Magyarország álkaszáspókjai (Araneae: Pholcidae) *

ÁLLATTANI KÖZLEMÉNYEK (2003) 88(1): 51–60.

Magyarország álkaszáspókjai (Araneae: Pholcidae)* KENYERES ZOLTÁN1 és SZINETÁR CSABA2 2

1 H–8300 Tapolca, Deák F. u. 7., E–mail: [email protected] BDF Állattani Tanszék, H–9700 Szombathely, Károlyi G. tér 4., E–mail: [email protected]

Összefoglalás. Az álkaszáspókok családja trópusi elterjedéső. A zömmel barlangi fajok a mérsékelt öv klímáján elsısorban épületekben találják meg az élıhelyigényeiket, így a szinantropizáció jelensége és folyamata is tanulmányozható rajtuk. Közleményünkben röviden áttekintjük a Pholcidae család elterjedését Európa térségében. Jelen közlemény a hazai faunából jelenleg ismert öt faj morfológiai jellemzését és élıhelyválasztását ismerteti. Mindemellett, a meglehetısen hiányos elıfordulási adatokkal rendelkezı család magyarországi elterjedésének jobb megismerése érdekében, közöljük a fajok egyszerő határozókulcsát, bízva abban, hogy a kívánatos adatgyőjtéshez ezzel segítséget nyújtunk. Kulcsszavak: Pholcidae, szinantrópia, magyar fauna, határozókulcs.

Bevezetés Az álkaszáspókok (Pholcidae) családjára vonatkozó adatokat eddig többnyire egy adott terület pókfaunájának egészét érintı publikációkban közöltek. A családról összegzı tanulmány eddig nem látott napvilágot. Az álkaszáspókokról szóló elsı hazai közlések a Magyar Birodalom Állatvilága (CHYZER & KULCZYNSKI 1918) címő mőben jelentek meg. További adatokat találunk KOLOSVÁRY (1930), valamint BALOGH & LOKSA (1944) munkáiban. LOKSA a hazai fauna leírásakor elıbb a Fauna Hungariae sorozat pókokról szóló kötetében (1969), majd az Állathatározóban (1984) három hazai faj jelenlétérıl ír. Az álkaszáspókok hazánk éghajlati sajátosságaiból fakadóan elsısorban szinantróp fajként ismertek, csupán a kis álkaszáspókra (Pholcus opilionoides) vonatkozóan találunk a szabad természetbıl származó adatokat is (BALOGH 1935, LOKSA 1962, 1988, SZINETÁR 1991, 2000). A korábban ismert három faj mellé a kilencvenes években sikerült két további faj jelenlétét kimutatni (SZINETÁR 1992, SZINETÁR et al. 1999). Így a hazai álkaszáspók fauna jelenlegi ismereteink szerint öt fajt számlál. London pókfaunáját SAVORY (1957) vizsgálta. Az elsı jelentıs, csak az épületlakó pókokkal foglalkozó tanulmány VALESOVA-ZDARKOVA 1966-os csehszlovákiai munkája. SACHER 1983-ban készített összefoglalást az egykori NDK szinantróp faunájáról. Ugyancsak német nyelvterületen, Berlinben, Innsbruckban és Kölnben dolgozott hasonló témán PLATEN (1984), THALER (1981) illetve SALZ (1992). A családot jellemzı sajátos agresszív mimikri, valamint vibrotropizmus leírása és magyarázata JACKSON & WHITEHOUSE 1985, JACKSON & BRASSINGTON 1986, JACKSON 1989, JACKSON et al. 1989 munkái révén vált ismertté. A család legjellemzıbb genusai kopulációs mechanizmusának vizsgálatáról – több taxonómiai és elsısorban Dél-Európára vonatkozó faunisztikai adat kíséretében – SENGLET (2001) készített tanulmányt. *

Elıadták a szerzık az Állattani Szakosztály 914. ülésén (2001. október 10.).

51

KENYERES Z. & SZINETÁR CS.

