LVII. évfolyam 2004. április
Ablak Európára A VII. Ifjúsági Néptánctalálkozó Szék népi építészetérôl A széki Zsuzsi-babák Köpeczi Sebestyén Józsefrôl Ignácz Rózsa életmûve és az irodalmi köztudat
Tartalom Szabó Zsolt: Ugrás a sötétbe? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3 Ábrám Zoltán: Maros megyei hírek . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4 Kertész Melinda: 14 éves a brassói magyar tévéadás . . . . 4 Sylvester Lajos: Ablak Európára. 40 éves a bécsi Europa Club . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 KÖZMÛVELÔDÉSI FOLYÓIRAT A szerkesztôség: SZABÓ ZSOLT (fôszerkesztô) GÁBOR DÉNES MURAD BETTY SÜTÔ FERENC Postacím: 400015 Cluj-Napoca P-øa Unirii Nr. 11., ap.7 C.P. 201 Tel./Fax: 00-40-264/591267 E-mail:
[email protected] Bankszámlaszám: Redacøia Mûvelôdés Trezoreria Cluj 50.09.954.99.09 Lapszámunk támogatói: a Mûvelôdés- és Egyházügyi Minisztérium, a Mûvelôdés Egyesület, valamint:
Köntös Imola: Kerekasztal-beszélgetés . . . . . . . . . . . . . . . . 8 Kiss Katalin: A zene és tánc bûvöletében. A VII. Ifjúsági Néptánctalálkozóról . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 László Bakk Anikó: Néptánc és zeneóvoda. Mit tett, tehet egy zene(pedagógus) Erdély tánckultúrájáért? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10 Székely Sebestyén: Amici Amarylli 2004 . . . . . . . . . . . . . 13 Galéria Furu Árpád: Fekete-piros képek. Széki népi építészeti felmérés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 Wagner Péter: Feneketlen mélység kútja… Szék népi építészetérôl . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 Vadrózsa Szentimrei Judit: A széki Zsuzsi-babák . . . . . . . . . . . . . 18 Szabó Márton: Gyermekkori emlék . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19 Tatár Zoltán: Három év Széken . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 Enciklopédia Sas Péter: Szék jeles szülötte: Köpeczi Sebestyén József . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22 Kusztos Györgyi: Ignácz Rózsa életmûve és az irodalmi köztudat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24 Herepei János: Kolozsvár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26 Lôrincz József: Anekdoták az ezredfordulón . . . . . . . . . . 29 Tordaszentlászlói kórustalálkozó. Felhívás . . . . . . . . . . . 31 Lapszámunkat Wagner Péter széki linómetszeteivel illusztráltuk.
ISSN 1221-8693
Készült a kolozsvári ATID nyomdában
Ugrás a sötétbe? Küszöbön Magyarország csatlakozása tízed magával az Európai Unióhoz. És minthogy május 1-re esik az ünnep, biztosan lesz sok sör, virsli vagy kolbász, s ha nem takarékoskodik ezen is a kormány, akkor lesz majd tûzijáték, zsákba futás, lepényevés meg minden, ami hozzátartozik a majálisok hangulatához. Rövidesen kiderül, hogy a felhôtlenül örvendezôknek vagy a borúlátóknak, az eurószkeptikusoknak lesz-e igazuk, inkább haszna vagy kára lesz majd a csatlakozásból az országnak és lakosainak. Ki fog derülni majd az is, hogy visszacsatlakozik-e Magyarország Európához, amelytôl nem kis mértékben éppen a nyugati politikusoknak köszönhetôen került ényévnyi távolságra és maradt le sok tekintetben elôbb az elsô, majd a második világháborút lezáró békeszerzôdések eredményeként. Vagy Európa terjed tovább természetes határaihoz közelítve, ha egyelôre nem is éppen az Uralig. Mi egyelôre örvendezünk annak, hogy a magyarság nagyobbik része egy karámba kerül, muravidéki, ôrségi, csallóközi és felföldi sorstársainkat ezentúl csak jelképes határ választja majd el egymástól. Nekünk, kívül rekedteknek, egyelôre legalábbis, marad a csöndes aggodalom, hogy a például Biharkeresztes és Biharpüspöki között húzódó schengeni határ hátha mégsem lesz új vasfüggöny, átjárható lesz legalább olyan mértékben, mint eddig. Ha a rémképekben gondolkodóknak lesz igazuk, akkor néhány évig reménykedhetünk sorsunk jobbra fordulásában, vagy hogy a nyugati ipari termékeknek további piacokra lesz szüksége, s ha nem is 2007ben, de egyszer mégis átköltözik a közeljövôben, még a mi életünkben a vasfüggöny az ország nyugati határairól a keletire, s mi is bekerülhetünk a klubba. Addig is maradnak a saját dolgaink, amelyeket senki nem fog helyettünk elvégezni, saját gondjaink, amelyeket senki sem fog helyettünk megoldani. Még szûkebbre vonva a kört: virágvasárnapján segítenünk kell Derzsi Sándornak abban, hogy végleg hazataláljon: szülôfalujában, a Medgyes melletti Somogyomban emléktáblával jelöljük meg a szülô-
házat, jusson el végre életmûve az olvasóhoz idehaza is, hiszen 1941ben jelent meg elsô és utolsó verseskötete életében, s halála után is elsô itthon. A hivatalosságok mindent elkövettek annak idején, hogy a közönség elfeledkezzék róla, hatalmi szóval kiparancsolták ôt a magyar irodalomból, elôbb börtönbe, majd elmegyógyintézetbe zárták, elhíresztelték, hogy megtébolyodott. A kolozsvári és a nagybányai közönséghez az idén is, lehetôleg még a tavasz folyamán, áprilisban-májusban szeretnénk eljuttatni az ippi képzômûvészeti alkotótábor üzenetét: a Felsô-Berettyó mentén hét éve mûködik a szilágysági mûvészek és meghívott vendégeik közös mûhelye, amely lassan országhatárokon túl is méltó hírt s nevet szerez magának, fokozatosan ismertebb lesz, mint a szomorú 1940-es szeptemberi partizáncselekmény utáni megtorlás, amelynek rendjén ártatlan emberek életükkel fizettek mások felelôtlen tettéért. Ide illeszkedik rövid híradásunk a Maros megyei közmûvelôdési eseményekrôl, a brassói magyar tévéadás születésnapjáról, de a sok száz fiatalt megmozgató VII. Ifjúsági Néptánctalálkozóról szóló riportunk és kerekasztal-beszélgetésünk is. Segítôink Kiss Katalin és Köntös Imola újságíró szakos hallgatók voltak. Kassai testvérlapunkat is szeretnôk bemutatni Kolozsvárt és Marosvásárhelyt, Havasi Péter fôszerkesztô személyesen fog beszélni közös gondjainkról, amelyek nemcsak számos múltbeli szállal kötnek össze mindket. Rajtunk múlik, hogy remélhetôleg élô lesz továbbra is a kapcsolat velük, noha Szlovákiával a felföldi magyarság is uniótag lesz. Ebben a kapcsolatépítésben önzetlenül segít minket régi munkatársunk: Skultéty Csaba. Készülünk a májusi sztánai különszámunkkal, mert a völgy tájitermészeti és kulturális értékeinek megkutatása, népszerûsítése, tudatosítása – akárcsak más kistájainké – továbbra is feladatunk marad, a Csipkerózsika-álmot alvó települések túlélési-fejlôdési stratégiáihoz szeretnénk ötleteket adni, az eredményeket népszerûsíteni. Folytatni fogjuk az új és a lappangó kéziratok könyvvé formá-
lásának programját is, a tavalyi sikeres erdélyi fejedelmi arcképcsarnokunkat és a Veress Ferenc másfél százados fényképeit-városképeit követi Herepei-sorozatunk legfiatalabb és egyben legtestesebb darabja: Kolozsvár történeti helyrajza, amely remélhetôleg egyik sikerkönyve lesz az idei könyvhétnek a Szent István téren. Ezen a duktuson haladva Benedek Elek A magyar nép jelene címû elfelejtett könyvét kínáljuk majd olvasóinknak, amely az elsô néprajzi monográfia, és amely méltatlanul szorult ki a néprajzi-irodalmi köztudatból. Közösen énekelni vágyó olvasóinknak pedig a negyedfél évtized alatt a Mûvelôdésben megjelent kórusmûvekbôl állítjuk össze hagyományos nyári összevont lapszámunkat, amellyel ha lehet már a tordaszentlászlói kórustalálkozón szerenénk tisztelegni a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulásának háromnegyed százados, újjászervezésének tizedik évfordulóján. Értékfelmutató lapszámunkban a széki összeállítás is, amelynek gerince Wagner Péter jó harminc esztendôvel ezelôtt készített mûemlékes felmérése és az ennek nyomán készült linómetszetei, amelyekbôl május 15-én nyitunk kiállítást a kolozsvári Gy. Szabó Béla Galériában. Az azóta nemzetközi hírnevet szerzett építész – talán egy kicsit a Kós Károly nyomát követve is – diákkorában becsavarogta Erdélyt. Nomád hátizsákos nemzedéktársaival együtt bejárta Kalotaszeget, a Mezôséget, de a Szászföldet is, nyitott szemmel járt, és Isten adta tehetségét kamatoztatva sok száz rajzot, fényképet készített – gyûjtötte az élményanyagot választott szakmájához. Nagysikerû februári budapesti kiállítása után meghívtuk, hogy Kolozsvárt, Széken, Bonchidán, Nagybányán és a Szilágyságban is megismertessük szépre vágyó olvasóinkkal. Addig is, amíg személyesen is megismerkednek e rajzokkal és fényképekkel, egy csokorra valót átnyújtunk nekik, vigaszdíjul, hogy csak szerre lépünk bele az unióba. A költôvel szólva: ez a mi munkánk, s nem is kevés!
SZABÓ ZSOLT
3
Maros megyei hírek Petôfi-emlékplakett avatása Marosludason Vasárnap a marosludasi (andrássytelepi) Petôfi Sándor Általános Iskolában megtartott ünnepi mûsor keretében bronzba öntött Petôfi-emlékplakett avatására került sor, amely a szászrégeni Tieme Nóra alkotása és a budapesti Urbán Tibor vállalkozó támogatásával valósulhatott meg. Ünnepi beszédet mondott a szervezôk nevében Máté András iskolaigazgató és Tóth Sándor helybéli EMKE-elnök, valamint Ábrám Zoltán. A tanulók által elôadott szavalatok, a zenés összeállítás megvalósítója Jakab Adél magyar szakos tanárnô és Csomortáni Katalin zenetanárnô. Szavalt Ábrám Noémi. Az országos gyászra való tekintettel, a helyi halottra emlékezve a jelen levô Hajdina tánccsoport nem adta elô mûsorát. Ünnepi megemlékezés Szászcsáváson A szászcsávási ünnepi megemlékezés istentisztelettel vette kezdetét, amelyen Bíró József református lelkész hirdette az igét. Ezt követôen a templomkertben a hôsök emlékét hirdetô kopjafa megkoszorúzására került sor, majd a falu szülötte, Kinizsi István huszárszázados szülôházára helyezett emléktábla elôtt folytatódott a márciusi ifjak megidézése. Ünnepi beszédet mondott Metzing József, a testvértelepülés Pellérd község polgármestere, Réti György mikefalvi polgármester, valamint dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke. A sánta huszárként ismert Kinizsi István (1826–1886) életútját röviden ismertette Ozsváth Gyula, az ünnepséget szervezô Kinizsi Kör irányítója. A szászcsávási kórust Iszlai László karnagy vezényelte, szavalt Ábrám Noémi és több helybeli iskolás. A koszorúzást követôen az ünnepi megemlékezés utolsó helyszíne a
kultúrotthon volt, ahol Ferencz Magdolna tanárnô diákjai léptek színpadra. Meghívó Az EMKE Maros megyei szervezete és BelsôErdélyi Alelnöksége, valamint a Romániai Magyar Népfôiskolai Társaság továbbképzést szervez Maros, Beszterce és Szeben megyei közmûvelôk részére. A képzésen elôadások hangzanak el a civil társadalom és ezen belül a közmûvelôdés helyzetérôl, a felnôttoktatás jelenérôl és távlatairól, jól mûködô képzési modellekrôl, a pályázati lehetôségekkel kapcsolatos idôszerû tudnivalókról, a megyei és a helyi tanács közmûvelôdést támogató szerepérôl, az Európai Unióhoz való felzárkózásról. A rendezvény megszervezésével találkozásra, eszmecserére, hasznos információkhoz való hozzájutásra nyújtunk fórumot megyénk, régiónk közmûvelôi számára azzal a szándékkal, hogy ezután évi rendszerességgel folytassuk a hasonló rendezvényeket. A képzésre április 23-án 10 órától 19 óráig kerül sor a Vártemplomi Református Egyházközség Bocskai termében: Marosvásárhely, Eminescu/Jókai u. 28. szám. A részvétel feltétele a visszajelzés, a jelentkezési lap visszajuttatása az alábbi címre: Soc. Culturalã EMKE, 540015 Târgu-Mureš, str. Gh. Doja nr. 9/99, vagy elektronikus úton. Határidô: április 20. Kedden, szerdán és csütörtökön 16–18 óra között érdeklôdni lehet az alábbi telefonszámon: 264735. A résztvevôk ebédet kapnak, majd a képzés végeztével szerény fogadásra kerül sor. Útiköltséget és szállást nem biztosítunk. Jelentkezésüket várva, Kellemes Húsvéti Ünneplést kíván:
ÁBRÁM ZOLTÁN
az EMKE megyei elnöke, Belsô-Erdélyi Régiós alelnöke
14 éves a brassói magyar tévéadás
4
Létezése során, a brassói magyar nyelvû adás számos egzisztenciális mélyponton ment keresztül, de mindeniket sikerült túlélnie. Ennek egyértelmû bizonyítéka, hogy március 15-én, ezen a történelmileg is kimagasló napon, alapításának 14. születésnapját ünnepelhetjük. Részben a nézôközönség tartotta életben, de ez nem lett volna elég, ha nincsenek olyan emberek, mint Bálint Ferenc fôszerkesztô, aki még akkor sem adta fel a reményt, amikor úgy nézett ki, hogy a brassói magyar adásnak örökre befellegzett. R: Még egy év, még egy kilométerkô az adás életében. Milyen témák valósultak meg a program keretén belül? Bálint Ferenc: Tavalyhoz képest rendszeresedett a FiatalOK, a sikeres fiatalokat bemutató sorozatunk. Elkezdtük a zsidó vallástól egészen az újkeletû vallásokig minden felekezetet, és ezek szokásainak be-
mutatását egy vallástörténeti sorozatunk keretében, így sikerült újraéleszteni a Közelképet. R: Ha visszatekintünk a tévében befutott karrierjére, mi az, amivel a legnagyobb sikert érte el, és mi volt az adás legnagyobb megpróbáltatása? B. F.: A legnagyobb sikernek azt érzem, hogy 14 évig mûködtettem ezt a brassói magyar televíziót. Ez idô alatt rengeteget tanultam. Kezdetben képzésekre jártam, majd az így szerzett ismereteimet hasznosítottam. Egyik elégtételem az, hogy egy pár olyan sorozatot mûködtetünk, amelyekre büszkék vagyunk. A másik az, hogy sikerült olyan filmeket készíteni, amelyek filmfesztiválokon észrevetették magukat és a nagydíjtól a dicséretig minden kitüntetést megkaptak. A legnagyobb megpróbáltatást a magyar adás hirtelen megszüntetése jelentette, amely akkoriban az RTT keretén belül mûködött. Kissé megtört bennem a hit, de azután felcsillant a remény, hogy az
adást más adón is lehet folytatni. Amikor az adás újraindult, a Transilvania televízió ellentámadásba lendült, de ezeken is túltettük magunkat. R: Jelenleg ki készíti az adást? B. F.: A nagyobb részét én. Egy idôszakban nem találtam önkéntest az Áprily Lajos Középiskola diákjai között, akik segíthettek volna az adás elkészítésében, ahogy ez addig receptszerûen történt. Volt, aki közülük ezzel a szakmával kapcsolatos egyetemet végzett, visszatért és ma is munkatársam. Most a riporteri munkát a fiam, néha a lányom, de többnyire diákok végzik. R: A Brassaï Társaság hogyan támogatja a magyar adást? B. F.: A Társaság azért jött létre, hogy megteremtse azt az anyagi és mûszaki alapot, amely a magyar adás fenntartását és optimális körülmények közötti mûködtetését biztosítja. A támogatása abból áll, hogy olyan jogi hátteret képvisel, amely begyûjtheti és nyugtázhatja a magyar adás támogatására felajánlott összegeket. Mindez hivatalos keretek között történik. Már elértük azt, hogy a Brassaï Társaság révén különbözô pályázatokhoz könnyebben hozzáférhetünk. R: Hogyan lépett kapcsolatba az anyaországban mûködô Duna és M2 televíziókkal? B. F.: Még a Duna Televízió beindulása elôtt a magyar sajtó figyelte, hogy Erdélyben a tévézés terén milyen tevékenységek folynak. Az együttmûkö-
dés 1995-ben kezdôdött, késôbb szerkesztôségünk tudósítói pontja lett a M2 és a Duna tévécsatornáknak. Nekik olyan anyagokat küldünk, amilyeneket igényelnek. R: Hogyan oszlik meg az ideje a tanítás és az immár kettôre szaporodott tévémûsor szerkesztése között? B. F.: Az idô magától osztódik be. Az biztos, hogy egyszerre nem, de egymás után lehet két dolgot végezni. Elôbb megtartom az órákat, aztán elmegyek riportot készíteni. Egyaránt kedves nekem mindkét tevékenység. A szerkesztôség most már két televízióadó keretén belül készít mûsort. 20 hete a helyi kábeltársaságnál is beindult a magyar adás. Elég nagy kihívás heti három órás mûsoridôt úgy megtölteni, hogy egyetlen információ se ismétlôdjön meg. Helyi személyiségeket is megszólaltatunk a mûsorban, akiknek mindig van érdekes mondanivalójuk a nézôk számára. Van egy olyan archívumunk, hogy új anyag hiányában abból ki tudjuk tölteni az adásidôt. Minden péntek délután, az adás elkészítése után egy perccel feltevôdik a kérdés, hogy mi fog a jövô heti programban szerepelni? De ez idáig a következô hétig még mindig sikerült összeállítani a programot. Címük: www.brasso.ro.
