Polgári, kulturális és társadalmi havilap
2008. január – VII. évfolyam 1. szám
Ára: 295 Ft
Nincs lágyabb, mint a víz, mégis a köveket kivájja: nincs különb nála. Lao-ce: Az út és erény könyve, részlet
Gárdonyi Géza
Magyar sors A fejedelem haldoklott. Az ágyánál ott állt egyetlen fiacskája, a tízéves Zoltán. Ott térdelt, zokogott a felesége. S ott állt a három vezér a hét közül: Lél, Bölcs és Botond. Bizony húsz éve már, hogy Lebediában örök szövetséget ittak a nagy Álmossal egymásnak vérébõl. Azóta Álmos is elköltözött e földi világból. A vezérek is egyenkint költöztek utána. S ím a fejedelem is készülõdik. Szegen a kard. Õ maga medvebõrös ágyon. Künn a tavasz hideg holdja világol. Benn sárga fáklyák lángja lobog szomorúan. Hárman az ágyánál. Egy fáklya a pap kezében, aki a térdeplõ másik táltos-papnak a könyvére világít. A csöndességben behallani nagymellû Csepel sírását a folyosóról: – Ó! Hogy épp az én szigetemen hal meg a fejedelem! Már hát csak annyiban az övé, hogy õ járta körül elsõben s õ ajánlotta a fejedelemnek, hogy odaépíttesse a palotáját. A honmaradó népnek is alkalmas hely háború idején. Behallani a sírását: – Ki tart meg minket, ha õ meghal? És behallani, hogyan doborognak az érkezõ lovasok százával, ezrével a Dunán által a hídon. Csak alig egy hete hogy fekszik a fejedelem. De halálos gyujtovány-hideg döntötte ágyba. Az orvospapok nem merik a családnak megmondani: – A hajnali kürtszót alig hallja már a fejedelem! Ehelyett azt mondják: – Hozassa el a család az agg Imecset, a fõtáltost, a fõjóst, a nagy Káma unokáját. Mondja meg az, hogy mi van a csillagokban! Meghagyja-e Isten a fejedelmet? Vagy hogy eltelt az ideje földi életének? A fáklya serceg. Az Asszony sír a haldokló kezén. Künn a nép, mint a tenger morajlása: – Árpád! Ne hagyj el bennünket! Árpád Atyánk! A folyosóról behallatszik nagymellû Csepelnek a zokogása: – Vége a magyarnak! Mert bizony kuvik szólt a fákon az elõbbi éjen a palota mellett. A paripák is különösképpen ijedeztek az istállóban.
Árpád fejedelem – Kertai Zalán grafikája
Jósok nélkül is tudható, hogy a fejedelemnek a halál bontott ágyat. Rekedt bús hang kérdi a folyosón: – A földön van-e már? – Nem – feleli Csepel –, még Imecset várjuk: talán az õ könyörgése megtartja a csillagát. A fejedelem párnák közt fekszik. Piros selyem cserge mellig takarja. A fejedelemné nem engedi még, hogy földre tegyék, hogy a Föld-anya keblére hajtsa a fejét! – Nem, hiszen még nincs annyira! És nem is hal meg, nem, nem! Nem engedi Isten, hogy meghaljon! Árpád nem ügyel már a szavakra, sírásra. Arca viaszszín. Félig lehunyt szeme már a másvilágra réved.
Búvópatak 2008. január Nyolc lovasszekér ment délután Imecsért Óbudavár alá a szent áldozóhelyre, hogy elhozza szent patak mellõl, szent nyírfák alól, ahol immáron tíz éve tanyázik – fehér bõrsátrában, rudakon fehérlõ csont lófejek között. Õ maga is mintha a tél királya volna: hófehér szakálla a melléig ér; vastag szemöldöke mint a zúzmarás moh. Karosszéken hozza be két fiatal bonc. Leeresztik a széket a haldokló ágya elé. – Megmarad-e? – kérdezi minden bús szem. S a fejedelemné is ott-térdeltében az õ kezét ragadja meg: – Mondd, hogy megmarad! Megmarad! Vagy a szívem itt mindjárt kettéhasad! A jóspap zúzmarás szemöldöke alól vízgyöngy csillan elõ s lefut a szakállán. – Árpád – rebegi. – Árpád!… Õ tartotta valamikor hétnapos korában az áldókõ szent tüze, füstje fölé. Õ jósolta meg még Lebedia elõtt a fejedelemséget. Õ áldotta meg az etelközi áldozati vérrel országot foglaló dicsõséges kardját. S õ áldozta a nagy hálaünnep torán a fehér paripát, mikor az utolsó harcot is megvívták… Csak Zoltán eljegyzésére nem ment már le Csepelre. – Százesztendõs ember nem ember – mondotta –, csak lézengõ halott. S maradt a sátrában a budai völgyben, a szent liget mellett, amelynek füvére se ember, se asszony nem léphet. Ahol gallyat törni, virágot szakítani, vízbõl meríteni senkinek sem szabad. Szép hely: pillangók pihenõje. Lábujjhegyen halad át rajta az õsz is. A tor után mondta is a fejedelem: – Itt legyen majd az én örök nyugvó-sírom a te nyírfáid alatt, ebben a szent csöndben. Csupa erõ volt még Árpád akkoridõn, noha már deres volt a haja és szakálla. S most: fehér árnyéka csupán önmagának. – Megmarad-é? – kérdi reszketõ szavával a fejedelemné. – Jósolj! Te mindig igazat jósoltál! Most a legigazabbat: Életet neki! Az agg bólogatott: – Könnyû volt jósolnom: mindnyájan láthattuk nemes szép homlokán Isten Urunk jegyét. Akit maga az Isten jelöl vezérségre, gyõzelem van annak írva a kardjára! S a falon függõ fegyverekre pillantott. A fáklyák fénye vörös ragyogással rezgett a kardok gyémántján, rubintján, aranyos bordáin. A fejedelemné megragadta az agg pap karját: – Megmarad-é? Mondd, hogy megmarad! Meggyógyul: megmarad! Az agg Árpádra nézett: – Uram, fejedelmem… Árpád nem is pillantott föl a szólító szóra, feküszik, mint a kõ. – Fejedelmem, Árpád… A te ágyad mellett Atilla lelke leng és Álmos Atyád lelke és Levente fiad lelke. Te már õket nézed. A te szemed elõl már oszladozik a messze-jövendõ idõk ködtengere is… Húsz év óta harmadik országunk ez. Te vezettél bele fegyverviharok közt, véres lábú lovakon, diadalmas lobogóval. Te Isten Szeme-választottja Ember, mondd meg nékünk, ha utolsó erejével is ajkadnak: Összecsukta már szárnyait a szent turul? Megáll valahára ez a vándornemzet? Megmarad-e ez a Tisza-Duna földje örökös országunknak, örökös hazánknak? Még a fejedelemné sírása is elnémult e szókra! Minden szem a fejedelem viaszszín arcára tapad! – Megmarad-e örökös hazánknak? Árpád ajka mozdul! Felel, mint az álmodó, ahogy szól:
2. oldal – Meg! Az agg táltos áhítatos arccal tekint a magosba, s boldog lélegzettel rebegi: – Ó, hála Néked, nemzetünk Istene! Életet nevelhet immáron minden magyar édesanya! Eke fénylik! Fegyver rozsdásodik. Nyájaink, gulyáink nyugton legelhetnek örök országunk füves szép mezein. Sátoraink körül a békesség virágai nyílnak. Mondd, dicsõ költözõ, messze jövendõ idõknek tükörébe látó, csak egy szóval is mondd: Nyugalmas, boldog élete lesz itt a magyarnak? S az agg táltos a széken elõrehajolva várja a szót a fejedelem ajakán! Árpád feküszik márványarccal. Csak a szeme pillája rezeg még, mint hamvába múló elégett szövétnek utolsó szikrája. De ajaka nem mozdul. Az agg táltos szava szinte a holtakat ébresztõn könyörög: – Árpád! Isten választottja! Hacsak egy igét is!… A Te ajakadon immár a sorsunkat látó Szent Egek szólanak: Mi a sorsunk itt a jövendõ folyásán? Mi tarthat meg itt az idõk végeiglen? Kényszerítelek Téged, Isten Országa szélén, Isten szent nevével, ha hûlõ ajakkal is, de szólj! Szólj Isten szavával: Mi a magyar sorsa itt ezen a földön? S még a fáklyák sercegése is elhallgatott. Még a gyermek Zoltán szeme is várakozásra nyíltan bámult a halál fagyába sápadó arcra! Távoli kürtszó búgott a Duna túlján által az éjjeli csendben, mintha az is kérdezné a táltossal, a vezérekkel, a nemzettel, a szellemek karjában Másvilágra induló Nagy Fejedelmet: – Mi a magyar sorsa a jövendõ idõk messze végeiglen, mi a magyar sors itt ezen a Földön? Árpád szeme még egyszer megnyílott. Ujja is megmozdult: bágyadtan mutatott a falra. S kékülõ ajka alig hallhatóan rebegte: – A kard!
Botond vezér – Kertai Zalán grafikája
3. oldal
Lakatos István
Psalmus Hungaricus Amott a pusztán kerekedni látok hollósötét szárnyon viharvilágot; hazám, imádott hazám, te áldott, nagy szerelmemben hozzád kiáltok. Sötétbõl néha felriadva érzem, belõled, általad, érted kell élnem, érted kell lennem kínokra készen, egyaránt örömem, tûrnöm szenvedésem. Széles e világon nincs hely számomra, nincs otthon más földön boldogságomra, sem haza más tájon nagy bánatomra, életemet ki meggyújtád, te légy, ki eloltja. Csapkodnak szörnyû szerelmi lángok, lángzivatarban derékig állok, nagy szerelmemben hozzád kiáltok, reggel, délben, este szavadra várok. Mert nem tudok szebbet, mint magyarnak lenni, gyötrelmesebbet, mint téged szeretni, gyönyörûbbet, iszonyúbbat, mint számot vetni, hogy kívüled, nélküled nincs számomra semmi. Szeretlek, ahogy csak ember bírja szívvel, meghalnék érted, munkám mellõl hívj el, próbálj ki engem, könyvedbe írj fel, hogy essem, ha zuhan sorsod, szálljak, ha ível. Tanyák, falvak, városok, melyeket szerettem, bizonyítsátok ezt az én szerelmem, visszhangozzatok minden szívekben, õrizzetek meg, valljatok mellettem. És fellegestõl tanúim, ti bércek, és emberekkel boldogságos rétek, és boldogságot hajtó százszorszépek, nézzetek rám, letérdelek hálát adni néktek. Köszönöm, hogy engedtetek születnem magyarnak, neveltetek, sújtottatok, hogy az is maradjak, hogy végül is megmondtátok mindig, merre tartsak? s megõriztetek, amivé válnom kellett, annak. Mert, oh, hazám, folyóid, kik mint vérerek kéken végigcsörgedeznek holdfényes vidéken, s erdõid, kik mintegy futni látszanak a szélben, s kövér holdad, csillagaid a tündöklõ égen: Szeretem, szeretem! s a föld kerekségén nincs tehozzád tartozó, mit ne szeretnék én, ez táplál, ez éltet, ez öl meg a végén, de öljön csak, azután is szépséged dicsérném. Lecsapott rám e szerelem; feldúlt e saját magára éhes fájdalom; rám hullt ez az életnél-halálnál nehezebb kín; felgyúlt minden érzelem szívemben, talpra állt, megindult, úgy, hogy már sokszor inkább kérve-kérem, na hagyj engemet hamura elégnem, megemésztõdnöm szerelmed tüzében, összezsugorodnom lángodtól egészen. De oltalmazz, védelmezz, hogy veled lévén, bátrabb, izmosabb legyek szerelmed révén, hogy magányom fellegormán fogvacogva, félvén, ne álljak mindig magam szurdokok éjén.
Búvópatak 2008. január Taníts meg hozzád úgy hûséges lennem, igazat szóljon mindig a nyelvem, jó és rossz bennem egymásnak ellen: káprázatok, örvény ne szédítsen engem. Nagy szerelmemben hozzád kiáltok, hazám, ne fogjon balvégzet, átok, szörnyû viszályok ne kapjanak tápot: földedben a szabadság hajtson virágot. Kívánok békét, nem béketûrést, a becsületnek több megbecsülést, hogy ne fájdalommal járjon a hûség; szülõföldem, drágám, legyen gyönyörûség. Sok ellenségemnek, azoknak pediglen add vissza az eszét, mely nekik nincsen, nekem meg adj több erõt, hogy el ne veszítsem, az Õ ostobaságuktól tisztán megõrizzem. Hej, mert sokan vannak, nyomomban loholnak, ajkamon csak vendég a mosoly maholnap, ûznek, kénytetnének, hogy meghajoljak, nem szerelmed súlyától: múló divatoknak.
Kis-Békás-szoros – CsB fotó
Üss szét köztük, ne légy kegyelmes irántok, nagy szerelmemben hozzád kiáltok, felindulásomban fújok, zihálok, mázsás terhemmel fel-alá járok. De kivallom így is, nálad, elõttem, nincs szebb, õrizlek a szívemben, legféltettebb kincset, visellek halálomig, hozzám nõtt bilincset, méltatlan gyermekedet hát szelíden tekintsed. Hogy hulltam, halódtam… bitangul kallódtam… a rám bízott tálentomnak rossz gazdája voltam… Azonban rólad rosszat sose szóltam, irántad való hûségben nem fogyatkoztam. Emelj hát szívedre engem elzuhantat, oldd meg a nyelvem, amely most hallgat, szemem, fülem nyisd meg, hogy lássak, halljak, lökj meg, ne gubbasszak, mint fán a varjak: hanem teljek lelkig örömmel, hittel, együtt növekedjem reményeiddel, hogy úgy álljak itten, megtettem, amit kell, hazám, hozzád folyamodom, te ítélj felettem.
