LVII. évfolyam 2004. május
Sztána és völgye A Sztánai Mûhely Párválasztási szokások Etnikai feszültségek a magyar–román egymásról alkotott képben Közmûvelôdési szakemberképzés Építészeti értékek Sztánán
Tartalom
KÖZMÛVELÔDÉSI FOLYÓIRAT A szerkesztôség: SZABÓ ZSOLT (fôszerkesztô) GÁBOR DÉNES MURAD BETTY SÜTÔ FERENC Postacím: 400015 Cluj-Napoca P-øa Unirii Nr. 11., ap.7 C.P. 201 Tel./Fax: 00-40-264/591267 E-mail:
[email protected] Bankszámlaszám: Redacøia Mûvelôdés Trezoreria Cluj 50.09.954.99.09
Szabó Zsolt: Sztána és völgye . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3 Fekete Albert: A Sztánai Mûhely . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4 A Sztánai Mûhely naplójából . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 Papp Hunor Zsolt: Sztánai életkép . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 Császár Kinga – Tasnádi Enikô Noémi: Tavaszodik Sztánán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8 Deák Adrienn: Sztána és környéke. Az élôvilág, a mezôgazdaság és a természet állapota, a természetkímélô gazdálkodás lehetôségei . . . . . . . . . . 9 Szaszák Gabriella: Sztánai utcakép – építészeti értékek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 Sas Péter: A sztánai otthon . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 Szaszák Gabriella – Tikk Dóra: Sztánai szokások . . . . . . 16 Janitsek Jenô: Sztána lakossága a 19. század elején . . . . . 19 Ágoston Palkó Emese: Párválasztási szokások Sztánán . 21 Balogh Balázs – Fülemile Ágnes: Etnikai feszültségek a magyar–román egymásról alkotott képben . . . . . . . . 23 Mlakár Vivien: A sztánai házak és porták . . . . . . . . . . . . 26 Szentimrei Judit: Sztánai emlékek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28 Romhányi András: Közmûvelôdési szakemberképzés Székelyföldön . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30
Lapszámunk támogatói: a Mûvelôdés- és Egyházügyi Minisztérium, a Mûvelôdés Egyesület, valamint: A Kós Károly egykori tanyája (a kula) a Csiga-domb oldalában
ISSN 1221-8693
Készült a kolozsvári ATID nyomdában
Sztána és völgye Könnyû is, meg nehéz is sztánai lapszámunk elé ajánlót írni. Könnyû, mert a Mûvelôdés érdeklôdésének homlokterében eddig is a honismeret, helytörténet, történelem, a tárgyi és társadalomnéprajz, a szociográfia, valamint a mûvelôdéstörténet állt. Ezeken kívül a mai és a közelmúltbeli közmûvelôdés, a mindennapi közösségépítés és -szervezés eddig is mindannyiszor belefért a szerkesztôségi elképzelésekbe. Ehhez mérten a Sztánai-völgy földrajzi, néprajzi, természet- ill. humánökonómiai és -ökológiai értékeit felmérô és bemutató programnak szentelt súlypontos számunk egyáltalán nem rendhagyó. A Sztánai-völgy térsége olyan természeti, táji és kultúrtörténeti értékekkel, néprajzi hagyományokkal rendelkezik, amelyeknek feltárása és védelme a vidék településeinek szellemi és gazdasági fellendüléséhez vezethet. A táj- és mûemlékvédelmi, valamint tájfejlesztési stratégia elsôrendû célja, hogy jellemezze, és komplex módon elemezze a Sztánai-völgy értékeit, és ennek alapján a vizsgálati területet védelemre terjessze fel. Ehhez járulunk hozzá egy olyan összetett tudománynépszerûsítô és publicisztikai eszközökkel megrajzolt kép megalkotásával, amely mind e kistájban, mind a nagyobb térségben: Kalotaszegen, de a régióban – teljes Kárpát-medencei kisugárzással – élô emberek gondolkodásmódját cselekvési készségét ilyen és hasonló témákra irányítja, esetleg ötleteket adhat. Sztánáról és Kós Károlyról többször írtunk már lapunkban, mégis tudunk újat mondani a hely szellemének és a zseniális építésznek, grafikusnak és írónak egymásra találásáról. Az ember és táj szoros kapcsolatáról pedig hadd idézzük a kortárs és jó barát, költô szomszéd, Szentimrei Jenô verssorait: „Nagyon nyíltkék az ég itt, / Dombok és tölgyesek, / S a tölgyek dombos lombján / Harsány szajkó fecseg. / Fû közt kéken csilingel / Millió kis harang, / Imát hadar a csöndben / Az ér a sás alatt” (Képeslap a sztánai Csiga-dombról, 1935). Kik és hogyan találtak egymásra a sztánai völgyben, ôshonos helybeliek, kalotaszegiek, kolozsváriak, budapestiek, de a Kárpátmedence és a nagyvilág hány meg
hány nációja a magyarokon kívül, fiatalok és korosabbak, de örökifjú szívvel, akiket mind-mind megérintett valami, ami az elôttünk járókat is megragadta Sztánán. Egy dologról viszont nagyon nehéz beszélni és írni, mégsem kerülhetjük meg, lévén ez is hozzá tartozik a völgy történetéhez, s ahhoz, hogy túl tudjunk lépni rajta, fontos tisztázni és feldolgozni sérelmeinket is. Nem is olyan régen a kolozsvári Szabadságban megjelent visszaemlékezésében a nádasi Boboš Leontina néni egészen sajátos módon idézte fel az 1944-es októberi eseményeket, amikor falusfelei, élükön a bíróval és a csendôrrel úgy kirabolták a sztánai állomás közelében levô telepet, benne a nagyszüleim házát, hogy ajtó-ablak sem maradt a helyén. Egyetlen dologra jellemzô a történet: a rossz lelkiismeret hogyan próbálja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, a még Nádason élôk emlékezetében hogyan torzulnak sajátosan az események, hárítják át a felelôsséget a máshonnan jöttekre, például a bedecsiekre. Vagy a Kós Károllyal és a Kós családdal kapcsolatos emlékeit is hogyan szépíti meg a messzeség. Kós a nemrégen megjelent levelezéskötetben közölt levelek tanúsága szerint kissé másképpen ôrizte a bérlôk, köztük Leontina néni rokonainak képét, akik nemcsak meglopták, de a nádasi határhoz legközelebb levô Kós tanyából bizony kô kövön nem maradt, széthordását 1944. október 16án kezdték el. Én is nekiálltam keresgélni a családi irattárban, és a Kolozs megyei Csendôrparancsnokságon 1945/623-as iktatószámmal ellátott hivatalos feljelentés szerint bizony 40, azaz negyven nádasi férfi rabolt több menetben – mert volt, aki fordult a négyökrös szekerével. Megvan a pontos névsor, köztük négyen is Bobošok, bár ez eléggé gyakori név Nádason. A bíró a házkutatáson – saját kezû nyilatkozata tanúsítja – 15 tárgyról (asztalok, szekrények, tükrök stb.) ismeri el, hogy tôlünk valók, és ígéri meg, hogy vissza fogja szolgáltatni. A csendôr Pányikon lakó szüleihez menekítette a rabolt holmikat, a sztánai Berki pedig kispetri rokonaihoz. Mert fosztogattak ott a nádasiakon kívül bedecsiek, dongóiak, tóttelkiek, név szerint tudjuk, hogy kik voltak a fôkolomposok.
Mindenképpen elgondolkodtató, hogy egy kb. háromszáz lakosú faluból negyvenen felkerekednek fosztogatni, gyors számítás szerint is hétbôl egy, ha negyven családdal számolunk, akkor a fél falu. Háborús pszichózis, tömeghisztéria vagy elôre megtervezett rablótámadás – noha nem mindegy – ma ezt már /még nem tudjuk kideríteni. Lelki egészségünknek errôl a vetületérôl is szól egy tanulmányrészlet lapszámunkban, a magyar –román egymásról alkotott kép elemzése. Nem a régi sérelmek felhánytorgatása a célunk a közléssel. Családi használatra nekünk is voltak történeteink, amelyek nem gerjesztettek románellenességet, viszont sok családi tárgyról, képrôl, bútorról szólt az „azt bizony Nádason tartjuk” történet. De tartottunk dedikált könyveket a magyarbikali Bitay tiszteletesnél is, aki derék orgazdaként késôbb sem volt hajlandó visszaadni jogos tulajdonunkat, mondván, hogy értük nehéz pénzt fizetett. Marad tehát bôven – a költôvel szólva – rendezni való közös dolgunk. Inkább azon örvendezzünk, hogy Sztánán végre elindult valami, ami kifelé mutat a hosszúnak bizonyult alagútból. Ebben a kalákában, a sztánai Szentimrei Alapítvány kezdeményezésére elkezdett munkában a Mûvelôdés is részt vállalt és vállal. Mind a lap szerkesztésében, mind a szerkesztôség által kezdeményezett rendezvények szervezésében sokrétû intézményi alapra támaszkodunk. Az elmúlt években partnereink voltak: a budapesti Közgazdasági Egyetem Táj- és Kertépítészeti Kara, az Erdélyi Múzeum Egyesület, a Bolyai Társaság, a Transylvania Trust, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Babeš–Bolyai Tudományegyetem stb. A tudománynépszerûsítéstôl a komoly kutatás szervezéséig folytatott ismeretterjesztési tevékenység ezután is meghatározza a Mûvelôdést. Remélhetôleg ismertsége, olvasóink érdeklôdése, lapunk kisugárzó ereje sok támogatót megnyer még a sztánai és a hozzá hasonló völgyek táji, építészeti és mûvelôdési értékeinek feltárására, tudatosítására, védelmére és továbbfejlesztésére. Lapszámunkat a Nemzeti Kulturális Alapprogram Ismeretterjesztés és Környezetkultúra Kollégiuma támogatta, és bízunk abban, hogy e hasznos és eredményes együttmûködés jövôre is folytatódni fog.
SZABÓ ZSOLT
3
A SZTÁNAI MÛHELY Tájat formálni csak az embereken, a közösségeken keresztül érdemes. Lehet, hogy ez a munka sokszor szélmalom-harcnak tûnik, de semmiképpen sem az. Erre azonban csak szívós, hónapokon, éveken át tartó, kudarcokkal tarkított, sokszor önmaga ellen folytatott csaták árán döbben rá az ember. Ráérezni a hely szellemére, a gyökerek végtelen egymásba fonódásának kozmikus rendjére, az emberi lélek és szellem tájalakító erejére: ajándék. Olyan ajándék, amelyért mindenkinek keményen meg kell küzdenie… A szellem ébredése 1999 szeptembere napsütéses száraz idôt, igazi vénasszonyok nyarát hozott. Nyolc magyarországi tájépítész egyetemi hallgató, köztük két bácskai diák, érkezett a Szentimrei házba. Többségük akkor járt életében elôször Sztánán. Tájfelmérést végeztek a Sztánaivölgyben. A vizsgálat célja a Kós Károlynak és családjának harminc éven át otthont adó völgy, természeti, táji erôforrásainak és értékeinek feltárása, és ezzel párhuzamosan, a völgyre szervezôdött falvak társadalmi-, gazdasági- és kultúrtörténeti fejlôdésének elemzése
Közös kép a turista irányjelzô elkészültekor
4
volt. A terület többszöri felmérése, vizsgálata és a különféle értékelések újabb feladatokat, tennivalókat teremtettek, így az eredetileg egyszeri felmérésre toborzott egyetemi csapat állandó munkacsoporttá alakult. Néhány hét alatt ráéreztünk a közösen végzett munka varázsára, összetartó erejére. Tanulmányok készültek, melyeket – a figyelemfelkeltés céljával – itt-ott bemutattunk, szakmai és civil fórumokon egyaránt. A tanulmányok bôvültek, csiszolódtak, bizonyos felszínre került témák leszûkítése révén egyetemi szakdolgozatokká, tudományos diákköri dolgozatokká nôtték ki magukat. A sztánai anyag nemzetközi konferenciákra is eljutott. A pénztelen, de lelkes, tenni akaró fiatalok lendületével következetes, értéktudatosító munkát folytattunk minden szinten. A hónapok teltek, a feladatok sokasodtak. Idôvel a tájfelmérésként induló munka is komplexebbé vált, falufejlesztéssé, vagy legalábbis valami hasonlóvá nôtte ki magát. Iskolai feladatból igazi, életszagú, felelôsségteljes feladat lett. A csapat pedig igazi szellemi közösséggé, a Sztánai Mûhellyé
A 2004-es farsangi bál egyik hivogatója
kovácsolódott (alapító tagok: Csaba Kinga, Fehér Orsolya, Jánosi Dóra, Kesselyák Noémi, Kristály Anikó, Takács Edvárd, Szakács Barnabás, Kabai Róbert, Fekete Albert). A kétkezi munka A tájfelmérés végeztével falufelmérés, portafelmérés következett. Behatoltunk Sztánára, a völgybôl a faluba. Sikerült közel férkôznünk nem csak a tájhoz, hanem az emberekhez is. Ezt kétkezi szakmai munkával értük el. Így indultak a sztánai nyári táborok, meghívott elôadókkal, kalákával és nem sok, de az idô múlásával egyre több helybéli, igazi sztánai részvételével: patakmeder-rendezés a falu központjában, itató-felújítás, faitató-faragás, szemétgyûjtés a helyi gyerekekkel, hirdetôtábla-faragás és -felállítás, információs-táblarendszer a faluba és a Sztánai-völgybe… A falu a táj része. A falu arca a táj képét erôteljesen meghatározza. A rendezetlen falukép felszámolását tûztük ki célul, de nem mindenáron: csak a helybéliekkel együtt, közösen. Csak a kezdetekben nagy erôbedobással, a továbbiakban minél nagyobb teret engedve a helyi közösségnek ebben a faluszépítô tevékenységben is. Sikerült néhány, a kívülállók számára apróságnak tûnô dolgot megvalósítani, melyek eszmei értéke azonban nagyobb, mint elsô látásra tûnik. A Budapesti Közgazdasági és Államigazgatási Egyetem Tájépí-
tészeti, -védelmi és -fejlesztési Karának (BKÁE–TVFK) hallgatói számára 2002 óta a sztánai nyári építôtáborok elismert szakmai gyakorlatnak számítanak. Ugyanott, a BKÁE–TVFK-n, a 2003/2004-es tanév ôszi félévében önálló féléves tárgy keretében Sztána falu arculattervezése folyt. A farsangok Megértettük, hogy a tájról soha nem beszélhetünk úgy, mint egy kész és sebezhetetlen termékrôl. A táj, kezünk nyomán állandóan változik. Alakulása, fejlôdése a falu, a város, a nép kontinuitásának részét képezi. Egy táj mindig a benne élô emberek lelkének tükre: felvirágzása reménységet, boldogságot, jólétet tükröz, eróziója a tájat formáló társadalom erózióját, lelki és gazdasági válságát vetíti elénk. A sztánai táj problémái is nyilvánvalóan a halódó falu társadalmi problémáira vezethetôk viszsza. A szétesô faluközösség összekovácsolásának fô kiindulási pontjaként a közös munka mellett a közös szórakozást, a néphagyományok felélesztését láttuk. Ennek a gondolatnak az eredményeként, illetve a híres az 1914-es, Kós Károly által szervezett sztánai farsang ihletésére rendeztük meg 2001 februárjában, 87 év után újra a sztánai farsangi bált. A bálon a helybélieken kívül több mint 70 budapesti vendég is részt vett, anyagi hozzájárulásuk a falu kasszáját gazdagította – és ez immár hagyománnyá vált. Azóta már négyszer rendeztünk farsangi bált, és a helybéliek részvétele a szervezésben egyre erôteljesebb. A budapesti tudatosítás Már a munka kezdetekor világos volt: Erdélyben dolgozni több egyszerû szakmai feladatnál. A szakmaiságon túl fontos a programban résztvevô különbözô célcsoportok – a sztánai lakosok, a magyarországi egyetemisták, erdélyi egyetemisták, tanárok és más értelmiségiek mindkét oldalról – megmozgatása, a táj és a falu, ezáltal nemzeti örökségünk egy kis részének érdekében. Ennek a munkának fontos részét képezték és képezik a budapesti szakmai-kulturális programok, melyeken minden alkalommal sztánaiak is megtiszteltek jelenlétükkel. Az elsô program 2002 januárjában a Pannónia Étterem-
ben A sztánai táj címmel rendezett fotókiállítás volt, melyet a 2003 decemberében az Uránia Nemzeti Filmszínházban a Sztánai Programot kezdetektôl felvállaló és a szó egyetemes értelmében patronáló kolozsvári-sztánai Szentimrei Alapítvánnyal közösen szervezett Az 55 éves Mûvelôdés és holdudvara – A Sztánai mûhely címû kulturális rendezvény követett. Mindkét budapesti fórumot az igaz érdeklôdés és a nagyszámú részvétel jellemezte. A jövô Munkánk során nagy volt a kísértés, hogy ha már egy megmagyarázhatatlan belsô hang hatására belevágtunk ebbe az emberpróbáló feladatba, akkor legalább a könnyebbik megoldást válasszuk: „a lelkesedés és a tehetetlenség hangulatos együttesét” építsük fel magunkban. A lelkesedés azonban Sztánán is kevés, ha nincs mellette a tehetetlenséget legyôzô hit. Hit az ismeretlen ôsök által ránk hagyott szellemi örökségben, mely a tájat lélekkel tölti meg. Hit a vállalt munka értelmében, bizalom egymásban – minden ôszintén segíteni akaró és tudó ember részérôl. Csak így lehet megmaradni az úton, melyen a szakmai hitvallás mellett valóban a lelkesedés indított el, lassan öt évvel ezelôtt. Még akkor is, ha abból a kezdeti csapatból sokan lemorzsolód-
tak. Akiknek sikerült kitartaniuk, azok tudják, hogy ez a lemorzsolódás csak idôszakos, a mindennapok gondjainak sokasodása okozta ideiglenes kiesés, és hogy a munkát pillanatnyilag tovább vivôk kitartásához elengedhetetlen a lemorzsolódott barátok lelki jelenléte. Azt, hogy a Sztánai Mûhely elérte célját vagy sem, mindenki maga döntheti el. A mérlegnek mindig két serpenyôje van. Tudjuk, hogy egyrészt saját tapasztalatlanságunk, másrészt a helyi siralmas önkormányzati viszonyok következtében terveinkbôl sok minden nem valósult meg, kudarcba fulladt. A Sztánai Mûhely közel ötéves mûködése során azonban sok tekintetben elérte célját. Szakmai megvalósításokat mondhat magáénak, pozitív társadalmi folyamatokat indított el a helybéliek között, felkeltette a közvélemény figyelmét, országhatárokon átívelô kapcsolatokat épített, Sztánát és az erdélyi tájat bevitte a magyarországi tájépítész felsôoktatásba, a gyakorlati képzés mezejévé tette, majd a skálát szélesítve más erdélyi helyszíneken is lehetôséget teremtett az együttmûködésre. Mindezek fényében állítom, hogy a Sztánai Mûhely egy szellemi mûhely. Nincsenek állandó tagjai, vagy ha úgy tetszik, csak állandó tagjai vannak. Az eszme, a Kós által ránk hagyott szakmaiszellemi hitvallás az, amit minden
Turista eligazító a sztánai központban
5
soraink közé álló érez, és magáénak vall. Akiben tudatosodott, hogy környezetünk kialakításánál ne pusztán fizikai és gazdasági igényeink kielégítésére, hanem az apáink által ránk hagyott örökségre is gondoljunk. Arra a szellemi töltetre, amely meghatározza a hely hangulatát, ahol élünk; arra a jelenlétre, amelynek mellôzése lélektelenné és sivárrá változtatja környezetünket. A hagyományok tisztelete és a fejlôdés lehetôségének megteremtése együttesen képezik egy nemzet, egy népcsoport megmaradásának premisszáit, egy egészséges jövôkép kialakításának feltételét. A huszonegyedik század Európájának peremén csupán egy, a kor kihívásait integrálni képes, a természettel baráti viszonyban élô társadalom lesz képes talpon maradni. Ezért fontos, hogy szakmai javaslataink Sztána esetében is a helyi értékekre alapozzanak. Ezért fontos, hogy igazi mûhelymunka gyümölcsét tegyük le az asztalra. Az öt évvel ezelôtt elkezdett utat szándékunkban áll tovább építeni: nyáron megint lesz Sztánai építôtábor és elôször az idén Kós Károly emléktúra is (hála az EKE-nek)… Munkánkat egyébként számos erdélyi és magyarországi szakmai társulás, civil szervezet, barát és ismerôs támogatta, szervezéssel, szakmai elôadásokkal, szakirodalommal, alkalomadtán anyagiakkal, minden körülmények között pedig baráti szóval, biztatással. Köszönet érte mindannyiuknak. A szálak azonban immár mélyebbre nyúlnak: folytatódik a tavaly nyáron elkezdett bonchidai kertrekonstrukció, a csíkkozmási fürdôépítô kaláka, és az erdélyi kastélykert-felmérés… Tájépítész fiatalok újabb tucatjaival jövünk el (vagy térünk vissza, van, aki haza) Erdélybe néhány napra, hétre, hogy tegyünk valamit az itthoniakkal közösen az erdélyi tájért, és ugyanakkor önmaguk épülésére. Hiszen ez feladatunk, ez a legkevesebb, amit tehetünk annak érdekében, hogy nehogy azt higgye valaki, hogy – Hamvas Béla szavaival élve – vendégként, fizetés nélkül akarunk távozni ebbôl a világból. 6
FEKETE ALBERT
A Sztánai Mûhely naplójából 1999. 10. 01 – 08. Sztána: I. Tájfelmérô tábor. 1999. 11. 10–15. Bp.: elemzés, értékelés, a dokumentáció (A Sztánai-völgy tájvédelmi stratégiája – vizsgálat) összeállítása 1999. 11. 16–20. Zilah, Kolozsvár, Bánffyhunyad: a dokumentáció bemutatása Szilágy Megye Önkormányzatánál, a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságnál és a Bánffyhunyadi Református Parókián 2000. 02. 25. Bp.: kari TDK-dolgozat összeállítása, bemutatása (Szabó Ágnes: A falusi turizmus lehetôségei a Sztánai-völgyben) 2000. 03. 07–10. Zürich, Tájvédelmi konferencia: a dokumentáció bemutatása („Landscape protection in the Stana-Valley”) 2000. 03. 19–25. Tusnádfürdô, Mûemlékvédelmi konferencia, elôadás: Tájvédelem, mûemlékvédelem és társadalom – a Sztánaivölgy regionális fejlesztés lehetséges alapja címmel 2000. 05. 01–05. Bp.: Az európai táj – pályázat összeállítása. Elsô díj Romániában a Mûvelôdésügyi Minisztérium kiírásán, részvétel a strassbourg-i nemzetközi megmérettetésen („Landscape protection, monument protection and society in the Stana-Valley”) 2000. 05–15. Sztána: II. tájfelmérô tábor 2000. 08–10. Csíkszereda, Székelyudvarhely, Kolozsvár: a kutatási anyag részt vett a Kós Károly Egyesülés vándorkiállításán 2000. 06. 29. Gödöllô: Tájtörténeti konferencia: elôadás A Sztánai-völgy tájtörténeti áttekintése, különös tekintettel Kós Károly szellemi örökségére címmel 2000. 09. 04–10. Bp.: az átdolgozott dokumentáció elkészítése (A Sztánai-völgy tájvédelmi és tájfejlesztési stratégiája – vizsgálat és programvázlat) 2000. 09. 21–24. Dubrovnik: ECLAS konferencia: poszterbemutató („Landscape, monument, society”) 2000. 10. 04–10. Sztána – Zsobok: III. tájfelmérô tábor (ennek keretében Kistérségi Tanácskozás Zsobokon) 2001. 02. 21–25. Sztána: terepmunka, ennek keretében 23–25-én I. Sztánai hagyományôrzô farsan-
gi mulatság megszervezése 2001. 03. 26–29. Sztána–Körösfô: polgármester-találkozó az érintett községek vezetôivel 2001. 04. 17. Bp.: diplomamunka leadása Sztána-témában (Szakács Barnabás: Sztána falu fejlesztése – településesztétikai vonatkozások 2001. 04. 28. Börzsöny-Nagyhideg-hegy Sztánai Mûhely I. tanácskozása 2001. 05. 6–13. Tusnádfürdô, Mûemlékvédô konferencia: elôadás Egy tájfelmérés üzenete – integrált tájvédelmi törekvések a Sztánai-völgyben címmel 2001. 05. 8–10. Bp., Kós Károly konferencia – Állatkert: elôadás Táj és település a Sztánai-völgyben címmel 2001. 06. 13–20. Sztána: terepmunka. A fôtéri itató és patakmeder részleges rendezése a helybéliekkel összefogva. Közben meghívott elôadókkal beszélgetések, falufórumok 2001. 07. 10.: Bp.: pályázatok összeállítása az Arany János csoportos kutatói kiírásán 2001. 10. 12–14. Sztána: terepmunka. Szüreti bál szervezése a helybeliekkel 2002. 01. 17. Bp.: Sztánai tájkép – fotókiállítás a Pannónia Étteremben. A kiállítás védnöke: dr. Füleky György, a Szent István Egyetem oktatási rektorhelyettese 2002. 02. 08–10. Sztána: II. hagyományôrzô farsangi mulatság 2002. 07. 01–08. Sztána: faluszépítô tábor. A patakmeder rendezésének folytatása, hirdetôtábla és új itatóvályú faragása 2002. 10. 10–13. Sztánai faluszépítô napok. Általános javítások, fôtértakarítás, az új hirdetôtábla elhelyezése, felavatása. 2002. 12. 07. Bp.: Az 55 éves Mûvelôdés és holdudvara – 3 éves a Sztánai Mûhely – kulturális rendezvény az Uránia Nemzeti Filmszínházban. 2003. 02. 14–16. III. hagyományôrzô sztánai farsangi mulatság 2003. 04. 7–10. Sztána: telkek, porták fölmérése. A fôtér geodéziai felmérése rendezés céljából 2003. 07. 8–13. Sztána: IV. tájfelmérô tábor. Turista jelzôtáblák faragása és felállítása, turistautak
festése – Sztána völgyi kisrégió információs táblarendszere program 2003. 10. 01–12. 12. Bp.: Adalékok Sztána falu arculattervéhez – féléves hallgatói feladat a BKÁE
Tájépítész Karán az Erdélyi tájtörténeti szeminárium 3. címû tantárgy keretében 2003. 11. 27–30. Sztána: helyszínelés, az elkészült arculatter-
vek egyeztetése 2004. február 13–15. Sztána: IV. hagyományôrzô farsangi mulatság.
