M i l ly Joh nson
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2012
Bevezetés
Múlt szeptember Kivettek egy nap szabit, és vele tartottak, mert most először fordult elő, hogy Helen szívességet kért tőlük a hárommillió év alatt, amióta barátnők voltak. Így esett, hogy Elizabethre maradt a piknikkosár, s épp a nagy füves semmi közepére cihelődött vele, amikor meglátta, hogy két legjobb barátnője közül az egyik kificánkol a bugyogójából, és letelepszik az idegen megye domboldalába karcolt, doronggal felvértezett férfi gigantikus tagjára. – Hels, biztosan eszednél vagy? – kérdezte. Janey meg se mukkant, de tátva maradt szája éppoly hitetlenkedésről árulkodott. Eközben Helen a táskájába gyömöszölte feleslegessé vált fehérneműjét, és diadalittasan Mr. Big fallikus kiszögellésére csücsült. – Szóval, ha megmondom, mire készülök, eljöttetek volna? – kérdezte. – Kétlem! Megpróbáltatok volna lebeszélni, nem igaz? – De még mennyire, hogy igaz! – felelte Elizabeth azon morfondírozva, hogy elvesztette a fonalat. – Mert olyan nagyon, nagyon, nagyon fontos ez neked? 7
– kérdezte Janey az egekig felvont szemöldökkel. – Átvonszolni minket a nyavalyás országon, hogy megnézzünk egy krétarajzot? – Á, ne már, megérkeztünk. Csak üljetek le, és kapjatok be egy szendvicset! – mondta Helen kihúzva magát, s úgy trónolt ott, mintha valami rendkívüli dologra várna. – Hol is vagyunk tulajdonképpen? – Janey szétnézett az irigylésre méltó függelékkel ellátott pucér férfi vastag fehér körvonala által uralt tájon. – És ami még fontosabb, miért? – Na, én bevágok egy szendvicset, piszkosul kopog a szemem az éhségtől! – döntött Elizabeth. Kis híján agyhalott volt a kimerültségtől, jóllehet a hátsó ülésen hortyogva múlatta az időt a roppant hosszú út java részében. Ledobta magát a fűre bugyitlan barátnője mellé, és eltökélten magához húzta a piknikkosarat. Janey „ha nem ellenkezel, utánozd” módon fújtatva, kelletlenül követte a példát, s olyasmit motyogott, hogy mind egy szálig megbuggyantak. – Ő egy ősi termékenységi szimbólum – magyarázta He len. – Sosem találtam volna ki! – felelte Elizabeth, és olyan kiéhezetten vetette rá magát egy óriás sonkás párnára, hogy a krétaember csaknem hátrahőkölt. Helen folytatta: – Hát, néztem ezt a műsort néhány hete arról, hogyan zarándokoltak el ide végső megoldásként ezek a nők, akik képtelenek voltak teherbe esni, és ráültek a… na, ide, egy kis időre, és hetvennyolc százalékuk, hangsúlyozom, hetvennyolc százalékuk teherbe esett. Drámai csend nehezedett rájuk, míg Helen várta, hogy a többiek hangot adjanak elismerésüknek. – Nos, meg kell mondanom – köpte Elizabeth, kisebb vihart kavarva szája körül a levelestészta-pelyhekből –, és 8
remélem, megbocsátod a szójátékot, de ez határozottan a legnagyobb faszság, amivel valaha előálltál. Janey ezzel párhuzamosan gúnyos hahotára fakadt. – Ó, Hels, ugyan már! – Tudom, hogy hangzik, ezért nem szóltam, hova jövünk – védekezett Helen, s úrrá lett elcsukló hangján –, de belepusztulok, ha nem esem hamarosan teherbe. Annyira, de annyira szeretnék babát! Akár hiszitek, akár nem, sokkal könnyebb dolgotok van. Ti nem akartok gyereket, engem viszont már nem érdekel többé, ki nevet ki, egyszerűen Babát! Akarok! – Hirtelen az ég felé fordult, és nagyokat pislogott, kissé szégyellte kifakadását, ám ennél is jobban fájt neki, hogy pont ők űznek belőle csúfot. Janey és Elizabeth épp csak egymásra sandított, tudták, mit gondol a másik. Mindig olyan könnyedén vette, hogy nem maradt úgy. Hányszor viccelődött vele! Mit sem sejtettek a mélységes fájdalmáról. Elizabeth ismét