Ludovika Huszár Díszszakasz. Huszár hőstettek a magyar hadtörténelemből. Balla Tibor

Ludovika Huszár Díszszakasz Huszár hőstettek a magyar hadtörténelemből Balla Tibor

Tartalomjegyzék 1. Magyar huszárok a schmalkaldeni háborúban (1546-47): Nyáry Ferenc adorfi rajtaütése 1546. október 31., Luka József huszár foglyul ejti I. János Frigyes szász választófejedelmet, 1547. április 24. ......................................................................................................................................3 2. Nádasdy Ferenc és Huszár Péter pápai huszárjai rajtaütése a koppányi török végváron, 1587 február. .........................................................................................................................................9 3. Zrínyi Miklós felégeti az eszéki hidat, 1664. február 01-04. ......................................................16 4. Bornemissza János kuruc csapata 1708. február 15-én elfogja Maximilian Starhemberg császári tábornokot. ..................................................................................................................................21 5. Hadik András berlini portyája, 1757. október 10-23. ..................................................................25 6. Simonyi József ezredes, a „legvitézebb huszár” haditette 1809. július 6-án...............................30 7. A Nádor-huszárok (12. huszárezred) hazatérése 1848-49-ben....................................................35 9. A 9. (Liechtenstein) huszárezred győztes harca dán dragonyosokkal, 1864. február 06. ...........43 10. A Rigyitsky Sándor alezredes vezette 1. huszárezred rohama Villafrancánál, 1866. június 24.47 11. Bujanovics Ágost ezredes rohama egy olasz tüzérüteg ellen Custozzánál, 1866. június 24. ...51 12. A 24. honvéd lovasdandár rohama Stojanownál, 1914. augusztus 15. .....................................55 13. A 23. honvéd lovasdandár rohama Gorodoknál, 1914. augusztus 17. ......................................60 14. Muhr Ottmár ezredes halála a limanowai csatában, 1914. december 11. .................................63 15. A nyíregyházi 4. huszárezred rohama Mihajlovkánál, 1941. augusztus 15. .............................70 Források a huszár hőstettekhez........................................................................................................74

2

1. Magyar huszárok a schmalkaldeni háborúban (1546-47): Nyáry Ferenc adorfi rajtaütése 1546. október 31., Luka József huszár foglyul ejti I. János Frigyes szász választófejedelmet, 1547. április 24.

Konfliktus

Schmalkaldeni háború

Időpont

1546-47

Helyszín

Adorf, Mühlberg

Eredmény

Habsburg győzelem a protestánsok felett Szemben álló felek

Habsburg-birodalom

Protestáns német fejedelmek

Magyar huszárok

Szász gyalogság

Parancsnokok Habsburg Ferdinánd, Nyáry Ferenc, Luka József

I. János Frigyes

Szemben álló erők nagysága 1200 fő

6500 fő

Veszteségek 3 halott

1000 halott és 500 hadifogoly, 12 ágyú, I. János Frigyes választófejedelem fogságba esik

V. Károly császár 1546-ban háborúba keveredett a protestáns német fejedelmekkel, akik a schmalkaldeni szövetségbe tömörültek, élén a szász választófejedelemmel, I. János Frigyessel. Bátyja támogatására Habsburg Ferdinánd magyar király és osztrák főherceg Nyáry Ferenc csupán kopjával és pajzzsal felszerelt huszárjait (1200 fő) küldte, akik először mutatták meg nyugaton a magyar lovasság értékét. A török elleni folyamatos harcokban óriási tapasztalatokra szert tett huszárok október 30-án rajtaütéssel elfoglalták Adorf városát, az őrséget részben lekaszabolták, részben foglyul ejtették, a lakosságot pedig feleskették Ferdinánd hűségére. Másnap a várost visszafoglaló és az alatt felvonuló, ágyúkkal és puskákkal felszerelt 6500 főnyi szász seregre a huszárok vereséget mértek, kiverték őket Adorfból, az ellenség kétharmadát, vagyis ezer embert lekaszaboltak, ötszázat foglyul ejtettek, 12 ágyút és 4 zászlót zsákmányoltak a szászoktól, közülük csupán három huszár veszett oda. Ez a huszárgyőzelem lehetővé tette, hogy János Frigyes birtokait Ferdinánd meghódítsa.

3

1547. április 24-re virradó reggel a magyar huszárok váratlanul átkeltek a megáradt Elbán. A huszárok János Frigyes lovas csapatait Mühlbergnél megfutamították, az ellenséges gyalogságot pedig egészen addig fel tudták tartani, míg V. Károly hatalmas serege szinte teljes egészében át nem ért a folyó gázlóján. A szászok puskatüze szinte semmit sem ért a huszárok gyors rohama ellen. A protestáns seregek a hatalmas túlerő láttán hamar menekülőre fogták, de a gyorsan mozgó huszárok ellen nem volt esélyük. A menekülő szász választófejedelmet például éppen egy magyar huszár, a pécsi Luka József érte utol. A fejedelem férfiasan ellenállt, ezért Luka kénytelen volt megsebezni. A fogságban maga Tiziano festette meg János Frigyest, arcán a magyar huszár csákányának nyomával. Luka József aranysarkantyús vitézi címet kapott V. Károly császártól hőstettéért.

Előkelő magyar nemes huszártornához öltözve, a pajzsán családi címerrel. (Huszárábrázolás Tiroli Ferdinánd tornakönyvéből)

4

Huszártiszt ünnepélyes bevonulása, kezében buzogány, mögötte huszár tornaöltözetben, tárcsapajzzsal, lobogós kopjával. (Huszárábrázolás Tiroli Ferdinánd tornakönyvéből)

Festéssel díszített huszártorna sisak, XVI. század közepe 5

Magyar huszárok és török lovasok közötti összecsapás. Fametszet, XVI. század eleje

6

Vasból kovácsolt, aranyozással díszített huszár tárcsapajzs, 1515 7

8

2. Nádasdy Ferenc és Huszár Péter pápai huszárjai rajtaütése a koppányi török végváron, 1587 február.

Konfliktus

Török háborúk Magyarországon

Időpont

1587 február

Helyszín

Koppányi végvár

Eredmény

A koppányi végvár elfoglalása és kirablása Szemben álló felek

Magyar huszárok

A koppányi végvár török őrsége

Parancsnokok Huszár Péter, Nádasdy Ferenc, Batthyány Bol-

dizsár, Dersffy Ferenc, Vajda Kristóf, Fekete

Ali koppányi bég

Máté Szemben álló erők nagysága 1700 fő

1000 fő

Veszteségek 1000 halott és Ali bég mint hadifogoly

A török időkből, a végvári küzdelmekből, a „se nem béke, se nem háború” időszakából százszámra lehetne sorolni a huszárok hőstetteit, bár ők ekkor még inkább nevezték magukat vitéznek, magyar lovasnak, katonának vagy jargalónak (a német éves zsoldpénz, Jahrgeld kifejezés alapján). A korszakban az egyik legsikeresebb rajtaütés a koppányi török végvár megsarcolása volt. 1587. február végén, a híres bajvívó vitéz Huszár Péter pápai kapitány, valamint Nádasdy Ferenc és több neves kapitány (Batthyány Boldizsár, Dersffy Ferenc, Vajda Kristóf) együtt Koppány elfoglalására indult. Huszár Péter magával vitte az egész pápai őrséget. Koppány ekkor igen jól megerősített végház volt. A várkastélyt ötszáz török lovas és ötszáz janicsár őrizte. A koppányi bég persze nem is álmodott arról, hogy a hideg téli időben és nagy hófúvásban magyar csapatok közelednek a várhoz. A magyarok a hivatalos jelentés szerint 1700-an voltak, huszárok és szekérre ültetett gyalogosok vegyesen. A magyar had észrevétlenül jutott Koppányig. Az egyik kapuhoz Huszár Péter lovasai és a Vajda Kristóf gyalogosai vonultak, majd puskaporral szétrobbantották

9

a kaput. A másik kapunál Fekete Máté tört be. Legelőször Huszár Péter hatolt be a várba. Fekete Máté emberei is betörvén a külső kaput, befelé nyomultak. A törökök azonban fölvonták a belső hídkaput, de már lezárni nem tudták. A magyarok leengedték a hidat, amelyen Nádasdy huszárjai berontottak. A terv szerint a sereg egy részét kívül hagyták, nehogy a segítő török csapatok meglephessék a várba betört katonaságot. A lármára a török őrség természetesen azonnal fegyvert ragadott és több török lovas segítségért száguldott. Míg a mieink a várban véres küzdelmet folytattak, lóhalálában érkezett a pécsi és a simontornyai bég. Valamivel későbben a fehérvári bég is közeledett csapataival. Ennek a lovasait azonban a törökök magyaroknak nézték, a két béggel együtt megfutamodtak. A fehérvári bég látván a menekülő török lovasokat, szintén megfordult, és seregével együtt hazáig meg sem állt. A mieink tehát kardcsapás nélkül megmenekültek a Koppány megsegítésére induló török segélyhadaktól, vagyis a huszár jó barátja, a szerencse is a magyarok mellé szegődött. Ezután bent a várban az őrséget szinte mind egy szálig kardélre hányták, a huszárok a vitézül küzdő, de fogságba esett Ali koppányi béggel, gazdag zsákmánnyal (200 lóval, 100 bivallyal, 800 birkával) és 200 rabbal távoztak, és február 26-án vonultak be Pápára. A vitézek jutalma azonban nem dicséret vagy adomány lett, hanem hadbírósági vizsgálat, mivel Bécsben Huszárt és Nádasdyt békebontóknak tartották, akik veszélyesen felingerlik a törököt.

Nádasdy Ferenc korabeli portréja

10

Huszár kopjával és tárcsapajzzsal a XVI. század végén

11

Huszárok és törökök összecsapása. Isaac Major 1620 körül készített rézmetszete

12

Huszár félvért, XVI. század utolsó negyede

13

Bajvívás magyar huszár és török lovas között

14

Sasszárnnyal díszített huszár tárcsapajzs, XVI. század második fele

15

3. Zrínyi Miklós felégeti az eszéki hidat, 1664. február 01-04.

Konfliktus

Törökök elleni téli hadjárat Magyarországon

Időpont

1664.02.01-04.

Helyszín

Eszék

Eredmény

Az eszéki híd megsemmisülése Szemben álló felek

Magyar huszárok

Az eszéki vár török őrsége

Parancsnokok Gróf Zrínyi Miklós horvát bán

Szemben álló erők nagysága 5000 fő

Veszteségek

Zrínyi Miklós gróf, horvát bán a törökverő szigetvári hős dédunokája egyike volt a könnyűlovas-portyázó harc mestereinek. Az igazi magyar huszárparancsnok méltó előképe volt, aki a közhiedelemmel ellentétben, nemcsak a hadakozás gyakorlati oldalával volt tisztában, de képzett, művelt ember is volt, aki a hadtudományt elméleti síkon is művelte. Az 1663-64. évi törökök elleni háborúban látványos sikereket ért el. 1664. januárfebruárjában téli hadjáratot vezetett, az akkori hadtudomány szerint szinte lehetetlen vállalkozás során kihasználta, a törökök szokásos téli passzivitását. Húszezer fős, könnyűlovasságból és német zsoldosokból álló seregével 500 kilométer mélyen hatolt be az ellenséges területre, felégette a török utánpótlást szolgáló eszéki Dráva-hidat, előkészítve az Ausztria, a Német Birodalom és a Rajnai szövetség által a török ellen indítandó 1664-es nagy tavaszi háborút. Az eszéki vállalkozás katonai mestermű volt. Zrínyi 1664. január 30-án indult el Pécsről, február 1-jén érkezett Eszékre. A hat kilométer hosszú eszéki híd felégetését Zrínyi 5000 huszárja hajtotta végre, úgy, hogy azt felülről és alulról is náddal borították be, az eszéki vár török őrsége pedig folyamatos tüzeléssel nehezítette a munkát. A híd a Magyarországra felvonuló szultáni sereg ellátásában döntő szerepet játszott, így Zrínyi jelentős fennakadást okozott az oszmán hadigépezet működésében. Kimagasló teljesítmény volt Zrínyitől a csapatok ellátása a szinte néptelen vidéken. A bán végül február 4-én indult vissza Pécsre seregével. Az esetleges veszteségekről nem állnak rendelkezésre korabeli források. 16

A haditett értékét más országokban is felismerték: XIV. Lajos francia király 10.000 arannyal ajándékozta meg a magyar hadvezért, a spanyol király pedig a korban a legnagyobb kitüntetést jelentő Aranygyapjas Rendet küldte el neki.

Gróf Zrínyi Miklós lovas ábrázolása. Justus Danckerts metszete

17

Zrínyi Miklós, a XVII. század közepének leghíresebb magyar hadvezére. Ismeretlen művész festménye

18

A költő és hadvezér Zrínyi Miklós török pallosa, XVII. század eleje

19

Zrínyi Miklós csapatai felgyújtják az eszéki hidat, 1664. február 1-4. Korabeli német metszet

20

4. Bornemissza János kuruc csapata 1708. február 15-én elfogja Maximilian Starhemberg császári tábornokot.

Konfliktus

Rákóczi szabadságharc

Időpont

1708.02.15.