KERTÉSZ MELINDA
Ablak Európára 40 éves az Europa Club Ezen a tavaszon 40. évfordulójának ünneplésére gyûlt össze a Collegium Hungaricum Hollandstrasse 4. szám alatti dísztermében a bécsi Europa Club (Bécsi Magyar Kultúregyesület) tagsága, valamint a kárpát-medencei és Európa nyugati térségeibôl érkezô nagyszámú meghívott. A nagymúltú magyar egyesületet számos osztrák és magyar közéleti személyiség köszöntötte, a lakitelki Kösöntyû néptánccsoport és a vajai Rákóczi tárogató együttes igazi hungarus színt kölcsönzött és magyaros hangulatot teremtett a bécsi, tágabban az ausztriai magyarok bécsi találkahelyén. A Rákóczi Szövetség ünnepi zászlóátadással hajtott fôt a nyugati magyarság legtermékenyebb csoportosulásának négy évtizedes munkássága elôtt. A bécsi Európa Club ugyanis olyan történelmi idôszakban alkotott programot és cselekedett a magyarság bécsi, illetve európai egymásra találásáért, amikor ezért a Kárpát-medence egészében „imperialista bérenceknek”, „a reakció szekértolóinak” minôsíttettekminôsíttettünk. A 40. évforduló al-
kalmával dr. Smuk András geológus mérnökkel, az Europa Club titkárával, azaz húzó emberével, ügyintézô mindenesével pásztáztuk végig a félszáz esztendôs évforduló felé tartó Egyesület munkásságának fontosabb stációit és útjának irányvételét. S. L.: A kelet-európai szögesdrótos határzárak szétvagdalása elôtt és azután miként toborozta az Európa Club a Kárpát-medencébôl a vendégeket? S. A.: A 70-es években zömében nyugati elôadókat hívhattunk. Alig-alig akadt magyarországi vendégünk. A 80-as években Lezsák Sándornak is csak meghívó nélkül tudtuk megszervezni a rendezvényt. Azoknak az embereknek üzentünk, hogy jöjjenek, akikrôl tudtuk, hogy nem fognak feljelenteni, és nem lesz a meghívásunkból otthon cirkusz. Érdekes, hogy a 80-as évek felétôl fellendült az otthoni kapcsolattartás. Ôk kerestek minket. A magyarországi értelmiség személyiségei sorra jelentkeztek. Akkor a magyar értelmiség még nem osztódott meg, nem volt még népi
és eszdéesz vonalra tagozódótt. Konrád György, Csoóri Sándor és mások egymást váltogatva érkeztek hozzánk. A rendezvényeknek ez egy külön vonulata volt, a Pazmaneumot néha úgy megtöltötték, hogy a lépcsôkön is álltak az emberek. – Ebben az idôszakban milyen szerephez jutottak az erdélyi származásúak? – Külön csoportot és színt képviseltek. Ezek felé Szabó Zoltán nyitott – voltak mások is, de elsôsorban az övé az érdem. A színházi vendégjáték sorozatot ô szervezte meg és indította el. – A határokkal, Magyarországot kivéve, nacionálkommunizmustól szétszabdalt, dirib-darabokra bontott magyarságot a rendszerváltozások után miként lehetett együvé fogni? – A rendszerváltozások után megnyíltak a csatornák. Kerestük egymást a Kárpátaljától Felvidékig. Elôször Pozsonnyal alakult ki jó kapcsolatunk. Elsôsorban nem is az anyaországra, hanem a peremvidékre figyeltünk. A csehországi magyarok, úgy tûnt, már
5
nem is léteznek. Ám ezek csodálatos módon beindultak, és különleges hangulatot árasztottak maguk körül. Hihetetlen örömteli pillanatok voltak, amikor a peremvidékek magyarsága az Ausztriában élôkkel egymásra talált. Leírhatatlan öröm volt tapasztalni, hogy itt is van egy igen aktív kisközösség, amott is mûködik egy másik. A peremvidékkel kiépült kapcsolatrendszer nagy élmény volt számunkra is. Akkor vettük észre, hogy az Ausztriában élô magyarság a Kárpát-medencének a különbözô térségeit, a szülôhelyén kívül nem ismeri, mert nem ismerhette meg. Az erdélyiek nem ismerik Felvidéket, a vajdaságiak semmit nem tudnak Kárpátaljáról. A szándékosan kialakított köldöknézés a kommunizmus átka volt, ahogy Csoóri mondja: a világháború után elakadtak a kapcsolatok, mozaikokra esett szét a magyarság. – A rendszerváltozás elôtt az erdélyi kérdés igényelt-e sajátos megközelítést? – Nagyon sikeresek voltak azok az akciók, amelyeket az erdélyi falurombolás ellen szerveztünk. Két tüntetés is volt Bécsben, neves osztrák mûvészek, politikusok is megjelentek ezeken, többek között Erhard Busek is szólt a jelenlévôkhöz. A román követség elé vonulva aláírásokat gyûjtöttünk. Ezeknek az akcióknak nagy hatásuk volt a magyar kérdés nemzetközi szinten tartására és alakulására. Megmozdult a ma-
6
gyarság. – Az egymást keresô kezdeti nekibuzdulás után hogyan alakult az anyaország és a nyugati magyarság viszonya? – Az eufória elmúlása után természetes volt bizonyos visszaesés. Ami negatívan hatott ránk – majd megmagyarázom, hogy miért –, az a vasfüggöny lebontása és a Magyarországra történô járkálás, a szabad mozgás lehetôsége volt. Az ausztriai magyarok sorra veszik vissza egykori birtokaikat, vagy hétvégi házakat vásárolnak. A szabadidejüket, a hétvégeket Magyarországon töltik. Ennek rendkívüli elônyei vannak, hogy természetes körülmények között ápolják anyanyelvüket, a gyermekek magyar környezetbe kerülnek, de az ausztriai közösségi élettôl elszakadnak. Ez innen nézve negatív tünet volt, és az is marad. De, összességében, a gyermekek esetében pozitív jelenség. A hazatelepedések száma viszont sokkal kevesebb, mint amire kezdetben számítottunk. Ez inkább víkend. Hétvégi kirándulás. Nálunk más a helyzet, mint tôlünk nyugatabbra. Ott a lapok tönkrementek, rádió nincs, a könyvkiadás megszûnt, nyugdíjazásuk után az emberek egy része hazatelepedik Magyarországra. Visszaesett a közösségi élet. Hozzánk Magyarország közel van, az emberek átjárnak koncertekre, színházi elôadásokra. Itt csak akkor van magyar közösségi élet, ha ez minôségi teljesítmény. Ha
egyetlen rossz rendezvény van, a következôre már nincs akkora érdeklôdés. Ezért nagyon meg kell gondolnunk, hogy kiket hívunk meg. Egyébként ez nem okoz problémát, évekre elôre megvannak a jelentkezôk, akik szívesen kijönnek Bécsbe. – Az utóbbi másfél évtizedben egyre többet hallunk Erdélyben is a bécsi magyar színházi életrôl… – Ami tényleg az egyik legaktívabb emberünk, a Szabó Zoli nevéhez fûzôdik, az a színházi kultúra. A kisebbségi színházak meghívása. A magyarországi színházakat nem tudjuk megnyerni a költségek miatt, a kapcsolattartás egyebek miatt is a kisebbségek felé mutatott. A színházak meghívását is a rendszerváltás után kezdtük el. Ez Zolinak az ismeretsége és régi színházi kapcsolatai révén valósulhatott meg. Az is érdekes, hogy fôleg az erdélyieknek volt színházi kultúrájuk. Az 56-osoknak általában nem volt ilyen, mert az 50-es években ki járt színházba? Nem is alakulhatott ki olyan színházi kultúrájuk, mint az erdélyieknek. A felvidékieknek és a vajdaságiaknak sincs az erdélyiekével mérhetô színházi kapcsolatuk. Messze nincsen! Az erdélyieknek van egy tipikus színházi igényük. Az erdélyiek részben beépültek a meglévô társaságokba, de külön egyesületet is alakítottak. A vajdaságiak is részben betagolódtak, de külön csoportot is képeznek. Az ô igényeik kielégítése a népdalozás, éneklés, szórakozás, mulatás, a rendezvények e köré szervezhetôk. Az erdélyiek is inkább egzisztenciális kérdésekkel foglalkoznak. Az 56-osok annak idején tudatosabban vállalták a közösségi ügyeket. – A nyugati magyar szórványban is példátlan az a honismereti kirándulás-sorozat, amelyet az Europa Club a peremvidékek magyarságának megismerése céljával szervez. Hogyan lehetne összegezni a magyar nemzetrészek helyzetérôl látleletet is készítô peregrináció-sorozat értelmét és értékét? – Talán egyedülálló a szórványmagyarság esetében a honismereti kirándulásaink gyakorisága és rendszeressége. A 90-es években kezdtük, elôször, természetesen a Felvidékkel. A Csemadok fogadókészségére alapoz-
tunk, aztán jöttek a többiek. Ezekre a kirándulásokra jelentôs számú részvevôt sikerült toborozni. A kelet-európai portyák az ismeretszerzés mellett páratlan kapcsolatteremtési lehetôséget kínálnak. Hát ki az, aki tudja, hogy még a Dalmát tengerparti nagyobb városokban is vannak magyar csoportok és egyesületek? Splitben, Zárában, Sibeníkben, Fiumében is vannak magyarok. Sôt még Polában is mûködik magyar egyesület. Ezek fôleg vajdasági magyarok. Csak példaképp mondom. Vannak magyarok Lembergben, meglátogattuk ôket. A brezáni várra elhelyeztünk egy emléktáblát. A kurucok itt keresték fel a Fejedelmet, és kérték, hogy álljon a felkelés élére. Ukrán és magyar nyelven örökítjük meg a brezáni pátens emlékét. Szoboravatást szerveztünk Beregszászon. Bethlen Gábor szobrot állítottunk a saját költségünkön a Bethlen Gimnázium udvarára. A pénzt a szoborra a Club tagsága adta össze. Az erdélyi, pontosabban a háromszéki Petrovits István alkotását vittük ki Kárpátaljára. Ez is tudatos, hogy a peremvidéken élô mûvészektôl rendeljünk alkotásokat. Ez nekünk is jó, de, fôleg, az ott élô mûvészeknek jelent támogatást. Az idén Szatmárra megyünk, eljutunk a szatmári síkra, Abonyban részt veszünk egy ökumenikus istentiszteleten – reméljük, hogy erre Tôkés püspök is eljön –, Érmindszent, Koltó is a programban van, s az egészet a Máramarosi havasokban fejezzük be. Ott meg akarunk nézni néhány nevezetes fatemplomot. Ezek nem magyar emlékek, de a magyar királyság egykori területén találhatók. Erre az évre két nagy kirándulási tervünk van. Fel akarunk menni Lettországba és Litvániába a Báthory Egyetemet megtekinteni. Litvániával a magyarságnak Báthoryn kívül is rengeteg kapcsolata volt. A Jagellók is litvánok voltak. A litvánok Nagy Lajos király lánya révén keresztelkednek ki. Rengeteg magyar emlék van, világháborús sírok stb. A másik Rodostó. Kapcsolatban vagyunk a Magyar Tudományos Akadémiával. Ôk már több utat is szerveztek Rodostóba. A kirándulások elôkészítése majdnem egy egész évig tart. Embereink hozzá vannak szokva a pon-
tossághoz, az elôtervezéshez. A véletleneket minimálisra kell csökkenteni. – Példátlan az a rendszeresség és következetesség is, amint a bécsi, ausztriai rendezvényeik és a nemzetismereti kirándulásaik szellemi hozadékát – az elôadásokat, az útleírásokat, a fotó és zenei anyagot – évkönyvekbe szerkesztve kiadják. – 1993 óta rendszeresen kiadjuk az Europa Club évkönyveit. A fontosabb elôadásokat szerkesztjük kötetbe, egy zsebkönyv formájú, könnyen kezelhetô könyvbe. Ez a tavaly óta rajta van a világhálón is. Van egy honlapunk, amivel most küszködünk. Rengeteg anyagunk van. – Ezek a rendezvények jelentôs anyagi ráfordítást feltételeznek. Milyen forrásokból gazdálkodnak? – Arra is büszkék vagyunk, hogy a tagság nagyon aktív, szívesen vállalja a költségeket. Majdnem annyi tagsági díjat tudunk begyûjteni, mint amennyi állami támogatást kapunk. Ezeket az összegeket olyan célok megvalósítására használjuk, hogy az emberek érezzék: cserében kapnak is valamit. Kulturális rendezvényekre fordítjuk, az emléktáblák, szobrok szintén maradandó értékek. Azt is tudjuk, hogy osztrák állami pénzeket nem fordíthatunk külföldi kulturális célokra, ezért ezeket a mi pénzünkbôl kell fedeznünk. – Milyen az Europa Club vi-
szonya a politikumhoz? – A rendszerváltás után rendeztük a sorainkat. A súlypontot a kultúrára helyeztük át, a napi politikába, pártpolitikába nem szóltunk bele. Mindenkinek lehet egyéni véleménye, saját meggyôzôdése a politikáról. A Clubnak azonban van saját arcéle, programjaiból könnyen észre lehet venni, hogy ez milyen. Ez derül ki a kapcsolattartásból is. Érdekes volt, hogy kezdetben simán meghívtunk minisztereket is. Magyarországról a rendszerváltó miniszterek sorra majdnem mind felléptek nálunk. Jeszenszky Géza, Andrásfalvy Bertalan… Nem volt gond ôket meghívni egy-egy elôadásra. Utána ez egyre nehezebb lett, ma már nem is lehetséges, esetleg egyik-másik államtitkárt nyerhetnénk meg magunknak. De nem is nagyon akarjuk ezt. Sokkal fontosabb a kialakult kulturális kapcsolatok megtartása és ápolása. Ezek a Kárpátmedence egészére kihatnak, és az ember alig gyôzi néha a korrespondenciát. Az e-mail remek dolog, de néha átok is. A leveleket meg kell válaszolni. Nincsen titkárnônk, ezt nekem kell intéznem. – Köszönjük, hogy jubileumi ünnepségüknek részesei lehettünk, s azt is, hogy kényszerû keleti tévelygéseink után az egykori császárvárosban élô magyarok a Club révén is egyengetik utunkat a kultúra virágosabb ablakai felé.
SYLVESTER LAJOS
7
Kerekasztal-beszélgetés A hetedik Ifjúsági Néptánctalálkozó keretén belül szombaton, március 27-én, a Mûvelôdés folyóirat szervezésében sor került egy kerekasztal-beszélgetésre, melyen több mint tíz csoport vezetôje vett részt. A Mûvelôdés fôszerkesztôje, Szabó Zsolt megfogalmazásában a beszélgetés célja feleleveníteni a táncházas tapasztalatokat, a táncház közösségnevelô erejét, de szóba kerültek a csoportszervezés nehézségei, sôt az a kérdés is felvetôdött, hogy miként lehet e tevékenységet valamiképpen jogilag besorolni, intézményesíteni. Jogosnak tûnik az a kérdés: miért nem élvezi egy ilyen nagyméretû néptánctalálkozó a szervezô diákok iskolájának támogatását. Ezzel kapcsolatban jelentette ki Könczei Csongor, hogy a rendezvény elején a táncházasokat nem akarták beengedni a Brassai Sámuel Gimnázium épületébe. Az a látszat keletkezett, mintha a vezetôség nem értesült volna a találkozóról. Szabó Zsolt valamiféle kommunikációs zavart vélt felfedezni az iskola vezetôsége és a táncházasok között. Both József, aki több csoportot is képviselt a beszélgetésben, elmondta, hogy egyes esetekben az iskolák vezetôségei használhatatlan termeket utalnak ki a táncpróbákra, a tanárok részérôl pedig gyakori az irigykedés. Felemlegette a táncoktatói helyzet bizonytalanságát is: csak helyettesítô ta-
nárként alkalmazzák ôket, nem sokat nyom a latban a magyarországi szakirányú végzettség sem. Könczei Csongor megjegyezte, hogy tavaly novemberben a Romániai Magyar Táncszövetség elnökéhez küldött nyílt levelében ezt a kérdést is felvetette. Szerinte ennek a munkának is diplomát kell biztosítania, hogy meg lehessen élni belôle, tehát jogi háttért igényel. Ugyanakkor a táncosoknak is táncos diplomával kellene rendelkezniük, hogy szakmailag is hasznát vehessék a néptáncnak. Ennek megvalósulását szakoktatásként képzeli el, szakiskolában, nem egyetemi tantárgyként. Szabó Zsolt kifejtette, hogy a táncoktatást kommunikációs, tehát fôiskolai-egyetemi képzésként is fel lehetne fogni, lévén a tánc is nyelv, s ha a tanítók képzésében fontosnak tartják a beszédkészség fejlesztését, a zenei alapismereteket, ugyanúgy a néptáncot is tanítani kellene és lehetne. Könczei Csongor utalt a Romániai Magyar Táncszövetség gyakorlatára is, mely nem szervez táncoktató tanfolyamokat, táborokat, hanem ezek más szervezetek (pl. a Heltai Alapítvány vagy a zurbolósok) megvalósításai. A Táncszövetség – érdektelensége miatt – nem jelent a néptánc számára hivatalos keretet, habár az oktatásban kifejtett munkát, a néptáncosok fellépéseit minôsíti. Nyomatékosan kijelentette, a mi-
A kerekasztal-megbeszélés részvevôinek egy csoportja
8
nôsítést, versenyeztetést nem ellenzi, azonban ezeket nem tartja elfogadhatóknak, ha nem szakemberek részérôl történik, véleménye szerint viszont nálunk nincs kialakulva a szakkritika. A táncolásban való régiség nem jelent feltétlenül szakemberséget, mint ahogy a szakmai zsûrik munkája sem, tekintettel arra, hogy senkinek sincs erre vonatkozó oklevele. Szabó Zsolt utolsó kérdése az volt, mi motiválja a néptáncoktatást, -tanulást, miért vállalnak többletmunkát, holott gyakran a környezet értetlenkedését is kiválthatják vele. Egyes jelenlevôk a gyerekekkel való foglalkozás örömével motiválták az oktatásba való bekapcsolódásukat. Jólesô érzést kelt bennük, mikor a közönség egyegy fellépés alkalmából pozitívan reagál munkájukra. A néptánc értéke szerintük a zene bûvöletében rejlik, amint képes a táncolót tetôtôl talpig átjárni. Ezt az értéket tovább kell adni, ami nagy elégtételt nyújthat. Juhos Attila, a magyarpalatkaiak képviselôje abból a megállapításból indult ki, hogy a tánc mûvészet, és legfontosabb szerepe a közösségformálás, de náluk van azért hagyományôrzés is, lévén nem szakadt meg a folytonosság, a nagyszülôk még fiatal korukban hagyományos táncalkalmakkor tanulták a táncaikat. Itt Könczei Csongor megjegyezte, hogy el kell határolni egymástól a közösségformálás, hagyományôrzés és színpadi fellépés céljait. A Zurboló célja például nem a hagyományôrzés, hanem színpadi produkciók kivitelezése. Másrészt, a vidéki csoportok esetében a hagyományôrzésre való törekvés érvényesül, számukra a színpad csak eszköz ennek megvalósításában. Szerinte a néptánc-
csoportokat ezért se lehet minôsíteni, tudniillik más-más jellegû és célú néptáncot mûvelnek. Végezetül Szabó Zsolt köszönte meg a jelenlevôknek a hasznos eszmecserét és felszólította ôket a küszöbönálló gálamûsorra való készülôdésre. A következô találkozóig remélhetôleg megoldódnak a néptánc tanításához-tanulásához fûzôdô gondok, a Táncszövetség részérôl pedig megérkezik a minôsítéssel együtt a várva várt támogatás is, hogy e mûvészet tovább élhessen köreinkben. A cikk összeállítói köszönetet mondanak mindazoknak, akik megosztották véleményüket a találkozóról, külön Szilágyi Szabolcsnak, a Kolozsvári Rádió szerkesztôjének, a rendelkezésünkre bocsátott hang- és képanyagért.
KÖNTÖS IMOLA
Szünetben: Kostyák Márton és Albert Szilárd
A zene és tánc bûvöletében A VII. Ifjúsági Néptánctalálkozóról Március 26–27. között Kolozsváron a hetedik alkalommal rendezték meg az Ifjúsági Néptánctalálkozót, mely 1992-tôl kezdve kétévente szórakoztatja a néptánc kedvelôit kolozsvári és vidéki néptánccsoportok fellépéseivel. 28 csapat nevezett be, azonban az aranyosegerbegyiek a vidékükön dúló himlôjárvány, a méraiak pedig csoportszervezési nehézségek miatt maradtak távol. Ennek ellenére a rendezvény története során az idén lépett fel a legtöbb csoport, összesen 26. A szervezôk, akárcsak az elmúlt évek során, a Brassai Sámuel Gimnázium jelenlegi, illetve véndiákjaiból verbuválódott kolozsvári tánccsoportok – Bogáncs, Zurboló és az Unitárius Kollégium Szamóca néptáncegyüttese, valamint a Mûvelôdés szerkesztôsége. Március 26-án este 7 órától hajnalig a kolozsvári Tranzit Ház volt a helyszíne a Hatházi András – Zurboló zenekar által színre vitt koncertnek, majd a táncháznak. A Mese és muzsika a juhok keresésérôl címû egyórás darab elôadói: Albert Szilárd, Könczei Csongor, Kostyák Márton, Molnár Levente és a narrátor Hatházi András. Az egybegyûltek a dramatikus tánc hangszeres zenéjének magyarlónai, gyalui, szászfenesi, mérai, kolozsi, bánffyhunyadi változataival ismerkedhettek meg, az utána következô táncház is nagy népszerûségnek örvendett, tekintettel arra, hogy másnap reggel 6-ig is eltartott és a fiatalok nemcsak néptáncra, hanem lambadára is táncra perdültek. Szombaton délelôtt volt a Kolozs megyei néptánccsoportok tulajdonképpeni találkozója, a Brassai Sámuel Gimnázium dísztermében, majd este a gálamûsor. A délelôtt folyamán felléptek a gyalui, magyarlónai, tordai, tordaszentlászlói, várfalvi, dési, szamos-
újvári és kolozsvári együttesek. Délután 3 órától a Mûvelôdés szervezésében a csoportok vezetôi kerekasztal-beszélgetést folytattak, kicserélték tapasztalataikat. A beszélgetésrôl a továbbiakban bôvebben is szó lesz. A találkozó utolsó eseménye a gálamûsor volt az Állami Magyar Operában. A szervezôk sorozatos nehézségekkel küzdöttek, amíg az ehhez szükséges pénzalap összegyûlt. A polgármesterhez benyújtott pályázatukat visszautasították, az RMDSZ sem ismerte fel a benne rejlô lehetôségeket, nem nyújtott semmiféle támogatást. A Brassai Gimnáziumban az eseményt hirdetô plakátok kiragasztása se történt zökkenômentesen. Végül a kolozsvári néptáncosok szülei járultak hozzá a kiadások fedezéséhez, így kerülhetett sor a zárómûsorra az Operában. Ezen az estén az Operában telt ház volt, a nyolcszáz helyre legalább kilencszáz nézô jutott. A Brassais Véndiák Alapítvány elnöke, Szabó Zsolt üdvözlô szavaiban a kolozsvári Bogáncs múltjáról szólt, felidézte a korábbi ifjúsági néptánctalálkozókat, és örömmel említette, hogy a rendezvény eljutott a kolozsváriak szívéhez, telt házat vonzott, az Opera felé jövet többen is megállították, jegy után tudakozódva. Az ez után következô csoportfellépések 20–20 percet tartottak. Minden egyes fellépés elôtt kalotaszegi népviseletbe öltözött bogáncsos lány beszélt a soron következô csapat történetérôl, eddigi elôadásairól. A kalotaszentkirályiak együttesében több lány volt mint legény, ami a páros táncoknál bizonyult hátrányosnak. A bánffyhunyadiak lassú és gyors csárdást, valamint legényest mutattak be. Az inaktelkiek pántlikás szoknyában és piros-fehér gyön-
9
gyös mellényben jelentek meg, nem a hagyományos kalotaszegi népviseletben. A magyarpalatkaiak elôadását hatalmas tapssal jutalmazta a közönség. Egyébként csupán a magyarpalatkaiak és a várfalviak érkeztek saját zenekarral, a többiek mûsorát a Zurboló zenekar kísérte. A székiek jellegzetes ráncos, buggyos ingû öltözetben táncoltak, gyerektáncot is elôadtak. A szamosújvári Kaláka csárdást és legényest mutatott be. Érdekes módon az összes csoport legényesezett, valószínûleg azért, mert a néptánc eme változata igen látványos, a fiatalok is szívesen járják. A 70–80-as években a tévé magyar adásának Kaláka-mûsorait tekinthetjük a néptánctalálkozók elôdeiként, a különbözô néprajzi tájakat népszerûsítették, felléptek táncos és énekes adatközlôk, de amatôr együttesek is. Az idei, a hetedik Ifjúsági Néptánctalálkozó elônye, hogy vidéki és kolozsvári együttesek tapasztalatcseréjét könnyíti meg, kapcsolatfelvételi lehetôséget is biztosít számukra. A néptáncosok válasza arra a kérdésre, mennyire érdekli manapság a fiatalokat a néptánc, elgondolkodtató. Szerintük a néptánc nem tömegmozgalom szerepére hivatott, hanem színpadi produkciók, hagyományôrzés, közösségformálás közege. Megállapításaikból kiviláglik, a néptánc megvalósulása zártkörû, mert különleges szórakozási forma, és többek között a mozgáskészség fejlesztésében játszik nagy szerepet. Véleményük azt tükrözi, hogy az idei találkozó bizonyult az eddigi legjobb szervezésnek és sikernek a közönség soraiban, amely bizonyára nagy elégtétel minden néptánckedvelônek.