a piknikkosárba mélyesztette kezét vakmerő erőfeszítésében, hogy megtörje a nyomasztó csendet, mely vastag, súlyos lepelként borult rájuk. – Szóval, lássuk, mi van itt. Mit készítettél nekünk, Hels? Miféle lakomát sütöttél ki ez alkalommal? – Van zsázsás tojás, tormás marhahús, kecskesajt és paradicsom… – Helen elnémult, és a szemét nyomogatta, mintha belement volna valami – sonkás párna, fűszeres fasírtkéregben panírozott tojás, csirkés rétesbatyu, citromos piskótatekercs, banános kávétortácskák, lekváros-tejszínhabos piskóta, chips, sós rágcsa, van paprikás humusz és hagymamártogatós, étcsokiba pottyantott eper meg egy kis diétás kóla és bor. – Csak ennyi? – kérdezte Elizabeth, mire Helen felkacagott, és a rosszkedv tovaszállt. 9
Hála az égnek, gondolta Elizabeth, ahogy megpillantotta a kis címkéket a szendvicseken, minden házi. Ki a muff vesződne házi levelestészta-készítéssel manapság, ha nem Helen? Ha lennének gyerekei, az ő uzsonnás dobozukra irigykedne az egész suli. Ez a gondolatbuborék újabb ízelítőt adott neki barátnője kétségbeeséséből s abból, milyen keservesen élheti meg, ha képes volt ravaszkodással rávenni őket, hogy egy ilyen nevetséges ötletért ilyen mes�sze utazzanak. – Idepasszolnál egy zsázsás tojásosat, kérlek? – kérdezte Helen, mikor könnyei elapadtak. – Mikor érkeznek a halak és a tanítványok? – kérdezte Elizabeth mélyre túrva, mielőtt átnyújtott egy folpakba csomagolt, „zsázsás tojás” feliratú háromszöget. – Tudom, milyen pákosztos vagy. Nem akartam, hogy azon sopánkodj, elrángatlak ide jó messzire, és nem etetlek meg – felelte Helen, aprócska mosolyt csikarva ki magából. – Én marhásat kérek szépen, és dobd már erre azt a lőrét, úgysem vezetek – sóhajtott nagyot Janey. – Csak azt ne mondd, hogy elfelejtetted a kupaknyitót. – Dugós – közölte Helen. – Fenemód találó – horkantott Elizabeth, kivíva ezzel Janey szokásos rosszalló pillantását. Janey hirtelen levegő után kapott, és felkiáltott: – Ajjaj, remélem, nem fázunk rá, hogy itt gubbasztunk ennek a fickónak a nemi szervén. Nem engedhetem meg magamnak, hogy teherbe essem. – Aggodalmasan letekintett a szoknyája alatt eltűnő krétarajzra. – Az osztályvezetőm hamarosan beadja a kulcsot. Engem fognak kinevezni a helyére. – Ó, de kedves – mondta Elizabeth. A változatosság kedvéért rajta volt a sor, hogy viszonozza a rosszallást. 10
– Khrr, khrr, khrr, kifordul a gyomrom a krákogásától – folytatta Janey. – Kellett neki bagóznia egész életében – fenyegetőn Elizabeth felé bólintott. – Gyanítom, egy tollvonással elküldik előre hozott nyugdíjba, vagy négyszáz éve robotol náluk, szép kis végkielégítés üti a markát. Megjegyzem, alighanem az utolsó petákig spanglira költi, őt ismerve. Csak idő kérdése, mikor adódik elő az üresedés. Állandóan piszkosul beteg, gyakorlatilag én vezetem a kócerájt, úgyhogy nem szeretném, ha valami váratlanul betoppanó poronty elintézné a karrierkilátásaimat, köszönöm szépen. Helen félrebillentette a fejét. – Hát, én csak annyit mondhatok, nem minden nő vette le a bugyiját abban a tévéműsorban, amikor rátelepedtek erre a hímre. – Ó, szuper! – kiáltott fel Janey, és fészkelődve lecsúszott a fenekével a fehér vonalról. Nem mintha hitt volna ilyen butaságokban, de sosem árt az óvatosság. Elizabeth töltött magának egy pohár bort, és hanyatt dőlt, hadd simogassa az arcát a ragyogó szeptemberi napsugár. Túlságosan kényelmesen érezte magát, hogy változtasson az ősi fütykösön elfoglalt testhelyzetén. Képtelen halandzsa, gondolta magában, de most, hogy itt van, akár élvezheti is, mert tényleg mesés nap volt piknikezésre.
