Tartalom Litera-interjú
poór.indd 7
9
Közülünk ki nem poeta mixtus?
18
Bevezetés Rilke olvasásába
30
Meditáció egy Ady-redivivus esélyeiről
57
„Szimbólumoknak volt a szeretője”: alkalmi írás egy rendkívüli költőről, Ady Endréről
71
Szavak a kocka hetedik lapján: József Attila
108
Vita József Attiláról
127
Az archaikus költő-lét szavai: Beney Zsuzsa
156
Köves Gyuri utazása a Rossz Birodalmában (Kertész Imre: Sorstalanság)
163
Ki volt előbb: Rilke vagy Tandori?
176
De a szó-jelek mi helyett: Tandori Dezső
206
Univerzum, nyitott térkép, búcsú (Lengyel Péter epikájáról)
234
Meditáció Petri lírai szólásának természetéről
245
A gondolkodás kísértetei: Vajda Mihály (Vajda Mihály: Sisakrostély-hatás)
255
Bildung és éthosz: Fodor Géza
268
Életmű – a fronte: Radnóti Sándor
293
A tanulmányok eredeti megjelenési helye
319
2013.03.06. 16:35:11
Litera-interjú A magyar mellett német és francia nyelven is rendszeresen publikál, sőt akár azt is írhatnánk, hogy a német és a francia mellett magyarul is publikál. Magában az irodalomban érzi magát otthon, vagy a különböző irodalmakban? Otthon lenni mennyire nyelvi vagy egzisztenciális kérdés? Tisztelt Szerkesztőség! Az első szavam legyen persze a köszöneté, azért, hogy (a már nemcsak időbeli és nemcsak földrajzi) távolból megkerestek. Az Önök kérdései feltétlenül telibe találnak, de épp azért, mert legnagyobb részt tulajdonképpen egyetlen központi kérdés különböző vetületeire kérnek választ: arra, hogyan alakította ki és alkotta meg egy életrajzi, nyelvi és (még csak nem is egészen kimondatlanul) szemléletbeli emigráns az életét és az írásait. De ahogy ezt leírom, még jobban érzékelem, hogy az ilyen, ugyancsak megtisztelő hangsúllyal megfogalmazott kérdés(ek) valamennyire példaszerű válasz(oka)t tételez(nek) fel, és ezt én sem nem akarom, se nem tudom teljesíteni. Semmiesetre sem utasítom vissza, hogy visszatekintsek arra, amit írtam, és arra is, amire az életemből szívósan rákérdeznek (mondjuk így, a valóban szubjektív történések természetes kizárásával, dehát ez aztán nem is érdekel senkit); de előrebocsátom, hogy egyiknek se tulajdonítok bárminő paradigmatikus értéket, hanem mind a kettőt (már amennyire ez kettő) fölötte egyéninek és speciálisnak tartom. Reméljük, hogy talán éppen ezért lesz kicsit érdekes, amit felelek. A legelső kérdés tehát a nyelv. Ismeretesek az erről szóló fájdalmas átkozódások, az, hogy az ember ugyan idegen nyelven esetleg nagyon sok mindent tud mondani, de csak az anyanyelvén mondja mindazt, amit akar, a mi szakmánkban a ráadás-csapás, hogy ha az ember iskolás koron túl változtat nyelvet, minden szöveget egy native speakerrel ellenőriztetnie kell (ne nagyon higgyenek azoknak, akik ezt büszkén tagadják, nekem nem sikerült senki ilyennel találkoznom), aztán a legnagyobbak híres mondatai, Nabokov, aki szerint a bolsevikok legnagyobb bűne, hogy ő nem írhatott a világ leggazdagabb nyelvén, vagyis oroszul, Jakobson, aki azt állította, hogy ő öt nyelven ír oroszul, és akkor már itt fűzöm hozzá a mondatot (mert még visszatérek rá), amit szintén egy orosz emigránsnak tulajdonítanak, aki 30 év után felkiáltott volna. „És 9
poór.indd 9
2013.03.06. 16:35:11
tornyok és témák
ebben a kurva New-Yorkban az eső sem esik rendesen.” Ez mind igaz, és rám annál inkább az, mert szorgalmas és valamelyest eszes lévén, utóbb pedig a késői emigráció ugyancsak kockázatos kihívásában, jól megtanultam nyelveket, de egyáltalán nincs igazi nyelvtehetségem. Meg hát azt is hozzá kell fűznöm, amit amúgy is mindenki tud, hogy még magyarul is nagyon nehezen és nyakatekerten fogalmazok, hogy kevésbé önostorozóan hangozzék, ha van valamilyen tehetségem, hát az nem az esszéírók természetes vagy legalábbis természetesnek látszó (ön) kifejezése. És mégis (még az se lehetetlen, mert soha nem fogalmaztam egészen spontánul) majdhogy az első pillanattól kezdve (kívánságra: amikor az első németországi szemeszter vége felé nekiültem, hogy megírjam, amit addig előadtam Baudelaire-ről) én ennek határozottan az ellenkezőjét is észleltem: azt, hogy idegen nyelven mást és másképp, leginkább lényegesen