A magyar folyóirat-irodalom megindulása Folyóirat-irodalmunk kezdete és kibontakozása szintén a 18. század utolsó évtizedeire, a magyar felvilágosodás korának első felére esik. Létrejöttében a század legnépszerűbb folyóirattípusának, az erkölcsi hetilapnak volt legnagyobb szerepe. A folyóiratok Gottsched által megszelídített változatai megfeleltek a teréziánus kori reformok szellemének. Mérsékelt racionalizmusukkal, moralizáló tartalmukkal és utilitarista tendenciáikkal Mária Terézia uralkodásának második felében, a hatvanas évektől kezdve szalonképesek lettek. Windisch Károly Gottlieb az első ausztriai morális hetilapnak, a Die Weltnek a munkatársaként ismerkedett meg e laptípussal. Miután 1764-ben Pozsonyban megindította a Pressburger Zertungot, néhány évvel később, 1767- ben Der Freund der Tugend, majd később más címmel külön melléklapokat hozott létre, amelyek szépirodalmi és moralizáló közleményeket tartalmaztak. 1781-ben szintén Pozsonyban Ungrisches Magazin (1780-1787), majd később Neues Ungrisches Magazin (1791-1793) címmel önálló folyóiratokat is indított, melyekben a honismereti iskolának megfelelően főként Magyarország földrajzával és történetével kapcsolatos írásokat közölt. Ezekkel a gottschedi programhoz híven a hazai németek nyelvének egységesítését kívánta szolgálni. Ugyancsak 1781-ben jelent meg Bécsben egy német nyelvű folyóirat, amelynek a szerkesztője a magyar felvilágosodás vezéralakja, Bessenyei György volt. Lapja Der Mann ohne Vorurtheil címmel 1781 derekán indult. A szerkesztő neve nem volt a lapon feltüntetve, de a bécsi Realzeitungban közölt Bessenyei-levélből egyértelműen kitűnt, mert azt mint e folyóirat szerkesztője írta alá. Címe egybeesett Sonnenfels korábbi folyóiratáéval, de a felvilágosult abszolutizmus ideológusáéhoz képest Bessenyei lapja jóval modernebb nézeteket képviselt. Filozófiai és politikaelméleti cikkei - melyek mindegyikét maga a szerkesztő írta - a kor legaktuálisabb problémáihoz kapcsolódnak. Sajátos dialektikával veszi számba a különböző irányzatokat, de előnyeik mellett visszájukra is rámutat. Hangsúlyozza, hogy meggyőződésből támogatja II. József egyházügyi rendelkezéseit, majd a következő számban élesen bírálja a felvilágosult abszolutizmust, amiért a népeket akaratuk ellenére akarja boldoggá tenni. Rousseau-t, Helvetiust a kor legnagyobb gondolkodói között emlegeti, és bizonygatja, hogy az uralkodónak élő törvénynek kell lennie. A forradalmat és a despotizmust egyaránt elítéli, mindkettő ellenszeréül a gondolat- és szólásszabadságot ajánlja, mert ez a népnek, valamint az uralkodónak egyaránt hasznos, mivel feltárja a bajokat, és idejében figyelmeztet a hibákra. Sonnenfels véleményével szemben - aki szerint nem a némaság a veszélyes az államra, hanem a kritika - Bessenyei úgy látja: sohasem
az igazság nyilvánosságra hozatala szolgáltat okot a felkelésekre; ijesztőbb az elnyomottak némasága, mert e vihar előtti csend az elnyomók bukását okozhatja. Bessenyei e folyóirattal is figyelmeztetni akarta a bécsi vezető köröket és magát az uralkodót is, bár nem voltak illúziói: úgy látta, nem érdekli, mit írnak az írók, ő a maga útján halad. Bessenyei folyóirata politikai folyóirat-irodalmunk első kiemelkedő orgánuma. Összesen hét füzet jelent meg belőle, az utolsó szám inkább politikai röpiratnak tekinthető. A nyolcvanas évek derekán, Pesten is jelent meg német nyelvű folyóirat, melyet 1786-ban Kovachich Márton György indított meg Merkur von Ungarn (1786-1787) címmel. A hazai történeti forrásgyűjtés és tudományszervezés kiváló képviselője számára a folyóirat-alapítás is tudományszervezési törekvéseinek része volt. A lap programtanulmányában behatóan foglalkozott a sajtó jelentőségével és szerepével is. A külföldi példák alapján a folyóiratokat nevezte a felvilágosodás terjesztése, az ismeretek és tudományos eredmények kicserélése legfőbb eszközének. A sajtó szerepét a szellemi életben az ipar és a kereskedelem szerepéhez hasonlította; a fejlődés egyik legfőbb akadályát az írásbeli és gondolatszabadság korlátozott voltában látta. A folyóirat maga azonban elmaradt a meghirdetett programtól, mert inkább csak az oktatásügy szervezetéről, személyi összetételéről és a tanintézetek programjáról nyújtott felvilágosítást olvasóinak. A második évfolyam közölte Kovachich folytatásos tanulmányát a hazai iskolareformok történetéről. Az első magyar nyelvű folyóirat, a Magyar Museum (1788-1793) A magyar nyelvű folyóirat-irodalom megindulását is melléklapok vezették be, melyeket a pozsonyi és a bécsi magyar újságokhoz csatolva jelentettek meg. Az volt a feladatuk, hogy e hírlapokat tehermentesítsék az irodalmi és a tudományos jellegű közleményektől. Színvonaluk meglehetősen alacsony volt, mert az újságszerkesztők a beküldött verseket, recenziókat és egyéb írásokat többnyire válogatás nélkül közölték, ezért tartalmuk főleg a korabeli átlagízlést tükrözte. Ez főként a Magyar Kurír melléklapjaként 1787-től hetenként kétszer megjelenő bécsi Magyar Musára áll. Bár akadt a lapban elvétve neves költő Batsányi, Kazinczy, Péczeli - verse is, legnagyobbrészt mégis dilettáns versfaragók írásai jelentek meg benne. Ugyancsak 1787-ben indult a pozsonyi Magyar Hírmondó melléklapja is, Pozsonyi Magyar Muzsa címmel. E lap csak havonta jelent meg, és ez a körülmény megvédte az elsekélyesedéstől: nem is annyira verseket, mint cikkeket, tanulmányokat és recenziókat tartalmazott. A Bétsi Magyar Merkuriusnak 1793-tól két melléklapja is volt: a Magyar Muzsa inkább verseket, a Bétsi Magyar Bibliotheca pedig főleg recenziókat közölt.