Fellépésre készülve
KISS KATALIN
NÉPTÁNC ÉS ZENEÓVODA Mit tett, tehet egy zene(pedagógus) Erdély tánckultúrájáért?
10
Alulírott 1970–1999 között, tehát harminc éven át vezettem Kolozsvárt a Kodály Zoltán nevével fémjelzett, óvodások és kisiskolások speciális zenei nevelését célzó zeneóvodát, amely félévszázados, megszakítás nélküli mûködése révén különleges képzôdményt képvisel az erdélyi magyar zenetörténetben. A kezdetektôl nagy súlyt fektettem a néptánc elemeit ôrzô és a gyermekbôl ifjúvá cseperedô lelkébe – lábaiba belopó, a népi táncot valójában elôkészítô énekes népi gyermekjátékokra. A nyolcvanas évektôl a kolozsvári zeneóvoda – noha ez semmifajta megemlékezésben nem szerepel – a táncházmozgalom egyik támogatója, megmentôje/megtartója, éltetôje lett. Szavak helyett hadd beszélje-
nek a tények. 1981–1983 között Könczei Csilla felkérésére a zeneóvoda heti két délutáni foglalkozásából a péntekit teljességgel átadtam az aprók táncházának, amelyet hol ô, hol helyettese: Fülöp Hajnal vezetett. Jelenlétem és a szakdolgozatomhoz szükséges kísérleti csoportnak álcázott kegyes hazugság mentette meg a politikai okokból teljességgel megszüntetett népi táncháznak legalább a gyermekvonulatát. 1984 vagy 85-ben a kolozsvári zeneóvoda meghívására szerepelt életében elôször az iskolán kívül a Brassai Sámuel Gimnázium V–VI. osztályában Tolna Éva osztályfônök tanárnô kezdeményezésére alakult folklór kör, azóta valóságos mozgalommá terebélyesedô Bogáncs Néptáncegyüttes. Ha
emlékezetem nem csal, Petôfi Sándor János vitézét énekeltéktáncolták el a zeneóvoda kicsinyeinek. 1989-ig úgy ôriztük meg az aprók táncházát, hogy a péntek délután a gyermekjátékok és táncok sûrített órája maradt, Csáki Istvánné Kalló Gyöngyi táncháztag rendszeres részvételével. 1990-ben a zeneóvodának több évtizede otthont adó Fások klubja videotékázásból több hasznot remélve, a kicsinyeknek és szüleiknek címzett zenei intézményt az utcára tette. A frissen alakult Német Demokrata Fórum viszont befogadta. Egy éven át Németh Ildikó táncházassal társulva, ismét „vegytiszta aprók táncházát” tartottunk a Fórum tágas termében. Sôt! A Heltai Gáspár Alapítvány és a táncház mozgalom között ki-
Egy 1996-os fellépés jelenete
alakult feszültség miatt az 1991-es esztendôben nem tudtak a táncházas fiatalok a városban megfelelô termet találni. Nos, a zeneóvoda befogadta ôket, ami azt jelentette, hogy 1991 januárjától júniusig, tehát egy teljes féléven át terembérleti gond nélkül találkoztak, nemcsak a gyermekek, de a fiatalok is, magyar táncot ropva a németek fészkében. Csupán egy nagyromániás, késôbb bécsi nagykövettel volt sok bajom, aki ugyanaz nap tartotta a teremben német nyelvóráit és szórta epés megjegyzéseit. 1992-ben, szintén Németh Ildikóval társulva, aki ma a Kallós Alapítvány munkatársa, tartottuk közösen az aprók táncházát a Báthory István Gimnázium tornatermében, nagy létszámú gyermeksereg részvételével. Én vezettem a zenei részét, Ildikó volt a táncoktató. 1996-ban a zeneóvoda végleges otthonra talált az Agapé Életvédô Alapítvány komplex gyermekprogramja keretében. Itt Both József és Zsuzsa vezette három éven át az aprók táncoktatását. Kolozsi Attila kobozolt hozzá és tartotta a népi kézmûves foglalkozásokat. 1999-ben egy orvosházaspár – Kónya Zoltán és Ágnes – ezt a jól mûködô gyermekprogramot befagyasztotta, a kelléktárát szeméttelepre vitetve, a szó szoros értelmében megsemmisítette. 2002 óta a zeneóvoda három részre szakadva kelt új életre (két nagycsoportos foglalkozás a református Csemete óvodában és a
Kakasos templomnál folyik, a Bolyhos kiscsoport pedig az unitárius óvoda égisze alatti Kismama klub keretében mûködik). A Zurboló Táncház néhány éve a Tranzit Ház tágasságában nagyszerûen folytatja ezt a húszéves hagyományt... A néptánc és az Amaryllis 1992 februárjában elindítottam, majd 92 ôszétôl fiatal érdeklôdôkkel karöltve virágba borítottuk azt az Amaryllis névre hallgató jelenséget, amely Mátyás király szellemi örökségét kutatja és népszerûsíti a király szülôvárosában. Teszi ezt elsôsorban azzal az egyedülálló reneszánsz tánctudással, melyet Kovács Gábor, Sze-
geden élô koreográfus barátunknak köszönhetünk, aki önzetlenül tanította, alakította sok éven át ezt a fiatalokból álló csapatot. Az Amaryllis-fiatalok egy jó része a királyi udvarok hangulatát idézô táncokat szívbéli szeretettel táncolta vagy táncolja, mások más formában rokonszenvezik. Egy részük az eszméket életmóddá mélyítve segítik megvalósítani a város kulturális életében különleges színfoltot képviselô Mátyás Napokat, a Corvin Klub keretében pedig terjesztik ezt az ismeretlen, sok tekintetben a népi táncörökségre is emlékeztetô, avagy azzal karöltô tánchagyományt. 1997-ben és 98-ban javaslatomra vegyítettük – Both Józseffel és Zsuzsával kialakult barátságunkra fel, a népi és a historikus mûfajt, váltakozva csángó és reneszánsz táncházakat tartottunk. Bár gyakran hivatkoztunk Martin György elméletére, ami a francia branleok és a csángó körtáncok rokonságát illeti, mégis jobban bevált a külön üzemeltetett csángó és reneszánsz tánctanfolyam. Így 1998-ban és 1999-ben az Amaryllis külön csángó tánckört hirdetett Both József vezetésével. 2000-ben a Both házaspár megalapította az Ördögtérgye Néptáncegyüttest, amely magával vitte Orendi István személyében egyik legtehetségesebb és legaktívabb reneszánsz táncosunkat. Orendi István a reneszánsz korszak csôrfuvoláján, a blockflôtén kezdett el muzsikálni, mígnem váltott és manapság kiváló népi,
A szünetben tovább játszunk
11
Fellépés szönetében
fôleg csángó népzenét játszó furulyás. Az 1993-ban elindított Mátyás Napok olyan rendezvénysorozat, amely a magyar folklór történelmi személyiségeihez, ez esetben Mátyás alakjához kötôdô népi örökségeinket is felmutatja, de
12
gyakran és szívesen tartottunk csángó táncházat is, a hagyományos, óriástortás reneszánsz táncház mellett. Távlati terveinkben – a Kolozsvár szívében renoválás alatt álló pinceszékhely felavatása után – olyan játszóház terve is szere-
pel, ahol a kolozsvári gyermekek, a közismert és hagyományos népi foglalkozások mellett historikus tartalommal bôvített kincsek birtokába jutnak majd. Zenepedagógus vagyok. A kolozsvári balettiskolában tanítottam harmincegy esztendôn át. A kenyérkeresô kényszerpálya formál(hat)ta/fordíthatta figyelmemet a kisgyermek korban bár meg nem becsült, oly nagy fontosságú mozgás és hang kapcsolatára. Mint a bibliai mustármag, ez lombosodott bennem a zene és tánc életfájává. Tán így alakult „szakmai érzékenységemnek” köszönhetô, hogy az európai és a népi mozgáskultúrára hangolódva – részese és része lehetek az erdélyi táncmozgalomnak, mely – az Amaryllisnek hála – a népi mozgáskincs felé kecsesen bólintva, felmutatja globalizálódó világunkban, Mátyás királytól Rákóczi Ferencig, eleink bennünk (tovább)élô (mozgás)világának szépségeit...
LÁSZLÓ BAKK ANIKÓ
Amici Amarylli 2004 Az idei, tizenkettedik alkalommal megrendezett Mátyás Napok keretében került sor az Amici Amarylli kiállítás megszervezésére, amely a nyitottság és barátság jegyében jött létre. A részvételre való felhívás mindazoknak szólt, akik az Amaryllis Társaság szellemiségével rokonszenveznek. Az idén nem csak régi barátainkat kértük fel, hogy kiállítsanak, de újabb barátokat is kívántunk szerezni. Egyfajta kísérlet is volt tehát, az immár hagyományossá váló kiállítás. Nem szabtunk meg tematikai és minôségi határokat, az összegyûlt anyag rendezése is spontán módon alakult, a szervezésben a mûvészek is kivették részüket. Ennek köszönhetô, hogy a végsô képben nem egy szempont érvényesült és az eredmény nemcsak a nézôknek, de a szervezôknek is meglepetést okozott. Rendkívüli érzés volt a csoportmunka jótékony hatását felfedezni. Így sikerült különbözô mûfajú mûveket és a mûvészetet eltérô irányokból megközelítô alkotókat egy kiállításon összehozni, összeegyeztetni oly módon, hogy lehetôleg senkinek az egyénisége ne szenvedjen kárt. A kiállítók zömét a fôiskolás mûvészhallgatók képezték, akik neves és rangos mûvészek társaságában jelentek meg a kiállításon. A mûvek között vita és rokonsági kapcsolatok is létrejöttek: absztrakt és figuratív, dekoratív és expresszív irányok párbeszédet teremtettek. Az anyagokkal kísérletezô, játékkedvvel telített munkák, a kifejezés megfelelô formáinak keresésében lévô mûvészek munkái mellett szerepeltek. Önálló, elváló és ismét összefutó utakat jelképeznek a kiállított munkák. A kiállítást végigtekintve, tág értelemben beszélhetünk a reneszánsz szellemiségérôl, ahogy az Amaryllis Társaság is tág értelemben használja azt. Nem konzervatív hagyományôrzéssel találkozhatunk itt, hanem olyan modern mûvészekkel, és útjukat még csak keresô fiatalokkal, akik a reneszánszot példaként tekintik,
amely újabb utakat tesz lehetôvé. Amint a tárlatot megnyitó Alexandra Rus mûvészettörténész is kiemelte, a reneszánsz szellemében, abból építô módon merítve alkotó mûvészek találkozhattak a Mátyás Napok alkalmából, ahol a kiállítás egy olyan rendezvény keretében jött létre, amely Kolozsvár európai légkörét erôsíti. Az idei tárlaton körvonalazódott az az elképzelés, hogy a jövô évi tárlat tematikus legyen. Ennek értelmében meghívtuk a mûvészeket, hogy a jövôre tudatosan fogalmazzák meg a reneszánsszal való kapcsolatukat, a hozzá való viszonyulásukat. Szeretnénk a reneszánszot minél szabadabban, nem szolgai módon megidézni, hanem akár vitázva és kritikusan is megközelíteni. Témánkkal, az újragondolt reneszánsszal, szeretnénk tehát vitát és párbeszédet kezdeményezni, és arra rávilágítani, hogy kulturális örökségünk megkerülése csak szegényebbé tesz, míg a régivel való párbeszéd a modern felé vezetô út lehet. A reneszánsz maga nem volt ismétlés, amint a római kultúra sem volt a görög mûvelôdés halvány mimesise. Ilyen értelemben nem tartunk attól sem, hogy a reneszánsz felkeresése idejétmúlt lenne.
Ha a Reneszánszot egy régi-új városként képzeljük el, akkor szeretnénk azt felkeresni, utcáin és kertjeiben jegyzetekkel, friss tusrajzokkal tölteni noteszünket, hogy aztán új módon emlékezhessünk meg róla, és másképpen építsük fel. A kiállításon részt vettek: Antoniu Ioana, Aramã Lãcrãmioara és Adrian (két közös festmény), Bakk Sára, Balázs Janó, Bándi Emese, Banta Annamária, Bartha Csilla, Bokor Szabó Márta, Câmpean Nicolae, Crãiøa Alina, Egyed Tibor, Felházi Ágnes, Ferenczy Botond, Gally Katalin, Ghenescu Marius, Jánosi Andrea, Kiss Ármánd, Kolumbán Kántor Zita, Kômíves Andor, Könczey Elemér, Lészai Bordy Margit, Löwith Egon Mark, Matruk István, Miklóssy Gyula, Muntean Lucian, Nagy Melinda, Novák Ildikó, Piros Boróka, Raus-Porumb Ramona, Siklódi Ferenc, Starmüller Géza, Štefan Florin, Székely Cecília Anna, Tanøãu Sandu Mircea, Tocalachis Alice, Tompos Opra Ágota, Zsigmond Adél.
SZÉKELY SEBESTYÉN
A kiállítás emléktekercsére gyûlnek az aláírások a Mátyás szülôház pincéjében
13
Galéria
Fekete-piros képek Széki népi építészeti felmérés
14
„Az építés az építészet mindig is a legalapvetôbb, legtermészetesebb emberi szükségletek, a lakás, az élet mindennapi kereteinek megteremtését szolgálja. Hatványozottan így van ez a falusi építészet esetében, ahol az idegen beavatkozás, tudniillik a harmadik személy, az építész kiiktatásával, közvetlenül a felhasználó igényei szerint, az ô szellemi és fizikai képességei által valósul meg az építészeti alkotás.” Wagner Péter, Europa Nostra-díjas budapesti építész e megállapításaa találó, frappáns és szellemes megfogalmazása a népi építészet meglehetôsen szélesen értelmezhetô, elemezhetô és miszticizálható sajátosságainak. Amint az idézet is érezteti, a mindennapi élet által körvonalazott igények legésszerûbb, leggazdaságosabb, a legelérhetôbb anyagok felhasználásával történô kielégítése a ma építészét elsôsorban nemes egyszerûségével – és gyakran mûvészi díszítéskultúrájával – ejti ámulatba. A mai élet összetettségétôl felzaklatott, túlhajszolt elménk a természethez, a természeteshez való visszatérés sokszor zavarba ejtô élményét éli meg, és a találkozás katarzisát csak fokozza a nemesen öregedô, avagy naturalisztikusan pusztuló anyagok visszafordíthatatlan elmúlást hirdetô üzenete. Csodálatunk és tiszteletünk elsôsorban letûnt nemzedékeknek szól, lelki szemeink elôtt elhomályosuló arcok sokasága jelenik meg, egykori dédszüleink vonásait, ráncait, kipödört bajszát véljük felfedezni a tornácoszlop erezetében, a meszelés egyenetlenségeiben, vagy a zsúpfedés kusza árnyékában. Ugyanakkor értetlenül állunk e régen élt nemzedékek leszármazottai elôtt, akik mai igényeik szerint formálják, alakítják az általunk elveszett paradicsomnak hitt ôsi falut. Nem értjük, hova lett a józan ítélôképesség, hol veszett el a veleszületett tehetség, miért nem mûködik többé az egykoron jól bevált recept, a fölösleges harmadik, azaz az építész kiiktatása. Kérdéseinkre sokan sokféle választ találunk, alkatunktól függôen: elfogadóan szomorkodunk, magatehetetlenül lázadunk, esetleg másokat, – politikai rendszereket, népbutító ideológiákat – vádolunk, gazdasági átalakulásra hivatkozunk, vagy globalizációtól rettegünk. Aztán ilyen vagy olyan érvekkel megmagyarázzuk magunknak, hogy ez így van rendjén, megfogalmazzuk magunknak, hogy a népi építészet – míg száz, vagy akár hetven évvel ezelôtt lendületesen fejlôdött, alakult – ma nincs többé. Az építész kiiktatásával – vagy figyelmen kívül hagyásával – igaz, ma is tömegesen születnek házak, ám természetességrôl, tájjal való egységrôl, esztétikumról, katarzisról – legalábbis vidékünkön – nem, vagy csak nagy ritkán, kivételes esetekben beszélhetünk. Így van ez Széken is. Az egykori bányaváros a történelem megannyi vihara és viszontagsága által szétszaggatva napjainkban is a Mezôség hagyomá-
Gyôri Mihály kályhája. Felszeg 233 sz.
nyokban leggazdagabb szigete. Jóllehet Szék valóban nem építészetérôl vált híressé, a nádfedeles, kékre meszelt, szabadkéményes házak, a jármos csûrök, a megannyi apró ól, gabonás, kas, a csoportos udvarelrendezés a Mezôség archaikus népi építészetére nagyon jellemzô kivételes értéket hordozó emlékek. Az erdôkben szegény Mezôség falusi építészete az ismertebb kalotaszegi vagy székely falvakéhoz viszonyítva alapvetôen más képet nyújt. Az egyenes, könnyen megmunkálható fenyôgerendák helyett, az idomtalanabb, hajlott hátra emlékeztetô „girbe” darabok is nagy megbecsülésnek örvendtek, és meggondoltan, csak ott használták ôket, ahol feltétlenül szükséges volt. Nem láthatunk itt boronafalas széles tetôszerkezetû házakat, nincs zsindely, ritka a csipkézett, fûrészelt, lécmellvédes díszes tornác. Vályog és patics falak, vesszôfonatos kerítések, vagy térelválasztók, elegánsan ívelô nád fedte tetôk rajzolták meg a tájba simuló hagyományos faluképet. A faanyag hiánya szintén meghatározta, pontosabban hátráltatta az épületek, elsôsorban a melléképületek fejlôdését, minden funkciónak szinte külön épület készült, külön állt az istálló, a pajta, a csûr, a változatos kialakítású disznó-, juh- vagy majorságól, gabonás, kukorica kas. A különbözô méretû gazdasági épületek körbeölelték az udvart, az egyik legarchaikusabb népi telekelrendezést példázva. A porral leszórt, döngölt padlók, és a szabadkürtôs kémények, a hozzátartozó kemencékkel szintén ôsi hangulatot idéznek. Az épületszerkezetek szegényességét meghazudtolva, a tiszta szobák élénk piros hímzései, a festett bútorok felkészítik szemeinket a népviselet
Szovári Mihály háza. Felszeg 152 sz.
méltóságteljes pompájára, amely a széki négyes lassú forgásában, vagy a legényesek pattogó mozdulataiban elevenedik meg igazán. Az építészet hangulata is szervesen kapcsolódott a viselet, a hímzés és a tánc elemeihez, a kékre meszelt vályogfalak a rézgombos kék mellényben, az elegánsan ívelt zsúpfedél a hetyke szalmakalapban, a kontyolt tetôk formája a lányok kendôviseletében köszön ránk. Wagner Péter az érzékeny építész szemével és tollával fényképeken, rajzokon és felméréseken tárja elénk e rég volt egység lírai hangulatát. Fényképei izgalmas és egyben szomorú párbeszéd mondatai, kérdései. A tegnap, azaz a hetvenes évek épületei, majdhogynem érintetlen hagyományos házsorai, csak ritkán köszönnek vissza a ma fényképein. A felmérések, a határozott vonalvezetésû mûvészi rajzok felbecsülhetetlen értékû dokumentumai a magyar népi építészet közelmúltban elpusztult emlékeinek. A szerzô így fogalmaz: „Lehet kárhoztatni ezt a folyamatot, lehet siránkozni valaminek az elvesztése fölött, lehet módszereket keresni arra, hogyan lehetne valamit megmenteni a régi tárgyi és szellemi kultúra szépséges gyöngyszemeibôl és lehet a változást közömbösen tudomásul venni, sôt akár fejlôdésként üdvözölni. A régi épületek egy hajdani egységes világ szerény tömeges igényeit szolgálták, egy olyan világét, amely zárt volt és ezért magának való, saját szigorú, évszázadok alatt kialakult ideáljai alapján élô. Vajon elvárhatjuk-e, hogy a mai emberek ragaszkodjanak elôdeik hagyományaihoz, melyek a mai világban már nem életszerûek? Vajon elvárhatjuk-e, hogy olyan házakban lakjanak, amelyek nem egészségesek és nem felelnek meg a mai élet követelményeinek? Vajon elvárhatjuk-
e, hogy megôrizzék azokat a tárgyakat, amelyekre semmi szükségük? A válasz nem, és ugyanakkor, magától értetôdôen igen. Nem, nem kell életben tartani olyan formalitásokat, amelyekkel ma nem tudunk mit kezdeni, de alkotni kell helyettük olyanokat, amelyek a mai igények szerint folytatják a hagyományokat, azokat szilárd alapként felhasználva, azok alapján teremtik meg a mai követelményeknek megfelelô életkereteket.( …). Az újat a régi, a saját magunk hagyománya segítségével a saját képünkre formálni, lényegesen nehezebb, de ugyanakkor az egyetlen valóban kreatív hozzáállás.” Némi sajnálattal megállapíthatjuk, hogy a népi kultúra ápolói manapság leggyakrabban a nagyvárosok fiataljai, ôk azok akik a táncokat táncházakban tanulják, sôt tanítják, míg a tiszta forrás mellett élôk idegen zenére ugrálva érzik jól magukat. A népi építészet felfedezôje, hagyományainak továbbmentôje Wagner Péter személyében is a messzirôl jött építész, aki azért ragadott tollat, mert egyértelmû: a fölösleges harmadikra szükség van, a paradicsomi tudás, ráérzés ugyanis elveszett, elôrevetítve a páratlan értékû építészeti örökség eltûnését is. Szék a Kárpát-medence egyetlen faluja, ahol még ma is, hétköznapokon is, él a viselet. Bár a fekete-piros táncot a kolozsvári telefonpalota árnyékában a karhatalom megszüntette, a fekete-piros szoknyák surrogása Budapest járdáin ma sem ritka látvány. Széken tizenéves fiatalok négyesével összefogózva, keményre vasalt ingujjal ma is forognak, bizonyítva, a hagyományok különleges tisztelôi e kis közösség mai lakói. Jóllehet az életmód, az építészeti igények gyökeres változása az archaikus népi lakáskultúrát fölöslegessé tette, és eltávolította, talán reménykedhetünk, hogy a hagyományôrzô székiek az utolsó órában, a még fennmaradt építészeti elemek megmentését a tánc, a viselet ápolásával egyenrangú kötelességnek fogják tekinteni. Bizonnyal mondhatjuk, hogy a majdani széki népi építészeti örökség kutatásához, védelméhez Wagner Péter felmérései, rajzai, fotói kiváló, biztos kiindulópontot, szilárd alapot nyújtanak.
