LIGETI VILMA
SIVA ÁRNYÉKÁBAN BUDAPEST, 1966
ELŐSZÓ
Az ember életútjának felén túl sosem-volttal már nem találkozik. Érzések, helyzetek, hangulatok emlékeket ébresztenek vagy hallgattatnak el. Városok, utcaszögletek, hegyek, mezők más városokra, utcarészletre, erdőkre, rétekre hasonlítanak. Minden holdtölte és napfelkelte volt már egyszer, minden este és hajnal mögött múlt esték és hajnalok. Minden ismétlődik kisebb-nagyobb változattal. Mint dallam és variációi. Én sem vártam már újat, jártam lépteim nyomában, és akkor csoda történt. Másfél napig repültem az ég végtelen kékjében, sugaras felhőtájai között, s amikor kiszálltam a gépből, vadonatúj világ fogadott. Semmi sem emlékeztetett semmire. Se ég, se föld. Mint újszülött hunyorogtam a trópusi nap vakító fényétől, és kezdtem ismerkedni az emberekkel, a több ezer éves társadalommal, az élő és élettelen világgal. Kezdtem megtanulni a fákat, a virágokat, illatukat és nevüket. Az áldott árnyékú banjanfát – vastag léggyökereket ereszt a vörös anyaföldbe; az erdőlángja fát – virágkoronája tűzpirosán lobog a dzsungel örökzöld cédrusai, deodárjai között; sziklagöröngyös, kopár hegyek pálmáit – alkonyatkor, lépteim neszére vijjogva, százával csaptak fel keselyűk az ágbóbitákból. Megtanultam a templomfa virágának bódító illatát, a virágzó mangófáét, a Himalája alatti őserdőkben a vad orchideáét, e mindeddig ismeretlen szagokat. Lebegő, könnyű boldogságérzettel ajándékoztak meg, és gyötrelmes szagszomjúságot hagytak maguk után. Ettem gyümölcsöket, mangót, papáját, guávát és még sok-sok mást, de zamatuk semmi ízemlékhez nem kapcsolódott. Megtanultam, hogyan kell enni földön ülve, kés-villa nélkül, csupán a jobb kéz ujjaival, anélkül, hogy ruhám telefröcskölném a sáfrányos levelekkel. Megszoktam és megkedveltem az indiaiak kenyerét, a lángos-szerű csapátít, a lótusz-szár főzeléket, a vízililiom-gumót sütve és főzve. Másfajta ruhákat viseltem. Legszívesebben a pandzsábit. Bokában feszes, bő nadrág fölött, testhez álló, hosszú camisole, mellemen h átra vetve két méter széles fátyol, hogy libegjenlobogjon m ögöttem (s fennakadjon minden bokron). Megtanultam – nem ment könnyen –, miként kell hat méter selyemből magamra redőzni a szárít, kiválogatni a színben hozzáillő, mell alatt végződő blúzocskát, a csólít, és a megfelelő ékszereket.
S ami a legfontosabb... Megismertem – már ahogy rövid három év erre módot ad – megismertem másféle gondolkodású, máshogyan reagáló, mást és másképpen hívő embereket. És sokat tanultam tőlük.
ÉRKEZÉS BOMBAYBE
Egy indiai – magyar csal ád Egy hete szálltam ki a repülőgépből, és mindmáig nem értem földet. Nem boldog ámulás, a valósággá lett álom gyönyörű izgalma miatt, így természetes lenne. Sajnos, más az oka. Tompaság borít. Agyamon viaszréteg. Körülöttem lángoló színek, tájak, hangok, emberek forgataga, és gyötrődve érzem, a benyomások átrohannak fölöttem. Nem marad nyomuk, meg se karcolják az átkozott viaszt. És ettől kétségbeejtő, rémült kapkodás, hajszoltság, szenvedélyes türelmetlenség dúl bennem. Félek, rettegek: India, a titokzatos – holott földjét taposom – örökké ismeretlen marad. Márpedig mindent akarok, ami több ezer év alatt itt összegyűlt: a tradíciókat, isteneket, álmokat, szenteket és tudósokat, falvakat és városokat. Mindent azonnal. Különben bezárul előlem... Döbbenetes elmeállapotomhoz tartozik, hogy időnként ujjongó öröm áraszt el: a ráismerésé. Ráismerek a száriba öltözött asszonyokra, akik ugyanilyen kék-párás hajnalon, ugyanígy félredőlt pálmák közt, és fejükön ugyanilyen hasas rézedényt tartva mentek vízért. Ma reggel Klára húgom teraszáról – a házzal szemben kiszáradt, mélyen repedezett rizsföld, távolabb kiégett fűcsomóktól rozsdavörös hegy –, ma reggel ráismertem az agyagos föld végében guggoló emberre, aki pálmaleveleket válogatott tetőnek viskójára. Közeleg a monszun. Próbáltam higgadtan a láz fölé kerekedni és lecsitítani magam. Lehetetlen... Ne bomolj. Ez a nagyon jól ismert déja vu zavar... Azonban vergődve tovább kutattam emlékezetem, hol, mikor láttam ezt a képet – és tudva tudtam: álmomban se... Káprázat, délibáb, déja vu... Ismét elkapott a félelem, nem lesz elég időm – fél évig érvényes az útlevelem –, hogy értsek valamit is Indiából. Siess, siess... Talán a monszun előtti 40 fokos hőség, a 72 százalék párával telített levegő bénítja felfogóképességemet, keveri meg érzéseimet. Rátelepszik testemre, lelkemre. Még korai az idő, alig kilenc, és a fal hosszában nyitott ablaksor moszkitóhálóján levegőtlen forróság hömpölyög a szobába. Fölöttem eszeveszetten rohannak körbe a ventilátor méteres szárnyai. (Tartok tőlük. Egyszer szétröpülnek és lenyakaznak.) Kavarják a hülyítő meleget, de nem hűtik. Izzadság csurog hátamon, mellemen, a halántékomról. A ceruza csúszkál tapadós ujjaim közt, és kezem vízfoltot hagy a papíron. Vergődik ember, állat, növényzet. Reggel hatkor, a teraszról láttam Mohamedet, a ház fiatalabb kertészét, locsolt. És a bokrok, a bougainvilleák lila fürtjei, a pompás hibiszkuszok már kókadtan összecsuklanak. Tipszi kutyánk és mellette barátja, fekete orrú macskánk már elnyúltan hever a mangófa árnyékában. Az égen esőtől duzzadt emlőjű felhők, elefántszürke felhőmonstrumok. Lassan döcögnek,
meg-megállnak, mintha nem bírnák terhüket. Hasonló fenyegetést sosem láttam. A mi viharfelhőink rosszalkodó gyerekek hozzájuk képest. Mi lesz itt, ha víztömegük tonnái lezuhannak? Hány folyót árasztanak, hány falut sodornak el? Hány ember és állat halálát hozzák? Egyelőre, naponta többször is, néhány kövér, meleg csepp csurran belőlük s a valóban néhány csepp azon nyomban eltűnik a porban, a gyepen, a bokrokon. Jaj, ez a meleg!... A városban még elviselhetetlenebb lehet az örökké nyüzsgő, örökké embersűrű utcákon. Jó, hogy kinn lakunk Bombay külvárosában. Jó húgom terméskőháza a poros dűlőúton, erdők, szabad földek, távoli villák szomszédságában. A négy, különböző magasságban kiképzett tetőteraszról végiglátni az egész tájat a tengerig. Ezüstszürke folt a láthatár alján. A közelben mezők és hegyek. A hegyek teste barna a kiégett dzsungelfűtől, bokroktól. Itt-ott magas, merev törzsű kókusz-pálma. A legmagasabb hegy oldalán egész liget. A pálmák zöld bóbitáján keselyűk tanyáznak. Tegnap alkonyatkor figyeltem, hogyan szállnak fészkük felé. Kiterjesztett, hatalmas szárnyukon hosszú percekig mozdulatlanul köröztek a vérvörös és lila fényekben. Azután még mindig szárnycsapás nélkül, nyílegyenesen áthasítottak az égen, a messzi fekete pálmákhoz. Valahányszor óriási szárnyuk fölöttem suhogott át, ijedten behúztam a fejem. Mozdulatlan röptük szépségében oly gyönyörűségem telt, hogy szívszorongva, de maradtam, míg az utolsó is el nem tűnt. A harmadik teraszról – itt van tízezerliteres víztartályunk – a repedezett rizsföld végébe szorult nyomortanyára látni. Rendszer nélkül, egymás mellé dobált, ablaktalan, pálmalevéllel, horganylemezzel fedett száz és száz négyszögletes agyagkunyhó. Innen jöttek fejükön rézedényekkel a szárís asszonyok, akikre "ráismertem". Néhányan leültek házunk elé a porba, maguk elé rakták edényeiket, és vártak. Mások más házak elé telepedtek, és vártak. Az útról porfelhő közeledett. Az asszonyok felkapkodták edényeiket, és a kerítéshez lapultak. Az áttetsző porbura alatt egy csapat lomha testű, fekete bivaly poroszkált. Nyakszirtjükön púp. Szikár, derékig meztelen öreg – fején keréknyi turbán – hajtotta őket. Valamit odaszólt az asszonyoknak. Azok nevetve, pergőn feleltek, ketten-hárman egyszerre, aztán visszaültek. Felhúzott térdükre rángatták kopott szárijukat, és tovább vártak. Vízre. A házunkhoz tartozó cselédház mögött kavicsos, sziklás árok tekereg. Patakmeder. – Gangeszünk – mutatta be fölényes mozdulattal Ashok öcsém. – Ez?... – Majd meglátod két hét múlva – biztatott angolt, franciát és kézbeszédét keverve, hogy értsem. – A monszun... Majd meglátom. Víz egyelőre csak a száhíbok, az urak kútjaiban van. Onnan nyomják fel villanyerővel a víztartályokba, és osztják szét fürdőszobákba, konyhákba, kerti csapokba. A vízkiosztás nálunk Mohamed, a fiatalabb kertész dolga. Reggel héttől nyolcig mindenki bejöhet a tarka bokor melletti csaphoz, és megtöltheti edényeit. Ördögbokornak nevezem ezt a bokrot. Klára megmondta ugyan, hogy hívják igazában, de elfelejtettem. Hosszúdad, nagy levelein széles, fekete, mélypiros és kékeszöld sávok húzódnak. Valami vad erő és gonoszság van bennük. Borzadok tőlük... Szóval, az ördögbokor mellett van a vízcsap. Mohamed hétkor lecsavarja a locsolót, már megöntözte a kertet. Az asszonyok könnyedén, nesztelen bejönnek, mintha meztelen
talpuk nem is érintené a kerti út apró kavicsait. Megtöltik edényeiket, fejükre emelik, és távoznak. Ismét nesztelen. Így minden reggel. Alkonyatkor is látom őket kunyhóik előtt. Férjük – a kulik, a munkások és munkanélküliek gallértalan, kívül hordott fehér ingében – az ajtófélfának dől. Cigarettázik vagy csak bámul a szürkületbe. Némelyikük magasabb a házikónál, és a szemöldökfa vállát súrolja. S ők, az asszonyok, az ajtónyílás fekete lapja előtt – a kunyhóban már koromsötét – készítik a vacsorát. A puszta földre helyezett vastag kőlapon zúzzák a csilit, az indiaiak erős paprikáját, nehéz gyúrókővel gyúrják, nyújtják a lángos-szerű indiai kenyeret, a csapátít. Szurtos, kócos gyerekek ugrálnak, szaladgálnak, játszanak körülöttük. Szeretnék holnap-holnapután lemenni közéjük, hogy közelebbről lássam őket, ne csak a teraszról. Sejtelmem sincs, nem sértené-e érzékenységüket a kalibák között járkáló fehér "úrinő". Félek, igen... Legalább beszélni tudnék velük! Nem értem nyelvüket, sőt, családtagjaimét sem. Már egy hete itt vagyok, és lényegében csak Klárával váltottam értelmes szót. A gyerekekkel angolul, a kertészekkel, szakáccsal, takarító-fiúval, sofőrrel hindiül kellene beszélni. Velük barátságos mosolyokat váltunk, fejünket csóváljuk sajnálkozásunk jeléül. A gyerekek meg én törjük magunkat, hogy valamit is kihámozzunk egymás szavaiból. Pokolian fárasztó. Kínos agytorna ama viaszréteggel agyamon. Meg kell tanulnom angolul, és egy indiai nyelvet, minél gyorsabban. A gyerekek csodálják apjukat, hogy csekélyke francia tudásával úgy-ahogy elboldogul velem. Ha én így tudnék angolul! Tipszi kutyánk bolond szokása, hogy ölembe ugrál, nyalja arcom, nyakam, ahol ér. Kergetem, kapkodom a fejem, de ez mit sem csökkenti szenvedélyes barátságkitöréseit. Rajtakaptam magam, hogy nem is akarom. Hangom játékos, pajtáskodó. Ha kutya volnék, magam se hinnék neki. Tipszi is így van vele. Csodálkoztam már magamon, mi történt velem, hogy tűröm, sőt, alattomosan buzdítom... Nem kedvesebb, nem szebb, mint otthoni barátaim kutyái, azokat pedig azonnal és erélyesen leintettem. Tegnap vagy tegnapelőtt egy hosszabb űzlek-hívlak jelenetnél Klára idegesen odaszólt: – Minek engeded? Fel akarsz szedni valami nyavalyát? Tele van bacilussal. Ez India, a trópusok... Újabb barátságos pofonokat osztva Tipszinek, gondolkodás nélkül feleltem: – Mert másképpen nem tudja érzéseit kifejezni szegény... Borzasztó, ha egy lény nem tudja magát kifejezni... Miután kimondtam, csak akkor értettem. Hát így... Néha úgy kínlódom, mint mikor álmomban kiáltanék, és nem jön hang a torkomból. Azt hiszem, Dinkár sógorom érzi, érti ezt. Szelíd hindu mosolyával hallgatja végig nyögdécselésem, és biztatgat, egykettőre megtanulok angolul. A gyerekek azonban türelmetlenek. Érzem. Főként Kamalakar. Az első félórában elzárkózott. Ő nem entellektüel – morogta foga közt, csak úgy, témánktól függetlenül. Miért? Úgy gondolta, hogy ő, az iskola dísze, nem elég okos zagyva szavaim kibogozásához? Lehet, hogy kamaszosan lázad a rokonok, a nyakába pottyant nagynéni ellen, aki idegen? Vagy talán, mint sok tizennyolc éves fiatalember, restelli, hogy valamikor kicsi volt? Négykézláb mászkált, és magára döntötte a széket, ha rá akart ülni? Én pedig ilyesféle történetekkel traktáltam. Ezt és ezt csináltad, bűbájos, elragadó fiúcska voltál... – Voltam, most nem vagyok – fordította félre fejét. Nyilvánvaló, Kami nem fogadott el. Bánt, és eléggé boldogtalanná tesz. Megpróbálom visszaszerezni... Ha beszélgetünk, ostobán arra gondolok, milyen visszhangot váltok ki benne. Úgy aztán
sosem vagyok magam, hanem egy küzdő, védekező nagynéni. Pedig milyen nagy barátok voltunk Londonban. Játszótéri csúszdakalandok, liftezések bankokban, áruházakban... Tizenöt éve. Ő akkor három volt. Rózsásbarna arcú, gyönyörű szemű hindu baba. Most is szép. Az első napon, röviddel, kellemetlen találkozásunk után, lopva nézegettem az asztalnál. Ashok, az öcs vigasztalt öntudatlanul az asztal végéről küldött meleg mosolyával. Nyurga, erős test, széles vállak, éjfekete hajzat, világosbarna arc, nevető, duzzadt száj, bársonyosan fénylő nagy szemek – ez a tizenöt éves Ashok. Vele is találkoztam Londonban. Fehér babakocsiban toltam a kertek sétányain. Mindkét fiú másfél fejjel magasabb nálam. Lilla már Indiában született. Szeme nem fekete és nem malomkeréknyi. Őzbarna, csendes, de határozott tekintetű. Szája érzéki, párnás és nagyon szép vonalú. Álla, és gödröcskés, feltűnően kicsi keze még csecsemős. Gömbölyded, formás lányka lesz. Klára úgy mondja, csak akkorka, mint én. Lillát külleme egyelőre nem érdekli. Illetve csakis vállig érő, hullámos hajának hogy és mint rendezgetése. Az első közös ebéden is párnát rakott maga alá, hogy elérje az asztalt. Tízéves nagylányok restellnék, de nem így Lilla. Ő rendkívül magabiztos, öntudatos, érzi a szilárd talajt lába alatt. Halk csermelyhangon csacsogott, magyarázott, és látszólag csupán az ételekkel törődött. Pedig figyelt, tanulmányozott – csakúgy, mint én őt. Klára szerencsés csillag alatt született. Szerencsecsillaga vezette Londonba, hogy találkozzék Dinkárral. A szegény magyar lány a szegény, ösztöndíjas indiai diákkal. Szerelmük, házasságuk harmóniája zeng tovább a gyerekekben, házuk minden szögletében. Megragadott abban a pillanatban, amikor először léptem teremtágas ebédlőjükbe. Ők fogadószobának hívják. A repülőtérről házukig, míg autónk befordult a kék léckapun, jó félóra hosszat robogtunk az ádáz trópusi napfényben. A kert is sugártűzben lobogott. A hatalmas, ismeretlen fák mindegyik levelén, a nyírt gyep minden egyes fűszálán szikrázott a fény. Égette a szemem, égette izzadó bőröm. Félholtan kényszerítettem fel magam a három lépcsőfokon, a kertből a fogadószobába. A levegő arannyal pettyezett zöldes sugárzás, mint nyáron a falombok alatt... Nagy vázákban csodálatos virágágak... Üde, idegen illatok, kék mennyezet, és domború terméskő tömbökből rakott falak... Magas fémrúdon álló ventilátor felől hűsebb levegő. (Ezzel kellett volna kezdenem.) A kertre tárt ablakok moszkitóhálóin a kockás kőpadlóra szűrt fénynyalábokból, a rádiószekrény tetején táncoló Siva bronzfigurájából, az ablak alá beépített polcok könyveiből, a szoba végében ebédre terített fehéren villogó asztalból, a sok váza különös virágaiból – minden sarokból a család harmóniája szólt. Forrása, azt hiszem, Dinkár. Nyugalmával, csendes hangjával, értő, okos mosolyával. A mosoly vastag szemüvege mögül indul, befutja arcát és megáll duzzadt ajkain. Ilyen mosollyal tűrte az első ebéd bábeli zűrzavarát. (És tűri azóta is.) Klára és én magyarul beszéltünk. Sokat, gyorsan, mindenről összevissza. Hidat kellett vernünk tizenöt év fölött. A többiek egy mukkot sem értettek. Ashok, hogy részt vegyen a hídverésben, előállt magyar tudományával. – "Ahavá pási, adá pusi" – vágta ki diadalmasan. Az értelme nem jutott eszébe, hiába vakarta üstökét. Klára segített rajta, és rajtam is, mert sejtelmem se volt, hogy azt mondta – ahová pacsi, oda puszi. – Lilla időről időre kíváncsian követelte – igazi kis nő –, anyja fordítsa le, min nevetünk. Klára lelkem
pedig ideges örömében magyarul ismételte a történetet, míg csak a harsány kacagás észhez nem térítette. Közben Kami hindiül mondott valamit Rafinak – ő szolgál fel az étkezéseknél –, és Ashok megpróbálta franciául közölni velem. Mind hangosak voltunk, kivéve Dinkárt, aki csöndesen mulatott rajtunk, és Rafit, aki ez ünnepélyes alkalomra kirojtosodott fehér nadrágja fölé patyolatfehér, kihajtott inget vett fel. – Sőt, felszólítás nélkül megborotválkozott – dicsekedett fiatal háziszolgájával Klára. Rafi nesztelenül tett eleget a különböző kéréseknek: hozott újabb csapátíkat, több jeget a mangószörpös nagy üvegkancsóba, letörölte az abroszra öntött vizet – azután visszaállt helyére, néhány lépésnyire az asztaltól, és bámult engem párás-fekete szemével, félig nyílt szájával, darabos kamasz arca minden porcikájával. Rámosolyogtam, s ilyenkor szégyenkezve lehajtotta fejét. Rafi minden étkezést végigáll. Behozza a tálakat, lerakja az asztalra, és hátrább vonul. Jártatja a szemét, ki előtt ürült ki a pohár, ki nyúl a sótartó után, és vizet tölt, odaadja a sót... Nem tudom megszokni. Feszélyez, hogy míg mi eszünk, állandóan jelen van valaki, aki nem eszik. Egyszer ebéd után kimentem a konyhába – Rafi már leszedte az asztalt, rendet rakott –, még egy mangót akartam kivenni a frigidaire-ből. Úgy láttam, a konyhában nincs senki. Kiszedtem a gyümölcsöt, és indultam, hogy a konyhaajtón menjek ki a kertbe. Az ajtóbenyíló kövén ott guggolt Rafi és Rasid, előttük púpozott tányér és nagy rizses fazék. Azonnal felugrottak. Intettem, folytassák, folytassák, és visszafordultam. Hát ők se szeretnek tanút... Rasid külön kosztot főz maguknak és a két kertésznek. Valamennyien mohamedánok, nem eszik a "nyugati" ételeket, nem esznek disznóhúst stb. Nincs semmi elzárva, Rasid szabadon rendelkezik rizs, olaj, cukor, liszt, mindenféle és fajta fűszer fölött. Azt főz, amit akar. Rampal, a hindu sofőr nem eszi a szakács mozlim ételeit. Házon kívül étkezik. Bonyolult... Mindezt természetesen Klára magyarázta el nekem. Hozzáfűzte: szerencsés, hogy négy mohamedánja van. Rafi előtt egy szigorú vegetáriánus hindu dolgozott a házban, az semmiféle húst, halat, még tojást sem evett, csupán főzeléket. Rasid őrjöngött, hogy nem győzi zöldséggel. Két, sőt több világ él itt egy, pontosabban két fedél alatt. A házunk mögötti cselédházra gondolok az alsó kert banánfái és cukornádja között. Többről van szó, mint arról, hogy "minden államban két állam van: a szegényeké és gazdagoké". Itt ezeken belül a rengeteg vallás, a kasztok, al-kasztok, a 150 nyelv, köztük 14 állami nyelv, 544 tájnyelv – mind választóvonal és természetesen kapcsolat. Eddig annyit tudok, hogy mást esznek, másképp öltöznek, más jeleket festenek homlokukra, és nemcsak másképp beszélnek, de másképp írnak is. Néhányszor végigrobogtam már Bombay utcáin. Szédített a különböző viseletű emberár, és a boltok cégtábláin a más-más írás. Kétségtelen, e szembetűnő különbségeken kívül, mélyebbek is vannak. Mellesleg, lehetséges, hogy ezek az autós átrohanások a fehér ruhás tömeggel, mindenfajta járművekkel örvénylő utcákon okozzák részben, hogy nem értem földet.
Bombay autóból A bombayi utca... Némelyek szerint négymillió ember él itt, mások azt mondják,
ötmillió. Abban megegyeznek, hogy függetlenségük óta a lakosság megkétszereződött. Érkezésem másnapján reggel, a család helyet szorított nekem az autóban, mely a gyerekeket iskolába, Dinkárt hivatalába, Klárát a piacra viszi. Próbáltak lebeszélni – pihennem kell –, de megmagyaráztam, hogy 18 órai ittlét után legfőbb ideje, hogy Bombayjel találkozzam. Mohamed kitárta a kék léckapu szárnyait, és nagyot döccenve kifordultunk a vörös földútra. Dülöngélő kocsink terrakotta porfergeteget görgetett a szomszéd kertészet virágágyaira, a négy-öt villára az út két oldalán, egy agyagszínű mezőség száraz mélyedéseiben – mintha csak mocsárban – heverő bivalyokra. Aztán kikanyarodtunk a makadámos, széles főútra. Óriás fák kék-fekete árnyékában nagy vaskapu, angol felirattal: Tata Social Institute. Klára magyaráz. Tata a leggazdagabb indiai család. Ez egyik alapítványuk. India minden részéről jönnek ide fiatalok, szociológiát és gyakorlati szociális munkát, falugondozást, családvédelmet tanulnak... Mondanám már: tőszomszédságukban kezdhetik. Egy hosszú emelvényen álló deszkabarakk előtt robogunk. A magas emelvény pallóján ajtó ajtó mellett. Mindegyik előtt piszkos, kócos gyerekek. Itt-ott sötét bőrű, szárís asszony guggol, kormos lábast súrol. A tisztának félretett éppoly fekete. Az egyik asszony ölében loboncos gyerekfej, tetvészi. Felpillant kocsink robajára, és folytatja. Fiatal, gyönyörű arcú nő, orrcimpájából ajkát érintő ékszer lóg. Elhallgatott megjegyzésem idejétmúlt és fölösleges. Hasonlóan piszkos, nyomorúságos fabódék sora között suhanunk – ezek boltok is. Bolt, bolt után. Nincs kirakatuk, egyenesen az utcára, az utcáról nyílnak. Az egyikben, asztalra helyezett rekeszekben porlepett szárazfőzelékek, barna, fekete, zöld magok. A következő bolt méternyi fülkéjében cigarettaárus. Bétellevél-csomókkal, csészécskékkel tele pultján ül, lábát keresztbe vetve. Jobbról-balról, kéznyújtásnyira keskeny, polcos állvány cigarettacsomagokkal. Aztán textil, biciklialkatrész boltocska, mosoda, étkezde, egymásután. Áttetsző, fehér anyagból ráncokba rendezett s vállon hátra vetett lepelben (dhótinak hívják) mezítlábas, döbbenetes vékony lábszárú férfiak jönnek-mennek, vásárolnak. A tömegben szutykos gyerekek, s egy-egy könyvtarisznyás, tiszta iskolás. Leszorulnak a szétdobált banánhéjjal, gyűrt papírdarabokkal tele járdáról a hasonlóan szemetes úttestre. Testem megfeszül a félelemtől, ahogy tülkölve kerülgetjük őket. Jövet-menet azóta is alig várom, hogy kijussunk ebből a településből. Utunkon Bombay központja felé még két nyomortanyát érintünk. Az első több kilométeres lápos, bűzös terület végében, egy domb oldalába kapaszkodik. Távolról kedves falunak tűnik ágas-bogas kaktuszok és sziklák közt. Közelről... egymáshoz szorult agyag- és deszkakalibák. Az alsók közt áttör a láp fekete vize. A lapos tetőkön többféle fedőanyag: lemezhulladék, pálmalevél, esőköpenydarabok. A viskók közötti szűk, piszkos közökben puffadt hasú gyerekek, kutyák, rossz fajta apró tyúkok, kecskék. És itt, ebben a környezetben vannak, akik álmot kergetnek szépről, virágokról, banánligetekről... Egy tetőn lila liliomtő, éjjeliben. Amott banánlevelek üdítő zöldje. Meszelt gallykerítés védi az egyetlen banánfát, a "kertet"... A második már a belterületen, a vámon túl, azaz a két rendőr őrhelye után van, itt ellenőrzik az autókat, nem visznek-e alkoholt Bombaybe. Prohibíció dúl. Teljes felkészültséggel. Csempészekkel, titkos szeszfőzdékkel, megmérgezett emberekkel és ellenőrökkel. Ez a nyomortanya főútvonalon, egy modern hatemeletes ház tövében húzódik meg. A munkáscsaládok laknak ott, megszámlálhatatlan gyermekükkel.
Munkások, akik felépítették a házat, s azóta se találnak tetőt maguk fölé. Évek óta élnek ott a fal alatt. Körülöttük fortyog az utca, mint mindenütt. Áttekinthetetlen tömeg. Szédítő fehér örvény. Többsége férfi, és mind fehérben. Csak az öltöny szabása változik, csak az áttetsző lepel rendezése más. Osztályhelyzettől, vallástól és attól függően, viselőjük India mely részéről való. Viszont mindenkinél egyforma fekete ernyő, és mindenki nyakában, hátra akasztva hordja. Majd felnyitják, ha erősebben süt a nap. Egyelőre csak 35 fok. Bámulok az autóablakból megbűvölten, szédülve, izzadtan és elkeseredetten küzdők agytompultságommal. Klára türelmesen oktat. – Az a férfi, a térdben feszes nadrágban, kemény, magas nyakú kabátban, fején Nehrusapkával mohamedán tanár, orvos vagy ilyesféle... Az meg a dhótiban, hindu kiskereskedő a Siva szektából. Nézd meg homlokán a jelet... Az a meztelen sovány, a kis alsónadrágban, az a hosszú szakállú... Látod?... Az egy dzsain. Biztos tele van tetvekkel. Nem ölnek meg élősdit sem. Nem dolgoznak és "a pokol útját világító lámpásnak" tisztelik a nőt... Az a mozgó fekete lepel, egy mozlim nő. Szeme előtt horgolt rács, azon keresztül lát... Az a rózsaszínturbános, feketeszakállas pedig szikh... Az is egy vallás. Nézd azt a zöldszárís lányt. Tudom, neked mind gyönyörű, de ez igazán... A zöldszárís már elmerült a tömegben. Csak hosszú copfját látom, és a fonat fölött a fehér virágfüzért. Időről időre egy vállalkozó rendőr a járdára terelgeti a tömeget az úttestről. Ahol... Ahol villamos csenget, emeletes piros autóbusz töfög, ahol autósorok – köztük a mi autónk –, kétkerekű kordék, bivalyszekerek és konflisok közt próbálnak utat törni... És dudálnak, dudálnak: vigyázat!!! Ahol biciklisták és motorbiciklisták a fent említett járműveket kerülgetve, előzni igyekeznek. Ahol mázsányi banánfürtökkel, mangó-, citromkosarakkal púpozott kézikocsi elé fogva, mezítlábas, rongyos, verejtékben fürdő, erőlködéstől dagadt nyakú kuli nyomul előre, és lihegve kiáltoz: utat! utat! A teherautókról és ekhós szekerekről elfeledkeztem ... No és arról, hogy az ökrök szarva pirosra vagy kékre van festve, és hogy nyakukban gyöngysor, virágfüzér vagy csengettyűk. Finoman csilingelő csengettyűk... Időnként mind e járművek összetorlódnak. Messze elöl valami forgalmi akadály. A konflis beszorul egy teherautó és a villamos közé; a motorbiciklis az ökrösszekér oldalába kapaszkodik; az autók sárhányójukkal az előző kocsi számtábláját érintik. Az ember azt hinné, soha nem lesz kiút az összegubancolódott járművekből... De a keresztúton már átvonultak a teherautók, konflisok, még a bombayi legénnyel összeházasodott falusi lány bivalyszekeres esküvői menete is, és lassan szétfejlik a gubanc. Közeledünk a Crawford-piachoz. Utcai árusok háromlábú bambuszállványon, asztalkán, nyakukba akasztott lapos kosárban vagy a puszta földön ülve kínálják áruikat. Ananász, kókusz, uborkaszeletek; különböző pörkölt magvak, feketék, barnák; sáfránysárga sült tészta darabok, mazsola-, mogyorókeverék sóval és paprikával. Mind kiabál, mind hívja a vevőt. A fák alatt családok. Ott aludtak és most reggeli-ebédet főz az asszony. Guggolva kever valamit ki-behorpadt lábosban a négy-tégla tűzhelyen. A nagy gyerekek, a nyolctízévesek, az egy-két-három-éveseket csípőjükre ültetve lesik a mamát. Az apa kiválasztotta a legárnyékosabb helyet, és kezét feje alá rakva heverészik. A tömeg kikerüli őket, mint ahogy kikerül egy oszlopot, ők sem törődnek az emberforgataggal. Az asszony f őz, a gyerekek várják, hogy befejezze, az apa ugyanúgy, csak fekvő helyzetből. Mintha egyedül lennének a világteremtés hajnalán...
Ugyanígy a borbély, aki nyitott borotvával guggol "vendége" előtt. Már beszappanozta és most borotválja. Amott egy a vendég mellett kuporodik, és félelmetes hosszú tűvel a fülét tisztítja. Egy tehén bámulja. Aztán megunja – vagy ki tudja –, mindenesetre elindul a túloldal felé. Bús, szép, szent fejét lógatva lelép az úttestre. Autófékek sikonganak, visszarántott konflisok, ökrösszekerek csikordulnak, az autóbusz megáll, a villamos megáll, motoros és motor nélküli biciklisták dülöngenek és vetik lábukat az aszfaltnak. És a tehén mélán, közömbösen a világi ügyek iránt, megy-mendegél. Kis talapzatáról a közlekedési rendőr türelemre inti a pillanat alatt egymásnak torlódott járművek vezetőit (fölöslegesen, mert indiaiak azok is, várnak hát nyugodtan), aztán megfordul, és leállítja az ellenkező irányból hömpölygő áradatot. Ezenközben feje fölött peckesen állt a tekintélyes méretű fekete ernyő. Nem értem, hisz mindkét kezét használta, hogy szabad utat biztosítson a kiálló tomporú csont és bőr tehénkének. Klára ezt is megmagyarázza. A rendőr szolgálati övében erre a célra odaszerkesztett tokocska tartja az ernyőt. Szüksége is van rá, egyelőre a pokoltüzű nap és rövidesen a monszun fergeteges esői ellen. Közben a lassacskán ballagó tehén mögött óvatosan elkanyarodott az első autó, a második, és megmozdult az egymás kerekét taposó tömeg. Nekilendül a mi autónk is. A szent tehenek, a kiválasztottak, a templomok területén élnek. Ott gondozzák, etetik, itatják őket. A szaporulat azonban senkinek sem kell, mert nem tud mit kezdeni vele. A templomnak a szertartásokhoz elég egy tehén, a nagyobbaknak esetleg kettő. A többi mehet isten hírével. Szó szerint... Ám nincs az a szegény, éhező család, mely befogadna egyet is. Nem fejhetik, munkába nem foghatják.
Bombay nagy piacán A forró levegőben élő és sózott halak dögletes szaga. A híres-nevezetes Crawfordpiachoz közeledünk. De elkanyarodunk, előbb a gyerekeket kell elszállítani. Csendesebb utcák, pálmafás egyetem, iskolák, arabeszkes, árkádos középületek negyedébe. Egy csinos, vidékies, rácsos kapu előtt megállunk. A gyerekek kiszállnak. A kapu mögött, négy utcát érintő háztömb: az iskola. Megkerüljük és kiérünk a központi fekvésű, szélesszéles Mahatma Gandhi Road-ra. A New India Biztosítási Társaság fehér, modern épületénél Dinkár lép ki. Az árkád alól két fantasztikus figura köszönti az igazgató urat. Egyforma parázsszínű, dús szakáll, és malomkeréknyi fehér turbán. A két portás. Hol tudtak ilyen lángszakállt találni?... Rampal, a sofőr visszafordul velünk a Crawford-piac felé. Ismét a sűrű tömeg, a rohadásszag... A nap tüze követ olvaszt, az utca szikrázik, és több mázsa hal közt, tengervíz tócsában egy ember guggol. Ijesztő, sötét arcú, félmeztelen, kezében kés. Válogatja és tisztítja a halakat. Egyidejűleg. Halak röpülnek nagy halomból kisebb halmokra, ezüst pikkelyek pattognak szerteszét kése alól. Egy nyisszantás, és a belek máris egy véres kupacnak csapódnak. A várakozó hollók és varjak odébb ugranak, majd felcsípnek egy darabkát, és szállnak a zsákmánnyal a legközelebbi fára. Rengeteg a holló, varjú... Egész ármádia. Bátrak, semmit se félnek a nyüzsgő emberektől. Sétálgatnak közöttük, lesik a prédát okos szemükkel, csak ha megkaparintották, röppennek fel egy ágra. Tudják, senki sem bántja őket. Autónk helyet keres, s ahogy lassít, húsz-harminc kuli kezd rohanni mellette. Fiatalok,
öregek. Lóbálják nagy, lapos kosaraikat. Engem ... engem memszáb... – Menjen körül, Rampal – szól Klára–, ma nem veszek halat. A kocsi gyorsít, és a kosaras, rongyos had elveszetten néz utána. Három perc alatt megkerüljük az épületet, és előttünk a másik bejárat. Autó autó hátán várakozik. Az úrnő vásárol valahol a csarnok labirintusában. Rampal egy éppen elinduló kocsi helyébe furakszik. Ismét kulik tömege lódul felénk. Mások, mint az imént, de mintha azok volnának. Szemük villog fekete arcukból, izgatottan hadonásznak kosarukkal. Engem... engem memszáb! Az egyik utat tör közöttük. Egy fiatal, görbe hátú, görbe lábú fiú. Izzadt, csokoládébarna arcán a nyerő mosolya. Ez a memszáb az övé! Mindig őt veszi, kétszeresét fizeti, mint mások, és néha egy narancsot is ad. Talán mond is valamit ebből, mert kiabál a többinek. De én arcáról olvasom. Igaz, Klára elmesélte volt, hogy mindig ugyanazt a kulit fogadja meg, hogy restellne négy annát fizetni, azaz egy forint huszonöt fillért, és ha sokat vásárol egy egész rúpiát ad. Én felismertem őt a tömegben... Arról a bizonyos mosolyról. A szerencse fia, a sorsjáték nyertese egy utolsó rohammal a kocsihoz ugrik, fekete szeme ragyog, és kinyitja az ajtót. – Szálam, memszáb... Klára kedvesen bólint, és retiküljét hóna alá szorítva indul a bejárathoz. Vele tartok, habár úgy érzem, összerogyok, nem bírom tovább a harcot a hőség ellen, és Indiáért. Mögöttünk a kuli kosarát fejére teszi. Szolgálatban van. Kellemes a csarnokban. A magas emelvényekre felhalmozott színpompás zöldségfélék közt, ott fent ül a fezes, turbános kereskedő a szokásos módon. Boldogan ismerek rá a paradicsomra, csak a színe más, sötétebb piros. A legtöbbről sejtelmem sincs, mi lehet. Hosszú zöld rudak, ki-benyomódott körte alakú valami, sötétkék bogyók... Egyszerre követelő gyerekhang csendül hátunk mögül. Máá, peszá... Egy tíz év körüli, erőteljes fiúcska. Nekem egyetlen peszám sincs, így nem szólok, Klára meg se fordul, tovább alkuszik arra a hosszú valamire. Máá peszá – ismétli a fiú. Kétszer, háromszor, hússzor, ugyanazzal az éneklő hangsúllyal. Végül a kereskedő a magasból lekiált: – takarodj! A gyerek nesztelenül odébbáll. Egy pillanattal később újra hallom egy másik kereskedő felől. Egy szárís nő mellett énekli – máá, peszá... Klára kifizeti a hosszú zöldeket. A kuli lerakja kosarát a földre, belehelyezi a zacskót, s a kosár ismét fejére kerül, így minden alkalommal. Legyen az öt kiló paradicsom vagy egy csokor petrezselyem, emelgeti le-föl az egyre nehezebb kosarat. Rampal munkastílusa. Később erről is. Egy sorozat fölösleges, ésszerűtlen mozdulat. Mulatnék magamban, ha nem sajnálnám a verejtékező fiút. Klárának szólok, magyarázza meg neki... – Majd, ha végeztünk, emlékeztess... – villan rám nevetős, gúnyos jóindulattal. Megyünk az udvarra. Lucskos szalmában, papírszemétben, rothadó gyümölcsben gázolunk. Kereskedők dobálták és dobálják szét a csomagolást és a romlott árut. Hollók, varjak csemegéznek, tépik, csipdesik a leveses mangókat. Egyik egy papajával küszködik, belevájja csőrét, tapos rajta, és falánkságában elvesztegeti a gyümölcs puha, sárga húsát. Nem messze tőlük koszos, félmeztelen gyereksereg kergetőzik, fiúk, lányok. Meglátnak és nyomban abbahagyják a fogócskázást. Kórusban rákezdik: máá, peszá... Nagy, gyönyörű szemükben még a játék öröme, arcuk éppen idomul a kolduláshoz, s éneklik máá... Hamarosan rájönnek – csörtetünk tovább a szemetén a gyümölcsbódék felé –, hogy peszá nincs, folytatják a fogócskázást. Klára nem a koldusoknak, hanem az állami gyűjtésre ad havonta 30 rúpiát. Az állam koldustelepeket tart fenn, ahol mesterségre tanítják azokat, akik nem szöktek
meg a második héten. Nem hinném, hogy míg oly sok a nyomortanya, s oly sokan, akik onnan is kiszorulnak – Calcuttában 25 ezer ember él állandóan az utcán –, a koldulás elleni küzdelem eredményes lehet. Nem lehet nyomortanyán, utcákon élni, éhezni, és érezni az emberi méltóságot, szégyellni a koldulást. Vigyázat! Itt nem szégyen a koldulás. És a szent koldusok?... Az a hosszú szakállas dzsain az utcán?... Nem volt annak se arckifejezése, se járása a megalázott emberé. Pedig koldulásból tartja fenn magát, csakúgy, mint a több százezer, tán milliónyi szent. Nem szégyen, nem – sőt... Tisztelik, segítik őket. Nemcsak egymillióan, de százmilliók. Telik a négyszáztizenötmillió indiaiból. Nem tudom mese-e vagy igaz történet, hogy egy miniszter, bizonyos általa meghatározott idő után, lemondott magas állásáról – egy magasabbért. Valami méltóságért, amit a vágyaitól, hatalomtól, hatalmasságoktól, családtól, minden társadalmi kötöttségtől szabadult ember élvez – állítólag szilkével kezében a templom elé, a koldusok közé ült. Képtelen vagyok megérteni.. Lehet az, hogy mást tartanak fontosnak, más értékmérőével mérnek, mint mi?... Ostobaság! Sehol a világon nincsenek, főleg nem voltak oly gazdag emberek – indiai nábob, indiai maharadzsa –, mint itt. És azokat is tisztelik, mégpedig nagyon... Sajtolom agyam, próbálom felfedni a dolgok mélyét. Nem értem, nem értem. Idegen világ. Dörömbölök. Nyissátok ki. A varázsszót!... Hagyjuk. Egy mulatságos epizódot akarok feljegyezni a piacról, ami szintén nemértéssel kezdődött. Kifele menet egy fiatal nő járt előttünk. Csuklóján és bokáján megfeketült ezüstékszerek csengtek, ahogy lépett. Szárija nadrágszerűen csavarodott lába közé. Hirtelen lehajolt a járda szélére, és vért köpött. Szerencsétlen! Honnan szerezhetnénk egy pohár vizet? – nézek körül, de a nő már eltűnt. Akkor borzadva vettem észre, hogy a járda, sőt a csarnok fala is többfelé vérfoltos. Jaj!... A kuli berakodott a kocsi csomagtartójába, elégedett szálam-mal köszönte meg a rúpiát, és kosarát lóbálva mendegélt a csarnok felé. Kocsink is indult. Én visszanéztem rá. – Hát ő is tüdőbajos – kiáltottam magamnak is túl tragikus hangon. – Hogy jut eszedbe? – álmélkodott Klára. – Most láttam. Vért köpött. Hátravetette magát az ülésen, úgy nevetett. Kiderült, hogy bételt rágott, bétellevelet, és attól a "vér". Nem baj, vigasztalt, mikor ő új volt, tizennégy évvel ezelőtt, ő is csupa szamárságot gondolt. A külső úton mentünk haza, a tengerparton. Pálmafákkal, keleti mesepalotákkal, hotelekkel szegélyezett széles út. Egyik irányba és a másikba is négy-négy autósor száguldhat a tengeröböl körül. De csak mutatóba suhant egy-egy. Dél volt. Az égről olyan erejű fény zuhogott, mintha a nap olvadna sugárrá a maga gyújtotta máglyán. A több kilométer terjedelmű fövényen csak a lábnyomok mutatták, hogy ott emberek is szoktak járni. Mintha más városban száguldtunk volna. Ahol csend van és kevés ember. Mindegyiknek csodálatos háza van, csodálatos fákkal tele kertben. A levegő forró, de illatos a tenger és a hegy leheletével. A Malabar hegyen futunk a bombayi milliomosok lombok s átorával szigetelt, éppen csak kisejlő palotája, a nagyon gazdagok részére épített és épülő pompás modern háztömbök között.
Egy épület előtt cementet kevert egy munkás. Felsőtestén olajosan fénylett a verejték, fejét meszes rongydarab fedte. Három munkásnő állt mellette a bambuszállványzat alatt.
Várták, hogy elkészüljön. Mindegyik nadrágosan csavart száriban volt, hosszú szárnya fejükön, a nap ellen. Térdtől meztelen, vékony lábaszárukat por fedte, por alól csillantak ki a míves bokaperecek. Kezükben körülbelül fél méter átmérőjű tálcát lógattak. – Bár nem emlékeztettél, de most válaszolok neked, miért nem szóltam a kulinak – kezdte Klára. – Tizennégy éve, mikor Indiába érkeztünk, félig kész házba költöztünk. Az utolsó emeletét húzták fel, az udvaron szanaszét építési anyagok hevertek, talyigák, homok, mész, deszkák, satöbbi... Állandóan rettegtem – mi a földszinten laktunk –, hogy Kami vagy Ashok belelép egy szögbe, beleesik a mészbe... Rossz rágondolni. Talán észrevetted már, hogy mindent a tálcán és a fejükön hordanak. Egy munkás megrakja, felsegíti a munkásnők fejére, és azok a deszkalejtőn, libasorban felviszik az építkezésre. Egy tálcára 3–4 kiló cement, mész fér, vagy pedig tizenkét, tizennégy tégla. Szóval tízesével hordott téglákból építenek nyolcemeletes házakat. A mienk ugyan csak öt volt. Az építőmesterrel többször, barátságosan elbeszélgettünk, főleg arról, mikor fejezik be már a munkát. Egy nap megemlítettem az udvaron kallódó taligákat, hogy azzal mennyivel nagyobb mennyiséget és könnyebben lehetne szállítani, mint így a fejen és kilónként... Tudod, mit felelt? Sőt rendkívül sértetten, és persze sértőn... "Ötezer évig jó volt nekünk így, ezután is jó lesz." – Hát ezért nem szóltam a kulinak. Majd te is megszokod...
Találkozás a társadalmi hierarchiával – Fogadott fiúnk – mutatta be Dinkár. Nausirnak hívják, perzsa miniatűrök hercege. Magas, karcsú, arca ovális, olajbarna és szeme a kékesfekete a hosszú pillák közt: ragyogó drágakő, bársonytokban. Gyönyörű emberpéldány. Orvosnövendék, és ő az első parszi vallású, akivel találkoztam. Eljött, hogy megismerje az új nagynénit, így is szólít, holott 25–26 éves. Nausir mindenki barátja. A felnőtteké, a gyerekeké, sőt a személyzeté is. Orvosi tanáccsal látja el őket, és ha kell, orvosságot is hoz. Otthon van. Vasárnap lévén, egész napját nálunk töltötte. Estefelé, amikor menni készült, Lilla felkerekedett, elkíséri. Hívott, tartsak velük. – Rampal szabadnapos – szólt közbe Klára –, valószínűleg szórakozik valahol. De itthon volt, aludt a cselédházban. Nausir lekiáltott az alsó házba, és mikor meghallotta hangját, érte ment. Együtt jöttek a sötétedő mangófák alatt a garázsig, és vidáman, élénken beszélgettek. Rampal a kormány mellé ült, mi hárman a hátsó ülésre. Ekkorra lóhalálban odafutott Mohamed és nagydarab bátyja, Gafar, majd utánuk Rafi. Moziba szeretnének menni... – Jöhetnek, ha elférnek – így Nausir. A vezető mellett kettőnek sincs hely, nemhogy háromnak. Ők azonban begyömöszölődtek féloldalasán, egymásba nyomódva. Rampal indított. Vagy húsz perc múlva megérkeztünk Nausir lakásához. Melegen kezet rázott velem, megcsókolta Lilla homlokát, és kiszállt. – Valaki jöjjön hátra – mondtam. – Rafi... hívtam ujjammal. Nausir úgy tett, nem látta, nem hallotta. Nem ismervén az indiai szokás-törvényeket, feltételeztem – némi gyanúperrel ugyan –, hogy valóban nem. Megismételtem... – Nem – tiltakozott határozottan Nausir. – Nem. Sem Rafi, sem Mohamed nem ülhet mellénk... Még egyszer ránk mosolygott, és becsapta a kocsiajtót.
Rampal rákapcsolt, és száguldtunk a mozi felé. Lilla végigfeküdt az ülésen, fejét ölembe hajtotta, és fecsegett. A helyzetet rajtam kívül mindenki természetesnek találta. Hiszen ők, a cselédház lakói is válaszvonalat húznak maguk közé. Vannak magas- és alacsonyrendű munkák. Főzni tekintélyes munkakör, míg söprögetni, takarítani... tehát Rasid, a szakács a falnak támaszkodva nézi félórák hosszat, hogy Rafi hozza-viszi a vödör vizeket, mossa az ebédlő kőlapjait. Segíteni?... Eszébe se jut. Utasításokat ad, olyan hangon, mintha a Rafi nevű férget lába ujjával is restellne eltaposni. Rampal iránt viszont tiszteletteljes, és jóindulatú. Mivel Rampal sofőr. Ahogy például a délutáni teára hívja a társaságot, az a hangkeverés mesteriskolája. Kiáll a konyhalépcsők tetejére, onnan belátja az alsó kertet, ahol ilyentájt a kertészek a zöldségtáblán dolgoznak, belát a cselédházba, ahová Rafi sündörgött, miután kihordta az ebédlőből a teáscsészéket. Körülnéz, és sorra szólítja őket. Rafi: kemény dobütés... Mohamed, Gafar: baráti, vidám trombitahang... Rampal: hízelgő cselló... Rasidot határozottan nem szeretem. Szeme, amilyen kicsi, olyan éles és rossz nézésű. Csillogása alattomos, kegyetlen. Egy Hyderabad melletti falub ól való. Ott él felesége és öt gyermeke. Nem sok köze lehet hozzájuk. Tavaly is a cselédházban töltötte szabadságát. Hasztalan unszolta Klára, nem utazott el családjához.
Gafar erőteljes, sötét bőrű fickó. Gyakran és jóízűket nevet. Bátyi uralma alatt tartja a szelíd, szorgos Mohamedet, akinél néhány évvel idősebb és másfél fejjel magasabb. Kétkét gyermekük és feleségük falujukban maradt, valahol Közép-Indiában. Gafar negyedik éve kertész a házban, Mohamed két éve jött fel falujából. Múlt esztendei szabadságának gyümölcse, egy kislány pár hónapja született. Tehát a 19 év körüli Mohamed két gyermek apja. Gafar huszonöt lehet. Pontos korukat maguk sem tudják. Indiában nem kötelező az anyakönyvezés. Milliók születnek és halnak meg, s csak egész közeli hozzátartozójuk sejti, mikor. A testvérpárral mosolybeszéddel társalgunk. Szájuk fülükig húzódik, arcuk a tehetetlen jószándék fényes barna tükre – az enyém ugyanilyen fehérben. Rampal az egyetlen, akivel az értés és félreértés hullámain evickélve, de mégis beszéddel próbálunk közeledni. Első reggelemen láttam. Az éjszaka második felét a teraszon töltöttem. Addig sem jött álom a szememre a ventilátorbúgástól meg a hőségtől és a kínzó türelmetlenségtől, hogy Indiát azonnal bekebelezzem. Mikor vízzöld és rózsaszín párákból kibomlott a vidék, egy alacsony, vézna fiatalember kitolta a garázsból az autót. Egyetlen ruhadarab volt rajta, csíkos, rövid alsónadrág. Félvödör vizet hozott az ördögbokor mellől, és zsebkendőnyi rongyocskával mosni kezdte a kocsit satnya, domború háta, vékony karja, lába százezer fölösleges mozdulatával. Megdörzsölt egy tenyérnyi felületet, lehajolt, kimosta a rongydarabkát, újra dörzsölt, kiloccsantotta a kancsónyi vizet és a vödröt himbálva kaszált ismét vízért. Tízszer, tizenötször. Fekete hangya, ahogy túl nagy zsákmányával győzködik... Feje fölött egy mangólomb súlyos gyümölcsei lógtak, és hajlongó testén napfoltocskák cikáztak. Akkor, még ha késve is, de azért kibújt a nap a vízfelhők közül. Végre a kocsi fénylő tiszta volt. Rampal karvékony lábszárait sietség nélkül rakosgatva, lement a cselédházba. Hamarosan új Rampal jött ki, fehér porcelánnadrágban, divatosan szabott, makulátlan fehér ingben. Megreggelizett a konyhában, és a kocsi mellé állt, várta az indulást. Ilyenkor kora reggel a kert pompázik az öntözés örömében, a mangó-, guává-, papajafák más-más zöldje csillog, erős, nagy leveleik peckesen kifeszülnek. Szikrázik a hibiszkuszok életteli pirosa, a halványlila liliomok illata versenyre kél a mirtusz húsos, fehér virágáéval. Boldogító, könnyű ízekkel tele a levegő. Még nem égeti a tüdőt, még
csak 30 fok. Kezdődik a családi kivonulás, illetve a bevonulás a városba. Kijönnek a fiúk, szintén fehérben, hónuk alatt könyvekkel, elhelyezkednek a kocsi hátsó ülésén, és sürgetik Lillát. Lilla a három lépcső tetejéről idegesen kiált –nem láttátok a balettcipőmet?! – Kami felháborodottan szusszant, Ashok vállat von. Rampal bemegy a balettcipőt keresni. Végül megjelennek mindketten diadalmasan. Rampal hátraül a fiúk mellé, Lilla előre. Akkor kilép Dinkár és Klára. Dinkár helyet foglal a kormánynál Klára kislánya mellett, akinek ölében már nyitott könyv, tankönyv vagy comics. Ha éppen otthon maradok, ott állok mellettük, és gyönyörködöm a szertartásban. Dinkár indít. Csókok, integetés és Mohamed rohan előre, kitárni a léckaput.
Mindig Dinkár vezet. Részben, mert örömmel csinálja, de főként, mert Rampal beteg, ha gazdája jelenlétében vezetnie kell. Bizonytalan lesz, kapkod. Miért? Érthetetlen. Tudja, hogy Dinkár szereti, ragaszkodik hozzá. Klára előtte mesélte el nekem ezt a fura helyzetet. Rampal izzadt hajatövéig húzta szemöldökét, és nevetett. – Mit csináljak, félek a száhibtól... Jobban szeretem, tisztelem, mint apámat, aki egy idegen nő miatt elkergetett... Megtennék érte bármit. De félek tőle. Nem tudom... nem tehetek róla... Klárával természetes, jó a viszonya. Megbeszéli vele családi és magánügyeit. A fiúkkal is kitűnően megvan. Filmeket ajánlanak egymásnak, birkóznak. És a két erős fickó úgy játszik a náluk jó pár évvel idősebb, vézna Rampallal, mint macska az egérrel. Csak éppen hagyják elszaladni. De, ha Dinkárral kell beszélnie, színeket vált. Egy este láttam. Félméternyire tőle megállt, arcán különös feszültség, és bár hindiül beszélt, dadogott. Dinkár szokott nyugalmával, figyelmesen végighallgatta, közben fújta szivarja füstjét. Majd csendes hangján válaszolt. Nem értem a fiút. Talán éppen az a megzavarhatatlan nyugalom idegesíti? Talán valami homályos kasztfélelem a bráhminnal szemben? Klára sem érti, talán maga Rampal sem. Szóval, Dinkár vezet. És negyvenöt perc múlva a gyerekek kiszállnak iskolájuk előtt. További három perc múlva Dinkár a New India hatalmas épületénél. Akkor Rampal előre ül, és elviszi a memszábot meg engem. Rendszerint – már amennyire nem egészen két hét alatt rendszerről lehet beszélni –, én is a kocsi utasai közé tartozom. Egyszer azonban – harmadnapja voltam Indiában – itt aludt Lilla kis iskolatársnője, és őt kellett bevinni. Rampal tizenegy felé visszahozta a kocsit értem, ki se szállt, mellé ültem. Vártam már a kertben, és indultunk. A kapu előtt lelassított. Az egyik rekeszből fél kézzel csomagocskát húzott elő, és nekem nyújtotta. – Érezze jól magát közöttünk – és rákapcsolt. Néztem kezemben a fehér-fekete gyöngyhímzésű táskát, ámultam meghatottan. Angol szavaimat utolsó szálig elfelejtettem. Azután hebegtem valamit. Rampal szemét az úton, könyökét a nyitott ablakon tartva, örömsugaras hangon felelt. – Maga egyenlő lenni, maga se beszélni angolul, én se... A negyvenöt perces úton tőle tanultam az első hindi szót. Százszor elismételte, s nevetve elismételtette: – ghar, azaz otthon, ház. Képtelen voltam a gh-t úgy ejteni, ahogy kell, majd az a-t alig érintve az r-t. Aztán elmagyarázta, hogy ő pandzsábi, és igazi neve Rampal Szingh. Minden pandzsábi szikh és szingh, azaz úr. Hosszan igyekezett tisztázni ezt a kérdést. Időnként félbeszakítottam: hol járunk, mi ez az épület? – Megmondta, és visszatért a szinghtémára. Mulattam, és kicsit bosszankodtam is, mert akadályozott, hogy kinézzem szemem
az utcákon, csillapítsam India-éhemet. A folyton változó kép, a napernyős közlekedési rendőr, a fejükön át talpig lepellel borított nők, akiket kisfiú vezetett kézen fogva, mindez jobban és lázasan érdekelt. Udvariasságból figyelmet mímeltem előadása iránt, holott amúgy is kimerít az autós városnézés. Mire megfigyelnék valamit, már ott se vagyunk. Millió villanás ég bennem, s nincs talpalatnyi föld, ahol megvethetném lábam. De erről már jajongtam. Ó!... Most, e pillanatban megvilágosodott, mi a baj Dinkár és Rampal közt. A Szingh... Rampal apja katonatiszt volt, természetesen még az angol gyarmatosítók alatt. A család tán a bráhminok után következő tekintélyes kaszthoz, a ksatriják, a katonák kasztjához tartozott, mint a legtöbb maharadzsa. Tartozott, mert a kasztok megszűntek 1948-ban, mióta India független lett. Rampal anyja meghalt, és mostohája elűzte őt otthonról 15 éves korában. A gharból... Hát ezért! Ezért lett éppen ez első hindi szavam!... Rampal nem járhatott tovább iskolába. Hányódott-vetődött, végül kitanulta az autóvezetést. S "lesüllyedt" a kézzel dolgozók közé. Több városban sofőrködött, és három éve Bombayben, Kláráéknál. És küzd a Szingh helyzetért! Ezért hord drágább, finomabb ingeket, mint Kami és Ashok. Ez ért dobálja kevés pénzét baráti, soha vissza nem kapott kölcsönökre. És talán ezért nem eszi Rasid mozlim ételeit.