Sztánai életkép Nem hiszem, hogy ismeretlen lenne Kós Károly író, építész Varjúvára. Mindazok, akik fényes nappal vagy holdvilágos éjszakában vonatoznak Kolozsvár és Bánffyhunyad között, gyönyörködhetnek benne egy rövid pillanatig a vonat ablakából, mielôtt a vonat befutna az alagútba. A festôi táj is minden évszakban más és más színben tárul az odalátogatók elé. A természet által ajándékozott életszínt igyekszünk bevinni a Sztána üdülôteleprôl a 2,5 km-re fekvô falu életébe is, több-kevesebb sikerrel. Mindig vissza kell tekintenünk a múltba, hogy erôt merítsünk ôseink alkotásaiból, munkáiból, tevékenységeibôl. Településünk elôször 1288-ban terra Zthana néven szerepel az oklevelekben, mint Mykula fiainak, Kemennek és Jánosnak (a Kemény család ôseinek) a birtoka. Sztána alacsony kôfallal körülvett református temploma a falu központjában fekszik. A templom építésének ideje bizonytalan, Léstyán Ferenc középkori eredetre utal, viszont állítását nem támasztja alá érvekkel. A gótikus nyugati kapuzat az egyetlen megmaradt középkori elem, viszont ez sem nyújt támpontot az eredethez. Biztos adatként szolgálnak a kazettákon talált feliratok. A kazettás mennyezet egyik fele 1743-ban, másik része 1836–37-ben a templom bôvítésével együtt készült el. További adatok arról tanúskodnak, hogy alkotó gyülekezet lakott Sztánán. 1870 körül építették a helyi kórházat, amely késôbb felekezeti iskolaként mûködött. Ebben az épületben tartották 1914. február 1én a Kós Károly által szervezett híres protestáns farsangi bált, amely a vendégként meghívott Móricz Zsigmondot a sokunk által ismert Nem élhetek muzsikaszó nélkül címû regény megírására ihlette. A gyülekezet újabb összefogásának eredménye az I. világháború után elvett felekezeti iskola helyett, Kozma László lelkipásztor kezdeményezésére, 1927ben felépített új iskola. Utána nagy csend. Lehet a politika, lehet az elszigeteltség az, ami megállította a falu fejlôdését? Ki tudja ma már igazán? Úgy tûnik, napjainkban az évtizedes tehetetlenség idôszakának vége, hiszen 1999-ben Fekete Albert, a Budapesti Szent István Tudományegyetem Kertészeti Karának fiatal tanársegédje, barátai, munkatársai, tanítványai segítségével, Szabó Zsolt egyetemi docens és a Szentimrei Alapítvány akkori soros elnöke kezdeményezésére, megalakította a Sztánai Mûhelyt és kopogtattak féléves lelkészi ott tartózkodásom után a parókia ajtaján. Ma már úgy jönnek Sztánára, mint haza. Újraéledt és immár negyedik esztendeje szervezzük a Kós Károly által elkezdett hagyományôrzô farsangi bált is. Évente legalább egyszer erre a rövid idôre megfe-
ledkezünk a mindennapi gondokról. Elô a muzsikával, a jókedvvel, a tánccal, mert a búból, bánatból, munkából egész esztendôre bôven kijut. De nemcsak mulatozni jönnek a Sztánai Mûhely fiataljai, hanem évente megrendezett nyári alkotótábor teszi maradandóvá ittlétüket. A faluképet megszépítô alkotások és a felvésett évszámok mutatják, hogy ma is van elképzelés, terv és alkotó kedv. Elgondolkoztató, hogy ennyi elég-e a megújuláshoz és a megmaradáshoz? Egy közösen elkészített faragott hirdetôoszlop, mosóvályú, irányjelzô tábla mind-mind egy-egy csepp a tengerben, amit érettünk tesznek. A Varjúvár, az Almási vár irányába mutató kézzel faragott új tábla és a háttérben roskadozó épület közötti ellentét megdöbbenti a faluba látogatókat. A repedezett falú, beomlott tetejû épület láttára, hihetetlennek tûnik, hogy a múlt század elején ott ropták a kalotaszegi táncot Móricz Zsigmond, Kós Károly, meghívottak és helyiek egyaránt. A látvány mindig lehangol, valahányszor bejövök a faluba vagy elsétálok az öreg, hajdani iskola mellett és csak szívem mélyén álmodozom arról, hogy az asztalom fiókjában heverô terv egyszer valóra válhat. Valóra válhat? Saját erônkbôl nem hiszem, és segélykérésemet egyelôre elnyelik a dombok, hegyek bércei, völgyei. Álmodozom tovább, de jó lenne egy orvosi rendelô, könyvtár, imaterem, konferenciaterem, néhány vendégszoba. Sajnos az összedôlt épülettel szemben levô új iskola csengôje sem hallatszik már két esztendeje, hanem az itt ideiglenesen kialakított kis asztalosmûhely gépeinek hangja zavarja meg a falu csendjét. Jó hátat fordítani a múltnak, látni a jelent és elképzelni, hogy eljön az a nap, amikor állnak a frissen vakolt falak és újra gyerekzsivaj veri fel az iskola udvarát. Jó lenne az is, ha az idelátogató vendég nem lenne nyakig sáros egy kiadós esô után, hanem kövezett úton járhatná be a falut és a télen-nyáron koptatott mosóvályú emlékké válhatna. Itt érzi csak az ember, mennyire igazak Reményik Sándor szavai: „ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!” – és reménykedhet, hogy közös erôvel egy ilyen kis, elöregedô közösségnek is esélye lehet a megmaradásra, ha felismeri valódi értékeit és megôrzi hagyományait.
PAPP HUNOR ZSOLT
7
TAVASZODIK SZTÁNÁN
8
A tavasz érkezésével nemcsak a természet éled újra, hanem az ember is. Ez az állítás érvényes Sztána lakosaira is, akik egy több évig tartó „tél” után ébrednek újra. Április elsô heteiben ellátogattunk Sztánára, ahol egy kérdôíves és interjús kutatást végeztünk. Az interjúk segítettek a mindennapi életvitelrôl szóló információk beszerzésében, míg a kérdôívben a helyi közállapotokra, közösségfejlesztési tervekre és a megkérdezettek társadalmi tôkéjére kérdeztünk rá. Kutatásunk és elôzetes információink során tudomást szereztünk azokról a gazdasági és társadalmi problémákról, amelyekkel Sztána lakosai az utóbbi években szembesültek. Egyik legfôbb problémát jelenti a falu korstruktúrája – a falu lakosságának több, mint fele az idôsebb korosztályhoz tartozik. A fiatal korosztály túlnyomó része városra költözött, a munkaerôpiac szûkös kereslete miatt. A faluban kevés munkahely található a fiatalok számára. A sztánai ember megélhetési lehetôségei meglehetôsen szûkösek. A megélhetés legfôbb forrása a mezôgazdaság, de a sztánai ember számára a föld megmûvelése is gondot okoz. Nincs ehhez elegendô munkaerô, és a gépesített gazdasági munkálatok drágák. Így csak az alapvetô szükségletek kielégítésére elegendô javakat termelik meg. Nem utolsó sorban gondot okoznak az elhagyatott középületek, amelyek nemcsak a falu képét csorbítják, hanem megfosztják egy jövedelemforrástól is. Ezen épületek karbantartása lehetôvé tenné több rendezvény megszervezését, amelyek által megnövekedne a turisták száma. Az elôbb leírtak ellenére és kutatásunk eredményeire támaszkodva, elmondhatjuk, hogy Sztána lakosai nem mondtak le egy jobb jövôrôl. Hiszen arra a kérdésre, hogy véleményük szerint egy év múlva hogyan fognak élni, a megkérdezettek egynegyede azt válaszolta, hogy körülbelül ugyanígy, több, mint fele azt mondta, hogy valamivel jobban és alig tíz százaléka vélekedett úgy, hogy valamivel rosszabbul. Ami pedig az életkörülményekkel való megelégedettséget illeti, a megkérdezett személyek csak egyharmada volt többnyire elégedett és kétharmada pedig csak kis mértékben volt elégedett. Az emberek tudatosították magukban, hogy a központi kormányzattól kapott juttatásokból a falu fejlesztése nem kivitelezhetô, ezért önerôbôl és külföldi befektetésekbôl akarják „újraépíteni” Sztánát. A külföldi befektetések munkahelyek megteremtését tennék lehetôvé, mert jelenleg a faluban mûködô asztalosmûhely és az üzlet biztosít munkalehetôséget a sztánai fiataloknak. Ezáltal a fiatalok nem kényszerülnének a faluból való elvándorlásra, és így javulna Sztána korstruktúrája. Hiszen a fiatalokra szükség van ahhoz, hogy a falu fejlôdjön, mert akarat van, ötletek vannak, vezetô személyiségek is vannak, de hiányoznak a kivitelezôk. Ezt találóan fogalmazta meg egyik sztánai interjúalany: „tudja kisasszony, hogy van… amikor van kivel, akkor nincs mit, s amikor van mit, akkor nincs kivel.” A falu fô jövedelemforrását Sztána turisztikai ki-
építése jelentené, ugyanis Sztána hírnevét a Kós-házak, fôképpen a Varjúvár határokon is túlra elvitte. A kultúrotthon feljavítása és különféle eszközökkel való ellátottsága is a nagyobb számú turista vonzására szolgálna. Sôt a megkérdezettek többsége azt válaszolta, hogy akár saját házában is elszállásolná a vendégeket. Ez plusz jövedelemforrást biztosítana Sztánának, amely lehetôvé tenné egy orvosi rendelô, valamint egy gyógyszertár létrehozását a faluban vagy akár a faluban levô iskolaépület feljavítását (a helyi oktatás hiányában a sztánai gyerekek Zsobokon járnak iskolába). Sztána vegyes etnikai összetételû (magyar és román). A falu közösségi élete harmonikus, a megkérdezettek 75 százaléka a lakókörnyezetében levô legtöbb emberben megbízik, és csak egy negyede válaszolta azt, hogy csak néhány emberben lehet megbízni. Arra a kérdésre, hogy az emberek törôdnek-e egymással, a megkérdezettek több mint fele határozott igennel válaszolt és csak néhány százaléka (9,8) mondta azt, hogy csak bizonyos mértékben. A lakosokra jellemzô, hogy naponta ellátogatnak egymáshoz. Következtetésképpen elmondható, hogy a településnek gazdasági és társadalmi fejlôdésben lehet része, ha egy állami vagy külföldi pénzintézettôl segítséget kapnának és a lakosság korstruktúrája kedvezôen alakulna. A Sztánán való kutatásunkat befejezve csak egy kérdés merül fel bennünk: kitavaszodik-e Sztánán? Mi optimisták vagyunk, mert a sztánai ember nyitott, melegszívû, vendégszeretô és reméli a változást.
CSÁSZÁR KINGA TASNÁDI ENIKÔ NOÉMI
Újraöntik a fôtéri itatót
Sztána és környéke Az élôvilág, a mezôgazdaság és a természet állapota, a természetkímélô gazdálkodás lehetôségei A Földet Égtôl elválasztó, kavargó füstfátyol sokszor észrevehetetlenül sápasztja el a Napot, míg a friss szél ki nem söpri végre a városból. Éjjel nem számít, süt-e a Hold – a lámpák mindig egyformán világítanak. Még a csillagos ég is más, ha városból pillantunk fel rá. Igaz onnan is szép, ha rég láttuk már a „szabadból”, kis faluból, erdôszélrôl. Nyári esô után nem érezni a föld friss illatát. Az esôvizet elnyelik a csatornák. Gyorsan szennyvíz lesz belôle, hiába innák a szomjas növények. Télen a havat só olvasztja piszkos latyakká, ezért sokan csak azt várják, mikor olvad el végre teljesen. A városokból utak kígyóznak mindenfelé. Feldarabolják az erdôket, mezôket, gyárakhoz vezetnek, amelyek mérgeket ontanak magukból. A lecsupaszított dombokon nem nô többé erdô, ha a víz elmosta onnan a talajt. A hegyek oldalába bányák vájtak nehezen gyógyítható sebeket. A patakokból, kutakból nem ihatunk többé. Nem bosszú, inkább figyelmeztetés vagy segélykiáltás lehet, hogy idôrôl idôre kiöntenek a folyók medrükbôl, szélviharok söpörnek végig, vagy nem esik esô egy egész nyáron át. Azért még találunk háborítatlan erdôket, üde réteket, tiszta forrást és patakot. A természet épen maradt szigetei menedéket nyújtanak azoknak az állatoknak is, amelyek csak az embertôl távol érzik magukat biztonságban. Sajnos kevés ilyen hely maradt. Hiába érezzük úgy, a vadonban vagyunk, ahol az élô természet vesz körül, a legtöbb ilyen békés folt tényleg csak kis sziget lett napjainkra. Egy-két óra járás után biztosan tapasztalunk valami elszomorító dolgot, ami emberi kéz nyomát hordozza, vagy észrevétlenül egyhangú, sivár vidéken találjuk magunkat. Szerencsére vannak vidékek, amelyekre nem ezek az állapotok jellemzôek. Ilyen a Sztánai-völgy
is, amely a Vlegyásza, a Gyaluihavasok, valamint a Meszeshegység nyúlványai közé ékelôdô Bánffyhunyadi-medencében húzódnak. A medence éghajlata viszonylag hûvös és nedves. A mély patakvölgyek sajátos mikroklímával rendelkeznek. A változatos talajú dimbes-dombos területeket sokszínû növénytakaró borítja. A sovány, köves földek az állattartásnak kedveznek leginkább, emellett a fô megélhetési forrást a növénytermesztés jelentette a legutóbbi idôkig. Az alábbi – Kós Károlytól származó – idézet hû képet fest a Csiga-domb és Sztána környékének egy emberöltôvel korábbi állapotáról és hangulatáról: „Házunk mögött és fölött a hegyoldalon sûrû erdô van, az erdôn felül lankás oldal: kaszáló. A kaszálón túl elhanyagolt szántók voltak, amikor ideköltöztem, s azon felül kopaszon meredt az égre a hegy, akinek a Dâmbu Crucii a neve. Amikor idekerültem, a hegyoldali parlagföldekbôl néhány holdnyit szereztem meg, s oda gyümölcsfát ültettem. A késôbbi években még néhány holdnyi földet szereztem a gyümölcsösön alul és felül, ahová gabonát vethessek: kenyérnek valót magunknak, és abraknak valót az állataimnak. Az elhanyagolt, sovány, köves földeket sorban megtakarítottam, feltörtem, szelídítettem és trágyáztam, a követ eltakarítottam és a töviset kivágtam, a gyökereket kiástam és elégettem. A meredek oldalakon a vad gyepet szelídítettem és a vadvizes, forrásos lankákat és laposokat árkoltam. S évek hosszú sora óta a vad földek immár megszelídültek, az oldalak sovány füvébe baltacím költözött meg szarvaskerep és fehérhere, meg nemes perjék és a gyümölcsfák is megnôttek és megterebélyesedtek. Most három esztendeje ide menekültem, s fenn a Dâmbu Crucii kopasz feje alatt, a gyümölcsös északról védett teraszának déli peremén megépítem új tanyámat. [...] S azóta megint az enyém osztatlanul a hegyek csendessége és méltóságos nyugodalma, a madarak finom szava, a szél zúgása és a fák és mezôk
virágának az illata. Egyedül az enyém itt a harmatos reggelek csillogása, a nap minden ragyogó melege és a nyári éjszakák szikrázó csillagai. Minden, de minden az enyém itt, ami szépség és jóság, áldás és békesség, termô és teremtô élet és a lélek nyugodalma.” (Kós Károly: Tanya a hegyen) Ez a vidék ma is gyönyörû, de az ország életében úgy fél évszázada bekövetkezett politikai változások következményei mind az itt élôk életét, mind a táj, a természet állapotát negatív irányban befolyásolták az írás megszületése óta. Ebbe a harmonikus együttélésbe a kollektivizálás durván beavatkozott. Föld és ember viszonya megváltozott, ami nemcsak az emberi lélekben, hanem a külsô környezeten is mély sebeket ejtett. Elôtte a földbôl és az állattartásból ugyan nehéz, fáradságos munkával, de azért jól meg lehetett élni. Ma a Sztánán élôk számára a fáradságos munka megmaradt, ugyanakkor anyagi helyzetük is nehezebb, mint ötven évvel ezelôtt volt. Súlyos gondot jelent a mezôgazdaság állapota. A föld korszerû mûveléséhez hiányoznak az eszközök, a falu lakossága pedig erôsen elöregedett. A fiatalok Bánffyhunyadra, vagy távolabbi városokba költöznek a megélhetés érdekében. Ez újabb gondot is felvet. Mi lesz, ha azokat a földeket eladják, amelyeket az itthon maradók már nem tudnak többé megmûvelni? A termôföldek és erdôk megôrzése létfontosságú a gazdasági és társadalmi fejlôdés szempontjából ott, ahol a mezôgazdaság biztosítja a megélhetés alapját. A föld nagyobb része szerencsére még most sem áll parlagon. A faluban élô idôs emberek megmûvelik, amíg csak erejükkel bírják, s a fiatalok is gyakran hazajönnek, hogy legalább hétvégén tudjanak segíteni szüleiknek a ház körül és a földeken. Ha a föld eltartaná a családot, lennének, akik hazaköltöznének a szülôfaluba. A politikai változások az er-
9
dôk, legelôk állapotára is erôsen hatottak. „Ami a Sztána környéki erdôket, legelôket és kaszálókat illeti, ezeket 30–40 évvel ezelôtt még szakkönyvekben példaként hozták fel, hogy milyen kell legyen egy legelô-, és erdôgazdálkodásra kialakított ideális kistáj. Ez mintavidék volt. Vajon Kós Károly véletlenül választotta a sztánai völgyet lakóhelyéül? Nyilvánvaló, hogy figyelembe vette a táj esztétikai értékeit. S mi maradt ebbôl? Egy vízmosásokkal, letarolt erdôkkel elcsúfított táj. Itt egy szakaszos tájrombolásról beszélhetünk. Amíg az erdô állami kezelésben volt, ezekhez nem lehetett nyúlni, habár falopás akkor is volt. De ott volt a fás legelô. Ezeknek fáit kiirtották a sztánai, zsoboki és nádasi fejszések. Nem számított, hogy százados tölgyek vagy bükkök — mert ilyenek is voltak — vagy karvastagságú csemeték kerültek a legelôtisztítók elé. Minden az enyészeté lett!… Napjainkban a legelôk után az erdôk végnapja jött el. Az erdôpusztítás oly általános jelenség, hogy kimenve a természetbe nem ismerünk a tájra. Helye válogatja, hogy a kivágott erdôk helyén mi bújik ki; mészkô, agyag vagy homok? Dolgozik a talajerózió, amely az emberiséget sújtó bajok közül egyike a legveszélyesebbeknek, nem beszélve a tájesztétikai szempontokról. Romániában az erózió tönkretette terület meghaladja a 3 millió hektárt. Ezeknek a területeknek gazdasági értékesítése csak erdôsítéssel lenne megoldható. Erre napjainkban még próSomliget
10
bálkozások sem történnek, így az erodált területek állandóan növekednek, kiesnek a mezôgazdasági vagy erdészeti hasznosításból. [...] Azt hiszem, a fás növényzet talajvédô, eróziót gátló hatása nem szorul magyarázatra. Rájöttek viszont arra, hogy az egyre gyakoribb és erôsebb árvizek az erdôirtásokra vezethetôk vissza. Az erdôtakarótól megfosztott hegyek és domboldalak nem tudják visszatartani a csapadékból, tavasszal a hóolvadásból származó vizet, ezért árvizek keletkeznek. Így tovább emelhetjük a védôgátak és hidak magasságát, tovább növelhetjük a gyûjtôtavak számát. Ezek mellett távlati célként az erdôket kellene visszatelepíteni, mert csak így lehetne biztosítani a folyók kiegyensúlyozott vízjárását. Az erdôk visszatelepítése visszaadná hegyeink természetes szépségét, újra biztosítaná az erdei állati életközösségek megjelenését mind a talajban, mind a talaj felett. [...] Lesuvadt hupák, talajfolyások, szakadások mindenfelé; a mérsékelt övi sivatag kezdetei.” (Gál Éva Emese: Téli meditáció az erdôrôl) Az erdôk szomorú helyzetének kialakulásában elsôdleges szerepe volt annak, hogy a tulajdonviszonyokat sokáig nem rendezték. A jogi viták, a gazdasági korrupció mellett a nem végleges erdôtörvények, a politikai pártok nézetkülönbségei az erdôk visszaszolgáltatásának ügyében mindmind az erdôk állapotának romlásához vezettek. A fennálló problé-
mák súlyosságát az is jelzi, hogy a lakosság panaszlevélben lépett fel (1998-ban) – tiltakozásképpen – a már számukra is elfogadhatatlan helyzet ellen. „Sztána község lakosai panaszt nyújtottak be a fafeldolgozással kapcsolatos visszaéléseket kivizsgáló parlamenti bizottsághoz [...]A panasz, amelyet 53 lakos írt alá, négy pontból állt: 1. a lakosság nem kapta vissza a 18-as törvény értelmében minden volt tulajdonosnak járó 1 ha erdôt; 2. 15 hektár erdôt kiirtott az erdészet a község erdejébôl; 3. A kivágott erdôt nem a helybeli lakosság kapta, hanem másnak adták el; 4. Jelezték, hogy az idén is voltak vágások, és kérték, hogy az erdôirtás szûnjön meg.” A panaszlevél hátterének kivizsgálása céljából Garda Dezsô parlamenti képviselô Sztánára látogatott. Az erdôvédelem felé sikerült egy lépést tenni, mivel egyezményt kötött „a helyi erdészeti vezetôség és a lakosság közös megegyezésével, amelyben az erdészet arról biztosít, hogy sem ahhoz a 61 hektárhoz, amit már vissza kapott, csak nem vett át a lakosság, sem ahhoz a területhez, amelyet a 169-es törvény második szakasza értelmében kell visszakapnia, nem fog nyúlni az erdészet, csak szükség esetén végez egészségügyi vágásokat, de ebbôl is csak a helyi lakosság részesülhet.” ( Gál Éva Emese: Sztánai panaszok) A további erdôirtások megállítása, megakadályozása mellett az erdôtelepítés is kívánatos lenne. Ha erre lehetôség nyílna – akár támogatások elnyerésével pályázatokon keresztül –, az erdôtelepítés a számos pozitív irányú változás mellett (a tájképre gyakorolt kedvezô hatás, természetvédelmi és gazdasági szempontok) sok embernek munkát, egyúttal sok család számára jobb életkörülményeket biztosítana. A megyében létezik még biológiai sokszínûség, a növény- és állatvilág, az életközösségek változatossága. A védelmet igénylô értékes, ritka fajok mellett – például Daphne cneorum (Henye boroszlán), Carlina acaulis (Száratlan bábakalács) a Riszeg-tetôn – több helyen, így például a Csiga-domb oldalában kövületek is találhatóak. Tájvédelmi és -fejlesztési stratégiája ezzel szemben Szilágy megyének nincsen, ami még inkább indokolttá tenné a táji adottságokhoz igazodó tájhasználat (elô)segítését.
