még az ő esetükben sem egészen magától értetődő, hogy valaki a középosztályba tartozik-e, s ezt a tanári státushierarchia mintegy intézményesítette is. „Ha végre állást kapott a fiatal tanár, még nincsen sok oka örülni. Még nem rendes, csak helyettes tanár, [aki] két kategóriába osztható: az egyik a helyettes tanár havi 110 pengő fizetéssel, a másiknak címe: »óraadó helyettes tanár« vagy »óradíjas helyettes tanár« vagy »ideiglenesen foglalkoztatott okl. középiskolai tanár«, esetleg más egyéb, fizetése azonban a sok cím ellenére is egyforma: a levonások után havi 75 pengő” (Boldizsár Iván 1963, 233-234). Márpedig ilyen ideiglenes alkalmazású tanárból igen sok akadt, a harmincas évek vége felé például minden ötödik középiskolai tanár belőlük került ki. Az értelmiségi munkanélküliség megszűnésével egy időben azután a kormány tett bizonyos lépéseket a visszás helyzet felszámolására: 1938-ban a helyettes tanárok számára a szünidő időtartamára is illetményt kellett folyósítani, két évvel később pedig eltörölték az óradíjas helyettes tanár intézményét. Mindamellett a tanárok a vázolt munkafeltételek közepette rendszerint csak idősebb korukban juthattak el a konszolidált középosztályi lét s vele együtt a családalapítás küszöbére, ami többnyire harmincas életéveik dereka körül következett be. Társadalmi tekintélyük bizonytalanságát jól mutatja a gimnáziumi óraadó helyettes tanárok által 1939-ben a kultuszminiszterhez írt memorandum. Ebben alacsony társadalmi tekintélyük bizonyítása végett a következő példára utalnak. „Az egyik vidéki városka Úri Kaszinója alapszabálymódosítással akarja lehetővé tenni, hogy kezdő tanárok is tagjai lehessenek.” – írják panaszaikat sorolva (Balogh Sándor – Szabolcs Ottó 1963, 237).
177 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban A középiskolai tanárok, valamint az egyetemi oktatók, természetesen, mind részei a középpolgárságnak. A polgári iskolai (1938-ban 367 az ilyen iskolák száma, bennük 4368 tanárral), valamint a középiskolai tanárokat (1938-ban csak a gimnáziumok száma 174, melyekben 3424 tanárt alkalmaztak) már 1893-ban beosztották az állami fizetési osztályok rendszerébe. Az 1925. évi státusrendezést követően pedig az előbbiek a X-VII., a középiskolai tanárok ugyanakkor a IX-VI. fizetési osztályok skáláján juthattak előre a hároméves várakozási idő rendjében (ez esetenként gyorsítható volt). Az 1920-as évek végén, az 1930-as évek elején a középiskolai tanárok fizetése nem különbözött lényegesen a mérnökökétől, az orvosokétól vagy a minisztériumokon kívül foglalkoztatott ügyvédekétől, azaz felénél nagyobb hányaduk keresett havi 300-550 pengőt, és harmaduk 500 pengőnél is több jövedelmet élvezett. A polgári iskolai tanárok fizetése 50-100 pengővel maradt el ettől, a tanítók (és óvónők) ugyanakkor legföljebb 200-300 pengő közötti javadalmazásban részesültek. 1923-ban az egyetemi oktatók részére külön fizetési osztályt rendszeresítettek, hogy ezzel is érzékeltessék kivételes helyüket a tanártársadalomban. S valóban, a pedagógusok elitjét alkották, körükön belül az egyetemi tanárok (zömük havi 800-1200 pengőt keresett) már inkább nagypolgári színvonalon éltek (ezért sem véletlen, hogy 21 professzor jövedelme haladta túl a 30 000 pengőt 1935-ben Budapesten). Ennek megfelelően az egyetemi tanár presztízse is jóval nagyobb a középosztálybeli értelmiség tekintélyénél. „A három szobalányos, nyolc szobás lakású, autót tartó professzorok s más ilyenek nem lehettek unzereinerek [magunkfajták], mert feljebb voltak.” – idézi emlékeit egy középosztálybeli orvoscsaládban felnőtt fővárosi értelmiségi (Granasztói Pál 1965, 471). Természetesen az egyetemi oktatók tábora is némileg tagolt volt belülről, így egyes kategóriái még a középiskolai tanárokénál is kedvezőtlenebb egzisztenciális körülmények között éltek. A négy orvoskaron a húszas évek elején közel 400 főt, a harmincas évek vége felé közel 800 főt számláló oktatógárdának rendszerint a fele állt adjunktusokból, akik legföljebb 300 pengő keresetben reménykedhettek. A nem klinikai (vagyis oktatói tevékenységet nem folytató) orvosok létszáma, orvoskari társaikhoz hasonlóan, szintén megduplázódott 1920 és 1938 között, vagyis 4500 főről 10 600 főre emelkedett. Sőt, az ezt követő években sem állt meg számbeli gyarapodásuk, 1942-ben már 14 000 főnél is több az orvos Magyarországon. Különösen a húszas években bővült gyors ütemben a foglalkozási csoport, midőn tíz év alatt százszázalékos a növekedése. Ennek nem az egyetemi túltermelés volt egyedüli oka, legalább ekkora szerepet játszott a folyamatban az egészségügyi ellátórendszer időközbeni bővülése és alapvető szervezeti átalakulása. A századfordulón (1898 után) nekilendülő és a húszas években ugyancsak lendületes kórházalapítások egyfelől, a húszas évek végi biztosítási törvények nyomán elterjedő biztosítási kör- és szakorvosi rendszer kívánalmai másfelől szinte korlátlannak tűnő keresletet támasztottak az egyetemekről kiáramló sok diplomás iránt. Nem is jelentkezett tömeges orvosi munkanélküliség a harmincas évek elejét megelőzően. Mindezek eredményeképpen a valamikor még hamisítatlanul piaci értelmiségi hivatás mindjobban elbürokratizálódott. 1920-ban az alkalmazott orvosok száma még csupán 2324, tíz évvel később viszont 4336, vagyis az orvosoknak a harmincas években már mintegy a fele dolgozott kórházakban vagy állt biztosítóintézetek szolgálatában. Csupán OTI-orvosból 2300 akadt az évtized során. Igaz, a biztosítóintézetek által alkalmazottak jelentős hányada továbbra sem adta fel magánpraxisát, melyre, mellékjövedelem gyanánt, egyébként rá is volt utalva. Egy 1930-as fővárosi statisztikai felmérés adatai szerint az 1096 alkalmazott orvos kétharmada folytatott magánpraxist. Ugyanakkor a statisztikai vizsgálatba bevont 2697 budapesti orvos egyötöde már egészen kivonult a piacról, nem tartott fenn magánrendelőt; vagyis tízből ekkoriban már csak négy, az évtized végén legföljebb három élt kizárólag magánpraxisból. Ilyen dinamikus mennyiségi növekedés közepette az orvosi utánpótlást egy akár hiánytalan önrekrutáció sem fedezhette volna maradéktalanul, meghatározóvá lett tehát a külső társadalmi források hozzájárulása a foglalkozási csoport összetételéhez. E források közül, 1930-as adatok tanúsága szerint, az önállók különféle csoportjai nyomtak igazán a latban, mivel az orvosok kétharmadának az apja került ki ebből a társadalmi körből. Ezen belül, s ez az, ami igazán fontos, közel azonos a súlya a paraszti és úri birtokos apáknak, illetve az „iparforgalmi” önállóknak. Éppen ez a fajta társadalmi megosztottság, eltérő családi eredet nyomta rá a bélyegét a hazai orvostársadalomra a Horthy-korban, melyről a kortárs szemészprofesszor is azt jegyezte meg: „túlságosan mély a szakadék az orvostársadalomban. [amely] tovább mélyült, míg végül az 1939. évi IV. tc.-ben [a második zsidótörvényben] legalis sanctiót nyert” (Grósz Emil 1939, 115). Mint korábban már utaltunk rá, az első (az 1938. évi) zsidótörvény 20%-ban, az itt megemlített második zsidótörvény pedig 6%-ban maximálta az orvosi és emellett a sajtó-, az ügyvédi és a mérnöki kamarákba felvehető izraelita felekezetűek számarányát. Ez a szakadék egészen pontosan a keresztény és a zsidó származású orvosok között feszült. Nem akadt még egy értelmiségi réteg a korban, ahol a zsidó-keresztény elkülönülés ilyen fokú belső megosztottságot idézett volna elő. Vagy azért, mert (mint a tanárok esetében) a zsidók arányos részesedése sem volt feltűnő; a tanárok között 178 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban például az össznépességen belüli arányuknak megfelelő súlyt képviseltek. Vagy ha netán átlagon felüli mértékben voltak is jelen egy-egy értelmiségi rétegben, ez akkor sem okozott számottevő belső feszültséget (mint az ügyvédek, a mérnökök vagy az újságírók esetében). Más a helyzet az orvosoknál, ahol a zsidó származásúak a korszak során végig egyharmad arányban képviseltették magukat. Jóllehet a zsidóság a századelőhöz képest jelentős teret vesztett az értelmiség e szegmensében, hiszen 1920-ban például még tíz orvosból öt volt zsidó. A húszas évek egyetempolitikája (numerus clausus), valamint hogy az új elhelyezkedési lehetőségek (az alkalmazotti státusok) a zömmel frissen végzett és túlnyomórészt keresztény felekezetű orvosok előtt nyíltak meg nagyobb számban, egyaránt hozzájárultak a zsidó orvosarány némi csökkenéséhez. Ennek ellenére nemhogy alábbhagyott volna, inkább a korábbinál is jobban kiéleződött a zsidó-keresztény feszültség az orvosok körében, melyet a keresztény orvosok megszerveződése még inkább szított. Így a MONE (Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete) égisze alatt szervezkedő, a politikai jobboldalhoz húzó keresztény orvosmozgalom arra tett sikeres kísérletet, hogy mintegy „felossza” a munkaerőpiacot zsidók és keresztények között. Igyekezett a maga számára kisajátítani az alkalmazotti orvosállásokat, ami végül azt eredményezte, hogy a harmincas évek végén az OTI-orvosoknak már a kétharmada keresztényekből állt. A nagyobb induló anyagi befektetést igénylő magánpraxis így a zsidó orvosok egyedüli vagy fő tevékenységi területévé lett, oda szorultak vissza: a harmincas években a zsidó orvosok kétharmada élt magánpraxisból. A piaci és az alkalmazotti pozícióknak ez a felekezeti alapú megosztása később azért szült konfliktusokat, mert a harmincas évekre kiderült, hogy az alkalmazotti oldal kezdeti (anyagi) előnyei (létbiztonság) utóbb hátránnyá változtak. Egyrészt a biztosítóintézetek a válság nyomán deficitessé váltak, de a kórházi orvosok számára sem volt biztosított a kellő előmenetel, vele az emelkedő jövedelem perspektívája. „A doktorok nagy része ősz fejjel is még csak segédorvos úr vagy alorvos marad, ami az anyagi résztől eltekintve, elnevezésnek is szerencsétlen” (Boldizsár Iván 1938, 254). Másrészt a tehetős magánpacientúrára alapozott orvosi tevékenység főleg a városokban, kivált Budapesten, az alkalmazottinál valamivel kedvezőbb jövedelmet hozott a magánorvosoknak. A biztosítóintézeti és kórházi orvoslás elterjedése teremtette meg a professzionalizáció újabb formáját, a szakorvosi intézményt. Elsőként 1924-ben, majd 1936-ban határozták meg 16 szakmára vonatkozóan a szakorvossá válás procedúráját, ami kétévi klinikai, háromévi kórházi működést írt elő. A szakorvosi rendszer hatására hamarosan a falvakba szorult vissza a hagyományos háziorvos, akinek havi átlagban 200 pengő volt a honoráriuma, és ezzel az orvosi hierarchia alját alkotta. Ettől kezdve a városokba és főként a magyar orvostársadalom felének otthont adó fővárosba tömörült az 1930-ban az itteni orvosok egyenesen négyötödét alkotó szakorvosok döntő tömege; számukra ugyanakkor havi 400-500 pengő jövedelem dukált, amint azt a szociográfus is megjegyezte. „Családos orvosember városban kevesebből nem élhet meg” (Boldizsár Iván 1938, 252). A másik hagyományosan piaci értelmiségi hivatás az ügyvédi. Bár jogvégzettből több tízezer akadt a Horthykorban is, közülük csak kevesen ténykedtek ügyvédként: 1920-ban 4556, két évtizeddel később 6738 ügyvédet regisztrált a népszámlálás. A fele részben budapesti ügyvédi kar, az orvosokhoz némileg hasonlóan, mind gyakrabban adta fel magánpraxisát. Szende Pál már a tízes években szóvá tette a „merkantil ügyvéd típus” előretörését. „Minden ügyvéd – írta –, valamely vállalatot, részvénytársaságot avagy szövetkezetet igyekezik létesíteni, hogy annak ügyészségét elnyerhesse.” Sőt némi túlzással azt állapította meg: „Magyarországon az ügyvédi foglalkozás, néhány elmaradt vidéktől eltekintve, teljesen kapitalizálódott, és ma már a járásbíróságok székhelyein lakó ügyvédeknek is a fő jövedelme financirozásból, parcellázásból és pénzintézeti járadékokból kerül ki,” (Szende Pál 1981, 273, 278). A két háború között a részvénytársasági vállalati forma és a menedzserizmus expanziójával a korábbinál is nagyobb a vonzereje az alkalmazotti státusnak. Ám mégsem beszélhetünk az ügyvédség mint szabadfoglalkozású értelmiség eltűnéséről. Az 1930-ban a budapesti ügyvédekről (számuk: 2749) ismert adatok tanúsága szerint csak kisebb hányaduk (12,5%-uk) vált magánalkalmazottá. Jóllehet a magánirodát fenntartó ügyvédek közül már minden negyedik valamilyen speciális kereskedelmi ügyvédi gyakorlatra adta a fejét. Az alkalmazott ügyvédek kétötödét egyébként bankok, további egyharmadát ipari-kereskedelmi részvénytársaságok foglalkoztatták jogtanácsosi minőségben. Az ügyvédség mind társadalmi eredete, mind a belső felekezeti tagoltság tekintetében legalább olyan strukturált, mint amilyen az orvostársadalom volt különösen 1920 előtt. Az ügyvédek között, talán mert a csoport létszáma sem nőtt olyan dinamikusan, ekkor sem elhanyagolható az ügyvéddinasztiákból származók súlya (Budapesten 1930-ban rétegbeli arányuk tíz százalék). Mégis döntő hányaduk mögött két (külső) társadalmi forrás jelölhető meg: egy-egy harmadát adták az iparos-kereskedő, valamint a birtokos- és köztisztviselő-családok leszármazottai (1930-as országos adatok). Ebből is fakadt, hogy az ügyvédi kar, felekezeti téren, úgyszólván kettéhasadt; mindvégig zsidó származásúakból verbuválódott a korszakban az ügyvédek fele része. Ami azt is 179 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban jelenti egyúttal, hogy a kereskedők után az ügyvédi pálya a zsidók által leginkább telített foglalkozás a korban. Nem tehetünk azonban egyenlőségjelet a két élethivatás közé, mivel ügyvédnek rendszerint a zsidó közép- és nagypolgárság legasszimiláltabb tagjai álltak, ám ez nem feltétlenül jellemezte a kereskedők utánpótlását. A második zsidótörvény (1939) diszkriminatív rendelkezése alól pl. a budapesti zsidó ügyvédek közel negyedét azért mentesítették, mert még 1919-et megelőzően kikeresztelkedtek. A zsidó és a keresztény ügyvédek közti feszültség, mindamellett, összehasonlíthatatlanul kisebb, mint amit az orvosoknál tapasztalhattunk. Közvetve erre vall, hogy még a zsidótörvényeket követően sem vesztették el a zsidó ügyvédek összes addigi szakmai és gazdasági pozícióikat, talán mert keresztény pályatársaik sem törekedtek ennek elérésére. Az okokról Kovács M. Mária azt tartja, hogy az ügyvédek politikailag motivált megosztása nem lehetett sikeres, mert „a zsidó ügyvédek viszonylag nagyfokú társadalmi integráltsága... a nem zsidókkal való együttműködés szövevényes rendszerén alapult. Zsidó és nem zsidó ügyvédek közös irodákat tartottak fenn, az ügyvédek nemritkán tartottak más vallású jelöltet, akikből olykor még családtag is lehetett” (Kovács M. Mária 1985, 93). 1939-ben például csupán a 45 évesnél idősebb zsidó származású (mentesített) ügyvédeknek több mint a harmada élt vegyes házasságban! A zsidó és keresztény ügyvédek szembeállításának további gátja, hogy az utóbbiak maguk is mélyen betagozódtak az üzleti életbe, és egyáltalán nem idegenkedtek a „merkantil típusú” ügyvéddé válás perspektívájától. Az 1930-as években az ügyvédek kezén lévő tőke egyenesen háromötöde tartozott keresztény ügyvédekhez. Végül az ügyvédség hagyományos jogtisztelete és töretlenül őrzött liberális tradíciója sem sok teret hagyott a totalitárius politikai mentalitás befogadásának. Ha volt egyáltalán valamennyire is intakt keresztény felségterület a szakmán belül, az a bíróságok alkalmazottjaira szűkült. Már Szende Pál felfigyelt rá, hogy a hagyományos középosztály tagjai, a dzsentrik köréből kikerülők, az ügyvédek „feudális típusá”-nak a képviselői mennyire vonzódtak a közhivatalok és a bíróságok világához, melyekkel szorosabbak is kapcsolataik, mint a merkantil ügyvédeknek. Fokozottan áll ez a bírók (és ügyészek), valamint a fő társadalmi forrásukul szolgáló keresztény középosztály közötti közvetlen kapcsolatra. 1930-ban 1779 bíró és ügyész volt az országban, akik abszolút többségét (kétharmadát) közhivatalnok és birtokos szülő indította útjára. Ráadásul feltűnően gyakori ebben a foglalkozási körben az elcsatolt területekről származó, tehát a menekült középosztálybeli elem. Az értelmiség további csoportjai sorában csak röviden említjük meg az orvosokkal nagyjából egyező létszámú diplomás műszaki értelmiséget, a mérnököket (1941-ben számuk közel 12 000 fő). A mérnöktársadalom nagyobbik hányada, az orvosokhoz hasonlóan, alkalmazottakból állt, és legföljebb a harmadát képezték a kifejezetten szabadfoglalkozásúak. Az alkalmazott mérnököknek a fele volt közhivatalnok, zömében minisztériumi állást töltve be, a másik fele a magángazdaságban helyezkedett el, mint vállalati alkalmazott. A mérnöktársadalomban sem elhanyagolható a zsidó származásúak képviseleti aránya; minden harmadik mérnök rendszerint belőlük verbuválódott. Ami sejteni engedi, hogy a magángazdaság kötelékében, illetve a minisztériumokban, a MÁV-nál vagy az önkormányzatok körében közhivatalnokként dolgozó mérnökök között markáns felekezeti eltérések húztak éles válaszvonalat; a közhivatalok a keresztény, a magánvállalatok pedig főleg a zsidó mérnökök elhelyezkedésének voltak a fő célpontjai. A foglalkozási csoport elitjét, már jószerivel nagypolgári magját a magánmérnökök (számuk 1930-ban ezer fő körül alakult) és a vezető menedzseri posztokba emelkedett vállalati mérnökök alkották. A többség, kivált a közalkalmazott mérnöktársadalom ugyanakkor éppúgy csak a középosztály szintjén élt, mint az orvosok és az ügyvédek döntő hányada. A művészértelmiség és az újságírók (a kettő együtt 1930-ban 6000 főt számlált) szinte hiánytalanul városi, sőt budapesti réteg. Ez abból is fakadt, hogy legtöbbjük a századfordulótól dinamikusan bővülő budapesti tömegkulturális „üzem” piaci szférájában tevékenykedett. S mivel a „nagyvárosi szórakoztatóipar újabb intézményeinek kiépítése. eléggé egyértelműen köthető a zsidósághoz” (Zeke Gyula), nincs rajta mit csodálkozni, hogy például a színészek fele, az újságírók egyharmada volt zsidó származású (1930-as adatok). A kreatív értelmiség túlnyomó része középosztályi, sőt olykor csak kispolgári életkörülmények között élt. A dualizmus időszakából például népes, megközelítőleg 900 fős újságírógárdát „örökölt” az ország, amely így kifejezetten túlnépesedett szakmává vált. Az összeszűkülő médiapiac takarékosságra ösztönzött. „A kiadók igyekeztek minél kevesebb jövedelemhez juttatni a szerkesztőségek dolgozóit, ami csak úgy volt lehetséges, hogy fiatal pályakezdőket alkalmaztak a magasabb bért akaró régi, gyakorlattal rendelkezők helyett” (Sipos Balázs 1997, 105). A húszas-harmincas évek fordulóján a főállású újságírók átlagfizetése ennek folytán már alig volt több a jól kereső gyári szakmunkások bérénél, mivel havi 200-300 pengő között mozgott. A harmincas évek derekától a munkaerőpiaci küzdelemben mind nagyobb szerephez jutott az antiszemitizmus, miután a „lovasított 180 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban szerkesztők”, fiatal és keresztény pályakezdő újságírók megpróbálták kiszorítani az idősebb, tapasztalt és gyakorta zsidó származású újságírókat. Az évtized végi zsidótörvények azután végleg megpecsételték az utóbbiak sorsát. A nagyvárosi tömegkultúra prominens művelői között akadtak azonban kimagaslóan nagy jövedelműek is. Budapesten az 1935-ös adóstatisztika szerint 24 az olyan szabadfoglalkozású művészek és újságírók száma, akik évi jövedelme meghaladta a 15 000 pengőt. Ezen belül, jellemző módon, az újságírók (7 fő), a színészek és az írók (6-6 fő) domináltak. A legjobban kereső művészek közül nem hiányoznak a kor divatos írói, így Molnár Ferenc (71 000 pengős jövedelemmel), Hunyady Sándor, báró Hatvany Lily és Herczeg Ferenc (egyenként 30 000 pengő jövedelemmel), valamint Kosztolányi Dezső (18 000 pengő jövedelemmel). A színészeket tekintve is felbukkan néhány ma sem egészen ismeretlen művész neve (Bé- keffy László, Rökk Marika, Törzs Jenő); a jómódú zeneszerzők sorából pedig kiemelkedik a felesége révén nagy magánvagyon birtokosának számító Hubay Jenő, az operettszerző Ábrahám Pál és Dohnányi Ernő. Az értelmiség kapcsán külön is érdemes megemlíteni, hogy a társadalom Magyarországon mennyire megőrizte a férfiak monopóliumát a tudásban megtestesülő tőkeforma terén. Ami azért sem teljesen magától értetődő, hiszen a nők immár 1895 óta, a jogi kar kivételével, szabadon képezhették magukat a hazai egyetemeken; bár 1920 és 1928 között őket is sújtotta egyetemi numerus clausus. Mégis: 1935-ös fővárosi adatok szerint a diplomásoknak csupán egytizede a nő, vagyis ötször több diplomás akadt a férfiak (ami ekkor tíz százalék), mint a nők között. A nők késedelmes térfoglalása az értelmiségi hivatások körében egyszerre adódott az egyetemi tanulás számukra mindig is kedvezőtlenebb feltételeiből, valamint az értelmiségi munkaerőpiac nem specifikus működési sajátosságából. Eleve hátrányukra szolgált, hogy amikor felvételi diszkrimináció egyébként nem sújtotta őket, akkor sem iratkozhattak be a jogi karra, sőt a gyakorlatban a műegyetem is zárva maradt előttük. „Műegyetemre akartam menni gépészmérnöknek, emlékezik a későbbi medika. Anyám felment a műegyetemre, ahol mondták, tisztelnek és becsülnek a kitüntetéses érettségimmel együtt, de Magyarországon nőt a műegyetemre nem vesznek fel” (Tóth Pál Péter 1980, 202). Az esetre fél évtizeddel a numerus clausus feloldása után került sor. Ezért sem emelkedhetett a nőhallgatók aránya túlzottan magasra, ami a harmincas években így rendszerint 10-15% között alakult. Legalább ennyire fontos, hogy nők esetében a diploma megszerzése elvétve, sőt rendszerint nem is vonta maga után az illető értelmiségi keresővé válását. Különösen jó példája ennek az orvosi pálya. A századelőn és kivált a háborús években nagy számban orvosi diplomát szerző nők közül később módfelett kevesen váltak keresőként orvossá. Így azután a fővárosban az orvosoknak többnyire csak 12-13%-a volt a nő végig a korszak folyamán. Az a kevés nő, aki pedig orvosi hivatásából élt, amint egy 1928-as felmérésből is kitűnik, többnyire csak átmeneti jelleggel űzte foglalkozását, mellyel az egyetem elvégzése utáni néhány évet, vagyis a férjhezmenetelig tartó átmeneti életciklust töltötte ki. Ekkor sem kifejezetten az egzisztenciális ráutaltság motiválta legtöbbjüket, hiszen egyharmaduk például anyagi ellenszolgáltatás nélkül végezte orvosi munkáját, további egyharmaduk számára viszont az ebből származó jövedelem csak kiegészítette fő megélhetési forrásukat; ők egész egyszerűen eltartottak voltak. A nők orvosi diplomát is többnyire azért szereztek maguknak, mert némelyik jól szituált értelmiségi, városi középosztályi családban, elsősorban diplomás apákkal a hátuk mögött, a diploma már szinte státuskelléknek számított a lányok szemében. Ami, ráadásul, fokozta diplomás férfiakkal való összeházasodási esélyeiket. Ezek a házasságok, természetesen, csak igen távolról emlékeztetnek a feltétlen női emancipáció talaján álló „partnerházasság” intézményére, ám ebben a korban, kezdetleges formában mégiscsak bennük öltött elsőként testet a felek egyenrangúságán nyugvó modern családmodell. Amitől azonban a hagyomány továbbra is megkülönböztette azokat. Hiszen az orvosnők, miután nagy számban éppen orvos férfiakkal frigyre léptek, rendszerint feladták kereső munkájukat, hogy legföljebb férjük oldalán vagy a társadalmi karitász keretei között folytassák – immár nem kereső munkaként – a gyógyító tevékenységet. Az értelmiségen, bár nem feltétlenül a diplomások körén belüli feminizálódás egyedül a pedagógusok soraiban bizonyult számottevőnek 1945 előtt. Természetesen ott is főleg a középosztály szintje alatt lévő értelmiségi foglalkozások adtak teret a nők munkaerőpiaci érvényesüléséhez. A tanítói pálya, amiről itt elsősorban szó van, fő vonzerejét az elszegényedő középosztály és a feltörekvő városi kispolgárság lányai között fejtette ki. „Ha már egy úri lánynak valamilyen kenyérkereső pályára kell lépnie – szól a visszaemlékező –, akkor csakis tanítónő lehet” (H. Boros Vilma 1975, 38). E kényszerek és mobilitási esélyek növekedésével azután a tanítói pálya mindinkább elnőiesedett. A húszas években 7-8000, a harmincas években 8-9000 főt számláló tanítónők a foglalkozási csoportnak korszakunkban már közel a felét (44%-át) adták, holott akár közvetlenül a háború előtti években is arányuk még 30% körül volt. 181 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban A tanítói pálya feminizálódása készítette elő a talajt a nők értelmiségiként is megvalósuló majdani emancipálódásához. Vagyis a tanítónők esetében vált először összeegyeztethetővé a női értelmiségi keresőtevékenység a családon belüli női szereppel; a tanítónők példája szolgáltatta a modellt, hogy az értelmiségi hivatás több is lehet annál, semmint hogy pusztán csak kitöltse a férjhezmenetel előtti átmeneti életciklust. Jól mutatják ezt azok az 1930-as statisztikai adatok, melyek szerint a tanítónők tekintélyes hányada, több mint a harmada idősebb 40 évesnél (a századfordulón ennek kevesebb mint a fele tartozott a hasonló évjáratba); ők tehát tartósan megállapodtak tanítónői státusukban. Ugyanakkor, ezzel párhuzamosan, megemelkedett ekkoriban a feleségként (és családanyaként) is a pályán maradó nők számaránya: 1930-ban minden harmadik tanítónő élt házasságban, pedig a századfordulón erre csak a negyedük mutatott példát. Az élethossziglan vállalt értelmiségi kereső munka tehát mind ritkábban járt együtt a nők kényszerű hajadonságával. A diplomás nők ilyen értelmű gazdasági emancipációjára ugyanakkor alig utal valami. Valójában a folyamat még a pedagógusok körén belül is csak lépcsőzetesen, a hierarchia sorrendjét követve bontakozott ki. Az elemi iskolai oktatógárda gyors ütemű, egyúttal átütő erejű feminizálódását a polgári iskolai tanárok közötti mind nyilvánvalóbb női előretörés követte, nagyjából a húszas évek végétől. Amint azt Karády Viktor kutatásai is bizonyították, „a polgári iskolai tanárjelöltek között. a szegedi állami képzőben 1928 óta mindig is a nők voltak többségben (míg a fennmaradt pesti katolikus képző eleve csak nőket vett fel).” (Karády Viktor 1994, 187). Meghatározott értelmiségi foglalkozás feminizálódása a Horthy-korban is egyet jelentett a tevékenység presztízsének szembeszökő lecsökkenésével, valamint díjazásának a kedvezőtlenebbé válásával. Ha a nők a férfiellenállás megtörésével megvetették végre a lábukat adott értelmiségi foglalkozásban vagy szellemi munkakörben, ez vagy azzal járt, hogy a férfiak tömegesen elhagyták azt a foglalkozást (a tanítói, majd a polgári iskolai tanári pályát); vagy azzal, hogy a szellemi tevékenységet nemekhez szabva újra hierarchizálták. Ez történt a fehérgalléros irodai munkakörökben. Az utóbbi számtalan lehetséges technikája közül megemlítek néhány igazán szembeszökőt. Például: „Budapest Székesfőváros néhány intézményénél az utóbbi két évben [1936 és 1938 között] visszaszorították az alkalmazott és kinevezett, egyetemet végzett nőket egy alacsonyabb, mert főiskolai diplomához egyáltalán nem kötött státusba” (Magyaiyné Techert Margit 1938, 49). Gyakori eljárás volt továbbá, hogy a férjezett diplomás kereső nőket külön anyagi szankciókkal sújtották, mondván: miután nem családfenntartók, nem támaszthatnak a férfiakéval azonos fizetésre vagy elbánásra igényt. Így felére csökkentették a lakáspénzüket, korlátozták nyugdíjjogosultságukat, nem véglegesítették őket hivatali állásukban vagy szanáláskor éppen őket tették ki az utcára. Megállapíthatjuk tehát: az értelmiség belső presztízshierarchiájának elsőrangú fokmérője, hogy az egyes szakmai élethivatások mennyire képesek ellenállni a feminizálódásnak. Minél kevésbé engedték be soraikba egyenlő társként a képzett nőket, annál több anyagi és tekintélybeli elismerésben volt továbbra is osztályrészük. A középosztály társadalomtörténetét áttekintve megpróbáltuk rekonstruálni azt, ami a Horthy-korban jobb híján társadalmi középnek számított. Eredményeinket abban foglalhatjuk össze, hogy ez a társadalmi közép nem képezett ugyan belülről kellőképpen integrált társadalmi csoportot, vagyis középosztályt, ugyanakkor több volt mint középrétegek szervetlen konglomerátuma. Elfogadhatatlan tehát az a múltból örökölt középosztálykép, amely amellett, hogy tagadja a nyugati középosztályt mintázó társadalmi közép magyarországi létezését, egyrészt a közhivatalnok-réteg identitásának rendeli alá a középosztály szociológiai jelenségét, másrészt féligmeddig kizárja belőle a polgári élethivatások középrétegbeli megfelelőit. S ezzel a középosztály két fő komponensét mint két külön, egymástól elzárt világot határozza meg. Azt igyekeztünk bizonyítani, hogy a köztisztviselői identitás a középosztályi lét polgári feltételeinek a hiányában nem teremthet tényleges középosztályt; s legalább annyira fontos annak elismerése is, hogy a polgári attribútumok (megfelelő jövedelem, képzettség, életmód és habitus) talaján képződő középosztály az úri és a polgári jelzővel illetett középrétegek ha talán nem is egyenrangú részvételével zajló folyamatnak volt az eredménye.
5.4.1. FELHASZNÁLT IRODALOM Áfra Nagy János: A magántisztviselők. Társadalomtudomány, 1935. Áfra Nagy János: A magántisztviselők törekvései. Társadalomtudomány 1935. Baranyi Béla: Gondolatok az uralkodó elitről, valamint egy helyi elit történetéről a debreceni virilizmus kapcsán (1870-1930). In Magyar Történeti Tanulmányok. V. KLTE, Debrecen, 1972, 37-55.
182 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Barta Róbert: A numerus clausus törvény módosítása 1928-ban. In Történeti Tanulmányok. KLTE, Debrecen, 1992, 113-125. Bencze Géza: Tisztviselők és munkások egy budapesti nagyüzemben az 1920 és 1940 közötti időszakban. Folia Historica, XVIII. 1993. 145-161. Bene Lajos: A mérnökök szociális és gazdasági viszonyai. Statisztikai Közlemények. 71/4. Bibó István: A magyar közigazgatásról. In uő: Válogatott tanulmányok. II. köt. 1945—49. Budapest, 1986, 469^85. Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In uő: Válogatott tanulmányok. II. köt. 1945—49. Budapest, 1986, 569-621. Bibó István: Értelmiség és szakszerűség. In uő: Válogatott tanulmányok, II. köt. 1945—49. Budapest, 1986, 505-523. Bódy Zsombor: Társadalmi osztály születik. Sic Itur adAstra, 1993. 2-3. 77-96. Boldizsár Iván: A magántisztviselők szociális helyzete. In Értelmiségszociológiai írások Magyarországon 19001945. (Vál. Huszár Tibor.) Budapest, 1981, 375-387. Boldizsár Iván: Az orvosok szociális helyzete. Magyar Szemle, 1938. július. 247-258. Boldizsár Iván: Középiskolai tanárok szociális helyzete. In Pedagógusok a két világháború között 1919-1945. (Összeáll. Balogh Sándor – Szabolcs Ottó.) Budapest, 1963, 232-236. H. Boros Vilma: Polgári leányiskola a század elején. Budapest, 1975. 7. 36-39. Csizmadia Andor: Az alkalmazottak jogi és közigazgatási képzésének és képesítésének fejlődése 1929-1949-ig. In A jogászképzés a magyar felsőoktatás rendszerében. Budapest, 1984, 27-57. Erdei Ferenc: A magyar társadalom a két háború között. I. In Magyarország társadalomtörténete. II. 1920-1944. Szöveggyűjtemény. (Szerk. Gyáni Gábor.) Budapest, 1995, 43-101. Fekete István: Nagykőrös város virilis képviselői 1878-1943. In Studia Comitatensia. 8. Szentendre, 1979. Földes Ferenc: Munkásság és parasztság kulturális helyzete Magyarországon. In uő: Válogatott írások. Budapest, 1967. Granasztói Pál: Vallomás és búcsú. Budapest, 1965. Grósz Emil: Ötven év munkában. Budapest, 1939. Gyáni Gábor: A bábától az orvosnőig. História, 1984. 1. 31-34. Gyáni Gábor: A napló mint társadalomtörténeti forrás (A közhivatalnok identitása). In A Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Levéltár Évkönyve. XII. Nyíregyháza, 1997. 25-34. Gyáni Gábor: Hódmezővásárhely legnagyobb adófizetői 1888-1941. Történelmi Szemle, 1977. 3^. 626-641. Gyáni Gábor: Női munka és a család Magyarországon (1900-1930). Történelmi Szemle, 1987-88. 3. 366-374. Gyáni Gábor: Polgárság és középosztály a diskurzusok tükrében. Századvég, 1997. tél, 30-46. Gyarmathy Zsigmond: A dzsentri főszolgabíró (1922-1938). I-II. köt. Nyíregyháza, 1990. Hahn Géza: A magyar egészségügy története. Budapest, 1960. Hajdu Tibor: Az értelmiség számszerű gyarapodásának következményei a második világháború előtt és után. Valóság, 1981. 7. 2-12. Hajdu Tibor: Tisztikar és középosztály a dualizmus korában. Budapest, 1991. Hajdu Tibor: Weis István középosztály-képe. In Polgárosodás Közép-Európában. Tanulmányok Hanák Péter 70. 183 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban születésnapjára. (Szerk. Somogyi Éva.) Budapest, 1991, 97-109. Hoffman Dezső: A magántisztviselők szociális és gazdasági viszonyai. Statisztikai Közlemények, 63. 4. Horváth Barna: Forradalom és alkotmány (Önéletrajz 1944-45-ből). Budapest, 1993. Janos, Andrew C.: The Politics of Backwardness in Hungary 1825-1945. Princeton, N. J., 1982. Karády Viktor: A társadalmi egyenlőtlenségek Magyarországon a nők felsőbb iskoláztatásának korai fázisában. In Férfiuralom. Írások nőkről, férfiakról, feminizmusról. (Szerk. Hadas Miklós.) Budapest, 1994, 176-196. Karády Viktor: A zsidóság polgárosodásának és modernizációjának főbb tényezői a magyar társadalomtörténetben. In uő: Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Tanulmányok. Budapest, 1997, 78-114. Karády Viktor: Zsidótörvények és életfeltételek a szociális jelzők tükrében (1938-1943). In uő: Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Tanulmányok. Budapest, 1997, 299-324. Kemény Gábor: Az egyszerűség útja. Budapest, 1972. Kornis Gyula: Mi a középosztály? In Értelmiségszociológiai írások Magyarországon. (Vál. Huszár Tibor.) Budapest, 1981, 93-103. Kovács I. Gábor: Az értelmiségi keresetek változása (1920-1975). In Magyarország társadalomtörténete. II. 1920-1944. Szöveggyűjtemény. (Szerk. Gyáni Gábor.) Budapest, 1995, 441^63. Kovács M. Mária: Aesculapius militans. Érdekvédelem és politikai radikalizmus az orvosok körében: 19191945. Valóság, 1985. 8. 69-83. Kovács M. Mária: Közalkalmazottak 1938-1949 (Létszám, összetétel, politika). Valóság, 1982. 9. 41-54. Kovács, Mária M.: Liberal Professions and Illiberal Politics. Washington – New York, 1994. Kovács M. Mária: Ügyvédek az árral szemben. Antiszemitizmus és liberális ellenállás a Horthy-korszakban. Medvetánc, 1985. 2-3. 91-99. Kövér György: Kisvárosi elit társaságok. Hajdúböszörmény a két világháború között. In. Mezőváros – kisváros. (Rendi társadalom – polgári társadalom. 4.) Debrecen, 1995, 217-223. Laky Dezső: Adalékok Budapest társadalmának összetételéhez. Budapest, 1932. Laky Dezső: A kereskedők szociális és gazdasági viszonyai Budapesten. Statisztikai Közlemények, 61. 4. Laky Dezső: A közületi alkalmazottak szociális és gazdasági viszonyai. Statisztikai Közlemények, 67. 1. Laky Dezső: Az értelmiség válságának gazdasági és társadalmi háttere. In Értelmiségszociológiai írások Magyarországon 1900-1945. (Vál. Huszár Tibor.) Budapest, 1981, 112-136. Laky Dezső: Az iparosok szociális és gazdasági viszonyai. Statisztikai Közlemények, 60. 3. Magyary Zoltán: A magyar közigazgatás racionalizálásának programja. In Bürokrácia és közigazgatási reformok Magyarhonban. (Közreadja: Csizmadia Andor.) Budapest, 1979, 434-451. Magyaryné Techert Margit: A diplomás nők helyzete Magyarországon. Magyar Szemle, 1938. május. 43-52. Makkai János: Urambátyám országa. Középosztályunk illemrendszerének és társadalmi viselkedésének szociográfiája. Budapest, é. n. Melly József: A budapesti orvosok szociális és gazdasági viszonyai. Statisztikai Közlemények, 75. 3.
184 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Nagy Beáta: Nők keresőtevékenysége Budapesten a 20. század első felében. In Férfiuralom. Írások nőkről, férfiakról, feminizmusról. (Szerk. Hadas Miklós.) Budapest, 1994, 155-176. L. Nagy Zsuzsa: A haszonból élő kispolgár. Kisiparosok és kiskereskedők a két világháború közötti Magyarországon. Debrecen, 1997. L. Nagy Zsuzsa: Az iparosok, a kereskedők és az iskola. In uő: (szerk.): Iparosok és kereskedők a két világháború közötti Magyarországon. Budapest, 1994, 7-56. Neubauer Gyula: A magyar társadalom osztálytagozódása. Társadalomtudomány, 1941. 102-111. Olay Ferenc: Állástalan diplomások az 1934. évben. Társadalomtudomány, 1934. 282-295. Pethő László: A tanítók és a társadalom. Történeti szociológiai megközelítés. Budapest, 1991. Ránki György: A budapesti polgárság. Tér és Társadalom, 1990. 3-4. 57-65. Ránki György: A magyarországi zsidóság foglalkozási szerkezete a két világháború között. Történelmi Szemle, 1987-88. 3. 256-267. Sipos Balázs: Az újságírói hivatás a két háború között Magyarországon. In Múltból ajövőbe. Tanulmányok. (Szerk. Pölöskei Ferenc – Stemler Gyula.) Budapest, 1997, 102-114. Síró Béla: Középfokú iskolázást, műveltségi mobilitást meghatározó tényezők. In Hatalom és társadalom a XX. századi magyar történelemben. (Szerk. Valuch Tibor.) Budapest, 1995, 563-577. Szabó István Andor: Az úriember. A jó társaság szabályai (1923). Budapest, 1990. Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság. A Cserhát, Mátra, Bükk földje és népe. Budapest, é. n. Szabolcs Ottó: Köztisztviselők az ellenforradalmi rendszer társadalmi bázisában (1920—1926). Budapest, 1965. Szabolcs Ottó: Munka nélküli diplomások a Horthy-rendszerben 1919—1944. Budapest, 1964. Szakál Gyula: Gondolatok a győri gazdasági elit történetéről 1900 és 1940 között. In Győri Tanulmányok. 8. Győr, 1987, 27-38. N. Szegvári Katalin: Numerus clausus rendelkezések az ellenforradalmi Magyarországon. Budapest, 1988. Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Budapest, 1940. Szende Pál: A magyar ügyvédség válsága. In Értelmiségszociológiai írások Magyarországon 1900-1945. (Vál. Huszár Tibor.) Budapest, 1981, 261-290. Thassy Jenő: Veszélyes vidék. Budapest, 1996. Timár Lajos: A Magyar Nemzeti Bank hitelinformációs jelentései és a városi gazdasági elit a két világháború közötti Magyarországon. Aetas, 1992. 4. 73-83. Timár Lajos: Az oktatási rendszer és az értelmiség reprodukciója a két világháború között Magyarországon. In Hatalom és társadalom aXX. századi magyar történelemben. (Szerk. Valuch Tibor.) Budapest, 1995, 577-588. Timár Lajos: Vidéki városlakók. Debrecen társadalma 1920-1944. Budapest, 1993. Tóth Pál Péter: A magyar értelmiség két világháború közötti történetéhez. I. Budapest, 1980. Trajánovits Lajos: Életem története. Pénzügyminisztériumi évek (1935-1948). Debrecen, 1993. Weis István: A mai magyar társadalom. Budapest, 1930. Weis István: Hazánk társadalomrajza. Budapest, 1942. Wiener, Martin J.: English Culture and the Decline of the Industrial Spirit 1850-1980. London, 1985.
185 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Zeke Gyula: A nagyvárosi kultúra új formái és a zsidóság. Budapesti Negyed. 8, 1995. nyár. 90-107.
6. KISPOLGÁRSÁG, PARASZTSÁG 6.1. FOGALMI PROBLÉMÁK Mind a kispolgár, mind a paraszt kifejezés gyakorta képezte korábban vita tárgyát. A kispolgárságot illetően azjelentette a fő gondot, hogy a terminussal jelölt társadalmi csoportot nehéz volt elhelyezni az osztály fogalmára alapozott társadalmi struktúrában. Hazai viszonylatban mindezt tetézte, hogy a társadalomnak a nyugatitól elütő fejlődése miatt gyakorta még az önálló kispolgárság puszta létét is kétségbe vonták. Weis István is azon a véleményen volt, hogy „hazánkban nyugat-európai értelemben vett kispolgári réteg nincs” (Weis István 1930, 103). Erdei pedig egyenesen azt állította, hogy a kispolgári társadalmi helyzet pusztán csak állapota és semmiképpen nem „kiképzett szerkezeti formája” adott csoportoknak. Hiszen, szólt tovább a gondolatmenet, a kispolgárság a magyar társadalom olyan eleme, „amely nem polgári, mert túl közel van az anyaghoz és a szükséglethez. de nem is munkás, mert tőkéje és saját vállalkozása folytán mégis önálló egzisztencia” (Erdei Ferenc 1995, 83). A kispolgár kifejezés korabeli használatát jól jellemzi, hogy a konzervatív szociológus a réteget a középparasztsággal vélte azonosíthatónak, mondván: „a kispolgár fogalmához legközelebb áll a kisgazda”. A baloldali (marxista) elemző pedig végül a társadalom senki földjénjelölte ki a kispolgárság helyét: a kisipar és a kiskereskedelem, fejtegette Erdei, „olyan pálya, amely nem polgári, de nem is munkás.” A kérdés tehát így szól: létezett-e egyáltalán a kispolgárság mint olyan valami, amit sajátos identitás határoz meg? Ha ugyanis ilyen értelemben nem beszélhetünk kispolgárságról, akkor a kifejezésnek pusztán leíró statisztikai jelentést kölcsönözhetünk. A belülről átélt és ugyanakkor kívülről is konstituált kispolgár-identitás tehát a döntő vagy az egyedüli ismérv ennek a közbülső társadalmi csoportnak a létét illetően. Weis és Erdei éppen azért foglaltak el tagadó vagy felemás álláspontot a kérdésben, mert hiányolták ezt a fajta identitást, vagy máshol látták azt érvényesülni. Weis ilyen okból szűkítette le a kispolgárság fogalmát a parasztságra, mert, mint írta, „a kispolgári rétegek közül egyedül [az] képvisel érzékelhető és érvényesíthető erőt” (Weis István 1930, 103). Minden bizonnyal arra utalt ezzel, hogy a kisgazdapárt révén a húszas években a parasztság politikailag hatásosan artikulálta saját érdekeit. Erdei ugyanakkor hiányolta a kispolgárságot teremtő csoportidentitást, s kivált bizonytalannak ítélte a kispolgárság mások által megalkotott imázsát. Mint fejtegette: a kispolgárság minden társadalmi csoport szemében mást jelent, és ezek az egymásnak ellentmondó meghatározások végül kioltják egymást. A kiskereskedő és a kisipari pálya olyasmi tehát szerinte, ami: „Fölülről, az úri középosztály felől. alsórendű pályának minősült. Alulról, a parasztság felől viszont olyan magasabb létnek számított, amelynek a megbecsülése állandósult. A munkásság pedig inkább lebecsülte, mint a polgári társadalom alját.” (Erdei Ferenc 1995, 83). S miután mindenki mást vetített bele a kispolgár fogalmába, így ki sem alakulhatott annak szilárd szerkezeti valósága. Valójában még a nyugat-európai fejlődés körülményei között sem teljesen nyilvánvaló, hogy mit is fed a kispolgárság fogalma. Az újabb kutatások azt sugallják, hogy e társadalmi csoport sok tekintetben polgáribb vonásokat mutatott, mint maga a polgári középosztály, vagyis a középpolgárság. Például azért, mert a kisiparosok és a kiskereskedők határozottan családközpontú életet éltek: esetükben a munka és a fogyasztás teljesen kitöltötte a család-háztartás kereteit. A totális intézményként működő család így nemcsak a megélhetés és a napi életvitel színtereként, de szimbolikusan, a kispolgári lét eszményeként is felbecsülhetetlenül fontos szerepet töltött be az életükben. A kispolgár polgár volta mások szemében abból fakadt, hogy az illető látható módon elkülönült a bérmunkásoktól. A kispolgári identitás meghatározó eleme volt tehát a munkásokkal szembeni fölényérzet fenntartása még akkor is, ha ennek a tényleges (például a jövedelmi) kívánalmait nem is mindig tudta teljesíteni. E fölény éreztetésére pedig gyakran a saját alkalmazottaihoz (ha voltak ilyenek) fűződő viszonyában, annak keretei között nyílt módja. Igaz, a szóban forgó kapcsolat fölöttébb ambivalens is egyúttal, hiszen a legények (segédek) maguk szintúgy reménybeli mesterek, majdani önálló egzisztenciák, akik alkalmazottként sem adják fel a kispolgárrá válás reményét. Éppen ez ad tápot a munkavállaló és a munkaadó közötti mégoly törékeny patriarchális viszonynak. Helytelen lenne teljesen egyöntetűnek láttatni az európai kispolgárság belülről fölöttébb tagolt világát. Mégis tény, hogy létezett a külön kispolgárság, melyet elsősorban a szűkebb városi közösségekbe ágyazódó kisiparosok és kiskereskedők testesítettek meg. A kifejezetten mobil, instabil és egzisztenciális
186 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban bizonytalanságokkal, sőt státusambivalenciákkal telített nagyvárosi miliőben látszólag a kispolgárok képviselték az egyedüli állandóságot, akik számára a piaci önállóság (a tulajdonosi lét) családi „vállalkozás” is volt egyúttal. A kispolgárok közvetlen beágyazottsága a kisszerű, lényegében munkások alkotta városi szomszédsági közösségbe, melynek kiszolgálásából éltek, egyúttal el is távolította őket politikai, kulturális téren és az életvitel szempontjából a polgári középosztálytól. A szüntelen egzisztenciális veszélyeztetettség ráadásul állandósította a kispolgár szorongását, a lecsúszástól való rettegését. Ennek a jószerivel kiküszöbölhetetlen bizonytalanságnak volt politikai megnyilvánulása a kispolgár antikapitalizmusa, amely kezdetben, a 19. század derekáig NyugatEurópában baloldali radikalizmus formájában, a múlt század vége felé mint status quo konzervativizmus, majd századunk első évtizedeiben (főként a két háború között) pedig jobboldali radikalizmusként, a fasizmus melletti kiállás formájában nyilvánult meg. A kispolgárságnak, természetesen, nemcsak a politikai habitusa, de a szociológiai természete (az összetétele) is számottevően módosult az idők során. A hagyományos kisiparos-kiskereskedő kispolgárság a századfordulótól mindinkább kiegészült az alkalmazott kispolgárság folyton gyarapodó rétegével, melynek egyre szembetűnőbb mennyiségi súlya idővel gyökeresen megváltoztatta a kispolgárság szemantikáját. A rutin jellegű irodai munkát végző és önmagát kispolgárként tudatosító társadalmi csoport tagjainak a családhoz, a tulajdonhoz és az egzisztenciális önállósághoz (az ezzel együtt járó létbizonytalansághoz) ugyanis merőben másként alakult a viszonya, mint kisiparos és kiskereskedő társainak. A nyugat-európai modern kispolgárság e fogalmával a kezünkben akár bele is vághatnánk a hazai kispolgárság történeti áttekintésébe. Ám ennek előtte még tisztáznunk kell a kérdést: mi a kapcsolat a kispolgárság és a parasztság között? A kérdés úgy hangzik tehát, hogy mit jelent a paraszt kifejezés az 1945 előtti Magyarországon. Az 1930-as és az 1940-es évek fordulóján élénk hírlapi vita folyt arról, hogy helyénvaló-e paraszt kifejezéssel illetni a földművelőket. Két vélemény fogalmazódott meg és került szembe egymással a polémia során. Az egyik vélemény hangoztatói szerint helytelen a paraszt szó használata, mivel az a földművelők, a mezőgazdák számára helyzetük feudális örökségként való tudatosítását szuggerálja. Ami pedig – fejtegették egyesek – igazán nem kívánatos, hiszen ez az örökség részben vagy egészben már egyébként is a múlté, így a megnevezés kifejezetten anakronisztikus. De ennél is súlyosabban esik a latba, hogy a paraszt szó pejoratívan hangzik, mivel társadalmi lenézést, lekezelést fejez ki. A másik oldal képviseletében megszólalók viszont azon az alapon vették pártfogásukba a paraszt szó használatát, hogy azzal, úgymond, egyfajta tevékenység végzőit szokás meghatározni, s noha a terminus valóban rosszul hangzik, ám ezért nem a nyelv, hanem a vele megjelölt társadalmi helyzet a felelős. Ennek megfelelően nem a nyelvhasználatot, hanem a társadalmi intézményeket kell elsősorban megváltoztatni. Végül, fűzték hozzá, a szó nemcsak lebecsülést, de megbecsülést is sugall, hiszen egy időtlen, örök, vagyis értékes emberi tevékenység kifejezésére szolgál („az örök paraszt”). Ahogy már a vitát összegző Erdei is megemlítette (Erdei Ferenc 1941), többről volt itt szó puszta szófejtésnél. A dolog, ennek ellenére, mégiscsak a terminológián dől el, nem véletlenül került viták kereszttüzébe a paraszt szó értelme és használatának a jogosultsága. A történeti és az antropológiai szakirodalomban a paraszt fogalmának két jelentése vált ismertté. Az egyik a paraszt kisüzemi megközelítése (Sárkány Mihály), amely arra helyezi a hangsúlyt, hogy a parasztok önálló földművesek, akik a saját gazdaságukban (melynek így vagy úgy a tulajdonosai) családjuk munkaerejére támaszkodva, a termelés és a fogyasztás háztartási egységének a körülményei között és a hagyományok által megszentelt (vagyis a „paraszti”) kultúra és közösségi erkölcs parancsai szerint élnek. A paraszt, ezek szerint, úgyszólván örök jelenség, a fogalom pedig a paraszttársadalmak hosszú sorára érvényes jelenséget jelöl. A parasztság másik tudományos értelme az össztársadalmi vagy munkamegosztás-centrikus álláspont, ahogy Sárkány tömören jellemzi. Ez a megközelítés a parasztságot olyan résztársadalomként kezeli, amely igen sajátos módon tagolódik be a struktúra egészébe. A paraszt differentia specificája e felfogás szerint nem az, hogy a termelő földműves ellátja önmagát (és családját), hanem sokkal inkább az, hogy a parasztot – alárendeltségéből fakadó – aránytalan csereviszony fűzi a társadalom többi eleméhez s főleg annak hatalmi központjához. A parasztságról hazánkban Erdei fejtette ki művek során át a mindmáig legátfogóbb és leghatásosabb elméletet, amely a másodikként ismertetett fogalommal áll közeli rokonságban. A „nyugati és keleti pólus között” elhelyezkedő magyar és lengyel parasztság, Erdei beállításában, történeti okból mind a kora újkorban, mind a polgári időszakban mint alávetett (kihasznált) résztársadalom létezett. Azaz: a parasztság a tőkés piacgazdaság
187 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban és a polgári társadalomszervezet elemeként is őrzi és tovább élteti a rendi társadalom keretei között rögzült alávetettségi helyzetét. Következésképpen a parasztság az osztálystruktúrába idegen szerkezeti elemként, alávetett rend gyanánt integrálódik. A paraszt szó ezért fejez ki ma is megbélyegzést, lévén, hogy a nem egyenrangúság képzetét asszociálja. A paraszt helyzetének, vonja meg Erdei a mérleget, így a „munkára szorított és alávetett állapot” felel meg, ezt pedig a pőre szolga állapottól az különbözteti meg, hogy: „Olyan kölcsönös viszony szorítja munkára a parasztságot, amely egyfelől a munka eszközeit biztosítja a parasztság számára, továbbá bizonyos önálló helyzetet, amelyben a maga számára fejtheti ki termelő és alkotó képességeit, másfelől pedig olyan kötelezettséget az úri rend részére, hogy nem nyúlhat hozzá szabadon sem a parasztság önállóságához, sem munkája eredményéhez.” (Erdei Ferenc 1995, 108.) Erdei sem tagadja ugyanakkor, hogy a polgári nemzetnek alávetett, tehát rendi eredetű társadalom szintén megindult a polgárrá/proletárrá válás útján. Ennek megfelelően, „van a magyar parasztságnak egy olyan része, amely még erősen paraszt, tehát élete a paraszti rendi keretek által kötötten folyik, s van olyan része, amely már áttörte e rendi-paraszt formákat, és a polgári szerkezet szerint rétegződik. Sommásan: a magyar parasztság egy része még paraszt, másik része már nem paraszt, s egy jó része az átmenet vagy a válságos megkövültség állapotában van.” Arra következtet tehát, hogy: „Ez a rétegződés mindenesetre a magyar parasztság legjellemzőbb tagozódása” (Erdei Ferenc 1995a, 108). A magyar paraszttársadalom című könyvében szerzőnk éppen ezt a fajta „legjellemzőbb tagozódást” ábrázolja aprólékosan mint parasztságon belüli rétegződést. Ebből kiviláglik, hogy a paraszt terminus legalábbis két dolgot jelent: egyszerre utal a parasztságnak a tőkés osztálystruktúrába integrálódó különféle rétegeire (a birtokos paraszt ekkor annyi, mint közép- és kispolgár, a parasztmunkás pedig megfelel a proletárnak); valamint az egymástól osztályalapon elváló paraszti érdekcsoportok virtuális egységére. Utóbbi esetben a parasztság, és az alávetett rend résztársadalom gyanánt egyaránt befogadja a parasztpolgárt és a parasztproletárt. De vajon melyik struktúra a fontosabb, melyiknek tulajdoníthatunk elsőbbséget a társadalomleírás során? Erdei, minden jel szerint, az osztályképződés paraszti rendet bomlasztó (feldaraboló) mechanizmusát részesíti előnyben, s a parasztság belső szerkezeti elemzésekor „a polgári társadalom rétegződési elvét” alkalmazza. Úgy tűnik, nincs tehát semmi akadálya, hogy a parasztság egyes rétegeit megfelelő módon elhelyezzük az osztálystruktúra keretei között. Így lesz nála a birtokos (a közép- és kis-) parasztság referenciája a kispolgárság, hiszen a „gazdasági helyzete szabályszerű kispolgári”. Jóllehet a parasztság igencsak sokszínű regionális és foglalkozási típusai nem azonos módon integrálódnak az osztályszerkezetbe, sőt olykor még az is előfordul, hogy az osztályalapon egy kategóriába soroltak között a rendi és a polgári minőség húz válaszvonalat. Ekként hasad ketté Erdei szerint például a kisgazda társadalom (osztály), ahol az egyik oldalon, a kistulajdon okán, a paraszttörvények őrzése válik parancsoló követelménnyé, mert itt „a tőke magában véve nem biztosít olyan polgári életet, hogy a földhözkötő és munkára szorító paraszt törvényeket nyomasztó tehernek érezhetné a kisparaszt”. A másik oldalon viszont újfent, a kistulajdonnak hála, alkalmasint a polgárrá, a kisvállalkozóvá való átalakulás az egyedüli vagy az igazán vonzó választás. Erdeinek a paraszti társadalom rétegződését illető többdimenziós modellje azzal a tanulsággal jár, hogy a parasztság társadalmon belüli helyének és belső szerkezetének a meghatározása során egyszerre segíthet az osztálystruktúra fogalma, valamint a történeti értelemben vett rendi helyzet kategóriája.
