A KÁRPÁTALJAI (KÁRPÁT-UKRAJNAI) MAGYAR IRODALOM REGIONÁLIS HAGYOMÁNYAIRÓL BALLA GYULA
A két háború közti kisebbségi irodalmakról szólva sokszor a szakma embere sem érzi jogosnak, hogy önálló, külön egységként emlegesse a kárpátaljai magyar irodalmat. Igaz, ha a néven nevezés elkerülhetetlen, az árnyaltabb megfogalmazások különbséget tesznek még a két háború közötti korszakra vonatkozóan is szlovenszkói és ruszinszkói (kárpátaljai) irodalom, irodalmi hagyományok között.1 Nem szellemi eltévelyedésről van tehát szó akkor, ha valaki a csehszlovákiai magyar irodalom két háború közötti korszakát elemezve csak tájélményként, s nem meghatározó regionális hagyományként említi a "kárpátaljaiságot". Ezzel szemben méltányolandó az a szándék, amely a mai kárpátaljai magyar szellemi élet képviselőit jellemzi, akik önálló regionális hagyományaként próbálják felfogni és feldolgozni a két háború közötti irodalmi jelenségeket. Azt tartják, a kibontakozó, izmosodó mai kárpátaljai magyar irodalom létét is meghatározza, befolyásolja, hogy mit és mennyit menthetnek át a két háború közti hagyományokból, és személy szerint kiket tudhatnak a kárpátaljai magyar irodalomhoz tartozónak. Az ötvenes éveket jellemző szektás irodalomszemlélet úgy tartotta, hogy a II. világháborút követően Kárpátalján teljesen új irodalom jött létre, de ha keressük a jelen kárpátaljai irodalmának előzményeit, azokat a moszkvai magyar emigráció íróiban, műveiben találhatjuk meg. A hagyomány teremtés más útját keresték és találták meg a hatvanas évek közepén Benedek András és Kovács Vilmos. "A magyarországi irodalomtörténet csak felületes és nem mindenben helytálló ismertetését adta a kárpátaljai magyar irodalomnak. A kárpátontúli magyar irodalom hagyományai mindeddig feldolgozatlanok. A csehszlovákiai magyar szellemtörténet ( sic !) , amely szintén hagyományai közé sorolja a két világháború közti kárpátaljai magyar irodalmat, ugyancsak nem dolgozta és nem dolgoztatta fel kielégítően területünk magyar irodalmi hagyományait. A kárpátaljai magyar k u l t ú r h a g y o m á n y o k (kiemelés tőlem – B.Gy.) feldolgozása éppen ezért igen fontos feladatunk."2 Eltekintve a fogalmak tisztázatlanságától és helyi jellegű kényszerűségeitől, a szövegből egyértelműen kiérzik a hagyományteremtő szándék célja és tartalma: nem kisajátítani, hanem tudatosítani a regionális hagyományban rejlő értékeket . Egy másik, szintén a számvetés igényével készült tanulmány még polemikusabban, a történelmi eseményeket sem megkerülve keresi a magyarázatot arra az "irodalomtörténeti archaizmusra", hogy a kritikai, irodalomtörténeti gondolkodás miért nem számol a szlovenszkói magyar irodalmon belül a kárpátaljai magyar irodalommal. "... a 30-as évek elejére és elején kinevelődött értelmiség felkészülten, jó politikai érzékkel és európai történelmi szemlélettel fordult a magyar kisebbség problémái felé. Nem fűtötte lokálpatriotizmus, nem akarta megosztani az akkor még Técsőtől Pozsonyig csaknem egységes tömbben élő magyarságot; felismerte, hogy a Kárpátalját Szlovákiától elválasztó közigazgatási határ nem jelent szellemi határt; szívesen települt Munkácsról, Beregszászból és Ungvárról Kassára és Pozsonyba, ahol a hagyományok, a nyomdaipar és egyéb anyagi feltételek együtthatójaként törvényszerűen kialakultak a csehszlovákiai magyar kisebbség kulturális központjai. (Meg kell jegyezni: a központosítási folyamat azzal a veszedelemmel járt, hogy Kárpátalja fokozatosan szellemi perifériává süllyed. Egyik kihatása az az irodalomtörténeti archaizmus, hogy az akkor hosszabbrövidebb időre Szlovákiába települt, de kárpátaljai élményanyaggal dolgozó írókat még ma is
