LVII. évfolyam február

LVII. évfolyam 2004. február

Illyés Gyula öröksége Mátyás Napok Kolozsvárt 2004 Pákei Lajos építészete Új kerékvágásban az IPPART Juhász Gyula Máramarosszigeten Ormós Zsigmond hagyatéka

Tartalom Pomogáts Béla: Nemzeti önvédelem és európai integráció. Illyés Gyula öröksége . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3

KÖZMÛVELÔDÉSI FOLYÓIRAT A szerkesztôség: SZABÓ ZSOLT (fôszerkesztô) GÁBOR DÉNES MURAD BETTY SÜTÔ FERENC Postacím: 400015 Cluj-Napoca P-øa Unirii Nr. 11., ap.7 C.P. 201 Tel./Fax: 00-40-264/591267 E-mail: [email protected] Bankszámlaszám: Redacøia Mûvelôdés Trezoreria Cluj 50.09.954.99.09 Lapszámunk támogatói: a Mûvelôdés- és Egyházügyi Minisztérium, a Mûvelôdés Egyesület, valamint:

Mátyás Napok Kolozsvárt 2004 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 László Bakk Anikó: Mi is vagy te, Amaryllis? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 Lupescu Radu: A Hunyadi-család címerképe: a holló . . . . . . . . . . . . 7 Gaal György: Kolozsmonostor titkai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 Angi István: Múzsák testvérisége egy emlékesten . . . . . . . . . . . . . . 10 Murádin Katalin: Egy építész a polgárosodó Kolozsváron . . . . . . . 12 Gaal György: Ahol Mátyás született . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 Lôrincz József: Mátyás király Farkaslakán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15 Galéria Szabó Attila: Új kerékvágásban az IPPART . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 Vadrózsa András Mihály: A nyolcadik mezôségi turné és vicei találkozó után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18 Enciklopédia Csetriné Lingvay Klára: Költôk az Iza partján. Máramarossziget emlékezete Juhász Gyula költészetében . . . . . . 20 Kovács Ferenc: A zarándok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24 Boda Edit: Dsida Jenôre emlékezve . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25 Szôcs Katalin: Az ünnep fénye . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26 Tekse Antal: Baka János, a csíki néptanító . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28 Gurzó K. Enikô: Ormós Zsigmond hagyatéka . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30 Lapszámunkat az ippi–kárásztelki IPPART képzômûvészeti alkotótáborban készült munkákkal illusztráltuk

ISSN 1221-8693

Készült a kolozsvári ATID nyomdában

Szabó Vilmos grafikája

Nemzeti önvédelem és európai integráció Illyés Gyula öröksége* Kezdjük ezt a közép-európai megbeszélést azzal, hogy valamennyien fejet hajtunk Illyés Gyula szellemi, erkölcsi öröksége elôtt: fejet hajtunk, mert a mögöttünk lévô válságokkal terhes 20. században a magyar nemzeti identitásnak kevés olyan európai magaslaton írói felelôsséget és elkötelezettséget vállaló szószólója és alakítója volt, mint éppen ô. Elôtte Ady Endre, Babits Mihály és Kosztolányi Dezsô, mellette Németh László, Tamási Áron és Bibó István, utána pedig az ô rangján és szellemi hatásával talán senki. Ugyanakkor Illyés nem csupán a magyarság történeti folytonosságának, lelki karakterének és kulturális értékeinek megôrzését állította munkásságának középpontjába, elkötelezett híve és tudatos építôje volt a közép-európai népek kölcsönös kiengesztelôdésének és szolidaritásának és természetesen az európai szellemiség és értékrend hazai érvényesítésének is. Igen, Illyés Gyula költôi sorsának és egyéniségének alakulása a magyar és az európai értékek és igények bölcs egyeztetésének készségére épült. Nem alaptalanul, hiszen életmûve valóban szerves egységbe forrasztotta azokat a hagyományokat és törekvéseket, amelyek gyakran és szerencsétlenül kerültek szembe egymással közéletünk és mûvelôdésünk 20. századi története során. Magyarság és európaiság egységbe fogásának azonban volt egy eredendô feltétele, az, hogy Illyés már korai ifjúságában megtanulta összebékíteni és egyeztetni az egymással versengô vagy egymást látszólag kizáró hagyományokat, életformákat és értékeket. Ahogy a világgal ismerkedett, és ahogy eszmélete gazdagodott, mindig gondolatok és magatartások válaszútjára, sôt ütközésébe került. Választania vagy egyeztetnie kellett az ellentétes érdekek, akaratok és eszmények között. A puszta és a falu, Cece és Ozora, a vidék és a fôváros, a katolicizmus és a reformáció, a család tisztviselô és paraszti ága, az uradalmi gépész apa és a nyomorba süllyedt cseléd környezet, az iskola és a szülôi otthon: megannyi egymással perben álló erôt és életelvet jelentett, közöttük kellett gyermek- és ifjúkorában tájékozódnia, választania és az összefogás lehetôségét keresnie. Ellentétek keresztezési pontján kényszerült széttekinteni, körötte és benne ütköztek vagy békültek meg a magyar társadalmi tudat hagyományosan veszélyes ellentmondásai. Eredendô helyzete egyszerre volt zárt és nyitott, életformában és kultúrában egyaránt. Valójában e zártság és nyitottság egymást átható kettôsége és szerves egysége szabta meg tájékozódását és gondolkodását, késôbb költészetét. Illyés ugyanis költôként is összefogó és egyeztetô volt, ezek az igazából emberi és erkölcsi tulajdonságok és erények annak a poétikának és nyelvezetnek a belsô rendjén is nyomot hagytak, amelytôl költészetének karaktere származott. Az avantgarde líra expresszionista és szürrealista indíttatását, a személyes választás révén kiaknázott népi hagyományt és az intellektuális költészet retorikai alakzatokban megjelenô kifejezésmódját

Illyés sohasem ütköztette meg egymással: mindezek a poétikák és nyelvezetek az ô esetében egységes költôi életmûvet tudtak kialakítani A harmincas évektôl kezdve Babits Mihály, Kosztolányi Dezsô, Kassák Lajos, József Attila, Szabó Lôrinc, Dsida Jenô és Radnóti Miklós mellett az ô lírájában öltött alakot az a nemzeti irodalom, amely egyszerre szólt a magyarsághoz és a nagyvilághoz. Illyés költészetének nemzeti hivatást kellett betöltenie, Európa üzenetét és igényességét közvetítette a népi irodalomba, és a parasztság törekvéseinek adott hangot a Nyugat körében. Pártokat és mozgalmakat kötött össze, a szellemi élet pólusai között teremtett kapcsolatot. Természetes helye volt a népi mozgalomban, egyszersmind Babits oldalán. Kettôs elkötelezettségben élt: a magyar progresszió és a haladó európai szellem vonzásában. „Pártban nem tudnék megmaradni semmifélében, de boldog otthoniassággal állnék e megindítóan bölcs és hôs férfiak sorában, a fiaikéban! – írta ekkor az agrárszocialisták, az Áchim Andrások, Szántó Kovács Jánosok, Fekete Nagy Andrások és Szilágyi Albertok mozgalma iránt érzett vonzódásáról. Egyik kezemmel az ô jobbukat fognám, úgy hogy közben a másikkal egy percre se ereszteném el Pascalét, mindazokét, akik tekintetüket rád vetették, oh változásaidban – kanyargásaidban is mindig egy irányú justice éternelle!” Az egyéntôl és a nemzettôl általános emberi felelôsségtudatot várt, a teljes humánum szolgálatát. Ezért értelmezte a nemzet fogalmát a két háború közötti korszakban általános etnikai elvek helyett azzal a közösségi összetartozással, amelynek a közös nyelv, kultúra és hagyomány, a közös történelmi sors ad tartalmat. Ezért lehetett mindig a kulturális nemzet eszméjének szószólója, és vehette védelmébe a magyar kulturális nemzetnek azon közösségeit, amelyeknek a szomszédos országokban – szemben a többségi nacionalizmus támadásaival – önvédelmi harcokat kellett folytatniok. Illyés Gyula kettôs vonAdorján Ilona grafikája

3

zalma és elkötelezettsége: a magyarság és az emberiség, a nemzeti és az európai kultúra iránt valójában egyetlen erkölcsi élmény és parancs mûve volt. Illyés azokat a klasszikus költôket: Zrínyit, Csokonait, Berzsenyit, Petôfit, Aranyt és Babitsot vallotta mestereinek, akik a magyarság és az európaiság nemes egységét tudták megvalósítani. Ezért szegült szembe azokkal, az idônként a népi táborban is jelentkezô törekvésekkel, amelyek a nemzeti elzárkózást, a minden irányban zárt magyar kultúra eszméjét hirdették. Véleménye szerint a magyarságnak kisnépi sorsa és rokontalan helyzete következtében a népek testvériségét, a nemzetek összefogását, a világszabadság gondolatát kell a vezérlô elvének választania. Haza és nagyvilág, magyarság és Európa ideáljának egysége Illyés életmûvének egyik értékes eszméje, sugárzó gondolata volt már ekkoriban is. Ezeket az eszméket és gondolatokat is bôséges gazdagságban dokumentálja az az intézmény: az Illyés Gyula Archívum, ahol most vagyunk.

4

A magyar nyelv a világban Sok-sok évszázados története során a magyar nyelv többször is veszélybe került. A török hódoltság idején, midôn a Kárpát-medencét nagyjából nyolcvan százalékban kitöltô magyar népesség igen nagy része esett a pusztítás áldozatául. A Rákóczi Ferenc nevéhez fûzôdô függetlenségi háború után, midôn a háborús veszteségek, valamint a háború végén fellépô (még a hadi eseményeknél is gyilkosabb) pestisjárvány okozta pusztítás, illetve a nagyarányú külföldi betelepítés nagyjából negyven százalékra szorította vissza a magyarság országos számarányát. Ugyancsak jelentékeny veszteséget okoztak a 20. századi háborúk, valamint a trianoni szerzôdés következményei: a repatriálások, kivándorlások, az erôszakos asszimilációra törekvô politika. Mindez csupán e században mintegy kétmillió fôvel apasztotta a magyarság számát a Kárpát-medencében. A magyar nyelv halálának rémképe nemegyszer ragadta magával az írók és nyelvtudósok képzeletét: ez a sötét látomás ugyanakkor a védekezô közösségi reflexek kialakulásának indítéka lett. Így például Herder hírhedett jóslata, amely a magyar nyelv kipusztulásának végzetes lehetôségét vetette fel. Erre a baljós figyelmeztetésre válaszolt Kölcsey, Vörösmarty és Széchenyi, midôn a nemzethalál rémképével próbálta mozgósítani a magyar közvéleményt. Valójában sikerrel, hiszen a reformkor hihetetlen nemzeti lendületét és kezdeményezôkészségét éppen a Herder által meghirdetett jóslat ösztönözte, az az elszántság, amely fel kívánta venni a küzdelmet a jóslat várható következményeivel. A 20. század magyar történelmi tragédiái: Trianon és Párizs, a magyarság egyharmadának kisebbségi sorsba taszítása ismét a nemzethalál rémképét vetette fel. A 20. században számottevôen csökkent a magyarság közép-európai számaránya, és a magyar nyelv a térségben erôsen visszaszorult. 1918-tól máig, azaz nyolcvanöt esztendô leforgása alatt a románok és a szlovákok lélekszáma több mint kétszeresére nôtt, miközben a magyarság lélekszáma kevesebb, mint egyharmadával emelkedett. Ha a magyar anyanyelvûek száma ugyanolyan mértékben növekedett volna, mint a szomszédoké (az utódállamok többségi nemzeteié), akkor most legalább huszonkét millió magyarnak kellene lennie

a közép-európai régióban, és ez egyértelmû magyar többséget jelentene a Kárpát-medencében. A Kárpát-medencében élô magyarság jelenlegi, nagyjából 12 és fél milliós lélekszámával (10 millió Magyarországon, másfél millió Romániában, 500 ezer Szlovákiában, 180 ezer Kárpátalján, 300 ezer a Vajdaságban és együttesen vagy 100 ezer Ausztriában, Szlovéniában és Horvátországban) még így is a térség lakosságának tetemes részét teszi ki: néhány százalékkal a népesség 50 százaléka alatt. Ez a többség azonban igen törékeny, és gyorsan fogyatkozik. A magyar nyelv mindezek ellenére sem tartozik a világ „kis nyelvei” közé. 1999-ben jelent meg Fodor István fôszerkesztésével az Európában is ritkaságnak számító A világ nyelvei címû nagyszabású munka, amely szerint a Földön nagyjából 6000 nyelvet beszélnek, ezek között 12 olyan nyelv található, amely több mint százmillió ember anyanyelve (sorrendben: a kínai, a hindi, az angol, a spanyol, az arab, az orosz, a bengáli, a portugál, az indonéz, a japán, a német és a francia), további tizenhárom nyelvet 50 és 100 millió közötti népesség beszél (vietnámi, koreai, jávai, pandzsábi, telugu, olasz, török, tamil, thai, maráthi, ukrán, lengyel, szuahéli). A magyar nyelv ebben a rangsorban az igen megtisztelô negyvenötödik helyet foglalja el, elôtte olyan nyelvek szerepelnek, mint a filippino, a burmai, az üzbég, a kurd, a malayalam, a holland, a perzsa, a román, utána pedig olyanok, mint a cseh, szlovák, a szerb, a horvát, a svéd, a dán, a finn, az újgörög, a bolgár és így tovább. A magyar nyelv ezek szerint Európában (az orosz, a német, az angol, a francia, az olasz, az ukrán, a spanyol, a lengyel, a román és a holland után) a tizenegyedik, és több mint húsz nyelvet elôz meg az európai nyelvek rangsorában. A nagyvilágon pedig ezerszámra élnek nyelvek, amelyeket a magyarnál kevesebb (jóval kevesebb) ember beszél. Globalizáció és nemzeti identitás A mögöttünk lévô években Európának szinte valamennyi „kisebb” országában megfordultam (mindenekelôtt a Magyar Írószövetség képviseletében). Jártam Hollandiában, Belgiumban, Norvégiában, Svédországban, Finnországban, Írországban és természetesen Ausztriában. Ezek az országok (Norvégia kivételével, amely távolmaradásával népének igen magas életszínvonalát kívánta megvédeni!) mind tagjai az Európai Uniónak, vagyis mindannyian szereztek tapasztalatokat afelôl, hogy az uniós integráció milyen hatásokkal jár a nemzeti gazdaság, a nemzeti kultúra és természetesen a nemzeti identitás tekintetében. Azaz a gyakorlati életben és politikában találkoztak azokkal a kulturális és mentális kihívásokkal, amelyeket az úgynevezett globalizáció okoz. Ennek a globalizációnak éppen az európai integrációból eredô hatásaitól ugyanis igen sokan tartanak most a közép-európai régióban, természetesen Magyarországon is. Mindenekelôtt meg szeretném nyugtatni az aggódókat, hogy az európai integráció, illetve az integrációs folyamattal kényszerûen együtt járó globalizáció (minthogy az uniós betagozódás erôteljesebb betagozódást jelent az euro-atlanti gazdasági övezet és az euro-atlanti intézmények rendjébe is, következésképp az integrálódó országok nemcsak az európai nemzetközösséghez csatlakoznak, hanem telje-

sebben helyezkednek el az európai–észak-amerikai civilizációs és politikai keretekben is) sehol sem haladt együtt a nemzeti kultúra, a nemzeti identitás megtörésével vagy gyengülésével. Azzal a folyamattal, amelytôl a térség „euro-szkeptikus” politikusai oly szenvedélyesen szokták óvni a közép-európai nemzeteket, a magyar nemzetet is. Az imént felsorolt „kisebb” vagy „közepes” nyugat- és észak-európai országokban mindenütt a nemzeti kultúra és a nemzeti identitás megerôsödését és gazdagodását tapasztaltam. Nem csak a skandináv országokban, amelyek közismert példái annak, hogy a modernizáció és az európai integráció sohasem a nemzeti kultúra gyengülését, ellenkezôleg, teljesebb kibontakozását eredményezi. A finnek például, akiknek a mienknél biztosabb alapokra épülô nemzeti tudatosságáról annak idején Kodolányi János két emlékezetes könyvben is számot adott (Suomi titka, 1939; Suomi, 1942), az európai uniós csatlakozás és az ezzel együtt járó impozáns gazdasági fellendülés következtében mind öntudatosabban és hatékonyabban mutatják fel (a nagyvilág elôtt is) nemzeti hagyományaikat és kultúrájukat, és a már nemzeti nyelvüket (az ír nyelvet) régen az angolra cserélô írek is az uniós csatlakozást követve fedezik fel mind teljesebben az ír kulturális tradíciót. A magyar nyelv és kultúra sorsa természetesen nem minden ok nélkül kelt aggodalmakat a magyar értelmiségben (ennek az aggódásnak, ahogy ezt Kölcsey és Vörösmarty költészete vagy Széchenyi István publicisztikai munkássága is tanúsította, közel kétszáz esztendôs hagyománya van!). Ezeket az aggodalmakat azonban nem az európai integráció indokolja, hanem egyrészt a magyar kisebbségi közösségeket sújtó folyamatos (Trianon óta nyolc évtizedes) szomszéd országi asszimilációs politika, másrészt a magyar társadalom belsô, lelki immunrendszerének gyengülése, amely a 20. században folyamatosan vezetett a nemzeti identitás mentális rendszerének megingásához, és ezt a folyamatot természetesen retorikai kampányok mindeddig nem voltak képesek a visszájára fordítani. Az európai integráció vélhetôleg nem a nemzeti identitás és kultúra további gyengülését, hanem, ellenkezôleg, erôsödését hozhatja, akárcsak a finnek, a hollandok, az írek és a többi „kis nép” esetében. Ehhez persze megfontolt, hiteles és következetes nemzeti stratégiára és a magyar (nem csak a magyarországi) politikai erôk és irányzatok valamiféle egyetértésére és együttmûködésére lenne szükség (akárcsak Finnországban, Hollandiában és Írországban). A globalizáció jelensége (ennek a nyugati világban könyvtárnyi szakirodalma van) széles körben kelt aggodalmakat, holott, ha meggondoljuk, egyáltalán nem új jelenség, ellenkezôleg, többnyire az európai kultúra egész története során megjelent és érvényesült. Az európai kultúra (és identitás) globalizációs keretekben alakult ki a görög-római antik világban és a római birodalom politikai és társadalmi berendezkedése, latin nyelve, vallási rendszere és közkultúrája ugyanúgy globális rendet hozott létre, mint a középkor keresztény univerzuma, amely maga is globális vallási, társadalmi és kulturális rendet alkotott. Ez a globális rendszer valójában csak a nemzetállamok és a nemzeti kultúrák felemelkedésével adta át helyét azoknak a mentalitásformáknak, életformáknak, amelyek között a ma élô európai (és

magyar) nemzedékek kialakították a maguk közösségi identitását. A globalizáció, mint az emberi élet minden lényeges mozzanatát egységbe foglaló keret, ilyen módon korántsem ismeretlen jelenség az európai kultúrkörben, mint ahogy más kultúrkörök: a kínai, az indiai, a mohamedán is sikerrel hajtottak végre globalizációs, illetve integrációs stratégiákat a maguk földrajzi és történelmi keretein belül. Az Európai Unióhoz történô csatlakozás, amelyet a szovjet birodalmi hódoltságból egy évtizede megszabadult közép-európai nemzetek: most a magyarok, a lengyelek, a csehek, a szlovákok és a szlovének, holnap a románok, a horvátok és holnapután a szerbek, a bolgárok, a makedónok, a bosnyákok, az albánok és egyszer majd az ukránok számára is felkínál a történelem, azonban nem globalizációs, inkább integrációs folyamat. Vagyis minden nemzet megôrizheti, mi több, gazdagíthatja a maga nemzeti kultúráját, történelmi hagyományvilágát és kollektív identitását. Ez az európai integráció természetesen csak akkor és csakis akkor lehet sikeres, ha az identitásvédelem nem jár együtt más nemzeti közösségek nyelvének, kultúrájának és identitásának veszélyeztetésével. Annak az etnokratikus politikai ideológiának és gyakorlatnak, amely a közép-európai régió több nemzete esetében is szinte történelmi reflexként mûködik, nincs létjogosultsága az európai integrációban. Bölcs eszmecserékre és hiteles kiegyezésekre van szükség, hiszen a nagy európai integrációnak a közép-európai regionális integrációval kell együtt járnia, sôt bizonyos mértékig erre kell épülnie. Végül is, az európai integráció, az én meggyôzôdésem szerint, számos elônnyel fog járni a közép-európai régió nemzetei és természetesen a magyar nemzet számára. Talán utalhatok néhányra ezek közül. Helyre fog állni a régió és a többi európai régió (a nyugati, az északi és a déli régió) történelmi, gazdasági és kulturális kapcsolatrendszere, enyhíthetôk vagy éppen megszüntethetôk lesznek azok a középeurópai régión belüli feszültségek, amelyeket a 20. század szélsôjobboldali és szélsôbaloldali, de mindig etnokratikus berendezkedései keltettek a régió nemzetei (például magyarok és románok, magyarok és szlovákok, szerbek és horvátok, szerbek és bolgárok) között, legalábbis kulturális téren helyreállhat az a magyar nemzeti egység, amelyet a trianoni rendszer megtört, és a közép-európai régió elindulhat egy új fejlôdési pályán, amelyet a 19. század polgárosodása megkezdett annak idején, és amely az elsô világháború után elakadt. Tanácskozásunknak, az én meggyôzôdésem szerint, ennek a közép-európai és európai integrációnak és új polgárosodásnak a jövendô sikerét kell elôkészítenie. A kölcsönös nyitottság, a jó szándék, az európai szolidaritás tudata, a párbeszéd készsége legyenek az eszközeink. Ha ezekkel az eszközökkel dolgozunk, akkor leszünk méltók a hely szelleméhez, akkor fogunk valóban fejet hajtani Illyés Gyula emléke és öröksége elôtt.