Az álkaszáspókok családja (Pholcidae) A család a Fıpókok (Araneomorphae) osztagába, azon belül a Haplogyne csoportba tartozik. A Haplogyne csoportba sorolt 17 családból 6 fordul elı Közép-Európában, közülük az álkaszáspókok családjába tartozó fajok a leggyakoribbak (SZINETÁR 1996). A Pholcidae családba tartozó fajok viszonylag könnyen felismerhetık sajátos testfelépítésükrıl. Habitusuk emlékeztet a más rendbe tartozó kaszáspókok megjelenésére, de az álkaszáspókoknál az elıtest és az utótest nem széles alappal, hanem rövid, keskeny nyéllel ízesül.

1. ábra. A Magyarországon elıforduló álkaszás nemek határozókulcsa. Figure 1. Identification key to the Hungarian Pholcidae genera.

52

MAGYARORSZÁG ÁLKASZÁSPÓKJAI (PHOLCIDAE)

Az állatok testének alapszíne világosszürke, különbözı alakú és intenzitású sötétebb foltokkal. Az elıtest majdnem kerek, az utótest alakja lehet gömbölyded vagy hengeres. A szemek leggyakrabban két laterális és egy mediális csoportot alkotnak. A laterális csoport három, a mediális pedig kéttagú. Egyes fajoknál a középsı szemek hiányoznak (1. ábra). Lábaik extrém hosszúak és vékonyak, szürkésbarna színőek. A lábak hosszúsága a tarsus régiójában meglévı álszegmensek létébıl adódik, ezek a láb flexibilitását is növelik. A lábakon tüskék nincsenek, de nagy számú, rövid, finom szır borítja ıket. Három karmuk és főrészes sertéik vannak. A nıstény potrohának hasi oldalán jól körülhatárolhatóan jelenik meg a sötétebben pigmentált petelemez (epigyne), ami nagyon egyszerő felépítéső vagy hiányzik. A hím tapogatólába (pedipalpus) viszonylag nagy mérető, feltőnı, komplex felépítéső, lábíz jellegő. Csak egy pár légzınyílásuk van, ezek a tracheatüdıbe vezetnek, légcsövük nincs (LOKSA 1969). A mérsékelt éghajlati övben tipikusan épületlakó fajok tartoznak a családba, de egyes fajok esetében – elsısorban melegebb klímájú területeken – szabadtéri, illetve barlangi populációk is megfigyelhetık. Álkaszáspókokkal leggyakrabban pincékben találkozhatunk, amint háttal lefelé függeszkednek kusza hálóikban. Jellemzi ıket egy sajátos pörgı, forgó, rezgı mozgás, amelyet támadás és védekezés céljából egyaránt használnak. A család 611 fajjal (Platnick szóbeli közlése) az egész Földön elterjedt. Európában leggyakoribb genusok: Pholcus Walckenaer, 1805; Hoplopholcus Kulczyński, 1908; Psilochorus Simon, 1893; Spermophora Hentz, 1841.

A Pholcidae család fajainak földrajzi elterjedése Az álkaszáspókok fentiekben említett élıhelyi igényei miatt a fajok elıfordulási gyakorisága délrıl észak felé, faj-, illetve egyedszám tekintetében egyaránt csökkenést mutat. A Pholcus genus a legelterjedtebb. A Pholcus phalangoides kozmopolita faj, Angliától Új-Zélandig számos területrıl elıkerül. A Pholcus opilionoides északi elterjedési határa már nem lépi át a kontinentális Európát, így nincsenek adatai sem Nagy-Britannia, sem pedig Skandinávia területeirıl. Ukrajna, Dél-Oroszország és a Balkán-félsziget jellegzetes faja a Pholcus ponticus. Az olasz fauna-katalógus Észak-Olaszországi elterjedéső fajként említi a Pholcus rubert, érdekes módon a környezı országok faunájából erre vonatkozó utalás nincs. TYSHCHENKO (1971) a Pholcus ponticus és a Pholcus phalangoides mellett épületlakó fajként említi a Pholcus alticeps fajt is. Ugyanı a következı Közép-Ázsiában elıforduló álkaszásfajokat említi: Pholcus nenjukovi, Artema transcaspica, Ceratopholcus maculipes. A Krím-félszigeten elterjedt faj a Pholcus velitchkovsky. A Kanári-szigeteken, Gomera, El Credo vidékérıl írták le nemrégen a Pholcus gomerae nevő fajt. A Kanári-szigetek – a 33 jelzett fajjal – Pholcidae fajok tekintetében messze a leggazdagabb (PLATNICK 1997). WUNDERLICH (1994) Kréta szigetén endemikus fajokat említ: Pholcus creticus, Pholcus spiliensis. A volt Jugoszlávia területérıl több faj is ismert [Hoplopholcus (=Stygopholcus) absoloni, Hoplopholcus montenegricus és Hoplopholcus scotophilus] (NICOLIC & POLENEC 1981).

