MAGYAR KIRÁLYOK KÖNYVE

MAGYAR KIRÁLYOK KÖNYVE

Árpád-házi fejedelmek, Magyarország királyai, Erdély fejedelmei és a kormányzók Összeállította: Buskó András

BUDAPEST, 2011 Az Európai Unió Tanácsának magyar és lengyel elnöksége évében

I. Erdély Latinul: Transilvania / románul: Ardeal / németül: Siebenbürgen http://hu.wikipedia.org/wiki/Erd%C3%A9ly

Erdély címere

Erdély (románul Transilvania vagy Ardeal; németül Siebenbürgen; latinul: Transsilvania vagy Transsylvania) földrajzi-történeti-politikai alakulat Közép-Európában, a Kárpát-medence keleti részén, a mai Románia területén. Ma már csak történelmi hagyományai és sajátos kultúrája miatt tekinthető önállónak. Tágabb értelemben az Erdély vagy jelenkori Erdély elnevezés alatt ma többnyire Románia egész nyugati részét értjük, de nem mint egységes tartományt, hanem csak mint 16 megye összességét. Ez a terület magában foglalja Belső-Erdélyt, a Partiumot és a Bánság keleti nagyobb részét. E két utóbbi térség együtt Külső-Erdélynek is nevezhető.[1] Szűkebb értelemben Erdély, a történelmi Erdély vagy Belső-Erdély ennek a nagyobb területnek a középső-keleti („Király-hágón túli”) részét jelenti, amely az egykori Magyar Királyságon belül bizonyos önállósággal rendelkezett. Belső-Erdély keleti felén található a Székelyföld történelmi tájegysége. Itt a legnagyobb ma a magyarok aránya Románián belül. Hivatalos nyelv a román. [2] Népesség: 4 133 358 fő Partiummal és Bánáttal együtt: 7 723 313 fő Népsűrűség: 72,5 fő/km² Partiummal és Bánáttal együtt 74,9 fő/km² Nyelv: román, regionális nyelv: magyar és a szász Terület: Történelmi Erdély: 57 000 km² Partiummal és Bánáttal együtt 103 093 km2

A szó eredete Az első dokumentum, amely a területre hivatkozik Géza által, 1075-ben kibocsátott adománylevélből származik, ami „terra ultra silvam”-ként (ultra silvam ad castrum quod vocatur Turda)[3], vagyis „az erdőn túl” formában nevezi meg Erdélyt területét. Ugyanezen században kezdtek a területre „Partes Transsylvana” (vagy mai írásmóddal "Transsilvanae") módon hivatkozni (Legenda Sancti Gerhardi, 12. század első felében), ami „az erdőn túli részeket” jelenti, és ezt a kifejezést használták a Magyar Királyságon belül is. A latin helyett a köznyelvben az „Erdőelve” kifejezést is elterjedten használták. Ennek első dokumentálása Anonymus 12. századi Krónikája (Gesta Hungarorum), amely „Erdőelvként” említi. Az Erdő-elő, vagy régiesen Erdő-elve elnevezés nem elszigetelt. A mai Románia déli részén, a Kárpátok és a Duna között lévő, Bukarestet is magába foglaló terület, Muntenia magyar neve például Havaselve (Havasalföld). Őseink tehát az „elő”, „elve” ragokat következetesen használták valamilyen tájegység előtt található terület megjelölésére. Az érdekes az, hogy úgy Erdély, mint Havaselve valami előtt találhatók, tehát nem mögött! Ez óhatatlanul felveti a szemlélő helyzetének kérdését. Úgy tűnik, hogy e tájegységeket még a betelepülő magyarok nevezték el, a Kárpátok ívén kívülről szemlélve őket. Téves lehet tehát az az elmélet, amely az Erdély földrajzi nevet a latin megnevezés fordításaként értelmezi, sokkal inkább a latint lehet a magyar fordításaként tekinteni.

A magyar elnevezést németre is lefordították: az „Überwald” (über Walt) kifejezés számos 13. és 14. századi dokumentumban olvasható. Később a németek saját elnevezéssel „Siebenbürgennnek” („hét vár(os)”) nevezték a területet. A román „Ardeal” név először egy 1432-ben keltezett dokumentumban olvasható „Ardeliu” néven, ami nyilvánvalóan a magyar „Erdély” szóból alakult ki, és nincs köze a román „deal” (domb) elnevezéshez. (Példák hasonló átalakulásokra: Erdőd → Ardud, Egres (város!) → Agrus; Egyed → Adjud; Esküllő → Aşchileu; Erdőfalva → Ardeova stb.)

Földrajz A jelenkori Erdélyt három nagy statisztikai-geopolitikai régióra osztják fel: Északnyugat-Erdély (Északnyugat-romániai fejlesztési régió) Közép- és Kelet-Erdély (Közép-romániai fejlesztési régió) Délnyugat-Erdély (Nyugat-romániai fejlesztési régió) A két utóbbi régió területe Dél-Erdély és Székelyföld régiókra is felosztható. Székelyföld és Északnyugat-Erdély együtt Észak-Erdélyt alkotja. Az Észak-Erdély - Dél-Erdély felosztás a II. világháború idején kapott politikai szerepet. Az erdélyi magyarok manapság gyakran a következő geopolitikai felosztást alkalmazzák: Erdély (ezen belül Székelyföld) Partium Bánság (azaz Kelet-Bánság) A tágabb értelemben vett Erdély kiterjedése nyugat-kelet irányban 480 km, észak-dél irányban 400 km.

Domborzat

Erdély domborzata

Legalacsonyabb pontja Orsova mellett van (kb. 65 m tengerszint feletti magasságban), legmagasabb pontja a Moldoveanu csúcs a Fogarasi-havasokban (Déli-Kárpátok), amely egyben Románia legmagasabb pontja (2544 m). Nyugati részén az Alföld keleti szegélye húzódik. Keletebbre az Erdélyi-szigethegység található, amely a Berettyó völgyétől a Maros völgyéig terjed. Változatos felépítésű hegyek alkotják, legmagasabb (1848 m) és talán legszebb része a mészkőből álló Bihar-hegység. Az Erdélyi-szigethegységtől keletre az Erdélyi-medence található, amelyet a földtörténeti harmadidőszakban még tenger borított (erre utalnak a gazdag kősó-, és földgáztelepek. A süllyedékes tájat a kéregmozgás és az erózió dombsággá alakította. A szélén több kis medence van (például a Fogarasi-Medence, Szebeni-Medence), belseje két nagyobb tájegységre osztható: a Mezőség és a Küküllőmenti-dombvidék. Az Erdélyi-medencét keleten és délen a Kárpátok vonulata szegélyezi, a félköríves hegyvonulaot két eltérő szakasz, a Keleti-, és Déli-Kárpátok alkotja. A KeletiKárpátokat négy, földtanilag eltérő vonulat alkotja. Nyugaton (legbelül) vulkanikus hegyek vannak (például a Kelemen-havasok, Görgényi-havasok és a Hargita), amelyek a Kárpátok legfiatalabb hegyei. A második, legöregebb vonulat kristályos kőzetekből áll (például Radnai-havasok (2303 m), Gyergyói-havasok). A két külső vonulatot üledékes kőzetek (mészkő, homokkő) alkotják. Ide tartozik például a Nagy-Hagymás, Csíki-havasok, Háromszéki-havasok, Csukás, Brassói-havasok és Bucsecs. Az egyes vonulatok közt tágas medencék vannak: Gyergyói-medence, Csíki-medence, Brassóimedence. A Déli-Kárpátok a Temes folyó völgyéig tartanak, főként kristályos kőzetekből álló alpesi jellegű hegyek, formájuk őrzi a legutóbbi jégkorszak nyomait (gleccservölgyek, kárfülkék, glaciális tavak). Ide tartoznak a Fogarasi-havasok, Páreng, Retyezát. Itt található a szénben gazdag Petrozsényimedence is. A Déli-Kárpátok nyugati folytatása a Bánsági-hegyvidék, amelyet alacsonyabb hegyek (1500 m alatt) alkotnak.

Éghajlat A terület kontinentális éghajlatú, de óceáni, és mediterrán hatások is érvényesülnek. Az évi középhőmérséklet a síkságon 9-11 °C, a dombvidékeken 6-9 °C, a magashegységekben 0-2 °C. A csapadék eloszlása is a domborzatnak megfelelően alakul: a hegységekben 700–1200 mm, a dombvidéken és medencékben 500–800 mm, a síkságon 500–600 mm.

Vízrajz Erdély teljes területe a Duna vízgyűjtő területéhez tartozik, bár a folyók többsége a Tisza közvetítésével jut a Dunába. A Tisza északon, a Duna délen határfolyó. Legfontosabb folyója a Maros, amely északkelet-délnyugat irányban kettészeli az Erdélyi-medencét. Északon a Szamos, délkeleten az Olt, délnyugaton a Béga és a Temes, nyugaton a Körösök a legfontosabb folyók. Sok moldvai és havasalföldi folyó is Erdélyből ered (például: Aranyos-Beszterce, Tatros, Bodza, Prahova, Zsíl). Erdélyben nincsenek nagyobb területű tavak, de turisztikai szempontból jelentős a Gyilkos-tó, Szent Anna-tó, Medve-tó.

Növény- és állatvilág Növényvilága: Erdély növényvilágát az erdők jellemezték. Hajdan a nyugati határvidék területét is kiterjedt ligetes tölgyesek, mocsári tölgyerdők borították, ezért Erdőhát volt a neve. Ahogy közeledünk a dombokhoz és hegyekhez, megkezdődik a zárt tölgyesek övezete. Itt elsősorban a kocsányos tölgy az uralkodó, de honos a cser és a magyartölgy is. A hegyekben a kocsánytalan tölgyfajok veszik át a főszerepet. Égtájak és helyi domborzati viszonyok szerint a tölgyeseket a bükkösök váltják fel, melynek vezérfaja a bükk. Az igazi fenyves öv a lucfenyő hazája. A lucfenyő 1800 méterig, sőt eltörpülve magasabbra is felhatol. A havasi övben 2000 m körül a terjedelmes törpefenyvesek, borókások alkotnak áthatolhatatlan sűrűséget. Ezen túl már csak a mohák, zuzmók világa, s végül a csupasz sziklák tömbjei következnek. Különleges sztyepp jellegű növényzete van az erdélyi Mezőségnek, és sok ritka növény található a magashegységi lápokban. Románia szigorúan védett „Nemzeti Parkja” a Retyezát északi oldalán van.

Állatvilága: Az állatvilág legértékesebb tagjai erdős környezetben élnek. A sík vidéken gyakori a tenyésztett apróvad, a nyúl, fácán, fogoly, őz, dámvad és vaddisznó. Ezzel szemben a magas hegyvidék nagyvadállományában ma is akad a szarvason kívül medve, farkas, és hiúz is. A hiúz és vadmacska védett állat. A Kárpátok legmagasabban élő nemes vadja a zerge. A madárvilág legértékesebb fajai közül sasfélék még előfordulnak, a fajdkakas és császármadár védettek, de vadászhatók. A halak közül a nagyobb folyóvizekben és tavakban a harcsa, ponty félék élnek. A magashegységi, gyors folyású patakvizek pisztrángja a sporthorgászok kedvence.

Települései A jelenkori Erdély legnagyobb városa Kolozsvár, egyúttal a harmadik legnépesebb város Romániában.[4] Két színházával, két operájával, tizenegy felsőfokú oktatási intézményével és számos középiskolájával az ország fontos kulturális központja. Egyike volt annak a hét erődített városnak, amelyről Erdély német nevét (Siebenbürgen) kapta. Híres ezen kívül Mátyás király és Bocskai István fejedelem szülővárosaként, illetve az unitárius vallás bölcsőjeként. Számos műemléke közül a legnevezetesebbek a Szent Mihály-templom, előtte Fadrusz János Mátyás szobrával, a Farkas utcai református templom, illetve a Bánffy-palota. Nagyvárad a Partium legnagyobb városa. Habár a 2002-es népszámlálás alkalmával a magyar lakossága csak 27,5%-ot tett ki, mégis mindmáig a belváros szinte érintetlen maradt. „Szent László városának” belvárosában a király tiszteletére épített templom és szobor kiemelt turisztikai fontossággal bír. A város legnagyobb református templomát Szász József eklektikus stílusban tervezte. 1836-ban elkezdték építését, viszont az 1836-os tűzvész, az 1848-49-es szabadságharc, majd az 1851-es árvíz késleltette a munkálatokat. Végül 1853-ra fejezték be a templomot, de a tornyokat csupán 1870-ben. Temesvár a Bánság központja. Belvárosa kiemelt turisztikai látványosság a kirándulóknak. A Szent György római katolikus székesegyház 1736 és 1773 között épült barokk stílusban. Mellette található a Szentháromság-szobor. A Szabadság téren található a régi városháza, a piarista gimnázium és a Hunyadi-várkastély. A Hunyadi-várkastélyt Károly Róbert király építtette 1318-ban, később Hunyadi János átalakíttatta, majd az 1849–es ostrom alatt leomlott. 1851-ben újáépítették. Nagy kiterjedésű múzeumának 22 termében 50 000 tárgyat őriznek, a természettudományi részének 23 termében pedig 16 000 darabos madár- és 21 000 példányos lepkegyűjtemény található. Marosvásárhely a történelmi Székelyföld „fővárosa”. Lakosságát tekintve a jelenkori Erdély hatodik legnagyobb városa. A magyarok számát tekintve az első helyen áll, megelőzve Kolozsvárt. A belváros északi részén található a középkori vár. A Vártemplomot a 14. században építették a ferences szerzetesek, a reformáció során a város többsége áttért a református hitre, ezért a templom is a Református Egyház kezébe került. A reformáció után többszöri átalakításon, kibővítésen ment át. A Keresztelő Szent János Plébánia az ellenreformáció után épült. A jezsuita szerzetesek által épített templomban II. Rákóczi Ferenc is hallgatott misét. Vele szemben található a Barátok templomának megmaradt tornya. A belváros déli oldalán több neves látnivaló is található. A két szecessziós épület, a Közigazgatási Palota és a Kultúrpalota Bernády György polgármester munkássága idején épült. A jelenkori Erdély legfontosabb városai - zárójelben a 2002-es lakosságszámuk: Belső-Erdély: Kolozsvár (318 027), Belső-Erdély fővárosa Brassó (283 901), a Barcaság központja Nagyszeben (155 045), Királyföld székhelye Marosvásárhely (149 577), a székelyek fővárosa, az egykori Magyar Autonóm Tartomány székhelye Beszterce (81 467), hajdani szász város Vajdahunyad (71 380) Déva (69 390) Gyulafehérvár (66 369), az egykori Erdélyi Fejedelemség fővárosa

Sepsiszentgyörgy (61 512), Háromszék központja Kézdivásárhely (18 910), Háromszék 2. központja Torda (55 770) Medgyes (55 203) Csíkszereda (42 029) Dés (38 478) Székelyudvarhely (36 926), a székely anyaváros Partium és Bánság: Temesvár (317 651), a Bánság központja Nagyvárad (206 527), a Partium központja Arad (172 824) Nagybánya (137 976) Szatmárnémeti (115 630) Nagykároly Resicabánya (83 985) Zilah (63 305) Lugos (44 571) Máramarossziget (41 246)

Történelem Történelmi Erdély

Erdély a 16. században Zsámboky János térképén Zsámboki János vagy Sámboki János, humanista nevén Johannes Sambucus, (Nagyszombat, 1531. június 1. – Bécs, 1584. június 13.) bölcseleti és orvosdoktor, történetíró, a humanista levélírás jeles képviselője, nevezetes emblémáskönyv szerzője.