A gyerekekkel egyenrangú. Egy kis önámítással, lélekhunyással így érezheti. Hát nem birkóznak, pingpongoznak, kártyáznak együtt?... Klára pedig nő. Tehát eleve alsóbb rendű, nem egyértelműen úr. Csak úrnő. Azonfelül, kedves, közvetlen, összeszidja, ha tizedikén már nincs egy peiszája sem, előadásokat tart a beosztásról stb. Dinkárral más a helyzet. Semmi öncsalás nem használ. Dinkár az úr, ő a szolga. És tudatalatti, reménytelen küzdelmet folytat. Meg akarja mutatni... Tehát idegesen vezet, ha Dinkár a kocsiban van, dadog, ha vele beszél. Végre érkezett a házba, az urak közé valaki: én, akivel teljesen egyenrangú. Én se tudok angolul, ő se. Számára a hibátlan angol beszéd is a felsőrendűség jegye. Apja, az angolindiai hadsereg tisztje, biztosan tudott. Megragadta hát az első alkalmat, mikor egyedül volt velem, és ajándékot adott,– a várkastélyhoz tartozó lovag az idegen országból érkezett vendéghölgynek. Szegény, kedves Rampal, majd én Rampal Szinghnek szólítalak. Többet nem segíthetek. Klárának hiába mondanám, kinevetne: írói elmeszülemény... Elismételné, amit Rampal előttem is kifejtett: tiszteli, szereti Dinkárt, mint az apját. Ezt el is hiszem, csakhogy ez nem ellenérv. Hány fiú lázadt már erős apja ellen? Különben, ha igazat adna is nekem, az se változtatna Rampal helyzetén. A szerepeket, de a kasztokat sem lehet fölcserélni. Rampal hivő hindu lelkében öt-hatezer év ütközik tizenhárom esztendővel. A régi és az új indiai életszemlélet. A kasztszellem – mely születéstől halálig megjelölte az emberek útját, és melyet az új India megtagadott – az egyenlő lehetőségek elvével. A több ezer éves hit és gyakorlat – mely a fizikai munkát kizárólag a legalsó kasztbeliek, a tisztátlanok, az érinthetetlenek dolgának tartotta – az itt vadonatúj gondolattal: minden munka tiszteletet érdemel... De ne folytassuk. Még valóban kitalálok valami ténymentes Rampal-elméletet.
Esős évszak Bombayben
Megérkezett a monszun. Az ég vasszürke tusrózsa, zuhog belőle a langyos víz. A legörgő vízszálak, inkább vízkötelek sűrűje mögött elmosódnak, megtörnek a körvonalak. Vibrál a kert zöldje, a távoli hegyek vonala. Néha ismerősen esik, mint egy európai felhőszakadás. Máskor hirtelen felzúg, morajlik, mint hatalmas vége-nincs vízesés. Ilyen lehetett az özönvíz. Aki ilyenkor éppen otthon van – Klára, én, kertész, szakács –, mindenki rohan becsukni a ház ablakait. Az eső pillanatok alatt átömlik a moszkitóhálókon, elárasztja a szobák kőlapjait. A legfurcsább, hogy a felhőkkel vastagon belepett trópusi ég nem hangol le; nem dörög, nem villámlik. Nem indít szelíd, kövér cseppekkel, hogy aztán záporrá lendüljön. Nem. Egyszerre prestissimo, fortissimo. És nem a szél vágja be, szél nincs. Oly hatalmas vízmennyiség zúdul le, és oly erővel, hogy az ablakok fölötti esőellenző mit sem véd. Ha késve érünk az ebédlőbe, csak négy-öt perccel később, Rafi fél óráig és vödörszámra szedi össze a vizet. Mikor először léptem házunk kertjébe, azonnal észrevettem az ablakok fölött a lapos falkiképzést, azt hittem ügyes díszítés. Azon meg csodálkoztam, mire való a városbeli házak ablakai fölött a nehézkes, ferde falsík. Gondoltam napellenző. Lehet, hogy az is, de elsősorban a monszun esők erejét van hivatva megtörni. Zubog, ömlik a víztömeg, egy fél óráig, vagy öt óra hosszat. Aztán egyszeriben vége. Megint fokozat, decrescendo nélkül, váratlanul befejeződik. A felhő elfáradt, pihen. A kert gyengébb szárú virágai, a gyep fűszálai lehengerelten, megtépetten hevernek a szürke árban, a falevelekről sűrűn csepeg a víz, aztán... Aztán a hőség percek alatt mindent felszárít. Életörömöt zeng a kert. Szemlátomást nőni kezd a fű, duzzadnak a bimbók, az eső előtt még bimbónyi virág kitárja teliszín szirmait. Bokrok és fák megittasultan terjesztik szét nagy, erős ágaikat. A kert végéből felhallatszik házi Gangeszünk csobogása. Szilajul vágtat egy hete még repedezett, száraz medrében. Az öröm nem tart sokáig. Újból leszakadnak a felhőtömbök, vagy csak éppen elered az eső. Kisebb-nagyobb megszakításokkal éjjel-nappal esik. De se es őben, se a szünetekben nem illatozik a kert. A levegő túl forró és túl párás – gondolom azért. Annyira páratelt, hogy anyagszerű: markomba foghatnám, kicsavarhatnám... Megfekszi tüdőmet, bőrömet, ruhámat. Ha magamhoz érek, kezem nedves lesz. A szekrényekben állandóan ég a szárító villanykörte, de a cipőkön máris penészgomba, a ruhák, fehérneműk utálatosan nyirkosak.
Az imént szerettem volna cigarettára gyújtani. Felmentem a szobámba. (Az ebédlőben írok, a táncoló Sivával szemben.) Cigarettáimat szétesve találtam, papírjukról leoldódott a ragasztószer. Egy jónak látszott, azt gondosan megszárítottam az íróasztallámpa körtéjén. Aztán egy szál gyufát. (Ki kell dolgoznom az egyidejű szárítás technikáját, különben túl sok időt vesztek.) A gyufafej jó meleg volt és tapintásra száraz. De nem fogott tüzet. Tovább szárítottam és dörzsöltem újra a dobozhoz. Felszaggatta a dörzspapírt. Elpazaroltam az egész doboz gyufát – mert csak elbírok a monszunnal –, s ha lángot lobbantani nem is, de szikrát sercentenem kétszer sikerült. A megmenekült cigarettát lehoztam, és rátettem a gáztűzhely lapjára, Rasid gondjaira bízván. Jó lesz majd ebéd után is... Ez eddig az idill. Még az is, hogy a tegnapelőtt megrekedt kocsink az esőben. Egy milliomos vacsorájára voltunk hivatalosak. Esett, de viszonylag barátságosan. A vízfényes aszfalton a város tarka fényei lubickoltak. A színes lámpafüzérrel keretezett boltocskák sorai meseszerűbbek voltat, mint máskor. Esténként amúgy is tündérvilággá varázsolódik Bombay, s annak is legtündéribb részévé a kis üzletekkel teli negyedek. A bejáratok fölött és két oldalukon, le a földig, kigyúlnak a sűrűn rakott kék, sárga, piros,
zöld lámpácskák, s ezeregyéjszakás pompába foglalnak árut és kereskedőt. Drága brokátként csillognak a kartonvégek, gúlába rakott aranyalma a narancshalom, Ali baba ezüst-, aranykancsókkal, tálakkal teli kincses barlangja a nappal túlzsúfolt fémárukereskedés. Az ég fekete ívén lámpafüzér fénnyel rajzolt minaretek, kupolás, teraszos mecsetek, hindu istenházak vízszintesen tagolt kúpjai, keresztény templomok tornyai tündökölnek. A lakásokban – a falak többnyire kékek – ég a villany. Belátni a kék derengésű üres, csupán szőnyeggel borított vagy európaiasan berendezett fogadószobákba; a munkásházak szűk helyiségeibe, a falakat rikító, olcsó szentképek lepik el, a köteleken szárik és dhótik méterei száradnak. A kivetődő fényekben remekműnek látszanak a vertvas vagy fafaragású erkélyek. A milliomos villája a Malabar hegyen van. Hol is lehetne m ásutt?... Mikor befordultunk a sarkig tárt kapun, s a díszbokrok nedves, színes leveleire ráhullt a reflektorfény, szerettem volna felkiáltani: "Oly szép vagy, ó maradj, ne menj!"
A fogadáson ostorral kergettem volna a perceket. Pompa és gazdagság. Kivilágított, léghűtött terem, a falon földig érő üvegfestmény, Krisna furulyázik szerelmének, Rádhának. A földön múzeumba illő kasmíri szőnyeg. Gyönyörű asszonyok, káprázatos színű, arannyal dúsan hímzett száriban. Az indiai ötvösművészet remekei nyakban, fülben, karcsú karokon. Suhog a szári selyme, cseng-bong a sok finom aranykarperec a csuklón, illatozik a virágfüzér a konty hajtömege fölött. A férfiak sötét európai vagy magas nyakú, végiggombolt indiai öltönyben. Turbános szolgák, ezüsttalpas kristálypoharakban jeges gyümölcsszörp a hölgyeknek, whisky, gin az uraknak... Végre is prohibíció van... A terem végében fehér damaszttal borított két hosszú asztal. Roskadásig rakva húsokkal, halakkal, szószokkal az egyik, s zöldségkészítményekkel a másik a vegetáriánus vendégek részére, és mindkettőn édességek, süteményféleségek. Egy kisebb, alacsonyabb asztalon tányéroszlopok, nehéz ezüstkések, villák; halhoz, húshoz, édességhez és a jó ég tudja... Angol módi, büfés a vacsora. A meghívottak tányért, evőeszközöket emelnek a kisebb asztaltól, majd körüljárva a nagy asztalokat, kiszedik a tálakból, amit enni óhajtanak. Minden egyéb olyan, mint a világ minden fogadásán. Mosolyok, melyeket fel- s lecsavarnak, érdeklődő kérdések, melyekre a feleletet szórakozott füllel hallgatják. Mosolyok és kérdések közt evickélek szavakat kereső angol tudományommal. S egy-egy kellemes meglepetés: a hölgy nem beszél angolul. A probléma fele azonnal megoldódik. Mosolygás és kész... Végre hazaindultunk. Az eső elállt. Az ég alján majdnem telihold világított a gomolygó felhők között. A Malabar hegy k özkertjeiben férfiárnyak sokasága bolyongott – az asszonyokat ilyenkor is otthon hagyják! Az utcákon tömegek. Elszöktek a lakások, vityillók hősége, nyirkossága elől a csendes trópusi éjszaka tágasabb hőségébe és nyirkosságába. A házak védettebb szöglétében, az árkádok alatt itt is, ott is aludt valaki fejére húzott rongya alatt, szokott helyén. Éjfél fele járt.
Egyszerre, elképzelhetetlen erővel zuhogni kezdett. Az autó fémvázán, mint géppuskagolyók, kattogott az eső. Dinkár vezetett. Előtte sebesen járt a víztörlő pálca, de mit sem ért. A vízfüggönyön átlátni alig lehetett. Rampal percenként végigtörölte a belülről párás üveget – nem segített. Száz-százhúsz kilométerrel száguldó kocsink alól sisteregve freccsent szét a menekülő víz. Térdig vízben captattak az imént még békésen sétafikáló férfiak. Egyik kezükben ernyőjüket, a másikban dhótijuk redőit fogták. Autónk pöfögni kezdett, majd leállt. A víz befolyt a motorba, nincs tovább... Dinkár
teljes erővel forgatta a kormányt jobbra-balra. Kikapcsolta, bekapcsolta a motort. Nem mozdultunk. A víz rohamosan emelkedett körülöttünk, már elfedte a kerekeket. Dinkár mondott valamit, de az esődörejben nem értettük. Klára előrehajolt, úgy kérdezte, mit akar?... – Egy lejtős útszakasz alján rekedtünk meg – ismételte szemüvegét törölgetve –, és ha innen kijutnánk... Ekkor kiküldte Rampalt, tolja meg az autót. Inkább csak elképzeltem, mintsem láttam Rampal ijedt arcát. Lehajolt, és szó nélkül lehúzta cipőjét, zokniját, feltűrte nadrágja szárát. Klára az utolsó pillanatbari odanyújtotta esőkabátját, terítse a fejére. És Rampal kilépett. Úgy érezhette magát, mint ejtőernyős, mikor kilép a fekete űrbe. Bizonyára próbálgatta megmozdítani a kocsit, a három emberrel ülésein, de hogy is lett volna képes rá vézna vállával, testével?... – Nem tudom, száhib – tért vissza egy idő múlva. Hangja is vizes volt. Később ismét kiment, és megkísérelte még egyszer. Majd csendesen visszaült. Vártunk. Szótlan hajótöröttek. Vártuk, hogy megálljon az eső, és mi elindulhassunk. Hallgattunk, mert mindannyiunknak rossz volt a lelkiismerete szegény ázott Rampal miatt. Jó félóra múltán megszűnt a zuhogás. A motorból lefolyt a víz, s nekilendülhettünk az útnak. Ez kaland. Hazaérve, s teánkat iszogatva a kék mennyezetű fogadószobában, már mulattunk rajta. De mi történik ilyen esőfergetegben a kalibák lakóival? Mit csinálnak a vízzel lepett föld és a csurgó pálmalevéltető között? Az esőzések kezdetén mégiscsak átmentem a rizsföld-széli nyomortanyába. Kedvesek, barátságosak voltak, nevettek rám, és ketten is behívtak. Nézzek körül náluk. Az egyik odúban volt egy ágy. A másikban semmi, semmi. A puszta föld, sötétség és füstszag. De mégis. Egy hordozható kis agyagtűzhely, egy lábos fér rá. Az elé guggolva főznek. A földön. Ott is alszanak egymás mellé heveredve apa, anya, gyerekek. Egy sarokban sorba állított lábasok, vízhordó edények, és összehajtott ruhaféleségek, sálak, amibe alváshoz burkolóznak. Ezt a sálat terítik magukra, ha korán reggel mennek el otthonról. Hajnalonként 18–20 fok, ilyenkor nemcsak fáznak, dideregnek. Természetesen 35–40 fokos hőséghez szoktak, azonfelül alultápláltak, és lényegileg nincs rajtuk semmi. Csupán a vékony dhóti, vékony ing, a sál, fejükön és törzsükön körülcsavarva, esetleg szandál. A többség mezítláb jár. Nem tudom elképzelni, miképpen vészelik át a monszunt. Hogyan főznek, hol? A sárban?... S ott fekszenek le éjszakára?... Még csak két hete kezdődött... Az újságokban már új rovat nyílt: adományok az árvízsegélyekre. Évről évre ismétlődő indiai tragédiák. Kimondhatatlan nevű falvakról olvasok, melyeket elborított az ár. Poona városról, folyója kiöntött. Árvíztől tartanak. Dinkár onnan való. Apja, bátyja családostól ott él. Ma reggelinél elmondta, hogy telefonált nekik. Jöjjenek le hozzánk. Dada, a báty azt felelte, egyelőre nincsenek veszélyben. Különben is, Apa nem akarja elhagyni Poonát. Már öreg, ott akar meghalni legidősebb fia házában. Ez ősi törvény. Az apa után a legidősebb fiú a család feje. A család szentségének rombolása ellentmondani neki. Tehát Dinkár, a második fiú óvatosan vitatkozott bátyjával, óvatosan, nehogy megsértse, azután elfogadta, amit határozott. – Ez őrültség – kiáltottam –, Dada maradjon, de apádat mindenképpen el kell hoznod. Lehajtott fejjel hallgatott, teáját keverve. Jóval később megszólalt.
joga van, hogy ott éljen és ott haljon meg, ahol akar. Hangja csendes, szomorú, de oly meggyőződéssel teli volt, hogy minden további beszéd céltalanná vált. Arca elzárkózó komolyságával éreztette – és éreztem is –, hogy nem értem, mit jelent egy hindu család, és tagjainak kapcsolata. És azt sem értem, hogy az apa haláláról nyugodtan, természetesen lehet beszélni. (Észrevehette megdöbbenésemet.) Mert az élet és halál együvé tartozik, csakúgy, mint a nappal és az éjjel, vagy a száraz évszak és a monszun. Elfogadni az egyiket s a párja ellen görcsösen tiltakozni, kétségbeesetten félni tőle: ostobaság, elmebaj... Csak őrült kiáltozhat: örökké nappal legyen, állítsátok meg az éjt, nem akarom!... Vagy fordítva... A szakaszok váltják egymást. Világosság–sötétség–világosság. Élet–halál–élet... Dinkár hisz a lélekvándorlásban, az újraszületésben. Nem mondta-e egyszer, hogy akkor hal meg, amikor Klára, s ha majd újraszületnek, ismét összeházasodnak?... Klára megzavart. Bekiáltott értem, segítsek a ruhát gyorsan leszedni. Mosás volt, és a napsütésre, a csalfára szétraktak lepedőt, törülközőt, ruhát száradni a nyírt örökzöld sövényen. Lóhalálában összekapkodtuk, mielőtt újra csavarni kellene. Ömlik... Még azt akartam feljegyezni, hogy Dinkár és Klára vasárnap felmennek Poonába. Szerettem volna megismerkedni a hindu családdal, a rokonokkal, de ez nem erre való alkalom. Érdekes: "apa" hindi szó is, s a mi szavunktól kis értelmi különbséggel "apóst" jelent. Még két közös, illetve majdnem közös szót találtam. "Kutya" mondjuk magyarul – és "kúttá" hindiül. A mi "lurkónk" – náluk "larka". Milyen úton-módon kerültek hozzánk, nem tudom. Sajnos nem vagyok filológus. Előfordulhat, hogy Attilánk, amikor végig istenostorozta Indiát, szavak zsákmányát is elhozta ide a Duna–Tisza tájra?... Mindenesetre egy okkal több, hogy izgatottan várjam a hindi tanárt. Azt üzente, jövő héten felkeres. – Apámnak
Gyalogoljunk... Ma reggel államcsíny. Az ég borult volt ugyan, de az újság szerint – különös jelenség – eső nem várható... Bejelentettem, nem megyek a családi kivonulással, hanem egyedül. Az autós városnézés türelmetlenné tesz. Nem előkelő turistának jöttem. Bele kell vetnem magam az árba... A család figyelmeztetése, tiltakozása lepergett rólam. Ők nem érthetik, ők itthon vannak. Ismételhették: roskadozol a hőségtől, csurog rólad a verejték itthon is, ha meg se mozdulsz... Még nem akklimatizálódtál... Nem is lehet pár hét alatt... Várj... – Rá kell hagyni – mosolygott rosszallóan Dinkár, a senkit semmire sem szabad kényszeríteni hindu elv híve. És szólt Kaminak, írja fel nekem az útvonalat. Kami hát felírta, hol kell átszállnom, hányas buszra, mi a neve az állomásnak, ahol le kell szállnom odamenet, visszajövet pedig... és írta. Fölösleges, erősködtem, meg tudom mondani, hol lakom... Igen, de ki érti meg? – felelte hanyagul, és a cédulát kezembe nyomva beült a kocsiba. Magam ura – magam szolgája vidámsággal vágtam át a rizsföldön, ugrottam keresztül kisebb tócsáit, talpaltam bele a nagyobbakba. A víz meleg volt, és a két szíjjal tartott saru remek találmány... A Tata Institute f ái alatt lábmosás céljából beléptem egy úthorpadásba.
Azután fél órát várakoztam, míg dülöngve megérkezett az emeletes, piros autóbusz, és felszállhattam. Jött a kalauz, megmondtam hova szándékozom. Bamba képet vágott. Megismételtem... Fehér embereknek általában autójuk van, igen ritkán használják az autóbuszt, így hát azonnal észrevett a többi utas. Most pedig érdeklődve, több oldalról felém hajoltak. Segíteni készen. Hová akarok menni?... Nekik is megmondtam, összenéztek, fejüket csóválták. Nem, ilyen nevű helyet nem ismernek... Akkor elővettem a cédulát – ó kedves Kami... A mögöttem ülő ősz-borostás ember tudott olvasni. Középülésre hangosan olvasta. Az arcok felderültek. Hogyne... hogyne... Ennyi és ennyi megálló, majd szólnak. Később is mindig a cédula húzott ki a csávából. Soha eddig ilyen kedvesen szolgálatkész emberekkel nem találkoztam. Még nem tudom megkülönböztetni, ki alsóbb, ki magasabb rendű, kiről feltételezhető, hogy tud angolul, kiről nem. Bárkihez fordultam is, perceket pazarolt rám, hogy kitalálja, mit akarok. S ha nem tudtunk zöld ágra vergődni, ő szólított meg valakit, hogy segítsen. Egyikük visszafordult útjáról, elkísért a buszmegállóhoz, beállt velem a hosszú-hosszú sorba. Jó húsz percet várt mellettem, egy-egy szót váltva, míg tucatnyi más jegyű busz után a nekem való megérkezett. Ezek után odament a kalauzhoz, és a gondjaira bízott. A belvárosban szálltam ki, a New India közelében, amerre autóval sokszor elrobogtam. De a világ más gyalogosan... Néhány perc múlva már sejtelmem sem volt, merre járok. Párás, nehéz ég, hőség, egymás lábát taposó idegen emberek. Valójában senki sem siet, és mégis forr, kavarog az utca. Védtelennek éreztem magam, elveszettnek, ijesztően egyedül. Millió ember, más múlttal, más jelennel, akik nem értik az én nyelvemet, és akik nyelvét én nem értem... Véletlenül felfedeztem a múzeumot. Nevetségesen boldoggá tett. Végre valami, amihez kapcsolatom van. Díszbokrok, pálmafák között indiai-szaracén stílusú, árkádos épület. Belül olyan félhomályos, mint minden múzeum. A földszinten szobrok, tulajdonképpen kevés, az időszámításuk utáni I. sz ázadból. A hindu mitológia töméntelen istene, félistene, Buddhák... A Ghándhára-kori Buddhák (i. sz. II. sz ázad) felfogása, a szobrok drapériája római mintákra emlékeztet. Nem lelkesedtem. Egyetlen szobor bűvölt el, egy lótuszon táncoló bronz Krisna. Mozgása hajlékony, kecses, dinamikus, mintha épp most... most fordulna... De nem fordult, csak nézett rám huncut; csúfolódó mosollyal. Remekmű a XII. sz ázadból.
Az emeleten festmények, pontosabban színköltemények, negyedívnyi lapokon. Fátylakba, selymekbe öltözött hercegnők, hercegek, aranyfényekben kert, madarak, tavak, lótuszok. A mogul kor festészete. Naiv és bűbájos. Illusztráció keleti mesékhez. Csak a dátumot nem kellett volna megnéznem. XVI., XVII., XVIII. sz ázad. Leonardo, Raffaello, Rembrandt, Greco, Velazquez m ár a múlt volt Európában... El kell felejteni Európát. Nem szabad a hasonlítgatás démonának engedni. Ez itt más múlt, más kultúra, más világ. Sose ismerem meg Indiát, ha hasonlítgatok. Elfogulatlanul, önmagában kell néznem, mint új nap új hajnalát.
Hindu családi ünnepen Két nagy esemény... Az első: hindi tanárom. Kisdiák izgalmával vártam, és velem együtt Klára, az ebédlő kerek üvegasztalánál. Az ablakból láttam, ahogy közeledett óriás fekete esernyő alatt, térdig feltűrt dhótiban, és óvatosan kerülgette a kerti utacska tócsáit.
Pedig kalocsniban volt... Azt és ernyőjét lerakta a lépcsők mellé, leengedte, elrendezte dhótija szárát, és belépett. Félszeg, vállban meghajolt, nagy darab mozlim. Tekintete bujkáló, arca olajbarna, sima. Negyven-negyvenöt körüli... Helyet foglalt a szék szélén, összekulcsolt nagy kezét ölébe rakta, és halk, hímes szavakban kifejezte örömét ama kiváltság fölött, hogy éppen ő megtaníthat a csodás hindi nyelvre. Hangja színtelen, kimért, ünnepélyes volt. Beszélt és egyikünkre se nézett. Egy főeunuch... hamar kisdiák lettem, hadd szemtelenkedjek... Alig észrevehetően, de fokozatosan felélénkült, amikor rátért az anyagiakra. Válla kiegyenesedett, szerény, félszeg halksága izzani kezdett. Tekintve képzettségét, vezető tanári állását a Keleti Nyelvek Intézetében... Tanítása módszeréről – úgy érzi – fölösleges is szót ejteni, valamint nagy elfoglaltságáról... Csupán mert kedves és tisztelt barátai kedves és tisztelt barátainak (ezek mi vagyunk) óhajt szolgálatot tenni. És így tovább – tanításom gyönyöréért óránként tíz rúpiát kér. – Milliomosnak néz – mormolta Klára magyarul és mérgesen. – Mégis akarod?... Gyorsan bólintottam. Tíz rúpia nagy pénz. Két saru ára, húsz tucat banáné. De itt a városon kívül, hol találunk másik hindi tanárt?... – Mikor kezdhetünk – kérdeztem egyenesen tőle. Elővette noteszét, elmélyülten tanulmányozta. Hm... hm... Amennyiben nekem is megfelel, úgy minden szerdán reggel pontosan kilenctől pontosan tízig. Azután sajnos a Keleti Intézet... Még csak arra kért, ha nekem is mindegy, óránként szurkoljam le a velem való foglalkozás élvezetdíját. – Rendben van... Felállt, ismét szerényen, majdnem félszegen, és ujjai hegyét homlokához, majd szívéhez érintve meghajolt. Szálam, memszáb... Távozott, és Klára egy szót sem ejtett róla. Azt hiszem, egyet gondoltunk... A második nagy esemény: tegnap igazi hindu ünnepségen voltam. Hindu keresztelőn. Fura így együtt a két szó, és teljesen hamis, sőt értelmetlen. Nekünk nincs ilyen szertartásunk, tehát nincs szavunk rá. A lényeg az, hogy az újszülöttet hat-nyolchetes korában, amikor fejlettebb, megerősödött, bemutatják a közösségnek. Egy ilyen ünnepségre hívtak meg. Matré a Kláráék házával szomszédos kertészetben dolgozott, főkertész volt. Jómódú családból származott, de tönkrementek. Közel járt a harminchoz, és – szülei bánatára – még nőtlen. Indiában a házasságok nagy többsége "összehozott". A feleség, illetve a férj kiválasztása szülői jog és kötelesség. Az érdekelt felek legfeljebb igent vagy nemet mondanak. Rendszerint egyetlenegyszer látják jövendő élettársukat, amikor a szülők bemutatják őket egymásnak. Szót alig váltanak. Miről is beszélhetnének? Bizonyára feszengenek, mosolyognak és lopva, izgatott, zavaros gondolatokkal mustrálják egymást, miközben a szülők "elfogulatlanul" társalognak. Nagy haladás, hogy manapság már a fiatalok, sőt a lány is véleményt nyilváníthat. A "nem" lezárja az ügyet. Az igent megfelelő tárgyalások követik. A szülők házasságközvetítő segítségével – amennyiben ő hozta össze a párt – megvitatják a hozomány kérdését, összehasonlítják a horoszkópokat. Ha a csillagok állása gyermekeik születésekor nem zárta ki a házasság lehetőségét, kiválasztanak egy kedvező napot – szintén a csillagállás szerint –, és azon a napon megtartják a menyegzőt. A fiatalok majd csak ott találkoznak ismét, a baldachin alatt – immár másodszor –, és életük végéig együtt maradnak. Egyre ritkábban, de jelenleg is megtörténik, hogy az esküvőn látják egymást először.
Matrénak sok éven keresztül sok lányt mutatott anyja is, a házasságközvetítő is. Egyik se felelt meg. Tavaly a házasságközvetítő ismét ajánlott valakit, s az megtetszett. Hozománya is. Matré földet akart, önállóan kertészkedni, szívvel-lélekkel kertész. Ám anyjának éppen ez a lány nem kellett menynek, unokái anyjának. A bőre sötét... Matré is így látta, de meg akarta valósítani kertész-álmait. Feleségül vette hát a lányt. Első perctől boldogtalan volt. Nem felesége, de anyja miatt. Nem lépett többé a házukba, a fekete bőrű asszonyt nem bírta látni. A munkahelyén látogatgatta fiát, és telebeszélte fejét. Matré elidegenedett az asszonytól, mielőtt hozzámelegedhetett volna. Szerencsétlenségéről panaszkodni Klárához járt. Két hónapja fia született – FIÚ! "Fiút nevelni annyi, mint növényt ültetni kertedben, mely ha öntözöd, ápolod, nagyra nő, s árnyékot, gyümölcsöt ad neked. A lány más kertje számára ápolt és öntözött növény, szolgálatai, érzelmei másé lesznek." – így a közmondás. Matré kertész, hogyne értené a bölcs példabeszédet?!... Hét országra szóló ünnepséget rendezett. Szűk utcában, öreg háromemeletes munkásház előtt állt meg a kocsink. A házból zene szűrődött s vezetett a rossz lépcsőkön fel a második emeletig. A sötét belső folyosó falánál zenészek ültek. Fuvolások, trombitás, cintányérosok, dramosok (dram egy fajta indiai dob), és előttük mikrofon. Minden lakás ajtaja tárva-nyitva, mert az egész emelet részt vett az ünnepségen. Nemcsak mint vendég, hanem házigazdaként. Itt teáscsészéket mosott három guggoló asszony, szomszéd lakásból tele tál tésztákat hoztak ki, egy harmadik ajtó mögött férfiak ettek-ittak.
Nehezen találnám ki, melyik lakás az ünneplés központja. De azért rájönnék. Az, amelyik küszöbe előtt felnőtt, gyerek, kopott és kevésbé kopott szandálok, cipők sorakoznak. Itt mi is lecsúsztattuk lábbelinket, és beléptünk. A kicsi szobát áttekinthetetlenné tette a virágok, füstölők illata és füstje és asszonyok, gyerekek sokasága. A szoba közepéről jázminfüzérekkel függönyözött ágyacska derengett. Az oldalfalnál egy sor asszony ült a gyékényen. Teát ittak. Keresztberakott lábaik előtt egy-egy tányérka, különböző tésztaféleségekkel. Lépésnyi hely nem volt. Mikor észrevettek bennünket, összébb szorultak, hogy köszönthessük a kismamát. Egy ágy előtt ült, alacsony zsámolykán. Selyem redőkből kiemelkedő vékony nyak, szenvedő, nagyon fiatal arc. Homlokán, haja választékán piros és sárga festékfoltok. Jöttünkre felemelkedett, keskeny két kezét üdvözlésül összeérintette, és fáradtan mosolygott. Eddigre előkerült Matré, és fordította feleségének jókívánságainkat. Dinkár kezét imádkozóan összekulcsolva, mint imént az asszony, meghajolt, és kedves hangon hindiül beszélt vele néhány percig. Matré magas, vékony férfi. Válla közé húzott feje, feszült arcvonásai és szemében a zavaros fény bennem idegbeteg ember benyomását keltették, aki kínlódva uralkodik magán. Izgatottan tessékelt, menjünk át a másik szobába, barátja lakásába. Nem, előbb a babát akartuk látni. Ismét utat nyitottak nekünk. Nem tudom, Dinkár brahminsága, úrisága vagy a mi fehérségünk miatt-e? Valószínűleg mind e csokor felsőrendűségért együtt. Matré félrehúzta a jázminfüzéreket, s a belül még papírszalagokkal is díszített ágyacskában ott feküdt a kicsi. Aludt. Icipici fekete baba, akire rövid fehér nadrágocskát, fehér kihajtott ingecskét húztak. Valahogy elszomorító volt a rendkívül gyenge kis jószág, ebben a nagyos öltönyben. Matré sebes lélegzettel hallgatta Dinkárék szerencsekívánatait, s szinte türelmetlenül irányított kifele a szobából. Sikerült mögöttük maradnom. Egy sarokba húzódtam. A fiatal, kimerült asszony, egyre összébb zsugorodott a zsámolyon. Sorba jöttek elé a vendégek, s már fel se emelte fejét. Mellette – most vettem csak észre –, a zsámollyal
egymagasságú oltár állt olcsó, színes nyomatú szentképpel, mely előtt fél kókuszdióhéjban olajmécses pislogott. Egy tányérkában pénzdarabok, és két másikban a kum-kum piros és a sáfrány sárga pora. Aki csak jött üdvözölni az asszonyt, először is belenyomta ujjait a kum-kumos és sáfrányos tálacskába, azután a félholt asszony homlokára, arcára kente. Majd kókuszdiót, zacskónyi rizst – némelyik egy maroknyit – rászórt, s egy ajándékcsomagot helyezett az ölébe. Mindez egyetlen szó nélkül történt. Ezután a vendég megállt valahol, ahol helyet talált, és várakozott. A boldog anya pedig fásult mozdulattal háta mögé, az ágyra rakta az ajándékot. Bőröndök, szárik, sálak, gyermekruha tömkeleg közt, vagy tízen szorongtak rajta. Egy asszony kibontotta a csomagot és mondta, mi volt benne, s ki adta. Egy másik csöpp ceruzával noteszba írta. A leltározott ajándék kézről kézre járt az ágyon, míg végül bőröndbe került. Időről időre egy rokonasszony vagy szomszédnő összeszedte a felgyülemlett kókuszdiókat, rizses zacskókat, kezével összeseperte a földre szóródott szemeket, kirázta Matréné szárijából is, s az egész rakományt kerek fémtálon kivitte. Közben a gyékényen teázók befejezték az ünnepi uzsonnát, felálltak és elmentek. A várakozó asszonyokon a sor... Most ők telepedtek a fal mellé. Hamarosan valamelyik nőrokon őket is ellátta teával és édességgel. Többet rájuk se néztek. A gyerek sírni kezdett. Az asszony feltápászkodott és karjára vette. Betakarta szárija szárnyával. Egy sereg asszony gyűlt köréje, s most először élénken beszélni kezdtek. Biztos tanácsokkal látták el. Dinkár értem jött. Vár a teám... Átmentem vele a szomszédba. A folyosón fújták a muzsikusok a különös, nekem fülsértő zenét, egyikük friss ritmusú dalt énekelt. Ujjongó gyerekhad állta körül őket. A gyerekek különben a folyosón teáztak, ugyanúgy a fal mellett ülve, mint bent az anyjuk. Tiszta, ünneplő ruhákban egyik szebb volt, mint a másik. Megsimogattam egy lurkó fejét, ötvenen zendültek hangos kacajra. Incselkedve futottak felém, nyújtották éjfekete kobakjukat, s aztán nevetve elszaladtak. Egymásnak ütköztek a szűk, tömött folyosón, sebaj ... Újdonság vagy nekik – mosolygott Dinkár. Ebben a szobában csak férfiak voltak Klárán és rajtam kívül. A nők csak minket kiszolgálni jöttek be. Alacsony asztalkánkra újabb és újabb süteményeket, édességet raktak. Más előtt nem állt asztal. A férfiak az ágyon ültek. – Ezt meg kell ennie, az újszülött boldogságára – mondta az egyik, tört angolsággal. Valami spagettivékony, édes, sárga színű készítményre mutatott. Aztán ettem az újszülött egészségére gyömbér ízű valamit. Tejből készült finom gömböcskéket a gazdagságára, valami mást hosszú életére. És valamit, hogy az életbe visszatérő emberke elvégezze istentől megjelölt feladatait. Ami rosszat előző életében elkövetett, azon változtatni nem lehet, magával hozza, csak úgy, mint a j ótetteit. Most kezdődő új életében azonban a rosszat csökkentheti, szaporíthatja a jót. Állandóan választania kell. Válassza hát mindig a nemeset, a tisztát. Mert jelenleg kezdődő élete tetteitől, érzéseitől, gondolataitól függ, hogy a következőt alacsonyabb vagy magasabb szinten kezdi, s hogy boldogabb vagy boldogtalanabb leszen. Előtte az örökkévalóság.
Előttük az örökkévalóság. Nyilván ez a hindu nyugalom titka. S ez magyarázza miért nincs időérzékük, miért dolgoznak Rampal munkamódszerével, miért hordozzák fejükön három kilónként az építőanyagokat. Az örökkévalóságban gondolkoznak, főként éreznek. Az élet átmenet. És értelme, hogy egyetlen lehetőség a tökéletesedésre. Mindaddig újból és újból visszatérnek, míg meg nem érdemlik a végső boldogságot, az elmerülést a végtelen létben, a nirvánát. Tehát megszámlálhatatlan élet vár rájuk. Miért hát sietni, kapkodni, könyökölni, harcolni?... Lehetséges, ez egyik magyarázata annak, miért tudta minden hódító elfoglalni Indiát. Nagy Sándor, a mozlimok, az angolok, hogy csupán a
legjelentősebbeket említsem... Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy a néptömegek sosem vettek részt a háborúkban. A hadviselést, a hon megvédését a kasztrendszer egyetlen kaszt, a ksatriják feladatává tette. A bráhminok, a vesják, a súdrák és a kaszton kívüliek sosem harcoltak. A kaszttörvények tiltották. A nép megszenvedte a megrázkódtatásokat, a történelmet, és a megváltozott, új viszonyok közt tovább végezte megszabott munkáját, és tovább hitte hitét. Mivel az egyetlen nagy igazsághoz több igazságút vezet, türelmes volt más nevű istenek, más szokások iránt. Az idegen hatásokat befogadta, pontosabban, magához alakította – gyakran azok kerültek a hinduizmus vonzásába –, és India megőrizte saját egyedülálló kultúrát és lényegét. A sokféleség egységét. Csupán az angoloknak sikerült oly mértékben megbántaniuk, megalázniuk a népet, oly mértékben kegyetlenkedni velük, hogy 1857-ben a katonai lázadás népi felkeléssé vált. És az egész nép évtizedeken át részt vett az angol uralom elleni küzdelemben –, "az emberiség első kísérletében, hogy vérontás nélkül lerázza magáról elnyomóit" (Romain Holland). A győzelemig, a függetlenségig vezette népét Gandhi, a hindu filozófia egyik alaptételével, az ahimszá, az erőszakmentesség jelszavával. India történelme példa arra, hogyan tart meg több ezer éves filozófiája az emberiség színpadán időtlen idők óta egy rendkívüli népet. Lényegileg hát egész India felvirágzására, boldogulására ettem, ittam. A tejes teát nagy élvezettel. Különféle fűszereket raktak bele, kardamomot (nálunk ismeretlen), szegfűszeget, ánizsmagot és még sok mást. A férfiak nem törődtek velünk, egymásközt beszéltek marathi nyelven. Matré egyszeregyszer odaszólt hozzánk: együnk még... Nézegettem a szoba falán az istenek olajnyomatú képeit. Hanumánt, a termetes majomistent, Génapatit, akinek több szerencséje volt, és embertestéhez csak ormányt kapott. A furulyázó rosszcsont Krisnát... A székeket. Mindegyik különbözött a másiktól. Nyilván a szomszédok kölcsönözték egyetlen széküket... Izgatott, fenyőzöld száris asszony suhant be. Egyenesen Matréhoz. Fölé hajolt, és súgott valamit. – Eljött – rebegte Matré angolul. Klárára tekintett, és felállt. Mintegy hipnózisban követte az előtte lobogó fenyőzöld szárít. – Eljött? – kérdezte az ágy sarkában egy férfi. Az ámulat és a meglepetés mosolya ömlött szét kövérkés, izzadt arcán. – Tudtam, hogy eljön – nevetett rá Klára. A férfiak, Dinkárt kivéve, mind felkerekedtek és kivonultak. – Mi történik itt? –fordultam Klárához. Matré anyja. Eljött hát a sötét bőrű asszonyhoz, hogy megnézze fiának a fiát. Találkozásukat sajnos elmulasztottam. Visszamentünk ugyan a főszobába. Valahogy megváltozott, elrendeződött és így nagyobbnak tűnt. A vendégek a jázminfüggönyös ágyacska közelében csoportosultak. Központban egy alacsony, középkorú asszony. A fején átvetett acélszürke szári selyme csaknem teljesen eltakarta arcát, de ahogyan állt, kissé zavartan, mégis fontossága tudatában, kétségtelenné tette: ő Matré anyja. Nyilván napokig, tán hetekig tartó belső harc előzte meg elhatározását, hogy eljön a sötét bőrű asszonyhoz, és gyermekét unokájának fogadja el. Láthatta, a vendég asszonyok – kizárólag vele foglalkoztak –, értik, miről van szó, értékelik tettét. Egyszerű asszony
lévén, ez bizonyos fokig zavarta is. Arca körül ide-oda húzogatta szárija szárnyát. Viszont megnövelhette benne áldozata nagyságának tudatát, sőt megerősíthette előítéletében. Ha nem találnák jogosnak menye iránti ellenszenvét, miért csinálnának vele ekkora hűhót?... Bennem felmerült ez a gyanú... Hinni szeretném, hogy alaptalanul. A jelek inkább arra mutattak – legalábbis a férfiak között –, hogy egyszerűen örülnek anyós és meny közeledésének. A szegény kismamánál egy lélek se volt. Ült roskadtan zsámolyán, keze ölében – lehullt barna levél. Mellette az alacsony oltáron, a szent előtt kialudt a kókuszhéj-mécses. Senki nem vette észre, senki nem töltötte meg új olajjal. Az ágy is kiürült mögötte, feldúlt ruhakereskedés. Mi hozzáléptünk, meghajoltunk előtte összekulcsolt kézzel: namaszté... Tisztelünk te szegény, ha nem is azért, mint ti, hinduk valljátok, hogy ember lévén isten része vagy. (Természetesen többé vagy kevésbé, magasabb vagy alacsonyabb kasztod szerint.) Nekünk – nekem mindenesetre – elég, hogy ember vagy, aki szenvedsz, mert barna bőröd sötétebb árnyalata miatt lenéznek a világosabb barna bőrűek. Hogy mi ebben a bűn, nem értem. De annyi mindent nem értek a ti Indiátokban... Matré kikísért bennünket a sötét lépcsőházig. Majd fentről, az arabeszkes vertvas erkélyről sokáig integetett utánunk a kiáltozó, ugrándozó gyerekekkel együtt. Ha némi reményem van, hogy meg is értem, amit olvasok, előszedem Romain Rolland könyvét a hindu bölcsről, idősebb kortársáról: Vivekanandáról. Onnan ez az idézet, egy levélből, a filozófus írta tanítványainak: "Ha nem lenne fanatizmus a világon, a világ sokkal gyorsabban fejlődne. A fanatizmus hátráltató elem... Csupán akkor fogtok jól dolgozni, ha elkerülitek." Matré anyja fanatikus hindu. Azért kínozza menyét... Hat-nyolcezer év messzeségéből kell kezdenem... Az Indus völgyébe érkező áriák sötét bőrű népet találtak ott, a dravidákat, akiket harcban legyőztek. A leigázott sötét bőrűek rabszolgáik lettek, s később a kasztrendszer kialakulásakor, a négy kasztból kirekesztve: a kaszton kívüliek, páriák. A sötét bőrszín tehát bizonyos fokig kasztjel. A kasztelőítélet az oka, hogy nem szeretik, hogy hátrány. Valamikor a múlt héten Klárát meglátogatta barátnője, Santha. Hármasban beszélgettünk az ebédlőben – illetve ők ketten, s én hallgattam. Bizonyos Szárodzs nevű fiatal lányt dicsértek. Művelt, kedves, jóindulatú, megbízható... – Csak – mondotta vendégünk –, csak a bőre túl sötét. Santha bizonyára döbbent-sértetten tiltakozna, ha valaki a kasztelőítélet vádját olvasná fejére. Hogyan!?... Hiszen egyetemet végzett, Gandhi mellett dolgozott a páriákért, és jelenleg is közöttük végez szociális munkát. Magyarázná, hogy pusztán ízlés kérdése az egész. A világos bőr szép, a sötét csúnya. S őszintén hinné is... Meglehet, az ízlés eredetéről sejtelme sincs, csakúgy, mint a legtöbb indiainak. Valamennyien ismert vagy ismeretlen eredetű előítéletekkel gondolkozunk (többékevésbé), és ezzel leegyszerűsítjük a világot. Beidegzett tételeinket ráhúzzuk a tényekre, s egyszeriben megvilágosodik ez az igen bonyolult élet. Azonnal megértünk minden jelenséget, okot, okozatot – ez tartást ad. Egek, milyen fölényesen írtam az előítéletes emberekről... A többes számból magamat természetesen kikapcsoltam. Ki nem mondottan szavaimban benne volt: én kérem szabadon gondolkodom, ha jól, ha rosszul, de a tények alapján. Én kérem nem
kényszerítem az élő életet előre gyártott alkatrészekből készült Prokrusztész-ágyba! Hiszen én tudom: hogy beleférjen, majdnem mindig le kell vágni a valóság lábát, fejét. No de nem cifrázom tovább. Ma éjszaka is, miután órákig fetrengtem átizzadt ágyamon, kiosontam a ventilátorbúgásos, moszkitóhálós szobából a teraszra levegőt keresni. Éppen esőszünet volt. Az eget, a párázó földet hegyestől-erdőstől, árnyalatlan meleg sötétségbe gyúrta az éjjel. Beleszórta a kertet, a hatalmas mangófákat,- a cselédházat, engem, a terasz párkányát is, amelyen ültem. A sűrű csendben egy-egy moszkitó zúgott, különben levél se rezzent, madár se moccant fészkén. Ültem, ültem, űztem magamról a moszkitókat, és egyszerre kigyúlt a fény a cselédházban. Kibontakozott, éppen csak derengően a ház oldalfala, egyik ablakának négyszöge, s a zárt ablaküveg mögött egy férfialak. Az ablakdeszkán ülhetett, háttal a külső világnak. Feje kerek volt, válla széles. Időnként előrehajolt, háta valahogy úgy rándult, mintha erélyesen kivágta volna karját, mondandóját hangsúlyozva. A párkány legvégéig csúsztam, hogy jobban, többet lássak. Onnan se vehettem ki tisztábban, mi történik a házban. Égett bennem a kielégítetlen kíváncsiság. Meresztgettem a szemem, hogy megtudjak valamit a cselédek életéről, akikkel az üdvözlő szálamon és mosolyokon túl nem jutottunk. Egyszerre a megértés örömtüze! Megvilágosodott a cselédházi rejtély... Agitátor surrant hozzájuk, kihasználva a trópusokon is szokatlan sötétséget. Ő ül fent az ablaknál, a legmagasabb helyen. Cselédeink pedig az ágyak tetején, keresztbevetett lábakkal, arcukat feléje emelve... Bent a terméskőházban mindenki alszik, s ő tanít, magyaráz. Ezért az előrehajlás, a határozott karmozdulat. Nyilvánvaló... Láttam, hátul látóidegeim központjában külön-külön mindenkit. Gafar és Mohamed, a kertész testvérpár derék, nyílt arcát, Rampalét, a kamaszosan ámuló Rafiét, Rasid szakácsunk alattomos képét, villogó hollószemét. Csak be ne árulja őket... Néztem az éj végtelenjén sárgásán fénylő ablakocskát, kaján diadallal, íme néhány hét alatt többet tudok a cselédházról, mint Klára. És micsoda novella!... Témája ugyan nem vadonatúj – nem, ezt igazán nem lehet állítani –, de főnixként új életre kaphat a színhely egzotikumától... Múlt az idő, elálmosodtam, de nem mentem le. Csak amikor a fény kialudt – és hiába füleltem, nem hallottam a távozó agitátor lépteit. Bizonyára világosodáskor kísérik ki. Egész éjjel kerülgetett az álom. Nem tudtam elaludni. ventilátor, moszkitóháló, plusz felfedezés és alkotóláz... Fogalmaztam a novellát... A reggelizőasztalnál közömbösen érdeklődtem, miért alszanak zárt ablaknál a cselédházban. – Megint a teraszon éjjeleztél? – kérdezte Klára. – Igen – kentem a vajat nagy műgonddal kenyeremre –-, hogy elkerüljem tekintetét. – Világosság volt náluk? No persze... – mondta bosszúsan. – Már rég nem mostam meg a fejüket! Egész éjjel kártyáznak, nappal aztán fáradtak, lézengenék, mint... A többit már nem hallottam. Szégyelltem magam, mint már régen... Hiszen itt a párt legális – jutott eszembe ebben a pillanatban –, nincs szükség titkos összejövetelekre...
Az Indiai Pen Clubban Tizenegyre jelentettem be magam Sophia Wadiához, az Indiai Pen Club f őtitkárához.
Reggel autóval mentem be a városba. A gyerekeknek szünetük van, így csak Klárával és Dinkárral. Dinkárt letettük hivatala előtt, én pedig kiszálltam a tengerparton. Klárának másutt volt dolga. Rampal visszajön értem, és elszállít a Pen Clubba. Majd felszedi a h áz asszonyát, a bara memszábot, azután engem a cshóti memszábot, és együtt haza. Bonyolult... A cselédek, hogy megkülönböztessenek bennünket, Klárát a nagy úrnőnek – engem, az alacsonyabbat, kis úrnőnek hívnak. Az öböl hajlatában, a Gateway of India eml ékmű. Próbáltam elképzelni, milyen lehetett a fogadás, az útra terített szőnyegek pompája, az angol gárdisták, s indiai előkelőségek sorfala, ama nagy napon, 1911-ben, amikor V. György és Mary kir álynő, a hajóról kiszállva, India szőnyeges földjére tette lábát. Erre az alkalomra emelték a háromboltíves, vörös márványcsarnokot, faragott márványoszlopaival, a négy toronnyal a középső ív fölött...
A márványpadlózaton, a roppant kupola alatt most néhány ember aludt, rongyai közé rejtett arccal. Kopott szárija fején átvetve, egy asszony üldögélt, magokat rágcsált és köpködte szerte a héjakat. Nem tudom, minek köszönhettem, de a futkározó gyerekek nem rohantak meg. Máá peszá... Talán, mert túl korán volt, fél tíz, és munkanapjuk még nem kezdődött el. Hivatalok, üzletek, múzeumok is csak tízkor nyitnak. Zavartalanul áthaladtam hát a csarnokon a tengerpartra. A tenger morgó, lihegő, lila-szürke végtelen, akárcsak az ég. A láthatár alján találkoztak laza páraködben. A gátfalon, a vízhez vezető lépcsőkön dörrenve törtek cseppekre a hullámok. Egy védett öbölkaréjban halászcsónakok csupasz árbocerdeje ingott-ringott tehetetlenül. Fújt a szél, és egy sereg asszony elébe tartotta frissen mosott száriját. Repkedett, kígyózott a sok méter hordó, kék, zöld anyag. Nyilván meg is száradt percek alatt. Fent a gátpárkánynál teleszkóp felállításával bíbelődött egy fiatal férfi. Talán csak idevetődik egy külföldi, akit érdekel a víz-bendős monszunfelhők vonulása, tömörülése, szétbomlása, és ő megkeres ötven peszát. Nem lehetetlen ... A Gateway mögött, a széles autóút túloldalán fehérlik Bombay legnagyobb s tán legelegánsabb szállodája, keleties árkádjaival s erkélyes öt emeletével. A híres Tadzs-Mahal Hotel. És nem esik. Hajnal óta egy szem se... Sőt, időnként felparázslik a fellegek lazább szürkéje alatt a nap tűzköre. A homokon, nem messze a teleszkóptól, fiatal kolduslány merengett. Hirtelen felállt, és táncolni kezdett. Bokáig érő, piszkoszöld alsószoknyában. Lehet, hogy ő is kimosta száriját és kiterítette valamelyik sziklára. Mellén fésületlen, dús hajfonat. Szoros, rövid blúza – egy kapocs hiányzott róla – és az alsószoknya közt, őzbarna bőre fénylett tompán, tenyérnyi szélességben. Egyetlen hindu táncestét láttam, csak egy-két mozdulat jelentését tudom, de amit ez a karcsú, nyúlánk lány táncolt, érteni véltem. Dusjanta király volt. Két karját előrenyújtva, marokra fogta lova gyeplőjét, és csukott szemmel, lábfejét kényesen feszítve lépkedett az erdőben körbe-körbe. Sakuntalával, a szent remete fogadott lányával kellett találkoznia az óriás fák között. Eltévedt a dzsungel úttalan-utain. Hátrafordította lovát, és visszafelé léptetett, körbe-körbe. Hosszú percekig. Azután Krisna istenné vált. Könyökét könnyedén behajlította, ujjai kecses pózban tartották a furulyát. Ugyanazt a kört járta, mint előbb, és furulyázott szerelmesének. Édes dallamokat játszhatott, hallhatott. Fejét félrebillentette, s lehunyt szemhéja alól mosoly futott szét finom vonalú, olajbarna arcán. Különös, révült mosolya szétfújta ostoba gyanútlanságom, az élvezet perceit, melyekkel megajándékozott. Egy őrült mosolya volt. A teleszkópos durván nevetve odakiáltott neki valamit, de nem hallotta. Csak a furulyaszót. Arra figyelt élettelenné merevedett arccal. Piszkoszöld alsószoknyáját
combjára feszítette, csattogtatta a tengeri szél, sima homloka körül hajcsimbókok repkedtek. Ő pedig táncolta köreit láthatatlan furulyájával. Lábujjhegyen libbent, alig érintve a homokot... Nataradzsa, a tánc istene.... Gondolatai visszatértek szegény, elhagyott Sakuntalához. Karján most gyermekét, Dusjanta király fiát ringatta, dajkálta. A királyét, aki elfeledte őt. Lehunyt szeméből könnyek peregtek. A teleszkópos ismét szólt, s gúnyos, rossz nevetéséhez társat keresve rám nézett. Hideg, ellenséges tekintetemtől képe egyszeribe ijedtté vált. Hirtelen eleredt az eső. A teleszkópos szedte műszerét, s az őrült lány egyre táncolta köreit. Haja csapzottan lógott arcába, meztelen bőrét a blúz és alsószoknya közt esőcseppek harmatozták. Egész váratlanul abbahagyta. Durva utcalány mozdulattal lecsapta arcáról az esőt, áthajolt a gátpárkányon (hogyan elemezzem dühös, megvető arckifejezését), és beköpött a tengerbe... Ezt is értettem. Köpött a világra, mely isteneivel, félisteneivel összekavarodott körülötte. Talán a három, gyönyörű szárikba takart, gudzserati asszonyra is, akik fürgén kiszálltak autójukból, kezükben virágfüzérekkel s ételestálkákkal. Vidáman szembenézve az esővel, lesiettek a lépcsőkön, s a tenger hullámai közé szórták tálkáikról a mézszínű darakészítményt, s virágaikat. Púdzsát, áldozatot mutattak be az isteneknek valami kegyért. Rampal jött velem szembe, már ki-bejárhatta az emlékművet. Divatos, fehér ingén vízfoltok terjengtek. Mivel mi egyenlők vagyunk, megengedte magának, hogy hangjába óvatos szemrehányást keverve közölje: régóta keres. Féltem, protokoll-fogadtatásban lesz részem a Pen Club f őtitkáránál. Még akkor is, amikor halványzöld száris titkárnője – mongolos keskeny szeme eltűnt mosolyában – szélesre tárta előttem az ajtót. Az íróasztal mellől őszülő, nemes arcú nő állt fel – szemöldöke két szép íve közt borsónyi piros pont –, és jött elém. Fehér szárijából ismeretlen, könnyű parfüm libbent. A kedves, gyöngéd öröm az arcán zavarba hozott, hisz semmivel sem érdemeltem ki. Melegbarna tekintettel nézett szemembe, s kezem két keze közé fogta. Aztán leültünk. A szék legvégéig húzódtam, és hátam támlájának feszítve kerestem védelmet kedvessége ellen. Csak beszélgetésünk közepe táján jöttem rá, hogy nincs mitől tartanom. Bájossága francia udvariasság, indiai filozófiába oltva. Wadia asszony francia származású, és hosszú évtizedek óta él Indiában. Ő szervezte meg itt a Pen Clubot, melynek Nehru és Radhakrishnan is elnökei, vallásfilozófiai újságot ír és szerkeszt, előadásokat tart, szociális munkát végez, a kulturális és társadalmi élet egyik vezető egyénisége. Nagy gyakorlatának hála, tartózkodásom ellenére simán beszélgetésbe lendültünk. Elmondta, hogy Indiában nincs központi írószövetség. A Pen Club f ő törekvése, hogy összefogja a különböző nyelvű írókat és irodalmat. Leginkább angol nyelvű előadásokat tartanak, de gyakori a gudzsaráti, hindi, marathi – ritkább a tamil nyelvű. Csak a legsikeresebb könyveket fordítják le más indiai nyelvekre és angolra, így az írók csak irodalmi folyóiratok beszámolóiból ismerik egymás művét. Tagore összes művei még mindig nem jelentek meg valamennyi indiai nyelven.