Helyszín

Szenc

Eredmény

Maximilian Starhemberg altábornagy foglyul ejtése Szemben álló felek Osztrák császári vértesek

Kuruc lovasok

Parancsnokok Bornemissza János, Végh János

Maximilian Starhemberg altábornagy

Szemben álló erők nagysága 24 fő

20 fő

Veszteségek 15 halott és 3 hadifogoly

A Habsburg-ellenes Rákóczi-szabadságharc (1703-11) magyar katonája, Bornemissza János kuruc vitéz a huszár-harcászat mestere volt, aki korábban a török és a labanc elleni folyamatos hadakozás révén a portyázás, lesvetés és felderítés minden elemével tisztában volt. Egy maroknyi elszánt lovas által végrehajtott jól sikerült portya, adott esetben nem csak taktikai, hanem akár stratégiai jelentőséggel is bírhatott. 1708 telén a Vág vidékén a kurucok élénk tevékenységet fejtettek ki. Bottyán János tábornok nézett farkasszemet a császári csapatokkal, akikhez új parancsnok, Maximilian Starhemberg altábornagy érkezett. Azaz csak érkezett volna a nagyszombati főhadiszállásra. Bornemissza János strázsamester (őrmester) parancsnoksága alatt február 15-én a Pozsonynagyszombati úton, Szencnél egy 24 fős portyázó kuruc csapat, áttörve a császáriak előőrs vonalán, közrefogta a hintóját. A kurucok a tábornok kíséretéből 15 vasas németet (vértest) lekaszaboltak, majd Végh János közhuszár felrántotta a hintó ajtaját, a meglepett, de magát védő generálisra pisztolyt szegezett és lefegyverezte. A kíséret többi tagja (5 fő), továbbá a hintóban utazó főpénztárnok és komornyik a parancsnokkal együtt fogságba esett. Nem mellesleg a hadikincstár is zsákmányul esett, több ezer tallér értékben. A tábornok elfogásánál nagyobb haditett volt az, hogy Bornemissza és csapata a lóra ültetett értékes fogollyal és a

21

zsákmánnyal kalandos úton egy napi, szinte folyamatos vágtában, hófúvásban mintegy 160 km-t megtéve, sikeresen visszatért a saját vonalak mögé, pedig a császáriak rác lovasokat küldtek utánuk, akik szintén mesterei voltak a lovaglásnak. Nyitrára érve tettükért Bornemis-sza és katonái Bottyán tábornok asztalánál vendégeskedtek és Rákóczi fejedelem is bőkezűen megjutalmazta őket. A lóra kötözött Starhemberget ugyan megviselte az a nap, azonban később lovagias bánásmódban részesült. Bornemissza a Rákóczi-szabadságharc után egy alkalommal Bécsben meglátogatta Starhemberget, aki ebédre hívta meg őt. Az egykori források szerint a gróf neje pedig „száz arannyal megajándékozva bocsátá hazájába férje egykori elfogóját”.

Kuruc lovasok. Pataky László festménye

22

23

A kuruc sereg huszárjainak összecsapása a labancokkal. Ismeretlen magyar művész festménye

24

5. Hadik András berlini portyája, 1757. október 10-23.

Konfliktus

Hétéves háború (1756-63)

Időpont

1757.10.10-23.

Helyszín

Berlin

Eredmény

Berlin megsarcolása Szemben álló felek

Magyar huszárok és gyalogság

Berlin porosz helyőrsége

Parancsnokok Hadik András altábornagy

Hans Friedrich von Rochow altábornagy

Szemben álló erők nagysága 5100 fő és 6 ágyú

5500 fő

Veszteségek 10 halott, 28 sebesült

98 halott, 140 sebesült, 440 hadifogoly

A híres magyar huszártábornok, Hadik András altábornagy (évtizedekkel később tábornagy, a bécsi Udvari Haditanács elnöke) Berlin megtámadásával és megsarcolásával az Ausztria és Poroszország között kirobbant hétéves háború (1756-1763) egyik legmerészebb manőverét hajtotta végre, amely komoly szégyent jelentett a porosz hadsereg, de maga Nagy Frigyes király számára is. Hadiknak mindössze egy 5100 fős hadtest (a saját nevét viselő és a Baranyay- (8.) huszárezred, német lovasság, szekérre ültetett gyalogság) és hat ágyú állt rendelkezésére. A magyar hadvezér az ötnapos felvonulás során rendkívüli taktikai érzékről tett tanúbizonyságot: manővereivel hosszú ideig el tudta rejteni valódi szándékát, Berlin megsarcolását. Október 16-án ért a magyar tábornok Berlin falai alá. Hadik a várostól 300.000 rajnai tallér hadisarcot követelt. Miután a városi tanács és Hans Friedrich von Rochow porosz altábornagy városparancsnok kitérő választ adott, Hadik előhozatta ostromágyúit. A Spree folyó hídjának felvonóláncát már a harmadik lövés szétszakította, mire a felhúzott híd leesett. A sziléziai kaput két hatfontos ágyú tüze törte be, ezen a kapun vonult be Hadik tábornok főcsapata, majd a huszárok fergeteges rohama az 5500 főnyi porosz helyőrséget alig egy órán át tartó heves harcban szétszórta és foglyul ejtette. Hadik emberei közül elesett Babocsay Farkas tábornok és 9 hu-

25

szár, 28 huszár pedig megsebesült. A poroszok vesztesége: 6 tiszt és 92 halott katona, 140 sebesült, 13 tiszt és 427 katona pedig hadifogságba esett. Hadik csapatai alig 24 órát töltöttek Berlin falain belül és október 17-én este, néhány órával az üldözök érkezése (Nagy Frigyes 4 gyalog- és 3 lovasezredet küldött a Habsburg tábornok ellen) előtt azonban kénytelenek voltak gyorsan távozni. Hadik csapatai ötnapos erőltetett menetben aztán épségben elérték a saját vonalakat (közben oldalvédje többször is összecsapott a porosz huszárokkal), így a páratlanul merész akciót fényes siker koronázta, hiszen 440 porosz hadifogoly mellett komoly pénzös-szeget (a városi tanácstól kicsikart 235.000 tallért) és 6 porosz lobogót is zsákmányolt. Hadik neve ezzel a fegyverténnyel egész Európában ismertté vált és egyben megalapozta későbbi tábornoki karrierjét is.

26

27

Gróf Hadik András lovassági tábornok portréja

28

Hadik András tábornok lovasszobra a budai Várban. Vastagh György alkotása, 1937

29

6. Simonyi József ezredes, a „legvitézebb huszár” haditette 1809. július 6-án

Konfliktus

Napóleoni-háborúk

Időpont

1809.07.06.

Helyszín

Wagram

Eredmény

Napóleon csapatainak feltartóztatása Szemben álló felek

Magyar huszárok

Francia csapatok

Parancsnokok Simonyi József

Napóleon

Szemben álló erők nagysága Egy huszárosztály, egy gyalogzászlóalj, egy század utász, 6 ágyú

30.000 fő

Veszteségek

A XVIII. század végi XIX. század eleji francia forradalmi és napóleoni háborúk legendás hőse, a többször sebesült Simonyi József óbester (a német Oberst=ezredes elmagyarosított változata), „a legvitézebb huszár” már 1802-ben főhadnagyként kiérdemelte a Mária Terézia-Rendet, aminek alapján 1804-ben bárói rangot kapott. Egyik leghíresebb fegyvertényét a napóleoni háborúk végén követte el. Az 1809. július 6-án az osztrák szempontból vesztes wagrami csata másnapján, amikor az osztrák Károly főherceg alulmaradt Napóleonnal szemben, a császári-királyi hadsereg visszavonulását Simonyi őrnagy (1813-ban a lipcsei csata után lett ezredes) fedezte a Thaya folyó hídjánál a Hessen-Homburg (4.) huszárezred egy osztályával, egy zászlóalj gyalogsággal, továbbá egy század utásszal és hat ágyúval. Az őrnagy 30 ezer francia katonát tartott fel több órán keresztül, pusztán azzal a merészségével, hogy nem vonult vissza és folyamatosan tüzelt lövegeivel, valamint puska- és karabélytűzzel védekezett, megakadályozva a franciák rohamát, ami miatt az ellenség azt hitte, hogy nagyobb sereggel áll szemben. Simonyi végül égő rőzsével és lőporral lángra lobbantotta a hidat, majd huszárjaival fergeteges rohammal rácsapott a franciákra. Ezután visszafordult és rálovagolt a lobogva égő hídra, annak közepén ismét szembefordult az utána nyomuló ellenséggel és az égő deszkákon

30

leperzselt bajusszal, megpörkölt mentével addig verekedett, amíg az utolsó huszár is el nem hagyta a híd zsarátnoktömegét. A kétoldalú veszteségekről nincsenek megbízható adataink. Simonyi Józsefet vitézsége jutalmául a 4. huszárezred parancsnokává nevezték ki.

Simonyi József, a 4. huszárezred vezénylő ezredese. Ismeretlen művész rézkarca

31

Magyar huszár a napóleoni háborúk idején. Rudolf von Ottenfeld - Oscar Teuber „Die österreichische Armee 1700-1867” című kiadvány melléklete

32

A „legvitézebb huszár”, báró Simonyi József ezredes. Ismeretlen XIX. századi művész festménye

33

Simonyi óbester huszárjai élén átvonul az égő hídon. Tull Ödön festménye

34

7. A Nádor-huszárok (12. huszárezred) hazatérése 1848-49-ben.

Konfliktus

Az 1848-49-es magyar szabadságharc

Időpont

1848-49

Helyszín

Csehország és Magyarország

Eredmény

A Nádor huszárok egy részének hazatérése Szemben álló felek

Magyar huszárok

Osztrák császári lovasság és gyalogság

Parancsnokok Sréter Lajos százados, Dessewffy Dénes hadnagy, Stern Jakab tizedes, Virágh Gedeon főhadnagy, Hollán Hugó hadnagy, Udvardy Ferenc őrmester Szemben álló erők nagysága Veszteségek 37 halott, 353 hadifogoly

Az új magyar kormány 1848 tavaszától a külföldre vitt magyar kiegészítésű ezredek hazahozatalát szorgalmazta. Esterházy Pál külügyminiszter 1848. május 7-én kérte az uralkodótól a 9. (Miklós) és a 12. (Nádor) huszárezredek hazavezénylését, amelybe az uralkodó május 12-én bele is egyezett. Törvényes úton kerültek haza 1848 nyarán a 4. (Sándor), a 6. (Württemberg), a 9. (Miklós) és a 10. (Vilmos) huszárezred századai. 1848 őszétől megszűnt a törvényes hazatérési lehetőség, az országgyűlés határozatban hívta haza a magyar huszárokat. A 12. (Nádor) huszárezred, amelynek legénysége színmagyar volt és nagy részük a Jászkun kerületből származott, hazaengedését 1848 májusában elrendelte ugyan a császári-királyi Hadügyminisztérium, de Alfred zu Windischgrätz altábornagy, csehországi főhadparancsnok visszatartotta az ezredet, melyet júniusban előbb a textilmunkások megmozdulásának elfojtására, majd a prágai forradalom leverése során is felhasznált. Szeptember végén magyar ügynökök érkeztek az ezredhez és megpróbálták rábeszélni a magyar tiszteket a legénység hazavezetésére.

35

A hazaszeretet legszebb példáját a Nádor-huszárok adták, akik 1848 októberétől − ezernyi veszélyt vállalva, dacolva az elemekkel és a császári csapatok túlerejével − megindultak Csehországból Magyarország felé. Október 4-én a csehországi Schlan városából Sréter Lajos százados és Dessewffy Dénes hadnagy vezetésével 58 huszár szökött meg, 11-én Hohenaunál érték el a magyar határt. A szökés miatt október 8-án az ezrednél kihirdették a statáriumot, a szökevényekre tizedelés és kivégzés várt. Annak ellenére október 11-én a Stern Jakab tizedes vezette csoport is hazaindult, de annak nagy része fogságba esett, kisebb része viszont sikeresen hazajutott. Az ezred 4 tisztből és 203 huszárból álló 2. őrnagyi osztálya (a huszárezredek két századból álló osztályokra oszlottak, amelyeket az azokat vezénylő törzstisztről ezredesi, alezredesi valamint 1. és 2. őrnagyi osztálynak neveztek) Virágh Gedeon főhadnagy és Hollán Hugó hadnagy vezetésével hazaindult a csehországi Luckából, 24-én Kolenetznél császári-királyi csapatok támadták meg a századot. Az éjszakai harcban 3 huszár elesett. A csapat 29-én érkezett meg a Trencsén megyei Szakolcára. A nagy távolság és a császári alakulatok Magyarország elleni, éppen a hazavezető úton történt felvonulása miatt több próbálkozás eredménytelenül zárult. Október 28-án az ezred alezredesi osztályának 128 huszárja Szetsey István és Mohácsi Valentin őrmesterek vezetésével a csehországi Saazból Poroszország felé indult, azonban 31-én a porosz hatóságok Friedlandban őrizetbe vették őket. December 2-án Szetsey István csapata megszökött Friedlandból és Morvaországon keresztül Magyarországra indult, de rövidesen a császárikirályi csapatok fogságába esett. Szetseyt és Mohácsit sáncmunkával súlyosbított fogságra ítélték. Az utolsó szökésekre a nádor huszárezrednél 1849 júniusában került sor. Amikor Csehországból Ausztrián át Észak-Itáliába indították az alakulat megmaradt századait az 1. őrnagyi osztály egyik százada Udvardy Ferenc őrmester vezetésével a Linz környéki Losensteinleiten faluból június 4-én megszökött és június 8-án Pinkafőnél magyar földre lépett. Június 10-én az ezredesi osztály 108 huszára fényes nappal indult haza Trieben városából Gyökeres András és Kőmíves János tizedesek vezetésével. Még ugyanaznap Leoben közelében császári-királyi gyalogságba ütköztek és a harc folyamán 6 halottat és 4 sebesültet veszítettek. Az osztag kettészakadt, egy 25 fős csapat St. Michaelnél megadta magát, a többiek folytatták útjukat. Az est folyamán áttörtek Bruck an der Muron, de végül Kapfenbergnél kénytelenek voltak megadni magukat. Június 12-én a karintiai Althofenből az alezredesi osztály 1. százada Szokolay János őrmester vezetésével szökött meg. A 60 főnyi osztag másnap, 13-án Gamsnál egy szorosban túlerejű császári-királyi gyalogságba ütközött, és elkeseredett küzdelem után fogságba esett. Az elfogottakat megtizedelésre ítélték, június 23-án Bruckban 6, július 6-án Marburgban 7 huszárt végeztek ki. A Nádor-huszárezredből 650 huszár kísérelte meg a szö36

kést, (közülük hősi halált halt 24 fő, a többi fogságba esett, 13 embert statáriális úton kivégeztek), de végül csak 260 főnek sikerült hazatérnie, belőlük egy honvéd huszárosztály alakult. Az ezredet újjászervezték és feltöltötték, amely végigharcolta a szabadságharcot.

37

38

8. Magyar huszárok összecsapása a császári lovassággal Mezőkövesdnél, 1849. február 28.

Konfliktus

Az 1848-49-es magyar szabadságharc

Időpont

1849.02.28.