A történelmi Erdély egy 300-480 méterrel a tengerszint felett levő fennsíkot, az úgynevezett Erdélyimedencét foglalja magában a körülötte emelkedő hegyvonulatokkal. Területe 57 000 km². Határai: délen Havasalföldtől a Déli-Kárpátok, keleten Moldvától és Bukovinától a Keleti-Kárpátok választják el. Északon az Északkeleti-Kárpátok (Máramaros, Gutin-hegység, Szilágyság) határolták, nyugaton az Alfölddel, délnyugaton pedig a Bánsági-hegyvidékkel határos. Az Erdélyi-medencét többek között a Maros és Szamos folyók szelik át, de innen ered az Olt folyó is. A történelmi Erdély fő bejárata nyugat felől a Király-hágó.

A magyar honfoglalás előtt Erdély történelme az írásos forrásokból az i. e. 1. évezredtől követhető nyomon. A korábban itt élő népek története az idők homályába vész. Az indoeurópai (iráni) nyelvű lótartó szkíták, az agatürszök az i. e. 1. évezredben vándoroltak a Kelet-európai-síkságról az Erdélyi-medencébe. Ekkor kezdődött el Erdélyben a vaskor. Az agatürszökről Hérodotosz görög történetíró tudósít, aki szerint a Maros-folyó (Marisz) mentén laktak, „trák szokás szerint éltek”, békés természetű és gazdag nép voltak. Utánuk következtek a kelták (i. e. 3-2. század), majd a dákok (i. e. 2. századtól i. sz. 106-ig). A dákok a trákok törzsei közé tartoztak. Rokonaik voltak a Duna-tokolat táján élő gétáknak. Kezdetben Erdélyben több kisebb fejedelemség létezett. Ezek egyesítésével jött létre Burebista dák királysága, amely a Kárpátoktól a Fekete-tengerig terjedt. 106-ban, Traianus római császár légiói átkeltek a Dunán, és elpusztították Burebista utódjának, Decebalnak az országát. Eutropius történetíró, azt állította, hogy az új tartományt az egész római világból („ex toto Orbe Romano”) népesítették be újra. A magyar történetírás szerint a dákok fokozatosan eltűntek Erdély és a mai Románia területéről, míg a román történetírás szerint folyamatosan itt laktak (kontinuitás elmélet). Az elkövetkező másfél évszázadon át római provincia volt Dacia Traiana: csupa jövevény isten, latin, görög, szír, kelta, illír nevek maradtak fenn, alig akadt egy-két trák hangzású név. Dácia volt az utolsó tartomány, amellyel az ókori Róma gyarapodott, s az első, amelyet elvesztett: Aurelianus császár 271-ben a gótok betörései miatt elrendelte a kiürítést: a légiók és a lakosság áttelepült a Duna jobb partjára, Moesiába. A magyar történetírás - lásd Erdély történetét - nem állítja, hogy 271-ben a rómaiak teljesen kiürítették volna Erdély területét. Ezután különböző népek (vizigótok, taifalok, hunok, gepidák, vandálok) átvonulási- vagy szállásterülete lett Erdély.

A honfoglalástól 1526-ig A magyarok, 895-ös honfoglalásukkor – a kora középkori krónikások és a legutóbbi bodrog-alsóbűi régészeti felfedezések szerint[5] – a Kárpát-medencében találtak egy magyar nyelvet beszélő népet, talán ők a székelyek, akik ma Erdély keleti részén élnek. A magyarok fokozatosan megszállták Erdély egyes részeit. Gyula, Szent István nagybátyja már Erdély vezetője volt, így már a Magyar Királyságba olvasztás előtt is magyar fennhatóság alatt volt. Erdély 1003-ban a Magyar Királyság részévé vált. Az országrészt a király helytartója, az erdélyi vajda irányította. A 13. századtól alakult ki Erdély fő népcsoportjainak történelmi elkülönülése magyarokra, székelyekre, szászokra és románokra. Az utóbbiakat akkor vlachoknak (oláhoknak) nevezték, és a megtelepedésükre vonatkozó első hivatkozások a 13. század elejéről származnak. 1526-ban a törökökkel vívott mohácsi csata után a Magyar Királyság szétesett. Ezután Erdély névleges török fennhatóság alatt, de gyakorlatilag önálló államként létezett.

Erdélyi Fejedelemség Az Erdélyi Fejedelemség a mohácsi csatavesztést követő kettős királyválasztás következményeként jött létre. Megszervezésében nagy szerepet játszott Fráter György pálos rendi szerzetes. Az Oszmán Birodalom által támogatott keleti magyar királyságból alakult ki, amikor II. János lemondott a királyi címről, így ő lett az első erdélyi fejedelem János Zsigmond néven. Ő volt az, aki az 1568-as tordai országgyűlésen a világon elsőként törvényben rögzítette a lelkiismereti és vallásszabadságot a négy hivatalos felekezet (katolikus, lutheránus, református, unitárius) számára. A román ortodox egyházat hivatalosan nem ismerték el, mivel addig a felemelkedő románok a magyar nemességbe olvadtak be, a

románság egésze pedig ekkor még nem alakított ki önálló nemzeti mozgalmat, nem fogalmazta meg követeléseit. Az erdélyi magyar fejedelmek többségükben a református (kálvinista) vallás hívei voltak. A reformáció óriási hatást gyakorolt a magyar tudomány és a magyar nyelvű irodalom fejlődésére. Az Erdélyi Fejedelemség a történelmi Erdély területén kívül a volt Magyar Királyság más területeit is birtokolta. Ezt a széles területsávot nevezték latin szóval Partiumnak (magyarul „Részek”). A János Zsigmond és a Habsburgok között 1570-ben létrejött speyeri szerződés értelmében ide tartozott a teljes Máramaros, Bihar, Zaránd, Közép-Szolnok és Kraszna vármegye, majd később Arad, Temes és Szörény vármegyék területe is a Partium része lett. Az Erdélyi Fejedelemség fennállása jelentős részében az Oszmán Birodalom vazallusa volt. Uralkodóit az erdélyi országgyűlés választotta, de hatalmi jelvényeit eredetileg a szultántól kapta, évi adó fizetésére volt köteles, valamint kül- és hadügyeiben is a szultánnak volt alávetve. Az Oszmán Birodalomtól való függetlenséget csak a legerősebb fejedelmek alatt sikerült biztosítani. A román történetírás nagy jelentőséget tulajdonít annak a ténynek, hogy 1599. november 1. és 1601. augusztus 5. között Erdélyt rövid időre meghódította Vitéz Mihály havasalföldi vajda. Azonban Erdély az ő uralma alatt is különálló marad. (Mihály vajdát Basta György osztrák tábornok emberei gyilkolták meg Miriszlónál.) A 17. század első fele az Erdélyi Fejedelemség virágkora volt. Bethlen Gábor fejedelem gyulafehérvári udvarában a tudományok és művészetek bőkezű támogatásra találtak. Bethlen Gábor a protestáns uralkodók oldalán sikeresen avatkozott be a harmincéves háborúba, aminek következtében az Erdélyi Fejedelemség nagyhatalmi rangra emelkedett Európában. A két nagy erdélyi főúri család, a Báthoriak és a Rákócziak több kiemelkedő erdélyi fejedelmet is adtak. Vasile Lupu, Moldva uralkodója (1634-1653) hangsúlyozni kívánva az erdélyi románok nagy számát, 1650-ben azt írta a török Portának, hogy Erdély lakosságának egyharmada román. Vasile Lupu a gyulafehérvári ortodox mitropolitával, Erdély meghódításáról szőtt terveket, de végül is nem vágott bele ebbe a kalandba. Az 1699-ben kötött osztrák-török karlócai béke értelmében Erdélyt visszacsatolták a Habsburg uralom alatt álló Magyarországhoz, de közigazgatásilag különállt az ország többi részétől, mert a Bécs által kinevezett kormányzó irányította.[6]

A Habsburgok uralta Magyarországon a kiegyezésig

Az Erdélyi Nagyfejedelemség címere

1704-ben az erdélyi országgyűlés II. Rákóczi Ferenc személyében ismét fejedelmet választott. A Rákóczi-szabadságharc bukása után állandósult a Habsburg uralom. Erdély megőrizte területi különállását, az erdélyi magyar nemesség jelentős autonómiát élvezett. 1712–1713-ban a Verwaltungsgericht – az osztrák közigazgatási hatóság – által végzett becslés szerint Erdély lakóinak nemzetiségi megoszlása: 47% magyar, 34% román, 19% német (szász és sváb). A 18. században Erdélyből sok magyar paraszt vándorolt ki az Alföldre, emellett románok érkeztek (főleg 1740–1760 között) a Kárpátokon túlról.

A Habsburg uralom kezdetén a volt Partium teljes területét visszacsatolták a Magyar Királysághoz, 1733-ban azonban III. Károly király Kraszna, Közép-Szolnok és Zaránd vármegyéket ismét Erdély részévé tette. 1764. január 7-én Siskovics osztrák tábornok az erőszakos sorozás ellen tiltakozó székelyek közé lövet. Száznál is többen meghalnak, és az üldöztetés elől több ezren Moldvába, a csángók közé vándorolnak (Madéfalvi veszedelem). 1848. március 15-én a Habsburgok felé intézett pesti 12 pont záró pontja az Erdéllyel való egyesítést követelte (a 12. pont így szólt: „Unio.”). Az éledő román nacionalizmus az Avram Iancu-féle szeparatista törekvésekhez vezetett, s szembefordította az erdélyi románokat a magyar szabadságharccal. A fellázadt románok brutális vérengzéseket rendeztek a magyar lakosok között.

A kiegyezés után (1867-1918) Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés révén Erdély ismét Magyarország szerves része lett az Osztrák– Magyar Monarchián belül.

Románlakta területek a Magyar Királyságban 1890-ben

A magyar uralkodóosztály dualizmus idején folytatott nemzetiségi politikája a nemzeti mozgalmak elnyomására törekedett. Hiába figyelmeztetett néhány gondolkodó (például Mocsáry Lajos) a román autonómiatörekvések korlátozásának veszélyeire (lásd: Memorandum-per). Az I. világháború alatt még jobban felerősödtek a román irredenta mozgalmak. Az addig a központi hatalmakkal barátinak tekintett Románia az antant oldalán szállt háborúba, mivel Franciaország és Anglia részéről ígéretet kapott Erdély megszerzésére. 1916-ban román csapatok törtek be Erdélybe. Az osztrák-magyar erőket csak késve tudták mozgósítani, de végül (német segítséggel) győztek: 1918 nyarán aláírták a bukaresti békét, melyben Románia elismerte világháborús vereségét.

A jelenkori Erdély története (1918-tól) Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918 októberére katonailag összeomlott, és Magyarország is kikiáltotta a függetlenségét az őszirózsás forradalom nyomán. Ezzel egy időben a Román Királyság csapatai újra hadat üzenve megkezdték Erdély, majd Partium és a Tiszántúl megszállását. 1918. december 1-jén tartott gyulafehérvári román nagygyűlés kimondta Erdély egyesülését Romániával, amit 1920-ban az antant hatalmak a trianoni békeszerződéssel jóváhagytak. A Károlyi-rezsim ezzel szemben a magyar sereget szélnek eresztette, így a Székely Hadosztályon kívül senki sem vette fel a harcot a megszálló erőkkel - egészen a Magyar Tanácsköztársaság 1919 márciusi megalakulásáig. 1918 után, egy államilag irányított folyamat részeként a Kárpátokon túlról érkező románok telepedtek le nagy számban. Ennek egyik oka, hogy sok (főleg értelmiségi, hivatalnoki) állás üresedett meg a magyarok anyaországba való áttelepülésével, és a román állam sem szívesen foglalkoztatott az új közigazgatásban magyarokat. Másrészt a térség gazdaságilag jobb helyzetben volt, mint Románia többi része, így magasabb életszínvonallal kecsegtetett az áttelepülés.

A második bécsi döntés során Magyarországnak ítélt terület (ún. Észak-Erdély)

Az 1940-es második bécsi döntés visszaadott Magyarországnak 43 492 km²-t, Erdély északi és keleti részét, benne a 90%-ban magyarok által lakott Székelyfölddel, de kb. 1 060 000 románnal is. Az 1941es népszámlálás a területen magyar többséget mutatott ki. A holokauszt során sok, magát magyar anyanyelvűnek valló észak-erdélyi zsidót hurcoltak el lakóhelyéről – az 1941-es népszámlálás adatai alapján. A II. világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződés a bécsi döntéseket érvénytelenítette, a területet újra Romániának ítélte, annak köszönhetően, hogy Románia 1944-ben hátbatámadta korábbi szövetségeseit, a tengelyhatalmakat. Az 1945 után hatalomra került új vezetés kezdetben a kommunista eszme internacionalista jellege alapján és a szovjet nemzetiségi politika mintájára kezelte a magyar kisebbség helyzetét. Nagy arányban vettek részt magyarok a kommunista pártban is, ahol a korábbi mellőzöttség után elismerték őket. A többségében magyarok által lakott Székelyföldön 1952-ben létrejött a Magyar Autonóm Tartomány. A Magyar Autonóm Tartomány (MAT, románul: Regiunea Autonomă Maghiară) 1952. szeptember 21-én szovjet nyomásra jött létre Romániában, Marosvásárhely központtal. 1968-ban szüntették meg. Létét az újonnan elfogadott román alkotmány szavatolta. Állítólag Sztálin addig nem volt hajlandó rábólintani az új román alkotmányra, amíg az elő nem írta a MAT létrehozását. Ettől függetlenül, a maga korában egy korszerű közigazgatási rendszernek számított, és területén belül segítette az erdélyi magyarság önazonosságának megőrzését, bár létére hivatkozva a román állam az erdélyi szórványmagyarságot hátrányos intézkedésekkel sújtotta.

Magyar Autonóm Tartománytól azonban 1960-ban elcsatolták Háromszéket, máshol pedig román többségű területeket is hozzácsatoltak és nevét Maros Magyar Autonóm Tartományra változtatták. Ez az alakulat is csak nyolc évig állt fenn, 1968-ban megszüntették. Ceauşescu a sovinizmus felerősítése révén próbálta meg az egyre jobban elnyomorodó országban hatalmát fenntartani. Az 1980-as évek végén meghirdette a falurombolást, de ezt már nem sikerült véghezvinnie. Az 1989. december végi forradalom (a Ceauşescu-diktatúra megdöntése) után Romániában is megszólalhattak addig kegyetlenül elnyomott vélemények, hangok. A román gazdaság nehézségei is szerepet játszanak abban, hogy a viszonylag fejlettebb Erdély egyre több lakója, úgy román, mint magyar, nagyobb önállóságot szeretne a tartománynak. A Sabin Gherman erdélyi román újságíró nevével fémjelzett proTransilvania alapítvány tevékenysége is ebbe a keretbe illeszkedik bele, de a Kárpátokon túli románság körében nincs jelentős támogatottsága. A Pro Európa Liga szintén támogatja Erdély sokszínűségének, sajátos kultúrájának megőrzését.[7][8] A román soviniszta erők ellenzik Erdély vagy a Székelyföld mindenfajta autonómiáját. A Vatra Romaneasca nevű szélsőséges, soviniszta román szervezet, amelyben sok volt kommunista párttisztviselő és Securitate-tiszt tevékenykedik, 1990. márciusban kirobbantotta az ún. „fekete március” eseményeit, melyek során halálos áldozatokkal is járó etnikai zavargásokra is sor került.