szlovenszkói magyar írókként tartják számon.)"3 Kovács Vilmos okfejtését realitásként fogadhatjuk el, azzal a megszorítással, hogy ha csak ez a félreértés akadályozta volna a két háború közötti kárpátaljai magyar irodalom törvényesítését, úgy valószínűleg sor került volna már nemcsak a "kikeresztelkedésre", hanem az önállóságra jogot formáló irodalom törvényesítésére, elismerésére is. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy sokáig maga a "jogutód", a jelenkori kárpátaljai magyar literatúra volt az, amely kétesnek hitte törvényes családfáját. A szellemi árvaság koncepciója tehát nem idegen sugallat, hanem mélyen gyökerezik a II. világháborút követő kárpátaljai/kárpát-ukrajnai/ magyar szellemi életben. Ennek az elképzelésnek pregnáns megnyilvánulása a következő idézet: "A felszabadulás után hagyományok nélkül, üres területen kezdtük el a magyar irodalmi élet kibontakoztatását. Ha az Ukrajna Kárpátontúli Területévé (Zakarpatszkaja oblaszty) szervezett egykori Kárpátalján a múltban éltek is – nem túlságosan jelentékeny –. magyar írók, 1945-ben az azóta elköltözött Sándor László kritikusan, a Korunk egykori munkatársán kívül senki sem volt, aki az írást hivatásszerűen művelte volna –, szépíróval pedig egyáltalán nem rendelkeztünk."4 A fenti sorokat Balla Lászlótól, a jelenkori kárpátaljai magyar irodalom legjelentősebb képviselőjétől kölcsönöztem, és szembetűnő, hogy a korábban idézett Kovács Vilmosétól merőben más, a hagyományokhoz való viszonynak a gyökértelenséget, a regionális hagyományt megkérdőjelező változatát ismerhettük meg. S hogy az idézett vélemény mennyire magában hordozza az ellentmondást, bizonyítja a következő példa is. Ugyanis 1945 után Sándor Lászlón, a "Korunk egykori kritikusán" kívül jelen volt – pontosabban Beregszászban élt – az a Győry Dezső is, aki köztudottan már korábban is "hivatásszerűen művelte az írást", olyannyira, hogy az "újarcú magyarok" költőjeként és harcos publicistájaként az egész magyar nyelvterületen ismert volt a neve. Dehát tudja ezt maga Ballá László is, ugyanis éppen az általa egyetlen, magányos hivatásos íróként említett Sándor László írja a II. világháborút követő közvetlen időszakról és Győry Dezsőről: "Győry maga is ... bekapcsolódik a beregszászi kerületi lap munkájába. Lefordítja – magyar nyelvterületen elsőként – Julius Fučik "Riport a hóhér kötelén" c. híres börtönnaplóját, amelyet az ungvári magyar kiadó ad ki 1947-ben. Ezenkívül válogatást fordít le Gorkij elbeszéléseiből, és szovjet meg orosz klasszikusok verseit fordítja a helyi lapok részére. 1949-ben áttelepszik Magyarországra ..."5 Véleményünk szerint sem Kovács Vilmosnál, sem Balla Lászlónál nem a tények ismerete a döntő; tényszerűen minden bizonnyal jól ismerték a korszakot, hanem a hagyományokhoz, esetünkben a regionális hagyományokhoz való viszonyukról árulkodnak az idézett gondolatok. Az utóbbi vélemény mögött ott érzik a korszak ideológiai bizonytalansága is; h a g y o mány és h a l a d ó h a g y o m á n y sokszor a napi politikai igényeknek megfelelő szembeállítása, egy merőben új ideológiai-társadalmi értékrendnek való megfeleltetése. A történelem alakulása hozta úgy, hogy a kárpátaljai lett a kisebbségi magyar irodalmak legfiatalabbika. Nemcsak a társadalmi körülmények változtak meg körülötte, hanem új államkeretbe is került, ugyanis 1945. június 29-én a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége és a Csehszlovák Köztársaság szerződést kötött Kárpátaljára vonatkozóan. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének 1946. január 22-i rendelete értelmében megalakult a Kárpátontúli terület Uzshorod (Ungvár) központtal. Területén az USzSzK törvényei léptek életbe. A rezsimváltás is szükségessé, aktuálissá tette a hagyományokhoz való viszony tisztázását, különösen amikor kiderült, hogy a szellemi önellátás még szocialista körülmények között is