6.2. IPAROSOK, KERESKEDŐK ÉS AZ ALTISZTI RÉTEG A zömmel a kispolgársághoz tartozó iparos- és kereskedőtársadalom létszáma 1930-ban 300 000 fő, ami eltartottakkal együtt egymilliós népességnek felel meg. A korszak utolsó egy-másfél évtizedében tovább emelkedett az iparosok és a kereskedők tábora; amíg 1930- ban 158 000, addig 1940-ben közel 185 000 a kisipari műhelyek teljes száma (ebbe nem értendők bele a jogi tulajdonosok kezén lévők). A kisipari önállók, rendszerint 220 000 kereső, számszerűen döntő és jellegadó magját a segéd nélküli, valamint az 1-3 segédes műhelytulajdonosok képezték. A korszak elején és végén különösen jól megfigyelhető a segéd nélküli műhelyek nagy gyakorisága, amely két körülményből eredt. A háborút és a forradalmakat közvetlenül követő években, amikor az általános elszegényedés tág alkalmazotti, egyszersmind középosztályi tömegeket sodort egzisztenciálisan súlyos helyzetbe, a gyárakból elbocsátott szakmunkások vagy a kisipari műhelyek munka nélkül maradt segédei nemegyszer önállóként próbáltak megélni. Utóbb, a gazdasági élet konszolidálódásával azután többnyire vissza is tértek korábbi (alkalmazotti) munkakörükhez. Szintén az önálló iparűzők számát szaporították átmenetileg azok az iskolázott, olykor diplomás nők, akik varrónőként léptek elő családfenntartóvá.
188 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban A korszak végén (túl a határrevízió folytán megemelkedő népességszámon) a családfenntartóiktól a zsidótörvényekkel megfosztott családok nőtagjai nyitottak megint csak varrodát vagy szabóműhelyt. Hasonló volt a hatása (immár a keresztény középosztály körében) a férfiak frontszolgálatának is. Kispolgárnak a szó legigazibb értelmében a segéd nélküli és a legföljebb 3 segédet tartó iparos számított a Horthy-korban. Fontos vonása e társadalmi csoportnak a kisszerűség, valamint a szűkösség, sőt maga a szegénység. A kisipar esetében a kispolgári státus felső határa az ötsegédes műhely körül vonható meg, s így a „középipari” műhelyek tulajdonosai alkották a kispolgárság elitjét (közülük egyesek akár még a középosztályba is átkerülhettek). Ennek megfelelően itt már korántsem olyan magától értetődő a szolid kispolgári életvitel, melyet a műhely családias légköre és vele együtt az önálló iparos közvetlen fizikai munkavégzése tett teljessé. Nemcsak a műhelyek átlagos alkalmazotti létszáma, hanem a kisiparosok alacsony jövedelme is hozzájárult a réteg gazdasági kisszerűségéhez. Az 1930-as évek derekán az iparosok 83%-ának a kereseti adóalapja kevesebb volt évi ezer pengőnél! S ha tekintetbe vesszük is, hogy jövedelmük legalább egyharmadát (de inkább a felét) eltitkolták az adóhatóság elől, átlagjövedelmük így is szerénynek volt mondható. Mivel sok közöttük a kifejezetten szerény jövedelmű adóalany, az adóhatóság nem is bajlódott az évenkénti adókivetéssel, hanem már a gazdasági válság előtt átalányban több évre rögzítette adójuk összegét. Az iparosok jövedelmi viszonyai azután a harmincas évek elején váltak határozottan kritikussá. 1933-ban az általános kereseti adó fizetésére kötelezett mintegy 360 000 (20 munkásnál kevesebbet foglalkozató) műhelytulajdonos közel fele (46,1%-a) fizetett rögzített átalányt (!); ami pedig az iparosok másik felét illeti, 80%-uk tényleges jövedelme (ez 920 pengő körül alakult) szintén alatta maradt az adómentes minimumnak. Nem véletlenül jegyezte meg a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara a segéd nélküli, továbbá az 1-2 segédes iparosmesterekről, hogy: „nem keresnek annyit, mint az alkalmazottakat foglalkoztató üzemek segédei és munkásai” (L. Nagy Zsuzsa 1995, 171). Ok, persze, rendszerint nem is alkalmaztak segédet, legföljebb csak tanoncot. Matolcsy Mátyás 1930-ra vonatkozóan a közel 205 000 általa számításba vett kisiparos közül már csak 150 000-et minősített önállónak évi 1000 pengő jövedelemmel; családjaikban a fejenkénti jövedelem évi 342 pengő, melynél a tíz hold fölötti birtokosoknak, de az ipari (szak)munkásoknak is nagyobb volt a jövedelme. Merőben más volt a helyzete a legalább ötsegédes műhelytulajdonosoknak, akikből az 1930-as évek közepén nagyjából tízezer akadt az országban. Ám Budapesten is, ahol pedig nagy részük összpontosult, a 20 munkásnál kevesebbet foglalkoztató ún. kisipari műhelyeknek 1930-ban alig több mint 7%-a tartozott hozzájuk. Az iparosok térbeli, az egyes településtípusok közötti megoszlása szintén fontos tényező az iparostársadalom belső rétegződésének a meghatározásában. Miközben az iparosoknak mindössze a hatoda élt a fővárosban és további tized része jutott a vidéki (vagyis a törvényhatósági jogú) városokra, addig a „középipari” műhelyek tulajdonosainak egyenesen a harmada volt budapesti (1935-ben). A fővárosnak mint a kisiparos elit tömörülési pontjának már korábban is érezhető kimagasló szerepe az idők során tovább mélyült: 1930 és 1935 között 856tal nőtt a „középipari” műhelyek száma, fél évtized során tehát 30%-os volt gyarapodásuk. S ez növelte a fővárosi és a vidéki, kivált a falusi kisipar közötti gazdasági, társadalmi, sőt kulturális különbségeket. Mindez pedig azt eredményezte, hogy a modern technológián nyugvó szakosodott kisipar szinte kizárólag Budapesten összpontosult. Példaként említhető az autószerelő-szakma, melynek vidéken a műszerészek és a lakatosok voltak egyedüli képviselői, ugyanakkor Budapesten gomba módra szaporodtak a kifejezetten erre szakosodott és a tevékenységet virágzó szolgáltató iparággá fejlesztő műhelyek. A településhierarchia grádicsain lefelé haladva mindjobban kitűnik, hogy az iparűzés önmagában ritkán hozott annyi jövedelmet, hogy belőle kispolgári nívón lehetett volna élni. A kisvárosokban és különösen a falvakban az iparosok ezért szinte mindig rákényszerültek valamilyen kiegészítő jövedelemforrásra. Az Alföld nagy határú mezővárosaiban az iparosok földvásárlása a leggyakoribb megoldás: a mezőgazdasági ingatlant a tanoncok munkaerejével maguk művelték meg, vagy haszonbérbe adták a földet a kisbirtokos parasztoknak. A Dunántúlon, ugyanakkor, elterjedt a szőlőbérletek szerzése. A kisebb települések és a falvak iparosai legtöbbször már nem is annyira a műhelyből, hanem az ilyen kiegészítő mezőgazdasági tevékenységből éltek. „Mink mind arra törekedtünk – emlékezik egy bárándi (Hajdú megyei) iparosmester –, hogy legyen 1-2 hód főd. A kézi munkát mindenki el tudta végezni, ha meg fogat kellett, elvégezte azt a paraszt. Az iparos megtalpalta a cipőjét, felütött egy patkót a lovára. Állatot az iparosok mán kicsit tartottak. Egy malacot meg baromfit. De vót aki tehenet.” A szegényebb mester, mondani sem kell, többnyire nem is a sajátján, hanem más földjén vállalt napszámmunkát. Sopron megye falusi kisiparosairól jegyezte fel a kortárs 1940-ben: „Sanyban és Süttösön építőiparosok, Nemeskéren, Sopronnémetiben csizmadiák, Rábaszováton ácsok, Vájon pedig különféle kisiparosok vannak, akik munkában nem válogatósak, napszámos, arató vagy részes munkát vállalnak.” A kisiparosok széles tömegeit alkotó falusi műhelytulajdonosok körén belül mindinkább elvált egymástól a csak iparűzésből élő elit és a kétlaki életformát vállaló alsó réteg. Ilyenformán egy-egy falun belül is mindjobban 189 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban szembekerült egymással az iparosok két tábora. Egy Szabolcs megyei községről szól a feljegyzés 1941-ből: „Az iparosok az ipari munkán kívül földműveléssel is foglalkoznak. Így két kovács, egy cipész, egy kerékgyártó és három ács szántóvető munkát is végez. Csak iparával foglalkozik egy kötélverő, egy gépész, két cipész, egy szabó.” Ám, fűzi hozzá a szerző: „Az egyik cipész és a szabó izraelita vallású.” (Timár Lajos 1994, 75.) Az önálló iparosok nagyjából tizedét kitevő izraeliták egyébként sajátos helyet foglaltak el az iparostársadalmon belül. A túlnyomórészt városi, sőt fővárosi s egyúttal a módosabb kispolgárságot képviselő s nemegyszer a középosztályba is felemelkedő zsidó műhelytulajdonosok még falusi társaik révén sem kerültek az elparasztosodás, a kétlaki életforma vonzásába. Hiszen amíg 1930-ban országosan az iparosok egyharmadának a kezén volt mezőgazdasági földtulajdon (vagy bérlet), addig a zsidó iparosokra ez nem vagy alig mondható jellemzőnek. A „télen iparos, nyáron gazda” szerepre kényszerülő műhelytulajdonosok elkerülhetetlen sorsa volt a hanyatlás. Az ilyen iparosmester nem is tekinthető már teljes értékű kispolgárnak, hiszen önálló ugyan, ám olykor bérmunkát és (bár gazdaként) paraszti munkát is végez, ezért iparosmesterként nem számít többé teljes értékű embernek. „Nehéz helyzete. van. a faluban, mert a gazdálkodásában sem tud olyat bemutatni, amit elismerjenek és a mesterségében sem tud olyat nyújtani, mint amilyent az állandóan ipart űzők. Félig-meddig kontárokká válnak mindkét oldalon. Gazdasági ügyekben letorkolják, ha szót mer valamiért emelni, elküldik a műhelybe, csirizestálhoz, az iparosok pedig szintén távolabb esőnek tekintik.” (Bene Lajos 1925, 143.) Az iparos és a kereskedő, mint valamilyen szolgáltatás végzője, egyaránt közvetlenül beleágyazódott a szűkebb városi és falusi helyi (szomszédsági) közösségbe. Kispolgári státusát és öntudatát éppen ez a közösségi (információs) szervező szerep, a belőle fakadó tekintély biztosította hatékony módon. „A falu lakosai – szól a szociográfus –, az egyes iparosoknál dolgoztatók eljárogatnak az iparosokhoz esős időkben, télen s ott többen összetalálkozva elbeszélgetnek. Némely kisebb helyen rendszeresen eljárnak a cipészhez, csizmadiához, szabóhoz beszélgetni, valóságos kis kaszinót rendeznek. Még a kovácsnál, bognárnál is gyülekeznek rövidebb időre. Azok a kaszinózások nagyon érdekesek. Ha az illető iparos szereti a társaságot és nincsenek a vendégek terhére, minden falusi ügy szőnyegre kerül, megbeszélik, véleményt alakítanak ki minden kérdésben. Van eset arra, hogy egy-egy mesterembernél külön műhelyközvélemény is keletkezik: akik oda eljárnak, együtt gondolkoznak és gyakran egyenlő irányt is képviselnek.” (Bene Lajos 1925, 143.) Mindamellett a kispolgár státusú s ilyen identitású falusi iparosok ritkán emelkedtek fel a falu vezető családjainak a szintjére. Ott, ahol iparosból több is akadt, a mesterek a korporációs céhhagyományokat fenntartva élték életüket. Bár az iparosok elitje már majdnem középosztálybelinek gondolja magát és így tekintik őt a fentebb állók is (beengedik az úri kaszinóba), a csak kispolgár iparosok (vagy akik már menthetetlenül deklasszálódásnak indultak) a helyi Iparoskör vagy a Katolikus Legényegylet keretei között szerveződnek szorosabb közösségbe. Ennek a tisztán iparos szociabilitásnak az kölcsönöz különleges jelentőséget, hogy az osztályhelyzete szerint már kispolgárnak sem igen minősülő iparoscsaládokat úgy integrálja, hogy egyúttal a paraszt(gazdákkal) szembeni iparos elkülönülés (felsőbbségér- zés) intézményes biztosítékául is szolgál. Az egyesületi élet, e szerint, „felfelé nivellálta” az iparostársadalmat, amely így végeredményben „egységes középréteg látszatát keltette, holott igen sok kifejezetten szegény sorsú család volt körükben” (Kovács Katalin 1995, 185). E „szegény sorsú” családok körében mindennapos szokás, hogy a műhelyükben előállított termék forgalmazását maguk végzik: ez egyúttal ki is jelöli pontos helyüket az iparoshierarchiában. Gyöngyösön például a „csizmadiák és cipészek zöme vásározott. A tehetősebb mesterek, akik üzlettel rendelkeztek, lenézték a vásározókat, s ezt a szemléletet ültették el a náluk dolgozó alkalmazottakban is” (B. Gál Edit 1994, 122). A „vásározók”, tehát a vándoriparosok, a házi- és népiparral foglalkozók, valamint a szegődményes iparosok (uradalmi alkalmazottak) együtt alkották az iparostársadalom legszegényebb és egyúttal legkisebb presztízsű alsó szegmensét: az ipari önállókon belüli arányuk 5-6% körül alakult. Az iparospálya a mester státussal ért végérvényesen révbe, amely mindenki számára a tanoncsorral indult, majd a segéd alkalmazotti helyzettel folytatódott. A Horthy-korban az iparosok idősebb nemzedékei, a dualizmus kori örökségnek megfelelően, a kevéssé iskolázottak nagy táborához tartoztak. Így, különösen eleinte, igen sok volt közöttük az analfabéta (1920-ban 15,2%). Igaz, az 1884-es XVIII. törvény elvileg előírta, hogy tanonccá csak az lehet, aki négy elemi iskolai végzettséggel rendelkezik, ám a rendelkezést nemigen tartották be a tanoncokat foglalkoztató mesterek. Az 1922-es ipartörvény (XII. tc.) azután szigorúan kikötötte ezt az iskolai végzettséget, melyet egy 1936-ban elfogadott törvény (VII. tc.) hat elemire emelt fel; de az intézkedéseknek ekkoriban sem volt túl sok foganatjuk. A többnyire a helyhatóságok által fenntartott iparostanonc-iskolákban a húszas évek során csupán a fővárosban átlag 20 000, a harmincas években átlag 10 000 körül járt a tanulók száma. A húszas évek magasabb iskolai 190 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban számarányában kifejezésre jutott az iparospálya iránt, főként az agrárnépesség részéről, megnyilvánuló tömeges érdeklődés. További oka volt, hogy „a fokozódó gazdasági nehézségek sok munkaadót indítanak arra, hogy minél kevesebb segédet és minél nagyobb számú tanulót alkalmazzanak” (Simándy Pál 1933, 308). A tanoncok, értelemszerűen, alig időztek az iskolapadban, tekintélyes hányaduk még a tanonciskola első évét sem fejezte be, s legföljebb a negyedrészük, a harmincas években a harmaduk végezte el az iskola mind a négy osztályát. A tanoncot mesteréhez rendszerint olyan szerződés kötötte, melyben a munkaadó teljesen a saját szája ízének megfelelően szabta meg a tanonc díjazását, munkaidejének a hosszát vagy szabadságolásának a feltételeit. A tanoncok munkaerejének a szinte korlátlan kizsákmányolása, aminek semmi sem szabott törvényes gátat a korban, idővel az iparosműhelyek egyik legfőbb gazdasági erőforrásává lépett elő. Mint a húszas évek végi budapesti tanoncstatisztika bizonyítja, egyes szakmákban (a hentes-, a mészáros- és a sütőiparban) nem ritka a tanulók napi 14-16 órán át történő dolgoztatása, miközben a tanoncok közel háromötöde soha sem mehetett szabadságra. Az iparostanulók számának megduzzadása és majdani önállósulásuk esélyeinek a nyilvánvaló csökkenése, végül gátlástalan kizsákmányolásuk oda vezetett, hogy lassanként kezdett veszteni vonzerejéből az iparosszakma. Erre vall, hogy maguk az iparoscsaládok sem ambicionálták többé kizárólagosan fiaik iparossá válását; a húszas évek végén a tanoncok közül már csak minden ötödik, egy évtizeddel később pedig már csak minden hetedik született iparoscsaládba. Bár az iparból élők adták továbbra is az iparostanoncok utánpótlásának meghatározó hányadát: a harmincas évek elején, majd annak vége felé országosan 36-42%-uk verbuválódott ebből a körből, Budapesten viszont számottevő az ipari (és szolgáltatásbeli) munkás, valamint az altisztcsaládok gyerekeinek ide irányuló törekvése is. Ez egyúttal jelzi, hogy ahol nagy számban élt gyári szakmunkásság (mint például a fővárosban), ott az iparosok és a munkások között sűrű az átjárás, amit a húszas évek fejleményei maradéktalanul igazolnak. A budapesti iparosok viszonylag zárt réteget alkottak; mintegy a fele részük önmagát termelte újra, és további nagy hányaduk került ki gyáriszakmunkás-családokból. Vidéken némileg más volt a helyzet. Amint az 1930-as országos (a fővárost is felölelő) mobilitási statisztikából kiviláglik, az iparos önállók valamivel kevesebb mint a fele származott ipari önálló és alkalmazott (munkás) családból, és mindössze kétötödüknek az apja volt maga is iparosmester (esetleg szakmunkás). Ugyanakkor a réteg kereken egyharmada a mezőgazdaságból szakadt ki. Egészen pontosan: az önállók gyerekei, ha iparossá lettek, rendszerint (kétharmad részben) iparosok leszármazottai voltak, a fővárosban ugyanakkor jelentékeny a kereskedő apától származók aránya is. A proletárcsaládok iparossá előlépő leszármazottai, ezzel szemben, nagyobbrészt az agrárszegénységet fémjelezték 54%-os arányukkal. A városi (kivált a fővárosi) és a falusi iparosok szembeötlő különbözőségét jelzi, hogy a városiak túlnyomórészt az ipari, a falusiak viszont inkább a mezőgazdasági népességből biztosították utánpótlásukat. Faluhelyen ugyanis a szegényparasztságnak a fiain át történő feljebb kerülése szinte csak az iparossá válás útján valósulhatott meg. Nem csoda tehát, ha „nálunk olyan kisiparos családokról, amelyekben atyáról fiúra menne a mesterség, faluhelyen alig beszélhetünk” (Weis István 1931, 47). A városokban, főleg Budapesten az iparossá válás mint társadalmi emelkedés mindig az iskoláztatás révén realizálódott. Mind gyakoribb, hogy az iparos szülő, még ha fiának iparos sorsot szán is, már nem a tanonciskolába, hanem az ipari szakiskolába íratja be, ahol a tanulók ötöde ilyen családokból került ki, és hasonló arányban képviseltették magukat az iparosgyerekek a polgári iskolákban is, ahonnan akár magasabbra is vezethetett további útjuk. A lányok esetében ez az óvónő- és tanítóképezdébe kerülés lehetett, a fiúk esetében pedig az, hogy tanulmányaikat felső kereskedelmi iskolában folytatták tovább. Az iparos gyereke azonban majd csak akkor lépett ki visszavonhatatlanul szülei társadalmi világából, amikor középiskolába került (feltéve, ha legalább négy osztályt el is végzett belőle), és emelkedését az egyetemi stúdium tehette különösen fényessé. Az említett magasabb iskolatípusokban (az egyetemeken, főiskolákon is) a diákok rendszerint 10-15%-a származott a Horthy-korban iparoscsaládokból, ám a középiskolákban a megfelelő arány a korszak vége felé már elérte az egyötödöt is! A mobilitás jelzett iránya és számokban kifejezett teljesítménye bizonyítja, hogy a kispolgárság a Horthykorban növekvő súlyt helyezett gyermekei iskoláztatására, hogy ekként valósítsa meg álmát, a középosztályba kerülését. Természetesen az iparosok számszerű többségét továbbra is azok a családok képezték, amelyek társadalmi érvényesülési stratégiája akár még intergenerációs síkon sem az iskoláztatással elérni óhajtott státusemelkedést célozta. E mérvadó többség arra törekedett, hogy változatlanul fenntartsa és utódaira is átörökítse az önállóság által szavatolt kispolgári létet: ennek a pénzügyi stratégiának (L. Nagy Zsuzsa) a műhely dinasztikus átörökítése felelt meg, ami elengedhetetlen volt az iparosok mindig is nagyfokú önrekrutációjához. Az iparűzésnél kötetlenebb foglalatosság a kereskedőé, mivel az általa folytatott tevékenység, az iparosszakmák többségétől eltérően, nincs engedélyhez és szakképesítéshez kötve. Bár a szakképesítés követelményéről az 191 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban 1930-as évek végén mind több szó esett, végül még az engedélyhez kötésből is csupán annyi valósult meg, hogy 1935-ben rendelet útján szabályozták (korlátozták) a nagyáruházak alapításának és bővítésének a jogát. A kereskedők, számuk 1930-ban közel 84 000 fő, a magyar társadalom egyik legvárosiasabb rétegét alkották: 1941-ben a kereskedők 38%-a élt Budapesten, közel a fele részük volt nagy-budapesti és további egyötödük koncentrálódott a vidéki városokban, egyszóval a kétharmaduk városi volt. A foglalkozási csoport ennek folytán, gazdasági téren, iparos társaikhoz képest mindvégig sokkal konszolidáltabb: a kereskedőknek csupán a kétötöde tartozott a legalsó adósávba (melyet itt, ráadásul, nem 1000, hanem 1200 pengőben állapítottak meg), és a kamara számításai szerint további 43%-uk évi jövedelme alakult az 1930-as évek derekán 1200-3610 pengő között. Ez utóbbiak adták a foglalkozási réteg stabilan kispolgári magját. A kereskedőkön belül, ennek ellenére, éles cezúrát húzott, hogy az illető hol élt és ténykedett: a fővárosban vagy valahol vidéken. Hiszen amíg a budapesti kereskedők legalább fele része vitathatatlanul a kispolgársághoz tartozott, és a többi része jószerivel középosztálybeli volt (az egyhetedük például nagykereskedő, akik között nem egy nagypolgár is akadt), addig a regionális városi központokban a kereskedők 70-80%-a élt kispolgári szinten. A foglalkozási csoport iparosokhoz mért magasabb státusa kiütközött az alkalmazott-tartás gyakoriságában és mértékében is: kétötödük tartott segédet vagy segédeket. Jóllehet az alkalmazott puszta léte és száma a kereskedő esetében – az iparosokkal ellentétben – nem mindig utal egyértelműen az anyagi és jövedelmi helyzetre. Példaként említhető a kereskedő ügynök, aki rendszerint nem tart ugyan alkalmazottat, ám akinek a jövedelme nem látja ennek kárát: 1936-ban 5000 ügynök volt Budapesten, és közülük 148-an 5000 pengőnél is nagyobb adót fizettek, holott ilyen jómódú orvosból sem akadt ekkor 123-nál több a városban. Bár a kereskedői élethivatás gyakorlását hivatalosan nem kötötték szakképzettséghez, a kereskedők ennek ellenére iskolázottabbak voltak iparos társaiknál. Városokban élő tagjaik között két és félszer nagyobb (1930ban) a négy középiskolát végzettek aránya, mint az iparosok között, de a falun élők körében még ennél is kiugróbb a kereskedők előnyére mutatkozó eltérés. Nem ritka kereskedők között a néhány osztályos középiskolai végzettség sem (tízből háromnak osztályrésze), sőt egynegyedük négy középiskolai végzettséggel is büszkélkedhetett. További 10-12%-uk ugyanakkor felső kereskedelmi iskolába járt, melyet többségük el is végzett. A képzettség terén mutatkozó különbségeknek az az oka, hogy a kereskedők rendszerint az iparosokénál magasabb társadalmi státusú családok gyermekeiből verbuválódtak. Ritkán fordult elő, hogy proletár szülő gyermeke lépett kereskedőpályára (1931-ban csak minden ötödik kereskedő apja volt bérmunkás), viszont közel 70%-uk származott önállók családjából, akiknek nagyjából a fele volt kereskedő, további közel harmadrésze pedig iparos. A birtokos apák aránya ugyanakkor nem múlja felül a 20%-ot. Jóllehet a kereskedők önrekrutációja kisebb (33%), mint az iparosok körében (40%), mégis: a kereskedők az iparosoknál zártabb társadalmat alkottak. Ami megmutatkozott abban is, hogy a mezőgazdasági népességből és a proletariátus soraiból nehéz volt a soraik közé kerülni. A foglalkozási csoport iparosokénál kedvezőbb társadalmi tekintélyére utal, hogy amíg az iparos szülők között szinte elenyésző (5%) a kereskedő apák előfordulása, addig a kereskedők közül minden negyedik származott iparos szülőktől. Vagyis: „a tanultabb kereskedőknek – az iparosokkal összevetve – csak töredéke nevelte gyermekét iparosnak, míg az iparos szülők számára társadalmi emelkedést jelentett, ha gyermekük kereskedő lett” (L. Nagy Zsuzsa 1994, 19). Az 1920-30-as években a kereskedőcsaládok nagy súlyt helyeztek gyermekeik iskoláztatására; az iparosoktól eltérően azonban nem a polgári iskolai, hanem a gimnáziumi végzettség megszerzésére irányultak ambícióik. Ha a kereskedő gyereke nem értelmiségi vagy tisztviselőpályára készült, hanem szülei (kereskedő) státusát örökölte meg, akkor is apjánál iskolázottabb emberként foglalta el helyét a boltban. A felső kereskedelmi iskolai végzettség a tipikus, ám ha a kereskedő gyereke gimnáziumi érettségit tett, rendszerint szakított szülei társadalmi miliőjével. Igaz, a korszak vége felé gimnáziumi érettségivel a zsebben akár önállósulni is könnyebb volt. A kereskedés jellegzetesen városi foglalatosság, melyből az is önként adódik, hogy a kereskedők között feltűnően sok a zsidó származású személy: 1930-ban a foglalkozási réteg 45%-a tartozott az izraelita felekezethez, és csupán a zsidótörvények következtében csökkent számottevően arányuk. A kereskedő mint a zsidó szinonimája ugyanakkor legföljebb csak a falvakban felelt meg a valóságnak, ott, ahol az egy szem szatócs (és kocsmáros) szinte mindig zsidó volt. S noha a két háború között a falusi zsidó kiskereskedőknek időnként már versenytársa is akadt a keresztény boltosok személyében vagy a Hangya értékesítő szövetkezet 192 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban jóvoltából, a falusi zsidó kereskedés továbbra is őrizte monopóliumát. Ennek egyik döntő oka, hogy a zsidó szatócs jól, konkurens partnereinél mindenesetre jobban megfelelt mindazoknak az elvárásoknak, melyeket a helyi közösség támasztott vele szemben. „A zsidó kereskedők – jegyzi meg a kortárs megfigyelő –, nagyon sok helyen még ma is kedveltebbek, mint a keresztény kereskedők. mert sokkal előzé- kenyebbek, figyelmesebbek, simulékonyabbak, mint amazok és még mindig szívesebben hiteleznek” (Bene Lajos 1925, 141). Vagy ahogy Weis fogalmaz, a falusiak „összehasonlítják a szatócs áruját a Hangyáéval és különösen az asszonyok foglalnak állást az előbbi mellett. Ugyanúgy vagyunk a hitellel is. gyönyörű intézmény a hitelszövetkezet. [de] a semmi fedezettel sem rendelkező kisembert a végszükségből mégis csak a többnyire zsidó szatócs, terménykereskedő vagy vidéki kis bank menti meg.” (Weis István 1931, 50). A (zsidó) falusi szatóccsal a hagyományos kereskedelmi forma élt tovább, és magának az ágazatnak a modernizációja alig lépte túl a városok (főként Budapest) határait. A falusi (és kisvárosi) szatócs jellegű kereskedések jövedelmezőségét közvetlenül a kispénzű vevőkör szabta meg. „Nem könnyen jutottunk egy kis haszonhoz – szól a visszaemlékezés. – Kevés pénzzel rendelkeztek a családok. A hitelkérés mindennapos, megszokott vásárlási formák közé tartozott. A családok közül a módosabbak, ha 4-5 pengőt egy hónapban elvásároltak, az soknak számított.” Sőt az sem ritka, hogy a vevő természetben fizetett. „Szegényektől elfogadtuk terményeiket is. Hoztak babot, korpát, kukoricát zsákban, búzát, rozsot, árpát vékában. Lemértük és átszámítottuk napi árra, és amennyi pénz járt volna érte, annyi árut kaptak. A kapott terményeket úgy hasznosítottuk, hogy malacokat vettünk, meghizlaltuk és eladtuk őket” (Vaska Miklós 1979, 64-65). A modernizálódás kétségtelen jele az üzemi koncentráció: a századfordulón a kereskedések még közel fele, 1930ban már csak a negyede vegyesbolt. Különösen a fűszeresek száma nőtt az idők során, akik ha tartottak is iparcikket raktáron, inkább csak kivételképpen foglalkoztak azok forgalmazásával. A kereskedőtársadalom legalsó csoportját a falusi szatócsok mellett a piaci kofák, az utcai és mozgóárusok, valamint a vándor- és házaló kereskedők alkották, akik a jövedelem és az életforma alapján ritkán kapaszkodtak fel a kispolgárság szintjére. E foglalkozási csoportok nagy számát mutatja, hogy 1930-ban a kereskedők közül minden negyedik, 1941-ben is még minden ötödik közéjük tartozott. A kereskedők elitjét az ügynökök között kell keresnünk, akik a modern kereskedelmi tevékenység megtestesítőiként felerészben a fővárosban koncentrálódtak. A kereskedők túlnyomó és jellegadó magját azonban mindvégig olyan családi kisvállalkozások képezték, melyeket az egyszemélyes, netán az egy-két segédes boltok fémjelezték. Az 1930-as statisztika bizonysága szerint például a 13 449 budapesti kereskedő felénél kissé nagyobb hányada rendszeresen, de legalább alkalmanként igényt tartott a család (a feleség és a gyerekek) munkaerejére. Minden valószínűség szerint elsősorban azok, akiknek segédjük nem volt – a statisztikailag felmért kereskedők 70%-a tartozott ebbe a körbe. A kereskedelmi ágazatban, az ipartól eltérően, kisebb a vállalati-szervezeti koncentráció foka, ezért kevesebb alkalmazott mellett is nagyobb jövedelemre lehet szert tenni, mint az iparban. A Horthy-korban semmi sem utal a boltnyitások számának a csökkenésére, bár a boltbezárások sem lettek ritkábbak az idők folyamán: a húszas évek derekán a fővárosban például minden második boltot becsukták (és helyette újat nyitottak). A megszűnő üzletek azonban nem jelentik, hogy a kereskedő végleg felhagyott az üzlettel. Az 1930-as fővárosi statisztika tanúsága szerint a kereskedők abszolút többsége (56%-a) kereskedő-, többnyire önálló bolttulajdonos-családban született. A kisiparos és a kiskereskedő társadalmi funkcióját a középosztály és az alsó osztályok között elfoglalt közbülső helye szabta meg. Erdei is szólt arról, hogy „a falusi kisipar és kiskereskedelem nevelő jelentőségű, s különösen nagy szerepet játszott e korszakban a parasztság polgárosodásának az előrehaladásában” (Erdei Ferenc 1995, 82). De nem alakult ez másként a városban sem, ahol a kispolgárság a maga szolgáltató szerepkörében a fogyasztás polgári mintáit adta tovább a bérmunkások széles tömegeinek (kivált a munkásság elitjének). Az alsó osztályok polgárosodásának (helyesebben csak kispolgárosodásának) ennél is közvetlenebb formája az altiszti státusba emelkedés. Az ezzel a jelzővel illetett állások birtokosait nevezte Erdei „nemzeti kispolgárságnak”, amelyről azt tartotta, hogy a tagjai ugyan a „népi” társadalomból származnak, „a társadalmi helyzet azonban, amit képviselnek, szorosan a történelmi nemzeti társadalom tartozéka” (Erdei Ferenc 1995, 69). Olyan sajátos „bérmunkásságról”, segédszemélyzetről van ez esetben szó, melynek tagjai hivatalok szolgálatában állnak, így nem végeznek fizikai munkát, hanem azt a különösebb szakértelmet egyébként nem kívánó tevékenységet látják el, amely rutin jellegű szellemi munkának számít. Ezért nem is bért, hanem havi fizetést húznak, mellyel nyugdíjjogosultság jár együtt. Végül az altisztek, a (köz) hivatalok eme kiszolgáló személyzete, akik „biztosított, nyugdíjas kispolgári” életet élnek, identitásukat és presztízsüket az úri rendből eredeztetik. Ez ugyanakkor eltávolítja őket a kispolgárság piaci képviselőitől, a kisiparosoktól és a kiskereskedőktől. És, természetesen, az is megkülönböztető vonásuk, hogy származás szempontjából markánsan elütnek azoktól. Már a hadsereg altiszti állományát is elsőrendűen a kis földű vagy földtelen agrárszegénység gyerekei, továbbá az 193 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban iparos-kereskedő fiúk látták el utánpótlással, amint azt az altisztképző intézet 1930-as származási statisztikája mutatja. S nincs ez másként a civil altiszti kar esetében sem. A „nemzeti kispolgárság” számszerű meghatározása nehéz feladat különösen azért, mivel a népszámlálások kategorizálási rendszere elrejti a szemünk elől egyes csoportjait. Erdei mindenesetre, 1930-ra vonatkozóan, százezerre becsüli teljes létszámukat, amely családtagokkal együtt közel negyedmilliós tömeget sejtet. Ám gyorsan hozzá is teszi: utóbb „még nagyobb arányban növekedett a számuk” (Erdei Ferenc 1995, 70). Megítélésünk szerint az altisztek tényleges száma ennél magasabb, mivel a közlekedés, a közszolgálat és a hitelélet statisztikai kategórián belül feltüntetett segédszemélyzet 1930-as létszáma a 142 000 főt is elérte. S noha valódi bérmunkások is megbújhattak köztük (ilyenek például a vasúti pályamunkások), mégsem tévedünk sokat, mert a rendőrség, a csendőrség és a katonaság szintén e réteghez csatolható keresőnépessége ellensúlyozza a leszámítandó bérmunkástömeget. Az altiszti réteg arculatát és identitását döntően meghatározza, hogy mintegy átmenőcsatornát képez a lent és a fent (pontosabban a közép) világa között. Fontos tehát behatóan elemezni, hogy kik számára jelentett a pálya felemelkedési lehetőséget és vajon kik éltek vele tömegesen. Az 1930-as országos mobilitási statisztika tanúsága szerint az altisztté válás mindenekelőtt a parasztság leszármazottai előtt nyitotta meg a fel- és a kiemelkedés útját: az altisztek több mint a felének (52,5%-ának) az apja tartozott ekkoriban a mezőgazdasági népességhez, közöttük is egyforma gyakorisággal a kis- és középbirtokos parasztsághoz, valamint a mezőgazdasági bérmunkássághoz. Ám az iparosok és a kereskedők gyerekei nem különösebben ambicionálták az altiszti pályát, ők 1930-ban az altisztek apáinak további ötödét adták. Végül az altisztek önrekrutációja alig játszott szerepet, amely két dologra utal: egyrészt arra, hogy a létszámában roppant dinamikusan gyarapodó foglalkozási csoport utánpótlását kizárólag külső forrásokból fedezte; másrészt arra, hogy az altisztek fiai rendszerint felfelé léptek tovább és ritkán örökítették át apjuk státusát. Az altiszti pálya társadalomtörténeti értelme ugyanis éppen az, hogy lentről érkezve innen lendíthető tovább egy család hosszú távú, többgenerációs mobilitási pályája. A szegény földműves (vagy iparos) altisztté előlépő gyereke – az iskolázási követelmények teljesíthetetlensége folytán – tovább már nem emelkedhet a hivatali hierarchiában. E státus birtokában mégis módja nyílik gyermekei magasabb fokú iskoláztatására és ezzel a középosztály irányába történő elindításukra. Az altisztek feltűnő iskoláztatási hajlama már a kortársaknak is szemet szúrt. Németh László az 1930-as évek derekán, midőn átmenetileg iskolaorvosi állást töltött be egy budai polgári iskolában, felfigyelt a jelenségre, s megállapította, hogy ez a réteg a polgári iskola talán legbiztosabb társadalmi bázisa. „A statisztika – írta –, különféle rovatokba dobálja szét őket, én közös gyűjtőnévvel kisfikszeseknek nevezem. A mi társadalmunk legbiztosabb eleme, viszonyainkhoz képest magas (!) 120-180 P-s jövedelmük mellett, igen gyakran házfelügyelők is. Mint aféle vidékről felkerült emberek, igénytelenek, fizetésükből apró, vállalkozásokra kész tőkécskék nőnek, igyekvő gyermekek hajtódnak fel a középosztályba. A környezettanulmányok itt elég egyhangúak: »Apa altiszt, havi 200 P jövedelem, házfelügyelők is, tiszta lakás, világos udvarra nyílik.«. »Apa magas, egészséges, darabos. Rendőr, havi 130 P-s családi pótlék. Házfelügyelő is nagy, új többemeletes bérházban. Szűkszavúak.« Ide tartoznak állapotuk szerint a bankaltisztek, gyári tűzoltók, nagy cégek állandó gépkocsivezetői stb. is. »Apa bankaltiszt, havi 150 P Házfelügyelők. Mivel a villában ők látják el a központi fűtést, a lakáson kívül ingyen fűtést is kapnak. Tiszta, száraz lakás, a konyhában gázkályha, a vízvezetéken villanymelegítő. A szoba padlója beton, öt lépcsőn kell lemenni.« Az altiszti nyugdíj néha új tervek kiindulópontja is: »Apa fővárosi altiszt húszéves szolgálattal. Nyugdíjba készül. Nem egészségi állapot miatt. Villában házfelügyelők; anya havi 50 P-ért takarít a háztulajdonosnál. Egész nap be van fogva. Ha a férj nyugdíjba ment, bérházi házfelügyelőséget vállalnak.« A csoport tetejében a katonai számvevő őrmesterek ülnek, legalul a fővárosi fűtők. »Télen iskolai fűtő, nyáron fővárosi temetőben napszámos az apa. Heti 18 P fizetés. Nedves szobakonyhás lakás a hegyoldalon.^” (Németh László 1943, 31-32.) Németh a szociográfiai tablót végül azzal zárja, hogy a két háború között az altisztek gyerekei lényegében kisajátították maguknak a polgári iskolát. Hiszen „a várost megrohanó földtelen fölművesség a háború után inkább a hivatal s a zsírosabb személyes szolgálat felé húzódott, míg a régibb iparos, gyárimunkás-féle iparága hajótörött útját csinálta végig. Így következett be. hogy a nyersebb, utóbb jött elem, az új lehetőségek felé szívódva, előnyösebb helyzetbe kerül, mint a honosabb” (Németh László 1943, 37). A statisztika igazolja Németh megfigyelését, hiszen a budapesti polgári iskolai tanulóknak a harmincas években már az ötöde származott altiszti családból, holott a századfordulón arányuk ennek csak a fele volt. S bár munkásszármazásúakból még mindig több akadt a polgári iskolába járók között, mint altisztgyerekből, ez abból fakadt, hogy a munkásság száma az altisztek többszörösére rúgott. Nemcsak a polgári, de a középiskola is mind nagyobb szerephez jutott a réteg iskolázási stratégiájában: az 1940es évek elején a népesebb városok középiskoláiban az e rétegből származó tanulók számaránya helyenként már 194 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban túl is szárnyalta a kereskedőcsaládok középiskolai képviseletét. Mindez jól bizonyítja az altisztcsaládok szembetűnő mobilitási készségét, hogy a valamikori paraszti, nemegyszer proletár falusi létből elsőként az altiszt pozíciójáig jutva a harmadik generációban olykor értelmiségiként vagy tisztviselőként a középosztály tagjaként érhettek révbe. A paraszti tömegek és a városi középosztály közé ekként beékelődő altiszti társadalmat éppen ezért tekintették a kortársak közül számosan valami olyasfélének, ami képes hatékonyan megakadályozni a középosztály népi felfrissülését. „Az altisztek – szólt a jellegzetes gondolatmenet – valósággal propagálói a faluról való menekülésnek, s minthogy gyermekeiket a városokban könnyen tudják neveltetni ők, akiknek jelentékeny része nemzetiségi származású, biztosítják a magyar intelligencia utánpótlását, s kizárják abból a tősgyökeres magyar parasztság javát, amely a városoktól távol lakván, gyermekeit nem tudja iskoláztatni” (Hollós István 1939, 123). Vajon mennyire fűti a parasztság elsőrendűen birtokos képviselőit a középosztályba kerülés iránti vágy? Erre és a birtokos parasztság társadalomtörténetének egy sor további égető problémájára keressük a választ a következő fejezetben.