FURU ÁRPÁD
15
Feneketlen a múltnak kútja… Szék népi építészetérôl Szék, ez az igencsak eldugott, nehezen megközelíthetô mezôségi falu a magyarországi fiatalok körében a hatvanas-hetvenes évek fordulóján erôteljes, élô néphagyománya, viselete, zenéje és tánca okán vált ismertté. Szinte minden Erdély-járó magyar fiatalember megfordult itt, sokan közülünk rendszeresen visszatértünk ide. Visszatértünk, mert itt megtaláltunk mindent, amire egy fiatalembernek szüksége van, kalandot, romantikát, bizonyos fajta egzotikumot, értékes és tartós emberi kapcsolatokat, vidámságot és kikapcsolódást, de megtaláltunk még valami, ezeknél sokkal fontosabb dolgot is: a múltunkat, a gyökereinket, a szilárd alapokat, amelyekre egy egész élet, egy sokkal egészségesebb társadalom épületét fel lehet húzni. És találkoztunk egy régen elvesztett, vagy inkább soha sem volt – mert odahaza nem lehetett – dologgal: az identitásunkkal. Azzal, hogy magyarnak lenni jelent valamit, hogy valahová, és éppen a magyarsághoz tartozni igenis nagyon jó dolog. Szék, a hagyományait szigorúan, pontosan és nagyon sokáig megôrzô falu különösen alkalmas volt ezeknek a tapasztalatoknak a megszerzésére, és ezeknek az érzéseknek roppant intenzív módon való átélésére. Hiszen már Kolozsváron lehetett látni a leányokat a Telefonpalota mögött, a Malomárok mellett, a kimenônapjukon korzózni, énekelni és táncolni, szépséges, fekete-vörös viseletükben, fekete fejkendôjükkel, amelyben valahogyan mindnyájan kicsit idôsebbnek látszottak, de méltóságteljes tartásukat és mozgásukat mindig ellensúlyozta a vidámságuk, hiszen fiatalok voltak ôk is, akárcsak mi. A legényekkel már inkább a táncban találkoztunk, ahol annak ellenére nagyon jól megértettük egymást, hogy a világaink között meglehetôs távol-
16
ság létezett. Együtt ittunk, dohányoztunk, táncoltunk és beszélgettünk azokról a dolgokról, amelyek mindannyiunkat érdekeltek, lányokról, munkáról és a jövôrôl. A viselet, a zene, az ének és a tánc mindegyikünk számára a legnagyobb vonzerôt képviselték, a tárgyi kultúra – talán a szövés és a hímzés kivételével – és az építkezés ezek mellett kissé háttérbe is szorultak. Mint a népi építészet iránt érdeklôdô és igencsak fogékony építészhallgatót azonban megragadott ennek a nem túl jellegzetes és különleges, míves részletekben korántsem bôvelkedô falusi építkezésnek a sajátos szépsége. Az a szépség, amely a funkcionális tisztaságban, a puritán megvalósításban és a formák sokszor spontán és elnagyolt, de mindig tiszta, karakteres, szigorú voltában nyilvánult meg. Az a szépség, amely bizony itt-ott a romantika, a rácsodálkozás, néha a szánni való, de mégis valahogyan büszke szegénység fôvárosi szemünkre illesztett rózsaszínû szemüvegen át látszott csak szépségnek. És mégis... A kiállítás két okból született meg. Egyrészt azért, mert a képekben és rajzokban hirtelen feltámadt múlt hatására mindenképpen el akartam menni újra abba a faluba, ahol annyi szép nyarat töltöttem, ahol annyi barátot szereztem, és amelyet a többi erdélyi, vagy akár magyarországi falunál jobban ismerek és szeretek. Másrészt pedig azért, mert amikor az Építômûvész Szövetség tizenöt éve a Ceaušescu-féle falurombolási terv elleni tiltakozásul több kiállítást is szervezett, ennek az anyagnak egy része ugyanabban a teremben volt kiállítva. Akkor azt hittük, hogy a falurombolás, az Erdélyben még megôrzött hagyományos falukép és építkezés megsemmisülése egy esztelen diktátor önkényébôl fog megvalósulni, nem pedig a maga természetes útján, a gazdaság és a társadalom átalakulása miatt, ahogyan az nálunk már a hatvanas években lezajlott. Kíváncsi voltam hát, hogy Széken ez a változás milyen stádiumban van. Magyarán, hogy vajon azok közül az épületek közül, amelyeket akkor,
mint a legrégebbieknek, de legalábbis a legarchaikusabbaknak tartottakat felmértem és lefényképeztem, vajon hány létezik még, és hogy vajon léteznek-e még egyáltalán régi házak Széken, mert a hagyományos életmód, a viselet és a kultúra számos eleme már eltûnt, vagy éppen eltûnôben van. A tablókon a régi és az új felvételek, felmérési rajzok szerepelnek egymás mellett, a régiek fekete-fehérben, az újak színesben. Az akkori, hetvenes évekbeli világ képét idézik a mindennapi élet és az ünnepek – a bál, a lakodalmak – képei is. A rajzok, melyek vegyesen az akkori és a mostani házakat ábrázolják, inkább azok lelkét, hangulatát, romantikus szépségét és építészeti karakterét, mintsem valós képét akarják megmutatni. Végül a panoráma-felvételek azt a világot mutatják, amely a házak, vagy akár a falukép megváltozása ellenére egységes keretét adják ennek a csodálatos falunak, a változatlan és változhatatlan mezôségi tájat, a szépséges dombokat, a sóvirágos réteket, a zöldellô kukoricásokat és a szilvafás kerteket. Ameddig ezek léteznek, mindig érdemes lesz visszamenni Székre. A kolozsvári Gy. Szabó Béla Galériában kiállított sorozat nem más, mint a hetvenes évek elsô harmadában rögzített látlelet egy falu építészeti arculatáról, eltûnôben lévô építészeti kultúrájáról, amely falu a külvilág számára elsôsorban nem errôl volt ismert, nem emiatt volt jelentôs. Huszonhárom épület felmérési rajza a hozzájuk tartozó fényképanyaggal együtt, mely az épületek megismeréséhez, állapotuk, karakterük rögzítéséhez, a rajzok értelmezéséhez feltétlenül szükséges. A falu akkori képét, az utcák, az archaikus építési formákat, jellemzô épülettípusokat is bemutatjuk. A fekete-fehér fotográfiák nem csupán az épületeket dokumentálják, hanem az azokat létrehozó és a bennük élô emberek mindennapjaiba is bepillantást nyújtanak. Nem véletlenül van ez így, hiszen az építés, az építészet mindig is a legalapvetôbb, legtermészetesebb emberi szükségletek, a lakás, az élet mindennapi kereteinek megteremtését szolgálja. Hatványozot-
tan így van ez a falusi építészet esetében, ahol idegen beavatkozás, tudniillik harmadik személy, az építész kiiktatásával, közvetlenül a felhasználó igényei szerint, az ô szellemi és fizikai képességei által valósul meg az építészeti alkotás. Ezek az épületek – természetesen valamennyi népi építészeti alkotással megegyezôen – a funkció, a forma és a szerkezet hármas egységét valósítják meg a lehetô legarchaikusabb, legegyszerûbb és ugyanakkor a legtökéletesebb módon. A lakó- és gazdasági épületek a Mezôség építkezésére vonatkozóan tipikusnak mondhatók, a válogatásnál – már a készítésük idôszakában – a lehetô legrégiesebb, leginkább egyszerû, ugyanakkor ebben a karakterükben legesztétikusabb, formailag legigényesebb és legjellemzôbb épületek dokumentálása volt a fô szempont. A léptékhelyes felmérési rajzok és a hozzájuk tartozó fényképfelvételek nyomán nem csupán a szigorú mûszaki jellemzôket ismerhetjük meg, hanem emellett bepillantást nyerünk egy olyan világba, amelynek egyszerû, szikár szépsége az azt létrehozó ember, a hetvenes években még igencsak élô szigorú szokásrendû falusi társadalom erejét, napjainkra már meggyengült tartását mutatja meg. A példa, a hagyomány megtartó ereje, a kiindulás biztonsága ugyanakkor segít nekünk, építészeknek (és nem csupán építészeknek) megfelelni az új utak keresésére sarkalló kihívásoknak. Az anyag értéke a dokumentumok széles spektrumában, a tudományos feldolgozás számára elôkészített voltában és ugyanakkor a mögülük minduntalan elôtérbe kívánkozó esztétikai minôség – nyugodtan mondhatjuk: szépség – felmutatásában rejlik.
WAGNER PÉTER
17
Vadrózsa
A széki Zsuzsi babák Lassan 35 esztendeje annak, hogy a Jóbarát, a tizenéves gyermekek lapja meghirdette Varrj ruhát Zsuzsi babának! címmel népviseletvarró versenyét. Bizonyára sokan látták is azt a maga nemében páratlan gyûjteményt, amely végül a gyermekek, szüleik, nagysôt dédszüleik fáradozásaképpen a háromszéki mûvelôdési tanács jóvoltából a kézdivásárhelyi múzeumba került. Annak idején szinte valamennyi hazai magyar sajtótermékben írtak róla, s a tévé magyar adása is készült egy mûsorral, amely végül nem került adásba, mert az elvtársak egy csoportja úgy döntött: a jóból is megárt a sok. A sorozat forgatókönyvének megírására Nagy Jenôvel együtt vállalkoztunk, s a babaruhák bemutatásával tulajdonképpen egy magyar népviseleteket népszerûsítô, közel három órás filmet készítettünk. A széki viseletekrôl én írtam, s minthogy korban is nagyjából egyidôsek a Wagner Péter rajzaival, felméréseivel, gondoltam érdemes lefújni a port errôl a kis forgatókönyvrészletrôl. Na gyerekek, látogassunk el Ko-
lozs megyébe, kanyarodjunk Szamosújvár felé. Szerencsére nem kell már falábat kötnünk, autón is eljuthatunk a régi bányavárosba, Székre. Nagy a sürgés-forgás, csomagolás. Éppen Ballók Zsuzsánna, Juhos Erzsébet, Nagy Lia Márta és Sós Erzsébet csomagolják a babaruhákat. A kis Tamás Zoli még a tanító néni babáját is kölcsönkérte, és azzal együtt küldi a ruhát, nehogy a Jóbarát szerkesztôségében a feladás rendjét eltévesszék. S most repüljünk vissza képzeletben a kiállító terembe. Mit szóltok ehhez az öt babához? Mert a bíráló bizottság egyszerûen nem talált szavakat, amikor meglátta. És a levelek? Egyik szebb és részletesebb, mint a másik. És a szeretet, ami belôlük árad… „Szervusz, Zsuzsi baba – ujjong Tamás Zoli levelében. – Szívbôl köszöntelek, nagyon örvendek, hogy elkészíthettem neked a legrégebbi szíki ruhácskát. Úgy tekintelek a Jóbarát címû lapban, mintha rokonom, szinte testvérem volnál…” „Kisfiam örömében azt sem tudja, mit tegyen – folytatja az édesanyja a levelet –,
Szentimrei Judit 1971-ben a kolozsvári kiállításon bemutatja a népviseletbe öltöztetett babákat. Háttérben dr. Kós Károlyné, dr. Kós Károly és Bisztrai Mária.
18
hogy elküldheti a kicsi ruhácskát. Mióta a ruhácskához hozzá kezdtünk varrni, nagyon szorgalmasan segít minden munkámban, hûségesen szót fogad…” Kicsi Zoli, kicsi Zoli! Mennyi türelem, szeretet, hozzáértés kellett ehhez az aprón kivarrott keszkenôhöz, fersinghez, ruhához… És a széki öregasszony? A régi fekete fôdû (alapú) rózsás kásmir anyagból összeállított ruhájával? (Ezt hivatott a Zoli apró hímzése pótolni. Mióta kásmirt nem lehet kapni, az ünnepi felsôruhát is kézzel hímezik.) Újra fontos személy lett a Ballok Zsuzsa vak és béna dédanyja, hisz az ô utasítása szerint dolgozott az egész család, hogy a Zsuzsi baba széki ruhája minél régibb és hitelesebb legyen. Hát a széki menyasszony a rozsmarint pártával? Várjatok csak, itt a levélben rajzok is vannak. Ezeket is érdemes megnézni. „A szíki menyasszony és új asszony ruhát küldöm Zsuzsi babának – írja hosszú és részletes levelében Sós Erzsébet. – Szíki hagyomány szerint a menyasszonyt keresztanyja öltözteti fel. Legelôbb megfésüli a haját, hátul középen egybefonja piros szalaggal. Azután a menyasszony felveszi a kicsi pendelyt, utána ingét, majd a piros-fekete galandas szoknyát. A szoknyára a fekete cérnás nyolcvarrásos, aszalyos pendelyt, fehér inget. Most nyakába, háromszögbe fogva, kettôt csavarva felteszi a zsalikeszkenôt, úgy hogy rojtja a vállán legyen. Azután felveszi a zöld-fekete kockás menyasszonyi szoknyát, a zsalikendô két végét lehúzza és beköti a zöld szoknyába. A zöld szoknyát elöl kötik meg, hogy a piros anyag a ruha alá kerüljön. Most pedig lesimítják a haját, felkötik a ruzsmolint pártát, a hajfonat alatt csukra (csokorra) kötve. Az újasszony ruhát a menyasszonyra a nyüszüasszony adja fel. Miután megérkeznek a vôlegényes házhoz, kontyolás után a menyasszony felveszi a brassai fersinget és ruhát… A széki viselet kiegészítôje
a keményszárú tulipános csizma, melyet nem tudtunk elkészíteni, csak ha a baba itt lett volna…A farkot a menyasszonynak és az újasszonynak is a derekára kötik, a gyöngyöt pedig a nyakára csukra. A ruhák nagy részét én készítettem el. A zöldszoknyát, fehérruhát, brassai fersinget, ruhát, farkot, a zsalikeszkenôt, a pendelye-
ket, gyöngyöt, piros alsószoknyát, galandot és a pántlikát teljesen egyedül. Míg a többi ruhadarabokat, az inget, a lájbit és a pártát Sós Zsuzsánna segítségével, aki 23 éves…” Sajnos rövid az idô, így nem folytathatjuk a széki levelek fölolvasását. De ha a babák könyv alakban megjelennek, akkor majd
ti is meggyôzôdhettek arról, hogy a Ballók Zsuzsánna, Juhos Erzsébet, Nagy Lia Márta, Sós Erzsébet és Tamás Zoltán munkájukban és leveleikben elhozták elénk az egykori sóbánya körül kialakult vidék szokásait, életét és szeretetét is. Köszönjük!
SZENTIMREI JUDIT
GYERMEKKORI EMLÉK Múlófélben volt az ôsz. Közeledett a hideg, zimankós tél, és a karácsonyi ünnepek. Nagyok és kicsik a földkerekség minden részén imádják a karácsonyi ünnepeket. Csak Filep D. Pista bá szavajárása volt: „Üsmét jün az innep, bajnak”. Ünnepszombatja estéjén, tarisznyával a nyakunkban, kántálni jártunk. Nagy öröm volt számunkra az alma, a dió, meg az a kevés aprópénz, amit kaptunk. Igen nagy élményünk volt az ünnep szombatja, az esti istentisztelet utáni ajándékok kiosztása. Ott dszelgett a karácsonyfa Isten házának fôhajója közepén. Ilyenkor zsúfolásig megtelt a templom szülôkkel és gyermekekkel. Amikor Szováti János, a kántor rázendített a Kicsiny Betlehemben megzendül az énekre, több mint ezer torokból tört fel Isten dicsérete. Az istentisztelet végén felhangzott a Csendes éj, szentséges éj is, majd utána sor került a csomagok kiosztására. Kaptunk fügét, szentjánoskenyeret, szaloncukrot, és boldogok voltunk. Falusi házaknál akkor még nem volt szokásban a karácsonyfa díszítése. Pénz sem volt hozzá. Csak a templomban, a jegyzônél és kint Hencben, a Gazdasági Iskolánál, Podáni tanárnál dísztettek karácsonyfát. Odahaza az angyalfia a kipucolt csizmaszárba került karácsony éjszakáján. Minden háznál olyan formában, amennyire a mennyei költségvetésbôl futotta. Annak a kevésnek jobban örültem, mint sok városi, úri gyerek, aki hozzászokott, hogy mindent megkapjon. Mikorra befejezôdött a csomagok kiosztása, már szürkülödni kezdett. Boldogan indultunk el a hagyományos kántálásra. A henci gazdasági iskola egy kissé távol esett a községtôl, a temetô mö-
gött, ezért nem szvesen látogatták a kántások szürkület után. Aki mégis vállalkozott erre, mint jómagam, azt Podáni tanár úr gazdagon megajándékozta. A román kántákat az iskolai szünetekben tanultuk meg a román ajkú gyerekektôl. Jól begyakoroltuk. Úgy fújtuk a Sculai, sculai boieri mari (Keljetek fel, nagy bojárok) kolindát, hogy zengett bele a vidék. Újesztendô éjszakáján ismét kántálni indultunk. A nagyobbak kora hajnalban, a kisebbek miután megvirradt. Még javában aludtam, amikor édesanyám megsütötte a friss pánkót. Közben a kántások is megjelentek ablakunk alatt. – Szabad kántálni? kérdezték. – Szabad! – válaszolta anyám. Három gyerek énekelte a kántát. Nem énekelték eléggé összehangolva. Valami furcsa disszonancia hallatszott ki belôle: Ez új idô, újesztendô, Most kezd újulni. Újulását víg örömmel Kezdjük hirdetni. A házban petróleumlámpa égett. A pitvarban semmi fény. Az egyik kántás megbotlott a magas küszöbben és majdnem hasra esett. Anyám diót és kevés aprópénzt osztogatott nekik, miközben a beköszöntôt is elhadarták: Áldom, magasztalom A seregek urát, Hogy megadta nékünk Újesztendô napját. Áldja meg az Isten A háznak gazdáját, Seregestül együtt Kedves gazdasszonyát. Anyám jó gazdasszony hírében állt. Úgy sütötte meg a málékenyeret is, hogy az nem ment szét, mint sok háznál. Ha visszagondolok ezekre a gyermekkori évekre, a szájamban
„Édesapám, id. Szabó Márton, aki mikor írok, fogja kezem...”
