LISA KLEYPAS Karácsonyéj a Péntek kikötőben

LISA KLEYPAS

Karácsonyéj a Péntek kikötőben A fordítás alapjául szolgáló mű: Lisa Kleypas: Christmas Eve at Friday Harbor All rights reserved Hungarian translation © Balogh Dániel, 2013 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2013 ISBN 978 963 383 149 6

2

PROLÓGUS Kedves Mikulás! Idén csak egy dolgot kérek Egy anyut Légy szíves ne felejtsd el, hogy most a friday harborban lakok. köszönöm; szeretettel Holly

3

EGY Mindaddig, amíg a húga meg nem halt, Mark Nolan az agglegény bácsikák szokásos nemtörődöm kedvességével tekintett az unokahúgára, Hollyra. Olykor találkozott vele, ha valami ünnepre összegyűlt a család, és mindig ügyelt, hogy el ne felejtsen ajándékot adni a születésnapjára meg karácsonyra. Jobbára ajándék-utalványt. Ennyiben ki is merült a Hollyval való kapcsolata, és ez így elég volt. Mindent megváltoztatott azonban egy esőtől síkos áprilisi éjszaka, amikor Victoria életét vesztette autóbalesetben az I-5-ös autópályán, Seattle közelében. Mivel Victoria sosem említette, hogy végrendelkezett volna, vagy hogy valami tervei lennének Holly jövőjét illetően, így Marknak sejtelme sem volt, mi lesz most a testvére hatéves lányával. Apa eleve sem volt a pakliban. Victoria soha, még a legjobb barátainak sem árulta el, kitől van a kislány. Mark meglehetősen biztosra vette, hogy az illetőnek még csak Holly létezéséről sem szólt. Amikor Victoria Seattle-be költözött, eleinte valami bohém bandához csapódott, zenészek meg művész-lelkek gyülekezetéhez. Az itt létrejött rövid távú kapcsolatok sorozatából Victoria annyi művészi pezsgést merített, hogy többre sem vágyhatott. Idővel azonban kénytelen volt beismerni, hogy az önmegvalósításra való törekvés ellensúlyaképpen rendszeres jövedelemre is szükség van. Jelentkezett egy szoftvercéghez, és kapott egy HR-es állást tisztes fizetéssel és nagyszerű juttatásokkal. Sajnos azonban ekkorra észrevette, hogy terhes. – Mindenkinek úgy lesz jobb, ha ő képbe sem jön – közölte Markkal, amikor a bátyja az apa után érdeklődött. – Na de neked segítség kell hozzá – tiltakozott Mark. – Ha más nem, hát a kötelező tartásdíjat fizesse ki a pali. Gyereket nevelni nem olcsó mulatság. – Megoldom egyedül. 4

– Vick... egyedülálló szülőnek lenni, hát ezt senkinek nem kívánnám. – Te eleve frászt kapsz a gondolattól, hogy gyereked legyen – ellenkezett Victoria. – Ami egyébként érthető is, a mi hátterünkkel... De én akarom ezt a babát. És jó szülője leszek. Az is lett. Victoria felelős anyává változott, aki türelmesen és kedvesen bánt gyermekével, és úgy óvta, hogy nem vitte túlzásba a dirigálást. Isten tudja, honnan szívhatott magába ilyen tehetséget. Csak valami ösztönféle lehetett, hiszen az bizonyos, hogy nem a saját szüleitől tanulta. Marknak viszont semmi kétsége nem volt afelől, hogy belőle hiányzik ez az ösztön. Így aztán döbbenetek döbbenetével hatott rá, amikor értesült róla, hogy nemcsak elvesztette a testvérét, hanem ugyanakkor gazdagabb is lett egy gyermekkel. Mindaddig el sem tudta volna képzelni, hogy őt jelölhetik ki Holly gyámjául. Általában tisztában volt vele, mihez mennyire ért, és elég jól fel tudta mérni, mihez kezdene korábban ismeretlen helyzetekben. De ez... hogy gyereket neveljen... hát erre nem tellett tőle. Még ha Holly fiú lett volna, talán labdába rúghatott volna a dologgal. A fiúk észjárása legalább kihüvelyezhető. A női nem viszont teljes egészében kiismerhetetlen. Mark réges-rég beletörődött már, hogy a nők bonyolultak. Olyanokat mondanak, hogy: „Ha nem tudod magadtól, tőlem ne várd, hogy megmondjam.” Elvárják, hogy a férfi rendelje meg nekik a desszertet, ha viszont megkérdik a véleményét, hogy milyen göncöt vegyenek fel, végül mindig azt választják, amelyet ő nem javasolt. Ha tehát nem is bátorkodott volna azt állítani, hogy érti őket, Mark mindazonáltal imádta a nőket: a kifürkészhetetlenségüket, a meglepő dolgaikat, a szövevényes, lenyűgöző hangulatingadozásaikat. Na, de fölnevelni egy nőt... Jézusom, azt már nem. Túl nagy a tét. Kizárt, hogy képes lenne jó példával elöl járni. Végigkalauzolni egy 5

lányt a társadalom álnok időjárású vadonának kelepcékkel zsúfolt, csalafinta útjain... hát erre istenbizony nem volt felkészülve. Markot és testvéreit olyan szülők nevelték, akik a házasságot afféle gerillaháborúnak fogták fel, amelyben a gyermekeik voltak a túszok. Ennek eredményeképp a három Nolan-fivér – Mark, Sam és Alex – a felnőttkorba lépve készséggel rótta tovább a saját magányos útjait. Victoria viszont vágyakozott valamiféle hovatartozás-érzés után, amelyet a családjuk sohasem volt képes megadni neki. Ezt találta meg végül Hollyban, és ettől szerencsésnek érezte magát. De elég volt a kormánykerék egy hibás félfordulata, egy nedves folt az úton, egy megbokrosodott pillanat, hogy a Victoria Nolan számára kiméretett élet kegyetlenül semmivé fogyatkozzék. A végrendeletét tartalmazó dossziéban Victoria egy Marknak címzett, lepecsételt levelet is hagyott maga után. Senki sem jöhet szóba, csak te. Samet és Alexet Holly egyáltalán nem ismeri. Abban a reményben írom ezt, hogy soha nem kell elolvasnod, de ha mégis odajutottunk... vigyázz a lányomra, Mark. Szüksége van rád. Tudom, mennyire mély víznek tűnhet most ez a felelősség. Sajnálom. Tudom, hogy nem te kérted. De képes vagy rá. Szépen rájössz majd mindenre. Kezdetnek csak szeressed. A többi majd jön magától. – Tényleg befogadod? – kérdezte Sam Marktól a temetés napján, a Victoria házában tartott búcsúztató fogadás után. Hátborzongató volt mindent úgy látni, ahogyan a testvérük hagyta: a könyveket a polcon, a hanyagul a gardrób padlójára dobott pár cipőt, a tubus ajakfényt a fürdőszobapulton. – Hát persze hogy befogadom – felelte Mark. – Mi mást tehetnék? – Ott van Alex. Neki van felesége. Vick miért nem rá meg Darcyra hagyta Hollyt? Mark sokatmondóan a szemébe nézett. Legfiatalabb öccsük házassága olyan volt, mint a vírusok megszállta számítógép: lehetetlen volt biztonsági módban megnyitni, és a benne futó látszólag ártalmatlan rutinok a legkülönfélébb aljas funkciókra voltak képesek. 6

– Te rájuk hagynád a gyerekedet? – kérdezte. Sam lassan megingatta a fejét. – Hát nem, nem hiszem. – Tehát maradtunk Hollynak te meg én. – Te vállalod magadra a dolgot, nem én – nézett rá bizalmatlanul Sam. – Nem véletlen, hogy Vick nem engem jelölt ki gyámul. Én nem értek a gyerekekhez. – Akkor is Holly nagybátyja vagy. – Igen, a nagybátyja. Az én felelősségem addig terjed, hogy testi funkciókról szóló poénokat süssek el és mókásan leigyam magam sörrel a családi partikon. Nem vagyok apatípus. – Hát az én sem – jelentette ki Mark komoran. – De meg kell próbálnunk. Hacsak nem akarod gondozásba adatni. Sam fanyalogva dörzsölgette két kézzel az arcát. – Shelby mit szól ehhez? Shelby Mark barátnője volt, akit akkor ismert meg, amikor a belsőépítész lány Mark egy ismerősének a Griffin-öböl partján épült felső kategóriás házához tervezett enteriőrt. – Csak pár hónapja vagyunk együtt – csóválta a fejét. – Vagy megszokja, vagy megszökik, rajta áll. Én nem fogom a segítségét kérni. Holly az én felelősségem. Meg a tiéd. – Néha talán elmehetek bébiszitternek. De sok segítséget ne várj: a szőlőültetvénybe öltem mindenemet, amim volt. – Pedig pont ettől óvtalak, te észlény! Sam összehúzta szemét, amely ugyanolyan zöldeskék volt, mint Marké. – Ha a te tanácsaidra hallgatnék, a te hibáidat követném el, nem az enyémeket. Amúgy – tette hozzá pillanatnyi szünet után – hol tartja Vick a piát? – A spájzban. 7

Mark odalépett egy szekrényhez, kerített két poharat, és megtöltötte őket jéggel. – Furcsa érzés – jegyezte meg Sam a spájzban kutatva –, hogy itt isszuk az itókáját, ő meg... nincs már. – Ha itt lenne, ő biztatna rá. – Az meglehet – jött vissza az asztalhoz Sam egy üveg whiskeyvel. – Életbiztosítása volt? – Nem fizette a díját – rázta a fejét Mark. Sam aggodalmasan nézett a szemébe. – Akkor, gondolom, meghirdeted majd a házat? – Aha. Bár amilyen a piac, nem hiszem, hogy sokat kapunk érte – mondta Mark, miközben odatolta Sam elé az egyik poharat. – Ne spórolj vele. – Attól ne félj – felelt Sam, és kis híján csurig töltötte mindkét poharat. Visszaültek egymással szembe, néma köszöntőre emelték a whiskeyjüket, aztán beleittak. Jóféle itóka volt, amely olajosan csúszott le Mark torkán és melengető tűzzel áradt szét a mellkasában. Az öccse jelenlétéből váratlan vigaszt merített. Most úgy érezte, gyerekkoruk torzsalkodásai – a veszekedések, az apró kis árulások – immár nem állnak közéjük. Most már felnőttek, és barátokká válhatnak úgy, ahogy a szüleik életében sose válhattak volna. Alexhez ellenben lehetetlen volt olyan közel kerülni, hogy az ember akár megszeresse, akár megutálja. Alex a feleségével, Darcyval együtt eljött a temetésre, benézett a fogadásra vagy tizenöt perc erejéig, azután se szó, se beszéd, eltávozott. – Már el is mentek? – kérdezte Mark elképedve, amikor megtudta, hogy nincsenek itt. – Ha szeretted volna, hogy tovább maradjanak – jegyezte meg Sam –, a Nordstrom üzletházban kellett volna rendezned a búcsúztatót. 8

Bizonyára sokaknak szöget ütött a fejébe, hogy lehet az, hogy három fivér ugyanazon a körülbelül hétezer lakosú szigeten él, mégis ennyire semmi közük egymáshoz. Alex Darcyval együtt az északi parton lakott, Roche Harborban. Amikor nem épp az ingatlanfejlesztő vállalkozásával foglalkozott, Seattle-be vitte a nejét társasági életet élni. Ami Markot illeti, őt lekötötte a kis kávépörkölő üzem, amelyet a Friday Harborban létesített. Samet pedig a szőlészete kötötte le: állandóan a tőkéit gondozta és pátyolta, és általában inkább vonzódott a természethez, mint az emberekhez. Csupán egyvalami volt közös hármójukban: szerették a San Juanszigetet. A mintegy kétszáz szigetből álló csoportosulás, amelyhez tartozott, részben a szárazföldi Washington állambeli Whatcom és Skagit megyék felségterületét képezte. A Nolan testvérek gyermekkora az Olympic-hegység esőárnyékában telt, ahol nem nyomasztotta őket a Csendes-óceán partja mentén elterülő északnyugati régióra oly jellemző szürkeség. Míg nevelkedtek, a párás óceáni levegőt szívták, meztelen lábukra a parti lapályok iszapja tapadt. Elhalmozta őket a nyirkos, levendulaszín reggelek, a száraz, kéklő napok és a világon legszebb naplementék áldása. Semmi sem fogható a hullámokkal fürgén fogócskázó partfutók látványához. Vagy a prédája után sebesen alázuhanó fehérfejű rétisaséhoz. Vagy a kardszárnyú delfinek táncáéhoz, amikor áramvonalas testük hol alámerülve, hol felbukkanva hasítja a Salish-tenger vizét, miközben a vándorló lazacok útvonalának dúsan lüktető pulzusából lakmároznak. A három fivér akkoriban a sziget minden talpalatnyi földjét bejárta a part fölötti szélmarta lejtőktől a szálfaerdők ünnepélyes oszlopcsarnokain át a rétekig, ahol a csomós ebír zöldjét igéző nevű vadvirágok tarkították... csokoládéliliom, bálványvirág, tengerpír. Soha nem volt még víz, homok és ég ilyen tökéletes egyensúlyban. Bár utóbb elutaztak kijárni a főiskolát és lakni is próbáltak máshol, a sziget végül mindig visszacsábította őket. Még a golyóálló ambíciókkal felvértezett Alex is visszatért. Itt úgy élhettek, hogy ismerték az ételük java részét termelő helybeli gazdákat és a mosdáshoz használt szappanukat készítő fickót, és ha étterembe 9

mentek, tegező viszonyban álltak a tulajdonosával. Itt biztonságos volt az autóstop is: a sziget valamelyik barátságos lakója mindig elvitte a másikat, ha az rászorult. A családból egyedül Victoria talált valaha is olyasmit, ami miatt érdemesnek tartotta elhagyni a szigetet. Ő beleszeretett Seattle üveghegyeibe és betonvölgyeibe, a nagyvárosi kávéházak kultúrmiliőjébe, az ízlelőbimbókkal incselkedő, stílusosan visszafogott éttermekbe, a Pike Piace Market minden érzéket kalandra hívó labirintusába. Amikor Sam egyszer megjegyezte, hogy a városban mindenki túl sokat beszél, és túl sokat gondolkodik, Victoria azt felelte, őt okosabbá tette a város. – Nekem nem kell, hogy okosabb legyek – vágta rá Sam. – Minél okosabb vagy, annál több okod van pocsékul érezni magad. – Így már érthető, hogy mi, Nolanok miért repesünk folyton az örömtől – mondta Mark Victoriának. Ő erre elnevette magát, de egy pillanat múltán kijózanodva így folytatta: – Kivéve Alexet. Nem hiszem, hogy Alexnek volt az életben egy boldog napja. – Alex nem kér a boldogságból – jelentette ki Mark. – Ő beéri pótszerekkel. Mark visszarántotta gondolatait a jelenbe, és azon kezdett tűnődni, vajon mit szólna Victoria, ha tudná, hogy ő Hollyt is a San Juanszigeten szándékozik fölnevelni. Amíg Sam meg nem felelt rá, észre sem vette, hogy hangosan is kimondta a kérdést. – Azt hiszed, meglepődne? Vick tudta, hogy te sohasem költöznél el a szigetről. Ott van a kávés céged, az otthonod, a barátaid. Nyilván tisztában volt vele, hogy ha vele valami történik, te a Friday Harborba viszed majd Hollyt. Mark kiüresedett, sivár hangulatban bólintott. Nem szívesen 10

gondolt bele, mekkora veszteség érte a gyereket. – Ma mondott valamit? – kérdezte Sam. – Én egy mukkot sem hallottam tőle. Holly azóta hallgatott, amióta csak értesült anyja haláláról. Ha kérdeztek tőle, csak bólintással vagy fejrázással válaszolt. Arckifejezése távoli, réveteg volt: visszavonult valami belső világba, amelybe senki sem törhetett be hozzá. Victoria halálának éjszakáján Mark a kórházból egyenesen a húga házához ment, ahol a kislányra bébiszitter vigyázott. A gyerekkel reggel közölte a hírt, azóta pedig szüntelenül gyakorlatilag karnyújtásnyi távolságon belül maradt mellette. – Semmit – felelt Mark. – Ha holnap sem szólal meg, kénytelen leszek elvinni a gyerekorvoshoz – mondta sekély, remegős sóhajtással. – És még azt sem tudom, ki az. – Van egy lista a hűtőajtón – közölte Sam. – Pár telefonszám, és köztük van Holly orvosáé is. Gondolom, azért tartotta ott Vick, hogy szükség esetén megtalálja a bébi csősz. Mark odament a hűtőszekrényhez, lehámozta róla az öntapadós kutyanyelvet, és bedugta a pénztárcájába. – Remek – mondta fanyarul. – Most már legalább annyit tudok, mint a bébi csősz. – Az is valami. Az asztalhoz visszalépve Mark lassan, megfontoltan belekortyolt a whiskeybe. – Meg kell beszélnem veled valamit. A Friday Harbor-i lakásom nem lesz elég, ha Holly is velem van. Hálószoba csak egy van, kert meg, ahol játszhatna, semmi. – Eladod? – Vagy talán kiadom. – Aztán hová mennétek? Mark egy hosszú, sokatmondó pillanatig hallgatott.

11

– Nálad bőven van hely. – Fenét van – kerekedett el Sam szeme. Sam két évvel korábban vásárolt hat hektár földet a Hamis-öböl vidékén, hogy valóra válthassa régi álmát és szőlősgazdává válhasson. A birtok – pangó víztől mentes, kavicsos homoktalajával, hűvös mikroklímájú terroirjával – tökéletes volt szőlőskertnek. A telekhez tartozott egy kongó, omladozó, viktoriánus stílusú tanyaház is körbefutó tornáccal, számtalan ablakos fülkével és tarkabarka halpikkely-zsindellyel. Azt mondani a házra, hogy „ízlés szerint felújítható”, nagyon enyhe kifejezés volt – hiszen nyikorgott, roskadozott, beázott, felderíthetetlen eredetű pocsolyáktól tocsogott. Korábbi lakói mind rajta hagyták a kezük nyomát: fürdőszobákat építettek olyan helyekre, ahová nem kellett volna; válaszfalakat húztak silány pozdorjalemezből; szűk gardróbokat választottak le lötyögős tolóajtókkal; olcsó fehér zománccal mázolták le a cseresznyefa polcokat és szegőléceket. Az eredeti keményfa padlóra linóleumot terítettek, vagy olyan hosszú bolyhú padlószőnyeget, hogy hanyatt fekve angyalformát lehetett hagyni rajta. Mégis szólt három érv a ház mellett: hely bőven elég volt benne két agglegény és egy hatéves gyerek számára, volt nagy kertje és gyümölcsöse, amellett a környéke – a Hamis-öböl tájéka – Mark kedvenc vidéke volt a szigeten. – Szó sem lehet róla – közölte Sam ridegen. – Egyedül szeretek élni. – És mit veszítesz, ha ráállsz, hogy hozzád költözzünk? Semmi olyan nincs az életedben, amibe belezavarnánk. Költözzünk. Zavarnánk. Hát igen: úgy fest, mostantól Mark mondataiban sok ilyesmi áll majd az egyes számú személyragok helyére. – Ez ugye, vicc akart lenni? Tudod te, milyen a gyereket nevelő szingli pasik élete? Lecsúszol minden jobb nőről, mert egyik sem óhajt ingyen 12

bébiszittert játszani, és nem akarják másvalaki kölykét nevelni. Ha valami isteni csoda folytán mégis szert teszel egy dögös nőre, úgysem bírod megtartani. Nincs pillanatnyi ihletből portlandi vagy vancouveri víkendezés, nincs önfeledt kefélés, nincs reggel ágyban maradás, soha. – Mindezt most sem csinálod – vetette ellen Mark. – Állandóan a szőlődben molyolsz. – Jó, de a lényeg az, hogy azt én választom. Ám ahol gyerek van, ott nincs választás. A haverjaid legurítanak egy sört meccsnézés közben, te meg a közértben kajtatsz folteltávolító és aranyhalas ropi után. – Nem lesz ez mindig így. – Nem, csak a fiatalságom hátralevő részében – ejtette a fejét az asztallap felé Sam, mintha bele akarná verni, de aztán inkább csak az alkarjára hajtotta. – Mit nevezel te fiatalságnak, Sam? Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy a te fiatalságod jó pár éve elhúzott, mint a vadlibák. Sam nem moccant, csak a jobb keze középső ujjat emelte a magasba. – Voltak még terveim a harmincas éveimre – közölte fojtott hangon. – És gyerek egyikben sem szerepelt. – Az enyémekben sem. – Én erre nem állok készen. – Én sem. Ezért szorulok a segítségedre – sóhajtott Mark élesen. – Mondd, Sam, mikor kértem én tőled bármit is? – Soha. De muszáj most kezdened? Mark halk, szuggesztív hangon folytatta. – Megmondom, hogyan fogd fel a dolgot... nem ugrunk egyből a mély vízbe. Mi leszünk Holly idegenvezetői az életben. Laza idegenvezetők, akik nem hajtogatnak olyan baromságokat, mint „ésszerű büntetés” meg „mert azt mondtam”. Én beletörődtem, hogy 13

nem leszek tökéletes gyereknevelő... csakhogy a mi apánkkal ellentétben én pozitív irányba fogok hibázni. Én nem keverek le egy frászt, ha nem rak rendet a szobájában. Nem tömöm bele a zellert, ha nem akarja megenni. Nem kezdek trükkös játszmákba. Aztán remélem, végül olyan felnőtt lesz belőle, aki normálisan látja a világot és el tudja tartani magát. Az meg hétszentség, hogy akárhogy is sikerül nekünk, az még mindig jobb lesz, mint ha elküldenénk, hogy idegenek neveljék fel. A rokonokról meg inkább ne is beszéljünk. Sam izomcsomóktól feszülő karjainak olvasztótégelye mélyéről pár halk szitokszó fortyant elő. Bevált, amiben Mark reménykedett: testvérében felülkerekedett a veleszületett tisztesség-érzet, p – Hát legyen – emelkedett fel, majd süllyedt le a háta egy nagy sóhajtól, aztán megismételte: –, legyen. De feltételeim vannak. Először is: ha sikerült kiadnod a lakásod, nekem adod a bérét. – Rendben. – Aztán segítened kell tatarozni a házat. Mark ódzkodva nézett rá. – Nem vagyok valami nagy ezermester. Alapdolgokat meg tudok csinálni, de... – Eleget értesz hozzá. És balzsamír lesz a lelkemnek, ha látom, ahogy a parkettámat lakkozod. – Most, hogy Sam a markában tudhatta a lakbért és az ingyenmunkát, a mogorvasága oszlani kezdett. – Pár hónap próbaidő. És aztán ha nekem nem vált be, máshová kell vinned a kölyköt. – Hat hónap. – Négy. – Hat. – Legyen, az istenit. Hat hónap – hagyta rá Sam és újratöltötte a whiskeys poharakat. – Szűzanyám – motyogta aztán –, három Nolan egy fedél alatt! Ezután bármikor beüthet a tragédia. – A tragédia már beütött – felelte Mark kurtán, és folytatta volna még, de ekkor halk csoszogás hallatszott a folyosó felől. 14

A konyhaajtóban Holly jelent meg. Fölébredhetett, és most, mint valami apró menekült, csak álldogált zavart, álomittas arccal a sötét palakő padlón. – Mi a baj, szívem? – kérdezte Mark kedvesen, miközben feléje indult. Fölvette – húsz kilót sem nyomhatott –, amaz pedig majomként rácsimpaszkodott. – Nem tudsz aludni? Valami zavarba ejtő gyengédségérzettel töltötte el a vállára nehezedő kerek fejecske, a szőke hajcsomó lágy kuszasága, a zsírkrétával és epersamponnal vegyes kislányszag. Senkije nem maradt, csak ő, Mark. Kezdetnek csak szeressed. Hát eddig könnyű. Csak a folytatás, az aggasztotta. – Gyere, bogárkám, betakargatlak – mondta Mark. – Fárasztó napok várnak ránk. Amikor Mark visszavitte Hollyt a szobájába, Sam is utána jött. Az ágy baldachinkeretére Victoria seregnyi pillangót aggatott; a szárnyuk áttetsző, ritkás szövetből készült. Mark letette a kislányt a matracra, állig fölhúzta rajta a takarót, aztán leült az ágy szélére. Holly szótlanul, pislogás nélkül feküdt. Mark belenézett túlvilágian kék szemébe és elsimogatta a haját a homlokáról. Bármire kész lett volna érte. Maga is meglepődött a saját érzelmei erején. Nem kárpótolhatta Hollyt a veszteségéért. Nem adhatta meg neki azt az életet, ami a jussa volna. De vigyázni vigyázhatott rá. Nem lett volna képes magára hagyni. Ezek a gondolatok – és hasonlók – kavarogtak a fejében, de mondani csak ennyit mondott: – Szeretnél esti mesét? Holly bólintott, és a szeme futólag Samre villant, aki a szobába lépve az ajtófélfának támaszkodott. – Egyszer volt, hol nem volt – kezdte Mark –, volt egyszer három medve. 15

– Két medvebácsika – tette hozzá Sam kissé rezignált hangon az ajtóból –, és egy kis medve-gyerek. Mark halványan elmosolyodva simogatta tovább Holly haját. – És mindnyájan egy nagy házban laktak a tenger mellett...

16

KETTŐ Felcsilingelt a boltajtó csengője, és belépett rajta Maggie álmai férfija. Bár igaz, inkább valaki más ébrenlétének férfija lehetett, hiszen egy kislány kezét fogta, aki nyilván a lánya volt. A gyerek a játékbolt sarkába szaladt megbámulni egy nagy, lassan forgó körhintát, az apa pedig lassan bóklászni kezdett. Az alacsonyan szálló szeptemberi nap fénye megcsillant rövid, szabatosan nyírott sötét haján, amelynek vége kissé felkunkorodott a tarkóján. Amikor elhaladt egy, a mennyezetről lógó mobil alatt, behúzta a nyakát, hogy neki ne ütközzön. Mozgása atlétára emlékeztetett: fesztelen volt, de éber: valahogy olyan benyomást keltett, hogy ha hirtelen odadobnának neki valamit, habozás nélkül elkapná. A férfi megérezte, hogy Maggie ellenállhatatlan érdeklődéssel nézi, és feléje pillantott. Jóképű volt a maga csontos, durva vonalvezetésű módján, a szeme pedig olyan kék, hogy a bolt túlsó végéig világított. Bár magas volt és feltűnő, nem látszott: rajta hetykeség... csak valami nyugodt, tettre kész magabiztosság. Arcán kiütközött a délutáni borosta, farmernadrágja pedig már-már rongyosra kopott, amitől kissé ápolatlannak tűnt – és oltári szexinek. Ja, és foglalt volt. Maggie sietve elszakította róla a pillantását és egy fából készült kis szövőszéket vett a kezébe, majd nagy műgonddal újrahúzott rajta néhány lazán maradt szövethurkot. A fickó zsebre dugott kézzel odabandukolt a lányához. Érdeklődve megszemlélte az egész bolton körbefutó játékvonatot, amelynek sínje a mennyezet közelébe szerelt polcon húzódott. A Varázstükör három hónapja nyitott ki, és azóta folyamatosan jól pörgött az üzlet. Az asztalokon zsúfolva álltak a régimódi játékok: messzelátók, kézzel faragott jojók, fakocsikák, élethű plüssállatok, strapabíró papírsárkányok. – Ez Mark Nolan, meg az unokahúga, Holly – szólt oda halkan 17

Maggienek Elizabeth, a bolt egyik pénztárosa. Elizabeth nyugdíjas volt, aki most részmunka-időben dolgozott a boltban. Az eleven néni mintha San Juan szigetének összes lakóját ismerte volna. Maggie, aki csak idén nyár elején költözött ide Bellinghamből, kész kincsesbányára talált benne. Elizabeth ismerte a vevőket, a családjuk történetét, a személyes ízlésüket, és mindenki unokájának emlékezett a nevére. „Jól emlékszem, hogy közeleg Zachary születésnapja?” – kérdezte, ha valamelyik ismerőse betért a boltba nézelődni. Vagy: „Hallottam, hogy szegény kis Madison gyengélkedik... jöttek új könyveink, ágyban nagyon jól lehet olvasni.” Ha Elizabeth bent volt, a Varázstükörből senki sem távozott anélkül, hogy ne vett volna valamit. Néha még fel is hívta a kuncsaftokat, ha valami olyan újdonság érkezett a boltba, amiről úgy vélte, érdekelheti őket. Egy ilyen kis sziget lakosai között még mindig az élőszó volt a legjobb reklám. – Unokahúga? – nyílt kissé tágabbra Maggie szeme. – Igen, Mark neveli. Az anyja autóbalesetben halt meg szegénykémnek úgy fél éve. Aztán Mark idehozta Seattle-ből, és azóta az Esőárnyék Szőlészetben laknak Mark testvérénél, Samnél. Nem hittem volna, hogy azok ketten képesek lennének egyedül gondoskodni egy kislányról, de egyelőre megy nekik. – Mindkettő agglegény? – bökte ki a kérdést Maggie, mielőtt erőt vehetett volna magán, bár a dolog a legkevésbé sem tartozott rá. Elizabeth bólintott. – Van még egy fivérük, Alex. Ő házas, de úgy hallottam, gondjai vannak a feleségével – magyarázta, aztán sajnálkozva Hollyra nézett. – Asszony kellene az életébe. Szerintem részben ezért van, hogy nem beszél semmit. – Úgy érted, idegenekkel? – ráncolta Maggie a homlokát. – Senkivel. A baleset óta egy szót sem. 18

– Ó – suttogott Maggie. – Nekem is van egy unokaöcsém, aki az iskolában senkihez sem szólt, amikor elkezdett oda járni. De otthon a szüleivel akkor is beszélt. Elizabeth szánakozva csóválta a fejét. – Amennyire én tudom, Holly soha meg sem szólal – mondta, miközben kúp alakú, rózsaszín, arcfátylas papírsipkát húzott pillangócsápként lengő fehér hajfürtjeire, majd megigazította az álla alatt a sapka gumiszalagját. – Bíznak benne, hogy most már hamarosan túl lesz rajta. Az orvos azt tanácsolta, ne sürgessék A bolthoz zsúrterem is tartozott, ahol épp születésnapi ünnepség zajlott. Elizabeth most a kezébe vett egy csillagos végű varázspálcát, és belépett. – Ideje felszolgálni felségtek tortáját – jelentette be. A hír hallatán vékony hangú sivalkodás tört elő a helyiségből, mielőtt az asszony becsukta volna maga mögött az ajtót. Maggie kiszolgált a pénztárnál egy vevőt – egy plüssnyulat és egy képeskönyvet vásárolt –, majd körbenézve újra megkereste Holly Nolant. A kislány a falra szerelt tündérházikót bámulta, amelyet Maggie saját kezűleg készített. A tetőt aranyfestékkel lefújt üvegkupakokból készítette és szárított mohával díszítette, a kerek ajtót pedig egy elromlott zsebóra fémházából szerkesztette. Holly lábujjhegyre állva kukucskált be a parányi ablakon. Amikor Maggie kilépett a pult mögül és odament hozzá, feltűnt neki, hogy közeledtére kissé megmerevedik a gyerek háta. – Tudod, mi ez? – kérdezte tőle kedvesen. Holly a fejét rázta, de nem fordult oda hozzá. – A legtöbben azt hiszik, hogy babaház, pedig nem az. Hanem tündérház. Erre már ránézett a kislány és a tekintetével végigmérte alacsony bokájú Converse tornacipőjétől egészen göndör, vörös hajáig. Maggie-ben váratlan gyengédség áradt szét, miközben egymást 19

szemlélték. Egy olyan gyerek sérülékeny komolyságát látta Hollyn, aki már semmiről sem reméli, hogy maradandó lehet. Mégis érezte rajta, hogy lelke rejtett zugaiban ott lapul még a gyerekkor, és talán előcsalogathatja valami, amit varázslat leng körül. – A tündér, aki benne lakik, nappal sosincs idehaza – folytatta. – De esténként visszajön. Biztos nem bánná, ha megengedném, hogy bekukucskálj a házába. Szeretnéd? Holly bólintott. Maggie óvatosan kinyitotta a ház oldalán a vasalatot, így félrehajthatta az egész elülső falat, mire feltárult három pici, berendezett szoba. Gallyakból készült ágy... a fürdőkád egy aranyozott kávéscsésze... az asztal gomba alakú... a szék egy parafa dugó. Maggie örömmel látta, hogy a kislány szája tétova mosolyra húzódik. Az alsó fogsorában egy kiesett fog helye tátongott, ami csak még bájosabbá tette. – Ennek a tündérnek nincs neve – mondta Maggie belelendülve, miközben visszacsukta a ház előlapját. – Mármint hogy emberneve. Csak tündérneve, azt meg persze mi emberek úgysem tudnánk kiejteni. Úgyhogy mostanában sokat gondolkozom, minek is kéne hívnom őt. Ha eldöntöttem, majd ráfestem a nevét az ajtajára. Talán Levendula lesz. Vagy Rózsa. Neked tetszik valamelyik? Holly a fejét rázta, aztán beharapta az ajkát és tűnődve szemlélni kezdte a házat. – Ha van valami névötleted – folytatta Maggie –, leírhatod nekem. Ekkor csatlakozott hozzájuk Holly nagybátyja, védelmezőn a markába fogva a kislány törékeny vállát. – Minden rendben, Holly? Vonzó hang, valami sötét, lassú tűzön párolt zamattal. A közben Maggie-re szegeződő tekintetben viszont figyelmeztetés csillog. A jó száznyolcvan centis férfi ellentmondást nem tűrő fellépésétől Maggie hátrahőkölt. Mark Nolan nem volt kifejezetten szép pasi, de markáns arcfelépítése és sötéten vonzó külseje a szépséget másodrendű 20

kérdéssé tette. Az egyik arcán a szeme alatt apró, félhold alakú sebhely fehérlett az ablakon beszűrődő fényben, megnyerően keményfickós külsőt kölcsönözve neki. A szeme pedig... valami ritka zöldeskék árnyalat, mint a tenger egy utazási katalógus trópusi lapjain. Valahogy veszélyesnek tűnt a pasi, még ha egyelőre nem is derült ki, hogy mitől. Mintha ő volna az a ballépés, amit ha elkövet az ember, akkor sem képes igazán megbánni. Maggie nagy nehezen semleges mosolyt erőltetett magára. – Jó napot. Maggie Conroy vagyok. Az enyém a bolt. Nolan nem méltatta bemutatkozásra. Viszont látta az unokahúgán, hogy érdekli a tündérház, úgyhogy megkérdezte: – Ez eladó? – Sajnos nem. Ez a berendezéshez tartozik – felelte Maggie, majd lepillantott Hollyra. – De nem nehéz ilyet építeni. Ha lerajzolnád, milyet szeretnél és elhoznád a képet, segíthetnék neked megcsinálni – mondta neki, majd lekuporodott a sarkára, hogy egyenesen a kislány apró arcába nézhessen. – Még az is lehet, hogy abba is beköltözik egy tündér. Ha elkészült, már csak várni kell és reménykedni. – Nem hiszem, hogy... – szólalt meg Mark Nolan, de hirtelen elhallgatott, amikor Holly elmosolyodva kinyúlt a Maggie fülén csüngő kristály fülbevaló felé és az ujja hegyével meglendítette. Volt valami ebben a kislányban, a csálé lófarkában, a sóvár tekintetében, ami áthatolt Maggie többszörös védőburkán. Ahogy egymást szemlélték, valami édes, kis híján fájdalmas sajgást érzett a mellkasában. Értem én – szerette volna mondani neki. – Én is elvesztettem valakit. Arra pedig nincs szabály, hogy mit kell csinálni, ha elveszítünk valakit, akit szerettünk. Csak el kell fogadni, hogy a veszteség mindig velünk marad, mintha emlékeztető cédula lenne a kabátunk bélésébe tűzve. De attól 21

még létezik öröm. Akár boldogság is. Maggie nem engedhette meg magának, hogy ebben kételkedjen. – Van kedved megnézni egy tündéres könyvet? – kérdezte, és látta, hogy a lány arcán kigyúl a vágyakozás. Amikor Maggie felállt, a kezén megérezte Holly kezének érintését. Óvatosan fogta a markába hűvös kis ujjcsomót. Megkockáztatott egy pillantást Mark Nolan felé, és látta, hogy amaz feszülten kifejezéstelen arccal szegezi a szemét összefonódó kezükre. Érezhető volt a férfi meglepődése afölött, hogy Holly hajlandó megfogni egy idegen kezét. Tiltakozni azonban nem tiltakozott, így Maggie elvezette Hollyt a bolt hátsó része felé. – Ide... itt van a könyvrészleg – mondta, amikor egy gyerekméretű asztal és két apró szék mellé értek. Holly helyet foglalt, Maggie pedig elővett a könyvespolcról egy terjedelmes, gazdagon színezett kötetet. – Hát ez volna az – mondta vidáman. – Minden, amit csak tudni akartál a tündérekről. Gyönyörűen illusztrált kiadvány volt, és akadt benne jó néhány térbe kiugró oldalpár is. Maggie leült Holly mellé a másik pici székre, majd kinyitotta neki a könyvet. Nolan a közelben ácsorgott látszólag SMS-eket nézve a mobilján, de Maggie érezte, hogy titokban őket figyeli. Ha megengedte is neki a férfi, hogy az unokahúgával foglalkozzon, magára akkor sem hagyta vele. Maggie és Holly belelapoztak a „Mit csinálnak egész nap a tündérek?” című fejezetbe, ahol a címszereplők szivárványt varrtak hosszú szalagokból, kertet metszegettek, vagy épp pillangókkal és katicabogarakkal teázgattak. Maggie a szeme sarkából észrevette, hogy Mark Nolan leveszi a polcról a könyv egy másik, még fóliázott példányát, és kosárba rakja. Közben önkéntelenül is feltűntek neki a férfi testének kemény, szikár vonalai, az izmai játéka a jobb napokat látott farmer és az ócska, szürke trikó alatt. 22