Búvópatak 2008. január
Megemlékezés Harminc éve tért haza Amerikából a Magyar Szent Korona 30 évvel ezelõtt, 1978. január 5-én, egy csütörtöki napon 21 óra 30 perckor szállt le Budapesten, a Ferihegyi repülõtéren az az amerikai különrepülõgép, amelynek fedélzetén több mint 3 évtizedes távollét után hazánkba visszatért a Magyar Szent Korona a koronázási ékszerekkel együtt. Szent István királlyá koronázásához az uralkodói relikviát az elsõ ezredfordulón II. Szilveszter pápa küldte, aki a tudománytörténészek számára is különleges személyiség, hiszen – korábbi nevén, mint a francia bencés szerzetes Gerbert d’Aurillac (940–1003) – korának kiváló matematikus tudósa volt. Gerbert tudományos munkásságát igen nagyra értékelte kortársa, a német-római császár, III. Ottó (983–1002) is. A császár Rómába tette át a székhelyét, és itt alakult ki egy kölcsönös támogatói együttmûködés a pápa és a németrómai uralkodó között. Ez is vélt alapot szolgáltathatott ahhoz a téves nézethez, hogy Szent István koronájának küldésében egyesek valamiféle szerepet gyanítottak a német-római császárnak is. Nemzeti ereklyénket amerikai küldöttség kísérte magyar földre. Köztük volt az akkor 85 éves Szent-Györgyi Albert (1893–1986) Nobel-díjas magyar tudós, biokémikus is, és több Amerikában élõ magyar emigráns személyiség. A már idõs Szent-Györgyi nagy örömmel és készséggel vállalta ezt a tudóshoz is méltó diplomáciai küldetést. Az ünnepi zászlódíszbe öltöztetett Ferihegyi repülõtéren a fogadtatásra kivonult többek között az Országgyûlés alelnöke és a külügyminiszter. A történelmi egyházak képviselõi között ott volt Lékai László (1910–1986) bíboros, esztergomi érsek, a Magyar Katolikus Egyház vezetõje és Bartha Tibor református püspök. Amikor a repülõgépbõl kiemelték az ereklyéket tartalmazó mintegy háromszáz kilós díszes ládát, magyar katonai díszegység tisztelgett, a zenekar pedig a Rákóczi-indulót játszotta. Majd a lélekemelõ pillanatok sorában a magyar Himnusz következett. A repülõtérre beengedett pár száz budapesti lakos közül néhány idõsebb ember szemében könnyek csillogtak. A zárt gépkocsiban történt elhelyezés után Szent Ereklyénket az Országházba vitték, ahol megkezdõdtek az elõkészületek a másnapi ünnepélyes átadásra és átvételre. A következõ napon, január 6-án Budapestre érkezett Cyrus Vance külügyminiszter, az Amerikai Egyesült Államok elnökének személyes képviselõjeként. „1944-ben, ahogy a frontvonalak mind nyugatabbra húzódtak Magyarországon, Szent István koronáját és a koronázási ékszereket a korona õrei Budapestrõl – ahol azokat hagyományosan õrizték – Nyugat-Magyarországra vitték. 1945 márciusában az õrség azokat magyar földrõl Ausztriába vitte. Késõbb megõrzésre átadta a koronát és a koronaékszereket az Egyesült Államok hadserege alakulatainak. … Ennek a történelmi és egyházi kincsnek, amely csaknem ezer évig központi szerepet játszott a nemzet történelmében, Magyarországon a helye, ahol az ország népe tisztelettel adózhat neki.” – mondta Vance külügyminiszter az átadási-átvételi ünnepségen. Az amerikai 7. hadsereg parancsnoka 1945-ben az átvételkor elõbb a frankfurti Deutsche Reichsbank trezorjában
4. oldal helyeztette el a Szent Koronát, majd Wiesbadenbe szállították, és a további õrzési helyek titokban maradtak. Amerikai részrõl az elsõ hivatalos nyilatkozat 1951-ben hangzott el arról, hogy a Magyar Szent Koronát az Egyesült Államokban letétként õrzik. 1977. november 6-án közölték az újságok elõször azt az amerikai külügyminisztériumi szóvivõi nyilatkozatot, mely szerint a Szent Korona rövid idõn belül visszakerülhet Magyarországra. Az amerikai külügyminiszter az ünnepi beszédében megemlékezett azokról a magyar emigránsokról is, akik világhírû tudósokként hozzájárultak az amerikai kultúrához, és így gazdagították az egész emberiség kultúrkincsét. Elérzékenyülten fogadta ezeket a szavakat Szent-Györgyi Albert Nobeldíjas magyar tudós is, immár új hazája állampolgáraként. (Szent-Györgyi Albert 1947-ben hagyta el Magyarországot, addigi tapasztalatai alapján is megsejtve azt, hogy itthon nehéz évek következnek.) Carter elnök a levelében így írt: „A büszkeség õszinte érzése tölt el, hogy visszaadhatom Magyarország népének ezt a felbecsülhetetlen kincset, amelyet megóvni a második világháború szörnyû pusztítása óta az Egyesült Államok számára megtiszteltetés volt.” Az átadási-átvételi ceremónia után az Országházban felcsendültek a Szózat dallamai. Január 6-án este az Országházban az amerikai küldöttség számára díszvacsorát rendeztek. Az akkori magyar kormány rendeletére a Szent Koronát az országházi ünnepség után a Nemzeti Múzeumba vitték, ahol megkezdték a nagyközönség számára szóló megtekintési lehetõség elõkészítését.
A Magyar Szent Korona
5. oldal Az ereklyék (csakúgy mint a Szent Jobb is) Magyarország polgárai számára jóval többet jelentenek múzeumi kiállítási tárgynál. A Magyar Szent Korona vizsgálatát az évszázadok során sokszor elvégezték. Ezek között voltak jelentõsebb és kevésbé jelentõs elemzések, értékelések és állásfoglalások. A legnagyobb jelentõségû vizsgálatok számát nagyjából 9–10-re tehetjük. A keletkezésével és sorsával kapcsolatos – gyakran egymásnak ellentmondó – vélemények közül kiválasztottunk néhányat, az alábbiak szerint: A XVIII–XIX. század fordulóján egy neves jezsuita tudós, Katona István történész vizsgálta a Szent Koronát. Katona azt a véleményt látta megerõsíthetõnek, hogy a felsõ koronarészt, a latin koronát, a Hartvik-legendával és a Szilveszter-bullával összhangban, Szent István királyunk Rómából kapta, a pápától. A XIX. század közepén Franz Bock német mûvészettörténész a latin koronarészt az 1000. év elõtt Rómában készített munkának minõsítette. Bock véleménye azért is jelentõsnek számított, mert az állásfoglalását összehasonlító mûvészettörténeti elemzésekre alapozta. Külön vita tárgya volt az, hogy a felsõ koronarész pántjai eredetileg hajlítottak voltak-e, vagy nem. Ezt abból a szempontból tartották lényegesnek, hogy a Szent Korona egyes darabjai eredetileg is koronának készültek-e, vagy pedig más egyházi kincsekbõl és tárgyakból építették-e össze. Ez mind a felsõ résszel (latin korona), mind a görög koronának nevezett alsó résszel kapcsolatban felmerült. 1880-ban a budai királyi várban minden korábbinál alaposabb vizsgálatot tartottak, amelynek vezetõje egy bizottság élén a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából Ipolyi Arnold püspök és tudós mûvészettörténész volt. Ipolyi állást foglalt a felsõ koronarész római eredeztetése mellett. Ipolyi arra is kitért, hogy II. Szilveszter pápa értett az egyházi mûvészet szinte valamennyi ágához, és jártas volt az ötvösmûvészetben és a zománcmûvészetben különösen. Az mindenesetre tény, hogy II. Szilveszter pápa korának legnagyobb mûveltségû személyiségei közé tartozott. 1916-ban koronázták meg IV. Károlyt (1916–1918), és ebbõl az alkalomból egy újabb tudományos vizsgálatot végeztek el. Ennek vezetõje Varju Elemér, a Magyar Nemzeti Múzeum történeti gyûjteményének igazgatója volt. Varju is kiállt a felsõ koronarésznek Szent Istvántól való eredeztetése mellett. Varju azt is megállapította, hogy a latin korona zománclapkái csekély görbülettel követik a koronapántok görbülését. (A rekeszes zománc azonban utólag nem hajlítható, azt csak a készítésekor lehet ívesre formálni.) Varju véleménye szerint tehát a pántok eredetileg is íveltre készültek. 1928-ban egy híres német zománcmûvészeti szakértõ, Otto von Falke vizsgálta a Szent Koronát. Õ egy nemzetközi kongresszus alkalmából jött Budapestre, és egy rövid idõt a vizsgálatra fordított. A latin koronarész zománcairól úgy vélekedett, hogy azok feltehetõen egy milánói mûhelyben készülhettek 1000 táján. Von Falke véleménye tehát a II. Szilveszter pápához és Szent Istvánhoz kötõdést erõsítette meg, és nem mondott ellent a latin koronarész korai keletkezésének. Györffy György Szent István koronájának eredetérõl így írt: „Szent István volt az, aki a korábbi barbár rend helyébe szilárd intézményeket létesített … A magyar államot és egyházat megszervezõ munkájának záloga a királyi korona volt, amelyet II. Szilveszter pápától kapott 1000-ben, s amellyel az új évezred elsõ napján, amikor Európa-szerte a világ végétõl és az Antikrisztus eljövetelétõl rettegtek, megkoronáztatta magát.”
Búvópatak 2008. január Györffy György szerint a ma ismert Magyar Szent Korona történeti és jogi szerepében azonos azzal, amelyet II. Szilveszter pápa adományozott Szent Istvánnak. Györffy György kutatta azt a kérdést is, hogy vajon mikor tapadt az uralkodói jelvényhez a „szent” jelzõ? Györffy szerint ez a XIII. századra tehetõ. A második ezredfordulón az akkori kormány Orbán Viktor miniszterelnök vezetésével rendelkezett arról, hogy a Magyar Szent Koronát az Országház épületében helyezzék el. Nemzeti ereklyénk a Parlamentben a lehetõ legjobb helyen van. (1978-ban is a repülõtérrõl elõször az Országházba vitték!) Megvan a lehetõsége annak, hogy kellõ fogadtatás esetén a honatyákat itt naponta emlékeztesse hivatásukra és a magyar nemzet sorsa iránti felelõsségükre. Talán reményünk lehet abban, hogy ezt az „emlékeztetést” egyre többen átérzik és elfogadják majd.
Kaposvár, 2007. december hónap PROF. DR. ROSTA ISTVÁN SZENT-GYÖRGYI-DÍJAS EGYETEMI TANÁR
A papi hivatás vértanúja Ötven esztendeje 32 késszúrással ölték meg Brenner János atyát A XX. század elsõ éveiben egy édesanya, Brenner Tóbiás szombathelyi polgármester felesége, nagyon sokat imádkozott azért, hogy József fiuk, aki kilencedik gyermekként jött a világra 1903-ban, pap legyen. Brenner József azonban nem lett pap, hanem gépészmérnöknek tanult. 26 évesen feleségül vette a felvidéki származású Wranovich Juliannát. Házasságukból három fiú született, László, János és József. Mindhárman megkapták a papi hivatás kegyelmét. A szombathelyi édesanya imáit úgy hallgatta meg Isten, hogy nem az õ gyermeke, hanem annak három fia lett pap – írja Brenner János vértanú családjáról és a mártírpap életútjáról szóló írásában Horváth István Sándor, majd így folytatja: – Brenner János 1931. december 27-én született Szombathelyen a család régi házában. Bátyja, László, akkor már elmúlt egyéves. Jánost a Szent Erzsébet ferences templomban keresztelték meg az év utolsó napján, december 31-én. A család ebbe a templomba járt szentmisére minden vasárnap. A harmadik gyermek 1935-ben született, és a József nevet kapta a keresztségben. Brenner János a Püspöki Iskolának lett a tanulója szülõvárosában, Szombathelyen. Ebben az idõben történt, hogy iskolatársaival együtt elõadták Szent Tarzíciusz vértanúnak, a ministránsok védõszentjének történetét. János ragaszkodott ahhoz, hogy õ játszhassa Tarzíciusz szerepét. Gyermekként még nem gondolta, hogy egyszer õrá is ugyanez a sors vár. Évekkel késõbb, fiatal pap volt, amikor egy éjszaka állítólagos beteghez hívták. Útközben megtámadták és megölték. János atya, a magyar Tarzíciusz is a szíve fölött vitte az Oltáriszentséget, amikor a beteghez ment, és utolsó erejével védte az Úr Testét, miközben kioltották életét.
Búvópatak 2008. január 1950. augusztus 19-én Brenner János 18 társával együtt magára öltötte a novíciusok fehér ruháját. Ekkor kapta az Anasztáz szerzetesi nevet. A nyugodt szerzetesi élet nem tartott sokáig. A szerzetesrendeket feloszlatták, s a ciszterciek néhány hét múlva elhagyták Zircet. A szerzetesrendek feloszlatása miatt 1950 õszén a ciszterci novíciusok Budapestre kerültek, de elöljáróik kérésére szerzetesi hivatásukat titokban tartották. A szerzetesrendek nehéz helyzete miatt a ciszterci rend elöljárói az egyházmegyei szemináriumokba irányították a növendékeket, hogy ha már nem lehetnek szerzetesek, egyházmegyés papok legyenek. Így került Brenner János szülõvárosába, Szombathelyre, és lett az egyházmegye kispapja. Kovács Sándor püspök jól ismerte a Brenner családot, ezért örömmel fogadta Jánost, aki a székesegyház melletti szemináriumban folytathatta teológiai tanulmányait és felkészülését a papi szolgálatra. A papok arra kapnak meghívást, hogy Jézus életstílusát megvalósítva láthatóvá tegyék Õt az emberek számára. Az Õ szavát közvetítik az igehirdetésben, az Õ irgalmas és üdvösséget nyújtó cselekedetét ismétlik meg a szentségek, különösen a keresztség és a bûnbocsánat kiszolgáltatásakor és az Õ cselekedetét megismételve változtatják át a kenyeret és a bort az Úr Testévé és Vérévé a szentmisében. A pap Krisztus szeretetét sugározza minden ember számára. Ennek megvalósítására csak akkor képes valaki, ha már kispap korában, a felkészülés évei alatt és késõbb, egész papi élete folyamán szívesen idõzik az Oltáriszentségben jelenlévõ Jézus közelében. „Ne hanyagold el magadban a kegyelmet!” (TIM 4,14) – szól Szent Pál apostol figyelmeztetése Timóteushoz és hozzánk. Figyelj Jézusra! Hallgasd meg Õt! Õ legyen életed középpontja! Ha rá figyelünk, napról napra növekszik bennünk a kegyelem. Csak akkor vagyunk képesek legyõzni a mindennapi nehézségeket, ha nem csak a magunk emberi erejében bízunk, hanem együttmûködünk az isteni kegyelemmel. Az Oltáriszentségben megtaláljuk életünk és hivatásunk forrását és csúcsát, Jézus Krisztust. Az Eucharisztiában rejlõ és belõle áradó szeretet lelki energiával tölt el minket, és megerõsít abban, hogy hivatásunkhoz hûségesek maradjunk. Ebben az idõben odahaza Szombathelyen az édesapának szóvá tették a munkahelyén: miért engedi, hogy két fia pap legyen. Brenner József, aki szívbõl örült fiai hivatásának, mosolyogva javította ki a kérdezõt: „Nem kettõ, hanem már három fiam készül a papságra!” Brenner Jánost 1954. december 12-én megyéspüspöke diakónussá szentelte Szombathelyen. A szemináriumi tanulmányokból ekkor már csak fél év volt hátra. A papszentelés elõtti jellemzésben az elöljárók az „egyik legtehetségesebb növendéknek” nevezték, akinek kiforrott egyénisége és magatartása paphoz illõ. Bátran állítják róla, hogy kiválóan felkészült a papságra és mindenütt megállja a helyét. A tanulmányok befejezését követõen Brenner Jánost Kovács Sándor püspök 1955. június 19-én pappá szentelte a Szombathelyi Székesegyházban. A felkészülést követõen elkezdõdött a lelkipásztori munka. A felszentelt pap pásztori feladata, hogy megjelenítse Krisztust, aki „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy õ szolgáljon” (MK 10,45). Brenner János a papszentelést követõen egy héttel, 1955. június 26-án mutatta be elsõ szentmiséjét a szombathelyi Szent Norbert-templomban. Bátyja, László már szintén felszentelt papként, öccse, József pedig kispapként vett részt az újmisén. A prédikációt Winkler József teológiai tanár mondta.