Politika, közigazgatás

Az Erdély szó történelmi jelentésváltozása (A világossárgával színezett terület a történelmi Erdély, a sötétsárga szín pedig a Partiumot és a Bánság keleti részét jelöli.)

Tisztán regionális alapon szerveződő erdélyi párt nincs. A magyarokat az 1989-es forradalom után alakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség képviseli az országos szintű politikában. A jelenkori Erdély 16 megyére, a történelmi Erdély 9 megyére oszlik.

A tágabban értelmezett Erdély Bánát o o

Krassó-Szörény megye Temes megye

Történelmi Erdély

Partium o o o o o

Székelyföld

Arad megye Bihar megye Máramaros megye Szatmár megye Szilágy megye

o Beszterce-Naszód megye o Brassó megye o Fehér megye o Hunyad megye o Kolozs megye o Szeben megye

o Hargita megye o Kovászna megye o Maros megye

Fejlesztési régiók

Fejlesztési régiók Erdélyben ██ Északnyugat-romániai fejlesztési régió ██ Nyugat-romániai fejlesztési régió ██ Közép-romániai fejlesztési régió

Erdély területén 3 fejlesztési régió (NUTS-II) található.

Erdély megyéi fejlesztési régiók szerint Északnyugat-romániai fejlesztési régió o o o o o

o

Beszterce-Naszód megye Bihar megye Kolozs megye Máramaros megye Szatmár megye Szilágy megye

Nyugat-romániai fejlesztési régió o o o

o

Arad megye Hunyad megye Krassó-Szörény megye Temes megye

Közép-romániai fejlesztési régió o o o o o

o

Brassó megye Fehér megye Hargita megye Kovászna megye Maros megye Szeben megye

Etnográfiai régiók

Erdély etnográfiai régiói

A tágabban értelmezett Erdély Bánát o o o o o

Torontál Temesköz Szörénység Krassó Alduna

Történelmi Erdély

Partium o Máramaros o Avas o Iza-völgy o Visó-völgy o Bányavidék o Kővár o Lápos-vidék o Ugocsa o Szatmár o Krasznamente o Érmellék o Tövishát o Szilágyság o Hegyköz o Körösvidék o Zaránd o Arad-hegyalja

Székelyföld o o o o o o o o o o o o o o o

Naszód Sajómente Görgény-mente Mezőség Kalotaszeg Mócvidék Kenyérmező Hátszeg Zsíl-völgye Hegyalja Vízmellék Királyföld Fogarasföld Barcaság Hétfalu

o Aranyosszék o Marosszék o Nyárádmente o Udvarhelyszék o Sóvidék o Csíkszék o Gyergyó o Felcsík o Alcsík o Gyimes o Kászon o Háromszék o Sepsiszék o Kézdiszék o Orbaiszék o Bardóc és Miklósvár fiúszék o Erdővidék

Demográfia A románok után legnagyobb számban a magyarok vannak jelen, ők külön kulturális és vallási egységgel rendelkeznek a románokhoz képest. A magyarság a jelenkori Erdély 16 megyéjéből kettőben alkot többséget (Hargita 84%, Kovászna 73%). A történelmi és jelenkori Erdély legjelentősebb kulturális központja Kolozsvár, ahol ma már a lakosságnak csak 19%-a magyar. Az egykor több mint 600 ezres lélekszámot adó szászok és svábok mára már majdnem teljesen eltűntek (mai létszámuk kevesebb, mint 60 000 fő), csupán egy-két nagyobb városban alkotnak számottevő közösséget, például Nagyszebenben. Emellett a romák (cigányok), ruszinok (más elnevezésükön ruténok), szlovákok (régi nevükön tótok), bolgárok, csehek, örmények, zsidók stb. járulnak hozzá az erdélyi etnikai mozaik színesítéséhez.

A jelenkori Erdély lakosságának vallási összetétele (1992) Felekezetek

Népesség

% arány

kereszténység

7 222 069

93,57

katolikus egyház

1 061 956

13,75

római katolikus 854 970

11,07

görög katolikus 206 984

2,68%

Protestantizmus

1 200 200 református 796 273

15,36 10,31

evangélikus 32 438

0,42

baptista 94 996

1,23

unitárius 75 688

0,98

egyéb protestáns 220 886

2,86

ortodox kereszténység

4 973 814

64,40

egyéb keresztények

4 634

0,06

zsidó vallás

3 089

0,04

egyéb vallások

46 340

0,6

vallások együtt

7 276 133

94,21

nem vallásos

15 447

0,20

nem válaszolt

4 634

0,06

ismeretlen

427 099

5,53

összesen

7 723 313

100,00

A jelenkori Erdély lakosságának nemzetiségi megoszlása (2002)

Nemzetiség

Létszám (fő) Arány (%)

Román

5 393 552

74,68

Magyar

1 415 718

19,6

Roma (cigány)

244 475

3,38

Német

53 077

0,73

Egyéb (ukrán, szerb, szlovák, bolgár, horvát, cseh, zsidó stb.)

114 911

1,59

7 221 733

100

Összesen

A magyar nemzetiségűek aránya Erdélyben

Legnagyobb magyar városok Helység

Magyarok (2002)[9] száma (fő) aránya (%)

1

Marosvásárhely

70 108

46,9

2

Kolozsvár

60 287

19,0

3

Nagyvárad

56 985

27,6

4

Sepsiszentgyörgy

46 113

76,4

5

Szatmárnémeti

45 298

39,3

6

Székelyudvarhely

35 357

95,7

7

Csíkszereda

34 359

82,7

8

Temesvár

24 287

7,2

9

Brassó

23 176

8,1

10

Arad

22 492

13,0

11

Nagybánya

20 466

15,0

12

Kézdivásárhely

18 366

97,1

17 524

88,1

13 Gyergyószentmiklós 14

Nagykároly

12 596

55,3

15

Zilah

11 016

17,6

16

Nagyszalonta

10 335

55,0

Marosvásárhely

Kolozsvár

Nagyvárad

Kivándorlás 1945 óta a tágabban vett Erdélyt kb. 300 000 magyar, ugyanennyi német (szászok és svábok) és kb. 50 000, a holokausztot túlélt zsidó lakosa hagyta el, de nagyon sok román is kivándorolt nyugatra. Az 1989-es romániai rendszerváltás után rövid emelkedést követően kisebb mértékben, de folytatódott a magyarok elvándorlása, elsősorban Magyarországra.

Gazdaság A jelenkori Erdély Románia gazdaságilag egyik legfejlettebb része. A terület ásványkincsekben gazdag (szén, vasérc, ólom, mangán, arany, réz, gáz, só és kén). A másik értékes nyersanyag a fa. A legfontosabb gazdasági tevékenységek közé tartozik a mezőgazdaság (állattenyésztés, borászat és gyümölcstermesztés), valamint az acél-, vegy- és textilipar.

Kultúra A nemzetiségi és felekezeti megoszlás adataiból egyértelműen látszik, hogy a jelenkori Erdély egy sokszínű, multikulturális régiója Európának. Ez nem is csoda, hiszen itt találkoznak a közép-európai és a balkáni hatások, vallásilag pedig a katolikus, protestáns és ortodox kereszténység választóvonalában fekszik.

Kulturális és tudományos intézmények A 19. században létrejött Erdélyi Múzeum-Egyesület (röviden EME) erdélyi tudományos akadémiaként működött. 1874-ben adta ki az első saját tudományos folyóiratát Erdélyi Múzeum néven, aminek szerkesztője volt Brassai Sámuel is. 1885-ben alakult az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület), amely a népnevelés mellett, az erdélyi szórványmagyar vidékek problémáival is igyekezett foglalkozni. A szászok önálló kulturális intézményekkel rendelkeztek. Ezek egy része, így a Brukenthal könyvtár is, Szebenben működött.

Építészet A jelenkori Erdély városaiban a dualizmus idején számos lenyűgöző épületet emeltek. Minden jelentősebb erdélyi városban városháza, vármegyeháza, vasútállomás, bírósági épület, gimnázium épült, amelyek jellegzetes arculatot adtak a századforduló városainak. A művészeti élet központjaiban, Kolozsváron és Nagyváradon színház, Marosvásárhelyen Kultúrpalota épült.

Képzőművészet A városok közterein - a magyar állam támogatásából - a 19-20. század fordulóján számos magyar vonatkoztatású szobor épült. Ezek többségét elpusztították, ledöntötték az 1918-ban bevonuló román seregek. Csak néhány köztéri szobor vészelte át csodával határos módon a pusztítást, közöttük Fadrusz János két híres alkotása, a kolozsvári Mátyás király-emlékmű és a zilahi Wesselényi-szobor.

Irodalom Magyar irodalom A magyar irodalom számos nagy alakja született vagy tevékenykedett a tágabb értelemben vett Erdély területén, például Arany János, Kölcsey Ferenc, Kemény Zsigmond, Ady Endre vagy Gyulai Pál. A 19. században a magyar könyvkiadás egyharmada itt jelent meg. A régió városaiban számos nyomda működött. A történelmi Erdély kulturális-irodalmi fővárosa Kolozsvár volt. 1880-ban itt jelent meg az Ellenzék politikai napilap, ami több mint fél évszázadon megszakítás nélkül volt publikálva. 1888-ban Kolozsváron jött létre az Erdélyi Irodalmi Társaság, melynek saját folyóirata volt, Erdélyi Lapok néven. Szerkesztője, munkatársa volt, többek között: Kőváry László, Brassai Sámuel, Benedek Elek, Bánffy Miklós. Ezzel egyidőben Marosvásárhelyen Tolnai Lajos megszervezte a Kemény Zsigmond Társaságot. A Partium területén Nagyvárad a kiemelkedő, amely a 20. század elején már nemcsak virágzó kereskedelméről volt híres, hanem művészetpártoló lakosságáról is. Ady Endre itt újságíróskodott, verseskötetei jelentek meg itt. Szintén Nagyváradon jelent meg a Holnap című irodalmi antológia is.

Román irodalom A román irodalom legjelentősebb erdélyi képviselői: Andrei Mureşanu, Liviu Rebreanu, Ioan Slavici, Lucian Blaga, Octavian Goga, George Coşbuc, Ion Agârbiceanu.

Turizmus, látnivalók Erdély Románia egyik turisták által leglátogatottabb régiója, köszönhetően a rengeteg középkori épületnek, templomnak, műemlékeknek és a természeti szépségeknek. A magyar állampolgárok évente több mint egymillió alkalommal keresik fel, viszont ennél jóval kisebb azoknak az aránya, akik turistaként jönnek a régióba. Számottevő még a nyugat-európai turisták száma is. Románia világörökségi helyszínei közül Erdély területén találhatók a következők: Erdély erődtemplomos falvai, Dák erődítmények, Segesvár történelmi központja, illetve Máramaros fatemplomai.

Jegyzetek 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9.

↑ vagy református szóhasználatban Királyhágómellék, lásd: www.arkad.ro/generate_other_site/oron/arkad/data/30-6.pdf ↑ Népszámlálások Romániában Hiteles vagy harci statisztika? ↑ Bicsok Zoltán: Torda város története és statútuma ↑ Román Nemzeti Statisztikai Intézet ↑ Hungarian Székelys in the Carpathian Basin before 894 A.D ↑ Transylvania (region, Romania) - Britannica Online Encyclopedia ↑ Interjú Smaranda Enache-val ↑ A Pro Európa Liga honlapja ↑ Transindex - A 2002-es népszámlálás iskolai végzettség, foglalkozás, és nemzetiség szerinti községsoros adatai (150 település)

Könyvek, kiadványok Erdély rövid története – Főszerkesztő: Köpeczi Béla, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993, ISBN 963-055959-5 Szamosközy István: Erdély története (1598-1599, 1603), Európa Könyvkiadó, Debrecen, 1981, ISBN 963-07-2417-0

Egyéb hivatkozás http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_Auton%C3%B3m_Tartom%C3%A1ny

II. Erdélyi Fejedelemség Az Erdélyi Fejedelemség a 16. század közepétől a 17. század végéig Erdély területén fennálló állam volt, amelynek története a magyar történelem fontos részét képezi. A fejedelemség a mohácsi csatavesztés után a Rákosi végzést követő kettős királyválasztás következményeként jött létre. Az Oszmán Birodalom által támogatott Keleti Magyar Királyságból alakult ki, mikor 1570 végén Szapolyai János lemondott a királyi címről és beleegyezett abba, hogy csak a fejedelmi címet használja. Szapolyai Jánosnak és I. Zsigmond lengyel király leányának, Jagelló Izabellának a fia János Zsigmond néven lett az első erdélyi fejedelem. A fejedelemség a történelmi Erdély területén kívül a volt Magyar Királyság más területeit is birtokolta.Ezt a széles területsávot nevezték latin szóval Partiumnak (magyarul „Részek”). A János Zsigmond és a Habsburgok között 1570-ben[1] létrejött speyeri szerződés értelmében ide tartozott Máramaros-, Bihar-, Zaránd-, Közép-Szolnok-, Kraszna-, Arad- és Temes vármegyék teljes területe.