Bár az önálló magyar folyóirat-irodalmat megelőzték ezek a melléklapok, valójában nem szolgáltak mintául az 1788-tól meginduló önálló folyóiratainknak. Számukra főként a német irodalmi és ismeretterjesztő folyóiratok lehettek a példaképek, erre utalt Batsányi János is az első magyar folyóirat, a kassai Magyar Museum bevezető cikkében. Ebben ugyanis azt írta, hogy a folyóiratok megkedveltetik az olvasást és fórumot teremtenek az íróknak. Többek között Wieland Der Deutsche Merkurjára és a kassai lap címadó mintájára, a Deutsches Museumra hivatkozott. A lap megindítását az ún. kassai magyar társaság: Batsányi, Kazinczy és Baróti Szabó Dávid határozta el 1787-ben. Az 1788 nyarán napvilágot látott első szám megjelenése után Kazinczy kivált a szerkesztőségből, és önálló folyóiratot indított. A kiválás oka az volt, hogy a közösen írt bevezető tanulmányt Batsányi a nemesi ellenzék ízlésének megfelelően átdolgozta, és így jelentette meg. Míg a jozefinista Kazinczy inkább szépirodalmi jellegű folyóiratra gondolt, amely főleg fordításokat és kritikákat közölt volna, addig a nemesi reformer Batsányi általánosabb, világnézeti jellegű lapot kívánt létrehozni. A folyóiratban valóban szorosan kapcsolódott egymáshoz az irodalom és a politikum. Batsányi folyóirata Bessenyei programjának a nyolcvanas évek végére aktualizált változatát képviselte. Az első számban annak a reményének adott kifejezést, hogy II. József megváltoztatja rendeleteit, ha kiderül, hogy azok károsak a népre. Az első szám még a három szerkesztő megállapodása szerint csak saját írásaikat tartalmazta: verseket, műfordításokat, irodalmi megemlékezést, fordításról szóló tanulmányt és könyvkritikát. Később az eredet művek kerültek előtérbe. A kortársak örömmel fogadták a lapot, de sajnálták a szerkesztők szakítását. Az első kötet számait a pesti Trattner nyomdában készítették. A folyóirat nyomdai gondozását Ráday Gedeon vállalta, Földi János, Gindl József és Verseghy Ferenc közreműködésével. Mivel a folyamatos megjelenés akadozott, Batsányi a második kötetet a kassai Ellinger János műhelyében adatta ki. A megjelentetés továbbra is akadályokba ütközött. A kassai folyóirat kiadási nehézségei fokozták konfliktusait a cenzúrával. A második kötet első száma már 1790 nyarán elkészült, de csak 1792-ben küldték szét. Ebben jelent meg Batsányinak A franciaországi változásokra című, forradalmat üdvözlő verse akkor, amikor már II. Lipót váratlan halálával és I. Ferenc trónra lépésével egy merőben új helyzet állt elő. Az új rendszer már 1792 áprilisában - többek között éppen Batsányi verse miatt - nyomban megindította a Magyar Museum elleni hajszát. Noha a vizsgálatok nyomán kiderült, hogy a folyóirat annak idején szabályos cenzúrázás után jelent meg, mégis folytatódott az üldözés. Egy Sáros megyei főszolgabíró a Magyar Museumot a köznyugalom megsértésével vádolta,
és betiltását követelte. A budai cenzor Batsányi versén kívül számos egyéb írást is talált a lapban, amelyet az uralkodóra, a vallásra és a köznyugalomra nézve sérelmesnek vélt. Különösen veszélyesnek ítélte, hogy a folyóirat a kassai olvasókabinetben mindenki számára hozzáférhető volt. Elrendelte a szám valamennyi fellelhető példányának elkobzását és a vétkesek megbüntetését. Bár Abaúj vármegye védelmébe vette a költőt, de ez nem volt elég ahhoz, hogy folyóiratát folytatni tudja: 1793 júliusában kénytelen volt megszüntetni. Az utolsó számban Batsányi Vélekedés és javallás című glosszájában az újságírói hivatás kérdéseivel foglalkozott. Úgy látta, hogy az újságírók mivel sokan olvassák írásaikat, nagyon sokat használhatnak, de ugyancsak sokat árthatnak is. Azt kérte tőlük, hogy amíg Magyarországon is megvalósul a sajtószabadság, amiről nem írhatnak nyíltan, arról inkább hallgassanak, de ne vétsenek az igazság ellen. Utalva az újságírók munkájának társadalmi hatékonyságára, hangsúlyozta felelősségük kérdését is; "hízelkedés" és "csúszás-mászás" helyett az igazság szolgálatában jelölte meg a feladatukat. Batsányit 1794-ben a magyar jakobinusokkal együtt elfogták. Az ellene felhozott vádak egy részét korábbi folyóirat-szerkesztői tevékenysége képezte. Bírái előtt is foglalkozott a nyilvánosság és a sajtószabadság kérdéseivel, mindkettőt az uralkodó szempontjából is fontosnak nevezte. Védőiratában a nyilvánosságot az állam alkotmánya első támaszának minősítette, amely nélkül a szabadság csak üres szó. Hangsúlyozta, hogy nyilvánosság nélkül nem jöhet létre semmiféle kapcsolat, semmiféle közszellem, és kölcsönös bizalom a polgárok között. Úgy vélte, hogy ezek nélkül pedig nincs nemzet sem. Későbbi írásaiban meleg hangon emlékezett vissza a Magyar Museum füzeteire, és abban bízott, hogy az utókor előtt tanúságot tesznek küzdelmeiről. Kazinczy önálló folyóirata, az Orpheus (1789-1790) Amint Kazinczy távozott a Magyar Museum szerkesztői köréből, nyomban hozzálátott egy saját folyóirat alapításához. A szerkesztő programcikkében kijelölte folyóirata helyét a már meglévő lapok között. Eleinte a „józan gondolkodás” vagyis a voltaire-i – jozefinista felvilágosodás terjesztését tűzte ki céljául. A későbbi füzetekben azonban e világnézeti program radikalizálódott: Rousseau, Helvetius, Holbach eszméi jelennek meg a lapban. Kazinczy folyóirata is átlépte a jozefinista felvilágosodás határait, és „a Teremtőtől kapott értelem jogán” a teljes véleményszabadságért szállt síkra.
