Németh G. Béla, Babits: Az európai irodalom története. Az európaiság eredeti tartalmának tér- és időbeli kiterjesztése in “Kortárs”, 53. évf. 9. szám (2009. szeptember) - http://www.kortarsonline.hu/06/nemetgb.html Az európai irodalom történetét egészében 1935-ben adta közre Babits. Első felét, amely valamivel kisebb terjedelmű a másodiknál, már az előző évben megjelentette. Ez a kezdetektől 1760-ig, vagy mint ő írta: a „Homérosztól 1760ig” tartó időszakot foglalta magában. A második fél az ettől az időponttól a saját koráig terjedőt. * Az első rész zárófejezeteiben azt mondja, eredetileg csak eddig óhajtotta az európai irodalom históriáját megírni. Az ugyanis, amit ő egységes szervezetnek, egybetartozó jelenségnek érzett, ettől az időtől szétszakadozott nemzeti irodalmakra. Ám részint a közönség biztató óhajának eleget téve, s még inkább a maga, mintegy közben született belátását követve, továbbment saját jelenkoráig. Ennek a belátásnak ösztönző magva az a fölismerés volt, hogy ha nem lép tovább, ellentmond önmagának. Mert, amint Bevezetőjében mondta, nem ír, nincs kedve olyasmiről írni, „amit nem ismerek közvetlen átélésből, s ami nem érdekel”. Csakhogy: „őszinte lenne-e vallomásom az európai irodalom nagy élményéről, ha a XIX. század irodalmáról keveset beszélnék. Hisz ez a század volt az, amelynek irodalmán nevelkedtem, az tette rám az első és legnagyobb hatást, azon át ismertem meg a régebbit is! Az irodalom problémáit is belőle láttam meg először.” Így magyarázta eredeti szándéka megváltozását, így szükségesnek az irodalomtörténeti folyamat „vallomásszerű”, szubjektív, mondhatnánk: olvasói továbbkísérését. * Már az itt hivatkozottakban, idézettekben jelen van néhány alapelve, irányító szempontja. Átélés, élmény nélkül nincs mit mondania írókról, művekről. Az átélés, az élmény azonban minden esetben a maga korának és személyének irodalmán, irodalomértésén át lett azzá, amivé lett. Ez vetült rá a régebbire. A régebbi új átélése, élménye viszont az új átélését, élményét is hathatósan alakította. * Az átélés, az élmény azonban nemcsak az egyes művekre vonatkozik. Hanem az irodalomnak mint szellemi, lelki, társadalmi jelenségnek, alakuló s alakító folyamatnak az átélésére, élményére is. Ez a soha meg nem szakadó, oda- s visszaható folyamatosság azonban, úgy véli, főleg és egészében az európai típusú irodalomra jellemző, mint ahogy ez jellemző a mögötte álló társadalomnak, kultúrának, gondolkodásnak is karakteresen európai fajtájára is. A többire, ha észlelhető is időnként bennük mozgás, változás, sokkal inkább a statikusság a jellemző. Mítoszok kötik őket, s többnyire csak variációk s nem igazi változási fejlemények, folyamatok, alakulások jellemzik őket. Irodalomtörténete ennek az európai alakulási folyamatnak tükörképe, de egyúttal egyik fő mozgatója, ihletője is. Ez az irodalom, melynek jellegét a föníciai, a zsidó kultúra, kivált az utóbbiból az evangéliumi biblikus gondolkodás és érzület hatását, indításait is befogadó s magához hasonító görögrómai s a ráépülő keresztény mentalitás és szellemiség folytonos, bár nem egyformán laicizált alakulása határozza meg, természetesen nem kötött kontinenshez s annak nemzeteihez. * Ennek a kultúrának s vele mint egyik integráns formálójának és megnyílvánítójának, az irodalomnak folytonos alakulása egységes, bár súlypontja hol ide, majd oda tevődik át. Ennek az irodalomnak alakulása minden részkülönbséggel, sőt részellentéttel együtt és ellenére egységes, összetartozó. Ez a világirodalom, s ennek története a világirodalom története. Nem úgy, mint ez a pozitivista korban szokásos volt: egymás mellé helyezve az egyes irodalmak históriáját, kíván ő a világirodalom történetéről szólni, hanem mint egy egységes folyamatról, amelyben hol nagyobb, hol kisebb szerepet játszanak az egyes nemzeti irodalmak. Mert nem ezek tevődtek össze világirodalommá, hanem a görög–latin alapú, evangéliumian keresztényült világirodalom tagolódott nemzeti irodalmakká – megtartva továbbra is hol erősebb, hol gyengébb kohézióját. * Már itt jól érzékelhető, a hangnem hevességéből is, hogy Babits saját kora egyre végzetesebb rasszizmusba váltó, csak nemzeti értékeket elismerő, az univerzalizmust kizáró nacionalizmusával kíván szembeszállni. S nem csak vele. A kor másik, nagy tömegeket mozgató, az intellektuális látszattal hivalkodó, de nyájtermészetű értelmiséget magához vonzó kollektivizmusával, a marxi kommunisztikus mákonnyal is. „A világirodalom történetírója – mondja – nem a »közösség lelkét« keresi az irodalomban, azt keresi, ami minden közösség számára jelent valamit [...] A »világirodalom« arisztokratikus fogalom: értékbeli kiválasztást jelent.” Valójában persze, a művelt társadalom igazi kultúrája is, amennyiben tagjai eljutnak legalább egyedi sorsuk és lelkiségük érzékeléséhez, individuumokból összetevődő. „Minden emberi élet és világkép egy-egy lehetséges állásfoglalás a világgal szemben, amelybe kivetett bennünket valamely ismeretlen erő”. A historizmus relativáló hatásának feloldása: az univerzalitás pluralitása, a pluralitás univerzalitása Nem tudjuk, nincs forrásunk hozzá, mennyire ismerte Babits kora ún. historizmusvitáját. Ha nem ismerte is, közel járt annak kérdésköréhez. Már a századvégtől lappangó polémiát E. Troeltsch híres műve, a Der Historismus und seine Probleme (1922) váltotta ki. Lényege, részben kapcsolódva Dilthey szellemtörténeti irányának kritikai mérlegeléséhez, abban ragadható meg, hogy a természettudomány tényeivel, igazságaival szemben a historizmus eleve relativitást rejt-e a történeti tények, a kulturális rendszerek esetében, a történeti irányok és a művek megítélésében. * A kérdéshez a kor szonte minden jelentős gondolkodója hozzászólt. Croce elutasította a vélekedést, mintha az antihistorizmus a humanitás nevében szólna (Anti-historizmus, 1931). A historizmus relativizmuslátszata hasonló a liberalizmus relativista látszatának kérdéséhez. Ilyféleképpen vélekedett későbbi művében Troeltsch is. Husserl már korábban úgy gondolta, hogy ami Diltheynél az egyedi átélés révén relativizmus hírébe hozza a historizmust, az voltaképp – ha nem is elsősorban Diltheynél – egy-egy ideálra mint egyetlen jóra koncentráló, Macintosh HD:Users:bt:LETTURE_2011:BABITS:BABITS_stletteu34_critica:BABITSstletteu_NEMETGBkortars09.doc
1
orientálódó világnézet következménye (Philosophie als strenge Wissenschaft, Logos, 1911). A historizmus nem relativizmus, hanem univerzalizmus, nem eleve szkeptikus, hanem eleve és megértően plurális. Igazában a különböző „Kultursystémák” teszik relativizmussá a plurális univerzalizmust, vallja ő is, s később Rothacker is. Heidegger úgy vélte, hogy a mechanizálódott történetszemlélet, történetiség azt eredményezte, hogy a „létező”, a létező egyén a saját történetiségétől [ti. a születéstől a halálig vivő, a Sein zum Tode történetiségétől] elidegenedett (Sein und Zeit, 1927). Könyvében Babits is Husserlhez és részben Schelerhez hasonlót vall: az individuumok pluralitásának értékteremtő s átalakító univerzalitását. Azokét, akik nem tagadják a biológiai tényezők fontosságát és befogadását, de az egyedeknek a szellemi univerzalitásába illeszkedő teremtőerejét tartják a legfontosabb értéknek. S ha nem vallotta is Heidegger élesen fogalmazott álláspontját, az individuumok önfelépítésének követelménye hozzá közelítette. Irodalomelméleti szerzők helyett elmélettel is foglalkozó nagy írók; Goethe központi helye Irodalomelméleti szerzőkre, az előző két tanulmányával szemben (Magyar irodalom, 1913, Az irodalom elmélete, Egyetemi előadás, 1919)* itt nem vagy nem elméleteik, hanem stílusuk vagy egyes írók kapcsán hivatkozik Babits, így pl. Taine-re. Többszörösen inkább csak az ún. művészfilozófusokra, akik nemcsak a fogalmi pontosságnak, de a költői szó hatalmának is birtokosai; mint pl. Platón, Ágoston, Montaigne, Schopenhauer, Nietzsche, Bergson. Sokkal inkább azokra az írókra támaszkodik, akik bölcseleti s irodalomelméleti kérdésekkel egyaránt foglalkoztak. A kötethez csatolt névmutató e tekintetben nem jó eligazító. Mivel az egyes szerzők jelenlétét csak akkor jelzi, ha tulajdonnevükkel fordulnak elő. Holott számtalanszor különböző műveik, tradicionálissá lett mellékneveik, életszíntereik s hasonlók említésével történik utalás rájuk. Itt mindenekelőtt Goethe példáját kell számba venni. A névmutató szerint Shakespeare mögött egy-két számmal második helyen áll. Valójában messze megelőz minden más szerzőt. Hasonló pl. Platón és Szent Ágoston esetében is a helyzet, s még néhány máséban is, persze a Goethéét meg sem közelítő mértékben. * S hogy ez utóbbiak s a Dante melletti forró hittevése ellenére is a weimarié az elsőbbség, bizonyítja, hogy az utolsó, a hetedik, hosszabb Goethe-részletében szinte lírai hévvel s egyben nagy fogalmi pontossággal vázolja a maga szellemi, érzelmi, irodalmi érésének eredményét, s ami nem kevésbé fontos, nemcsak irodalmi, hanem társadalmi, politikai s