53


2. ábra. Néhány Pholcidae taxon földrajzi elterjedése Európa térségében. Figure 2. Some Pholcidae taxon in the European region.

A Nyugat-Mediterráneumból jelzik a Spermophoroides elevata fajt (PLATNICK 1997). A magyar faunából eddig hiányzó genus a Holocnemus. A Holocnemus pluchei Közép- és Dél-Európa számos országának pókfaunájában jelen van. Így Németország (JÄGER 2000), Svájc, Olaszország, Horvátország, Montenegro, Macedonia, Románia, Bulgária, Görögor-

54


szág faunájában egyaránt megtalálható. Lehetséges, hogy a faj már most jelen van Magyarországon is, de kimutatása még várat magára. A család európai térségbeli elterjedésére (2. ábra) vonatkozó térkép elkészítése során a fentebb hivatkozott közleményeken kívül az alábbi irodalmakat is felhasználtuk: BUCHAR et al. (1995), DRENSKY (1936), FUHN & OLTEAN (1970), KROPF & HORAK (1996), LOCKET & MILLIDGE (1951), MAURER & HANGGI (1990), PESERINI (1995), PLATEN et al. (1995), PROSZYNSKI & STAREGA (1971), WUNDERLICH (1980).

Magyarország álkaszáspókjai Pholcus phalangoides (Fuesslin, 1757) syn.: Aranea phalangoides J. C. Fuesslin, 1775, Pholcus phalangoides, J. Blackwall, 1861 Az új épületeknél az elsı beköltözık közé tartozik, lakóhelyiségek, pincék, melegházak tipikus, gyakori lakója. Lábainak hossza elérheti a 6–7 cm-t. Halvány színe és karcsú testfelépítése biztosítja – a relatíve nagy test ellenére is – a kevésbé feltőnı megjelenést. A nagy álkaszáspóknak fajtársain és az emberen kívül az épületekben nincs ellensége. Közép-Európában a faj euszinantrop, de kis számú szabadtéri populációja is ismert (WIEHLE 1961, Siebengebirge), a barlangokat gyakran téli menedékhelynek használja (WIEHLE 1953 nyomán). A szemek elrendezése az álkaszáspókokra jellemzı: két oldalsó helyzető, három-három szembıl álló szemcsoport között két kisebb szembıl álló szempár foglal helyet. A szürkés alapszínő elıtesten egy sötétszürke folt található, ez egy csíkban folytatódik egészen a kis szemekig. A mellpajzs szürke, rajta nehezen kivehetı sötétebb folttal. Ezen folt alapján a faj megkülönböztethetı a Pholcus opilionoides fajtól (WIEHLE 1953). Az utótest hengerded alakú, körülbelül háromszor olyan hosszú, mint amilyen széles, szürke színő. Nagy számú, rövid szırrel borított. A potroh háti oldala valamivel sötétebb, mint a hasi oldal, középtájon sötétebb foltot visel. A szövıszemölcsök távol helyezkednek el a hasi barázdától. A világosbarna színő lábak mintegy ötször olyan hosszúak, mint a test. A combon és a lábszáron egy világos győrőt találunk, a győrő elıtti íz valamivel sötétebb a többinél. A térd egészen sötét, szinte fekete. A lábszár és a másodvégíz alsó részén egy keskeny sötét győrő található. A lábakat nagy számú finom szır borítja, tüske nincs rajtuk. A petelemez sötétebben pigmentált. A faj nıstényei egész évben ivarérettek, SACHER (1983) szerint a hímek is. ROBERTS (1995) viszont a hímek ivarérettségét tavaszra és ıszre teszi. A párzás és tojásrakás nincs idıhöz kötve. Az éven belüli maximumot SACHER (1983) májusra, WIEHLE (1953) júliusaugusztusra teszi. A nyári hónapokban gyakran látunk nıstény példányokat, amint csáprágóikkal magukkal hordozzák a kb. 4 mm átmérıjő petecsomóikat. A tojások színe rózsaszín. Az utódok még az elsı vedlés elıtt elhagyják anyjukat. Jó esetben akár három évig is élhetnek (WIEHLE 1953). A nagy álkaszáspók kozmopolita faj. Európán kívül gyakorinak mondható Amerikában és Új-Zélandon. A faj elıfordulási gyakorisága déltıl észak felé csökken. Az északi, hideg területek faunájából hiányzik (ROBERTS 1995). A faj elterjedésének hımérséklet-függésével BRISTOWE foglalkozott (ROBERTS 1995). Megállapította, hogy épületekben 10°C, pin-