érzem az édes málékenyér ízét. Arról nem is beszélve, hogy mennyire szerettük tejbe aprítva. A széki gazdasszonyoknak szakmájukká vált, külön specialitássá, a tejes málépogácsa készítése. Minden háznál készítették, ünnepi alkalmakkor. Filep Huszár Pista napszámba ment Kolozsvárra, és a málékenyér megpenészedett a tarisnyájában. A fodrászüzletben kérte, hogy a málét borotválják meg, mert megnôtt a szakálla. Nem messze a mi házunktól, valamivel lennebb, a felsô soron lakott az öreg Simon Pista bá. Tôszomszédságában pedig Pop Lupuc Jovon bá, akinek három legényfia és egy leánya volt. Simon Pista bának két legényfia volt, mielôtt kitört volna az elsô világháború. A rossz szomszédság török átok – ez a szólás-mondás eleinktôl maradt ránk és sok alkalommal érvényesült a mindennapi életben. A szomszédok minduntalan összekoccantak valamiért. Így is élték le életüket, nem azért mert román és magyar identitás váltotta volna ki, hanem inkább mindkét család akaratos, makacs természete miatt. Simon Pista bá búzaszalmát
19
szállított eladásra Kolozsvárra. A szalma azon a nyáron jól sikerült cséplés után, mert esô nem verte és szép fehér maradt. Kolozsváron a szalmát a katonaság részére, lovaknak vásárolták meg. Pista bá valamikor gyerekkorában járt iskolába, de idegen maradt számára a számítás, lerakodás elôtt és után. Valakitôl azért hallotta, hogy a széna lemérésénél minden láncot fel kell rakni és még a gazdának is fel kell ülni, hogy többet húzzon a szekér. Lerakták a szalmát és utána visszamentek a mázsára, lemérni a szekeret. Akkor kellett volna a láncokat leszedni. Pista bá összekuszálta a számtásokat, és a láncokat mind felrakta, sôt megkérdezte a vásárlótól, megengedi-e, hogy ô is felüljön? – Már hogyne engedném meg, bácsi, tessék nyugodtan felülni. Pista bá is felült a szekérre, hogy többet húzzon és több pénzt kapjon. A bevásárló elég becsületesnek ígérkezett az ár kiszámításánál és azt kérdezte Pista bától: A búzaszalma mázsája tíz, az árpaszalmáé tizenöt krajcár. Ugye bácsi, a magáé árpaszalma volt? – Biza az tiszta búzaszalma volt – mondotta Pista bá. – Figyeljen már ide! A búzaszalma mázsája tíz krajcár, az ár-
paszalmáé tizenöt. Ugye a magáé árpaszalma volt? Pista bá nem tágított, az biza tiszta búzaszalma volt. – Na, legyen hát búzaszalma, ha maga, öreg, nem ért a szóból – vágta rá mérgesen a beszerzô, és úgy fizette ki. Pista bá nagyobbik fia, Pista mint házas ember került be katonának, és a frontra, ahol el is esett. Soha nem jött haza. Ennek a fiának született egy kisfia, a legifjabb Simon Pista, akit aztán nagyapja nevelt fel. Második fia János, egyidôs volt nagybátyámmal és együtt is katonáskodtak. Mielôtt a második fiát besorozták volna, egy rossz-szomszédi perpatvar után bosszút tervezett Jovon bá ellen, aki apját megsértette. Novemberben beállt a hidegebb idô és a leányfonó is megkezdôdött. Kérte legénybarátait, hogy a szomszéd kertbôl tököt lopjanak, és süssék meg ott a fonóban. A tervet tett követte. A tököt el is lopták, és meg is fôzték, de ehetetlen maradt. Nem érett meg. – Tudjátok, mit gondoltam? Gyertek, vigyük el Jovon bá ajtaja elé és ugrassuk bele az öreget. Elvitték üstben a forró tököt, letöltötték a küszöb elé, úgy tizenegy óra tájt. Simon János beszólt
az ablakon: – Bágyé Juonyé, hoti mere la bostányé! (Jovon bá, a tolvajok a tökre mentek!) – szólt a figyelmeztetés. Jovon bá felugrott az ágyból ingben, gatyában és mezítláb kifutott. Így sikerült beleugratni a forró tökbe, ami összeégette mindkét lábát. Idôvel azért Jovon bá helyrejött. A tetteseket soha nem sikerült azonostani, mert nemsokára kitört a világháború és a fiatalokat mind bevitték katonának. Jovon bá és családja azt biztosan tudta, honnan indult a bosszúállás. Az elsô világháború befejeztével Erdélyt Nagy-Romániához csatolták. Simon János is megszabadult a háborúból, de soha többé nem mert hazajönni, mert félt a Pop Lupuc családtól. Megismerkedett egy bácskai lánnyal és Szerbiában telepedett le. Az öreg Pista bá meghalt, vagyona unokájára maradt. Egyetlen fiának Bácskában nem született gyereke. Miután az is meghalt, ami vagyont szerzett, az egyetlen unokaöccsének maradt.
SZABÓ MÁRTON
HÁROM ÉV SZÉKEN
20
Vannak az ember életében olyan jelentôs évszámok, amelyekhez emlékezetes, jó, vagy rossz, nagyon, vagy kevésbé fontos események kapcsolódnak. Az Úr 1960. esztendeje számomra igencsak jelentôs évszámnak bizonyult, ugyanis számos olyan eseménnyel gazdagított, amelyek örökre helyet kértek és kaptak életem képzeletbeli emlékkönyvének lapjain. Ebben az évben búcsúztunk a már csak volt Bolyaitól, a volt Mariánum épületében mûködött filológia kartól és a Bukarestben kézhez kapott, friss kinevezéssel a zsebünkben, feledhetetlen két hetet töltöttünk, György Dénes tekerôpataki évfolyamtársammal, az alig születô Costinešti-i táborban, a Diákszövetség jóvoltából. Ugyancsak ebben az esztendôben zajlottak az Olimpiai Játékok Rómában, és ebben az évben foglaltam el tanári állásomat a Széki Általános Iskolában. Az akkori rajonközpontban, Szamosújváron találkoztam az aligazgatóval, Szász Pistával, maga is kolozsvári származású, Györgyfalvi úti hóstáti fiú, de már letelepedett széki lakos. Ô irányította elsô lépéseimet Szék városába – mert hát ez is volt ez a haj-
dani Szolnok-Doboka megyei nagyközség, sôt egykor Doboka vármegye székhelye is. Az már csak csillogó érdemrend a község huszármundérján, hogy 1848-ban külön szabadcsapatot adott a forradalomnak, Bándi református esperes vezetésével. Más közlekedési eszköz nem lévén, Gyuri bácsi gyorskocsiján, azaz egylovas szekerén zötykölôdtünk a kôszemölcsös mezei úton. De a rossz út sem vette el kedvemet attól, hogy alaposan körülnézzek az új hazámba kísérô tájon. Elhaladtunk a Csukás, más, használatosabb nevén a Szíki tó mellett, de csak az irdatlan sástengert láttam, meg egy kivénhedt, kerekek nélküli mox autót, amit nagy begyesen halászszállónak neveztek, és amelyet Liviu bácsi igazgatott... A község bejárata felé kaptatva, a Kapus elôtt, visszatekintettem az elhagyott völgyre s a csukát nevelô széki tóra. Felejthetetlen látvány volt! Lenyûgözô, akár egy látomás. A sással koszorúzott tó víztükre festményszerûen vetítette vissza az alábukni készülô napkorongot. Önkéntelenül buggyant ki a számon: Lago Albano. Pista kissé értetlenül tekintett rám, de megmagyaráztam a mondottat: – Te is tudod, most zajlanak az Olimpián az evezôs és a ka-
jak-kenu számok. Valahogy ilyennek képzelem el a Lago Albanót, a versenyek színhelyét. De minden tetszett. A lankák, a susogó kukoricatáblák, az egymásba karoló-simuló domboldalak, az aranyló napraforgók mosolygó arca. Még a göröngyös út sem zavart. Pista alig titkolt csodálkozással nyugtázta lelkendezésemet. Szép meleg nyári nap volt. Az aligazgató lakása elôtt néhány kolléga fogadott. Vizsla szemekkel mértek végig. Ugyanígy bámultak meg az atyafiak is. Pillanatok alatt elterjedt a hír: jött egy új, városi tanár, amolyan nadrágos féle. Tóth Zoltán kollégám felajánlotta, hogy másnap elvisz szállást keresni. Szász Anna Nicsi kolléganô, Pista felesége, vacsorával kínált, majd hosszú beszélgetés után, a kis szobában megágyazott és azt ajánlotta, hogy elalvás elôtt számoljam meg a szoba sarkait, hátha szépet álmodok, s majd teljesülni fog. Az éjjeliszekrényemen egy pohár víz, egy petróleumlámpa és egy József Jolán-kötet volt. Másnap, a falu volt molnárgépészének az özvegye, a csipkeszegi Boldizsár néni – Laci fia Kolozsvárt lakott – felfogadott lakónak és kosztosnak. A tanári kar elnézôen mosolygott, amikor az ismerkedésre kerülvén sor, én teljes városi díszben megjelentem az iskolában. Egy-két tréfás megjegyzés után rájöttem, hogy két nagyon különbözô világot elválasztó mezsgyén egyensúlyozok. Kedvesek, segítôkészek és közvetlenek voltak, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy hamar beleszokjam a falusi életbe. Számomra minden új volt és érdekes. Tetszett a szobám ablakából elém táruló kilátás. Órákig el tudtam nézni a Csipkeszegrôl Bonchida felé vezetô úton poroszkáló szekereket, a késô nyári délutánban békésen szunyókáló, nádfedeles házakat. A Cintermen lefelé menet mindenki köszönt. Megpróbáltam elôre köszönni – sikertelenül. Zólyomi Gyula igazgató és felesége Erzsike mindent megtettek, hogy otthonosan érezzem magam, és ehhez a kollégák is hozzájárultak. Voltak kolozsvári ingázók is, ha a heti vagy kétheti hazalátogatást ingázásnak lehet nevezni. Boldizsár Nusi, Vincze Zoltán, Kömöcsi Pali, Tóth Zoli, Szabadi Emil voltak szombatonként gyalogló társaim Bonchida felé, a hegyen túl, hogy kilenc kilométer után elérjük a fél hatos személyvonatot. Szomorúan emlékszem az utóbbi három kollégára, akik oly fiatalon távoztak az élôk sorából. Elkezdôdött a tanítás. Nagy létszámú osztályaink voltak, általában jó eszû gyermekekkel, sokan közülük kitûnô eredményekkel: Tasnádi Sári, Vígh Zsuzsi, Ballok Pista, Tasnádi János, Bajka Sári és még ki tudja hányan. Eleinte szokatlannak tûnt az uniformisuk. A lányoknak piros, aprómintás, hoszszú szoknya, lékri és fekete kendô. A fiúk kék lájbit, fekete csizmanadrágot és az elmaradhatatlan szalmakalapot viselték. Sokat tusakodtam, ahogy ôk mondták, hogy a lányok órán levessék fejkendôiket. De mindez semmi volt ahhoz a harchoz képest, amit Harangozó Gyuri és Kiss Ernô testnevelô tanárok vívtak a tornafelszerelés viselése érdekében. Örömöm teljes volt, jól éreztem magamat a széki emberek között. Olvasókörökön beszélgettünk, néha éjfélig, és megcsodáltam szellemes észjárásukat, ízes beszédüket. Sokszor tettek fel kényes kérdéseket, amelyek rendszerint a távoli múltban gyökereztek, és hamar megértettem, mi fáj ezeknek a becsületes munkában, igazi haza- és nemzetszeretetben felnôtt és megöregedett embereknek. Fél szájjal elejtett
válaszaimból ôk is hamar rájöttek, hogy egy csónakban evezünk. Szomszédaim: Horváth András, lennebb a Ferenc József-bajuszos Hintós bácsiék, szemben Filepék, akikkel hivatalból kerültem komaságba, ugyanis az özvegy Boldizsár néni és néhai férje keresztelte Zsuzsi lányukat. A felejthetetlen háziasszonyom remekül fôzött, igyekeztem meghálálni jóságát azzal, hogy elvégeztem a házkörüli férfiteendôket, favágástól a kerítésjavításig. Élcelôdtek is eleget a szomszédok az új gazdával a Boldizsár portán. Innen a komaság is. Megszerettem ezeket az embereket szorgalmukért, becsületességükért. Viszonzásul ôk is befogadtak engem, tiszteltek és becsültek. Megismerkedtem Okos István református lelkésszel, akivel éjszakákat vitáztunk néprajzi, vallási, nemzetiségi és politikai kérdésekrôl. Ennek híre valahogy eljutott az illetékes rajoni elvtársakhoz is. Gyakran küldték a nyakamra a félmûvelt szamosújvári, basáskodó és pökhendi pártirányítót. Sokszor megkeserítette az életemet, de a másokét is. Tevékenysége alájátszott a néptanács akkori titkárának és az elnöknek. Ôk sem kímélték a nadrágosokat. Tavaszi és ôszi kampánykor, a pöffeszkedô elnök nevetve adta ki a parancsot, hogy minden tintanyaló reggel ötkor induljon a kijelölt utcákon, a kerítésekre mozgósító jelszavakat pingálni! Megalázó volt faragatlan viselkedésük, alpári beszédük. Ezeket a szomorú és megalázó epizódokat kárpótolták az iskolában a gyerekek, határtalan rajongásuk és ragaszkodásuk. A tanári kar gyakran összejárt. Nyáron mûködött a széki népfürdô, sós tavával és deszka kabinjaival. Az ezermester Szegedi (talán a Boldizsár kútja mellett lakott) még édesvizû zuhanyozót is szerkesztett. A kabinok háta mögött beton kuglipálya mûködött, ahol csapatokba verôdve együtt gurítottuk a kugligolyót a székiekkel. Pezsgô kulturális élet zajlott a faluban. Vegyeskórusunk 40 tagból állt, karmesterünk a lelkes Kömöcsi Pál, földrajztanár volt. Rendeztünk színi elôadásokat a saját színjátszó csoportunkkal, de többször fogadtuk a kolozsvári magyar színház mûvészeit is. Ilyenkor zsúfolásig megtelt a tágas kultúrotthon. Héjjas József, a község könyvelôje, fáradhatatlanul vállalta a filmvetítéseket, a sokszor jégverem hômérsékletû nagyteremben. Mûködött a könyvtár, a könyvesüzletbe pedig hetente érkeztek remek könyvek, amit hamar felvásároltunk, de gyakori vendég volt itt Szabó István doktor, ma a tusnádfürdôi szívgyógyászati kórház szakorvosa, Dénes bácsi, a cvikkeres, örök aggodalmaskodó iskolai titkár, Juhos mérnök és mások. Nem csoda, ha ennyi szép élmény elhomályosítja a kevésbé kellemes emlékeket. Három év alatt megismertem, ezeket a csodálatos embereket, az Ungváriakat, a Kiseket, a Prózsákat, Filepeket, Boldizsárokat, Szegedieket, Juhosokat és még ki tudná felsorolni valamennyiüket. Lenyûgözô volt a férfiak szívós munkabírása, az asszonyok céltudatossága, gyermekszeretete, a Kányádi Sándort is megihletô gyönyöri népviseletük és méltóságteljes táncuk, becsületességük és életigenlésük, optimista jövôbetekintésük. Az ott eltöltött három esztendô nemzetnapszámosi pályám, de egész életem egyik legszebb, maradandó emléke.
TATÁR ZOLTÁN
21
Enciklopédia
A Köpeczi puszta – Köpeczi Sebestyén József rajza
Szék jeles szülötte: Köpeczi Sebestyén József heraldikus és genealógus
22
A Kolozs – egykori Szolnok-Doboka – megyei Szék, az egyedi népviseletérôl, népzenéjérôl, dalairól, táncairól méltán híres nagyközség, a hajdani sóbányaváros sajátságos történelme révén a feketét és a pirosat választhatná címere és zászlaja színeinek. Így tiszteleghetne a legméltóbban a tatárok egykori áldozatai és elhurcoltjai emléke elôtt. Egyúttal méltó módon köszönthetné Szék nevezetes szülötteit: Aranka Györgyöt, az Erdélyi Magyar Nyelvmívelô Társaság 18. századi megalapítóját és Filep Istvánné Gyôri Klára népi mesemondót, a Kiszáradt az én örömöm zöld fája címen megjelent önéletírás 20. századi íróasszonyát. A címer megtervezésére pedig ki lehetne alkalmasabb, méltóbb, mint Köpeczi Sebestyén József, a címertan és a családtörténet avatott szakértôje, aki ráadásul maga is a község szülötte volt. A széki református egyház keresztelési anyakönyve szerint 1878. november 12-én született Víg Sára, a helyi bábaasszony sikeres közremûködésének köszönhetôen. A következô hónapban, december 7-én keresztelte meg Báthori Dániel. A keresztszülôi feladatokat Kerekes József tanfelügyelô és felesége, Híri Berta vállalta. A felnövekedô Sebestyén József a középiskolát német (szász) környezetben, Besztercén végezte. A tanintézet megválasztásában édesapjának volt meghatározó szerepe, aki a Szászföldön, Besztercén lett az elemi iskola igazgató-tanítója. A bohém természetû ifjút a mûvészet világa vonzotta, festômûvész szeretett volna lenni. A budapesti Országos Mintarajziskolában megkezdett tanulmányait 1902-ben fejezte be. A kor általános szokása szerint külföldön – Bécsben, Münchenben, majd Párizsban tökéletesítette ismereteit. Külhonból Besztercére tért vissza, ahol nemcsak festészettel foglalkozott, hanem kardvívást is tanított. A századfordulón Erdély szellemi központjába,
Kolozsvárra költözött, ahol 1914-ig a Sándor Imre által Genealógiai Füzetek címen megjelentetett családtörténeti folyóiratnál lett szerkesztô és munkatárs. Rajzkészségét, színérzékét, jó ízlését látva, a szerzôk és kiadók szívesen foglalkoztatták. Közremûködésével jelent meg Veress Endrének Kakas Istvánról, a perzsa követrôl szóló munkája (Bp. 1905), majd Sándor Imrének a Címerlevelek (Kolozsvár 1910) kétkötetes gyûjtése és a Kolozsvár czímeres emlékei (Kolozsvár 1920), több kötetre tervezett, de csak az elsô füzete napvilágot látott munkája. A Persián Kálmán szerkesztette Lengyelfalvi Orbán bárók címû kötetet (Kolozsvár 1911) is ô látta el illusztrációkkal. 1914-ben felköltözött a székesfôvárosba, ahol a Magyar Nemzeti Múzeumban, majd a Magyar Országos Levéltárban kapott alkalmazást, mint címerfestô. Rajzkészsége és címertani szaktudása elismeréseképpen felkérést kapott az összetett magyar birodalmi, ún. középcímer megtervezésére, melynek végeredménye mûvészi és szakmai hozzáértését hirdette (Budapesti Közlöny 1915. november 6). Az összeomlás idején hadnagyként katonai szolgálatot teljesített a Székely Hadosztályban. Amikor hadifogságba esett, több száz bajtársával együtt Brassóba, a fellegvári fogolytáborba szállították. Együtt raboskodott Márton Áronnal, aki akkor fôhadnagyi rangban tábori lelkész volt. Kiszabadulása után – elôneve miatt – a háromszéki Köpecre internálták, ahol egyébként soha nem járt. Életének leghosszabb idôszaka ehhez a helységhez kötôdik, ahol több mint húsz éven keresztül élt. Jakubovich Emil paleográfusnak küldött levelében (Köpec, 1921. december 7.) beszámolt arról, hogy a fiatal állam királya, I. Ferdinánd felkérte: alkossa meg az új ország államcímerét. A szó szerint az eke szarvától Bukarestbe hívott magyar heraldikus teljesítette megbízatását és címertanilag kifogástalan megjelenítést biztosított Romániának. Ion Ghi-
ca, Havasalföld miniszterelnöke is hasonlóképpen járt el, amikor 1859 decemberében Szathmáry Pap Károlyt kérte fel, hogy készítse el Alexandru Ioan Cuza elsô fejedelmi címerét. A továbbiakban a köpeci református templom fényét emelte mûvészi értékû karzat- és a mennyezetkazettáinak kifestésével. A hátsó karzat mellvédjén az erdélyi fejedelmi családok, a déli bôvítés mennyezetén pedig a helybeli katonafamíliák címereit örökítette meg. A besztercei templomban a szószékkorona alatt helyezték el három szép festményét. 1927-ben a bethleni Bethlen család történetén dolgozó Lukinich Imre történészprofesszor megbízásából kutatta fel és örökítette meg a nagy múltú család történetével kapcsolatos emlékeket. Csutak Vilmos igazgatósága alatt szoros kapcsolatot alakított ki a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeummal, ahol az ismeretterjesztô estélyeken, a Hargita-expedíciókon, majd 1929-ben, Orbán Balázs születésének 100. évfordulóján és a múzeum félszázados jubileumán nagy lelkesedéssel vett részt. A múzeum emlékkönyvében jelent meg egyik legfontosabb írása: A középkori nyugati mûveltség legkeletibb határa. A „legnagyobb székely” emléke elôtt Orbán Balázs és a címerek címû tanulmányával tisztelgett a Ki volt Orbán Balázs? címû kötetben (Székelykeresztúr 1929). A mûemlékvédelmi tevékenységbe is bekapcsolódott, részt vett a gelencei mûemléktemplom (1932) és a vargyasi Daniel-kastély (1937) restaurálási, helyreállítási munkálataiban. Tervei alapján született újjá a neoreneszánsz loggia, a kútház valamint a Danielés a Somsich-címerekkel díszített kôtábla. A nagykászoni templom gótikus szentélyének helyreállításában és az új alapkôletételben (1935) is szerepe volt, melyet az esemény emlékére az általa tervezett és készített emléktábla hûen megörökített. Lépteit késôbb Honterus városa, Brassó felé irányította, ott kamatoztatta szakmai és nyelvtudását. A Barcasági Szász Múzeumnak dolgozott, részt vett a méltán nevezetes Fekete-templom restaurálásában és a Brasovia-vár feltárásában. 1938 és 1944 között, amikor Herepei János volt a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, elkészítette a székelység és a múzeum címerét, valamint a nagy múltú és gazdag gyûjtemény új réz pecsétnyomójának rajzolatát is. 1942-ben családjával együtt felköltözött Kolozsvárra. Kelemen Lajos ajánlására az Egyetemi Könyvtár tisztviselôjeként alkalmazták. Ezekben az években készítette el azokat a mûvészi rajzokat, amelyek alapján az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Nemzeti Múzeum pecsétnyomói készültek. 1944-ben részt vett a Kelemen Lajos irányításával folytatott értékmentô munkálatokban, ahol a családi levéltárak és könyvtárak még fellelhetô részeit igyekeztek menekíteni. Az áldozatos munkában oroszlánrészt vállalt Jakó Zsigmond és Szabó T. Attila mellett Dani János, az akkori fiatal levéltáros is. Köpeczi Sebestyén József mûemlékvédô hozzáértését példázza, hogy 1946-ban az ô közremûködését is kérték a 13. századi, reformátussá lett templom helyreállítási munkálatainál. Nagy öröm lehetett számára, hogy éppen szülôhelye ôsi mûemlékének helyrehozatalánál bizonyíthatta szakértelmét. A restaurálást paradox módon éppen egy hatalmas szélvihar segítette elô, amely lesodorta a templom sátorfedelét. A szükségfeladat tette lehetôvé, hogy ne csak a
helyrehozatal munkálataival, hanem az egykori állapot visszaállításával és a lehetséges falfestmények feltárásával is foglalkozhassanak. A Magyar Népi Szövetség és a község áldozatkészsége révén folyó munkálatokat Kós Károly vezette. Köpeczi Sebestyén József a mész- és a vakolatréteg alól szorgalmasan szabadította ki Nagy Lajos uralkodása idejére, a 14. század 60-as, 70-es éveire tehetô viszonylagos épségben megmaradt falfestményeket és töredékeket. A széki református templom címen (Kolozsvár 1947) Entz Gézával együtt adták közre a tudományos eredményeket. Entz Géza a templomot és a feltárt falfestményeket írta le, Köpeczi Sebestyén József pedig a 15–20. század közötti klenódiumokat, kegyszereket ismertette. 1947-ben festômûvészként hagyta keze nyomát a kolozsvári ferences templom Szent István kápolnájában. Az oltár lóhere formájú keretében Szent Imre herceg ábrázolása látható. A Szent István királyról elnevezett erdélyi ferences rendtartomány provinciálisa, P. Benedek Fidél rendházukban gyakorta látta vendégül egy-egy ebéden a mûvészembert, ugyancsak szegény sorsú barátjával, Kelemen Lajossal együtt. Közel tíz év múlva, 1956-ban Bágyuj Lajost segítette a kolozsvári Szent Mihály templom restaurálási munkálatainál. Megtervezte a fôtéri templom szentélye új boltozatának záróköveit, melyeket Szervátiusz Tibor faragott ki. Márton Áron püspöknek az eredményes munkálatokat köszönô díszes emléklevele motívumait is Köpeczi Sebestyén József rajzolta meg. 1960-ban a gyulafehérvári központtal, de kolozsvári székhellyel, a Szent Mihály plébánián mûködô Római Katolikus Egyházmûvészeti Bizottság tagja lett. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, titkár: gróf Teleki Ernô, tagok: Bágyuj Lajos építômester, Rátz Mihály mûszaki tanácsos, Kelemen Lajos ny. levéltári fôigazgató, Bíró Vencel ny. egyetemi tanár, az 1948-ban feloszlatott piarista rend egykori tartományfônöke és Vámszer Géza középiskolai tanár. A két fôpap érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengôdô neves szakembereket bevonták ebbe a munkába. Ha csupán ideig-óráig is, de egyfajta védôhálót vontak köréjük s talán némi segítség is adódott az egyház részérôl. A legfontosabb az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig képesek és engedik ôket szolgálni a közösség javára. Szívesen, nagy gondossággal tervezett és festett emléktáblákat. A kolozsvári ferences templomban a Szent Kereszt kápolna javítását és az adakozók neveit megörökítô, szépen festett emléktábláját még 1941. november 30-án, Szent András apostol ünnepén szentelték fel. 1947-ben, a Farkas utcai református templom felszentelésének 300. évfordulóján az istenháza történetének felidézésére és a régi kolozsvári lelkipásztorok emlékezetére, 1951-ben a Kolozsváralsóvárosi kéttornyú református templom felszentelésének 100. évfordulójára, 1955-ben Vásárhelyi Boldizsár (1862–1942) lelkipásztor emlékére és 1963-ban a bikfalvi református templom építésének 100. évfordulójára tervezett emléktáblát. Nyolcvanadik születésnapján bizonyára erôt merített Márton Áron püspök gyógyírként ható levelébôl: „Régiségtani és mûvészettörténeti értékeink
23
számbavétele, szakszerû leírását, nyilvántartását és gondozását Nagyságod fáradságot nem kímélve, önzetlenül, tisztán az ügy iránti szeretetébôl ápolta olyan idôkben is, amikor a közvetlenül értékelt és hivatalos tényezôk figyelmét más kérdések és gondok kötötték le, és aki múltunk emlékeinek gondozására vállalkozott, az udvarias érdeklôdésen kívül csak azzal vigasztalódhatott, hogy a maga részérôl lelkiismeretesen megtette mindazt, amivel egyénileg és tudásával népe ügyének használhatott” (Gyulafehérvár, 1958. november 5. Szent Imre herceg ünnepén). Ez a mondat tulajdonképpen Köpeczi Sebestyén József életének és munkálkodásának összefoglaló értékelése is lehetne. Áron püspök ismerte jól Köpeczi Sebestyén József személyét és munkásságát. Mint 1939. február 12-én, a kolozsvári Szent Mihály templomban püspökké szentelt fôpapnak, jelmondatot és címert kellett választania. Az erdélyi heraldikus örömmel készítette el Áron püspök lelkiségét, kötôdését igazán találóan kifejezô címerét. Sok szép exlibrist készített. Becses könyvjegy született – többek között – Kelemen Lajos levéltáros, Hirschler József prelátus-plébános, Herepei János mûvelôdéstörténész, Jancsó Elemér irodalomtörténész, Gyalui Farkas könyvtárigazgató, Cs. Bogáts Dénes muzeológus részére, melyeken díszítôelemként fôleg családi címerek szerepeltek. A legszebb, legdíszesebb exlibrist önmagának készítette, amely valóságos címerkompozíció.