6. oldal
Brenner János
A mise szerény, de felemelõ volt. Ebben az idõben a család annyira szegényen élt, hogy – Brenner József elmondása szerint – édesanyjuknak nem jutott pénz új ruhára. Az újmisés ebéd szintén szerény körülmények között zajlott a családi házban. A szentelendõk a papszentelés elõtt újmisés jelmondatot választanak a szentírásból, amely személyes hivatásuk célját a legjobban összefoglalja. János atya Szent Pál apostol rómaiakhoz írt levelébõl a következõ idézetet választotta: „Az Istenszeretõknek minden a javukra válik” (RÓM 8,28). Brenner János 1955. augusztus 17-én kapta meg elsõ, s egyben utolsó dispozícióját, amelyben Kovács Sándor püspök a magyar-osztrák határ melletti Rábakethelyre helyezte káplánnak. János atya szeptember 1-jén kezdte meg kápláni munkáját dr. Kozma Ferenc plébános mellett, akivel rövid idõn belül nagyon jó kapcsolatot alakított ki a hívek örömére. A plébániához négy filiális község tartozott: Farkasfa, Magyarlak, Máriaújfalu és Zsida, amelyekbe a plébános, illetve a káplán felváltva jártak misézni. Rövid kápláni évei alatt a fiatal pap különösen is megszerette Zsidát, ahová a falu iskolakápolnájába járt misézni és hittant tanítani a gyerekeknek. Mindig pontosan érkezett és felkészülten tanított. Brenner János atya nagyon lelkiismeretesen végezte lelkipásztori feladatait. A hívek elmondása szerint a hittanórákat
7. oldal és a szentmiséket pontosan kezdte, és megragadóan prédikált. A lelkipásztori munka fontos része volt a betegellátás, azaz a betegek gyóntatása, áldoztatása és szükség esetén a betegek szentségének feladása. János atya szívesen vállalta ezt a feladatot is, s ha hívták, azonnal indult, hogy elvigye az Úr Szent Testét a betegeknek a szomszédos falvakba, többek között Magyarlakra is, amely szintén a rábakethelyi plébániához tartozott. A hívek hamar megismerhették szolgálatkészségét e területen, ezért nem véletlen, hogy késõbbi gyilkosai éppen azt tervelték ki, hogy éjszaka egy beteghez hívják, s amikor egyedül megy, akkor útközben könnyen megtámadhatják. A szenvedõk, a betegek és haldoklók hatékony segítése minden keresztény kötelessége. Az egyházi iskolák államosítását, majd a szerzetesrendek betiltását követõen tovább folytatódtak a különféle támadások az Egyház és a papság ellen. Az 1956-os forradalom utáni megtorlás idõszakában sok papot bebörtönöztek vagy halálra ítéltek, másokat megfélemlítettek vagy lehetetlenné tették, hogy papi feladataikat végezhessék. A papság tisztában volt azzal, hogy élete veszélyben forog, ha nem engedelmeskedik az állami hatóságoknak. Sokan mégis tudatosan vállalták a veszélyt és továbbra is foglalkoztak a gyermekekkel és a fiatalokkal. Brenner János is azok közé tartozott, akit nem lehetett megfélemlíteni. Azoknak, akik ellenséges érzülettel tekintettek a papokra, nem tetszett a fiatal káplán lelkes és buzgó tevékenysége. Rossz szemmel nézték, hogy maga köré gyûjtötte a gyermekeket, foglalkozott a fiatalokkal és nevelte a ministránsokat. János atya a kezdeti idõben kerékpárral járt ki a falvakba Rábakethelyrõl. Késõbb sikerült szert tennie egy motorkerékpárra, s ettõl kezdve könnyebben tudta végezni feladatait. Az egyház ellenségeinek azonban nem tetszett, hogy a fiatal pap motorral járja a falvakat. Egy õszi estén az atya motorkerékpárjával hajtott hazafelé Farkasfáról, amikor az erdõ szélén ismeretlen személyek hatalmas farönköket hajigáltak elé az útra abban a reményben, hogy balesetet szenved. Õ azonban olyan ügyesen manõverezett, hogy kikerülte a farönköket és sikerült épségben hazaérnie. A plébánián csak ennyit mondott az eset után: „Na, kievickéltem. Nem volt szerencséjük!” Brenner János 1957. december 14-én, advent 3. vasárnapja elõtti szombaton mutatta be utolsó szentmiséjét a Szent Péter és Pál apostolok tiszteletére felszentelt kápolnában Máriaújfaluban. Ezen a szentmisén olvasta fel életében utoljára az Evangéliumot, ekkor változtatta át utoljára a kenyeret és a bort Jézus Testévé és Vérévé, s a mise végén utoljára emelte fel karját, hogy Isten áldását adja a jelenlévõkre. A Máriaújfaluban mondott szentmiséjén János atya utoljára ismételte el életében Jézusnak a nagycsütörtöki utolsó vacsorán mondott szavait: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” (LK 22,19).
Soós Viktor Attila és Császár István Tarzíciusz címû könyvében a következõképp írja le az aznapi eseményeket: A farkasfai fíliában karácsony elõtti gyóntatást hirdettek 1957. december 14-ére. A plébános, dr. Kozma Ferenc ebéd után busszal szándékozott eljutni Farkasfára. Miután a buszmegállóba megérkezett a menetrendszerinti járat, a vezetõ így kiáltott rá a felszállni készülõ plébánosra: – Vén csuhás, menj gyalog, a busz megtelt, nem férsz fel rá. A történések után Kozma Ferenc visszament a plébániára, gumicsizmát húzott, és az erdõn keresztül gyalog indult el a mintegy 10 km-re levõ faluba. A gyóntatás befejezése után
Búvópatak 2008. január az éjszakát az egyik családnál töltötte, mivel másnap õ mondta a szentmisét. A káplán atya otthon tartózkodott. Estefelé Málcsi néni, a házvezetõnõ is elköszönt tõle, mivel a faluban, saját házában lakott. Búcsúzáskor ezt kérdezte: – Na tisztelendõ úr, most nem fog félni? Egyedül marad. Ezt felelte a fiatal káplán: – Óh, Amál néni, mitõl félnék? Szemtanúk elmondása szerint, ezen a december 14-i szombaton nagy jövés-menés volt Szentgotthárdon. A tanácstagok részére baráti estet rendeztek, és ezzel egyidõben volt a rendõrségi bál is. A rábakethelyi sírásó, miközben a másnapi fiatal halott temetésére készítette a sírhelyet, bõrkabátosok egy csoportját látta a templom és a temetõ körül. A rábakethelyi hívek vasárnap reggel a 1/2 8-as misére mentek, azonban a templom zárva volt, és nem találták egyik papot sem. Az egyik ministráns fiút leküldték a plébániára. Õ zörgetett, de senki nem nyitott ajtót. Arra gondoltak, talán beteghez hívhatták el õket. Miközben másodszor is lement a fiú a plébániára, Málcsi nénit, a házvezetõnõt már ott találta. A falon vérnyomokat találtak, és látták, hogy a káplán atya ágya üres, de nincs bevetve. Ezzel egyidõben mondta a szentmisét Kozma Ferenc Farkasfán. Mise közben elhívták az oltártól. Néhány szót váltott az illetõvel, majd folytatta tovább a szentmisét. Kozma Ferenc megrendült arcán látni lehetett, hogy valami kivételes esemény történhetett, hiszen a pap az oltárt nem hagyhatta el. Miután a misét befejezte, megrendülten hozta a hívek tudomására, hogy mi történt az éjszaka: – Brenner János káplánt meggyilkolták. Mind a mai napig nem tudjuk, mi is történt pontosan ezen az éjjelen a plébánián, és hogyan követték el a gyilkosságot. Amit Soós Viktor Attila és Császár István könyvébõl tudunk: – Éjfél körül egy tizenhét éves fiatalember, Kóczán Tibor zörgetett be a plébániára. A káplán kinézett szobája ablakán, és beengedte, mert ismerte a fiút, aki korábban ministráns volt. Tibor elmondta jövetelének okát, hogy nagybátyja súlyos beteg, szentségekkel kellene ellátni. Felöltözött, magára vette a karinget és a stólát, majd a télikabátját. Ezután együtt fölmentek a templomba, ahol a betegek olaját és az Oltáriszentséget burzába helyezte és a nyakába akasztotta. Miután kijöttek a templomból, János atya ezt kérdezte a fiútól: – Nagyon rosszul van a nagybácsi? Sürgõs a betegellátás? Tibor csak ennyit felelt: – Igen. Mire János atya: – Akkor menjünk a gyalogösvényen, hogy minél elõbb odaérjünk. A káplán a rövidebb úton, a dombháton keresztül indult el Zsidára. Magával vitt még egy rúd-elemlámpát is, amivel világított a sötétben. Tibor azzal az indokkal, hogy késõ van és otthon már várják, elköszönt a káplán atyától, aki ismerte a helyet ahová hívták. Az erdõ szélén már várták és rátámadtak. Megpróbált elmenekülni, Zsida felé rohant. A támadók többen voltak, a vetésben két férfi és egy nõi cipõsarok nyomait látták a hívek. A faluban, a kivérzés helyéhez közel, kiáltásokat hallottak, majd ilyen szavakat: – Vigyázzatok arra fut…! – Ne bántsatok! Istenem segíts! Az áldozat a rúd-elemlámpájával védekezett. Miután leütötték a szemüvegét, nehezen tudott tájékozódni, mivel elég erõs dioptriás szemüveget viselt. A rúd-elemlámpát a támadók megszerezték, és ezzel többször fejbe verték az áldozatot, és 32 késszúrással megsebesítették. A védekezés azért is volt nehezebb, mivel Brenner János nem csak az életét védte, hanem bal kezét az Oltáriszentség fölé helyezte, így óvta azt. A káplán atya valójában nem a késszúrásokba
Búvópatak 2008. január
8. oldal
halt bele, hanem ennek következményeként rengeteg vért veszített, megfulladt az átvágott torkán megakadt vértõl. Támadói a még élõ káplánt lábánál fogva húzták a tett helyszínéhez közeli Somfalvi-ház mögé. Az volt a szándékuk, hogy beledobják az ott lévõ szárazkútba. Azonban a kutyák hangos ugatására a ház lakói felébredtek, és villanyt gyújtottak. A gyilkosok megijedtek, és a szemben levõ domb felé menekültek. Somfalvi Sándorné és lánya, Somfalvi Katalin, miután elcsendesedett a környék, elõmerészkedtek házukból, és a földön fekvõ alakban felismerték Brenner János káplánjukat, aki erõsen vérzett. Mivel a kés a légcsövét is átvágta, ezért erõsen hörgött. Somfalvi Sándor Szentgotthárdra ment kerékpáron, értesítette a rendõrséget. Dr. Hantos László ügyeletes orvost a rendõrség hívta, és egy nyomozó kísérte a helyszínre. Mire az orvos kiért, már csak a bekövetkezett halált állapíthatta meg. A szentgotthárdi plébános, Farkas Imre fél nyolckor érkezhetett a helyszínre. Feladta a szentkenetet, annak, aki maga is e szentség feladására indult. Az Oltáriszentség a hosszas küzdelem, vonszolás ellenére még mindig a halott nyakában volt. Brenner János úgy halt meg, hogy bal keze az Oltáriszentség fölött nyugodott a bal mellén, így védve azt. Legutoljára a rendõrség érkezett meg a helyszínre. A késéssel kapcsolatban arra hivatkoztak, hogy disznótoros vacsorán vettek részt. Egy szolgálatát teljesítõ rendõr õrizte a holttestet. Több órán keresztül nem történt semmilyen vizsgálat, nem kezdõdött el a nyomozás. Az ez idõ alatt leesett hó és ónos esõ eltüntette a nyomokat. A boncolás után a szentgotthárdi temetõ halottasházába vitték a holttestet, amit szigorúan lezártak és õriztek. A halottasházat õrzõk lelki világát mutatja, hogy a holttest két napig teljesen mezítelenül feküdt, míg egy jobb érzésû elvtárs le nem takarta egy lepedõvel – írja Soós Viktor és Császár István közös könyvükben. Eddig tart a kommunista diktatúra egyik pap-áldozatának tragikus mártírhalála. Ötven év elteltével ma is homály fedi az elkövetõ gyilkosok neveit. Csak annyit tudunk: két gyilkos férfi és egy gyilkos nõ lábnyomát temette be a hó… Vajon élnek-e még a gyilkosok? A gyilkosságot követõen évekig tartott a nyomozás. Több személyt elítéltek, majd felmentettek. A nyomozás során az embereket megfélemlítették, de tiszteletének terjedését a hatóságok nem tudták megakadályozni. Sokan a kezdetektõl fogva vértanúként tisztelik János atyát, hiszen papi hivatásának teljesítése közben, keresztény hitéért ölték meg. 1999-ben megkezdõdött Brenner János boldoggá avatásának egyházi eljárása, amely napjainkban is folyamatban van. S mivel hivatásának teljesítése közben érte a halál, ezért a papi hivatás vértanúja. János atya nem csak magát védte, hanem az Oltáriszentséget is. A szíve fölött vitte az Urat, s utolsó erejével Õt védelmezte. Ezért az Oltáriszentség vértanújának is nevezhetjük – vallja ma élõ paptársa Horváth István Sándor. Brenner János lelki üdvéért 1957. december 18-án a szombathelyi ferences templomban mutattak be engesztelõ szentmisét. A temetési szertartást aznap délután Kovács Sándor püspök végezte a Szent Kvirin-templomban, amelynek kriptájában helyezték örök nyugalomra. Kilencven pap és sok száz hívõ vett részt a temetési szertartáson, hogy osztozzon a szülõk és testvérek fájdalmában. Sírján újmisés jelmondata olvasható: „Az Isten-szeretõknek minden a javukra válik”. FRIGYESY ÁGNES
Berecz György
Kaposvári ikonok Vallomás Kaposvárról A Kereszt utcán mentünk hazafelé. Korábban kiengedtek bennünket, mert az utolsó két óra elmaradt. Dicsértük is érte Tölgyesi tanár urat. Azt sutyorogták már a nagyszünetben, hogy röpgyûlésük lesz a tanároknak: el kell ítélni, meg kell bélyegezni valakit (vagy valamit, tán a koreai háborút). De, hogy órákkal korábban mért kaptuk meg a napi obsitot, arra tényleg nem emlékszem. Biztosan politika volt. Akkor minden politika volt, tán még a felhõk is az égen. A békét védtük elszántan, naponta elmondták, hogy hazánk nem rés, hanem erõs bástya, hogy gyûjtsd a vasat és a fémet, hogy népünk nagy tanítója mit mondott, hogy õ igazán nem is ember, mert Sztálin elvtárs legjobb tanítványa; meg azt is, hogy holnapra megforgatjuk az egészet… Mármint a világot. Azóta is meglátszik rajta… Szóval: a Kereszt utcán bucskáztunk hazafele. A kopott járdákon, görbedt hátú lépcsõkön libikókáztunk, asztmás kapunyikorgások, hárfázó hangos ablakok között, a felkavart por ezüst köpenyében, a Vöröskereszt felé. A kertekbõl édes tavasz permete szállt, fekete földszag keveredett az ágyások virágillatával, a zsenge lombok pengefénye a porködön is áthasított. Szép volt, nagyon szép volt a világ. És szép volt, nagyon szép volt a város. A Vöröskereszt épületét nem tudom, mért nevezték éppen úgy. A jellegtelen (vagy csak lepusztult?) emeletes ház akár Füredi-udvar vagy Árgyilus királyfi-lak is lehetett volna. Bár édesanyám úgy mesélte, hogy hadikórház volt az elsõ világháború idején, akárcsak a színház. A háborúság, az elsõ nagy háború volt a keresztszülõje a háznak. Ha a fogalmak (melyek a valóság valamely dimenziójának leképezését szolgálják) gondolkodnának, nem kapkodnák el az elnevezést. Bár Jézus is a kereszt fájdalmában, a keresztfával való szilánkos egyesülésében lett örökre gyõztes. Az épület sarkától visszanéztünk a domboldalon ballagó Kereszt utcára, mely úgy nyújtotta vénülõ kezét a Petõfi utcának, mintha kérné, húzza magához, hadd ölelkezhessen vele, hadd pihenjen meg, ha csak egy szusszanásra is, õbenne. Az utca végében, már felhõs porban állt a korpusz, a nagy kõkereszt: vad indák, gyom-ágyások ringatták, néhány korai virág, melyet befõttesüvegben tett a lábához egy öreg néne, õrizte. Körülötte a földút mély ráncai, barázdált bakhátak koszorúja. Kis magyar ikonográfia az ötvenes évek elsõ felébõl. – Na szevasz! – mondta Csavari Sanyi. – Holnap olyat hozok a suliba, hogy az irigységtõl meggebedsz, csak tanulj meg gyorsan kínaiul! – Miért? – pengettem ki lánykahangon a meglepetés zavarában. (Holott fenemód büszke voltam új baritonomra, mely egyik napról a másikra született meg a vajúdás késes fájdalma nélkül, s mely akkori eszem szerint „elsõ férfivá” tett az osztályban.) – Egy bõrben leszel tíz kicsi kínai, olyat mutatok! – Peckesen megemelte a mutatóujját, mely egyszerre lett iránytû és messzi világító torony a számomra. – Hülye vagy! – morogtam rá újra meglelt baritonomon.