erkölcsi magatartását is itt fogalmazza meg kora politikai irányai ellenében a leghatározottabban és legszemélyesebben. „Lassan megértettem, amit addig csak hidegen tudtam, hogy kicsoda Goethe, és mi közöm hozzá. Nagyapáink számára a német kultúrát jelentette, amely innen, Bécs mögül tekintve, az egyetlen aktuálisan illetékes kultúrának látszott; s ambíciózus és derék kereskedők, akiknek föladatul jutott egy elmaradt és patriarchális kis ország életét az európai gazdagság és fürgeség vérkeringésébe beledörzsölni, Goethe munkáit úgy őrizték szekrényükben, mint többé-kevésbé tudatos kultúrhivatásuk jelét és bizonyítékát. A történelem messzebb vetett a német glóbustól; de nem vethetett messze Goethétől. Aki feléje nyúl, közel találja őt. Korunk szeret kollektív jelszavakat hangoztatni, s felejti azt, hogy minden kollektív jelszó voltaképp szétválasztó, s valamely nemzet vagy párt, vagy világnézet nevében eldarabolja az emberiséget. Az egyetlen kollektivitás, amelyhez minden ember hozzátartozik: az emberi egyének közössége. Goethe ennek a legnagyobb közösségnek a dalnoka, a legnagyobb és legdemokratikusabb hadsereg zászlaját lobogtatja. Aki igazán és mélyen önmaga tud lenni, az mindenkivel testvér.” Saját irodalomfelfogása Saját irodalomfogalmát rendkívül tömören és határozottan foglalja össze. Az irodalom „kifejezés”, az egyénnek emberi „attitűdjét” fejezi ki „a világgal szemben” vagy „a világnak emberen át szőtt képét”. De úgy, hogy „szépet akar alkotni szavakból”, azaz „szépség és kifejezés szinte egyet jelentenek”. „A szavak mögött asszociációk vannak, az asszociációkban élmények, az élményekben élet.” „Az író olyan művész, aki saját életének anyagából dolgozik”, s minősége „ennek az anyagnak gazdagságától is függ”. Az irodalom „napvilágra hozza mindazt a különböző állásfoglalást, ami egy nemzet gyermekei számára lehetséges a világgal szemben”. Ez nagy dolog: „a nemzet ezzel lesz lassankint tudatos lény. De még nagyobb és mind ritkább egy-egy új egyéni attitűd fölfedezése és kifejezése, mely nemcsak egy kisebb közösség, hanem minden ember számára érvényes állásfoglalást tesz tudatossá a Mindenség előtt.” „Új attitűd a világgal szemben ritka valami.” „Mert az emberiség tudata kihagy, mint minden tudat.” „A tömeg [ugyan] sötét. A gondolatok azonban egymásba fogóznak a sötétségen át. Ez a gondolatmenet az irodalom.” „Egy lehetséges életmagatartás egyszer megtalált kifejezése fölébreszti a másik attitűd öntudatát, s akkor az is kifejezést keres.” „Nincs tökéletes eredetiség.” „Lehet a szavaknak új értelmet adni, lehet egy-egy új szót is csinálni, de csupa új szóval nem lehet beszélni.” „Az irodalomnak csak a nagyokhoz van köze”, „a világirodalomnak csak az egészen nagyokhoz”. Ezek „együtt-egyesek, egymás folytatásai, egyetlen lélekáram részei, s tovább élnek mindnyájunk lelkében, akik még akarunk, tudunk és ráérünk eszmélést keresni”. „Ma, a nagy áram gyengülésének, az európai kultúra fölbomlásának, az emberi tudat megszakadásának és elsötétülésének idején, még egyszer, röviden [kívánja] lejegyezni azt, amit elfeledni kezdünk, s palackban dobni, az ismeretlen jövő számára.” * Itt már teljesen lehiggadt és egységbe illeszkedett az a kettősség, amelyet korábbi tanulmányában Dilthey irányával szemben mutatott. A nagy írók a történelem menetében egymáshoz illeszkedve vagy egymást tagadva fejezik ki koruknak is, nemzetüknek is az „attitűdjét”, de ez a maga tisztaságában és teljességében mindig egyedi, egyéni. Most immár nem fél attól, hogy a koráramlat, a korszellem fölmutatása eltakarja a nagy művészet mindenkor egyedi arculatát. Macintosh HD:Users:bt:LETTURE_2011:BABITS:BABITS_stletteu34_critica:BABITSstletteu_NEMETGBkortars09.doc
2
Ellenkezőleg: éppen mert önmagát is, korát is kifejezi [s a jövőbelit előre jelzi, vagy a múltbélit végösszegzi], egyedi jelentősége a félremagyarázott, a gépiesen alkalmazott Dilthey-féle felfogás: az valóban csak a korok átlagszintjét fejezi ki, s nem egyben egy senkivel nem azonosítható nagy egyéniségéét is. * A platóni eszmetan, az ideák boldogító fényes világa, az egyetemesség spinozás áthatott-ságú mindenségre irányultsága itt telik meg egyedi személyességgel, tárgyias dologiassággal, valóságos élő élettel. Írjuk ide ismét: „Az egyetlen kollektivitás, amelyhez minden ember hozzátartozik, az emberi egyének közössége... Aki igazán és mélyen önmaga tud lenni, az mindenkivel testvér.” * S az a rang- és értékjelző különbségtevés az „irodalmi” és a „költői” között, amelyet előző tanulmányaiban is gyakran alkalmazott versre, szépirodalmi prózára, drámára, sőt filozófiai művekre egyaránt, itt, Goethe életművében fedi egymást. „Spinozisztikus panteizmusa természettudományos világnézetre emlékeztet [...] Csodálatos riporter, aki kényszerül egyúttal költő is lenni; mert ez az íz nem kategorizálható és meg sem nevezhető; erre nincs szó és nincs képlet; nem írható le a próza nyelvén. Az író [ti. Goethe] költő is, sőt nemzetének legnagyobb költője [...] mindennek végső célja [nála] az élet. Nem az elvont Élet [...műveinek] igazi értelmük ez: egy emberi élet önalakítása s kiteljesedése a tudatban. Valóságos nagyarányú kísérlet: mit lehet csinálni egy életből, mik a szellemi lehetőségei, végleges tanulságai?” * Babits jól tudja, olyan eszményt fogalmaz meg Goethében, amely épp az ő esztendeiben mind a nacionalista, mind a szocialisztikus, sőt a szektásan religiózus kollektivizmusokkal is szemben áll. Annál is inkább, mert jól érzékeli, hogy a szocialisztikus kollektivizmusok éppúgy, mint a nacionalisták, alapjában transzcendens világnézetek és életfelfogások vallásos zélusát szeretnék pótolni és kisajátítani a maguk történetelméleti „metafizikájuk”, jövőt prófétáló teleológiájuk s mozgalmi liturgiájuk számára. Ha előző két nagy tanulmányában hivatkozott, mint ma divat mondani, „irodalomtudományi” szerzőkre, itt mellőzi őket. Taine-t ugyan említi, de részint egyes írókkal kapcsolatos véleményét cáfolva, részint tiszta írásművészetét méltányolva. Filozófusoknak sem sok hely jut ezúttal, az említett művészfilozófusokon kívül. Egy-két korjellemzést szolgáló említésnél alig több. * A hazai irodalomértelmező szerzők közül Kölcsey, Kemény, Arany, Péterfy nyer rokonszenvező, méltányló idézést. A szépírók közül a korával distanciával együtt élő Arany és a korával teljesen azonosuló Petőfi áll az élen. Őket követi Vörösmarty, Berzsenyi, Csokonai, Kemény, Madách, Pázmány, Eötvös s egy tucat egyszer említett név. Ami persze nem jelez nála okvetlenül kisebb megbecsülést. Marcus Aurélról vagy Droste-Hülshoffról meg Eichendorffról is pl. igazán melegen, de mindössze egy-egy mondat erejéig szól. Hazai kortársai közül csupán Adyt említi, háromszor párhuzamos példázat gyanánt, kétszer érdemben. Tóth Árpád neve mint fordítóé került a névmutatóba. * A határ, ameddig az európaiak közt elmegy, Proust, Valéry, Yeats, a kései Hauptmann, Shaw s a korai Thomas Mann nemzedéke. Mentegetődzik, hogy néhány korábbi s kortárs nagy íróról, pl. Stormról, Csehovról, Martin du Gard-ról nem szólt. De, mint érzékelteti, a történeti alakulás rajzához nem volt érkezése beiktatni őket, ami Csehov esetében éppoly meglepő, mint egyben jellemző is. * A jelen irodalmát befolyásoló tudósok közül Freudot említi az ösztönlélektan s a tudatalatti fogalmával kapcsolatban, s mint látszik, bár név nélkül, a történelmi közös mélytudat jungi felfogását is hasznosítja. (Heidegger korszakos első könyvét, a Sein und Zeitet Szilasi Vimostól, a filozófus kedvenc tanítványától megkapta, s köszönve azt válaszolta, a korszak egyik nagy jelentőségű könyvét véli benne látni. A szerzővel azonban Szilasi unszolására sem lépett kapcsolatba, s írásaiban sem említette. Bevezetőjének egy jellegzetes, nyomatékos mondata azonban arról látszik vallani, hogy érdekkel olvasta: „Minden emberi élet és világkép egy-egy lehetséges állásfoglalás a világgal szemben, amellyel kivetett [Geworfenheit] bennünket valamely ismeretlen erő.” * Ha nem olvasta is, nem állt itt messze attól az iránytól és véle irodalomfelfogástól, mint már utaltunk rá, amelyhez ez a filozófus tartozott. Csak tartózkodott minden gondolatnak, eszmének és magatartásnak az abszolutizálásától, hiszen a barlang falán csak árnyakat látunk, amelyeket ki így, ki úgy teljesít határozott körvonalúvá elméje, ismerete s öröksége fényénél. Ami persze nála egyáltalán nem nemzeti s nem osztálykülönbözőségek elmemozgását és örökségét jelentette elsősorban. „Az egyéni elv összeköti az emberiséget; a kollektív szellem szétválasztja [...] a modern irodalomelmélet az irodalomban is szociális jelenséget lát [...] Fontosabb [neki] az átlagíró, aki engedelmesebben fejezi ki a közösség átlaglelkét [...] Aki egy nemzeti irodalom történetét írja, annak fontosabb lehet a nemzet, mint az irodalom. A világirodalom történetírója [...] azt keresi, ami minden közösség számára jelent valamit.” Azok a nagyok érdeklik, „akik folytatják egymást századról