Mennyi mindenrôl nem eshetett szó. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium és a kolozsvári Protestáns Teológia folyosóján függô tablók szépséges díszítômotívumairól, melyek a virágos erdélyi reneszánsz itáliai azúrkékét lopták a komor falak közé. Erdély címerével ékesített címert tervezett a Romániai Magyar Dalosszövetségnek, mely virágkompozíció-keretbe helyezve, díszoklevélként szolgált a szövetség születésének 10. évfordulóján, 1931-ben. Elgyönyörködhetünk a Minek nevezzelek antológia (Bukarest 1955) záródíszein, vagy utolsó munkáján, az 1965-ös református falinaptár keretmotívumain. Tanulmányait, kisebb írásait Erdély három nyelvén írta. A Genealógiai Füzetek, a Pásztortûz, a Mûvészeti Szalon, a Kolozsvári Szemle, az Erdélyi Irodalmi Szemle, az Erdélyi Múzeum mellett rendre publikált az Ilustraøiában, a Flacãrában, a szebeni Siebenbürgischen Vierteljahrschrift oldalain és a brassói Mitteilungen des Burzenland Sächsischen Museum hasábjain. Legjelentôsebb heraldikai szaktanulmánya A Becse-Gergely nemzetség, az Apafi és a Bethleni gróf Bethlen család címere (1928) és a Kolozsvár szabad királyi város címere (1943). 1964. december 27-én, 86 éves korában távozott. A Házsongárdi temetôben nyugszik öreg barátja, Kelemen Lajos sírjának közeli szomszédságában.
SAS PÉTER
Ignácz Rózsa életmûve és az irodalmi köztudat
24
Ignácz Rózsa életmûve ma nem tartozik az irodalmi alkotások mércéjéül szolgáló kánonok mintaszerûnek ítélt, mértékadó szövegei közé, pedig írásai – rövid ideig ugyan, de – „a naiv irodalmi recepció” (vö. Kulcsár Szabó Zoltán: Irodalom/történet(i)/kánonok. A kanonizáció aspektusai. Hagyomány és kontextus. Bp. 1998. 171.) közösségi szintjén mindenképpen, sôt intézményesen is kanonizált alkotásoknak számítottak egykor. A kánon, kanonizáció, irodalmi kánonképzôdés elmélete a magyar szakirodalomban az 1990-es évektôl jelenik meg. Tanulmányozása hamar rádöbbenti az olvasót arra, hogy nem találhat olyan objektív szempontokat, melyek felsorakoztatásával minden kétséget kizáróan megválaszolhatja a szinte magától kínálkozó izgalmas, ám túlontúl általános kérdést: miért maradt ki Ignácz Rózsa életmûve a kánon(ok)ból, annak ellenére, hogy megjelenése idején kedvezô volt a fogadtatása (legalábbis egy meghatározott értelmezôi közösség körében). Irodalomtörténet, könyv, irodalmi folyóiratok foglalkoztak munkáival. A magyar prózaírás hagyományának egyéni stílusú folytatóját látták benne. Az írónô visszaemlékezései szerint (Ikerpályáimon. Bp. Gondolat Kiadó 1975. 343.) egykor még iskolai tananyag is volt (többek között a Nyíregyházi Tanítóképzôben). Terjedelmes életmûvének irodalmi megítélése nyomon követhetô egyrészt az 1942-tôl 1990-ig Magyarországon kiadott magyar irodalomtörténetek
vonatkozó megállapításaiban, másrészt az 1940-ben publikált Született Moldovában címû igen népszerû regényérôl 1940–1999 között megjelent könyvismertetôkben, kritikákban. A regény recepciója egyik legjellegzetesebb példája az Ignácz-mûvek fogadtatásának. Megmutatja, hogy milyen jellegû és színvonalú folyóiratok foglalkoztak az írónô munkáival, kik voltak kritikusai, milyen olvasói elvárással közeledtek írásaihoz, milyen szempontokat érvényesítettek kritikáikban. Írásainak 1937–1948 közötti népszerûségét számtalan korabeli szövegkiadás, méltató kritika jelzi. E korai regényei széleskörû olvasóközönséget ismertettek meg a moldvai, bukovinai, erdélyi magyarság kisebbségi léthelyzetével. Elsô megjelenésük idején nagy sikert arattak. Elég itt az Anyanyelve magyar címû regényére utalni, mely 1943-ig tizenkét kiadást ért meg, vagy a Született Moldovában címûre, amely 1944-ben már hat kiadással büszkélkedhetett. A siker általában gyanakvóvá teszi a kritikust (F. Komáromi Gabriella: Ignácz Rózsa történelmi regényei. Könyv és Nevelés 1981. 239.), és akadt, aki írásainak érvényességét, hitelét is vitatta (Horváth Béla: A lecsapolt mocsár. Szép Szó 1939/8. 79–80). Ennek ellenére megállapítható, hogy 1948 elôtt mûveinek irodalmi megítélése a fenntartásokkal együtt is igen kedvezô volt. „A háború elôtti kritikák háromnegyed része elismert, dicsért, biztatott” – emlékezik vissza Ignácz Rózsa önéletírásában. „Kárpáthy Au-
rél, Schöpflin Aladár, Rhédey Tivadar, Hegedûs Lóránt, Hunyady Sándor, Papp Jenô és mások buzdító, néha éppen meg felsôfokú méltatásokkal kényeztettek el”(Hegyi Béla: A Vigilia beszélgetése Ignácz Rózsával. Vigilia. 1973/8. 535). Várkonyi Nándor irodalomtörténész Az újabb magyar irodalom címû, 1942-ben Szegeden megjelent könyvében így ír Ignácz Rózsa stílusáról, regényeinek tartalmi, tematikus sajátosságairól: „Még az oly dinamikus, túlfûtött stílusú erdélyi elbeszélôk közt is új hangot tud megütni, még drámaibb, lendülôbb és hevesebb, ragyogást és sötétséget váltogató, (…) s neki köszönhetjük, hogy egy szinte elfeledett magyar törzsnek, a csángóknak életérôl minden lényegeset megtudtunk, s fölébredt lelkiismerettel tartjuk számon sorsukat.” A Született Moldovában címû, a magyar regényirodalomban a csángósággal tehát új, addig ismeretlen témát bevezetô regény recenziói, rövid elemzései szintén kedvezô fogadtatásról tanúskodnak. Különbözô pártállású politikai napilapok (a szociáldemokrata Népszava, mely az irodalmi rovatában szociáldemokrata írók mûvei mellett Ady Endre, Kosztolányi Dezsô, Molnár Ferenc írásait is megjelentette; az 1938-ban alapított, majd 1944-ben betiltott liberális Magyar Nemzet, irodalmi folyóiratok (mint a MTA támogatásával megjelenô tudományos és irodalmi folyóirat: a Budapesti Szemle; a magyarság sorskérdéseinek nagy teret biztosító pécsi irodalmi, mûvészeti és társadalomtudományi havi folyóirat: a Sorsunk – 1941–1948; a Szegeden havonta megjelenô irodalmi, mûvészeti, közmûvelôdési és tudományos folyóirat: a Délvidéki Szemle – 1942–1944), katolikus és protestáns lapok egyaránt írtak kritikát e regényrôl. Például a katolikus szépirodalmi és kritikai képes hetilap: az Élet (1909–1944), a Pozsonyi László szerkesztette szintén katolikus irodalmi, tudományos havi folyóirat: a Vigilia (1935–), a kálvinista folyóiratként induló, 1939-tôl világnézeti és politikai hetilap: a Magyar Út (1934–1944), melynek szerzôi a népi írók, illetve az erdélyi, felvidéki és a vidéki városok szellemi életének képviselôi. Elsôsorban az írónô témaválasztásának újdonságára, történelmi idôszerûségére, hiánypótló jellegére irányítják az olvasók figyelmét. Az ismertetôk némelyike az alkotói szándékra kíváncsi, az írót motiváló lélektani, alkati jellemzôket veszi lajstromba (pl. Pozsonyi László Nép a halál után címû írása), mások a szöveg megszerkesztettségét, a mû valósághoz fûzôdô viszonyát, a valóság ábrázolásának hitelességét és a lélektani mélységet vizsgálják. (Így Gálos Rezsô irodalomtörténész, a pécsi, majd a budapesti egyetem magántanára, az Erdélyi magyar sors nagy problémája címû írásában, aki a regény csángó vidékrôl szóló részét önmagában is mûvészien felépített tragédiának, kerek egésznek, és a kötet legszebb fejezetének tekinti.) Valamennyien kiemelik a csángóság életét bemutató rész központi szerepét. Az identitás, az asszimiláció és a tragikum fogalmát egymásra vonatkoztatva taglalják. Kétségtelen tehát, hogy mûveinek sikeréhez 1937–48 között hozzájárult könyvei témaválasztása, egyedi stílusa mellett a korabeli politikai-történelmi helyzet, amelynek radikális változása 1948 után majd tízéves hallgatásra kényszerítette az írónôt.
„Nagysikerû regényeit (…) a kommunista cenzúra zúzdára ítélte, állítólagos »irredenta-klerikális« beállítottságuk miatt, jóllehet Ignácz Rózsa politikai-társadalmi mondanivalója a román–magyar kérdésrôl a tolerancia és a békekeresés jegyében fogalmazódott izgalmas regényekké” – állapítja meg az írónô fia, a nyelvész, költô, egyetemi tanár Makkai Ádám (Ignácz Rózsa: A vádlott. Bp. Tertia Kiadó 1999. 9). 1948–1989 között a Született Moldovában címû regényrôl nem jelent meg kritika, méltatás. A kényszerû némaság idôszaka alatt (1948–56) az írónô román, francia és angol nyelvû irodalomból fordított. Bár 1956 után publikálhatott saját – természetesen cenzúrázott és öncenzúrázott – írásokat, a 48 elôtti idôkhöz képest könyvei jóval kisebb visszhangot keltettek, megítélésük is megosztottabbá vált. „Sok kedves írásomat alig vette észre a kritika, de a leggyengébb – s persze megint a legkeresettebb könyvem kapta a leglesújtóbb bírálatot (…), az egyik kritizáló kritikus tollából arról értesülhettem, hogy »világnézet nélküli« író vagyok, »nacionalista« és »dzsentrofil«. Mit tudjak tenni én Uram, én Istenem? Gondoljam azt, hogy logikátlan egy nacionalistát világnézet nélkülinek tartani, vagy örvendezzem, hogy esetemben a nacionalizmus nem feltétlenül világnézet? Még 19. századi értelemben sem voltam nacionalista soha” – utasítja vissza Ignácz Rózsa az ôt érô egyik leggyakoribb vádat (Vigilia 1973/8. 535). A nyomdafestéket látott bírálatok mellett azonban olvashatta Kodolányi János elragadtatott sorait is a hallgatás nehéz éveiben írt, majd poszthumusz megjelent Ünnepi ferfiú címû regényérôl. Igaz csak kéziratban. Hasonlóan Illyés Gyula 1960-ból származó levelének elismerô szavait: „Mennyire becsülöm írásait, s mennyire azok közé tartozom, akik szívük egy külön sarkában még külön visszhangot is adnak rájok – mint a magyar ügy értôi, mondhatnám zenei értôi” – emlékezik rá Ignácz Rózsa (Ikerpályáimon 347). Az 1989-es fordulat lehetôvé tette addig kiadatlan írásainak megjelentetését. Politikai cenzúra többé nem jelenthetett akadályt. A magyar irodalom története (1945–1975) 1990-es kiadása is Ignácz Rózsa mûveinek „kiátkozása” helyett „állást foglal” velük kapcsolatban, de ekképpen: teljes életmûvét a belletrisztika, a problémátlan olvasmányok körébe utalja, alapos elemzés, meggyôzô érvek nélkül. Reménykeltô azonban, hogy ezzel párhuzamosan az irodalomtörténet Erdélyben és az anyaországban is kezdte felfedezni az életmûben rejlô értékeket. Írásai esztétikai színvonalának egyenetlenségét hangsúlyozó bírálatok megfontolt véleménynyilvánításra intik az olvasmányos, élvezetes stílusú, minden bizonnyal szórakoztatni is akaró, de nemcsak felszínes szórakoztatást nyújtó könyveitôl fellelkesült olvasót. Ám ugyanezek a bírálatok ráébreszthetik a kései befogadót arra, hogy az „elfeledett mûvek egy része nem okvetlenül érdemelte meg sorsát (…), és hogy komoly veszélyt jelenthet, ha csak már széles körben elismert alkotásokkal foglalkozunk” (Szegedy-Maszák Mihály: A kánon mibenléte: remekmû és fejlôdéstörténet. Alföld 2001/12. 46).