Sosem fogom áttekinteni! Állítólag 150 nyelvet beszélnek. Az India Köztársaság nemzeti nyelvéül a hindit választotta, hogy felváltsa a 150 éves gyarmatosítás hivatalos nyelvét, az angolt. Az észak-indiai nyelvek – ászámí, bengáli, hindi, gudzsarátí urdu stb. – őse a szanszkrit; a dél-indiaiaké – tamil, télugu, malajálam, kannada – a dravida. Az irodalomról, anélkül, hogy egyikünk is észrevette volna, magánjellegű beszélgetésbe siklottunk át. Elmeséltem, napi huszonnégy órát szenvedek a hőségtől, képességeim felét, s öt kiló testsúlyt vesztettem. Beszéltem arról is, hogy egyre kétségbeesettebb izgalommal hajszolom Indiát, mert maradék, sőt csökkenő erőmmel "felfedezni" lehetetlennek érzem. S emellett, fura módon, egy-egy kép, jelenet jólesően ismerős. – Kedves barátnőm, mosolygott szemembe francia–indiai bájjal Wadia asszony – ez igazán nem lelki zavar. Ki tudja hányszor élt már Indiában. – Köszönöm, hogy vigasztal... Valóban, ki tudja – nevettem. Eszembe se jutott, hogy komolyan gondolja. Komolyan gondolta. Vitatkozni kezdtünk,
én szenvedélyesen, ő mosolygó nyugalommal. A fehér szári omló redői közt – karja a felém fordított szék karfáján – sugárzó jelenség volt. Mondjam csak magam materialistának, sosem a címszó a lényeg. Az embereket nem vallott világnézetük – idealista, materialista – határozza meg, és nem életkörülményeik. Ha így lenne igaz, mivel magyarázom, hogy testvérek közt erős jellembeli, sőt világnézeti különbségek vannak; továbbá, hogy egyik vagy másik filozófiához kapcsolódó egyének közt nemestől az elvetemültig széles skálán, minden megtalálható. Önfeláldozó, haszonleső, tisztességes, korrupt, jóindulatú, gonosz stb. stb.... Ne értsem félre, nem az anyagi világ realitását tagadja. Idézte Gandhit: "minden szép nekem, ami hasznos lehet az alultáplált millióknak. Nem lehet se vallás, se művészet egy országban, ahol éhen halnak." Kíváncsi vagyok, az eredeti szöveg is felcseréli-e a szép és a jó fogalmát?... Ha így lenne, igen jellemző India spirituális légköri viszonyaira... Megköszöntem az idézetet, a segítséget, melyet ezzel nyújtott. Tehát szögezzük le, az anyagi lét az első, a legfontosabb. Mosolyogva csóválta fejét. Ne szögezzük le... Attól tart, összetévesztettem a sorrendet az értékrenddel. Az első nem feltétlenül a legfontosabb is. Az első lépcső lehet – mint ez esetben – a lényegesebbhez. – S mi a lényegesebb? Ami az anyag mögött, az anyagon túl van, ami műszerekkel nem mérhető, s amit író létemre kétségtelenül ismerek. Nevezhetem, ahogy tetszik, istennek, világerőnek, léleknek. A hinduk Om-nak, teljességnek nevezik. Sajnos ezzel átléptünk a hindu vallásfilozófia területére. Ahol egyetlen bozótot, egyetlen utat sem ismerek. Ha hallgatok, ezzel tudtára adom – bemutatkozó magyar író – e jelen helyzetben kellemetlen tényt. De az is lehet, hogy megsértem, mert egy materialista fölényes elzárkózásának vélheti. Ha meg szólok, a titkolandó azonnal kiderül... Ekkor eszembe jutott Brahma. – Nem Brahma a teljess ég? – kérdeztem. – Nem. Brahma az alkot ás, és ezért mindig ott van mellette Siva, a rombolás és Visnu, a megőrzés. Rombolás, alkotás és megőrzés a teljes folyamat. De nehéz valamiről vitatkozni, amihez az ember nem ért! Félek, hogy pozícióvédelemből hangomat némi leereszkedő jóindulat színezte, amikor kijelentettem: ezt majdnem így valljuk mi is, hogy – rombolás nélkül, nincs alkotás. Azt hiszem, valami közhely példát is mondtam. – Tehát nem Brahma, Om a teljes – tért napirendre laposságom fölött francia–indiai udvariassággal. – A hinduk értve vagy értetlenül, mindennapi imájukkal így fejezik ki: "Ez is teljes, az is teljes. Ha a teljesből a teljest elveszed; teljes, amit elvettél; és ami megmaradt az is teljes." Elismételtettem, mert első hallásra nem tudtam követni ezt a tömör filozófiát. Kérésemnek láthatólag örült, elmondta még egyszer, és folytatta. – Így az ember is teljes. Benne a lét két nagy folyamata, az élet és a halál. Benne van minden szépség és rútság, minden nemes és gonosz. Azzá formálhatja magát, amivé akarja. – Ha módja van hozzá... – Ne sértse meg a nyomorúságban élő embereket... Még most is vitatkoznánk, ha Klára nem kopog be. Nem beszélhettünk tovább franciául. Klára bocsánatát kérve – ők régi ismerősök – még néhány percre visszatértünk az
irodalomra. Szeretné, ha előadást tartanék a Pen Clubban a magyar irodalomr ól. Hálásan fogadnak, ha franciául is mondom el, majd ő fordít, ha nincs ellene kifogásom. – Oh, francia–indiai udvariasság... Lesz id őm felkészülni, mivel monszunidő alatt szünetelnek az összejövetelek.
Kíváncsi vagyok, hogyan alakul kapcsolatunk. Lesz-e kapcsolatunk?... Bizonyára sok mindent mondtam, ami sérthette. Alapjában véve, nem sértődhet meg, hiszen elve szerint tiszteli minden ember igazságát, szabadságát, hogy úgy és azt higgye, amit lelke kíván.
Orvosi rendelőben Kora reggeltől bömbölt a hangszóró a rizsföld-széli nyomortanya felől. Régi indiai muzsikát és modern indiai filmzenét felváltva. Valami ünnepre készültek, s elhatároztam, valahogy csak átmegyek. A filmzenében nyugati slágerek dallamtöredékeire bukkantam. Elszomorított, de éppen a leheletnyi hasonlatosság miatt, elviseltem. A tiszta indiai zene viszont, 22 hangközű skálájával, s a hegedűk, vínák glissandóival, felborzolta idegeimet. Libabőröztem, mint mikor késpengét húznak végig üvegen. Tanulmányokból tudom, hogy egy-egy hosszan szóló hangban a végtelen lehelete érezhető, hogy a negyed hangközök átcsúszásában s finom lebegésében a következő hangig ott vibrál "a remény, mely már formálódik, de még nem valósult meg". Hiába, nincs fülem hozzá, s reményem még csak nem is formálódik... Sőt, ahogy múltak az órák és a hangszóró egyre sivalkodott hurutosan, úgy távolodott. Reggeli előtt, még friss életkedvvel mentem fel a teraszra, könyv, füzet kezemben. Fönt, a hozzáillő zenekísérettel megcsinálom hindi házi feladatomat. Vízzöld laza fellegek borították az eget, felettem egy-két elkésett keselyű röpült kiterjesztett szárnyain a város felé. Korábban, hajnalhasadáskor tömegesen szállnak a pálmaligetből, elsötétítve a derengő világosságot, a vágóhíd és a Csend Tornya irányában. A párszik a Csend Tornyába viszik halottaikat. Lehelyezik az udvarba, s a többit a keselyűk végzik el. Két magyarázatot is hallottam. "Nem szabad beszennyezni a vizet, földet és a tüzet", a három főelemet. Tehát nem temetkeznek, mint a hinduk, akik elégetik a holttestet, s a hamvakat a vízbe szórják, sem mint a keresztények és mozlimok. A másik magyarázat, hogy ez az utolsó jótett, amit egy párszi tehet: táplálja testével az ég madarait. Borzasztó kényszerképzet, de ha egy párszival találkozom, nyomban erre az utolsó jótettre kell gondolnom. Szeretném rávenni, ne hagyja, hogy keselyűk lakmározzanak belőle. Reggelenként meg ostoba indulattal nézem erőteljes röptüket. A házi feladatom írásbeli részével mégis elkészültem. Leírtam a szavakat, ismerem már az összes írásjelet, de a tanulás nem ment. Mahal – mondtam félhangosan = palota. Namak = só... De a zene közéjük nyomult. Mahal – kerestem fejemben a jelentését, é s csak a fuvola kacskaringózása, a dram ütései feleltek. Görcsösen ismételtem, mahal... mahal... Felkaptam füzetem, könyvem és vissza a szobába. Moszkitóhálós nyitott ablakán ugyanaz a dram, fuvola, v íná téboly vijjogott be.
Menekültem. Az ebédlőben még nem volt senki. A reggelire terített asztalról, Dinkár csészéje mellől felvettem az újságot. Árvíz Poonában... Alatta fénykép. Vízben álló házak. Egyik tetején, meztelen öreg, vékony karját távolodó, emberekkel tele csónak után nyújtja. A reggelinél Dinkár egy szót sem ejtett ki, a gyerekek suttogva beszéltek, Klára nem evett. Rafi hónaljban szakadt, kétes tiszta ingben – hol van már a patyolatfehérség, melyben első ebédemnél felszolgált – nesztelenül járt ki-be, arcán valami tompa félelmes
részvét kövületével. Láthatta a fényképet, és tudta, mint mindenki Indiában, hogy Poona város merül a víz alá. Sőt, azt is, hogy ott a száhib apja. Poona milliós város, és eddig már ötszázezer család vált hajléktalanná, alszik a zuhogó ég alatt az árvízsegély takarójában, s eszi a jótékonyság rizsét. Dinkár és a gyerekek bementek a városba, és megbeszélés szerint Dinkár vásárol, miután a gyerekeket iskolájuk előtt lerakta. Bevásárlását – halat, valami zöldségféleséget – Rampal hazahozza a kocsival. A kiürült házban megkezdődött a napi munka. Rafi takarított, kezében cirokseprűvel guggolt és söpört; port törölt, illetve verte ronggyal a szobrocskákról, a képekről, ha Klárát nem tudta a közelében. Rasid rizst válogatott a konyhakövön ülve, Mohamed a minden oldalról nyitott garázsban a frissen vágott gladiolákat és hibiszkuszágakat rendezgette vázákba csodálatos szín- és formaérzékkel. Én meg jártam a házat, kertet keresztül-kasul, s nem találtam egy zugot magamnak. A párás hőség, a levegőtlenség, az időnként nekilóduló eső, Poona, a hangszóró a nyomortanyáról – nem bírtam tovább. Fékeztem magam, hogy ne ordítsak, ne verjem szét fejem a fal terméskövein. Tizenegy tájban megkerestem Klárát a kertben – a bougainvilleák túlburjánzó ágait nyeste –, és bejelentettem, rosszul vagyok. A kocsi már hazaérkezett, s indult velünk újra a városba, a család orvosához. Öthetes magas India-lázam, állandó küzdelmem a forr ó, lélekölő levegőtlenséggel elvette erőimet. Azt hiszem, mikor beteget jelentettem, tulajdonképpen akkor engedtem el magam. Gubbasztottam a kocsi sarkában. Néha-néha kinéztem, az utcákon örvénylett az élet, valami mozlim ünnep is lehetett, a szokásosnál feltűnően több – és szebb lepellel borított – mozlim nő járt; a tenger hullámai soha nem látott magasságig emelkedtek, és tajtékozva marcangolták a gátat; mindez semmi érdeklődést sem csiholt bennem.
Fásultan léptem ki Klára után egy üzlethelyiségekkel zsúfolt, zajos utcára. Az üzletsor utolsó boltja fölött nagy fehér cégtábla függött. Dr. Mehta homeopatikus terápia. – Hát ez mi? – mordultam. – Ez a butik a rendelő? És követtem Klárát a három lépcsőn a nyitott "várószobába". A bejárat két oldalán sorakozó négy-öt szék teljesen elfoglalta a teret. Éppen csak jártányi hely maradt közöttük. Az első széken, lábát a lépcső legfelső fokára helyezve, egy idős, kövér, értelmiségi arcú férfi ült. Mellette egy fiatalasszony, öt év körüli gyerekkel. Az asszony barna, sötétzöld mintás szárit viselt, füléből nagy és sok ékszerkarika lógott, nyakán sűrű ezüstpántok, egy pénzérmékből fűzött lánc, és mezítláb volt. Kisfia európai öltönyben, szeme körülkenve fekete mázolással – szembetegségek ellen. Gyakran láttam hindu és muzulmán gyerekek arcán, de ezen a kisfiún – ijedten bújt anyjához, mikor melléjük telepedtem – különösen borzasztó volt... Szemben a széken középkorú asszony, szárija és az utcán várakozó autója szerint nagykereskedő vagy gyáros felesége. Aki mellette ült, diáknak véltem, de irodaszolga volt. Ismerte Klárát, fölugorva üdvözölte, és mindjárt beszélgetni kezdtek. A falon üveg alatt fényképek függtek. A doktor diplomája, a doktor ezen és ezen az orvosgyűlésen, a doktor tanítványai között. Doktor Mehta egyetemi tanár. Néztem a betegeket. Másfél évtized előtt bizonyára nem ültek volna le egymás mellé. Az a primitív ékszerekkel díszített mezítlábas asszony, ki tudja melyik hegységből, faluból (Klára később megmondta, hogy a Bombay-öböllel szemközti Elefanta-barlang vidékéről), s az idős bánatos tanár vagy ügyvéd; Klára és az irodaszolga. Ez már az új India – gondoltam. Nem egészen a betegség demokratizmusa, bár természetesen az is. Aztán az utca forgalmát bámultam, melytől a három lépcső választott el. Szemben, zöld
cégtáblájú kávéház, félhomályban derengő asztalainál egy-két dhótis vendég teázott. A teát kiöntötték a csészealjba, azt két tenyerük közé fogták, és abból ittak. Így szokás és sokszor láttam már. Egy ruhakereskedés fölött szárik fityegtek, köztük egy finom árnyalatú halványlila. Majd ha elered, rohanvást leszedik... Egy teherautó-telep sarkában három férfi guggolt, beszélgettek. Édességbolt. A kereskedő kerek képű, testesedő, keresztbe vetett lábakkal bent ült a kirakat remekei közt. Három dombocska spagettivékony, apróra szabdalt sárga valami, egy kormos üstben cukorszirup úszkáló fehér gombócokkal – ez a guláb-dzsámun – egy másik üst: korom és cukorszirup ugyanaz, de a gombócok feketék – ez raszgullá... Lilla imádja, engem émelyít. Az üzlet kicsi cégtáblája hindi volt. Gondosan kibetűztem. Megtanulhatnám a szavakat is – gondoltam. Sankar: név. Bambai: nyilván Bombay. Még hét maradt. Melyik jelent édességet, melyik boltot?... Ránk került a sor. A várószobánál alig nagyobb, ablaktalan helyiségbe léptünk. Égett a villany. Doktor Mehta felállt a sarkok közé szorított íróasztala mellől. Magas, sovány, hajlott hátú alakján bő redőkben lógott a fehér köpeny. Meghatott keskeny arcának gyöngéd, okos kifejezése, túlméretezett magas, széles homloka, főként öklömnyi, mélyfekete szeme. A két bánatos, értelmet, helyesebben megértést árasztó szemmel kellett volna kezdenem. Szinte feléd jönnek: itt vagyok, segítek. A doktor kezet fogott Klárával, s mi kölcsönösen bemutatkoztunk. Helyet mutatott az íróasztala oldalához kényszerített széken. Klára elmondta panaszom. Közbe-közbe dadogtam, hogy ne érezzem magam úgy, mint gyermekkoromban, mikor anyával mentem a doktorbácsihoz. Sose tanulok meg angolul már?!... Úgy öltöztem, hogy könnyen leszedhessem a vizsgálathoz. De nem volt rá szükség. Mehta döbbenetes vékony ujjai közé fogta pulzusomat, majd nyelvet öltetett, és felírta a receptet. – Nincs semmi baj – adta át Klárának. Idegkimerültség. Maradjak ágyban három napig, és szedjem, amit fölírt. – Hm. Ez gyorsan ment – dünnyögtem magamban kifele menet. Nem ér semmit... Klára egy ajtócskán beadta a receptet. Sikerült bekukkantanom a patikába. Mert az volt. Két ember, ha elférhetett benne. A homeopatikus orvosok maguk, vagy laboránsuk azonnal elkészíti az orvosságot. Égett a villany, ugyanaz okból mint a rendelőben. Egy polcsor töméntelen üvegcséjére világított a sárga, híg villanyfény. A laboráns utcai ruhában valamit pepecselt. Az ajtónyílásra fel sem nézett, csak kinyújtotta kezét. Ezután visszaültünk a várószobába. Már csak a tüdőbeteg külsejű irodaszolgát találtuk ott. Előttünk végzett, de Klára megígérte, hogy elvisszük a kocsival. A Családvédelmi, szó szerint a Családtervező Szervezetből ismerték egymást, ahol néhány éven át és néhány év előtt Klára dolgozott. A Family Planning pr óbálja rávenni az indiaiakat, elégedjenek meg kevesebb gyerekkel. Tanítják az asszonyokat, ne akarjanak csak 3-4 gyereket, akiket felnevelhetnek, és tanítják őket a csecsemőápolásra, a férfiakat rábeszélik, hogy a negyedik gyerek után sterilizáltassák magukat. Jelentéktelen operáció. Ez lenne az egyetlen mód a családonként 10–14 gyerekszülés megállítására. Természetesen a szegény kulinak van tíz gyereke, a volt maharadzsának kettő... A terhesség megszakítása lehetetlen – minden élet szent. Sok, a Family Planninghez hasonló állami szervezet működik Indiában. Két irányú munkájukból a gyerekhalandóság csökkentése sikerült inkább. A születésszabályozás jóval kevésbé, India népessége állandóan növekszik.
No de közben elkészült orvosságom. A laboráns felemelte az üvegablakot, és kiáltott. Mrs. Ajgaonkar!... K ét és fél rúpiáért, azaz 12 forint 50 fillérért – benne az orvosi honorárium is – megkaptuk a gyógyszert. Egy fiola volt, mákszemnyi fehér gömböcskékkel. Hármat kell egyszerre beszedni.
Ebédre értünk haza, és mindjárt kipróbáltam. – Édeskés, íztelen – közöltem Klárával. Az
egész vizitben és orvosságban semmi sem bizalomgerjesztő. Mi az a homeopátia?!... Mi az, hogy betegséget betegséggel gyógyítani? A három mákszem beszedett idegességgel felmentem a szobámba, és ágyba bújtam. Első pillanatokban jólesett a zöldes félhomály – a moszkitóhálót mangófaágak érintik –, kellemes az egy szál vörös kamélea a régi indiai mintákkal vésett karcsú bronzvázában. Gyanakvóan sandítgattam ugyan a ventilátor rohanó szárnyaira, de derűsen átadtam magam a betegséggel járó egyetlen kellemetességnek, a megható önfeloldozásnak. Hát tehetek én arról?... Nem, szegényke, igazán nem tehetsz arról, hogy terveid felét se valósítottad meg. Hogy nem olvastál naponta egy órát angolul, hogy nem írtál naplódba mindennap; hogy nem jártál se halászfaluban, de textilgyárban sem, holott tudod, Bombay tele textilgyárakkal; hogy nem lépted át a Tata Institute kapuj át, holott ezerszer elmentél mellette; hogy nem kerested fel az özvegy vagy férjük durvasága elől elmenekült asszonyok menhelyét, mely szintén Tata-létesítmény, és ahol mesterséget adnak a kezükbe; hogy nem nézted meg közelebbről azt a gyönyörű mecsetet a tenger szikláin... Valóban, valahányszor átrobogtunk a tengerparton, mindig meg akartam állíttatni a kocsit. Illetve, ha éppen apály volt. Dagálykor eltűnik a keskeny földnyelv, mely a mecsetet a földhöz köti. Ilyenkor minaretjeivel, faragott teraszával a hullámok közt, a kék végtelen tenyerén fehérlik. Ki lehetett az az ötszáz éve halott költő, aki ezt megálmodta?
Elengedett lélekkel végigtekintettem öthetes indiai múltamon – a rizsföld-széli hangszórás alatt és ellenére... örök üdvösségemet adtam volna, hogy elhallgasson. Időnként el is hallgatott, s én javíthatatlan optimista, ujjongtam – most végképp... De nem, csak újabb lemezt tettek fel. Felöltöztem. Különben is ostobaság volt lefeküdni, hiszen át akarok menni az esti ünnepségre. És menekültem a kert legtávolabbi zugába, a cselédház melletti banánfák közé. Az ázott talaj süppedezett alattam, bokáig langyos sárban tapostam, csíptek a moszkitók. Annyi baj... Az egyik fán, a méteres üde levelek közt sötétlilás, kukoricacső alakú valami bújt meg. Egyszerre elfeledtem, hogy lezártam a "hajsza Indiáért" szakaszt, s amilyen gyorsan csak kirángatni tudtam szandálom a sárragacsból, siettem a cselédházhoz. Valakit csak ott találok, és majd megmondja... A ház mögött mentem, reméltem, arra kevesebb a sár. No és vethetek egy pillantást Gangeszünkre, mennyit nőtt! Két nap előtt a magas part kaktuszai alatt rohant. A kaktuszbokroknak nyomuk sem volt. A Gangesz elöntötte a kert alját. A füvek sárgásvörös vízből nyújtogatták fejüket, víz terjengett a paradicsomtövek alján, s osont a cselédház felé. Két méter, ha elválasztotta a viaszkosvászon lapokkal körülvett fürdőhelyiségtől. Ideérkeztemkor még szabadon állt, s valószínűleg az esőzések miatt fedték be. Bejárata most is nyitva volt. A tus alatt kis csomó ruha ázott, és Mohamed félig guggoló helyzetben mosott. Csapkodta a csücskeinél összefogott ruhaneműt a cementlaphoz. Észrevett, hátramosolygott szélesre húzódó kedves képével, és nagyobb lendülettel vagdalkozott. A domboldali nyomortanya mellett gyakran láttam mosó férfiakat. Térdig a mocsaras vízben állva verték a ruhát a sziklatömbhöz. Mögöttük, alkalmi állványok közé húzott köteleken tiszta ingek, nadrágok, szárik százait szárította a forró levegő. A mosás férfimunka, nőt mosni egyszer-kétszer láttam. Időtlen idők óta a mosókasztbeli férfiak dolga volt, apák apja, fiúk fia ezt csinálta egész életében. Kétségtelen nagy haladás, hogy ma az mos, az sző, az ácsol, aki akar – és akinek akad munkája. Lám Mohamed sem tartja magához méltatlannak, hogy vagdalkozzék ruhaneműivel. Viszont bent a terméskőházban a mosógép ... A házirendhez tartozik, hogy Rasid, a gép
kezelője kimossa holmijaikat. Talán a testvérpár összeveszett vele vagy elfelejtette odaadni... Mindegy. Lényeg, hogy Mohamed ötezer évig jó-volt mozdulatokkal üti-veri a cementlapot. Klára egyik barátnője – nem jut eszembe, melyik –, tudván, hogy tapasztalataimról beszámolni készülök, mesélte: egy világutazó írta, a furcsaságok legfurcsábbja, amit Indiában látott, hogy az indiaiak ruhával törik a sziklát. Megvártam, míg Mohamed elkészül a cementzúzással, és hívtam, jöjjön velem, mutatni akarok valamit. Egyszerűen zseniális a fiú... Kézmozdulatokkal magyarázta el, hogy a lila cső, banánvirág, mindjárt levágja sarlóval és Rasid ham-hamot készít belőle. (Másnap valóban valamivel megszaporított banánvirág-főzeléket ettünk.) Estig ide-oda lézengtem. Húzott az ágy, de elszántan tartottam magam. A családból senki sem akart az ünnepségre átjönni velem. Annál szívesebben Rampal és a testvérek, Gafár és Mohamed. Vacsora után a sötét kertben vártam meg őket, egyszer csak hallom, a kocsi lassan gurul felém. – Hé, Rampal – kiáltottam –, minek ez?... – A rizsföldön este veszélyes. Sár és kígyók, memszáb – hajolt ki Gafar, és tele torokból, tele szívvel nevetett. Gafar mindennek örül, mindig nevet, mintha a föld Allah kertje volna. Most éppen a váratlan kiruccanásért boldog. A kocsi simán megállt mellettem. Rampal mosolyogva, két kézzel markolta a kormánykereket. Aha, Rampal Szingh autóval akar bevonulni az általuk falunak nevezett nyomortanyába... Legyen. Kidöcögtünk a sáros dűlőn a főútra, körülkerültük a Tata Institute-ot, és húsz perc múlva megálltunk egy sártenger közepén. Megérkeztünk. Csend. A templombejárat négyszögéből gyenge fény permetezett. Csak annyi, hogy a sár és a torzkupolás, alacsony agyagépítmény kiderengjen a sötétségből. Az ünnepség befejeződött. Kiléptem a sárba, tétován. Egyszerre négy-öt asszony vett körül – honnan kerültek elő a jó ég tudja – és noszogattak kedvesen, menjek be a templomba. Három lovagom, már sűrű embergyűrűnek magyarázta az eseményt. Le kell vetnem saruimat, mutogatták az asszonyok a templom fénynégyszöge előtt. Kettő kivételével nem volt mit levetniök. Az istenek előtti egyenlőség jegyében, mind mezítláb léptünk a sárnyomos, nedves gyékényre. Néhány lámpafüzér világította a csupasz helyiséget. Az oltár három, falnak támasztott, olcsó keretes istenkép fehér és rózsaszín virágszirmok között. Egyszerre kigyúltak körülöttük az apró villanykörték. Az asszonyok arca is felgyűlt, valami csodás boldogsággal. Követtem tekintetüket. A bráhmin, papjuk éppen visszaült alacsony zsámolyára a bejárat mellé. Előtte tálkák, csészék, piros, sárga porokkal, főtt rizzsel és tejszerű folyadékkal. Szürkés-fehér dhótijában úgy ült, mint egy kövér Buddha. Kopaszra nyírt, kerek feje volt, s feje búbjáról hosszú, fekete hajtincs lógott vastag nyakába. Egy pillantást se vetett felénk. Mintha ott se lennénk. Az asszonyok egy csomóban, néhány lépésnyire tőlem izgatott örömmel néztek, öt ragyogó sötét arc, simára, fényesre olajozott hajkeretben, öt kopott kék, barna, zöld szári, az agyonmosás szürkéjével. Egyikük virágszirom-csomót nyomott a markomba, ereszkedjek az istenek elé, és szórjam rájuk. Zavart mosollyal letérdepeltem – a gyékény nedvessége kellemetlen volt bőrömnek – és szórtam a gyűrt szirmokat. Boldogan nevettek. Rosszul csináltam ... Egy mohazöld száris mellém térdelt. Előrehajolt, s két kinyújtott karja közt, arcával megérintette a földet, így kell. Fejem ráztam. Ezt én nem tudom... Szerencsére észrevettem a pléhtálcát a pénzdarabokkal. Rampalhoz fordultam,
aki a mohamedán testvérpár között élvezte a jelenetet más jellegű, kissé átszellemült gyönyörűséggel, adjon néhány rúpiát. Rövid kotorászás után egyet adott, két darabban. (Hónap közepe, már nincs pénze.) Szegény hangon megcsörrent a tálca, mikor rádobtam a két ötvenpeiszást. Ekkor zsámolyáról felemelkedett a bráhmin. A piros- és a sárgaporos tálkákat hozta, és bekente a homlokomat. Majd egy csészével tért vissza. Nyújtsam a tenyerem... Szent tej, szent vaj, és valami szent fűszerekkel ízesített szent folyadékot kávéskanalazott bele. Praszádot, ezt a híveknek adják az istenek. Az asszonyok elragadtatása tetőfokra hágott. – Hörpöljem fel – mutatták. Félve a következményektől, de megtettem. Lehet kolera, vérhas, Klára örökké óv és ijesztget. És megettem a banánlevélen nyújtott darából és borsólisztből kevert édes masszát is. A mohazöld száris ismét mellém lépett, és szárija piros szegélyű szárnyával az orrom kezdte dörzsölni, cseppet sem gyengéden. Határozottan nem szerettem sem a dörzsölést, sem a szári mocsárszagát. De mit csinálhattam volna, ha ez is hozzátartozik a szertartáshoz?... Aztán még egy asszony jött hozzám – aki előbb nevetve kiabált valamit –, és az arcomat törölte meg. Szárija tejfoltos lett. Szemem könnyezett, de már én is nevettem. Persze, jól összemaszatolhattam magam... – Ideje távoznom – gondoltam. Kezem összekulcsolva búcsúztam tőlük. Namaszté. A sort formáló asszonyok és a gyerekek, akik eddigre becsődültek, kórusban énekelték: namaszté. Köszönjük, hogy eljött... Egy-két lelkes welcome is hangzott. Már bent ültem a kocsiban, mikor egy fehérruhás lányka nehéz virágfüzért akasztott a nyakamba..Első garlandomat... Boldog és elérzékenyült lettem. Tudom, a garlandot azonnal le kell venni, így illik. Adása azt jelenti: szeretetünk, becsülésünk jeléül hódolunk neked, mint az isteneknek. Fenntartása azt jelenti: öntelt, gőgös alak vagy, aki istennek képzeled magad. Le kellett volna hát vennem a jázminvirágokból, rózsafejekből font, aranyszálakkal díszített füzért. Nehéz is volt, mégse tettem. Szerettem illatát, azokat, akiktől kaptam, szerettem az elmúlt fél órát. Azonfelül, úgysem látják. Nyakamban a derékig érő virágfüzérrel léptem be a fogadószobába. Klára és Dinkár egymással szemben ülve olvasott az állólámpa körül. – Nézd... nézd Klára... Olyan meghatóan kedvesek voltak... – Ők voltak csak igazán meghatva, hogy elmentél hozzájuk – nézett rám könyve fölött, és olvasott tovább. Világos, nem akart részt venni örömömben, mert nem követtem az orvosi utasítást. És sajnos, valószínű, az igazat mondta... Miért, miért nem értik meg végre, hogy a fehér ember nem különb, még ha a terméskőházból jön is? Változtatva a változandókat, grófnő voltam a zsellérek között. Levettem nyakamról a garlandot, betettem a jégszekrénybe. Holnap odaadom Rampalnak... És bevettem három szemet az orvosságból...
Kígyómarás Gafar ma jött ki a kórházból. Kicsit ijedt még, jó nevetése sem tért még vissza. Daloló világában – virágok, fák, mozi, rendes asszony és két gyerek a faluban... – először találkozott az árnnyal. Meg kell szoknia, hogy él, s még inkább, hogy kis híján
meghalhatott volna. A nyomortanyai este másnapján történt. Reggel nem tudtam felkelni az ágyból. Feküdtem elerőtlenedve, távol mindentől, valahol a párás, nyúlós forróság mélyén. Messziről hallottam a reggeli zajokat, csészék, kanalak csörrenését, majd a készülődést a városba, s az autó indulását. Pár perc múlva úgy tűnt, a kocsi visszajött, a gyerekek mintha kiszálltak volna... Klára benézett, s halkabban, mint ahogy kinyitotta, becsukta az ajtót. Azt hitte, alszom. Nem volt energiám szólani. Ebédidőben tudtam meg: Gafart megmarta egy kígyó. A főútvonali boltosokhoz igyekezett a rizsföldön át, hogy cigarettát vegyen. Bokájában hirtelen éles fájdalmat érzett, és a sárrögök közt egy kígyó villant el. Jajgatva rohant vissza a ház felé. Az autó éppen kifordult a kertből. Dinkár nyomban megállította. A gyerekeket, Rampalt kiszállította, és elrobogott Gafarral a Tata Institute-ba. F él éve egy iskolai ünnepségen az egyik szereplő lánykát megmarta a kígyó. Az intézetben nem volt szérum, és a fiatal lány pár perccel később meghalt. Dinkár arra számított, hogy okulva a szerencsétlenségen, most lesz... Tévedett. Egy speciális kórházba küldték. Száguldás oda. Gafart bent tartották... Ezek után Dinkár hazajött a gyerekekért. Klára pedig telefonált Nausirnak, azonnal keresse fel Gafart.
Mindenütt így van, itt még inkább, hogy egy orvos érdeklődése, ajánlása javít a beteg helyzetén. Nausir hát elment, majd visszahívta Klárát. Gafar állapota nyugtalanító, de nem reménytelen. Megígérték, mindent elkövetnek, hogy megmentsék... Szegény fiút két hétig kezelték – injekciók, vérátömlesztés... Ma hazaérkezett. Mohamed naponta látogatta, Nausir gyakran. Egy délután bejött hozzám – nyolcadik napja nyomtam az ágyat –, és átadta Gafar üzenetét. Jobbulást kívánt a cshóti memszábnak. Természetesen kígyótörténetekről beszéltünk. Nausir a faragott támlájú kasmíri széken ült hanyag-görnyedten. Néztem perzsa herceg arcát, ovális metszésű szeme áthatolhatatlan, fényes feketeségét – és töprengtem. Elképzelhető, hogy ez az ember hiszi?... – Így történt, ahogy mondtam, csak ismételhetem – húzta fel szemöldöke szép ívét. Elégedetlen volt velem. – Láttam. A falu nevét is megmondhatom... Pvanpur... (valami ilyest hallottam). Nem sikerült a mérget kiszívni, az ember lába térdig kékült és dagadt volt már. Egy órát adtam neki... Feküdt a fa árnyékában, halkan nyöszörgött. Körülötte ült, állt az egész falu tehetetlenül. Vártuk a fiút, aki átbiciklizett a szomszéd faluba a gyógyító emberért. – Valami szent, ugye... – Nem szent, csak ért a kígyóharapáshoz. Mikor megérkezett, leült a beteg mellé, kezébe fogta a lábát, és bizonyos mantrákat, szent énekeket énekelt. A láb fokozatosan visszanyerte egészséges színét, és lelohadt. Ha nem akarja, ne higgye, néném... – Élek a szabadsággal – hunyorítgattam gúnyosan. Megjegyezte, ő sem érti, csak elmondta, amit látott. Gyanakszom, szép perzsa hercegem nagyon közepes észbelileg. Hogyan érheti be egy nem-értemmel, ahelyett, hogy éjt nappá téve keresné, kutatná egy ilyen gyógyulási "csoda" magyarázatát. Vagy ez is India?... Egy orvos, aki magától értetődőn hisz a mágikus énekekben! Tegnapelőtt Wadia asszonynál vacsoráztam. Első találkozásunk után hamarosan felhívott, és ismeretségünk azóta barátsággá fejlődött. Elmeséltem neki Nausir történetét. Közöttünk erős a világnézeti és véleménykülönbség, de gondolkozási rendszerünk, kultúránk alapja azonos. Ha vele beszélgetek, bár ő indiainak vallja magát, s sok tekintetben az is, nem lép fel az a nyugtalanító érzés, hogy nem látok a sima homlok, a szem fényei mögé, hogy sejtelmem sincs, mily gondolatokhoz, képzettársításokhoz,
reakciókhoz kapcsolódhatnak a szavak. Nem érzem, hogy kívül rekedtem egy világ előttem lezárt kapuján. Befejeztük a vegetáriánus vacsorát: különleges, finoman töltött főzelékek, saláták, gyümölcsök. A szolga kivitte a csiszolt üvegcsészéket, melyben megmártottuk ujjaink hegyét, s átültünk a díványra. Vártuk a feketét. Megszakítva a bizalmas, jó hallgatást elbeszéltem történetemet. – Vannak dolgok, ó Horatio – idézte Shakespeare-t, azzal a bizonyos indo-francia kedves mosollyal, és hajtogatta magától cigarettám füstjét. – Szerény elménk sok mindent felfogni képtelen. Naponta újabb és újabb fizikai csodák tanúi vagyunk. Azt mondjuk csoda, fantasztikus és holnapra nem az... Csodák nincsenek, csak jelenségek, melyeket megmagyarázni még nem tudunk. – Pontosan így fogalmazzuk mi, materialisták... – Nem a materialisták vagy nem csak... így tanítja Vivekananda, a hindu bölcs. Derűsen egymásra nevettünk, mint akik nem restellik gyengeségeiket, és nem könyvelik el saját diadalnak a másikét. Egyszerűen és kölcsönösen megbocsátják. – Miért nem hiszem el – folytatta –, hogy a léleknek is vannak jelenleg még meg nem magyarázott erői. Ezekről India többet tud, mint a nyugatiak. Nem mindent, de többet... A mantrás gyógyítás érthető. A risik, szvámik, guruk, gyógyítók – természetesen csaló bőven akad közöttük – többségükben tiszta emberek. Életmódjukkal, elmélkedéseikkel, koncentrációs gyakorlataikkal rendkívüli lelkierőt gyűjtenek. A kígyómérgezésnél az történhetett, hogy a gyógyító, a mantrák éneklésével, erőkoncentrációt teremthetett magában, s ezt az erőtöbbletet átsugározta a betegre. Ezzel megsokszorozta szervezete ellenálló-képességét, és küzdelmét a méreg ellen. Ilyen egyszerű az egész... Szerény elmém azonban felfogni képtelen.
Sakkozás Csökken az eső, és rohamosan fokozódik a hőség. További kilókat fogytam, összesen kilencet. Alaposan legyengültem, mozogni sincs kedvem. Naphosszat heverek az erdőlombú mangófára akasztott függőágyon. Pisze orrú kényes macskánk, ahogy észrevesz, azonnal ott terem. Térdem hajlatába fészkeli magát, kéjesen doromból, melegszik. Nyilván nem elég neki a 38 fok. Ledobom – nekem elég. Visszaugrik, így tízszer, hússzor, aztán megadom magam. Kinyitom a könyvem, olvasok ... Aztán nézem a levél sűrű hézagain át, a felhővonulás szüneteiben kigyúló szikrázó kék fényességet; elbűvölten bámulom a nagy ricsajjal röpködő türkisz-zöld, apró papagájokat; – egy kora délután megjelenő, fácán formájú, aranytollas, begyes madarat, ahogy csendesen, peckesen jár-kel a villogó zöld gyepen, és szemezgeti a bogarakat. Fantasztikus bogarak, hernyók, lepkék, hangyák tobzódnak a kertben, falják a buján dús növényzetet. A napokban Klára kígyófészket lelt a háromszorosára szélesedett ördögbokor alján. "Csak" hét tojás volt benne, mogyorónyi, barnapettyes gömbök. Tegnap ebéd után pedig Easid látott meg egy kígyót a konyha lépcsőin. Zengett a ház, akkorát ordított. Rohantunk mind, Ashok a futtában felragadott puskával. A kétméteres, sötétzöld, fekete foltokkal tarka állat villámgyorsan letekergőzött a lépcsőkről, és fel a
teakfára. Egy pillanat alatt kinyúlt, és ágat formált magából. Szelíd hajlatú, mozdulatlan ágat az ágak közt. – Most lődd le – sürgettem halkan Ashokot. Nézte, nézte, nem akart lőni. Minek? ... Nem szabad megölni, hátha nem mérges. Kedves, kamaszarca elmélyült, idegen lett. Sosem láttam ilyennek. – És mi lesz, ha mégis mérges és megmar valakit? Gafar csak most ... – Nem mérges – mormolta, s nem mozdította tekintetét a kígyóágról. Senki sem mondta neki, hozza a puskát, maga kapta fel, és szaladt ki vele. S nem akarta használni. A sejtjeiben, idegeiben élő hindu ősök fogták le a kezét?... Percekig álltunk a teakfával szemben, és bámultuk a kígyót. Végül is Rasid megcélozta egy kaviccsal. Félelmetes gyorsasággal siklott le a hosszú test – rémülten hátráltunk –, és tűnt el a szomszédos virágkertészetben. Ashok magába merülten, szótlanul ment be a házba. Én pedig visszafeküdtem a függőágyba. – Néném, telefon – kiáltott ki Lilla az ebédlő üvegajtajából. Tajabdzsi úr... – Mondd, hogy nem érzem jól magam. Majd holnap átmegyek ... Az öreg Tajabdzsiék a dűlőút elején, tőlünk öt percnyire laknak. Néhány hete Klára összeakadt az öreggel, és szó közben megemlítette, hogy én sakkozom. Másnap már átjött tisztelgő látogatásra, ünnepi, magas, kemény nyakú mozlim köntösben, és vele fűszálvékony, töpörödött felesége. Az asszony szintén túl van a nyolcvanon vagy közel hozzá, s oly ijesztően csúnya, hogy restelltem ránézni. Valami pigmentbetegség következtében orrcimpáján, szája körül a bőr rózsaszínné vált. Szörnyű álarcnak hat az olajbarna arc. Fején finom szövésű, széles fátyolsál volt, s azt húzogatta minduntalan szegény. Rejtegette az arcát. Egész idő alatt egy szót sem szólt. Csak nézegette egykor szép szeme maradék tüzével élénken társalgó, mosolygós férjét. Megígértem, hogy másnap délelőtt átmegyek hozzájuk egy partira. Azóta, ha egy délelőtt elmaradok, délután már szól a telefon. – Mi baj, kedvesem?... Vártam. Bocsássa meg, ha zavartam ... Viszontlátásra holnap... Otthonuk, mint egy XV. századbeli mozlim főúré a rádzspút akvarelleken. A fogadószobában alacsony, szőnyegekkel borított dívány, néhány csupa-faragás nagy szék, széles, földtől mennyezetig érő, mindig sarkig tárt ajtajában – a kert. A miénknél jóval nagyobb, mozlim stílusban rendezett. Alacsonyra nyírt hibiszkuszbokrok, jázminok, tamariszkok, és nevüket nem ismerem trópusi cserjék. Az elefántcsont-berakásos sakkasztal a nyitott ajtó közepén áll, s ha megbillenne, a kertbe fordul. A kert folytatódik a padlót takaró szőnyeg meseképzelettel szőtt virágain, ágkacskaringóin. A kert fényei vibrálnak az öregúr pergamen arcán, amikor a sakktábla fölé hajol, keskeny, finom, öreg kezén, amikor felemel egy figurát, és rövid tanakodás után máshova helyezi. Játszmáink kezdetén bal orcája kissé dagadt. Lassan lelohad, ahogy fogy szájában a pan. Pan-nak hívják azt a bétellevélbe csomagolt, ízes magvakkal töltött rágnivalót, aminek vérvörös nyomaitól úgy megrémültem a Crawford-piacon.
"Mesterjátszmáink" előtt, ahogy elhelyezkedtünk a sakkasztalnál, felesége bekapcsolja mögöttem az álló ventilátort, majd kitipeg, és áttetsző porcelántányéron behozza az öregnek a pant. A tányéron mindig két bétellevél-borítékocska, és mindig engem kínál előbb. Az első kísérlet után – marta a nyelvem – változatlanul visszautasítom, de ez nem változtat a szertartás rendjén. Amihez az is hozzá tartozik, hogy a második pant a n énike dugja a szájába.
Eddigre a nyitáson túl vagyunk. Az öregúr szenvedélyes játékos. Egyszer korábban
jöttem, még nem fejezte be a reggeli koránolvasást. Az egyik nagy, faragott székben ült – fehér dhótis, szánalmasan törékeny – és átszellemülten imádkozott. Egy-két percig nem is vett észre. Azután meglátott, és kedves, csínytevő mosollyal becsukta a vastag, sárgult lapu könyvet. – Játszunk? – kérdezte... Szóval letelepszünk a sakkasztalhoz, az öreg rágja a pant, és gondolkodik. – Nem akar valamit inni? – szólal meg a táblát nézve. Még nem sikerült kitalálnom, miért pont úgy a tizedik lépésnél jut eszébe. Mindig akarok... Partnerem, szemét a figurákon tartva, hosszú ujjait kétszer a tenyerébe ütögeti. Tapsol. A szolga belép – Rasid jellegű, morcos fiatalember –, s tisztes távolban megáll. – Szörbetet a memszábnak – szól hátra az öreg, s nevetve leszedi egy katonámat. Első alkalommal jóindulatú nagylelkűséggel játszottam. Csak nem vetem be ifjúi erőimet vele szemben?... De rögtön rájöttem, hogy nyerésre számíthassak, neki kellene nagylelkűen játszania. Bűbájos partner... Jobb húzásaimkor halk nevetéssel felkiált: – ezt teszi velem, öreg emberrel? S a díványon, fehér száriban kuporgó feleségéhez panaszosán: – Nézd csak, Fatima kedves, megver... megver... Szegény Fatima – már nem rejti előlem csúnya arcát – felnéz urdu írásjelű, kopottas könyvéből, és mosolyog. – Jól teszi, Vilma... Köszönöm. Legalább egyszer kikap valakitől helyettem. Nagyon köszönöm... Tajabdzsi úr közben lépett, és keresztülhúzta zseniális tervemet! ... Szeretem a két kis öreget. Halkságukat, udvariasságukat, a régies, idegen-világ légkört, amiben élnek. Mégis, hacsak lehet, kibújok a sakkozás alól. Nem megyek át. Halálosan fáradt vagyok. Klára írt bangalore-i barátnőjének, hogy a következő, még melegebb hónapokra elutazhassak hozzá. Bangalore d élre, de magasabban fekszik, mint Bombay, s ott állítólag hűvösebb.
Kókuszdió-ünnep a tengerparton Azon a napon, amikor holdidőszámítás szerint a szelek, melyek a monszunt hozták, visszafordulnak, amikor az egyenlítőn áthaladva, a nap dél felé folytatja útját, száz és százezer hindu gyűl a tengerpartra, a Naralipiornima-ünnepre. Virágfüzért, kókuszdiót áldoznak az isteneknek, amiért elterelték az életet s halált hozó esőfelhőket, lecsendesítették az óceán hullámait, és a halászok, hajósok ismét tengerre szállhatnak. A Marine Drive feh ér palotáinak, házainak és pompás autóútjának karéja előtt, a több kilométer hosszú és széles fövénysávot már kora délután ellepte az ünneplő tömeg. A dhótik patyolatfehérén, a tenger nefelejcskék vizén lángolt a naptűz. A fények és visszfények özönében szikrázó levegőt finom zsongás töltötte meg. A partra futó tengerhullámok moraja, és a süppedő fövényen a víz felé igyekvő embereké. Kezükben virágfüzér volt, és kókuszdió. Az alkalmi árusoktól vásárolták. Százszámra ültek a csibesárga homokban egy-egy halom virág és kókuszdió mögött. Kerülgetni kell őket a sűrű tömegben. Csakúgy, mint azokat az ezreket, akik a part közelében ülnek keresztbe font lábbal, és arcukon mély csenddel nézik a tengert. Ők már
bemutatták áldozatukat. Az újonnan érkező megáll a tengernél, kilép sarujából, mint a templom bejáratánál. Két tenyere között feje fölé emeli a dió őzszínű gömbjét, szemét lecsukja, és imádkozik. Egyedül van a végtelennel. Nem hallja a Marine Drive aut óforgalmát, nem látja maga körül a napfényben villódzó tömeget. Áll mozdulatlanul, szemben az ég ívével határolt kék mozgással. Fehér lepellel redőzött, felemelt karú szobor. A csuklójára akasztott jázminfüzér könyökéig csúszott, arcát súrolja. A habok meztelen lábára kapnak. Nem érzi, legalábbis így tűnik. Imádkozik.
Százan és százan imádkoznak a part mentén. Valami ősi és titokzatos van körülöttük. Talán az idők hajnaláig nyúló múlt. A Védák négyezer éves, és ki tudja hány ezer volt előtte? Nyilván nem azzal kezdték... És azóta ezeknek a jóról, rosszról, igazságról gondolkodó embereknek utódai a hold és a nap és a föld állásának azonos helyzetében, ugyanezzel a mozdulatlan mozdulattal köszöntik a monszun-felhők elvonulását... A múltból egyszerre a jelenbe kerültem. Különös csoportot vettem észre az áhítatba merült hívők mögött. Alsónadrágos férfiak, meztelen fiúk voltak. Fénylő barna arcuk, izmaik tartásában a vadász ébersége és a játék izgalma. Vidám és fáradt fekete szempárok vigyázták a szertartást végzőket. Szintén minden másról megfeledkezve. Azután... Azután a fehérleples szobor megmozdult. Leeresztette két kezét, megcsókolta a kókuszdiót, a virágfüzért, és mindkettőt bedobta a tengerbe. Messzire, amennyire erejéből, ügyességéből tellett. A meztelen had vízbe vetette magát. Csapkodtak a vékony, fekete karok, lábak, siklottak a vézna testek a habosra vert vízben. Úsztak sebesen, versenyben, a kókuszdióért... Némelyiket könnyen elkapták, a part közelében lebegett. Némelyiket megragadott egy hullám és vitte, vitte. De nem sodorhatta oly messzire, hogy egy ágkarú, középkorú férfi ne úszott volna utána. Néha úgy tűnt, már a tenger közepén küszködik a hullámokkal. Megkönnyebbültem, amikor visszaúszni láttam, kezében a dióval. Még partot sem ért, dobta ki egy kisgyereknek, fiának. A fiúcska futva rakta hozzá a halomnyi zsákmányhoz. Más dióhalászok eladták azonnal szerzeményüket, de ez a pár – apa és fia – nem. Majd viszik haza. Egy-két hétig kókuszdióval ízesített sárgaborsót, rizst ehet a család. Egy dió 5 anna – l forint 50 fillér. Nagy pénz egy kunyhó lakóinak, ahol senki sem keres. Természetesen még a fiatalabb gyerekek, a kamaszok sem pusztán a játék és versengés öröméért vetették magukat a vízbe. Mégis, annak a csont és sötétbarna bőr apának kívántam minden halászszerencsét. Egyre fáradtabbnak látszott. Leült pihenni. A fiúcska melléje állt és szótlanul nézett a messzeségbe. Alkonyodott. A levegő lehűlt. És még mindig tartott a kókuszdió-áldozat és dióhalászat. A fiúcska már fázott, magára húzott egy rossz pulóvert. Remegett az apa is. Vékony, sötét testén borzongások futottak végig. Néhány diót már elengedett. Azután beugrott, de késve, és üres kézzel úszott ki. Felöltözött. Míg belebújt rojtos szélű nadrágjába, kisfia eléje tartotta az ingét. Szatyorba rakták a sok diót, és elmentek. Sosem fogom megérteni Indiát – gondoltam. Miként lehetséges, hogy egyetlen ember se tiltakozott, hogy szó nélkül tűrték... Orruk előtt halászták ki áldozati diójukat, és adták el vagy vitték haza. Mozlimok és keresztények. Európában hasonló ügyből égig zengő botrány keletkezne, olthatatlan vallásgyűlölet. (A mozlimok és hinduk közötti összetűzések nem vallási, hanem általában politikai jellegűek.) Mit tudnak ezek a hinduk, ezek az indiaiak, amit mi nem?... Mi ez? Türelem, megértés, filozófia?.. Ennyire él bennük a más elgondolások, az ő útjuktól eltérő utak iránti tisztelet?... A hinduk úgy érzik, hogy nekik joguk az áldozatot bemutatni, és azoknak, akik nem az ő hitüket hiszik, hanem valami mást, joguk utána úszni?... Vagy talán gyakorlattá lett filozófia?... Az
ember tegye a jót, az igazat, a többi nem az ő dolga. Tettének következményei mindenképpen függetlenek szándékától, akaratától. Az égbolt nyugati alján, vörös ragyogás jelezte a helyet, ahol a nap a tengerbe merült. A sötét vízen vöröses-ezüstös fénypászta csillogott, a hullámok ringatva vitték a virágfüzéreket rendeltetésük, a végtelen felé. A Marine Drive egyik p álmafája alatt ott találtam az autót, ahol órák előtt kiszálltam belőle. Dinkár néhány napja Afrikába repült, Rampal hát ráért várakozni. A kormánykerék mellett ült, s nem törődve a körülötte rohanó autósorokkal, a sötétedéssel, lázasan olvasta hindi detektívregényét. Nem is vett észre, csak amikor mellé zuttyantam. Zavartan elmosolyodott, és becsukta könyvét. Idejövet kibetűztette velem a címét. Mennyit haladtam?... Most pedig figyelmét megosztva az esti forgalom és a ki lophatta el a gyémántot közt – nagy élvezettel mesélte a történetet. Szokványos ékszerrablás história amerikai módra... Valóban, itt egy időben, minden együtt van. Évezredek között cikázik az élet, és ezért is oly szédítő, Naralipiornima a tengerparton, mint időtlen idők óta a mindenkori monszunok befejezésekor – és amerikai–hindi detektívtörténet a sofőrnél.
DÉVINÉL BANGALORE-BAN
Utcakép Memszáb! Riksa... egy bicikli és a hozzászerelt ülőalkalmatosság lassított mellettem. A biciklista kakaószín arcán csurgott az izzadság, inge háta domborulatára tapadt, a pedálon nyugvó meztelen lábaszárán görcsösen feszültek az inak. Rozzant volt a kétkerekű kocsiszerűség, amit vontatott, oldalt cafatokban fityegett a fekete viaszkosvászon, mely az ülés fölött napellenzőként szerepelt. – Memszáb, riksa – ismételte a turbános ember rekedt, rábeszélő hangon. Megráztam a fejem. A riksa tovagörgött a széles, néptelen úton. Angolul vagy hindiül, ha nemet mondok, tán értette volna. De első bangalore-i kísérletem megfélemlített. Mikor kiszálltam a repülőgépből – két és fél órát repültem, különben két napot utazhattam volna –, hindi tudományommal próbálkoztam a hordárnál. Teljes csőd... Azóta tudom, hogy itt Dél-India Mysore államában kanárisz, kannada, télegu és tamil nyelveket beszélnek. Szinte falvanként változóan egyiket vagy a másikat inkább. Nem, egyiket se tanulom meg... Még akkor se, ha vendéglátóm tamilul beszél szolgálónőjével, Puspammal, az meg télegu nyelven technikus nagy fiával és kis unokahúgával, aki a takarításnál segít neki.