századra, s kezet nyújtanak egymásnak a népek feje fölött”. „Nincs tökéletes eredetiség. A világirodalomnak közös nyelve van, fegyvertára és kincsesháza.” „Az irodalomnak csak a nagyokhoz van köze, s fogalma elválaszthatatlan az érték fogalmától”, mondja talán Nietzsche, talán Scheler vagy Husserl nyomán is, s velük egyetértve. Platón Az érték, azaz itt az életről, a létről, a mindig társasan élő, de mindig egyedi emberről valló fölismerés, megvilágosodás irodalmi-művészi kifejezése tehát az a kapocs, az a szál, amely az életet teljességében élni akaró Goethét és Platónt összeköti. „Platón már túl van a szofisták hitetlenségén és paradoxonain. Elfordulva a kétes és változékony földi dolgoktól, az örök eszmék összefüggéseit vizsgálja, [...] téved, aki azt hiszi, hogy csak az emberek viszonyainak vannak eseményei, összeütközései és peripetiái: nem kevésbé izgalmas a gondolatok élete is.” Platón nagy tévedése és kudarca is, Az állam, melyben „e földet akarja az eszmék világának képére szabni”, szinte örömmel vagy legalábbis megnyugvással tölti el. „Ezt az esztelen, szeszélyes életet a tiszta ész szerint alakítani s fogalmi igazság rendjébe törni. Örök-természetes törekvése az eszmék egébe bepillantó embernek.” Platón ezzel a három Macintosh HD:Users:bt:LETTURE_2011:BABITS:BABITS_stletteu34_critica:BABITSstletteu_NEMETGBkortars09.doc
3
alapteljesítményét, jellemvonását is kirajzolta az európai kultúrának és ezen belül az irodalomnak is. A lélek és szellem soha nem szűnő dualitását: ragaszkodását az érzéki valósághoz is, ragaszkodását az ideák eszményvilágához is. Amely utóbbi – s ez a második vonás – az utópiateremtés soha el nem apadó és soha nem teljesülő vágyát is magában hordja. S ez a kibontakozni remélt vágya s minden egyéb vágyai a szimbólumalkotás ösztönét és képességét is az ember tulajdonává teszi. Harmadszor s mindehhez a költészet nélkülözhetetlenségét az emberi lét „érzékek fölötti” önmegragadásában; a költészetté munkált vágy és gondolat eszmei gyönyörűségét. Mint mondja, ő, Platón a művészi, a költői esszé őse. Goethe is gyönyörködött az élet eszmékké szűrt, emelt világában, de sohasem írt Politeiát. Ágoston: a látott külső világ helyett a belső gondolt, érzett világ S mi kapcsolja Ágostont a Goethe alkalmán kifejtett elvekhez? Az antikvitás íróit, még Platónt is, az „élet érdekelte elsősorban, de a látott élet mint jelenség, mint világ”. „Ágoston Vallomásai az első belülről látott lélekrajz”, „pszichologikus önéletrajz”. „A gondolat mint belső fejlődés, megvilágosodás: nem többé kész, a világra alkalmazandó kategória.” Nála nem „az ész hite a döntő, hanem a szív kívánsága”. „Amint anyám is szokta [mondani], mert így tanulta szíve iskolájában, »In scola spektoris«: ezt nem írta volna le senki Ágoston előtt.” A „lélek vetkőzése” ez, amelyet majd a vallomások mérhetetlen hosszú sora követ. „Ezt a minden józansággal oly ellentétes szellemet épp szenvedélye viszi így a szkepticizmus józansága felé.” Az emberi lélek örök dualitása itt tárul föl először: „»a video meliora«: a jót látom, a rosszat követem.” Ő igazán érti az eredeti bűn tanát – azt, amit Schopenhauer mind az ő, mind az ő kereszténysége legmélyebb gondolatának tart. A rossz kiirthatatlan ősiségét; azt, hogy az emberi akarat „romlott”. De e pesszimizmusával szembe akart állítani Ágoston valamit, egy „fölvilágosodást”: „álma és törekvése mégiscsak a kultúra és az igazság harmóniája lehetett”, ezért írta meg a Civitas Deit, az örök credo quia absurdum jegyében. Megszületett nála a „stilus christianus” alapformája, a modern lelkiség irodalmának őse. Goethe majd elfogadja a szív és elme kétségét is, de a szív és elme győzni akarását-tudását is. Dante: a lélek belső eposza: a teljes keresztény világkép S mi a rokon, a közös a goethei eszmével Dantéban, Babits középkori legnagyobbjáéban, legkedvesebbjében? A Vita Nuova „az első igazán modern regény, melynek tárgya kizárólag a belső élet, minden árnyalati finomságával és rezdülésével”. S a nyelv teljes alávetésével, kihasználásával s fordítva: alávetve magát, érzéseit „a nyelvi édességek, az érzelmi szubtilitások, a magas és tiszta szimbólumok paradicsomának”. De nemcsak érzelmi az ő belső lénye: „Cselekvésre szomjas lélek volt, s a filozófus magas idealizmusa csak növelte benne ezt a szomjat.” * S mint Ágostonnál, a hit és filozófia hatja át az ő műveit is. Mindenekelőtt természetesen a Komédiát. De áthatja a szeretet, sőt annak legemberibb válfaja, a szerelem is. „A kereszténység, mely ezeket választja vezérül, nem egy kor vallása, hanem a léleké. Nem is egy léleké: magáé az Emberi Léleké.” „... ez a hatalmas líra egyben hatalmas epika is”, mert „nemcsak Dante sorsáról van itt szó, hanem az Emberi Lélek sorsáról az élet útvesztőjében, s örök és titkos küzdelméről a Megváltás felé.” Dante „eposza” nem kollektív, mint a naiv eposzok vagy akár a lovagiak egy része. „Az ő saját lelkének belső történetét mondja. De éppen ezáltal lesz az egész emberiség eposzává. Az emberi lélek belső eposzává.” Vagyis ami Goethénél oly döntő, itt is együtt van: az irodalmi és a költői, s együtt a lírai, az epikai és drámai; s együtt a személyes egyéniben az univerzális. A Purgatorium a „legemberibb”, „a kínok és remények helye”, „a szabadság országa”: „küzdelemmel felülemelkedni a földi szennyeken, melyek a pokolba húznak alá”. Nemcsak irodalmiság és költőiség, nemcsak dráma, líra, epika, hanem szimbólum és valóság, transzcendencia és természet is együtt vannak itt csodálatos összhangban, csodálatos nyelvi egységbe foglalva. Shakespeare: az élet, az ember sokféleségének gyönyöre De hogy illeszthető Shakespeare ebbe a képbe? Az emberi lélek sokfélesége szeretetének, mindenfajta erős, telt élet megértésének vonásán át. Ez a Babits rajzolta életszeretet már-már nem is goethei, hanem inkább a nietzschei, illetőleg a bergsoni, a Wille zum Leben s az élan vital rokonának tűnhet. De nem az. Nincs benne az akarat predominanciája. Szerinte Shakespeare minden telt életet csodálkozó és gyönyörködő, csúfolkodó és együttérző kíváncsisággal tár föl és rajzol. Babits szinte haraggal utasítja el azt a cselekménydramaturgiát, amelyet, úgy véli, főleg a felvilágosodás, de a romantika is, kivált német elméletszerzői, Shakespeare darabjaira erőszakoltak reá. * Saját köznapi tapasztalatát is beleviszi ezúttal Babits. Egy III. Richárd-előadáson megkérdezte, megkérte irodalmár és nem irodalmár, művelt ismerőseit, mondják el a darab cselekményét. Egyik sem tudta fölidézni; viszont mindenik az ábrázolt személyek roppant szuggesztivitással odaállított rajzát csodálta. „... annyira megért mindent, hogy az uzsorás Shylock is tragikus hős nála. A kövér és részeges, kurválkodó Falstaff fontosabb neki, mint a nagy hősök vagy szüzek.” Nála „mindenkinek igaza van a maga szempontjából”. „Mindenen kívül és mindenbe belé látva [...] tudta megteremteni a lélekelemzést, melynek ő az első mestere a világirodalomban.” „Az ember sokkal több, mint csak egy szenvedély [...] a jóban rossz és a rosszban jó. Igazában nincs is rossz és jó. Csak élet van, és erő és cselekvés. És fájdalom. Mert a cselekvés nyomában fájdalom fakad, halál és pusztulás.” * Voltaképp Shakespeare lélekismerete a Hamletban a legmélyebb, legigazabb, legőszintébb. „Művéből nem az a benyomásunk, mint egy modern regényből: hogy megértettük ezt a lelket... Senkit sem érthetünk, akit nagyon ismerünk. A megértés mindig csak konvenciós rövidítés.” De megismertünk egy alaptípust, egy emberi alapmagatartást. Goethe is ilyeneket mutat Macintosh HD:Users:bt:LETTURE_2011:BABITS:BABITS_stletteu34_critica:BABITSstletteu_NEMETGBkortars09.doc
4