1789 novemberében nyomdába
adta szabadkőműves nevéről Orpheusnak elnevezett lapjának első számát, amely a cenzúrázás
után az év végére jelent meg. Ebben a folyóiratban - a Magyar Museumhoz képest - háttérbe szorult a nyelvi program, a tudományos társaság szorgalmazása és a kritikai tevékenység terve. Helyükbe a szépirodalom és az esztétika, valamint a felvilágosodás filozófiája lépett. Eleinte a jozefinista gondolkodás, majd egyre radikálisabb eszmék jelentek meg a lapban. A folyóiratban a kor magyar irodalmának számos jelentős képviselője szerepelt. A legfontosabb cikkeket maga Kazinczy írta saját nevén vagy Széphalmy álnéven. Eredeti közleményei között elméleti cikkek, irodalmi tudósítások – az un. literátori tudósítások – és jegyzetek találhatók. Fordításai között pedig Anakreontól és Horatiustól kezdve a Lessing- és Klopstock fordításokig a világirodalom számos jelentős alkotása szerepelt. A szerzők között sok olyan író is megtalálható volt, akik a Magyar Museumba is írtak. A lap élénkségét fokozta, hogy különböző műfajok: versek, útleírások, levelek, fordítások váltogatták egymást. A második kötet füzetei a viszonyok megváltozását tükrözték: eltűntek a radikális írások, az élő irodalom helyét a görög-római klasszikusok fordításai foglalták el. Kazinczynak is sok nehézsége volt lapja kiadásával: a nyolcadik számot 1791 áprilisában kezdték el szedni, de még 1792 februárjában sem készült el. Ekkor a szerkesztő megkísérelte folyóiratát máshol kiadatni, de fáradozásai kudarccal végződtek. A terjesztés is nehéz helyzet elé állította: a helytartótanács ugyanis nem engedélyezte a postai terjesztést, ezért a füzeteket egyenként kellett árusítani vagy pedig vásáros szekéren szállítani a távolabbi vidékekre. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az Orpheusból 1789-1792 között - noha a szerkesztő havi lapnak tervezte - mindössze nyolc szám látott napvilágot. Szerkesztője, Kazinczy Ferenc is - miként Batsányi - a magyar jakobinusok perében a vádlottak padjára került, és fogságot szenvedett. Folyóirataik a magyar felvilágosodás két jelentékeny irányzatának, a nemesi reformizmusnak és a jozefinista aufklärizmusból kifejlődő radikálisabb felvilágosodásnak voltak az elméleti orgánumai. A komáromi Mindenes Gyűjtemény (1789-1792) A két kassai irodalmi jellegű folyóirattal egy időben Komáromban is indult egy lap, amely kultúrpolitikai törekvései alapján kapcsolódott Batsányi Magyar Museumához, jellege szerint azonban különbözött is tőle. Megindítója és szerkesztője Péczeli József református lelkész, a felvilágosodás enciklopédikus és ismeretterjesztő irányzatának jellegzetes hazai képviselője volt, aki németországi, svájci és hollandiai tanulmányútján ismerkedett meg a felvilágosodás eszméivel és az egykori folyóiratokkal. Szerkesztőtársaival, az evangélikus Perlaki Dáviddal és Mindszenti Sámuel református lelkésszel főként a hasznos ismeretek terjesztését és az
olvasás népszerűsítését akarta szolgálni. Olvasóinak a kis- és középnemességet és a nőket szerette volna megnyerni. A folyóirat irányzata a jozefinista népfelvilágosító törekvéseknek, a nemesi reformizmusnak, valamint a modernebb eszméknek lett sajátos szintézise. Bár hetenként kétszer jelent meg, akárcsak a korabeli újságok, jellege miatt mégis folyóirat volt. A szépirodalmat és az esztétikumot mellőzte ugyan, de fő célját a nemzeti nyelv és irodalom fejlesztésében és a hasznos ismeretek terjesztésében látta. A hazai honismereti iskola programja mellett a háztartásban, valamint a gazdaságban felhasználható tudnivalókat, a "keresztyéni virtus" példáit, találós meséket, rejtvényeket ígért. A komáromi folyóirat a nemzeti nyelv ügyének is egyik legszenvedélyesebb védelmezője volt. E téren követte Rát Mátyás, Révai Miklós és Batsányi János példáját, de nála még szorosabban kapcsolódott egymáshoz a nyelv és a nemzet léte. Azt hirdette – bizonyára Herder nyomán – hogy az anyanyelv elvesztésével együtt a nemzet is meghal. Szintén Herder hatására törekedtek a Mindenes Gyűjtemény szerkesztői arra, hogy miként a cseheknél Kramerius, nálunk pedig Révai Miklós, igazi néplapot hozzanak létre. A lap munkatársai szerint a népből és nem a főrendekből származhatnak a legjobb mecénások, miként ezt az angol és a francia folyóiratok példája mutatja, ahol nem ritka a 9-10 ezer előfizető sem. Péczeliék, akárcsak korábban Révai, a remélt 1000 körüli előfizetőtől származó bevételt szintén egy nyelvművelő társaság céljaira szerették volna fordítani. Elgondolásuk azért volt utópisztikus, mert olyan társadalmi rétegekre kívántak támaszkodni (kisnemesekre, kézművesekre, parasztokra) amelyek anyagi elesettségük és műveltségbeli elmaradottságuk miatt nem gondolhattak könyv- és folyóirat olvasásra. Kudarcukat jelzi, hogy míg a Magyar Museum olvasóinak a száma elérte az 5-600 főt, a Mindenes Gyűjtemény 1790-ben mindössze 137 olvasót érdekelt. A folyóirat az év végén gyakorlatilag meg is szűnt. Megjelent még ugyan 1791-92-ben is egy-egy évkönyv formájú kötete, de ebben már jórészt aktualitásuktól megfosztott írások kerültek közlésre. Péczeli 1792-ben bekövetkezett halálával végleg megszűnt a komáromi folyóirat. Az Uránia (1794-1795) mint összegezés és kitekintés A felvilágosodás kori magyar sajtó megindulására és kibontakozására alig 12-13 év állt rendelkezésre. Láttuk, hogy I. Ferenc trónra lépése nyomán mind hírlap-, mind pedig folyóirat-irodalmunk visszafejlődött, sőt részben meg is szűnt. 1793 a magyar sajtó történetének első korszaka végén tragikus határkő. És mégis, e határidő után egy-két évvel is akadt még egy olyan folyóiratunk, amely szorosan kapcsolódott az előző, már addigra