6.3. BIRTOKOS PARASZTOK Amint korábban már tisztáztuk, a paraszt terminus nem csupán foglalkozási csoportot vagy osztályt jelöl, sőt nem is történeti értelemben vett rend, hanem valami olyasminek a kifejezésére szolgál, amelyet Max Weber a rend szociológiai kategóriájaként határozott meg. Szabó István is éppen ennek a szellemében írja, miszerint „a parasztság kapitalizmuskori fogalmában bennfoglaltatik a mezőgazdasági foglalkozás, a fogalomban mégis több van: az egész életforma, ami a parasztok mezőgazdasági termelésében, munkájában és életében sajátosan és egyedülállóan határozódik meg” (Szabó István 1976, 42). Szűkebb értelemben viszont parasztokon olyan önálló mezőgazdasági kistermelőket értünk, akik falvakban vagy (az alföldi) mezővárosokban laktak és rendszerint mezei munkát végeztek, egyúttal pedig „egész életformájukban” parasztinak mutatkoztak. Az ilyen analitikus társadalomszerkezeti fogalomnak, a dolog természetéből adódóan, nehéz vagy szinte lehetetlen egzakt szociológiai jelentést kölcsönözni. Hiszen már az is nehezen dönthető el, hogy hol kezdődik az önálló parasztbirtokosi lét és hol ér véget a részben önálló, részben bérmunkás paraszti egzisztencia. A kettő elválasztása állandó gondot okozott a korabeli statisztikusoknak is. Az 1920-as népszámlálás összeállítói például az 1-10 holdas birtokosok közül azokat, akik a számlálólapon a földmíves-napszámos elnevezést használták önmaguk besorolására, ilyen címen és lényegében bérmunkásként (segédszemélyként) szerepeltették az összesítésben. Az 1930-as cenzus összeállítói viszont ugyanezt a réteget kisbirtokosként, tehát önálló egzisztenciaként regisztrálták, sőt még az illetményföld-járandósággal ellátott gazdasági cselédeket is bevonták a birtokosok körébe. Ami az időközben végrehajtott földreform hatásáról, vagyis arról tanúskodik, hogy a húszas évek során számottevően felduzzadt a kistulajdonos parasztság számaránya. Jóllehet gyakorta elmosódott a birtokos paraszti kategória alsó határa, ám az sem igazán magától értetődő, hogy hol húzódik a paraszti kisbirtok s vele együtt a birtokos parasztság felső határa. Igaz, a korban száz hold alatt paraszti, a fölött sommásan úri birtokról volt szokás beszélni, a valóság azonban nem mindenben követte ezt a nyelvi konvenciót. Tény ugyanis, hogy paraszti kézen is voltak százholdasnál nagyobb gazdaságok, ugyanakkor a száz holdnál kisebb birtokosok között sem teljesen kizárt úri birtokos előfordulása. A kettő együttes számát Gunst Péter 37 000-ben valószínűsíti, és őket nem is számolja a tényleges parasztbirtokosokhoz, akiket így 1930-ban 4 434 369 főre tesz (keresők és eltartottak együtt). Az önálló birtokosok, tehát a valódi parasztok száma azonban ennél jóval csekélyebb: nagyjából 750 000 fő, nem egészen 180 000 család alkotta 1930-ban. Világosan látszik tehát, hogy az egész életforma közössége nyomán definiált parasztságnak legföljebb a hatoda tartozott ekkoriban kisgazdaként megnevezett önálló birtokosokhoz. Ezek szerint a birtokos parasztságon belül sem mindenki tekinthető automatikusan kispolgárnak, hiszen legkevesebb 2,5 millió fő, a teljes paraszti népesség 56,3%-ának a kezén volt több-kevesebb földingatlan, ám közülük kereken 70%-nak olyan csekély a tulajdona (öt, esetleg tíz hold alatti), hogy annak jövedelméből e családok nem élhettek kispolgári életet. Az öttíz holdas parasztok határesetet képeztek: egy részük feltehetően elérte a kispolgári szintet, a nagyobbik részük azonban nem, s ezért bérmunkával is kiegészítették a birtokukból befolyó jövedelmet. Ennél a korabeli társadalomstruktúrába nehezen besorolható iménti 600 000 főnél különösen indokolt a kérdés, hogy ki milyen alapon hova is sorolható: az önállókhoz vagy netán a munkásokhoz? A dilemma eldöntésében fontos szerepe van a családi gazdaság fogalmának. Ugyanakkor zavaróan hat, hogy a terminust többféle jelentésben használják. Közkeletű értelemben családi gazdaságnak számít az a paraszti üzem, amely amellett, hogy egyedüli forrása a teljes család megélhetésének, egyúttal feltételezi, hogy a család tagjai nem vállalnak máshol munkát és a család teljes munkaereje egyszersmind elegendő az üzem működéséhez. Így azután az, „hogy a paraszti gazdaság családi üzemnek tekinthető-e vagy sem. elsősorban a család nagyságától, 195 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban vagyis a családi munkaerő mennyiségétől és másodsorban a családi munkaerő, a föld és az állatállomány nagysága és összetétele, vagyis a családi munkaerő mértéke és a gazdálkodás szerkezete közötti arányoktól függ” (Gunst Péter 1987, 17-18). Ezért gondolja úgy a szerző, hogy már az 5-10 holdas birtokos kategóriában előfordulhatnak családi gazdaságok (valódi kisgazdák) egyrészt, mert az intenzív növénykultúrákra alapozott parasztgazdaságok akár öt hold alatt is biztosítják a család teljes ellátását, másrészt – s ez a fontosabb – az öt holdnál nagyobb parasztgazdaságokban „a más gazdaságokban vállalható munka mennyisége már erősen korlátozott”. Következésképpen ezek jobbára családi gazdaságok s nem családi bérgazdaságok, mely utóbbiakban a bérmunka az egyedüli vagy a legfőbb jövedelemforrás. Ha a fogalomalkotás szempontjából döntő kérdés a családi élőmunka felhasználásának mikénti alakulása, akkor Gunst jogosan húzza meg a családi gazdaságok felső határát 20 kat. hold körül. Ennél nagyobb gazdaságok esetében ugyanis a családtagok élőmunkaereje önmagában valóban elégtelen a gazdálkodáshoz, ugyanakkor a 10-20 holdas birtokokon csak kivételesen (minden tizedik esetben) foglalkoztatnak idegeneket (bérmunkásokat), viszont a 25-50 holdas parasztgazdaságok közül már minden második vagy legalábbis minden harmadik, az 50100 holdasoknak pedig mindegyike él ezzel a lehetőséggel. Merőben más a helyzet, ha a paraszti családi gazdaság egy másik, közgazdasági szempontból egyébként kidolgozottabb fogalmát alkalmazzuk a Horthy-kori birtokos parasztság osztályozására. Ennek során nem az a fő kérdés, hogy különválasszuk egymástól a családi gazdaságot és a családi bérgazdaságot, hanem annak tisztázása: meddig tart a kisbirtokon nyugvó klasszikus paraszti termelési forma érvényessége és mikor vált át piaci gazdálkodásba. Az utóbbi azt jelenti, hogy a paraszti gazdálkodás piackonform üzemmé, vállalkozássá alakul át. Csajanov, aki először határozta meg a fogalmat ezen a módon, a családi gazdaság fő jellemvonásának azt tartja, hogy a kisebb területen, a tulajdonjog és a tényleges földhasználat egysége alapján konstituálódó családi gazdaság kifejezetten az önellátást szolgálja. Ezek a gazdaságok, értelemszerűen, a piaci munkamegosztásba inkább csak kényszer hatására és akkor is legföljebb abban a mértékben kapcsolódnak bele, hogy a működésük szempontjából az inkább csak járulékos jelentőségű. A családi gazdaság e fogalma azt emeli ki, hogy a munkaerő naturális (családtagokat érintő) és piaci jellegű (idegen bérmunkásokat integráló) üzemen belüli allokációja függ-e, illetve mennyire függ a gazdálkodás piacivá válásától. A „kisüzem” vállalati megfelelőjeként szemlélt családi gazdaságot ez a felfogás így megkülönbözteti a piaci gazdaság kisgazdasági csoportjától, és azt tartja, hogy míg az előbbihez tartozó üzemek „csak korlátozott mértékben működtek vállalkozásszerűen” (Tóth Tibor 1988, 212), addig az utóbbiak számára természetes létforma a piaci működési mód (közvetlenül bekapcsolódnak a piaci munkamegosztás makrorendszerébe, és árutermelésük nagyfokú piaci rugalmasságról tanúskodik). Ha, ennek megfelelően a családi gazdaság fogalmát nem szűkítjük le a gazdaságok munkaerő-gazdálkodási gyakorlatára, hanem piacosodásuk előrehaladottságának a megállapítására használjuk fel ezt és vetítjük rá a birtokos parasztság társadalmára, akkor Gunstétól eltérő eredményekre jutunk. Az 1930-as évek paraszti kisgazdaságait tekintve, kortárs közgazdasági elemzésekre építve, Tóth Tibor arra következtetett, hogy „a családi gazdaságok és a piaci gazdaságok kisgazdasági csoportja között a határ sok kivétellel a 70 kat. holdas összterjede- lem, 65-70%-os szántóarány s a családi munkaerőt némileg meghaladó idegen foglalkoztatás mellett jelölhető ki” (Tóth Tibor 1988, 120-121). A családi gazdaság, de a családi bérgazdaság léte szempontjából szintúgy meghatározó tehát a rendelkezésre álló családi élőmunkaerő nagysága. Ez munkál amögött, hogy a birtokos parasztság korszakunkban is végig megtartja magas házas termékenységét: a szülések családonkénti átlagszámát tekintve a kis- és középbirtokos parasztoké (1930-ban a mutató értéke 3,7) szorosan a gazdasági cselédségét követte, ahol 4,2 felelt meg a szóban forgó mutatónak. Tíz hold alatt, de legalább 50 holdig komoly érdek fűződött a nagyobb családhoz: 1930-ban ezeknek a parasztcsaládoknak az átlagos létszáma 5,28, egy családra így 2,5 gyerek jutott. Bizonyosnak vehetjük tehát, hogy a parasztbirtokosok nagy, sőt túlnyomó hányada családi gazdaság kötelékében élt, még ha ezek a gazdaságok időnként a piaci mechanizmusoktól nem is zárkóztak el mereven, és például napszámost fogadtak vagy bekapcsolódtak az árutermelésbe. Erről a „hagyományos parasztgazdaságról” állapította meg Erdei, hogy „a mai magyar parasztgazdaságok a körülvevő világ minden változása ellenére megcsökötten hagyományos szervezetűek, s ennek a »korszerűtlenségnek« a következménye, hogy a birtokos parasztság a teljes válság állapotába jutott” (Erdei Ferenc é. n., 57). A családi gazdaság terminusával definiált birtokos parasztság belső rétegződését a birtoknagyság szerinti hierarchia jelöli ki egyértelmű módon; ez a kortársak (a parasztok) megítélése szerint is a kategorizálás legfőbb mércéje vagy ismérve. Jóllehet pusztán a földingatlan kiterjedése nem árul el mindent a gazdaság 196 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban jövedelmezőségéről, hiszen azt emellett közvetlenül is befolyásolja a föld minősége (termékenysége), melyet aranykorona-értéke fejez ki, továbbá a rendelkezésre álló igaerő száma, az alkalmazott agrotechnika fejlettsége (gépesítettség, műtrágyázás) és végül a gazdálkodás kül- és belterjességének a foka. Mindezek ellenére mérvadónak tekinthetjük azt a korabeli beidegződést, amely a birtokolt föld méretkülönbségeihez igazította a paraszti osztálytagozódás meghatározását. Ráadásul a statisztika is éppen ilyen bontásban közli a számszerű adatokat, tehát már csak gyakorlati megfontolásból is ez az egyedül üdvös eljárás. Általánosan és országosan az 50 hold feletti gazdaságok parasztbirtokosait tekintik gazdagparasztoknak. Ez, mondani sem kell, fikció, hiszen a gazdagparaszti földminimum tájanként más és más volt. Így az Alföldön, ahol a külterjes gazdálkodás dominál, vagyis a kevesebb munkaráfordítással járó és alacsonyabb hozamú gabonatermesztés az általános, és ezért a gazdagparaszti jövedelem előállításához ötven holdnál rendszerint több földre van szükség, különösen alacsony aranykorona-értékek mellett ez a földminimum akár 70-80 holdra is felugorhat. A Dunántúlon viszont, ahol a gazdálkodás belterjesebb jellege folytán eleve kedvezőbb a föld fajlagos termelékenysége, akár 30-40 holdtól megkezdődhet a gazdagparaszti gazdaságok állománya. Hasonló a helyzet a középbirtokos parasztsággal is. Amíg országosan 20-50 holdas birtokhatárok között szokás meghatározni a középparaszti gazdaságokat, addig az Alföldön azok alsó határa 20-30 hold közé esik, a Dunántúlon pedig már 10-20 hold között is találni hamisítatlan középparaszti gazdaságokat. Az alattuk álló kisbirtokos parasztoktól őket szintúgy igen változó méretű birtokterületek különítik el az ország keleti és nyugati makrotájain. A birtokos paraszt státusának elsőrendű fokmérője tehát a tulajdonként kezelt terület kiterjedése. Természetesen a föld nélküli vagy az önállósághoz megkívántnál kevesebb tulajdonnal bíró alsó paraszti rétegek számára szintén a föld jelenti a legfőbb életkérdést, noha számukra nem elsősorban annak további növelése, hanem csak megtartása vagy netán megszerzése jelenti a fő célt. Ez az oka, hogy a 19. század dereka, ajobbágyfelszabadítás óta olyannyira átható, mindent maga alá gyűrő problémává nőtte ki magát a föld tulajdon szerinti megoszlása, az abban rejlő társadalmi igazságtalanság. Köztudott, hogy a nagybirtok-kisbirtok közti feltűnő aránytalanságként tudatosítottföldkérdés mennyire előtérbe került a Horthy-kor politikai és szellemi közéletében. A birtokszerkezet sokak által kárhoztatott egészségtelen polarizáltsága elsőként azt jelentette, hogy túlteng a nagybirtok: az ország termőterületének közel a harmada állt a 20. század elején a nagybirtokosok, a legalább ezerholdas birtokosok tulajdonában, azaz 1913-ban a közép- és nagybirtokosok az ország területének valamivel több mint a felét (54%-át) mondhatták magukénak. A kisbirtokosok (úgyszólván kivétel nélkül parasztbirtokosok) ugyanakkor az ország területének a felénél kisebb hányadával rendelkeztek. Ha most a tulajdonosok száma és gazdaságaik mérete szerint ragadjuk meg a tulajdonmegoszlás fő vonásait, még plasztikusabban előtűnik a birtokszerkezet polarizáltsága. Hiszen a gazdaságok (a birtokosok) nem egészen egy százaléka rendelkezett a föld több mint a felével; ez a közel 25 000 család (vagy jogi tulajdonos, mint például az egyház, a törvényhatóságok vagy a pénzintézetek) monopolizálta a száz hold feletti gazdaságokat. A birtokosok 99%-a ugyanakkor a föld kevesebb mint a felét birtokolta, vagyis a kisbirtokok értelemszerűen hihetetlenül szétaprózódtak sok tulajdonos kezén. Így különösen magas az öt hold alatti parcellatulajdonosok számaránya: gyakorlatilag minden második (!) mezőgazdasági ingatlantulajdonos a törpebirtokosok köréből került ki. S akkor még nem is szóltunk a föld nélküli, ám a birtokossá válás perspektívájának folytonos vonzásában élő mezőgazdasági napszámosok és gazdasági cselédek népes társadalmáról. Nincs rajta csodálkoznivaló, hogy ilyen körülmények között az 1918. őszi rendszerváltás hamar felszínre hozta a régóta izzó földkérdés megoldásának ügyét. Az 1918. novemberi „parasztforradalom” a parasztság szinte minden rendű-rangú csoportját megmozgatta, bár a mozgalmak „derékhadát a legszegényebb és jórészt földtelen agrárproletariátus adta. Részt vett azonban benne sok kis-, sőt helyenként középparaszt is” (Romsics Ignác 1989, 18). A felforrósodott tömeghangulat nyomására hónapok múltán, 1919 februárjában elfogadott földreformtörvény az 500 hold feletti világi és a 200 hold feletti egyházi birtokok kisajátítását irányozta elő 5-20 holdas életképes parasztgazdaságok tömeges létesítése céljából. A parasztság alsó rétegeinek kedvező, életbe azonban soha sem lépő intézkedést a közép- és gazdagparasztság érthető idegenkedéssel fogadta. Mindaz, ami ezt követte, elsősorban mégsem a parasztság mély belső megosztottságáról tanúskodott. A Forradalmi Kormányzótanács 1919. áprilisi rendelete és későbbi intézkedései ugyanis a közép- és nagybirtokok, sőt a nagyobb paraszti gazdaságok kisajátítását nem földosztással, hanem a földek nacionalizásával (állami gazdaságok, szövetkezetek felállításával) kapcsolták egybe. A parasztság még e felbolydult hónapok során sem úgy viselkedett, mint valamiféle osztály, hanem mint olyan egységes rend, melynek a földet illetően lényegében közösek az érdekei. A Tanácsköztársaság agrárpolitikáját így nemcsak az olykor tulajdonosként is veszélybe sodort közép- és gazdagparasztok, hanem a tulajdonosi reményektől eleső föld nélküli agrárszegénység is bizalmatlanul fogadta. Hiszen számukra egyedül a földosztás lehetett egyedül elfogadható megoldás. Ahogy az újszászi agrárproletárok fogalmaztak a Földművelésügyi Népbiztossághoz intézett levelükben: „Eddig a helyi 197 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban uradalmak, Grófok, Bárók igavonója voltunk semmiért, most pedig a szövetkezettel akarnak megnyomorítani, ahol még munkát sem kap a szegény ember, amiből pár fillért látna. Tehát ismételt kérésünk közé soroljuk azt, hogy osztassék ki a föld oly formán, még ha pénzért is, hogy minden családnak legyen legalább 10-15 hold földje, a fenn maradott, illetve maradandó föld pedig kezeltessék szövetkezetileg, akkor leszünk igazán megelégedettek, és az államnak hű fiai, és ha kell, elszánt harcosai is.” (Romsics Ignác 1989, 23.) A földosztásos reform ügye úgy öröklődött tehát tovább, hogy megoldása az ellenforradalmi rendszerre várt. Elkerülhetetlen volt a lépés azért is, mert az ellenforradalom támaszául szolgáló ún. nemzeti hadsereg kötelékében éppúgy, mint a konmünnel szemben a „belső frontokon” és a csendes ellenállás berkeiben szintúgy jelentős birtokos paraszti tömegek képviseltették magukat. Lojalitásuk kielégítő elismerése kizárólag ezzel a szociális intézkedéssel volt elintézhető. A földosztás politikai programba iktatását indokolta továbbá, hogy ily módon hatástalanítsák a kistulajdonossá válást mind türelmetlenebbül követelő agrárproletariátust, amely már 1920januárjában petíciók tömegével ostromolta ez ügyben a kormányhivatalokat. Nem hiányozhatott tehát egyetlen nemzetgyűlési képviselőj elölt választási ígéretei közül sem a földreform programja. Így került végül sor a Nagyatádi-féle földreformra: a róla intézkedő törvényt (XXXVI. tc.) 1920. november 13-án fogadta el a nemzetgyűlés. A törvény, melynek végrehajtására öt évet irányoztak elő (ennyit szántak az igénybejelentésekre és a kisajátításokra), végül is nem a dunántúli parasztbirtokos kisgazdavezér (és ekkor földművelésügyi miniszter), hanem az agrárius beállítottságú Rubinek Gyula elgondolásait valósította meg. Nagyatádi valójában Buza Barna 1919. februári és papíron maradt rendelkezését szerette volna újraéleszteni: bár a nagybirtokhoz a később megvalósultnál jobban hozzányúlt volna, ugyanakkor a kisajátított földet az életképes kisgazdaságok konszolidálására (15 holdig történő kiegészítésükre) és csak mellékesen a szegényparasztság megsegítésére (házhelyek és egy-két holdas gazdaságok létesítésére) kívánta felhasználni. Rubinek ellenben egyfelől szűk korlátok között tartotta a kisajátítandó nagybirtok területét, másfelől a föld újraosztásával kifejezetten a földéhes agrárproletariátus igényeinek a csillapítására törekedett: mind többek földhöz (tulajdonhoz) juttatása volt elsődleges célja. A hivatalosan 1929-ben lezárult földreform végrehajtása során 1 120 000 kat. hold föld kisajátítása és szétosztása történt meg. A terület közel kétötödét a vagyonváltság címén megszerzett birtoktestek képezték. Egy 1921-es törvény ugyanis kimondta, hogy az ezer holdon felüli birtokok tulajdonosai a rájuk rótt vagyonváltságot természetben (földben) kötelesek leróni. A nagybirtokokból ezen felül kisajátított nagyjából 200 000 kat. hold (19%) szintén a földreformot szolgálta, a fennmaradó kétötöd részt pedig a kisajátított háborús földszerzeményekből és az egyéb címen megejtett megváltásokból fedezték. A kiosztott ingatlanok, némi kivétellel, paraszti kézre kerültek: 700 000 kat. hold föld jutott 411 561 igénylőnek. Így azután a reform során 427 059 törpe- és kisbirtok létesült, amelynek a háromnegyedét törpebirtokok alkották. Továbbá közel 260 000 házhelyet is juttattak összesen 60 000 kat. hold terjedelemben. A földreform számokkal érzékeltetett méretei és az intézkedés jellege sejteni engedi, hogy az intézkedés radikálisan nem változtatott az addigi birtokszerkezet arányain. Az ország területének 8%-át érintette a reformmal végrehajtott tulajdonváltozás, ami nagyjából 360 000 paraszti (mezőgazdasági főfoglalkozású), valamint 51 000 egyéb státusú személy tulajdonhoz juttatását eredményezte. Mindez azzal járt, hogy az újonnan teremtett vagy csak kipótolt gazdaságok többnyire nem bizonyultak életképesnek, hiszen egy-egy igénylőre átlagosan csupán másfél hold föld jutott. Az intézkedés egyáltalán nem bolygatta meg a nagybirtok-kisbirtok öröklött arányait (vagy inkább annak kiáltó aránytalanságát). Hiszen miközben látványosan nőtt a mezőgazdasági ingatlantulajdonosok számaránya, eközben a kisbirtokok összterülete mindössze 5,5%-kal gyarapodott a nagybirtok rovására. Viszont: a száz hold alatti parasztbirtokosok száma 1925 és 1935 között mintegy megkettőződött, 840 000-ről 1 622 363 főre duzzadt. A növekedés szinte kizárólag a törpebirtokosok számának ugrásszerű gyarapodásából adódott: a 3 kat. holdnál kisebb gazdaságok száma például 584 000-ről 978 000-re nőtt. A földreformnak a birtokmegoszlást érintő legmaradandóbb hatása éppen csak az, hogy a kisbirtok és a törpebirtok a múlthoz képest közelebb került egymáshoz. A parasztbirtokos fogalmának a földreformmal bekövetkező inflálódását jelzi, hogy a harmincas években a száz hold alatti birtokok egyhar- mada jutott az egyholdas vagy annál is kisebb (!) paraszti gazdaságokra, és további közel kétötödét tették ki az öt holdig terjedő birtokok, azaz: a parasztbirtokosoknak nem egészen a háromnegyede ahhoz az egymilliónál is népesebb félproletariátushoz tartozott, melyet a csak névleges önállóság és tényleges kétlakiság határozott meg gazdasági helyzetében. A földnek alig több mint a tizedét birtokló törpebirtokos, valamint a hozzá közel álló kisbirtokos parasztság számára súlyos és szinte megoldhatatlan gondot okozott a sokféle közteher megfizetése. Elsőként is az adók (földadó, házadó, útadó, közmunkaadó, egyházi adó, kereseti adó stb.) sújtották, melyek együttes értéke elérte a holdankénti 10-18 (átlagosan 13) pengőt is. Ehhez járult az új tulajdonosra áthárított kártalanítási összeg törlesztése, ami a kisajátított (megváltott) birtokok valamikori tulajdonosait illette meg. Miután a kormány ez 198 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban utóbbi fizetését 1929-ben végül magára vállalta azzal, hogy az új tulajdonosoktól utólag maga hajtja be azok ellenértékét, az érintett kisgazdaságok teljesen az állam adósaivá lettek. Jóllehet közülük sokan már korábban banki adósságot is a nyakukba vettek, hogy fizetni tudják az adókat. A 12-15%-os kamatra nyújtott banki hitelek a húszas évek végén a birtokokat holdanként átlag 240 (a szegényparasztság birtokait holdanként 463) pengő jelzáloggal terhelték meg. A banki és az állami adósságot együtt nevezték a korban gazdaadósságnak: egy ötholdas gazdaságnak a harmincas években 90-100 pengőre is felmehetett a törlesztőrészlete, melynek csak úgy tudott megfelelni (vagy még úgy sem), ha értékesítette terményei egy részét. Az új birtokosok „a jelzálog nyomán tulajdonképpen csak formálisan váltak a föld tulajdonosává, valójában kishaszonbérlők lettek, akik magas kamatok formájában fizették a bérleti díjat a bankoknak” (Bojkó Béla 1997, 59). A gazdaadósságok „rendezése”, visz- szafizetésük biztosítása a harmincas évtized elejétől égető politikai kérdéssé vált. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy a felhalmozódó gazdaadósságok miatt 1930-ban már 12 000 azoknak a kisbirtokosoknak a száma, akiket az elárverezés réme fenyegetett; 1935-ben pedig közel 8000 parasztbirtokon végre is hajtották az árverést, további 10 000 (1938-ban 15 000) birtokot ugyanakkor kisajátítottak. A végrehajtások tömegessé válását elkerülendő, rendeletileg bevezették a „védett birtokosok” intézményét (14000/1933. M. E. sz.). Mivel csak azt a birtokost nyilvánították védetté, akitől az állam átvállalta a jelzálogkölcsönt, vagyis akinek az adóssága meghaladta az aranykorona 15-szörösét, így a 10 hold alatti birtokosok csupán egytizede (a 100 hold felettieknek viszont a fele) vált védetté. Az intézmény tehát nem oldott meg semmit a komoly gondokból. A folyton jobbra tolódó és a bethleni időszakhoz képest már kényszerűségből is (a válság hatására) szociálisan érzékenyebbnek mutatkozó kormányok emellett moratóriumot (törlesztési halasztást) hirdettek a gazdaadósságokra, hogy elkerüljék az új birtokosok tömeges visszaproletarizálódását. Ebben az esetben ugyanis nem remélhették, hogy a gazdák képesek lesznek a kölcsönök majdani visszafizetésére. Elsőként 1932-ben született erről döntés, amely kétévi haladékot helyezett kilátásba a megváltási földért járó kárpótlás törlesztésére; a kormány a moratóriumot 1936-ban meghosszabbította, 1937-ben pedig csökkentette a föld árát (ennek alapján szabták meg a kárpótlási díj összegét), s így némileg mérséklődött a gazdaadósság össztömege is. Ami a banki tartozásokat illeti, 1939-ben könnyítést hozott, hogy a kormány elrendelte a 30 kat. hold alatti parasztgazdaságok bankhiteleinek hosszú lejáratú kölcsönökké való átalakítását. Ami ötven év haladékot ígért nagyjából 60 000 adós számára (a jelzáloggal terhelt kisgazdaságok szinte csak rövid futamidejű kölcsönt kaptak a bankoktól). A gazdák bajain volt hivatott segíteni továbbá a gabonajegy (boletta), ami lényegében burkolt fogyasztási adó volt (1930:XXII. tc.). A gazdák minden értékesített búza és rozs után kezdetben 3, majd 6, majd újból 3 pengő árkiegészítést kaptak. A „mezőgazdaság megsegítésére szolgáló alap”, a bolettaalap 1941-ig állt fenn, és főként a tíz, de inkább a húsz hold feletti, vagyis az árutermelő birtokosokat támogatta. Korabeli értékelés szerint is a boletta felemás megoldás volt, hiszen: „A fogyasztást. hatalmas összegekkel adóztattuk meg azért, hogy minden huszadik-harmincadik gazdán és mindenesetre minden nagygazdán segítsünk” (Móricz Miklós 1934, 216). Igazi kiutat, természetesen, egy újabb és az előzőnél sokkal radikálisabb földosztásos reform hozhatott volna, ám a nagybirtokosérdekek szívós ellenállása, a mindenkori kormánypolitikát is meghatározó befolyása miatt erre végül nem került sor. Így azután még a Nagyatádi-féle intézkedésnél is szerényebb lépésekre nyílt csak mód. Közülük megemlíthető az 1936-ban elfogadott telepítési törvény, amely 317 000 kat. hold kiosztását (és bérletbe adását) írta elő, de az akció lezárulásáig, 1939 nyaráig csupán 88 000 kat. hold földet használtak fel erre a célra (ennek háromötöde tulajdonként, kétötöde bérletként került kiosztásra). A közvetlenül érintett 21 300 családnak azonban csak a kétötöde kapta a földet saját tulajdonába, ez átlag hat holdnak felelt meg; háromötödük viszont átlag három hold kishaszonbérletben részesült. Végül 1936-ban törvényt alkottak a hitbizományi kisbirtokokról; a rendelkezés a legalább 30 kat. hold és minimum 250 kataszteri tiszta jövedelmet hozó családi birtokok védetté nyilvánítását szolgálta. Ez az inkább a közép- és gazdagparasztság érdekeit felkaroló jogszabály azonban alig járt gyakorlati következményekkel. A második világháború éveiben, közvetlenül a második zsidótörvény (1939:IV. tc.) nyomán, majd pedig egy 1942-ben hozott törvénnyel kezdetét vette a zsidó közép- és nagybirtokok állami kisajátítása. Az elvileg elkobzásra kijelölt földekből (ez nagyjából 751 000 kat. holdat tett ki), az eredeti elképzelések szerint valamelyest a parasztság is részesedett volna. Földosztásra azonban végül alig néhány esetben került sor, és más formában sem jutott hozzá a parasztság az elprédált földhöz. Holott az 1940-ben elfogadott kishaszonbérleti törvény az 1936-os telepítési akció folytatását ígérte úgy, hogy 1 700 000 kat. holdnyi mezőgazdasági ingatlan kishaszonbérleti szétosztását mondta ki. Valójában a zsidóságtól elvett földekből 1941-ig mindössze 38 000 kat. holdat adtak át a parasztoknak, a kisajátított területnek így alig a negyede került a kezükre. Az ezt követő években pedig meg is akadt a törvény végrehajtása.
199 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban A termőföld paraszti tulajdonba adása, láttuk, csekély eredménnyel járt, ám valamivel több siker kísérte a házhelyjuttatási akciót. Egy 1942-es rendelet eredményeképpen a kisajátított zsidó tulajdonú birtokokból 16 000 kat. holdat irányoztak elő e célra, melynek 52 282 család lett a kedvezményezettje. A földosztással egybekötött agrárpolitika fő címzettje mindvégig a kisföldű félproletár vagy teljesen föld nélküli agrárszegénység volt. Az agrárszektor Horthy-kori akut válsága ugyanakkor szinte minden paraszti réteget egyaránt súlyosan érintett. Mindenekelőtt azért, mert a zömében családi gazdasági keretben működő paraszti kisüzemek alacsony termelékenysége folytán a parasztbirtokosok kisebb jövedelmet húztak, mint ami osztályhelyzetük alapján egyébként megillette volna őket. Így a középbirtokos parasztcsaládok nem vagy alig érték el a kispolgári jövedelmi szintet, a gazdagparasztság pedig szintúgy elmaradt a középosztályi nívótól, s többségük „csupán a tulajdonában levő vagy bérelt földjének nagyságát tekintve minősülhetett gazdagparaszti családnak. a valóságban azonban csupán inkább magabíró középparaszti életformát biztosíthatott magának” (Gunst Péter 1987, 53). E paraszti réteg körében az Alföldön a harmincas évek során az egy főre jutó jövedelem többnyire alatta maradt az 1500 pengőnek, s jövedelmi szempontból így az átlag gazdaparaszt a városi tisztviselő alsó csoportjaival említhető egy lapon. A középparaszti gazdaságok ugyanakkor alig jövedelmeztek többet a kisbirtokoknál, melyek tulajdonosai viszont gyakorta félproletár kétlaki életformára kényszerültek. Igaz, a harmincas évek, különösen annak első fele a paraszti életforma legválságosabb időszaka, melyhez képest a húszas évek második felében vagy a háborús években valamivel kedvezőbbek a parasztbirtokosok jövedelmi viszonyai. Az első világháború utáni évek gabonakonjunktúrája 1924/25-ig tartott, s ekkor köszöntött be a tartósnak bizonyuló agrárválság, amely az évtized fordulóján mélyült el. Kisgazdaságok korabeli „számtartási vizsgálata” alapján konstatálhatjuk, hogy 1927 és 1933 között a közép- és gazdagparaszti gazdaságok nagy hányadában az üzem nyers hozama egyharmadára, tehát mintegy kétharmaddal esett vissza! Ennek következtében a paraszti gazdálkodás mint üzleti vállalkozás 1929-et követően már semmilyen nyereséget nem hozott tulajdonosának, vagyis a föld hozadéka a banki kamatszint (4-5%) alá esett. Találóan fogalmazott a kortárs, kijelentve: „A magyar mezőgazdák legtöbbje ma földtulajdonos földjáradék nélkül, vállalkozó nyereség nélkül, munkás munkabér nélkül” (Áfra Nagy János 1934, 221). A húszas évek második felében induló agrárkrízis hátterében a paraszti termelvények piaci elhelyezési nehézségei álltak. S ezen a liszt után kirótt fogyasztási adó, a boletta (1930-34) sem enyhíthetett érdemben. A válság hatására a törpebirtokosok gazdaadóssága idővel elviselhetetlenné vált, a közép- és gazdagparasztság pedig mindinkább önellátásra kezdett berendezkedni. Így egyre ritkábban került sor a parasztbirtokokon bérmunkások szerződtetésére, majd pedig tovább szűkült a piaci beszerzések volumene és skálája. A kényszertakarékosság azután hamarosan a személyes fogyasztás vásárlással történő kielégítését is mindinkább lehetetlenné tette. Mindez olyan helyzetbe hozta a kisgazdákat, hogy később már szinte reménytelennek tűnt a válságból való kilábalásuk. A birtokos parasztság úgyszólván minden szegmentumát sújtó agrárválságból már pusztán azért sem igen lehetett pusztán önerőre támaszkodva kikerülni, mert a gazdaságtalan termelés nem eredményezett olyan megtakarítást, melyet a tőke visszaforgatásával a termelés bővítésére, a gazdálkodás modernizálására, vagyis a paraszti üzem piaci rugalmasságának a növelésére lehetett volna fordítani. Ennek elmaradása szülte a termelési követelmények mind erőteljesebb korlátozását, hogy idővel sok helyen megkezdődjék a vagyon felélése (a készletek eladása, a felszerelés karbantartásának az elhanyagolása vagy az eladósodás). Ezzel olyan „önemésztő” folyamat indult meg, amely gyakorlatilag a paraszti életforma gazdasági zsákutcájába vezetett. Erre a problémára reflektált az 1930-as évek parasztságról szóló vitáiban a „parasztéletforma csődje” (Kovács Imre) címen folyó diskurzus, melynek a falukutató népi mozgalom volt egyik fő hangadója. Jóllehet a parasztság egyébként minden tőle telhetőt megtett azért, hogy elsőbbséget biztosítson a gazdálkodás kívánalmainak. Először azzal, hogy szinte a teljes önkizsigerelésig fokozta a család élőmunkaerejének a kihasználását mind saját üzemében, mind a mezőgazdasági munkaerőpiacon; másodszor oly módon, hogy erősen korlátozta személyes fogyasztását. Az utóbbit dokumentálja egy dunántúli gazdacsalád éveken át figyelemmel kísért fogyasztási kiadásainak az alakulása. 1929 és 1932 között az említett család pengőben kifejezett fogyasztása 40%-kal esett vissza, ami főként a vásárlásokról történő kényszerű lemondásból következett: a ruházkodással kapcsolatos kiadásaik 64%-kal, a szórakozási és kulturális célú kiadásaik pedig közel 50%-kal csökkentek ebben a néhány évben. S így volt ez más vidékek parasztcsaládjaiban is. A válság szülte paraszti viselkedési stratégiák azt erősítették, hogy egyre mélyebben megrögzüljön a birtokos parasztság eredendően paraszti mentális karaktere és életformája. Ahogy Erdei megjegyezte, az ilyen parasztgazda annyit dolgozik egész családjával, mintha nem is birtokos volna, s a fogyasztás, amelyre a család hajlandó, teljesen paraszti szintű, tehát alig haladja meg azt, amit egy munkás fogyaszt. Sőt: a földhöz való görcsös ragaszkodás szintúgy ennek a parasztos világszemléletnek a velejárója, amely annál erősebben hat, 200 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban minél kevésbé itatja át a kisgazdákat a piaci gazdálkodás ethosza. A földosztást sürgető agrárpolitika folytonos népi követelését (vagy csak óhaját) éppúgy ez az általános paraszti földéhség motiválta, mint a kisgazdáknak a birtokhoz végsőkig való ragaszkodását. A birtokos státus konszolidálása és a társadalmi ranglétrán való előrejutás egyaránt a földtulajdon növelésének jellegzetes paraszti törekvését követelte meg. A társadalmi mobilitás lehetséges útjáról alkotott paraszti elképzelésekben is szinte csak a föld, a földvagyon szaporítása játszott érdemi szerepet: eddig terjedt a paraszti mentalitás horizontja. Már a kortárs külföldi megfigyelőnek is feltűnt, hogy: „A magyar paraszt földéhsége igen nagy: gyakran nagy adósságokat is vállal és minden áldozatra képes, hogy hozzájusson egy kis darab földhöz, vagy vásároljon a már meglevőhöz. Sokkal szívesebben vesz földet, mintsem gépparkját bővítené vagy más hasznos beruházásra költene” (A. N. J. den Hollander 1980, 93). Tekintve, hogy a földtulajdon állami újraosztására a Nagyatádi-féle lépést leszámítva gyakorlatilag nem került újra sor a Horthy-kor negyedszázadában, a parasztság e mohó földéhségét más módon, a bérleti gazdálkodás kiterjesztésével igyekezett csillapítani. A dualizmus korában a mezőgazdaságilag megművelt föld bérleti hasznosítása jobbára a nagybirtokokra, kivált a latifundiumokra volt jellemző. Alapvetően módosult a helyzet 1920-at követően, midőn a kisbérlők bérlet iránti igényének engedve egyes nagybirtokosok és főként maguk a módosabb parasztbirtokosok sem zárkóztak el többé földjeiknek vagy azok egy részének a kishaszonbérletbe adása elől. A nagy határú alföldi mezővárosok köztulajdonban, vagyis városi kézben lévő mezőgazdasági területei például nagyobbrészt bérletként hasznosultak ekkoriban. Ráadásul e bérelt földterület háromnegyed részén kisbérletek létesültek. Még nagyobb a súlya a paraszti tulajdont képező birtokok részbeni vagy teljes körű bérbe adásának. 1935-ös adatok mutatják, hogy közel egymillió kat. hold föld jutott ezáltal kisparaszti kézre. „Régebben csak a módosabb s családtalan emberek mentek haza aránylag még fiatalon a városba, különösen a jó földekről, mert annak nagyobb volt a haszonbére. Azonban a két világháború között volt olyan időszak, amikor olyan magas volt a haszonbér, hogy a föld tulajdonosának nem volt érdemes munkálni a földet, kifizetődőbb volt haszonbérbe kiadni” – szól a néprajztudós megfigyelése Hódmezővásárhelyről (Nagy Gyula 1975, 209). S bár Erdei megítélése szerint az „Alföld tanyás városaiban a nagyobb gazdabirtokok nagyobbik fele van haszonbérleti kezelésben” (Erdei Ferenc é. n., 101), országosan az 50-100 holdas gazdaságok között 1935-ben csak minden harmadik, e gazdaságok területének pedig mindössze az ötöde ment át kishaszonbérletekbe. Ezek az arányok a 20-50 holdas birtokkategóriában, természetesen, ennél is alacsonyabbak. A haszonbérlet intézménye többarcú jelenség. A bérlés egyszerre adott lehetőséget – járadékos életforma biztosításával – a parasztbirtokosok polgárosodására, hiszen, mint Erdei megjegyezte, a „birtokos számára tisztára polgári tőkehasznosítás a bérbeadás”. Ugyanakkor, tette hozzá, az intézménynek ez a „polgárosító” hatása „lényegében csak a birtokos oldaláról” érvényesül. A bérlőt a bérbeadóhoz ugyanis sajátos kapcsolat fűzi, amely „már teljesen úrbéres jellegű” (Erdei Ferenc é. n., 118, 119). Ami abból is fakad, hogy a haszonbért készpénz helyett rendszerint naturális formában kell megfizetni, melyhez további, részben szintén természetbeni fizetségek tartoznak. A bérbeadó ily módon is beleavatkozik a bérlő gazdálkodásába, megszabva, hogy mit termeljen. Az önálló bérlő, aki családja minden egyes tagját munkába állítja a használatba vett földön, szorgalmas paraszti munkavégzéssel teremt a maga számára egy, a gazdáéra emlékeztető egzisztenciát, s ezzel élesen elkülönül a csak feles, harmados és egyéb részesbérlők proletár csoportjaitól. Bár az utóbbiak szintúgy haszonbérlők, de mivel a részesek szerződéseiben nem rögzítik előre a haszonbérleti díjat, ez a tény hamisítatlan „úrbéres viszonyt teremt a gazda és a bérlő között”. Ennek folytán „a bérlő már nem is önálló gazda végeredményben, hanem különleges munkásalkalmazott” (Erdei Ferenc é. n., 120). Mindez újólag bizonyítja, hogy a látszatra csekély különbségek is mennyire eltávolíthatják egymástól a tágan vett parasztság egyes rétegeit. Hasonló következményei voltak a jövedelmi különbségeknek is, hiszen a jövedelmi skálán egymáshoz igen közel álló paraszti egzisztenciák presztízsüket tekintve olykor többmérföldnyi messzeségbe kerültek egymástól. A külső szemlélő szemében egyöntetűen parasztinak s ezért egyúttal homogénnek tetsző társadalom a maga saját körén belül végletes, olykor kaszt jellegű tagoltságot mutatott. Ahogy a már idézett kortárs holland kutató írta: „A fogyasztás terén mutatkozó hasonlóság ellenére, az egyes rétegek sokkal távolabb érzik magukat egymástól, mint a jövedelmek közötti különbségek alapján azt elvárnánk. Minden paraszt valamit és valakit lenéz, a legszegényebb, ha mást nem, a vándorcigányt. A sokféle réteg közötti finom megkülönböztetést az idegen nem ismerheti vagy érzékelheti könnyen, de azt hamar tapasztalja, hogy az emberek büszkeségből bizonyos távolságot tartanak egymás közt” (A. N. J. den Hollander 1980, 95). A parasztságon belüli és kifejezetten a kasztosodáson alapuló rétegződés, „a kölcsönös lenézés, a klikkekre szakadás” (Weis István 1931, 33) arra megy vissza, hogy kinek mennyi földje van. Parasztok között az ember értékét leginkább a holdak száma határozza meg, ez dönt a házassági partner megválasztása felől is. A föld a földhöz házasodik – tartotta a korabeli vélekedés. Ezért minden parasztember elsőrendű kötelessége volt, hogy lehetőleg megtartsa a földet és ha lehet, tovább növelje. A földvagyon változatlan megőrzését a gazdasági dekonjunktúra kihívásai mellett mindig is komolyan veszélyeztette, hogy a parasztság feltűnő biológiai 201 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban termékenysége az egyenlő örökösödés szokásával párosulva fokozatosan morzsolta a családok kezén lévő birtokállományt. A birtokaprózódás ismert folyamatáról van szó, melynek eredményeképpen 1914 és 1934 között például a kisbirtokok átlagos területe 1. kat. holdról 4,1 kat. holdra csökkent. Ami nemcsak kizárólag a Nagyatádi-féle földreform következménye, hiszen kortárs becslések szerint évente legalább 120 000 parcellát osztottak meg az öröklések során, vagyis évi átlagban közel 130 000 új parcella keletkezett. Pedig a leány örökösök a legritkább esetben kapták ki a jussukat mezőgazdasági ingatlan formájában. A vagyon, a föld utódoknak történő átengedésére zömmel már az örökhagyó életében sor került; nem létezett viszont egyöntetű gyakorlat azt illetően, hogy az örökhagyó milyen feltételeket szabjon a maga érdekében saját hátralévő éveire. Gyakori megoldás volt, hogy a gazda csak részlegesen mondott le gazdasága vezetéséről, s nem engedte ki a gyeplőt teljesen a kezéből. Erdei szerint éppen ezért olyan „problematikus” sok kisgazdaság állapota, mivel a gazdálkodásnak ez a „teljes zavara” módfelett gátolja a paraszti árutermelés szabad kibontakozását. Vegyük most szemügyre a paraszti örökösödési stratégia néhány megoldását. Az első példa szerint a gazda akár meg is tarthatott magának valamekkora hányadot a gyerekei között szétosztott birtokból. „Apai öregapám – szól az emlékező – a fiúkra fejenként 25-25, a lányokra 12-12 kishold földet hagyott, neki pedig 20 kishold osztatlan birtoka maradt, a városi házzal és a bankban készpénzzel. Ezöket a javakat szabadon fölélhette, ehhön a családnak nem volt jussa. Csak a halála után oszthatták szét maguk között, ha maradt belüle” (Szenti Tibor 1985, 117). A második példa értelmében a gazda átmenetileg akár bérbe is adhatta a gazdaságot majdani örököseinek. „Sok idősebb gazda, amikor felhagyott a gazdálkodással, még »jól bírta magát«. A földjét felibül adta ki, elsősorban fiainak, így »nem csúszott ki kezéből a gyöplű«.” Ám később ténylegesen is felosztotta utódai közt a földet (Nagy Gyula 1975, 191). Általánosabb eljárás volt, hogy a vagyon egyszeri szétosztásakor az örökhagyó idős gazda kikötötte, miszerint az örökösök együttesen vagy közülük valaki, a kedvezményezett, köteles lesz őt eltartani. Ilyen esetben, s ez talán a leggyakoribb, haszonélvezeti jogot biztosítottak az öregeknek. A haszonélvezet viszont számos eltérő formát ölthetett. Például: „Igön sok gazda élete végéig a földet és a tanyát egybe vagy mögosztva, felesben, ritkábban harmadában adta ki a gyerökeinek. Ez azt jelentötte, hogy évente a termés fele vagy harmadrésze maradt a gyerökeire, a többi az öregöt illette.” (Szenti Tibor 1985, 117.) Vagy: „Hatvanéves löhetött, amikor hazaköltözött. Ekkor mán megosztotta a vagyont. A földet nem tartotta mög, de eltartását kikötötte. Gabonát és jószágot köllött neki adni haszonélvezetbe. Ettül kezdve mán nem avatkozott bele a gyerökök életibe.” (Szenti Tibor 1985, 118.) Vagy: „Idős koráig a vagyon apám kezibe maradt. A harmincas években osztotta mög. Mivel a családban én voltam a legfiatalabb, edösapám választása rám esött, és én löttem a gondviselője. Ezért rám 6 kishold szántóval többet íratott. Szerződésben kikötötte, hogy a többiek pedig kötelesök neki kommenciót adni, vagy az eltartását segíteni.” (Szenti Tibor 1985, 118.) Végül: „A két világháború között az egyik vásárhelyi gazda a vagyonát a fiaira íratta, és a földet, tanyát átadta nekik gazdálkodni. Az öreg otthon élt a városi házában. Amikor a gyerökök hazagyüttek a városba valamit eladni, előbb az apjuknál köllött jelentközni. Az öreg fölült a bakra, oszt együtt möntek a piacra, vásárra. A mögvött jószág járlatlevelit a saját nevire íratta, az elkelt áruért kapott pénzt pedig maga tötte zsebre. Ezzel mutatta, hogy a birtokával csak a vele járó vesződséget adta át.” (Szenti Tibor 1985, 119.) Az idézett példákban jól megmutatkozott az egyes paraszti üzemek piacosodásának, a paraszti polgárosodottságnak a különbözősége: az első gazda, aki gazdaságát még részes művelés formájában engedte át örököseinek, mélyebben benne állt a paraszti hagyományok világában, mint az utolsó példában szereplő gazda, aki fiai árutermelő gazdaságának a hasznát igyekezett lefölözni. Akadt végül olyan gazda is, aki azáltal biztosította be öregkorát, hogy a földjét nem egyszerre, hanem darabonként engedte át a tőle így továbbra is közvetlenül függő gyerekeinek. [Apám] „hét családot nevelt föl, hat lányt; fiú én voltam egyedül. A vagyont a családbul való kiválás során, folyamatosan osztotta mög. Én kaptam 14 kisholdat a tanyával. Ami az egész birtokbul mögmaradt, vagyis a 32 kishold., azon osztoztak a lányok. Szömélyönként 3-3 holdat vittek magukkal.” (Szenti Tibor 1985, 119.) A haszonélvezet mellett átengedett családi gazdaság ugyanakkor nem biztosította az örökösök teljes gazdasági önállóságát. Bár a szétosztott földön maguk gazdálkodtak, a haszonélvezetet viszont az örökhagyó állapította meg, s ezt rendszerint írásba is foglalták. Ennél is fontosabb, hogy a földet úgy írták át az örökösök nevére a telekkönyvben, hogy egyúttal rájuk táblázták a haszonélvezetet. „Ez megnehezítette a föld eladását, mert vagy
202 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban lemondtak a haszonélvezetről – ez volt a gyakoribb eset –, vagy a vevő azzal együtt vette meg. Haszonélvezetes földet [viszont] csak ritkán vettek – s akkor is olcsóbban –, ugyanis a föld jövedelmével a haszonélvező rendelkezett.” (Nagy Gyula 1975, 191.) A föld egyenlő átörökítése megteremtette a paraszti mobilitás kényszerpályájának következményét, amely nem engedte az illetőt „kihullni” a parasztbirtokosi státusból. Parasztgazda nem túl gyakran taníttatja fiúgyermekét (a lányát pedig soha). Földes Ferenc korabeli vizsgálódásai tanúsítják, hogy 1930-31-es adatok szerint a „kisbirtokosok” 10-17 éves gyerekei közül csak minden 33. járt középiskolába, a 18-23 éves korosztályban pedig csak minden 121. iratkozott be valamilyen főiskolára (egyetemre). Az is ritka, hogy egy parasztgazda, feltéve, ha dobra került a gazdasága, önként fordított volna hátat a gazdálkodásnak. A felemelkedő birtokosok számára a járadékossá válás jelentette a perspektívát, ugyanakkor továbbra is megmaradtak a paraszti szokások és normák világában, még ha a mezővárosba beköltözve irányt vettek is az urizáló életre. Szintén ezekben a polgárosultabb paraszti közösségekben fordult elő, hogy a jómódú gazda ügyvédnek, orvosnak vagy közhivatalnoknak képeztette az egyik gyerekét, aki persze úgyszintén jussolt a családi örökségből: közülük így számo- san nem is tanult szakmájuknak, hanem a gazdálkodásnak szentelték életüket és jómódú gazdalányokat vettek nőül. A birtokos parasztság abszolút többsége azonban még a leszármazottain át sem igyekezett elhagyni a paraszti világot. Ha némileg csökkent is a Horthy-kor évtizedeiben a mezőgazdaságból élők teljes népességen belüli aránya, az döntően nem a birtokosok számbeli morzsolódásából, hanem sokkal inkább a szegényparasztság városba meneküléséből adódott.
6.3.1. FELHASZNÁLT IRODALOM Áfra Nagy János: Miből él földmíves népünk. Társadalomtudomány, 1934. 218-227. Belényi Gyula: Az alföldi agrárvárosok mezőgazdasági népességének szerkezeti változásai az 1940-es években. Agrártörténeti Szemle, 1987. 1-2. 115-140. Bene Lajos: A magyar falu társadalma. Budapest, 1925. Bojkó Béla: Magyar adórendszer és adópolitika (1919—1945). Budapest, 1997. Crossick, Geoffrey – Haupt, Heinz-Gerhard: The Petite Bourgeoisie in Europe 1780-1914. Enterprise, Family and Independence. London, 1995. Csató Tamás: A belkereskedelem fejlődésének néhány főbb vonása a tőkés korszakban. Történelmi Szemle, 1975. 4. 627-666. Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom. Budapest, é. n. Erdei Ferenc: A magyar társadalom a két háború között. In Magyarország társadalomtörténete. II. 1920-1944. (Szöveggyűjtemény.) (Szerk. Gyáni Gábor.) Budapest, 1995, 43-101. Erdei Ferenc: A paraszti társadalom. In uo. (1995a) 101-115. Erdei Ferenc: Vita a parasztság körül. Társadalomtudomány, 1941. 124-132. Eszényi József: A Magyar Királyi Honvédség altiszti kara 1920-1944. Budapest, 1994. V. Fodor Zsuzsa: „Isten áldja a tisztes ipart”. Iparosélet Veszprémben a két világháború között. Veszprém, 1989. Földes Ferenc: Munkásság és parasztság kulturális helyzete Magyarországon. In uő: Válogatott írások. Budapest, 1967, 13-97. B. Gál Edit: Életutak, mestersorsok Gyöngyösön. In Iparosok és kereskedők a két világháború közötti Magyarországon. (Szerk. L. Nagy Zsuzsa.) Budapest, 1994, 95-128. Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között. Budapest, 1987. Hantos László: A mezőgazdasági ingatlanok elaprózódása. Budapest, 1944.
203 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Hollós István: Magyar szociális problémák a statisztika tükrében. In A magyar szociálpolitika feladatai. (Szerk. Esztergár Lajos – Somogyi Ferenc.) Pécs, 1939, I. köt. 34-129. Dr. A. N. J. den Hollander: Az Alföld települései és lakói. Budapest, 1980. Kerék Mihály: A magyar földkérdés. Budapest, 1939. Kovács Katalin: Polgárok egy sváb faluban. In Magyarország társadalomtörténete. II. 1920-1944. (Szöveggyűjtemény.) (Szerk. Gyáni Gábor.) Budapest, 1995, 177-189. Móricz Miklós: A boletta-kísérlet mérlege. Társadalomtudomány, 1934. 212-218. Nagy Gyula: Parasztélet a Vásárhelyi-Pusztán. Békéscsaba, 1975. Nagy József: A földkérdés a II. világháború előtti és alatti években. Századok, 1993. 5-6. 651-676. Nagy József: A Gömbös-féle telepítési törvény és végrehajtása. Múltunk, 1994. 1-2. 110-137. Nagy József: A Nagyatádi-féle földreform lezárása és eredményei. Történelmi Szemle, 1989. 1-2. 24-48. L. Nagy Zsuzsa: A haszonból élő kispolgár. Debrecen, 1997. L. Nagy Zsuzsa: Az iparosok, a kereskedők és az iskola. In uő (szerk.): Iparosok és kereskedők a két világháború közötti Magyarországon. Budapest, 1994, 7-56. Németh László: A Medve utcai polgári. Budapest, 1943. Orosz István: A differenciálódás és kisajátítás. In Magyarország társadalomtörténete. I. A reformkortól az első világháborúig (Szöveggyűjtemény). (Szerk. Kövér György.) Budapest, é. n. I. köt. 309-328. Romsics Ignác: A parasztság és a forradalmak kora. Valóság, 1989. 6. 14-28. Sárkány Mihály: Gazdaság és kultúra: a parasztság mint kutatási dilemma. In Történeti antropológia. (Szerk. Hofer Tamás.) Budapest, 1983, 87-97. Simándy Pál: Tanonc-sors a statisztika tükrében. Társadalomtudomány, 1933. 306-311. Szabó István: Jobbágyság, parasztság. In uő: Jobbágyok, parasztok. Értekezések a magyar parasztság történetéből. Budapest, 1976, 31-51. Szendy Károly: Adalékok a tanoncoktatás fejlődéséhez a székesfővárosban. Budapest, 1934. Szenti Tibor: Parasztvallomások. Gazdák emlékezése Vásárhelyről. Budapest, 1985. Timár Lajos: Területi különbségek a városi kispolgári rétegek társadalmi helyzetében, mobilitási viszonyaiban. In Iparosok és kereskedők a két világháború közötti Magyarországon. (Szerk. L. Nagy Zsuzsa.) Budapest, 1994, 56-95. Tóth Tibor: A magyar mezőgazdaság struktúrája az 1930-as években. Budapest, 1988. Vaska Miklós: Paraszti gazdálkodás Nován a két világháború között. (Zalai gyűjtemény, 11.) Zalaegerszeg, 1979. Weis István: A magyar falu. Budapest, 1931. Weis István: A mai magyar társadalom. Budapest, 1930.
7. AZ ALSÓ OSZTÁLYOK 7.1. OSZTÁLYVONÁSOK – RÉTEGKÜLÖNBSÉGEK 204 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban A társadalom számszerű többsége, felénél is nagyobb hányada, 4-4,5 millió fő tartozott az alsó osztályokhoz. Annak eldöntése, hogy kit soroljunk ide, nem oldható meg oly módon, hogy kijelentjük: mindenkit, aki a státushierarchia alsó fokán állt. Helyénvalóbb megközelítés szerint az alsó osztálybeliek többnyire fizikai munkát végző bérmunkások. Lényeges különbség van azonban a fizikai munkát végző (kis)tulajdonosok és a csak bérmunkások között. Igaz, a kistulajdonosok egyáltalán nem elhanyagolható hányada szintúgy végzett bérmunkát, tehát a kisbirtokos-napszámosok vagy az időnként napszámosként is tevékenykedő kisiparosok sem rekeszthetők ki minden további nélkül az alsó osztályok köréből. A bérmunkásként végzett fizikai munka tehát az osztály elsőrendű megkülönböztető jegye. Az alsó osztályok proletárként (félproletárként) definiált népes tömbjét belülről tovább tagolja a gazdaság mezőgazdasági és nem mezőgazdasági szektorokra bomlása. Hiszen amíg az iparban és a szolgáltatásban dolgozó munkások, kevés kivétellel, a proletár klasszikus típusának feleltek meg, addig a mezőgazdasági bérmunkások számottevő része csak távolról emlékeztetett annak ideáltípusára. Természetesen a városi (tehát ipari és szolgáltatásbeli) proletariátuson belül is akadtak rendhagyó csoportok (például a házicselédek vagy a kétlaki iparosok); a mezőgazdaság kétkezi munkástömegeinek viszont túlontúl nagy hányadát éppen olyanok alkották, akiket nem csupán a bérmunka határozott meg. Hiszen: „Az agrárproletár családok nemcsak munkavállalásból éltek, hanem egyúttal – különböző mértékben – önálló termelők is voltak” (Gunst Péter 1987, 84). Az agrárproletárokat és a nem mezőgazdasági, más szóval a városi munkásokat jól megkülönbözteti egymástól az is, hogy (1) milyen formában kapták kézhez munkájuk ellenértékét, a bért; (2) hogy munkavállalói státusuk mennyire felelt meg a szabad munkaerő jogi fikciójának. Ám olykor még magán a mezőgazdasági bérmunkás társadalmon belül is lényegbevágó különbségek forrása volt ez az utóbbi két szempont. A következőkben, amikor külön-külön tárgyaljuk előbb az agrárproletariátust, majd a városi munkásságot, kiemelt jelentőséget tulajdonítunk ezeknek a rétegképző ismérveknek.