föl. S a megismerés nála sem mindig megértés. * Montaigne-t emlegeti Shakespeare párjául, de mintha későbbi kedvence, Schopenhauer is jelen volna már: „csak élet van és erő és cselekvés. És fájdalom.” Amit csak a művészet enyhíthet, mondta a frankfurti bölcs. * Regény, líra, dráma: mind együtt van a Shakespeare-darabokban. Főleg a líra, az életek, a sorsok, a szenvedélyek, a végzetek lírája. Nyelve igazában dramatikus, majd tragikus, majd elégikus; de valaminő lirizmus szinte mindig, minden hangnemében jelen van. * E sokszínű, szeszélyes, szenvedélyes nagy egyéniségek világába belépteti Balassin át a magyar irodalmat is. „Vad szerelmekben, idegrontó harcokban, súlyos vádak alatt és folytonos pereskedésben eltöltött fiatalság után a bujdosás és a zokogó Istenhez menekülés.” „Sajnálja – mondja – versművészetét, sokszor oly egyéni és édes kifejezésmódját.” Alkonyodó nagy kor: a kora fölvilágosodás és késő barokk Annak a közel száz esztendőnek, amely Shakespeare-re következik, ezt a címet adja: Alkonyodó nagy kor. Most a spanyolok, a franciák kerülnek előtérbe. Az angolok ugyan jelen vannak, de Milton ellenére sem ők a középpontiak. Nagy kor még, mert a kezdő barokk tele van szenvedéllyel, akarattal, hatalmas nyelvkészséggel, látomás- és szimbólumteremtéssel. Cervantes kerül az élre: a szenvedély is örök emberi, a gyermek is érti-élvezi. A vágy és valóság ellentétének örök nagy szimbóluma és keserűsége. Angliát Ben Jonson és Donne szembenállása jellemzi. Egyik, szerinte, egyoldalúan elkeseredett, sötéten látó, a másik misztikus, de szinte érzékiségbe viszi mindenre ráterülő lelkiségét. * Az ész és az ügyesség viszont egyre előbbre tör, a szinte kieszelt modorosságig, de legalábbis a mesterkéltségig s a szónokiasságig fokozódik, az előbbi segítségével az utóbbi. Szalézi Szent Ferenc még hagyján, de a spanyol gongorizmus és grandezza, szerinte, már csak sajátosan spanyol nacionális, lokális érdekű, Gongoránál is, Lope de Vegánál is, Calderónnál is. Goethe róluk való vélekedésével érvel: alakjaik, kivált Calderónéi, „egyforma mintába öntött ólomkatonák”. S ha kedvence, Schopenhauer mégis becsülte őket, ezt a frankfurti bölcs némi különcségéből fakadónak vélte, amely vonzalom részint Graciannak, a szarkasztikus pesszimistának, meg Cervantes emberi eszmények iránti kétségeinek szólt. Igazában azonban úgy látja, a barokk kezdő nagy szenvedélye – s nem csak Spanyolországban – az élet, a lélek valóságának s értékeinek, az egyén magatartásának megalkotása helyett ismétlésekbe és utánzásokba, manírba és rutinba fordult át és fulladt el. Talán csak Donne-t tekinthetni, szerinte, kivételnek. * Elválasztja azonban Corneille-t s java francia kortársait ettől. Igaz, heroizmusuk s érdeklődésük más, mint Shakespeare-é. Nem a szenvedélyé, nem az egyéni emberi természeté, hanem az észé. De Corneille át tudja az ész küzdelmét oly egyénivé hevíteni, hogy életattitűd lesz belőle. Még inkább ez az élettel, a léttel való szembenézés szenvedélye van meg Miltonnál. Mégpedig a puritánok észelvűnek vélt elszántságával telítve. A Rossz körül forog ez, az ágostoni probléma ismétlődik meg, csakhogy az Elveszett paradicsom hatalmas drámai lírájának, költészetének a Sátán az igazi hőse. „Ő a küzdelem, a lázadás elve a világban.” Miltonnal azonban „a költészet meghalt”, „a líra kora végképp letűnni látszott”. * Itt vonja be Zrínyit és Pázmányt. Az előbbi egyik végső képviselője a barokk szenvedélynek, az utóbbi pedig „az ész és a fegyelem” barokk együttesét nyújtja. * De világos e fejezetekből, hogy Babits a kora felvilágosodás irodalmát, helyesebben jellegzetes írói magatartását nem különösebben tartja az emberi lét alapkérdéseivel való szembenézésre alkalmasnak. Egyoldalú emberszemlélet, egyoldalú útkeresés és világkép e koré: a mindent értő, a mindent elrendező, a mindenben igazságos ész vakhite ez, állítja. Ennek jegyében elszegényíti az európai szellem s ezen belül a művészet, kivált az irodalom világát. S így kimarad az emberi életből az, amit csak a művészet tud elmondani. Babits sohasem hitte, hogy amit a művészet, kivált a nagy líra mond el, azt egyértékűen át lehet racionális szövegre tenni. S ha igen, akkor igaza van a Babits által is bírált, a művészetet lebecsülő Herbert Spencernek, aki szerint az ész korszakában immár csak magánkedvtelés vagy erőfölösleg-levezetés a vallás is, a költészet is. * Nem véletlen tehát, hogy e korból különösen két nagyság áll igazán közel hozzá: Montaigne, aki kesernyés szatírával élvezte s rögzítette is néha, mint üt ki minden észelvet és észérvet egy másik észelv és észérv. Ha azonban őt melancholiko-szatiriko s egyben derült sztoicizmusáért szinte irigyelte, Pascalt, amint az az ész és a hit között gyötrődött, s amint ennek mély személyességgel, komolysággal és pontossággal kifejezést adott, a kor legjobb, legvonzóbb, legigazibb művészének, a korábban fölsoroltak mellett személyes irodalomtörténete egyik eszményi alakjának tartja. Annál is inkább, mert ő, a „megalkuvás nélküli fanatikus csodálatos megfigyelőnek és eleven emberrajzolónak bizonyul”, s ennek ellenére vagy éppen ezzel együtt ő alkotta meg a közmondásos „könnyed francia stílt”. Racine-nal szemben kétkedő is, elismerő is: nála „az elnyomott költészet keresztülizzik a hideg és konvencionális formákon”, „mintha a szerelem mély poklaiba ereszkedtünk volna”. * Hogy mennyire megvetette e kor „lapos józanságát”, arra a Swiftről mondottak tanúskodnak legjobban. „Nem volt optimista az Embert illetőleg.” Idézi: „»Szívemből gyűlölöm és utálom ezt az ember nevezetű állatot.«” „Swift volt a század egyetlen igazán nagy írója.” Persze Babits sem nem gyűlölte, sem nem utálta az embert, hanem a gyermeteg világboldogítást vetette meg, s az ember örök kettős lénye, a jó és a rossz együttese tudatának hiányát. Ezért tartja az irodalom „gúnyos végzetének”, hogy Swift és Defoe, a Gulliver és a Robinson egyaránt gyermekkönyv is lett. * E korból a franciáknál Saint-Simon emlékiratainak és Prévost Manon Lescaut-jának juttat elismerést. Az elsőnek, mert nem akart irodalom lenni, s éppen ez mentette meg a „felvilágosult” szentimentalizmus humanizáló divatjától, az utóbbinak pedig azért, mert egy régi műfajt újított meg anélkül, hogy „az analfabéta lányok szentimentalizmusába” tévedt volna. Valódi szenvedélyrajz, s egyben igazolása annak – Babits egyik alapgondolata ez –, hogy az új, csak azért, mert új, nem jobb eleve a réginél. Moličre-ről sincs különösebben nagy véleménye. Szerinte roppantul egyoldalú; a „józanság”, a józan ész jegyében gúnyolódik, de már nem a pascali „heroikus ész”, hanem „a polgári ész”, „az absztrakt ész” jegyében. Kevés benne a költészet, „még ha versben szól is”. „Nemhiába Macintosh HD:Users:bt:LETTURE_2011:BABITS:BABITS_stletteu34_critica:BABITSstletteu_NEMETGBkortars09.doc
5
tartják Moličre-t a modern polgári irodalom ősének. Őszintén szólva, nem nagy dicsőség.” Legtöbbre A mizantrópot becsüli, melyben „az igaz férfi a hamis nővel kerül szembe”. Ez a jobb polgári irodalomnak az őse, nem úgy, mint a többi darabja. Youngot pedig azért nem kedveli, mert az valósággal kéjelgett fájdalmában, azaz a természetes szomorúságot modorossággá változtatta, nem úgy, mint nálunk Csokonai, akinek elbúsulásait, mondandóját éppúgy természetességéért szereti, mint népies báját is. Berzsenyi mélabúját is itt hozza szóba, de akinek komolysága, méltósága van, nem úgy, mint Youngnak. * A felvilágosodás Voltaire-kori szakaszát meglehetős kedvetlenséggel tárgyalja. Az angol elődökről, Hobbesról, Locke-ról, Hume-ról mint a gondolat szabaddá segítőiről, mint a tévhitek eloszlatóiról rokonszenvvel szól. S francia társaik közül Montesqieu-ről is, emberi gondjai, népekről való gondolatai alapján. Voltaire szerinte nem filozófus, hanem filozófiát propagáló libertinus író, aki azonban a valódi irodalom iránt érzéketlen. Az ő eszméi „voltaképp csak tagadások voltak [...] s tagadással könnyebb figyelmet ébreszteni, fontossá válni, szenzációt kelteni, mint alkotással”; „attitűdje nem takart swifti mélységeket [...] a vigyorgó okosság attitűdje volt” ez. Egy művét, a Candide-ot azonban remekműnek tartja, mert benne a swifti, önmaga ellen forduló keserűség íze is érzik, és hozzá még egy szelíd tanács: „cultivons notre jardin”; bár emögött meg naivitást sejt. Diderot-t jóval többre becsüli, főleg azért, mert nála nem a vélt „eszmék” jegyében való tagadások dominálnak, hanem egyedi karakterek bontakoznak ki. S ha regényeiben sok is „a malacság”, a modern regény egyik előkészítője, s közvetlenül Rousseau indító ihletője. Platonikus párbeszédeit különösen becsüli. Legfőbb érdeme, szerinte, mégis az, hogy mindenben a karaktert látja meg. Rousseau, a modern személyesség s a romantika előkészítője Rousseau-nál hosszabban elidőz. Érthető: ágostoni alkat, vallomásos, önfeltáró önéletíró. A Confessiones utóda s a Dichtung und Wahrheit előde. S ha a tétellel – hogy az ember születésénél fogva eleve jó, csak a társadalom, a társadalom szerkezetének milyensége teszi rosszá – nem ért is egyet, a jót és a rosszat eleve az emberi természetben lévőnek tudva. Volna némi igazsága annak, ha azt mondanánk, e korban fordul Babits rokonszenve a franciától erősebben az angol irodalom felé – ha már Shakespeare nem kötötte volna előbb annyira a szigetország szelleméhez. Mert, szerinte, Angliában „a regényírók a valóságot, a józan valóságot akarták ábrázolni”, s nem az ész mindenhatóságát bizonygatták. Bennük „sokkal több érzék van az élet, a valóság és az érzelmek iránt”. Kivált Fieldinget dicséri ezért, de azért is, mert az Richardson szentimentalizmusát kicsúfolja. Sterne viszont, akit manapság szívesen emlegetnek, némi ellenérzést vált ki belőle a „cinizmus és szentimentalizmus” meg folytonos „epizódeseményei” miatt, noha elismeri (ha ez ugyan elismerés): „az irodalom ínyenceinek élvezet” volt mindez. És jól látja XX. századi hatását, bár Giraudoux-t s nem Joyce-ot említi. Ezeknek az angoloknak utóéletét is jelentősebbnek véli, mint társaiét. * Rousseau-t, a francia fölvilágosodás sereghajtóját, illetőleg a francia romantika előzőjét viszont annál részletesebben tárgyalja. S az irodalom szerinte való lényegéről is Platón, Ágoston, Dante, Shakespeare után itt mond Babits legtöbbet. Persze