55


cékben 9°C az az évi középhımérsékleti minimum, ami határt szab jelenlétének. A vizsgálatok alapján a pincék nedvességtartalma nem meghatározó az elterjedés szempontjából. Az azonban megjegyezhetı, hogy kisebb a nedvességigénye, mint fajtársának a Pholcus opilionoidesnek, így központi főtéses lakásokban is gyakorinak tekinthetı. A genus két faja együtt nagyon ritkán fordul elı, talán épp az imént leírtak miatt. Csak JAKOBI találta együtt ıket (SACHER 1983). Megjegyezzük még, hogy a Pholcusokra jellemzı egy pörgı, rezgı, vibráló mozgás. Ez a mozgásforma jellemzi ıket táplálékszerzésnél, de ha a hálójában pihenı pókot megzavarjuk, szintén hasonló mozgást tapasztalunk. Az elıbbi esetben agresszív mimikrirıl, az utóbbiban vibrotropizmusról beszélünk (JACKSON & WHITEHOUSE 1985, JACKSON & BRASSINGTON 1986, JACKSON 1989, JACKSON et al. 1989). A fajról LOKSA (1969) mővében találunk határozást segítı rajzot. Vonatkozó hazai publikációk: BALOGH & LOKSA 1944, CHYZER & KULCZYNSKI 1918, KOLOSVÁRY 1930, LOKSA 1966, 1969, 1984, SZINETÁR 1992, SZINETÁR et al. 1999. Pholcus opilionoides (Schranck, 1781) Az elızı fajhoz hasonló, de kisebb testő pók. A testmérete 3,5–5,5 mm. Az elıtest szürkés színő, rajta sötétebb folt látható, amelyet egy világos csík két részre oszt. A mellpajzs szürkés-barna, közepén világosabb folttal, oldalt a szegélyen 4–4 további világos folt található. Az utótest szintén szürkésbarna, a nıstényeknél jól elkülönül a vörösesbarna színő petelemez. A fonószemölcs elıtt sárgás folt található. A néhány szál fonállal összefogott petecsomót a nıstény csáprágójában magával hordozza. A tojások szürkés színőek. Élıhelyválasztása a Pholcus phalangoides-hez hasonló, bár vannak eltérések. Nedvességigénye nagyobb, mint a nagy álkaszáspókoké, ezért – ahogy ezt már említettük – együtt nagyon ritkán fordulnak elı. Közép- és Dél-Európában közönséges, de elıfordul Türkméniában, Kínában is. Európa északi területeirıl hiányzik, Nagy-Britanniában sincs számottevı populációja (JONES 1984, ROBERTS 1995). Az épületeken belül a fürdıszobákat, gazdasági épületeket részesíti elınyben. A nagy álkaszáspóknál gyakrabban találjuk meg szabadtéri populációit (WIEHLE 1953). Hazánkban is ismert természetes élıhelyekrıl (SZINETÁR 1991, 2000). A fajról LOKSA (1969) mővében találunk határozást segítı rajzot. Vonatkozó hazai publikációk: BALOGH & LOKSA 1953, BALOGH 1933, 1935, CHYZER & KULCZYNSKI 1918, KOLOSVÁRY 1928, 1930, LOKSA 1962, 1966, 1969, 1977, 1984, 1988, 1991, PILLICH 1914, SZINETÁR 1991, 1992, 2000. Psilochorus simoni (Berland, 1911) syn.: Physocyclus simoni Locket & Millige, 1951 A fajt BERLAND írta le 1911-ben Párizsban fogott példányok alapján. Hazánkban elıször egy szombathelyi lakásból – ahol azóta folyamatosan is győjthetı – került elı 1992 telén (SZINETÁR 1992). A Pholcus genus fajaitól egyértelmően megkülönbözteti a gömbölyded, boltozatos potroha, a hálóépítés konstrukciójában és a petecsomó hordozásában hasonlít a Pholcus fajok-