Akármivel is kereste meg a kenyérre valót ez a Nolan, úgy nézett ki, mint egy melós: kopott cipő, Levi’s nadrág, tisztességes, de feltűnésmentes karóra. Ez is olyasmi volt, ami tetszett Maggie-nek a sziget lakóiban – a sanjuanerókban, ahogy magukat nevezték sohasem látszott rajtuk, melyik milliomos és melyik kertész. Közben egy idősebb nő a pénztár felé indult; mire Maggie egy kicsit Holly felé tolta a könyvet. – Most ki kell szolgálnom valakit – mondta. – Te csak nézegesd, ameddig szeretnéd. Holly bólintott, és közben ujjbegyével finoman végigcirógatta egy felugró szivárvány élét. Maggie a pénztárgép mögé állt, ahol már várt rá az ősz haját művészies frizurában viselő, szemüveges hölgy. – Erre kérnék szépen ajándékcsomagolást – mondta egy fa játékvasutat téve a pultra. – Kiváló indulókészlet – jegyezte meg Maggie. – A sínt négyféleképpen is össze lehet építeni. Később pedig ki lehet egészíteni forgóhíddal. Azon maguktól nyíló-csukódó kis sorompók is vannak. – Tényleg? Lehet, hogy máris vennem kéne egy olyat. – Hadd mutassam meg. Arra előrébb ki van rakva... Mialatt Maggie a terepasztal felé vezette a nőt, látta, hogy Holly és a nagybátyja időközben kijött a könyvrészlegről, és most az egyik falon sorakozó tündérszárnyakat nézegetik. Nolan épp fölemelte a gyereket, hogy jobban láthassa a felső sort. Maggie gyomra valami fura kis bukfencet vetett a férfi hátizmainak impozáns vonalára tapadó trikó láttán. Erőt vett magán, hogy ne nézze, és inkább csomagolni kezdte a játékvasutat. Miközben ezzel bíbelődött, az idős hölgy a pult mögötti falra festett szöveget nézte hunyorogva. Nincs érzés, mely fogható ehhez... a felfüggesztett létben oly boldog lehetsz... – Milyen jó kis idézet – jegyezte meg a vevő. – Valami versből? 23

– Pink Floyd – szólalt meg Nolan, aki ekkorra maga is a pénztárhoz érkezett súlyosan megrakott kosarával. – A Learning to Fly című dalból. Maggie a szemébe nézett, és közben érezte, hogy tetőtől talpig elvörösödik. – Szereti a Pink Floydot? – Gimnáziumban szerettem – felelt Nolan enyhe mosollyal. – Volt egy korszakom, amikor feketében jártam és az érzelmi elszigetelődésemről nyafogtam. – Emlékszem arra a korszakodra – jegyezte meg az idős nő. – A szüleid már azon voltak, hogy megkérik a kormányzót, soroztasson be a Nemzeti Gárdába. – Hála Istennek annál azért jobban szerették a hazát, semhogy ilyet tegyenek vele – vált szélesebbé Nolan mosolya. Ennek láttára Maggie megszédült egy pillanatra, pedig még csak nem is feléje irányult az a mosoly. Ügyetlenkedett is egy sort, amíg sikerült a becsomagolt ajándékot bedugnia egy spárgafülű szatyorba. – Tessék parancsoljon – szólt végül vidáman, amikor a szatyrot az idős hölgy felé tolta. Nolan kinyúlt érte. – Nem lesz ez nehéz, Mrs. Borowitz? Hadd segítsek kivinni a kocsijához. – Köszönöm, elbírom – mosolygott rá a férfira az apró néni. – Na és hogy vannak a fivéreid? – Sam remekül. Jobbára kint van a szőlőjében. Alex pedig... hát, belőle nem sokat láttam mostanság. – Annál inkább lát a Roche Harbor. – Lát – mondta Nolan fanyarul félrehúzott szájjal. – Alex nem nyugszik, amíg a fél szigetet tele nem rakta bérházakkal és parkolókkal. A néni most lenézett Hollyra. 24

– Szia, kicsikém. Hogy vagy? A gyerek szégyenlősen bólintott, de nem szólt egy szót sem. – Most mentél elsőbe, ugye? Rokonszenves a tanító néni? Még egy félénk bólintás. Mrs. Borowitz finoman ceccegett. – Még mindig nem szólalsz meg? Hát, lassan meg kéne. Honnan tudnák az emberek, mit gondolsz, ha nem mondod meg nekik? Holly mereven a földet nézte. Bár az idős hölgyből láthatóan a jóindulat beszélt, Maggie látta, hogy Nolan álla megfeszül. – Majd eljön az ideje – szólalt meg könnyed hangon a férfi. – Mrs. Borowitz, az a szatyor nagyobb, mint maga. Ha nem tetszik megengedni, hogy segítsek kivinni, visszaveszik a cserkészjelvényemet. – Mark Nolan – kuncogott a néni –, azt hiszed, nem tudom, hogy sohasem kaptál cserkész-jelvényt? – De csak azért, mert sosem tetszik megengedni, hogy segítsek... Így folytatták a barátságos szóváltást, miközben Nolan elvette a szatyrot és az ajtóhoz kísérte az idős nőt. Onnan visszapillantott. – Holly, itt várj meg. Rögtön jövök. – Itt jól ellesz – szólalt meg Maggie. – Vigyázok rá. – Köszönöm – nézett felé egy pillanatra Nolan, majd kilépett az üzletből. Maggie kiengedte a visszatartott levegőt, és kicsit úgy érezte magát, mintha éppen a hullámvasútról szállt volna le és összezilált zsigerei most kezdenének helyrecsusszanni. Megtámaszkodott a pulton és elgondolkodva Hollyra nézett. A gyermek arckifejezése bizalmatlan volt, a szeme élénk, de tört fényű, mint a tengerkoptatta üveg. Maggie igyekezett jobban felidézni, milyen is volt, amikor az unokaöccse, Aidán, nem bírt megszólalni az iskolában. Szelektív mutizmus, így hívják a jelenséget. Sokan azt hiszik, hogy az ilyen viselkedés szándékos csökönyösség, pedig nem 25

az. Aidán idővel helyrebillent: lassanként hatott rá a szülei és a tanítója türelmes közeledése. – Tudod, ki jut rólad eszembe? – szólalt meg kedélyesen. – A kis hableány. Láttad azt a filmet, ugye? – azzal elfordult, bekotort a pult alá, és talált egy nagy, rózsaszín csigaházat, amit a kirakatba tervezett tengerparti diorámához tett félre. – Van itt neked valami. Ajándék – kerülte meg a pultot, hogy Holly elé tarthassa a csigahéjat. – Tudom, hogy ránézésre semmi különös. Mégis van ebben a csigaházban valami rendkívüli. Ha a füledhez szorítod, hallhatod benne az óceánt – nyújtotta át a csigát, Holly pedig óvatosan a füléhez emelte. – No, hallod? A kislány közönyös vállrándítással felelt. Nyilván nem először traktálták azzal, hogy a csigaházban a tenger morajlik. – És tudod, hogy miért hallod? Erre érdeklődés ült ki a lány arcára, miközben megrázta a fejét. – Egyesek, csupa gyakorlatias, tudós ember, azt mondják, hogy a csigában megrekednek a külső zajok és rezegni kezdenek a héjban. Mások viszont – mutatott magára Maggie, miközben jelentőségteljesen a kislány szemébe nézett – úgy vélik, van benne egy kis varázserő. Ezt Holly fontolóra vette, majd viszonozta a jelentőségteljes pillantást, és megérintette a maga kis mellkasát. – Van egy ötletem – mosolyodott el Maggie. – Mi lenne, ha hazavinnéd ezt a csigát, és gyakorolnád, hogyan lehet hangot tenni bele? Beleénekelhetnél vagy dúdolhatnál, valahogy így – hümmögött bele valami kis dallamot az üres csigaházba. – És lehet, hogy egyszer majd segít visszahozni a hangodat. Mint a kis hableánynak. Holly két kézzel a csiga felé nyúlt, és elvette. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és visszatért a boltba Mark Nolan. Hollyra nézett, aki a csigaház száját bámulta figyelmesen. Amikor a kislány néhány halk hangot dünnyögött a csigahéjba, megdermedt. Megváltozott az arca. Ebben az egy óvatlan pillanatban Maggie érzelmek sorát látta megvillanni az arcán: aggodalom, 26

félelem, remény. – Mit csinálsz, Holls? – kérdezte fesztelenül, miközben közelebb lépett. A kislány abbahagyta a dünnyögést és megmutatta neki a csigahéjat. – Varázscsiga – magyarázta Maggie. – Mondtam Hollynak, hogy az övé lehet. Nolan összehúzta sötét szemöldökét, arcán bosszús árnyék suhant át. – Szép csigaház – mondta unokahúgának. – De nincs benne semmi varázslat. – Ó, dehogy nincs – vágta rá Maggie. – Néha a legközönségesebbnek látszó dolgokban is van varázslat... csak eléggé oda kell figyelni. – Persze – húzta kedvetlen mosolyra az ajkát Nolan. – Köszönjük. Maggie elkésve értette meg, hogy Nolan is azok közé tartozik, akik nem szeretik, ha a gyerekek képzelete szárnyra kap. Nem kevés ilyen van, annyi szent igaz. Jó néhány szülő abban hisz, hogy jobb a gyerekeknek, ha szigorú valóságdiétára fogják őket, mint ha összezavarnák mindenféle kitalált lényekkel, beszélő állatokkal és Mikulásokkal. Maggie ellenben úgy vélte, hogy a fantázia segítségével a gyerekek eljátszhatnak a gondolatokkal, vigaszra és ihletre találhatnak. Másvalaki gyermekével kapcsolatban viszont nincs joga döntést hozni ilyesmiről. Pironkodva vonult vissza a pult mögé, és a pénztárgéppel blokkolni kezdte a kosár tartalmát: a tündéres könyvet, egy kirakót, egy fafogantyús ugrókötelet és egy színjátszó szárnyú tündérbabát. Holly közben elbóklászott, halkan dudorászva a csigahéjba. Nolan utána indult, de aztán inkább visszafordult Maggie felé és érezhetően feszült hangon megszólalt: – Nem szeretném megsérteni, de... 27

Épp így szokás kezdeni az olyan mondatokat, amik sértőnek bizonyulnak. – ...én jobb szeretek őszinte lenni a gyerekekkel, kisasszony. – Asszony – mondta Maggie. – Mrs. Conroy a nevem. És én is jobb szeretek őszinte lenni. – Akkor miért mondta neki, hogy ez varázscsiga? Meg hogy tündér lakik abban a házikóban a falon? Maggie a homlokát ráncolva tépte le a blokkot a szalagról. – Képzelet. Játék. Maga nem sokat ért a gyerekekhez, ugye? Nyomban látszott, hogy ez a lövés érzékenyebben érintette áldozatát, mint Maggie szerette volna. Nolan arckifejezése mit sem változott, de az arccsontján és az orrnyergén egy sávban elvörösödött a bőre. – Körülbelül hat hónapja vagyok Holly gyámja. Még van mit tanulnom. De az egyik szabályom az, hogy ne engedjem olyasmiben hinni, ami nem igaz. – Sajnálom – felelt Maggie őszintén. – Nem akartam megbántani. De attól, hogy valami nem látható, még nem biztos, hogy nem igaz – szabadkozott mosolyogva. – Odaadjam a blokkot, vagy tegyem a szatyorba? Azok a szédítő szemek olyan erővel meredtek egyenesen Maggie szemébe, hogy az agya minden teketória nélkül lefagyott. – A szatyorba. Olyan közel voltak, hogy érezte a férfi szagát is: valami elképesztően kellemes illatot régimódi fehér szappanból, tengersóból és egy árnyalatnyi kávéból. – Mark Nolan – nyújtotta a kezét a pult fölött. A marka erős volt, a keze meleg, munkától kérges. Érintésére valami épp csak hogy sajgó érzés támadt mélyen Maggie gyomorszájában. Ekkor megkönnyebbülésére megcsendült az ajtó. Belépett valaki, ő pedig abban a pillanatban elkapta a kezét.

28

– Jó napot! – kiáltott fel mesterkélt jókedvvel. – Örülök, hogy betért a Varázstükörbe. Nolan – azaz Mark – még mindig a szemébe meredt. – Honnan jött? – Bellinghamből. – Miért költözött a Friday Harborba? – Úgy gondoltam, itt jó lesz boltot nyitni – felelte Maggie, egy vállrándítással jelezve, hogy hosszú lenne belemenni a részletekbe. A férfit azonban ez nem tántorította el. Kérdései szelíden, de kitartóan peregtek sorra, minden válasz nyomában. – Rokonai vannak itt? – Nem. – Akkor biztos valami pasi után jött. – Nem, én... miért mondja ezt? – Ha egy ilyen nő, mint maga, elköltözik, amögött általában pasi van. – Özvegy vagyok – rázta a fejét Maggie. – Sajnálom – mondta Mark, és rezzenetlen tekintetétől a nőben valami forró, reszketős, de nem teljesen kellemetlen érzés gyúlt ki. – Mióta? – Majdnem két éve. Nem tudok... nem szoktam beszélni róla. – Baleset? – Rák. Maggie oly erősen érezte a másik jelenlétét, egészséges, férfias életerejét, hogy már egész testében pirult. Rég volt már, hogy ilyen szilaj erejű vonzalmat érzett valaki iránt, és most nem tudott mit kezdeni vele. – Vannak barátaim Csempész-öbölben, a nyugati parton... – Tudom, hol van. 29

– Ó, hát persze, maga itt nőtt fel. Szóval a barátnőm, Ellen, tudta, hogy szeretnék valahol máshol új életet kezdeni azután, hogy... miután a férjem... – Ellen Scolari? Brad felesége? – Ismeri őket? – vonta fel Maggie meglepődve a szemöldökét. – Nem sok ember van a szigeten, akit nem ismerek – közölte Mark, majd töprengőn összehúzta a szemét. – Bradék nem szóltak magáról. Mióta... Halk suttogás szakította félbe. – Mark bácsi. – Várj egy percet, Holls, most... Mark szava elakadt. Mozdulatlanná dermedt. Megkésett döbbenete szinte börleszkbe illett volna. Elképedt szemmel bámult a mellette álló gyerekre. – Holly? – szólalt meg alig hallhatóan. A kislány tétován felmosolygott rá. Aztán lábujjhegyre állva átnyúlt a pult fölött, hogy Maggie kezébe nyomja a csigahéjat, majd bizonytalan, de tökéletesen hallható suttogással újra megszólalt: – A neve Bükköny. – A tündérnek? – kérdezte Maggie fojtott hangon, miközben libabőrös lett a tarkója. Holly bólintott. Maggie nagyot nyelt, majd nagy nehezen kinyögte: – Köszönöm, hogy megmondtad nekem, Holly.

30

HÁROM Markot annyira sokkolta Holly suttogó hangja, hogy mindenről elfeledkezett: a helyszínről, a pult mögött álló nőről. Hat hónapja igyekeztek rávenni Hollyt, hogy mondjon valamit, bármit. Hogy erre miért pont itt és most került sor, azt majd ráérnek kivesézni Sammel. Egyelőre az a fő, hogy higgadt maradjon, nehogy épp a túlzott reakciója temesse maga alá Hollyt. Hát ez egyszerűen... Jézusom! Nem bírta megállni, hogy fél térdre ne ereszkedjen, és magához ne ölelje Hollyt. A kislány finom csontú karja a nyakába kapaszkodott. Mark azon kapta magát, ahogy a gyerek nevét motyogja halk, szétmorzsolt hangon. A szeme szúrt, és elszörnyedve ébredt rá, hogy nagyon közel van az összeroppanáshoz. Ellenállhatatlanul rátört a reszketés a megkönnyebbüléstől, hogy Holly szemlátomást hajlandó újra megszólalni. Most már talán merhet hinni benne, hogy rendbe fog jönni. Amikor érezte, hogy Holly tekeregve próbál szabadulni a szorításából, Mark forró csókot nyomott az arcára, majd erőt vett magán és elengedte. Felállt, felmérte, hogy a torka mennyire szorult össze az elérzékenyüléstől, és arra jutott, hogy ha most beszélni próbálna, jó eséllyel elcsuklana a hangja. Nyelt egy nagyot, majd a falra írt Pink Floyd-idézetet kezdte bámulni kábán: a betűket nem is olvasta, csak a festék színére, a gipszkarton textúrájára fókuszált. Végül óvatosan a pult mögött álló, vörös hajú nő – Maggie – felé siklott a tekintete. Ő szatyrot tartott a kezében: abban volt, amit Mark vásárolt. Látszott rajta, hogy megértette, mekkora jelentőségű dolog történt. Mark nem tudta, mire vélje ezt a nőt. A termete legfeljebb százötvenöt centi, vörös haja hieroglifaszerűen kunkorgó, vad fodrokban cikázik a feje körül, az alakja karcsú, a ruhája szolid: farmernadrág és fehér trikó. Arca – félig a csapongó fürtök takarásában – csinos és finom vonású; bőre az orcájára kiült lázszínű pírtól eltekintve halvány. Sötét, súlyos pillájú szeme színe pedig mint az étcsokoládé. 31

Kicsit azokra a lányokra emlékeztette Markot, akiket az egyetemen humorosnak, érdekesnek talált, akikkel képes volt a fél éjjelt átdumálni, de sohase hívta őket randira. Randizni a trófeákkal járt, azokkal, akikért irigy lehetett rá a többi srác. Csak később gondolkodott el azon, hogy vajon miről maradt le emiatt. – Beszélgethetnénk valamikor? – kérdezte nyersebben, mint szerette volna. – Én mindig itt vagyok – felelt Maggie könnyedén. – Ugorjon be, amikor csak akar – folytatta, majd visszatolta a pulton a csigahéjat. – Ezt azért hazavihetnéd, Holly. Hátha máskor is szükséged lesz rá. – Halihó – csendült fel Mark háta mögül egy lágy, napsugaras hang. Shelby Daniels volt az, Mark seattle-i barátnője. Okos, szép lány, és az egyik legkedvesebb ember, akit Mark valaha ismert. Shelbyvel bárhová, bármilyen társaságba el lehetett menni, ő megtalálta a módját, hogy beilleszkedjen. Most odajött hozzájuk, és közben csillogó szőke haja egy tincsét a füle mögé tűrte. Félhosszú, khakinadrág és vasalt fehér ing volt rajta; ékszer semmi, csak egy-egy igazgyöngy a fülében. – Bocs, hogy késtem pár percet. Muszáj volt felpróbálnom valamit pár bolttal lejjebb, de végül nem jött be. Látom, te bevásároltál, Holly. A kislány – szokás szerint némán – bólintott. Mark félig aggódón, félig fanyarul mulatva ébredt rá, hogy Shelby előtt Holly továbbra sem akar megszólalni. Mondja el a barátnőjének, mi történt az imént? Nem, nehogy nyomást gyakoroljon vele Hollyra. Jobb lesz, ha nem szól róla, ha ráhagyja. – Micsoda helyes kis bolt – nézett körül Shelby. – Ha legközelebb erre járok, vennem kéne pár dolgot az unokaöcséimnek. Kettőt 32

pillantunk, és itt a karácsony – mondta, majd Mark karjára fonta a kezét és rámosolygott. – Ha el akarom érni a gépet, most már tényleg indulhatnánk. – Persze – felelt Mark. Felvette a pultról a szatyrot, majd kinyúlt a Holly markában tartott csiga felé. – Vigyem ezt is, Holls? A kislány marka szorosabbra zárult. Maga akarta vinni. – Oké – mondta Mark –, csak vigyázz, el ne ejtsd. Visszapillantva látta, hogy a kis vörös a pult mögött buzgón rendezgeti a pénztárgép melletti bögrében álló tollakat, megigazít egy sor pici plüssállatot, és más haszontalan dolgokkal foglalatoskodik. Az ablakon beragyogtak az alacsonyan járó Nap ferde sugarai, felcsillantva fürtjeiben a vörös fényt. – Viszlát – szólt Mark. – És köszönöm. Maggie Conroy felületesen intett neki, de rendesen oda se nézett rá. Innen tudta Mark, hogy a nő ugyanannyira kibillent egyensúlyából, mint ő maga is. *** Miután letette Shelbyt az egy szál kifutópályával rendelkező reptéren, Mark hazavitte Hollyt az Esőárnyék Szőlészetbe. A gazdaság a Friday Harbortól úgy kilenc kilométerre feküdt a sziget délnyugati részén, a Hamis-öböl partján. Vasárnaponta csak óvatosan lehetett vezetni, nehogy elüssön az ember egy biciklistát vagy egy lovast. A kutyaszelídségű öszvérszarvasok is előjöttek a füves legelőkről és a szederbozótból, és fesztelenül őgyelegtek az úton keresztül. Mark nyitva hagyta a kisteherautója ablakait, hadd járja át a kocsit az óceán lágy levegője. – Látod azt ott? – mutatott ki egy fölöttük szárnyaló rétisasra. – Aha. – Látod, mit visz a markában? – Halat? 33

– Valószínűleg. Vagy ő fogta ki a vízből, vagy egy másik madártól rabolta. – Hová viszi? – folytatta Holly a társalgást tétova hangon, mintha maga is meglepődne, hogy újra beszél. – Talán a fészkébe. A sasoknál a hímek ugyanúgy gondozzák a fiókákat, mint a tojók. Holly prózai bólintással nyugtázta az információt. Az ő világképében ez egyáltalán nem számított furcsának. Mark erővel kényszerítette magát, hogy kevésbé szorongassa a kormánykereket. Tetőtől talpig betöltötte az öröm. Annyi ideje nem szólalt már meg Holly, hogy még azt is elfelejtette, milyen a hangja. A gyerekpszichológus azt tanácsolta, hogy ne verbális interakciókkal kezdjék, például kérje meg Hollyt, hogy mutassa meg az étlapon, mit szeretne, és így jussanak el végül oda, hogy kimond egy szót. A mai nap előtt Marknak egyetlenegyszer sikerült hangot kicsalogatni Hollyból, amikor nemrégiben a Roche Harbor Roadon autóztak, és megpillantották a legelőn Monát, a tevét. A jószág a sziget közismert lakójának számított: nyolc vagy kilenc éve vásárolták egy egzotikus állatokkal foglalkozó kereskedőtől Mill Creekben, és szállították a szigetre. Mark – bár tiszta hülyének érezte magát – tevehangok utánzásával szórakoztatta Hollyt, és nagy elégedettségére egy kis időre a lány is csatlakozott hozzá. – Hogy sikerült megtalálni a hangodat, kicsim? Maggie segített valahogy? A vörös hajú néni? – A varázscsiga – nézett le Holly a csigaházra, amelyet most is gyengéden tartott két kis kezében. – De hát nem is... Mark félbehagyta a mondatot. Nem érdekes, hogy van-e varázserő a csigában. Csak az érdekes, hogy a gondolat utat talált Hollyhoz, hogy épp a megfelelő pillanatban érkezett ahhoz, hogy segítsen neki 34

megtalálni a némaságból kivezető utat. Varázslat, tündérek... mind valami réges-régi gyerekkori szótárhoz tartozik, amit ő már nem ismer; a képzelet olyan birodalmához, amelyet rég maga mögött hagyott. Maggie Conroy viszont nem. Egyetlen más nő sem találta meg ennyire a hangot Hollyval: sem Victoria régi barátnői, sem a tanítónője, de még Shelby sem, pedig elég sok időt töltöttek együtt. Ki hát ez a Maggie Conroy? Mért jön egy fiatal – még a húszas éveiben járó –, egyedülálló nő a saját akaratából egy olyan szigetre, ahol a lakosság több mint fele elmúlt negyvenöt éves? És mi az Isten csodájáért nyit pont játékboltot? Újra találkozni akart vele. Mindent meg akart tudni róla. A vasárnap késő délutáni napfény súlyos, mézszínű mázat vont a Hamis-öböl árapálytócsáira és sekély csatornáira. Dagálykor ugyanúgy festett ez a mintegy nyolcvan hektáros térség, mint bármelyik közönséges öböl – apálykor azonban teljesen szárazra került. Ilyenkor sirályok, gémek, sasok szemezgették a homoklapályok svédasztalán a tenger gyümölcseit: tarisznyarákokat, férgeket, bolharákokat, ékszerkagylókat. A zsíros iszapon csaknem egy kilométerre ki lehetett sétálni, mielőtt visszatért volna a dagály. A kocsi végül befordult az Esőárnyék Szőlészet kőzúzalékos magánútjára és megérkezett a tanyához. A ház kívülről még most is kopottnak, roskatagnak tűnt, de bent már előrehaladtak a szerkezeti javítások. Mark legelőször is Holly szobáját tatarozta ki: a falakat világostürkizre, a díszléceket krémszínűre festette. Átszállította a régi szobájából a bútorokat, és a baldachinos ágykeretre visszaszerelte a textilpillangókat. Az eddigi legmerészebb vállalkozásuk Sammel az volt, hogy Holly számára is megfelelő színvonalú fürdőszobát építsenek. A falakat visszabontották a vázfákig, új vezetékeket szereltek be, szintbe hozták a padlót, beszereltek egy új fürdőkádat, új vécét tartállyal, meg egy márványlap tetejű mosdóasztalt. Miután a falakat legipszkartonozták 35

és bevakolták, Hollyra bízták a festék színét. Természetesen rózsaszínt választott. – Legalább korhű – jegyezte meg Mark, emlékeztetve Samet, hogy a viktoriánusnak mondott színminták közül válogattak. – Istentelenül kiscsajos – közölte Sam. – Ahányszor csak belépek abba a rózsaszín fürdőbe, utána úgy érzem, muszáj valami férfiasat csinálnom. – Hát bármit is értesz ezalatt, csináld odakint, hogy ne kelljen néznünk. A fürdőszoba után a konyha következett, ahová Mark vadonatúj, hat gázégős tűzhelyet és új hűtőt kötött be. Az ablak- és ajtókeretekről vagy hat réteg festéket kapart le az Alextől kölcsönkapott infrasugaras festéklágyító és csiszológép segítségével. Alex meglepő bőkezűséggel sietett a segítségükre szerszámokkal, anyagokkal és tanácsokkal. Sőt látogatóba is eljárt legalább hetente egyszer – talán azért, mert az építés és a felújítás mégiscsak az ő szakterülete volt, és világosan látszott, hogy szükség van a hozzáértésére. Alex kezében a hasznavehetetlen fahulladék is elmés, csodás dolgokká változott. Amikor másodszor jött látogatóba, készített egy rekeszes szekrényt a Holly szobájához tartozó gardróbba, hogy legyen hol tartania a cipőit. A kislány nagy gyönyörűségére a szekrény néhány fachjában volt egy rejtett zsanér is, amelyen az egész rekeszt ki lehetett hajtani, hogy fényre kerüljön a mögötte levő titkos kincstartó. Egy másik alkalommal Alex elhozta egyik építőbrigádját is, miután Mark és Sam észrevette, hogy a tornác némelyik födémgerendája úgy hajlik és málladozik, mintha hungarocellből lenne. Alex és a csapata egész nap szerelte a támasztókat, javította a sérült gerendákat és cserélte az ereszcsatornákat Ezt a munkát Mark és Sam egyedül biztosan nem tudta volna elvégezni, így őszintén hálásak voltak a segítségért. De Alexet ismerve... – Szerinted mit akarhat? – kérdezte akkor Sam Marktól. – Hogy ne lapítsa össze az unokahúgát az összeomló ház? 36

– Ne már! Akkor emberi motivációt tulajdonítanál neki, márpedig megegyeztünk, hogy ilyet nem teszünk. Mark sikertelenül igyekezett elfojtani a vigyorát Alex olyan hűvös, érzelmileg olyan távolságtartó volt, hogy néha már azt sem lehetett tudni, vajon pulzussá van-e. – Lehet, hogy bűntudata van, amiért nem foglalkozott többet Vickkel a halála előtt. – Vagy talán bármi kifogás jól jön neki, csak Darcyval ne kelljen lennie. Ha eleve nem viszolyognék ennyire a házasság gondolatától, Alexét elnézve akkor is tuti hogy kétszer meggondolnám. – Na persze – tette hozzá Mark nekünk Nolanoknak senkit sem lenne szabad elvennünk, aki túlságosan hasonlít ránk. – Szerintem nekünk Nolanoknak senkit sem lenne szabad elvennünk, aki képes lenne hozzánk jönni. Akármi is volt az oka, Alex rendszeresen közreműködött a felújításban. A közös munka eredményeképpen a ház egyre jobban nézett ki. Vagy legalábbis kezdett emlékeztetni valamire, amiben normális emberek is lakhatnak. – Ha ezek után megpróbálsz kirúgni – közölte egyszer Mark Sammel –, akkor az udvar földje alatt végzi a hullád. Tudták azonban mind a ketten, hogy Sam semmi szín alatt nem rúgná ki őket. Mert Sam – bár ezen saját maga mindenki másnál jobban meglepődött – azonnal rajongani kezdett Hollyért. Éppúgy, mint Mark, kész lett volna meghalni is érte, ha kell. A kislány a legjobbat kapta, amit csak a két férfi adhatott. Ő a maga részéről eleinte csínján bánt a szeretetével, de csakhamar ragaszkodni kezdett a bácsikáihoz. Bár jó szándékú kívülállók többször figyelmeztették őket, nehogy elkényeztessék a gyereket, sem Sam, sem Mark nem látta semmijeiét, hogy a kedveskedésük ártana neki. Éppenséggel inkább annak örültek volna, ha Holly néha rosszalkodik egy kicsit, mert túlságosan is jó gyerek volt, mindig szót fogadott. Ha nem épp az iskolában volt, néha elment Markkal együtt a 37

Friday Harbor-i a kávépörkölő üzembe, és figyelte, ahogy a gép jókora dobjában a nyers arabica kávébab halványsárgából csillogó sötétbarnává karamellizálódik. Néha Mark fagyit vett neki a kikötő melletti árusnál, aztán kisétáltak „csónakcserkészőbe” és megbámulták a sorakozó vitorlás és motoros jachtokat, meg a rákhalászok hajóit, amelyeknek hátsó fedélzetén tornyokban álltak a lavórok. Sam pedig gyakorta magával vitte Hollyt, ha metszeni ment a szőlőbe, és apálykor kijárogatott vele a Hamis-öbölbe tengeri csillagokat és homokdollárokat keresni. Hordta a nyakkendőket, amiket a kislány az iskolában készített csőtésztából, a rajzaival pedig teleaggatta a házat. – El sem tudtam képzelni, hogy milyen lesz – jelentette ki Sam egy este, amikor ölbe vette Hollyt, hogy bevigye a házba, mert elaludt az autóban. Délután az Angol Tábor nevű helyre kirándultak, ahol a brit katonaság állomásozott abban az időben, amikor a sziget még közös felségterület volt, mielőtt teljesen az amerikaiak birtokába került volna. A nemzeti park és a hozzá tartozó jó három kilométeres partszakasz eszményi piknikező- és frizbizőhely volt. A két agglegény vadul szökdécselt a szálló dobókorong után, hogy megnevettesse Hollyt. Magukkal vitték a gyerek kis horgászládáját és botját is, és Mark megtanította, milyen szerelékkel lehet a partról tengeri sügért fogni. – Mi milyen lesz? – kérdezte Mark, miközben kinyitotta az ajtót és felkattintotta a tornáclámpát. – Hogy van velünk egy kisgyerek – mondta Sam, majd bátortalanul pontosított: – Hogy szeret minket egy kisgyerek. Holly jelenléte valami új, eleddig mindkettőjük számára ismeretlen áldást hozott az életükbe. Valamit, ami az ártatlanságra emlékeztette őket. Rá kellett ébredniük, hogy történik valami az emberrel, ha megkapja egy gyermek feltétel nélküli szeretetét és bizalmát. Akkor igyekszik méltó lenni rá.