elsősorban Vallomásairól szólva. „Őszinteségében néha bizonyos kacérság van, máskor valami exhibicionizmus [...] ami kitárul akkor is, ha sohasem beszél az író önmagáról, kifejezést talál a gondolat árnyalataiban és a koncepció arányaiban, a szavak ritmusában, a stílusban, [amely] »maga az ember«... ez a fajta őszinteség nemcsak hogy irodalmi érték, de maga az irodalmi érték. Rousseau vallomásaiban, a szándékolt őszinteségen túl, ez az őszinteség is megvan, s ez teszi remekművé.” ... „az ész korlátaiból fölszabadította magát. [...] Az érzés jogait követelte [...] a morált és a hitet is védte, mint az érzés jogát.” * Hogy mindez mélyen rokon a Platónról, az Ágostonról, a Dantéról s áttételesen a Shakespeare-ről mondottakkal, nem kell különösebben bizonygatni. Hogy az embert csak a társadalom teszi rosszá, mert eredetileg jó, ezt – mint említettük – elhárítja. „Cinizmusát” azonban méltányolja, mert „lefojthatatlan érzelmek vitték cinizmusba. S cinizmusa az érzelmek kitárásába.” A romantika: az univerzalizmus pluralitásának megteremtője Ám bármennyire fontosnak tartja is Rousseau-t, a francia romantikát meglehetősen kevésre taksálja. Tán Chénier s majd Vigny lesz az igazi kivétel. Nervalt, furcsa módon, nem említi. A többieknél szerepet lát inkább, mint érzelmet. Rousseau műve a régi lezárását és az új kezdetét jelenti. De az újat az az irodalom hozza elsősorban, amelyre eddig alig figyelt, még oly nagy megtestesítőjében is alig, mint Vogelweide. * Minek van itt, szerinte, vége? Eredetileg miért eddig kívánta írni az európai irodalom történetét? S ezután már nem európai ez a történet? * Eddig, úgy véli, ugyanaz a szellem hullámzott végig a nemzeteken, nyelveken. Egymásba olvadtak, kapaszkodtak, egymás kezdeményeit vitték tovább. * S ezután nem? De igen, csak másképp: akarva-akaratlan hangsúlyt kapott, karakterizálóvá lett az egyes nemzeti műveltségek sajátos jellege. Eddig folytatták egymást, most inkább felelnek egymásnak, vitáznak is egymással, ki is egészítik egymást. S ennek az egységes különbözőségnek a jegyében új írói magatartások jönnek létre; olyanok, amelyekben az egyén a nemzeti különbözőségen belül is egyre fontosabb lesz. De egységesen s mindenütt tudatosultan, szándékoltan lesz az. Némi túlzással Európa irodalmának univerzalizmusa helyett a nemzetek irodalmának univerzalizmusa, az egységes-egyetemes alakulás helyett az egyedi alakulások egymásra ható univerzalizmusa születik meg. * Vogelweide hiányát említettük a Rousseau-fejezet után. Mégsem a németek lépnek be közvetlenül, hanem előbb az angolok: Ossian, Fingal, Temora, Chatterton, s ami a lényeg, a líra, Macintosh HD:Users:bt:LETTURE_2011:BABITS:BABITS_stletteu34_critica:BABITSstletteu_NEMETGBkortars09.doc
6
az a líra, amely nem az ész jegyében és számítása alapján születik, hanem az érzelem, a sejtelem, a titok, az emlék, a szenvedés, a szenvedély s a lélek egyéb, a fölvilágosult ész rekeszeiben helyet nem találó tartalmai jegyében és alapján. Ősi mondák, hiedelmek, históriák, átszőve az élet, a múlt nehezen, alig fölfejthető történeteivel, titkaival. Amelyeket aztán a képzeletben bővelkedők tovább szőttek, bonyolítottak, s mintájukra alkottak újakat. Észak balladái, adja címül Babits, és gyönyörködve szól az ossiani világról, amely aztán a Száváig s a Keleti-Kárpátokig termékenyítően hat a költői s a historikusi képzeletre. Először is, mint nagy közvetítőre, a németre. * Babits igazában félig már Lessing Laokoon-magyarázatát, dramaturgiai fölfogását, drámái közül pedig különösen az Emilia Galottit is e hatás érintettjének tekinti, s a szerzőt fele úton a fölvilágosodás, felén meg már az új nagy irány, a romantika útján látja. Akik meg, szerinte, egészen a még gomolygó indulatok, a sötét szenvedélyű történések, a szelíd érzelmek meg vágyak világában élnek és alkotnak, a Sturm und Drang képviselői egészében a romantika első nemzedékéhez tartoznak (szemben az utolsó negyven év által hirdetett felfogással). * Mindenekelőtt a Götz s a Werther szerzője, akit persze már az ősiség mellett a Herderben testet öltő népköltészetkultusz is erősen érint, melyből ő is az eredetit, a meskerkéletlent, a természetit, az őszintét vélte kihallani és kiemelni. A legnagyobb kollektivitás, az egyének kollektivitásának költője, az enciklopedikus ember: Goethe Itt azonban meg kell állnunk. Ha hézagosan számláljuk is össze a Goethéről írt részleteket, bekezdéseket, mondatokat, több mint harminc-negyven lapnyira tehető a számuk. Pedig – meglepő módon – életéről folyamatos összefüggéssel, másokhoz képest, igen keveset ád. Egyes műveknél azonban akár pozitivistának mondható módon is tudósít a keletkezési körülményekről; s akár szellemtörténeti eljárásnak megfelelően is a szerzőt akkor körülvevő szellemiségről. S itt, e részekben mondja el, most már művekhez kapcsolódva, egyrészt, hogy igazában szellemi-lelki olvasói vallomás ez az ő könyve az irodalomról, a költészetről, másrészt azt, hogy ez az olvasói kíváncsiság és szenvedély, műveltség és gyakorlat minő irodalomfelfogást alakított ki s véglegesített szellemében, érzésvilágában, gondolkodásában. * Minden részletéből tanulságos volna idézni; ám ez elfogadhatatlan terjedelemduzzasztással járna együtt. S utolsó, hosszabb Goethe-részletében amúgy is mintegy esszenciáját adja a korábban róla mondottaknak: „... lényegesen különbözik azoktól, akik költők és csak költők. Költők is voltak enciklopédikusok, s talán a költészet végső ideálja is ez az enciklopédizmus: mindent, a világot, egész életünket tudássá tenni s írásba rögzíteni. De ezeknek minden [...] anyag csupán: cél a költemény. Goethenél, úgy érezzük, a költemény csak eszköz. [...] Mindennek végső célja és értelme az élet. Nem az elvont Élet, a nagybetűs Élet [...] a nagyarányú kísérlet, mit lehet csinálni egy életből, mik a szellemi lehetőségei és végleges tanulságai?” Korszerűtlennek érezheti ezt a l’art pour l’art. Ám „éppen ez a korszerűtlenség, ami leckét ad korunknak: ez a látszólagos hidegség, mely magába tud foglalni minden meleg emberséget”. S ha az öncélú művészettel szemben is, úgy a kollektivitással szemben is ő az iránymutató: „korunk szeret kollektív jelszavakat hangoztatni, s felejti azt, hogy minden kollektív jelszó voltaképp szétválasztó. Az egyetlen kollektivitás, amelyhez minden ember hozzátartozik: az emberi egyének közössége. Goethe ennek a legnagyobb közösségnek a dalnoka, a legnagyobb és legdemokratikusabb hadsereg zászlaját lobogtatja. Aki igazán és mélyen önmaga tud lenni, az mindenkivel testvér.” Itt kivételesen érdemes arra a különbségre utalni, amely a J. Bendához fűződő írásában s e gondolatában van. Nem valamely eszmeirány, társadalmi törekvés mellett vagy ellen védi a kultúrát, az európai szellemet s nem önmagáért az irodalmat, hanem az alkotás öröméért, emberré tévő folyamatáért, panteisztikus, mindenségbe emelő erejéért. S amikor Goethe centrális helyéről szólunk, röviden okvetlenül utalnunk kell arra a Goethét csodáló filozófusra, akit Goethe sem, kora sem vett tudomásul. Hogy majd a XIX. század közepétől annál népszerűbb legyen az irodalomban. S Babits őt is, mint a nagy weimarit is, számtalanszor mellékneveken, utalásokon át említi, s így a névmutató itt sem irányadó. Schopenhauer ez. Az ő filozófiájának pesszimizmusa is végig jelen van további előadásában. Mégsem ez az igazán fontos Babitsnál, hanem az, amit a művészet lényegéről mond a frankfurti bölcs. * Babits nem volt különösebben zenekedvelő vagy zeneértő. Schopenhauer annál inkább egyik is, másik is. Ennek ellenére helyesen érti Babits, hogy e filozófus szerint miért a zene „az egyetlen művészet, mely magát az akaratot ábrázolja, a világ lényegét, s nem a jelenséget”. Azaz, ha a művészet az életakarás értésének expressziója, úgy a zene „magát az akaratot ábrázolja, a világ lényegét, s nem a jelenséget”. Az irodalom, még a líra sem tudja ezt ily fokon nyújtani, de erre törekszik. S ez a törekvés Babits könyve irodalomfölfogásának egyik alapeleme, alapfogalma. * Közben nemcsak azt mutatja meg, mint volt kora minden törekvésének figyelője, bírálója, részese a nagy weimari úgy, hogy klasszicizmusába mindent, ami teljességét elősegítette, egybeolvasztott, hanem azt is, mint forrongtak körötte, mint csodálták, irigyelték vagy gyűlölték a kortársak. Ez azért is fontos mozzanat, mert e nagy egyetemes költő körül ekkor már végbement az, ami miatt első tervében csak e korszak kezdetéig kívánta Babits megírni az európai irodalom történetét: a nemzeti irodalmak kultusza (egymás mellett vagy egymás ellenében), a különböző irányok versengése, a címszereplők hívő serege, a műfajok és hangnemek s az esztétikai elméletek gyors váltakozása már nem alkot oly egységet, nem szövődik alakulása úgy egységbe, mint az addigi hosszú korszakokban. * Schiller például, minden ragaszkodás és barátság ellenére is, egészen más. Babits elsősorban a drámaírót becsüli benne, aki egyszerre a klasszikus történeti dráma mestere és a polgári dráma magas előde is, kitűnő lélektannal, jelenetezéssel és dialógussal. De szinte épp annyira méltányolja benne az elméletírót is. Mint ahogy a most előtérbe lépő s a Macintosh HD:Users:bt:LETTURE_2011:BABITS:BABITS_stletteu34_critica:BABITSstletteu_NEMETGBkortars09.doc
