MAGYAR KIRÁLYOK KÖNYVE

MAGYAR KIRÁLYOK KÖNYVE

Árpád-házi fejedelmek, Magyarország királyai, Erdély fejedelmei és a kormányzók Összeállította: Buskó András

BUDAPEST, 2011 Az Európai Unió Tanácsának magyar és lengyel elnöksége évében

1

I. Az Árpád-ház eredetmondái

Az Álmos vezér által újra-alapított, de fiáról Árpádról elnevezett magyar uralkodó családhoz, az Árpád-házhoz (vagy más néven Turul-házhoz) számos eredetmagyarázó monda kapcsolódik.

1 A Nimród-hagyomány Nimród (sztenderd héber: Nimrod, tiberi héber: Nimrōḏ; a magyar hagyományban Ménrót – Ladó János, Bíró Ágnes. Magyar utónévkönyv. Budapest: Vince Kiadó. ISBN 963 9069 72 8 (2005) p 91) mezopotámiai király a Bibliában, illetve népmesékben és legendákban. A Bibliában Noé dédunokája; hatalmas vadászként, és az erő szimbólumaként is ábrázolják. Gyakran őt tekintik Bábel tornya építőjének. Kézai Simon középkori krónikás szerint a magyar nép őse.

Nimród a Bibliában Nimród a Bibliában meglehetősen homályos körvonalakkal felrajzolt alak, a későbbiekben azonban Josephus, illetve a Midrást összeállító rabbik szerint számtalan legenda vette körül. Ezek közül a leghíresebb, hogy ő építtette a Bibliában is szereplő Bábel tornyát, bár ezt a Biblia nem erősíti meg. A Biblia szerint az özönvíz után életben maradt Noé három fiától származik az emberiség. Noé legrosszabb fia, Hám utódai közül Kús (vagy Khús) nemzette Nimródot, aki hatalmaskodni kezdett a Földön. Országa először a babilóniai Bábelben volt, amit aztán Asszíria vidékére is kiterjesztett. Mózes I. könyve 10.8-12 (Károli Gáspár fordítása szerint): „Khús nemzé Nimródot is; ez kezde hatalmassá lenni a földön. Ez hatalmas vadász vala az Úr előtt, azért mondják: »Hatalmas vadász az Úr előtt, mint Nimród.« Az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád, és Kálnéh a Sineár földén. E földről ment aztán Assiriába, és építé Ninivét, Rekhoboth városát, és Kaláht. És Reszent Ninivé között és Kaláh között: ez az a nagy város.”

* A Turul-ház alapítása a mitológia homályába vész. A legendák, az ősi krónikák és a szájhagyomány szerint az uralkodóház egészen Nimródig, (Ménróth, Nimrud) az Özönvíz utáni világ első királyáig vezethető vissza. Nimród híres vadász volt, és rendkívüli testi erőt tulajdonítottak neki. Ő kezdte Bábel tornyának építését Mezopotámiában különböző középkori források, például Josephus Flavius és a magyar krónikák szerint. A Biblia nem kapcsolja össze Nimród nevét a toronnyal, de nem is mond ellent a középkori forrásoknak: „Akkor az Úr leszállt, hogy megnézze a várost és a tornyot, amelyet az emberek építettek. 6 Így szólt: Nézzétek, egy népet alkotnak és egy nyelvet beszélnek. Ez csak a kezdete tevékenységüknek. Ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják. 7 Ezért szálljunk le és zavarjuk

2

össze nyelvüket, hogy senki ne értse a másik nyelvét! 8 Az Úr tehát szétszórta őket onnét az egész földön, s abba kellett hagyniuk a város építését.” – Teremtés könyve 11. fejezet) 5 A történet így folytatódik Kézai Simon mester krónikája szerint: …vissza kell térnünk Menróth óriásra, ki a nyelvek megkezdődött összezavarodása után Eviláth földére méne, mellyet ez időben Persia tartományának neveznek, és ott nejétől Eneth-től két fiat nemze, Hunort tudniillik és Mogort, kiktől a húnok vagy magyarok származtak. De mivel Menróth óriásnak Enethen kívül mint tudjuk, több neje is volt, kiktől Hunoron és Mogoron kívül több fiakat és leányokat is nemzett; ezen fiai és maradékaik Persia tartományát lakják, termetre és színre hasonlítnak a húnokhoz, csak hogy kissé különböznek a beszédben…– Anonymus: Gesta Hungarorum (1282). Szabó Károly fordítása

Kazinczy István: Nimród, vagy Ménrót a nagy magyar vadász? Vadat űzni feljövének Hős fiai szép Enéhnek: Hunor s Magyar két dalia, Két egytestvér, Ménrót fia. … Vad előttük vérbe fekszik, Őz vagy szarvas nem menekszik; Elejtették már a hímet Üldözik a szarvasgímet. … Gím után ők egyre törnek Puszta partján sós tengernek… … Vadont s Dont ők felverik A Meóti kis tengerig; Süppedékes mély tavaknak Szigetére ők behatnak. … Dul leányai a legszebbek, Hunor, Magyar nője lettek… … Hunor ága hún fajt nemzett, Magyaré a magyar nemzet… Szaporaság lőn temérdek: A szigetben nem is férnek. Szittya földet elözönlék, Dúl királynak dús örökét... (Arany János: Buda halála – részlet) A Biblia tanítása szerint az özönvíz után életben maradt és második törzsatyává lett Noé három fiától, Sémtől, Hámtól és Jáfettől származik az emberiség, miután Noé fiainak fiai születtek és a föld minden népének apjává lettek. Hám utódai közül Kús nemzette Nimródot, aki hatalmaskodni kezdett a földön. Országa először a babilóniai Bábelben volt, amit aztán Asszíria vidékére is kiterjesztett. Nimródot, aki „hatalmas vadász volt az Úr előtt”, gyakran mondták ősüknek a nomád sztyeppei népek a középkori krónikáikban. A bibliai származtatás nemritkán összefonódott a különböző népek hagyományokon alapuló történetével. Anonymus a gesztájában sajnos adós maradt a magyar eredetmonda korai, 1210 körüli megörökítésével. Illetlen és méltatlan dolognak tartotta, hogy Magyarország kiváló nemzeteredetét, hősi cselekedeteit a parasztok csalfa történeteiből vagy az igricek fecsegő énekeiből, mint álomképet ismertesse meg. Az írások „biztos híradásaiból”, no meg a bibliai Magóg személynév, illetve a ’moger’ (olvasata ’mogyer’) népnév hasonló hangzásából pedig arra következtetett, hogy a Biblia szerinti Jáfet fia Magógban keresse a magyarság ősét. A jafetita származtatás Szent Jeromos utáni átvétel, ami viszont a szkítákra vonatkozott. Miután Regino, az általa 908-ban befejezett Világkrónikájában a magyarokat a szkítákkal azonosította, így ez az eredet a Névtelen korában a magyarokra nézve már kézenfekvő volt. A Magóg név egyébként Góg királyi uralma alatt

3

álló területet is jelöli, akivel, valamint a földkerekség királyaival a gonoszlelkek felhívására harcba szálltak Isten népével és vereséget szenvedtek. A zsidó népies nyelvhasználatban Góg és Magóg hatalmas testalkatú, otromba embert jelent, míg az araboknál az északi, meseszerű embereket nevezték így. A középkori krónikák a keletről érkezett, pusztítást hozó nomád népekkel azonosították Góg és Magóg népét: a hunokkal, az avarokkal, és a magyarokkal. Anonymus óta pedig ez az elgondolás a magyarság keleti eredetének szimbólumává vált. Szerinte Szkítiától keletre élt a népük, azaz nem szkíták. Változást jelentett Kézai Simon 1282-1285 között írt gesztája, amelybe már beleszőtte a csodaszarvasról szóló eredetmondánkat is. Gyökerei a sztyeppei vándorlás időszakába nyúlnak vissza és az iráni nyelvű szkítákhoz, a velük rokon szarmata népekhez köthetők. Ők voltak azok, akik a szarvas alakját különös tiszteletben tartották, s egyes vélemények szerint az ázsiai szkíták, a szakák neve egyenesen szarvas-népet jelentett, és mint egyfajta „totemállattól”, a szarvastól származtatták magukat. Viszont a velük való korai kapcsolattartás eredményezhette a Kézai Simonnál fenntartott történet keletkezését, ahogyan egyes elemei más népek eredetlegendáiban is megfigyelhetők. Ennek egyes motívumai igen közel állnak a manysi és hanti szarvas-üldözés mondához is, ami viszont arra utal, hogy az eredetmítosz már az ugorkorban kezdett kibontakozni népünknél, és csak a későbbiekben válik érezhetővé a sztyeppei időszak iráni-perzsa hatása. Az eredetmondát megörökítő Kézai még Anonymushoz hasonlóan Jáfet törzséből származtatja a magyarokat, de tőle eltérően nem Magóg nevű fiától, hanem Ménróttól, az óriástól - aki Thana fia - Bábel tornyának fölépítésébe kezdett. A Ménrót személynév eredete homályos. Lehetséges, hogy Kézai ezt a nevet egy Memrod bibliai szövegvariánsból vette át, és írásmódjában a bibliai Nimródot a magyar történeti hagyomány legendás alakjával, Ménróttal azonosította, amire hatással lehetett Ménmarót neve is. Emellett a véleményét az is befolyásolhatta, hogy már a III. és VII. századi források is említenek egy Tanaus nevű szkíta királyt. Ménrót fiaként való szerepeltetésére hathatott ösztönzőleg, hogy Reginonál szerepel Szkítia földrajzi leírásában a Thanais, azaz a Don folyó, aminek valószínű névadója Tanaus volt, ugyanúgy, mint az Azovi-tengerbe ömlő torkolatánál álló hasonló nevű településé is. Az 1358-ban megkezdett - és Kézai gondolatait továbbvivő - Képes Krónika szerint viszont Kám (Hám) fia, Chus (Kús) nemzette Nemprothot (Nimród/Ménrót), mint azt a keleti népekről szóló krónikában Szent Sigilbertus antiochiai püspök is elbeszéli. A Képes Krónika szerint Nemproth volt az, aki rávette utódait, építsenek (Bábelben) az Úr akarata ellenére várost és tornyot. Továbbá „ő kezdte a hatalmaskodást a földön, mert másokat erőszakkal leigázott, és akaratuk ellenére az említett munkára kényszerített. És erős vadász volt, vagyis az emberek elnyomója az Úr szeme láttára, hiszen semmi sincs rejtve előtte. Innen származik a fordulat, ha tetszik közmondás vagy szólás: „olyan, mint Nemproth”. Kézai Simon úgy tudatja, hogy a bábeli nyelvzavar kezdete után Ménrót Perzsia vidékére költözött. Az eseményt megörökítő korábbi krónikák mellett Ménrót magyar őssé emelésében az is késztethette a krónikást, hogy tudhatott a perzsa határvidéken élt, Bíborban született Konstantin bizánci császár által szavárd magyarnak nevezett népről, akik még 950 körül is követeket cseréltek az akkor már a Kárpát-medencében élő magyarokkal. Ez a jelentős nagyságú, jobbára török ajkú néprész mintegy száz évvel korábban, 850 táján szakadt le a Levédiából Etelközbe, Anonymus szerint Dentümogyerbe költöző doni magyarokról, miután kazár szövetségben súlyos vereséget szenvedtek a kangar-besenyőktől. Ménrót – több asszonya közül – Kézainál Eneth volt a felesége. Más forrásokban, a rokon ún. XIV. századi krónikakompozícióban – mint a Képes Krónika is – Enee, Enet, Enek alakban fordul elő. II. Lajos király bajor származású, a mohácsi csata idején, 1526-ban fogságba esett és török tolmáccsá lett apródja, Mahmud Terdzsüman (csak a török neve ismert) által török ízlés szerint átdolgozott, ismeretlen magyarországi krónikán vagy krónikákon alapuló, I. Szulejmán szultánnak ajánlott Magyarország története, a Tarih-i-Üngürüsz pedig Nemród (Nimród) feleségét Ankisza néven említi. Ené már nem biblikus személy, hanem a magyar történelmi hagyományokban a magyarok ősanyja. A név jelentése „szarvastehén”, amelyben az ősi - sokak szerint török eredetű - ’ünő, inő’ szavunk rejlik, amely a szarvasűzés mondájának még a szóbeliségben kialakult meglétét igazolja. Nem lehetetlen, hogy a Kézainál megjelenő Ené az Anonymusnál szereplő Emesu, azaz Emese alak megfelelője. Ezt látszik alátámasztani Anonymus ama állítása is, amely szerint Emese a Magóg királytól származó Önedbelia fejedelem leánya. Az atya mondai elnevezésének értelmezése ugyan bizonytalan, de nem elképzelhetetlen, hogy a Kézainál először megjelenő Eneth, Dula és Belar neveinek összevonásából jött létre. Anonymus Emesével kapcsolatban szőtte a gesztájába – a keresztény felfogáshoz finomítva – fiának, Álmosnak és ivadékainak fejedelmi legendáját, a Turul mondát. Kézai viszont arról tudósít bennünket, hogy Ménrót „két fiút nemzett a feleségével, Enéthtel, nevezetesen Hunort és Magort”. Ők voltak azok, akik felnőve – egyes források szerint az apjukkal, – „egy nap vadászni igyekeztek Meótisz (Azovi-tenger) ingoványaiba (a Don torkolatvidékére), amikor is a pusztaságban egy szarvasünő jelent meg előttük; ők üldözőbe vették, az menekült előlük … a Meótisz ingoványai közé költözve … (és) ott maradtak”.

4

A menekülő szarvas motívuma ugyan megcsillan Anonymusnál is, mely állat lenyilazásának helyszínén Bors várat épít a Garam folyó mellett. Talán az ősi eredethagyomány a magyarázata, ami a Névtelen korára is fennmaradt oly formában, mely szerint a szarvas jelöli ki a megalapítandó egyház vagy kolostor helyét. Éppen úgy, mint ahogyan a Tarih-i-Üngürüszben is olvasható, hogy hasonló előzmények után a Don torkolatánál Nemród építtetett kolostort a fiai számára. A Biblia szerint Nimród, a magyar hagyomány szerint Ménrót fiai, Hunor és Magor testvérpár legendája mára már erősen megosztja a közvéleményt. Ugyan maga Anonymus is föltételez valamilyen távoli rokonságot Attila és az Árpádok közt, Kézai viszont az eredetmítoszból bontakoztatta ki a hun-magyar azonosság történetét, mely szerint a magyarok kétszer költöztek a Kárpát-medencébe, először Attila, ( Kadar vagy Kattar) másodszor pedig Árpád vezetése alatt. Ez aztán kötelező tantétellé vált a XIX. század közepéig, ami jó egy évszázadnyi szünet után napjainkra egyre erőteljesebb formában újult fel. A mai vélemények azonban nélkülözik a forráskritikát, s csupán a krónikák szó szerinti értelmezésén alapulnak, nemegyszer oda nem illő, avagy bizonytalan hitelű adatok hozzákeverésével tarkítva. Történelmi tény, hogy a Volga és Káma mentére, Magna Hungariába települt magyarság, az oda több hullámban költöző bolgár-törökök nyomására, avagy a túlnépesedés hatására ebben a baskíriai őshazában a VIII. század első felében kettévált. Az egyik águk – kapcsolatot ápolva a volgai bolgárokkal, majd a baskírokkal – helyben maradt, akikre 1235-36 körül rá is talált Julianus barát. Másik részük viszont elindult dél-délnyugatfelé a Don mentén, s melléjük volgai bolgár törzsi töredékek, mint a berszilek – akikre a későbbi magyar Bercel helynevek utalnak – és eszkelek vagy eszkilek csoportjai is csatlakoztak. Ez utóbbi népesség összhangba hozható a székelyekkel, ahogyan a ma ismert elnevezésük is könnyen levezethető az eszkel/eszkil nép nevéből. Sőt ezt támasztja alá a székely rovásírás törökös jellege is, mely rovásbetűk nagyobb részben a türk, kisebb részben a görög, valamint a cirill írásmódot megelőző ószláv, úgynevezett glagolitaírással mutatják a legközelebbi rokonságot, aminek kifejlődése akár a Fekete-tenger vidékén, a középkori forrásokban emlegetett Szkítiában is végbemehetett. Éppen ott, ahol a krónikáink is följegyzik őket, az Azovi- és a Fekete-tenger északi részén, a Don vidékén, azaz Levédiában, amiről más források is szólnak. A székelyek, miként más bolgár-török népek is, magukat Attilától, illetve annak fiától, a keleten eltűnt hunok vezérétől, Irniktől (Ernek, Ernej, Ernak, Hernac) eredeztetik. Mindezek után - véleményem szerint - a magukat Attila hunjaitól származtató nép, a székelyek és a magyarok föntiekben vázolt egybefonódása milyen összhangban is áll a Csodaszarvas-ősmonda Hunor és Magor történetével. Amikor is egy csodás szarvasvadászat kapcsán elrabolják a bolgár népet megszemélyesítő Belár fiainak feleségeit, gyermekeit, köztük a dunai bolgár hagyományban élő, szkítákkal rokon és a jászok őseinek tekinthető alán fejedelem, Dula két leányát, akiket nőül is vettek. A mondában megjelenő bolgárok és alánok említése pedig meg is felel a történelmi valóságnak. Elég csak a Fekete-tenger északi részén állt Ősi Bolgáriára gondolni, ahonnan egy elvonuló töredék népesség 670 körül létrehozta az Al-Duna vidékén a dunai bolgár államot, míg a Volga és Káma folyó vidékére költözők 750 táján a Volgai Bolgár Birodalmat. Emellett helyben maradt egy harmadik onogur-bolgár töredék is, akik vállalták a kazár függőséget, ugyanúgy, mint a Kaukázus előterében, a Kuban folyó környékén élő alánok is. Mindezek után elmondható, hogy Nimród és Ménrót, a két nagy vadász egy és ugyanazon személy. Az előbbi bibliai, az utóbbi a magyar hagyományokban élő alak. A gyermekeiktől, Hunortól és Magortól származó testvér, azaz a fönt vázolt módon testvérré vált két nép pedig közösen lelt új hazára a Kárpát-medencében. Még akkor is elmondhatjuk ezt, ha a magukat a hunoktól származtató székelyekben él a már itt talált nép tudata. Ez összefügg a csatlakozott katonai segédnép mivoltukkal, akik a kalandozó, illetve honfoglalást bevezető harcok miatt akár néhány évvel, avagy még korábban, talán már másfél évtizeddel megelőzték a magyarokat a Kárpátmedencében. Ilyen megvilágításban pedig a történtek összhangban állnak Anonymus leírásával ugyanúgy, mint Kézaiéval is: „Ezek a székelyek… akik midőn értesültek arról, hogy [Árpád vezetésével] a magyarok… Pannóniába költöznek, Ruténia határánál elébük mentek…[és] együttesen meghódították Pannóniát…”. Forrás:

http://vadaszlap.hu/magazin/index.php?option=com_content&task=view&id=1918&Itemid=13

5

2 A csodaszarvas legendája Hunor és Magyar a legenda szerint egy csodálatos szarvast üldözve elhagyják királyságukat, és új lakóhelyre, a Meotisz szigetére költöznek, mivel jól védhető, mocsár veszi körül és csak keskeny helyen lehet belé illetve kijutni belőle. Itt hosszú ideig laknak, „amíg a föld már nem bírhatja őket”, és elfoglalják a környező területeket. A csodaszarvas mondáját legszebben Arany János Rege a csodaszarvasról című költeményével idézhetjük (Buda halála, 6. ének)

Csodaszarvas http://hu.wikipedia.org/wiki/Csodaszarvas

Csodaszarvas (Magyar Nemzeti Múzeum)

A csodaszarvas egy a hun-magyar mondakörben és a magyar népi hagyományokban is ismert Isten által küldött mitikus vezérállat. [1]Ipolyi Arnold nagyváradi püspök, műgyűjtő, néprajzkutató, művészettörténész szerint egyes magyar istenségek nem ember, hanem turulmadár és szarvas alakjában jelennek meg a mítoszainkban. A magyar kutatók szerint keleti és nyugati párhuzamokra egyaránt utalnak a szerteágazó motívumcsaládnál. Feltételezhető, hogy a honfoglaló magyarok magukkal hozták a keleti típusú csodaszarvas mondát, mely később a keresztény Szent Eustachiusnak és Szent Hubertusznak a vadászok, erdészek, lövészcéhek védőszentjének mondakörével keveredett. A csodaszarvas sok eurázsiai népnél és egyes észak-amerikai indián törzseknél is igen régóta a csillagos ég jelképe. A csodaszarvas az újjászületés és a megújulás, valamint a Nap jelképe.

A hun-magyar mondakörben

Ábrázolása a Képes krónikában

6

Kézai Simon Gesta Hunnorum et Hungarorum, (A hunok és a magyarok cselekedetei) című művében [2] maradt fenn az a monda, mely szerint a Hunor és Magor nevű testvérpárt -akiktől a monda szerint a hunok és a magyarok származnak- új, letelepedésre alkalmas területre vezette vadászatuk közben egy szarvas. A csodaszarvas mondája a Képes krónikában is megtalálható. [3] A magyar őstörténetről valószínűleg létezett egy ősgeszta a 11. században, amely azonban nem maradt fenn. Balassa István és Ortutay Gyula vélekedése szerint, a Csodaszarvas-monda eredete ez a 11. századi ősgeszta lehetett.[4] A 6. században élt Iordanes ravennai püspök, római történetíró De origine actibusque Getarum röviden Getica (A geták eredetéről és tetteiről) című művében megírta a csodaszarvas-legendát, melyet a középkori magyar krónikások, és Antonio Bonfini "A magyar történelem tizedei" című művében is [5] , átvettek Jordanestől. [6]

A középkori mondákban Egy csodálatos szarvas szerepelt Anonymus Gesta Hungarorum (A magyarok viselt dolgai) című művében Bars vezérről és Bars vára alapításáról szóló fejezetében is. [7] Közös elhatározással evégre Böngér fia Borsot küldötték ki vitézeivel. Mikor a Garam folyó mellett lovagoltak, egy szarvas futásnak eredt előttük, és nekivágott a hegytetőknek. Bors nagy sebesen űzőbe fogta, és a hegyormon lenyilazta. Majd midőn azokat a hegyeket ott körös-körül szemügyre vette, az a gondolata támadt, hogy várat épít ott. Azonnal össze is gyűjtött sok-sok várnépet, és egy magasabb hegy ormán igen erős várat emelt; egyszersmind a maga tulajdon nevét ruházta rá, úgyhogy Bors várának hívják. A magyar (és a lengyel) középkori krónikákban többször ismétlődő motívum, hogy egy csodálatos viselkedésű szarvas mutatja meg, hogy hol kell templomot, kolostort építeni: Szent Gellértnek is egy szarvas mutatja meg a bakonybéli monostor helyét, a váci egyház alapításmondájában szarvas mutatja meg Szent Lászlónak, hogy hová építse a székesegyházat, a lengyel krónikások szerint szarvas mutatja meg a magyar Szent Imrének, hová építsenek a lengyelek kolostort.

A néphagyományban A regösénekekben szereplő csodaszarvas mindig hím állat, csodafiúszarvasnak is nevezik. Vas megyében Bucsun, a századfordulón feljegyzett változat szerint ezer szarva van, szarva hegyén ezer égő gyertya, két veséjén két arany kereszt; a Dozmaton feljegyzett változat szerint homlokán van a fölkelő fényes nap, oldalán a szép hold, jobb veséjén az égi csillagok. Más dunántúli változatok szerint ezer ága-boga van, rajta ezer misegyertya, „gyújtatlan gyulladék, oltatlan aludék”. A csodaszarvas kis kerek pázsiton legelészik, vagy fekete felhőben tűnik fel.

A csillagászatban A monda szerint a Csodaszarvas homlokán van a hajnalcsillag, vagyis a Vénusz, szügyén a Hold, két szarva között pedig a Nap. Jankovics Marcell tanulmányai alapján a Csodaszarvast az égen a következő csillagképek alkotják: Ikrek (Gemini), Szekeres (Auriga), Orion, Fiastyúk (Pliades), a Perseus és Cassiopeia.[8]

A modern kultúrában A csodaszarvas monda egyik leghíresebb irodalmi feldolgozása Arany János költeménye a Rege a csodaszarvasról, mely a Buda halála című művének 6. éneke.[9] A csodaszarvas volt a jelvénye az 1933-as, Gödöllőn rendezett 4. Cserkész Világdzsemborinak. Jankovics Marcell rajzfilme, az Ének a csodaszarvasról 2002-ben jelent meg. Sub Bass Monster Ragga a csodaszarvasról című számában énekel a csodaszarvasról. Magyar mese és mondavilág - A Csodaszarvas mesélte Benedek Elek, A szöveget gondozta és a Szómagyarázót írta Kovács Ágnes Undi Mariska: A csodaszarvas vadászata (gobelin), kieselbach.hu A csodaszarvas a Magyar Rögbi Szövetség jelképe

7

Az 1933-as Cserkész Világdzsembori jelvénye, rajta a csodaszarvas

Irodalom Sebestyén Gyula: A regösök Budapest, 1902. Berze Nagy János: A csodaszarvas mondája, Ethnographia, XXXVIII. évfolyam, 1927. Solymossy Sándor: A magyar csodaszarvas-monda, Magyarságtudomány, 1942. Kristó Gyula: Ősi epikák és az Árpádkori íráshagyomány, Ethnographia, 1970. Csodaszarvas III. Őstörténet, vallás és néphagyomány , Molnár Kiadó, 2009, ISBN: 9789638823809 o Csodaszarvas III. kiadvány tanulmányai  Fodor István: Mire szolgáltak a szkíta aranyszarvasok?  Uray-Kőhalmi Katalin: Csodaszarvas a tajgában  Márton Alfréd: Szakralitás és hatalom a türköknél  Peter B. Golden: A székelység eredetéről  Tóth Endre: Sacer Mons. Szakrális helyek a magyarság kereszténység felvétele előtti vallásosságában  Szakács Béla Zsolt: Szent László a XIV. századi kódexfestészetben  Szabados György: Korai történelmünk szemlélete a XVIII. század végéig  Voigt Vilmos: A csodaszarvas Jankovics Marcell: Ahol madár se jár - Csodaszarvas a csillagos égen, Pontifex kiadó, 1996, ISBN: 9638529423 A magyar hún-hagyomány és hún-monda, Kézai hún-krónikájának mondai elemei. Attraktor kiadó, 2010 ISBN: 9789632102221

Jegyzet 1. 2.

3. 4. 5.

6. 7.

8. 9.

↑ Ipolyi Arnold: Magyar mythologia ↑ Kézai Simon mester Magyar Krónikája Fordította: Szabó Károly - "Történt pedig, hogy a mint egyszer vadászni kimentek, a pusztán egy szarvas ünőre bukkanának, mellyet, a mint előttök futott, a Meotis ingoványaiba kergetének" ↑ A Képes krónika elektronikus változata ↑ Balassa Iván – Ortutay Gyula: Magyar néprajz ↑ Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei - "A hunok vadászatból éltek, és egy isteni csodajel késztette őket kivándorlásra. Amikor ugyanis a Maeotis lakói közül néhányan találomra vadászatra indultak, egy szarvas tűnt fel előttük, amelyet a mocsárban lelkesen üldözni kezdtek, és a szarvas elejtésének vágya annyira elragadta őket, hogy véleményem szerint a cimmer Bosporustól nem messze átkeveredtek a befagyott Maeotison, ámde ahogy az európai Sarmatiában megálltak, a szarvas eltűnt" ↑ Klima László: Jordanes: Getica ↑ * Anonymus:Gesta Hungarorum Fordította: Pais Dezső - "Mikor a Garam folyó mellett lovagoltak, egy szarvas futásnak eredt előttük, és nekivágott a hegytetőknek. Bors nagy sebesen űzőbe fogta, és a hegyormon lenyilazta. Majd midőn azokat a hegyeket ott körös-körül szemügyre vette, az a gondolata támadt, hogy várat épít ott." ↑ Csodaszarvas a csillagos égen (Jankovics Marcell nyomán). (Hozzáférés: 2010. szeptember 23.) ↑ Arany János: Buda halála - 6. ének - Rege a Csodaszarvasról

Források, külső hivatkozások Magyar néprajzi lexikon I. (A–E). Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest: Akadémiai. 1977. 525–526. o. ISBN 963-05-1286-6 Online elérés

8

3 Scytia meghódítása A Kézai-krónika szerint Hunur és Mogur népe amikor a mai Krím-félszigeten megerősödött, Szövetségben a Dul klánnal elfoglalta Szkítiát (másként Scytia, ejtsd: szkűtyia) és 108 tartományra osztotta. Ezek a tartományok hadi szolgálattal tartoztak, mégpedig 10 ezer fegyverest kellett kiállítaniuk tartományonként. „Scythia országa egy területbe van ugyan foglalva, de uralkodásra nézve három országra, Baskar-, Dent- és Magyarországra oszlik. Száznyolcz tartománya van száznyolcz nemzetség miá, a mennyire osztották hajdan Hunor és Mogor fiai, midőn Scythiába berontottak. Mert száznyolcz nemzetségből áll a tiszta Magyarország, s nem többől, s ha tán hozzájok mások is csatlakoztak, azok idegenek, vagy foglyoktól eredtek. Mivel Hunortól és Mogortól a Meotis ingoványban minden jöttmenteken kivűl száznyolcz nemzetség származott volt”. – Kézai Simon

Szcítiának első királya Mágóg volt, a Jáfet fia, és az a nemzet Mágóg királytól nyerte a magyar nevet. Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király – Anonymus

Az ókor irók szorosan azt a területet nevezték Scythiának, amelyen a szittyák tanyáztak, ez pedig egészben véve a Don és Al-Duna közt elterülő déloroszországi pusztaságot foglalta magában a mai Moldvának egy részével együtt. Folyóit Herodotus ilyen sorrendben számítja elő: első az Istros (AlDuna); második a Tyras (Dnyeszter), melynek forrásvidéke határt alkot a szittyák és neurusok földje között; harmadik a Hypanis (Bug), amelynek mellékén laktak a kallipidák vagy görög szittyák, aztán az alazonok, ott, ahol a Tyras és Hypanis egymás felé közelednek és rajtuk túl a Dnyepr felé a földmíves szittyák északra a neurusokig; negyedik folyó a Borysthenes (Dnyepr), mindkét partja mellékén a földmíves szittyákkal, kik fölfelé 14 napnyi hajóútnak megfelelő távolságban laktak egy nagy pusztaságig, amelyen túl, körülbelül a mai Felső-Dnyepr és Desna vidékén már az emberevő androfagusok laktak; kelet felé, a Borysthenestől körülbelül három napi

9

járó földre következett az ötödik folyó, Pantikapes, mely a Borysthenesbe szakadt, ez volt a határ a földmíves és nomád szittyák között, mely utóbbiak 14 napi járó földön tanyáztak, közben a Karkinitis városánál a mai Perekop-öbölbe szakadó Hypakyris folyón túl egész a Hypakyrisszel egyesülő Gerrhos folyóig, ezen túl már a királyi szittyák földje következett s kelet felé a Tanaisig (Don) és Maeotis taváig (Azovi-tenger) húzódott, melyek határul szolgáltak a királyi szittyák és szarmaták közt, tőlük pedig északra, a Desnától kelet felé, a Felső-Don vidékén a melanchlainok laktak. Később, midőn a szittyák szorosabb törzsi egyénisége elvegyült a velük rokon szarmaták közt, S köre is mindinkább kitágult s észak és kelet felé minden szabatosabban körül nem határolt területet magába foglalt, hol a szittyákkal több-kevésbbé rokonoknak tartott népek tanyáztak. A magyar krónikák a magyarok régi hazáját nevezték S.-nak. Anonymus felfogása szerint ez igen nagy föld volt, melynek kelet felé eső része Dentumogernek neveztetett s Góg és Magóg népeivel volt határos, kiket Nagy Sándor bezárt (a Kaukázus hegyei közé), északra a Fekete-tengerig terjedt s mögötte a Tanais nevü nagy folyó volt nagy mocsarakkal, melyeken túl már a nyusztban bővelkedő vidék következett; ugy látszik tehát, hogy Anonymus azt a vidéket határolta körül jólrosszul, mint a magyarok régi hazájának tekintett S.-t, mely az Azovi-tengertől és Dontól keletre s az Alsó-Volgától délre fekszik, vagyis a Kaukázus fölött elterülő pusztaságot s leirása egészben véve megfelel a magyarok régi hazájának, mielőtt Lebediába költöztek. A többi krónika részben Justinus után egyfelől a tenger, másfelől a Riphaeus hegyek, kelet felé Ázsia s nyugatra az Ethewl vagy Don folyó közé helyezi S.-t, mely területére nézve egy, de három birodalmat foglal magában, u. m. Barsaciát vagy Baskardiát, Dentiát és Mogoriát, két nagy folyó ered benne: a Don vagy Ethewl (t. i. a Volga), mely a S.-t környező havasokat elhagyva, dél felé a kitánok és alánok földjén át három ágban a kerek tengerbe szakad; másik folyam a Togota (Taut, Tangat az Irtis vogulosztják neve, talán a Tobolt értik alatta) vagy Thogora, mely a Jeges-tenger felé foly; az ázsiai határszél felé megemlítik még krónikáink a «regnum Jorianorum»-ot (Juguriát), Tarsiát (Talan vidékét), Mangaliát s a korozmin nemzetet (Kharezm, Khiva). Kitetszik ebből, hogy a Volga és Jajk közt egész a Kaukázusig terjedő keleteurópai pusztaságot értették Scythiának.

Forrás: http://www.kislexikon.hu/scythia.html

10

4

Attila (hun uralkodó) Attila

Attila ábrázolása a Képes krónikában

Attila (Ethele, Ethel, Etele, Etel), a hunok vezére valószínűleg 385–388 között született Bendegúz fiaként, a Volga folyam táján. Neve folyót, folyamot jelent. Ilyen értelemben találkozhatunk a szóval Etelköz kapcsán, amely két folyó közét jelenti. A folyó a kiáradó hatalom gyakori jelképe. (Lásd még az „Emese álma” mítoszt, ahol az Emese méhéből kiáradó folyóból dicső királyok származnak.) 400ban királlyá választják. Testvére Buda vezér egy ideig társuralkodója. (A hagyomány szerint őróla kapta Buda városa a nevét.) A korhadó Római Birodalomra a hunok mérték az első, soha ki nem hevert csapást. A limest Aquincumnál, a mai Óbudánál áttörő hunok fővárosukat Attila idejében ide, Budára helyezik. Attila egyesítette először a germán törzseket, birodalma az Uraltól a mai Franciaországig terjedt. Uralkodása egy észak-déli hatalmi egyensúlyt teremtett a korábban teljesen domináns Mediterrániummal szemben. Cselekedeteit több legenda őrzi. A Nibelung-ének, az Isten kardjának mondája, Aquileia bevételének története a nyeregmáglyával, a catalaunumi csata, vagyis a Népek csatája és a Leó pápával történt találkozása Róma kapui előtt, ahol Isten angyala kéri Attilát, kímélje meg Szent Péter városát, cserébe Isten naggyá teszi utódait. Attila halála köré is legendák szövődtek, miszerint álmában orrvérzésben halt volna meg vagy orgyilkosság áldozata lett volna. Temetése is legendás, a Tiszába süllyesztett hármas koporsó, és a lenyilazott temető rabszolgák történetével. 453-ban hunyt el.

*

11

Hunok http://hu.wikipedia.org/wiki/Hunok

Hsziungnu övdísz (i. e. 3-2. század

A hunok egy belső-ázsiai nép voltak, akik i. e. 3. évezredtől az i. sz. 6. századig meghatározó szerepet játszottak Közép- és Belső-Ázsia, valamint Európa történelmében. A hunok története nagyon összetett dolog, a legjobb, ha őseik, a hsziungnuk történetével kezdjük.

A hunok Belső-Ázsia sztyeppéiről származó, valószínűleg ótörök nyelvű nomád nép tagjai voltak. A Kárpát-medencei központú Hun Birodalom jól ismert az írott forrásokból, a hunok társadalmáról azonban viszonylag kevés feljegyzéssel rendelkezünk. A hunok elődeinek számos történész a hsziungnukat tartja, akiket ezért ázsiai hunoknak is neveznek, megkülönböztetve őket a közép-ázsiai és indiai heftalitáktól (fehér hunok) és a szoros értelemben vett hunoktól vagy európai hunoktól. E népeknek bizonyíthatóan közük volt egymáshoz (megegyező népnév), az azonosságuk, illetve rokonságuk mértéke azonban vitatott. Ezért szócikkünkben hunok alatt - a nemzetközi szakirodalomnak megfelelően - az európai hunokat értjük.

12

A hunok eredete A hunok eredete pontosan nem ismert, de feltételezések szerint a hsziungnuk (hiungnuk) leszármazottai lehettek, akik fél évezreden át uralták Belső-Ázsia keleti területeit. (pinjin: xiōngnú, egykori ejtése kb.: hiungnu, közelítő mai kiejtés: hsziungnu.) A hsziungnuk birodalma az i. e. 3. századtól a 2. századig állt fenn. Állandóan hadban álltak a kínai seregekkel, ami a kínai nagy fal felépítéséhez is vezetett. A korai Han-dinasztia uralkodója végül legyőzte őket, és ekkor két részre bomlott a hsziungnu törzsszövetség. A nyugati águkból származhattak a hunok,egyes vélemények szerint az avarok és a magyarok. A hun népnév elsőként egy 311-es nomád támadásról szóló szogd nyelvű krónikából ismeretes. A 350-es években Közép-Ázsia vagy korabeli nevén Tokharisztán területét egy hódító nomád nép vette birtokába. Uralkodói a Baktriában veretett görög nyelvű pénzérméiken magukat oino néven nevezték, amiből egy hjóno névalak rekonstruálható. Ugyanekkor kínai források is a hsziungnuk közép-ázsiai megjelenéséről és Szogdia elleni támadásáról értesítenek. A hiungnu, hun, hjóno nevek kétségkívül egy tőről fakadnak, és feltételezhetően azonos népet jelöltek, amint azt a kínai és szogd írásos források tartalmi egybevetése bizonyítja.[1]

Történetük Amennyiben tehát a hjóno nevű nép azonos volt a hunokkal, akkor a hunok első ismert szállásterülete a közép-ázsiai Tokharisztán volt, ahová a kínai támadások elől vándorolhattak, és ahol jelentős törzsszövetséget alkottak. A korábban itt fennálló alán királyságot (kínai: alan-liao,) megdöntötték. Az alánok egy része a Volgán túlra, a Kaukázus északi részéhez vándorolt előlük, a helyben maradtak pedig feltehetőleg összeolvadtak velük.

13

A másik nagyobb szállásterületük ezzel nagyjából egyidőben a Volga vidékén alakult ki, ahová az északi törzsek jutottak el. 375-ben, Balambér (Valamibir) vezetésével átlépték a Volgát, és az egész kelet-európai sztyeppeövezetet uralmuk alá hajtva erős birodalmat hoztak létre. Többek között az itt élő alánokat és gótokat is leigázták. Innen az Al-Duna és a Balkán felé folytatták hódításaikat. A terület megismerése céljából több sikeres hadjáratot vezettek. Még a Keletrómai Birodalom ellen is indítottak hadjáratokat, bár ezek kezdetben csak felderítő portyázások voltak.

Kárpát-medencei hun birodalom Az 5. század elején indultak meg és hatoltak be a Kárpát-medencébe, ahol meg is telepedtek. Attila, a legnagyobb és legismertebb hun király fényes Kárpát-medencei udvaráról egykorú beszámoló is fennmaradt a bizánci követtől, Priszkosz rétortól. A hunok Ruga, Bleda (Buda) és Attila vezetésével kezdetben a Nyugatrómai Birodalom szövetségesei voltak, hadsereggel támogatva azt a Keletrómai Birodalommal szemben. A két birodalom között a keletrómaiak elleni két nagy hadjárat eredményeként egyensúly alakult ki. Ezt követően Attila király a nyugatrómaiak ellen fordult. 451-ben, a catalaunumi csata eldöntetlenül végződött. 452-ben Attila betört Itáliába és Róma felé vonult. III. Valentinianus császár Ravenna erős falai mögé menekült. A pápa tanácsadói is a menekülést javasolták Leó pápának. Ő azonban a legenda szerint egy különösen finoman megmunkált arany karperecet emelt fel az asztalról, és a következőt mondta: „Ez a hunok munkája. Egy nép, amelyik ilyen műalkotásokra képes, hajlandó lesz az Élet igéjének befogadására is.” Misszionárius munkát hirdetett a hunok között. Kíséretével Mantovánál találkozott Attilával és sikerült elérnie, hogy a hunok megkíméljék Rómát, és békét kössenek a birodalommal. (Igaz ebben szerepet játszott az is, hogy a hunok táborában járvány tört ki.) 453-ban, Attila egy lakoma során hirtelen meghalt. Ez után fiainak az örökségért folyó viszálykodása meggyengítette a birodalmat. A küzdelemből Ellák került ki győztesen, de már nem bírta hatalmát megszilárdítani. Sorra támadtak ellene a legyőzött és megadóztatott népek, ami a hunok kivonulásával zárult. Ismét korábbi szállásterületükön, a mai ukrán és délorosz sztyeppéken telepedtek le, ahol később összeolvadtak más népekkel. Attila halála és utódainak visszavonulása a végét jelentette a hunok államszervező hódításainak Európában. A VII. század első felében még a mai Ukrajna déli területein alkottak összefüggő törzseket, ezután végleg eltűntek.

Fehér hunok Toharisztánban 456-ban a Heftal-dinasztia került hatalomra, amiről Toharisztán lakóit heftalitáknak nevezték. A heftalitákat a szanszkrit források húna néven emlegették, amikor betörtek Indiába, és ott újabb birodalmat alapítottak („fehér hunok”). A közép-ázsiai heftaliták uralmát a türkök támadása döntötte meg. Amikor I. Justinianus bizánci császár (527-565) egy türk követséget fogadott 531-ben, ez a párbeszéd zajlott közte és a követek között: „Vajon a heftaliták városban laknak avagy falvakban?” Így feleltek a követek: „Uram, ez a nép városokban lakik.” „Tehát”, szólt közbe a császár, „ti nyilván valamennyi városukat elfoglaltátok?” „Úgy van”, felelték a követek.

Attila birodalmából kivált kisebb birodalmak Attila halálával megszűnt a hunok közti összetartó erő, birodalmuk kisebb törzsszövetségi keretekre oszlott, amelyek vezetői Attila fiai leszármazottjai közül kerültek ki. Irnek hunjai visszavonultak a meotiszi őshazába. Scythia Minorban maradt hunok másik részét Dengizik vezette, akit ugyan megöltek egy csatában, de valószínűleg leszármazottjai folytatták az uralkodást. Később a források néhol beszámolnak egy-egy hun uralkodóról, mint például a Morava folyó mellett élő Mundóról, aki az osztrogót Theoderikkel harcolt a gepidák ellen. 682-ben egy Izrael nevű keresztény misszionárius püspök a Kaukázusban és Dagesztánban élő hunokról számol be. Izrael püspök leírja, hogy „keresztény templomok épültek a hunok országában”, beszámol a hunok Derbendtől északra fekvő

14

fővárosáról, „a fénypompás Varachanról”, amelynek utcái, terei vannak, ahol „ügyes ácsok” dolgoznak, akik egy állatmotívumokkal díszített hatalmas keresztet is állítottak, ötvöseik pedig aranyés ezüstszobrokat készítenek.

A hunok beolvadása más népekbe Míg a heftalita hunok Közép-Ázsia déli részén és Indiában uralkodtak, a részben valószínűleg ugyancsak heftalita eredetű avarok ismét a Kárpát-medencében szerveztek államot. A Fekete-tenger északi vidékén volt a Kárpát-medencéből visszavonuló hunok utolsó állama. Ezen a területen alakult ki az onogur törzsszövetség. Az onogur uralkodók Attilától és utódaitól származtak, és feltehetően az onogur törzsek kialakításában is részt vettek a hunok. Az onogur törzsszövetségbe tartoztak a magyarok, a bolgártörökök és a mai csuvasok ősei is. (Lásd még: Kettős honfoglalás) Az ősmagyarok műveltsége mindig szoros rokonságban volt a sztyeppén élő rokon népekével. Középkori krónikáink is sokat említik a hunokkal való szoros kapcsolatunkat. A Kaukázus és a Kaszpi-tenger közötti területen jutottak hatalomra a kazárok is, akik mintegy három évszázadon át tartották fönn államukat. A kazárok részben ugyancsak rendelkezhettek hun eredettel.

A hunok régészeti hagyatéka A hunok tárgyi emlékei nagy hasonlóságot mutatnak a korábbi szkíta és hsziungnu leletekkel. A sztyeppei szkíta-hsziungnu-hun művészet hagyatéka a Kínai nagy faltól a Kárpát-medencéig mindenütt föllelhető. A hun korszak talán legismertebb tárgyai a két vagy négy darabban öntött, majd összeforrasztott bronzüstök. Ugyanilyen bronzüstök a belső-ázsiai (Ordosz-vidéki) hsziungnu lelőhelyekről is nagy számban kerültek elő. Elterjedésük jól tükrözi a hsziungnuk és hunok uralmának kiterjedését. Magyarországon Törtelről és Hőgyészről ismerünk ép példányokat. A hun előkelők temetkezéseire jellemző volt a sírtól külön elrejtett halotti áldozat; ilyen a PécsÜszögpusztán előkerült leletegyüttes (kard aranylemezes tokborítása és rekeszdíszes függőgombja, reflexíj aranyborítása, aranyozott pálcarudas vasszablya, nyeregkápa aranyborítása, arany kantárdíszek), a Szeged-nagyszéksósi fejedelmi kincs (arany nyakperec, aranycsatok, nyereg- és kardhüvelydíszek, lószerszámveretek, rekeszdíszes arany szíjvégek, faedények aranypántjai és egy perzsa borostyánkehely). Ugyancsak egy hun előkelő sírjához kapcsolódó áldozati együttes került elő Bátaszéken. Csornán találták meg az eddig egyetlen hiteles hun aranydiadémot egy női csontváz koponyáján. E rekeszdíszes aranydiadémok a sztyeppei viselet jellegzetes tartozékai voltak. A hun kor másik jellegzetes viseleti tárgya a nagy szárnyú rovart utánzó úgynevezett cikádafibula.

A hunok megítélése a későbbi korokban és ma A kínai boxerlázadás idején II. Vilmos német császár a Kínába induló csapatokhoz intézett beszédben azt mondta, legyenek félelmetesek, mint a hunok. Erre alapozva az első világháborús brit és amerikai propaganda gyakran nevezte „hunoknak” a németeket, amikor brutalitásukat akarta kihangsúlyozni. Másrészt azonban Párizsban, ha az ember betér az Eiffel-torony környékén lévő Szent Leó templomba, a diadalíven Attilát látja, aki lován vágtat a Szentatya, I. Leó pápa ellen. A hunok megítélése a mai köztudatban országonként változó. Ma már a kínaiak elismeréssel szólnak a hsziungnukról, akikkel közel egy évezreden át harcoltak, tőlük a lovasnomád harcművészeteket eltanulták, és államukat ezáltal megvédték, megerősítették. A nyugati világban ezzel szemben máig kettős a hunok megítélése. A hunok világbirodalmának gyors összeomlása okot is ad erre a kettős megítélésre. Mindenesetre elmondhatjuk, hogy az európai Hun Birodalmat megszervező Balambér, majd Ruga és testvére, a Himnuszban is szereplő Bendegúz („gyorslövő”, törökös nevén Mundzuk), különösen pedig Attila idejében nemcsak nagy katonai erő, hanem magas fokú sztyeppei civilizáció és fejlett állami élet jellemezte a hunokat. [2]

15

Jegyzetek 1.

↑ Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története

2.

↑ Michael, Duffy. Hun (angol nyelven). First World War.com - Encyclopedia (2003)

Források Zagd Batszajhan: A hun népek története, Farkas Lőrinc Imre Kiadó, Kerepes, 2006, ISBN 978-9639428-59-1 Aradi Éva: A hunok Indiában, A heftaliták története, Hun-idea Kiadó, Budapest, 2005, ISBN 963-701402-0 Varga Géza: Székely rovásjelek hun tárgyakon, Írástörténeti Kutatóintézet, 1996. Csáji László Koppány: A hunok történelme és utódnépei, Napkút Kiadó, Budapest, 2004. Obrusánszky Borbála: o A hunok kultúrtörténete: Fehérvár, a déli hunok fővárosa, Magyar tankönyv, Farkas Lőrinc Imre Kiadó, Kerepes, 2006, ISBN 978-963-9428-57-7 o A hun kutatás újabb eredményei Kínában, in: A 75 éves Erdélyi István köszöntése: régészet, történelem, nyelvészet, Magyar Tudomány a Világban Alapítvány, Göd, 2006. o Hunok a Selyemúton, Masszi Könyvkiadó, Budapest, 2008. o Átértékelik a gepidák történelmét 2009. február 4. Bóna István: A hunok és nagykirályaik, Budapest, 1993 Németh Gyula (szerk.): Attila és hunjai. Budapest 1940 (reprint: Budapest 1986)

További irodalom Attila és hunjai. Szerk. Németh Gyula. Budapest 1940 (reprint: Budapest 1986). Bakay Kornél (1997, 1998): Őstörténetünk régészeti forrásai. I. II. Miskolc; Bérczi Sz: (2000): Katachi U Symmetry in the Ornamental Art of the Last Thousands Years of Eurasia. FORMA, 15/1. 11-28. Tokyo Bérczi Sz. (2004): The Role of Curie Principle in Understanding Composite Plane Symmetry Patterns: New Ethnomathematic Relations in Ancient Eurasian Ornamental Arts from Archaeologic Finds of the Period 1. M. B. C. and 1. M. A. D. FORMA, 19/3. pp. 265–277. Tokyo Bóna István: A hunok és nagykirályaik. Budapest 1993. Csáji László Koppány: A sztyeppei civilizáció és a magyarság, Napkút Kiadó, Budapest, 2007 Erdélyi I., Sugár L. (1982): Ázsiai lovas nomádok. Gondolat, Budapest; Érdy Miklós: Hun lovastemetkezések. Székesfehérvár 2001. Garam Éva: A tiszafüredi avar kori temető. Akadémiai Kiadó, Budapest 1995. von Gamber O. (1978): Waffe und Rüstunk Eurasiens. Klinkhardt und Biermann, Braunschweig; Ghirshman, R. (1964): Persia. From the Origins to Alexander the Great. Thames and Hudson, London; Götz L. (1994): Keleten kél a Nap. Püski, Budapest, ISBN 963-8256-30-3 Huszka J. (1930): A magyar turáni ornamentika története. Pátria, Budapest; von Jettmar K. (1964): Die Frühen Steppenvölker. Baden-Baden; Iordanes: Getica. A gótok eredete és tettei. Közreadja: Kiss Magdolna. L´Harmattan Kiadó, Bp. 2005. Kiss Magdolna: Gót vezéregyéniségek a Római Birodalomban. GeniaNet Kiadó: http://genianet.com László Gyula (1974): A népvándorláskor művészete Magyar-országon. Corvina, Budapest; Lukácsy K. (1870): A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei örmény eredeti kútfők után. Kolozsvár; Okladnyikov A. P., Martinov A. I. (1983): Szibériai sziklarajzok. Gondolat, Budapest; Rolle R. (1980): Die Welt der Skythen. Bucher, Luzern und Frankfurt; Rugyenko Sz. I. (1953): Kultura naszelényija gornava Altaja v szkifszkoje vrémja. Akademija Nauk Sz. Sz. Sz. R. Moszkva i Leningrad; Talbot-Rice, T. (1965): Ancient Arts of Central Asia, Thames and Hudson, New York; Tolsztov Sz. P.: Az ősi Chorezm, Hungária, Budapest, 1950, valamint Turán Print, Garfield, N.J., 1986 Marácz L., Obrusánszky B. szerk. (2009): A hunok öröksége. Hun Idea Kiadó, Budapest

16

A hun nyelv Az európai hun nyelvről alig vannak nyelvemlékek, ezért nyelvi hovatartozásukat csak találgathatjuk. A tudomány mai álláspontja szerint az európai hunok részben azonosak az ázsiai hsziungnukkal, akiknek egy része nyugat felé haladva nevét megőrizte, de sok más etnikumú népet magába olvaszthatott. A hunok Európában akkor jelentek meg, amikor az eurázsiai sztyeppén az indoeurópai népek (szkíták, szarmaták, szakák, dahák, stb.) dominanciáját kezdték megtörni a török népek, de az első török nyelvű birodalom, a türköké, csak a hunok utáni évszázadban alakult ki. A sztyeppén könnyű nevet, vagy nyelvet váltani, nagy óvatossággal kell a nyelvészeti kérdéseket megközelíteni. Gondoljunk például az onogur-bolgárokra, akiket ma szláv bolgárokként ismerünk.[1]

Hun nyelvű leletek A valószínűen multietnikumú hunok által feltételezetten beszélt ókori és kora középkori hun nyelv meghatározása nehéz és nem sok sikerrel kecsegtető feladat, részben, mert igen kevés emléke maradt fenn: leginkább más nyelvű (gót, görög, latin) forrásokból maradt ránk néhány hun személynév. Ismertek még a Volga-vidéki imenkovi kultúra rovásírásos feliratai a 4-6. századból, ezeket egyes régészek vitatottan a hunoknak tulajdonítják, bár eddig nem sikerült teljesen megfejteni őket. [2] A szövegek rekonstruálásához más sztyeppei népek rovásírásos emlékei szolgálnak alapul, például a Közép-Ázsiában fennmaradt és teljesen megfejtett ótörök nyelvű orkhoni feliratok.

A nyelvi hovatartozás meghatározásának problémája Ezért nem tisztázott a hunok nyelvi hovatartozása sem: Egyes kutatók a 19. században néhány európai forrástöredék alapján a török (türk) nyelvek közé sorolták és a török kutatók még most is feltételezik, hogy a hunok egy olyan török nyelvcsaládba tartozó nyelvet beszéltek, amely a többi török nyelvtől erősen eltérő úgynevezett csuvasos nyelvek közé tartozott. Ilyen volt a középkorban szintén kihalt bolgártörök nyelv és ilyen a mai csuvas nyelv. A 20. században ezt az elméletet erősen támadván megjelentek olyanok is, amelyek valamely szibériai kis nép (osztják, ket) közé sorolták be a nyelvemlékeket. Miután ismertté váltak a késő ókori és koraközépkori jüecsi (tokhár) és a keleti szkíta (szaka) nyelvek emlékei Belső-Ázsiában, egyre több kutató (például Harmatta János) a szakával és a jüecsivel rokonítja a hun nyelvet, és így a kelet-iráni nyelvek közé sorolja. Egy-egy kortárs kutató (például Ucsiraltu) felvetette a mongollal rokoníthatóság lehetőségét is. A kérdés nem megoldott, és egyre valószínűbb, hogy az ázsiai, közép-ázsiai és az európai hun szövetségek keretein belül is több nyelvi réteg szerepelt (összetett birodalmak), változó hangsúlyokkal és egyes vezető réteghez kapcsolható nyelvek dominanciájának változásaival. Az európai hunok között az 5. század közepére a törökségi nyelvek túlsúlya valószínűsíthető, de az elenyészően kevés (főleg személynevekből álló) nyelvemlékek ennek biztos eldöntését megnehezítik.

A magyarok külső neve A magyarokat más népek Ungarisch, Hongrois, Hungarian, Vengr néven ismeri, ami az onogurok nevéből ered, nyilván azért, mert a magyarok Etelközben ott laktak, ahol előttük az onogurok onogurbolgár birodalma létezett.[1] Az onogur eredet az orosz Vengr és német Ungar alakban látszik a legjobban, amiből még hiányzik a szóeleji H, amit a francia nyelv tett hozzá, és adott így tovább a normannok révén az angoloknak is. Az onogurok és magyarok esetén nemcsak egymásutániságról van szó Etelközben, hanem részleges együttélésről is, aminek emlékét (és nem a hunokét) őrizte meg Hunor és Magor legendája, ahol Hunorban valószínűleg az onogurokat kell látnunk és nem a hunokat. A mondában szereplő Dula alán fejedelem is valószínűleg az onogur uralkodó dinasztia, Kuvrat dinasztiája, a Dulo-klán emlékét őrzi.[1][3]

17

Jegyzetek 1. 2. 3.

