MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK
23.
HERMAN JÓZSEF
EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM Fonetikai Tanszék 2001
1
Sorozatszerkesztő: Bolla Kálmán
Technikai szerkesztő: Földi Éva
Munkatárs: Markó Alexandra
ISSN 1419–4481 ISBN 963 463 443 5
©
Bolla Kálmán
Kiadja az ELTE Fonetikai Tanszéke. Felelős kiadó: Dr. Bolla Kálmán. Hozott anyagról sokszorosítva. Amulett '98 Nyomdaipari Kft., Budapest. F.v.: Lajtai Ferenc.
2
3
4
NYELVÉSZ ÉLETPÁLYÁMRÓL, RÖVIDEN Nem szeretek magamról beszélni; ebben az elkerülhetetlen önéletrajzi jegyzetben is azokra az önismertető közlésekre szorítkozom, amelyeket az olvasó joggal elvárhat, ha már kezébe veszi ezt a füzetet: miért, hogyan lettem nyelvész, mit akartam a nyelvtudományban elérni, mit értem el (véleményem szerint), s mit tennék még, ha az arra illetékes hatalom némi időt ad még, és erőt. Minden más kiolvasható kell, hogy legyen a mellékelt, munkahelyeimet és életemmel kapcsolatos egyéb adatokat felsoroló Curriculum vitae-ből, meg persze – elsősorban – a bibliográfiában szereplő munkák szövegéből. Miért, hogyan lettem nyelvész? Talán elsősorban azért, mert az első egyetemi évek során (latint, görögöt, franciát, olaszt hallgató bölcsészként, amivé eredetileg irodalmi, kulturális rajongásból lettem) szinte hipnotizáltan rácsodálkoztam a francia, olasz, latin közötti kapcsolatra, a latinnak románná alakulására, s úgy éreztem (inkább, mint gondoltam), hogy ez a grandiózus, spontánnak látszó s egyúttal törvényszerű folyamat az emberi együttélés, lét és lényeg titkainak kulcsát rejti – számtalan felszínibb, de vonzó, csillogó, meglepő tudnivaló mellett. Szerencsére az egyetemen és az Eötvös Kollégiumban olyan tanáraim voltak – Eckhardt Sándor, Tamás Lajos, Gáldi László, Szemerényi Oszvald – akik ráneveltek, megtanítottak a tények, adatok, részletek és szabályok tiszteletére, kezelésére, s szeretetére is, s akik mellett a létkérdések bűvölete elfoglaltságból és fecsegési hajlamból azzá alakult, amire való: elkötelezettséggé és csendes hajtóerővé. S amikor Párizsba kerültem doktorandusként, érlelő, de egyúttal otthonos környezetet találtam a “párizsi iskola” akkori nagyjainak óráin – Michel Lejeune, Emile Benveniste, Alfred Ernout, Robert-Léon Wagner gyakorolták rám a legnagyobb hatást –, akik tengernyi, de világosan szervezett adatközléseik mellett és közben sohasem feledkeztek el a Saussure-ig (s persze tovább) visszanyúló “doctrine” útmutatásairól. Az eddig elmondottak elvezetnek ahhoz a kérdéshez is, hogy pályakezdő nyelvészként milyen célokat tűztem magam elé. Ma már tudom, hogy igen ambiciózus (azaz sokat markoló), az általánosságokat túl közelről súroló célok voltak – de talán törvényszerű, hogy a fiatalkori életcélok, ha vannak egyáltalán, ilyesfajta betegség jeleit mutassák. Meg akartam érteni – és, ami ugyanaz, meg akartam értetni – a latin-újlatin átalakulás menetét, mechanizmusát, meghatározó tényezőit, latin és régi román adatanyag analízisén keresztül. S ezeknek a vizsgálatoknak eredményeként, vagy inkább velejárójaként, világosságot kerestem a nyelvi struktúrák történeti mozgásának, változásainak mikéntje és – horribile dictu – miértje terén, e máig és talán szükségszerűen alig felderített, homályos szövevényben. Hamarosan kialakult egyébként egy egészen más jellegű, tudományos szempontból másodlagos, de életem sok epizódjában meghatározó 5
erejű célom is, talán azért, mert magyar nyelvész kollégáim közül egyesek – jóindulatú, néha kissé vállveregető segítőkészségből – úgy gondolták, hogy érdeklődési területem életidegen, az ötvenes-hatvanas évek Magyarországán eredményesen nem művelhető. Szándékommá vált, hogy bebizonyítsam: Magyarországon is lehetséges európai vagy inkább általános érdekű, a magyar vonatkozásoktól látszólag független nyelvtudományi (és egyéb) témákat művelni, Magyarország nem szükségszerűen provinciálisabb, elmaradottabb, mint sok más kis ország – Finnország, Hollandia, Dánia, Svédország és így tovább – amelyek a romanisztika, a klasszika filológia és hasonló tudományok terén “nagyhatalmakká” váltak. Mit sikerült, az elmúlt mintegy ötven évre visszatekintve, fiatalkori célkitűzéseimből megvalósítani? Nem keveset talán, de bizonyosan nem eleget, akár saját önértékelésem mércéjével mérem, akár valami tetszőleges, képzelt tudománytörténeti skálán. Ha önéletrajzot írnék, akár csak önéletrajzi vázlatot, e mérlegkészítésnél számításba vennék s hozzáírnék az eredményrovathoz ezt-azt, metatu-dományos és tudományon kívüli feladatok elvégzését, tudomány- és egyetemszervezést, sokfajta közhasznú miegymást s mindenekfelett egyikét kisszámú szenvedélyeimnek, az egyetemi oktatást. Itt azonban ennek nincs helye, megmaradok annál, pozitívumok és negatívumok tekintetében egyaránt, amit tudományos eredménynek tehet tekinteni. Romanistaként, tehát központi munkaterületemen bizonyos tekintetben többet – bár kissé mást – értem el, mint amire pályám kezdetén készültem (vannak persze elmaradásaim is, még szólok róluk). A romanisztika – s ez a hagyományos és hasznos terminus ebben a szövegben, rövidség kedvéért, “az újlatin nyelveket vizsgáló történeti és összehasonlító nyelvészet” jelentéssel áll – történetének első évszázadában, tehát a XIX. század közepétől nagyjából a XX. század közepéig, kidolgozta és nagyrészt tisztázta a latin (s benne a feltételezett beszélt/népi latin) közötti megfelelések rendszerét; nem foglalkozott azonban, vagy csak a steril általánosság szintjén foglalkozott a nyelvi átalakulás tényleges lefolyásával, a nyelvi rendszerek típusváltásának mechanizmusával és – adekvát fogalmi eszközök hiányában – mindazzal, amit a típusváltás meg az egységes alapnyelv széttagolódása a nyelvközösség szintjén előfeltételez és jelent. Ez összefüggött azzal, hogy a XIX. századból örökölt módszertani meggondolásokból, meg néhány kudarcra ítélt próbálkozás ellenhatásaképpen, bizalmatlanság uralkodott a latin nyelvű “késői” és koraközépkori szöveganyag nyelvi forrásként való kezelésével szemben. Nem itt kell ismertetnem azokat a tényezőket, amelyek eredményeként a múlt század ötvenes-hatvanas éveitől e téren fordulat kezdődött, s a strukturális átalakulás, a típusváltás, a széttagolódás kérdésköre meg a nyelvi folyamatok társadalom- és kommunikációtörténeti vetülete a romanisztika egyre intenzívebben kutatott témájává lett. Mindezt kezdő nyelvészként persze még nem tekinthettem át – mégis az a nagy szerencse ért, hogy l963-ban egy berlini kiadónál megjelent francia nyelvű könyvemmel (a román nyelvek alárendelő kötőszó-rendszerének kialakulásáról) meg a következő évek során a feliratos szövegek nyelvészeti “hitelesítésének” szentelt 6
módszertani és anyagfeltáró tanulmányaim révén e fordulat egyik kibontakoztatója lehettem, mintegy részese az “átmenet”-tematika rehabilitációjának. Ami nemzetközi ismertségem van, ennek köszönhetem, ezért lettem, Veikko Väänänen nyomán és után, a “Monsieur Latin vulgaire”‚ ezért voltam több tucat külföldi egyetem vendégelőadója, s jó párnak féléveken, éveken át tartósan is professzora. Ehhez az akaratlan tudománytörténeti szerephez tartozik, hogy 1985-ben Pécsett kezdeményeztem a késői és vulgáris latinsággal foglalkozó nemzetközi tanácskozások sorát (tavaly, Helsinkiben már a VI. kongresszust tartottuk), s a későbbiekben a “nyelvtörténeti kerek-asztalokat” Velencében. Mégis, mint említettem, eddigi teljesítményem a “sikerek” ellenére elmarad attól, amit nagyobb következetességgel talán megvalósíthattam volna. Legszembeötlőbb, hogy bizonyosan hasznos tankönyvektől s egy szerény, de a maga nemében jól sikerült, nemzetközi bestsellerré vált népszerűsítő könyvecskétől eltekintve mindeddig nem írtam igazi tudományos szintézist, s nemhogy a latin-román átmenet folyamatának monografikus ábrázolásával maradtam adós, de még egy adott provincia – például Gallia – romanizációjának, nyelvtörténetének részletesebb megírását sem végeztem el. Erről később még néhány szót mondanom kell. Hozzáteszem, hogy az előző