A riksakuli hát elment, és napernyőm védelme alatt – Dévi nyomta kezembe, amikor elindultam házából –- magamhoz képest nyugodtan baktattam tovább, hogy felfedezzem Bangalore-t. Élveztem a kora délelőtti napfénnyel árasztott tiszta utcát, csekély forgalmát (csak másfélmillió a lakosság), az alig 30 fokos meleget. Édeni állapot Bombay százfokos életláza és 45 fokos hősége után... Az utakat hatalmas törzsű fák szegélyezik, elérhetetlen magas lombjaik közt lila és narancssárga, tulipán alakú virágok lobognak. A járda telehullott ékességükkel. Rubin fürtű bougainvilleák, hibiszkusz kelyhek hajlanak ki a kerítéseken, mögöttük lapos tetejű fehér házacskák, villák vibrálnak a fényben. – Memszáb, riksa... Nemet intek. A fiatal, erős fickó megvetést kifejező artikulátlan hangot hallat. Miféle úrinő – ráadásul fehér –, aki sajnálja a kulitól a néhány peszát... Keservesen mosolygok. Hogyan érthetné meg, hogy szégyellem húzatni magam? Hogyan érthetné, mikor neki szüksége van a keresetre? Elkedvetlenedem. Úgy érzem, visszautasítottam valakit, aki szívességet kért tőlem. Száz és száz riksakuli köröz Bangalore macskak öves vagy makadámos utcáin a bicikli kormányára hajolva, és harciasan vagy csüggedten szólítja az utasnak számba jöhető járókelőt. Van aki saját riksáját hajtja, van aki más tulajdonát, és heti 50–60 rúpiát kell érte leadnia, ők a támadóbbak. Dolgozik bennük a félelem, hogy ha nem fizetik ki a bérleti díjat, a következő héten már más ül a biciklin.
Még nem tudtam magam rászánni, hogy riksát béreljek. Viszont szívesen vitetném magam tongával. A teres útkereszteződéseknél vidám, hívogató színfolt a várakozó tongák csoportja. A két nagy kereken hátrabillen a hosszúdad, ekhós, tulipirosra,
búzavirágkékre festett kocsi, ezenfelül virágok és rikító színű madarak cifrázzák, előtte a szalagos, csengős lovacska és a tongás ember többé-kevésbé nagy turbánban. Bűbájos látvány, amikor fenn ült a bakon kezében a tekintélyt adó, hosszú ostorral, és mögötte a teli kocsi; fejre vetett szárijuk csücske alól kikandikáló, színdús, falusi asszonyok. Szoronganak egymás mellett az ekhó íve alatt, maguk alá húzott lábbal. Bámulják a főváros, Mysore állam fővárosának érdemes látnivalóit. Az pedig bőven akad... Az egyik téren, a bámult téglás városi kórház előtt, nagy csődület. Átvágok a dülöngő, ócskavas-zajjal csörtető autóbuszok közt – mert az is van –, és igyekszem előrenyomulni a tömegben. Körünk közepén egy ágyékkötős férfi, meztelen mellén bogyónyakláncok. Haja hosszú, hullámos, éjfekete, bronzosan fénylő vállát verdesi. Szakálltalan, bajusztalan, okos, művész arc. Kezében üvegcse, tejszínű, gyanús folyadékkal. Időbe telik, míg megértem, miről van szó. A fürge, gesztikuláló ember: mágus, üvegcséjében csodaszer... Tessék kipróbálni, nem kerül semmibe... Kihúzza a dugót az üvegből. Tenyerén fehér gyolccsal, kékszáris asszony lép mellé. Az asszisztense, a felesége. A nézők közül senki sem mozdul. A művész fejű kuruzsló körbe jártatja szuggesztív tekintetét. Tessék... tessék... Egy európai öltözetű, nyurga ember hirtelen elhatározással kilép a tömegből. Menetközben térde fölé húzza jobb lábán a nadrágszárát. A mágus melléje guggol és csodaszerével bedörzsöli a visszeres lábat. Keze röpköd és beszél, beszél, beszél. A páciens komoly, és mintha jólesne neki a kezelés. Pár perc után az ágyékkötős, hajlékony doktor felpattan. Megtörli kezét a vászondarabkában, amit papnői asszisztense két tenyerén nyújt felé. Végigsimítja vállig érő haját, mosolyog. Gyönyörű emberpéldány. Finom vonású arca, arányos teste, barna, bársonybőre csupa élet. Tessék... tessék. Háttérben felesége vette kezelésbe a beteget, eladott neki egy üveg csodaszert, ő pedig kurtát viselő (simán az alsó test köré csavart, földig érő lepel, fölötte inget hordanak), tömzsi férfi vállát dörgöli már. És öten várják, hogy sorra kerüljenek. A nap pokolian tűz, az úttesten tongák csilingelnek, autóbuszok döcögnek. És a kórház tiszta épülete hátul?... Továbbmentem. Mozgalmas, forgalmas negyedre bukkantam. Üzletek, boltocskák, zsúfolódnak össze, majdnem oly sűrűn, mint Bombayben. A kereskedők – többségük bibliai szakállas és mohamedánnak látszik – élénk színű szőnyeget, Bangalore-ban sz őtt csodás selyem szárit, régiséget, aranyat, ékszert, az állammal azonos nevű Mysore v árosban készült elefántcsont-faragványt, szantálfa szobrocskát kínál. Vegyek legalább szantálolajat, szantálszappant... No?... Még füstölőt se?... Végig az utcasoron, minden üzletben szantálfüstölőt égetnek. Jellegzetes illata sűrűvé, nehézzé teszi a levegőt.
Bangalore-ban megnyugtat óan kevés a koldus. Ezért lepődtem meg, hogy az egyik mozi előtt kettő is ült. Egy férfi és egy asszony. Azon fehér szári volt, és előrenyújtott karcsonkja a könyéknél fekete dudorban végződött. A férfi egyik lábfeje hiányzott. Szent ég! Leprások... Bangalore mellett van egy telep ük, onnan jönnek be. Dévi orvos – csupa ellentét egyéniségéről majd később – és szerinte a lepra kevésbé ragályos, mint általában gondolják. Valóban, a tömeg zavartalanul örvénylett körülöttük. Én azonban leléptem az úttestre, hogy kikerüljem őket. Lehet, majd megszokom, mint Klára húgom mondaná...
A szerencsétlenek annyira feldúltak, hogy éppen csak odapillantottam a kígyóbűvölőre. Egy épülő ház előtt gyereksereg ült körülötte a porban. Nagy, kerek szemekkel bámulták a kígyót rejtő lapos, fonott kosarat. A mutatványos, jól megtermett, torzonborz ember, egyik kezével felemelte a kosár fedelét, a másikban hasas, lopótök alakú kígyóbűvölő furulyáját tartotta. Aztán fújta, fújta. Semmi. Belerúgott a kosárba. Semmi. Erre belepiszkált egy bottal. Erőtlen, öreg kobrafej emelkedett ki. Sebesen öltögette sziszegő
nyelvét: hagyjatok békében. És visszavonult. Ismét kisvárosiasan békés utcába értem. Végében a gótikus egyetem ablakai csillogtak pálmafák közt. Egy-egy diák jött ki a kapun. A technikum nagy sportpályájának lejtős szélén fehér kurtás férfiak aludtak a bokrok árnyékában. Távolban a Town Hall feh érlett Viktória királynő korbeli gazdag és nehézkes díszítéseivel. Az ő uralkodása idején építették az angolok a középületeket, az egyetemet, kollégiumot, a felső lányiskolát, a kórházat is, mely előtt a mágus "gyógyított".
Míg idáig eljutottak, le kellett győzniök Hyder Ali és fia, Tippu Szultán kitűnően szervezett, erős seregeit. Gyakran súlyos vereséget szenvedtek. Hyder Ali és Tippu Szahib félelmetes seregeinek majdnem sikerült megtörniök a Brit Keletindiai Társaság hatalmát – írja Nehru. Dél-India virágzó, gazdag volt, kereskedelmi hajói Ázsia távoli pontjaira és Európába vitték áruit. Követei bejáratosak voltak az udvartartásokba és Tippu segítséget kért Napóleontól. Milyen választ kapott, arról semmi adat. S milyen választ adhatott volna a fiatal Bonaparte? Éppen csúfos vereséget szenvedett Egyiptomban a közös ellenségtől. 1799-ben Tipput, Mysore ur át legyőzték az angolok. Tipput megölték, Bangalore-t felégették, ágyúikkal rommá lőtték híres erődítményét. Ezek után berendezkedtek céljaiknak és ízlésüknek megfelelő villákkal és középületekkel. Egyetlen hindu stílusú középület áll Bangalore-ban. A gy önyörű, hatalmas Vidhán Szaudha, Mysore állam parlamentje, az elképzelhetetlenül szép és nagy Cubbon-parkban. A parlament India függetlensége óta épült. A park pedig továbbra is Cubbon, az egyik angol kormányzó nevét viseli. Ó, ez az indiai türelem és nagylelkűség...
A parkon kellett átvágnom, mert onnan egyenes az út haza, Dévi Cubbon Road-i házához. Dél volt. Gyötört a nap ernyőm alatt is, no és a fáradtság. Egyetlen emberi lény sem járt a sétányokon, az összehajló falombok alatt. Annál több majom és indiai mókus. Világosbarna szőrű majmok ügettek el mellettem egy széles törzsű banjanfa felé. Nyilván valami értekezletre. Tömérdek majom ült a fán, hintázott az erős léggyökereken. Egy nagy majom egy kicsit űzött. Utána lendült ágról ágra, míg elkapta és megcsavarta a fülét. Nagyon emberi mozdulattal. Az út virágos térségbe torkollott. Sárga és piros kánnaágyak a napfényben és Mysore feh ér parlamentje. Középső kupoláján Ashoka király négy oroszlánja figyel a négy égtáj felé, háttal egymásnak. (Az eredeti Benares mellett, Samathban van.) Csod álatos ember lehetett ez az Ashoka, az ókori India 2200 éve halott uralkodója. Az emberiség történelmében nincs még egy országvezető, aki ennyi tengernyi idő után is hatást gyakorolna népére. Ashokát emlegetik, idézik, büszkék rá. Nincs az az írástudatlan hegyilakó, aki ne tudná, hogy egyik nagy csatája után azt mondotta: semmiféle győzelem nem éri meg emberi életek elpusztítását, soha többé nem visel háborút. Elhatározását szokása szerint kő- és fémoszlopokba vésett "ediktumban" közölte népével.
"Ő szent felsége lelke nyugtalan a kalingák meghódítása óta, mivel egy tartomány leigázása mészárlást, halált és népek rabságba hurcolását jelenti, ő szent felsége mélységes bánatának és megbánásának ez az oka." Továbbá: "Ő szent felsége még birodalmának erdőlakó népeire is jóindulattal tekint, és azt kívánja, hogy becsületesen gondolkodjanak, mert ha nem ezt tennék, bánatot okoznának ő szent felségének, mivel ő szent felsége arra vágyik, hogy minden lelkes lény biztonságban, önmaga vállalta fegyelemben, lelki nyugalomban és örömben élhessen." Íme az indiai "ahimszá", az erőszakmentesség politikájának két és fél évezred előtti hitvallása, mely Gandhin keresztül napjainkig érezteti hatását. És nem megragadó-e a hajnaltiszta hang? A közvetlen, emberi közelség az uralkodó és uraltak között?... Hadd idézzek pár mondatot Ashoka egy másik kiáltványából. Úgy vélem, egyik forrása a hinduk türelmességének más vallások, más világnézetek, más meggyőződések iránt.
"Minden szekta emez vagy amaz okból tiszteletet érdemel, így cselekedvén, az ember dicsőséget hoz saját szektájára, és egyben más szekták híveinek is szolgálatot tesz." E pillanatban jut eszembe, mily értetlenül dühösködtem, hogy Cubbon nevét őrzi a csodálatos park.
Doktor Dévi Krisnarao háza A Cubbon Road k övezetlen, rövid zsákutca. Egy ház tűzfala és egy görcsös, öreg bajanfa zárja le. A fán gyakran sütkéreznek majmok, mielőtt vagy miután távhajigálást játszottak Dévi házának tetőcserepeivel, és lerágták udvara egyetlen fájáról a friss hajtásokat. A szegény papajafának még sohasem sikerült megérlelnie egy szem gyümölcsöt. A szomszédos gyümölcsfáknak sem. Az utca egyik oldala a katonai gyakorlótérhez tartozott. Most építik be földszintes házakkal, ahol majd katonatisztek laknak. A készülő épületek között átlátni a mezőségre. Katonának jelentkezett fiatalemberek ugranak, futnak a terepen, gyakorolják a menetelést kora reggel és naplementekor. Közben túl nagy a meleg. A másik oldal utolsó kis házát a hozzátartozó szűk udvarral és cselédházzal Dévi bérli. Abban él Puspam, alacsony termetű, sötét bőrű, halk asszony; mezítláb, kék szárijában nesztelenül, mint az árnyék, hol itt, hol ott jelenik meg. Takarít, főz, tálal. Huszonhat éve szolgálja a doktornőt. Csecsemő fiával szegődött hozzá, amikor férje elhagyta. Fia, Szárángapáni, azóta széles vállú, magas fiatalemberré nőtt, és – mert Dévi így akarta s fedezte a költségeket – technikus lett. Szárángapáni a bangalore-i telefongyárban dolgozik. Kedves, szolgálatkész fiú. Többször felajánlotta, hogy kivasalja ruháimat. Természetesen nem fogadtam el. Egyszer Dévi átment a konyhán, és meghallotta. Utána lelkemre kötötte, nehogy... Ő nem a mi szolgánk. Ha nem segítjük, sosem fogja megtanulni, hogy technikushoz méltóan tartsa magát... Szárángapáni nagy körülményesen megkért, tanítsam franciául. Próbálkozott már egyedül, de úgy fölöttébb nehéz. Megbeszéltük a napot, amikor Dévi vacsoráig anglikán hittestvéreivel imádkozik. Szárángapáni a gyárból hazaérve mindig átöltözik. Európai ruhából indiaiba. Tehát kurtában, hosszú fehér ingben jött, a küszöbön kilépett sarujából, s kezében gyűrt franciatamil könyvével közeledett. Esteledett. A fogadószobában égett a villany. Én az asztalnál olvastam. – Már vártam – mondtam, és egy székre mutattam. – Köszönöm, memszáb – ült a szőnyegre. – Így nem lesz jó... – Jó lesz, memszáb. Nem tudtam rávenni, hogy mellém telepedjék. Előre kellett hajolnom, hogy mégis lássam, mit olvas, és kijavíthassam. Rendkívül feszélyezett a fura helyzet. Tanakodtam, üljek-e én a szőnyegre ... Hamis, erőltetett dolog lett volna. Gondoltam, idővel majd kialakul. A második óra ugyanígy folyt le. Szárángapáni a szőnyegen, keresztbevetett lábbal, én feléje hajolva a szék magasságából.
Harmadik leckénk közben hazajött Dévi. Meghökkent, de egy mosolyos főbiccentéssel rendet teremtett arcán, és szó nélkül bement szobájába. Másnap azonban Puspam közvetítésével intézkedett: Szárángapáni tanuljon meg előbb tisztességesen angolul... Így tanulásunk megszakadt. A tamil–francia könyvet egy ideig még magamnál tartottam, hogy épüljek a gyarmatosítás szellemén. Kész tamil mondatok voltak benne, csakúgy, mint kész hindi mondatok az én hindi–angol könyvemben. Abból ilyeneket tanultam az angol tiszt helyett, akinek a könyv készült: engedelmeskedj a parancsnak... aki nem áll meg, lődd le... gyújtsd fel a falut... Párbeszédes nyelvlecke a tamil–francia könyv elején: – Micsoda csirkefogó gazember vagy te dhobi (mosást végző ember). Legutóbb is elloptál két törülközőt. – Uram én sosem lopok törülközőt. – Ne hazudj. Vissza akarom kapni a törülközőket. Te gazember, egy ing is hiányzik. – Uram öt ing volt. Én nem lopok és nem hazudok, családos, becsületes ember vagyok. – Közületek senki sem becsületes. Hazudtok, loptok. Most takarodj. Hozd vissza a két törülközőt és az inget. Addig egy peszát sem adok. Nem klasszikus szöveg? A gyarmatosítók, továbbá az angolok és franciák közötti különbség shakespeare-i jellemzése. A cselédházban egyetlen szoba van. Abban egyetlen ágy. Szárángapáni alszik benne. Puspam a döngölt padlón. – Természetes – magyarázta Dévi –, ő a férfi, még ha nem is lenne technikus ... A kis Szamla alvóhelye a kamra, mióta múlt hónapban nagylány lett. Nagylánnyá érését vendégséggel és ajándékokkal ünnepelték. Dévi két szárit adott, mert ezentúl Szamla már viselheti. A kislányoknak csak hosszú szoknya és blúz jár. A nagy Szamla kicsi, vékonypénzű, gyönyörű gyerek. Kerek kakaószín arcából két öklömnyi, szénfekete szem néz riadt fénnyel a világba. Tízévesnek látszik. Nagynénje Puspam szerint tizenhárom. Dévi tizenötnek mondja, ha haragszik rá. Rendszerint haragszik. Gyűlöli a kislányt. Dévi szeret, gyűlöl, nagyszívű és kegyetlen. Főként pedig feltétlen hűséget követel. Szamla nem hű hozzá... Kiszökik az udvarból, hogy játsszék a gyerekekkel, akik az utca túloldalán, az építkezés körül téblábolnak, vagy kettesével három vödörrel vizet hordanak. Elcsen egy-egy szem cukorkát az almáriumból, ha módját ejti. És, ó borzalom, letagadja... Életkéjének nem legfontosabb ügye, hogy minden porszemet leszedjen a szőnyegekről – lehetőleg külön-külön – meg hogy a dísztárgyakat pontosan a helyükre állítsa vissza, mint Puspam. Lesüti bár szemét az úrnő előtt, akár Szárángapáni, de Dévi látja arcán a dacot. A fogadószobában mindennap el kell mozdítani az asztalokat, székeket, felszedni a szőnyegeket, letörölni a port a fémveretes két nagy tibeti vázáról, és a falra akasztott tányérokról. E különleges tárgyakat Dévi hozta Észak-Indiából, Assamból, ahol a teaültetvényeken dolgozott. A Családtervező Szervezet küldte az elmaradott hegyvidékre, hogy gyermekápolásra és újabb gyermekáldás elhárításának módozataira tanítsa a teaszedő asszonyokat. A túlnépesedés, az évi hét-nyolcmilliós szaporulat India egyik legnagyobb problémája. Puspam és Szamla tehát naponta nagytakarít. Igaz, az építés felől elég por száll be. Nem túl sok, mert a tágas, hosszú szobának csupán két kis ablaka van, és mindig zárva. Egyszer segítettem a kislánynak átcipelni a dohányzóasztalt a szoba másik végébe. Puspam kivételesen nem volt vele. Az első rémület után meghatott és megható fények
ragyogtak fel szemében. Majdnem mosoly. Beszélni persze nem tudunk, de azóta, ha százszor találkozunk is egy nap, mindig rám nevet. És ha Puspam valamilyen okból nincs a közelben, odajön hozzám, és kedves hamiskás fintorral hív asztalt cipelni. Ma is így történt... Puspam valamiért kiment a konyhába. Éppen emeltük az asztalt, és az utcáról valaki kiáltott. – Hé, Szamla... Az érces hang a tejesemberé lehetett. Minden reggel hallom. A tejes, a pék – a tégla alakú, angol kenyeret hozza – bekiált a magas deszkakerítésen az udvarba. Mindig így: Hé, Szamla!... Puspamot sosem szólítják. A "hé" mellékzöngéje pontosan az, mint nálunk. A ,,hé, Szamla", ugyanazokat a társadalmi kapcsolatokat fejezi ki, mint hajdanában a "Hé, János". Hé, méltóságos úr?... Hé, száhib?... Elképzelhetetlen. A különbség, hogy itt lépten-nyomon használják, nem szorult ki városból a paraszti életbe. – Hé, Szamla!!! – türelmetlenkedett a tejes. Szamla máskor rohant volna, de az asztallal bajlódtunk. Fürdőköpenyét mellén összefogva, nyitott hófehér hajjal Dévi jelent meg a hátsó ajtóban. Mielőtt még rákezdhetett volna, Szamla elengedte az asztal sarkát, és futott. Dévi utána árasztotta tamil ordibálását. – Miért Dévi?... Miért nem nyithat ajtót Puspam?... Kint van valahol... – Maga ezt nem érti – felelt szelídülten. Elfordultam. – Ide hallgasson, Vilma. Puspamnak nem kiabálhatnak a kora miatt, és mert ezek a tejes, kenyeres, szörpös emberek érinthetetlenek. Puspam pedig a súdra kasztba tartozik. (Súdra a négy kaszt közül a legalsóbb. Utána már csak a kaszton kívüliek következnek, akiket páriáknak, haridzsánoknak, érinthetetleneknek neveztek.) – Nem tartozik, hanem tartozott – mondtam elég élesen. – A kasztok megszűntek. Igaz?... – Hát akkor tévedtem – érzéki, telt ajkát mosolyos fölénnyel lebiggyesztette, és visszavonult fürdőszobájába. Gyakran összecsapunk ilyenformán. Tekintve ismeretségünk rövid pár hetét, valójában jó jel. Gátlástalan, felengedett kapcsolatunk egyfajta megnyilvánulása. Kialakulása éppen annak köszönhető, hogy hamar rájöttem, ellenvéleményeimet nem szabad lenyelnem. Dévi öntudatos, méltóságára sokat adó, királynői természet, és még sok minden. Elnyomja, aki engedi magát, aki megingatható, azután persze nem becsüli. Puspam és Szárángapáni kivétel. Huszonhat év alatt ugyan soha nem mondtak ellent, de jóbanrosszban kitartottak mellette. Alattvalók, és királynői védelmét élvezik. Ez sem ilyen egyszerű. Szeretik, becsülik egymást. Dévi sok formában meghálálja hűségüket. Taníttatta Szárángapánit, vigyáz tekintélyére, mint a magáéra. Többször említette, hogy Puspam lesz egyetlen örököse. Aranyhímzésű, nehéz selyem szárijaiból jó néhányat oda is adott már neki – ezekben jár Puspam péntek esténként a majomarcú isten, Hanumán templomába. A szép szárikhoz – különben a csúnyákhoz is – ékszerek illenek. Dévi tehát egy gyönyörű arany nyakláncot és két gyűrűt is ajándékozott. Az aranyláncot Puspam állandóan hordja, a gyűrűket valamilyen babonából nem meri ujjara húzni. Dévi megmosolyogja, de mélyen érti. Hindunak született, a legtiszteletreméltóbb, a legelső kasztból, bráhmin ősöktől. Apja vette fel a keresztséget és vele együtt családja. Szintén orvos volt, és embertelennek találta a kasztrendszert. A lázadó szellemű apa lányait is tanította, ami abban az időben kihívásszámba ment. Viszont négy lánya közül csak egy ment férjhez. Az is nehezen, 40 éves fejjel. Indiában nagyanyai kor. Nyilván vallási okból nem találtak megfelelő élettársat. Keresztény férfiaknak túl hinduk voltak, a
hinduknak meg keresztények. A szépséges Dévi túl első fiatalságán megértette, nincs mire várnia. Szabadon kezdett élni, abban az országban, ahol ma is külön helyen ülnek a férfiak és nők moziban, autóbuszon, és a nagy nemzetközi városoktól – mint Bombay, Calcutta – eltekintve, lánynak, fiatalasszonynak nem illik egyedül utcára lépnie. Sokat keresett, két szolgát tartott Puspam mellett, autót vezetett, csodálatos ékszereket, szárikat viselt. Életkedve elvitte Párizsba, Londonba többször, míg nem fékezte a kor és ezzel együtt növekvő keresztényi buzgalma. Most nem jár moziba, még rádiója sincs, mert az világias... Világias a kávéház, cukrászda, rövid haj, cigarettázás, alkohol (Bangalore-ban ugyanis nincs prohib íció, és lehetne egy-egy pohár borocskát inni). Az anglikán szekta, melynek Dévi tagja, mindezért a pokol kénköveivel fenyeget. Dévi nem tagadta meg színes, mozgalmas életét – ehhez túl büszke –, nem is vezekel. De szerényen él. Nyugdíjából és megtakarított pénze kamataiból.
Hatvankét éves, és most is nagyon szép. Titokban gyakran gyönyörködöm benne. Hasonlíthatatlan eleganciával redőzött selyem szárijában méltóságteljesen mozog vagy ül, mint egy keleti királynő. Gömbölyded arca, őzbarna bőre hamvas, töretlen. Kicsi, kerek álla alatt sincs semmi petyhüdtség. Szája, mint a hindu szobrokon: telt, érzéki. Szeme meleg fényű trópusi éjszaka. Harmonikus, büszke arcához dús, hófehér haj ad keretet. Reggeli összezördülésünk után déltájban láttam újra az udvarban. Alacsony zsámolyon ült, ezüsttel szegélyezett, alkonylila száriban néhány méternyire a nyomókúttól. Nagymosás volt. A kútnál lába közé gyűrt száriban egy fiatalasszonyka hajlongott vödrök hada között. Egyikben a szappanfa bogyóiból főzött lúgos, habos lé, a másikban oldott mosópor a száriknak, a többiben öblítő, keményítős vizek. Az asszonyka erélyesen csapdosta a ruhadarabokat a kút előtti cementlaphoz, majd megforgatta az öblítővizekben, és kicsavarta. Dévi le nem vette róla a szemét. Időnként barátságos hangon odaszólt. – Vidzsaja, azt a szárit öblítse át még egyszer... Cserélje ki azt a vödör vizet, már csupa szappan... Csavarja ki jobban... Látja mennyi víz volt benne... Az asszonyka öblített, csavart újra és újra, ahogy Dévi parancsnoki zsámolyáról irányította. Ő maga mosakodáson kívül soha nem mártotta vízbe a kezét, életében még nem nyitott ki ablakot, nem gyújtott meg egy szál gyufát, nem csavart fel villanykapcsolót. Büszkélkedett: fizikai munkával sosem szégyenítette meg kezét. Ilyesmi alantas dolog, és arra valók a szolgák. Pontosan úgy vélekedett és viselkedett, mint megtagadott bráhmin ősanyái évezredeken át. A tradíción csak annyit változtatott, hogy leült szolgálója közelébe, amit ősei nem tettek volna. Gyűlöltem Dévit. Tehetetlen dühvel indultam vissza a szobába. A szomszéd kert guávábokráról egy majomcsalád leskelődött. Kiváló... Pár pillanat múlva a mi háztetőnkön lesznek, és rohangásznak, szétbontják a cserépsorokat, bosszúságot okoznak Dévinek. Majd kiáltozik Puspamért, kergesse el őket... Puspam meg megáll a cselédház ajtajában, és onnan ütögeti tenyerét ijesztésül. A világért se dobna rájuk követ, még Dévi kedvéért se. Erre Dévi nem is kérné... A majmok szentek, segítették Rámát, a R ámájana hősét, hogy megtalálja elrablott hitvesét. A majmok seregének vezetője éppen az a Hanumán volt, akinek templomába jár Puspam péntek esténként. Egyelőre a konyhában találtam Puspamot. Kisírt szemmel guggolt a villanykályha mellett, és valami zöldséget nyomott péppé a gyúrókövön. Szamla összehúzta magát egy sarokban. Az ebédnél Puspam a szokásosnál árnyszerűbben hozta-vitte a tálakat.
a baja? – kérdeztem hirtelen Dévitől, miután néhány percig részvétlenül, szótlanul hallgattam panaszát, mennyire kifáradt a mosástól. Az öreg dhobi, aki évek óta mos nála, kificamította a lábát, és lányát küldte maga helyett. Vidzsaja persze nyomába se léphet... Az öreg mellett is ott kell ülni, de nem kell ennyit beszélni. – Szegény Puspam – sóhajtott Dévi. – Meghalt a férje szegény asszonynak. – Na és?... Huszonhat éve nem is látta. – Mindegy. A férje volt, a fia apja... özvegy lett Puspam... – Az utcán, ha találkozott volna vele, fel sem ismeri. És siratja... – mormoltam ingerülten. – Ma este elmegy a templomba, hogy megbeszélje a ceremóniát. – Ceremóniát?... – A pap nem ér rá mindig, és a szertartás elég hosszú. Szét kell törnie Puspam karkötőit, meg virágáldozatot bemutatni, meg külön imák... Ezentúl nem viselhet ékszert, se virágot a hajában. A haját is le kell nyíratni kopaszra, de mondtam, azt ne engedje. – Esküszöm, nem értem magát, drága barátnőm – ejtettem vissza szájam elől a villát, kihívó zajosan. – És miért engedd., hogy a karkötőit széttörjék... – Özvegy lett... – Akkor a haját is... vagy-vagy?... – Mi
– Igaza van, de nagyon elcsúfítaná. Elhallgattunk. Mindketten éreztük, a további eszmecsere összeütközéshez vezetne. Puspam behozta a gyümölcsöstálat, összeszedte a nagy tányérokat és nesztelenül eltűnt. Dévi felém tolta a tálat, magának kivett egy banánt. Míg hámozta, beszélni kezdett. – Maga nem érti Indiát, az a baj. Ezen nem csodálkozom... Csak azon... Igen, hogy csak néhány hónapja van közöttünk, és mindenről van véleménye. Reggel kioktatott, hogy kasztok nincsenek. Betű szerint nincs is... De tudja-e, hogy Puspam néhány hónapja nem engedte belépni a konyhába ugyanezt a tejesembert? Tudja-e miért?... Mert érinthetetlen. Ne ejtse ki kezéből a kést. Így van... – Tudja-e, hogy bráhmin vagy ksatrija lányt nem adnának feleségül Szárángapánihoz? Pedig szép termetű, határozottan csinos fiú, és jól keres... Ő pedig nem venne el súdrát, pária lányról nem is beszélek, mert nagyobbak az igényei. Ezek a lányok ritka kivételtől eltekintve tanulatlanok, műveletlenek. Az az életforma, szokások, amit otthonukból hoznának, nem felelnek meg Szárángapáninak. Huszonhat éves, és még nem nősült. Ilyen korban más férfiak apák. Azért említettem Puspamot és Szárángapánit, mert őket ismeri... A kasztok nem keverednek egymással, nem kötnek házasságot egymásközt. Előfordulhat persze – mint maguknál is inkább csak a regényekben –, hogy a textilgyáros feleségül veszi a szövőnőt... – Azt hiszi, elég kikiáltani: legyen világosság és lészen világosság? ... Ezt csak isten tehette, ember nem. Már nagy haladás, hogy a bráhmin nem rázza csengőjét az utcán, hogy az érinthetetlen eltűnjön útjából, nehogy árnyékával beszennyezze... És hogy súdra is, pária is bemehet minden templomba. Ámul-bámul?... Nem tudta, hogy tizennégy év előtt még kidobták őket?... – Igen, ezek a hinduk. Ezért tért át apám, akinél nagyszerűbb, tisztább, becsületesebb ember nem élt a földön. A maga érdekében kellett ezt elmondanom, hisz azért jött, hogy megismerje Indiát... Mi bonyolultak vagyunk sok-sok okból. Apám szokta mondani, hogy minden indiai hisztérikus. Hisztérikus ország vagyunk. Akár tetszik, akár nem, igaz... Csodálatos dolgokat láthat. Az emberség, a szellem olyan gyémánttisztaságát, mint sehol másutt. És sötétséget, sötétséget... hátborzongató sötétséget. Szeretném, ha nem
tartozna azok közé, akiknek szemük van, és nem látnak, fülük van, és nem hallanak... – Köszönöm Dévi. Mély, meleg csend lett. A fogadószoba zárt, függönyös ablakai mögül az építőmunkások közös, különös éneke hallatszott. Valami nehéz munkát végezhettek együtt... Beemelnek egy víztartályt vagy a homokban megrekedt egy teherszállító autó és azt tolják. Többször figyeltem őket az üvegezett verandáról. Most lehajtott fővel a fehér abrosz fölött, befelé néző szemmel láttam csoportjukat. Húsz-huszonöt izzadt, fényesbarna hát, vékony izmú karok, lábak feszülnek egyszerre, a munkadal ritmusára. Dévi arckifejezése elmélyült. Lelkében felkészült ebéd utáni imájára. Gyorsan megszólaltam, hogy megakadályozzam. Mivel imája végeztével feláll az asztaltól, és visszavonul szobájába szunyókálni. – Ismeri a mi Rampalunkat, ugye?... Elmondom egy esetét, hogy lássa Dévi, megértettem... Egy nap Rampal, ahogy Kláráéknál szokásos, ha van hely az autójukban, lefékezett a Tata Institute el őtti buszmegállónál, és megkérdezte, ki akar beszállni. Egy férfi beült mellé. Mire beértek a városba, összemelegedtek. Kiszállásnál az idegen borravalót akart adni, amit Rampal Szinghünk – képzelem, mily méltatlankodva – visszautasított. Az illető ezek után, bizonyosnak vette, hogy a kocsi tulajdonosával van dolga, és meghívta teára. Bementek egy kávéházba, teáztak, beszélgettek, majd nagy barátságban elváltak. Pár hét múlva Rampal elegáns meghívót kapott. X. Y. sz ívesen látja ekkor és ekkor fogadásán. Kétségbeesetten rohant Klárához, állandó tanácsadójához, mit tegyen?... Klára először kedélyesen azt javasolta: öltözzék fel tisztességesen, és menjen el. – Na és ha valamelyik vendég sofőrje felismer? – vetette ellen Rampal. – Nehéz ügy – kapott észbe Klára. – Megkérdezzük a szá-hibtól. Dinkár egyetértett Rampallal. Nem mehet. Azt tanácsolta, írjon X. Y. gy árosnak, köszöni a meghívást, de egyéb elfoglaltsága miatt sajnos nem vehet részt az estélyen. – Természetes – mondta Dévi királynő magától értődőn. Dinkár nagyon okos. Nagyszerű
ember. Csak becsülni, szeretni lehet... és máris összekulcsolta kezét, ősz szép fejét lehajtotta, és imádkozott. Felállt, mikor befejezte, de nem szobája felé indult, hanem a szoba másik végébe, ahol az almárium áll az egyik tibeti vázával. Szárija derékredőiből leakasztotta a remekművű ezüst kulcstartót – dísz is egyben – és kinyitotta a felső fiókot. Pénzét állandóan zárva tartja. Nem mintha egy pillanatig is kételkedne Puspamban. Még Szamlában sem, az elvetemült cukorka-csokoládétolvajban. Ez is hindu örökség... Nem szabad senkit oly helyzetbe juttatni, hogy bűnt követhessen el, s utána bűntudat gyötörje. A bűntudat félelmet lop az ember szívébe, aki pedig fél, nem szabad többé. – Rossz, felelőtlen háziasszony – mondta egyszer, amikor kulcscsomójára gonoszkodó megjegyzést tettem – , bűnrészes, ha kísértésbe hozza szolgáit. Magához vette pénztárcáját, becsukta a fiókot, majd hozzám fordult. – Nem volna kedve velem jönni a patikába? – Mi baj, Dévi, beteg? Feküdjön le nyugodtan aludni, én majd meghozom. Pihenjen... – Lepihennék, de magamnak kell menni. Vidzsaja erősen köhög. Kell adnom neki valami orvosságot. Az új készítményeket nem ismerem, a régieket elfelejtettem. A patikus majd eligazít. Nagyszerű asszony. Jó, emberséges, mint ahogy lélegzik: természetesen, reflexszerűen. Sajnos, ugyanígy kegyetlen. Gyűlölöm, azután mélyen szégyellem magam. Pfúj, hogy azt kívántam, bosszantsák a majmok! A forró kora délutáni napsütésben elsétáltunk a patikába. Sehol egy lélek. Az üzletekkel teli, széles főúton sem járt rajtunk kívül senki. Egy napernyő alatt mendegéltünk. A
patikában Dévi kirakatott egy sereg köhögés elleni készítményt. Végigolvasta a címkéket, végül választott. Visszaútban elmondta, hogy Vidzsaja már ebéd előtt teregetni kezdett, és anyja jön érte. Nem akarta, hogy az orvosság miatt mindketten várakozzanak. A fiatalasszonyt a konyhában találtuk már. Guggolt a küszöbön, és részvéttel hallgatta Puspam könnyes szavait. Alkonyatig a házban maradt. Akkor érkezett öccse. Azt hittem, Vidzsaja azért várta anyját, mert valami dolguk van együtt. De nem... Vidzsaja kíséret nélkül nem megy sehova. – Hogyan mehetne? Fiatalasszony... – így Dévi.
Hanumán temploma Vasárnap reggel volt. Dévi készült anglikánjaihoz. Földig érő tükre előtt egy művész elmélyedésével rakta fel magára ezüstszürke selyem szárija métereit. Én, az elbűvölt közönség, mögötte álltam. A mű befejezéshez közeledett, amikor megszólaltam. – Szeretnék egy hindu templomba menni. – Menjen... – csapott hátra vagy két méter selymet, hogy tudja mennyit redőzhet még a szoknyarészbe. – De hová? Azt mondta Bangalore-ban nincs érdekes. – Nincs – hajtogatta a vállon átvetendő, gazdagon hímzett szárnydarabot. Szünet. Forgás a tükör előtt jobbra-balra. Itt egy kis húzás, ott egy redőigazítás. A szári tökéletesen hullik. Hajszál híján a földig ér, éppen csak sejteni engedi – ahogy kell – az ezüstös sarut. Dévi felém fordult. – Menjen Bans Wadiba. Egy falu... F él óra autóbusszal. Egy darabig együtt mehetünk, aztán át kell szállnia. Az autóbuszozás Dévivel vérforralóan kezdődő néprajzi kaland. Nem nagy lelkesedéssel fogadtam hát ajánlatát, de nem térhettem ki. Napillat áradt az utcákon, kertek harmat szaga, bougaienvilleák rubin fürtjei a kerítésen. Alig váltottunk egy-egy szót. Bűn lett volna széttörni az aranyfényű csöndet. Az autóbuszmegálló előtt, egy homokos területen viszontláttam a torzonborz kígyótáncoltatót. Gyereksereg ülte körbe az öreg kígyót rejtő fonott kosarat. Sokan vártak az autóbuszra. Sajnálatosan többen, mint reméltem a vasárnapban bizakodva. Kurtás, dhótis férfiak; homlokukon szektájuk hamuval rajzolt jelével olcsó, vad színű száriba öltözött asszonyok; két mozlim nő fekete pardában. Csupa szegény ember. A jobb módúak riksát bérelnek, a jómódúak saját kocsijukon robognak. Biztosra vettem, Dévi ismét botrányos jelenetet rendez, így is történt. Kacsázva, ahogy befutott az autóbusz, belevetette magát a tömegbe. – Nem sül ki a szemük – kiáltott a lépcső körül tolongó, kunyhószagú emberekre. – Hé, lassabban... maga már másodszor hozzám ért!... (Ó, bráhmin ősök!)... – Hátrább, hogy felszállhassak! A mindig megalázottak, kicsit csodálkozva, de szó nélkül hátráltak, és utat nyitottak az úrnőnek. A királynő gőgösen felszállt, és ment előre a nők részére fenntartott sorokig. Én meg utána szégyenben égő arccal, lesütött szemmel.
Egy fiatalasszony mellett kaptam helyet. Narancssárga zöldmintás, zöldszegélyes szárija fején átvetett szárnyát szorongatta mellén. Görnyedten előre dőlt, mint akit görcs bánt. A túlsó oldalon Dévi szomszédja, egy kékszáris asszony rázta csecsemőjét. Sok hamis és valódi karkötője, fülönfüggője, nyakláncainak csengése-pengése belecincogott a motor brummogásába. Az ablaknál pardás mozlim asszony ült. Kerek arca szabad volt, a fedőlebernyeg fején hátracsapva. Három szörnyen festett szemű, szurtos gyerek törleszkedett szoknyájához. Füleltem, mikor szólal meg Dévi és alakítja tanácsadó irodává a buszt. Természetesen tamilul szokott beszélni. Ha együtt szállunk le, elmesél sajnálkozva, felháborodva minden esetet. Ezúttal a mozdulatokból következtettem. – Miért rázza azt a gyereket? – mondhatta. A csengő-bongó asszony abbahagyta, Dévire pillantott, és lehúzta a baba alsó ajkát. Fogzik... Muszáj rázni, különben bőg... Na lám... Dévi, a doktornő, meleg, barátságos hangon tanácsokat adott. Az asszony a baba fenekét paskolgatva figyelte. Következik?... A mozlim nő. – Törölje meg, lelkem, a kisfiú orrát. – Megtörtént, azonnal. Azután kérdések. – Hány gyerek van még otthon? Vagy nincs több? – Dehogynem, dehogynem, memszáb. A memszáb rosszallólag ingatja fejét. – El kell mennie lelkem a Családtervező Intézetbe, ebbe és ebbe az utcába. Vagy a városi kórházba. Ott megmondják, mit tegyen, ha nem akar többet. – Többet, Allah ments meg! – No látja, mert amilyen fiatal maga lelkem – kedves mosoly és számolás az ujjakon, ahogy parasztok csinálják –, még tizenöt is lehet. A mozlim asszony rémülten ingatja fejét – nai... nai... nai... Következik?... – Itt kell átszállnia – szólt át hozzám. Mellé lépek, elköszönök tőle. Szomszédnői mosolyognak rám, mert a kedves, jóságos úrnőhöz tartozom, aki egy cseppet se büszke, és szereti az egyszerű, népet. (Ez így is van.) Adna az isten sok hozzá hasonló memszábot... Mily tiszta öröm lenne Dévi népnevelése – az egyetlen területen, ahol még taníthat, az autóbuszon –, ha a felszállás nem keserítené... Már a peronon dülöngtem, hirtelen ismét hallottam a dühítő zsarnokhangot: – Álljon fel! Lent értettem meg. A megálló felé eső oldalon felállított egy férfit, hogy az ablakhoz mehessen. Kihajolt – mögötte a fiatal férfi ámult arca –, és egy csoport várakozó asszony gondjaiba ajánlott. Még most sem jöttem, rá, honnan tudta, hogy azok is Bans Wadiba, a hindu templomba tartanak. Kisiparosok, utcai árusok feleségei, lányai lehettek, harsogó színű, vidám szárikban, tömérdek ékszerrel. Öten mezítláb, kettőn saru. Angolul egy szót se tudtak, de tamilt, hindit, és azt hiszem, kanariszt keverve, és mosolyokkal magyarázták, nem kell félnem, vigyáznak rám. Az érkező buszra heten toltak fel egyszerre. Éppen, hogy felfértünk. Tömött volt. Szorongtunk egymás mellett. A legidősebb, egy őszülő bánatos arcú asszony, időnként megrángatta ruhámat, és kifelé mutatott. – Telefongyár... – Repülőgépgyár... Szerszámgyár... Mosolyogtam magamban, mily kedvesen dicsekedett a hatalmas, modern gyártelepekkel, és a majomistent ment imádni.
A végállomáson szálltunk ki a halványlilán hullámzó cukornádültetvény mellett. Széles, poros út vezetett a faluba. Poros fény remegett a vakolatlan vagy fehér falú házacskákon. Poros fényből vált ki a tündéri kislány. Porfoltos fekete szoknyája a földet seperte, gomolyban verte a port, ahogy rohant felém csöpp lábain. Három-négyéves lehetett.
Mellém szegődött, szaporán tipegett, hogy lépést tarthasson, kanariszul csicsergett, és időnként sugárzó bizalommal rám mosolygott kerek, barna arcával, nagy-nagy fekete gyerekszemével. Nem kéregetett, semmi "máá peszá". Csak mosolygott és szaladt oldalamon. Mit akarhat?... Hindiül kérdeztem őt. Nem értette. Kérdeztem kedves társnőimet. Nevetve válaszoltak, de a maguk nyelvén. Ezt meg én nem értettem. Így értünk a templomudvarba vezető lépcsősorig. Gondoltam, ott lemarad. De nem. Nagyokat lépett, csöpp teste jobbra-balra lendült a fokokon. Az utolsón le kellett vetnünk lábbelinket, már akiknek volt. Tilos másképp, mint mezítláb belépni. Éppen csak megálltunk, máris egy csapat nagyobbacska fiú száguldott felénk. Mielőtt védekezhettem volna, az egyik kikapta kezemből fehér cipőmet. Az én csöppségem keserves sírásban tört ki. Hát erről van szó?... Gyorsan-gyorsan az ügyes nagy fiú után. Az udvar végében, egy görcsös törzsű öreg fa alatt ült, szépen léniába rakott cipősor mögött. Kiemeltem az enyémet, és odaadtam a zokogó kislánynak. Szipogva, nyomban leült a porba, keresztbe rakta lábacskáit, ázott tündérarcát elöntötte a komoly hivatástudat, és őrizni kezdte cipőmet. Társnőim bementek már a templomba. Ott találkoztunk újra a szantál és őszirózsa illatú szentélyben. Az oltárfülkéből – oszlopait sárga, apró őszirózsa fejekből font füzérek borították – óriási, fekete Hanumán meredt majomarcával a kinyújtott karral elébe borult híveire. Testén nehéz selymek, majomfején ékkövekkel kivarrott sárga selyemsisak, nyakában töméntelen virágfüzér. Térdig virágszirmokban állt. És a bráhmin az oltárlépcsőről imája közben egyre szórta rá a szirmokat. Jól táplált ember volt. Derékig meztelen, térdtől szintén. Közben egy fehér vászondarab. Kopaszra borotvált feje búbjáról vékony, őszbe vegyülő fekete hajtincs lógott kövérkés nyakszirtjére. A tágas szentély márvány padlózatát – hűvöse kellemesen érintette talpam – ellepték arcukra borult férfiak, nők és gyerekek. Mormolták imájukat, függetlenül a paptól. Ki-ki a magáét. Majd felálltak vagy felültek, lábukat keresztbe fektetve. A bráhmin, miután befejezte saját mondandóját, feléjük fordult. Ki óhajtja magát vagy hozzátartozóit Hanumán kegyeibe ajánlani. A tömeg vetélkedve mondta szerettei nevét, nyújtotta a virágfüzéreit, hogy szirmokra tépve mielőbb az isten lába elé kerüljenek. Azt hiszem, pénzt is adtak, de határozottan nem láttam. Viszont határozottan feltételeztem. Hanumán főként a falusiak istene. Ő a monszun irányítószelleme, ezért kérik jóindulatát a férfiak. Asszonyaik pedig akkor imádkoznak hozzá legbensőségesebben, ha gyereket akarnak. A hindu vallás törvényei csak egyetlen esetben fogadják el a válást: ha nincs gyerek a házasságból. A férfinak ez esetben joga van visszavinni feleségét szülei házába. Kamala Markandaya írónő beszél egyik híres regényében egy fiatalasszonyról, akit férje, néhány évi házasság után, visszavezet. A szülők zokszó nélkül fogadják vissza szerencsétlen gyermeküket vejüktől. Csak este, amikor a két öreg lefekszik a kunyhóba, súgja az asszony férjének: Te azért különb voltál. Nekem se adott az isten hosszú évekig gyermeket. Te türelmesen vártál... A regénybeli szülőknek különben hat gyermekük volt. Ilyesmi az életben gyakran előfordul, mivel túl korán adják férjhez a lányokat. Igaz, ma már általában falun is megvárják, hogy tizenöt évesek legyenek. Mindezt nyugodtan elgondolhattam, mialatt a bráhmin híveiért közbenjárt. Ezután tálon lobogó tüzet vitt körbe. Mindenki a tűz fölé tartotta jobb tenyerét, és néhány peszát dobott a tálba. Bangalore-i barátnőim buzgón integettek – főként a gyárakra büszke asszony –, tisztuljak meg én is a tűzben. Balog lévén, balomat nyújtottam a tál fölé. Valaki gyorsan elrántotta, s kicserélte jobb karommal. A szent tűz után körbe hordott
piros kum-kum festékből már gondosan jobb kézzel vettem. Pártfogóm festékes ujjaimat homlokomra nyomta. Azután, mint a többiek, két tenyerem öblösítve fogadtam a Gangesz szent vizét. Gyönyörű aranykancsóból csurgatta a bráhmin. A hívők megitták. Nem, ezt már nem teszem. Klára húgom ijesztgetései még hatottak. Kolera, vérhas... Nem... Pillanat habozás után az egészet fejemre öntöttem. Ebből nem lehet semmi baj. Szomszédnőim forrón összeöleltek. Dévitől tudtam meg, szent tettet hajtottam végre. Fejemre öntve a Gangesz vizét, a megtisztulás utáni vágyamat fejeztem ki. Nyilván szerencsés ötletemnek köszönhettem, hogy pompás kókuszdiót kaptam, amikor a bráhmin szétosztotta Hanumán virág, banán, narancs viszontajándékait. Igen, ajándékot, bármilyen különös ... A hindu ember és isten közt, kölcsönös a tisztelet, kölcsönös a barátság. A világegyetem, a természet (isten), az élőlények, így az emberek gyöngéd, harmonikus kapcsolata alkotja a kezdet és vég nélküli, tehát végtelen mindenséget – tanítja a hindu misztika. Csodálatos biztonságban, nyugalomban élhettek az emberek az Indus völgyében az idők hajnalán. A beözönlő néprajokkal vívott csatáik ellenére... Az istenség tehát nem külön kategória, csupán része az egyetemességnek. Minden emberben van isteni, és istenné válhat, ha ismétlődő születései során eljut az abszolút tisztaság, abszolút igazság felismeréséig. Úgy gondolom, ennek az eljövendő istennek adnak személy szerinti ajándékot az istenek. Méltatlanabbul soha semmit nem kaptam. Mulatságos, mennyire zavart. Nyomban elhatároztam, bűbájos cipőőrzőmnek adom. Az ajándékosztással véget ért a szertartás. Barátaim hívtak, menjünk ismét együtt. Még maradni akartam. Melegen mosolyogva, összekulcsolt kézzel, többször is egymás felé hajoltunk. Namaszté... namaszté (tisztelet a benned levő istennek). Maradtam, mert a szertartás újra és újra ismétlődik, végig akartam nézni még egyszer. Azonban megbújtam az újonnan érkezett hívek mögé. Közönséges csalónak éreztem volna magam, ha még egy ajándékot fogadok el Hanumántól. A Gangesz-víz után távoztam. Kifelé menet kis udvarba értem. A perzselő napfényben néhány egyetemista külsejű fiatalember járkált. Vakított a fehér kurtájukról verődő sugárzás. Szikrázott körülöttük az udvar homokja, de nyugodtan terültek-fordultak, mintha szolgálatban volnának. Az egyik észrevette tétovaságom – sejtelmem se volt, hol vagyok, merre a kijárat –, hozzám jött. Miben segíthet – kérdezte angolul. – Szeretnék kijutni. Eltévedtem... – Először jár talán hindu templomban? – Először. – Tetszett? – Ó, igen. – Szíveskedjen megnézni a konyhát is. Meghökkentem. A konyhát? A templomban?! Talpam égette a forró homok, arcom a nap. Úgy éreztem, egyre zsugorodom a két tűz között. És sehol egy tenyérnyi árnyék. A jóképű fiatalember állhatatos tekintete rábeszélt, nézzem meg a konyhát, keljek át a tüzes homoktengeren... Hát menjünk. Az udvar túlsó részén, a templomfalnál volt a konyha. Keskeny, homályból derengő
helyiség, sürgő-forgó, ágyékkötős emberekkel. Vödröket cipeltek, hatalmas lábosokat emeltek le, és tettek fel egy sor alacsony tűzhelyre. Az ajtó mellett hosszú asztalon papírszilkék fehér vonala. Az egyik szilkében pattogzott héjú, borsóhoz hasonló bogyók, a másikban mazsolás rizs. Így végig. – Parancsoljon – szólt vezetőm. Szabadkoztam, ő erősködött – van bőven, ezer embernek készítenek praszádot. Kezembe nyomott két szilkét. – Namaszté – mondtuk mosolyogva egymásnak, és kezemben egy-egy szilkével, hónom alatt a kókuszdióval, kiléptem az udvarba. Útmutatása szerint mentem előre, ahol ez a hátsó és az első nagy udvar összefut. Figyelmem teljesen lekötötte, hogy bár alig érintve a homokot, óvatosan lépkedjek, ne ejtsem el a szintén meleg szilkéket, ne guruljon el a dió. Majd ha lát-távolon kívül jutok, a rizst és bogyókat elrejtem valahová, a diónak meg van gazdája. Egyszerre, mint a vészfergeteg, vagy ötven gyerek tört rám és egymáson keresztül. Ocsúdni sem volt időm, két kezem üres volt már, eltűnt kókuszdióm, illetve kicsi lányomé... Futva érkezett fiatal vezetőm, de már későn. Fújtatott, szeme lángolt a fölháborodástól. Micsoda szégyen... ó, ezek a neveletlen gyerekek... Milyen véleményt alkothatok Indiáról?!... – Nincs semmi baj, kedves barátom... Biztos éhesek!... – Éhesek!?... Hisz ők is kaptak... Nagyon kérem, bocsásson meg nekik. Jöjjön vissza, nővérem. Kérem. Magának is kell kapnia praszádot. – Kaptam és örülök, hogy... – Nem, nem, nem szabad, hogy ilyen tapasztalattal távozzék tőlünk. Várjon, szívem mélyéből kérem. Ment, futott, rohant és hozott két újabb szilkét. A lépcsőkig kísért, hogy megvédjen "a kifosztástól". Mindezt India jó híréért. Megható volt, ügybuzgó, csak éppen azt nem értette, hogy egy maréknyi bogyó és rizs semmi éhes gyerekeknek; örültem, hogy elment. Ekkor vettem észre... A lépcsőfokok két oldalán koldusok ültek rongyaikban. Kusza, ősz szakállas férfiak, rokkant öregasszonyok, ölükben pléhtányérka. Először láttam a valóságban. A trópusi naptól és döbbenettől kábultan indultam lefelé, fényük vesztett szempárok sorfala közt. A lépcsősor közepe táján eszméltem szilkéimre – egyiket jobbra, másikat balra nyújtottam. Hogyan ragadták meg görcsös ujjaikkal, s öntötték tányérkájukba, hogyan habzsolták!... Leértem az útra, és mentem, mentem... Jaj a cipőm! Lóhalálában siettem vissza, futva fel a lépcsőkön, ne lássak... A nagy udvar, mint egy cipővásár. Kitaposott saruk, újak, aranypántosak, otromba férficipők, és közbül a porban ülő gyerekek. Hátha nem lelem köztük a kislányt? Hátha megunta a hosszú várakozást? Merre lehet?... Ott ült az öreg fa alatt, ahol hagytam, és ugyanúgy komolyan, átvetett lábacskákkal. Édes arca felfénylett, amikor észrevett. Megsimogattam, és ötven peszát adtam neki. Felállt, nézte tenyerében a nagy pénzdarabot. Ragyogó, boldog mosollyá vált. Ekkora nagy pénz!... Hirtelen elfogta a gazdag ember félelme. Riadtan pillantott körbe a nagyobb fiúkra, akik csak kis peszát kapnak. Nem látták-e?! Nem csavarják-e ki kezéből?! Markát görcsösen összeszorítva, elszaladt.