meghaladja egy nemzeti kisebbség erkölcsi-szellemi erejét. Ahogy a kultúrpolitikai széljárás kedvezőbbre fordult – a hatvanas évek elején-közepén -, Benedek András volt az első, aki már nemcsak a mulasztást, a hiányt állapította meg, hanem a követendő célt is megjelölte: a két háború közt Kárpátalján élt és alkotott haladó polgári, baloldali írók munkásságát kell beépíteni a kárpátukrajnai magyar irodalom hagyományai közé.6 Biztató mondatok érkeztek a szomszédból, Csanda Sándortól is. Csanda – később részletesebben is idézendő írásában, tán az idősebb testvér jogán is – arra biztatja a kárpátaljai magyar irodalom képviselőit, hogy nyúljanak bátrabban az őket illető szellemi örökséghez. Tehát ez az időszak az, amikor a kárpátaljai magyar irodalom megkezdi konzekvens, hagyományépítő tevékenységét, s igyekszik megszabadulni a s e m m i t a l a j á r ó l indulás érzésétől. Más kérdés persze, hogy ez a tény önmagában nem eredményez esztétikailag fontos írói műveket, de oszlatni tudta a jelenkori kárpátaljai magyar irodalom lelenckomplexusát, oldani a szellemi árvaságáról kialakult téves képzeteket. A kérdés tehát az: mit, mennyit és kiket tekinthet a maga örökségének a csehszlovákiai és a kárpátaljai/kárpát-ukrajnai/ magyar irodalom? S további kérdés: vajon a regionális hagyományok tudatosítása elérendő célként, vagy az egészséges helyzettudat egyik megnyilvánulási formájaként jelenik-e meg a korábbi korszakok mai örököseinek a műveiben? Persze a csehszlovákiai magyar irodalom hagyományainak, szellemi örökségének feldolgozása és birtokbavétele már korábban elkezdődött, s a mai nap is folyik. Különösen Turczel Lajos és Csanda Sándor idevágó munkáit kell megemlítenünk,7 de az ő monografikus feldolgozásaikon túl fontos szerepe van a két háború közti szellemi hagyomány tudatosításában a pozsonyi Madách Kiadónak, ugyanis az jelenteti meg sorozataiban ( Ö r ö k s é g ü n k ; C s e h s z l o v á k i a i m a g y a r írók) az első csehszlovák köztársaságban kisebbségben élő magyarság képviselőinek maradandó szellemi teljesítményeit- Így a Madách Kiadónál jelent meg újra a beregszászi születésű és élményanyagú Tamás Mihály regénye is (Két part közt fut a víz...), amelyet, ha a kárpátaljai szellemi élet munkásai következetesek a hagyományértelmezésben és ápolásban, akkor a Kárpáti Kiadónak kellett volna megjelentetnie Ungvárott. De hogyan viszonyulnak a csehszlovákiai magyar irodalomtörténészek a kettős hagyományhoz? "Csak röviden tárgyalom azoknak az íróknak a munkásságát, akik az akkor Csehszlovákiához tartozó Kárpát-Ukrajnában (ez az elnevezés nem volt használatos a két világháború között – B. Gy.) éltek (Sáfáry László, Ilku Pál). Alkotásaik ma elsősorban a legfiatalabb magyar nemzetiségi irodalom: a Kárpátontúli terület irodalmi hagyományaiba8 tartoznak" – írja Csanda Sándor. De ő sem mindig következetes a szellemi juss elosztásában, ugyanis a fentebb már említett Tamás Mihály munkásságát elég részletesen tárgyalja, ami – ha végigvisszük az idézett gondolat logikáját –, annyit jelenthet, hogy Tamás Mihály munkássága a csehszlovákiai magyar irodalom örökségét gazdagítja. De említhetnénk N.Jaczkó Olga, Rácz Pál és Simon Menyhért nevét és munkásságát is. Fogarassy László, Csanda könyvének recenzense fel is rója a szerzőnek, hogy a ruszinszkói magyar írókról