POMOGÁTS BÉLA *Elhangzott a Remények és aggodalmak az Európai Unió küszöbén címû tudományos konferencián a budapesti Illyés Gyula Archívumban 2003. október 30-án.

5

MÁTYÁS NAPOK KOLOZSVÁRT 2004 Mi is vagy te, Amaryllis?

6

A lexikon szerint a liliomfélék növénycsaládja, melyhez a mérsékelt égövi hóvirág, tôzike, nárcisz is tartozik. Legismertebb a pompás szépségû tûzvörös hölgyliliom. A köztudatban ô tart igényt az amaryllis névre. Akárcsak a 14–16. század pompás szépségû hölgyei, akik Amarylli névre hallgattak, s akik a reneszánsz költôit és zeneköltôit bájos zengedelmek, kecses-dallamos fallallák, incselkedô táncocskák megalkotására ihlették. Erdélyben ez a szó egy évtized óta tánccsoportot juttat az emberek eszébe, kedves-lelkes fiatalokat, akik itt eredeti, de Londonból importált koreográfiákat tanultak meg autodidakta módon, elsôsorban a saját gyönyörûségükre, s táncolják Csíkszeredában, Segesvárt s bárhol, ahova hívják ôket, az emberek szórakoztatására s fôleg egy tájainkon ismeretlen kultúrkincs népszerûsítéséért. Ezek a fiatalok reneszánsz vásárt játszottak Kolozsvárott a Farkas utca historikus hangulatú romkertjében a kilencvenes évek elején, melynek folytatása a sepsiszentgyörgyi Szent György Napok elmaradhatatlan része már évek óta... Kolozsvárt ugyanez a név nem csak a táncegyüttest, hanem az évrôl évre megrendezett, egyre színesedô, gazdagodó Dies Mathiae Corvini – Mátyás Napok nevezetû zsebfesztivált is jelenti. Ez a – Mátyás király szellemi örökségét ápoló és felmutató rendezvénysorozat – tulajdonképpen védôgyûrû, melyet az Amaryllis Társaság néven bejegyzett civilszervezôdés von mindazon érték köré, melyet Fadrusz János alkotása Kolozsvár fôterén képvisel. A 2002-ben adományozott Fadrusz-díj ennek a sziszifuszi felvállalásnak el- és felismerése. Lehet, hogy majdan, kicsiny Erdélyországunk 20. századának szellemiségét elemzô kutatói kíváncsiság szerint ez a szép virágokat (hölgyeket), szonetteket, áriákat és madrigálokat takaró, az emberiség egyik legcsodálatosabb korszakára jellemzô elnevezés itt és most egy modus vivendi-magatartást jelöl: a reménykedését. Amaryllis, te tûzvörös hölgyliliom, a reneszánszban a test – a lélek – a szellem Szabadságát jelképez-

ted. Az újjászületés reménységét. Mi itt, Erdély fôvárosában, ahol Mátyás, az igazságos, maholnap hat évszázada látta meg a napvilágot – megszabadultunk a kommunizmus vérvörösétôl, örvendeztünk a rendszerváltás pirkadat-pirosának és szenvedünk egy xenofób ôrült polgármester kukákra pingált trikolor-pirosától – mit is tehetnénk? Mi is lenne velünk, ha nem melegítene-biztatna az amaryllis-virágokhoz hasonló (társadalmi) képzôdmények szépsége és komolysága?! – kérdezi a jövôbe merengve, az Amaryllis Társaság nevében is,

LÁSZLÓ BAKK ANIKÓ Az Amaryllis Társaság a februári, Mátyás király születésnapja táján rendezett Mátyás Napok mellett 2000 óta november hónapban „unitárius napot” szervez a kolozsvári 1. számú Belvárosi Unitárius Egyházközséggel közösen. A hazai és az európai értékek egymáshoz rímelô rokonságát és egyensúlyát mutatják fel ezek a rendezvények. Angi István és Murádin Katalin elôadása a Pákei Lajos emléknap keretében hangzott el, 2003. december 6-án. Kôbe faragott Mátyás címer

A Hunyadi család címerképe: a holló

unyadi János személyét és pályafutását mindig is egyfajta misztikus fátyol övezte, ami tulajdonképpen nem a halála utáni idôszakban gyökerezik, hanem még abban a korban, amelyikben élt. Ebben a „törökverô” hadvezér életének néhány olyan fejezete is szerepet játszott, amely még kortársai szemében is homályos volt. Késôbb a róla szóló történeteket a néphagyomány évszázadokon keresztül ápolta és gazdagította, ma pedig már könyvtárnyi irodalma van a róla szóló történeti és néprajzi kutatásnak. Ezek között található a régi családi címer eredete és az ezzel szorosan összefüggô, ettôl elválaszthatatlan Hunyadi-eredetnek a kérdése. Hunyadi János származásának a mondája lényegében a magyar irodalmi mûveltség egyik korai és közismert fejezete. A mondát elôször Antonio Bonfini, Mátyás király udvari történetírója mesélte el, jóval Mátyás halála után megírt történeti mûvében. A történet így szól: „Az mondják, hogy az Erdélyben tartózkodó Zsigmond összefeküdt egy nemes oláh intelligens és bájos lányával, három hónap múlva megtudta, hogy az teherbe esett tôle, fényesen megajándékozta, és emlékeztetôül egy gyûrût hagyott nála, utasította, hogy szülöttjét gondosan táplálja, nevelje, s ha fölcseperedett, küldje el hozzá a jellel; a kisasszony aztán esetét fölfedve gazdag hozománnyal hozzáment egy nemes oláhhoz, aki a móring bôségére, meg a becstelenség nagybecsû voltára tekintve szívesen fogadta a leány ajánlatát; ez a maga idején csinos és formás fiúcskát szült, akit Jánosnak nevezett el; midôn a kisded anyja ölében feküdt, odaröppent egy holló, és a jelül adott gyûrût felragadta; az asszony nagy ijedségében gyorsan megkérte a férjét, hogy vegye üldözôbe a hollót, és szerezze vissza a gyûrût, nehogy a kisfiú nagy reménységét az átkozott madár elrabolja; erre a férfi nyilával megsebesítette a hollót, és a gyûrût máris visszavitte; késôbb a feltûnô szépségû ifjú János az anyja tanácsára elment Zsigmondhoz, és felmutatta a gyûrût; a király ráismert, és birtokokkal, falvakkal bôségesen megadományozta ôt” (ford. Kulcsár Péter). A történetet Bonfini tulajdonképpen negatív

H

célzattal mesélte el, mint a Hunyadi Jánossal ellenséges Cillei grófok udvarában kitalált históriát. Bonfini amúgy igen száraz és kevésbé magával ragadó beszámolóját alapjában véve Heltai Gáspár emelte a magyar kultúra közkincsévé, magyar nyelven írott történeti mûvében. Heltai tolmácsolásában viszont a történet néhány apró részlete módosult, és immár Hunyadi János származásának elôkelôségét volt hivatott megalapozni. A Bonfinival szemben részletesebb és eseményekben gazdagabb leírás nem feltétlenül Heltai írói fantáziálgatásainak tulajdonítható, hanem inkább az akkor már a nép ajkán keringô történet-variációknak, amelyekre Heltai amúgy hivatkozik is. A Hunyadi-eredetmonda számos toposzt tartalmaz, amelyek a középkori lovagi irodalom közhelyei voltak: úton levô lovag alkalmi szerelmi kalandja, a gyûrû, mint egy kapcsolat megôrzésének a szimbóluma, vagy a holló „tolvaj” szerepben. A holló úgy látszik a nagy egyéniséggel rendelkezô állatok sorába tartozik, mivel a keresztény kultúrában is rendszeresen elôfordul, pozitív és negatív szerepben egyaránt. Noé hollója a megbízhatatlan hírnök típusát képviseli, a magányba visszavonult Illés prófétának viszont egy holló vitt élelmet. A mondák világán túllépve lássuk röviden, mi derül ki a magyar kancellária hivatalos irataiból Hunyadi János származását illetôen. A családra vonatkozó elsô oklevél 1409-bôl való, amikor Vajk és fia, János, illetve oldalági rokonaik Zsigmond királytól adományba kapták Hunyad birtokot. Az adománylevélben szereplô János nem más, mint a késôbbi erdélyi vajda, aki ekkor alig néhány éves volt. Az 1430-as években már katonáskodó Jánost, illetve öccsét, akit szintén Jánosnak hívtak, az oklevelek következetesen románnak nevezik. A család román eredetéhez tehát kétség nem férhet. A történészek által ma is legelfogadottabb álláspontot Thuróczy János, Mátyás király kortársa írta meg krónikájában: „Élt ekkor az országban egy bátor vitéz, Havasalföld népének nemes, nevezetes szülöttje, Hunyadi János, harcos férfiú... Mondják ugyanis, hogy Zsigmond királyt e vitéz apjának híre-neve vette rá, hogy ôt Havasalföld vidékérôl a saját országába hozza, és országának lakosává tegye, továbbá, hogy örök birtokként méltóképpen megajándékozza Hunyad erôdítményével, ahol most nemes és nézni is gyönyörûséges vár emelkedik” (ford. Horváth János). Hunyadi János apja, Vajk tehát havasalföldi származású és Zsigmond király alatt telepedett Magyarországra családjával együtt. Ami a család címerét illeti, az eredeti címeradományt tartalmazó oklevél, ha egyáltalán volt ilyen, nem ôrzôdött meg. A család címerének legkorábbi ábrázolása 1442-bôl való, amikor Hunyadi János már erdélyi vajda volt. Ezt követôen pecsétjein és építkezésein a Hunyadi címer több variánsa is szerepel, mint például ágon álló holló csôrében gyûrûvel, ágon álló holló félholddal viszont gyûrû nélkül, lebegô holló csôrében gyûrûvel mellette félholddal, stb. A heraldika szabályai tehát elég lazák voltak a

7

8

középkorban és ez számos más család esetében is bebizonyítható. A Hunyadi címerrel kapcsolatos legfontosabb támaszpontunk tulajdonképpen a család címerbôvítô oklevele 1453-ból. Többéves interregnum után 1453ban Magyarországnak újból volt királya Habsburg V. László személyében. A fiatal uralkodó, habár Hunyadi ellenségeinek a befolyása alatt állt, egy nagyobb politikai átrendezôdés részeként Hunyadinak címerbôvítô oklevelet adott, amelyben szakszerûen le van írva és ábrázolva a családi címer. A bôvítés következtében a címerpajzsot négy mezôre osztották, az 1–4. mezôbe került a család korábbi hollós címere, a 2–3. mezôbe pedig az új címerkép. A címeres levél értelmében a család régi címere: kék mezôben, lebegô fekete holló, szájában ékköves aranygyûrû. Az új címerkép: arany mezôben álló vörös oroszlán, bal mellsô lábával aranykoronát emel. Az oroszlán jelezni kívánja Hunyadi bátorságát, fáradozását és buzgóságát mellyel koronánk (ti. V. László koronájának) jogait és azok birtokát felségünknek átszolgáltatta és visszaadta, és az ô kiváló segítségével bennünket azok kormányzásába szerencsésen bevezetett. Sajnos az oklevélbôl nem derül ki sem az elsô címeradomány dátuma vagy körülménye, sem a gyûrûs holló szimbolikájának az értelme. Ezzel kapcsolatban mindössze annyi szerepel benne, hogy a hollós címert Hunyadi János elôdei is használták, vagyis lehetséges, hogy Hunyadi

apja kapta Zsigmond királytól, de az is lehet, hogy egyszerû kancelláriai formula és nincs különösebb jelentôsége. 1453-tól Hunyadi használta úgy az egyszerû, mint a bôvített címert. Ez utóbbinak legszebb ábrázolása a vajdahunyadi vár csigalépcsôjének ajtaján látható. A holló értelmezését illetôen tehát más forráshoz kell nyúlnunk, és habár ezeknek nem vagyunk híján, megbízhatóságuk ebbôl a szempontból roppant kérdéses. A holló jelenlétét a Hunyadi család címerében már Bonfini is megpróbálta értelmezni. Szerinte a holló az ókori római Corvinus (a latin corvus=holló) családra utal, amelytôl a Hunyadiak is származnak. Ennek az elméletnek nem lett különösebb foganatja, mivel nyilvánvaló volt, hogy ez nem több egy jóindulatú, de rosszul sikerült humanista szofizmánál. A Hunyadi család címerével kétségtelenül a Hunyadi-eredetmonda fonódott össze a legjobban. Ebben az esetben az alapkérdés az, hogy a címer volt meg korábban és ihlette a mondát, vagy a monda eredményezte a címert. Látszólag a tyúk és a tojás elsôbbségének dilemmájával állunk szemben, a helyzet azonban nem ennyire kilátástalan. Mint említettem a címert Hunyadi János, esetleg Vajk kezdte el használni. Ettôl függetlenül viszont kétségtelen, hogy Zsigmond király címeradományáról van szó, hacsak nem Vajk hozta magával a címert Havasalföldrôl, ami kevésbé valószínû. Mármost nehéz elképzelni Zsigmondról, hogy a Havasalföldrôl bevándorolt udvari vitézének olyan címert adományoz, vagy engedélyez használatra, amihez egy olyan monda kapcsolódik, miszerint az udvari vitéz nem más, mint az ô házasságon kívüli fia. Az eredetmonda tulajdonképpen egy késôbbi kitaláció, ami többek között a család címerére épült. Hogy a mondát a Cillei udvarában koholták negatív célzattal, vagy azért született, hogy fátyolt borítson Hunyadi János „alacsony” származására, hosszú filozofálgatás tárgya lehet, a holló ügyében viszont nem tud segíteni. Amennyiben a hollókkal kapcsolatos európai legendákat vesszük figyelembe, mindenképpen érdemes kitérni egy angol eredetû legendára, amelyben szintén a gyûrûs holló szerepel. A legenda fôhôse a 7. században élt Osvát angolszász uralkodó, aki elsôsorban a pogányokkal szembeni harcok miatt érdemelte ki bejutását a Mennyországba. Osvát viszont a jelek szerint jobban értett a kardforgatáshoz, mint a szerelmi vallomáshoz, így menyasszonya kezét a király nevében egy holló kérte meg, csôrében gyûrûvel. A középkorban ez közismert legenda volt, és számos európai család címerének hollója erre a legendára vezethetô vissza. Nincs kizárva, hogy a Hunyadiak hollója sem más, mint a család valamely férfitagjának leánykérésre való utalása, vagyis egy szokásos családtörténeti epizód megörökítése. A különbözô elméletek felsorakoztatásán túl tehát semmilyen biztos támaszponttal nem rendelkezünk a család címerében álló hollót illetôen. A holló pedig továbbra is sztoikus türelemmel tekint le reánk, nem hajlandó elárulni titkát. Talán fél, hogy kiejti csôrébôl a gyûrût.

LUPESCU RADU

Kolozsmonostor titkai Ha valaki a 19. század folyamán a Királyhágó felôl érkezett Kolozsvárra, jóval a kincses város elôtt, egy Szamos fölé emelkedô dombvállon templomromokat pillanthatott meg. Utána még egy hosszan elnyúló pár száz lelkes falun vitt át az országút, s csak ezt követôen tünedezett fel az elôváros, elszórt házaival, majd maga, Erdély központi városa romladozó falaival. Ha a romantika korában oly keresett romok iránt fogékony, érdeklôdô természetû volt az utazó, megállíthatta kocsiját a kis domb tövében, s a meredek úton felkaptatva a romkertbe, ott egy aránylag ép gótikus kápolnát talált kétcsúcsú huszártoronynyal. Körben pedig elhagyott temetôt, düledezô sírkövekkel, sôt néhány kriptát is. A domborulati formák egykori várra, erôdítményre utaltak. Ha utazónk a mûveltebbek közé tartozott, a kis kápolna gótikus portáléjának két oldalán latin feliratos emléktáblákról elolvashatta azt, amit e romokról tudni illett: „Az I. Béla király alapította és Szent László megerôsítette kolozsmonostori Szent Benedek-rendi apátság 1508-ban megnagyobbított és két toronnyal ellátott temploma állott itt. Ezt a monostori uradalommal együtt Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király az Úr 1581. esztendejében a jezsuita atyáknak adományozta akadémia létesítésére. Aztán az akadémia városba költözését és a rend utóbbi felszámolását követôen nagyrészt pusztán állt és rommá vált. 1818-ban I. Ferenc osztrák császár és erdélyi nagyfejedelem, gróf Bánffy György kormányzó idején Rudnay Sándor erdélyi püspök, a katolikus iskolák itteni fôigazgatója a romok nagyobb részét a most épülô líceum szükségleteire rendelte, ezt a részt pedig istentiszteletek céljára meghagyták, és alkalmassá tették az Úr 1819. évében.” Utazónk a kis kápolna déli falán egy régi római számos napórát figyelhetett meg, s magasan, a koronázó párkány alatt egy befalazott kôoroszlános dombormûvet, melyrôl elgondolkozhatott: római kori síroroszlán-e vagy az Árpád-házi királyok jogaroroszlánjának kôbe vésett mása. Egykori utazónk, miközben az ösvényen aláereszkedett az út mentén várakozó kocsijához, ha ténylegesen mûvelt ember volt, a feliratból arra következtethetett, hogy e dombvállon árválkodó romok kétszer is az európai kultúra legkeletibb fellegvárának nyújtottak otthont. A Benedek-rend a középkori keresztény kultúra mûvelôje és terjesztôje volt. Csodálatos templomokat építettek, világhírû egyetemeket (Párizs, Oxford, Cambridge, Salerno) alapítottak, kórházakat létesítettek, a gregorián énekkultúrát terjesztették, s élen jártak a kódexmásolásban. Már Géza fejedelem idejében letelepedtek Magyarországon, Pannonhalmán, s kolostorukat Szent István ruházta fel kiváltságokkal, apátját püspöki ranggal egyenesen a pápának rendelte alá. István király nevéhez még öt bencés kolostor alapítása fûzôdik. Utódai is jeleskedtek e rend meghonosításában. A középkor folyamán 81 Benedek-rendi kolostor létesült Magyarországon. Kilenc a hiteles helyek kiváltságával is bírt. Közülük az egyetlen erdélyi éppen ez, a kolozsmonostori volt. Aztán a barokk kultúra is itt köszöntött be Erdélybe. Igaz, nem a táblán szereplô évben, hanem két esztendôvel korábban,

1579-ben. Akkor érkeztek meg a Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király küldötte jezsuita atyák e helyre, az akkori fejedelmi kastélyba. Talán tizenketten voltak, mint az apostolok, s rögtön tanítani is kezdtek. A következô év elején az olasz, lengyel és német atyák mellé megérkezett az elsô magyar jezsuita is, Szántó (Arator) István. A jezsuiták az ellenreformáció zászlóvivôi voltak, fôleg kollégiumok, egyetemek létesítésében jeleskedtek. Kitûnô tanítási rendszerükkel sok fiatal lelket meghódítottak. A megerôsödött monostori tanintézetet 1581-ben Báthory beköltözteti Kolozsvár falai közé, a Farkas utcai minorita rendház épületeit adja nekik, s 1581 májusában akadémiai alapítólevelet bocsát ki számukra. Ezt 1582 februárjában XIII. Gergely pápa is megerôsíti. Az elsô erdélyi egyetem csírája is itt bontakozott ki, Kolozsmonostoron. Másfél századdal ezelôtti utazónk talán megelégedik ezek végiggondolásával, s új élményekre vágyva hajtat be Kolozsvár nyugati, épp a monostorról elnevezett városkapuján. Itt is talál gótikus egyházakat, s ezekrôl sokkal többet megtudhat. A 21. század elején, mikor már Kolozsvár városa bekebelezte Kolozsmonostort és körbekerítette kegyhelyét, a birtokjogaiba visszahelyezett katolikus egyház a maradványokat rendbe is tétette, még mindig alig tudunk többet az egykori apátságról, mint annak idején, mikor a kettôs emléktáblát megfogalmazták. Pedig azóta számos apró adatot kiszûrtek a levéltárakból, a renoválás során átvizsgálták a falakat. A legfontosabb részletek mégis még mindig homályba burkolóznak. Kolozsmonostor története még az apátság alapítása elôtt kezdôdik. A honfoglalás táján favázas földvár épül itt, lehet, hogy az elsô kolozsvári királyi vár, az ispáni székhely is itt volt. Csak az ásatásokkor talált pénzérmék nyújtanak valamelyes tájékoztatást. Máig kétséges, hogy ki is az apátság megalapítója: I. Béla (1060–1063) és I. László (1077–1095) uralkodása között létesülhetett, az tény, hogy Szent László idején már mûködött. Elsô írásos említése 1214-bôl való. Ekkori épületeirôl semmit sem tudunk, csak feltételezhetô, hogy a 11. század végére felépült a három hajós román stílusú kolostortemplom. Ami ekkori történetérôl fennmaradt, az mind a hatalmi harcból adódik: a király az apátságot nem rendelte az erdélyi püspök alá, hanem egyenesen a pápától tette függôvé, sôt az apátot fôpapi státusba emelték. Az erdélyi püspökök ezért ismételten fegyverrel támadtak a kolostorra, megsemmisítették a jogigazoló iratokat. Az 1241-es tatárjárás annyira elpusztítja a monostort, hogy évtizedekig kell várni újraindítására. 1290 táján kezd mûködni. Ekkor egy hatkaréjos rotonda-templomot építenek, s ekkortájt kap hiteles helyi jogot az apátság. Itt másolják, hitelesítik az erdélyi okleveleket, a jegyzôkönyvek mintegy 7500 középkori oklevél szövegét ôrizték meg tejes egészében vagy kivonatosan. Persze, néha hamisítnak is, amiért pecsétjüket összetörik, hitelesítési jogukat felfüggesztik. Antal apát (1424–1451), akinek neve a napóra alján is kibetûzhetô, különösen megerôsíti a monostor hiteleshelyi mûködését, s leltárt készít vagyonáról, így kiderül, hogy 42 kódex volt a könyvtá-