56


hoz. Zavarás esetén megfigyelhetı az antipredátor magatartás, de a jelenség kevésbé feltőnı (ROBERTS 1995). Teste 2–5 mm-es, kékesszürke színő. A szemek elrendezése hasonló a Pholcus fajokéhoz, de a középsı szemek közelebb vannak az oldalsó szemekhez. A már említett gömbölyded utótest szürke színő, halványkékes árnyalattal, mintázat nélküli. A szövıszemölcsök a hasi barázdához közel helyezkednek el. Az utótestet nagy számú finom szır borítja. A petelemez egyszerő felépítéső, haránt irányú hasíték. Euszinantrop faj, elsısorban száraz, meleg pincékben fordul elı. Kusza hálóit a falakon vagy a talajtól 5–10 cm-re lévı tárgyakon találjuk (SALZ 1992). Megtalálható Nagy-Britanniában, Franciaországban, Belgiumban (ROBERTS 1995). Németországban is gyakori, bár kevésbé, mint a Pholcus fajok (SACHER 1983, SALZ 1992.). Az országos faunákból történı leírásokat figyelembe véve valószínősíthetı a Psilochorus nyugat–kelet irányú terjedése (SZINETÁR 1992). Valószínőleg hazánk egész területén az épületlakó fauna tipikus, de ritkább eleme a Psilochorus simoni. A fajról SZINETÁR (1992) mővében találunk határozást segítı rajzot. Vonatkozó hazai publikáció: SZINETÁR (1992). Hoplopholcus forskali (Thorell, 1871) A többi genustól megkülönbözteti a Hoplopholcus-t a világos potrohon markánsan megjelenı sötét foltok rajzolata. A nıstények utóteste erısen boltozatos. A hímek elsı lábának combján, a hasoldalon 30–40 apró tüskébıl álló sor található. A nembe három faj tartozik, közülük a Hoplopholcus forskali él Magyarországon, két további faj Kis-Ázsiában és Kréta szigetén fordul elı (LOKSA 1969). PLATNICK (1997) a forskali-t Kelet-Európától Türkmenisztánig elterjedt fajnak tekinti. Mivel hazánktól északabbra fekvı országokból származó elıfordulási adatról nincs tudomásunk, ezért feltételezhetjük, hogy a Magyarországinál alacsonyabb évi középhımérséklet már gátat szab további terjedésének. Az állat mellpajzsa sötétbarnás színő, rajta világos foltok nincsenek. Az utótesten két hosszirányú barna foltsor található. A csáprágó hátsó oldalán, a külsı szegélyen nagy, fogazott végő nyúlvány található. Nagymérető vitorlaszerő hálót szı. A vibrotropizmus itt is jellemzı, a petecsomót a nıstény magával hordozza. Nálunk pincékben, kamrákban és falusi lakásokban gyakori. A fajról LOKSA (1969) mővében találunk határozást segítı rajzot. Vonatkozó hazai publikációk: BALOGH & LOKSA 1944, CHYZER & KULCZYNSKI 1918, KOLOSVÁRY 1930, LOKSA 1969, 1984, SZINETÁR 1992, SZINETÁR et al. 1999. Spermophora senoculata (Duges, 1836) A Spermophora (Hentz 1841) genus abban tér el a többi genustól, hogy az ide tartozó pókoknak csak hat szemük van. Az utótest hasonlóan gömbölyded, mint a Psilochorus simoni fajnál. Fakó, majdnem áttetszı testő pók. A fejtor fehéres színő, rajta elmosódó folt található. A potroh ugyancsak fehér, három pár alig kivehetı folttal. Kelet-mediterrán eredető faj, sziklafalakon és barlangokban él. Elterjedésének északi határa Svájc és Csehország területére tehetı, de ebben a