Dévi szerelme Érkezésem óta tanulok angolt Dévitől. Az első félórában kijelentette, rettenetesen beszélek, rettenetesen rosszul hangsúlyozom még azokat a szavakat is, melyeket véletlenül helyesen használok. Tanulnom kell!!! Ő meg tanul tőlem franciát. Egész életében szeretett volna, de jöttömig nem volt rá alkalma. Néhány nap múlva kiderült, hogy a hindivel is gyürkőzöm. Tehát a hindi is tantárgy lett. A hindi írás-olvasással Dévi ugyan hadilábon áll. Csak azokat a betűket ismeri, melyek a szanszkrithoz hasonlítanak, azokat is iskoláskorából. Viszont beszél. Tanári működéséhez áldott türelem kell. Hideg, kemény, uralkodói. És a hangja... Egy keleti királynő is csak akkor használt hasonlót, ha alattvalóját kötél általi halálra ítélte. Tanítványnak azonban kiváló. Gyorseszű, szívós, szorgalmas, szelíd... Vacsora után alakulunk tanárrá-tanítvánnyá – váltakozva. A fogadószoba végébe vonulunk, felgyújtatja velem az állólámpát, közel húzatja a díványhoz. Ily alantas munkát ő nem végez. Leoltatja a nagy világítást – ezt elfelejtettem... A lilaernyős állólámpa fénye befutja a rozzantas, zöld bársonydíványt, a dohányzóasztalkát előtte, megrakva könyveinkkel, füzeteinkkel és a lepedőnyi újság aznapi számával. Ebből olvasok és ismétlek százszor egy-egy szót pattogó parancsszavára. Fél kilenc tájban az ajtó körüli kávészínű homályban nesztelenül megjelenik Puspam és Szamla – az állólámpa fényköre csak a szoba közepéig terjed –, meghajolnak, jó éjszakát kívánnak és eltűnnek. Ezután háborítatlan a csend, csak a moszkitók szirénáznak. Rengeteg a moszkitó. Míg rá nem jöttem, hogy magam alá húzott lábbal kell ülnöm, az asztal alatti sötétben daganatosra csípték lábszáramat. Moszkitóháló nélkül lehetetlen lenne aludni. Tegnap valahogy nem ment a munka. Különös, meleg este volt, csábított a fecsegésre. Pillanatonként kibeszéltünk a tanszövegből, és bújtunk vissza kisebb-nagyobb kitérők után. Emlékek elevenedtek meg, Bombay, Kláráék, örömök, bukások, tervek... Végképp abbahagytuk a tanulásdit. Dévinek remek ötlete támadt. Ajánlkozzam zongora és francia tanárnak magasan fekvő hegyi iskolákba. Az éghajlat 2–3 ezer méter magasban kitűnő, nem szenvednék, mint Bombayben. Feltehető, hogy szerződtetnek, akkor pedig igazán megismerhetem az indiai életet. Ha nem hosszabbítanák útlevelem, legfeljebb leköszönök az állásról... Werner t öbbször hangsúlyozta, hogy náluk, a kórházban találkozott Indiával. Werner egy-egy f élmondatnyira gyakran felbukkant beszélgetéseinkben. Soha nem kérdeztem, ki ő? Most se tettem volna, ha nem oly különös az este. Dévi a dívány támlájának dőlt. – Még nem beszéltem róla? – Csak említgette. – Minek emlékezni?... – szemébe fátyolos mosoly telepedett. – Minek?... Lezárult életszakasz és a békére kell készülnöm. Eltéptem leveleit, összetörtem ajándékait, a könyveket elégettem, miután megírtam végrendeletemet. Elhallgatott. Hangja fűtöttségéből, nagy fekete pupilláján gyúló fényekből éreztem, csendje rövid lesz. Múltja életre kelt már, és mindjárt mesélni kezd. A csend teli ünnepélyes várakozással, afféle hangverseny előttivel. A karmester pálcáját felemelte, már csak néhány pillanat, és megszólal a zene. Dévi hangja bársonyos, mély, ha nem parancsokat oszt.
– Werner a h áború első évében került Londonból Bangalore-ba a városi, akkor katonai kórházba. Később elmondta, az első reggel észrevett, ahogy végigmentem az orvosi szobán. Mindenkit köszöntöttem, mindenkinek integettem, és nagyon elegáns voltam. Ez valószínű. A szolga kinyitotta öltözőszekrényemet, kivette fehér köpenyem, és rám segítette. Mulatságos – ez tűnt fel neki ... Délben az ebédlőben az egyik kolléganővel ültem. Nagyokat nevettünk, részleteket mesélt Maupassant k önyvéből, a Sz épfiú- b ól. A könyv nálam volt, ölemben; elhozta, hogy olvassam el. Werner hozz ánk jött, bemutatkozott, s megkérdezte, min kacagunk olyan jóízűen. – Nem gyereknek való – feleltem, és megfordítottam a könyvet, címmel befelé.
Negyvenkét éves voltam, ő meg huszonötnek látszott. Karcsú, szőke angol... Angol katonaorvos. – Mi a címe? Legalább azt árulják el... – Nem vette észre, hogy nem akarom elárulni? – Éppen azért. Ugrattam még egy ideig – aztán jó, legyen meg az akarata, ha befejeztem, kölcsönadom. Mindennap kérte, mindennap azt mondtam, otthon felejtettem. Hetekig játszottuk ezt. Egyszer kijelentette, eljön érte. Jöjjön. Így kezdődött... Harmincöt éves volt, s először szerelmes. Először én is... Hm... El akart válni feleségétől, itt maradni Indiában, velem. Nem engedtem. Felesége mellett a helye. A férfinak kötelessége, hogy utódot hagyjon maga után. Én már öreg vagyok, hogy gyereket szüljek. Szeretett, képtelen volt megérteni. Megírta viszonyunkat anyjának, feleségének, s azt is, hogy elválik tőle. Egy nap kétségbeesett levelet kaptam az asszonytól a kórházba. Rettenetesen összeszidtam Wernert. Mire való volt?... Válaszoltam az asszonynak, biztosítottam, nem megyek Wernerhez. Három évig leveleztem vele. Az ostoba sosem hitt nekem. Anyjának is megírtam, szeretem fiát, de felesége nem leszek. Rendkívül derék, egyszerű asszony. Londonban, operációm után nála laktam. A háború befejeződött, Wernert visszarendelték. Ez volt szerelmünk legnehezebb szakasza. Nem akart engedelmeskedni a parancsnak, nem akart elutazni. Én meg tudtam, meg kell tennie. Kényszerítettem. Utolsó esténkre meghívtam vacsorára. Persze nem először, de utoljára. Gyönyörű lakásom volt, kétszer ekkora fogadószobával, és másképp berendezve, mint ez. Szőnyegek, elefántcsont-berakásos, faragott ébenfaszékek, asztalok, aranyhímzések. Kellemes, barátságos. Puspam engedte be, s én várattam. Aztán bejöttem fehér száriban – nem, nem az, amit maga úgy szeret. Azt eltéptem másnap. Legszebb ékszereimben. Kontyom fölé jázminfüzért tűztem, fejemre aranyhajdíszt, homlokba lógó kis gyémánttal. Sugárzó vidám voltam, jókedvű. Tréfáltam, flörtöltem, nevettem. Vacsoránál én szolgáltam ki, kedvenc ételeit készíttettem. A hálószobába azonban nem engedtem. Még vacsora után sem. Éjfélig nem engedtem. Akkor megfogtam a kezét, és bevezettem. Az egész szobát, a szőnyeget vastagon beszórattam jázminnal és ibolyával. Az ágyat is. Mindenütt jázmin és ibolya... – Micsoda kegyetlenség... – Szerelmünkhöz méltó búcsú. – Elűzte, és azt akarta, soha ne tudjon szabadulni utolsó éjszakájuk emlékétől. – Csak hogy emlékezzen, milyen nehéz volt elküldenem. – Nem bánta meg soha? – Felesége két gyermeket szült. Egy fiút és egy lányt. Tíz-, tizenkét évesek lehetnek már. A lány Dévi. – Látta?
– A fényképét. Werner mutatta Londonban. – És a feleségét? – Nem voltam rá kíváncsi... Werner minden
nap megl átogatott a kórházban, és estig mellettem ült. Nem operáltattam volna meg magam, ha ő nem követeli. – Mi baj volt? – Rák. Az egyik mellem levették. Nem tudta?... Klára nem mondta?... Az anyja alig akart hazaengedni. Werner soha nem j árt hozzá annyit, néha kétszer is naponta, mint míg nála lábadoztam. Csakugyan! Rég nem kaptam levelet tőle. Szegény öreg.. Werner hal ála teljesen összetörte. Egyetlen gyereke volt. Írnom kell neki. Holnap. Holnap írok a maga ügyében is. Néhány kitűnő intézet van a Himalája vidékén, Szimlában és délen a Nilgiriben.
A sringeri guru A bráhman filozófiai rendszerek sokaságából hat jelentős alakult ki az ókorban. Ezek közül Európában legismertebb a jóga. A jóga szó egységet jelent, a lélek és test egységét. A jóga tanítás szerint a test bizonyos gyakorlataival a szellemi képességek, a gondolkozás-koncentráció magasabb fokára lehet elérni. Mind a hat filozófiának természetesen jelenleg is vannak követői, de a hindu törvények kikristályosodására, az általános hindu életszemléletre legerősebben az Advaita Vedanta hatott. Alapja monizmus, az egyén és világegyetem egysége. Az egyéni lélek az abszolút lélek része. "Hasonlatosan egy edénnyel határolt térhez, szemben a végtelen térrel" – írja Nehru (Discovery of India). Az egy én igazi szabadságát, tehát boldogságát ebben az egyetemes egységben való feloldódás jelenti. Az érzékszervekkel felfogható világ: mája (látszat, illúzió). A mája fogalmát nem fedi pontosan a fordítás. A mája a lét és nemlét közötti átmeneti állapot, tehát viszonylagos lét. Ebből következik, hogy mint minden a földi létben, a vallási felfogás is viszonylagos, tehát minden egyén zavartalanul követheti azt a hitet, amit hinni képes.
Az Advaita Vedanta misztikus filozófia kialakítója Shankar-achariya, két évezred előtt – többek közt – Sringeriben is (Mysore állam) monostort alapított. Jelenlegi vezetőjét láttam tegnap este. A reggeli újságban olvastam, hogy: "Őszentsége a sringeri guru este nyolckor áldozatot mutat be." A mai tágabb értelemben guru egyszerűen tanítót jelent, régebben kizárólag a lelki élet irányítóját nevezték így. Négy autóbusz-átszállással, pontosan nyolckor megérkeztem Bangalore m ásik, teljesen ismeretlen végére. A megállótól futva siettem, egymáshoz tapasztott, roggyant házak alatt. Nehogy elkéssek... Nem volt itt se fehéren villogó villa, se bougainvilleás kert. Szegények negyede. Az utca sikátorba torkollott. Már vissza akartam fordulni – a rohanásban biztos utat tévesztettem –, mikor megpillantottam a virágokkal, szalagokkal felékített óriás bambuszkaput. Egy tíz év körüli kisfiú – kihajtott fehér ingéből, mint kehelyből emelkedett ki aranybarna nyaka – oktatólag cipőmre mutatott. Villámgyorsan kicsúsztam belőle, és lábujjhegyen beléptem.
Bambuszból rögtönzött hatalmas fedett csarnok, közepén vastag nádkorlátok között döngölt út, a korlátok mögött kétoldalt gyékénydarabok a földön – és senki, senki, senki... Mégis rossz helyre jöttem volna?... Vagy elmarad a szertartás?... Visszamentem a cipőőrző gyerekhez. – Guru nem lesz? – kérdeztem hindiül. Tamilul egy mukkot se tudok. – Guru nyolc órakor. – Nézd – mutattam karórámat –, nyolc múlt tíz perccel.
– Nyolcra jön... – No akkor add ide a cipőmet. Sétálok – Thik he, memszáb – helyeselt.
nyolcig.
A szegényes, boungainvilleák, kókuszpálmák nélküli sötétedő utcán, előbb egy, majd még egy, végül egész gyereksereg szegődött mellém. Kísértek, és csendben, illedelmesen bámultak. Fehér ember ritkán vetődik erre, a szegénynegyedbe. Díszkíséretem egyre nagyobbodott, a vonzás természetes törvénye szerint. Nem bántam volna, ha tudok eggyel is beszélni. Remeknek tűnő ötletem támadt. Az első bódénál megálltam, és cukrot vettem, szétosztottam. Majd most odébbállnak... El is rohantak testvéreikért, barátaikért. Megszűnt minden tartózkodás. Tuszkolták elém húgukat, öccsüket, bátyjukat: ők még nem kaptak. Rettentő mérges képet vágtam, és visszafordultam. Pedig csak háromnegyed kilenc volt. Tarka villanylámpák égtek a kapu ívén, egy csomó gyerek a levetett cipők mögött, a csarnokban fényár, a bambuszkorlátos út egyik oldalán férfiak, a másik oldalán nők ültek a gyékényeken. Vagy nyolcvan-száz ember. Az asszonyok részén – természetesen odamentem – legfeljebb tizenöten. Egymás felé fordulva beszélgettek. Mögéjük telepedtem. Volt közöttük egy fehérszáris öregasszony, borotvált fejét hamuszürke sörte nőtte be, szája beesett, orra közepén pléhkeretes szemüveg. Afölött nézett egy darabig, azután szárija szárnyát fejére borítva dühösen elfordult. Szoknyámat lejjebb húztam keresztberakott lábamon, hátha meztelen lábszáram szemérmetlensége sérti. Azután fegyelmem gyakorlandó, az oltár előtt leeresztett függönyt néztem elmélyülten. Özönleni kezdtek a hívők. Természetesen elöl igyekeztek ülőhelyhez jutni, így közelebb kerültem a mérges nénihez. Phi... phi... sziszegte, tov ábbcsúszott, és felháborodottan karatyolt a többi asszonynak. Feleltek neki valamit, majd kivétel nélkül mind rám mosolyogtak, aki tudott angolul, szóval is biztatott. – Ne törődjön vele... Jöjjön ide... Mellém... – Valaki a hátsó sorokból megérintette vállam. Egy kopott, kékszáris egyszerű asszony. – Nem számít, memszáb. Bigott öregasszony... Mi szeretjük magát, mert eljött közénk... Isten mindenkié (helyeslés), ha barna, ha fehér... (zajos helyeslés). Annie Besant fehér asszony volt, és küzdött értünk. Mi ezt nem felejtjük el... (gyér, zavart helyeslés – nyilván nem tudják, ki az az Annie Besant).
Két-háromezer ember tenger morajába beledördült a zene, mikrofonnal felerősítve, és véget vetett a kisgyűlésnek. Brummogtak a dramok (dobok), visítottak a fuvolák, harsányan glissandóztak a gyöngéd vínák (hosszú-nyakú, nagy pengetőhangszer). Meztelen felső testű bráhminok jöttek-mentek, némelyik mellén keresztbevetett lepel, némelyik vállán törülköző. Némelyik kopasz, a feje búbjáról lógó hajtincstől eltekintve, némelyik csak fejtetőig leborotválva. Ez utóbbiak fiatalok voltak, gondolom papnövendékek. Egy kissé hajlott hátú, de izmos, magas bráhmin megállt a női rész előtt, és szórakoztatta az asszonytömeget. Történeteket mesélhetett, a jóízű, felkacskaringózó nevetésből következtetve. Talán vicceket. Majd eltüntette a tenyerébe helyezett pénzdarabot. Közben a férfiaknak egy kövérkés bráhmin – alacsony zsámolyon ült átvetett lábakkal – vallásfilozófiái előadást tartott. Éppen arról, hogy isten és ember ugyanannak a lényegnek másfajta megnyilvánulása. Ezt fiatal szomszédnőmtől tudtam meg. Egyszer-egyszer segített már, hogy tájékozódni tudjak a gurura várakozás bonyolult, zajos eseményei közt. Ide-odahelyezkedésünk közben kerültünk egymás mellé. Nyílt, értelmes arcát, mosolyát rendkívül rokonszenvessé tette egy bűbájos, pisze orr. Tengerkék, nehéz selyemszárit viselt, remekművű ékszereket. Hosszú, dús hajfonata fölött jázminvirágfüzért. A föld kemény volt, és egyre keményebb, ahogy telt az idő. Hely meg egyre szűkebb, a
gyékényen egyre nehezebb helyzetet változtatni anélkül, hogy valakit meg ne rúgjon az ember. Óvatosan előrenyújtottam lábam a két előttem ülő közt, és megkérdeztem a fiatal lánytól: – Mikor kezdődik a szertartás? – Ó, már nemsokára. – Mindjárt tíz... Nyolckor kellett volna. – Ó, az nem számít. Vettem észre – gondoltam. Különben mondhattam volna is, oly harsány nevetést közvetített a mikrofon. Bráhminunk javaslatára vele együtt énekelni kezdtek az asszonyok, valami vidámat Krisna isten tetteiről. A harmadik-negyedik szakaszba beleharsogott a bráhmin: hallják-e azt az asszonyt, aki oly hangosan énekel. Az az ő felesége, és otthon is ily hangos... A tömeg kacagását dörögte szerte a hangszóró, okát fiatal szomszédnőm magyarázta el. Aztán: – Engem Rukmaninak hívnak. És magát? Megmondtam. Erre közölte, hogy apja orvos, kilencen vannak testvérek. Hat lány és három fiú. Ő az ötödik, és két éve érettségizett. Az egész család itt van. Ők ortodox hitű bráhminok. Itt – mutatott valakire a mögöttünk szorongó, összevissza sorokban ülő nők közt – ez a nővére, ő is orvos, a következő sorban az a pirosszáris a legfiatalabb húga, aki idén érettségizik, mellette az anyja... És így tovább, kisebb-nagyobb megszakításokkal a zaj miatt. Minden egyes bemutatásra udvariasan bólogattam. Valójában csak színfoltokat, izzadt fényű barna arcokat láttam. Meghívott, menjek el hozzájuk, nagy-nagy örömöt szereznék nekik. Sok mindent szeretne kérdezni tőlem az európai életről. Hegedűművész nővére meg... A lármás zsibongás hirtelen elült, ujjongó dobok, fuvolák, vínák elhallgattatták a nők énekét. Bráhminok sorakoztak szakaszunk elé, és elnyújtott, ünnepélyes himnuszt zengtek. A bambuszkorlátos úton, kar vastagságú ezüstbotot emelő bráhmin után, sáfránysárga lepelben 40–45 év körüli alacsony, szemüveges férfi lépdelt hanyagul. Fekete sörteszakállban végződő arcán valami nemtörődöm lagymatagság. A másfél órás szertartás alatt sem tűnt el, egy pillanatra sem. Igaz, nem végzett lélekemelő munkát... A zene szól, a bráhminok kara énekel, a függöny széthúzódik. Több ezer ember kimereszti szemét – én is. Az oltár jobb oldalán alacsony zsámolyon összefont lábbal ül a guru, maga elé néz. Múlnak a percek. Megvakarja az orrát... Tekintete elsuhan a tömött csarnok felé... Megvakarja szakállát... Mit jelenthet? A leghíresebb régi indiai tánc, a Bharat Natyam a kéz, sőt ujjak egy-egy mozdulatával érzelmeket fejez ki, történeteket mond el, csak érteni kell a kulcsot. A hívők bizonyára tudják a hosszú időközökben s más-más helyen végzett vakarás értelmét. Lenyűgözötten figyeltem. Nem akartam egyetlen mozdulatát se elmulasztani, hátha éppen a titkok nyitja... A zene szól, a bráhminok kara énekel, több ezer ember kimereszti szemét – én is. Most megérinti az ezüstoltár második lépcsőjét... Megvakarja homlokát... Kezébe vesz egy kicsiny füstölőt, megforgatja, visszateszi... A csarnok felé pillant... Majd egy leplezetlen jóízű ásítás. Isteni, magam gúnyoló belső kacajra fakadtam. Na, már érted, te indiai titokvadász... Értettem. Szegény ember fáradt lehetett vagy valami nehezet ehetett, és egyszerűen nem feszélyezi magát. Később is gyakran ásított, míg a púdzsát készítette. Három hatalmas
ezüstamfora tejet kevert össze valamivel, és szűrte kisebb, öt-hatliteres ezüst edényekbe. Fehér vonalakkal befestett arcú és mellű két alsóbb rendű bráhmin cipelte az oltár elé a tele amforákat, s kiürülvén cipelték ki. A hosszas, unalmas töltögetés, szűrés feloldotta a kezdeti, áhítatos figyelmet. Az emberek az üléstől zsibbadt tagjaikat próbálták másképp helyezni, beszélgettek. Rukmani, a kedves fiatal lány elérkezettnek érezte az időt, hogy Európáról kérdezősködjék. Igaz-e, hogy sokan nem hisznek istenben? Igaz-e, hogy fiatal lányok egyedül járnak moziba? Olvastam-e az Anna Kareniná-t. Mi a véleményem viselkedéséről? Sebtében suttogva válaszoltam meglepő kérdéseire. Az Anna Karenina foglalkoztatja ezt az ortodox hindu lánykát? Ez az igazi titok. Feltétlenül meglátogatom a családot. A szent ital elkészült, a függöny összegördült. Csodálatos fuvolaszóló zendült, ismerős, megrázó, mint egy Bartók rubato. A függöny még kétszer húzódott szét, és csukódott össze. Első alkalommal a guru az oltár másik oldalán ült, előtte három nagy tál különböző színű virág, és könnyed csuklómozdulattal dobta a virágfejeket az oltárra, míg csak el nem tűnt a pompás virágdomb mögött. A bráhminok kara közben – a virágszórás jó félórát tartott – ugyanazt a szót ismételte. Az isten nevét ezeregyszer – súgta Rukmani. A függöny legördülésekor felírtam a lány címét. Következő és utolsó kép. A guru áll, háttal a hívők tömegének, nagy, lapos tálon lobogó tüzet emel a virágoltár felé. Feltételezhetően imádkozik. Hosszan. Majd a tüzet két másik tálba rakja, és két brahmin elindul eggyel-eggyel a szakaszok k özötti úton. Egyik a férfiak, a másik az asszonyok felé tartja a tüzet. Az emberek felugrálnak és tülekednek, hogy fölé nyújthassák kezüket. Boldogan álltam fel én is. Megmerevedett már minden tagom. (Napokig nem tudtam felszisszenés nélkül leülni.) Térdemet hajlítgattam, hagytam a tisztítótüzet. A tűzvivő papok után egy sereg rendőr szivárgott be. Megálltak végig a bambuszkorlát mellett, a guru elvonulását védelmezni. Figyelmeztették az embereket, maradjanak a korlát mögött, sőt meg se fogják, és ne rohanjanak.
A roham azonban megindult már. Ismerőseim buzgólkodnak, főként az Annié Besant-t emlegető asszony tevékenykedik, hogy gyorsan a korláthoz ragadjon – lássam őszentségét. – Szent, igazi szent, ő nem tesz különbséget fehér és sötét bőrű közt. – Ellenkezésre nincs mód, nyom előre a tömeg. Védnöknőm beszorít az első sorba, maga önfeláldozóan mögém áll. Közeledik őszentsége, előtte a vastag ezüstbottal a brahmin. N éma csend, összekulcsolt kezek, átszellemült arcok sorfala. A guru azonnal észrevett – egyetlen fehéret – és egy rebbenésre méltatott. Valami csodálkozásféle futott át messze néző szemén. Soha még nem láttam szemen ilyen tömény közönyt vagy tán helyesebben: a koncentrált semmit. Mintha a metafizika, melyet képvisel, eljuttatta volna addig, hogy a környező világot ne lássa, ne é rezze, csak átmenetnek a lét és nemlét között. – Elment. Magára nézett – mondta boldog ámulattal védnököm. A következő pillanatban
elsodortak egymástól. A hívők özönlöttek egy hátsó helyiség felé, hogy részesüljenek a szentelt tejjel készült praszádban. Egy hullám vitte Rukmanit, és mellette egy a tömegből kimagasló pirosszáris lányt, a húgát. – Jöjjön, jöjjön el – kiáltozták... Integettem, bólintgattam – megyek. Az utcán mély, sűrű éjszaka. Sehol egy lélek, minden, mindenki alszik. Az ébrenlevők a praszádért tülekednek. Tizenkettő felé járt. Az autóbuszmegállónál a pléhecske: az utolsó kocsi elment. Elveszetten néztem a sötét semmibe. Hogy jutok haza? Több kilométer távoli ágyamba? Azt se tudom, hogy merre indulhatnék? Nincs akitől megkérdezzem.... – Hé riksa!!! Egy elkésett, szegény kuli pedálozta zörgő kocsiját. Még nem láttam az estében, csak
hallottam és futottam felé. Megállt és beszálltam. Ez volt első riksautam. Senki, semmi a hatalmas városban. Csak a trópusi, meleg éjszaka. A csillagok oly közeliek, hogy csak fel kellett volna nyúlnom értük. Aludtak a házak, a parkok fekete árnyékai. Ahogy befordultunk a Cubbon Roadra, kivilágosodtak a veranda ablakai. Egyedül Dévi virrasztott. Várt.
Dasszéra Mysore-ben Ülök a hotel teraszán, ölemben füzetem, tollam, és nézek, nézek lenyűgözötten, örömbe oldottan az előttem messze nyúló függőkertbe. Száz és száz szökőkút... A napba szökkenő, a napfénybe széthulló vízsugarak. Vízsugárból vízcsepp levelű fenyők, bodrozódó, játékos források, gyémántos vízkupolák... Az utak mentén trópusi virágágyak és bokrok lobogó színei. És mintha a varázs még kevés lenne, a vízcseppeken megtörő naptűz halvány szivárványt ível föléjük. Ez Brindavan, Dél-India legszebb, leghíresebb függőkertje. Köszönöm, Klára... Még alszik vagy beszélget Dévivel. Azért tán hallod. Meseországban vagyunk. Köszönöm. Korai az idő. A csodakert útjain még nem jár senki. Közelemben, a terasz alatti lejtőn a kertészek dolgoznak. Nyírják a gyepet. Egyik modern fűnyíró géppel, a másiknak kezében kettévágott bambusznád. Azzal csapkodja, üti, kaszabolja a füvet. Mogul szultánok meséskertjeit gondozhatták így. Tulajdonképpen illik is ide... A lejtőn itt-ott futó-bougainvilleák. Egy fehér, egy bíbor színű. A lerohanó mesterséges zuhatag alján Rádhá – Krisna ölelkeznek egy naiv, kedves szobrocskán. Rádhá igazi, kicsit tenyerestalpas tehénpásztorlány, csupa gömbölyűség. Gyöngéden, hamiskásan simul szerelmeséhez, Krisna istenhez, aki furulyázik neki. Fürge habok és fények játszanak körülöttük. Kristályos a csend. Hallani a milliárd vízcsepp énekét, a gát zúgását a szálloda mögül. Ilyen hatalmas gátat elképzelni se tudtam. Három kilométer hosszan, negyven méter magasságban nyúlik el a Kaveri folyó fölött. Kétszáz négyzetkilométeren öntözi Mysore állam földjeit, táplálja a Sivasamudram hidroelektrikus-centrálét. Tegnap délután, mikor először hajtottunk át a zsilipgáton, elszédített a kavargó víztömeg. Addig azt sem tudtam, hogy létezik egy folyó, melyet Kaverinak hívnak, és ez a hatalmas, Krisnáról elnevezett gát, Krisna-rádzsa-szagar... Autóval jöttünk Bangalore-ból, Mysore-on át, ide. Ez álomvilág szállodájában vett szobát nekünk Mister Laxman, a New India Biztosító Társaság bangalore-i igazgatója.
Klára három napja érkezett. Azon a napon, amikor a különböző hegyi iskolákba küldött leveleinkre az utolsó válasz!... A nilgiri intézet vezetője is sajnálattal közölte... A teljes sikertelenség nyilván levert volna, ha nem várom estére Klárát. Dévivel kimentünk eléje az állomásra. Indiába repülővel jöttem, Bombayból Bangaloreba szintén. Öt hónap után találkoztam először vasútállomással. Döbbenetes hely... Porral, korommal lepett vonatok. Mocsoktól szürke ablakai alatt öreg és gyerek koldusok kéregetnek az egymásra zsúfolódott utasoktól. A lépcsőkön fehérleples emberfürt. Néha egy-egy vasutas felgyömöszöli őket, rájuk vágja az ajtót. Néha lógó emberekkel robog ki a vonat. A hangszóró helységneveket rikácsol, és különböző helyi nyelveken ismételt szöveget. Füst és valami átható fertőtlenítő szaga.
A peronon örökkévalóságra szánt nehéz vas- és fautazóládák, piszkos kis batyuk mellett egész családok, nagyszülők, dédunokák fekszenek a leírhatatlan mocsokban, guggolnak, eszegetnek újságpapír csomagocskákból. A perontető végéről ferdén fénybarázda vágódik az egyik csoportra. A dhótis apa felhúzott térde közt hosszúszoknyás, kicsi lány áll, apja hajában turkál. Szeme vastagon körülfestve, orra folyik. Az asszony tarkafőkötős csecsemőt ráz, mint a rostát. Oldalánál egy három év körüli fiúcska alszik összegömbölyödve. Egy nagyobbacska kislány, földig érő, szutykos szoknyában unatkozva álldogál. Haja szemébe lóg, varkocsában kókadt piros szalag, fejét vakarja. A nap lement, a f énynyalábot magával vitte. A család visszakerül az összképbe. A guggoló tömegből egy-egy magányos, hosszúszakállas, szent arcú férfi magasodik ki. Kezében vándorbot, s egy zárt fedelű vizesedényke, rézből. Más poggyásza nincs... Rezdületlen nyugalommal várják vonatukat... Büszke tartású hegyilakó jön, tán törzsfő. Fülében nagy ezüstkarika, vállán átvetett piros-feketesávos, széles sál. Helyet keres. Mögötte zöldmintás lila száriban alázatosan lehajtott fejű felesége. Nyakában tenyérnyi vastag nyaklánc, bokáján ezüstgömböcskékből lábperec, lábujján gyűrű. Kissé távolabb egy kisfiú agyagkorsóból forró teát kínál. Ő is, mint a többi árus – nyakba akasztott tálcájukon sáfránysárga tésztafélék, pörkölt magvak – nekiütődik az ülő, álló embereknek. Nem baj. Nem baj a füst, a piszok, a vonatokba nyomuló, a vonatokból kiözönlő, fortyogó tömeg, a leszálló este. Látszólag senki semmit nem vesz észre. Egy kislány kószál egyedül a szürkületben lomhán. Ragadós, eredetileg tán zöld szárit visel. Ez tűnt fel nekem. Túlságosan kislánynak láttam. A mi kis Szamlánknál fiatalabbnak, alacsonyabbnak, fejletlenebbnek. És szárit hord már?... Haja szénaboglya, kerek, sötét bőrű gyerekarcán valami különös tompaság. Valahányszor elcammogott előttünk – egy padon ülünk a peron végén –, hosszan követem tekintetemmel. És nem hiszek szememnek. Pedig a száriredők elgörbülőn simulnak hasán. Dúltan kérdeztem Dévitől – lehetséges, hogy ez a kilenc-tízéves gyerek állapotos?... Nyugodtan válaszolt: a nyolcadik hónapban van. Szerettem volna, ha legalább egy kicsit felháborodik, megrendül. Nem... Voltak hasonló esetei. Megszokta. Semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy megtárgyalja velem, merénylet áldozata-e a kislány, vagy férjezett. Nem érdekelte. Számára nem volt újdonság, és Klárát, barátnőjét várta. Két és fél napos utazgatás után, frissen, vidáman, nagy ötliteres műanyag vizesbödönnel kezében lépett le Klára a vonatról. Csomagjait majd hozza a kuli. A vizesbödön nagy kelendőségnek örvend. Őrizni kell. Ivóvíz nélkül józan ember nem utazik. Kolera, vérhas stb.... Remek színben vagy, Vilma...Új ruhát csináltattál?... Először vettem fel, a tiszteletedre... Most is az a ruha van rajtam. Piros karton, fehér indiai mintával. Az egész varratással együtt 85 Ft-ba került. Az anyag 55 Ft, a munkadíj és a csupa jóindulat mozlim varró emberrel folytatott hindi nyelvgyakorlat (30 Ft). Dévi haragudott, sokat fizettem. Miért nem szóltam neki?... Biztos nem alkudtam. Kiderült, hogy Dévin és rajtam kívül Mr. Laxman és egy hivatalnok is várta Klárát, illetve főnökük nejét. A nagy izgalomban nem vettem észre, mikor kerültek mellénk – sőt egyáltalán nem vettem észre őket –, és a félig üres vizesbödönnel hadonászva hívtam Dévit, Klárát egy taxi felé. Ők meg kiáltoztak utánam, menjek vissza. A hirtelen lezuhanó estében, az emberforgatagban nem láttuk tisztán egymást, így jó pár percig hívogatóztunk és nem mozdultunk. A fiatal hivatalnok végül is értem futott. Indulhattunk haza a kényelmes, nagy autón.
A fogadószobában Laxman úr és Rao úr – alig akartak leülni – közölték Klárával: minden rendben. Van meghívó a dasszérára, a felvonulásra, van szoba, "sajnos" nem Mysore-ban
(lehetetlen volt kapni), hanem Brindavan-ban. Az aut ó reggel kilenckor értünk jön, kora délután Mysore-ba érünk – mindössze 137 kilométer –, onnan húsz perc Brindavan. Délután pihenhetünk, este átvisz Mysoré-ba, a dasszérára.
Kis híján így is történt. Csak... kilenc helyett tízkor jött a kocsi – egy óra késés szóra sem érdemes –, Mysoré-ban alig tudtunk áthatolni az utcákat ellepő tömegben, így hát a városban ebédeltünk. Naplemente utáni bordó és sárga izzású ég alatt fékeztünk le a gát diadalívszerű impozáns kapujánál. És jó félórát vártunk. A Krisna–rádzsa–szagar-gát három kilométerén egyirányú a forgalom. Addig nem indulhattunk, míg a túlsó kaputól nem futott be a telefonjelentés, hogy átengedték az utolsó autót. Ekkor az egyik őr odajött Laxman úrhoz: – most már megválthatja a hídjegyet. Lélegzetelállító a gát és zsilipsora. Az előttünk vonuló autók tömege miatt csak lépésben haladhattunk. Laxman úr hátrafordította fáradt arcát, és hősiesen magyarázott. – Ilyen remek gátat nemigen láthatott Mrs. Ajgaonkar... 160 zsilip egym ás mellett... Némelyik automatikusan működik. Azaz nyílik és záródik a vízállás szerint. A többit is elektromos erővel kezelik. Érti, Mrs. Ajga... Gyorsan a kormányhoz fordult. Szegény Laxman úr egész nap kínosan vigyázott, hogy másképp viselkedjék velünk szemben, mint nőkkel általában szokott. Európaiasan... Hogy úgy tegyen, mintha egyenrangúnak tartana... Udvariasságából ne ütközzék ki a férfi istenadta fölénye a gondjaira bízott, magatehetetlen nővel szemben. Hallott már arról, hogy az európai asszonyoknak saját akaratuk van. Jaj, nehogy keresztezze a főnök feleségének óhaját. Klára ugyan tapintatosan rábízott minden kezdeményezést, de ettől sem lett magabiztosabb. Az étteremben, amikor Klára egyenesen a pincértől rendelt, közvetítése nélkül – többek közt egy húsételt –, ő is húst hozatott. – Ön nem vegetáriánus? – kérdezte Klára meglepetten. Az ortodox hinduk ugyanis szigorú vegetáriánusok. Laxman úr pedig egy ortodox szekta jelét viseli homlokán. Fehér háromszög, közepén vonás. Dévi esküszik, hogy ez a nő és férfi jel, a teremtés jele. – Csak otthon a feleségen miatt – mondotta Laxman úr. – Házon kívül gyakran eszem búst. Nos, Laxman urat annyira kimerítette a több órás vezetés és a többi, hogy kicsúszott száján az egész napi erőfeszítését megcsúfoló félbehagyott mondat! ,,Érti, Mrs. Ajga..." Mintha felt ételezné, hogy Mrs. Ajgaonkar nem érti. És baklövése fölötti bánatában, zavarában egyetlen szót se szólt többé.
A gátkapun át az út egyenesen a Brindavan-kertbe fordul, a hotel elé. Nézelődésre egy pillanatunk se volt. Sietnünk kellett fürdeni, átöltözni és rohanni vissza Mysore-ba, a dasszérára. A dasszéra tíznapos hindu ünnep. Egész Indiában megünneplik, de legfényesebben Mysore-ban. Hossz ú évszázadokon keresztül a mysore-i maharadzsa ez időben fogadta palotájában országa előkelőségeit. Ezt a hagyományt folytatja a maharadzsa hatalomvesztése óta Mysore állam kormányzója. A kormányzó tökéletesen csinálja, megtanulta maharadzsa korában. Palotája ugyanaz, csak nem személyi tulajdona, hanem az államé, és a mindenkori kormányzó lakhelye.
A város és az állam minden részéből idesereglett milliónyi nép fölött millió, millió tarka villanylámpa fénye szikrázott. Lámpafüzérek íve kötötte össze az úttest két oldalát, a járdaszéli lombsátras fák sorát. Az este meleg, fekete selymére fénypontocskák rajzolták fel a palotát: árkádjait, teraszait, tornyait, a templom több szakaszos magas gúláját. Nagy keservesen áttörtünk az autók és az ünnepi hangulatú színpompás emberek
áradatán. Majd begördültünk a palota fénykapuján. A díszruhás őrség felszólítására ki kellett szállnunk. Faragott oszlopocskákkal, ezer és ezer szoborral tele megvilágított fal emelkedett előttünk. Almakeblű táncosnők, zenésznők dobbal, istenek... A palota egyik fala. Mr. Laxman a kez ébe nyomott számmal továbbhajtott az udvari parkolóhelyre. Különben sem maradhattunk volna együtt. A férfiak más bejáraton mentek be a részükre fenntartott karzatra. A palota oldalán, a női bejárat előtt őrjöngött az asszonytömeg. A két díszőr ordítozott – hatalmas turbánjukon rangjelző szalag –, és nyomta vissza a száris ostromlókat. Azt gondoltam, sohasem kerülünk be. Dévi királynő rövid tanácstalanság után intézkedett. A tömeg feje fölött fennen lobogtatva a meghívókat, ráparancsolt az őrre, nyittasson utat nekünk. És lőn út... Dévi és Klára suhogtak elöl csodás szárijukban, de engem, aki először viseltem szárit és ügyetlenkedtem, elkapott az összecsapódó ár. Az őr rángatott ki, arany hímzésű, zöld szárim – Dévi kölcsönözte: tehát szárink – káprázatos szárnyát magam ragadtam le egy szomszédasszony válláról. A márványlépcsők, falak, szobrok pompája, a fényár homályba borult a közelgő tragédia sötétjétől. A második lépésnél már éreztem, csúszik a szárim, alsószoknyástól. Újra és újra ráléptem, botladoztam, azok ketten siettettek... Feljebb húztam a rengeteg selymet, vissza derekamra és markommal fogtam az egészet. Szánalmas látvány lehettem, de ugyan ki vette volna észre?... Szerencsére a terembe érve azonnal leülhettem. Szemkápráztató, villogó, fehér márvány térség. Elképzelhetetlen... Akkora és oly csillogó tér, hogy a férfiak karzatát a túlsó oldalon csak sejteni lehet. Üdülés a szemnek a fő falat borító fafaragás. Mögötte végig fülkék vannak, ahonnan a maharadzsa feleségei, a hercegnők nézhették, hallgathatták a tanácskozást (díván), az ünnepségeket, külföldi követek és királyok fogadását. Csak el kellett húzniok a bordó függönykét. Egy-két helyen a faragások mögött, mintha megmozdult volna a függöny. – Megjött a maháráni – súgta Dévi. – Láttam – súgtam vissza –, de helytelenül, mert csak feltételeztem. A maháránit elrejtik a kíváncsi szem elől a finom faragások, csak ő láthat. Láthatta fülkéjével szemben férjét a volt trónon. Most csak egyszerű, magas támlájú, elefántcsontból faragott szék, drágakőberakással. Végigjártathatta tekintetét a trónszék előtti nagy-nagy szőnyegen átvetett lábbal ülő, fehérbe öltözött előkelőségek során. Gyönyörködhetett ezernyi rangos férfi turbánremekében. Nyilván tudta, hogy az aranyozott turbán, a toronymagas fehér selyemturbán, a laposabb piros turbán, miniszter, avagy főpap fejét fedi-e?... Meglehet, nevüket, méltóságukat is azon férfiaknak, akik kettesével, kezüket összeillesztve éppen meghajlanak a kormányzó előtt, majd visszaülnek helyükre a szőnyegen. Ugyanúgy, mint előttük tízen és százan... S mint utánuk tízen és százan... Talán, mint szomszédaink, a gyémántos, smaragdos, rubintos hölgyek, ő is emlékezett sóhajosan régi fogadásokra – ó, azok fényesebbek voltak... Másfél óra alatt mindössze ennyi történt. Miután a 999. és 1000. férfiú is meghajolt, a színpompás öltözetű udvari zenekar eljátszotta a nemzeti himnuszt. A fogadás véget ért. Újabb másfél óra, míg Laxman úr az autók dzsungeléből elővezette a miénket. Egy óra, míg kivergődtünk az utcákon ember-ember hátán nyüzsgő (szó szerint) tömegből... Meleg, finom, ünnepi éjszaka volt. Szerettem volna kiszállni, és gyalogolni a kocsi mellett. Nem engedtek – elveszek. A gát kapujánál is hosszasan várakoztunk. Kevéssel éjfél után mégiscsak befutottunk a
kertbe. A széles utak sűrűn tele néppel. Akik kimerültek, egy négy oldalán nyitott csarnok kőlapján alszanak. Az asszonyok arcukra borított száridarab, a férfiak zsebkendő alatt, a gyerekek fejüket anyjuk hátába fúrva... A levegő langyos és csupa illat. Jázmin és mirtusz és tamarindfa, és számomra névtelen számos trópusi virág meg vízszag foszlányaival. A kivilágított szökőkutak rubin, ametiszt, smaragd és türkiz és zafír gyöngyöket hullatnak. Nevetés, suttogó beszélgetés száll. Városiak, vidékiek, asszonyok és férfiak, volt bráhminok és volt páriák sétálgatnak, élvezik az éjszakát... Egyáltalán – van valami baj a világon?...
Elefántos felvonulás – Jönnek a zenészek – morajlott fel a tömeg. Fel se sóhajtottam – végre. Kezd hatni rám India ... Valóban, mit számít a rendelkezésünkre álló örök időben néhány órácska?... Még a forró, kora délutániak sem... Néhány órácska várakozás után nem is néztem többé órámra. Olvadoztam nyugodtan a kemenceforróságban. Mint a többi százezer. Pokoli tűzzel, fénnyel lobogott a nap. A banjanfák lombsátorai – alattuk kilométeres széksorokban mi, a kiválasztottak – alig adtak védelmet. Mögöttünk a szabadon álló téren a nem kiválasztottak ezrei pörkölődtek. Az asszonyok szárijuk szárnyát feszítették maguk fölé, a férfiak fején eldobált zacskókból, újságpapírból csákó. (Ezt is először láttam.) Előttünk – az első széksoron az angol követ, neje és a titkárok háta – ragyogó tisztán nyúlt el a széles makadámút. A színtér. Azon túl a palota óriás vertvas kapuja, és azon is túl a fehér fényt szikrázó palotaremek. Laxman úr a legjobb helyeket szerezte meg. A palotával és az üres úttesttel szemben sok százezres tömeg szorongott, mégis csend volt. Szinte hallani lehetett, amikor a moraj elindult a tér megszállott lámpaoszlopai felől, majd felerősödve hozzánk hömpölygött. – Jönnek a zenészek... Kitárult a vaskapu két hatalmas szárnya. Fehér turbánban, fehér selyembugyogójuk fölött aranypaszomántos, sárga mandzsettás zöld kaftánban kivonultak a zenészek. Az elsők különböző fúvóhangszereket fújtak izzadság fényű, kidagadt képpel. A következők különböző formájú és hangolású dobot vertek. Ki ujjakkal, ki dobverőkkel. Ünnepélyesen távolodtak a napos úttesten, aztán az utolsó is felszívódott a fényben. Újabb türelmes várakozás meghozta a dzsidás díszlovas ezredet. Elvonulásuk után két perccel kivonultak ünnepi piros turbánban az utcaseprők, és összeszedték az összeszedendőket. A két látnivaló meglepő gyorsan követte egymást. A továbbiak között földi időszámítás szerint negyed-félórácskák peregtek vissza az örökkévalóságba. Jöttek a vadászok s egyéb gyalogos alakulatok, végül az elefántok. Mindegyik mellett egy pazar színekbe öltözött icipici ember, nyakukban pompás szőnyegen egy még kisebb. (Természetesen elefánt viszonylatban.) Ők maguk hatalmas szürke testükön szövevényesen kúszó, festett virágfüzéreket, elszórt virágokat viseltek. Lógatták is szégyenükben cifra ormá-nyukat, és se jobbra, se balra nem nézve vonultak el díszes láboszlopaikon.
Legeslegvégül zászlók, címerek- és emblémavivők közepette, elefántháton, aranyoszlopokon nyugvó, virágfüzérekkel körülaggatott aranytető alatt ülve Mysore fekete szem üveges, fehérbe öltözött kormányzója. Fején ékköves, fehér turbán. Az aranyalkotmány alacsony rácsa nemigen nyújtana védelmet, még az óriás párnák se alatta, ha az állat rendetlenkedne. Erről szerencsére szó sincs... Méltóságteljesen lépked. Pofáját, ormányát arany hímzésű takaró borítja. Csak a szeme csillog ki két kis lyukon. Feje tetején selyemköntösben, egy szolga.
Azt hittem, láttam a keleti pompa, fényűzés teljét, hogy káprázatosabbat az aranycsarnok ötvösremekénél ember el nem képzelhet. Hittem... Míg a múzeumban – a felvonulás után – az összezsúfolt, ügyetlenül rendezett kincsek közt nem találkoztam az elefántcsont gyaloghintóval. Hosszú asztalon, a terem közepén – a vitrinekben keleti műkincsek egykorú maharadzsák palotájából, a falakon közepesnél gyengébb európai festmények –, szóval a hosszú asztalon feküdt a gyaloghintó. Négy, faragással borított elefántcsont kocsirúd, végén finom görbülettel. Talán, hogy biztosabban tarthassák vállukon a szolgák... A rudak közt – minek nevezzem?... – sárgult, elefántcsontból vert csipkehintó. Mintás a hézag és mintás a csont. Virágok, levélarabeszkek térből és anyagból. Melyik szebb, nem tudom... Az ülés támlája – szétterjesztett tollazatú páva – külön mestermű... Mysore sz ázadok óta, és ma is híres elefántcsont-faragványairól és általában kézműiparáról. Természetesen minden bolt zárva, csupán az állami népművészeti üzlet kirakata előtt szemezgethettem a mai Mysore iparm űvészetével. Elefántcsontszobrok – még a hintó után is szépek –, szantálfa, rózsafa-faragványok, bronzvázák, kancsók, klasszikus dél-indiai formákban és díszítéssel... No és a népviseletes babák, a kígyóbőr erszények, övek, nyakkendők... a batikolt sálak és szárik... a melléjük rakott cédulácska szerint az állami selyemszövő gyárból. Megtudtam, állami szantálolaj-gyár is van, ahol többek közt a híres mysore-i szantálszappant gyártják. Nekem is van egy, és indiai hercegnőnek érzem magam, ha mosdom vele... Minden történetben szantállal illatosítják magukat.
Az emberforgatag időnként a kirakatüveghez szorított, időnként meg a társaság sürgetett. Igaz, ha ők alkalmazkodnak hozzám, még ma is Mysore-ban csatangoln ánk. Egy hete Bangalore-ban vagyunk ismét, Klára elutazott már, de erről később... Mysore, Brindavan, az ünnepség, könnyű fények, rohanások boldog emlékévé vált. Az elefántos felvonulást követő napon, kora reggel indultunk vissza. Akadálytalanul robogtunk végig az ünnepek után elcsendesült város utcáin. Különös, meghitt hangulat terjengett, mint mikor vendégeskedés után a család, a lakás még alszik. Laxman úr vezetett – gondolom megkönnyebbülten. Sikeres missziója utolsó szakaszának kilométereit rótta. Elszáguldtunk a hatalmas fákkal árnyékolt egyetem, képzőművészeti technikum előtt, és egy pillanatra még egyszer láttam a Chamundi hegy egyetlen sziklatömbből faragott, óriási pihenő bikáját. Aki átbújik behajlított lába alatt, annak kívánsága teljesül. A felvonulás délelőttjén autóztunk fel hozzá, és én is kívántam valamit... A Karvei folyó két ága közötti kis szigeten Srirangapatnám-ban kiszálltunk. Sárga homok, görcsös törzsű, óriás banjanfák sűrű lombú ashokafák, napfény alatt lapuló falusi házacskák... Csend. Alig két százada virágzó, gazdag élet zúgott itt. Sriragnapatna Tippu Szahib fővárosa volt. Itt zajlott le utolsó csatája a brit oroszlán ellen. A hősi múltból két emlék maradt. Nyári palotája és mauzóleuma. Nem furcsa?... A folyóparton ápolt, nagy mogulkert veszi körül virágaival, bokraival, csendjével a palotát. Hallgatagon ballagtunk a naptüzes némaságban. Valahonnan egy kisfiú bukkant elő. Tíz-tizenegy éves, tisztán, szegényesen öltözött, mezítlábas, és arca nemes, sugárzik. Mezítlábas kis herceg. – Megmutatom önöknek a palotát – ajánlkozott tökéletes angolsággal.
Mosolyogva megköszöntük, és visszautasítottuk. Ránk emelte felejthetetlen ragyogású, fekete szemét. – Bennem megbízhatnak, én bráhmin vagyok... – mondta elbűvölő, gyerekes méltósággal. S hogy ezek után sem tartottunk igényt szolgálatára, meghajolt és elment. Sajnáltam... A palota könnyed oszlopok, árkádok, azsúrozott arabeszkek zenéje. Felszökkenő futam az oszlopok és összekötő ívek sora. Egy-egy dal a gazdagon aranyozott virágcsokor, tájkép, a falak faburkolatába faragott keretek mögött. Fafaragásos a mennyezet is. Azon sincs egy ujjnyi kiműveletlen hely. A termek labirintusát kecsesen ívelő ajtónyílások kötik össze és választják szét. Valamikor nehéz függönyök fedhették. Van-e párja a világon, nem tudom. A mauzóleum. Kihalt táj. Tomboló fényár. Sehol egy élőlény. Madár se. A fák kusza lombozatán százezer kis nap ül. Szikrázik a sárga homok. Vakít a magányos épülettömb. Szaracén-hindu stílusú, telefaragott tornyait, kupoláját egyszerű, sima fekete márványoszlopok tartják. Fejbe kólintja az embert a színek és formák ellentéte. Két fenséges rész, külön és együtt. Élet és halál... Apjának, Hyder Alinak emeltette Tippu, és őt is oda temették legyőzői. Tippu Szahibot "kegyetlen" díszítőjelzővel emlegeti az utókor. Talán az angolok ajándéka... Milyen ember lehetett, ki tudja biztosan? Kevés az írott emlék. Kegyetlensége – merjem-e leírni – gyöngédséggel párosulhatott. Nyári palotájában éreztem már. Az ismeretlen művészek, mesterek dicsősége, hogy olyan mint amilyen, de eldurvult lelkű ember nem választhatott volna ilyen lakhelyet magának. A kegyetlen Tippu dajkáját is a mauzóleumban temettette el. Indiában, ahol oly mérhetetlen ma is a szakadék urak és szolgák közt. A dajka sírja a fekete oszlopok mögötti folyosón van. Sah Dzsehán apját börtönbe záratta, és otthagyta elpusztulni, felesége emlékezetére felépíttette a Tadzs-Mahalt – aztán megvakíttatta az építőművészt, ne alkothasson hasonló szépet. Különös emberfajták lehettek... Korlátlan hatalmuk mámorában, zabolátlanul, az ősember fehér-fekete ösztöneivel. Laxman úr melegen ajánlotta, látogassunk el a sziget végére, ahol a Kaveri folyó két ága találkozik. – Szent zarándokhely – mondogatta. – Érdemes megnézni... Zarándokok nem voltak, csak csönd és árnyas, óriás fák. Senki Visnu XII. sz ázad óta itt álló templomában, még bráhmin se. A vízen a fák zöldje ringott. Laxman úr megmosta arcát a szent vízben. Azt hiszem, azért kellett oda mennünk... Távol a parttól egy hindu állt a folyóban, arccal a reggeli napsugarak felé.
Le sem kell hunynom a szemem, látom most is. Hasonlóan meglepő éles képek sorozata a belső filmtekercsen az útról. Pedig 75 kilométerrel rohantunk. Ezüstösen halványlila cukornád mezők... őz kecsességű fekete kecskenyáj, két dhótis paraszt űzi lassító autónk elől az útszélre... okkersárga terméketlen, sivár földek, tele kisebb-nagyobb sziklatömbbel, mintha egy óriás dobálta volna szét... jóval messzebb egy kialudt tűzhányó... gazdag rizsföldek... egy sugarakkal körülragvogott fiatal parasztasszony, türkizzöld szárija nadrágosan redőzik lába szárán. Bokáján ezüstkarikák, fején egy nyaláb cukornádat tart, másik kezében sarló. Egy indiai Ruth... N ádból eszkábált út menti "csárda". Kócos teteje árnyékában dhótis parasztok guggolnak, két tenyerükön tányérka, abból teát isznak... Egy mozdulatlan, álmodó tehén az árokparton. A csorda – csupa hét sovány esztendő – füvet keres a gyér mezőn... Minden száraz. Az út szélén heges, görcsös törzsű banjanfák. kiálló vastag gyökereik, mint karmok ragadják meg a kegyetlen földet.
Mezők, földek, állatok várják az esőt. A száraz évszak itt délen néhány hét múlva
befejeződik. Kezdődik a monszun. Brindavanban, mikor elindultunk, egy-két percig esett.
A Laxman csal ád Klára elutazását megelőző nap délutánján Laxman úr értünk jött kocsijával, hogy meglátogassuk családját. Felesége kis virágos kertben, házuk ajtajában várt. Kölcsönös meghajlások, mosolyok – az asszony egy szót sem beszél angolul. Bementünk az ajtókkal teletűzdelt fogadószobába. Laxman úr és mi ketten leültünk – Dévi nem akart velünk tartani. Az asszony megállt szerényen az asztal sarkánál. Derekáig eltakarta, olyan kis termetű. Kis egérarca izgatott és feszült volt. Engem meg feszélyezett, ahogy ott állt, kívül és mégis a társasághoz tartozón. Odaszóltam hozzá – Laxman úr biztosított, érti –, de hamar abbahagytam. Éreztem szorgalmas mosolyáról, hogy csak fokozom izgalmát. Alaposan megmosdott kisfiú óvatoskodott be. Koromfekete haja nedvesen tapadt kobakjára. – Chandra fiam – mutatta be Laxman úr. A következő percekben egymásután nyíltak az ajtók, és mindenfelől gyerekek jöttek be. Kilenc édes, mosolygó fiú. A legidősebb köztük tizennégy éves. Van két idősebb is, azok hivatalba járnak már. A jelenlevők közül a negyedik vagy ötödik, a család esze, pötyögött egy-két angol szót. Bélyeggyűjtő. Magyar bélyegeket kért. (Másnap küldtem a papával.) A pici asszony (hogy volt képes tizenegy fiút a világra hozni?) teli tálakkal indiai süteményeket rakott az asztalra. Napokig süthette... A gyerekek illedelmesen háttérbe vonultak. Fura légkör volt. Férj, feleség egy szót sem váltott. A férj kínálgatott minket, feleségét nem hívta, üljön az asztalhoz. Az álldogált oldalt, csendesen. Mint Rafi Kláráéknál... Érezhetően mindketten természetesnek találták, így szokták. Volt: Laxman úr, a tizenegy fiú nemzője és tulajdonai. Az uralkodó és alattvalói. A gyerekek lassanként kisomfordáltak, megelégelték, hogy bámulják a fehér nénikét. Megköszöntük az uzsonnát, megdicsértük a süteményeket. Laxman úr külön kérésre tolmácsolta feleségének. Elindult az egyik ajtó felé, cipőjét levette a küszöbnél. Mi szintúgy... Vastagszőnyeges, homályos helyiség. Szantál füstölők kellemes szaga. A sarokban, az ajtóval szemben oltár. Visnu isten szobra. Előtte több tálkában virág. A földön ezüst tányérban a mai pudzsá: valami édesség rizsből. Minden reggel hatkor itt imádkozik az egész család. Laxman úr egyetlen lánya tavaly ment férjhez. Kisbabája aznap született, amikor Klára érkezett. Férjhezmenetele után a lány férje családjához tartozik, de szülés idejére édesanyjához költözik, így szokás. Illett meglátogatnunk. Kint délutáni napfényözön és a szobában vaksötét. Laxman úr felkattintotta a villanyt. A fiatalasszony felült az összevissza dobált takarókkal teli ágyon. Az agyonbugyolált újszülött aludt mellette. A kismama, legfeljebb tizenhat éves, felemelte, felénk fordította és visszatette. Klára nagy gyakorlattal elmondta mindazt, amit ilyenkor szokás. Ritka szép baba... édesek a vonásai stb.... Laxman úr fordított. A fiatalasszony ügyefogyottan igazgatta takaróit, és szemébe lógó haját... Három percet ha töltöttünk nála. Már csak az
alig elviselhető szagok miatt is. Az egyetlen ablakot nagy szőnyeg fedte, nehogy besurranhasson egy kortynyi friss levegő, egy sugárnyi fény. – A csecsemőt mindenütt Indiában hat hétig elsötétített helyiségben tartják – magyarázta Klára magyarul. – Azt hiszik, a trópusi fények túl erősek egy újszülöttnek, megvakíthatják, a legyengült asszonynak is ártanak. Mint gyakorló anya és mint Family Planning nem állta meg, hogy ne tanácsolja Laxman úrnak: nyissanak időnként ablakot, legalább kora délelőtt... – Feleségem nem engedné... régimódi... – adta
el élettársát a "felvilágosult" Laxman úr, "mit csináljak én, szegény férj" mosollyal. Ugyanaz a mosoly volt, mint Mysore-ban, mikor h úst rendelvén megjegyezte: csak otthon a felesége miatt vegetáriánus. Vacsora után, a nagy lilaernyős állólámpa alatt hármasban beszélgettünk, mint minden este. Klára elmesélte látogatásunkat Laxman úrnál, és kijelentette kevés hozzá hasonlóan ellenszenves emberrel találkozott indiai élete során. Dévit, mint "családtervezőnőt" kizárólag a tizenkét gyerek háborította fel. – Képtelenség... Lehetetlen a nyomort megszüntetni, míg az indiaiak ilyen esztelenek. Hiába fejlődik iparunk, földművelésünk, már ami keveset... az emberszaporulatot nem fedezheti. Assamban volt egy jellemző esetem. Emlékszik, Klára arra a filmre, amelyik a fogamzást, a magzat fejlődését mutatja?... Maga is járt vele, ha jól emlékszem. Nos, ebből mutattam be állóképeket és magyaráztam. Előadásom végén odajött hozzám egy teaszedő asszony. Mit csináljon? Tizenkét gyereke van, a tizenharmadikát várja. Hívattam a férjét. Reggel beállított a rendelőbe. Sálakba burkolt, rettenetesen sovány, negyven év körüli ember. Próbáltam megértetni vele: sterilizáltassa magát. Attól ő férfi marad, csak nem kell majd egy tizennegyedik gyerekről gondoskodnia... Két vagy három órát töltöttem vele. Egy árva szót sem szólt. Aztán, mikor elküldtem, tudja mit mondott?... A doktornő nem fél istentől, hogy bele mer avatkozni az ő dolgába?... Ezzel sarkon fordult. – Voltak hasonló eseteim – így Klára. – Abeway azt hiszi... – Ne is említse azt a nőt – lobbant haragra Dévi. Arca kipirult, szeme felizzott. Nagyon szép volt. Különben is a fehér szárít viselte, amiben mindig oly szép. Miután kijelentette, nem akarja a nő nevét se kiejteni, hosszasan beszélt róla. Megtudtam, ami eddig rejtély volt előttem, miért hagyta ott a bombayi központot, ahol a vezető orvosi állást töltötte be. Klasszikus Dévi história... Közös szobája volt azzal az Abeway-jal, a főtitkárnővel. Az önkéntes munkát végzett, lévén egy milliomosnak a felesége, Dévi fizetést kapott. Egyik délután – Dévi az egyik íróasztalnál, az a másik, az öntelt, hiú milliomos-nő a másiknál – szobájukat fokozatosan elárasztotta a napfény. – Nem lehet kibírni – fújtatott hol az egyik, hol a másik. Majd visszamerültek irataikba. –
Pokoli – monda Dévi, mikor a nap papírjait is elborította már. – Valóban pokoli – ismétlé a másik s folytatá: húzza le a rolót Dévi... Dévit, mintha kígyó csípte volna... Neki parancsolni? Neki?.. Megnyomta a csengőt. (Képzelem, mily fenséges gőggel.) A szolga rögtön megjelent. – Főtitkárnőnk kéri, szíveskedjék lehúzni a rolót... Dévi szerint Abeway belesápadt a leckébe... Ő viszont nem óhajtott többé egy levegőt szívni vele. Bejelentette felmondását a közkedvelt elnöknőnek. Lady Ramarao rábeszélése annyira meglágyította, hogy hajlandó volt elfoglalni a bangalore-i kirendeltség orvosi vezetését. Néhány évig ott dolgozott, azután felment Assamba. Izgalmas emléke elmesélésébe Dévi is belesápadt. A szári szárnyát maga köré tekerte, mintha fázna. Hátradőlt és hallgatott.