bekezdésben említett, eredményként számon tartható munkákban sem mindig zavartalan, újraolvasáskor, az örömöm: talán mert sokszor írtam határidők szorításában, gondolatébresztő, jó mondanivalójú dolgozataim között is nem egy van, amelyben sajtóhibára, elírásra bukkantam, vagy amelynek megírásakor egy-egy előzmény, adat elkerülte a figyelmemet. Mea culpa. Említettem, hogy pályakezdőként elméleti ambícióim is voltak: úgy gondoltam, választ kell találnom, romanisztikai kutatásaimra támaszkodva, a nyelvi struktúra ún. diakrón mozgásának, a nyelvi változás mechanizmusának alapkérdéseire (vagy megoldást ezen alapkérdések megfogalmazására, ami már önmagában nagy teljesítmény volna). Írtam is néhány cikket ilyen jellegű témákról, ezek azonban eddig nagyjából visszhangtalanok maradtak. Tényleges mondanivalóim romanisztikai cikkeimben találhatók, implicit, kissé rejtett módon, inkább, mint kifejezetten általános nyelvészeti dolgozataimban. Úgy gondolom, nem merítettem ki lehetőségeimet e téren, s kifejthetek új, távolabbra mutató gondolatokat, ha még dolgozhatom néhány évig. Említettem e szöveg kezdetén: az is ambícióim közé tartozott, fiatalon, hogy munkámmal elismertessem az általános – nem magyar vonatkozásoknak szentelt – magyar romanisztika létjogosultságát és életképességét. Nagy vállalás volt, s eddig csak kis részben sikerült: Hegyeshalmon túl inkább, mint itthon. Nyugaton köztudott, hogy változó postacímeim ellenére nem csupán romanista vagyok, hanem magyar is, s mivel én ezt a körülményt, amikor indokolt magamutogatás nélkül tudatom, a kollégák is természetes adottságként veszik tudomásul. Itthon problematikusabb a dolog (s nem azért, vagy ma már nem azért, mert szinte még egyetemistaként, több mint fél évszázada, átgondolatlan politikai-filozófiai lelkesedésből írtam egy “marrista” cikket, amelynek téves és felesleges voltára hamar ráébredtem, de persze már későn). Hivatali és társadalmi 7
vagy akár társasági rangom, s ez megtisztelő és fontos, megbecsülést tükröz, de ez sokszor a tudományszervezőnek, az iskolák között közvetítő, ellentéteket áthidaló volt tudománypolitikusnak szól. Odáig ez a megbecsülés ritkábban megy el, hogy el is olvastak légyen egyet s mást abból, amit írtam. Az én hibám is, mostanában megpróbálom a magam részéről korrigálni. De van még életem, lesz talán utóéletem, vannak jó kollégáim és tanítványaim: bizakodom. Mit tervezek? S tervezek-e egyáltalán? Célozgattam erre a kérdésre a fentiekben, s világos, hogy a válasz “igen”. A legfontosabb, legambiciózusabb és legkockázatosabb terv: megírni Gallia első évezredbeli nyelvtörténetét, a lényegre törve és arra, hogy ez sűrített és paradigmatikus formában felmutassa mindazt, ami mondanivalóm van a latin-újlatin átmenet egész kérdéséről. Még két-három év kellene rá, hálás volnék, ha megkapnám. S emellett kis kézikönyvecskében publikálni azt, ami mondanivalóm van a nyelvi változás mechanizmusáról, tömören, kissé provokatívan: vitázzanak rajta, mikor én már kimentem a szobából. S ha ezt a kettőt – jelentéktelenebb, tőlem várt-kért cikkek mellett – leteszem a szimbolikus asztalra, már csak zenét, főképp Bachot és Mozartot hallgatnék, amíg lehet, igazi sznobként partitúrából követve a zenegépből áradó muzsikát.
CURRICULUM VITAE 1924. augusztus 18-án születtem Budapesten. 1942-ben érettségiztem a Budapesti Református Gimnáziumban. Ugyanebben az évben beiratkoztam a Pázmány Péter (később Eötvös Loránd) Tudományegyetem Bölcsészeti Karára, majd tagja lettem az Eötvös Kollégiumnak. 1949-ben francia–latin szakos középiskolai tanári oklevelet kaptam. Közben l947-től 1949-ig a Sorbonne-on és a párizsi Ecole Normale Supérieure-ön ösztöndijjal tanultam, s 1949-ben a Sorbonne doktora lettem francia nyelvészeti disszertációval. 1950 óta folyamatosan tudományos, illetve egyetemi munkakörökben dolgozom. Felsorolásuk: 1950–51. MTA Nyelvtudományi Intézet, tudományos munkatárs. 1951–54. Idegen Nyelvek Főiskolája, a francia tanszék vezetője, mb. igazgató. 1954–57. ELTE, Romanisztikai Tanszék, egyetemi docens, a Nyelv- és Irodalomtudományi Kar dékánhelyettese. 1957–75. Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen, a Román Nyelvek és Irodalmak tanszékének vezetője docensként, majd 1962-től egyetemi tanárként; 1962-től 1967-ig a Bölcsészettudományi Kar dékánja.
8
1975-től
az ELTE BTK-n a romanisztika professzora 1991-ig, de 1977-től félállásban, mert főállásban egyéb vezető posztokat töltöttem be, mégpedig: 1977–78. a Felsőoktatási Pedagógiai Kutatócsoport igazgatója, 1978–82. Oktatási Minisztérium, az Egyetemi Főosztály vezetője, 1982–91. a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének igazgatója. 1992. Magyarországon nyugdíjba mentem, és az olasz kormánytól kine-vezést kaptam “per chiara fama” meghívott egyetemi tanárként a Velencei Egyetemre, ahol nyugdíjazásomig (1999 okt.) dolgoztam. Mindemellett több ízben tanítottam ideiglenes meghívottként is külföldi egyetemeken, mégpedig: 1963–64. professeur associé de linguistique romane, Paris, Sorbonne; 1981. Directeur d’Études, linguistique romane, École des Hautes Études, IVe section; 1989. tavaszi szemeszter: Gastprofessor für Romanische Linguistik, Göttingeni Egyetem; 1993. téli szemeszter: USA Berkeley “Outstanding Scholar of the Year for Medieval Studies”. Ezen kívül 1970-től 1975-ig, magyarországi professzori állásom megtartásával, az UNESCO párizsi központjában dolgoztam nemzetközi tisztviselőként, mint a felsőoktatási részleg igazgatója. Ahogy a fenti adatokból már részben kitűnik, folyamatosan végeztem tudományos munkát egész eddigi pályafutásom alatt, ezt jelzik tudományos címeim is: 1959-ben lettem a nyelvtudomány kandidátusa, 1969-ben a nyelvtudomány doktora, 1982-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lettem, 1987-ben rendes tagja. Tudományos kutatási területem elsősorban a késői és vulgáris latinság, a latin–újlatin átmenet kérdései, ezzel kapcsolatban a nyelvi változás mechanizmusa és elmélete, valamint, főképp a kezdeti években, a francia nyelvtörténet. E tárgykörökből hat saját könyvet, négy általam szerkesztett tanulmánykötet jelentettem meg, főképp külföldön, idegen nyelven, valamint – szintén nagyrészt idegen nyelven, s legfőképp külföldön a nyugati országokban – mintegy 120 egyéb tudományos publikációt. Ezen felül a felsőoktatás elmélete és szervezeti kérdései tárgykörében is publikáltam egy könyvet, több esettanulmányt és mintegy tíz egyéb közleményt. Meghívott előadóként a legtöbb nyugat-európai ország, valamint az USA és Japán különböző egyetemein tartottam előadásokat az utóbbi mintegy 40 évben. Számos, főképp romanisztikai, latin nyelvészeti, általános nyelvészeti kongreszszuson és konferencián vettem részt, több ízben plenáris ülési előadóként, ill. kerekasztal-vezetőként vagy meghívottként, szekcióelnökként stb. Tagja vagyok több nemzetközi és hazai tudományos egyesületnek, többnek voltam vezetőségi tagja, vagy vagyok jelenleg is vezetője (a latin nyelvészeti kollokviumok tudo9
mányos bizottságának tagja, a vulgáris és késői latinnal foglalkozó nemzetközi konferenciák alapítója és tudományos tanácsának tagja, a Société de Linguistique Romane több perióduson át vezetőségi tagja, a Comité International des Linguistes tagja kb. tíz éven át, ennek megfelelően a Magyar Nemzeti Bizottság elnöke). 2001-ben a Société de Linguistique Romane tiszteleti tagjává s ezzel az Elnökség örökös tagjává választott. Tudományos és egyetemi munkámért számos elismerést kaptam (Akadémiai díj, a francia Akadémiai Pálmarend tiszti keresztje stb.). Tudományos és egyetemi munkámért, még a rendszerváltás előtt, több kitüntetést kaptam. Tudományszervezési munkát a legkülönfélébb akadémiai és egyéb tisztségekben évtizedeken át végeztem, jelenleg az MTA Nyelvtudományi Bizottságának elnöke vagyok, s az MTA Tudományetikai Bizottságának tagja. Herman József ny. egyetemi tanár, az MTA rendes tagja Az 1977. április 8-án készült videofelvétel szövegének kiegészített és szerkesztett változata.