9

rukban. Erdélyben és annak határain túl is falvak sora (Monostor, Szentbenedek, Bács, Kajántó, Apáthida, Egeres, Jegenye, Nádas, Bogártelke – hogy csak a környékbelieket említsük) képezte birtokukat. Budai Nagy Antal 1437-es felkelése idején is szerepet játszott a kolostor, talán ki is rabolták. Mátyás király bizalmi embereit ültette az apátság élére. Rövidesen Kolozsvárral kerülnek konfliktusba. Az egyik apát, Pécsváradi Péter 1465-ben védôtoronnyal erôsíti meg a helyet, mire a kolozsváriak tiltakoznak, s Mátyás lebontatja az erôsséget. A század végén a Polner családból származó apátok erôsíttetik meg az épületeket, renoválják a templomot. A 16. század elején a Tomori családból származik néhány apát. Közülük az egyik kalocsai érsek lesz. 1539-ben pedig Fráter György (+1551) váradi püspök rendelkezik a kolostor felett. Ekkor már meg vannak számlálva napjai: az Erdélyben gyorsan terjedô reformáció nyomán az 1556-os kolozsvári országgyûlés kimondja a szerzetesrendek felszámolását és vagyonuk szekularizációját. A kolozsmonostori épületekbôl fejedelmi kastély lesz. Hol maga a fejedelem használja, hol hûséges alattvalóit ülteti belé. Így adhatja oda Báthory István a jezsuitáknak. 1598-ban villámcsapás sújtja az épületeket, 1620 tájáig romosak. Miután 1614-ben Bethlen Gábor megengedi, hogy a jezsuiták Kolozsmonostoron tevékenykedjenek, az 1620-as évek elején a templom restaurálására is sor kerül. Úgy tûnik, az ekkori kéttornyos gótikus templom ezután a jezsuiták kezén marad, míg a mellette álló egykori kolostor-, most kastélyépületeket a fejedelmek oda-oda adományozzák. A templom körül és az oltár elôtti kriptába temetkeznek Kolozsvár katolikusai. A je-

zsuiták 1621-tôl a nekik hagyományozott, Szentpáliné-féle nemesi udvarházban laknak, mely ma is áll a Gazdasági Akadémia telkén. A kolozsmonostori apátság épületeit – mondhatni véglegesen – az 1658–1661 közötti török-tatár betörés tette tönkre. Amit még ezután rendbe is hoztak, az az 1700 körüli kuruc–labanc harcokban tovább pusztult. Legfeljebb állagmegôrzést végeztek, végül csak raktárnak használták az omladozó templomot. Ezután nem sok kellett, hogy kôbányává váljék. 1818 táján, köveibôl épült a Farkas utcai piarista gimnázium ma is álló épülete. Úgy tûnik, a szentély még jobb állapotban volt, s így ezt megerôsítve hozták létre a kis kápolnát, s látták el emléktáblákkal. Sem az ekkori építkezés részletei, sem pedig az 1896-os millenniumi újjáépítésé nem ismertek. A 19. század végi kváderköves hajó hozzáépítés elég szerencsés megoldás volt, kívülrôl az eredeti illúzióját kelti a kevésbé figyelmes szemlélôdôben. Jól sikerült a hajóhoz viszonyítva kisméretû nyugati portálé Bertha Mihály-féle újrafaragása, s a tôle származó eklektikus Madonnaszobor is alkalmazkodik a környezethez. A 15. század elsô felébôl való szentélyt, a század második felébôl származó sekrestyét és a 19. század végi hajót az 1996–1997-es nagy renoválással sikerült egységes mûemlékké varázsolni, kívül-belül megújítani. Ma az 1831-bôl származó klasszicista Kálvária és az 1924-ben Kós Károly tervezte harangláb társaságában az egykori apátsági templom méltó emlékhelye a kolozsvári ezeréves keresztény mûvelôdéstörténetnek.

GAAL GYÖRGY

Múzsák testvérisége egy emlékesten

10

A Pákei Lajos-emlékest szerves egészeként a zene múzsáját is ihletô erôre buzdította László-Bakk Anikó és Gaal György tanár úr avatott rendezése. A Murádin Katalin építészettörténész által teljes gazdagságában elénk tárt panorámát a máig Kolozsvárt díszítô csodás épületek sokaságából, amelyek együtt is és egyenként is a nagy mûépítész felejthetetlen munkásságát idézik, igyekezett a megszólaló zene a hangok idôbeliségével rezonálni a térben kibontakozó esztétikai élményre. A zenemûvészet és az építészet találkoztatásakor a közös befogadó megnyerésére sikerrel idézhetjük Goethe jeles mondását, miszerint ha az építészet megfagyott zene, akkor a zene maga a felolvasztott építészet. Számos ilyen és hasonló elgondolkodásra késztetô retorikai alakzattal találkozunk az esztétika történetében, kezdve Halikarnaszi Szimonidésztôl, Horatiustól el egészen Leonardo da Vinciig és Lessingig, sôt azon is túl, a romantikáig és korunkig egyaránt. A neostrukturalista M. Foucault episzteméknek nevezi ezeket a képi alapformákat, amelyek feldúsított pillanatai az emberi megismerés folyamatának, és arra késztetnek, hogy pillanatra megállva elôre- és visszatekintsünk, szabad teret engedve fan-

táziánknak az akkor és ott megszületô gondolatok termékeny becserkészésére. A felolvasztott építészet metaforáját ezúttal a reneszánsz és a barokk zene világára visszük át (avagy vissza), és arra a kérdésre szeretnénk választ kapni ettôl a jeles mondástól, hogy vajon létezett-e akkoron is, a téridô és az idôtér összehangolásában múzsai kapcsolat e két mûvészet között. Több évvel ezelôtt egyik kedves tanítványom Bach d-moll Chaconne-ját elemezte; a chaconne üzenetében rejlô esztétika értéket kereste-kutatta. Emlékszem, hosszan tartó munka volt. Többszöri noszogatásomra mindig azt felelte, „már nyomon vagyok, de még kicsit, tessék várni”. Végül hegedûjével az évfolyam elé állt, kivetítette a terem fehér falára az Ulm-i katedrális fényképét, égig érô tornyával és minden gótikus fenségességével, majd kellô áhítattal és magasztossággal eljátszotta Bach Chaconneját. A végén meghajolt, „hát ez az, tanár úr kérem”, mondta. A siker persze nem maradt el. Az osztály zajosan tetszésnyilvánítással ünnepelte a szemináriumi sikert. Mindannyiunk számára nyilvánvalóvá vált, hogy kollégájuk az elemzés biztonságát tulajdonképpen az építészet hasonlóvá formáló erejére

bízta. És teljes siker kísérte bizodalmát, mert a két mértéken felüli érték avatott összevetése egymást interpretálva emelte ki a keresett közös kincset, a gótika, a reneszánsz és barokk fesztávján kikristályosodó fenségest, amelyre annyi és annyi égi-földi üzenet mûvészi metaforája épült, architektúrában, zenében egyaránt. Bachnak ebbôl a szólószonátájából (J. S. Bach, dmoll partita, szóló hegedûre BWV 1004) idézi fel Béres Melinda hegedûmûvésznô a két utolsó elôtti tételt, a Sarabande-ot és a Gigue-t. Mindkettô stilizált táncként jelenik meg a hegedûirodalomban. Ily módon, harmadikként, a tánc mûvészete is részt vesz a múzsák ma esti versengésében. A tánc mûvészete játssza legtöbbször az összekötô kapocs szerepét a mûvészet történetében. Most éppen a reneszánsz- és barokk-stílus között építi ki a harmóniát. Hiszen a két korszak táncmûvészete a stilizálódás esztétikai folyamatának két szakaszát eleveníti fel. Mert a reneszánszban még járták ám a késôbb történelminek átkeresztelt táncokat. Stilizálódásuk, úgy is mondhatnók, elvonódásuk, ritkán haladta meg a táncolhatóság fokát. Legfeljebb már csak palotákban járták, aztán késôbb csak színpadon balettben vagy operaelôadások betétjeként. Az Amaryllis együttese számos elôadáson mutatott be közösségünknek félig stilizált reneszánsz táncokat. A barokk idején a stilizálódás teljes egészében végbement. A barokk szvitek fô tételei – az Allemande, Courante, Sarabande és Gigue – már csak a partitúrában jelennek meg, bár táncmozdulataikra talán még vissza-visszaemlékeztek, legalább is a mûértôk. Aztán késôbb az emlékezés emlékezése is feledésbe merült. Alig az utóbbi évtizedekben, a tánc iránti érdeklôdés fokozódására elkezdôdött a régi táncok koreográfiájának a felkutatása és a meglelt dokumentumok alapján felidézésük is, elsôsorban a régizene együttesek repertoárjaként. És ez a felidézés rég elvesztett értékek felleléséhez vezetett el. Mert bizony másként, összehasonlíthatatlanul gazdagabban élvezzük egy elmuzsikált táncdallam szépségét akkor, ha tudjukérezzük a benne neszezô tánclépések járását. Valahogy úgy, ahogy egy autós érzi a vezetés csínyja-bínját akkor is, ha csak szemlélôként éppen a sofôr mellett ül. Bizony jó dolog lenne a gyerekeknek megtanítani eme táncok lépéseit, hadd „autóznának” ôk is például a Menüett hallgatása mellett a koreografikus visszamlékezés útján... Ezekre gondolva elevenítsük fel mi is a két megszólaló tánc stilizálódás-történetét. A Sarabande méltóságteljes 3/4-es ütemû tánc, mely valószínûleg Közép-Amerikából jutott Spanyolországba, és azután a 17. és 18. században egész Európában elterjedt. A hangsúly a második ütemidôn van, ami gyakran pontozott. Eredetileg féktelenül jókedvû, kifejezetten érzéki tánc volt. 1598-ban II. Fülöp betiltotta, és csak megszelídítése után, 1618-ban vették fel az udvari táncok sorába. Itt, a d-moll partitában 3/4-es, lassú, akkordikus szerkesztésû tétel. A Gigue, ófrancia tánc, neve a táncol szóból ered. 1700 körül Franciaországban igen kedvelt, vidám ugrós tánc, többnyire 6/8 vagy 12/8 ütemben. Valószínûleg óangol eredetû és a jig-bôl származik, amely, az angol szigetek nagyon régi népi tánca, s ma leginkább úgy tarják, hogy ír eredetû. A 16. század óta sorban vagy láncban táncolják, és énekkel kísérik. A 17. század közepén, az európai kontinensen

is elterjedt, lehetséges, hogy a francia gigue vagy az olasz giga táncok belôle származnak. Általában 12/8-os vagy 6/8-os metrumú és kétrészes formája ismeretes, zenei szvitekben rendszerint zárótétel. Itt, a d-moll partitában, 12/8-os, mozgalmas-ritmikus, egyszólamú, de harmónia-felbontásaiban latens többszólamúságot hordozó, ám ezúttal nem zárótétel, mert Bach utána illesztett még egy tételt, a már említett a monumentális Chaconne-t. Az építészet és a zene kölcsönös közvetíthetôségét zenetudós is elemezte Aszafjev mutatis mutandis, a partitúra és az elôadás tér-idô viszonyrendjébe illesztette. Magát a partitúrát, mint konstrukciót a zenemû architektúrájának tekintette, az elôadást pedig folyamatának. Tétele így szól: a zene, mint konstrukció, mint kikristályosított váz, és mint folyamat ugyanazon jelenség két oldala. A Tamás Ildikó elôadásában sorra kerülô b-moll Prelúdium és fúga (a Wohltempriertes Klavier I. kötetébôl ) egyike Bach legcsodálatosabb prelúdiumainak. Az esz-moll darab méltó párja (ez, a Szentháromságprelúdium és fuga néven ismert mû szintén a Wohltemperiertes Klavier I. kötetébôl való ). Annak ellenére, hogy a súlyosan lépkedô, szekundokban nehézkesen felfelé haladó téma ellenpontos kidolgozású, mégis homofon benyomást kelt a súlyos akkordok révén – ebbôl a szempontból a toccatafúgák álhomofóniájára emlékeztet. A darab közepén – a feszültség tetôpontján – elvékonyodik a hangzás, két ütemen át csak két egymásnak felelgetô szólam hangoztatja megrendült mottójának daktilusait. A prelúdiumhoz hasonlóan a fúga is az esz-moll mû párdarabja. Ötszólamú, komor hangú, méltóságteljes darab, témája – akárcsak az esz-moll fúgáé – egy súlyosan lelépô kvárt (az esz-moll fúgában: felfelé lépô kvint) után tér át a kimért negyedhangok szekundokban mozgó vonulatára. Tragikus hangulatát a vége felé sûrûsödô tématorlaszolások (ötszörös szûkmenet!) fokozzák. Az utókor szinesztéziás analógiát sejt e fúga kristályváza és a lipcsei Tamás templom architektonikája között, hasonlóan a szemináriumi emlékhez Chaconne-ról valamint az ulmi katedrálisról; itt a fúga vizuális megfoghatósága kerül elôtérbe. A kiváló Bach-szakértô K. Geiringer találóan mondja, hogy a barokk nagy mestere nemcsak a fülnek, de a szemnek is írta muzsikáját. És úgy is érezhetjük, hogy a fúga-téma ideogrammájában felsejlik a katedrális körvonala magasba ívelô tetôztével-tornyával most is az elôadás során megidézve gótikától barokkig, sôt máig a fenséges transzcendens élmény áhítatát. Végül, a rendezvény záró muzsikája visszavezet korunkba. Ízelítôt nyújt a „stilizálatlan” frissességében élô táncdallamok mai valóságából a Márkos Albert és Rónai Ádám mûvészi elôadásban megszólaló id. Márkos Albert-mû, A tánc. A mûvészi elôadás meggyôzôen bizonyítja, hogy a stilizálás történetének bármelyik szakaszában – jelenben, múltban, avagy a felsejlô jövôben – ugyanazzal az élményt sugalló erôvel váltható a zene közvetítésében érzékivé a tánc hangszeres metaforája közvetlen pompájában, félig vagy egészen stilizált csiszolt formájában egyaránt. Legyen a mai est szép este, a szépség estéje s benne a zene hangjai villantsák fel Pákei Kolozsvárjának épületeit felénk sugárzó ragyogásában.

ANGI ISTVÁN

11

Egy építész a polgárosodó Kolozsváron

12

Kolozsvárnak száz év elôttrôl, tehát a 19–20. század fordulójáról reánk maradt képét, meghatározó módon, egy igen jelentôs, nagy koncepciójú építész alakította ki. Ez az építész egy székely eredetû, de már nemzedékek óta Kolozsváron élô család fia, Pákei Lajos volt. Bármerre járunk Kolozsvár belvárosában, vagy azon kívül is, szemünkbe ötlenek impozáns középületei, elegáns lakóházai, azok az alkotások, melyek felismerhetôen az ô tervezôi elgondolásait tükrözik. Hadd említsem meg ezek közül a legfontosabbakat, a mai mûegyetem két Malom utcai épületét, az egykori New York Szállót (a mai Continentalt), a sétatéri tó környéki pavilonokat, a vágóhíd épületét, s nem utolsó sorban a kolozsvári unitárius kollégiumot, annak az egyháznak a reprezentatív iskolaépületét, melyhez ô és családja, hitvallásuk szerint tartozott. A Pákei család háromszéki eredetû. Kisnemesi székely származásukra utal a pákei elônév (Páké egy háromszéki falu) melyet az építész ôsei-felmenôi még nevük elé ragasztottak. A családról csak röviden mondanám el, hogy az elsôként Kolozsváron megtelepedett Pákei János 1714-tôl 1748-ig a város unitárius papja és teológiai tanára volt. Ennek leszármazottja – az építész apja – idôs Pákei Lajos maga is nagy szolgálatokat tett egyházának, mint unitárius egyházközségi gondnok, pénztáros, levéltáros. Kelemen Lajos kutatásai nyomán azt is tudjuk róla, hogy mûvészi ambíciói voltak. Tollrajzai és vízfestményei között különösen érdekes Déva várának és városának legrégebbrôl ismert akvarellje, Dávid Ferenc mártíromságának színhelye. Fia, az építész Pákei Lajos Kolozsvárt született 1853-ban és ugyanitt halt meg 1921-ben. Családjuk anyagi helyzete megengedte, hogy az unitárius fôgimnáziumban tett érettségije után külföldön folytassa tanulmányait. Egy évet végzett 1872–73-ban a budapesti József mûegyetemen, majd három évet, 1873–1876 között a müncheni Polytechnikumon. Innen megy át a bécsi képzômûvészeti akadémiára, 1876-ban, és elvégzi a hírneves Teofil Hansen hároméves építészeti kurzusát. Az építészet vonzotta tehát, s ez elég szokatlan pálya volt akkoriban egy értelmiségi-hivatalnoki családból származó fiatalember számára. Tudnunk kell ugyanis, hogy az építész fogalma nálunk csaknem a 19. század végéig a pallér-vállalkozó mesterséget jelentette. Éppen Pákei Lajos életútján mutatható ki az a folyamat, amikor a kelet-európai régiókban is a kézmûves-iparos pallér elválik a tervezô építésztôl, s így ezen a pályán is elkezdôdik a további szakosodás. Ha tanulóévei után Bécsben marad, megrendelések sora várt volna reá és nemzetközi hírnév. Tanára, Teofil Hansen, a dán származású, de Ausztriában mûködô híres építész, maga mellé vette mûtermébe és bevonta az akkor épülô osztrák parlament tervezôi munkájába. Hansen fölismerte növendéke tehetségét, és maradásra próbálta bírni Bécsben. Otthoni körülmények azonban haza szólították. Miklós nevû testvérének váratlan halála után ô maradt csa-

ládjának egyetlen férfi tagja és támasza. Így jött haza végleg Kolozsvárra, ahol 1880-ban a város fômérnökének választották. Ez bizalmat és elismerést jelentett, de rengeteg hivatali munkát és kevés tényleges építészi feladatot. Önéletrajzában olvassuk: „Tapasztalva azonban azt, hogy sokirányú adminisztrális jellegû teendôk idômet és munkásságomat teljes mérvben igénybe veszik, s így valódi édes pályámtól más irányba terelnek, miután számos, részben a város fejlesztésébôl, részben saját kezdeményezésembôl feladatok megoldását elôkészítettem, kötelességérzetem nem engedett ezen hivatalomból elôbb távozni.” Miután négy évig dolgozott a városfejlesztési terveken, elôkészítve a csatornázást, vízvezetést, vízszabályozást, a város felmérését, topográfiai rajzát, utcanyitásokat, útszabályozásokat, vashíd építését valamint a korszerû építési szabályrendelet kidolgozását – hivatalából 1884-ben lemondott. Ezek azok az átmeneti évek, amikor ambiciózus tervek érlelôdnek Kolozsvár nagyvárosi arculatának kialakítására. Csakhogy ennek anyagi alapjai még nem teremtôdtek meg. Valamivel késôbb, a század vége felé, a millenniumi években valósul meg majd minden elképzelés, és gyorsul föl addig nem látott ütemben Kolozsvár épülése, urbanisztikai fejlesztése. Addig is, amíg komolyabb megrendelésekhez nem jut, a tanári pálya felé fordul. Elvállalja az Építô Fa- és Fémipari Iskola és a Központi Szakipar Rajziskola vezetését és tanári állását, majd megalapítója lesz a kolozsvári Iparmúzeumnak. Ez utóbbi intézmény – a Magyar Királyi I. Ferenc József Iparmúzeum – nagy mintagyûjteményével, az erdélyi kézmûves- és iparos-képzés korszerûsítését szolgálta. Nem sokkal késôbb éppen Pákei lesz az, aki, I. Ferenc József látogatásának emlékére, az intézmény reprezentatív épületét megtervezi és benne a muzeális értékû gyûjteményeket elhelyezi. Ebben a Malomárok melletti, 1904-ben elkészült épületben mûködik ma a Mûegyetem több tanszéke. Hogy az igazgatósága alatt álló intézményt európai rangú alapítássá tegye, külföldi tanulmányutakra megy: Németországban, Franciaországban, Angliában, Svájcban, Olaszországban jár. Közben, a fölgyorsult városfejlôdéssel összhangban egyre több megrendelést kap. Tehetségét és rátermettségét bizonyítja, hogy eredményesen tudta fölvenni a versenyt az állami megrendeléseket maguknak kisajátító nagy fôvárosi, budapesti építészeti irodákkal szemben. Nem lehet ilyen szûk keretek között áttekinteni Pákei nagyon szerteágazó építészeti munkásságát. Kolozsvári épületei mellett legalább röviden felsorolom jelentôsebb vidéki alkotásait, hiszen hosszú pályája során Erdély legkülönbözôbb részein tervezett többnyire unitárius templomokat, parókiákat, kollégiumokat, lakóházakat, kastélyokat, kórházakat. Mint életrajzi feljegyzéseiben is fölsorolja, Erdélyszerte kilenc unitárius és egy római katolikus templomot tervezett. Így az ô munkája a bölöni, martonosi, udvarhelyi, vadadi, magyarsárosi, bodosi, kisadorjáni, brassói, járai unitárius templom, belsô átalakításokat végzett a tordai és kövendi unitárius temp-

lomokon, és Pákei mûve a székelykeresztúri unitárius fôgimnázium is. Az erdélyi nemesség udvarházai és kastélyai közül az ô építômûvészetét dicséri a mezôzáhi Ugronkastély, a borszéki Urmánczy-villa, a bodolai Béldiház, a sáromberki gr.Teleki-kastély, az orbói gr.Teleki Domokos-vadászlak, a várhegyi Bornemisza-kastély. Erdélyen kívül keveset dolgozott, két munkája ismert, és azokat is a történelem vihara megsemmisítette. Fadrusz János pozsonyi Mária Terézia emlékmûvének talapzatát 1921-ben cseh légionáriusok a szoborral együtt szétrombolták, a Budán felépült naphegyi Fadrusz-villa pedig a második világháborús bombázások során pusztult el. Kolozsváron, a történeti belvárosban álló középületei mellett, számos városi magánházat épített vagy alakított át. Ezek közül sorolnám fel dr.Weisz Miksa házát a Fürdô utcában, Merza Lajos házát az Unió utcában, továbbá barátjának, Petelei Istvánnak Majális utcai lakását, Fekete Gábor és Frankis István otthonát. Mindezek mellett, mint a város közügyeit mindig szívén viselô embert, és tiszteletbeli fôépítészt, nem egyszer kérték föl városszépítési, urbanisztikai feladatok elvégzésére, vagy közügyi-közületi megbízások teljesítésére. Így mérte fel elsô ízben szakszerûen az akkor még romos állapotú Mátyás-szülôházat, tervezte meg kapuját és új ajtóit, valamint az épület l889-ben felavatott bronz emléktábláját. Ma is az általa tervezett neogót stílusú öntöttvas-kerítés választja el a Szent Mihály templom szakrális terét a Fôtér piacától. Ugyanitt áll a Mátyás szobor talapzata, melyet Fadrusz János megrendelésére, és vele a tervezésben együttmûködve alkotott meg. Ô tervezte a Rhédey házon az Erdélyi Magyar Nemes Színjátszó Társaság alapításának emléktábláját, a Házsongárdi temetôben pedig a Brassai Sámuel, Berde Mózes, és Kéler Ilona színésznô síremlékét. A város Sétaterén a tó környéki pavilonok melletti szökôkút mûvészi megalkotásában is része volt, ezt Maetz Frigyes alaprajzi vázlata szerint tervezte meg.