57


régióban már csak épületekben él (HEIMER & NENTWIG 1991). Európán kívüli területeken Algériában, Madeirán fordul elı. A legkeletibb terület, ahonnan leírták a Krím-félsziget. Ahogy az 1918-ban megjelent „A Magyar Birodalom állatvilága” címő mőbıl kiderül a Spermophora senoculata a történelmi Magyarország pókfaunájának tipikus eleme volt. A könyv a fajt szintén déli, adriai fajként jellemzi. Magyarország mai területérıl 1995-ben vált ismertté (SZINETÁR et al. 1999). Eddig csak nıstényeket sikerült fogni. Más álkaszáspókokhoz hasonlóan a behurcolások eredményezte szétterjedés következtében ma már holarktikus elterjedéső (PLATNICK 1997) A fajról SZINETÁR és munkatársai (1999) mővében találunk határozást segítı rajzot. Vonatkozó hazai publikáció: SZINETÁR et al. 1999.

Irodalom BALOGH J. I. (1933): Beiträge zur Kenntnis der Spinnenfauna des Balaton. – Gebites. Arb. ung. biol. Forsch.-Inst. 6: 133–141. BALOGH J. I. (1935): A Sashegy pókfaunája. Faunisztikai, Rendszertani és Környezettani Tanulmány. Sárkány Nyomda Rt, Budapest. BALOGH J. I. & LOKSA I. (1944): Symbola ad faunam aranearum Hungariae cognoscendam. – Fragm. Faun. Hung. 9: 11–16. BALOGH J. I. & LOKSA I. (1953): Bátorliget pókfaunája. Araneidea. – In: SZÉKESSY V. (ed.). Bátorliget élıvilága. Akadémiai Kiadó, Budapest BUCHAR J., RUZICKA V. & KURKA A. (1995): Checklist of Spiders of the Czehc Republic. – Proceedings of the 15th European Colloquium of Arachonology, 36. CHYZER K. & KULCZYNSKI L. (1918): Pókok. Araneae. – In: A Magyar Birodalom Állatvilága, Kir. Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, p. 11. DRENSKY P. (1936): Katalog der Spinnen der Balkanhalbinsel, pp. 55–57. FUHN I. E. & OLTEAN CL. (1970): Lista araneelor diu R.S. Romania, Muzeul de Stiintele Naturii Bacau, Studii si Comunicari, p. 159. HEIMER S. & NENTWIG W. (1991): Spinnen Mitteleuropas, pp. 38–42. JACKSON R. R. & WHITEHOUSE E. A. (1985): The biology of New Zealand and Queensland pirate spiders (Araneae, Mimetidae): aggressive mimicry, araneophagy and prey specialization. – The Zoological Society of London. pp. 279–303. JACKSON R. R. & BRASSINGTON R. J. (1986): The biology of Pholcus phalangoides (Araneae, Pholcidae): predatory versality, araneophagy and aggressive mimicry. – The Zoological Society of London. pp. 227–238 JACKSON R. R. (1989): Predator-prey interactions between jumping spiders (Araneae, Salticidae) and Pholcus phalangoides. – The Zoological Society of London. pp. 553–559. JACKSON R. R., BRASSINGTON R. J. & ROWE R. J. (1989): Anti-predator defences of Pholcus phalangoides (Araneae, Pholcidae) a web - building and web-invading spiders. – The Zoological Society of London., pp. 543–552. JÄGER P. (2000): Selten nachgewiesene Spinnenarten aus Deutschland (Arachnida: Araneae). – Arachnol. Mitt. 19: 49–57. JONES D. (1984): Spiders of Britain and Northern Europe. Middlesex: Hamlyn Publ, pp. 68–69. KOLOSVÁRY G. (1928): Évi pókgyőjtéseim Balatonaligán. – Arb. ung. biol. Forsch.-Inst. 2: 36–44. KOLOSVÁRY G. (1930): Ökologische und biopsychologische Studien über die Spinnenbiosphäre der gesamten Halbinsel von Tihany. – Zeits. Morph. Ökol.: Tiere 19: 493–533.