Erdélyi Fejedelemség

Történelem A fejedelemség kialakulása Mohács előtti nemzetközi és belső helyzet, haderő Az Erdélyi Fejedelemség egy hosszú folyamat betetőzéseképp jött létre, amelyhez hozzátartozik az erdélyi vajda címmel járó egyszemélyi hatalom egy nagyobb földrajzi egység felett. Másik jelentős oka a Habsburg- és török veszély, a magyar származású uralkodóház hiánya és a nemesség széthúzása. 1505-ben a rákosi végzés arról szólt, hogy nem választanak idegen házból uralkodót és nem ismerik el a Jagelló leányági örökösödést. Az országgyűlés már itt nyilván Szapolyai Jánosra gondolt. „… a politikai jogaiért küzdő köznemesség benne – az alulról jött család sarjában – találta meg eszményképét. Hívei az 1505. évi rákosi országgyűlésen Szapolyai királysága érdekében fogadták meg, hogy idegen uralkodót nem választanak.”[2] Dobzse Ulászló e végzést nem ratifikálta, ezért nem törvény. Szapolyai apja, István Mátyás halálakor Bécs kormányzója, és a hagyomány szerint „ura halálhírére fölkapta hároméves fiacskáját, s felkiáltott: - Lennél csak idősebb, most királlyá tennélek.”[3] Mégsem 1505-ben, hanem már 1491-ben kezdődött az a politikai helyzet, ami végül a kettős királyválasztáshoz vezetett. Ezévben kötötték a három dinasztikus szerződés elsőjét, amelyet 1506-ban és 1515-ben megújítottak, és amely a Jagellók és a Habsburgok között jött létre. 1491-ben még nem volt gyermeke Ulászlónak, a másodikban a Hunyadi-vagyon akkori birtokosa, Brandenburgi György őrgróf játszotta a főszerepet, valamint Ulászló félelme Szapolyaitól. A rákosi végzés felnyitotta a szemét arra, hogy magyar trónkövetelő is akadhat. A harmadiknak nyilván a Dózsa-féle háború adta az okát, valamint Ulászló és a lengyel Zsigmond király félelme Szapolyaitól. Az 1514-es események megerősítették Szapolyai tekintélyét, hiszen egyfelől eleve ellenezte a Bakócz-féle kereszteshadjáratot, másfelől oroszlánrészt vállalt a mozgalom leverésében és a megtorlásban. Ebben az 1513-ban Szendrő ostrománál kipróbált hadserege volt segítségére. „…Végül csak egyetlen ember tudott tőkét kovácsolni magának abból, ami 1514 nyarán történt: Szapolyai János. (…) Az igazi nyereség a hatalom visszaszerzése volt.”[4] A helyzet „… a közvéleményben azt a meggyőződést keltette, hogy a bajok forrását a Jagellók idegen származásában kell keresni, s hogy csak nemzeti király vethetne véget az anarchiának (…) Az ország leggazdagabb arisztokrata-családja, a Mátyás kegyéből alacsonyról felemelkedett Szapolyaiaké, élére állt a köznemesség mozgalmának, abban a reményben, hogy így egyik tagjának, János erdélyi vajdának szerezheti meg a trónt. (…) Ferdinándban a magyar köznemesség a németet, a magyarság elpusztítására törő idegent látta.”[5] Ferdinánd azonban eddig semmi jelét nem adta magyarellenességnek, és a későbbiekben sem ilyen célok vezérelték. Az országban az 1520-as években három önálló hadsereg létezett, amely már önmagában mutatja a feudális széttagoltságot, a belső helyzet ziláltságát és a királyi tekintély igen mély voltát: Báthori István temesi ispán, majd nádor, Frangepán Ferenc horvát bán és Szapolyai János erdélyi vajda is saját haderejével vívta csatáit. A királyi Magyarország a legkedvezőbb körülmények között is legfeljebb 2530 ezer fős hadsereg kiállítására volt képes, a három főúr magánhadserege nagy mértékben apasztotta a király által elérhető erőforrásokat. E három személy közül Szapolyaié volt a legnagyobb vagyon és haderő, aki már 1505-ben nyilvánvalóan a nemesség alternatív királyjelöltje volt. Ezzel a haderővel már 1515-ben a déli végeken portyázott, ekkor még közösen Báthori ispánnal. Célzata egyértelműen nem török-ellenes hadjárat indítása volt, hanem az 1515-ös Habsburg-Jagelló dinasztikus szerződés aláásása, hiszen sikereik esetén annak végrehajtása nyilván felháborodást vált ki. „A Fugger bankház magyarországi megbízottja (…) ezt írta főnökének: ha a vajda győz Zsarnónál, »úgy a magyarok visszakövetelték volna Annát… és a vajdának adták volna, és semmi sem lett volna a szerződésből (…) ha sikerült volna neki győzelmet aratnia, ezzel a dicsőséggel eljutott volna az uralkodáshoz is, és megkapta volna a király leányát feleségül«.”[6] II. Ulászló halála után a gyermek II. Lajos mellé Bornemissza János és Brandenburgi György kerültek gyámnak, így a Habsburg-orientáció nem szenvedett csorbát a kormányban. Ámde az ország vezetésének többi résztvevője inkább Szapolyai híve volt, ezért az 1514-1526 közötti időszak

belpolitikailag instabil, a központi hatalom gyenge, az országgyűlés határozataiból és törvényeiből mindenki csak azt tartotta be, amit jónak tartott. 1521-től állandó török haderő állomásozott a Szerémségben. A Zsigmond által létrehozott déli végvárrendszer teljes megsemmisülése zajlott le néhány év alatt; Szabács, Nándorfehérvár és Zimony elvesztése. Az ország területi integritása már 1521-től sérült, a török megyényi területeket birtokolt. Mégsem ez az első törökökkel kapcsolatos hadi esemény Magyarországon: már az 1396-os nikápolyi kudarcot hamarosan követte az ütközőállam, Havasalföld felszámolása, majd a török-párti vajdák segítségével egyre gyakrabban portyáztak törökök Erdély területén. 1420-21-ben Hunyad megyét és a Barcaságot sarcolták, 1432-ben a szász városokat Brassó és Szeben kivételével. 1434-ben a fogarasi oláhok szövetkeztek a törökkel és 1438-ban a Vaskapunál török-oláh-rác hadsereg nyomult be Magyarországra. A déli határvédelem újjászervezése Ujlaki és Hunyadi – macsói és szörényi – bánok nevéhez fűződik, akik a temesi ispán és erdélyi vajda címekkel kapták ezt feladatul. Mátyás alatt egyetlen próbálkozás történt török részről, amelyet Báthori és Kinizsi a kenyérmezei csatában, 1479ben hárítottak el.

Mohács és közvetlen következményei 1526-ban létrejött, és 1529-ig létezett a cognaci liga, amely a Habsburgok ellenségeinek szövetsége, mindenekelőtt a Pápai Állam, a Francia Királyság és Velence részvételével. A liga a Habsburgirányítású országok elszigetelését tűzte ki célul maga elé, amely célnak részeként szoros kapcsolatban álltak a török szultánnal is. 1526. augusztus 29-én lezajlott a mohácsi csata, a szerdai ütközet után csütörtökön érkezett a hír Budára. A királyné és kísérete, Burgio pápai követ és a németajkúak azonnal a menekülést választották, míg a magyarok többsége Szapolyaiban bízva helyben maradt. [7] A menekülési hullám annak hírére eszkalálódott, hogy Szapolyai napok múlva még mindig Szegednél vesztegelt. Végül összesen 50 katona maradt Buda védelmére! Szeptember 11-én a törökök birtokba vették Budát, mindenféle harc nélkül. Szeptember 22-ig átkeltek a Dunán Pest városába, így minden török katona elhagyta a budai várat – szintén kardcsapás nélkül, végül október 13-án az országból is eltávoztak. A mohácsi csata igazi megítéléséhez egyfajta mérleg segít hozzá: 1 király, 28 báró és 2 főpap (az utóbbi két méltóság alkotja a királyi tanácsot!), megyés ispánok nagy része. Ezzel az államvezetés legfelső- és középszintje szinte kihalt. Ez azonnali közigazgatási és államvezetési válságot okozott. Nemcsak a magyarországi Jagelló-ház halt ki, hanem az uralkodóhoz hű felső nemesség is, akik érvényt szerezhettek volna a Habsburg-orientációnak, a dinasztikus szerződések életbe léptetésének. A Ferdinánd-párt kihalásos alapon kisebbségbe került.

Kettős királyválasztás Az országnak nyilván új uralkodó kellett a meghalt II. Lajos helyett. Az uralkodói legitimitást három módon lehetett megszerezni, amelyből az első, legfontosabb (successio) nyilván nem teljesülhetett, mivel Lajos gyermektelen volt. A denominatio, azaz kijelölés elve szerint Ferdinánd tarthatott igényt a magyar trónra, mivel a Jagello-Habsburg dinasztikus szerződések őt tették meg Lajos örökösévé. A magyar köznemesség egyáltalán nem támogatta a Habsburg-ház behívását – hivatkozva a törvényerőre nem emelkedő rákosi végzésre –, a főnemesség Habsburg-párti ága pedig gyakorlatilag kihalt. A rendek kihasználva az alkalmat, királyt akartak választani, gyakorolni az Aranybullákban rájuk testált electio jogát. Szapolyai János erdélyi vajda „lemaradt” Mohácsról, így ő rendelkezett az aktuálisan legszámottevőbb haderővel az országban, de egyébként is ő volt a köznemesség egyetlen jelöltje. Már november 1-jén bevonult a törökök által gazdátlanul hagyott budai várba. Eltemettette Lajost – legalábbis akire ráfogták, hogy Lajos, hiszen temetni kellett a koronázáshoz – majd Székesfehérvár felé vette útját. A mohácsi csatát nem sokkal követően Tokajban gyűltek össze a rendek, és döntés született az országgyűlés összehívásáról. A gyűlés elnöke Szapolyai, és nem volt jelen Báthori István nádor. Szapolyai hatáskör nélkül hívott össze országgyűlést Székesfehérvárra, mivel sem király, sem nádor nem volt, „csak” erdélyi vajda. Az országgyűlést viszont ez a két említett méltóság hívhatta volna össze. „… a magyar törvények szerint ugyanis a király halála esetén csak a nádor hívhatott össze

királyválasztó országgyűlést.”[2] November 10-én az országgyűlés királlyá választotta Szapolyait, majd 11-én megkoronázták. A koronázást Podmaniczky István nyitrai püspök, mint rangidős főpap végezte. Szapolyai királysága látszólag rendben van: egyetlen súlyos legitimitási problémája, hogy az országgyűlés maga volt törvénytelen, ezért ő – dacára az országgyűlési határozatnak, a Korona birtoklásának és a rangidős pap koronázásának – illegitim uralkodó. Ezt csak egy szabályosan, Báthori István nádor által összehívott országgyűlésen lehetett volna korrigálni. A Báthori nádor által decemberben összehívott pozsonyi országgyűlésen azonban Szapolyai nem jelent meg, ahogy a rendek – főleg a középnemesség – sem. A városban tartózkodott az özvegy királyné, Habsburg Mária. A kisszámú főnemes Ferdinándot, Mária bátyját választotta magyar királynak. Az országgyűlés új törvényt hozott, melyben a királyválasztás jogát törvényesítették. Ferdinánd királyságának legitimációjához is hiányzott egy momentum – a Korona, amely Szapolyainál volt. Ferdinánd azonban nem egy törvényes uralkodó ellenében lett ellenkirály, mert ilyen nem volt. 1526. decemberétől az országnak két illegitim uralkodója volt! Szapolyai kormányzása: királyi tanács nádor nélkül. Példátlan, hogy egy magyar királynak ne legyen nádora, talán arra vezethető vissza, hogy új nádor kinevezése nyílt szakítást jelentett volna Báthori nádorral. Uralkodását birtokadományozásokkal kezdte. 1527. évi budai országgyűlés – vagyondézsma, általános adókötelezettség. A terhek kivetése a török fenyegetés miatt történt, de sosem szedték be. 1527 tavaszán Szapolyai és Ferdinánd az olmützi szerződésben kölcsönösen elismerték az egymás uralma alatt álló területeket, de a megállapodás értelmében Szapolyai területei annak halála után Ferdinándra szálltak volna. Szapolyai házasságot tervezett Habsburg Máriával, melynek révén Habsburg rokonságba kerülne, és még közelebb lenne az önálló, igazi királysághoz.

Keleti Magyar Királyság 1527. május 6-án V. Károly hadserege elfoglalta és kifosztotta Rómát (Sacco di Roma), ami a VII. Kelemen által létrehozott cognaci liga vereségét és a Habsburgok viszonylagos presztízsnövekedését jelentette. A ligának nem sikerült a Német-Római Birodalmat elszigetelni és többfrontos háborúra késztetni. Még két évig fennállt ugyan a szövetség, de érdemi beavatkozásra többé nem volt képes. Szapolyai 1527. július 2-án csatlakozott a már nyilvánvalóan megvert cognaci ligához, és ezzel természetesen kénytelen egyfajta török orientációt is felvenni, közben letenni Habsburgokkal kapcsolatos bármely tervéről. 1527. júliusában – nyilvánvalóan János király külpolitikai akciója nyomán – német birodalmi sereg hadjárata indult Magyarországon. Budát augusztusban elfoglalta V. Károly. Eközben „Szapolyai János magatehetetlen bénultságában trónolt a budai várban (…) Buda várában és városában hallgatag elmével csodálkoztak János királyon, hogy tőle semmi megmozdulást nem lát a néptömeg (…) A székvárosát és országát nem védelmező király”[8] augusztus 15-én tényleges ostrom nélkül menekült el Budáról, egészen Tokajig hátrált. Itt vereséget szenvedett 4300 gyalogos (3000 landsknecht és 1300 könnyűgyalogos) és 1000 lovas némettől szeptember 27-én. Debrecenbe, majd Erdélybe menekült, később Lengyelországba, miután a brassói népgyűlés és a marosvásárhelyi gyűlés is Ferdinánd mellett voksolt. Az olmützi szerződés és a magyarországi német hadjárat alatt tanúsított viselkedése miatt Szapolyai János tekintélye összeomlott, még Perényi Péter koronaőr, a Szapolyai által kinevezett erdélyi vajda (1526–29) is elhagyta, aki magával vitte Ferdinándhoz a Koronát. 1527. októberében már Ferdinánd tartott Budán országgyűlést, ahol kimondták Szapolyai alkalmatlanságát, rendeleteit eltörölték, majd november 3-án, mivel a Habsburg már teljes mértékben eleget tett minden feltételnek, amely számára a királysághoz kellett, megkoronázták. Ettől fogva az országnak egy legitim (Ferdinánd) és egy illegitim (János) királya volt. Bethlen Elek és Apafi Miklós szintén távoztak Szapolyai táborából. A hívek nem az általában emlegetett ok miatt hagyták el Szapolyait – miszerint Ferdinánd nagyobb lehetőségekkel bírt a törökellenes küzdelmekhez –, hanem azért, mert belátták János király politikusi alkalmatlanságát, illetve elismerték a Habsburgot jogos uralkodónak. Már csak azért is, mert a törökök kivonultak az országból, a Szerémségen kívül más magyar területet nem birtokoltak, és nem is tűntek komoly ellenfélnek. Ez időben nem a török veszedelem volt a főúri pártok legfőbb gondja, hanem a trón körüli