11
1. fejezet
A rákövetkező február Elizabeth karját-lábát görcsösen szétvetve hangosan felsikoltott, s arra riadt, hogy nem egy orrával lefelé zuhanó repülőn van, hanem a Leedsbe tartó hét harmincötösön, mégpedig egy zsúfolt kocsinyi „hála az égnek, hogy nem én voltam” arc figyelmének központjában. Ám sem a helytelenítő pillantások, sem annak valószínűsége, hogy horkolt, sem a gyomrában lötykölődő két bivalyerős kávé nem akadályozhatta meg, hogy ismét lecsukódjon a szeme – kimerült volt. Utolsóként szállt le a vonatról; ami azt illeti, lehet, hogy átszunyálja a visszautat is Barnsley-ba, ha a mellette ülő kövér, izzadt alak nem üti meg az aktatáskája kemény élével, miközben nehézkesen feltápászkodott az ülésről. Jobb, ha összekaparja magát későbbre; aligha lesz Helen szülinapi partijának sava-borsa, ha arccal a levesbe borulva húzza a lóbőrt. A pályaudvar szokás szerint dugig volt az egyik kezükben laptoptáskát szorongató, a másikban reggelis papírzacskót markoló öltönyösökkel, akik egyenes vonalban cikáztak úti céljuk felé. Szokás szerint ott lábatlankodott köztük a belvá12
rosi üzletek felé andalogva egy-két korán kelő vásárló, akiket eme öltönyösök cseppet sem szenvedhettek, s csak személyes szervizútjukba vetődött, lomha emberi akadálynak tekintettek. És szokás szerint ott bámulta az állványokról a női melleket kocsányon lógó szemekkel egy kontingensnyi potrohos melós, miközben buzgóbb kollégáik a pályaudvar kiszélesítésén iparkodtak – már megint. Régen a vonat közvetlenül a jegyellenőrző beléptető kapunál tette ki az utasokat, manapság azonban az egyik új vágányra futott be, olyan távol, hogy Elizabethnek szinte másik vonatra kellett szállnia, hogy a kijárathoz érjen. Aznap reggel különösen nagynak tűnt a távolság. De a tízperces séta a csípős februári hidegben legalább működésre serkentette agyhullámait, és mire sikerült a nagy, szurtos tégla irodaházhoz érnie, melynek bejárata fölé monstrum kék Praktimax feliratot erősítettek, sokkal inkább embernek érezte magát, mint kisegérnek. Régi, elnyűtt küllemű épület volt a fiatalabb, dinamikusabb szerkezetek tengerében, megjelenése híven tükrözte az odabent robotolók hangulatát: gyászos, elcsigázott és lélektelen volt. Elizabeth belökte az irdatlan, merev forgóajtót, mely az áruház valamennyi ott megforduló dolgozójának torz bicepszet garantált. Könnyen fel lehetett ismerni a Praktimax régi alkalmazottait, mert egyik karjuk kivétel nélkül vastagabb volt, mint a másik, akár a hím integetőráknak. Igen, határozottan jobban érezte magát a séta után. – Szent Habakuk! Úgy nézel ki, mint a mosott szar – köszöntötte Derek, a biztonsági őr. Neki, miután mindkét kezét egyformán használta, mindkét karja vaskos volt. – Szép kis éjszaka, mi? – Már kilenckor ágyba bújtam – lóbálta meg Elizabeth csitítón az ujját, ahogy Derek szóra nyitotta volna a száját 13