keveset beszélt, holott ez a terület is Csehszlovákiához tartozott. A megjegyzésből az derül ki, hogy Fogarassy László is együvé tartozónak fogja fel a két tájegység irodalmát, s fő érvként az egy államkeretbe tartozást hozza fel. Turczel Lajos Két k o r m e z s g y é j é n c. összefoglaló művében főként a szellemi mozgalmak társadalmi-ideológiai összefüggéseit, a kisebbségi intézményrendszer működésének sajátosságait vizsgálja, így a két háború közötti korszak csehszlovákiai magyar szellemi életének regionális-táji meghatározottsága nála csak másodlagos szerepet játszik. A feldolgozás jellegéből, az anyagkezelés módszeréből következően Turczel elkerüli az egyértelmű
állásfoglalást, de a kettős örökség lehetőségét és realitását ő sem zárja ki; hogy számolnunk kell azzal, hogy a II. világháborút követően a két régió nemcsak tájilag határolódott el, hanem másmás államkeretbe került, megváltozott társadalmi-ideológiai-kulturális közegbe, amely ráadásul még jó ideig nem kedvezett sem a nemzetiségi, sem a szellemi identitást tisztázó szándékoknak. A mai kárpátaljai magyar szellemi élet képviselőinek tehát azt a célt kell követniük, hogy a hagyományteremtés szándékát és óhaját kövesse elmélyült irodalom- és művelődéstörténeti munka, amely figyelmét kiterjeszti a terület képzőművészetére, s feldolgozza Kárpátalja színházi, zenei, sajtótörténeti stb. hagyományait is. Csakis így számolhatók fel a mai kárpátaljai magyar szellemi élet árvaságáról, hagyománytalanságáról forgalomban lévő hamis képzetek. Említsünk meg egyetlen beszédes példát a kínálkozók közül: Czabán Samu munkásságát. Az általa szerkesztett és Beregszászban kiadott folyóiratok – Új K o r s z a k , M a g y a r Iskola, Jó B a r á t o m – , s Czabán egész pedagógiai szervező tevékenysége igazolja a kortársai által neki tulajdonított jellemvonásokat: "veszedelmes ember"; "az Apáczai Csere Jánosok fajtájából való ember" (az előbbi Győry Dezső, az utóbbi Fábry Zoltán jelzője). Az irodalomhoz visszatérve, két olyan eseményt kell megemlítenünk, amely szintén azt bizonyítja, hogy a kárpátaljai magyar szellemi élet egyre magabiztosabban fordul közelmúltja felé, s igyekszik mozgósítani a regionális hagyományban rejlő értékeket. Váradi-Sternberg János ungvári történész és Dupka György költő összeállította a két háború között Kárpátalján élt és alkotott költők verseit, s a Kárpáti Kiadó vállalta9 az antológia kiadását. Ha a vállalkozás megvalósul, újabb bizonyítéka lesz annak, hogy a mai kárpátaljai irodalom akarja és meri vállalni korábban kompromittálónak hitt örökségét. De említsünk egy olyan vállalkozást is, amely már megvalósult. Két fiatal költő-újságíró – Dupka György és Horváth Sándor – 1987 tavaszán megjelent riportkötetében a múlthoz, a hagyományokhoz való viszonynak sajátos változatát mutatta fel. Balogh Edgár a Sarló mozgalom képviseletében a 30-as években Kárpátalján járt, s szociográfiai tanulmányban dolgozta fel több kárpátaljai magyar település sanyarú helyzetét, a kisebbségi sors és a szociális nyomorúság rejtett és nyilvánvaló összefüggéseit. A két fiatal költő fél évszázad múltán újra végigjárta azokat a településeket, ahol Balogh Edgár is megfordult, s igyekeztek bemutatni a falvakban végbement változásokat. Bár az összevetés olykor nem nélkülözi a didaktikus elemeket sem, a hagyományhoz való viszonyukról sok mindent elárul a M ú l t u n k és j e l e n ü n k c. kötet (Ungvár, 1987. Kárpáti Kiadó). A fenti gondolatok summázataként elmondhatjuk: a/ a történelem alakító szerepét, a szellemi élet- műhelyeinek topológiáját, a hagyományteremtés magától értetődő mozzanatát figyelembe