Klárával kezdtünk beszélni. Pár hét múlva utazzam vissza én is Bombaybe. December táján vége a nagy hőségnek. Ritkán emelkedik a hőmérő 35 fok fölé. A kert gyönyörű, a gyerekek várnak. Kedves ismétlés volt. Milliószor megbeszéltük már. – Dévi, drágám, maga nagyon fáradt – mondta Klára. – Ideje lefeküdni. És holnap is későn kerül ágyba. Vonatom tízkor indul. Éjfél lesz, mire hazaértek. Felállt, és mosolyogva kinyújtózott. – Három nap múlva már megölelem Dinkárt...
Az indiai Bernardo háza Egy délután elkísértem Dévit orvoskollégájához. Többször jártunk nála, rendszerint csak baráti fecsegésre. Közel lakik hozzánk. Kövér, rendkívül kedves, érdektelen ember. Homeopatikus, mint doktor Mehta Bombayben, rendelője is pontosan olyan, mint az övé. Az utcáról nyílik – s a várószobából a várakozó beteg elgyönyörködhetik a tongákban, riksákban, a földimogyoró árus körül settenkedő majmokban. Ezt csináltam, míg Dévi elintézte ügyét a belső szobában. Nem mondta mit, és nem kérdeztem. Rosszkedvűen jött ki. Szótlanul mentünk haza. Puspamot a ház előtt találtuk. Az ajtó előtt guggolt kopott, kék szárijában. Valamit kent a bejárat elé. Mellette egy halom tehénlepény, és újságpapírban fehér por. Felállt, mikor észrevett bennünket. Kezéről csöpögött a trágyalé. Sötét, kerek arcán a kedves, halk mosoly. – Díválíra készül – felelte Dévi kérdésemre. Átlépte a nedves részt, és bement. – Mi az a Díválí? – kiáltottam utána. – Majd megmondom... Miután beengedte az úrnőt, s látta, hogy én kint akarok maradni, Puspam visszaguggolt. Dolgozott tovább. A banjanfa árnyékába húzódtam, onnan figyeltem. Simítgatta, egyengette a földet az oldott trágyával, majd az udvarkapuhoz ment. Ott is bekent egy nagyocska területet. Mosolyos, szelíd pillantást vetett felém, amikor elhaladt a banjanfa mellett, vissza a főbejárathoz. Mulatott rajtam. Ilyen butaság szemlélésére időt pazarolni?... A főbejáratnál leguggolt, könnyedén megérintgette a földet, eléggé kiszikkadt-e, aztán ujjai közé csippentett a fehér porból, és hajlékony csuklómozgással elszórta. Gyorsan, biztosan. Fittyet hányva az erős napfénynek, kiléptem az árnyékból, hogy jobban lássam. Megérezte álmélkodásom, és mosolya nevetéssé terült. Hogyne álmélkodtam volna?! Magyaros virágmotívum, két magyaros galamb rajzolódott ki keze alatt. – Rangólí... – mutatta erős fogsorát. – Jó?... Hangtalanul, barátságosan nevetett. Férje halálát azonnal, ahogy letudta a templomi szertartást, elfelejtette. Nem tűzött többé virágot a kontya fölé, de az aranyláncot, amit Dévitől kapott, már másnap viselte. Nem tágítottam mellőle. Követtem a kapu elé. Pillanatok alatt itt is egy komplikált, tökéletes rajzot szórt ki. – Puspam!... Nálunk is ilyen rajz... Mutatom én... meg Puspam az enyém füzetembe!... Jöjjön... jöjjön... Mi az ördögnek kell így beszélnem – mérgelődtem. Valami kényszer... Mintha attól
érthetővé válna, hogy értelmetlen?... – Jöjjön, Puspam... Mosolyogva megrázta a fejét. Nem, nincs ideje, majd máskor... Mint Puspam, minden házban készülődtek a Díválíra, a fény ünnepére. Tíz napon keresztül minden hindu templomot kivilágítanak, a gyerekek rakétákat, tűzkerekeket eregetnek, "pukkanóport" sütögetnek el kora reggeltől késő estig. A kis- és nagylányok ajándékot, virágot adnak a fiútestvéreiknek nagy ünnepélyességgel. A kisfiúk lótuszülésben, átvetett lábbal várják, hogy húgaik, nővéreik átnyújtsák ajándékaikat, és homlokukra rajzolják a piros pontot. Siva harmadik szemét jelképezi. Ezzel a harmadik szemmel őrködik Siva az emberek felett. Tilaknak nevezik. A nők homlokán ez a piros pont, a tilak azt jelenti: őrködnek férjük jólétén, boldogságán. Európában tévesen kasztjelnek vélik. Magam is azt hittem. Lányok régebben nem viselhették. Mivel azonban a két szemöldök közt oly dekoratív és az idők is változtak, ma hindu és nem hindu lányok és asszonyok egyaránt a homlokukra teszik. Mint a rúzst, púdert, szemfestéket... Fiúk homlokára azonban csak Díválíkor festik. Pecsét a testvérek szerződésére: a fiúk, mint Siva harmadik szeme, vigyázzák, védik lánytestvéreiket, azok pedig meghallgatják és követik tanácsaikat. A fény ünnepét köszöntő rajzokat a házak előtt rangólínak hívják. Lázba hozott, mennyire hasonlítanak a magyar hímzésmintákhoz. Hívtam mindennap Puspamot, és mindennap talált valami kifogást. Elég sokáig váratott magára. Végre egy csütörtök délután – Dévi az anglikánjainál volt – mosolyogva bejött a fogadószobába. Nesztelenül lépett be, ahogy szokott. Egyszerre ott állt, fején átvetett szárija szárnyát mellén összefogva. Útra készen voltam, Rukmanit akartam felkeresni. Sok idő múlt a sringeri guru púdzsája óta, de a pisze orrú Rukmani nem ment ki a fejemből, Karenina Annájával... Egy pillanat mentett meg, hogy el ne küldjem Puspamot. Hirtelen vált világossá, miért éppen most... Persze, Dévi elment. Ha itthon tartózkodna, Puspam nem jönne be csak "munkaügyben". Terjedelmes fonott táskámat, napernyőmet leraktam az asztalra. Előszedtem ceruzám, füzetem és odaadtam neki. Leült a szőnyegre, mint fia, Szárángapáni, maga mellé tette a füzetet. Gondterhelten hajolt föléje. Forgatta a ceruzát. Sehogy se állt a kezében. Nem tudta, hogy fogni. Ügyetlenkedett, bosszankodott. – Nem jó ez, memszáb... Nem jó... Hogy bátorítsam, elkértem a füzetet, és néhány tulipános, rózsás magyar motívumot rajzoltam. Álmélkodva nézegette. – Memszáb hamar megtanulni hindu rajz... – Nem hindu, magyar – mutattam a rajzra és magamra. – Hindu – nevetett, mint aki nem engedi becsapni magát. Mindenesetre felbátorodott, és megint rajzolt. Csuklójával vezette a ceruzát, mint ahogy a feh ér festékport szórta. A vonalak persze girbe-görbék lettek, meg se közelítették a rangólíkat házunk előtt. Nekem azért igen kedvesek. Őt sajnos bántotta, és visszaadta a ceruzát. Felállt, és szégyenkezve kiment. Bennem is fanyar ízek maradtak, mint rosszul sikerült szerelmi találkozó után. Rosszul sikerült, és egyikünk se tehet róla. Indultam Rukmanihoz. Figyelmetlenül autóbuszoztam, és rossz helyen szálltam le. A környékbeliek mind ismerték dr. Rukmangodant, készségesen, barátságosan útbaigazítottak, magyaráztak, csak éppen egy szót sem
értettem. Egy diák odajött a csődülethez, melynek közepén álltam, és megkérdezte, miben segíthet. Oly gyakran történt így... Hogyne, hogyne... elkísér... Másodéves elektromérnök volt. A doktor háza egy dombocska tetején állt. A lépcsőfeljárat előtt rangólí, és rangólí fent az ajtóküszöbnél. Kopogtattam. Nem jelentkezett senki. Lenyomtam a kilincset, és átléptem a képecskét. Egy kis cselédlánnyal találtam szemközt magam. Ajtót nyitni jött. Rémülten bámult rám. Egyszerűen megdermedt. – Rukmani kisasszony?... Szegényke nem is hallotta. Készületlenül érte a fehér nő az ajtóban. Megismételtem: Rukmani kisasszony?... Erre tétován előre ment egy nádszékig, és rámutatott. Itt üljek le. Sötét, századeleji bútorzatú, kopott fogadószobában voltam. A kerek asztal gyanús tisztaságú linóleum lapján zsíros, sok csatát látott kártyalapok. Hat ósdi nádkarosszék, és egy ormótlan almárium a falnál. A nádszékek állása és a szétdobált kártyák az asztalon arra mutattak, hogy nem rég kártyáztak itt, és valamiért félbeszakították a játékot... Persze, öt óra... a teázás szent ideje... Szemben velem egy függönyszárny libbent, de senkit nem láttam. Valószínűleg valamelyik a sok Rukmangodan lány közül bekukucskált... Csend. Néhány pillanat múlva izgatott futkosás, elfojtott hangokat hallottam a színehagyott függöny mögül. A kislány visszasompolygott. Villanyt gyújtott és eltűnt... Mi az ördögnek várakoztatnak ennyit? Kezdtem magam rosszul érezni. Végre színes szárik lobogásában, frissen mosdottan, csinosítottan megjelentek. Hat ragyogó szép, éjszemű fiatal lány. Anyjuk pompázatos zöld száriban, telt arcán boldog büszkeség. Majd az oldalfolyosóról tömzsi, tömör apjuk. Mosolygó, joviális doktor bácsi. Éppen csak kezet fogott velem, és megköszönte, hogy eljöttem. Bocsássam meg, de betegeihez kell sietnie. A mama bemutatta l ányait: – Szita, a legidősebb, hegedűművész... Parvati, a doktornő lányom... Szárodzs, idén végez, tanárnő lesz... Rukmanit ismeri, Santa tavaly érettségizett, és a legfiatalabb, de nővérei nyakára nőtt, Radzsini... Sajnos három fiam nincs itthon... Hallottam a neveket, láttam a szárik pompás színei fölött a nyílt mosolyokat, de senkit nem tudtam megjegyezni, összekeveredtek bennem az arcok, a nevek. Túl nagy volt az adag... Elfoglaltuk a karszéket. Rukmaninak – már nem voltam biztos, csakugyan ő – és karcsú aranysárga száris húgának nem jutott hely.– Nem baj, nem baj, majd állunk... nevettek. Zsúfolt szoba, élményre ajzott, mosolygó nőkkel. Gyatra villanyfény. Izgatott csend. – Kártyáztak? – mutattam az asztalra. – Nagyon szeretnek játszani a lányaim... Ha van időm, magam is... Kilenc gyerek mellett ritka... Beszélt tovább, a lánykoszorú mosolyogva hallgatott. Egyáltalán nem tetszett, hogy a mama köztünk maradt, és vezetni óhajtja a társalgást. Kikérdezett, mikor jöttem, mit csinálok, melyik ország a hazám... Szerencsére eszébe jutott, hogy meg kell kínálnia valamivel. Teát vagy kávét kívánok, erősen vagy gyengén?... Pontos válaszokat adtam, hogy gyorsabban végezzünk. Bocsánatot kért, és távozott. – Kedves lányok – hajoltam előre a karszéken. Tagadhatatlanul izgatott voltam. – Ne haragudjanak, de... még nem tudom megkülönböztetni magukat. Szeretnének Európáról
hallani, én meg magukról. Szóval állapodjunk meg, hogy kölcsönösen kérdezzük egymást, és a lehető legőszintébben felelünk... Nem haragszanak, ugye, hogy összekeverem a nevüket? Maga nemde Parvati... a doktornő. Harsány nevetés. – Nem, Szárodzs vagyok. – Na lám, máris... Majd megtanulom. Kezdhetjük? – Tessék. – Mesélje el, mit csinál egész nap. Részletesen. Jó?... És őszintén. – A Maharáni College-be járok... – mondta kötelességtudón, kislányosan. Tanító néni jól készültem, tudom a leckét. Arcvonásai fejletlenek, kamaszosak voltak. Éjfekete hajfonata elöl, szárija levendulakék redőin. – Huszonegy éves vagyok, és... – Folytasd – kacagott a többi. – Mit? Nincs más... – Kisegítő kérdés... Délután nyilván tanul és azután? Szórakozni megy, sétálni... – Szórakozunk. Legtöbbször kártyázunk. Rukmani szeret sétálni, és megyünk együtt. Aztán olvasok... – Regényt, verset – Inkább regényt. Most az Anna Karenin á- t. – Érdekes, Rukmani is. Mikor találkoztunk... – Ő már rég befejezte. – Karenin vagy Vronszkij rokonszenvesebb magának. – Karenin – feleli habozás nélkül. – És hozzá hasonló férjet szeretne? (Örvendtem, hogy eljutottam a kérdéshez, amelyik legjobban érdekelt. Hogyan vélekednek szerelemről, házasságról a tanult hindu lányok. Halk kuncogás jelezte, hogy a lényegeshez értünk.) – Erre nem gondoltam. – Jó. Hát milyen élettársat képzel maga mellé?... – Akit a szüleim választanak. – Őszintén, Szárodzs! Magának mindegy, ki? – Nem. Szüleim ismernek, tudják, ki való hozzám. – És maga tanult, értelmes lány boldog lesz egy emberrel, akit egyszer, ha látott? – Biztosan. Körülnéztem a nevető, ragyogó szép lányokon. Kitűnően mulattak. Nyilvánvalóan elképedésemen. Az aranysárga száris Rádzsininél kötöttem ki, aki karcsún, jobbra-balra hajladozott a kacagástól. – Radzsini, maga is ahhoz megy férjhez, akit... – Apa tudja, hogy milyen vad vagyok... hahaha... Hoz nekem egy olyat... – Bocsássa meg, asszonyom – így a kedves Rukmani. – Mindig ilyen zabolátlan... – Nincs semmi baj... És maga, doktornő? (Nem tudtam melyik ük, de majd kiderül. Komolykodó, mégis félszeg, tulajdonképpen jelent éktelen arcú fiatal lány szólalt meg. Hiányzott belőle Radzsini, a legfiatalabb szilaj szépsége, a telt, pisze Rukmani nyugodt derűje. Aranyszegélyű kék szárit viselt.) – Tudom, magának furcsa, de nálunk így szokás. A szülők mindig jobban ismerik gyerekeiket, mint ők saját magukat. Nagyobb az élettapasztalatuk, így ritkábban tévednek... Európaiak általában félreértik, azt hiszik a lányoknak semmi beleszólásuk. Talán előfordul. De nálunk nem úgy van. Apánk haladó gondolkodású, és nem
kényszerítene minket. – Maguk választhatnak? Maga, doktornő, választhatna? Azt, akit akar? – Akit akarok. Ha az egyik jelölt nem lenne rokonszenves, apám bemutatna egy másikat. – Értem... – Hol dolgozik doktornő? – A városi szülőotthonban. – Az egyetemen vagy a kórházban nem találkozott egy csinos, értelmes kollégával, akivel szívesen beszélgetett, aki esetleg tetszett is? Akit maga mutatott volna be apjának? – Én is a Maharáni College-ben végeztem, ahol most Szárodzs. Oda csak lányok járnak. És sosem mentem egyedül, mindig barátnőmmel együtt. A kórházban?... Nem is tudom... – Moziban, hangversenyen, cukrászdában, soha nem volt fiúval? Mondjuk bátyjai barátaival? Újabb zengő kacajvihar, ellenállhatatlan jókedv. Képtelen kérdéseimet egyre mulatságosabbnak találták, össze-összevillannak és újabb kacajra csattanva és egymás szavaiba vágva magyarázzák: két bátyjuk barátait véletlenül, ha látják, a harmadik fiútestvérük tizenhárom éves, annak a haverjait, sajnos, túl gyakran. A két nagy barátai soha be nem jönnek hozzájuk, egyenesen a fiúk szobájába mennek, ők, a hat lány együtt járnak mindenhová. Szabadok, a mama nincs mindig velük. – Emlékszik, a templomban is... – mosolygott szemembe Rukmani. – És nem vágynak másra? – Nem, dehogy... Boldogok vagyunk... Nem hittem. Nem hittem a nyílt mosolyok, a jókedv, a fesztelen viselkedés, a kellemes légkör ellenére. Valószínűtlen, hogy szándékosan félrevezetnének. Nem beszélhettek össze, nem vártak, bejelentés nélkül toppantam be. Viszont valószínű, hogy önmaguknak hazudnak. Megjelent a mama. Mögötte a kis cselédlány. Az hozta a tálcát a csésze teával, és egy tányérka európai cukrászsüteménnyel. Nyilván azért tartott oly sokáig, mert a kislányt leszalasztották a néhány repedezett mázú mignonért. Éhes voltam már. Az én ötórai teám elmaradt. Beleharaptam az egyikbe. Több hetes port szívhatott magába a butikban. Óvatosan a csészealjra morzsoltam. Biztattam a lányokat, közben ők kérdezzenek. Irodalom és politika érdekelte őket. Leginkább a francia. Milyen ember De Gaulle?... Mit gondolok, helyes-e, hogy önálló atompolitikát folytat? Ki ma a legjobb francia író. Szeretem-e Maupassant-t? Olvastam-e Churchill memoárját?... Gagarin, Brigitte Bardot, Laosz és Ghána, Moszkva és New York... a világ töltötte be az ortodox brahmin h áz szegényes fogadószobáját. Színes, élénk beszélgetés, mint bármely európai város fiatal értelmiségei között. Döbbenetesen tájékozottak voltak. – Ó, mindennap olvasunk újságot... Végleg nem értettem! Hogyan élhetnek– állítólag boldogan, láthatólag harmonikusan – a mában és a több ezer éves múltban egyidejűleg? Hogyan a vastag falak, keskeny útra nyíló kapu mögött – világra tárt ablakokkal?... Kortyoltam a rossz teát, és töprengtem. Feleltem kérdéseikre, vitatkoztam és töprengtem... Elhatároztam, megkérem Szitát, hegedüljön. Zenével nem lehet hazudni. A szélső karszékben ült a beszélgetéstől felhevült arccal. Bár ő kapcsolódott hozzá legkevésbé. Huszonöt éves, Indiában vénlány. Nyilván ő is így érzi. Lényén visszavonulás, szelíd engedelmesség. A derék doktor taníttatta lányait is, hozományra azonban nem telik...
– Játszana valamit, Szita? Szeretném hallani. – Szívesen. Nem vagyok valami nagy művész
– mosolygott, és lehajtotta fejét. – És nem tudom igazán élvezetet szereznék-e? Én csak vallásos, karnatikus zenét... hindu himnuszokat... – Gyönyörűen játszik – szólt közbe Bukmani –, nagyon gyakran hegedül templomunkban. – Hozd a hegedűdet, Szitám – mondta a mama gyöngéden. Kisuhogott hullámzó fűzöld szárijában. Egy pillanat múlva visszasuhant, és keresztbefont lábbal leült a szőnyegre, az ócska almárium elé. Hegedűjét álla alá illesztette, a kulcsos részt megtámasztotta térdén. Játszani kezdett. Nyűtt hangszeréből repedten vinnyogtak a vallási zene ősi glissandói, melizmái. A család áhítatos csendben hallgatta. Hosszan hegedült, véget nem érő hosszan. Hideg futkosott hátamon. Görcsösen kívántam, hogy befejezze. Elmélyült, átszellemült arca meghatott, elszomorított, mégis... Végre levette vonóját a húrokról. Rám emelte szelíd fényű, nagy fekete szemét. – Köszönöm, Szita... Higgye el, sosem felejtem el... –mondtam sötét, európai kettős értelemmel. A mama mosolyában boldogság repesett és hála, hogy ilyen lánya van. Tőlem függetlenül. Hogy hallhattam én is a csodát, éppen csak belezengett érzelmeibe. – Szárodzs, kedves, hozd a vínádát és ti énekeljetek – fordult lányaihoz. Szárodzs, gyönyörű, aranyozott hangszerével Szita mellé telepedett. Radzsini aranysárga szárijában könnyedén, és Parvati kissé ünnepélyesen melléjük. – A V édákból énekelünk – jelentette be Radzsini. – A tavaszról, bomladozó virágokról, erdő illatáról... Szóval ilyesmi.
Intett nővéreinek, kezdhetik. A hegedű és víná együtt kellemesen, gyöngéden hangzott. Majd Radzsini és Parvati összevillantak, és belefogtak a szanszkrit szövegű énekbe. Hol egyik, hol a másik hibájából gyakran nem voltak együtt, és Radzsini gyilkos, vad pillantást röpített a testvérei felé. Szeme kegyetlen, fekete fénycsíkká keskenyedett. Aztán Parvati megakadt a szövegben. A házi zenekarból kimaradt két lány, Rukmani és Santa kisegítették. A Bernarda ház feszültségét éreztem. Parvati végképp csődöt mondott. Óriási izgalom keletkezett. A jelentéktelen okból indulatok vihara. A lányok egyre élesebben kiáltoztak Parvatira, egymásra. Rólam elfeledkezve, vagy éppen, hogy ne értsem – tamilul. A mama nem avatkozott bele. Én angolul: – nem érdemes, gyerekség... Szavaim mögött az ebédlő asztalnál ülő Dévi képe, hangja úszott. "Mi mind hisztérikusak vagyunk." Nem is lehet másképp. Nem lehet fél kézzel a múltat ölelni és a másikkal hívni a jelent. Életük tele tragikus ellentmondással. Fel nem ismert vagy letagadott ellentéttel... Viszonyukban és mindegyikben külön-külön. Leginkább a szelíden fonnyadó Szita intézte el magával. A többiek?... A "holdsarló szemöldökű, bambusz termetű", tündöklőén fiatal Radzsini?... Tizenhét éves és öten vannak előtte, akiknek férj, hozomány kell, hogy ő megismerhesse a csókot, ölelést, az asszonyi életet. Megvárja? Fellázad, kitör?... A szemek fekete villámai elvonultak. Parvati felállt, helyét Rukmani foglalta el a régi almárium előtt. Az új négyek összedugták fejüket, nagy barátian tanakodtak, mit énekeljenek... Hiszen semmi rendkívüli nem történt a sárgás villanyfénnyel világított szobában. – Ez is a V édákból – jelentette sugárnyaláb mosollyal Radzsini. – Patakról, őzekről... a fiatalságról.
Hindu esküvő Nem bíztam Laxman úr ígéretében. Készületlenül talált, mikor tegnap délelőtt nagy, fekete autójával megállt házunk előtt. A vonatnál beszéltük meg, mikor kikísértük Klárát, hogy elvisz egy bizonyos hindu esküvőre. Százezer rupiás a menyasszony, a vőlegény legalább annyi. Nagy teaültetvények, malmok tulajdonosának a fia. Fürgén ruhát váltottam, és mellé huppantam az ülésre. Suhantunk az utcákon. Fekete fény a fehéren izzó fényözönben. A park alacsony kerítésénél nagy csoport fehérkurtás bámész, a pálmák árnyékában nagy tömeg autó. A szertartás megkezdődött már. Magas, minden oldalról nyitott helységbe léptünk. Kellemes hűvös volt, a tetőről lógó, óriás szárnyú ventilátorok halk zsongással kavarták a kert illatú levegőt. A vastag facölöpöknél – a tetőt tartották – férfiak álldogáltak, mind európai öltönyben. Laxman úr jobbra-balra köszönt. Mormogó bemutatkozás. Sok-sok kezet szorítottam meg, míg középig, a baldachinig értünk. Laxman úr minden egyes bemutatkozás után odasúgta – mélységes tisztelettel hangjában; tízmillió rúpia... százmillió rúpia. Értékeljem, hová hozott. A baldachin k öré rakott széksorokban asszonyok ültek. Azok felé namasztésan köszönt Laxman úr, kissé más árnyalatú áhítattal. Pedig szintén milliókat érhettek. Egyik-egyik ékszereiből megtölthetett volna egy kirakatot. De csak feleségek...
A baldachin alatt, kis zs ámolyon lótuszülésben a menyasszony. Arannyal keresztülkasul szőtt szári vérpiros selyme között elhízott, ostoba arcú fiatal lány. Olajfényű, fekete hajában virág és arany. Arany a nyakában, fülében, a karján. Orcáin olvadozó púder és rúzs. Ült mozdulatlanul, mereven mint egy frissen mázolt bálvány. Mellette szintén lótuszülésben a fehér dhótis vőlegény. Vékonydongájú fiú. Csinos, keskeny hollófej szemüveggel. Kissé túl sematikusak – gondoltam. Ennyire azért nem kellett volna... A baldachin l épcsőjén sáfránysárga papi lepelben egy kopasz bráhmin recitált szanszkritul. Biztos a házasság szentségéről. A hinduk a házasságot szent, felbonthatatlan kötésnek tartják. Szent, mert benne, általa valósíthatók meg a földi lét célkitűzései. Az anyagi biztonság (mint ez esetben) az emberi szenvedélyek kielégítése (hm... hm...), az életfolyamat folytatása a gyerekeken át, a hit ápolása. Minden hindu házban, nemcsak Laxmanéknál, egy szoba házi templom, szegényeknél egy sarok, ahol naponta pudzsát, áldozatot mutatnak be az istennek. Továbbá házasságon keresztül vezet az út a végső célhoz is: a földi feladatát végzett, a test vágyaitól szabadult ember teljes békéjéhez. Mindezért szent a házasság, és nem csupán egy életre, hanem az idők végtelenjéig érvényes. Elválni vagy özvegyet feleségül venni tehát bűn, szentségtörés. Ma is igen-igen ritkán fordul elő. A házasságról vallott mai felfogás a V édákat (i. e. 2. és 1. évezred) követő fejlődési szakaszban (i. e. 1500–500) alakult ki. Ez időben szerezték meg uralkodó helyzetüket a bráhminok (brahmanizmus). Hatalmuk rögzítését szolgálta a rítusok, a dogmák, a fanatizmus, a szobrokba faragott istenimádat kivirágoztatása, valamint a megszigorított kasztrendszer. Sőt talán a sokféle metafizikai spekuláció is. A bráhminok kizárólag maguk közt vitatták meg a különböző misztikus elméleteket. Leegyszerűsített, dogmatikus formában terjesztették az erre kijelölt papok. A sokféle rendszerből emelkedett ki a hat filozófia. Az Advaita Vedanta filozófiája hatott legerősebben a
jelenleg is érvényben levő hindu törvényekre – így a házassági törvényekre is. A Védák idejében elismert, sőt tisztelt volt a titkos szerelmi házasság. A szerelmes virágfüzért akasztott szerelmese nyakába, megkente olajjal homlokát, ennyi volt az egész. Királyok és szolgálók házasodtak össze, a kasztkülönbségek nem képeztek akadályt. Nyilván "a hozomány" se. A nők és férfiak majdnem egyenrangúak voltak. Fokozatosan jutott el a hindu férfi az isten, a nő az isten szolgája szerepéig. Az i. sz. VII. sz ázadban már vallásilag kötelezték az asszonyokat, hogy férjük halotti máglyájára vessék magukat. (1829-ben tiltották meg az angolok, az ortodox hinduk mélységes felháborodására.) Az asszony nem élhetett tovább, mint férje, imádott istene. Már azért sem, mert rosszul végezte kötelességét, különben férje nem halt volna meg. Tehát isten ellen való bűnt követett el.
A mozlimok – nyilván a hinduizmus hatására – szintén elítélik az özveggyé lett asszonyt. Gyakran bejárok a bangalore-i városi könyvtárba. Henger alakú, kedves épület. Rozsdabarnára vált tégláival megkapó színfolt a csodálatos Cubbon-park óriásfái között. Különben mindig én vagyok az egyetlen nő. A könyvtáros íróasztala elé széket állít nekem, feltételezvén, hogy nem ülnék az asztalokhoz a férfi olvasók közé. Eleinte rendkívül zavart központi helyzetem. Azután megszoktam... (Klára húgom bölcs.) Nos, ott olvastam Iquabal Huszejn, mozlim írónő könyvét. Címe: Pardah és a többnejűség. Egy temetési jelenettel kezdődik. A jómódú kereskedő temetéséről hazajövet, felesége elrejtőzik a sötét szobába, sír, gyászolja férjét és vádolja önmagát. Nyilván nem tett meg érte mindent, aki annyira szerette, hogy nem vett mellé más feleséget. Kívülről beszélgetés zsivaját hallja, és erről eszébe jut, hogy férje rokonsága most dönt az ő sorsáról. Gyásza szétfoszlik, és kétségbeesetten magáért kezd imádkozni. Imádkozik, Allah engedje, hogy egyetlen gyermeke, tizenöt éves fia pártját fogja. Hallgatózik. Férjének nővére keményen szidja a fiút... – A ház és minden, ami itt van a tied, magad lábára állsz, és egy bűnös asszonyt tartanál házadban?... Azt akarod, hogy üzleteid ne sikerüljenek?... Viheti ékszereit, mást nem kell adnod neki... Férje halála után a hindu asszonynak sem maradt egyéb, mint ékszerei. Hozományából semmit nem kapott vissza, s nem részesülhetett a hagyatékból. A férfi családjába tartozott, és a férj halála után a család kitaszíthatta. Ezért volt oly fontos – és fontos még ma is – az ékszer az asszonyoknak. A független India alkotmánya megadta örökösödési jogukat is. Örökölhetnek apjuk, férjük után. Viszont a múlt öröksége, hogy a szülők férjhezmenetelekor anyagi lehetőségeik szerint vagy inkább azon felül ékszereket adnak lányuknak, így a rokonok is. Az asszonyok ékszerajándékok alapján mérik le férjük szeretetét. Szintén regényből (N. K. Narayan: S ötét szoba). A feleség érzi, férje elhidegült. Három éve egy smaragdgyűrűt kapott – azóta semmit... A kövér menyasszony a baldachin alatt k étszáz évig élhet ékszereiből gondtalanul. És hány százezer rúpia hozománya is van?... Azt is visszakaphatja. Nem lesz vele semmi baj...
A baldachint 24 brahmin vette körül és énekelt. Egyik fent állt a lépcsők tetején, és irányította a szertartást. Sáfránysárga leple alját a tűz fénye rózsaszínesre festette. Fekete peremű, kerek tartályban lobogó tüzet a vőlegény és a menyasszony kézen fogva körbekörbe járta. Mindkettőjük nyakában virágfüzér. Valaki szólt mögöttem. Laxman úr. Menjek ki. Lunch... A kertben lángolt a nap. Az árnyékadó tetőzet alatt damasztabrosszal takart fehér asztalsorok villogtak. Az asztalokon frissen zöldellő banánlevelek – a tányérok. Laxman úr helyet szerzett nekem az ötszáz vendég közt. Ez volt az első turnus. Még öt következett. Háromezer vendég volt hivatalos az esküvői ebédre. Pincérek sürgölődtek hatalmas porcelánkatlanokkal. Egyik valamiféle főzeléket mért banánlevelemre. A másik
halat, a harmadik... Aludttej, rizs, ínycsiklandó mangóízesítő, túrógombócszerűségek, sárgás labdacsok, csapátí – megtelt a levéltányér. Mellettem, szemben, körülöttem ragyogó szárikban, drágaköves ékszerekkel díszített asszonyok, lányok ettek. (A férfiak majd külön.) Sokgyűrűs ujjakkal előrekotortak egy kis főzeléket, egy kis rizst, aludttejet, összekeverték, és ügyesen bekapták. Még sohasem ettem kézzel... Egy ideig figyeltem, hogyan csinálják, aztán rajta... Pillanatok alatt telehullattam ruhám rizsszemekkel, aludttejcsöppekkel. A kevés, amit sikerült szájamba juttatni, erős volt: csípett, mintha tört paprikát nyeltem volna. Az aludttejben is ama bizonyos méregerős csili zöld darabkái úszkáltak. Akkor vettem észre, amikor már, hogy hűtsön, ettem belőle. Letéptem egy kicsit a csapátíból, azt legalább ismertem. Abban nem lesz csili. Tudom, hogy csak jobb kézzel szabad ételhez nyúlni, az a tiszta kéz, de mikor én balog vagyok?... A szemben ülő, lehajtott fejjel táplálkozó ékszerboltok alulról rám pillantottak, és elkapták tekintetüket. Éhesen néztem, hogy a vendégek jóízűen befejezik ebédjüket. A banánleveleket a pincérek villámsebesen lekapták, és dobták a vödörbe, amit egy kuli vitt utánuk. Rengeteg étel került a szemétbe. Egyetlen indiai koldus sem enne meg valamit, amihez más hozzányúlt. Bizonyára egészségi okokból tiltották meg valamikor régen. Az asztalokra új levélteríték kerül, új ötszázak ülték körül. Megkerestem Laxman urat. A menyasszony köpcös, kissé durva vonású apjával beszélgetett. – Hogyan, asszonyom? – kérdezte a boldog apa. – Még nem kapott ajándékot? És pánt se vett? Izzadt szörnyen, de azért eljött velem egy elegáns fiatalemberhez, aki az egyik tetőt tartó oszlop mellett a két nagy ezüsttál pánt őrizte. Édeset vagy erőset akarok? Édeset... Jóízű bétel-levél volt, s csak később derült ki, érzékizgató magvakkal tele. Ajándékot semmiképp sem akartam elfogadni. Nem tudtam, hogy így szokás, és főként feszélyezett, hogy én semmit sem hoztam. Laxman úr vetett véget szabódásomnak. Kivett egy gyönyörű kókuszdiót a kosárból, két-három csomag különféle pörköltmagvat, és a kezembe adta. Ő a maga ajándékát – egy pár banánnal volt több – zsebre vágta. A park fehér kerítése előtt még mindig ott álltak a bámészkodók.
Falvakban amerikai misszionáriusokkal Mr. Platt, a bangalore-i misszi ó vezetője ült az autó kormányánál, mellette az ápolónő. Hátul fehér reverendában, fején trópusi sisakkal az idős orvospáter és én. Sárga, szikkadt földek közt robogtunk, napban égő síkságon. Fák – ezüst moszattal lepett száraz ág-bogak egy-egy levélcsomó –, gémeskút, a magyarnak testvérbátyja. A levegő trópusi forró, csupa fény. Kis falvakat hagyunk magunk mögött. Gyerekeket, asszonyokat, akik kiszaladtak az útszélre, és felajzottan kiáltoztak "száhib... száhib..." Ismerik a misszió kocsiját. Nem álltunk meg. Nyeltük a forró kilométereket. Egy nagyobbacska helységnél Mr. Platt lef ékezett. Asszonyok, gyerekek azonnal körülfogtak. Vagy ötven kisfiú, kislány. A lányok földet seprő szoknyában, a kisebbek meztelen felsőtesttel. A fiúk rövid, avítt nadrágot viseltek. Ébenfa lábszáruk vékony, és térdük kidudorodott, mint egy daganat. Mr. Platt kisz állt, én vele. Az ápolónő a kocsi mögé ment, és a csomagtartóban felbontott egy papírzsák tejport. Egy
csészényit szórt a gyerekek összerakott két markába. Pillanatok alatt fölhabzsolták, úgy ahogy volt, oldatlanul. Az asszonyok szárijuk szárnyát tartották. Mind tiszták, rendesek voltak, és soványak, véznák.
Követtem Platt urat az egyik faluszéli házba. A kunyhó küszöbén egy bordó száris fiatalasszony várt már. Magasabb volt mint a viskó. Bementünk. A két fal csúcsosan ért össze, mint sátorban. Háttérben, tán félméter magas, vastag válaszfal, kis bejárónyílással, mögötte a konyha. Sehol semmi, még szög se a falban. Nem tudom, milyen nyelven beszéltek. Az asszony csontos, barna arcán a tüdőbaj foltjai piroslottak. Lázasan, izgatottan mesélt valamit. Mr. Platt – az indiai nap rézvörösre pácolta – hosszúdad fejével megértőén bólogatott. – Most már rendben lesz... Felvetette a bangalore-i kórházba... Holnap már mehet is... Minden jót...
Fordultunk vissza a kocsihoz. Mr. Platt – rendkívül magas, jellegzetes amerikai, akkorákat lépett, hogy szinte futottam mellette – visszaült a kormány mellé. Az ápolónő – zárkózott, szürke szemű, középkorú amerikai lány – jelentette: két, öt-kilogrammos zsák tejport osztott szét. Aztán hallgatott, mint az egész úton. Újabb kilométerek, és falvak, és az útra csődült éhező nép... A gyarmatosítók nagyobb dicsőségére... Az indiai parasztok több ezer éven át faluközösségben éltek. Közösen birtokolták a földet, ügyeiket az általuk választott tanács, a pancsajat intézte törvényhozói és végrehajtói hatalommal. Sir Charles Metcalfe, angol tisztviselő így írta le a helyzetet 1830-ban: "A faluközösségek kis köztársaságok, és körülbelül mindenük megvan, amit kívánnak maguknak. Csaknem függetlenül a külső kapcsolatoktól. A faluközösségek mindegyike önmagában egy kis köztársaságot alkot... És ez nagyban hozzájárul, hogy boldogan élvezzék jókora szabadságukat és függetlenségüket." Az angolok megszüntették a faluközösségen alapuló hagyományos földművelést, és többé-kevésbé saját földbirtok-rendszerük mintájára rendezték át. A falvak közös földjét egy-egy gazdag indiainak – rendszerint az adóbérlőknek, zamindároknak – adták bérbe, az meg parcellázta és kiadta bérletbe a parasztoknak. A cél az volt, hogy az indiai föld könnyen, gyorsan minél több jövedelmet hajtson az angol birodalomnak. A földesúr legjobb tehetsége szerint eleget tett megbízóinak, különben másnak adták a bérleményt. Az angol intézkedés eredményeként jelentkeztek először a hírhedtté vált indiai éhínségek. A független India kormánya a nagybirtokok felosztásával – az elvett földek váltságdíját még most is fizeti a nagybirtokosoknak (zamindároknak) – kölcsönökkel, vetőmagnemesítő farmok létrehozásával, kooperatív gazdálkodás szervezésével, felnőttoktatással, kézműipar fejlesztésével, egészségügyi hálózattal stb. javított a parasztok helyzetén. Ezt a célt szolgálja a több száz un. "pilóta kooperatív farm". (Mintagazdas ág.) Bombay mellett láttam egy "pilóta falut". Fásított, tiszta utak, tiszta házak, iskola, tehenészet, méhészet. Laboratóriumuk is van, ahol szakemberek és lelkes önkéntesek kísérleteznek a talajjavítással, a terméshozam növelésével. De India nagy, egész földrész és századok bűnét jóvátenni tizenhat év kevés. Nem is beszélve arról, hogy az évi 7–8 milliós túlnépesedés mily rendkívüli nehézségeket teremt.
Országút menti tanyán álltunk meg, egy gazdagabb parasztnál. Valamennyien kiszálltunk. Az ápolónő gyógyszeres ládával, Mr. Platt zacsk óval, és az orvospáter kivörösödött arcát trópusi sisakjával legyezgetve, ment előre a nagy poros udvaron. A gazda – kurtát viselő, középkorú izmos ember – nagy barátsággal üdvözölte a társaságot. Megint csak nem értettem a szavakat, csupán a mozdulatokból, arckifejezésekből következtettem. – Vártuk már... A kamrát kitakarítottuk... Tessék befáradni ... Hozom mindjárt az
asztalokat – mondhatta. És indult a fordított L alakú vastag vályogház felé. Az udvaron néhány ijedt tyúk szaladt át a berohanó gyereksereg elől. Nagy zajjal, porfelhőben érkeztek vagy negyvenen. – Ne lármázzatok... Üljetek le – így Mr. Platt. Lehuppantak a porba. L ábukat keresztbe
vetették. Hóna alatt egy, vállán egy másik könnyű asztallal jött vissza a gazda. Követtük a ház hosszabb szárnyából nyíló keskeny kamrába. Az egyik asztalt az ajtó mellé helyezte, másikat, a kereket a kamra közepébe. Hamarosan két széket is hozott a kerek asztal mellé. A reverendás idős orvos azonnal leült. Az ápolónő tablettákat, üvegcséket rakott ki az ajtó melletti asztalra, majd egy injekciós tűt, Egy doboz injekciót és papírcédulácskákat az orvos elé. Az ajtónyílásból asszonyok, s egy-két idősebb férfi leste. Sárgult dhótiban egy görnyedt öreg lépett be. – Várjanak... várjanak – kiáltotta az ápolónő. Még valamit rendezgetett asztalán. – Na jöjjenek! Az első az öregember volt. Az orvos le se ültette, csak ránézett, írt valamit a cédulára, és odaadta. A következő beteg már a küszöbön. Az öreg pedig az ápolónő asztalához totyogott a cédulával, és kapott két tablettát. És így sorba... Az orvos odaszólított. Fiatalasszony ült előtte. Lehúzta az asszony szemhéját. Teljesen fehér volt. – Látja?... Alultáplált mind. Tulajdonképpen semmi bajuk, csak éheznek, rosszultápláltak... Vitaminokat, májkivonat injekciókat, csukamájolajat adunk... Felvette az injekciós tűt, és belenyomta a csuklómnál nem vastagabb felsőkarba. Cédulát is írt az asszonynak, utalványt két vitamintablettára. Még néhányszor megmutatta mennyire vérszegények felnőttek és gyerekek. Kimentem az udvarba. A nap lefelé hajlott. Gyengülő sugarai puhán, melegen omlottak egy öreg mangófa lombjaira. Szelíd szénaszag terjengett. A gyerekek még mindig ott ültek a porban. Mr. Platt a gazd ával beszélt. – Meg akarja mutatni, milyen termése volt – fordult hozzám. – Érdekli? Vagy várjon, előbb ossza szét a gyerekek közt. Kezembe nyomta a zacskót, amit eddig hóna alatt tartott. Belenéztem: cukorka... – Jobb szeretném ha ön... Nyomorultul éreztem magam... Fájt, nagyon fájt az egész. Egész utunk, minden együtt. A tejport faló gyerekek, a rendelés a kis kamrában, a két vitamintabletta, a csendben ülő gyerekek. Leírhatatlanul, elmondhatatlanul. Miért nem hoztam valamit? Nem rajtuk, magamon segítettem volna. De sejtelmem se volt. – Ossza csak szét. Egy-egyet. Megjelenésemet félkörük előtt harsány, éneklő namasztéval köszöntötték a gyerekek. És osztottam... Sorban. Mindegyik kinyújtott tenyérbe egy-egy szem. Namaszté... namaszté, memszáb... Egy öt-hatéves kisfiú következett, ölében egy kisebb, legfeljebb kétéves. A nagynak odanyújtottam a cukorkát. Gyorsan és gyengéden előhúzta öccse soványka kezét, és azt tartotta elém. Csak azután vette el az ő fejedelmi részét. Kigurult a könnyem. Rémülten, kétségbeesetten nyomtam szét. Rettenetes lenne. Nem tudnám elállítani. A fél zacskó megmaradt. – Szétoszthatom? – kérdeztem. – Dehogy, dehogy, még egy helyünk van. – Jó lesz sietni. Ránk esteledik. Na, nézzük meg a gazda termését. A magtárba négy-öt fiatal férfi jött be utánunk. A gazdához hasonlítottak. Az öccsei. Együtt művelik földjüket. Büszkén, ragyogóan mutatták a fal mellett sorakozó, fehér fából készült akós hordókat. Az egyikbe vállig belemélyesztette karját a gazda, kiemelt egy marok magot. Aztán karját feszesen tartva, szétnyitotta ujjait, és sugárzó arccal engedte visszaperegni a kövér rizsszemeket. Egyik öccse ugyanily boldogsággal mutatta,
milyen szép a gabonájuk. – Kitart a második termésig – bólogatott és mosolygott velük Mr. Platt. – Meglehet, meglehet, ha nem eszünk sokat – nevetett valamelyik. – A legidősebbnek hat gyereke van, egyik lánya kanyarós éppen. Bent voltam nála. A legfiatalabb nőtlen, a többinek azt hiszem... – ismertette a helyzetet Mr. Platt. Úgy látszik, a gazda behívta beteg kislányhoz. Szerettem volna látni, hogy élnek. Kértem, engedjék, hogy velük tartsak. Nagyobbacska szoba. Spárgákon szárik, gyermekholmik. A ruhatár. Nem volt szekrényük, se ágyuk. Semmi, de semmi. A két asztal és szék a rendelőben biztos a misszionáriusoké, és ő, a falu leggazdagabb embere, csak őrzi. És elég lesz gabonájuk a következő aratásig, ha nem esznek sokat. A beteg kislány a sarokban, a földön feküdt. A többi gyerek ismerősként mosolygott rám, ők is ott ültek a cukorosztásnál. A mama – sötétkék szárija szárnydarabját fején átvetve – kezét szája elé görbítve nézte, hogy Mr. Platt a sarokba ment, és felemelte a kislány arcáról a rongyot és visszaejtette. – Látja, kanyaró – mondta. – Lehet, hogy már megfertőzte a falu gyerekeit – szakadt ki belőlem, ahogy kiléptünk. – Lehet, de mit csinálhatunk?... Sietnünk kell! A doktor kész? Indulás, indulás.
Ezután szótlanul ballagtunk a szürkületben. Kiértem már az országútra, mikor észrevettem, nincs mellettem. Úgy értettem, hogy indulunk. Mégse? Később kiderült, betért a rendelőbe, hogy vitaminokat vigyen a kanyarós gyereknek. Álltam egyedül a poros országúton. Szekérnyomok, embertalpak, bivalypaták, tyúkléptek – a falu életének nyomai. Szemben, a lilás tarlón árnyak úsztak, a láthatár széléről párás szürkeség. A porral lepett misszionárius autó beillett a szomorú tájba. A síkság felől gyorsan közeledett az este, összébb zsugorodtak a földek. A csend óriásira nőtt. A madarak aludni tértek? Vagy erre nincsenek is madarak? Apró nesz riasztott fel. Hátrafordultam. Az öreg mangófa mellett – lombja tele árnnyal – egy állvány tetején a gazda valamelyik öccse guggolt, és előtte egy tehén. Közelebb mentem. A fiú kecskelábakra helyezett deszkák magasából etette a tehenet. Markonként adott a maga mellé rakott szénacsomóból. Mindig csak egy gondosan összefogott markot – ne vesszen kárba egy szál se. A tehén szelíden nyújtogatta érte a fejét. Valami nagy, megnyugtató összhang volt közöttük. Aztán belemerültek az estébe. Teljesen besötétedett, mikor a misszionáriusok kijöttek a tanyáról. Percek alatt végeztek a berakodással, és indultunk. A kocsiban a két férfi vitatkozott, menjenek-e arra a másik helyre vagy hagyják legközelebbre. Természetesen nem szóltam, de sajnáltam volna, ha a tervezett látogatás elmarad. Hamarosan utazom vissza Bombaybe, és tán soha többé nem látok indiai falut. Míg csak meg nem álltunk, nem tudtam, mit döntöttek. Angol tudásom kevés két amerikai megértésére. Koromsötét volt. Kocsink egyszerre megállt. Gyenge reflektorfénye a fekete utcán sűrű, anyagszerű feketeségbe ütközött. Mintha az este börtönben lenne. Semmi zaj, semmi nesz, mégis úgy éreztem, házak tömege zár körül. Megfogtam Mr. Platt karj át. Szorongás fogott el, mert nem láttam magam elé, és féltem, elvesztem őket. Göröngyöket, papír- és gyümölcshulladékot éreztem talpam alatt. Majd egy ... kettő... három lépcsőt és ott megálltunk. Az ápolónő felkattintott egy kapcsolót. A misszionárius iskola verandáján voltunk. Egy fiatalember érkezett futva, a tanterem kulcsával. Hosszú, tágas terembe léptünk. Híg villanyfény alatt néhány szék állt a fal mellett. Elöl egy dobogó, azon asztal. Mr. Platt vez ényelt. – Fiúk (kettő-három besompolygott utánunk), hol vannak a többiek? Segítsetek a
nővérkének behozni a gyógyszeres ládát. Szóljatok, hogy megérkeztünk. – Már azt hittük, nem jönnek – mondta az első fiatalember. – Lezártam már az iskolát. Aztán hazamentem, láttam a kocsit, aztán szaladtam. – Jó, jó, de most siessetek. Elhúzott egy széket a fal mellől, és szólt a fiúknak, vigyenek nekem is. A két széket előrehozták, és a dobogóval szembeállították. Leültünk. Mögöttünk az üres terem. Előttünk a dobogón a páter. Holt fáradtan rákönyökölt az asztallapra, trópusi sisakja mellé és tenyerébe hajtotta fejét. Körülötte sürögtek-forogtak a szolgálattevő fiúk. Az asztal egyik felét gyógyszertárrá, a másikat orvosi rendelővé alakították. Egyenként beszivárogtak a betegek. Ők is hazamentek már, a fiúk szóltak be értük. A férfiak sálakba, az asszonyok szárijuk szárnyába burkolózva az esti hűvösség ellen sorakoztak a fal mellé. (Legalább huszonnyolc fok volt.) Ismétlődött a tanyai rendelés. Mintha nézőtéren ültem volna, és figyelném a színpadot egy másik néző mellett. Borzasztó, kegyetlen érzés volt. Felmentem a dobogóra. A páter ismét megmutatott néhány vértelen, fehér szemhéjat. Ez a fő baj. Van ugyan néhány gyomorfekélyes, tüdőbajos a településen. És egy komoly betege. Mindjárt itt lesz, már küldött érte. Leprás. Rendes, derék ember, mesterségére foltozóvarga. Ilyen állapotban is folytatja munkáját. Nagy családja van. – No, csak emlegetni kell... – mondta barátságosan. Hát megjött Szitaram? Mindjárt, mindjárt... A fal mellett egy férfi ült előrenyújtott lábbal. Mellette a felesége állt szárijába burkolózva, mint a többi asszony. Senki el nem húzódott tőlük. Se az előttük várakozó két beteg, se utánuk, az ajtóig nyúló sorból senki. A páter elintézte a két beteget, és nagyot zökkenve lelépett a dobogóról. Féltem a leprástól. Mégis követtem. Lehetetlen volt másképp. A foltozóvarga, negyven év körüli ember, leszedte lábfejéről a rongyokat. Dagadt, sötétbarna gömb, ujjak nélkül. – No lám – mondta közvetlen hangon a páter –, no lám, lohad szépen. – Lohad – ismételte az ember. Nézte a lábát, aztán egészséges, nyílt nevetéssel beszélni kezdett valamit. – Remélem, sikerül megállítani... Ha átterjedne a kezére, nem tudna tovább dolgozni... – hallottam a pátert. Hozzám beszélt angolul. A leprás arcát néztem. A jóindulatú arcot, mely nevetett. Fényes, fekete szemét, melyben se kétségbeesés, se elkeseredés... A remény nevetett benne, hogy talán nem veszti el részenként végtagjait. Vagy restellt volna gyengének mutatkozni? Nem tudom. Visszacsavargatta lábfejére a rongyokat, és hálás mosollyal köszönte meg a nagy tégely kenőcsöt, amit a páter alázatos, szomorú feleségének adott át. Az asszony és a termet nyitó fiú feltámogatta. Alig állt fel, elhárította a segítséget. Hagyják, járni tud egyedül is. A fiú hozzám fordult. Valamicskét beszélt angolul. Nem akarok-e körülnézni a faluban?... 18–19 éves lehetett. Barna bőrű kamasz, kerek energikus arcú, pattanásos – olcsó európai öltönyben. – Örömmel – feleltem –, csak jelentsük be Mr. Plattnak. Ott ült egyedül a dobogó előtt, a nézőtéren. Rettenetesen fáradtan. Rézvörös arcbőre alatt megpetyhüdtek az izmok. Tíz évet öregedett. Kettőkor indultunk Bangalore-ból, és közel jártunk a tízhez. Közben egy csésze teát ittunk. – Helyes, nézzek szét, majd értem jön, majd megtalál. Fekete, egymáshoz tapadt házak közt ballagtunk. Keskeny sikátorokon, meg-megcsúszva
eldobott banánhéjakon, belecsavarodva drótdarabkákba. Sehonnan sem szűrődött ki világosság, egy házon sem volt ablak, és az ajtók zárva. Az ég azonban tele csillaggal. Fényük oldotta lazábbra a sötétséget. A fiú beszélt... Tanító szeretne lenni. A mi nyolc általánosunknak megfelelő iskolát végzett. Apja is tanító. Havi ötven rúpiát keres. Anyja kuli. Házépítéseknél homokot, téglát hord. Harminc rúpiát hoz haza. Rövid ideje dolgozik. Nagyon beteg volt. Addig rosszul éltek. Most reggelire, ebédre és vacsorára is van rizsük... Nem, mást nem, csak rizst. Ó, ma banánt is evett. Nem élünk rosszul, de én tanító szeretnék lenni, és arra már nem jut. Az apja pártolja, de anyja azt akarja, menjen dolgozni. Hivatalnoknak nem vennék fel, ahhoz keveset tud. Boltosnak mehetne. A boltban talán többet is kapna, mint ötven rúpiát. Mégis tanító akar lenni. Nem olyan mint az apja, aki éppen csak ír-olvas. Falura igaz, elég. Minek taníttatta a misszió, ha tovább nem támogatja. Nem szemrehányás, isten őrizzen... Ő katolikus, szülei is. Igazán megtehetnék. Meg kellett mondanom, semmi befolyásom a misszióra. Vendégük vagyok csak. Ó, nem is azért mesélte, de nincs más gondolata. Nagyon szeretne tanítani... Sejtelmem se volt, merre járkáltunk. Sikátorból ki, sikátorba be. Sűrűn egymás mellett kunyhók, ház alakú kalibák tömör árnyai. Falunak mondták a helységet, de slum ink ább, nyomortanya. A fiú hívott, látogassam meg őket. Apját boldoggá tenném. Anyja talán még nem ért haza Bangalore-ból. Minden reggel bejár, este hazajön. Csak négy kilométerre vagyunk... Megkerültük a falut vagy visszafordultunk, képtelen voltam megállapítani. Egyszerre megálltunk, a fiú kinyitott egy ajtót. A kunyhó végében színtelen száris, vékony asszony. Kezében mécses. Éppen meggyújthatta, és indult volna vele. Az ajtónyílásra gyorsan a láng elé tartotta a másik kezét. Mögötte koromfekete falak, ablaktalan, üres térség. Az egyik sarokból felemelkedett a tanító. Nem tudom ült-e vagy lefeküdt-e már, egyszerre ott állt. Beszélt egy-két angol szót. Köszönte a látogatást. Biztos fázom. Az asszony azonnal letette a mécsest a földre. A konyharészben – itt is vastag, alacsony fal választotta el a szobától – egy halom hamu elé guggolt, és egy darabka kályhacsövön át levegőt fújt rá. Irtózatos faszéngáz áradt szét, mire sikerült felélesztenie a tüzet. Álltam mögötte szótlanul. – Mindjárt meleg lesz – biztatott a tanító. Úgy látszik, nem értette, mikor kértem, hagyják a tüzet, amúgy is melegem van. Visszamentünk a kunyhó előrészébe. Fásult hangon néhány ostoba, semmire se jó mondatot nyögtem. Képtelen voltam másra, örülök, hogy a ház asszonyát itthon találtam... a fiuk nagyon kedves... A tanító tolmácsolta a feleségének. Mr. Platt nyitott be. Örömös, nagy barátsággal fogadták. Néhány szót beszéltek kanáriszul vagy kannadául. Nem tudtam annyira összeszedni magam, hogy figyeljek, és kiokoskodjam, mit. Aztán namaszté, és távoztunk. Az ajtó becsukódott, s a kaliba visszamerült a többi mellé a feneketlen csendbe. A fiú utánunk futott. Anyja nagyon szeretné, ha házában elmondanánk egy imát. Visszafordultunk. Mr. Platt a kormos főfal elé állt, összekulcsolta kezét, fejét lehajtotta. Az asszony, férje és a fiuk ugyanígy. Áhítat lepte el arcukat. Mély csend. A döngölt padlón a mécses csöpp lángja nesztelen libegett. Aztán Mr. Platt ünnepi, zengő, fáradt hangja: – Uram, Jézus, végtelen kegyelmedben tekints e család hajlékára. Itt állunk, hogy hálánkat fejezzük ki, mindazért a jóért, amit értünk tettél. Nyomorúságuk legmélyén ismertem meg őket. A családfő kereset nélkül volt, élettársa beteg tüdejével a halál
szélén. Az anya kóros lehelete megfertőzte egyetlen gyermeküket is. A betegség nyomorúságát, végtelen kegyelmedben, eltávolítottad tőlük. Egészséget adtál az asszonynak. S íme, a fiú erős, értelmes fiatalemberré serdült. Becsületes munkájuknak gyümölcse beérett. Gyarapodtak szépen, hajlékot emeltek fejük fölé. A bádoglemez ház, amiben éltek a rossz napokban, már csak emlék. Gyarapodtak, megadtad mindennapi eledelüket. Szívünk forró óhajával kérünk, mindnyájunknak Atyja, viselj ezután is gondot e házra, nagy jóságodban ne fordítsd el tekinteted róluk. Ámen.