–, és mielőtt kommentálnád, igen, egyedül voltam. Nem értem, mi lelt. Azt hiszem, megcsípett egy cecelégy. – Cece? Azok párokban repkednek, nem? – vigyorogta Derek. – Lehet, hogy lebetegszel. Megjegyzem, egy ilyen helyen elég, ha elrikkantja magát valaki, hogy „influenza”, és mindenki elkapja a légkondin át. – Egész tűrhetően érzem magam, csak fáradtság gyötör – mondta Elizabeth mentolos cukorka után kutatva a táskájában. Odakínálta az őrnek. – Kérsz egyet? – Még mit nem! – felelte az, és elhárította, mint vámpír a felé nyújtott fokhagymafejet. – Ha mentolra vágyom, elszívok egy Polót, ha meg egy staubra, akkor Embassyt, köszönöm szépen. – Ahogy tetszik. Jó, akkor jobb lesz, ha kezdek valamit az arcommal, ha olyan pocsékul festek. – Van egy szatyrom a recepciós pult mögött. Kivághatok rajta két lyukat a szemednek. – Igazán kösz, Rasz. Az őr játékosan oldalba bökte. – Á, még mindig csini vagy! Elizabeth elfordult, mintha inzultálták volna. – Na, ne, bocsi, de a sérelem már megesett, úgyhogy elmész te a sunyiba! – s bár hallotta, hogy a férfi hahotára fakad mögötte, Elizabeth arcáról úgy siklott le a mosoly, mintha másfél kiló olvasztott vajjal kenték volna oda. Nem orrolt meg, hisz nem egykönnyen lehetett felhúzni, legalábbis eddig. Most ugyanis azzal fenyegetett ez a pokoli fáradtság, hogy higgadt vérmérséklete ripityára törik, mint a karamell, melyet gyermekként kapott, s amely artériát felvágóan éles szilánkokra hasadt. Derek, avagy Raszputyin, ahogy mindenki hívta, igen lelombozódott volna, ha akárcsak gyanúját veszi, mennyi14
re megbántotta, mert olyan régről ismerték egymást. Alig egy hete biztonsági őrködött Rasz a Praktimaxnál, amikor ő betoppant a recepciós pult elé a tizenhat évével, tágra nyílt szürke szemével, állig begombolt szexis blúzában és lófarokba szelídített, sötét cigányos fürtjeivel, miközben rettegés és izgalom kavargott benne a fenemód fontos hangzású munkahelye – „a gépíróöböl” – miatt, ahova Rasz önként ajánlkozva elkísérte őt. Fiatal fruskaként mármár lelki szeme előtt látta, ahogy a sok gépíró egy meleg, kék vizű öböl körül szorgoskodik, és keservesen csalódott, amikor kiderült, hogy az öböl nem más, mint szövegszerkesztőn kopogó, dauerolt hajú, slampos munkaköpenybe bújt nőkkel teli, levegőtlen iroda. Rasz akkoriban nádszálvékony volt, príma frizurával és olyan bajusszal, mint Roné a „Sparks” nevű popegyüttesből. Mostanra reménytelenül búcsút intett mindkettőnek, s ez szüntelenül tréfa tárgyát képezte a mai napig. Huszonkét évvel később még mindig ott dolgoztak mindketten, minden reggel keresztezték egymás útját a recepciónál, jóllehet Elizabeth rég maga mögött hagyta az öblöt, és most az ügyvezető igazgató titkárnője volt. Rasz ugyanakkor arra koncentrálta az energiáit az elmúlt években, hogy fizikailag nehézsúlyú díjbirkózóvá nője ki magát, aki Roy Wood Wizard bandájába is elbukná a meghallgatást, túl szőrös lévén. Volt négy gyereke, három felesége, két motorbalesete és egy acéllemez a koponyájában. Az egyetlen dolog, amit megőrzött, a barátságos vonásai és a reggeli köszönéséből áradó melegség volt. Az utóbbi időben egyedül ő csalt mosolyt Elizabeth ajkaira a munkahelyükön, vagy, ahogy ő nevezte, „a Praktimax rémkastélyban”. Az volt a legaggasztóbb az egészben, ha Rasz mosott szarnak látja, akkor Julia még inkább annak fogja – márpe15