10
HERMAN JÓZSEF ÍRÁSAINAK VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA Rövidítések: ALinguH = Acta Linguistica Academiae Scientiarum Hungaricae, ÁltNyT = Általános Nyelvészeti Tanulmányok, Ed(s.) = editor(s), FilKözl = Filológiai Közlöny, Ford. = fordította, I. OK = A Magyar Tudományos Akadémia (I.) Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei, Ism. = ismertetés, MNy = Magyar Nyelv, MTud = Magyar Tudomány, NyK = Nyelvtudományi Közlemények, Pais-emlékkönyv = Szerk.= szerkesztette
1948–50. Nyelvészet és valóság. NyK 52. 83–106. 1951. “Nyelvészet és valóság” c. cikkemről. MNy 47. 41–6. A szókincs és fejlődése. A Nyelvtudományi Intézet Közleményei 2/6. 21–35. Les changements analogiques. Essai sur le problème du développement de la structure grammaticale. ALinguH 1. 119–70. 1952. Francia leíró nyelvtan. Szerk. Eckhardt Sándor. Közoktatási Kiadó, Budapest. (A könyv mintegy 150 lapnyi fejezeteinek, ill. részeinek szerzője) 1954. Recherches sur l’ordre des mots dans les plus anciens textes français en prose. ALinguH 4. 69–94, 351–82. 1956. A nyelvtani kategóriák és a gondolkodás viszonyának kérdéséhez. In: Pais-emlékkönyv. Akadémiai Kiadó, Budapest, 25–9. A francia általános nyelvészet helyzetéről. In: Általános nyelvészet, stilisztika, nyelvjárástörténet. A III. Országos Magyar Nyelvészkongresszus előadásai. Szerk. Kniezsa István. Akadémiai Kiadó, Budapest, 53–61. 1957. 11
Cur, quare, quomodo. Remarques sur l’évolution des particules d’interrogation en latin vulgaire. ALinguH 5. 369–77. A que (francia, spanyol stb. que, olasz che) alárendelő kötőszó etimológiája. FilKözl 3. 67–88. A fonetika oktatása. In: Az idegen nyelvek oktatásának időszerű kérdései, különös tekintettel a felsőoktatásra. Szerk. Dobossy László. Tankönyvkiadó, Budapest 111–23. Az accusativus cum infinitivo-t helyettesítő mellékmondatok kialakulása. Acta Universitatis Debreceniensis L. Kossuth 4. 67–75. 1959. Probleme de metoda în morfologia istorica franceza. Revista de Filologie Romanica si Germanica 3. 111–20. A Német Tudományos Akadémia Román Nyelvtudományi Intézete. FilKözl 5. 233–6. 1961. *POSIT (POSVIT) et questions connexes dans les inscriptions pannoniennes: essai de géographie linguistique. ALinguH 9. 322–31.* Hozzászólás “A nyelvtudomány elvi kérdései” c. vitához. I. OK 18. 73–8. Az idegen nyelv- és irodalom szakos tanárképzés reformja. Felsőoktatási Szemle 10. 290–5. 1962. A propos du système linguistique. In: Zeichen und System der Sprache II. Akademie-Verlag, Berlin, 110–14. A. Martinet: Éléments de linguistique générale (Paris, 1960). MNy 58. 125–9. (Ism.) 1963. La formation du système roman des conjonctions de subordination. Akade-mie-Verlag, Berlin, 274 lap. Sur la préhistoire du système roman des adverbes de temps. Beiträge zur Romanischen Philologie 21. 150–65. Az alak és a jelentés kapcsolatának kérdéséhez. ÁltNyT 1. 125–42. A. Sauvageot: Français écrit, français parlé (Paris, 1962). ALinguH 13. 409–13. (Ism.) 1964. *
A bibliográfia további részében a *-gal jelzett tanulmányok az 1990-ben megjelent Du latin aux langues romanes c. kötetben újra kinyomtatott munkák. 12
Recherches préromanes: le vocalisme des inscriptions latines de la Gaule. Bulletin de la Société de Linguistique de Paris 59/1. II–III (procès-verbaux de séances). 1965. Aspects de la différenciation territoriale du latin sous l’Empire. Bulletin de la Société de Linguistique de Paris 60/1. 53–70. Le datif possessif dans la latinité balkanique. In: Omagiu lui Alexandru Rosetti. Editura Academiei, Bucuresti, 375–8. L. Antal: Questions of Meaning. (The Hague, 1963). ÁltNyT 3. 242–58. (Ism.) 1966. Précis de phonétique française. Tankönyvkiadó, Budapest, 118 lap. A francia nyelv története. A latin nyelvtől az újlatin nyelvekig. Gondolat, Budapest, 266 lap. Recherches sur l’évolution grammaticale du latin vulgaire: les emplois “fautifs” du nominatif. Acta Classica Univ. Scient. Debreceniensis 2. 109–12. 1967. Le latin vulgaire. Presses Universitaires de France, Paris, 127 lap. (Coll. Que sais-je? 1247. – 2. kiad. 1970; 3. kiad. 1975.) Japán ford.: K. Kunihara. Hakusuisha, Tokyo, 1971. Spanyol ford., kiegészített és javított francia szöveg alapján: C. Arias Abellán. Ariel, Barcelona, 1997, 166 lap. Angol ford.: R. Wright. The Pennsylvania State University Press, 2000, 130 lap. A nyelvi változás külső és belső tényezőinek kérdéséhez. ÁltNyT 5. 155–68. Linguistique française et linguistique romane en Hongrie. Nouvelles Études Hongroises 2. 183–8. I. Fodor, The Rate of Linguistic Change (The Hague, 1965). ÁltNyT 5. 309–13. (Ism.) 1968. Statistique et diachronie: essai sur l’évolution du vocalisme dans la latinité tardive. Word 24. 242–51. Latinitas Pannonica. Kísérlet a pannóniai feliratok latinságának jellemzésére. FilKözl 14. 364–6. W. von Wartburg: La fragmentation linguistique de la Romania (Paris, 1967). Bulletin de la Société de Linguistique de Paris. 63/2. 74–5. (Ism.) É. et J. Bourciez: Phonétique française, étude historique (Paris, 1967). Ibid. 79–82. (Ism.)
13
L. Tamás: Etymologisch-historisches Wörterbuch der ungarischen Elemente im Rumänischen (Budapest, 1966). Ibid. 117. p. (Ism.) 1969. *Théorie de l’information et recherches diachroniques. In: Actes du X e Congrès International des Linguistes. Bucarest I. 1969. 467–471. Beszámoló a magyarországi alkalmazott nyelvtudomány helyzetéről. NyK 71. 243–59. 1970. Les particularités de l’évolution du latin provincial. In: Actele celui de-al XII-lea Congres International de Lingvistica si Filologie Romanica. Editura Academiei I, Bucuresti, 125–30. Afázia-kutatás és nyelvelmélet. ÁltNyT 7. 123–40. 1971. Essai sur la latinité du littoral adriatique à l’époque l’Empire. In: Sprache und Geschichte. Festschrift Harri Meier. Fink, München, 199–226. 1972. Togo. Enseignement supérieur: Université du Bénin. UNESCO, Paris, 55 lap. (Társszerzők: J. Balbir, M. de March, D. Manheimer, L. Walckiers) B. Holmes–D. G. Scanlon (eds.): The World Year Book of Education 1971–72. Higher Education in a Changing World. Perspectives 2. 373–4. (Ism.) 1973. Somali Democratic Republic. Higher Education. UNESCO, Paris, 33 lap. (Társszerzők: J. Beynon, D. J. Brown, M. Cerineo.) L’Université européenne en mutation: présentation. Perspectives 3. 512–4. A nyelvészeti strukturalizmus kérdéséhez. Újítás és hagyomány a nyelvtudományban. MTud 18. 240–4. (Társszerző: Szépe György) 1974. A továbbfejlődés a nyelvészetben. MTud 19. 237–47. (Társszerző: Szépe György)
14
1975. Les problèmes de socio-linguistique dans les provinces romanisées de l’Empire romain. Bulletin de la Société de Linguistique de Paris 70/1. VI–VIII. 1976. Problèmes théoriques de la diachronie à la lumière de quelques changements structuraux en latin tardif. In: Bulletin de la Société de Linguistique de Paris 71/1. XVI–XIX. La latinité dans les provinces de l’Empire romain: problèmes de socio-linguistique. In: XIV Congresso Internazionale di Linguistica e Filologia Romanza. Atti, Napoli, 7–15. A francia /E/, /Œ/, /O/ archifonémák és a klasszikus fonológia néhány elméleti kérdése. NyK 78. 328–37. 1978. Yemen Arab Republic. Planning Sana’a University. UNESCO, Paris, 99 lap. (Társszerző: J. Beynon) Du latin épigraphique au latin provincial. Essai de sociologie linguistique sur la langue des inscriptions. In: Étrennes de septantaine: Travaux de linguistique et de grammaire comparée offerts à Michel Lejeune. Klincksieck, Paris, 9–11. Évolution a>e en latin tardif? Essai sur les liens entre la phonétique historique et la phonologie diachronique. ALinguH 26. 37–48. Facteurs sociolinguistiques et changements linguistiques – portée et limites d’un principe d’explication. In: Proceedings of the Twelfth International Congress of Linguists. Innsbruck, 292–3. A Saussure-i gondolatrendszer és napjaink nyelvtudománya. MNy 74. 136–44. A Romania születése. Jegyzetek az újlatin nyelvrokonság felfedezésének történetéhez. ÁltNyT 12. 133–43. Language in Time. (On the Theory of Linguistic Change). ALinguH 28. 241–53. (Magyar változat: Nyelvszerkezet és idő: a nyelvtörténet néhány elméleti kérdése. NyK 80. 3–13.) 1980. Acces to Higher Education – a Problem Forever? In: Higher Education in Europe, UNESCO, April–June. 19–24. 1981. Accès à l’enseignement supérieur en Europe. UNESCO, Paris, 90 lap.