7
művészettel, kivált az irodalommal foglalkozó, esztétikát is alkotó filozófusokat is. Fichtét, Schellinget, a Schlegeleket, Hegelt s társaikat. A pluralitás teljes megvalósulása: a romantika A Goethe–Schiller kettős mellett, illetőleg véle együtt a romantika nemzedékeit mind nézeteik, mind alkotásaik alapján mint a jövendő irányok előkészítőit méltatja. Kevés, szinte alig volt s van nálunk olyan, aki pl. Novalis verseinek, poétikai eszközeinek, esztétikai eszméinek jövőbe mutató óriási jelentőségét hozzá hasonló módon föl- és elismerte volna. S ha a romantika oly különböző nagyjaiban, mint Kleist, Chamisso, Jean Paul vagy Hoffmann, az oly karakteresen különböző s a teljes embert, a teljes életet, az ésszel nem ellenkező, de azt a lélek egyéb tulajdonságaival teljessé tévő művészetet jól érzékeli – a kisebbek és későbbiek néhány oly mélyreható művét, mint pl. Droste-Hülshoff vagy Eichendorff verseinek és elbeszéléseinek a pusztán tapasztalatin és észelvűn túlemelő erejét értően, egyetértően méltányolja. * S ha e korszakig egységesnek látta „az európai irodalmat”, most folyvást érzékeli az irányzatokon belül is a lokális különbségeket. Míg az angol romantikát kezdeményezőnek, de szellemben, lélekben, bölcseletiségben kevésbé gazdagnak, néha egyenesen pózosnak mutatja, óriási hatását nemcsak a korai, ossiani, hanem a Shelley- és Byron-korszakban is kitűnően érzékeli. Mellettük Coleridge és Wordsworth nyer jelentős helyet, illetőleg Keats. De szinte valamennyiük hatását, Byronét leszámítva, külföldön lassabban érvényesülőnek s kevésbé általánosnak, csak az irodalmi élet felső rétegeiben érzékelhetőnek mutatja. Byron óriási népszerűsége kivétel – ezt igen jelentős részben kihívó pózaiból származtatja. Költői formálásban s látásban is inkább konzervatívnak, mint többletet adó újítónak véli. A Don Juant tartja művei közt a legtöbbre; ez „titáni hírnevéhez tökéletesen méltó”. Benne „ma sem bánt az avult póz hangja. A gúny, amely egyben keserű öngúny is, üdítően éles levegője jár át itt mindent, s elveszi az avultság illatát.” „A prűd Albion kipellengérezése!” Babits szövegeiből mintegy a francia felvilágosodás társadalmi szatírája individuális öntudatú párjának érezhetjük Byron hangnemét, annak világmegváltó biztonságérzete nélkül. * Shelleyt, költészetét illetően, messze fölébe emeli nemcsak Byronnak, hanem ennek az egész angol kornak is. Csak Keats van nála az ő közelségében. A modern európai líra egyik ősének tekinti. Dacos materialista, aki valójában csupa lélek. Ha képtelen önellentmondás nem volna, azt lehetne mondani Babits Shelleyjéről, hogy a dacos ateisztikus pánpszichologikus panteizmus az, amely a vers művészetében istenivé, metafizikaivá emeli az emberi lelket s véle és általa az elvileg tagadott világlelket is. „Álom, árnyék, lélek... Íme az atheista, materialista Shelley világa! Még a hús is lélek ebben a világban.” * Ha számba vesszük, mely irodalomnak mennyi terjedelmet áldoz a német klasszicizmus és romantika korában, azt látjuk, hogy az irodalomról való eszmélkedés jegyében a német írók, költők, filozófusok vezetnek; a költészet, kivált a líra tekintetében azonban az angoloké az elsőbbség. Még akkor is, ha Novalis-t inkább látszik a modern líra előzményének vélni, mint őket. S még akkor is, ha Coleridge-ét és Wordsworth-ot, bár a kor konzervatívabbnak érezte őket Shelleyékénél, Burns népiességével együtt messze bővebben tárgyalja, mint a náluk a XX. század szemében alighanem nagyobb Hölderlint. S ha a Goethe-regényeknek meg Jean Pauléinak is meglehetős helyet ád, ám Scott és J. Austen műveit méltánylóbban tárgyalja. Scottot a realizmushoz való átmenetnek látja abban, hogy nemzete történetét regényekben valósághűbben tárja olvasói elé, már szinte egészen realistán. * A francia romantikáról nincs nagy véleménye. Chateaubriand-t már-már a képmutató, a köpönyegforgató akarnokság példájaként mutatja be, Mme Stäelben szinte a női szalonirodalom tehetséges ő sét látja, G. Sand regényei meg „a »szenvedély isteni jogait« harsonázták [...] jó, bőbeszédű asszonyprózában”. Chénier-t, Musset-t s B. Constant-t meg Vignyt látszik legtöbbre becsülni, kivált A század gyermekének vallomásait. De közülük csak Chénier-t és Vignyt érzi valóban költőinek. Meglepő, hogy Nervalról nem tesz említést. Általános az a nézete, hogy túlságosan retorikus hatásra törekvő, líraiatlan, pontosabban: „költőietlen” az általa oly nagyra tartott francia irodalomnak ez a korszaka. Mint ahogy majd a francia romantika végső kihangzását, Hugót is színvilágáért, eseménygazdagságáért, nagy tablóiért dicséri. Sőt, e tekintetben még Balzacot is ide veszi. „Nagyszerű tehetségek ezek, szinte mindent látszanak tudni [...] De semmiféle önkritika nem fegyelmezte őket [...] Csillaguk a siker. Nemcsak tudnak mindent: mindent akarnak is: és ez veszélyes a költészetben.” * A franciák után vonja be Dél-, Közép- és Kelet-Európa romantikus irodalmait. Az olaszoktól Leopardit, az osztrákoktól Lenaut és Grillparzert. Az előbbi kettőt Schopenhauerhez közelíti. Akiről annál is többet ír, mint Nietzschéről, az újabb kori filozófusok közül. Mert úgy vélte, költőfilozófus ő igazában. „A világ lényege nem ésszerű princípium, hanem vak akarat, ellenállás és küzdelem, kikerülhetetlen törvények szerint [...] Az akarat a fájdalom elve, mert hiányt jelent: akarását valaminek, ami nincs. Ha a világ durch und durch akarat, akkor a világ durch und durch fájdalom – [...] a művészet, amely cél nélkül, az akaratot teljesen kikapcsolva tudja nézni a világot, pillanatnyilag boldoggá tehet. [...] A költő a világ életét szemléli önmagában s az eleven akaratot az anyagban, fűben, fában és emberben. Így nézve a csúnya széppé, a fájdalom gyönyörűséggé válik. A bánat szépsége ez, amelyet Keats fölfedezett. Goethe olüm-poszi szemlélete. A Shelley pantheisztikus fölemelkedésének extázisa.” * Amit Goethétől idézett – így, ezzel lesz egésszé, Babits irodalomfölfogásának egyik, ha nem éppen fő-fő kifejezésévé. Sőt, még Ágoston szemlélődésében s szenvedélyeiről, szenvedélyei tárgyáról való lemondásában is érezni, szerinte, valami hasonlót. * Lenaut is, kivált azonban Leopardit ehhez a létszemlélethez köti. Kölcseyt, Vörösmartyt már előbb bekapcsolja, s természetesen nemzeti tárgyú verseiket is méltatva; ám itt is érzékelhetően s jellemzően az emberi sorsra, a létre vonatkozókat emelve ki erősebben. Főleg közülük azokat, amelyek, szerinte, egyben már a l’art pour l’art szó- és színzenéjéhez is közel állnak. Macintosh HD:Users:bt:LETTURE_2011:BABITS:BABITS_stletteu34_critica:BABITSstletteu_NEMETGBkortars09.doc
8
Meglepően és már-már bántóan Kelet-Közép-Európa irodalmairól alig ejt szót. Az oroszoknál Puskin és Gogol nyújtja a belépőt. Mind a kettő a couleur locale romantikus öltözékében: valójában azonban, kivált az utóbbi, az orosz valóság nyugati szemmel fantasztikumnak is beillő realitásával s persze pravoszláv misztikájával is. Romantika, realizmus, naturalizmus: egyazon folyamat fokozatai A couleur locale-nak a romantikából a realizmusba váltás tekintetében rendkívüli szerepet tulajdonít. Míg az előbbi a távoli, mesés, vágyott világokba s a múltakba ment, a realizmus saját korát, nemzetét kívánta családi s osztályhétköznapjainak jelenében bemutatni. A naturalizmust pedig visszakapcsolta a romantikához, mégpedig elsősorban az hugói (pszeudo)ro-mantikához, minthogy mindazt, ami kirívóan, kihívóan eltért az általánostól, az elfogadottól, még meg is tetézte az eltérő, a kihívó fölfokozásával, gyakran az undorig. A kettőt, szerinte, nem is lehet mindig elkülöníteni. S Balzacban is a túlzást, „a taszítót” érzi naturálisan fölfokozva. „Zola Balzacot a naturalizmus atyjának nevezi. De az orosz [Gogol] már mindkét lábával benne áll.” „Balzac egy hökkentő nagy tervet ad elő. Megírni az egész emberi állattant!” Dickens, szerinte, azt mutatta meg, „hogy a világ prózai bajain is lehet sírni. A nagy metafizikai világfájdalmak után szinte üdítő.” „A felfedezett valóság misztikuma ez, a realizmus új misztikuma [...] az emberi világ ismeretlen, megvetett s irodalmi öntudatra még nem jutott területei.” Petőfit és Aranyt is ebbe a félromantika-félrealizmusba sorolta be: a Bolond Istókban mintegy beteljesülve látta a realizmust, s már-már a naturalizmus sejtelmét is. Ú S most a realizmus által felfedezett, megírt világra is elmondja Schopenhauer szentenciáját, amellyel az Goethe teljesnek látszó művészetszemléletét kiegészíteni szükségesnek látta. „Ez a kor már közel volt Schopenhauer megértéséhez. A Nihil tengere ásított mindenfelé: hacsak nincs maga a művészet, mint egy sziget [...] ahonnan gyönyörködve lehet nézni a legszörnyűbb