elnémult hazai lapjaink törekvéseihez. 1794 közepén, I. Ferenc berendezkedő feudális abszolutizmusának legsötétebb évében, amikor a magyar jakobinusok üldözése már javában folyt, indult meg Kármán József Uránia (I794-1795) című folyóirata. Kármán 1790-től a Beleznayné által kialakított irodalmi szalon egyik kiemelkedő tagja volt. Az volt a terve, hogy Pestet irodalmi központtá kell fejleszteni ahhoz, hogy a különböző nyelvjárásokból létrejöjjön a nemzeti irodalom nyelve. Ennek egyik eszközéül szánta a folyóiratot, amelynek beharangozásához 1794 elején kezdett hozzá szerkesztőtársával, Pajor Gáspár orvostanhallgatóval. Az Urániát elsősorban a nők műveltségének fejlesztésére, az olvasás és az ismeretek terjesztésére, valamint a nemzeti karakter erősítésére szánták. Folyóiratukkal elsősorban a nők erkölcsi nevelést és műveltségének fejlesztését akarták elérni. A lap külső formáját is a női ízléshez igyekeztek szabni: azt ígérték, hogy csinos és szép papíron, új és tiszta betűkkel nyomtatott füzeteket, rózsaszín borítékban fogják megküldeni az előfizetőknek. Az első szám 1794 májusában került a nyomdába, novemberben jelent meg a második szám. A folyóirat kiadását titokban Festetics György támogatta, akiről az első számban Kármánék mint "ismeretlen hazafi"-ról emlékeztek meg. De nemcsak a főrangú támogató neve maradt homályban, hanem a szerkesztők, sőt a cikkírók sem nevezték meg magukat. Az irodalomtörténeti kutatás derítette ki, hogy e lapot Kármán és Pajor szerkesztette, és azt, hogy a cikkek legnagyobb részét is maga Kármán írta, illetve fordította. Rajta kívül Pajor Gáspár, Schedius Lajos, Csokonai Vitéz Mihály és Verseghy Ferenc írtak a folyóiratba. Mindez a cenzúraviszonyok következménye volt, mint ahogy a cenzúra figyelmének elterelését szolgálta az is, hogy az Urániát nem Pesten, hanem Vácott nyomták. Egy későbbi vizsgálatból derült ki, hogy a cenzor a megjelenő cikkeknek csak egy részét kapta meg, kétségkívül a veszélytelenebbeket. Ez magyarázza meg, hogy miként jelenhetett meg egyáltalán 1794-95-ben olyan folyóirat, mint az Uránia. Mert Kármánék folyóirata a korábbi magyar lapok szinte valamennyi fontosabb célkitűzését magáévá tette és összegezte. Kármán bevezető cikkében írja, hogy lapjával a nemzeti nyelv fejlesztését, a nemzeti karakter erősítését, a tudományok terjesztését és az ízlés fejlesztését akarja elősegíteni. A lap élén található Bevezetés Kármán műve volt. Ebben foglalkozott az időszaki sajtónak az ismeretek terjesztésében betöltött fontos szerepével. Az egyik legelső erkölcsi folyóiratnak, Addison Spectatorának valamint az enciklopédisták példájával bizonyította, hogy milyen nagy szerepe van az ilyen kiadványoknak a nemzet kulturális életében. Kiemelte a folyóiratok ismeretterjesztő szerepét is, és elítélte a régimódi szőrszálhasogató tudósok pedantériáját. Folyóirata szerepét a nemzetet létében megőrző nyelv
fejlesztésében, és a nemzeti karakter erősítésében ismerte fel, de célul tűzte ki a tudományok népszerűsítését, az olvasás elterjesztését, és az ízlés nevelését. Az első füzetben jelent meg Kármán híres regényének, a Fanni hagyományainak első része is. Az Uránia cikkei e programnak megfelelően részben erkölcsi tanulsággal, részben természettudományi ismeretekkel illetve irodalmi és esztétikai hatásokkal igyekeztek olvasóik érdeklődését felkelteni. Miként a külföldi morális hetilapok, Kármánék is főként a középrétegeket szerették volna olvasóik között látni. Az első számra azonban csak 104 előfizető jelentkezett, és ez a szám a másodiknál is csak 138-ra, a harmadiknál pedig mindössze 142- re emelkedett. Ahhoz, hogy a folyóirat kiadását folytatni tudják, számításaik szerint legalább 289 előfizetőre lett volna szükségük. Mivel az érdeklődés nem növekedett, az 1795 márciusában megjelent harmadik s egyben utolsó számmal megszűnt az Uránia. A folyóirat nemcsak a másfél évtizednyi magyar sajtó legfontosabb törekvéseinek volt a szintézise, hanem tovább is mutatott a 19. század első évtizedeinek szellemi irányzatai felé, mindenekelőtt a magyar romantika eredetiség- elvének első felvetésével. A magyar sajtó és a magyar jakobinus mozgalom A hazai hírlap- és folyóirat-irodalom megindulása és kibontakozása a magyar felvilágosodás korának első szakaszára, a nyolcvanas évekre és a kilencvenes évek elejére esett. E rövid másfél évtized alatt nemcsak megszületett a magyar nyelvű sajtó, hanem mind a hírlapok, mind pedig a folyóiratok esetében a kor színvonalán álló, a referáló fázistól elszakadó, felvilágosult szellemű, kulturális és ismeretterjesztő igényű újságok és folyóiratok jöttek létre, melyek között különböző irányzatok is képviselve voltak. A kedvező fejlődést az 1793-tól megváltozott politikai és cenzúraviszonyok gátolták, majd a magyar jakobinus mozgalom elfojtása csaknem teljesen megbénította. 1795-re valamennyi folyóiratunk megszűnt, az újságok pedig a cenzúra következtében eleinte teljesen elszürkültek, majd megritkultak. 1794 és 1803 között egyetlen új lap sem indulhatott, sőt a meglévőket is igyekeztek megszűntetni vagy legalábbis összevonni. 1798-ban a Bétsi Magyar Merkuriust beolvasztották a Magyar Kurírba, 1803-ban pedig a bécsi Magyar Hírmondó megszűnésével már csak a Magyar Kurír maradt életben. Ez a lap a Szacsvay idejében elért színvonalát elvesztette, az újabb szerkesztők - Decsy Sámuel, Pánczél Dániel, Igaz Sámuel és Márton József - alatt lényegében lesüllyedt egy száraz, referáló színvonalra, és önmagát túlélve, csak 1834-ben szűnt meg.