15
1982. *Un vieux dossier réouvert: les transformations du système latin des quantités vocaliques. Bulletin de la Société de Linguistique de Paris 77/1. 285–302. Sociolinguistique et linguistique romane. In: Actes. XVI Congrés Internacional de Lingüística i Filologia Romàniques. Tom I. Sessions plenàries i taules rodones. Palma de Mallorca, 203–8. Szociolingvisztika és nyelvtörténet. MNy 78. 1–8. 1983. *La langue latine dans la Gaule romaine. In: Aufstieg und Niedergang der römischen Welt II, 29/2 publ. W. Haase. De Gruyter, Berlin, 1045–60. *Le latin dans les provinces danubiennes de l’Empire romain. Problèmes et perspectives de la recherche. Ibid. 1089–106. (Magyarul: A latin nyelv a római birodalom dunai provinciáiban. A kutatás problémái és távlatai. FilKözl 32–33. 1986–1987, 1–15.) The History of Language and the History of Society: on some Theoretical Issues and their Implication in Historical Linguistics. ALinguH 33. 3–12. Nyelvtörténet és történelem. MTud 28. 721–30. Folytonosság és újítás a nyelvtudományban. NyK 85. 341–8. 1984. Phonétique et phonologie du français contemporain. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984, 156 lap. (2. kiad. 1993.) L’expérience hongroise dans le domaine de la planification et de la méthodologie de l’enseignement des langues relativement peu enseignées en Europe. UNESCO, Paris, 107 lap. (Társszerző: Szépe György) L’évolution du latin dans les provinces de l’Empire: problèmes et perspectives. In: Actes du VIIe Congrès de la Fédération Internationale des Associations d’Études Classiques II. Budapest, 305–10. (Magyarul: A latin nyelv fejlődése a római birodalom provinciáiban: problémák és távlatok. ÁltNyT 15. 57–63.) 1985. Új eredmények, új kérdések a román nyelvek kialakulási folyamatának vizsgálatában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 44 lap. La différenciation territoriale du latin et la formation des langues romanes. In: Actes du XVIIe Congrès International de Linguistique et Philologie Romanes II. Aix-en-Provence, 15–62. Témoignage des inscriptions latines et préhistoire des langues romanes: le cas de la Sardaigne. In: Mélanges Skok. Jugoslavenska Akademija Znanosti i Umjet-nosti, Zagreb, 207–16.
16
La disparition de la déclinaison latine et l’évolution du syntagme nominal. In: Syntaxe et latin. Actes du IIe Congres International de Linguistique Latine. Université de Provence, Aix-en-Provence, 345–57. Nyelv, állam és politika. Kritika 1985/3. 3–5. Tamás Lajos nyolcvanéves. MNy 81. 118–9. Tamás Lajos 1901–1984. MTud 30. 391–3. 1986. Problèmes et expériences de l’enseignement du français en Hongrie. In: L’en-seignement moderne des langues. Tudományos Ismeretterjesztő Társaság, Budapest, 9–29. (Társszerző: Szépe György) Az UNESCO nevelési programjai és a magyar oktatásügy. In: A 40 éves UNESCO és Magyarország. Szerk. Salgó László. Magyar UNESCO Bizottság, Budapest, 38–59. 1987. La disparation de -s et la morphologie dialectale du latin parlé. In: Latin vulgaire – latin tardif. Actes du Ier Colloque international sur le latin vulgaire et tardif. Niemeyer, Tübingen, 97–108. Gondolatok a közösségi kétnyelvűségről. MNy 83. 448–54. Nyelvi változás, nyelvi tervezés Magyarországon. MTud 32. 513–31. (Társ-szerző: Imre Samu) Latin vulgaire – latin tardif. In: Actes du 1er Colloque international sur le latin vulgaire et tardif. Niemeyer, Tübingen, 262 lap. (Szerk.) P. A. Gaeng: Collapse and Reorganization of the Latin Nominal Inflection as Related in Epigraphic Sources. (Potomac, 1983). Zeitschrift für Romanische Philologie 103. 223–5. (Ism.) 1988. La situation linguistique en Italie au VIe siècle. Revue de Linguistique Romane 52. 55–67. A nemzetfogalom meghatározásához: nyitott kérdések és vitatható válaszok. Világosság 29. 510–518. Tájékoztató az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatervéről. MNy 84. 393–400. A felsőoktatásba való bejutás folyamatáról, társadalmi és oktatáspolitikai öszszefüggéseiről. In: Kutatások a felsőotatás köréből II. Budapest, 134–50.
17
1989. Accusativus cum infinitivo et subordonnée à quod, quia en latin tardif. Nouvelles remarques sur un vieux problème. In: Subordination and Other Topics in Latin. Ed. Gualtiero Calboli. John Benjamins, Amsterdam–Philadelphia, 134–52. Conscience linguistique et diachronie. Bulletin de la Société de Linguistique de Paris 84/I. 1–19. 1990. Du latin aux langues romanes. Études de linguistique historique réunies par Sándor Kiss, avec une préface de Jacques Monfrin. Niemeyer, Tübingen, 392 lap. Sur un exemple de la langue parlée à Rome au VIe siècle. In: Latin vulgaire – latin tardif II. Ed. Gualtiero Calboli. Niemeyer, Tübingen, 145–57. Sándor Eckhardt grammairien. Cahiers des Études Hongroises 2. 15–9. 1991. Néhány megjegyzés a magyar főnévragozás paradigmájának szerkezetéről. In: Emlékkönyv Benkő Loránd hetvenedik születésnapjára. Szerk. Hajdú Mihály–Kiss Jenő. Budapest, 265–72. La démarche comparative en linguistique romane. Problèmes et perspectives. In: Actes du XVIIIe Congrès International de Linguistique et Philologie Romanes. Vol. III. Table ronde I. Niemeyer, Tübingen, 3–9. On the Grammatical Subject in Late Latin. In: New Studies in Latin Linguistics. Ed. Robert Coleman. John Benjamins, Amsterdam–Philadelphia, 415–25. Gli studi sul latino tardo e sulle origini romanze in Italia. In: La linguistica italiana, oggi. Ed. Alberto Varvaro. Bulzoni, Roma, 113–22. Spoken and Written Latin in the Last Centuries of the Roman Empire. A Contribution to the Linguistic History of the Western Provinces. In: Latin and the Romance Languages in the Early Middle Ages. Ed. Roger Wright. London–Routledge, New York, 29–43. 1992. La transition du latin aux langues romanes. Quelques problèmes de la recherche. Lalies 11. 161–71. Sur quelques aspects du latin mérovingien: langue écrite et langue parlée. In: Latin vulgaire – latin tardif III. Eds. Maria Iliescu et Werner Marxgut. Niemeyer, Heidelberg, 173–86.