9. oldal – Csang-kai-sek, nagy a segg! – röhögött vissza, aztán köd elõttem-köd utánam, elhúzott a Füredi utca ódivatú házai között. A nevetése vele szaladt, majd visszafutott. Bolonddá tettelek – zörögte, mint egy rossz csapágy, vagy mint a sosem volt villamos, amely végigrázta az utcát, Füred felé szállítva az álmokat. (Ezek olyan szépek voltak, mint az a sosem volt kaposi villamos, amelynek álmaimban-napjaimban oly nagyon örültem volna.) Táskámat a porba pakolva, leültem a Berzsenyi utca torkolatában. Idegesített Sanyi. Mifenét hozhat? Nem tudtam kitalálni. Stráfkocsik, lovacskák és lócitrom-virágok kisvárosi idilljében fénylett fel a Kanizsai utca, levegõs ködben mutatva meg a Lengyel-féle beszálló vendéglõt, Jánosi Guszti (a fogamat húzd ki!) bácsi borbélyüzletét, az ecetgyárat, melynek deszkapalánkján a nagybetûs felirat betûi között kamaszok elhelyezték a nemiség összes piktogramját, Szírer Henrik szikvíz gyárát, Sõtényiék bábmûhelyét, ahonnét vidám falusi búcsúkba lovagoltak a bábhuszárok, eladó lányoknak tenni a szépet. Az utca közepén jeleskedett a 19. szám alatti kovácsmûhely, melynek tûztulipánjai, üllõéneke és fújtató dalárdája késõbb, még a pesti Operában is azt a tenyérnyi mûhelyt juttatta eszembe. A mûhelyt, az utcát és a várost láttam minden Trubadúr elõadáson, az üllõk énekét hallottam, a mestert éreztem, aki néha megengedte, hogy segítsek neki, és aki e szolgálatokért egyszer egy igazi lópatkót adott fizetségül. A kórusnál erdõvé gyarapodtak a tûztulipánok, lobogtak az örök fényben,átjárva a csontjaimat is. Másnap már fél nyolckor vártam Sanyit. Behúzódtam a pincelépcsõ oltalmába, ahonnét jól szemmel tarthattam a fõbejáratot, anélkül, hogy a kíváncsi lányokon kívül bárki észrevett volna. Az elnyûtt rövidnadrágok, dorcó-cipõk, foltozott hosszúnadrágok véget nem érõ felvonulásában egyszer csak megjött. Kiugrottam a lépcsõk kormos homályából, hogy bevasaljam az ígéretét. A Csörsz Pistától tanult indiánszökdeléssel akartam elkapni a kifliként kanyargó lépcsõsoron, de elvétettem (elvétkeztem?) a leckét. Csörsz nedvesre röhögte volna a nadrágját, ha látja, hogy kezemben Sanyi lábával, majd csak a cipõjével, hogy csúszunk-csúszom vissza az elõtérbe. A lányok kacagó kardala volt a szigorú mûkritika, melyet Véghelyi tanárnõ mímelt szigorúsága állított meg, aki az osztályokba parancsolt bennünket.
Búvópatak 2008. január Csavari órákon át hozzám sem szólt. Céduláimat, melyeken megkövettem, rendre összetépte, könyörgõ tekintetem megvakította villámos szeme. Így múlt el a nap. Süketnémán. Hazafele a Kereszt utcán, egyik kezemben a táskával, másikban meg a magány batyujával arra gondoltam, hogy nekem nincs szerencsém; hogy tényleg nincs szerencsém. Meg arra, hogy milyen hülye a Csavari Sanyi. Újabb nap és újabb csend következett. Sanyi leradírozott a színrõl. László tanár úr rajzóráján javíthattuk így néha-néha az elrontott rajzokat, hogy a dimenziók, a távlatok és a fények õszintébbek, plasztikusabbak legyenek, hogy a felesleges formától megtisztult lényeg megszólaljon, a létezés, a dolgok belsõ titka értelmezhetõ és átélhetõ legyen. Már lemondtam az ígért csodáról, amikor az mégis bekövetkezett. Váratlan látogató volt, nem küldött kártyát, nem kopogott az ajtón, csak nagy hirtelen megjelent és megállt elõttem illedelmesen. Ez tette szokatlanná. A kamaszkor közismerten nem jár jegyben az illedelmességgel; a pattanásos bõr, a mozduló hormonok nem kívánnak báli ruhát, igazi darócot hordanak. „Action gratuite” volt a javából. Úgy történt, hogy magyarórán dramatizáltuk A walesi bárdokat. Ez magyartanárnõnk édes szokása volt. Amit lehetett színpadra vitt. Iszonyú kísértéssel néha még olyat is, amiért a Nemzeti fõrendezõje sem tolakodott volna. Zsengébb lánykorában tán színésznõnek készült, s damasztpárnáján végigálmodta a Tragédia mindenik színét. Lágy rózsabimbók születõ illata és gyilkos kések éjszakája lehetett egyszerre az álma. Szóval: játszottunk. És e pillanattól segített a Jóisten, aki úgy rendelkezett, hogy Tóthszõlõsi tanárnõ (az õ megbízásából eljárva) kettõnket válasszon ki a drámai játékra: Csavarit és engem. Sanyi kezdetben nem volt jobb egy gyökérkefénél. Fájdalmasan nyüszögött, és olyan feldúlt képet vágott, mint egy mosónõ öt teknõnyi mosott ruha után, amikor a kezét már csontig rágta a lúg, és leginkább kimenekülne a világból. Aztán a tanárnõ kedves noszogatására – aki persze tüstént megérezte, hogy sistereg a „színpad” – csak összebékültünk. Egymással szemben Eduard és a walesi bárd. Jól jött nekünk, csak szegény Arany János háborgott csendesen. Ám õ is elnézte ez otrombaságot, hiszen abból a dimenzióból minden olyan más. A magyaróra után méltósággal leereszkedett hozzám Csavari. Kissé áporodott volt még a kedve, de elpakolta a szótüskés súrolókeféjét. – Gyurka, te olyan bolond vagy! – A te dolgaidat sem a drogériában vették, balfék! – Öszszeborultunk felnyerítve, szinte felhasadt rajtunk az ing, olyan nagy szájjal, nagy mellel vigyorogtunk. – Szent a béke? – Az. – És a titok? Tudod a Csang-kai-sek… – Sanyi jobb taktikus volt nálam. Nem tárta szélesre a kaput, csak résnyi világosságot engedett be rajta. Annyit, amennyin egy macska befér. – Majd késõbb. És eljött a „késõbb” ideje is. Hazaúton, de még a Petõfi utcában a híres zenész család, a Tókiék háza elõtt, megfogta a karomat. Nekem ugyan csak a testem volt mellette, mert a belsõ szemem, az, amelyik jobban lát az exteroceptoroknál (külsõ érzékszerveknél),már a Tóki Évike víziójával bíbelõdött. Bûvöletben álltam és magamban zsolozmáztam, hogy egyszer csak, mint a mesében, jelenjen meg Évike, a táltos szépség, a város legszebb cigánylánya. De nem minden
Búvópatak 2008. január mese válik valóra, ez ott, a girhes deszkakerítés elõtt is bebizonyosodott. Csavari, látván, hogy nem dörömbölök titkai kapuján, amit pedig úgy várt õ is, hanem beérem Tókiék deszkakeritésével, felpörgette magát. Indulatai egy expresszvonatot is elhúztak volna. Nem érezte, hogy az indulatlokomotív kerekei helyben pörögnek, mint a 424-esé, amikor ráengedik a „nagygõzt”. – Na, akarod a titkot vagy nem? – üvöltött rám és adys frizuráját tépkedte eszelõsen. (Ezt csak akkor szokta ,ha komolyan ideges volt.) Vércsehangja visszahozott a kerítéstõl. – Persze, hogy akarom – hebegtem egyre fakuló meggyõzõdéssel, szomorú búcsúpillantással felsöpörve az „évátlan” terepet. – Mentünk. Láttam, hogy dühös. Csöndbe bújtam, hagytam, hadd eresszen le. Úgy tûntem el mellõle, hogy látványként ott maradtam. Ez használt, mert szerinte a bûnbánatomat fogalmazta meg. Leültünk a Vöröskereszt elõtt. Elõttünk a Berzsenyi, a Kanizsai és Füredi utca ölelkezett. Fakó fûcsomókra terített valami törölközõnyi rajzolatot. Hirtelen nem is tudtam, hogy mi lehet. – Itt hát a nagy titok! – rikkantotta diadalmasan. Közelebb húzódtam, lábammal odébb hessentve egy száradó kutyakulimászt. Térkép volt. Elsõ világháborús katonai térkép. Ilyet még soha sem láttam. Én Trianon és a második háború után ismertem meg a hazámat. Azt, ami maradt belõle. Azt, amit meghagytak belõle. Nem tudtam, hogy a 93038 négyzetkilométeren túl is van magyar élet. Elképedtem. Káprázott a szemem, fölemelte a Szent Koronát tartó angyalokat. Vaskos angyalok voltak. Tudtam, hogy képesek megtartani a monarchia (vagy a Magyar Királyság) nagy címerét. Robusztus õrzõangyalai voltak a hazának, mégis valami könnyû fény, lágy anyamosoly volt mindkettõn, ahogy vigyázták a rájuk bízott térkép-országot. Észbontóan szép volt a látvány. Az iskolai atlaszok után különösen. Éreztem, hogy lúdbõrös leszek, hogy valami olyat látok, ami sosem lesz tananyag a Petõfi utcai iskolában. Olyat, amelyrõl Zuggó tanárnõ sem beszél, nem beszélhet, mert tüstént szélnek eresztenék. Mint tolvaj a lopott kincscsel, királynak éreztem magam, de legalább is korszakos titkok tudójának, aki sorsfordító történelmet írhatna, de éppen a mágikus titok védelmében nem teheti meg. – Hol szerezted? – kérdeztem Sanyit. – Nagyapám használta az elsõ világháborúban. – És? – Túlélte a térképpel együtt. Mintha lupéval rajzolták volna az országot. Benne volt minden, ami a földrajzi atlaszban nem létezett, amit a feledésre tervezett emlékezet kizavart a föciórákról, ami csendre és létezésében is halálra ítéltetett: jelfák, ösvények, források, barlangok, vizek, tavak, lápok, mocsarak, magassági pontok s ki tudja még, mi minden elõlünk rejtett köznapi csoda. A hazát díszítõ „érdemrend” látványvarázsa volt az a vén katonai térkép. – Ez aztán – hebegtem bénán. – Ezt figyeld! – mondta Sanyi és a térkép szegélyét futotta be mutatóujja. Változó méretû téglalapok rózsaszín koszorújában egyszer csak megleltem Kaposvárt. A koszorú ugyanis a Magyar Királyság jeles településeinek térképe volt. – Kaposvár? – Az.
10. oldal
Akkor még ritkán érzékenyültem el. Tudják, milyen a kamasz. A homloka elõbb lesz gyöngyös, mint a szeme alja. Merthogy a kamasznak befelé folyik a könnye, egyenest a lélek felé. Azt meg úgy rejtegeti, mint a pap az oltáriszentséget vagy zsidók a frigyládát. Ritka kivétel van ez alól a kamasztörvény alól, csak amikor már minden eltörött, és úgy érzi, süllyedõben a világ, vagy amikor szétveti a boldogság. Velem az utóbbi történt. – Kaposvár, Kaposvár – dadogtam és elfordultam Csavaritól, meg ne lássa, hogy bõgök. Miután magamban eldöntöttem, hogy a sírás gyerekek önfeladása, a félelem fõzõkanálfóbiája, a gyávaság skarlátbetûje a testen – újra a régi lettem. Vásott kamasz, aki a haldokló gyermeket és a születõ felnõttet éli és teremti meg egyszerre, keresve a szép harmóniát, holott rövidnadrágos esze, érzelmi vértolulásai és szárnyaszegett nagyzolása, felnõttködése nem más, mint a tömény és vegytiszta diszharmónia. De oly jól esik ezt eltagadni! – Hozd be holnap is! – kérleltem Csavarit. – Nem, mert elveszik. – Akkor? – Magunkkal visszük vasárnap. – Hova? – Kirándulunk. Megnézzük a régi Kaposvárt, felmegyünk a Róma-hegyre is. – A csodadoktorhoz? – Oda is. De nem miatta, hanem Rippl-Rónai miatt. Sírd anyukád kötényébe az engedélyt – tréfálkozott Sanyi barátom, majd mint két napja, köddé lett a Füredi utca ódivatú házai között. Édesapám vidéken dolgozott. A szegények vonatkerékre ültetett életét élte, azon rázta haza a kevéske pénzt évtizedeken át. Emiatt a „megbízott családfõ” édesanyám volt. Életem elsõ és meghatározó szeretetnyeresége õ, bársonyszívével, melyet sorsa tûpárnának használt személyes élete „via dolorosa”-ján. No, hisz a mama! Persze, hogy elengedett Sanyival. Ámbár a lelkünkre kötötte, hogy nagyon jók legyünk, hogy vigyázzunk egymásra, meg efféle szép édesanyai intelmeket. Aggódását még a Rippl-Rónai utca derekán is hallottuk. (Akkor már a József Attila és Rippl-Rónai utca sarkán laktunk.) Kamasz szégyennel menekültünk elõle a napernyõs vadgesztenyefák alatt. A belváros, vagy amit mi akkor annak gondoltunk, a Kossuth tér és a korzó, fecskesurranásnyira volt a házunktól.
11. oldal Igazándiból már a József Attila utca is annak számított, a monumentális MÁV-házzal, amely az eklektikus ügyvéd- és tanárházak teteje fölé magasodva megalkotta utcánk karakterét. A fõtér akkor még zsivajos útkeresztezõdések sûrû bokra volt. Ott találkozott és keresztezte egymást a 61-es és a 67-es fõútvonal, amelynek zajában jól megfértek a Csepel teherautók a sörös-, szódás- és jegeskocsikkal, melyeket az ötvenes évek elsõ felében még nagy testû, jámbor muraközi lovak húztak. A tér szegélye már akkor gyönyörûséges volt: nagy, impresszionista virágoskertben állt Kopits Kossuth szobra és a Nagytemplom mellett is virágágyás húzódott végestelen végig, persze virágokból kirakott vörös csillaggal, meg a korszellem jelmondataival. Ha jól emlékszem az egyik virágintarziára, mely évelõ volt egészen a forradalomig, az azt virágozta, hogy „éljen a béke”. Arra már nem emlékszem, hogy egy csínytevõ kertész nem büdöskébõl rakta-e ki. A Fõ utca elején, a Dorottya-házban, amelynek barokkos karakterét jól leplezte az ötvenes évek lompossága, a város legnagyobb hentesüzlete mûködött, a Grauman. Mi kaposiak csak így szólítottuk, bár tudtuk, hogy az államosítások nagy árvize nem kímélte a pécsi polgárcsalád cégét sem. Az üzlet lesütött szemû kirakataiban húsok és felvágottak helyett a feketézõk vagy a beszolgáltatást nem teljesítõ emberek szégyentablói álltak légyjárta préseltzsír-tömbök társaságában. Ilyennek rajzolja bennem az idõ a „vaskor” vizuális kultúráját és politikai erkölcsét. A régi vármegyeháza elõtt megálltunk. Hatalmas épület volt. A pesti Neugebäude-t tanultuk ilyennek, amely félvárosnyi teret foglalt el pöffeszkedõ hatalmasságként. A megyeháza is hasonlóan nagy épülettömb volt a Teleki utcától a Fõ utcáig. A fõhomlokzat büszke konoksággal, melyet jól kimódolt szerénység álarca mögé rejtettek, a Fõ utcára nézett. A timpanon alatt a reformkor üzeneteként állt a felirat: A közjónak. Az építõk-építtetõk bizton komolyan gondolták. Azóta jócskán erodálta az idõ, már nem a káloszkhagatosz erkölcsiségének foglalata a szép üzenet. – Ide figyelj! – mondta Sanyi. Mindig csak téblábolsz sután, mint aki gondolkodik. – Miért, nem? – Te tudod, de nem úgy néz ki. – Na, mondd! A fõbejárat kapuja elé állt, és nagy büszkén mutatta, hogy a kapu tengelyére merõlegesen indul a Kossuth Lajos utca. – Látod, mint kés hasítja szét a várost. Nyílegyenes sugárút egészen a Tisztviselõ-telepig. – Ezt persze én is tudtam, de nem tartottam fontosnak. – Tudatos várostervezéssel építették meg a városrészeket – mondta, miközben lendülete majd az úttestre sodorta. A négyzethálós tervezés Magyarországon a korszerû városépítészeti elvek egyike. – Állj le, kérleltem sután. – Rajtunk nevet a fél korzó, meg amúgy sem értem. Ám Csavari Sanyi csak mondta, mondta megszállottam, mint a prédikátorok, vagy mint Pázmány Péter, akinek ma is megsüvegeljük retorikai teljesítményeit. – Menjünk már, bolondnak néznek! – szóltam. Megfogtam a könyökét, és magammal hurcoltam a Múzeum közbe. Egy házfalnak támaszkodott. Izzadt, pedig még a fagylalt is megállt volna a kelyhében, olyan hûvös volt – Jól vagy? – Nincs nekem semmi bajom, csak ez a hóbortom… – Mi? – A város.