Gyógynövények A Bánffyhunyadi-medencére jellemzô változatos növényvilág a népi gyógyszerek kiapadhatatlan forrását jelentette régmúlt idôktôl fogva. „Talán ezért is vált olyan sokrétûvé itt a gyógynövényhasználat a népi orvoslásban. A gyógynövények hatóanyagai a hajdani orvostalan világban gyógyírt, kiutat jelentethettek sok reménytelen, kétségbeejtô helyzetbôl. A népi tudat mélyére alászállva és megbújva e gyógymódok évezredeket vészeltek át anélkül, hogy meg lehetett volna semmisíteni. Észrevétlenül öröklôdtek át elôdökrôl utódokra. Az életmód változása, az erôteljes, gyors kulturális és szociális mutációk, amelyek az utolsó 30-40 évben végigmentek, az ilyen jellegû ismeretanyag eltûnését sokkal inkább siettetik, mint az elôzô idôk hosszú évszázadai.” (Vasas Samu: Népi gyógyászat) Saját felhasználásra a sztánaiak ma is gyûjtenek gyógynövényeket, a padláson leszárítják ôket a téli hónapokra. Legelôkben, galagonyás domboldalakban bôvelkedik a vidék. A saját használaton túl eladásra is lehetne gyûjteni az értékes növényeket és terméseiket, de csak akkor, ha lenne kinek eladni ôket. Cigányok például évrôl évre le szokták szedni a galagonyát, a sztánaiak viszont nem fognak ilyesmibe. „Van épp elég más munka, nem érünk mi rá erre.” Ebben a tiszta környezetben növô növények felbecsülhetetlen kincset jelentenek. Talán lesz majd vállalkozó, aki felismeri ezt, fantáziát lát benne és befekteti pénzét. Amennyiben ilyen lehetôség adódna és néhány család a gyûjtés mellett a feldolgozást és csomagolást is el tudná végezni, az jelentôs bevételi forrást jelentene számukra. A környéken fellelhetô gyógynövények és gyógyhatású növények: a tölgyesekben: Aegopodium podagraria (podagrafû), Betula sp.( nyír fajok), Cornus sanguinea (veresgyûrûs som), Corylus avellana (mogyoró), Cerasus avium (cseresznye), Crataegus monogyna (egybibés galagonya), Sorbus aucuparia (madárberkenye), Tilia sp. (hárs fajok); réteken, legelôkön: Achillea sp. (cickafarkfélék), Agrimona eupatoria (közönséges párlófû), Ajuga reptans (indás ínfû) Antoxhantum odoratum (illatos borjúpázsit), Centaurium erythraea (ezerjófû),
Equisetum sp. (zsurló fajok), Euphorbia amygdaloides (erdei kutyatej), Helianthenum sp. (napvirág fajok), Hypericum perforatum (orbáncfû), Ranunculus repens (kúszóboglárka), Thymus sp. (kakukkfû félék) Gyümölcs-tájfajták A gyümölcstermesztés egész Kalotaszegen, s az alszegi Sztánán is nagy múltra tekint vissza. A falu utcái felé nyílnak az udvarok a lakóépületekkel és gazdasági épületekkel. Mögötte kiskert fekszik. A telkeknek ez a része képezi a falu magját. A hosszúkás telkek az elmaradhatatlan gyümölcsösben folytatódnak. A gyümölcsösöket nem választja el fal, kerítés egymástól, hanem egybefüggô, széles gyûrûként veszik körbe a falut. Ez a gyûrû a falu szélének mondható, ezen túl már csak a szántók, legelôk nyúlnak a határba. A több évszázados temetô sírhantjai fölé is öreg gyümölcsfák, fôleg szilva- és körtefák magasodnak. Azok a gyümölcsfajták, amelyek már régóta egy vidéken nônek, összetartoznak azzal. A vidék megszerette ôket, s gondoskodik róluk. Földjével táplálja ôket, esôivel szomjukat oltja. Ôk is szeretik a vidéket, mely otthonuk, jól érzik magukat ott és ez az embernek is kedvez, mert a termésben nem csalatkozhat, évrôl évre számíthat rá. Az alábbiakban egy felsorolás olvasható azokról az almafajták-
ról, amelyek Kalotaszeggel igazán összetartoznak. Kalotaszegen fellelhetô régi almafajták Arany alma (Kispetri), Berni rózsa alma / Fehérpettyes bordó alma (Magyarvalkó) – Erdélyben ritkán termesztett fajta; Boiken / Változvány alma (Magyarvalkó) – Erdélyben általánosan elterjedt a 19. század végén, de nem volt gyakori; Cigánykormos alma (Magyarvalkó), Citrom alma (Kispetri), Csipke alma (Kispetri) – elképzelhetô, hogy nevét a csipkebogyóval való társítás alapján kapta; Döblöci alma (Kispetri), Eper alma (Kispetri), Fehér alma (Kispetri), Fehérlô alma (Magyarvalkó), Galambka alma (Magyarvalkó), Gravensteini alma (Magyarvalkó), Káposzta alma (Kispetri) – ez a fajta Erdély egyik ôsi gyümölcseként vált ismertté. Nevét a harapáskor képzôdô, a zöld káposzta vágásához hasonló harsogásról kapta, de hozzájárulhatott a névadáshoz a káposztára emlékeztetô zöldes színe is; Kávé alma (Kispetri) – mézsárga alapszínû, furcsa, különös nevû almafajta., Kék renet alma (Kispetri), Királyi kurta szárú magonc (Magyarvalkó), Kormos / Cigány alma (Kalotaszeg, Kiskalota, Nagykalota, Magyarókereke, Magyarvalkó), Landsbergi renet (Magyarvalkó, Nagykalota) – Erdélyben nem gyakori fajta; Márvány alma (Kispetri) – nevét színezetérôl kaphatta; Masánszki / Nemes téli / Borsdorfi alma / Edelbors-
Gyümölcsös
11
12
dorfer (Magyarvalkó), Német aranypepin (Magyarvalkó, Nagykalota), Piros sóvári alma (Magyarvalkó), Pirosan zöld alma (Magyarvalkó), Szászpap alma (Magyarvalkó, Nagykalota), Szürkéspettyes vadonc, Tányér alma (Magyarvalkó), Tökalma (Kispetri), Tulipán kálvil (Magyarvalkó), Üvegalma (Kispetri), Vöröscsíkos magonc (Magyarvalkó). A gyûjtést Nagy Tóth Ferenc 1951 és 1956 között végezte, Erdély egész területét felölelve. A gyûjtés idôpontja szerencsés – ekkor a mezôgazdaság még nem kényszerült államilag erôszakolt termelôszövetkezetekbe, amely bizonyára sok fajta megritkulásához járult hozzá. A fenti felsorolás csupán a kalotaszegi falvakban tanulmányozott fajtákat tartalmazza. Vajon mindegyikük fellelhetô-e még ma is? Mennyire elterjedtek az egyes fajták? Teljesen egyik sem veszhetett ki közülük, de az is valószínû, hogy az öregedô falvakban a fák között is több az idôs, mint a csemete – ott, ahol nincsen kinek ültetni már, ahonnét a fiatalok mind messzire költöznek. Pedig annyi bizonyos, hogy valaki örülni fog a gyümölcsöknek az eljövendô korban is. Megköszöni az ültetônek a gondoskodást, ami a múltból a jelenbe nyúlik. Annak köszöni, aki már nem adhatna, s mégis ad egy ismeretlennek. Vajon kik ültették, oltották be ezeket a fákat? Kinek köszönhetô ez a változatosság az almafajták között? A fajtagazdagság bizonyára sokak keze munkáját dicséri. Magyarvalkó neve sokszor szerepel gyûjtési helyként a felsorolásban. A temetôt és a falut északról határoló Tunya lankás, kopasz oldalát Miháltz Elek pomológustiszteletes ültette be gyümölcsfákkal. Minden konfirmáló gyereknek kötelezôvé tette, hogy ültessen el egy vad gyümölcsfát a temetôbe. Nemcsak a temetôt és környékét fásította be: „Nemes törekvésével elérte – olvashatjuk életrajzában – hogy egyházközsége egy mérföldnyi körzetében alig volt olyan telek – legyen az magyaré vagy románé, melyen legalább két oltványa nem lett volna, olyan pedig – fôleg Magyarvalkón – egy sem akadt, kinek kertjébôl a nemes gyümölcsfa hiányzott volna. Az oltásért – jegyezte meg – soha bár egy tojást sem vett, ta-
vaszonként passzióval járta be rendre a kerteket, s ahol vadfát talált, beoltotta, még akkor is, ha a tulajdonos vonakodott ettôl.” Fia, Miháltz Ákos is szenvedélyesen szerette a gyümölcsfákat, s a falu késôbbi tiszteleteseként folytatta apja fáradságos munkáját. A gyümölcsösben tapasztaltakról és az idôjárási viszonyokról 1889 és 1906 között pontos dátummal ellátott, tanulságos feljegyzéseket is készített. A papi kertben álló zsindelyes-tornácos-tornyos, fából készült kerti lakot maga tervezte helyi ácsmesterekkel. „Ebben a varázslatosan szép környezetben élvezte az apa és a fiú fáradságos munkáik eredményeként a gyümölcsöskert minden szépségét, élvezték munkájuk gyümölcsét,…” Szeretett foglalatosságuk az egész falu javára vált, szép örökséget hagytak hátra, kezük munkája még most, ennyi idô elteltével is sokat ad az itt élôknek. „A vén Miháltz pap árnya járt a kertben, / korhadt fejfák közt lebbent síri fény.” (Jékely Zoltán: Kalotaszegi elégia – kép alkonyatkor) A gyümölcsfák amúgy is kedvesek az embernek, ezek a fák pedig különösen azok. A falu régen élt lakóinak fáiként sokak emlékét idézik – minden egyes fa egy konfirmáló gyereké volt száz évvel ezelôtt, s ôk már messze járnak. Fáik viszont néhány hét múlva, az érkezô tavasszal megint virágozni fognak. Magyarvalkó, Sztána, s az egész környék régi gyümölcsfái, régi fajtái felbecsülhetetlen értéket képviselnek. A természetes vegetáció és a gyümölcstermô növények, a gyümölcskultúra szorosan összekapcsolódnak egymással: a különbözô vegetációzónák és magassági övek sokféle vadgyümölcsöt rejtenek, ugyanezek a zónák és övezetek szabják meg a nemesített fajták termesztôkörzeteit is. A „régi és helyi fajták” (történelmi- és tájfajták) nagy elônye az, hogy egy adott termesztôkörzethez, az adott terület környezeti tényezôihez a lehetô legjobban alkalmazkodtak. A táji adottságok jobb kihasználására alkalmasabbak az újonnan behozott fajtáknál. A tájfajtákból álló gyümölcsösök extenzíven mûvelhetôek, az ökológiai szemléletû termelés a táj élôhelyeit is gazdagítja, színesíti és kisebb terhelést jelent a természetes- és kultúrvegetációra.
A természeti értékek védelme fontos feladat, de nagyobb odafigyelést csak akkor kaphat majd Sztánán, ha a lakosság nagy részének már nem kell szegénységben és nélkülözésben élnie. A történelmi és tájfajták megôrzése a gyümölcskertészet teljesítôképességét növeli, emellett a természeti értékek megóvásához, a táj élôhelyeinek gazdagításához, a talaj védelméhez is hozzájárul. A történelmi- és tájfajták jobban elviselik a területre jellemzô idôjárási szélsôségeket, az ott élô kórokozóknak jobban ellenállnak, mint más, újonnan betelepített fajták. Az ápolási, fenntartási munkák kevesebb anyagi ráfordítást igényelnek, mivel a gépierô-igény, az üzemanyag- és vegyszerfelhasználás csökken. Érdemes lenne mindezek miatt ismét felmérni a környéken fellelhetô almafajtákat az elmúlt évtizedekben történt változások figyelemmel kísérése végett, továbbá egyéb gyümölcsfajták – körte, szilva – gyûjtését is elvégezni. A gyümölcskataszterek irányt mutatnának abból a szempontból, mely fajták termesztésével érdemes leginkább foglalkozni, nem beszélve arról, hogy létfontosságúak lennének egy-egy kiveszni látszó régi fajta megmentésében. A természetkímélô gazdálkodási formák a megélhetés biztosítása mellett hozzájárulnának az élôvilág változatosságának fennmaradásához, a természeti értékek megôrzéséhez, a környezet és benne az ember egészségének megóvásához. A szûkös anyagi lehetôségek miatt csak akkor tud elterjedni és megerôsödni ez a típusú tájhaszálat a területen, ha nemcsak a természeti értékek fennmaradását, hanem a belôle élôk megélhetését is biztosítja – sôt, ez az elsôdleges szempont. Szükséges lenne a mûtrágya- és növényvédôszer-használat viszszaszorítása mind a szántóföldeken, mind a gyümölcstermesztésben. Fontos szerepet kaphatna a jövôben a gyógynövénygyûjtésés feldolgozás, valamint a Sztánán (és egész Kalotaszegen) amúgy is szép számmal fellelhetô régi és helyi gyümölcsfajták termesztése.
DEÁK ADRIENN
Sztánai utcakép – építészeti értékek Sztána kis kalotaszegi falucska Bánffyhunyad közelében. Egykor faragott vagy festett, zsindellyel fedett fakapukon léphetett be a látogató a sztánai portákra. Az utcai kiskapu díszítése leginkább indás virágmotívumokból állott. A kapu melletti kis beülô részen pad foglalt helyet. A kerítést a közelben bányászott alabástromból rakták, vagy fából ácsolták össze. A lakóházak építésénél is fontos alkotóelem volt a nagy mennyiségben rendelkezésre álló alabástrom. A homlokzaton vakolatdíszítések tették különlegessé és egyedivé az itteni házakat, a fából készült oromzaton pedig gyönyörû faragások ékeskedtek. Sokszor a ház, illetve az ablaktáblák színezése is különlegessé tette a helyi portákat. A helyieknél fogalommá vált a sztánai zöld megnevezés. Az utcakép egységes volt mind anyagban, mind díszítô motívumokban. A melléképületek alabástrom alapra épültek. Az istálló, a pajta, az ólak kaptak helyet benne. Az alabástrom mellett fontos építôanyag volt a fa: a vaskos fagerendákból épült támasztékra vékonyabb deszkákat szögeztek. Napjainkra sok portán nem, vagy csak foltokban találkozhatunk a hagyományos népi építészet elemeivel. Sokhelyütt a víz hatására málló alabástrom-kerítések és -épületek megrongálódtak vagy összedôltek, s helyettük „szépet”, újat építettek: a nálunk is jól ismert jellegtelen, sokszor giccses díszítésû egyen-kockaházakat. Az egyre rosszabb állapotban levô fakapukat a helyiek szégyenlik, s csak akkor hagyták meg, ha nem volt módjuk cirádás vaskapukat állítani helyette. Az elsô adandó alkalommal vaskapura cserélnék, s a várva várt pillanatig irigykedve figyelik a szomszédét, mert az „rendes és szép”. Érthetô, hogy a helyiek tiszta, rendezett portát szeretnének a magukénak tudni, de ugyanakkor büszkék kell legyenek a népi építészeti értékeikre, s ennek fényében kellene felújítaniuk az idô foga által kikezdett régi – s ezért szép és értékes – házaikat. A falu szélérôl indulva látunk egy régi, egyszerû fahomlokzatos házat léckerítéssel körülvéve. A hozzá tartozó kapu fából van
ugyan, de minden jellegzetes formát és díszítést nélkülöz. A következô házak portáin is több az új motívum, s a régi idôk jelei legfeljebb foltokban ismerhetôk fel. Jobbra a második ház vakolatlan téglaház, foszló cseréptetô fedi, az udvar elhanyagolt és gyomos, a kidôlt-bedôlt kerítés arról árulkodik, hogy itt senki nem él. A mellette levô portán (2-es házszám) alabástrom alapon míves vaskerítés áll, a porta rendezett, a ház mélyen a telek szívében ül. Sokhelyütt láthatunk még példát mindkét végletre: a módosabb házaknál vaskerítés, esetenként kockaház épült a régi helyére; a szegények portái pedig van, hogy lakatlanok, a ház helyén már csupán romot találunk, s a telket omladozó, szétmálló kerítés zárja el a külvilágtól. A falu képét azonban számos, jelenleg is megtalálható érték teszi széppé. A 4-es házszám alatt faragott fakapu áll, kis kiülô résszel. A kapun egy évszám és egy név olvasható: 1947, Dan Teodor. A helyiek szerint Sztána többségében magyar falu, de azért van román név is, gazdája bíró volt egy ideig. A fakapu mellett már megfigyelhetô az új vaskapu. A telket alabástrom keríti el az utcától. A 117-es számú ház nagyon szép,
jellegzetes épület beépítet tornáccal, szép színezéssel, s a sztánai zöld fahomlokzattal és ablaktáblákkal. Kapuja új, s mégis hagyományos, faragott fakapu. A kerítés lécbôl ácsolt. A 113-as ház is gyönyörû, színezése és festett fakapuja rögtön odavonzza a tekintetet. Itt különösen míves az ereszdíszítés, amit sok ház ereszén is megfigyelhetünk. Jobbra kanyarodva a 6-os házszám alatt ápolt, rendezett portát találunk, ép alabástrom fallal elkerítve. Három kapu van, a középsô különbözô motívumokkal díszített kôbôl és fából készült. A léckerítés faragott, a kertben új, szintén faragott fából épült nyári konyha áll. A ház is szép, szolid színezésû, kontyolt tetôs épület. Egyedül a rosszul összetákolt pajta ront valamit a porta utcaképén. A következô, 7-es számú ház zsindelytetôvel fedett. Az épületben használt alapanyag a tégla mellett a fa. A ház kontyolt tetôs, körtornácos, a tornácon faragott motívumok futnak végig. A fakapun belépve szôlôlugas vezet minket a portára. Az utca végén található, 10-es számú épület régies, elfogadható állapotban van, s látszik rajta, hogy alaposabb felújításra nem volt módjuk a benne élôknek. Talán ezért is ôrizte meg a jellegze-
A Kós tervezte egykori görögkatolikus templom a fôtéren
13
tes bélyegeket: megtalálható benne az alabástrom, oromzatán a szolid díszítéssel ellátott fa, a díszes ablaktáblák. A kis háznak beépített elôtornáca van. A látott értékek megmaradhatnak, ha a helyiek ráébrednek arra, hogy az a szép, ami a sajátjuk régtôl fogva, ami a hagyományos építészetükben gyökerezik, s nem az, amit a tévében látnak, vagy a szomszéd portáján irigykedve figyelnek. Arra nem lehetnek büszkék, hogy követik a kor divatját – amely esztétikailag hagy kívánnivalót maga után –, csupán arra, ami a saját identitásuk része. A kívánt életmódot összekapcsolják a jólét fogalmával, és fordítva, a nyomort a régiek hagyatékával. Amíg ezt nem tudják szétválasztani, addig nincs esély, hogy az értékek megmaradjanak.