^ a b c Róna-Tas András. A honfoglaló magyar nép. Balassi Kiadó Budapest 1997. ISBN 963 506 140 4 ↑ Khan Diggiz Dish Inscriptions ↑ Korai magyar történeti lexikon : 9–14. század. Főszerk. Kristó Gyula. Budapest: Akadémiai. 1994. ISBN 963-05-6722-9

Források (angol) The World of the Huns – Otto J. Maenchen-Helfen történész, sinológus műve a hunokról (lásd a nyelvi fejezetet). (angol), (magyar) Hungarian Heritage Page J. J. M. de Groot: Hunok és kínaiak, Respenna, Budapest, 2006. Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai II.

18

Attila

Attila (Atilla) hun király viaszszobra a Keszthelyi Történelmi Panoptikumban

 „...Attila, rex hunorum, medorum, gotorum et danorum”  Hun király: Attila (majd germán hatásra Etzel, Etele) az európai hunok utolsó és legnagyobb fejedelme. Az Ata (atya) becézett formája az Atilla, nevének jelentése atyácska, tiszteletreméltó apa, uralkodó. Írásában nem keverendő össze a ma használatos Attila névvel. Nevének eredete: Germán eredetű, a hun fejedelmet nevezték így az udvarában, seregében lévő germánok. A nagy uralkodó neve Atilla, Attila, Atli, Etzel és Etele alakban is fennmaradt a forrásokban. Az Attila név jelenthet „kis apát”, „atyácskát” gótul (atta: „apa” és -la kicsinyítőképző), mivel sok gót szolgált Attila alatt. Lehet ótörök eredete is. Más nézetek szerint a hun király neve nem lehetett török eredetű, mert a török nyelvekre jellemző a kettős mássalhangzók hiánya. Egy másik fontos elmélet pedig az Attila név török eredetét próbálja bizonyítani, ugyanis elképzelhető, hogy az „atta” (atya) és az „il” (föld) szóból származik – neve így „föld atyát” jelent (de magyarul értelmezve (él - az első élő az Isten), az Atya földi helytartója, tehát Isten Ostora). Egyszóval sok az ellentmondás a hun danhu nevével kapcsolatban. Etil (ill. Itil, Idil, Adil) volt az ótörök neve a mai Volga folyónak; innen is származhat az Attila (Etele) név. (Lásd: Etelköz. És lásd: „Két nagy folyóvíz is ered benne: egyik neve Etöl másiké Togora”. (…) „A Don folyó, melyet a magyarok Etölnek neveznek…”, 5. §. Hunor és Mogor Scythiába költöznek. Scythia leírása; Kézai Simon, Magyar Krónikája (fordította Szabó Károly))  Az időszámításunk szerint 406 körül született Mundzsuk fiaként. A magyar mondákban Bendegúz néven szerepel.  Uralkodási ideje ((434/)444 – 453): Attila kora egyik leghatalmasabb birodalmát uralta 434-től haláláig. Birodalma Közép-Európától a Fekete-tengerig és a Dunától a Balti-tengerig terjedt.  Elődje: Bleda  Utódja: Ellák  Született: 406  Elhunyt: 453. júniusa; Magyarország (?)  Édesapja: Mundzsuk

 19

Mind a Kelet-, mind a Nyugatrómai Birodalom rettegett ellenfele volt. A Balkáni térséget kétszer is megszállta, s a második elfoglalásnál magát Konstantinápolyt is körülzárta. Nyugaton egészen Orléans-ig menetelt. A fővárosából, Ravennából űzte el III. Valentinianus nyugatrómai császárt 452ben. Bár a birodalma vele elenyészett és maga után szinte semmit nem hagyott, Európa történelmének legendás alakjává vált. Leginkább Nyugat-Európában a vad barbárság szimbóluma lett, míg egyes történetírók nagy és nemes uralkodóként említik. Három viking sagában is fontos szerepet játszik.

Élete Ifjúkora A 418-as béketárgyalásokat követően a tizenkét éves Attilát gyermekfogolyként Honorius császár római udvarába küldték. Cserébe a hunok megkapták Flavius Aetiust, Honorius lovasságának vezetőjének (Flavius Gaudentius) fiát, a rómaiak által megrendezett fogolycsere keretében. Attilát valószínűleg a birodalom udvaraiban, saját szokásaik és hagyományaik alapján és saját fényűző életstílusukban nevelték, abban a reményben, hogy ezeket a dolgokat visszaviszi majd saját nemzetéhez, így növelve Róma befolyását. A hunok talán azt remélték, hogy Attila segítségével javíthatják kémkedési lehetőségeiket. Az ifjú Attila római tartózkodása alatt megpróbált elszökni, de a kísérlet nem sikerült. A birodalom intenzív tanulmányozására fordította figyelmét, miközben látszólag feladta küzdelmét helyzete ellen. A rómaiak bel- és külpolitikai elveit tanulmányozta. Gyakran titokban megfigyelte őket diplomáciai tanácskozásokon külföldi miniszterekkel. Tanult a vezetésről, protokollról és más lényeges, későbbi uralkodóknak és diplomatáknak fontos dolgokról. Csak felnőttkorában tudott visszatérni népéhez.

Közös királysága Bledával A hunok Rua (Ruga, Rhuas) hadúr vezetésével 432-re egyesültek. 434-ben Rua meghalt, és unokaöccseire, Mundzuk testvére fiaira, Attilára és Budára (Bleda, Buda *390 körül – †445) hagyta a hun törzsek irányítását. Ebben az időben a hunok II. Theodosius császártól követelték a Bizánci Birodalomba menekült néhány „renegát” törzs kiadatását. A következő évben Attila és Bleda Margusnál (ma Pozsarevác) fogadta Bizánc küldöttét, és hun szokás szerint mindannyian lóháton ülve szerződést kötöttek: a keletrómaiak nem csak a menekült törzseket (akiknek jó hasznát vették a vandálok ellen) fordították

20

vissza, hanem megduplázták 350 római fontnyi (kb. 114,5 kg) aranyra az adójukat (tribute), megnyitották a piacaikat a hun kereskedők előtt, és a hunok által ejtett valamennyi fogolyért 8 solidust fizettek váltságdíjként. A megállapodással elégedett hunok felszedték sátraikat, és visszavonultak a kontinens belső területeire, vélhetően a birodalmuk megerősítésére. Theodosius felhasználta az alkalmat Konstantinápoly falainak megerősítésére, és felépítette a tenger felől védő első falat is, illetve a Duna-menti határa védvonalát is megerősítette. A következő öt évre a hunok eltűntek a római szemek elől, de 440-ben újra felbukkantak a birodalom határainál, megtámadva a szerződés alapján meglévő, a Duna északi partján működő piac kalmárait. Attila és Bleda további háborúval fenyegetőzött, azt állítva, hogy a rómaiak nem tartották be a szerződést, továbbá Margus (a mai Belgrád melletti település) püspöke átkelt a Dunán, hogy megszentségtelenítse a hun királyi sírokat a Duna északi partján. A hunok a folyón átkelve nagy illír városokat és erősségeket romboltak le, köztük (Priscus szerint) Viminaciumot is A támadást Margusnál kezdték, mivel a püspök, akit a rómaiak átadni terveztek, titokban átszökött a barbárokhoz, és elárulta, feladta a városát. Theodosius a folyómenti véderőit visszavonta, hogy válaszolhasson a 440-ben Karthágót elfoglaló vandál Geiserich (Geiseric, Gaiseric, Genseric) és az Örményországot 441-ben megszálló szászánida II. Jazdagird (Izdegerdes) támadásaira. Így Attila és Bleda előtt nyitva állt az út Illírián keresztül a Balkánra, amit 441-ben el is özönlöttek. A hun sereg megsarcolta Margus és Viminacium városát, elfoglalta Sigindunumot (a mai Belgrádot) és Sirmiumot. Fordulat állt be 442-ben, amikor Theodosius kivonta a csapatait Észak-Afrikából, és nagy mennyiségben új pénzt veretett a hunok elleni hadjárat finanszírozására. Attila és Bleda válaszul 443-ban újraindította a hadjáratát. A Duna mentén haladva legyőzték Ratiara katonai központjait és sikeresen megostromolták Naissus városát (a mai Ništ). A Nisava mentén előrenyomulva elfoglalták Serdica (Szófia), Philippopolis (Plovdiv) és Arcadiopolis városát. Konstantinápolynál körbefogták és megsemmisítették a római erőket, és csupán azért kényszerültek megállásra, mert a város masszív falaihoz nem volt megfelelő ostrom-eszközük. Theodosius elismerte a vereséget, és Anatoliust küldte a béketárgyalásra, amely a korábbiaknál is keményebb volt: a császár átad 6 000 római fontnyi (kb. 1963 kg) aranyat, büntetésül a korábbi egyezség megszegéséért, az éves adót megháromszorozza, így az 2 100 font arany lesz (kb. 687 kg), és minden egyes hadifogolyért 12 solidus váltságdíjat fizet. A sikeres hadjárat után a hunok visszahúzódtak birodalmuk belsejébe. A Priscust követő Jordanes írása szerint nem sokkal a távoztuk után, 445 körül Bleda meghalt, és Attila maga ült a trónra. A történészek vitáznak azon, hogy vajon megölte-e a bátyját egy vadászaton, vagy az más okból halt meg, de Attila vitathatatlan ura lett a hunoknak, akik ismét a Keletrómai Birodalom felé fordultak.

Az egyeduralkodó 447-ben Moesián keresztül Attila összevont erőkkel ismét bevonult a bizánci birodalomba. A keletrómai hadsereg a gót Arnegisclus magister militum vezetésével a Vid folyónál csatát vesztett, így a hunok ellenállás nélkül benyomulhattak a Balkánra, egészen Thermopüléig. Konstantinápolyt csak Flavius Constantinus prefektus közbelépése mentette meg: a városlakókkal újra felépíttette és kiegészíttette a földrengésben leomlott, meggyengült védőfalakat. Fennmaradt az invázió elbeszélése: „A hunok barbár nemzete, mely Thrákiában lakott, olyan hatalmassá vált, hogy több mint száz várost foglaltak el és Konstantinápoly majdnem veszélybe került és a legtöbben elhagyták azt... És annyi gyilkolás és vérontás volt, hogy a halottak száma megszámlálhatatlan volt. Elfoglalták a templomokat és kolostorokat és nagy számban ölték meg a papokat és szűzeket. (Callinicus: Szent Hypatius élete)”

21

Attila lakomája (1870) - Than Mór (1828-1899) festménye Magyar Nemzeti Galéria, Budapest http://vilagbiztonsag.hu/keptar/displayimage.php?album=103&pid=5454

Than Mór alkotása: Attila lakomája (1870), amelyet a fehér ruhában, kezében könyvvel jobbról ülő Priscus rétor leírása alapján festett „Mikor az este közeledett, fáklyákat gyújtottak, és két barbár jött előre Attila előtt és dalokat énekeltek, amiket írtak, megénekelve győzelmeit és háborús tetteit. És az ünneplők nézték őket, és voltak, akik örvendeztek a dalokon, mások szíve izgatott lett, ahogy emlékeztek a háborúkra, de mások könnyekben törtek ki – azok, akik testét meggyengítette az idő és akik lelke megpihenni kívánt.” Attila aranyban fizetendő adót kívánt, és azt, hogy Sigindumtól (Belgrád) keletre 300 mérföldre, a Dunától délre pedig 100 mérföldre húzódjon vissza a Birodalom. A béketárgyalások mintegy három évig folytak. 448-ban követként a történész Priscus járt Attila táborában. Jordanes által megőrzött jelentéseinek töredékei bemutatják Attila személyét: egykedvű és egyszerű, körötte díszes udvaroncok, számos feleség, mellette szkíta udvari bolondja, mór törpéje… „Fenséges étkeket szolgáltak fel nekünk és a barbár vendégeknek ezüst tálakon, de Attila nem evett mást, csak sültet, egyszerű, fa tálcáról. Minden másban hasonlóan mértékletes volt; fakupából ivott, míg vendégei arany és ezüst serlegből. Ruházata is egyszerű volt, csupán a tisztaságát igényelte. Sem az oldalán viselt kard, sem szkíta lábbelije, sem lova kantárja nem volt díszített, eltérően más szkítákétól, akik arannyal, ékkővel vagy bármi értékessel ékesítették azokat. A földet gyapjú szőnyegek borították. (Priszkosz rétor feljegyzése)” E három év alatt, egy Jordanes által feljegyzett legenda szerint Attila felfedezte "Mars Kardját": „A történész Priscus azt írja, a következőképpen találták meg: "Mikor egy bizonyos juhász bicegni látta az egyik üszőt a nyájában és nem talált magyarázatot a sebére, kíváncsian követte a vérnyomokat és végül egy kardhoz ért amire az ügyetlenül rálépett legelés közben. Kiásta és egyenesen Attilához vitte. Ő megörült ennek az ajándéknak, és nagyravágyó lévén, azt gondolta, hogy az egész világ vezetőjévé nevezték ki, és hogy a győzelem Mars kardján keresztül biztosítva volt számára. (Jordanes: A Gótok Származása és Tettei XXXV fej.) [2]”

22

Attila hadjárata Nyugat-Európában

Attila Aquileiát ostromolja. Miniatúra a Képes krónikában

450-ben Attila bejelentette, hogy támadást kíván indítani a vizigótok toulouse-i királysága ellen III. Valentin császárral szövetségben. Előzőleg jó kapcsolatban állt a nyugati birodalommal és uralkodójával, Flavius Aëtiussal – Aëtius 433-ban rövid száműzetését a hunok közt töltötte, és az Attilától a gótok és a bagaudae felkelők ellen kapott csapatok segítették hozzá Attilát a nagyrészt névleges nyugati magister militum cím elnyeréséhez. A vizigótokkal szembeszálló és tőlük tartó Geiserich ajándékai és diplomáciai törekvései is befolyásolhatták Attila terveit. Honoria, Valentin nővére azonban 450 tavaszán – hogy elkerülje kényszerített házasságát egy szenátorral – elküldte a hun királynak segítségkérését és gyűrűjét. Bár Honoria valószínűleg nem házassági ajánlatot kívánt tenni, Attila mégis így értelmezte az üzenetet; elfogadta, s a nyugati birodalom felét kérte hozományul. Mikor Valentin felfedezte a tervet, csak anyja, Gall Placidia győzte meg, hogy halál helyett csak száműzetésre ítélje Honoriát; Attilának pedig levelet küldött, melyben nyomatékosan tagadta a házassági ajánlat törvényességét. Attilát a levél nem győzte meg, követet küldött Ravennába, hogy kihirdesse Honoria ártatlanságát, hogy az ajánlat törvényes volt, és hogy el fog jönni, hogy elfoglalja, ami jog szerint őt illeti. Eközben a lovaglóbalesetben elhunyt Theodosius utódja, Marcianus megtagadta a hunoknak a további sarc fizetését; az ezt követő inváziók, mind a hunok, mind más népek részéről, igen kevés mozdítható értéket hagytak a Balkán területén. A száli frankok királya meghalt, és a két fiú közti trónharc árkot húzott Attila és Aetius közé: Attila az idősebb, míg Aetius a fiatalabb fiút támogatta. J. B. Bury szerint Attila szándéka, mire nyugatra ért hadseregével, az ekkorra Európa legnagyobb államává vált hun birodalom kiterjesztése volt a gall és az atlanti partokra. Mire Attila összegyűjtötte hűbéreseit, és megkezdte menetelését nyugatra, szövetségre tett javaslatot mind a vizigótoknak, mind Rómának. 451-es érkezése Belgicában egy Jordanes által félmilliósra becsült hadsereggel tisztává tette céljait. Április 7-én elfoglalta Metzet; Aetius elindult megállítására frankokból, burgundokból és keltákból toborozva seregét. Egy Avitustól érkező küldöttség és Attila további nyugati előretörése meggyőzte I. Theodorikot, a vizigót királyt, hogy szövetségre lépjen Rómával. Az egyesített seregek Attila előtt érték el Orleanst, ezzel megállítva a hun előretörést. Aetius üldözőbe vette és utolérte a hunokat. A két sereg Chalons közelében ütközött meg. A csatát általában, bár hibásan, a gót–római szövetség győzelmének tekintik. Theodorikot megölték a harcban. Aetius nem tudta előnyét kihasználni, és a szövetség gyorsan felbomlott. Attila visszavonult, hogy folytassa hadjáratát Itália ellen.

23

Catalaunumi csata Attila a Tisza mellékéről, ahol a birodalmának központja volt, először Konstantinápolyt kényszerítette adófizetésre, majd nyugatnak fordult. Róma főleg újdonsült szövetségesei, akiket ugyanúgy veszélyeztetett a hunok támadása, ellenálltak. Kr. u. 451-ben a Galliába betörő Attila hatalmas seregével szemben Catalaunumnál hasonló erejű római–germán haderő sorakozott fel. A történészek felásták az egész csatateret, és rendkívül véres, hatalmas csatáról írtak mind a mai napig. Napjainkban azonban hatalmas botrány van Catalanaumban, ugyanis a legújabb USA-ban lefordított dokumentumok alapján kiderült, hogy valóban felsorakozott a két sereg, csatára azonban nem került sor. Ugyanis Attila barátjának, a római csapatok vezérének - akivel együtt tanultak Aquileiaban és Rómában - azt mondta, „te is vesztenél 12 000 embert, én is, ne ütközzünk meg.” - Így a csata elmaradt. A Tarih-i Üngürüsz krónika szerint Attila győzelmet aratott a catalanumi csatában, amit az is megerősít, hogy a következő évben a rómaiak a legkisebb ellenállást sem tanúsították Attilával szemben, mikor bevonult Itáliába.

Itália megszállása és Attila halála

Nagy Leó és Attila találkozása, Raffaello reneszánsz kori festményén (1514). A pápa lóhátról, elégedetten szemléli, amint Attila és kísérete megretten a két égi szenttől. – I. Leót ábrázolja, amint Szent Péterrel és Szent Pállal a feje felett megy, hogy Attilával találkozzon.

A következő évben Attila újra Itáliára támadt rá. Hadai bevették Aquileia, majd Milánó városát, ám Róma kapuinál váratlanul visszafordultak. A hagyomány szerint csoda történt: I. Leó pápa szavai és az égi jel mentette meg az Örök Várost. Igazából Róma elképesztően nagy hadisarcot fizetett, ezért Attila megkegyelmezett a városnak. Attila így akarta megmutatni, hogy tiszteletben tartja a nagy birodalom becsületét. Egy év múlva, 453-ban Attila meghalt. Nászéjszakáján orrvérzése lett és belefulladt kábulatában. Más feltételezések szerint a rengeteg alkoholtól és ún. nyelőcső visszérbetegségtől kapott belső vérzést. Egy harmadik teória pedig úgy szól, hogy felesége, Ildikó ölte meg. A monda szerint ott, ahol a Tisza kétfelé ágazott, elzárták az egyik ágát úgy, hogy a víz mind a másik ágába folyt. Itt három - arany, ezüst és vas - koporsóba temették el, mondván:

24

„Urunknak ekképpen legyen nyugovása: víz alá, föld alá készüljön lakása, fényes napsugárba, sápadt holdsugárba, harmadiknak pedig sötét éjszakába. Melléje tétessék harci paripája, fegyvere, sok kincse, szép arany marhája, kísérje is el őt minden hív szolgája, legyen véle ott is szépséges mátkája.” Csaba, a fia, megfejtette a táltos szavait. Az arany volt a napsugár, az ezüst a holdsugár, a vas jelentette a fekete éjszakát. Fiai között testvérháború robbant ki a hatalomért, ami birodalma széteséséhez vezetett. A hunok maradékai Erdélybe, kelet felé húzódtak vissza a korábban leigázott, s most fellázadt népek elől.

Az európai hunok birodalmának kiterjedése Attila halálakor (453)

Attila személyisége Az Attiláról szóló tudásunk fő forrása Priscus leírása. A történész tagja volt II. Theodosius 448-ban a hunokhoz küldött, Maximosz által vezetett küldöttségnek. A nomád hunok falvát a kor nagyvárosaival megegyező méretűnek mutatta be, tömör fa falakkal. Attilát a következőképpen írta le: „Külsejében igazi hun, alacsony termetével, széles mellével, nagy fejével, apró szemével, ritka szakállával, lapos orrával és sötét testszínével egyesítvén magában nemzetének sajátosságait…” Attila külső vonásai valószínűleg kelet-ázsiai, pontosabban mongol származására utalnak. Szóba jöhet még a mongol és a közép-ázsiai népek embertípusának keveréke. Bizonyos, hogy a kelet-ázsiaiakra jellemző sajátos arcformája volt, melyhez az európaiak nem voltak hozzászokva, így gyakran durva jelzőkkel írták le. Priszkosz rétor megemlíti Attila és környezete műveltségét. Tudnunk kell, hogy Attila korának hunjai már egy ideje keveredtek a római civilizációval, leginkább a római határ germánokkal határos területén. Így Theodosius 448-as küldöttsége idején Priszkosz a hunt, a gótot és a latint nevezte meg a Hun Birodalom fő nyelveiként. (Priszkosz többek között beszámol találkozásáról egy keletrómai fogollyal, aki annyira hozzászokott a hunok életéhez, hogy már nem kívánt hazatérni régi hazájába.) A bizánci történetíró leírása Attila alázatosságáról és egyszerűségéről Priszkosz félreérthetetlen csodálatát fejezi ki.

Emlékezete Kezdjük a legendáknál... Szinte minden magyar gyermek tudja - legalább is az én gyermekkoromba tudta - hogy a szőke Tisza időnként szelíd, máskor pusztító vize alatt, valahol rejtőzik a nagy hun király(unk?), Attila vasból-ezüstből-aranyból készült hármas koporsója... Arról, hogy Attilának a hármas kororsójával kapcsolatban mi is az igazság, nagyon kevés tudható. Egyes újabb feltételezések szerint még az sem biztos, hogy a Tisza mellett temették el az uralkodót.. Amennyiben mégis az elterelt Tisza mélyére történt a temetés, akkor is a folyó több, mint másfél ezer éves változása miatt (453-ban hunyt el Attila) nem biztos, hogy a sír helye ma is a mederben van. Maradjunk abba, lehet, hogy egykoron fény derül majd, hogy a történet legenda, vagy valóság... Forrás: http://www.magyarbuvar.hu/pages/szemelvenyek/szemelvenyek_regeszet.htm

25

Attila korának történelmi háttere nagy hatással volt a később róla kialakult képre: a Nyugatrómai Birodalom végső éveiben összeütközései Aetiussal (akit gyakran az „utolsó rómainak” neveztek), és kultúrájának – európai szemmel nézve – furcsaságai is segítettek Attilát a vérengző barbár és minden civilizáció ellenségének szerepébe állítani, és majd minden nyugat-európai művészeti alkotásban ennek megfelelően tűnt fel. A nyugati kultúrában és hagyományban Attilát ma is „Isten ostoraként” ismerik, akinek neve a barbarizmus és a kegyetlenség szinonimájává vált. Ez részben annak eredménye is lehet, hogy vonásait azonosították a sztyeppék későbbi hadvezéreinek vonásaival – mint például a mongol Dzsingisz kán és Timur Lenk. Őket mind kegyetlen, okos és vérszomjas, harcra és rombolásra áhítozó vezérekként fogadta el a köztudat. A germán mondák árnyaltabb leírással szolgálnak: Etzel a Nibelung-énekben, illetve Atli a Völsunga Sagában és a Edda-énekekben nemes és nagylelkű szövetséges. Attila alakja több ország népmondáiban is szerepel. Egy olaszországi helyi legenda szerint ő építtette az udinei várhegyet, hogy lássa, amint csapatai győzelmet aratnak. Néhány nemzet történetírása mindig kedvező színben ábrázolta: a magyarok között és Törökországban az Attila név (Törökországban és Magyarországon egyaránt Atilla alakban is) és utolsó felesége, Ildikó neve mindmáig kedvelt maradt. Gárdonyi Géza A láthatatlan ember című művében, mely nagyrészt Priszkosz rétor leírásaira alapoz, szimpatikus portrét fest Attiláról, bölcs és kedvelt vezérként.

Megjegyzések Egyes krónikák szerint Attila keresztény uralkodó volt, bár életvitele és szokásai teljesen eltérnek a keresztény normáktól (több feleség, ágyasok stb.) Mégis úgy tartják meg volt keresztelkedve. Továbbá elgondolkodtató a kijevi múzeumban kiállított hun övcsat "Miatyánk" verse, mely sajátos szerkesztése és szóhasználata okán azt a feltételezést erősíti, miszerint a hunok nem csak igen korán értesültek a kereszténységről, hanem az belső hitvallásként, átélt gyakorlatként volt jelen a hun társadalomban. Hogy a hun közösség hány százaléka volt keresztény, és milyen szervezettségben, nem kimutatható egyelőre. Catalaunumnál a csata nem volt egyértelműen döntetlen, mert nem Attila vonult el másnapra, hanem a rómaiak vonultak vissza, a halottaikat is hátrahagyva.

Attila képzőművészeti ábrázolásai A vatikáni kertekben megtalálható a Leó pápa és Attila hun király találkozását megörökítő szobor. A Franciaországban öntött bronz „Leó és az Isten ostora” címet viseli. [3] A középkorban Attila ábrázolásain feltűnő attribútuma a fejen látható két szarv. Ez, akárcsak Mózes vagy olykor Ádám ábrázolásain, arra utal, hogy Attilát az ősöknek megillető tisztelet illette.[4] Máskor díszes koronát is visel, ekkor azonban szarva nem látszik.

Források Monda-e vagy történelem? ISBN 978-973-622-503-1, Corvin kiadó, Déva Michael A. Babcock, Attila utolsó éjszakája: Hogyan halt meg a hun király? ford. Varga Benjámin, Budapest, Európa, 2008, ISBN 978-963-07-8296-8 Duna TV - "Őstitkaink" című műsor, interjú prof. dr. Kiszely István antropológussal - 2:51

Jegyzetek 1. 2. 3. 4.

↑ Magyar királyok ábrázolása a Nádasdy Mausoleumban ↑ (e-text) - Későbbi tanulmányok ezt a legendát a közép-ázsiai sztyeppék nomádjai közt gyakori kardimádat részeként azonosítják. ↑ http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2006.02.19/1604.jpg ↑ lásd Zolnay Vilmos: A művészetek eredete. Pokoljárás c. kötetét. (Bp: Corvina Kiadó, több kiadás)

26

27

Attilától Álmosig Attila halála után a legendák a vérvonalat Attila Réka (Ríka) nevű feleségétől született, Csaba nevű fia viszi tovább, a Csillagösvény legendás királyfija. Más források Ellák, Ernakh (453–503) nevű fiát említik. A kettő valószínűleg ugyanaz a személy. Néha fölmerül Dengezik neve is. Csaba királyfi a székely népmondákban hagyományozódott ránk napjainkig, szájról-szájra. A székely himnusz is utal rá. Az Árpád-ház további családfája a krónikáink szerint Csaba fia Ed, Ed fia Ügyek (Ügek), Ügyek fia Előd, Előd fia Álmos. Más krónikák kihagyják Elődöt. Mivel Attila 453-as halála és Álmos 819-es születése közötti időt nehéz lenne kitölteni négy nemzedékkel, a névsor hiányos, de a mitológiában az ilyesmi előfordul.

Csaba királyfi http://hu.wikipedia.org/wiki/Csaba_kir%C3%A1lyfi

Csaba királyfi a székelyek legendás vezére. Életére vonatkozó megbízható adatokkal nem rendelkezünk, élete a legendák, és mondák ködébe vész. Néhány elmélet szerint nem is egy, hanem legalább három, időben egymástól távol eső személy összemosásából keletkezett. Az egyik legenda szerint a Balkánról vezette Magyarország területére 3000 fős népet. A székely nép eredettörténete szorosan kötődik Csaba királyfihoz.

Legenda Attila halálát követően Attila két fia között a hatalomért harc kezdődött. A nyugati népek Aladárt támogatták, mert ő egy német fejedelemasszonytól származott (Krimhilda), míg a hunok Csabát támogatták. Véres harc kezdődött a két tábor között, melynek végére Csaba és szövetségesei vereséget szenvedtek. Csaba 15000 hun vitézzel Görögországba, majd Szittyaországba vonult. A harcokban sokan meghaltak, a megmaradt hunok, közel 3000-en Csigle mezején telepedtek le, Csaba királyfi utasítására. Mivel féltek a további támadásoktól már nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték magukat. Később szomszédos népek támadtak a székelyekre. Mikor a harc már-már a székelyek vesztét hozta volna, Csaba királyfihoz imádkoztak és csoda történt. A Hadak Útján (ma Tejút), az égből egy lovascsapat, élén Csaba királyfival jelent meg. A támadókat elsöpörve megvédte népét, majd visszatért az égbe.[1]

Elméletek Több elmélet létezik, amely Csaba királyfi személyének azonosítását, létezését kívánja igazolni, illetve cáfolni.

Három személy A „három személy” elmélet szerint Csaba királyfi legendás személye, három ténylegesen élt személy összemosódásából jött létre. Irnik, Attila hun király legkisebb fia (V. század): Attila halála (453) után, a Hun Birodalom keleti végeire menekült (Levédia, Etelköz). Irnik újjászervezte a Fekete-tenger melléki hunokat. Ez lett a későbbi Onogur (előbolgár) Birodalom alapja. Kuber, Kovrat onogur kagán fia (VII. század): Isz. 665-ben a támadó kazárok szétverték azt az Onogur Birodalmat amelyet még Irnik alapított. Kovrat Irnik leszármazottja volt. Az onogur nép ekkor négy részre szakadt, Kovrat kagán négy fia vezetésével. A legkisebbik fiú, Kuber és népe a szövetséges Avar Birodalomba költöztek be, a Kárpát-medencébe 677-ben.

28

Kuber később részt vett az egyik avar trónkövetelő felkelésében, emiatt menekülnie kellett. Mivel édesanyja bizánci hercegnő volt, a Bizánci Birodalomban telepedett le. Kuber beköltözése alkotja László Gyula „Kettős honfoglalás” elméletének alapjait. Az avarok Kuber népét a Tiszától keletre, a mai Erdély területén telepítették le. Csaba, magyar vezér, valószínűleg a jenő törzs vezetője (X. század): Egyes kutatóink szerint Zolta halálát követően hatalmi harcok kezdődtek fia Taksony herceg és Fajsz között. A harcok után a két fél megállapodott a hatalom megosztásáról, viszont Csabának menekülnie kellett, Bizáncban keresett menedéket. A vezér későbbi visszatérésére számítva „Csaba népe” – a jenő törzs, főleg a nők, gyermekek és öregek – menedéket kerestek Békés vármegyében. A korábbi Kuber és Csaba népei összeolvadtak és belőlük alakult ki a későbbi székely nép. Ismeretes egy mondás a székelyek között: „Akkor gyere haza, mikor Csaba Görögországból!” [2] jelentése: soha.

Moór-elmélet Moór Elemér nyelvtudósként közelítette meg a témát. Azt vizsgálta, hogy tényleg Csaba vezette-e a Székelyeket a Kárpát-medencébe. Tanulmányában hivatkozik Anonymusra, akinél előfordul a „sobamogera” kifejezés, mely egy magyar népcsoportot jelöl. Moór szerint a „soba” megfelel a Csabának. Moór szerint itt „sobamogera” azt jelenti „Csaba népe”. [3] Kézai Simon krónikájában szintén megemlékezik Csabáról, aki „Chaba”-ként említi a legendás alakot. De megjelenik Aventinus művében is „Schaba”-ként. Moór szerint ez azt jelenti, hogy bár létező személyről van szó, a Balkánra vetődött magyarokat már nem kellett Csabának vezetnie ahhoz, hogy őket „sobamogerának” nevezzék, Csaba népe ugyanis korábban is elneveződhetett a legendás vezérről.

Dümmerth-elmélet Dümmerth Dezső szerint csak a székelyeknél maradt fenn a Csaba-monda, ebből következtetve cáfolja, hogy Csaba Attila hun király egyik fia lett volna. Ugyanakkor azt elismeri, hogy a történeti hagyomány szerint Attila egyik fia visszament Szkítiába. A népi hagyomány valós magja annyi lehet, hogy Csaba talán egy hun vagy hasonló király legifjabb fia volt, aki Pannóniából bizánci területre ment, s innét nem tért vissza. Szerinte egy hibás királylistán alapuló tévedésről van szó, amikor Álmos vezért – Attilával összekötendő – Csaba leszármazottjának tekintették. Ekkor ugyanis Csabának a VII. században vagy korábban kellett volna élnie. Az óbolgár királylistákon szintén Attilától eredezteti az óbolgár kánokat. Dümmerth szerint ebből adódik a bolgár és a hun uralkodók keveredése, valamint ezen népek együttéléséből a Csabalegendárium megjelenése. Csaba talán nem volt más, mint Álmos vezér nagybátyja, aki egy óbolgár vezér volt, aki Kuber néven szerepel a krónikákban. Kuber Kovrat bolgár kán fia volt, míg Kovrat másik fia, Batbaján, az aki Szkítiába visszavezette az óbolgárokat. Így a magyar hagyomány végül Attila és Kovrat fiainak sorsát keverte össze Dümmerth szerint.

Emlékezet Arany János 1853-1855 között készítette el elbeszélő költeményét Arany János. [5] Később a Toldihoz hasonló trilógia készítésére gondolt, de ez teljesen soha nem készült el. [6]

Benedek Elek Benedek Elek mesében elevenítette meg Csaba személyét, melynek alapját a székely mondák adták.[7]

29

Szobor

Blaskó János alkotása a székelyudvarhelyi Emlékezés Parkjában áll. A szobor másolatát felajánlotta Zalaegerszegnek. A másolat bronzból készült és a Landorhegyi Általános Iskola és a Technoroll között található. * Budapest XVII. kerületében, a Csaba vezér tér és a Péceli út találkozásánál áll az első világháborúban elesett rákoscsabaiak emlékműve. Állíttatta Rákoscsaba közönsége közadakozásból.

Alkotó: Sidló Ferenc Anyaga: műkő Felállításának éve: 1925

30

Az emlékmű felirata: "Csaba vezér hirdesd késő unokáknak. Kik voltak hősei ím Rákoscsabának! S emlékükön könnyes szemmel elmerengve, Tanítsad meg forró hazaszeretetre!"

Települések Számos település viseli a Kárpát-medencében a Csaba nevet valamilyen összetételben. A települések valamilyen módon mind Csaba királyfira vezetik vissza nevüket. Csabacsűd

Csabaháza (Szlovákia) Csabaújfalu (Románia) Csabanivka (Ukrajna) Csabaszabadi

Bálványoscsaba Békéscsaba [8]

Hejőcsaba

Piliscsaba

Ünnep 1944-ig május 30.-a katonai ünnepnek számított: „Csaba királyfi ünnepe”

31

Rákoscsaba

Szervezet 1941–1945 „Csaba királyfi” Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola – Marosvásárhely

Forrás, jegyzetek, irodalom Jegyzetek 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8.

↑ Kézai Simon és székely monda alapján ↑ Ismeretes Kézai Simon művében is: „…vulgus adhuc loquitur in communi: Tunc redire debeas, dicunt recedenti, quando, Chaba de Grecia revertitur” ↑ Moór Elemér: A magyar népnév eredetének kérdéséhez (tanulmány) ↑ Székely himnusz részlet (1. versszak) ↑ Arany János: Csaba királyfi ↑ Arany János: Csaba trilógia (1855-1856) ↑ Benedek Elek: A Hadak Útja ↑ Neve régebben Csaba volt.

Forrás László Gyula. Múltunkról utódainknak I-II. Püski Kiadó (1999.) Anonymus. Gesta Hungarorum. Anakreón Kiadó (1996.) László Gyula. A "kettős honfoglalás" (568-670-860). Magvető Könyvkiadó. ISBN 963-270-660-9 (1978) Lengyel Dénes. Régi magyar mondák. Móra Ferenc Könyvkiadó (1985.) Dümmerth Dezső. Az Árpádok nyomában. Corvina Kiadó. ISBN 963-135-290-0 (2003.)

Külső hivatkozás Szegő Iván Miklós: Még egyszer csaba királyfiról. National Geographic Online, 2005. augusztus 16. (Hozzáférés: 2009. augusztus 3.) Szegő Iván Miklós: Ki volt Csaba királyfi?. National Geographic Online, 2005. július 15. (Hozzáférés: 2009. augusztus 3.) Radványi Béla: Csabakirályfi, csillagösvényen...

Székely himnusz A 20. században született Székely himnuszban Csaba királyfi személye központi helyen szerepel. „Ki tudja merre, merre visz a végzet, Göröngyös úton, sötét éjjelen, Vezesd még egyszer győzelemre néped, Csaba királyfi, csillagösvényen.”

Székely himnusz A Székely himnusz 1921-ben született, szövegét Csanády György, zenéjét Mihalik Kálmán szerezte. A szerzők szándéka nem az volt, hogy valódi himnuszt alkossanak a székely népnek, művük később sem vált hivatalos himnusszá. Az évtizedeken keresztül tiltott [1] dal azonban hatalmas népszerűségre tett szert Erdélyben [2][3] és Magyarországon. A tömegrendezvényeken gyakran éneklik együtt a magyar Himnusszal és a Szózattal.[4]

Keletkezése és a cím eredete Csanády György életrehívója és 25 évig vezetője volt az 1920-ban – a trianoni döntés után – létrehozott Székely Egyetemista és Főiskolai Hallgatók Egyesülete (SZEFHE) nevű önsegélyező és kulturális szervezetnek.

32

A Székely himnusz versét saját beszámolója szerint 1921-ben írta, a SZEFHE májusi nagyáldozat névre keresztelt évenkénti ünnepélyes találkozója alkalmából. A vers címe nem tartalmazta a himnusz szót, a májusi nagyáldozatban egyszerűen csak kantátának nevezték. Zenéjét lánykarra komponálta Mihalik Kálmán és először 1922. május 22-én adták elő az Aquincumban rendezett találkozón, a zeneszerző jelenlétében. Mihalik Kálmán még ugyanebben az évben, néhány hónappal később meghalt. Temetéséről aláíratlan szerkesztőségi cikket közölt az Új Élet, a Székely himnusz teljes szövegével együtt. „Amíg koporsóját a sírba eresztették, jóbarátai igazán hulló könnyzápor közt a megboldogult szerezte székely Himnusz eléneklésével búcsúztatták, hogy az kísérje azt, aki életében csak dalolni tudott, még szenvedésében is" – írta az Új Élet, hozzátéve, hogy az egész gyásznép énekelt. Mivel a lap szerkesztője maga Csanády György volt, valószínűsíthető, hogy ő maga adta az új címet a versnek.

Utóélete Az ének Erdélyben az Észak-Erdély magyar visszafoglalása és újbóli elvesztése közt eltelt néhány év kivételével egészen a kommunista rendszer bukásáig tiltott dal volt, büntették is az éneklését, de szűk körben, titokban mégis énekelték, az elnyomás elleni tiltakozásként. Magyarországon 1941 és 1944 között az iskolákban kötelezővé tették a tanulását, de Kríza Ildikó tanulmánya [1] szerint a nehéz dallam miatt ekkor még nem vált általánosan népszerűvé, ahogy a visszafoglalt Észak-Erdélyben sem. A cserkésztalálkozókon azonban már a két világháború közti korszakban is rendszeresen énekelték, és elterjedését az erdélyi származású értelmiségiek, illetve a hozzájuk közel álló szervezetek is segítették. Másrészt az ellenállásra fogékony körökben még vonzóbbá tette a dalt. Az Amerikai Egyesült Államokba kivándorolt magyarok közt általánosan ismert volt, kultuszát ők is ápolták.

33

Az ének népszerűségét az is mutatja, hogy a huszadik század második felében folklorizálódott, több szövegváltozata alakult ki, bár ezek közt nem voltak nagyon jelentősek az eltérések. A nyolcadik sor "Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!" változata – ami ma a leggyakrabban énekelt változat – Kríza Ildikó szerint az amerikai magyarok közt terjedt el az 1970-es években. (Csanády György eredeti szövege: "Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt, Istenem!") Ám Kriza fölvetése abban a tekintetben nem állja meg a helyét, hogy ez az 1970-es években, a nyugati magyar emigrációban keletkezett változat, hisz több korabeli kotta, ill. hangfelvétel bizonyítja, hogy már a a keletkezését követően ezzel a szöveggel élt a nyolcadik sor. A himnuszt a 2009. szeptember 5-én Székelyudvarhelyen megtartott Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlésen határozatban fogadták el az önkormányzati képviselők Székelyföld hivatalos himnuszának.[5]

Emlékezete 2009. augusztus 1-én avatták fel Szegeden, a Vértó melletti kurgánon, a Székely Himnusz első emlékművét. A fából faragott szoborcsoportban egész alakos szobra van Csanády György költőnek és Mihalik Kálmán zeneszerzőnek. A szobor alkotója Barta János szobrászművész. [6]

Szövegváltozatai Az eredeti szöveg Ki tudja merre, merre visz a végzet Göröngyös úton, sötét éjjelen. Segítsd még egyszer győzelemre néped, Csaba királyfi csillagösvényen. Maroknyi székely porlik, mint a szikla Népek harcától zajló tengeren. Fejünk az ár ezerszer elborítja, Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt, Istenem!

A közszájon forgó változat Ki tudja merre, merre visz a végzet Göröngyös úton, sötét éjjelen. Vezesd még egyszer győzelemre néped, Csaba királyfi csillagösvényen. Maroknyi székely porlik, mint a szikla Népek harcának zajló tengerén. Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja, Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

34

A kiegészített Székely himnusz A Székely himnuszt az idők folyamán többször is kiegészítették. Legutóbb Pap Gábor 2002-ben. (Az eredeti és a Pap Gábor-féle szöveg dőlt betűvel.) Ki tudja merre, merre visz a végzet Göröngyös úton, sötét éjjelen Vezesd még egyszer győzelemre néped Csaba királyfi csillag ösvényén. Maroknyi székely porlik, mint a szikla Népek harcának zajló tengerén Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Maroknyi székely porlik, mint a szikla Népek harcának zajló tengerén Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Ki tudja, innen merre visz a végzet, Országhatáron, óceánon át. Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped, Székely nemzeted Kárpát-bérceken.

Hős szabadságát elveszti Segesvár Már másfélezer év óta Csaba népe Mádéfalvára fájón kell tekints Sok vihart élt át, sorsa mostoha Földed dús kincsét népek élik s Külső ellenség jaj, de gyakran tépte dúlják Nem értett egyet otthon sem soha. Fiaidnak sokszor még kenyérre sincs.

Maroknyi székely porlik, mint a Maroknyi székely porlik, mint a Ameddig élünk magyar ajkú népek szikla szikla Megtörni lelkünk nem lehet soha Népek harcának zajló tengerén Népek harcának zajló tengerén Szülessünk bárhol, földünk bármely Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja pontján Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk! Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk! Legyen a sorsunk jó vagy mostoha. Édes Szűzanyánk, könyörögve Kigyúlt a mennybolt, zeng a hadak Maroknyi székely porlik, mint a kérünk, útja, szikla Mentsd meg e népet, vérző nemzetet! Csaba királyfi gyűjti táborát. Népek harcának zajló tengerén Jussunk el honban, székely magyar Szűnik az átok, kiapadt a kútja, Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja földön, Szívünkön égi öröm lángol át. Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk! Szabad hazában éljünk boldogan. Hiába zúgsz már gyűlöletnek árja, Keserves múltunk, évezredes balsors Maroknyi székely porlik, mint a Megáll a szikla, nem porlik tovább, Tatár, s török dúlt, labanc rabigált szikla Imánk az Istent újra megtalálja, Jussunk e honban, Székely Népek harcának zajló tengerén Köszöntsd ma népem, üdvöd Magyarföldön Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja hajnalát! Szabad hazában élni boldogan. Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Jegyzetek 1. 2. 3. 4. 5. 6.

↑ Kríza Ildikó:A Székely himnusz születésének háttere, unitarius.hu ↑ Budai Szabó Nikolett: Hamis "himnusz" mozgovilag.hu ↑ Csíksomlyó - Székely himnusz, youtube.com ↑ A Himnusz és a Székely Himnusz eléneklésével megkezdődött a Fidesz nagygyűlése az Erzsébet híd pesti hídfőjénél. origo.hu ↑ A Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés határozatai ↑ Kuruc.info: A székely Himnusz alkotóira emlékeztek Szegeden

35

Kárpátia – Székely himnusz Ki tudja merre, merre visz a végzet, Göröngyös úton, sötét éjjelen. Vezesd még egyszer győzelemre néped, Csaba királyfi csillag ösvényen. Maroknyi székely porlik, mint a szikla, Népek harcának zajló tengerén. Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja, Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk! Ameddig élünk magyar ajkú népek, Megtörni lelkünk nem lehet soha. Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján, Legyen a sorsunk jó vagy mostoha. Keserves múltunk évezredes balsors, Tatár-török dúlt, a labanc rabigált. Jussunk e honban, székely magyar földön, Szabad hazában éljünk boldogan. Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk, Mentsd meg e népet, vérző nemzetet! Jussunk e honban, székely magyar földön, Szabad hazában éljünk boldogan. Ki tudja, innen merre visz a végzet, Országhatáron, óceánon át. Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped, Székely nemzeted Kárpát-bérceken. Ős szabadságát elveszti Segesvár, Mádéfalvára fájón kell tekints. Földed dús kincsét népek élik s dúlják, Fiadnak sokszor még kenyere sincs. Már másfélezer év óta Csaba népe, Sok vihart élt át, sorsa mostoha. Külső ellenség, jaj de, gyakran tépte, Nem értett egyet akkor sem soha. Maroknyi székely porlik, mint a szikla, Népek harcának zajló tengerén Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

36

5

Az őshazakérdés http://mek.niif.hu/02100/02185/html/1270.html

A hazai finnugrisztika utolsó fél évszázadának egyik sarkalatos kutatási témája volt a finnugor (uráli) őshaza helyének megállapítása. (Őshazának azt a területet nevezzük, ahol az a népesség élt, amely a nyelvcsalád alapjául, kiindulópontjául szolgáló ún. alapnyelvet beszélte.) Az 1950-es évek elején a magyarság őstörténetével – s így a finnugor őshazával – kapcsolatosan két fontos munka jelent meg. Molnár Erik A magyar nép őstörténete (1952; 2., átdolgozott kiadás, 1954) címmel tette közzé kutatási eredményeit, míg Hajdú Péter A magyarság kialakulásának előzményei (Nyelvtudományi Értekezések, 2, 1953) címen dolgozta fel a klasszikus finnugor őstörténeti kutatásokat, az addigi őshazaelméleteket.

Molnár Erik A Volga–Káma vidéki őshazának a növény- és állatföldrajz, azaz a nyelvészeti paleontológia eredményein alapuló klasszikus tanításával szemben Molnár Erik visszatért a finn M. A. Castrén és az észt F. J. Wiedemann által a 19. század közepe táján kifejtett elmélethez, amely szerint az őshaza – az akkor elfogadott ural-altáji rokonságra alapozva – Ázsiában lehetett. A magyar nép őstörténetéről a Magyar Nyelvtudományi Társaság 1953. december 1-jén vitaülést szervezett. Ezen az interdiszciplináris rendezvényen a nyelvészeken kívül régészek, történészek, antropológusok, zenekutatók is részt vettek, s vették górcső alá a magyar (és a finnugor) őstörténet kérdéseit. (A konferencia anyaga megjelent: A magyar őstörténet kérdései. Nyelvtudományi Értekezések 5, 1955.) A konferencián Lakó György Az újabb őstörténeti kutatások eredményei és a nyelvtudomány címmel tartott vitaindító előadást, amelyben megvédte a Hajdú Péter – és az általános finnugrisztika – által képviselt álláspontot, s elutasította Molnár Erik egyoldalú, a nyelvészet tanulságait figyelmen kívül hagyó teóriáját. Lakó a legújabb szovjet régészeti és nyelvészeti kutatások ismeretében cáfolta Molnár Eriknek a kor hangulatát is jól tükröző, politikumtól sem mentes érvelését, amely szerint nézeteit a szovjet (azaz megfellebbezhetetlen érvényű) tudomány eredményeire alapozza. Az őstörténeti vita akkor a hagyományos, a nyelvészeti paleontológián alapuló őshaza-elmélet elfogadásával zárult. Újabb magyar őshaza-elméletre közel egy évtizedet kellett várni. László Gyula Őstörténetünk legkorábbi szakaszai (1961) című könyvében egyebek mellett kifejtette az uráli népek őshazájáról kialakított elméletét. László Gyula a nyelvészeti paleontológia módszerét történeti távlatba helyezte azáltal, hogy a vizsgálatba bevonta a pollenanalízist, s a paleontológiai vizsgálatot összekapcsolta régészeti és toponímiai elemzéssel is. Mindent összevetve László Gyula az uráli őshazát a KeletBaltikum és az Oka folyó közti területre helyezte. Elmélete, minden hiányossága ellenére, rendkívül szellemes, s a pollenanalízis bevezetésével megtermékenyítőleg hatott a további őshaza-kutatásra.

37

László Gyula Hajdú Péter éppen László Gyula őshaza-elméletét cáfolandó dolgozta ki a maga őshaza-elméletét (Hol volt az uráli őshaza? Nyelvtudományi Értekezések, 40, 1964; Über die alten Siedlungsräume der uralischen Sprachfamilie, Acta Linguistica Hungarica, 14, 1964). Hajdú a nyelvészeti paleontológia, a pollenanalízis, valamint Észak-Eurázsia erdőtakarója történeti-ökológiai rekonstrukciójának felhasználásával állította fel elméletét. Kimutatta, hogy a mai uráli nyelvekben az őshaza helyének meghatározása szempontjából fontos fák közül csak a tajga fáinak neve, valamint a szil közös. (Az etimológiailag közös nyír-, topolya-, fűzfáknak az őshazakutatás szempontjából ugyanis nincs jelentősége, mivel az elmúlt 12 ezer évben az erdős, ligetes, sztyeppés-pusztás övezetben Eurázsiában mindenütt előfordultak.) Hajdú Péter elmélete szerint az uráli őshaza helye a tajgai fák és a szil érintkezési pontjánál lehetett. Ez a terület az Urál északi része, az Ob alsó szakasza és a Pecsora forrásvidéke között, a Közép-Uráltól északra fekvő szubarktikus régió volt. Az őshaza kronológiailag Észak-Eurázsia középső részének kései mezolitikumára és neolitikumára tehető (Kr. e. IV. évezred). Az utóbbi években Veres Péter többször is foglalkozott az uráli őshaza kérdésével. A nyugat-szibériai, Urál-környéki őshaza határait a régészeti és a legújabb palynológiai leletek alapján déli irányba, a ligetes sztyeppig bezárólag tágította ki. Az újabb palynológiai adatok tanúsága szerint a szil nem csak az Urálig terjedt, hanem a középholocén elejére eső klimaoptimum idején mélyen behatolt NyugatSzibériába. Ennek ismeretében az Urál mindkét oldalának interzonális fekvésű, viszonylag homogén, mezolitikus és újkőkori régészeti műveltségét egykori uráliak hagyatékának lehet tulajdonítani. Ezt megerősítik az uráli nyelvek kapcsolatai a paleoázsiai (paleoszibériai) és nosztratikus nyelvekkel. Az uráli fanév-etimológiáknak (szibériai fák) vannak altaji megfelelői, s Veres szerint e fanevek az uráli nyelvekben altaji szubsztrátumot képeznek. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy az uráliak elődei valószínűleg nem voltak őshonosak Észak-Eurázsiában, hanem a mezolitikum időszakában esetleg délebbi vidékekről vándorolhattak oda. (Az északi vogulok körében kimutatható az europoid embertípus földközi-tengeri, sötét pigmentációjú változata, ami szintén a déli kapcsolat mellett szól.) Az uráli, de hangsúlyozottan a magyar őstörténet kérdéseivel kapcsolatosak Fodor István kutatásai, amelyekről egyebek között a Verecke híres útján (1975) című munkájában számolt be. Az őshaza-kérdéssel függ össze Pusztay Jánosnak az a néhány évvel ezelőtt felvetett, az uráli nyelvek morfológiájának újravizsgálásán és az észak-eurázsiai térség nyelvi kapcsolatainak, főképpen a paleoszibériai nyelvek elemzésére alapozott javaslata, hogy az uráli alapnyelv nem egységes idióma lehetett, hanem különböző tömbök láncszerű alakulata. Ennek megfelelően nem lehet beszélni egységes őshazáról sem, sokkal inkább egy, a Baltikumtól az Ob, illetve a Jenyiszej folyóig húzódó övezetről (ld. egyebek között Diskussionsbeiträge zur Grundsprachenforschung. Wiesbaden, 1995).

38

Kettős honfoglalás http://hu.wikipedia.org/wiki/Kett%C5%91s_honfoglal%C3%A1s

László Gyula (Kőhalom, 1910. március 14. – Nagyvárad, 1998. június 17.) Széchenyi-díjas magyar régész-történész, képzőművész, egyetemi tanár. Elemi iskoláit Kőhalomban és Kolozsváron végezte, 1928-ban Budapesten érettségizett. A Magyar Képzőművészeti Főiskolai tanulmányait 1933-ban végezte el. Tanárai közt olyan neves művészek voltak, mint Rudnay Gyula, Réti István, Csók István, Glatz Oszkár, Lyka Károly. Művészettörténet, néprajz, magyar, földrajz, régészet szakot hallgatott. 1935-ben a budapesti tudományegyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Egyetemi évei alatt dolgozott a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban, valamint a Nemzeti Múzeumban gyakornokként. Később a Múzeumi Központban előadó lett, majd a Nemzeti Múzeum középkori osztályának vezetője. Tanulmányúton Londonban, Rómában, Párizsban, és Firenzében járt. 1938-ban megkapta a Harriseion-ösztöndíjat, mintegy fél évig volt lehetősége Görögországban, a görög és bizánci művészeteket tanulmányozni. 1940–1949 között Kolozsvárott volt egyetemi tanár. Székelyföldön népdalokat tanult, fejfákat, bútorokat rajzolt, festett. Ezenkivül kortársairól mintegy 600 portrét rajzolt és festett. Megtanulta a bronz-, kő-, és faszobrászatot, valamint a terrakotta- és éremkészítést is. Miután visszatért Budapestre, a Magyar Nemzeti Múzeumban kiállítások ügyeivel foglalkozott, 1957 és 1980 között a budapesti tudományegyetem tanára, tanszékvezetője volt. 1980-ban nyugdíjba vonult. A 1960-as évek közepén dolgozta ki a kettős honfoglalás elméletét, majd a szvidéri-elméletként ismertté vált eredet-elméletet.

László Gyula domborműve az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban. Tóth Sándor alkotása (1999)

A kettős honfoglalás elméletét László Gyula (1910–1998) régészprofesszor dolgozta ki, miszerint a magyarság két lépcsőben szállta meg a Kárpát-medencét. Az első szakasz 670 körül volt (az ún. griffes-indás kultúra vagy „kései avarok” leletanyagának megjelenése), míg a második szakasz a jól ismert 9. század végi bejövetel, amely során Árpád vezetésével megtörtént a „második” honfoglalás.