Helyszín

Mezőkövesd

Eredmény

Magyar győzelem az osztrák császári lovasság felett Szemben álló felek

Honvédhuszárok

Osztrák vértesek

Parancsnokok Gáspár András ezredes, Kmety György alez-

Franz Deym vezérőrnagy

redes

Szemben álló erők nagysága 9. huszárezred, a 10. és 13. huszárezred 5 százada

7 század vértes és 9 löveg

Veszteségek Néhány sebesült

58 halott, sebesült és hadifogoly, 56 ló, 3 löveg

Az 1848-49-es szabadságharc egyik vesztes csatája, a kápolnai összecsapás (1849. február 26-27.) után rendben vonult vissza a magyar sereg, amely Mezőkövesdnél összpontosult. A magyar honvédsereget a Schlick-hadtest Franz Deym vezérőrnagy által vezetett lovasdandárja követte nyomon. Deym 7 század vértese és 9 lövege rajtaütött az utóvédet alkotó Kmety György alezredes által irányított hadosztály lovasságán, tüzérsége pedig szorgalmasan lőtte a magyarokat. A hadosztály segítségére a magyar főseregtől a Gáspár András ezredes vezette 9. (Miklós) huszárezredet vezényelték, aki életében először vezethette rohamra az ezredet saját korábbi ezredparancsnokával szemben. Amint az ezreddel a magyar állással egy magasságba ért, két huszárosztállyal oldalba fogta az ellenséges üteget, mely folyamatosan lőtte a magyar centrumot és a balszárnyat. Görgey Kornél őrnagy huszárjai azonnal elfoglaltak két löveget, két lőszerkocsit, azonkívül 29 fogoly (köztük egy tiszt) és 20 ló került a kezükre. Egy feldőlt löveget szintén a 9. huszárezred vitézei állítottak fel és vontattak be a táborba. A lovassági viadalhoz csatlakozott a Kmety-hadosztályból a 13. (Hunyadi) huszárezred August 39

Thomstorff százados vezetése alatt álló százada és a 10. (Vilmos) huszárezred négy százada is. A magyar huszárok elszántan rontottak az osztrák lovasságra és azt heves kézitusában vis-szaverték. A vértesek fejvesztve menekültek a szilhalomi magaslatokig, ahol a Montenuovolovasdandár (2 század vértes, 2 század dzsidás, és 2 század könnyűlovas és 6 löveg) felvette őket. A honvédhuszárok ekkor abbahagyták az üldözést és a korábbi állásaikba tértek vissza. A vértesek vesztesége 58 fő elesett, sebesült és hadifogoly valamint 56 ló volt. Magyar részről csak néhányan szenvedtek sebesülést, így Thomstorff százados is, akit saját 13-as huszárjai sebesítettek meg, mivel árulónak bélyegezték és arra azzal szolgált rá, hogy egy vértes tisztet, aki régi bajtársa volt, elengedett. Deym vezérőrnagyot a kudarc után leváltották a dandár éléről. Ez a huszárbravúr a kápolnai vereség után az egész honvédsereg önbizalmát visszaadta.

Magyar huszárok és császári lovasság harca. Than Mór festménye

40

Gáspár András honvéd vezérőrnagy. Korabeli festmény

41

Magyar huszárok és császári lovasság összecsapása. Ismeretlen festő festménye

42

9. A 9. (Liechtenstein) huszárezred győztes harca dán dragonyosokkal, 1864. február 06. Konfliktus Porosz-osztrák‒dán háború Időpont

1864.02.06.

Helyszín

Oversee

Eredmény

Győzelem a dán lovasság felett Szemben álló felek

Magyar huszárok

Dán dragonyosok

Parancsnokok Szemben álló erők nagysága 76 fő

120 fő

Veszteségek

Az 1864-es porosz-osztrák − dán háború (ami azért tört ki, mert IX. Keresztély dán uralkodó uralomra jutása után Schleswig és Holstein német tartományokat Dánia be akarta kebelezni, az pedig a szövetséges Poroszország és Ausztria érdekeibe ütközött) idején a két utóbbi állam akaratának érvényre juttatása érdekében mozgósított és egy-egy hadtestet küldött a dánok ellen. A báró Ludwig Gablenz altábornagy vezette 35.000 fős osztrák VI. hadtestben található lovasdandár (parancsnoka Anton Dobrzensky Freiherr von Dobrzenitz vezérőrnagy) kötelékében a magyar huszárokat a Wilhelm Baselli Freiherr von Süssenberg ezredes által vezetett 9. Liechtenstein-huszárezred (5 huszárszázad, kb. 750 fő huszár) képviselte. A szövetségesek előrenyomulásának hírére a dánok visszavonultak. A magyar huszárok legjelentősebb bevetésére február 6-án kerül sor, amikor Schleswigtől északra három huszárszázadot vontak össze (mintegy 450 fő) a Flensburg felé hátráló dán sereg üldözésére, hogy annak utóvédjét csatára kényszerítsék. Az elővédet alkotó 3. huszárszázad fele (76 fő) Karl Krenosz százados vezetésével Overseetől délre, a jéggé fagyott úton egy közel kétszeres túlerőben lévő, 120 fős dán dragonyos századot támadott meg, amely fejvesztetten elmenekült. A huszárok a velük egy irányban menekülő ellenség soraiban hatalmas kaszabolást vittek véghez, (különösen Rövidi Maxon hadnagy küzdött hősiesen) valamint egy erősebb dán gyalogsági köteléken is keresztül vágták magukat. Sikerük azonban nem volt teljes, mivel még ugyanazon a napon az Oversee 43

közelében elrejtőzött dán gyalogsági alakulat meglepetésszerű tüzétől érzékeny veszteséget szenvedtek és visszavonulásra kényszerültek. (Sajnos a huszárok és a dán lovasság által elszenvedett veszteségekről nem állnak rendelkezésre közelebbi adatok.) A dánok teljes vereségével zárult hadjáratot lezáró 1864. november 15-i békekötésig a huszárok elvetődtek dán területre is és a gyalogdandárok alárendeltségében több portyázó vállalkozásban is részt vettek.

44

Magyar huszár téli menetöltözetben, 1864. Karl d’Allemand akvarellje

45

A Liechtenstein-huszárok a dániai harctéren, 1864. Wojciech Kossak krétarajza

46

10. A Rigyitsky Sándor alezredes vezette 1. huszárezred rohama Villafrancánál, 1866. június 24.

Konfliktus

Porosz-olasz‒osztrák háború

Időpont

1866.06.24.

Helyszín

Villafranca

Eredmény

Habsburg győzelem az olaszok felett Szemben álló felek

Magyar huszárok

Olasz gyalogság

Parancsnokok Rigyitsky Sándor alezredes Nino Bixio olasz tábornok Szemben álló erők nagysága Egy huszárezred

Egy olasz gyalogdandár

Veszteségek 800 hadifogoly

A porosz–osztrák szövetségen belül az érdekellentétek a Német Szövetség irányítása körül robbantak ki. A vezető szerepet mindkét állam magának akarta megtartani, és ezt a szándékát akár fegyverrel is kész volt valóra váltani. Poroszország maga mellett tudhatta Itáliát, a Habsburg-birodalom kétfrontos háborúra kényszerült. Ausztria Olaszország ellen viselt háborújában az itáliai hadszíntéren az Albrecht főherceg tábornagy vezette osztrák császári hadsereg diadalmaskodott. A legjelentősebb ütközet június 24-én Custozzánál zajlott, ahol az osztrák császári haderő nagy győzelmet aratott. A magyar huszárezredek közül a szolnokvidéki 1., az arad-biharvármegyei 3., a szeged-szolnoki 11., és a jászkun 13. huszárezred vette ki részét a diadalból. Különösen az 1. huszárezred harccselekedete érdemel említést, amelyet Villafranca közelében egy előrenyomuló olasz dandár ellen vívott. A Rigyitsky Sándor alezredes irányította alakulat a cserjékkel, szőlőskertekkel tarkított terepen fergeteges lovasrohamával minimális veszteség árán nemcsak a szembenálló harcedzett és szívósan védekező mesterlövész vadászokat (bersaglierik), hanem a mögöttük négyszögeket alkotó olasz gyalogság szuronyerdejét is legázolta, a huszárok a gyalogsági négyszögek sarkait megbontották, azokat szétszórták. A tovavágtázó huszárok oldalában erős olasz lovas osztag tűnt fel, amit egy odakanyarodó huszárszázad elűzött. A magyar ez-

47

redparancsnok követet küldött Nino Bixio olasz tábornokhoz, hogy csapataival adja meg magát. Miután azt a tábornok elutasította, a huszárok egy heves rohammal kiszorították Villafranca városából a megzavarodott olasz katonákat. Amikor az ezred már mindent legázolt, az ezredparancsnok este 6 órára visszavezette huszárjait Villafrancába, azonban ott sem pihenhettek, mert közülük 3 és fél századot a megvert ellenség üldözésére küldtek, akik végül a visszavonuló ellenség 800 katonáját kényszerítették megadásra. A magyar huszárok veszteségeiről nem rendelkezünk pontos adatokkal.

Az 1-es huszárok rohama olasz lovasság ellen Villafrancánál

48

Elesett bajtársainak lovait megmentő magyar huszár Villafrancánál

Lova alá szorult kapitánya életét megmentő magyar huszár Villafrancánál

49

Az 1. huszárezredbe tartozó magyar huszár és olasz Bersaglierik küzdelme Villafrancánál

50

11. Bujanovics Ágost ezredes rohama egy olasz tüzérüteg ellen Custozzánál, 1866. június 24.

Konfliktus

Porosz-olasz‒osztrák háború

Időpont

1866.06.24.

Helyszín

Custozza

Eredmény

Habsburg győzelem az olaszok felett Szemben álló felek

Magyar huszárok

Olasz tüzérség

Parancsnokok Bujanovics Ágost ezredes Nino Bixio tábornok Szemben álló erők nagysága 32 fő

1 tüzérüteg

Veszteségek

A Bujanovics Ágost ezredes lovasdandárjába beosztott 3. és 11. huszárezred vállvetve harcolt az 1866. június 24-én lezajlott custozzai csatában. Egy olasz gyalogdandárt szétvertek, azután pedig egész nap Villafranca és Custozza között száguldottak ide-oda, zavarva az ellenséget és tevékenységükkel elérték, hogy az Albrecht főherceg vezette osztrák császári hadsereg balszárnyát az ellenség nem tudta megtámadni vagy átkarolni. Az összecsapás hevében Bujanovics ezredes Krisztiányi István hadnaggyal és 30 huszárral megrohanta az olasz tüzérség egyik ütegét, amelyet gyalogság is fedezett. Rohamuk az erős tüzérségi tűzben összeomlott, Bujanovics ezredes súlyosan megsebesült. Az ellenséges ágyúk közé behatolt, azonban lefegyverzett Krisztiányi hadnagyot pedig az olaszok le akarták szúrni. A szembenálló olasz 7. hadosztály parancsnoka, Nino Bixio tábornok, aki az olasz visszavonulást fedezte, ezt látva rögtön odarohant és megmentette a fiatal huszártiszt életét. Kardját az alábbi elismerő szavak kíséretében adta át: „Vegye vissza a kardját, mert megérdemli, hogy viselje!” Ez az epizód is ékesen bizonyítja, hogy a bátor ellenféllel szembeni lovagiasság a XIX. század háborúiban még a hadvezérek kelléktárába tartozott.

51

A custozzai csata 1866. június 24-én. Franz Kollarž litográfiája

52

Magyar huszárok olasz tüzérségi tűzben Custozzánál

53

Magyar huszár harca három olasz gyalogos ellen Custozzánál

54

12. A 24. honvéd lovasdandár rohama Stojanownál, 1914. augusztus 15.

Konfliktus

Első világháború

Időpont

1914.08.15.

Helyszín

Stojanow

Eredmény

Magyar győzelem Szemben álló felek

Magyar huszárok

Orosz csapatok

Parancsnokok Jóny László ezredes Szemben álló erők nagysága Egy honvéd lovasdandár

Egy lovasdandár és 3 gyalogos század

Veszteségek

A Nagy Háború első időszakában az orosz fronton végzett osztrák-magyar hadműveleti lovas felderítés során több nevezetes lovasrohamra is sor került. Azok sorából is kiemelkedik a legelső, a 11. honvéd lovashadosztály Jóny László ezredes vezette 24. lovasdandárja (az 5. és 9. huszárezred) által 1914. augusztus 15-én az Ausztria-Magyarország határán fekvő Stojanownál, az ellenséges orosz lovasság (a 7. lovashadosztály egy dandárja) és tüzérséggel támogatott gyalogság (a 17. gyaloghadosztály 3 százada) ellen végrehajtott lovasrohama. Jóny ezredes a kassai 5. és marosvásárhelyi 9. honvéd huszárezrednek a Stojanowtól északnyugatra elterülő erdőben tartózkodó két-két századát az erdő délnyugati szélén felfejlődött orosz csapatok elleni, tűztámogatás nélküli (a dandár nem rendelkezett saját tüzérséggel) arctámadásra utasította. Az 5. huszárezred II., a 9. huszárezred I. osztálya rajvonalban áthatolt az erdőn, majd délután 6 órakor az ellenségtől mintegy 1000 méter távolságra, nyílt terepen, emelkedőn felfelé indította meg a rohamát. A két kassai huszárszázad a velük szemben álló 3 orosz géppuska és a gyalogság, a két marosvásárhelyi huszárszázad pedig a rájuk tüzelő 4 orosz löveg ellen támadt. A példátlan vitézségükért az ellenségtől a „vörös ördögök” elnevezést kapott magyar huszárok fergeteges és mindent elsöprő rohamát sem a géppuskák és a tüzérség tüze, sem az oldalukba tüzelő orosz gyalogság, sem pedig az erdőből ellenük rohamhoz fejlődő három orosz lovas század nem tudta feltartóztatni. A cáriak nem számítottak arra,

55

hogy tüzérségi és gyorstüzelő fegyvereikkel szemben, nyílt és enyhén emelkedő terepen egy lovascsoport képes lesz áttörni arcvonalukat, megcáfolva a szabályosan végrehajtott lovasroham lehetetlenségéről alkotott elképzeléseiket. Amikor a huszárok 400 méterre megközelítették az orosz állásokat és a rohamozókra irányuló ellenséges tűz a leghatékonyabb lett volna, a cári tüzérek és a gyalogság elvesztette a fejét, beszüntette a tüzelést és menekülni kezdett. A huszárok az orosz géppuskásokat és tüzéreket egyszerűen legázolták, majd kardélre hányták. A huszárok már-már teljes győzelmet arattak, amikor hátulról, egy ismeretlen okból felhangzó gyülekező jelre egy részük visszafordult. A zavart kihasználva, a huszárokat az erdő felől néhány friss orosz lovasszázad támadta meg, és véres kézitusa alakult ki, melyben a kozákokat megfutamították. A harctér és az orosz hadizsákmány (3 géppuska, 100 ló és hadifoglyok) végül a magyar lovasdandár kezén maradt, de súlyos árat kellett fizetni érte. A huszárok mindössze 15 percig tartó rohama és az azt követő lovas kézitusa során elszenvedett veszteségeiről nincsenek pontos kimutatások. A korabeli szemtanúk szerint az osztrák-magyar tisztek 30, a huszárlegénység 40 százalékos veszteséget szenvedtek halottakban és sebesültekben, azonkívül az orosz tüzérség eredményes működése következtében a dandár Stojanow településen összpontosult trénje is megsemmisült, míg az ütközetben részt vett orosz lovasok 1/3-a maradt halva a csatatéren.