A sztánai Szentimrei villa
SZASZÁK GABRIELLA
A sztánai otthon Tamási Áron sok nagyszerû gondolata, mondása közül az egyik legmegfontolandóbb, amelyet a szegény hargitai erdôpásztorról, Ábelrôl szóló hármaskönyvében fogalmazott meg: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Híres-nevezetes nagyjaink is A Varjúvár
14
igyekeztek megtalálni maguk számára a világnak azt a részét, ahol igazán otthon érezhetik magukat benne. Ilyen lélekmelegítô otthonná vált Marosvécs Kemény Jánosnak, Bözödújfalu Bözödi (Jakab) Györgynek, Alsókosály Bartalis Jánosnak, Kisjenô Olosz Lajosnak, Magyarózd Horváth Istvánnak,
Vargyas Balogh Edgárnak, Pusztakamarás Sütô Andrásnak. Sztána pedig Kós Károlynak. Kós Károly postatiszt édesapját mindig más és más helyszínekre szólították feladatai. Az 1880-as években Temesvárra rendelte hivatala, ezért lett Kós Károlynak ez a város a születési helye. Onnan csak egy villanásnyi emléket ôrzött meg magában: egy sárga emeletes ház képét és a Bonáca utca nevét. Gyermekkora öt éve Nagyszebenhez fûzte, melyre már nagyobb szeretettel gondolt vissza. Egy évtizednek kellett eltelnie, amíg édesapját visszavezényelték Kolozsvárra, igazi otthonukba. Kós Károly ifjúságának igazi és valóban emlékezetre méltó élményei Kolozsvárhoz kötôdtek. Míg édesanyja melegen üdvözölte szülôvárosát, addig fia eleinte idegenkedve figyelte, tanulta a mindenkori szellemi fôvárost, ahol – mint önéletrajzában meg is jegyzi – „mind-mind – magyarul beszélt”. Hála annak a környezetnek, annak a légkörnek, annak a hangulatnak, mely Kolozsvárból kisugárzott és egykoron szabad királyi várossá, majd Transsylvaniae civitas primariavá – Erdély elsô városává – tette,
így emlékezhetett vissza az öreg Kós Károly gyermekkora színhelyére: „szüleim városa lett az én otthonom is, az én városom, a meleg, az egyetlen város…” Iskolája, a Kolozsvári Református Kollégium olyan útravalókkal látta el, melyeket más iskolák nem nyújthattak volna a számára. A kollégyom tantárgyaival, tanáraival, iskolatársaival a lelket és a szellemet tápláló, hagyományos értelmû alma matert jelenített meg számára. Abban a büszke tudatban léphette át a rangos tanintézet küszöbét, hogy ebben a fertályban mûködött egykoron a már református lelkész, író és nyomdász Heltai Gáspár, meg az unitárius vallás erdélyi prófétája, Dávid Ferenc is. Itt elmélkedett és tanított Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról a nemzeti nyelvû tanítás apostola, a gyulafehérvári fejedelmi universitasból elûzött Apáczai Csere János. Az ô szellemét, gondolkodásmódját gondozták, ôrizték és örökítették át a késôbbi nagy tekintélyû professzorok: a Méhes Sámuelek, a Szilágyi Sándorok, a Török Istvánok, a Kovács Dezsôk. Kolozsvár öreg Bethlen-bástyája, a fennmaradt várfalszakaszok és a régi házak az elmúlt idôkrôl regéltek. Errôl meggyôzôdve fogalmazhatta meg érettebb fejjel a tanulságot: „A kövek tudnak beszélni. És a kövek igazat beszélnek csupán.” A történelmi emlékek az utcákon sétáló diáknak felidézték a hol dicsôséges, hol véres tusakodásokkal terhes múltat, segítették megismerni azt a szellemi központot, azt a helyet, amelyet a magyar mûvelôdéstörténetben Kolozsvár mindig is jelentett és betöltött. Korán megismertette a hagyományos erdélyi tolerancia elvével, a nemzetiségiek, a vallások elfogadásával. Ha elhaladt a templomok elôtt, arra kellett gondolnia, hogy mekkora jelentôsége volt annak, hogy ebben az erdélyi városban egyszerre prédikálhatta az evangéliumot a lutheránus, a kálvinista, az unitárius lelkész és az egykoron egészen kisebbségbe szorult katolikus lelkipásztor. Kolozsvárt találkozott, ismerkedett a különbözô etnikumhoz tartozó városlakókkal, a monostori románokkal, a belvárosi szászokkal, a hídelvei örményekkel, a kétvízközi cigányokkal. Beszélhetett ortodox és neológ zsidókkal, akik természet-
szerûleg vallották magukat a magyar kultúrához tartozóknak. Mit kapott Kós Károly mindvégig szeretett városától, Kolozsvártól – Mikes Kelemen szavaival szólva: a Szamos parti Athéntôl? Erre a kérdésre így válaszolt meg: „Azt a tudatosan bátran elôre nézô életszemléletet, azt a léleképítô, alkotószellemet, melyet minden erdélyi városok között éppen ez a város birtokolt legteljesebben és sugárzott magából kezdettôl fogva máig a világnak ebben az örök viharsarkában, a mi kicsi szegény erdélyi hazánkban. Ez Kolozsvár, lám!” A város körüli sétái, majd nagyobb kirándulásai során fedezte fel Kalotaszeget, a tájat, az itt élô embereket. Felfedezte a havasalji lunkákat és a vénséges vén Vlegyászát – majdani írásainak színtereit –, felfedezte az öreg fiatornyos templomokat, a havasi esztenákat, a hímes kapukat, az írott fejfákat, a csúpos fedelû házakat, az iromba csûröket – majdani illusztrációinak, rajzainak motívumait. A nagyszebeni szász után felfedezte a kalotaszegi magyart, a havasi mócot. Beszélgetett, diskurált Budai Nagy Antal, Kardos Jákob utódaival, elidôzött a Gálok és a Varjúk kurta nemesi portáin. És rajzolt, rengeteget és szenvedélyesen. Kalotaszegtôl kapta építészetének, rajzainak, írásainak fôbb motívumait, a késôbbiekben szûkebb pátriáját, Sztánát és élete párját, a türei református lelkész
leányát, Balázs Idát. Szíve mélyébôl kiált fel egyik írásában: „És végre Kalotaszeg. És érzem, hogy itthon vagyok végre, hogy ilyen otthon még nem voltam sehol.” Éppen Kalotaszeg szívében, a Felszeg, az Alszeg és a Nádasmente találkozásánál meglapuló szépséges vidéket fedezte fel ugyancsak fiatal korában, 18 évesen. Már akkor gyökeret vert benne a meggyôzôdés, itt fog megtelepedni. Így is történt, a hegyoldalban fekvô vasútállomás és az attól két kilométerre, egy gödörszerû mélyedésben levô falu vasút melletti határában vásárolt telket magának, és 1910-ben felépítette az elôször csak nyaralónak szánt, késôbb családi házzá bôvített tuszkulánumát, a Varjúvárat. A csúfolódó szándékú elnevezést a környékben nyaraló városi hivatalnokok adták, mellyel – akaratukon kívül – nagy jót tettek a ház gazdájának, mert ennél találóbb elnevezést nemigen lehetett volna adni ennek a régi építészeti formakincset tükrözô építménynek. Mire az újonnan épített ház terméskô oldalát benôtte az erdei borostyán, az egykoron vakító fehér zsindelytetô zöldes-barnára és feketére váltott, majd a csemete diófa növekedésében elérte a fedélgerincet, benépesült a Varjúvár, négy gyermek vidám hangjától visszhangzott a környék. A Varjúvár tervezôjét és gazdáját nem a gyermekhangok zavarták,
Az egykori Kós Szidónia villa a sztánai új állomás mellett
15
hanem a gyökeresen kicserélôdött, új nyaralószomszédok lármája bosszantotta, akik a korábbiaknál „hangosabbak, mozgékonyabbak, idegesebbek és nagyon-nagyon idegenek” voltak. A Varjúvár mögötti hegyoldalon, a sûrû erdôk feletti lankás oldal kaszálója és az égnek meredô kopasz hegycsúcs közötti védett teraszon, a Csiga-domb vagy Dâmbu Crucii magányában építette fel Kós Károly a Varjú-tanyát, „ahol sem rádió, sem gramafon, sem újság és a posta oda nem hozza fel a levelet”. Ebben az idilli környezetben dolgozott 1944 ôszéig, amikor az átzúduló front és a nyomában kavargó szennyes áradat, a „dél-erdélyi zsandárok meg a gárdák” kifosztották, feldúlták sztánai házát és tanyáját. A gondosan ôrzött emlékeket, a múlt megannyi tanújelét a Varjú-tanyával együtt elmosta a vak gyûlölködés. Szinte teljes egészében megsemmisültek, eltûntek szellemi gyermekei: építészeti tervezései, metszetei, dúcai, megjelent mûveinek kéziratai, feljegyzései,
pótolhatatlan forrásanyagai, levelezése. Az egykori sztánai otthonra még felhívja a figyelmet a múltra emlékezô és emlékeztetô Varjúvár, de a Csiga-domb kies teteje alatt fészkelt Varjú-tanyára csak ideig-óráig figyelmeztetett a mementónak újabban odatûzött kopjafa. Kós Károly leírásában elevenedjen meg hajdani képe, hogy valamilyen fogalmat nyerhessünk a korabeli, visszahozhatatlan állapotról. „Dolgozó asztalom az ablak mellett van, és az ablak keletre nyílik. Ha kitekintek rajta, az udvart látom. Az egészen kicsi tanyaudvart és ezt én akartam így s így szeretem. Elsô pillantásra éppen szemben látom a felém nyitott színt, akiben a hatrekesztéses láda áll az abraktakarmánnyal és a vetômaggal. A ládán kívül itt állanak rendben a földmíves szerszámok és gépek: váltóeke, lókapa, boronák, kukoricavetôgép, szecskavágó, hátul a falnál rosta és triôr. A szín folytatásában balra a leveles kapu. Az udvar baldalát a pajta szegi; ajtó és ablak ide az udvarra nyílik, hogy halljam s lássam az állatokat, ha ki- s
béjárnak munkára vagy itatásra… A pajtában állanak a bozontos mokánylovak, a hámosok és hátas, meg a csikók s ott a tehén is, meg a tinó, összesen heten, mint a gonoszok. Az udvar jobboldalát kôkert keríti a házig, s a kert mellett a ház tornáca elôtt diófa áll. Ezeken kívül még csak a kutyaházat látom az ablakból, a diófán túl, a kerítéshez ragasztva, abban reggeltôl estig alszik a láncos kutya. Ezenkívül a leveles kapun keresztül csupán egy kis darabját látom a szemben való hegyoldalnak, és felette jó darab eget. Egyebet semmit s ez éppen elég, ha az ember benn a kôházban s asztalnál végzi dolgát, vagy elgondolkozva bámulja szivarja füstjét, békességben az Úristennel és a világgal, aki olyan örökkévalóan nyugodalmas itt fenn a hegyen, a Dâmbu Crucii kopasz feje alatt, messze faluktól és városoktól és a tülekedô, lármázó és nyughatatlan emberektôl.”
SAS PÉTER
Sztánai szokások
16
2003 tavaszán látogattunk el a kalotaszegi Sztánára, ismerkedni az ott élôkkel és felmérni a falu néhány portáját. Az eldugott falut Bánffyhunyad felôl lehet megközelíteni egy rögös földúton, ami Zsobokon keresztül fut Sztánáig. Zsobok belterületén aszfaltos az út, de Sztánára csupán egy földút visz tovább. A falu fôterén állnak a templomok, a református lelkész parókiája, a kultúrház és a kút, itatóval. Elsô látásra a bájos falusi kép mögött felsejlik a fôtér képe esô után, amikor mindent elönt a sár. A kút vizét vályúkon keresztül kis érben vezetik tovább, ennek partja lelkes munka nyomát viseli magán. Az erecske partján számomra meglepô alakúra formált fûzfák sorjáznak: a sárga vesszôk körkörösen nônek. A fôteret házak veszik közre, állapotuk változó, vannak még hagyományos kalotaszegi homlokzat-kialakítású házak s vannak, amelyekrôl már eltávolították a helyi jellegzetességeket. A falu színmagyar lakosságú, két cigány család él itt, a pásztorok közülük kerülnek ki. Román lakos alig van már. A falu lakossága egyre fogy és öregszik, a fiatalok számára nincs munkalehetôség a faluban. Így vagy a közeli nagyvárosban (Kolozsvárt, esetleg Bánffyhunyadon) dolgoznak – s akkor legalább a hétvégét otthon tölthetik –, vagy messzebb találnak csak munkát, ami lassú, de biztos elszakadást eredményez. Az utazási feltételek sem adottak, Bánffyhunyadról van
busz járat. A sztánai vasútállomás elég távol esik a falutól. Akik a faluban maradtak, nagyon szegényen, rossz körülmények között élnek, hiszen nincs munkájuk, a falu közmûvesítése még megoldatlan: villany már minden házban van, de vízért a többség a falu nagyobb terein lévô kutakhoz jár. Aki megtehette – nagyon kevesen –, az kutat fúratott magának. A falu fiatal, lelkes lelkészének segítségével éppen egy asztalos- és varrómûhely beindítását tervezik egy vállalkozó révén. Erre nagyon nagy szükség van, hiszen jó pár családnak nyújthat majd megélhetést, s az ott dolgozók megmaradhatnak a faluban. A faluból a gyerekek kénytelenek Zsobokra járni iskolába, a hét során ott is laknak, s csak hétvégeken térnek haza. Ha több gyermek lenne, adnának nekik helyben egy tanítót, de az elmúlt pár évben már nem gyûlt össze elég gyermek. Meglátogattuk Bálint Kati nénit, aki a fôtéren lakik. Szívesen fogadott bennünket, de aggodalommal kérdezte, hogy honnan jöttünk, ugyanis két évvel ezelôtt a Krónikától jártak a faluban s kérdezgették az ott lakókat errôl-arról. Kati néni is mesélt nekik: „Kérdezôsködött, hogy mikor lány voltam, hogy volt; hogy volt a fonó, hogy jártunk… s felvette a hangunkat. Mondtam, hogy nincsen itt fiatalság, csak ennyi kis leány, s csak annyi kis legény van… egyszer aztán mondják a rádióban, hogy… Kati néne, ki voltál téve a rádióba, mindent megmondtak,
Kati néni és Pista bácsi
amit beszéltél a magyarokkal.” Megnyugtattuk ôket, nem lesznek sem a rádióban, sem a tévében. (A Mûvelôdés persze más…) Kati néni 1923. november 22-én született Sztánán. A szülei is itt éltek. Férje, Pista bácsi 1922-es, szintén ôshonos sztánai, abban a házban született, ahol most is élnek. Kati néni leányként három házzal arrébb lakott. Gyermekük nincs, így nagyon egymásra vannak utalva, testvéreiken kívül más rokoni segítségre nem számíthatnak, de egyelôre még nem szorulnak senkire. Legnagyobb bánatukra nekik nincs kit várni szombatonként, amikor a falu többi lakójának gyermekei hazajönnek hétvégére az iskolából. Kati néniék négyen voltak testvérek: két fiú s két leány. Az egyik öccse korán, 30 évesen meghalt, a másik lelkészkedik. A férjének van egy szintén 80 év körüli testvére, az ô unokái Hollandiában élnek. Kati néni testvérei a legelérhetôbb rokonságuk. Kati néni hét osztályt végzett itt Sztánán az egyházi iskolában, ugyanis a háború után az államit elvették a magyaroktól, ami ma összeomolva várja jobb sorsát. Tizenöt éves korában ment férjhez elôször, az elsô férje a világháborúban esett el. A háború forgatagában itt megforduló magyar katonák közül sokan szívesen vittek volna innen feleséget maguknak, de a leányok nem nagyon akartak menni, volt mibôl élni itt, a föld és az állatok eltartották a népet. Kati néni járt Budapesten, varrottast árult, s nagyon kellemes emléke ez az utazás. Legtöbbször ter-
mészetesen Kolozsváron és Nagyváradon fordult meg. Bánffyhunyadra, a legközelebbi városba bevásárolni járnak. Házuk 1876-ban épült, közel 130 éves. Kati néni apósa építette fel. Az épület anyaga fa volt, eredetileg zsindellyel fedték. Késôbb megrenoválták: cserépre cserélték a korábbi fedést, és felújították a megviselt falakat. A ház ma egy kontyolt cseréptetôs, vakolatdíszítéses, és a felújítások ellenére jellegzetes sztánai ház. Az utóbb beépített tornácról három szoba nyílik: az elsô nagyszoba, a hátsó kiskonyha s köztük a lakószoba, illetve a lakószobából egy kis kamra. Tulipán, krizantém, muskátli, rózsa található a kertben, Kati néni – elmondása szerint – nagyon szereti a virágokat, s mikor a ház bejáratánál virágba borul a rózsa, az egész utca megcsodálja: „Mindenki mondja: jaj, boldog asszony vagy, Bálint Kati, hogy virágok közt élsz.” A ház rendezett, jó állapotú. Közvetlenül a telekhatáron áll. A szomszédos házak is hasonló elrendezésûek, egységes az utcakép. A telekre díszítés nélküli fakapun lehet belépni. Rózsával befuttatott lépcsôn jutunk a beépített üveges tornácig, innen nyílnak a szobák: (az utca felôl) tisztaszoba; konyha és lakószoba egyben; és leghátul egy kiskonyha. Kati néni a lakószobás konyhában ültetett le minket. Itt egy vaskályha van, ami takaréktûzhelyként is szolgál. A polcok megpakolva mindenféle konyhai edénnyel, csöbörrel. Pad és egy ágy is van ebben a helyiségben, itt végzik a piszkosabb konyhai munkát, s itt alszanak. Kati néni megmutatta a tiszta szobáját. A faluban már csak ketten tartanak hagyományos tiszta szobát, olyan jellegzetes elemekkel, mint a vetett ágy. A kékre festett tulipános kalotaszegi bútorok 1941-bôl valók, férjhez menetelekor, hozományként kapta az édesapjától ôket. Leginkább ruha tárolására használják a bútorokat. Kati néni a fiatalkori, színes népviseletét már elajándékozta a keresztlányainak, jó ismerôseinek, s ô már csak feketében jár. Mutatott a népviselet mellett házi szôtteseket, amiket ágynemûnek használnak, s még saját maguk készítették kenderbôl. Ugyanis régen mindenki termelt kendert, amit megáztatták, megcsaptak (tiloltak), megfonták és abból szôttek vásznat. „A kollektivizálás óta nem termelünk kendert, így nincs mibôl szôni”. Kati néninek viszont még mindig van kendere, így ô tud és szokott is még szôni. Azon a napon, mikor nála jártunk, már ki volt készítve a gyapot és a kender, szövésre: „a gyapotot eltekerjük, felhúzzuk az esztevátára (szövôszékre), és verjük bele a kenderfonalat”. Lánykorukban társaságban szôttek, fontak, varrtak, ez volt a fonó. A tisztaszobát nem használják, aludni sem itt alszanak. Mivel nincs benne kályha, ezért télen lakhatatlan a nagy hideg miatt. Nyáron a vendégeiket szállásolják el itt. A hátsó kis konyhában sütik a tésztát, készítik a sajtot vagy a túrót, szárítják a disznóbelet. Itt is van egy ágy, ahol szükség esetén álomra hajthatják a fejüket. Kati néninek gondja van a ház rendjére: „A rendet szerettem, s most is szeretem.” Idôs kora ellenére mindent ellát a ház körül. A ház tisztaságát a falu is felemlegeti, sokan mondják, „Jaj, csak ilyen lenne (a házam), mint a magáé!” A telken több melléképület is található. Középen áll egy másik ház, régebben az volt a fôépület. A férj apjáé volt, igen régi már és roskatag, de nem tudtak megegyezni a szülôk halála után a testvérek a lebon-
17
18
tást illetôen, így beomlott tetôvel már csak a helyet foglalja az udvaron „a falu csúfjára”, de István bácsi nem hajlandó a testvére nélkül lebontani, hiszen már idôs egy ilyen nagy munkához. A jelenlegi fôépülethez sorosan csatlakozik egy nyári konyha, ahol egykor a kenyeret sütötték. Ma már nem használják. Két évvel ezelôtt még Kati néni is sütött kenyeret a kemencében, de mióta Zsobokon pékség nyílt, s onnan hozzák a faluba a kenyeret, már nem veszôdik vele. Azóta nem is süt a különálló kiskonyhában, hanem a zakatát, a felesleges holmikat tartják itt. A romos, kék házacska mellett állnak az ólak, amelyekben disznót és baromfit tartanak. Egy nagy istállós pajta található az ólak mögött, amiben valaha 20 marha is elfért. Ma az egy szem tehenük, továbbá néhány juh és kecske lakja, s itt tárolják a szénát is, az állatok téli ellátásához. A pajtán keresztül lehet átjutni a zöldséges kertbe és a gyümölcsösbe. A gyümölcsös a falu határában levô szántóföldekig húzódik. A porta biztonságára házôrzô kutya vigyáz. Egy piros tehenük van, a két bivalyon az ôsszel adtak túl. Eddig három disznójuk volt, a legnagyobbat épp látogatásunk napján vágták le a szomszédfiú konfirmálására. Ezenkívül van tizenöt tyúkjuk, négy juhuk, két kecskéjük. Két macskát is tartanak, az egerek miatt. A falu juhait és kecskéit májustól november 25-ig egy közös nyájban legelteti a pásztor. „Van juhpásztor, aki kidobja (a falu összes juhát), s akkor nyáron kint hál a mezôn végig, s ad nekünk tejet. Minden darab juhért, amelyik fejôs, ad negyven liter tejet. Aztán úgy havonta vesszük ki. (…) Sajtot csinálunk belôle. (…) Disznóvágáskor a disznó gyomrát úgy megcsináljuk, megtûrjük jól, megsózzuk jól, megtûrjük, megszárítjuk, majd beaprítjuk üvegbe, s teszünk reá, olyan mint a nyári patak, langyos kis vizet, egy deci ecetet és egy marék sót. S az ott megérlelôdik az üvegben, egy literes üvegbe tesszük, olyan uborkásba. Mikor megjavul, abból teszünk egy fakanállal a 25 liter tejbe, az megoltja, egybe mint egy máj… összekavarjuk s kiengedi a savóját, kiszárítjuk s abból van a sajt.” A nyári munkákhoz szalonnát vagy sajtot visznek magukkal ennivaló gyanánt. A sajtot megdarálják és túrónak teszik el a mélyhûtôbe. A falu határában lévô földeknek csak kis hányadát szántják, negyede sincs megmûvelve. Minden telekhez tartozik gyümölcsös, az elmúlt három év szinte semmi termést nem hozott. Leginkább a szilva jellemzi a gyümölcsösöket, illetve a legelôkön található, vadon termô, igen idôs húsos som (Cornus mas) állomány. Korábban bivalyokkal szántottak, ma pedig már traktorral, akinek van hozzá tehetsége: földje és pénze. Mindenféle gazdasági eszközük van. Az udvaron gyûlô trágyát nem tudják kivinni a szántóföldre, hiszen ahhoz traktort kellene fogadni, vagy ökröket bérelni, már azt sem adják ingyen kölcsön. „Minden moccanás pénz.” Még most is, így 80 évesen jár kapálni a zöldséges kertbe, és mellette a kukoricát és burgonyát és a szôlôt is gondozza. Murkot, petrezselymet, hagymát, káposztát, paradicsomot, krumplit termelnek a kertben. A gyümölcsbôl (szilva) fôleg pálinka készül, a szôlôbôl pedig bor, „amit sajnos a férfiak túlzottan is szeretnek”. Volt olyan bô év, mikor 300400 liter pálinkát is ki tudtak fôzni. Kínáltak is minket jóféle som pálinkával, és ínyencség gyanánt somlikôrrel. A föld jelenti a munkát és megélhetést, de ma a többség nem folytat olyan szintû földmûvelést,
amibôl meg tudna élni. Egykor 500-600, ma már csak 30-40 jószág van a faluban. Amikor a néni férjhez ment, 18 jószága volt az apósának és két ökröt hozott ô is. „Elfogyott az ember, nincs ki gondját viselje. A nagy ökröket elvette a kollektíva, nem adták vissza soha… Akkor bejött a traktor, nem kellett már szántani az ökrökkel… Úgyhogy elfogytak. Traktor szánt, de nagyon drágán. 2 600 000-et fizettem a szántásért, s akkor még jön a tárcsázás, jön a vetés…” A nehézségek miatt idén még ugyan vetnek (búzát, kukoricát, árpát, pityókát, zabot), de jövôre már nem tervezik. Amit termelnek, az elég nekik egész évre. Nagyon kis nyugdíjból gazdálkodnak, ha esetleg felesleg adódik, eladják a faluban – ugyanis nem mindenkinek van földje –, vagy beviszik Bánffyhunyadra. „A hús nagy szó nálunk, csak akkor van, ha vágunk valamit a háznál, mészárszékünk nincsen, semmink nincsen, csak ha megyünk a városba”: Bánffyhunyadon tudnak venni 100 000 lejért egy kiló disznóhúst. „Vágunk egy 200 kilós disznót decemberben és beosztjuk, teszünk még a hûtôbe, a lábakat felfüstöljük sonkának… sóba rakjuk a csontosokat, üvegben sóval kiszítassuk”. Csorbát szoktak fôzni tyúkból vagy disznóból murokkal, petrezselyemmel, megsavanyítva egy kis citromsóval. A tésztafélék közül palacsintát, kürtôskalácsot, fánkot szoktak készíteni. A kürtôskalács receptje: „úgy dagasszuk mint a palacsintát, vagy gyúrjuk – én úgy csinálom, mert úgy finomabb – egy margarinnal, 2-3 tojással, és a jó puha tésztát egy kis élesztôvel este megdagasztom, megkelesztem, aztán reggel teszem a fára, megzsírozom a fát, akkor rátekerem, s sütöm, vagy zsírba vagy olajba forgatva ha kicsi a fa, vagy tüzet rakok, s a szenen, a nagyot forgatva-kenegetve olajjal, pirosra sütöm. Diós cukorporba hengerítjük végül. A sütôkemence elejébe szoktak tüzet rakni, s ott sütik.” Kérdésünkre, hogy hiányzik-e neki valami a háztartásból, nemleges választ adott. Hiszen nincs kinek gyûjtsön, nincs kiért dolgozzon. Amire szüksége volt, azt ô megszerezte magának, hogy ne kelljen másoktól kérnie. A házba nincs bevezetve a víz és a villany, de ez nem zavarja, hiszen másoknak sincs. „Egy hajításra van a kút, s mikor vezették le a vizet a falu végire, a vízmérnök itt aludt nálam, s mondta: Kati néni, csak egy pár csô kell s maga lesz a legelsô, akinek becsorog a szobájába a víz…”, s még ôk közel vannak a vízhez, valakiknek több száz métert kell gyalogolniuk a kúthoz. A faluban nagyon nehéz a megélhetés. Régen a gabonából és a marhából elegendô pénzhez jutottak, de ma már egyre kevesebb jön abból is. A nyugdíj kicsi, az élet egyre nehezebb. Egykor Sztánán 500-600an laktak, ma már 200 körül ingadozik ez a szám, s az itt lakók javarésze idôs ember, ugyanis a kollektivizálás idején sok fiatal a városban keresett munkát az iparhoz kapcsolódó munkahelyeken – például gyárakban, vagy a vasútnál –, és ôk nem tértek viszsza a faluba, mivel nincs munkalehetôség. A tervezett varró- és famunkás mûhelyek változtathatnak ezen. A falu asszonyainak a tiszteletes kötelezôvé tette, hogy erejük szerint készítsenek hímzéseket magyarországi értékesítésre: nagypárnát, Biblia-borítót, énekeskönyv-borítót, könyvjelzôt; ugyanis ezzel ôk is hozzájárulnak a falu útjainak építési költségeihez. Szívesen adják el a látogatóknak a varrottasaikat,
hímzéseket, hiszen ez kis segítséget jelent számukra. Bánffyhunyadon és Körösfôn a vásáron lehet kalotaszegi varrottasokat és miegymást kapni. Sokan foglalkoznak a magyarországi eladással is. 200000 lejért vesznek meg egy párnát tôlük, hogy továbbadják. Kati néni fiatalkorában még rendszeresen hordták a viseletet idôsek-fiatalok egyaránt. Templomba, illetve ünnepnapokra vették fel. Hatvan éves kor felett már feketében járnak, cifrát csak a fiatalabbak hordhatnak. Muszulyt, szôr szoknyát, bokros kötényt, díszes inget, pártát viseltek ünnepekkor, ma már csak elvétve, illetve konfirmáláshoz öltöznek be. Kati néni ifjúkorában „18-20 pártás leány (élt a faluban), mi így mondjuk… télen jártunk a fonóba, ma nincs egy se. (…) Mert nálunk, amíg nem konfirmálunk, kisleányok vagyunk, de ha 15-16 éves korba konfirmálunk, akkor már nagyleányok.” A faluban három leány idén férjhez megy, amit májusban a jegyváltások elôznek meg, így csupán egy kisleány marad. A jegyváltást épp úgy ünnepelik meg, mint a lakodalmat: van násznagy, aki perecet hord a karján. Szintén nagy sütés-fôzés elôzi meg, hiszen a vendégeknek levest, fôételt, tésztát, kalácsot szokás adni. Látogatásunk alatt éppen konfirmálásra készülôdtek Kati néni szomszédjai. Szinte az egész utca segített az ünnepi készülôdésben, ki hogy tudott. Disznóvágásra is sor került, ami tavasz lévén meglepô ugyan, de az alkalom indokolttá tette. Kati néniék disznóját vették meg, és az ô udvarukon vágták le, hogy ne az ünneplô család udvarán legyen sár. Nagy volt a készülôdés és az izgalom a másnapi konfirmálás miatt, s bár a legrosszabbkor zavartunk, nagy örömmel és büszkén mutatták meg a szép népviseletüket. Már kikészítették a konfirmáláshoz a legény viseletét: inget, nadrágot, kalapot. A szomszéd Kati néni mutatott nekünk egy igazi gyöngyös pártát, ami 3 millió lejnél is többe került. Fejre való kendôt, szoknyát, kötényt, két-három alsószoknyát, csizmát,
inget, bujkát varázsoltak elô a szekrényekbôl, ládákból a kedvünkért. Sôt egy pohárka somlikôrrel is megkínáltak. Mostanában a konfirmálásokat, a lakodalmakat, a farsangot a fôtéri kultúrházban ünneplik meg. Húsvét közeledtével tájékozódtunk a helyi szokások felôl, s mint kiderült, ott húsvét elsô napjának délutánján vagy második napjának reggelén járnak a legények locsolni. A legények illatos vízzel locsolkodnak, a leányok cserébe piros tojással, tésztával és itókával kínálják ôket. A vödör vizes, nyakonöntôs módszer soha nem volt jellemzô. Húsvét három napját ünneplik (vasárnap, hétfô, kedd), amikor naponta két istentiszteletre járnak. Kati nénit nagyon érdeklik a magyarországi hírek, sokat hallgatja a rádiót, és gyakran néz tévét: a politikai történéseket is figyelemmel kíséri, a tavalyi választástól kezdve az európai uniós csatlakozásig. Szavaiból kiderül, hogy az erdélyiek Orbán Viktort nagyon szeretik, hiszen törôdött velük, szerette ôket és „pártolta a csángókat” is. Sokak már kiváltották a magyar igazolványt. Saját bevallása szerint 2007-ben az uniós választáson ahányan vannak, mind oda szavaznak majd. Kati néni nem akarta elfogadni, amit hoztunk neki, addig kötötte magát, míg úgy döntött, hogy cserébe süt nekünk kürtôskalácsot. Jószívû, s kissé makacs, büszke asszonynak ismertük meg. Jellemzi az erdélyi emberek tartása. „Még nem szorultunk senkire, míg ketten bírjuk, addig csináljuk.” A falu lakói segítik egymást, a segítô jobbot viszont csak szükségben fogadják el. Összetartanak közösségi, s nem csupán rokoni szinten: „Nagy jó a jó szomszéd, jobb, mint egy testvér, mindent lát, mindent tud.” Isten tartsa meg ôket a továbbiakban is!