viszályok és a polgárháború. Szapolyai kezén gyakorlatilag csak Fogaras vára maradt, melyet a következő tavaszig Tomori Miklós védett. „Az adott politikai helyzetben, amikor egyik kínálkozó párt sem ígérhetett orvoslást az ország súlyos betegségére, a megbízhatatlanság, a kétkulacsosság aligha mondható meglepőnek. Jól tükrözi a kilátástalanság érzésének általánosulását a két tábor ideológiájának kialakulatlansága…”[9] Az ország legsúlyosabb betegsége azonban ezidőtájt nem a török volt, a gyógyítás módja pedig az lett volna, ha egyetlen legitim uralkodója van az országnak. A két uralkodó és a török veszély nem maga a betegség, hanem annak csak a tünete: a kór a főnemesség és a középnemesség teljes egyet nem értése. A „kialakulatlanság” magát Szapolyait is jellemzi, aki ekkor, I. Ferenc tanácsára kezdett Szulejmánnal tárgyalni. A francia uralkodónak nem voltak aggályai e kérdésben, hiszen egyrészt korábban is kváziszövetségesi viszonyban volt Szulejmánnal, másrészt pedig Franciaországot Magyarország és a Német-római Birodalom is elválasztotta az Oszmán Birodalomtól. Szulejmán természetesen kapott az alkalmon, hogy saját határvidékén tovább szíthatja a polgárháborús helyzetet és támogathat egy ellenkirályt, ezért 1528. január 27-én[10] nyélbe ütötték az isztambuli szerződést, mely tartalma szerint véd- és dacszövetség. Szapolyai 1528-as hadjáratai a polgárháború eszkalációját jelentik: tavasszal vereség (március 8. Szina), ősszel sárospataki győzelem. A két időpont között Szapolyai támogatottsága alapvetően megváltozott, melyet alkalmasint Katzianer zsoldosvezér csapatainak erdélyi dúlása okozott. Az erdélyi szászok és magyarok külön is egymásnak estek, pártállástól függetlenül, etnikai alapon. „A gyűlölködés kölcsönös volt, a szászok »magyar farkasokat«, a magyarok »germán bestiákat« emlegettek.”[11] Szapolyai a városi polgárságot, a mezővárosok parasztpolgárait és a jobbágyokat igyekezett megnyerni magának, bár az 1514-ben megszüntetett szabad költözködési jogot csak 1536-ban állította helyre. „A cívisek valóban kivívott rokonszenve s nyilván igénybe vett anyagi támogatása azonban nem helyettesíthette az elveszett hatalmi eszközöket. János király országrészében leplezetlenül visszatért a nagybirtok Mohács előtt már oly sok bajt okozó uralma. Török Bálint Veszprémben és Somogyban, Perényi Péter Baranyában és Zemplénben, Czibak Imre míg élt (1534-ig) Biharban, Werbőczy István Tolnában és Nógrádban, Maylád vajda (1534-40) Fogarasban és környékén, Petrovics Péter Temesben, a Kosztkák, Podmaniczkyak, Bebekek, Ráskayak más földeken uralkodtak, a király nevében, de jobbára saját tetszésük szerint.”[12] A jobbágyok és a parasztpolgárok viszont még nem felejtették el Szapolyai 1514-es tevékenységét. 1529. május 10-től török hadjárat indult. E török hadjárat hatására Rares Péter moldvai vajda – aki eddig Ferdinánd híveként dúlta Erdélyt – Szapolyai mellé állt. A Török Bálint temesi ispán vezetésével megérkező német haderőt június 22-én súlyos vereség érte a barcasági Földvárnál, melynek hatására a beérkező Szapolyai-haddal – melyet Báthori István és Kun Kocsárd [13] vezetett – már fel sem vették a harcot, hanem ütközet nélkül feloszlottak. Szapolyai ekkor adományozta Rares Péternek Beszterce vidékét. Rares Beszterce ellen vonult, mert azok vonakodtak neki alávetni magukat, s egészen 1530. júliusáig kitartottak ellene, amikor Rares feladta az ostromot. 1529. augusztus 18-án esett meg a „mohácsi kézcsók”, ettől kezdve Szapolyai törökvazalluskirályságáról lehet beszélni. Előzményeképp az augusztus 3-i cambrai béke említendő, amelyet I. Ferenc és V. Károly kötött. Ezzel a cognaci liga megszűnt, a Német-római Birodalom déli és nyugati határai biztosítva voltak. Ennek ellenére az 1529-1536 közötti időszakra az jellemző, hogy Ferdinánd az erdélyi híveinek semmilyen formában nem nyújtott segítséget, azok kizárólag saját erejükből álltak ellen Jánosnak. A közvetlen török fenyegetés egyre több főurat késztetett Ferdinánd elhagyására, utolsóként a nagybirtokosok közül Majláth István 1532 elején pártolt át Szapolyaihoz. 1529. szeptember 8-án Szapolyai újra elfoglalta Budát, és a Korona is visszakerült hozzá. Az ostrom gyors befejezéséhez nagy mértékben hozzájárult a zsoldosok pánikja, akik elfogadták a török által hirdetett fegyverletételi ajánlatot. A Nádasdy Tamás által irányított védelem a mindössze 900 főnyi védősereg ellenére – egészen addig – jól működött.[14] Szeptember 22-én a török sereg már Bécset ostromolta, egészen október 15-ig, amikor a hadászati szezon végével a hadjáratnak is véget kellett vetni. Eközben Budán maradt Aloisio (Lodovico) Gritti – Ibráhim nagyvezír bizalmasa – és 3000 (vagy 8000) janicsár. December 21-én VII. Kelemen kiátkozta Szapolyait török kapcsolatai miatt.

Ekkor már nem számított, hogy a cognaci ligában maga a pápa is kvázi-szövetségese volt Szulejmánnak. 1530. május 8-án Báthori István hívására Pozsonyban országgyűlés jött össze, ám a nádor azonban aznap meghalt, új nádort nem nevezett ki senki, az országgyűlés érdemi tevékenység nélkül feloszlott. 1530 őszén német hadjárat indult Szapolyai ellen. Október 31-től december 20-ig Budát ostromolták, eredmény nélkül. 1530 decemberétől Ferdinánd V. Károly társuralkodója lett, vagyis német király. Ennek a lépésnek oka az, hogy megalakult a schmalkaldeni szövetség V. Károly ellen a protestáns fejedelmek között. Erre válaszul karácsonykor Szapolyai Grittit nevezte ki kormányzóvá. 1531. január 21-én Ferdinánd és Szapolyai fegyverszünetet kötött. Buda ostromának bosszúhadjáratát Szulejmán 1532-ben vezette. Az előrenyomulás Kőszeg alatt megakadt, kérdés azonban, hogy a Jurisics Miklós vezette 800 katona volt-e az oka, vagy a Bécs alatt összegyűlt birodalmi hadsereg, amely számosságát tekintve messze meghaladta a Bécs védelméhez elengedhetetlenül szükséges erőt. 1532. december 30-án Ferdinánd és Szapolyai újra fegyverszünetet kötött. A török-perzsa háborúkkal lefoglalt Szulejmán is békét kötött Ferdinánddal 1533. június 22-én. A béke két fő aktusa: 1. Szulejmán gyermekeivé fogadja Ferdinándot és Máriát, 2. kimondja, hogy Ferdinánd jogosan birtokolja az általa ellenőrzött területeket. Ezeket Grittinek kell kijelölni. Gritti viszont átállt Ferdinándhoz, majd 1534. szeptember 29-én Medgyesen meggyilkolták. Az ellene kitört lázadásnak Czibak Imre váradi püspök meggyilkolása volt a közvetlen indoka, azonban köpönyegforgatása és a sokak által felemlegetett kivagyisága és gőgös pöffeszkedése is nagy szerepet játszott ebben. Gritti haddal vonult Erdélybe, ahol Patócsy Ferenc népfelkelést hirdetett ellene. [15] A felkelő sereg élére Kun Kocsárd állt, melyhez csatlakozott a Gritti által segítségül hívott, de átpártoló Rares Péter vajda. Szapolyai a maga állította csapdába beleesett: Gritti a töröknek volt szívügye, országának viszont Czibak. A legegyszerűbb megoldást választotta: egyik oldalon sem avatkozott be, amely viszont mindkét fél elégedetlenségét okozta. A Porta vizsgálatát Junisz bég vezette, aki Szapolyai bűnösségét állapította meg. János király másfél évig ingó trónon ült, mindenki arra számított, hogy kiesett Szulejmán kegyeiből. Végül 1536. március 15-e – amikor Szulejmán vezírje, és Gritti tulajdonképpeni főnöke Ibráhim kegyvesztett lett – megmentette. Ezidő alatt Szapolyai V. Károlynál már a saját lemondásáról tárgyalt, és a lemondásra már 1536. januárjában került sor. Ez a nápolyi egyezmény, melyben Szapolyai hajlandó lemondani a trónról három feltétellel. 1. A királyi cím megőrzése. 2. Kárpótlás a királyi területeken fekvő családi birtokai után. 3. Habsburg hercegnővel kötendő házassága. Czibak Imre Gritti általi lemészárlása megnyitotta az utat egy másik kalandor felemelkedése és politikai karrierje előtt. Ez György „barát” volt, aki megörökölte a váradi püspöki széket. Utyeszen(ov)ics György, akit Martinuzzinak is neveznek, de legtöbbször Fráter Györgyként emlegetik, az elkövetkező időszak legfontosabb, legbefolyásosabb politikusává nőtte ki magát, és kifejezetten történelemformáló erő lett. 1534. decemberében III. Pál feloldotta Szapolyai kiátkozását a török elleni nemzetközi összefogás jegyében. Szapolyai ekkor lazítani igyekezett a török függőségen, és egyben a selyemzsinórt is szerette volna elkerülni, ezért hajlandó volt némi törökellenes szervezkedésre. 1535 őszén a régóta ostromolt Szeben is a fennhatósága alá került, így Erdélyben hegemónná vált. 1536-38-ban azonban az újabb francia–német háború megint megváltoztatta a Habsburg-helyzetet. A nápolyi egyezmény emiatt nem válhatott valóra, mivel V. Károly már nem tehette meg, hogy haderőt von el a nyugati hadszíntérről Magyarország megszállása miatt. Szulejmán és Szapolyai kapcsolatai rendeződtek 1536 folyamán Ibráhim márciusi kegyvesztése együtt járt a Gritti-ügy ejtésével. Szulejmán újabb hadjárata menetrendszerűen érkezett a következő évben. 1537-ben a felvidéki német hadjárat Tokajnál elakadt, majd október 9-én a garai csata török győzelemmel ért véget. Katzianer negyvenezer fős serege alulmaradt a szendrői és boszniai bégek seregével szemben. Jelentős vereség volt, ami egy időre meghatározta Ferdinánd mozgásterét. Mindezek mellett le kell szögezni a tényt: a törökkel lepaktáló János király mellett Ferdinánd volt a török-ellenes háború egyetlen letéteményese, de egyszerre a polgárháborút és a török harcokat nem bírta, nem bírhatta. Azt vetették a szemére, hogy

nem harcol a törökkel, miközben minden törökellenes akciójában magyar csapatok akadályozták, osztották meg erőit és gyengítették pozícióit. 1537 végére mindkét fél támogató nélkül maradt. 1538. február 24-én titkos megállapodást kötöttek (váradi egyezmény), amelynek lényege az „egy ország, két király” állapotának mindkét fél általi elismerése. Ezt a megállapodást már Fráter György hozta tető alá. A két fél kölcsönösen elismeri egymást királynak, ám az ország egységét minden körülmények között fenntartják. Az ország jövőbeni sorsára vonatkozóan: 1. a Korona Szapolyai halála után Ferdinándra száll (még akkor is, ha Szapolyainak fiúgyermeke születik), 2. a trón csak V. Károly és Ferdinánd örököseinek gyermektelensége esetén kerülhet vissza Szapolyai utódaihoz. Az egyezményt 1538. november 22-én, Toledóban V. Károly ratifikálta. „Ebbe a békekötésbe mindkét tábor kizárólag azért egyezett bele, mert az konkrét ígéretet tett az ország egyesítésére. Csak igen kevesen voltak, akik gyanakodni mertek, őszinte volt-e I. János a váradi béke aláírásakor? Van-e értéke egy olyan megállapodásnak, melyben az egyik fél olyan országot kínál fel a másiknak, mellyel nem rendelkezik szabadon: a másik pedig nem létező hercegséget kínál föl érte cserébe?”[16] Ferdinánd 1540-ben (október 21-től) újra próbálkozott Buda vívásával, de Leonhard Vels serege novemberben dolgavégezetlenül távozott. „Buda védelmét Török Bálint, a csecsemőkirály gyámja s a magyar hadak főparancsnoka szervezi. Jól összeválogatott 4 ezernyi hadinépe van: ezer-ezer magyar és rác lovas, valamint kétezer gyalogos.”[17] A hadjárat eredménye német részről Esztergom, Visegrád, Vác és Pest városok elfoglalása volt. Szapolyai Habsburg-házasságának reménye megszűnt a váradi egyezménnyel. Feleségül kérte Öreg Zsigmond lengyel király leányát, a nála 32 évvel fiatalabb, éppen húsz éves Izabellát. Az esküvő 1539. március 2-án[18] vagy január 31-én[19] volt. 1540. július 7-én megszületett Szapolyai István.[20] Szapolyai 10 (vagy 14) nap múlva meghalt, a gyerek gyámjai Török Bálint, Petrovics Péter és Fráter György lettek.

János Zsigmond „A XVI. századi Erdély magyarja, akár a Habsburgok, akár a Szapolyaiak hívének vallotta magát, csak egyetlen magyar államot ismert s annak élén egyetlen koronás királyt; a két legitimitás küzdelmét átmeneti sorscsapásnak tartotta s rendületlenül bízott az állam egységének hamaros helyreállításában. Ezért csak gyakorlatilag beszélhetünk nyugati és keleti magyar királyságról, mint elhatárolt államalakulatról…”[21] Lavírozás a török és német közt

Szapolyai hívei János király halála után három álláspontot foglalnak el: 1. a váradi egyezmény végrehajtása, 2. a váradi egyezményt csak akkor kell betartani, ha Ferdinánd erővel jön Magyarországra, 3. Szapolyai végakarata a döntő. Ez utóbbi álláspontot Fráter György képviselte, aki Szulejmántól kérte a gyermek pozíciójának (királyságának) megerősítését. Ugyanakkor – a fejlemények tükrében – könnyen elképzelhető, hogy Szapolyai végakarata nem egészen az volt, mint amit Fráter György állított. A rákosmezei országgyűlés szeptember 13-án királlyá választotta a kéthónapos csecsemő Szapolyai Istvánt, II. János néven. Uralkodói címe: rex electus, non coronatus, amely az országgyűlés királyválasztó jogából eredő legitimitást hangsúlyozza a Szentkorona-elv ellenében. A rákosi országgyűlés azonban éppoly szabálytalan volt, mint az 1526-os székesfehérvári, ugyanazon okból. Mivel Szapolyai nem volt legitim király, országos hatáskörű nádort sem nevezhetett ki. Werbőczy Istvánnak nem volt joga országgyűlést összehívni. Ezenkívül a váradi egyezmény is világos és egyértelmű, ezért az országgyűlésnek hatásköre sem lett volna új uralkodót kinevezni. A gyermek Istvánt II. János néven kenték királlyá, amellyel nyilvánvalóan Szapolyai uralkodásának folytatólagosságára céloztak. Ferdinánd a rákosmezei királyválasztás miatt bemutatta Szulejmánnak a titkos váradi egyezményt, amellyel a Szapolyai-hívek megbízhatatlanságát igazolta a Porta felé, majd 1540 késő őszén és telén, valamint 1541 kora tavaszán hadjáratokat vezetett II. János országrésze ellen. A törökök küldötte, Szinán csausz 1540. szeptember végén Majláth Istvánt ismerte el fejedelemnek. Ezt a döntést az erdélyi rendek azért nem fogadták el, mert ez szentesítette volna Magyarország kettészakadását