56

57

A stojanowi huszárroham. Anton Hoffmann festménye

58

A 24. honvéd lovasdandár rohama Stojanownál, 1914. augusztus 15.

59

13. A 23. honvéd lovasdandár rohama Gorodoknál, 1914. augusztus 17.

Konfliktus

Első világháború

Időpont

1914.08.17.

Helyszín

Gorodok

Eredmény

Magyar vereség Szemben álló felek

Magyar huszárok

Orosz csapatok

Parancsnokok Froreich Ernő altábornagy

Zigalin tábornok

Szemben álló erők nagysága Egy lovashadosztály, egy lovasdandár, két gya- Egy lovashadosztály, 6 zászlóalj gyalogság, 14 logzászlóalj

ágyú

Veszteségek 475 halott, 650 ló, 3 ágyú

60 halott

Az első világháború kezdeti időszakában a Kövess-seregcsoportba tartozó, Froreich Ernő altábornagy vezette 5. honvéd lovashadosztály (19. és 23. lovasdandár, 1. és 8., 6. és 7. huszárezred) a császári és királyi 15. lovasdandárral és két gyalogzászlóaljjal megerősítve az orosz fronton zajló hadműveleti lovas felderítés során 1914. augusztus 16-án átkelt a Zbrucz határfolyón, azzal a céllal, hogy felderítse a térségben lévő orosz csapatok csoportosításait és akadályozza azok felvonulását. 1914. augusztus 17-én Gorodok irányába nyomult előre, ahol a Zigalin tábornok vezette 2. kombinált kozák hadosztály (28 lovasszázad, 10 géppuska, 14 ágyú, 6 zászlóaljnyi gyalogság) kiépített állásaiba ütközött. A honvéd hadosztály parancsnoka égett a vágytól, hogy augusztus 18-ára az osztrák-magyar uralkodó születésnapjára, seregteste győztes lovasrohamáról adhasson jelentést. Gorodok elé érve ezért Froreich altábornagy parancsot adott a támadásra, azonban a dandárok parancsnokaira bízta, hogy azt lóháton vagy gyalogosan hajtják végre. A 23. lovasdandár egészét parancsnoka, báró Zech Colbert ezredes a részben drótakadályok mögött beásott orosz csapatok ellen azonnali rohamra vezényelte, anélkül, hogy a településtől északra és délre található erdőkben települt orosz tüzérség és általában a szembenálló ellenség erejéről meggyőződött volna. A 23. honvéd lovasdandárt alkotó 6. zalaegerszegi és a 7. pápai huszárezred délután négy órakor a hullámos terepen halált megvető bátorsággal rontott rá az ellen60

ségre, de a lovasroham az orosz védelmi állások előtt, a heves ellenséges tüzérségi, géppuskaés puskatűzben összeomlott. A magyar huszárok nagy veszteségeket szenvedve, visszavonulásra kényszerültek. A 6. honvéd huszárezred négy százada megsemmisült, a 7. huszárezred betört ugyan az orosz gyalogság állásaiba, de maradványai hadifogságba estek. Az orosz parancsnok gratulált az elfogott huszároknak az általuk végrehajtott gyönyörű rohamhoz. A túlerőben lévő orosz csapatok csupán 60 főnyi veszteséget szenvedtek, ennek ellenére − részint a császári és királyi 15. lovasdandár (a 2. dragonyos és a 11. ulánusezred) Gorodok déli része elleni átkaroló támadása, részint pedig a honvéd huszárok merész lovasrohamának erkölcsi hatása alatt − mégis meghátráltak. Az 5. honvéd lovashadosztály visszavonulása az osztrák-magyar határ irányába éjszakáig tartott, a sötétedés után a csapatok a trénnel összekeveredtek, ráadásul Satanówhoz érve pánik tört ki, amelynek során felbomlott a rend, és az egyes csapatrészek az orosz üldöző lovasság nyugtalanító támadásától kísérve a sötétben tüzet nyitottak egymásra. A gorodoki csatában és az azt követő augusztus 18-án éjjel bekövetkezett satanovi kozák rajtaütés alatt a hadosztály elveszítette parancsnokát, 24 tisztjét, 450 főnyi legénységét és 650 lovát, 3 ágyúját és vonatának jelentős részét.

Huszárok felderítés közben. Garay Ákos akvarellje

61

Huszárroham. Angyal József vízfestménye

A 23. honvéd lovasdandár rohama Gorodoknál, 1914. augusztus 17.

62

63

14. Muhr Ottmár ezredes halála a limanowai csatában, 1914. december 11.

Konfliktus

Első világháború

Időpont

1914.12.11.

Helyszín

Limanowa

Eredmény

Osztrák-magyar győzelem Szemben álló felek

Magyar huszárok

Orosz gyalogság

Parancsnokok Muhr Ottmár ezredes

Leonyid Bielkowicz altábornagy

Szemben álló erők nagysága 250 fő

Egy gyaloghadosztály

Veszteségek 115 halott

1000 halott

1914 őszén a túlerőben lévő orosz haderő Galíciában végrehajtott offenzívája, − korabeli közkeletű elnevezéssel az „orosz gőzhenger” − elől az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregei a Kárpátokba és a Visztula folyó mögé vonultak vissza. A Radko Dimitrijev altábornagy által irányított orosz 3. hadsereg Krakkó irányába végrehajtott támadása Szilézia birtokba vételét célozta. A Kárpátokban az Alekszej Bruszilov tábornok vezette orosz 8. hadsereg harcolt, s mivel túlságosan eltávolodtak egymástól, közöttük egy 100 km-es hadműveleti rés tátongott. Az osztrák-magyar hadvezetés ebben a résben egy Neu Sandez irányába végrehajtandó ellentámadással akarta megállítani az orosz 3. hadsereg további előretörését. Az 1914. december 3-18. között lezajlott Limanova-Lapanow-i csata során a Josef Roth altábornagy vezette csoportosítás északon áttört az orosz 3. hadsereg balszárnyán, az osztrák-magyar jobbszárnyat alkotó, Limanowa térségébe vezényelt két osztrák-magyar lovashadosztály azonban az orosz 8. hadsereg Kárpátokból odairányított VIII. hadtestének túlerejű csapataiba ütközött, a lovasságot orosz oldaltámadás fenyegette, az egész hadművelet további sikere pedig annak helytállásától függött. 1914. december 8. és 11. között Limanowa közvetlen védelméért folyt a harc. A város körül harcoló csapatok parancsnoka december 10-től a 39. honvéd gyaloghadosztály élén álló livnói Hadfy Imre altábornagy volt. A Limanovától délkeletre húzódó Jabloniec magaslaton a

64

10. közös és a 11. honvéd lovashadosztály, valamint a Lengyel Légió és néhány honvéd század védekezett az orosz VIII. hadtest Leonyid Bielkowicz altábornagy vezette 15. gyaloghadosztályának támadásai ellen. December 11-én, a csata döntő napján a védelmi szakasz központi részén, a Jabloniec magaslaton a Limanowa-kaninai műút két oldalán található osztrák-magyar védőállásokat az oroszok hevesen támadták. A hajnalban a védők (a 10. közös és a 3. honvéd huszárezred) felváltására érkező Muhr Ottmár ezredes a 9. Nádasdy-huszárezred négy, valamint a 13. Jászkun-huszárezred két századával felkapaszkodott a magaslatra, majd a sűrű ködben és az ellenség heves géppuska- és puskatüzében a huszárokat támadásra vezette. Az alig 250 huszárból álló, mindenre elszánt harccsoport emberfeletti hősiességgel harcolt, a kialakult kézitusában sem maradt alul, annak ellenére, hogy a huszárok felszerelése közelharcra alkalmatlan volt. Szurony hiányában a karabélyuk tusájával, csizmájuk sarkantyús felével, nemritkán puszta kézzel küzdöttek. Jobban megállták helyüket sok gyalogos bakánál. Támadásuk sikerrel járt, a Jabloniecen található saját védőállásokat reggel 6 óra 15 perckor nagy véráldozatokkal megtartották, illetve visszafoglalták. Az ellenség a délelőtt folyamán még összesen 14 rohamot indított a magaslat elfoglalásáért, amelyeket a huszárok eredményesen visszavertek és megakadályozták az orosz áttörést. December 11-én délben az oroszok visszavonultak, több mint ezer, a harcokban elesett katonájukat hagyva hátra a csatamezőn. Az orosz meghátrálás oka a Kárpátokban küzdő osztrák-magyar 3. hadsereg Szurmay Sándor altábornagy által vezetett csoportjának előrenyomulása volt, ami miatt Bruszilov tábornok visszarendelte VIII. hadtestét. Osztrák-magyar részről Muhr Ottmár ezredes és még 12 tiszt, valamint több mint száz huszár áldozta életét. Hősies helytállásukkal és az orosz túlerővel szembeni önfeláldozásukkal jelentősen elősegítették a Monarchia egyik legfényesebb első világháborús diadalának kivívását. A limanowai tapasztalatok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az osztrák-magyar lovasság a következő évben szuronyt és gyalogsági ásót kapott.

65

A magyar huszárok és az orosz csapatok elhelyezkedése Limanowánál, 1914. december 11-én

66

Magyar huszárok közelharca az orosz gyalogsággal Limanowánál. Garay Ákos rajza

67

Muhr Ottmár halála. Meissl Ágost festménye után készült grafikai nyomat

68

69

15. A nyíregyházi 4. huszárezred rohama Mihajlovkánál, 1941. augusztus 15.

Konfliktus

Második világháború

Időpont

1941.08.15.

Helyszín

Mihajlovka

Eredmény

Magyar győzelem Szemben álló felek

M. kir. 4. huszárezred

164. szovjet lövészhadosztály

Parancsnokok Mikecz Kálmán őrnagy Szemben álló erők nagysága Egy huszárezred

Egy orosz lövészhadosztály részei

Veszteségek

A magyar lovasság utolsó jelentősebb lovasrohamaként a magyar gyorshadtest nyíregyházi 1. lovasdandárjába tartozó, szintén nyíregyházi „Hadik András„ 4. huszárezrednek az ukrajnai Mihajlovka közeli, 1941. augusztus 15-én végrehajtott nevezetes harccselekményét tartja számon a hadtörténetírás. A magyar huszároknak elsődlegesen a Nyikolajev városának elfoglalására és az ott védekező szovjet alakulatok bekerítésére előrenyomuló német és magyar csapattesteket kellett biztosítaniuk. Az Ingul patak mentén tevékenykedő 1. lovasdandárbeli alakulatok feladata az volt, hogy keleti irányban történő biztosítás mellett a német 16. páncéloshadosztály 79. gépkocsizó lövészezrede oldalába, illetőleg hátába került szovjet erőket (a szovjet 18. hadsereg 17. hadtestének 164. lövészhadosztálya utóvédjei) derítsék fel, továbbá egy dél-délnyugati irányú előrenyomulással törjék meg azok ellenállását és szórják szét azokat, azzal segítsék elő a német „Adolf Hitler” SS motorizált hadosztály egy csoportjának előrejutását, amelynek támadása a felrobbantott hidak okozta átkelési nehézségek miatt elakadt. A 4. huszárezred elsőként egy felderítő osztagát, majd a déli óráktól két harccsoportban az összes kötelékét harcba vetette. Az emlékezetes lovasroham Mikecz Kálmán őrnagy (a 4. huszárezred 2. osztályának parancsnoka) harccsoportjához fűződik. E harccsoportnak a Nyikolajevbe tartó vasútvonaltól nyugatra eső területen, Mihajlovka és Grejga irányában kel-

70

lett előretörnie. Az említett vasútvonaltól négy kilométerre nyugatra húzódó terepszakaszt kellett elfoglalnia, ezáltal a szovjet csapatok esetleges, Ingulon át északkelet felé történő kitörését megakadályoznia. A huszárkötelékek nyílt, könnyen áttekinthető terepen, folyamatos ellenséges tüzérségi és aknavetőtűzben, lángoló gabonatáblák között, tikkasztó hőségben bocsátkoztak harcba. A 4. huszárezred a német 79. gépkocsizó lövészezred oldalába támadó, a vasúti töltés mellett magát beásott szovjet erőket (164. lövészhadosztály utóvédjei) rohamával sikeresen visszavetette, az orosz gyalogságot megfutamította, Nyikolajevet pedig elfoglalta. (A kétoldalú veszteségekről sajnos nem állnak rendelkezésre korabeli források.) A sikeres roham végrehajtását követően a magyar lovasdandár csapatait a Dnyeper folyó védelmére rendelték és csak 1941. október 10-én vonták ki magyar kérésre a további harcokból.