SZASZÁK GABRIELLA TIKK DÓRA
Sztána lakossága a 19. század elején Az 1820. évi úgynevezett Cziráky-féle összeírás Sztánára vonatkozó feljegyzései jelentôs adatokat közölnek e helység 18. század végi, 19. század eleji mindennapi életérôl, a falu határának minemûségérôl. Jóllehet ez az összeírás fôleg a faluban élô jobbágycsaládok kötelezettségeit vázolja fel, a meghallgatott tanúk vallomásai gyakorta az egész településre, annak minden lakójára érvényesek, függetlenül társadalmi hovátartozásuktól. Mielôtt rátérnénk az összeírás fontosabb részleteire, szeretnék hozzávetôlegesen a falu demográfiai viszonyaira rávilágítani. Az 1800-as évek elején Sztána lakossága körülbelül 300-320 fô lehetett. Ez idô tájt a falu lakosságának több mint 60%-a jobbágyrendû családokból állott. Az 1820. évi összeírás 36 jobbágytelken (szesszión) 46 jobbágycsaládot jegyzett fel. A falu birtokállományának nagyobbik része földesúri kezekben volt. A falu jelentôs földesurai: gróf Eszterházy János udvari tanácsos 25, báró Jasintzky Lajos és özv. Jasintzky Sándorné Gáborffy Erzsébet 9, a faluban lakó Bíró György 10 jobbágycsaláddal. Kisebb földtulajdonnal és mindössze 2
jobbágycsaláddal rendelkezett gróf Lázár István is. Ez idô táji a falu román nemzetiségû lakosságának létszáma is jelentôsen emelkedett. Hozzávetôlegesen a helység összlakosságának egyötödét tették ki. A román lakosság számának növekedését a kuruc–labanc háborúk és az azt követô ínséges, járványos idôk segítették elô, mikor is fôleg a földesúri birtokokon jelentôs munkaerôhiány lépett fel. Még 1733-ban az ún. Klein-féle összeírás Sztánán 16 görögkatolikus román személyt tüntetett fel. 1820-ban a 46 jobbágycsalád közül már 17-18 román nemzetiségû, azaz legalább 70-80 személy. A román családok mind jobbágyrendûek, és teljesen egyenjogúak a magyar jobbágycsaládokkal. Az összeírásból az is kiderül, hogy legalább is a családfôk mind jól beszélnek magyarul, ugyanis az összeírás, azaz az új urbárium szövegét csak magyar nyelven fogalmazták és olvasták fel. Az olyan helységekben, ahol a lakosság vegyes, de magyar nyelvet nem ismerôk is akadtak, vagy a teljesen román lakosságú településeken a jegyzôkönyvek román vagy román és magyar nyelven készültek és román nyelven is felolvastattak.
19
20
Csak egyházi téren létezett különállás. A románok itt Sztánán görögkatolikusok, míg a magyarság a református vallást követte. A románságnak már 1795-tôl kis fatemplomuk volt és zsindelyes papilakjuk. A faluban az együttmûködést és a békés együttélést tükrözte például 1820-ban a falu vezetôségének összetétele is. Így falusbíró Boldis István, esküdtek Ágoston János, id. Ágoston István, ifj. Ágoston István, Bálint Ferenc, Török Márton és Török András, román részrôl Lapustya Luka, Márkus Gliga, Márkus Makavej, Márkus Urszuly és Sajtos Stephán. Az 1820. évi összeíráson a földesurak közül csak Bíró György helyi lakos vett részt, míg a többi földbirtokost Gáspár István és Mátyás András tiszttartók képviselték. A vallatásos összeíráson a kérdezett tanúk kijelentették, hogy sem urbáriumok, sem semmiféle szerzôdésük a földesurakkal nincsen, nem is volt. Szolgáltatásaikat az ôsrégi szokások és hagyományok szerint végezték. Készpénzt sohasem kellett fizetniök, mindent természetben (naturálékban) teljesítettek. Így a jobbágyok adnak évenként és családonként 5 ún. karácsonytyúkját és 10 karácsonytojását, fonnak 4 font gyapjút, 4 sing kendert , beadnak 2 véka vadalmát, 4 véka somot és egy véka diót. Ha nincs diójuk a beadást megválthatják egy garassal, és egy napot kalákában dolgoznak. A robot hetenként 3 nap, egyeseknek két nap, egyesek két ökörrel, mások négy ökörrel szolgálnak, tehetségük szerint. Akiknek nincs marhájuk, gyalogszerben, azaz tenyérrel végzik munkájukat. A falu határa kétfordulós, alsó és felsô. A felsô forduló valamivel nagyobb. A föld két és négy ökörrel szántható. A szántóföldek közepes minôségûek, trágyát megkívánják, mert másképpen tiszta búzát nem teremnek. Termesztenek még közönséges rozsot, elegyes búzát, tavaszi vetésként törökbúzát, tavaszbúzát, zabot, alakort, tönkölyt (takarmányozásra használt árpaféle). A föld nagy része csak négy ökörrel szántható, de csak igen kevés helyen hasznavehetetlen. A földek fekvése nem erôsen hegyes, dombos, színe fekete, némely helyen kövecses. Egy véka ôszbúza közepes esztendôben egy és fél kalangyát ad. Egy kalangya négy és fél vékát ad. A tavaszbúza szintén egy és fél kalangyát terem, de jobb fölben s jó idôben 2 kalangyát is ad. A réteket fekvésük szerint kétszer is lehet kaszálni, a vizek áradása miatt sarjút kaszálni csak ritkán lehet. Az áradások sok kárt okoztak, bár sáncokkal próbáltak segíteni. A széna elegendô s azzal marháikat eltarthatják. A faluhoz legközelebbi vásáros hely egy mérföldre Bánffyhunyad, ahol minden terméket el tudnak adni. Kolozsvárra is el tudnak menni, de ez már három postára van. Nagyalmáson esztendônként négy országos vásárt tartanak, a marháikkal oda mennek ki, ez csak fél mérföldnyire van. Ritkábban Zilajra (Zilah) is járnak, mely három mérföldre van. Legelôhelyek, ahol teheneik, vonómarháik és apróbb marháik legelnek, a Nyomáson kívül vannak. A falu és az uraság erdeiben ökörtilalmas helyek vannak. A falu erdejét Körösfô útjának és Bükkösnek nevezik, míg az urasági erdôket Tölgyesnek hívják. A falu ciheres helyét, ha felszántanák és ôszbúzával bevetnék, mintegy hatszáz vékás termést nyernének. Itató helyeik elegendôek, a források olyan jók, hogy jobbat nem kívánhatnának. Tûzifát a falu említett szabad erdeibôl, úgymint a Bükkösbôl, a Kovásfû teribôl szereznek be, s ha nem
elegendô, akkor kevés költséggel a környékbôl piaci fát vásárolhatnak. Épületre való fákat ad a földesúr, a Legyesbôl, amikor a szükség azt megkívánja. Az erdôlésbôl semmi hasznot nem szerezhetnek, hacsak Kolozsvárra nem visznek be fát. A földesuraknak más helység határán lévô erdeit nem használhatják. Vannak a szántók és kaszálók között vadalmafák és körtvélyfák, amelynek termésibôl a maguk hasznára ecetet csinálnak, ha nincs elég termés, a szomszéd határokból is szerezhetnek be termést.. Szôlôhegyeik nem olyan jó bort adnak, hogy azt idegenek is megkívánják. Vannak ugyan kevés colonicális (jobbágyi) szôlôik, amelyeket egyesek bírnak, borra alkalmasak, de nagy haszon nincs belôlük. Korcsmárolni, pálinkát, bort árulni a falusiaknak külön-külön és a falunak is szabad Szent Mihály naptól fogva újesztendôig. A falu erdeiben terem kevés makk, de a földesuraságéban sokkal bôvebben. Ha gyenge a termés, a földesurak a falusiak sertéseit is béveszik fizetésért, de többnyire a gazdák a makktermést megvásárolják. Ha jó a termés, fizetés mellett más falusiak sertéseit is befogadják. Kint a mezôn gyümölcsöskertek nincsenek, csak a faluban bent, a házak után, ahol veteményeskertek is vannak. Nádas helyek nincsenek, de szükség sincs reájuk. Kenderáztató helyek elegendôk, és vizük is arra való. Közelben nagy vizek nincsenek, amibôl tutajozással hasznot húzhatnának. Vagyon a falu határában három patak malmocskákkal, amelyekben ôrölhetnek. Az egyik malom gróf Eszterházy János udvari tanácsosé, a másik méltóságos Bíró György úré, a harmadik pedig sztánai colonusé (jobbágyé), Dán Vaszilikáé. A faluhoz közel nincs semmiféle fabrica (mûhely), amelybôl hasznot húzhatnának. Boltok és mesteremberek sincsenek. Szén égetését, mész készítését még nem próbálták, pedig mészkövet lehet kapni. Mivel a faluban semmilyen vásár sincsen, ebbôl hasznot húzni nem lehet. Viszont fizetést minden idôben lehet kapni só szállításából. Marhákkal Kolozs mezôvárostól egészen Bánffyhunyadig, a sódepositoriumig (azaz a kincstári sóraktárig) kell a sót szállítani kôcsinált úton, amely most készül, s jóval felénél tovább már meg vagyon csinálva. A távolság öt mérföld. A jobbágytelkek vétele s eladása nincsen szokásban, a földesurak nem szenvedhetik, hogy ki-ki a telkét eladja. Végezetül a jobbágyok szolgáltatásához hozzátartozik a tizedadás is. Mindenféle termésükbôl, úgymint ôszbúzából, tavasz- és törökbúzából, zabból, alakorból, tönkölybôl s kenderbôl a tizedik kalangyát a földesuraságnak tartoznak adni. A törökbúzából a tizedik csôsvékából egyet. A bárányokból és méhekbôl is tíz után egyet. Ha pedig a tíz nem telik ki, a földesúrral valami formában megegyeznek, de ez ritkán esik meg. Pénzt pedig nem adnak sem a földesúrnak, sem a tisztjeinek. Puszta telkek a faluban nincsenek. Befejezésül csak annyit, hogy az eredeti szöveg nyelvezete régies és terjengôsebb, a lényegtelenebb dolgokat kihagytuk, összevontuk, az érthetôség kedvéért átfogalmaztuk.
JANITSEK JENÔ
Párválasztási szokások Sztánán A Sztánán kötött házasságok 41,41%-a lokálisan exogám. Az endogám és exogám házasságok arányosan oszlanak meg. Ennek ellenére megfigyelhetô bizonyos fokú zártság, fôleg ha figyelembe vesszük a szakemberek megállapítását, miszerint: kisebb faluban gyakoribb a más faluban lakókkal kötött házasság, a rokonházasságok elkerülése végett. Az exogámiát 1782-tôl tíz évenkénti csoportosításban vizsgálom. A három anyakönyet külön veszem, mert az adataikat nem lehet összemérni, mivel eltérô módon jegyezték be a házasságokat, és az egyes anyakönyvek pontossága is különbözô. Az elsô anyakönyvet 1781 és 1819 között vezették, az elsô házasságot 1782-ben jegyezték be. Az anyakönyvbe 66 házasságot jegyeztek fel, ebbôl 45 exogám, az összes házasság 68,18%-a. Korszakokra lebontva (az elsô a házasságok számát, a második az exogám házasságokat jelzi): 1782–1790: 13, 11; 1791– 1800: 14, 9; 1801– 1810: 27, 20; 1811–1818: 12, 5. Feltételezhetô, hogy ez az anyakönyv még eléggé pontatlan, a lelkész belátására volt bízva, hogy milyen adatokat jegyez fel. Az exogám házasságok viszonylag nagy száma azzal magyarázható, hogy azokat a házasságokat is bejegyezték, amelyek nem Sztánán köttettek, de a házasfelek egyike sztánai származású. A 45 bejegyzett exogám házasságból 15 nem a faluban köttetett, hanem a másik fél származási helyén. A kétféle adatokat figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy az esetek legnagyobb többségében a nô falujában volt az esküvô, és valószínûleg a férfi falujában telepedtek le. Települések szerinti bontásban (az elsô a be-, a második a kitelepedett nôk számát jelzi): Bogártelke 0,2; Damos 1, 0; Daróc 1,0; Egeres 1, 0; Farnas 1, 1; Gyerôvásárhely 2, 1; Inaktelke 0, 1; Kajántó 0, 1; Ketesd 1, 4; Kispetri 1, 4; Körösfô 0, 2; Magyarbikal 0, 1; Magyarókereke 0, 1; Méra 0, 1; Nagyalmás 2, 1; Nagypetri 1, 0; Sárvásár 2, 0; Zentelke 2, 1; Zilah 0, 1; Zsobok 1, 8 összesen 15, 27. Ezektôl eltér három eset, amikor a férfi falujában, Sztánán volt az esketés, és nem lehet tudni, hogy hol telepedtek le, a nô (burjánosó)budai, türei illetve körösfôi. Érdekes megfigyelni, hogy nem ugyanazokból a falvakból hoztak maguknak feleséget a sztánaiak, amelyekbe a sztánai lányokat vitték. A legtöbb nôt két szomszédos faluba vittek: Zsobokra és Kispetribe, a sztánai férfiak valamivel messzebbrôl választottak maguknak feleséget: Gyerôvásárhelyrôl, Zentelkérôl, Nagyalmásról, illetve Sárvásárról. Néhány esetet kivéve (Zilah, Buda) a sztánaiak ebben az idôszakban párválasztásukban nem lépték át Kalotaszeg határait, sôt túlnyomó többségben a falu 10-15 kilométeres körzetét sem. Feltûnôen megnôtt a házasságok, és ezzel együtt az exogám házasságok száma 1801–1810 között. A vizsgált korszak többi évtizedében 12-14 házasságot jegyeztek fel. Az anyakönyvek váltása miatt 1819-re nincsenek adatok, mindkét anyakönyvbôl kimaradt. A második anyakönyvbe 1819–1856 között írtak. Az elsô házasságot 1820-ban jegyezték be. Ebben az idôszakban 101 házasságot kötöttek, ebbôl 56 exogám,
Jegyesek – Vas Géza felvétele
vagyis az összes házasság 55,44%-a: 1820–1830: 15, 6; 1831–1840: 29, 19; 1841–1850: 41, 23; 1851–1856: 16, 9. Ugyanazok a megállapítások érvényesek erre az anyakönyvre is, mint az elôbbire, azzal a különbséggel, hogy valamivel pontosabb. Ez abból is következik, hogy ugyanakkora idôintervallumban itt több házasságot jegyeztek be, mint az elôzôben. Itt viszont már kevesebb figyelmet szenteltek a más faluban kötött házasságoknak, bár 14 esetet ebbe az anyakönyvbe is feljegyeztek. A házasságok ekkor is a nô falujában köttetnek. Települések szerinti bontásban (most is az elsô a be-, a második a kitelepedett nôk számát jelzi): Bábony: 0, 1; Bánffyhunyad: 0, 6; Damos: 0, 2; Farnas: 2, 7; Gyerômonostor: 0, 2; Gyerôvásárhely: 1, 3; Kajántó: 0, 1; Ketesd 0, 1; Kispetri 0, 6; Magyarbikal: 2, 2; Méra 1, 0; Nagyalmás 0, 3; Nagypetri: 2, 2; Zsobok 5,4, összesen 13, 40. Négy olyan házasság van, amikor nem lehet megállapítani, hogy hol telepedtek le a házasfelek. Ebbôl két esetben a nô bikali, egy esetben farnasi, a házasságkötés Sztánán volt. Egy esetben a férfi kispetri, a nô sztánai, a házasságot pedig Kolozsvárt kötötték. Változott Sztána házasodási körzete az elôzôekhez képest. A legtöbb feleséget Farnasra, Bánffyhunyadra és Kispetribe vitték, Zsobokról pedig hoztak. Az exogám házasságok nem lépték át Kalotaszeg hatá-
21
22
rait. 1841–1850 között megnôtt a házasságok száma, amelyet már a 30-as években lassú emelkedés elôzött meg. Ezekben az évtizedekben a házasságok több mint fele exogám. A harmadik anyakönyvet 1857–1910 között vezették. Ekkor jelenik meg az elsô nyomtatott, rovatolt anyakönyv. Ettôl kezdve már csak a Sztánán kötött házasságokat írják be, és minden esketéskor ugyanazokat az adatokat tüntetik fel, az anyakönyv rovatai szerint. Ebben az idôszakban a 178 házasságból 72 volt exogám, vagyis az összes 40,44%-a. Évtizedes bontásban: 1857–1870 52, 19; 1871–1880 34, 11; 1881– 1890 32, 17; 1891–1900 28, 13; 1901–1910 32, 12. Még mindig nyomon követhetô az a szokás, hogy a nô falujában tartják az esküvôt, ugyanis az esetek többségében a nô sztánai. Ennek következtében csak egyoldalú képet alkothatunk arról, hogy mely falvakkal tartottak kapcsolatot a sztánai fiatalok, arról ugyanis nincs adatunk, hogy a férfiak mely falvakból hoztak maguknak feleséget. Mivel ebben az anyakönyvben külön jelölték a házasulandó felek születési helyét és lakhelyét, elôfordulnak olyan házasságok is, amelyek a születés helye szerint exogámok, de lakhely szerint endogámok. Ezeket endogám házasságoknak vettem. Egy esetben fordított a helyzet: a házasság a felek születési helye szerint endogám, de lakhely szerint exogám (a férfi gyerôvásárhelyi, a nô is születési helye szerint, de Sztánán él). Ezt exogámnak vettem. Van két házasság, amely születési és lakhely szerint is exogám. Ebbôl arra lehet következtetni, hogy volt egyfajta belsô mozgás, nemcsak a házasságok révén változtatták meg lakóhelyüket az emberek. Öt olyan házasság van, amikor a férfi sztánai, és a házasságok is itt köttettek, tehát nem lehet tudni, hogy hol telepedtek le. Két esetben a nô farnasi, a többiben pedig Inaktelkérôl, Tóttelekrôl, illetve Zsobokról érkezett. A többi házasságok alapján megállapítható, hogy a legtöbb sztánai nôt feleségnek Zsobokra, Nagyalmásra, Kispetribe, Bábonyba és Inaktelkére vitték. Kitelepedett nôk: Bábony 5, Bogártelke 2, Egeres 2, Farnas 3, Gyerômonostor 2, Ketesd 1, Gyerôvásárhely 2, Inaktelke 5, Jákótelke 5, Kispetri 7, Körösfô 2, Középlak 1, Magyarbikal 2, Magyarvalkó 2, Nagyalmás 9, Nagypetri 4, Tóttelek 1, Zsobok 14. A házasságok legnagyobb része a szûkebb környezetben, az alszegi falvakban köttetett: a 64 házasságból 46, vagyis 71,87%-ban a sztánaiak házasfele alszegi. Szinte minden évben volt legalább egy exogám házasság, leszámítva az 1867–1871 közötti öt évet, amikor egy sem. Ebben az idôszakban többször is elôfordul az anyakönyvben az a megjegyzés, hogy a vôlegény szabadságos katona; erre máshol nem történik utalás. Ugyanebben az anyakönyvben 1896-tól minden házasság mellett megjelenik az a megjegyzés, hogy államilag is köttetett, ugyanis ekkor vezették be a polgári házasságkötést és az állami anyakönyvvezetést. Az elsô válásra 1888-ban került sor, utána a felek újraházasodtak, mindketten Sztánán: a férfi 1889ben, a nô 1892-ben. Sem a korábbiakban, sem a késôbbiekben ilyen eseményre nem történik utalás. A negyedik és egyben utolsó anyakönyvbe 1911tôl írnak napjainkig. A házassági adatokat 1999-ig írtam ki. Ebben az idôben 208 házasságot kötöttek, ebbôl 54 exogám, vagyis az egész 25,96%-a. Az elôbbi évtizedekhez képest jelentôsen csökkent számuk.