Végül szólnom kell bútorterveirôl, hiszen a Malom utcai szakiskola, az Iparmúzeum és az unitárius kollégiumok teljes bútorzata is az ô munkája. Majális utcai villájáról szólva a 19. század végi mûemlékvédelemmel kapcsolatos vitákra kell kitérnem. Az a megoldás, mely szerint számos faragványt részben saját házába épített be, részben másodlagosan helyezett el új épületeken, és amelyek miatt támadások érték, végsô soron nem önzô célokat követett, hanem ezeket az értékeket az elkallódástól mentette meg. Élete utolsó éveiben Kolozsvár építészeti-történeti emlékeirôl készített felméréseket. Tervezett albumát azonban már nem adhatta ki, annak rajzait Balogh Jolán, a reneszánsz jeles kutatója tette közzé. Pákei albumának mottóját a neves folkloristától és mûvészettörténésztôl, Ipolyi Arnoldtól kölcsönözte: „ôrizzük emlékeinket, gyûjtsük össze töredékeinket, hogy végleg el ne vesszenek, ezáltal is üresebb legyen a múlt, szegényebb a jelen és kétesebb a jövô.” Pákei Lajos építészete a kései magyar historizmus korába illeszkedik. Kiindult a bécsi építészeti iskola neobarokk hagyományaiból, bôven élt a neoreneszánsz stíluselemeivel és élete utolsó korszakában hatott rá a szecesszió mûvészete is. Kelemen Lajos így írt róla: ”…Építészeti alkotásaiban nem hajszolta az újat. Mindenütt a kiforrott eredmények szép és jó alkalmazását tekintette céljának és ezt el is érte.” Terveket, fölméréseket, rajzokat, leveleket, fényképfelvételeket tartalmazó óriási írott hagyatéka a Majális utcai villa eladása után részben Magyarországra került, részben az unitárius egyház levéltárában és más gyûjteményekben kapott helyet. Ezekre támaszkodva életmûvérôl, alkotásairól több közlemény jelent meg. Tartozunk azonban egy teljes értékû Pákei Lajos-monográfia megírásával, városalakító nagy építészünk hagyatékának földolgozásával.

MURÁDIN KATALIN

Ahol Mátyás született Kolozsvár városának ma legrégebbi lakóházát nem a véletlen ôrizte meg. A kegyeleten kívül kiváltságok is biztosították fennmaradását. Ám ezek a 19. század vége felé már csak az épület megtartásához nyújtottak alapot. Az idô vasfoga kikezdte a falakat, az összeomlás szélére juttatta a házat. A kiegyezést követô és a millenniumot megelôzô nemzeti lelkesedés, a városszépítési mozgalom figyelt fel erre az épületre, állagára, hagyományaira. S ráirányította a közérdeklôdést maga az uralkodó, Ferenc József király, aki 1887 szeptemberében pár napot Kolozsvárt töltve e házhoz is eljutott, s mikor felvilágosították, hogy nagy elôdje, Mátyás itt látta meg a napvilágot, rosszalva jegyezte meg: „Nem nagy kegyeletre mutat, hogy kaszárnyának használják az épületet”. Rögtön 400 forint kiutalásáról intézkedett, hogy a házat illô módon megjelöljék. A városban már a reneszánsz idôk óta élt a nagy király kultusza. Ennek elindítója Heltai Gáspár lehe-

tett, aki Antonio Bonfini latin nyelvû krónikáját magyarra átdolgozva a kolozsvári Mátyás-hagyományokat és -legendákat is rögzítette 1574-ben. Nála olvasható: Szilágyi Erzsébet „szülé kedig ezt a Mátyást Kolozsvárott Erdélyben, mikoron írának Krisztus Urunknak születése után 1443. Bôjt második havának huszonhetedik napján, reggel három órakort. Mert Erzsébet asszony akkor Kolozsvárott szállott vala, jövén Szilágyból, egy szôlômûves kazdag embernél, ki lakik vala az Óvárba, egyenest arcól, mikoron bemennek az Óvárban, egy kôházban, és az ember szász vala. Annál marada szálláson az Erzsébet asszony a szülésnek utána egynihány esztendeig. És ott vitték a fiát, Mátyást, legelôször is oskolába. Hogy annakutána magyari királlyá lôn Mátyás, nagyon megajándékozá a gazdát és jeles szabadsággal meglátogatá. Mostan is az vasajtókon és az vastáblákon rajta vagyon az Mátyás király címere, az aranygyûrûs holló”. A mû megjelenését latin epigrammák

13

14

sorával köszöntötték, mindegyikben megemlékezve Mátyásról is. Mátyás ténylegesen 1467. szeptember 28-án kiváltságlevelet bocsájtott ki, melyben Méhfi Jakab vejét, a ház akkori tulajdonosát, Kolb Istvánt mindenféle adózás alól felmentette. Ez egy olyan privilégium volt, amely indokolta a ház lehetôleg korhû alakban való megôrzését. A kiváltságot 1649ben II. Rákóczi György is megerôsítette. Az okleveleknek utóbb nyoma veszett, s 1746-ban a város tanúkihallgatást rendelt el a ház múltjával kapcsolatban. A megkérdezett 24 személy válaszaiból kiderült a ház addigi birtoklóinak neve. Ezek szerint Méhfi Jakabnak két leánya volt, Orsolya és Margit. Az elôbbi Kolb Istvánhoz ment férjhez, s övék lett a ház. Az ô idejükben született a kiváltságlevél. Valószínûleg leszármazottjaiktól a 16. század elején Kovács Gábor és felesége, Smelczer Anna veszi meg az ingatlant. Leányuk, Kovács Anna Ferenczi Antal hitvese lesz, majd az ô gyermekük, Ferenczi Kata örököl. Dálnoki János városi tanácsostól két leánya születik: Klára (Joó Mihályné); Júlia (Enyedi Jánosné). Enyediéknél nem lévén gyermek, a Joóék lánya, Borbála lesz a ház örököse, neki két férjét is számon tartják: Simai István, Pápai István. Mikor ôk el akarják adni az ingatlant, a város él elôvételi jogával, s megveszi azt. A vásárlás 1734 elôtt történhetett, mert az ekkori városleírás szerint a ház „ma a városi tanács fennhatósága alatt áll”. A város aztán szükségletei szerint hasznosította az épületet, talán egy ideig lezárva is tartotta. A 19. század elején „transzportházként” szolgált, a városon átszállított foglyokat ôrizték itt. Késôbb katonai kórházként használták. 1849-ben honvédkórházzá lépett elô. Utóbb a császáriak kezébe került: Kôvári László, a történetíró is raboskodott benne. 1868 szeptemberében, mikor a Magyar Történelmi Társulat Kolozsvárt tartja „elsô vidéki” gyûlését, a megalakított régészeti bizottság felkeresi a patinás épületeket, így e házat is, s figyelmeztet megóvására. Másfél évvel késôbb, Jakab Elek Kolozsvár történetét írva hiába keresi Mátyás kiváltságlevelét, nem találja, de felidézi az 1746-os tanúkihallgatást, s leírja az akkori katonai laktanya siralmas állapotát. Falai ki- s bedûlnek, emeletét vassínek tartják össze, folyosói, udvara elhanyagolt. Kapuja mellett bódé az ôrt álló katona részére. Kapuján már nyoma sincs a hollós jelvénynek. 1879-ben aztán Szabó Károly történettudós a városi levéltárban ráakad Mátyás kiváltságlevelének egy 1648-as hitelesített másolatára, valamint Rákóczi 1649-es megerôsítô okiratára is, s ezeket a következô évben közzéteszi. Ennek hatására születik meg Haller Károly jogászprofesszor, a késôbbi polgármester 1880 júniusában a városi bizottsághoz benyújtott javaslata: jelöljék meg emléktáblával a szülôházat. Öttagú bizottságot neveznek ki e célból, de az ügy alig halad. Pedig 1881 nyarán arról is határoznak, hogy a házat stílszerûen renoválni kellene, s valamilyen kulturális intézmény, múzeum céljaira hasznosítani. 1882-tôl elôtérbe kerül a Mátyás-szobor felállításának ügye, a szülôházról csak ennek kapcsán esik szó. Az 1887-es uralkodói látogatás hozza ismét a figyelem középpontjába a Mátyás-szülôházat: két évvel késôbb, 1889. szeptember 2-án tartják a Pákei Lajos tervei szerint Zala György megmintázta emléktábla leleplezését. Rajta Hegedûs István klasszika-fi-

lológus professzor e sorai olvashatók: EBBEN A HÁZBAN SZÜLETETT 1443 MÁRCZ. 27én / MÁTYÁS / AZ IGAZSÁGOS HUNYADI JÁNOS ÉS SZILÁGYI ERZSÉBET FIA. / SZÜLôHÁZÁT A NAGY KIRÁLY KEGYELETBôL / MINDEN TEHER ALÓL FÖLMENTETTE / II RÁKÓCZI GYÖRGY ERDÉLYI FEJEDELEM / E HÁZ KIVÁLTSÁGÁT MEGERÖSITETTE / I. FERENCZ JÓZSEF APOSTOLI KIRÁLYUNK / 1887 SZEPT. 23án LÁTOGATÁSÁVAL MEGTISZTELTE / ÉS KEGYES ADOMÁNNYAL GONDOSKODOTT / HOGY ÖRÖK EMLÉKEZETÜL MEGJELÖLTESSÉK. / A KEGYELET ÉS TISZTELET HIRDETôJE / EZ AZ EMLÉKTÁBLA MELYET LEGNAGYOBB FIÁNAK / SZÜLôHÁZÁRA TÉTETETT A TULAJDONOS / KOLOZSVÁR SZABAD KIRÁLYI VÁROSA / MDCCCLXXXVIII (Ma a születés idôpontját február 23-ra teszik, a záró dátum utáni évben történt a leleplezés!) Az ünnepségre már az egész ország felfigyelt, hiszen megjelent Szapáry Gyula földmûvelésügyi miniszter, Jókai Mór és Orbán Balázs. Az írófejedelem ez alkalomra írt ódáját (Korvin Mátyás király) maga szavalta el. Egyik szakaszában így vall: Emlékedet ím, négy század tartja épen: / El nem fogy, újra él minden nemzedékben. / A nép hisz benned, mint a föltámadásban, / S neved él örökké egy felsóhajtásban. Az ünnepi beszédet Hegedüs Sándor országgyûlési képviselô mondta, tôle vette át a táblát Albach Géza polgármester. Akkor változtatták a házhoz vezetô utca nevét is Mátyás királyra. A leleplezési ünnepséget kétszáz fôs bankett, este pedig színházi díszelôadás követte. Hanem a ház állapotán a tábla elhelyezése nem sokat segített. A millennium évének kellett eljönnie, hogy újra rá figyeljenek. A városi törvényhatóság 1896. május 17-i díszközgyûlésén határozatban mondják ki, hogy megjavíttatják a Mátyás-szülôházat s valamely közmûvelôdési célra fordítják. A katonaság még az évben ki is költözik belôle. De falai annyira düledezôk, hogy az utca felôl oszlopokkal kell ôket megtámasztani. A városi mérnöki hivatal három javaslatot is terjeszt a tanács elé. Az egyik a külsô falak helyreállítását szorgalmazná, a második a szakszerû helyreállítást állami támogatással, a harmadik a ház lerombolását, s helyére egy hasonló neogótikus épület emelését. Még szerencse, hogy a második, Ferenczi Zoltán könyvtárigazgatótól származó javaslatot fogadják el. Az állami támogatás megszerzése viszont idôigényes. Csak az évtized végére gyûl össze elég pénz, hogy a fôvárosi Lux Kálmán építész tervei szerint nekifogjanak a restaurálásnak. Lux az akkor divatos eklektika szellemében, mázas cseréppel fedve újítja meg a házat. A városi tanács 1899-es határozatával az épületet az Erdélyi Kárpát Egyesület rendelkezésére bocsátja, hogy néprajzi múzeumot létesítsen benne. A múzeum megnyitására 1902. október 12-én kerül sor Fadrusz János Mátyás-szobrának leleplezését követôen. Az idôvel több mint 7000 darabra felszaporodott néprajzi–turisztikai–balneológiai gyûjtemény mellett kiállították a Mátyás-szoborra kiírt pályázat mintapéldányait is. A hatalomváltozás után, 1925-ben ide költöztetik az 1848–49-es Történelmi és Ereklyemúzeumot is. Az október 11-i megnyitó ünnepélyen Utalea

polgármester is megjelent és magyar nyelven szólalt fel. Az idôk változtak, s 1935-ben mindkét múzeumot kilakoltatták az épületbôl, anélkül, hogy más helyiségeket biztosítottak volna. 1938-ban az akkori polgármester még a bronz emléktáblát is leszedette, s csak pár hónappal késôbb bukaresti utasításra engedélyezte visszahelyezését. A bécsi döntést követôen újra szükségessé vált a renoválás. Ezúttal Kós Károly tervei szerint korhûvé tették a homlokzatot, kiemelve a gótikus és reneszánsz elemeket. A Kárpát Egyesület, bár elvileg visszakapta kiállítási terét, nem tudta használatba venni a munkálatok miatt. A második világháborút követôen, 1945-ben itt nyílt meg a László Gyula vezette Móricz Zsigmond Kollégium a szegény sorsú tehetséges fiatalok támogatására. A kollégiumnak 1945–46-ban önálló könyvkiadója is mûködött. Miután 1948-ban a tanintézetek és otthonok államosításával a kollégiumot megszüntetik, a Bolyai Tudományegyetem veheti bérbe az épületet, majd a magyar nyelvû Mûvészeti Intézetnek utalják ki. 1950 novemberétôl a román és magyar tannyelvû Ion Andreescu Képzômûvészeti Intézet székel itt, melynek magyar tagozatát 1985-ben számolják fel. Az épület legújabb történetéhez tartozik, hogy 1996. január 15-én Kolozsvár polgármestere román és angol nyelvû történelemhamisító táblát helyeztetett a ház homlokzatára. 2002-ben pedig a tágas pincéket kiállítási termekké alakították. A ház elhelyezkedése, pont a városkapuval szemben, arra utal, hogy tulajdonosai egykor mó-

dos, tekintélyes emberek lehettek. A megfigyelô könnyen rájöhet, hogy a mai „szülôház” nem is egyetlen épület, hanem három korábbi ház összevonásából keletkezett. Erre utal az ablakok elrendezése, kerete, a boltozatok váltakozása, még a padlószint is. A legrégebbi, Mátyás-korabeli gótikus rész a csúcsíves kapué és a tôle nyugatra esô ablaké. Egyes feltételezések szerint épp ez ablak mögötti szobában születhetett a késôbbi király. A kváderköves falsarok kiképzés és a homlokzat törése is figyelmeztet, hogy itt nyugatabbra egy másik, keskeny ház(rész) következik. Az itteni kô ablakkeretek mind az 1940-es évek elején lettek stílszerûen kialakítva. Csak a kaputól keletre esô rész emeleti fogazott reneszánsz szemöldökkövei készültek az eredetiek mintájára, de az ezek alatti hármas tagolású ablakokat a századfordulós renováláskor hozták létre. Ez az utca menti keleti szárny a gótikus résznél vagy száz-százötven évvel késôbb keletkezett. Ezzel egyidôs lehet a kapualj dongaboltozatos, hátsó része. E szárny emeleti padlózata alacsonyabb volt, úgyhogy sokáig lépcsôn kellett a nyugatibb részbe átmenni. Itt az átjáró reneszánsz ajtókereten egykor az 1578-as évszám állott. A Mátyás-szülôház története jó példája annak, hogyan lesz egy épületbôl kegyhely, s mennyi tényezôtôl függ, hogy ez eredeti formáját megôrizze. Kár, hogy ma csak emléktáblái utalnak kegyhely-jellegére, s nincsen pár helyisége, melyben a nagy reneszánsz uralkodó pályafutását is fel lehetne idézni.

GAAL GYÖRGY

MÁTYÁS KIRÁLY FARKASLAKÁN Az még az ántivilágban történt volt, amikor a királyok is gyalog jártak, hogy a mi legigazságosabb királyunk, Mátyás király Farkaslakára is eljutott. Gyalog s álruhában jövögetett le a Kalonda felölrôl a Fehér-Nyikó völgyén. S hát egyszer csak valami furcsát lát. Megállott, s úgy csodálkozott. Egy atyafi szántott a feleségével, pontosabban az asszony szántott az emberével. Mondom, a király elcsodálkozott, mert ilyent még nem látott: az asszony tartotta az ekeszarvát, az ember pedig vezette az állatokat, s a vállán egy irdatlan nagy ládát cipelt. Nézte a király, nézte egy darabig, hogy miként szorgalmatoskodnak, de sehogy se tudta megfejteni, mitôl ez a fordított világ. Hiszen az eke szarvát az ember, a férfi szokta tartani. Közeledett a munkálkodókhoz, köszönt illedelmesen, azok fogadták is, aztán megkérdezte, mi ennek a dolognak a nyitja. Meg is tudta az asszonytól, mert hát ugye az asszonynépnél könnyebben áll a szó, hogy azért fogja ô az ekeszarvát, mert az emberének állandóan magával kell vinnie azt a ládát. Abban van a család legnagyobb kincse, s amíg ôk a mezôn vannak, otthonról könnyen ellophatnák. Furcsállta a király a vá-

laszt, s felfedte kilétét. Elôvett egy aranytallért, rajta az arcképe, megmutatta nekik, s megkérdezte, hasonlít-e hozza. No, ha hasonlít, akkor ô a király, és parancsba adja, hogy nyissák fel a ládát. Az asszony rimánkodott ide-oda, hogy elveszítette a kulcsot, de a király hajthatatlan maradt. Addigaddig, hogy találtak valami alkalmatosságot, amivel az ember felnyitotta a ládát, s hát láss csudát, mi volt benne, egy kétágú székely, az ember komája, aki, ahogy a láda kinyílott, kiszökött belôle, s – illa berek, nádak, erek! – elfutott, neki a Nyikó árkának. Mátyás pedig nem azért volt olyan okos király, hogy hamar ki ne tudja: a koma az asszony szeretôje volt – a család legnagyobb kincse – azért kellett az embernek a ládában mindig magával cipelnie. No, meg azért, hogy amíg a mezôn vannak, az asszonyt a szeretôje meg ne csalhassa. Így volt; vagy igaz volt, vagy mese volt. Holnap legyenek a kendek vendégei! Elmondta: id. Sípos Ferenc 86 éves, 1992, Farkaslaka Gyûjtötte: LÔRINCZ JÓZSEF

15

Galéria

Új kerékvágásban az IPP ART 2003-ban az Ipp Art alkotótábor hazát-házat cserélt, Ippról Kárásztelekre költözött. Az új színhely nem hozott új irányt mûvészeti érdeklôdésünben, sôt a rusztikus témakör egyre inkább megragadta figyelmünket. A motívumok lettek újak, hiszen e hely néprajzi adottságai jócskán különböznek az ippéitôl. A látható világ birtokbavétele, a valóságos formák plasztikai formákká való átlényegítése, a néprajzi jegyek mûvészi motívumokká való átalakítása, a szimbólumteremtés jellemezte az alkotók mûvészi magatartását. A természet és a tárgyi világ kárásztelki

sajátosságai szinte lehetetlenné tették az absztrakcióban való képi gondolkodást. Adorján Ilona (Zilah) grafikái a régi házak faragott fa-homlokzatainak díszítô motívumait tükrözik sorozatszerû variációkban, valamint a házkörüli tárgyak apró részleteit emelik ki. Kedvelt motívuma egy Amerikát is megjárt száz éves utazóláda kovácsoltvas zárja. A ceruzarajz technikáját aknázza ki ezeken a képeken. Olajképein a padláson rejtôzô tárgyak jelennek meg. Barta Ilona (Zilah–Szolnok) pasztell- és tempera-képein a jellegzetes falusi ház részletei és az

udvaron kallódó, rég nem használt eszközök formái válnak kompozíciós elemekké. Jellegzetesen grafikus hatásúak a barnák és szürkék alkotta kompozíciók, ugyanakkor a hideg-meleg kontrasztjára épült képek is elôfordulnak. Hajdu Attila (Szilágysomlyó) fába faragott szobrai emberi figurák, portrék, a primitív mûvészetek expresszivitásának elemi erejével hatnak. E fallikus formák humoros felhangja mellett komputergrafikái a fekete humor és a drámaiság kategóriáit is érintik. Márkus László (Szilágyzovány) akrillképei a kárásztelki tá-

A kerékvágás új, de a szekér..?. Húzzák: Csepei János és Csepei Jánosné, Marika, taszítja Huszár Xénia. És akik rajta ülnek: Szabó Attila, Hajdu Attila, Adorján Ilona, Váncza Edit, Barta Ilona, Szabó Vilmos és Márkus László

16

vészi formává a rusztikus tárgyi kultúra kellékeit. A fekete kontúrvonalak és a színvilág visszafogottsága sajátosan grafikussá teszik a képeit, a hullámos vonalak irányt szabnak a szemnek és lendületessé teszik a kompozíciókat. Váncza Edit (Zilah) temperáiban ugyanazon téma jelenik meg az erôs színkontraszttal induló, majd egyre kivilágosodó tónusú variációkban. Szimbólumszerûen jeleníti meg a leomlott fal, az ajtó, a lámpa és a létra motívumait. A Csepei János portáján lezajlott tábort szinte naponta több ká-

rásztelki kisiskolás is meglátogatta. Festegetni, rajzolgatni jöttek, végül képeikbôl kiállítás is készült. A mûvészeti tapasztalatszerzésnek és kifejezésnek nincs ennél jobb közege az ifjú generáció számára. Az Ipp Art idei anyaga is vándorkiállításra készül, megérdemli a közönség és a szakma figyelmét, és persze az eddig is mellette álló támogatók további közremûködését.