Magyar huszár hű társával az orosz fronton 1941-ben

71

Magyar huszárok menetben, 1941 nyarán

A 4. honvéd huszárezred lovasrohama, 1941. augusztus 15-én Mihajlovkánál

72

Vitéz nemes Mikecz Kálmán huszárezredes, az 1941. augusztus 15-i mihajlovkai huszárroham hőse

73

Források a huszár hőstettekhez Magyar huszárok a schmalkaldeni háborúban (1546-47) „Ferdinánd seregei október 23-kán lépték át a cseh-szász határt (…) s velük együtt a gyors lóvá magyar huszárok hosszú lándzsáikkal, háromszög alakú testhosszaságú pajzsaikkal, melyek csúcsos vége volt felül s melyek különféle színűre lévén befestve, a lándzsák apró lobogóival együtt kellemes látványt nyújtottak a szemlélőnek. A lándzsán kívül görbe kardot, fokost vagy buzogányt viseltek; kurta szárú csizmáik szélesen vasalva voltak, hatalmas sarkantyúkkal hosszú redős ruhájuk alatt, mely bokáig ért, pánczélt csak elvétve viselt közülök egyikmásik. A benyomás, melyet az addig nem ismert katonaság, mely gyors lovain ott termett, a hol nem is gondolták, a még nem látott fegyverzet, az idegenszerű öltözet s a mesésnek látszó harczmód a föld népére s a szász harczosokra tett, — megdöbbentő volt; bennük látta a városi polgár s a környékbeli paraszt Góg és Mágog irtózatos népét, isten amaz ostorait újra fölelevenedni, melyekkel papjai a szószékről régóta fenyegették, hogy bűneit hagyja el s a javulás útjára térjen; ha maga a török (… ) rontott volna a határra, nem lett volna nagyobb az ijedség, a mint a mendemonda csakugyan azt is kiszámította, hogy hetven valóságos pogánylelkű született török volt huszárjaink között. Ez az adorfi útközet s egyáltalán huszáraink magokviselete az egész háború alatt, jó hírüket s becsületüket megalapította. Egykorú följegyzések, most becses történelmi források pontosan leírják fegyverzetüket, ruhájokat, harczi szokásaikat; kitűnő katonák és államférfiak vetélkednek egyszerű laicus emberekkel a huszárok dicsőítésében ; egyik azt mondja, hogy a huszárság a legkitűnőbb lovasság az egész világon, (…), a másik azt állítja, hogy nem képzelhető oly esély a hadviselésben, melynél a huszárnak hasznát ne lehetne venni, akár sík földön, akár valami erődített hely megszállásánál; a harmadik s a többi legjobb meggyőződése szerint vitatja, hogy a számaránytalanság ellenére V. Károly egész hadjárata alatt minden fegyveres népe közt a magyar huszároknak köszönhet legtöbbet. És e túlságosnak látszó dicséretet a huszárok meg is érdemlik; nem mintha valami emberfölötti erővel tűntek volna ki a többi katonaság közül, nem mintha valami titkos boszorkánysággal, bűvös csodaerővel fölruházva egy-egy János vitéz lett volna köztök valamennyi: véghetlen előnye e magyar lovas csapatoknak a nehéz német lovasság s a könnyűnek szintén nem mondható zsoldosok a Landsknecht-ek fölött, mint hatszáz s több évvel azelőtt, a gyors lovakban, a gyors mozdulatokban, a könnyű fegyverzetben s a szétszórt csatározás módszerében rejlett. S ha pl. az olasz és egyéb részben szintén könnyű lovasságnál is nagyobb haszonnal voltak alkalmazhatók, azt a törökkel való ellenséges érintkezéseknek s annak köszönhették, hogy épen a török elleni folytonos háborúkban Magyarországon, Középeurópa akkori nagy hadi iskolájában tanúlták mesterségüket.” (Károlyi Árpád: Magyar huszárok a schmalkaldi háborúban. Századok, 1877. XI. 647–648. o.) Egy pécsi magyar huszár, Luka József fogta el a menekülő ellenséges fővezért a háborút eldöntő mühlbergi csata (1547. április 24) után, amiről Károlyi Árpád így ír: „A menekülő szász választófejedelmet Nyáry Ferencz egy jó huszárja, Luka József érte utól; a szerencsétlen fejedelem férfiasan védte magát, sőt támadott, úgy hogy a huszár, ki eleintén kiméi, te őt, kénytelen volt rajta sebet ejteni (egyet a nyakán, másikat bal arczán): mikor több olasz és spanyol fegyveres, majd egy fiatal német nemes érkezett a viadal színhelyére s az utóbbi megadásra szólítá föl a fejedelmet. Lova egy spanyolé lett; két gyűrűjét megadás jeléül saját maga adta át a német lovagnak, ezüst tőrét s kardjának ezüst vert hüvelyét Luka Józsefnek. Midőn Alba elé vezették a fogoly János Frigyes úgy áll, hogy megadni magát a fejedelem 74

csak a német lovagnak akarta, de a ki tulajdonkép utolérte s elfogta az a magyar huszár volt s a császár is e értelemben döntött, mert Lukát aranyos vitézzé ütötte s arany-lánczczal ajándékozta meg.” (Károlyi Árpád: Magyar huszárok a schmalkaldi háborúban. Századok, 1877. XI. 849. o.) Zrínyi Miklós felégeti az eszéki hidat (1664. február 1-4.) Az eszéki híd felégetéséről, így számol be a szemtanú Esterházy Pál: „A következő napon tehát ágyúinkkal támadtuk a várat [Pécs várát], de csak kevés kárt okoztunk, mivel az ágyúk nem voltak elég nagyok. Ennek láttára Zrínyi, megértve, hogy elég hos-szú lesz a vár ostroma, Pécsett hagyta egész gyalogságát, s körülbelül ötezer lovast véve maga mellé, Siklós felé tartott. És midőn út közben megtudtuk, hogy a legközelebbi, Szalánta nevű faluban kétezer tatár és török tölti az éjszakát, gyors vágtában a falura rohantunk, s okvetlenül nagy sikert arattunk volna, ha a siklósi török ágyúszóval nem adott volna nekik jelt a menekülésre. A faluba érve tehát csak az ellenség nyomát találtuk, semmi mást, és mert sűrű, sötét éjszaka volt, üldözésükre sem nyílt lehetőség. Felgyújtottuk tehát a falut és tovább vonultunk, s a szomszéd erdőben töltöttük az egész éjszakát. Mikor tehát megvirradt, Siklós és Baranya mellett elvonulva, egyenesen Eszék felé indítottuk a tábort. És január utolsó napján megpillantottuk Dráva török váracskát, amelyet az eszéki híd végénél annak védelmére építettek. Azután, hogy ezt nagyhirtelen bevettük, a törököket pedig lekaszaboltuk, végre elfoglaltuk ezt a híres-nevezetes hidat. (…) Február elsején tehát ráléptünk ama méltán csodálatot érdemlő eszéki hídra; ugyanis tizenkét láb széles volt, s amint magam kimértem, nyolcezer-háromszáz-harmincöt láb hosszú, valóban bámulatos munka, oly remekül megalkotva, hogy meg egy véletlenül leejtett aprópénz sem került volna a híd alá, mivel nem sajnálva a faradságot, hajszálnyi hasadék nélkül illesztették össze a gerendákat. A hidat szelességében nyolc, szinte kő tömörségű oszlop tartotta, és hasonló oszlopok követtek egymást minden ölnyi távolságban, hosszanti irányban is. Sokáig tanácskoztunk, hogy ezt a szerkezetet ilyen kis sereg hogyan tudná szétrombolni, mivel nem kis veszélyt jelentett a késlekedés. Végül is az volt a határozat, hogy rakjunk tüzet a híd alatt, s úgy égessük el - amit fáradhatatlan munkával két nap alatt el is végeztünk. Nádat kerítettünk ugyanis, amit bőségesen adott nekünk az Isten, s felülről beborítottuk vele az egész hidat, sőt alsó részét is teletömködtük, s oldalába is mindenütt nádat dugdostunk, majd végül alulról meggyújtva a hidat Plútónak áldoztuk. Két teljes napon át és két éjszaka szünet nélkül keményen dolgoztunk, és végre az egész szerkezetet Isten segítségével porrá égettük. Ha ugyanis nem lett volna olyan nagy bőségben nád, kétségkívül semmit sem végezhettünk volna. Azonkívül mindenütt annyira szilárdan állt a jég, hogy mindenki nyugodtan járkálhatott rajta, sőt még szél is kerekedett, olyan heves, hogy bámulva néztük, amint a híd szinte egy perc alatt elhamvadt. Borzalmas látvány volt, midőn éjszaka szemléltük ezt az oly sokezer lépés hosszúságú, meggyújtott fáklyaként égő hidat, mint valami ránk szakadó ördögi látomást. Bámulatos azonkívül és valóban csak az isteni gondviselésnek tulajdonítható, hogy bár amíg a hidat felgyújtottuk, Eszek felöl a barbárok állandó ágyútűz alatt tartottak bennünket, es bár szinte minden pillanatban ágyúgolyók között forgolódtunk, mindnyájunk közül csak egy valaki sérült meg. Ki kételkedik abban, hogy mindez különleges isteni gondviselés folytan történt? Miután tehát a hidat porrá égettük, a következő napon a visszatérésre készülődtünk, s felégetve a váracskát is, Siklós felé tartottunk, de előbb még felgyújtottuk a korábban elfoglalt Baranya várát is.” (Esterházy Pál: Mars Hungaricus. Bp. 1989. 144–146. o.)

75

Bornemissza János kuruc csapata elfogja Maximilian Starhemberg császári tábornokot (1708. február 15.) „Starhemberg Miksa gróf, – aki mellesleg mondván, igen elbízott, kemény ember vala, – a császártól Bécsben átvevé kineveztetési okmányát, s a kincstárból tetemes összeg pénzt, a hadak kifizetésére; s azzal 1708. február elején alá indúla Pozsonyba, hogy a hadak vezényletét ténylegesen általvenné. Pozsonyban nem sokáig késett; dolgainak rendbevételével NagySzombatba készüle. Figyelmeztették őt: nagyszámú katonai fedezet nélkül útra ne induljon, mert bár a Csallóközben és az Alsó-Vág innenső felén a császáriak feküsznek: mindazonáltal egyes merész kurucz csapatok minden untalan keresztül csapkodnak, úgy, hogy miattok az utazás sohasem biztos. Starhemberg, ki az ellenfél iránt kicsinylést akara mutatni, megvetőleg válaszolá: „hogy ő mit sem fél az efféle lurkóktól!” Ezzel hadi főpénztárokával együtt február 16.-án reggel hintója veté magát, s 20–25 lovas német kiséretében megindula nagy magaelbíztában… Bottyán tábornok (….) Nyitrán február 15.-én kiválaszta egy igen bátor és ügyes huszárőrmestert a Galánthai Balogh István ezeréből, hogy a Vágon átalküldje Pozsony és NagySzombat tájára, – biztos tudósításokat szerzendő a németek hadállásairól. – Bornemissza János – így hitták az őrmestert – jól ismeré azon vidéket, minthogy réthei, pozsonymegyei születésű vala s katonái is mind e tájiak valának. Midőn megkapá a tábornok parancsát, Kolinovics szerint 14, Szluha Ferenc szerint 23–24 elszánt legénnyel még azon éjjel megindula. A Vágon és a németek hadvonalán szerencsésen általvergődött. A pozsony–nagyszombati országútban Szencz, Sárfő és Boldogfalva között akkor valami csepőtés, bokros hely létezett, talán ma is megvan még. Bornemissza reggelre ezen bokros helyet elérvén, a berekben állítá fel embereit. – Egyszerre hintó közeledik 20–25 főnyi vasasnémetből álló kisérettel. Bornemissza jelt ád harckész embereinek; ezek egyszerre előtörnek leshelyeikből, s nagy tűzzel rárohannak a kiséretre, egyszersmind a hintós lovak istrángjait kardjaikkal elvagdalják. A hintóban a császári hadak főgenerálisa, gróf Starhemberg Miksa ült, amit azonban a kuruczok még ekkor természetesen nem tudtak. A kiséret védé urát, ahogy tőle kitelt, de a kurucok mind jó válogatott vitézek valának: néhány perc alatt lekaszabolták őket, ötnek kivételével aki megadá magát; el sem futhatott a serénylovú magyarok elől. Bornemisszának Fekete Mihály nevű közvitéze maga 4 németet vágott le, mint a különben labancérzelmű Kolinovics vallja. A hintó ajtajához legelőször Végh János nevű kuruc közvitéz férkőzék; a küzdelem zajára Starhemberg megragadta s lövésre készen tartá pisztolyát. Amint Végh az ajtót ki akarja vala nyitni, Starhemberg kitüzelt reá, de Végh a lövés pillanatában elég ügyes volt, a kitartott pisztoly végét kardjával annyira felvágni, hogy a golyó melle helyett kalpagját hordá keresztül, bár üstöke táján fejét is megsértette. Erre Végh kirántá a kocsiból és lefegyverzé Starhemberget s a pénztárnokot. Míg a többiek – kik közül egy Rácz Miksa nevű, komáromi labanczból kuruccá lett kóborlót ismerünk – a hintó motozásához fogának: Bornemissza, Szenczi Lányi János, Mészáros Mátyás, Karácsony Ferenc és még néhány más kuruc a csalitba vitték foglyaikat, s elkezdték vallatni. Starhemberg konokul tagadta kilétét, tagadták félrevitt és külön vallatott alattvalót is. Ekkor oda érkezik vérző fejével, átlőtt kalpagjával Végh János és kapott sebe miatt feldühödten – arculütötte a császári hadak főgenerálisát, – a kuruc közlegény. Sőt sebe vérdíja fejében Starhembergnek drága zsebóráját is elvevé. A főpénztárnok azonban, s Miksa gróf komornyikja, kiket agyonlövéssel fenyegettek, ha meg nem vallják uruk kilétét, végre engednek félelmöknek s megmondák Bornemisszáéknak; hogy az elfogott és Végh által oly gonoszul traktált egyéniség nem más, mint gróf Starhemberg Miksa, a főtábornok.„A kurucok megörülvén a jó szerencsének, ottan közakarattal elhatározák, hogy megvetve éltök minden veszedelmét: Starhemberget, akármiként, de elviszik – keresztül saját hadvonalain – Nyitrára Bottyánnak. Ha kell, karddal vágnak útat magukra, elhullanak mellette – de még sem bocsát76