véve, a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom tagolását szlovenszkóira és kárpátaljaira – az említett fenntartások mellett – érvényesnek tartjuk; b/ természetesen az értékteremtés kritériumát tekintve sem ez a viszonylagos önállóság, sem a mai államhatárokkal is nyomatékosított szuverenitás nem változtat azon a tényen, hogy a kárpátaljai magyar litaretúra az egyetemes magyar irodalom része, s esztétikai megítélésénél sem pro, sem kontra nem játszhat szerepet semmiféle regionális értékrendszer; ha ilyet bárki is érvényesíteni szeretne, az a provincializmusnak nyitna utat. Ha a két háború közti kárpátaljai magyar irodalom örökséget tisztázatlannak, a hozzá való viszonyt sokáig problematikusnak tudtuk, azt az előtörténetéről is elmondhatjuk. Azzal a kiegészítéssel, hogy a kérdés elvi vonatkozásainak felvázolása és tisztázása már túlmutat a kárpátaljai magyar irodalmon; élénken foglalkoztatja ez a kérdés a romániai, a jugoszláviai, a
csehszlovákiai és a magyarországi szellemi élet képviselőit is. Bori Imre, a jugoszláviai magyar irodalom előtörténetét vizsgálva, arra a kérdésre keres választ, hogy vajon "nem ellentmondás-e, s nem erőszakolt-e a jugoszláviai magyar irodalom kapcsán külön is szemlélni és számba venni azokat az írókat, akik e táj szülöttei, s akkor éltek és dolgoztak itt, amikor a 'jugoszláviai magyar irodalom' fogalma még nem létezett, s a lehető legtermészetesebb módon a magyar irodalom munkásaiként váltak ismertté, és manapság is a magyar irodalom története tárgyalja őket; nincs-e mesterkéltség minden olyan törekvésben, amely az elmúlt időszak történelmi helyzete által teremtett viszonyok alapján áll, s mintegy az elmúlt korok történetére is alkalmazza a jugoszláviai magyar irodalom 'területiségének' az elvét".10 Bori helyzetfelmérése a jugoszláviai magyar irodalom örökségének ihletében fogant, de kérdésfelvetése sokkal tágabb: a többi "területi elven szerveződő" magyar irodalom hagyományértelmezésének kérdéseit is érinti. Írásából az is kiderül, hogy a problémákat illetően nincs kialakult, egységes szempontrendszer, bár kimunkálásán régóta fáradoznak Csehszlovákiában, Magyarországon, Jugoszláviában, Romániában, s mint az előbbiek bizonyítják, ugyanezek a gondok foglalkoztatják a kárpátaljai magyar szellemi élet képviselőit is. Azt hihetnők, hogy – a magyar irodalom félmúlt, múlt és régmúlt századait figyelve – elég, ha a "területiséggel" számolunk, és amint a tájirodalmak kisebbségi-nemzetiségi irodalmakká alakultak, zökkenők nélkül sajátukként élhetik korábbi örökségüket: a felnevelő táj vonzásában taszításában született szellemi alkotásokat. A Monarchia és a történelmi Magyarország széthullását követően kialakult kisebbségi magyar irodalmak közül – jól tudjuk – ez a mutatvány csak az erdélyi magyar irodalomnak sikerülhetett (a kezdeti években ott sem zökkenők nélkül). De Erdélyben sem csak a tájirodalomban gyökerezve, hanem annak a sajátos, gazdag tradíciójú politikai-történelmi-művelődéstörténeti szerepnek az okán, amit Erdély a magyar szellemiség kialakulásának folyamatában jelentett, így már jobban érthető, hogy a csehszlovákiai (benne a kárpátaljai), a jugoszláviai magyarság – új hazájában nem lévén meg a századok tápláltakovácsolta összetartozásélménye – szellemileg sokkal nehezebben talált magára, sokáig nem találta meg az utat regionális hagyományaihoz. A tájélmény és az irodalom kapcsolatából még jó ideig hiányzott a szellemi kohézió. A nagy világégést követő politikai légkör is óvatosságra intette, gyanakvóvá tette a szellem emberét, sokszor elriasztotta a hagyományok ápolásától, tudatosításától; az