SZABÓ ATTILA

Márkus László festménye

jat idézik meg sárga, majd zöld színdominanciára építve. A tájkép adott esetben egy csendélet hátteréül szolgál. Szabó Attila (Zilah) olajképein a táj részletei és az udvar jellegzetes kellékei öltenek formát. A kizárólagosan festôkéssel való felületkezelés az olajtechnika expresszivitására hívja fel a figyelmet. Szabó Vilmos (Zilah) a tárgyak világát idézi meg. A pasztellrajzok expresszivitásával avatja mû-

Barta Ilona grafikája

Szabó Attila festménye Váncza Edit festménye

17

Vadrózsa

A nyolcadik mezôségi turné és vicei találkozó után

18

A már többször megrendezésre került és többször sikeresen végzôdött mezôségi turné Forduló mûsorcímmel és a Hagyaték nevet viselô vicei találkozó, immár nyolcadszor is megvalósult. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes számára ez már hagyományosnak számító rendezvény. A vicei találkozó szervezôi között még ott találjuk a vicei Wass Albert Iskolát, a helyi egyházközösséget és az András Alapítványt is. Amikor azonban sikerrôl van szó, rendszerint megoszlanak a vélemények. Vannak akik a szerencsés körülményekre, mások a szakszerû szervezésre hivatkoznak, de valószínû, hogy egy magasabb szinten a két igazság eggyé olvad és azt a bizonyos elegyet képezi, amely a megvalósulások kulcsa. Mert valóban szerencsés körülmény, hogy léteznek azon csekély számú magyar közösségek, akik ráadásul nem vesztették el identitásukat, s eme identitástudatuknak megfelelôen vagy éppen ennek érdekében felkarolták a nemzeti kulturális értékek, tradíciók gondozását, folytatását. A rendezvénysorozaton való részvételük számaránya és a lelkesedésük is bizonyíték erre, valamint a szervezésben való aktív részvételük. Fontos ugyanis, hogy a hagyomány sem létezhet hordozói, az azt élôvé tevôk szeretete nélkül. És itt nem a színpadias, protokoll-érdeklôdésrôl van szó, téves gondolat, hogy a hagyománynak holmi pókhálós, poros polcon a helye, ahonnan ritkán leemeljük és közszemlére kitesszük. Ami ily módon múzeumi tárggyá válik, az már nem tartozik a fesztivál által is felvállalt hagyományôrzés fogalomkörébe. Valamely jellemzô nemzeti hagyomány csak akkor él, ha az utódok mindennapi életébe integrálódni képes, ami egyben eredeti jelentôségének a megôrzését jelenti. Csak akkor él, ha a múlt képes a jelenben élô emberrel együtt lenni. Az élôn megjelenített múlt ezáltal kilép a feledés homályából és a jelenlegi élet szerves részévé válik, autentikus hagyományôrzéssé. Ebben és csakis ebben az értelemben mondhatjuk, hogy a helyesen felfogott hagyományôrzés hagyományteremtés is egyben. Ami pedig a szakértelmet, a hiteles produkciót illeti, efelôl nem lehet kétség, hogy az elôadók, koreográfusok és szervezôk mind megérdemlik az elismerést. Közönség és elôadó, ugyanannak a történetnek volt a hôse. E nyolcadik mezôségi turné és vicei találkozó ezt ékesen bizonyítja A tágan értelmezett hagyomány – esetünkben a néptánc és népzene – magában foglalja ennek az eseménysorozatnak a hagyományát, kerettörténet. A turné szeptember 20-ától 26-áig tartott, amely-

nek csúcspontját képezte az egynapos találkozó, amelynek hagyományosan, az aránylag sok magyar lelket számláló falu, Vice adott otthont. Ám nem csak Vicén, hanem a mezôségi turné minden állomásán, ahol elôadóként és társszervezôként részt vett a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, végig telt csarnokok, mûvelôdési házak, lelkes közönség örvendeztették az elôadókat; ott, ahol a magyarságnak a szórványsors jutott osztályrészéül a történelmi viszontagságok következtében. Ez a tény, ha lehet, még nagyobb jelentôséggel ruházza fel e nemrég lezajlott eseménysorozatot. Hiszen a magyar kultúra, nyelv és hagyomány ezeken a vidékeken határozottabban igényli a segítséget és a törôdést értékeinek megôrzése végett. És akinek a magyar kultúra és hagyományvilág vagy tágabban a magyarság túlélése szívügye, aki tovább is akar lépni a szavaktól a cselekvéshez, annak esetében indokolt, hogy ezeken a nemzeti – kulturálisan veszélyeztetett helyeken fejtse ki óvó – gondozó tevékenységét. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy ez az igény nem egyoldalú, nem leereszkedô vállveregetés gyanánt való alamizsnaosztás a kultúrában dúskáló csíkvidéki tömbmagyarság részérôl. Sôt, a segítség, az öröm kölcsönös. Az igények találkozásáról beszélhetünk leginkább. Ezt híven mutatja az a tény is, hogy a vicei találkozónak immár csak társszervezôje az Együttes az András Alapítvány és a helyi intézmények mellett. Ugyanakkor a vicei találkozón fellépett többé és kevésbé neves mezôségi néptánccsoport és zenekar és a helyi szervezôk mára létrehozták önálló hagyományvédô hálózatukat. A rendezvénysorozat elsô fejezete a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes mezôségi turnéja, amelynek minden állomásán kellemes és szeretettel teli fogadtatásban részesült az együttes már sokadjára. Mondhatni ezeken a helyeken már hazavárják az együttest. Az általuk évente egyszer beutazott Mezôségen roppant lelkes és vendégszeretô közönségnek válhat társává lélekben. Az ottani magyarok megmaradásuk és saját kultúrájuk kiteljesítése érdekében sokkal nagyobb keresztviselésre kényszerülnek. A szórványban élô etnikumok általános nehézsége ez. De határozott erôfeszítések, többek között a helyi népzene- és néptánckultúra ápolása irányában, a kölcsönös segítségnyújtás megbékítô gesztusai megadhatják a lehetôséget az identitástudat megerôsödésére és vállalására. Mindezen túlmenôen a mezôségi turné elôadásai az útjába kerülô kis helységek kulturális életének rendhagyó eseményét képezték. Jelen volt a fal-

vak apraja-nagyja, mert az elôadások a nemzeti és kulturális vonatkozásokon túl, megfelelô alkalmat nyújtottak a mókára, szórakozásra, társalgásra. A minden elôadás után rendezett bálok a megismerkedésre, illetve baráti beszélgetésekre, jó hangulatra adtak alkalmat. E helységekben élô emberek vendégszeretetének leírásához nehéz megfelelôen kifejezô szavakat találni, ehelyett beszélnek a megtapasztalt tények: az elôadások teltházai, a leírhatatlan ováció, amiben az együttes táncosai és szervezôi egyaránt részesültek, a vendéglátás minôsége és a szinte tapintható szeretet légköre. Emiatt a meghitt, barátságos és természetes közeg miatt is érdemes volt lebonyolítani a turnét, talán épp ezért, az emberileg értékelhetô oldala miatt is „kifizetôdô”, ha a célpont az ilyen kicsiny, szórványvidék. Természetesen sokkal egyszerûbb, talán kényelmesebb is, ha pusztán nagyvárosok szintjén szervezôdik meg egy turné, de a történtek fényében nem szükséges hosszasan fejtegetni az elônyöket és a hátrányokat, ezek eléggé evidensek. A turné a következô helységeken haladt át: Dés, Szamosújvár, Ördöngösfüzes, Bethlen, Almásmálom, Bálványosváralja, Vice. Minden településen fellépett az együttes, ahol színpad volt, de azon közeli helységekbôl, ahol nem volt színpad, helyszínre vitték az érdeklôdôket. Minden elôadás elôtt az együttes tagjai megtekintették a helységek kulturális, történelmi nevezetességeit, megismerkedtek a történelmi elôzményekkel. Ugyanakkor nem jelentéktelen az a munka és erôbevetés sem, amely a táncosokra hárult. A fentebb leírt hangulat és fogadtatás minden helységben azonos intenzitással ismétlôdött meg. A turné kisebb kellemetlenségei közé tartozó hideg sem volt képes elrontani az összességében rendkívül nívósra sikerült túrákat. Az elôadásokon sokszor hallatszott román beszéd is. A magyarokon kívül más nemzetiségûek jelenléte, ugyancsak nem kell részletezni, hogy miért, ugyancsak pozitív jelenségnek számít. Idén a vicei találkozó is nagyon színesre, változatosra sikerült. A fellépô néptánc- és népzene formációk még több és minôségi produkciókkal érkeztek. A találkozó a résztvevô helyiségek díszes bevonulásával kezdôdött. Ez külön megemlítendô, hiszen meghatóan szép látvány volt a hosszú embersor, elején a két népi öltözetben lévô – magyar és román – zászlót vivô lovassal. Amely helységek zenészekkel képviseltették magukat a találkozón, azok zenéltek, akik zenészek nélkül jöttek, azok énekeltek. Így zenélve-énekelve kígyózott a fesztivál elôadóinak, szervezôinek és meghívottjainak sora be Vicére. Késôbb közös misére került sor, ezután következett a csoportok színpadra lépése. Nem fellépési sorrend szerint a következô helységek képviselôi léptek fel néptánccsoporttal, zenekarral vagy mindkettôvel: Szépkenyerûszentmárton, Várkudu, Magyarpalatka, Magyarborzás, Vice, Magyarnemegye, Bethlen, Beszterce, Tacs, Bálványosváralja, Óradna, Almásmálom, Dés, Cegôtelke, Apanagyfalu, Csíkszereda. A találkozó évrôl évre fejlôdik, minden résztvevô szerint az idei jobban sikerült, mint a tavalyi vagy korábbiak. Erre az egyértelmû fejlôdésre utal a szervezési gondok csaknem teljes hiánya, a gör-

dülékenység, a produkciók érleltsége, az elôadók felkészültsége és a közönség bôvülése szintúgy. Nyilván nincs szó arról, hogy ne lenne még mit változtatni, illetve fejleszteni, ám a tendencia mindenképpen megnyugtató módon igazolja a talán kissé túlzónak ható dicsérô szavakat. Ki kell emelni a palatkai néptánccsoportot és zenekarát. Professzionális elôadásaikkal – minthogy több táncprodukciónak is a palatkai zenekar adta a talpalávalót – minden népzene- és néptánckedvelô tetszését elnyerte, olyan tetszetôs mezôségi tánccal léptek fel a palatkai Hagyományôrzô Tánccsoport táncmûvészei, hogy amint mondani szokták: le az összes kalappal. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes sem hagyta ennél alább. A kitûnôen összeállított mûsor, a kiváló koreográfia és a gyakorlott táncosok, és természetesen a rutinos zenekar, senkinek nem okozott csalódást. Az együttes a magáénak tudhat ezennel egy újabb sikertörténetet. A többi csoport és zenész is tartotta a szintet. Volt mindenféle tánc, móka és sok jókedv, s mindez abban a közegben, amit elôdeink hagytak ránk. Minden résztvevô, elôadó, szervezô, és a közönség elmondhatja, hogy nem töltötte fölöslegesen az idejét, úgy gondolom mindenki, aki szerette mindezt, egy batyu elmesélendôvel és élménnyel térhetett vissza otthonába.

ANDRÁS MIHÁLY

Hajdú Attila számítógépes grafikája

19

Enciklopédia

Költôk az Iza partján Máramarossziget emlékezete Juhász Gyula költészetében Magyar kelet bazárja volt e város, Fajok tanyája, ódon és kies, Közel az éghez s a magyar határhoz S a vándorló költôhöz is szíves. Kegyes atyáknál öreg iskolában Magyart, latint oktattam itten én, Párizs felé szállt akkor ifjú vágyam Fiatalságom ódon Szigetén. (Máramarossziget) Juhász Gyula (1883–1937), a 20. századi magyar líra kiváló impresszionista költôje jellemzi így tanári pályájának elsô állomását. A szegedi születésû költô az ottani piarista gimnáziumban végezte el a középiskolát. Költôi tehetsége már ekkor jelentkezett. Elsô versét a Szegedi Napló közölte 1899-ben. Vallásos neveltetése, valamint szegénysége szerzetesi pályára vonzotta, de egy évi váci noviciátus után átment a budapesti egyetem bölcsészeti karára. Magyar–latin szakra iratkozott be (1902). Itt kötött barátságot Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsôvel, Tóth Árpáddal és Oláh Gáborral. Együtt látogatták Négyessy László híres szemináriumát, amely a kiváló vezetô tanár révén a megújuló magyar líra melegágyaként vonult be a magyar irodalomba. Maga Juhász az élvonalhoz tartozott. Egyetemi évei alatt számos költeménye jelent meg, s a baráti kör és a sajtó egyaránt szép jövôt jósolt a szerény és gátlásos fiatalembernek. 1906 tavaszán nyerte el tanári oklevelét és az év szeptember 1-jén nevezték ki helyettes tanárnak a szigeti Piarista Gimnáziumba. Ezzel megkezdôdött halálig tartó számûzetése a magyar irodalmi központtól, Budapestrôl. 1907. június 30-ig élt és tanított Máramarosszigeten. Ez az északi fekvésû határváros ebben az idôben húszezer lakost számlált: magyarok, románok, zsidók és kisoroszok lakták vegyesen. Megyeszékhely lévén, meglepôen élénk kulturális élet jellemezte ekkor: számos ôsi iskolával, jogakadémiával és öt helyi magyar lappal dicsekedhetett. A viszonylagos kultúrkörnyezet ellenére a fiatal költô-tanár Budapest után idegenül, számûzve érezte itt magát. Magányérzetét több versben is megörökítette: Idegen ágyban fekszem, Megrontó lázban égve, Idegen kép mered rám Primitív, ócska, barna. Porlepte zöld divánon Hever néhány írott lap: Mind töredék. (Idegen ágyon.) 20

Nem megy a versírás sem. Hiányzik a pezsgô fôvárosi szellemi élet, amelyben már egyetemista korá-

ban, fiatal költôként, irodalmi tekintélyt vívott ki magának. „Itt a fene sem tudja, hogy firkáltam valaha. Sehova sem járok, színházba sem... Kazárok földjén vagyok” – panaszkodik barátjának, Oláh Gábornak. A tanításban, a tanulóifjúságban keres vigaszt. Elsô perctôl kiváló pedagógusnak bizonyult. Magyart és latint tanított heti 17 órában. Lenyûgözô órákat tartott, amelyeken az elôírt tananyagon kívül ismertette a modern költészet nagyjait is. Diákjai rajongtak érte, s lelkesen olvasták az általa ajánlott modern nyugati lírikusokat. Mint az ifjúsági könyvtár vezetôje ô maga is figyelemmel kísérte növendékei magánolvasmányait, érdeklôdését, fejlôdését. Lassanként magányossága is oldódott. Bekapcsolódott a Máramaros címû lap szerkesztésébe, s egymásután jelentek meg bátorhangú, a modern költészet kérdéseivel foglalkozó cikkei. Megkedvelte ezt a munkát, mely által szellemi társakra is talált. Ezt jelzi az a tény, hogy a piarista rendházból, ahol kezdetben lakott, átköltözött szellemi társai közé, a szerkesztôség épületébe. Nemcsak a sajtóban hallatta hangját, hanem 1907 januárjától bekapcsolódott a Tanügyi Kör és a Szilágyi István Irodalmi Kör munkájába (Szilágyi István a 19. században a helyi Református Jogakadémia kiváló tanára és író-egyénisége volt). Juhász Gyula hamarosan tekintélyt vívott ki magának a városban. Szigeten, ahol 1906 szeptemberében, odaérkezésekor senki sem ismerte, 1907 tavaszán a város egyik legismertebb személyisége volt, akire haladó értelmisége büszkén tekintett. Annál inkább, mivel beválasztották a Vajda János Társaságba, és a fôvárosi, sôt külföldi lapokban is jelentek meg versei. Mindezek ellenére szigeti pályafutása nem ilyen egyértelmûen emelkedô. Ifjúkori melankóliája, neuraszténiája a sötét téli hónapokban visszatért (elôször egyetemi évei alatt, 1906 tavaszán tesz említést betegségérôl). 1907. február 10-én eltûnt a városból a Consumatum est (Elvégeztetett) sokatmondó üzenetet hagyva maga után. Hat nap múlva a lapokban közlemény jelent meg, hogy Pesten járt idegbaját gyógyíttatni. Feltételezhetô, hogy a fôvárosban öngyilkosságot kísérelt meg. Errôl árulkodik egyik, ezekben a napokban írott verse: Próbáltam néha a halált, De gyáva szívem mindig visszafájt, Hiába siralomvölgy e tájék, Úgy érzem néha, hogy valaki vár még. (Vita somnium breve) Az a valaki, akire a költô az utolsó sorban céloz, az a titokzatos „zöldszemû lány”, kit több költeményébe belefoglal, de kilétét az irodalomtörténészeknek mai napig sem sikerült megfejteniök. Öngyilkossági kísérletének híre, de még inkább irodalmi kör-

ben, s a lapokban kifejtett haladó tevékenysége kiváltotta a piarista gimnázium egyes vezetôinek haragját. Így a következô évre nem tartották vissza a tantestületben. A maradi helyi értelmiség is támadást indított ellene az adyendrés, modern irodalom népszerûsítô cikkei miatt. Juhász keserû hangon válaszolt: „Egész életemben mindig a tiszta magaslatok felé törekedtem, s íme mégis rám dobták a rágalom rettentô sarát”(Nyilatkozat. Máramaros. 1907. nov. 14.). 1907. június 30-án igen rossz hangulatban hagyta el elsô tanári állomását, de késôbb, évek múltán „az emlékezet arany fátyolán át” megszépülve tértek vissza itteni élményei. Máramarosszigeten Juhász mintegy 45-50 verset írt, amelyek nagy része nem szigeti vonatkozású. Egyrészük melankolikus hangulatú (Távolok zenéje, Meghalni szépen). Amint azonban a kezdeti lelki válságból kikerült, egyre erélyesebb, egyénibb hangot üt meg (Magyar elégia). Különösen jelentôs Rákóczi hamvainak Rodostóból Kassára való hazahozatalakor, 1906 októberében írt két verse, a Majtény és a Jön a vonat. Jön a vonat az új hajnalra várva Egy láthatatlan szellem vezeti, Fölötte hôsi árnyak seregi És ôszi éjjel csillagos palástja. Így hozza hozzánk gyászpompás vonatját Ujjongva sírva a – magyar szabadság. (Jön a vonat) Ez a két vers korábbi történelmi tárgyú, hazafias költészetének vonalát viszi tovább. Máramaros történelmi nevezetességeit is számon tartja, s általuk alkalmat talál egybevetni a silány jelent a dicsô múlttal. Egy vereckei kirándulás ihleti a következô sorokat: Bízó hadi néppel Itt tanyázott Árpád. Nagy hegyeknek ormán Titkait kitárta Elôttük a Kárpát. Sátoruk pányváját Remény dagasztotta. Nem is volt ilyen szép Magyar fiatalság, Ezer évek óta. Ezer évek óta Itt csak átok fakadt, Csak villám cikkázott, Csak felhô borongott A Kárpátok alatt! Nagy magyar magányban Én is gyászban élek, Diadalmas útját Keresem – hiába! Régi Vereckének! (Verecke táján) Szigeten írt verseiben egyre nagyobb szerepet nyer a táj, mely lassanként a költô hangulatának hordozójává válik, elôkészítve Juhász tájszimbolizmusát. Elsô élményei közé tartozik a kis Tiszával való ta-

lálkozás. A költô Szegeden született, a lassan hömpölygô folyó mellett nôtt fel, s most örömmel fedezi fel a Tisza „fiatal” korát, s úgy érzi, az ô ifjúságát jelképezi. A kis Tiszán át karcsú híd vezet, Borongva állok a zöld víz felett, Mely szilaj ifjúsággal boldogan, A mármarosi bércrôl most rohan. Ifjú Tisza vad vággyal törtetô, Te fiatalság, szépség és erô, Elnézem elmélázva a habot, Mely tiszta, zöld, acélos és ragyog. S a másik Tisza jut eszembe már, Mely Szeged táján oly merengve jár, Iszapos, álmos, csöndes ott szegény, És rozsdás emlékek a fenekén. És ahogy állok a zöld víz felett, Valami nagy nyugalmat érezek: Tisza! Vár ránk a tenger, a halál, De ifjúságunk itten újra vár! (A kis Tisza hídján) A Tisza-élmény költészetének mindegyre visszatérô motívumává válik, s végig kíséri költôi pályáján. A Tiszához fûzôdik a költô vallomása a máramarosi zsidó és román lakosság iránti ôszinte rokonszenvérôl, demokratikus érzelmeirôl. A hídon látott „bús, kaftános raj”, mely az „ünnepi estén itt imádkozik... monoton hangon” s „kopottan fázón ünnepel”, nyilvánvalóan a Máramarosszigeten nagyszámban élô ortodox (hithû) zsidóságra vonatkozik. A Florica címû versében a halott kedvesét sirató fejéregyházi román parasztlegény bánatával azonosul: Rám néz fáradt szemével a legény, Félôs részvéttel visszanézek én. Nem szólhatok. A nyelvünk idegen, De ez a mély bánat rokon velem. (Florica) Hasonlóképpen kitörölhetetlenül bevésôdött lelkébe, a Máramarosszigetet átölelô másik folyó, az Iza. Kedves sétahelye lehetett az Iza-part, s az ott zöldellô szép, kies Malomkert, melyben hajdan a vándorszínész Arany János is megfordult. A legmagyarabb költônk vallomása szerint a csendes vízimalom zúgása elaltatta, s az ekkor látott nyomasztó álom felébresztette lelkiismeretét és a honvágyat, hogy végül otthagyva a rögös színészi pályát, hazainduljon gyalogosan Nagyszalontára, beteg szüleihez. (Ezt a kalandos, viszontagságos hazatérést énekelte meg A vándorcipó címû költeményében.) Juhász mindig is lelki rokonának, nagy elôdjének tekintette Toldi íróját. Valami sorsközösséget látott és vigasztalást talált abban, hogy az élet ôt is ide sodorta. 1907 áprilisában vall errôl elôször: …nem vagyok már egyedül a kis Iza Szigetén. S a búsuló füzes között egy nagy árny tart velem, A debreceni histrió, ki itt járt Keleten S ha e kopár Szigetrôl ô Margitszigetre ért, Elérem én is tán – Párizst, nagy álmok szigetét. (Alleluja)