38

*** Mark és Holly bementek a lakásba a konyhán át, és a szatyrokat és a csigahéjat letették az asztalra a régimódi, beépített sarokpados reggeliző zugban. Samet a nappaliban találták, amely fájdalmasan sivár látványt nyújtott csupasz gipszkarton falaival és az ideiglenesen acélhálóval betekert, repedt kéménnyel. A kályha helyén ügyködött: zsaluzatot épített az új kandalló betonból öntendő alapja számára. – Hát, ezt cifra mulatság lesz rendbe hozni – jegyezte meg két mérés között. – Ki kell ókumlálni, hogyan köthetünk be ugyanabba a kéménybe két kályhát. Mert ez innen egyenesen az emeleti hálóba megy. Gondoltad volna? Mark lehajolt Hollyhoz és a fülébe súgta: – Eredj, kérdezd meg tőle, mi lesz vacsorára. A kislány engedelmesen odament Samhez és közel hajolt a füléhez. Suttogott valamit, majd elhátrált pár lépést. Mark látta, hogy Sam sóbálvánnyá dermed. – Te beszélsz – mondta Sam, lassan a kislány felé fordulva. Rekedtes hangjában halvány kérdő lejtés hallatszott. Holly komoly arccal megrázta a fejét. – De igen. Most mondtál valamit. – Nem is mondtam – felelt Holly, aztán kitört belőle egy kis kuncogás Sam arckifejezése láttán. – És megint, szavamra! Mondd ki a nevem! Mondjad! – Herbert bácsi. Sam elszorult torokkal fölnevetett és a kislányt megragadva magához szorította. – Herbert? Jó, akkor vacsorára csirkenyelv lesz gyíklábbal. Közben – továbbra is Hollyt ölelve – Markra pillantott, fejét álmélkodva ingatta, arca kipirult, a szeme gyanúsan csillogott. – Hogyan? – nyögte ki nagy nehezen. 39

– Később – felelte Mark elmosolyodva. *** – Szóval mi történt? – kérdezte Sam a spagetti szószt kavargatva a tűzhelyen. Holly most a szomszéd szobában játszott az új kirakójával. – Hogy csináltad? Mark kibontott egy sört és meghúzta az üveget. – Nem én voltam – mondta egy metszően hideg korty után. – Bementünk abba a játékboltba a Spring Streeten, tudod, az újba, és volt a pultnál egy helyes kis vörös. Azelőtt sose láttam... – Tudom, ki az. Valami Maggie. Conner, Carter... – Conroy. Te ismered? – Nem, de Brad Scolari már egy ideje rágja a fülemet, hogy vigyem el randira. – Nekem bezzeg nem is említette – mondta Mark, hirtelen megbántódva. – Te Shelbyvel jársz. – Shelbyvel nyitott a kapcsolatunk. – Scolari szerint Maggie az én esetem. Korban is jobban passzolunk. Szóval helyes? Jó hír. Gondoltam, meg kéne néznem, mielőtt elhívom valahová... – Hiszen csak két évvel vagyok öregebb nálad! – hápogott Mark felháborodva. Sam letette a fakanalat és fölvette a borospoharát. – Te elhívtad randira? – Nem. Ott volt Shelby is, amellett... – Akkor stoppolom magamnak. – Őt nem stoppolhatod – jelentette ki Mark kurtán. 40

– Neked már van barátnőd – húzta fel a szemöldökét Sam. – A stoppolás joga mindig azé a pasié, aki a legrégebb óta facér. Mark ingerülten megrántotta a vállát. – Na és mit csinált Maggie? – faggatta Sam. – Hogy érte el, hogy Holly beszéljen? Mark beszámolt neki a bolti jelenetről, a varázscsigáról, meg arról, hogyan tett csodát a Maggie javasolta fantáziajáték. – Oltári – állapította meg Sam. – Nekem soha eszembe sem jutott volna ilyesmivel próbálkozni. – Szerencsés időzítés. Holly már úgyis készen állt megszólalni, Maggie pedig lehetőséget kínált neki, hogy megtegye. – Hát igen, de... lehet, hogy Holly már hetek óta beszélne, ha te vagy én találtunk volna ki valami ilyet? – Ki tudja? Hová akarsz kilyukadni? – Szoktál te arra gondolni – kezdte Sam visszafojtva a hangját –, hogy mi lesz, ha majd nagyobb lesz? Ha majd kell neki valaki, akivel lánytémákról beszélgethet? Szóval azzal hogy birkózunk majd meg? – Még csak hatéves, Sam. Ezen később is ráérünk aggódni. – Engem pont az aggaszt, hogy az a később előbb lesz, mint gondolnánk. Én... – Sam elhallgatott és dörzsölni kezdte a homlokát, mintha kezdődő fejfájását igyekezne kimasszírozni. – Ha Holly lefeküdt, mutatni akarok neked valamit. – Micsodát? Van valami, amin aggódnom kéne? – Nem is tudom. – Az istenit, mondd már el. – Oké – mondta Sam még halkabban. – Szóval Holly leckés mappáját néztem, hogy ellenőrizzem, befejezte-e azt a színezőt... és ott találtam ezt – ment a pulthoz egy papírpaksamétáért, amiből kihúzott egy lapot. – A tanítónő fogalmazást íratott velük a héten. Levelet a Mikulásnak. És Holly ezt produkálta. 41

– Levelet a Mikulásnak? – bámult rá értetlenül Mark. – Még csak szeptember közepe van. – A reklámok máris az ünnepekről szólnak. Tegnap, amikor benéztem a vastelepre, Chuck is említette, hogy a hónap végére felállítják a karácsonyfáikat. – Hálaadásnap előtt? Mindenszentek előtt? – Igen. Tudod, a mamutcégek világméretű összeesküvése miatt. Ne is próbálj tiltakozni ellene. Inkább – nyújtotta át Sam a papírlapot – ezt nézd meg. Kedves Mikulás! Idén csak egy dolgot kérek Egy anyut Légy szíves ne felejtsd el, hogy most a friday harborban lakok. köszönöm szeretettel Holly Mark kerek fél percig hallgatott. – Egy anyut – szólalt meg Sam. – Igen, felfogtam – dünnyögött Mark továbbra is a levelet bámulva. – Nem semmi csizmatöltelék. Mark vacsora után kiment a tornácra egy sörrel, és letelepedett egy kényelmesen lehasznált deszkaszékre. Sam közben lefektette Hollyt, és mesélt neki a könyvből, amit Markkal vettek délután. Abban az évszakban jártak még, amikor a napnyugta hosszú, és az öböl fölött az égen tartósan megmarad a teltrózsaszín és narancsvörös derengés. Mark elnézegette, hogyan csillámlanak a mélyen gyökerező szamócafák támgyökerei között a sekély lagúnák, és komor töprengésbe kezdett, hogy mit csinálhatna Hollyval. Egy anyut. Hát persze, hogy azt szeretne. Akármennyire igyekszik ő is, Sam is, vannak dolgok, amiket semmi szín alatt nem adhatnak meg neki. Hiába van a világon akárhány apa, aki egyedül neveli a lányát, senki sem tagadhatja, hogy léteznek olyan fordulópontok egy lány életében, amikor anyára van szükségük. Mark még régebben – a gyerekpszichológus tanácsa szerint – kirakott néhány bekeretezett képet Victoriáról. Ő is, Sam is külön 42

ügyelt rá, hogy olykor beszélgessen Hollyval Victoriáról, és a gyerek ezáltal érezhesse, hogy valahogy kapcsolatban van még az anyjával. De ennél többet nem tehetett Mark, és ezzel maga is tisztában volt. Miért kéne Hollynak úgy tengetnie a gyerekkora hátralevő éveit, hogy senkije sincs, aki anyáskodna fölötte? Shelbynél tökéletesebbet pedig elképzelni is nehéz. És ha Marknak visszás gondolatai voltak is a házasságról, a lány világosan megmondta, hogy kész várni. „A mi házasságunk nem olyan lenne, mint a szüléidé – győzködte egyszer szelíden Markot. – Az a miénk lenne.” Ezt akkor Mark el is ismerte, el is fogadta. Tudta, hogy ő nem olyan, mint az apja, aki tétovázás nélkül bármikor lekevert egyet visszakézből a gyerekeinek. Náluk viharos volt a családi élet, a ház padlótól plafonig visszhangzott a nyivákolástól, erőszaktól, drámától. A Nolan-szülők ordító veszekedésekkel és szenvedélyes kibékülésekkel teli szerelmi életében megvolt a házasság összes rossz vonása, miközben hiányzott belőle az összes jó. Mark tisztában volt vele, hogy ha a szülei házassága kész katasztrófa volt is, ettől még nem kötelező így lennie. Ezért igyekezett semlegesen állni a témához. Mindig úgy gondolta, hogy amikor – ha valamikor – megtalálja a megfelelő párt, kap majd valami belső megerősítést, valami szívbéli szentesítést, amely minden kétségét eloszlatja. Ez Shelby-vel eddig nem következett be. De mi van, ha soha, senkivel nem következik be? Próbált úgy tekinteni a házasságra, mint afféle praktikus szövetségre egy rokonszenves emberrel. Lehet, hogy tényleg ez a legjobb megközelítés, pláne, ha egy gyerek érdekeire is tekintettel kell lenni. Márpedig Shelby személyisége – nyugalma, kedvessége, szeretetteljessége – nagyszerűen alkalmas lehet az anyaságra. Mark elvből nem hitt olyan illúziókban, mint románc és egymásnak rendeltetettség. Mindig kész volt beismerni, hogy földhözragadtan gondolkodik, a kemény és rideg valóságba kapaszkodva. Neki így volt jó. Vajon tisztességtelen volna gyakorlatias indokokkal megkérni Shelby kezét? 43

Talán nem, feltéve, hogy őszintén beismeri az érzelmeit – vagy a hiányukat. Felhajtotta a söre maradékát, visszasétált a házba, az üveget a szelektív szemetesbe dobta, aztán Holly szobájába ment. Sam időközben befejezte a mesét, betakargatta a kislányt, és magára hagyta az éjjeli irányfénnyel. Holly laposakat pislogott, pici szája ásításra húzódott. A takarója alatt egy maci lapult mellette, fényes gombszemével várakozóan méregetve Markot. A férfi lenézett a kislányra, és az a fajta élménye támadt, amikor az ember hirtelen, átható-an átérzi, hogy ki volt ő nem is olyan régen, majd rádöbben, hogy most már valahol egészen máshol tart. Odahajolt, hogy puszit nyomjon a homlokára, mint minden este. Érezte, hogy a gyerek vékonyka karja a nyakára fonódik, és hallotta kásás, álomittas hangját: „Szeretlek. Szeretlek.” Aztán a kislány oldalra fordult, magához húzta a maciját és elaludt. Mark pedig csak állt ott pislogva, és igyekezett feldolgozni a megrázkódtatást. Életében először megtudta, milyen az, ha az ember szíve meghasad... és nem a szomorú, vagy a szerelmes értelemben hasad meg, hanem felnyílik. Azelőtt nem ismerte ezt az érzést, ezt a vágyat, hogy egy másik embert tökéletes boldogsággal halmozhasson el. Igenis anyát fog találni Hollynak. Tökéletes anyát. Megteremti köré a megfelelő emberek körét. A gyerekek általában a családalapítás következményei. Ezúttal azonban a gyerek következménye lesz majd a család.

44

NÉGY A környék négy jelentősebb szigete – San Juan, Orcas, Lopez és Shaw – mind elérhető volt a Washington állami kompszolgálat segítségével. Bárki felhajthatott a kompra, aztán letelepedhetett a felső fedélzeten és egy nyugágyban hátradőlve várhatta ki a másfél órát, amíg a hajó San Jüanról megérkezik Anacortes kikötőjébe a szárazföldön. Nyár elejétől ősz végéig a víz nyugodt volt, a kilátás lenyűgöző. Maggie letette a kutyáját a helybeli állathotelben, aztán kihajtott a Friday Harbor-i révhez. Bár választhatta volna a repülőt is, amely fél óra alatt egyenesen Bellinghambe vitte volna, ő jobb szeretett hajózni. Élvezte nézegetni a tengerparti házakat, a szigetek partvidékét, az időnként felbukkanó delfineket és oroszlánfókákat. Az árapálycsatornák szélét gyakran csapatostul lepték el a táplálkozó kárókatonák, mintha valaki borsszóróból hintette volna be a vizet fekete pettyekkel. Mivel megbeszélték, hogy az anacortesi révnél várja az egyik nővére, és a családjával töltött idő alatt úgysem lesz szüksége autóra, Maggie csak személyjegyet váltott a kompra. A régimódi Steel Electric komphajó közel ezer utast és nyolcvanöt gépkocsit is befogadhatott, utazósebessége pedig elérte a tizenhárom csomót. Maggie a sporttáskájával a kezében a főfedélzet zárt részére ment, majd végigsétált a panorámaablakok mentén húzódó széles padsor mellett. Péntek reggel lévén zsúfolt volt a komp: a legtöbb utas Seattle-be tartott üzleti találkozóra vagy hétvégi kikapcsolódásra. Végül talált két szembeállított padot, amelyek közül csak az egyiken ült egy férfi khaki nadrágban és tengerészkék pólóingben, újságjába temetkezve. Mellette a pádon néhány félrerakott újságlap hevert. – Bocsánat, szabad ez a... – kezdte Maggie, de elakadt a hangja, ahogy a férfi felnézett rá. Mielőtt bármi mást felfogott volna, a nagy, zöldeskék szemét vette észre. Forró lökést érzett, mintha akkumulátorbikázó kábelt kötöttek volna a szívére. 45

Mark Nolan volt az... simára borotváltan, kiöltözötten, tompítatlan férfiasságában szexisen. A szemébe nézett, félretette az újságját és felállt. A régimódi udvariasság e megnyilvánulása csak még jobban zavarba hozta Maggie-t. – Maggie! Seattle-be utazik? – Bellinghambe – felelt Maggie, átkozva magát az elfúló hangjáért. – Családlátogatásra. – Üljön csak le – mutatott Mark a magáéval szemközti padra. – Én csak... – Maggie megrázta a fejét és gyorsan körültekintett. – Nem akarok tolakodó lenni. – Semmi gond. – Köszönöm, de... nem szeretném eljátszani magával a repülős izét. – Repülős izét? – húzta fel sötét szemöldökét a másik. – Igen, mint amikor a repülőn valami idegen mellett ülök, és néha az a vége, hogy akár férfi, akár nő az illető, olyanokat mondok el neki, amiket a legjobb barátaimnak sem ismernék be. És mégsem kell soha megbánnom, mert úgysem találkozom vele többé. – Ez nem repülő. – De közlekedési eszköz. Mark Nolan csak állt ott és bámult le rá, de a szeme lefegyverző csillogása elárulta, hogy jól mulat rajta. – Nem tart olyan sokáig a kompút. Mégis mennyit kotyoghat ki magáról azalatt? – Az egész életemet. Erre Mark elmosolyodott, nehézkesen, mintha spórolna szűkös mosolykészletével. – Kockáztassuk meg. Üljön le ide, Maggie. Ez inkább parancsnak hangzott, mint invitálásnak, Maggie mégis engedelmeskedett. A padlóra tette az utazótáskáját és leült a férfival szembeni padra. Amikor fölegyenesedett, észrevette, hogy a másik 46

tekintete fürgén, tárgyilagosan végigtapogatja. Maggie szűk farmert, fehér trikót és rövid, fekete kabátkát viselt. – Máshogy néz ki – jegyezte meg Mark. – A hajam miatt – magyarázta Maggie, és elfogódottan húzkodni kezdte hosszú, egyenes fürtjeit. – Ha a családomhoz megyek, előtte egyenesre vasalom, különben a bátyáim gúnyolódnak, ráncigálják... én vagyok az egyetlen göndör a családban. Csak azt remélem, eső nem jön. Mert ha egyszer víz éri... – Maggie robbanást utánzott a kezével. – Nekem így is, úgy is tetszik – közölte Mark olyan komoly őszinteséggel, hogy Maggie bármilyen kacérkodásnál ezerszer megnyerőbbnek találta ezt a bókot. – Köszönöm. Holly hogy van? – Még mindig beszél. Egyre többet – felelt a férfi, majd rövid szünetet tartott. – A minap meg sem tudtam köszönni magának. Amit Hollyért tett, az... – Ó, semmiség. Mármint hogy én igazából nem is csináltam semmit. – Nekünk nagyon sokat jelentett – nézett mélyen a szemébe Mark. – Mit csinálnak a hétvégén a családjával? – Csak úgy elleszünk. Főzünk, eszünk, iszunk... van a szüleimnek egy nagy, régi házuk Edgemoorban, meg vagy egymillió unokájuk. Nyolcán vagyunk testvérek. – És maga a legfiatalabb. – Második legfiatalabb – mondta Maggie zavartan nevetve. – De elég jó tipp volt. Miért gondolta? – Mert nyitott az emberekre. Sokat mosolyog. – Na és maga hogy áll? Legidősebb? Középső? – Legidősebb. Maggie nyíltan szemügyre vette. 47

– Ezek szerint szereti maga írni a szabályokat, megbízható... de néha mindent jobban akar tudni. – Általában nekem van igazam – ismerte be szerényen a férfi. Maggie halkan elnevette magát. – És miért nyitott játékboltot a szigeten? – kérdezte Mark. – Valahogy természetszerű folytatásnak tűnt. Azelőtt gyerekbútorokat festettem. Úgy ismerkedtem meg a férjemmel. Ő félkész bútorokat gyártott, én meg néha tőle vásároltam. Pici asztalokat, székeket, ágykereteket... Miután összeházasodtunk, egy időre felhagytam a festéssel az ő... tudja, a rák miatt. Aztán amikor újra dolgozni kezdtem, szerettem volna valami mást csinálni. Valami szórakoztatót. Amikor észrevette, hogy Mark megint kérdezni készül valamit – talán Eddie-ről –, gyorsan megelőzte egy saját kérdéssel. – És maga mit csinál? – Kávépörkölő vállalkozásom van. – Háziipari, vagy valami... – Van két üzlettársam, és egy üzemem a Friday Harborban. Egy nagy, ipari pörkölővel dolgozunk, amin óránként úgy ötven kiló megy át. Van vagy fél tucat pörkölési profilunk, amiknek a termékét saját márkával áruljuk, aztán csinálunk néhány egyedi pörkölést kávé házaknak a szigeten, meg Seattle-ben és Lynnwoodban is... meg spéciéi egy bellinghami étteremnek is. – Tényleg? Melyik az? – Egy vegetáriánus étterem, a Garden Variety. – Imádom azt a helyet! De kávét sose ittam náluk. – Miért nem? – Pár éve leszoktam róla, mert olvastam valami cikkben, hogy nem tesz jót. – Márpedig kész életelixír – méltatlankodott Mark. – Tele van antioxidánsokkal és fitokemikáliákkal. Segít bizonyos rákfajták 48

megelőzésében. Na és tudta, hogy a kávé szó egy arab kifejezésből származik, ami azt jelenti, hogy „a bab bora”? – Ezt nem tudtam – mosolyodott el Maggie. – De annyi szent, hogy maga komolyan veszi a kávét. – Reggelente – felelt a férfi – úgy rohanok a pörkölőbe, mint háború után a katona az elveszett szerelméhez. Maggie elvigyorodott, és arra gondolt, milyen remek hangja van ennek a fickónak: halk, de átható. – Mikor kezdett kávézni? – Gimnáziumban. Vizsgára készültem. Azért ittam az első csészével, mert gondoltam, majd segít ébren maradni. – És mit szeret benne a legjobban? Az ízét? A koffeint? – Szeretem a napot újsággal és egy csésze Jamaica Blue Mountainnal kezdeni. Szeretek elkortyolni egy csészével délután, és közben zsörtölődni, hogy milyen pocsékul baseballozik a seattle-i Mariners csapat, vagy mennyire elbénázta a futballt á Seahawks. Szeretem tudni, hogy egy csésze kávéban olyan helyek ízei rejlenek, ahová a legtöbben sohasem juthatunk el. A Kilimandzsáró alsó lejtői Tanzániában... az indonéz szigetvilág... Kolumbia, Etiópia, Brazília, Kamerun... Szeretem tudni, hogy egy kamionsofőr is ihat ugyanolyan finom kávét, mint egy milliomos. És legjobban szeretem a szertartást. Összehozza a barátokat, tökéletes lezárása a vacsorának... és olykor még egy gyönyörű nőt is felcsábíthat a lakásomra. – Annak semmi köze a kávéhoz. Maga egy pohár csapvízzel is el tudna csábítani egy nőt – bökte ki Maggie, majd abban a pillanatban elkerekedett a szeme és a szája elé kapta a kezét. – Hát ezt nem tudom, miért mondtam – jelentette ki az ujjai között, döbbent szégyenkezéssel. A szemük egy villamossággal teli pillanatra összenézett. Aztán Mark halványan elmosolyodott, és Maggie érezte, hogy a szíve keményen dobban egyet soron kívül. 49

Mark a fejét rázva jelezte, hogy nem történt semmi. – Végül is figyelmeztetett – mutatott körbe –, hogy a közlekedési eszközökön elveszti a gátlásait. – Mi az, hogy... – nyögte ki Maggie, és küszködve igyekezett visszatalálni a beszélgetés fonalához a meleg, zöldeskék szemek igézetéből. – Hol is tartottunk? ... Ó, igen, a kávé. Nekem sohasem ízlett annyira a kávé, mint amennyire jó illata van a pörkölt babnak. – Egy nap majd megfőzöm magának élete legjobb kávéját. Onnantól folyton a sarkamban fog lihegni, őrölt robustán átszivárogtatott forró vízért esedezve. Maggie fölnevetett, és érezte, hogy valami életre kel körülöttük a levegőben. Vonzalom – ébredt rá csodálkozva. Mindeddig azt hitte, kiveszett belőle a képesség, hogy így, ilyen élénk érzékiséggel tudatában legyen egy másik ember jelenlétének. A komp megindult, bár az indulás előtti kürtharsogást Maggie észre sem vette. A nagy erejű motor megremegtette a hajó csontjait, a padlók és az ülések pedig lágyabb rezgéssel lüktettek szabályosan, mint a szívverés. Maggie arra gondolt, hogy a tájat kéne néznie, miközben átszelik a szorost, de a kilátás valahogy már nem volt képes érdekelni őt. Inkább visszanézett a szemközt ülő férfira, pihenő erejére, szétálló térdére, a pad háttámláján pihenő hosszú karjára. – Mivel tölti a hétvégét? – kérdezte tőle. – Meglátogatom egy ismerősöm. – A nőt, aki magával volt a boltban? – Igen – ült ki Mark arcára az óvatosság. – Shelbyt. – Kedvesnek tűnt. – Az is. Maggie tudta, hogy ennyiben kellene hagynia. De annyira kíváncsi 50

volt a férfira, hogy az már túlment a könnyed udvariasság határain. Amint megpróbálta maga elé idézni a magabiztos, vonzó, szőke nő – Shelby – képét, eszébe jutott, hogy a boltban is úgy érezte: jól festenek együtt. Mint a párocskák az ékszerreklámokban. – Komoly a dolog? – Nem is tudom – felelt a férfi elgondolkodva. – Mióta vannak együtt? – Pár hónapja – mondta Mark, majd újabb tűnődés után hozzátette: – Január óta. – Hát akkor tudhatná, hogy komoly-e. Markban mintha az ingerültség és a mulatság vetélkedett volna. – Vagyunk páran, akiknek tovább tart kiókumlálni, mint másoknak. – Mi van ezen ókumlálnivaló? – Hogy felül tudok-e kerekedni a mindörökkétől való félelmemen. – Ideje megismernie a jelmondatomat. Idézet Emily Dickinsontól. – Nekem nincs jelmondatom – töprengett el Mark. – Pedig mindenkinek kéne. Kölcsönveheti az enyémet, ha akarja. – Hogy szól? – Az örökké a mostokból épül fel – mondta Maggie, majd elhallgatott, a mosolyába valami halvány sóvárgás vegyült. – Szóval ne aggódjon az örökkévalóság miatt... az idő hamarabb elszáll, mind gondolná. – Hát igen – felelt Mark halk, sivár színezetű hangon. – Ezt én is megértettem, amikor elvesztettem a húgomat. – Közel álltak egymáshoz? – nézett rá részvétteljesen Maggie. Erre indokolatlanul hosszú szünet következett. – A Nolan családot soha senki nem nevezhette volna összetartónak. Olyanok vagyunk, mint az egybesült. Összedobálnak egy csomó mindent, ami külön-külön finom, összesütik, és valami abszolút borzalom lesz belőle. 51

– Az egybesült is lehet jó – jelentette ki Maggie. – Például? – Sajtos makaróni. – Az nem egybesült. – Hát micsoda? – Garnírung. Maggie felkacagott. – Szép védés. De akkor is egybesült. – Ha maga mondja. De akkor az egyetlen egybesült, amit szeretek. A többinek mind olyan az íze, mintha mindent belesöpörtek volna a spájzból. – Megvan a nagyanyám sajtosmakaróni-receptje. Négyféle sajttal. A tetején vajas morzsával. – Megfőzhetné nekem valamikor. Az a valamikor persze úgysem jön el soha. A gondolattól mégis forróság kúszott fel Maggie nyakától a haja szegélyéig. – Shelby nem örülne. – Nem. Kerüli a szénhidrátot. – Úgy értem, annak, hogy főzök magának. Mark nem szólt semmit, csak nézett ki az ablakon valami távol járó arckifejezéssel. Vajon Shelbyre gondol? Arra, hogy hamarosan találkozhat vele? – Mit kínálna hozzá? – kérdezte a férfi kisvártatva. Maggie vigyorából felbuggyant a nevetés. – Az lenne a főétel, körítésnek egy kis grillezett spárgával... meg esetleg ruccolás paradicsomsalátával – gondolkodott el. Úgy érezte, ezer éve már, hogy folyton csak a legegyszerűbb dolgokat főzi, hiszen nem sűrűn találta érdemesnek egymaga kedvéért fáradozni. – Imádok főzni – tette hozzá. 52

– Akkor van bennünk valami közös. – Maga is szeret főzni? – Nem, én enni szeretek. – És odahaza ki főz? – Sam öcsémmel váltjuk egymást. Mindketten pocsék szakácsok vagyunk. – Muszáj megkérdeznem: hogy a csudába döntöttek úgy, hogy együtt nevelik Hollyt? – Tudtam, hogy egyedül nem lennék rá képes. Más meg nem volt senki, gondozásba pedig mégsem adhattam. Úgyhogy rájátszottam Sam bűntudatára, hogy segítsen. – Nem bánta meg? Mark rögtön megrázta a fejét. – A húgom elvesztése a legrosszabb dolog volt életemben, de az, hogy velem van Holly, az meg a legjobb. Sam ugyanezt mondaná. – És úgy alakul, ahogy várta? – Nem tudtam előre, mit várjak. Napról napra csináljuk. Vannak csodás pillanatok... amikor Holly először fogott halat a Tojás-tónál... vagy egy reggel, amikor Sammel úgy döntöttek, reggelire rakott palacsintát csinálnak banánnal és pillecukorral... ha látta volna akkor a konyhát! Aztán vannak más pillanatok, amikor elmegyünk valahová és meglátunk egy családot... – hallgatott el tétovázva. – És látom Holly arcán, hogy arra gondol, milyen lenne, ha neki is lenne... – Maguk a családja – jelentette ki Maggie. – Két nagybácsi meg egy gyerkőc, az család? – Bizony, az család. A beszélgetés egyre folytatódott, és valahogy belecsusszant a régi barátok görcsmentes kényelmű, szabályok nélküli társalgásának medrébe: mindketten csak hagyták, hadd folyjon a maga útján. Maggie elmesélte, milyen volt a nagycsaládi élet: a szakadatlan versengés a meleg vízért, odafigyelésért, magánszféráért. A 53

civakodás és vetélkedés ellenére mégis szeretetteljes, boldog életet éltek és vigyáztak egymásra. Negyedikes korára Maggie megtanult tíz emberre főzni. Világéletében örökölt holmikban járt, és eszébe sem jutott, hogy ezt kifogásolja. Egyvalamit kifogásolt igazán: hogy a dolgai folyton eltűntek vagy elromlottak. „Egy idő után nincs más mit tenni, mint hogy elmenjünk mellette – magyarázta. – Szóval már kicsi koromban afféle buddhista ragaszkodásmentességgel álltam hozzá a játékaimhoz. Jól értek az elengedéshez.” Bár Mark távolról sem volt szószátyár a családját illetően, ezt-azt azért ő is elárult. Maggie megértette, hogy a Nolan-szülőket lekötötte a házasságiak magánháborúja, amelyben gyermekeik voltak a civil károsultak. Az ünnepnapok, a születésnapok, a családi összejövetelek mind-mind szabályszerűen konfliktusba torkolltak. – Tizennégy éves koromban leszoktunk a karácsonyozásról – mesélte Mark. – Hogyhogy? – kerekedett el Maggie szeme. – Azzal indult, hogy anyám meglátott a kirakatban egy karkötőt, amikor Victoriával vásárolni volt. Bementek, felpróbálta, és mondta Vicknek, hogy az a karkötő kell neki. Hazajöttek nagy lelkesen, és attól fogva Anya másról sem beszélt, csak hogy mennyire akarja karácsonyra azt az ékszert. Elmondta Apának, hol látta, aztán folyton kérdezgette, hogy intézett-e már valamit, mikor veszi már meg, és óriási ügyet csinált belőle. Na, eljött karácsony napja, és karkötő sehol. – Mit kapott helyette az édesapjától? – kérdezte Maggie egyszerre elbűvölten és borzongva. – Nem emlékszem. Turmixgépet, vagy ilyesmit. Na, szóval Anya olyan mérges lett, hogy azt mondta, soha többé nem lesz családi karácsonyunk. – Soha? – Soha. Szerintem eleve is csak ürügyre várt, és most megkapta. És mindnyájan megkönnyebbültünk. Akkortól fogva mind külön 54

karácsonyoztunk: elmentünk a barátainkhoz, vagy moziba, vagy valami – fejezte be Mark, majd Maggie arca láttán szükségét érezte, hogy tovább magyarázza: – Tényleg így volt rendben. A karácsony minálunk amúgy sem szólt soha arról, amiről kéne neki. De most jön a történet bizarr része. Victoria olyan rosszul érezte magát az egésztől, hogy rábeszélt engem, Samet meg Alexet, hogy dobjuk össze a pénzt a karkötőre, Anya születésnapjára. Mindnyájan dolgoztunk és spóroltunk rá, aztán Victoria becsomagolta flancos papírba, nagy masnival. És amikor Anya kibontotta, mind valami óriási reakciót vártunk, örömkönnyeket meg minden. És ehelyett... mintha nem is ismert volna rá a karkötőre. „Milyen aranyos” – mondta. Meg hogy köszöni, és ennyi volt. És később se láttam soha, hogy viselte volna. – Mert eleve sem a karkötőről szólt a dolog. – Úgy van – vágta rá Mark, majd feszült figyelemmel Maggie-re nézett. – Honnan tudta? – Ha a párok összevesznek, az általában nem arról szól, ami a veszekedés tárgya. Van valami mélyebb oka, hogy miért vitatkoznak. – Hát én, ha vitatkozom valakivel, az mindig arról szól, amiről vitatkozom. Ilyen tekintetben sekélyes vagyok. – Shelbyvel miről szoktak vitatkozni? – Nem szoktunk. – Nem vitatkoznak semmiről? – Ez baj? – Nem, nem, dehogy is. – Maga szerint baj. – Hát... talán attól függ, mi az oka. Azért nincs maguk között konfliktus, mert történetesen az égvilágon mindenről egyetértenek? Vagy azért, mert egyikük sem adja bele annyira a szí-vét a kapcsolatba?

55

Ezen Mark elgondolkodott. – Akkor amint Seattle-be érek, kiprovokálok egy veszekedést, aztán majd kiderül. – Jaj, ne tegye! – nevetett Maggie. Úgy tűnt, mintha csak tíz-tizenöt perce beszélgetnének, de egy idő után Maggie észrevette, hogy az emberek szedelőzködnek és készülnek kiszállni Anacortesben. A komp most szelte át a Rosarioszorost. Gyászos dudaszó zökkentette bele a felismerésbe, hogy másfél óra szállt tova hihetetlen sebességgel. Úgy érezte, mintha valami transzféleségből térne magához. És magában arra gondolt, hogy ez a hajóút szebb élmény volt, mint hónapok óta bármi. Ha ugyan nem évek óta. Mark talpra állt és megnyerő félmosollyal nézett le rá. – Mondja... – kezdte, és hangja lágy tónusától Maggie tarkója kellemesen bizseregni kezdett. – Vasárnap délután jön vissza a komppal? Maggie is felállt. Gyötrően tudatában volt a férfi jelenlétének, érzékei minden kis részletét fel akarták szívni: a bőre hőjét a pamutfelső alatt... a foltot, ahol sötét, szalagszerűen csillámló hajfürtjei kissé visszakunkorodtak nyaka napbarnította bőre mellől. – Valószínűleg – felelt meg a kérdésre. – A kettő negyvenötössel utazik, vagy a négy harmincassal? – Még nem tudom. Mark bólintott és annyiban hagyta. Amikor távozott, Maggie valami nyugtalanító, sóvárgással átszőtt örömöt érzett. Emlékeztette magát, hogy Mark Nolan tabu. Neki különösen. Nemcsak az iránta érzett vonzalmának erejétől tartott, hanem attól a kockázattól is, amit ez a férfi jelent. Arra nem áll készen, soha nem is fog. Vannak olyan kockázatok, amiket egynél többször nem merészel 56

felvállalni az ember.