irredentizmussal és a nemzeti kisebbségek sanyargatásával terhelt korszakban – s akkor még csak a két végletet említettem – a tisztánlátás egyébként is kevesek erénye volt. Az is előfordult, hogy a jószándék sem hiányzott, mint a vajdasági példa is bizonyítja, de az írók úgy látták: visszatekintve csak pusztaságot, szellemi gizgazt, dudva, muhart láthatnak; a magyar Ugar-képzet itt is kísértett. "Legelőször is a tradíció hiányzik, a múlt,, az elkezdett irány, a lefektetett alap, amelyet folytatni, lerombolni, átformálni, megtagadni mindig könnyebb, mint teljesen újat csinálni. Ezen a tespedt, művészietlen lapályon nincs semmi, de semmi emlék, itt sohasem voltak ősi kolostorok, évszázados kollégiumok, hírhedt lovagvárak, görnyedt, legendás dómok vagy templomok, france-i könyvesboltok, fontaine-bleau-i erdők; ezen a józan, disznóól szagú földön sohasem éltek nótázó igricek, ferde kucsmás kurucok, sárga szakállú ötvösök, magas homlokú hitvitázók vagy finom ujjú humanisták. Hol vert volna gyökeret a vajdasági irodalom?"11 Szenteleky hagyományleltárát, hihetjük, a költői túlzás festi ilyen komor színekkel, de mindjárt láthatjuk, hogy a történész higgadtságával mérő és ítélő Turczel Lajos véleménye sem kedvezőbb a csehszlovákiai magyar irodalom azonos korszakáról. "Az itteni magyar irodalom
valóban a semmi talaján indult útnak. Azon a területen, amelyen a csehszlovákiai magyarság él, 1918 előtt nem létezett olyan, a magyar irodalom egészében színt jelentő irodalom, mint Erdélyben. Az erdélyi magyar irodalom regionális jellegét és tradícióját az erdélyi történelem (az évszázados állami önállóság és annak elvesztése után is megmaradt különleges közjogi státus) alapozták meg. A csehszlovákiai magyar irodalom viszont csak az első világháború után – és akkor is olyan eredendően kisebbségi irodalomként – bontakozott ki, amelynek nem voltak történelmileg megalapozott12 helyi hagyományai ... . Még akkor is a korra érvényesnek kell elfogadnunk ezt a sommás ítéletet, ha jól tudjuk, hogy szemben Szenteleky negatív leltárával, itt voltak ősi kolostorok, hírhedt-híres lovagvárak és nótázó igricek, ferde kucsmás kurucok, s magas homlokú hitvitázók is éltek e tájon, de az irodalom furcsamód kevés ösztönzést, kevés ihletett pillanatot nyert általuk. Pedig – még közelebb kerülve Kárpátaljához –, "itt minden egy évezredes történelem szellemét idézi: a vereckei szoros a honfoglaló ősöket és Batu kán országdúló hordáit; az ungvári vár a meghódolt Laborc szláv fejedelmet és Anonymus költői képzeletét; a huszti várrom a kun betöréseket; a beregszászi domonkos rendi kolostor az itt időző Erzsébet királynét, Zsigmond magyar és Erik dán királyt, II. Ulászlót és II. Lajost; nagytemplomának felirata II. Rákóczi Györgyöt és a lengyel-tatár betörést; templomtere a zászlóbontó Rákóczi fejedelmet és Esze Tamást; a munkácsi vár Zrínyi Ilonát; a szerednyei romvár és pince a törökverő Dobó Istvánt. Földvárait, ősi kastélyait és kápolnáit legendák lengik körül."13 A történelmi megrázkódtatás közepette és azt követően ez a nagyobbrészt királyi örökség nem lett meghatározó, a szellemi kibontakozást megkönnyítő forrásává a kárpátaljai magyar szellemi élet képviselőinek. Talán egy kivétel mégis akad: a Rákóczi, de méginkább az Esze Tamás nevével fémjelzett kuruc hagyomány; az "Eb ura fakó, Ugocsa non coronat" daccs fejtartása, amely mindig ott kísért e táj emberének mozdulataiban. Annál inkább elmondhatjuk, hogy a tiszta és előrevivő örökségből sem tudott a két háború közti szlovenszkói és kárpátaljai magyar irodalom maradandó értékű, jelentős prózai műveket létrehozni. A