Búvópatak 2008. január Szegény Csavari Sanyi idõ elõtt megbolondult – gondoltam, és elindultam utána a Turul (Béke) szálló felé. Messzirõl téglapirosan izzott a kupola a délutáni fényben. Szendergett a délután, amikor leültünk a Róma-hegyen. Úgy éreztem, hogy bõrbe kötött lexikon vagyok Sanyi mellett. Tudtam már, hogy mikor épült a klasszicizáló régi kórház, hogy miért „Dr. Rutich Jenõ kórházi osztály” az új belgyógyászat, hogy mikor és miért épült a Hõsök temploma… S még ezerféle egyéb dolgot is. Barátból kisinas lettem, de hál’ Istennek, a tanulékony fajtából. Adott egy szelet zsíros kenyeret, azt majszoltuk. Nem beszéltünk. Nekem amúgy is megülte a hasamat a fárasztó nap. Alattunk hömpölygött a város. „A mi kis városunk”. A hegyek koszorúja apró kápolnákat hordozott virágként a Kecelhegytõl a Róma-hegyig. Suhogásban járt a szél, a szõlõskertek tõkezöldjét bontogatva s valami édes béke volt. Nagy, lila takaróval jött az este. Megborzongtam. A hegy horhosain ideért a Nagytemplom harangszava is. A vesperásé. Idelobbant a lámpák tûzijátéka, a vonatok búcsúzkodó fénye. Az örökkévalóság volt. Mellettünk ült az Isten. – Ugye, szép? – Az. – Majdnem, mint Róma. – Persze. Csak egy kicsit szebb. Közben kormos lett az ég. Nekilódultunk a horhoson, hogy a Gugyuló Jézusnál még elkántáljuk a bakter éneket.
Szirmai Péter
Eligazítás Legkülönb ember, aki bátor S csak egy különb van, aki: bátrabb. Ady Endre: A tûz csiholója
1. Erõsen hajszolta a lovat. Nem kímélte sem magát, sem az állatot. Pedig, mondhatni, megtehette volna. Már negyvenhetedik évét taposta. Igaz, most végképp nem lehetett kényeskedni. Az ország ezer sebtõl vérzett. A magyar-magyar ellentétek izzó vörösre festették a késõ délutáni eget. Hajnalban indult, három emberrel. Fáradt volt már. A ló patáinak dobogása az agyában lüktetett. Mi lehet otthon? Néhány másodpercre gondolatai hazaszálltak. Az asszony biztosan most a fürdõszobában igazgatja a haját hálóköntösben. Még mindig szép. Aztán vesz egy könyvet, finom testét bebújtatja az ágyba. Aztán szép lassan… elnyomja az álom. Elmosolyodott. Jobbra egy kis idõszakos tó csillant. Milyen messze lehetünk? Megtörölte izzadt homlokát. Éjjelre egy tanyán szálltak meg. Reggel újra kezdõdött az izmok harca az idõvel. Beszédre nem volt perc, sem lehetõség. Sem kedv. Tudtak mindent. Az a szerencsétlen nyugdíjazás… Hogy alázhattak meg így? Párbaj… Áh… Butaság! Sok volt a vér. Nem volt elég szalonképes a megtorlás. De hát katonák vagyunk vagy mi a frász? A fejek hullottak, mint a falevelek õsszel… A kormányzó pedig… De miért kísért ez mindig?
Búvópatak 2008. január A távolban fények hunyorogtak. Ez talán Veszprém lehet… Még sok van hátra. Kérlek alássan, ez nem mehet így tovább… Nem a fenéket! A harctéren nincs engedmény! No, nézd csak, legeltetnek… Elmosolyodott. A gyerekkor emlékei villantották fel elmosódott képeiket. Apja, a béresekkel. Õ meg a kocsin… Ez is elmúlt már… Régen… Vágtattak. Mintha kiléptek volna az idõbõl, s eggyé váltak volna a mozgás aktusával. Úgy mûködtek, mintha a ló titkos fluidum mozgatta testrészei lettek volna. Ráhajoltak a hátukra, megfeszültek, mint a szíjszerû inak a lábakban. A nap már lemenõben volt, s arany fénnyel festette meg a hegység ormait, mikor megérkeztek. Na fõhadnagy úr, lássuk, mit végeztél? Megtörölte homlokát, végigsimított rövidre nyírt bajuszán, majd leszállt a lóról.
2. Már várták. A laktanyának kinevezett, két oldalról házfalakkal szegélyezett, egyébként szekerekkel elbarikádozott, sík terület közepén hatalmas lánggal lobogott a tûz, óriási világító fáklyaként jelölve meg az éjszínû eget. Furcsa, gondolta, rég nem láttam ekkora tüzet. Az ellenség miatt nem lenne szabad…, rándult meg a szája szélén egy apró izom. Az augusztusi este annyira nem volt hideg, hogy erre szükség lett volna. Talán az összetartozás erõsítése végett rakták, ahogy az õseik révén a vérükbe ivódott. A tûz körül emberek álltak csendben, bizonytalan sorokban. Tekintetük reá szegezõdött. Az én embereim, gondolta. A legkülönfélébb férfiarcok villantak a fényben. Szláv vonások váltották a kunfajta arcmetszést, öreg s fiatal egyként vegyült a tûznél: tanultabb, finomabb arcú s ruházatú férfiak, kemény alföldi parasztok, fekete képû erdélyi pásztorok. Micsoda szedett-vedett társaság, gondolta. Ezeket hogy lehet irányítani? Bár a fõhadnagy azt mondta, vannak közöttük harcedzett katonák… Meglátjuk… Áh, épp jön is! A fõhadnagy fiatalabb volt nála talán tíz évvel. Csinos, barna képû férfi. Katonásan megálltak egymással szemben és keményen tisztelegtek. Akik már ismerték az alezredest, azok is elcsodálkoztak: most mintha magasabbnak, sziká-
12. oldal rabbnak látszott volna, mint akkoriban, mikor még alatta szolgáltak. Arcát még keményebbé faragta a viszontagság kíméletlen vésõje. A tekintete azonban a régi volt. A fõhadnagy jelentette, hogy az önkéntes osztag elõállt. Az alezredes bólintott, majd a kezét nyújtotta, s alig láthatóan elmosolyodott. Nem változott semmit, gondolta. Ismerték már egymást, még régebbrõl, a vörös terror idejébõl, meg még azelõttrõl. Lassan fordította a fejét az emberek felé. Most nézte meg õket elõször tüzetesebben. Metszõ tekintetének fekete sugaraival pásztázta végig a csapatot. Mindenki kissé még jobban kihúzta magát, mint eddig. Az alezredes ellépett a fõhadnagy mellõl, karjait háta mögött összefonva kimérten járkálni kezdett a vigyázban álló, rongyos sereg elõtt. Végighaladt a sorokkal szemközt, kemény tekintettel vizsgálgatva az emberanyagot. Ezek? Ezek…, gondolta. Hm. Mégis õk azok, akik vállalják a harcot. Csak rájuk lehet építeni. Aztán lehet, hogy jobbak, mint az egyszerû zsoldosok. Végül is… nem is olyan rosszak. Mikor a végére ért a sornak, megfordult, s látszólag a földet figyelve magába zárkózott, majd középig haladt ismét. Ekkor felemelte darutollal díszített katonasapkás fejét és szembefordult az emberekkel. Elmondta az elsõ mondatot. Hangját rekedtnek és kopottasnak hallotta, s ez bosszantotta. De látta, hogy az emberek figyelnek. Õrá figyelnek. Nyelt egyet, szikár testét megfeszítette és folytatta. Most már magabiztosan beszélt. Pattogó hangon végigmondta, amit akart, de… de látta a szemekbõl, hogy még nem teljesen értik. Tekintete végigsiklott az arcokon. Ha nem értik meg kristálytisztán, hogy mi áll vagy bukik ezen a védvonalon, elpárolog a kezdeti erõ, gondolta. Jól van. Nyugalom. Kicsit plasztikusabban kell… Pár szót mondott lassabb ritmusban. Pár nagy történelmi nevet említett, s egyik nagy elõdjéhez és katonáihoz hasonlította magukat. Elégedetten nyugtázta, hogy ez hatott. Látta a lobogó tûz fényében megcsillanó szemeket. Mondandója végén, hangját megacélozva, kemény harcra szólította fel õket, aztán összecsapta a bokáit, hátat fordított az embereknek. A fõhadnagy vigyázz!-t vezényelt, mikor elhaladt mellette.
3.
A magyar 2. hadsereg a II. világháborúban
Mikor már csendes volt a laktanya, mikor már nyugovóra tért mindenki, az alezredes immár egyedül kiállt a nyárvégi, bársony égbolt alá, s a csillagokat fürkészte. Rágyújtott. Errõl nem tudta még az asszony sem leszoktatni. Kifújta a füstöt, majd maga elé meredt. Istenem, mit hoz a holnap? Ki tudja? Talán szerencsém lesz. Talán… Az én hadseregem… s az én utolsó esélyem. Elmosolyodott. Felizzott a cigaretta parazsa a sötétben. Az emberekbõl összeverõdött tömeg nem attól lesz csürhe, hogy mennyire szakadt a ruhája, vagy mennyi kosz tapadt meg a rongyokon, amit visel, hanem, hogy mennyire zavarodott gondolatilag, jutott eszébe. Szóval? – kérdezte magától. Megnyugodhatsz. Ez nem csürhe. Ez a te hadsereged, s velük gyõzni fogsz, hallotta legbelül. Újra jóízût szippantott a cigarettából. A kommunisták bandája – mosolyodott el – akiket szétvertünk, na az, csürhe…! Igazi csõcselék volt. Utolsót szívott a dohányból, majd a földre dobta a csikket és rálépett. Nem kár értük, gondolta. Aludni kellene. Várta a holnapot. Már egész hûvös az éjszaka, gondolta. Összébb húzta a zubbonyát. Újra az égre nézett, s a túlvilági fények között, a távol messzeségben fölvilágolt a Hadak Útja.
13. oldal
Kodály országában Mûsorszerkesztõink és a magyar népzene? A magyar népdalért aggódó lelkek közzétették a Budai Ilona népdalénekes mûsorának megszüntetése miatt tiltakozó levelüket, amit számos ismert értelmiségi aláírt. Jól tették! Fölbátorított a levél ténye arra, hogy más adókat is meghallgassak, mûsorukat átnézzem, fõként a magyar népdal helyzetét vizsgálva, mert hiába remek Éri Péter mûsora a Magyar Rádióban, vagy a többnyire Könczei-Sztanó jegyezte mûsorok a Duna Televízióban, ha ezek idõaránya viszonylag kevés. Ha nem pusztán a szeretett Budai Ilonka-mûsort elvetõ Magyar Rádió kulturális irányultságát figyeljük – eltekintve pár szakosodott vagy területi adótól ill. internetes médiumtól –, a helyzet siralmasabb, a polgári médiára nézve érthetetlen. A polgári beállítottságúnak, önmagukat értékõrzõnek jellemzõ szerkesztõségek fütyülnek a népdalra, ihletettségnek alig van nyoma. Leírták a magyar népdalt, kutyába sem veszik. Ugye ott nincs ízlésterror, kulturális kiszorítósdi, felmelegedés, elsivatagosodás? Vagy van? A széles körben ismert adók közül tán csak a Magyar Katolikus Rádió mutat a többinél több elkötelezettséget a magyar népdal iránt, nem csoda, a fogékonyságot ott komoly, hiteles emberek alapozták meg (pl. Nagy Gáspár). Mintha kevesebb népzenét adagolna a Duna Tv, a hervadó ízlésû nézõk kívánságmûsora szívósan cibálja lefelé a színvonalat, s más csatornán se jobb a helyzet. Mi van ott, ahol állítólag semmi akadálya nincs annak, hogy lobogjon a magyar népdal lángja? Mit mutat pl. a Lánchíd Rádió? Csalódás. Egy perce még a gumigyár vagy a plázamultik káros hatása ellen érvel egy neves szkeptikus közgazdász, de mi jön utána? Ön nyert – visszakérõdzés, multikulti dömpingsláger gyün! Ha volna valami változatosság, még vicc is lehetne ez az egyszeri alkalom. De nem. Általánosan elõfordulhat minálunk, hogy a kedvelt táncház-alapító zenészünkkel készült riport után – mintha fájt volna, hogy valami eredetit kellett hallani – holmi angolszász zaj következik, s az úgy áll, mint falfirka a Lánchíd oroszlánjának. Globálturmix köti össze a receptek és riportok közti hézagot, ez fut a hírek elõtt, az idõjárás jelentés után… Vajon miért nem kalotaszegi, mezõségi, gyimesi, palóc dallam? Mi lehet a czél? A kicsinált ízlésû alompolgár elcsábítása, beetetése, hogy ne vegye észre polgári, horribile dictu: nemzeti adásra tévedt? Oh, my God! „Adjon Isten jót a Magyar Hazának / a többi is kérjen, ha kell, magának” – szólna a csíki népdal, de már sehogy sincs. Nincs hova lépnünk itthon, a csatornákon sárlavinaként dagad a totális kvázivalami. Alig-alig észlelhetõ fülbemászó olasz, görög, temperamentumos spanyol, latin-amerikai, vagy vagány francia, még kevésbé egzotikus arab, török, indiai dallam – utolsó utáni a magyar népzene. Hol van nyoma a mûsorszignálokban? – hallatván: ez itt egy magyar mûsor egy magyar adón. Általános a gyagya pankráció-mûsorból az összekötõricsaj. Így vélik felnyomni a hallgatottsági mutatót? Holott szinte ugyanazt lökik, mint a többi csatorna. Áll-e és mire az a hervadt mutató? Nem mutat az a magyar kultúrára, hanem harmadosztályú globalista gagyira, erre tessék, erre van az átnevelõtábor. Ennyire alávetették magukat
Búvópatak 2008. január a kultúrdiktatúrának a „mieink”, hogy büdös kiállítani pár jó ízlésû, széles látókörû zenei rovatszerkesztõt? Talán nem is keresik õket! Megelégszenek felületes kinyilatkoztatással (ez itt egy értékõrzõ, polgári médium), aztán nehogy megártson, supp, vissza a dagonyába. Kandírozott, mandarinzselészínû hallgatottsági és nézettségi mutatónk lekonyul, ha azokkal az adókkal, csatornákkal kísérletezünk, amiket állítólag magunkénak tekinthetnénk, mert a trendi akár egy brooklyni diszkókofáé is lehetne. Hiába húzódott az új polgári médiához pár jobb érzésû bemondó, szerkesztõ, a kifogásolt területen ez nem javíthatott. Milyen zenét nyomnak a jövõ polgári politikusának és választójának? Tucatáru klippecskéket (Ákos se minden félórában forog), magyar népzene alapú világzene, magyar beat, nemzeti romantikus rock, klasszikus magyar zenei futam is csak itt-ott egy foszlány, eredeti magyar népdal és népzene nem mérhetõ. (Világos ugye, hogy nem ágálok a U2, Sting, vagy a minõségi dzsessz ellen, hanem pl. a Bognár Szilvia, Ökrös Csaba, Juhász Zoltán színvonalú magyar népzene-elõadók mellett.) Best of… a polgári szférák zenei hamburgere? Gosh! Kodály-módszer nélkül cseperedett halláskárosult mûsorszerkesztõk! Most nagy a sivalkodás a nemzetpusztító politizáláson, ám az, hogy „ezek” a nyakunkba csimpaszkodhattak, az hosszú évek mostohaságának, felszín alatti kulturális pipogyaságnak, következetlenségnek, százféle mulasztásnak a következménye. A rendszerváltás sem hozta meg, hogy valamivel több népzenét adagoljanak a „lakosságnak”. Új adóink zenei karakterét állítólag a mi kultúránkat (!?) követõ ifjú titánok kotyvasztják, fülig mélyedve vadidegen részletkérdésekben. (A nemzet színvonalát fémjelzõ értelmiség pedig elnézi ezt a garázdálkodást.) Már elvonási tünet sincs, hiszen a polgárváró adók maguk is a kényszeres közkívánathoz lapulva, drága pénzen, langyos latyakkal öblögetik az istenadta nép érzékszerveit. Ne véljék, hogy a polgár éppen ettõl nem nyakal majd traubiszódát, de így lesz a választó elõbb a csöppet sem intelligens mosás következtében „agyilag zokni”, aztán ha emiatt már el sem szúrja a választást, mert olyan passzív, hogy csak a pavlovi reflexek mûködnek, hipp-hopp „fizikálisan” kiforgatják mindenébõl. „Szé’rül legeljetek, fának ne menjetek! / Mert ha fának nekimentek, fejeteket beveritek…” De az alompolgár berohant az erdõbe, hogy majd ott jót legel, s ugye a fejét beverte, a szemét meg kiverte. Csodálkoznak, hogy a nemzeti öntudat minden körülöttünk lévõ népénél nyamvadtabb, hogy még a koszovói albánok is, a törökök meg pláne? Elfogadják, hogy ilyen meszszire már az ír, meg a görög? Jóhiszemû Honfitársaim! Miért hanyatlik a multiszószba az, akit nem is taszigálnak? Mi a helyzet a magyarimitátor médiumoknál, „Kodály országában”! A magyar népdal ellentmondásos helyzetét leleplezi az, hogy Mûmagyarország Zeneakadémiáján egy népirtó kormány alatt hoztak létre népdal szakot – reméljük, teljes értékû státuszokat is kapnak az ott tanítók. Tiszteletreméltó tiltakozók, ne nézzék el nagyvonalúan, ne hagyják szó nélkül, hogy a polgári médiumok „mi kutyánk kölyke” zenei szerkesztésénél mostoha a magyar népdal és népzene. Nem sajog ez az esélytelenség? Hívják a magyar népdalt, népzenét méltó helyére, a magyar nyilvánosság elé, a közönséghez, a közéletben való mûveléshez – minden fokon! „Az ám, hazám!” Buda, 2007. november 18. NAGY ANDRÁS grafikusmûvész