21

Juhász itt arra céloz, hogy az öreg, a nemzet költôjeként ünnepelt Arany a Margitszigeten írt Tölgyek alatt címû gyönyörû versében idézi a vízimalom emlékét. Egy évvel késôbb, Váradon született meg ennek a gondolatnak egy új megfogalmazása, amely olyan dallamos, mintha maga a vízimalom énekelné. Az Iza partján Kószáltam sokat, Idézgettem nagy, Régi álmokat. A legnagyobb, Kit magyar rög adott, Kinek a legszebb Dallam adatott, Arany járt árván E tájon szegény, Bús magyar sorsa Zord kikeletén. S ahogy méláztam Nyomát kutatón, Ímé, fölbukkant Egy vízimalom. Vízimalomról ô is énekelt A tölgyek alatt, Mikor este lett Suhan az idô, Vár ránk egy halom, Forog-e még Iza partján A vízimalom? (Az Iza partján). Említésre méltó, hogy még két jelentôs versében bukkan fel ez a motívum (Vízimalom és Az Isten malmai). Ezek a versek ôrzik Arany János A tölgyek alatt címû versének formai ihletését is. Arany János szelleme hatja át Juhász fiatalkori költészetét. Erre nem egyszer céloz, nem egyszer vall. Ezzel zárja elsô verseskötetét is, melyet Szigetrôl való távozása után, 1907 nyarán készített sajtó alá. Új dalosok közt Régi Arany fia, Vívódó világban Görög harmónia. Áldatlan magyar sors Engemet is bántott, De azért szívemnek Ez a föld az áldott.

(Verseim után) Lelki harmóniában s népéhez, a magyarsághoz való hûségben egyaránt példaképének tekinti Aranyt. Magyar vagyok. Szegény költôje árva Derék fajtámnak, s ez ma több nekem, Mint világhír és világszerelem. (Arany Jánoshoz) A szigeti Iza-part és Malomkert még másfél évtized múlva is felidézi magányos tanár-költô lelkében a titokzatos „zöld szemû lány” emlékét. Az önmagának feltett kérdésre, hogy ha végig járhatná múlt életének útjait, mit szeretne viszontlátni, így válaszol:

22

A messze árva Szigeten, a parkban, Egy fát keresnék, hol szívet faragtam. (Emlékek útján)

E tájhoz köti az „itt tavaszodott elsô szerelmük”, „egy víg majális felmerengô mámora”, s a regés Verecke táján tett hosszú séta emléke. Úgy érzem, egy dalt akkor félbehagytam, Eresszetek! Ott vár rám ez a dallam! (Nefelejcs). Juhász Gyulának ez a szerelme is, mint a többi mind, csak ábrándos, plátói érzelem volt. Soha egyik nôi ideáljától sem kapott viszonzást, beteljesedést (gondoljunk csak a Sárvári Annához írt gyönyörû Anna-versekre!). Ismeretes: elônytelen külseje félénk természettel párosult. Félszegsége, az önbizalom hiánya meggátolta abban, hogy udvaroljon, férfiként közeledjen lány-ismerôseihez. Ô maga is tudatában volt ennek. 1923-ban így vall errôl: Az ifjúságból Két gyönyörû zöld szem ragyog, Mint a reménység, Mely réges régen elhagyott. Nem énekeltem E két szép szemrôl éneket De tiszta fényük Titkon sokszor melengetett. Mint jelzôlámpák, Jövôbe hívtak boldogan, De én megálltam És élet és üdv elrohan. Majd lenn a sírban, Tudom, e két zöld fény lobog, Az ifjúságból Föltündöklô szemaforok.

(Szigeti emlék)

E vers születése idején Juhász már régen messze járt Máramarosszigettôl. Gyakori áthelyezései, sûrûn váltakozó tanári állomásai messze sodorták (Léva – 1907–1908, Nagyvárad – 1908–1911, Szakolca – 1911–13, Makó – 1913–1917, Szeged 1917–1937), megannyi idegen környezetidegen emberek, amit megszokni a befele forduló, gátlásos költônek nehezére esett. Talán ezért tér vissza verseiben mindegyre elsô állomáshelye színterére és idézi még évek múlva is. 1914 nyarán kitört az elsô világháború. Még az év októberében a határszélen fekvô Máramarosba bevonultak, és a megyeszékhelyet is elfoglalták az ellenséges orosz csapatok. Juhász Gyula ekkor, október 6-án Makón írt szonettjébôl ôszinte aggodalom csendül ki: Milyen lehet most a bús Iza-part, Hol Arany János nyomait kerestem, S ki ballag a vén líceum alatt, Hol hírrôl szôttem álmot esti csendben? Kozák, kíméld e szép emlékeket Bús ifjúságom elhagyott tanyáját, Vándor megállj, itt költô énekelt S diadalt zúgtak itt a méla nyárfák! Idegen: néked minden idegen, Ami örök szent ifjúság nekem. Add vissza fészkét a szegény madárnak.

Ez árva házak engem visszavárnak, Hogy magyar tûzhely melegén merengve, A dalt, mit kezdett, lelkem befejezze! (Máramarossziget) A költemény október 8-án jelent meg a Makói Újságban ezzel a megjegyzéssel: „Mikor e verset kiszedték, már dicsô katonáink valóra váltották a poéta óhaját” (J.) Az orosz támadást és az azt visszaverô magyar népfölkelôket idézi fel az alábbi sorokban:

Suhanjon éjbe, mint a fellegek! (Alkony a Tisza hídján) Egy ilyen ábrándos hangulatában pillanthatta meg 1924-ben a messzi vidékrôl érkezô tutajokat, melyek egyik legszebb Tisza-versét ihlették: A némán ballagó vízen Tutajok úsznak szelíden. Nekem mindegyik izenet, Mely megállítja szívemet.

A muszka jön – dübörgô, büszke marsban, A kis Tiszánál ágyúk torka harsan. Október lombja sápadtan pereg És ráborulnak csöndes emberek.

Máramaros, a régi, szép, Melynek vidoran zöld vizét Bámultam bús fiatalon, Izen nekem a tutajon.

Magyar Tisza, mély bánatok folyója Ki véd meg ? Tiszta tükrödet ki óvja? Már jönnek ôk, dalolva jönnek ôk, Öreg fiúk, magyar népfölkelôk.

A messze zengô vén hegyek S a vén sasok a bérc felett, A fiatal Tisza, s Sziget S egy fehér kendô integet.

A Tisza tája most elküldte ôket, Hogy ne lehessen rónánk temetôkert

Egy fehér kendô: szerelem, Maholnap szemfedôm nekem, Alatta álmom folytatom Az alvilági tutajon. (Tutajok a Tiszán)

S a Tisza mentén, ha fölzeng a dal, Magyar maradjon, mindig csak magyar! (A Tisza kantátából) A világháború véres négy esztendejét Makón, az ôszirózsás forradalom és a tanácsköztársaság hónapjait Szegeden élte át és énekelte meg a költô. Demokratikus érzülete, a magyar paraszt és dolgozó nép iránti hûsége számos szép versét ihlette, amiért a forradalom bukása után hosszú ideig támadta a sajtó. Trianon végzetes csapásként sújtotta, hisz nemcsak a történelmi Magyarország feldarabolását hozta, de személyét is illette, mert ifjúságának állomásait szakította el végleg tôle. A Nefelejcs és a Magyar Strassburgok címû versciklusaiban siratja el Máramarosszigetet, Váradot, Szakolcát, Szabadkát, Csáktornyát... megannyi édes és keserû emlékével együtt. Döbbenten figyeli az összeomlást. Elítéli azokat a mûvészeket, akik menekülnek a megcsonkított országból. Molnár Ferencet, a sikeres drámaírót így búcsúztatja: Most, hogy a haza megkisebbült nagyon… most itt hagysz minket? Hát menj, hiszen mehetsz, a bankot adhatod, Nincs oly darab föld, hol ne kelljen darabod. Mi, megbocsáss, tovább is itthon maradunk Mert mi oly szegények és magyarok vagyunk. (Levél egy kivándorló kartársam után) 1917-tôl Szegeden él a szülôi házban, ahol édesanyja gondoskodik róla. Baráti köre egyre szûkül. Egyetlen öröme, hogy a költôi pályáján most induló József Attila útjait egyengetheti. Magányában melankóliája egyre jobban elhatalmasodik rajta, versei borúlátóak, nosztalgikusak. Gyakran tesz magányos sétákat a Tisza partján, mert szeretné magával vinni otthonába a folyóból áradó „nagy nyugalmat és csöndes derût”. E búcsúzó fény éljen boldogan Szelíden szívemben, ha megyek És minden bánatom oly nyomtalan

Még néhány éve van hátra, hogy gyarapítsa korábbi gazdag termését. Az utolsó évtizedben már alig ír. Az alkalmi versek mellett egyre több a búcsúzás (Utolsó vers, Utolsó imádság, Epitáfium). 1934ben mintha még egyszer magához térne: 31 verset ír, melyekben mintha summázná életmûvét: Egy hangszer voltam az Isten kezében, Kijátszott rajtam néhány dallamot, Ábrándjait a boldog szenvedésnek, Azután összetört és elhagyott. Most az enyészet kezében vagyok. De fölöttem égnek a csillagok. (Egy hangszer voltam) Az utolsó esztendôket betegen, embereket kerülve, költôként is hallgatva tölti el. Szegeden halt meg 1937. április 6-án. A szegedi Tisza-parton élethû szép szobor ôrzi a legmagyarabb folyó költôjének emlékét. Nekünk ma nincs lehetôségünk szobrot állítani Juhász Gyulának a kis Tisza partjára, csak ezzel a szerény megemlékezéssel szeretnénk bebizonyítani, igazolni, hogy „a bús Máramaros” mai lakói sem feledték el, s szívükben ôrzik a „dalos utast”. Búcsúzzunk költônktôl ezzel a szülôföldünkrôl szóló, nosztalgikus hangulatú szép versével: A régi, bánatos ködös hegyek, A régi, magányos, rögös utak, A bús Máramaros Már elfeledte a dalos utast? Nekem szívemben él e méla táj, Nekem lelkemben sír ez ôszi szél, A bús Máramaros, A múlt, a bánatos, Régi borúja síromig kísér (A bús Máramaros)

CSETRINÉ LINGVAY KLÁRA

23

A ZARÁNDOK Két nagyon szép vers négy-négy sorával indítom emlékezésünket most a 220 éve született Ázsia-kutató, a magyarok ôshazáját feltárni akaró Kôrösi Csoma Sándorra gondolva. Áprily Lajos Kôrösi Csoma egykori iskolájának, a nagyenyedi református kollégiumnak tanára és az angol Robert Browningnak a dardzsilingi temetôben – az Ázsia-kutató sírjánál – írt verseivel: S még mindig ment, és óriásra nôtt: égô zarándok, vakmerô apostol. Míg elnyelte a magasság s a csend: Himalája, a roppant kôkolostor. (A zarándok) Ím, itt a legmagasabb csúcs! A sokaság ott alant él, Mert ôk tudnak ott élni; De ez az ember nem élni akart, hanem tudni! (Kosztolányi Dezsô fordítása)

24

Két hajdani egyetemi tanárom, az irodalomtörténész György Lajos és a nyelvész Szabó T. Attila írt róla és két erdélyi magyar regényíró, Szántó György (A bölcsô) és Korda István (A nagy út) örökítette meg ôt regényben. A négy munka közül mi most Szabó T. Attila és Szántó György segítségével igyekszünk bemutatni a NagyY Zarándokot. De nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy legalább 10-15 tudós, közöttük Bodor András, Vita Zsigmond, Csetri Elek és több más költô, Király László, Magyari Lajos írt még verset róla. Én Jakó Zsigmonddal és a nagyenyedi Vita Zsigmonddal beszélgettem egy-egy rádiómûsor összeállítása elôtt Kôrösi Csoma Sándorról. Vita Zsigmond, a nagyenyedi kollégium könyvtárôre elmondta: iskolai könyvtára számon tartja mindazokat, akik e nagy zarándok útjáról írtak, a volt osztálytárs, Újfalvi Sándor és az egykori Musnai László tanár írásait is. Megmutatta nekem Újfalvinak azt a munkáját, amely késôbb belekerült a Veress Dániel által összeállított A bölcsôhely parancsa címû 1978-ban megjelent kötetbe. Ebbôl idézek most: „Tanuló társaim közül egy kitûnô egyéniséget említek meg: Kôrösi Csoma Sándort… a késôbbi kínai vándort. (…) 1799-tôl 1811-ig tanultam vele egy osztályban (…) Kôrösi székely katona, szegény szülôktôl származott: Kilencven tanuló közt már az elsô évben legelsô volt (…) Termete közepes, zömök, vállas, izmai, csontjai kemények, mindnyájunk közt a legerôsebb, arca szabados szép idomú és férfias, nézése mélyedt, jelentékeny, hallgatag. (…) Rendesen a kopac földön vagy deszka padlózaton hált. Beteg soha, még kornyadozó sem volt (…) Öltözetére kevés gondot fordított, de rongyos, piszkos sem volt. A legnagyobb hôségben sohasem izzadott, csikorgó hidegben sohasem fázott. Az 1816-ik évben a Göttinga-i Egyetemre utazván, Bécsben meglátogatott. Östve a számára készített ágy mellett a padlózatra teríté úti köpenyét s nadrágját feje alá téve hosszan nyúlt rajta. Ellenvetéseimre azt felelte, hogy hosszú út áll elôtte, szoktatni kell a rossz testet a nélkülözéshez… És ekkor pendíté meg elôttem legelôször keleti útitervét.”

– 1820-ik év utólján búcsút venni meglátogatott. Ekkor mondta: „Barátom! a nagy kérdés megoldása: elôdeink ôsi lakhelyét felfedezni, az én feladatommá vált. A nagy célnak megfelelô lesz egykor jutalmam.” – És miért akarod néped ôshazáját felkeresni? – Mert lángolón szeretem. Az én népem még most, kilenc évszázad múltán is idegenben van itt és én látni akarom azt a szülôföldet, ahonnan elszakította a sors, ahol boldog volt. És tudni akarom, miért szakította el a sors onnan. * – Értelek, – mondta Pater Mihail… Ha a néped boldogtalan ott a Kárpátokon túl, nem láthatod sehol sem viszont boldogságának elillant korszakában és csak álmot kergetsz. – Hogy álmot kergetek? Nem. Én hiszek a könyvekben, és ha nem is nyeltem volna el a könyvtárakat, csak ez az egy útmutatóm, az Avesta lenne, akkor is elindultam volna. Reá fogok találni az ôshazára. Találkozni fogok az ezer éve elszakadt testvérekkel és érteni fogom a nyelvüket, amiképpen ôk is az enyémet. Ott akarok megtérni az anyaföldbe, Páter Mihail, ahol az ôsi bölcsô ringott és ott is fogok megtérni.” (Szántó György: A bölcsô) Hazai történészeink közül többen is foglalkoztak vele és sokat írtak róla. Bodor András lefordította és megjelentette a TÉKA-sorozatban 1972-ben Kôrösi Csoma Sándor: Buddha élete és tanításai címû munkáját. Tavaszy Sándor a centenáriumi ünnepségen az EME dési vándorgyûlésén mondta: Nagy alapítónkhoz és tanítónkhoz, Mikó Imréhez csatlakozik ebben az ünnepi évben Kôrösi Csoma Sándor, a Tibet-tudományok megalapítója, akit hôsiességig fokozott türelme s önként vállalt, vidám szívvel hordott mérhetetlenül sok szenvedése a nemzeti példaadás olyan magaslatára emelt, ahova erôt meríteni mindig büszkén fogunk feltekinteni. Csetri Elek szerint a Tibet-tudományt megalapozó Kôrösi Csoma Sándor munkásságára már a korabeli sajtó felfigyelt. Calcuttából írott levelét az Erdélyi Híradó 1836-ban közölte, s az 1860-as évektôl több erdélyi magyar tudós, író foglalkozott életmûvével. Ezzel kapcsolatosan Vita Zsigmond elmondta: Musnai László nagyenyedi tanár – aki 1967-ben halt meg – 1942-ben megjelentette Enyeden Emlékbeszéd Kôrösi Csoma Sándor halálának 100 éves ünnepén címû beszédét, majd 1964-ben a NyIrK-ben közreadta a Kôrösi Csoma Sándor és Nagyenyed címû munkáját; 1966-ban pedig Kôrösi Csoma Sándor és a kolozsvári tudóskör címû közleményét. Szabó T. Attila Ábránd és valóság. Az ember és a kutató Kôrösi Csoma Sándor arcképéhez címû munkáját a Korunkban jelentette meg, a 28. évfolyamában (1971). Ebbôl idézek most: „Göttingából Erdélybe Kôrösi Csoma Sándor már a keleti útra való határozott elszántsággal érkezett vissza. Ezért elhárítva magától a felajánlott mára-

marosszigeti papi és tanári állást, 1819 novemberében harminchat éves korában Keletre indult (…) a magyar ôstörténeti vonatkozások késztethetik Kôrösi Csomát arra, hogy egybeállítsa három nyelv: a szanszkrit–tibeti–angol szótárát (…) Még életében megjelent két tibeti nyelvtudományi munkája és több e tárgykörbôl való irománya mellett e posztumus mûve is tisztes helyet foglal el a tibetológia fejlôdésében (…) Már élete hatodik évtizedének vége felé járt, mikor 1842-ben az ôshaza felfedezésének olthatatlan vágyától hajtva az ôsmagyarságra vonatkozó újabb irodalmi adatok feltalálásában reménykedve, Tibet fôvárosába, Lassza felé vette útját. (…) Fô célja az volt, hogy a Kína nyugati vidékén tanyázó jugarokat, az ujgur-törökök maradványait keresse fel. A hazájától való elindulása óta eltelt több mint két évtized alatt melengetett tervének valóra váltására vezetô útján – 58 éves korában – csak a minden emberi célkitûzés és nagyratörés kérlelhetetlen végzetes akadálya, a halál elôtt torpant meg a testben és lélekben egész életében, utolsó útján is kemény, fáradhatatlan és rettenthetetlen kutató. A dardzsilingi sír aztán a váltóláztól halálba gyötört testtel együtt Kôrösi Csoma jugar-kutatása, az ôshaza, illetôleg az ôsrokonok felfedezése vágyának is temetôje lett.” „Egyszer sikerült is észrevétlenül felöltöznie. Elvánszorgott a kapuig, ott összeesett. Amikor ismét az ágyban találta magát, ingerülten mondta az ismeretleneknek, akik ágya mellett ültek:

– Értsék meg, uraim! Kahm tartománytól északra és keletre fekszik egy ismeretlen ország. A fordító Jugerának nevezte. Nekem feltétlenül oda kell mennem. Értsék hát meg, uraim. Ez az ország az én tulajdonképpeni hazám… Az ablakra mutatott, amelynek nyílásán bebámultak a Himalája roppant hegyóriásai… – Engem néznek ezek a széki havasok? – Ez hát a nagy bölcsô, mindenek bölcsôje – tûnôdött aztán. (…) Orgonabúgást hallott… aztán egy dallá halkult az orgonazúgás. A Fébrus fénylô sugára süt Az hajnal szarvasára. Tisztelvén Istvánt, ki mára Jutott napjára, ki mára jutott napjára. Valamelyik István ablaka alatt énekelték ezt a karácsonyi dalt a gyerekek. Egerpatakon. Az áprilisi hajnal bedobta fényét a kis szobába. Griffin az ajkait harapdálta és Campbell fátyolos hangon motyogta: – Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod… Ekkor lépte át ama ismeretlen ország határát, amely Kham-tartománytól északra és keletre fekszik. És a célhoz érkezettek boldog mosolyával tért meg ôs Napisten színe elé.”