39

László Gyula szerint „Az, amit eddig a honfoglalásról tanultunk és tanítottunk, mind igaz. Ebben semmiféle változás nem történt. A 896-os honfoglalás történelme szilárdan áll, amit a magam felvetése ehhez hozzáfűz, csupán annyi, hogy Árpád magyarjai a Kárpát-medencében már javarészt magyarokat találtak, akik előttük a 670-es évek táján özönlöttek ide.” [1] Az elméletet a mai napig nem fogadta el teljes mértékben a tudományos közvélemény. Györffy György (1917–2000) történész szerint „a kettős vagy többszörös honfoglalás elméletét történeti és nyelvészeti forrásanyag ugyanúgy nem támasztja alá, mint ahogy nem egyeztethető a néppé válás folyamatának legújabban megismert törvényszerűségeivel.” [2] László Gyula válasza erre az érvelésre: „Az Akadémia által elfogadott finnugor származtatás száműzte a kutatók érdeklődési köréből mindazt, ami ellentmondott volna a tannak, és ez az egyoldalúság mind a mai napig uralkodik a magyar őstörténet kutatásában: a régészek szinte csak illusztrációkként szolgálnak a nyelvtudomány tételeihez.”[3]

A Kárpát-medence rövid története a római hódítástól a hunok megjelenéséig A római uralom a Kárpát-medencében a Dunántúlt és Erdélyt érintette. A Dunántúlt (az akkori Pannóniát) Kr. e. 12-ben foglalták el a légiók, Erdélyt pedig (az akkori Dáciát) jó száz évvel később. A Dunántúlt akkor a kelta eredetű pannonok, Erdélyt pedig a dákok lakták. A római uralom idején nem változott meg drasztikusan a két provincia etnikai összetétele: egyrészt, mert viszonylag kevés római települt a szóban forgó területekre (ott is főleg a városokba), másrészt pedig a római hatalom törekedett a békés egymás mellett élésre. A római uralom alatt a két provinciába a Római Birodalom különböző részeiből származó kereskedők és katonák települtek be, akik azonban – bár több esetben jelentős leletek maradtak fenn róluk – idővel minden bizonnyal asszimilálódtak.

Az egykori Aquincum romjai a római időkből a mai Óbudán.

Az Alföldre Pannónia római meghódítását követően nem sokkal a keleti lovas-nomád szarmata nép egy törzse, a jellegzetes pikkelyes páncélban harcoló jazigok települtek a kelet-európai sztyeppékről. Idővel, a 3. század második felétől a szarmaták egy másik törzse, a Havasalföldön élő roxolánok is fokozatosan betelepültek az Alföldre. A Kárpát-medencébe több germán törzs is betelepült hosszabbrövidebb időre. Elsőként az 1. században a Kárpát-medence észak-nyugati részén az Elba mellől származó kvádok. A 2-3. századokban pedig hosszú vándorlásuk kezdetén a vandálok érintették a Kárpát-medencét is. A rómaiak Kr. u. 271-ben kénytelenek voltak kiüríteni Dáciát, ahol ezután rövid időre a vizigótok (más elnevezéssel: nyugati gótok) települtek meg. Őket a hunok űzték tovább onnan, így jutottak el idővel az Ibériai-félszigetre. A Visztula mellől a 3. században költözött a Kárpát-medence észak-keleti részébe, majd onnan a hun uralom összeomlása után Erdélybe a szintén germán eredetű gepidák törzse, akiknek maradékait Bíborbanszületett Konstantin még a 10. században is megemlíti.

40

Idővel, ahogy hanyatlott a Római Birodalom, a rómaiaknak egyre nagyobb gondot okozott a népvándorlás. A népvándorlást tulajdonképpen az Európába betörő belső-ázsiai eredetű lovas-nomád hunok (akik a krónikák szerint Kr. u. 375-ben keltek át a Volgán) indították el azzal, hogy más népeket, törzseket űztek maguk előtt. A hunok elől mind nyugatabbra kényszerülő törzsek egyre nagyobb nyomást gyakoroltak a római limes-ekre, így a rómaiak kénytelenek voltak a Birodalom védelmében „szövetségesként” befogadni egyes törzseket. Így tettek a gótok másik nagyobb csoportjának, az osztrogótok (más elnevezéssel: keleti gótok) egy részével, akiknek első csoportjai a hunoktól űzve, mint a Római Birodalom szövetségesei jelentek meg a Dunántúlon a 4. század utolsó negyedében. Az osztrogótok nagyobbik része azonban hun uralom alatt, mint azok szövetségesei a kelet-európai sztyeppéken élt ekkor.

A hunok A hunok az 5. század során fokozatosan költöztek a Kárpát-medencébe, mivel először csak a hadseregük használta hadműveleti területként, idővel viszont az egész nép is ideköltözött, sőt: törzsterületüket is ide (főleg az Alföldre) helyezték. Nagyrészt a hunoknak köszönhető, hogy a Nyugatrómai Birodalom (amely sokat hadakozott velük) Kr. u. 433-ban kénytelen volt kiüríteni Pannóniát (az addig ott élt kelta eredetű, esetleg idővel bizonyos mértékben romanizálódott lakosság később nyom nélkül eltűnt). A hunok pusztai hadviselése félelmetes volt akkoriban, ezért rettegésben tartották szűkebb és tágabb környezetüket.

Útrakelt hunok

A hun uralom azonban Attila halála után (453-ban) gyorsan összeomlott. Arra vonatkozóan nincsenek biztos támpontok, hogy mi történhetett ez után a hunokkal. Elképzelhető, hogy egy részük itt maradt a Kárpát-medencében, más részük pedig visszatért a kelet-európai sztyeppékre. Az utóbbiak ott talán csatlakoztak valamelyik török törzshöz (például a bolgárokhoz): a sztyeppei népek közül többen a hunok leszármazottjainak tartják magukat, így nemcsak mi magyarok, hanem például a bolgárok, az oszmán-törökök és az ujgurok is. Kézai Simon, IV. (Kun) László (1272-1290) udvari papja, történetíró szerint Attila halála után a gót főemberek viszályt szítottak Attila két fia, Aladár és Csaba között, akik végül seregeikkel a mai Óbuda közelében megütköztek.

41

„Csaba vezér elmenekült a csatából, és tizenötezer hun vitézzel Görögországba vonult. De nem maradt ott sokáig, hanem visszatért rokonaihoz, atyjának népéhez Szittyaországba. Ezenfelül megmaradt még háromezer hun, akik Csigle mezején telepedtek le. De annyira féltek a nyugati népek bosszújától, hogy attól fogva magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték, és az ország keleti részére költöztek. A székelyek a hunok utódai, bár származásuk, idegennel nem kevert vérük, szigorú szokásaik és földjeik tekintetében nagyon eltérnek a magyaroktól. (…) A székelyek pedig híven őrizték az erdélyi határt. Amikor meghallották, hogy a magyarok Szittyaországból elindultak, és Pannóniába akarnak letelepedni, nagy örömmel elébük siettek. A találkozásnak a magyarok is megörültek és Erdély őrzését a székelyekre bízták.[4] ” Erről egy mai forrásban így olvashatunk: „A nyugati Hun Birodalom gyors szétesését elősegítette, hogy Attila halála után hatalmi harc robbant ki két fia, Ellac és Dengizik között, mely a Nedao folyó (valahol Pannóniában) menti csatában dőlt el, ahol az idősebbik fiú, Ellac életét veszítette (454 vagy 455). A belháború kínálta kedvező alkalmat használták ki a gepidák, keleti gótok, rugiusok, herulok, svébek és más germán szövetségesek: fellázadtak a hun uralom ellen, és függetlenítették magukat. Attila kisebbik fia a Keletrómai Birodalommal folytatott harcokban esett el 469-ben. A hunok egy része ezután a Római Birodalmon belül kért menedéket, és Thraciában kapott földet, más részük Moesiában telepedett le, és a bevándorolt szláv lakosságba olvadt be. Egy további részük az Alföldön maradt, majd innen a legenda szerint Erdélybe vándorolt, és a székely nép őse lett. A székelyek eredetére azonban ennél valószínűbb magyarázat is létezik.[5]” Árpád-kori krónikáink szerint a honfoglaló magyarok által a Kárpát-medencében talált székelyek a hunok maradékai (akik Árpád magyarjai elé mentek és csatlakoztak hozzájuk), a magyarok a hunok rokonai, az Árpádok pedig Attila leszármazottjai. A kalandozások és az Árpádok korában a nyugati krónikák is úgy vélték, hogy a magyarok a hunok utódai, de a hivatalos történettudomány szerint csak azért, mivel mindkét népnek nagyon hasonló volt a hadviselése. Erről VI. (Bölcs) Leó bizánci császár (886-912) így ír a Taktika c. művében: „a skytha népeknek mondhatni, egyforma életmódjuk és szervezetük van. Sok fő alatt állnak, és a közügyekben nemtörődömök; általában nomád életet élnek. Csak a bolgárok és kívülük még a türkök (magyarok) népe fordít gondot az egyöntetű hadirendre. Így a többi skytha népnél nagyobb erővel vívják a közelharcokat, és egy főnek az uralma alatt állnak.”[6] Viszont a nyugatiak akkoriban rettenetes népként írtak a hunokról, míg a magyar krónikák dicsőítették tetteiket. Ha a magyarok és a hunok között semmiféle kapcsolat nem lenne, akkor László Gyula szerint krónikásaink a nyugati szemléletmód szerint tekintettek volna a hunokra. A hun uralom bukása után a volt szövetségesé, az osztrogótoké lett Pannónia, pontosabban: mint a Keletrómai Birodalom új szövetségesei, „kapták” a bizánci császártól: a provincia ily módon „visszakerült” a Birodalomhoz. Egyik központjuk a Balaton délnyugati partján, a Zala folyó torkolatának közelében volt. Az osztrogótok azonban 473-ban Nagy Theodorik (471-526) vezetésével Észak-Itáliába költöztek, ahol királyságot alapítottak. A hun uralom összeomlása tette lehetővé a másik szövetséges, a gepidák számára királyságuk létrejöttét a Tiszántúlon és Erdélyben. A hun uralom bukása után települtek a Kárpát-medence észak-nyugati részébe a herulok (ugyancsak germán törzs), Kr. u. 526-ban pedig egy másik germán törzs, a longobárdok (a nevük jelentése: „hosszúszakállúak”) telepedtek a Dunántúlra. Utóbbiak 567-ben az avarokkal szövetségben legyőzték az Erdélyt és a Tiszántúlt uraló gepidákat, majd 568-ban más germán törzsekkel, törzstöredékekkel Észak-Itáliába, vonultak, ahol királyságot alapítottak (nevüket a mai Lombardia tartománynév őrzi).

A törzsek ill. etnikumok elnevezése a sztyeppei népeknél Mielőtt elkezdenénk tárgyalni magát az elméletet, feltétlenül szükséges szólni az egyes törzsek ill. etnikumok akkori elnevezéséről a sztyeppei népeknél. Ennek azért van jelentősége, mert egyrészt az akkori források több néven nevezhetik a magyarokat, másrészt pedig különböző nép-, törzsnevek alatt is érthetünk magyarokat.

42

„… nyilvánvaló, hogy a modern nyelvi nemzet fogalmával az ókori és középkori etnikum nem közelíthető meg, és a népvándorlás kori népek etnikai kontinuitásának feltételezése még akkor is kérdéses, ha a név azonos, és a nevet hordó mag bizonyos kontinuitása állapítható meg. [7]” Akkoriban a nomád népek nem etnikailag, hanem törzsek szerint szerveződtek; nem etnikumban (nyelvi alapon szerveződő nemzetben) gondolkodtak (mint manapság), hanem törzsben. Akkoriban több, akár különböző etnikumhoz tartozó törzs élt egymás szomszédságában. Ezek a törzsek hol szövetségben voltak egymással, hol hadban (mint a fentiekből kiderül, a „szövetség” kifejezés alatt önkéntes vagy kényszerű szövetséget is lehet érteni). Alkalomadtán viszont előfordult, hogy valamely törzs egyik tehetséges vezetője, vezetői több törzset tudtak hatalmukba kényszeríteni, összefogni, törzsszövetséget hozva ezzel létre. Egy törzsszövetség tehát több, egy adott hatalmi helyzet szerint egymással szövetségben levő törzsből állt, azonban az egyes törzsek nem feltétlenül tartoztak egy etnikumhoz. Viszont a törzsszövetséget magát szinte mindig a vezető törzsről (vagy annak etnikumáról) nevezték el. Ha azonban a törzsszövetségen belül változtak a hatalmi viszonyok és (hatalmi villongások révén) az elitet más törzs adta, akkor a törzsszövetséget már rendszerint az újonnan vezető pozícióba került törzsről (vagy annak etnikumáról) nevezték el. Az is bizonyosan előfordulhatott, hogy valamely alárendelt törzs vezetője rokonságba került (például házasság révén – Levedinek, a Levédiai magyarok vezetőjének a kazár kagán „vitézségéért és szövetségéért nemes kazár nőt adott feleségül” [8]) a vezető törzzsel, vagy pedig a vezető törzs elitjéből neveztek ki valakit egy alárendelt törzs élére (ez utóbbi szokás volt több sztyeppei népnél), aki (vagy leszármazottai) később esetleg beházasodtak a kérdéses törzsbe: ilyen módon érthető, hogy több törzs, nép egyetlen embertől származtatja magát (mint például a magyarok, bolgárok és az oszmán-törökök Attilától). A fentiek szerint a hun elnevezés alatt a hun vezető réteg által összefogott törzsszövetséget kell értenünk, amely más (főleg germán) etnikumú törzseket is magába foglalt, mint például a fentebb említett osztrogótokat, amelyek egyes részei viszont már Pannóniában éltek nyugatrómai uralom alatt, valamint a gepidákat és kvádokat. Ugyanígy, a 7-8. században a kelet-európai sztyeppéken nagy jelentőségű Kazár Kaganátus elitjét a kazárok adták, viszont a birodalom magyar, bolgár, alán, stb. törzseket is magába foglalt. Ugyanez elmondható a honfoglalás előtti magyar törzsekről is, amelyek szintén nem voltak etnikailag homogének. Bíborbanszületett Konstantin (913-959) bizánci császár így ír a „A birodalom kormányzása” („De administrando imperio”) című művében a kabarokról: „Tudnivaló, hogy az úgynevezett kabarok a kazárok nemzetségéből valók. És úgy történt, hogy valami pártütés támadt közöttük a kormányzat ellen, és belháború ütvén ki, felülkerekedett az előbbi kormányzatuk, és közülük egyeseket lemészároltak, mások pedig elmenekültek, és elmenvén, letelepedtek a türkökkel együtt a besenyők földjén, összebarátkoztak egymással, és holmi kabaroknak nevezték el őket.[9]” Szintén jó példa a jóval később, Dzsingisz kán által alapított Mongol Birodalom: itt az elitet a mongolok adták, viszont a hódítások során a félelmetes hadseregükben a mongolokon kívül szép számmal harcoltak más etnikumú népek fiai is, mint például tatárok, kereitek, merkitek, najmanok, stb., és még ahány etnikumhoz tartozó törzset a hatalmukba tudtak kényszeríteni. [10][11] A törzsszövetségekben „a legyőzöttek igyekeztek a győzőhöz hasonulni, felvették a nevét, és külsőségekben is követték némely szemmel látható jellegzetességét.” [12] Viszont a folyamat megszakad, ha a törzsszövetséget összetartó elit hatalma összeomlik: ilyenkor az alattvalók az új hódítóhoz igyekeznek hasonlítani. Nagyrészt ezzel magyarázható, hogy például az avar hódítás után viszonylag rövid idő alatt eltűntek a gepidák, majd a frank hadjárat után az avarok, stb. Bíborbanszületett Konstantin pedig így ír a Morva Fejedelemség bukásáról: „… s jöttek a türkök, teljesen tönkretették őket, és elfoglalták országukat, amelyben most is laknak. A nép maradékai szétszéledve a szomszédos népekhez, a bolgárokhoz, türkökhöz, horvátokhoz és a többi néphez menekültek. [13]”

43

A fentiek alapján már nem csodálkozhatunk azon, hogy a korabeli krónikák szerint a pozsonyi csata idején „már szép számmal akadtak olyan morvák, akik pogány módra varkocsot növesztettek, és vállvetve harcoltak a magyarokkal”.[14] Arra is vannak példák, amikor egy kisebb létszámú törzs meghódít egy adott területen élő, legtöbbször letelepedett, de más etnikumhoz tartozó népet. Ilyenkor általában a meghódított nép felveszi a törzs etnikumának nevét, amely viszont idővel asszimilálódik a meghódított népben. Ez történt a török eredetű dunai bolgárok esetén a Balkánon (Bulgária) szláv nyelvű környezetben, a már említett germán longobárdok esetén Észak-Itáliában (Lombardia) latin nyelvű környezetben, a germán vandálok esetén az Ibériai-félszigeten (Andalúzia) szintén latin nyelvű környezetben, a germán frankok esetén Galliában (Franciaország) szintén latin nyelvű környezetben, a germán normannok esetén Normandiában latin nyelvű környezetben, valamint a germán varégok (más nevükön: ruszok) esetén Kelet-Európában (Oroszország) szláv nyelvű környezetben.

Avarok, szlávok, magyarok a Kárpát-medencében Az avarok és a „kései avarok” megjelenése A török nyelvű avarok 567/568-ban érkeztek a Kárpát-medencébe észak- és dél-kelet felől, a „sztyeppei országútról”, valahonnan Belső-Ázsiából más népek által űzve. Minden bizonnyal más etnikumok, néptöredékek is érkeztek velük a Kárpát-medencébe, mint például bolgárok, szlávok és talán magyarok is, akik ekkoriban kerültek a „sztyeppei országútra”.

Baján avar kagán mellszobra a söğüti szoborparkban, egy törökországi kisvárosban. Nevének jelentése: „hatalmas”, „gazdag”.

Az avar állam Baján kagán idejében volt a legjelentősebb (elképzelhető, hogy Baján nevéből származik a horvát eredetű „bán” méltóságnév): a Kárpát-medencébe való érkeztükkor a longobárdokkal szövetségben, de gyakorlatilag a saját erejükből szétverték a gepidák királyságát. (Baján a harcokban elesett gepida király koponyájából ősi sztyeppei szokás szerint serleget készíttetett, amelyet a longobárd királynak „ajándékozott”.[15]) Az Avar Kaganátus fénykorában, a 630-as évekig az az Enns folyótól a Don folyóig terjedt, és az avarokon kívül szláv, bolgár és germán (gepida) etnikumú törzseket fogott össze. Baján alatt az avar támadások sok nehézséget okoztak a Bizánci Birodalomnak: seregei 582-ben elfoglalták Sirmiumot (a mai Sremska Mitrovica, magyarul Szávaszentdemeter – Szerbia), majd 584ben Singidunumot (a mai Belgrád), amely később még többször gazdát cserélt.

44

Az avar támadások teljesen szétzilálták a bizánci védelmi rendszert a Balkánon: így az avarok a szlávokkal közösen 586-ban már Szaloniki ellen vonultak: ui. mindkét népcsoport az Al-Dunától délre, a biztonságosabb és gazdagabb bizánci tartományokban akart tartósan megtelepedni. [16] Az avarok és a szlávok ellen indított bizánci hadműveletek kezdetben sikeresek voltak, de a háború elhúzódása miatt 602-ben a bizánci hadsereg fellázadt: így Phókas, az új bizánci császár (602-610 – akit a lázadó hadsereg kiáltott ki császárnak) kénytelen volt megemelni az avar kagánnak a békéért fizetett adót (subsidium) 670 körül azonban nagy változás figyelhető meg a Kárpát-medence temetőinek régészeti leleteiben. Ezek az általánosan elfogadott vélekedés szerint az ún. „kései avaroktól” származnak, de a régészek nevezik őket a „griffes-indások népének”, mivel fő díszítőelemeik a griff és az inda volt. László Gyula szerint viszont ez a gyors változás a temetkezési szokásokban egy másik, nagyszámú nép bevándorlásával magyarázható, amelyet ő a magyarság első betelepedési hullámával azonosít. A később megjelenő Árpád magyarjainál is hasonló köznépi temetőkép jelenik meg, továbbá László Gyula azt tapasztalta, hogy a „kései avarok” és Árpád magyarjai által elfoglalt megyényi területek kiegészítik egymást. Egy onogur-bolgár betelepedési hullám tényét a 670-es években már elismeri a történettudomány.[17] Ezt a késő avar kori betelepülést két krónika is megemlíti.

Az óorosz őskrónika Az egyik az óorosz őskrónika, vagy másképpen a Nyesztor-krónika, amelyet a 12. század elején írtak, pontosabban különböző dokumentumokból (például oklevelek, hagyomány, görög és bolgár krónikák) „szerkesztettek” Kijevben, és Nyesztor kijevi szerzetesnek tulajdonítanak. Az őskrónika szerint – László Gyula értelmezésében – a Kárpát-medencébe Hérakleiosz bizánci császár idején (610-641) települtek be a „fehér ugrok” (mint a kései avarok), majd Oleg kijevi fejedelem idején (879-912) pedig „fekete ugrok” (mint Árpád magyarjai). A Nyesztor által említett „fehér ugrok” valószínűleg az onogurok lehettek. A krónikások a „fekete” jelzővel jelölték ugyanazt a népet, amíg még pogány volt, és „fehér” jelzővel amikor már megkeresztelkedett. A pogány és keresztény jelző esetleg egymástól elszakadt néprészeket is jelölt. Nyesztorra általában is jellemző (nemcsak a „fehér ugrok” és „fekete ugrok” esetében), hogy több esetben rendkívül ködösen fogalmaz (ld. a „varégok behívása”), amint ez a kérdéses szöveg eredetijének egy fordításából is kitűnik: „Mikor pedig a szláv nép, mint mondottuk, a Duna mellett élt, a szkítáktól, mégpedig a kazároktól jöttek, akiket bolgároknak neveznek, és letelepedtek a Duna mentén, és a szlávok elnyomói lettek. Majd miután fehér ugrok (magyarok?) jöttek, és örökölték a szlávok földjét, miután elkergették a volochokat (frankok?), akik azelőtt foglalták el a szlávok földjét. Ezek az ugrok ugyanis Hérakleiosz császár korában jelentek meg, aki megtámadta Hozdroj perzsa császárt. És ebben az időben voltak az avarok is, akik harcoltak Hérakleiosz császárral, és kevés híja, hogy el nem fogták… Ezek után jöttek a besenyők, majd a fekete ugrok mentek Kiev mellett, később Oleg idejében… [18] ” A pontosabb értelmezést tovább nehezíti, hogy szóban forgó bejegyzéshez nem tartozik évszám. (Nyesztor egyébként évszámokkal ellátott bejegyzéseket írt Árpád magyarjairól és néhány bizánci kalandozásról.)

Bizánci források 626. július 27-én azonban az avar kagán avarokból, szlávokból, bolgárokból és gepidákból álló serege élén – kihasználva, hogy Hérakleiosz bizánci császár Perzsia ellen harcolt a Közel-Keleten – megjelent Konstantinápoly falai alatt és ostrom alá vette a várost. Konstantinápoly végveszedelemben forgott, ám kitartóan védekezett. Azonban augusztus 10-én a bizánci flotta tönkreverte a szlávok flottáját, és a vereség szétzilálta a várost ostromló seregeket.

45

Európa a Nagy Károly halála (814) körüli években.

A kagán veresége Konstantinápoly alatt megrengette az avar államot: az alávetett népek, törzsek fellázadtak az avar uralom ellen. Ennek során az onogur-bolgár népek Kuvrat nevű fejedelmük vezetésével 635-ben sikeresen függetlenítették magukat az avar kagántól: a Fekete-tenger északi partvidékén megalapították független államukat („Régi Nagy Bulgária”, „Magna Bulgaria”), sőt Kuvrat szövetséget is kötött Hérakleiosz bizánci császárral és Konstantinápolyban felvette a kereszténységet. Ettől kezdve az avar uralom már csak a Kárpát-medencére koncentrálódott.[19] A fekete-tenger melléki bolgár államot röviddel Kuvrat halála (650 körül) után (670 körül) a kazárok – kihasználva az öt fia közötti viszályt – megdöntötték: Kuvrat öt fia ötfelé vonult a népeikkel. Az egyik csoport Észak-Itáliába; a másik Dalmáciába vonult (ez a két csoport idővel asszimilálódott); a harmadik csoport az Al-Dunához vándorolt, ahol megalapították a mai bolgár állam ősét; a negyedik csoportjuk viszont Kuber vezetésével a Kárpát-medencébe költözött (László Gyula szerint ők lennének a „kései avarok”); az ötödik csoport viszont helyben maradt, kazár fennhatóság alá került, és idővel, a 8. század elején a Volga-Káma vidékére vonulva megalapította ott a volgai bolgár államot. Róna-Tas András (1931-) történészprofesszor szerint a magyar törzseket a kazárok telepítették az Etelközbe: egyrészt a kaganátus nyugati határainak őrizetére, másrészt pedig a „megbízhatatlan” bolgárok ellenőrzésére. Idővel a magyarok többsége innen indulva foglalta el a Kárpát-medencét 896ban, míg egy kisebb-nagyobb csoportjuk a „helyben maradó”, majd a Volgához vándorló bolgárokkal maradt, és velük találkozhatott Julianus barát Magna Hungariában 1235-ben.[20] A kazárok fennhatóságának viszont némileg ellentmond Ibn Ruszta feljegyzése, aki szerint a magyarok vezére „20 000 lovassal vonul ki”, míg a kazárok vezetője „10 000 lovassal vonul ki”. Nehéz elképzelni, hogy a kétszer akkora haderővel rendelkező vezér lett volna alárendelve a gyengébbnek.[21] Róna-Tas András és más kutatók szerint őseink és a bolgár-törökség közötti együttélés nagyon szoros lehetett,[22] amire nyelvünk nagyszámú bolgár-török (csuvasos) eredetű szava utal: ezek nagy része a földművelésre és állattenyésztésre (de érdekes módon nem a lótartásra – azok ugor kori szavak) vonatkozik, mint például bika, ökör, tinó, alma, körte, búza, eke, kék. Az is elképzelhető, hogy őseink már a bolgár-törökséggel való együttélés során, vagyis még vándorlásaik közben megismerkedtek a kereszténységgel. A kereszténységgel való korábbi

46

ismerkedést (talán Kuvrat uralkodásától) László Gyula is osztja, mivel Szent István alatt a magyarság megtérítése nem járt különösebb nehézséggel és az uralkodását követő pogánylázadások sem maga a keresztény vallás, hanem annak „velejárói” (például dézsma) ellen irányultak.

Nyugati európai források László Gyula szerint a negyedik Kuvrat-fiúval nagyszámú magyar (onogur) népesség költözött a Kárpát-medencébe. Az onogur népnév két 9. századi nyugat-európai forrásban bukkan fel. Egyszer II. Német Lajos keleti frank király egy 860-ban kelt oklevelében, mint egy határhegy neve: „marcha uengeriorium”; másszor pedig Widukind krónikájában (A szászok története), ahol azt írja. „…Avares, quos modo Ungarios vocamus…” („az avarokat, akiket most ungaroknak nevezünk”).[23] (Magyarország ill. a magyarság elnevezése külföldön az onogur szóból származik: Hungary (angol), Ungarn (német), Ungheria (olasz), Hongrie (francia), stb.) Ez az idézet arra utal, hogy a frank hadjárat 791-ben csak az avar elit hatalmát dönthette meg, de magát az avarságot nem irthatta ki.

A későbbi krónikák tanúsága Az állítást a különböző középkori krónikák és gesták leírásai igazolják. Ezekben a leírásokban megjelennek a kettős bejövetellel kapcsolatos történetek. Például Anonymus Gesta Hungarorumában a honfoglalást úgy írja le, hogy először a hunok jöttek be, akik a magyarok rokonai, majd utánuk a magyarok. A Tarih-i Üngürüsz krónikása ezt fordította törökre egy régi magyar krónikából: „Amikor abba a tartományba érkeztek (Pannóniába), látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak, nagy számban, sok gyümölcse, bő termése van ennek az országnak, és az ő nyelvükön beszélnek (az ottani népek).”[24] Középkori magyar forrásoknak is lehet olyan olvasata, amelyek szerint a magyarság kettős honfoglalással foglalta el a Kárpát-medencét. Kézai Simon történetíró 700-ra teszi a hunok (mint a magyarok elődeinek) honfoglalását: „A hatodik évszázadban pedig a hunok Szcítiában lakván, úgy elszaporodtak, mint a föveny, s az Úr 700. esztendejében egybegyülekezve, kapitányokat, vezéreket ill. fejedelmeket választottak maguk közül, hogy együttesen, egy szívvel-lélekkel foglalják el a nyugati országokat”.[25] Kézai később így ír a székelyekről: „Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradványai, akik mikor hírét vették, hogy a magyarok másodszor is visszatérnek Pannóniába, elébük mentek Oroszország végeire, és miután együttesen Pannóniát elfoglalták, abban részt kaptak, …”[26] A Képes krónika pedig 677-re teszi Árpád magyarjainak bejövetelét. Bár a két forrás mást és mást mond, ám László Gyula szerint mégis van bennük valami közös.

Szlávok A szlávok körülbelül az avarokkal egy időben kezdtek letelepedni a Kárpát-medence körül, ill. annak belső peremén. Egyesek szerint ez nem véletlen: egyrészt maguk az avarok telepíthették le őket a Kárpát-medence peremén, mint a nekik alávetett népekből szervezett gyepű részeként (Anonymus szerint később hasonlóan cselekedett Zolta vezér is: „a Mosony nevű fertőn túl nem kevés besenyőt is letelepített országának védelmére, hogy valamikor a jövőben a rajtuk esett sérelem miatt dühösködő németek a magyarok határait el ne pusztíthassák.”.[27]) Másrészt pedig (a 630-as évek után) a Bizánci Birodalom is telepítette őket maga és az avar állam közé védelmi megfontolásokból: belátva, hogy nem bírnak a szláv törzsek offenzívájával – így régi római mintára „bizánci végeket”, a bizánci hatalmat formálisan elismerő „szklaviniákat” szerveztek a Balkán jórészéből.[28] A Kárpát-medencét övező szláv népek gyűrűje nagyrészt ma is megvan: nyugaton egykor a karantánok (a mai szlovének ősei) zárták („frank végek” – az ő nevüket őrzi Karintia osztrák tartománynév); keletre és dél-keletre pedig a sztyeppei veszedelem fokozatos elmúltával (a 13-14. században) beköltöztek a románok.

47

Avarok a Kárpát-medencében 567-805 között.[29]

A szlávok az avar uralom megszilárdulásával a Kárpát-medence belsőbb területein is megtelepedtek, azonban László Gyula szerint a Kárpát-medence belső részein a szláv népesség csak egyes helyeken lehetett számosabb, mivel szláv eredetű helységnevekből viszonylag kevés található a Kárpátmedencében. Emellett szól, hogy a Kárpát-medence az avar kori szláv leletekben nagyon szegényes. Egyetlen kivétel a Zalavárott talált maradványok a 9. századból, ahol feltehetően Pribina (847-862) és Kocel (862-876) szláv kliensfejedelmek uralkodtak a frank uralkodók jóvoltából. Az is kérdéses, hogy a 9. század eleji bolgár hódítással (amikor a Krum bolgár kán (803?-814) vezette dunai bolgár állam délről megtámadta az avarokat 805-ben) bolgár-szláv vagy bolgár-török népesség települt-e a Kárpátmedence déli részébe? (A szóban forgó népesség temetkezési szokásai alapján úgy tűnik, hogy bolgártörök népességről lehet szó.[30]) A kárpát-medencei avar uralmat Nagy Károly frank uralkodó 795/796-os pannóniai hadjárata döntötte meg. Ennek eredményeképpen alakult meg a Dunántúlon a pannóniai frank őrgrófság, amelyet szláv kliensfejedelmek vezettek. Kihasználva a frank hadjáratot, Krum bolgár kán 805-ben elfoglalta Erdély déli részét a Maros folyóig (az ottani sóbányák miatt), amely területen „bolgár végeket” szerveztek. A Kárpát-medence északnyugati része pedig a Morva Fejedelemséghez tartozott a Garam folyóig. A hivatalos történetírás azt tartja, hogy ezen hadjáratok után a kárpát-medencei avarság elpusztult vagy asszimilálódott az itt élő szlávságban, és ezzel mintegy „nyomuk veszett”. (Egy régi orosz évkönyvben a nyomtalan eltűnés szinonimájaként maradt fenn egy közmondás: „pogibosa, aki obre” – „eltűnt, mint az avarok”.[31])

Avarok a 9. századi Kárpát-medencében? Újabban a korabeli források felülvizsgálata és régészeti leletek alapján arra következtetnek, hogy az avarság korántsem tűnt el „nyomtalanul” a Kárpát-medencéből, amint azt korábban gondoltuk. Olajos Teréz kutatásai alapján az alábbi forrásokra támaszkodva azt tartja, hogy az avarság a Dunántúlon megérte legalább a 870-es éveket, az Alföldön a magyar honfoglalást, horvát területeken pedig a 950es éveket. Bizánci források Bizánci források említést tesznek a bolgár hadseregben szolgáló avar zsoldosokról Krum kán 811-es és 814-es Bizánc elleni hadjáratában. Egy korabeli püspökség-lista („Notitia episcopatuum”), és a keresztények lakta országokat ill. népeket összefoglaló mű („Additio patriarchicorum thronorum”) a 9. századi avarságot a római pápa fennhatósága alá tartozó keresztény népként említik. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (913-959) „A birodalom kormányzása” („De administrando imperio”) című művének 30-31. fejezeteiben így arról, ahogy a horvátok

48

megszerezték országukat az avaroktól: „Pár évig harcoltak egymással, majd a horvátok bizonyultak erősebbnek: az avarok egy részét megölték, a többieket pedig meghódolásra kényszerítették. Ettől fogva ez a terület a horvátok hatalmába került, ám máig vannak Horvátországban az avarok közül valók s ezek avar mivolta felismerhető.” Olajos Teréz szerint az avarokra utalnak a Száva és az Adriai-tenger közötti területen az olyan helynevek, mint pl.: Obrov, Obrovo, Obrovac, Obre, Obri. Nyugati források Az Annales regni Francorum említést tesz avar követekről a 822. évi frankfurti birodalmi gyűlésen. A „A bajorok és karantánok (karintiaiak) megtérése” („Conversio Bagoariorum et Carantanorum”) c. latin nyelvű munka 3. fejezetében a következő sorok olvashatók: „…azokat (tudnillik az avarokat) , akik az igaz hitnek engedelmeskedtek és elnyerték a keresztséget, a királyok adófizetőivé tették, és földjüket, amelyet ott maradva birtokolnak, mind a mai napig (usque in hodiernum diem) megtarthatják a királyi adó fizetése fejében”. Olajos Teréz szerint az idézett sorok egy pannóniai, a bajoroktól és szlávoktól különböző népről szólnak, és a kérdéses sorokat olyan egyházi ember írhatta, aki Kocelj (862-876) kliensfejedelem főpapja volt. A legtöbb kutató egyetért abban, hogy a mű 870/871-ben keletkezett. Regino prümi apát – mint kortárs – így ír a magyarok honfoglalásáról: „Az említett népet (a magyarokat) tehát a mondott vidékről (Szkitiából), saját lakhelyeikről kiűzték a vele szomszédos népek, akiket besenyőknek neveznek, mivel számban és vitézségben is felülmúlták őket, és mivel – mint előre bocsátottuk – a szülőföld nem volt elég az ottlakásra a túláradó sokaságnak. Amazok vadsága elől megfutamodva, útra keltek tehát, búcsút mondva hazájuknak, hogy olyan földet keressenek, amelyen lakni tudnak és megtelepedhetnek. És először a pannonok és avarok pusztáit bekóborolva (Et primo quidem Pannoniorum et Avarum solitudines pererrantes) vadászattal és legeltetéssel keresik meg mindennapi megélhetésüket. Azután a karantánok, a morvák és a bolgárok határaira törnek sűrű ellenséges támadásokkal, karddal csak keveseket, de sok ezreket ölnek meg nyilaikkal, amelyeket olyan ügyesen lőnek ki…[32]”

A magyarok megjelenése A besenyő támadás

A honfoglalás ábrázolása a Képes krónikában.

49

Az elfogadott vélekedés szerint a 896-os honfoglaláshoz a besenyők támadása adta a közvetlen okot. Ezt Bíborbanszületett Konstantin Regino prümi apáthoz hasonlóan írja le: „… a kabarok a türkökkel a besenyők földjére telepedtek le. Ezután Leó, a Krisztus-szerető és dicső császár hívására átkeltek a Dunán és megtámadván Simeont, teljesen legyőzték, (…). Miután azonban Simeon újból kibékült a rómaiak császárával és bátorságban érezte magát, a besenyőkhöz küldött, és megegyezett velük, hogy leverik és megsemmisítik a türköket. És amikor a türkök hadjáratra mentek, a besenyők Simeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat teljesen megsemmisítették és a földjeik őrzésére hátrahagyott türköket gonoszul kiűzték onnét. Miután pedig a türkök visszatértek, és földjüket ilyen pusztán és feldúlva találták, letelepedtek arra a földre, melyen ma is laknak, (…). Azt a helyet pedig, amelyen a türkök korábban voltak, az ott keresztülmenő folyó nevéről Etelnek és Küzünek nevezik, s mostanában a besenyők lakják. A türkök pedig a besenyőktől elűzetve, elmentek és leteleptek arra a földre, amelyen most is laknak.[33]” A Fuldai Évkönyvek (Annales Fuldenses) így írnak erről: „A görögök ebben az évben (896) békét kötöttek az avarokkal, akiket magyaroknak neveznek; ezt a velük szövetséges bolgárok rossz néven vették, és ellenséges haddal felkeltek ellenük, (…). Ennek megbosszulására a görögök (…) átszállítják őket (az avarokat) a Dunán, a bolgárok országába. Azok pedig, miután átszállították őket, erős sereggel megtámadták a bolgárok népét, s nagy részüket levágva a halálba küldték. Amikor ezt (a görög) hadjáratba bevetett bolgárok meghallották, teljes sietséggel visszatértek, hogy hazájukat a támadó ellenségtől megszabadítsák. Nyomban megütköznek velük, de vereséget szenvednek. Másodszor is megpróbálják hasonló módon megszerezni a győzelmet, de másodszor is nélkülözniük kellett azt.” Végül „(…) kemény ütközetbe bocsátkoztak, és bár mindkét fél a legelkeseredettebben harcolt, végre az Isten könyörületessége folytán a győzelem, bár sok vér árán a keresztényeknek adatott. Mert ki tudná a pogány avaroknak ezekben az ütközetekben elszenvedett vereségét számba venni és elmondani, mikor a bolgárok közül is, akikhez a győzelem pártolt, szám szerint húszezer lovas vágatott le.[34]” A fentiek ellenére László Gyula nem osztja azt a nézetet, hogy Árpád magyarjai űzött, vert hadként, a besenyők elől menekülve hajtották végre a honfoglalást. Bár két független forrás is megemlíti a besenyőkkel vívott csatározásokat (amelyekhez azonban tudni kell, hogy Regino Lotaringiában élt, és Konstantin császár pedig jó ötven évvel később jegyezte le az eseményeket), az viszont több okból sem valószínű, hogy ezek katasztrofális következményekkel jártak volna: Egyrészt, mivel a Kárpát-medencébe nők nélkül érkező férfinépesség a feltételezett szlávság között 1-2 nemzedék alatt teljesen asszimilálódott volna (akár a dunai bolgárok). (Kivéve persze, ha az itt élő (feltételezett szláv) népesség nem volt számos vagy nem is szláv nyelvet beszélt.) Másrészt a feltárt honfoglalás kori temetők leletanyaga teljes népesség ideérkeztét mutatja. A sírokban közel azonos a férfiak és nők száma, és a nők magyar „népviseletben” vannak eltemetve, továbbá a sírokban a nők és a férfiak között – a nemi jegyeket leszámítva – nincsenek embertani különbségek. Életkor szempontjából is kiegyensúlyozott az eloszlás, a gyermekektől az idősekig. Harmadrészt pedig a magyar seregek már szinte rögtön a honfoglalás után elkezdték kalandozásaikat, amelyekkel rettegésben tartották Nyugat-Európát: tönkrevert seregekkel, megfogyatkozott ember- és lóállománnyal ez nem lett volna lehetséges. A kalandozások néhány „fegyverténye” a honfoglalás utáni 15 éven belül: 1. 899. szeptember 24-én az észak-itáliai Brenta folyónál egy ötezer fős magyar csapat tönkreverte I. Berengár itáliai király (887-924) tizenötezer fős hadseregét, amelyből csak „kevesen tértek vissza”. 2. 902-ben a Morva Fejedelemség a magyarok támadásainak eredményeképp megszűnik létezni. A Sváb Évkönyvek 902-es bejegyzése: "Háború a magyarokkal Moráviában s az ország legyőzetett" [35] – „usque ad solum - a föld színéig”. (Az a Morávia, „amellyel fél évszázadon át még bolgár segítséggel sem bírt a keleti frank birodalom.” [36])

50

3. 907. július 4-5-6-án Pozsony (akkor Brezalauspurch) mellett a bajor herceg hadseregével szemben magyar győzelemmel végződött csata megmutatta, hogy a Kárpát-medencében megtelepedett magyarságnak arra is volt katonai potenciálja, hogy a saját területeit sikeresen megvédje. A csatában a több ezer ellenséges harcos mellett elesett a bajor herceg, 19 grófja, a salzburgi érsek, 2 püspök és 3 apát. 4. 908. augusztus 3-án a türingiai Eisenach mellett szétverték a türingiai őrgróf seregét, maga az őrgróf is életét vesztette a csatában. 5. 910 júniusában a Keleti-Frank Birodalom főerőit verik tönkre, mielőtt azok egyesülnének: először június 12-én Augsburg mellett a sváb-alemann seregeket (első augsburgi csata), aztán június 22-én pedig Rednitz mellett a frankokat. Mindkét csatában elesnek az ellenséges seregek fővezérei is.[37] A fentiek miatt László Gyula tartja, hogy a besenyőkkel (a Fuldai Évkönyvek szerint pedig a bolgárokkal) vívott harcok jelentéktelen csetepaték lehettek, amelyeket valamely krónikás(ok) nagyíthatott fel. Mások szerint a Kárpát-medence déli része bolgár gyepű volt, a Dunántúl részben a keleti-frank állam, részben pedig a Morva Fejedelemség peremterületéhez tartozott. A Kárpát-medence tehát egyrészt nem volt nagyon védett terület, másrészt pedig a három nagyhatalom háborúi miatt meggyérült lakossággal sem kellett a magyaroknak véres küzdelmeket vívni.

A kárpát-medencei szlávok asszimilációja Szintén az általánosan elfogadott vélekedés szerint a 9. század végén a kárpát-medencei szlávságra Kristó Gyula (1939-2004) szerint szláv nyelvi túlsúllyal jellemezhető szláv, avar és onogur népességre [38] ) telepedett rá az Árpád vezette honfoglaló magyarság, amely most már ezt a népességet asszimilálta, mivel – a történészek feltételezése szerint – a Kárpát-medence ritkán lakott térség volt akkoriban, hiszen Nagy Károly hadjárata során a 7. és 8. század fordulóján az avarok nagy része elpusztult. Ez László Gyula szerint több okból is kétséges: Egyrészt, mivel a Kárpát-medencében egyáltalán nem általánosak a szláv helységnevek, azok inkább csak az északi részeken (például Nógrád, Visegrád) ill. a Dunántúl egyes más területein (például Tapolca) gyakoribbak. Másrészt pedig azért, mert – mint erről fentebb szó volt –, ha egy viszonylag kisszámú hódító települ egy nagyobb létszámú alapnépességre, akkor szinte mindig a hódítók veszítik el a nyelvüket. Harmadrészt pedig azért, mert az Árpád-kori szolganeveink nagy része a korabeli oklevelek szerint – a keresztény neveket nem számítva – magyar. A dömösi apátság 1138-ban kelt oklevelében például a következő szolganeveket olvashatjuk: Álmos, Mazug, Szemét, Bika, Korpás, Bandi, Farkas, Fekete, Kakas., [39] Haláldi, Maradék, Gyökér, Süllő, Vasas, Sima, Nyomorék, Vendég, Ajándék, Bökény [40] Nagyrészt ezek miatt tartja László Gyula, hogy a Kárpát-medencét az avar uralom után is a „kései avarok” (akik az elmélete szerint tkp. „korai magyarok”) töltötték ki nagy számban, helyenként (például a mai Zala és Nógrád megyék tágabb környezetében) nagyobb tömegű szlávsággal.

Hét törzs vagy tíz? Bíborbanszületett Konstantin (913-959) szerint Árpád magyarjai, „A türkök hét törzsből állottak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük…”[6] (Az egyes törzsek nevei, emlékeztetőül: Nyék, Megyer, Kürt-gyarmat, Tarján, Keszi, Jenő, Kér.) Azonban a középkori magyar krónikák már nem szólnak róluk. Ezt többen azzal magyarázzák, hogy akkorra már feledésbe mentek a törzsek nevei. László Gyula szerint viszont Árpád honfoglalásának idejére a törzsek jelentősége lecsökkent a „kései avarok között”, azok már csak a településnevekben éltek tovább.

51

Maga az „onogur” török kifejezés is „tíz nyilat” (törzset) jelent, és a tízes szám jelentősége Szent István alatt is megmaradt mind a közigazgatásban (minden tíz falu építsen egy templomot, ill. Szent István tíz püspökséget alapított), mind a hadászatban (tizedes, százados, ezredes). A településneveink vizsgálata nyomán László Gyula szerint egykor törzsnevek lehettek a Tárkány, Varsány és a Székely elnevezések. László Gyula szerint erősen feltételezhető, hogy törzsneveink jórésze nem is magyar eredetű. Németh Gyula úgy véli, hogy csak a Nyék és Megyer törzsnevek finnugor eredetűek, a többi török. A Gyarmat és Jenő törzsnevek pedig Baskíriában is kimutathatók. Ebből az is következik, hogy a vérszerződést nem feltétlenül egy etnikumhoz tartozó törzsek kötötték, hanem inkább rokon etnikumok ill. nem rokon, de egymáshoz csatlakozott törzsek (talán éppen ezért volt szükség a közöttük levő szövetség megpecsételésére egy „erősebb” szerződés). A hét vagy tíz törzs közül azonban a Megyer törzs lehetett a legnagyobb lélekszámú, mivel a magyarságnak ő „adta” a népnevet.

Nyelvünk szláv eredetű szavai és a kereszténység László Gyula szerint nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy a magyar nyelvbe mikor került bele a szláv szavak sokasága (mint pl.: bárány, birka, kacsa, galamb, bab, barack, gabona, zab, gerenda, kemence, kémény, pad, csizma, kapca, nadrág, szoknya, ebéd, uzsonna, vacsora, galuska, kalács, szerda, csütörtök, péntek, szombat, csizmadia, esztergályos, kovács, mészáros, kalapács, kasza, vödör): de egyesek szerint úgy tűnik, hogy ezek délszláv eredetűek. László Gyula úgy véli, hogy a szláv eredetű szavaink a 896-os honfoglalás előtt (a „kései avarok” és a szlávság együttélése során), míg az általánosan elfogadott vélekedés szerint utána kerültek a nyelvünkbe a szlávsággal való állandó érintkezés nyomán. László Gyula úgy vélekedik, hogy a magyarság (mármint a „kései avarok”) már jóval a 896-os honfoglalás előtt megismerhette ill. felvehette a nyugati kereszténységet (esetleg egyes elemeit még a sztyeppei vándorlás során). Ezt ő azzal a következőkkel magyarázza: A keresztény egyházzal, egyházszervezettel kapcsolatos szavaink (például apát, apáca, eretnek, húsvét, karácsony, kereszt, szent) szinte teljesen (dél)szláv eredetűek, viszont a hitvilágra vonatkozó szavaink (mint például lélek, imád, menny, isten, ördög stb.) ősi eredetűek, őket már „magunkkal hoztuk” a Kárpát-medencébe. Ez egyrészt azt jelenti, hogy őseinknek már jóval a Kárpát-medencébe való beköltözés előtt rendkívül összetett hitviláguk volt, másrészt pedig azt, hogy a kereszténységet délszláv, és nem német vagy itáliai térítőktől vettük át. Ha népünk – mint az általánosan elfogadott – Szent István idején vette volna fel a kereszténységet, mint egy teljesen idegen vallást alig egy-két generáció alatt, akkor az igen nagy ellenállást váltott volna ki: ám ilyesmiről nem szólnak a krónikák. A Szent István halála után kitörő pogánylázadások pedig nem maga a keresztény vallás, hanem annak „velejárói” és kötöttségei (például a papok, püspökök, dézsma, kötelező templomba járás) ellen irányultak. Mivel a kereszténység felvétele nem járt ellenállással, ezért ez azt jelentheti, hogy őseink már jóval több generációval Szent István előtt megismerték ill. felvették azt. Krónikáink szerint Géza fejedelem a Német-római Birodalom és Itália területéről hívott térítőket és egyházi vezetőket. László Gyula szerint ők csak a fejedelmi elitet téríthették meg, továbbá kiépítették Magyarországon a nyugati egyházszervezetet: vagyis az elit elkötelezettségét jelképezték Róma felé Bizánc helyett.

52

Kettős motívumok a „kései avarok” és a magyarság kultúrájában

A nagyszentmiklósi aranykincsek egy része a Bécsi Művészettörténeti Múzeumban. A teljes, 23 darabból álló arany kincslelet össztömege kb. 10 kg, a megtalálása (1799) után sokáig azt hitték, hogy Attila kincse, jelenleg bolgárnak tartják. László Gyula könyvet írt a kincsekről, szerinte honfoglalás kori magyar, késő avar és bolgár hatásokkal.[41] Azonban minden bizonnyal a késő avar korban elrejtett kincsről lehet szó. László Gyula szerint a magyar nép mondavilágára és annak szimbolikájára egy sajátos kettősség jellemző. Szerinte ennek az az oka, hogy népünknek törökös és finnugor gyökerei vannak, amit az is kifejez, hogy krónikáink hun-török ősökről írnak, a nyelvtudományunk pedig a finnugor nyelvrokonságot hirdeti (amit László Gyula nem is vitat). Őstörténetünk két ága közül legjobban a finnugor vonalat dolgozták ki, és ez alapján a legtöbb kutató tartja, hogy a „magyar őstörténet alapja az a nyelvtudományi megállapítás, hogy a magyar nyelv az uráli nyelvcsalád finnugor csoportjának ugor ágából származik”.[42] Ezzel szemben őstörténetünk törökös ága teljes homályban van. További kettőség, hogy bár a nyelvünk finnugor származású, ősi eredetű dalaink török jellegűek.[43] „Eddigi tudásunk szerint ugyanis a magyarság az egyetlen törökös szervezetű nép, melynek olyan jelentős finnugor eredetű alaprétege volt, hogy az a maga nyelvét a török nyelv rovására érvényesítve, az egész népközösséget – ha nagyszámú török eredetű kölcsönszó megmaradásával is – finnugor nyelvűvé tehette.[44]” Ennek magyarázata az lehet, hogy a magyarság ősei egykor sztyeppei peremnépek lehettek, akik egy bolgár-török nyelvű nép uralma alá kerülhettek. [45] Ezek alapján legalábbis több alapja lehet annak, hogy a bizánci források „türköknek” neveztek minket.

A griffes és indás díszítések Már szó volt arról, hogy a „kései avarokat” régészetileg az ún. „griffes-indás” díszítések különböztetik meg. László Gyula szerint ezen (és más, később tárgyalandó) motívumok arra utalnak, hogy maguk a „kései avarok” is többféle etnikumból állhattak. Maga a griffes motívum egy belső-ázsiai, az indás motívum pedig a Volga-menti eredetre vezet. Azt László Gyula sem tudja, hogy mikor és hol keveredhettek össze (talán a Volgánál?), mindenesetre a hazai leletekből idővel eltűnnek a griffes díszítések. Végezetül pedig más régészeti leletek alapján László Gyula feltételez egy kaukázusi eredetű vezető réteget is (alán?), amely később telepedhetett a „griffes indás” népességre.

53

A csodaszarvas és a turul László Gyula szerint a fenti kettősség jelen van a magyarság ősi szimbolikájában: ezt pedig a turul és a csodaszarvas mutatja. Az előbbi sztyeppei, az utóbbi pedig erdei környezetből való eredetre utalhat. Talán a bolgár-törökséggel való együttélés korából származik a Meotisz mocsaraiban a csodaszarvasra vadászó Hunor és Magor mondája, akik a Belár (bolgár?) és Dula (alán) fejedelmek lányait vették el.[46] A Dula név származhat a bolgárok, vagyis az onogurok uralkodó dinasztiája, a Dulo-klán nevéből is.[47] A Hunor név pedig eredhet az onogur népnévből.[48]

A leányrabló kun harcossal küzdő Szent László legendája

Szent László király harca a leányrabló kun vitézzel (Szekszárd).

László Gyula szerint a leányrabló kun harcossal megküzdő Szent László legenda szimbolikája visszavezethető a belső-ázsiai eredetű jó és rossz, világosság és sötétség közötti küzdelemre. Ilyen jellegű küzdelmet megörökítő csontkarcolatokat találtak avar sírokban. Szintén belső-ázsiai eredetre vezethető vissza az ugyancsak avar kori csontkarcon fellelt „égig érő fa” motívum is.

László Gyula felvetéseinek kritikái László Gyula elméletét a kettős honfoglalásról a tudományos körök máig nem fogadták el teljes egészében, viszont helytállónak tartanak egy onogur-bolgár betelepülést a 670-es években. Azt is vitán felül elismerik, hogy Árpád magyarjai a honfoglalás előtt szorosabb kapcsolatban lehettek onogurbolgár népességgel.[17] László Gyula fentebb felsorolt érveit a kettős honfoglalás mellett azonban jórészt nem fogadják el. Az elmélet főbb gyenge pontjai a következők:

Hiányoznak a „kései avar” leletek a 9. századból Régészeti leletek nem igazolják (vagy csak nagyon kis számban), hogy a „kései avarok” megérték volna Árpád magyarjainak bejövetelét. Márpedig az nagyon kevéssé valószínű, hogy a Kárpátmedencét korábban szinte teljesen kitöltő népességnek rövid idő alatt nyoma veszik, főleg úgy, hogy ennek nincs nyoma a korabeli krónikákban. Az igazság azonban az, hogy a 9. századból általában is nagyon kevés lelet ismert a Kárpát-medencéből. Az avar hatalom számára az általánosan elfogadott vélekedés szerint az utolsó csapást Krum bolgár kán hadjárata jelentette. Utoljára 822-ben hallunk róluk, amikor az avar követek megjelennek a Frank Birodalom frankfurti birodalmi gyűlésén. Ennek ellenére az avar népesség töredékei még bizonyíthatóan fennmaradtak a 10. századig: „Hol és mennyi idővel élte túl a Közép-Dunamedencében a 800 körüli éveket az avarság? … A Dunántúlon legalább a 870-es évekig, a magyar Alföldön Árpád honfoglalásáig, Horvátországban pedig a 950-es évekig éltek avarok.” [32]

54

Nem tudni pontosan, hogy a „griffes-indások” honnan jöttek Azt László Gyula is elismeri, hogy nem tudja pontosan: honnan jöttek a „griffes-indások”, erről neki is csak feltevései vannak. Egy ilyen szerint talán a magyarság ősei Volga középső folyása mentén, annak jobb partján élhettek. (A történészek által elfogadottabb elképzelés szerint az őshaza a Volga, Káma és Bjelaja folyók között, az Urál-hegységtől déli részétől nyugatra, nagyjából a mai Baskír Köztársaság területén volt (kusnarenkovói kultúra): a László Gyula által feltételezettől kb. 1000 km-re keletebbre.[49]) A folyam bal partján pedig a bolgár-török (csuvasos) nyelvet beszélő baskírok ősei. Az itt elő magyarság („szavárdok”) a 7. század folyamán a kangarok (besenyők) támadása (erről Bíborbanszületett Konstantin ír) során három részre szakadhatott: egy részük nyugat felé vonult (ők lennének az „első honfoglalók”, a „kései avarok”); egy másik részük dél felé, a Kaukázus déli lejtőire vándorolt (belőlük lehettek az ún. szavárd magyarok); a harmadik részük pedig helyben maradt, ám később mégis felkerekedett: ők lehettek a „második” honfoglalók (Árpád népe). A helyben maradt töredékkel találkozhatott Julianus barát 1235-ben.