Ennek az egyik oka az lehet, hogy a 20. században lejátszódó események következtében (világháborúk, kollektivizálás, ingázás, elköltözés) a falu egyre nyíltabbá vált, és az exogám házasságok nagy részét már nem Sztánán kötötték, az anyakönyvek így nem tükrözik a valóságot: 1911–1920: 25, 6; 1921–1930: 30, 9; 1931–1940: 32, 10; 1941–1950: 31, 7; 1951–1960: 27, 5; 1961–1970: 23, 1; 1971–1980: 14, 3; 1981–1990: 12, 5; 1991–1999: 14, 8. Legnagyobb a házasságok száma a 20-as, 30-as, 40-es években. Legmagasabb az exogám házasságok száma ebben a periódusban 1931–1940 között, majd újra megnô a 80-as, 90-es években. 1911–1920 között a házasságok csökkenése az elsô világháborúnak tulajdonítható. 1915-1916-ban egyáltalán nem kötöttek házasságot. Jelentôsen csökken a házasságok száma a 70-es évektôl, ugyanis az elvándorolnak a fiatalok a faluból, ez a korosztály hagyja el leginkább Sztánát. Az utóbbi évtizedekben gyakori az a jelenség is, hogy sztánai származásúak a faluban rendezik meg esküvôjüket, de már nem ott laknak, hanem többnyire városon. Megfigyelhetô Sztána házasodási körzetének tágulása. Elôször 1935-ben lépték túl Kalotaszeg határait, amikor Kolozsvárról, illetve Domahidáról származott a másik fél. Ugyancsak kolozsvárival kötött házasságot egy sztánai 1956-ban. Az 1980-as évektôl már egészen széles, egész Erdélyre kiterjedô a falu házasodási körzete: Déva, Kézdivásárhely, Nagyvárad. Egyre nagyobb azoknak a házasságoknak a száma, amelyek születési hely szerint exogámok, lakhely szerint pedig endogámok, ahol az egyik fél sztánai származású, ezért tartják itt az esküvôt. 1911–1999 között a házasságra lépô férfiak és nôk származási helye: Bábony 0, 1; Bánffyhunyad 4, 1; Bogártelke 0, 1; Déva 1, 0; Domahida 0, 1; Egeres 0, 1; Farnas: 2, 1; Jegenye 1, 0; Inaktelke 4, 1; Kispetri 4, 2; Kolozsvár 2, 3; Körösfô 1, 0; Magyarbikal 1, 1; Magyarvalkó 1, 0; Magyarvista 1, 0; Mákó 0, 1; Nádas 1, 0; Nagyalmás 2, 1; Nagypetri 1, 0; Siter 0, 1; Zsobok 2, 4 azaz összesen 27 férfi és 20 nô. A vizsgált idôszakban (1782–1999) a környezô falvak állnak az elsô helyen: mindkét házasfél esetében az elsô Zsobok, ez Sztána testvérfaluja. Utána következik Farnas, Kispetri, Magyarbikal, Nagyalmás, Bánffyhunyad és Inaktelke. Azok a települések, amelyekkel tíz vagy ennél több vegyes házasság köttetett, mind tíz kilométeres körzeten belül találhatók. Nagyon jól megfigyelhetô az a jelenség, hogy az eltérô vallás, kultúra, etnicitás akadályozza a házasságok létrejöttét. Jegenye is Sztána szomszédságában, tíz kilométeres körzetében van, de római katolikus, így az elmúlt kétszáz év alatt csupán egyetlen házasságot kötöttek a két faluból való fiatalok, azt is a közelmúltban, a hagyományos értékrend gyengülésével. Az évszázadok folyamán változott Sztána házasodási körzete. A legszorosabb kapcsolatot fenntartó községekbôl folyamatosan választottak házastársat (Zsobok, Kispetri, Farnas, Nagyalmás), de a többi település iránt változott az érdeklôdés. Inaktelkével 1857 után indult meg a szorosabb kapcsolat. A tizenkét házasság közül tizenegyet a 19. század második felétôl napjainkig kötöttek. Magyarbikallal fordított a helyzet. A legintenzívebb kapcsolatot 1820–1856 között tartották, de 1911 után már csak két házasságot kötöttek. Ugyancsak a 20. századra tûnt el szinte teljesen Sztána házasodási kapcsolataiból Gyerôvásárhely,
Nagypetri, Bábony, Bogártelke, Körösfô. Azokkal a falvakkal, amelyekkel három vagy ennél kevesebb házasság jött létre 1782 és 1999 között, azokkal a kapcsolat gyenge, esetleges. Megfigyelhetô, hogy a legintenzívebb az alszegi falvakkal, a leggyengébb pedig a nádasmentiekkel, illetve az átmeneti vidéken fekvôkkel. A házasodási körzet szintjén egyfajta bezárkózás
figyelhetô meg a 19. század második felében. Ebben az idôszakban sokkal nagyobb az alszegi falvak aránya, és az esetek kis részében lépték túl a falu tíz kilométeres körzetét. A 20. században pedig nagyfokú a nyitás, az exogám házasságok túlsúlyba kerülnek.
ÁGOSTON PALKÓ EMESE
Etnikai feszültségek a magyar–román egymásról alkotott képben A kalotaszegi magyarok és románok által egymásról alkotott kép nagyon összetett, voltaképpen falvanként változó. A társadalomnéprajz eddig nemigen vette – sokáig nem vehette – figyelembe az 1940–44es, kétszeres impériumváltás által hagyott mély lelki nyomokat a két etnikum kapcsolatában, ami pedig a jelenkorig meghatározó szerepet játszik az egyes falvak életében, az egymásról kialakított kép negatív, vagy pozitív voltában. A terepen járó kutatók valószínûleg hallanak róla, hogy súlyos atrocitások történtek a térségben, hogy Kalotaszeg minden magyar faluját kirabolták 1944-ben. Ennek ellenére nem foglalkozott eddig a társadalomnéprajz az idôszak máig ható társadalmi vetületeivel. Tudjuk, hogy még mindig jelentôs politikai töltete van ennek a problémakörnek, de a jelenkori társadalom vizsgálatakor, a falvak, közösségek közötti kapcsolatháló kutatásakor ez a kérdés nem kerülhetô meg. Az 1940–44. közötti idôszak hordozza magában azt a legnagyobb horderejû interetnikus feszültséget, amely máig hatóan meghatározza a román–magyar egymásról alkotott képet. A téma fontosságára nem az általánosságban megfogalmazott sztereotip értékítéletek hívták fel figyelmünket, hanem az, hogy a román és a magyar falvak közötti mindennapi kapcsolatokat, illetve az elzárkózás okait vizsgálva ebbe a problémába ütköztünk lépten-nyomon. A „soha be sem tenné a lábát” a másik falujába, vagy – konkrét gazdasági kapcsolatra utalva – „disznót se venne, vagy adna el” egy magyarkapusi magyar egy egerbegyi románnak típusú negatív értékítéleteknek mi az oka, mi a háttere? Ugyanakkor pozitív értékítéletekkel is találkoztunk. A kapusiaknak a gesztrágyiakról alkotott véleménye minden esetben pozitív, jó emberi és gazdasági kapcsolatban állnak velük. Magyarkapus mindkét említett román faluval szomszédos, de gyökeresen eltérô értékítéletet alkot róluk. Mi lehet ennek az oka? A problémafelvetés megfogalmazódását elôsegítette, hogy román nemzetiségû tolmácsunk hívta fel figyelmünket arra, hogy Malomszegen csak ahhoz a családhoz menjünk, amelyikkel neki személyes baráti kapcsolata van, viszont Derétén bárkihez fordulhatunk, akár tolmács nélkül is, mert a magyarokkal biztosan segítôkészek lesznek. Miért tartanak a kalotaszegi román falvakban általános értelemben „a magyaroktól”, és miért oszlik meg a magyar közösségek értékítélete konkrét falvakat, családokat megnevezve a mellettük élô románokról? Milyen, a Kalotaszeg társadalomkutatásának figyelmét eddig elkerülô, búvópatakszerû, az ismert, objektiválódott felszíni interetnikus kapcsolatok alatti, azt determináló tudati rendszerrôl van szó? Léteznek tehát a kapcsolatoknak tudati vonulatai, amilyen
pl. az ellenségkép, de a Kalotaszeg-tudat, tatár eredet stb. is, valamint mindezeknek manifesztálódott formái, ami a kapcsolatok megvalósult, látható, könynyebben felismerhetô rendszere, amilyen pl. a házasodási kör, vagy a különféle gazdasági kapcsolatok. A néprajzkutatónak, szociálantropológusnak nem feladata, hogy a bûnösöket keresse, hogy a konkrét események szálait kibogozva nevesítse a gyilkosokat és rablókat, de a társadalomvizsgálattal összefüggô tényfeltárás és az okok földerítése, elemzése igen. A kétszeres impériumváltás során polgári személyek ellen elkövetett atrocitások azért fontosak, mert a kalotaszegi társadalom kapcsolatrendszerét, a magyar–román mindennapi érintkezést a mai napig befolyásolják. Vegyes nyelvû, nemzetiségû vidékek kutatása nem kerülheti meg, hogy szembe nézzen az etnikai feszültségekkel, azok okával, fokával, változásaival és következményeivel. Fontos szempont az is, hogy a jelenkori magyar kisebbségi lét megélésekor a fenyegetettség érzés milyen szerepet játszik az egyének és az egyes közösségek, csoportok önazonosság tudatában, viselkedésében. E kutatói alapállásunknak megfelelôen, a konkrét bûntényekrôl soha nem faggattuk adatközlôinket. Ha többször emlegette valaki, hogy ebben, vagy abban a faluban „nagy románok”, vagy „vad románok” laknak, akkor csak azt kérdeztük meg, hogy miért vélekedik így… Társadalom néprajzi szempontból végtére is nem az a fontos, hogy történetileg megalapozott-e az a magyarságról alkotott kép, amit a tárgyalt háborús idôszak román propagandája rendkívüli mértékben befolyásolt, és amely a kalotaszegi románságban napjainkban is él. Számunkra az a döntô, hogy ez az ellentmondásosan kialakult vélemény hogyan hat a mai magyar–román kapcsolatokra, miként vetül rá a falvak, közösségek, személyek közötti legkülönbözôbb emberi viszonylatokra. És ugyanez megfordítva is igaz a magyarok által alkotott románságképre. Sajátos az 1944. ôszi magyarellenes gyilkosságok és rablások emlékének az egyes kalotaszegi magyar falvakban való tudati leképezése. Minden kalotaszegi magyar, vagy vegyes lakosságú faluban, a hetven évnél idôsebbek pontosan fel tudják sorolni, hogy 1944. ôszén – a katonákon kívül –, mely román falvakból jöttek kirabolni ôket. Nem általánosan „a románok” követték el a szörnyûségeket, név szerint meg tudják nevezni az atrocitásban részvevô, vagy a rablást elkövetô családokat… 1944. augusztus 23-án, Románia a németek oldaláról kiugrott a háborúból, ezzel Erdély déli részén a frontvonal egy nap alatt átrajzolódott. A magyar–román államhatár, Észak-Erdély 1940-es Magyarország-
23
24
hoz való csatolásának köszönhetôen, ekkor még Kalotaszeget hosszában kettészelve futott, többé-kevésbé párhuzamosan a Bánffyhunyad–Kolozsvár országúttól 7-15 kilométerre délre. Az államhatár román oldalán ekkorra már óriási a készültség, a felfegyverzett, a reguláris hadsereg keretein belül kialakított, az erdélyi regionális helyben mozgósított zászlóaljakat (batalioanele fixe regionale pentru Transilvania) készenlétbe helyezték. A visszaemlékezések ezt a hiányos katonai ruházattal felszerelt, kevés tiszt által irányított, laza fegyelmû (fél)katonai szervezetet batalion fixként emlegetik. A Gyalui havasokban és az Erdélyi-Érchegységben öt állomáshelyet állítottak fel, amelyek közül a jósikafalvi Szamos nevû egység vett részt a kalotaszegi falvak elleni atrocitásokban. (Ugyanez az egység vett részt a Fekete-Körös völgyében történt vérengzésekben, így a hírhedt gyantai tömegmészárlásban is, ahol 47 ártatlan magyar civilt gyilkoltak meg.)… A tényleges frontharcokban kevés szerepet játszottak. Az 1944 ôszén gyorsan elôretörô szovjet hadsereg nyomában, a frontvonal mögötti akcióik – amiket partizánellenes, rendteremtô tevékenységnek neveztek – valójában a magyar civil lakosság elleni gyilkosságokból, kegyetlen kínzásokból, asszonyok és leányok megerôszakolásából, fosztogatásokból, gyújtogatásokból és a lakosság megfélemlítésébôl álltak… A batalion fix katonái mellett az önkéntesek, az ún. Maniu-gárdisták is jelentôs szerepet játszottak a kalotaszegi magyarellenes cselekményekben. Az augusztus 23-i román kiugrást követôen, Bukarestben és a nagyobb dél-erdélyi városokban azonnal megkezdôdött az önkéntesek toborzása. Az Észak-Erdély felszabadítására megszervezett önkéntes alakulatokat – a parasztpárti politikus Iuliu Maniu után – Maniugárdistáknak hívták a Székelyföldön és a Mezôségen. Kalotaszegen mindenki voluntároknak (önkénteseknek) nevezte, a gyakran a halál önkénteseiként is emlegetett különítményeseket… A felheccelt közhangulat hôsként tekintett a Maniu-gárda alakulataira, amelyek a batalion fix egységekhez hasonlóan nem a frontvonalban küzdöttek, hanem a harcoló szovjet hadsereg mögötti övezet „rendteremtésében” merült ki a tevékenységük. Akcióik jellege is a batalion fix imént részletezett erôszakcselekményeihez volt hasonlítható. Kalotaszegen azonban a visszaemlékezésekben nem érzékelhetô olyan kontúrosan a voluntárok szerepe, mint a Székelyföldön. A gyilkosságokat nem látványosan, az egész falu szeme láttára követték el, hanem titokban, általában vagy éjszaka, vagy a falvak határában. Ennek az lehetett az oka, hogy mire Kalotaszegre érkezett a front – október második fele – addigra már széleskörû visszhangja volt a szeptemberi székelyföldi vérengzéseknek… A kalotaszegi magyar közösségek tudatában élénken élô atrocitások mellett az 1944. október végi fosztogatások, rablások emléke is minden faluban eleven. A máig számon tartott keserû sérelem oka – a jelentôs anyagi kár mellett –, hogy szomszédos, jól ismert, a magyar közösségekkel kapcsolatot tartó román falvakból jöttek kirabolni ôket! Míg a polgárok által elkövetett emberéleteket követelô atrocitásoknál mind a magyarokat, mind a románokat felelôsség terheli, addig a rablások, fosztogatások tekintetében gyökeresen más a helyzet. Magyaroknak elképzelhetetlen lett volna, hogy magyar falvak kerekedjenek fel és szekérrel járjanak kirabolni szomszédos vagy távolabbi román falvakat. Arra nem is gondolva, hogy a gyors vagyonszerzés reményében falubeli románokat fossza-
nak ki. Viszont 1944 ôszén román részrôl a magyar lakosság kárára ez mindennapos gyakorlat volt. Az 1944-es román fosztogatást az idôsebb magyarok keserû iróniával csak „októberi nagyvásárként” emlegetik, ahol ellenérték nélkül mindenki vihetett annyit, amennyit, és azt, amit akart a magyarok értékeibôl. A mai napig meg tudják nevezni azokat a családokat, amelyek részt vettek a fosztogatásban. Ez az az érzékeny pont, ami miatt kikerülhetetlen a magyar–román kapcsolatok vizsgálatából a most tárgyalt idôszak. Voltaképpen nehéz olyan magyar családot találni Kalotaszegen, amelyikbôl ne volna személyes kárvallott. Ha fokozni lehet, akkor a legkiábrándítóbb, a legnagyobb sérelem az volt, amikor a saját falubeli románok fosztogattak helyi magyar családokat, amire szintén több helyen volt példa. Kalotaszentkirályon és Zentelkén a rablásokat vezetô emberek helyi románok voltak. Gyerômonostoron, Magyarókerekén, Nagypetriben és Gyaluban számos esetrôl számoltak be az öregek, amikor a helyi románok közül is sokan részt vettek. Ezekben a vegyes lakosságú falvakban, az 1944-ben történt rablásoknak is köszönhetôen, máig az átlagosnál fokozottabban konfliktusokkal terhelt a magyar-román kapcsolat. A községen belül kisebbségben lévô, gyorsan apadó számú gyalui magyarok a helyi románok rablása miatti bizalmatlanságukban gyakran emlegetik azt a szólást, hogy: „Akkor se higgy a románnak, ha már háromszor kaszáltál a sírján.” Gyalu egyik mellékutcájában élô idôsebb magyar emlegette, hogy: „tizennégyszer raboltak ki, tizennégyszer fordultak szekérrel, mikor elhordták mindenünket.” A legdurvábban a havasi Meleg- és Hidegszamos román falvak lakói fosztogattak, erôszakoskodtak a magyarokkal. A helyi románok fôleg a búzát vitték el, mert Gyalunak nagy határa van, módosabbak a gazdák, mint a környékbeli falvakban. „Volt, amelyik csak vigyorogva kért, tudta, hogy úgyis adnak, mert mást nem tehetnek” a megfélemlített magyarok. A visszaemlékezések szerint egy fosztogatót meg is öltek Gyaluban. „Egy szamosi román már kiment… bácsi házából, már az utcán volt a rabolt holmikkal, mikor a bácsi mérgiben utána szaladt és hátulról megcsapta fejszével. Azután elmaradt a rablás. Gyávák a románok.” Az elégtételt vett gyilkost az emlékezôk szerint börtönbe zárták. Mindamellett szükséges megjegyezni, hogy Gyaluban a magyarság száma nagy arányban csökken. Kolozsvár közelsége miatt jelentôs mértékû az idegenek beköltözése... A gyalui magyarok helyzete, peszszimizmusuk egyre inkább a Kalotaszeg peremvidékén lévô, elrománosodott szórványtelepülések elkeseredettségével azonos. Magyar adatközlôt is csak úgy talál az ember – egy szûk kis „magyar körzettôl” eltekintve –, ha a zöld kerítésû házakba kopogtat be. Gyaluban, a Szucsági utcában például 80-100 méterenként ha van egy zöld kerítés. Ezt a tanácsot – a zöld kerítést illetôen – egy helyi volt presbitertôl kaptam. Magyarókerekén a konszolidált románokkal való mindennapi kapcsolat mögötti feszültségekre enged következtetni egy idôs férfi megfogalmazása: „Mi itt a románokkal színbôl jól vagyunk. De hogy szívbôl-e? Azt nem tudom.” „A román világ rettenetesen sok veréssel jött be” – mondják az idôsebb farnasiak. Farnason volt a román csendôrség is. Oda vitték a környékbeli falvakból megverni a magyarokat. A faluba helyi románok vezették be az oroszokat és szabadították rá a magyarok házai-
ra. Az asszonyok közül sokat megbecstelenítettek, egy a templom mellett lakó idôs adatközlô mesélte, hogy édesanyja két hétig a harangláb emeletén bújt meg, hogy ne erôszakolják meg. Farnasról és Zsobokról a bedecsi és dongói havasi románok vitték el a jószágokat és rabolták ki a falut. A helyi románok – a Gyaluban hallottakhoz hasonlóan – elsôsorban búzát és egyéb terményeket raboltak. A kalotanádasi románok pedig szüretkor jöttek a termést ellopni Zsobokról. Sárvásár magyar lakói Zsobokra menekültek a front elôl, ahol mindenkit befogadtak. Sárvásárt „az utolsó szögig” kirabolták az oláhbikali, bedecsi, erdôfalvai és dongói románok a havasból. Külön kiemelik a helyiek, hogy csak a derétei románok nem jöttek rabolni a havas felôl, azok rendes emberek, „jó románok.” Egy idôs sárvásári adatközlô asszony édesapjának a házából mindent elvittek, majd felgyújtották az épületet. Ez szolgáltathatja az alapot ahhoz az emlékezethez, hogy Sárvásárt fel akarták égetni. Négy olyan nagyobb román közösséggel találkoztunk összesen, ahonnan – tudomásunk szerint – nem jártak rabolni a magyar falvakba. Ezek Gesztrágy és Deréte román falvak valamint a vegyes lakosságú Magyarvalkó 700-800, és Magyarkiskapus 500-600 lelkes románsága. A valkói románok – mivel Valkó Dél-Erdélyben maradt a bécsi döntés után – cukorral kereskedtek (sóért) feketén az új határon át, a Magyarországhoz csatolt falvakkal. A helyi magyar–román vegyes lakosság konszolidált viszonya mellett a magyar falvakkal való jó gazdasági kapcsolat is magyarázat lehet arra, hogy egyetlen valkói román család sem vett részt a magyar falvak kirablásában. A színtiszta román Deréte és Gesztrágy esetében is a közösség morális tartása egészen kirívó egy olyan idôszakban, amikor a magyar falvakban való szabadrablás megengedett és teljesen bevett gyakorlat volt a románok körében. A pár száz lelkes Gesztrágy magyar falvak közé ékelôdött be, a Magyarkapusról Mákóra vezetô út mentén fekszik. Módos gazdák lakták. Mikor a Nagyvárad–Kolozsvár fôútvonalon fekvô Magyarkapus magyar lakosai menekültek a front elôl, akkor mindenkit befogadtak a gesztrágyiak, akik náluk kerestek menedéket. Kevesebben, de Kiskapusra is menekültek Nagykapusról, ahol a Szamára nevû falurészben lakó románok fogadták be a magyarokat. Gesztrágygyal ezért különösen jó a nagykapusiak viszonya. Ezzel ellentétben a havas felé szomszédos román egerbegyiekkel nincs semmilyen kapcsolatuk, és csak rosszat mondanak róluk, ha lehet, be se teszik a lábukat Egerbegyre, szóba se állnak az ottaniakkal. Mi elôször csak a lenézô megjegyzésekre lettünk figyelmesek, ahogy az egerbegyiekrôl nyilatkoztak: „Piszkosak, nem fürdenek.” „Kint áll a trágya a ház elôtt.” „Nem becsületesek az üzletelésben.” „Egyszer vettek tôlünk disznót, akkor sem hozták vissza a fakutulyát, amiben elvitték a disznót.” „Lopják a havasban a fát, nekünk meg jó pénzért eladnák tüzelônek.” Mikor késôbb a gesztrágyi románoktól kérdeztük, hogy miért ilyen rossz a kapusiak véleménye az egerbegyiekrôl, akkor ôk mondták – kicsit szégyellve –, hogy méltán haragszanak rájuk a kapusiak, mert Egerbegy rabolta ki ôket 1944 ôszén. A gesztrágyi románok ugyan házasodnak az egerbegyiekkel (ez a legközelebbi jelentôs román közösség), de mélyen elítélik a mai napig, hogy kifosztották 1944 ôszén Magyarkapust. Deréte Nyárszótól és Körösfôtôl a havas felé esik. Keletrôl, délrôl és nyugatról a tiszta román és a fosztogatásokban élenjáró Bedeccsel, Erdôfalvával és Ka-
lotabikallal határos. Ennek ellenére nem vettek részt a rablásokban, nem követtek el atrocitásokat. A mai napig számon tartják, hogy valamikor magyarok lakták a falut, de még a 19. században elköltöztek innen. A deréteiek élénk kapcsolatban állnak ma is Nyárszóval, ahova a helyi románok miatt jártak mulatságba. Nyárszón pedig együtt tartották a mulatságot a magyarokkal. A deréteiek Körösfôvel jól mûködô gazdasági kapcsolatot tartanak fenn a mai napig. Körösfôre sokan szegôdtek el kômûvesnek és ácsnak. A jó magyar–román emberi kapcsolatokra – ha legenda is, de jellemzô – szép példát hallottunk Derétén: „Egyszer elaludt a deritei román csordás, és a tehenek, bivalyok átmentek a körösfôi határba, ahol kárt csináltak. A csordás és egy másik ember a faluból átmentek Körösfôre és fizetni akartak a kárért. De a körösfôiek ezt nem fogadták el, sôt fizettek nekik egy jó evéstivást.” A módos vásároshelyet, Bánffyhunyadot, különös alapossággal fosztották ki 1944 októberében. Sok magyar megpróbált az állataival és némi vagyonkájával kimenekülni a településrôl. Egy nyárszói idôs román visszaemlékezése szerint: „Hunyadról volt olyan nagygazda, aki tizenkét ökörrel menekült Nyárszóra a rablás elôl, mert Hunyadot nagyon meglepték a románok. Na aztán itt se mondhatni, hogy biztonságba lett volna…” Szinte lehetetlen öszszegyûjteni a viszszaemlékezések alapján pontosan, hogy honnan jöttek rabolni Hunyadra. Talán a legtöbb panaszt a kiskalotai románok fosztogatásáról hallani, de jöttek a havas más falvaiból, így Bocsból, Incselbôl, Kalotabökénybôl, Viságról, a szomszédos Marótlakáról, Malomszegrôl, a Füldekrôl (Alsó-, Közép- és Felsôfüld) és – ha szórványosan is – de bizonyára más falvakból is. Az 1980-as években megélénkült a magyarországi és helyi érdeklôdés a régi viseletdarabok, lakástextíliák, díszített használati tárgyak iránt. Az 1970-es 80-as években kivetkôzô környékbeli és havasi falvak románsága ekkoriban a saját viseletdarabjain és régi tárgyain adott túl. Az 1989-es politikai változás óta, a még inkább megnehezedett megélhetési viszonyok miatt, a hunyadi keddi hetipiacon és a vásárokon, sokszor az 1944 ôszén elrabolt, még meglévô magyar tárgyakat árulják kényszerûségbôl. Számos történetet hallottunk, amikor idôsebb hunyadi, szentkirályi, bikali asszonyok panaszkodnak, hogy ráismernek saját bujkájukra, muszujukra, festett bútorukra. (Ugyanígy kerülnek elô tárgyak az 1956-os rablásból, amit a hunyadi Nagy utca égésekor vittek el a helyi románok.) Ezek az egykori saját tulajdonú tárgyakra való ráismerések nap, mint nap elôfordulnak, újból és újból feltépve régi sebeket. Az egyik Bánffyhunyadhoz közel esô színromán faluban az adatközlô vendéglátóink megmutattak egy bútort, amit ôk büszkén régi-régi román bútornak mondtak. Egy díszesen faragott, politúrozott könyvszekrény volt, amit egyértelmûen nem a paraszti lakáskultúrában, hanem csak módos polgári házban használhattak. Mivel nem érzékelték a kirívó stílustörést, ezért gondolták, hogy megmutathatják. Valójában Bánffyhunyadról „szerezhette” valamelyik felmenô rokonuk az 1944 ôszi szabadrablás idején. Nagy valószínûséggel a Bánffyhunyad környéki, a felszegi magyarok által „vad románnak” titulált falvakban (Malomszeg, Marótlaka, Kiskalota) több ilyen széthordott, elrabolt bútordarab lappanghat… Nyárszó – mint a felszegi magyar falvak általában – fokozottan ki volt téve az 1944 „októberi nagyvásár” havasi román fosztogatásainak. Azért, hogy a ve-
25