KUSZTOS GYÖRGYI
25
Kolozsvár (Fejezet Kolozsvár történeti helyrajza címû könyvébôl)
26
Különösen Kniezsa István, meg László Gyula mutatott arra reá, hogy a bükkerdôhatár elôtti növénytenyészet felelt meg a 10. századbeli magyarság életformájának, azaz maga a bükk- és a fenyôerdôk övezete a saját aljnövényzetével nem volt alkalmas a ló, szarvasmarha meg aprómarha tenyésztésére. Éppen ezért szállásaikat mindenütt a folyók mentén, s a mezôségi dombvidéken találjuk és találhatjuk meg. Ugyanis a nagy állattenyésztô népek a füves vízben bôvelkedô sík területet keresik, mert erdôs vidéken elpusztulna állatállományuk. Emiatt a Kis-Szamos völgyében is a térszín legalsó két teraszánál feljebb már nem telepedtek meg, ott legfennebb csak a már elôttük megjelent szláv töredékek nyomaira bukkanhatunk. Miként ugyancsak Kniezsa állapította meg: a szlávok mocsarak és erdôk közepette éltek az egész ôsszláv korszakon keresztül. Ennél fogva Kolozsvár tájékán is mindenütt a bükkösök nyomát kell keresnünk, ahol a szláv eredetû helynevek nagyobb tömegben fordulnak elô. E megállapítást azután visszafordítva, azt tételezhetjük fel, hogy az ilyen erdôvel be nem borított területszakaszok a honfoglalás elôtt itt is jórészben lakatlanok voltak. Kolozsvár alapítása a magyarság halászó – vadászó – állattartó – földmívelô életformáinak legalkalmasabb tájon történt: a Szamos és a Nádas, valamint a természetes és a mesterséges tavak halbôsége, továbbá a közeli és a távolabbi hegyek vadállománya, a kövér fûtermô szénafüvek, s a nehány kilométerrel odább megnyíló Mezôség kitûnô legelôi, no meg a vizek mentének termékeny földje a honfoglalóknak már legelsôként megjelent csapatát megállásra és megszállásra késztette. Mindezekhez járult, hogy a hegyek és a vizek nagyszerû védelmi vonalat nyújtottak, az évezredek óta járt közlekedési utak pedig a törzs többi szakaszával való összeköttetést, ezen kívül pedig csak a kereskedelem révén beszerezhetô szükségleteket is biztosították. A honfoglaló ôsök a mai Kolozsvár határában a folyó árterülete, s az azt betöltô berek-tenyészet, pontosabban szólva pedig a mai Külsô-Farkas utca felett emelkedô Kövespad teraszát szállották meg, legalábbis a 10. század közepéig lejövôleg igénybe vett népes nyughelyüket itt hozták napvilágra Létay Balázs, Kovács István, majd László Gyula kiváló rendszerességgel végzett ásatásai. Ezt követô újabb telepedésüket pedig a városi terasz lakhatóvá tett szintjén, a víz közvetlen közelségében látjuk viszont. Kolozsvár neve eredetének helyes megfejtését Kelemen Lajosnak, Erdély legkiválóbb történettudósának alulírotthoz, 1954. június 6-án írott levelébôl idézem: „A Klus nem egyéb, mint az Árpádok-kori Miklus név utolsó szótagja. Olyan, akkor szokott rövidítés, mint a Jacobusból a Kobus>Kabos, az Adamusból a Dámus>Damos, Tóbiásból Biás stb. A magyarban a hangfejlôdés folyamán aztán a Klusból Klos, ebbôl a Kolos fejlôdött. A Clusnak a románban semmi jelentése sincs. Egyszerû átvétel a magyarból. A román nyelv itt éppen úgy az ôsibb magyar alakot, illetve rövidítést ôrizte meg, mint pl. a mezôségi Áronkuta nevében, mely ma a románban az egykor a magyarból átvett Aroncuta maradt, a magyarban viszont a névadó magyar lakosság kiveszésével a
környék lakosságánál Aranykútra változott. Éppen úgy, mint a szintén mezôségi Áron-Szt-Miklós Arany-, majd Aranyos-Szt-Miklósra. Így lett Miklusvárból Miklosvár>Klosvár>Kolozsvár. Teljesen ezen a csapáson alakult a német Niclausenburgból is a Klausenburg. A német elnevezés a késôbbi telepesek fordítása a magyarból. Kolumbusz tojása ez is, s mennyi mesterkélt erôszakos és sületlen vagy tudákos magyarázatot tesz feleslegessé! A név pedig minden valószerûséggel az itt várat építtetett és monostort is alapított elsô várispán és megyeispán nevét ôrzi”. Kelemen Lajos e meghatározásához 1955. február 12-én keltezett levelébôl még hozzáfûzhetjük, hogy a Beszterce-Naszód megyei „Harina neve éppen olyan születésû, mint Kolozsvár neve. Elsô említéskor (1246) s a középkorban késôbb is Herina néven fordul elô, ami kétségtelenül a Catherina név rövidített alakja”. A Kolozsvár nevét magában foglaló legelsô írásos nyomokat, amint ez már ismeretes, a 12. század végén: 1173-ban, mint Tomas Comes Clusiensis, 1183ban mint Gallo Culusiense Comite, 1201-ben mint Pazman Comite de Kulus találjuk. A kolozsi ispán ugyanis Kolozs megyének volt az ispánja, a megye pedig egy bizonyos vár köré alakíttatott, ez a vár azután a jelenlegi esetben Kolozsvár volt. Magára az erôdített helyre való utalást elôször a váradi tüzes vas próbára ítéltek jegyzôkönyvében 1213-ban olvassuk, mint Castrenses de Clus. A mai teljes magyar névvel Kun László királynak 1275-ben kiadott oklevelében találkozunk, mint „quandam villam Kuluswar vocatam In Comitatu de Culus in Transsiluanis partibus existentem”. E névnek és késôbbi változatainak magyarázgatása azután nagyon korán: Bonfiniussal kezdôdik, s a sok tudománytalan fejtegetés után a jelen században már figyelemreméltóbb kísérletekkel is találkozunk. A latin Claudius s a keresztyén Szent Skolasztika, a magyarosított Kolos személy- és nemzetségnév, a görög äãïëç, a latin schola=iskola, clausum=zárt hely, a német Klause=cella, a szláv klucs=kulcs kiindulópontul mind megpróbáltatott, de általánosan megnyugvásra egyik sem talált. Márki Sándor szorgalmas adatgyûjtésében találjuk, hogy a szász történetnyomozók már elôbb megkísértették Kolozsvár nevét a Miklós személynév német népies alakjával egyeztetni. Hiszen kétségtelen, hogy a Nagyküküllô megyei Miklóstelkének, amely 1322-ben villa Nikolainak íratott, szász neve Klossdorf, a Kisküküllô megyei Szentmiklóst (1390-ben Zenthmyklos) pedig németül állítólag hasonlóképpen Klossdorfnak hívják, ez a névalak azonban – Kniezsa szerint – a Niklas német elnevezés becézô alakjából származik. Majd ugyancsak Kniezsa Keletmagyarország helynevei címû 1943ban megjelent kitûnô munkájában röviden összefoglalja az újabb véleményeket: „Kolozsvár~Cluj~Klausenburg.[…] Legvalószínûbb, hogy a közép-felnémet kluse=Klause szóból átvett szláv kluš szóból való. Nicolae Drãganu nézete, hogy a név a Miklós névnek a szláv Kluš (Nikluš) becealakjából származnék, nem vehetô komolyan, mert a szlávban az ilyen képzések nem régiek. Különben még ebben az eset-
ben is Kolozsvár neve, mint puszta személynévbôl alakult helynév nem szláv, hanem magyar képzés volna.” Kelemen Lajos megállapításából kiindulva, kétségtelennek mondhatjuk, hogy Drãganu, bár helyes alapszóból indult ki, elméletének felépítésében azonban már nagy hiba mutatkozik, amit azután Kniezsa azonnal észre is vételez, sôt éppen a hiba miatt tarthatta a kiindulópontot magát is elfogadhatatlannak. (De egyebekben is felkelthette az ellenszenvét a megfejtés politikailag irányított beállítása, hogy általa a különben tudós Drãganu hamis alapon nyugvó elméletet építhessen fel). Megállapítását minden megfontolás nélkül átvette Štefan Meteš is, s komoly történeti és nyelvészeti háttér nélkül kimondotta, hogy Kolozsvár ôsi lakossága a román volt. Drãganu ugyanis városunk nevének a Miklós névbôl való eredetét – ha emlékezetem nem csal – arra az útra tereli, hogy csudatevô Miklós a görögkeleti egyház egyik legnagyobb szentje lévén, ezért a névadásban csakis a keleti hatás nyilvánulhatott meg. Elfeledi azonban azt a körülményt, hogy egészen Szent Ágostonig (354–430) a keresztyén egyházatyáknak csaknem mindannyija a keleti egyházhoz tartozott, s éppen ezért ugyanez a Miklós a nyugati egyháznak is tisztelt alakja, amit az is nyomatékosan bizonyít, hogy legfôképpen Németországban, Svájcban, Hollandiában megünnepelt december 6-i Mikulás (Nikolausfest) az ô neve napja. De rajta kívül a sok Miklós pápa közül az elsô, aki éppen a keleti egyházzal való szakítást elôkészítette, november 13. napjára hasonlóképpen belekerült a naptári szentek sorába. Tehát mindkettô egyaránt lehetett a nyugati egyház szertartása szerint megkereszteltek személyének is névadója. Ezért ha csak a mai helységnévtárt lapozzuk fel, abban is közel félszáz Miklós és Szent Miklósból képzett város- és falunevet találunk a Dunántúl, az Alföld, a Felvidék és Erdély különbözô tájain. Magában Kolozs megyében is a megye, a székhely, továbbá Kolozsakna, valamint Pusztaszentmiklós nevében jelentkezik. Ezen kívül egy 1531. április 19-én kiállított oklevélben látjuk, hogy a mérai katolikus megyés egyház Szent Miklós püspök és hitvallóról neveztetett el. De ha mindennek a valószínûségnek ellenére mégiscsak megtörtént volna, hogy Kolozsvár nevének létrejöttét görögkeleti egyházi hatás befolyásolta volna, fôtételünk helytállása körül még ez sem jelentene semmiféle veszedelmet, mert hiszen – Melich János szavait idézem – a magyaroknak „a görögkeletiekkel való érintkezés kezdete honfoglalás elôtti. Ez érintkezés a honfoglalással, e területváltozással egyszerre meg nem szûnik. A 10. században a magyarok közt a görög egyháznak a fôurak csoportjában egy-egy híve is van, sôt a görög egyház térítési kísérletérôl is tudunk. Így Gyula és Bulcsú vezérek Konstantinápolyban 950 táján megkeresztelkedtek, Ajtony pedig – a Szent Gellért-legenda szerint – Bodonban vette fel a keresztséget körülbelül a 10. század végén.” Az elmondottak után tehát legfennebb csak az lehetne még a kérdés – bárha ennek sincsen nagyobb fontossága – hogy magának a Miklus>Miklós névnek átvétele vajon a nyugati, avagy a netalán keleti hitet vallók közvetítésével és melyik korban mutatható ki. E kérdéssel szemben azonban sokkal lényegesebb Kniezsának az a döntô erejû megállapítása, hogy „a puszta személynévvel való helynévadás módja Közép-Európában jellegzetes magyar sajátság, mert sem a szlávoknál, sem a németeknél, sem a romá-
noknál kétségtelenül kimutatni nem lehet. Ez a névadási mód nyilván ôsi sajátsága a magyarságnak, amelyet még az ôshazából hozott magával. Megvan ugyanis a törökben is.” (Errôl a típusról Moór Elemér azt tartja, hogy nomád eredetû, mert a nomádok nem a helyet, hanem a személyt keresik). Ehhez sorozzuk Németh Gyulának a honfoglaló magyarság kialakulásáról írott mûvébôl idézendô szavait: „népek, törzsek és nemzetségek nevei a törökségben gyakran fennmaradnak helynevekben. […] Olyan helyeken találhatjuk természeteseknek, amelyeken az illetô nép vagy törzs egy töredéke telepszik le. Ellenben ott, ahol az egész törzs telepszik le, nemigen van értelme a törzsnévbôl alkotott helynévnek”. Mármost a magyarságnak a Kárpátok övezetén belül megalapított otthonában a legkülönbözôbb tájakon még ma is felismerhetjük az egyes törzseknek és vezéreiknek, meg utódaiknak nevét a népük alkotta közösségek: a mai községek elnevezéseképpen. Az ilyenfajta névadásnak azután természetes továbbterjedése történt a keresztyén kor keresztyén eredetû személyneveivel is. Magának a helyjelölésnek ilyen alakban való késôi korú hajtását láthatjuk az egyes telepedési egységeken belül, többek között a több mint fél ezred év óta megállapodott Kolozsvár 16– 17. századbeli adókönyveiben is. Ezekben ugyanis a helyhatározás egészen eltér a külsô országokbeli hasonló korú példáktól, amelyekben jórészben cégérekkel való megjelölést találunk, nálunk ellenben nem is az egykorú, hanem a hajdani háztulajdonos megnevezésével történt annak a háznak a megnevezése, amelynek tulajdonosa, vagy lakója volt az adózó személy. A Drãganu elméletével szemben felsorakoztatott érvelésekhez számítsuk még hozzá azt a helyzetet is, hogy Kolozs, illetôleg Kolozsakna román neve miért hangzik Cojocnának és miért nem Clujocnának, vagy legalább is Clojocnának. Bizonyos ugyanis, hogy e névalak elsô szótagbeli c magánhangzója magyar nyelvbôl való átvételre utal, de ha ettôl el is tekintünk, az is bizonyos, hogy a román nyelv éppen elég cl hangokkal kezdôdô egy és több szótagú szóval rendelkezik, ennek következtében tehát a feltételezett román ôsök kimondásbeli nehézséggel nem állhattak volna szemben. Kolozsvár elnevezése tehát idegen származású személynévnek kezdô szótagvesztésével keletkezett, mint ahogyan ugyanígy jött létre a latin Nicolausnak Mikola alakjából a Kola, illetôleg a Kónya alak. Kelemen Lajos érveléséhez most már legyen szabad alulírottnak is még egy-két példát és hozzáfûzött indoklást csatolnia. Ezeket Kolozsvár 17–18. századbeli becézônevei címû kéziratomból idézem. A névrövidülésnek arra a módjára, amelyre mint a név elsô szótagjának elhagyására mind a mai közhasználatban, mind pedig Kriza Vadrózsáiban nem egy jelenkori példát találunk (Karolina – Lina, Amália – Máli, Katinka – Tini, Krisztina – Titi, Hedviga – Viga, Éva – Vica, Ignác – Náci stb.) Adataim szerint az egyetlen Jacobus>Jakabos>Kabos családnevet kivéve, sem a kolozsvári, sem a kalotaszegi régiség nem mutat hasonló elôfordulást. Ez a körülmény annál könnyebben megérthetô, ha meggondoljuk, hogy ugyanazt a szótagot, amit az idegen nyelvek hangsúlytalanságuk miatt könnyen lekophatnak, a magyar nyelv hangsúlyozva ejtvén ki, elhagyása régi romlatlan nyelvhasználatunkban csak feltétel mellett fordulhat elô. E szabályt legjobban megerôsíti az a körülmény, hogy ilyen kezdô szótagvesztô folyamat csakis ide-
27
28
gen eredetû keresztneveinkkel kapcsolatosan mutatható ki. Így a Kabos család ôsei is a kalotaszegi Gyerômonostor földesurai lévén, az ottani hihetôleg bencés apátságnak s monostorának – az oklevelek tanúsága szerint – templomépítô patrónusai voltak. Nevüknek valószínûleg már a 14. század elôtt kialakult alakja csakis a latin nyelvû használatot hallók, azonban a nyelvet nem értôk agyában formálódhatott ki, ôk ugyanis az egyházi szertartásokban latin nyelvet használó magyar, vagy idegen származású papok közbeszédében, avagy prédikációjában mind az ó-, mind pedig az újszövetségben nemegyszer elôforduló s latinos hangsúllyal mondott Jacobus> Jakobos nevet rövidítették meg, nem tartván hozzátartozónak a hangsúlytalanul ejtett elsô szótagot. Ugyanezt a jelenséget találjuk a Doboka megyei Páncélcsehen, ahol 1736-ban és más években is akadtak ilyen határnevekre, mint a Nagyjakabosban, továbbá a Kabos-völgyében. Ugyanis a Kabos családnak már évszázadok óta volt itt is birtoka. Ebbôl a megadott magyarázatból következik tehát, hogy amiként az Amadeus személynévbôl alakult csíkmegyei Madéfalva, a Tiburciusból képzett háromszéki elpusztult Borcfalva, valamint a Hyacinthusból formált AlsóFehér megyei Cintos község, nemkülönben az ugyanígy hangzó családnév, valamint az elôbb említett Kabos vezetéknév létrejötte sem idegen hatás, sem pedig becézés következménye. Láttuk, hogy Kolozsvár névadója a magyarság, sôt arról is meg fogunk gyôzôdni, hogy a városi terasz mindenik egységének neve ugyancsak tôle ered, bizonyos tehát, hogy az alapítás maga is az ô mûve volt, ámbátor a közelebbi s még inkább a távolabbi dombok és alacsonyabb hegyek némelyikén már megjelenni látjuk a szláv eredetû helyneveket s a földtakaró alól felszínre kerülô úgynevezett szláv típusú edények darabjait. László Gyulától idézem, hogy Kniezsa István Erdély helyneveinek és folyóneveinek vizsgálatakor arra az eredményre jutott, hogy Erdély területe a honfoglaláskor csak igen gyéren lehetett megszállva, mert már a közepes nagyságú vizeink nevének nagy része is színmagyar, míg például Dunántúlon ezek legnagyobb része antik vagy népvándorlás kori örökségbôl való. E szlávok azután, akiket nagyon hihetôleg az avarság sodort ide, letelepedésüktôl kezdve, mindég függô viszonyban voltak az Erdélyt meghódított népekkel szemben, s ezért a magyarság megjelenésekor minden nagyobb izgalom nélkül fogadhatták a változást. A hódítóknak a meghódítottakkal kiegészült munkaerôben, emezeknek pedig az élet- és vagyonvédelemben megnyilvánuló egymásra utaltsága könnyen kiváltotta e szlávoknak a magyarságba rövid idôn belül bekövetkezett beolvadását. Ilyeténképpen egészen a tatárjárás idejéig talán egész Felsô-Erdélyt már egészen magyar anyanyelvûnek mondhatjuk. Az a körülmény, hogy a papság eleinte idegen elemekkel volt telítve, s a váradi tüzes vaspróbára ítéltek jegyzékében a 13. század elején nehány „idegen”, tehát nemcsak máshonnan ide telepedett, hanem netalán külföldi eredetû férfival is találkozunk, még nem zavarja meg a lakosság egyöntetûségét, mert az a körülmény, hogy a királyság elsô két és fél századából számos német, olasz és más eredetû személynév is maradt reánk, nem jelent mást, minthogy az idegen származású papok a hazájukban szokásos naptári neveket adták a megkeresztelt újszülötteknek, meg felnôtteknek. A magyar telepedés elsôdlegességének megálla-
pításából következô további fejlemények nyomozásában az a meggyôzôdésem irányít, hogy a megszállás után meg is telepedô, de félig-meddig még mindig nomadizáló magyarságot semmiképpen sem képzelhetjük el kôvárat építô mûveltségûnek, márpedig itt legalábbis a 11. század közepén, a megye kialakulásakor, várnak kellett állania! Emellett azt is tekintetbe kell vennünk, hogy ha eleink a mai Óvár helyén alkottak volna telepet, az itt elterült egykori római tábor és házak falainak az akkori földszínen is még mindég szerteszét heverô, vagy itt-ott még talán fennálló kôanyagával ugyan mit is tudtak volna kezdeni. Hiszen Ottó freisingi püspök, aki II. Konrád császár 1147–49. évbeli szentföldi keresztes hadjáratában is részt vett, s így útja közben Magyarországon is áthaladt, még mindég arról tudósít, hogy „a falukban és városokban igen hitvány házak találtatván, melyek jobbára nádból, ritkábban fából, legritkábban kôbôl építvék, az egész nyáron és ôszön át sátorokban laknak”. Igaz ugyan, hogy meglátását inkább csak az alföldi síkság népérôl szerezhette, de a hegyek és erdôk által elválasztott nemzetségek és törzsrészek szokása sem lehetett más, hiszen az azonos életformától megkövetelt nyári és téli típusoknak egy tôbôl kellett fakadnia. Éppen ezért alig tételezhetjük fel, hogy freisingi Ottó idejénél másfél, vagy legalábbis ötnegyed századdal korábban szervezkedni kezdô ôsök mai városunk magját már kôfallal vették volna körül. Számítsuk ehhez még azt a körülményt is, hogy amikor a kövespadi temetkezés (s ezzel együtt az ottani megszállás) tudós Kovács István feltevése szerint a 10. század derekán befejezôdött, s ezzel egyidejûleg lehúzódtak a városi terasz szintjére, egy csoportjuk pedig magára a folyó mentére – hol voltak még akkor a bencés papok, vagy a külsô országokbeli építômesterek, akik a rendelkezésre álló és a hozzá még kitermelendô kôanyagból való építkezést irányíthatták volna. Ezért tehát a telepedésük tárgyi emlékei után való kutatást semmiképpen sem végezném az eddigi hiedelem szerinti Óvár földjének felszíne alatt. A kôvárral ellentétben tehát favárat, vagy földvárat kell magunk elé képzelnünk. A történeti jellegû tudományok nagy veszteségére korán elhunyt Balogh Ilona kitûnô mûvébôl idézhetjük, hogy Volfgerus és Hedericus német lovagok a 12. század dereka táján Gyôr mellett favárat, vagy földvárat építenek, 1211-ben II. Endre a Barcaságon favárak és favárosok létesítésére ad engedélyt, 1342ben Nagy Lajos király megengedi Mikó bánnak, hogy Sáros megyei favárát kôbôl építhesse újra. Ettôl kezdve azután az egész középkoron végig számtalan adattal találjuk az ország különbözô részeiben épült favárakat. Emellé a helység- és a helynevek adnak biztos útbaigazítást. Így Tövisvár, Tüskevár, Ágasvár, Sövényvár, Sövényháza, Sövényfalva, s még a borona szóból eredeztethetô Baranyavár neve is faerôdítésre utal. Ehhez csatoljuk azután a Sárvár, Sásvár és az országban mindenütt nagy számmal jelentkezô Földvár elnevezéseket is. De nemcsak várak és házak, hanem állandó telepedést megrögzítô templomok is épültek fából. Így ôrzi oklevél, hogy Szent László a Bihar megyei Szentjobbon 1094-ben fából építtetett monostort Szent István jobb keze ereklyéjének ôrizetére. Azután már a nagyon korai eredetû helységek között ott találjuk a mai Kecskemét határában Ágasegyházát, az egykori Zaránd megyében Botegyházát, Békés megyében Gerendásegyházat, Arad megyében Tövisegyházat, Küküllô megyében
pedig Haranglábot. Végezetül említsük még meg azt a helyi körülményt, hogy az olasz Gromo ezredes még 1564-ben is arról számol be, hogy Kolozsvár külvárosaiban „a házak nagyobb része fa”. Tehát még mindég fa!
Városunk további életmegnyilvánulásait az ezután felsorakoztatandó mozaikszemekben igyekszem életre hívni.