Nem tudni pontosan, hogy Árpád magyarjai milyen nyelvű népességet találtak Azt László Gyula is elismeri, hogy semmi sem bizonyítja, hogy Árpád magyarjai magyarul beszélő népességet találtak a Kárpát-medencében. Erre az ellenvetésre viszont azt válaszolja, hogy arra vonatkozóan sincs egyértelmű bizonyíték, hogy Árpád magyarjai milyen nyelven beszéltek. Azon a feltételezésen túl, hogy mind Árpád magyarjai és mind a „kései avarok” magyarul beszéltek, László Gyula szerint nagyon is elképzelhető, hogy Árpád magyarjai (vagyis a fejedelmi elit) valamilyen török nyelvet beszéltek és a magyar nyelven beszélő „kései avarok” asszimilálták őket – vagy pedig mind a ketten valamilyen egymáshoz közeli rokon nyelvet beszéltek. Ha azonban ugyanazt a nyelvet beszélték mind a korai és mind a kései magyarok, akkor viszont jelentkeznie kellett volna a nyelvükben a 250-300 év különbségnek. Mindenesetre egyértelmű nyelvészeti bizonyítékok nélkül ez a kérdés sajnos nem dönthető el. Az mindenesetre biztosnak tűnik, hogy sem a „kései avarok”, sem Árpád magyarjai nem alkottak etnikailag homogén népességet. Egyes antropológiai vizsgálatok alapján úgy vélik, hogy Árpád magyarjaiban a vezető réteg és a köznép más-más embertípusba (turanid ill. europid) tartoztak. A legújabb antropológiai kutatások szerint azonban az Árpád fejedelemmel a Kárpát medencébe érkezett magyarság embertani szempontból sokkal egységesebb volt: turanid vonásokat mutatott, amelyekkel a korai bolgárokra hasonlított. Ez viszont, a kutatást végző Fóthi Erzsébet szerint „nem feltétlenül jelentik a két népcsoport azonosságát, legfeljebb azt, hogy mindkét népcsoport ugyanabból a genetikai bázisból „merítve”, ugyanolyan antropológiai jellemzőkkel bíró alcsoportok keveredésével alakult ki.”[50] Györffy György (1917-2000) történészprofesszor László Gyula antropológiai és régészeti bizonyítékait „meggondolkoztatónak” tartja, de szerinte csontmaradványokból és a mellettük talált tárgyakból nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy azok az emberek egykor milyen nyelvet beszéltek ill. milyen etnikumhoz tartoztak. Szerinte főként azért nem, mert a sztyeppei népek életmódjukat, gazdasági életüket, tárgyi kultúrájukat, társadalmokat tekintve rendkívül hasonlóak és embertanilag kevertek voltak, függetlenül attól, hogy milyen nyelvet beszéltek – bár jórészt a nyelveik is rokonságban álltak egymással. (Györffy György emellett a László Gyula által felhozott írásos forrásokat sem fogadja el bizonyítékként arra, hogy a 670-es években magyar népesség költözött volna a Kárpát-medencébe.)[51] „Elvben nem megengedhetetlen egy olyan feltevés, hogy a Kárpát-medence feltételezett régi ugor nyelvcsaládbeli többsége határozta meg a kialakuló nép nyelvét olyanformán, mint ez a szláv többségre települt bolgárok esetében bekövetkezett, de ugor nyelvnek e térségben semmi nyoma, és az is meggondolandó, hogy az újonnan összeálló nép nevét e korban nem az elnyomott, hanem az uralkodó helyzetben levő nép adta: az itt kialakult etnikum magyar neve tehát mindenképpen az uralmi apparátusukkal országot szervező Árpádokhoz kapcsolandó. [51]” Kristó Gyula szerint a bizonyítottan Szent István korából fennmaradt kárpát-medencei helységnevek mintegy fele szláv eredetű, ám ezek szinte kivétel nélkül az Észak-Dunántúlról származnak. Viszont szinte az összes nagyobb folyónk ősi indoeurópai eredetű neve szláv közvetítéssel került a nyelvünkbe, kivételek: a Sajó, Berettyó és a Bodrog.[38] Továbbá „A víznevek elemzése tehát

55

megerősíti a régészeti leleteknek azt a tanúságát, hogy a 10. század folyamán Erdélybe települő magyarok mindenütt szlávokat, délkeleten, a Küküllők és az Olt vidékén pedig még egy török nyelvet beszélő néptöredéket is találtak.”[52] Kristó Gyula Szent István korabeli köznapi szavak valamint helység- és személynevek alapján „megkockáztatott” becslése szerint a mintegy 100 000 fős honfoglaló magyarság a Kárpátmedencében mintegy 150 000…250 000 főnyi, zömmel szláv nyelven beszélő népességet találhatott. Szerinte a magyar nyelv a 11. század vége felé válhatott dominánssá.[38]

A László Gyula által használt térképek érvényessége Egyesek a László Gyula által használt térképek érvényességét vitatják. A László Gyula által használt térkép a Kárpát-medence honfoglaláskori rekonstrált településhálózatát mutatja. Ez azonban nagyrészt 12. századi források helyneveinek felhasználásával készült: tehát 200-300 évvel későbbi állapot alapján. Mások a kérdéses térképek készítésének metódusát vitatják.

Jegyzetek 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28. 29. 30. 31. 32. 33. 34. 35. 36.

↑ László Gyula: Múltunkról utódainknak I-II.; Püski, Budapest, 1999., I. kötet 142. oldal ↑ Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról; Osiris Kiadó, Budapest, 2002., 45. oldal ↑ László Gyula. Őstörténetünk. Tankönyvkiadó (1987). ISBN 963-18-0019-9 ↑ Lengyel Dénes: Régi magyar mondák; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1985., 44-45. oldal ↑ Havas László – Hegyi W. György – Szabó Edit: Római történelem; Osiris Kiadó, Budapest, 2007.; 666. oldal ^ a b Szabados György: Árpád fejedelem – történet és emlékezet; Magyar Tudomány, 2007/11., pp. 1428-1438. ↑ Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról; Osiris Kiadó, Budapest, 2002., 24. oldal ↑ Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról; Osiris Kiadó, Budapest, 2002., 115. oldal ↑ Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról; Osiris Kiadó, Budapest, 2002., 116. oldal ↑ Vásáry István: Az Arany Horda; Kossuth Könyvkiadó, 1986., 21-25. oldal ↑ Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról; Osiris Kiadó, Budapest, 2002., 23-25. oldal ↑ Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról; Osiris Kiadó, Budapest, 2002., 25. oldal ↑ Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról; Osiris Kiadó, Budapest, 2002., 118. oldal ↑ Erdély története, I. kötet; Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986., 201. oldal ↑ Erdély története, I. kötet; Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986., 161. oldal ↑ Erdély története, I. kötet; Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986., 165. oldal ab Csepregi Márta: Finnugor kalauz; Panoráma, Budapest, 1998., 34. oldal ↑ László Gyula: Múltunkról utódainknak I-II.; Püski, Budapest, 1999., II. kötet 732. oldal ↑ Georg Ostrogorsky: A Bizánci Állam története; Osiris Kiadó, Budapest, 2003., 104-106. oldal ↑ Róna-Tas András: Nép és nyelv - A magyarság kialakulása ↑ Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról; Osiris Kiadó, Budapest, 2002., 86. és 89. oldal ↑ Antropológiai szenzáció és a magyar-bolgár kapcsolatok ↑ László Gyula: Múltunkról utódainknak I-II.; Püski, Budapest, 1999., I. kötet 143. oldal ↑ Terdzsüman Mahmud: Tarih-i Üngürüsz ↑ Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról; Osiris Kiadó, Budapest, 2002., 174. oldal ↑ Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról; Osiris Kiadó, Budapest, 2002., 175. oldal ↑ Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról; Osiris Kiadó, Budapest, 2002., 169. oldal ↑ Georg Ostrogorsky: A Bizánci Állam története; Osiris Kiadó, Budapest, 2003., 100. oldal ↑ Történelmi világatlasz; Cartographia, Budapest, 2001., 106. oldal ↑ Erdély története, I. kötet; Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986., 193. oldal ↑ Mihail Heller – Alekszandr Nyekrics: Orosz történelem I-II.; Osiris Kiadó, Budapest, 2003., I. kötet, 16. oldal ^ a b Olajos Teréz: Az avar továbbélés kérdéséről (PDF) ↑ Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról; Osiris Kiadó, Budapest, 2002., 117. oldal ↑ Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról; Osiris Kiadó, Budapest, 2002., 202-203. ldal ↑ Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról; Osiris Kiadó, Budapest, 2002., 44. oldal ↑ Erdély története, I. kötet; Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986., 200. oldal

56

37. 38. 39. 40. 41. 42. 43. 44. 45. 46. 47. 48. 49. 50. 51. 52.

↑ Erdély története; Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986., 200-201. oldal ^ a b c Kristó Gyula: Etnikai viszonyok Magyarországon Szent István király korában ↑ Illyés Gyula: Puszták népe; Móra Könyvkiadó, Budapest, 1991., 61. oldal ↑ Erdély története, I. kötet; Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986., 258. oldal ↑ László Gyula: A nagyszentmiklósi kincs; Búvár Évkönyv 4., Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1988., 122-130. old. ↑ Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról; Osiris Kiadó, Budapest, 2002., 9. oldal ↑ Antropológiai szenzáció és a magyar-bolgár kapcsolatok - III. rész: Közös zenei hagyományok ↑ Erdély története, I. kötet; Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986., 291. oldal ↑ Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról; Osiris Kiadó, Budapest, 2002., 24-25. oldal ↑ László Gyula: Múltunkról utódainknak I-II.; Püski, Budapest, 1999., II. kötet, 879. oldal ↑ Róna-Tas András. A honfoglaló magyar nép. Balassi Kiadó Budapest 1997. ISBN 963 506 140 4 188. o. ↑ Korai magyar történeti lexikon : 9–14. század. Főszerk. Kristó Gyula. Budapest: Akadémiai. 1994. 153. o. ISBN 963-05-6722-9 ↑ Csepregi Márta: Finnugor kalauz; Panoráma Kiadó, Budapest, 1998. 33. oldal ↑ Szenzációs kutatási eredmények a honfoglaló magyarokról ^ a b Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról; Osiris Kiadó, Budapest, 2002., 29. oldal ↑ Erdély története, I. kötet; Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986., 251. oldal

Források          

László Gyula: Múltunkról utódainknak I-II.; Püski, Budapest, 1999. Anonymus: Gesta Hungarorum; Anakreón Kiadó, Budapest, 1996. Mahmud Terdzsüman: Tarih-i Üngürüsz (A magyarok krónikája) [1] László Gyula: A "kettős honfoglalás" (568-670-860), Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1978 (ISBN 963-270-660-9) Maár Ferenc Géza : Helynévanyagunk tanúsága (Cibulák Hírlevél, 1996.május) Maár Ferenc Géza : Várad-ok : váraink a népvándorlás-korban (Cibulák, 1997.május) Maár Ferenc Géza : A honfoglalás(ok) nyomai a magyar helynevekben (Magyar Szemle, 1995.április) Maár Ferenc Géza : Az "avar" megtelepülés szaporodó kérdőjelei (Magyar Szemle, 1996.január) Radics Géza: Eredetünk és őshazánk III. rész: A "kettős honfoglalás" elmélete [2] Az őshazától Árpád honalapításáig. Szerk.: Magyar Kálmán 1996. Kaposvár

57

II. Magyar őstörténet http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_%C5%91st%C3%B6rt%C3%A9net

A magyarok őstörténete még nem teljesen tisztázott. Számos elmélet látott napvilágot a középkortól a 20. századig, mindegyiknek vannak támogatói és ellenzői. A magyarság ősei a legelterjedtebb nézet szerint részben Ázsiából származó időszakos legelőváltó állattenyésztő törzsek voltak. Vándorlásaik során sok más néppel kapcsolatba kerültek. Ennek során kultúrájuk gazdagodott olyan elemekkel, amelyeket korábban nem ismertek, miközben maguk is átadták saját kultúrájukat. A kiterjedt kereskedelem ezidőben valószínűleg egy közlekedőnyelvet alakított ki. A Volga és Káma folyók vidékén, a mai Baskíria területén a 13. században erre járó Julianus barát magyar nyelvű népet talált, és ezért a latin Magna Hungaria, vagyis „Nagy Magyarország” nevet adta az országnak. A 20. században úgy gondolták, ez volt a magyar őshaza, de mára ez az elképzelés megdőlt.

Az őstörténet eredményei

Az andronovói kultúra területe. A cserkaszkuli kultúra ennek a szélén, az Aral-tótól északra található.

Az elmúlt évtizedekben a volt Szovjetunió területén folyt régészeti kutatások nyomán kezd lehetővé válni egyes régészeti kultúrák nyomon követése és néprajzi csoportokkal való azonosítása. Ha feltételezzük, hogy a finnugor őshaza az i. e. 3. évezred elején Európa és Ázsia határán volt, akkor a következő kép vázolható fel, a nyelvészet eredményeit és az első írott forrásokat, például Hérodotoszt is figyelembe véve.

58

A finnugor-szamojéd őshaza Az i. e. 26. század és az i. e. 22. század között lezajlott globális éghajlatváltozás miatt a finnugor őshaza területén a növényföldrajzi határok észak felé tolódtak, ezért az egyes finnugor csoportok vándorlásba kezdtek. A finn csoportok nyugat felé - továbbra is a lombos erdő lakóiként -, a szamojédek délkelet felé - és így továbbra is a tundra lakóiként -, az ugorok viszont helyben maradtak, de lakóhelyükön a lombos erdőt felváltotta a ligetes sztyeppe, s ezért az ugorok életmódot váltottak.

Az ugor őshaza Az ugorok ezután kerültek kapcsolatba a tőlük délre, a mai Kazahsztán területén élő feltehetően iráni, majd török etnikumú népekkel. Velük párhuzamosan tértek át az erdei halász-vadász életmódról a sztyeppei állattenyésztő, földművelő, kézműves életmódra. Az ugoroknak a többi finnugor csoporttal való kapcsolatuk ekkor megszakadt. Az ugorokat a manysik, hantik és magyarok alkotják, s mindhárom nép ugor kori önelnevezését a nyelvészek *mańć3 alakban rekonstruálták. Mai alakja ennek mansi, mos-mont ill. a magy- előtag. Egy feltevés szerint etimológiailag a mese szóval rokonítható, azaz tulajdonképpen beszélőt ill. beszélni tudó embert jelent a manysi ill. magyar. Az ugoroknak ez a többi finnugor csoporttól való eltérő (ld. számi, Suomi, szamojéd) önelnevezése az idegen nyelvi környezetbe kerüléssel magyarázható, ahol a szomszédok nem tudtak beszélni. Más feltevés szerint az ugorok kívülről vették fel ezt az önelnevezést, amikor az iráni szomszédokkal kapcsolatba kerültek, s az iráni manu (ld. angol man) szóból eredne. Hasonló példa egy bő évezreddel későbbről a türkök neve, ami iráni szaka eredetű. Az ugorok ligetes sztyeppei környezete alkalmas volt az állattenyésztésre és a délebbi sztyeppénél nagyobb csapadék miatt a földművelésre is. Lakóhelyük - ahol a régészet szerint már a paleolitikum óta éltek vadlovak - része volt a ló háziasítása területének, de az állattenyésztésben ekkor a régészeti adatok alapján a szarvasmarhatartás dominált. A nyelvészet, régészet és antropológia eredményei alapján kijelenthető, hogy a cserkaszkuli kultúra - az andronovói kultúra egyik változata - az ugorsággal azonosítható. Az andronovói szélesarcú protoeuropid típus - ami még a honfoglaló magyarságnál is jól kimutatható - antropológiailag jól elkülöníthető a tőlük nyugatra élő szintén europid szkítáktól.

A magyar őshaza A finnugor nyelvészek sokáig úgy gondolták, hogy az ugor nyelvi egység felbomlása valamikor az i. e. 5. század táján következett be, de a régészet és az őstörténeti kutatás legújabb eredményei alapján ez korábban történt. Az i. e. 12. század környékén globális klímaváltozás, – az ugorok területén lehűlés – következett be. Ez újabb életmódváltásokhoz, vándorlásokhoz – például a Földközi-tenger vidékén a tengeri népek vándorlásaihoz – vezetett. Az ugorok szállásterülete ekkor elmocsarasodott, s ekkor szétváltak az ugor csoportok útjai. Az obi-ugorok helyben maradtak, s visszatértek a halász-vadász életmódra, míg a magyarok elvándoroltak dél felé, amit a régészetben a cserkaszkuli kultúra dél felé való eltolódása jelez az i. e. 12. századtól az i. e. 10. századig. Az eurázsiai sztyeppeövezetben ekkor, az i. e. 12. század és az i. e. 7. század közötti időszakban alakult ki a nagyállattartó – lótenyésztő, juhtartó – nomadizmus. Itt a globális éghajlatváltozás részeként felmelegedés volt, ami szárazsághoz vezetett, ezért nyáron az állatokat vizenyős helyekre kellett hajtani. A magyarok állattenyésztési tapasztalataik miatt könnyedén alkalmazkodtak ehhez az életmódhoz, aminek kialakulásában feltehetően nagy szerepet játszottak, messzebbről, északról való idevándorlásuk folytán. A Kaszpi-tengertől északra eső területen az i. e. 12. század és az i. e. 7. század között alakult ki azután a honfoglaló magyarság antropológiai arculata, egyedüli finnugor csoportként lovas nomadizálva, s nyelvét is valószínűleg a(z iráni majd török) környezetéhez képesti nagy nyelvi különbség miatt őrizte meg. Mindez azt is jelenti, hogy a régebben elfogadott Volga-Káma-vidéki urali-finnugor-ugormagyar őshaza elmélete nem állja meg a helyét. A magyarokkal a saját környezetükhöz képest meglepő genetikai hasonlóságot mutató torgáji kazah madjarok törzse [2] ezen terület közelében él.

59

A Káma vidéke Hérodotosz Szküthikája leírja a Fekete-tenger partján, a Dnyeper torkolatához közel fekvő Olbiából a szkíták földjéről induló északkeleti karavánút létezését az i. e. 5. században. Ez a leírás és nyelvészeti analízis alapján az isszédok földjén, azaz a Tobolba ömlő Iszety folyó vidékén végződik, ahol akkor jenyiszeji osztjákok laktak. A karavánút korábbi szakaszán, a Káma mellékén élő iürkákat – egy finnugor környezetben a szomszédok finnugor nyelvén nevezett lovas vadász népet, amit a szó későbbi használata szerint az obi ugorok mindig rokon népekre alkalmaztak – a magyarokkal azonosíthatjuk, akik ekkorra eszerint már idevándoroltak. Az azonosítást erősíti, hogy csak egyetlen az obi-ugorokkal rokon lovas vadász nép létezett valaha is, a magyar. Ekkorra a magyar nyelv iráni jövevényszavainak tanúsága szerint is a magyarok már elsajátították a lovas életmódot, amelyhez kapcsolódó szavak a jüecsik és hsziungnuk szaka típusú nyelvéből kerültek a magyarba.

Embertani ismereteink Az obi-ugoroknál és a magyaroknál is nyomon követhető a honfoglalásig egy rendkívül széles arcú antropológiai típus, amelyik az andronovói kultúrára jellemző. Ez lényegesen különbözik a szkítákétól, de nagyon hasonló egy másik iráni népcsoport, a szarmaták – ill. rokonaik, a szauromata csoport - arctípusával. Igen jelentős egyezéseket lehet kimutatni a közép-ázsiai török nyelvű kazakokkal is.

Mit mond a nyelvészet? A magyar nyelv az Urál-altaji nyelvcsalád urali ágába, annak finnugor ágába tartozik. Legközelebbi rokonai az obi-ugor nyelvek (manysi és hanti), amelyekkel együtt a finnugor nyelvek ugor csoportját alkotja. A manysi (vogul) és a hanti (osztják) beszélőinek száma napjainkra erősen megfogyatkozott, egyes nyelvjárások ki is haltak. Ezek a nyelvek a magyarral ellentétben nem rendelkeztek írásbeliséggel. A finnugor közös szállásterületet korábban Köppen alapján a sün és a méh szavak – tévesnek bizonyult – elterjedése alapján a Káma vidékére tették.[1] De nem lehet átesni rögtön a ló túloldalára, és kijelenteni, hogy sosem jártak ott. Harmatta János szerint Hérodotosz Szküthikája népneveinek nyelvi és életmódjuk elemzése azt mutatja, hogy az i. e. 5. században ott élhettek. Ekkor már régen túl voltak a finn és ugor nyelvi szétváláson. Az uráli őshaza elmélete szerint az uráli alapnyelvet beszélők őshazája valószínűleg NyugatSzibériában, az Ob alsó folyása és az Urál hegység között volt. Az elmélet szerint, az újabb őstörténeti eredményekkel összevetve kevesebb, mint ötezer éve az ősnyelv szétvált a finnugor és a szamojéd ágra. Valamivel a finnugor nyelv ismét szétválhatott a finn-permi és az ugor ágra. Az ugor ágat a magyar, a manysi (vogul) és a hanti (osztják) alkotta. Úgy gondolják, hogy ezektől a magyar az i. e. 21. évezred fordulóján különült el. Az uráli őshaza elméletével sokan az antropológia és genetika eltérő eredményeit helyezik szembe. Az őshazaelmélet hívei szerint ez a megközelítés azért nem helytálló, mert a nyelvrokonság nem jelent feltétlenül antropológiai-genetikai rokonságot is. Továbbá feltehetőleg már az uráli ősnyelvet beszélő közösség is több embertípus ötvözete volt, amelyek a szétvándorlás után tovább keveredtek más népcsoportokkal.

Iráni jövevényszavak Nagyon korai átvételre utalnak a lovas kultúrával kapcsolatos olyan szavak, amelyek más ugor nyelvekben is megvannak. Ezeket keletiráni (jüecsik) nyelvekből származtathatjuk. Ilyenek például: ugor *loɣɜ 'ló' < keletiráni *loɣɘ 'ló' < *vlaɣɘ < *vɘlaɣa < óiráni *bāraka 'ló' ugor *newrɜ ~ *neɣrɜ 'nyereg' < keletiráni *nɘɣer < *nɘwer < *nivara 'nyereg' (vö. szaka nyūrr 'lószerszám') ugor *pekkɜ 'fék' < keletiráni *pekkə < *pextka < óiráni *paxštaka 'megkötés, kötőfék'

60

Korai keletiráni átvételek még az olyan magyar szavak, mint: magyar úr < keletiráni *sūrā 'törzsfő, fejedelem' magyar kéj < *kejɜ < keletiráni *gäyi magyar arany < *sarańɜ < keletiráni *zaranya

Török jövevényszavak Levédiában, a Kazár birodalom szomszédságában élő eleink szoros kapcsolatba kerültek iráni, illetve török nyelven beszélő népekkel. Szomszédjainktól a földművelésen, kézművességen kívül mintegy 250 szót is örököltünk, melyek nagy részét a mai napig használjuk. A szláv nyelvekben használatos „Venger”, a német „Ungarish” valamint az angol „Hungarian” szó is az eredetileg török „Onugor” szóból ered, amely névvel illettek minket szomszédjaink. A földművelésben használatos török jövevényszavak: árpa, búza, boglya, dara, eke, sarló, szérű, tarló, őröl Szőlőművelés, kertkultúra alma, bor, dió, gyümölcs, körte, szőlő Állattenyésztés bika, borjú, disznó, karám, kecske, ökör, tinó, tyúk, író, köpű, sajt, túró Vallási élet tor, gyász, gyón, boszorkány, táltos Továbbá bölcső, kancsó, karó, kapu, korsó, gyűszű, sátor, szék, ács, szűcs, szatócs, betű, ír

Alternatív elméletek A két legismertebb alternatív elmélet a török-magyar és a sumer-magyar nyelvrokonság teóriája. Ezek próbálják megmagyarázni a hun-magyar nyelvrokonságot, illetve szorosabbra fűzni az uráli és altáji nyelvcsalád kapcsolatait. A legismertebb elmélet jelző azonban nem jelenti azt, hogy ezek képeznék a kutatások fő vonalát és jellemző következtetéseit. Az alternatív elméletek közös jellemzője az, hogy a finnugor nyelvészet bizonytalan eredményei helyett keresnek más (alternatív) megoldásokat, amelyek összhangban lehetnek a régészet eredményeivel is. Az alternatív elméletek szerint a finnugor elmélet legnagyobb hibája, hogy semmilyen kapcsolatba nem hozhatók a régészeti ismeretekkel, illetve a magyar történettel kapcsolatba hozott régészeti kultúrák nem antropológiai vagy kultúrális azonosságok miatt kerülnek bele őseink kutatásának elméleteibe, hanem azért, mert a finnugor nyelvi elmélet ezt követeli meg. Az alternatív elméleteknek két alapvető csoportja van. Az egyik a magyarban meglévő török nyelvi alaprétegre támaszkodva a mai Türkmenisztán területén lévő turáni alföldet teszik meg a magyar nyelv kialakulási helyének. Ez a terület az, ahonnan – mai tudásunk szerint – az összes török nyelvű nép származik, és a magyarságot ezek egyikének gondolják. A másik elmélet a Kaukázus térségébe helyezi a magyar etnogenezis kezdeteit. Ennek egyik ága a sumér-magyar elmélet is. Ez az elmélet-csoport általában nem állítja azt, hogy a magyarok a sumérek leszármazottai lennének, ahogyan az a közhiedelemben elterjedt. Ezek az elméletek azt állítják, hogy az indoeurópainak, töröknek és finnugornak nevezett nyelvek valamennyien tartalmaznak a sumér nyelvre visszavezethető szavakat. Ezek a szavak pedig akár közvetlenül (a Kaukázus vidékén fennmaradó sumér diaszpórák, vagy a sumér nyelvi koiné idején), akár közvetítő nyelvek révén kerülhettek át a ma elterjedt nyelvekbe. A közvetítő szerepét a hettita nyelv tölthette be. A nyelvcsaládelmélet hívei (közöttük a finnugor nyelvelmélet követői is) azért ellenzik igen hevesen ezeket az elméleteket, mert a folyamatmodell a 19. századi nyelvcsaládelmélet elvetését eredményezi.

61

Az alternatív nyelvelméletek hívei szerint genetikus nyelvcsaládok nem léteznek, illetve sokkal korlátozottabb mértékben (például a latin nyelvek igen, de az indoeurópai nyelvek általában már nem). Következtetésük szerint ezek a nyelvek nem azért haonlítanak egymásra, mert egymásból fejlődés útján alakultak ki, hanem azért, mert közös alapnyelvekből merítettek, amelyeknek egyike történetesen a sumér. A nyelvcsaládelmélet alapvető fejlődési modellje: A → A1, A2, A3... satöbbi. Ehelyett a Nyikolaj Szergejevics Trubeckoj által létrehozott areális nyelvkegyenlítődési elmélet ezt állítja: A + B + C → ABc + AbC → BAc, CAb... satöbbi. (A = alapnyelv, B és C egyéb nyelvek.) Az alternatív nyevelméletek szerint az indueurópai nyelvek kentum és szatem ágának semmi történeti köze nincs egymáshoz, a kentum Anatóliában jött létre hettita közvetítéssel, a szatem pedig az iráni felföldön, a magyar nyelv pedig – mivel a szatemhez sokkal inkább közelíthető – szintén valahol a Kaukázus keleti/középső vidékén. Az alternatív nyelvelméletek még mindig keresik az utat, amely nehéz folyamat, buktatókkal és tévutakkal jár, ráadásul a hivatalos tudomány erős ellenállását vonja maga után.

A hunok nyelve A hunok nyelvi hagyatéka nagyon csekély. Egy-két tucatnyi tulajdonnevet ismerünk és mindössze három közszót, ez utóbbiak: 1. sztrava 'halotti tor' – ez biztosan szláv 2. medosz 'mézsör' – ez is valószínűleg szláv 3. kamon 'kölessör' – ennek eredete teljesen bizonytalan Ennek alapján nem tudjuk megállapítani, milyen nyelvet beszéltek. Egy bővebb hun szójegyzék létezésére hivatkozók egy bizonyos Iszfaháni kódexre hivatkoznak, amelyből az tűnik ki, mintha a hun nyelv egy magyar tájszólás lenne a halotti beszéd stílusában, vagy még közelebb a mai magyar nyelvhez. Ezt az iszfaháni kódexet viszont még tudományos kollokviumnak nem sikerült megtekintenie, csak állítólagos tartalma terjed az interneten.

A krónikák tanúságtétele A magyar őstörténet legrégebbi hagyománya a szkíta hun-magyar rokonságról ír. Kézai Simon korában még elfogadott volt a magyarokat a hunoktól származtatni. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár A Birodalom Kormányzásáról című művében külön fejezet szól a honfogaló magyarok elődeiről: A türkök népének eredetéről, és hogy honnan származnak. A császár a honfoglalókat türköknek nevezi, említést tesz vallásukról, eredetükről, életmódjukról.

Scytia és Meotis

62

„A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, melyet első vajdájuk nevéről Levediának neveznek… Ezen a helyen … folyik a Chidmasz folyó, melyet Chingilúsznak is neveznek. Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig… Amikor a türkök és az akkor kangarnak nevezett besenyők közt háború ütött ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt. …a másik rész pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levedivel nyugatra ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre… Néhány év múlva a besenyők rátörtek a türkökre, és fejedelmükkel, Árpáddal együtt elűzték őket. … A besenyők helyét, amelyen abban az időben a türkök laktak ,[2] az ott levő folyók neve szerint hívták. A folyók a következők: első folyó az úgynevezett Varuch, második folyó az úgynevezett Bug, harmadik folyó az úgynevezett Trullosz, negyedik folyó az úgynevezett Prút, ötödik folyó az úgynevezett Szeret.”[3]

A modern genetika eredményei

1. genetikai ábra: Y-markerek eloszlási aránya a Földön. A magyar népesség 73,3%-a (EU18, EU19) a IX. szakaszba esik; 15,5%-a (EU7, EU8 11%, EU9-EU11 4,4%) a VI. szakaszba esik; 8,9%-a (EU4) a III. szakaszba esik; 2,2%-a (EU17) a VIII. szakaszba esik.

A magyarok genetikai rokonai A genetika időmérése évekre, napokra nem képes meghatározni az eseményeket. 134 250 ± 44 980 év 13 génmutációs változást [4] (a továbbiakban GM.) jelent. A 7 GM-mel ezelőtti M173-mal (azaz 173as génmarkerrel) rendelkező emberek feltehetően kb. 30 000 évvel ezelőtt érték el Európát. A magyaroknál az ebből kialakult 5 GM-mel ezelőtti M17 (EU19) a legjellemzőbb génmarker. Az európai-kínai-ausztrál őslakó-amerikai indián (VII.-X.) közös 9-es markerből 2 GM-mel ezelőtt kialakult TAT-marker (EU13, EU14) ugyanakkor a magyaroknál nincs jelen.[5]

63

Haplotípus %-os megoszlás

2. genetikai ábra: Az európai népek egymáshoz viszonyított közelsége a 2 legjellemzőbb komponensű (PC) genetikai markerek alapján. Ezzel együtt figyelembe kell venni, hogy a magyar génmarkerek 73,3%-a (EU18, EU19) az európai népek többségével közös eredetű.

64

3. genetikai ábra: Y-markerek eloszlási aránya Európában (a színek eltérnek az 1. genetikai ábráétól!)

Gén

EU4

EU7

EU8

EU9 EU10 EU11 EU13 EU14 EU17 *EU18 *EU19

nép lengyel

3,6% 23,6% 0%

magyar 8,9% 11,1% 0% baszk

2,2% 2,2%

lapp

0%

0%

0%

0%

0%

2,2% 0%

0%

2,2% 13,3% 60%

2,2%

0%

0%

0%

0%

0%

0%

0%

41,7% 2,2%

2,2% 0%

4,4% 0%

41,7% 0%

0%

0%

0%

65

16.4% 56,4% 88,9%

0%

8,3%

8,3%

Származási fa összetétele a magyaroknál Az alábbi szöveghez lásd a 3. genetikai ábrát! Az 12 GM-mel ezelőtt kialakult M89-ből a következők alakultak ki (világoskék, piros; zöld, sötétkék, lila jelölések). o A 10 GM-mel ezelőtt kialakult M9 (zöld, →sötétkék, →lila)  A 9 GM-mel ezelőtt kialakult M45 (zöld, →sötétkék)  A 7 GM-mel ezelőtt kialakult M173, azaz EU18 (35-40 ezer éves marker, zöld színnel jelölve) ma a baszkoknál a legjellemzőbb (88.9%).  Ebből vált le 5 GM-mel ezelőtt (~13 ezer éve) a legnagyobb eljegesedés végén az az M17, azaz EU19 jellemző (sötétkék). A magyarokra a legjellemzőbb az EU19, a magyar népesség 60%-a rendelkezik vele. Ha figyelembe vesszük a magyarok második legjellemzőbb markerét is, az EU18-at, ami 13,3%, akkor látható hogy a magyarok 73,3%-a az európai népek többségével jelentős genetikai rokonságot mutat.[6] A két génmarker együtt a következő %-ban fordul elő: spanyolországi baszkok 89,9%, franciaországi baszkok 86,4%, katalánok 79%, hollandok 74,1%, magyarok 73,3%, lengyelek 72,8%, olaszok 66%, andalúzok 65%.  A 7 GM-mel ezelőtt kialakult M11, EU17 a magyaroknál és finneknél 2,2%, kisszámú eurázsiai elemről lehet szó. P. A. Underhill és társai az ausztrál őslakosoknál előforduló jávai markerekhez sorolja.  A 2 GM-mel ezelőtti (~4000 éves) TAT és M178 (lila), azaz EU13, EU14 markerek csak az uráli nyelveket beszélők körében fordulnak elő. A magyar populáció ekkor már jelentős távolságban elkülönülten kellett éljen a finntől, mivel a magyaroknál nincs sem TAT, sem M178. A tortadiagrammokon látszik, hogy a törökországi területeken és Kazahsztánban kis %-ban előfordulnak. o A 3 GM-mel ezelőtt kialakult (~22 ezer[7] éves) közel-keleti M170 marker, azaz EU7 és EU8 (világoskék) a magyaroknál 11,1%. Ez a közel-keleti hullám csak érintette a Kárpát-medencét, nem lehet kimondani, hogy képviselői a jégkorszakot követően jöttek volna először. Miután a klíma enyhült, az üres területeket észak felé is gyorsan birtokba vették. o Az 1 GM-re lévő M201 a 12 GM-mel ezelőtt kialakult M89-ből az 5 GM-mel ezelőtt kialakult (~17 ezer éves) M172 (piros), azaz EU9, EU10 és and EU11 (a kaukázusi örmények 66,6%-a ilyen) a Közel-Keletről vándorolt be, nem lehet meghatározni mikor. A magyar populácíóban az aránya 4,4%. Egy másik ág az 5 GM-mel ezelőtti M35 (sárga) markerrel jelölve az EU4, amely a közvetlenül az emberré válás után elvált típus változata. Ez lehet az Afrikából bevándorolt népesség markere. A legjellemzőbb Nyugat- és Dél-Afrika nyugati részén. Spanyolországban elhanyagolható. Így a KözelKeletről több állomáson keresztül juthatott Európába. A magyaroknál 8,9%, a görögöknél 22,4%, a libanoniaknál 25,8% az aránya.[5]

Magyar genetikai kutatások Az évtizedes kutatások 2008-ban fontos állomáshoz érkeztek.[8] Az MTA Genetikai Intézete és Régészeti Intézete együttműködésével létrejött legújabb kutatási erdemények új történeti következtetést készítenek elő. Raskó Istvánnak és munkatársainak eredményei egészen újszerűek. A vizsgálatok során sikeresen izolált 27 db 10–11. sz.-i genetikai mintán belül az egyik legjelentősebb csoportot az európai lakosság legősibb rétegére utaló markerek jelentették, s mindössze két egyéné mutatott ázsiai eredetet. Ez összhangban van a történeti embertan területén nyert megfigyelésekkel: Lipták Pálnak köszönhetően közel fél évszázada tudjuk, hogy a 10. sz.-i embercsontoknak csak 16,7%-a tartozik a mongolid és az europo-mongolid rasszhoz. Az MTA Régészeti Intézetének igazgatója szerint: A mai magyarság szerológiai, és genetikai összetételében egyértelműen kimutatott európai jelleg, ugyanakkor az ázsiainak hiánya nem egyedül az eltelt ezer év keveredéseinek köszönhető, hanem már a honfoglalás- és Szent István-kori Magyarország lakossága is szinte kizárólag biológiailag európai eredetűekből állt.[9]

66

Régészeti eredmények A régészeti leletek kimutatják, hogy a magyarság nem a finnek közeléből származik, hanem a DélUrál vidékéről, a Kaukázus környékéről.

Néprajzi párhuzamok A vonaldíszes kerámiák kultúrájától, a tulipánok és életfa ábrázolásokon át, a görög jellegű csigavonalas mintákig, mindenféle kultúra megjelenik a magyar kultúrában. [10] Zenei népzenei motívumok sokszínűsége, a 200 000 körüli feljegyzett népdal más kultúrákkal való összehasonlítása rendkívül hosszadalmas. Néprajzi párhuzamokra bőven bukkanunk a világ legkülönbözőbb pontjain, s e párhuzamok alapján vélt és valós rokonsági elméletek sokasága született meg. Az elődök hagyományai éppúgy megőrződtek, mint a jövevény honfoglalóké. A teljesség igénye nélkül: görög-hellén etruszk kelta[11] proto-germán proto-szláv

A magyar őstörténet kutatásának története Őseink, rokonnépeink kutatása, a kapcsolattartás már a 10. században megkezdődött. Bíborbanszületett Konstantin már megemlíti, hogy Tormás herceg, Árpád fejedelem dédunokája közli vele: „…küldöttjeik mindmostanáig meg-meglátogatják a keleten maradt türköket…”. A 10. században a bolgárok, a 11. században a beköltöző jászok és kunok hoztak újabb híreket. Julianus barát 1235-36 évi útja után a vallon származású Willelmus Rubruk 1243 húsvétján járt a mongol nagykán udvarában. Visszaemlékezésében leírja, hogy az összesereglettek között magyarok is vannak. A következő években több magyarországi személy is járt a mongoloknál, akik valószínűleg a keleti magyarokkal is kapcsolatba kerültek. Magyarországi Illés (Elias Hungarus) 1340-ben érkezett vissza a mongoloktól Avignonba. Magyarországi Gergely (Georgius de Hungaria) Khambalikban (ma: Peking) járt, és öt évet töltött a mongolok között. (1346-ban érkezett vissza.) Escandeli Máté (Mathias Escandel) Kína belsejéig jutott, s ott halt meg 1399-ben. Zalánkeményi Kakas István és Tectander György 1516-1526 között a belső orosz területekről adtak hírt. Hatvani Turkoly Sámuel a cár szolgálatában állva krími falvakról írt, „…melyekben magyarul beszélnek.” II. Apafi Mihály fejedelem udvari káplánja Johann Gruber volt, aki miután Kínában járt, a nagyszombati egyetemen Belső-Ázsiáról adott elő. Orlay János(1770-1826), majd követője Nagylaki Jakcsics Gergely 1804 tavaszán a kaukázusi magyarokhoz jutott el. Egy Szabó nevű nazarénus hittérítő 1805-1822 közötti bagdadi útja során „több milliónyi ázsiai magyarról” szerzett tudomást. Ógyallai Besse János Károly (1765-1842) a Kaukázusban maradt szavárd magyarok között járt, de mivel kutatásainak eredményeit a Habsburg kancellária nem fogadta el, ezért Franciaországban adta ki. Legnevezetesebb Belső-Ázsia kutatónk Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842) volt. Göttingenben Johann Blumenbach, antropológus professzora szerint: „Sándor, ezek a jugarok olyanok, mint a magyarok. Ha oda mégy, ahol ezek élnek, jó helyen keresed őseidet.” A zanglai kolostorból 1842-ben indult KeletTurkesztánba, de az év áprilisában Dardzsilingben meghalt. Még 1832-ben hazaküldött „végrendeletében” így írt: „Aki utánam megindul, … Nagy-és Kis-Bukáriába menjen … chinai Tatárországnak beljebb eső részei azok a helyek, ahol a magyar nemzet bölcsőjét keresnünk kell.” Jerney János 1844-ben a volt párthus területeken járt. Zichy Jenő (1837-1898) expedícióiban Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvész, Szádeczky-Kardos Lajos történész, Wosinszky Mór történész is részt vett 1895 és 1898 között. Eljutottak Buharába és Szamarkandba is. A harmadik expedícióban részt vettek: Pápay József, Pósta Béla, Jankó János nyelvészek is. Mongóliában a „székely rovásíráshoz hasonló sírfeliratokat” találtak.

67

Különös elméletek Csicsáky Jenő A magyar nemzetcsalád útja Távol-Nyugatról Távol-Keletig (Sydney, 1961) című könyvében a magyarokat egy elsüllyedt földrész lakóitól eredezteti. A James Churchward angol ezredes által népszerűsített Mu kontinensre vonatkozó elméletekből kiindulva így ír: „a Csendesóceánban egykor létezett három halomból álló óriási földrész, amely Kr. e. 11 542. év május havának 13. napján az ottani éjjelen vulkanikus lángörvénytől elárasztva az Óceán mélyére süllyedt…”. Az elsüllyedt földrészt Csicsáky szerint Munak, Anyának, Földanyának stb. hívták. Lakói a magyák (=magyarok) tanították meg a népeket nyelvre, írásra és emberi életre. Elmélete szerint a magyák egy része Muból Amerikába költözött, és nyelvük feltűnően egyezik a magyarral. A magyák többi ága pedig a Föld többi részén szóródott szét. Az ősi magyar nyelvtan szerint a magyar nyelvet egyetlen kőből faragták, egyetlen logikával, így nem szorul feltétlen arra, hogy bármely más nyelvből is akár kölcsönvegyen, akár kölcsönadjon. Ennek fényében a magyar őstörténethez egy teljesen önállóan alakított és fejlődött ősi magyar nyelv kapcsolódhat. A Kárpát-medencét lakó népek többszörös összeolvadásából, egy stabilra sikeredett mesterséges nyelv több évezredes dinamikus fejlődésének végén a XVI. század nemzetállamokat életre hívó abszolutizmusainak hatására, a Kárpát-medencei népek egy része magyarrá kovácsolódott. Ezt a folyamatot segítette a latinul tudó felsőbb kasztoknak a pór nyelvet beszélők iránti lenéző magatartása, és megosztotta a több szálon futó, a latintól függetlenedni vágyó önálló nyelvek fejlesztése. A magyar nyelv fejlesztése nem szűnt meg. A nyelv folyamatosan új szavakkal bővül, amelyek szisztémája nem illeszkedik a előtag-gyök-toldalék-rag rendszerbe, de az élő nyelv használata a folytonos csiszolgatások által az akadémiai szintre eljutott szavak magyarrá formálódnak. Mindaddig, amíg a szavak értelme és átvitt értelmei megengedik, hogy egy mondatnak akár 3-7 valódi értelme is legyen, a nyelvet igen nehéz szétzúzni. Mindig az tanulja meg a nyelvet, aki el akar adni, aki kevesebb „beszélő”-vel bír.

Jegyzetek 1.

↑ http://ludens.elte.hu/~briseis/finnugor/ostort/oshver.html

↑ tehát Etelközt ↑ A magyar nyelv török kapcsolatai ↑ A mutációs változások száma a kép forrásaként is szolgáló "The phylogeography of Y chromosome binary haplotypes and the origins of modern human populations :P. A. UNDERHILL"*, G. PASSARINO",&, A. A. LIN", P. SHEN#, M. MIRAZO! N LAHR$,%, R. A. FOLEY$, P. J. OEFNER# and L. L. CAVALLI-SFORZA" " Department of Genetics" [forrás?] című munkából való. 5. ^ a b Ornella Semino: The Genetic Legacy of Paleolithic Homo sapiens sapiens: A Y Chromosome Perspective, in Extant Europeans, Science 2000/10. p. 290 [1] 6. ↑ A cikk (lásd fentebb) szerzői szerint az M173 30 ezer éves marker, amely az aurignaci telepeknél – 35 ezer-40 ezer évvel ezelőtt – vagy legkésőbb a legnagyobb eljegesedéskor – 20 ezer-13 ezer évvel ezelőtt – élő vadászoknál jelent meg Európában. 7. ↑ A cikk (lásd fentebb) szerzői szerint talán az M170 eredete a 20-25 ezer éve a Közel-Keletről bevándorolt, Gravetti-kultúrájú társadalom emberei voltak. 8. ↑ Genetika és (magyar) őstörténet: a közös kutatás kezdeténél. MTA hivatalos honlapja, 2008. 10. (Hozzáférés: 2009. október 6.) 9. ↑ Bálint Csanád (2008. 10). „A történeti genetika és az eredetkérdés(ek)”. Magyar Tudomány, p. 1170. Hozzáférés ideje: 2009. október 6. 10. ↑ 3 éven keresztül mutatták be a Magyar Televízióban az egyes motívumokat. A legismertebb a "Magyar népmesék" bevezető képsora. 11. ↑ http://www.freeweb.hu/herpai/Timaru.htm 2. 3. 4.

Források Veres Péter: A magyar nép etnogenezise (História, XXIX. évfolyam, 2007/4. szám) HU ISSN 01392409. Index 25384

68

Harmatta János: A magyarok nevei a görög nyelvű forrásokban – Honfoglalás és nyelvészet (Balassi Kiadó, Budapest 1997) ISBN 963-506-108-0 Gulya János: A magyarok önelnevezésének eredete – Honfoglalás és nyelvészet (Balassi Kiadó, Budapest 1997) ISBN 963-506-108-0 Harmatta János: Iráni nyelvek hatása az ősmagyar nyelvre – Honfoglalás és nyelvészet (Balassi Kiadó, Budapest 1997) ISBN 963-506-108-0

Irodalom Genetika, régészet, nyelvrokonság: közérthető magyarázatok és tudományos háttér – cikkgyűjtemény az MTA Nyelvtudományi Intézetének honlapján Rédei Károly: Őstörténetünk kérdései, A nyelvészeti dilettantizmus kritikája, Balassi Kiadó, Bp., 2003. ISBN 963-506-515-9 http://istvandr.kiszely.hu/ostortenet/007.html http://www.nemzetismeret.hu/?id=1.14 - Illyés Gyula esszéje Magyarország története - 1. rész: Úton a haza felé dokumentumfilm (Magyar Televízió, 2009)

Alternatív elméletek a magyar nyelv rokonságáról Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Alternat%C3%ADv_elm%C3%A9letek_a_magyar_nyelv_rokons%C3%A1g%C3%A1 r%C3%B3l

A nyelvtudomány mai álláspontja szerint a magyar nyelv az uráli nyelvcsaládba, azon belül a finnugor nyelvek közé tartozik; a finnugor nyelvrokonság elméletét vallja a Magyar Tudományos Akadémia. Ennek alapján az indoeurópai nyelvelméletbe illeszthető volta miatt szerte a világban a tudományos közélet is. A magyar nyelv rokonságára vonatkozóan ezen kívül több alternatív elmélet is létezik. A finnugor nyelvrokonság ellenzői két fő probléma miatt keresnek alternatív megoldásokat. Egyfelől a nyelvi rokonság és a nép története nem azonosítható egymással. Így az uráli és finnugor Őshaza önmagában csak a nyelv kialakulásának helyszíne, mégis a finnugor nyelvrokonság elméletének keretein belül a magyarok, mint nép uráli eredetét is tanítják. Az alternatív elméletek szerint a magyar népet alkotó etnikumok legnagyobb részének semmilyen uráli kapcsolata nincs (genetikailag, régészetileg, nyelvészetileg), így a finnugor nyelvcsalád kialakulása csak nyelvcsere, felülrétegződés vagy közlekedőnyelv létével magyarázható. A másik fontos tényező, hogy a magyar nyelv ugyan mutat nyelvszerkezeti és szókincsi egyezéseket a finnugor nyelvekkel, de legalább olyan jelentős és alaprétegbeli kapcsolatai vannak más nyelvcsaládokkal, így például a török nyelvekkel is. Az alternatív elméletek szerint a finnugor kapcsolat nem régebbi, mint a más kapcsolatok, vagy a finnugor nyelvű népek éppen a magyaroktól vették át saját nyelveiknek azt a rétegét, amelynek alapján ma a finnugor nyelvek közé sorolhatók.

A magyar nyelv alternatív rokonításának története Vámbéry Ármin 1869-ben Magyar és török-tatár szóegyeztetések címen adta ki munkáját. A mű nyomán kirobbant az ugor-török háború néven elhíresült nyelvtudományi vita, melynek során a Budenz József és Hunfalvy Pál által felállított finnugor-elmélettel szemben alul maradt. Nagy szerepet játszott ebben, hogy a finnugor-elmélet ebben az időben ugyanolyan megalapozatlan szórokonításokkal manipulált, mint amilyeneket az ellentábornak felróttak, így sikerült több mint 1000 magyar szóról „kimutatni” a finnugor rokonságot. (Ez a szám ma már nem haladja meg az 500-at.) Ezután Vámbéry nem foglalkozott többet a nyelvtörténeti elméletekkel. Vámbéry véleménye szerint a magyar török eredetű nyelv volna. Az alternatív elmélet hívei előszeretettel állítják be politikai vagy nemzetellenes töltéssel rendelkezőnek a finnugor elméletet. Gyakran hivatkoznak Trefort Ágoston egy idézetére. Eszerint Trefort 1877-ben – mint vallásügyi és oktatási miniszter, sőt 1874-től az MTA igazgatója – a következőket nyilatkozta: „Én az ország érdekeit kell nézzem és ezért a külső tekintély szempontjából az előnyösebb, a finnugor származás principiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem

69

európai rokonságra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finn-ugor eredet mellett törnek lándzsát.” Az idézet első biztos közlése Hary Györgyné 1976-os, a Valóság c. hasábjain megjelent cikkében van.[1] Zsirai Miklós Őstörténeti csodabogarak című munkájában (1943) felsorolja, hogy a magyar nyelvet a finnugor és török nyelveken kívül milyen más nyelvekkel egyeztették: héber, egyiptomi, sumer, etruszk, hettita, baszk, perzsa, pelazg, görög, kínai, szanszkrit, angol, tibeti, tamil, korják, kamcsadál, jukagir, japán, ajno, dravida, maori, magar, csin, lepcsa, dafla, abor-miri, khasszi, mikir, munda, gondi, örmény, bodó, kocs, garo, kacsari, manipur, teluga, migal, brahui, tapka, manyók, szokpa, hórpa, szerpa, szunvár, garung, rodong, csuruszja, kulungya, bahingya, lehorong, szangpang, dumi, bután, kamu, humi

Az alternatív nyelvelméletek inkább követik a multidiszciplináris elvet, mivel figyelembe veszik a régészet és a történettudomány eredményeit is. A nyelvészet ebben az esetben a történelem segédtudománya, és a helyén kell kezelni. Amikor egy nyelvelmélet olyan dolgot állít, amely történetileg nem igazolható, akkor a nyelvelmélet helytelen, nem a történettudomány. „Egyik nyelvész bírálóm megrótt, hogy nyelvészkedek. Az a válaszom, hogy nem én nyelvészkedek, ők történészkednek.”– László Gyula[2] „Régi meggyőződésem volt, hogy ha a nyelvészek nem irányították volna az obi-ugorokra az embertan kutatóinak figyelmét, magunktól sosem kerestük volna ott elődeinket, rokonainkat.” – László Gyula[3]

Alternatív elméletek Valójában már a finnugor nyelvészetben is két irányzat létezik, az egyik szerint finnugor nyelvek vannak és ebből alakult ki minden mai finnugor nyelv, a másik szerint viszont a finnugor nyelvek már csak az ugor nyelvcsalád egyik ágát képviselik, és a magyar nyelv nem nem az ugor nyelvek finnugor ágába, hanem az obi-ugor ágába tartozik. Az alternatívák elsődleges kiindulási alapja, hogy elvetik a finnugor nyelvek felé mutató nyelvi kapcsolat alaprétegbeliségét, vitatják az átvételek irányát és a nyelvfejlődési modellt. Az alternatív elméletek szerint az ugor nyelvcsalád (vagy finnogur vagy ural-altáji) a közös szókincséhez egy közlekedő nyelven keresztül jutott, amely közlekedő nyelv alapja a magyar nyelv is lehetett. Mindenesetre a magyarban találhatók meg legnagyobb számban egyszerre azok a fontos nyelvi jellemzők, amelyek alapján magát a finnugor nyelvcsalád elméletét felállították. Erre csak egy apró példa a kicsinyítő képzők esete, amelyek az uráli és a finn nyelvekben egyszerűek (csa/i, illetve ka/e/i), a magyarban viszont mindkettő megtalálható. Sőt ezen felül a szláv nyelvek ca kicsinyítője is, valamint még több egyéb nyelvi nyom további kicsinyítő képzőkre, mint a -d és a -ny. A magyar nyelv számos olyan jellemzőt mutat, amelyek más nyelvek felé is vezethetnek, amennyiben azt tekintik alaprétegnek. A nyelvi alaprétegek alapján több elmélet létezik.

Magyar-türk (turáni) elmélet A magyar-türk nyelvrokonság elmélete Vámbéry Ármin 19. századi kutatásait eleveníti fel. Eszerint a magyar az altaji nyelvcsaláddal, ezen belül a türk nyelvekkel és a hun nyelvvel áll közelebbi rokonságban. Az altaji nyelvcsalád a török vagy türk (ujgur, kirgiz, oszmán-török, kun stb.), mongol, mandzsu, hun, avar stb. nyelveket öleli föl, de távolabbi rokonságba hozzák vele a finnugor nyelveket is. Ilyen értelemben szoktak urál-altaji nyelvekről beszélni, amelyben az uráli a finnugor nyelveket jelöli. Az elmélet mellett szólnak a nyelvszerkezeti, nyelvtani hasonlóságok és bizonyos szókincsbeli egyezések mellett a magyarság belső-ázsiai, turáni kulturális kapcsolatai, a zenei, néprajzi, életmódbeli párhuzamok, továbbá történeti hagyományaink hun-magyar azonosságtudata. Sumer-magyar nyelvelméletek A sumer-magyar nyelvrokonság kapcsolatának feltételezése és vizsgálata a sumer nyelv felfedezésétől datálható, az elmélet első felvetői nem magyarok, hanem a nyelv első leírói voltak, akik eredetileg egy igen tág, sumer-turáni-altaji nyelvi egységben gondolkodtak. A két nyelv kapcsolatát ma is többen vizsgálják - elsősorban külföldön élő magyarok -, különböző módszerekkel. Ehhez azonban hozzájárul az a módszertani alapkérdés, miszerint a finnugor-elmélet követői szerint rendszeres

70

hangmegfeleltetésen alapuló nyelvvizsgálat az egyetlen módja a nyelvfejlődés tudományos vizsgálatának. Az alternatív elméletek nagyobb része elveti e módszer univerzális alkalmazhatóságának lehetőségét, és a nyelvek változásának más, általuk kutatott jellegzetességeit helyezik előtérbe.

Bibliai szóhasonlítások A Bibliában található magyar neveket vizsgálja.

Tamana-kutatás A világ bármely táján föllelhető és a Kárpát-medencében is előforduló földrajzi nevek hasonlóságát, egyezőségét vizsgálja.

Etruszk-magyar nyelvrokonság Legutóbb az etruszk-magyar nyelvrokonság elmélete került előtérbe Mario Alinei olasz nyelvész kutatásai alapján. Valójában Alinei nem kifejezetten etruszk–magyar nyelvrokonságról beszél, hanem azt állítja, hogy az etruszkok nyelve a finnugor nyelvek közé tartozik, bár az elmélet végkövetkeztetése az, hogy az etruszk nyelvhez a magyar áll a legközelebb. A hasonlóság a puszta alaki egyezéseken túlmenően az írásrendszerre és a betűk kiejtésére is vonatkozik. Magyar ábécé latin betűkkel

a

á

b

c

cs

d

dz

dzs

e

é

f

g

gy

h

magyar kiejtése

a

á

bé

cé

csé

dé

dzé

dzsé

e

é

ef

gé

gyé

há

etruszk változat

ay

–

bee cee/kay csuh dee dzuh

–

ee

–

ef

gee

–

haa

etruszk ábécé

[4]

–

–

/

–

–

rovásírás Magyar ábécé latin betűkkel

i

í

j

k

ak

l

ly

m

n

ny

o

p

q

r

magyar kiejtése

i

í

jé

ká

ak

el

lyé

em

en

eny

o

pé

ku

er

etruszk változat

ai

–

jay kay/cee

–

el

–

em

en

–

ow

pe

que

ar

etruszk ábécé

–

–

/

–

–

rovásírás

–

Magyar ábécé latin betűkkel

s

sz

t

ty

u

v

w

magyar kiejtése

es

esz

té

tyé

u

vé

vé

tyuh

yu

vee

wee

etruszk változat

suh esz tee

x

z

zs

iksz ipszilon

zé

zs

eksz

zed wai

etruszk ábécé

y

(wai) ( )

rovásírás

A hasonlóság azonban máshonnan is származhat.