57

ÖT A Bellingham városának Edgemoor nevű részén töltött gyerekkoruk során Maggie a testvéreivel a Chuckanut-hegy ösvényein csatangolt és a Bellingham-öböl partján játszadozott. Csendes városrészükből egyaránt látszottak a San Juan-szigetek és a kanadai hegyek. Ráadásul közel volt a Fairhaven negyed is, ahol különleges kis boltok és galériák várták a betérőt, meg éttermecskék, ahol a pincér mindig el tudta mondani, mi a legfrissebb fogás és melyik halásztól vették. Bellingham méltó volt becenevére: „a szolid pezsgés városa”. Nyugodt, vidékies hely volt, ahol mindenki olyan bogaras lehetett, amilyen csak akart, és még társakra is talált hozzá. Az autók lökhárítóját telematricázták, a házak előtti gyepen tavaszi hagymások gyanánt szökkentek szárba a különféle politikai nézeteket hirdető táblák. Mindenféle hitvallást elnéztek a többiek, amíg valaki nem túl nyomulósan gyakorolta. Maggie-t a nővére, Jill várta Anacortesben, aztán Fairhaven történelmi negyedébe mentek ebédelni. Maggie és Jill – a Norriscsalád két legfiatalabb gyermeke lévén, akiket csak másfél év választott el – mindig is közel állt egymáshoz. Egy osztály különbséggel járták ki az iskolát, ugyanoda jártak táborozni, ugyanazokba a tinibálványokba voltak szerelmesek. Maggie esküvőjén Jill volt a nyoszolyólány, ő pedig Maggie-t kérte fel viszonzásra, közelgő házasságkötésé-re egy Danny Stroud nevű bellinghami tűzoltóval. – Örülök, hogy lophatunk egy kis időt kettesben – jegyezte meg Jill, miközben tapast falatoztak egy üvegfalú kis spanyol étteremben, amelynek apró teraszán virágládák sorakoztak. – Ha egyszer Anyuékhoz érünk, mindenki körülötted tolong majd, én meg oda sem férek. Bár tegyük hozzá, hogy holnap estére muszáj lesz szabaddá tenned egy kis időt. Be akarlak mutatni valakinek. Maggie sangríás poharat tartó keze félúton megállt. – Kinek? – kérdezte bizalmatlanul. – Miért? 58

– Danny egy barátjának – felelt Jill erőltetetten könnyed hangon. – Nagyon helyes pasi, nagyon aranyos... – Szóltál is neki, hogy jöjjön át? – Nem, először neked akartam említeni, de.. – Akkor jó. Nem akarok találkozni vele. – Miért? Csak nem jársz valakivel? – Jill, elfelejtetted, miért vagyok ezen a hétvégén Bellinghamben? Most lesz Eddie halálának a második évfordulója. Még csak az hiányzik, hogy ismerkedjek. – Én meg pont úgy gondoltam, hogy itt az ideje. Eltelt két év. Fogadjunk, hogy egyszer sem randiztál, amióta Eddie meghalt. – Nem állok rá készen. A beszélgetés félbeszakadt, mert a pincérnő kihozta a ropogós héjú parasztkenyérre pakolt grillezett paprikából, kolbászhúsból és sajtból álló szendvicsspecialitást. Ezt itt mindig háromfelé vágva tálalták, és a középső szelet volt a legszaftosabb, legfüstösebb, legolvadósabb. – És ha majd készen állsz, honnét fogod tudni? – faggatózott Jill, miután a felszolgáló távozott. – Van valami kis vekkered, ami berreg majd, vagy mi? Maggie szeretetteljes bosszankodással nézett az arcába, miközben a szendvicsért nyúlt. – Ezer helyes pasit tudok Bellinghamben – folytatta Jill. – Könnyedén össze tudnálak hozni valakivel. Te meg ott lapulsz a Friday Harborban. Nyitottál volna legalább kocsmát vagy sportszerüzletet, ahol férfiakkal is lehet találkozni. De játékboltot? – Szeretem a boltomat. Szeretem a… – De boldog is vagy? – Igen – felelt Maggie elgondolkodva, miután harapott egyet a zamatos szendvicsből. – Tényleg jól érzem magam. – Rendben, akkor itt az ideje tovább élned az életedet. Még csak 59

huszonnyolc éves vagy, nyitottnak kell lenned a lehetőségre, hogy találhatsz valakit. – Abba a játékba nem akarok még egyszer belemenni. Igazi szerelemre találni kábé egy a milliárdhoz az esély. Nekem egyszer bejött... kizárt, hogy még egyszer bejöjjön. – Tudod, mi kell neked? Korlátozott érvényű pasi. – Korlátozott érvényű pasi? – Igen, mint a korlátozott érvényű jogosítvány, amivel gyakorolhatod a vezetést addig is, amíg megszerzed a rendeset. Ne azon idegelj, hogy komoly kapcsolatra keresel pasit. Csak keríts valakit, akivel jól érzed magad, hogy segítsen visszaállni a forgalomba. – Szóval most gyakorló jogsim van randizáshoz – vonta le a következtetést Maggie somolyogva. – Csinálhatom szülői vagy oktatói felügyelet nélkül is? – Még szép – felelt Jill –, feltéve, hogy ügyelsz a biztonságos vezetésre. Ebéd után Maggie unszolására még a Rockét fánkozónál is megálltak, ő pedig vett egy nagy rakás fánkot: hosszúkásakat juharcukros mázzal és sült baconcsíkokkal, hagyományos fánk alakúakat kekszmorzsába forgatva, meg piskótafánkokat Guittard csokoládéval nyakon öntve. – Ezt persze Apunak veszed – állapította meg Jill. – Ja. – Anyu leszedi a fejed. Folyton küszködik, hogy Apu ne egyen annyi koleszterint. – Tudom. De ma reggel írt egy SMS-t, és könyörgött, hogy hozzak neki egy dobozzal. – Te meg folyton adod alá a lovat, Maggie. – Tudom. Azért vagyok a kedvence. A házuk előtti hosszú beállón vagy fél tucat kocsi zsúfolódott 60

össze, a háromezer négyzetméteres telken pedig nyüzsögtek a gyerekek. Néhányuk odaszaladt Maggie-hez, az egyik már mutogatta is, hogy kiesett a foga, egy másik pedig bújócskázni hívta. Maggie nevetve ígérgette, hogy később majd játszik velük. A házba belépve egyenesen a konyhába ment és megcsókolta édesanyját, aki a testvérek, sógorok és sógornők társaságában nagyban főzőcskézett. A teltkarcsú, fitt asszony ezüstősz bubifrizurában hordta a haját; bőre most is olyan szép volt, hogy nem kívánt semmi sminket. MINDENT LÁTTAM, MINDENT HALLOTTAM, MINDENT PRÓBÁLTAM – MINDENT ELFELEJTETTEM – hirdette a kötényén a felirat. – Azt ott ugye nem apádnak hoztad? – kérdezte, szigorúan méregetve a fánkos dobozt. – Zellerszár meg répa van benne – állította Maggie. – A doboz csak hatásvadászat. – Apád a nappaliban van – mondta az anyja. – Beszereltettük a térhatású hangszórót, és azóta folyton a tévén lóg. Azt mondja, most már úgy szól a puskalövés, mint az igazi. – Ha csak erre vágyott, elég lett volna felvinned Tacomába – jegyezte meg Maggie egyik bátyja. Maggie vigyorogva sétált át a nappaliba. Apja egy nagy, szögletes kanapé egyik szélén ült, ölében egy alvó csecsemővel. Amikor Maggie belépett, pillantása rögtön a lánya karjában tartott fánkos dobozra esett. – A kedvenc lányom – szólalt meg. – Szia, Apu! Maggie lehajolt, homlokon csókolta és az ölébe tette a dobozt. Apja beletúrt, kiválasztott egy juharcukros-baconös fánkot, és elragadtatott arckifejezéssel majszolni kezdte. – Gyere, ülj le ide. És vedd át a gyereket, mert ehhez mind a két kezem kell. 61

Maggie óvatosan eligazította a vállán a csecsemő meleg, álomsúlyos testét. – Kié? – kérdezte közben. – Nem ismerem meg. – Fogalmam sincs. Csak a kezembe nyomta valaki. – De a te unokád? – Meglehet. Apja kikérdezte Maggie-t, hogy megy a boltja, mi újság a Friday Harborban és megismerkedett-e mostanában valaki érdekessel. Az utóbbira válaszolva épp csak egy kicsit habozott, mire apja szeme rögtön kitágult az érdeklődéstől. – Aha. Szóval ki az a fickó? Mivel foglalkozik? – O, senki, nem is... nincs semmi. Foglalt. Idejövet a kompon vele beszélgettem. A baba megrándult álmában, mire Maggie rátette a kezét aprócska hátára, és körkörös simogatással csitítani kezdte. – Azt hiszem, akaratlanul is flörtöltem vele egy kicsit – tette még hozzá. – És az baj? – Talán nem, csak elgondolkodtam... honnan fogom tudni, ha újra készen állok ismerkedni? – Úgy gondolnám, az önkéntelen flörtölés épp azt jelzi. – Fura dolog ez. Vonzónak találom, pedig kicsit sem hasonlít Eddie-re. Eddie – a betegsége előtt – napsütötte természetű, könnyed szívű tréfamester volt. A férfi, akivel a ma délelőttöt töltötte, sötétebb, nyugodtabb alkat, akinek visszafogottsága valami mélyen lapuló tüzet sugall. Maggie nem bírt nem belegondolni – valahol elméje legtitkosabb zugában –, milyen lehet testi közelségbe kerülni vele, és valami olyan lobbanékonyságot sejtett, amitől maga is megijedt. Ez azonban csak növelte a vonzódását. Emlékezett, hogy Eddie-t annakidején azért akarta, mert kiszámítható volt. Most pedig azon 62

kapta magát, hogy épp az ellenkező okból vágyik Mark Nolanra. Lehajtotta a fejét és megpuszilta a karjában alvó kisfiút. Sérülékeny, mégis szilárdan jelenlévő kis lény, a bőre simasága, pihés melegsége kész csoda. Futólag eszébe jutott, hogy Eddie tovatűnő életének utolsó napjaiban egyszer néma kétségbeesésében arra gondolt, bárcsak gyereket szült volna neki. Bármiképp, de szeretett volna megtartani belőle valamit. – Szívecském – szólalt meg az apja. – Nekem sose kellett azt átélnem, amit neked Eddie mellett. Nem tudom, mikor zárul le a gyászolás folyamata, vagy hogy honnan tudhatod, hogy készen állsz továbblépni. De egyvalamiben biztos vagyok: a következő pasid más lesz. – Tudom. Eddig is tudtam. Azt hiszem, azért vagyok ideges, mert kezdem érezni, hogy én lettem más. Az apja kissé vaksin pislogott rá, mintha ez a megjegyzés meglepte volna. – Persze, hogy más lettél. Hogy is ne lettél volna? – Viszont valahol meg nem akarok megváltozni. Van egy részem, ami ugyanaz akar maradni, ami akkor voltam, amíg Eddie-vel voltam – hadarta Maggie, majd apja arckifejezését látva elhallgatott. – Ez hülyeség? Szerinted pszichológushoz kéne mennem? – Szerintem el kéne menned valami légyottra. Vegyél fel valami szépet, hívasd meg magad vacsorára. Adj valakinek jóéjtpuszit. – De ha én már nem Eddie özvegye leszek... akkor ki fog rá emlékezni? Az olyan lesz, mintha még egyszer elveszíteném. – Kicsim – felelt az apja szelíd, halk hangon. – Sokat tanultál Eddie-től. Átvettél tőle dolgokat, amiktől te is jobb lettél... ő ebben él tovább. Nem tűnik el az emléke. *** – Ne haragudj – mondta Shelby, amikor Mark odavitt neki egy bögre forró teát. A heverőn ült felhúzott lábbal, szürke kasmír 63

szabadidőruhában. Mondott volna még valamit, de viharos tüsszentés fojtotta belé a szót. – Ugyan már – felelt Mark, miközben leült mellé. Shelby kihúzott egy zsebkendőt a dobozból és kifújta az orrát. – Remélem, csak allergia. Remélem, nem kapsz el te is valamit. Nem muszáj velem maradnod, inkább mentsd magad. – Nem ijedek meg pár bacilustól – mosolygott rá Mark. Kinyitott egy fiola náthatablettát és odanyújtott neki kettőt. Shelby felvett a dohányzóasztalról egy vizes palackot, bevette a tablettákat, aztán grimaszt vágott. – Pedig de jó buliba vittelek volna! – bosszankodott. – Janya lakása a legmenőbb egész Seattle-ben, és mindenkinek el akartam dicsekedni veled. – Majd eldicsekszel máskor – takargatta be Mark egy pléddel. – Most koncentrálj a gyógyulásra. Még a távirányítót is megkaphatod. – De drága vagy! – dőlt oda hozzá Shelby sóhajtva, aztán megint orrot fújt. – Ennyit az erotikus hétvégénkről. – A mi kapcsolatunk nem csak az erotikáról szól. – Ezt örömmel hallom – mondta Shelby. – Ez már a harmadik a listáról – tette hozzá kis szünet után. – Milyen listáról? – kérdezte Mark, miközben lassan léptette a kábeltévé csatornáit. – Valószínűleg nem szabadna elárulnom. De mostanában botlottam bele egy listába, hogy mi az öt jele, ha egy férfi készen áll a nagy Ere. – A nagy E-re? – kérdezte Mark értetlenül, abbahagyva a kapcsolgatást. – Elköteleződés. Te már megcsináltál hármat azok közül, amiket a férfiak akkor tesznek, amikor készek az elköteleződésre. – Úgy? – kérdezte Mark óvatosan. – Mi volt az első? – Ráuntál a night clubokra és kocsmákra. – Szó, ami szó, sose szerettem a night clubokat. 64

– Másodszor, bemutattál a családodnak és a barátaidnak. És harmadszor, az imént jelezted, hogy többet látsz bennem, mint a szexuális energiáid levezetője. – És mi a negyedszer meg az ötödször? – Azt nem mondhatom meg. – Miért? – Mert ha elárulnám, lehet, hogy nem csinálnád. Mark elmosolyodott és átnyújtotta a távirányítót. – Hát, akkor szólj, ha majd megcsináltam. Nem szeretnék tudatlan maradni – karolta át Shelbyt, miközben a lány a választható filmeket kezdte böngészni. Általában ha hallgattak, az is jó hangulatú volt. Most azonban valahogy feszült volt a csendjük, kérdő. Mark érezte, hogy Shelby ajtót nyitott előtte. Hogy szeretné új alapokra helyezni a kapcsolatukat, megtárgyalni, hogyan tovább. És fura módon ő, Mark is épp ilyesmivel akart előhozakodni ezen a hétvégén. Minden oka megvolt rá, hogy elkötelezze magát Shelby mellett, és azt mondja neki, hogy komoly a szándéka. Mert tényleg komoly. Ha Shelby férjének lenni olyan, mint Shelby pasijának lenni, akkor nem is kérdés, hogy erre vágyik. Semmi őrület, semmi ordítozás, semmi veszekedés. Mark csak ésszerű dolgokat vár el. Nem hisz a végzetben, az előre elrendeltetett nagy szerelemben. Neki csak egy kedves, normális nő kell – mint Shelby –, aki mellett nem sok meglepetés éri. Partnerek lennének. Család lennének. Család Hollynak. – Shelby – szólalt meg, majd mielőtt folytatni bírta volna, meg kellett köszörülnie elszoruló torkát. – Mit szólnál te a... zárt kapcsolathoz? A karján pihenő lány odafordította felé az arcát. – Arra gondolsz, hogy hivatalos pár lehetnénk? Hogy nem 65

találkozgatnánk másokkal? – Arra. Shelby elégedetten elmosolyodott. – Ezzel megvolt a negyedik – mondta, majd visszabújt Markhoz.

66

HAT Amint azt tudja mindenki, aki ismeri Washington állam kompszolgáltatását, a kompok bármikor késhetnek különféle okokból: viharos tenger, alacsony vízállás, fedélzeti autóbaleset, orvosi vészhelyzet vagy egyszerű karbantartás miatt. A vasárnap délutáni indulás csúszásának magyarázatára sajnos csupán annyit közölt a vállalat, hogy „szükségszerű javítást eszközölünk a hajó egy biztonsági berendezésén”. Miután a menetrendhez képest is egy órával korábban érkezett, hogy elfogadható helye legyen a kompkikötő előtti hosszú parkolósoron, Marknak most bőven volt ideje, de dolga semmi. A többiek kiszálltak, kiengedték a kutyájukat, elbóklásztak a kompállomás épülete felé, hogy egyenek-igyanak vagy újságot vegyenek. Az idő borús volt és ködös, néha egy-egy hideg esőcsepp is hullott. Mark nyugtalan, borongós hangulatban sétált az épület irányába. Farkaséhes volt. Shelbynek aznap nem volt kedve étteremben reggelizni, otthon pedig csak müzlije volt. Amúgy remekül telt a hétvégéjük. Otthon maradtak, beszélgettek, tévét néztek, és szombat vacsorára kínai kaját csomagoltattak maguknak. Élénk, tisztasós illatú szél fújt egyenesen a Rosario-szoros felől, hideg ujjakként nyúlva be Mark dzsekijének gallérja alá. Borzongás futott végig a hátán. Mélyen belélegezte a tengeri levegőt, és szeretett volna már otthon lenni, szeretett volna... valamit. Miután belépett az állomásra és az épületben a büfé felé vette az útját, észrevett az egyik ételautomata közelében egy sporttáskát cipelő nőt. Hosszú, vörös fürtjei láttán mosolyra húzódott az arca. Maggie Conroy. Egész hétvégén ő lappangott a fejében. Amikor épp nem csinált semmi mást, többször, több változatban újra- és újrajátszott forgatókönyvekkel is elképzelte, mikor és hogyan találkoznak újra. 67

Csillapíthatatlanul kíváncsi volt rá. Mit szeret reggelizni? Van valami állata? Szeret-e úszni? Próbálta félresöpörni a kérdéseit, de attól, hogy erővel kellett félresöpörnie őket, csak még makacsabbak lettek. Oldalról közelített Maggie felé, és közben elnézte, hogyan gyúródik ráncokba a homloka a két mahagóniszín szemöldöke között, amint az automata kínálatát tanulmányozza. Ahogy a nő megérezte a közeledését, felnézett rá. A Mark emlékeiben élő vidám, szeszélyes energia helyén most valami olyan sebezhetőség látszott, amely rögtön megérintette Mark szívét. Készületlenül érte, hogy ennyire erősen reagál Maggie hangulatára. Mi történhetett a hétvégén? A családjához ment. Összevesztek volna? Valami baj történt? – Ezekből inkább ne akarjon enni – szólította meg az üveg mögött sorakozó szemétkaják felé biccentve. – Ugyan miért? – Mert ebben a gépben semmi olyan nincs, aminek le tud járni a szavatossága. Maggie szemügyre vette a kirakatot, mintha az állítását akarná ellenőrizni. – Tévhit, hogy a Twinkie piskótaszelet örökké eláll – jegyezte meg. – Huszonöt nap az eltarthatósága. – Nálam odahaza kábé három perc az eltarthatósága – felelt Mark, majd belenézett sötét szemébe. – Meghívhatom ebédre? A komptársaság embere szerint van legalább két óránk. Maggie hosszan habozott. – Itt akar ebédelni? – kérdezte végül. Mark megrázta a fejét. – Van egy étterem kicsit beljebb. Gyalog két perc. A táskáját addig betesszük a kocsimba. – Hát, ebédelni szabad – mondta Maggie, mintha magát kéne meggyőznie valamiről. 68

– Én majdnem minden nap szoktam – nyújtotta a kezét Mark a táskájáért. – Ezt hadd vigyem én. Maggie követte kifelé az állomás épületéből. – Úgy értettem, nekünk ebédelni. Együtt. Egy asztalnál. – Ha akarja, ülhetünk külön asztalhoz is. Maggie torka megnyikkant az elfojtott nevetéstől. – Egy asztalhoz ülünk – nyilatkozott határozottan –, de nem beszélgetünk. Miközben az út szélén sétáltak, a sűrűsödő köd szitálni kezdett, a levegőt fehérség és nedvesség töltötte meg. – Mintha felhőben járnánk – jegyezte meg Maggie mélyeket lélegezve. – Kicsi koromban mindig azt hittem, a felhők biztos csudafinomak lehetnek. Egyszer desszertnek is azt kértem, egy tál felhőt. Anyukám meg tejszínhabot rakott egy tálba – mosolyodott el. – És pont olyan csudafinom volt, mint gondoltam. – Na de tudta akkor, hogy az csak tejszínhab? – kérdezte Mark, elbűvölten bámulva, ahogy a ködtől a nő arca körül kis fodrokká göndörödnek a hajtincsek. – Ó, persze. De akkor sem bántam... mert a gondolat volt a lényeg. – Nekem gondot okoz, hogy hol húzzam meg a határt Hollynak – mondta Mark. – Ugyanabban a tanteremben, ahol azt tanulják, hogy a dinoszauruszok igazán léteztek, máskor leveleket írnak a Télapónak. Hát mit mondjak én Hollynak, mi igazi és mi nem? – És kérdezősködött már a Télapóról? – Igen. – Mit felelt neki? – Hogy én még nem döntöttem el, de sokan hisznek benne, úgyhogy ha ő is szeretne, az nem baj. – így tökéletes – közölte Maggie. – A képzelet és a beleélés fontos a gyerekeknek. Akiknek hagyják, hogy éljenek a képzeletükkel, azok spéciéi még 69

jobban is tudják, hol a határ a fantázia és a valóság közül, mint akiknek nem engedik. – Ezt kitől hallotta? A tündértől, aki a boltja falán lakik? – Okostojás – vigyorodott el Maggie. – Amúgy nem, nem Bükköny mondta. Sokat olvasok. Minden érdekel, ami gyerekekkel kapcsolatos. – Nekem bezzeg van még mit tanulnom – jegyezte meg Mark, halk szomorúsággal a hangjában. – Állatira igyekszem nem tönkretenni, ami még megmaradt Holly gyerekkorából. – Amennyire én látom, jól csinálja – mondta Maggie, majd hirtelen késztetésből megfogta a kezét és ujjaival finoman megszorította a vigasztalás, a biztatás jeleként. Mark legalábbis elég biztos volt benne, hogy így kéne értelmeznie a dolgot. A keze azonban rázárult a nőére, és a spontán kézfogásból valami más lett. Valami bensőséges, birtokló. Maggie szorítása elernyedt. Mark olyan világosan érezte rajta a bizonytalanságot és az akaratlan gyönyört, mintha a saját érzései lennének. Bőrhöz szoruló bőr – milyen hétköznapi dolog. Még is kibillentette tengelyéről az egész földgolyót. Mark maga sem tudta felmérni, hogy érzéseinek mekkora része egyszerű testi reakció, és mekkora... más. Minden összegabalyodott valami ismeretlen, zsigeri szinten. Maggie elrántotta a kezét. Mark ennek ellenére tovább érezte a lenyomatát, az ujjai alakját, mintha a másik keze már a pórusaiba kezdett volna ivódni. Egyikük sem szólalt meg, miközben beléptek az étterembe – odabent minden csupa sötét, polírozott fa, összekarcolt vén bútorzat, meghatározhatatlan mintájú tapéta. A levegőt áthatotta az étel és a szeszesitalok szaga, meg a kissé dohos szőnyegé. Ez is az a fajta étterem volt, amelynek létesítését a legjobb szándék vezérelhette, ám ahogy a vendégek egyre nagyobb része lett átutazó turista, a színvonal hanyatlani kezdett. Mindenesetre még mindig tűrhető hely volt egy kis üldögélésre, és jó kilátás nyílt belőle a szorosra. 70

Kijött egy flegma pincérnő megkérdezni, hogy mit isznak. Mark, bár általában sörözni szokott, whiskey-t rendelt. Maggie a ház vörösborából kért egy pohárral, de aztán meggondolta magát. – Várjon, nem is. Én is whiskey-t kérek. – Tisztán? – kérdezte a pincérnő. Maggie kérdőn Markra nézett. – Neki egy whiskey sourt hozzon – mondta a férfi, a felszolgáló pedig bólintott és távozott. Mostanra Maggie haja a nyirkosságtól kis kacska ringók ruganyos tömegévé változott vissza. Mark arra gondolt, milyen könnyen bele tudna habarodni ebbe a hajba. Egyértelmű, hogy bármennyire is igyekszik félresöpörni a Maggie iránti vonzalmát, reménytelen a próbálkozás. Mintha minden, ami valaha is tetszett neki egy nőben – még olyasmi is, amiről azelőtt nem is tudta, hogy tetszik – most egyetlen, tökéletes csokorba rendezve jelent volna meg. Mielőtt a pincérnő elment volna, Mark gyorsan megkérdezte, volna-e kölcsönbe egy tolla, amaz pedig a kezébe nyomott egy golyóstollat. Maggie most kissé felhúzott szemöldökkel figyelte, hogy Mark írni kezd egy szalvétára, majd odanyújtja neki. Hogy telt a hétvégéje? – Nem muszáj ám komolyan vennünk, hogy nem beszélgetünk – mosolyodott el Maggie. Letette a szalvétát, és csak bámult a férfi arcába, a mosoly pedig lehervadt a sajátjáról. Rövid sóhaj tört ki belőle, mintha sprintéit volna egyet. – Szóval... nem tudom – mondta végül egy kis grimasszal, meglengetve a kezét tenyérrel felfelé, mintha azt akarná jelezni, hogy reménytelenül bonyolult az ügy. – Hát a magáé? – Én sem tudom. A pincérnő kihozta az italaikat és fölvette az ételrendelést. Miután elment, Maggie belekortyolt a whiskey sourba. 71

– Ízlik? – kérdezte Mark. Maggie nyomban rábólintott, majd lenyalta alsó ajkáról a sós zamatot. Nyelve finom villanására Mark pulzusa egyszerre több helyen is megugrott. – Hát mesélje el a hétvégét – nógatta. – Szombaton volt a férjem halálának második évfordulója – nézett Maggie sötét szeme Mark felé a pohár pereme fölött. – Nem akartam egyedül lenni. Arra gondoltam, elmehetnék az ő szüleihez, de... hozzájuk csak Eddie miatt volt közöm, úgyhogy... úgyhogy az én családomhoz mentem. Ott voltam egész hétvégén vagy ezer ember között, magányosan. Aminek nincs semmi értelme. – De – mondta Mark halkan. – Én értem. – A második évforduló más volt, mint az első. Az első... – Maggie megcsóválta a fejét és kicsit meglendítette a kezét, afféle hessegető mozdulattal. – A második meg... akkor ráébredtem, hogy vannak napok, amikor eszembe sem jut. És ettől bűntudatom van. – Ő ehhez mit szólna? Maggie tétován belemosolygott a koktéljába. Markba pedig egy pillanatra borzalmas féltékenység hasított bele az iránt a férfi iránt, aki még halottaiban is mosolyt tud csalni Maggie arcára. – Eddie azt mondaná, ne legyen bűntudatom. Megpróbálna megnevettetni. – Milyen ember volt? – Optimista – felelt Maggie, miután szürcsölt egyet a poharából. – Szinte bárminek meg tudta mutatni a jó oldalát. Még a ráknak is. – Én pesszimista vagyok – jegyezte meg Mark.. – Bár néha azért becsúszik egy-egy pozitív pillanat. Maggie mosolya vigyorrá szélesedett. – Bírom a pesszimistákat. Ők azok, akiknél mindig van mentőmellény a hajón – mondta, majd lehunyta a szemét. – Ó, máris a fejembe száll.

72

– Semmi baj. Majd visszatámogatom a komphoz. A nő keze átcsúszott az asztal túloldalára. Félig visszahajló ujjai külsejével Mark kezéhez ért – a férfi nem tudta, mire vélje ezt a bátortalan gesztust. – Beszélgettem édesapámmal a hétvégén – szólalt meg Maggie. – Sose volt az a fajta szülő, aki diktálni akarná, hogy mit csináljak. Ami azt illeti, talán rám is fért volna, ha kicsit több szülői felügyelet alatt növök fel. Mindenesetre azt tanácsolta, menjek valakivel légyottra. Légyott... manapság nem is használják már ezt a szót. – Hát mit használnak? – Talán azt, hogy randi. Maga mit mond Shelbynek, ha vele szeretné tölteni a hétvégét? – Megkérdezem, vele tölthetem-e a hétvégét – fordította nyitott tenyérrel felfelé a kezét Mark. – Na és megfogadja az apja tanácsát? Maggie vonakodva bólintott. – Csakhogy világ életemben utáltam az egész macerát – tette hozzá őszinte érzéssel, az italába bámulva. – Idegenekkel ismerkedés, feszengés, aztán a kétségbeesés, hogy egész este együtt kell maradni valakivel, pedig öt perc után egyértelmű, hogy kár a gőzért. Jobb szeretném, ha olyan lenne ez is, mint a Chatroulette, 3 ahol mindjárt „nextelni” lehet, ha nem rokonszenves valaki. A legrosszabb meg az, amikor mindketten kifogyunk a témákból. Beszéd közben Maggie – észre sem véve, hogy mit csinál – Mark kezével kezdett játszadozni: szórakozottan piszkálta az ujjai hajlatait. A férfi érezte, hogy jóleső bizsergés kúszik végig a karján, amint az idegszálai készséggel reagálnak Maggie érintésére. – Nem tudom elképzelni, hogy maga kifogyjon a témából – jegyezte meg. – Ó, pedig előfordul. Különösen, ha túl jóindulatú emberrel beszélek. A jó társalgáshoz mindig kell egy kis panaszkodás. Szeretem, ha közös utálkozás meg piti bosszankodás erősíti a kötődést.

73

– Mi a kedvenc piti bosszankodása? – Hogy soha nem lehet emberrel beszélni, ha felhívok egy ügyfélszolgálatot. – Én azt utálom, amikor a pincérek megpróbálják megjegyezni a rendelést ahelyett, hogy felírnák. Aztán szinte soha nem emlékeznek az egészre. De ha mégis, én akkor is végig idegeskedem, amíg ki nem hozták az ételt. – Én meg azt, amikor az emberek kiabálva beszélnek a mobiljukba. – Rühellem, ha valaki azt mondja, „nem direkt volt a szóvicc”. Ennek semmi értelme. – Én szoktam néha. – Hát ne tegye. Rohadtul idegesít. Maggie elvigyorodott. Aztán észbe kapott, hogy a férfi kezével játszik: elpirult és elkapta a kezét. – Shelby jóindulatú? – Igen, de elnézem neki – vette fel Mark a whiskey-s poharát, és gyakorlottan felhajtotta a maradékot. – Nekem az ismerkedésről az az elméletem – mondta aztán – , hogy nem szabad elsőre túl jó benyomást tenni. Mert akkor később már csak rosszabb lesz. Vagy mindig erőlködni kell az első benyomás fenntartásán, pedig az csak látszat volt. – Igen, de ha elsőre nem sikerül jó benyomást tenni, lehet, hogy második esélyt már nem kap. – Szóló pasi vagyok biztos egzisztenciával. Mindig kapok második esélyt. Maggie elnevette magát. A pincérnő megérkezett az étellel és összeszedte az üres poharakat. – Kémek még egyet? – kérdezte. – Szeretnék – szólalt meg Maggie bánatosan –, de nem lehet. – Miért? – kérdezte Mark. – Máris alig vagyok józan – bandzsított Maggie, hogy 74

hangsúlyozza a mondanivalóját. – Elég akkor abbahagyni, ha már egyáltalán nem józan – felelte Mark és biccentett a felszolgálónak. – Hozzon még egy kört. – Le akar itatni? – kérdezte a nő távozta után Maggie, megjátszott gyanakvással. – Naná. Az a tervem, hogy leitatom, aztán belerángatom egy vad, féktelen kompkirándulásba – vágta rá Mark, majd egy vizespoharat tolt felé. – Ezt igya meg a második előtt. Míg Maggie a vizet kortyolgatta, Mark beszámolt neki a Shelbyvel töltött hétvégéről, meg a listáról, hogy miket tesz a férfi, ha készen áll az elköteleződésre. – De az ötödiket nem volt hajlandó elárulni. Maga szerint mi lehet? Miközben Maggie a lehetőségeken töprengett, arcán bájos változások követték egymást sorra: orra összeráncolódott, szeme hunyorított, egy pillanatra beharapta az alsó ajkát. – Lakáskeresés? – vetette fel. – Esetleg a gyerekek szóba hozása? – Úristen – fintorodott el Mark a gondolatra. – Nekem itt van Holly. Egyelőre ő is éppen elég. – És ha később több is lenne? – Nem tudom. Meg akarok győződni róla, hogy Hollyval jót teszek, mielőtt csak gondolni is mernék további gyerekekre. – Alaposan megváltozott az élete, mi? – nézett rá együttérzően a nő. Miközben igyekezett megfogalmazni a gondolatait, Mark úgy érezte, igen ügyetlenül próbál kapcsolatot teremteni. Nem arról volt híres, hogy kiadja magát másoknak: sose látta különösebb értelmét. Az együttérzést már csak egy lépés választja el a szánalomtól, az pedig Mark számára a halálnál is rosszabb végzet lett volna. Maggie-nek azonban volt valami tehetsége úgy kérdezni, hogy ő őszintén válaszolni akarjon. – Ilyenkor mindent másképp lát az ember – mondta végül. – 75

Olyanokon kezd gondolkodni, hogy milyen is az a világ, amibe bevezeti a gyereket. Aggódom, hogy miféle ingerküszöb alatti szennyel tömi tele a fejét a tévé, vagy hogy van-e a játékaiban kadmium meg ólom... – magyarázta, majd egy pillanatra elhallgatott. – Maga akart gyereket... vele? Nem akaródzott neki kimondani Maggie férjének nevét, mintha annak szótagjai láthatatlan ékek lennének, amelyek a köztük levő rést feszegetik széjjel. – Valaha azt hittem, hogy akarok. De már nem. Azt hiszem, ez az egyik oka, hogy miért szeretem annyira a boltomat: így gyerekekkel vehetem magam körül, anélkül, hogy fel kéne vállalnom a felelősséget. – Talán, majd ha újra megházasodik. – Ó, én nem házasodom többé. Mark néma kérdésként billentette félre a fejét, feszülten figyelve a nőre. – Egyszer megtettem – mondta Maggie –, és nem fogom megbánni, de... elég volt. Eddie másfél éven át küzdött a rákkal, és nekem mindenemet bele kellett adnom, hogy ott lehessek neki, hogy erős lehessek. Mostanra nem maradt belőlem annyi, hogy másnak is jusson. Lehetek valakivel, de nem lehetek valakié. Van ebben logika? Mark felnőtt életében először most érzett vágyat arra, hogy önző célok nélkül a karjában tartson egy nőt. Nem szenvedélyből, hanem hogy vigasztalja. – Van benne logika, hogy így érzi – mondta szelíden. – De nem biztos, hogy mindig így lesz. Miután megebédeltek, visszasétáltak a kompállomáshoz. Az eső olyan könnyedén, lassúdadan esett, hogy szinte látszottak a levegőben lebegő cseppecskék. Érződött, hogyan nehezedik rájuk az ég. A világ acélkék és halványszürke árnyalatokba burkolózott, amelyek között Maggie haja vörösnél vörösebb izzással világított, minden fürtje egyegy hívogató szinusz hullám, takaros karikával a végén. 76

Mark bármit megadott volna, hogy eljátszhasson azokkal a barázdás tincsekkel, hogy beléjük markolhasson. Kedve lett volna menet közben a nő kezéért nyúlni. De a fesztelen érintés immár szóba sem jöhetett... mert úgy akarta őt, hogy abban semmi fesztelenség nem maradt. Lehet, hogy csak azért érez vonzalmat Maggie iránt, mert most ígért elköteleződést Shelby-nek, és a tudatalattija egérutat keres? Koncentrálj – figyelmeztette magát. Ne térj le a kijelölt útról. Beszélgetésük egy időre félbeszakadt, amikor eljött az idő, hogy felhajtsanak a kompra, majd helyet keressenek a fő utas fedélzeten. Aztán leültek egy padra és tovább társalogtak – mindenről és semmiről. Ha időnként hallgattak, az is csak olyan volt, mint a békés szünet szeretkezés után, amikor az ember csak hever, izzadságban és endorfinban fürödve. Mark nagyon igyekezett nem arról képzelődni, milyen lehet Maggie-vel szeretkezni. Ágyba vinni, kipróbálni vele mindent, meredeken száguldva és féltempóval, rögtönözve, elnyújtva, újrajátszva. Ott akarta őt maga alatt, maga fölött, maga körül. A teste sápadt lenne, néhány szeplőcsillagképpel díszítve. Ő feltérképezné, kézzel és ajakkal végigkövetné pályáikat, felkutatna minden rejtett mintát és reszketést és lüktetést... Kikötött a komp. Mark tovább maradt az utasfedélzeten, mint kellett volna, mert nem szívesen búcsúzott el Maggie-től. Az utolsók között indult a parkolóba, hogy visszaszálljon a kocsijába. A szörpszínű égen pehelyfelhők sávjai lebegtek. A szigetre visszaérkezve szokás szerint megkönnyebbült: még a levegőt is lélegezhetőbbnek, lágyabbnak találta, ahogy maga mögött hagyta a szárazföld iramló feszültségét. A fedélzeten várakozó utasok válla egyszerre leereszkedett, mintha mindnyájuk belső számítógépe most indult volna újra. Most már tényleg gyorsan vissza kellett mennie az autójához, különben egy egész sávnyi várakozó jármű lehajtását akadályozná, és joggal lenne rá dühös több tucat utas. Ahogy lenézett Maggie-re, 77

mégis teste minden sejtje tiltakozott a gondolat ellen, hogy elváljon tőle. – Szeretné, hogy elvigyem valahová? – kérdezte. A nő rögtön megrázta a fejét, a vörös hullámok át- meg átbuktak a válla fölött. – A közelben hagytam az autómat. – Maggie – szólalt meg Mark óvatosan. – Esetleg valamikor... – Nem – szakította félbe Maggie szelíd sajnálkozással mosolyogva. – A barátság nem fér bele. Nem lenne jövője. Igaza volt. Nem maradt más mit tenni, mint búcsúzni. Ehhez Mark általában jól értett, de ez a mostani – ravasz ügy volt. A „Viszlát valamikor” vagy a „Minden jót” túl közönyös, túl felszínes lett volna. Viszont ha bárhogy is kifejezésre juttatná, menyit jelentett neki ez a délután, azt a nő nem venné szívesen. Végül Maggie mentette fel a probléma alól azzal, hogy elejét vette a búcsúzkodásnak. Elmosolyodott a férfi habozásán, a mellére tette a kezét és játékosan, jelképesen megtaszította. – Menjen. Ő pedig ment, vissza sem nézett, leereszkedett a visszhangzó fokú, keskeny, acélkorlátos lépcsőn. Érezte, milyen erősen ver a szíve ott, ahol Maggie hozzáért. Beszállt a kocsiba, magára csukta az ajtót, bekötötte az övét. Várta, hogy zöld jelzést kapjon az induláshoz, és közben egyre cibálta, kaparta belülről az érzés, hogy most elveszített valami fontosat.