18
1993. Conclusion de la Table Ronde sur la fragmentation linguistique de la Romania. In: XXe Congrès International de Linguistique et Philologie Romanes. Tome II, Section III. Francke, Bern, 694–8. Présentation de la Section III. sur la Fragmentation linguistique de la Romania. Ibid. 336–44. (Társszerző: Jakob Wüest) 1994. Linguistic Studies on Latin. Selected Papers from the 6th International Colloquium on Latin Linguistics (Budapest, 23–27 March 1991). Benjamins, Amsterdam, 421 lap. (Szerk.) 1995. Les ardoises wisigothiques et le problème de la différenciation territoriale du latin. In: Latin vulgaire – latin tardif IV. Ed. Louis Callebat. Olms-Weidmann, Hildesheim–Zürich–New York, 63–76. L’état actuel des recherches sur le latin vulgaire et tardif. Studia Romanica (Tokyo) 28. 1–18. Az afáziakutatás nyelvészeti perspektívái (Perspectives linguistiques des recherches sur l’aphasie). ÁltNyT 18. 77–90. (Társszerző: Szépe Judit) Maria Selig: Die Entwicklung der Nominaldeterminanten im Spätlatein. Zeitschrift für Romanische Philologie 111. 274–6. (Ism.) 1996. Dal latino alle lingue romanze: risultati, problemi, prospettive. Università Ca’Foscari. Prolusione, A. A., Venezia, 1996–1997, 29 lap. A propos du si interrogatif: évolutions achevées et évolutions bloquées. In: Akten des VIII. internationalen Kolloquiums zur lateinischen Linguistik. Eds. Alfred Bammesberger–Friedrich Heberlein. C. Winter, Heidelberg, 296–307. Remarques sur l’histoire du futur latin – et sur la préhistoire du futur roman. On Latin Linguistic and Literary Studies in Honour of Harm Pinkster. Edd. Rodie Risselada–Jan R. De Jong–A. Machtelt Bolkestein. Gieben, Amsterdam, 60–70. The End of the History of Latin Romance Philology, vol. XLIX, 4. 364–82. Varietäten des Lateins – Les variétés du latin. In: Lexikon der Romanistischen Linguistik (LRL), II, 1. Hgg. G. Holtus–M. Metzeltin–Ch. Schmitt. Niemeyer, Tübingen, 44–61.
19
L’emploi des noms indéclinables et l’histoire de la déclinaison latine. In: Aspects of Latin. Papers from the Seventh International Colloquium on Latin Linguistics (Jerusalem, April 1993). Ed. Hannah Rosén. Innsbrucker Beiträge zur Sprachwissenschaft, Innsbruck, 389–400. 1997. A propos du débat sur le pluriel des noms italiens (et roumains): à la recherche d’une conclusion. In: Italica et Romanica, Festschrift für Max Pfister zum 65. Geburtstag. Bd. 2. Hgg. Günter Holtus–Johannes Kramer–Wolfgang Schweickard Niemeyer, Tübingen, 119–30. 1998. La chronologie de la transition: un essai. In: La transizione dal latino alle lingue romanze. Atti della Tavola Rotonda di Linguistica Storica (Università Ca’Foscari di Venezia, 14–15 giugno 1996). Niemeyer, Tübingen, 5–26. Dal latino alle lingue romanze. In: Dialogare con il passato. Corso di lingua latina, vol. I, Teoria. A cura di Mario Geymonat e Lorenzo Fort. Zanichelli, Bologna, 185–212. Tours-i Gergely nyelvi tudata. In: Nyelv, stílus, irodalom. Köszöntő könyv Péter Mihály 70. születésnapjára. Szerk. Zoltán András. Budapest, 231–8. Utószó (Ferdinand de Saussure munkájához). In: Ferdinand de Saussure: Bevezetés az általános nyelvészetbe. Corvina, Budapest, 373–9. (Egyetemi Könyvtár) La situation linguistique dans la Gaule Narbonnaise et les origines de la séparation du domaine français et du domaine Provençal. In: Atti del XXI Congresso di Linguistica et Filologia Romanza IV. Ed. G. Rufino. Niemeyer, Heidelberg, 455–66. L’ordre des mots en latin vulgaire. In: Actas do XIX Congreso Internacional de Lingüística e Filoloxía Románicas, Universidade de Santigo de Compostela, 1989. Publicadas por Ramón Lorenzo. I A Coruńa, 1997 [1998], 1051–60. DIS MANIBVS. Un Problème de syntaxe épigraphique. In: Estudios de Lingüística latina. Universidad Autonóma de Madrid, 14–18 de abril de 1997, ed. por B. García Hernández. Ediciones Clásicas, Madrid, 397–408. La transizione dal latino alle lingue romanze. Atti della Tavola Rotonda di Linguistica Storica. (Università Ca’Foscari di Venezia, 14–15 giugno 1996). Niemeyer, Tübingen, 260 lap. (Szerk.)
20
1999. La conscience linguístique de Grégoire de Tours. In: Latin vulgaire, latin tardif. Actes du Ve Colloque International sur le latin vulgaire et tardif (Heidelberg, 5–8 septembre 1997). Eds. H. Petersmann–R. Kettemann. Winter, Heidelberg, 31–9. 2000. Nyelvi tudat, nyelvi változás, nyelvi politika. A mai romanisztika műhelyéből. MTud 4. 385–96. Morphologie pronominale et évolution syntaxique: remarques sur la formation des formes «vulgaires» de ille. In: Papers on Grammar, V. Ed. by Gualtiero Calboli. CLUEB, Bologna, 95–107. Differenze territoriali nel latino parlato dell’Italia tardo-imperiale: un contributo preliminare. In: La preistoria dell’italiano. Atti della Tavola Rotonda di Linguistica Storica. Università Cà’Foscari di Venezia, 11–13 giugno 1998. Niemeyer, Tübingen, 123–35. (Szerk., társszerkesztő: Anna Marinetti) La preistoria dell’italiano. Atti della Tavola Rotonda di Linguistica Storica. Università Cà’Foscari di Venezia, 11–13 giugno 1998. Niemeyer, Tübingen, 279 lap. (Szerk., társszerkesztő: Anna Marinetti) 2001. A történeti nyelvészettől a nyelvi változások elmélete felé: problémavázlatok. In: Újabb tanulmányok a strukturális magyar nyelvtan és nyelvtörténet köréből. Kiefer Ferenc tiszteletére barátai és tanítványai. Szerk. Bakró-Nagy Mari-anne–Bánréti Zoltán–É. Kiss Katalin. Budapest, 389–407.
21
KORTÁRSI MÉLTATÁSOK HERMAN JÓZSEFRŐL Herman József ajánlása Minden ajánlás azzal kell, hogy kezdődjék: ismeri-e az ember azt, akit ajánl, és milyen minőségben. Ezzel kezdem én is. Herman Józseffel egy gimnáziumba jártam, a Budapesti Református Gimnáziumba. Ő hetedik gimnazista volt, mikor én elsős. Egy alsós mindig tisztelettel tekint egy felsősre (olykor nagyobbal, mint egy tanárra), s a nevét is megjegyzi, ha évzárókon ismételten hallja azt, mint olyanét, aki túl azon, hogy jeles tanuló, vers- és novellapályázaton díjakat nyer, aki az önképzőkör irodalmi szakosztályának elnöke, de a filozófiai szakosztályban is előadást tart, s aki már akkor, tehát szokatlanul korán kopaszodásnak indult. És azután évekig koptattam még a gimnázium folyosóit, de végül megint egy iskolának lettünk növendékei, ha nem is egy időben, hiszen mire én bekerültem, ő már kijárta az iskolát: az egyetem latin szakját (másik szakja francia volt) meg az Eötvös Kollégiumot. Egyszer mégis találkoztunk. Valaki bizonyos “téves néze-teimért” vont kérdőre, nem mondhatom, hogy ellenségesen, de kissé érdesebben, mint egy ijedt gólya szerette volna. (Az ijedtség talán nem volt egészen alaptalan: 1949-et írtunk...) E kis beszélgetésen véletlenül (ez nem ironikusan értendő: történetesen benyitott a szobába, s bár vissza akart húzódni, beszélgető társam behívta), mondom tehát véletlenül Herman tanár úr is jelen volt. Nem volt egészen híján bizonyos nagyképűségnek – akkor jött haza kétévi párizsi tanulmányok után –, de az érdességeket közbeszólásaival tőle telhetőleg tompította. Ez akkor nem volt éppen szokásos (még az is lehet, hogy máskor Herman tanár úr volt érdes), de nekem nagyon jólesett, amit bizonyít, hogy ma is emlékszem rá. Útjaink azután hosszú időn át csak ritkán találkoztak. Ez érthető. Ő hamarosan nemzetközileg ismert és elismert tudós lett, éveken át a Sorbonne profeszszora, aki a világ egyik legtekintélyesebb nyelvtudományi társaságában, a Société Linguistique de Paris-ban is tartott előadásokat, azután öt éven át az UNESCO felsőoktatási részlegének volt igazgatója (nem hivatalos értesüléseim szerint e minőségében nem mulasztotta el, hogy a magyar oktatásügyet segítse), és kutatási területe is jórészt távolabb állt az én érdeklődési körömtől. Azért elolvastam az Acta Antiquában megjelent tanulmányait (1957, 1961), itt-ott más dolgozatait is, elolvastam 1969-ben magyarul is megjelent francia nyelvtörténetét (eredetileg franciául jelent meg 1967-ben), ezt az embertől érthető nyel-