Búvópatak 2008. január
Piramisok a Kárpát-medence peremvidékén? A 2005 áprilisában szárnyra kapott, majd az azóta is fel-felbukkanó hír, miszerint a mai magyar határtól légvonalban mindössze kétszáz, a boszniai Szarajevótól harminc kilométerre található Visoko város közvetlen közelében piramisok léteznek. Kellõképpen gerjesztette kíváncsiságunkat ahhoz, hogy felkeressük a helyszínt. Kíváncsiságunkba belopódzott a kétkedõk hangjának hullámverése, akik csodának vagy átverésnek tekintik a felfedezés bejelentését, egyes régészek, tudósok pedig egyenesen elutasítják. Mi több, már szárnyra kelt egy paradoxon: „Anyám, miért nincs piramis? Mert nincs rá bizonyíték, fiam. De miért nincs bizonyíték? Azért, mert egyesek ellenzik a kiásását! De õk miért tiltják a kiásását? Mert túl sok a bizonyíték, fiam.” Egy biztos. A település lakói, akik jó szokás szerint a Visocica-hegy lábától felfelé haladva építkeztek, már a múlt század harmincas éveiben is szembetalálkoztak azzal a ténnyel, hogy hatalmas köveket találtak, ha megbontották a felszínt, sõt pincét sohasem tudtak ásni, mert áthatolhatatlan „kövek”-be ütköztek. Hodovic professzor, a visokoi Zavicajni Múzeum igazgatója, a középkori Bosznia történelmének alapos ismerõje mutatta meg a piramisok helyi kutatójának és felfedezõjének a Visocica, a visokoi völgy felett 220 méter magasságot elérõ, szabályos piramis alakú hegy tetején Visoki vár falainak maradványait, mesélve az innen látható három királyi székhelyrõl. Ugyanis 6–700 évvel ezelõtt itt a hegytetõn, hasonlóan a mexikói Teotihuakánhoz, város volt, az akkori társadalmi szervezõdés és a szakralitás központja, amit a török hódoltság idején leromboltak. Semir Osmanagic, a bosnyák–horvát származású Amerikában élõ üzletember 15 évet töltött el Mexikóban, Egyiptomban és a világ többi pontján a piramisok tanulmányozásával, melyrõl könyvei jelentek meg. Ezek a tapasztalatok és a Visocicán látott domborzati formák vizsgálata vezették hipotézisének felállításában, s a megfelelõ engedélyek megszerzését követõen a kitartó és nem minden nehézséget nélkülözõ kutató, feltáró munkálatokban, speciális vizsgálatokban, elemzésekben és összegzõ bizonyításban. A központból kanyargó utakon jutunk a hegy lábához, ahonnan közel 130 lépcsõn kifulladva haladhatunk ahhoz a szakaszhoz, ahol a Visocica (Nap piramis) északi lejtõjének közel egyharmadán megpillanthattuk az ásatás nyomait. Óriási, méretét tekintve közel ötven centiméter vastagságú, másfél méter szélességû, két és fél, három méter hosszúságú betontömböknek ható, két-három tonnányi burkolatdarabokkal borított oldalrészek tûntek elõ felfelé haladó utcarészletnek hatva, felületük részben simítottan fedve. Hogy kerültek ide erre a meredélyre ezek a hatalmas betonszerû kövek, s mikor, s miért, és kik által – futott át rajtam a gondolat, de mindjárt az is, hogy mennyi idõbeni, technológiai és civilizációs rejtély övezi még ma is a piramisok, õsi városok és a megalitok, mint Stonehenge építését.
14. oldal Itt beszéltünk meg találkozót a megnyerõ modorú, tiszta arcú, az ismeretek tekintetében autentikus Semir Osmanagic-csal, ami kiváló lehetõséget adott a bõvebb tájékozódásra. Elmondta, hogy a 220 m-es Nap piramis északi oldala, csúcsa – a 147 m-es Kheopsz-piramishoz hasonlóan – az északi Sarkcsillagra néz. Az alakzatot mind a négy oldalán megbontották, és hasonló kialakítást találtak. A talaj vagy mohatakarás alatt épen maradt breccsaszerû (durva szemû üledékes kõzet) kõtömbök formálása, illeszkedése jól látható. A piramis bejárati platójánál 1×1×1,5 méter méretû, pár tonnás konglomerátum kõtömböt is találtak. Az ilyen tömböket, valamint az itt található homokkõ lapok sokaságát bontották meg és hordták el a múlt században a helyi lakosok építkezéseikhez. A középsõ és felsõ régióban földrengés, tektonikus és eróziós hatások okozta elmozdulások nyomai lelhetõek fel. A homokkõ lapokat a borításhoz használták, s itt utalt a Kefren-piramisra, amit egykor szintén borítás fedett. A helyszínen járt egyiptológusok hasonlóságokat találtak az egyiptomi piramisokkal, s megállapították, hogy helyszínen készült „betonról” van szó, amihez az Egyiptomban alkalmazotthoz hasonló kötõanyagot használtak, s a felhasznált kövek mérete és megmunkálása is hasonló. A vizsgálatok megerõsítették, hogy ez a beton kétszer erõsebb a ma használatosnál, a kötõanyag pedig kálciumhidroxid, mely kálciumkarbonáttá alakult át. Fényképfelvételek készültek a völgyet övezõ felszíni formákról, s ennek alapján ma már öt piramisalakzatot lehet megkülönböztetni. A Nap (Visocica), a Hold (Plješevica), a Sárkány (Bucki gaj), a Szeretet (Cetnica) piramisát, a Föld templomát (Krstac). További kettõt vélelmeznek a ma már piramisok völgyének nevezett területen. Ezeket a környezeti anomáliákat (a természetes domborulatoktól való eltéréseket) keresõ és kimutató mûholdas felvételek, radar-topografikus adatok, szenzoros kamerák adatai, infravörös és elektromágneses vizsgálatok, továbbá hiperspektrális elemzõ rendszerek egymáshoz is viszonyításai, illetve geológiai, topográfiai és régészeti adatok egészítették ki. A geológiai adatok a kutatófúrási magminták alapján olyan rétegek egymásmellettiségét találták (fémtartalmú kõzet, fekete, szerves réteg, márga – vizet nem áteresztõ réteg –, homok, agyag, beton; más helyen kavics és sziklás anyag keveréke, valamint ezek függõleges és vízszintes rétegzõdése; megint
A piramis látképe – fotó: Semir Osmanagic
15. oldal
Semir Osmanagic és Ruzsinszky Klementina – fotó: Lengyák András
másutt egyenleges 20 cm-es rétegekben vasalt barna kõ, csiszolt, fényes homokkõ lapok), amelyek a természetben így sehol sem fordulnak elõ, tehát építettségre utalnak. Megállapították, hogy a Nap, a Hold, a Szeretet piramisa, illetve a Sírok temploma alakzat pontosan és egyöntetûen a négy égtájra tájolt – háromszög alakú oldalakkal, lépcsõzetes (peremes, perem is, piramis) jelleggel, tetején terasszal. Ebbõl a Nap, Hold és a Sárkány piramis egymástól 2200 méterre helyezkedik el oly módon, hogy légvonalban egy egyenlõ oldalú háromszöget alkotnak. Kiderült az is, hogy a természetes képzõdmények vízszintesen elhelyezkedõ energiavonalaitól eltérõen a piramisalakzatok esetén ez függõleges irányú és erõteljesebb, egyes helyeken valósággal pulzáló (amint az a helyszínen érzékelhetõ) természetû. Megdöbbentõ az a tény is, hogy az átlagosan negyven centiméternyi humuszréteg, ami az alakzatokat takarja, a szakértõk szerint minimum nyolcezer év alatt keletkezik; sõt, egyes becslések szerint az objektumok még az özönvíz elõtt keletkeztek. És a további hipotézis: ha piramis, akkor üregnek, alagútnak is lennie kell. Természetesen van. Mindezekbõl kettõ látogatható egyelõre, mely további titkokat rejt, hiszen egyik sem bányászati céllal jött létre. Az egyik alagút a Bosna folyó mellõl közelíthetõ meg, a másik Visoko felett Ravne irányában a hegy belsejében, melynek szabályosan kiképzett alagútját breccsa és konglomerátum képezi harminc méterenként szellõzõ járatokkal, és különleges alakú és nagyságú, olykor rovást tartalmazó megalitikus homokkõ tömbökkel. (Ma már a fizikusok a kozmikus sugárpor becsapódásaikor felszabaduló szubatomi részecskéket (müonokat) detektorokkal képesek a röntgengéphez hasonlóan érzékelni, mérni, melynek segítségével bármilyen üreget képesek észlelni az objektumok belsejében.) A feltárt, közel 700 méternyi alagúthoz képest a hõtérképek és más vizsgálatok további tízezer méternyi alagutat vélelmeznek úgy, hogy ezek az objektumok alatt, s közöttük, egymással összeköttetésben helyezkednek el. Különleges a Sírok templomának nevezett kiemelkedés, mert a mai térkõ burkolatokhoz hasonlónak tûnõ és felfelé koncentrikus köröket alkotó, egyúttal szûkülõ feljárója – miközben a középpont felé lejt és szabályos közönként nyílásokat tartalmaz – három méterenként öt centiméteres esést
Búvópatak 2008. január mutat. A burkolatok felszíne hullámos és matt fényû, mintha csiszolták volna. Mint annyi helyen az ásatások területén, szabályosnak ható és mégis szabálytalan törésvonalak láthatóak. Zavarba ejtõ, hogy a burkolatok ugyanazon az alakzaton belül is váltakozó méretûek egy adott, feltárt szakaszon. Például a 190 m-es Hold piramison is vastagságuk a másfél millimétertõl a 6–8 cm-en át a 10–12 cm-ig elõfordul. Látni lehet olyan helyet, ahol a földtani erõk megtörték, meggyûrték az adott síkot. A helyi emberek figyelték meg azt az érdekes, mondhatni csillagászati megfigyelést, hogy a nyári napforduló idején, amikor a Nap piramis árnyéka rávetül s teljesen elborítja a Hold piramist, abban a pillanatban kel fel a Hold. Vajon mikor lehettek a történelem elõtti idõben olyan földmozgások, melyeknek hatása itt láthatóvá lett? Ha meggondoljuk, hogy ma már nevetünk azokon, akik egykor Galileit inkvizícióra szánva hittek a Föld lapos voltában, akkor örülnünk kell, hogy a kételkedõk mellett egyre több szakember tör lándzsát amellett, hogy egy ma még nem ismert idõszak (civilizáció) szellemi termékeként tudatosan átgondolt, és emberkéz által alkotott formákat, Európában ma még egyedülállónak tekinthetõ különlegességeket láthattunk. Mindenesetre örömmel konstatáltuk azt a Semir Osmanagic-tól (a ma Boszniában nagyon tisztelt és legendásan boszniai Indiana Jones-nak hívott), az elkötelezett kutatótól származó legfrissebb hírt, hogy a bosnyák kormánytól a kutatás folytatására jelentõs összeget kapott. Reméljük, hogy a további feltárás és a várható demonstratív eredmény a még hitetlenkedõket és szkeptikusokat is meggyõzi, s ez az egyedülálló újdonság világméretekben is jelentõs léptékével hozzájárulhat a sokat szenvedett boszniai nép felemelkedéséhez, új színfoltot jelent a mai információs világban, s lehetõséget teremt a tudományosság számára is az eddigi ismeretek bõvítésére. Lehet, hogy újra kell írni Európa, a magyarság, s a világ történelmét? RUZSINSZKY KLEMENTINA
Fekete József
Sorstalan magyar sorsok Gyakran felvetõdik az a kérdés, hogy az emberek miért nem ismerik a huszadik század Magyarországon zajlott történelmének fontos eseményeit, noha különösen a század második felében történteknek még élõ tanúi is vannak. Ennek egyik oka lehet, hogy ezen események nyilvánosságra hozatala nem szalonképes a mai idõk – a médiában gyakran szereplõ – „finnugorológusai” és „habszburgológusai” számára, miközben ma már egyre több történész állítja, hogy a finnugor kifejezésbõl csak az „ugor” szótag az igaz. Vajon miért nem foglalkoztak a történészek a magyar családok – holokauszttal felérõ – ötvenes években zajló deportálásával a vörös terror kényszer-munkatáboraiba, ahol kegyetlen körülmények között emberek pusztultak el. Költõi a kérdés, hiszen köztudott, hogy a rendszerváltásig tilos volt a kommunizmus áldozatairól beszélni, még kevésbé feltárni. A források jelentõs részének szigorúan titkos minõsítése 1994-ben illetve 1995-ben
Búvópatak 2008. január szûnt meg, sõt még a rendszerváltás utáni években sem volt könnyû kutatni e sötét korszak rémtetteit. Hantó Zsuzsa történész, aki fáradhatatlan kutatója ennek a méltatlanul elhallgatott korszaknak – akitõl sok érdekes dolgot tudhattunk meg –, elmondása szerint Gulyás Gyula és Gulyás János Törvénysértés nélkül címû 1988-ban bemutatott filmjébõl szerezhetett tudomást elõször a nagyközönség a táborok létérõl. A filmben olyan emberek szólaltak meg, akik ezeket a táborokat megjárták, túlélve a kegyetlenségeket, amibe a Rákosi-diktatúra kényszerítette õket. Hantó Zsuzsa történész több tanulmányt és könyvet írt kutatásai eredményeként a rendszerváltást követõen. Már a kilencvenes évek elejétõl foglalkozik az 1950 és 1953 közötti idõszak kutatásával és feltárásával. Nem volt könnyû dolga, hiszen az elkövetõk gondosan ügyeltek arra, hogy a bizonyítékokat részben eltüntessék, részben titkosítsák. A kutatás forrásaként szolgáltak az 1989-tõl megjelent visszaemlékezések és az átélõkkel készített interjúk. 1992-ben jelent meg Füzes Miklós Törvénysértéssel címû könyve, mely az elsõ, amely az addig hozzáférhetõ levéltári dokumentumok és interjúk segítségével tárta fel a vészkorszak családi munkatáborokra vonatkozó eseményeit. Mint említettem csak az 1994-ben, illetve 1995-ben hozott határozat alapján oldották fel a Hortobágyra és a Közép-Tisza-vidékre deportált családokra vonatkozó, a Belügyminisztérium Központi Irattárában fellelhetõ forrásokat a titkosítás alól. A történész 2000-ben találta meg és publikálta azokat a forrásértékû dokumentumokat, amelyek meghatározóak voltak a további kutatói munkában. Ezekbõl az iratokból kiderült, hogy Rákosiék Hortobágyon és a KözépTisza-vidéken nem kevesebb, mint tizenkét kényszermunkatábort létesítettek. A kutató elmondása szerint ezek a táborok zártak, kutyákkal õrzött területek voltak, hasonlóan a recski internáló táborhoz. Már 1950-ben hat tábort létesített az akkori karhatalom Polgár-Lenintanyán, Árkuson, Tiszaszentimre 9-es tanyán, Kormópusztán, Kócspusztán és Borzas-Mihályhalmán. A további években, még ötöt: 1951-ben Ebesen, Elepen és Tedejen, majd 1952-ben Lászlómajorban és Borsóson. A hatalom, a dokumentumokban „zárt táboroknak” nevezi ezeket a tanyákat, gazdasági épületeket, istállókat, ahol „telepeseket” õriztek. Az eredményét tekintve a kitiltás internálás volt, jogilag viszont a hivatkozott, de be nem tartott törvények szerint az internálásnak sem felelt meg, mert internálni csak személyeket lehetett, miközben ide családokat hurcoltak és különítettek el ítélet nélkül, a csecsemõtõl a tehetetlen aggastyánig. A táborlakókat rendõri õrizet mellett munkára kötelezték, még a 12 éven felüli gyermekeket is. A már hivatkozott filmben Hegedûs András, aki az 1953. évi amnesztia idején a Minisztertanács elsõ elnökhelyettese volt, jó érzékkel deportálásról beszélt – mondja a kutató –, hiszen ez családokra vonatkozott, kitiltással és az ingó és az ingatlan vagyon teljes elkobzásával járt. A személyek megnevezésére egy 1950. évi belügyminiszteri rendelet alapján, a „telepes”, „telepített” kifejezést használták. Mária Terézia óta tudjuk, hogy a telepesek szabad munkavállalók voltak, akik a török kiûzését követõen az elnéptelenedett területeket benépesíttették. Jellemzõ, hogy úgy játszottak a megnevezésekkel akár az NKVD (Narodnij Komisszariat Vnutrennyih Gyel – Belügyi Népbiztosság Különleges Ügyosztály) ahonnan kölcsönözték a szavak orwelli használatát. Az NKVD például a szovjet politikai rendõrség kínzókamráinak verõlegényeit „testmechanikusoknak”, a kivégzést a „szocialista védekezés elsõ fokának”, a hadirokkantak, a „csonkok” begyûjtését a nagyvárosok utcáiról a „környezet megtisztításának” nevezték.