78

HÉT Október beköszöntével véget ért a bálnaleső- és kajakozó szezon. Bár ilyenkor is érkeztek turisták a San Juan-szigetre, szállingózásuk semmi sem volt a nyári hónapok özönéhez képest. Az idelátogatók leggyakoribb kérdése az volt, hogy miről kapta a nevét a Friday Harbor. Maggie hamar megtanulta a történet két bevett változatát. Mindenkinek a helyi szájhagyomány tetszett jobban, amely szerint egyszer egy hajóskapitány bevitorlázott a kikötőbe, és odakiáltott a parton egy embernek: „Milyen partra érkeztem?” A fickó pedig úgy értette, „Milyen napra érkeztem?” – és azt felelte: „Péntekre”. Az igaz történet ellenben úgy szólt, hogy a kikötő egy Joseph Friday nevű hawaii emberről kapta a nevét, aki annakidején Hudsonöböl Társaság alkalmazásában birkát tenyésztett tízegynéhány kilométerre északra a kikötőtől. A partvidékre érkező hajósok először az ő táborából felszálló füstöt pillantották meg, és innen tudták, hogy megérkeztek Friday öbléhez – a brit térképészek pedig végül ezt a nevet rögzítették. A sziget 1872-ben került az amerikaiak birtokába, és akkortól fogva felvirágzott az ipara. A San Juan-sziget már régóta az északnyugati régió fő gyümölcstermő vidéke volt, emellett működtek itt fűrészmalmok, zsindelyvonó műhelyek és lazacfüstölők. Mára a vízmelléki területeket konzervgyárak és teherhajók helyett elit társasházak és jachtok töltötték meg. A gazdaság fő pillére a turizmus lett, amely – bár igazán nyáron virágzott – egész évben működő iparággá nőtte ki magát. Most, hogy beköszöntött az ősz és tarkán pompáztak a levelek, San Juan szigetének lakói az ünnepekre kezdtek készülődni. A sziget zsongott az aratóünnepektől, termelői vásároktól, borkóstoló fesztiváloktól, képkiállításoktól és színielőadásoktól. Maggie boltjában mit sem lankadt a forgalom: új és új vevők 79

érkeztek jelmezt és kellékeket venni Halloweenre, de egyesek már karácsonyra is elkezdtek vásárolni. Akkora volt az érdeklődés, hogy Maggie még Elizabeth egyik lányát, Diane-t is fölvette részmunkaidős pénztárosnak. – Most már talán visszavehetnél kicsit a tempóból – korholta Maggie-t Elizabeth. – Ha hiszed, ha nem, nem áll meg a világ, ha kiveszel egy szabadnapot. – Én jól szórakozom a boltban. – Szórakozz valahol máshol. Beszélgethetnél olyanokkal is, akik egy méter húsz fölött vannak – mondta Elizabeth, majd hirtelen ötlete támadt. – Masszíroztasd meg magadat abban a Roche Harbor-i fürdőben! Van ott egy Theron nevű új masszőz. Egy ismerősöm szerint olyan keze van a pasinak, mint egy angyalnak – vonogatta jelentőségteljesen a szemöldökét. – Ha pasi, akkor nem hiszem, hogy masszőznek mondják – felelt Maggie. – De sajnos nem jut eszembe, hogy nevezik a masszírozó férfit. – Én heti találkának nevezném – vágta rá Elizabeth. – Aztán ha szingli, elhívhatod máshová is. – Aki megmasszíroz, azt nem lehet randira hívni – tiltakozott Maggie. – Olyan lenne, mint az orvos és páciens közötti kapcsolat. – Én jártam az orvosommal – jegyezte meg Elizabeth. – Tényleg? – Bementem a rendelőjébe és közöltem, hogy más orvoshoz akarok átiratkozni. Ő aggodalmasan kérdezte, hogy miért. Én meg azt mondtam: „Mert azt akarom, hogy maga vacsorázni hívjon péntek estére.” – És elhívott? – Hat hónapra rá összeházasodtunk – bólintott Elizabeth. Maggie elmosolyodott. – Imádnivaló történet. 80

– Negyvenegy évet töltöttünk együtt, aztán jobblétre szenderült. – Őszinte részvétem – mondta Maggie. – Drága ember volt. Szerettem volna tovább élni vele. De ez nem jelenti azt, hogy ne élvezhetném a barátaimmal töltött időt. Szoktunk együtt utazni, e-mailezgetünk... nélkülük sehol se lennék. – Nekem is vannak csodás barátaim – védekezett Maggie. – Csak épp mind házasok, és annyira az Eddie-vel közös életünkhöz tartoztak, hogy most néha... – Közétek állnak a régi emlékek – tapintott rá a lényegre Elizabeth. – Pontosan. Elizabeth bólintott. – Most új életed van. Tartsd csak meg a régi barátaidat, de nem árt, ha újakat is szerzel. Lehetőleg szingliket. Erről jut eszembe... Scolariék összeismertettek már Sam Nolannal? – Erről meg honnan tudsz? Az idősebb hölgy igen elégedettnek tűnt magával. – Szigeten élünk, Maggie. A pletykának nincs hová mennie, csak körbe-körbe. Szóval találkoztál vele? Maggie buzgón rendezgetni kezdte a levendulaszálakat egy tejesköcsög alakú vázában. Nem bírta volna elviselni a gondolatot, hogy Mark öccsével randevúzzon. Minden kis hasonlóság – a szeme formája, a hangja színe – kész tortúrát csinálna a kalandból. És Sammel is kiszúrás lenne. Sosem lenne képes értékelni benne azt, ami ő maga, mert nem bírna elfeledkezni arról, hogy mi nem. Konkrétan: hogy nem Mark. – Megmondtam Bradnek és Ellennek, hogy egyelőre senkivel sem szeretnék ismerkedni – mondta végül. – De hát Maggie – szólt izgatottan Elizabeth Sam Nolan a 81

legbájosabb, legjobb természetű fiatalember a világon. És egy ideje nincs barátnője, mert annyira lefoglalta a szőlészete. Borosgazda. Romantikus alkat. Ilyen lehetőséget nem akarhatsz kihagyni! Maggie kételkedve mosolygott rá. – És szerinted ez a fiatal, bájos, egyedülálló fickó pont velem akarna járni? – Miért ne? – Özvegy vagyok. Tele lelki poggyásszal. – Mindenki tele van lelki poggyásszal – csettintett feddőleg Elizabeth. – Az ég szerelmére, nincs abban semmi kínos, ha valaki özvegy. Azt jelenti, hogy olyan nő vagy, akin ott van már a tapasztalat fűszere, olyan asszony, akit szerettek már. Mi tudjuk értékelni az életet, élvezni a humort, tudunk örülni, hogy nem kell osztozkodnunk a lakáson. Hidd csak el, Sam Nolant a legkevésbé sem fogja zavarni, hogy özvegy vagy. Maggie mosolyogva csóválta a fejét, aztán felvette a pult mögül a táskáját. – Átsétálok a Markét Chefbe és hozok szendvicset ebédre. Te milyet kérsz? – Olvasztott sajtos pastramisat extra sajttal. Meg extra hagymával – felelt Elizabeth, majd ahogy Maggie az ajtóhoz ért, vidáman hozzátette: – Meg extra mindennel. A Markét Chef kézműves gyorsétterem a sziget legjobb szendvicseit és salátáit kínálta. Ebédidőben mindig zsúfolva volt, de érdemes volt várni a kiszolgálásra. Maggie szemügyre vette az üvegpult mögött a friss salátákat, tésztákat, a hibátlan fasírtszeleteket, a zöldséges quiche vaskos körcikkjeit, és legszívesebben mindenből rendelt volna egy kicsit. Végül tarisznyarákot, articsókát és olvasztott sajtot kért pirított házikenyéren, és megrendelte Elizabethnek a sajtos-pastramis szendvicset. – Itt fogyasztja, vagy elvitelre? – kérdezte a pultoslány. 82

– Elvitelre kérném – felelt Maggie, majd amikor meglátta a pénztárgép mellett jókora befőttesüvegben álló, vaskos, csoki darabokkal pettyezett kekszeket, hozzátette: – És ilyet eszébe ne jusson adni hozzá. – Egyet vagy kettőt? – mosolygott rá a lány. – Egy bőven elég. – Ha lesz szíves leülni odaát, egy perc és viszem a szendvicseket. Maggie helyet foglalt egy ablak mellett és várakozás közben bámészkodott. Alig telt el valami idő, és már jött is a lány egy fehér papírzacskóval. – Tessék. – Köszönöm. – Ja, és... – nyomott a kezébe egy szalvétát a lány – valaki kérte, hogy ezt adjam magának. – Kicsoda? – kérdezte értetlenkedve Maggie, de a pultoslány már el is sietett kiszolgálni valaki mást. Maggie lenézett a fehér papírszalvétára. Kézírás volt rajta: Hahó Zavartan körülnézett a szűkös kis üldögélőben, aztán elakadó lélegzettel vette észre az egyik sarokban egy kerek asztalka mellett Mark Nolant és Hollyt. A férfi a szemébe nézett és lassan elmosolyodott. A szalvétára írt üzenet összegyűrődött, reflexszerűen összeszorult.

ahogy a

marka

Valami önkéntelen, boldog sajgás támadt a mellében pusztán attól, hogy látja Markot. A francba! Hetek óta győzködte magát, hogy a vele töltött kis közjáték távolról sem volt olyan varázslatos, mint akkor érezte. Csakhogy ezzel nem magyarázta meg, újabban miért hagy ki egy dobbanást vagy ugrik meg a szíve, amikor csak megpillant egy sötét hajú férfit a tömegben. Nem magyarázta meg, miért ébredt többször is 83

a lábára tekeredett lepedővel, elméjében azzal a kellemesen derengő emlékkel, hogy őróla álmodott. Ahogy Mark felkelt az asztalától és Hollyval együtt odasétált hozzá, Maggie-ben valami borzalmas, szédítő vonzalom áradt szét. Hevesen pirulni kezdett, egészen a haja tövéig. A szíve mintha minden tagjában ott dobogott volna. Nem bírt a férfi szemébe nézni, de másfelé sem, csak állt ott, réveteg zavarában a papírzacskót szorongatva. – Szia, Holly – nyögte ki a sugárzó arcú, haját két tökéletes szőke copfba fogva viselő kislány felé. – Hogy vagy? Meglepetésére a gyerek odairamodott hozzá és átölelte. Maggie önkéntelenül magához vonta szabad karjával a pici, karcsú testet. Holly – anélkül, hogy eleresztette volna Maggie derekát – hátrahajtotta a fejét és felmosolygott rá. – Tegnap kiesett még egy fogam – közölte, és megmutatta alsó fogsorában az újabb hiányt. – Remek – kiáltott fel Maggie. – Most már két helyre is tehetsz szívószálat, ha limonádét iszol. – A fogtündértől kaptam egy dollárt. Pedig Katié, a barátnőm fogáért csak ötven centet adott – folytatta a beszámolót olyan hangon, mintha kissé aggasztaná az árszabási rendszer ilyetén következetlensége. – A fogtündértől – ismételte Maggie, és jókedvűen Mark szemébe nézett, hisz tisztában volt vele, hogy amaz nem szívesen szorgalmazza, hogy Holly képzelt lényekben higgyen. – Tökéletes fog volt. Egy ilyen fogért nem csoda, ha egy egész dollárt ad – mondta Mark, majd Maggie-re emelte a szemét. – Ebéd után be akartunk nézni a boltjába. – Valami konkrét dologért? – Tündérszárny kell – tájékoztatta Holly. – Halloweenre. – Tündér leszel? Vannak varázspálcáim is, meg fejékeim, meg 84

vagy fél tucat különböző szárnyam. Velem jössz a boltig? Holly lelkesen bólintott és a kezéért nyúlt. – Ezt meg hadd vigyem én – szólt Mark. – Köszönöm – nyújtotta át neki Maggie a papírzacskót, majd együtt kiléptek a Market Chef-ből. Séta közben Holly beszédes volt és élénk: mesélt Maggie-nek a barátnői halloweeni jelmezeiről, meg hogy milyen édességet szeretne kapni majd, és miféle aratóünnepre megy majd a halloweeni cukorkagyűjtő házalás után. Bár Mark alig szólalt meg és végig mögöttük ment, Maggie igencsak tudatában volt a jelenlétének. Ahogy a boltba érkeztek, Maggie rögtön odavezette Hollyt egy állványhoz, amelyen felszalagozott, flitteres, márványosra festett tündérszárnyak sorakoztak. – Hát itt vannak. – Szárnyat szeretnénk? – jött oda Elizabeth is. – De aranyos! Holly értetlenül nézett fel az idős nőre, akin fátyoldíszes süveg és hosszú tüllszoknya volt, a kezében pedig varázspálca. – Miért tetszik ilyen ruhát viselni? Még nincs is Halloween. – Mindig ezt hordom, amikor szülinapi buli van a boltban. – Hol? – nézett körül Holly vágyakozó tekintettel. – Van hátul egy zsúrszobánk. Szeretnéd megnézni? Már fel van díszítve. Holly Markra pillantott, hogy megengedi-e, majd boldogan ugrándozva követte Elizabetht a hátsó helyiségbe. Mark fanyar, de szeretetteljes vigyorral nézett utána. – Mostanában folyton pattog – jegyezte meg, majd visszafordult Maggie-hez. – Nem maradunk soká. Nem szeretném zavarni az ebédjét. – Ó, semmi baj. Hogy... – Maggie úgy érezte, mintha nagy kanál mézet vett volna a szájába, és most újra meg újra nyelnie kellene, hogy feloldja az édes ragacsot. – Hogy érzi magát? 85

– Jól. És maga? – Én remekül. Mondja, maga meg Shelby... – azt akarta kérdezni, hogy jegyben járnak-e, de torkára forrt a szó. – Még nem – felelt Mark, elértve a kérdést. – Ezt magának hoztam – tett némi habozás után a pultra egy magas, keskeny termoszt, olyan fajtát, aminek a kupakja egyben pohár is. Maggie addig észre sem vette, hogy nála van. – Ez kávé? – kérdezte. – Igen, saját pörkölés. Maggie sokkal jobban örült az ajándéknak, mint szerette volna. – Belerángat itt a züllésbe – szólt. – Remélem is – felelt torokhangon Mark. Élvezetes volt ott állni a férfi mellett, és egy merész pillanatra elképzelni, milyen lenne lépni egyet felé, felszámolva a köztük levő távolságot. Odasimulni hozzá – a keménységhez, a forrósághoz – és érezni, hogy amaz a karjába szorítja. De még köszönetet mondani sem volt ideje, Elizabeth már vissza is tért Hollyval. A kislányt teljesen izgalomba hozta a feldíszített zsúrterem és a hatalmas, vár alakú torta, amelynek minden bástyáján gyertya állt. Egyenesen Markhoz szaladt, és ráparancsolt, hogy ő is nézze meg. Ő pedig elmosolyodott, és hagyta, hogy a gyerek maga után rángassa. Végül aztán Mark és Holly kipakolták a pultra a választott kellékeket: egy pár tündérszárnyat, egy fejéket, és egy zöld-lila balettszoknyát. A pénztárgépbe Elizabeth ütötte be a vásárlást, kedvesen társalogva velük. Maggie eközben egy másik vevőt szolgált ki: épp egy összecsukható fellépőre állt rá, hogy bábokat szedjen le az egyik vitrin fölötti szekrényből. Lepakolta Dorothyt, a Bádog Favágót, az Oroszlánt és a Madárijesztőt, majd szólt a vevőnek, hogy a Gonosz Nyugati Boszorkány elfogyott. – Ha megrendelem, körülbelül egy hét alatt megérkezik – tette 86

hozzá. – Ez biztos? – bizonytalanodott el a vevő. – Nem szeretném a többit megvenni, ha aztán hiányos marad a készlet. – Ha gondolja, felhívhatjuk a szállítót és rákérdezhetünk, hogy tudnak-e boszorkányt küldeni – mondta Maggie, majd a pénztár felé fordult. – Elizabeth... – Már itt is van a lista a számával – lobogtatott meg Elizabeth egy laminált papírlapot, majd a vevőt felismerve elmosolyodott. – Szia, Annette. Kellynek lesz ajándékba? Tudtam, hogy tetszeni fog neki az a film. – Vagy ötször megnézte – felelt nevetve a nő, és miközben Elizabeth tárcsázni kezdett, a pulthoz ment. Maggie teleszedte az ölét további bábokkal, visszamászott a fellépőre, és nekilátott, hogy bepakoljon a szekrénybe. Aztán megcsúszott a karjában az egyik doboz, mire ő megingott. Két kéz szorult a derekára, megtámogatta. Maggie egy pillanatra megdermedt, amikor rá-jött, hogy Mark áll mögötte. A keze szilárdan, hatékonyan de tiszteletteljesen szorított, ám bő-rének melege áthatolt Maggie pólójának vékony pamutján és vágtára tüzelte a pulzusát. Megfeszülve ellenállt a késztetésnek, hogy megforduljon a férfi kezének béklyójában. Pedig milyen jó lenne belemélyeszteni az ujjait abba a súlyos, sötét hajba, és közelebb vonni őt, szorosabban... – Ne pakoljam inkább én el azokat? – kérdezte Mark. – Nem, én... most már megoldom. Mark elvette a kezét, de ott maradt közel. Maggie ügyetlenül kapkodva elrakta a maradék dobozokat, oda se figyelve dugdosta be őket a szekrénybe. Lelépett a mászókáról és Mark felé fordult. Túl közel állt hozzá. Nap, tenger, só szagát érezte rajta, és az illata csiklandozta érzékeit. – Köszönöm – mondta nagy nehezen. – És kösz a kávét is. A termoszt hogy adjam vissza? – Majd benézek érte valamikor. 87

Elizabeth közben leblokkolta valaki másnak a vásárlását, majd maga is odajött hozzájuk. – Ide hallgass, Mark! Győzködöm egy ideje Maggie-t, hogy ismerkedjen össze Sammel. Szerinted jól kijönnének egymással? Holly arca kivirult az ötlet hallatán. – Sam bácsi nagyon tetszene neked – mondta Maggie-nek. – Vicces ember. És van blu-ray lejátszója. – Akkor jó, mert pont ezt a két dolgot szoktam elvárni – felelt Maggie vigyorogva, majd felnézett Markra, akinek hirtelen kifejezéstelenné vált az arca. – Rokonszenvesnek találnám? – kérdezte összeszedve a bátorságát. – Nincs magukban sok közös. – Mindketten fiatalok és egyedülállók – tiltakozott Elizabeth. – Mi más kéne, hogy közös legyen? Mark arca mostanra határozottan savanyú lett. – Össze akar ismerkedni Sammel? – tette fel a kérdést Maggie-nek. – Nem nagyon érek rá – vonta meg a vállát a nő. – Hát csak szóljon, ha eldöntötte. Majd én bemutatom – mondta Mark, aztán intett Holly-nak. – Ideje indulnunk. – Szia! – kiáltott vidáman a kislány, és Maggie-hez szaladva újra megölelte. – Szia, Holly. Miután elmentek, Maggie szétnézett, és látta, hogy épp más vevő sem maradt a boltban. – Együnk – indítványozta. Bementek a hátsó helyiségbe és leültek az asztalhoz, mindvégig fülelve, hogy nem szólal-e meg a bejárati ajtó csengettyűje. Mialatt Elizabeth kicsomagolta a szendvicseket, Maggie lecsavarta a termosz tetejét. Csábító illat libbent fel belőle: füstös, dús, cédrusos. Maggie mélyet lélegzett és csukott szemmel hagyta, hogy átjárja a bódító aroma. 88

– Most már értem – hallatszott Elizabeth hangja. – Mit értesz? – nyitotta ki a szemét Maggie. – Hogy miért nem akartál Sammel ismerkedni. Maggie-nek torkán akadt a lélegzet. – Ó... hát... annak Markhoz semmi köze, ha így érted. – Láttam, hogy nézett rád. – Együtt van valaki mással. Komolyan együtt. – Nem végleges, amíg ki nem mondták az „igen”-eket. És Mark kávét hozott neked – mondta Elizabeth olyan hangsúllyal, mintha ennek a kis gesztusnak valami felmérhetetlen jelentősége volna. – Olyan kategória lehet, mint pezsgőben a Dom Perignon – pillantott sóvárgón a termoszra. – Szeretnéd megkóstolni? – kérdezte Maggie jót mulatva rajta. – Hozom is a bögrém. A kávé már el volt készítve tejszínnel és cukorral; a csészékbe könnyeden gőzölgő, karamellszín sugárban csörgött. Néma pohárköszöntőre emelték, majd belekortyoltak. Nem egyszerűen kávé volt ez... élmény volt. A sima, pörkölt, vajas aromák bársonyos utóíznek adták át helyüket. Erő és édesség, keserűségnek sehol semmi nyoma. Maggie-t a lábujja hegyéig átmelengette. – Szent ég! – szólalt meg Elizabeth. – De finom. Maggie lenyelt még egy kortyot. – Annyira kellemetlen – mondta gyászos hangon. Az idősebb nő arca értőn ellágyult. – Hogy vonzódsz Mark Nolanhoz? – Tabu a fickó. De ahányszor csak találkozom, olyan érzés, mintha flörtölnénk, pedig nem is. – Az nem baj – közölte Elizabeth. – Nem-e? 89

– Nem ám. Baj akkor van, ha már nem olyan érzés, mintha flörtölnél. Úgyhogy nosza, flörtölj csak, mert lehet, hogy ez az egyetlen, ami még visszatart attól, hogy lefeküdj vele.

90

NYOLC Halloween napján Mark rábeszélte Samet, hogy ő vigye be Hollyt a Friday Harbor-i rendezvényekre: megnézni a filmvetítést a könyvtárban, édességvadász házalóútra menni a boltokba, aztán részt venni a vásártéren tartott gyerekmulatságon. – És jusson eszedbe benézni a játékboltba megismerkedni Maggievel – tette még hozzá. – Biztos? – kérdezte Sam kétkedőn. – Biztos. Mindenki szeretné, ha végre megismerkednétek. Maggie is. Úgyhogy nosza. Ha tetszik, hívd el valahová. – Nem is tudom. Megint olyan az arcod. – Milyen? – Amilyen lenni szokott közvetlenül, mielőtt seggbe rúgsz valakit. – Senkit nem akarok seggbe rúgni – felelt nyugodtan Mark. – Maggie nem a tulajdonom. Én Shelbyvel vagyok. – Akkor miért van olyan érzésem, hogy ha Maggie-t randira hívnám, beleköpnék a levesedbe? – Nem köpnél bele. Én Shelbyvel vagyok. Sam halkan fölnevetett és a fejét vakarászta. – Ez az új mantrád. Oké, megnézem magamnak. Később aztán Sam hazahozta Hollyt, aki remekül mulatott a halloweeni programon, és a töklámpás alakú műanyagvödrét telekoldulta édességgel. A cukorkákat ünnepélyesen kiteregették az asztalon, elismerően szemügyre vették, majd Holly mindjárt el is majszolt két-három válogatott darabot. – Na jó, indíts a fürdőkádba – mondta végül Mark lehajolva, hogy Holly a hátára mászhasson. – Nem is tudom, láttam-e valaha ilyen maszatos, ragacsos kis tündért.

91

– Nem is hiszel a tündérekben – jegyezte meg Holly kuncogva, miközben Mark hátán fellovagolt az emeletre. – Pedig de. Itt viszek egyet. Mark megeresztette neki a fürdővizet, tiszta hálóinget és törülközőt készített ki a lehajtott vécéfedélre, aztán lement. Sam épp a konyhában rakott rendet; a cukorkahalmot egy nagy nejlonzacskóba pakolva tette félre. – Na? – kérdezte Mark morcosán. – Voltál a boltban? – Vagy húszban. Őrült nyüzsgés volt a városban. – A játékboltban – mondta Mark összeszorított foggal. – Ja, hogy Maggie miatt kérdezed – nyúlt be Sam a hűtőbe sörért. – Hát igen, jó bőr. És Holly odáig van ér te. Felült a pultra és segített neki osztogatni a cukorkát. Szerintem, ha engedtem volna, egész éjjel ott maradt volna – mesélte, majd szünetet tartott, hogy meghúzza a sörét. – De Maggie-t nem hívom randira. – Miért nem? – nézett rá feszülten Mark. – Kosárlabdának nézett. – Micsodának? – Tudod – nyújtotta előre a karját Sam, mint aki lepattintja a kosárlabdát. – Kedves volt, de csöppet sem érdekeltem. – Pedig érdekelhetnéd – jegyezte meg Mark bosszankodva. – Szingli vagy, tűrhetően nézel ki... hát mi a baja? Sam vállat vont. – Özvegy. Talán még gyászolja a férjét. – Ideje túllépnie rajta. Két éve már. Most már el kéne kezdenie élni. Legalább próbálkozhatna valakivel. – Például veled? – kérdezte Sam a probléma elevenére tapintva. – Én Shelbyvel vagyok – nézett rá sötéten Mark. 92

– Ja, vettem az adást – felelte Sam halkan kacagva. – Hajtogasd csak. Hátha egy idő után el is hiszed. Mark rosszkedvűen ment fel az emeletre. Győzködte magát, hogy nem rá tartozik, mikor kezd el Maggie járni valakivel, vagy egyáltalán elkezd-e. Akkor meg mit zavartatja magát? Hollyt már a szobájában találta: a kislány rózsaszín hálóingben várt rá, hogy betakargassa. Az égő olvasólámpa fénye melegen szűrődött át a rózsaszín ernyőn. Holly a szék hátára akasztott tündérszárnyat bámulta. Elefántcsontszínű arcbőrén piros foltok világítottak. Mark szívettépő aggodalommal vette észre, hogy könnyes a szeme. Leült az ágya szélére és magához húzta. – Mi az? – súgta. – Mi a baj? Holly tompa hangon felelt: – Kár, hogy anyu nem láthatott a jelmezemben. Mark puszit nyomott szőke hajára és a füle finom hajlatára. Aztán sokáig csak tartotta a karjában. – Nekem is hiányzik – szólalt meg végül. – Azt hiszem, figyel téged, bár te nem láthatod és nem is hallhatod. – Mint egy angyal? – Igen. – Te hiszel az angyalokban? – Igen – vágta rá Mark habozás nélkül, fittyet hányva rá, hogy hányszor hangoztatta vagy gondolta az ellenkezőjét. Hiszen arra nem volt oka, hogy még a lehetőségüket is kizárja – különösen nem, ha így Holly jobban érzi magát. – Nem gondoltam volna – húzódott hátra Holly, hogy a szemébe nézhessen. – És mégis – felelt Mark. – Hinni választás kérdése. Ha akarok hinni az angyalokban, hihetek. – Én is hiszek bennük. 93

Mark megsimogatta a haját. – Anyukád helyére soha nem állhat senki. De én is ugyanúgy szeretlek, ahogy ő szeretett, és mindig vigyázni fogok rád. Meg Sam is. – Meg Alex bácsi is. – Meg Alex bácsi is. Viszont arra gondoltam... mi lenne, ha feleségül vennék valakit, aki segítene nekem vigyázni rád, és olyan anyukásan szeretne téged? Örülnél neki? – Ühüm. – És mit szólnál Shelbyhez? Ő rokonszenves, igaz? Holly elgondolkodott. – Szerelmes vagy belé? – Fontos nekem. Nagyon. – Nem szabad feleségül venni valakit, ha nem vagy szerelmes belé. – Nos, a szerelem is választás kérdése. Holly a fejét csóválta. – Szerintem meg az csak megtörténik. Mark rámosolygott a kicsi, őszinte arcra. – Lehet, hogy mind a kettő – mondta, majd betakargatta. A következő hétvégén Mark Seattle-be látogatott Shelbyhez. Péntek este tartották a lány unokatestvérének eljegyzési mulatságát a Hordutöböl partján levő Seattle Yacht Clubban. Ez is újabb előrelépése volt a kapcsolatuknak, hogy Mark részt vesz egy családi eseményen, és végre találkozik Shelby szüleivel. Arra számított, hogy jól kijön majd velük. Amit Shelby mesélt róluk, annak alapján rendes, normális emberek lehetnek. – Szeretni fogod őket, esküszöm – mondta Shelby. – És ők is szeretni fognak téged. A „szeretni” szótól Mark megfeszült. Mindeddig sem ő, sem Shelby nem jutott el arra a pontra, hogy azt mondja a másiknak, 94

„szeretlek” – Mark mégis érezte, hogy a lány szeretné kimondani. És ettől piszokul furdalta a lelkiismeret, mert a maga részéről tartott ettől a pillanattól. Ha eljön, persze ő is kimondja majd. És komolyan is fogja gondolni, csak valószínűleg nem úgy, ahogy Shelby szeretné, hogy gondolja. Pár hónappal korábban Mark még úgy vélte volna, belőle hiányzik a szeretet képessége. Holly azonban ezt alapjaiban cáfolta. Mert az az érzés, hogy védelmezni akarja Hollyt, meg akar adni neki mindent, az a lelke mélyéről jövő késztetés, hogy őt boldoggá tegye – ez kétségbe vonhatatlanul szeretet volt. Mark még csak hasonlót sem érzett azelőtt. Péntek délután tehát Mark átrepült Seattle-be, és közben halálra aggódta magát, mert Holly hőemelkedéssel jött haza az iskolából. 37.7 volt a hőmérséklete. – Le kéne mondanom – mondta Mark Samnek. – Ne hülyéskedj! Shelby kinyírna. Majd én megoldom. Hollyval nem lesz semmi gond. – Ne engedd sokáig fennmaradni – szólt rá szigorúan Mark. – És ne egyen mindenféle vackot. A következő ibuprofent meg időben add be neki, mert... – Persze, tudom. Minden rendben lesz. – Ha Holly holnapra megbetegszik, a gyerekorvos szombatonként délig rendel... – Tudom. Tudok mindent, amit te. Ha nem indulsz rögtön, lekésed a géped. Mark belediktált Hollyba egy ibuprofent, aztán vonakodva útnak indult. Búcsúzáskor a kislány a kanapén tévézett. Kicsinek, törékenynek tűnt, az arca színtelen volt. Marknak nehezére esett magára hagynia, hiába győzködte Sam, hogy nem lesz semmi baj. – A mobilom nálam lesz – mondta Hollynak. – Ha szeretnél beszélni velem, ha kellek bármiért, hívjál fel, amikor csak akarsz. 95

Oké, szívem? – Oké – mosolygott rá Holly azzal a foghíjas kis vigyorral, amelytől mindig ellágyult Mark szíve. Lehajolt, homlokon csókolta, aztán összedörzsölték az orrukat. Úgy érezte, nem lenne szabad elmennie hazulról, kimennie a reptérre. Minden ösztöne arra sarkallta, hogy otthon maradjon. Ugyanakkor tudta, mennyit jelent Shelbynek ez a hétvége, és nem szerette volna megbántani vagy zavarba hozni őt azzal, hogy nem jelenik meg a családja összejövetelén. Seattle-ben Shelby a repülőtéren várt rá a karcsú BMW Z4-esével. Szexi fekete ruha és magassarkú körömcipő volt rajta; szőke haját kibontva, egyenesre fésült frizurában hordta. Gyönyörű, elegáns nő. Minden pasi boldog lenne, ha vele lehetne – gondolta Mark. Kedvelte Shelbyt. Csodálta. Élvezte a társaságát. Csakhogy újabban valahogy feszélyezni kezdte az, amit korábban tökéletesen helyénvalónak gondolt: hogy nincs közöttük semmi vihar, semmi feszültség. – Buli előtt Biliéi meg Allisonnal vacsorázunk – tájékoztatta Shelby. Allison a főiskola óta a legjobb barátnője volt, immár háromgyerekes anya. – Remek. Mark csak remélni merte, hogy képes lesz legalább annyira félretenni a Holly iránt érzett aggodalmat, hogy a vacsorát élvezhesse. Előhúzta a telefonját, hogy jött-e valami üzenet Sam-től. Nem jött. Látván, hogyan ráncolja a homlokát, Shelby megkérdezte: – Holly hogy van? Még mindig gyengélkedik? Mark bólintott. – És eddig sose volt beteg. Legalábbis azóta, hogy velem van. Most meg amikor eljöttem, láza volt.