A magyar sajtó tehát, amely a 18. század nyolcvanas éveiben a felvilágosodás sajtójának tekinthető, sőt amely a világnézeti és kulturális szférán túl, helyenként a politikum irányába is jelentős lépéseket tett, éppen akkor bénult meg; amikor a hazai politikai és társadalmi fejlődés a legjobban igényelte volna a szabad sajtót. Ehelyett - azáltal, hogy a cenzúraügy rendőri üggyé vált - csaknem teljesen megbénult a magyar sajtó fejlődése. A század utolsó éveiben magyarul mindössze egy gazdasági folyóirat indult, Pethe Ferenc Magyar Újságja, (mely később címét Gazdaságot Tzélozó Újságra, majd Vis'gálódó Magyar Gazdára változtatta). Jelentősen megnőtt ez időszakban a pest-budai német újságok (Ofner Zeitung, Pester Zeitung); valamint a Pressburger Zeitung olvasóinak a száma. A századforduló folyóirat-irodalmának legnagyobb eseményei Schedius Lajosnak, a pesti egyetem esztétikai tanszéke tanárának folyóirat alapításai voltak. Schedius német nyelvű folyóirataival a magyar kultúrát akarta a külfölddel megismertetni, illetve a külföldi irodalom és a felvilágosodás eszméit itthon elterjeszteni. Göttingai tanulmányai befejeztével bekapcsolódott a hazai szellemi mozgalmakba, részt vett Kármán folyóirata kezdeményezésében, majd tanszéket kapott a pesti egyetemen. 1795ben ellene is vádat emeltek, de Sándor Lipót főherceg közbenjárására megőrizte katedráját. 1798-ban a pesti német újság a Neuer Kurier aus Ungarn melléklapjaként egy kritikai folyóiratot indított Literärischer Anzeiger für Ungern címmel. Ebben német mintára, főként az újonnan megjelent könyvekről igyekezett tájékoztatást adni olvasóinak. Ezekben az években Magyarországon ez volt az egyetlen tudományos folyóirat, de a pesti német újság önállóságával együtt -1799 végén - e melléklap is megszűnt. 1802 elején új folyóirattal jelentkezett Schedius. A havonta megjelenő Zeitschrift von und für Ungern miként címe is mutatja, egyszerre kívánt az országról, és az ország számára információkat közölni. Ő is a honismereti iskola előzményeihez kapcsolódott, bár a természettudományos tárgykört ő irodalmi témákkal is kibővítette. Rovatai között külön szerepeltek a tanulmányok, a könyvismertetések, valamint a hírek és a hirdetések. Az Intelligenzblatt című részben a hazai irodalmi és tudományos életről adott hírt. Számonként átlag 8-10 hazai és 2-3 külföldi könyv recenzióját közölte. Azonban a kritikától tudatosan elhatárolódott, tartva a szerzők érzékenységétől. A folyóirat munkatársai és előfizetői főleg Schedius pesti tanártársaiból, tudományos pályán dolgozó ismerőseiből, tanárokból és lelkészekből kerültek ki. A magyarországi olvasók száma 200-300 között volt, feltűnően kevés volt azonban a külföldi előfizetők száma, mindössze 30-40 példány került el német nyelvterületen élő olvasókhoz, akik mintegy 100-120 műről kaphattak tájékoztatást a lapból.
A harmadik évfolyam végével, valószínűleg Schedius rossz egészségi állapota miatt megszűnt a folyóirat. Schedius széleskörű kapcsolatokat épített ki németországi tudósokkal. Jénába Goethe megbízásából a Jenaische Literatur Zeitung számára is küldött magyarországi tudósításokat, de Hegel is kért tőle lapja a Bamberger Zeitung részére cikkeket. Schedius információs tevékenységét azonban meggátolta a Habsburg monarchiában a napóleoni háborúk nyomán kialakult fokozottabb elszigetelődés. Sajtónk a felvilágosodás kora és a reformkor között (1793-1830) A Hazai Tudósítások és a pesti magyar sajtó kibontakozása Látszólag új korszakot kezdett sajtónk történetében az 1806-ban Pesten Hazai Tudósítások címmel indított újság, a valóságban azonban a 17. századi európai referáló sajtó stílusában írott lap tartalom és színvonal tekintetében is visszaesést jelentett elődeihez képest. Gyakorlatilag az újság jelentőségét az adja, hogy ez volt az első folyamatosan megjelenő fővárosi újság. (1788-89- ben a pozsonyi Magyar Hírmondó utóda, a Magyar Merkur ugyan már rövid ideig Pesten jelent meg, de a korábbi hazai újságok székhelye Pozsony, Bécs, illetve Kolozsvár volt.) Szerkesztője, Kultsár István kulturális téren elődei legjobb hagyományaihoz kapcsolódott, de világnézeti és politikai vonatkozásban elmaradt tőlük - jórészt a korabeli cenzúraviszonyok miatt. E korszak még sokáig kedvezőbb volt a folyóiratok számára, mint az újságok kiadására: évtizedekig a folyóiratok játsszák sajtónk történetében a vezető szerepet. Kultsár először maga is folyóirat kiadására gondolt, de végül mégis úgy látta, hogy kulturális programjának megvalósításához a nagyobb érdeklődésre számító újság alkalmasabb eszköz lehet. A Hazai Tudósítások 1806. július elején indult meg. A hírek többnyire mindenféle megjegyzés nélkül, forráshelyük és dátumuk sorrendjében követték egymást: elöl a budai és pesti, majd a különböző vidéki helységekből származó közlemények következtek. Két éven keresztül kizárólag hazai vonatkozású cikkeket tartalmazott az újság, mert a helytartótanács nem engedélyezte a külföldi hírek közlését. E sajátos megkötés oka az volt, hogy a hatóságok nem akarták, hogy a napóleoni háború hírei a magyar újság által jussanak el az olvasókhoz.
Két évvel később a vármegyék tiltakozására mégis hozzájárultak a külföldi hírek közléséhez is, és ezért 1808 májusától Hazai és Külföldi Tudósításokra változtatták a lap címét. A szerkesztő Hatvani utcai háza a pesti és a fővárosban megforduló írók központja lett. Maga Kultsár nem tartozott semmilyen irányzathoz, táborhoz sem; egyesek szemére is vetették, hogy sokszor válogatás nélkül mindent közreadott. Pályázatokat tűzött ki, helyt adott a kibontakozó nyelvi vitáknak és a nyelvújítási harc vitacikkeinek. Ő maga a mérsékelt ortodoxiához állt közelebb. Az irodalmi és ismeretterjesztő közlemények számára 1817-től Hasznos Mulatságok címen melléklapot adott ki, melynek főmunkatársa Ungvárnémeti Tóth László lett. E melléklapban költeményeket, elbeszéléseket és ismertetéseket közöltek, és itt tették közzé az első, eredménnyel is járó felhívást népdalok gyűjtésére. (Ráték 1782-es Magyar Hírmondó-beli kísérlete még nem talált visszhangra.) A lapnak mintegy 800 olvasója volt, ám a szerkesztő ezzel nem volt megelégedve. Kevesellte az 1790- es nagy nemesi felbuzdulást követő évtizedek gyér kulturális eredményeit, és rosszallta, hogy a falusi nemesek még újságot sem olvasnak. Megemlítendő, hogy az újságszerkesztők közül Kultsár lstván fizetett először tiszteletdíjat a költőknek. Lapja jövedelmét ezenkívül könyvek kiadására, pályázatok kiírására, térképek készíttetésére használta fel, ezzel is követve Görög Demeterék korábbi példáját. Újságírói és irodalomszervezői tevékenységét egészen 1828-ban bekövetkezett haláláig folytatta. Toldy