7.2. AZ AGRÁRPROLETARIÁTUS A magyar társadalom kétségkívül legnépesebb társadalmi csoportját az agrárproletárok alkották. A tisztán csak bérmunkából élő mezőgazdasági népesség 1 212 000 főt számlált a korszak elején (1920), és számuk még 1941ben is megközelítette az egymilliót (979 000). Eltartottakkal együtt a Horthy-kor kezdetén az agrárproletariátus létszáma 2 145 000, a korszak vége felé is 1 800 000 főre tehető. A félproletár törpe- és kisbirtokos parasztság azonban szintúgy részét képezte az alsó osztályoknak. Az öt holdig számított alsó birtokos rétegek beszámításával az agrárszegénység teljes száma a hárommilliót is elérte 1930-ban, bár 1920-as létszámuk ennél valamivel alacsonyabb. Mindent egybevetve a népesség legalább egyharmada agrárproletárokból állt ekkoriban. Hiba lenne ugyanakkor, ha feltételeznénk, hogy az agrárnépesség kiterjedt alsó szegmense homogén, tehát egyöntetűen szegény, végletesen pauperizálódott tömeget alkotott. Jóllehet még a kortársak közül is számosan hangoztattak ilyen és hasonló véleményt, például midőn Magyarországot a hárommillió koldus országának nevezték (a kifejezés Oláh Györgytől, a későbbi szélsőjobboldali publicistától származik). A teljes elszegényedés valójában éppen azokat a családokat sújtotta, amelyek egykeresősek voltak. Márpedig e családok száma a válság időszakában (1930-ban) nagyjából 300 000, ami eltartottakkal együtt 1,3 millió főt rejt magában. Ily módon az agrárproletariátusnak 40-50 százalék közötti hányada élt a válság sújtotta években a létminimum alatt vagy annak közvetlen közelében. S noha a végső elszegényedés esélye szempontjából nem volt szembeszökő eltérés az agrárproletariátus egyes csoportjai között, az azonban meglepő, hogy még a (csekély) földtulajdon sem feltétlenül garantálta a pauperizálódás elkerülését. Mégis: az egyik és a másik agrárproletár-csoport jövedelme között volt némi különbség. De vajon milyen egyéb tényezők hatottak az eddig említetteken kívül az agrárproletariátus belső tagozódására? A földtulajdon korántsem gyakorolt meghatározó befolyást arra, hogy ki milyen státust (és jövedelmi pozíciót) tölt be osztályán belül. Ennek az egyik oka, hogy a parasztbirtokosok legalsó kategóriájának a tagjai maguk is bérmunkát végeztek, és ráadásul rosszabbul is éltek a csak alkalmazott agrárproletár-családoknál. A kis földtulajdon azért sem vált perdöntővé a státus meghatározásában, mert – és ez a másik ok – a napszámosok, de kivált a cselédek jelentős hányada úgyszintén gazdálkodott azokon a tenyérnyi parcellákon, melyeket bérelt vagy amit a bér naturális részeként kapott saját használatra (szegődményföld). Ez a rendszerint egy hold körüli ingatlan az érintett családokat mintegy kvázitulajdonosi ranggal ruházta föl. A szűkebben vett agrárproletariátust hagyományosan két csoport alkotta, a gazdasági cselédség és a mezőgazdasági munkássság (napszámosok). Más-más helyet foglaltak el a mezei munka rendjében, de 205 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban munkavállalói státusuk (a jogi helyzetük) is eltérően alakult. Végül határozott különbségek mutatkoztak a cselédek és a napszámosok településrendje, életformája és nem utolsósorban a mentalitása terén. A cselédek a kis- és nagygazdaságok állandó alkalmazottjai, akik szabályszerűen egy teljes évre szegődtek be – ezért olykor szegődményeseknek is nevezték őket. Munkajogi státusukat az 1876. évi XIII., vagyis az ún. cselédtörvény, továbbá az azt részben módosító 1907. évi XLV törvény szabályozta a Horthy-kor idején is. E rendelkezések szerint a szegődményes alkalmazottat munkaadójához nem csak formális munkaszerződés, hanem egyszersmind hatalmi viszony is fűzi, ami szoros személyi függéssel jár együtt. Ezt fejezi ki a törvény ama megfogalmazása, miszerint a szerződés létrejöttével a munkavállaló „a gazda háznépének tagjává válik”. Vagyis: a tisztán anyagi kötelmeken túl a munkaadót és a munkavállalót kölcsönös jogok és kötelességek kapcsolják egybe. Ez a határozottan patriarchális jellegű munkaviszony cseléd és munkáltatója között a munkavállaló számára súlyos hátrányokat és kétségtelen előnyöket egyaránt tartogatott. A hátrányok sorában első helyen említhető az alkalmazott messzemenő személyes függése munkaadójától a szerződés teljes időtartamában. Az uradalmi alkalmazottak esetében ezt a fajta gyámkodó hatalmat közvetlenül a gazdatiszti személyzet gyakorolta, a paraszti gazdaságok állandó alkalmazottaival szemben pedig a tulajdonos parasztgazda érvényesítette a közvetlen felügyeletet. A gazdatiszt rendelkezési jogkörének tágasságát két körülménnyel jellemezhetjük. Az egyik, hogy már at gazdasági cseléd munkakörét is, a saját hatáskörén belül, egyedül a gazdatiszt szabta meg. Így az uradalmak minden alkalmazottja, a szegődményes iparosokat, sőt a „vizsgázott gépészeket” is beleértve, gazdasági cselédnek számít, mivel a gazdatiszt rendelkezési hatalma alá tartozik. További fontos körülmény, hogy a gazdatiszt ellenőrző hatalma súlyosan korlátozza a munkavállaló egyéni autonómiáját. A személyes szabadság csorbítását mutatja, hogy a gazdatiszt fegyelmi jogkörébe a testi fenyítés is beletartozik. „Arculcsapásban a pusztai harminc-harmincöt éves koráig részesül – írja Illyés Gyula nevezetes szociográfiájában. – Aztán rendszerint csak hátulról kap a tarkóra vagy a nyakba, de leginkább csak egyet. Ha a helyzet úgy hozná, hogy mégis elölről kell leadni neki, a jártas szakértők szerint az gyors és lefegyverző legyen, határozott és befejező, mint a mondat után a pont, hogy mire az illető magához tér, már túl is essék rajta, fellebbezhetetlennek érezze. Az öregekkel szemben az ember lehetőleg módjával folyamodik a közvetlen fegyelmezéshez.” Ugyanakkor: „Tizennyolc éves koráig. a gazda a szentesített törvény értelmében is [az 1907es rendelkezés szerint] s szinte annak útmutatása szerint bántalmazhatja tettleg a cselédet. Életét s testi biztonságát csak azontúl nem veszélyeztetheti.” (Illyés Gyula 1974, 156-157, 158.) A cselédviszonyból a munkavállaló számára ugyanakkor az az előny származott, hogy az alkalmazott kétségtelenül egzisztenciális védettséget élvezett mintegy annak fejében, hogy időlegesen lemondott személyes szabadsága egyes biztosítékairól. Ennek döntő eleme az egész évre kikötött cselédbér, melynek feltétlen megfizetésére a munkaadó a szerződésben felelősséget vállalt. Továbbá a munkaadó magára vállalta az alkalmazott gyógyíttatási költségeit (45 napig tartó hatállyal), gondoskodott a lakhatásáról, sőt olykor még az étkeztetéséről is (ebben az ún. bennkosztosok részesültek). Ezért tekinti Erdei a cselédséget a leginkább paraszti rétegnek, „amelyet legjobban köt paraszt formáihoz a környezete” (Erdei Ferenc é. n., 135). A cselédek a jogi és társadalmi téren megnyilvánuló patriarchális kötöttség folytán, továbbá mert a pusztákon vagy a tanyákon élve fizikailag is kívül rekedtek a falvak és a mezővárosok paraszti közösségein, társadalmi és fizikai értelemben egyaránt feltűnően immobilnak bizonyultak. Jóllehet a cseléd munkavállaló minden évben újra eldönthette, hogy hová és kihez szegődjék, sőt hogy beszegődjön-e egyáltalán bárhová, mégis: az uradalmi alkalmazottak szinte mindig a helyükön maradtak és gyakorta életük végéig ragaszkodtak a cselédsorhoz. Erős a pusztaiak kötöttsége, emeli ki Illyés is. „Nem hagyhatják el oly könnyen egyik napról a másikra helyüket, sőt egyik évről a másikra sem. A nyolc-tízgyerekes béres nem mond fel, nem rakja szekérre óljait, bútorait, egy-két malacát, s nem indul világgá új hely után azért, mert egyik vagy másik leányának mehetnékje támad.” (Illyés Gyula 1974, 261.) Az egy hónapi folytonos munkaviszony jogi kötelmével a gazdasági cselédség végeredményben több évre megváltotta helyét egy-egy uradalomban. Helyben maradását erősítette, hogy helyváltoztatási szándékát a szerződés lejárta előtt két hónappal jeleznie kellett, mert ennek elmaradása esetén automatikusan meghosszabbodott éves szerződése. A beszegődés (felfogadás) időpontja más és más volt az ország egyes vidékein, ám rendszerint a szeptember 29ike és az április 24-ike közötti bő félévre esett, és az aktusra legtöbb helyen január elsején került sor. Ezt a gyakorlatot az 1935:II. törvény módosította, amely egységesen március 31-ikében határozta meg a szerződéskötés kötelező időpontját. A beszegődéskor írásba foglalt szolgálati szerződésben (bérlevélben) tüzetesen rögzítették a cselédbért. A konvenció (ahogy akkoriban nevezték) nem meghatározott munkák elvégzéséért járt, hanem olyan javadalmazás 206 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban volt, amely a gazdaság keretében elvégzendő és a szerződésben előírt munkák teljesítéséért illette meg a munkavállalót. Ennélfogva nem a végzett munka szerint, hanem a szolgálati idő arányában járt a cselédi javadalmazás, a konvenció tehát lényegében időbér jellegű juttatás volt. A cseléd bérének mintegy a 95%-át természetbeni járandóságként kapta meg. Ez is közrejátszott abban, hogy a cselédkonvenció nagyságát és belső összetételét hosszú időn át semmilyen külső megkötés nem szabályozta. A „szabad béralkú” liberális színezetű, valójában inkább a rendies szokásjog által szentesített rendszerét az 1940es XV. törvény szüntette meg; e rendelkezés nyomán állították fel az Országos Gazdasági Munkabérmegállapító Bizottságot, melynek az volt a feladata, hogy megállapítsa az országosan egységesített cselédbérminimumot. 1943-tól ugyanakkor életbe lépett a cselédbér maximumát kimondó rendelkezés is. A konvenció (a cselédek nyelvén: kommenció) nagysága és szerkezete híven követte a cselédhierarchia felépítését, így az állatgondozásban foglalkoztatott rendes béres és a napszámosmunkát végző gyalog béres javadalmazása eltért egymástól, és persze más fizetség járt a gyermek kisbéresnek is. Ám amíg az első két cselédkategória bérezése nem sokban ütött el egymástól, addig a kisbéresek jövedelme nem volt több a felnőttkonvenció felénél. A cselédbérben (és erre utalt a konvenció kifejezés) nem vagy csak igen halványan tükröződött a munkaerő változó piaci értéke. Az összetételét és még a nagyságát tekintve is alig módosuló cselédkonvenció rendszere érintetlenül megmaradt a Horthy-korszakban. Igaz, a naturáliák közül egyes tételek, így az öltözet ruha, a csizma, a bocskor, a fehérnemű, a gyapjú, a pálinka vagy a szalona és a száraz főzelékféle (borsó, bab) a húszas-harmincas években már többnyire hiányzott a bérlevelekből. Ettől eltekintve azonban érdemben nem módosult a cselédbér szerkezete (bár kisebb változásokra folyton sor került az egyes tételek egymáshoz viszonyított arányában), és viszonylag állandónak mutatkozott a konvenció nagysága is. A konvenció három fontos tételből állt: csekély készpénzből, természetbeni javakból és a saját megművelésre átengedett illetményföldből. A készpénz korszakunkban ritkán érte el a 40 pengőt, és gyakorta ennél is kevesebb volt. „A cselédség konvenciójának törzsét – jegyzi meg Heller András –, a gabonajárandóságok teszik” (Heller András 1937, 95). Ez a vegyesen búzából, rozsból és árpából álló járandóság szabályszerűen 15-20 mázsa szemes terménynek felelt meg, melyet az alkalmazott négy egyenlő negyedévi részletben kapott kézhez. Mindamellett a „cseléd legfontosabb keresete az állattartásból ered” (Heller András 1937, 97). Ha marhatartással szegődött be a cseléd, akkor rendszerint egy fejőstehenet tarthatott, ha nem, akkor a tehéntartás jogát munkaadója tejjárandósággal váltotta meg, esetleg tejmegváltást adott 14-30 fillér erejéig. Megillette továbbá a cselédet egy anyasertés tartásának a joga, melynek szaporulatát (éppúgy, mint a friss ellős üszőét) részben maga értékesíthette a piacon. Végül korlátlanul nevelhetett aprójószágot, melyek eladása révén szintúgy különjövedelemre tehetett szert. A cselédeket mindezeken túl saját használatra megillette 1200-1600 négyszögölnyi, az uradalom által felszántott és bevetett kukorica- vagy ugyanilyen nagyságú csak bevetett krumpliföld, illetőleg 200-400 négyszögöl, esetleg nagyobb kert. A naturáliák körébe tartozik végül a szolgálati lakás, melynek biztosításáról a század elején született törvény intézkedett. 1938-ban 43 600 cselédház volt az országban. A jellegzetes pusztai épületeket a gróf Esterházy Tamás kezén lévő Pápa-ugodi-devecseri hitbizományi uradalom 1916- ban felvett hagyatéki leltára alapján mutatjuk be: „Náddal fedett... 11,4 méter hosszú, 7,95 méter széles cselédház.” Továbbá: „Van az udvar északi részén egy kemény anyagból épült cselédlak, melynek hossza 33 méter, szélessége 9,33 méter, fenyő- és cserépzsindellyel fedett állószék alakú, ezen épülettel van összeépítve egy 13,1 méter hosszú, 9,10 méter széles kemény anyagból épült cselédlak fenyőtetővel, fazsindellyel fedve. Van ezen épületben 4 szoba, egy konyha, egy gerendás deszkás padlás. 1909-ben épült egy 38,9 méter hosszú, 9,4 méter széles kemény anyagú fenyőfa tetővel, cseréppel fedett új cselédlakás, melyben 8 szoba, 4 konyha, 1 sütőkonyha, 8 kamra és 1 padlásfeljáró van” (Pölöskei Ferenc – Takács Ferenc 1976, 59-60). A cselédház egy szobáját jobb esetben egy (néha két) család lakta, és rendszerint két vagy négy családnak jutott egy közösen használt konyha. Győr környékén készült felmérést idézünk. „37 gazdaságban 500 cseléd lakására vonatkozó adataim szerint a lakások 92%-a egyszobás (kétszobás lakása leginkább a gazdáknak, iparosoknak van). 55% közös konyhával bír, 45% különkonyhás. 70% földes padlózató, 11% köves, 19% fapadlós. 3 gazdaságban 3 esetben két család lakik egy szobában”, ám ez itt ritka j elenség. Viszont „a szobák túlzsúfoltsága elképesztő. Sokszor 8-10 lélek fekszik egymás hegyén-hátán örökké zárt ablakok mellett, a csecsemők deszkaládákban vagy felnőttek lábainál. Az ágynemű néhány rongy, takaró a kabát, az ing ugyanaz, amiben nappal verejtékeznek” (bejczi Németh Andor 1937, 148). Az uradalmi cselédek nem részesültek ugyan kötelező társadalombiztosításban, viszont betegség esetén az orvosi, a gyógyszer- és a kórházköltségeket meghatározott ideig (egy 1931-es rendelet szerint 30 napig) a munkaadó fizette. A cselédkonvenció is tanúsítja, hogy a gazdasági cseléd nem tipikus bérmunkás. Már azért sem, mert miként Kovács Imre találóan megjegyezte, „a cselédcsalád egy kis üzemet, mégpedig szükségletfedezeti üzemet alkot. Ugyanis a konvencióban kapott gabonát és a szegődményes föld hozamát ők nem viszik piacra és nem adják el, 207 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban hanem a családi üzemben feldolgozva közvetve értékesítik, illetőleg szükségleteik kielégítésére fordítják” (Kovács Imre 1984, 403). Ezért is oly nehéz a számszerűsített cselédbér egybevetése például az ipari munkásbérekkel, hiszen a cseléd önellátás útján biztosított fogyasztásának a városi munkások oldalán a piaci beszerzéssel megoldott fogyasztás felel meg. De ennél is döntőbb, amit Kovács némileg figyelmen kívül hagy, hogy a cseléd ráadásul árut is termel, lévén, hogy: „A béresnép tehát maga is úgy fedezi pénzszükségletét, mint a gazda: termel és a piacon elad” (Móricz Miklós 1933, 64). Kovácsnak igaza van tehát a cseléd önellátásáról mondottakban, viszont ehhez pótlólagosan hozzájárul még az állatok szaporulatából, a felesleges tejből és tojásból vagy a baromfiból származó piaci bevétel is. Ezért véli úgy Heller András, hogy ha „egy szorgalmas és elemi csapásoktól megkímélt közcseléd 1935. évi járandóságainak a székesfehérvári járásban” 1130 pengő volt az egyenértéke, ami járulékos naturáliákkal akár száz pengővel is megtoldható lenne, akkor 646 pengő, a bevételek 57%-a származott piaci értékesítésből. Lehet, hogy az idézett becsérték túlzó, ám nem kétséges, a cselédcsaládok mint árutermelő üzemek komoly jövedelmet húztak a piaci tranzakciókból. De vajon mit ért összességében a cselédbér? Abban teljes az egyetértés, hogy a cselédség az agrárszegénység jövedelmi elitje, hiszen amint egy kortárs gazda megfogalmazta: „A gazdasági cselédség ma a fixfizetésesek irigyelt pozícióját foglalja el a földművesek társadalmában.” Ráadásul, fűzte hozzá: „Állandóbb cselédségem kedvezőbb körülmények között él, mint a törpe- és a kisbirtokosok nagy része”, a napszámosokról nem is szólva (Móricz Miklós 1933, 65). A vita akörül folyt és folyik, hogy pénzben kifejezve mekkora is valójában az átlagos cselédkonvenció. Pesszimista megítélés szerint, s ezt a véleményt osztja a legtöbb falukutató szociográfus (Illyés Gyula, Kovács Imre), egy öttagú cselédcsalád 350-500 pengő évi jövedelmet húzott 1930-ban, bár Kovács szerint is a húszas évek végén ennél nagyobb volt a cselédkonvenció pénzértéke, ráadásul az ország egyes vidékei eltértek egymástól az átlagbér nagysága tekintetében. Amíg Békés megyében 39 fillér, addig Nógrádban már csak 24 fillér jutott a cselédcsalád egy tagjára. A konvenció nagyságának időbeli változását Kerék Mihály hat megyére kiterjedő becslése is érzékelteti; e szerint 1928-ban a legalacsonyabb érték (Szabolcs megye) is 628 pengő, a legmagasabb viszont 852 (Békés megye), és általában 766 pengő körül jár annak értéke. 1935-ben viszont már csak 528 pengő felelt meg a hat megye átlagának. Az optimista becslések egyébként éppen 1935-re vonatkozóan 650-740 pengő közöttre taksálják a konvenció értékét (Hollós István, Heller András), és a hivatalos álláspont is ehhez közeli értéket ad meg: 600 pengőt. Arról, hogy a későbbiekben miként alakult a cselédbér, jóval kevesebb korabeli becslés ismert. A kevesek közül való az a kalkuláció, mely szerint az 1940-es években, miután megtörtént „az irányított munkabérhelyzetre való áttérés”, a cselédbér „majori árak” szerinti értéke 1600 pengő körül volt (Hajpál Gyula 1943, 11). Igaz, tehetjük hozzá, ennek értékét valamennyire csökkenti az infláció. A számítások bizonytalanságát az is fokozza, hogy egyesek öttagú (Illyés), mások hattagú családot vesznek alapul (Heller). Ami azért okoz számottevő eltéréseket, mert az egyébként is népes cselédcsaládok úgyszólván minden egyes tagja jövedelmet termelt. Az e családokra jellemző hagyományosan magas termékenység tehát jól felfogott gazdasági érdekből (is) fakadt. (1920-ban egy házas nőre itt 4,5, a napszámosoknál csupán 3,9 szülés jutott. S még 1940-ben is a négy- vagy többgyermekes föld nélküli agrárproletár családok 37,4%-a tartozott ehhez a réteghez, holott a cseléd keresők megfelelő részaránya nem több 21,5%-nál.) A sok gyerek jól kamatozó gazdasági befektetésnek számít, hiszen 6-7 éves kortól már fél konvenciót hoz a cselédgyerek kisbéresnek állítása, a kamaszkorú lányok pedig gyakorta szegődnek be házicselédnek a közeli városokba, és a fiúk is el-eljárnak napszámba vagy részesmunkába. Egyedül ez az utóbbi, Heller számításai szerint, 40 pengő bevételt hoz, tehát annyit vagy inkább többet, mint amennyi készpénz a konvencióval is együtt jár (Heller ezt az összeget egyébként 25 pengőre taksálta). A cselédség, ezek szerint, a maga egészében nem tartozott a pauperizált, nyomorgó és éhező agrárszegénységhez. Jóllehet szoros patriarchális függőségben élt, ugyanakkor szociális biztonságot élvezett, sőt egyes jól fizetett tagjai akár még földvásárlásra is gondolhattak, s korabeli vélemények szerint „a cseléd keresetét a 7 kat. holddal bíró kisbirtokosok érik csak el” (bejczi Németh Andor 1937, 49). Ami arra vall, hogy az uradalmi alkalmazottak sem alkottak belülről homogén társadalmat. A cselédség fölött állt a gazdaság irányítószemélyzete (intézők és segédtisztjeik), viszont hozzájuk tartoztak a „gazdák” (tanyagazda) és az „öregbéresek” vagy „pálcásbéresek”; ők továbbították a gazdatisztek utasításait a cselédekhez, és a munkájukat is közvetlenül ők ellenőrizték. Végül szintén az ő hatáskörükbe tartozott a hónaposok (summások), a szakmánymunkások és a napszámosok felügyeletének ellátása. A közönséges cselédek (a rendes és a gyalog béresek) között ugyanakkor az ún. „elsőbéres” állt a hierarchia csúcsán; idősebb korában rendszerint belőle került ki a következő pálcásbéres. A cselédséget nyílt szakadék választotta el a szegődményes iparosoktól, sőt még a pásztoroktól is. Kivált az uradalmi bognárok, kovácsok, lakatosok és társaik érezték úgy, hogy a cselédek fölött a helyük. „Hacsak 208 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban lehetett, lakóházuk és műhelyük külön állott a béresekétől. Magukat különbnek tartották, de ahol csak lehetett, segítették a cselédeket. A bognár elkészítette a bútoraikat, a kovács vaslábat kovácsolt nekik, bevasalta a csizmasarkát, »megorvosolta« a beteg jószágot és minden egyéb iparosmunkát elvégeztek, amire azoknak szükségük volt. Munkájuk ellenértékét a cselédasszonyok ledolgozták a konvencióföldön” (Pusztainé Madar Ilona 1982, 174). Az uradalmi lét, mindeme különbségek dacára, szorosan együvé is fűzte az alkalmazottak presztízsben eltérő kategóriáit. Noha mindenki lenézte a hierarchiában alatta állókat és különösen azt, aki a legelesettebb volt, ám azért a szolidaritás köteléke is hatott: mindenki ott segített a másikon, ahol tudott. Így: „A pásztorok. kedveztek a cselédek állatainak. Amint lehetett, a jobb legelőn tartották azokat” (Pusztainé Madar Ilona 1982, 175). 1930-as adatok szerint a 215 896 gazdasági cseléd kereső kétötöde, közel 87 000 fő volt nőtlen vagy hajadon. Közöttük bújnak meg azok, akiket nem az uradalmak, hanem a parasztgazdaságok foglalkoztattak, s akiket az uradalmi cselédségtől a gazdacseléd elnevezéssel különböztetik meg. A közép- és gazdagparaszti gazdaságok legnagyobb számban béreseket (tehát férfiakat) és kisebb számban mindeneseket, valamint szolgálókat (nőket) alkalmaztak állandó jelleggel. Az uradalmi és a gazdacselédek között döntően az a különbség, hogy a nagybirtokok felnőtt családos alkalmazottjaival szemben a paraszti üzemek előnyben részesítették a fiatal és még nem házas cseléd munkavállalókat. Persze az utóbbiak körében is akadt olyan csoport, amely erősen emlékeztetett az uradalmi alkalmazottakra. A béres mint a paraszti gazdaságokban legtömegesebben előforduló cseléd típusán belül megkülönböztethetjük a kisbérest, a bérest és az öregbérest. A 14-17 éves fiúkat, tehát a kisbéreseket a jószágok őrzése és ellátása körüli munkákkal bízták meg, de időnként más munkára is befogták őket (szántásnál-vetésnél vezették a lovat, kapáltak, markot szedtek vagy kukoricát törtek). A béres viszont minden gazdasági munkát köteles volt ellátni, sőt nemegyszer még a tanyaépület tatarozásával is megbízták. A lányok mindenesnek vagy szolgálónak szegődtek be a háztartási és a tanyaház körüli gazdasági munkák elvégzésére. Mind a béresek, mind a szolgálók rendszerint egy évig maradtak a helyükön, majd továbbálltak. A cselédsort is rendszerint csak a családalapításig terjedő életciklus tartamában vállalták, ezt követően (tehát legkésőbb 30 éves koruk körül) napszámosként vagy ritkábban tanyásként folytatták tovább az életüket. A gazdacseléd további specifikuma, hogy a konvenciót, melyről éppúgy részletesen szó esik a bérlevélben, mint az alkalmazott munkájáról, itt közvetlenebbül meghatározták a hagyományok, mint az uradalmi cselédség esetében. Így a gazdacselédek kommenciójának a gabonajárandóság mellett a Horthy-korban is elengedhetetlen tartozéka volt a ruha és a lábbeli járandóság, viszont hiányzott belőle mind a marhatartás, mind az illetményföld. Összességében ezért is csekélyebb a gazdacselédként megkeresett jövedelem az uradalmi cselédség járandóságánál. Némileg máshogy alakult a tanyásként beszegődők egyébként nem túl népes körének a helyzete. Több típusuk is megkülönböztethető, ám mindannyiuk létét megszabta, hogy a közép- és gazdagparaszti tanyás gazdálkodás során gyakran akadt egy vagy több, a gazda által nem használt felesleges tanyaépület. A tanyások felnőtt és családos emberekből verbuválódtak, akik noha a közönséges cselédeknél függetlenebbül, ám a napszámosokénál mégiscsak kötöttebb körülmények között éltek. Egyik jellegzetes, noha nem túl gyakori képviselőjük az öregbéres, a gazda helyettese (béresgazda), akit rendszerint a gazdagparasztok, kisebb urizáló gazdák fogadtak föl. A bérestanyás (vagy tanyásbéres) hébe-hóba már a 20-30 holdas középparaszti gazdaságokban is előfordulhatott; ő az, aki az öregbéreshez hasonló módon „az egész gazdaság dolgát, baját viszi a vállán” (Kiss Lajos 1981, 1:149). Átmeneti, félig cseléd, félig napszámos helyzetnek felelt meg a kistanyás vagy féléves-tanyás státusa. Olyan tanyáscseléd ő, akit a 40-50 holdas parasztgazda „ereszt be” valamelyik üres tanyájába, viszont a cselédcsalád munkaerejére a gazdaság csak részben (fél évig) vagy egyáltalán nem is tart igényt. A cselédbér fejében fél évig dolgoztatott tanyás így nemegyszer éppen a gazda birtokán végzett napszámmunkából él. Említsük meg végül az ún. ingyenes-tanyást, aki nemhogy fél évet, egy napot sem tölt cselédmunkában, mivel teljes egészében napszámosként tartja el magát és családját. „Úgy mondják, hogy a tanyások többsége ingyenes tanyás volt” (Nagy Gyula 1975, 207). A gazdacselédek közül az öregbéres és a bérestanyás (tanyásbéres) állt közel az uradalmi alkalmazottakhoz. Nemcsak azért, mert a cselédcsaládok munkaerejére a gazdaságok itt is, ott is teljes mértékben igényt tartottak, hanem a javadalmazás szakasztott azonos módja miatt szintúgy. Hiszen a gazdacselédek ez utóbbi kategóriáit is rendre megillette mind az illetményföld (és a veteményes kert), mind a tehéntartás joga, vagyis mindaz, ami egyébként hiányzott a rendes gazdacselédek kommenciójából.
209 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban A gazdacselédek többsége azonban azt követően, hogy családot alapított, rendszerint beköltözött a tanyáról az (alföldi) mezővárosokba, és napszámosként kereste tovább a kenyerét. A mezőgazdasági munkásság az agrárproletariátus kétségkívül legnépesebb kategóriája, amely eltartottakkal együtt legalább kétszer akkora tömeget alkotott, mint a gazdasági cselédség: 1920-ban másfél millió (1 528 589), egy évtized múltán is valamivel több mint egymillió (1 252 731) fő alkotta e népcsoportot. Ám ennél is jóval többen éltek napszámmunkából a Horthy-kor évtizedeiben. Potenciálisan tehát időről időre további tíz- és százezrek lepték el a munkaerőpiacot, hogy ezzel is növeljék a munkaerő-túlkínálatot. A mezőgazdasági napszámosok belsőleg differenciált társadalmat alkottak. Egyik nehezen, sőt egyáltalán nem is számszerűsíthető részét képezte az alkalmi napszámos munkavállalók tömege, amely önálló megélhetést nem biztosító kis- és törbebirtokok tulajdonosaiból került ki volt. Számuk különösen a Nagyatádi-féle földreform nyomán nőtt meg, hiszen nagyjából 300 000, korábban teljesen föld nélküli (s szinte kizárólag napszámból élő) személy jutott ekkor néhány holdnyi parcellához. Igaz, ők „inkább csak olyan munkákat vállaltak, amelyekhez bizonyos szaktudás kellett – szőlőmetszés, épületfa, dongafaragás, zsúpkészítés stb.” (Vaska Miklós 1979, 53). A főfoglalkozású és milliós nagyságrendű mezőgazdasági munkásság körén belül az egyik csoportot azok alkották, akik haszon- vagy részesbérlet formájában szintén folytattak némi önálló gazdálkodást, a másik csoportjuknak ez nem állt módjában. Az utóbbiak gazdasági stratégiájának felelt meg a félig-meddig cseléd, félig-meddig napszám jellegű bérmunka: őket nevezték hónapos cselédeknek vagy egyszerűen csak summásoknak. A summások egyszerre voltak idény- és vándormunkások, mivel nagy többségük más megye, sőt olykor a lakhelyétől egészen távoli vidékek uradalmaiban vállalt munkát. Rendszerint a dunántúli nagygazdaságok szerződtettek tömegesen summásokat. A gazdaságok a saját költségükön marhavagonokban szállították a zömmel Borsod és Heves megyéből, a Dunántúlon pedig elsősorban Zalából származó idénymunkásokat az uradalmi pusztákra. „Negyven-ötven főt is bezsúfoltak egy kocsiba, együtt a szerszámaikkal – szól a visszaemlékezés. – Mikor Pápára értünk, onnét urasági szekerek vittek ki bennünket Pálházára” (Pölöskei Ferenc – Takács Ferenc 1976, 63). A summások zömében még házasság előtt álló fiatal férfiakból és nőkből kerültek ki, akik ún. bandákba szerveződve csoportosan szerződtek meghatározott, rendszerint több hónapig tartó munkára (ezt az ún. gazdasági munkásszerződésben rögzítették). A hevesi summásbandák többnyire fél évre, a dunántúliak esetleg csak a nyári aratási-cséplési munkákra szegődtek be. „Csak Kövesden [Mezőkövesden] 3630 ilyen summáscsalád él – jegyzi meg Szabó Zoltán a Cifra nyomorúság című szociográfiájában –, családtagjaikkal együtt körülbelül 13 000 lélek. Az a kövesdi emberfölösleg, amely így keresi a kenyerét, körülbelül hatezer főre tehető” (Szabó Zoltán é. n., 68). A summásvidékek (maga Mezőkövesd is) erősen zárt közösségeket alkottak, ahol szinte korszakunk végéig töretlen maradt a házasodási endogámia. A summáscsapatok szervezését és munkavégzésük menedzselését, sőt azok felügyeletét a summásgazda (munkásgazda, bandagazda) látta el. „E hatezer ember a summásgazdától függ elébb, aztán az ispánoktól. Volt idő, mikor a summásgazda a munkásság vezetője és érdekeinek védője volt, ma [1938-ban] nem az. Voltaképpen kereskedik velük. Munkájukat eladja a nagybirtoknak és lehetőleg úgy adja el, hogy ő ne károsodjék. Hogy a munkás ne károsodjék, az másodlagos követelmény” – állapítja meg a szociográfus (Szabó Zoltán é. n., 68). Az Alföldön és kivált a Horthy-korban már arra is akadt példa, hogy földmunkás-szervezetek, nem pedig vállalkozó bandagazdák állítottak össze summáscsapatokat, amelyek élén a szervezet vezetői foglaltak helyet, akik azután megfelelőképpen képviselték a munkavállalói érdekeket és nem is kerestek többet a társaiknál. A summások úgy tagozódtak be az uradalmak munkaerő-állományába, hogy a hierarchia legalján jutott nekik benne hely. Így azután a summások konvenciója el is maradt a cselédeket megillető javadalomtól. Ez ajárandóság kisebbrészt készpénzből, nagyobbrészt terményekből (búzából, rozsból, árpából) tevődött össze. Optimista becslések szerint a húszas évek vége felé a férfi summás konvenciójának értéke 60 pengő körül járt havi átlagban. Természetesen a summások nemcsak aratásra-cséplésre vagy a kapásnövények egész évi „bemunkálására” szegődtek be (ők voltak a szakmányosok), hanem napszám fejében is vállaltak akár ugyanabban a gazdaságban is további munkákat; ebben az esetben azonban kevesebbet kerestek. Az 1930-as évek kezdetén drasztikusan csökkentek a mezőgazdasági munkabérek. Kerék Mihály borúlátó számításai szerint a summások konvenciójának értéke, havi átlagban, rendszerint a 20 pengőt sem érte el ekkoriban, az évtized vége felé viszont újra 60-70 pengő lett. Miközben a gazdasági konjunktúrák és dekonjunktúrák váltakozásai határoztak a summásbér időbeli trendjének a hosszú távú alakulásáról, ugyanakkor e bér nagysága és összetétele országosan sem alakult egyöntetűen. Nemcsak regionálisan, de az üzemtípusok szerint is észrevehető különbségek mutatkoztak a summások béreiben. Legnagyobb béreket a Kisalföldön, 210 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban legalacsonyabbakat a Tisztántúlon fizettek a summásoknak; ugyanakkor a paraszti üzemek alkalmazottjai jobban jártak, mint uradalmi társaik. S noha a gazdagparasztok kevesebb készpénzt és gabonát juttattak summásaiknak, gyakran ellátták őket szegődményes földdel, sőt olykor a kertészeti munkákat is velük végeztették valamivel kedvezőbb napszámbér fejében. S ezzel magasabb jövedelemhez jutottak a náluk alkalmazott hónapos cselédek, mint az uradalmi summások, ami azonban végül kevéssé számított, hiszen a summások 98-99%-át az utóbbiak adták. Összességében a summások évi átlagban 200-230 pengő jövedelemre tettek szert, legalábbis ez volt a helyzet a húszas, majd harmincas évek végén, ám a válság idején ennél alacsonyabb jövedelemmel kellett beérniük. A konvenciónak részét képezte a természetben kapott élelem és szállás (ami nem lakás). A munkások élelmezését a munkaadók úgy oldották meg, hogy ellátták őket a főzéshez szükséges nyersanyagokkal, liszttel, szalonnával, zsírral, krumplival, babbal, sóval, ami havi átlagban nagyjából 30 pengő értéket képviselt. A summások alacsony rangját jelzi, hogy az uradalmak feltűnően kevés figyelmet fordítottak szállásaikra. Rendszerint istállókban jelöltek ki nekik fekvőhelyet. „A barakkban laktunk, amely télen ököristálló volt – olvassuk egy visszaemlékezésben –, abba szállásoltak el bennünket. A beszállásolás úgy volt, hogy nekünk, már ilyen kisebb leányoknak csak a söpréshelyiség jutott, oda raktuk a szalmát és ott feküdtünk úgy, hogy a lábunk a másik fejénél volt. Be voltunk zsúfolva a barakkba, férfiak és nők egy helyen voltak. Azért is fél kilométerre kellett mennünk, hogy egy kicsit tisztálkodni tudjunk” (Pölöskei Ferenc – Takács Ferenc 1976, 63-64). A Hor- thykorban csak annyi változott e téren, hogy: „A volt summások utolsó generációja már csak elvétve aludt a földön. A legtöbb uradalom a harmincas évek közepétől az istállókba ún. deszka priccseket csináltatott. Nem állt ez másból, mint két bakra fektetett deszkaszálakból, ráadásul számos helyen egyvégtében alakították ki. Ezekre a fekvőhelyekre lábtól csúsztak be, és a summásládájukat préselték falként egymás közé, hogy valamiképpen kialakítsanak maguknak egy kis saját fészket. 1935 után egyes gazdaságok ideiglenes deszkabarakkokat építtettek e munkásoknak, ahol emeletes priccseken külön aludtak a férfiak, külön a nők, és az uradalom adta a szalmazsákokat” (Petánovics Katalin 1997, 175, 176). Az uradalmak mindig vigyáztak rá, hogy a munkásgazda csak egészséges munkavállalókat szerződtessen; akiről nyolc napon belül kiderült, hogy beteg, azt nyomban hazaküldték, aki pedig később, a munka során betegedett meg, az után az uradalom szintén nyolc napig fizette az orvosi (kórházi) kezelési költségeket. Óriási tehát a summások kiszolgáltatottsága, ráadásul az állandó cselédség által is lenézett hónapos cseléd – egyetlen kereső esetén – az így előteremtett jövedelemből képtelen volt a családját eltartani. Ezért mind ők, mind a család többi tagja kénytelen volt napszámmunkát is vállalni, hogy kipótolják a summáskonvenciót. A napszámosok az 1898. évi II. törvény értelmében a községi jegyzőtől beszerzett munkásigazolvány birtokában köthettek alkalmi munkaszerződést, melyet elvileg írásba kellett foglalni. A szerződés rögzítette mind a kialkudott bért, mind az elvégzendő munkát és magát a munkarendet is (e szerint délben egyórai, tavasztól őszig pedig reggel és délután fél-fél órai munkaszünet járt). A szerződés valójában csak egy napra szólt – ez tehát a napszámosmunka specifikuma. Mivel: „Az aratási munka a mezei szegénységnek egész esztendőben egyetlen nagyobbszabású munkaalkalma. [ezért] az aratási munkavállalást a hatóság is ellenőrzi s a munkásnak és munkaadónak szerződést kell kötnie. A szerződést a hatóság előtt kötik. A hatóság feladata, hogy a szerződéskötés nyugodt és sima menetére őrködjék, tehát ez alkalommal teljes tekintélyét latba veti. Az aratók követelni szeretnének, de a légkör hangfogót szerel a torkukra. A szerződéskötés megtörténik, teljesen a munkaadó szempontjai s érdekei szerint” – számol be a viharsarki állapotokról a szociográfus (Féja Géza é. n., 70). 1923-ban törvényt hoztak ugyan (XXV tc.) a mezőgazdasági bérminimumról, ám az nem ment át a gyakorlatba. A napszámbérek így közvetlenül a piaci keresleti és kínálati viszonyok pillanatnyi állásából következtek, s természetesen szezonális, regionális, valamint egyéb körülményektől is függtek. A napszámbérek éppúgy, mint a summásbérek, a húszas években némileg elmaradtak a háború előtti szinttől. 1928-ban, országos átlagban, a felnőtt férfiak napszámbére 2,82 pengő körül alakult, de az Alföldön ennél 25 fillérrel többet, a Dunántúlon pedig 27 fillérrel kevesebbet fizettek. A női napszámbérek a férfiak bérének 70%-át, a gyerekek bérei annak nagyjából a felét tették ki. A gazdasági válság éveiben a napszámbérek nagyon alacsony szintre süllyedtek és csak az évtized derekától emelkedtek: a háborúba való belépésünk körüli években értékük elérte a 3 pengőt, és 1943-ban 6-7 pengő között volt. Vásárlóértékét tekintve viszont a későbbi jóval magasabb napszámbér az 1929ben szokásos bért legföljebb ötven százalékkal haladta meg, ugyanakkor a harmincas évek legalacsonyabb napszámbére csak harminc százalékkal maradt el az 1929-es szinttől. A napszámmunka a mezőgazdaság leginkább piaci, kifejezetten monetáris alapokon nyugvó intézménye, jóllehet idővel ezen a területen is bekövetkezett a visszatérés a hagyományos bérezési formákhoz. „Az általános pénzhiány és a termények értékesítésének nehézségei már a rövid tartamú munkák után is a naturálbérek alkalmazását helyezik előtérbe”, jegyzi meg Kerék Mihály. „Tényleg sok helyen már a napszámot is 211 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban természetben fizetik. Különösen terjed ez a szokás kisbirtokos vidékeken, ahol a munkásember csak néhány napra kell kisegítőnek s ilyenkor rendszerint nem előre kialkudott pénzbért kap, hanem ellátáson kívül a munkaadó belátása szerint különféle terményekkel (gabona, liszt, tej, szalonna stb.) honorálja szolgálatait” (Kerék Mihály 1934, 21). Sőt, mint egy másik kortárs elemző írta: „Sok helyen szokásos, hogy a munkaadó a munkaerőnek a maga számára való biztosítása végett, a napszámosoknak bizonyos nagyságú földet ad, amelyet maguk számára művelhetnek, de viszont kötelesek bármikor, ha a munkaadónak szüksége van rájuk, előre meghatározott napszámbér mellett munkába állani” (K. Juhász László 1931, 57). És természetesen igen gyakori, hogy mind a summások, mind pedig a napszámosok részért vállalják az aratási munka elvégzését (a learatott gabona egytized részét kapva kézhez), s miután nekik jutott az aratás, másféle napszámmunkát is hajlandók teljesíteni a gazdának akár csekélyebb bérért is. Ugyanakkor más a részes norma cséplésnél (3-4%) és megint más az őszi munkálatok esetében (kukoricatörés, burgonya- és takarmányrépa-szedés). Emellett létezik feles, harmados, negyedes, sőt ötödös művelési forma is. „A vállalkozói jelleg legjobban kidomborodik a feles, vagy harmados művelésben, ami tulajdonképpen már bérletnek mondható. Általában felesművelésnél minden munkát a részes végez és éppen ezért már igaerővel is kell bírnia a szántás és vetés elvégzésére.” (bejczi Németh Andor 1937, 58). A felesművelés azonban korszakunkban már ritka, helyét a terménybetakarításra korlátozódó részesmunka foglalja el. Nehéz tehát megbízható képet alkotni a napszámoscsaládok tényleges jövedelmi helyzetéről már pusztán azért is, mert általános szokás szerint a család több tagja rendszeresen végzett napszámmunkát. Nem ritka az olyan családi „munkamegosztás”, ahol a férfi családfő az aratásból veszi ki a részét, s emellett részesföldet vállal, melyet a felesége és felnőtt fia munkálnak meg. Ha erre nincs módjuk, akkor a legények és a leányok summásnak szegődnek, a kiskorú gyermekek és esetleg a feleség pedig eljárnak napszámba. „Az asszonyok között is akadtak olyanok, akik eljártak napszámba. Ajómódú gazdáknál, tisztviselőknél, boltosoknál kapáltak, krumplit, kukoricát gyomláltak a kertben, mosást, meszelést, nagytakarítást is vállaltak. Az így megkeresett pénz jóformán elég volt a bolti bevásárlásokra, sóra, cukorra, fűszerre stb.” (Vaska Miklós 1979, 54). Meghatározó végül a munkához jutás gyakorisága, vagy inkább az, hogy milyen fokú az agrár-munkanélküliség. Korabeli becslések egyöntetűen arról vallanak, hogy a népes mezei munkástömeg munkaerejének a harmadát, sőt talán a felét sem tudta a munkaerőpiacon értékesíteni. A rejtett, a városi-ipari munkanélküliségtől eltérően hivatalosan nem is regisztrált falusi munkanélküliség méreteit a húszas évek végén 175 és 250 000 fő közöttire taksálták; az 1930-ban 554 000 főt számláló főfoglalkozású kereső mezőgazdasági munkásságnak így valóban tetemes hányada tartozott e körbe. Az évente munkával töltött napok száma is plasztikusan kifejezi a foglalkoztatottság alakulását. A századelőn a napszámosok rendszerint 220 napot dolgoztak évi átlagban, ám a húszas években ennél már valamivel kevesebbet. A válság éveiben az évtizedekkel korábbi felére, hivatalos becslés szerint 130, Kerék Mihály szerint pedig egyenesen 114 napra csökkent a kereső napok száma, „beleértve a részesföldek, valamint a saját vagy esetleg bérleti földek megműveléséhez szükséges munkanapokat is” (Kerék Mihály 1934, 21). A válságot követően azután több lett a mezőgazdasági munkalehetőség és 150 körülire emelkedett az évi munkanapok száma, de például „a földbirtokkal nem bíró munkások átlag 120-130 napot dolgoztak 1936-ban Győr környékén” (bejczi Németh Andor 1937, 87-88). Kivált a téli hónapokban öltött valóban drámai méreteket az agrár-munkanélküliség, amely elsőrendűen a növénytermesztési munkák végzésében érdekelt napszámosokat sújtotta. 1932/33-ra vonatkozó adatgyűjtések mutatják, hogy a mezei munkák szünetelésének csúcspontján, vagyis február hónapban a napszámosok valamivel több mint a fele (56%-a) tartozott a munkanélküliekhez. A válság elmúltával, a háború közeledtével, majd pedig a háború idején kétségtelenül enyhült a krónikus agrármunkanélküliség. Így 1939-et követően, legalábbis a nyári hónapokban, „már nemhogy felesleg, hanem általában hiány jelentkezett” munkáskézben, ahogy a m. kir. Országos Gazdasági Munkaközvetítő Hivatal tájékoztatójában olvassuk. Végül is milyen jövedelemre számíthattak a napszámból élő családok? Egybehangzó vélemények szerint az 1920-as évek második felében a felnőtt férfi napszámos évi összkeresete legkevesebb 480 és legföljebb 680 pengő között alakult, ami a válság idején 300 pengőre esett vissza, majd az évtized második felében újfent 400450 pengőre ugrott, melynek a múltbelihez hasonlóan ekkor is mintegy a felét aratással-csépléssel keresték meg. Nem kétséges, a napszámoscsaládok bevétele még a konjunkturális időszakokban is többnyire a létminimum körüli szinten mozgott és gyakorta el sem érte azt. A húszas évek végén például a megfigyelők 400 pengő deficitet állapítottak meg e családok költségvetésében. A szociológiai megfigyeléseit a válság éveiben végző Kerék Mihály pedig úgy találta, hogy az alig 300 pengő bevételből tengődő napszámos- és kisbirtokosnapszámos családoknak szükségképpen teljesen el kell adósodniuk. Különösen reménytelen a kis- és törpebirtokos s egyúttal munkásigazolvány nélküli napszámosok helyzete, mivel „100%-ig adósak voltak a vételárral és akik FAKSZ-kölcsönből építették fel házaikat, még na-gyon keveset törlesztettek le, úgyhogy 212 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban tartozásaik tőkeértéke alig csökkent. Az évi keresmény azonban olyan csekély volt, hogy tartozásaik egy részével vagy egészével továbbra is adósok maradtak, sőt azok tovább szaporodtak, míg a múlt évben [1932ben] már eljutottak odáig, hogy hitelök teljesen kimerült” (Kerék Mihály 1984, 379-380). A harmincas évek derekán, becslések szerint, a legföljebb egy hold földdel rendelkező napszámosok családi átlagjövedelme 445 pengő. Ebből adóra, lakbérre, iskolai költségekre közel száz pengőt, ruházkodásra 69 pengőt költenek, így „az életvitelre fennmarad 278 P, napi 76 fillér, hét főből álló családnak” (bejczi Németh Andor 1937, 173). A valamivel több, de öt holdnál azért nem nagyobb földű napszámosok családjaiban az átlagos munkabérjövedelem 314 pengő, a földjükből szerzett jövedelem bruttó értéke 352 pengő, összesen tehát 666 pengő a család teljes bevétele. Az adó és az egyéb fizetési kötelezettségek levonásával így napi 95 fillér jut a létfenntartásra. Ok azonban jobban eladósodnak, mint a földtelen vagy törpeparcellás társaik: az utóbbiak 97 pengő, a kisbirtokos-napszámosok viszont 175 pengő tartozást halmoztak fel az évek során. „A parasztmunkás mindenes munkás – írja Erdei –, tehát mindenekelőtt a mezőgazdaság összes ágaiban dolgozik, de akármilyen ipari segédmunkára is vállalkozik. Szóval végeredményben nincsen szakmája. Szakszerűen egyetlenegy dolgot tud: teljes beleéléssel dolgozni, s egész létét a munkának alárendelni” (Erdei Ferenc é. n., 151-152). A szakképzettség, vagyis a specializálódás hiánya, valamint a „kényelmetlenül élés” szokássá válása – Erdei szerint – mind-mind a parasztállapot folyománya. Ugyanakkor a szakmunkáslét, mellyel szorosan együtt jár az életigények megnövekedése, biztosítja a parasztból munkássá válást. A mezőgazdaság tágabb keretei között egyedül a kubikosok és a kertmunkások képviselték ezt a fajta emelkedettebb szakmunkáslétet. A múlt század második felének a Tisza-szabá- lyozásban és az egyéb ármentesítő munkákban lekötött alföldi földmunkássága, létszámát tekintve, korszakunkban észrevehetően lehanyatlott. Ám még azoknak is, akik kitartottak a kubikos-vándormunka mellett (1930-ban a keresők száma 9200, eltartottakkal együtt közel 28 000 fő), számolniuk kellett már ekkor a vészesen csökkenő kereseti lehetőségekkel. Az első világháború előtt, a napszámosokhoz hasonlóan, a kubikosok évente 200-240 napot, a két háború között legföljebb 150 napot dolgozhattak. Ráadásul a bérük is csökkent időközben. Ezért sem riadtak már ekkor vissza attól, hogy alkalmanként aratási-cséplési napszámmunkával egészítsék ki jövedelmüket, és ezzel mintegy „visszaparasztosodjanak”. Különösen erős volt ez a késztetés a válság éveiben, midőn a húszas évek végi 9001400 pengő évi bér (melynek napi 6-8 pengő napszám felelt meg) 300-475 (napi 2-3) pengőre zuhant vissza. Némileg javult a 80%- ban a Tisztántúlon és a Duna-Tisza közén koncentrálódó kubikosok bérezése az évtized végén attól fogva, hogy az iparügyi miniszter elsőként 1937-ban, majd 1939-ban munkabérminimumot rendelt el számukra, és kivált, mert a visszacsatolások, illetve a háborús hadigazdálkodás az addiginál több földmunkaalkalmat teremtett (út- és vasútépítések). 1939-et követően a napszámbér így újfent 3-6 pengő közé emelkedett, az 1943-as újabb munkabérminimum rendelkezés pedig 60%-kal javított a béreken (a minimálbér a kubikosok legnagyobb bére is volt egyúttal). A dinnye-, dohány-, hagyma- és paprikakertészként foglalkoztatott szakmunkások megítélése igencsak ellentmondásos. Erdei azt tartja róluk, hogy napszámosok, ám „éppen nem parasztiak mák’ (kivéve a részes szőlőkapásokat). Illyés viszont, különösen a dohánykertészekre gondolva, cseléd voltukat emeli ki. Végül az újabb szakirodalom szerint e foglalkozási csoport tagjai „átmenetet képeztek a cselédek és az önálló gazdák között” (Gunst Péter 1987, 81). Tény, hogy a kertészek a speciális növénykultúrák terén részesben vállalt napszámmunkájuk jövedelmét (ami teljes bevételük 40%-ának felelt meg), jószágtartással, valamint a kerti és takarmánynak való földön való gazdálkodással egészítették ki, és emellett további természetbeni járandóság is megillette őket (lakás, tüzelő). A kertészek valójában családi gazdálkodást folytattak, ám időszakonként egyéb részesművelést is vállaltak. A szakmai specializálódás és persze a több lábon állás együttes hatására az eltartottakkal együtt 1930-ban 23 000 főt tömörítő kertészek az agrárproletariátus jövedelmi elitjét alkották – ezért is nevezték őket a cselédek és a napszámosok „báróknak”. Innen van, hogy a kertész nem törekszik a város és az ipari munkahelyek felé, hiszen: „Bére így is olyan. mint a városi munkásnak, sőt kiskertje jobb ellátottságot biztosít, mint a kültelki proletáré, nem csábítja másféle élet” (Erdei Ferenc é. n., 154-155). Az agrárproletariátus népes társadalma, a jelek szerint, aligha szorítható be az osztálystruktúra merev fogalmi rendszerébe. Láttuk, a részben vagy zömében agrárbérmunkából élő mintegy hárommilliós népesség, némi kivétellel, maga is gazdálkodott több-kevesebb, de inkább parányi saját vagy bérelt földön, és már emiatt is paraszti életet élt. Ez alól egyedül a mezőgazdasági munkásság a kivétel, melynek közel a négyötöde 1930-ban sem saját földet, sem bérletet nem mondhatott a magáénak. De paraszti meghatározottság nyomta rá a bélyegét magára a bérmunkás státusra is. Ha parasztin egyfajta rendies kötöttséget értünk, valamint azt, hogy a munkavégzés nem egészen vág egybe a polgári értelemben vett bérmunka fogalmával, akkor nincs a Horthy-kori Magyarországon olyan komolyan számba vehető népes agrárproletár-réteg, melyet megszorítás nélkül besorolhatnánk a proletariátus osztályába. A gazdasági cselédség rendi keretekre emlékeztető személyes függése éppúgy ezt a képet erősíti, mint a természetbeni javadalmazás általános elterjedtsége a mezőgazdasági bérmunka úgyszólván minden fajtájában. És, természetesen, a paraszti 213 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban jelleget növeli, hogy az agrár munkavállalók nagy tömegeit nem integrálta az osztálytudat, amely egyszerre forrása és következménye egy társadalmi makrocsoport érdekvédelmi és politikai megszerveződésének. Az agrárproletariátus egyes szegmenseire jellemző lehetett ugyan valamilyen szerény mértékű szervezettség (és ennek megfelelő csoporttudat), az agrárproletariátus egészéről azonban ez a legkevésbé sem állítható. A kivételek közé tartozik a földmunkásság, melynek kollektív munkavállalói érdekeiért a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetsége állt ki alkalomadtán. S majd csak az 1941-ben, a birtokos parasztság politikamentes érdekvédelmi szervezeteként alapított Magyar Parasztszövetség próbálkozik a mezőgazdasági munkásság összefogásával, midőn 1942-ben létrehozza Földmunkás Szakosztályát. Nem kell tehát azon csodálkozni, ha a gazdasági érdekeinek artikulálására képtelen, sem szakszervezet, sem kifejezetten politikai erő (párt) által nem képviselt nagyszámú agrárszegénység túlontúl nagy tömegeinek lett végül elkerülhetetlen sorsa a pauperizáció. Különösen veszélyeztetett helyzetbe kerültek az egykeresős családok, első helyen a teljesen föld nélküli mezőgazdasági munkások, ám alig valamivel jobb a sorsuk azoknak, akiket a Nagyatádi-féle földreform tett (törpe- vagy kis-)birtokos gazdákká. 1930-as adatokkal számolva nagyjából 300 000 olyan mezőgazdasági család élt ekkor az országban, ahol egyetlen keresőre hárult a kisközösség eltartása; ez körülbelül 1,3 millió főnek felelt meg. E fölöttébb kiterjedt társadalom nagyjából kétötöde törpebirtokosokból, további kétötöde napszámosokból állt, és egyötödét adták a cselédek. A 300 000 egykeresős szegénysorsú parasztcsalád legalább egyötöde, 60 000 család életszínvonala süllyedt a létminimum szintje alá; őket minden további nélkül illethetjük a koldus jelzővel. „A családok 19%-ánál – szól a megfigyelés Győr környékéről –, a legteljesebb nyomort és az éhséggel való állandó küzdelmet találtam” (bejczi Németh Andor 1937, 166). Az 1932-től rendszeresített szegénykataszterbe való felvétel esetén az illető még reménykedhetett, hogy némi segélyben részesül. Győr vármegyében például a mezőgazdasági munkásság nem egészen egytizedén kívánt a helyhatóság ínségenyhítő akcióval segíteni. „Ezek tehát hatóságilag elismerten a legteljesebb szegénységben élnek, nyomorban, amivel együtt szokott járni az éhség” (bejczi Németh Andor 1937, 167). A reménytelen nyomorúságba zuhant százezrek egzisztenciális gondjain azonban vajmi keveset enyhített az állami szociálpolitika, amint azt drámai beszámolók sorában bizonyította és tárta a széles nyilvánosság elé a harmincas évek szociografizáló falukutató irodalma. „Az ínségmunka útján – olvashatjuk Féjánál –, tehát a lehető legcsekélyebb segítséget kapja a mezei munkás, már t. i. az, aki sehogyan sem bír másféle munkához jutni s valóban az éhhalállal vívja harcát.” Majd Hódmezővásárhelyről idézve a példát megállapítja: „Az egy családtaggal bíró ínségesnek napi 7 fillér volt a segélye, a legtöbb (13!) családtaggal bíró ínséges maga s fantasztikus számú családja részére napi 10 és néhány század fillért kapott, kevesebb fillért, mintahány családtagja volt... »Zseniálisabb« szociálpolitikát aligha lehetséges elképzelni. Igen jellemző mégis az a közfelfogás, hogy az ínségmunka »elkapatja« s munkakerülésre szoktatja a »szegínységet«.” (Féja Géza é. n., 112, 113). A társadalmi hierarchia legaljára szorult agrárszegénység fizikai és társadalmi mozgáslehetőségei igen szűknek bizonyultak végig a korszak folyamán. A horizontális helyzetváltoztatás ugyan korántsem ritka, ám annál valószínűtlenebb a tömeges kiemelkedés. Nemcsak az uradalmi cselédeket határozta meg a szinte teljes immobilitás, hanem általában is ez jellemezte az az agrárproletariátust. A mobilitás elvileg megnyíló három útvonala, ha nem is egyforma mértékben, lényegében egyaránt zárva maradt többségük előtt. Az első, az iskola révén megteremthető felemelkedés volt talán a legnehezebben járható út, mivel az agrárproletár gyerekek iskoláztatási lehetőségei kétségkívül igen mostohák a korban. Jól mutatja ezt, hogy amíg a 7 éven felüli népesség egészét tekintve 1930-ban 10% (1941-ben 7%) az analfabéták aránya, addig a gazdasági cselédség között 22,2%, a napszámosok körében pedig 18,6% a megfelelő arány. „Az iskolát általában a szülők sem szenvedhették, valami távoli, az ügyeket közelről nem ismerő hatalom okvetetlenkedésének tartották. Az iskolalátogatásért a gyerekek nem kaptak napszámot, a borsóböngészésért kaptak. A kilenc-tízesztendősöket már el is lehetett szegődtetni. Az iskolába úgy küldték a gyerekeket, mintha szívességből, mintha ingyen munkába küldték volna őket” (Illyés Gyula 1974, 272-273). Az értelmiségbe és a közhivatalnokok közé így ugyancsak gyéren csordogált ebből az irányból a mobilitás folyama. Az 1930. évi mobilitási adatok szerint a 137 734 „közszolgálati és szabadfoglalkozású értelmiségi keresőnek” nem egészen a 3%-a (!), szám szerint 4000 fő született szegényparaszt (proletár) családba. S talán éppen a falukutató népi mozgalom hatására a harmincas években tehetségmentő akciók sorát indították országszerte: 1935-től kezdve elsősorban a református gimnáziumok (például Sárospatak) jártak az élen e téren. 1938-ban alapították Hódmezővásárhelyen a református gimnázium égisze alatt a Cseresnyés kollégiumot, ahová három év alatt 16 szegénysorsú tanyai diákot iskoláztak be. Ebbe a sorba tartozik a Győrffy-kollégium megalapítása is a fővárosban, továbbá a Horthy Miklós Ösztöndíjalap felállítása, melyből szegény családok tehetséges gyerekei kaphattak ösztöndíjat középiskolai tanulmányaikhoz. Ennek keretében 1941/42-től 1050
214 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban versenyvizsgával kiválasztott szegénysorsú diák jutott be a középiskolába. Mindamellett az agrárproletariátus gyerekeinek továbbra sem nyílt sok esélye magasabb képzettség szerzésére. A vagyonosodás mint a mobilitás további lehetséges módja szintén kevesek előtt nyitotta meg a felemelkedés sorompóját. A többnyire egyedül a földvásárlásban rejlő eme lehetőség azzal járt, hogy a törpebirtokos kisbirtokossá, az utóbbi pedig középbirtokos gazdává léphetett elő, ám akár az egyikre, akár a másikra jóval ritkábban került sor, mint magára a deklasszálódásra. S a földnélküli proletár létből is csak a Nagyatádi-féle földreform révén emelkedhettek ki parcellatulajdonos gazdák, és talán kevés cseléd tudott emellett önerejéből földet vásárolni magának. Végül harmadik alternatívául kínálkozott a városba költözés és ezzel együtt az ipari vagy szolgáltatásbeli munkára való átállás. Ha beszélhetünk egyáltalán tömeges mobilitásról ebben a társadalmi miliőben, az éppen az ilyen egyszerre fizikai és társadalmi helyváltoztást kívánó foglalkozásváltással valósult meg. Nem arról van persze szó, hogy komoly lehetőség adódott az agrárfölösleg felszívódására a dinamikus urbanizáció és az expanzív iparosodás eredményeképpen. Nemcsak a mezőgazdaságban rekedt népesség túlontúl nagy tömege vetett ennek határozottan gátat, hanem főként a vidéki urbanizáció elégtelen üteme és magának az iparosodásnak a mérsékelt dinamizmusa egyaránt. Lényegében csak a húszas évek textilipari boomja, valamint a háborús évek erőltetett nehézipari fejlesztése enyhített valamelyest a válságba jutott agrárszektor feszültségein. Ugyanakkor ennek ellene hatott a Nagyatádi-féle földreform, amely kiterjedt népességet kötött szerény földtulajdonának erős szálaival a megélhetését immár biztosítani képtelen agrárszférához; valamint hogy a módfelett olcsó mezőgazdasági munkaerő nem késztette a némi forgótőkével rendelkező birtokosokat a mezei munka gépesítésére. Az egyébként is krónikus mezőgazdasági munkanélküliség szülte szociális feszültségek miatt folyton rettegő Horthy-kori kormányok ugyanakkor óvták is a birtokosokat az efféle modernizációs törekvésektől. Egy szó, mint száz: a városba áramlás, az ottani munkavállalás kínálta szinte az egyedüli esélyt arra, hogy sikerrel ki lehessen kerülni a falusi és mezővárosi nyomor világából. Érthető tehát, ha a városi cselédlányok döntő többségét ekkor is a szegénysorsú agrárproletár családok indították el útjukra, s az is, hogy az ipari munkásságnak, 1930-as adatok szerint, egyharmadát azok az első generációs, zömében tanulatlan (segéd- és betanított) munkások adták, akik nagyrészt agrárproletár szülők gyermekei voltak.