(vagyis a korabeli emberek szemében is még mindig egyben volt!). Majláth emiatt Ferdinánd oldalára állt. Ferdinánd Majláth megsegítésére Nádasdy Ferencet és Horváth Gáspárt küldte, akik együttesen DélErdélyt II. János ellen fordították. Északon „Bebek Imre, Izabella kormányának megbízottja sikerrel tartotta össze az ellenpártot”.[22] Ezzel az 1540. év vége a polgárháború újabb kulminálásához vezetett, amikor azonban már nemcsak Ferdinánd és II. János pártjai esetek egymásnak, de sok nagyúr pártállásra tekintet nélkül, sőt a pártok közti állásfoglalás nélkül fosztogatta mások birtokait – így például Balassa Imre erdélyi főkapitány, vagy annak testvére, Balassa Menyhért, honti és barsi főispán.[23] Bornemissza Boldizsár – a ki nem nevezett erdélyi főkapitány – és Majláth István 1541. januárjában kötöttek békét, bár fegyvernyugvás nem volt. Májusban Szulejmán már határozottan utasította az erdélyi vezetést, hogy II. Jánost fogadják el uruknak, ellenkező esetben a török haderő és az oláh vajdák is Erdélyre törnek. Majláth Istvánt végül Rares Péter fogta el, s adta át a Portának, és Majláth élete végéig a Héttoronyban raboskodott eztán. 1541. augusztus 29-én a törökök elfoglalták Budát. Mivel Pest az előző év őszi hadjárat óta Ferdinánd kezén volt, Buda pedig II. Jánosén, érdekes hadihelyzet alakult ki. A törökök Pestet ostromolták márciustól, miközben Budáról tűzfedezetet biztosítottak nekik. Fráter György személyesen vezetett rohamokat vegyes magyar-rác-török kontingenssel április első három napján. Majdnem bejutottak, mikor április 4-én a török hadsereg egyszercsak szedte a sátorfáját és továbbállt. Május harmadikán megérkezett Wilhelm von Roggendorf Óbudára, és ostrom alá vette a II. János erői által védett Budát – ezúttal Pest támogatásával. Fráter Györgyöt 1541 júniusában nyíltan törökbérencnek nevezték a városi tanácsban. Ekkor érkezett a szultán levele, melyben kitartásra buzdított, mondván, hogy a felmentő sereg úton van már. Roggendorf az ennek hatására kialakult puccs kudarca után gyakorlatilag abbahagyta az ostromot, és a blokádra tért át. Roggendorf ostromló hada teljesen felmorzsolódott a török „felmentő sereg” megérkezéséig Török Bálint csapatai és a várból kitámadó védők szorításában, dacára annak, hogy erős sáncművekkel védték állásaikat. A törökök elvileg II. János megsegítésére érkeztek, mégis foglalás lett belőle. Itt is megemlíthető, hogy Roggendorf admirális és Perényi Péter Habsburg csapatai egyesülve Török Bálint és Petrovics Péter seregével, akár eredményesen vehette volna fel a harcot a török haderővel. Ehelyett a Szapolyai hívek először legyűrték a magyar–német seregeket (török segítséggel), majd sopánkodtak, hogy nincs elég haderő a török ellen, és a behódolást választották. „A török hódító szándéka, veszedelmes volta 1541-ben újra bebizonyosodott – de ugyanakkor az is, hogy a Habsburgok ereje csekély, komoly hadműveletekre Magyarországon nem képesek.” [24] A fentiek alapján az is világos, hogy miért. Eltekintve a Német-római Császárság nyugati és déli helyzetétől, itt nemcsak a törökkel, de a magyarokkal is küzdeni kellett ahhoz, hogy a magyar óhajt teljesíthessék. Martinuzzi Fráter György korszaka

Martinuzzi Fráter György az Erdélyi Fejedelemség megszervezője

Augusztus 31-én Szulejmán felosztotta a Szapolyai-hívek által uralt magyar területeket – vagyis hegemónként viselkedett, nem szövetségesként: Izabella és II. János az Erdélyi Vajdaságot, Fráter György a Tiszántúlt, Petrovics Péter a Temesvidéket kapta. (Török Bálint már fogságban volt, Werbőczyt Budán megmérgezték). Fráter György ekkor még átadta volna az országot Ferdinándnak, feltéve hogy az megfelelő haderővel megjelenik Magyarországon – ez viszont az augusztusi események után elég valószínűtlen volt. Ez az első jele a majdani „független” Erdélynek: a kiosztott területek gyakorlatilag Erdélyt és a később pontosított Partiumot fogják le, vagyis a későbbi fejdelemséget. Eddig kínosan ügyeltek a felek arra, hogy az ország egységét fenntartsák a polgárháború ellenére, de most a ténylegesen birtokolt területek egy harmadik fél által elismert territóriummá váltak. 1541. október 18-án a debreceni országgyűlést Fráter György hívta össze. Itt a török protekturátus alatt uralkodó II. János királyságát próbálta elfogadtatni, és részére önálló államszervezetet létrehozni. A szuverén keleti Magyarország gondolata ekkor fogalmazódott meg elsőként. Az országgyűlésen csak az erdélyi három nemzet és a tiszántúli nemesség vett részt. December 29-én aláírták a gyalui egyezményt, melyet újfent Fráter György hozott tető alá. Tartalma szerint az ország egésze Ferdinándot illeti, ha II. János a Ferdinánd-párti országrészben maradó Szapolyai család birtokai után birtok- és vagyonkárpótlást kap (Szepes és tartozékai), valamint Ferdinánd részt vállal a török-ellenes küzdelemből. Ettől függetlenül már három héttel később, 1542. január 20-án a marosvásárhelyi gyűlésen megint azt hirdette, hogy II. János kormányzójaként a szultán akaratát hajtja végre, mire a gyűlés megszavazta a török fennhatóságot és Martinuzzi helytartói kinevezését. Statileo János erdélyi püspök halála is Fráter útját egyengette, mivel teljesen magától értetődő módon vette kezelésbe a püspöki uradalmakat, és egy ideig új erdélyi püspököt nem is neveztek ki.[25] 1544-ig a birtokgyarapítás elsődleges céljai között szerepel: Nagylak, Csanád, Kisvárda erőszakkal került a birtokába, majd Drágffy Gáspár vagyonára is rátette a kezét, mint kiskorú gyermekének gyámja (Tasnád, Erdőd, Valkó). Fráter nagyon ügyelt arra, hogy mind Ferdinánd, mind Szulejmán a saját emberének tartsa. Rossz nyelvek szerint Török Bálint isztambuli fogsága is az ő műve. Ezt megerősíteni látszik, hogy a törökök Török Bálinton kívül egyetlen másik főurat sem börtönöztek be, elfogásának és fogva tartásának oka tulajdonképpen máig is rejtély. 1542. tavaszán meg is indult az eredetileg Martinuzzi által inspirált birodalmi sereg hadjárata – miközben a tordai gyűlés már az önálló Erdély államhatalmi szerveit és közigazgatását rendezte török függőségben. Ekkor Fráter újra felvette a kapcsolatot Ferdinánddal. Szeptember 28-tól október 8-ig Ferdinánd ismét Budát ostromolta, ezúttal is sikertelenül. Fráter György csak a besztercebányai országgyűlésen jelentette be a gyalui egyezményt. Ennek hatására az országgyűlés most Ferdinánd mellett voksolt. Az „ördöngös barát” politikai hátterét, és addigi hintapolitikájának eredményességét jól mutatja, hogy Ferdinánd is őt bízta meg Erdély kormányzásával. A törökök az 1542. évi német hadjárat megtorlásául 1543-ban, Szulejmán személyes vezetésével indítanak hadjáratot. Ennek esett áldozatul Pécs, Siklós, Valkó, Székesfehérvár, Tata, Esztergom. A török hadjárat hírére (vagy a Porta utasítására) Rares Péter vajda is betört Erdélybe, ahonnan Fráter György hadereje kiszorította. Besztercei győzelme után megújították a kápolnai uniót. A törökök Esztergom és Visegrád elfoglalásával már fizikailag is éket vertek a két országrész közé, szinte lehetetlenné téve a közlekedést – főleg a hadsereg kelet-nyugati irányú mozgását. Az egyetlen hadiút a két országrész között a Vág völgye maradt. Vélhetően ezért – és stabilizálódó erdélyi helyzete okán – az 1542. december 20-i tordai országgyűlésen Fráter György hivatalosan is szakított Ferdinánddal. A gyalui egyezményt felmondták és megszavazták a török adót. Közvetlen okként azt jelölte meg, hogy így kerüli el a török bosszúhadjáratot. Az 1544-es országgyűlés Martinuzzit Izabella királynő akarata ellenére főbírói címmel és kormányzói jogkörökkel ruházta fel. Fráter György ebben az időben már teljesen kiszorította a politikából az özvegy anyakirálynét. 1544-ben már nem a török főerő, hanem az itt állomásozó megszálló katonaság folytatta a hódítást: Ozora, Simontornya, Visegrád, Nógrád, Hatvan estek el. Ennek elsődleges oka a török–perzsa háború, Szulejmán a főerőket máshol foglalkoztatta. Hogy Ferdinánd sem tudott hathatósan védekezni a csekély erejű török dúlás ellen, annak pedig a schmalkaldeni háború volt az oka és a magyar

polgárháborús helyzet – 1545. november 10-én 15 éves fegyverszüneti egyezményt kötöttek a Habsburgok és a szultán Drinápolyban. Az 1545. esztendő Martinuzzi hatalma és tekintélye csorbulásának éve. Az 1545. április 24-i tordai országgyűlés már Izabella és Fráter György vetélkedésének jegyében zajlott, minek hatására az országgyűlés nem választotta újra kormányzónak az utóbbit. Véglegesítették a nyugati országrésszel és Ferdinánddal történő szakításukat, miszerint „megvonták I. Ferdinánd királytól azokat a jogokat, melyeket eddig legalább elvben meghagytak neki: a birtokadományozás és a legfelsőbb igazságszolgáltatás jogát. János Zsigmondot mint II. János magyar királyt ismerték el uruknak, s megtiltották, hogy alattvalói közül bárki is kapcsolatot tartson fönn külső hatalmakkal, beleértve Pozsonyt és Bécset.”[26] Az 1546-os kolozsvári országgyűlés már Fráter teljeskörű elszámoltatását követelte. Erre már csak azért is sor került, mert a Porta újabb területeket (Becse, Becskerek) követelt, és ezt Fráter törökbarát politikájának tudták be. A barátot csak az mentette meg a bukástól, hogy Izabella ígéretet kapott tőle a politikai életbe bevonásra. Drinápolyi béke és Fráter bukása

1547. június 19-én megkötötték az első drinápolyi (vagy sztambuli) békét ötéves hatállyal. Ebben mindkét fél elismeri a másik jogát az általa birtokolt országrészre (az Erdélyi Fejedelemség nem kerül szóba, sőt a Porta kifejezetten nem vonatkoztatja azt a keleti országrészre), Ferdinánd 30 000 arany éves adót vállal országrészéért (honorarium munus). 1547. március 31-én meghalt I. Ferenc francia király, amivel véget ért a francia-német háború. Április 24-én V. Károly Mühlbergnél legyőzte a protestáns fejdelmeket. A schmalkaldeni háború befejeződött. A Német-római Birodalom mentesült a fenyegetésektől, ezért a drinápolyi béke óriási felháborodást váltott ki a magyar társadalomban. Fráter György a kialakuló hatalmi vákuumot arra igyekezett kihasználni, hogy az országot ismét Ferdinánd jogara alatt egyesítse. Izabella is valami hasonlót tervezett, de Fráter mellőzésével vette fel a kapcsolatot Béccsel. Évek teltek el már a Martinuzzi–Izabella párharccal, miközben egyre világosabb lett az előbbinek célja: II. János anyagi kárpótlásával Izabella eltűnne a színről, Ferdinánd pedig úgy lenne az egyesített Magyarország királya, hogy közben ő maradjon Erdély élén. Az 1549-es nyírbátori egyezmény pontosan ezt a célt szolgálta. Tulajdonképpen nem más, mint a gyalui egyezmény megismétlése (a keleti országrészt megkapja Ferdinánd, feltétel az elégséges török-ellenes haderő és II. János anyagi kárpótlása). Ezt kiegészíti az, hogy immár Izabella kárpótlásáról is rendelkezni kellett, valamint Fráter most már az esztergomi érseki címre és bíborosi kalapra is pályázott. Izabella pártja erre a törökökhöz fordult. Kiszolgáltatták Szulejmánnak az egyezmény szövegét, és engedélyt kértek II. János koronázására. 1550-ben már Fráter György fejét követelte a Porta, miközben Erdély irányítását Izabellára és Petrovicsra bízta. Az oláh vajdák és Kászim budai pasa együttes erővel vonultak fel az ítéletet végrehajtani. Martinuzzi felkelést hirdetett a török ellen: „a székelyek kiverték a moldvai vajdát, Kendi János pedig a vöröstornyi szoroson benyomuló havaselveieket. Török Bálint fia, az apja sorsáért bosszút lihegő János Khászim előhadát szórta szét, míg Várad vitéz kapitánya Varkocs Tamás Petrovicsot otthonában támadta meg.”[27] 1551. januárjában megérkezett a török engedély (atnáne vagy ahdname), de némiképp elkésett, mert a török-oláh támadás elhárítása után 1551. tavaszán Ferdinánd hadserege, Giambattista Castaldo vezetésével jelent meg Erdélyben, nyilvánvalóan a Fráter Györggyel kötött egyezség realizálására. Izabella ezúttal hiába kért török támogatást. Meg kellett elégednie azzal, hogy életbe lépett Fráter György és Ferdinánd nyírbátori egyezménye: II. János a sziléziai Oppeln és Ratibor hercegségét kapta a címmel együtt, ezenkívül 100 000 forintot és éves apanázst 15000 aranyforint értékben. 1551. július 19-én aláírták a gyulafehérvári egyezményt, melynek alapján 21-én Izabella átadta Ferdinándnak a Koronát. 26-án, a kolozsvári országgyűlésen lemondott és Lengyelországba távozott, sőt az erdélyi rendekkel együtt felesküdött Ferdinánd hűségére. Martinuzzi Báthori Andrással együtt erdélyi vajda lett. Ezzel az országnak 1526 óta először 1551-ben egy királya volt, még ha területileg csonka is – vagyis Fráter György célkitűzése megvalósult.