Az ősnyelv elmélete Az ősnyelvkutatás egészen új keletű tudomány. Két fő iránya van. Az egyik az úgynevezett nosztratikus nyelvcsalád kutatása. Ennek nincsenek különösebb magyar vonatkozásai jelenleg, mivel a magyar nyelv nem kerül szóba, vagy ha igen akkor csakis a rekonstruált finnugor szavakon keresztül. A másik a szóbokor- vagy más néven szógyökrendszerből indul ki. Az elmélet szerint a magyar nyelv egységes szóbokor rendszere nem jöhetett létre a nyelvtudomány által feltételezett mértékű utólagos keveredésekből. A szóbokrok hálózata átszövi a nyelvet, és ez a hálózat szerves és egységes. Az elmélet vallói szerint ezt a magyarban könnyen látható egyszerű tényt a hivatalos magyar

71

nyelvtudomány tagadja és az általuk alapműnek tekintett Czuczor-Fogarasi szótárt, illetve a külföldön is használatos belső rekonstrukció módszerét ignorálja. A hálózat széttöredezve megtalálható más nyelvekben is, de csak romjaiban, míg a magyarban teljesen vagy nagyságrendekkel teljesebben. A más nyelvekből átvett szavak vagy gyökeret vertek, azaz a megfelelő szógyök jelentéskörébe vonódtak vagy csak speciális használati körben maradtak meg vagy kihullottak az adott nyelvből. Nagyobb mennyiségű szó átvételének hatására, illetve a szógyökök jelentésének elhomályosulása miatt ez a hálózat a nyelvek többségében szétszakadozott. A szóbokrok építkezésének logikája (önhasonlóság, természeti formák) miatt a magyar nyelv kialakulásakor vagy egy műnyelv (egyfajta megtervezett „lingua franca”), mint pl. az eszperantó, vagy – a gyökök mögött rejlő ikonikus képeket is figyelembe véve – az emberi elme fejlődésével párhuzamosan fejlődött. Majd a továbbiakban, ahogy az emberi gondolkodás és kultúra fejlődött, úgy fejlődött a nyelv is, az alapfogalmak köré úgy bokrosodtak a szóbokrok. Az ily módon létrejött ősnyelv a legtisztábban a ma magyarnak nevezett nyelvben őrződött meg az elmélet szerint. Feltételezik továbbá azt is, hogy kulturális szempontból a magyarok elődei inkább átadók semmint átvevők voltak vagy legalábbis rendkívül sikeresen beépítették az átvett tudást és annak szavait, illetve, hogy jóval hosszabb ideje élnek a Kárpát-medencében és környékén. Ez utóbbit az elmélet képviselői igazolva látják az újabb genetikai, régészeti, embertani, összehasonlító népzene-tudományi, népművészeti (tágabb értelemben a népi műveltség által megőrzött elemek), írástörténeti, sőt, a finnugor fősodorral szembemenő nyelvészeti kutatások által is.

Az alternatív elméletek bírálata A bírálók (például Rédei Károly) szerint, általában „délibábos nemzettudatból” táplálkoznak. Hunfalvy és Budenz sem voltak azonban nyelvészek, míg Vámbéry az volt. A finnugor nyelvrokonságot az elmélet születése óta sokan ellenérzéssel fogadják, aminek szerinte oka a keletkezéskor még egyértelmű nemzetellenes, célzott politikai szándék. Az elméletet elutasító nézeteknél gyakran megfigyelhető az összehasonlító és történeti nyelvészet széles körben bevett módszereinek tagadása. Így például a magyar nyelv mai köznyelvi változatával dolgoznak, bizonyító erejűnek vélik a hasonlóságokat, ill. nem tekintik mérvadónak a rendszeres hangmegfelelések létét vagy hiányát. Szerinte a finnugor-elmélet hívei szerint ezt a módszert a nyelvészet más nyelvek (elsősorban a germán) esetén sikerrel alkalmazta, ezért kritika nélkül átvehető és alkalmazható a magyar nyelven is. (Pl. az újlatin nyelvek vizsgálatában a latin nyelvvel összhangban álló eredményre vezetett. Az alternatív elméletek ezt tautológiának tartják: a latin és az újlatin nyelvek összehasonlítása alapján felállított hangtani szabályok érvényességének bizonyítására szerinte nem alkalmas az a körülmény, hogy ezen szabályok alapján az újlatinból valóban levezethető a latin. Ugyanakkor még ez sem teljesen igaz szerinte, hiszen az újlatin nyelvekre alkalmazott germán hangeltolódási törvény alapján még sohasem sikerült magát a latin nyelvet rekonstruálni. Ez egyben a hangtörvényeken alapuló módszerekkel létrehozott protonyelvek kritikája is.) Az összehasonlító nyelvtudomány megszületése a 19. században azon feltevésen alapszik, hogy két nyelv rokonságának a vizsgálatakor éppen nem a hasonlóságokra kell figyelni, hanem a rendszerszerű különbségekre. Két szó közötti hasonlóság azért nem bizonyíték az azokat használó nyelvek rokonságára, mert a hasonlóság oka kölcsönzés (sőt, akár véletlen egybeesés) is lehet. Mivel a nyelvek mind fonetikailag (hangtanilag), mind szemantikailag (jelentéstanilag) változnak, a túl nagy megfelelés a nyelvészben, a hivatásos kételkedőben inkább a kölcsönzés, s nem pedig a rokonság gyanúját kelti fel. Ezzel szemben a rendszerszerű különbségek csak a vizsgált szókészlet közös eredetével magyarázhatóak. (Részletesen lásd a rendszeres hangmegfelelések törvénye szócikket.) Az alternatív elméletek tagadják, hogy véletlen módon több százra tehető egyezések jöhetnének létre, mivel nemcsak a hangalaki azonosság, hanem a jelentésbeli megfelelés is adott, a kettő együttesen viszont igen kevés esélyt ad a véletlenre. Ezen elméletek egyik sarokpontja a nyelvcsaládok areális nyelvkiegyenlítődés útján történő létrejötte, ezért a szóátvételek lehetősége éppenséggel nem érv ellene, hanem bizonyíték mellette.

Nehézségek az egyes elméletek alkalmazása során A türk rokonítást a régészet alátámasztja. A finnugristák szerint azonban a rokonítható szavak köre a török nyelvek esetén sokkal távolabb esik az úgynevezett alapszókincstől (amit a nyelvek összehasonlításakor elsődlegesen vizsgálnak), mint a finnugor nyelvek esetében. Az „alapszókincs”

72

meghatározása azonban erősen szubjektív. A finnugor-elmélet szerint a finnugor nyelvekkel rokonítható szavak rendszerint elemibbek, alapvetőbbek, primitívebb fogalomkörökbe tartoznak, mint a türk nyelvekkel rokonítható szavak. A magyar nyelvben fellelhető alig 500 finnugor szó azonban egy alapszókincsnek is csak a nagyon kis töredékét alkotja, ennek nagyobb része vagy török, vagy valamilyen egyéb nem-finnugor, éppenséggel az indoeurópai körbe is vezet. Az alapszókincs elmélete még az indoeurópai nyelveket sem képes önmagában rokonítani. Így például az indoeurópai nyelvek többségében közös a vas szó. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy az indoeurópai nyelvi egység a vaskorban még fennállt. Ugyanakkor a tej szó már nem közös, holott a vaskort jóval megelőzően létezett már a tej. Még inkább alapszókincsbe illőnek látszik a láb, ami közös, míg a kéz már nem közös. Az alapszókincshez tartozónak gondolt lazac jelentésű germán lox (német Lachs) alapján komoly elméletté vált az indoeurópaiak északi származására vonatkozó elgondolás. Azonban ennek rokonát a hindi lak szóban találták meg, amelynek jelentése „rózsaszínű máz”. (Magyarban: lazac!) Ez épp olyan délibábos, célorientált nyelvi bűvészkedés az indoeurópai nyelvészektől, mint amilyeneket az alternatív elméletek fejére olvasnak. Ezért az alapszókincs elmélete csak erős megszorításokkal, fenntartásokkal tekinthető tudományos módszernek. A magyar-türk nyelvrokonság elmélete mellett szól másrészről az is, hogy nagyjából a finnugor nyelvészet által is használt összehasonlítási módszereket alkalmazza. Ezeket ma már egyre több nyelvész erősen megkérdőjelezi. A nyelvészek között ma már nem elfogadott az altaji nyelvek (török nyelvek és mongol nyelvek) rokonságának bizonyítása sem, bár sokáig az volt. A mandzsu, hun, avar nyelvek idetartozása pedig különösen kérdéses. A avar és hun nyelvet csak személynevekből ismerjük, magáról a nyelvről szinte semmit sem tudunk. (Többek között Dr. Detre Csaba ettől eltérő véleményen van, lásd a külső hivatkozásoknál.) A sumer nyelvi eredetkutatás talán legsúlyosabb módszertani hiányossága, hogy nem a lehető legkorábbi magyar nyelvemlékeket, hanem a mai, 20–21. századi nyelvállapotot veszik alapul. További érvekhez, melyek kétségbe vonják e kutatások hitelét, lásd a Sumer–magyar nyelvrokonság című cikket. Mindemellett az a körülmény, hogy még a mai nyelvállapotban is felismerhetőek bizonyos hasonlóságok, talán csak azt bizonyítják, hogy a magyar nyelv jóval lassabban változik, mint a szabályos hangváltozásokban gondolkodó indoeurópai nyelvek. A szóbokor (ősnyelv) elmélet ellenzői szerint a teória nyelvészetileg bizonyíthatatlan. Az elmélet támogatói ugyanakkor rendszeresen elfelejtkeznek annak a ténynek az említéséről, hogy az úgynevezett „szóbokor-rendszer” nem más, mint a sémi nyelvekből, s tágabban az afroázsiai nyelvcsaládból jól ismert, sőt, azok alapját képező három betűs gyökrendszer, mely leglátványosabb és minden tekintetben tévedésmentesen működő, az ötletszerű rokonításokat kizáró módon ott és nem a magyarban lelhető föl. Ugyancsak nem szokás említeni, hogy a gyökrendszer nem valami speciális, újonnan vagy újra fölfedezett magyar nyelvi sajátosság, hanem egy olyan „nyelvi állandó”, mely – alapszinten – valamennyi nyelvben fellelhető.[5] A gyökrendszer importja azonban nem zárható ki, hiszen mind a finnugor, mind az indoeurópai nyelvekben fellelhetők akkád eredetű, vagy akkáddal rokonítható szavak. Ugyanezek az akkád szavak a mai sémi nyelvekben is elterjedtek.[6] A magyar nyelv rokonságára vonatkozó többi elméletet, mivel érveik nincsenek összhangban a nyelvtudomány bevett módszertanával, a nyelvészek egy része szintén elveti, s a finnugor elmélet ellenzői közül sem mindenki támogatja őket. Ez a tény is jelzi, hogy a nyelvtudományról való ismeretterjesztésnek még igen nagy szerepe van az elkövetkezendő évtizedekben, hogy ki-ki maga is eldönthesse, mely érvek szerepelhetnek a tudományos értelemben vett nyelvészet eszköztárában, és melyek nem. A nyelvtudománynak is el kell azonban gondolkodnia azon a kérdésen, hogy az alkalmazott módszereik valóban az egyedül üdvözítő módszerek-e, és a mai nyelvelméletekben meglévő kisebb-nagyobb nehézségek nem arra vezethetők-e vissza, hogy az első germán hangeltolódás alapján kiterjesztett és univerzálissá kikiáltott rendszeres hangmegfeleltetés módszere esetleg egy általánosabb elmélet kicsiny részét képezi?

73

Jegyzetek 1. 2. 3. 4. 5.

6.

↑ Töriblog.hu - Hamis-e a nemzetvesztő Trefort-idézet? ↑ László, Gyula. Árpád népe. Magyar Helikon, Gyula (2005). ISBN 963-208-915-4 , 29. old. ↑ László, Gyula. Őstörténetünk, 3, Tankönyvkiadó, Budapest (1987). ISBN 963-18-0019-9 , 20. old. ↑ az etruszk ábécé ↑ A legfőbb különbség a sémi és magyar gyök- vagy szóbokorrendszer között az, hogy míg előbbiben a gyökrendszer a nyelv alapzatát képezi, mely ma is minden különösebb nyelvészeti absztrakció, hangmegfeleltetés, stb. nélkül látható, addig a magyarban ezt csak visszakövetkeztetésekkel lehet megtalálni. ↑ Komoróczy Géza (2009.). „Új és régi – Mezopotámia az i. sz. 1. évezred első felében”. Ókor VIII (2), p. 3-7. ISSN 1589-2700.

Külső hivatkozások Finnugrisztikai alapismeretek (ELTE) Badiny-Jós Ferenc: Egyedül maradtam... Mégis féltek tőlem...? Dr. Bakay Kornél: Őstörténetünk és nyelvünk erőszakos finnesítése ellen I-II. Bobula Ida írások (sumer rokonság) A finnugor nyelvrokonság kutatástörténete EKOSZ-EMTE: Művelődés 33 – Gondolatok a magyarkultúráról) Kiszely István: A magyarok őstörténete: a magyar nyelv eredete (török rokonság) Dr. Marácz László: A finnugor elmélet tarthatatlansága nyelvészeti szempontból (A finnugor elmélet elvetése mellett érvelő nyelvészeti tanulmány.) Dr. Marácz László: A kétszer kaksi igazsága (válasz Rédei Károlynak) Mancs.hu: Ősvita (a magyar nyelv rokonítási kísérleteiről) Ősnyelv (gondolatok az ősnyelvről, benne a magyarról) Mit mondanak nyelvünkről a külföldiek? (A magyar nyelv eredetéről) Nyelvrokonságok táblája (magyar-altaji-finnugor-dravida-szumér-etruszk rokonság) Varga Csaba (ősnyelvpárti) Varga Csaba: Az angol szókincs magyar szemmel, 2007 Varga Csaba: Ógörög:Régies csángó nyelv, 2006 Pacaldiéta (A nyelvrokonságról)

74

III. Honfoglalás http://hu.wikipedia.org/wiki/Honfoglal%C3%A1s

A magyarok vándorlása

Az 2008-ban felépült honfoglalási emlékjel a Vereckei-hágón. Matl Péter munkácsi szobrász alkotása.

75

Általános értelemben honfoglalásnak nevezzük azt a folyamatot, melynek során valamely nép egy kiválasztott területet birtokába vesz, abból a célból, hogy ott új hazát alapítson. Ennek megfelelően a magyar történelemben honfoglalásnak nevezzük azt a folyamatot melynek során a magyarok a Kárpátmedencét a birtokukba vették. A nagy történelmi időtávlat és a viszonylag kevés írásos forrás miatt nehéz pontosan rekonstruálni a honfoglalás menetét és eseményeit. Két jelentősen eltérő fő elmélet létezik. A legelterjedtebb, hagyományos nézet szerint a magyarok egy lépcsőben szállták meg a Kárpát-medencét. A honfoglaló törzsek eszerint 895 táján telepedtek meg a Kárpát-medence alföldi területein. Ekkoriban Szvatopluk morva fejedelem fiainak birodalma már széthullóban volt, ami megkönnyítette a dolgukat. 902-re a Kárpát-medence egész területét irányításuk alá vonták, bár az állataik miatt főként az Alföld, Mezőföld, Kisalföld, Csallóköz és Szerémség területein telepedtek le, ahol megfelelő minőségű legelők álltak rendelkezésre. E nézet szerint az itt lakó, főleg avar és szláv eredetű népek nem éltek túl sűrűn a vidéken és pár emberöltő alatt beolvadtak az új jövevények törzseibe. Ha földművelésben nem is, állattartásban valószínűleg volt mit tanulniuk a magyaroktól, akik ridegtartással, téli takarmányozás nélkül nevelték állataikat. A másik jelentős elmélet László Gyula nevéhez fűződik. A kettős honfoglalás elmélete szerint a magyarság ősei két lépcsőben szállták meg a Kárpát-medencét. Az első szakasz 670 körül volt (griffes-indás kultúra), míg a második szakasz a jól ismert 9. század végi bejövetel. Szócikkünkben a hagyományos nézet szerint ismertetjük a honfoglalás történetét, majd a kettős honfoglalás elméletét is bemutatjuk.

Okok és előzmények Az 5. század óta az eurázsiai sztyeppén a keletről nyugatra mozgás volt a jellemző. Ez hozta a hunokat, avarokat, onogurokat és a magyarokat is Európába, végül törvényszerűen mind a Kárpátmedence területén jutottak a legnyugatabbra.[1] A hadászati tényezőkön túl a népek, így a magyar honfoglalást megelőzően a besenyők és úzok nyugatra vonulásának gazdasági okai is lehettek, nevezetesen a legelők megfogyatkozása, amit előidézhetett a szárazabb vagy hidegebb éghajlat, vagy a sikeres állattenyésztés nyomán bekövetkezett demográfiai robbanás is, végeredményben mindkét esetben a relatív túlnépesedés.

A magyarok Etelközben 670 körül a Fekete-tengertől északra levő sztyeppén nagy változások történtek. Felbomlott az onogurbolgár birodalom, amelyik alapítójának, Kuvratnak a halála után fiai irányítása alatt állt. Az ő viszályukat kihasználva a kazárok és magyarok benyomultak területükre, a bolgárok több csoportra szakadtak. A volgai bolgárok Kotrag vezetésével északkeletre a Volga vidékére, a dunai bolgárok Aszparuh vezetésével délnyugat felé a Duna vidékére, egy másik csoportjuk pedig Kuber vezetésével a Kárpát-medencébe költözött, ahol az Avar Birodalom hűbérese lett. A magyarok ekkor foglalták el Etelközt, a nagyjából a Duna és a Dnyeper közé eső területet. [2] Elképzelhető, hogy az ekkor szétvándorló bolgárokkal kisebb magyar csoportok is tartottak. Ezt támasztja alá a Julianus barát által 1235-ben megtalált Magna Hungaria Volgai Bolgárország mellett. 922-ben őket nevezte ibn Fadlán baskíroknak.[3] De az is lehet, hogy ez a bolgárokhoz csatlakozás csak később, a kazároknak az araboktól elszenvedett 737-es veresége után történt, amikor a bolgárok északabbra húzódtak, távolabb a kazár fennhatóság alól. Egyes elképzelések szerint hasonlóképpen a bolgárokhoz csatlakozott magyar csoportok bevándorlása is lehet a 670-ben a Kárpát-medencében régészetileg megfigyelhető etnikai átrendeződés, a griffesindások megjelenése mögött. Az írásos forrásokban a magyarok 839-ben jelennek meg, amikor bizánci forrás szerint az Al-Dunánál tartózkodtak [4] és bolgár felkérésre Bizánc ellen vonultak. A magyarok ekkorra erősödtek meg annyira, hogy végleg elszakadjanak a kazár befolyás alól és teljesen önálló politizálásba kezdjenek. Valószínűleg azért építették a kazárok Sarkel erődjét 838-ban a Don alsó folyásánál, hogy biztosítsák határukat a magyarok felé.[2]

76

862-nél jegyezte be Hinkmar reimsi érsek a Szent Bertin-kolostor évkönyvébe, hogy a korábban ismeretlen Ungri is Német Lajos királyságát pusztították.[3] Német Lajos fia, Karlmann bajor király 861-ben kelt fel apja ellen, amiben Lajos hűbérese Rasztiszlav morva fejedelem is támogatta. Rasztiszlav szövetségeseiként jelentek meg a magyarok. [2] Rasztiszlav kihasználta a frank belháborút az elszakadásra és 862-ben az addigi frank papok helyett Bizáncból kért hittérítőket. Szent Cirill és Szent Metód 863-ban érkeztek meg

A közvetlen előzmények 881-ben a magyarok és a kabarok Szvatopluk morva fejedelem szövetségeseként Bécs alatt harcoltak a keleti frankok ellen. [4] Ebben az időben Etelköz kezdett egyre szűkebb lenni a magyaroknak. Regino prümi apát 908-ban befejezett krónikája szerint a magyarok területe túlnépesedett. Mivel a ruszok Oleg vezetésével megszállták Kijevet, az Al-Dunánál ott volt a dunai bolgár állam, keletre a sztyeppén egyéb népek, a Kárpát-medence felé látszott lehetőség a terjeszkedésre. [1] A 890-es évekre a magyar törzsi vezetők Etelköz felől egyre inkább nyugati irányban kezdtek orientálódni. 892 és 895 között rövid idő alatt háromszor is megfordultak a magyar hadak a Balkán és a Kárpát-medence területén. A Fuldai Évkönyv szerint 892 nyarán segítette meg egy magyar sereg Arnulf keleti frank királyt, aki engedetlenkedő hűbéresének, Szvatopluk morva fejedelemnek az országába indított büntető hadjáratot. A magyarok 892 júliusában négy hétig pusztították Morvaországot. A történetírás egy része ezt tekinti a honfoglalás valószínű kezdeti időpontjának, mivel ekkor a Kárpát-medence keleti részét valószínűleg megszállták a magyarok, és egyes segédnépek (kabarok, székelyek) nem vonultak vissza, hanem esetleg itt át is teleltek, de erre közvetlen bizonyíték mindenesetre nincs.[1] A 16. századi humanista, Johannes Aventinus – aki talán azóta elveszett régi krónikák alapján dolgozhatott – írja, hogy 892-ben a birodalmi gyűlésen, ahol Szvatoplukot ellenségnek nyilvánították, részt vettek a magyarok királyának, Cusalának követei és ekkor a magyarok megkapták Daciat (azaz Erdélyt), mint megtámadható és elfoglalható területet.[3]

A honfoglalás A Kárpát-medence keleti részének elfoglalása 893 tavaszán I. Iszmail bin-Ahmed emír, a buharai központú Számánida emirátus uralkodója hadjáratot indított a tőle északra a Szir-darján túl élő úzok ellen. Fogjul ejtette az úz fejedelemnőt, a katunt és rengeteg rabszolgát, állatot valamint kincset zsákmányolt. Az úzokat keleti szomszédaik is megtámadták, ezért csak nyugatra vonulhattak. Kárpótlásul rátámadtak a tőlük nyugatra élő besenyőkre, elszedték állataikat és legelőiket. [5] 894-ben a besenyők átkeltek a Volgán, és megjelentek Európában, a magyarok etelközi szállásterületének közvetlen keleti szomszédjaként.[3] Ebben az évben a magyarok a dunai bolgárok ellen vezettek hadjáratot, amelynek vezetője Árpád fejedelem fia, Liuntika volt. [2] 894-ben a magyarok Szvatoplukkal kötöttek szövetséget, melynek emlékét feltehetően a 14. századi magyar krónikában megörökített, ún. Fehér ló-monda őrizte meg. A megállapodás értelmében a magyar és a morva seregek együttesen rohanták meg Arnulf pannóniai tartományát, a források szerint komoly pusztításokat okozva ezzel. Feltehetően ez a segítségnyújtás, illetve Szvatopluk halála is hozzájárult ahhoz, hogy a morvák, még az év őszén békét kötöttek a frankokkal. Az akkori kor felfogása szerint az egyik fél halála esetén a megállapodások érvényüket vesztették. A fejedelmi cím örökléséért két testvért, II. Mojmír és II. Szvatopluk vetélkedett, ez a későbbiekben elősegítette a magyar terjeszkedést. A Fuldai Évkönyv beszámol a magyarok pannóniai hadjáratáról és a hatalmas pusztításról. Szvatopluk azonban még a hadjárat előtt meghalt, halálát a Fuldai Évkönyv előbb említi. [1] Egy feltevés szerint a magyarok (főleg kavarok) értesülve Szvatopluk haláláról nem vonultak vissza a Kárpát-medencéből, hanem a Felső-Tisza vidékén teleltek át. Biztosan annyit tudunk, hogy 894 őszén a keleti frankok és a morvák békét kötöttek.[1]

77

A frank-morva békekötés után a nyugat felé tekintő magyar törzsfőknek új katonai szövetségest kellett keresniük maguknak. Erre nem sokáig kellett várni: 895-ben a bizánci császár követe jelent meg Árpád és Kurszán vezéri szállásán, hogy segítséget kérjen az új, energikus bolgár cár, Simeon ellen folytatott háborúhoz. A Dunán Eusztháthiosz tengernagy által a bizánci flottával átszállított magyarok lerohanták a bizánciak ellen hadakozó bolgárok országát, majd a források szerint legalább két csatában az ellenük vonuló Simeon bolgár cár seregét is legyőzték. Először feltehetően Preszláv - Mundraga környékén, majd Disztra (Szilisztra) váránál. [1] A Mundraga várába zárkózó Simeon hamarosan békét kötött a bizánciakkal, akik visszavonultak. Simeon ekkor a magukra maradt magyarok ellen vonult és egy nagy csatában legyőzte őket. A Fuldai Évkönyv csak erről a harmadik csatáról számol be, amiben Simeon maga is 20 ezer lovast vesztett.[1] Az Etelközben maradt magyarokat közben besenyő támadás érte. A két oldalról jövő támadás harapofogóba vette a magyarokat és ez Etelköz feladására és a nyugat felé húzódásra késztette őket. [1] Kisebb csoportjuk ekkor mehetett délre (a Kuma és Terek folyó vidéke, ill. a Kaukázus) felé. A keleten maradtakat ezen a déli területen írta le később Al Bakri, Gardizi, stb. A honfoglalás pontos menete és időrendje nem ismert, de a leírt 895-ös események hatására 900 előtt történt, amikor újra hallunk a magyarokról. Úgy tűnik, hogy a Kárpát-medencébe bevonuló magyarok nem ütköztek számottevő ellenállásba és a besenyőkkel vagy bolgárokkal sem tudunk újabb csatáról ebben az időben, ami a rendezett áttelepülés mellett szól, amivel az ellenséges szomszédok is megelégedhettek. A legújabb régészeti kutatások szerint nem vonultak vissza teljesen a Kárpátok mögé, az új védvonal a Kárpátok előterében volt. Erre utalnak a Przemysl, Lviv, Dnyeszter- és Prutmenti valamint Bukarest közelében feltárt sírok. [3] A magyar törzsek létszámát kb. 400 ezer főre teszik ekkoriban, ennek katonai hadereje kb. 70 ezer főre tehető. A bizánci szövetségben végrehajtott bolgár hadjárat, melynek feladata a Kárpát-medence megszállásának előkészítése, és az észak-nyugati bolgár tartományok meghódítása, mindössze két törzs katonai potenciálját, azaz mintegy 20-25 ezer harcost foglalt le. Az egyes törzsek védelmi erői (ún. gyepűvédők) különben sem vettek részt hadjáratokban. Megfelelő védelmi erő egy esetleges besenyőtámadásra rendelkezésre állt tehát. Azt is figyelembe kell venni, hogy több száz ezres tömeg (köztük arányos mértékben öregek, betegek, gyerekek, és állapotos nők) nem menekül "rendezetlenül" ezer kilométert lóháton, kocsikon, kordékon. Egy ilyen áttelepülés tervezést igényel és felkészülést, takarmányt, tartósított élelmiszereket, sót, stb. Az ellentmondás lehetséges feloldása, hogy a „menekülés” inkább tervszerű kiürítés lehetett a besenyőktől tartva, akiknek támadása a hátramaradottakat érhette az Etelközben. Erdélyben a magyarok a Képes krónika bejegyzése szerint megölték Álmos vezért, „nem mehetett be ugyanis Pannóniába”. Arra, hogy ezt miért tehették, három elmélet is létezik. 1. Egyes feltevések szerint ekkor járt le Álmos megbízatása, és ezután feláldozták. 2. Mások szerint a kendét akkor kell feláldozni, ha döntő háborút veszít, mert ekkor bizonyossá válik, hogy meggyengült ítélőképessége. 3. A harmadik feltevés szerint Álmos fejedelem rituális feláldozásával ereje, bölcsessége és tehetsége átáramlik fiába, Árpádba. A forrásból azonban nem derül ki, hogy a megölés rituális feláldozás lett volna. Nem tudhatjuk, mennyire befolyásolhatta a szerzőt Mózes története, aki elvezette népét új hazájába, de ő maga nem léphetett be oda. Álmos igen idős ember (jóval 60 felett jár) ebben az időben, így nem zárható ki az sem, hogy mégis természetes halállal halt meg.

78

Munkácsy Mihály – Honfoglalás 1893, 459 x 1855 cm, olaj, vászon. Magyar Képzőművészeti Galéria

A Feszty-körkép (tulajdonképpeni címén: A magyarok bejövetele) Feszty Árpád festőművész panorámaképe a honfoglalásról. Jelenleg az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban látható.

A honfoglaló vezérek a Vereckei-hágónál. (A Feszty-körkép részlete.)

79

Árpád fejedelem lovasszobra. A honfoglaló vezérek együttesében a Millenneumi Emlékművön, Budapesten. Zala György alkotása.

Honfoglaló Árpád vezér emlékműve Ópusztaszeren

80

Pannónia elfoglalása A honfoglalás nem egy év alatt zajlott le, és legalább két nagyobb szakaszban. Először az ország keleti felét, majd később a X. század elején a nyugati felét foglalták el. Utóbbira az adott alkalmat, hogy 899-ben Arnulf császár szövetséget ajánlott a magyaroknak Berengár ellen. A hadjárat idején azonban meghalt Arnulf, így - hasonlóan Szvatopluk öt évvel korábbi halálához - a magyar felfogás szerint megszűnt a szövetség, az Itáliából visszatérő csapatok elfoglalták a Dunántúlt és 902-ben morvák által birtokolt északnyugati területeket, ami után a morva állam megszűnt. Mindezek a hódítások nagyobb csaták nélkül zajlottak, a magyarok nem ütköztek számottevő ellenállásba. A magyar hódítást megkönnyítette II. Mojmír és II. Szvatopluk rivalizálása, valamint a morvákat érő ismétlődő frank támadások is.[3] Az ezt követő időszak hadjáratainak célja láthatóan a katonailag ellenőrzött terület, a mezsgye nyugatra tolása volt az Ennsig, ahogy azt korábban az avarok is tették. A hadjáratok vezetőinek nevét nem ismerjük, az egyetlen kivétel 904, amikor megölték Kuszált, azaz Kurszánt, egyes források szerint lakomán tőrbecsalták, mások szerint csatában esett el. [3] Árpád fejedelem halálának időpontja sem ismert. A magyar-keleti frank háborúk történetében az első jelentős összecsapásra 907-ben került sor, amikor a pozsonyi csatában sikerült visszaverni a támadó keleti frankokat. A csatában elesett Liutpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek is. A Salzburgi évkönyvek szerint ez volt a legszerencsétlenebb háború, Gyermek Lajos király Passauba menekült.[3] Ezzel a magyaroknak sikerült a határt az Ennsnél biztosítaniuk és ezután következett a távolabbi kalandozások kora.

A kalandozások A Kárpát-medencét többé-kevésbé birtokba vették (a hegyeket és erdőket jó darabig érintetlenül hagyták), de a terület az eddig megszokotthoz képest szűkebb volt, ami lassan letelepedésre kényszerítette az embereket. Ehhez az is hozzájárult, hogy nyugati irányban már jól szervezett hadsereggel bíró államokat találtak, amelyeket nem sikerült huzamosabb ideig leigázni. A kalandozások, amelyeknek célja már nem a hódítás, hanem a zsákmányszerzés volt, segítettek a törzsi feszültségek csillapításában. Egész Európát bejárták, szokatlan harcmodorukkal kezdetben hatalmas sikereket aratva. Viszont a könnyűlovasság, amivel a magyarság rendelkezett, hosszú távon nem tudta felvenni a harcot a nehézpáncélba öltözött ellenfelekkel és a hatalmas, kőből épült várakkal (utóbbiak léte legalábbis kétséges). Néhány kisebb vereség már a 930-as évek során jelezte a szerencse megfordulását, de az igazán súlyos csapás 955-ben, Augsburgnál következett be, ahol a megtámadott tartományok egyesített seregeivel találták szembe magukat. Ez nem csak nagy emberveszteséget, de egy korszak alkonyát is jelentette (Lásd: gyászmagyarok). A kalandozások egy ideig déli irányba még folytatódtak, de 970-re a bizánciaktól elszenvedett vereségek is túl nagynak bizonyultak. Ekkor indította és véreztette el vegyes felállású, orosz-bolgár-besenyő-magyar seregét Szvjatoszlav kijevi fejedelem. Habár a hadjáratot nem önállóan indították eleink, a hagyományos szakirodalom többnyire az arkadiopoliszi csatát tartja a kalandozások záró ütközetének. Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a magyarság előtt két út áll: vagy felmorzsolódnak és eltűnnek, mint a hunok, gepidák, avarok és annyi más vándornép, vagy megszerveznek egy, a későbbiekben európai típusúnak hívott államot. A kalandozó hadjáratokról a továbbiakban még részletesen szólunk.

Gazdasági jellemzők A magyarok félnomád életmódot folytattak, amelyben a nagyállatartás dominált. Korábban, a letelepedés előtt valószínűleg inkább lovat és szarvasmarhát tenyésztettek, mert ezekkel könnyebben lehet mozogni, ám a letelepedés után fontosabbá vált a juh, sertés és tenyésztése is. Az ősmagyarok félnomád életet éltek, tehát az állattenyésztés mellett földműveléssel is foglalkoztak. Ez utóbbi ág most látványos fejlődésen ment keresztül. Az itt élő szláv népektől a magyarok átvettek számos

81

mezőgazdasági eszközt és technológiát. Ekkor számos földműveléssel kapcsolatos szó került át a magyar nyelvbe. Ekkoriban az ipar még szűk körű volt. A termelést nagyobbrészt a szolganépek végzik. Ezeket a törzsfői, nemzetségfői település köré telepítik, úgy, hogy egy helyre kerüljenek az azonos foglalkozásúak. Az iparhoz hasonlóan valószínűleg a kereskedelem sem jelentős.

Társadalmi jellemzők A honfoglalók számát különböző szerzők 20 ezer és 1 millió közé teszik. A betelepült magyarok törzsenként telepedtek le, és alakították ki saját törzsi településeiket. A hét törzs: Tarján, Jenő, Kér, Keszi, Nyék, Megyer, Kürtgyarmat. A hét törzs vezetője, a Hétmagyar a hagyomány szerint az Etelközben vérszerződést kötött egymással. A hét vezér neve Anonymus Gesta Hungaroruma szerint: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm. A központi település a Megyer törzs fő szállása volt a mai Csepel-sziget területén. A társadalom erőteljesen differenciálódott, melynek alapja a vagyon volt. Eszerint három (négy) réteg alakult ki. A legfelső réteget az urak alkotják. Ők a törzsfők, akik rendelkeznek saját szállásterülettel melynek neve: uruszág (ebből keletkezett az „uraság”, de az „ország” szó is). A következő társadalmi csoport a bők csoportja (lásd: mai „bőség” szavunk). Ide tartoznak a nemzetségfők. A harmadik réteget az ínek alkotják (mai „ínség” szó). Ide tartoznak a szabad közrendűek. Ezenkívül voltak rabszolgák is, de számuk minimális. Külön csoportot alkotnak a szabad népek, például a székelyek vagy a besenyő határőrök. A magyarok nagyállattenyésztő életformát folytattak, ez volt az oka többek között annak, hogy Erdély helyett az erre sokkal inkább alkalmas Alföldön telepedtek meg. Állataik között a szarvasmarha volt túlsúlyban, emellett a ló, a juh és a sertés volt a legfontosabb. A honfoglaló magyarok állattartása sokrétű, fajokban gazdag lehetett: a sírokból előkerült leletek alapján több mint egy tucat háziállatfajt tartottak, köztük a kelet-európai sztyeppékről magukkal hozottak is (teve, sztyeppei ló, ősracka). A baromfitartás a helyhez kötöttség jele. A halászat (sok folyó és mocsár) és a vadászat (előkelők között) volt elterjedt. A földművelést már a dél-orosz sztyeppén is gyakorolták a magyarok ősei, használtak ekét, sarlót, kézimalmot, kaszát, és a talajváltó földművelési rendszer kezdeti fokán álltak. Legfontosabb veteményük a köles, a búza és az árpa volt. Fontos a prémek (fizetőeszköz) és a bőrök feldolgozása, fonás, szövés, nemezkészítés, varrás. Vannak vasverő, fazekas műhelyek és szövőházak. A kereskedő partnereik főként Kijev, Bizánc és Prága (keleti luxuscikkek, ló, prém, szarvasmarha, só, ezüst). A nagyállattartó közösségekhez köthető életforma során alakult ki a rácsos falú, kupolás tetejű, nemezzel borított, praktikus sátorszerű építmény, a jurta. Ezen kívül a honfoglalás kori falvakban veremházak, föld- vagy kőalapú faházak, paticsházak álltak, a különböző házakban különböző mesteremberek éltek. A jurta jelentősége abban állt, hogy könnyen tovább lehetett vele állni, ami az évszakok változása által meghatározott sztyeppei életmód, a költözködés szempontjából rendkívüli fontossággal bírt. A Kárpát-medencébe érkező magyarság által kialakított településhálózat nem volt egységes, a korabeli társadalom tagozódása a lakóhelytípusok szerint is nyomon követhető. A lakosság legnagyobb része az úgynevezett téli és nyári szállásokon élt, majd a téli szállások lassan falvakká alakultak. Ettől elütő képet mutattak a törzsfők és nemzetségfők udvarhelyei, melyek mint piachelyek is működtek. A fejedelmi udvarban, amellett különböző mesteremberek éltek, például: patkoló- és fegyverkovácsok, íjjászok, solymárok, szakácsok, tolmácsok, írnokok, prémesek stb., és természetesen gyógyító sámán(ok). E településhálózaton keveset változtatott az ezredfordulón megvalósuló állam- és egyházszervezés. A vallás: a kereszténység mellett a sámánizmus. A táltos dobot verve révületbe esett, megküzdött a gonosz szellemekkel és jósolt. (3 szintű világ: alvilág, földi világ, égi világ)

82

Kettős honfoglalás A kettős honfoglalás elméletéről a korábbiakban már részletesen szóltunk.

A Nagyszentmiklósi kincs egy darabja. A ragadozó-bika hibrid fantázialény hátraforduló feje az ivócsanak használójára néz.

László Gyula történész amellett foglalt állást (1978), hogy a magyarság ősei két lépcsőben szállták meg a Kárpát-medencét. Az első szakasz 670 körül volt (griffes-indás kultúra megjelenése az avar kori leletek között) és egy finnugor nyelvű népcsoport alkotta, míg a második szakasz a jól ismert 9. század végi bejövetel, amely során Árpád vezetésével egy alapvetően török népesség telepedett volna le. E két népcsoport összeolvadásából született meg a magyar nép László Gyula elmélete szerint. Ezt az állítást a különböző krónikák és gesták leírásaival igazolta. Ezekben a leírásokban megjelennek a kettős bejövetellel kapcsolatos történetek. Például Anonymus Gesta Hungarorumában a honfoglalást úgy írja le, hogy először a hunok jöttek be, akik a magyarok rokonai, majd utánuk a magyarok. Az orosz őskrónikában (Nestor krónika) is kettős magyar honfoglalásról írnak. Eszerint előbb a fekete, majd a fehér magyarok érkeztek a Kárpát-medencébe. Az itt leírt fekete magyarok valószínűleg az onogurok lehettek, akik a bolgár-törökökkel közös onogur törzsszövetségbe tartozhattak. A magyarok görög ούγγρος (ungrosz) és latin Hungarus elnevezése is az „onogur” szóból ered. Másrészről, a krónikások a „fekete” jelzővel jelölték ugyanazt a népet, amíg még pogány volt, és „fehér” jelzővel amikor már megkeresztelkedett. A pogány és keresztény jelző esetleg egymástól elszakadt néprészeket is jelölt.

A honfoglalás korából származó régészeti leleteken a palmettás díszítés az uralkodó. A három lelet: a zempléni csésze, a rakamazi tarsolylemez és a beregszászi süvegcsúcs.

A kettős honfoglalást régészeti bizonyítékokkal is alá lehet támasztani. A 7. század második felében változás következik be az avar díszítőművészetben. Megjelenik a griffes-indás díszítés, amely jellemző volt a honfoglaló magyarok díszítőművészetére is (ezt alátámasztja a Nagyszentmiklóson talált aranylelet, amely avar kori). Emellett a Szarvason talált avar tűtokon látható rovásírásnak van magyar olvasata is. Eszerint a magyarok és az avarok rokon népek voltak.

83

Továbbá, a honfoglalás kori leletek nem mutatnak pusztulásra utaló jeleket, és a magyar települések az avar települések mellé és nem rá települtek, amely megint csak azt igazolja, hogy az avarok Árpádék rokonai voltak. Ezt az elméletet a legtöbb történész nem fogadja el, hiszen a griffes-indás díszítés, ekkoriban a legtöbb nomád, fél-nomád népre jellemző volt. A viszonylag békés bevonulást pedig azzal indokolják, hogy ekkoriban a Kárpát-medence nagyon ritkán lakott terület volt, hiszen Nagy Károly a 8. században kiirtotta az avarok nagy részét. A terület jelentős része bolgár gyepű volt, tehát lakatlan terület, a Dunántúl részben a keleti-frank állam, részben pedig a Morva Fejedelemség peremterületéhez tartozott. A Kárpát-medence tehát nem volt túlságosan védett terület, így a magyaroknak nem kellett véres küzdelmeket vívni az itt élő gyér lakossággal.

Honfoglalás kori díszítőművészet Árpád honfoglalói jellegzetes díszítőművészetet hoztak magukkal. Fegyverzetük, ruházatuk, lószerszámuk palmettás díszítése mindmáig korszakjellemzõ a Kárpát-medence régészetében. Ábránk a tarsolylemezek művészetének köréből mutat be három leletet. Ezek a leggazdagabb sírokból kerültek elő: olyan honfoglaló csoportokéi lehettek, akiknek erős kaukázusi, iráni és közép-ázsiai eredetű művészeti hagyományai voltak.

Jegyzetek 1. 2. 3. 4. 5. 6.

abcdefgh

^ Tóth Sándor László (2008.). „Hogyan történt a honfoglalás? • A honfoglalás és nemzetközi háttere”. História XXX. évf. (2. szám), p. 4, 11-13. ^ a b c d Róna-Tas András. A honfoglaló magyar nép. Balassi Kiadó Budapest 1997. ISBN 963 506 140 4 ^ a b c d e f g h Csorba Csaba. Árpád népe, Tudomány – Egyetem, Kulturtrade Kiadó. Budapest, 1997. ISBN 963 9069 20 5 ^ a b A magyarok krónikája. Magyar Könyvklub-Officina Nova 1995/2000. ISBN 963-547-189-0 ↑ Pálóczi Horváth András. Besenyők, úzok, kunok – Magyarrá lett keleti népek. Panoráma 1988. ISBN 963 243 353 X ↑ Száz szép kép - Munkácsy Mihály: Honfoglalás

Irodalom Bartha A. (1988): A magyar nép őstörténete. Akadémiai Kiadó, Budapest Bendefy László Dr.(1941,2002):Kummagyaria a kaukázusi magyarság története. Cserépfalvi Kiadó, Budapest Czeglédy K. (1985): Magyar őstörténeti tanulmányok. /Budapest Oriental Reprints A 3./ Budapest, Kőrösi Csoma Társaság - MTA Könyvtára Czeglédy K. (1969): Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig. Körösi Csoma Kiskönyvtár 8. Akadémiai, Budapest; Dienes I. (1974): A honfoglaló magyarok. (Hereditas sorozat), Corvina Kiadó, Budapest Erdélyi I. (1986): A magyar honfoglalás és előzményei. Budapest Engel P. (1990): Beilleszkedés Európába, a kezdetektől 1440-ig. (Magyarok Európában sorozat 1. kötet), Háttér Lap- és Könyvkiadó, Budapest Fodor I. (1975): Verecke híres útján… A magyar nép őstörténete és a honfoglalás. (Magyar História sorozat), Gondolat Kiadó, Budapest Györffy Gy. (1963-1987): Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza 1-3. Akadémiai Kiadó, Budapest Györffy Gy. (1993): Krónikáink és a magyar őstörténet. Régi kérdések - új válaszok. Balassi Kiadó, Budapest Györffy Gy. (1990): A magyarság keleti elemei. Gondolat Kiadó, Budapest Hajdú P., Domokos P. (1978): Uráli nyelvrokonaink. Tankönyvkiadó, Budapest Hóman B., Szekfű Gy. (1935): Magyar történet. 1. köt. Budapest László Gy. (1978): A "kettős honfoglalás". (Gyorsuló idő sorozat), Magvető Kiadó, Budapest László Gy. (1988): Árpád népe. Helikon Kiadó, Budapest László Gy. (1944): A honfoglaló magyar nép élete. Magyar Élet Kiadó, Budapest (Reprint: Múzsák Kiadó, 1988)

84

Komjáthy I. (1955): Mondák könyve. Móra Könyvkiadó, Budapest Kristó Gy. (1980): Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig. (Elvek és utak sorozat), Magvető Kiadó, Budapest Matolcsi J. (1982): Állattartás őseink korában. Gondolat Kiadó, Budapest Róna-Tas A. (1995): A magyarság korai története. (Tanulmányok) (Magyar Őstörténeti Könyvtár 9.) József Attila Tudományegyetem Kiadója, Szeged Trogmayer O. (1980): Szer monostorától Ópusztaszerig. (Gyorsuló idő sorozat), Magvető Kiadó, Budapest Váczy P. (1994): A magyar történelem korai századaiból. (História Könyvtár. Monográfiák 5.) Budapest Vámbéry Á. (1895): A magyarság keletkezése és gyarapodása. Budapest (Reprint, Holnap Kiadó, 1989)

Cikkek Róna-Tas András – A magyarság korai története és a honfoglalás (Rubicon, 1996) Fodor István – Tudatos honszerzés vagy fejvesztett menekülés? (Rubicon, 1996) Sz. Jónás Ilona – Európa hatalmai a honfoglalás korában (Rubicon, 1996) Maár Ferenc Géza – A honfoglalás(ok) nyomai a magyar helynevekben (Magyar Szemle, 1995.április) Maár Ferenc Géza – Az "avar" megtelepülés szaporodó kérdőjelei (Magyar Szemle, 1996.január) Maár Ferenc Géza : Helynévanyagunk tanúsága (Cibulák Hírlevél, 1996.május) Maár Ferenc Géza : Várad-ok : váraink a népvándorlás-korban (Cibulák, 1997.május)

85

A fehér ló mondája A fehér ló mondája a honfoglalás környékén született legendák, mondák egyike, amely évszázadokon át szájhagyomány útján maradt fenn, míg lejegyezték. Több forrás is fennmaradt erről a történetről. A fehér ló mondáját Anonymus is beleszőtte történeti munkájába, de szó esik róla a Budai és a Dubnici Krónikában is. A legteljesebb történet a Képes krónikában őrződött meg, amely a 13. század végén íródott. A monda leggyakrabban a morvák elleni magyar cselről szól, de valószínűleg ezt a módszert alkalmazták a bolgárok és más szomszédos népek ellen is.

László Gyula – Fehér Ló mondája LENGYEL DÉNES: RÉGI MAGYAR MONDÁK

A FEHÉR LÓ MONDÁJA (A Képes krónika nyomán) Árpád vezér és nemesei hallottak Pannónia gazdagságáról, hogy legjobb folyó a Duna, és jobb föld a világon sehol sincsen, ezért közös elhatározással elküldték egy hírszerzőt, név szerint Kusidot, hogy az egész földet szemlélje meg, és a föld lakóit kérdezze ki. Amikor Kusid Magyarország közepébe eljött, és a Duna menti részekre leszállott, azt látta, hogy a táj kellemes, körös-körül a föld jó és termékeny, a folyó jó és füves – mindez tetszett neki. Ezután elment a tartomány fejedelméhez, aki Attila után ott uralkodott; a fejedelmet Szvatopluknak hívták. Kusid köszöntötte népe nevében, és az ügyet, amiért odament, előadta. Amikor Szvatopluk a magyarok szándékát meghallotta, nagy örömmel örvendezett, mert azt hitte, hogy ezek parasztok, akik azért jöttek, hogy az ő földjét megműveljék. Örömében a követet kegyelmesen elbocsátotta. Kusid pedig a Duna vizéből kulacsát megtöltötte, perje fűvel tömlőjét megrakta, aztán a fekete földből rögöket vett fel, azzal az övéihez visszatért. Amikor elmondotta mindazt, amit látott és hallott, és a kulacs vizet, a földet és a füvet megmutatta, a magyarok nagy örömmel örvendeztek. Mindjárt felismerték, hogy a föld igen jó, a víz édes, és a mező füve hasonlatos ahhoz, amit Kusid nekik elbeszélt. Ezután közös határozattal Kusidot a fejedelemhez visszaküldték, és Szvatopluk fejedelemnek egy nagy fehér arabs paripát, arábiai arannyal aranyozott nyereggel, aranyos fékkel a földért elküldöttek. Amikor Szvatopluk fejedelem az ajándékot meglátta, még jobban megörült, mert azt hitte, hogy ezt földjéért mint telepesek küldték.

86

Ekkor Kusid a fejedelemtől azt kérte, hogy földet, füvet és vizet adjon. A fejedelem pedig mosolyogva így szólt: – Legyen nekik ezért az ajándékért annyi, amennyit akarnak. Kusid pedig ezzel a hírrel az övéihez visszatért. Árpád vezér ezalatt a hét vezérrel Pannóniába bejött, de nem mint vendég, hanem mint a föld jogos örököse és birtokosa. Ekkor a magyarok egy másik követet küldtek Szvatoplukhoz, és ilyen üzenetet bíztak rá: – Árpád és vitézei neked azt mondják, hogy azon a földön, amelyet tőled megvettek, tovább semmiképpen se maradj. A földedet lovon, a füvedet féken, a vizedet nyergen megvették, és te szegénységed meg kapzsiságod miatt a földet, a füvet és a vizet nekik átadtad. Amikor a fejedelemnek ezt az üzenetet átadták, mosolyogva így szólt: – Azt a lovat bunkósbottal agyonüssék, a féket a mezőre kivessék, az aranyos nyerget a Duna vizébe hajítsák! Erre a követ így szólt: – És ebből, uram, a magyaroknak mi kára lesz? Ha a lovat megütteted, az ő kutyáiknak adsz eleséget, ha a féket a fűbe kiveted, az ő embereik, akik a füvet kaszálják, az aranyát megtalálják; ha pedig a nyerget a Dunába hajítod, halászaik az aranyos nyerget a partra kiteszik és hazaviszik. Ha a föld, a fű és a víz az övék, akkor minden az övék! Amikor ezt a fejedelem meghallotta, gyorsan sereget gyűjtött, mert félt a magyaroktól. Szövetségeseitől is segítséget kért, majd a csapatokat egyesítette, és a magyarok elé vonult. A magyarok eközben a Duna mellé érkeztek, és egy gyönyörű mezőn hajnalhasadtával csatát kezdtek. Az Úr segedelme velük volt: színük elől Szvatopluk fejedelem futásnak eredt. A magyarok egészen a Dunáig üldözték. Ott Szvatopluk ijedtében a folyóba beleugratott, és a sebes vízbe belefulladt.

A monda valóságalapja A fehér ló mondája egyes korábbi változatok esetében Szvatopluk apjával, Mén Maróttal játszódik le. A magyar vezérek a történet szerint egy ősi keleti jogszokást használnák ki. E szokás alapja az a hiedelem, hogy az országból, településből, házból kihordott föld, por vagy bármilyen tárgy az országot, tájat stb. ellenséges erők hatalmába juttatja. A birtokszerzésnek ez a sajátos módja máshol is jelen volt. Hérodotosz a perzsákról írt művében leírja ezt a jogszokást, és több korabeli arab forrás is élő szokásként említi meg. Persze a morva fejedelem erről nem tudhatott, és ez megalapozta a két nép ellenségeskedését. A magyarok mintegy casus belliként küldték az ajándékot a morva udvarba. A legendának azonban feltehetőleg nincs sok köze a valósághoz, hiszen Árpád magyarjai akkor érkeztek a Kárpátmedencébe, amikor Szvatopluk már meghalt. A Dunántúl elfoglalása valóban a morvák elleni csatában sikerült, de a történelem során nagyrészt jó kapcsolat állt fenn ezzel a szomszédos néppel. A csuvas, votják, mordvin nép körében századunkig élt a lopott föld termékenyítő hatásában, illetőleg a meglopott terület termékenység-vesztésében való hit, amelyre rítusok épültek, de amelyből egyúttal népek közti háborúskodások is származtak.

Külső hivatkozások Anonymus: GESTA HUNGARORUM Képes Krónika Mondák a magyar történelemből - A fehér ló mondája, youtube.com

87

I. Szvatopluk nagymorva fejedelem

I. Szvatopluk három vesszőjének legendája; három fia: II.Mojmír, II.Szvatopluk és Predstav

I. Szvatopluk nagymorva fejedelem  Született: 830 körül  Uralkodási ideje: 870-894  Elődje: Szlavomír  Utódja: II. Mojmir, II. Szvatopluk  Elhunyt: 894  Nyughelye: Velegrád  Édesapja: Bogiszláv I. (Szépszemű) Szvatopluk (nevének jelentése: szent ezred=szvato plk) (830? – 894) a Mojmír-házból származó nyitrai részfejedelem, majd 871 és 894 között morva fejedelem, őalatta volt legnagyobb a Nagymorva Birodalom területe. Uralkodásának és a morvák térségbeli hegemóniájának többek között a magyarok honfoglalása vetett véget.

A Nagymorva Birodalom Szvatopluk nyitrai központjából kiindulva 870-ben megtámadta rokonát, Rasztiszlávot, akit kiadott Német Lajosnak, uradalmait pedig magához ragadta. Szvatopluk sikeresen hárította el a frankok támadásait, a forchheimi béke (874) pedig de facto függetlenséget biztosított neki.

88

Szvatopluk uralma alatt a Morva Birodalom magában foglalta - Morvaországon kívül - a Tisza medencéjét, Pannóniát, Csehországot, Sziléziát, akárcsak a szorbok és viszlánok területeit. III. Károllyal (884) és Arnulf királlyal (890) való találkozásai szintén eredményesek voltak, és sikerült a Morva Birodalom függetlenségét a továbbiakban is biztosítania.

Szvatopluk és a kereszténység Szvatopluk fejedelem támogatta a kereszténység terjesztését. A terjesztő Metód görög pap is az ő védelme alatt tevékenykedett. A fejedelem viszonya a pápasággal is jó volt. VIII. János pápa 880-ban kiadta számára az "industriae tuae" privilégiumot, V. István pápa pedig megerősítette a morva fejedelem függetlenségét, akit iratában rex Sclavorum Svatopluknak nevezett.

Emléke, jelentősége Szvatopluk holttestét a hagyomány szerint a zobori kolostorban helyezték végső nyugalomra, onnan Velegrádba szállították maradványait. Szvatoplukot változatosan ítéli meg az utókor. Egyes források Szvatopluk hűtlenségét és más népekkel szembeni ellenségességét említik, mások (Regino von Prüm) a morva király kiváló intelligenciáját dicsérik. VII. Konstantin bizánci császár bátor és rettegett uralkodónak nevezi a fejedelmet. A pápaság szemében pozitív motívum volt Szvatopluk tevékenysége a kereszténység érdekében. J. Turmair (Aventinus) írásaiban a Magnus ("Nagy") jelzővel illeti a fejedelmet. Szvatopluk a közép-európai szláv történelem talán legnagyobb alakja, személyének és királyságának minden bizonytalansága ellenére. Nevéhez meseszerű legendák is köthetőek. A fehér ló mondájában tőle vették meg csellel a tulajdonában lévő birtokot. A magyar sereg elől, menekülés közben, lova megbolondult és a folyóba ugratott.