7.3. A VÁROSI MUNKÁSSÁG A mezőgazdaságon kívül, tehát az iparban és a szolgáltatásban foglalkoztatott „városi” munkásság a korszak második legnépesebb társadalmi csoportja. A századelőn (1910) a fő- és mellékfoglalkozású ipari munkások száma (a bányászokkal együtt) 900 000 fő volt, ennek nagyjából a fele nagyipari (20 munkásnál többet alkalmazó) üzemek dolgozóiból és fele részük kisipari műhelyek segédeiből (és tanoncaiból) állt. A szolgáltató szektor fizikai alkalmazottai ugyanakkor mintegy 950 000 főt számláltak. Összességében a teljes városi proletariátus létszáma közel kétmillió főt tett ki. Ennek a kiterjedt népességnek mintegy a felét foglalkoztatta az ipar, egyötöde (!) volt házicseléd, s mintegy a tizede nem mezőgazdasági, ún. külön megnevezés nélküli (k. m. n.) napszámosként kereste a kenyerét. A fennmaradó húsz százalék fele volt kereskedősegéd (és egyéb bolti alkalmazott), további harmadát a közlekedésben alkalmazták „segédszemély”-ként vagy irodai altiszti minőségben. A trianoni határ- és népességszám-változások nyomán az ipari munkásság létszáma a felére, a szolgáltatási dolgozók száma pedig 55%-kal csökkent. A belső szerkezeti arányok azonban alig változtak a korábbiakhoz képest: az ipari munkásságon belül 5-7%-kal lett kisebb a nagyipari foglalkoztatottak aránya, és 1920-ban így 42%-át adták az ipari segédszemélyzet egészének. A teljes városi népességnek azonban továbbra is a fele jutott az ipari dolgozókra, némileg viszont csökkent a házicselédek aránya (18%) és felére esett vissza a k. m. n. napszámosok számszerű súlya. Végül a közlekedési és a kereskedelmi segédszemélyzet százalékaránya egyformán alakult. A Horthy-korban elsőként a húszas évek nagyobbmérvű könnyűipari beruházásai, majd 1938-tól a háborús gazdasági készülődés hatására nőtt látványosan az ipari munkásság létszáma. 1930-ban az ipari munkásság 630640 000 főt számlált, ami 1941-ig 830 000-re nőtt (az ezt követő évek mennyiségi fejleményeiről nem szól részletes statisztika). Ebből rendszerint 60% dolgozott a kisiparban, és csak húsz százalék jutott a 20 munkásnál többet foglalkoztató, formailag gyárnak minősülő üzemekre. Az ipari munkásság számbeli gyarapodásával nem tartott lépést a szolgáltatás fizikai dolgozóinak számszerű növekedése: 1930-ban 492 000, ám egy évtized múltán már csak 474 000 főt regisztrált a statisztika ebben a kategóriában.
215 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Egészében a városi proletariátus összlétszáma 1 125 000 (1930) és 1 300 000 (1941) között alakult a vizsgált negyedszázadban. Ezen belül folyamatosan emelkedett az ipari munkásság arányszáma, amely 1930-ban is már 56% és 1941-ben egyenesen 64%. Fontos továbbá a zömmel nőket foglalkoztató házicselédmunka fokozatos hanyatlása (1941-ben 12%-ra esik vissza aránya), illetőleg a k. m. n. napszámos kategória szinte teljes eltűnése és a kereskedelmi segédszemélyzet számának a stagnálása, sőt némi csökkenése. A városi munkásság mennyiségi súlya nőtt tehát a Horthy-kor évtizedeiben, hiszen miközben az ország népessége 1910 és 1941 között a felére csökkent, addig a városi proletariátus lélekszáma csupán 30%-kal kisebbedett: a század eleji 1 847 000 főről ugyanis 1 307 000 főre módosult létszáma. Szerkezeti téren viszont az osztály nem vagy alig modernizálódott, mivel a számszerű változások továbbra is az ipari (és nem is csak a nagyipari) proletariátus bővüléséből fakadtak, holott Nyugat-Európa ezekben az évtizedekben már a posztindusztrializmus útján haladt előre. Amíg tehát nálunk még mindig az extenzív iparosodás határozta meg a foglalkozási szerkezet alakulásának a fő irányát, addig tőlünk nyugatabbra már a szolgáltatás vette át ezt a szerepet, s ezzel megkezdődött az ipari munkásság számának és arányának együttes csökkenése. A városi munkásság tradicionális szegmense, paradox módon, viszont éppen a szolgáltatási szférát képviselte, amely ugyanakkor folyamatosan apadt a tárgyalt évtizedek során. A házicseléd foglalkozás testesítette meg a gyors urbanizáció és az iparosodás klasszikus (19. századi) körülményei között a szolgáltatási szektort. A 20. században azonban, kivált az első világháborút követő évtizedekben, Európa-szerte gyors ütemben eltűnt a cselédség, hogy a modern szolgáltató tevékenységek egész sora lépjen annak helyébe. Magyarország nem követte ezt a fejlődést, s bár a házicselédek száma hazánkban is folyamatosan csökkent a századelőhöz képest, a két háború között még mindig népes foglalkozási csoportnak számított: 1930-ban közel 200 000 fő (közülük 90% a keresők aránya!) alkotta a réteget. Jellegzetesen városi foglalkozásról van szó, sőt erőteljesen fővárosi jelenség a cselédtartás: korszakunkban is minden harmadik cseléd talált magának munkát Budapesten. S mivel szinte csak nőket alkalmaztak cselédként, a szolgálatba szegődés volt hosszú időn át a nők számára a városokban és Budapesten egyaránt legkönnyebben elfoglalható kereső pálya. A Horthy-korban a budapesti kereső nők egynegyede, utóbb egyötöde dolgozott házicselédként, és arányukat alig múlta felül az ipari nőnépesség részesedése. A házicseléd státusnak a női foglalkoztatásbanjátszott nagy szerepe mellett fontos volt a városokba irányuló bevándorlást generáló hatása is. A házicselédek ugyanis Budapesten szinte kizárólag, de vidéken szintúgy zömmel bevándorlókból verbuválódtak. 1930-as adatok tanúsága szerint az ország cselédségének csupán egyötöde szegődött el helyben (abban a helységben, ahol született), ám közel a harmada megyéjének a határai között bolyongva keresett magának máshol munkát, és több mint a harmaduk (38,6%-uk) egyenesen más megyében kötött ki. Vélhetőleg a Budapestre tartó cselédlányok növelték tetemes módon az utóbbiak csoportjába tartozók számát, hiszen (1927es adatok tükrében) a fővárosban szolgáló nőcselédek legalább háromötöde érkezett Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye határain túlról. A foglalkozás migráns jellegét növelte a cselédek erőteljes munkahelyi fluktuációja is, melynek eredményeként az egy adott évben pillanatnyilag alkalmazott cselédek számának a többszöröse is megfordult ebben a foglalkozási körben. Valóban összekötő kapocs volt tehát a házicselédmunka a vidék és a város, ezen belül a falu és a főváros között, hiszen a cselédek az átmenetileg, legföljebb néhány évig űzött kereső munkájukat befejezve rendszerint visszatértek eredeti lak- és szülőhelyükre. S noha a Hor- thy-korban valamelyest meghosszabbodott a cselédek ezen átmeneti kereső elfoglaltsága, mindez nem változtatott a tényen, hogy a cselédkedés mindig is a nők fiatalkori életciklusára korlátozódott: a szülői családból való kiszakadással indult valamikor a 15-20. életév határai között (1930-ban a házicselédség egyharmada volt 20 évesnél fiatalabb) és a férjhezmenetellel (20-30. életév között) zárult. Ezért is oly ritka a nőcselédek között a feleség: 85%-uk volt hajadon és mindössze 6%-uk élt házasságban 1930-ban. A cseléd foglalkozás, ennek megfelelően, határozottan szocializációs funkciót teljesített: olyan rétegek küldték nagy előszeretettel lányaikat a városokba és kivált Budapestre az úri-középosztályi háztartásokba szolgálni, akik maguk is rászorultak gyermekeik keresményére, akik képtelenek voltak kiállítani a lányok férjhez menéséhez elengedhetetlen stafírungot, és akik szívesen átengedték lányaik felnőttéletre való felkészítését másoknak, idegeneknek (ezért is oly gyakori a fővárosi cselédek között az árvák-félárvák száma a húszas években). Az így átlagosan megkereshető havi 30-40 pengő jó részét a cseléd félretehette a stafírung megvásárlására, hiszen szállásra és önmaga élelmezésére külön nem kellett költenie, azt természetbeni juttatásként megkapta. De nemcsak ilyen kifejezetten instrumentális célnak, hanem annak is kitűnően megfelelt a cselédszolgálat, hogy a nő megfelelőképpen felkészüljön majdani családi szerepére, melyet feleségként, anyaként és háziasszonyként foglal majd el. Az úri háztartásban eltöltött idő egyrészt megtanította a cselédet a hagyományos női szakszerűséggel járó teendők ellátására, s egyúttal lelkileg is felkészítette a patriarchális családi közösségben majdan betöltendő szerepére. Ezt külön az is biztosította, hogy a cseléd intézmény egy korszakunkban végig érvényben lévő, 1876-ban alkotott törvény (XIII. tc.) értelmében a munkavállalót gazdájától függő személyként határozta meg. Ezzel a cseléd, beszegődése pillanatától, a házi fegyelmi jog hatálya alá került, és munkaadója a 216 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban maga ellenőrzése alá vonta alkalmazottja minden életmegnyilvánulását. A házi fegyelmi jog körében a fizikai fenyítés is megengedett szankcionálási eszköznek számított. A cseléd, persze, csupán a munkaviszony időtartamára érvényes eme szoros személyes alárendeltségi helyzete folytán a munkavállaló mint önálló jogalany kifelé is megszűnt létezni, és állapotát tekintve olyanná vált, mint akit gyámság alá helyeznek. A polgári elvek szerint módfelett anakronisztikus, a személyi autonómia nyilvánvaló csorbításával járó cseléd foglalkozás alig lanyhuló vonzerejét elsősorban annak köszönhette, hogy a Horthy-korban is kimeríthetetlenek az intézmény utánpótlását biztosító társadalmi források. A fővárosi nőcselédségről 1927-ben készült részletes statisztikai felvétel tanúsága szerint a cselédek apáinak valamivel több mint a fele tartozott a mezőgazdasági népességhez és egyötöde dolgozott az iparban. Státusukat tekintve ugyanakkor a proletárszármazásúak domináltak (a cselédség fele), viszont minden negyedik cseléd apja volt önálló kispolgári egzisztencia. A fővárosban a húszas években a legtöbb cseléd tehát a földnélküli agrárszegénység soraiból került ki, de nem ritkák az apák közt a kisbirtokosok és kisiparosok képviselői sem. Hasonló a helyzet a vidéki városok cselédségét tekintve is, bár esetükben közvetlenebbül hatott az agrármeghatározottság. A cselédszolgálat alapvetően szakképzetlen munka, ami azonban nem zárja ki a réteg belső tagoltságát. Részben a cselédtartó középosztály Horthy-kori deklasszálódásából is fakadt, hogy ez idő tájt a mindenes cselédek képezték a foglalkozási réteg túlnyomó többségét: a fővárosban a húszas évek végén közel háromötödük volt mindenes, 13%-ot tettek ki a szakácsnők és egytizedük állt szobalányokból. A cselédbérben is megnyilvánuló iménti hierarchia csúcsán állt a kisszámú képzett alkalmazott (nevelőnők, házvezetőnők), ám népesebb (férfiakat is felölelő) személyzetet ekkoriban már egyedül csak a nagypolgári háztartások engedhettek meg maguknak. Az átlagos középosztályi, elsőrendűen az értelmiségi (orvos, ügyvéd), másodrendűen a köztisztviselői háztartásokban alkalmazott egyedüli cseléd, a mindenes élete jottányit sem változott a századforduló éveihez képest. A teljes idejét gazdáinak szentelő (mindenes) cseléd átlagos munkanapjáról szól a következő beszámoló. „Reggel 6 órára kelek. A gyerekek iskolába járnak, a reggelijüket 7 órára el kell készíteni. Az úr 1/2 9 órakor reggelizik, a nagyságos asszony 11 órakor, az ágyban. Háromszor kell reggelit főzni takarítás közben. Az ebédet 2 órára készítem el. Mosogatás, konyharendbehozatal következik és még alig végzem el, már uzsonnát kell készíteni, aztán vacsorát. Ha közben véletlenül marad valami idő, akkor kismosást kell csinálni és vasalni.” A vacsora elkészítése is gyakran órákat emészt fel, mivel a gyerekeknek már nyolc órára, a „nagyságos asszony és az úf’ részére viszont akár órákkal később kell a vacsorát tálalni (Gyáni Gábor 1986, 98). S a mindennapoknak ezt az egyhangú monotóniáját csupán kéthetente szakította meg a vasárnapi néhány órás kimenő. A cselédség közvetlenül nem tagozódott be a városok (a főváros) proletariátusába, hanem élte a maga elszigetelt, a középosztály belterjes világába zárt különös életét. A gyakori munkahely-változtatás és a folytonos ki-be vándorlás ugyanakkor fokozottan kiszolgáltatottá is tette ezt a fiatal nőnépességet, amely így bő forrását adta mindenféle devianciának (öngyilkosság, prostitúció). A cseléd-munkaerőpiac szervezése terén és az alkalmazottak fölötti általános valláserkölcsi gondoskodás céljából a Horthy-korban különösen nagy aktivitást fejtettek ki a katolikus felekezeti egyesületek (pl. Katholikus Háziasszonyok Országos Szövetsége), amelyek helyközvetítéssel éppúgy foglalkoztak, mint átmeneti cselédszállók működtetésével. Az élethossziglan a foglalkozás körében megmaradók (arányuk nem több a cselédség egytizedénél) ugyanakkor, mint vagyontalan szegények ugyancsak, rászorultak a közjótékonyság oltalmazására (remélték, hogy szegényházba utalják őket). A városi munkásság számszerű alakulása és társadalmon belüli súlya, volt már szó róla, mindenekelőtt az ipari proletariátus növekedésétől függött. Amíg 1910-ben az ipari munkások kereső népességen belüli aránya nem volt több 11%-nál, addig 1941-ben már 18%. A számottevő aránynövekedésre a foglalkoztatottak munkahelyi koncentrálódásával együtt került sor, mivel az egy munkáltatóra jutó munkások száma 1910 és 1941 között kettőről négyre emelkedett. Ebből azonban nem következik, hogy a nagyipari munkásság valóban túlsúlyba került volna a kisüzemek segédeivel szemben, s legföljebb az az eredménye, hogy (1938-as adatok szerint) a gyári munkásság háromnegyede legalább századmagával dolgozott együtt, és majdnem a fele olyan üzem alkalmazottja volt, ahol 500-nál is többen dolgoztak. A koncentráció másik forrása, hogy a magyarországi gyáripari munkásság túlnyomó többsége, 1938-ban például 62%-a egy összefüggő ipari zónában, Budapesten és közvetlen környékén (Nagy-Budapesten) tömörült, további 13%-a pedig nyolc vidéki városban lokalizálódott; ebben a kilenc városi központban összpontosult háromnegyedük. A gyáripari proletariátus munkahelyi koncentrálódása az osztály szakmai összetételében bekövetkezett átalakulással párhuzamosan ment végbe. A dualizmus korában a hazai gyári munkásság meglepően nagy hányada (kétötöde) verbuválódott a részben külföldről bevándorolt szakmunkásokból. A Horthy-kori iparfejlődés módosította ezt a szerkezetet, így a harmincas évek végén (a tanoncok beszámításával) 35%-ra csökkent a szakmunkások aránya. Különösen a húszas években dinamikusan fejlődő textilipar járult hozzá érdemben a teljes gyáripari munkásság jelentős, közel százezer fős gyarapodásán túl a szakmunkások 217 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban térvesztéséhez (ebben a zömmel nőket foglalkoztató iparágban 89%-ot tett ki a tanulatlan munkások részesedése); viszont jelentős szakmunkásfellegvár maradt a nyomdaipar (arányuk 80%) és a ruházati ipar (a megfelelő arány 65%). Később az 1938 utáni szintén nagyjából százezer fős gyarapodás azonban nem járt a szakmunkásság további kiszorulásával, mivel ekkortájt a tanult munkásokat igénylő gépipar fejlődött különösen nagy iramban. Természetesen a képzettség szerinti összetétel egészen más képet mutat, ha az ipari munkásság egészét tekintjük, hiszen: „Amíg a kihagyandó idénymunkások a napszámosok számát csökkentik, a felveendő és jelenleg [1940-ben] a kézműiparban foglalkoztatott munkások túlnyomó része szakmunkás. [A tanult munkások] ezzel a számítással a munkásosztálynak kb. a felerészét alkotják. A munkásosztály tehát két, hasonló létszámú rétegből tevődik össze” (Rézler Gyula 1940, 18). A vázolt szerkezeti változások közelről érintették a munkásság demográfiai arculatát. Az ipari munkások tágabb csoportjában a nők meglehetősen alacsony, a Horthy-korban azonban valamelyest emelkedő mértékben képviseltették magukat: a századelőn csupán 13%, 1941- ben viszont már 23% a részesedésük. Ez azt is jelenti egyúttal, hogy a nők a Horthy-korban már nem egyedül cselédként kvalifikálták magukat a városi munkásságba, mint a háborút megelőzően, hanem ipari (segéd)munkásként is: 1941-ben a kereső nőnépesség kereken fele volt ipari dolgozó, akik a segédmunkások több mint a felét alkották. A nemek közötti erővonalak kétségtelen eltolódásához járult a korosztályi arányok szembeszökő átalakulása is. A századelő meglepően fiatalos városi és benne ipari munkássága a Horthy-korban egyre inkább korosodott: a századelőn a városi munkásság egyharmada volt 20 év alatti, 1920-ban a megfelelő arány kevesebb mint 20%, és 62%-uk került ki a 20-39 éves korosztályokból, holott a század elején az arány nem több 43%-nál. Mindez világosan jelzi a munkába lépés életkor szerinti kijebb tolódását, a gyermek- és felnőttkor közé ékelődő kamaszkornak a munkásság életében is megfigyelhető egyre nagyobb jelentőségét. A nők és a férfiak munkavállalási gyakorisága közötti eltérések, valamint a keresők korösszetételének a megváltozása abból is adódtak, hogy a gazdaságilag aktív népesség családi állapota szintúgy megváltozott. A városi munkások rendszerint abszolút többsége mindig a nem házas munkavállalókból rekrutálódott. Meglepő viszont, hogy a munkások éppen korszakunkban bekövetkezett korosodása sem hozta magával a házasok túlsúlyba kerülését: 1910-ben 61%, de 1930-ban is még 54% a nem házas keresők aránya. Aminek az az oka, hogy megemelkedett a nők városi munkásságon belüli szerepe, hiszen a nők továbbra is jószerivel csak a házasság előtti életciklus idején vállaltak kereső munkát. Nem csodálkozhatunk rajta ezek után, hogy a terjedő (nem cseléd) női munkavállalás feltételei között sem vált széles körűvé a városi munkásságon belül a kétkeresős családmodell. S nem azért, mert az érintett családok feltűnő termékenysége netán otthon tartotta a feleségeket. Néhány munkáskategóriától eltekintve ugyanis a városi proletariátus éppen ebben az időben lépett rá a tudatos születéskorlátozás útjára. Statisztikai adatokkal bizonyítható, hogy két évtized folyamán (1909-12 és 1929-32 között) is észrevehetően visszaesett a termékenységi arányszám minden egyes munkásrétegben. Ugyanakkor fennmaradtak a különbségek az egyes rétegek között: továbbra is magas a termékenység a bányászoknál, ellenben drasztikusan visszaesett a bolti alkalmazottak között, és jelentősen mérséklődött a gyári munkásság körében. A házas termékenység mellett különbségek mutatkoztak a rétegek között a házasodási és a halálozási gyakoriságot illetően is. A századelőn a soknemzetiségű Magyarországon munkásságunk tarka képet mutatott etnikai téren; igaz, kevésbé tarkát, mint a népesség egésze. Hiszen amíg 1910-ben a városi munkásság kétharmada, addig az ország teljes népességéből csupán 55% vallotta magát – anyanyelvében – magyarnak. Ez az etnikai tagoltság 1920-at követően úgyszólván teljesen elvesztette korábbi jelentőségét az ország s benne a munkásság etnikainemzetiségi egynemű- vé válásával. Annál jelentősebb változásokkal járt viszont az alfabetizáció és az iskolázottság terén zajló előrehaladás. Már a századforduló idején sem beszélhetünk a munkásság nagyfokú analfabetizmusáról, ami kizárólag csak a k. m. n. napszámosok körében volt igazán szembeszökő (48%) és persze átlagon felüli a bányászok (26%), valamint a házicselédek (23%) között. Már 1930-ban nyomon követhető e tekintetben a javulás, hiszen a legkevésbé alfabetizált munkásrétegekben is tíz százalék alá süllyedt az írni-olvasni nem tudók aránya (kivéve a napszámosokat, akik egynegyede marad továbbra is analfabéta); az alfabetizáció- ban élenjáró rétegek körén belül pedig egyenesen 2-3%-ra zsugorodott az írni-olvasni nem tudók százalékaránya. S ezzel a városi munkásság különösen markáns módon elkülönült a vidék mezőgazdasági proletariátusától. Kevesebb adat szól az iskolázottság fokáról, így egyetlen gyár munkásai nyomán legföljebb valószínűsíthetjük, hogy a harmincas években a munkásság abszolút többsége (adott esetben legalább a háromnegyede) legalább 5-6 elemi iskolai osztályt végzett, és elenyésző (5% körüli) már ekkor a csak 1-3 elemit végzettek aránya. Az utóbbiak, vélhetően, az első generációs, tehát a faluról frissen érkezett gyári napszámosokat képviselték.
218 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban A városi munkásság egyéb tekintetben is megőrizte nyilvánvaló fölényét a mezőgazdasági népesség nagy tömegeivel szemben. Nemcsak azzal került az utóbbiak fölé a társadalmi hierarchiában, mert a városokban lakva eleve civilizáltabb környezet jutott számára osztályrészül, hanem főként azáltal, hogy stabilabb és magasabb az életnívója. Nem ismeretlen a városokban sem a nyomor, mégis: az a fajta tömeges és reménytelen pauperizáció, amely a falvakban (és a mezővárosokban) kivált a harmincas években lett áthatóvá, kevésbé kísértett a városi munkásság körében. A tisztes szegénység, nem pedig az „éhhalállal vívott harc” (Féja) jellemezte inkább a munkásság életét Budapesten, a főváros ipari elővárosaiban vagy a vidéki ipari központokban. A tömeges elnyomorodás jószerivel csak átmeneti jelenség itt, amely két alkalommal, korszakunk elején, a haditermelésről a béketermelésre való átállás éveiben, illetőleg a gazdasági válság idején, a harmincas évek első felében éreztette súlyos hatását. E valóban tömeges papurizációnak az ipari munkanélküliségi ráta megemelkedése volt közvetlen kiváltó oka. A húszas évek nagy részében a hatósági munkaközvetítők által regisztrált munkanélküliek (munkát keresők) száma huzamosan 100 000 fő körül járt (a fele részük élt Budapesten). Ugyanakkor nehéz pontosan megadni a munkanélküliség tényleges méreteit éppen arra az időszakra vonatkozóan, amikor az kétségkívül drámai méreteket öltött. Az ipari munkát keresők száma, melynek 1930-ban 200 000, két év múlva viszont már 583 000 felelt meg, nem azonos ugyanis a tartósan munkanélküliek tényleges számával. Baksay Zoltán számításai szerint a válság tetőzése, tehát 1930 és 1932 között a munkanélküliek teljes száma 200-230 000 körül mozoghatott. Az évtized második felében azután fokozatosan, az évtized végétől pedig robbanásszerűen javult a munkaerőpiaci helyzet, és a háború idején helyenként már munkaerőhiányra is panaszkodtak. A munkanélküliség a városi munkásságból különösen a tanulatlanabb rétegeket érintette közvetlen módon. Az életszínvonal másik meghatározó tényezője, a munkabér szintén magasabb jövedelmi sávba utalta a városi munkásságot, mint a mezőgazdasági proletariátust, jóllehet a szorosabban vett gyári munkásságot is roppant különbségek tagolták belülről e téren. A bérszint alakulását erőteljesen meghatározta a végzett munka helye (Budapest és vidék) és a munka jellege (ágazat, iparág, a szakképzettség foka, az, hogy női vagy férfi munkásról van-e szó). Ilyen körülmények között a munkabérek között négy-ötszörös eltérés is lehetett. 1929-ben például a fővárosban a férfi szakmunkások átlagkeresete napi 8 pengő körül alakult, a másik pólust a vidéki női gyári segédmunkás képviselte, akinek nem jutott több napi 2 pengő bérnél. Mindamellett az ipari bérek hosszú távú trendjét nem kísérték szélsőséges ingadozások: a húszas évek elejének infláció okozta nagyon alacsony bérei (ekkoriban a békebeli bérek 37-76%-ára estek vissza a nominálbérek, és csupán 1926-ban állt vissza a háború előtti bérszint) ellenére a későbbiek során sem a nominális, sem a reálbérek nem csökkentek drasztikusan, akár még az 1929 utáni néhány évben sem. Az akkor hirtelen tömegessé lett nyomor így sokkal inkább a munkanélküliségi ráta hirtelen megugrásának volt egyenes következménye. A béreket a mondottakon túl megszabta még a munkaidő hossza, ami a Horthy-kor két és fél évtizede folyamán mintegy fél órát rövidült, és a második világháború előestéjén a nyolc órához közelített (erre ösztönzött egyébként az ipari munkabérminimum harmincas évek közepi jogi szabályozása is). Végül egy-egy munkás bérkereseti lehetőségét behatárolta annak életkora is. A gyáripari tanulatlan munkások rendszerint magasabb bérrel kezdtek, mint szakmunkás társaik, ám bérüknek a munkában töltött idővel arányos emelkedése igencsak korlátozott volt. Általában minden munkáskategória a 40. és 54. életév között érte el maximális bérjövedelmét, de amíg a szakmunkások bére ezen az időtávon megduplázódott, addig a betanított munkásoknál csak szerény mértékű az emelkedés, a segédmunkásoknál viszont szinte nem is mutatható ki javulás. Ötven éven felül viszont minden munkáskategóriában csökkent a bér. Mennyit keresett tehát átlagosan egy gyári munkás? Úgyszólván lehetetlen egyetlen számadattal kifejezni a gyári munkásság bérjövedelmét, annyit azért megkockáztathatunk, hogy az átlagos szakmunkás bére közvetlenül a válság előtti konjunkturális időszakban havi 150-200, a betanított munkásé 100-150 pengő között alakult, s végül a gyári segédmunkás nem keresett többet 80-100 pengőnél. A Horthy-korban, a korábbiaktól eltérően, a gyáripar nagy részében átálltak az órabérrendszerre (a fővárosban 1930 során már minden második gyári munkás így kapta a bérét). Ezt követte az akkordrendszer, vagyis a teljesítmény szerinti bérezés (a fővárosban a munkások egynegyede), valamint a hetifizetés (a munkások ötöde). 1937 előtt mind az órabéreket, mind az egységnyi teljesítmény után járó akkordbéreket a gyári menedzsment határozta meg. Ám ezt követően, vagyis az ipari bérminimum elrendelésével mindez átkerült az állam hatáskörébe. Az intézkedéssel a kormány az adott iparágak kedvezőbb béreihez igazította a minimálbért; az átlagos textilipari bérek például ilyen okból tíz százalékkal megemelkedtek. A háború által gerjesztett infláció miatt a kormány 1940/41 folyamán három alkalommal, majd 1943-ban is felemelte a legkisebb béreket, s ezzel ösz- szesen 60%-os bérszint-emelkedést idézett elő. A bérminimum rendszerének elsősorban a segédmunkások lettek a fő haszonélvezői, akik órabére ettől fogva rendszerint megegyezett a minimális bérrel. A munkások jövedelmi viszonyait számos további körülmény is befolyásolta, így elsősorban a kiegészítő jövedelmi források hozzáférhetősége és nem utolsósorban az eltartottak száma. A vidéki (és az agglomerációban) élő ipari munkások gyakran saját házukban éltek (nem fizettek tehát lakbért), esetleg kis 219 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban földdel is rendelkeztek, melyből némi pótlólagos jövedelemre tehettek szert. Igazi kétlaki életvitelt azonban inkább csak a bányászok, valamint az idénymunkások folytattak, a törzsökös budapesti gyári szakmunkások körében viszont nem volt jellemző ez a fajta több lábon állás. Lackó Miklós a Hoffherr-Schrantz gyár 2300 munkásáról 1939-ben készített adatfelvételt elemezve jutott arra a megállapításra, hogy a munkáscsaládok felének heti egy főre jutó jövedelme 7,5 és 17,5 pengő között alakult, további egyhatoduknak viszont ennél is magasabb volt a bérjövedelme, és csupán egytizedük esetében maradt ez az összeg 3,5 pengő alatt. A 17 pengő fölötti egy főre jutó heti jövedelem ugyanakkor inkább a szakmunkáscsaládokban fordult elő ismétlődően. „Ezt a helyzetet csak némileg enyhítette – fűzte hozzá –, hogy a szakképzetlen munkások körében gyakoribb volt a (főleg mezőgazdaságból) származó mellékjövedelem, amennyiben lakóhelyük a távolabbi vidékeken helyezkedett el, úgy megélhetési költségeik is valamivel alacsonyabbak voltak” (Lackó Miklós 1989, 25). A keresők száma szintén közvetlenül befolyásolta a családi összbevétel alakulását. Rézler Gyula egy textilüzem munkásait vizsgálva úgy találta, hogy a segéd- és betanított munkásnők családjaiban legmegszokottabb a kétkeresős családmodell, ugyanakkor a szakmunkásfeleségek elvétve vállaltak kereső munkát. Ezért is oly félrevezető, ha csupán az ipari munkabérek különféle, szintetizálásra egyébként is alkalmatlan kimutatásai alapján ítéljük meg, hogy milyen anyagi körülmények között éltek a munkáscsaládok a korban. Pogány Ágnes a húszas évek végén készült háztartás-statisztikai felvételt elemezve konstatálta, hogy a munkáscsaládokban a bevétel legföljebb 60%-át fedezte a családfő keresete. Az 50 család által vezetett háztartási napló adataiból kiviláglik, hogy az apák feltűnően gyakran vállaltak mellékmunkát (ez a helyzet a családok 44%-ában); ám ennél is jelentősebb a feleségek, sőt a gyerekek kereső munkája. Ám a többféle forrásból eredő bevételek dacára is rendre deficites a családok gazdálkodása, amin kölcsönök felvételével, ritkábban zálogházba járással, esetleg használati tárgyaik időnkénti eladogatásával igyekeztek segíteni. A munkáscsaládok életszínvonalát a bevételeken túl a kiadások szerkezeti alakulása is döntő módon meghatározta. A mezőgazdasági népesség, beleértve a félproletár és tisztán proletár egzisztenciák széles tömegeit is, egyébként valóban szűkös pénzkereseti lehetőségeit valamelyest ellensúlyozta mind a naturális járandóságok gyakorisága, mind pedig sokak mégoly szerény gazdálkodása, az azon nyugvó önellátás stratégiája. A városi munkásság, csekély kivétellel, nemcsak hogy teljesen elesett ettől a két említett eshetőségtől, de ráadásul magasabb megélhetési költségek terhelték. Korabeli szociológiai felmérések bizonyítják, hogy Budapest és az elővárosok ipari munkáscsaládjai jövedelmük 10-14%-át lakbérre, 45-50%- át pedig élelmiszerre költötték. S ennek tükrében a városi munkásság mezei munkásságénál vitathatatlanul jobb kereseti viszonyai sokat vesztenek valós értékükből. Ebből az adatbázisból kiindulva Pogány a jövedelem nagysága szerint négy típusba sorolta a munkáscsaládokat. Alacsonyjövedelmű kategóriába kerül azoknak az első generációs, feltehetően szakképzetlen munkásoknak a családja, akik családfőként alacsony bérjövedelmükből sok gyereket tartottak el. Ezekben a családokban a pótlólagos jövedelemforrások gyéren csordogáltak, a családok életstratégiáját a máról holnapra élés kényszere diktálta. Átlagos jövedelmű családként vette számba azokat, ahol nem is elsősorban a családfőnek az iménti típusba soroltaknál magasabb bére, hanem a lényegesen kisebb gyerekszám, valamint a többi családtag kiegészítő keresete növelte meg a bevételeket. A családtagok keresete, jellemző módon, e családokban még meg is haladta a családfő összkeresetének a felét. Az átlagon felüli jövedelmű családokban a többnyire szakmunkás férfi családfő magasabb keresete, a feleség és a többi családtag szintén kedvezőbb jövedelme és persze a még kevesebb gyerek együtt nyomott a latban. Fontos, hogy e családok viszonylagos jólétüket egyedül annak árán tudták fenntartani, hogy a gyereket-gyerekeket korán munkába állították és nem taníttatták őket tovább. Végül a magas jövedelmű családokban a családfő több mint 300 pengős havi keresete egymagában garantálta a biztos megélhetést; ehhez az apák esetleges másodállása is hozzájárult valamicskét. Ugyanakkor e családokban a feleség (és persze a gyerekek) a legritkább esetben vállaltak kereső munkát, a gyerekszám tekintetében pedig ebben a körben, természetesen, már feltétlenül érvényesült a polgári családmodell normája. A mikroelemzés alapján rajzolt kép azonban nem nyújt kellő támpontot ahhoz, hogy megállapítsuk, vajon a magyarországi ipari munkásság mekkora része tartozhatott e típusok egyikéhez vagy másikához. Nem járunk azonban messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy gazdaságilag konszolidált viszonyok idején is az első két típusba tartozó családok alkották a városi és benne az ipari munkásság mérvadó többségét. A városi munkásságról eddig elmondottak statikusan jelenítették meg a társadalom e szegmensét, és nem érzékeltették annak kétségtelen dinamikáját, melyre a migráció és a társadalmi mobilitás vizsgálata vethet fényt. Az 1930-ból ismert statisztikai adatok értelmében a városi munkásság 60%-a lakott máshol, mint ahol született. A házicselédek voltak a legmozgékonyabbak, de fizikailag mobilnak számított a közszolgálati és a közlekedési 220 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban segédszemélyzet is, amely kétharmada állt migránsokból. A faluból és a mezőgazdaságból a városba és a nem mezőgazdasági munkahelyek felé irányuló vándormozgalomnak, ezek szerint, a két említett foglalkozási ág volt a legfőbb célpontja. A kereskedősegédeknek és a „tulajdonképpeni ipar” segédszemélyzetének ugyanakkor alig több mint a fele változtatott helyet, s ez arra int, hogy az ő esetükben feltétlenül nagyobb lehetett az önrekrutáció. Külön is érdekes megnézni a budapesti munkásság és a vándorlás kapcsolatát. Nemcsak a fővárosi házicselédek kötődtek vidéki társaiknál is több szállal a vándormozgalomhoz (a pesti cselédek 97%-a volt bevándorló), hanem a többi munkáskategória szintúgy. Így még a szűkebben vett ipari és kereskedelmi munkásság is kétharmadrészt migránsokból nyerte utánpótlását. A nem mezőgazdasági munkásság valóban mobil, helyváltoztatásra könnyen kapható tagjai tehát elsősorban Budapestre tartottak, ott igyekeztek megvetni a lábukat. A bevándorlóknak a budapesti munkástársadalomban elfoglalt kivételesen nagy súlya ad magyarázatot a különösen akut fővárosi lakáshelyzetre. A bérmunka ígérete végett tömegesen Budapestre tóduló kétkezi dolgozók tekintélyes része rekedt tartósan (vagy örökre) az al- és ágybérletek fogságában, és bőven jutott belőlük a külső kerületekben álló nyomortelepekre is: 1927-ben a budapesti al- és ágybérlők 87%-át bevándorlók alkották. Persze a budapesti és a teljes magyarországi munkásság e téren észlelt különbözősége nem egyedül a főváros kivételességéből, hanem abból is eredt, hogy a vidéki városi munkásság nagy hányada (1930-ban például a 60%-a) valójában falvak vagy a kisvárosok (rendezett tanácsú, majd megyei jogú városok) népességéhez tartozott. Így tehát nem is annyira lakhelye, sokkal inkább pusztán a nem mezőgazdasági munkája avatta őt „városi munkássá”. Ez a társadalom, ennek megfelelően, nemcsak gazdasági ágak szerint (ipari szemben a szolgáltatásbelivel), az elütő szakmai képzettség okán (a tanult szemben a tanulatlan munkással) vagy a munkahelyi koncentráltság eltérő mértéke miatt (nagyipar szemben a kisiparral) vált ketté, de olyképpen is megoszlott, hogy létezett egy szűkebben nagyvárosi vagy egyszerűen csak budapesti (a városi illetőségű munkásság 70%-a tömörült a fővárosban) és egy vidékies fele. A kétféle munkásság karaktere, a vándorlásban való részvételén át egészen a társadalmi mobilitás megannyi jegyéig, határozott különbséget mutat és élesen szemben áll egymással. Elsőként arra a kérdésre kell válaszolni, hogy mennyire zárt vagy nyitott a városi munkásság, tehát az önrekrutáció vagy inkább a külső források biztosítják-e inkább folytonos utánpótlását, Ha az önrekrutáció fogalmát tágan értelmezzük, akkor egy kategóriába soroljuk a mezőgazdasági és a nem mezőgazdasági proletariátust. Ebben az esetben az osztály bízvást tekinthető önellátónak, miután a háromötöde (57%-a) mögött állt proletárcsaládi miliő; ugyanakkor tíz munkás közül négynek az apja (zömében) önálló, feltehetően olyan félproletár kisegzisztencia volt, akit nem más, csupán a boltja vagy a műhelye állított szembe a bérmunkásokkal. Az önrekrutáció szintén tág fogalmának felel meg, ha a merítési bázist a teljes városi munkásságra kiterjesztjük. Ennek alapján szintén megállapítható az osztály kétségtelenül nagyfokú nyitottsága, hiszen csak egyharmaduk született városi proletárcsaládba és például további egyötödük közvetlenül a mezőgazdasági proletariátusból érkezett. A mobilitás szemszögéből tekintve a városi munkásság egyáltalán nem alkotott túlzottan önmagába zárt világot, és nyitott volt mind a mezőgazdasági keresetű vagy jövedelmű, mind pedig az önálló egzisztenciák irányába. Erre vall az agrárproletár apák magas aránya (21,7%) éppúgy, mint a kisbirtokos apák nagy gyakorisága (16%); az utóbbiak egyébként az önállók 40%-át alkották, és már emiatt is az agráreredetű városi munkásság több főt számlált, mint a kifejezetten városi proletárszármazásúak tömege. Nem egyformán alakult ugyanakor az egyes munkáscsoportokban a szociális eredet. Zárt réteget egyedül a bányászok alkottak: a háromnegyedük örökletes proletárok, sőt közel a fele részük egyenesen ipari-bányász családok leszármazottja volt. Ok képezték a bányásztársadalom jellegadó csoportját, mivel foglalkozásukat – gyakran többgenerációs bányászcsaládok utódaiként – örökletesen űzték. A bányászok további hányadát azok a mezőgazdaságból időszakosan kiváló munkavállalók tették ki, akik rendszerint idényjelleggel végeztek bányamunkát és mindig visszatértek a mezei munkához. Számuk alig maradt el az előbbi csoportétól (a bányamunkások kétötödét alkották). Azért kerültek a bányák vonzáskörébe, mert a zömmel falvak szomszédságában megnyitott tárnák kézenfekvő kiegészítő (mellék)kereseti lehetőséggel kecsegtették a közeli falvak munkanélküli félproletár-proletár férfinépességét. A bányászkolóniák lakói viszont rendre az örökletes és főfoglalkozású bányászokból verbuválódtak: így ez a két kategória nemcsak származás tekintetében, de a lakhelyét illetően is élesen elvált egymástól. Az ipari munkásság, ahogyan Lackó Miklós kutatásai igazolták, származási összetételét tekintve módfelett heterogén társadalmi képződmény: mindössze a negyede állt 1930-ban örökletes ipari munkásokból. Ugyanakkor szembetűnő különbségek álltak fenn a főváros és a vidék ipari népessége között, lévén, hogy Budapesten a vidékhez képest sokkal nagyobb a törzsökös ipari munkásság súlya. Az ipari munkásság már azért 221 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban is nyitott volt, mert számottevő hányadát kispolgári eredetű elemek alkották, hiszen az apák kétötöde (!) önálló egzisztencia volt. Mindamellett az ipari munkásság az egyéb városi proletárrétegeknél kevésbé vonzotta magához a kifejezetten agrárrétegek leszármazottait. A belépési mobilitás tükrében az ipari munkásság három jól számszerűsíthető típusa írható le. Első típusba soroljuk azt az örökletes ipari munkásságot, mely az osztály nagyjából egynegyedének felelt meg. „A századforduló idejére – írja Lackó –, már stabilizálódott az a gyári munkásság, amely a proletariátus örökletes rétegét, második (esetenként már harmadik) generációját alkotta. Ezek nagy része a külföldről korábban jött munkások leszármazottja, kisebb részben a hazai – főleg szlovák eredetű – proletariátus második generációja volt” (Lackó Miklós 1961, 76-77). A leginkább örökletes szakmák a vas- és gépiparhoz kötődtek, s egyúttal gyakoribb a dinasztikus leszármazás az idősebb (szak)munkások, mint a fiatalabb évjáratú (betanított és segéd)munkások körében. Második típusba tartoznak a lecsúszott iparosmesterek gyermekei, illetve mindazok, akik saját kézműipari műhelyeiket cserélték fel időlegesen vagy végérvényesen a gyári munkával. Ők alkották az osztály további egyötödét! S éppen mivel ilyen magas a számarányuk, újólag hangsúlyozni kell, hogy milyen szoros szálak kötötték össze egymással a kisiparosokat és a gyári szakmunkásokat. „A statisztika – jegyzi meg Borsányi György –, mereven elkülöníti az [önálló] és a [segédszemélyzet] fogalmát. Holott éppen azokban a szakmákban, amelyekben a magyar munkásság többsége dolgozott (szabó, cipész, asztalos, lakatos, pék), nem húzódott éles határ az egy fővel vagy egyedül dolgozó iparos és az ugyanazt a szakmát gyárban űző szakmunkás között” (Borsányi György 1985, 87). Így a megrendelő híján nemegyszer nyomorgó kisiparos (és leszármazottja) nem volt rest gyári munkásnak állni, ha módjában állt, hiszen „egy Ganz-gyári lakatos állása biztosabb egzisztencia volt, mint egy pincehelyiségből álló lakatosműhely tulajdonosáé”. Máskor viszont „sokszor a munkanélküliség késztette a munkást, hogy [önállósodjon], azaz saját otthonában nekiálljon pl. cipőket javítani” (Bor- sányi György 1985, 87). Végül külön típusba soroljuk a kifejezetten agrárszármazású első generációs (tanulatlan) munkások tömegét; arányuk az osztály egyharmadának felelt meg 1930-ban. Zömmel agrárproletár szülők álltak a hátuk mögött, de akadtak köztük birtokos paraszti családból származók is. Végül a fennmaradó közel egyötöd teljesen kevert összetételű csoportnak bizonyult; szüleik a legváltozatosabb városi proletárrétegeket, legszámosabban mégis a közlekedési fizikai dolgozókat és a k. m. n. napszámosokat képviselték. Úgy tűnik tehát, hogy noha az ipari munkásság alapvetően nyitott a külső társadalmi erők irányában, utánpótlását mégis túlnyomórészt egy tágan vett belső forrásból merítette, nevezetesen az ipari munkásságból vagy a hozzá közel álló deklasszálódó iparosrétegből, valamint a többi városi proletárcsoportból. Ám ezen túl már nemigen terjedt a vonzereje, hiszen tagadhatatlan ugyan, hogy a mezőgazdaságból is áramlottak ide, de ahhoz nem elegen, hogy meghatározhassák az osztály arcélét; ebből a szempontból az ipari munkásság zártabbnak bizonyult tehát a bányamunkásságnál. A kereskedelmi és hiteléletben foglalkoztatott segédszemélyzet tűnik – származása okán – a legkevésbé proletár jellegűnek. Ez az a réteg, amely nagyrészt önállók gyerekeként maga is az önállósodást tűzte életcélul maga elé; a (bolti) segédkedés sokuk számára voltaképpen átmeneti vagy annak hitt életciklus csupán. Erre vall, hogy közel háromötödüknek az apja volt önálló egzisztencia, bár nem feltétlenül bolttulajdonos, hanem gyakorta kisiparos, sőt birtokos paraszt. Ez a munkásréteg állt egyszersmind legtávolabb az agrárproletariátustól is. Mind a közlekedési, mind a közszolgálati segédszemélyzet ellenben ezer szállal kötődött elsősorban az agrárproletariátushoz, miután minden második tagjuk ebből a miliőből szakadt ki. S valójában éppen az a feltűnő, hogy milyen csekély e körben a nem mezőgazdasági keresetű/jövedelmű rétegek gyerekeinek a jelenléte. A városi munkásság belső szerkezeti tagoltsága szempontjából különös jelentősége volt végül a politikai és önszerveződési képesség megnyilvánulásának. Talán nem akadt még egy társadalmi réteg vagy osztály a korabeli Magyarországon, ahol olyan nagy lett volna a különbség a politikailag tudatos, szervezett, valamint az apolitikus, egyszersmind szervezetlen csoportok között, mint az ipari munkásság körében. A szervezett, így a (munkás) identitásukat is politikai kategóriákban tudatosító gyáripari szakmunkások (és kisiparosok) szinte külön kasztot képeztek a városi munkásságon belül. Különösen fontos integráló erőként hatottak hazánkban a szakszervezetek, melyek a puszta érdekvédelmen túl hidat képeztek a munkáspárthoz, valamint a különféle mozgalmi szervezetekhez (kulturális és sportegyesületek). „A szakmozgalomba többféle út vezetett. Egy fiatalember, befejezve a tanonciskolát, majd mint segéd alkalmazást talált egy üzemben vagy műhelyben. Ajövevényt az idősebbek már az első pillanattól figyelemmel kísérték, felmérték az egyéniségét, a munkáját, az életvitelét, igyekeztek már kezdettől fogva oly módon formálni, hogy az új munkás beilleszkedjék a közösségbe, 222 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban érezze a szolidaritás erejét és szükségét. A kollektívában való gondolkodás pedig még szocialista tudatosság nélkül is, vagy annak csak kezdeti fokán már elegendő indíték lehetett a csatlakozásra a szakszervezethez” (Sipos Péter 1985, 54). A szociáldemokrata szellemű Szakszervezeti Tanács kötelékébe rendszerint 30-40 szakszervezet tartozott, melyek együttes taglétszáma a húszas évek során kezdetben 150-200 000, utóbb 130 000, a harmincas években nagyjából 100 000 fő körül ingadozott, ám a háború idején némileg visszaesett (1943ban 77 000 főt számlált a szervezett munkásság). A szervezett munkások túlnyomó részét (háromnegyedét, sőt időnként háromötödét) az a gyári szakmunkásság adta, amely a Szociáldemokrata Párt biztos szavazóbázisául is szolgált. Ennek megfelelően, amíg a fővárosban 1930-ban az ipari munkásság valamivel több mint a fele, addig országosan csupán a hatoda szervezett munkás; továbbá, a legkvalifikáltabb munkaerőt tömörítő nyomdász- és húsipari szakmák egyúttal a legszervezettebbek (a szervezett munkások aránya itt 70-80%), ugyanakkor a legtöbb nőt s egyúttal képzetlen munkást foglalkoztató iparág, a textilipar a legszervezetlenebb (a megfelelő arány itt mindössze egytized). S éppen ebből fakadt a szakszervezetek komoly súlya az érdekvédelemben. Mivel a magyar gyáriparban nem vagy csak csírájában alakult ki a Horthy-kor folyamán a futószalagrendszer, a szakmunkások végig megőrizték a gyárfalakon belül széles körű hatalmukat, s nagy tekintélyt élveztek mind a gyári menedzsment, mind a hierarchiában alattuk álló munkások szemében. Ami egyszersmind garantálta, hogy feltétlenül érvényesülhetett kizárólagos akaratuk azokban a szakszervezetekben, amelyek a nyomásgyakorlás terén komoly sikereket értek el a munkaadói intézményekkel folytatott alkuikban. A szakmunkások akár intragenerációs mobilitási esélyeit is növelte munkásmozgalmi szerepvállalásuk: mind a szakszervezeti, mind pedig a pártbürokrácia káderutánpótlását a magántisztviselőkkel együtt elsősorban ők biztosították. A városi munkásság intergenerációs mobilitási lehetőségeit ugyanakkor gyermekeik polgári és középiskolai beiskolázása jelentette. Különösen a kisemberek középiskolát pótló iskolája (alsó középiskola), a polgári tett szert a Horthy-korban nagy jelentőségre a városi munkásság életében. A 10-17 éves korosztályokon belül minden ötödik munkásgyerek járt 1930-ban polgáriba (és csak minden 108. jutott el a középiskolába, ahol a diákok közötti arányuk a 4%-ot sem érte el). „Ez a polgári iskolai műveltség azonban – jegyezte meg a kortárs elemző –, továbbtanulás hiányában elenyészik, s így egy osztály felemelkedése szempontjából nem jöhet számításba. A polgári után a munkásgyermekek a tanonciskolában »tanulnak tovább«” (Földes Ferenc 1967, 35). Adatai szerint az iparostanoncoknak legalább a harmada végzett négy polgárit. Ami szintén azt bizonyítja, hogy a polgári, mint a munkásgyerekek számára viszonylag könnyebben elérhető iskolafajta, nem az érettségit megkövetelő középosztályi, legföljebb csak a szakiskolai végzettségen nyugvó és a kispolgárihoz közeli státusba juttatta a munkásság mobil elemeit.