ISKOLA A NILGIRI HEGYS ÉGBEN
d128 Bemutatkozás Minden sejtem tele ámulattal, örömmel, gyönyörűséggel. Kint ülök kertemben, egy óriás zseniliabokor árnyékában. Igen, az én saját kertemben. A tenger szintje felett kb. 2500 méter magasan. Száz ágra süt a nap. A levegő éles, tiszta, forró – oldott arany a völgy kelyhében. Ha nem nézek, csak magam elé. Távolabb... Távolabb, ameddig szem ellát, kékpárás hegyek. A végtelen háborgó tenger megmerevedett kék hullámai. Kékes a velem szemben emelkedő hegy is, pedig csupán egy széles úttal átszelt keskeny völgy választ el vad mimózabokraitól, ezüstlő eukaliptuszfáitól. Megbolondít, megrészegít a szaguk. A völgy alján tornácos kis iskolaépület fehérlik. A lovedale-i Lawrence School csel édeinek gyermekei tanulnak ott. Én pedig a lovedale-i Lawrence School tan ára vagyok. Már egy hete. Ezer gyerek tanul és lakik itt, ebben az iskolavárosban, dzsungelek kellős közepén, több kilométernyire az első lakott helytől. 750 fiú és 250 lány. Az óvoda épületét még csak távolból láttam, pedig éppen felettünk van a közeli dombocskán. A 6-10 éves fiúk iskoláját és szállását sem ismerem. Nem tudom, merre az iskola áramtelepe, kórháza, víztároló medencéi, úszómedencéje, varrodája, cipőműhelye, gyümölcsöse, lóistállója. Mindezekről csupán hallottam, s azt is: ezer hold az iskoláé. Eltévedek, valahányszor más-más kijáraton lépek ki a lányok épületéből, ahol lakom. Két szoba, előszoba, fürdőszoba és kert az enyém. A főkapu előtt virágágyak és gyepes domb. Az oldalsónál sötétzöld trópusi fákkal hegyoldal, alatta pedig széles, hegynek kanyarodó, völgynek futó út. Ha első órámat tanítás kezdetén, kilenc órakor adom, akkor nincs semmi baj. Együtt megyek vöröstéglás épületünkből – vidéki angol kúriához hasonlít – valamelyik tanárnővel vagy a lányok csoportjai mellett. Egy-egy érettségiző lány vezetésével – jobbbal, jobb-bal – vonulnak át a főépületbe, a fiúiskolába. Éjfekete hajukon, uniformisukon – kék rakott szoknya, fehér blúz, piros nyakkendő, piros pulóver – csillog a reggeli nap, ahogy pattogó léptekkel kapaszkodnak a meredek úton felfelé, sötétzöld cédrusok és
sudár eukaliptuszok közt. Együtt tanulnak a fiúkkal. Egészségesek, erősek gyönyörűek. Külön-külön még nem látom őket. Tíz napja még álom se volt az egész. Bombayben a nagy fogadószoba asztalánál néztem jegyzeteimet, és készültem a Pen Clubban tartand ó előadásra. Törtem a fejem, és ihletért kitekingettem az ablak moszkitóhálóján át a zöldes fürtökkel virágzó mangófára. Az egész kert lobogó tűzfészek. Perzselt bent is, a terméskő falak és moszkitóháló mögött. A ventilátor zajosan búgott mögöttem. Karácsony ideje még kellemes júliusi hőségben telt, januárban azonban fokozódni kezdett a meleg. Azon a délután (1962 február) kínozott.
Hadd fordítsam le a levelet, melyet Dévinek írtam Bangalore-ba, s ide küldött vissza nekem, piros tintával kijavítva. S utasítással: az aláhúzott szavakat ötször írja le!!! "Dévi, drágám! Kérem, olvassa szavaimat olyan nyugalommal, mint amilyen izgatottan én írom. Néhány órája történt... A gyerekek iskolában, Klára alszik emeleti szobájában, a szolgák az alsó házban. Kopogtatás a kertajtón. Kinyitom. Megcsap a forró fényár, és benne a sürgönypostás képe. Arca olvadó csokoládé, egyik kezével biciklijét tartja, másikban a sürgöny. A sürgönyön az én nevem. Szívem hangosat dobban. A követség elutasította útlevelem meghosszabbítását! – gondolom. Feltépem a papírt. «Ha nincs más állása stop, azonnal jöjjön stop, Nilgiri Lovedale igazgatóság.» Elolvasom kétszer, hátha rosszul értettem. Tudja az angolom?!... Aztán mint a rakéta röpülök az emeletre, Klárához. Szerencsére felébredt már, és azonnal érti. Megtelefonáljuk a nagy eseményt Dinkárnak. – Nagyon jó – feleli mosolygós hangon. Nyilván mulat, mennyire izgatottak vagyunk. – Igen, igen, gondoskodik repülőjegyről. – F él óra múlva hazacsenget: van jegy. Tehát holnapután reggel 8-kor indulok. Dévi, az egész a maga zsenialitása. Éljen, éljen, éljen Dévi!" Eddig a levél. No, de folytassuk. Két nap múltán a kora reggeli fénybe felemelkedett velem a gép. Délután kettőkor szálltam ki belőle Dél-Indiában, Coimbatore-ban. Hat órát repültem. Az első fél óra után rettenetesen kezdett fájni a fülem. Stewardessünk, a kék egyenszáris szépség elmagyarázta, sajnos erre nincs orvosság. Biztos meghűltem, vigyázzak: kiszakadhat a dobhártyám. Már karácsony előtt sem bírtam aludni a moszkitóhálós, ventilátoros szobában: felvitettem ágyam a teraszra. Csodálatos szép éjszakáim voltak. A szúnyoghálón át néztem a csillagokat, a Burma Shell olajfinomító tornyából lövellő lángoszlopokat, a pirkadatot, a napfelkeltét, a keselyűk hajnali röptét a város felé. Hallgattam a slumb ól hangzó dalolást, nevetést, a táncot kísérő dram pattog ását. Majdnem minden éjszaka mulattak a nyomortanyán. Másképp biztos nem bírnák elviselni a nappalokat... Február elején fokozódott a hőség. Ledobtam magamról az egy szál lepedőt is. Egyik reggel torokfájással ébredtem. Nem gargalizáltam, nehogy Klára észrevegye. Ellenezte a kintalvást. Elhanyagolt hűléssel léptem hát a gépbe.
Coimbatore-ban teljesen süketen szálltam ki. Dinkár, a kedves, gondos, sürgönyzött ottani kirendeltségükhöz, és várt a vezető meg a barátja. Pokoli délutáni hőség, én süket, a két barát együtt kevesebbet tud angolul, mint én. Gondolom, a süketek szokása szerint ordítva közöltem: nem látogatom meg családjukat, vigyenek az iskolába. Beültünk a kicsi kemencekocsiba. Beszállásnál megégettem a kezem, amikor hozzáértem a vázhoz. A hőség poros sárga burájában remegő kisvároson hajtottunk át, a síkságból égig nyúló óriás hegykúp felé. – Nilgiri... – mondta Shekár úr. – Ott hűvös. A hegy lábánál szelíden kapaszkodó út mentén végtelen kókuszpálma-ültetvények. Karcsú árboctörzsek, zöld pálmaág-tenger. Valamivel feljebb banánligetek. Világoszöld levelek közül kikandikáló vidám, élénk falvak. Aztán elmaradtak a ligetek is. Beértünk az
őserdőkbe. Ember nagyságú páfrányok, sátorlombozatú, csavarodott testű fák, korhadt ágak, elszáradt és élő folyondárral keresztül-kasul fonott rengeteg. Kesernyés, tömény erdőillat. Vízesés, éles sziklák. Az út szakadékok, mélységek szélén kanyarog. Jelzőtáblák. Vigyázat! Veszélyes kanyar... Vigyázat, ne előzzön! Vak kanyar... Ne előzzön... ön most 4600 lábnyira van a tengerszint fölött. Vigyázat... A hegyről jövő kocsiké az elsőség... Figyelmeztettük... ön most 5500 lábnyira van a tengerszint fölött. Liheg, zakatol a motor, majd Shekár úr kikapcsolja, motor nélkül száguldunk le a lejtőn, majd újra föl, és újra le. Kitárul a táj. Apró sötétzöld cserjékkel beültetett lankás hegyek. Kávéültetvények, teaültetvények. Az út szünet nélkül kanyarog. Vigyázat! Útjavítás!... Vigyázat! Hajtűkanyar!... Mindegyik kanyarban azt gondoltam, na, ha kiérünk, kibontakozik Lovedale, amit kisvárosnak képzeltem. Már több órája autóztunk, és nem láttunk emberlakta helyeket, mióta a banánligeteket elhagytuk. A friss, ízes levegő lemosta rólam a fáradtságot. Felélénkültem, csak éppen egyre jobban bedugult a fülem. Az egyik kékes-ezüstös párával lepett völgy szélén hatalmas eukaliptusz. A lepattogzott szürke kéreg alól világló rózsás törzs. Szertenyúló ágkarjain ezüstös levélcsomók. És szólt a tündérmesék elvarázsolt anyókája: "Menj fiam, a a zöld hegyig. De ne állj meg! Menj, tovább! Szembe találod magad a kék heggyel. Itt se állj meg. Menj, erdőkön, mezőkön túl, míg egy zengő-bongó városhoz nem érsz..." És íme, egy zengő-bongó, angol jellegű város főterére futottunk. – Végre – kiáltottam fel. Shekár úr nevetett. – Közeledünk Lovedale-hoz, de ez még csak Kodor, Kubul, Kunor... – valami ilyet hallottam. A nap eltűnt egy hegy mögött. A másik hegy mögötti völgyben ismét találkoztunk. Mintha tétovázott volna. Bíbor és kék izzás ragyogta be az eget, a völgyet. Ezután végleg eltűnt. A dzsungelek elsötétedtek. Szürkület árnyai kószáltak bennük. Fél nyolckor váratlanul megálltunk egy parkírozott hegytetőn. Előttünk vöröstéglás, nagykapus épület. Azóta tudom, hogy ez a fiúiskola. Nagy nehezen ráakadtunk valakire – vacsoraidő volt–, aki tovább küldött a lányok internátusáig. Előkerült az iskola gazdasági vezetője Mr. Mehta. Magas, nagyorr ú ember, hangja fölényesen puha. Hosszú folyosón vezetett végig, és kinyittatta utolsó ajtaját. Előszoba, majd négyszögletes hodályba léptünk. Az asztal, a négy karszék, íróasztal és kanapé szemben a kandallóval. Ó, kandalló?!... Remegtem, annyira fáztam. Kértem Mr. Meht át, fűttessen be, és, ha lehet, hozasson teát két útitársamnak és nekem. Legalább harminc fok hőkülönbség volt az indulás és érkezés közt. Mr. Mehta szerette volna, ha megn ézem a lakást, és megmondom, van-e valamire szükségem. – Majd holnap – mosolyogtam hullafáradtan. Pompás alakú, szemüveges, fiatal nő suhant be. Miss Bhalla, a l ányiskola igazgatónője. Szárija fölött vastag kötött kabátot viselt. Átvette Mr. Meht ától az irányítást, aki nyomban el is köszönt. Vacsorájától szólítottuk el. Miss Bhalla beh ívott két nagylányt, hozzanak ágyneműt, vessék meg az ágyamat. Megérkezett a turbános szolga, nagy tálcán három csésze teával. Jöttek-mentek a lányok és a tüzet rakó szolgák. Mi hárman egy-egy karszékbe omolva csöndesen ittuk teánkat. A barátaim, ahogy fölhörpintették, nyomban felálltak. Indulniuk kell. Sötétben nehezebb vezetni. Ó, nincs miért aggódjak, még az éjszaka – értsd pirkadat előtt – leérnek Coimbatore-ba. Őszinte hálával köszöntem meg segítségüket. Ahogy egyedül maradtunk, Miss Bhalla felsz ólított, menjünk a zongoraszobába. Imádja az európai zenét. Szám kinyitni, mosolyra húzni is fáradt voltam. – Kérem, reggel öt óta talpon vagyok, és teljesen süket. Majd holnap... – Nem, nem, a lányok rém izgatottak (kedves mosoly telt, érzéki száján), és megígértem,
hogy bemutatom. Mindjárt kilenc, és fel kell menniök a hálótermekbe... Higgye el, nem tudnak majd elaludni. Kóvályogva követtem a végtelen hosszúnak tűnő folyosón, a zeneterembe. Különben
zöld szobának hívják. Eddig még nem sikerült kiderítenem, miért. Talán a fakó kárpitozású néhány karszék, és az egész padlót borító szőnyeg lehetett zöld valamikor. Csillárok, falilámpák fényével díszkivilágított teremben egy sereg, pontosabban 250 kisebb-nagyobb lány láza fogadott. Tolongtak, ágaskodtak, mind látni akart. Úgy, mintha egyik iskolánkba néger tanár érkezne... Egyszerűség kedvéért azonnal leroskadtam a pianino el é. Rákapcsoltam a Bartók Rom án táncok-ra. Egyáltalán nem hallottam mit, hogyan játszom. Ujjaim automatikusan futkároztak. Falrengető taps. Még... Tessék még...
Nyílt az ajtó. Torzonborz, ősz hajú, hajlott, magas nő jött be, melles kötényben. – Ismeri Mr. M üllert, a bangalore-i kiváló zongoraművészt? – kérdezte erélyesen, némi felelősségre vonó hangsúllyal. Ősz, kusza szemöldöke alól gyermekien kék, szigorú tekintet szúrt felém. Huncut lökdösődés a lánytömegben. Biztos kuncogtak is, de nem hallottam. Szégyenkező mosollyal vallottam be, Mr. M üllert csak hírből ismerem, bár voltam Bangalore-ban. – Az tud zongorázni – mondta jelentőségteljesen és távozott. A kedves, bolondos Miss Chevitan volt. – Harmincöt esztendeje a lányinternátus felügyelőnője, és a század eleje óta szerelmes Mr. M üllerbe – világosított fel egyik tanítványom, a kicsi Maryline. – Mamám is idejárt... A nagypapám is. Hát csak tudom. Mindez azt is jelentette, hogy Maryline anglo-indiai, és hogy nagypapája az angol– indiai hadseregben tiszt lehetett. "A gyarmatosítás alatt közkatonák, egyéb alsó beosztású alakok összeálltak, tán össze is házasodtak súdra vagy éppen pária lányokkal, és ezek ivadékai az anglo-indiánok" – így magyarázta volt Dévi, fenséges megvetéssel. – "Az angolokat szolgálták, angolnak vallották magukat, és úgy is viselkedtek." A Lawrence Schoolt angol katonatisztek gyermekei r észére alapították. És 1947-ig, India függetlenségéig, indiai csak szolga minőségben tehette be a lábát. Akkor vette át az iskolával együtt, Miss Chevitan gondoz ónőt az indiai vezetőség. Másnap negyed tízkor, ahogy megbeszéltük, Miss Bhalla értem jött, hogy bemutasson az igazgatónak. Felkapaszkodtunk a ciprus és eukaliptusz szegélyű úton a főépületig. A tanítás megkezdődött már. A parkosított gyepes hegytetőn egy lélek se járt, csak a nap és éles szellő. A fiúiskola is múlt századbeli angol stílusú. Tornyán a kétfelé figyelő két kerek óra pontosan fél tízet mutatott. Az igazgató, Mr. Thomas nagy íróasztala mögött ült, ő mögötte kis asztalon vöröslő hősugárzó. Letette cigarettáját míg felállt és kezet fogott. Faarccal helyet mutatott Miss Bhall ának oldalt, és nekem íróasztala előtt. Kemény, kerek koponya, szigorú barna arc, figyelő, okos szemek. Mély, zengő, fegyelemmel halkított hang, 40–45 éves lehet. – Ajánlata szerint ön okleveles zongoratanár. A francia minket nem érdekel. Kitűnő
tanárunkat váratlanul elvesztettük. Tavaly kilenc tanulónkat kitüntetéssel vizsgáztatta. Ön magyar útlevéllel jött? – Igen. – Kommunista? – fújta ki lassan a füstöt. (No, ez jól kezdődik.) – Igen. – Nehéz lesz, ha ön itt kommunista propagandát akar folytatni – a helyzet komolyságát hangsúlyozandó, karját az asztalra tette. Egész lénye kutató, kerek szemébe zárult. A cigaretta ujjai közt hosszú, egyenes füstszálat eregetett. – Nem azért jöttem, hanem tanítani... (Legfeljebb 50 rúpiám van. Micsoda őrültség. A jegy 320 vagy 340?... Hogy tudok innen elutazni?) – Mi az ön kommunista felfogásának az alapja? – Igazságtalanságnak tartom, hogy például Indiában (mindegy, ugorjunk fejest) olyan
mérhetetlen gazdagságban élnek egyesek és elképesztő nyomorban, a híres indiai nyomorban a többség, az óriási többség. Könnyű alig-mosoly világított át a kerek arcon. És Miss Bhalla fel é: – Akkor én is kommunista vagyok. És újra felém: – Ön nyilván ateista? – Igen. (Mit faggat, hisz úgysem alkalmaz. Sürgönyzök
pénzért. De amíg megjön?! Mi az
ördögöt?...) – Nos, mikor akar kezdeni?... Ha nem túl fáradt, a 11 órai szünet után két növendékünket felküldöm magához a nagyterembe. Ott a zongora. Miss Bhalla, lesz sz íves megmutatni. Viszontlátásra. Miss Bhall ának szabad órája volt, 11-ig sétáltunk. Nem emlékszem merre, sem arra, miről beszéltünk. Nem tudtam figyelni. Hallatlanul felizgatott a "káderezés". Holott legfeljebb, ha öt percig tartott. Meggyötört görcsös erőlködésem is, hogy jobban beszéljek angolul, mint amire képes vagyok. Csoda szellemű ország! Vadidegen embert, aki néhány hónapja érkezett, aki kommunistának, ateistának vallja magát, pár perces beszélgetés után alkalmazni... Meg se kérdve ki fia, borja... Igazoló iratok nélkül. Kérdezett, válaszoltam. Egyetlen szavamban sem kételkedett. Eszébe se jutott diplomám kérni – különben is Pesten hagytam –, sem útlevelem. Megállapította, mások igazságaim, másképp gondolkodom – de emberi jogom... Búcsúkézfogásából éreztem, rendben levőnek találta, hogy nem kerteltem. Idegességem fergeteges jókedvbe csapott át. Tizenegy felé, a negyedórás szünetre sétáltunk vissza az iskola elé. A gyepes térség közepén, 3–4 méter átmérőjű jakaranda-fa, a köréje épített cementkáván csészék, mögötte turbános szolgák, ötvenliteres kannákból teát töltögettek. Fiúk, lányok, tanárok és tanárnők kisebb-nagyobb csoportokban állva teáztak. Beszélgettek, nevetgéltek, mint egy fogadáson. Senki se fegyelmezett, senki se ricsajozott. Miss Bhalla bemutatott n éhány tanárnak. A tanárnők többségével a reggeliző asztalnál találkoztunk már. Egy előregörnyedt vállú, szemüveges fiatal tanár hozott nekünk teát. Az igazgató átvonult a színen. Barátságos hangon, de mosolytalanul odaszólt: összeismerkedett kollégáival?
Tömzsi, merev járású ember volt. Európai öltönyt viselt, mint valamennyi tanár. Széles vállán mázsányi tekintélyt hordott. – Keralából való – ismertette Miss Bhalla –, református, angol egyetemet végzett, a felesége bűbájos asszony.
A teaszünet végét jelző csöngetésre pillanatok alatt szétszéledtek a tanulók. Miss Bhalla felk ísért széles márványlépcsőkön a díszterembe. Vagy ezer szék, elöl bársonyfüggönnyel takart színpad, s lent egy régi típusú, behemót zongora. Miss Bhall ának tanítania kellett, és azonnal magamra hagyott. Felnyitottam a zongorát. Egy glissandóval végigpergettem a billentyűket – a nyitott ablakból fénypászták hulltak a sárgult elefántcsontlapokra. Lehangolódott, öreg jószág.
A terem végében, hóna alatt mulatságosán nagynak ható kottakönyvvel egy pötty fekete kislány jelent meg. Lassan jött előre a széksorok közt. Le nem vette rólam fényes, fekete tekintetét. Széles ajkú, lapos orrú, afrikai jellegű arcocska. – Gyere, csak gyere – mosolyogtam elébe. Félszegen visszamosolygott. Tíz éves, Julyen Concession-nak hívják, harmadik éve tanul zongorázni. Semmit, de semmit nem tudott. A hangjegyeket olvasni se. Az egy hét alatt kiderült: a kitüntetéssel vizsgázottak sem. Hirtelen elhunyt elődömnek – a tanévnyitás napján temették – az volt a módszere, hogy részenként előjátszotta és betanította a vizsgaanyagot. Két darabot és két etűdöt. Kész. Honnan sejthették volna az Angliából küldött zongoraművészek, akik évről évre vizsgáztatnak Indiában? Rengeteg új növendék jelentkezett, valószínűleg az "érdekes" tanárnő miatt. Az első délután a helyettes igazgató összehívta őket és selejtezett. A gyenge tanulókat elutasította. Maradt 32 tanítványom, 7 fiú, a többi lány. Délelőttönként egy-két órám van
a nagyteremben – a tanórák 45 percesek – délután 2-4-ig, a mi épületünkben, a zöld szobában. Papírforma szerint heti 20 óra. Szerda délutánom és természetesen a vasárnap szabad. Fizetésem 300 rúpia, plusz valami pótlék, meg lakás és ellátás. Királyi gazdagság. Egyelőre sejtelmem sincs, hol és mire költhetem. Majd kialakul.
Hétköznapok az iskolában Ágyamból, három takaró alól nézem a bolyhos almazöld felhők és narancssárga hajnali sugárnyalábok viaskodását. Hajnal rég elmúlt már, a felhőket azonban még nem kergette szét a reggeli szél. A völgyi útról galoppozó lovak ügetése hangzik. Eleinte egyszer-kétszer az ablakhoz mentem, hogy lássam a fénykoronás fák közt a hetykén lovagló gyerekek csoportját. Elöl a lovaglómester, s utána három kislány peckes tartásban, és vagy tíz fiú. A tanulók hatkor kelnek. Fél hétkor – a lovaglók kivételével – külön sportpályájukon edzenek. Óriási a sportkultusz. Azt hiszem, az öreguras golfon kívül minden sportot játszanak. Hétkor, legtöbbször anélkül, hogy hallanám, kinyílik előszobám ajtaja, és Jessie v égigjön a lakáson. Egyszerre ott áll ágyam előtt, karcsún, kék szárijába burkolózva, mosolygó képpel. Százszor megmondtam, ne lépjen ki a küszöbön sarujából, hideg a reggel. De erről a tiszteletadásról nem hajlandó letenni. Kezében valami különös virág. – Jó, mi, memszáb – nevet lágy, rekedtes hangon, és könnyedón ágyamra helyezi a
lángoló vörös vagy a torzonborz szirmú nagy, kék virágot. – Dzsungel... Jó, mi? Menni teáért... Elsuhan. Jessie a takarítónőm, az "ajám". 16-18 éves tamil lány. Érkezésem első reggelén megjelent Radzsuval, csirkefogó képű főszakácsunkkal. Miss Bhalla int ézkedett. A fején átborított száriszárny rése közül két kíváncsi, ijedt mókusszem fénylett. Radzsu tolmácsolásában közölte, tud takarítani, mosni, sőt vasalni is. Némiképp túlzott. Meg kellett tanítanom európai módra mosni. Nem akartam, hogy egy hét alatt szétcsapkodja ruháimat a fürdőszoba cementlapján. Sejtelme sem volt, mit kell kezdenie azzal a nehéz tárggyal, amit harmadik reggelen a kezébe adtam, és vasalónak neveztem. Jessie gyors esz ű és csupa jóindulat. Már majdnem elfogadhatóan vasal. A felsőruhákat néha még egyszer át kell húznom – gondolom már nem sokáig. A virágajándékozás után Jessie behozza a konyh ából az ágyteát, és leteszi ósdi éjjeliszekrényemre. Megy a fürdőszobába, és a villanyforralót behelyezi a vizesvödörbe. Közben beszélgetünk. Milyen az idő? Hideg van-e? Fúj-e a szél? Mi történt tegnap óta otthonában? Öten vannak testvérek, apja gyomorfekélyes. Az iskola szakácsa volt. Mind az öten a völgyi tornácos iskolában tanultak. Ő csak két osztályt. Húga, aki a fölöttem lakó Miss Maith íli "ajája", hatot. Anyja itt dolgozik a konyhában. Tűzrőlpattant, agyafúrt 40-45 éves asszony. Radzsu állítólag jobban szíveli, mint fiatal feleségét. Ezt a témát persze nem érintjük. Jessie j óval kevesebbet tud angolul, mint én (hála Dévinek), de azt hiszem, irántam érzett gyöngéd figyelmességből, ő szintén rosszabbul beszél. Mindketten fittyet hányunk a nyelvtanra, hadd értse a másik. – Jessie, te f ázni? – Kicsikét fázni, memszáb. – Apádnak jobban menni? – Fáj neki mindig gyomra, feküdni egész nap. Éjjel nem aludni, nyögni. Anyám
haragudni. Így társalgunk. Gyermekkori indiántörténetek ízeivel telített élvezet. Közben karórámra pillantgatok. Itt az idő, ugrok ki az ágyból. Jessie vill ámgyorsan elfordul, és repül kifelé az első szobába. Megfürdöm, mint minden indiai mindennap, és indiai módra. A fürdőszoba berendezéséhez tartozó rézkancsóval merítem ki a vödörből és öntöm magamra a vizet. Ezt is Dévinél tanultam. Fürdőszobám arra a völgyre nyílik, ahol lenn az út mentén a fehér tornácos iskola. Nem láthat be hozzám senki. Ha fázom, kitárom az ajtót a reggeli napnak.
Nyolc órakor belépek az ebédlőbe. Dús napfény árasztja el a zárt ablakok mögül. A hosszú asztaloknál farkaséhes leánysereg reggelizik. Már megcsinálták ágyukat, kifényesítették cipőjüket, átöltöztek a tornaruhából uniformisukba. Az asztalon hatalmas tál zabpehely, dara vagy bizonyos mákszem-apró, fekete kása. Állítólag erős a vastartalma. A gyerekek imádják, én nem bírom legyűrni. Pirított kenyér oszlopok, vaj és tea. Vasárnap plusz tükörtojás. Az ebédlő végében a kerek tanári asztal körül napfényben ki-gyúlt színű szárik. Kollégáim mindennap más-más száriban jelennek meg. És mindennap kölcsönösen dicsérik egymásét. Már én is azzal kezdem, ahogy melléjük telepszem. – Miss Hensmen, ez a k ék a maga színe. Jobban áll, mint a tegnapi piros. A többiek szintén véleményt nyilvánítanak. Miss Hensmen szem üveges, csúnyácska, alacsony lány. Bőre fakóbarna, szája túl vastag. Angol irodalmat tanít. A szünidőt Angliában töltötte, és rengeteg könyvet, főként színdarabot hozott. Félfüllel hallottam, már meg is kezdte egy Osborne darab rendezését. Igen kedves, barátságos és segíteni kész, csak úgy mint Miss Nayar, Miss Maithili és a többiek. Róluk majd később.
A mi asztalunkon ugyanaz a zabpehely, kása stb., mint a lányok asztalán. A különbség csak annyi, hogy nekünk Radzsu, a főszakács szolgál fel malomkerék turbánjában, és széles, piros övvel fehér öltönyén. Iszonyú gazember ez a Radzsu. Állandóan Miss Bhalla k özelében szorgoskodik, lesi óhajait és rohan teljesíteni. Velünk, többiekkel alig foglalkozik. Egy reggel beállított hozzám. Még új voltam. – Tíz rúpiát, memszáb – hadarta mosolyogva, de erélyesen. Odaadtam. Azt hittem, valamiféle hozzájárulás a koszthoz. Hadarása és gyors távozása azonban gyanút ébresztett. Hosszasabban szokott bent lebzselni nálam. Elmondtam az esetet Miss Bhall ának. Különben asszony, mistress, de itt mindenkit misseznek. El ővette Radzsut. – Ligeti memszáb félreértett – mondta ártatlanul
–, én kölcsönbe kértem. Jövő héten visszaadom. Egy este csakugyan bekopogtatott öt rúpiával. A többit legközelebb. Mondtam, csak tartsa meg, és vegyen rajta valamit kisfiának. Tudom, a jóképű Radzsu egészen másra költi majd. Legjobb esetben elkártyázza a szolgák klubjában. Kicsi, csinos ház, közel a mi épületünkhöz. Viszont nem érzem jól magam, hogy pontosan ötször annyi a fizetésem, mint az övé. Szóval Radzsu Miss Bhalla k örül sündörög. A kihűlt tosztokat ropogósabbra pirítja részére. És az ő külön utasítására Miss Nayar ét és az enyémet is. Miss Maithili – délceg termetű, 35 év körüli, határozott nő – visszautasítja a kegyet. A gyerekek közben kiszivárognak, összeszedik a tanulószobából cókmókjukat, és néhány perc múlva már hangzik is a lejtőről: jobb-bal, jobb-bal. Egy-egy hálóterem lakói vonulnak együtt. Nem az osztályok – a hálótermek, azaz házak, az alapegységek és a szolidaritás alapjai. Trópusi virág vagy fa nevet viselnek. Deodar-, Kam élea-, Champak-ház stb. összesen öt.
Hétfőn, szerdán és pénteken a tanári asztal is hamar magára marad a kiürült tálakkal, csészékkel. Pont, halálpontosan fél kilenckor fenn kell lennünk a fiúiskola dísztermében. Iskolagyűlés. Hányszor loholunk le Miss Nayarral ny ílegyenesen a lejtőn! Két perc nyereség. Aztán lihegve fel a hegynek. Eltraccsoltuk az időt. Süt a nap, a levegő friss, mint a teremtés reggelén, a deodárok, eukaliptuszok sötétzöld árnyékot vetnek a fekete útra. Az iskola előtti térségen már senki. A
növendékek bevonultak a nagyterembe. Utolsó roham. Fel a széles lépcsőkön az emeletre.
A díszteremben együtt az iskola. Egyik oldalon a lányok, másikon a fiúk. A hátsó sorokban a tanárok, tanárnők ülnek – vagyunk vagy hatvanan. Szintén külön. Leroskadunk két üres székre. És mintha csak erre várt volna, az ajtóközben megjelenik igazgatónk. Fekete talárban, rajta az iskolai végzettségét jelző szalagpánt. A növendékek egyszerre, zajtalanul felállnak. A fekete taláros, köpcös férfiú se jobbra, se balra nem nézve halad előre oszlopsoruk között. Mr. Pratab, a hindu ének- és zenetanár megvárja, míg az első sorig ér, és beint. Ezer torokból harsog fel a keresztény himnusz vagy hindu vallásos ének, legtöbbször egy Tagore dal. Érkezésem után az első iskolagyűlésen zongoráztam Mr. Pratab óhajára. Azóta gyakran. Kezd kimerülni a műsorom. Elhangzott az ének, a gyerekek leülnek. Az egyik tanár, ritkábban tanárnő – azok is talárban – a zongora mellé helyezett szószékszerűség mögé lép, és rövid történetben kifejt valami erkölcsi eszmét. Hétfőnként rendszerint az igazgatónk beszél rövid lassú, hangsúlyozott mondatokkal. Komor, mozdulatlan arccal, talárja két szárnyát markolja. – E héten folytatódtak az ENSZ közgyűlésen a tárgyalások. Felszólalt Krisna Menón,
India képviselője a gyarmatosítás teljes megszüntetése mellett. Folytatódik a genfi leszerelési konferencia is. Egyelőre mindkét tárgyalófél ragaszkodik saját elképzeléséhez stb. stb. így sorra a hét fontosabb hírei. Végezvén a nemzetközi, hazai krikett-, futballstb. mérkőzésen, ahol iskolánk volt tanulója X. Y. 28 pontot szerzett az indiai csapatnak. A sorokban izgalom fut v égig, majd elül. – Let us meditate – mondja végezetül. Gondolom, az élőújság és a többé-kevésbé érdekes jellemnevelő történetek (Miss Maithili é a múlt héten a kevésbé közé tartozott) szokásosak európai, amerikai intézetekben is. A "let us meditate", az elm élyedésre szánt két-három perces csend, jellegzetesen indiai. Az előadók nem foglalják össze egymondatos aranyigazságban a tanulságot, hanem: elmélkedjünk. Értsd: azon, amit hallottál. Igazgatónk – ma éppen ő volt a szónok – egy hindu ima szavait idézi protestáns komorsággal. – "Isten, a látszatvalóságból vezess minket a valóságba. A sötétségből a világosságba.
Vezess a halálból a halhatatlanságba." – Let us meditate. Mint ő, az ezer gyerek is lehajtja a fejét. Kint fúj a szél, mint mindig. Az épület védett sarkába ültetett pálma ágai, halk zizzenéssel súrlódnak a nyitott ablak üvegeihez. Különös hatású a nagy tömeg ember csendje. Furcsa feszültséget teremt, összekapcsol az egésszel, és magadra hagy. Nem hinném, hogy sok növendék gondolkodnék az Upanis ádok, a legrégibb szentirat híres szavain, a látszat és igazi valóságról, halálról, halhatatlanságról. Valószínűbb a krikettgyőzelmen jár az eszük, esetleg azon, hogy történelemből vagy angolból nem készültek. Mégis, a külső közös csend csendet, nyugalmat teremt bennük. Magam is feloldódom, és békesség, derű áraszt el. Fura. Többször sajnáltam már, hogy az előadó elindult a pulpitus mögül, és ezzel megtörte a varázst. Eddig egyetlenegyszer fordult elő, hogy a kisfiúk sorában egy nebuló megreccsentette a széket. Éppen az igazgató volt az előadó. Az elmélkedés után, anélkül, hogy hangját felemelte volna, odaszólt: – Két percet sem vagy képes koncentrálni? És a hangtalanul felálló tanulók oszlopai közt megindult a kijárat felé. Növendékeink tehát a koncentrálást, az elmélyedést, a híres indiai türelmet is tanulják. Kilenckor mindenki a tanteremben van. Kezdődnek a fizika, kémia, algebra, történelem stb. órák. A tanítás nyelve angol. Tanulnak szanszkritot és a valamennyi indiai iskolában kötelező hindit. Szabadon választható, nem kötelező tantárgy a tamil és a malajálam nyelv. Tanítják, mivel a Nilgiri
hegység Madras államhoz tartozik. Az állam nyelve tamil, és sok a tamil anyanyelvű gyerek. A közeli Kerala államból valók anyanyelve a malajálam. (De vannak itt Bombayből, Madrasból, Kasmírból, India minden területéről, sőt az Afrikában megtelepedett, jómódú indiaiak gyerekei is.) Továbbá szabadon választhatóan európai zene, indiai zene és tánc, szobrászat és festészet (mégpedig absztrakt) asztalosmunka, szőnyegszövés. A negyvenöt perces órák – tizenegykor tartott teaszünettel – déli egy órakor érnek véget. A fiúk és tanáraik a főépület földszinti ebédlőjében ebédelnek. A lányok és tanárnők visszaballagnak a szomszéd hegyre. Most már egyesével vagy barátaikkal. Az egész környék, völgy meg hegyoldal piroslik a pulóverektől.
Száraz, 30-35 fokos a meleg, nap és eukaliptusz és dzsungel illatú. A nap ereje alig érződik. A levegő könnyű, ritka, szellők hancúroznak benne. Pulóver hát mindig kell. A lányok a főkapuig a dombocskán kapaszkodnak fel. Nyerni akarnak két percet, mint mi reggelenként Miss Nayarral. J ó széles sávot kitapostak már a gondosan nyírt gyepen. Sietnek, hogy lerakják könyveiket, kezet mossanak és sorakozzanak az ebédlő előtt.
Én az oldalsó kapun megyek be. Radzsut kell megkeresnem a konyhában. A kulcsomat Jessie neki adja oda, ha v égzett. Általában fél tíz felé. Más a helyzet, ha valami meglepetést tartogat. A napokban kiásott néhány liliomtövet a völgyből – vastag csőszáron, tenyér formában apró, illatos kék kis liliomok – és beültette a kertembe.
A konyha derék, nagy tűzhelyén kondérármádia, száradni tett hosszú deodár és eukaliptusz fahasábok. A fát az iskola erdejéből szállítják teherautószámra, azon nyersen. Még egy Jessie meglepet és! Rendeltem én is tüzelőt, és felvágattam kandallófának. Egy délben kint találtam Jessie-met a f ürdőszoba előtt, ült a napon, őrizte a fahasábnyájat. – Száradni tenni, memszáb...
A konyhában tehát szemcsípő füstfellegekben tesz-vesz vagy három kukta. Jessie mam ája kenyérvágó géppel tosztokat szeletel. Miss Chevitan az éléstárban ül, látszólag összead, kivon, rendeléseket ír. Valójában a konyhanépet tartja szemmel. Azonnal Radzsut kiáltják, ahogy észrevesznek a konyha füstös szent területén. Radzsu berobog, és barátságos csirkefogó-mosollyal nyújtja kulcsomat. Rengeteg még a dolga. Tányérokat, evőeszközöket, vizet, tálakat kell raknia az asztalokra, és az ajtó előtt felsorakozott gyerekek hajszolják. Kedvesen, évődve.
A falnak támaszkodó zilált sor kiegyenesedik, amikor melléjük érek. Köszönnek és innen és onnan kapkodnak felém. – Miss, üljön a mi asztalunkhoz. A mienkhez, Miss... Tegnap meg ígérte.– Meggondolandó, melyik kislány hívásának engedjek. Ebédnél, vacsoránál együtt eszünk a gyerekekkel, és a különböző asztalokra más és más ételek kerülnek. Az első napokban ezt nem tudtam. Majdnem egy hétig nem kaptam húst. Végül elpanaszoltam Miss Nayarnak. – Maga húsevő – kérdezte csodálkozva –, akkor hát mért ült a vegetáriánusok asztalához?
Két vegetáriánus asztal is van. Az egyik a félvegetariánusoké – halat, tojást is esznek – a másik a szigorú vegetáriánusoké, akik kizárólag főzeléken élnek. Külön főznek a hinduknak, külön a mozlimoknak. A mozlimok nem nyúlnak disznóhúshoz, a hinduk marhához. Egyszerűség kedvéért bárány a leggyakoribb húsétel. Abból mindenki eszik, kivéve a vegetáriánusokat. Mostanában nekem is külön főznek. A kedves, öreg Miss Ohevitan észrevette, az erős, csilis kosztot nem bírom lenyomni. Az ebéd hús vagy hal, rizs, csapátí, aludttej, zöldfőzelék, gyümölcs. A gyengébbeknek az iskolaorvos rendeletére külön vajadag és tojás.
Naponta más-más asztalhoz telepszem. Badzsu odahozza a kosztomat. A lányok vidámak, fesztelenek, barátságosak. Természetesen titkaikba azért nem avatnak be. Társasjáték kezdődik, ahogy az asztalfőn trónoló felsős – kéthetenként cserélődnek – a rosszevőkkel is kiüríttette tányérjukat. A nálunk is ismert játék: egy bizonyos kezdőbetűvel nagy emberek vagy városok neve, avagy ennek egy változata: szóvégző hangzóval kezdődő főnevek (asztal – lábos – sündisznó). Ez utóbbi játékban nem akarnék részt venni – dehogy tudok én ennyit angolul –, ám közmegbízatással szomszédaim kisegítenek. Néha, ha nekibátorodom, saját kútfőmből merítek. Rendszerint rosszul. Nem kacagnak fel. Egyszerűen kijelentik: nem jó, Miss, z álogot. És folytatódik a játék. A narancsmagok megszámlálása is remek szórakozás. Ebből kiderül, melyik fiú gondol rád. Hahaha, S!
Persze Sunil. Világos...
Így megy ez, míg csak az egyik nagylány ki nem áll az asztalok elé, és meg nem köszöni az ebédet. Az egymondatos ima, egyformán szól a parszik, hinduk, zsidók, katolikusok, mozlimok, protestánsok, szikhek istenéhez. Mind e vallások képviselve vannak. Érdekes, buddhista nincs. Egyetlen vallást sem tanítanak. Az iskola területén van egy protestáns templom, és elég messze, a fogaskerekű állomáson túl, egy katolikus. (A fogaskerekű Coimbatore és a Nilgiri hegység legmagasabb pontja alatt épült városka, a tőlünk 8 km-re fekvő Ootacamund között közlekedik.) Az ázsiai vallásúakra természetesen nem gondoltak az angolok, hisz maguknak építették az iskolát. Mindkét templomban vasárnaponként istentiszteletet tartanak. A tanulóktól senki sem kéri számon, részt vettek-e vagy se. Valamelyik vasárnap elmentem a református templomba, egy csomó hindu és mozlim tanítványomat láttam ott. Barátnőiket kísérték el. A hinduk számára természetes, hisz isten mindenütt ugyanaz. A mozlimokra viszont az iskolaszellem hat ily erősen. Nem hinném, hogy különben megtennék. A mozlimokat, hindukat, parszikat stb. ünnepeik alkalmával az iskolagyűlésen köszönti az igazgató. Múlt héten parszi újév volt. Boldog újévet kívánt nekik, sok sikert a tanulásban. Szabadnapot kaptak, az iskola autóbuszán parszi tanáraik kíséretében bevitték őket Ootacamundba. Vendéglőben ebédeltek, és megnéztek egy filmet a "világváros" mozijában. Délután nincs tanítás, kivéve a szabadon választott tárgyakból. Kettőkor megkezdem óráimat a zöld teremben. A többiek a szomszédos tanulószobákban tanulnak. Felügyelet nélkül. Soha egy pisszenés se hallatszik. Csodálatosan fegyelmezett társaság. Négykor csengetés. Uzsonna. Tea és indiai sütemények. Majd a beosztott tanárnő vezetésével sport (röplabda, kosárlabda, hoki) és séták. Néha, ha nem vagyok túl fáradt, beállok valamelyik csoportba. Ha nincs hozzá kedvem, lakosztályomba vonulok. Ötkor kezdődik a fürdés. Először az alsó osztályosok vonulnak a fürdőhelyiségekbe. Több tucat tussoló van. Vacsoráig megfürdött, hajat mosott mind a kétszázötven lány. Szenvedélyes haj- és fogmosók. Mosás után beolajozott hajuk kékesen fénylik, oroszlánfogsoruk fehéren villog arcukból. A vacsorához hazulról hozott ruhákba öltöznek át. Ilyenkor több-kevesebb biztonsággal megállapítható – bár ékszert tilos viselni –, ki milliomos ültetvényes lánya, ki a közrendőré, és ki tanul állami ösztöndíjjal. A tanulók nemcsak vallási és nyelvi, hanem társadalmi szempontból is különbözőek. Vannak köztük milliomos lányok, katonatiszti családból valók, orvosok, gyárosok gyermekei. Ők havi kétszáz rúpia tandíjat fizetnek. Továbbá kishivatalnokok, iparosok, rendőrök leányai állami ösztöndíjjal. Valamennyinek egyformák a jogai és kötelességei. Nem sikerült kivételezésnek illetve háttérbe szorításnak a nyomára jönnöm. A vacsora fél nyolckor befejeződik. Kilencig, záróráig azt csinálhatnak, amit akarnak. Egy részük táncol a zöld szobában, mások felmennek hálótermeikbe, tanulnak, babáznak, traccsolnak. Ma a Champak-ház rögtönzött előadást rendezett. Küldöttségük: Aysa – halk, éneklő hangú tanítványom – és egy másik nagylány felkeresett a zöld szobában még kora délután. Irkalapra rajzolt-festett, névre szóló meghívót adtak át. Vacsora után felballagtam hát az emeletre. Az ágyak összetolva, két szekrény közé függesztett ágytakaró mögött az öltöző, a rádió és lemezjátszó. A nézőkkel szemben színpadfüggöny, szintén ágytakaró – két széken álló lány tartja kifeszítve. A nézők: Miss Bhalla, az igazgat ónő, Miss Hensmen a Champak-h áz
tanárfelelőse és Julyen Concession nagymam ája és nagynénje. Ootacamundban élnek és autójukkal átjöttek. Jelenlétük kissé feszélyezett.
Délelőtt immár negyedszer küldtem el órámról a lapos orrú, édes Julyent. Általában derűsen szokta tudomásul venni, hogy nem vagyok hajlandó foglalkozni vele, mert ismét nem készült. Ma azonban rendkívül sértetten távozott. Értem persze, hogy nehéz önállóan gyakorolniuk, mivel nem szokták meg. Mégis meg kell tanulniuk. Szeretném, hogy örömük teljék a zenében, és ne csak a vizsgaosztályzat érdekelje őket. Aki gyakorlás nélkül ül a zongora mellé, egyszerűen kitessékelem: ne vedd el az időt barátnődtől. Amúgy is nehéz 45 perc alatt két, néha három gyerekkel foglalkozni. Julyen talán gyakorolt is egy-két percet szegényke, és ezért haragudott meg, hogy mégis elküldtem. Délben szembetalálkoztunk a folyosón. Egész a falig húzódott, dühösen lehajtott fejjel ment el mellettem. Nem vett észre. A nagymama testes, örökifjút játszó asszony, már közölte volt velem – minden vasárnap eljön Julyenért és öcsséért –, hogy unokája rendkívül tehetséges, csodásan játszik, imád engem és a zongorát. Bizonyíték, hogy ezt meg is írta édesanyjának, aki Berlinben az indiai követségen dolgozik. Akkor diplomatikusan elkerültem a nyilatkozatadást. Bizonyosra vettem, hogy most előbb-utóbb megkérdi, elégedett vagyok-e Julyennel. És egy nagymamának megmondani, hogy a világ legcsodásabb unokája éppen ma... Kezdődött a műsor. A székeken álló lányok ügyesen markukba szedték az ágytakarót. A függöny tehát felgördült. A ház lakói kis- és nagylányok maguk szerkesztették a műsort egy nap alatt. Tegnap este valamelyikük kitalálhatta a színházasdit, és közlelkesedéssel megszavazták. Kedves, ügyetlenke szavalatok, énekek, félperces színdarabok – a háziszerzők alkotásai. Számok között a rendezőség nagy tányér cukorkával kínálgatta a nézőket. A függönyt ilyenkor leengedték. Az utolsó szám Julyen volt. A gyékényszoknyás hawai lány, meztelen mellkasán hatalmas virágfüzér, kezében hulahopp-karika. A lemezjátszó vad, néger dzseszt susog. – Elnézést kérünk, technikai hiba. – Micsoda hulahopp táncot járt! Hajlongott, forgott, csavargatta derekán, a karikát kecsesen, érzékien és remek ritmusban. Afrikai arcocskáján kihívó mosoly. A taknyos!!! Tekergőzve közeledett – karikáját szünet nélkül mozgásban tartva – felénk, a nézőközönség felé. Az utolsó dobütésre elém ereszkedett, könnyedén leemelte virágfüzérét, és ölembe helyezte. A következő pillanatban beszaladt a színpadra. Éreztem, a vér arcomba szökik. Szerettem volna megcsókolni, és bocsánatot kérni tőle, hogy kegyetlen, ostoba felnőttként kidobom az osztályból ... És mert tudtam, a virágfüzér az ő bocsánatkérése. Ne haragudjak, hogy nem gyakorol; ne haragudjak, hogy délben nem köszönt; és igazam van, hogy elkergetem. A szereplők és nézők összekeveredtek. A nagymama szólt hozzám, válaszoltam is, de Julyent kerestem a kavarodásban. Gratuláló nagylányok közt fogadta a hódolatot. Még mindig hawaii lány volt. Természetesen nem sietett civilbe öltözni. – Nagyon szépen csináltad, Julyen –fogtam meg a vállát. – Biztosra veszem, kitűnő zongorista leszel. Boldogan elvigyorodott. Nagy nehezen visszatartottam magam, hogy ne prédikáljak. Ha gyakorolnál, bezzeg ... és hasonló tanári aranymondásokat. Ezeket a nagymamának mondtam el, aki mégiscsak elcsípett. Felvillanyozva léptem be lakrészembe. Kulcsra zártam mögöttem az előszobaajtót, és cigarettára gyújtottam. Kopogtattak. Nem nagy örömmel álltam fel a karszékből és fordultam vissza az előszobába. Gondoltam, Miss Bhalla akar m ég fecsegni. Néha éjfélig
nálam ül. Ma nem volt hozzá kedvem. Két izgatott, csöpp lány állt az ajtóban. A vékonypénzű Java és Latha kerek, felgyűlt képével. Második vagy harmadik elemisták.
Tegnap este vagy tízen szórakoztak nálam, és velem. Letelepedtek a szőnyegre és kísértettörténeteket meséltek. Ijesztgettek a házban járó szellemekkel, a ház körül ólálkodó nevető és síró hiénákkal. (Hallom őket éjjelente.) Legalább tizedszer traktáltak a párduccal, amely tavaly a dzsungelból egyenesen Miss Bhalla kertj ébe lépett. A történet csakugyan igaz. Határkő az iskola történetében. Van, ami az előtt történt, hogy Miss Bhalla te ára hívta a párducot, van ami azután... Én is előadtam egy kísértethistóriát. Azonnal megértették, hogy kinevettem őket, s nagyot kacagtak. Ezután vettem csak fel a tanító néni arcot, és magyaráztam el, hogy kísértetek, szellemek nincsenek. A magyar gyerekek nem hisznek ilyen mesékben. A húsvéti locsolást és pirostojás gyűjtést is elmondtam. A záróra csöngetésre ugráltak fel és rohantak fel az emeletre. Elmaradt a szokásos "Miss, a kiss" (egy cs ókot) – kutyafuttában kiáltozták – God bless you...
Miss Chevitan rendkívül szigorú. Kilenckor összehúzza a rácsot a lépcsőház felett az emeleten, és lezárja óriás kulcsával. – Mi történt, gyerekek – kérdeztem a két szepegő, izgatott kislányt. – Miss, a kiss... Tegnap nem kaptunk cs ókot... Gyorsan. Édes kis kölykök. Kiszöktek hálótermükből, mikor hallották, a szomszédban véget ért az előadás. Hiányzik a mama.
Barátok közt Miss R á dhá Nayar négy után többször is benézett a zöld szobába. Ebédnél megbeszéltük, hogy átmegyünk a tanári klubba pingpongozni. Bekukkantott az ajtóból. Bájos pillanatkép. Pirosszáris fiatal lány nap-pásztában. Rádhá határozottan szép lenne, csak bal szeme kidülled. Születési baleset. Szemüvege a rossz szem fölött sokdioptriás. Egy kis műtéttel rendbe hozathatná, de nem akarja. – Aki szeret, elfogad így is, aki nem, annak úgyis mindegy – mondta egyszer könnyed mosollyal. Keralai gazdag rizsültetvényes családból származik. Keményen kitartott elhatározása mellett, hogy tanulni, sőt tanítani akar. Anyja hevesen ellenezte, nagyanyja állt a pártjára. Apja nem élt már. Szava különben sem számított volna. Rádhá családja matriarchátus rendszerben él, ami még gyakori Keralában. Nők intézik a család ügyeit, döntenek anyagi és erkölcsi kérdésben, csak a lányok örökölnek, a vagyon anyáról leányára száll. A rizsföldek tehát, anyja halála után, Rádháé lesznek. – De adok természetesen két bátyámnak is. Tisztességtelen lenne másképp. Egyszer azt is elmagyarázta, miért más az ő családi neve, mint két bátyjáé. Matriachátusban az anyai ág a fontosabb, és a gyerekek anyjuk nevét viselik. Két fivére is. Nem így Rádhá. Apjáét, mert jobban szerette, mint anyját, és ezzel is ki akarta fejezni, hogy magára nézve nem tartja kötelezőnek a szokásokat. Azt fogadja el, amit jónak lát. Rádhá az első nő családjából, aki állást vállalt. Huszonnégy éves. Történelmet és angolt tanít. Első naptól védelmébe vett. Különben egymás mellett lakunk. Tapintatosan megismertetett a helyi viszonyokkal – értsd klikkekkel –, anélkül, hogy bárkire rosszat mondott volna. Kölcsönösen keressük egymás társaságát. Vonzalom és kíváncsiság ... Első beszélgetésünk, a reggeliző asztalnál. Többiek, tanárnők és tanulók eltávoztak. Ketten maradtunk. Nem volt iskolagyűlési nap, ráértünk.