céltudatosabban és pontosabban, az Isten bocsássa meg nekem a következő fordulatot: okosabban fogalmaztam (fogalmazok), élesebb rálátással a témára is, a nyelvre is. És ennél még nagyralátóbbat is megkockáztatok: lehetségesnek tartom, hogy abban a (persze, mikroszkopikus) körben, amiben valamelyest ismert lettem, azzal keltettem figyelmet, hogy (miután persze kényszerűen, sőt néha fogcsikorgatva) megtanultam az akkoriban a magyar szellemi világétól még meglehetősen eltérő alapszabályaikat, a tanulmányaim témáit is eleve valamelyest másképp láttattam és másképp fogalmaztam, mint a köznyelv. (Hogy megértsenek: volt-e orosz és volt-e amerikai, aki olyan jól ismerte az esők természetét, mint a dühös emigráns?) Azok, akik közeli rokonszenvvel figyelik, amiket írok, azt állítják, hogy ez végül jót tett a magyar nyelvemnek is, állítólag az utóbbi években írt cikkeimben kevésbé nehézkesen fogalmazok. Ha ez így van, ennek nagyon örülök; mert ha mai napig szeretem is az agyamat más nyelveken járatni, legjobban persze magyarul tudok és szeretek írni. Ez valamennyire magában foglalja az első kérdés alkérdését is, amire egyébként már Önök egészen valószínűtlenül pontos választ adtak. Igen, amikor emigráltam eltökélten el kellett távolítanom a magyar irodalom szellemi és lelki alapélményét (mások ezt megélhették másképp: de én, ha már emigráltam, nem akartam és semmilyen, akár nagyon magas formában sem a magyar kártyát kijátszani) és valamilyen általános irodalmi alapban próbáltam, hogy úgy mondjam, talajt fogni. A német és aztán a francia egyetemen az óráim témáját 10
poór.indd 10
2013.03.06. 16:35:11
litera-interjú
valamennyire persze be kellett illesztenem a tanszék általános tervébe – de közben szívósan megvettem például antik költők verseit, Szapphót mind a két országban kétnyelvű kiadásban és megjegyzetelve, pedig nem tudok görögül, Horatiust is ugyanígy, persze a Bibliát, azt az egyes nyelveken több verzióban is, nagyon sokat olvastam Platónt – ennyit jelzésszerűen arról, hogyan próbáltam az életem változását valahogy uralni. Igen, elfogadom a kérdés megfogalmazását, méghozzá a legerősebb formájában: erősebben mint az életrajzi adottságok (értsd például: a helyek, ahol gyerek voltam – semmi rosszat nem látok abban, ha valaki ehhez kiváltságosan ragaszkodik, de rám ez nem lett érvényes) és erősebben a nyelvi meghatározottságnál, illetve az elsőként és hosszú ideig a legjobban ismert irodalom meghatározottságánál (aminek a túllépését hosszú ideig még elképzelni se tudtam, még egyszer: a szenvedélyemet is, de a szemléletemet is a magyar irodalom tökéletesen dominálta, még azt se tartom kizártnak, hogy ha nem is tudok róla, de ma is dominálja) végső soron a határ nélküli irodalomban éreztem magam nemcsak mindig, hanem kizárólag otthon – hosszú ideig nem is ismertem fel, hogy így van, de visszatekintve, felismerhetetlenül így történt. Néhány éve írt egy esszét a Beszélőbe a homo duplex problémájáról, ezt később egy pódiumbeszélgetésen továbbárnyalta. Az Ön esetében hol ragadható meg a duplexitás? Melyik az egyik, és melyik a másik Pór Péter? A második kérdés elől kitérek, nem hiszem, hogy én akár csak sokkal alacsonyabb színvonalon, mint a költők, a homo duplex jegyében alakítottam volna az életemet. Amennyire alakítani törekedtem az életrajzom (noha persze eszembe jut Goethe sora: „Vélnéd taszítsz, de téged taszigálnak”), nem, mint ahogy Baudelaire gondolta, az ég és a pokol kettős vonzásában, sőt, azt hiszem, semmilyen kettős vonzásban nem tettem, hanem (l. fentebb és l. az utolsó pontot) egyszerűen azért, mert azt és csak azt voltam képes megtenni. Hozzáfűzöm, mert ezért feleltem mégis egy kicsit erre a kérdésre, tulajdonképpen az írásaimra is ez az érvényes, ti., hogy ezt és csak ezt tudom egy-egy témáról megírni, viszont nagyon önhitt pillanataimban halványan remélem, hogy ezt viszont, légyen egy töredékes szempont vagy felismerés, csak én tudom megírni – ezért talán néha érdekesebbek, és sokkal kevésbé példaszerűek, mint a publikációk legtöbbje. 11
poór.indd 11
2013.03.06. 16:35:11
tornyok és témák