Ferenc így jellemezte működését: "Nem lázította fel vérünket, de lassanként előkészítette átváltozásunkat." Halála után a lap özvegye kezébe került, címét 1840-ben Nemzeti Újságra változtatta. Az Erdélyi Muzéum (1814-1818) A Hazai és Külföldi Tudósítások példája is bizonyította, hogy a 19. század elején a cenzúra olyan akadályokat emelt az újságok elé, amelyek nem tették lehetővé továbbfejlődésüket. Mivel a folyóiratok eleve szűkebb és körülhatároltabb körhöz szóltak, és mert tartalmuk sem kapcsolódott szorosan a napi politikához, cenzúrázásuk is enyhébb volt. A 19. század második évtizedétől kezdve a folyóiratok veszik át sajtónkban a vezető szerepet. A kezdeményezés ezúttal Erdélyből indul ki, ahol a 18. század végén nagyobb sikerrel folyt a nemzeti művelődésért a küzdelem, mint Magyarország területén. A többi között állandó színház és tudós társaság is született. Az Aranka György irányításával megalakult Nyelvművelő Társaság egészen 1806-ig élénk tevékenységet folytatott. Az ebben közreműködő erdélyi értelmiség soraiból alakult ki a Döbrentei Gábor által 1814-ben
Kolozsvárt megindított Erdélyi Muzéum köre. Ez a folyóirat azért is számíthatott elődeinél kedvezőbb társadalmi fogadtatásra, mert Erdélyben az értelmiséget nem törte le egy magyarországihoz hasonló jakobinusper; a folyóiratot már első évfolyamában 454 előfizető járatta. A lap támogatására, főként Cserey Farkas összeköttetései révén, sikerült az erdélyi arisztokrácia egy részét is megnyerni. A wittenbergi egyetemről visszatérő Döbrenteit Kazinczy vette rá egy irodalmi folyóirat alapítására. Tervezetét már 1810-ben elkészítette, de a megjelenés akadályait csak négy évvel később tudták elhárítani. Az első szám 1814 májusában mégis sikeresnek bizonyult: egy hónap alatt valamennyi kinyomtatott szám - 550 példány - elkelt, és a következő években előbb 680-ra, majd 750-re emelkedett az előfizetők száma. Az Erdélyi Muzéum folytatta a Magyar Museum, az Orpheus, a Mindenes Gyűjtemény és az Uránia hagyományait, és ezeket a német romantika irodalmi eszméivel ötvözte egybe. Különösen nagy hatással volt Döbrenteire Friedrich Schlegel Deutsches Museum című folyóirata. Ennek példájára tölti meg lapját a szépirodalom mellett az irodalomelmélet és kritika, valamint a publicisztika, pedagógia és erkölcs-filozófia kérdéseivel. Mindkét folyóiratban központi helyet töltött be az irodalom nemzeti funkciója, mindkét szerkesztő nagy szerepet tulajdonított azoknak a kiemelkedő íróknak és géniuszoknak, akik tehetségüknek köszönhetően megjelenítik a nemzet eredetiségét. Ezek a romantikus eszmék jellemezték Döbrentei Eredetiség és jutalomtétel című programértekezését is. Ebben a szerkesztő - ellentétben a magyar felvilágosodás első szakaszának képviselőivel - Kant nyomán már elválasztja egymástól a tudományt és a művészetet, az utóbbit helyezve az előbbi elé. Kármán József gondolatait eleveníti fel, amikor a hazai fordításgyakorlattal szemben az eredetiségre való törekvés fontosságát hangsúlyozza. A Döbrentei programértekezésében tárgyalt romantikus gondolatok megtalálhatók a folyóirat más tanulmányaiban is: az írásokat főként a herderi fejlődéselmélet hatja át. Az irodalomelméleti cikkek is elszakadnak Kazinczy klasszicista felfogásától. Az irodalmi-irodalomelméleti tanulmányok mellett jelentős teret kap az Erdélyi Muzéumban a politikai publicisztika is. Folytatja e téren a kassai Magyar Museum közéleti érdeklődését, de erre készteti a politikai helyzet és az újságok nyílt politizálását gátló cenzúra is. Döbrentei sem mindig nyíltan hangoztatja politikai-társadalmi vonatkozású, a felvilágosodás eszmevilágából eredő, de már a liberális eszmék felé mutató elveit, hanem például nagy emberek életrajzába rejtve. Az életírás műfaja alkalmat adott számára arra, hogy egy-egy nagy személyiség, zseni példáján mutasson be a köznapi világból kiemelkedő, romantikus hősöket. Hősei előbb arisztokraták, majd köznemesek, végül pedig az alulról
magasra emelkedett személyek közül kerültek ki. Az életrajzok módot adtak számára, hogy hosszabb-rövidebb megjegyzések formájában közreadja saját társadalmi-politikai véleményét is. Pestalozzinak, a szegény sorsú gyerekek szószólójának életrajzához például azt fűzi hozzá, hogy nem szabad tűrni a társadalmi elnyomást. "Az emberi nem akkori zúgása, mikor társaságbeli igazságtalanságok s törvénytelen hatalom által nyomattatik, még nem támadás." Marcus Aureliusról írt tanulmányában ilyen megjegyzések olvashatók: "Az emberek mind szabadok és egyenlők, s valamennyiüknek joguk van a boldogságra." "A törvény egyformán szorít egybe minden tagot a közönséges célra." "Az igazgatás formája változik, de a nemzetek jussai mindenkor ugyanazok." A reformkor felé mutatnak a folyóiratnak azok az írásai is, amelyek - mint pl. a Teleki József gróf nyugati utazásait ismertető tanulmány -Anglia polgári viszonyait ismertetik, vagy az
amerikai
köztársaságokról
szólnak.
Szilágyi
Ferenc
Franklin
Benjáminról
írt
tanulmányában nyíltan kifejezésre juttatta az amerikai polgári alkotmány iránti lelkesedését. I. Ferenc abszolutizmusa alatt a hazai sajtóban ez volt az első olyan cikk, amelyből az olvasók megismerkedhettek az Egyesült Államokkal, ahol egy nyomdászból kimagasló államférfi és szabadsághős válhatott. Az Erdélyi Muzéum szépirodalmi anyagot is tartalmazott, de ez mennyiségében is, jelentőségében is háttérbe szorult. A közölt írások - Döbrentei romantikus irodalomelméleti elveinek megfelelően - nagyrészt eredetiek voltak, és csak elvétve akadt köztük műfordítás. A kor uralkodó műfaja a költészet volt: a folyóirat is rendszeresen közölte kortárs költők verseit. Döbrentei is, miként szerkesztő elődei, aránylag kevés válogatással élt, inkább az erők egyesítésére törekedett. Az irodalmi kritika terén még az Erdélyi Muzéum sem tudott sokkal előbbre jutni, mint elődei. Pedig a szerkesztő maga fontosnak ítélte a műfajt, a gyakorlat azonban ezúttal sem járt sok sikerrel. A társadalom még ekkor sem volt fogékony a kritikára: negyven előfizető, Kazinczy Himfy-kritikája miatt mondta le az előfizetést. Ettől kezdve Döbrentei visszautasítva Kölcsey Csokonai- kritikáját is - megszüntette lapjában a szépirodalmi kritikát. Az Erdélyi Muzéum, amely az ötödik kötetétől kezdve rendszeresen közölt neveléselméleti cikkeket is, jelentős előkészítője volt a reformkori szellemi harcoknak és romantikus eszméinek. A folyóirat megszűnését főként az a súlyos gazdasági helyzet okozta, amelynek következtében számos előfizető kénytelen volt a lapról lemondani. De hozzájárult elhallgatásához az is, hogy az Erdélyi Muzéum példájára 1817-től kezdve már Pesten is megjelent egy lap, a Tudományos Gyűjtemény.