gyes lakosságú falut nem ismerô havasi mócok azonosíthassák a magyar portákat, ezért a házak falára felfestették, hogy melyik a magyar és melyik a román. Középkorú adatközlôink említették, hogy gyerek korukban, az 1950-es években is látszott egy két falon a felírás „român”, ami azt jelentette, hogy az védett ház, oda ne menjenek rabolni. A magyar házakban szabadrablás folyt, mint a többi kalotaszegi magyar faluban. (Talán mondani se kell, hogy ez a falra festett etnikai megkülönböztetést szolgáló jelölés milyen bibliai és történelmi párhuzamokat idéz.)… Végezetül fontos megjegyezni, hogy mind a magyar, mind a román visszaemlékezések úgy tartják, hogy a bûnt bûnhôdésnek kell követnie. A magyar, a román gyilkosok és a román rablók a közhiedelem szerint „csúnya halált” haltak, iszákosak, öngyilkosak lettek, vagy rákos és egyéb halálos betegségben nyerték el isteni büntetésüket. Bûnük elkövetése óta a románokat „hurcolja a rossz.” Szemléltetésül idézünk egy magyargyerômonostori véleményt: „Most vótak itt románok, akik elmentek Magyarországra (ti. az Észak-Erdélybe esô közeli falvakba), Körösfôre, Szentkirályra rabolni. Valósággal. Aztán nekem valamelyik nap mondta egy román: Dumnezeul – azt mondja –, nu doarme. Mert a Bernát Cucujnak a feleségit agyvérzés érte, s hogy milyen átok van a csalá-
don. Akkor a férje eltörte a lábát. Ennek állítólag az apja rabolt. Az asszonynak is az apja. Zsobokig elmentek, és szekérszámra hozták a gabonát. Meg elhozták a lovakat. Osztán belécsapott a villám a csûrjibe, s aztán hamar meghótt. Hát igen... Ez még a vallással is összefér. Ez így is van. Van itt több ilyen család is. S a többi is megjárta. Olyan jelenségek vannak, hogy vannak.” Pusztán a rablások tényét meg sem említjük azoknak a falvaknak az esetében, ahol nem hallottunk személyes visszaemlékezést, az egyes megtörtént esetek konkrét narratíváit. Mondják, hogy Damost és Jákótelkét is a havasról rabolták ki. Kiskalotai, roskai, bocsi, incseli, oláhbikali, oláhgyerômonostori és bedecsi románok jöttek szekerekkel: „Vittek mindent, amit lehetett.” A havasiakon kívül jöttek még rabolni Marótlakáról és Kalotanádasról is. Külön emlegetik, hogy a deréteiek és a magyarvalkói románok nem jártak fosztogatni. Gyerôvásárhelyre a havasról, Gyerôfidongóról, Bánffydongóról és Balkfalváról jöttek rabolni. Szucságot fôleg a szászfenesi románok rabolták ki, de jöttek páran a havasról (szamosiak, isztolnaiak) is fosztogatni…
BALOGH BALÁZS – FÜLEMILE ÁGNES
A sztánai házak és porták
26
yKalotaszegen egy telken általában több nemzedék lakott együtt, mivel régi szokás szerint a fiatalok nem költöztek máshová, hanem a szüleik portáján építkeztek. Az egyik gyerek, ha családot alapított, az öregházhoz ragasztotta saját házát, a másik vele szemben épített, és így tovább, amíg volt szabad terület a telken. Sztánán is találhatóak olyan telkek, melyen több lakóépület áll, de az „öregházakat” általában már nem lakják. Sztánára azonban a keskeny telekre, oldalhatárra emelt lakóház sokkal inkább jellemzô. A házak a falu fôterén közvetlenül a telekhatárra épültek, az utcákban azonban a lakóépület elôtt kis díszkert található. A sztánai ház is kalákában épült, legtöbbször terméskô alapra rakott boronafalakból. A kôalapra épített házak sokszor kétszintesek: alul kap helyet a konyha, tároló helyiségek, de több generáció együttélése esetén az idôsebbek is itt laktak. A házépítés módját (visszájára fordítva) Sztána utcáit járva könynyen megfigyelhetjük: a lepergett vakolat, tapasztás, az itt-ott megbomlott tetô látni engedi a népi építészet szerkezeti sajátosságait. A ház fából készült falait fer-
dén lécezték, ami a tapasztás tartósabbá tételére szolgált. A tapasztás lehetett sárból, agyagból vagy mész, cement és homok keverékébôl. A ház falait itt is szokás volt kékre színezni, igaz ma már Sztánán csak néhány kékre festett épületet találunk. Sztánán a három hagyományos kalotaszegi tetôfedési típus (a szalmafedés, a magastetôs zsindelyfedés és a vágott fedés) közül csak az utóbbira találunk példát. Ez a fedéstípus zsindelyes, alacsony hajlásszögû és a ház két végénél a fedél nem döntött, hanem „függôlegesen le van metszve és zsindely helyett be van deszkázva, de úgy, hogy alul is, felül is kis zsindelyeresz maradt” – írja Jankó János monográfiájában (Kalotaszeg magyar népe. 1892). Az eredetileg zsindellyel fedett házakat ma már mindenütt cserép borítja, zsindelyt csak néhány gazdasági épületen fedezhetünk fel. A falusiak szerint ezeken is csak azért, mert a tulajdonosnak nem volt pénze lecserélni. A sztánai házakra leginkább a nyeregtetô (és a kontyolt nyeregtetô) jellemzô, deszkázott, vagy újabban falazott oromzattal. Az oromzatot többféleképpen is
díszítik: egyrészt a deszkázatból kifûrészelt szellôzônyílás alakjával, másrészt (és ez a gyakoribb) rátétes faragott lécekkel. Ez utóbbinak jellegzetes helyi formája a cserebogár-ábrázolás és a fél vagy egész körben sugarasan egymáshoz illesztett lécekbôl kialakított minta (pávafark motívum). Azonban Sztánán leggyakrabban a deszkázott, vagy falazott oromzat elé kiugró ereszdíszítés fordul elô. Ennek is több formáját figyelhetjük meg. A legegyszerûbb kialakítás az, amikor az ereszre a tetô két alsó élénél és gerincénél egymást keresztezô, végükön faragott négyzetes keresztmetszetû léceket erôsítenek. Másutt ugyanezeken a helyeken áttört faragású deszkázatot láthatunk. Ennek továbbfejlesztett változata az a kialakítás, amikor már egy elôretolt második oromzatot faragnak, amit félkörívben, vagy merôleges vonalak mentén kivágva válik láthatóvá az eredeti oromzat. Újabban az oromzatot is falazzák és vakolják, ez elé kerül a tetô faragott ereszdíszítése. Az ablak a kalotaszegi házaknak az utcára nézô oldalára van vágva. „Régen ez ablakot marha
gyomrából vett hólyaggal vagy böndôvel takarták be, ami persze, ahányszor az ajtót betették nagyot puffant, akár a dob; hogy világosabb legyen, tûvel cirádákat lyuggattak a bôrbe” – írja szintén Jankó ugyanott. A böndôs ablakok persze az üvegezés elterjedésével eltûntek; az újabb nyílászárókat nagyobbra vették, de a díszítés igénye továbbra is megmaradt: Sztánán az ablakkeretet zöldre (sztánai zöld) szokás festeni, a „friglit” meg fehérre. Utcaajtó, kapu és utcapad A tornác egyik vége hagyományosan az utcára nézett, a másik vége vak volt, ugyanis itt kapott helyett a kis kamra (és sok esetben innen nyílt a padlásfeljáró is). A tornácnak néhol nem volt párkányzata, de a módosabb gazdáknál mindenütt megtalálhattuk a heregyét (deszkakerítés), melynek függôleges deszkáit alul illetve felül párkánydeszka fogja öszsze. A tornác utca felôli oldalát is bedeszkázták, vagy sûrûn rácsozták, aminek különösen a nyári idôszakban volt szerepe, mivel ilyenkor kihozták az ágyat, és itt aludtak. Ez a fajta tornác ma már csak a legrégebbi házaknál figyelhetô meg, ugyanis sok helyen L-alakban körbefut, vagy csak kis részen, a bejáratnál maradt meg, esetleg beüvegezték, vagy az átalakítások során kis, fedett, üvegezett elôtérré alakították. Más házaknál a tornáchoz toldották hozzá az üveges verandát. Ha a ház két szintes, a tornác a felsô szintre került, innen nyílnak a lakószobák, néha a kamra, vagy a padlásfeljáró is. Varga János bácsi háza is ilyen, a tornácra vezetô lépcsôt maga válogatta, faragta és építette, de nem alabástromból, hanem sokkal tartósabb mészkôbôl. A tornácról a hagyományos elrendezés szerint a pitarba, másnéven fisázba (füstház; tulajdonképpen a konyha) jutunk, aminek fô része a kemence volt. Ma már ez az elrendezés nem jellemzô Sztánára, és sem a fûtés, sem a kenyérsütés, vagy fôzés funkcióját nem a kemence látja el. A legtöbb házban kályhával, cserépkályhával fûtenek és már nem is sütnek házikenyeret a faluban, a kemencét csak néha használják aszalásra és kalács készítésére. A kemence Varga János bácsinál még benn van a házban, és ô még használja is, de elmondása szerint már sokkal kisebb, mint eredetileg volt, mert lebontották egy részét, és átépítet-
ték. Szôke Erzsi néniék viszont nemrég (egy éve) építettek új kemencét, füstölôvel együtt. A mennyezetet (menyegzet) a folyógerendákra fektetett gyalult, festetlen deszkák alkották (pórfödém), melyeket a régebbi házaknál a mestergerenda támasztott még alá. A padló vert (taposott) föld volt, „marhaganéjjal megfuttatva vagy meghajtva” (Jankó). A mai sztánai házak helyiségeiben már hajópadlót találunk, az alsó szinten, vagy a legrégebbi házakban van már csak vert padló. A ház bútorzata sokféle lehetett, de a régi kalotaszegi ember ruháit, élelmiszereit többnyire ládákban tartotta. A sztánai házak berendezése általában nagyon vegyes: még megtalálhatóak a hagyományos kalotaszegi, festett bútorok, keveredve a mai, illetve minden kor jellemzô használati és dísztárgyaival. Varga János bácsi házában például a még meglévô festett bútorokról megtudtuk, hogy a felesége festette ôket. A lakóházhoz legközelebb álló épület hagyományosan a gabonás, ezután következik a fás szín és a disznópajták. A sertésólak legtöbbször egy fedél alá épültek a színnel. Hátul az udvarban rendszerint keresztben épült csûr áll, melyet belül három részre osztottak: közepe a csûr híja (ide állítják be a szekeret, vagy más eszközöket), egyik oldala a pajtahíja (a nem igavonó marha számára), a másik oldala a járomhíja (a járom alá való marháknak). Ez a telekfelosztás és a csûr kialakítása még ma is sokhelyütt megfigyelhetô. A sztánai csûrök, melléképületek jellegzetessége, hogy a közelben bányászott alabástromból rakták a falaikat, vagy legalábbis ilyen alapra épültek. A hagyományos kalotaszegi telekszerkezet szerint a csûrön keresztül juthat az ember a csûröskertbe, mely többnyire gyümölcsös, ezután a veteményeskertbe, majd a nagykertbe. A csûröskertben (más néven szénás- vagy kiskert) általában állt egy kazal széna, egy-két kalangya (26-30 kéve) gabona, egy kis kóst (marhaszéna), és egy kevés avasos- vagy ó-széna. Ma már a gazdálkodás hanyatlásával csak nyomokban lelhetôek fel a porta ezen egykor igen fontos „tartozékai”. A telek felosztása persze nem változott, csak már nem tartanak annyi állatot, amennyi miatt szükség lenne nagy mennyiségû takarmányt tárolni a ház közelében.
A sztánai telkeken azért még meg van a gyümölcsös, melyben elmaradhatatlan a szilva, de találunk diót, meggyet, almát, körtét is. „A kalotaszegi sokat ad a jó friss vízre: az az egészség, mondja, – ép azért kútjaira sokat ad” (Jankó) Ez a 19. századi állítás Sztánára egyáltalán nem igaz, ugyanis itt csak elvétve találunk kutat a házak udvarát, és azokat sem használják. A vizet a falu több pontján megtalálható csobogókból hordják a házakhoz, mert – a falusiak szerint – a kutaknak nem jó a vize. A sztánai faluképet összességében nem jellemzi a hagyományos telekfelosztás és házépítés, inkább a sokféleség figyelhetô meg. Ha egy ház valaha a régi kalotaszegi szokások szerint épült is, mára hozzáépítettek vagy átalakították azt. A népi építészet egyes elemei kiválóan megfigyelhetôek, azonban legtöbbször újabb kori vagy más népcsoportoktól átvett megoldásokkal keveredve. Az újabb házak már téglából készültek, a tornác eltûnt, átalakult, vagy áthelyezôdött rajtuk, de még az ilyen épületeken is ott találjuk a faragott oromzatdíszt. Az alabástromból rakott falak (kerítések, gazdasági épületek) azonban nemcsak különleges szépséget kölcsönöznek az egyes portáknak, de egységbe is foglalják az egész falut, meghatározó részévé válva a faluképnek.
MLAKÁR VIVIEN
27
Sztánai emlékek
28
Nagyon sok szép emléket ôrzök gyermekkoromból, amikor csak nyaralni jártunk ki, nagylánykoromból, amikor már állandóan itt laktunk, itt esküdtem a cserefák alatt, itt raktunk fészket az urammal 1943ban, itt csodálkozott rá a világra legnagyobbik fiam. Szüleimmel 1924-ben jártam itt legelôször, nyaralni jöttünk a Hintz-villába, amelyet késôbb nagybátyám, Ferenczy Gyula vett meg. Kós Károly tanácsára jöttünk, aki édesapám jó barátja és szerkesztôtársa volt, s aki családjával ott lakott az azóta legendássá vált Varjúvárban. Nagyon jól éreztük magunkat, s nagyapám segítségével még abban az évben meg is vásárolták Vargáéktól a Kósékkal szomszédos telket, s a Kós tervei alapján építettek rá egy nyaralót. Ebédlôjében a szemöldökfán ma is ott áll a felírás: Épült ez a ház Isten segedelmével, nagyapa jóságából Ágnesnek és Juditnak Kós Károly tervei után A. D. 1925. Igaz, alóla a cserépkályhát rég széthordták, félszáz esztendeig a piros-kék jellegzetes régies Kós-betûkbôl álló írás is lemezdarab alatt pihent. Édesapám Kós hatására maga is félig kalotaszegivé vált, a Csáki bíró lánya címû kalotaszegi ballada-feldolgozását helyi gyûjtésre építette, sikerrel adták elô falusi mûkedvelôk a harmincas és negyvenes években. Az ô népköltészet iránti érdeklôdését (Kovács) Ágnes néném örökölte, több kiadásban megjelent Ketesdi népmesék címû kötetének anyagát egyetemista korában gyûjtötte és tette közzé, az itt szerzett tapasztalatai vetették meg az alapját a magyar népmese-katalógusnak. Édesanyám volt az, aki nemcsak énekelt és gyûjtött maga is népdalokat, de szépen rajzolt és nagyon szerette és gyûjtötte a szép népi szôtteseket, varrottasokat, házunkat velük öltöztette fel. Már a nyaraló és berendezése tervezésében, kivitelezésében is részt vett, neki köszönhetjük, hogy jóval nagyobbak lettek a ház ablakai, több a fény és a levegô a szobákban. Nagyanyám tüdôvészben halt meg, édesapámnak háborús sebesülésbôl fél tüdeje maradt, minket is nagyon féltett. Az ebédlôben levô padládát sajátkezûleg festette, rá négy sorban az antikva betûket is: „Gondoljátok meg, mikor ide leültök, kinn a világban hány hajlék van, akikben most éhség, szomjúság, békétlenség, bánat és gyász ül az asztal körül. Ezért mondom: a mi asztalunkat ülje körül a szeretet.” Elsô kézimunkáimon kivarrtam a sztánai nyaralásaim fôszereplôit, a Kós gyerekeket, játszótársainkat, a vasúti baktert, a pelét, a mókusokat. Nagy Imre festômûvész biztatására kezdtem szôni, s egy életre elköteleztem magam a szövéssel és a népmûvészettel. Édesapám, mint említettem együtt dolgozott Kós Károllyal. Úgy emlékszem, azt is mondta, hogy a Keleti Újsághoz 1918 végén ô szervezte be a Sztánán élô Kóst, elôször csak grafikusnak, aztán cikkírónak sôt szépírónak is bevált. A kitûnô helyismerettel rendelkezô Kós szervezte meg a kolozsvári radikális újságírók kezdeményezésébôl elindított néppárti mozgalmat Kalotaszegen, s Nyírô Józseffel, Paál Árpáddal és Zágoní Istvánnal öten hozták létre a Kaláka Lap- és Könyvkiadó Betéti Társaságot, amely a néppárti politikai elveket hirdetô Vasárnap címû hetilapot adta ki 1921 októberétôl. A Vasárnap fôszerkesztôjének megnyerték a nemrégen hazatért Benedek Eleket, felelôs szerkesztôje Kós Károly, majd 1922 nyarától Szentim-
rei Jenô volt. Édespám még korteskedett is Kósnak, aki az 1922-es választásokon Szatmárnémetiben indult néppárti programmal. Az egyik Sztánán készült könyvet (Kaláka kalendárium az 1925. esztendôre) közösen adták ki, a szöveget édesapám írta, Kós gyönyörû linómetszeteket készített hozzá. Gyermekkori emlékem, hogy gyakran beszélgettek házunk tornácán, s a heves vérmérsékletû Károly bácsi vita közben verte az asztalt. Egy ilyen vita eredményeként beszélte rá édesapámat, hogy ne csak a székelyekkel foglalkozzék, hanem nézzen körül Kalotaszegen is. Így született meg a Csáki bíró lánya címmel közismertté vált Kalotaszegi ballada címû színdarabja édesapámnak, amelynek borítóját szintén Kós Károly tervezte. Az évek során sokan látogattak meg, írók, mûvészek. A sort Benedek Elek nyitotta meg, aki 1924 ôszén az alapkôletételnél is jelen volt, minek utána így hívta Apám a nagy eseményre: „szatmári útját ossza be, hogy visszajövet tölthessen hosszabb idôt nálunk, mert nagy családi esemény ideje közeledik, az ô saját sztánai villájának az alapkôletétele. Ezen ne tessék csodálkozni, igenis odáig fejlôdtek a dolgok, hogy a költô neje villát épít Kós Károly tervei szerint, ha – sajnos – függetlenül is a költô anyagi hozzájárulásától." Az alapkôletételen egyébként természetesen ott voltak Kósék is. Többször jött ki Kolozsvárról Paál Árpád, Zágoni István, Balázs Ferenc, Kacsó Sándor, vagy Tamási Áron elsô feleségével Hollitzer Erzsikével, Szántó György feleségestül, a festô Nagy Imre, a szobrász Papp Aurél. Ilyenkor nagy flekkenezések is voltak. A kút mellett, cölöplábú hosszú asztalt terítették meg, Apám sütötte a flekkent, a húst saját készítésû paprikamártással szolgálta fel. Többször hozta hozzánk Áprily Lajos Erdélybe látogató lánynövendékeit a Baár-Madasból. Hosszabb idôt töltött a húszas évek elején Tessitori Nóra a nyaralóban, versmûsorára készült, sétált az erdôben és a fáknak fennhangon szavalt, az arra járók nem kis megrökönyödésére. Erdélyi útja során Németh László is megfordult Sztánán, jól emlékszem rá, amint az ebédlô kandallója mellett, a szemöldökfa alatt állva beszélt a meglehetôsen nagy számban összesereglett vendéghez, közöttük egy alacsony katolikus pap képe él bennem erôsen: a Márton Ároné. A Kós gyerekekkel jó barátságban voltunk, bár ôk egy-két évvel nagyobbak voltak, mint mi, de együtt nôttünk fel. Ágnes néném Koós Dodónák barátnôje is volt, korban közelebb voltak egymáshoz. Évtizedekkel késôbb dr. Kós Károly az akadémia magyar népmûvészeti kutatócsoportjába Nagy Jenô mellett engem is bevett, sokszor voltunk együtt gyûjtôúton, közösen hoztuk ki ismét csak sok-sok évvel késôbb a kászoni, a szilágysági, a Kis-Küküllômenti és a moldvai csángó monográfiákat. Megértem utolsó közös munkánk, a torockói néprajzi monográfia megjelenését, amelyet szintén a Kriterion Könyvkiadó hozott ki. Örömmel láttam, hogy nemrég megjelent két kötetes mezôségi gyûjtése is. Ida néni színészi hajlamait Dodó lánya örökölte, és éppen a Csáki bíró lányában játszott fôszerepe hozta meg Koós Zsófiának a sikert, s az édesanyjának az elégtételt. Egyébként én is ott voltam a szereplôk között, a népség-katonaságban énekeltem, táncoltam, édesanyám a bíróné szerepét vállalta. Én már 16 évesen dolgoztam, szôttem, s leszámítva a hosszabb-rövidebb tanulmányi idôszakot (tanul-
mányút Finnországban, Györffy István néprajzi elôadásai Budapesten) otthon voltam Sztánán, s fokozatosan nekem dolgoztak nyolc falu asszonyai, de szerveztem, irányítottam férfiak munkáját is. Sztána, Zsobok, Kis- és Nagy petri, Körösfô, Oláhnádas, Vista és Mákó háziiparának termékeit (kender- és lenvászon, szônyegek, szôttesek, festett és faragott: bútor stb.) messze földre eljuttattam. A budapesti Dréher és Hagenmacher sörkatakombát kalotaszegi bútorokkal és szôttesekkel rendeztem be, egyik legnépszerûbb, leglátogatottabb helye volt a nyilvános kiállításnak. 1944 októberében gyönyörû ôsz volt, ma is jól emlékszem rá, két vagon ekrazitot toltak be a visszavonuló német katonák az alagútba. Figyelmeztettek minket, hogy felrobbantják, s menjünk minél távolabb, mert 4-500 méterre levô házunkra is hull majd kô. A férfiak, édesapám és az uram, nem voltak otthon, a fronton lévén, mi Kósékkal a Csiga-domb oldalában levô tanyájukra, az akkor még álló, jól berendezett kulájukba mentünk fel, az lehetett tán egy km-re is légvonalban az alagúttól. Ma is emlékszem, amint a hegy elkezdett remegni, fojtott morgó hangot hallottunk, s aztán magasba repült a sztánai hegy, mély bevágás maradt az alagút helyén. Apró kôdarabkák hulltak a háztetôre, nem messze tôlünk még egy síndarabot is kapott Kós. A házunk tetején több helyen is betört a zsindely, oda nagyobb kövek hullottak. Fekvô beteg nagyanyám a házban maradt, de bántódása nem esett. A front átvonulása viszonylag simán ment, hozzánk egy lengyel tiszt került, akivel németül tudtunk beszélni. Kérdezem a tiszttôl, hogy csakugyan olyan nagyszerû a kommunizmus, mint azt próbálják elhitetni. Igen, mondotta, nekik csakugyan óriási fejlôdés. Nekünk kétszáz év visszafelé. Bántódásunk nem esett. Hanem megindult Nádas. Kósról elhíresztelték, hogy kém volt, hiszen látták sokan, hogy éjjelente írógépen dolgozik. Agyon akarták verni, ôk bemenekültek Kolozsvárra. A telepen minden házat kifosztottak a nádasiak. Nem csak a söpredék, négyökrös gazdák is jöttek, élükön a bíróval, s ami mozdítható volt, azt elvitték. Nekünk szólt az öreg Ciulic, aki nálunk a tetôt javította, hogy menjünk hozzá, mert ami másnap történik az nem nekünk való. Édesanyámmal és hathónapos Bálint fiammal Nádason voltunk azalatt. Nagyanyám szobájában maradt meg néhány apróság, ô nem tudott járni, de nem bántották. Könyveinket kihajigálták az udvarra, nagybátyám házában a családi képeket is összeszedték, s a nádasi hegyen célba lôttek rájuk. Az állatainkat is elvitték, de a korábban nálunk dolgozó Anicától karácsonyra visszakaptuk az elhajtott disznó felét, mástól néhány tyúkot, rucát. Azzal maradtunk, ami a földben volt, krumplin tormán és céklán éltünk. Amikor a vasút megindult, akkor jöttünk be Kolozsvárra, ismerôsöknél húztuk meg magunkat. Nagyanyám nagynénémmel ottmaradt, édesapám amikor áprilisban hazajött, az édesanyját halálos ágyán találta, oda is van eltemetve a kert végébe. A zsoboki Gál Potyó bácsi faragott fejfája alatt pihen, ô vigyázott a házra hatvanegy évig. A nyolcvankilences változások Sztánára csak pár év késéssel értek. Többször is voltunk kint a fiaimmal, unokámmal, egyszer a menyem próbált ügyvédi segédlettel lépni – nem sikerült semmit sem visszakapni. Nagynehezen 1995-re visszaadták a föld, a másfél hektár 85%-át, de a házat nem. Nem beszélve a nagybátyámék örökségérôl, lévén nekik nem volt gyermekük, azt is mi kellett volna örököljük. Már ami még megvolt belôle, mert az egyik házat húsz éve gondat-
Családi kép a tornácfeljárón 1937-bôl
lanságból felgyújtották, akkor bentlakás volt benne, s odaadták az épületanyagot s a telket egy nyugdíjas katonatisztnek. 1996-ban végre hatályon kívül helyezték a törvényt, amellyel elállamosították teljesen jogtalanul a házat. A második tárgyaláson vissza is adták bírói végzéssel, s a kolozsvári egyetemet, amely minden jogcím nélkül közel négy évtizedig használta, felkértük, hogy közösen üzemeltessük ezután a házat, lévén sokba kerül a fenntartása, meg aztán két fiam is egyetemi oktató. Nem sikerült megegyezni, még kártérítést is követeltek rajtunk. Végül úgy mentek el, hogy kitépték a falakból a kampókat, két kályhát öszszetörtek. Akkor találtuk ki, hogy a házban, a hozzátartozó telken és földeken alapítványt jegyeztetünk be 1998ban szüleim: Szentimrei Jenô és Ferenczy Erzsébet, valamint nôvérem, Kovács Ágnes és férjem, Szabó Gyula emlékére, akik egész tevékenységükben tükrözôdô ragaszkodásukkal a szülôföldhöz, a mostoha körülmények közepette is kitartottak mellette. Az alapítványt a négy fiam sorra vezeti, s próbálja a hagyományos értékeket ôrizni, tudatosítani, tovább fejleszteni, beépíteni a magyar kultúrába. Kiadtuk félhasonmás kiadásban a Kaláka Kalendáriumot, a szintén Sztánán született Kölcsey életrajzot, a Ferenc tekintetes úr címû regényét édesapámnak. Négy éve diáktáborokat szervezünk, szeretnôk a sztánai völgy természeti értékeire is felhívni a figyelmet, az összeállított dokumentáció alapján védett tájjá nyilváníttatni. Volt egy kistájfejlesztô tanácskozásunk is Zsobokon, folytatni szeretnôk a megkezdett munkát az önkormányzatok bevonásával. A Román Mûvelôdésügyi Minisztérium Tájvédelmi programján elsôk lettünk, s az angol nyelvû dokumentáció megfordult Strassburgban is.