22
ven, minden tudományos nagyképűsködés nélkül írt, de tudományos szempontból feltétlenül megbízható könyvet, meghallgattam az Ókortudományi Társaságban ugyancsak 1969-ben a pannóniai római feliratok latinságáról tartott előadását, s ott voltam azon a nagy nemzetközi ókortudományi kongresszuson, melyen a latin nyelv fejlődéséről tartott előadást olyan franciasággal, hogy egy francia résztvevő felállt és elmondta: őt ugyan a tárgy közelebbről nem érdekelte, el is akart menni, de végül maradt, mert hogy valaki így tudjon Victor Hugo nyelvén beszélni, az ritkaság, ezt végig akarta hallgatni. Mindez persze csak távoli ismeretség – elismerem. Közben Herman József Debrecenben és Budapesten volt egyetemi tanár, erről semmi közelebbit nem tudok. Debrecenben – úgy értesültem – nem mindenki szerette. Okát nem tudta vagy nem akarta senki megmondani. Esetleg túl igényes volt némelyeknek? Évek múltán megint egy tudományos intézményben kerültünk össze, ahova ő megint előbb került, mint én: az Akadémiában. Itt most már közvetlen közelből figyelhettem higgadt érveléseit osztályüléseken, szekértáborok közt józan kompromisszumokat munkáló, de a tudományos igényességből soha nem engedő, “színfalak mögötti” tárgyalásait, itt-ott sikertelenségeit, elutasításait csendes nyugalommal vagy szelíd iróniával viselő bölcsességét. Hadd térjek át most már az ajánlás következő pontjára, a szakmai kérdésekre, bár illetékességem – nem lévén romanista – erősen korlátozott. Szerencsémre Herman József egyik, talán legfontosabb kutatási területe egy olyan kérdéskör, melyhez vannak bizonyos kapcsolataim, ti. az ún. vulgáris latin és a latin leány-nyelvek kialakulásának kérdése. Egyes tanulmányokban 1957 óta foglalkozott ilyen kérdésekkel, bár ekkor munkásságának középpontjában még a francia nyelv története állott. Első párizsi professzorsága idején azonban már a párizsi Nyelvtudományi Társaság Bulletinjében több terjedelmes tanulmányt is tett közzé a román nyelvek korai történetéből, s elkezdte a Római Birodalom egyes tartományai feliratos anyagának feldolgozását, érthetően a galliai feliratos anyag vizsgálatával, amit azután más területek (Pannónia, Balkán, Adria-part, Itália stb.) feliratait vizsgáló tanulmányok követtek. A galliai latinság alakulását a nemzetközi ókortudomány egyik legnagyobb most folyó vállalkozásában, az Aufstieg und Niedergang der römischen Weltben is ő foglalta össze, s a dunai provinciákat ugyancsak. Herman a nyelvi rendszer egyes elemeinek (kötőszavak, jövő idő) és nyelvtani szerkezeteinek alakulását a klasszikus latin irodalmi nyelvben és tovább (hogyan lép a klasszikus acc. c. inf. helyébe a quoddal vagy quiaval kapcsolt mellékmondat) külön vizsgálat tárgyává is tette, vagyis minden tekintetben “alulról építkezett”. Mindamellett kutatásaiban nemcsak a nyelvi anyagot magát vette tekintetbe, és nemcsak szigorú értelemben vett nyelvészeti módszereket alkalmazott, hanem tudatában volt annak, hogy a nyelv mint az érintkezés eszköze társadalmi beágyazottságú, és nem szakítható ki a művelődéstörténeti öszszefüggésekből. Nem érte be azzal, hogy sikerült minden korábbinál szűkebbre szorítani azt az időközt, mikor a latin leánynyelvek a latintól elszakadnak (az emberek már nem értik a latint), hanem az okát is kereste, s azt egyfelől és ere23
detileg a nyelven belüli változásokban, másfelől és azután a latin és a beszélt nyelv közti szakadékot tudatosító és felerősítő Karoling-reformban ismerte fel (nem pusztán az utóbbiban, mint némelyek). Így egészben véve szilárd alapokon halad a szintézis felé, amelyet tőle a nemzetközi tudós világ vár. Ezt készíti elő időről időre egy-egy, az addigi kutatásait összegző összefoglalás, mint amilyen az 1963-ban Berlinben megjelent csaknem háromszáz lapos műve a román nyelvek alárendelő kötőszavairól, vagy a Que sais-je?-sorozatban megjelent könyve a vulgáris latinról, melyet már három év múlva újra ki kellett adni, melynek spanyol és japán fordítása is megjelent, szlovén fordítása most készül, s végre egy magyar kiadó is foglalkozik vele – s ezeken kívül számos más, rövidebb munka. Ezek az időről időre adott összefoglalások azután újabb részletkutatások kiindulópontjává válnak, nem véletlenül fordul elő címükben többször is a problémák és távlatok kifejezés. Ahhoz, hogy valaki a problémákat és a távlatokat világosan lássa, áttekintéssel kell bírnia a szak egész területéről, s hogy Herman valóban bír, mutatják nemcsak kongresszusi előadások, hanem a Lexikon der Romanistischen Linguistikben írt terjedelmes összefoglalása is, és talán itt kell megemlíteni azokat a nemzetközi konferenciákat is, melyeknek kitalálója, szervezője és lelke Herman József, hiszen ahhoz, hogy egy konferencia termékeny legyen, termékeny kérdésfeltevésekre van szükség, termékeny kérdést pedig csak az tud egy konferencia középpontjába állítani, aki tisztában van “a problémákkal és a távlatokkal”. Itt most még szólni kellene Herman Józsefről mint tanárról, de erre csakugyan nem vállalkozhatom, hiszen soha egyetlen óráján nem voltam. Néhány előadását azonban hallottam, számos tanulmányát elolvastam, s ebből arra kell következtetnem, hogy órái is ugyanolyan gondosan felépített, lépésről lépésre haladó fejtegetések lehettek. Vendégprofesszorság Párizsban kétszer is (egyszer a Sorbonne-on, egyszer az École des Hautes Études-ben), Göttingenben, Berkley-ben, Heidelbergben, “hír-neve alapján” meghívott rendes tanár Velencében, a legjelentősebb tudományos vállalkozások résztvevője, Franciaországban jelenik meg munkája a vulgáris la-tinról, az egyik legrangosabb német kiadó adja ki tanulmányainak gyűjteményét – aligha azért, mintha Franciaországban vagy Olaszországban rajta kívül senki sem foglalkoznék a vulgáris latinnal vagy a latinból a román nyelvekbe való átmenet kérdéseivel, aligha azért, mert a felsorolt nemzetközi vállalkozások és egyetemek nem tudtak volna mást meghívni (hiszen a legelőkelőbb egyetemekről van szó, ahová bárki örömmel megy, mert megtiszteltetés oda meghívatni), hanem nyilván azért, mert Herman József a maga kutatási területén világviszonylatban a legelsők közt van, bizonyítva azt, hogy magyar tudós is elérhet olyan szintet a társadalomtudományok területén, hogy mellőzhetetlen tekintély lesz, éspedig olyan tudományban, mely a mienkénél lényegesen nagyobb országokban mintegy nemzeti tudománynak számít. De hát miért kell akkor őt ajánlani és kinek? Azért, mert bár Herman Józsefet a szűkebb szakmán belül itthon is becsülik és tisztelik, nem egy magyar kol24
légától hallottam: Érdekes, mintha Hermant jobban becsülnék és tisztelnék külföldön, mint itthon. Ez sajnos igaz. Az, hogy Herman mit jelent a nemzetközi roma-nisztikában, nem él itthon igazán elevenen a tudományos köztudatban, még kevésbé a nyelvtudománytól távol állók tudatában. Kinek szól hát az ajánlás? A tágabb tudományos és tudomány iránt érdeklődő közvéleménynek. Hadd hívjam fel a figyelmüket arra, hogy él közöttünk egy, a nemzetközi tudósvilágban a legelsők között számon tartott tudós, s hadd ajánljam őt nagyon melegen a közvélemény figyelmébe.