történelmi, a táj-és magyarságélményt, az "internacionalizált hagyományt", amit a kuruc örökség jelentett, nem sikerült korszakos irodalmi alkotásban eleven szellemi valósággá tenni. Vagyis újra elmaradt a meghatározó tájélmény, a kisebbségi sorsproblémák és az irodalom termékeny találkozása. Az okok közül néhányat nézzünk meg közelebbről. a/ A "semmi talajáról" való indulás realitása és az abszolút hagyománynélküliség sokszor hirdetett irrealitása közepette a két háború közötti szlovákiai és kárpátaljai magyar irodalom kereste, de nem találta meg az önkifejezés művészi eszközeit megváltozott körülményeinek, kisebbségi sorsproblémáinak kifejezésére. b/ Nem csupán şz örökség hiányzott, hanem a tudatosodott, kiküzdött szerves hagyomány, a v a l a m i t f o l y t a t h a t u n k biztonságot kölcsönző érzése. "Mert szervessé a hagyományt az utókor teheti csupán azzal, 14 hogy aktivizálja, újraolvassa és a maga ihletkörébe vonja – állapítja meg a jugoszláviai magyar irodalom kapcsán Boxi Imre, de megállapítása helytálló más területek irodalmára is. c/ A hagyományokhoz való tisztázatlan viszony következménye lehet az az irodalomtörténeti paradoxon, hogy a két háború közötti szlovákiai és kárpátaljai írók "szellemi salto mortalé"-nak hittek minden múltba mutató mozdulatot; aminek egyenes következménye, hogy nem született maradandó értékű történelmi regény ebben a korszakban. Igaz, az ellenérv sem lebecsülendő: így több figyelem jutott a kor valóságának, az irodalom szociális érzékenysége inkább kiteljesedhetett, nem kísértett a jelenből való kivonulás veszélye, a
múltbamenekülés tüntető exodusa. d/ Mivel a hagyományok nem váltak szellemi élménnyé, bizonytalanok, görcsösek voltak az irodalom kezdeti lépései a megváltozott körülmények között. S az idő múltával bebizonyosodott: azt a szerepet, amelyet a történelmi regény a nemzetiségi-kisebbségi létben betölthet – a hagyományőrzés reflexének ébrentartását –,- a két háború között a romániai magyar irodalmon kívül egyik magyar kisebbségi irodalomnak sem sikerült biztosítania. e/ Ezzel szemben érdekes jelensége lesz a kárpátaljai magyar irodalomnak, hogy a tájélmény szociális mondandók hordozója lesz. A korszak15 legtehetségesebb költője, Sáfáry László kötetcímmé emelte a Verhovinát, és a Kárpátok legendásan szép tájainak kontrasztjaként a verhovinai ember nyomoráról,- kiszolgáltatottságáról beszél: Vaszil gazda a Verhovinán, egy félhold földje is van talán, kukoricát vetett belé, és ha istenke is úgy akarja, puliszka télen bőven lesz asztalán. Az istenkének segítni kell, mert néha bántanak a hegyek. Az erdőszéli kalyibában kint lármáz éjszakánként Vaszil és a három nagyobbik gyerek. Ó furcsa, szörnyű éjszaka! Puliszkás álmot küldtek a hegyek. Ó furcsa, szörnyű éjszaka! A kukoricán átgázolt egy vaddisznósereg. Tájélmény és szociális érzékenység példáit idézhetnénk a korszak legjelentősebb prózaírójának novelláiból, kisregényeiből is. A már említett Tamás Mihály művei is azt példázzák, hogy a két háború közti kárpátaljai magyar irodalom hagyományai, maradandó értékei közül leginkább a fokozott szociális érzékenység az, ami ezeket a műveket az utókor figyelmére érdemesíti. Kiindulási pontként azt állítottuk, hogy a mai kárpátaljai/kárpátukrajnai/ magyar irodalom önépítése elképzelhetetlen tisztázott, jogosan birtokba vett hagyományok nélkül. A hatvanas évek közepétől ez a hagyományteremtés megszakítás nélkül, következetesen folyik. Erről szerettünk volna néhány reflexiót továbbadni, hogy egyértelműbbek legyenek e történelmiirodalomtörténeti folyamatban a jelzett írói életművek, teljesítmények .