16. oldal Tehát felfoghatjuk úgy is a „telepes” szó használatát, mint fedõszót, a politikai mögöttes tartalom elfedésére szolgáló eszközt, amelynek célja a helyi lakosság megtévesztése volt. Az csöppet sem zavarta a hatalom birtokosait, hogy ez a megnevezés a jogszabályainkban addig ismeretlen fogalom volt. A deportálásokkal Rákosiék úgy gondolták, hogy megtisztítják a társadalmat a reakciósoktól. Révai, a fõideológus szerint „aki kommunistaellenes, az reakciós”, aki akadályozhatja a szocializmus fejlõdését és a kommunizmus építését. Már 1946-ban az MKP harmadik kongresszusát követõen Révai konkretizálta a reakciósok, az ellenséges elemek körét, mely különbözõ elnevezésekkel bõvült. Ide tartoztak Horthy közvetlen környezetébõl a katonatisztek, a nagybirtokosok, mint a Széchenyiek, Andrássyk, Zichyk, a régi nemesség, a nagytõkések, gyártulajdonosok, a kulákok, a malomtulajdonosok, a felsõ papság, a szerzetesek. De ellenségnek és osztályidegennek számítottak azok is, akiknek bármilyen vagyona volt. 1947-ben kiterjesztették a kört, amikor a belügyminiszter elrendelte a volt földbirtokosok, csendõrök, polgári „B” listások és legitimisták nyilvántartását. A „belsõ ellenség” köre a Rajk-per idején kiegészült a határsávban élõ családokkal. Külön listázták a volt katonatiszteket, a kulákokat, a kupeceket, a cionistákat, a titóistákat és azokat, akik Jugoszláviában élõ rokonaikkal leveleztek. De kiterjedt a figyelmük a szellemi tõkére is, ami vagyonnak számított. Ilyen volt a nyelvtudás és a diploma.
Szalay Lajos grafikája
Az elhurcolásoknak semmiféle jogi alapja nem volt, hiszen ezek azon listákon alapultak, amelyeket a szovjet tanácsadók és a Szovjetunióból hazatért kommunisták javaslatára a településekre küldött ávós tisztek írtak össze 1945-tõl. Ezeket a listákat az objektumdossziék tartalmazták. Nem lévén erre jogszabály, ezért a „telepes” személyekre vonatkozó indoklások nem hivatkoztak jogszabályra. Ez önmagában törvénysértés. A családok munkatáborba deportálása a törvénysértés egyik formája volt az 50-es években. A törvénysértések közé tartozik a rendõri felügyelet és kitelepítés, a rendõri õrizet, vagyis az internálás, a deportálás, a munkaszolgálat és a kihágási bûntett. Ahhoz, hogy ezt jobban megértsük, tisztázni kell néhány fogalmat. A „rendõri felügyelet” az állam szempontjából politikailag megbízhatatlan emberek rendõrhatósági ellenõrzését jelenti. Az 1939. II. törvény 150.§ alapján, a rendõri szervek elõtti jelentkezési
17. oldal kötelezettség, a lakóhelyrõl való kitiltás kitelepítés nélkül is foganatosítható. Az ötvenes években Magyarországon ez együtt járt a kitelepítéssel. Hugo Tamm svéd nagykövet jelentésében felhívta a figyelmet arra, hogy ezt a törvényt a háború idején a zsidókkal és a politikai ellenfelekkel szemben alkalmazták. Az „internálás” a fennálló társadalmi rendre politikai vagy közbiztonsági szempontból veszélyes, de konkrét bûncselekményt el nem követett egyének õrizetben tartása vagy kijelölt helyen való elkülönítése. Az internálás nem járt együtt az ingó- és ingatlan vagyon elkobzásával. A „deportálás” zárt családi kényszer-munkatáborokba való elhurcolást jelenti, személyek vagy csoportok idegenbe, kényszerlakhelyre vagy zárt táborba való telepítése büntetésként vagy szabadságvesztés büntetésének kitöltése után. A „munkaszolgálat” valójában olyan katonai alakulatokra vonatkozott, amelyek feladatai körébe katonai és infrastrukturális beruházások építése tartozott. Janza Károly akkori vezérõrnagy javaslata szerint a kulákokat és egyéb megbízhatatlan elemeket és fiaikat is be kell hívni a magyar néphadseregbe, de nem lehet fegyvert adni a kezükbe, hanem kemény, építõ munkára kell fogni õket. Már a sorozásnál az Osztályhelyzetet Megállapító Bizottság eldöntötte, hogy ki a megbízhatatlan, következésképpen, kit kell munkaszolgálatra vinni. A „kihágási bûntett” volt a legcinikusabb és a legszélesebb körben alkalmazott büntetés. Ezt a büntetési eljárást a megbízhatatlan, és más ellenséges kategóriába sorolt személyek elkülönítésére és állandó rettegésben tartására alkalmazták. 1953-ban Nagy Imre amnesztiarendelete több mint hatszázezer ember kihágási büntetését oldotta fel. Az 1953. évi 11-es törvényerejû rendelettel a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa kiadta a közkegyelem gyakorlásáról szóló rendeletet, de az ehhez kapcsolódó végrehajtási rendeletet már nem. Ennek a rendeletnek következményeként közel hétszázezer ember lélegezhetett fel, de korántsem oldotta meg a további életük kimenetelét. Mivel az elkobzott vagyonukat 1953 után sem kapták vissza, ezért nem volt hova menniük. 1953. október 13-án olyan rendeletet hoztak, hogy aki osztályidegennek, volt tõkésnek, kuláknak, rendszerellenesnek minõsül, azt, annak családját és gyerekeit továbbra is figyelni kell, mely rendelet a rendszerváltásig érvényben volt. Ezek az emberek nem tudták igazolni a táborokban eltöltött éveiket, sehol nem kaptak munkát. Ezek a családok a nulláról indultak és mosókonyhákban, pajtákban, egyéb gazdasági épületekben húzhatták meg magukat. Az egykori táborlakókkal és Füzes Miklós napjainkban elhunyt levéltáros kollégámmal – mondja Hantó Zsuzsa történész-kutató – arra vállalkoztunk, hogy a Kitaszítottak címû sorozat feldolgozza e családok történetét. Az elsõ kötetben a Hortobágyon 2000 júniusában megtartott szimpózium elõadásait adtuk közre. A második kötet dokumentum-válogatás, amelybe az egyes megyei, illetve a budapesti levéltárak témánkra vonatkozó anyagaiból válogattunk. A harmadik és negyedik kötet címe: Családok munkatáborokban. Hantó Zsuzsa történész és Jeszenszky Iván az Alterra Könyvkiadó igazgatója, aki részese volt a magyar gulágnak, amirõl a Kitelepítettek címû dokumentum regénye szól, és Rózsahegyiné Juhász Éva két éve kiállítást rendeztek a hortobágyi és Tisza-vidéki kényszer-munkatáborokból fennmaradt tárgyakból és dokumentumokból. Idén kiegészítették az azóta elkészített térképekkel és néhány új tablóval az öszszeállított történeti kiállítást Ebesen. A kiállítás alkotói méltó emléket kívántak állítani a deportált magyar családok kommunista meghurcoltatásának és sanyarú sorsának.
Búvópatak 2008. január
Videcz Ferenc
Sterilizált város Egy kórház emlékére, 2007. április 1.
Szülõhelyünk testünk élõ darabja, Oltár, anyánk imádság-neve mellett; Befogad, éltet, hamvad elsiratja, Utódok ápolják, mi jó volt benned. Kik megtagadják e jogát a földnek, Méhét tépik ki várandós anyának, Féreg-közönnyel termõ hitet ölnek, Óvó szemeket hollóként kivájnak; Kósza ritter-had, álszent zsoldos horda Setétlajosok csuklyás mezét hordják; Isten s ember vétküket föl nem menti: Bonyhádon élet többé nem fakadhat, Bonyhádon eztán csak sírhelyet adnak, Bonyhádon mától nem születhet senki.
A civil szervezetekrõl A civil szervezetek szükségessége, jogai, lehetõségei, korlátai (1.) Gróf Klebelsberg Kunó, a Bethlen-kormány legendás vallásés közoktatásügyi minisztere egyik beszédében azt mondta, háromféle hazaszeretet létezik: kesergõ, szónoki és cselekvõ. Ránk magyarokra jellemzõ, hogy szeretünk keseregni, vagy ha nem kesergünk, szónokolunk. De, és ez igen biztató, ha már eleget keseregtünk és szónokoltunk, nem idegenkedünk a cselekvéstõl sem. Sõt vannak, és nem is kevesen, akik mindjárt a cselekvésnél kezdik. Mindazok, akik valamely civil szervezetben tevékenykednek, ez utóbbiakhoz tartoznak. Elõadásom címe: A civil szervezetek szükségessége, jogai, lehetõségei, korlátai. Elõször azonban nézzük meg, mit is értünk civil szervezetek alatt, honnan ered ez a fogalom, mikorra tekint vissza a civil szervezõdés, melyek voltak az elsõ ilyen szervezetek? Hol a helye a civil-, vagy más néven társadalmi szervezeteknek egy állam felépítésében? A körülöttünk lévõ, mindennapi életünket meghatározó intézmények, szervezetek két nagy csoportba oszthatók: úgymint közhatalommal rendelkezõ szervezetek, és ilyen hatalommal nem rendelkezõk. Mint látni fogjuk azonban a határ néha nem teljesen egyértelmû, hiszen egy-egy civil szervezet is alkalmanként felruházott közhatalmi jog gyakorlásával. Ennek ellenére a határ megvonható, a közhatalmi intézmények, és a civil szervek közötti megosztás egyértelmû. Közhatalommal rendelkezik a törvényhozás, a végrehajtás és a bíráskodás, vagy más elnevezéssel államhatalmi, közigaz-
Búvópatak 2008. január gatási és bírói intézmények. Ezzel szemben az alapítványok, egyesületek, pártok, szakszervezetek, különféle szövetségek, egyházak közhatalommal nem rendelkeznek, csupán alkalmanként, egy-egy jogszabály közhatalmi jog gyakorlásával felruház társadalmi szervet. A kamara, melyet más néven köztestületnek is nevezünk, szintén társadalmi szerv, azonban ez az intézmény már inkább átmenet a civil szervezetek és az állami közhatalmi joggal felruházott intézményei között. Más oldalról megközelítve, azt mondhatjuk, hogy minden olyan szervezet, melynek létrehozása nem felülrõl, a közhatalom oldaláról indul, hanem maga a civil társadalom, az állampolgárok, de még helyesebben a polgárok kezdeményezik megalakulásukat, így általában közhatalommal sem rendelkeznek, nos ezen szervezetek a civil-, társadalmi szervezetek. Ezeket a közösségeket tehát nem az állam hozza létre – kivéve a közalapítványt –, közhatalommal sem rendelkeznek, mégis az egész társadalom életében igen jelentõs szerepük van, mindennapi életünket jelentõsen befolyásolják. Ma egy polgári társadalom el sem képzelhetõ civil szervezõdés nélkül. A skála igen széles. Ide tartoznak elsõdlegesen az alapítványok, az egyesületek, de ide sorolandók a nevesített formában mûködõ egyesületek is, mint a pártok, szakszervezetek, és ide kell sorolnunk az egyházakat is. Bár én az egyházat egy egészen külön kategóriába sorolnám, azonban a jelenlegi jogszabályi rendezés az egyházat is csupán egy nevesített társadalmi szervezõdésként jelöli meg. Amióta az állam és az egyház szétvált (1890), azóta az egyháznak közhatalmi szerepe nincs, így tehát jogi értelemben társadalmi szervezetként kell megjelölni. Ennek azért van egy pozitív oldala is, melyrõl majd késõbb beszélek. Tekintsünk vissza egy kicsit, mert a történelmi múlt nélkül nem érthetjük meg a jelent. Minden, mi a jelenben van, a múltban gyökerezik, erõs csak az a fa lehet, melynek gyökerei mélyen kapaszkodnak. Ha civil szervezetekrõl beszélünk, ez alatt elsõsorban két jogintézményt értünk: az alapítványt és az egyesületet, valamint a civil szervezetek egyik nevesített formáját, a pártot. A köztudatban azonban ez sincs így. Ha megkérdeznénk embereket, mit értenek civil szervezet alatt, a legtöbben csak alapítványt és egyesületet említenének. Egyesület alatt minden olyan tömörülést érteni kell, melyek az egyesületi törvény alapján jöttek létre. Tehát nem a név a fontos. Egy baráti társaság, kör, szövetség, klub, vagy sok egyéb néven is megalakulhatnak, attól ez még egyesület, s a névben az egyesület szónak sem kell szerepelni. Egyéb nevesített társadalmi szervezet is van még, mint a szakszervezet, az egyház, sportági szakszövetség, egyebek. Elõadásom keretébe azonban nem fér bele, hogy az összes felsorolt intézményrõl beszéljek. Egyébként pedig csak jogi értelemben tekintjük az egyházat társadalmi szervezetnek, hétköznapi értelemben, amikor civil szervezetekrõl beszélünk, ez alatt egyházat nem értünk. Nézzük tehát az alapítvány, egyesület, párt történetét. Milyen idõre tekinthetünk vissza? Mit gondolnak, e három civil szervezet közül melyik a legrégebbi? Nos, az alapítvány egészen a római idõkig, a római jogrendszerig tekint vissza. A római korban az állam az egyháznak adott vagyont, s miután e felett a vagyon felett már nem tudott rendelkezni, ezért a vagyon egy része feletti rendelkezési jogát úgy oldotta meg, hogy azt az egyházakon belül létrehozandó alapítványnak adta. Az alapítvány jogintézménye tehát gyakorlatilag végig kíséri a történelmet. Mecénások mindig voltak, akik valamilyen nemes cél támogatására adományoztak, s ezt az adományt igyekeztek elkülöníteni a közhatalomtól.