Források Kézai Simon magyar krónikája, MEK Kálti Márk Képes Krónikája Thuróczy János: A magyarok krónikája genealogie-mittelalter.de

89

Nagymorávia

Nagymorávia legnagyobb kiterjedése elfogult és nem bizonyítható álláspontok szerint

A két Morávia valószínűbb elhelyezkedése és kiterjedése (piros)

90

A Nagymorva Birodalom, egy állítólagos közép-európai történelmi államalakulat, amely egyes történészek szerint 833 és a 10. század eleje között létezhetett és melynek lakói a mai csehek, morvák és szlovákok ősei voltak. Határa kiterjedt a Morva folyó mindkét partjára, a mai Csehország, Szlovákia és Magyarország területére, de legnagyobb kiterjedése idején egyes szlovák és cseh történészek szerint a mai Románia, Lengyelország, Ausztria, Németország, Szerbia, Szlovénia, Horvátország és Ukrajna kisebb részeit is magában foglalta. Vannak azonban, akik a birodalom központját nem a mai Szlovákiába, hanem délre a Száva mellé teszik. Ugyanakkor megemlítendő, hogy a Nagymorva Birodalom (vagy Morva Fejedelemség) létezésével, határaival kapcsolatban viták, kétségek merültek fel. [1] A Morva Fejedelemség Nagymorva Birodalommá való felnagyítása elsősorban a cseh-szlovák területi követelések történeti érvényesítését szolgálta.[2] A cseh-morva elmélet szerint a Nagymorva Birodalmat I. Mojmír morva fejedelem alapította, amikor 833-ban egyesítette a Nyitrai Fejedelemséget az uralma alatt álló Morva Fejedelemséggel. A birodalom kulturális fejlődését nagyban elősegítette Szent Cirill és Szent Metód missziós tevékenysége, akik 863-ban Rasztiszláv herceg hívására érkeztek az országba. A birodalom legnagyobb kiterjedését I. Szvatopluk király uralkodása (871-894) alatt érte el, aki birodalma megtartásáért már súlyos csatákat vívott a Frank Birodalommal is váltakozó sikerrel hol meghódolva, hol fellázadva a frankok ellen. A birodalomnak a keletről érkező magyar törzsek honfoglalása vetett véget, akik a 10. század elején területének legnagyobb részét feldúlták és és a Kárpát-medence szláv törzseit meghódolásra kényszerítették. A szláv népesség kultúrája azonban a birodalom bukását követően sem merült feledésbe, melyre való hivatkozással majd a 18. században újraéled a cseh és szlovák nemzettudat és nemzeti mozgalom.

Nevének eredete A Nagy Morávia ("Μεγάλη Μοραβία") elnevezés Bíborbanszületett Konstanin bizánci császár 950 körül írt "De Administrando Imperio" azaz "A birodalom kormányzásáról" című művéből származik.[3] A Morávia kifejetés itt azonban nem a mai értelemben vett Morvaországot jelöli, hanem egy olyan országot, melynek központja egy Morava nevű város volt. A kora középkori források alapján nem teljesen egyértelmű és a mai napig is vitatott ennek a városnak a helye, melyre vonatkozóan ma is csak találgatások vannak. A „nagy” jelző mindenképpen a meghódított területek nagyságára hivatott utalni. A császár a türkökkel, azaz a magyarokkal szomszédos népeket így írja le: "A türkökkel a kövezkező népek határosak: a tőlük nyugatabbra levő vidéken Frankország, északabbra a besenyők, a délre eső vidéken Nagy Morávia, azaz Sphendoplokos oszága, amelyet ezek a türkök teljesen végigpuszítottak és elfoglaltak. A hegyek felé pedig a horvátok határosak a türkökkel." [4] (A leírás alapján Nagymorávia a magyaroktól délre, tehát nem a mai Szlovákia területén fekszik). A birodalom neve az ószlávban Велья Морава, a szlovákban Veľká Morava, a csehben Velká Morava, a latinban Magna Moravia, a szerbben és a horvátban Velika Moravska (Велика Моравска) használatos. Néhány szlovák szerző „Nagy Szlovák Birodalom”ról („Veľkoslovenská ríša”) beszél és az országot a mai Szlovákia elődjének tekinti.[5] Ez a meghatározás a történészek körében azonban általában nem elfogadott. A történészek egyetértenek abban, hogy a 9. században még nem alakultak ki a szláv nemzetek, mivel a közép-európai szláv törzsek nyelve és kultúrája még alig különbözött egymástól. [6]

Története Előzményei A szláv törzsek a 6. században az avarok segédnépeiként özönlötték el a közép-európai területeket. Az avarok szövetségeseiként kiszorították a térségből a korábban itt élt főként germán népeket és számos hódító hadjáratban vettek részt az avarok oldalán harcolva. Az avarok meggyengülésével időnként már kiszorították korábbi szövetségeseiket is az együtt birtokolt területekről.

91

A Nagymorva Birodalom elődje Samo korai szláv országa, tulajdonképpen egyfajta törzsszövetség volt, mely 623 és 658 között létezett. Ez valószínűleg magában foglalta a csehek, az Elba menti szorbok, a morvák, a karantánok lakta területeket, valamint a mai Szlovákia és Alsó-Ausztria területét. A korabeli feltárt sírok azt mutatják, hogy Szamo halála után az avarok visszatértek a korábban elvesztett területeikre. Szlovák történészek szerint a 8. század végén a Morvamente és a mai Nyugat-Szlovákia szlávok által lakott terület volt, mely határos volt a virágzó Frank Birodalommal. Ekkorra már valószínűleg kialakult a helyi szláv előkelők rétege. Szlovák történészek szerint ezt látszik igazolni a szlovákiai Blatnicán feltárt szláv előkelő sírja is, mely a későbbi nagymorva nemesség elődjét képezte. [7] A blatnicai sírok arról is tanúskodnak, hogy a fejlett Karoling kultúra, valamint avar művészet hatására és a politikai és gazdasági fejlődés következtében gazdag kultúra jött létre ezen a vidéken.[8] A számos folyóvölgyi településsel és erődített hellyel rendelkező területen rövid idő alatt létre jöhetett egy erős kezű vezér által irányított olyan ország, mely meg tudta magát védeni a szomszédos népektől. Nagy Károlynak az avarok ellen a 790-es években vezetett hadjáratai megrendítették az Avar kaganátust. Az így keletkezett hatalmi űrt a szlávok gyorsan kihasználták és megszerezték a frankok által meg nem hódított korábbi avar területek feletti uralmat. A változások eredményeként a csehmorva elmélet szerint két főbb államalakulat jött létre: a Morva Fejedelemség a mai Morvaország délkeleti részén és a Nyitrai Fejedelemség, amely a mai Szlovákia középső részén feküdt. A morvák 811-ben és 815-ben követeket küldtek Nagy Károly, illetve Jámbor Lajos császárhoz.[9] A frank évkönyvek szerint 822-ben a keleti szlávok, köztük a csehek ("Behcimi") és a morvák ("Marvani") követei a Pannóniában élő avarok követeivel együtt részt vettek a frankfurti birodalmi gyűlésen és hódolatukat fejezték ki Jámbor Lajos császárnak.[10] Az első morva uralkodót I. Mojmírt assauból érekezett keresztény misszionáriusok keresztelték meg 831-ben. A Nyitrai Fejedelemség uralkodója Pribina volt, aki habár még mindig pogány volt 828-ban felépíttette az első keresztény templomot a mai Szlovákia határain belül.[11]

Alapítása 833-ban I. Mojmír elűzte Pribinát Nyitráról és saját uralma alatt egyesítette a két fejedelemséget. Pribina családjával és kíséretével a frankokhoz menekült, Német Lajos király pedig a Balaton környéki területeket adományozta számára, ahol megalapította saját országát. A Nagymorva Birodalom a ma általánosan elfogadott vélemények szerint egy 833 és a 10. század eleje között létezett közép-európai állam volt, melynek lakói a mai csehek, morvák és szlovákok ősei voltak. Határa kiterjedt a Morva folyó mindkét partjára, a mai Csehország, Szlovákia és Magyarország területére, de legnagyobb kiterjedése idején a mai Románia, Lengyelország, Ausztria, Németország, Szerbia, Szlovénia, Horvátország és Ukrajna kisebb részeit is magában foglalta. A történészek által általánosan elfogadottak szerint a Nagymorva Birodalmat 833-ban a már fent említett I. Mojmír alapította a meghódított Nyitrai fejedelemség és a Morva fejedelemség egyesítésével.

Rasztiszláv uralkodása

Rasztiszláv mint ortodox szent (modern ábrázolás)

92

Szent Metód és Szent Cirill

846-ban Mojmírt unokaöccse Rasztiszláv követte a trónon. Bár őt a frank királynak Német Lajosnak is meg kellett erősíteni, Rasztiszláv teljesen önálló politikát folytatott. 854-ben a morvák a a korábbi egyezséget felrúgva fellázadtak a frankok ellen, mire Lajos király személyesen vezetett hadat ellenük.[12] Miután 855-ben megállította a frank támadást, az országban működő frank hittérítők befolyása is meggyengült és a király egyre inkább Bizánc felé orientálódott. A viszonylag hosszú béke időszakát Rasztiszláv országa megerősítésére használta fel. Arra kérte III. Mihály bizánci császárt, hogy küldjön olyan papokat, akik a szlávoknak saját nyelvükön tanítják a keresztény hitet. A kérésre a bizánci udvar 863-ban egy testvérpárt Szent Cirillt és Szent Metódot küldte. Szent Cirill megalkotta az első szláv írást a glagolita ábécét és lefordította az evangéliumot szláv nyelvre, így ez lett az első szláv nyelvű irodalmi alkotás. Rasztiszláv nagy gondot fordított országa megerősítésére és az államszervezet iépítésére. Számos erődítmény épült ebben az időben , melyeket Rasztiszlávval kapcsolatban a frank évkönyvek is megemlítenek.[13]

Cyrill és Metod szobra Komáromban

93

Lajos keleti frank király miután országa belső viszályait leküzdötte, 864-ben sereggel indult Rasztisztáv ellen és megostromolta Dovina várát. Dovina a Duna túloldalán („ultra Danubium”) feküdt.[14] A harcok 865-re is átnyúltak. 869-ben Lajos fia Karlmann frank serege kétszer is támadta a morvákat, ekkor tűnik fel Szvatopluk a forrásokban.[15] A hadjárat következtében Szvatopluk hűséget esküdött Karlmannak, ezzel elárulta nagybátyját Rasztiszlavot. Árulását még megtetézte azzal, hogy 870-ben elfogta Rasztiszlavot és átadta Karlmannak. Lajos király a foglyot megvakíttatta és kolostorba záratta.[16]

Szvatopluk uralkodása A morvák a halottnak tudott Rasztiszlav helyére Schlagmar nevű rokonát tették meg fejedelemnek. Szvatoplukot (Svätopluk) közben Karlmann hűtlenséggel vádolva elfogatta és börtönbe záratta. Szvatopluk azonban tisztázta magát és vállalta, hogy Schlagmar ellen harcol. A sereg élén érkező Szvatopluk azonban Rasztiszláv várához érve újra csatlakozott a morvákhoz és a bajorok ellen vonult.[17] 872-ben már fejedelemként sikeresen verte vissza az árulását megtorló frank támadást, kiűzte a frankokat az országból és a következő években is sikeresen védelmezte azt szomszédaival szemben.[18] 873-ban már Szvatopluk támadta Karlmannt, de Lajos közbelépésére a morva fejedelelem ismét hűséget esküdött a királynak és adófizetésre kötelezte magát.[19] VIII. János pápa 880-ban "Industriae Tuae" című bullájában Szent Metódot tette meg az önálló morva egyházi tartomány fejévé. Ugyanekkor a német Wichinget nyitrai püspökké nevezte ki, és az ószláv nyelv a latin, a görög és a héber mellett az egyház hivatalos nyelvévé vált.

VIII. János I. Szvatopluknak küldött Industriae Tuae bullája

882-ben viszály tört ki a frank nemesek között, melybe Szvatopluk is beavatkozott, ennek során a morva sereg Karlmann fia Arnulf pannóniai területeire támadt. A 884-ig tartó harcokban FrankPannónia úgyszólván teljesen megsemmisült.[20] Vastag Károly frank király és Szvatopluk találkozóját követően a felek békét kötöttek, mely 889-ig tartott.[20] 881-től kezdve egyre gyakoribbak lettek a magyarok betörései a Kárpát-medencébe. A magyarok fenyegető közeledtére a frankok védelmi lépeseket tettek és Nagymoráviát ütköző területként kívánták felhasználni. Arnulf király megerősítendő a morva államot 890-ben átadta Szvatopluknak a cseh hercegséget.[21] A Szvatopluk fennhatósága alá került területek felsorolásánál a Garam és az Odera folyó közötti területek szerepelnek.[22] Ekkor érte el birodalma a legnagyobb kiterjedését. Szvatopluk azonban megerősödve újra megtagadta a frankoknak az engedelmességet, erre Arnulf a magyarokkal lépett szövetségre. Miután a szövetséges magyarok legyőzték a morva fejedelmet, a frank sereg is megindult ellene és szinte ellenállás nélkül rohanta le a morvák földjét. Erre Szvatopluk újra hűséget esküdött Arnulfnak, sőt egyik fiát túszul adta át neki. [23] 892-ben Szvatopluk újra fellázadt, mire a frankok a magyarokkal és Braszláv szlavóniai fejedelemmel szövetkezve végleg legyőzték.

A birodalom bukása Szvatopluk 894-ben meghalt és fiai II. Mojmír és II. Szvatopluk követték őt a trónon. 896-ban Arnulf Pannónia védelmét Braszlávra bízta.[24] 897-ben a csehek kértek a frankoktól segítséget a morvák sanyargatásai ellen.[25] A békesség azonban nem tartott soká, mert 898-ban viszály tört ki a két testvér

94

között a hatalomért. Arnulf II. Szvatopluk oldalán beavatkozott a testvérháborúba, de vereséget szenvedett II. Mojmírtól. A legyőzött Szvatopluk ezután Karintiában kapott birtokot Arnulftól.[26] 899-ben Arnulf hadjárata visszahelyezte II. Szvatoplukot a hatalomba, de a szorult helyzetbe került fejedelmet ismét a frank seregnek kellett kiszabadítani. [27] Arnulf 899-ben meghalt és területeire most már a magyarok is igényt tartottak.[27] A hatalmi viszály pedig annyira legyengítette a Nagymorva Birodalmat, hogy az elveszítette területeinek jelentős részét. A birodalom sorsát a magyar törzsek honfoglalása pecsételte meg, akik az egész Kárpát-medencét meghódították. 907 júliusában és augusztusában a mai Pozsony közelében a magyarok pozsonyi csatában a bajorokat is legyőzték. A történészek egy része általában ezt a dátumot tekinti a Nagymorva Birodalom végének. Mások 902-re teszik a dátumot, egy Moráviát elpusztító magyar hadjárattal összefüggésben, mivel ekkortól a Kárpát-medence teljes területe, továbbá moráviai területek is magyar ellenőrzés alatt álltak.[28][29] Szórványos források azonban még később is utalnak a morvákra [30] 924-ben és 925-ben Folkuin "Gesta abb. Lobiensium" és Ruotger "Archiepiscopi Coloniensis Vita Brunonis" műveiben még megemlíti Nagymoráviát. Mojmír és Szvatopluk néhány emberére a salzburgi érsekség néhány 925 és 931 között kelt dokumentuma is utal, de ezek eredete nem tisztázott. 942-ben Andalúziában elfogott magyarok állítólag azt mondták, hogy Nagymorávia a népük északi szomszédja, de az ország további sorsa máig sem tisztázott. Legnagyobb része később a Magyar Királyság területe lett, nyugati részei a Lech-mezőn 955-ben lezajlott augsburgi csata után I. Boleszláv cseh herceg uralma alá kerültek.

Nagymorávia az újabb elméletek szerint Az elmélet megalapozása

Nagymorávia alternatív álláspont szerint

Különösen az utóbbi időben erős kétségek merültek fel a Nagymorva Birodalom helyét illetően. Több forrás látszik utalni arra, hogy ez az ország nem az északi Morva folyó völgyében, hanem délen a mai Szerbia területén található Morava völgyében keletkezett volna. A már fent említett VII. Konstantinnak a birodalom kormányzásáról szóló művében a császár a türkökkel, azaz a magyarokkal szomszédos népeket így írja le: „A türkökkel a következő népek határosak: a tőlük nyugatabbra levő vidéken Frankország, északabbra a besenyők, a délre eső vidéken Nagy Morávia, azaz Sphendoplokos országa, amelyet ezek a türkök teljesen végigpusztítottak és elfoglaltak. A hegyek felé pedig a horvátok határosak a türkökkel.” [4] A leírás alapján Nagymorávia a magyaroktól délre, tehát nem a mai Csehország és Szlovákia területén fekszik.

95

A császár munkájának 40. fejezetében a következőket írja: „A türkök pedig a besenyőktől elűzetve elmentek és megtelepedtek arra a földre ahol most laknak. Ezen a helyen vannak bizonyos régi emlékek: az első ahol Turkia kezdődik, Traianus császár hídja, azután még három napi útra ettől a hídtól Fehérvár (Belgrád), amelyben a szent Nagy Konstantin császár tornya is van, és ismét a folyó visszakanyarodásánál van az úgynevezett Sirmium, Fehérvártól két napi útra, s azokon túl a kereszteletlen Nagy Morávia, amelyet a türkök megsemmisítettek, s amelyen előbb Sphendoplokos uralkodott.” [4] A bajor történetíró Geographus Bavarus 9. századi munkája szerint két hasonló nevű ország is létezett ebben az időben. Az első a népek felsorolásában „Marharii” néven a csehek, a második „Merehani” néven a bolgárok neve után következik.[31] A „Bajor Geográfus” merehanus és marharius néven említett népeit morvaként határozzák meg, bár a kapcsolatuk távolról sem egyértelmű. A keveredést a két folyó régi neve is elősegíthette, ugyanis ókori források a déli Morava folyót „Margus”, míg az északi Morva folyót „Marus”nak nevezik.[32] Kapcsolat lehet a Morva-folyó latin Marus alakja, valamint a Maros-folyó latin Marisus alakja és a morva törzsnév között. Az utóbbi – vagyis a Maros – nevét pedig már a morvák vihették tovább a latin Margus folyóra, amely ma a Morava. Több korabeli forrás összevetésével Boba Imre történész, egyetemi tanár Morávia történetéről szóló munkájában arra a következtetésre jut, hogy Nagy Morávia délen feküdt. Pannónia déli része 828-ban egy délszláv fejedelem Ratimar uralma alá került. A Regnum Sclavorum szerint Ratimarnak nemzetségéből született Szvetimír, akinek Szvetopelek volt a fia. [33] Szvetopelek mielőtt Morávia fejedelme lett Boszniában uralkodott apja utódaként. 846 és 870 között Morava fejedelme pedig nagybátyja Rasztiszláv volt.[34] 885-ben VI. István pápa levelet intéz hozzá, melyben „Zventopalco regi Sclavorum” néven szólítja.[35] A dalmáciai Omiš melletti sapetari kolostorban a 12. században összeállított jegyzék szerint Zvonimir horvát király elődei között az első helyen Szventopolk található. [36] 863-ban Rasztiszláv, Szvetopelek és Kocel Alsó-Pannóniai fejedelem együtt kérik a bizánci császárt, hogy küldjön hozzájuk hittérítőt.[37] Kocel a Balaton melletti terület fejedelme azt kérte a pápától, hogy szentelje fel Metódot Pannónia püspökévé Szent Andronikosz székére. A hagyomány szerint Andronikosz Sirmium püspöke volt. [38] Szvatopluk Moráviájának és Csehország összekapcsolását Cosmas Pragensisnek a Szvatoplukra és Metódra vonatkozó utalásai segítették elő. Cosmas azonban két Moráviát ismert: Szvatopluk Moráviáját és saját korának a Dunától északra fekvő Moráviáját. Cosmas a Szvatoplukra vonatkozó ismereteket Regino prümi apát (Regino von Prüm) krónikájából vette, Regino viszont nem Moráviáról, hanem a Mahara nevű központból kormányzott szlávokról beszélt. Cosmas bár végig Moráviáról beszél, mégsem utal a ma Csehország részeként ismert vidékre. Nyilvánvaló, hogy Szvatopluk csak 890-ben szerezte meg Csehországot és vele együtt a Garamig terjedő területeket, ezért az eredetileg nem tartozhatott a Száva mellé lokalizálható országához. [39]

A két Morávia kialakulásának oka A fenti konklúziót több, ettől független körülmény is megerősíti. Az avarok korától ismert szláv törzsek mindegyike megkettőződött, és egyik fele a Kárpát-medencéhez képest délebbre, a másik meg északabbra található – ez pedig nem más, mint az északi és déli szlávok elkülönülése (az északiakat ma nyugati szlávoknak nevezzük). A vendek ma is megtalálhatók északnyugaton és délnyugaton. A fekete-horvátok adriai államával pontosan szemben lévő tájon, a Kárpátok északkeleti ívén a fehérhorvátok éltek. A magyarok tótnak nevezték a szlovéneket és szlovákokat is – nem véletlenül (sőt a szláv szavunk is tőlük ered, a déliek szlavón megnevezéséből). A szerbek északi párjai a szorbok. Az antok teljesen szétszóródtak. A Drávától délre lévő szláv állam (amelyet sokan ismeretlen etnikumként írnak le) a Szerémségtől a (másik) Morváig terjedő Moravia Magna, a déli morvák állama. A Kárpátmedence ezzel ellentétes oldalán pedig az északi morvák nyitrai fejedelemsége állt. A morvák kettéválása ugyanarra az okra vezethető vissza, mint a déli szlávok elkülönülése általában: a Kárpát-medencét birtokló avarok telepítéspolitikája szerint az itt korábban lakó, vagy a környéken található népességeket két részre osztották, és a határvidékekre, gyepűvédelemre telepítették őket.

96

Források 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28.

29. 30. 31. 32. 33. 34. 35. 36. 37. 38.

↑ http://adatbank.transindex.ro/inchtm.php?akod=977 ↑ http://www.tankonyvtar.hu/historia-1995-056/historia-1995-056-081013-7 ↑ Constantine Porphyrogenitus: De Administrando Imperio. Szerk. Moravcsik Gyula. Angolra fordította R. J. H. Jenkins, London, 1949. ^ a b c Constantine Porphyrogenitus: De Administrando Imperio. Szerk. Moravcsik Gyula. Angolra fordította R. J. H. Jenkins, London, 1962 II. kötet ↑ Tomáš J. Veteška: Veľkoslovenská ríša 1987. ↑ Ďurica, M. S.: Dejiny Slovenska a Slovákov ↑ Tatiana Štefanicová: Osudy starých Slovanov Bratislava,1989 ↑ Tatiana Štefanovičová: Osudy starých Slovanov Bratislava,1989 ↑ P. M. Bartford: The early slavs: culture and society in early medieval Eastern Europe. Ithaca, NY: Cornell University Press. ↑ Annales regni Francorum 822. ↑ Dagmar Bartoňková: Magnae Moraviae fontes historici III Praha, 1969. Libellus de conversione Bagoariorum et Carantanorum ↑ Annales Iuvenensis Antiqui 854. ↑ Annales Fuldenses| ↑ Annales Hildesheimenses ↑ Annales Fuldenses 869. ↑ Annales Bertiniani 870. ↑ Annales Fuldenses 871. ↑ Annales Fuldenses 872. ↑ Annales Bertiniani 873. ^ a b Annales Fuldenses 884. ↑ Regionis Chronicon Anno dominicae incarnationis 890. ↑ Cosmas Pragensis: Chronicon Boemorum Lib. 1. cap. 14. ↑ Regionis Chronicon 892. ↑ Annales Fuldenses 892. ↑ Annales Fuldenses 897. ↑ Annales Fuldenses 898. ^ a b Annales Fuldenses 899. ↑ Kristó, Gyula (1993). A Kárpát-medence és a magyarság régmultja (1301-ig) (The ancient history of the Carpathian Basin and the Hungarians - till 1301)[1] Szeged: Szegedi Középkorász Műhely. p. 299. ISBN 963 04 2914 4. ↑ http://www.historia.hu/archivum/2001/0103gyorffy.htm ↑ Lubomír E. Havlík: Kronika o Velké Moravě Brno, 1992 ↑ B. Horák – D. Trávníček: Descriptio civitatum ad septemtrionalem plagam Danubii. Praha, 1956. ↑ Priscus: Fragmenta I-II. ↑ Conversio Bagoariorum cap. 10. Annales S. Rudberti Salisb. s. a. 838. ↑ Vita Constantini 14. ↑ Monumenta Germaniae historica Epp. VII. No.1. ↑ Chronica Ragusina Junii Restii XXV. 20-21. ↑ Monumenta Germanicae historica epp. No. 255. ↑ Pamiat i živice blažengo otca našego ucitelia Metodica arkhiepiskoupa Moravske

39. ↑ Boba Imre: Morávia története új megvilágításban Budapest, 1996.

Külső hivatkozások Győrffy György: A honfoglalás előzményei Vékony Gábor: A morvák birodalma? Henrik Birmbaum: Az Alföldön volt Morávia? Nagy képes világtörténet – A morva szlávok A fehér lovon vett ország (magyar nyelven). [2007. november 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. augusztus 23.) Kiszely István: A magyarok honfoglalása Álom és valóság a Nagymorva Birodalomról Emese álma Szvatopluk - Kislexikon A birodalom építészeti emlékei az UNESCO világörökség honlapján (angol) A Nagymorva birodalom Pozsony város honlapján (angol) Szent Cirill és Metód érkezése Nagymoráviába (angol)

97

IV. Kalandozó hadjáratok http://hu.wikipedia.org/wiki/Kalandoz%C3%B3_hadj%C3%A1ratok

Kalandozó hadjáratoknak vagy kalandozásoknak nevezik azokat a katonai vállalkozásokat, amelyeket a honfoglalást követően a magyarság vezetett Európa különböző vidékeire. 862 és 970 között bizonyosan, legalább negyvenhét hadjáratot indítottak a magyar seregek, ebből harmincnyolcat nyugati, kilencet déli irányba. Mutatnak nyomok északi (fehér horvátok) és déli (horvátok, szerbek) irányú hadjáratokra is de ezek részleteiről nincs információnk. A IX. század végén, X. század elején a Kárpát-medencében letelepedő magyar törzsi társadalom vezetői, fegyveres kíséretük fenntartásának céljából indítottak a korban állandósuló, zsákmányszerző portyákat, melyeket a magyar történetírás Kalandozó Hadjáratoknak nevez. Annak ellenére, hogy a hadjáratok kezdeti célja a zsákmányszerzés, fosztogatás volt, később a bizonytalan, sokszor anarchikus bel-, és külpolitikán felülemelkedni kívánó Nyugat-európai uralkodók szívesen alkalmazták zsoldosként az Európaszerte rettegett magyar harcosokat ügyeik rendezésére. Végül ez vezethetett a Kárpát-medencébe vissza-visszatérő magyarok harcmodorának kiismeréséhez, melyet az első vereségek közvetlen okaként tartunk számon.

A magyarság hadjáratai Európában a 10. században

A kalandozó magyar hadjáratok célja A hadjáratok céljáról a legkülönfélébb magyarázatok ismeretesek. A valódi célok és okok keresését megnehezíti, hogy – csaknem kizárólag – nyugati krónikások leírásaiból tájékozódhatunk. Ezek a krónikások a magyarokat – természetszerűen – ellenségüknek tekintették, így elfogult, túlzó képet mutatnak a magyarokról és az általuk okozott pusztításról. A történetírók egy része e krónikák nézeteit átvéve, kizárólag rabló, zsákmányszerző, sőt céltalanul pusztító háborúkként jellemzi ezeket a hadjáratokat. A 19. századi magyar történetírók úgy vélték,

98

hogy a kalandozó hadjáratok egyik célja a hadi dicsőség szerzése volt. A 20. század második felében történetírásunk fő vonulata a hadjáratokat a nemzetségi társadalom általános válságával, a termelésből kiszorult szabadok zsákmányszerző szándékával magyarázza. A hadjáratok minősítéséhez figyelembe kell venni a következőket is: A kor hadviseléséhez hozzá tartozott az ellenséges területek dúlása. A kor ellátási és hadseregszervezési viszonyai között nagyon nehéz volt egy ütőképes hadsereg egyben tartása, így csak ritkán került sor nagy ütközetekre. A háborúk többségében az ellenfelek egymás hátországának felégetésével próbálták a győzelmet kicsikarni. Ez a stratégia más hadseregekre is jellemző volt. A hadjáratokban a magyar haderőnek csak egy része vett részt. A legfeljebb ötezer lovasból álló magyar sereg célját sokszor több száz – nem ritkán ezernél is több – kilométer megtétele után, sokszor ellenséges területen áthatolva érte el. Ez a tény egyrészt a hadjáratokat irányító magyar vezetők magas szintű hadvezéri képességeit bizonyítja, másrész kétségessé teszi azt, hogy a hadjáratok egyedüli célja a zsákmányszerzés volt. A korban általában szokás volt a legyőzöttek javait zsákmánynak tekinteni. (Nagy Károly avar hadjárata után szekérszámra vitték az avar kincseket Nyugat-Európába, mégsem találkozunk e hadjárat „zsákmányszerző” minősítésével.) A magyar hadjáratok jelentős része a nyugat-európai belső háborúk egyik résztvevőjének szövetségében történt. Nem ritkán, az egyik évben még szövetséges erő, már a következő évben a magyarsereg célpontja (Ez irányba Vajay Szabolcs végzett jelentős kutatásokat). Mindezek figyelembevételével a kalandozó hadjáratok céljáról egy árnyaltabb felfogás is létezik: a kétségtelenül meglévő zsákmányszerzés mellett ezek a hadjáratok egy nagy ívű katonai stratégia részei, melynek célja a Kárpát-medencei magyar hatalom megszilárdítása és annak megakadályozása, hogy Európában egy azt veszélyeztető államalakulat létrejöjjön. A magyar hadjáratokat az tette lehetővé, hogy a magyar hadművészet jelentős fölényben volt a nyugateurópaival szemben.

A magyar és a nyugat-európai hadművészet a 10. században

Honfoglalás kori tarsolylemez

A 10. századi magyar hadviselésről Bölcs Leó 904 után készült Taktika című művéből szerezhetünk képet. E szerint a magyarok fegyverzete kard (helyesen szablya), páncél, íj és kopja. Az előkelők lovainak szügyét vas vagy nemez fedi. „Követi őket nagy csapat ló részint táplálékul és tejivás végett, részint pedig sokaság látszatának keltése végett. ellenségeiket nem annyira karjukkal és haderejükkel igyekszenek leverni, mint inkább csel és rajtaütés útján.” Bölcs Leó szerint a magyarok mesterien bánnak az íjjal, de a közelharc elől kitérnek. Szokásos taktikájuk az, hogy egy kis csapattal menekülést színlelve az ellenséges haderőt kelepcébe csalják.

99

A katonacsászár felsorolja a magyarok gyengéit is. „Türk ellenfeleinknek hátrányos a legelő hiánya gyalogosan nem képesek helytállni, minthogy lóháton nőttek fel. Hátrányos nekik a lovasság sűrű csatasora, mely szakadatlanul a nyomukban van.” Kezdetben a letelepült európai népek főleg gyalogosokból álló seregei tehetetlenek voltak a gyors magyar lovasíjászokkal szemben. Győzni csak akkor tudtak, amikor fölényt vívtak ki a közelharcban és szakadatlan üldözéssel ki tudták azt kényszeríteni. Madarász Henrik volt az, aki Bölcs Leó megállapításait átültette a gyakorlatba. Lovasságot szervezett, mely rendelkezett a lovaglás magas szintű technikájával, a szükséges fegyelemmel, a magyarokénál jobb védő- és támadófegyverekkel. A német seregek alapeleme ettől kezdve a láncszemes páncéllal, sisakkal, lábvérttel, hosszú lándzsával és kétélű karddal felszerelt lovasság lett. Ebből a lovasságból alakult ki később a középkori háborúkban hosszú ideig csatadöntő fegyvernemnek számító nehézfegyverzetű lovasság.

A kalandozások időrendje 899: Az első hadjárat, amelyet bizonyosan kárpát-medencei hazájukból indítottak a magyar seregek. Arnulf császár itáliai riválisa, I. Berengár itáliai király ellen a magyarokat bérelte fel. A magyar sereg a később sokat használt útvonalon, Pannónia déli peremén (Pannónia ekkor még nem volt magyar kézen), a Dráva-Száva vonalán jutott Itáliába. A források ezt az utat később Strata Hungarorumnak (a magyarok útjának) nevezték. A hadjárat részleteiről több forrásból is értesülhetünk (Liudprand, János diakónus, Regino). A magyar sereg több ágra szakadva dúlta Itáliát. Az egyik seregrész 899. vagy 900. június 29én Velencét is ostromolta. Sikertelenül, mert – a források szerint – Péter dózse a magyarokat hajóhadával (!) megfutamította. Berengár megrémült az addig ismeretlen nép támadásától és tizenötezer fős hadsereget gyűjtött. Liudprand beszámolója szerint ez a sereg háromszoros túlerőben volt a magyarokkal szemben. Ebből adódik, hogy a magyarok kiállítható haderejüknek (Ibn Ruszta 880 körül írt tudósítása szerint a magyarság húszezer lovast tud kiállítani) csak töredékével vettek részt a hadjáratban. Berengár a 899. szeptember 24-én vívott Brenta menti csatában vereséget szenvedett. A magyarok szokatlan módon Itáliában teleltek és 900 tavaszán vonultak vissza. A történészek egy része ezt a tényt új „honfoglalási kísérletként” értelmezte, de az áttelelésen kívül más érvet nem tudtak ennek bizonyítására felhozni. december 8-án meghalt Arnulf keleti-frank uralkodó, a magyarok szövetségese. A kor felfogása szerint az Arnulf és a magyarok közötti szerződés érvényét vesztette.

900-as évek 900: A még Arnulf szövetségeseként Itáliában járt magyarok a nyáron hazafelé jövet megszállták Pannóniát. A következő négy évben folytatott morva, bajor háborúkat az elfoglalt területek biztosítására indították.[1] 901: A Fuldai Évkönyv bejegyzése szerint a magyarok megrohanták a „karantán bajorok országának” – azaz Karintiának – de sikerült őket visszaverni egy Laibach környéki csatában április 11-én vagy 18-án. Valószínűleg a magyar határövezet kitolása volt a cél, de ez nem járt sikerrel. [1] 902: A magyarok morva területre törtek be és sikerült a gyepűt a Kárpátokon túlra kitolni. A morva állam ekkor megszűnt.[1] 903: A magyarok felajánlották az Arnulffal kötött szövetség megújítását. Az elutasítás után három éven keresztül folyt a magyar-bajor háború. 904: A bajorok megölték Kurszánt. Egyes források szerint csatában esett el, más források szerint tárgyalást színlelve a Fischa folyónál tőrbe csalták. [1] Ugyanebben az évben a magyarok újabb itáliai hadjáratra indultak, ami folytatódott a következő évben is. [1] 905: A magyarok I. Berengár itáliai király hívására beavatkoznak az Észak-Itália birtoklásáért kitört háborúba.[1] 906: A nyugati szláv dalamancok hívására a magyarok először hatoltak be Szászországba. Ennek kapcsán Widukind leírja, hogy a szászok földjéről a dalamancokhoz visszatérő magyar sereget egy másik magyar sereg várta, aki azzal fenyegette a dalamancokat, hogy őket rabolják ki, mivel nélkülük hajtották végre a hadjáratot. Ezután a magyarok még egyszer végigpusztították a szászokat, de a dalamancok földje is megszenvedte az ügyet. Az ínség miatt abban az évben másoknak kellett szolgálniuk gabona fejében.[1]

100

907: Keleti frank sereg indul Magyarország ellen Gyermek Lajos király névleges vezetésével, aki helyett Hatto mainzi érsek igazgatja a birodalmat. Döntő csapást akarnak mérni a magyarokra, de legalábbis eltávolítani őket Bajorországtól. A pozsonyi csatában a magyar had megsemmisíti a keresztény csapatokat.[1] 908: Az előző év sikerein felbátorodva a magyarok hadjáratot folytattak Szászországba és Türingiába. Ennek során elesett Burckhard türingiai gróf, Egino gróf és Rudolf würzburgi püspök. A legnagyobb ütközet az eisenachi csata volt augusztus 3-án.[1] 909: A magyar seregek első ízben harcoltak sváb területen és sok foglyot ejtettek. Július 30-án elpusztították Freisinget. A hazatérő magyar sereg a Pocking melletti Rottnál augusztus 11-én vereséget szenvedett az Arnulf bajor herceg vezette seregtől. [1]

910-es évek 910: A bajorországon keresztül támadó magyar hadak az Augsburg melletti Lech mezőn június 12-én vereséget mértek a sváb seregre. A csata után a magyar sereg első ízben dúlta fel Frankföldet, ahol az ellene gyűjtött sereget június 22-én legyőzte. 911: A magyar sereg a Burgundia ellen indított hadjárat során első ízben kelt át a Rajnán. Szeptember 24-én meghalt Gyermek Lajos keleti frank király.[1] 912: A Frankföld és Türingia elleni hadjárat az új uralkodó, I. Konrád adóztatását célozta, ezzel adtak nyomatékot az adó fejében való békekötési ajánlatnak. [1] 913: A magyarok ismét átkeltek a Rajnán és Burgundiában folytattak hadjáratot. Hazatérőben Svábföldön pusztítottak. Bajorországban azonban minden addiginál nagyobb vereség érte őket az Inn folyó mellett, kezdték kiismerni a magyar taktikát. A győztes bajor sereget Arnulf bajor herceg vezette, jelen volt még a sváb Erchanger és Berthold, valamint (a bajor?) Udalrich gróf. 914: A magyarokat többször legyőző Arnulf fellázadt és vereséget szenvedett Konrád német királytól és a magyarokhoz menekült. Liudprand szerint Konrád haláláig ott is maradt. A befogadás fejében bajormagyar szövetség jött létre, aminek nevében az Itáliától az északi szláv területekig széles sáv jött létre, amelyik adót fizetett a magyaroknak, szabadon átengedte őket, ők viszont ezen a területen nem pusztítottak.[1] 915: Türingia és Szászország megtámadása után a magyarok nem tudták bevenni a fuldai kolostort. Eljutottak viszont Brémáig és a dán határvidékig, Eresburgnál is harcoltak. Szászországban állítólag csehek is harcoltak mellettük.[1] 916: A magyarokkal szövetségben harcoló Arnulf elfoglalta Regensburgot és ismét Bajorország ura lett. A magyarok ezután átkeltek a Rajnán és a Mosel völgyében benyomultak Elzászba és Lotaringiába. [1] 917: Az előző évi hadjárat részeként a magyarok január 21-én felgyújtották Bázelt. Valószínűleg ebben az évben indítottak a magyarok hosszabb idő után újra hadjáratot a Balkánra. Simeon bolgár cár szövetségeseként részt vettek annak Bizánc elleni háborújában. Theophanész szerzetes 1023-ban másolta a híradást, miszerint a bizánciak Ankhialosz mellett megsemmisítő vereséget szenvedtek a bolgárok, magyarok és besenyők („szkíták”) ellen. Ugyanekkor kellett szembenézniük az arabok („médek”) és „türkök” felkelésével is.[1] 918: Ebben az évben nincs nyoma magyar hadjáratnak, viszont ebben az évben győzte le Arnulf bajor herceg I. Konrád német királyt, aki megsebesült és december 23-án meghalt. Maga jelölte ki utódát Madarász Henrik szász herceg személyében. [1] 919: Német királlyá választották Madarász Henriket, aminek hírére a magyarok sereggel jelentek meg Szászországban kipuhatolni, hogy hajlandó-e Henrik is az adófizetésre. Henrik nem volt hajlandó, ezért a magyarok végigdúlták Szászországot és Püchen mellett vereséget mértek Madarász Henrik, az új német király seregére. Ezután a Rajnán túlra vonultak és feldúlták Lotaringiát, amiről Flodoardus Reims-i kanonok tudósítása maradt ránk. Ugyanekkor szerinte Itáliában is járt egy magyar sereg. [1]

920-as évek 921 – 922: I. Berengár itáliai király hívására magyar csapatok vettek részt az itáliai belháborúkban. 899900 után ez volt a második legnagyobb itáliai hadjárat. Liudprand szerint egyes itáliai grófok (Adalbert őrgróf, Odelrik palotagróf, Gislebert gróf és mások) II. Rudolf burgund királyt akarták meghívni az itáliai trónra, ellenük kért segítséget Berengár. A magyarok Dursak és Bogát vezetésével Verona mellett rohanták meg Berengár gyanútlan ellenfeleit, Odelriket megölték, Adalbertet és Gislebertet pedig

101

elfogták. A magyarok ezután dél-itália vették útjukat, 922. február 4-én már a bizánci fennhatóság alatti Apuliánál voltak.[1] 924: Flodoardus Reims-i kanonok szerint a longobárdok elűzték Berengár királyt, aki a magyarokat hívta ismét segítségül, akik et Liudprand szerint Szalárd vezetett. A magyar csapatok március 15-én szombaton sikertelen ostrom után felgyújtották Pavia városát. A tűzvészben meghalt a paviai és a vercelli püspök is. Végül sarc fejében a magyarok abbahagyták az ostromot. [1] április 7-én ellefelei meggyilkoták I. Berengár itáliai királyt. A magyarok ezt követően az Alpokon átkelve Galliára akartak támadni, de II. Rudolf burgund király és Provence-i Hugó csapdát állítottak nekik egy szorosban, amiből azonban sikerült kitörniük és Galliába jutniuk. Végidúlták Gothiát, a toulouse-i gróf területeit, majd Nimes környékét. Végül a források szerint a magyar sereget járvány törte meg.[1] Ugyanebben az évben Szászországba is indult hadjárat, ahol egy ismeretlen nevű magyar vezér fogságba esett. Szabadon engedése és évi adó fejében Madarász Henrik kilencévi békét vásárolt a magyaroktól. A szász származású Liudolf-ház első német uralkodója a békét arra használta fel, hogy a magyar harci taktika ellen eredményes sereget szervezett. [1] 926: Hadjárat Bajorországba és Svábföldre. Ehhez a hadjárathoz kapcsolódik Sankt Gallen monostorának elfoglalása 926. május 1-jén. Az eseményről részletes leírás maradt ránk. (Widukind) Részletesebben lásd: Sankt Gallen-i kaland. Ezután a magyarok felgyújtották Konstanz külső falait, de a belsőkkel nem boldogultak. Tovább vonultak nyugat felé és a Fekete-erdőben rájuk támadó Liutfredet véres csatában megverték. Ezután végigpusztították Elzászt, Lotaringiát, majd a Jura hegységen átkelve Besancon vidékét és Burgundiát, majd a Loire völgyén keresztül az Atlanti-óceánig nyomultak előre. Hazafelé Bajorországban Arnulf herceggel hat évre megújították a békét.[1] A Sankt Gallen-i kolostor évszázadokon át Európa egyik legjelentősebb benedek rendi apátsága volt. 1983 óta a világörökség része. A kolostort 613-ban alapították és Szent Gál (Gallus) írországi hittérítőről nevezték el. Szent Gál Szent Kolumbán tanítványa és társa volt, itt hunyt el 646-ban. Martell Károly Othmárt jelölte ki Szent Gál ereklyéinek gondozására. Kis Pippin uralkodása alatt Othmar megalapította a híres Sankt Gallen iskolát, amely hamarosan híressé vált a tudomány és művészet terén, valamint a kéziratok másolása és a könyvtára miatt. Számos angolszász és ír szerzetes jött ide kéziratot másolni. Nagy Károly kérésére I. Adorján pápa kiváló énekeseket küldött Rómából, akik elterjesztették a gregorián zenét. 818-ban Jámbor Lajos frank király menedékjogot adott a kolostornak és birodalmi kolostori rangra emelte. A következő évszázadban Sankt Gallen konfliktusba került a közeli reichenaui apátsággal. 924 és 933 között a magyarok fenyegették az apátságot, és a könyveket Reichenauba kellett menekíteni. A könyvek többségét utóbb visszaadták. Sankt Gallen-i kaland, 926. máj. 2.: Szt Gál kolostorában, Sankt Gallenben IV. Ekkehard (†1060 k.) írta meg a ktor 891-971 közti történetét, melyben megemlékezik a kolostornak egy kalandozó magyar csoport által történt kifosztásáról. A később, de föltehetőleg korabeli szóbeli hagyományok alapján szerkesztett krónika életszerű leírást ad a magyar harcosok viselkedéséről. Egy Heribald nevű szerzezetes nem menekült el a magyarok elől, hanem elvonulásuk után beszámolt (részben humoros) élményeiről. Györffy 1958:186. 927: X. János pápa – akinek meggyűlt a baja római ellenfeleivel – testvérének, Péter márkinak a hívására a magyar seregek Itáliát (Toscana, Apulia) dúlták fel, Oria és Taranto városát is megsarcolva.[1]

930-as évek 932: A magyarok megjelentek Madarász Henrik német királynál a szokásos évi adóért, ő azonban megtagadta azt, bízva abban, hogy sikerült felkészítenie országát a magyarok támadása ellen. Widukind a Szászok történetében leírja, hogy Henrik megerősíttette az addig jobbára védtelen városokat, katonái lovas harcmodorra tanította és egy részüket a városokba telepítette. [1] 933: Henrik király adómegtagadása miatt a magyarok megtámadták Szászországot, de a szinte vértelen merseburgi csatában március 15-én vereséget szenvedtek. Henrik ugyanis páncélos lovasai csapdájába akarta csalni a magyar könnyűlovasokat, de ők idejében észrevették a csapdát. Widukind szerint a magyarok a korábban velük szövetséges dalamancoktól sem kaptak segítséget, mert ők tudtak Henrik felkészültségéről.[1] Ugyanebben az évben Itáliába is vezettek hadjáratot. A honfoglalás utáni kalandozások, a magyarok zsákmányszerző lovasportyái több évtizeden át rettegésben tartották Európa népeit. Őseinkre az első súlyos vereséget I. (Madarász) Henrik német király mérte, éspedig a mai Szászország területén fekvő Merseburg közelében. Előzőleg – 924-ben – az uralkodó kénytelen volt kilenc évre békét kötni a “pogányokkal”, egy elfogott vezérüket is szabadon bocsátotta, sőt adófizetésre kötelezte magát. Az időt azonban jól kihasználta városai megerősítésére,

102

katonái felkészítésére, amiről a 933-ban ismét idevonult magyarok is meggyőződhettek. (A “családi hagyományt” Henrik fia, I. Ottó vitte tovább, aki 955-ben az Augsburg melletti Lech mezején döntő és keservesen kijózanító vereséget mért a kalandozókra.) 934: A merseburgi vereség nem okozott törést a hadjáratok vezetésében, mert ismét két irányba indultak magyar csapatok. Az egyik sereg nyugat felé Metzig nyomult előre, a másik a Balkán-félszigeten bizánci csapatokkal harcolt. Ez volt az első jelentős hadjárat a Bizánci Birodalom ellen. Al-Maszúdi 10. századi történet- és földrajzi író szerint a magyarok a besenyőkkel szövetségben vettek részt a hadjáratban. Ekkor sikerült a bolgároktól és a bizánciaktól is adót kicsikarni, 941-ig nem is tudunk újabb balkáni akcióról.[1] 935: Hadjárat Burgundiába és Aquitániába, egészen Bourges vidékéig. Az estrée-i monostor szerzetesei ereklyéikkel együtt Loches várába menekültek. A magyarok Rudolf király seregei elől kitértek és átvonultak Itáliába. Talán ekkor próbálkoztak Brescia elfoglalásával sikertelenül. [1] 936: Január 15-én meghalt Burgundi Rudolf francia király, július 2-án pedig Madarász Henrik német király, a trónon fia, a későbbi Nagy Ottó követte. A magyarok még a télen kipróbálták, milyen politikát kíván követni, de Ottó keményen ellenállt, ezért a magyarok inkább elkerülték a csatát. [1] 937: A magyarok ezután átkeltek a Rajnán és februárban feldúlták Lotaringiát. Reims környékén több kolostort feldúltak, végigpusztították Burgundiát és Aquitániát egészen a tengerpartig. Franciaországból a zsákmánnyal együtt átvonultak Itáliába, ahol egészen délre, Campaniáig jutottak. július 14-én meghalt a magyarok régi szövetségese, Arnulf bajor herceg. Arnulf fia, Eberhard, fellázadt Ottó király ellen, ebben támogatta őt Ottó féltestvére, Thankmar, valamint a frank herceg és Wichmann szász gróf is. [1] 938: A magyarok kihasználva a német belháborút, betörtek Szászországba. A Madarász Henrik által jól megerősített vidéken azonban nem jártak szerencsével, és soha többé nem indítottak ezután hadjáratot Szászország ellen. Ottó ezután lecsapott belső ellenfeleire, s Bajorországot Eberhard helyett Arnulf öccsének, az addigi karintiai herceg Bertoldnak adta. [1] 939: Újabb felkelés tört ki Ottó ellen, melyben részt vett öccse, Henrik is, de Hermann sváb herceg az andernachi csatában legyőzte a lázadókat, s ezzel megszületett az erős, egységes Német Királyság. [1]

940-es évek 940: Hugó itáliai király szövetségeseiként a magyarok Róma környékét támadták meg, amit Alberik őrgróf tartott hatalmában, de súlyos veszteségeket szenvedtek. [1] 941: Valószínűleg ebben az évben történt, hogy egy a Dunán a Balkánra átkelő sereg Georgiosz szerzetes tudósítása szerint az átkelés során a folyó erős sodra miatt nagy veszteségeket szenvedett és visszafordulni kényszerült.[1] 942: Itália felé indult katonai akció, de Itália királya, Vienne-i Hugó békét vásárolt a magyaroktól és azok továbbvonultak az Ibériai-félsziget felé. Egészen Andalúziáig nyomultak, de végcéljukat Córdobát nem sikerült elérniük. A hadjáratról több nyugati és arab forrásból is tájékoztat. Ibn Haiján „Al Muqtabas” című munkájában nem csak a hadjárat részleteiről, hanem a magyarok Duna melletti lakhelyéről, illetve a magyarokról is értékes leírás található. 943: Ismét két irányba indul hadjárat. A déli irányú támadás során a magyarok a Bizánci Birodalom területén pusztítottak, majd öt évre szóló békét kötöttek Theophanész patrikiosszal. A nyugat felé támadó magyar sereget Bertold bajor herceg Wels városánál megállította és legyőzte. 947: Feltehetően a Wels-i vereség hatására több éves szünet után Itália felé indult hadjárat. A sereget Árpád unokája, Taksony vezette. A magyarok Otrantóig végigdúlták a félszigetet, majd adó fejében békét kötöttek a későbbi II. Berengár itáliai királlyal. Ebben az évben meghalt Bertold bajor herceg. 948: A bajor hercegség élére I. Henrik (Gizella magyar királyné nagyapja) került. A magyarok ezért megtámadták Bajorországot, de ismeretlen körülmények között vereséget szenvedtek. Ugyanebben az évben járt Bulcsú vezetésével magyar küldöttség Bizáncban, ahol Bulcsú megkeresztelkedett és a császár, Bíborbanszületett Konstantin lett a keresztapja. [1]

950-es évek 950: 907 óta első eset, hogy ellenséges hadsereg lép magyar területre. I. Henrik bajor herceg nagy zsákmánnyal és foglyokkal tér vissza Bajorországba.

103

951: Hadjárat Aquitániába. A magyarok a német területet elkerülve, Észak-Itálián keresztül vonultak fel, de itt időközben Ottó megszerezte a hatalmat. A visszatérő magyarok súlyos vereséget szenvedtek.[1] 953: Lázadás tört ki Ottó német király uralma ellen. A lázadók élén fia, Liudolf és veje Vörös Konrád, Lotaringia hercege állt.[1] 954: A hercegek a magyaroktól kértek katonai segítséget. A magyarok nem ütköztek meg Nagy Ottó seregeivel, hanem március 1-jén a Rajnán átkelve Vörös Konrád ellenfeleit (Bruno kölni érsek, Ragenarius gróf) támadták meg. Ennek során előbb a mai Belgium területén portyáztak. Az ellenfelek nem vállalták a nyílt összecsapást, a magyarok viszont nem használhatták íjaikat az eső miatt. Április 6án Cambrai külvárosát gyújtották fel, a várfalakkal nem boldogultak. A védők elfogták Bulcsú vigyázatlan testvérét (unokatestvérét) és lefejezték. A magyarok megpróbálták a fejét visszaszerezni, de a védők nem adták, erre a magyarok összes foglyukat megölték. Ezután Laon, Reims, Chalons és Metz vidékén portyáztak, Burgundiát is feldúlták, majd Itálián keresztül hazatértek. Ez volt az utolsó nagy sikeres nyugati hadjárat.[1] 955: A szokásosnál nagyobb létszámú, nyolc-tízezer fős magyar sereg augusztus 10-én az augsburgi csatában vereséget szenvedett Ottó csapataitól. A magyar csapatok vezéreit Bulcsút, Lehelt és Súrt Nagy Ottó kivégeztette. A szembenálló erők: 3500-4000 páncélos lovag illetve valószínűleg 6000-8000 lovas Ez volt a magyarok utolsó Nyugat-Európa felé vezetett hadjárata. Kapcsolódó mondák: Lehel kürtje, gyászmagyarok.

Az augsburgi csata Hektor Mülich(1415-1490) illusztrációján, Sigmund Meisterlin Nürnberg város történetét leíró, 1457-ben készült munkájában. (Staatsbibliothek Augsburg) Az augsburgi csata 955-ben az Augsburg melletti Lech-mezőn zajlott magyar és német seregek között, és a magyarok vereségével végződött. Bár maga a veszteség nem volt akkora, mint az akkori krónikások feltételezték, a csata a kalandozások beszüntetését eredményezte.

Előzmények A kalandozó magyarok sikereiket elsősorban meglepő harcmodoruknak és ellenfeleik megosztottságának köszönhették. Az első komolyabb vereség 933 márciusában, Merseburgnál következett be, amikor a Szászország és Türingia ellen vonuló seregeket a német lovagi haderő megverte. Ez volt az első jele annak, hogy Nyugat-Európa felkészült a magyarok elleni harcra. A nyugati kalandozások végét azonban nem ez, hanem a 955-ben, az Augsburg melletti Lech-mezőn történt összecsapás jelentette.

A seregek létszáma Augsburgi Gerhard beszámolója szerint az egyesített német sereg 10 000, a magyar 100 000 főt számlált, de vannak 15 000–25 000, illetve 120 000 emberre vonatkozó leírások is. Ezt több kutatás is valószínűtlennek tartja. A különböző becslések a németek létszámát 4000 és 8000, a magyarokét 10 000

104

és 25 000 közé teszik. A magyar hadsereg vezére a nyugat-dunántúli magyar hadak élén Bulcsú volt, neki volt alárendelve Lél a nyitrai kabarok élén. [1]

A csata menete A kalandozások történetének egyik legjelentősebb ütközete a 955. augusztus 10-én lezajlott augsburgi csata volt. A Bajorországban portyázó magyarok végigdúlták a vidéket, majd Augsburg alatt egyesültek, hogy megostromolják a várat. A harmadik napra virradóra tudomásukra jutott, hogy I. Ottó német király bajor, frank, szász és cseh csapatokból álló seregével együtt a város felé tart. Erre a magyarok abbahagyták az ostromot, és felkészültek a csatára. A németek a felderítés miatt abban a hitben voltak, hogy a magyar seregek a Lech-folyó túlsó partján vannak, ám a magyarok titokban a teljes seregükkel átkeltek a folyón, és a németek hátába kerültek. Rögtön lerohanták annak hátvédjét és elzsákmányolták a málhákat. A hír hallatán I. Ottó a magyarok ellen küldte Vörös Konrád herceget egy erős lovas csapattal. A magyarok kénytelenek voltak kiállni a kézitusára, amely a nehézfegyverzetű lovagoknak volt kedvező. A németeket is súlyos veszteségek érték (maga Konrád herceg is elesett), ám a közelharcban mégis a magyarok maradtak alul. A magyarok, hogy elkerüljék a pusztulást, hátrahagyták a zsákmányt, és hazamentek. A közhiedelemmel ellentétben a magyar sereg nem szenvedett hatalmas vereséget: a magyar harcosok nagy része élve hazatért, ám a kudarc mégis elgondolkodtatta a vezetőket a zsákmányszerző hadjáratok további folytatását illetően.