A Tudományos Gyűjtemény (1817-1841) Pest, amelynek szellemi központtá válását már a 18. század nyolcvanas éveitől kezdve többen szorgalmazták, a következő század elején jelentős fejlődésnek indult. A napóleoni háborúk befejezése után, 1815 táján már valóban szellemi központtá vált; itt kezdett összpontosulni a magyar irodalmi és tudományos élet. Folyóiratalapításra többen is gondoltak, de anyagi támogatás hiányában e tervek nem valósultak meg. A Tudományos Gyűjtemény gondolata 1815-ben merült fel azon a vacsorán, amelyet Kultsár lstván adott Kazinczy tiszteletére. Felvetője Fejér György, a pesti egyetem dogmatikai professzora volt, aki irodalmi pályáját Péczeli Mindenes Gyűjteményének munkatársaként kezdte. Világnézetének kialakulásában és szerkesztői tevékenységében egyaránt szerepet játszott a rendi nacionalizmus eszmevilága, a klasszikus német filozófia - főként Hegel - és bizonyos mértékben a felvilágosodás racionalizmusa. Nem sokkal később a Tudományos Gyűjtemény kiadója, Trattner János Tamás nyomtatott ismertetést küldött szét az íróknak, melyben bejelentette lap alapítási tervét, és ismertette folyóirata programját. Újdonságnak számított a magyar sajtótörténetben, hogy nemcsak a szerkesztőnek, hanem az íróknak is tiszteletdíjat ígért. A folyóirat első száma 1817. január elején jelent meg. Szerkesztésében - Fejér György mellett - a felekezeti viták elkerülése céljából, segédszerkesztői minőségben részt vett a református Pethe Ferenc és az evangélikus Schedius Lajos is, valamint Fejér pesti társas körének tagjai: Kultsár lstván, Jankovich Miklós régiséggyűjtő és Faragó György orvos. A folyóirat kedvező fogadtatásra talált: már az első év végén 734 előfizető jelentkezett. A kiadó a siker érdekében maga is hatni kívánt a szerkesztésre, és az előfizetőket gyűjtő szerzők dilettáns cikkeit is közölni kívánta. A folyóirat köré csoportosult pesti tudósok fellépésére végül is megegyeztek abban, hogy a költség és a jövedelem egyaránt Trattneré, ám a szerkesztés és a lap szellemi arculatának kialakítása a pesti tudósokból álló szerkesztőség feladata. Fejér 1818 júliusában megvált a szerkesztéstől, helyébe előbb Vass László teológiai tanár, majd 1819 elején Thaisz András ügyvéd került, a Tudományos Egyesület elnöke pedig Teleki József lett. A Tudományos Gyűjtemény is a Mindenes Gyűjteményhez hasonló, enciklopédikus jellegű folyóiratnak indult. Értekezések, könyvismertetések, tudománybeli jelentések alkották a belső szerkezetét, szépirodalmat nem közölt. E kereteket azonban elődeinél bőségesebb és gazdagabb anyaggal töltötte meg. Tartalmilag a folyóirat első két esztendejét a rendi nacionalizmusnak és a felvilágosodás eszmevilágának kettőssége jellemezte. Fejér is
lelkesedett a nemzeti nyelvért mint a nemzet fennmaradásának legfőbb eszközéért, az Akadémiáért,
a
folyóiratokért
és
a
szépirodalom
felvirágoztatásáért.
Ugyanakkor
megváltoztathatatlannak tartotta a rendi konstitúciót és a monarchikus államformát; ideális képet festett a közállapotokról, a nemességet minden felelősség alól felmentette, az esetleges hibákért pedig egyedül a kormányzatot okolta. Fejér György szerkesztése idejében számos támadás érte a folyóiratban Kant, Fichte és Schelling tanítását is. A nemesi múltidézés témakörét Kazinczy írásai másként értelmezik: ő a dicső múltban a régi arisztokraták kulturális kezdeményezéseit állítja példaképül. De más írások is elszakadnak a feudális nacionalizmus gondolatkörétől, és a megjelent helyismereti, népismereti, statisztikai tanulmányok a korabeli valóság reális szemléletéről vallanak. E cikkek az ország gazdasági, politikai és kulturális feltérképezését végzik el, és a közfigyelmet a megoldandó problémákra irányítják. A Tudományos Gyűjteménynél is - akárcsak a 18. század végi lapjainknál - nagyon sok múlt a szerkesztő személyén: mivel ő határozta meg a lap arculatát, a szerkesztőváltozások egyben változást jelentettek a folyóirat irányzatában is. 1819-1823-ig Thaisz András és a Tudományos Egyesület elnöke, a szerkesztő tanácsadója, Teleki József határozzák meg a lap irányát. Mindkettőjükre a német klasszicizmus neohumanizmusa hatott. Thaisz "nemzeti intézet"-nek nevezte a lapot, és már nem tekintette egyetlen irányzat szócsövének. Szerkesztése idején megindult a Tudományos Gyűjteményben a feudális nemzetfogalomnak a polgári nemzetfelfogással történő felváltása: a rendiségen kívül álló tömegeket a nemzet részének kezdték tekinteni. Élesen szembefordultak Horvát lstvánék idegenellenességével és üres nacionalizmusával. Guzmics Izidor, az akkor még fiatal bencés tanár tanulmányában a haza szeretetét a haza valamennyi polgárának a szeretetével azonosította. Kanya Pál pesti evangélikus tanár pedig kifejtette, hogy a nemzethez a pórnépet is hozzá kell számítani. Számos cikk foglalkozott a nyugati polgári társadalmak vívmányaival és intézményeivel. Teleki József nemcsak elfogadja, hanem meg is köszöni a külföldi utazók Magyarországgal kapcsolatos bírálatait. Thaisz és mások tanulmányai a fejlett országok mezőgazdaságát mutatják be. A nevelés problémáival foglalkozó írások a legszegényebb néprétegek kulturális felemelését tekintik fontos feladatnak. A nemzeti irodalmat az osztályok megbékélésének eszközeként tárgyalják. Az irodalom még ekkor sem pusztán művészetet jelent, hanem a nemzet létének biztosítását is. E folyóirat honosítja meg az új irodalmi irányzatoknak, a romantikának és a népiességnek az elméletét is. Több cikk foglalkozik az eredetiség, a zsenialitás, a képzelet elveivel és más aktuális irodalomelméleti kérdésekkel.