Ritoók Zsigmond
Részletek egy köszöntőből Herman József olyan romanista, aki munkáiban a kezdetektől fogva szerencsésen ötvözte a “speciális nyelvészeti kutatásokat” (amelyek elsősorban az újlatin nyelvek kialakulására, a latin késő-császárkori és koraközépkori történetére vonatkoztak) és az “általános nyelvészeti meglátásokat”. Hatott rá a (mindenek-előtt a francia) strukturalizmus, a statisztikai nyelvészet, az információelmélet, majd később a szociolingvisztika és a pszicholingvisztika. Éppen ezért tudott mindig újat mondani nemcsak a romanistának, hanem az általános nyelvésznek is. Romanisztikai munkáinak tudományos súlyát közvetlenül nem tudom megítélni, de magas színvonalukról tanúskodnak a nagyszámú hivatkozások és a sok külföldi meghívás. Általános nyelvészként elsősorban a nyelvtörténet és az általános nyelvészet kapcsolatát kutatta, de foglalkoztatta a szinkrón fonológia ügye is, mindenekelőtt azonban a fonológia és a fonetika kapcsolatrendszere. A szociolingvisztikát felhasználta nyelvtörténeti kutatásaiban, és e diszciplínának ő volt az első magyar propagátora. Ugyancsak ő hívta fel elsőként a magyarországi nyelvtudomány figyelmét a pszicholingvisztikai és neurolingvisztikai kutatások fontosságára. Ismerte a nyelvpolitika és a nyelvi tervezés problematikáját, és sokat tett annak érdekében, hogy ezek a diszciplínák nálunk is ismertté váljanak, igazából meghonosodni nem is tudtak. A 60-as években bekövetkezett elméleti nyitásban Herman József fontos, sőt mondhatnánk döntő szerepet vállalt. A 40-es és 50-es években a magyar nyelvtudományt, mint ahogy arra Herman József maga is rámutatott Az elméleti nyitás a magyar nyelvtudományban című, a magyar nyelvészek V. nemzetközi kongresszusán elhangzott előadásában, a “szinte teljes stagnálás jellemezte”. Ezekben az években “a magyarországi nyelvtudományt sajátos, mindenfajta gondolati újítástól mentes szigetként írhatjuk le, amely – még saját múltjához képest is – nagyjából az 1910-es évekig visszakozott, sőt egy bizonyos sértett és gyanakvó ellenszenvvel utasított vissza mindent, ami ebből a helyzetből kimozdíthatta volna” (MNy LXXXVII, 1991, 15–6). Az 1961. évi strukturalista vitában hozzászólásában meggyőző példákkal bizonyította, hogy a strukturalizmus termékenyítően hat a nyelvtörténeti kutatásokra, és ezért a nyelvtörténet sem zár25
kózhat el tőle. Az 1968. évi, az általános és alkalmazott nyelvészet hazai helyzetét felmérő tanácskozás egyik szervezője. Vitaindító előadásában nemcsak az alkalmazott nyelvészet ma is érvényes meghatározását találjuk meg, hanem akkori területeinek rövid áttekintését is. A nálunk kibontakoztatandó új területnek elsősorban a neurolingvisztikát és pszicholing-visztikát tekinti. A legtöbb alkalmazott nyelvészeti területnek nincs még meg a szervezeti bázisa, ezért sürgető feladatnak tartja a szervezeti kérdések megoldását. Az általános nyelvészet helyzetével kapcsolatos hozzászólásában mindenekelőtt azt hangsúlyozza, hogy a nyelvtörténetnek is megvan a maga elméleti problematikája, és hogy ezeknek a problémáknak a kutatása szintén fontos feladata lenne a magyar nyelvtudománynak. Herman József, bár fő kutatási területe változatlanul a romanisztika marad, a 60-as évektől következetesen az általános és alkalmazott nyelvészeti kutatások fejlesztéséért száll síkra. Az, hogy ma van Magyarországon egy erős, nemzetközileg is ismert és elismert szakembergárda az általános és alkalmazott nyelvészet területén, nem kis mértékben neki köszönhető. Herman József 1982-től 1992-ig a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének igazgatója. Nevéhez fűződik két fontos munka elindítása, illetőleg újraindítása. A beszélt nyelvi kutatásokra és a nagyszótári munkálatokra gondolok. Akkoriban a beszélt nyelv szociolingvisztikai indíttatású vizsgálata új problémának számított, azóta viszont a magyar beszélt nyelv kutatása az Intézet egyik legfontosabb és legsikeresebb munkájává nőtte ki magát, eredményei nemzetközileg is ismertek. A 80-as évek elején még nem tudhattuk, hogy a beszélt nyelv kutatásának milyen szerteágazó alkalmazásai vannak, és hogy majd egy-koron a nemzetközi nyelvtudomány legaktuálisabb problémái (közgazdasági terminussal “sikerágazatai”) közé fog tartozni. Ez is azt bizonyítja, hogy Herman József milyen kitűnően látta a nyelvtudomány időszerű erővonalait, és milyen jó érzékkel tudott tudományt szervezni. Ugyancsak kitűnő tudományszervezői érzékről tanúskodik másik nagy tette, a nagyszótári munkák újraindítása. Viszonylag rövid idő alatt sikerült megteremtenie a szótári munkálatokhoz szükséges infrastruktúrát és személyi feltételeket. A szótári munkáktól, mint jól tudjuk, nem várható gyors siker, de a munka jól halad, és a Nagyszótár most már bizonyára el is fog készülni. A szótárkészítés ma a nyelvtudomány legaktuálisabb feladatai közé tartozik. Ha körülnézünk a világban, azt tapasztaljuk, hogy az utóbbi években a szótári munkák elméleti és gyakorlati meggondolásokból ismét előtérbe kerültek. Az elméleti nyelvészet újból felfedezte a szót, számos gyakorlati feladat pedig jó szótár nélkül megoldhatatlan. Csak sajnálni tudjuk, hogy Herman József másik két sokat dédelgetett terve személyi és anyagi feltételek hiányában csak részben valósulhatott meg: nem jöhetett létre az Intézetben sem ütőképes pszicholingvisztikai, sem pedig a nyelvtörténet elméleti kérdéseivel foglalkozó munkacsoport, pedig mindkettőre igen nagy szükség lenne.
26
Visszapillantva munkás életének eddig eltelt tartalmas évtizedeire mindenekelőtt azt állapíthatjuk meg, hogy Herman József életpályája a sok kitérő és a sok-sok nehézség ellenére is töretlen volt, s folyton-folyvást fölfelé ívelt. A sors mindig új meg új, fontos posztokra rendelte, tudományszervezői tevékenységének eredményeit ma is tapasztaljuk. Tudományos munkássága is állandó jelleggel mélyült és terebélyesedett, nemzetközi hírneve nőttön-nőtt. És ma a nemzetközileg legismertebb és legelismertebb magyar nyelvtudósaink egyike. Herman József egyetemi tanárként, vezetőként, akadémiai bizottságok elnökeként és tagjaként, szerkesztőként kiemelkedően értékes munkát végzett. Emellett a tudományos diplomácia terén is fontos feladatot látott el az UNESCO felsőoktatási részlegének igazgatójaként. Számos tanulmánya foglalkozik egyetempolitikai és oktatásszociológiai kérdésekkel. E rövid összefoglalásban nem térhettünk ki a jubiláns tevékenységének minden részletére és bővebb elemzésére. Reméljük azonban, hogy eddigi életútját, a magyar és a nemzetközi tudományos élet számára gyümölcsöző munkásságát, tudományos szervezői tevékenységét, ha vázlatosan is, de főbb vonásaiban sikerült érzékeltetnünk.