7.3.1. FELHASZNÁLT IRODALOM Áfra Nagy János: Miből él földmíves népünk? Társadalomtudomány, 1934, 218-227. Baksay Zoltán: A gyáripari munkanélküliség történetéhez Magyarországon. Századok, 1978. 5. 850-899. Borsányi György: A munkásosztály kapitalizmus kori története kutatásának néhány módszertani kérdéséről. In Munkásosztályunk fejlődése 1945-ig. Győr, 1985, 85-97. Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom. Budapest, é. n. Féja Géza: Viharsarok. Az Alsó Tiszavidék földje és népe. Budapest, é. n. Földes Ferenc: Munkásság és parasztság kulturális helyzete Magyarországon (1941). In uő: Válogatott írások. Budapest, 1967, 13-97. Földes György: Az újpesti munkásság életviszonyai az 1930-as években. Történelmi Szemle, 1980. 2. 309-319. Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között. Budapest, 1987. Gyáni Gábor: Család, háztartás és a városi cselédség. Budapest, 1983. Gyáni Gábor: Migráció és mobilitás: a városi munkásság szerkezete a két világháború között. In Rendi társadalom —polgári társadalom. 1. Salgótarján, 1986, 495-505. Gyáni Gábor: Munka és magánélet – cselédéletmód Budapesten. Történelmi Szemle, 1986. 1. 94-116. Hajpál Gyula: A mezőgazdasági cseléd természetbeni járandóságainak értékelése. Mezőgazdasági Munkatudomány, 1943. 2. Klny.
223 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Heller András: Cselédsor. A mezőgazdasági cselédek helyzete 1935-ben, különös tekintettel a székesfővárosi járásra. Budapest, 1937. Hollós István: Magyar szociális problémák a statisztika tükrében. In A magyar szociálpolitika feladatai. (Szerk. Esztergár Lajos – Somogyi Ferenc.) Pécs, 1939. I. köt. 34-129. Illyés Gyula: Puszták népe. Ebéd a kastélyban. Budapest, 1974. K. Juhász László: A mezőgazdasági napszámosok mai helyzete Magyarországon. Budapest, 1931. Kerék Mihály: Adatok a magyar mezőgazdasági munkáscsaládok megélhetési viszonyaihoz (1933). In Agrárszociológiai írások Magyarországon 1900-1945. (Szerk. Tóth Pál Péter.) Budapest, 1984. 357-388. Kiss László: Adalékok a tiszántúli kubikosok gazdasági helyzetéhez az ellenforradalmi Magyarországon (19201944). Párttörténeti Közlemények, 1960. 4. 123-156. Kovács Imre: A gazdasági cselédek kereseti és megélhetési viszonyai (1935). In Agrárszociológiai írások Magyarországon 1900-1945. (Szerk. Tóth Pál Péter.) Budapest, 1984, 400-416. Lackó Miklós: Gépgyári munkások az 1930-as években. Századok, 1989. 1-2. 3-44. Lackó Miklós: Ipari munkásságunk összetételének alakulása 1867—1949. Budapest, 1961. Matolcsy Mátyás: A mezőgazdasági munkanélküliség Magyarországon. Budapest, 1933. Móricz Miklós: Birtoktalan földmíves népünk. Társadalomtudomány, 1933. 50-76. bejczi Németh Andor: A naposabb oldalon. (Mezőgazdasági munkások jogviszonya és életkörülményei Győr környékén). Budapest, 1937. Perneczky Béla: A gazdasági cseléd fogalma. In Tanulmányok a társadalom- és közigazgatáspolitika köréből. (Szerk. Takács Imre.) Budapest, 1931, 191-199. Petánovics Katalin: A zalai summások egészségügyi körülményei a nagybirtokokon a század elejétől 1945-ig. In Kapcsolatok és konfliktusokKözép-Európa vidéki életében. (Szerk. Csoma Zsigmond – Gráfik Imre.) Szombathely, 1997, 175-185. Pogány Ágnes: Háztartások jövedelemszerkezete a két világháború közötti Magyarországon. Kézirat, 1986. Pogány Ágnes: Munkabérek a két világháború közötti Magyarországon. Történelmi Szemle, 1989. 1-2. 70-96. Pölöskei Ferenc – Takács Ferenc: Dunántúli történetek. Budapest, 1976. Pusztainé Madar Ilona: Uradalmi cselédek Békés megyében. Békéscsaba, 1982. Rézler Gyula, szerk.: A magyar gyári munkásság. Szociális helyzetkép. Budapest, 1940. Rézler Gyula: Egy magyar textilgyár munkástársadalma. Budapest, 1943. Sipos Péter: A szociáldemokrata szakszervezetek története Magyarországon. Budapest, 1997. Sipos Péter: Az ipari munkásság összetétele, helyzetének, életmódjának egyes vonásai és szervezettsége Magyarországon (1919-1938). In Munkásosztályunk fejlődése 1945-ig. Győr, 1985, 45-61. Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság. A Cserhát, Mátra, Bükk földje és népe. Budapest, é. n. Tausz Anikó: Adalékok a magyar ipari munkásság helyzetéhez 1919-1929 között. Történelmi Szemle, 1976. 4. 631-660. Vaska Miklós: Paraszti gazdálkodás Nován a két világháború között. (Zalai gyűjtemény. 11.) Zalaegerszeg, 1979. Zibolen Endre, szerk.: Tehetségmentés az iskolában 1920-1944. Budapest, 1986.
224 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban
8. ÉLETMOD: A LAKASKULTURA 8.1. AZ ÉLETMOD FOGALMAROL „Az életmód köznapi kifejezés és tudományos kategória is” – szögezi le Losonczi Ágnes az életmód szociológiai vizsgálatának szentelt monográfiájában. Majd így folytatja: „Mi kutatásaink során azt akarjuk megismerni, ahogyan az emberek életüket szervezik, tervezik, élik és gondolják. Olyan alapvető tényekből indultunk ki, hogy milyenek az adott tárgyi-társadalmi feltételek, hogy ezek között a feltételek között mit jelent a mindennapi létfenntartás gondja; milyen a viszonyuk az életük nagy részét betöltő, a társadalmat fenntartó munkához; hogy az egész élet legfontosabb céljairól, tartalmáról mit gondolnak és mit tartanak fontosnak” (Losonczi Ágnes 1977, 32, 33). Ez az életmód fogalom többre jogosít annál, hogy pusztán a társadalomtörténeti gondolatmenetet illusztrálva, mintegy a struktúraelemzést színesítő céllal szóljunk a kérdésről. Az életmód, legyen szó annak bármely vonatkozásáról, felfogásunk szerint nem egyik vagy másik társadalmi csoport létfeltételeiből közvetlenül is levezethető társadalmi forma. Az e terminussal jelölt aktivitás valójában szintúgy társadalmi struktúrát szül, amely így vagy úgy, de mindenkor hozzájárul az egyéni és a csoportidentitás létrehozásához és fenntartásához. A közvetlen létfenntartási tevékenység (foglalkozás, jövedelemszerző munka), a jövedelem és a többi korábban tárgyalt struktúraképző elem valójában éppen az életmód közvetítésével tudatosul és válik személyesen is átélt tapasztalattá. De mivel az életvezetési stratégiák nem automatikus módon közvetítik e determinánsok hatásait, a struktúra végső kikristályosodása szempontjából sok múlik azon, hogy ki miféle életmódot folytat. Éppen mert az életvitel tevőlegesen járul hozzá a társadalmi struktúra működéséhez, az életmód tényeinek és belső összefüggéseinek a rekonstrukciója olykor még módosíthat is az alapvető strukturális viszonyok elemzéséből nyert képen. Mindezt itt most egyetlen aspektusnak, a lakásnak (az otthonkultúrának) a vizsgálatával érzékeltetjük. A lakás és az otthon módfelett szerteágazó problémakör, melyből pillanatnyilag csak az foglalkoztat bennünket, hogy ki hogyan lakott a tárgyalt évtizedekben. Erre keressük tehát a választ, midőn rekonstruáljuk a három alapvető lakástípust, a polgári, a munkás és a paraszti otthonkultúrát. A társadalmi szerkezet sokszorosan és egyúttal mélyen tagolt rétegződésének fényében ez a hármas tipológia mindenképpen leegyszerűsítésként hat; mégis az a helyzet, hogy az életmód-stratégiák általában szűk kereteket kínálnak a társadalmi státus identitásként történő létrehozásához. Ennek a viszonylag szűkös választéknak a felhasználása, vagyis a nem túl nagy számú alternatíva közötti választás jelöli ki az egyének és családjaik helyét a társadalmi kontinuumon. Nem arról van tehát szó, hogy a lakásmód mindössze három lehetséges válfaja létezett a korban, hanem arról, hogy e három ideáltipikus forma szervezte és orientálta a sokféle tevékenységet ellátó, meghatározott jövedelmi sávba tartozó, városi vagy vidéki lakhelyű, különféle vallású stb. családok társadalmi ön- és közmeghatározását. Ezért is mutatkozhat időnként eltérés az „objektív” státusjegyek, valamint az életmód dimenzióiban mért attribútumok által megszabott hely között, hiszen az életvitel felfelé és lefelé egyaránt mindig megenged némi eltérést attól, amit a tárgyi létfeltételek egyébként „előírnak” a családok számára.
8.2. LAKASTÍPUSOK, ENTERIŐRÖK Es A TERHASZNALAT Már az fölöttébb jellemző, hogy milyen jogcímen, tehát tulajdonosként vagy bérlőként (fő- vagy albérlőként) lakik-e valaki a saját otthonában. Ebből a szempontból a vidék és a város között, valamint ott húzódott éles választóvonal, hogy az illető mezőgazdaságból vagy másból élt-e. Sokat elárul az a statisztikai adat, amely szerint 1930-ban az össznépesség fele (51,8%-a) alkotta az őstermelés foglalkozási főcsoportot (a mezőgazdasági népességet), akikhez ugyanakkor a lakóházak kétharmada (67,8%-a) tartozott. Viszont a zömmel városi illetőségű ipar-forgalmi keresőnépesség és a tisztviselők (s értelmiségiek) az össznépesség- beli arányukhoz képest jóval ritkábban váltak lakás- vagy háztulajdonossá. Az ipar-forgalom keresői a népesség egyharmadát, a kezükön lévő házak pedig a lakóházak kevesebb mint az ötödét (18,1%-át) tették ki; hasonlóképpen, a közszolgálati és szabadfoglalkozású keresők együttesen a népességből 5%-ban, a lakóházak tulajdonából viszont mindössze 3,5%-ban részesedtek. Lakás (vagy ház) tulajdonára kvalifikált továbbá az is, ha az illető önálló egzisztencia volt, és kifejezetten ellene hatott a fizikai alkalmazotti státus. Ennek eklatáns példája az őstermelés, vagyis az agrárnépesség, ahol általában is gyakoribb a háztulajdon más (főleg városi) rétegekhez képest. Hiszen „itt az a tény a legfigyelemreméltóbb – egyben legtermészetesebb –, hogy általában az őstermelés minden ezer önállójának 884 (segédszemélyzetének viszont csak 211) lakóháza van” (Thirring Lajos 1936, 193). Sőt az ipari népesség körén belül is érvényesült e szabály. Jóllehet 1930-ban az ipari munkások közel háromszor annyi főt számláltak, mint az önálló iparosok, az
225 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban utóbbiak kezén ekkor mégis pontosan kétszer annyi lakóházat tartottak számon (kereken százezret), mint az ipari segédszemélyzet oldalán. A saját házban (otthonban) vagy a máséban lakás egyszerre függött tehát attól, hogy városi (mindenekelőtt nagyvárosi, vagyis budapesti) vagy vidéki (falusi és mezővárosi) illetőségű-e az illető, valamint attól, hogy önálló egzisztencia vagy pusztán alkalmazott, kivált fizikai munkás. A múlt század végén, századunk elején még általánosnak mondható a középkor végén kialakult háromhelyiséges parasztház. A ház rendszerint a végével fordult az utcának, és bejáratai (mivel minden egyes helyiségének külön volt a bejárata) mind az udvar felől nyíltak. A szoba volt az utcára néző helyiség, utána következett a konyha (a Felvidéken és Erdélyben esetleg egy kamraszerű közlekedőhelyiség), végül kamra zárta a sort. „A szoba-konyha-kamra beosztású parasztház alaptípusnak fogható föl, aminek számos helyi variációja van, akár az elrendezést, akár a helyiségek funkcióját tekintve” (Zentai Tünde 1997, 139). Az alaptípus majdani, főként a két háború között gyakori bővítése során megjelent a második szoba, esetleg nőtt a kamrák száma, és a lakóház néhol gazdasági épületekkel is kiegészült. A parasztháznak mindenhol elmaradhatatlan része volt végül a nyitott oszlopos tornác, amely nyaranta lakófunkcióknak is jól megfelelt. A következőkben azt kísérjük nyomon, hogy a néprajzi irodalomból ismerős hagyományos (háromosztatú) parasztház miként módosult a Horthy-korban. Az egyik legfontosabb változás, hogy a szabad kéményeket (pendelykémény) a századfordulótól fokozatosan, a tízes-húszas évektől pedig rohamosan fölváltotta a zárt kémény. Így vált hamarjában füst- telenné a konyha, melynek eredményeképpen a funkcionálisan eddig alig használt konyha egyszeriben multifunkcionálissá lett. „Éppen füstös, kormos, huzatos volta miatt [korábban] csak arra szolgált, hogy főzzenek-süssenek benne, hosszabb tartózkodásra, kiváltképpen télen, alkalmatlan lett volna.” Ám a füsttelenítés okán a „konyhából rövidesen lakóhelyiség lesz, egyesek még ágyat is tesznek bele, s a tulajdonképpeni szobát nem lakják többé; címeres tisztaház [tisztaszoba] lesz, amit csak ünnepen és vendéglátáskor vesznek igénybe, lakásul a konyha szolgál” (Fél Edit – Hofer Tamás 1997, 350). Ha a lakóház újabb szobával gazdagszik, ami igen gyakori a Horthy-korban, akkor az utcai helyiség tisztaszobává alakul át, és ezentúl a második szobára hárul majd a lakóhelyiség szerepköre. Ebből azonban semmiképp sem következik a parasztház alaptípusának teljes elhagyása. És nincs is igazán számottevő eltérés a különféle agrárrétegek lakásainak a számszerű paraméterei között: „Figyelemreméltó – jegyzi meg a statisztikus –, hogy az egy házra eső lakások, szobák stb. száma szerint a falusi lakóházak egyformán kis (családi) típusa miatt az őstermelés önállóinak és segédszemélyzetének háztulajdona közt csak szerény a különbség (az önállók javára)” (Thirring Lajos 1936, 200). A helyiségek számszerű bővülése az épület lineáris növekedését vonta maga után. Így, amikor a gazdasági rendeltetésű épületek (tehén- és lóistálló, baromfi- és disznóól, illetőleg a szemes termények tárolására szolgáló magtárak, hombárok) a külső kertekből bekerültek a parasztház telkére, akkor egyenes vagy hajlított L alakú építmény futott végig a telek teljes hosszában. Ezzel együtt a lakótér gyakorlati fogalma is némileg átalakult. A fiatal felnőtt férfiak rendes hálóhelye ekkortól átkerült az istállóba; így volt ez akkor is, ha egynél több család lakta a három- vagy négyosztatú parasztházat, amely valójában két fő funkciónak felelt meg: a sütés-főzésnek (és étkezésnek), valamint az alvásnak. Evégett, füstös konyha esetében főként a lakószoba, füsttelenített konyha esetén a konyha, a szoba és a kamra egyaránt betöltött lakófunkciókat (a kamrában, persze, csak aludtak). A paraszti életre jellemző, hogy szorosan igazodik a természeti létfeltételekhez; nem csoda tehát, ha az otthon téli használata sokban elüt a nyáridőben szokásostól. Télen az egyetlen fűtött helyiségben, a lakószobában, utóbb a füsttelenített konyhában húzták meg magukat a család tagjai (a férfiak azonban ekkor is az istállóban aludtak). Ajó idő beköszöntével, vagyis húsvét tájától azután „az élet mintegy szétterül, kilép a téli egyetlen zárt helyiség használatából, birtokba veszi az egész házat, sőt kiterjeszkedik – szellős, hűvös helyet keresve – az udvarra is” (Fél Edit – Hofer Tamás 1997, 377). Az étkezés színhelye ettől fogva többnyire a konyha, a tornác vagy az udvar egy árnyas pontja, de még az alvóhelyek is kijebb húzódnak, átkerülve a konyhába, a kamrába, sőt a tornácra. Ráadásul a nyári alvóhelyek már nem is feltétlenül kötődnek a téli fekhelyekhez és olykor rögtönzöttek; például földre terített subát vagy ponyvát használnak erre a célra nemegyszer a helyiségek ajtajában vagy félig kint a szabadban (a tornácon) elhelyezve. Az étkezés és az alvás színtereinek kikerülése a szabadba vagy annak közvetlen közelébe annak a paraszti élet teljességét jellemző nyári térhasználatnak a velejárója, amely a ház-kert-határ szerves összetartozásán alapult; az utóbbiak egysége ugyanakkor „télen csak mintegy jelképesen volt jelen” a paraszti életvitelben. Visszatérve a zárt belső tér használatának és berendezésének paraszti gyakorlatához, két dolgot kell megjegyeznünk. Az első, hogy a helyiségek csekély száma és négyzetméterekben kifejezhető szűkössége ellenére is megvalósulni látszik a privát szférán belüli distinkció magán és nyilvános között. „A lakószoba – szól 226 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Fél és Hofer finom megfigyelése –, egy nem látható felező vonallal van szinte kettéválasztva: egy belső, utca felőli részre – ez a rangos, az ünnepélyes, a lehetőség szerint díszes és megkímélt, ahol csak meghatározott alkalmakkor tartózkodnak meghatározott szerepű személyek –, s egy külső, bejárat felőli félre, mely köznapi használatra van szánva, ahol helyet kaphatnak mindazok a személyek és munkák, melyek a belső részből mintegy kirekesztődnek” (Fél Edit – Hofer Tamás, 1997. 351.). A hétköznapok során ez azt jelenti, hogy a megbecsült idősebb rokont vagy idegent megilleti a beljebb kerülés joga, „a szomszéd azonban nem lépheti túl a szobának idézett felezővonalát, vagy megáll az ajtón belül közvetlenül, s ott mondja el, hogy mi járatban van, vagy a kemence padjának az ajtóhoz legközelebb eső felén ül szerényen, nem kényelmesen. A ház bejáró munkásai ugyanígy, vagyis éppen csak belépve s az ajtóban megállva mondják el mondanivalóikat...” (Fél Edit – Hofer Tamás 1997, 376). A második, hogy a paraszti otthonkultúra a szoba sarkos elrendezésének elvéhez tartja magát. A viszonylag kevés bútor és egyéb tárgyi kellék mind a fal mellé kerül, hogy a szoba közepe teljesen üresen maradjon. A sarkos elrendezéshez akkor is görcsösen ragaszkodnak, amikor a szoba tárgyai között egy-egy polgári bútordarab is felbukkan (szekrény a láda mellett vagy azt helyettesítendő). A térhasználat paraszti hagyományát mintegy alátámasztja, hogy a bútorok száma és fajtája erősen kötött és keveset változik. „A bútorok száma nem szaporodik szükségszerűen a családtagok számának emelkedésével” (Fél Edit – Hofer Tamás 1997, 366). Ami arra vall, hogy nem helyeznek túlzottan nagy hangsúlyt a kényelmi szempontokra. Jól példázzák ezt maguk a fekhelyek. A szoba főhelyét a párnákkal és dunyhákkal (a parasztok nem használnak paplant) feltornyozott vetett ágy foglalja el, amely kifejezetten reprezentációs bútordarab s nem szolgál fekvés céljára. Alvásra a dikónak vagy egyéb módon nevezett alacsony, ágy alá betolható, nyitott ládára emlékeztető fekhelyet használják úgy, hogy rendesen ketten (többnyire a házastársak) alszanak rajta. A többi családtag a házban szerteszéjjel (egyesek, mint mondtuk, az istállóban, mások a kamrában) húzzák meg magukat priccsszerű fekvőalkalmatosságokon. S nyáridőben még ezeket az állandóbb fekhelyeket sem mindig veszik igénybe. Az eddig mondottak statikusan jelenítették meg a parasztházat, és elfedték a tényt, hogy lefelé vagy más irányba is vezettek belőle utak. Lefelé haladva találjuk a tanyaházat. Nem arról van szó, mintha a tanya gyökeresen különbözne a falusi parasztháztól, ugyanakkor mégis igaz, hogy ahhoz képest valamivel konzervatívabb képződmény. A 20. század elején emelt „új tanyában”, szól a beszámoló, „épült egy nagyszoba, konyha, kamra, kisszoba, nyári konyha, melyek berendezése a következő volt. Nagyszoba: Dísze egy 1870-es évszámú, gazdagon hímzett menyasszonyi láda. A szobában lévő három ágy közül az egyik alatt volt a »toli« ládaszerű fekhely, amely szalmával volt kitömve. Tömör kerekein mozgott, melyre azért volt szükség, hogy éjszakára kihúzhassák, nappalra pedig visszatolhassák az ágy alá. A három fiókos sublótban a fehérneműt tartották. A kaszni, melynek legfelül volt egy fiókja és alatta kétfelé nyitható ajtóval ellátott, polcos része, szintén fehérnemű tárolására szolgált. Mindennap használták. A szekrényben az ünneplő ruhát tartották, tetejére tálakat, edényeket raktak” (Földvári László 1996, 89). (Kiemelés tőlem.) Az idézetből kitetszik, hogy a tulajdonképpeni lakószoba (itt tisztaszoba nem volt) szinte semmi jelét nem adta lakói polgárosulási törekvéseinek. Nem minden tanyaházat vehetünk azonban egy kalap alá. 1933 -ban úgyszintén a hódmezővásárhelyi határban épült az a tanya, melynek enteriőreit részben már polgáribb ízléshez szabták. „A tanyát felépítve a család: az idős és a fiatal házaspár berendezkedett a lakóépületben. A nagy- és kisszoba elrendezését jelentősen megváltoztatták. A tanyaház egykori legfontosabb helyiségéből, a tisztaszobából valamennyi parasztbútor kikerült a kisszobába. A régi diagonális, de még az újabb keletű, párhuzamos elrendezési mód sem érvényesült a lakószobában. A fekvőés tárolóbútorokat nem a hossztengely mentén helyezték el. A Somogyi család a nagyszobába a városi kispolgári otthonokban használt, szerény, festett hálószobaberendezést vásárolt, és ezeket a szoba kereszttengelye mentén helyezte el, a két világháború között elterjedt, »polgárias elrendezési mód« szerint” (Szenti Tibor 1979, 219). A kisszoba, az öregek lakhelye ellenben, a maga sarkos elrendezésével, megörökölte a régi parasztbútorokat. A paraszti otthonkultúra mindamellett kétségkívül előrehaladt a polgárosulás útján az 1920-at követő negyedszázad folyamán, bár a folyamat ritmusát a regionális különbségek és a településtípusok egymástól eltérő módon diktálták. A Dunántúl egyes vidékein a parasztság már a múlt század vége felé nagy lépést tett ebbe az irányba. Zaláról szól a megállapítás, miszerint: „Az új lakóházban két szoba volt. A nagyobbik az új lakóház dísze, egyben a polgári vagyonosság kifejeződése, mintegy fitogtatása. A másik, a kis szoba berendezése ódivatúbb, a hagyományosat valamilyen módon folytatta. A polgárosult szoba bútorai szinte kizárólagosan városi kereskedelem termékei. A szoba területe megnőtt, ablakai megnagyobbodtak. A bútorok, kivált az ágyak új alakja, s a jóval nagyobb szekrények miatt a városi szobaelrendezést kezdték átvenni. A régi szobában az ágyak egymástól külön, egyvégtében álltak, vagy a két szemben levő fal mellett húzódtak. Az új szobában a szoba közepére állítva egymás mellé kerültek, ezáltal az egész szoba berendezése megváltozott” (Bíró Friderika 1983, 34). S noha az 1920-as évekre ez a fajta polgári-paraszti kultúra és ízlésvilág itt végérvényesen meggyökeresedett, mivel a továbbfejlődésre már nem nyílt mód, meg is rekedt ezen a szinten.
227 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban A Dunától keletre a mezővárosi parasztpolgárok, elsősorban a tehetős parasztbirtokosok a legfogékonyabbak a polgári otthonkultúra befogadására. Így például: „A bácskai parasztoknál a századforduló idejétől kezdődően a tisztaszobának fenntartott helyiség bútorzata egyre inkább a polgári módra készült hálóegyüttes lett, mely páros szekrényekből, vetett ágyakból, éjjeliszekrényekből, valamint tükrös félszekrényekből, asztalból és székekből állt. Tartozéka lehetett még a berendezésnek a különálló, ülésre-fekvésre egyaránt alkalmas kanapé, többnyire plüss kárpitozással” (P. Szojka Emese 1994, 169). S mindezt ráadásul olyan épületek rejtették magukba, melyeket a nagygazdák már nem a falusi építkezés normái szerint terveztettek meg. A polgári lakáskultúra, amely a parasztság felfelé törekvő tagjai számára a követendő mintát nyújtotta, eredetileg a múlt századi városi (főként a budapesti) közép- és felső középosztályok körében vált honossá. Ennek a lakásnak a fizikai keretét a nagyvárosi bérház (bérpalota) és, természetesen, a villa vagy családi ház képezte. A bérházak építése, amely Magyarországon úgyszólván csak Budapestre korlátozódott és az 1870-es évektől vett komoly lendületet, a történeti stílusminták utánzásának, főként az északolasz reneszánsz palotaépítészetnek a jegyében bontakozott ki. Az érett historizmus jegyében épült meg Budapest reprezentatív sugárútja, az Andrássy út, a késői historizmus (az eklekticizmus, amikor a homlokzaton több stílus elemei keverednek egymással) pedig a Nagykörút, a Rákóczi út és a mellékutcák beépítésére volt közvetlen hatással. A historizmus általános vonása a monumentalizálás igénye. Ez a törekvés döntő szerepet játszott a középületek tervezésénél, de a historizmus építészete a lakóházak esetében is ambicionálta a monumentális hatás kiváltását. Az érett historizmus korában az egy tömbbe olvadó épületegyüttesek egymásutánja keltett ilyesfajta hatást; a késői historizmus azzal érte el ugyanezt, hogy az egyedi épületet formálta hatalmas tömeggé például a sarokra építés technikája, az axis jellegű beépítés révén. Ezzel együtt járt a homlokzati felületek tudatos egyszerűsítése, az egyenes és sima falsíkok uralma és végül hogy a ház hangsúlyos kapubejáratát a lekerített (a tömegszerűséget ezzel is kiemelő) sarok közepére helyezték. Feszültséget okozott ugyanakkor a külső, a reneszánsz palotahomlokzat és a mögötte rejlő polgári lakások követelte belső térszerkezet egybehangolása, ami nem is sikerült teljes mértékben. Végül is a homlokzatok győzedelmeskedtek ebben a viadalban: a szép, palotaszerű homlokzati kialakítás kényszerének (is) engedve hozták létre a századforduló előtti negyedszázadban a bérpaloták luxuslakásait, ahol a 4-10 szobás otthonokban a tágas utcai teremszobák egybenyitható sorára került a hangsúly. Szerényebb szinten ezt a nagypolgári mintát követte az átlagos középosztályi polgári lakás is a maga kisebb szobaszámával. A századfordulót követő másfél évtizedben a bérházépítkezés új formai megoldásai kerültek előtérbe, közülük a „kétmenetes” alaprajzi rendszer talán a legismertebb. Ennek lett eredménye a hall, vagyis az ablaktalan belső térelosztó előszoba állandósulása sok újonnan emelt bérpalota középosztályi bérleményében. A két háború között újabb változást hozott a korábban inkább szövetkezeti kötelékekben épített társasházforma elterjedése. A zárt udvaros bérház visszaszorulását siettette a társas- háztulajdon, az önállóan telekkönyvezett házrészek jogi intézményesítése (1924:XII. tc.), amely a városokban, főleg Budapesten mind többek számára tette elérhetővé az öröklakást. A társasház nemcsak jogi, hanem építészeti tekintetben is elütött a bérháztól. „Mivel a többszintes építés ellenére a kertvárosi életmód minden előnyét biztosítani akarták lakóiknak, [a társasházakat építő szövetkezetek] a telket nem uzsorázták ki: leggyakrabban csak az utcai frontot építették be, hátul nagy, egymáshoz csatlakozó kerteket hagytak. Sokszor az utcai oldalon is előkertet alakítottak ki” (Ferkai András 1992, 67). A 2-7 szobás középosztályi lakásokat magukba foglaló, gyakran valamilyen udvarként elnevezett társasházak Budán, a frissen beépített Lágymányoson, ebben a keresztény középosztály számára „fenntartott” városrészben szaporodtak el gomba módra a „zsidó Újlipótváros” határozott ellenpontjaként; az utóbbinak még az építészete is elütött a budai részekétől. „Nem véletlen, hogy az Újlipótvárosra főként a háromtraktusos modern spekulációs bérház jellemző, 2-3 szobahallos és garzonlakásokkal, a modernség látványos, olykor felületes attribútumaival, míg a Lágymányoson az öröklakásos ház a gyakoribb, tágasabb és reprezentatívabb lakásokkal, ám mértéktartóbb vagy romantikus architektúrával és olykor a nemzeti jelleg hasonlóképp felületi jegyeivel” (Ferkai András 1992, 71). A villa mint nagyvárosi házforma a századfordulót megelőzően a nagypolgárság (és az arisztokrácia) exkluzív, fényűző életmódjának volt külső megnyilvánulása. A két háború között, a századelőre visszanyúló előzményekkel (a bírák és ügyészek kis-svábhegyi telepe, 1911-13) a villaépítés szintúgy demokratizálódásnak indult, aminek az 1931-ben átadott Pasaréti úti kislakásos mintatelep az elsőrendű bizonyítéka. A családi házépítés programjába illeszkedő telepen 2-4 szobás lakások készültek középosztályi családok számára. „Igazolást nyert, hogy száz négyszögöles telken is lehet polgári igényeket kielégítő kertes házat építeni. [s hogy] a reprezentatív szférát elhagyva is épülhet villa, ha a helyiségek funkcióit úgy vonják össze, hogy. az ebédlő, a társalgó és a szalon korábban szigorúan szétválasztott tereit egyesítik” (Gábor Eszter 1997, 49). 228 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban S ezzel elérkeztünk a házak belső terébe, a polgári otthonba. A középosztály egyetemleges lakásideálja a háromszobás otthon, melynek alapterülete 100-150 négyzetméter. E lakásban a helyiségek funkcionális megosztása a háló-ebédlő-szalon modellt követte úgy, hogy a hálót és a szalont egyfunkciós helyiségként használták, az ebédlő viszont gyakorta afféle nappaliként szolgált. A nagyobb szobaszámú polgári otthonokban a következő (egyfunkciós) helyiség rendszerint az úriszoba, majd ezután következett a gyermek- és a cselédszoba. Ám az utóbbiak inkább csak a felső középosztály körében mondhatók általánosnak. A polgári lakásnak a 3-4 szobás alaptípus mellett is meghatározó jegye, hogy benne „világosan szétválik a szorosan vett magánszféra, a reprezentációs tér és a háztartás ellátására rendelt »szolgálati« helyiségek, illetve személyek szférája. Egyértelműen elkülönül a lakószobáktól a konyha-kamra-cselédszoba csoport. [viszont] csak virtuális határok, a házirend íratlan szabályai választják el a mindennapi élet magánterét, elsősorban a hálószobát az ünnepélyesebb alkalmakra megnyitott, emeltebb szintű és védettebb szalontól, fogadószobától” (Hanák Péter 1988, 41, 42). Egyáltalán pedig a privatizálás igényétől hajtott polgárcsaládok túlontúl nagy súlyt helyeztek otthonaik reprezentációs küllemére, ami a szalon kultuszában nyilvánult meg. Kérdés, hogy ez a századfordulón olyannyira jellemző polgári (és nagypolgári) otthonkultúra megváltozott-e érdemben az idők során, és ha igen, akkor mivé alakult a két háború között. A módosulás kétségtelen, aminek az a döntő oka, hogy a középosztály a húszas években drámai módon elszegényedett. A középosztályi életmód anyagi megrendülésének gyakori „palástolása” számos formát ölthetett; különösen elterjedt formája volt az albérlőtartás. Az újabb középosztályi nemzedékek ugyanakkor már el sem jutottak a Horthy-kor évtizedeiben a 3-4 szobás, eszményinek tekintett lakások közelébe. Közvetve erre vall, hogy 1930-ban a „polgári népesség” körén belül az egyszobás lakások bérlőinek a fele volt 45 évesnél fiatalabb, a háromszobás lakások bérlői között viszont csupán egyharmad az arányuk. A fiatal középosztálybeli családok számára a Horthy-korban így mind megszokottabbá vált a két-, sőt olykor az egyszobás lakás bérlése, ami a századfordulón még kifejezetten kispolgári szokásnak számított. A polgári otthon méreteinek a csökkenését ugyanakkor a lakások növekvő komfortossága ellensúlyozta: az 1930-as fővárosi lakásstatisztika szerint a „polgári népesség”-et illetően a lakások 90%-ában volt villany és folyó víz, közel a háromnegyedük rendelkezett vízöblítéses vécével, és mintegy kétharmaduk városi gázzal is el volt látva (a gázt ekkoriban inkább csak világításra használták). Különösen az újonnan emelt épületek lakásainak a komfortossága múlta felül a korábbi építésű házak bérleményeiben megszokottat. Az infrastrukturálisan jobban felszerelt, ugyanakkor (egy-két szobával) kisebb Horthy-kori polgári otthon a polgári életeszmények átalakulását is híven kifejezte. A szalon korábbi óriási szerepének a csökkenése, valamint az otthon kényelmességével szembeni fokozottabb elvárások egyaránt arról tanúskodnak, hogy a középosztályt, főleg annak értelmiségi hányadát, mindjobban magával ragadta a funkcionalista életszemlélet ideálja. Nem állítható ugyan, hogy gyökeres váltásra került volna sor, ám vitathatatlan a különbség a húszas-harmincas évek polgári mentalitása és aközött, ami e polgárságot az 1890-es és az 1910-es évek között áthatotta. A lakás és az otthonkultúra körében maradva ugyanakkor a kontinuitás is jól szembeötlik. Ennek kétségtelen jele a cselédtartás jelensége akkor, midőn sok cselédtartó középosztályi család számára időnként már az egyedüli mindenes bérének a biztosítása is gondot okoz. Ugyanerre következtethetünk a bútortörténet korabeli alakulásából is. A köztisztviselők számára összeállított húszas évek végi bútor-árkatalógus bizonyítja, hogy mennyire nem vesztett korábbi vonzerejéből a stílbútor divatja. „Ennek a bútorfajtának az idő múlásával nemhogy visszaszorulna, egyelőre nő – korabeli politikai terminust használva – az élettere. Térhódítását az mutatja a legpregnánsabban, hogy úgy asszimilálja, hogy közben magához hasonítja és ezzel megfojtja a modern eszméket.” Hiszen például: „A típusbútor. többfunkciós értelmezése és ennek megfelelő szerkezeti kialakítása helyet kér és kap a historizáló stílbútorban, s bár olykor-olykor (egy-egy szobaberendezés erejéig) megszelídíti, azaz racionálisra egyszerűsíti azt, de nem hogy nem tud érvényesülni, a jelentéktelenségig alárendelődik a díszműipari felfogásnak” (Vadas József é. n., 134). A polgári otthonkultúra egyik markáns megkülönböztető vonása, hogy az egyfunkciós helyiségeket rendre garnitúrákkal rendezik be. Így a szalon, az ebédlő, a háló és a többi lakóhelyiség mind-mind határozottan elüt egymástól a helyiségek funkcióinak megfelelő berendezés jellegében (olykor még stílusában is). Ez tehát a polgári otthon bizonnyal legeredetibb, ám mindenképpen legmaradandóbb sajátossága, melyet elsőként vesznek át a parasztság vagy a munkásság polgárosodni kívánó tagjai. A polgári lakásenteriőr másik differentia specificája a bútorok párhuzamos elrendezési módja; ez az, ami miatt nem marad többé üresen a szoba közepe. A nagypolgári és a szerényebb középosztályi (polgári) otthon térszerkezete, illetve tárgyi berendezése a korábbiakhoz képest eltávolodik tehát egymástól a Horthy-korban, noha eltéréseik inkább mennyiségiek, mint jellegbéliek. Az összébb húzódó polgári otthon két szobája közül az egyiket ebédlőnek és egyúttal nappalinak kezdik használni, a másikat pedig háló gyanánt rendezik be. Az előbbi helyiség így egyértelműen multifunkcionálissá válik, időnként akár dolgozószobaként is szolgál. A hálóként használt szoba ugyanakkor 229 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban megtartja egyfunk- ciós jellegét, bár – külön gyerekszoba hiányában – a kiskorú gyermekeket is rendszerint itt altatják. Végül éppen akkor terjed el tömegesen a fővárosban a cselédszoba (a 20. század első három-négy évtizedében), amikor kezd fokozatosan visszaszorulni a középosztályi cselédtartás. Ezt a konyha melletti, közvetlenül a gangra néző 8-12 négyzetméteres szobát ezért olykor már lakóhelyiségként is igénybe veszik. Mennyire másként fest ehhez képest a módos vagy éppen dúsgazdag nagypolgárcsaládok otthona, melyhez szokásszerűen külön svábhegyi villa is tartozik. Egy ilyen reprezentatív nagypolgári otthon belső terébe és módfelett gazdag bútorzatába enged bepillantást Láng Panni beszámolója szülei belvárosi, Deák Ferenc utcai „valóban pompás, nagyszabású”, sokszobás lakásáról, melyet a bankfőtisztviselő és családja 1931-ben foglalt el és rendeztetett be magának (Láng Panni 1986, 83-88). A polgári otthon a maga tárgyi kellékeivel és sajátos térbeli rendjével az érintett átalakulások ellenére is végig követendő mintául szolgált az emelkedőben lévő rétegek képviselőinek. Így kispolgári miliőben és parasztpolgári környezetben egyaránt rendszeresen felbukkan valami a polgári enteriőrök elrendezéséből és tárgyi világából, megmutatva, hogy miként terjednek szét a kultúrjavak a társadalmi térben. A munkásságot tekintve mindenekelőtt a gyári szakmunkások immáron kispolgári módra berendezett kétszobás otthonaiba szüremkedett be jól érzékelhetően a polgári életmód számos eleme. Erre a gyakorta telepi (szolgálati) lakáshoz kapcsolódó otthonra szép példa a vasúti főművezető, Allt Lajos szerencsésen fennmaradt (és ma múzeumban őrzött) teljes tárgyi hagyatéka. Az ilyesfajta enteriőrök belső feszültségét az okozza, hogy az egyfunkciós (tehát polgáriasan berendezett) helyiségek használata nem követi, nem is követheti a tárgyi világ szabta törvényeket. Az Allt-féle kétszobás lakás egyik helyiségét hálószobai, a másikat pedig szalongarnitúrával rendezte be a család. Mondani sem kell, hogy egy kétszobás lakásban a helyiségek egyfunkciós jellegét a hétköznapok során nem lehet tiszteletben tartani, kivált nem a szalon esetében; ezt a helyiséget az Allt család is egyszerre használta nappaliként, ebédlőként és „szalon” gyanánt. A munkásság széles tömegeinek azonban ritkán adatott meg, hogy kétszobás lakásban éljenek, lévén, hogy a munkáslakás alaptípusa a szoba-konyhás otthon. A fővárosban (és a vidéki városokban) ez rendszerint bérlemény, másutt inkább öröklakás. A bérlakások zöme (kivált vidéken) földszintes épületekben, a fővárosban viszont a múlt század végétől mind nagyobb számban két-három emeletes soklakásos bérkaszárnyákban kapott helyet. Igaz, a bérházak hagyományosan a fővárosban is olyan földszintes (de szintén soklakásos) házak voltak, melyek korábban iparosok vagy gazdálkodók tulajdonában álltak és csak utóbb alakítottak ki bennük bérlakásokat (amikor az udvari épületszárnyon az istálló és a kocsiszín is szoba-konyhás lakássá változott). A századfordulótól kezdődően ugyanakkor elterjedt az emeletes bérkaszárnyaforma, amely nemegyszer blokkszerű tömböt alkotott (Hétház, Tizenháromház). A külsőleg módfelett sivár, dísztelen, de tömegét tekintve nagyszabású (igen hosszú), többemeletes proletár bérkaszárnyákban a lakásállomány egységesen szoba-konyhás (és elvétve kétszobás) otthonokat foglalt magába. A házak belső alaprajza kísértetiesen emlékeztetett a középkori kolostorokéra, ahol a folyosókról külön bejárattal nyíltak a szűk (egyszemélyes) cellák. De nemcsak az egyöntetű lakásállományú (és lakóközösségű) bérkaszárnyák, hanem az inkább a középosztály részére készült pesti bérházak (bérpaloták) is befogadtak hellyel-közzel bérlőik közé alsó osztálybelieket, akik a szoba-konyhás, olcsó bérű udvari lakásokba költöztek be. A proletár bérkaszárnya mellett századunk elejétől válik mind fontosabbá a munkáskolónia, a munkásházak telepszerűen elhelyezkedő együttese. Eredetileg a paternalista gyárvezetés (állami vállalatok, bányavállalatok) által épített kolóniák jelentették a mintát, idővel az állami és községi (városi) szociális lakásépítés is hozzájárult e házforma terjedéséhez (Wekerle-telep és a főváros kislakásépítő akciói 1906 és 1918 között). A két háború között mindezeket kiegészítette a szükséglakótelepek, e barakkokból átalakított nyomortelepek családok tízezreinek (a fővárosban 40 000 embernek) otthont adó együttese. Az utóbbiak falai között húzták meg magukat a proletariátus legalsó, többnyire bevándorolt és huzamosan munkanélküli képzetlen rétegei; a többi és a másfajta kolóniákon ugyanakkor zömében vagy éppen kizárólagos módon jól kereső gyári szakmunkások vetették meg a lábukat. Lehetetlen egyetlen jellemző képbe sűríteni az e két pólus közt feszülő proletárlét – munkáslakás – meghatározó jegyeit. Ha egyáltalán valami, akkor a bérkaszárnyák szoba-konyhás otthonai tanúskodhatnak leghitelesebben a jelenségről. Az átlagos munkáslakás Budapesten nemcsak méreteit (helyiségeinek a számát), de komfortosságát illetően is élesen elütött a polgári lakástól. Ezekben az otthonokban csak elvétve akadt fürdőszoba (1929-ben csak 1,3%uk, 1935-ben is mindössze 6,9%-uk volt fürdőszobával felszerelve), s azok is mindig a kétszobás lakásokhoz tartoztak. A lakásban, természetesen, a vécé is ritka, a harmincas években éppen a kétharmadukban nem találni. Ennél azonban kedvezőbb a helyzet a vízvezetékkel és a villannyal való ellátottság terén: már 1930-ban minden második munkáslakásban volt villanyvilágítás, és hasonló az aránya a folyó vízzel rendelkező munkáslakásoknak is, sőt az utóbbiak megfelelő mutatója 1941-ben a 73%-ot is elérte. Vidéken, persze, korántsem ilyen rózsás a helyzet. Továbbra is kevesek osztályrésze a városi gáz, ami a lakások egytizedébe volt 230 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban bevezetve 1930-ban, és már emiatt is többnyire megoldatlan a fűtés: 1929-es adatok szerint a budapesti munkások közel háromötöde ritkán vagy egyáltalán nem fűtött lakásban élt. A munkáslakás térbeosztása és berendezése a szűkösség feltételei közt érvényesülő pragmatizmus jegyében alakult. Az egyedüli lakószoba többnyire egy vagy két ágyat, ruhásszekrényt, asztalt, néhány széket és további kiegészítő bútorokat (pl. éjjeliszekrényt) foglalt magába. Ez a helyiség nemigen szolgált nappali tartózkodásra: főként alvásra használták. A konyha volt tehát a munkásélet fő színtere, helyet adván a sütés-főzésnek, étkezésnek, tisztálkodásnak, a nappali életnek és egyesek számára olykor még alvóhelynek is megtette. Tudni kell ugyanis, hogy a munkáslakásban majdnem mindig lakott egy vagy két al- és ágybérlő, akiknek a fektetését nem mindig lehetett a szobában megoldani. Az ágyak elégtelen száma egyébként természetessé tette, hogy ketten, esetleg hárman osztozzanak egymással egyazon fekhelyen. A konyha multifunkcionális voltának felelt meg a helyiség tárgyi világa, melyet a tűzhely, a konyhaszekrény (szerényebb esetben: edényállvány), székek, hokedli (vizespad), falikút és az összecsukható vaságy(ak) alkottak. A munkáslakás enteriőrje nem azért sorolandó külön típusba, mert minden tekintetben markáns módon elüt a paraszti és a polgári modelltől. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a közvetlenül paraszti származású, első generációs s újonnan a városba került alsó (képzetlen) munkáscsaládok otthonai még sokáig és erősen magukon viselik a paraszti kulturális jegyeket. A többgenerációs (szak)munkások körében viszont már az a természetes, hogy kispolgári módon, kispolgári igények szerint formálják életüket és alakítják otthonaik belső terét. Ily módon tehát a munkáslakásban, amely hamisítatlanul egyedi fizikai és kulturális forma is egyúttal, változó mértékben, de úgyszólván mindenkor keverednek egymással a paraszti és a polgári életmód attribútumai. A városi proletárlét szülte pragmatikus életmód keretei között így különül el egymástól a parasztibb és a már (kis)polgáribb munkáslakás típusa.
8.2.1. FELHASZNÁLT IRODALOM Bíró Friderika: A paraszti lakáskultúra a századelőn. História, 1983. 2. 34-35. Fél Edit – Hofer Tamás: Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban. Budapest, 1997. Ferkai András: A társasház, mint a budapesti lakóházépítés megújításának egyik módja. Ars Hungarica, 1992. 2. 61-76. Földvári László: Élet a tanyán. In A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 1996. Hódmezővásárhely, 1996, 88-106. Gábor Eszter: Budapesti villák. Budapest, 1997. Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. A társadalmi térhasználat Budapesten, 1870—1940. Budapest, 1998. Gyáni Gábor: Bérkaszárnya és nyomortelep. A budapesti munkáslakás múltja. Budapest, 1992. Györffy István: Magyar falu, magyar ház. Budapest, 1943. Hanák Péter: A Kert és a Műhely. Budapest, 1988. Hanák Péter, összeáll.: Polgári lakáskultúra a századfordulón. Budapest, 1992. Láng Panni: Egy budapesti polgárcsalád mindennapjai. Történelmi Szemle, 1986. 1. 80-94. Losonczi Ágnes: Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben. Budapest, 1977. S. Mialkovszky Mária: Adalékok az otthonkultúra-kutatás kérdéséhez az Allt-féle hagyaték kapcsán. In A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Évkönyve 1979—1980. Budapest, 1981, 43-123. S. Nagy Katalin: Lakberendezési szokások. Budapest, 1987. Peterdi Vera: Gyáripari termékek a budapesti polgári háztartások konyháiban (1880-1945). In Néprajzi Értesítő, 1994, 259-279. Sallayné Peterdi Vera: A MÁVAG kolóniái (1869-1985). In Tanulmányok aMÁVAG történetéből. (Szerk. Bencze Géza.) Budapest, 1989, 209-233.
231 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Szenti Tibor: A tanya. Hagyományos és átalakuló paraszti élet a Hódmezővásárhely-kopácsi tanyavilágban. Budapest, 1979. P. Szojka Emese: A falusi ház és berendezésének alakulása Bácskában. In Néprajzi Értesítő, 1994. 157-177. Vadas József: A magyar bútor 100 éve. Típus és modernizáció. Budapest, é. n. Thirring Lajos: Az 1930. évi első országos háztulajdonstatisztika főbb eredményei. Magyar Statisztikai Szemle, 1936. I. köt. 189-209. Zentai Tünde: A lakóház. In Magyar Néprajz. IV. Életmód. (Főszerk. Balassa Iván.) Budapest, 1997, 139-155.