hullámokat. Az öncélú szemlélettel, amire a filozóf vágyott, kikapcsolva a gyötrő akaratot.” * A világmegváltó eszméket fabrikáló elméleteket kedvetlenül említi; az értük lángoló költészetet azonban, mint érzelmet és művészetet, ha hangfogóval is, méltányolja. De Heinében is – s a forradalmak előtti többiekben is – rendszerint azt a korszakot tartotta a legértékesebbnek, melyben az élet, a lét valódi ismeretét látta, politikai utópiák nélkül, művészien ábrázolva. * Ezt mutatja föl a 48 előtt oly lelkesen politikus Keller 48 után született kesernyés-groteszk Fésűslegényeiben és a csodálatos intenzitású és melankóliájú Falusi Rómeójában, „amelynél mélyebb tragikumú novella nincs is a világirodalomban”. S Poe-ban is, aki, mint mondja, a legmélyebb emberi kérdésig-tragédiáig, a halálig elmegy, ezt a program nélküli, a szemlélőmegjelenítő művészetet dicséri. * Sajátsága könyvének, hogy egyrészt e korban nagyon szűkre fogja a jellemzéseket és értelmezéseket, másrészt hogy állandóan átlép egyik irodalomból s egyik műfajból a másikba. Érthető, hiszen nem a műfajok s nem is elsősorban a nemzeti irodalmak, hanem a belőlük összeálló európai irodalom érdekli. * Az angol – angol nyelvű – irodalom kapja e részben a legnagyobb terjedelmet. A legnagyobb súlyt azonban Baudelaire meg Nietzsche. Ezekben az aprózott fejezetekben lesz egészen világos, hogy Babits mennyire a romantikát tartotta amaz irodalom elindítójának, melyet modernnek szokás nevezni. Említettük már, hogy a romantikus couleur locale-t és a naturalizmust származási kapcsolatba hozta. De hasonlóképp a realizmust is, amennyiben a nemzeti és a szociális környezet hatását és rajzát, az egyén és a közösség kölcsönviszonyát ott látta eredezni. Ami azonban nem kevésbé jellemző, hogy számtalanszor váltogatva használja a realizmus és a naturalizmus s még inkább a realista és a naturalista megjelölést. Lényegében a romantika óta eltelt időt jórészt e két irányzati kategória alá sorolja. Tesz, természetesen, egy-egy írónál majd egyikre, majd másikra hangsúlyt, de gyakran mindkettőt is alkalmazza ugyanarra. A realizmus igenlői és tagadói, a pozitivista tudományhit vallói és kiábrándultjai De ennél az irányzati megjelölésnél alighanem fontosabb, hogy e két irányzat mögött a pozitivista tudományhitet, tudománymítoszt látta, akár messianisztikusan társadalmias, akár karakterdeterminálóan biopszichologikus volt is az. Ehhez a tudomány- és ismerethitből való kiábránduláshoz kötötte a századvégi dezillúziót. Ezt legélesebben, azonos életműben is, Flaubert-nál mutatta föl. „Ő vezette be a naturalista módszert”, mondja róla. S ő csúfolta ki utolsó művében a leggroteszkebben a pozitivista tudománymítoszt. Hasonlóképp jelen van ez a kettősség a nagy orosz regényírókról szóltában vagy Ibsen bemutatásában. Leginkább azonban annak esetében, akit a kor kulcsfigurájának s emblémaalakjának tart, Baudelaire-éban. * „Maga a realizmus nem teszi-e Baudelaire-nál a rút vonások hangsúlyozásával s különösen érzéki sűrítettségével ugyanazt a szinte romantikus hatást, amit a jellegzetes naturalizmus mindig tenni szokott [...] Baudelaire, mindenesetre, az elsők egyike, akiknél a naturalizmus a mai formájában megjelenik.” De aztán enyhíti, s részben vissza is vonja e megállapítását. Mégpedig úgy, hogy a semlegesen szemlélődő s ábrázoló Schopenhaueréhoz hasonló esztétikai fölfogást tulajdonít neki. Sőt, szinte azon is túlmegy egyrészt a l’art pour l’art felé, másrészt a kereszténység irányában is, mert valamiképp „az eredeti bűn” képzete él benne. „[...] ez a költő nem lehet naturalista, még realista sem [...] gyűlöli a valóságot s imádja a művészetet. Célja nem az ábrázolás, hanem az alkotás.” De legjobb műveiben Flaubert-t is közel viszi a művészet funkciójának schopenhaueri fölfogásához: „Ez a tökéletesség nála schopenhaueri értelmű volt. A világ objektív látását és hideg rajzolását jelentette: a végletes impasszibilitást.” * Itt vonja be lényegesen Aranyt s utóbb Keményt is. Csakhogy Arany, bármennyire „a líra Flaubert-jének lehetne is mondani”, mégsem egészen az; nemzeti Macintosh HD:Users:bt:LETTURE_2011:BABITS:BABITS_stletteu34_critica:BABITSstletteu_NEMETGBkortars09.doc
9
kötelezettségérzete nem engedte ezt neki, s így egyben Tennysonnal is rokon, sőt rokonabb. Kemény művészete „pesszimista és reális művészet”: „regényei a dezillúzió regényei”, „mint a kor minden nagy regénye, Flaubert-től és Kellertől kezdve”. * Röviden azt mondhatjuk, Babits az egyes szellemi-művelődési-művészeti korszakok, az egyes irodalmi irányok éles elhatárolását s éppen a legnagyobbak esetében szigorúan egyikhez vagy másikhoz sorolását elutasította. Dominanciát igen, kánonias jelleget nem fogad el, csak a kisebbeknél. (Akiket nagyra becsül, azok némelyike a mai olvasó számár kevesebbet jelent, mint neki. Kivált az angolok esetében. Elég itt talán Tennysonra, George Eliotra, Mere-dithre vagy akár Swinburne-re utalni.) * A realizmus-naturalizmus végső csúcspontját s egyben új utak keresését is két nagy oroszban, Tolsztojban és Dosztojevszkijban véli látni. Az utóbbit különösen éles világításba helyezi. „A Karamazovokból egy Krisztus-arc néz ránk, noha kicsit nagyon is oroszosan fésülve. A Galileai nem hangsúlyozta ennyire nemzeti jellegét [...] Ez orosz nemzeti esemény lett: Oroszország világmegváltó hivatásának bejelentése.” S Tolsztoj az orosz jelleg kisebb hangsúlyával s a keresztényinek nagyobbjával állt szemben azzal, amit, szerinte, Nietzsche „mint egy nagy hírt mondott ki”: „a század végső következéseit”: „az Isten meghalt.” Nála „nagyobb hatással a XIX. század írói közül senki sem volt a mára”. * „Nekünk akkor – mondja – Európa egész szellemi élete úgy tűnt föl, mint egy hatalmas párbeszéd vagy dilemma Tolsztoj és Nietzsche szelleme között [...] Ha Tolsztoj az evangéliummal üzent hadat a modern világnak: Nietzsche éppen azért fordult szembe korával, mert azt kereszténynek találta: azaz gyávának és hazugnak.” S leszámolt ifjúkori bálványaival, Schopenhauerral s Wagnerral is. A Wille zur Machtban „megpróbált metafizikai alapot adni világérzésének”: „az Isten meghalt, túlvilág nincs, úgy kell élni ezt az életet, hogy ez az egyetlen, de talán mégis örök, örökké ismétlődő.” * „Mily iszonyú dilemma!... Az emberiség szelleme, mely nagyjaiban élt, a végső kétségbeesett aszkézis s a minden erkölcs fölé emelkedő ujjongás végletei között hánykódott. Soha ilyen zűrzavar az erkölcs alapjaiban.” Anatole France műve és útja a hű ábrázolatja ennek, véli. Első korszakának művei „a kétkedés kötelességét” hirdetik. Az öregkoriakban „már csak egyetlen értéket ismer: a kéjt, az ő s, állati örömet, s az ifjúságot, melyhez nosztalgiával sóhajt vissza”. Az „életproblémákkal” egykor oly elszántan viaskodó Ibsen „most örökebbet és költőiebbet keresett”. „Egyike azoknak, akik a naturalizmus »kátyújából« a szimbolizmusnak kényelmes létráján akartak kiemelkedni. Akárcsak Maeterlinck.” Az iránykísérletek összetorlódása mutatja a teljes tanácstalanságot. * A dráma, szerinte, „az, melyet a vallási vagy világnézeti gyökér éltet”, s e kor törekvései közül egyik sem „gyümölcstelenebb, mint amelyik a modern dráma megteremtését tűzte ki célul”. Hauptmann példájával véli ezt igazolni. Óriási tehetség, de folyton vált, s igazában nem tudta, nem tudhatta megtalálni az alapot, amelyről szemlélje, ábrázolja s ítélje az élet konfliktusait. Gorkij megtalálni vélte; ám ha eddig a nemzeti jegyében osztották meg az irodalmiság és művésziség egyetemes jellegét, értelmét és értékét, most tovább aprózták osztályok világa s érdekei szerint. De nem lát sokkal több valódi újat a valódi művészet egyetemes értékére nézve Oscar Wilde-nál és B. Shaw-nál sem. Az előbbi életműve nagyobb részének manírtságával szemben nagy bűnbánó versét, A readingi fegyház balladáját véli igazán jelentősnek. Shaw „paradoxon”- s „epigramma”-dialógusaival pedig igazában a Dumas-féle színpadot frissítette föl, véli. * Sokkal nagyobb véleménye van George és Rilke költészetéről, akik közül az első a nagy elődök, távolabbról Hölderlin, közelebbről Baudelaire örökségével rokonul, Nietzsche arisztokratizmusával áthatva: „az időtlenbe s a minden időkbe” valót adja. Az utóbbit, „a lágyabbat”, aki inkább a vallás felé fordulók örökségéhez, Kirkegaard-hoz, az oroszokhoz s a katolikus újuláshoz vonzódik, majd ezt a vonását nem vesztve ugyan el, de ezen belül ő is egyre arisztokratikusabb lesz. Babits itt is a művészet, a kultúra folytonosságát dicséri, s – amit annyiszor elmond – annak tudatát, hogy csak folytatni lehet, s abszolút újat teremteni soha. * De egyben a pozitivista tudományosság önhitének tökéletes csődjét is mondja, a valódi nagy örökségekkel szemben. Ennek a tudományosságnak – amelybe ő voltaképp a romantika utántól a saját koráig tartót, illetőleg jórészt még a saját koráét is beleérti – a szelleme megfosztotta az irodalmat önléte jogának tudatától, biztonságától, s attól is, ami a nagy művészet mögött