Kiefer Ferenc
Az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának ajánlása egy magas állami kitüntetésre Herman József a magyarországi romanisztika meghatározó és iskolateremtő egyénisége, aki a korábban Tamás Lajos és Gáldi László által képviselt kutatásoknak két szempontból adott új irányt: egyrészt a latin nyelv népi változatának és kései szakaszának erőteljes bevonásával, másrészt a szociolingvisztika és a modern történeti nyelvtudomány eredményeinek markáns érvényesítésével. Ami az egyes újlatin nyelveket illeti, figyelme elsősorban a francia nyelv felé irányult, az ófrancia szórendről írta elméleti szempontból is előremutató egyetemi doktori értekezését, és ő rendezte időtálló egyetemi tankönyvekbe – saját kutatásainak felhasználásával – a francia fonológia és a francia nyelvtörténet rendszerét. Önálló kutatási területként azonban már igen hamar az újlatin nyelvek kialakulását, ill. a latin-újlatin átmenetet választotta, és pályája során e kérdéskör igen sok vonatkozását vizsgálta meg, új távlatok felrajzolásával. Széles nemzetközi visszhangot váltott ki első könyve, amelyben az újlatin alárendelő kötőszórendszer kialakulását mutatta be, széleskörű anyagon, meggyőző funkcionális magyarázatokkal (1963). Az ún. külső és belső nyelvészeti szempontok figyelembevételével és pontos filológiai háttérrel készítette el az ún. vulgáris latinról szóló összegezését, amelyet a francia eredeti (első kiadás: 1967) után japánra, majd jelentős bővítés után a közelmúltban spanyolra is lefordítottak; ez a munka jelentős mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a latin nyelv tanulmányo-
27
zása a megcsontosodott filológiai sémákból kiszabadulva modern szocio-lingvisztikai tárgy lehessen. A későbbiekben Herman József tudományos munkásságának legjavát a kései latinnak szentelte, filológiailag elmélyült anyaggyűjtés alapján, az adatokat információelméleti, statisztikai és szociolingvisztikai kontrollnak alávetve és a külső történelembe is belehelyezve. Tanulmányai révén – amelyek összegyűjtve is olvashatók a tübingeni Niemeyer Kiadónál megjelent kötetben (1990) – világossá válik a latin nyelv területi differenciálódásának folyamata, az újlatin nyelveket megelőző dialektusok kialakulásának abszolút értelemben és provinciaként is egyenlőtlen menete, és fény derül az egyes átalakulásokat összekötő strukturális kapcsolatokra. Miközben így új megvilágításba kerül a latin-újlatin átmenet már sokat vitatott és itt rendkívüli komplexitással tanulmányozott kérdése, hozzátehetjük, hogy a szerző az elsőrendű forrásként használt latin feliratok vizsgálatának nyelvészeti elveit is meghatározta, új és időtálló módon. Újabb tanulmányaiban különös figyelmet szentel a kései latin írók nyelvi tudatosságának, a nyelvvel fenntartott viszonyának, ami elvezet egy egyedülálló diglosszia-helyzet (örökölt latin-újlatin felé fejlődő beszélt nyelv) beható és eredeti vizsgálatához. Ne maradjon említetlenül Herman Józsefnek a szó nemes értelmében vett tanári tevékenysége, amellyel magyar és külföldi egyetemeken sokakat vezetett be a nyelvészeti és ezen keresztül az általános humán kutatásba; és szervezői tevékenysége, amely nehéz időkben is segített fenntartani Magyarországon egy fontos tudományos és kulturális hagyomány, a romanisztika szervezett kereteit. Herman József munkásságával bebizonyította, hogy a magyar adottságok között is lehet nemzetközi tematikákkal világszínvonalon foglalkozni. Herman József nemzetközi megbecsültségét bizonyítják vendégprofesszori meghívásai (Párizs, Aquila, Göttingen, Bécs, Berkeley, Heidelberg). Velencei professzori állását pályázaton kívül, meghívás alapján nyerte el. Közel negyven európai, észak-amerikai és japán egyetemen tartott meghívottként előadást (többek között Amszterdamban, Berlinben, Lyonban, Cambridge-ben, Oxfordban, Los Angelesben, Tokióban, Kiotóban, Nápolyban, Rómában). Számos nemzetközi tudományos szervezet tagja, nagy számú kongresszusi előadást tartott. Összefoglalva: Herman József szakterületének egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb nemzetközi tekintélye, a magyar nyelvtudomány, sőt a magyar tudományosság nemzetközi hírnevét öregbíti.
28
Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások Nem szokványos kiadványt ajánlunk az olvasó figyelmébe a Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások című sorozatunkkal. Különlegességét az adja – egyebek között –, hogy írott szöveg, videofelvétel és hangkazetta együttesével mutatunk be hetven hazai nyelvészt, továbbá a társtudományok néhány jeles képviselőjét, akiknek tudományos munkássága főleg a 70-es években teljesedett ki, ill. érte el csúcsát (amit tudományos fokozatok is hitelesítettek), jelentős szakmai irányító és közéleti szerepet töltöttek be, országosan ismert és elismert személyiségekként tisztelték őket. 25 év elteltével igény jelentkezett a felvételeknek az újabb generáció jeles képviselőivel való kiegészítésére. Ez tette szükségessé a sorozatunk nevének pontosítását. A pályaképeknek általunk választott formája – azaz a) hogy ki-ki személyesen önvallomásként szubjektíven beszélhessen pályájáról, szakmai tevékenységéről, megvalósított vagy csak megálmodott terveiről, b) hogy munkáinak bibliográfiája hitelesítse a megrajzolt pályaképet, c) hogy kortársi méltatást is adjunk róla – reményeink szerint hozzásegít a tudós személyiségek objektív megítéléséhez, aminek ugyanúgy szükségét éreztük a felvételek elindításakor, mint napjainkban is, és feltehetően még a jövőben sem lesz másképpen. A különböző előjelű részrehajlásokra és elfogultságokra hajlamos társadalmi gyakorlat és szakmai közélet ellensúlyozására persze nem gondolhattunk, de e hiteles forrásanyag segítheti a jövő szakembereit, hogy reális képet alkothassanak. A szakma szeretete, a tudomány előbbreviteléért dolgozó, a szakmai eredmények megismertetésén fáradozó ember megbecsülése indított arra, hogy az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai osztályán végzett munkám mellett, a kísérleti fonetikában használt kép- és hangrögzítő eszközeink felhasználásával pályatársaimról felvételeket készítsek. Így gyűlt össze az a jelentős videoanyag, melynek további feldolgozását és kiegészítését az ELTE Fonetikai Tanszékén végeztük, ill. végezzük még ma is. Elképzelésem megvalósításában munkatársaim közül többen működtek közre mind az intézetben, mind az egyetemen. Köszönet érte nekik éppúgy, mint nyelvész kollégáimnak, akik nem zárkóztak el a felvételtől, s azoknak is, akik vállalkoztak egy-egy életmű méltatására. A képernyőről ránk villanó tekintetből, a külső megjelenésből, testtartásból és arckifejezésből, valamint az élőszó erejével kifejezett gondolatokból (néha érzelmekből is) megismerhető emberi habitus ránk gyakorolt hatása lenyűgözőbb minden írásnál. Látva, hallgatva és olvasva a XX. század második felének nyelvészeit ismeretekben gyarapodhatunk, páratlan élménnyel gazdagodhatunk. Ezt szeretném megosztani kortársainkkal és az utánunk jövőkkel. Budapest, 1994. november 15. – 1998. január 27. – 2001. november 15. Bolla Kálmán 29
MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK 1. BALÁZS JÁNOS 2. BALOGH DEZSŐ 3. BALOGH LAJOS 4. BÁRCZI GÉZA 5. BARTÓK JÁNOS 6. BENKŐ LORÁND 7. BERECZKI GÁBOR 8. CZEGLÉDY KÁROLY 9. DEME LÁSZLÓ 10. DEZSŐ LÁSZLÓ 11. DOMOKOS PÁL PÉTER 12. DOMOKOS PÉTER 13. ELEKFI LÁSZLÓ 14. ERDŐDI JÓZSEF 15. FÁBIÁN PÁL 16. FOGARASI MIKLÓS 17. GREGOR FERENC 18. GRÉTSY LÁSZLÓ 19. HADROVICS LÁSZLÓ 20. HAJDÚ MIHÁLY 21. HAJDÚ PÉTER 22. HEGEDŰS JÓZSEF 23. HERMAN JÓZSEF 24. IMRE SAMU 25. JUHÁSZ JÓZSEF 26. KÁLMÁN BÉLA
27. KÁROLY SÁNDOR 28. KERESZTURY DEZSŐ 29. KIEFER FERENC 30. KISS LAJOS 31. KOVALOVSZKY MIKLÓS 32. LAKÓ GYÖRGY 33. LŐRINCZE LAJOS 34. B. LŐRINCZY ÉVA 35. MOLLAY KÁROLY 36. MOLNÁR JÓZSEF 37. NYÍRI ANTAL 38. PAPP FERENC 39. PAPP LÁSZLÓ 40. RÁCZ ENDRE 41. J. SOLTÉSZ KATALIN 42. SZABÓ DÉNES 43. SZABÓ T. ATTILA 44. SZATHMÁRI ISTVÁN 45. SZENDE ALADÁR 46. TAMÁS LAJOS 47. TELEGDI ZSIGMOND 48. TOMPA JÓZSEF 49. VÉGH JÓZSEF 50. VÉRTES O. ANDRÁS 51. ZSILKA JÁNOS 52. PÉTER MIHÁLY *** folytatás a belső borítón
30
MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK (Újabb felvételek) folytatás a hátsó borítóról
53. BAŃCZEROWSKI JANUSZ 55. GADÁNYI KÁROLY 57. SUBOSITS ISTVÁN 59. BÉKÉSI IMRE 61. BÜKY LÁSZLÓ 63. SZÉPE GYÖRGY 65. RÓNA-TAS ANDRÁS 67. ADAMIK TAMÁS 69. WACHA IMRE
54. NYOMÁRKAY ISTVÁN 56. PUSZTAY JÁNOS 58. H. TÓTH IMRE 60. ÉDER ZOLTÁN 62. RÉDEI KÁROLY 64. SZABÓ JÓZSEF 66. BÜKY BÉLA 68. BENCÉDY JÓZSEF 70. BOLLA KÁLMÁN
Eddig megjelent füzetek: 1., 4., 6., 7., 8., 9., 11., 12., 15., 17., 19., 23., 24., 26., 27., 28., 29., 31., 33., 34., 35., 37., 38., 39., 40., 43., 44., 48., 49., 51., 52., 53., 54., 55., 56., 57., 58., 59., 60., 62., 63., 67.
31