ják ki markaik közül. – Lovuk elég volt: saját paripáikon kívül a levagdalt németek lovai, s a hintó fogata, mind rendelkezésökre állának. A főpénztárnokot, a komornyikot s az 5 megmaradt németet tehát fegyvertelenül felültették egy-egy vasas-német lóra, Starhemberg alá azonban saját könnyű magyar paripáik egyik legjobbikát adták, hogy üldöztetés esetében lova lassúsága miatt a császáriak utol ne érhessék. Gondolkodásra nem sok idő volt, mert attól tarthattak, hogy a megrohanáskor váltott lövések hallatára a szomszéd falvakból német hadak, vagy őrjáratok fognak jelentkezni. A kocsiból azért a hadipénztár tartalmának megtalált részét magukhoz vévén, ügetés-nyargalvást elindulának. Starhemberget közrevették; egyik oldalról egy kuruc kivont hegyes tőrrel, másik oldalról pedig egy másik, felvont karabéllyal lovagolt mellette; tudtára adák, hogy a legkisebb segélykiáltásra vagy jelre – azonnal halálfia. Igy nyargaltak tovább, mindenütt német hadakkal rakott falvakon át. Először Sárfőre érének, onnan Német-Gurab mellett el, s a puszta-födémesi nemesfalun keresztül, hol a házakban sok német katona dorbézola. Innét Vizkeletre mentenek, mely faluban egy császári hadnagy állomásozék 50 katonájával. Ezen hadnagy éppen elküldött volt egy leányt egy nagy kancsóval a korcsomára, borért. A kurucok aztán utcán végig-vágtatván, találkoznak a leánnyal, amint a bort hozza. És Bornemissza úgylátszik nem volt bor nem issza; amint az öblös kancsót megpillantá, kedve kerekedék a jó fogásra az áldomást meginni. – ott az ellenséges hadak közepette. A vakmerő kuruc csapat megállott, megállítá s kikérdezé a leányt és az összecsoportosult falubelieket, s azzal ott a nyilt utcán megivák a német hadnagy borát, nemcsak hanem vakmerőségüket még azzal akarák tetézni, hogy a hadnagyot is elfogják, és magukkal vigyék. A falubeliek azonban – mint akik a hadnagy ottlétét megmondták – elkezdének nekik rimánkodni-reménkedni: az Istenért ne tegyék, mert a császáriak a hadnagy följelentéséért ő rajtuk állanak boszút, prédára vetik porrá égetik helységüket. A kurucok meghallgaták őket s kinyargaltak Vizkeletből. Szerencsésen keresztülvágták magukat a Dudvág hídja elé állított császári őrségen, s azzal sólyomást vágtattak odább. A Vág partját elérve, Farkasd és Negyed között holmi halászbárkákra tőnek szert; ezen Starhemberggel együtt, egy részük által kele, lovaikat a vízben a csónak után úsztatván. Midőn ladikjok ismét visszament a többiekért, s ezek belerakodának: az üldöző császáriak zúgása már közelről hallatszék. A Dudvágnál szétugrasztott őrség lármájára ugyanis a császári hadak mindenünnen egybesereglének, s a hírre, hogy Starhemberg fogva van: egész lovas osztályok vágtattak a Vág felé, a kuruc csapat után. A csónak másodszori útjában még a Vág közepéig sem ér vala: amikor 500 német és ugyanannyi rác lovas már a folyam jobb partjához érkezett s tüzelni akart a kurucokra. Ezek azonban feltalálták magukat: Starhemberg szívének kardot szegezve, kényszeríték őt: kiáltson át a tulsó partra, s parancsolja meg tábornoki tekintélyével a császáriaknak, hogy ne lőjjenek; egyszersmind őt állíták legszélről, hogy a lövéseknek leginkább ki legyen téve. Miksa gróf át is kiáltott vezényelvén, hogy karabélyaikat eresszék le s ne lőjjenek, hisz saját tábornokjokat lőnek meg legelébb. – Azok belátták, hogy a dolog csakugyan így áll s engedelmeskedének. A csónak, ott szemeik előtt, bántatlanul balpartra érkezett. Most a kurucok együtt lévén, újra lóra kaptak s vivék foglyaikat az előbbi rendben. De okuk volt amiatt aggodniok, hogy a felvert németség valahol kompokat kerít s tömegesen utánok jő. Oly gyorsan iramodtak tehát, amint csak birták már kissé megfáradt paripáik. Továbbá, hogy a netalán átköltöző császáriak nyomukat veszítsék: neki nyargalának a sűrű nádasoknak, mocsároknak, s ezek tekervényes utain, gázlón haladtak sokáig, a tájat, járást jól ismerők. Hideg tél révén, át meg át fáztak s áztak, mert olykor derékig kelle a vizekben úszniok, gázolniok. Végtére, midőn már jó távol, biztosabban érezték magukat, s mind maguknak, mind lovaiknak okvetlenül kelle némi pihenés: valami félreeső fűzfa-berkes helyen megállapodának s tüzet raktak szárítkozni, melegedni. Nyavalyás Starhemberg, aki az ily kemény strapációt, az ilyen kurucos lovaglást (Sárfőtől idáig többet 10 mérföldnél, egy végtében) és magyar nyergen való ülést nem szokta vala meg: nagyon rosszúl, megtörtnek érzé magát. Midőn a tűz már javában lobogna ő is le akara tehát szállani nyergéből, – fáradt, vizes tagjait nyugosztalni, melenget-

77

ni. Ama haragos Végh János azonban, aki sebe miatt Starhembergre még mindig dühös volt: odaugrék s visszatartóztatta őt nyergében, sőt széles fringiája lapjával nagyokat csapkodott a főtábornok grófi hátára. És a büszke gróf mindezt megalázva tűrni kényteleníttetett, azoktól a lenézett „lurkóktól”. A vakmerő kuruc csapat kalandos vállalatáról még aznap éjjel szerencsésen megérkezett foglyaival Nyitrára. Huszonnégy óra alatt Nyitráról Szenczig, s innét Negyeden át meg vissza: legalább 20 mérföldet bejártak. Ez a kuruc serénység. Megérkeztükkor képzelhetni mily nagy lőn az öröm Nyitrán. Starhemberget átadták Bottyánnak, ki azonnal gyorsfutárokat indított az örömhírrel Kassára a fejedelemhez és Bajmócra Bercsényihez. Foglyával Bottyán, mint nemesjellemű ember, rangjához illően bánt; kényelmes lakást rendele számára a várban és saját asztalához ülteté. Sőt megérkeztekor lakomát is csapott. Ugyanis másnapra fényes ebédre hívatta meg Bottyán Bornemisszát valamennyi emberével együtt, akik a szerencsés expeditióban részt vettenek; és vitézségüket, serénységüket jutalmazni akarván, amellett, hogy hópénzeiket megkettőztette: saját tábornoki asztalához ülteté ez altiszteket s közlegényeket. Aki ismeri a magyar katona természetét, tudja mily nagyra becsülhették a közemberek ezen megtiszteltetést. Ily tapintatos apróságok által nyeré meg Bottyán annyira a katonaság szeretetét.” (Thaly Kálmán: Bottyán János, történeti életrajz a kuruczvilág hadjárataival. Pest, 1865. 195– 202. o.) Hadik András berlini portyája (1757. október 10-23.) Hadik András altábornagy utasítása 1757 októberében a poroszországi Brandenburg tartományba bevonuló csapatok magatartására: „1. Minthogy ez alkalommal nemcsak a szembenálló csapatoktól, hanem a lakosságtól se várható más, mint ellenséges fogadtatás, ezért a hadicikkelyekben megszabott büntetés terhe mellett sem nappal, sem éjjel, senki nem hagyhatja el a csapatát és a helyes óvintézkedések ellen fellázadó gondatlanság az elöljárók által minden elnézés nélkül toroltassék meg. 2. Ezért a csapatok minden időben éberek és elővigyázatosak, az első parancsra vagy riadóra készek, kötelességük teljesítésében készségesek és elöljáróik iránt feltétlenül engedelmesek legyenek. 3. Ezért minden század- vagy csapatparancsnok a menet alatt ügyeljen arra, hogy alárendeltjei egymástól el nem szakadva, együtt meneteljenek, az élen haladót kedvvel kövessék és mindenkor olyan magatartást tanúsítsanak, hogy az első jeladásra csatarendbe lehessen őket állítani. Ha az elsők túlságosan gyorsan haladnak, csapatról csapatra előre kell ezt adni, semmi estre sem szabad azonban a legénység kimerítésével utánuk szaladni, kivéve, ha erre sürgető körülmények kényszerítenek. Ha éjszaka kell menetelni, akkor a tiszt urak a legénység soraiban meneteljenek, hogy a legénységet a zárt menetben jobban meg tudják tartani és minden eltévelyedést megelőzhessenek. 4. Minden, a tisztességes ellenfelek között nem szokásos cselekedet, mint: az Isten házának meggyalázása, egyházi személyek becsmérlése, a vallás szidalmazása (ami csak a fegyvereink iránti gyűlöletet szítja), éltes személyekkel szembeni durva és zabolátlan viselkedés, a nők megbecstelenítése, a fegyvertelen lakosokra fegyverrel való támadás, hasznos berendezések önkényes tönkretevése, fosztogatás, községek és egyes házak lerombolása vagy felégetése, röviden tehát minden tisztességtelen önkényeskedés a legsúlyosabb büntetés terhe mellett kerülendő. 5. Minden királyi vagy a porosz hercegek birtokában lévő kastély és egyéb épület sértetlenül hagyandó és a tisztek által minden erőszakos betöréstől a leggondosabban megóvandó. 6. Ezzel szemben, ha valahol egy vagy más polgári lakosnak eszébe jutna fegyveresen ellenállni, ezeket fegyveres ellenségként kell tekinteni és kezelni. 78

7. Ami az élelmezést illeti, a Tekintetes Csapattestek legyenek irántam bizalommal, hogy ellenszolgáltatás nélküli élelmezésükről gondoskodni fogok es ami jogosult, a megfelelő rendben kiutalom. 8. Senki ne merészkedjék pénzt kizsarolni. A hadisarc beszedése a Legfelsőbb Uralkodónő részére általam intéztetik. 9. Az összes tiszt uraktól a legnagyobb fegyelem fenntartását (amely nélkül a hadsereg nem létezhet), és az alárendeltektől a kötelességszerű engedelmességet megbízható módon elvárom. Ezzel szemben számukra a jelenlegi és még előttük álló (azonban senki erejét meg nem haladó) fáradalmakat minden lehető jutalmazás által egészen elviselhetővé és kellemessé igyekszem tenni.” (Farkas Gyöngyi szerk.: Mária Terézia hadvezére. Hadik András Hadtörténelmi Levéltárban őrzött iratainak levéltári segédlete. Budapest, 2002. 446. o.)

Simonyi József ezredes haditette 1809. július 6-án Nagy Pál, Simonyi kortárs életrajz-írója így foglalja össze haditettét: „Simonyi….az ármádiátul azt a kemény parancsolatot vette, hogy a nagy ország úton a Tája [Thaya] vizén lévő hidat a’ míg lehet oltalmazza, mellyek véghez vitelére; kormánja [parancsnoksága] alá még egy bataliom [zászlóalj] gyalogság; egy kompánia Pionerek [egy század utász] (hidakat, s más tábori szereket csináló sereg) és hat ágyúk adattak. Simonyi e szerencséltetéssel élvén, azonnal ágyúit a gyalogsággal jól elfészkelvén, lovasságát a Nicolspurgi [Nikolsburg] útra állította; és midőn 10-én reggel allig világosodtakor posztyait vissza veretni, és Davoust [Davout] Franczia Marschalt a Brüni úton jönni látná, két két száz tötéssel készült ágyúiból olly földet remegtető tüzellést adott; hogy Davoust 30. ezer emberből álló serege, az egész Austriai ármádiát itten lenni gondolván, dühösséggel alább hagyna. Simonyinek ezen rettenetes lövöldöztetésére, a szomszédságban álló Herczeg Rosenberg tüzessen kérdi; ki a Commandérozó? [parancsnok] és micsoda hallatlan lárma ez? mellyre Simonyi írásban kapott parancsolttyát elő mutatván; azonnal az Herczeg, Simonyinak tett helyes rendeléseit nem csak helyben hagyta, de e reá bízott fontos dolog végbe vitelére bátorítván…szolgálatja meghatalmazottságát… a Generál stábtúl [vezérkar] írásban kiadattni rendelte.” „Azonban midőn az ellenség a’ a kint álló strázsák között kis puskázások mellett, délután két óráig helyébűl meg sem mozdúlna, Simonyi az Hidat Pionerek által száraz fákkal, puska porral és rakétákkal készitettné; egyszerre a lovasság felüll, a gyalogság fegyverben áll, és az hidnak indul: mellyre Simonyi az hidat (nem gondolván papiros módján tűzben borulni) meggyujtatta, hol embereivel maga is olly kemény tűzben ment által, hogy nem csak a lovas ruhája, de haja szemöldöke is megperzselődne”. (Nagy Pál: Vitézvári Báró Simonyi József herczeg hessen Homburg magyar lovas regement híres ezredes kapitánnyának példás élete leírása…. Pest, 1819. 116-118. o.) A Nádor-huszárok (12. huszárezred) hazatérése 1848-49-ben Körözés Virág Gedeon cs. kir. huszár hadnagy ellen, aki a Nádor huszároknál szolgált Csehországban és szakaszával megszökött: „Született 1823. május 11. Kunszentmiklós, Magyarország. Nőtlen, református. Középerős, gesztenyebarna haj és szemöldök, rövidre nyírt bajusz ó, tömpe orr és, kék szem, hosszúkás