A fogságbaesett Lehel kürtjével agyoncsapja fogvataróját. A Képes krónika egyik iniciáléja. 957: Bíborbanszületett Konstantin bizánci szászár az augsburgi csata hatására a még érvényes ötéves békeszeződés ellenére beszüntette az adófizetést a magyaroknak. 958: A magyarok hadjáratot indítottak Bizánc ellen és április 11-én a város falai alatt álltak. Ennek a hadjáratnak az emlékét őrizhette meg a Botond-monda. Eszerint a hadjárat sikertelen volt. A pontos történteket Theophanéesz világkrónikájának 963-ban készült világkrónikája mondja el, miszerint a Thrákiát végigrabló, Bizáncig száguldó magyarokat egy éjjel a táborukra törve támadta meg egy bizánci sereg, szétverte és a zsákmányuktól megfosztotta őket. A sereg vezére Pothosz Argürosz patrikiosz, az őrségek domesztikosza volt, és csatlakozott hozzá három bizánci thema (Bukellarioi, Opszikion és Thrakeszion) hadvezére is.[1]

960-as évek 961: A Bizánc területére behatolt haderő ismét egy éjszakai támadás során szenvedett vereséget. A győztes bizánci hadvezér Theophanész krónikájának folytatása szerint Marianosz Argürosz patrikiosz, León Diakonosz 992 körül készült munkája szerint a későbbi II. Niképhorosz Phókasz testvére, León Phókasz volt.[1] 968: Kisebb, néhány száz fővel végrehajtott betörés során volt az utolsó sikeres magyar ütközet Thesszaloniké mellett. Állítólag a 300 fős magyar seregnek sikerült hazahajtania 500 bizánci foglyot Magyarországra.[1] 970: Orosz, bolgár, besenyő szövetségben indult magyar hadjárat a Bizánci Birodalom ellen I. Szvjatoszláv kijevi fejedelem vezetésével. Az arkadiopoliszi csatában a szövetséges haderő vereséget szenvedett. Ez volt az utolsó hadi vállalkozás a kalandozónak nevezett hadjáratok sorában.

105

Jegyzetek 1. 2.

Csorba Csaba. Árpád népe, Tudomány – Egyetem, Kulturtrade Kiadó. Budapest, 1997. ISBN 963 9069 20 5 ↑ Györffy György. István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963 281 221 2

Felhasznált források Zimonyi István.Magyar kalandozások a nyugat szemével Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában, Szukits Könyvkiadó – 2003, ISBN 9639441872 Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában, Panoráma Kiadó – 1987, ISBN 9632433432 Bóna István: Európa és a „kalandozók” (História 1999/7) Magyarország hadtörténete két kötetben (főszerkesztő: Liptai Ervin), Zrínyi Kiadó – 1985, ISBN 9633263352 A magyar honfoglalás kútfői (szerkesztette: Pauler Gyula és Szilágyi Sándor), Magyar Tudományos Akadémia – 1900

Külső hivatkozások Négyesi Lajos: Az augsburgi csata Múlt-Kor Bóna István: A kalandozó magyarság veresége. A Lech-mezei csata valós szerepe

Irodalom Magyarország története I-II. (Gondolat Könyvkiadó, 1971.) Magyarország Vereckétől napjainkig I-V. (Franklin-Társulat) Magyarok a Kárpát-medencében (História Könyvek, 1988.; ISBN 963-272-204-3) Draskóczy István: A magyar nép története 1526-ig (IKVA Kiadó, 1990.; ISBN 963-7760-13-X)

106

V. Árpád-ház http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81rp%C3%A1d-h%C3%A1z

Az Árpád-ház (Turul-dinasztia[1][2]) a honfoglaló magyar törzsszövetség vezéréről elnevezett dinasztia. Árpád leszármazottainak uralkodása idején került sor a magyar királyság megalapítására. A honfoglalást követően, körülbelül 900-tól Árpád eltűnik a forrásokból, a Kárpát-medence valós hatalmi viszonyai, a kialakuló fejedelemségek kiterjedése és jelentősége ismeretlenek. A honfoglalástól Gézáig terjedő időszak források hiányában gyakorlatilag teljesen ismeretlen. Árpád utódai közül Géza által vezetett fejedelemség emelkedett ki a többi közül, amelyet a Géza-kori Tiszavidéki terjeszkedés mutat a Géza-féle német felszerelésű hadsereg tagjainak normann-kardos temetkezéseivel. Valószínűleg jelentősebb hatalmi központ volt még Somogyban, ahol egy másik Árpád-ág uralkodott. Ennek a családnak két utolsó tagja, Tar Szerénd és Koppány. Koppány és a többi fejedelem (Ajtony, Gyula) legyőzésével István biztosította az Árpád-ház uralmát a Kárpát-medencében, amelyet 1301-ig István nagybátyjának, Mihálynak leszármazottai kormányoztak. Az uralkodóházak közül az Árpád-ház adta a legtöbb katolikus szentet, valamint egyedüli dinasztiaként, – a pápai privilégiummal szemben – az Árpád-házi királyoknak kinevezési jogköre volt az egyházi tisztségek terén. A 972–1301 közötti időszakot a dinasztiáról Árpád-kornak nevezzük.

Az elnevezés eredete

Az Árpád-házi királyok családi zászlaja

A ma Árpád dinasztiájába sorolt uralkodók soha nem nevezték magukat Árpád-házból valónak. Ha fel is merült a régmúlt ősökre való hivatkozás igénye, nem Árpádot tekintették dinasztiájuk névadó ősének. Árpád kori királyaink nem, vagy csak nagyon ritkán adták fiaiknak az Árpád vagy Álmos nevet, pedig a korban a névadásnak fontos szimbolikus jelentősége volt. Mindössze egy Árpád nevű herceget ismerünk (II. Géza fiát) és Álmos nevű herceg is csak kettő volt (I. Géza és Vak Béla fia) közülük is a második csaknem biztosan nem Álmos fejedelem utáni tiszteletből kapta nevét. Kézai Simon krónikájában a dinasztiát, mint Turul nemzetséget nevezte meg (de genere Turul). Azonban máshol nem lelhető fel ez az elnevezés, így valószínűleg a krónikaíró az uralkodó és a nemesség közötti viszony megváltozását, új értelmezését kívánta ezzel alátámasztani. Az uralkodóház középkori megnevezése jellemzően a szent királyok nemzetsége volt.

107

Az Árpád-ház elnevezés újkori, a dinasztiákban gondolkodó történetírásunk terméke. A magyar történelemkutatók a 18. század közepén ismerkedtek meg két a korra vonatkozó forrással, Bíborbanszületett Konstantin A birodalom kormányzása (első ismertetője Kéri Borgia Ferenc) és Anonymus A magyarok története című művével (Bél Mátyás). Konstantin császár szerint Árpád volt a magyarok első fejedelme, Anonymus szerint Álmos. A kor jelentős kutatója, Pray György Konstantin császár állítását tartotta elfogadhatónak. 1770-ben Pálma Károly Ferenc Pray Györgyre támaszkodva alkotta meg az Árpád-ház és az Árpád-kor fogalmakat. Az elnevezésből máig tartó gyakorlatot Katona István teremtett, aki ugyan Álmost tekintette időben első fejedelemnek, de az Árpád-ház elnevezést használta, mert – az ő megfogalmazásában – „Árpádnak a hatalma kiterjedtebb és erősebb volt, mint az apáé, Álmosé”.

Trónöröklési rend A kor felfogásának megfelelően az Árpád-házi uralkodók születésük révén formáltak jogot a koronára. Azonban míg a vezérek esetében a család különböző ágai között öröklődött a fejedelmi méltóság, a királyok idejében már nem volt egyértelmű az öröklési rend: az elsőszülött fiú (primogenitúra), vagy a legidősebb férfi családtag (szeniorátus) jogszokása alapján öröklődjön a hatalom. A gyakorlatban mindkét elv érvényesült, s az ebből fakadó konfliktusok – nem ritkán testvérháborúk – végigkísérték az Árpád-ház uralkodásának háromszáz évét.

108

109

Fejedelmek

A hét vezér és a turul ábrázolása a Képes krónikában.

Álmos  Álmos 819-ben (820?) született, nevéhez fűződik a Turul-monda.  Apja: Ügek (Ügyek). (XIV. sz-i krónika szerint apja: Előd, nagyapja Ügyek.) Nevének jelentése: Szent Ember.  Édesanyja, Emese, Ügek (Ügyek) felesége, Önedbelia leánya. Nevének jelentése: Anya.  Hozzá fűződik az „Emese álma” mítosz.  850-es évek második felétől – kazár mintára – fejedelem, kündü v. kende. Levedi a gyula.  A törzsszövetség vezetője. Honfoglaló magyar törzsek: Nyék, Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi + Kavarok (kabarok).  A hét törzs vezérei: Álmos, Előd, Kond, Ond, Tas, Huba és Töhötöm.  894. Szvatopluk morva fejedelem halála (Fehér Ló monda).  895 körül hal meg. A besenyőktől elszenvedett vereséget követően Erdély határában áldozzák fel.

Álmos születése Álmos 819-ben született. Édesanyja, Emese, Ügek felesége. Hozzá fűződik az „Emese álma” mítosz. Így ír erről Anonymus a Gesta Hungarorumában: …Ügek… …igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Önedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isten, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent –, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők. – Anonymus: Gesta Hungarorum

110

A Gesta Hungarorum két magyar történeti mű címe. A latin kifejezés A magyarok viselt dolgait jelenti. Az első mű, a szerző ismeretlensége miatt csak Anonymusnak nevezett, magát P. mesternek jegyző krónikás írása nagyjából a honfoglalástól a Szent István koráig tartó időszakot öleli fel, míg Kézai Simon Gesta Hungarorumja (melyet Anonymus azonos című művétől megkülönböztetve Gesta Hunnorum et Hungarorum, azaz „A hunok és a magyarok cselekedetei” címen is szokták nevezni) a honfoglalástól IV. László király uralkodásáig (1272– 1282) tájékoztat a magyarok történelmének első évszázadairól. Mindkét Gesta Hungarorum latin nyelvű gesta, és eredeti példánya egyiknek sem maradt fenn.

* A Képes krónikában fennmaradt szövegváltozat Álmos eredetéről: Latinul: „Eleud filius Vgeg ex filia Eunodbilia in Scytia genuit filium, qui nominatur Almus ab eventu, quia mater eius in sompno innotuerat avis quasi in forma austuris veniens, dum esset gravida, et quod de utero eius egrederentur torrens ac in terra non sua multiplicaretur. Ideoque factum fuit, quod de lumbis eius gloriosi reges propagarentur. Quia vero sompnium in lingua nostra dicitur alm, et illius ortus per sompnium fuit prenosticatus, ideo ipse vocatus est Almus qui fuit Eleud, qui fuit Vgeg, qui fuit Ed, qui fuit Chaba, qui fuit Ethele […]” Magyarul: „Eleud, Ugek fia Szkítiában Eunodbilia leánytól egy fiút nemzett, kit Álmosnak neveztek el arról az eseményről, hogy anyjának álomban úgy tűnt, egy madár, héja formájában jőve, őt teherbe ejtette, és hogy méhéből egy sebes patak indult meg, de nem a saját földjén sokasodott meg. Ezért történt, hogy ágyékából dicső királyok származnak. Mivel pedig a sompniumot nyelvünkön alm-nak mondják, és hogy maga a születés álom által volt előre bejelentve, ezért hívták őt magát Álmosnak, ki volt Eleud, ki volt Ugek, ki volt Ed, ki volt Csaba, ki volt Etele […] fia.” A Képes krónika (Chronicon pictum) egy latin nyelven írt krónika, illetve az azt tartalmazó kódex, amely 1360 körül készült Nagy Lajos budai udvarában, Szerzője feltehetően Kálti Márk. A szöveg elejétől végig egy kéz írása, kalligrafikus könyvírás, minden valószínűség szerint magyar másoló munkája.

Álmos a magyarok Mózese, aki elvezette a magyarokat az Ígéret földjére, a Kárpát-medencébe, vagyis az Arany szegeletbe. És mint egykoron Mózes az ígért földre Álmos sem teheti be majd lábát, megkezdett munkáját fiának, Árpádnak kell befejeznie. Álmost később pajzsra emelik, és a hét vezér vérszerződést köt, amelyben mindörökre megfogadják, hogy Álmos leszármazottait, a Turul-ház, vagyis az Árpád-ház tagjait választják uralkodójuknak.

Emese (mitológia) Emese álma, turul-monda: Anonymus krónikája szerint Ugek (Ügyek) vezér Emese (Emes) nevű feleségének, amikor gyermeket várt „álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva, teherbe ejtette őt”. Emesének álmában úgy tűnt, hogy méhéből forrás fakad, s ágyékából dicső kir-ok származnak. Emese fiát e csodálatos álomra emlékezve Álmosnak nevezték el. A turul (törökül toghrul) madár, azaz a héja az Árpád nemzetség totem-madara, s Anonymus ~ról írva krónikájában a pogány m. mondavilág fontos elemét őrizte meg. Az őstársad-ak házassági rendjével együtt járó totemhit szerint minden nemzetség őse valamilyen totem (állat, növény, kő, term. jelenség). Az állatkultusz mint nemzetségi megkülönböztető elv a fejlettebb nomád népeknél is megmaradt. Minden nemzetség választott magának egy ragadozó madarat jelképnek, óvó állatnak, tiszteletbeli ősnek (ongon). A turul-monda azt mutatja, hogy az Árpádok ősei részei voltak egy olyan mesterségesen kialakított állatjelképes (ongonos) nemzetségi rendszernek, mint a 24 oguz nemzetség, melyeknek 24 különböző ragadozómadár ongonjuk volt. B.A. Ethnogr. 1917. (Roheim Géza: A kazár nagyfejed. és a turul-monda) - Györffy György: Krónikáink és a m. őstört. Bp., 1948. - Lengyel Dénes: Álmos vezér születésének mondája. Uo., 1982. (Klny Ethnogr.) - Györffy 1983:56.

111

A monda: Emese álma Emese a magyar mitológia szerint az Árpád-házi uralkodócsalád ősanyja. A név eredeti jelentése: anyácska, szoptató. A szó a magyar nyelv legősibb, uráli rétegéből származik. Az Emese álma – eredetét, tipológiai jellegzetességeit és talán első feljegyzését tekintve is – egyike a legkorábbi magyar mondáknak. Álmos fejedelem származásáról szól, keletkezését 860–870 körülre, de mindenképpen 820 és 997 (Álmos születése és a kereszténység felvétele) közé teszik.

Varga Tibor (1954 — )- „Égberagadás” – Emese álma 40 x 50 cm olaj, farost http://www.festomuvesz.hu/vargatibor/kepek/11.jpg

A monda nemcsak pogány, kereszténység előtti, hanem kimondottan archaikus jellegű. Mint az Árpádok eredetmondája, évszázadok múltán is feltétlen hitellel bírt, így kerülhetett be a Képes krónikába. Az első írásos változat keletkezésének ideje nem tisztázott, az azonban igazolt, hogy az Anonymus által feljegyzett és a Képes krónika által tartalmazott szöveg is egy régebbi közös forrásra támaszkodik. Emese, aki a turulmadártól esett teherbe, Ögyek (Ügek) vezér felesége, Álmos vezér anyja. A monda szerint a turulmadár álmot bocsátott rá, amiben Emese méhéből folyó ered, mely idegen földön terebélyesedik ki. Az álomfejtők szerint ez azt jelentette, hogy fiút szül, aki kivezeti népét hazájából, Levédiából, s utódai dicső királyok lesznek. (Az eredetmonda egy másik magyarázata szerint Emese álmában a turultól esett teherbe.)

112

Szövegváltozatok A dinasztia mitikus eredete Emeséről Anonymus is szól híres művében, a Gesta Hungarorumban. Ő 819-re teszi Emese férjhezmenetelét. A gestában Mágóg király nemzetségéből származtatja az általa Ügyek vezérnek nevezett kérőt, aki Őnedbelia (Eunedubélia) vezér lányát, Emesét veszi el feleségül. Anonymus szerint az álomban mindkét mitologikus történet előfordul: a méhből eredő folyó éppúgy, mint a turultól való teherbe esés. Ő azonban az Álmos név eredetére utalva megjegyzi: az almus szó latinul szentet jelent (szent latinul sanctus), és a szent királyokra való álombéli utalás révén lett a gyermek neve Álmos. A magyar fejedelmek származási vonala a következő Anonymus szerint: Nimród— Hunor – Etele – Ügyek (felesége Emese) – Előd – Álmos – Árpád A fennmaradt szövegváltozatok közül Anonymusé a bővebb, harmadik fejezete eredeti nyelven: „Anno dominice incarnationis DCCCXVIIII »Ügek« sikut supra diximus – longo post tempore de genere »Magog« regis – erat quidam nobilissimus dux Scitiae. Qui duxit sebe uxorem »in Dentumoger« filiam Eune du beli anni ducis – nomine »Emesu«. De qua genuit filium, qui agnominatus est: »Almus«. – Sed ab eventu divino est nominatus: Almus, quia matris eius – pregnanti per sompnium apparuit divina visio, in forma asturis que quasi veninens eam gravidavit.” Ugyanez magyarul így szól: „Álmos az első vezér. Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent –, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!” [1] A Képes krónikában fennmaradt változat rövidebb: „Eleud filius Vgeg ex filia Eunodbilia in Scytia genuit filium, qui nominatur Almus ab eventu, quia mater eius in sompno innotuerat avis quasi in forma austuris veniens, dum esset gravida, et quod de utero eius egrederentur torrens ac in terra non sua multiplicaretur. Ideoque factum fuit, quod de lumbis eius gloriosi reges propagarentur. Quia vero sompnium in lingua nostra dicitur alm, et illius ortus per sompnium fuit prenosticatus, ideo ipse vocatus est Almus qui fuit Eleud, qui fuit Vgeg, qui fuit Ed, qui fuit Chaba, qui fuit Ethele […]” Magyarul: „Eleud, Ugek fia Szkítiában Eunodbilia leánytól egy fiút nemzett, kit Álmosnak neveztek el arról az eseményről, hogy anyjának álomban úgy tűnt, egy madár, héja formájában jőve, őt teherbe ejtette, és hogy méhéből egy sebes patak indult meg, de nem a saját földjén sokasodott meg. Ezért történt, hogy ágyékából dicső királyok származnak. Mivel pedig a sompniumot nyelvünkön alm-nak mondják, és hogy maga a születés álom által volt előre bejelentve, ezért hívták őt magát Álmosnak, ki volt Eleud, ki volt Ugek, ki volt Ed, ki volt Csaba, ki volt Etele […] fia.” [2]

Hasonló mondák Az Emese álma mondának két fő motívuma van: a csodás fogantatás és az álomban látott nagy folyó. A csodás fogantatás viszonylag gyakori motívum a különböző népek történeti és hősmondáiban (a keleti rokon népek körében is), méghozzá a legkülönbözőbb változatokban. Igen közel áll hozzá egy

113

kazah eredetmonda, melyben a pusztába menekült asszony egy uhu szavaitól fogan meg, és szül iker fiúkat, akiknek leszármazottai az uhut nemzetségősükként tisztelték. [3] A monda másik motívumának, az Emese öléből meginduló folyóvíznek egyetlen párhuzama ismert: a Kürosz perzsa király születéséről szóló monda az ókori görög történetíró Ktésziász lejegyzésében. Eszerint a felnőtt Kürosznak anyja elmondja az álmát, amelyet születésekor látott: az ágyékából kiömlő víz hatalmas folyóvá változott, egész Ázsiát elárasztotta, és a tengerbe ömlött. Az álom megfejtése szerint Kürosz Ázsia legfőbb méltósága. [4]

Feldolgozások Emese álma több művészt is megihletett, egyikük Juhász Gyula.

Juhász Gyula – Emese álma Ázsiai sátor mélyén, Ázsiai éjek éjén, Hulló csillag fénye mellett Álmodott Don vize mellett.

Hódító folyam dagadva Mint rohan borús Nyugatra. Népek útján büszke haddal Söpri gátját diadallal, És föléje vén turulnak Védő szárnyai borulnak.

Szépanyánk volt, sorsok anyja, Álmodott föl-fölriadva, Megborzongott babonázva, Ázsiai éjszakába.

És az álom egyre mélyebb, Mélyebb, szörnyebb és sötétebb, Ősi folyam vérrel árad S égig nyúlnak szolgagátak!

Szíve táján a jövendő, Lelke mélyén ősi erdő, Napnyugatra terjedendő, Melynek méhe sohse meddő.

Álom, álom, terhes álom, Messze ázsiai tájon, Mikor érsz már boldog véget Anyaálma Emesének?

Álmodott és látta kéjjel, Ágyékából messze, széjjel

Lásd még Thuróczy-krónika (Latin nyelvű krónika, eredeti címe: Chronica Hungarorum)

Jegyzetek 1. 2. 3. 4. 5.

↑ Anonymus: Gesta Hungarorum (Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről) [fordította: Pais Dezső] ↑ Képes krónika [fordította: Geréb László, Dümmerth Dezső] ↑ Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása (2. kiad. Bp. 1991. 70.) ↑ Demény István Pál: Emese álma. Erdélyi Múzeum (58. kötet, 1996.), 2006. szeptember 19. ↑ Juhász Gyula: Juhász Gyula összes versei. Magyar Elektronikus Könyvtár, 2003. május 8.

Külső hivatkozások Demény István Pál: Emese álma

114

Turul (madár) Az altaj sólyom példányai valójában a kerecsensólyom (Falco cherrug) és a északi sólyom (Falco rusticolus) közti hibrid példányok. A kerecsensólyom (Falco cherrug) a madarak osztályának sólyomalakúak (Falconiformes) rendjéhez, azon belül a sólyomfélék (Falconidae) családjához tartozó faj. Európában és Ázsiában honos, vonuló példányai eljutnak Afrikába is. Elsősorban a ligetes erdőkkel, fasorokkal, ürgés legelőkkel tarkított élőhelyeket kedveli.

Kerecsensólyom (Falco cherrug)

Az északi sólyom vagy vadászsólyom (Falco rusticolus) a madarak (Aves) osztályának a sólyomalakúak (Falconiformes) rendjéhez, azon belül a sólyomfélék (Falconidae) családjához tartozó faj.

Falco rusticolus

115

Az altaj sólyom vagy altáj sólyom (Falco cherrug altaicus) a madarak osztályának sólyomalakúak (Falconiformes) rendjéhez, azon belül a sólyomfélék (Falconidae) családjához tartozó madár. Rendszertani helyzete bizonytalan. Az altaj sólymot ezért rendszerint a kerecsensólyom egy alfajának tekintik, ezt a nézetet fejezi ki a (Falco cherrug altaicus) latin név is. A tipikus kerecsennél kissé nagyobb testű, hátoldala keresztsávozott. Vöröses, barnás, és szürkés színváltozatai is ismertek. A belső-ázsiai solymászatban becses vadászmadárnak számított. Talán ezért is vélik egyesek, hogy a mitológiai turul voltaképpen altaj sólyom lehetett. A turul a magyar eredetmondák mitologikus madara. Kézai Simon szerint Attilától Géza fejedelem idejéig a koronás fejű turul volt a magyarság hadi jelvénye. Kálti Márk:Képes krónikája szerint: (latinul) „Banerium quoque regis Ethelae, quod proprio scuto gestare consueverat, similitudinem avis habebat, quae hungarice turul dicitur, in capite cum corona[1]” (magyarul) „Etele király címerén is, melyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejű madár volt ábrázolva, melyet magyarul turulnak hívnak”

Eredete Egyes elképzelések szerint a mondai turul az élővilágban egy nagy testű sólyommal, talán az altaj sólyommal, (Falco cherrug altaicus), a kerecsensólyommal (Falco cherrug), a szirti sassal (Aquila chrisaetus), a szakállas keselyűvel (Gypaetus barbarus) vagy a fakó keselyűvel (Gyps fulvus) azonosítható. A szó török eredetű (a csagatáj togrul vagy turgul vadászsólymot jelent). Az ősi magyar nyelv három szót ismert a sólymok különböző fajtáira: a kerecsen, a zongor (ebből származtatható a Zsombor név is) és a turul szavakat; az ősi, a használatból kiveszett túrul szót 19. század eleji költőink hozták újra használatba turul alakban.[2] Teljes bizonyossággal nem dönthető el, hogy a turul valójában sas vagy sólyom; a mítoszok értelmezése alapján egyesek szerint sasról van szó; a nyelvi bizonyítékok a sólyom jelentés mellett szólnak. A solymászat belső-ázsiai eredetű és a sztyeppei népek egyik vadászati módja volt. Hét régi vadászmadár nevünk, a sólyom, ölyv, turul, torontál, bese, zongor és karvaly török eredetű. A turul alakja érdekes, visszatérő jelenség a mai napig fellelhető eurázsiai sámánizmusban. A különféle madarak: búvárréce, sas, a sámán (nálunk táltos) repülésével állnak kapcsolatban, kifejezik az utazását a különféle világok között. Az eurázsiai sámánok hite szerint az első sámánasszony egy sastól szülte világra az első sámán férfit, mely meglepő hasonlóságot mutat Emese álma című legendánkkal. A sámánikus hit maradékát őrző eurázsiai népek gyakran állítanak a mai napig madaras oszlopokat, melyek a világfát szimbolizálják. Koreában ezek az oszlopok védik a falvakat. Az altaji törököknél ezeket a sasos oszlopokat turunak nevezik, ami alakjában közel áll a turul szavunkhoz.

Turul az ősi magyar hitvilágban A legendák kétszer is említik a turult. Álmos fejedelem születése Anonymusnál olvashatjuk: „nyolcszáztizenkilencedik esztendőben Ügyek… nagyon sok idő múltán Magóg király nemzetségéből vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentu-mogyerben Önedbelia vezérének Emese nevű lányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset miatt nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg héja-forma madár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el.”

116

Az eredeti latin szövegben nem turul és nem héja-forma madár, hanem ölyv[3] (astur) szerepel; a későbbi értelmezések a madarat a turullal azonosították. „Anno dominice incarnationis DCCCXVIIII° Ugek … duxit sibi uxorem in Dentumoger filiam Eunedubeliani ducis, nomine Emesu, de qua genuit filium, qui agnominatus est Almus. Sed ab eventu divino est nominatus Almus, quia matri eius pregnanti per sompnium apparuit divina visio in forma asturis, que quasi veniens eam gravidavit; et innotuit ei, quod de utero eius egrederetur torrens et de lumbis eius reges gloriosi propagarentur, sed non in sua multiplicarentur terra.” A Képes krónika szövegében a középső rész így hangzik: „Álmos vezér anyjának álmában egy héja-forma madár jelent meg, rászállott és ettől teherbe esett, méhéből sebes patak fakadt, mely nem a saját földjén növekedett meg. Ezért történt, hogy ágyékából dicső királyok származtak". Emese gyermeke test és vér szerint az apáé volt, Ugek vezéré, aki maga is a Turul nemzetségből származott. Az álomban érkező turul, a közvetlen ős, csak ennek az apaságnak az érvényét erősítette meg, és azt, hogy az utód az apánál különb, a régi ősre hasonlító, de annál nagyobb hatalmú fejedelem lesz. (A belső-ázsiai népeknél a víz szimbóluma a hatalmat jelöli.) Ez tipikus dinasztikus eredetmonda, melynek lényege, hogy a születendő utódokat már előre magasztalja, és fényes jövőt jósoljon egy még nem létező dinasztiának.

Honfoglalás A turul második szerepe a honfoglalás legendájában van. E szerint a magyarok fejedelme még a levédiai tartózkodásuk idején azt álmodta, hogy hatalmas sasok támadták meg az állataikat és kezdték széttépni őket. Az emberek megkísérelték megtámadni a sasokat, de nem sikerült, mert mindig máshol támadtak. Ekkor megjelent egy gyors, bátor turul, és a magasból támadva megölte az egyik sast. Ezt látva a többi sas elmenekült. Ezért elhatározták a magyarok, hogy máshová mennek lakni. Elindultak Attila földjére, melyet örökül hagyott rájuk, de az utat nem ismerték. Ekkor ismét megjelent a turulmadár, s a fejedelem fölé szállva lekiáltott neki, hogy kövessék őt, míg el nem tűnik a szemük elől. Az álom után nem sokkal dögvész ütött ki az állatok között, s a mindenfelé fekvő tetemeken lakmározó keselyűk közül egy arra repülő turul a magasból lerúgta az egyiket. Ezek után felismerve az álmot e jelenetben, az összes magyar felkerekedett és követte a turult. Ahol a madár eltűnt a szemük elől, ott tábort ütöttek, majd ekkor ismét előtűnt a turul, és a magyarok újra követték minden népükkel együtt. Így jutottak el Pannóniába, Attila egykori földjére. Itt aztán a madár végleg eltűnt szemük elől, ezért itt maradtak. Ennek a mondának a valóságos alapja az, hogy a magyarok anélkül, hogy tudták volna, valóban addig a helyig vonultak Európában nyugat felé, ahol a kerecsensólyom – a turul – fészkel.

Turulábrázolások A kora középkorban a hunok, avarok és magyarok kedvelt díszítőmotívuma a turul, erről több régészeti lelet tanúskodik A jelenleg forgalomban lévő ötven forintos érmén a kerecsensólyom domborművű képe található. A turulmadár 2001 óta[4] az NBH (Nemzetbiztonsági Hivatal) jelképében is szerepel.

Turulszobrok Az országban 1896-ban, a millenniumi ünnepségek alkalmával hét helyen állítottak emlékművet a Wekerle-kormány megbízására: Dévény, Nyitra, Munkács, Brassó, Pannonhalma, Zimony és Pusztaszer helységekben - ebből csak Pusztaszer és Pannonhalma található a mai országhatárokon belül. A hét emlékműből hármon: a nyitrain (4 darab is), a munkácsin és a zimonyin volt turulszobor.[1]

117

Dévény, ahol a Duna hazánkba jő, az ország nyugati kapuja. Nyitra az északnyugati országrész püspökségi központja, a Vereckéhez közeli Munkácson Anonymus szerint Árpádék pihentek meg, Brassó a haza délkeleti kapuja, a zimonyi turul „áttekint a Száván, Nándorfehérvárra: a Hunyadi, Kinizsi, Dugovics védte falakra.” Pusztaszer emléke, hogy a honfoglalás közben Árpád megtartotta az első magyar országgyűlést. Pannonhalmán alapította Géza fejedelem 996-ban az első bencés apátságot, ez tehát a kereszténység felvétele miatt fontos. A dévényi, munkácsi, zimonyi és brassói emlékművek az ország „négy kapuját” szimbolizálták. Mindegyik „átnézett a határon”, azaz az országból kifelé fordult. Ausztriával, Oroszországgal, Szerbiával és Romániával szembefordulva jelezték, hogy megvédik a magyar állam integritását. A szobroknak belső figyelmeztető funkciójuk is volt: a nyitrai a felvidéki szlovákokat, a munkácsi a kárpátaljai ruténeket, a brassói az erdélyi románokat és szászokat, a zimonyi a délvidéki szerbeket és horvátokat volt hivatva a magyar állam integritására inteni. A Tatabánya melletti Kő-hegy tetején lévő turulszobor Európa legnagyobb madarat ábrázoló szobra: a kiterjesztett szárnyak fesztávolsága majdnem 15 méteres. Kézai Simon krónikája szerint a honfoglaló Árpád vezér seregei a mai Tatabányánál győzték le Szvatopluk szláv fejedelem hadait. A millennium alkalmából helyi kezdeményezésre felállított turulszobor Donáth Gyula alkotása. 1992-ben felújították és újra felavatták.

A tatabányai Turul-emlékmű, Európa legnagyobb madárábrázolása

Szikszón, Borsod és Abaúj egykori vármegyék határán áll az ongaújfalui part tetején egy szobor. 1931-ben József királyi herceg avatta fel a 34. gyalogezred 12 méternél magasabb emlékoszlopát, melyre Ligeti Miklós készített turulmadarat. Az 1990-óta álló jelenlegi szobrot Pócsik István szobrászművész készítette. Az ungvári vár udvarán található turulszobor eredetileg Ungvár határában egy határ-emlékjel része lehetett. 1944-ben elásták, és csak a Szovjetunió felbomlása után került elő ismét.

Az ungvári várkertben található turulszobor feje

Budapesti turulszobrok (tizenhárom helyen a városban): o

Turulmadarak díszítik a Szabadság hidat Budapesten.

Turul a Szabadság hidon

118

o

Budapesten a Várnegyedben, a királyi palota észak-keleti végén álló 6 m magas szobrot Donáth Gyula 1905-ben készítette.

Koronás fejű turul a budai Várban o

Budapest XII. kerületében (Hegyvidék) 2005. október 22-én avattak fel egy szobrot, a világháborús áldozatok emlékére.

Budapest, XII. kerület o

A budapesti Közlekedési Múzeum előtt is található egy turulszobor.

Lebontott turulszobrok: o

Nyitrán a Zobor hegy legmagasabb pontján a millenniumi ünnepségek keretében 20 méter magas gránit emlékoszlopot emeltek, Berczik Gyula szobrász terve alapján. Henger alakú talapzatán négy turulszobor állt. Az emlékoszlopot 1896. augusztus 30án avatták, de 1921. február 9-én cseh legionáriusok ledöntötték és eltávolították. Napjainkra csak a hengerszerű talapzat maradt meg belőle.

o

A zimonyi vártornyon álló szobrot, a dévényi várhegyen levőt és a brassói Cenkhegyen állítottat 1918-ban a megszálló kisantant államok csapatai ugyancsak megsemmisítették.

119

o

Erdélyben Dés (1934), Parajd (1944), Szilágysomlyó (1933), Zilah (1968), Mikelaka (1980-as évek) szobrait pusztították el, Bácskában a kishegyesi (1945) emlékművet.

o

2005-ben a Felvidék magyarlakta déli részén, Perbete, Bátorkeszi, Kürt, Nagykeszi, Kolozsnéma, Hetény községek turulszobrait mind ellopták.

o

A munkácsi vár bástyáján is volt turulszobor, melyet a trianoni békeszerződés után a csehek 1924. december 17-én lebontottak, majd a Vörös Hadsereg parancsára 1945ben beolvasztották vörös csillagok alapanyagának. Ezt 2008 márciusában visszaállították eredeti helyére. Lengyel Zoltán, Munkács megbízott polgármestere a történelmi igazságtétel pillanatának nevezte a szobor avatóünnepségét. A helyreállított emlékmű 800 kg súlyú, 6 méteres szárnyfesztávolságú madár; Mihajlo Beleny ungvári szobrász műve és Kijevben öntötték. Spányi Antal székesfehérvári és Majnek Antal munkácsi római katolikus megyéspüspök szentelte fel.

További szobrok találhatók e településeken: Fehéregyháza (az 1848–49-es forradalom és szabadságharc csatájának emlékoszlopán), Karcag (a karcagi országzászló talapzatán), Piliscsaba (10-es út mellett, a Nagytemplom előtt), Sajószentpéter (a református templom előtti parkban), Szeged (az 1849-es szőregi csata emlékműve), Szabadka - a szerb partizánok 1944 őszi vérengzéseinek emlékműve, egy törött szárnyú turul. Magyarországon összesen legalább 195 szobor áll 183 településen. Felvidék szlovákiai részén 8, ukrajnai részén 5; Erdélyben 32, Partiumban 16, Délvidéken 7 szobor áll legalább. Az ausztriai Burgenlandban Rábakeresztúron van az egyetlen turulszobor.

A lengyel fehér sas A Fehér Sas figura eredete összekapcsolódik Lengyelország legendás alapítójának, Lechnek a történetével, aki megpillantott egy sasfészket. Ahogy meglátta benne a madarat, a lenyugvó nap piros sugarai megcsillantak a szárnyain, és aranyszínűnek tetszettek, míg a madár többi része tiszta fehér volt. Annyira el volt ragadtatva, hogy elhatározta, ott telepedik le, és bevette címerébe a sast. A helyet pedig Gniezdno-nak nevezte el (ma Gniezno) a lengyel gniazdo (fészek) szó után. Ez a történet értelmezhető a Róma alapításáról szóló legenda allúziójaként. Auspicium volt annak az ősi szertartásnak a neve amely során a madarak röptének megfigyelése által igyekeztek megszerezni az istenek támogatását jövőbeli terveikhez. Egy kevésbé romantikus elmélet szerint Lengyelország a Római Birodalomtól vette át a sas figuráját (sok más európai országhoz hasonlóan). A fehér sas figurája elsőként I. (Vitéz) Boleszláv uralkodása idején készített pénzérmeken bukkant fel, először mint a Piast-dinasztia címere. A stilizált ábrázolásmód miatt viták bontakoztak ki a tudósok között, akik nem tudták minden kétséget kizáróan megállapítani, hogy milyen fajhoz tartozik. Legvalószínűbb a fehér farkú sas, de tyúk, galamb és páva is elképzelhető. A 12. századtól kezdve a sas gyakran tűnt fel a Piast hercegek pajzsain, jelvényein, pénzérméin és pecsétjein. A lengyel címeren II. Przemysł uralkodása alatt jelent meg, hogy felidézze a Lengyelország szétesése előtti Piast hagyományt.

120

A sas grafikus megformálása változott a századok alatt. Jelenlegi formája, amelyet 1927-ben fogadtak el, Zygmunt Kamiński professzor munkája, és alapjául a Báthory István korabeli sas szolgált. Magának a pajzsnak is változott a formája. A lengyel-litván unió címerpajzsa négy részből állt, lengyel sasokkal és litván harcosokkal az átellenes mezőkben. Az uralkodók általában a nemzeti címer közepén helyezték el a maguk családi címerét. Annak ellenére, hogy a felosztások után a hódítók által létrehozott tartományok új címereket kaptak, a Fehér Sas megmaradt bennük koronával vagy anélkül, időnként balra fordított fejjel és néha a litván harcossal együtt. De a legtöbb esetben ezeket a megszállók címerével kombinálták. A novemberi felkelés után a cárok, akik a lengyel király címet is viselték, átvették a Fehér Sas Rend kitüntetést kék szalaggal. A januári felkelés után a sas és a litván harcos mellé csatlakozott az arkangyal, Ukrajna jelképe. A lengyelek nagy számban gyűjtötték a felosztáso előtti időszakból származó pénzérméket, rajtuk a sas ábrázolásával. A sas jelképe – gyakran a litván harcossal együtt – számtalan zászlón és jelvényen megjelent a felkelés idején. A Lengyel Királyság visszaállítását az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország 1916-ban hagyta jóvá. Egy évvel később jelentek meg az első lengyel bankjegyek, melyeken osztatlan pajzsmezőn koronás sas volt látható. A függetlenség visszanyerése után a Fehér Sast 1919-ben törvénybe iktatták. Az ekkor elfogadott hivatalos címer (amely II. (Poniatowski) Szaniszló Ágost címerére emlékeztetett) 1927-ig volt használatban, amikor Zygmunt Kamiński professzor újat tervezett. Jelenleg a Lengyel Köztársaság szerzői joggal védett szimbóluma. Lengyelország címere a Lengyel Köztársaság 1997-es alkotmányának 28(1) cikkelye által szabályozott. A címer ezüst sast tartalmaz vörös mezőben. Jelenlegi formájában egyfejű, koronás sast ábrázol, amely jobbra fordul; karmai és csőre aranyszínűek a vörös mező előtt. A fehér és a vörös a Lengyel Köztársaság nemzeti színei, melyeket törvény határoz meg.

Jegyzetek 1. 2. 3. 4.

↑ Képes krónika latinul ↑ Tótfalusi István: Magyar Etimológiai Nagyszótár ↑ Dr. Finály Henrik: A latin nyelv szótára, Budapest, Franklin társulat, 1884. ↑ „Balra tekintve emelkedik a turul - Miért változott meg a Nemzetbiztonsági Hivatal emblémája és padlómozaikja?”, Vasárnapi Hírek, 2002. március 2.

Forrásmunkák Turul – Dr. Kiszely István: A magyar nép őstörténete Eredetmondák – Adorján Imre: A turul gyermekei (pdf) Z. Tóth Csaba: A nagyszentmiklósi kincs és a régi kaukázusi művészet, II. rész Radics Géza: A Turulmadár

121

Szent Turul hazatér 2007. december 31. Meggyesi József - HunHír.Hu

Mielőtt a Turulmadár sumer vonatkozásairól, nevének eredetéről, jelképjelentéséről, világi elterjedésérő l ejtenénk szót, köszöntsük az előttünk álló 2008-as újévet úgy, hogy a Turul jelképezze az újjászülető, erejét visszaszerző magyarságot, hirdesse legyőzhetetlenségét, biztosítsa a benne hívő és bízó, oltalmát kereső és elfogadó, általa teremtett világ békéjét és nyugalmát! Több százezer éve, az emberiség akkori legmagasabb műveltségi szintjén lévő közösségek évente megünnepelték a sorsukat oly nagymértékben befolyásoló téli napforduló napját, és ezt a Karácsony = a „sötétség szelleme(Istene) eloson” = távozó éjatya ünnepének nevezték. Ekkor, a szintén e naphoz kötődő „Napisten újjászületését”, majdani fokozatos megerősödését, az égbe történő felszállását jelképezve kedvenc sólyom madarukat röptették, melyet alkalomhoz illően KARÁCSONY = KERECSENY sólyomnak neveztek el. Őseink annyira ésszerűen gondolkodtak, hogy feltételezhető, a két elnevezés még az általuk szimbolizált „események”, jelenség együttesek egymáshoz képesti térbeli viszonyát is kifejezte, azzal, hogy a kerecseny szó magas magánhangzói a röpülésre, az „égben levésre”, a karácsony mély hangzói pedig földfelszíni, tehát az előbbihez képest mélységben lejátszódó eseményekre, az éjatya alvilágba történő alászállására utalnak. Miután a sólymok nappali ragadozók, több fajtájuk ma is vonuló madár, feltételezhető, hogy a „téli napforduló” napja éppen a sólymok első példányai visszaérkezésének idejére esett, vagyis őseink ehhez kötötték az ünnepet. A madarak, röpülési magasságuk felső pontján, néhány nappal korábban ugyanis, már jól látták a horizonton keringő Napot, tehát tudták, hogy mikor térhetnek vissza költőhelyükre. Ez a gondolatmenet, valamint elméletem azon kitétele, hogy az ünnep meghonosodásának idején az Északi sark éppen a Kárpát-medence fölött helyezkedett el (az általános alapötletet és a hivatkozást az „egy nap volt egy év” magyar népmesei elemre, lásd pl.: Magyar Adorján „Az ősműveltség” c. könyve (a továbbiakban: MAŐ) 968. old.), következtetéseim valóságtartalmát lényegesen nem befolyásolják. A téli napfordulót ugyanis, és nemcsak a hagyományok pszichés hatásaként, ma is érzékeljük. Mégis azt gondolom, hogy az előbbi feltételezést, melynek teljesülése fizikai, földtani, földtörténeti és logikai szempontból nem kizárt, fogadjuk el. Könnyen beláthatjuk, hogy ebben az esetben a Nap spirális pályán kúszik fel az égre és 3-4 hónap után éri el keringése legmagasabb pontját. Az ünnep lényege, a sötétség és a hideg fokozatos megszűnésének kezdete, valamint a „Napisten újjászületése” így „valósággá” válik, jellegzetesebb, erőteljesebb formában jelenik meg. Mai viszonyaink között ugyanis az a természetes, hogy a hideg, a téli napforduló után még hosszú heteken keresztül tart, jelentősen fokozódik, a sötétség pedig ködös, felhős időben ugyancsak ránk telepedik. Őseinknek, így nem lett volna különös okuk a december 21-e hagyományszerű, rendszeres megünneplésre! Ráadásul, ők sokkal inkább ki voltak szolgáltatva a természeti jelenségek, az időjárási változások közvetlen hatásainak, családjuk, emberi közösségük léte foroghatott kockán egy-egy váratlan esemény kapcsán. Mielőtt rátérnék tanulmányom címben jelzett témájára, engedjék meg, hogy bemutassam Karácsonyértelmezésem egyik legutóbbi, közvetett bizonyítékát. Az idei Ünnep első napjának estéjén, az egyik TV-s csatorna vetélkedő műsorában Karácsony szavunkat újra szláv eredetűnek minősítették, és a „téli napforduló” okán, „valami átlépés” jelentéssel értelmezték. Több információt nem kaptunk, természetesen a szó etimológiai magyarázatát sem adták meg. Segítek egy kicsit! A származtatás alapja a szerbhorvát kracati = lépkedni szó (lásd: Grandpierre A. Karácsony c. műve 72. old.), tehát az elmondottak igazak, csak pont fordítva! Azt nem gondolhatják komolyan, hogy mi átvettük a nekünk semmit sem jelentő szláv kracati szót, majd, csak úgy „kijött” belőle a ma is érthető és használt öt magyar ősgyökből álló kifejezés, ami olyan lelki gazdagságra utaló, magasztos jelképezéssel fejezi ki az ünnep lényegét, mint a mi KARÁCSONY = a sötétség szelleme (Istene) eloson = TÁVOZÓ ÉJATYA szavunk!! Kérdezem továbbá, hogy mikor lett KERECSENY a szent madarunk, és mikor lett GURUSUNU a sumer Karácsony? Mert ezek ugyanazok a kifejezések! Nem Uraim, pont fordítva! Mi megalkottuk ezt a hangzásában is gyönyörű szót, a szlávok több tíz(száz)ezer év után átvették az ünneplés szokásával együtt, de a lényegét már nem értve, hangzásában és jelentéstartalmában eltorzulva „valami átlépés” értelemmel náluk is meghonosodott. Ez részükről, meg részünkről eddig rendben is van, de a tulajdonjogot, mint annyi mindent, ellopni, ellopatni, ellopni hagyni azért mégsem kellene!

122

Egy 4500 éves Turul-ábrázolás jelentése és értelmezése Az alábbi kép megtalálható Badiny Jós Ferenc „Életműsorozat”-a I. kötete (a továbbiakban: BJF I.) 32. oldalán.

A kép alatti eredeti szöveg: „TUR-ULLU(ÚJ-FÉNY).TUR-fiatal,új,kisebb gyermek(L.144.) ULLU-csillogás.(L.441.)” A zárójelben lévő kifejezés azt mutatja, hogy az adott sumer szó R. Labat sumer-akkád-francia szótárában a jelzett sorszám alatt található. A BJF I. 31. oldalon a szerző még közli a templom „alapító okiratán” (ékírásos agyagtábla) lévő felírat fordítását, miszerint: „…Mesanapadda Ur (Ur egy város – jelen írás szerz. megj.) királyának fia, építé úrnőjének NINHURSÁGNAK…”, majd kiegészíti: „…a teremtés istenanyjának ezt a gyönyörű templomot, melynek homlokzatán díszlett az erejét visszaszerző Napistent ábrázoló rézszobor. Bobula szerint TUR-ULLU-nak kell nevezni a Nap ezen formáját!” Az oroszlánfejű sólyom Dr. Bobula Ida szerinti elnevezésével egyetértek, hiszen az „látható”, hogy az egyszerűségében is rendkívüli szépségű és gazdag szimbolikájú kép évszázezredes szent madarunkat, a ma Turul = TUR-ULLU-nak is nevezett kerecseny sólymot ábrázolja. Az elnevezés értelmezését, magyarázatát azonban nem fogadom el, az alábbiak szerint. A TUR-ULLU, szó szerinti fordításában megjelenő „új”, „fiatal”, „kisebb gyermek” fogalmak, valamint a magyarázó részben lévő „erejét visszaszerző” jelző értelmezése arra utal, azt sugallja, hogy itt lényegében a téli napforduló napján megszülető Napisten ábrázolását láthatjuk. Mitológiai hagyományainkból és Magyar Adorján nagyszerű elemző munkája révén tudjuk azonban (lásd pl. MAŐ 1064. old.), a „megszülető Nap”, bár még gyermek, máris olyan erős, hogy azonnal legyőzi két ősi ellenségét, a sötétséget és a hideget. Szokásos fentieket, a körülményektől függően „két gonosz kígyóval”, vagy egy kék(hidegség) és egy fekete(sötétség) színű, a két kígyót jelképező szalaggal ábrázolni, melyeket egy, a Napot szimbolizáló gyermek a két kezében, vagy jelen esetben az oroszlánfejű sas a karmai között tart. Helyette azt látjuk, hogy a madárszerű lény karmaival két szarvas (ki ne látná ősi, eredet mitológiánk „csodaszarvasait”) farkán áll (azokat éppen csak érintve!), kiterjesztett szárnyait pedig oltalmazóan fölöttük tartja. Teszi mindezt a teremtés istenasszonya templomának fő helyén, a bejárat homlokzatán. Mit jelképez akkor valójában a réz dombormű? A fő alak, a kiterjesztett szárnyú Turul természetesen a Napistent, de nem a megszületőt, hanem az ereje teljében lévő, a levegőt, tehát az Ég Világát korlátlanul uraló Napistent. Bár a levegő urának Föld feletti hatalma megkérdőjelezhetetlen, őseink bizonyára úgy gondolták, nem árt ezt egyértelművé tenni, ezért magasztosították fel a Turul testét oroszlán fejjel, jelképesen a Föld Világa korlátlan uralkodójának szellemével és erejével. Így áll helyre a Világ rendje, hiszen az ereje teljében lévő Napisten korlátlan hatalommal rendelkezik Ég és Föld felett, azaz emberi léptékű világunk, tehát a Naprendszerünk felett, amit őseink nagyon jól tudtak, és költőien jelképeztek. A Napisten hatalma azonban nem öncélú és tevékenysége főleg nem elsősorban „hatalma gyakorlásában” merül ki. Ő maga, a maga valóságában minden Földi élet teremtője is, melynek jelképezését a csodaszarvasok jelenlétével valósították meg. Nézzük, hogyan ír a szerző a Nimród legenda csodaszarvasairól (lásd: BJF I. 200. old.) a könyv egy másik részében: „A Csodaszarvas – maga az emberi élet (és nem csak az emberek élete – jelen írás szerz. megj.) – tele vágyakkal, reménnyel és jó szándékkal.”! Így már azt is világosan látjuk, hogy a dombormű miért NINHURSÁGNAK, a teremtés istenasszonya szentéjének homlokzatára került.

123

A fenti szép idézet arra is rámutat azonban, hogy miért kell a Turulnak, a Napistennek, a Teremtőnek védő szárnyait kiterjeszteni. Mert a teremtmények vágyakkal, reményekkel és jó szándékkal telt szíve oltalmat és védelmet kíván. Ezt jelképezi Szent Turul madarunk komoly, nyugodt, elgondolkodó és egyben jóságos tekintete, ezt biztosítják a teremtményei fölött kiterjesztett szárnyai. A dombormű fő helyén a két szarvas áll háttal egymásnak, de azonos irányba tekintve, a farkuk összeér. Őseink így írtak magukról: NAGY, ERŐS nemzet, és a TUDÁS népe. Ezt a két „tulajdonságot” jelképezi a két csodaszarvas, ahol a NAGYSÁG, az ERÖ = hatalom, biztonság, a nép nyugalmát, a TUDÁS = alkotó tevékenység, munka, a nemzet jövőjét, gazdagságát, boldogulását biztosítja. Ilyen megközelítésben nyugodtan mondhatjuk, hogy a két szarvas természetesen eredet mitológiánk HUNorja (erő) és MAGorja (tudás), a TurulNapisten pedig apjuk, Nimród, a nagy vadász megszemélyesítője. Ez utóbbi következtetést korabeli Nimród ábrázolások is igazolják, melyekből egyet a tanulmány végén bemutatok, de kimondja ezt Gönczi Tamás „Nimród gyűrűje”c. könyve (a továbbiakban GTN) 214.-215. old., és még több helyen is, tételét főleg népmesei elemekkel alátámasztva. A Hunor és Magor, mint a nemzet két, egymást kiegészítő, azt teljes egésszé tevő tulajdonság-analógia alapötletét a BJF I. 200-202. old. található szép eszmefuttatásból merítettem. Egy jelképsor még mindenképp említésre méltó, mert ereje átható, szinte vonzza a tekintetet, uralja a dombormű két felső sarkát. Ez pedig nem más, mint a két szarvas két-két agancsa. Először is feltűnő az agancsok viszonylagos rendezettsége, egymással mutatott szimmetriája, mely együtt az Égi és a Földi Világ teremtett rendjére, egymásra utaltságára, egymással való hasonlóságára mutat. „KITA ANTA DIM…miképpen a mennyben – úgy a földön is - mondja a sumer ige.” (az idézetet lásd: BJF I. 200. old.) Az agancsoknak egyenként alapvetően hét-hét ága van. Így, ebben a formában, és az által, hogy tetejük az „égig ér” (túl is nyúlik a dombormű keretein), mindenképpen az Égi és a Földi Világ között kapcsolatot teremtő Égigérő Világfa egyik legelső ábrázolását jelentik. Gönczi Tamás (lásd: GTN 96. old.) ezt így fogalmazza meg: „A szarvasok agancsainak felfelé törekvő „fája” egyértelműen égi kapcsolatról, égi rokonságról, odatartozásról árulkodik.” Az agancsok elágazása több helyen nagy hasonlóságot mutat a női belső nemi rész, az anyaméh alakjával, mely a termékenység szimbóluma, de a termékenység istennőjének szentélyénél azt hiszem, ezen nem is kell csodálkoznunk. Őseink valószínűleg még több fontos és kevésbé fontos szimbólumot elrejtettek ebben a 4500 éves alkotásban, amit nem fedeztünk fel. De töltsön el bennünket büszkeséggel és méltó alázattal az a tudat, hogy ők már ekkor is ilyen csodálatos dolgokat hoztak létre. Köszönjük meg továbbá dr.Hall, illetve Sir Wolley uraknak, akik ezt megtalálták, és felszínre hozták. Mit jelent akkor valójában a TURUL elnevezés? A kérdést úgy kellene inkább megfogalmazni, hogy elnevezésében hordozza vajon a dombormű fő alakja azt a küldetést, amellyel a jelképek alapján felruháztuk? Megválaszolásához az eredeti kifejezést azonos kiejtés mellett a következőképpen írjuk fel: TU – URÚ – LU = TURUL Vizsgáljuk meg az így nyert gyököket eredeti jelentésük szerint! TU (L.16.-51), TUD = créer = teremt; enfanter = szül, létrehoz Természetesen, ennek a gyök párnak is, mint oly sok másnak, több jelentése van. De ez az egyik legfontosabb kellett legyen, amit az is bizonyít, hogy a TU-TU kifejezés, mely nyelvtani szempontból (a jelismétlés) a többes számot, a sokszorozást, a folyamatosságot jelenti, később azonosult MARDUKNAK, a teremtés akkád főistenének nevével. URÚ (L.331.-151) = proteger = védelmez, támogat; garder = őriz; trézor = kincs Ez összetett gyök, mely ebben az alakjában is hordozza azt a jelentéstartalmat, amit „várunk”, ami tükrözi a Napistenség egyik küldetését. Bontsuk azonban tovább és vizsgáljuk meg összetevői szerint! Az UR (L.575.235) = heros = hős és homme = ember jelentése már önmagában is sokat mondó, jelentőségét azonban tovább fokozza, hogy UR városa (ahol a dombormű is található), hosszú ideig birodalmi központ volt. A név d(dingir) előjelzéssel pedig a római napisten, dUR = Hercules. Az Ú (L.455.-203) = s étendre = terjed, kifejlődik. Összeolvasva a kettőt: UR+Ú = terjedő, kifejlődő hősiesség = védelmezés. LU (L.330.-151) = homme = ember Az „ember” kifejezés általános alak, gyakorta az egész emberiségre vonatkozik, áttételesen pedig a „világra”, világmindenségre, amit az emberiség életterére utaló fogalomként is értelmezünk. Összevonás után: TU -URÚ -LU = teremt-védelmez-ember = VILÁG TEREMTŐJE ÉS VÉDELMEZŐJE

124

A Turul elnevezés tehát tökéletesen hordozza magában azt a tartalmat, amit szimbolizál, azzal a kiegészítéssel, hogy őseink ekkor a teremtett világ alatt a magyarságot és őstörzseit értették. Összegzésképpen, rendkívül érintőlegesen, az eddigi három tanulmányom alapján is kimondhatjuk tehát, hogy Szent Turul madarunk, több százezer évvel ez előtt, itt a Kárpát medencében Karácsony = Kerecseny sólyomként, az újjászülető és felkelő nap szimbólumaként született. Kivándorló őseinkkel együtt eljutott a világ minden részébe és például a sumer-mahgar eszmerendszerben, megőrizve Napisten mivoltát, új Turul nevét is itt megszerezve, a teremtő és védelmező Jóisten alakját öltötte fel, akit Nimróddal azonosítottak. Ezáltal a mindenkori teokratikus hatalom jelképévé vált. A nevében fellépő földi hatalom uralkodói nagyságát növelte, jogát az égből valóként eredeztette. Innen indult, a közben elárjásodott és elsemitásodott akkori civilizált „nyugati” világ rendkívül változatos formájú megjelenésével történő meghódítására, hogy két-három ezer évvel ezelőtt visszatérjen, eredeti alakjában, új névvel és új felruházott hatalmával az igazából soha el nem hagyott szülőföldjére, ahol ma is őshonos, a Kárpát medencébe. Miben nyilvánul meg a jelkép világmeghódító szerepe? A kérdésben megfogalmazott állítás bizonyítására itt most számtalan ábrát, képet kellene és tudnék bemutatni. A tanulmány keretei azonban erre nem adnak lehetőséget, ezért egy-két konkrét példa és néhány hivatkozás mellett, csak felhívom a tisztelt olvasó figyelmét, hogy járjon nyitott szemmel, és ha kiterjesztett szárnyú valósághű, vagy stilizált jelképet lát, akkor tudja, hogy ezeknek az alapja, eredete és őse mindig a mi SZENT KARÁCSONY = SZENT KERECSENY = SZENT TURUL MADARUNK. 1.kép: Ahura Mazda (Bölcs Úr) perzsa „élet és világosság” istene ( Napisten) = sumer Enki = héber Samael kettős szimbolikával: első, az egész test, mint oroszlánfej; második, a fejen a haj és szakáll, mint kiterjesztett szárny és madárfarok. Lásd: Laurence Gardner „A grál királyok eredete” 128. old.