HEREPEI JÁNOS
ANEKDOTÁK AZ EZREDFORDULÓN Az anekdota ismert személyrôl szóló, az élôszó útján terjedô tréfás, humoros történet. Az írók nemegyszer beleszövik mûveikbe, önálló szövegként is létezhet. Szellemes, talpraesett replikákat tartalmazó, rövid eseményt elmondó, esetleg csattanós, morális üzenetet közvetítô kisepikai alkotás. Rokon a viccel, az adomával. Az ókor óta közkedvelt: hálás feladat tehát anekdotákat gyûjteni és közreadni, hogy nyíljon tôlük ma is az arcon a mosoly virága. Az elsô anekdotát Farkaslakán jegyeztem le 1992-ben, nem is akárkitôl, hanem a valaha Tamási Áron által szilaj sógorként emlegetett 86 éves id. Sipos Ferenctôl, aki közeli rokon lévén (az író Erzsébet nevû húgának férje) a házigazda szerepét töltötte be a kegyhellyé lett szülôházban. Tamási-kutatóként kérdezôsködtem Ferenc bácsitól, többek között szóba jött az író Jégtörô Mátyás címû regénye, hogy a Ferenc bácsi fiát is Mátyásnak hívják, valamint az, hogy a faluban még elég sok Mátyás van, közel tíz. Erre tette fel diadalmasan a kérdést Ferenc bácsi: tudom-e, hogy a nagy király, Mátyás, az igazságos Farkaslakán is járt. Járatlan lévén a helytörténet dolgaiban, de megsejtvén az értéket azt válaszoltam, hogy nem. Erre alkalmam nyílt meghallgatni, lejegyezni egy, a kutatók által is értékesnek, eddig ismeretlennek tartott Mátyás-anekdotát, amelyet az idei Mátyás Napokon a kincses város kultúrakedvelô közönségének is bemutattam, és a Mûvelôdésben is megjelent már. Azt szokták mondani, hogy Székelyföld gazdagsága abban is megnyilvánul, hogy ha bárhol leszúrsz egy botot, ott aranyat érô borvíz, ásványvíz buzog fel. Erre gondolva faggatni kezdtem „Ferenc sógort” más anekdoták után. Mátyásról nem tudott többet, de annál inkább Tamási Áronról. Örültem, mert ez is érték, a kutatók még nem figyeltek fel az íróról szóló anekdotákra. Pedig szép számmal vannak, eddig több mint húszat sikerült gyûjtenem belôlük. A következôkben ezekbôl, a kortársak, barátok, rokonok által elmondott, följegyzett, vagy az író mûveibôl általam kiemelt, átdolgozott anekdotákat mutatok be. Célunk a szórakozás mellett Tamási Áron alaposabb megismerése, személyiségének emberközelbe hozása, kora irodalmi életének alaposabb megismerése. Most nem térek ki arra, hogy a humor Farkaslakára, a „tündéri falura” és Tamási Áron mûveire mennyire jellemzô, de állítom, hogy a falu szellemi virágoskertjében bôven nyílnak a jókedv eme virágai. Következzenek tehát az anekdoták azzal a Tamási-parafrázissal: Hogyha humor, illatozzon!
LÔRINCZ JÓZSEF A szavakat egymás mellé… Tamási Áron írói munkásságáért 1929-ben megkapta az irodalmi és pénzbeli vonatkozásban egy-
aránt jelentôs Baumgarten-díjat, egyre sikeresebb író lett. Az egyik lap szemfüles újságírója interjút szeretett volna vele készíteni, de Tamási nem akart kötélnek állni. Erre az újságíró ezzel az érvvel próbálkozott: – Szíveskedjék mégis mondani valamit, hisz utóvégre kollégák vagyunk! – Igen, kollégák vagyunk – válaszolta Tamási, – csak éppen nem egyformán tesszük a szavakat egymás mellé. Az író késôbb is ezt vallotta: az irodalom azon múlik, hogy miképp tesszük a szavakat egymás mellé. Tamási Áron gatyamadzagja Ez nem asszonybeszéd: egy, a Farkaslakával szomszédos faluból, Szentlélekrôl származó idôs néni mesélte unokájának. Amikor Tamási Áron legényformára serdült, akkor is jártak a Fehér-Nyikó mentiek a csíksomlyói búcsúra. Áron szép szál gimnazista fiú volt, fogott rajta a leányszem. Hogy történt, hogy nem, az egyik évben a búcsúról hazajövet kérte az említett nénit (aki akkor igencsak szemrevaló leány lehetett), hogy fogadja el ajándékba az általa faragott pálcát – búcsúfiául. A lány el is fogadta. Aztán késôbb, egy szentléleki bál alkalmával Áron meg is táncoltatta ôt, sôt udvarolt-forma neki. A rosszmájú asszonyok bosszantották, nyelvükkel csipkedték a lányt, mondva, hogy tánc közben Áronnak eloldódott, s kilógott a csepû gatyamadzagja (akkor ugyanis általános szokás volt a hosszú alsónadrág viselete, amelyet alul madzaggal rögzítettek a lábszárhoz). A lány – állítólag – így válaszolt meg nekik: fogják be a szájukat, mert Tamásinak nem is csepûbôl, hanem gyolcsból van a gatyája. Az asszonyok jót nevettek, hogyha a gatyáját látta, akkor egyebet is láthatott. A földnél alább nem lehet Egyik marosvécsi írótalálkozó alkalmával történt, hogy Tamási Áront és Kós Károlyt a helyi református lelkészéknél szállásolták el, lent a faluban. A papéknak, fiatal házasok lévén, eléggé rozoga bútorzatuk lehetett, mert amikor késô éjjel a két vendég hazaérkezett, s ágyba vágták magukat – mindkettôjük ágya leszakadt. Padlóközelben töltötték az éjszakát. Reggel a papék nem gyôzték kérni a bocsánatot, de Tamási megnyugtatta ôket: ,,Ne búsuljon, tiszteletes úr, olyan biztonságban sosem voltunk, mint ott – a földnél alább esni nem lehet”. Család A marosvécsi írótalálkozók idején történt ez is. Tamási Áron és Nyírô József versengve udvarol-
29
tak az akkortájt nagy népszerûségnek örvendô írónônek, Gulácsy Irénnek. Az egyik este, vacsora után, éjidôben a sors úgy akarta, hogy Áron nyerjen bebocsáttatást a szépasszony ajtaján a vágyott paradicsomba. De bizony az ablakon keresztül kellett távoznia és nagyon gyorsan, mert az ajtónál az amúgy is féltékeny Nyírô jelentkezett. A menekülô udvarló igyekezetében csóré alféllel zuhant az ablak alatti csalánosba. De a szépasszonynak legalább sikerült megôriznie a látszatot, hogy Nyírôt részesíti elônyben, aki különben is rangidôs volt, tíz évvel idôsebb, mint Áron. Tamási késôbb nemegyszer mesélte dicsekedve, hogyan elôzte meg az udvarlásban író ,,bátyját”, de arról óvatosan nyilatkozott, miképp tréfálták meg meztelen alfelét a játékos kedvû csalánok. Kockán nyert téma Nyírô József és Tamási Áron jó barátok voltak, egy ideig Kolozsváron együtt is laktak. Törzshelyükön, a vendéglôben egy Ladó Laji nevezetû lövétei származású székely pincérlegény szolgálta ki ôket, s nem kis borravalóért mesélte nekik havasi történeteit arról, amikor ô erdôôr volt a Hargitán. Mindkét írónak megtetszettek az elmondott események, szerettek volna belôlük regényt írni. Kockát vetettek, hogy kié legyen a téma. Tamásihoz pártolt a szerencse. Késôbb Ladó Laji története alapján írta az Ábel a rengetegben címû regényét. – Velem a szerencse, enyém a téma – örvendezett Áron. – Tudja a szerencse, ki van rászorulva – replikázott Nyírô. Valóban, ô jobban ismerte a havasok világát. Írt is nemsokára (szintén egy havas járó székely ember élményei alapján) egy hasonló témájú könyvet, de akármilyen eszes és erôs volt annak hôse, Uz Bence, nem tudta legyôzni az Ábel-regényt sem mûvészi minôségben, sem irodalmi sikerben. Ki az ép és ki a csonka? A ,,székely írók” közül egyszer ketten is hivatalosak voltak Molter Károlyékhoz: Kacsó Sándor és Tamási Áron. A kisebbik Molter-fiú, Barna addig jártkelt közöttük, hogy egyszerre furcsa felfedezést tett. Odalépett Kacsó Sándorhoz, és így szólt: – Bácsi, neked hiányzik egy ujjad! Kacsónak a jobb kezén csakugyan hiányzott a hüvelykujja. Tréfásan így válaszolt: – Már hogy hiányozna, kicsi fiam, hiszen másnak is négy ujja van, nézd meg csak az Áron bácsiét. Valóban Tamásinak is hiányzott bal kezérôl a hüvelykujja. Gyermekkorában lôtte volt el játszva egy patronpuskával. A gyerek gyanakodva nézte saját tíz ujját, majd az apjáét is megszámolta. – Te nyomorék vagy, Barna, s úgy látszik, apád is az – kelt a Kacsó védelmére Áron. A fiú aztán napokig nézegette a vendégek ujját, hogy megtudja: ki az ép, és ki a csonka. Rókafiú! Rókafiú!
30
Az író magyarországi tartózkodása idején történt, az olvasókkal való találkozóról tértek haza egy este gépkocsival – állítólag Battyánpusztáról. Nagy esôzés volt aznap, az út szigetként emelkedett ki a
mindent ellepô vízözönbôl. Egyszer csak egy rókafióka került a kocsi fényszórójának udvarába. Az úttestre szorult, s ahogy a reflektor rávilágított, elvakította, nem tudta, hova legyen el. Áron észrevette ezt, megállította a kocsit, odament, és azt mondta: ,,Rókafiú, rókafiú, ne félj tôlem, nem bántalak, megfoglak, s jó helyen eleresztelek!” A rókafi azonban nem hitt neki, valamilyen módon egérutat nyerve mégiscsak megszabadult. Az alkalmi vadász kissé csalódottan, de nevetve tért vissza a kocsihoz Az eset megmaradt társai emlékezetében, s késôbb, amikor egy-egy hölgyet próbált becserkészni, nemegyszer kajánul rámosolyogtak: ,,Rókafiú, rókafiú, ne félj tôlem, nem bántalak!” Túrósok A Tamási Áron családját úgy is szokták hívni, hogy Túrósok. Egyesek szerint azért, mert egyik ôsük túrót lopott, de az igazság máshol keresendô. Györgyaratásban volt egy földrészük, kaszáló, oda jártak dolgozni. Hogy reggel korán, harmaton kezdhessék a kaszálást, ott is éjszakáztak a Fancsali Tamásék házában, akikkel rokonságban voltak. Egyik kaszálás alkalmával az Áron apja túróval kínálta a kalákában kaszálókat, s habár akkorjában a túró becsüs étel volt, csak túróval etetni a nehéz munkát végzô kaszást mégis szegényes, megmosolyogtató dolognak számított. Rá is ragadt az apára – és az egész családra is – a Túrós név. Mint Áron a rokolyát… Tamási Áron három feleségével is járt haza Farkaslakára, jött akár magyar világ volt, akár más. Elsô felesége ügyeske, a második bûvöske, a harmadik kedveske volt. Ezerkilencszázötvenhatban történt, nyáron, hogy a harmadik feleségével, Alizkával voltak itthon. Kimentek egy kicsit szétnézni Mordicába, oda, ahol az István Mártonék földje volt. Napoztak a Nyikó partján, s a ruhájukat felteregették egy öreg fûzfára. Élvezték a patak csörgedezését, a madarak énekét, a jó levegôt, a természet adta szabadság örömét. Hirtelen beborult, szél jött elô, elkapta, s vinni kezdte a fára akasztott ruhákat. Az író fôleg a felesége szoknyáját kergette, amit a szél a legtávolabb sodort. Kissé nevetséges volt, ahogy a szoknya megmegállott, mintha megvárná, aztán a szél szárnyán váratlanul újra tovaröppent. A környéken dolgozók élvezték a látványt, szójárás is lett belôle: ,,Kergeti, mint Áron a rokolyát”. Annál is inkább keletje lett a szólásnak, mivel Áron tényleg nagy szoknyabolond hírében állott. Az enyhítés Kolozsvári író korában Tamási Áron a Benedek Elek vezette írói csoportosulásnak volt a tagja. Benedek Elek ,,fiai”, vagy ahogy még ôket nevezték a ,,székely írók”, járták az akkori Magyarország városait, de különösképpen Erdély településeit, olvasókat toborozni mûveiknek, az új erdélyi irodalomnak. A Tordán rendezett irodalmi estélyen történt, Tamási a Ha igazság, harmatozzék! címû novelláját olvasta fel. A szövegben szerepelt egy pajzán versike
is, hogy ,,Egyszer jártam nálatok, letörött az ágyatok”. Áron felolvasás közben egyre biztosabbnak érezte, hogy ezen a hallgatóság meg fog botránkozni, leginkább a jelen lévô unitárius püspök. Elhatározta, hogy változtatni fog a versikén, és így olvasta fel: ,,Egyszer jártam nálatok, recsegett az ágyatok”. Némelyek kényszeredetten nevettek, az unitárius püspök azonban a ,,recsegett” után rögtön felállt az elsô sorban, és botjával kopogtatva tüntetôen távozott. A novella a végén mégis sikert aratott, az író tapsot kapott. A függöny mögött Elek apó várta, és megrökönyödve kérdezte: – Mit csináltál, te, szerencsétlen? – Csak enyhítettem – vágta ki magát Áron. Attól kezdve gyakran nevettek, amikor valamelyikük nagy igyekezetében mellészólt, rontott a helyzeten mondva: ,,Csak enyhített”. Kaszás kaland Tamási Áront az apja korán munkára fogta, ko-
rán megtanult kaszálni is. Gimnazista korában a falu egyik legjobb kaszásának számított, gyakran hívták napszámba. Egyszer felnôtt, író korában Budapestrôl hazajôve kedve kerekedett az ifjúkori élményeket feleleveníteni. Többek közt a kaszálást is. Lekaszálta a húga, Ágnes kertjét, még a mezôre is kiment, hogy az ott lévô lucernást lekaszálja. De tévedésbôl a más lucernáját kaszálta le. Másnap a sógora, Ferenc odament a lucerna gazdájához, hogy hátha valamit fizetne a munkáért. – Ej, azt a kutya mindenit neki, hát én azt a következô évre vetômagnak akartam hagyni – szólt a gazda – hanem eddig már rég lekaszáltam volna. Most meg kellene fizettessem az író úrral a káromat, de azt nem akarom. A kaszálásért pedig nem fizetek semmit. Másnap Áron lekaszálta az Ágnes lucernáját is, s maradt fizetségül a kasza nyelétôl a tenyerében keletkezett három vízhólyaggal.
FELHÍVÁS Az RMDSZ és az EMKE Tordaszentlászlói Választmánya, a Thamó Gyula Közmûvelôdési Egyesület, Tordaszentlászló Helyi Önkormányzata és Református Egyházközsége szervezésében; a Nemzeti Kisebbségvédelmi Hivatal, a Communitas Alapítvány, az Illyés Közalapítvány, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Kolozs Megyei Mûvelôdési Felügyelôség és a Népi Alkotások Központja remélt anyagi támogatásával, valamint az EMKE, a Romániai Magyar Dalosszövetség, az RMDSZ Kolozs Megyei Szervezete és a Pro Kalotaszeg védnökségével az idén is megszervezi a TORDASZENTLÁSZLÓI NAPOK keretében a hagyományos, immár a
XV. Szent László-napi Kórustalálkozót Tordaszentlászlón. Az eseményre 2004. június 26-án, szombaton kerül sor délelôtt 9 órai kezdettel a református templomban, folytatódik Szent László szobrának megkoszorúzásával, üdvözlô és emlékbeszédekkel, valamint a kötött kari kórusmûvek közös elôadásával a cinteremben. Ezt követi a benevezett kórusok felvonulása, délután pedig kórushangverseny a mûvelôdési házban. A kórusok részvételi szándékát 2004. május 25-ig, írásban kell bejelenteni a következô címre: 407505 Tordaszentlászló/Sãvãdisla, str. Pap utca nr. 350 sz., Kolozs megye/jud. Cluj, Szôke Zoltán lelkész-esperes, az EMKE helyi elnöke címére. A jelentkezési lapon kérjük pontosan közölni a kórus teljes nevét, nemét, címét, létszámát, a karnagy nevét, a kórusmûvek címét, amellyel ez alkalommal a közönség elé kíván lépni. Akik elôször vesznek részt találkozónkon, jelentkezési lapjukhoz mellékeljék kórusuk összefoglaló történetét is archívumunk számára. Felhívjuk a jelentkezôk figyelmét, hogy egy-egy kórus mûsora nem haladhatja meg a 10-15 percet. A fellépés sorrendjét a zenei szakemberek véleménye valamint a jelentkezés idôrendi sorrendje alapján összeállított mûsorrend dönti el. A távolabbról érkezôket, akiknek egy vagy több napot kell, illetve szeretnének itt tölteni, a faluturizmus keretében, fizetô vendégekként tudjuk elszállásolni. Ez irányú igényüket idejében a következô címre kell postázni: Boldizsár Zeyk Imre, 407505 Tordaszentlászló/Sãvãdisla, str. Nagy utca nr. 379. hsz., Kolozs megye/jud. Cluj, telefon/fax +40-264-374001, e-postacím:
[email protected]. A közös éneklésre kijelölt kórusmûvek: 1. Berzsenyi Dániel – Kodály Zoltán: A magyarokhoz (kánon) 2. Erkel Ferenc – Bárdos Lajos: Szózat Kedves Dalostestvérek! Ne feledjétek jeligénket: Nyelvében és szokásaiban él, dalaiban és mûvészetében érez a nemzet! A választmány nevében: Boldizsár Zeyk Imre RMDSZ elnök, Szôke Zoltán lelkész-esperes, EMKE elnök; Tordaszentlászló Önkormányzata nevében Tamás Gebe András polgármester; a Thamó Gyula Közmûvelôdési Egyesület nevében Boldizsár Zeyk Zoltán elnök; a Romániai Magyar Dalosszövetség nevében Guttman Mihály tiszteletbeli elnök.
A MÛVELÔDÉS megrendelhetô minden postahivatalnál. Sorszámunk a sajtókatalógusban: 4067. A KÖNYVESHÁZ sorszáma: 7055. Elôfizetôknek negyedévre 18000 lej, egy szám ára 10 000 lej. Magyarországon elôfizethetô a Könyvtárellátó útján (1391 Bp., Váci út 19. p.f. 204), a Magyar Napló szerkesztôségében (1062 Bp. VI. Bajza utca 18) és a Custos–Zöld Könyvesboltban (II. Margit krt. 6). Megvásárolható, illetve elôjegyezhetô a MÛVELÔDÉS és a KÖNYVESHÁZ az alábbi helységekben:
KOLOZSVÁR: a szerkesztôségben (utánvéttel régi számok is); elôfizethetô az Apex lapterjesztônél; Egyetemi Könyvesbolt; RODIPET; Röser Antikvárium; SZAMOSÚJVÁR: Téka Alapítvány; TORDA: RMDSZ, Vásárhelyi Géza Könyvtár; ARAD: Tulipán Kft.; BESZTERCE: RMDSZ; MICSKE: Hodgyai Edit; NAGYSZALONTA: Arany János Mûvelôdési Egyesület; BRASSÓ: Áprily Lajos Gimnázium (Pásztori Klára); FOGARAS: unitárius parókia; KÔHALOM: református parókia; NÉGYFALU: Köpe Ilona; GYULAFEHÉRVÁR: Gróf Mailáth Gusztáv Károly Gimnázium; NAGYENYED: Bethlen Gábor Gimnázium; CSÍKSZEREDA: Márton Áron Gimnázium; CSÍKSZENTDOMOKOS: általános iskola; CSÍKSZENTMÁRTON: Bajkó István; GYERGYÓSZENTMIKLÓS: Ambrus András; SZÉKELYUDVARHELY: Benedek Elek Tanítóképzô Fôiskola; SZÉKELYKERESZTÚR: múzeum; PISKI: református parókia; SEPSISZENTGYÖRGY: BOJTÁR Kft; Csikós Júlia; H-Press; Mikes Kelemen Közmûvelôdési Egyesület; BARÓT: Váncza Gabriella; KÉZDIVÁSÁRHELY: Bod Péter Tanítóképzô;
KOVÁSZNA: Kôrösi Csoma Sándor Gimnázium és városi könyvtár; UZON: Ambrus László; RESICA: református parókia; MÁRAMAROSSZIGET: Hollósy Simon Mûvelôdési Egyesület; NAGYBÁNYA: Könyvesház; SZAMOSARDÓ: Vicsai János; MAROSVÁSÁRHELY: RMDSZ; Vártemplom parókiája; Fazakas Károly lapterjesztô (Panseluøelor nr. 4/3); DICSÔSZENTMÁRTON: Sipos Domokos Mûvelôdési Egyesület; GERNYESZEG: általános iskola; LUDAS: Székely Réka; NYÁRÁDSZEREDA: Molnár Elvira; SÁROMBERKE: IKE; SZOVÁTA: Szabó Gizella; SZATMÁRNÉMETI: Baraprest Kft; Papp Piroska; NAGYSZEBEN: RMDSZ; MEDGYES: református parókia; ZILAH: gimnázium; Kovács Kuruc János; KRASZNA: Hajas Matild; SARMASÁG: Horváth József; SZILÁGYCSEH: Tövishát Egyesület; SZILÁGYSOMLYÓ: Báthory Alapítvány; ZSIBÓ: Mátyus Éva; TEMESVÁR: Boér Jenô; LUGOS: Fülöp Lídia; BUKAREST: Bukaresti Petôfi Mûvelôdési Társaság.
Lapszámunk szerzôi: Kertész Melinda, újságíró – Brassó * Sas Péter, mûvelôdéstörténész * Wagner Péter, építész, grafikus – Budapest * Furu Árpád, mûemlékvédô szakmérnök * Herepei János (1890–1970), levéltáros, történész * Kiss Katalin, Köntös Imola, egyetemi hallgató * Köpeczi Sebestyén József (1878–1964), grafikus, genealógus * László Bakk Anikó, zenepedagógus * Szabó Márton, orvos * Székely Sebestyén, mûvészettörténész * Szentimrei Judit, néprajzkutató * Tatár Zoltán, tanár – Kolozsvár * Ábrám Zoltán, orvos, mûvelôdésszervezô – Marosvásárhely * Kusztos Györgyi, tanár – Nagykôrös * Sylvester Lajos, újságíró – Sepsiszentgyörgy * Lôrincz József, tanár – Székelyudvarhely
10 000 lej