mindig ott van. „Legjellemzőbb vonása e kor irodalmának, hogy minden akar lenni, csak irodalom nem, szégyenli azt, hogy csak irodalom. Élet akar lenni és cselekvés. Sokszor kérdezték tőlem: miben látom a mai literális korszak megkülönböztető vonását? Azt kellett felelnem: az irodalomnak ebben a mély megalázkodásában az élet előtt, melynek eddig fölséges szemlélője és kritikusa volt.” S ez – magyarázta egy lappal előbb – annak a következménye, hogy tévesen akart közelebb jutni „a néphez”, „az élethez”, s ezáltal valójában egyre „távolabb jutott attól, amit szociális és eleven művészetnek nevezhetünk. Ehhez hiányzott a világnézeti, mondhatnám, a vallási alap. Ilyen nélkül, ahogy semmiféle költői magasságnak nincs igazi életjelentősége, úgy a legkiáltóbb életszerűség is alacsony és hatástalan marad.” Mégsem látja egészen reménytelennek a helyzetet. Az annyira meghatározónak tartott augustinusi elem – bár maga itt nem így mondja – ébredését véli látni. Nem az izmusok poétikai újságában s bukfenceiben gondolja ezt érzékelni. Hanem olyan írókéban, akik mögött az ember-, a lélek-, a tudatszemlélet tágult fajtáját sejti. Gide-ben Nietzsche szellemi akaratóhaját s „az élmény fölszabadulásának és öncélúságának ötvözetét” említi. Még nagyobb, mondhatnánk centrális erővel Proustot említi, akiben a freudi lélektan s a bergsoni relativáló időszemlélet segítségével olyan rétegek merülnek föl, s olyan elemek kapcsolódnak össze a tudat mélyeiből, szakadékaiból, melyek valójában lelkivé emelik az embert, s melyek révén maga az elbeszélés menete, mikéntje is megváltozik, s új hitelt nyer. S Thomas Mann-nál is látni véli ezt s egy sajátos lélektannal áthatott enciklopédizmust, mint egykor Goethénél. A kései Hardynál viszont a XX. század „rezignált”, „szürke ruhájú” pesszimizmusát gondolja értékes, Macintosh HD:Users:bt:LETTURE_2011:BABITS:BABITS_stletteu34_critica:BABITSstletteu_NEMETGBkortars09.doc
10
mert ébresztő újnak. S reményt csillant az irodalom számára a katolicizmus vágyott és elindult megújulásának lehetőségében is. * Valójában azonban lehangoltan mégis úgy látja: „A mai író többnyire nem néz egyedül és egyénileg farkasszemet a rettenetes mindenséggel. Nem akar vagy nem mer.” „Inkább [...] kész világnézeteket vállal magára, melyek jövőt vagy vigaszt ígérnek.” A kommunizmus s a rasszizmus messianizmusát említi hangsúllyal, mely az igazi, az egyetemes emberi, a szellem, a lélek bátorságából születő irodalmat elöli, kizárja. * Ami az irodalomvizsgálat poétikai, retorikai részét, vagy ahogy ma széleskörűbben nevezni szokás: nyelvelméleti, nyelvfilozófiai oldalát illeti, azzal, kivált direkten, viszonylag kevéssé foglalkozott. Persze nem is lett volna a könyv terjedelménél fogva erre helye, módja. Az alkotásmódnak inkább pszichológiai s létszemléleti meghatározóit kutatta, jelölte, mutatta föl az egyedi művekben is, az irányzatokban is. Három mozzanatot mégis érdemes kiemelni, annál is inkább, mert nagyra tartott szerzőinél érzékelhetőek erősen. * Ágostonnál arról szól, a nyelv azelőtt sohasem volt ily bensőséges, személyes, vallomásjellegű. Mert addig az irodalom külsőleg írta le, rajzolta az embert s az őt körülvevő világot. A belső embert, a lélek világát s annak belső beszédét, amely a társadalmi-szellemi környezetével kölcsönhatásban önmaga kritikájával alakítja ki saját létezésének lehetőségét, értelmét és megszólalásmódját, a kereszténység hozta el. Az a már említett vonás, értékelem is együtt jár már itt ezzel, hogy az irodalmi minőségen belül megkülönbözteti, fölébe emeli e minőség teljesítőinek azokat, akik költőiek is, azaz teljes lélek- és létállapotot tudnak zsenialitásukkal szuggerálni, legyen bármily írásfajtáról szó. Ezt aztán még tovább fokozza Goethe, kivált pedig közvetlenül mellette Schopenhauer tárgyalásánál ez utóbbinak ama tézisével, miszerint olyan „a művészet, mint egy sziget, ahol ki lehet kötni. Ahonnan gyönyörködve lehet nézni a legszörnyűbb hullámokat is... Az öncélú, tárgyias szemlélettel, kikapcsolva a gyötrő akaratot.” Szerinte Goethe is belé tudta ezt a maga élet- és személyiségépítésébe kapcsolni, éppúgy, mint írásművészetébe is. Baudelaire is ezt tette, s így lett példaképe a reá következő nemzedéknek. Harmadikként az irodalmi nyelvhasználatnak, kivált a költői versbeszédnek ama sajátságát, amely a tárgyi világnak nemcsak személyes jelentéshordozó képességet, hanem szimbolikus sokértékűséget, nem utolsósorban transzcendens színezetet is kölcsönöz. * Ami pedig az irodalomvizsgálat és -korszakolás történetiségét illeti, lényegében Dilthey-tanulmányának elveit követi, bár a hagyományossá lett, sőt akár az újabb periódusmegnevezéseket is többnyire figyelmen kívül hagyja. Maga ad a fejezeteknek az irodalomban a vezető íróknál uralkodónak vélt lélek-, lét- s világszemlélete, illetve írói magatartása s értéke alapján fejezetcímeket. Így ezek száma sokszorosan többszöröse a bevetteknek, a megszokottaknak. Vagyis elfogadja a korszemlélet, a korhangulat rendkívüli befolyásoló voltát, de oly hosszan általánosítható hatását, mint a szerinte ezt abszolutizáló szellemtörténeti iskola vélte, nem ismeri el. S nem hisz a nagy írói egyéniségek korszellemnek való oly mértékű alávetettségében sem. Itt is, mint minden vonatkozásban, az egyéniség, a személyiség szellemi elsőbbségét, művészi felelősségérzetét és kezdeményező voltát véli fontosnak. * Babits könyve nem könnyű, de a gondolkodó embert lekötő, eszmélkedésre indító olvasmány, mely a szabad és személyes továbbgondolásra vagy vitára ösztönöz. Ha Szerb Antal ragyogóan megírt könyvével összevetjük, egyrészt sokkal nehezebb eszméleti olvasmány ez, másrészt nem nyújtja azt a megnyugtató érzést, hogy immár eleget, legalábbis elég lényegeset tudunk egyes szerzők, egyes életművek s az európai irodalom mibenlétéről. Nyugtalanít, és a művek elolvasására, újraolvasására indítással egyidőben filozófiai, etikai, történetbölcseleti könyvek olvasására s ily tárgyú elmélkedésre is ösztönöz. S az ilyen irodalmi, irodalomtörténeti mű (legyünk előzékenyek kortársainkkal szemben), ha van is nálunk, meglehetősen ritka. * Ha egészen röviden egybe, egységbe kívánjuk vonni mindamaz értékeket, melyeket Babits szerint az irodalom, a költészettel, a költőiséggel áthatott, azaz a szerinte való igazi irodalom adni tud, adnia kell, a következőket mondhatjuk. Az irodalom tárgya a mindig társadalomban élő egyedi ember. Az egyének közössége a legnagyobb közösség. Az emberhez mindig hozzátartozik külső világa, környezete. Ennek rajza, jelenítése nélkül lehetetlen az irodalom lényegi feladatához: az egyénnek a létről való tudata, sejtése megmutatásához, megérzékíté-séhez jutni. Mert a szellemhez, a lélekhez, a lét érzékeléséhez hiányozhatatlanul hozzátartozik a metafizika, az ontológia valaminő fajtája vagy legalábbis vágya, vágyának tudata, kifejezése. * Ezt Babits minden valódi világszemléletben jelen lévőnek véli, de leginkább a görög-rómaiban, azon belül a platóni fölfogásban, meg az evangéliumokra épült keresztényiben. Végig és határozottan katolikusnak vallotta magát; de a katolicitást eredeti értelmében, az egyetemességben, tehát a maga egyházán, sőt a kereszténységen kívül is megtalálni vélte. * A kereső kétkedést ezzel a vággyal nemcsak összeférőnek, de szinte összetartozónak is gondolta. A pusztán öröklött vágyát a metafizikusontologikus szemléletnek nem vetette el. De többre becsülte, hitelesebbnek vélte nélkülözhetetlensége kiküzdött tudatát. Ágoston és Pascal ezért állt oly közel világához. A szimpla „voltaire-i”, mint mondta, „vigyorgó” tagadást nemcsak elutasította, de meg is vetette. A lét ez ontikus-metafizikai érzékelésének vágyát, akarását minden valódi lényegkeresésben megtalálni vélte. A goethei „enciklopédizmus”, „enciklopédikus ember”, író így lett központi ideálja. * S mint ahogy ennek az ideálnak megvalósulását nem kötötte semmiféle korirányzathoz, korstílushoz – az irodalom vizsgálatát sem egyetlen, valamely módszerhez. A valódi műegész jelentést sugall, s a műegész e sugalmának hordozóit, kiváltóit, eszközeit kell fel- és megmutatni. E tekintetben, szerinte, Schopenhauer tanácsolta a legjobb utat, midőn azt kívánta, a lét tényeinek fölismerése és azok tárgyiasan hibátlan, személyes hitelű ábrázolása, megérzékítése a költő, a művész feladata. E megérzékítés módjának, hogyanjának megmutatása meg a művészet interpretátoráé. Az igazi értelmező tehát mindig élményszerző élvező is, a tekintetben is, hogyan, mi módon jut el az ember, a szerző a Macintosh HD:Users:bt:LETTURE_2011:BABITS:BABITS_stletteu34_critica:BABITSstletteu_NEMETGBkortars09.doc
11
teljesen tárgyias s egyben a teljesen személyes szemléletig, s megvilágító abban a vonatkozásban is, hogy a teljes személyességű tárgyiasság miként közvetítődik a befogadóhoz a költői, az irodalmi nyelv eszközeivel, módjaival.
Macintosh HD:Users:bt:LETTURE_2011:BABITS:BABITS_stletteu34_critica:BABITSstletteu_NEMETGBkortars09.doc
12