Ninurta (Nimród) a hatalmas vadász (sumer plasztika, i.e. 3000 k.) Szimbólumok a haj és szakáll, mint szárnyak és farok toll; arc, mint oroszlán fej, nagy, „mindent látó” szemekkel Lásd: Laurence G. „A grál királyok eredete” 128. old.

Szárnyas napkorong. Uralkodói Lásd: Grandpierre Attila „Karácsony” 149. old.

jelkép

125

az

ókori

Közép-Ázsiában

Ninhurság és Enki a Lásd: Laurence G. „A grál királyok eredete” 91. old.

Simtí

(megtermékenyítés)

házában

A misztikus „Hattyú” kettős kígyóés kaduceus-jelvénye Lásd: Laurence G. „A grál királyok eredete” 138. old. Az ábrát számos segélyszervezet használja, de ebből fejlődött ki az orvosszövetségek jelképe is. De ahogy a szerző is megjegyzi, „Az eredeti hagyomány szerint a kereszt a Sárkánykirálynőt „megtermékenyítő” Enki-Samael jelképe.”

A vasutak szárnyaskerék szimbólumának is ez az eredeti ősalapja Forrás: http://www.hunhir.hu/index.php?pid=ony&id=000532

126

VI. Árpád-kor Az Árpád-kor az államalapítástól egészen 1301-ig , az Árpád-ház férfiágának kihalásáig tartott, mindaddig amíg az uralkodókat Árpád leszármazottai (az Árpád-ház) közül választották. Ezt követte a vegyesházi királyok kora.

Árpád magyar nagyfejedelem

Árpád fejedelem egészalakos szobra Torján. Miholcsa József szobrászművész alkotása. (2003)

Árpád nagyfejedelem (845 k. – 907. július eleje) a honfoglalás idején – melynek során a magyarok Etelközből a Kárpát-medencébe települtek – a magyar törzsszövetség nagyfejedelme volt. [1][2] Tőle származnak az Árpád-ház uralkodói, akik halálát követően négy évszázadon át uralkodtak Magyarországon.  Született: 845 körül  Édesapja: Álmos (?)  Abacil (?) aranyasszony (meghalt 890-ben), Nyék vezér leánya, Árpád vezérünk első felesége. 8 közös gyermekük született: Levente, Tarhos, Üllő, Jutas és négy leány: Ágnes, Surány, Zsip Zseliz.  Édesanyja: Enéh (?) [Az Enéh török eredetű régi magyar személynév, a csodaszarvas mondájában Hunor és Magor anyjának neve. Jelentése a mai ünő (fiatal nőstény szarvas) szóval függ össze, de eredeti jelentése (fiatal) tehén.]  Uralkodási ideje: 890 körül – 900 vagy 907  Utódja: Solt  Elhunyt: 907. július eleje (62 évesen); Székesfehérvárott  Házastársa: Abacil (?)  Gyermekei: Liüntika (Levente), Tarhos (Tarkacsu), Üllő vagy Jutas, Solt (Jutocsa)

127

Származása és tisztsége Arab források arról írnak, hogy a magyaroknál a honfoglalás előtt valamikor létezett a kettős fejedelemség intézménye, ami hasonlított a kazárok szakrális kettős királyságára. Eszerint a magyar kende és gyula hasonló viszonyban voltak, mint a kazár kagán és kagán-bég. Vitatott azonban, hogy ez a rendszer meddig élt, fennállt-e a honfoglalás idején.[3] Biztosan annyit tudunk, hogy Álmos vezér gyermeke volt, a honfoglalás idején, 895-ben középkorú férfi, akinek fia, Liüntika már önállóan hadsereget vezetett. Árpád még Álmos életében a törzsszövetség vezetője, nagyfejedelem lett. Erről Bíborbanszületett Konstantin császár tudósít bennünket, akinél 948 körül magyar küldöttség járt Bulcsú vezér vezetésével, aki mindezt elmondta neki. A küldöttség tagja volt Árpád egyik dédunokája, Tormás is. Bulcsú szerint Árpád fejedelemmé választása 55 évvel korábban történt,[2] ami a 893 körüli választást jelenthet. Árpád törzsszövetségbeli pozíciója vitatott. Györffy György szerint a gyula tisztséget viselte, majd Kurszán kende Fischa menti meggyilkolása után (904) magához ragadta annak rangját. Kristó Gyula szerint Árpád a kende tisztséget viselte, s mint ilyen, nem játszott tényleges szerepet a honfoglalás harcaiban, ez inkább a gyula tiszte volt. A középiskolai tankönyvek az első verziót tartalmazzák.

A honfoglalás 893-ban Nikétasz Szklérosz, a bizánci császár követe Árpáddal és Kurszánnal tárgyalt az Al-Dunánál egy bolgárok elleni hadi szövetségről. A bizánciakkal az egyezkedés még elhúzódott, és közben az Etelközben szállást találó magyar törzsek a Kárpát-medence felé egyre gyakrabban tettek felfedező utakat. Ezeket legtöbbször maga Árpád, vagy „társfejedelme” Kurszán szervezte, de legalábbis támogatta a gazdag vidék felderítését, hiszen már akkoriban foglalkoztatta a magyar törzsek vezetőit, hogy nyugatabbra vonulnak. 894-ben Árpád szerződést kötött a morvák fejedelmével, Szvatoplukkal, miszerint a magyar és morva hadak együtt kiűzik Pannóniából a keleti frankokat. Ennek a szövetségnek az emléke a fehér ló mondájában őrződött meg. Szvatopluk halála után a magyar törzsek megszállták a Felső-Tisza vidékét, és Árpád serege élén 895-ben a Vereckei-hágón át az Alföldre lépett, és elfoglalta a területet. 894-ben érett meg a bizánci-magyar együttműködés, és Árpád megtámadta Simeon, bolgár cár birodalmát. A magyar csapatokat Kurszán vezér, társfejedelem vezette. A bolgár cárság sorozatos csatavesztést szenvedett a magyar seregektől, és az Al-Duna területét feladták. Ezzel a Délvidék is Árpád népének uralma alá került, de az al-dunai csaták alatt a bolgárok szövetkeztek a besenyőkkel, akik megtámadták az Etelközben élő magyarokat. Sereg híján nem tudták felvenni a küzdelmet a besenyőkkel, és így a Kárpátok hágóin át Erdélybe menekültek, és itt le is telepedtek. A Tisza vidékéig magyar terület lett a Kárpát-medence, és Árpád serege sorozatos csatákat vívva szilárdította meg pozícióit az új hazában. 899 márciusában Arnulf keleti frank király követsége érkezett a magyar fejedelem udvarába, és arra kérte Árpádot, hogy segítsen neki legyőzni az itáliai király seregeit, és akkor a magyaroké lehet egész Pannónia, azaz a mai Dunántúl. Árpád seregei legyőzték Berengár itáliai király hadait, és a Lombardiából hazatérő magyar seregek birtokba is vették a Dunától nyugatra eső területeket. Azonban a morvák is szemet vetettek ezekre a területekre, és megtámadták az itt szállást kereső magyarokat. Árpád serege legyőzte a morvákat, és büntetésül elfoglalta azok nyitrai hódításait is, így 900 őszére az egész Kárpát-medence magyar fennhatóság alá került, és Árpád vezetése alatt végéhez ért a honfoglalás.

Szállásterülete Árpád szállásterülete a korabeli tudósítások alapján 900 előtt Kelet-Magyarországon,[3] a Felső-Tisza vidéken [2] lehetett. A nyugati források ugyanis nem tudnak Árpádról, csak Kurszánról, az Árpáddal és utódaival kapcsolatba lépő bizánciak viszont úgy írják le Magyarországot, mintha az csak a Tiszántúlból állna, bár megjegyzik, hogy tőlük nyugatabbra a frankok vannak. Az valószínűsíthető, hogy a bizánciaknak Árpád utódai a saját uralmuk alatt álló területről számoltak be részletesebben. [3]

128

Györffy György a honfoglaló magyaroknál úgynevezett félnomád, téli-nyári legelőváltó életmódot feltételezett, melynek során Árpád és fiai is – az állatok vízigénye miatt – egy-egy folyó mentén vándoroltak téli és nyári szállásuk között. A helynevek alapján arra a következtetésre jutott, hogy Árpád téli szállása – nyilván 900, Pannónia elfoglalása után – a Pécs részét képező Árpádváros, a korábbi Árpád falu volt, míg nyári szállása – ezt Anonymus is megerősíti – a Csepel-szigeten, s közben a Duna jobb partján nomadizált. De fennmaradt egy nyári szállás neve a Sárvíz mellett is, Jutas partvonalán, a Sárkeresztes és Moha közötti Árpád-völgy Székesfehérvár mellett.[4] Négy fia pedig a Duna, a Sárvíz és a Kapos-Szék-patak partján nomadizált úgy, hogy téli szállásuk egymáshoz viszonylag közel, a Duna két partján Kalocsa magasságában volt, Zoltáé például Solt mellett. Üllő nyári szállása Üllő mellett, Tarhosé Tarrós mellett, Jutasé a ma Veszprém részét képező Jutaspuszta területén, Zoltáé pedig Bodrogban, a mai Vajdaságban. Kurszán ugyanekkor Árpádhoz hasonlóan a Duna jobb partján nomadizált, téli szállása Aquincumban, nyári szállása a Csallóközben volt 904-ig, amikor a bajorok megölték. Györffy György szerint Árpád ekkor Kurszán partvonalával meghosszabbította a sajátját, új nyári szállásának szintén a Csallóközben maradt helynévi nyoma. [4]

Családja és utódai

Árpád leszármazottai Bíborbanszületett Konstantin alapján Felesége nevét nem őrizte meg a történetírás. Öt fiának neve maradt fenn: Liüntika/Levente, Tarhacsi/Tarhos, Jelek/Üllő, Jutocsa/Jutas és Zolta. Mind az ötöt Bíborbanszületett Konstantin hagyományozta ránk, azonban két különböző helyen. Az egyik helyen, ahol a honfoglalásról és a kalandozásokról van szó, említi Liüntikát, aki ekkor nyilván a legidősebb, felnőtt fiú lehetett. Egy másik helyen, ahol a fiait és az ő korabeli utódaikat sorolja fel, nem említi Liüntikát, csak a négy másikat, és azoknak is csak egy-egy fiát. Nyilván itt csak az utódlás szempontjából fontos utódokról van szó. Liüntikának, úgy tűnik, nem maradt Konstantin idejére fiúutóda. [3][4] *

Liüntika vagy mai névalakban Levente Árpád fejedelem legidősebb fia volt, aki hadvezérként vett részt a magyar honfoglalásban. A türkök és kazárok államberendezkedése szerint a trónörökös a csatlakozott népek felett uralkodott. Ezzel áll összhangban az, hogy Liüntika a forrásokban, mint a kabarok vezére jelenik. A kabarok voltak a magyarsághoz legkésőbb csatlakozott néprész, akiknek három törzse felett Bíborbanszületett Konstantin szerint – Bulcsú harka személyes elbeszélése nyomán – egy vezér (arkhón) volt, még a császár idején is. A honfoglalás idején szerinte ez Liüntika volt. 894ben Liüntika a kabarok élén harcolt a dunai bolgárok ellen, miközben Árpád a fősereggel a morvákkal szövetségben Pannónia és az alföldi bolgár végvidék ellen indult. A honfoglalás után Morvaország ura lehetett, mert egy nagy morva vár a Thaya torkolata közelében, Bretslav (Lundenburg) 1054-ben Laventenburch néven fordul elő egy forrásban. Tarhos Árpád fejedelem öt fia közül sorban a második volt. Bátyja Levente a honfoglalás során az AlDuna irányát biztosítva halt meg. A Tarhos a 907. július 3-7 között lezajlott Pozsonyi csataban vezetett apja megbízásából egy tömény (10000fő) lovas csapatot a betörő IV. (Gyermek) Lajos keleti frank király ellen. A csata végeztével a több mint kétszeres túlerőben levő támadó németeket teljesen szétverték. Elesett a csatában Tarhos, Üllő és Jutocsa. A szerzett sebei miatt Árpád is nemsokára követte fiait. A fejedelmi családból csak a még szinte gyermek Zolta maradt életben. Ez a győzelem nyitotta meg az utat a magyar terjeszkedés számára nyugati irányba, melyet ki is használtak.

129

Árpád halála Árpád utolsó nagy csatáját Anonymus szerint 907 júliusában vívta, amikor a bajor és keleti frank csapatok le akarták rázni adófizetési kötelezettségüket. Azonban az egyesített seregeket megállították a magyarok (pozsonyi csata), és ezzel kétségkívül magyarrá lett a Kárpát-medence. Kérdéses, hogy ekkor Árpád élt-e még. Egyetlen korabeli forrás sem említi ekkor, csak a háromszáz évvel későbbi Anonymus, aki nagyon sok korabeli forrásból ismert tényt nem tud, másokat viszont - amelyeket egyetlen korabeli forrás sem említ- tudni vél. Esetleg épp a nagyfejedelem halálhíre – Árpád ekkor kb. 60 éves lehetett, ami akkor nagyon magas kornak számított – válthatta ki a keleti frankok támadását, azonban erre sincs korabeli adat.

A legendák Árpádja

A Millenneumi emlékmű középső csoportja Árpádot és a hét vezért ábrázolja. Zala György szobrászművész alkotásai.

A krónikáink szerint a hun Aetilea/Attila/Atilla/Etele szépunokája; Ernák/Irnik ükunokája; Ed dédunokája; Ügyek és Emese unokája, Álmos vezér gyermeke. Mivel Anonymus Árpád halálát 907-re teszi,[5] örökösének pedig a legfiatalabb Zoltát nevezi meg, kialakult egy olyan elképzelés, amely szerint Árpád és három idősebb fia (Tarhos, Jelek/Üllő, Jutocsa/Jutas) a pozsonyi csatában estek el. Erre azonban nincs egyértelmű bizonyíték. A legenda szerint Óbudán temették el a honfoglaló hadvezért és fejedelmet.

Jegyzetek 1. 2. 3. 4. 5.

↑ Bíborbanszületett Konstantin szerint megasz arkhón ^ a b c Csorba Csaba. Árpád népe, Tudomány – Egyetem, Kulturtrade Kiadó. Budapest, 1997. ISBN 963 9069 20 5 ^ a b c d Róna-Tas András. A honfoglaló magyar nép. Balassi Kiadó Budapest 1997. ISBN 963 506 140 4 ^ a b c Györffy György. István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963 281 221 2 ↑ Ezután az Úr megtestesülésének kilencszázhetedik esztendejében Árpád vezér is elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették őt el egy kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik alá Attila király városába. Egyszersmind ott a magyarok megtérése után a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére egyház épült, amelyet fejérnek hívnak. (Anonymus: Gesta Hungarorum)

Forrás http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81rp%C3%A1d_magyar_nagyfejedelem

130

Zolta magyar fejedelem

Zolta (Solt) szobra Solton

       

Született: 896 Édesapja: Árpád Édesanyja: Abacil (?) Uralkodási ideje: 907 – 947 Elődje: Árpád vagy Tarhos Utódja: Fajsz (?) Elhunyt: 949 (53 évesen) Gyermekei: Taksony (?)

Árpád fejedelem fia, Árpád unokája, aki apja halála után, 907-ben szerezte meg a fejedelmi rangot. A krónikák igen homályosan írnak erről a korról. Valószínűleg hatalmi harcok bontakoztak ki Árpád trónjának megszerzéséért, és ezért Zolta hatalma csak árnyéka lehetett honfoglaló ősének. [1][2] Négy idősebb testvére a krónikák szerint Árpád halálakor már nem élt, ezért apja még életében a fejedelmi székbe ültette a gyermek Zoltát. [1] Ezzel azonban megszegték a szeniorátus, tehát a trónt nem a fejedelmi ház legidősebb férfi tagja örökölte, hanem a fejedelem gyermeke. Ebből a későbbiekben Zoltának sok gondja származott, ami végül bukását is okozta. A gyermekfejedelem uralkodása alatt erőre kaptak az ország erős vezérei, főképpen Bulcsú horka (a magyar törzsszövetség rangban harmadik méltósága). A fejedelmi hatalom meggyengült, és háttérbe is szorult. A környező államok vezetői már azt írták leveleikben, hogy a magyarok hordája is arra a sorsra jut, mint Attila nagy birodalma. [1][3] Zolta egyetlen fiáról tudunk, akit Taksonynak neveztek. Taksony azonban apja halála után, 947-ben még nem tudta megszerezni a fejedelmi hatalmat, s a szeniorátus elve alapján Fajsz lett a fejedelem. [1][3] Az újabb kutatások szerint Zolta fejedelemsége csak Anonymus találmánya, s Árpádot egy másik fia követte az uralkodásban. Kristó Gyula történész szerint a tévedés arra vezethető vissza, hogy mivel Zolta fia fejedelem lett, Anonymus a primogenitura (gyakori öröklési rend, melyben a szülők tulajdonát, birtokait vagy rangját az elsőszülött fiúgyermek örökli) szabálya szerint feltételezte, hogy apjának, Zoltának is fejedelemnek kellett lennie. [1][3]

Forrás: [1] http://hu.wikipedia.org [2] http://www.sulinet.hu [3] Veresegyházi Béla: Magyar Uralkodók

131

Zolta (más néven: Solt, Zsolt vagy Zoltán), (896 – 949) Árpád legkisebb fia volt azok közül, akiknek nevét a krónikák megőrizték. A későbbi krónikák szerint nagyfejedelemként ő volt Árpád utóda, azonban ez nagy valószínűséggel nem igaz. Azért gondolták ezt a későbbi krónikások, mert fia, Taksony magyar fejedelem lett, és a későbbi primogenitúra elv alapján akkor „nyilvánvalóan” Zoltának is annak kellett lennie.[1] Az újabb kutatások (Kristó Gyula) szerint Zolta fejedelemsége csak Anonymus találmánya, és Árpádot egy másik fia követte az uralkodásban. Kristó szerint a tévedés arra vezethető vissza, hogy mivel Zolta fia fejedelem lett, Anonymus a primogenitura szabálya szerint feltételezte, hogy apjának Zoltának is fejedelemnek kellett lennie. Mindezt alátámasztja Györffy György is, aki szerint Árpád utóda a nagyfejedelmi méltóságban Szabolcs volt.[1] Györffy György a magyar helynevek vizsgálata alapján arra a következtetésre jutott, hogy Árpád nagyfejedelem életében, Pannónia elfoglalása (900 [2]) után, Zolta szállásterülete a Duna bal partja volt, a mai Solttól délre a későbbi Bodrog vármegye területéig. Ő azt feltételezi, hogy ekkor a négy, még élő Árpád-fi nyári szállásai a Duna két partján, Kalocsa–Tolna környékén voltak, Zoltáé a mai Solton. Zolta téli szállása pedig délen, a mai Vajdaság területén. [1] Zolta fia a későbbi Taksony fejedelem volt, akinek fia volt Géza fejedelem, az ő fia pedig Vajk, a későbbi I. István király. Mivel István 997 körül lépett érett ifjúkorba, Györffy György szerint – aki 28 évet számol egy generációra – Géza 969. körül, Taksony 941. körül, Zolta pedig 913. körül lehetett érett ifjú, ezután házasodhattak meg, majd születhetett az első utóduk. [1] Taksony valószínűleg 955., az augsburgi csata után került a nagyfejedelmi székbe, s ezután valamennyi Árpád-házi nagyfejedelem és király az ő utóda volt.[1]

Erdőelvi Zoltán Ákos mester krónikájában Zoltát összetévesztette Erdőelvi Zoltánnal, akit I. István 1003-ban ültetett az erdélyi vajda székébe a megdöntött Gyula helyett. Ákos mester ezért Erdőelvi Zoltánról, mint István ősapjáról beszél, így viszont Zoltának ekkor már el kellett volna múlnia százévesnek, ami ebben a korban az adott életmód mellett teljesen valószínűtlen, és az is, hogy ekkor aktív vajdai tevékenységet tudott volna folytatni. Az erdélyi Zoltán és az alföldi Zolta helynevek is mutatják, hogy két különböző személyről van szó.[1]

Jegyzetek 1. 2.

^ a b c d e f Györffy György. István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963 281 221 2 ↑ Csorba Csaba. Árpád népe, Tudomány – Egyetem, Kulturtrade Kiadó. Budapest, 1997. ISBN 963 9069 20 5

Forrás http://hu.wikipedia.org/wiki/Zolta_magyar_fejedelem

132

Falicsi magyar fejedelem

A fejedelmet ábrázoló dombormű Fajszon

 Édesapja: Jutas  Uralkodási ideje: 947 – 955  Elődje: Solt (?)  Utódja: Taksony (?)  Elhunyt: 955. augusztus 10. Falicsi, más írásmóddal Fajsz (? – 955. augusztus 10.) magyar fejedelem, Árpád unokája. 947 és 955 között uralkodott. Életének és uralkodásának körülményei ismeretlenek. Nevét a magyar helynevekben előforduló Fajsz névvel is szokták azonosítani, ez az azonosítás azonban vitatott. Falicsi/Fajsz uralkodásáról Bíborbanszületett Konstantin A birodalom kormányzása című művének negyvenedik, „A kavarok és turkok nemzetségeiről” című fejezetében a következőt írja: „Tudnivaló, hogy Árpád, Turkia nagy fejedelme négy fiút nemzett, az első Tarkatzú [Tarkacsu]/Tarhos, a második Jelekh [Jelek]/Üllő, a harmadik Jutotza Jutocsa és a negyedik Zalta Zolta. Tudnivaló, hogy Árpád első fia, Tarkatzú [Tarkacsu], nemzette Tebelét [Tevel], második fia, Jelekh [Jelek], nemzette Ezelekh-et [Ézelő], harmadik fia, Jutotza [Jutocsa], nemzette Falitzi-t [Falicsi], ki most fejedelem, negyedik fia, Zalta [Zolta] nemzette Takszit [Taksony].”[1] Ez az egyetlen forrás, amelyből Falicsi/Fajsz létezéséről és fejedelemségéről értesülhetünk és mivel az idézett mű magyarokról szóló része 949 és 952 között készült (a ma leginkább elfogadott nézet szerint 950 körül) Falicsi/Fajsz uralkodását is erre az időszakra szokás tenni.

133

Az uralkodás kezdetéről és végéről azonban semmilyen információnk nincsen, mint ahogyan arról sincs, hogy Falicsi előtt és után ki volt a magyar nagyfejedelem. Egy kései forrás szerint az augsburgi csatából megmenekült vezérek közül az egyik később „király” lett. Ezt az információt szokás Taksonyra vonatkoztatni és e szerint a nagyfejedelemséget 955-ben vehette át, lehetséges, hogy éppen a vereség egyik következményeként és lehetséges, hogy éppen Fajsztól. Az, hogy Taksony Falicsitól vette át a főhatalmat, más meggondolásból is következik. Az ismert források alapján jogosnak tűnik az a feltételezés, hogy a főhatalom Árpád családjában – „nomád öröklési szokás” szerint – az Árpád nemzetség egyes ágai között egymás után sorban, egymást váltva öröklődött, a születés sorrendjében. Ennek alapján Árpád halálakor Tarkacsu örökölte a főhatalmat, illetve ha már nem élt, akkor a fiatalabb testvér ága. Ha feltesszük, hogy a történész császár Árpádfiakról közölt névsora egyben születési sorrendet is jelent, akkor valóban a Jutocsa ágából származó Falicsi után a Zolta ágából való Taksonynak kellett következni. Az, hogy az Árpád és Taksony közötti nagyfejedelmek nevét nem ismerjük, arra enged következtetni, hogy a 10. század második felében az Árpádok fejedelmi hatalma háttérbe szorult, névlegessé vált. A magyarság valódi vezetői ekkor nem a fejedelemség tisztségviselői, hanem a törzsi vezetők voltak.

Árpád leszármazottai Constantinus Porphyrogennitus szerint

Ez lehet az oka annak, hogy a magyar krónikák Árpád családjából csak alig néhány nevet őriztek meg. A Képes krónika a nagyfejedelmekről Álmos, Árpád, Taksony, Géza sorrendben tud, ami nyilvánvalóan nem felelhet meg a valóságnak. Anonymus Árpád, Zolta, Taksony sorrendje elvileg lehetséges lenne, inkább valószínű azonban, hogy a névtelen jegyző tudott Árpád és Taksony fejedelemségéről, tudta, hogy Taksony apja és Árpád fia Zolta volt és így következtette ki – a saját korában érvényes öröklési szokásból – hogy Zoltának is fejedelemnek kellett lenni.

Jegyzetek 1.

↑ A mű egy másik helyén viszont a történész császár azt írja, hogy „…Abban az időben Liuntina/Levente, Árpád fia volt a fejedelmök[a Turkoknak]”, ami ellentmondásban van a fenti részekkel.

Felhasznált források Pauler Gyula és Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar honfoglalás kútfői (Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1900) Kristó Gyula: Falicsi In: Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpádok – fejedelmek és királyok (Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2003) ISBN 9639278483 Györffy György: István király és műve (Gondolat Kiadó, Bp., 1977) ISBN 9632803604 Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában (Panoráma Kiadó, Bp., 1987) ISBN 9632433432 Kristó Gyula: Szent István király (Vince Kiadó, 2001) ISBN 9639323217 Kristó Gyula – Makk Ferenc: A kilencedik és a tizedik század története (Pannonica Kiadó, 2001) ISBN 9639252387 http://hu.wikipedia.org/wiki/Falicsi_magyar_fejedelem

134

Taksony magyar fejedelem

      

Született: 931 körül Édesapja: Solt Uralkodási ideje: 955 – 971 Elődje: Fajsz Utódja: Géza Elhunyt: 971[1] (40 évesen) Gyermekei: Mihály, Géza

Taksony (latinul: Toxun), (931 körül – 971), Árpád-házi magyar fejedelem a 10. század közepén, Zolta fejedelem fia, Árpád nagyfejedelem unokája. Születésének, halálának és uralkodásának pontos ideje bizonytalan. Anonymus krónikája szerint Anno Domini 931-ben született. Pontosnak tekintett információnk van azonban arról, hogy Taksony a kalandozó hadjáratok idején, 947-ben egy itáliai hadjáratot vezetett. Ez inkább azt valószínűsíti, hogy 931-nél lényegesen korábban születhetett. Halálát a 960-972 közötti évek valamelyikére szokás tenni.

Hatalomra kerülése

Taksony ábrázolása a Képes krónika „P” iniciáléjában. Pajzsán elmosódott madárábrázolás (Turul?) látható.

135

Minden jel arra mutat, hogy az Árpád halála utáni időszakban az Árpád-ház ereje hanyatlásnak indult. Az Árpád és Taksony közötti időszakból csak egyetlen fejedelem (Falicsi) nevét ismerjük hitelt érdemlő forrásból. Ez arra enged következtetni, hogy a 10. század első felében a fejedelmi hatalom visszaszorult, névlegessé vált. A hazai és külföldi források sem az Árpád-házi fejedelmekkel, hanem a kalandozó hadjáratok vezetőivel kapcsolatos híreket örökítették meg, így a kor fejedelmeiről kevés hiteles információ maradt fenn. Egy kései forrás szerint az augsburgi csatából megmenekült vezérek közül az egyik később „király” lett. Ezt az információt szokás Taksonyra vonatkoztatni és e szerint a nagyfejedelemséget valamikor 955 után vehette át, lehetséges, hogy éppen a vereség egyik következményeként. Bíborbanszületett Konstantin A birodalom kormányzása című művéből tudjuk, hogy 950 körül Fajsz (Felicsi) volt a nagyfejedelem. Kizárólag ennek a híradásnak alapján feltételezik, hogy Taksony Fajsztól vette át a hatalmat.

Uralkodása Anonymus szerint „Zolta vezér fiának, Taksonynak feleséget hozott a kunok földjéről”. A kun népnév azonban a 10. században még nem volt használatos, így Taksonynak valamilyen keleti népből származó (kazár, besenyő, vagy volgai bolgár) felesége lehetett. A hagyomány két fiúgyermekük – Géza és öccse Mihály – nevét örökítette meg. Géza Taksony után nagyfejedelem lett. Mihály életének körülményeiről semmit nem tudunk, azonban Szent Istvánon kívül Árpád-házi királyaink szinte mindegyike Mihály leszármazottja volt. Amennyiben helytálló az a feltételezés, hogy Árpád halála után a főhatalom az Árpád nemzetség egyes ágai között öröklődött, akkor a legfiatalabb Árpád-fiútól származó Taksony halála után a nagyfejedelmi címnek át kellett volna kerülni a legidősebb fiú (Tarkacsu) ágára. Ez nem így történt, ezért feltételezni szokták, hogy Taksony volt az első, aki ezt az örökösödési szabályt megszegte és az a híradás, hogy Géza kezét „embervér szennyezte be”, az ennek következtében kitört belháborúkra utalhat. Szintén feltételezés az, hogy Géza és Taksony között a hatalomváltás a 970-es évek elején történt. Az időpont felső határát az adja, hogy 973 húsvétján a quedlinburgi birodalmi gyűlésen már Géza nagyfejedelem követei vettek részt. A Váradi Krónika szerint azonban Géza nagyfejedelem „az úr megtestesülésének 963. évében […] az Isten utáni tisztelet gyarapodásáról kezdett gondolkodni.”. Ezt a hírt megerősíti az a forrás, amely szerint a pápa 963-ban Zacheus személyében térítőpüspököt szentelt a magyarok számára. Ezek a híradások inkább arra engednek következtetni, hogy Taksony nagyfejedelemsége már a 960-as évek első felében véget ért.

Jegyzetek 1.

↑ Ki kicsoda a magyar történelemben? (Szerkesztette: Szabolcs Ottó – Závodszky Géza), Anno kiadó, 1999, 373. oldal

Felhasznált források Kristó, Gyula. Taksony, Az Árpádok – fejedelmek és királyok. Szeged: Szukits Könyvkiadó. ISBN 9639278483 (2003) Dümmerth, Dezső. Az Árpádok nyomában. Budapest: Panoráma Kiadó. ISBN 9632433432 (1987) Kristó, Gyula. Szent István király. Vince Kiadó. ISBN 9639323217 (2001) Kristó, Gyula. Háborúk és hadviselés az Árpádok korában. Szeged: Szukits Könyvkiadó. ISBN 9639441872 (2003)

Forrás http://hu.wikipedia.org/wiki/Taksony_magyar_fejedelem

136

Géza magyar fejedelem

Géza fejedelem szobra a Nemzeti Történeti Emlékparkban

Géza (949 – 997. február 1.), magyar fejedelem 971 és 997 között. Géza Taksony fejedelemnek s egy előkelő besenyő nőnek – aki valószínűleg Tonuzoba rokona, lánytestvére – a fia volt. Egyetlen fivére, Mihály (pogány neve Györffy György szerint Béla) ismert. Keresztelkedése alkalmával az István nevet kapta, ami korának bizánci orientációját mutatja.

             

Teljes neve: Gyeücsa (Géza); Sztephanosz (István) Édesapja, illetve elődje: Taksony Édesanyja: Tonuzoba fejedelem lánytestvére (?) Anyja: előkelő kun nő. Született: 949? Öccse: Mihály, Vászoly (Vazul) apja Uralkodási ideje: 971 – 997 Az Árpád-házból származó Tar Szerénd fiával, a somogyi országrész urával, Koppánnyal osztozott a hatalmon. Házastársa: 1. Sarolta; 2. Adelhaid Gyermekei: István, és 4 leány: Judit, Ilona, Sarolta (?) Egyik leánya Gavril Radomír, a későbbi bolgár cár felesége lett. A nagyobbik leánya Aba Sámuel felesége lett. Lányai közül egyet Orseoló Péter velencei dózse, egyet Vitéz Boleszló lengyel fejedelem vett feleségül. Elhunyt: 997. február 1. (48 évesen), Esztergom [egyes források szerint: 995. február 1.] Székesfehérváron temették el. Utódja: I. István

137

Nevének eredete A Géza név, ahogy ma használják, nem felel meg a régi kiejtésnek és hibás olvasásnak köszönheti eredetét. Nevének eredeti olvasata a Gyevü, Gyeü, Győ, Gyű alakok valamelyike lehetett (ld. az Algyő vagy a Gyevi tanyák földrajzi nevet). Kicsinyítő képzős formája a Gyeücsa, Décse lehetett. Neve – Györffy György elmélete szerint – a türk Istemi jabgu (nyugati türk dzsebu, dzsevu) méltóságnevéből származik.

Ifjúkora Taksony életében, Tar Zerind halála után elnyerte a bihari dukátust, ami fejedelemmé válásakor Zerind fiára, Koppányra szállt. Még húsz éves sem volt, mikor feleségül vette „nemzetének legszebb asszonyát”, Saroltát (más forrásokban: Sarolt), a közhit szerint Gyula erdélyi vajdának, mindenesetre egy törzsfőnek leányát, aki azután nagy befolyást gyakorolt egész uralkodására. Öt gyermeke született, négy leány és egy fiú. Elsőként Judit aki később I. Boleszláv lengyel herceg felesége lett, őt valószínűleg egy másik leány és Vajk követte, aki később a keresztségben – 973 körül – az István nevet kapta és első királyunk lett. A következő két leánygyermek neveit bizonytalanság övezi, azonban egyikük Orseoló Ottó felesége, a másik pedig Aba Sámuel felesége lett. Padányi Viktor történész szerint ez a két később született lánygyermek Géza második házasságából származhatott mivel születésük a 990-es évekre tehető és ekkoriban Sarolt már az ötvenes éveiben járt. Padányi lengyel forrásokra hivatkozva azt állítja, hogy Adelhaid lengyel hercegnő Géza második felesége. A 13. századi ún. Varsói Krónika – valószínűleg tévesen – Adelhaid lengyel hercegnőt tartja Géza fejedelem feleségének, I. István király anyjának).

Fejedelemsége A megvalósítás részleteiben erősen eltérőek voltak a vélemények. Géza, az Árpád-család egyik leszármazottja 972-ben került a fejedelmi trónra. Felesége a második legtekintélyesebb kárpátmedencei fejedelem, az erdélyi Gyula lánya, Sarolt lett. Sarolt apja és udvara már keresztény volt, a Bizánci Birodalom mellett élve a keleti egyház keblébe tért. Bizáncban a gyula után csak második számú törzsfő lehetett volna és a keleti egyháznak a világi hatalommal való összefonódása miatt a bizánci bábáskodás elfogadása azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a birodalom előbb-utóbb magába olvasztja a fiatal magyar fejedelemséget. Géza nyugat felé fordult, mivel földrajzilag is a frissen megalakult Német-római Birodalom lehetett a legnagyobb fenyegetés számára: követeket küldött a német-római császárhoz, feloldandó az elődei harcos politikája okozta ellenséges hangulatot, illetve a német támadás veszélyét és tőle kért hittérítőket. Géza hozatta be az első római katolikus papokat és építtetett először templomokat. Az új vallás felvételét pusztán történelmi szükségszerűségnek tekintette, azonban fiát, Vajkot részben papok nevelték és részére apja egy bajor hercegnő, Gizella személyében hozott feleséget. 972 táján, Taksony fejedelem halála után ő lett a fejedelem. 973 húsvétjára 12 magyar urat küldött Quedlinburgba I. Ottó császárhoz, és békét kötött a birodalommal. Géza megtiltotta a külföldi kalandozásokat (az utolsóhoz, Konstantinápoly 970-es ostromához kapcsolódik a várfal érckapuját buzogánnyal betörő Botond vezér mondája). A fejedelmi hatalomtól függetlenségüket megőrizni vágyó törzsi vezetők ellen kíméletlenül lépett fel, ezért az egykorú feljegyzések „véres kezű”-nek nevezik. Halálakor már csak három törzsfő (Koppány, Gyula és Ajtony) nem hajlott meg a fejedelmi akarat előtt. Felső-tiszavidéki terjeszkedését jól mutatják a kétélű normann-kardos temetkezések, mivel ilyen fegyvert csak a német fegyveresek használtak azidőben a Kárpát-medencében. A magyarok közül sokan fölvették a keresztény hitet, melyet Géza, aki a keresztségben Stefan (István, az első keresztény vértanú) nevét nyerte, 974-ben egész családjával együtt fölvett. Gyermekei, Vajk (utóbb I. István néven Magyarország királya), és két leánya, Ilona (később Orseolo Ottó velencei dózsénak felesége, gyermekük Orseolo Péter) és Sarolta (a név bizonytalan; később Aba Sámuel király felesége) már kereszténynek születtek. Wolfgang barát, Pilgrim passaui és Szent Adalbert prágai

138

püspök karolták fel elsősorban a hittérítés ügyét Magyarországon. Az új hittel karöltve járt az egységes monarchia elvének terjedése. Utódjául a keresztségben István nevet kapó Vajkot jelölte, aki Gizellát, IV. Henrik bajor herceg (a későbbi II. Henrik német-római császár) húgát vette nőül. A bajor hercegnővel páncélos lovagok (Vencelin, Hunt, Pázmán stb.), valamint iparosok és kereskedők érkeztek Magyarországra. Géza 25 éves uralkodása mély nyomokat hagyott a nemzet életében.

Államalapítás Géza fejedelem felismerte, hogy szükséges az államszervezet kialakítása. Ezt Nyugat-Európai mintára képzelte el. A beilleszkedés érdekében több dolgot is tett: felvette a kereszténységet, valamint gyermekeit európai uralkodók gyermekeivel házasította össze. A legfontosabb külpolitikai tette a németekkel való kapcsolat rendezése volt. Lányait a környező népek vezetőihez adta feleségül, míg fiát, Vajkot, Civakodó Henrik bajor herceg lányával, Gizellával házasította össze, így sógorságba került vele. A kereszténység felvételekor az alapvető kérdés az volt, hogy az ország a nyugati vagy a keleti kereszténységhez csatlakozzon. A magyarság már Levédiában és Etelközben találkozott a keleti kereszténységgel, aminek egyik bizonyítéka az, hogy sok, a kereszténységgel összefüggő alapvető szavunk van (bűn, gyón, érdem, erkölcs, bocsánat, búcsú, koporsó, ünnep, egy-ház, gyász), amiket a Kuvrat vezette keresztény török néptől vettek át őseink. Ugyanakkor magát a keresztény vallást akkor még nem vették át. Géza fejedelem idejében a magyar előkelők egy része Bizáncban megkeresztelkedett. A végső választást az aktuális külpolitikai helyzet határozta meg. A korábban keleti irányba vezetett kalandozó hadjáratok miatt ugyanis megromlott a kapcsolat Bizánccal. Emiatt a nyugat felé fordulás jelentette a legjobb megoldást, a magyar fejedelemségnek szüksége volt a német segítségre. I. Ottó is felismerte, hogy a magyar kereszténység ügyének felkarolása a saját befolyását erősíti ebben a térségben. Géza fejedelem és egész családja 972-ben keresztelkedett meg, fia a keresztségben az István nevet kapta. Keresztelő papja a szentgalleni Prunwart (a későbbi Szent Brúnó) volt. A kereszténység felvétele fontos esemény volt és nagy változásokat hozott a magyar nép életében. A kalandozások ugyanis gazdag zsákmányok forrásai voltak, de ezután a korábban rablott javakat belső forrásból kellett előteremteni. Ezért az előkelők különféle szolgálatokat követeltek a korábban katonáskodó közemberektől. Bevezették az adózást, mégpedig kötelező ajándék vagy termény beszolgáltatás formájában. A begyűjtött termények egy része külföldre került, aminek bevételéből olyan árukat vásároltak, amit nem tudtak helyben előállítani. A fejedelmi lakóhelyek környékén elszaporodtak a köznép falvai. Korábbi függetlenségét csak nagyon kevés fegyveres csoport tudta megőrizni. Géza fejedelem a hatalmát a német lovagok segítségével tudta fenntartani. A pogány törzsfőket eltávolította helyükről, helyükbe német lovagokat emelt. Ezek a nehéz fegyverzetű lovagok alkották a hadsereg magját, a többi hagyományos, könnyű fegyverzettel felszerelt magyar lovas volt. A magyar területeken élő idegen népek harcosai segédcsapatokat alkottak, ilyenek voltak például a besenyők. Igyekezett olyan országot kiépíteni és fiára hagyni, amely a környező népektől független. A trónutódlás kérdése azonban komoly feszültség forrása volt, ősi jogon ugyanis a pogány Koppány tartott igényt a hatalomra, míg Géza a fiát szerette volna utódjául a nyugaton bevett primogenitúra elve alapján. A magyar szokások szerint ugyanis a fejedelem hatalmára a legidősebb élő testvér tarthatott igényt (szeniorátus). Sőt, Koppány a levirátus jogán a korábbi nagyfejedelem özvegyére, Sarolt nagyfejedelem-asszonyra is igényt tartott.

Időrendi adatok  972-ben lett fejedelem, 25 évig uralkodott.  Első felesége: (969 k.) Sarolt, az erdélyi Gyula leánya.  Esztergom Géza nyugat felé irányuló orientációja következtében lett fejedelmi központ. Itt állt az egykori Solva nevű római castrum.

139

 973-ban III. Ottó császárhoz 12 főből álló főúri küldöttség érkezett Quedlinburgba.  973-ban vagy 974-ben családjával együtt felveszi a kereszténységet. Brúnó német főpap kereszteli meg, István nevet kapja. Az első latin rítusú püspökség kijelölése Veszprémben.  „István, a keresztény, egész hunnia királya” felesége, Sarolt valamint gyermekei lelki üdvéért megalapította a veszprémvölgyi görög rítusú apácakolostort.  Második felesége: (985 k.) Adelheid (a lengyel hagyományok szerint).  995 elején Géza udvarába érkezik a Csehországból elűzött, Adalbert prágai püspök (Vajkot is ő kereszteli meg).  996-ban a pannonhalmi Szent Márton bencés apátság alapítása.

Források Györffy György: István király és műve (Gondolat, Bp., 1983) ISBN 963-281-221-2 http://hu.wikipedia.org/wiki/Sarolt_fejedelemasszony http://www.freeweb.hu/gyurkovics/arpadhaz_h.html http://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%A9za_magyar_fejedelem

140

Sarolt fejedelemasszony Sarolt Géza magyar fejedelem felesége, az erdélyi Gyula leánya, Szent István anyja, Anonymus szerint Töhötöm (Tuhu-Tum, Tétény) dédunokája. Születésének és halálának körülményeit nem ismerjük. Gyermekei születési idejéből következtetve, születési idejét a 950-es évek második felére szokás tenni. Nevét a Sarud, Sarród helynevek őrzik, ahol szálláshelyei lehettek.

Származása

Az erdélyi gyulák családfája Anonymus szerint

Sarolt annak a Gyulának a leánya, aki 950 után keleti rítus szerint keresztény hitre tért. Bizánci forrásból (Szkülitzész) tudjuk, hogy kevéssel Termacsu és Bulcsú bizánci követjárása után az erdélyi gyula szintén Bizáncba ment, ott megkeresztelkedett és magával vitt egy Hierotheosz nevű szerzetest, akit előzőleg „Turkia”, azaz Magyarország püspökévé szenteltek. Ennek alapján tehát az első magyarországi térítő-püspökség keleti rítus szerint létesült és felállítása Sarolta apjának, az erdélyi Gyulának nevéhez fűződik.[1] Bizonyos tehát, hogy Sarolta is keleti rítus szerint megkeresztelkedett. Az egykorú bajor évkönyv viszont a lázadó kisebb Gyuláról, mint a testvéréről beszél – azaz nem, mint Anonymous, az unokatestvéréről –, ugyanígy István lázadó nagybátyjáról beszél Merseburgi Thietmar, aki nevét is megadja Prokuj alakban. Ebben az uj a régi magyarban szláv eredetű nagybácsi jelentésű szó van, tehát Sarolt testvére Prok lehetett, akinek nevét valószínűleg a Parajd, Parád helynevek őrizték meg.

Élete Géza 970 táján vette feleségül Saroltot. A kutatók többsége erre az időszakra teszi Géza nagyfejedelemségének kezdetét, de valójában ebben a kérdésben – források hiányában – becslésre vagyunk utalva. Ez azt is jelenti, hogy nem tudjuk, hogy Géza feleségének kiválasztása Géza vagy Taksony politikájának eredménye. Bizonyos azonban, hogy a magyar vezetés már ekkor tisztában volt a dinasztikus házassági politika jelentőségével, így mindenképpen figyelemre méltó az a tény, hogy Géza felesége – mai szemmel nézve – belföldi előkelő családjából került ki. Ez csak úgy magyarázható, hogy a 10. század második felében már akkora volt az egyes országrészek különállása, hogy Taksony, vagy Géza országrészéből nézve az erdélyi gyulák országrésze már szinte „külföldnek” számított.[2] Feltehetően Géza a házasság révén próbálta befolyását növelni a Kárpát-medence keleti felében. A valóságban nem ez történt, nem Gézának sikerült teret nyerni Gyula országrészében, hanem Sarolta hozta el a bizánci kereszténységet a Dunántúlra.[3] Géza országrészében a 970-es évek elején lendületesen indult nyugati térítés csakhamar alábbhagyott, majd kifulladt. 973. május 7-én meghalt a magyar térítést fontosnak tartó I. (Nagy) Ottó császár. Utódai, II. Ottó, illetve a III. Ottó helyett kormányzó Teophano anyacsászárné nem fordítottak figyelmet a magyarokra. A Gézát megkeresztelő Brúnó püspök és Pilgrim passaui püspök térítőpapjai elhagyták az országot, s nem sokkal később Querfurti Brúnó krónikájából értesülhetünk, hogy Magyarországon Sarolta, ki „az egész országot egy férfi kezével tartotta hatalmában”, vezetése alatt a keresztény hit „pogánysággal vegyült” és „rosszabb kezdett lenni a barbárságnál ez a tétlen bágyadt

141

kereszténység”. Nagyon valószínű, hogy az elfogult krónikás a fejedelemasszony kíséretében érkezett görög térítőpapok tevékenységéről írt ilyen lenézően. Tény, hogy Géza fejedelemsége alatt 995-ig nem létesült sem helyhez kötött püspökség, sem bencés monostor a Dunántúlon. Ezzel szemben nagyon valószínű, hogy Sarolta kezdeményezésére jött létre az ortodox veszprémvölgyi apácakolostor. [4] Mutatnak nyomok arra, hogy Sarolt nem saját kezdeményezésére terjesztette a keleti rítusú kereszténységet, hanem bizánci állami segítséggel. Ebben az időszakban azonban a Bizánci Birodalomnak belső problémákkal kellett megküzdeni, így végül a keleti rítusú egyháznak nem sikerült megvetnie lábát Géza országában. A fejedelemasszony férfias, határozott jelleméről több korabeli forrásból is értesülhetünk. Merseburgi Thietmar krónikája szerint Sarolt „mértéktelenül ivott”, a lovat „katona módjára ülte meg” és „egy embert hirtelen haragjában […] megölt.” Ezek az értesülések – ha figyelembe vesszük is a nyilvánvaló túlzásokat – nem egy ájtatos fejedelemasszony képét vetítik elénk. Nagyon valószínű, hogy a 90-es évekre az ország irányítása a már megöregedett Géza fejedelem kezéből Sarolt kezébe csúszott át. A középkori magyar krónikák szerint Géza halála után Koppány feleségül kívánta venni Saroltot (levirátus). Koppány legyőzése után Sarolt további sorsáról semmilyen információnk nincs.

István király születése. Miniatúra a Képes krónikából. A képen Sarolt aranykoronát vesz át Szent István vértanútól. A legenda szerint Szent István vértanú jövendölte meg Saroltnak, hogy fia fog születni, „akinek e nemzetségben először jár korona”.

Gyermekei Géza és Sarolt három leány- és egy fiúgyermekéről bizonyosan tudunk. A szakirodalomban sokszor Géza leányának tekintik Vitéz Boleszláv, lengyel fejedelem második feleségét, az erről szóló forrás azonban csak annyit közöl, hogy Boleszláv felesége Magyarországról származott. Boleszláv 989-ben eltaszította magától magyar feleségét is, aki ekkor Bezprym nevű gyermekével Magyarországra költözött. Bezprym 1031 táján rövid időre lengyel fejedelem lett. Bizonyosan Géza és Sarolt leánya volt az a magyar hercegnő, aki Gavril Radomir, bolgár trónörökös felesége lett. 997 táján ő is hazatért és Magyarországon szülte meg fiát, Delján Pétert, akiből utóbb rövid időre bolgár cár lett. A gyermekek sorában 980 táján Vajk, a későbbi Szent István következett. Sarolt és Szent István későbbi viszonyáról semmit nem tudunk. Az bizonyos, hogy a három István-legenda közül egyik sem említi Sarolt nevét. Géza és Sarolt két későn, 990 után született leányának a kiházasítása már fiuk, István politikai céljait szolgálta.

142

Géza fejedelem második felesége A magyar krónikák mindegyike szerint Géza nagyfejedelem felesége és így Szent István anyja Sarolt volt. Lengyel forrásokban azonban található olyan értesülés, hogy Géza Lengyelországból kapott feleséget. Magyarázatként felvetődött, hogy Gézának két felesége volt és a kettő közül az első, a lengyel származású volt Szent István anyja. Padányi Viktor történész ennek bizonyítására a lengyel kútfőkön kívül a következő érveket hozta fel: Géza első két leányának és utolsó két leányának születése között feltűnően sok idő telt el A Saroltról a 990-es években szóló leírások nem illenek egy feltehetően negyvenöt-ötvenöt év körüli fejedelemasszonyra Nehezen képzelhető el, hogy Koppány egy ilyen életkorú asszonyt kívánt feleségül venni, hiszen a fejedelemség elnyerésének nem volt feltétele a Sarolttal való házasság. Az érveket a kutatók többsége nem találta meggyőzőnek, így a mai magyar történelemtudomány egységesen állítja, hogy Szent István anyja az erdélyi Gyula leánya, Sarolt volt.

Sarolta alakja a művészetben Erkel Ferenc 1862-ben operát komponált Sarolta címmel, melyet később Vaszy Viktor és Romhányi József átdolgoztak.

Források Querfurti Brúnó: Szent Adalbert prágai püspök és vértanú második életrajza[5] Merseburgi Thietmar: Krónika[5] Hartvik: Szent István király legendája[6] Anonymus: Gesta Hungarorum[6]

Hivatkozások Kristó Gyula (szerk.): Az államalapítás korának írott forrásai, Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 1999, ISBN 963-482-393-9 Estók János: Királynék könyve, Helikon Kiadó, 2000, ISBN 9632086937 Györffy György: István király és műve, Gondolat Kiadó, 1977, ISBN 9632803604 Kristó Gyula: Szent István király, Vince Kiadó, 2001, ISBN 9639323217 Katona Tamás (szerk.): István király emlékezete, Magyar Helikon, 1973 Kristó Gyula: Géza fejedelem, (Rubicon 2000/3) Dr. Bernáth Viktória: Géza, a többnejű, (História 1995/5-6)

Külső hivatkozások Padányi Viktor: Géza fejedelem második házassága (In: Padányi Viktor: Adalékok Szent István élettörténetéhez)

Jegyzetek 1. 2. 3. 4.

5. 6.

↑ Egy másik forrásból, arról értesülhetünk, hogy Gyula a keresztségben az István nevet nyerte. ↑ Ezt alátámasztja az is, hogy egy külföldi forrás az erdélyi gyulát egyenesen királynak nevezi: „István magyar király sereggel ment anyai nagybátyja, Gyula király ellen.” ↑ Arra azonban semmi jel nem mutat, hogy az erdélyi Gyulának – kihasználva Bizáncban szerzett elsőségét – országegyesítő tervei lettek volna. ↑ A görög nyelvű, veszprémvölgyi alapítólevelet a kutatók hosszú ideig Szent István korinak tartották. Az alapítólevél bevezetője („Én, István […] egész Hungria királya […] létesítettem […] a szentséges Istenanya veszprémi, érseki monostorát […] a magam, nőm és gyermekeim […] lelki üdvéért”) azonban nehezen értelmezhető Szent Istvánra, mivel bizánci rítusú kolostor alapításáról van szó. Mivel Géza nagyfejedelem keresztény neve is István volt, ma már inkább az az elfogadott, hogy a kolostort Géza nagyfejedelem alapította Sarolt kezdeményezésére. ^ a b Magyar vonatkozású részek fordítása: Az államalapítás korának írott forrásai ^ a b Lásd: Az államalapítás korának írott forrásai

143

István hatalomra jutása Miután Géza 997-ben meghalt, kitört a harc. Koppány fegyvert ragadott és a Dunántúlon sokan csatlakoztak hozzá. Ők a régi hitet és rendet képviselték, elutasították a kereszténységet. Koppány Veszprém alá vonult, ugyanis itt volt Sarolt székhelye. A mindent eldöntő csatára is itt került sor. István seregének élén a sváb Vencellin állt, ő ölte meg a harcban Koppányt. A csata után Koppány testét négy részre vágták és négy várra (Székesfehérvár, Veszprém, Győr és az erdélyi (Gyula)Fehérvár) kapujára tűzték ki. Ez a tett a megfélemlítést szolgálta azokkal szemben, akik a régi rendet akarták. Az udvarban tartózkodó idegenek hatása nemcsak a harcokban volt fontos, hanem a politikában, a közigazgatásban és az egyházszervezés területen is. A hatalom központját a várak jelentették. Ennek ellátásáról a várbeli szolganépek gondoskodtak. A vár élén a várispán állt, ő irányította a várjobbágyok életét. Ezek a várjobbágyok nagyon fontosak voltak, ők jelentették az új hatalom támaszát. Nagyobb részük földműveléssel és állattartással foglalkozott. Ők adót is fizettek. Kisebb részük katona volt. A befolyt jövedelmen az uralkodó és a várispán megosztozott. A várak alatt rendszeresen vásárt tartottak, ami eredetileg vasárnap volt, később áttették hétköznapokra, mert a vasárnap ünnepnap lett. Ennek emlékét sok település neve őrzi: Vásárhely, Hetvehely (azaz Hétfőhely), Kéthely (a keddi vásárnapból), Szerdahely, Csütörtökhely, Szombathely. István fontosnak tartotta a hatalom megszilárdítása érdekében, hogy megszerezze a királyi címet. Az 1000. évben követeket küldött a pápához, hogy koronát és királyi címet kérjen. Nem akarta, hogy a német uralkodótól kapja meg ezeket, mert meg akarta őrizni az ország függetlenségét. II. Szilveszter pápa teljesítette kérését, amelyet III. Ottó is támogatott. Így hát Istvánt Esztergomban királlyá koronázták. A koronázás - időszámítástól függően - 1000. december 25-én vagy 1001. január 1-jén történt meg.

144