A török válasz nem késett, és ha nem is a főerők, de Szokolovics Mehmed beglerbég vezetésével erős hadsereg indult Erdély felé. Castaldo 7000 főnyi zsoldosa korántsem volt elegendő ellenerő. Martinuzzi ezúttal is tanúbizonyságát tette kivételes politikusi képességeinek: a beglerbéggel elhitette, hogy ő Ferdinánd ellenében maradt Erdély ura, ezenkívül hajlandó volt II. János esedékes adóit megfizetni. A Portának ez elegendő volt. A beglerbég viszont Csanád és Lippa elfoglalása után Temesvárt kezdte ostromolni, mire Fráter Györgynek színt kellett vallania. A Lippánál összegyűlt magyar–német hadak hadtápját akadályozta, miközben a várost védő pasát kitartásra bíztatta. „Castaldo még a lippai hadjárat előtt felhatalmazást kért Ferdinándtól, hogy a barát esetleges árulását a legmesszebbmenő ellenintézkedésekkel megakadályozhassa, s miután ehhez Ferdinánd hozzájárult, Csanád feladása, Pallavicini Erdélybe vonulásának halasztása s főleg a lippai események elég okot látszottak szolgáltatni arra, hogy (…) rászánhassa magát a legvégsőkre: a barát meggyilkolására.”[28] Fráter Györgyöt 1551. december 17-én gyilkolta meg Pallavicini, Ferdinánd hallgatólagos jóváhagyásával, holott alig néhány hónappal azelőtt még a bíborosi kinevezés és az esztergomi érseki cím várományosa volt. Várháborúk kora Beköszöntött a „várháborúk kora” (1552–1568). 1552-ben háromirányú török hadjárat indult Magyarország ellen. A hadműveleteket Ali budai pasa indította Szeged elfoglalásával, majd júniustól augusztusig Veszprém, Drégely és a Nógrád megyei várak voltak soron. A másik török hadtest Szokollu Mehmed vezetésével Castaldo erőit tartotta sakkban. E két hadmozdulat a Kara Ahmed szerdár által vezetett főerők támadását volt hivatva előkészíteni és segíteni: Temesvár, Lippa, Solymos, Lugos és Karánsebes váltak áldozataivá a jól átgondolt és kivitelezett hadjáratnak. Eztán Ahmed és Mehmed együtt Szolnokot ostromolták, majd ennek bevétele után Ali seregei is csatlakoztak, s ostromolták meg Egert. Eger kétségkívül hősies ellenállása a tél közeledte miatt bizonyult eredményesnek: október 18-án a törökök úgy döntöttek, az azévi hadviselést befejezik. 1553-ban Castaldo kivonult Erdélyből, helyére az egri hős, Dobó István érkezett vajdaként, mellette Kendi Ferenc lett az alvajda. Ferdinánd tárgyalásokat kezdeményezett a Portával. Erdélyben Dobó alatt nyilván nem a török-orientáció vált elsődlegessé, aminek folytonos török fenyegetés lett a vége. 1555. decemberében végül az országgyűlés újra Ferdinándhoz fordult segítségért. Ugyanezen gyűlés azonban – be sem várva Ferdinánd válaszát – Balassa Menyhértet főkapitánnyá választotta, és a teljes erdélyi haderőt rábízta. Ezzel nemcsak Dobó István vajdasága szűnt meg, hanem nyílt szakítás is volt Ferdinánddal, melyet a Balassa által összehívott 1556. januári országgyűlés szentesített. 1556. június 14-én Ferdinánd lemondott Erdélyről, s tette ezt a török szultánnak írott levelében, miközben Khádim Ali budai pasa már május óta Szigetvárt ostromolta. 1556. szeptemberében II. János és Izabella visszatért Erdélybe. 1559-ig Izabella kormányzott, annak ellenére, hogy II. János már 1554-ben elérte a „törvényes kort”, és legkésőbb 1558-ban nagykorúsítani lehetett volna. Folytonos háború dúlt a Felső-Tiszavidéken, melyben egyik fél sem jutott számottevő előnyökhöz. Az 1565-ös szatmári béke zárja le ezt a polgárháborút, bár Szamosújvár – Dobó István parancsnoklásával – novemberig, Várad pedig a következő áprilisig kitartott Ferdinánd mellett. 1559-ben Izabella meghalt. Izabella három év alatt kiépített kormányzata II. János haláláig gyakorlatilag nem változott. „A gyulafehérvári udvar nem az erdélyi fejedelem, hanem a választott magyar király udvara volt, a kormány nem Erdély önkormányzatát, hanem a Szapolyai dinasztiát képviselte.”[29] Feltűnt az udvarban a később sok zavart okozó Bekes Gáspár is, mellette a három Báthori fivér, Csáky Mihály, Hagymási Kristóf, Varkocs Tamás, Blandrata György. A keleti országrész, amely felett Izabella uralkodott területileg már megfelelt a későbbi Erdélyi Fejedelemségnek: a földrajzi Erdély, a Tiszántúl és a Temesköz alkotta. Ez utóbbi kettőt ezidőben kezdték Magyarország részeinek, azaz Partiumnak nevezni. II. János kezdetben még területe kiterjesztését tekintette céljának, egészen a Duna vonaláig akarta érdekszféráját bővíteni. Ezidőben mindkét fél részéről az a cél formálódott ki, hogy az országot egy kéz irányítsa. Ez Martinuzzi célkitűzése volt, és 1560-ra sem változott. II. János elszigetelődött, amikor Zay Ferencet kassai főkapitánnyá nevezték ki, valamint Székely Antal a moldvai vajda székébe segítette Héraklidész Jakabot. Ezen akció hatására Balassa Menyhért, az erdélyi hadak főparancsnoka is átállt

Ferdinándhoz. Ennek viszont azonnali következményeként Nagybánya, Szatmár és Tasnád is elveszett, melyek elvágták a Tisza felső folyásának vidékét II. Jánostól, következésképp a Partium egy jelentős része máris kicsúszott a kezéből. 1562 Erdély szempontjából „fekete év” volt: március 4-én Báthori István vereséget szenvedett Hadad városánál Zay és Balassa seregeitől, a nyáron pedig kitört a székely lázadás. Ez utóbbit Báthori leverte, majd a török hadjárat közeledte ürügyével békét kért Ferdinándtól. A székely lázadás sem a székelyek, sem az uralkodói tekintély szempontjából nem járt előnyökkel: a székelyek véglegesen elvesztették kollektív kiváltságaikat és székeiket betagozták a vármegyékbe, II. János pedig a külső és belső sikertelenség miatt ekkortól – megfelelő kárpótlás fejében – hajlandó lett volna lemondani a rex electus címről. 1562. augusztus 2-án Ferdinánd és Szulejmán Isztambulban 8 évre békét kötöttek. A határokat ezúttal sem rendezték a török-magyar viszonylatban. 1563. nyarán török és lengyel csapatok kiverték Héraklidészt Moldvából, amivel az Erdély körül szorosra zárt gyűrű fellazult kissé. Mindemellett a török szál is szorosabbra fűződött: még 1564. nyarán a törökök elfoglalták Szatmárt, majd átadták II. Jánosnak. II. János címhasználata

II. János és Ferdinánd egyezkedése jó ideig a címhasználat körül forgott. Erdélyben a János, Magyarország és Erdély fejedelme címet szerették volna, míg Ferdinánd verziója a János Zsigmond, Erdély és Magyarország részeinek fejedelme volt. A különbségek beszédesek. A jánosi megfogalmazás Magyarország bevonásával a rex electus cím egész országra kiterjedő hatályát, valamint Magyarország egységét kívánta kifejezni. A ferdinándi már a Zsigmond név beemelésével is a lengyel dinasztikus vonalat hangsúlyozta, miszerint Jánosnak csak a Jagelló-rokonsága jelent valódi jogcímet, valamint nem egész Magyarország, hanem csak a Királyi Magyarországtól a törökök által elvágott Részeinek elismerése. Ennek nem egyoldalú oka volt az osztrák fél, hiszen még Izabella kezdte meg a tárgyalásokat, és éppenséggel a lengyel király követe, Niezowski volt a megbízottja. E lengyel követ talán nem látta át a finom különbséget, ezért a ferdinándi álláspont kialakításában jelentős szerepe lehetett. Ferdinánd viszont 1564-ben meghalt. Utódja, Miksa még azévben visszaszorította a Kassáig hatoló II. Jánost, majd elfoglalta Tokajt, ami megnyitotta számára az utat Erdély felé. A svájci zsoldosvezér, Schwendi Lázár 1565 tavaszán már Erdély határán állt. A szatmári békében (1565) II. János ellenszolgáltatás nélkül mondott le a rex electus címről, valamint Bihar kivételével minden magyarországi területről. Erdély birtoklásának fejében hűségesküt tett Miksának, és a szerződés értelmében utód nélküli halála esetén területeit Miksa örökölte volna. Török–magyar viszony II. János visszaszorulása természetesen nem tetszett a Portának. Szulejmán megerősítette II. Jánost, és biztosította őt arról, hogy halála esetén Erdélyben szabadon választhatják meg a következő uralkodót. Mindez csak 10 000 aranyforint adóba került. 1566-ban újabb három irányú hadjáratba fogott Szulejmán: júniusban Arszlán budai pasa Várpalotát, Pertev pasa júliusban Gyulát, maga Szulejmán pedig augusztusban Szigetvárt vette ostrom alá. A szultán szeptember 6-án meghalt az ostrom közben, Zrínyi Miklós azonban ezt nem tudta, és 8-i „kirohanása” alatt hősi halált halt, s egyben elvesztette a várat. Szigetvár eleste megnyitotta az utat nyugat felé, a Habsburg örökös tartományok felé. Eközben II. János a török szélárnyékban Tokajt ostromolta, de ezt Szulejmán halálhírére gyorsan abbahagyta. Az új szultán, II. (Korhely) Szelim és a birtokaiban fenyegetett Miksa 1568. február 17-én Drinápolyban kötöttek békét (második drinápolyi béke), amelyben Miksa elfogadta a hódoltsági területek létét. Szelim 30 000 arany adó fejében Miksát II. János protectorának ismerte el. Miksa nem érhette el fő célját, a Partium visszaszerzését, II. János viszont nem szerezte vissza északon elvesztett területeit. Drinápolytól az Erdélyi Fejedelemségig

„A drinápolyi béke kiterjedt ugyan Erdélyre, de azért évekig eltartott, mig Miksa király és János Zsigmond fejedelem közt végleges béke köttetett. 1567-ben első sorban János Zsigmond súlyos

megbetegedése szüntette meg a háborút. A fejedelem olyan veszélyesnek hitte állapotát, hogy végrendeletet tett, s a trónutódlás kérdését országgyűlés elé vitte. A rendek elhatározták, hogy üresedés esetén szabad választás útján, még pedig a János Zsigmond végrendeletében körülirt politika figyelembe vételével, töltik be a fejedelmi széket. János Zsigmondnak magának nem volt határozott jelöltje s hol egyik, hol másik tanácsosára, egyszer Hagymássy Kristóf váradi kapitányra, másszor Békés Gáspárra gondolt, mig a közvélemény figyelme mindinkább Báthory Istvánra fordult, ki diplomatiai és katonai téren egyaránt odaadással szolgálta urát. Mint jó katholikust ekkor még Bécsben is őt óhajtották fejedelemnek.”[30] 1570. december 1-jén II. János, majd 1571. március 10-én Miksa is aláírta a speyeri egyezményt. II. János már Szatmárban, 1565-ben lemondott a rex electus címről, ekkor princeps, vagyis fejedelem lett az általános felfogás szerint. Azonban a princeps fogalom magyarul herceget is jelent, de jelenti a báni és vajdai címet is már a legelső előfordulása, azaz 1111 óta. II. János nem fejedelem lett a lemondással, hanem a királyság erdélyi vajdája. Legalábbis jogilag. Az egyezmény jelentősége, hogy tisztázták a jogi helyzetet, valamint a Partium meghatározását, kimondták hogy Erdély a Magyar Királyság elidegeníthetetlen része. „A speieri egyezség szerint János Zsigmond lemond a választott magyar király cziméről s fenséges fejedelem czimet nyer; Erdélyen kivül megtartja Bihar, Közép-Szolnok, Kraszna és Máramaros vármegyéket, a Szatmáron és Erdődön inneni – Erdély felé néző – földet, de Debreczen Miksa fenhatósága alatt is marad úgy, hogy a királyi, erdélyi és török főuralom egyaránt kiterjed rá. Miksa egyik unokahugát, Máriát, Albert bajor herczeg leányát szerzi meg feleségül a fejedelemnek, kivel külön titkos véd- és daczszövetség is köttetett a török ellen.”[30] Ezzel majdnem kialakultnak nevezhetnénk az Erdélyi Fejedelemséget – amelyben a fejedelem tulajdonképpen csak a magyar király vajdája (princeps) –, ha a speyeri egyezmény nem kizárólag a Szapolyai családról szólt volna. Szó sem volt azonban ebben arról, hogy Erdély olyan politikai önállóságot kapna, amelyben maga választhatná fejedelmét. Magyarország egységét most az kezdte ki, hogy II. János négy nappal a Miksa általi aláírást követően, 1571. március 14-én meghalt, így a speyeri egyezmény törvénybe iktatására és megtartására sosem került sor. Nem a speyeri egyezmény, hanem Szulejmán athnaméja lépett életbe, amely annak idején szabad fejedelem-választást ígért Erdélynek.

Erdély virágkora A hosszú válság után az 1613-48 közötti időszak az Erdélyi Fejedelemség virágkora volt. A magyar nemesek, a kollektív nemességet birtokló székelyek és a városi kiváltságokat élvező szászok a másik két magyar országrész lakosságához képest jómódúak voltak, és az ország egész lakossága biztonságban élt. Bethlen Gábor fejedelem gyulafehérvári udvarában a tudományok és művészetek bőkezű támogatásra találtak. Bethlen Gábor a protestáns uralkodók oldalán sikeresen avatkozott be a harmincéves háborúba.

Rákóczi-szabadságharc A Rákóczi-szabadságharc leverése után Erdély urai az I. világháború végéig a Habsburgok lettek, mint magyar királyok. Hatalmukat megszilárdítandó németajkúakat telepítettek a Bánságba és Szatmár vidékére, így a Királyföldet és Szászrégent, valamint Bukovinát is beleszámítva lényegében „bekerítették” Erdélyt. A terület belsejében lakó magyar etnikai tömböt a Kárpátokon túlról betelepülő kb. 400 ezer román (növelve a már ott élő románok számát) tovább aprózta. (Lásd még a Betelepülések és betelepítések Magyarországra c. szócikket is.)

Az utolsó erdélyi tatárjárás Az utolsó erdélyi és egyben magyarországi tatárjárás 1717-ben volt.

Politika Önálló államiság Az Erdélyi Fejedelemséget sokszor nevezik önálló országnak és a magyar állami szuverenitás egyedüli őrzőjének a három részre szakadt történelmi Magyarország korszaka alatt. A fejedelemség az Oszmán Birodalom vazallusa volt ugyan, de ez nem jelentette a törökök közvetlen uralmát az ország fölött. Ez inkább két uralkodó kölcsönös szerződése volt, amelyet az erdélyi fejedelmek önként vállaltak. [31] A függő viszony mindkét ország számára előnnyel járt. Erdély számára a török védnökség egyenesen az önálló állami léte biztosítékát jelentette a szüntelenül fenyegető Habsburg Birodalommal szemben. Az ország uralkodóit az erdélyi országgyűlés szabadon választotta. A megválasztott fejedelem ugyanakkor hatalmi jelvényeit a szultántól kapta, uralkodásához annak jóváhagyására volt szükség. Az erdélyi fejedelem évi adót (haradzs) fizetett az Oszmán Birodalomnak, kül- és hadügyeiben általában nem cselekedett a szultán egyetértése nélkül. Belpolitikájában azonban teljesen független volt. Erdélyben nem állomásozott török hadsereg. Csak a szultán nagykövete volt jelen Gyulafehérvárott, ugyanúgy ahogy az erdélyi fejedelemnek is állandó diplomáciai képviselete volt Isztambulban (az úgynevevezett „Erdélyi Ház”).[32] Az erdélyi fejedelmek többnyire igyekeztek nem tenni olyan lépéseket, amelyek sértették volna a török szövetséget, például kerülték a Magyar Királyság újraegyesítésére irányuló nyílt külpolitikai tevékenységet. Cserébe a szultán is lemondott az erdélyi belpolitikába való beavatkozásról és a fejedelmek önállóságának bármiféle korlátozásáról. Ha ezzel próbálkozott volna, akkor az Erdélyi Fejedelemség, mint az egykori Magyar Királyság utóda, a magyar királyként uralkodó Habsburgok közbelépésére is számíthatott volna. Bár ez a Habsburg közbelépés sohasem bizonyult valóban hatékonynak, de a lehetősége elég volt ahhoz, hogy az erdélyi fejedelem visszarettentse vele a törököket. Ez volt az erdélyi fejedelmek híres „hintapolitikája”. Erdély így valóban önálló állam volt, szemben a havasalföldi és moldvai vajdasággal. A törököknek ugyancsak hűbéres két román állam a belpolitikájában sem volt önálló, ugyanis a szüntelenül a hatalomért versengő vajdajelöltek kiszolgáltatták országukat a török szultánok kényének, akik mindig a saját - sokszor Isztambulban nevelkedett - kegyeltjeiket ültették trónra.[33]

Valláspolitika A 16. században szinte az egész magyarság a református (kálvinista) vallás híve lett, amely a Habsburgokkal való szembenállással is összekapcsolódó „nemzeti ügy” lett. Miközben NyugatEurópában a kegyetlen vallásháborúk tomboltak, az első erdélyi fejedelem, János Zsigmond az 1568as tordai országgyűlésen a világon elsőként törvényben rögzítette a lelkiismereti és vallásszabadságot. A reformáció erdélyi támogatása óriási hatást gyakorolt a magyar tudomány és a magyar nyelvű irodalom fejlődésére is.