96

– Meggyógyul – vigasztalta Shelby, és diszkréten csillogóra fényezett ajka mosolyra húzódott. – Szerintem nagyon aranyos, hogy ennyire törődsz vele. Seattle belvárosába mentek egy hanyagul elegáns étterembe, ahol a főhelyiség közepén hét méter magas torony állt borosüvegekből. Közösen rendeltek egy üveg bort – egy remek pinot noirt és Mark gyorsan fel is hajtotta a poharát, remélve, hogy segít ellazulni. Odakint közben esni kezdett, az ablakokon vízcseppek csillogtak. Az eső lassan, de kitartó-an zuhogott, a felhők gyűrött lepedőkként halmozódtak egymásra. Az épületek békésen kuporogva tűrték az elemek ostromát: az áradat végigfolyt a kövezett elvezető árkokon, a füves süppedékeken, majd végül összegyűlt az utak melletti esőkertekben. Seattle városa tudta, hogyan kezelje a vizet. Mark elnézte a házak kő- és üvegfalain alácsusszanó erecskék ferde mintázatát, és akaratlanul is eszébe jutott az a másik esős éjszaka nem egész egy évvel ezelőtt, amelytől minden megváltozott. Felötlött benne, hogy Holly színre lépése előtt olyan szűkmarkú volt az érzelmeivel, mintha valami anyagból lennének, amely el tud fogyni. Most meg épp hogy korlátozni, féken tartani nem képes őket. Vajon idővel könnyebb lesz a gyereknevelés? Eljön valaha az az idő, amikor felhagyhat az aggódással? – Hát, most új oldaladról ismerlek meg – jegyezte meg Shelby rejtelmes mosollyal, amikor észrevette, hogy Mark a vacsora folyamán huszadszor nézi meg a telefonját. – Édesem, ha Sam nem telefonált, az azt jelenti, hogy minden rendben van. – Hacsak nem azt, hogy valami baj van, és telefonálni sem volt ideje – felelt Mark. Allison és Bill – a másik pár – a tapasztalt szülők enyhén fensőbbséges mosolyával nézett össze. – Az elsővel a legnehezebb – jegyezte meg Allison. – Frászt kapsz, akárhányszor csak belázasodik... aztán amikor a másodiknál vagy harmadiknál tartasz, nem aggódsz már annyira. 97

– A gyerekek sokat kibírnak ám – tette hozzá Bill. Hiába tudta Mark, hogy mindezzel őt akarják nyugtatni, cseppet sem lett nyugodtabb. – Egy nap majd jó apa lesz belőle – fordult Shelby mosolyogva Allisonhoz. A burkolt dicséretre Mark büszke lehetett volna, de valamiért csak bosszúságot okozott neki. Egy nap majd? Hisz ő máris apa. A szülőség nem csak a biológiai közreműködésből áll... sőt, az a legkisebb része. – Itt kell hagyjalak egy percre, hogy felhívjam Samet – mondta végül Shelbynek. – Csak amíg megkérdezem, lement-e a láza. – Hát jó, ha ettől jobban érzed magad – felelt Shelby. – Utána vidáman tölthetjük, ami maradt az estéből. Igaz? – nézett Mark szemébe sokatmondóan. – Igaz – hajolt oda Mark, hogy csókot nyomjon az arcára. – Elnézést – kelt fel az asztaltól, majd kiment az étterem előterébe és elővette a telefonját. Tudta, hogy Shelby és a másik kettő szerint túlreagálja a dolgot, de rohadtul nem érdekelte. Meg kellett bizonyosodnia, hogy Hollynak nincs baja. Kattant a telefon és megszólalt az öccse hangja. – Mark? – Én. Hogy van? Idegtépő csend. – Szó, ami szó, nem túl jól. Mark úgy érezte, jeges vízzé válik az ereiben a vér. – Hogy érted azt, hogy „nem túl jól”? – Nem sokkal azután, hogy elmentél, hányni kezdett. Kiokádta a belét. El se hittem volna, hogy egy pici testbe ennyi undokság fér. – És mit csinálsz vele? Az orvost felhívtad? – Még szép, hogy fel. 98

– Mit mondott? – Hogy valószínűleg influenza, és hogy apránként itassam orális folyadékpótlóval. Meg hogy a gyomra lehet, hogy az ibuprofentől rossz, úgyhogy most egyelőre paracetamolra álltunk át. – Láza van még? – Harmincnyolc kilenc, amikor legutóbb mértem. Sajnos nem marad meg benne elég ideig a gyógyszer, hogy hasson. Mark keze összeszorult a telefonon. Életében nem vágyott még semmire úgy, mint most arra, hogy azonnal a szigeten teremhessen és ápolhassa Hollyt. – Van otthon minden, ami kell? – Hát, az az igazság, hogy kéne pár dolog az ábécéből: gyümölcskocsonya meg erőleves, szóval majd szervezek valakit, aki egy kis időre vigyázna rá. – Hazamegyek. – Fenét jössz. Egész sor ember van, akit hívhatok. Különben is... Jézusom, megint hány! Mennem kell. A vonal süket lett. Mark gondolkodni igyekezett a rátörő pánik közepette. Felhívta a légitársaságot, hogy helyet foglaljon a legközelebbi gépre a Friday Harbor-ba hívott egy taxit, aztán visszaloholt az asztalhoz. – Na, hála az égnek – kiáltott fel Shelby feszült mosollyal. – Már nem tudtam, mi tart ennyi ideig. – Sajnálom. De Holly nagyon beteg. Vissza kell mennem. – Ma? – ráncolta a homlokát Shelby. – Most? Mark bólintott, majd elmesélte, mi a helyzet. Allison és Bill együttérzőnek mutatkozott, Shelby pedig mintha egyre fájdalmasabban érezte volna magát. Látván, hogy ennyire aggódik Hollyért, Mark valami új közösséget, partneri kapcsolatot érzett vele. Még az is eszébe jutott, hogy hátha 99

hajlandó lenne hazautazni vele. Megkérni nem akarta volna, de ha ő ajánlaná fel... Shelby felkelt az asztaltól és gyengéden megérintette a karját. – Beszéljük ezt meg négyszemközt – mondta, majd kissé elgyötörtnek látszó mosollyal Allison felé fordult. – Fél pillanat, és jövünk. – Hát persze – nézett össze a két nő azzal a női nemre jellemző, kifürkészhetetlen, „van valami a levegőben” típusú pillantással. Shelby kiment Markkal a bejárat közelébe, egy sarokba, ahol zavartalanul beszélhettek. – Shelby... – kezdte Mark. – Ide figyelj – vágott a szavába szelíden a másik. – Nem szeretném úgy beállítani ezt, mintha választanod kéne Holly és énköztem... de ő nélküled is meglesz. Én pedig nem. Szeretném, hogy velem gyere a ma esti partira és megismerkedj a családommal. Hollyért pedig nem tehetsz semmit, amit Sam már ne csinálna amúgy is. Mire befejezte a mondókáját, Markból teljesen elpárolgott az iménti melegség- és közösség-érzet. Akárhogy is fogalmaz Shelby, mégiscsak azt akarja, hogy vagy Hollyt, vagy őt válassza. – Ezt tudom – mondta. – De akkor is én akarom csinálni. Úgyis képtelen lennék jól érezni magam, miközben tudom, hogy beteg a gyerekem. Egész este a mobilommal kuksolnék a sarokban. – De hát Holly nem a tied! Nem a saját gyereked. Mark úgy bámult Shelbyre, mintha sose látta volna még. Hogy értheti ezt? Hogy nem jogos aggódnia Hollyért, mert nem a vér szerinti gyereke? Hogy nem helyes ennyire törnie magát érte? A fontos dolgokra gyakorta apró pillanatokban derül fény. Ettől a néhány szótól Mark és Shelby kapcsolata mérhetetlenül megváltozott. Tényleg ő, Mark viselkedne ésszerűtlenül? Túlreagálná? Rohadtul nem érdekelte. Ő most elsősorban Hollyval akart törődni. Az arckifejezését látva Shelby ingerülten az égre emelte a szemét. – Nem így kellett volna fogalmaznom. 100

Mark agya következetesen kihüvelyezte a mondatból a pontosabb igazságot. Shelby mindenképp így gondolja, legfeljebb a fogalmazás nem volt szerencsés. – Semmi baj – felelt Mark, majd elhallgatott, mert úgy érezte, ez a beszélgetés úgy bontja le kapcsolatuk gyámfáit, mintha minden egyes szava egy baltaütés lenne. – De Holly igenis az enyém. Az én felelősségem, Shelby. – Meg Samé. – Sam besegít – rázta a fejét Mark. – De a törvényes gondviselője egyedül én vagyok. – Szóval két felnőtt férfinak kell bábáskodnia fölötte? – Mellette kell lennem – felelt Mark uralkodva magán. Shelby bólintott és lassan kifújta a levegőt. – Oké. Világos, hogy ebben a pillanatban nincs értelme további vitának. Kivigyelek a reptérre? – Már hívtam taxit. – Felajánlanám, hogy veled megyek, de az unokatestvéremnek szüksége van rám ma este. – Megértem – tette a kezét Mark békítőleg Shelby hátára. A lány gerince egyenes volt és merev, mintha jégből faragták volna. – A vacsorát én állom. Majd meghagyom a főpincérnek a hitelkártyaszámomat. – Kösz. Bili meg Allison értékelni fogja – mondta Shelby elszontyolodott arccal. – Majd hívj fel, hogy mi újság Hollyval. Bár úgyis tudom, hogy jobban lesz. – Rendben. Mark lehajolt, hogy megcsókolja, a lány pedig oldalra fordult, hogy a férfi ajka az arcát érje csak.

101

KILENC A taxiút a repülőtérig mintha örökké tartott volna. A repülő pedig olyan lassan ért a Friday Harborba, hogy Mark már biztos volt benne, kajakkal is hamarabb odaérne. Mire végre behajtott az Esőárnyék Szőlészet elé, csaknem tíz óra lett. A beállón ismeretlen kocsi, egy fehér Chrysler Sebring állt. Mark a hátsó ajtón ment be, amely egyenesen a konyhába vezetett. Ott találta Samet, aki épp bort töltött magának. Elcsigázottnak látszott. A trikója melle vízfoltos volt, a haja itt-ott égnek állt. A pulton orvosságos üvegek és üres poharak sorakoztak, mellettük egy műanyag kancsóban a bekevert folyadékpótló oldat. Sam némi meglepetéssel pillantott fel rá, majd a fejét csóválta. – Tudtam, hogy nem kellett volna elárulnom – szólalt meg csüggedten. – Atyám, de pipa lehet Shelby. Mark letette a táskáját és lehúzta a dzsekijét. – Leszarom. Holly hogy van? Kié az a kocsi a ház előtt? – Maggie-é. Holly jobban van. Vagy másfél órája egyszer sem hányt. – Hogyhogy Maggie-t hívtad? – döbbent meg Mark. – Holly szereti. És amikor Halloweenkor találkoztunk, azt mondta, szóljak csak, ha segítségre van szükségünk Hollyval. Először Alexet próbáltam, de nem vette fel, úgyhogy felhívtam Maggie-t. Ő meg azonnal jött. Istenem, de milyen talpraesett! Mialatt elugrottam a boltba, ő langyos fürdőt adott Hollynak, eltakarított utána, és még az orvosságot is belediktálta úgy, hogy benne maradjon. – Szóval lement a láza? – Mostanra igen. De többször is felszökött. Sűrűn rá kell nézni. – Vállalom az éjszakai műszakot. Te most pihenj. Sam kimerültén rámosolygott és ivott még egy korty bort. 102

– Megoldottam volna egyedül. De azért örülök, hogy visszajöttél. – Muszáj volt. Hitvány társaság lettem volna a ma esti bulin, ha végig Holly miatt rágódom. – Shelby mit szólt? – Nem örült. – Majd túlteszi magát rajta. Ilyen ügyeket simán le lehet rendezni egy csokor virággal meg egy kis rimánkodással. – A rimánkodással nincs bajom – rázta a fejét idegesen Mark. – De Shelbyvel ettől nem oldódik meg a dolgunk. – Csak nem akarsz szakítani emiatt? – tágult el Sam szeme. – Nem, nem emiatt. Csak mostanában rájöttem... hagyjuk. Később elmagyarázom. Most hadd nézzek be Hollyhoz. – Hát, ha ti szakítotok – jegyezte meg Sam, amikor Mark a lépcső felé indult –, azért szólj Shelbynek, hogy ha bosszúból le akar feküdni valakivel, rám számíthat. A Holly szobájához vezető folyosón szalmiák és fürdőhab szaga érződött. A durva fapadlót mintha selyemfényű lakkal vonta volna be a lámpavilág. Mark egy pillanatra elképzelte, mit szólna vajon egy kívülálló a házhoz: némelyik szoba félkész, a padlókat fel kéne csiszolni, a falak festetlenek... Van itt még munka. Egyelőre a szerkezeti javításokba fektették csak az energiáikat, hogy a ház biztosan álljon, de az esztétikai felújításból még nem sokat sikerült kivitelezniük. Maggie nyilván elszörnyedt a látványtól. Amikor belépett Hollyhoz, megállt rögtön az ajtóban. Az ágyon ott ült Maggie, Holly pedig az ő vállához bújva hevert. A másik oldalon a kislány egy új plüssállatot fogott magához. Smink nélküli arcával és lófarokba fogott hajával Maggie úgy festett, mint valami tinédzser. Orrán és a járomcsontja fölött aranyszínű szeplők díszlettek. Felolvasott valamit Hollynak, aki fátyolos szemmel, de nyugodtan hallgatta. 103

Holly álmosan zavart tekintettel nézett Markra. – Visszajöttél... Mark odament az ágyhoz, fölé hajolt és hátrasimította a gyerek haját. Keze egy pillanatra megállt a homlokán, hogy érezze, mennyire meleg. – Persze, hogy visszajöttem – dörmögött. – Nem lehettem máshol, ha a kislányom beteg. – Hánytam – tájékoztatta ünnepélyesen Holly. – Tudom, szívecském. – És Maggie hozott egy új macit és meg is fürdetett... – Ssss, most aludj inkább. Mark most Maggie-re nézett, és pillantása megállt a nő sötét szemén. Kényszerítenie kellett magát, hogy ki ne nyújtsa a kezét, meg ne simogassa az orrán virító szeplőrajt. Maggie rámosolygott. – Még egy oldal, és vége a fejezetnek? – mondta kérdő felhanggal. Mark bólintott, hátrált egy kicsit, aztán leült az ágy szélére, amíg Maggie folytatta az olvasást. Közben Hollyra tekintett, aki laposakat pislogva lassan, egyenletesen lélegzett. Mark mellében gyengédség, megkönnyebbülés és aggodalom kavargóit. – Mark bácsi – suttogott a kislány, amikor vége lett a fejezetnek. Pici keze kinyúlt a férfi felé a paplan fölött. – Igen? – Sam azt mondta, kaphatok... – ásított egyet – jégkrémet reggelire. – Részemről rendben – fogta meg Mark a kis kezet, hogy puszit adjon rá. – Most aludj – súgta. – Ma éjjel én vigyázok rád. Holly befurakodott a párnájába és elaludt. Maggie óvatosan kiszabadította magát és lekecmergett az ágyról. Farmer és tornacipő volt rajta, meg egy rózsaszín pamutszvetter, amely felcsúszott a derekán, hogy kilátszott a hasa világos bőre.

104

Elpirulva húzta lejjebb a pulóver szélét, de nem tudta megelőzni Markot, akinek tekintete önkéntelenül a kivillanó titkos testtájra vetődött. Mindketten kimentek a szobából; a lámpát eloltották, csak az irányfényt hagyták égve. – Köszönöm – mondta Mark halkan, miközben előreindult a félhomályos folyosón a lépcső felé. – Sajnálom, hogy Samnek magát kellett hívnia. Itt kellett volna lennem. – Nem állt semmiből. Úgysem volt más dolgom. – Akkor sem nagy élvezet másvalaki beteg gyerekét ápolni. – Megszoktam a betegápolást. Engem nem zavar semmi. Holly pedig olyan aranyos, bármit megtennék érte. Mark megfogta a nő kezét, mire annak hallhatóan a torkára forrt a lélegzet. – Vigyázzon, itt egyenetlen a padló, még nincs jól szintbe hozva. Maggie és Mark ujjai szorosan összekulcsolódtak, két kezük bensőséges, tömör egységbe forrt. Maggie hagyta, hogy Mark a lépcsőhöz vezesse. – A ház nem valami nagy látvány – jegyezte meg Mark. – De hisz remek! Pompás a csontozata. Ha kész lesz a felújítás, ez lesz a sziget legbájosabb háza. – Sose lesz az kész – mondta Mark, Maggie pedig elnevette magát. – Láttam, hogy két szoba mégis kész, és gyönyörű... Holly szobája, meg a fürdőszobája. Ez sokat elárul – mondta, majd kihúzta a kezét Markéból és megfogta a lépcsőkorlátot. – Hadd menjek előre – szólt Mark. – Miért? – Hogy ha megbotlik, el tudjam kapni. – Nem botlom meg – tiltakozott a nő, de azért előreengedte. Lefelé menet Mark úgy érezte, a hangja finom szirmokként hull a nyakába. – Visszahoztam a termoszát. 105

Hála a maga rossz befolyásának, mostanában megint kávézom. Bár ahhoz fogható nincs, amit hozott nekem. – A titkos hozzávaló miatt. – És mi az? – Nem árulhatom el. – Miért? – Mert ha tudna olyat főzni magának, nem jönne vissza repetáért. Rövid csönd támadt, amíg Maggie ezt értelmezni próbálta. – Holnap reggel újra jövök, hogy a boltba menet ránézzek Hollyra. Ez azt jelenti, hogy akkor kapok repetát? – Maga bármikor – felelte Mark, majd a lépcső alján megfordulva elkapta Maggie-t abban a pillanatban, amikor az elvesztette az egyensúlyát. – Ó! – nyikkant meg a nő, belekapaszkodott Markba, a teste lágyan a férfiénak ütközött. Mark a csípőjénél fogva megtámogatta. Néhány hajtincs súrolta az arcát, és a hűvös, selymes érintés végtelenül izgatóan hatott rá. Maggie egy lépcsőfok szélén állt, a súlypontja még mindig előrefelé húzta, egyedül Markon múlott, merre mozdul tovább. A férfi élénken érezte a közelségét, meleg, levegőért kapkodó feszültségét, amelyet oly szívesen megnyugtatott volna. – A korlát véget ér az utolsó lépcsőfok előtt – magyarázta. A ház e sajátságához – és számtalan másikhoz – ő és Sam rég hozzászokott már, de a látogatókat mindig készületlenül érte. – Miért nem figyelmeztetett? – kérdezte suttogva Maggie. A keze Mark vállára támaszkodott. Olyan könnyű lett volna előrehúzni és megcsókolni őt. De Mark nem mozdult, csak tartotta a nőt ebben a majdnem-ölelő pózban. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy érezte az arcuk közt a levegőben a másik leheletét. – Talán mert szerettem volna elkapni – mondta. Maggie ideges csuklással fölnevetett, jelezve, hogy mennyire kizökkent 106

egyensúlyából. Mark érezte, hogy ujja finoman tapogatva a vállára nehezedik, mint a bizonytalan felületet próbálgató macska mancsa. De Maggie semmijeiét nem adta, hogy mit szeretne, nem mozdult sem felé, sem hátra, csak állt és várt tehetetlenül. Mark hátralépve lesegítette a lépcsőről, majd előrement a konyha meleg fénye felé. Sam időközben megitta a borát és éppen újra töltött. – Maggie! – szólalt meg szeretetteljesen, mintha évek óta ismernék egymást. – Az eszményi párbajsegéd. – Lehet nő párbaj segéd? – kérdezte Maggie nevetve. – A nők a legeszményibb párbajsegédek – biztosította Sam. – Kér egy pohár bort? Maggie a fejét rázta. – Kösz, de most már haza kell mennem. Ki kell eresztenem a kutyát. – Van kutyája? – kérdezte Mark. – Tulajdonképpen csak kölcsönbe. Egy ismerősöm állatmenhelyet vezet a szigeten, és ő beszélt rá, hogy vegyem gondozásba, amíg végleges otthont talál neki. – Milyen fajta? – Buldog. És megvan minden baja, ami csak szokott a buldogoknak: ízületi nyavalyák, csukafogazat, bőrallergia, légzési nehézség... és mindezek tetejébe szegény Renfieldnek még farka sincs. Benőtt dugóhúzófarka volt, amputálni kellett. – Renfield? Drakula gróf légyzabáló csatlósa után? – Hát igen, próbálok erényt kovácsolni a rondaságából. Én speciel úgy találom, van benne valami nemesség. Renfield nem is sejti, mennyire ocsmány... csak szeretné, hogy szeressék. De van olyan ember, aki egyszerűen képtelen megsimogatni – magyarázta Maggie csillogó szemmel, majd szomorkás vigyor ült ki az arcára. – Kezdek belehabarodni. A végén még megtartom.

107

Mark elbűvölten bámulta. Volt ebben a nőben valami minden számítást nélkülöző kedvesség, amelyet legalább annyira csábítónak talált, mint amennyire aranyosnak. Látszott rajta, hogy olyan ember, aki boldogságot érdemel, aki bőkezűen tud szeretni, és aki képes gondoskodni egy kutyáról, amely senki másnak nem kell. Eszébe jutott, hogy Maggie egyszer azt mondta, azok után, amiket a férje halála miatt átélt, nem maradt több adnivalója. Pedig éppen hogy túl sok adnivalója van. Sam közben előrejött és átkarolta a nő vállát. – Ma este életet mentett – mondta neki. – Holly élete egy pillanatig sem volt veszélyben – felelt amaz. – Az enyémről beszélek – közölte Sam, majd rávigyorgott Markra. – Az ugye világos, hogy valamelyikünknek muszáj lesz magát feleségül vennie? – Egyikőjük sem az esetem – mondta Maggie, majd rémült kuncogásban tört ki, ahogy Sam hirtelen hátradöntötte, mint Rudolph Valentino. – A lelkemben kongó űrt kegyed tölti be – mondta Sam szenvedélyesen. – Ha leejt – nevetett Maggie –, magának kampec! Bohóckodásuk láttán Markot elöntötte a féltékenység. Annyira könnyeden, természetesen viselkedtek: egy pillanat alatt összebarátkoztak. És Sam megjátszott udvarlása mintha csúfot űzött volna Mark Maggie iránti érzéseiből. – Haza kell mennie – szólt rá kurtán az öccsére. Sam kihallotta hangjából a feszültséget, értőn rápillantott, majd szélesebbre húzta mosolyát. Felállította Maggie-t, futólag megölelte, aztán kézbe vette a borospoharát. – A bátyám majd kikíséri a kocsijához – jelentette ki. – Vállalnám én is, de olyan jól belejöttem az ivásba, hogy félek abbahagyni.

108

– Kitalálok egyedül is – mondta Maggie. Mark ennek ellenére kikísérte. Amikor kiléptek a novemberi éjszakába, a lilásfekete égen felhők sötétlettek, a levegő harapós, metsző volt. Maggie autója felé sétálva kavics csikorgott cipőjük talpa alatt. – Kérdezni szeretnék valamit – szólalt meg Mark, ahogy a kocsihoz értek. – Igen? – kérdezett vissza óvatosan Maggie. – Mi lenne, ha holnap reggel itt hagyná nálunk a kutyát? Hollyval tölthetné a napot. Esetleg elkísérhetne egy-két helyre a dolgomra. Vigyáznánk rá. Maggie arckifejezése nem látszott a sötétben, de a hangját meglepetés hatotta át. – Biztos? Renfield mindenképp élvezné. De maga nem akarna mutatkozni vele. Az autó mellett megállva szembefordultak egymással a konyhaablakból kiszüremlő kísérteties derengésben. Mark szeme lassan hozzászokott a sötétséghez. – Komolyan mondom, kínos tud lenni Renfielddel emberek közé menni – tette hozzá Maggie. – Megbámulják. Kérdezgetik, hogy a fűkaszával veszett-e össze. Ennyire intoleránsnak nézné? Beszűkültnek? – töprengett Mark. Azt hinné, olyan magasra teszi a lécet, hogy egy napig sem bírná ki egy nem száz százalékig tökéletes lény társaságát? Hát nem látta, milyen házban lakik? – Hozza csak – mondta egyszerűen a férfi. – Oké – pöffent ki egy kis nevetés Maggie száján. – Úgy volt, hogy Shelbyvel tölti a hétvégét – mondta aztán kijózanodva. – Úgy. – Miért nem jött magával ő is? – Ott akart lenni az unokatestvére eljegyzési buliján. 109

– Ó – vált ingataggá Maggie hangja. – Csak... remélem, nincs baj. – Bajnak nem nevezném. De ebben a pillanatban nem sok jövőt jósolnék nekünk. Kifürkészhetetlen csendben telt el pár pillanat. – De hát annyira illenek egymáshoz – mondta aztán Maggie. – Nem is tudom, tényleg mindig az egymáshoz illése a jó kapcsolat alapja. – Talán az egymáshoz nem illés volna? – Hát, akkor legalább bőven van miről beszélni. Maggie halkan felnevetett. – Mindenesetre remélem, azért helyre billennek. Az autója felé fordult, kinyitotta és bedobta a táskáját. Utána visszanézett Markra; haját bentről ellenfénnyel keretezték a műszerfal lámpái. – Köszönöm, hogy ápolta Hollyt – mondta halkan a férfi. – Nagyon sokat jelent nekem. Remélem, tudja, hogy rám számíthat, ha bármikor szüksége lesz valamire. Akármire. – Nagyon aranyos – mondta ellágyult arccal Maggie. – Nem vagyok aranyos. – De igen – vágta rá a nő, aztán hirtelen sugallatra lépett egyet felé és megölelte, mint az imént Samet is. Mark átkarolta. Végre megtudta, milyen érzés, ha Maggie egész teste hozzásimul: a melle, a csípője, a lába; a feje a mellén nyugszik, teste lábujjhegyen egyensúlyoz. Szorosan összetapadva maradtak egy kicsit, majd egyszerre kezdték elengedni egymást. Ekkor azonban, mintegy áramütésre, megdermedtek – épp csak egy szívdobbanásnyi időre. Aztán – olyan természetes és feltartóztathatatlan mozdulattal, mint a dagály tódulása – újabb, még teljesebb ölelésben forrtak össze még több szorítást, még több meleget keresve. Mark minden porcikája mélyebb érintkezésért 110

sajgott. Arcát belefúrta a hajába, karját a teste köré zárta. A nő arca félig a nyakához simult, lehelete forró simogatással csiklandozta a bőrét, alvó késztetéseket, ellenállhatatlan igényeket keltve életre zavaróan vad erővel. Vakon fordult a meleg forrása, az ajkak lágy rése felé. Nem próbálta visszatartani magát, megcsókolta, egyetlenegyszer. Maggie reszketve bújt hozzá, mintha a hideg elől keresne menekvést. Mark bátortalanul a füle mögötti gödörre szorította az ajkát, beszívta illatát, puhaságát. A sürgető vágytól ügyetlenül kapkodva súrolta végig szétnyílt ajkával a nyaka vonalát, le a rózsaszín pulóver gallérjáig, majd vissza. Ahogy Maggie felnyögött, a torka bőre megmoccant Mark szája alatt. Mivel nem érzett ellenkezést, a férfi végül a szájához érkezett a teljes, mély csókra, amelyre mindvégig vágyott. Végigkutatta, végigkóstolta őt, és hagyta, hogy az érzés valami nyers, féktelen lángban csapjon fel. A nő válasza eleinte tétova volt, szája kérdő mozdulattal emelkedett fel. Teste könnyű volt és hajlékony, bizonytalanul simult az ő testéhez. Amikor Mark érezte, hogy Maggie egyensúlya elbizonytalanodik, egyik kezét lejjebb eresztette a csípőjén és közelebb vonta magához. Szája ismét rátalált az ő szájára, és csak csókolta, amíg végül Maggie torkában felzümmögtek a gyönyör apró hangjai és ujjai finoman Mark hajába fogódzkodtak. A következő pillanatban viszont ellökte magától a férfit. A „nem” szó árnyéka suhant át közöttük oly halkan, hogy Mark még csak biztos sem volt benne, kimondta-e Maggie. Abban a pillanatban elengedte, bár olyan erőfeszítésre volt ehhez szüksége, hogy egész teste berzenkedett ellene. Maggie hátratántorodott egy lépést, nekitámaszkodott az autójának, és arcára olyan borzadály ült ki, hogy Mark mulatott volna rajta, ha nem lett volna vad izgalomban. Szenvedélytől reszelős lélegzetvételét lassítva próbált higgadtságot kényszeríteni sajgó testére. Erőt vett magán, nehogy újra Maggie-ért nyúljon. 111

A nő szólalt meg először. – Rosszul tettem... nem lett volna... – Hangja elhalkult, mire csüggedten megrázta a fejét. – Ó, Istenem. – Visszajön holnap reggel? – kérdezte Mark, igyekezve normális hangon beszélni. – Nem tudom. Igen. Talán. – Maggie... – Ne. Most ne. Nem bírok... Feszült volt a hangja, mintha kitörni készülő sírás szorítaná össze a torkát. Beszállt a kocsiba és beindította. Mark csak állt az autóbeálló murváján, mialatt Maggie kimanőverezett a főútra és hátratekintés nélkül elhajtott.