A szakszerű, rendszeres kritika a Tudományos Gyűjteményben is csak nehezen tudott kibontakozni: Teleki József még 1822-ben is kénytelen a kritikai rovatot szűkíteni. 1824-től, Thaisz és Teleki távozása után a folyóirat színvonala visszaesett, és megcsappant az olvasók száma is. (1823-ban még 816 előfizetője volt, e szám 1825-ben, 679-re, 1827-ben pedig 597-re csökkent.) A Tudományos Gyűjtemény szerkesztését 1828-ban Vörösmarty Mihály vette át. Négyéves tevékenysége során a folyóirat Széchenyi István reformtevékenységének a szócsövévé vált: itt jelentek meg Széchenyi javaslatairól az első tudósítások és a hazai reformprogram egyéb hírei. Maga Vörösmarty tudósított a pesti lóversenyről és Széchenyi számos más vállalkozásáról, de műszaki képzettségű szerzők is foglalkoztak az új tervekkel és alkotásokkal. Megjelent a lapban a reformkori prózairodalom jellegzetes műfaja: a szociografikus életkép is. Előtérbe kerültek a liberalizmus központi eszméi, a függetlenség és a polgári egyenlőség doktrínája. Számos cikk a természetjogból vezette le az emberi jogokat és az emberek egymásrautaltságát. Foglalkozott a folyóirat a polgári szabadság kérdéseivel is, főként ezekkel magyarázta a nyugati - különösen az angol - társadalmak sikereit, bár Edvi lllés Pál e lapban elsőként mutatott rá - Owen nyomán - a munkanélküliség és a pauperizálódás veszélyeire is. Vörösmarty, amikor a szerkesztést átvette, a kor legnagyobb írótekintélyeinek: Kazinczynak, Kölcseynek, Kisfaludy Károlynak és Horvát Istvánnak a támogatását kérte. Már az első kötetben megjelent Kölcsey egyik tanulmánya és Kazinczy emlékirata, a Pályám emlékezete. Toldy Ferenc a folyóirat belső munkatársaként szintén többször publikált a lapban. Vörösmarty 1832 végén vált meg a szerkesztéstől. Távozása után a Tudományos Gyűjtemény rohamosan hanyatlani kezdett. Az új szerkesztő, Horvát István száraz, szinte oklevéltani szakfolyóirattá változtatta, amelyben ráadásul saját tudománytalan írásait is közölte. 1837-től maga a kiadó, Károlyi István szerkesztette a lapot, amely - néhány figyelemreméltó radikális szellemű tanulmány közlése ellenére - tovább hanyatlott; előfizetőinek száma végül 196-ra csökkent. A Pesti Hírlap indulásának évében, 1841-ben szinte észrevétlenül szűnt meg. A Tudományos Gyűjtemény 1821-tól Szép Literatúrai Ajándék címmel szépirodalmi melléklapot is adott ki, melynek szerkesztésére Szemere Pált kérték fel, aki a lapot a nemzeti romantika orgánumává tette. A szerzők között a kor legjelentősebb költői: Kölcsey Ferenc, Bajza József, Szemere Pál szerepeltek; itt jelent meg a fiatal Vörösmarty első verse
nyomtatásban, és itt közölték a száműzetésben élő Batsányi több írását is. 1828-ban, amikor Vörösmarty lett a szerkesztő, a lap címét Koszorúra változtatta, és a költemények mellett helyet adott vígjátékoknak, novelláknak és eposzrészleteknek is. Ezekben az években a folyóirat egyre inkább az irodalmi népiesség irányába fordult. Vörösmarty távozása után a Koszorú is osztozott a főlap sorsában: színvonala visszaesett, és a lap eljelentéktelenedett. A Felső Magyar Országi Minerva (1825-1836) Az az ismert irodalomtörténeti ellentét, amely a korabeli korszak irodalmi tábora, a Kazinczy által vezetett klasszicista irodalom hívei és a húszas években Kisfaludy Károly fellépése, a Tudományos Gyűjtemény, valamint az Aurora című irodalmi zsebkönyv megjelenése kapcsán kifejlődő romantikus írói nemzedék között kialakult, a folyóirat irodalomban is tükröződött. A húszas évek közepén a széphalmi tábor belátta, hogy a pesti új szellemű irodalommal megvívandó eredményes harchoz nekik is folyóiratra van szükségük. Kazinczy biztatására Dessewffy József gróf 1825 áprilisában megindította Kassán a Felső Magyar Országi Minerva című folyóiratot. A lap névleges szerkesztője, titkára Dulházy Mihály volt. A negyedévenként megjelenő folyóirat első évfolyamának 403 előfizetője között nagyon sok volt a főrend, valamint más egyházi és világi előkelőség és viszonylag kevés az értelmiségi. Dessewffy a nyelvújítással kapcsolatban, az ortológia veresége ellenére, a középutasságot, lényegében a konzervatív törekvéseket fogadja el. Méltányolja ugyan az irodalom eredetiségének és nemzeti jellegének elvét, de másként értelmezi, mint a romantika hívei. A folyóirat a több mint három évtizeddel korábbi Orpheust tekintette mintául, amely jórészt fordításokat közölt, és ahol még együtt szerepelt a nyelv az irodalom és a tudomány. A pesti írókat ez a lap nem vonzotta, alig szerepeltek benne. A második évfolyamtól kezdve Dessewffy nélkül - még korszerűtlenebbé vált a kassai folyóirat. Kölcsey, Bajza és Toldy ki is fejezik elégedetlenségüket. Szépirodalmi anyaga jórészt az Aurorából kiszorult epigon és dilettáns költők alkalmi verseiből állt. 1829-ben, miután Széchenyi István ironikus hangú bírálatot mondott a kassai folyóirat elavult külső formájáról és tartalmáról, és az angol liberális folyóiratokat állította példaképül, a lap új formátumban (nyolcadrét alakban) jelent meg, és tartalmában is bekövetkezett bizonyos változás. Közlik Kazinczy cikkét, amelyben a lótenyésztésért lelkesedett, és Almási Balogh Pálét a nyugati sajtó eredményeiről; de megjelennek Bajza és Vörösmarty írásai is. A fellendülés azonban csak átmeneti volt, a harmincas években ismét esik a lap színvonala.
1833-ban egyáltalán nem jelent meg, 1835-183ó-ban pedig csak két- két kötete, és ezzel azután meg is szűnt.