9. JÓTÉKONYSÁG ES SZOCIÁLPOLITIKA 9.1. SZOCIÁLIS KÉRDÉS ÉS A LIBERALIZMUS Az iparosodás és a nyomában járó gyors urbanizáció eredményeképpen mindenhol ijesztő mértékben nőtt a szegénység. Ebből persze nem következik, hogy a preindusztriális korban ismeretlen lett volna a mélységes és masszív nyomor. Feltétlenül új volt viszont, hogy az éhínségek, a járványok és a háborúk megritkulásával az általuk kiváltott átmeneti elnyomoro- dást tartós és drasztikusan rossz városi létviszonyok váltották fel. Ez a szegénység nemcsak okait, de megnyilvánulását tekintve is elütött a korábban megszokottól. Az ipari és városi civilizáció előtti időkben a szegénység közvetlenül az egyéni és családi életciklusokkal járt együtt, és rendszerint három alkalommal sújtotta az egyént: kisgyerek korában, fiatal házasként és öregkorában. Olyan ciklikusan jelentkező, vissza-visszatérő sorscsapás volt tehát, amilyenek a rendkívüli események, a járványok, az éhínségek, a háborúk vagy az egyéb természeti katasztrófák. S mert ilyen volt, ezért ki is lehetett belőle lábalni; a családok rendre valóban maguk mögött hagyták a nyomor állapotát (még ha némelyek belehaltak is). További jellegzetessége volt a történeti szegénységnek, hogy az ellene való védekezést sajátos közösségi védőháló segítette. A paraszti és kézművesgazdaságra alapozott falusi, rendileg tagolt világban kölcsönös felelősségérzet hatotta át a közösségek minden egyes tagját. A rokonság, a szűkebb család, a lakóhelyi szomszédság afféle morális közösséget alkotott; számon tartotta tagjait és védte őket szükséghelyzetekben, mert azt tartotta, hogy mindenkinek joga van az életre, de legalábbis a tisztes szegénységre. E moralitás alapjául az a kézenfekvő belátás szolgált, miszerint az életciklusokkal elkerülhetetlenül együtt járó szegénység, éppen mert nem egy időben érint az adott közösségben mindenkit, megengedi mások megsegítését, s ez a gesztus – fordított esetben – jól kamatoztatható reciprocitást szül. Igaz, a közösségekbe nem integrált koldus csavargók már az újkor századaiban is kirekesztődtek ebből a szolidaritási közösségből. S ezzel megszületett a szegénység középkoritól merőben eltérő új fogalma. A koldus és az alamizsnálkodó közötti viszony megváltozása, a keresztény könyörületesség szokásának meggyengülése okozza, hogy a vándor koldussal szembeni szociális felelősségérzet a helyi kollektívától lassanként az állam illetékességi körébe kerül át. Ennek folyománya, hogy ezzel a szegénnyel szemben immáron nem a (közösségi) gondoskodás, hanem a (hatósági) felügyelet válik követelménnyé. A kolduló életmód ily módon rátér a kriminalizálás azóta is többé-kevésbé töretlen útjára, és a szegény a tényleges vagy a potenciális bűnözővel azonosul, akit nem segíteni kell, hanem elzárni és erkölcseiben megjobbítani. A magángazdaságon nyugvó szabad versenyes ipari kapitalizmus megjelenésével a korábbi közösségi szolidaritás egyszeriben talaját veszti, hogy a vándorló életet élő koldussal szembeni moralizáló-fegyelmező magatartás váljék a szegényekkel szemben általában is mértékadóvá. A rendi alapú és közösségi szerkezetű társadalmat fokozatosan felváltó osztálytársadalom éppen, mert az atomizált egyénekre épül, mindenféle szegénységnek kezd morális jelentést kölcsönözni. E szerint a szegénység állapota pusztán egyéni ügy, sőt egyenesen szégyellni való dolog, olyan valami tehát, ami az egyes ember erkölcsi fogyatékosságából fakad, amely nem követel közösségi felelősségérzetet, s a közt képviselő, azt helyettesítő államnak sincs hozzá túl sok köze. A pauperizáció azonban az iparosodással együtt hallatlanul nagy méreteket ölt, így idővel mind több kétség támad ama klasszikus liberális doktrína érvényessége iránt, amely a szegénység megszűnését a társadalom – szabad verseny útján biztosított – általános és gyors meggazdagodásától várja. A liberalizmus szociális átértelmezése, valamint a szocialista eszmerendszer egymástól függetlenül, de egymáshoz roppant hasonlatosan hívja fel a figyelmet a liberális várakozások illúzió voltára. A szociális állam, vele az állami-hatósági szociálpolitika elvi kérdéseit a századfordulón már élénken vitatják, ezzel egy időben kezdetét veszi az a
232 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban fejlődés, amely a két háború között (és kivált a második világháborút követően) végül elvezet a jóléti vagy gondoskodó állam, a welfare state kapitalista modelljéhez. Állami szociális gondoskodás természetesen már ezt megelőzően is létezett valamilyen formában és persze jóval szerényebb mértékben. A kora újkori abszolutizmusok politikai gyakorlatának volt része Európa-szerte a szegényügy adminisztratív megközelítése. Ami hazánkat illeti, a 18. századi felvilágosult abszolutizmus honosította meg az elsősorban rendészeti kérdésként értelmezett szegénypolitikát. A kolduskérdést úgy igyekeztek ekkoriban szabályozni, hogy a szegények szociális ellátásától sem zárkóztak el teljes egészében, bár a koldulás megakadályozása volt a fő cél. A központi hatalom a helyi (városi, községi) hatóságokat próbálta rávenni a koldusok anyagi segélyezésére, ám azok igen kevés hajlandóságot mutattak erre. Nagyjából ez a helyzet a 19. század utolsó harmadáig, amikor a kiegyezéssel új fejezet indult hazánk politikai és társadalomtörténetében egyaránt.
9.2. A SZOCIÁLPOLITIKA IRÁNYAI A szociális gondoskodás 19. és 20. századi folyamatát a formális és az anyagi szociálpolitika egymást követő periódusaira szokták felosztani. A liberális berendezkedésű ipari kapitalizmussal adekvát formális szociálpolitika az individuális emancipáció társadalmi programjának felelt meg. Ez a gyakorlat, ennek megfelelően, úgyszólván csak a munkavégző testét, a proletár egyedüli (magán)tulajdonát ítélte védendőnek. A munkások fizikai védelme, melyhez a preventív egészségvédelem (a közegészségügy) is hozzáadódott, nem általában a szegénység ellen, azaz a szegény mint olyan érdekében, hanem a tényleges munkavégzők, a hasznot hajtók szegénysorba jutását meggátlandó fejtett ki erőfeszítést. A gyári törvényhozás jól ismert esetéről van szó, ami a múlt századi brit szociálpolitika fő, legalábbis egyedül hatékony ága volt. A liberális felfogás az oka, hogy a felnőtt férfi munkás az átlagosnál kisebb figyelmet kapott a nőkkel és a gyermekekkel szemben; azért nem tarthattak igényt fokozottabb szociális gondoskodásra, mert a férfiak az egyéni felelősségviselés terén állítólag fejlettebb lények, mint a nők és a gyerekek. Figyelemre méltó továbbá, hogy az egészségügyi ellátás sem az egyén betegségén igyekezett segíteni, mivel az magánügynek számított, hanem mint megelőző óvintézkedés a munkaerő szabad kifejtését, hasznosulását gátló káros környezeti erők elhárítását célozta (járványok kiküszöbölése, a lakáshigiénia javítása). Az igencsak szűk körű, nagyrészt magánés egyesületi jótékonykodás formáját öltő szociális gondoskodás ezért olyanokra összpontosította a figyelmét, akik alkalmatlanok voltak az egyéni méltóságot (erkölcsi értékességet) egyedül biztosító munkavégzésre (az elhagyott csecsemőkre és kiskorúakra, vagyis a lelencekre, a beteg öregekre vagy a sokgyermekes özvegy anyákra). Változás történt, midőn egyrészt az anyagi szociálpolitika fogalmába kezdték belefoglalni a munkavégzők általában vett szociális biztonságáért érzett kollektív felelősséget (társadalombiztosítás); másrészt, amikor az egyéni felelősség kizárólagosságát mindinkább felváltotta a formális egyenlőség – közösségi úton garantált – sokak (elvileg: mindenki) általi hozzáférhetősége, az állam ezzel kapcsolatos kötelességeinek az elismerése. Ez a két elvi szempont két, egymástól modellszerűen elváló történelmi fejlődési utat követett. Az anyagi szociálpolitika „konzervatív” fogalma, ahogyan a 19. század közepi porosz, majd a század végi bismarcki német törekvésekben megnyilvánult, arra szolgált, hogy mintegy kompenzálja a társadalmat a hierarchikus egyenlőtlenségek túlontúl sok elemének a fennmaradásáért. A sajátosan német, a kameralista hagyományokból is merítő polgári nemzetállami fejlődés teremtette meg ezt a fajta szociálpolitikát a múlt század végén, melyet akkor teljes egészében sehol sem vettek át; különösen ott idegenkedtek tőle (így Angliában és Franciaországban), ahol a szociális gondoskodást az egyéni szabadság kibontakozásának a liberális tana szerint gondolták el. Jellemző, hogy az anyagi szociálpolitika a 20. század eleji Angliában elsőként megint csak a gyári törvényhozás (a formális szociálpolitika) keretei között tudott szóhoz jutni. Vagy: Franciaországban a századforduló évtizedeiben az állami finanszírozású szociálpolitikának végig vezérelve maradt, hogy nem támogathat munkabíró, ép és egészséges felnőtteket, akik esetenkénti ellátása egyedül a magánfilantrópia illetékességébe tartozik. Állami és magánjótékonykodás, formális és anyagi szociálpolitika, valamint a szociális gondoskodás irányultsága között tehát országonként és az idő függvényében egyaránt eltérő volt a kapcsolat. Hazánkban is aszerint alakult a szociális gondoskodás története, ahogy Nyugat-Európa legtöbb államában a liberális ipari társadalom megszabta annak jellegét. Így azután kevés vagy szinte semmi jele sincs 1918-at megelőzően az állami és anyagi szociálpolitika térfoglalásának. Nem tekintve most az ebbe az irányba mutató kisebb kezdeményeket, lényegében a Horthy-korra várt (volna) a gondoskodó állam kiépítésének feladata.
9.3. TÖRVÉNYES MUNKÁSVÉDELEM 233 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban A liberális ipari törvényhozás meglehetősen általános normákat fogalmazott meg a munkavédelem kérdésében, és nem igazán bolygatta a munkaadó és munkavállaló közötti magánjogi szerződés tartalmát, nem tartva magát illetékesnek a beavatkozásra. Ez a szellem hatotta át a dualizmus korának két egymást követő Ipartörvényét, az 1872-es rendelkezést és kivált az 1884. évi XIV. tc.-et. A mezőgazdaságban talán ennél is „liberálisabb” szellem honolt, melyről az 1876:XIII. tc. gondoskodott, melyen az 1898. évi II. tc. csak annyit módosított, hogy a napszámosok, majd később a cselédek (1907:XLV. tc.) napközbeni pihenőidejéről rendelkezett. Erőteljesebb állami beavatkozásra így csak az 1893-as XXVIII. törvény nyomán, de ekkor is egyedül a gyáriparban került sor, amikor A baleset elleni védelem és az iparfelügyelet címen alkotott törvény normát írt elő a munkaadó részére a biztosítandó munkafeltételeket illetően, és egyúttal felhatalmazta az illetékes minisztert a szankcionálásra is. Ilyen előzmények után a Horthy-kori ipari törvényhozás lényegében csak folytatta a dualizmusban megszokott gyakorlatot. Az 1922-es új Ipartörvény (inkább csak novella, vagyis a korábbi rendelkezések kiegészítése és megerősítése) nem hozott érdemi változást. Az 1923-ban a sütőmunkásokról alkotott XV. tc. az első részintézkedés, amely kimondta a 14 éves kor alatti gyermekek alkalmaztatási tilalmát és egyúttal korlátozta a fiatalkorúak munkaidejét is. Az egy évvel korábban elfogadott Ipartörvényben viszont általában 12 évben szabták meg a gyermekek kisipari műhelyekben való foglalkoztatásának alsó határát. Igaz, a felvételkor hatósági orvosi bizonyítványt és az elemi négy osztályának az elvégzését igazoló dokumentumot kellett felmutatni. Öt évet kellett várni, amíg újraszabályozták a nők és a gyerekek (valamint a 12-16 évesek, vagyis a fiatalkorúak) ipari munkaviszonyait. A törvény megtiltotta a gyerekek ipari munkáját (átmeneti időre azonban, kivételesen, engedélyezte azt 12 éves kor fölött is), és mind a nőknél, mind a fiatalkorúaknál előírta orvosi igazolás bemutatását. A nőknek ugyanakkor 12 hét szülési szabadságot irányzott elő (hat hét a szülés előtt, hat hét azt követően), egyúttal megtiltotta a nők éjjeli munkáját (néhány kivétel: szálloda- és vendéglátóipar). Végül: a kisgyermekes anyák számára egy óra munka közbeni szoptatási időt engedélyezett. Az 1928:V. törvényt azonban jobbára csak a textiliparban hajtották végre. A harmincas évek hoztak nagyobb áttörést a munkaidő korlátozását tekintve, midőn a munkásság régi óhajának is megfelelve bevezették a heti 48 órás munkahetet és intézményesítették a munkabérminimumot. A gazdasági válság szülte nagyfokú ipari munkanélküliség is motiválta a munkaidő korlátozását. Károlyi Gyula miniszterelnök már 1931-ben bejelentette a kormány ilyen értelmű szándékát, de az erről szóló rendelet csak évekkel később jelent meg (6600/1935. ME. sz.) és elsőként egyedül az asztalosiparban érvényesült. A kérdés törvényi szabályozása további két évet késett (1937:XXI. tc.), de a hamarosan kiadott végrehajtási utasítás (3000/1938. Ip. M. sz.) következtében felgyorsult a csökkentett munkaidő iparági bevezetése. A törvény a tisztviselők munkaidejét 8 órában, illetőleg heti 44 órában szabta meg, és szólt a fizetéses szabadságról: egy folyamatosan ugyanannál a munkaadónál eltöltött év után minimum 6 napban határozta meg annak időtartamát. Így a munkások 6-12 nap, a művezetők és kereskedősegédek 6-18 nap, a tisztviselők pedig 6-24 nap szabadságot kaphattak. 1937 közepéig az ipari munkások több mint a harmadának korlátozták a törvény szerinti munkaidejét. A fizetéses szabadságot elsőként 1938-ban lehetett igénybe venni, és ezzel a lehetőséggel főleg a nagyüzemek alkalmazottai, például a Weiss Manfréd Művek dolgozói élhettek. A harmincas évek megélénkülő szociális közgondolkodására jellemző, hogy helyenként még olyan elképzelések is hangot kaptak, melyek a heti munkaidő ezen túli korlátozását javasolták. A fővárosi tanács IX. Szociálpolitikai ügyosztálya, a szociálpolitikában évtizedek óta az egyik legkezdeményezőbb fórum 1935-ben például amellett érvelt, hogy a munkanélküliség leküzdésének hatásos eszköze lehetne a 40 órás munkahét bevezetése. A javaslat számos egyéb radikális szociálpolitikai tervvel együtt azonban hamar süllyesztőbe került. A munkaidő hossza ettől fogva nem egyedül csak „szabad egyezkedés” tárgya. Ezzel a rendelkezéssel együtt lépés történt a szintúgy a magánjogi szerződés körébe vágó bérkérdésben is. A munkabér állami meghatározása teljes mértékben elképzelhetetlen lett volna a dualizmus korában, ám a húszas évek végén kirobbant gazdasági válság szociális feszültségeit enyhítendő már komolyan felmerült egy ilyesfajta beavatkozás törvényes lehetősége. A 48 órás munkahétről intézkedő 1935-ös rendelet szólt első alkalommal a minimálbérről, melyet egyedül az ipari dolgozókra terjesztettek ki. A kötelező munkabér rendszerét ezt követően lépésről lépésre haladva vezették be az egyes iparágakban, de 1937 derekáig, az erről alkotott törvény megjelenéséig, az ipari dolgozók már több mint a felének így állapították meg a javadalmazását, és 1938 végéig a munkások és alkalmazottak 60%-ának rendezték a bérét. A háború kitörésével azonban a kormány nyomban felfüggesztette az 1937. évi XXI. tc. végrehajtását, majd ezt követően rendeleti úton intézkedett a minimálbér helyenkénti foganatosításáról.
234 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban A bérszabályozás mellett megtörtént az ún. gyermeknevelési pótlék, a mai családi pótlék előfutárának az intézményesítése is. Ennek korai előzménye, hogy a vasúti alkalmazottak már 1912-től (XXXV. tc.) részesültek ilyen pótlékban. A kormány 1935-ben döntött a pótlék bevezetéséről, a szándék gyakorlati végrehajtására azonban újabb négy évet kellett várni. Törvényi szabályozása 1938-ban történt meg (XXXVI. tc.), de a FranciaMagyar Pamutipar Rt. már 1936-tól folyósította dolgozóinak a pótlékot. 1939-ben állt fel az Országos Ipari és Bányászati Családpénztár, amely az év első felében hétmillió pengőt fizetett ki erre a célra. Havonként átlag 125 000 család kapott gyermeknevelési pótlékot 231 433 gyerek után. Érdekes, hogy a rendszer nem preferálta a sokgyerekes családokat, hiszen az utalványozottak fele egygyerekes volt és mindössze 12%-uk tartozott a három- vagy többgyermekes családok köréhez. A pótlék egyébként 1939-ben 5%-kal növelte a munkások bérjövedelmét. Minden, ami a harmincas évek derekától a törvényes munkásvédelem területén fokról fokra megvalósult, valójában szerény eredmény, ha referenciaként a nyugat-európai jóléti államokat vagy akár a korabeli totalitárius országokat tekintjük. A távolság, ami Magyarországot a nyugati államoktól elválasztotta, azért lehetett oly szembetűnő, mert az új állami jóléti intézményeknek kifejezetten csak az ipari-városi népesség látta hasznát, és a falu, a mezei munkásság, valamint a birtokos parasztság kimaradt azok jótéteményeiből. Jellemző, hogy midőn a törvényhozás az ipari munkások és alkalmazottak korlátozott munkaidejéről vagy munkabérminimumáról, azt megelőzően pedig a nyugdíjjogosultságáról intézkedett, a rendelkezések mezőgazdasági népességre történő kiterjesztése még csak szóba sem került. Helyesebben: a harmincas évek végén a kormány foglalkozott ugyan a mezőgazdasági napszámosok bérminimumát, öregségi és özvegyi biztosítását kimondó törvények megalkotásával, de közülük egyik sem vált valóra. A gazdasági cselédeket pedig még ilyenformán sem érintette a dolog. A munkaidő szabályozásának az ügye is csupán a törvényhatóságok (a helyhatóságok) szintjén merült fel. Egyes megyék sürgették a 12 órás napi munkaidő-maximum törvényesítését, ám javaslatuknak nem lett semmi foganatja. Szintén a megyék javasolták, hogy vezessék be a többgyermekes és nyomorgó mezőgazdasági munkások számára a családi pótlék juttatását. Komárom-Esztergom megye harmincas évek végi javaslata, az ún. komáromi norma (később bővebben lesz még róla szó) tartalmazta ennek számos elemét. Ám a szociális jogok ilyen irányú kiterjesztése mindig is másodrendű kérdésnek számított, és ha volt is időnként rá kormányzati akarat, az rendszerint időnek előtte megtört az ügyben közvetlenül érintett földbirtokosok heves ellenállásán.
9.4. ÁTTÖRÉS A TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁS TERÉN A „törvényes munkásvédelem” további formája a (kötelező) társadalombiztosítás, amely ugyanakkor hosszabb, lényegében az önsegély rendszerében gyökerező múltra tekintett vissza. A 20. századot megelőzően Németország kivételével gyakorlatilag mindenhol, így Magyarországon is, jószerivel csak az egyesületi önsegélyezés keretében létezett társadalombiztosítás. A kifejezetten munkavállalói önsegélyre hivatott egyesületek mellett az 1884-es Ipartörvény hatására a nagyiparban megjelentek a vállalati társpénztárak, mint önkéntes betegsegélyző szervezetek, melyek a bányatársládák nagy hagyományú szervezeti megoldását utánozták. A különféle önsegélyző szervezetek mellett a munkásbiztosítás jellegzetesen liberális módjának felelt meg a munkaadói szavatossági jog (kötelesség) törvényi előírása. Az Ipartörvénybe és a cselédtörvénybe egyaránt belefoglalt rendelkezés kimondta, hogy a munkaadó meghatározott ideig köteles gondoskodni beteg alkalmazottjáról. A kötelező biztosításból a Horthy-korban továbbra is kirekesztett mezőgazdasági munkásság óriási tömegei ekkor is egyedül a munkaadói szavatossági jog alapján élveztek ingyenes egészségügyi ellátást. A kötelező biztosításhoz vezető úton 1907 jelentette az első mérföldkövet, midőn a XIX. tc. elrendelte az Ipartörvény hatálya alá tartozó ipari és kereskedelmi üzemek alkalmazottjainak baleset és betegség esetére szóló kötelező biztosítását; ugyanakkor a törvény a baleseti biztosításból kizárta a kisipari és kiskereskedelmi munkásokat. A tízes években nagyjából egymillió fő körül járt az egyik és a másik ágban külön-külön biztosítottak száma. A kötelező biztosítás rendszerének folytatólagos kiterjesztésére elsőként a Friedrichkormány vállalkozott, midőn 1919-ben mindkét biztosítási ág körébe beemelte a házicselédeket is. A társadalombiztosítás nagyszabású reformjára azonban végül csak a húszas évek végén került sor. Kovrig Béla, a Horthy-kor legtekintélyesebb biztosítási szakértője, az OTI első elnöke, mindenekelőtt megalkotta az 1927:XXI. tc.-t, amely számottevően kibővítette a kötelező baleseti és betegségi biztosításban részesülők táborát, bár ezúttal is kimaradtak belőle a mezőgazdasági dolgozók. A törvény eredményeként a biztosítottak száma már 1929-ben 900 000-re nőtt és gyakorlatilag felölelte a teljes ipari munkásságot. Az értelmiségi munkakörben foglalkoztatott magánalkalmazottak viszont csak abban az esetben lehettek biztosítottak, ha javadalmazásuk 300 pengő alatt maradt; az állami és önkormányzati közalkalmazottak pedig egészen kimaradtak a kötelező társadalombiztosításból.
235 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Számukra, önkéntes formában, 1921 óta létezett az Országos Tisztviselői Betegsegélyezési Alap (OTBA), ahol a járulék az alkalmazottak összes járandóságának 2%-áig mehetett föl. Ezért ingyenes háziorvosi és kórházi gyógykezelést, gyógyszerellátást, üdülést, gyermekágyi és temetkezési segélyt kaptak a tagok. Külön a fővárosi alkalmazottak is megalakították 1916 folyamán (az 1885-től fennálló segélyalap továbbfejlesztésével) a maguk egyletét Budapest Fővárosi Alkalmazottak Segítőalapja néven. Ez a szervezet kezdetben kölcsönöket és kulturális-egészségügyi szolgáltatásokat nyújtott, majd 1928-ban újjászervezték, és az 1927-es törvény nyomán betegsegélyezési feladattal is felruházták. Voltak saját intézményei, például a Madách téri rendelőintézet (1939-től) és balatoni üdülők. A fővárosi alkalmazottak nagy része, a napi órabéresek, a közüzemi munkások azonban nem lehettek a Segítőalap tagjaivá, a harmincas években viszont közülük is bevontak egyeseket a biztosítottak körébe. A munkásság számára rendszeresített betegsegélyezési szolgáltatások alapját a biztosítottak javadalmazásának a 7%-a vagy a napibérosztályok szerint fizetett járulékok esetén az átlagos napibér 6%-a képezte: amit egyébként felerészben a munkáltatónak kellett fizetnie. Az ennek fejében járó szolgáltatások között megemlíthető az egy éven át élvezett, a fizetés 55%-ának megfelelő táppénz, a szintén egy éven át járó ingyenes kórházi ápolás és háziorvosi gyógykezelés, szülés esetén az ingyenes ellátás és a terhesség utolsó hat hetére járó segély. Végül (12 héten át) járt szoptatási segély, s a családtagok is részesültek mindeme szolgáltatásokban. Látható: az 1927-es törvény valóban magas szintű biztosítási ellátást nyújtott a városi munkásságnak. A baleseti biztosítás járulékát teljes egészében a munkaadó fizette, melynek fejében a munkavállaló ingyenes orvosi ellátást kapott időbeli korlát nélkül. Táppénz 20 héten át járt a betegségi biztosításnak megfelelő szinten, ezt követően a biztosított járadékot kapott, ami bére kétharmadának felelt meg. Mind a két biztosítási formával járt temetési segély és özvegyi járadék is; az utóbbi a férj jövedelmének 20%-ában lett megállapítva. A törvény végrehajtása az Országos Munkásbiztosító Intézet, 1928-tól az önkormányzati formában működő Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) feladatát képezte, melyet az részint központi, részint helyi szervein (kerületi és vállalati pénztárakon) keresztül oldott meg. A betegségi biztosítást néhány foglalkozási ágban (posta, vasút, bányák, hajózás, dohányjövedék, kohászat) külön szervezetek intézték; közülük a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete (MABI) volt a legjelentősebb. Önkéntes biztosításra kizárólag az OTInál, a MABI-nál és a bányatársládáknál nyílt lehetőség. Második lépésben került sor az öregségi (és a rokkantság, özvegység, árvaság esetére szóló) kötelező biztosítás bevezetésére. Az 1928:XL. tc. és az azt kiegészítő, módosító rendelkezések nyomán e biztosítási ág szolgáltatásai az 1927-es törvény hatálya alá tartozó foglalkozási csoportokra terjedtek ki, bár a házicselédeket csupán 1944-ben vonták be az öregségi biztosítás körébe. A nyugdíjkorhatárt 65 évben állapította meg a törvény; a járulékot pedig gyakorlatilag a napibérosztályok rendszere szerint a munkáltató fizette, ami a napibér legföljebb 3,5%-át érhette el. A járadékra való jogosultság megkívánta biztosítási időt hét és fél évben, özvegység, rokkantság esetén pedig nem egészen négy évben szabták meg. A társadalombiztosítás pénzügyi gazdálkodása kezdetben, a gazdasági válság éveiben, többnyire deficites volt. Ez arra késztette a kormányt, hogy több egymást követő rendelettel csökkentse a szolgáltatások színvonalát. Így 1933-ban a táppénz összegét a munkabér 60%- áról annak 50%-ára redukálták, 1935-ben pedig megszigorították a rendszertelen munkáltatói befizetések szankcionálását. A gazdasági fellendülés, valamint a biztosítottak számszerű gyarapodása (1943-ban csupán az OTI-tagok száma 1 250 000 fő) lehetővé tette a szolgáltatások javítását. Ennek folytán 1942-ben korszerűsítették a bányanyugbér rendszerét, kiterjesztették a családtagokat is megillető szolgáltatások körét, a 2500/1944. ME. sz. rendelet pedig 60 évre leszállította a nyugdíj korhatárát. Ugyanakkor elmaradt a munkanélküliség elleni biztosítás törvénybe iktatása, holott azt már a századelőn is oly sokan követelték, és a főváros tett is ilyen irányú gyakorlati lépéseket 1913-ban. Az átmeneti munkanélküliség esetén ezután is egyedül a szakszervezeti segélyezés jelentett menedéket; ezt egészítette ki a húszas években az állami ínségakció, ami azonban 1924-ben megszűnt. Ezt a segélyt nem pénzben, hanem természetben nyújtották (ingyenebéd). A válság idején újraindult az állami és főként a törvényhatósági (budapesti) segélyakció: csupán a fővárosban 230 000 ember szorult 1931-32-ben hatósági segélyre, és országosan 560-610 000 családfőre tehető a munkanélküliek száma. A segélyezés, persze, nem vezethetett a kérdés megnyugtató megoldásához. 1924-ben a Szociáldemokrata Párt, a szakszervezetek (így a keresztényszocialista szakszervezetek is) kampányt indítottak a munkanélküliség elleni társadalombiztosítás érdekében. Az akcióhoz hamarosan a főváros is csatlakozott. A Vas József népjóléti miniszter által 1926-ra elkészített törvényjavaslat a kellő korporatív támogatottság hiánya miatt azonban sohasem került a nemzetgyűlés plénuma elé, jóllehet a főváros a megszülető törvény reményében 1927 során már szabályrendeletet is alkotott a tárgyban.
236 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban A mezőgazdaság területén a társadalombiztosítás reformja valójában teljesen elsikkadt a Horthy-kor legvégéig. Az 1936:XXXVI. tc. bevezette ugyan a gazdatisztek nyugdíjbiztosítását, de a gazdasági cselédekről ekkor sem esett szó. A mezőgazdasági munkások számára 1938- ban elfogadott XII. tc. pedig lehetővé tette az öregségi biztosítást, de kirekesztette belőle a 2 holdnál kisebb földű gazdákat (és a nőket). A törvény minimális járadékot irányzott elő 15 év várakozási idő leteltével (nagyjából 60 pengőnyit), s ekkor is csupán 75 000 főt érintett közvetlenül. Utóbb bevezették az özvegyi járadékot (1939:XVI. tc.) is. Az említett biztosítási formákat az 1936ban átalakított Országos Gazdasági Munkás és Cselédpénztár, új nevén az Országos Mezőgazdasági Biztosító Intézet (OMBI) intézte. A mezőgazdasági munkások a cselédeknél is kedvezőtlenebb helyzetben voltak, hiszen baleset esetén biztosításban egyedül csak a hónaposmunka és a cséplés időszakában részesültek, de például aratáskor vagy más munka esetén nem. A munkaadó is csak akkor volt köteles nyolc napig kezeltetni megbetegedett munkását, ha az a lakóhelyétől távol dolgozott (így a summásokat), a helyben napszámot vállalókat viszont már nem. A betegség és a munkaképtelenség így a napszámos (és a kisbirtokos paraszt) legfőbb ellenségének számított, hiszen: „Ha megtakarított pénze nincsen és jólelkű hozzátartozók nem segítik, aggkorára a legnyomorúságosabb sorsra jut” (bejczi Németh Andor 1937, 115).
9.5. MUNKÁSJÓLÉTI KÖZIGAZGATÁS Szociális lakáspolitika. A munkásság és általában az alsó osztályok rossz lakáskörülményeit mint súlyos és orvoslandó szociális kérdést későn, a múlt század vége felé kezdték tudatosítani a hatóságok. A lakásreformerek idővel politikai támogatást is kaptak, és megindulhatott a kezdetben még szerény szociális lakásépítés. Ennek korai jól ismert fejleménye a Wekerle-telep, amely a főváros határán állami beruházásban épült fel 1908 és 1927 között. Számszerűen több szociális lakás készült ugyanakkor városi beruházásban, melynek a fővárosi kislakásépítő tevékenység volt a motorja. Ezek a közvetlen előzményei annak a helyzetnek, amely a dualizmus korinál sürgetőbb igénnyé avatta a lakásügy hatósági kezelését. A két háború között drámai méreteket öltő városi (s kivált budapesti) lakáshiány enyhítésére azonban sokáig kevés állami és egyéb közpénzt fordítottak. Így a húszas évek elején nem többre, csak szükséglakótelepek kialakítására futotta az állam erejéből: 17 telep létesült ekkortájt Budapesten és környékén több mint hatezer egyszobás nyomorlakással. A gazdasági válság éveiben tovább nőtt ez a lakásállomány. Ehhez képest igazán elhanyagolható az állami bérházépítés volumene: a húszas években a fővárosban összesen 6500 (94%-ban szükséglakás) létesült állami pénzből, melyekben 39-40 000 ember húzta meg magát állandó jelleggel. Az évtized második felében községi lakásépítés indult kölcsöntőke bevonásával, ennek eredményeként két és fél ezer kislakás készült el kistisztviselők számára. Az évtized egészét tekintve a város 4690 lakást épített saját erőforrásaiból. A szociális lakáspolitika fő szorgalmazója a Horthy-kor jelentős fővárosi szociálpolitikusa, Schuler Dezső tanácsnok. A vidéki városok némelyike a húszas években szintén hozzájutott hitelekhez, melyeket a népesebb városokban a kívánatos szükséglakások építésére fordítottak. Így további ezer nyomorlakás épült országszerte. Együttesen tehát állami forrásból vidéken az évtized első felében 1600 szociális lakást adtak át, s ezek kétötöde kifejezetten szükséglakásnak készült. A falusi lakásépítés állami támogatása is ebben az időben kapott komolyabb impulzust. Igaz, a mezőgazdasági munkások önerős lakásépítését támogatandó a századelőtől fogva létezett szerény állami hitelpolitika, melyet a Viharsarok pacifikálása jegyében Csongrád és Békés megyék mezővárosaiban osztottak szét. Minőségi változást a Nagyatádi-féle földreform hozott azzal, hogy (1939-ig) 260 000 házhelyet is kiosztottak annak örve alatt. Ez azonban megfelelő hitelkonstrukció hiányában pusztán csak elvi megoldást hozhatott. Megszületett tehát az Országos Falusi Kislakásépítő Szövetkezet (OFAKSZ), melyet az 1927:XIX. tc. hívott életre. A Szövetkezet hosszú lejáratú kölcsönöket folyósított (20 évi törlesztésre 6%-os kamat mellett); további, ritkábban igénybe vett hitelkonstrukciója pedig 30 évre szólt (4%-os kamatozással); végül rövid lejáratú lakáshitelt is kínált. Az akció eredményeként 1938-ig közel 41 000 falusi építő részesült kölcsönben, de közülük csak minden negyedik tartozott a mezőgazdasági munkássághoz. Az OFAKSZ-akció így érdemben nem enyhíthette a falusi szegények lakásgondjait. A harmincas évek első felében, a gazdasági válság közepette megszűnt mindenfajta állami szociális lakáspolitika. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a szabad lakáspiac fokozatos visszaállítása (1926-tól) növelte a szociális feszültségeket. Budapesten a századelőtől szépen gyarapodó tanácsi lakásállomány ekkoriban egyedül a Városszéli telep létesítésével bővült tovább. A MABI által 1932-ben felajánlott egymillió pengő kölcsönből szociálpolitikai kísérletként létesült telepen az 1940-es évek elején mintegy 1200-an laktak. 1938ban került sor az első nagyobb szabású községi lakásépítésre, amikor ezer új szociális lakást emeltek. 1939-ben úgy határozott a főváros, hogy az OTI húszmilliós kölcsönére alapozva, a barakktelepeket kiváltandó, munkáslakás-építésbe kezd. A háborúba lépésünkig tartó építkezés kétezer új kislakással gyarapította a tanácsi 237 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban lakásszektort. A későbbi évek községi beruházásaival együtt 1939-et követően több mint ötezer tanácsi lakást adtak át, vagyis évente ezret, ami a Bárczy-féle lakásépítési teljesítmény mércéjével mérve is jelentősnek mondható. Mindezek nyomán egyrészt kezdett visszaszorulni a szükséglakás intézménye, másrészt tovább nőtt a tanácsi lakások száma (1941-ben 18 000), melyek egynegyede még mindig barakklakás. Községi lakásépítésre a vidéki városokban ezekben az években nem vagy alig akadt példa. A húszas években a Speyer-kölcsön felhasználásával több helyen is emeltek városi házakat a tisztviselői nyomorenyhítő akciók keretében, ám községi beruházások hiányában a népesebb vidéki centrumok (Győr, Miskolc) arra még csak nem is gondolhattak, hogy végre megkezdjék nyomortelepeik felszámolását. Az állam a harmincas években ha közvetlenül nem is, közvetett módon mégis csak belefolyt a lakásépítésbe. Például adókedvezményeket adott (ez jellegzetesen 19. századi megoldás), így az 1923:XXXIV. tc., és 1924ben inflációs hiteleket ajánlott fel tatarozási célokra. A Lakásépítő Külön Tevékenység keretében 1923-28 között közvetett állami támogatással több mint hatezer lakás épült a fővárosban és környékén. A támogatások fő haszonélvezője az elszegényedett középosztály volt. Őket segítette a társasháztulajdon jogi elismerése is (1924:XII. tc.), amely a korábban nem különösebben elterjedt házépítő szövetkezetek tevékenységét lendítette föl. Az egyoldalú középosztályi prioritást korrigálva biztosított az állam 1936-tól adómentességet az egyszobás lakások tulajdonosainak, 1940-től pedig a többgyermekes munkáscsaládoknak. Az állam emellett további eszközöket is megragadott, például a kötelező biztosítás kiterjesztésével pótlólagos tőkeforrást teremtett ilyesfajta szociálpolitikai beruházásokra is. A húszas évek végi biztosítási törvények úgy rendelkeztek, hogy az intézetek járulék-, helyesebben: tartalékalapjuk 30%-ának az erejéig kihelyezhetik a tőkéjüket lakásépítési hitelekbe. Az OTI és a MABI élt is a felkínált lehetőséggel: kezdetben bérházakat építettek, később kislakásépítő szövetkezetek kötvényeibe fektették a pénzüket. Midőn az állam 1928-ban beszüntette a lakásépítési hitelek folyósítását, hamarosan létrehozta az Országos Lakásépítő Hitelszövetkezetet (OLH), amely emissziós pénzintézetekből állt. Ennek a feladata volt, hogy hosszú lejáratú kölcsönökkel lássa el a közszolgálati alkalmazottakat és más építtetőket. Az OLH kötvényeket bocsátott ki, melyekért az állam garanciát vállalt. Végeredményben a nagy biztosítóintézetek vásárolták fel a kötvények nagy részét: az 1930-as években az OTI közel 8 millió, a MABI mintegy 17 millió pengő névértékű kötvényt vásárolt, a fennmaradó egyharmad rész pedig egy bankcsoport kezébe ment át. 1941 végéig az OLH támogatásával mintegy 5500 családi ház (s további 82 társasház) épült elsősorban vidéken. A vállalati nyugdíjpénztárak is részt vállaltak dolgozóik lakásgondjainak az enyhítésében: az 1940-es években 95 ilyen pénztár volt szerte az országban, melyek nagyjából százmillió pengőt költöttek lakásépítésre. Az 1940-es évek legnagyobb jelentőségű szociális lakáspolitikai fejleménye kétségkívül az Országos Nép- és Családvédelmi Alap, az ONCSA létrehozása volt. A Belügyminisztérium hatáskörébe tartozó, de a megyei közigazgatási apparátusra alapozott Országos Szociális Felügyelőség irányításával 1940-44 között zajló akció a sokgyermekes családok megsegítését célozta. A kamatmentes lakásépítési kölcsönakció eredményeképpen mintegy 12 000 egy- és kétszobás, telepszerűen elhelyezkedő otthon épült kétharmadrészt a falvakban. A „szociális állam – szociális vármegye” eszményét hirdető akció, amely évi 40 millió pengő fölött rendelkezett, érte el a Horthy-korban a szociális lakásépítés terén a legfigyelemreméltóbb eredményeket. Jellemző, hogy 1940 és 1944 között minden harmadik új lakás ONCSA-ház volt. Szociális közegészségügy. A szociálhigiénia modernizációja során a kórházak és a szegényházak 1856-ban bekövetkezett szétválása jelentette a döntő fordulatot. Ettől kezdve beszélhetünk a szó szoros értelemben vett általános egészségügyi szolgáltatás fejlődéséről és magáról a közegészségügyről, mint a szociálpolitika külön ágáról. A dualizmus korában két fontos fejleményről kell megemlékezni. Az 1876. évi XIV tc. állami feladattá nyilvánította a közegészségügyet, és előírta, hogy hol legyenek orvosok és szülésznők. Valójában a törvény a helyhatóságokra bízta az egészségügyi ellátást, mígnem az 1898:XXI. tc. létre nem hozta az Országos Betegápolási Alapot, amely állami kézbe utalta az egészségügyet, és egyúttal az államra hárította a szegény betegek kórházi kezelését. Végül 1900-tól megindult a lelencgondozás állami kézbe vétele is. A Horthy-kori közegészségügy új vonása, hogy miközben az egészségügy teljes egészében állami feladattá lett, egyszersmind gyors fejlődésnek indult a megelőzést szolgáló, mindenekelőtt a szülészeti gyógyintézményi hálózat. Még 1916-ban társadalmi egyesületként alakult (hatósági segédlettel) a Stefánia Szövetség, amely – többek között – szülőotthonokat tartott fenn. A Stefánia idővel szinte csak állami és községi hozzájárulásokból működött; 1933-ban bevételeinek a kétharmada ilyen adományokból állt. Védőintézeteinek a száma az 1925. évi 91-ről 1930-ig 169-re nőtt, és tüdőbeteg-gondozó intézeteinek a száma is megháromszorozódott (1930-ban 70 volt belőlük). A Stefánia azonban elsősorban a városokban vert gyökeret, ahol (a fővárosban 1921-ben) kiépült az iskolaorvosi rendszer is. 238 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban A falusi közegészségügy tekintetében a zöldkeresztes szolgálat megteremtése hozott radikális változásokat. Az 1927-ben Johan Béla által megszervezett Zöldkereszt országossá bővítése 1934-ben indult meg. A szervezet hatókörébe az egészségvédelmi körök, a tüdő- és nemibeteg-gondozó intézetek tartoztak. A Zöldkereszt egyszerre foglalkozott a falusiak általános higiéniás ellátásával és falusi szegénygondozással. Az előbbit tekintve orvoslakásokat, egészségházakat emeltek, az utóbbi érdekében pedig cukor- és tejakciókat indítottak. A Zöldkeresztes szolgálat a „produktív szociálpolitika” egyik korai megnyilvánulása. 1938-ban a szolgálat másfél millió ember körzetében ténykedett, és létrehozott 215 egészségvédelmi kört. A szolgálat működése a hatezer főnél kisebb lélekszámú településeken az egészségvédelem minden ágazatát átfogta; a nagyobb településeken az anya- és csecsemővédelmet viszont továbbra is a Stefánia végezte. A szövetség 1938-ban 342 anya- és csecsemővédelmi intézetet és 54 bölcsődét és óvódát tartott fenn. A védőnőkkel történő ellátás érdekében 1930ban az Országos Közegészségügyi Intézet (OKI) keretében működő Állami Ápolónő és Védőnőképző Intézetben megkezdték a tömeges kiképzést. Az OKI-t az 1925. évi XXXI. tc. nyomán 1927-ben állították fel, hogy irányítsa a fertőző betegségek elleni védekezést, és munkájához tartozott a közegészségügy hatósági támogatása, a szakemberek képzése is. Az OKI égisze alatt 1930-ban kötelezővé tették 25 fertőző betegség bejelentését, és az évtized vége felé rendszeresítették a diftéria, valamint a hastífusz elleni kötelező védőoltást, végül megkezdték a vízhigiénés vizsgálatokat. 1939-ben rendeleti úton összevonták és az Országos Egészségvédelmi Szövetségben egyesítették a sokféle egészségvédelmi szervezetet. Ezt követően a falusi egészségvédelmi körök száma 1944-ig 270-re emelkedett, melyek mintegy kétmillió embert fogtak át, ugyanakkor 500 tanácsadó orvos és 900 védőnő tevékenykedett a kereteik között. S bár a zöldkeresztes szolgálat mindenhol, ahol megjelent, láthatóan sokat javított a (falusi) egészségi állapotokon, az agrárnépesség kirívóan rossz helyzetén nem tudott érdemben változtatni már azért sem, mert a falusi népességnek alig több mint a harmadát vonta csak a hatókörébe. A két súlyos közegészségügyi probléma, a tuberkulózis (morbus hungaricus) és a nemi betegségek elleni küzdelem sok kivánnivalót hagyott maga után. 1938-ban Budapesten tíz, a vidéken 77 tüdőbeteg-gondozó intézet működött, ám ez a járásoknak csupán egyharmadát érintette. Így azután az intézetek egy évben legföljebb 70-80 000 szűrővizsgálatra vállalkozhattak. A nemi betegségek elleni védekezés emlékezetes mozzanata a prostitúció erőteljes korlátozása 1926-ban, majd a nemibeteg-gondozó intézet 1928 utáni kiépítése. 1938-ban 11 ilyen intézet működött országszerte, ami a közel egymilliónyira becsült nemi beteghez képest nem sokat nyomott a latban. E két tömegbetegség elleni védekezés céljaira az 1940:VI. tc. biztosított immár komolyabb eszközöket azzal, hogy kötelezővé tette e betegek gyógykezeltetését, és egyúttal hatósági engedélyhez kötötte a bábák ténykedését. Ám ezek az előírások csak további szervezeti fejlődéssel karöltve vezethettek eredményre; vannak is jelei, hogy növelték a gyógyintézetek körét, így a tüdőbeteg-gondozók száma 1944-ben már 134, a nemibeteg-gondozóké 73. A közkórházak és a kórházi helyek számbeli gyarapodása a múlt század legvégén, valamint 1925-30 között a leggyorsabb. Az utóbbit tekintve a részben külföldi hitelekből épített (bővített) kórházak száma 205-ről 233-ra emelkedett, ami tízezres ágyszámnöve- kedést eredményezett, és ezzel 40 000-re emelkedett a kórházi ágyak száma. A harmincas években a biztosítóintézetek nemcsak a lakásépítés, de az egészségügy finanszírozásában is jeleskedtek: ekkoriban épült fel a MÁV Kórház, az OTI Uzsoki utcai kórháza stb. Ezzel együtt számottevő fejlődés jellemezte főleg a vidéki mentőszolgálatot: 1926-ban megalakult a Városok és Vármegyék Mentőegyesülete, amely 1938-ig 70 mentőállomást állított fel. Az 1930-as években viszont csökkent a kórházépítések vagy bővítések üteme (MABI Kórház). 1938-ban a 304 kórházban 49 000 volt az ágyak száma, tehát tízezer főre 54 ágy jutott. A biztosítási reformok eredményeként azonban megugrott a kórházi betegszám, így a zsúfoltság nem enyhült a kórházakban. A szegény betegek ápolási költségeit (1898 óta) az állam fedezte; ezen a rendszeren a harmincas évek elején több egymást követő rendelet módosított, amelyek egyrészt szűkítették a közkórház fogalmába tartozó szervezetek körét, másrészt megszigorították az ápolási költségek behajtását, és végül elrendelték a betegápolási díjátalányt (amely nem fedezte az összes költséget). A kórházak ezért korlátozni kezdték szegénybetegfelvételüket. A kórházi alkalmazottak száma következőképpen alakult: 1940-ben a 40 000 állami és közkórházi ágyra 883 orvosi állás jutott. Igaz, a ténylegesen foglalkoztatott szakorvosok száma ennél több volt. Ugyanekkor közel hétezer az ápolónők száma (benne 1800 apácával és szerzetessel). Az ápolónőképzés a Vöröskereszt két
239 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban iskolájában, néhány klinikán, kórházban és világi vagy felekezeti egyesület keretei közt folyt egységes tanterv nélkül. Az egészségügy a Horthy-korban (1921-től) a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium alá tartozott. A minisztériumot 1932-ben megszüntették, a terület felügyelete ekkor a Belügyminisztérium hatáskörébe került át. A belügyminiszter véleményező testületeként ezzel egy időben létrehozták az Országos Közegészségi (Közegészségügyi) Tanácsot, mint legfőbb szakmai felügyeleti szervet. Szegénygondozás. A szociálpolikának ez az ága a „küszöb alatt élő egyének és családok” alkalmankénti vagy huzamos támogatására irányult. A szociális gondoskodás ebben az esetben egyéneket érint, s ehhez közösségi erőforrásokat használ fel. A liberális kapitalizmus körülményei között a szegénypolitika rejtett vagy olykor nem is annyira burkolt célja a koldulás adminisztratív korlátozása (felszámolása), valamint a koldulásra motiváló hajlamok, az erkölcsök javítása (munkára kötelezés a dologházban). Már a kiegyezés megkötésének az évében belügyminiszteri rendelet szólt arról, hogy a koldulás elharapózása miatt ajánlatos lenne, ha a helyhatóságok eltartanák saját szegényeiket. Ebből az ajánlásból az 1871-es községi (törvényhatósági), valamint az 1872-es fővárosi törvények nyomán önkormányzati kötelesség lett. A koldulásról utóbb, 1879-ben, a kihágási törvény (Xl. tc.) intézkedett oly módon, hogy elzárást helyezett kilátásba e „bűntett” esetén. A 20. század elején a közveszélyes munkakerülők is bekerültek ebbe a „bűnözői” körbe. A községi (és a fővárosi) törvény egyöntetűen az illetőségi hely felelősségét deklarálta a szegénysegélyezés kérdésében. A közvetlenül az osztrák jogrendből átvett elv azt jelentette, hogy az ellátandó szegény (koldus) után bárhol felmerülő költségeket a születési (mármint az illetőségi) hely közigazgatási hatóságának (Budapesten 1893-at követően a kerületi elöljáróságoknak) kellett (volna) viselni. A szegényellátásnak ez a rendje egészen 1931-ig változtatás nélkül fennállott. Az 1930-as évekig a szegénygondozás két szervezeti pilléren nyugodott. Miközben a jogszabályok soha egy szóval sem részletezték a gondozás (segélyezés) iránti igényjogosultságot, azt viszont újra és újra megerősítették, hogy miféle felelősség terheli e tekintetben az államot és kivált az önkormányzatokat. Közülük a legfontosabb a szegénybeteg-ápolás- és -szállítás, melyet az állam az 1898 óta fennálló Országos Betegápolási Alap és közvetlenül az államkincstár segítségével látott el mind a nyílt, mind a zárt szegénygondozás eszközeivel. A kedvezményezettek (igényjogosultak) közé tartoztak a talált vagy elhagyott 7 éven aluli gyerekek, valamint a kórházban szülő nők és csecsemőik. Mindennek a finanszírozása érdekében az állam betegápolási pótadót vetett ki, majd az így befolyt összeg tekintélyes hányadát, hétmillió pengőt, a fővárosnak engedte át. Másodlagos szegénygondozási kötelesség egyedül az illetőségi községeket terhelte, ami előírta számukra, hogy lássák el mindazokat az egészséges felnőtt szegényeket, akiket a karitatív társadalmi egyesületek nem gondoz(hat)nak. A községek a községi szegényalap jövedelmeinek a felhasználása útján, évi költségvetésük keretei között látták el e feladatukat. A szegénygondozással túlterhelt községek elvileg államsegélyt is kaphattak, erre azonban ritkán került sor, így lényegében teljesen a maguk erejére voltak hagyva. A községi szegényalap legfontosabb bevételi forrása az 1883:XV. tc.-kel rendszeresített 3%-os helyi pótadó, melyet az egyenes állami adó arányában vetettek ki, és amelyet szükség esetén további 2%-os pótadóval egészíthettek ki. Ebbe az alapba folytak még be a szegényházi alapok és alapítványok bevételei, a kihágási és bírságpénzek, a különféle engedélyezési díjak befizetései és az egyéni adományok. Az önkormányzatok igyekeztek csökkenteni a szegénygondozásból rájuk háruló anyagi terheket, és továbbhárították azokat a jótékonysági egyesületekre, netán legalizálták magát a koldulást is. Az utóbbi egyébként nem volt túl gyakori, Budapesten például a húszas évek végén kiadott koldusengedélyek száma 200 és 400 között alakult. A szegény-, vagyis a koldusügy igazgatása a Horthy-kor első felében a még 1917-ben felállított Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium dolga volt (a minisztériumot 1920-ban átszervezték): ide tartozott a közegészségügy, a társadalombiztosítás, a hadigondozás, a gyermekvédelem, a lakásügy és minden további szociális kérdés. A szegénypolitika viszonylag kevés figyelmet kapott, amit jól mutat az, hogy annak intézését a minisztérium a felekezeti jellegű Szociális Missziótársulatra bízta, amely azonban képtelen volt megbirkózni a húszas évek eleji tömeges pauperizációból fakadó súlyos gondokkal. 1920-ban például 15-20 000 fő szorult országszerte állandó közsegélyre, az évtized végén számuk a 60 000-et is elérte (ebből egyedül a fővárosra 25 000 fő jutott). Ehhez járult a gondozást kívánó gyerekek szintúgy óriási tömege: 1929-ben 62 ezer a számuk! A városi és falusi népesség tekintélyes hányadának krónikus szegénysorba jutása a gazdasági válság idején vált igazán tömegessé, midőn az átmeneti munkanélküliség százezreket sújtott, és csupán a fővárosban 70 000 ínséges családot regisztráltak a hatóságok 1929 és 1933 között. A szegénységnek ez a kihívása új szervezeti és 240 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban szemléleti megoldásokra sarkallt. A harmincas évtizedet éppen ezért a szociális kísérletezés óvatos politikája kísérte; e munkát az állam részéről az 1932-ben megszüntetett Népjóléti Minisztérium ügykörét átvevő Belügyminisztérium irányította. Fontos lépés volt, hogy rendeletileg (6000/1931. ME. sz.) eltörölték a szegénysegélyezés addigi, vagyis a községi illetékességhez kötött rendszerét és felcserélték a lakóhely szerinti gondozási kötelesség elvével. A rendelkezés azt (is) célozta, hogy a törvényhatóságok a hatékonyabb szegénygondozás érdekében egyesítsék anyagi erőforrásaikat. Aminek mutatkozott is némi eredménye. Példa Győr városa, ahol 1914-ben a költségvetés mindössze 2,7%-át, 1930-ban már 4,8%-át fordították szociális (szegényügyi) kiadásokra. Az államon kívüli társadalmi szegénypolitika racionális átalakítására, addiginál tervszerűbb megszervezésére ugyanakkor P. Oslay Oszwald egri ferences házfőnök tett kísérletet 1927-ben az ún. egri norma néven ismertté vált rendszer kidolgozásával. Az egri norma a segélyalap szisztematikus összegyűjtését (adományokból), a segélyhez jutók számbavételét (környezettanulmányok készítését) és a segélynemeknek, valamint azok mennyiségének a meghatározását tartalmazta. Az egri norma fokozatosan teret hódított: 1931-ig nyolc vidéki város vette át, mígnem a kormány magyar norma néven minden városban és népesebb községben bevezettette (172000/1936. B. M. sz.), és 1940-ig a szegénysegélyezés e gyakorlata 34 városban meg is honosodott. A szegénysegélyezés nem vagy alig érintette a falu népét, ami arra indított néhány megyét, hogy kezdeményezze az ottani rendszer modernizálását. Így jött létre az ún. komáromi norma, amely többgyermekes cselédek és napszámosok számára minimális munkabér, családi pótlék és természetbeni segély juttatását irányozta elő. Kortárs számítások szerint a bevezetendő családi pótlék 200 000 gyerek sorsán jobbíthatott volna, és nagyjából ötmillió pengő kiadást követelt volna meg. Ennyit azonban a munkaadók (rájuk hárult a költségek előteremtése) nem kívántak alkalmazottaikra költeni, a komáromi norma ezért nem is terjedt el széles körben. Úgyszintén a harmincas évek végén dolgozta ki Esztergár Lajos pécsi polgármester az ún produktív szociálpolitika koncepcióját. Állami támogatással Esztergár elsőként megszervezte a Szatmár Megyei Közjóléti Szövetkezetet, amely úgy kívánt segíteni a sokgyermekes paraszti családokon, hogy idővel végleg kikerüljenek a szegénységi ciklusból. „Az új szociálpolitika alapgondolata – fejtette ki egy kortárs szakember – a gazdasági talpraállítás eszméje, melyben az a végső cél rejlik, hogy kivitelezése eredményeképpen önálló, hatósági támogatásra többé nem szoruló egzisztenciák jöjjenek létre. A jelszó az, hogy az állam csak egyszer juttat, de ez a juttatás mennyiségileg és minőségileg oly mérvű, hogy helyes felhasználása esetén a felkarolt talpra tud állni, nem szorul rá mégegyszer a közület támogatására. Jellemzi még a juttatást, hogy az természetben történik (ház, építési anyag, állat, mezőgazdasági gép stb.) s minden esetben vissza kell azt téríteni. Maga a térítés történhetik pénzben, természetben (állatjuttatás esetén) vagy éppen munkában” (Szaniszló József 1941, 429). A kísérlet sikerén felbuzdulva Baranya megyében is megalakult a Közjóléti Szövetkezet, sőt Pécs is e szerint alakította át ínségenyhítő politikáját 1939-ben. Esztergár produktív szociálpolitikájának az Országos Nép és Családvédelmi Alap volt végső kiteljesedése; ebben csúcsosodott ki az 1940-es évek állami szociálpolitikája (1940:XXIII. tc.). A „szociális állam” korporatív elképzelése az Alapban öltött testet, amely a korábbi szegényés ínségadókból, illetve egyéb, pótadókat pótló adófajtákból és természetesen egyéni adományokból évente 40 millió pengővel gazdálkodhatott. Az ONCSA irányítása az Országos Szociális Felügyelőség kezében volt, amely a megyei közjótékonysági előadók révén, továbbá a községi közjóléti bizottságok segítségével intézte a hosszú lejáratú, alacsony kamatozású lakáshitelek nyújtását. Ám több volt ez puszta hitelakciónál, mivel végcélként azt tűzték ki, hogy az ezúton megsegített sokgyerekes (négy- és többgyerekes) családok konszolidálhassák végre életkörülményeiket. A produktív szociálpolitika korai megnyilvánulása az ún. settlement jellegű szegénygondozás. A főváros szomszédságában, Újpesten 1912-ben létesült a Főiskolai Szociális Telep, melyet a Közgazdasági Egyetem tanárai és diákjai létesítettek. Hasonló jellegű, tehát a szegényekkel napi kapcsolatot tartó gondoskodás gondolata foglalkoztatta a harmincas évek elején a szegedi egyetem diákjainak egy csoportját is, amely a settlement munkát a tanyai népességre kívánta kiterjeszteni. Az 1930-as évek végén, az 1940-es években, amikor a produktív szociálpolitikával való kísérletezés is folyt, a szegénysegélyezés korábban megszokott gyakorlata sem szünetelt. A vele kapcsolatos elégedetlenség és a produktív beavatkozás kívánsága abból eredt, hogy a hagyományos szegénypolitika mindig is homályban hagyta az igényjogosultság kérdését. Közvetlenül az első világháborút megelőzően volt ugyan egy példaértékű, ám elszigetelt és hamvába holt próbálkozás arra, hogy igényjogosultként ismerjék el a munkanélkülieket is (a fővárosi munkanélküli-segélyakció 1913-ban). Ezt azonban utóbb sem fogadták el, mivel a klasszikus liberális szegénység fogalom megmaradt a hivatalos szegénypolitika vezérelvének. A segélyezés során tehát különbséget tettek (amint azt egy 1938-as rendeletben expressis verbis meg is fogalmazták) munkaképtelenek, 241 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban munkanélküliek és munkakerülők között. Az utolsóként említett kategóriába soroltak egyáltalán nem részesültek semmilyen közsegélyben, miután ők arra „érdemtelennek” bizonyultak. Az első kategóriába utalt szegények ingyenes segélyezése is csorbult valamelyest, hiszen az 1931. évi rendelet meghonosította a visszatérítési jogot. Ez akkor lépett érvénybe, amikor a segélyezett vagy tartásra kötelezett hozzátartozó kedvezőbb anyagi feltételek közé került. Végül: a munkanélküli, másként munkaképes szegényt ínségesnek nevezték, és számára csak ellenszolgáltatás fejében nyújtottak segélyt. Magyarán, az ínséges „ínségmunkát”, ha értelmiségi (diplomás) volt, akkor „szükségmunkát” végzett a segítségért viszonzásul. Az ínségmunka olyan nem piaci szektorban végzett közmunka volt, melyet az adott helyen és időben szokásos napszám szerint díjaztak és az év meghatározott idejére szólt. A szegénygondozás személyi és anyagi terheinek a nagyobbik részét azonban továbbra is a magánjótékonykodás, főleg az egyesületi karitász vállalta magára. Az 1930-as években több mint 800, más adatok szerint több mint ezer társadalmi egyesület működött országosan ezzel a céllal; Budapesten 77 egyesület és nagyszámú egyházközség foglalkozott szegénygondozással, s közülük 13 még népkonyhát is üzemeltetett. A zárt szegénygondozás intézményrendszere elsősorban a városokban s kivált a fővárosban volt a legkiépítettebb. 1930-ban a városokban (Budapest nélkül) 64 ebbe a kategóriába eső intézet működött 2822 ápolttal; Budapesten ugyanakkor egyedül az Erzsébet Szeretetotthonban több mint kétezer elaggott szegényt láttak el. Ami a vidéket illeti, a községekben (becsült adatok alapján) 278 intézetben 1700 férőhely volt az 1930as évek elején. Nem járunk messze az igazságtól, ha kijelentjük: a „zárt” szegénygondozás még igencsak fejletlen ekkoriban Magyarországon. Ami bizonnyal abból is fakad, hogy a szociális gondoskodást a Horthy-kor évtizedeiben is erősen áthatotta még a szegény és a szegénység liberális (tehát moralizáló) megítélése, amely ugyanakkor gátlóan hatott az állami szociálpolitika kibontakozására, a jóléti állam eszményének az elfogadására.