58


KROPF C. & HORAK P. (1996): Die Spinnen der Steiermark (Arachnida, Araneae). – Mitt. des Naturw. Ver. für Steiermark Sonderfuft, p. 26. LOCKET G. H. & MILLIDGE A. F. (1951): Britisch spiders 1. Royal Society, London, pp. 92–94. LOKSA I. (1962): Über die Landarthropoden der István-, Forrás- und Szeleta-Höhle bei Lillafüred. (Biospeologica Hungarica, XV.). – Karszt- és Barlangkutatás 3: 59–80. LOKSA I. (1966): Die bodenzoozönologischen Verhältnisse der Flaumeichen. Buschwälder Südostmitteleuropas, Akadémiai Kiadó, Budapest. LOKSA I. (1969): Pókok I. Araneae I. – In: Magyarország Állatvilága. Fauna Hungariae. 97. Akadémiai Kiadó, Budapest, pp. 67–71. LOKSA I. (1977): Pókok. – In PAPP J.: A Budai Sas-hegy élıvilága. Akadémiai Kiadó, Budapest. LOKSA I. (1984): Pókszabásúak. – In: MÓCZÁR L. (ed.). Állathatározó II. Tankönyvkiadó, Budapest. MAURER R. & HANGGI A. (1990): Katalog der schweizerischen spinnen. – Documenta Faunistica Helvetiae, 12., Schweizerischer Bund für Naturschutz. NIKOLIC F. & POLENEC A. (1981): Catalogus Faunae Jugoslaviae III./4. – Consilium Academiarum Scientiarum rei publicae Socialisticae Foederativae Jugoslavia, Ljubljana., pp. 20–21. PESERINI C. (1995): Archnida, Araneae. – Checklist delle specie delle fauna Italiana, pp. 3–4. PILLICH F. (1914): Aus der Arthropodenwelt Simontornya's., Simontornya PLATEN R. (1984): Ökologie, Faunistik und Gefahrdungssituation der Spinnen (Araneae) und Weberknechte (Opiliones) in Berlin (West) mit dem Vorschlag einer roten Liste. – Zool. Beitr. 28: 125–168. PLATEN R. et al. (1995): Verzichnis der Spinnentiere (excl. Acarida) Deutschlands (Arachnida: Araneida, Opilionida, Pseudoscorpionida). – Arachnologische Mitteilungen, Sonderband 1, Basel, p. 24. PLATNICK N. I. (1997): Advances in spider taxonomy 1992–1995. With redescriptions 1940–1980., New York Entomological Society, New York, 188–197. PROSZYNSKI J. & STAREGA W. (1971): Katalog Fauny Polski, Pajaki, Aranei. – Polska Akademia Naik Instytut Zoologiczny, Warszava., p. 17. ROBERTS M. J. (1995): Spiders of Britain & Northern Europe., pp. 98–100. SACHER P. (1983): Spinnen (Araneae) an und in Gebäuden Versuch einer Analyse der synanthropen Spinnenfauna in der DDR. – Entomologische Nachrichten und Berichte 27: 97–105. SALZ R. (1992): Untersuchungen zur Spinnenfaune von Köln (Arachnida, Araneae), Decheniaua – Beihefte (Bonn), pp. 92–95. SAVORY T. H. (1957): The Arachnida of London, London Naturalist 106., pp. 41–50. SENGLET A. (2001): Copulatory mechanisms in Hoplopholcus, Stygopholcus (revalidated), Pholcus, Spermophora and Spermophorides (Araneae, Pholcidae), with additional faunistic data. – Mitt. der Schweizerischen Entomologischen Gesellschaft 74: 43–67. SZINETÁR CS. (1991): Pókfaunisztikai vizsgálatok a Somlón és a Devecseri Széki-erdıben I. – Fol. Mus. Hist.-Nat. Bakonyiensis 10: 179–190. SZINETÁR CS. (1992): Újdonsült albérlıink, avagy jövevények az épületlakó pókfaunánkban. – Állattani Közlem. 78: 99–108. SZINETÁR CS. (1996): Csáprágósok (Chelicerata). – In: PAPP L. (ed.).(1996): Zootaxonómia, Budapest, pp. 114–132. SZINETÁR CS & LAJOS L: (2000): A Szársomlyó pókfaunisztikai (Araneae) kutatásának eredményei. – Dunántúli Dolgozatok Természettudományi Sorozat 10: 127–138. SZINETÁR CS., KENYERES Z. & KOVÁCS H. (1999): Adatok a Balaton-felvidék néhány településének épületlakó pókfaunájához (Araneae). – Fol. Mus. Hist.-Nat. Bakonyiensis 14: 159–171. THALER K. (1981): Bemerkenswerte Spinnenfunde aus Nordtirol (Arachnida: Aranei). – Veröff. Mus. Ferdinandeum 61: 105–150. TYSHCHENKO V. P. (1971): Határozókönyv a Szovjetunió európai részének pókfajaihoz. – Zool. Nauka Publ. Division. No. 105: 68–69. (oroszul) VALESOVA-ZDARKOVA E. (1966): Synanthrope Spinnen in der Tschechoslowakei Arach. (Araneae). – Senck. biol. 47/1: 73–75.