112

TÍZ Az ébresztőóra ingerülten sípolva ébresztette Maggie-t, először komótos ütemben, de aztán egyre szaporábban és hangosabban, mígnem a villamos harsonaszó ricsajában végképp képtelenség lett volna alva maradni. Maggie nyögve, tapogatózva nyújtózkodott a komódon álló vekker felé, amíg sikerült kikapcsolnia. Szándékosan tette távolabb az ágytól, mert tapasztalatból tudta, hogy ha az éjjeliszekrényen tartja, akkor képes úgy lenyomni a szundigombot, hogy igazából fel sem ébred. Körömkopogás hallatszott a fapadlón, és a nyíló hálószobaajtóban megjelent Renfield széles, szögletes, feltűnően előreálló állkapcsú pofája. Arckifejezése mintha azt mondta volna, „Tadamm!” – mintha azt hinné, nem is indulhat szebben a nap, mint egy félig kopasz, ziháló, különleges fogazattal élő buldog látványával. A kopasz foltokat ekcéma okozta, amelyet antibiotikumokkal és különleges diétával sikerült ugyan visszaszorítani, ám a szőre még mindig nem nőtt vissza. Rendellenes testalkata miatt járás és futás közben sajátosan, valamiféle átlós tántorgással mozgott. – Jó reggelt, görbebögre – köszöntötte Maggie lehajolva, hogy megsimogassa. – Micsoda éjszaka! Egész éjjel fel-felébredt, hányta-vetette magát, összeálmodott mindenfélét. Aztán eszébe jutott, miért nem aludt nyugodtan. Nyögés szakadt ki belőle, keze megdermedt Renfield lötyögős bőrű fején. Ahogy Mark megcsókolta... és ahogy ő reagált... Márpedig nincs mese, ma szembe kell néznie vele. Ha elkerüli, a férfi még téves következtetésre jut. Nincs más mit tenni, el kell mennie az Esőárnyék Szőlészetbe, és úgy kell tennie, mintha mi sem történt volna. Fesztelen közönyt kell mutatnia. Becaplatott egyszobás faházának fürdőszobájába, arcot mosott, megtörölte. Váratlanul könnyek szúrását érezte, úgyhogy a szemére szorította a törülközőt. Egy pillanatocskára engedélyezte magának, hogy újraélje 113

azt a csókot. Oly sok ideje már, hogy utoljára szenvedéllyel ölelte valaki, hogy szorosan, biztosan magához szorította egy férfi. Mark pedig olyan erős volt, olyan meleg, hogy nem csoda, hogy engedett a kísértésnek. Minden nő ezt tette volna. Akkori érzései részben ismerősek voltak, de volt köztük teljesen új is. Nem emlékezett, hogy valaha is érzett volna ennyire tiszta, száz szeszfokos vágyat, amely döbbenetes forrósággal rezeg végig rajta, mintha cserbenhagyná a teste. Veszélyes dolog. Nagyon is jó ok a rémületre egy olyan nőnek, akinek bőven kijutott már egy életre elég felbolydulás. Nem kér többet a vad, őrült, szívszaggató kalandból... nem kér a fájdalomból, a veszteségből... ő csak békét, nyugalmat kér. Különben meg minek is filozofálni rajta? Maggie-nek minden oka megvolt úgy vélni, hogy Mark ki fog békülni Shelby-vel. Ő csak pillanatnyi figyelemelterelés, röpke flört volt az életében. Kizárt, hogy Mark kész legyen bevállalni a Maggie hátát görnyesztő lelki poggyásztömeget, amelyet még saját maga sem vállalkozott rendbe rakni. Nem, a tegnap este a férfinak semmit sem jelentett. Maggie-nek pedig valahogy meg kell győznie magát, hogy neki sem jelentett semmit. Letette a törülközőt és lenézett a mellette ziháló és horkantgató Renfieldre. – Nagyvilági nő vagyok – közölte a kutyával. – Megbirkózom vele. Odamegyünk, beadlak napközibe. Te pedig igyekszel annyira normális lenni, amennyire csak bírsz. Felöltözött farmerszoknyába, lapossarkú csizmába és lezser, testhezálló dzsekibe, majd enyhén kifestette magát. Rózsaszín arcpirosító, szempillaspirál, színezett ajakfény, egy kis korrektor, és máris nem olyan feltűnőek az álmatlan éjszaka nyomai. De nem túlzás ez? Mark nem úgy érzékeli majd, hogy fel akarja hívni a figyelmét? Maggie a szemét forgatta és a fejét csóválta a gondolatai képtelensége fölött. Renfield, aki imádott kiruccanni, magánkívül volt az örömtől, 114

amikor Maggie beemelte a Sebringbe. Igyekezett kidugni a fejét az ablakon, de Maggie szilárdan visszahúzta a pórázát, attól tartva, hogy fejnehéz barátja véletlenül még kiesik. Tiszta és hűvös volt a nap, a sápadtkék égen vékony felhőhab úszott. Maggie a szőlészethez közeledve egyre jobban izgult, így vett egy nagy, megnyugtató lélegzetet, majd még egyet, és így tovább, amíg már majdnem úgy zihált, mint Renfield. Látta, hogy Sam és a munkásai már kint mozgolódnak a szőlőben, a tőkék szüret utáni metszését és igazítását végzik az ültetvény téli álma előtt. Maggie beállt a ház elé, leállította a motort, majd Renfieldhez fordult. – Most pedig lezserek és magabiztosak leszünk – közölte vele. – Nem nagy ügy. A buldog kedvesen hozzátörleszkedett, simogatást követelve. Maggie megpaskolta a fejét és felsóhajtott. – Na, indulás. Pórázon a főbejárathoz vezette Renfieldet, a lépcsőn türelmesen bevárva, hogy a kutya egyenként megbirkózzon a fokokkal. Mielőtt kopogtathatott volna, az ajtó kinyílt, és ott állt Mark farmerben és flanelingben. Gyűrött ingével és kócos hajával annyira szexi ha cserbenhagyná a teste. Veszélyes dolog. Nagyon is jó ok a rémületre egy olyan nőnek, akinek bőven kijutott már egy életre elég felbolydulás. Nem kér többet a vad, őrült, szívszaggató kalandból... nem kér a fájdalomból, a veszteségből... ő csak békét, nyugalmat kér. Különben meg minek is filozofálni rajta? Maggie-nek minden oka megvolt úgy vélni, hogy Mark ki fog békülni Shelby-vel. O csak pillanatnyi figyelemelterelés, röpke flört volt az életében. Kizárt, hogy Mark kész legyen bevállalni a Maggie hátát görnyesztő lelki poggyásztömeget, amelyet még saját maga sem vállalkozott rendbe rakni. Nem, a tegnap este a férfinak semmit sem jelentett. Maggie-nek pedig valahogy meg kell győznie magát, hogy neki sem jelentett semmit. 115

Letette a törülközőt és lenézett a mellette ziháló és horkantgató Renfieldre. – Nagyvilági nő vagyok – közölte a kutyával. – Megbirkózom vele. Odamegyünk, beadlak napközibe. Te pedig igyekszel annyira normális lenni, amennyire csak bírsz. Felöltözött farmerszoknyába, lapossarkú csizmába és lezser, testhezálló dzsekibe, majd enyhén kifestette magát. Rózsaszín arcpirosító, szempillaspirál, színezett ajakfény, egy kis korrektor, és máris nem olyan feltűnőek az álmatlan éjszaka nyomai. De nem túlzás ez? Mark nem úgy érzékeli majd, hogy fel akarja hívni a figyelmét? Maggie a szemét forgatta és a fejét csóválta a gondolatai képtelensége fölött. Renfield, aki imádott kiruccanni, magánkívül volt az örömtől, amikor Maggie beemelte a Sebringbe. Igyekezett kidugni a fejét az ablakon, de Maggie szilárdan visszahúzta a pórázát, attól tartva, hogy fejnehéz barátja véletlenül még kiesik. Tiszta és hűvös volt a nap, a sápadtkék égen vékony felhőhab úszott. Maggie a szőlészethez közeledve egyre jobban izgult, így vett egy nagy, megnyugtató lélegzetet, majd még egyet, és így tovább, amíg már majdnem úgy zihált, mint Renfield. Látta, hogy Sam és a munkásai már kint mozgolódnak a szőlőben, a tőkék szüret utáni metszését és igazítását végzik az ültetvény téli álma előtt. Maggie beállt a ház elé, leállította a motort, majd Renfieldhez fordult. – Most pedig lezserek és magabiztosak leszünk – közölte vele. – Nem nagy ügy. A buldog kedvesen hozzátörleszkedett, simogatást követelve. Maggie megpaskolta a fejét és felsóhajtott. – Na, indulás. Pórázon a főbejárathoz vezette Renfieldet, a lépcsőn türelmesen bevárva, hogy a kutya egyenként megbirkózzon a fokokkal. Mielőtt 116

kopogtathatott volna, az ajtó kinyílt, és ott állt Mark farmerben és flanelingben. Gyűrött ingével és kócos hajával annyira szexi volt, hogy Maggie valami mély sajgást érzett tőle a gyomrában. – Jöjjön be. Még az a rekedtesen reggel-ízű hangja is jól esett Maggie-nek. Bevezette a házba a kutyát. Mark zöldeskék szemébe mosoly költözött. – Renfield – mondta, és leguggolt. A kutya boldogan odament hozzá. Mark megsimogatta – durvábban, mint Maggie szokta: megdögönyözte a nyaka redőit, megdörzsölte, megvakarászta. Renfield elalélt a gyönyörtől. Farka nem lévén az egész hátsó fertályát csóválni kezdte, amitől már-már úgy nézett ki, mint Shakira, amikor táncol. – Hát te – közölte Mark kedélyesen a kutyával – úgy nézel ki, mint egy Picasso-festmény. A kubista korszakából. Renfield eksztatikusán lihegve megnyalta a csuklóját, majd lábait lassan a négy égtáj felé szétcsúsztatva hasra ereszkedett. Akármilyen ideges volt Maggie, muszáj volt nevetnie a lassított felvételen bemutatott összerogyás láttán. – Biztos nem gondolja meg magát? – Biztos – nézett fel rá Mark, és a szemében még mindig ott bujkált a nevetés. Lecsatolta a nyakörvről a pórázt, felállt Maggie-vel szemben, és finoman kivette a kezéből a fogantyúját. Amikor ujjaik összeértek, a nő érezte, hogy pulzusa kolibriszárny sebességével kezd verdesni, a térde pedig kis híján megingott. Futólag arra gondolt, milyen jó lenne egy csont nélküli mozdulattal a padlóra csusszanni, mint az imént Renfield. – Holly hogy van? – nyögte ki nagy nehezen. – Remekül. Gyümölcskocsonyát eszik és rajzfilmet néz. Éjjel még egyszer felszökött a láza, aztán el is múlt. Kicsit legyengült – mondta Mark, és közben nagy figyelemmel nézte őt, mintha minden vonását 117

magába akarná szívni. – Maggie... nem akartam megijeszteni tegnap este. Erre ismét gyorsan, keményen kezdett verni a szíve. – Nem ijedtem meg. Fogalmam sincs, miért történt. Biztos a bor volt az oka. – Nem is boroztunk. Sam borozott. Maggie arcbőre égni kezdett. – Mindegy, az a lényeg, hogy elszaladt velünk a ló. Nyilván a holdfény miatt. – Töksötét volt. – Meg a késő éjszaka. Éjfélre járt... – Tíz óra volt. – ...maga meg hálás volt, amiért segítettem Holly körül, és... – Nem voltam hálás. Mármint naná, hogy hálás voltam, de nem azért csókoltam meg. – Mindenesetre én nem úgy gondolok magára – erősködött Maggie egyre kétségbeesettebb hangon. – Visszacsókolt – nézett a szemébe szkeptikusan Mark. – A barátság jeléül. Baráti csók volt – mondta Maggie, majd elfintorodott, amikor látta Markon, hogy ezt nem veszi be. – Udvariasságból csókoltam vissza. – Tehát valami etikett-izé? – Az. Mark erre kinyújtotta a karját, és Maggie megmerevedő testét átölelve magához vonta. A nő annyira megdöbbent, hogy sem moccanni, sem nyikkanni nem bírt. Mark lejjebb hajtotta a fejét, és olyan határozott, lassú, falrengető csókkal tapasztotta a szájára az ajkát, hogy Maggie tagjai reszketni kezdtek a gyönyörtől. Elernyedt, elöntötte a forróság, magatehetetlenül adta át magát 118

neki. A férfi egyik keze gyengéden a hajába kúszott, eljátszott a loknijaival, fejére simította a haját. A világ széthullott, és nem maradt Maggie-nek más, mint a kéj, a vágy, és valami édes, felforgató fájdalom, amely egész testét áthatotta. Amikor Mark szája végül levált az övéről, már tetőtől talpig remegett. Mark egyenesen belenézett kába szemébe, hajszálnyira felhúzta, mintha azt kérdezné: „Világos?”

szemöldökét

Maggie parányit bólintott. Mark finoman a vállára igazította a nő fejét, majd várt, amíg összeszedi magát annyira, hogy megálljon a lábán. – Rendbe kell raknom pár dolgot – szólalt meg a feje fölött. – Többek között tisztáznom kell Shelby-vel, hogyan is állok vele. Maggie elhúzódott és aggódva nézett fel rá. – Szeretném, ha nem miattam szakítanál vele. – Egyáltalán nem miattad – érintette Mark az orra hegyéhez az ajkát. – Hanem azért, mert Shelby baromira többet érdemel, mint hogy az a nő legyen, akit valaki jobb híján vesz el. Valaha azt gondoltam, Hollynak jó lesz mellette, és ez elég. De azóta rájöttem, hogy ha nekem nem tökéletes, akkor Hollynak sem lesz az. – Te viszont egyelőre túl nagy falat vagy nekem – jelentette ki Maggie kereken. – Erre nem vagyok kész. Mark keze a hajával játszott, ujjai lassan fésülték a fürtjeit. – Mit gondolsz, mikor leszel rá kész? – Nem tudom. Egyelőre valami átmeneti pasira van szükségem. – Leszek az átmeneti pasid. Még most is csaknem képes volt megmosolyogtatni, akármennyire feszült volt is Maggie. – És aztán ki legyen a következő pasi?

119

– Leszek az is. Lemondó nevetés hagyta el Maggie ajkát. – Mark, én nem... – Várj – szakította félbe finoman a másik. – Nincs még itt az ideje ennek a beszélgetésnek. Egyelőre ne aggasszon semmi. Gyere csak be, nézzük meg együtt Hollyt. Renfield talpra kecmergett és utánuk caplatott. Holly a konyhából nyíló nappali kanapéján feküdt, paplanok és párnák között begubózva. Nem látszott már rajta a láztól fénylő tegnapi izgatottság, de még mindig sápadtnak, sérülékenynek tűnt. Maggie láttán elmosolyodott és kinyújtotta a karját. Maggie odament hozzá és magához ölelte. – Mit gondolsz, kit hoztam? – szólt bele Holly könnyű szalaggubancra emlékeztető hajába. – Renfield! – kiáltott fel a lány. A buldog a nevére felfülelve, kiguvadó szemmel, arcán letörölhetetlen gúnyvigyorával a kanapéhoz ügetett. Holly kételkedőn méregette, és amikor az állat mellső lábával a kanapé szélére támaszkodva két lábra állt, kissé hátrahőkölt. – Olyan furán néz ki – súgta oda Maggie-nek. – Igen, de ő nem tudja. Ő azt hiszi, bámulatra méltó. Holly kuncogott, aztán előrehajolva félénken megsimogatta. Renfield nagyot szusszanva odadugta hozzá a fejét, és elégedetten behunyta a szemét. – Imádja, ha foglalkoznak vele – magyarázta Maggie Hollynak, aki dünnyögni és gügyögni kezdett az áhítatos buldognak. Maggie elvigyorodott és puszit nyomott Holly feje búbjára. – Most mennem kell. Kösz, hogy ma vigyázol rá, Holly. Amikor visszajövök érte, hozok majd valami meglepetést a játékboltból. Mark az ajtóból nézte őket meleg, elgondolkodó tekintettel.

120

– Nem kérsz reggelit? – kérdezte. – Van tojás meg pirítós. – Kösz, de már ettem pelyhet. – Egyél egy kis gyümölcskocsonyát! – kiáltott fel Holly. – Mark bácsi háromszínűt csinált. Amikor kínálta, azt mondta, itt egy tál szivárvány. – Csakugyan? – nézett Maggie Mark felé elgondolkodó mosollyal. – Örömmel hallom, hogy a nagybátyád használja a képzelőerejét. – Nem is sejted, mennyire – jegyezte meg Mark, majd kikísérte Maggie-t az ajtóhoz és a kezébe nyomta a magas termoszt kávéval teli. Maggie már-már ijesztőnek találta, mennyire elöntötte valami meleg, otthonos érzés. A kutya, a gyerek, a flanelinges férfi, de még a ház maga is, az „ízlés szerint felújítható” viktoriánus épület... mind így volt tökéletes. – Nem éppen fair trade megállapodás – jegyezte meg hogy a csúcskávédért egy Renfielddel töltött napot kapsz. – Ha így kétszer láthatlak egy nap – felelt Mark –, akkor nekem éppen elég fair.

121

TIZENEGY A rákövetkező két hét során Maggie valahogy egyre többet találkozott Mark Nolannal. Megkönnyebbülésére úgy tűnt, a férfi elfogadta, hogy őt csak barátként érdekli. Gyakorta beugrott a boltba a kávés termoszával, hozott csemegéket is a közeli pékségből: fehér papírzacskóban ropogós csokoládés croissant-t, barackos csigát, édes stanglikat leveles tésztából. Néha ebédelni is elcsábította Maggie-t: egyszer a Markét Chefbe, egyszer meg egy borozóba, ahol olyan jól elüldögéltek, hogy Maggie csak közel két óra múltán kapott észbe. Egyszer sem bírta visszautasítani a meghívásait, hiszen nem hivatkozhatott arra, hogy Mark csak egy kicsit is közeledni próbált volna hozzá. Ellenkezőleg, mindent megtett azért, hogy Maggie-nek ne legyen mitől tartania. Nem került sor több csókra, sem sokatmondó megjegyzésekre, semmire, ami azt sugallta volna, hogy a férfi többet szeretne a barátságnál. Mark időközben elment Seattle-be szakítani Shelby-vel, a lány pedig – úgy tűnt – éppen olyan éretten állt hozzá a dologhoz, ahogy várni lehetett tőle. Mark nem részletezte a dolgot, amikor beszámolt róla Maggie-nek, de annyi egyértelműen látszott rajta, hogy megkönnyebbült. – Nem volt semmi könny, sem sikítozás, sem ágálás – mondta. Majd tökéletesen időzített késleltetéssel hozzátette: – És Shelby részéről sem. – Még benne vagytok a visszacsúszási mezőben – jegyezte meg Maggie. – Ilyenkor még bármikor újra összejöhettek. – Nincs visszacsúszási mező. – Azt nem tudhatod. A telefonszámát törölted már a mobilodból? – Aha. – Visszaadtad mindenét, amit nálad hagyott? – Nem tudott volna mikor ott hagyni valamit. Van egy szabályunk 122

Sammel: amíg Holly nálunk van, nincs hálóvendég. – Na és amikor Shelby idelátogatott hozzád, hol tudtatok... – Szállodában. – Hát – mondta Maggie akkor azt hiszem, tényleg vége. Biztos, hogy nem tagadásba temetkeztél? Szabad ám szomorúnak lenni, amikor elvesztesz valamit. – Nem vesztettem semmit. És időpazarlásnak sem tartottam soha a félresikerült kapcsolatot. Abból is mindig tanulunk valamit. – Shelby-től mit tanultál? – kérdezte Maggie lenyűgözve. Mark jól megfontolta a kérdést. – Egy ideig azt hittem, jó, hogy sohasem veszekszünk. Mostanra rájöttem, hogy csak azt jelentette, hogy nincs igazán közünk egymáshoz. *** Holly kisvártatva kérte, hogy Renfield megint vele lehessen egy napra, úgyhogy Maggie elvitte az Esőárnyék Szőlészetbe. A házhoz érve észrevette, hogy a bejárati lépcső egyik szélére egy kis, leszerelhető rámpát készítettek. A fejnehéz kutya ezen a pallón battyogott fel, mert sokkal könnyebben haladt rajta, mint a magas, keskeny lépcsőfokokon. – Ez Renfield kedvéért van? – kérdezte Maggie, amikor Mark ajtót nyitott. – A rámpa? Igen. Bevált? – Eszményi. Maggie értőn elmosolyodott, amikor megértette, hogy Mark látta, mennyire küszködött a lépcsővel a múltkor a kutya, ezért kitalált valamit, hogy könnyebben járhasson ki-be a házból. – Még mindig keresel valakit, aki befogadná? – kérdezte Mark, miközben tartotta neki az ajtót. Közben lehajolt megsimogatni és megvakarni Renfieldet, aki középkori vízköpőhöz illő vigyorral, lógó 123

nyelvvel nézett fel rá. – Hát igen, de nem sok sikerrel – felelt Maggie. – Túl sok baj van vele. Előbb-utóbb valószínűleg csípőprotézisre lesz szüksége, aztán ott a csukaszáj, meg az ekcéma. Egy dolog, ha valakivel sok a gond, de aranyos, viszont ha valakivel sok a gond, és hozzá úgy néz ki, mint Renfield... nem tolonganak érte. – Azért kérdezem, mert ha te nem bánnád – kezdte Mark lassan –, mi szeretnénk megtartani. Maggie elképedt. – Úgy érted, örökre? – Igen. Miért nézel így? – Nem az a hozzád illő kutya. – Miért, milyen kutya illik hozzám? – Hát, valami normális. Labrador, esetleg Springer spániel. Olyan, aki bírja a tempót, ha elmész futni. – Majd keréken jön utánam. Tegnap Sam és Holly egész délután gördeszkázni tanította. – Horgászni sem mehet veled... a buldogok nem tudnak úszni. – Kaphat mentőmellényt – vágta rá Mark incselkedő mosollyal. – Miért zavar annyira, hogy kéne nekem az a kutya? Renfield Markról Maggie-re nézett, aztán vissza Markra. – Nem zavar. Csak nem értem, miért akarod. – Jó társaság. Nyugis. Sam szerint jól elriasztja majd a kártevőket az ültetvényről. És ami a legfontosabb: Holly imádja. – De annyit kell gondozni. Bőrbaja van. Különleges diéta kell neki, különleges sampon, és jó sokat költhettek majd állatorvosra. Nem tudom, tisztában vagy-e vele, hogy mi vár rátok. – Bármi is vár, majd megoldjuk. 124

Maggie maga sem értette, miért hömpölyög végig rajta valami hatalmas érzelemáradat. Elfordította az arcát, leguggolt és a kutyát kezdte simogatni. – Hát, Renfield, úgy néz ki, lett otthonod – szólalt meg torokhangon. Mark letérdelt mellé és az álla alá tett kézzel maga felé fordította a fejét. Zöldeskék szeme melegen, kutakodón nézett rá. – Hahó – mondta halkan. – Mi lelt? Mégsem szeretnél túladni rajta? – De. Csak megleptél, ennyi. – Nem hitted, hogy képes lennék elkötelezni magam, ha látszik, hogy problémák is lesznek? – simította meg Maggie arcát a hüvelykujjával. – Tanulom, hogyan kell úgy elfogadni a dolgokat, ahogy kapom őket. Egy olyan kutyával élni, mint Renfield, nyilván kényelmetlenséggel, piszokkal, költséggel jár. De jó eséllyel megéri. Igazad volt: van benne valami nemes. Kívül ronda, de kutya legyek, ha nincs csordultig önbizalommal. Jó kutya ő. Maggie mosolyogni szeretett volna, de az álla megremegett az újra rátörő érzéshullámtól. – Te meg jó ember – nyögte ki. – Remélem, egyszer találsz valakit, aki kellően tud értékelni. – Én is remélem – felelt Mark mosolyogva. – Akkor most felkelhetünk a padlóról? *** Amikor Mark arról érdeklődött, hogy Maggie mit tervez a hálaadás ünnepére, a nő azt felelte, hogy minden évben a szüleihez szokott menni Bellinghambe. Az ünnepi vacsorára az édesanyja süti a pulykát, minden mást pedig a családtagok dobnak össze, ki-ki olyan köretet meg süteményt hoz, amilyet a legjobban tud csinálni. – Ha idén esetleg a szigeten töltenéd a hálaadást – felelt Mark –, jöhetnél hozzánk az ünnep estéjére. 125

Maggie-nek olyan érzése támadt, amilyen olyankor szokta a hatalmába keríteni, ha észreveszi, hogy akaratlanul is a kezét nyújtja valamiért, amit már előre megtiltott magának: az utolsó sütiért a tálcán, vagy még egy pohár borért, ha tudja, hogy eleget ivott. Mark és Holly társaságában ünnepelni már túl nagy közelséget, túl szoros összeszövődést jelentene. – Köszönöm, de inkább tartanám a hagyományt – felelte röpke mosolyt kényszerítve az arcára. – A családom számít a sajtos makarónimra. – Arra a sajtos makarónira? – kérdezett vissza Mark elszontyolodva. – A nagyanyád-féle verzióra négyféle sajttal és prézlivel? – Ilyenekre emlékszel? – Hogy felejthetném el? – nézett a szemébe sóváran. – És a maradékot visszahozod? – Szemtelen – nevetett Maggie. – Csinálok majd egy tálkával külön neked. Szeretnéd, hogy pitét is süssek nektek? – Megtennéd? – Milyet kérsz? Tököst? Almást? Dióst? – Legyen meglepetés – felelt Mark, majd orvul megcsókolta, de olyan sebesen, hogy reagálni sem volt ideje. Hálaadásnap előtti napon Maggie eljött Hollyért az Esőárnyék Szőlészetbe, hogy magával vigye a faházba. – Én is meg vagyok hívva? – kérdezte Sam, amikor indulni készültek. – Nem, csak lányok jöhetnek – felelt kuncogva Holly. – És ha veszek fel parókát? És ha ilyen vékony hangon beszélek? – Sam bácsi – mondta vidáman a kislány nálad rosszabb lány nincs is! – Meg nálad jobb sincs – adott neki egy cuppanós puszit Sam. – Na jó, mehettek nélkülem. De ajánlom, hogy jó nagy pitét süssetek 126

nekem. Maggie átvitte magához Hollyt, berakott valami zenét, begyújtott a kandallóba, aztán ráadta Hollyra az egyik kötényét. Megmutatta neki, hogy kell használni a régimódi, piramis alakú sajtreszelőt. Ő maga ugyan a robotgéppel akarta megreszelni a sajt java részét, de szerette volna, ha Holly kipróbálhatja, milyen érzés saját kezűleg reszelni valamennyit belőle. Meghatódott, mennyire élvezi a gyerek a kuktáskodást: a méricskélést, a kevergetést, a kóstolgatást. – Hát ez itt a négy sajt, amit beleteszünk – magyarázta neki. – ír cheddar, parmezán, füstölt gouda és Gruyère. Ha mindet lereszeltük, összeolvasztjuk vajjal és forró tejjel... A levegőt lassan betöltötték az illatok, a meleg és az édesség, meg egy kis szálló lisztpor. Most, hogy gyerektársasága volt a konyhában, Maggie újra csak rádöbbent, mekkora csoda az, hogy pár egyszerű alapanyag összerakásával és melegítésével valami nagyszerű dolgot lehet előállítani. Annyi egybesült sajtos makarónit készítettek, hogy egy hadseregnek is elég lett volna, és a tetejét megszórták vajban világosbarnára pirított zsemlemorzsával. Összeraktak két pitét – az egyikbe selymes sütőtököt töltöttek, a másikba duci pekándiót –, és Maggie megtanította Hollyt, hogyan kell lenyesni a pitetészta szélét. A nyesedéket felvágták különféle formákra, megszórták cukorral és fahéjjal, majd egy lapos tepsin azt is kisütötték. – Az anyukám ezt selejtsütinek nevezi – magyarázta Maggie. Holly a sütőajtón bekukucskálva megleste a tésztaformákat. – A te anyukád még él? – kérdezte. – Igen – mondta Maggie letéve a lisztezett sodrófát, és Hollyhoz lépve. Letérdelt mellé és átkarolta, hogy együtt nézhessék a sütőt. – A te anyukád milyen pitét szeretett sütni? – Azt hiszem, pitét nem sütött – töprengett el Holly. – De sütit igen. – Csoki darabkásat? – Ühümm. Meg fahéjasat... Maggie tudta, hogy jót tesz, ha az ember beszélhet az elhunytakról. 127

Jó emlékezni rájuk. Sütés közben egyre beszélgettek: nem egy, hosszú társalgást folytatva, hanem szétszórt, falatnyi kis darabokban, és az emlékek fűszere elvegyült a meleg linzertészta illatával. Amikor este visszavitte Hollyt, a gyerek átkarolta a derekát és hosszan-hosszan ölelte. – Tényleg nem akarod velünk tölteni holnap a hálaadást? – kérdezte alig érthetően, mert még mindig Maggie hasához szorult az arca. Maggie kétségbeesetten nézett a közelben álló Markra. – Nem teheti, Holls – mondta gyengéden a férfi. – Maggie családjának kell, hogy ő is velük legyen holnap. Csak éppen tehette volna, és nem kellett. A délután folyamán kibontakozott jó érzéseket kezdte kiszorítani a lelkifurdalás és az idegesség. Holly feje fölött Mark többé-kevésbé együttérző szemébe nézve Maggie arra gondolt, milyen könnyű lenne beleszeretnie mindkettőjükbe. És akkor aztán mennyi vesztenivalója lenne! – több, mint aminek az elvesztését képes lenne túlélni. De ha valahogy el tudná kerülni a szorosabb kötődést, akkor nem kéne kockáztatnia, hogy végleg és menthetetlenül összetörjön a szíve. Rápaskolt Holly hátára és finoman kibontakozott a gyerek lelkes öleléséből. – Holnap tényleg muszáj Bellinghambe utaznom – mondta sietve. – Szia, Holly. Jól éreztem magam veled. Lehajolt és puszit adott a puha, enyhén fahéjascukorízű arcra. Hálaadásnap reggelén Maggie egyenesre vasalta a haját, felhúzta a farmernadrágját, a puha csizmáját és egy fahéjszínű pulóvert, majd kivitte a kocsijához a nagy, lefóliázott tepsit. Már kifelé farolt a kapun, amikor megszólalt a telefonja. Az autót leállítva kotorászni kezdett a táskájában, amíg végre megtalálta a mobilt egy csomó számla, ajakfényes tubus és aprópénz között. – Halló? – Maggie? 128

– Holly! – kiáltott fel hirtelen aggodalommal. – Jól vagy? – Szuperül – felelt vidáman a kislány. – Boldog hálaadást! Maggie elmosolyodott, és kissé megnyugodott. – Boldog hálaadást. Mit csinálsz éppen? – Kiengedtem Renfieldet vécézni, aztán visszajött, aztán tettem kaját a táljába és adtam neki vizet. – Ebből is látszik, hogy jól viseled gondját. – De aztán Mark bácsi mindkettőnket kiküldött a konyhából, amíg ki nem szellőzik a füst. – Füst? – hervadt le Maggie mosolya. – Miért van füst? – Sam bácsi főzött. Aztán hívták Alex bácsit, és ő szereli le a sütőajtót. Maggie a homlokát ráncolta. Mi a csudáért kell Alex-nek leszerelnie a sütőajtót? – Holly... Mark bácsi hol van? – A védőszemüvegét keresi. – Minek neki védőszemüveg? – Mert segít Sam bácsinak pulykát sütni. – Már értem. Maggie lenézett az órájára. Ha igyekszik, még van ideje beugrani az Esőárnyék Szőlészetbe úgy, hogy aztán az Anacortesbe menő délelőtti kompot is eléri. – Holly, azt hiszem, benézek hozzátok, mielőtt kimegyek a kompállomásra. – Szuper! – hallatszott a lelkes válasz. – Csak... azt talán inkább ne mondd, hogy felhívtalak. Akkor bajba kerülhetek. – Majd ezt nem említem – nyugtatta meg Maggie. Mielőtt Holly válaszolhatott volna, a háttérből megszólalt egy férfihang. 129

– Holly, te kivel beszélsz? – Mondd, hogy közvélemény-kutatás – tanácsolta Maggie. – Valami néni közvéleményt kutat – hallotta Holly hangját. Rövid, érthetetlen tanácskozás következett, majd Holly újra megszólalt: – A bácsikám azt mondja, nekünk semmiről nincs véleményünk – mondta fontoskodó hangon, majd kis szünet és pár újabb háttérhang után szigorúan hozzátette: – Ráadásul titkos a számunk. – Hát jó, akkor mindjárt beugrom – vigyorgott Maggie. – Oké. Viszhall! Hideg idő volt, élénk széllökésekkel – tökéletes hálaadásnapi időjárás, mert hangulatos kandallókat és sütőben piruló pulykákat juttatott az ember eszébe, meg azt, hogy ilyenkor a tévé előtt kéne gubbasztani a Macy’s áruház parádéját nézve. A ház előtt egy BMW parkolt karcsún, tündöklőn. Nyilván Alex kocsija lehetett, azé a Nolan-fivéré, akivel még nem találkozott. Kicsit betolakodónak érezte magát, de aggodalomtól hajszolva mégiscsak leparkolt és felment a lépcsőn. Holly fogadta az ajtóban, kordbársony nadrágban és egy pulykát ábrázoló rajzzal díszített, hosszú ujjú pólóban. – Maggie! – kiáltott fel a kislány föl-le ugrándozva, aztán megölelték egymást. Odajött vidáman lihegve és zihálva Renfield is. – Bácsikáid hol vannak? – kérdezte Maggie. – Alex bácsi a konyhában. Renfielddel segítünk neki. A többiek nem tudom, hol vannak. A levegőben kozmás étel jellegzetes szaga érződött, a konyha felé haladva egyre erősebben. Egy sötét hajú férfi a félig már szétbontott sütőn szerelt valamit, kezében fúrógéppel, lába mellett jókora szerszámos ládával. Alex Nolan mintha bátyjai simább, csiszoltabb kiadása lett volna. 130

Vonásai csinosak voltak, de távolságtartók; szeme színe a gleccserjég kristálykékje. Testalkata Samhez hasonlóan szikár és elegáns volt, de nem olyan széles vállú, mint Marké. Pólóinge és khaki sportnadrágja lezser volt, mégis drága ruha benyomását keltette. – Jó napot – szólalt meg. – Holly, ez kicsoda? – Ez Maggie. – Kérem, föl ne keljen – mondta sietve Maggie, amikor a férfi letette a fúrót és tápászkodni kezdett. – Látom, hogy nagyon benne van a... valamiben. Megkérdezhetem, mi történt? – Sam berakott valami kaját sülni, és véletlenül a sütés helyett a sütő öntisztító programját nyomta be. A masina szénné égette az ételt, és közben lezárt a biztonsági zár, úgyhogy még csak ki sem tudták nyitni, hogy kivegyék. – A biztonsági zár általában kiold, ha a sütő lehűl háromszázhúsz vagy kétszázötven fokra. Alex a fejét ingatta. – Ez lehűlt, de akkor sem akart kinyílni. Új a sütő, és még egyszer sem próbálták az öntisztítást. Valószínűleg valami gebasz van a zárjával, úgyhogy szét kell szerelnem. Mielőtt Maggie még egy kérdést feltehetett volna, összerezzent valami fényvillanásra, amit a hátsó ajtón túlról robbanásszerű lángkitörés és nagy füstfelhő követett. Ösztönösen Hollyt próbálta felszisszenve behúzta a nyakát.

védeni

– Úristen, ez mi volt? Alex faarccal meredt a hátsó ajtó felé. – Én arra tippelnék, hogy a pulyka.