dig kizárólag azért kecmergett ki reggel az ágyból, mert Julia és Laurence a napnál is világosabban értésére adta, hogy a hétfői hiányzás egyenértékű a beismert másnapossággal. Megjelent tehát kötelességtudattól hajtva, mégis úgy festett, mint aki egy szüreti bálon átdorbézolta az egész hétvégét. Az elméjében felvillanó páros képére felnyögött gondolatban. Még egy pillantást sem vetett a Rettenetes Kettesre, de máris úgy érezte magát, mint akit földbe döngöltek, és ez annyira nem volt jellemző rá. Szinte soha semmi nem ment az idegeire, vagy ha mégis, nem mutatta ki. Felkapott egy kávét az automatából, és becsusszant a zsebkendőnyi, borzalmasan füstös helyiségbe, ahol a harcosan dohányzásellenes Laurence „engedélyezte” a dohányosoknak, hogy saját helyük legyen és „odapiszkítsanak”. Az odabent uralkodó rebellis hangulat általában lecsillapította, még mielőtt felhúzta volna magát, de aznap reggel vastag, kellemetlen érzés fojtogatta, mely enyvként tapadt a torkára. Átvonult inkább az étkezdébe, ahol asztalhoz csüccsent, ott nyelte a langyos, zaccos kávét, miközben ujjbegyeivel a szeme alatt nőtt vizenyős duzzanatot tapicskolta. A felvonóhoz menet nem reszkírozott meg még egy pillantást a tükörbe, hátha rosszabb kép pillant vissza annál, mint amilyet odaképzelt és még elviselhetőnek hitt. Megnyomta a gombot (aznap reggel csupán négyszer), mire a fülke recsegve-rázkódva megindult felfelé olyan tempóban, hogy egy túlsúllyal küszködő csiga is lekörözte volna – itt még a gépezet sem volt hajlandó működni. Persze ő sem érzett mindig így, volt idő, amikor reggelente a lépcsőn szaladt fel, s örült, hogy az asztalához ér. Ez persze még Laurence Stewart-Smith közismert kétszereplős darabjának napjai előtt történt, hisz nevét lehetetlen volt sziszegés, valamint csodálatos pajtása, Julia Powell – 16
Powell, azaz „pokolra való, velejéig romlott troll” – nélkül említeni. Laurence Stewart-Smith: alias „Szemöldökös Ember” – a hosszú, bozontos hernyóból kifolyólag, mely keresztben átszelte homlokát, és felkapaszkodott a hajvonalra, hogy ott elrejtse a 666-ot. Laurence Stewart-Smith: az üzleti világ szemében A Góré – üzleti géniusz, csodagyerek, az iparág csókosa, a multimilliomos nép embere, a köznép félistene –, mindenki más szemében azonban, aki valóban ismerte a cím mögött megbúvó alakot: egy húgyagyú gyökér. Az, hogy Julia nem emelte fel a fejét, amikor elhaladt az íróasztala mellett, Elizabethet rég nem lepte meg. Julia képtelen volt másképp kommunikálni az alá beosztott nőkkel, mint e-mailben, még ha tőle két méterre ült is az illető, ahogy Elizabeth. Zsákszámra akadt bizonyíték az elmélet alátámasztására, hogy Julia fenyegetésként él meg más nőket, olyan teremtményekként, akikre ügyet sem szabad vetni, inkább el kell taposni. A férfinép ellenben egészen más tészta volt. Ilyenkor flörtölni kezdett, mellkasát kidüllesztette, s a pilláit rebegtette a flört tárgyának irányába – és a verdesések száma mindig egyenes arányban állt a fickó öltönyének minőségével. Néha, lázadásképpen, Elizabeth megnyitotta az e-mailt, és átkiabálta Juliának a választ, akit ez látványosan bosszantott, de ezen a héten túl fáradt volt ahhoz, hogy szakadárt játsszon. Ez lenne az öregség kezdete? – tanakodott. Hamarosan nyáladzani kezd, elbóbiskol a reggeli vajas keksz után, és lecseréli a kapucsínót egy bögre finom kakaóra? Elvégre alig tizennyolc hónap választja el a negyventől.