Források Bethlen János – Erdély története 1629-1663 (1663, Balassi Kiadó, 1993) Szamosközy István – Erdély története (Európa, 1981 Pro Memoria – Rerum Transylvanarum Pentades; Hebdomades, Borzsák István fordítása) A magyar nemzet története – Szilágyi Sándor szerk. (1894-98, Athaeneum) A székely művelődés évszázadai – Balás Gábor szerk. (Panoráma, 1988) Bak Borbála – Magyarország történeti topográfiája (MTA Történettudományi Intézet, 1997) Barta Gábor – Keresztesek áldott népe (Móra, 1977) Bertényi Iván, Gyapay Gábor – Magyarország rövid története (Maecenas, 1992) Demény Lajos – Parasztfelkelés Erdélyben 1437-1438 (Gondolat, 1987) Fodor Pál – Magyarország és a török hódítás (Argumentum, 1991) Kulcsár Péter – A Jagelló-kor (Gondolat, 1981) Makkai László – Erdély története (Renaissance Kiadó, 1944)

Makkai László, Mócsy András – Erdély története a kezdetektől 1606-ig (Akadémiai Kiadó, 1986) Szerzők: Barta Gábor, Bóna István, Makkai László, Mócsy András, Tóth Endre, Vékony Gábor Oborni Teréz – Erdély fejedelmei (Pannonica, 2002) Sugár István – A budai vár és ostromai (Zrínyi Katonai Kiadó, 1980) Szabó Péter – Az erdélyi fejdelemség (Kulturtrade Kiadó, 1997)

Külső hivatkozások Erdély története, Budapest, 1986 Az önálló Erdélyi Fejedelemség Magyarok a világban - Kárpát-medence, Régiótanulmányok Erdély: Abszolutizmus vagy rendi centralizmus? (RUBICONline)

Jegyzetek 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20.

21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28. 29. 30. 31.

32. 33.

↑ 1570. december 1-jén II. János írta alá, 1571. március 10-én Miksa. ^ a b Szabó, i. m. 27. old. ↑ Barta, i. m. 33. old. ↑ Barta, i. m. 181. old. ↑ Makkai, i. m. 182–184. old. ↑ Barta, i. m. 184. old. ↑ Sugár, i. m. 38–39. old. ↑ Sugár, i. m. 49. old. ↑ Makkai–Mócsy, i. m. 414. old. ↑ A források eltérő időpontokat közölnek, a Makkai–Mócsy-féle Erdély története (413. old.) február 29ét. ↑ Makkai, i. m. 179. old. ↑ Makkay–Mócsy, i. m. 413. old. ↑ Vagy Kun Gotthárd ↑ Sugár, i. m. 55–56. old. ↑ Makkai–Mócsy, i. m. 416. old. ↑ Makkai–Mócsy, i. m. 418. old. ↑ Sugár, i. m. 71. old. ↑ Makkai László ↑ Oborni Teréz ↑ Az irodalomban általában János Zsigmondnak nevezett személy az István nevet bizonyosan születésekor kapta. A János és a Zsigmond elnevezések eredetéről ahány közlemény, annyiféle adat. Oborni Teréz szerint már a keresztelőn megkapta mindhárom nevet, mások szerint viszont a Jánost csak a koronázása alkalmával uralkodói névként kapta, a Zsigmondot pedig csak a Habsburgok használták, hogy a Jagello kapcsolatait hangsúlyozzák. ↑ Makkai, i. m. 221. old. ↑ Makkai, i. m. 185. old. ↑ Balassi Bálint nagybátyjai. ↑ Makkai–Mócsy, i. m. 421. old. ↑ Makkay–Mócsy, i. m. 422. old. ↑ Makkai–Mócsy, i. m. 425. old. ↑ Makkai, i. m. 194. old. ↑ Makkai, i. m. 199. old. ↑ Makkai, i. m. 212. old. ^ a b A magyar nemzet története, 2. fejezet. ↑ „A kétlenség (kénytelenség) cselekedtette velünk oly protektort keresnünk, kinek szárnya alatt azok (a Habsburgok) ellen magunkat országostól megoltalmazhatnánk. Az én tetszésem és tanácsom az én hazámhoz ez: hogy valamíg egyéb nem lehet benne, a török nemzettel való egyességet szenvedhető károkkal is megtartsák, tőle el ne szakadjanak, hanem útonmódon kedvét keressék.” Bethlen Gábor végrendeletéből (Forrás: Bakos Annamária: Bethlen Gábor külpolitikája) ↑ http://www.aetas.hu/2003_2/2003-2-20.htm Erdély és a török Porta viszonya a mai romániai történetírásban, Aetas, 2003/2 ↑ Erdély története I. kötet/IV/1. A Keleti Magyar Királyságtól az Erdélyi Fejedelemségig Lásd az "Ország születik" című fejezetet!

III. Erdélyi fejedelmek listája http://hu.wikipedia.org/wiki/Erd%C3%A9lyi_fejedelmek_list%C3%A1ja

Erdély címere 1659.

Ezen a lapon az erdélyi fejedelmek listája található 1526-tól 1711-ig. (Ez után már nem volt magyar fejedelme Erdélynek).

Tabló

Táblázat Portré

Név

Uralmának kezdete

Uralmának vége

Megjegyzés

Keleti Magyar Királyság Magyarország az 1526-os mohácsi vereséget követően előbb kettő, majd Buda 1541-es török elfoglalásával három részre szakadt. Az ország középső, Hódoltságnak nevezett részét a törökök szállták meg. Északon és Nyugaton az ún. Királyi Magyarország Habsburg fennhatóság alá került, Keleten pedig a középkori erdélyi vajdaságból és hozzá kapcsolódó részekből jött létre előbb a keleti Magyar Királyság, majd az 1570-es speyeri szerződéssel az Erdélyi Fejedelemség.

I. (Szapolyai) János * 1487 † 1540. július 22.

(Jagelló) Izabella * 1519. január 18. † 1559. szeptember 15.

1526. november 11.

1540. július 21.

1540. augusztus 31.

1551. július 19.

1556. november 25.

1559. szeptember 15.

Fráter György (Utyeszenovics, 1542. január Martinuzzi) 26. * 1482 † 1551. december 16.

I. (Habsburg) Ferdinánd

II. (Szapolyai) János Zsigmond * 1540. július 18. † 1571. március 14.

1551. július 26.

1559. szeptember 15.

1510-től erdélyi vajda, Mohács után királlyá választják, amint Habsburg Ferdinándot is. Kettejük harcával telik János király egész élete. Az 1538-as váradi békében az utódlásról lemond Ferdinánd javára. Szapolyai nem volt erdélyi fejedelem. Szapolyai János özvegye. Férje halála után I. Szulejmán szultán a keleti országrész és Erdély kormányzásával bízza meg kiskorú fia nevében. Izabella nem volt erdélyi fejedelem.

1551. december 17.

Izabella királyné helytartója, valójában ő vezeti az országrészt, de nem volt fejedelem. I. Ferdinánd parancsára megölik.

1556. november 25.

Magyar király, 1551-től Erdély is az uralma alá tartozik. 1553 és 1556 között Dobó Istvánt nevezte ki az erdélyi vajdaságra. 1556-ban az erdélyi országgyűlés visszatér a Szapolyai-család hűségére.

1571. március 14.

Szapolyai János fia, 1540-ben született. Még ezen év szeptember 13-án megválasztották magyar királynak, de koronázására nem került sor. Az első erdélyi fejedelem, princeps Transylvaniae.

Erdélyi Fejedelemség Az 1570-ben Miksa magyar király és János Zsigmond között megkötött, ún. speyeri szerződés kimondja, hogy a fennálló határokat véglegesnek tekintik és hogy János Zsigmond lemond a magyar királyi címről, cserébe viselheti az „Erdély és Magyarország hozzákapcsolt Részeinek fejedelme” címet. Ténylegesen ettől kezdve beszélhetünk Erdélyi Fejedelemségről.

somlyai Báthory István

1571. május 25.

* 1533. szeptember 27. † 1586. december 12.

somlyai Báthory Kristóf

1571-től még csak vajda, a fejedelmi 1586. címet 1576-tól viseli, amikortól kezdve december 13. lengyel király is.

1576. január 1581. május 28. 27.

Báthory István bátyja, annak távollétében helytartó, vajda.

* 1530 † 1581. május 27.

somlyai Báthory Zsigmond * 1572. március 20. † 1613. március 27.

1588. december 8.

1594. július vége

1594. augusztus 8.

1598. március 23.

1598. augusztus 22.

1599. március 21.

Báthory Kristóf fia, az egyik legvitatottabb erdélyi fejedelem. 1595ben vette feleségül a Habsburg Mária Krisztiernát. Uralkodásának idejére esik az ún. 15 éves háború. 1613-ban, egy csehországi kisvárosban halt meg.

1601. április 1602. június 3. 29.

-

somlyai Báthory Boldizsár

1594. július vége

1594. augusztus 8.

Báthory Zsigmond unokaöccse

* 1555 † 1594. szeptember 11.

Mária Krisztierna (Habsburg) * 1574. november 10. † 1621. április 6.

1596. január 1596. vége március 4. 1597. január 1597. vége március vége 1598. április 1598. május 18. 1.

Báthory Zsigmond felesége, férje által kinevezett helytartó.

I. (Habsburg) Rudolf helytartója.

somlyai Báthory András

1599. március 29.

1599. november 3.

Báthory Boldizsár öccse, bíboros.

1599. november 20.

1600. október 5.

Havasalföldi vajda, I. (Habsburg) Rudolf helytartója.

* 1566 † 1599. november 3.

Vitéz Mihály * 1558 † 1601. augusztus 9.

siménfalvi Székely Mózes * 1553 † 1603. július 17.

1603. április 1603. július 15. 17.

Báthory István fejedelem testőrségének parancsnoka, sófalvi sóbánya kamarása, Udvarhelyszék királybírája, több alkalommal a fejedelemség hadseregének parancsnoka, Bethlen Gábor barátja. Erdély egyetlen székely fejedelme.

Habsburg uralom alatt A 15 éves háború és az erdélyi belpolitikai fordulatai eredményeként az önálló és erős fejedelmi hatalom megrendült, és a Erdélyt Habsburg biztosok irányították. Közülük a legismertebb Giorgio Basta, akinek a működését az erdélyi országgyűlés többször is „megerősítette” 1602 és 1604 között. kismarjai Bocskai István * 1557. január 1. † 1606. december 29.

felsővadászi Rákóczi Zsigmond

A tizenöt éves háborút és az általa vezetett felkelést sikeresen zárta le, s 1605-ben még Magyarország fejedelmének is megválasztották, erről azonban utóbb lemondott.

1605. február 21.

1606. december 29. †

1607. február 11.

1608. március 5.

1608. március 7.

1613. október 22.

1613. október 23.

1629. november 15.

A „nagy fejedelem”. 1620-ban megválasztották magyar királynak is, de nem koronáztatta meg magát.

1629. november 15.

1630. szeptember 21.

Bethlen Gábor özvegye

1630. szeptember 28.

1630. november 26.

Bethlen Gábor öccse, Brandenburgi Katalin alatt kormányzó.

* 1544 † 1608. december 5.

somlyai Báthory Gábor * 1589. augusztus 15. † 1613. október 27.

iktári Bethlen Gábor * 1580. november 15. † 1629. november 15.

Brandenburgi Katalin * 1604. május 28. † 1649. augusztus 27.

iktári Bethlen István * 1582 † 1648. január 10.

felsővadászi I. Rákóczi György * 1593. július 8. † 1648. október 11.

felsővadászi II. Rákóczi György * 1621. január 30. † 1660. június 7.

felsővadászi I. Rákóczi Ferenc * 1645. február 24. † 1676. július 8.

kisrédei Rhédey Ferenc * 1610 körül † 1667. május 13.

nagybarcsai Barcsay Ákos * 1619 † 1661. július eleje

gyerőmonostori Kemény János * 1607. december 14. † 1662. január 23.

1630. december 1.

1648. október 11.

1648. október 11.

1657. október 25.

1658. január 14.

1659. március 30.

1659. szeptember 24.

1660. június 7.

Megválasztott erdélyi fejedelem, de beiktatásásra nem került sor. 1676-ban halt meg.

1652. február 24.

1657. november 2.

1658. január 9.

1658. október 7.

1660. december 31.

1661. január 1.

1662. január 22.

apanagyfalvi I. Apafi Mihály * 1632. november 3. † 1690. április 15.

apanagyfalvi II. Apafi Mihály * 1676. október 13. † 1713. február 1.

késmárki Thököly Imre * 1657. április 25. † 1705. szeptember 13.

1661. szeptember 14.

1690. április 15.

A leghosszabb ideig uralkodó fejedelem, halálával lezárult Erdély önálló államiságának korszaka.

1681. június 10.

Megválasztott erdélyi fejedelem, de beiktatásásra nem került sor. 1713-ban halt meg.

1690. szeptember 22.

A bujdosók vezéreként előbb FelsőMagyarországon hozott létre török vazallusállamot a Habsburgok abszolutista törekvései ellen harcolva (1682–1685), majd 1690-ben megszerezte az Erdélyi Fejedelemséget – mindkettőt a törökkel szövetségben, így a felszabadító háború győzelmei mindkettőtől megfosztották.

1690. október 25.

felsővadászi II. Rákóczi Ferenc 1704. július 1711. 8. február * 1676. március 27. † 1735. április 8.

Az 1703 és 1711 közötti szabadságharc vezére. 1704. július 8-án Gyulafehérváron Erdély, 1705-ben a szécsényi országgyűlésen a magyarországi szövetkezett rendek vezérlő fejedelmévé választják. 1711. november 14-én az erdélyi országgyűlés Habsburg-hűségre tér.

A török kiűzésére indított háború során Erdély is a Habsburgok uralma alá került, amit az 1690-ben kiadott Diploma Leopoldinum szentesített. A Habsburg uralkodók felvették az erdélyi fejedelmi (1765-től nagyfejedelmi) címet is, és Erdélyt továbbra is önálló tartományként kormányozták, élén császári főkormányzóval, egészen az 1867-es kiegyezésig, melynek keretében megvalósult a Magyar Királyság és Erdély Uniója (egyesítése), amely már az 1848-as magyar forradalom követelései között is szerepelt.

Irodalom OBORNI Teréz: Erdély Fejedelmei. [Bp.] 2002, Pannonica. ISBN 963-9252-54-9 MATZ, Klaus-Jürgen: Ki mikor uralkodott, kormányzott? Bp. 19941, 20032, Magyar Könyvklub ISBN 963-547-849-6