131

a

testével,

miközben

TIZENKETTŐ Kitárult a hátsó ajtó, és füstfelhő kíséretében belépett rajta egy nagydarab alak. Mark volt az – munkavédelmi szemüvegben, a karján otromba, könyékig érő kesztyűben. A mosogatóhoz loholt, kinyitotta a szekrényt és kikapott egy tűzoltókészüléket. – Mi történt? – kérdezte Alex. – Felrobbant a pulyka, amikor beleeresztettük a fritőzbe. – Hát nem olvasztottátok ki? – Két napja olvad a hűtőben a dög – felelt Mark, vad hévvel hangsúlyozva az első két szót. Aztán torkán akadt a szó, ahogy észrevette Maggie-t. – Te meg hogy kerülsz ide? – Azzal ne foglalkozz. Samnek nincs baja? – Még nincs. Majd lesz, ha a kezem közé kerül. Odakint újabb vakító fény villant, majd szűnni nem akaró, férfias káromkodás hallatszott. – Eredj, intézd el a pulykát – noszogatta Alex Markot. – Ez alatt Samet érted, vagy a szárnyas jószágot? – nézett vissza sötéten a másik, majd sietve kiment és betette maga mögött az ajtót. Maggie szólalt meg először. – Hát, minden olyan főzési stratégia, amihez vegyianyagkezelőnek kell öltözni... – Ne is mondja – dörzsölte a szemét Alex. Úgy festett, mint aki igen rég nem aludta ki magát. Maggie a faliórára pillantva ráébredt, hogy ha most rögtön indul, akkor is épp csak hogy eléri a kompot. Belegondolt, milyen a hálaadás a szüleinél: gyerekhadak, zsúfolt konyha, sürögve pucoló, szeletelő és keverő testvérek és sógornők; aztán a hosszú, kedélyes vacsora... meg a túlontúl is jól ismert magányérzet a tömeg kellős közepén. Rá ott nincs szükség. Itt viszont világos, hogy hasznos lenne 132

a jelenléte. Lenézett Hollyra, aki még mindig hozzá támaszkodott, és biztatón megveregette vékonyka hátát. – Alex – szólította meg a férfit. – Fog ez a sütő működni még ma? – Fél óra, és rendbe hozom. Maggie a hűtőhöz ment, kinyitotta, és megállapította, hogy bőségesen meg van pakolva tojással, tejjel, vajjal és friss zöldséggel. A kamra ugyanilyen jól állt készletekkel. Úgy tűnt, a pulyka kivételével minden van a háznál, ami a hálaadásnapi vacsorához kellhet. Csak a tudás hiányzott, hogy mihez kezdjenek mindezzel. – Holly szívem – fordult a lányhoz. – Keresd meg a kabátodat. Velem jössz. – Hová megyünk? – Elintézünk pár dolgot. – Nemsokára visszahozom – szólt Maggie Alexhez, miután a gyerek ugrándozva elszaladt a dzsekijéért. – Lehet, hogy engem már nem talál itt – felelt a férfi. – Amint ezt megjavítottam, megyek vissza haza. – A feleségével ünnepel? – Nem, a feleségem San Diegóban van a családjával. Válunk. Én mára azt tervezem, hogy addig iszom, amíg majdnem olyan jókedvű leszek, mint agglegénykoromban voltam. – Sajnálom – mondta Maggie őszintén. Alex vállat vont. – A házasság lutri – jegyezte meg hűvösen. – Eleve is tudtam, hogy fifti-fifti eséllyel fog bejönni. Maggie elgondolkodva mérte végig. – Szerintem nem lenne szabad úgy házasodni, hogy valaki nem biztos benne száz százalékra. – Az irreális. 133

– Az – ismerte be Maggie enyhe mosollyal. – De kezdésnek szép. Aztán Holly felé fordult, aki időközben visszajött a kabátjával. – Mielőtt elmegy, nem tudna csinálni valamit azzal a kutyával? – kérdezte Alex búskomor pillantást vetve Renfieldre, aki flegmán ült a közelében. – Zavarja? – Úgy néz azzal az eszelős szemével, hogy szeretnék valami védőoltást adatni magamnak. – Alex bácsi, Renfield mindig így néz mindenkire – közölte Holly. – Azt jelenti, hogy szeret. Maggie kézen fogta Hollyt, kiment a házból, és útban az autója felé benyomott egy gyorshívást a mobil- telefonján. Alig csengett, már fel is vették. – Boldog hálaadást! – szólt bele az apja. Maggie elvigyorodott az ismerős háttérzaj hallatán. Kutyák ugattak, csecsemők sírtak, edények csörömpöltek, aláfestésnek pedig Perry Como gajdolta a Home for the Holidays-t. – Szia, Apu! Neked is boldog hálaadást. – Úton vagy már Bellinghambe? – Hát, őszintén szólva nem. Azt szeretném kérdezni... esetleg túlélnéd, ha idén nem kapnál sajtos makarónit? – Az attól függ. Miért kell nélkülöznöm? – Arra gondoltam, itt tölteném a hálaadást néhány ismerősömmel. – Köztük volna a kompos úriember is? – Kell nekem folyton beavatnom téged – mosolyodott el Maggie fanyarul. – Akkor érezd jól magad, aztán majd telefonálj – kacagott az apja. – Ami meg a sajtos makarónimat illeti, dugd csak be a mélyhűtőbe, aztán hozd el legközelebb. – Nem lehet, fel kell szolgálnom ma. Az ismerősöm... egyébként 134

Mark a neve... elhamvasztotta a köretet és felrobbantotta a pulykát. – Szóval így bulizta ki, hogy maradj? Agyafúrt fickó. – Nem hiszem, hogy direkt lett volna – nevetett Maggie. – Szeretlek, Apu. Anyut puszilom. És kösz, hogy így megérted. – Boldog a hangod, édesem – felelt az apja. – Semmiért nem lennék hálásabb. Tényleg boldog vagyok – ébredt rá Maggie, amikor letette a telefont. Valahogy... könnyűnek érezte magát. Beültette Hollyt a kocsija hátsó ülésére, és behajolt, hogy becsatolja rajta az övét. Miközben eligazította a szíjat a mellén és a derekán, agyába villant a hátsó ablakon át látott tűz és füst, és kénytelen volt újra felkuncogni. – Most azért nevetsz, mert a bácsikáim felrobbantották a pulykát? – kérdezte Holly. Maggie bólintott, és eredménytelenül próbálta elfojtani az újabb kuncogást. Holly is kacarászni kezdett, aztán Maggie szemébe nézett és ártatlan hangon megszólalt: – Én azt hittem, a pulyka nem tud repülni. Ezt már egyikük sem bírta cérnával, és addig kapaszkodtak egymásba nevetgélve, amíg Maggie-nek már a szemét kellett törölgetnie. *** Mire Maggie és Holly visszaért a házhoz, Mark és Sam eltakarította a hátsó udvarról a katasztrófa nyomait, és most krumplit hámoztak a konyhában. Maggie-t látva Mark odasietett hozzá, hogy átvegye tőle a nehéz csomagot: egy jókora fóliatálcát hozott, benne annyi felszeletelt pulykasülttel, hogy egy tucat embernek elég lett volna. A nyomában Holly jött egy nagy bődön szafttal. A tálca fóliafedelének szellőzőrésein zsályával, fokhagymával és bazsalikommal sütött pulyka illata szüremlett ki csábítón. – Ez meg honnét van? – kérdezte Mark, a pultra téve a tálcát. 135

Maggie szélesen rámosolygott. – Jó, ha vannak kapcsolatai az embernek. Elizabeth vejének étterme van a Roche Harbor Roadon, és egész nap lehet náluk hálaadásnapi menüt enni. Betelefonáltam és rendeltem pulykát elvitelre. Mark fél kézzel a pultra támaszkodva Maggie szemébe nézett. Frissen zuhanyozva, simára borotválva valami olyan belevaló jóképűségtől sugárzott, hogy Maggie minden érzéke beleborzongott. Hangja lágy durvaságától még a lábujja is önkéntelenül visszakunkorodott a csizmájában. – Hogyhogy nem a kompon vagy? – Meggondoltam magam. A férfi szája lehajolt az övéhez és lágy, perzselő nyomással tapadt rá, ez vad pírt csalt Maggie arcára és puha viasszá változtatta a térdét. Pislogva villant az eszébe, hogy Mark a családja előtt csókolta meg. Homlokráncolva nézett rá, és átlesett a válla mellett, hogy nézik-e, de úgy tűnt, Samet leköti a krumpli hámozás, Alex pedig éppen a salátát kezdte beleforgatni az öntetbe egy jókora teakfa tálban. Holly a padlón térdelt, mert épp a szaftos bödön tetejét adta Renfieldnek, hogy lenyalhassa. – Holly! – szólt rá Maggie. – Aztán kidobd ám azt a fedőt, ha Renfield végzett vele. Vissza ne tedd a szaftra! – Oké. Bár Christian, a barátom azt mondta, a kutyák szája tisztább, mint az embereké. – Kérdezd meg Mark bácsikádat – szólt bele Sam –, hogy Maggie-t csókolná meg inkább, vagy Renfieldet. – Sam! – pirított rá Mark, de az öccse csak vigyorgott. Holly heherészve elvette Renfieldtől a doboztetőt és ünnepélyesen kidobta a szemetesbe. A csapat Maggie irányítása alatt végül egész becsületes hálaadásnapi vacsorát készített: szerepelt a menün a sajtos makaróni, 136

volt tepsis édesburgonya, zöldbab, saláta, a pulyka, meg egy egyszerű töltelék zsemlemorzsával, dióval és zsályával. Sam kibontott egy palack vörösbort és töltött minden felnőttnek. Hollynak egy szőlőlével teli borospoharat nyújtott át ünnepélyesen. – Én mondom az első tósztot – közölte. – Maggie-re, aki megmentette a hálaadásunkat. Koccintottak. Maggie pillantása Hollyra tévedt, aki pontosan úgy lötyögtette és szagolgatta a szőlőlevét, mint a borát ízlelő Sam. Látta, hogy Mark is észrevette a jelenetet, és igyekszik nem elvigyorodni. A látvány még Alex felhős ábrázatára is mosolyt csalt. – Olyan nincs, hogy csak nekem jusson tószt – tiltakozott Maggie. – Mindenkinek jár a köszöntő. – A reményre, amely legyőzi a rossz tapasztalatot – emelte a poharát Mark, majd mind újra koccintottak. Maggie rámosolygott. Tökéletes pohárköszöntő – gondolta –, ezen a napon, amely minden várakozás ellenére tökéletesnek bizonyult. Miután megvacsoráztak, megkóstolták a pitét a kávé – illetve Hollynak tej – mellé, majd leszedték az asztalt, elmosogattak, a maradékot pedig bedobozolták. Sam bekapcsolta a tévét, talált egy futballmeccset és elterült egy dönthető fotelben. Holly pukkadásig telt gyomorral összekucorodott a dívány sarkában és mindjárt el is aludt. Maggie betakarta egy pléddel, aztán leült Mark mellé a dívány másik végére. Renfield odakocogott a sarokban lévő fekhelyére és elégedett horkantással hasra vetette magát. Maggie-t ugyan nem különösebben érdekelte a foci, mégis szívesen vett részt a hálaadásnapi meccsnézés rituáléjában. Ez is az apjával és bátyjaival töltött hálaadásokra emlékeztette, amikor mind kórusban fütyültek, nyögtek és szidták a bírót. – Pár csepp szarvasgombaolajjal bolondítom meg a szószt. Na, halljuk, mit teszel a kávéba. 137

– Árnyalatnyi juharcukrot. – Én indulok – jelent meg az ajtóban Alex. – Maradj meccset nézni – kérte Sam. – És segíteni kéne megenni a maradékot – tette hozzá Mark. – Kösz – rázta a fejét Alex –, de nekem ennyi családozás bőven elég. Örülök, hogy megismerhettelek, Maggie. – Én is örülök. Miután Alex elment, Sam az égre emelte a szemét. – Csupa öröm és napsugár ez a fickó. – Ha most ment tönkre a házassága – szólalt meg Maggie –, nem csoda, ha komor napjai vannak. A két fivér ezen igen jól szórakozott. – Édesem – mondta Mark –, Alexnek kétéves kora óta csak komor napjai vannak. Maggie egy idő után azon kapta magát, hogy odabújt Markhoz. A férfi teste kemény volt és meleg, válla tökéletes támaszul szolgált a fejének. A meccsre már csak félig figyelt, a képernyőt csupán elmosódott színfoltnak látta, inkább elmerült Mark közelségének érzetében. – Az a sajtos makaróni – szólalt meg Mark – még jobb volt, mint képzeltem. – A titkos hozzávaló miatt. – És mi az? – Nem árulom el, amíg te el nem árulod a tiédet. – Jó, de előbb te – vágta rá Mark, és a hangjából kihallatszott a mosoly. Mark közben megfogta a kezét, és a hüvelykujjával a bütykeit kezdte cirógatni. Érintésének könnyed érzékiségétől valami mély, alig érezhető remegés áradt szét Maggie testében. Egyaránt érzett gyönyört és 138

kétségbeesést, amikor beismerte maga előtt, ahhoz képest, hogy megfogadta, hogy nem bonyolódik kapcsolatba, piszokul sok kétes döntést hozott mostanában. Hogy is mondta Elizabeth?... Baj akkor van, ha már nem olyan érzés, mintha flörtölnél. Márpedig Maggie semmiképp sem tagadhatta, hogy ez már több mint flört, messze túl van már ilyen felszínes dolgokon. Tudná szeretni ezt az embert, ha megengedné magának. Mélyen, szenvedélyesen, életveszélyesen. Épp az ilyesfajta csapdák elkerülésére tett magának egykor kétségbeesett fogadalmat. – Indulnom kell – suttogott. – Ne, maradj – nézett a szemébe Mark, és valami olyat pillantott meg benne, amitől a kezét Maggie arcához emelte egy végtelenül finom cirógatásra. – Mi az? – kérdezte halkan. Maggie megrázta a fejét, igyekezett elmosolyodni, és elhúzódott tőle, bár a férfi közelségének meleg kényelméből kibontakozva minden izma megfeszült a tiltakozástól. Odament a továbbra is mélyen alvó Hollyhoz és lehajolva megpuszilta. – Indulsz? – kérdezte Sam talpra kászálódva a fotelből. – Maradj csak – szólt rá Maggie, de Sam mégis odajött hozzá és testvériesen átölelte. – Tudod – szólalt meg kedélyesen –, ha elmenne a kedved a bátyámtól, én frissítő változatossággal szolgálhatok. Maggie nevetve csóválta a fejét. *** Miközben kikísérte Maggie-t, Markot áthatotta a vágy, a rokonszenv és az együttérzés – és mindezeket a tehetetlenségérzet fonala fűzte össze. Értette a nő belső konfliktusát, valószínű-leg jobban is, mint amaz hitte volna. Úgy érezte, muszáj – ha mégoly finoman is – erőltetnie őt valami olyasmi felé, amire a maga elhatározásából sohasem állna készen. Ha elég lett volna ide a 139

türelem, szívesen megadta volna neki a világ minden türelmét. De ez sem lett volna elegendő, hogy Maggie túltehesse magát a félelmein. A tornácon megállította, mert szeretett volna beszélni vele egy-két percet, mielőtt kilépnek a takarásból a jeges szélbe. – Dolgozol holnap a boltban? – kérdezte. Maggie bólintott, de a tekintete kerülte a szemét. – Mostantól karácsonyig jó nagy lesz a forgalom. – Vacsorázhatnánk valamikor a héten? Erre már odanézett rá. A szeme sötét volt és lágy, a szája bánatosan feszült. – Mark, én... Elhallgatott, nyelt egy nagyot, és olyan búvalbélelt arcot vágott, hogy Mark ösztönösen a karjába vette. Maggie erre megdermedt és kettőjük közé ékelte az alkarját, de ő akkor is tovább szorította. Leheletük gőzpamacsai összegomolyogtak. – Micsoda dolog az, hogy Sam megölelhetett, én meg nem? – suttogott Mark. – Az másfajta ölelés – nyögte ki Maggie. Mark a nő homlokához hajtotta a homlokát. – Mert akarsz engem – dörmögött. Maggie nem ellenkezett. Eltelt egy hosszú pillanat, aztán kihúzta a karját és visszaölelte vele Markot. – Nem én kellek neked – mondta a melléhez bújva, a pulóverén keresztül tompa hangon. – Neked olyasvalaki kell, aki el tudja kötelezni magát irántad meg Holly iránt. Aki a családod részévé tud válni. – Ma egészen úgy néztél ki, mint aki tudna. – Egy ideje összevissza jeleket adok. Tudom, hogy megzavartalak vele. Sajnálom – sóhajtott fel Maggie, majd fanyar hangon hozzátette: 140

– Az az érzésem, nagyobb kísértést jelentesz, mint aminek ellen tudnék állni. – Akkor ne állj ellen – mondta Mark kedvesen, és érezte, hogy a nő megrezdül a nevetéstől. De ahogy felnézett rá, amikor levegőt vett az újabb nevetéshez, azt is látta, hogy a szeme felgyűlt könnyektől csillog. – Istenem, ezt ne csináld, kérlek – suttogott, mire egy könnycsepp kicsordult Maggie szeméből, ő pedig letörölte a hüvelykujjával. – Ha ezt nem hagyod abba, Maggie, itt helyben muszáj lesz szeretkeznem veled, ezen a fagyos, szálkás deszkájú tornácon. Maggie a mellébe temette az arcát, sóhajtott néhányat, aztán újra felnézett rá. – Nyilván gyávának látszom – mondta. – De tisztában vagyok a korlátaimmal. Te nem tudod, mit éltem át, amikor néztem, hogyan haldoklik a férjem majdnem egy éven keresztül. Kis híján belepusztultam. Nem lennék rá képes soha többé. Egy esélyem volt, ennyi jutott. – Abból az egy esélyedből amint lett valami, mindjárt vége is lett – fakadt ki Mark valami türelmetlen sóvárgással eltelve, s közben gyönyörködve benne, hogy a karjában tartja őt. – A házasságod ki se bonthatta a szárnyait. Nem élted át a jelzáloghitelt, a kutyát, a gyerekeket, a veszekedéseket, hogy ki jön a mosással – lendült bele, de aztán Maggie alsó ajkának reszkető ívére lepillantva muszáj volt megcsókolnia, még ha túl keményen és futólag is ahhoz, hogy ebben örömet leljenek. – Ne most oldjuk ezt meg. Gyere, kikísérlek az autóhoz. Mindketten némán ballagtak a Chryslerig. Ott Maggie hátrafordult Mark felé, ő pedig két keze közé vette az arcát és újra megcsókolta, de ezúttal nem húzódott vissza, csak miután Maggie valami halk torokhangot adott és kezdte visszacsókolni. Mark elemelte a fejét, lesimította a nő rakoncátlan fürtjeit, majd elérzékenyültségtől érdes hangon megszólalt: – Az egyedüllét nem biztonság, Maggie. Csak egyedüllét.

141

Miután Maggie beszállt a kocsiba, ő finoman rácsukta az ajtót, és figyelte, ahogy elhajt.

142

TIZENHÁROM Maggie nagy megkönnyebbülésére a hálaadás utáni napon Markkal való kapcsolata visszazökkent rendes kerékvágásába. A férfi benézett a boltba egy termosz kávéval, és olyan lazán és kedvesen viselkedett, hogy Maggie már-már képes lett volna elhinni, hogy az a jelenet a tornácon soha meg sem történt. Hétfőn – Maggie szabadnapján – Mark megkérte, segítsen neki karácsonyi dekorációt vásárolni, mert nekik Sammel egy árva díszük sincsen. Maggie végigjárt vele több boltot is a Friday Harborban, és rábeszélte különféle dísztárgyakra: vetetett vele zöld gallyfüzéreket a szemöldökfákra és a kandallópárkányra, koszorút a bejárati ajtóra, pár jókora hengergyertyát foncsorozott üvegből készült tartókban, meg egy antik, bekeretezett Mikulásos plakátot. Mark egyetlen tanácsát nem fogadta meg: akárhogy unszolta, nem volt hajlandó megvenni az asztaldísznek szánt ódon gyümölcsgúlát. – Rühellem a műgyümölcsöt – jelentette ki. – Miért? Olyan szép! Viktória királynő korában ilyeneket használtak ünnepi díszítésnek. – Semmit sem szeretek, ami úgy néz ki, mintha megehetném, de mégsem ehetem. Akkor már legyen igazi gyümölcsből. – Nem lenne tartós – nevetett Maggie bosszankodva. – És ha igazi gyümölcsből van, te meg befalod, akkor aztán mihez kezdesz? – Veszek még gyümölcsöt. Miután az utolsó szatyrot is bepakolták a furgonba, Mark nagy nehezen rávette Maggie-t, hogy jöjjön el vele vacsorázni. A nő eleinte szabódott, hogy az túl randevúszerű. – De hát ugyanolyan, mint az ebéd – fuvolázott Mark. – Csak később. Ő pedig beadta a derekát. Egy hangulatos kis étterembe mentek Friday Harbortól pár kilométerre, ahol a terméskő kandalló közelében lévő kis asztalon 143

gyertyafény mellett fogyasztották el a kacsapástétommal és kecskesajttal tornyozott, szaftos alaszkai fésűskagylót, meg a datolyás-presszó- kávés páctól csillogó szűzérméket. – Ha ez randevú lett volna – szólalt meg vacsora után Mark –, életem legjobb randevúja lett volna. – Legalább gyakorolhattál – felelt Maggie nevetve – akkorra, amikor tényleg randizni kezdesz valakivel. De szavai még a saját fülében is hamisnak, üresnek tűntek. Az advent heteiben a szigeten folyamatos volt az ünnepi sürgésforgás: hangversenyek, mulatságok, díszkivilágító versenyek és ünnepségek követték egymást. Holly leginkább a kivilágított hajók évi parádéját várta. A Friday Harbor Vitorlásklub és a San Juan Szigeti Jachtklub szervezésében ilyenkor a feldíszített és köröskörül fellámpácskázott hajók flottája a Hajóács-öböltől elvitorlázik a Jachtklub telepéig, majd vissza. Még a parádén részt nem vevő hajótulajdonosok is fényfüzéreket aggatnak a hajóikra. A flotta sereghajtója pedig a Mikuláshajó, amelyből maga a Télapó száll ki a Spring Street-i kikötőben. Itt zenekar fogadja, majd tűzoltó-autó szállítja a szanatóriumig. – Veled szeretném megnézni – mondta Holly Maggie-nek, ő pedig megígérte, hogy ha bezárta a boltot, kisétál majd a kikötőbe, és ott találkoznak. A mólók környékén azonban óriási volt a tömeg, és a parádénézők és mulatozók vidám lármája csaknem fülsiketítő volt. Maggie egyre bolyongott a tömegben a különféle gyerekes családok, párocskák és baráti társaságok között. A sötétben sziporkázva csillogtak a kivilágított vitorlások, a sereglet pedig lelkes kiáltásokkal üdvözölte őket. Maggie elszoruló szívvel vette tudomásul, hogy itt aztán nem egykönnyen talál majd rá Hollyra és Markra – ha egyáltalán rájuk talál. De az sem baj – győzködte magát. Nélküle is jól fogják érezni magukat. Ő úgysem családtag. Ha csalódás lesz is Hollynak, hogy ő nem csatlakozik hozzájuk, akkor sem tart majd sokáig.

144

Mindezek ellenére nem enyhült sem a torkában érzett szorítás, sem a mellére nehezedő, szorongató nyomás. Sorra ment el a családok mellett a tömegben kutatva. A nagy kavargásban egyszer csak mintha a nevét hallotta volna. Megállt, körbefordult és végignézett az embereken. Meglátott egy lányt rózsaszín télikabátban és piros kalapban. Holly volt az: ott állt Mark mellett és integetett neki. Maggie megkönnyebbült sóhajjal odafurakodott hozzájuk. – Lemaradtál pár hajóról – kiáltott rá Holly, majd megragadta a kezét. – Sajnálom – lihegett Maggie. – Nem volt könnyű rátok találni. Mark rámosolygott, átkarolta a vállát és magához húzta. Amikor megérezte, milyen mélyen, szaporán lélegzik, lenézett rá. – Jól vagy? Maggie visszamosolygott és bólintott, bár veszélyesen közel járt ahhoz, hogy sírva fakadjon. Nem – gondolta –, nem vagyok jól. Úgy érezte magát, mintha álomból ébredt volna: abból a fajta botorkálós, kétségbeesős rémálomból, amiben az ember egyre csak kutat valaki vagy valami után, de sohasem sikerül elérnie. Most pedig ott volt, ahol a legjobban szeretett volna, azzal a két emberrel, akivel a világon a legjobban szeretett volna lenni. Annyira rendben volt ez így, hogy megrémült tőle. **** – Biztosan nem akarsz fát? – kérdezte Mark Maggie-től, miután az segített neki felrakni a furgonjára egy tökéletes duglászfenyőt. – Nem kell – felelt ő vidáman, a kesztyűjére tapadt friss gyantát szagolgatva, mialatt a férfi lekötözte a fát. – Mindig Bellinghamben karácsonyozom. – Mikor utazol?

145

– Karácsony este – felelt Maggie, majd Mark gondterhelt arcát látva hozzátette: – Elutazás előtt hagyok majd a fátok alatt ajándékot Hollynak, hogy karácsony napján reggel kinyithassa. – Inkább úgy szeretné kinyitni, hogy te is ott vagy. Maggie pislogott, nem tudta, mit is feleljen. Ezt úgy érti Mark, hogy szeretné, ha velük karácsonyozna? Meg akarná hívni? – Mindig a családommal töltöm a karácsonyt – mondta óvatosan. Mark bólintott és ejtette a témát. Elautóztak az Esőárnyék Szőlészetig, és együtt becipelték a fát. Mivel Holly még nem jött haza az iskolából, a ház csendes volt. Sam Seattle-be utazott valami ismerőseihez, meg hogy intézze a karácsonyi vásárlást. Maggie mosolyogva nézte az ajtófélfákról és a mennyezetről lógó fehér papír hópelyhek tömkelegét. – Valaki igencsak szorgoskodott. – Holly az iskolában tanulta, hogy kell ilyet készíteni – mondta Mark. – Azóta egyszemélyes hópehelygyár lett belőle. Begyújtott a kandallóba, Maggie pedig közben kicsomagolta a több doboznyi fehér karácsonyfaizzót. Egy óra sem telt bele, és már be is állították a fát a talpba, fel is füzérezték. – Na, most jöhet a varázslat – jelentette ki Maggie, majd befurakodott a fa mögötti szűk résbe. Bedugta a konnektorba a fényfüzért, a fa pedig sziporkázva csillogni kezdett. – Ez nem varázslat – tiltakozott Mark, bár mosolyogva lépett hátra, hogy megcsodálja a fát. – Hát micsoda? – Pici lámpák rendszere, amiben a félvezető anyagban mozgó elektronok keltik a fényt. – Igen – lépett felé Maggie jelentőségteljesen fölemelt mutatóujjal –, de mitől sziporkáznak? 146

– Varázslattól – felelt Mark lemondó hangon, de rángatózó ajakkal. – Hát ez az – vigyorgott rá elégedetten Maggie. Mark belenyúlt a hajfürtjei közé, megmarkolta a fejét és a szemébe nézett. – Kellesz az életembe. Maggie egy pillanatra mozdulni sem, lélegezni sem bírt, annyira megdöbbentette e kijelentés nyersesége, közvetlensége. Nem tudott elfordulni, csak bámult a férfira a zöldeskék szemek üzenetétől megigézetten. – Nemrégiben azt mondtam Hollynak, a szerelem választás dolga – mesélte Mark. – Tévedtem. A szerelem nem választás dolga. Választás legfeljebb az lehet, hogy mihez kezdünk vele. – Kérlek – suttogott Maggie. – Én megértem, mitől tartasz. Megértem, miért olyan nehéz ez neked. Választhatsz úgy, hogy nem kockáztatod meg. Én akkor is szeretni foglak. Maggie lehunyta a szemét. – Annyi időt kapsz, amennyit csak szeretnél – hallotta Mark hangját. – Tudok várni, amíg készen nem állsz. Csak el kellett mondanom, mit érzek. Még mindig nem bírt ránézni a férfira. – Lehet, hogy sose fogok készen állni olyan szintű elköteleződésre, amit te szeretnél. Ha csak üres szexet kérnél, az nem lenne gond. Arra képes lennék. De te... – Oké. Maggie szeme most ránézett. – Mi oké? – Jó lesz az üres szex. – De hát – nézett rá Maggie elképedve – most mondtad, hogy kész 147

vagy várni! – Kész vagyok várni az elköteleződésre. Addig meg jó lesz a szex is. – Szóval... beérnéd egy testi kapcsolattal, aminek nincs semmi jövője? – Ha ez a legtöbb, amit adni tudsz. Maggie csak bámult rá, és mélyen a szemében észrevette a nevetés csillogását. – Csak szívatásból mondod – jelentette ki. – Miért, te nem? – Nem hiszed, hogy állnám a szavamat, mi? – Nem – felelt Mark gyengéden. – Nem hiszem. Maggie túl izgatott volt, semhogy rendet tudott volna tenni a belsejében gubanccá gyűlő érzelmek között. Volt ott méltatlankodás, félelem, rémület, még egy kis humor is... de a teste minden porcikájában egyre erősebben lüktető, élénk, villódzó forróságért ezek egyike sem volt felelős. Ez az érzés olyan helyeken gyűlt fel, hogy egyre jobban elpirult, egyre elviselhetetlenebbül nyugtalanította a férfi jelenléte. Akarta őt, most rögtön, valami gyomorkondító, szívdobbantó, fejszédítő akarással. Halványan maga is meglepődött, amikor a hangja higgadtnak bizonyult: – Hol a hálószobád? Elégtételül láthatta, hogy a férfi szeme tágra nyílik, a nevetés elpárolog belőle. Mark felfelé indult mutatni az utat, és közben időről időre visszanézett, mintha meg akarna győződni róla, hogy a nő tényleg követi-e. Beléptek a szobájába, amely tiszta volt és szegényes berendezésű, a falai valami semleges, a gyenge decemberi fényben azonosíthatatlan színűre festve. 148

Maggie – sietve, nehogy elmúljon az elszántsága – kilépett a cipőjéből és lehúzta a pulóverét, majd a farmerét. A szoba hűvös levegőjében borzongani kezdett, amikor csak a fehérnemű maradt rajta. Mark odalépett hozzá, ő pedig fejét fölemelve látta, hogy a másik is levette pulóverét és trikóját, lemeztelenítve izmos és szépséges felsőtestét. Mozdulatai óvatosak, finomak voltak, mintha attól tartana, hogy ráijeszt. Szinte érezte, hogyan tapogatja végig a tekintete, amely végül megállapodott az arcán. – Milyen szép vagy – suttogott a férfi, fél kezével végigsimítva a vállán. Maggie úgy érezte, mintha egy örökkévalóság telt volna el, mire végül lehámozta róla a maradék ruhát, menet közben végigcsókolva a felbukkanó bőr minden centiméterét. Végül ott feküdt meztelenül az ágyon, és vakon Mark felé nyúlt. Amaz lecibálta magáról a nadrágot, aztán magához szorította; bőre lázasan forrónak tűnt Maggie kutakodó ujjai alatt. Megcsókolta őt, szája fondorlatosán kutatott, aztán követelt, Maggie pedig feltárult előtte, átadta neki mindenét. Új érzések bontakoztak ki, kéj áradt szét a férfi szájának és kezének ravasz felfedezőútjai nyomán, és Maggie kis híján elalélt a forróságtól. Mark föléje kerekedve a karjára támaszkodott és elsimította a hajat Maggie izzadó arcáról. – Tényleg azt hitted, lehet ennél kevesebb is? – kérdezte gyengéden. Maggie a lelke mélyéig megrendülve nézett fel rá. Nem, köztük nem lehet kevesebb, mint a szerelem; nem lehet kevesebb, mint a mindörökké. Ott volt az igazság pulzusuk közös vágtatásában, a vágy köztük cikázó villámaiban. Nem tagadhatta többé. – Szeress – suttogta, és akarta őt, vágyott rá, hogy végre megkapja magának. – Örökké. Maggie, szerelmem... Beléhatolt, ellenállhatatlan csusszanással töltötte ki a forró 149

nyomás. Olyan erős volt: benne, fölötte. Érezte, ahogy egyre magasabbra csapnak a kéj hullámai, majd kissé alábbhagynak, újra nekilendülnek, még magasabbra, hogy maga is csodálkozva kiált fel. Keze a férfi hátába markol, az izzadságtól sikamlós izmok kemény csomókba gyúródnék a tenyere alatt. A férfi követi útján, és maga is felszabadulást lel ölelésének édes, erős kikötőjében. Utána fennkölt csendben hevertek együtt, testükkel szorosan összebújva. Lesznek majd még kérdések, lesz még mire választ találni. De mindez egyelőre várhat. Maggie-nek most elég volt itt feküdni, és hagyni, hogy átitassa az újdonság érzete, a lehetőség érzete. És a reményé.

150

TIZENNÉGY Karácsonyest Odébb kellett pakolni a becsomagolt ajándékok egy részét, hogy Alex és Sam összeépíthesse a karácsonyfa köré a játékvasutat. Holly örömében turbékolva szaladgált körbe piros flanelpizsamájában a kis elektromos vonat nyomában. Renfield közelebb kúszott és bizalmatlanul figyelte. Megállapodtak, hogy karácsony előestéjén Holly egy ajándékot kibonthat, ám a többivel meg kell várni a másnap reggelt. Természetesen a legnagyobb dobozt választotta, az pedig a vasút volt. Egy másik – egyelőre becsomagolva várakozó – dobozban félkész tündérház volt, amelyet Maggie készített neki, és csomagolt hozzá festéket, egy zacskó szárított mohát, szárazvirágokat, egy flakon csillámos ragasztót, meg más kellékeket, amikkel Holly maga fejezhette be a díszítését. Mark leült a kanapéra Maggie mellé, aki épp rendbe rakta a halomnyi karácsonyi könyvet, amelyekből a nap folyamán felolvastak. – Későre jár – dünnyögött Maggie. – Lassan indulnom kéne. Amikor a férfi odahajolt, hogy halkan a fülébe duruzsoljon, az idegszálai kellemesen bizseregni kezdtek. – Maradj itt velem éjszakára. Maggie elmosolyodott. – Azt hittem, nálatok tilos a szállóvendég – súgta vissza. – Tilos, de van egy kivétel. Akit feleségül akarunk venni, az alhat nálunk. – Maga már megint túllő a célon, Nolan – nézett rá feddőn Maggie. – Úgy találja? Akkor könnyen lehet, hogy nem fog tetszeni kegyednek az egyik ajándék, amit holnap reggel nyújtok át. Maggie szíve kihagyott egy ütemet. – Úristen! – temette a tenyerébe az arcát. – Ugye nem az, amire 151

gondolok? – kukucskált ki az ujjai között. – Van alapom reménykedni – mosolygott rá Mark. – Mostanában nem szokott sikerülni nemet mondanod nekem. Ami nagyjából igaz is volt. Maggie leeresztette a kezét és csak bámult rá: erre a jóképű, ijesztően szexi férfira, aki oly rövid idő alatt teljesen felforgatta az életét. Olyan áradatban öntötte el a boldogság, hogy levegőt is alig kapott. – Csak azért, mert szeretlek – mondta. Mark átkarolta, feje az övéhez hajolt, szája ruganyos volt és édes. – Üü – kiáltott fel Holly vihorászva. – Már megint csókolóznak! – Akkor csak egyvalamit tehetünk – jelentette ki Sam. – Visszavonulunk odafentre, hogy ne kelljen nézni őket. – Máris le kell feküdnöm? – Fél órája le kellett volna. – De hát nemsokára jön a Mikulás – kerekedett el Holly szeme. – Sütit meg tejet kell kirakni neki. – Meg répát a rénszarvasoknak, el ne felejtsd – szólt Maggie kibontakozva Mark öleléséből, és a konyha felé indulva Hollyval. – Szerinted a Mikulás nem ijed meg Renfieldtől? – hallatszott vissza Holly hangja a nappaliba. – Amennyi kutyát ő látott életében? Kizárt... Alex is talpra állt és nyújtózott egyet. – Indulok. Nekem is ideje lefeküdnöm. – Reggel azért visszajössz, ugye? – kérdezte Sam. – Maggie készíti a reggelit? – Legalábbis felügyeli a munkálatokat. – Akkor itt leszek – mondta Alex útban az ajtó felé, majd megállt és visszanézett rájuk. – Tetszik ez nekem – tűnődött hangosan két testvére nagy meglepetésére. – Valahogy olyan... családias. 152

Kiment elköszönni Hollytól és Maggie-től is, aztán távozott. – A végén még normális ember lesz belőle – jegyezte meg Sam. – Pláne ha végre véglegesítik a válást. – A végén még mindnyájunkból normális ember lesz – felelt Mark könnyed mosollyal. Visszajött a szobába Holly, és kirakott a dohányzó- asztalra egy tányér süteményt meg egy pohár tejet. – Renfield – szólt –, aztán nehogy megdézsmáld! A buldog jókedvűen csóválta a tomporát. – Na, gyere, cukorfalat – mondta Sam. – Irány az emelet, lefektetlek. Holly visszanézett Mark és Maggie felé. – Jöttök jóéjtpuszit adni? – Pár perc és megyünk – ígérte Maggie. – Csak rakunk egy kis rendet, előkészítjük a holnapot – nézett szeretettel a lépcsőn felfelé szökdécselő kislány után. Mark kikapcsolta a vonatot, Maggie pedig a sütis tányérhoz menve elővett a zsebéből valami cetlit. – Ez meg mi? – kérdezte Mark odalépve hozzá. – Üzenet. Holly kérte, hogy tegyem a tányér mellé – mutatta Marknak a lapot. – Neked van fogalmad róla, mit jelent ez? Kedves Mikulás! köszönöm hogy teljesítetted a kívánságom. szeretettel Holly Mark letette az asztalkára a cetlit, és átkarolta Maggie-t. – Igen – nézett bele lágy, barna szemébe. – Van fogalmam, mit jelent. És ahogy lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja, Mark Nolan végre hitt a varázslatban.

153

Tartalom PROLÓGUS EGY KETTŐ HÁROM NÉGY ÖT HAT HÉT NYOLC KILENC TÍZ TIZENEGY TIZENKETTŐ TIZENHÁROM TIZENNÉGY

154