59


WIEHLE H. (1953): Spinnentiere oder Arachnoidea (Araneae) IX. – In: DAHL F. (ed.). Tierwelt Deutschlands 42: 38–47 WIEHLE H. (1961): Arachnologische Exkursionen im Naturschutzgebiet „Siebengebirge”. – In: PAX F. (ed.). Siebengebirge und Rodderberg, Beiträge zur Biologie eines rheinischen Naturschutzgebietes 10. – Dechenia-Beih. 9: 29–35. WUNDERLICH J. (1980): Zur Kenntnis der Gattung Pholcus Walckenaer 1805 (Arachnida: Araneae: Pholcidae) Senckenbergiana biol., pp. 219–227. WUNDERLICH J. (1994): Zwei bischer unbekannte mediterrane arten der Gattung Pholcus Walckenaer 1805 (Arachnida: Araneae: Pholcidae)., pp. 625–628.

Pholcidae in Hungary ZOLTÁN KENYERES & CSABA SZINETÁR This taxon is of clearly tropical distribution, in the temperate zone the mainly cave-dwelling species find conditions fulfilling their habitat requirements in buildings. In order to understand the evolution and low number of species of the national fauna, distribution (Figure 2.) of European species of the family Pholcidae is briefly reviewed. This paper describes the morphological characterization and habitat selection of the five species known in the Hungarian fauna. To gain more information on the Hungarian distribution of this family, a simple identification key (Figure 1.) of the genera is presented. Keywords: Pholcidae, synantrop, Hungarian fauna, identification key.

60

Magyarország álkaszáspókjai (Araneae: Pholcidae) *

Recommend Documents