SZENTIMREI JUDIT
29
Közmûvelôdési szakemberképzés Székelyföldön
30
Tizenöt esztendeje ügyem a kisebbségben élô magyarság sorsa. Másfél évtizede segítem a határon túli kollégákat abban, hogy a kultúra eszközeivel erôsítsük a magyarságot önazonosság-tudatuk megtartásában és szülôföldjükön való megmaradásukban. Valójában többnyire nem hivatásos kollégák ôk, hanem olyan emberek, akik szakképzettség nélkül, de határtalan lelkesedéssel és leleménnyel sokszor igen magas színvonalon dolgoznak. Beszélgetéseink során újra és újra szóba került, „Milyen kár, hogy nálunk nincs közmûvelôdés-szakmai képzés”. Ezt mondta mindenki, bármelyik régióban élt is. Mindenki, és minden szervezet, aki, illetve amely a határon túl élô magyarság kulturális életével foglalkozik, nem kerülheti meg azt a problémát, hogy a kultúra és a politika határmezsgyéjén dolgozik. Akkor sem, ha kizárólag csak a kultúrával foglalkozik. A politika ugyanis megtalálja ôt. A Magyar Mûvelôdési Intézet Határon Túli Magyarok Osztálya sem kivétel ez alól. Nincs ugyanis más magyarázat arra, hogy ez a képzés csak most jött létre. Tíz éve próbálkozom azzal, hogy szakmai képzést indítsak el valamelyik régióban. Ez idô alatt sikerült már többször is rövidebb-hosszabb továbbképzést szerveznem, de elôremutató, meghatározó jelentôségû, akkreditált képzést nem. 2000 decemberében tanácskozást szerveztem a Magyar Mûvelôdési Intézetben azzal a céllal, hogy segítséget nyújtsunk a kisebbségben élô magyar képzésszervezô szakembereknek a közmûvelôdés-szakmai képzések beindításához szükséges stratégia kialakításához, valamint a tényleges képzések beindításához. A megbeszélésen a részt vevôk elôször a magyarországi képzési rendszerrôl kaptak ismertetôt, majd a Szlovákiából, Romániából és Jugoszláviából (ekkor még ez volt a neve) érkezett szakemberek tájékoztatót adtak az országukban folyó közmûvelôdés-szakmai képzések helyzetérôl. Kiderült, hogy - mivel az érintett országokban nincsenek ilyen képzések - nincsenek is olyan, a magyarországihoz hasonló szakemberek sem, akiknek errôl a kérdéskörrôl átfogó ismereteik lennének. A tanácskozáson nyilvánvalóvá vált az is, hogy bár a határon túl élô közmûvelôdési szakembereknek közvetlenül nincs lehetôségük a helyi politikai szándék befolyásolására, illetve a képzések beindításához szükséges általános törvényi feltételek megteremtésére, módjuk van azonban különösebb engedélyezési eljárás nélkül, saját hatáskörükben beindítani képzéseket. Úgy tûnt, hogy rövid idôn belül sikerül az áttörés. Folyamatosan tartottam a kapcsolatot a potenciális szervezôkkel, ám – minden erôfeszítésem ellenére végül is – nem sikerült sem anyagi, sem erkölcsi támogatást szerezni egy meginduló képzéshez. 2003. tavaszán az Apáczai Közalapítvány pályázatot hirdetett szakképzések támogatására. Megragadtam az alkalmat. A Magyar Mûvelôdési Intézet ezen a pályázaton közel 1 millió forintot nyert. A pályázat megírásakor a legnagyobb körültekintést a határon túli partner kiválasztása igényelte. Elôször a régiót kellett megválasztani. Olyan ország jöhetett csak számításba, ahol viszonylag sok magyar él, tehát relatíve magas a résztvevôk száma.
A szóba jövô Szlovákia és Románia közül az utóbbit választottam. Sôt, tovább szûkítettem a kört, célszerûnek látszott Székelyfölre menni, mert itt a magyarság nagy tömbben él. Annak ellenére döntöttem így, hogy Kolozsvárnak egyéb elônyei voltak (szakemberek, politikai és kulturális központ)… Végül a székelyudvarhelyi Human Reform Alapítványt választottam. Korábban még nem szerveztem képzést, nem volt ilyen irányú tapasztalatom. Ezért segítséget kértem a kollegáktól. És kaptam. Brüll Edit, a Budapesti Mûvelôdési Központ igazgatóhelyettese rávezetett az útra, segített átlátni a problémakört, szakmai anyagokkal látott el, és további kollegák megkeresését javasolta. Ô készítette el a képzés programjának elsô változatát is. H. Kovács Éva, a Magyar Mûvelôdési Intézet Képzési Osztályának vezetôje és dr. Szabó Attila a vizsga megszervezésének kérdéskörébe vezetett be. B. Gelencsér Katalin fôiskolai docens rengeteg hasznos információval és ötlettel segítette a képzés programjának véglegessé tételét. Tóth Lajos a KKDSZ Akadémia vezetôje a tanárok kiválasztásában segített, s persze megosztotta velem képzésszervezô tapasztalatait is. A program kidolgozása során egyszerre két feltételnek kellett megfelelni. Kiindulási alapnak a magyarországi rendeletet tekintettük, (különös tekintettel a vizsgakövetelményekre), hiszen Romániában semmiféle hasonló szabályzás nincs. Ugyanakkor figyelembe kellett venni a romániai helyzetet, a várhatóan megjelenô rendelkezéseket is. A program elsô kidolgozott verziója – a villámpostának (e-mail) köszönhetôen – néhány nap alatt gyors változáson ment át, terebélyesedett, s vált a képzés alapanyagává. Ugyanakkor, két hónappal a képzés megindulása után még mindig nem végleges a program, a meglévôt folyamatosan finomítjuk. Magába a tematikába is a félidôben eleve beépítettünk egy ellenôrzési pontot (monitoring). Ekkor megkérdezzük a hallgatók véleményét és szükség esetén még változtatunk. A képzés tartalmának meghatározása: középfokú szakképzés, melynek bemenete, érettségi. Magyarországi – rendelet szerinti – besorolása: közmûvelôdési szakember II 52840701 OKJ. Romániai besorolása: Kulturális programigazgató (Director programe culturale) Helyszíne: Székelyföld, Székelyudvarhely központtal, de a képzés tényleges színhelye a szovátafürdôi Teleki Oktatási Központ; a terepgyakorlat több erdélyi helyszínen. A képzés formája: bentlakásos elméleti (14 szervezett alkalom, 145-50 óra) + terepmunka (30 óra) + egyéni felkészülés és konzultáció (100 óra). A képzés végén a hallgatók Romániában elismert bizonyítványt kapnak. A Magyar Mûvelôdési Intézet pedig tanúsítványt ad, mely magyarországi vizsgát tesz lehetôvé (itt a jelöltnek figyelembe kell venni azt, hogy a magyarországi vizsgán az itteni jogi és gazdasági helyzet ismeretét kérik számon). A Human Reform Alapítványnak többirányú szervezômunkát kellett elvégeznie. El kellett érnie a képzés potenciális résztvevôit, meg kellett nyernie a romániai elôadókat, s végül meg kellett találnia a képzés számára megfelelô helyszínt. Valójában volt még egy – nehezen körülhatárolható – feladata is. El kellett fogadtatni Erdélyben, hogy ezt az (elsô) erdélyi kép-
zést nem más, mint a Human Reform Alapítvány bonyolítja le. A részvevôket elsôsorban saját kapcsolatrendszerén és címlistáján keresztül értesítette, de igénybe vette a sajtó nyilvánosságát is. A Human Reform Alapítvány ismertségének és súlyának köszönhetôen kiváló erdélyi szakemberek mondtak igent a felkérésre és vállalták el, hogy elôadást tartanak, foglalkozásokat vezetnek a képzésen. A legjobb helyszín kiválasztásához némi szerencse is kellett, hiszen ôsszel sokan veszik igénybe a képzési központok szolgáltatásait. Több színhely is szóba került, ám a legtöbb szempontból (körülmények, felszereltség) a szovátafürdôi Teleki Oktatási Központ felelt meg. A HUREF vezetôje a képzésrôl tárgyalt az RMDSZ, az EMKE, a Hargita Megyei Közmûvelôdési Központ és a Kulturális Antropológiai Mûhely vezetôjével, s igyekezett velük közös álláspontot kialakítani. Az elôzetes számítások szerint a képzés teljes költsége közel 2,7 milló forint + a szakirodalom beszerzése, melynek értéke legalább további félmillió forint. Az Apáczai Közalapítvány 950 ezer forintját így ugyancsak ki kell pótolni. Erre a célra külön források nincsenek, így a Magyar Mûvelôdési Intézet azonnal több helyre is pályázatot nyújtott be. Kedvezô válasz érkezett a Határon Túli Magyarok Hivatalától, azonban a megpályázott összegnek egyelôre csak a felét tudják folyósítani. A Miniszterelnöki Hivatal határon túli ügyekért felelôs politikai államtitkárától és a Nemzeti Kulturális Örökség miniszterétôl is csak jövôre várhatunk támogatást. Mindez egyelôre nem veszélyezteti a képzés sikerét, hiszen a pénzeket amúgy sem egyszerre, hanem ütemezve használjuk fel. Ugyanakkor mégis csak sok többletenergiát emészt fel az, hogy egy-egy idôszakban nem a szakmai munka a tevékenység fô iránya, hanem a pénzszerzés. Fel kell tárnunk az egyáltalán szóba jövô anyagi forrásokat, és pályázatokat kell írnunk. S egy másik, késôbbi idôszakban pedig el kell majd számolni a 4-5 helyrôl érkezett pályázati pénzekkel. A képzésen résztvevô hallgatóknak szinte minden költségét a képzés szervezôi fizetik. Ez olyan tény, amely az elsô pillanatban nehezen érthetô. A magyarázat abban rejlik, hogy tudomásul kell venni azt, amit egyébként sokszor hangoztatunk is, hogy ez úttörô jellegû tevékenység. Azaz, örömteli, hogy nagy volt a képzés iránti érdeklôdés, és, hogy sikerült is megtalálni azon hallgatókat, akiknek a tanfolyam valóban nagy segítséget nyújt, ám ennek a formának egyelôre nincs hitele (honnan is lenne, hiszen nincs elôzménye), ennélfogva kicsi rá a fizetôképes kereslet. És itt – a leírtak helyes értelmezése érdekében – álljunk meg egy szóra! A hallgatók tudniillik valóban éppen azért jelentkeztek és vállalták a képzéssel járó nehézségeket, mert megbíztak a szervezôkben és hitelesek voltak számukra a foglalkozásvezetôk. De egyelôre nincs tapasztalatuk arról, hogy a képzés végén megszerzett bizonyítvány valójában mire is lesz jó. Ahogy – remélhetôleg – nô majd a képzést elvégzô, s azután a helyüket a szakmai munkában sikeresen megálló hallgatók száma, úgy válik majd képzés is egyre keresettebbé, s várhatunk el anyagi áldozatot a jelentkezôktôl. Ez a munka – többek között – ezért is számít úttörô jellegûnek. A jó szervezômunka eredményeként olyan - elsôsorban fiatal – kollegák jelentkeztek a képzésen való részvételre, akik pontosan tudták, hogy mire jelentkeznek, s a megnyitón szinte egyöntetûen mondták, hogy „majd kiugrottam a bôrömbôl, amikor megtud-
tam, hogy lesz ez a képzés, ezt szinte nekem találták ki!” Ez számunkra a legfontosabb tapasztalat. Alapvetôen jó a tematika, ám a tapasztalatok alapján azt folyamatosan finomítjuk még. Az elôadó tanároknak módjuk van megismerni mindazt (elôzmények illetve késôbbi történések), amibe munkájuk beágyazódik. Mind a hallgatók, mind a tanárok, de többnyire mi, a képzés szervezôi is elégedettek vagyunk a fejleményekkel. Reményeink szerint az induló 25-28-as létszámú hallgatóból mintegy 20-an végeznek, és bizonyítványt szereznek. Ezek egy része várhatóan Magyarországon is vizsgázik majd. Ezzel kapcsolatban kétféle álláspont is tartja magát. Az egyik szerint ösztönözzük a hallgatókat a magyarországi bizonyítvány megszerzésére is, hiszen ez alig jelent számukra többletbefektetést, ugyanakkor elôkerülhet olyan alkalom, amikor „jól jön majd az a papír!”; míg a másik szerint nem érdemes ezt erôltetni, a képzés célja az, hogy a végzett szakemberek otthon maradva tegyék hasznossá magukat. Döntés egyelôre(?) nincs. A jelen hallgatói csapat nagyon is alkalmasnak látszik arra, hogy „kitalálja” és „megcsinálja” a székelyföldi (romániai) közmûvelôdési szakmát. Láthatóan nagy az összetartásuk, és sok mindenben együtt gondolkodnak. Reális az a feltételezés, hogy megalakítják a Székelyföldi Közmûvelôdési Egyesületet, rendszeres tapasztalatcseréket, tanácskozásokat szerveznek majd stb. Alkalmasak arra, hogy rendszert dolgozzanak ki; szakmai elvárásokat, igényszinteket állapítsanak meg, szakmai lapot hozzanak létre. Ha sikerül megtalálni az anyagi forrásokat, újabb romániai helyszíneken folytatódhat a munka. Nagy valószínûséggel Kolozsvárott, illetve – a szórvány részére – Nagyváradon van esély további képzéseket indítani. A székelyföldi alapképzés 2004-ben újra megindulhat, a jelenleginek pedig lehet népfôiskolaszervezô modul folytatása. Hosszú távon, ha több évfolyam is elvégezte már a középfokú képzést, szükség lesz a tanulmányok fôiskolai szintû folytatására. Ez az Oktatási Minisztérium, azaz újabb szellemi és anyagi források bekapcsolását vonja maga után. A képzés, illetve az ennek során beinduló újabb képzések várhatóan helyzetbe hozzák a romániai törvénykezést. Ha a végzett hallgatók jól megállják a helyüket a szakmában, akkor a munkáltató nyilvánvalóan elvárja majd a munkára jelentkezôtôl, hogy legyen szakmai végzettsége. Ezt a – kialakuló – gyakorlatot a törvényhozásnak is követnie kell majd. A munka sikeres lezárása esetén szerte a Kárpátmedencében elterjed képzés híre, más régiók is igényt tartanak hasonló tevékenység beindítására, és a szaktárca pénztárcája is – remélhetôleg – könnyebben nyílik majd. Kezdettôl fogva tisztában voltunk azzal, hogy munkánk akkor minôsül majd sikeresnek, ha szakmailag valóban megvalósítjuk elképzeléseinket és elérjük kitûzött célunkat; és, illetve, ha eleget tudunk is beszélni róla… A propaganda ugyanis szorosan hozzátartozik egy ügy sikerre viteléhez. Ennek érdekében kezdettôl fogva dokumentálunk mindent, s az összegyûjtött anyagot kiadványban jelentetjük meg. De nem feledkezünk meg a rendszeres publikálásról sem. Ez a tanulmány is éppen ezért íródott…
ROMHÁNYI ANDRÁS
A MÛVELÔDÉS megrendelhetô minden postahivatalnál. Sorszámunk a sajtókatalógusban: 4067. A KÖNYVESHÁZ sorszáma: 7055. Elôfizetôknek negyedévre 18000 lej, egy szám ára 10 000 lej. Magyarországon elôfizethetô a Könyvtárellátó útján (1391 Bp., Váci út 19. p.f. 204), a Magyar Napló szerkesztôségében (1062 Bp. VI. Bajza utca 18) és a Custos–Zöld Könyvesboltban (II. Margit krt. 6). Megvásárolható, illetve elôjegyezhetô a MÛVELÔDÉS és a KÖNYVESHÁZ az alábbi helységekben:
KOLOZSVÁR: a szerkesztôségben (utánvéttel régi számok is); elôfizethetô az Apex lapterjesztônél; Egyetemi Könyvesbolt; RODIPET; Röser Antikvárium; SZAMOSÚJVÁR: Téka Alapítvány; TORDA: RMDSZ, Vásárhelyi Géza Könyvtár; ARAD: Tulipán Kft.; BESZTERCE: RMDSZ; MICSKE: Hodgyai Edit; NAGYSZALONTA: Arany János Mûvelôdési Egyesület; BRASSÓ: Áprily Lajos Gimnázium (Pásztori Klára); FOGARAS: unitárius parókia; KÔHALOM: református parókia; NÉGYFALU: Köpe Ilona; GYULAFEHÉRVÁR: Gróf Mailáth Gusztáv Károly Gimnázium; NAGYENYED: Bethlen Gábor Gimnázium; CSÍKSZEREDA: Márton Áron Gimnázium; CSÍKSZENTDOMOKOS: általános iskola; CSÍKSZENTMÁRTON: Bajkó István; GYERGYÓSZENTMIKLÓS: Ambrus András; SZÉKELYUDVARHELY: Benedek Elek Tanítóképzô Fôiskola; SZÉKELYKERESZTÚR: múzeum; PISKI: református parókia; SEPSISZENTGYÖRGY: BOJTÁR Kft; Csikós Júlia; H-Press; Mikes Kelemen Közmûvelôdési Egyesület; BARÓT: Váncza Gabriella; KÉZDIVÁSÁRHELY: Bod Péter Tanítóképzô;
KOVÁSZNA: Kôrösi Csoma Sándor Gimnázium és városi könyvtár; UZON: Ambrus László; RESICA: református parókia; MÁRAMAROSSZIGET: Hollósy Simon Mûvelôdési Egyesület; NAGYBÁNYA: Könyvesház; SZAMOSARDÓ: Vicsai János; MAROSVÁSÁRHELY: RMDSZ; Vártemplom parókiája; Fazakas Károly lapterjesztô (Panseluøelor nr. 4/3); DICSÔSZENTMÁRTON: Sipos Domokos Mûvelôdési Egyesület; GERNYESZEG: általános iskola; LUDAS: Székely Réka; NYÁRÁDSZEREDA: Molnár Elvira; SÁROMBERKE: IKE; SZOVÁTA: Szabó Gizella; SZATMÁRNÉMETI: Baraprest Kft; Papp Piroska; NAGYSZEBEN: RMDSZ; MEDGYES: református parókia; ZILAH: gimnázium; Kovács Kuruc János; KRASZNA: Hajas Matild; SARMASÁG: Horváth József; SZILÁGYCSEH: Tövishát Egyesület; SZILÁGYSOMLYÓ: Báthory Alapítvány; ZSIBÓ: Mátyus Éva; TEMESVÁR: Boér Jenô; LUGOS: Fülöp Lídia; BUKAREST: Bukaresti Petôfi Mûvelôdési Társaság.
Lapszámunk szerzôi: Balogh Balázs, néprajzkutató * Deák Adrienn, egyetemi hallgató * Fekete Albert, tájépítész * Fülemile Ágnes, néprajzkutató * Mlakár Vivien, egyetemi hallgató * Romhányi András, mûvelôdésszervezô * Sas Péter, mûvelôdéstörténész * Szaszák Gabriella, egyetemi hallgató * Tikk Dóra, egyetemi hallgató – Budapest * Ágoston Palkó Emese, néprajzos * Császár Kinga, egyetemi hallgató * Janitsek Jenô, ny. egyetemi tanár * Kós Károly (1883–1977), építész, grafikus, író * Szentimrei Judit, néprajzkutató * Tasnádi Enikô Noémi, egyetemi hallgató * Vas Géza, fotómûvész– Kolozsvár * Papp Hunor Zsolt, lelkipásztor – Sztána
10 000 lej