A közelmúltban a biográfia kérdése foglalkoztatta. Saját absztrakt és szellemi természetű életrajzát hogyan tudná összefoglalni? Szellemi biográfiaként már jobban meg tudom válaszolni a kérdést. Egyetemi éveimben számomra nem szerencsés alternatívák terébe kerültem. Hogy három névvel érzékeltessem, akiket mérhetetlenül csodáltam, de az érdeklődésem természete, meg persze a tehetségem korlátai miatt semmiképpen nem tudtam követni: Lukács György – Horváth János – Gyergyai Albert, de annyira nem, hogy még ezt a többszörös szembeállítást se szívesen fogadtam el. Engem ugyanis akkoriban egészen megszállott irodalom- és elsősorban versrajongásomban, mindig az alkotás belső felépítése érdekelt, amit viszont akár egyetlen versben, akár az egész életműben felismerni véltem, annak minél általánosabb jelentést törekedtem tulajdonítani. Számomra ezért rendkívül fontos volt, amikor rátaláltam Emil Staiger könyveire: bebizonyosodott, hogy az eszmény egészen magas színvonalon megvalósítható. (Ahogy ezt most leírom, kérdem magamtól, vajon mit mondanak ma ezek a nevek például a litera.hu olvasóinak? Pedig hát: közelítették-e az irodalmat valaha is magasabb igénnyel, mint Lukács György? Írtak-e azóta is olyan tömény, minden lényegest elmondó tanulmányokat, mint Horváth János? Sikerült-e bárkinek egy művészt vagy egy művet úgy felidéznie, mint Gyergyai Albert írásaiban? És: van-e tanulmány, amelyik csak megkísérel annyit elmondani egy korszak időszemléletéről, mint Emil Staiger elemzéssorozatában?) És ha már ennyi nevet leírtam, leírom a többi legfontosabb nevet is, amelyek utóbb a tájékozódásomat meghatározták: Adorno, Peter Szondi, Cleanth Brooks, Panofsky, Bahtyin, Lévi-Strauss, illetve az ő elméletének irodalmi alkalmazói, elsősorban Jean Rousset. Nem tudom most kifejteni, de visszatekintve (is) úgy vélem, van ezeknek a neveknek bizonyos koherenciája, meg lehet érteni, mit kerestem, amikor az elképzeléseiket követtem. Tematikailag ez oda vezetett, hogy kétfajta területen kezdtem publikálni: egyrészt többé-kevésbé szabályos irodalomtörténeti illetve ritkán, de akkor hosszan a kortárs irodalomról szóló tanulmányokat (amelyeknek a magjában kimondva-kimondatlanul gyakran egyedi műelemzések voltak), másrészt aránylag sokat a korstílusok mibenlétéről, mivel révükön véltem a művészi általánosítás érvényes szintjét megtalálni (ma már ezt a feltételezést is csak nagyon nagy megszorításokkal tartom fent, arról már nem is szólva, hogy a magam teoretizálgatásait, szelíd 12
poór.indd 12
2013.03.06. 16:35:11
litera-interjú
kifejezéssel, tárgytalannak vélem, de a nagy mellékutat mégse sajnálom, részint, mert rettentő érdekes szövegeket olvastam és szívesen vállalom is az antológiát, amelyet Radnóti Sándorral szerkesztettünk, részint, mert sokat hasznosítottam belőle amikor az ún. „fin de siècle” korszakról próbáltam meg összefoglaló tanulmányokat írni.) Most egy percre megállok, máig kicsit tanácstalanul elmerengve: szakmailag azt hinné az ember, hogy nem volt okom panaszra, privilégizált munkahelyem volt, az írásaim megjelentek (egy ugyancsak fájdalmas kivétellel: a tanulmánykötetem megjelenését a hivatalosság megakadályozta), volt számos pályatársam, akit sokra tartottam, és vélhetően voltak, akik valamennyire becsültek engem (hiúságomban ideírom: néhány éve valaki, aki annak idején diák volt, de most tanszékvezető, azt mondta nekem, úgy tartották, hogy el kell olvasni engem, még ha nem is lehet mindig megérteni, amit írok) – és mégis, ezekkel a tanulmányokkal és feltehetően jórészt az én hibámból (tehát azért, mert nem voltak elég markánsak), mégis újra meglehetősen kívül maradtam a szakma akkor uralkodó alternatíváin. Semmiesetre sem ez vitt emigrációba; de a fordítottját nem lehet egészen eltagadni: nem éreztem úgy, hogy a helyzetemet nem tudnám elhagyni. És noha ezt nem kérdezik, itt beleiktatom: ezért is rendkívüli örömmel vettem tudomásul, hogy ennyi idő után az ország ilyen magas kitüntetéssel ismeri el, amit tettem. – Aztán tehát emigráltam; és a további szakmai folytatást már a következő kérdésekkel fogom megválaszolni...
poór.indd 13
2013.03.06. 16:35:11