KOVÁCS FERENC

Dsida Jenôre emlékezve Élni az életet, megtanulni élni: megtanulni emlékezni, együtt élni a haláltudattal – a magam és a másik halálának tudatával. Kísérletezni: csendben felidézni, szobrot emelni a másiknak (Exegi monumentum), a hasonlónak. De „kôforgácsra szakad minden anyag, s romok / szennye közt maradok magam” (Dsida: Szobor és drágakô). De az anyag, a megfogható az, ami általában elillan, átalakul, elromosodik. A szellem még marad – egy darabig – miközben megélem valamiképpen a másik/a társ halálát. – Így élem az életet. Ilyen módon tanulok élni? Dsida írja az Immáron ötvenhárom napja címû versében, melyben Kuncz Aladárra emlékezik: „...s egyáltalán – oly messze vagy, olyan / érzéken túli, hûvös távlatokban, / dimenziók határain kívül, / mint életem mély, gondtalan bizalma, / mint gyermekségem kendô-lengetése, / mint félálomban csókolt régi csók. / Megindul újra könnyem. Fuldokolva / kereslek, hol vagy? S hol van életem?” A „hol vagy?” jelen esetben hasonló súlyú Isten „(Ádám,) hol vagy?” kérdésével az embert, a (vörös) földbôl való teremtményt keresik mindketten. Saját életük (Istené is!) további alakulása, a következô lépés milyensége függ a felelettôl. Ha a válaszadás lehetôsége fennáll egyáltalán. „Az éden teljes, mint a gömb, nem lehet hozzáadni” (Dsida: Elysium), éppen ezért kereshetô itt a válasz. A névmágia segítségével talán elô lehet csalogatni a teljes igazságot, a lényeget.

„S szeretném nevedet oly rémülettel, / oly vad erôvel felüvölteni...” (Dsida: Immáron ötvenhárom napja). „Név név helyett, rész egész helyett...” – írja Derrida egyik könyve elsô soraként (Marx kísértetei). Kuncz Aladár neve – a vörös földbôl való emberek nevei helyett. A saját név helyett. „S hol van életem?” „A meghalás ténye, mint a másik halálának ténye, az Én identitását befolyásolja” – írja Lévinas Emmanuel: Halál és idô címû tanulmányában. Meg lehet tapasztalni az átváltozást, az elváltozást, az azonosságból való kiszakadást. Látni lehet, ahogy a tárgyak és emberek formát váltanak (vagy éppen lényeget?). „Mitôl lettél oly idegen, barátom, / oly távoli és meg nem fogható, oly távoli és kísérteties?” (Dsida: Nap és hold). Éjjel kísért a nap, napvilágnál kísért a hold. Hol van már az Éden teljes gömbszerûsége? A kísértetiesség valamiképpen az idôbôl kilépô ember szabadságát(?) asszociálja, mely az Idôben (Seiende in der Zeit) maradót megkörnyékezi. Emlékek formájában – például. Ez a megmaradó közelség és növekvô távolság ellentétességén felnövekvô érzés hatalmasodik el az emberen – „...és jól tudod, hogy titkot rejtegetnek / minden tárgyak és minden létezôk, / s a holdfényben mindennek titka van / és mind tudják az egymás titkait, / csak te nem érted, te nem értheted...” (Dsida: Nap és hold). A túlélô, vagy egyszerûen szólva csak élô, szo-

25

rongása ez. A múlt és a jelen, az élô és az élt közötti fáziskülönbség behozhatatlannak tûnik. Tudunk errôl – félünk és szeretünk. Szeretünk és félünk. Szeretünk élni, miközben félünk az elmaradottaktól/elmulasztottaktól. A Rettenetes virágének embere a pillanat után érkezik az Idô szélcsendjébe. „Fejed a párnáról / padlóig lebágyadt, / iszamos aludt vér / tócsázza az ágyat. / Gyilkos járt tenálad / elvoltom idején. / Miért nem is tértem / meg napszállat idején? // Verseim, verseim / elállnak meredten. / Elhagytam, s elhagyott / akit én szerettem... / Négybe vágott szívét / örökké foldozom. / Vérét a kezemen / örökké hordozom.” Már nem emelünk emlékmûvet, csak látni kényszerülünk. Részeseivé válunk a történteknek. Hiányunkkal megszereztük, biztosítottuk magunknak a helyet az események zajlásában. Éppen az „utána érkezéssel” örökké ugyanazt a történetet játsszuk újra és újra. A „nem voltam ott, mikor elment” malomkövével indulunk minden nap. A másik halála (Krisztus halálát is beleértve) az

én halálom része, vagy fordítva: én vagyok az ô halálának részese. Megtanultuk már magunkévá tenni azt, ami a miénkhez hasonló. Dsida a Horváth néni (1938) címû versében saját halálának elôképét látja a kínlódó öregasszony sorsában. „Mikor éjjel sírni hallod, / jön, hogy a melledet verjed. / Az ápolónôvér mondja: / minden seb csak terjed, terjed. // Horváth nénit kenegetik, / csöndes türelemre intik, / majd meggyógyul pár hét múlva...(Nekem is azt mondják mindig.)” Talán ezzel magyarázható Dsida óriási szeretetés szerelemvágya/igénye. Örök útitársat keres, és talál. Csendben áll, megy, él, szeret. Aztán visszajár (lásd Esti teázás címû versét) tovább szeretni, keresni az embert. Minden természetes ebben a helyzetben is, hiszen a szeretet kiûzi a félelmet, amelyet talán a másság kelthetne. Visszajön ide, hiszen odafenn/odaát még az Isten is magányos.

BODA EDIT

Az ünnep fénye

26

Ünnepelni szeretünk, ünnepelni kell. Ünnep, de még inkább ünneplô lelkület nélkül, napjaink érzelmi világa elsekélyesedik, üresebbé válik. Lehet dolgozni bensôséges lelkülettel is. Kellô hozzáállással napi munkánkba élményt, belsô fényt vihetünk be. Olyan helyzeteket kell magunk számára teremtenünk, hogy ne csak a külsô hangok, fények, színek uralkodjanak el rajtunk. Életünk pillanataiban annál nagyobb az ünnepi jelleg, minél inkább közelítjük lényünket a belsô béke, a harmónia, a szeretet felé. A csíksomlyói július eleji István a király elôadása ilyen ünnep volt. Egy közös éneklés is nagy hatással lehet ránk. Különösen akkor, ha a zene tónusa ennek megfelelô és a szavak mondanivalója a közösséget szolgálja. Az ünnep, a meghitt pillanat olyan, mint a fény. Ránk süt és szeretet-meleget ad. Van amikor a bensôséges élménynek csak pillanatnyi felvillanásai vannak, van amikor hosszabban tart. A belsô fény az életet adó fény érzékfeletti megjelenése. Kapcsolat van az anyagi és a szellemi fény között. Fénytôl független létezés nincs. A külsô fénnyel a fizikusok foglalkoznak. Belsô fény nélkül nincsen komoly mûvészet, nincs komoly tudomány. Az egyén megvilágosodásának útján jelentkezô belsô fény öröm forrása. Tudományos körökben egyre többet foglalkoznak a fény jelentéskörével. Az egri Kepes Központban kétévente rendeznek fénykonferenciát képzômûvészek, történészek, mariológusok, filozófusok, teológusok, természettudósok. A konferencia témája a külsô és a belsô fény, a fény transzcedenciája. Benyomásaink, érzelmi világunk, a környezethez való viszonyulásunk alakítja szellemünket Célunk a magasabb lelki szintek felé való felfele haladás a szellem spirálján. A szeretet, az eggyé tartozás, a közös éneklés vagy közös ima nagy erôt, örömöt, belsô békét, szellemi fényt ad. Aki együtt ünnepelte az Ezer

székely lány napját vagy a búcsút Csíksomlyón, az többé-kevésbé megtapasztalta ezt a belsô élményt. Csíksomlyó a fény szakrális helye. Nemcsak ôsrégi rituális napváró hely, hanem az égi Szûzanya jelenésének is helye. Az ún. Mária-jelenések mindig fényözönben történnek. A csíksomlyói, a fatimai, a guadalupai, a medzsugorei fényözönben megjelent Szûz megannyi lélekemelô zarándokhelyet varázsolt elô. A modern fizika már kimutatta, hogy a gondolatok, az érzelmek is rezgések, olyanok akár a fény. Mindeniknek olyan sajátos jellemzôi vannak, mint a frekvencia, hullámhossz stb. Ezek az elektromágneses jellegû rezgések haladásukban spirális utat követnek. Világunkban lényegében minden az energia törvénye szerint történik. Még a fizikai anyag is úgy rezeg, mint az energia. A fizikusok a fény, az energia magasabb szintû alkalmazását is elôsegítették, mint a polarizált fény, a lézer, a színes mikrohullámok családja stb. A fény jelen van az anyagi világ minden részecskéjében. Az atomfizika kimutatta, hogy az atom feldarabolása által keletkezett apró anyagi részecskéken túl a fényen, az energiaörvényen kívül nincs semmi más. Ma a különlegesen irányított fény, a lézer segítségével háromdimenziós képeket nyerünk. (…) Fizikai világunkban az emberi szem a fénynek, mint sugárzó energiának csak egy szûk sávját fogja fel. Mérési eszközeinkkel mérhetjük is, sôt annál egy jóval szélesebb sávú fényenergiát. Mérômûszerekkel az is érzékelhetô, ahogy a fényt a kristály több színre bontja, vagy a mikrohullámú sugárzás bizonyos faja is több színre bontható. A szemünkbe jutó sugárzási energiát színeivel együtt mûszerekkel mérni tudjuk. Ma még mérési eszközeink nincsenek és nem mérhetôk a fény, valamint a színek által keltett benyomások. Valamikor talán majd mérni is tudjuk be-

nyomásaink intenzitását. Egyelôre nem mérhetô az sem, hogy milyen hatással van ránk egy-egy szín: a piros, zöld, sárga vagy a kék szín. Ezek a fényélmények már az érzékfeletti világhoz tartoznak. Az érzékfeletti világhoz tartozó színélmény, fény- vagy hangélmény sokkal árnyaltabb, gazdagabb, éppen önvalónk különbözôsége folytán. Belsô fényünk a bennünk levô isteni szikrából származik. A fényforrás a Mindenható Szeretet. A külsô fényt a fizika módszereivel mérhetjük, de a belsô fényt magunkban hordozzuk. Fel kell tárnunk az anyagi világ fényén túl magát a szellemi fényt. Az ókori bölcsek gondolkodása már Szokrátész elôtt a fényre irányul. Arisztotelész hangsúlyozza, hogy túl kell lépnünk a fény egyszerû fizikai magyarázatán a szellemi fény felé. Zarathustra vallása a láthatatlan belsô fényre épült. A Bibliában a fizikai és szellemi világ találkozása a fényben történik: égô csipkebokor, Jézus színeváltozása, Pál damaszkuszi útja stb. Az érzékfeletti világ megtapasztalása egyidôs az emberiséggel. Az ôsi napisten megnyilvánulása is nagy fényözönként történt. Ízisz, az egyiptomi istenszülô a nap sugaraitól termékenyült meg. Fényvezetôként szolgált a lakóházban a Boldoganya-oszlop is. A kánaáni népeknél a napkultusz együtt járt az Ég Királynéja tiszteletével. Az ókori népek ünnepe a sugárzó fényenergia ünnepe volt. Csíksomlyó az ôsi fényünnep egyik helye. A rendelkezésre álló szakirodalom szerint a régi kelet vallása anyaközpontú volt, melyben egyesült a nap, a hold és a csillagok tisztelete is. Ezt tükrözi a régi képírás, a Biblia is errôl beszél. Jeremiás próféta írja le, hogy a zsidók is a babiloni fogság elôtt az Ég Királynéját imádták (Jer 44, 15–17). Az ôsi hit szerint a világot istenanya szülte. A világmindenség teremtôjét öröktôl fogva létezônek, nagy méretûnek és halhatatlannak tartották. Az anyaisten volt a kozmikus ôs, amely a világ egyik végétôl a másikig ért, ahogy az egyiptomi, a hindu és a héber mitológia ôrzi. A Nap (Nabu, Nebo, Nip, Nap) is az istenanya gyermeke, akárcsak a többi égitest. Egy egyiptomi falrajzon Nut (Eneth) látható, ahogy a napot szüli meg. Az egyiptomiak ezt az ôsanyát androgünnek, kétnemûnek és hatalmasnak tartották. Ô volt az utak megnyitója, az ôsanyafa, aki nedvével táplálja gyermekeit. Ô volt a Tejút. (…) Mágikus és gyógyító erôket tulajdonítottak neki. Jelvényei harci jelvények voltak: pajzs és keresztbe tett nyíl. A skandináv mitológiában Edda, az ôsszülô szintén kétnemû volt. Gyermekei a hónaljából jöttek a világra. Hónalj és hon szavaink kapcsolatban lehetnek. A hindu mitológiában az ôsanyát Perusának hívták, akinek „háromnegyed része az égbe nyúlik, negyede az, ami létrejött” (Rigvéda X. 90). A kínaiak ôsszülôje Pan-ku volt. Az anyaisten, az Ég Királynôjének tisztelete a legrégebbi koroktól megszakítás nélkül folytatódik egészen a keresztény korig. Az ôsi istenanyák közül az egyiptomi Nutot és Íziszt nevezték istenszülônek. A népek mitológiájában a nô elôször anyaként jelenik meg, a férfi elôször fiúként. Az Egyiptomi Halottak Könyvében ez áll: „Te vagy a hon ura, az örökkévalóság ura és kormányzója. Te vagy a Magúr, az isteni gyermek, Te aki eredsz a vízbôl, aki születtél Nut istenanyától”. Ez a képzet megtalálható a középkori magyar nyelvemlékekben is: „Ez szûz anya és leány Önnön atyját szülé” (Winkler kódex), egy apokrif ima Nóg-

rádmegyerrôl így szól: „Szent mátkáját karján hordozza”. Az istenszülô fogalomtársítás máig fennmaradt egy régi imánkban (199. ének), ahol a szûzanya „Istennek szent anyja” és „Teremtônk szent anyja”. Az ôsi hitvilág az Ég Királynéjáról fokozatosan a napra hárította át a földi élet égi képviseletét. Egyiptomban így imádták a napot: „Dicsôség neked, oh, te, aki jöttél, mint az Úr képe”. Mezopotámiában is benne bíztak: „Ember, ki ezután születsz, bízzál Nebóban és ne bízzál semmi más Úrban”. Ugyanakkor a napimádat, illetve az Isten-imádat mellett az istennô alakja átalakult formában tovább is fennmaradt. Ezért társult Egyiptomban és Mezopotámiában is a nap a napmadár fogalmához. A madár pedig az ôsi istenanya szimbóluma volt. Csíksomlyó ôsi napváró hely. Az itt feltárt naptárkô i. e. 1800-ból származik. A régi népek naptár helyett a nap, a hold és a csillagok megfigyelésébôl következtettek a földi élet fenntartásához szükséges munkák elvégzésének idôzítésére. A naptárkövön 11 rovátka található. A csillagászok szerint a nyári napéjegyenlôség után a nap pályáján 11 napig alig mérhetô változás, csak utána kezdôdik el a nagyobb csökkenés. Ez idô alatt az ôsi nép végezte sajátos rítusát, valószínû ünnepelt. A felkelô napot minden reggel köszöntötték és várták rövidülését. Ezt a hagyományt a csángók ma is tartják. A nyári ünnepsorozatot az aratásra hívó szó szakította meg július 2án, ami pontosan Sarlós Boldogasszony napjával esik egybe. Nem lehet véletlen, hogy a nyári napforduló és július 2. közé nagyon sok egyházi ünnep esik ma is. A nyári aratás elôtti ünnep koronázott királynéja a Sarlós Boldogasszony. Az ábrázolásokban holdsarlón áll, fejénél a nap és a tizenkét csillagból álló korona. A régi énekeinkben a Szûzanya fogalma mindhárom égitesthez kapcsolódik. A 192. számú énekben ô a „Nap dicsô sugara”, az ;,Éj tiszta holdja”, a „Menny ékessége”, de ô a Hajnalcsillag is. Népünk hagyományában a Nagy Göncöl a Boldogasszony társzekere. Az ôsi népek hitében minden égitestnek megvan a hivatása. Mezopotámia városaiban, de még Egyiptomban is különbözô templomok léteztek a Nap és a Hold tiszteletére. Úr városában a fôkultusz a hold által képviselt isteni erôkhöz volt kapcsolva. Sippárban és Nippurban naptemplomok voltak. A napkultusz követôi a Szûzanya lába alá oroszlánokat ábrázoltak, a holdtemplomoknál bika- vagy kosszarvat fektettek elébe. Ebbôl alakulhatott ki késôbb a holdsarló. Több mai ábrázoláson ott találjuk az istenszülô mellett a napot is és a holdsarlót, valamint a csillagokat is. A nap, hold és a csillag hármas jelenléte jellemzôje a mezopotámiai kultúrának. A Csíksomlyói Szûzanya szobránál is megtalálható a nap-holdcsillag hármasa. A csíksomlyóinál sokkal régebbi napváró, napfigyelô korong került napvilágra Tatárlakán, AlsóFehér megyében. A tatárlaki leletek i.e. 5200-ból maradtak ránk. Az agyagtáblák mellett alabástrom istenanyaszobrokat is találtak, akárcsak Tordosnál. A tordosi szobor alakja után ítélve méltán nevezhetô az elsô Napbaöltözött Boldogasszony ábrázolásnak. Fényözönben jelenik meg mindig az Ég Királynéja az ún. Mária-jelenéseknél. A látók úgy mesélik, hogy az égi fény ragyogása mellett a nap fénye sötétnek tetszik. Nemcsak a fény intenzitása nagyobb, hanem a színek is élôbbek. A láthatatlan világ színél-

27

ménye gazdagabb, mint a látható világé. Az ôsi istenanya egyik velejárója az ötágú csillag. A régi Szûzanya-képeken mindig jelen van a ruhája díszeként. Ez valószínû összefügg a kozmikus ôs fogalmával. A templomok nyugat fele elhelyezett rózsaablakain is mindig az ötszirmú rózsa látható. Még a középkori ábrázolásokon is a kozmikus embert ötágú csillaggal jelölték. (…) Akár a fénynek, az embernek is kettôs természete van. Nemcsak a Hold- és a Nap-pólus között feszül teste, hanem a jobb és bal szimmetriájában belsô világa is kettôs. Jobb agyféltekénk az aktív énünk, a logikus gondolkodás központja, bal fele pedig a befogadó, a beleérzô képességünket uralja. Minden embernek harmonikusan kell fejlesztenie ezen jellemvonásait ahhoz, hogy a szellemi fény spirális útján tudjon haladni. Fizikai testünk egészsége is ettôl a belsô

munkánktól függ. Az orvostudomány azt mondja, hogy a betegségeknek nagy része pszichoszomatikus, lelki eredetû. (…) Egészségünk is belsô egyensúlyunktól függ. Egészségünket a fizikai feltételekhez való hozzáállásunk döntôen befolyásolja. Belsô harmóniánkat elôsegítik a felemelô ünnepek, a közös éneklés. (…) Az ima, a közös éneklés az energia spirálján a felsô régiókba száll, a fénybe. Akik nem látjuk a természetfeletti fényt, azért élményeinkben elragadtatást érezhetünk egyes magasztos helyen, mint Csíksomlyó. Ilyenkor mély szeretet, együttérzés és olyan boldogság hat át, mely szavakkal nehezen írható le. Ünnepeljünk együtt minél többször.

SZÔCS KATALIN

Baka János, a csíki néptanító

28

Baka János nevét ma már csak igen kevesen ismerik. Pedig a 19. század második felének és a 20. század elsô két évtizedének legjelentôsebb csíki tanítója volt, kinek munkásságának híre Rómáig is eljutott. Érdemes megemlékezni róla. Csíkszentgyörgyön született 1840-ben, és Csíkszentmártonban halt meg 1928-ban. Az elsô két elemi osztályt szülôfalujában végezte, a harmadikat már Csíksomlyón. Kedvelt tantárgyait, az éneket és a zenét is, a ferences rendi barátoktól sajátította el kitûnô eredménnyel. A kétéves kántortanítói képzés után 1860-ban, Nagyszebenben német nyelven is letette a tanítóképzôi vizsgát. 1860. október 15-én Szentmártonban egyhangúlag kántorsegédnek, majd 1870. július 1-én kántortanítónak választják. A gyermekzene és énektanítás úttörô mestere volt. A 19. század hatvanas éveitôl az alcsíki papság és tanítóság koronagyûlésein mintatanításokat tart és vezeti az alcsíki tantestület énekkarát. Kidolgozza Alcsík–Kászon egyházkerületi római katolikus Önképzô Egylet alapszabályait és meg is alakítja az egyletet. Apja az elnöke, ô a jegyzôje majd elnöke, mely tisztséget 1883-ig viseli. 1908-ban az Erdélyi Római Katolikus Tanítóegyesületek Szövetségének megbízásából elkészíti a népiskolai énektanítás tananyagát. A Kis dalos címû gyermekkönyve 1926-ban jelenik meg népiskolai tanulók számára. Gyermekeknek írt énekeskönyvei páratlanok és igen közkedveltek voltak a maguk idejében. Baka legnagyobb mûve a Kájoni-féle Cantionale sajtó alá rendezése, amely 1921–1924-ben jelenik meg Erdélyi Egyházmegyei énekeskönyv címmel. Az 536 lap terjedelmû, orgonakísérettel ellátott munka elsô része Gyergyószentmiklóson, a második és harmadik rész Gyulafehérváron jelent meg. Életének errôl a fô munkájáról így ír visszaemlékezéseiben: „Az 1910. évi augusztus hó 31-én bekövetkezett nyugdíjba lépésem után sem szûntem meg munkálkodni. Ugyanis általános lévén az óhaj, hogy a régi Kájoni-féle ún. Csíki vagy másképpen Székely Káncionálét hangjegyekkel sajtó alá kellene rendezni. P. Sántha Angelusz szárhegyi Szent Ferenc-rendi házfônök és P. Tima Dénes nyugalmazott tanító képzô-

intézeti ének- és zenetanár társaságában és segítségükkel már 1911. évi március elején hozzáfogtam az énekeskönyv összeállításához. A kegyelmes pásztor által elrendelt többszörös bírálat és az imprimátur megadása után Sándor Mihály gyergyószentmiklósi nyomdász, mint kiadó, az 1915. évben a nyomást meg is kezdte.” Más munkái: A méterrendszer bevezetése idején a nép számára tájékoztatót szerkesztett „A méter és a mérték ismertetése” címmel. 1922. május 1-én jelent meg a Vallásos Énekek címû könyvecskéje, amely orgonakísérettel ellátott száz vallásos éneket tartalmaz. Szintén 1922-ben adja ki a Halotti zsolozsmák és szertartások címû kiadványt. Irodalmi munkásságát az 1926-ban Kis Dalos címû, már említett gyermekkönyv zárja. Ezenkívül aktív közéleti szerepet is betöltött. Alelnöke volt az országos Cecilic Egyesület Erdélyrészi Fiókegyletének. Méhészegyesületet is szervez. A csíki gyümölcstermesztés terén olyan érdemeket szerez, hogy a földmûvelésügyi miniszter kitünteti. 1876-ban a tanszer-, háziipar- és gazdasági kiállításon maga készítette tanszereket, és szemléltetô eszközöket állít ki és ebben az idôben készíti el Csíkszentmárton domború térképét. Ötvenkét évig tanítóskodott a községben. 1910 májusában megromlott hallására és emlékezôtehetségére való hivatkozással kéri nyugdíjazását. Népnevelôi és a katolikus oktatás terén elért kiváló eredményeiért 1925-ben a BENE MERENTI pápai érdemrenddel tüntették ki. (Testvére, Baka Áron ebben az idôben Csíkszentgyörgyön szintén kántortanító.) Születésének századik évfordulóján Domokos Pál Péter így ír: „Baka János a katolikus kántor mintaképe. Minden cselekedetét és minden sor írását egy Egyházat, faját, nyelvét szeretô öntudat jellemzi. Születésének száz esztendôs évfordulóján emlékezzünk rá, s nevét kegyelettel zárjuk szívünkbe.” Az egy ideig mellôzött, majd méltatlanul elfelejtett Baka János neve méltán díszíthetné a szentmártoni általános iskola homlokzatát.