79

arc, bal arcán kis anyajegy, a németen kívül magyarul és latinul beszél és ír. A szökés gyanítható oka: hazaszeretet.” (Csoóri Sándor-Sára Sándor: 80 huszár. Budapest, 1980. 28-29. o.) A Rigyitsky Sándor alezredes vezette 1. huszárezred rohama Villafrancánál (1866. június 24.) „Az 1. huszárezred, amelyet a csata napján Rigyitsky Sándor alezredes vezetett, június 24-én hajnali négy óra tájban a Pulz-féle lovasdandár kötelékében kezdte meg előnyomulását, hogy feltartóztassa a mieink balszárnya felé előnyomuló ellenséges dandárt, amely Villafranca táján mutatkozott. A rendben előnyomuló ezredet kezdetben erős ellenséges tüzérségi tűz fogadta, majd néhány ellenséges lovasszázad akarta feltartóztatni, de eredmény nélkül. Ezután az előreküldött járőrök csakhamar megállapították, hogy erősebb ellenséges gyalogság közeledik, amelynek élén harcedzett bersaglieri csapatok vannak. Rigyitsky alezredes nem sokat tétovázott, bár a sűrű cserjékkel és szőlőkertekkel fedett terep nem sokat kedvezett a lovasrohamnak, s talán tanácsosabb lett volna kitérni az erős ellenséges gyalogoszlop elől, vagy lóról szállva tűzzel fogadni. De erre a magyar huszárok egy pillanatig sem gondoltak, hanem a rohamra indító parancsot kitörő lelkesedéssel fogadták, s „rajta, rajta” csatakiáltással mint a fergeteg rontottak a bersaglieriekre. Iramukat nemcsak a bokrok nehezítették meg, hanem a küzdelem színhelyének egyik részén olyan nagy kőrakások és sziklatömbök, amelyek mögül biztos fedezékekből hevesen tüzeltek az olaszok a vadul vágtató huszárjainkra. A lendületes roham mégis hamarosan áttörte az ellenség első harcvonalát, ami mögött már rendezettebb, négyszögekbe (Quarrée) alakult gyalogság ércfalként előremeredő szuronyerdeje következett. Ámde a lendületbe jött huszárokat mi sem tartóztathatta fel, a négyszögek sarkait hamarosan legázolták, az előremeredő szuronyos puskákat kardcsapásaikkal összetörték, mire a négyszögek felbomlottak és így a huszárok tovább vágtathattak. A nagy zűrzavarban azonban váratlanul erősebb ellenséges lovasosztag tűnt fel a huszárok jobbszárnya mögött. Erre Rigyitsky alezredes parancsára egy erősebb osztag azonnal odakanyarodott, s elűzte az ellenséget. Amikor a huszárok már mindent legázoltak, alezredesük összegyűjtötte vitéz harcosait, s lassan Villafranca felé vonult. Bár hátuk mögött hatalmas ellenséges gyalogság és tüzérség mutatkozott, ez a huszárok vissza-vissza vágtató utóvédjének bátorságától megriasztva, nem mert támadni, úgyhogy az ezred este hat órakor Villafranca alatt ki akarta pihenni fáradalmait. A pihenő azonban nem sokáig tarthatott, mert amikor Rigyitsky észrevette a megvert ellenség elvonulását, három és fél századdal újból az olasz hadoszlopra vetette magát, s an-nyira megriasztotta, hogy a huszárok közeledtére az olaszok fegyvereiket eldobták, s mintegy nyolcszázan megadták magukat. E bomlás láttára Rigyitsky alezredes egyik főhadnagyát, mint hadikövetet, azzal az üzenettel küldötte Villafrancába Bixio olasz dandárparancsnokhoz, hogy adja meg magát a vele levő csapatokkal együtt. Bixio, aki utolsó tartalékával Villafrancát akarta védelmezni, udvariasan elutasította a felszólítást. Erre Rigyitsky újból előrerugtatott századával, mire Bixio az éjjeli órákban kiürítette Villafrancát. E gyönyörű haditettért és ezredének kitűnő vezetéséért Rigyitskyt a Lipót-renddel tüntették ki és majdnem valamennyi tisztje kitüntetést kapott. Érdekes és jellemző, hogy az erélyes, bátor támadásnál sohasem a támadó felet éri a nagyobb veszteség, hanem mindig a megtámadottat. A császárhuszárokat ebben a hihetetlen kitartást és bátorságot kívánó egész napi ütközetben alig érte veszteség, mert mindössze három huszár esett el, két tiszt és 17 közember pedig megsebesült, és amikor az ezred éjjel összegyűlt, csak négy embere hiányzott. Ez az utóbbi számadat a fegyelemnek és az ezredben uralkodó rendnek és összetartásnak olyan fényes jele, amely előtt kalapot kell emelni. És mivel az ezred rendíthetetlen magatartása tisztjeinek és legénységének hősies viselkedésében gyökeredzett, lehetetlen felsorolni mindazokat a derék huszárokat, akik ebben a rohamban kitüntették magukat. 80

A 3-as huszárok, akiknek ezrede akkor a bajor herceg nevét viselte, Bujanovics lovasdandárának kötelékében küzdötték végig a csatát. Ehhez a dandárhoz tartozott még a 11. huszárezred is, amelynek parancsnoka maga aggteleki Bujanovics Ágost ezredes volt. A csatában tehát a két ezred egymás mellett vállvetve harcolt. Amikor Pulz ezredes a hajnali órákban lovasrohamát elindította, Bujanovics ezredes is csatlakozott hozzá. A csatavonal jobbszárnyán a 11. huszárezred, a balszárnyon a 3. huszárezred lovagolt. A nehéz terep ellenére a két ezred olyan nyílegyenes vonalban nyomult előre, mintha csak otthon a gyakorlótéren lett volna. A rohamot a Württemberg-huszárok kezdték meg erdődi Török József alezredes vezetésével, aki a kezdetben ellenálló ellenséges osztagokat hamarosan visszakergette. Ehhez a rohamhoz csatlakozott azután a 3. huszárezred is. Mind a két ezred nemcsak ugyanolyan nehézségekkel küzdött meg, hanem ugyanolyan bátorsággal rohamozta meg és gázolta le a szembenálló olasz dandárt, mint az 1-es huszárok Bixio tábornok gyalogságát. A huszárok reggeltől estig állandóan Villafranca és Custozza között száguldoztak ideoda, s így megzavarták az ellenséget. Tevékeny magatartásukkal elérték, hogy az olaszok Albrecht főherceg balszárnyát nem tudták megtámadni, vagy átkarolni. Így hát oroszlánrésze volt a három huszárezred példaadó vitézségének abban, hogy a custozzai csata a mi győzelmünkkel végződött.” (Pilch Jenő szerk:. A magyar katona vitézségének ezer éve. II. kötet. Budapest, 1933. 374376. o.) Bujanovics Ágost ezredes rohama egy olasz tüzérüteg ellen Custozzánál (1866. június 24.) „A huszártiszti vitézség megkapó példáját maga Bujanovics ezredes szolgáltatta. Az ellenséggel való összecsapás hevében ugyanis Bujanovics, Krisztiány hadnaggyal és harminc huszárral megrohanta az olaszok egy ütegét, amelyet a gyalogság is fedezett. Rohamuk azonban összeomlott a rájuk irányított ellenséges tűzben. Bujanovics maga is igen súlyosan megsebesült, lovát pedig kilőtték alóla. A huszárok közül csak Krisztiány hadnagy és egy huszár tudott behatolni az ellenséges üteg ágyúi közé, de ezeket is lefegyverezték. Ekkor az olaszok Krisztiányt le akarták szúrni, de a közelben tartózkodó Bixio olasz tábornok odarohant, megmentette a vitéz magyar huszártiszt életét és kardját ezekkel a szavakkal adta vissza neki: „Vegye vissza kardját, mert megérdemli, hogy tovább viselje.” (Pilch Jenő szerk:. A magyar katona vitézségének ezer éve. II. kötet. Budapest, 1933. 376. o.) A 24. honvéd lovasdandár rohama Stojanownál, (1914. augusztus 15.) „Hegedűs [Pál] ezredes Ghyczy [Béla], Füzesséry [Sándor] és Rabong [Frigyes] szakaszaival az eredeti parancs szerint hosszirányban vágott át az erdőn. Kisietnek, tüzet kapnak, - úgy mint Patay – saját géppuskánk és gyalogságunktól, mellettük már akkor menekül az addig összetört orosz gyalogság; megkísértik, kicsi számuk dacára azok üldözését, de amazoknak nagy térelőnyük volt, visszamenekültek Torky felé. Még az erdőben voltak, amikor a „Rajta! Rajta!”-t hallották: azalatt megtörtént a roham. Az erdőben a sűrű fák és keresztárok miatt meglazultak a kötelékek; előbb az 5-ösök, azután a 9-esek bukkantak ki a sűrűből, de nem oldalt állnak az ágyúktól, mint várták; előbb az ellenséges lovasság áll az útjukban; de csak egy percre, mert a következő percben már szét van szórva és menekül. Előttük egy völgy, attól jobbra majdnem a hátuk mögött egy domb, azon ágyúk. A domb aljában tüzel három orosz gépfegyver; az ágyúk mellett sűrű lovascsoportok és rajvonalban orosz gyalogság, mint ágyúfedezet tüzel, ahogy bír; ez a helyzet.

81

Alig, hogy megforgatja a kardját az erdőből legelöl kiugrató huszár a feje fölött – jeléül, hogy látja az ellenséget – „forgati mán! – zúgja a többi, és még az sem bizonyos, hogy ki adta ki a roham jelszót, valószínűleg az első huszár, aki nekivágtatott! Rohamra hí a kürt; torkaszakadtából fújja a két kipirult arcú ezredtrombitás a halálosan izgató rohamjelet a vágtató lovon; a huszár jól beleül a nyeregbe, megszorítja a kardot; megfeszülnek az izmok, a „Rajta! Rajtá”-tól megzendül, megharsan az erdő; reng a föld és fújva vágtatnak a paripák – mint réges-régen: Isaszeg alatt. A tulajdonképpeni rohamot az 5ik ezred 5. és 6. százada és a 9-esek 1. és 3. százada, meg a 9. ezred utászszakasza vívta, verekedte végig. […] Olyan hirtelen jött ez a roham, olyan őrültség az, amire a huszárok vállalkoztak, hogy az orosz tüzéreknek, akik a japán háborúban megtanulták, hogy nyílt terepen lehetetlen nekirohanni a gyorstüzelő ágyúknak, meg géppuskáknak; az ámulattól, a megdöbbenéstől elzsibbad a karjuk, eláll a lélegzetük. Én azt hiszem, hogy csak azért sikerült ez a roham, mert – lehetetlen volt. Ha az orosz tüzérség el nem veszti a fejét, élő ember nem juthatott volna a tetőre föl. Kattognak az orosz géppuskák, a srapnel-zivatar szembevillámlik, szembe dörög, de a domb aljából is villám cikázik a kardok acélján és ott is dörög a „Rajta! Rajta!” Az orosz tüzérség az első zsibbasztó rémületet leküzdve, gyorsan lead egynéhány ágyútüzet, de kön-nyebb megállítani a lezúduló zivatart, a gátjaszakadt folyót, mint ezeket. Szaszalovics közhuszár alatt egy gránát atomokra tépi a lovat, a huszár kétméternyire repül a levegőben, leesik, fölkel, levág egy orosz tisztet, és rohan tovább – előre. Amott jön Miczankó kassai tót huszár: „Fogózta magának erdőszélbe muszka nagyságos kapitány urat”, de azért utána szaladt a többinek. Az orosz tüzérek érzik, látják, hogy ezt a rohamot föltartani nem lehet; beszüntetik a tüzet és legalább az ágyúkat akarják megmenteni; előre hamar a vezetéklovakat! Addig pedig, amíg befogatolnak, előrerohannak a fedezet ulánusai és dragonyosai. Csakhogy egy perccel azután, hogy a huszárkard először hányt szikrát az orosz pikán, vagy összecsókolódzott a muszka acéllal, le van tiporva, taposva, levágva a lovasság. Az ágyúk legénysége vagy menekül, vagy az ágyúk előtti szénaboglyák alul tüzel; egy részük meg az ágyúpáncélok mögül készül szembeszállni forgópisztoly és karabéllyal, de már nem is oly „messze dübörög a föld”, már egészen közel „zúg a vihar!” Ki veszi azt ilyenkor észre, hogy itt is, ott is a levegőbe dobja egy-két kis huszár a két karját, tágra nyitott szájában az utolsó megfagyott sikoltással; kidűlő szemében utoljára tükrözik élve az ég, aztán véres hab dől ki a száján, meginog a nyeregben és lassan lefordul? – Senki! Így esik el Csáky gróf, akit egy srapnel telitalálat ért és egy csomó névtelen hős. Sebet kap sok, ki érzi azt ilyenkor. – Senki! Alig 10 lépésnyire szegény Csákytól fekszik, össze-vissza lőve Cseresnyés közhuszár és mozdulni nem bírva látja és nem bírja megakadályozni, hogy a még meleg hullát a röhögő kozákok kifosztják. A zivatar odaért, a forgószél lezúdult, a mennykő lecsapott, a huszárok ott vannak már a lövegek között. A lövegek legénysége ott halt meg a kétségbeesetten védett ágyúk közt; a menekülő fedezet egy része beleszalad páni félelmében egy égő tanya tüzébe; ott ég el egy szálig; ott pusztul egy ágyú, amely a tanyaudvaron állt. A huszárok tovább rohannak; levágják a fedezetet, itt is ember küzd ember ellen. […] Elől vágtatnak az osztályok vezetői, Virányi alezredes már sebet kapott, de helyét nem engedi, Zimmer [Alajos] őrnagy a véres kardjával mutatja az utat. Messze elől, a századok előtt a kapitányok; mellettük hűséges trombitásaik, őrmestereik – a rettegett orosz pikától már nem fél senki: annak, meg a kozák hírnévnek az esttel együtt alkonyodik! Egy vágás félreüti, s a következő percben fölemelkedik a nyergében a huszár és éktelen káromkodás közt csap le a nehéz acél […]