Jegyzetek 1.A terület megnevezésére a történelem során több fogalom is forgalomba volt: Podkarpatszka Rusz, Ruszka Krajna, Ruszinszkó,- Kárpátalja, Kárpátontúli terület, Kárpát-Ukrajna. Véleményem szerint a két háború közötti korszakra vonatkozóan inkább a kárpátaljai, a mai helyzetre pedig a kárpát-ukrajnai meghatározás a legszerencsésebb. A dolgozatban, ha nem idézetről van szó, ezeket használom. 2.Benedek András: Magyar irodalom Kárpátontúlon a két világháború között. = Kárpáti Kalendárium Irodalmi melléklete. Ungvár, 1971. 19-22.p. 3.Kovács Vilmos - Benedek András: Magyar irodalom Kárpát–Ukrajnában. = Tiszatáj, 1970.
10. 965.p. 4.Balla László: Biztató kezdet - de még csak kezdet. = A Kassai Batsányi Kör Évkönyve. 19651968. 309-310.p. 5.Sándor László: A vox humana költője. Bevezető Győry Dezső: Emberi hang c. kötetéhez. Budapest, 1970. Szépirodalmi. 27.p. 6.Benedek András: i.m. 7.Csanda Sándor: Első nemzedék. Bratislava [Pozsony], 1968. Tatran. 305.p.; Turczel Lajos: Két kor mezsgyéjén. Bratislava [Pozsony], 1967. Tatran. 314.p. 8.Csanda Sándor: i.m. 9.Vátadi-Sternberg János - Dupka György: A Verhovina megéneklése. = Kalendárium. 1986. Ungvár, 1985. 50-51.p. 10.Bori Imre: Irodalmi hagyományaink. Újvidék, 1971. Fórum. 9.p. 11.Szenteleky Kornél: Levél D.J. barátomhoz a "vajdasági irodalomról". Id: Bori Imre: A jugoszláviai magyar irodalom története c. könyvében. Újvidék, 1968. 9.p. 12.Turczel Lajos: i.m. 13.Kovács Vilmos - Benedek András: i.m. 14.Bori Imre: Még egyszer a mértékről és a hagyományról. = Hid. 1972. 12. 1065.p. 15.Sáfáry László: Verhovina. Munkács, 1935. 44.p.
SUMMARY Gyula Balla: The regional traditions of the Hungarian literature of Sub-Carpathia (Carpathian Ukraine) If we examine the Hungarian literature of Sub-Carpathia as an independent unit, it is reasonable to speak about the literary traditions of Slovensko and Rusinsko between the two world wars. The picture is distorted by the fact that after World War II the best possibilities of publication and the intellectual life attracted the important personalities of the Sub-Carpathian cultural life to Kassa, and that is why this territory sank into a peripherial intellectual position. The motives of the Sub-Carpathian writers for discovering traditions can be explained by this situation. The new Hungarian minority literature can find its antecedents geographically in the double tradition, theoretically in the literature of the progressive bourgeoise and in the left wing movements between the two wars. The representatives of the presentday intellectual life of SubCarpathia are deeply involved in the fields of literary and cultural history, and they have to be well informed on about theatrical, musical and ethnographical traditions, as well as on the history of the press and the fine arts. The false notions about the forlornness and lack of tradition of the intellectual life of that region, which have become generally known, can be disproved only in this way. Since the beginning of the sixties the establishment of traditions has been achieved, the result of which can be recognized not only in theoretical questions but also in literary products which are worth the attention of the Hungarian intellectual life and its posterity.