TEKSE ANTAL

Ormós Zsigmond hagyatéka A temesvári állami levéltárban ôrzött Ormós-hagyaték amellett, hogy a historikust új szakmai kihívások elé állítja, emberismeretét, a mindannyiunkban megbúvó lélektanász képességeit is alaposan próbára teszi. Az elöljáró kéziratban fennmaradt életrajzára – amelynek módszeres ismertetése a soron következô néhány fejezet tárgyát képezi – ugyanis erôteljesen rányomja bélyegét a szerzô teljes belsô emberi lénye, érzelmi világa. Ormós Zsigmond visszaemlékezéseit tehát megbocsáthatatlan hiba lenne pusztán a történelmi események feljegyzésére szolgáló ízetlen krónikaként, objektív korrajzként kezelni. Az egyre jelentôsebb helyhatósági tisztségekben (1838 – fizetéses aljegyzô; 1841 – Temesrékás szolgabírója; 1848 – Buziásfürdô szolgabírója; 1861 - Temes vármegye fôjegyzôje; 1871 – Temes vármegye fôispánja; 1875 – Temesvár fôispánja) bizonyító jogász, akadémikus monográfiájának elkészítése során elsôsorban a fennhatósága alá tartozó Bánság mûvelôdési, szellemi életében betöltött szerepére figyeltem, nem vonatkoztattam azonban el pártpolitikai preferenciáitól. A tanulmányomban közölt adatok túlnyomó részét Ormós naplószerû önéletírásából merítettem. Kiegészítô forrásként kezeltem a korabeli helyi napilapokat, illetve a központi sajtó legmegbízhatóbb termékeit, a fôispán nyomtatásban is megjelent néhány kötetét, valamint a tiszteletére 1883-ban Temesváron kiadott Emlékkönyvet. Ormós Zsigmond (Pécska, 1813. február 20. – 1894. november 16. Budapest) kéziratai a Temes megyei levéltárban kitûnôen példázzák, hogy az ezernyolcszázas évek derekára vonatkozó tudósításokból, korrajzokból visszatükrözôdô világ nem csupán a képzelet szüleménye. A tragédiákba torkoló „boldog békeidôk” túlmutatnak a puszta mendemondákon. Temes vármegye, illetve Temesvár egykori fôispánja több száz oldalas életrajzában egy olyan egységes Európa képét tárja elénk, amelyrôl napjainkban még

Ormós Zsigmond

a brüsszeli politikusok is csak terveket szônek. A pécskai születésû polihisztor kimûvelt diplomatákat megszégyenítô módon otthonosan mozog sok ország számtalan városában. Minden bizonnyal kozmopolita gondolkodásmódja is rányomja bélyegét arra, hogy a dokumentum legfôbb erôsségének azt a belsô, közvetlen hangot találom, amelynek alapján képet alkothatunk a százötven évvel ezelôtti társadalom erkölcsi, gazdasági, közösségi életérôl. Az írásnak természetesen lélektani vonatkozásai is vannak. A képességeivel folyton elégedett Ormóst nem egyszer megirigyeltem, mélyebbre hatolva kijelentéseinek elemzésében azonban arra a következtetésre jutottam, hogy a szuggesztív erôvel megfestett önarckép nem több üres mítosznál. Mert nem az az Ormós teszi le névjegykártyáját a munkaasztalunkra, akit a történésznek meg kell találnia, hanem az, akit a szerzô meg akar ismertetni az olvasóval. Ritkán találkozunk áthúzott, javított mondatokkal, ami arra utal, hogy írónk már csak a végleges változatot hagyja ránk, a piszkozatokat megsemmisíti. Az események nem feltétlenül idôrendi sorrendben követik egymást, s a gondolatsor is zilált. Ha figyelmetlenek vagyunk és elsik-

lunk a jelentéktelennek tûnô oldalak felett, szüleirôl szinte semmit sem tudunk meg. Feljegyzéseinek dátumait szerzônk utólag megváltoztatja, nem derül ki viszont, hogy miért. A sorok mögül egy határozott, ambiciózus egyén tekint vissza ránk, akit nem lehet egykönnyen félreállítani. Rékási szolgabírósága idején (1841–1848) saját cselekedeteinek kordában tartása végett néhány kormányzási elvet is megfogalmaz. Ezeket az alábbiakban pontokba foglalva ismertetem: 1. soha senkit nem szabad elbocsátani úgy, hogy elôbb meg ne hallgattassék; 2. a hatósági intézkedések csakis a nyilvánosság elôtt történjenek (ennek kapcsán kifejti: „A román nép sajátságaihoz tartozik, hogy a részrehajlás nélkül hozott igazságos ítéletben bármily súlyos legyen az, megnyugszik, míg az igazságtalanságot gyakran megbosszulja. Valódi olasz természet”); 3. a megvesztegetési szándékkal átnyújtott ajándékok el nem fogadhatók; 4. tartózkodni kell a csúnya, pajzán beszédtôl (mely szerinte általános a hivatalokban); 5. a bottal való büntetés valójában nem tekinthetô büntetésnek. Sok esetben a tetten ért bûnösök jobban örültek volna a botozásnak, mint a több napos fegyháznak, a döntéshozatalban azonban ôt ez kevésbé befolyásolta, hozzá tette: „bottal soha senkit nem büntettem” (Ormós hagyaték 16/1874. 41–42). Ügyvédként Ormós gondosan ügyelt arra, hogy a neki alárendelt elöljárók az általa kidolgozott követelményrendszernek megfelelve végezzék napi teendôiket (jogi tanulmányait Nagyváradon végzi, ügyvédi bizonyítványát 1834-ben szerzi meg Szántó János temesvári principális irodájában kifejtett joggyakornokoskodása után). Népszerûségét több ízben is aláhúzza, s nagy elôszeretettel beszél az idôk folyamán megkötött barátságairól. Ám megjegyzi, közszereplése, liberális politikai gondolkodásmódja egyfajta elhidegülést, távolságtartást vált ki környezetében, irigyeinek tábora egyre gyarapodik. Ennek ellenére

29

30

szalonja ismételten megtelik szimpatizánsaival, s a buziásfürdôi birtokán rendezett mulatságokról sem hiányoznak Temesvár legbefolyásosabb személyiségei. Érdekes elbeszéléseibôl azonban mindvégig hiányoznak a nôk. Azokban az esetekben, amikor a történet elkerülhetetlenül megköveteli jelenlétüket, akkor is csupán epizódszereplôkké válnak. Ormós sosem nôsült meg, ami azonban még ennél is furcsább: már fiatalon tudja, örök magányra ítéltetett. Aki tehát kezébe veszi emlékiratait, ne számítson bájos szerelmi történetekre. A hölgyek helyét szokatlanul (vagy a kor szelleméhez illôen?) férfiak foglalják el. Tartós barátságairól részletekbe menôen beszámol, azt sem titkolja, hogy ezen úriemberekkel mindennapjait is megossza. Hogy viszonyuk pontosan mettôl meddig terjedt, azt nehéz érdemben meghatározni, és meglehetôsen jobb, ha ezúttal nem bocsátkozunk spekulációkba. Nem tagadom, a lengyel Wanszky iránt tanúsított bizalma megingatta a kikezdhetetlennek hitt bölcsességérôl vallott nézeteimet. A szláv menekült annyira kegyeibe férkôzik, hogy Zsigmond gondolkodás nélkül buziásfürdôi házába fogadja. Wanszky visszaél Ormós jóhiszemûségével, a lakhelyéül elkülönített vendégszobát idônként fürdôszobává varázsolja, majd ráveszi a gyanútlan szolgabírót, adjon túl a családi örökségként számon tartott ezüsttárgyain. A „Pestrôl hozatott ékszerésszel” lebonyolított cserére az akkor még mit sem sejtô Ormós természetesen ráfizet. A csalásra késôbb ugyan rájön és a lengyelt diplomatikusan távozásra szólítja fel, az elprédált örökséget azonban Wanszky aranytárgyai már nem tudják kárpótolni. Noha a szélhámos ajánlatát visszautasítja, csalódottságát képtelen leküzdeni. A menekültként bemutatkozó Wanszkyt az 1848-as forradalom idején már lengyel földön találjuk, ahol légiósként a magyar kormány részére gyûjt információkat. Lassacskán a buziásfürdôi vagyon többi része is elúszik. Az András nagybátyjától nagy nehezen megszerzett házat, majd a nagyszilasi dombokra felnyúló szôlôt atyja szerinti rokonának halála után rendre pénzzé teszi. Buziásfürdôi házát 1856-ban Ri-

bovics András uradalmi ügyésznek adja el 13.500 forintért, a szilasi szôlôkben felépített udvarházán és a hozzá tartozó telken pedig háromezer forintért ad túl egy általa meg nem nevezett személynek; nagybátyjának hagyatékáról szólva megemlíti: Andrástól sok ezüstnemût is örökölt, egyebek mellett tizenkét pár ezüstsarkantyús csizmát, egy kupakos pipát, valamint egy díszmagyar öltözékhez viselt kardot, amitôl az 1848as forradalom utáni években válik meg kétezer forintért (Ormós-hagyaték 16/1874. 59). A megrázó (halál)eset még ürügynek is tekinthetô, hiszen bejelentését követôen – egészen váratlanul – azonnal a családfa ismertetése kerül elôtérbe. Igaz, nevelôapjáról, az agglegény Andrásról már korábban megtudjuk, szinte az egyetlen a famíliából, akihez a fiatal Ormós szorosabban kötôdik. Zsigmond apja, Ormós József az Arad vármegyei esküdt nemes, Ormós Antal, Zemplén megyei birtokos és Almássy Krisztina legnagyobbik fia volt; testvérei közül korban ôt András – Zsigmond nevelôje – követi, Andrást pedig Antal – Temes megyei díjnok –, Dániel – ki egy Ambrózy lányt vesz feleségül, és fiatalon, gyermektelenül hal meg –, Teréz – Kállay Emánuel országgyûlési képviselô anyja –, és Klára – ki Agárdon anyja, Krisztina mellett él haláláig –; az Ung vármegyei Csicserbôl származó József 1872ben veszi el feleségül a váradi Török György leányát, Annát; lásd (Ormós-hagyaték 16/ 1874. 63v64). András haláláról értesülve jegyzi meg: „benne egyetlen rokonomat veszítém el (...) a temetés rendezését ennek barátja, Szabó Antal alispán vállalta magára, én ezt fájdalmam miatt nem tehettem” (Ormós-hagyaték 16/ 1874. 56v-57). Ugyanakkor értésünkre adja, hogy az egykori rékási szolgabíró szigorúsága fegyelmezett magatartást követel, és rámutat: válaszlevelei szárazak, a sokat remélt fiúi megszólítás mindannyiszor elmarad. András a Zemplén megyei Agárdon élô édesanyjával, Almássy Krisztinával sem tartotta a kapcsolatot. Krisztina túléli fiát, ezért az örökösödés kérdését Zsigmondnak elsôsorban a meggyengült erejû asszonnyal kellett tisztáznia. Önéletrajzából kiderül: nagybátyja elvesz-

tése megviseli ugyan, annyira azonban nem, hogy figyelmét elkerüljék a vagyon megkaparintását lehetôvé tevô hivatali kiskapuk. András leánytestvére, Klára, akit anyja valósággal fogva tart agárdi birtokán, mint potenciális örökös a tanúk aláírása nélkül hátrahagyott, a hatóságok által érvénytelennek minôsített testamentum hatályon kívül helyezése után sem jöhetett szóba. Efféle helyzetekben a vonatkozó jogszabályok csak egyenes ági leszármazást engedélyeztek. A kis híján szobafogságra ítélt Klára, megtörve anyja akaratát, végül egy bizonyos Oroszhoz megy férjhez. A rangon aluli házasság kétségbe ejti a híres Almássy családban született korosodó Krisztinát. Legidôsebb fia, József, Zsigmond apja Török Annát veszi nôül, aki több éves jegy után magára hagyja a Pécskán, késôbb Ebeken szolgabíróként tevékenykedô férjét, és Rozália lányukkal Aradra költözik, tulajdonképpen azért költözik Aradra, hogy egyetlen lányának jó partit keressen; ezért az Ebeken szolgabíróskodó apja 1876. április 8-án levelet intéz hozzá, amiben arra kéri: fogadja be házába húgát és anyját, mert azok képtelenek anyagilag fenntartani aradi lakásukat; Zsigmond nem is ellenzi az ötletet, a két „nô” azonban határozottan viszszautasítja az ajánlatot; hogy miért, az Ormós kéziratából nem derül ki. Józsefet testvérei közül korban Antal, illetve Dániel követte. Míg az elôbbi Temes megyei díjnokként dolgozik, az utóbbi elônyösnek mondható házasságot köt az egyik Ambrózy ivadékkal. Teréz nagynénjérôl Zsigmond csupán annyit közöl, hogy az Szabolcs megyében él, többet valószínûleg nem is tud róla. A hangsúlyt inkább az Ormós család észak-magyarországi eredetére helyezi. 1874 februárjában, a hetvenhat éves Jules Michelet francia történész halálakor, a csicseriként számon tartott fôispán önéletrajzának elején azt írja: „még sokat akarok tenni”, s bár kifejti, Rousseau Emile címû mûve ellenszenvet váltott ki benne a vallomásoknak is nevezett irodalmi mûfaj iránt, visszaemlékezéseit az utódok okulására át kell örökítenie az ifjabb nemzedékekre.

GURZÓ K. ENIKÔ

KÖNYVEINKRÔL Herepei János: A kolozsvári Farkas utcai templom történetébôl (Az 1638–1647. évi építkezés, berendezés és felszerelés adattára). Sajtó alá rendezte, szerkesztette és az elôszót írta Sas Péter. 20 cm 274 l. 15 kép. 110 000 lej. Csetri Elek – Szabó Béla: Az erdélyi fejedelmek arcképcsarnoka (1541–1690) 20 cm 64 l. 21 sz. kép. 120 000 lej Kelemen Lajos: Dr. Gidófalvy István (Életrajz). Sajtó alá rendezte, szerkesztette, a kísérôtanulmányt írta, a függeléket összeállította Sas Péter. 24 cm 232 l. 145 kép. 160 000 lej. Balaskó Nándor: Akt. Sajtó alá rendezte, az elôszót írta Orbán István. 20 cm 102 l. 78 kép. 75 000 lej. Sas Péter – Veress Ferenc: A Szamos-parti Athén A 19. századi Kolozsvár és lakói Veress Ferenc felvételein. A kísérô tanulmányokat írta, a képeket válogatta és a kötetet szerkesztette Sas Péter. 28 cm 96 l. 101 kép 250 000 lej I.L. Caragiale: Az elveszett levél. Vígjáték négy felvonásban. Fordította Kacsir Mária. 20 cm 96 l. 40 000 lej A kiadványok megvásárolhatók vagy megrendelhetôk a szerkesztôség címén 10% kedvezménnyel. A küldeményeket utánvéttel postázzuk, külön postaköltséget nem számítunk fel.

A MÛVELÔDÉS megrendelhetô minden postahivatalnál. Sorszámunk a sajtókatalógusban: 4067. A KÖNYVESHÁZ sorszáma: 7055. Elôfizetôknek negyedévre 18000 lej, egy szám ára 10 000 lej. Magyarországon elôfizethetô a Könyvtárellátó útján (1391 Bp., Váci út 19. p.f. 204), a Magyar Napló szerkesztôségében (1062 Bp. VI. Bajza utca 18) és a Custos–Zöld Könyvesboltban (II. Margit krt. 6). Megvásárolható, illetve elôjegyezhetô a MÛVELÔDÉS és a KÖNYVESHÁZ az alábbi helységekben:

KOLOZSVÁR: a szerkesztôségben (utánvéttel régi számok is); elôfizethetô az Apex lapterjesztônél; Egyetemi Könyvesbolt; RODIPET; Röser Antikvárium; SZAMOSÚJVÁR: Téka Alapítvány; TORDA: RMDSZ, Vásárhelyi Géza Könyvtár; ARAD: Tulipán Kft.; BESZTERCE: RMDSZ; MICSKE: Hodgyai Edit; NAGYSZALONTA: Arany János Mûvelôdési Egyesület; BRASSÓ: Áprily Lajos Gimnázium (Pásztori Klára); FOGARAS: unitárius parókia; KÔHALOM: református parókia; NÉGYFALU: Köpe Ilona; GYULAFEHÉRVÁR: Gróf Mailáth Gusztáv Károly Gimnázium; NAGYENYED: Bethlen Gábor Gimnázium; CSÍKSZEREDA: Márton Áron Gimnázium; CSÍKSZENTDOMOKOS: általános iskola; CSÍKSZENTMÁRTON: Bajkó István; GYERGYÓSZENTMIKLÓS: Ambrus András; SZÉKELYUDVARHELY: Benedek Elek Tanítóképzô Fôiskola; SZÉKELYKERESZTÚR: múzeum; PISKI: református parókia; SEPSISZENTGYÖRGY: BOJTÁR Kft; Csikós Júlia; H-Press; Mikes Kelemen Közmûvelôdési Egyesület; BARÓT: Váncza Gabriella; KÉZDIVÁSÁRHELY: Bod Péter Tanítóképzô;

KOVÁSZNA: Kôrösi Csoma Sándor Gimnázium és városi könyvtár; UZON: Ambrus László; RESICA: református parókia; MÁRAMAROSSZIGET: Hollósy Simon Mûvelôdési Egyesület; NAGYBÁNYA: Könyvesház; SZAMOSARDÓ: Vicsai János; MAROSVÁSÁRHELY: RMDSZ; Vártemplom parókiája; Fazakas Károly lapterjesztô (Panseluøelor nr. 4/3); DICSÔSZENTMÁRTON: Sipos Domokos Mûvelôdési Egyesület; GERNYESZEG: általános iskola; LUDAS: Székely Réka; NYÁRÁDSZEREDA: Molnár Elvira; SÁROMBERKE: IKE; SZOVÁTA: Szabó Gizella; SZATMÁRNÉMETI: Baraprest Kft; Papp Piroska; NAGYSZEBEN: RMDSZ; MEDGYES: református parókia; ZILAH: gimnázium; Kovács Kuruc János; KRASZNA: Hajas Matild; SARMASÁG: Horváth József; SZILÁGYCSEH: Tövishát Egyesület; SZILÁGYSOMLYÓ: Báthory Alapítvány; ZSIBÓ: Mátyus Éva; TEMESVÁR: Boér Jenô; LUGOS: Fülöp Lídia; BUKAREST: Bukaresti Petôfi Mûvelôdési Társaság.

Lapszámunk szerzôi: Pomogáts Béla, közíró – Budapest * András Mihály, néptáncoktató – Csíkszereda * Tekse Antal, tisztviselô – Csíkszentmárton * Angi István, zeneesztéta * Csetriné Lingvay Klára, magyartanár * Gaal György, helytörténész * Kovács Ferenc, irodalomtörténész * László Bakk Anikó, zenei szakíró * Lupescu Radu, doktorandusz * Murádin Katalin, építész * Szôcs Katalin, mérnök – Kolozsvár * Boda Edit, tanár * Lôrincz József, irodalomtörténész – Székelyudvarhely * Hajdu Attila, grafikus – Szilágysomlyó * Barta Ilona, grafikus – Szolnok * Gurzó K. Enikô, újságíró – Temesvár * Adorján Ilona, grafikus * Szabó Attila, festômûvész * Szabó Vilmos, festômûvész * Váncza Edit, festômûvész– Zilah * Márkus László, festômûvész – Zovány

10 000 lej