82

Hatan fogják körül Serédy [Géza] kapitányt, egyet levág, egyet lelő, de egyik karja átlőve, másik keze elvágva, tele pikaszúrásokkal, védtelenül állana; de mire leesnék a lóról, huszárjainak kardja veszi körül, az ellenség nem fér hozzá többé! Egymásután sebesülnek meg az ádáz viaskodásban Máriássy [László], Kovács István főhadnagyok, Szentiványi zászlós. Daday önkéntes teljesen összevágva viaskodik, amíg egy lövést kap és haldokolva esik le a lóról. Kovács főhadnagyot Fritsch szakaszvezető menti meg; éppen le akarta lőni egy kozák, amikor Fritsch főbe vágta. Szentiványit pláne heten fogták körül sebesülése után, Blázs járőrvezető kettőt levág, aztán leugrik és hármat lelő, a maradó kettő megfutott. Csata végén két lövés és tizenöt pikaszúrás volt rajta! Amíg a dombon a tüzérséget, addig a domb alján a géppuskákat, a mai háború legfélelmetesebb fegyverét rohamozták egy szakasz huszárral Maczky és Serly [Károly] főhadnagyok. Ez a biztos halál; ez ellen csak egy orvosság lehet: a villám gyorsasága. Egy perc alatt ott vannak a huszárok; repül a mente, előttük jár a kinyújtott kardacél, aki kibukott a nyeregből, azt még el is tapossák a lovak. A géppuskák legénységéből sem menekül el élve más, mint aki roham előtt beszaladt az erdőbe. Egy pápaszemes orosz tiszt leüti a Serly csákóját, a huszárok azt hiszik, hogy a fejét – és fölaprítják; a kis leányarcú Fogl hadnagy rettenetes arcvágással üt le a lováról egy őrnagyot. Ott marad, foglyul esik, Fogl megsebesül; a géppuskák el vannak fogva. És amikor az ellenség eltisztul, a huszárok, mint a gyerekek, kezdik kergetni a szertefutott, gazdájukat vesztett orosz lovakat. Igaz, hogy gyönyörű, szögsárga lovaik voltak az orosz dragonyosoknak; Hegedűs ezredes is beszélte, hogy alig bírt az embereivel, mert amikor kijöttek az erdőből, mind csak kozák lovakat akart fogdosni. És ekkor „hátrafelé gyülekezőt” fújnak a jobb szárnyon. Hogy ki fúvatta ezt a jelet, nem tudódott ki soha. A huszárok megfordulnak, kezdenek visszafelé szállingózni. Észreveszi ezt az orosz dragonyosok addig érintetlen másfél százada és hátulról rájuk tör. Alig lehet vis-szafordítani az osztályt. Rettenetes verekedés támadt újra, itt veszítettük tán a legtöbb halottat, de a rohamozó dragonyosok közül is csak kevés menekült el élve. Önfeláldozásuk azonban helyes volt és eredményes, mert amíg lefoglalták a huszárokat, addig a hátul hagyott ágyúkat megmentették és elvitték az oroszok. De a géppuskák fölkoszorúzva kerültek Lembergbe. A roham lezajlott, elszállt a mámor, beállt az éj és csak a sebesültek jajgatása maradt meg a mezőn. Ellátásuk nyomorúságos volt; ott nem volt, aki őket bekösse más, mint az áldott lelkű Görgey Miklós kapitány, akinek Bujanovics [Albert] önkéntes asszisztált, nagy részük csak másnap lett bekötve. De az is igaz, hogy dacára a súlyos sebeknek, előbb mentek a huszárok a gyülekező helyre, mint doktort keresni.” (Dr. Berend Miklós hadi önkéntes honvéd törzsorvos harctéri naplója. Adatok a magyar honvédség, főképp az 5. honvéd huszárezred történetéből. Budapest, 1916. 173-178. o.) Muhr Ottmár ezredes halála a limanowai csatában, (1914. december 11.) A Jabloniec magaslaton december 11-én lezajlott csatadöntő eseményekről a cs. és kir. 9. huszárezred ezredtörténetében az alábbiakat jegyezték fel: „Reggel 3 óra 30 perckor indulás Muhr ezredes parancsnoksága alatt Limanowa felé. Sötét éjszakában ügetnek a huszárok Limanowa felé. Az ezred hajnali 5 órakor érkezik meg Limanowa keleti határához és tűzharchoz lóról száll. Az orosz gyalogsági tűz már itt érzékeny veszteséget okoz derék huszárjaink sorában. A távolról ide hallatszik az oroszok vad „urrá” kiáltása. Muhr ezredes fontos feladatának teljes tudatában szokott rövidséggel osztja ki az utolsó parancsot: az ezred megszállja a Jabloniec magaslatot. Muhr ezredes Himmel [Henrik] főhadnagy [ezredsegédtiszt] és Zalay [Arthur] kapitány kíséretében a Nádasdy-huszárok

83

élére áll és gyors léptekkel vezeti őket a zűrzavaros éjszakában vad csatazaj között a nyírfaerdős magaslat felé. Parancs: saját csapataink leváltása. Sötétben másszák meg a huszárok a magaslatot. A 4. század (gróf Thun-Hohenstein Leonárd százados) a parancs szerint a 13-as huszárok mellett,a gépfegyverosztag, majd 3. század (Szmrecsányi Dáriusz százados), ettől jobbra az 1. század (Grézer Károly százados). Az 5. század (Steiger Gyula százados) tartalék. Már pirkadni kezd, mikor a nyírfaerdőcskéhez érnek. Muhr ezredes látja, hogy itt már csak igen kevés élő ember leváltására kerülhet sor. Minthogy az oroszok állásainkba betörtek, Muhr ezredes rövid tüzelés után rohamra ad parancsot. „Előre fiúk! Éljen a király!” kiáltással ezrede élére áll és a bátor Nádasdy-huszárok rávetik magukat a túlerőben levő ellenségre. Vad kézitusában hős huszárjaink, tisztjeik bátor vezetésével emberfeletti munkát végeznek. Muhr ezredes és Thun gróf kapitány halálhírére a hősies küzdelem elkeseredetté válik. […] Bauer Ottó hadnagy földről felkapott gyalogsági ásóval küzd, halálos lövést kap, nyugodtan várja halálát. Oswald őrmestert háromszor ragadják meg mentéjénél fogva a gomolygó harcban az oroszok, de ő valamennyit lerázza magáról és tovább harcol. Cseter őrmester jól célzott revolverlövésekkel tisztítja maga előtt a terepet. Kovács káplár puskatussal üt agyon egy orosz tisztet, erre az orosz tiszt mögött jövő tizenegy ember megadja magát. Kovács káplár a halott tisztet az elfogott oroszokkal sátorlapba téteti és foglyait hátra kíséri. Suly káplárnak és Lujber huszárnak a nagy kézitusa közben eltörik a karabélya, orosz puskával harcolnak tovább. Fülöp huszár karabélya az első ütésnél eltörik, birokra kel az oroszokkal és így győzi le ellenfeleit. Újabb és újabb orosz hullámok bukkannak fel, ezek azonban már erősen megtépázva, legyengülve érkeznek hozzánk. Időközben segítség érkezik, a 13. huszárezred két százada […] Az állás a miénk. Néhány helyen még található ugyan orosz árkainkban, de a parancsot, az orosz csapatok feltartóztatását híven teljesítettük. Az orosz támadó hullámok elernyednek. Sok rohamozó állásainkhoz érve megadja magát. Előttünk számtalan orosz holttest fekszik, 240 foglyot ejtettünk.” (Henriquez Vince lovag: A cs. és kir. 9. sz. gróf Nádasdy huszárezred története 1904-1918. Budapest, 1930. 37-39. o.) Az orosz csapatok harmadik tömegrohamáról és annak megállításáról Molnár Dezső altábornagy kötetében a következőket írta: „A tányérsapkásoknak ez a tömegrohama eleinte sikerrel kecsegtetett: a 13-asok jobbszárnyán betörtek, azonban Fejér Elek százados (13/6. huszárszázad) a közeledő harci zaj hallatára századát felvezeti a gerinctetőre, az oroszt kelet felől oldalba támadja és már ennek a kis csoportnak megjelenése is új életet önt a túlerejű orosz nyomásnak már-már engedni kénytelen ezredbe. Elkeseredett kézitusa után az orosz, amint a mi elvesztett védőállásunk és az erdőparcella közötti terület fele útjáig jutott, a mieink félelmetes karabélytusa csapásaitól megrettenve, végül eszeveszetten állásai felé menekül. Hiába próbálkozik az időközben a most félig üres védőállásunkba beérkezett orosz tartalék azzal, hogy a futamodókat valahogy megállítsa, a huszárok ott vannak a sarkukban és aki oroszt a védőállásban még ott találnak, rövid, heves közelharc után mindenkit agyonvernek, hacsak valaki „hore ruki”-val kegyelmet nem kér. Fejér Elek százados, magas intelligenciájú, mesés vitézségű tiszt ezúttal az őrjöngéssel határos dühvel vetette magát a legsűrűbb orosz csoportokra és a kézitusában ragyogó példaként tündökölt huszárjai előtt. A visszafoglalt védőállást a védőrség újból rendezetten megszállta, amikor aztán kitűnt, hogy a jász-kunok ezúttal megint 398 foglyot ejtettek. A 13-as huszárokat a 10. lovashadosztály tüzérsége 9 órától fogva a legkiadósabban támogatta, géppuskája azonban nincs az ezrednek és a heves és óriási lökőerejű harmadik orosz tömegtámadást egyébként teljesen

84

a maga erejéből oly nyomatékkal verte vissza, hogy az orosz 15. hadosztály a gerinctetőre irányuló tömegtámadását délig szüneteltetni kénytelen.” (Péterfalvi Molnár Dezső altábornagy: Limanova magyar győzelem. Budapest, 1932. 379. o.) Báró Beess-Chrostin János főhadnagy így emlékezett vissza a december 11-i eseményekre: „Orosz golyók süvítenek. Két huszár és két ló holtan összeesik. Muhr ezredes röviden parancsot ad négy századparancsnokának. A huszárok, mint a hangyák lepik el a nyírfás domboldalt. A golyózápor mindig erősebb lesz. A levegő megtelik lárma, fegyverropogás, s letörő ágak recsegésének zajával. A huszárok nyugodtan folytatják útjukat a meredek domboldalon, bár a nehéz csizmák nehezítik a hegymászást, egy sem marad hátra. A csatazajt túlharsogja az oroszok vad „Hurrá!” kiáltása. Muhr ezredes tisztában van a helyzettel. Az ellenség elfoglalta az állást. A kimerült leváltandó csapatokat visszanyomta az ellenség.. Ezredesünket egy gondolat tüzeli: az állásoknak ismét a miénknek kell lenniük. Lovaglópálcáját a magasra emelve kiáltja: „Előre! Hurrá! Éljen a király!” Királyt-éltető Nádasdy-huszárai élén ő ront elsőként az ellenségre. Bátor ezredesünk golyótól találva összeroskad. Két huszár a pokoli golyózáporban segítségére siet. Huszárjaink, ezredesük halálhírét hallva még vadabbul, még elkeseredettebben törnek az ellenségre.” (Henriquez Vince lovag: A cs. és kir. 9. sz. gróf Nádasdy huszárezred története 1904-1918. Budapest, 1930. 42. o.) A nyíregyházi 4. huszárezred rohama Mihajlovkánál, (1941. augusztus 15.) Az ezred korabeli hadinaplójában az alábbiakat jegyezték fel erről a hadieseményről: „Amikor az ezredparancsnokság előrement, az volt az érzése a törzs minden tagjának, hogy a mai nap az ezred erőpróbája lesz. Az ellenséges tüzérség lőszert nem kímélve a Nyemeckijtől délnyugatra eső területet erős, bénító tűz alatt tartotta. A vasútvonaltól délnyugatra gabonatáblák égtek, nagy füst, kibírhatatlan hőség, mindenütt vízhiány. Az itt-ott levő kutakban csak sár volt. Gránáttölcsér, gránáttölcsér mellett. A terep nyílt, áttekinthető. A vasútvonaltól keletre teljesen sík sztyeppe, amelyen körülbelül 10-15 kilométerre el lehetett látni. Ezen a területen kellett az ezrednek a támadását végrehajtani. Vitéz Mikecz Kálmán őrnagy osztálya ezen tűzterhes területen, példás lendülettel, fegyelmezetten, haláltmegvető bátorsággal ment keresztül. A huszároknak ezen lóháton történt támadását végignézni minden lovastisztnek legszebb élményei közé tartozott. Itt-ott kibukott egy-egy huszár a sorból, lovával együtt, de a többi bátran tört tovább előre. Ezen támadó csoportnak előnyomulási útját, kilőtt, kötelességüket utolsó percig teljesítő magyar lovak tetemei mutatták, hogy ezen az úton Hadik huszárok mentek előre haláltmegvető elszántsággal a kapott parancs maradéktalan teljesítése végett.[…] A Kenéz század visszavonulása épp akkor következett be, amikor vitéz Mikecz Kálmán őrnagy osztálya körülbelül 3–4 kilométerre mögéje beérkezett. Mikecz őrnagy a visszavágtázó lovasoknak parancsot adott a gyülekezésre és eközben vitéz báró Splényi Géza százados századát azzal a paranccsal rendelte előre, hogy a vasútvonaltól délkeletre húzódó magaslati vonulatokat vegye birtokába. A Kenéz század harca következtében dr. Keresztszeghy Sándor tartalékos zászlós és négy huszár megsebesült, öt huszár hősi halált halt, három huszár eltűnt. A század 14 darab lovat vesztett. […] Vitéz Mikecz Kálmán őrnagy osztályának lóháton történt előnyomulását igen megnehezítette az erős orosz tüzérségi tűz és az előnyomulási sávba eső, körülbelül 500 holdnyi égő búzatáb-

85

la, amely az amúgy is kibírhatatlan hőséget csak fokozta. A további előnyomulást az égő búzatáblák miatt a vasútvonaltól keletre kellett folytatni, mely terület teljesen sík és nyílt volt.” (Bene János szerk.: A nyíregyházi huszárok hadinaplója. Nyíregyháza, 1993. 61-62. o.) A 4. huszárezred lovasrohamára egy német szemtanú, világháború után megjelent memoárjában így emlékezett vissza: „Ismét kemény harcban álltunk a kétségbeesetten védekező ellenséggel, amely egy magas vasúti töltés mellett ásta be magát. Már négyszer rohamoztunk, és mind a négyszer visszavertek bennünket. A zászlóaljparancsnok káromkodott, a századparancsnokok azonban tehetetlenek voltak. Ekkor a tüzérségi támogatás helyett, amit számtalanszor kértünk, egy magyar huszárezred jelent meg színen. Nevettünk. Mi az ördögöt akarnak ezek itt kecses, elegáns lovaikkal? Egyszerre megdermedtünk: a magyarok megbolondultak! Lovasszázad lovasszázad után közeledett. Parancsszó harsant. A bronzbarnára sült, karcsú lovasok szinte odanőttek a nyereghez. Fénylő aranyparolis ezredesük [sic!] kirántotta kardját. Négy-öt könnyű páncélkocsi vágódott ki a szárnyakra, az ezred pedig a délutáni napban, villogó kardokkal, végigvágtázott a széles síkságon. Seydlitz rohamozhatott így valaha. Minden óvatosságról megfeledkezve kimásztunk az állásainkból. Olyan volt az egész, mint egy nagyszerű lovasfilm! Eldördültek az első lövések, aztán mind ritkábbak lettek. Kimeredő szemmel, hitetlenkedve néztük, ahogy a szovjet ezred, amely eddig elkeseredett elszántsággal verte vissza támadásainkat, most megfordul és pánikszerűen otthagyja állásait. A diadalmas magyarok pedig maguk előtt űzték az oroszt, és csillogó szablyájukkal aprították őket. A huszárkard, úgy látszik, egy kicsit sok volt az orosz muzsik idegeinek! Most az egyszer az ősi fegyver győzedelmeskedett a modern felszerelésen.” (Erich Kern: Der Grosse Rausch. Zürich, 1948. 54-55. o.)

86