17
Laurence első látogatói korán érkeztek, s feszülten rostokoltak a hallban. A Rekettyés lakótelepről jöttek a hölgyek, és Laurence plusz negyedórával megvárakoztatta őket – úgy tűnt, kizárólag azon oknál fogva, hogy megtehette. Amikor egy rágón kérődző fotós is bejelentette magát a recepciónál a Yorkshire Posttól, Elizabeth lebumlizott értük, és felkísérte őket. Kedélyes pózolás következett Laurence nyitott tárgyalótermében magával a nagy emberrel, akinek valamiért sehogy sem sikerült maradéktalanul letörölnie az ábrázatáról, hogy Ó, hozzáértem ezekhez a lakótelepiekhez! Ide a tetűirtót, de gyorsan! Aztán a fényképész lelépett a reklámfotókkal, és a három nő félszegen gubbasztott a terebélyes, kitömött kanapé egyik végében, és irulva-pirulva dadogtak, mint tinik a ’70-es években, akiknek épp megadatott, hogy audienciára menjenek Donny Osmondhoz. Elizabeth sosem értette, miként gyakorolhat Laurence ilyen hatást a látogatóira. Az esetek egyik felében azt várta, mikor kell felmosórongyért futnia, hogy feltakarítsa a lábuk köré gyűlő, kölyökkutyákra jellemző tócsát, de ez alkalommal eddig minden rendben ment. Lefirkantott néhány megjegyzést, míg Julia és Laurence sajnálkozón ugyanolyan szögbe biccentette fejét, s hallgatta a locsogást, mennyire hálás a Rekettyés lakótelep a Praktimaxnak a támogatásért. Julia átpörgette a hölgyek által hozott mappákat, melyek telis-teli voltak a sivár, kommunális kutyavécés területről készült „előtte-utána” képekkel, melyet aztán hozzájárulásokból és adománygyűjtésekből lenyűgöző játszóterekké és gondos kertkockákká szépítettek. Laurence, ujjait a halántékának támasztva, bólogatott az összes kellő helyen, míg egyetlen hosszú szemöldöke sikeresen összegyűrődött minden odavágó megjegyzésre, és ernyőzte tekintetét, melyből unalom és undor keveréke sütött. 18
– Thehát, ha esethleg… öhmm… nethalánthán thovábbra is thámogahtna minkhet, hogy megkhapjuk azt a phulykhát vagy micsodát a kharácsonyi thombholára – affektált a horgolt kalapos hölgy, s kétségbeesetten igyekezett flancos kiejtéssel gazdagítani mondandóját. – Főként a gyerekek javára fordítjuk a pénzt – vetette közbe egy másik, mintha ez vita tárgyát képezné. – Nem kérünk sokat, csak egy keveset párszor egy évben a thombholára. – Kezd beindulni a közösségi szellem, tudja. A nagy Laurence Stewart-Smith fenségesen bólintott, s mintha fejét láthatatlan kötelék rögzítette volna asszisztenséhez, Julia is bólogatni kezdett. Tökéletesen illettek volna Elizabeth vén Vauxhall tragacsának hátsó kalaptartójára. – Természetesen – felelte Laurence. – Bizonyára ennél valamivel többet is rá tudunk szánni. – Fontoskodó cikornyákkal lekörmölt valamit, és átnyújtotta a fecnit Juliának. A hölgyek feszült várakozással követték a fecni mozgását. Az sem izgatta volna fel őket jobban, ha az örök élet titkát rója a papírra. – Az csodás lenne – lelkendezett a rajzolt szemöldökű hölgy, és úgy kigyúlt az arca, már-már attól kellett tartani, hogy lángra kap. – Helyes, helyes. Laurence elmosolyodott, színpadiasan felemelte karórás kezét, egy pillantást vetett rá, majd felkelt, jelezvén, hogy vége a meghallgatásnak. – Nos, sajnálom, hogy ilyen rövidre kell fognunk a találkozót, de lesz egy másik tárgyalásom, noha az megközelítőleg sem lesz ilyen szórakoztató. Sajnálattal közlöm, hogy máris késésben vagyok – ezzel megint elragadó mosolyt 19
villantott, és hozzátette: – A titkárnőm, Julia kikíséri önöket. A hölgyek cseverészve kisorjáztak az ajtón, s ahogy Laurence és Julia követte őket, a papírszelet pörögve a padlóra szánkázott Julia mappái közül. Elizabeth felvette. Épp csak sikerült rásandítania, mielőtt a Troll kiváltképp sietősen kimarta a kezéből. Dobjunk némi alamizsnát a vén szatyroknak, és húzzuk el a csíkot, de sebtiben – állt rajta. Elizabethet elfogta az undor, bár nem érte meglepetésként. Nézte, ahogy a csupa mosoly kis trió a Rekettyésből átbotorkál az irodán a szeszélyes felvonóhoz, áldott tudatlanságban leledzve, miféle ember is hősük, Laurence Stewart-Smith. Amíg hébe-hóba odavet nekik pár garast tombolára, helyi szentként fogják isteníteni, pedig ha valaki, ő aztán jól tudja, hogy kedvességgel senki sem jut ilyen magasra. Laurence szívét kitépték valahol félúton, és baltát dugtak a helyére. És lám, mit tesz a hatalom az emberrel: aki a birtokába jut, szinte bizonyos, hogy visszaél vele.
20