9.5.1. FELHASZNÁLT IRODALOM Baksay Zoltán: A munkanélküliség esetére szóló kötelező biztosítás és a munkanélküli segély kérdése az ellenforradalmi Magyarországon. Századok, 1983. 4. 741-804. Bartal Anna Mária: Kié volt a szegény? Valóság, 1996. 12. 24-37. Castel, Robert: A szociális kérdés alakváltozásai. A bérmunka krónikája. Budapest, 1998. Csépányi Dezső: Az ellenforradalmi rendszer munkásellenes politikája 1935—39. A rendszer ipari szociálpolitikája és kísérlete a legális munkásmozgalom felszámolására. Budapest, 1972. Csizmadia Andor: A szociális gondoskodás változásai Magyarországon. Budapest, 1977. Csorna Kálmán: A szegénygondozás Budapesten. Statisztikai Közlemények, 62. 1. Budapest, 1930. Csöppüs István: Komáromi norma – egy szociálpolitikai kísérlet. Századok, 1992. 2. Czettler Jenő: Mezőgazdaság és szociális kérdés. Tanulmányok és parlamenti beszédek. Budapest, 1995. Ferge Zsuzsa: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből. Budapest, 1986. Gyáni Gábor: A szociálpolitika múltja Magyarországon. Budapest, 1994. Gyáni Gábor: Lakásépítés és szociális lakáspolitika Magyarországon 1920-1944. In Iparosodás és modernizáció. (Szerk. Mazsu János.) Debrecen, 1991, 137-152. Hahn Géza: A magyar egészségügy története. Budapest, 1960. Kovrig Béla: A munka védelme a dunai államokban. Kolozsvár, 1944. Kovrig Béla: Magyar társadalompolitika (1920—1945). New York, 1954. Laczkó István: A magyar munkás- és társadalombiztosítás története. Budapest, 1968. Mártonffy Károly, szerk.: A mai magyar szociálpolitika. Budapest, 1939.
242 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Metz, Karl H.: From pauperism to social policy. Towards a historical theory of social policy. International Review of Social History, XXXVII. 3 (1992). 329-349. Szaniszló József: Eredményes lehet-e a mai magyar szociálpolitika? Társadalomtudomány, 1941. 423^34. Zimmermann, Susan: Prachtige Armut. Fürsorge, Kinderschutz und Sozialreform in Budapest. Sigmaringen, 1997.
10. POLITIKAI RENDSZER ÉS A VÁLASZTÓI MAGATARTÁS 10.1. A RENDSZER JELLEGE A Horthy-kor negyedszázadának a bevezetőben említett egymásnak ellentmondó, olykor egymást kizáró megítélése a rendszer változatos fogalmi minősítéséből fakad. A korabeli társadalmi és politikai elit ellenforradalomnak tekintette a rezsimet, és a kifejezésnek számukra pozitív volt az értelme. Azt értették rajta, hogy egyedül a destruktív (mivel osztályuralmon alapuló és nemzetietlen) 1918/19-es forradalmak kérlelhetetlen tagadása teheti életképessé a független magyar államot. Nem feltétlenül az 1918 előtti rendszer restaurálása volt kitűzött céljuk, hiszen számtalan okból ez már nem is tűnt lehetségesnek. Ám nem hiányzott a Hor- thy-kori elitből az a törekvés sem, hogy fenntartsanak némi folytonosságot a Tisza István-féle konzervatív-liberális politikai tradícióval. Úgyszintén elterjedt a korban, különösen a kezdeti periódusban, a keresztény-nemzeti kurzus kifejezés használata. „A keresztény jelzőnek azt kellett volna érzékeltetnie, hogy az ország felelős irányítói az Isten előtti egyenlőség és szociális igazság keresztény elveit kívánják politikájukban szem előtt tartani, a közéletben pedig a keresztény erkölcs normáit uralkodóvá tenni.” A valóságban a keresztény terminus mint jelszó nemegyszer csak „jogcím volt a felvilágosult, haladó, liberális, szocialista gondolatok üldözésére és ama gyanú felkeltésére, hogy e gondolatok hívei és terjesztői a kereszténység megsemmisítésére törekszenek. Voltak továbbá esetek, amikor a keresztény jelző nem jelentett mást, mint azt, hogy »nem zsidó«” (Borbándi Gyula 1989, 20, 21). A „nemzeti” jelentése viszont jószerivel abban merült ki, hogy szembeállították a „nemzetköziséggel”, ami egyszerre polgári kozmopolitizmus és proletár internacionalizmus. Olyan korban, amikor a Habsburg-monarchia romjain frissen létrejött új és többnyire múlt nélküli nemzetállamok ellenségképét döntően éppen magyarellenességük táplálta (ez a kisantant létének szinte az egyedüli forrása), a magyar nemzeti hagyományok ápolása és a nemzeti identitás megszilárdítása természetes törekvésnek hatott. Ráadásul a „Horthy nevével szimbolizált ellenforradalmi rendszer egyértelműen a nemzeti katasztrófa jegyében született”, hiszen: „A forradalmak és az ellenforradalom drámai formában vetették fel újra a nemzeti integráció hiányának kérdését” (Szabó Miklós 1983, 54). Nálunk azonban, ahogy Borbándi megállapítja, a „»nemzeti« jelleg mind erősebben azonosult a jobboldalisággal és a konzervativizmussal, ezeknek sajátítva ki azt a fogalmat, amelyre az egész társadalomnak volt joga és igénye” (Borbándi Gyula 1989, 21). A Horthy-kor mint politikai forma jellegéről alkotott kortárs fogalmak vagy akár a rendszerrel kapcsolatban használt korabeli frazeológia azonban nem nyújtanak megfelelő kiindulópontot a politológiai igényű definícióhoz. Az utókor Horthy-korról vallott felfogására hosszú időn át a marxista történetírás nyomta rá a bélyegét, amely kezdetben fasiszta rendszerként címkézte az ellenforradalmi rendszert. Az ortodox marxista historiográfiát ebben a kérdésben elsősorban Andics Erzsébet és Nemes Dezső képviselte markáns módon. Az akár szélsőségesnek is tekinthető felfogásukat a hivatalos (marxista) historiográfiában idővel mind enyhébb elbírálás és fogalmi minősítés kezdte felváltani. Ám ez az új megközelítés szinte a mai napig tele van bizonytalansággal és nyitott kérdésekkel. Már a szemléleti megújhodást szorgalmazó Ránki György és Lackó Miklós is felettébb ambivalens álláspontjuknak adtak hangot egy 1969-es vitán, kijelentve: „ez az uralmi rendszer alapszerkezetében nem volt fasiszta típusú, de nem tekinthető egyszerűen konzervatív autoratív jellegűnek sem” (Hanák P. – Lackó M. – Ránki Gy. 1971, 70). Azért nem, fogalmazta meg Lackó Miklós, mert a „gyenge” alkotmányos-liberális rendszerelemekhez „erős” konzervatív-diktatórikus vonások társultak, melyek a különböző periódusokban eltérő mértékben összekapcsolódtak „erőteljesebb fasiszta típusú módszerekkel”. Ránki György később tovább enyhített felfogásán, amikor a nem sokkal a halála előtt írt esszéjében megállapította: „Az ellenforradalom, túl azon, hogy egy igen határozott – és a korabeli Európában szinte egyedülálló – antiszociális-baloldalelle- nes program keretében mindenekelőtt konzervatív kísérletet jelentett a régi társadalmi rend visszaállítására, egyidejűleg tartalmazott bizonyos elemeket olyan új általános alternatíva felcsillantására is, amelyben a konzervatív tartalomnak éppen az állam megnövekedett. jelenléte adott volna új 243 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban kereteket.” [Kiemelés tőlem.] S mivel a harmincas években „az állam totális uralma a társadalom felett végül is nem valósult meg .aligha kétséges: az állam és a társadalom viszonyában az erővonalak határozottan az előbbi javára mozdultak el”. Ezért, véli Ránki, „a restauráció nem egyszerűen a régi rendszer [ami lényegében liberális jellegű volt] autokratikus vonásainak újjáélesztését jelentette, hanem ennél jóval többet” (Ránki György 1986, 10, 18). Napjainkban a történészek körében általános nézetté vált, hogy az ellenforradalmi rendszer végeredményben autoritatív természetű alakulat. Romsics Ignác írja a bethleni időszakról szólva: „Az 1920-as évek állami és kormányzati rendszere a fasizmus legfontosabb ismertetőjegyeivel. nem rendelkezett. Sőt bizonyos szempontból még a húszas évek utolsó harmadától kialakuló kelet-európai autoriter államoknál is pluralistább és toleránsabb volt” (Romsics Ignác 1991, 175). Nála is határozottabban fogalmaz Ormos Mária, aki szerint a fasiszta minősítéssel ma már foglalkozni sem érdemes. Az alternatív fogalmi definíciókkal kapcsolatban ugyanakkor nem hallgatja el kételyeit sem, mielőtt a kérdésben állást foglalna. „Végül tegyük fel a kérdést, hogy vajon a magyar rendszert lehet-e egyértelműen »tekintélyuralminak« tekinteni? A válasz attól függ, hogy ezen mit értünk. Ha autokratikus berendezkedést, vagyis egyetlen személy, esetleg egy szűk klikk parancsuralmi rendszerét, úgy a magyar rendszer minden bizonnyal nem sorolható be e fogalom alá. Ha tekintélyuralmon autoriter rendszert értek, vagyis olyat, amely megkívánja, hogy az alattvaló tisztelettel viseltessen a felsőbbséggel és az állammal szemben, úgy a fogalom már használhatónak látszik. Korlátozás nélkül használható társadalmi értelemben és megfontolásra érdemes az állam vonatkozásában” (Ormos Mária 1998, 104-105). A kurrens honi történetírás idézett képviselői azon az úton járnak, melyet külföldi historikusok tapostak ki előttük évtizedekkel korábban, midőn a Horthy-rendszert olyan autoriter politikai berendezkedésként határozták meg, melyben a liberális-alkotmányos kormányzás és politikai intézmények számára is jutott több-kevesebb hely. A koncepció egyik markáns változatát az angol Macartney fejtette ki az ötvenes években megjelent monográfiájában. Ezek szerint a (bethleni) rendszer lényegében egy személy, a miniszterelnök és egyúttal a kormányzó párt vezetője közvetett és leplezett egyszemélyi abszolút autokráciájának felelt meg, melyet egyedül a kormányzói hatalom korlátozott vagy korrigált valamelyest. Hiszen: a kormányzó Magyarországon a korszakban végig a legfontosabb politikai tényező. E megközelítés értelmében a személyi diktatúra közvetett és leplezett (disguised) megvalósulása kétségtelenül hagyott bizonyos teret az alkotmányos politikai intézmények működésének is, hiszen papíron az ország és a kormányzó párt egyaránt demokratikus alkotmányos alapokon nyugodott. A gyakorlatban azonban, állítja a szerző, a pártvezető diktálta a politikai játékszabályokat, miután ő döntötte el, hogy kit jelöljenek képviselőnek. Ezért: „a választások összes funkciója valójában nem az, hogy kikérjék a választók véleményét, hanem hogy megújítsák, felfrissítsék és módosítsák – lehetőleg megtisztítsák – a kormányzó párt parlamenti tagságát” (C. A. Macartney 1957, 47). Politológiai alapon utóbb többen is vitatták Macartney egyszemélyi abszolút autokrácia felfogását, és helyette inkább arra következtettek, hogy: „A konszolidációs rendszer [tehát a harmincas évekre ez már nem feltétlenül áll] nem volt sem demokratikus, sem totalitárius, és nagyjából megfelel [az] autoritárius” kritériumoknak (Hirata Takesi 1993, 59). S ezen azt érti a szerző, hogy az első világháború után kialakult „tömegpolitikai helyzetben”, amikor korábban szokatlan, tömeges méretű politikai aktivitás nyilvánult meg Magyarországon is, a dualizmus koritól gyökeresen eltérő feltételekhez igazodott az újonnan berendezkedő rendszer. Így azután a választási gépezet ekkortól már nem a vagyoni cenzus által szűkre szabott választójog esetén megszokott módon működött tovább, ugyanakkor mégsem jött létre a tőlünk nyugatabbra mindjobban hódító modern tömegdemokrácia. Aminek az az oka, hogy a politikai életet nálunk nem a munkásság és a parasztság mint két tömegerő szövetsége, hanem a nagybirtokos- (és nagytőkés-) érdekeket megjelenítő politikai párt parasztságot integrálni képes túlsúlya befolyásolta meghatározó erővel. Nem folytatjuk a Horthy-rendszer politológiai szempontoknak megfelelő további elemzését, és a gondolatmenetet olyan definíció idézésével zárjuk, ami megítélésünk szerint szerencsésen foglalja össze a rendszer általunk fontosnak ítélt fő jellemvonásait. „Magyarországon 1944 őszéig nem fasizmus, hanem tekintélyi kormányzás volt, parlamenttel és más demokratikus intézményekkel enyhített központosított, inkább zártnak, mint nyitottnak nevezhető uralmi rendszer” (Borbándi Gyula 1989, 24).
10.2. VÁLASZTÁSOK – VÁLASZTÓK A politikai rendszer jellege körüli viták egyik kényes pontja mindenkor a kétségkívül létező demokratikus intézmények szerepének a mérlegelése a rendszer egésze szempontjából. A Horthy-kori politikai berendezkedés antidemokratizmusát hangsúlyozó szemlélet mindig nehezen tudott számot adni arról, hogy 1920 és 1944 között a politikai jogok jóval szélesebb körben érvényesültek, mint az alkotmányos-liberális dualista érában. Igaz, ez a politikai demokrácia korlátozottabb a korabeli nyugat-európai országok többségében honos demokráciáknál 244 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban (csupán a választójogosultság mértékét tekintve azonban kivételnek számított Franciaország, Belgium és Svájc); ugyanakkor mégis előrehaladottabb a legtöbb környékbeli országénál (a kivételt itt Ausztria és Csehszlovákia jelenti). A választójog társadalmi hatókörének látványos, ha nem is a kívánatos mértékű bővülése miatt gondolja újabban számos történész úgy, hogy: „A két világháború közötti Magyarország nemcsak iparosodottabb, differenciáltabb társadalom, hanem – bármennyire is furcsán hangzik – szerintem számos tekintetben demokratikusabb is volt, mint a Ferenc József korabeli” (Erényi Tibor 1993, 5). Ha a választójogosultak számarányát tekintjük a demokratizálódás fő vagy legalábbis egyik döntő kritériumának, akkor a Horthy-kori Magyarország helye valahol az európai középmezőnyben jelölhető ki. Az ekkor legdemokratikusabb államokban, ahol már a felnőttek általános választójoga érvényesült, az össznépesség 45-65 százaléka rendelkezett politikai jogokkal. Nálunk viszont a megfelelő arány úgy változott 20 és 40 százalék között, hogy az idő előrehaladtával inkább csökkent, mint emelkedett. Hazai specifikum, miszerint nem a kizárólagos férfi-választójogosultság (ez a katolikus országokra jellemző), hanem az a korlátozások alapja, hogy műveltségi és más cenzusok révén a férfi és nagyobbrészt a női népesség egy részét folyton kirekesztik a politikai jogok gyakorlásából. A választójogosultság mértéke, tehát a választói részvétel azonban csak egyik lehetséges dimenziója (mérőszáma) a politikai demokratizálódás folyamatának. Hasonlóan jelentős kérdés, hogy a választók a hatalmi tényezők, mindenekelőtt az állam fenyegetése nélkül nyilváníthatnak-e véleményt a helyi és az országos választások alkalmával. Hazánkban a részvétel jogi kereteihez képest e téren jóval több kétség fér a demokrácia érvényesüléséhez, mivel az 1939-es, vagyis az utolsó országgyűlési választások kivételével részlegesen végig érvényben marad, a nyílt szavazásos rendszer. Tudni kell, hogy a nyílt szavazás gyakorlata Európa-szerte jórészt megszűnt a múlt század vége felé, és 1918-at követően egyedül Magyarországon maradt életben. Ennek következtében például 1931-ben, amikor másfél millió választójogosult járulhatott az urnák elé (általános választójog esetén ennek a duplája élhetett volna politikai jogaival), valamivel több mint egymillióan nyíltan (többnyire szóban) adták le a voksukat, azaz elvileg és olykor a gyakorlatban is fenyegetve voltak politikai jogaik érvényesítése során. S noha nem feltétlenül helytelen utólag úgy vélni, hogy valószínűtlen, miszerint az ilyen és hasonló választási manipulációk „jelentősen módosították volna a választási eredményeket. melyek teljesen szabad választásokon sem alakultak volna másként” (Erényi Tibor 1993, 6), az azért tagadhatatlan, hogy a demokrácia formális intézményi kívánalmainak fényében a politikai jogok ilyesfajta korlátozása meghatározó értékű. Mivel például éppen ezek a működési mechanizmusok akadályozták mindvégig a kormányzati váltógazdaság kialakulását, joggal állíthatjuk tehát, hogy „hegemonisztikus pártrendszerrel rendelkező tekintélyuralmi rendszerrel” (Hirata Takesi 1993, 60) van dolgunk. Ha a rendszer politológiai megítélése szempontjából döntő kérdés a választójog szabályozása, nem kevésbé fontos a társadalmi élet minőségét tekintve sem. A hangsúly itt nem az államrendszer (a mindenkori kormányok) legitimitásán, hanem azon van, hogy a politikai jogok puszta birtoklása és e jog gyakorlati érvényesíthetősége (a nyílt vagy a titkos szavazás joga) hogyan strukturálta tovább a tevékenység, a jövedelem, a lakhely vagy az életvezetés dimenzióiban már eleve rétegzett társadalmat. Ennek megvilágítása végett vesszük röviden szemügyre a Horthy-kori választások jogrendjét és gyakorlatát, hogy végül bemutassuk a választói magatartás fő társadalmi típusait. A választójog ügye körül a századfordulótól heves politikai csatározások folytak, melyek egyértelműen előrevetítették a tömegpolitika korának eljövetelét. A legalább a felnőtt férfinépesség egészét felölelő általános és titkos választójog követelése nagy tömegeket tudott mobilizálni, mindenekelőtt a fővárosban. Érlelődött a felismerés, hogy a múlt századi liberalizmusnak megfelelő állapotokból előbb vagy utóbb el kell mozdulni a teljesebb demokrácia irányába. Ám az ország soknemzetiségű volta mintegy blokkolta az ilyen értelmű erőtlen kormányzati törekvéseket. A két forradalom, tehát a tömegpolitika nyílt manifesztálódása után azonban nem lehetett már ott folytatni a választójoggal kapcsolatos politikát, ahol Tisza István (lásd az 1913. évi XIV. tc.-et), majd pedig Wekerle Sándor (lásd az 1918. évi XVII. tc.-et) abbahagyta. Ezen két utolsó, a választóképességet a korábbiaknál valamivel tágabb kör számára biztosító rendelkezés alapján azonban Magyarországon soha nem tartottak választásokat. A Károlyi-kormány 1918 őszén elvileg deklarálta az általános választójogot, de az 1919 márciusában végül elfogadott törvényt sem követték választások. Így azután a berendezkedő ellenforradalom az elé a dilemma elé került, hogy a Wekerle-féle törvény alapján írja-e ki a választásokat, vagy újraszabályozza a kérdést. Az utóbbi megoldást választotta, ennek eredményeként a Friedrich-kormány 1919. november 17-én választójogi rendeletet (5985/1919. M. E.) bocsátott ki. A rendszer legitimitásához elengedhetetlen, a békekonferencia által igencsak sürgetett választásokat azután e rendelet alapján tarthatták meg 1920. január vége felé. A rendelkezés a „nőkre is kiterjedő általánosabb szavazati jog elvén épült fel” és a szavazás titkosan történt. Ez a valóban demokratikus szabályozás lett volna hivatva hozzásegíteni az ekkor hatalomra törő társadalmi 245 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban csoportokat a biztos tömegtámogatás elérésére. Az ellenforradalmi rendszer első nemzetgyűlési választásán 3 042 000 fő élhetett politikai jogával, ami a felnőtt (20 éven felüli) népesség 55%-ának és az össznépesség 38,4%-ának felelt meg. Már az iménti rendelkezés tartalmazta a Horthy-kori választójogi szabályozások közös (korlátozó) ismérveit, melyek nem a vagyoni, hanem az életkori, a műveltségi és a konkrét terminusokban megadott állampolgársági és egy helyben lakási kikötések gyakran változó rendszerében öltöttek testet. A választói aktivitás annak ellenére is igen nagy volt (81%-os), hogy a választópolgárok száma a múltbelihez képest 1920-ban hatszorosára emelkedett. Bethlen István immár miniszterelnökként azonban túlzottan demokratikusnak találta a rendeletet, és amint módjában állt, nyomban annak szűkítésén fáradozott. Ehhez két ponton fogott hozzá: korlátozta a női választójogot és részben visszaállította a nyílt szavazás rendszerét. Az újfent rendeleti úton szabályozott választójog – ez a Klebelsberg-féle, 1922. március 2-án kiadott rendelet (2200/1922. M. E.) – a nők szavazati jogát a 30. életév betöltéséhez kötötte (a férfiak esetében meghagyta a 24. életévet alsó határnak), emellett szigorított az állampolgársági (hat év helyett tíz), valamint az egy helyben lakási (fél év helyett két év) cenzuson is. Végül a műveltségi megkötés szintén további korlátozással járt együtt, hiszen az elemi iskola négy osztályának az elvégzését szabták a választóképesség előfeltételéül. A rendelet mintegy tíz százalékkal csökkentette a választók arányát, akik össznépességen belüli részesedése 30%-ra esett vissza. Különösen megritkultak a női választók: amíg a Fri- edrich-féle rendelet 1 765 000 nő számára irányozta elő a választójogosultságot, addig a Klebelsberg-féle intézkedés már csupán 610 000 nőnek biztosította azt. Az 1922-es nemzetgyűlési választásokat e rendelet alapján tartották, viszont a Bethlen-korszak további választásait és a Gömbös miniszterelnöksége alatt megejtett 1935-ös választást már az 1925. évi XXVI. törvény szabályozta, amely lényegében a Klebelsberg-féle rendeletet emelte törvényerőre. A különbség csak annyi, hogy mintegy másfél százezer fővel tovább csökkent a választójogosultak száma, akik össznépességen belüli aránya ezzel egy-két ponttal 30% alá esett. Mind az 1922-es rendelet, mind az annak nyomán megalkotott 1925-ös törvény ennél komolyabb, kifejezetten antidemokratikus vonása a nyílt szavazás részleges visszaállítása volt. Ez alól egyedül a főváros és környéke, illetőleg hét törvényhatósági város élvezett kivételt. Bethlen a nyílt szavazás visszahozatala érdekében úgy érvelt, hogy a választójog, úgymond, közfunkció, melyet az állam mintegy kegyet gyakorolva enged át polgárai számára, hogy bevonja őket a politikai akarat formálásába. Ez teszi jogilag kötelezővé a választói részvételt, és azt is, hogy a választás aktusát (tényét) a nyilvánosság ellenőrizhesse (hogy az állampolgár valóban élt-e a ráruházott joggal). Mint mérvadó körben megfogalmazták: „a választójog közjog lévén, elvileg annak nyílt gyakorlata indokolt” (N. Szegvári Katalin 1994, 175). Ez az okfejtés, mondani sem kell, gyökeresen eltér attól a demokratizálódó országokban a század folyamán mindinkább elfogadott elvtől és intézményes gyakorlattól, amely „a politikai jogokat közvetlenül és minden mástól függetlenül az állampolgári jogokhoz csatolja” (T. H. Marshall 1991, 55). Ebbe az irányba végül akkor történt előrelépés, amikor újfent manifesztálódott a tömegpolitika vitalitása. A gazdasági válság széles rétegeket sújtó egzisztenciális sokkja erősen átpolitizálta a társadalmi közérzetet. Az így kialakult helyzetre az éledező szélsőjobboldali mozgalmak (és persze a hozzájuk igazodó kormánypolitikák szintúgy) igyekeztek ráhangolódni. Így született meg az 1938. június 3-án elfogadott XIX. tc., amely legfontosabb rendelkezéseként bevezette az általános titkos választójogot. A különféle (nem vagyoni) cenzusok újabb szigorodásával, így a férfiak számára előírt életkori (a városokban 26., a vidéken 30. életév) megkötéssel, a férfiak és a nők között a műveltségi cenzus terén megállapított további distinkciókkal azonban lényegesen nem bővült a választójogosultak köre, amely az össznépesség 30%-a körül alakult ekkoriban is. Amihez pótlólagosan hozzájárult még, hogy a második zsidótörvény (1939:IV. tc.) közjogi szakasza másfél százezer (zsidónak minősített) állampolgárt fosztott meg szavazati jogától. Mielőtt feltárnánk, hogyan alakult az egyes pártok társadalmi támogatottsága, illetőleg, hogy a Horthy-korban a választói magatartásnak milyen főbb típusai léteztek, röviden szólunk magáról a parlamentről, a pártrendszerről és a választások eredményeiről. A felsőház létrejöttéig nemzetgyűlésnek nevezett képviselőház mandátumainak a száma 1920-ban 208, 1922 és 1935 között 245, 1939-ben 260, majd a megnagyobbodott országban 350 (de a trianoni országterületről továbbra is 260 képviselő jutott mandátumhoz). A képviselő-választás vegyes rendszerben, egyéni és listás (lajstromos) választókerületekben zajlott. Kizárólag listás rendszer szerint történt a választás a fővárosban és közvetlen környékén, valamint a törvényhatósági jogú városokban, vagyis ott, ahol 1939 előtt titkosan szavazhattak a választópolgárok. Máshol egyaránt voltak lajstromos és egyéni választókörzetek.
246 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Korábban volt már szó a parlamenti váltógazdaság hiányáról. Jóllehet a kormányzópárt időnként mind a nevét, mind programját módosította és kezdetben, átmeneti ideig (két évig), koalícióban kormányzott a kisgazdákkal, lényegében soha sem adta ki a kezéből a hatalmat. Az 1920-as választások nyomán alakult koalíció 92%-os abszolút többséget élvezett a nemzetgyűlésben; az 1922. évi választásokat Egységes Párt néven megnyerő kormánypárt 58,3%- nak megfelelő többséget szerzett magának. A következő másfél évtizedben a kormánypárt képviselőházi többsége rendszerint 70% körül alakult (1926-ban 69,3%, 1935-ben 69,8% és 1939-ben 71,9%), s egyedül 1931-ben maradt el ettől némileg: 64,5%. Nóvum, hogy a szociáldemokrata párt is parlamenti tényezővé vált a korban, s noha az 1920-as választásokon a munkáspárt még nem indult, az 1922-es választások eredményeként tekintélyes számú, 25 mandátumhoz jutott (ebből 13-at a fővárosban és környékén szerzett). Később viszont a párt sokat vesztett kezdeti előnyös pozíciójából, mivel többnyire 10 és 14 között alakult mandátumainak a száma, sőt az utolsó Horthy-kori választásokon, 1939- ben képviselői helyeinek a száma ötre apadt le. Külön kell szólni a Kisgazdapártról, amely 1920-ban a választások nyertese volt, de mivel nem szerezte meg az abszolút többséget, koalícióban volt kénytelen kormányozni. Az évtized második felében viszont kikerült a hatalomból, és a harmincas évek elején újjáalakulva az évtized derekára (22 mandátummal) a legjelentősebb ellenzéki párt lett; 1939-ben azonban csupán 14 mandátumot szerzett, és ezzel némileg háttérbe szorult. Mindez azt jelenti, hogy 1939-ig végig a baloldal alkotta a kormány komolyan számba vehető ellenzékét; 1939-cel fordult a helyzet, hiszen a nemzetiszocialista szélsőjobboldal egyedül léphetett fel hathatós ellenzékként (mandátumainak a száma 46). A következőkben két kérdésre keressük a választ. 1. Milyen társadalmi bázisa volt a szüntelen hatalmi helyzetben lévő kormányzópártnak; 2. milyen szociológiai mozgatórugói voltak az ellenzéki politizálásnak, amely a korszak második felében, annak utolsó negyedében baloldaliból drámai módon szélsőjobboldalira váltott át? A dolog természetéből fakad, hogy a pártok mögött álló társadalmi erők szociológiai karakteréről kevés tudható meg adatszerűen. Így a választások társadalomtörténetét többnyire közvetett adatok kiértékelésével fogjuk megközelíteni. Érdekes módon a kutatás eddig jószerivel csak a második pontba foglalt problémát világította meg adatokkal, és ennek megfelelően biztos ismereteink többnyire csak a szociáldemokrácia, valamint a szélsőjobboldali mozgalmak és pártok társadalmi támogatottságáról vannak. Ugyanakkor alig vizsgálták a kormányzópárt társadalmi bázisát. Kizárásos alapon, tehát a bal- és szélsőjobboldali pártok (a nyilas mozgalom) mögött rejlő és azonosítható erők figyelembevételével azonban körvonalazható a választópolgárok abszolút többsége, akik voksaikkal mindig a kormánypártot támogatták. Így bizton feltételezhető, hogy az Egységes Párt (utóbb: Magyar Élet Pártja) mindvégig komolyan számíthatott a keresztény közép- és felső középosztály, sőt a harmincas évek végéig még a zsidó nagypolgárság szavazataira is. Igaz, a keresztény középosztály politikai szimpátiája idővel, a harmincas években, időnként szélsőjobboldali irányba is elfordult, mégis: főleg a kötött helyzetű, vagyis állami alkalmazott közhivatalnoki réteg végig kitartott megszokott kormányhűsége mellett. Ugyanakkor pedig: „A párt legerősebb szálakkal a nagybirtokhoz, valamint a közép- és kisbirtokossághoz... kötődött” (Barta Róbert 1995, 415). A középosztályhoz némiképpen hasonlatos a birtokos parasztság politikai habitusa, amelynek mérvadó tömegei a kormányzópárt mögött álltak. Ugyanakkor a közép- és gazdagparasztság főként észak-dunántúli hányada a húszas években egyértelműen a Kisgazdapárt fő támogatójának a szerepét töltötte be. A harmincas évek ellenzékbe szorult Kisgazdapártja viszont nem gyakorolt már a korábbihoz foghatóan nagy vonzerőt erre a paraszti rétegre. Talán az is közrejátszott a párt ekkori térvesztésében (az évtized második felében), hogy szavazóinak a zöme immáron nem az Észak-Dunánúl, hanem rövid időre a Dél-Dunántúl és kivált a Kiskunság, továbbá Békés és Borsod birtokos rétegeiből került ki. Mivel azonban a párt ezeken a térségeken nem támaszkodhatott tartós és mély gyökerekre, a következő választáson sokan el is pártoltak tőle. A parasztság alsó, félig-meddig már proletár helyzetű tömegei ugyanakkor különösen fogékonynak mutatkoztak a szociális demagógiát hangoztató szélsőjobboldali mozgalmak és pártok iránt. Bizonyos középosztálybeli körök, illetőleg a szegényebb birtokos parasztok ilyen irányú orientációját példázza Meskó pártjának a társadalmi hatóköre. A harmincas évek első felében Zala megyében különösen befolyásos Magyar Nemzeti Szocialista Földműves és Munkáspárt, amely átmenetileg a legerősebb nemzetiszocialista párttá vált az országban, a Böszörményi Zoltán vezette tiszántúli Kaszáskeresztes mozgalomnál visszafogottabb szociális demagógiát hirdetett. Ennek megfelelően kifejezetten kispolgári támogatottságra számíthatott, s vidéki tisztviselőkre, közigazgatási alkalmazottakra és az értelmiségre épített, a párt vezetői viszont zömmel ügyvédekből és birtokosokból verbuválódtak. Végül számottevő bázisra lelt a szegényebb birtokos parasztság soraiban.
247 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban A kispolgárság városi (kereskedő-, iparos- és altiszti) csoportjai úgyszintén élesen szétváltak politikai értékrendjüknek megfelelően. Főleg a fővárosban és a népesebb (törvényhatósági jogú) városokban a liberális (Budapesten részben községi) pártok és kivált a szociáldemokrácia élvezték a kereskedő- és iparosrétegek politikai rokonszenvét. Modellértéke van Budapestnek, ahol a liberális polgári pártok és a szociáldemokraták befolyása országosan is kiemelkedően nagy. A társadalmi összetételét tekintve fölöttébb heterogén Budapesten a városnak azokon a részein feltűnő a baloldali pártok vonzereje, melyek „lakosainak zöme kisiparos, kiskereskedő, kistisztviselő és munkás volt”; nagy súllyal esett végül latba, hogy itt „élt a budapesti zsidóság 68%-a” (L. Nagy Zsuzsa 1992, 131). De vidéken is, ahol a baloldalt rendszerint egyedül a szociáldemokrácia képviselte, szintén ekként alakult az ellenzék társadalmi támogatottsága. „A Szociáldemokrata Párt Debrecenben egyrészt a kisiparosság és a kisiparhoz kötődő szakmunkás- és munkásrétegek érdekeit képviselte, másrészt a város zsidó kispolgárságának és polgárságának a tömegpártja volt” (Szécsényi Mihály 1987, 374). A városi kispolgárság másik fő összetevője, a paraszti hátterű és mobil altiszti réteg vagy a közlekedési alkalmazottak népes tábora (MÁV, városi tömegközlekedés) viszont inkább konzervatív beállítottságával, rendíthetetlen kormányhűségével tűnt ki, bár egyes csoportjaihoz a harmincas évek szélsőjobboldala is közel tudott férkőzni. A konzervatív és a nyilas politikai preferenciák szempontjából a társadalmi hovatartozástól függetlenül a születési vagy származási helynek is volt némi szerepe: az elcsatolt területekről származók, akik nemegyszer menekültként kerültek a trianoni országterületre, mindig is a revízió szószólóit, így kezdetben a konzervatív kormányzópártot, utóbb a náci pártokat részesítették előnyben a választások alkalmával. A kormányzópárt társadalmi bázisa a rájuk szavazók nagy tömege folytán igen heterogén volt, vagyis az elitektől a kispolgárság bizonyos csoportjaiig széles társadalmi skálát fogott át. Ennek megfelelően egy-egy társadalmi csoportot csak részben tudott maga mellé állítani; ez a helyzet főként a középosztály és a kispolgárság tekintetében. Egyértelműen zárt volt viszont a párt az alsó osztályok irányában, melyekhez a szociális érzékenységet tanúsító nemzetiszocializmus így könnyebben férhetett hozzá, mint a konzervatív kormánypolitika. Kérdés, hogy az alsó osztályok körében szigorúbban szelektáló műveltségi és egy helyben lakási cenzus ellenére is igencsak kiterjedt választóközönség milyen politikai pártokat támogatott a voksaival, ha egyáltalán gyakorolta politikai jogait. Ami a városi ipari proletariátust illeti, Borsányi György a fővárosra vonatkozóan kimutatta, hogy bár a nagyipari munkásság, főleg szervezett szakmunkás magja végig biztos bázisa volt a szociáldemokráciának, a munkáspárt ennek ellenére sem tekinthető teljes értékű rétegpártnak. Részben azért nem, mert az ipari munkások nem minden csoportja sorakozott föl az SZDP mögött akár még a fővárosban és közvetlen környékén sem. „A munkások nem feltétlenül és nem mindig szavaznak munkáspártra. Ezt a tételt az 1922-1945 között tartott valamennyi választás bizonyítja” – jegyzi meg a szerző. Az okok sokrétűek, és nem pusztán a munkásság szociális tagolódásából fakadnak. „Meghatározhatja a választási magatartást a nemzetiségi vagy vallási hovatartozás, egy-egy helyi vezető népszerűsége vagy népszerűtlensége, egy kommunális probléma megoldatlansága vagy egy gyári kolónia szociális ellátottsága stb.” (Borsányi György 1989, 97). Továbbá azért sem teljesen egyöntetű szociális alakulat a Szociáldemokrata Párt, mert: „A munkáspártra nemcsak munkások szavaznak. Megesik, hogy a munkáspárt válik az általános demokratikus közgondolkodás egyetlen kifejezőjévé, és maga köré tömöríti mindazokat, akiknek osztályhelyzetük igen távol áll a munkásokétól. Ezt láttuk az 1922-es választásokon.” (Borsányi György 1989, 97). Különösen igaz ez a megállapítás a vidékre, ahol a liberális párt vagy pártok gyengesége, netán teljes hiánya miatt (Debrecen példáját már idéztük) elsősorban az SZDP vonzotta magához a liberális beállítottságú választókat. A szociáldemokraták folyamatos, a harmincas évek második felében rohamos parlamenti visszaszorulása szintén a társadalmi bázis jelzett sajátosságaiból fakadt. A potenciális munkásszavazók átpártolása az ebben az évtizedben színre lépő nemzetiszocialista pártokhoz, továbbá a politikai jogaik gyakorlásában diszkriminált zsidó választók vok- sainak a kiesése mind-mind komolyan hozzájárult a szocialisták 1939-es választási fiaskójához. A harmincas években a baloldali politikai értékrend egyébként is igen súlyos válságba került. Egyrészt, mivel: „A korszak végére a liberális, radikális polgári baloldal úgy érkezett el, hogy teljes egészében elvesztette valamikori kezdeményező szerepét, a baloldalnak jelleget adó karakterét.” Másrészt azért, mert: „A polgári demokrácia különböző árnyalataihoz hasonlóan a szociáldemokrácia hagyományos elképzelései is reménytelenné váltak [Hitler hatalomra jutása után]. A magyar szociáldemokráciának [ugyanis] nem volt megfelelő válasza az új problémákra, agitációja, frazeológiája alig változott a harmincas évek során” (Hajdu Tibor – L. Nagy Zsuzsa 1985, 90).
248 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Az utóbbi időben számosan kutatták a harmincas évek szélsőjobboldali mozgalmainak és pártjainak társadalmi összetevőit, így immár pontos kép alkotható az évtized eleje és vége közötti időben a választói magatartásban végbement drámai változásokról. Ránki György elemzése az 1939-es választások budapesti eredményeiről világossá tette, hogy a nyilaskeresztes párt ekkori nagy parlamenti előretörése (46 mandátumával a nyilasok lettek a legerősebb ellenzéki párttá) a mozgalom társadalmi értelemben vett „jellegzetes keverék” jellegéből adódott. „Azzal, hogy átvett néhány népszerű jelszót a hagyományos ellenforradalmi jobboldaltól – szélsőséges nacionalizmus, antiszemitizmus, városellenesség, antikapitalizmus – meg tudta nyerni az elégedetlen középosztálybeli elemeket (dzsentri, katonatisztek, bürokrácia az egyik oldalon, iparosok, kis üzletemberek bizonytalan gazdasági alappal a másikon).” Mindez azonban nem lett volna elég a választásokon. „Sikere abban rejlett, hogy a jobboldal jelszavait aktív, nagyon agresszív antikapitalista propagandával egészítette ki, mellyel magához vonzotta a munkásosztály egy kevésbé öntudatos szakképzetlen, bizonytalan gazdasági és társadalmi egzisztenciájú részét” (Ránki György 1976, 629, 630). De a vidéki (városi) választási eredmények is ezt a képet erősítik azzal a kis különbséggel, hogy vidéken a középosztály (az úri rétegek) mellett a mezőgazdasági proletariátus is nagy számban felsorakozott a nyilasok mellett. Debrecenben például: „Kisiparosok, a kisiparban dolgozó munkások, segédek és munkanélküliek csatlakoztak először a nemzeti szocialistákhoz. Az iparostársadalomnak egyes hagyományos szakmákat űző és a mezőgazdasághoz kötődő csoportjai szintén nagyobb arányban támogatták a szélsőjobboldalt. Az eddigiekben fölsorolt társadalmi csoportok mellett a szélsőjobboldal szavazóinak legjelentősebbb hányadát a város keleti és nyugati szélein, a kertségekben, a munkástelepeken és a nyomornegyedekben élő ipari és agrárproletariátus adta” (Szécsényi Mihály 1987, 375-376). Az országos politika szintje alatt időnként és helyenként élénk helyhatósági közélet folyt, ám Budapest kivételével a községi politika sehol sem zajlott pártkeretek között. A fővárosban a húszas években kétpólusúvá vált a községi politika: egyik oldalát a liberálisok és szocialisták alkotta Baloldali Blokk képezte, amely az évtized közepén meg is nyerte a helyhatósági választásokat, ám a kormány különféle manipulációk révén a másik tábornak tartotta meg a város vezetését. Ennek a másik pólusnak a keresztényszocialisták (Keresztény Községi Párt) képezte a magvát, hozzá képest a kormánypárt fővárosi megfelelője eltörpült. Az utóbbiak még 1930-ban sem tudtak érdemben felülkerekedni a helyi választásokon a liberálisok és szocialisták együttesével szemben, ez végül majd csak 1935-ben következett be. A két pólus mögötti társadalmi bázisról az előzőekben esett már szó a liberális és a szocialista párt fővárosi társadalmi támogatottsága kapcsán. A vidék abban is eltért a fővárostól, hogy amíg Budapesten 1918-ban végleg eltörölték a virilisrendszert, mint a törvényhatósági bizottság (az önkormányzati képviselő-testület) alapját, vidéken minden maradt a régiben. Pontosabban: az 1929-es közigazgatási törvény (XXX. tc.) úgy változtatott a rendszeren, hogy ettől kezdve a törvényhatósági bizottság a megyében éppúgy, mint a városokban, többé nem oszlott meg fele-fele arányban virilistákra és választott képviselőkre, hanem a bizottság kétötöde jutott a virilistákra, további kétötöde a választottakra, és egyötöde állt az érdekképviseletek, valamint a felekezetek küldöttjeiből. Ráadásul a virilisták (legnagyobb egyenes állami adót fizetők) sem automatikusan, vagyis az adóösszeg nagysága szerint összeállított lista alapján váltak bizottsági taggá, hanem egy népesebb listáról saját maguk választották ki a kétötödnek megfelelő számú jelöltet. Mivel a községi politika nem pártok szerint szerveződött, az önkormányzati választások így nem adnak alkalmat a választói magatartás politikai értelmezésére. A politikai rendszer sajátosságai és a választói magatartás szociológiája tehát szoros belső összefüggést mutat egymással. Ha a Horthy-rendszer politológiai meghatározásakor az autoriter vagy tekintélyuralmi formulát fogadtuk el minősítő jelzőként, akkor semmi meglepő nincs abban, hogy a választói magatartás domináns formája a korszakban mindvégig a politikai passzivitás és kivált a (tekintély)uralmi viszonyok belenyugvó elfogadása s választói legitimálása.
10.2.1. FELHASZNÁLT IRODALOM Barta Róbert: Az Egységes Párt parlamenti képviselőinek társadalmi összetétele az 1920-as években. In Hatalom és társadalom a XX. századi magyar történelemben. (Szerk. Valuch Tibor.) Budapest, 1995, 407-419. Borbándi Gyula: A Horthy-rendszer anatómiája. In Új Látóhatár Válogatás 1950-1989. (Szerk. Szeredi Pál.) Budapest, 1989, 17-37. Borsányi György: A budapesti munkások választási magatartása (1922-1945). Valóság, 1989. 1. 87-100. Egyed István: Magyar államélet. Budapest, 1942.
249 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban Erényi Tibor: Tekintélyelv – parlamentarizmus – népiség. Világosság, 1993. 6. 3-18. Hajdu Tibor – L. Nagy Zsuzsa: A baloldali gondolat válsága Magyarországon a két háború között. Valóság, 1985. 9. 78-94. Hanák Péter – Lackó Miklós – Ránki György: Gazdaság, társadalom, társadalmi-politikai gondolkodás Magyarországon a kapitalizmus korában. In Vita Magyarország kapitalizmuskori fejlődéséről. Budapest, 1971, 13-87. Hirata Takesi: A bethleni konszolidáció jellege a nemzetközi szakirodalom tükrében. Valóság, 1993. 11. 54-67. Hubai László: A Független Kisgazdapárt szavazóbázisának regionális változása 1931-1947. In Hatalom és társadalom a XX. századi magyar történelemben. (Szerk. Valuch Tibor.) Budapest, 1995, 430-444. Macartney, Carlisle, A.: October Fifteenth: A History ofModern Hungary, 1929-1945. Part I. Edinburgh, Marshall, T. H.: Az állampolgáriság fejlődése a 19. század végéig. In A jóléti állam. Budapest, 1991, 50-59. L. Nagy Zsuzsa: Magyarország története 1918—1945. Debrecen, 1995. L. Nagy Zsuzsa: Várospolitika és városatyák Budapesten, 1873-1941. In Történeti Tanulmányok. I. Debrecen, 1992, 125-139. Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában 1914—1945. Debrecen, 1998. Ránki György: Az 1939-es budapesti választások. Történelmi Szemle, 1976. 4. 613-631. Ránki György: Állam és társadalom a két világháború közötti Közép-Kelet-Európában. Budapest, 1986. Romsics Ignác: Bethlen István: Politikai életrajz. Budapest, 1991. Sipos József: A Kisgazdapárt fejlődése, struktúrája és eszmerendszere 1918-1922. In Hatalom és társadalom a XX. századi magyar történelemben. (Szerk. Valuch Tibor.) Budapest, 1995, 419-430. Sipos Péter: Kormány, kormányzó, parlament. Rubicon, 1996. 1-2. 34-40. Szabó Miklós: Magyar nemzetfelfogások a 20. század első felében. Mozgó Világ, 1983. 4. 50-61. Szécsényi Mihály: A szélsőjobboldal társadalmi bázisa az 1935-ös debreceni választásokon. In Rendi társadalom – polgári társadalom. 1. Salgótarján, 1987, 367-391. N. Szegvári Katalin: A választójog szabályozása az 1920-as évek első felében. Múltunk, 1994. 1-2. 157-177. Vonyó József: Meskó pártja Zalában. Adatok a nyilasok Zala megyei szerepéről és társadalmi bázisáról
250 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