18. oldal A mi jogrendünkben az 1928-as magánjogi törvényjavaslat szintén tartalmazza az alapítvány jogintézményét. Az ötvenes évektõl azonban Magyarországon nem lehetett alapítványt létrehozni, de a már létezõ alapítványok megmaradhattak. Mivel a háború elõtt létesített alapítványok tovább élhettek, ezért 1979 karácsonyán Illyés Gyula, Kodály Zoltánné, Németh Lászlóné és Csoóri Sándor úgy döntöttek, hogy létrehoznak egy magánalapítványt 100 000 Ft induló vagyonnal Bethlen Gábor Alapítvány néven. Hogyan lehetett akkor ebben az idõben ennek a megoldhatatlannak tûnõ feladatnak nekilátni? Elõbb kerestek 65, többségében a hatalom által is elismert és méltányolt jeles közéleti személyiséget, s kérték az õ támogató aláírásukat. Így adták be az iratot a minisztériumba 1980 húsvét napján. Biztosan nem véletlenek az egyházi ünnepekhez kötött napok sem. Nagy bátorság kellett akkor, a rendszerrel szembeszállva, egy ilyen osztályellenesnek kikiáltott intézményt létrehozni, mint az alapítvány. Karácsonykor történt az elhatározás, húsvétkor pedig a 4 alapító, Illyés Gyula, Kodály Zoltánné, Németh Lászlóné és Csoóri Sándor, felvértezve jeles 65 közéleti személy támogató aláírásával, személyesen adták át hivatalában a címzettnek, a mûvelõdési miniszternek az iratokat, aki gyors intézkedést ígért. Ez volt tehát 1980 tavaszán, az elindulás 1979 karácsonyán. A jóváhagyás, a gyors intézkedés több mint 5 évet igényelt, de végül is nem tehette meg a közhatalom, hogy elutasítsa a kérelmet. Ezt követõen két évvel 1987. szeptember 1-jén lépett hatályba az a Ptk. módosítás – talán éppen az elõbb említett négy jeles személyiség kezdeményezésének köszönhetõen –, mely Polgári Törvénykönyv módosítás ismét bevezette az alapítvány fogalmát hazánkban. Így ma egy alapítvány vagy más civil szervezet létrehozása, bírósági bejegyeztetése 1–2 hónapot vesz csupán igénybe a korábbi sok-sok év helyett. A közbülsõ idõben, a 40 éves diktatúra alatt sem tûnt el azonban teljes egészében az alapítvány. Mint említettem a korábban létezõk megmaradhattak, új alapítvány helyett pedig a jog bevezette a közérdekû kötelezettségvállalásra történõ felajánlás jogintézményét. Hogy ez mûködött-e valójában, e vonatkozásban adattal nem rendelkezünk. Talán a kommunisták adományoztak vissza egy keveset mindabból, amit elzabráltak a néptõl, hogy adományaikkal is népszerûsítsék magukat, mintha jó emberek lennének.
Pihenõ – fotó: Csernák Bálint
19. oldal
Búvópatak 2008. január
Ma az alapítványoknak Magyarországon két formája létezik: magán- és közalapítvány, sõt, néhány év óta egy harmadik forma is létezik, az ún. pártalapítvány. 1994-ig azonban a magán- és közalapítvány között sem tettek különbséget. Meg kell azonban azt is jegyeznem, hogy a magyar nép nagyon leleményes. Eleinte az alapítványoknak egyáltalán nem kellett adót fizetni, így aztán sorra alakultak ilyen civil szervezetek vállalkozás helyett. Nem egyet ismerek, melynek az alapítója, kurátora ugyanaz a személy volt, és egészen jól megélt saját alapítványából. Ez azonban a múlté, ma az alapító és a vagyon kezelõje között semmilyen érdekeltségi jogviszony nem lehet. Az alapítók és a kurátorok, felügyelõk nem lehetnek egymással még csak rokoni kapcsolatban sem. Részben az efféle összefonódásoknak is elejét veszi az a jogszabály, mely a közhasznú civil szervezetek nyilvántartását bevezeti, errõl majd szólok elõadásomban bõvebben. DR. HARDY F. GÁBOR 2007 novemberében a Szövetség a Nemzetért Alapítvány Civil Akadémiáján a Polgárok Házában elhangzott elõadás szerkesztett változata.
L EVELEZÉS Döbrentei Kornél Balassi Bálint-emlékkarddal kitüntetett József Attila-díjas költõ levele Bp., 2007. december 27. Kedves Barátaim!
A Búvópatak megint a legjobbkor ütötte fel a fejét, jelezve, hogy elpusztíthatatlan. Szép, tartalmas Különszámotokhoz szívbõl gratulálok, nem szemlesütve, hogy boldog vagyok: gondoltatok rám is. Ez a szám egy szigorú esszencia, példa: ily sûrûn kéne harcolni – mert sajnos ez harc nélkül nem megy – a talponmaradásért, aztán valami nemesebb igényû magyar érdekû újrakezdésért. Nekem a reményt küldtétek el Barátaim. Köszönöm. Áldottabb jövõt, sok ilyen kezdeményezést kívánva, szeretettel ölellek Benneteket:
FOLYTATJUK…
Döbrentei Kornél
Két cipõsdoboznyi szeretet Adni és elfogadni egyformán jó szívvel kell – jutott eszembe, amikor a BROKERNET Holding Zrt. karácsony elõtti ajándékozási szándékáról tudomást szereztem. Az 1999-ben alapított piacvezetõ független pénzügyi tanácsadó cégcsoport – amely már harmadik éve a Búvópatakot is támogatja – a szponzorálást mindig fontosnak tartotta. A kulturális értékek mellett kiemelten támogatják – ahogy õk fogalmaznak – a kiváló sportteljesítményt nyújtó, példamutató embereket. Õk az Olimpiai Életút Program fõtámogatói, valamint a Magyar Paralimpiai Csoport kiemelt, gyémánt fokozatú támogatói. Õk szponzorálták egyebek mellett Erõss Zsoltot, a Mount Everest elsõ magyar meghódítóját, valamint Talmácsi Gábor motorversenyzõ világbajnokot. Karácsonykor a Magyarországon élõ, hátrányos helyzetû embereknek kívántak örömet szerezni, és 700 darab, tartós élelmiszert tartalmazó ajándékcsomagot juttattak el a rászorulóknak. Az angyaljárat egyik fele a Nyírségbe indult, a másik pedig Somogy megyébe. Az egyenként két cipõsdoboz méretû csomagok szétosztását Somogyban Csokonyavisonta polgármestere, Csík László vállalta, õ egyeztetett a környezõ települések polgármestereivel, hogy valóban a rászorulókhoz jusson el a segítség. Csík László elmondta, hogy a mikrotérség keretében tíz településen élõ 350 hátrányos helyzetû család (idõsek, többgyermekesek, munkanélküliek) mindennapjait könnyítette meg egy idõre a 6000 forint értékû, cukrot, lisztet, konzervet, narancsot, stb. tartalmazó ajándékcsomag. A polgármester azt is örömmel újságolta, hogy a BROKERNET Csokonyavisonta óvodájának játékszereket is adományozott 350 ezer forint értékben. Ezek beszerzésére évek óta nem volt pénzük, így régen volt ilyen gazdag karácsonya a településnek. FJ
A Búvópatak különszáma – Ady Endre, Babits Mihály, Bartis Ferenc, Buda Ferenc, Döbrentei Kornél, József Attila, Juhász Gyula, Kiss Dénes, Márai Sándor, Papp Árpád, Péntek Imre, Reményik Sándor, Sarusi Mihály, Somogyvári Gyula, Szentmihályi Szabó Péter, Tamási Lajos, Tóth Bálint, Utassy József és Vörösmarty Mihály verseivel – megrendelhetõ következõ elérhetõségeink valamelyikén: Postacím: 7400 Kaposvár, Pf. 353. Tel: (82) 310 656 E-mail:
[email protected]
Búvópatak 2008. január
Üdv az olvasónak! Mint egy lajbi A Búvópatak elindítja hetedik évfolyamát. Rövid, tényszerû mondat. Így évkezdéskor azonban érdemes kicsit alaposabban elgondolkodnunk, és fõleg másokat elgondolkodtatnunk azon, mi is rejlik e kijelentõ mondat mögött? Tudjuk, a tõke elsõsorban nem a polgári oldalon van, azt is tudjuk, hogy az értéket képviselõ folyóiratok ellehetetlenülnek, az irodalmi és kulturális lapok, könyvek iránt alig van kereslet, ezek kiadása már-már a balekság, vagy finoman szólva a szenvedélybetegség kategóriájába tartozik. Ráadásul olyan idõket élünk, amikor az írott sajtó szerepe változóban, a hírcsatornákon óránként özönlik felénk az információ, vagy elég egy kattintás az egérrel, és az internetes portálokon megtudjuk a legfrissebb (igaz és hamis) híreket… Jóformán rádiót is alig hallgatunk, legfeljebb a kocsiban vezetés közben. Rohanunk, fáradtak vagyunk, és legszívesebben már a fülünket is befognánk, hogy hagyjanak bennünket már a politikával, hagyjanak bennünket egy kicsit élni, feltöltõdni, erõt gyûjteni… Össze kellene fognunk, halljuk. Össze kellene fognunk, mondjuk mi is, már hatodik éve, miközben a legméltánytalanabb támadásokat vagyunk kénytelenek elszenvedni. És nem csak a másik oldaltól… Nem beszélünk róla, mondogattuk, nem lõhetjük a saját várunkat. Azt a várat, amelynek egyik erõs bástyája éppen a Búvópatak. A polgári oldalon ezt jól tudják és felismerték, mégis hivatalosan kevesen támogatják és élnek a benne rejlõ kivételes lehetõségekkel. Az elmúlt hat évben lapok jöttek létre, és szûntek meg, a Búvópatak pedig még mindig él. Miben rejlik az ereje? „S a mély ha néha megmorajlik, Hallgatom: künn a szél szalad – s a sorsom szent búvópatakja tompán zuhog a föld alatt.” – írja Áprily Lajos. Künn szalad a szél, tépázza életünket, kitéve bennünket mindenfajta bajnak, szenvedésnek. Tehetetlennek érezzük Polgári, kulturális és társadalmi havilap – www.buvopatak.fw.hu Alapító, fõszerkesztõ: Csernák Árpád Tipográfia: Csernák Bálint Fõmunkatárs: Farkas Judit Olvasószerkesztõ: Tamásné Horváth Katalin Munkatársak: Frigyesy Ágnes, Gera Katalin, Hegyi Béla, Papp Árpád, Sarusi Mihály Nyomdai munkák: Pethõ Nyomda, Kaposvár E-mail:
[email protected] Postafiók: 7401 Kaposvár, Pf. 353. ISSN 1588-9335 Kiadja: BÚVÓPATAK ALAPÍTVÁNY A kiadásért felelõs: Csernák Árpád
A BÚVÓPATAK ALAPÍTVÁNY számlaszáma: 10918001- 00000012 - 93920004 UniCredit Bank Hungary Zrt.
20. oldal magunkat az ördögivel szemben, nincs eszközünk ellene, semmilyen, ami hozzánk méltó. Az emberek többsége fásult, közömbös, és hagyja, hogy a legeszementebb döntéseket is lenyomják a torkán. Mi magunk is népszavazásokban, elõrehozott választásban reménykedünk, miközben lassan eltelik egy újabb választási ciklus, eltelik az életünk… Vajon nem errõl szól egész történelmünk? Hányszor, de hányszor mondtuk el a hat év során, idézve nagyjainkat, hogy nem propagandával kell a választók akaratát befolyásolni, hanem olyan magyarok kellenek, akik képesek a saját fejükkel gondolkodni, a saját szívükkel érezni. A magyar embereket nem lehet többé becsapni, az idegileg, anyagilag, erkölcsileg végképp kimerült embereket nem lehet, de nem is szabad tovább „pumpolni”, elegük van az örökös kampányból, sokkal inkább hitük, reményük, önbizalmuk és tudásuk megerõsítésére van szükségük. Nem lehet, és nem szabad a polgárokat, az olvasókat alábecsülni. Azt gondolni, hogy dróton rángatható marionettfigurák. Elegük van az ócska és olcsó aktuálpolitikai dresszúrából, viszont igenis áhítják a magyar történelem és magyar irodalom értékeit: az igazságot, a jót és az esztétikai szépet. Az ellenség örökös pocskondiázása helyett sokkal nagyobb erõt tud adni saját értékeink elmélyítése és sugalmazása, a BENNÜNK ÉLÕ JÓ felébresztése… Kornis Gyula piarista szerzetes, filozófus, egyetemi tanár, akadémikus, képviselõ, 1938-ban az országgyûlés elnöke, 1945–46-ban az MTA elnöke, már 1934-ben ezt írta: „Az állam nem csak adót behajtó, kényszert alkalmazó közhatalom, hanem szellemi-erkölcsi értékek hordozója is, a nemzet külsõleg megnyilvánuló méltóságtudata és tekintélye.” Herczeg Ferenc pedig 1938-ban így nyilatkozott: „A sajtószabadság nem az újságíró, hanem a közösség tulajdona, és ha megnyirbálják, akkor a közösség jogait rövidítjük meg.” Mikor fogunk végre odafigyelni nagyjainkra? Mikor fogjuk a hiteles, kimûvelt emberfõk tanácsait megfogadni?! FIDESZ-es lap, mondják a Búvópatakra idõnként. Hazafias lap. Javítjuk ki. Igaz, van néhány olyan kaposvári FIDESZ-es önkormányzati képviselõ, aki elõfizet a lapra, vagy képviselõi keretébõl támogatást nyújt; maga a jobboldali többségû város is vesz havonta tíz példányt, Zalaegerszegen pedig a FIDESZ Nõi Tagozatának minden tagja olvasónk… Kis példányszámú lap – fanyalognak. Miért nem tesznek azért, hogy nagyobb példányszámú lehessen? Vajon menynyit költött a polgári oldal 10–20 ezres példányban megjelenõ, aztán kukákba kerülõ lapokra, és ma már hol vannak? Volt-e jótékony hatásuk? Ha a politikusok, a döntési helyzetben lévõk nem ismerik fel, még mindig nem ismerik fel, hogy a szellem, a szív, a lélek ereje viszi tovább ezt a nemzetet, akkor újabb évtizedeken keresztül csak sodródhatunk, mint ahogy ezt egész XX. századi történelmünk példázza. A Búvópatak hazafias, független lap. Támogatóink nem diktálnak, nem fogalmaznak meg vele szemben elvárásokat. Azért támogatják, mert elismerik és szeretik. Olyannak szeretik, amilyen. Talán azért, amit Csete György Prima Primissima- és Kossuth-díjas építõmûvész tömören így fogalmazott meg: „Ajándék és lélekmelegítõ, mint egy lajbi”. CSERNÁK ÁRPÁD fõszerkesztõ – FARKAS JUDIT fõmunkatárs
Mostani számunk megjelenését a BROKERNET támogatta.