– Honnan való? – kérdeztem. – Keralából. Egy kis faluban élünk,
de elég nagy házban, rizsföldek mellett. Legnagyobb boldogság a táblák között sétálni. Gyönyörű... – Igaz, hogy a fekete mágia ... – Erről nem beszélek... Nem tudom hiszek-e benne vagy sem. De nem beszélek. Meglehet félek tőle, mint otthon nagyanyám és anyám. Egyszer gyerekkoromban én is kérdezősködtem és nagyanyám mielőtt kimondhattam volna a szót egészen, szájamra tette a kezét. Megértettem. Tabut lehetetlen feszegetni. Persze sajnáltam. Megkértem, mondja el egy napját otthon. Reggel ötkor kelnek. Hatra jön a brahmin, és rövid istentiszteletet tart a templomszobában. Nem azért, mert apja halála óta nincs férfi a házban (bátyjai falujuktól ezer mérföldre dolgoznak). Nem. Azok se tarthatnának istentiszteletet, mert ők, a család nem brahminok. A kereskedőkaszt Nayar nevű alkasztjába tartoztak. Sok Nayarral fogok találkozni Dél-Indiában. Anyja a főkaszt egyik alsóbb rangú kasztjából származik, ezért étkezésnél soha nem ült apja mellé, hanem mögéje. (Hiába, a kaszthierarchia a matriarchátus adta előnyök fölött állt.) – Igen, a földön ettünk és anyám valamivel apám mögött. Kaszttiszteletből.
Rettenetes lehetett... Apja felvilágosult, okos ember volt, Európában is járt (bár hasonlítanék rá egy kicsit), mindig hívta anyját maga mellé. De a kaszttisztelet... Persze ő is tisztelni fogja férjét, azért hátrább nála nem ülne... Elkésünk – felkiáltással kiszáguldtunk az ebédlőből, és le a dombon ... A két percért. Rádhá Nayar szeleburdi, és ezt sok gonddal leplezi a növendékek előtt. Helyesebben a tanórák alatt. Utána nagy a pajtáskodás. Az ő szobája is mindig tele lányokkal, fiúkkal. A fiúk csak tanári engedéllyel jöhetnek, Rádhá mindennap külön engedélyezi. Délutánonként, ha a tanári klubba megyünk – a főépülettől 8-10 perc a hegyoldalon –, gyakran találkozunk sétálgató kis- és nagyfiúkkal. Mindhez van egy-egy komáskodó szava. Legtöbbjük tanítványa, vagy az volt. Harmadik éve tanít a lovedale-i iskolában. Ma délután nem győzött kivárni, hát előrement, majd találkozunk. Öt óra fele ballagtam utána. Van egy rövidebb út is a klubhoz. Jártam, helyesebben jártunk azon is. Nem kell előbb felkapaszkodni a főépülethez és tovább a felső makadámúton, a teniszpályáig. Az alsó útról kell valahol felvágni a dzsungelba. Még csak százszor jártam arra, tehát eltévedtem. Mélyen bent kaptattam már az erdőben, és sehol a felső út. A sűrű ősi fák, vadguáva-bokrok egyszerre szétnyíltak, és egy tehén bukkant ki, mögötte dudorászó pásztora, egy kisfiú. Rám nézett. Fütyörészve tovább csörtetett. Feljebb egy kislány lehullott eukaliptuszleveleket gyűjtött nagy zsákba. Eukaliptuszolaj desztilláló gyár veszi meg néhány peszáért. Lehet, hogy be is kell vinniök a városba, Ootiba. Ezt nem tudom. Gyakran találkoztam levélszedegető asszonyokkal, gyerekekkel. Az iskolánál száz-százhúsz szolga dolgozik. Szolgálati házakban laknak, a kundhai erőmű felé vezető országút mentén. Családtagjaik a levélgyűjtők. A kislány fogát villogtató, széles mosollyal köszönt. Szálam – nevettem rá. Láttam, abba szándékszik hagyni a szedést, hogy mellém szegődjék. Magányos sétáimon gyakran megtörténik, hogy egy lányka hozzám társul. Mosolyog és mesélni kezd. Ezért megkértem Rádhát, tanítson meg, hogy kell megmondanom: nem értem a nyelvüket. – Jenege tamil teriágö – szóltam oda a kislánynak. Ebből nyilván azt következtette, hogy mégiscsak tudok tamilul. (Széthajlítva az ágakat, mellém lépett.) Zsákjára mutattam: elviszik... Nevetett, dehogy... És jött mellettem árkon-bokron. Nevetett és beszélt. Hogy mégse érezze, nem veszek részt a társalgásban, időről időre közbevetettem: – Jenege
tamil teriágö. – A tüskék, indák végigkarcolták lábam, karom, míg végre kiértem a felső útra. Itt a kislány egy utolsó mosoly után visszafordult. Rövidített utam negyven perccel hosszabb volt. Csapzott külsőm gyorsan múló derültséget keltett a klubban. Szerencsére a pingpongozó négyes a döntő pontokért küzdött. Nem értek rá velem foglalkozni. Mr. Nahim, a g örnyedt vállú, szemüveges fiatal tanár, aki első nap teát hozott a jakaranda-fa alatt, és a gyönyörű, leheletkönnyű Párvati az asztal egyik oldalán, Rádhá és Mr. Sharma, fest őművész, rajz- és szobrásztanár, a másikon. A nők száriban játszanak. Nem győzőm csodálni őket, ahogy ugranak, futnak, röpülnek selymeikben a labdák után. Rádhá kitűnő formában volt, partnere amúgy is a legjobb pingpongos volt, hát ők győztek. Felajánlották, játsszam előbb én, azután ők a döntő, harmadik mérkőzésért. Természetesen nem fogadtam el. Különben is örültem, hogy ülhetek.
A nyitott ablakon beszöktek az alkonyat zöldes árnyai a dzsungel nyers, kesernyés illatával. A kártya- és biliárdszobából kezdtek kiszállingózni a tanárok. A vacsoraidő közeledett. A négyes sem tudta befejezni. Mennünk kellett. Tegnap korán abbahagytuk a játékot, mert Mr. Nahim – lakása igen közel a klubhoz – meghívott Rádhával teára. Most mi hívtuk. Vacsorázzék nálunk – mindig van bőven – utána nálam beszélgetünk. Tüzet is rakok – csábítottam, így hát hármasban mendegéltünk a lányinternátus felé.
Az út mentén sötéten lobogtak a deodárok, ciprusok, fenyők. Távolabb a fekete lombok fölött vöröseskék pára. Ahogy közeledtünk, az iskola mögött kéktarajú sárgásfehér ragyogás az egész égbolt. Tündöklő fényglóriában a hegyek s egy-egy fa körvonala. Mintha millió láthatatlan Jupiter-lámpa izzana valahol az égpalota mélyén. Mindhárman megtorpantunk. Egyszerre a hegy kontúrok alján keskeny narancsvörös fényív bukkan ki, és kerekedik pillanatok alatt parázsló tűzkörré. Az egész mindenséget betölti a narancsvörös sugárzás. Felkelt a hold. Rádhá leli meg elsőnek szavát. – Ezért hiszek Istenben... Egyikünk se válaszol. Tudomásul vesszük, hogy tegnapi vitánkra most adta végleges válaszát. Nahim feje előregörnyedő válla közül alig észrevehetően felemelkedik, mintha mégiscsak ki akarná fejteni ellenvéleményét. Aztán nem szól. Megyünk tovább. Vacsora után Miss Bhall ával vonultunk be hozzám. Tüzet rakni nem jutott időm. Nahim vállalja, majd ő... Villanyt gyújtok. Az ablakok mélykék négyszögekké válnak.
Miss Bhalla letelepedett a kandall ó széles küszöbére. Szárijába burkolózva serényen köt. Rádhá a szőnyegre. Én álldogálok és gúnyosan nézem Nahimot, hogyan unszolja, fújja a fahasábokat, méltóztassanak tüzet fogni. A nyers fa sír, záporozón hullatja eukaliptuszolaj könnyeit... Na majd én... Mr. Nahim leereszkedik a karsz ékbe, és cigarettára gyújt. Furán, három ujjával tartja, és a füstöt markába fújja.
Rádhá kiszedi hajtűit, leengedi méteres copfját, és szórakozottan fonogatja a végét. A piros szári és a kandalló parazsa – az istennek sem akar lángra lobbanni – különös lágy visszfényt vet arcára. Szép. Csak tudom, de nem látom kidülledt szemét. Az asztalnál valami történetbe kezdett nagyanyjáról, elfelejtettem, mivel kapcsolatosan. Megzavartam, mondván, nálam kellemesebben éreznénk magunkat. Nyilván folytatni szeretné... Fél Dél-Indiával tartja a rokonságot, és rendkívül lelkesen beszéli el bonyolult történeteiket. Most egy buzdító szóra vár. De mindenki hallgat. E pillanatokban az a nagy kérdés: lesze vagy nem lesz tűz. – Nos, Rádhá, hogy volt a nagymamával?... – Nem vele, hanem az ő anyjával... Kedves, lágy hangja buzogni kezd. Rőzsét tördelek és máglyát rakok a hasábok fölé. – Külön házat építtetett fiának és menyének, kissé távolabb az övétől. Oda sosem engedte belépni az európai asszonyt. Egy jelenetre pontosan emlékszem. Kicsi asszony volt, akkora lehetett, mint én. Megállt házának küszöbén, és vele szemben három lépésnyire
fiának felesége, így beszélgettek. Az magas, szőke asszony volt. Tán nem is olyan magas, de én nagyon kicsi, három-négyéves lehettem. Azt megengedte, hogy fia bejöhessen a családi házba, de soha nem bocsátotta meg, hogy európai lányt vett feleségül. – Apámat is kitagadták, mert átment Európába. Rettenetes, micsoda bigottság. Azt mondták, elvesztette a kasztját. Aki átment a tengeren, az szerintük vétett a hindu törvények ellen, elvesztette a kasztját. – Nagyanyám ilyesmin csak nevet. Közel hetven éves, és modernebbül gondolkodik, mint anyám, sőt nálam is... Majd megismeri, Vilma, írtam, hogy eljön hozzánk. Meglátja micsoda asszony... Biztos megszereti. Egyszer elment... Ezt még elmesélem, és megyek lefeküdni... Egyszer elment a fia, Gopal nagybátyám tárgyalására. Elhatározta, megnézi, miként állja meg a helyét. Nagybátyám felnőtt ember volt, azt hiszem, családos is, és ügyész Maduraiban. Persze, már megnősült... Nagyanyám egyenesen a törvényszékre ment. Megérdeklődte, melyik teremben lesz Vygiabhai ügyész tárgyalása. Aztán bement és felült az elnöki emelvényre. A szolga persze mondta neki, hallgatóknak lent a helyük. – Hogy mer így beszélni vele, háborodott fel nagyanyám. Én Vygiabhai száhib anyja vagyok. Ha ő itt ülhet, akkor én még inkább. – Semmi szó, okoskodás nem használt. Közben kezdett megtelni a terem. A szolga eszét vesztve futott nagybátyámhoz. Szegénynek elég kellemetlen lehetett. Anyját nem küldhette el – nálunk az apákat is annyira tisztelik, hát még az anyát!... Viszont azt sem engedhette, hogy az ügyészi helyét elfoglalja. Ezt persze csak én gondolom. Nagyanyám meg természetesnek vette. Eszébe se jutott, hogy másképp is lehetséges. Sokszor meséli ezt a történetet, tudom, még ma is magától értődőnek tartja. A történettel nagybátyám tisztelettudását példázza. Tanmese, hogy ne legyek szemtelen anyámmal. Előfordul... Szóval nagybátyám visszaküldte a szolgát, állítson még egy széket az emelvényre, és nevében kérje meg szépen anyját... Nagyanyám hát átült. Elképzelem, mily megvető s egyben győztes tekintetet röppentett a szolga felé, aki annyira műveletlen, hogy nem tudja: bármily rangja legyen is a fiúnak, az anyja rangosabb. -– Ma is sok keralai lány azt képzeli... – mormolta Nahim. Cigarettáját a kandallóba hajította, és úgy tett, mintha egy szót se szólt volna. Rádhá óvatosan kacér, kötődő tekintetet vetett felé. – Sok hyderabadi fiú azt képzeli, hogy a nő elájul a hódolattól, hogy négy felesége... – Miss Nayar, ne legyen igazs ágtalan! Úgy tesz, mintha nem tudná, hogy én fütyülök a mozlim szokásokra... – Fütyül?... Először hallom. – Miért ugratja? – nézett fel kötéséből Miss Bhalla. K ülönben is nem erről van szó. – Én is hallottam – vetettem közbe. – Éppen tegnap, mikor pingpong után Mr. Nahim vend égei voltunk. Nem emlékszik, Rádhá? Mr. Nahim az éjjeliszekrénye mellett állt, vigyázta a forrni tett vizet. Rádhá meg én vele szemben ültünk a karszékben. Meglehet, azért ragaszkodott hozzá, hogy nála teázzunk, mert el akarta mesélni a levelet. Apjától kapta. Sürgette, hogy a monszunszünetben feleségül vegye azt a lányt, akit ő választott, és akivel Mr. Nahimot m ég gyermekkorában eljegyezte. Nahim dühöngött. Százszor megmondta, megírta: nem kell neki lány. Nem kell neki pardahos feleség. Gyűlöli apja mozlim maradiságát. Társat akar maga mellé, akit emberként becsülhet...
Éppen Rádhá nyugtatgatta, székén kényelmesen hátradűlve. Ne mérgelődjön és ne ellenkezzék apjával, az sosem vezet jóra... Lehet, hogy szerelmi évődés volt? – Miss Nayar igen feled ékeny... – gyújtott újabb cigarettára Nahim. – Apropos, Sakuntal á, igaz, hogy a mozlimoknak joguk van négy feleségre?
Miss Bhall ával régen megállapodtunk, hogy keresztnéven szólítjuk egymást. Ritkán nevezem Sakuntalának, pedig külön gyönyörűség kiejteni. Sakuntalá nekem még mindig a remete lánya, Dusjanta király szerelmese, Kálidásza kétezer éves eposza. – Miért nem Nahimtól kérdi? – Tegnap tőle hallottam, és így vallomása nem hiteles. Az is igaz, hogy elég ha a férj háromszor azt mondja: menj el a házamból – és az asszony köteles elmenni? Igaz, hogy ennyi az elválás? – Azt hiszi, tréfáltam? Vagy... hogy, hogy becsapom? – Nem így, de... Tudja, szoktak mesélni a messziről jött embernek. – Megsért asszonyom!... Legyen szíves, Miss Bhalla, v édjen meg. Sakuntalá igazolta. Négy feleséghez van joguk, és a válás is pontosan úgy történik, ahogy Nahim elmesélte. Mohamed Nahim mégis megbántódott. Dehogyis, csak ideje, hogy távozzék. Köszöni a szíves vendéglátást. Késő van, mindjárt kilenc, és Miss Chevitan becsukja a kapukat. (Mintha nem szokott volna R ádhától a kertjén át elmenni.) Miss Bhalla marad m ég? Boldogan hazakísérné, ha szintén menni akarna. De a világért se zavartassa magát... Sakuntalá háza szintén a dzsungel szélén van, csak éppen egy másik hegyen, egy másik rengeteg mellett. Nahim még álldogált néhány percig, válla közül előre nyúló fejében ki tudja, mily gondolatokkal.
Nem lehetett visszatartani. Kikísértem, és egy utolsó békítési kísérletet tettem. Csak akkor hiszem el, hogy nem sértődött meg, ha megígéri, a hétvégi fogadáson táncra kér... – Megtisztelve érzem magam, ha hajlandó velem... Rádhá már felállt a szőnyegről, mire az ajtóban kezdett mondatommal visszatértem. – Szeretetre méltó, kedves ember ez a Nahim, csak borzasztóan érzékeny. Erről sejtelmem se volt. – Igen. Nagyon rendes ember – így Rádhá. Sakuntalá ölébe engedte kötését. – Mondja Rádhá! Miért nem megy hozzá feleségül? – Ugyan Miss Bhalla!... Ez így megy tavaly óta! Néha már igazán bosszant. Nagyon rendes ember, megbízható, szeretem, mint egy jó barátot – és semmi több. – Azért nem, mert mozlim?... Ugye? – néztem Rádhára. – Jó barát. – Megvárja, míg anyja férjet választ magának – ingerkedtem vele. – No csak ne siessen Rádhá, üljön vissza. – Köszönöm... Mennem kell – mosolygott rám furcsa szemével. – Miért képtelen elhinni, hogy csakugyan azt várom? Felneveltek, gondoskodtak rólam, és ne bíznék bennük? Nincs az a férfi a világon, akiért ekkora fájdalmat okoznék anyámnak, főként nagyanyámnak. Ez a legkevesebb, amit tehetek értük... – És ha boldogtalan lesz? – Akkor boldogtalan leszek. Nem tudom elhinni, hogy őszintén beszél, holott immár hat hete faggatom más-más oldalról megközelítve a kérdést. Derűsen, problémátlanul, mindig ugyanígy válaszol. Rádhá más eset, mint Rukmani és nővérei. Őket évezredes fal zárja. Rádhá szabad. Nemcsak találkozik fiúkkal, de barátkozik, fesztelenül flörtöl. Nem értem. Egy ideig hallgattunk. A magunk külön világában. Miért nem tudom követni őt, és ő miért nem engem?... Mindketten a kandalló hamvadó parazsát néztük. – Tudja-e, Rádhá, hogy Nahim szereti magát – szólalt meg Sakuntalá. Ő is szereti, válaszolta könnyed, hányaveti hangon. – Azt hiszi, sötét bőre miatt maga se, más se... – Bolond! Az én bőröm is sötét.
Egek! Ez az ember tán úgy érezte, tréfálkozásom fehér fölény?! Bőrének sötét árnyalata egész életére sötétséget borít. Gyógyíthatatlan alsóbbrendűségi komplexust hord magában. Egyszer valami olyasmit is mondott: szép tőlem, hogy nem veszem tudomásul, s úgy barátkozom vele, mintha ... A rádöbbenés izgalmában elmondtam gyanúmat. Rádhá vállát vonta. – Szereti és tiszteli magát. De amilyen kuka, lehetséges... Ne törődjön vele, úgysem segíthet... Megyünk vagy nem megyünk holnap Ootiba? Beszéljük meg gyorsan... Még egy csomó füzetet kell kijavítania. Ő lenne holnap délután az ügyeletes, és ha megyünk, megkéri Miss Rain át, cseréljen vele. A délutáni ügyeleteket állandóan csereberélik. Szerencsére – minthogy délutánonként tanítok –, kiestem ebből a játékból. Egy délutánom szabad, szerda. Holnap szerda. Barátaim úgy vélik, hogy legfőbb ideje szárit vennem magamnak Ootiban. És természetesen abban jelenjek meg a fogadáson. Az iskola rendezi a tanári kar tiszteletére. Megállapodtunk, negyed háromkor találkozunk az autóbuszmegállónál. Rádhá is akar új szárit. Kikísértem vendégeimet. A kapukat már bezárták. Sakuntalá előtt jó tízperces út állt a hegybe épített, sűrű erdővel körülvett házáig. Mindig csodálom, hogy nem fél egyedül az alvó-éber dzsungelek közt. Nevet rajtam. Tizenkét éve él itt. Egyetlenegyszer tévedt el. Sétált a tiszta éjszakában – szenvedélyes sétáló –, hirtelen felhő ereszkedett az erdőre. Órákig ment, ment a mindent elborító fehér ködben, többször a házuk előtt is, de nem látta, orráig se látott. Imádkozott és sírt. Egyszerre érezte, anyja most veszi észre, hogy nem ért haza. Akkor megnyugodott. Tudta, imádkozni fog érte, és anyja kérésére isten kivezeti. Két perc sem telt el, a felhő szétoszlott, kinyílt az út... Ne higgyem, ha képtelen vagyok hinni ... Sakuntalá diplomáját megszerezvén, további kétéves pszichológiatanfolyamot végzett Oxfordban. Kapuzárás után kertemen keresztül vág az otthona felé vezető útnak. Fel szoktam gyújtani a villanyt, hogy lássa a bokrokat, a lejtőt, legalábbis míg az internátust megkerüli. Ezen az estén nem kellett villany. Selymes, puha fény és csend volt a táj. Hegy, völgy, fűszál és falevél beleötvözve a teliholdas trópusi éjszakába. Sakuntalá az épület sarkáról visszaintett. Néhány pillanat múlva léptei se hallatszottak. Sokáig álltam mozdulatlanul kertem közepén. Levél se rezzent. A dzsungel bozótjaiban láthatatlan hiénák sírtak.
Estély a dzsungel szélén Elmúlt a nagy esemény: a klubházban rendezett fogadás. Előző napokban megvettük szárimat Ootiban – zöld kasmíri selyem, fehér indiai mintázással. Sakuntalá redőzte rám otthonában. Első saját szári és első fogadás.... Édesanyja leült lánya ágyára és figyelte lázas tevékenységünket a villanylámpák fényét visszaszikrázó toalett-tükör előtt. Mindenki bédzsínek, nagymamának hívja. Valóban tanárok, növendékek, szolgák nagymamája. A Bhalla család Pakisztánból menekült, mikor 1948-ban leválasztották Indiából, s önálló állam lett. A mozlimok hindu pogromot rendeztek, és az emberek puszta életükkel menekültek.
Bédzsí fekete bársonypapucsban végződő bőrbugyoros lábszárai a levegőben kalimpáltak, nem értek le a földig. Hatvanon felüli kicsi öregasszony: mindig pandzsábi ruhában jár. Bugyogó, térdig érő, sima blúz szétlapult melle fölött, nyakában széles fátyolsál. Talán a legmeghatóbb ember, akivel eddig találkoztam. Tiszta, gyöngéd vonású maroknyi arcán bánat és bölcsesség. Tompán fénylő, nagy szeme a jóság katlana. Első találkozásunknál lányává fogadott, mikor kérdésére Sakuntalá közölte a feleletem: édesanyám néhány éve meghalt. Megölelt és megcsókolta a kezem. Elakadt a lélegzetem, elöntött a szégyen forrója. Akkor még nem tudtam ... A kézcsók Indiában nem alázatosság vagy alárendeltség kifejezése, mint nálunk (nyilvánvalóan nem lovagi kézcsókról beszélek), csupán a szereteté. Sakuntalá gyakran elkapja és megcsókolja kezem. Már megszoktam ... Nos, bédzsí gyönyörködött lányaiban, és tanácsot adott az egyiknek, hogyan tegye szebbé a másikat. Aztán lekászálódott az ágyról. Görbe lábán kacsázva kiment. Néhány perc múlva ékszerdobozzal jött vissza. Drágaköves láncot akart a nyakamba. Sakuntalá mondja meg nekem, hogy ékszer kell a szárihoz. Ha ez nem tetszik, hoz másikat. – Nem, bédzsí... Nagyon, nagyon köszönöm... De nem kérem – mondtam hindiül. (Az angolt alig érti.) Hindiül válaszolt. – Akkor te nem érzed, hogy az anyád vagyok. Most én csókoltam meg göbös ujjú kezét, melyben szomorúan és értetlenül tartotta az ékszert. Ha isten volnék, én is meghallgatnám minden kérését. Különös, egy újszerű öltözék kicseréli az embert. Valahogy nem hiszi el saját magát, nem illik bele a magáról rögződött képbe. Felvillanyozva, vidáman figyeltem, miként viselkedik száriban libegő magam. Nem féltem már, hogy leesik. Lehet, persze, hogy inkább a két pohár jeges whisky kavart meg, amivel az igazgató kínált fogadószobájában. Meghívására előbb hozzá mentünk Sakuntalával. Különböző színű modern karszékekben ültünk, alacsony dohányzóasztal körül. A falon érdekes, modern képek. Legtöbb az iskola egyik volt növendékének munkája. Jelenleg a párizsi Szépművészeti Akadémián tanul. Sakuntalá és az igazgató felesége visszautasították a whiskyt. Gyümölcsszörpöt ittak és szórakoztak, hogy kétszer is koccintottam az igazgatóval. Valójában örömet akartam szerezni neki. Annyira büszkélkedett wkiskyjével. Nilgiriben nem könnyű beszerezni. Prohibíciós terület. Mr. Thomast kb. k étezer lábbal lejjebb – Coonorban vagv Wellingtonban – állomásozó katonatiszt barátai látják el. Lovedale-ba jövet keresztülautóztunk Coonoron. Csak süket lévén, nevét Kudurnak hallottam. – Mi, indiai nők, szeszest nem iszunk – mondta nevetve Sakuntalá, bordó szárijából
kivillantva karcsú, barna derekát. Szárija selymét úgy rendezte maga köré – blúzocskája melle alatt végződött, hogy minden mozdulatnál lássék dereka szép meztelensége. Nyúlánk alakja tökéletes, hindu szobor. Telt, nagy mellek, vékony, kígyózó derék, érzéki vonalú csípő. Az igazgató felesége mellett ült, ketten beszélgettek. Az igazgató áradó szívélyességgel velem. Más ember volt, mint akinek eddig ismertem. Kedves, közvetlen, tréfálkozó. Semmi indiaiba oltott protestáns puritánság. Elegáns könnyedséggel töltött, cigarettázott, és közölte, hogy a nagyfiúk Mrs. Spagettinak h ívnak. Nyilván érezte meglepődésem, megkérdezte – karja a szék fejtámláján –, merev embernek tartom-e? – Merevnek, Sir? Talán inkább feszültnek. A napokban tanítás után ön éppen előttem ment kimért léptekkel, feszes, egyenes tartással, mint aki vigyáz magára. – Jó megfigyelő. Vigyázok... Vigyáznom kell az iskola és a magam tekintélyére. Tudja, fiatalon, 26 éves koromban rám bíztak egy iskolát, gondolhatja, ügyelnem kellett. Belém idegződött... Legalább két whiskyre van szükségem, hogy felengedjek ...
Jól éreztük magunkat, és sajnáltuk, hogy indulnunk kell a klubba. Mr. Thomas vitt el benn ünket autóján. A cédruságakkal, papírszalagokkal feldíszített és kivilágított pingpongterem szinte üresnek látszott. A terem közepén ketten-hárman, egyik falnál a tanárnők és női vendégek sora ült, a túlsó oldalon velük szemben a férfiak. Egymásközt társalogtak. Az idegenek Ootiból jöttek. Előkelőségek. Most tele van velük Ooti. Márciusban, mikor Indiát fojtogatja a trópusi hőség, felutaznak Nilgiribe, az örök tavaszba. Bemutatkozás, mosolyok, közhelyek. Megismerkedtem és beszélgettem két érettségiző lánytanítványom szüleivel. Odamentem Julyen vastagon festett nagymamájához is. Lelkesen dicsekedtem, hogy unokája veszekszik a nagylányokkal a jó zongoráért, hogy gyakorolhasson. Van vagy négy rossz, de az nem felel meg neki. Elsőnek fut ki az ebédlőből ebéd után, és be a zöld szobába. Csak tartson a buzgalom. Pompás kölyök. A díszvacsora. A kártyaszobában fehérrel terített nagy asztalok megrakva étellel. Egy a vegetáriánusoknak, egy a húst – ezúttal csirkehúst – evőknek. Mindenki szedett tányérjára s félrevonult táplálkozni. Véletlenül az igazgató mellé kerültem. Ott a sarokban – kezünkben egy-egy tányér – folytattuk a beszélgetést. – Már kérdezni akartam, hogy intézi el lelkiismeretével... – Mit, Sir? – Várjon, csak lenyelem a guláb-dzsámunt. – Kitűnő a guláb-dzsámun... – Vegyen még ... Láttam, úgy sem evett semmit. Pótolja édességgel. És dicsérje meg a szakácsot. – Köszönöm, majd... Mit kell elintéznem a lelkiismeretemmel? – Tudom, hogy esténként beszaladnak szobájába a gyerekek egy csókért és nyilván "God bless you" felki áltással távoznak. Mit mond nekik?... – God bless you. – Nocsak?! Isten áldását kéri Egy ateista ... – Sir, ön járt Párizsban, igaz? És ott hogy köszöntötték? – Bon jour... Jól ejtettem ki? – Majdnem jól. És mit gondol, egy percig is kívánták, hogy csakugyan jó napja legyen? Mondták... – Látom, közben megtanult angolul. – No, veszek még egy guláb-dzsámunt – mondtam, és visszalibegtem, suhogtam a tálhoz. Már csak szirup úszkált benne. Az asztalra visszarakott tányérokon csirkecombok, félcsirkék. Hányadszor látom ezt a felelőtlen pazarlást! Ebben a nyomorult országban, aki csak módját ejti, tüntet azzal, hogy ő nem éhes. Vacsora után Miss Sas ódia, pardon, Mrs. Sas ódia férje valami lottószerű játékot vezetett. Minden kihúzott szám mellé hülye rímecskét fabrikált és pötyögtette kényeskedő orrhangon. Mindig fölényes, mintha tanulmányútján, mielőtt visszatért, Lovedale-ba, mellesleg felfedezte volna Amerikát. Tánc nem volt. Mr. Nahim az ért kibékült velem. Bosszantott, hogy a játéknál is külön csoportban maradtak nők és férfiak. Átültem az ő oldalukra. Mohamed Nahim tanár mellé. Együtt játszottunk egy parti lottót.
Az igazgatóval még egyszer beszéltem hosszasabban. Kikérdezett, elégedett vagyok-e a gyerekekkel? Szeretem-e az iskolát? – Kívánom, hogy Indiának sok-sok hasonló szellemű iskolája legyen – feleltem. – A sportot sokallom. Sok időt vesz el gyerekeimtől. Most tréning, most verseny, mindig van valami. És szegények nekem is, a sportnak is eleget akarnak tenni. Nagyon szeretem
őket. – A mi iskolánk kicsinyben India – kezdte majdnem oly súlyosan, mintha igazgatói szobájában vagy az iskolagyűlésen volna. – Sokféle vallás, sokféle nyelv, sokféle társadalmi réteg, osztály... Egy-egy hálóteremben nálunk a nemzeti egység valósul meg. Megtanulják, hogy a különbségek nem szükségszerűen ellentétek, hogy az egyént becsüljék, ne vagyonát, származását. A jövő kádereit neveljük. Miss Bhalla én, magam is hangsúlyozom, hogy az ösztöndíjasok megkülönböztetett tiszteletet érdemelnek, mert képességeiknek köszönhetik, hogy itt tanulhatnak. Azt akarom, nemes és erős jellemeket faragjanak tanáraink. Ezt tartom fő feladatuknak. A tudás – az alkotó tudást nevezem annak – kevés ember kiváltsága. Ezer, százezer középszerűre jut egy. Ez az egy előrelendíti az emberiséget, viszont a többi százezer tisztasága vagy korruptsága határozza meg egy-egy társadalom arculatát. Indiának jellemes, tiszta százezrekre van szüksége, hogy azok emberségükkel kiemeljék a nyomorból, a sötétségből a négyszázmilliót. Mire idáig ért, teljesen elvesztette társaságbeli könnyedségét. Ismét a mosolytalan, sziklaszilárd prédikátor, a merevsége ellenére nagyon rokonszenves ember állt velem szemben. Aki ittlétem első reggelén beszélt velem – háta mögött izzott a hősugárzó glóriája –, akinek járását a minap tanulmányoztam, akit két pohár alkohol old fel. Aki szereti a kártyát, és a whiskyt. Fogadószobájában mesélte, hogy egyszer tragikus nyelvbotlással csúszott ki száján, az iskolagyűlés végén az ima: "Isten, vezess a látszat-realitásból a realitásba, a sötétségből a világosságba, a halálból az immoralitásba." (Az utolsó sor angolul helyesen: from the death to immortality. Magyarul: a hal álból a halhatatlanságba. Nyelvbotlással: from death to immorality.)
Választás az őserdőben Délfelé értem vissza iskolánkba. A gyerekek szanaszéjjel ültek a fűben, tányérjukat ölükben tartva. Ez minden vasárnapok, ünnepnapok díszebédje. Kint ehetnek és kézzel. Micsoda öröm... Sakuntalá a tanári asztalnál várt. Szelíd szemrehányást tett, amiért késtem. A féltizenkettes autóbusz elment már, a kínai ebédnek befellegzett. – Legalább látott valami érdekeset? – kérdezte Rádhá. – Érdekeset?... – ültem le mellé. – Döbbenetes, elszomorító és megható volt. Sok minden együtt. Nehezen tudnám elmondani. Ezen a napon választotta parlamenti képviselőit India. Az egyik nilgiri körzet iskolánkban szavazott. A kis ház, ahol a zenekar gyakorol Mr. Pratab vez ényletével, a legutolsó, szinte külön az épületektől, ez a kis ház, a sűrű fák között lépett elő szavazóhelyiséggé.
Végig az odavezető úton a különböző pártok egy-egy csoportja állt. Részben, hogy a völgyek, hegyek, kanyarok mögé búvó házikó felé irányítsák a választókat, részben, hogy felhasználják az utolsó propagandalehetőséget. Az első útfordulónál, a reggeli nap elől az árnyékba húzódva, a kongresszusi párt tagjai énekelték a himnuszt, újra és újra. Mögöttük, két fa közé feszített kalikón, egyszerűen rajzolt, kétbivalyos szekér, a kongresszusi párt jelképe. Távolabb a szvatantra, a Jan Sangh, a szocialista p árt rajzos
plakátja.
Különös öltözékben különös arcú_ emberek jöttek. Hegyi falvak csendszemű, ünnepélyesen méltóságteljes népe. Festetlen ágbotjukra támaszkodó parasztok, ősi törzsek szakállas tagjai, hímzett lepelben, ezüst ékszerrel, tarka vagy fehér öltözékben asszonyok. India összlakosságának 96 százaléka él falvakban, ebből 5,36% törzsekben. Írni, olvasni nem tudnak – vagy csak kevesen –, ezért rajz a pártok jele. Egy-egy faluból érkező csoport először a kongresszus pártiakkal találkozott. A propagandisták abbahagyták az éneket és vezetőjük üdvözölte a választókat, beszélt valamit India jövőjéről is. Szavazzanak a kongresszus pártra! Azok nem álltak meg, komoly, ünnepélyességgel mentek tovább. Majd sorra a többi párt kívánt nekik sok szerencsét. Szavazzanak erre vagy arra a pártra. Utoljára rövidnadrágos kisfiút hozott elébük az út. Egymagában állt hatalmas cédrus alatt, Öntudatosan, mégis némi zavarral. Rájuk emelte nagy, értelmes szemét: szavazzanak a kommunista pártra. Apja hozta-e magával s elment barátaihoz vagy a szavazóhelyiségbe – nem tudom. Tervszerűen hagyták-e egyedül, hogy a fiatalságot, a jövőt jelképezze – ezt se tudom. Többször elmentem előtte és rámosolyogtam. Nem viszonozta. Döbbenten, kerekre nyílt szemmel bámult, mint minden más gyerek. A szavazóhelyiség előtt külön sorakoztak férfiak és asszonyok. A fiatal nők többsége állapotos volt. Nagy, fekete szemük mélyén ijedtség, tanácstalanság fészkelt. Csoportonként engedték be őket. A fehér házivászon lepelbe öltözött törzsi asszonyokkal mentem be. Nagy meglepetésemre Miss Maithilit l áttam az egyik asztalnál. Egyetlen nő a szavazatszedők közt. A bizottság tagjai mindegyik asszonynak külön-külön elmagyarázták, mi a dolguk. Az asszonyhad ezután szétszéledt az asztalok között. Megmondták a listát forgató embernek nevüket, honnan valók, megkapták a szavazati cédulát, a tehén, csillag, rizskalász stb. rajzokkal, melléje egy ceruzát.
Szép, magas fiatalasszony a hatodik hónapban... Megtorpan a helyiség közepén, és bámulja tétován a papírt és ceruzát. Miss Maith íli észrevette, hozzálépett. Mutatta, hogyan kell kézbe fogni
158 a ceruzát, két keresztbe vonalat húzni erre vagy arra a képecskére. A fiatalasszony elindult a lefüggönyözött szavazófülke felé, ott ismét megállt. Most egy európai öltönyében túl magabiztos férfi kezdte magyarázni, hogy s mint. Nem értette. A férfi bement vele a fülkébe. Néhány pillanat és kijött. Utána lehajtott fővel az asszony. Mély sóhaj. Választott. Ezt az élményemet elmeséltem az asztaltársaságnak. – No látja, ez a szavazás – gúnyolódott Sakuntalá – nevetséges komédia. Úgyis a kongresszus párt győz. Radzsu! (Az első asztalnál állt – tekintélyes turbán, derekán széles, piros öv – a piszkos tányérokat rakta oszlopba, amiket a gyerekek behoztak és szaladtak ki játszani.) Radzsu, van csili? Hozzon, kérem... Mary, Jessie anyja mes élte, hogy amikor Miss Maithili odany újtotta neki a cédulát, megkérdezte: ugye van tehenük? Ugye szereti és gondozza... Erre gondoljon. Mit tudták azok az emberek, mire, kire szavaznak? A tehénre... Köszönöm, Radzsu, derék... Érdeklődtem a többiektől, ők szavaztak-e? Nyilván nem akartak vitába szállni, hát elengedték a kérdést a fülük mellett. Miss Chevitan lelkesen dics érte az étvágygerjesztőt, csatnít, amit Rádhá készített fokhagymából és citromból. Jobb, mint az ő mangócsatníja. Vasárnaponként tele a tanári asztal különféle édes vagy erős étvágygerjesztőkkel. Mindenki hoz magával egy-egy üveggel és sorra kóstoljuk. Sakuntalá rugalmasan felpattant a székről. Induljunk, ha be akarunk menni Ootiba.
Őserdőkkel körülvett iskolánktól nyolc kilométer az út Ootaca-mundig. Négy óránként
megy autóbusz, és naponta egyszer a fogaskerekű. Reggel a hegység lábától indul, és kora délután gördül Lovedale-be. Szerencsés esetben elcsíphető. Ha nem sikerült, és a félhármas autóbusz is elment már, az ember vagy otthon marad, vagy várakozik az eukaliptuszok alatt, megállít magánkocsit, teherautót, ami jön, és felkéredzkedik. Legutóbb teherautót kaptam el. A sofőr hátraküldte maga mellől az egyik munkást, s így hárman szorongtunk az ülésen. Beszélgetni nemigen tudtunk. Egy-egy élesebb kanyarnál egymásra dűltünk, aztán összemosolyogtunk. Ootiban a sofőr semmiképp se akart pénzt elfogadni. Van gyerek? – kérdeztem végül. Persze, hogy volt. Négy is. No, vegyen cukrot nekik – nyomtam kezébe a rúpiát. Tamilul köszöntem el, hogy barátibb legyen. Vanakam. Ugyanazt jelenti – tisztelem a benned levő istent –, mint a namaszté. Ugyanúgy összetett kézzel kell kísérni. Ezúttal elkaptuk a félhármas buszt. Völgyek szélén, hegyek derekán, dzsungelek, teaültetvények mellett kanyarogtunk. Libasorban hazatérő parasztokat hagytunk el. Elöl a férfiak, jóval mögöttük az asszonyok. Egy tisztáson fehér árumliliomok. Az első napokban nyalábszám, telhetetlenül szedtem. Egyike volt a csodáknak... Téphetem a sárgabibés, fehér atlasz tölcsérű virágokat – otthon egy-kettőt tűznek a menyasszonyi csokorba. És mennyivel nagyobbak!... Egy sziklán vadon termő, kék-lila hajnalkák. Három-négyszer akkorák, mint európai húgaik. Azután ismét a tea sötétzöld, apró cserjéivel fényesen csillogó hegyoldalak ... Mivel érdemeltem ki a sorstól, hogy ide hozott?... Közel a városhoz, iskolánk néhány fiúnövendéke integetett fel nekünk. Köztük a Tharakan testvérek. Tíztől feljebb – természetesen engedéllyel – a fiúk, ha kedvük tartja, bemehetnek Ootiba a szünnapokon. Rendszerint gyalogolnak. – Nyolc kilométerért kár huszonöt najá peszát kiadni – indokolta egyszer a nagy Tharakan, az érettségiző, szorgalmas Abraham. Öccsét is tanítom. George csokoládéképű, nevető szemű fickó. Tizenhárom éves. Egyáltalán nem gyakorol, elképesztő rosszul játszik. Jó párszor elküldtem. Szelíd-derűsen cammogott ki a teremből. Megpróbáltam lelkére beszélni, ötször, tízszer, válasza: mosoly. A napokban nem bírtam tovább. – Mondd, George, nem fáj neked a sok hamis hang? – Nem. – És azt sem szégyelled, hogy két hónap óta ezzel a négy sorral bajlódunk?
Szempillái alatt, –a billentyűket nézte – szája kedves dudorain félmosoly játszott. – Felelj! Elégedett vagy te magaddal? – Mindig elégedett vagyok magammal, Miss – vált ragyogóvá a félmosoly. Haragudhattam volna, mert félsz nélkül megvallotta? Mulattam, és egy kicsit irigykedtem. Boldog fickó. Megejtő, jóindulatú mosolyával jött a következő órára, mint mindig, és készületlenül, mint mindig. Csöngetés után is ott maradt, gyakran teszi, ha éppen lyukas órája van. Szereti hallani a többieket. Szereti a zenét. Ootacamund a legmagasabban fekvő város Nilgiriben. Fölötte már csak a Dodabettacsúcs, 8960 lábnyira a tengerszint fölött, a repülőgépeket figyelmeztető űrállomással. A levegő ott leheletnél könnyebb. Ritka és vad légáramlatok tépik. Nilgiri vidékét – alapterülete 2500 négyzetkilométer – csak az 1800-as évek közepe táján foglalták el az angolok. Egész India az övék volt már, de a hegység dzsungeleivel, szakadékaival, vadállataival visszaverte hódító kísérletüket. Több expedíciót indítottak. Egy se tért vissza. A síkság lakói nyilván ezzel is igazolva látták hitüket, hogy a kék párával körüllengett hatalmas hegykúp az istenek lakhelye, és a vakmerő, aki bemerészkedik, tettéért halállal lakói. Nem a tigrisek, vad elefántok ölik meg – időről
időre rátörtek a lapály falvaira –, hanem a mérges kék levegő. "Nil" szanszkritul: k ék és "giri": hegy.
Egyszer, a Kék-hegység felderítésére küldött és már elveszettnek hitt expedíció két katonája visszatért. Mi történt a többiekkel, nem tudták, csak arra emlékeztek, hogy napokig bolyongtak úttalan őserdőkben, aztán összeestek a kimerültségtől, az éhségtől. Magas, fekete szakállas emberek közt ébredtek öntudatra. Azok gyógyították őket, s mikor talpra álltak, megmutatták a síkságra vezető utat. A magas, fekete szakállas emberek, a tóda törzs tagjai voltak. Először a gyerekek beszéltek róluk egy este, szobám szőnyegén. – Tetszik tudni, a bivalyokkal beszélgetnek... Mindenféle vad füvekkel gyógyítanak... Aztán egyszerre eltűnnek. Tetszik tudni, nomádok... A házukba hason kell becsúszni. – Nevettem rajtuk – csak meséljétek, úgysem félek... Azóta Rádhától, Sakuntalától is hallottam róluk. Hétről hétre ígérgetik, hogy elvisznek hozzájuk. Iskolánk közelében van egy településük. A két katona visszatérése után az angolok betörtek a hegységbe. Birtokba vették az őserdőket, az ezerötszáz méteres halálszakadékot (ma Glanmorgan a neve, mélyén hatalmas áramfejlesztő telep), a rohanó Pejkara, Galikut, Kundah folyókat; kiirtották majdnem teljesen a tigriseket, elefántokat, és angol városkákat építettek maguknak. Ilyen Otacamund is. Központja Viktória királynő korabeli vidéki angol templom, bank, postaépület, iskolák, üzletházak, klubok, lóversenytér és csónakház a völgyben kéklő, csodálatos tó partján. A központ körül szegényes indiai házak, az utcákon töméntelen gyerek. Parasztok laknak itt – főként krumplit termelnek, a függőkertszerűen táblákra tagolt hegyoldalakon, völgyekben –, kézművesek, kereskedők, teaszedők, piaci árusok. Ootinak nagy terjedelmű, érdekes a piaca. Gabonaféléktől kezdve villanyvasalóig, tele áruval. Pálmalevélből font kosarak, kókuszdiókanalak bambusznyéllel, szárik, helybeli ezüstékszerek, zöldség, baromfi... A bódék közötti szabad térségeken falusi asszonyok ülnek színes rongyaikban. Élvezik a vásárt, nevetgélnek, pletykáinak. Szerdánként elsősorban azért jövök Ootiba, hogy bevásároljam a heti gyümölcsömet. Banán, narancs, papája, ananász, guává, Jack-fruit (dinnye nagys ágú gyümölcs, krémes-édes hússal) – és még nincs vége. Csiku, lícsí, göcsörtös fán termő paradicsomgyümölcs, a miénknél kisebb és fanyarabb szeder... A piac területén percenként ajánlkoznak a kulik. Nem oly nyomorúságosak, elveszettek, mint Bombayben. A tartásuk más.
Rendszerint ugyanaz a kisfiú segíti ki szatyromat a buszmegállóhoz. Tizenkét éves lehet. Meghatóan önérzetes, fiúsan büszke. A világért sem engedi, hogy fogjam a csomag egyik fülét. Beszélni persze nem tudunk, de értjük egymást. Fizetése 25 najá peszá. A "baksis", az elmaradhatatlan pedig egy banán, narancs vagy valami piacon vett indiai édesség. Egy hűvös, esős este, félútról küldtem, menjen vissza. Nem és nem... Még mosolyt is erőltetett ázott, borzongó képére. A buszállomáson megkapta a pénzt, a baksist is, de csak várakozott mellettem az esőszagú, tolongó tömegben. Végre bedöcögött a rosszul megvilágított térre a busz. Jegyemért nyúltam, és zsebemben egy szelet csokoládét találtam. Odaadtam a gyereknek. Szája, szeme kinyílt az ámulattól, aztán felkurjantott: good morning, memsz áb! Felkapta szatyrom, és rohant vele a kocsihoz. Úgy érezhette, ha tamilul köszönné meg a világnagy ajándékot, nem érteném. Kivágta hát angol tudományát. Ez a boldogságos "jó reggelt" azóta nevet bennem. És sír is...
Sakuntalával most is a piacra mentünk először. Nem volt oly viharzó, mint máskor. A választások miatt. Kétszer végigjártuk a zöldséges sort két csomó petrezselyemért. Nem mintha nem lett volna egy szekéraljra való. De nem akarták olcsóbban adni. Egy csomó
4, írd és mondd négy najá peszá. Sakuntalá kettőért akarta. Elképesztően alkuszik. Ilyeneket mond: maga régi barátom... Hát ez az indiai testvériség?... Többször megemlítettem, hogy a barátság, a testvériség őt is kötelezné. Nagyokat nevet. Rendszerint otthagyom, ha belemerül az alkudozásba. Most is elmentem a kosarasok közé. Szeretem pálmalevélből, bambuszból készült, érdekes áruikat. Ott szedett fel. Beültünk a legközelebbi indiai vendéglő-teaházba. Elborított a pörkölődő cukor, a fortyogó olaj szaga. Oldalt alacsony tűzhelyek, roppant kondérok mellett guggoló férfiak gyúrtak, sütöttek, főztek. A jókora helyiség, a férfirész zsúfolt asztalai között törtünk át a női szakaszba. Itt mindössze négy asztal állt, lapján millió dőzsölő léggyel. A nyitott ablak melletti asztalról elhajtottuk a légyrajt, és letelepedtünk. A férfi vendégek tömege bámult, mintha nem tudna betelni a csodával – egy fehér nő... és beül ide!?... Később is, valahányszor felemeltem fejem, tekintetem találkozott egy-két égőfekete szempárral. Különös barátság alakult Sakuntalá és köztem. Határtalan sokat köszönhetek neki. Igen sokat tanulok tőle, minden apró göröngyöt elsimít előlem, és mégis... Nem tudom elengedni magam, tartózkodás, óvatosság lappang bennem. Gurujának, tanítójának nevez, elragadtatva számtalanszor kezet csókol nekem... Talán ez is riaszt. Bár a kézcsók Indiában nem az alázatosság vagy alárendeltség kifejezése, mint nálunk, csupán a szereteté. No meg túl ideges, zaklatott, ahogy ő mondja: hisztérikus. Az ilyen emberek mindig jeges nyugalmat, védekező távolságot váltanak ki bennem. Jobban szeretnék egy szokványos igazgatónő-tanárnő kapcsolatot. Azt hiszem, első találkozásunkkor hibáztam, érkezésem estéjén. A repüléstől, a többórás autózástól, a hőmérséklet és légnyomás változástól kimerült idegállapotommal magyarázom, hogy amikor selymeibe burkolózva belépett szobámba, karcsún, elegáns mozdulataival, ismét feltört bennem, mint indiai létem első napjaiban a "dejá vu" zavar. Ráismertem ovális, őzbarna arcára, duzzadt, érzéki szájára, sőt szemüvegére is. Később, miután Mr. Mehta t ávozott, ő pedig a karszékből irányította a kislányokat, hogyan vessenek ágyat nekem – sajnos, megmondtam neki.
Felvetette fejét és izgatott nevetéssel felelt. Neki is úgy tűnik, ismer engem. Valószínűleg egyik előző életemben hindu voltam. Másnap délután bejött hozzám, és elismételte: mi régi barátok vagyunk. Ezután belefogott házassága történetébe. Néhány nap múlva elhozta és felolvasta férje levelét. Mit szólok hozzá? Azóta is részt veszek levelezőházasságukban. Szenvedélyesen megcsókolja kezem, ha tanácsom okosnak találja. Fura ügy... Sakuntalá napoktól függően 32–40 éves. Valódi kora valószínűleg valahol a kettő között van. Oxfordban kiváló eredménnyel végezte pszichológiai tanulmányait, és nyilván ezért nevezték ki Lovedale-be igazgatónőnek. Sok kérője volt. Helyesebben sok férjet ajánlottak neki fiatalabb korában édesanyján keresztül. Egy se felelt meg szellemileg. Az egyik a legutolsók közül – a házasságközvetítő monda – az indiai hadsereg legszebb tisztje volt, művelt, jómódú és minden. A tökély herceget nagy izgalommal várta a dzsungelszéli házban anya és lánya. Érezték, ez az igazi. Nagy vacsora. Kígyóbűvölő beszélgetés. Mindkét fél mutogatta magát. A férfiú lóversenyeket, vadászélményeket terített ki, Sakuntalá Freudról, Schweitzerről beszélt, lelkendezett tanítványairól, és próbálta elhessegetni magától a felismerést, hogy jövendőbelijének sejtelme sincs, kik az említett urak. A fiatalember egy ideig mímelte az érdeklődést, majd hogy másra terelje a szót, megjegyzi: igen, hallottam róla, hogy maga ebben az isten háta mögötti iskolában, elefántcsonttoronyban él. Ma már késő, de holnap majd megmutatja azt a híres tornyot. Tavaly szándékos-véletlenül Mr. Mehta h ázába találkozott egy Delhiből való mérnökkel,
borotvapenge gyárossal. "Azonnal belémszeretett, mert oly elegánsan ültem az autóban..." Lángoló levelek, majd az iskolaév befejeztével esküvő Delhiben. Hathetes házasság után, férje beleegyezésével visszajött az iskolába. Mi történhetett?... Nem tudom, holott állandóan elemzi. Azonban a lényegest vagy nem akarja elmondani, vagy pedig maga sem derítette ki. Azt állítja, szereti férjét. Viszont megőrjíti a családközösség. Együtt, egy házban apósa, anyósa, sógorai, sógornői, gyerekeik... borzalom. Hol egyik vagy másik ült a nyakukon, tíz percet nem beszélhettek nyugodtan. Menekült vissza az iskolába.
Hetente jönnek a levelek Delhiből: egyetlen, drága asszonyom, nem tudok élni nélküled. Gyere, gyere... Sakuntalá napi huszonnégy órát tanakodik: maradjak-e mellette? Vagy pedig okosabb, ha elválok?... Aztán átszalad hozzám tanácsért. Hozza férje levelét, a maga néha szerelmetes, néha fölényes válaszát. Jövő hónapban – mint minden évben – alapítását ünnepli iskolánk. Tíz napig. Ostromlom Kláráékat és Dévit, látogassanak meg. Legutóbb azt javasoltam, hívja meg férjét. Az újabb és rokonságtól ment együttlét talán hozzásegíti, hogy tisztán lássa élete nagy kérdését. (Hálás kézcsók.) Levelünkre tegnap érkezett a válasz. Éjfél utánig lelkiztünk fölötte. A férj ugyanis célszerűbbnek találja, ha neje utazik Delhibe. Neki sok a dolga és... az útiköltség 326 rúpia, 25 najá peszá... Tehát, gyere te egyetlen, drága feleségem... Tegnap, amikor kikísértem Sakuntalát, és a kerti villanyfényből az éjszaka sötétjébe suhant, azt gondoltam, a legközelebbi levélig elintéztük. Ám alig ültünk le, alig rendeltük meg a kétes tisztaságú, fiatal pincérfiútól a teát, és a doszénak nevezett rizslepényt, ismét előkerült a levél. Közben a szomszéd asztalhoz két ritka kövér asszonyság telepedett. (A férjek nyilván a férfiak közt.) Egyikük szárija rikító zöld, a másiké kikirics-sárga. Mindkettőjük dereka és rövid blúzocskája között barna hájgöngyöleg. Táplálkoztak, és fél szemmel minket figyeltek. – Vilma, maga mit csinálna?... – Azt, amit tegnap este mondtam. Bűbájosán elmagyaráznám, dolgom nekem is van. Igazgatónő vagyok, nem hiányozhatom az iskola ünnepéről. (A kislány nem tud betelni velem. Másodszor sétál el a tárt ablak előtt földet seprő lila szoknyájában, és mereszti rám kerek tündérszemét.) Az útiköltség ne aggassza, ha anyagi nehézségei vannak is, pénz nem számít, repeső örömmel fedezem... – Igen, de... Érezni fogja a gúnyt. – Jaj Sakuntalá... tegnap este már... – Minek kellett nekem ez a házasság? – Maga tudja. – Független voltam, szabad, boldogan éltünk kettesben anyámmal. Minek kellett nekem?... Mindenki unszolt, kínzott. Anyám nem él örökké, magam maradok... Ő is akarta. Milyen boldogok maguk, európai asszonyok, nem is tudják. Oxfordban, ó!... Fiúkollégákkal egyszerűen vitatkoztam, mint magával. Színházba jártam velük, hangversenyre... Anyám akkor nem féltett, most meg reszketve óvott a társtalanságtól. Mintha a függetlenség, hogy akkor és azt csinálom, amit akarok, nem érne többet! Micsoda ostoba verembe estem!... (Szünet. Fekete gondolatörvénybe hullás, hirtelen mosoly, és búgva kibuggyanó hang.) Tudja, az ágyban... Erről nem illik beszélni, de mi nem vagyunk idegenek. Igaz? Tudja, az ágyban nagyon értjük egymást. Bízom magában, Egy szót se senkinek, soha... Hisz maga a gurum... Lehajolt, de idejében elkaptam a kezem. – Sakuntalá, kérem... – Gurum, maga néha nagyon gyerekes... Nem merem a levelet odaadni anyámnak. Fájna
neki, hogy ilyen fukar, önző a férjem. Sírna szegény. Anya szent asszony... Nem hagyom el. Vele maradok... – Fizessünk... Lekéssük az utolsó buszt... Indiai vendéglőben étkezés után kezet kell mosni, mivel evőeszközt nem adnak. Mindenütt van egy kézmosóhelyiség. Itt a hátsó falnál vízvezeték csurgott. A tócsáról mindjárt rátaláltam. Dobozfedélben némi mosópor ázott, ledörzsölhettem ujjaimról a kitűnő, olajban sült rizslepény zsírosságát. A vizet aztán leráztam kezemről, ami maradt, pillanatok alatt megszárad. Az utcán sűrű tömeg és eukaliptusz-szag. Mintha az ünnepi, tiszta fehérbe öltözött férfiak, az asszonyok, a gyerekek, házak és fák azzal illatosították volna magukat. Ooti mindenkor eukaliptusz szagú. Egyetlen eukaliptuszolaj bolt is elég lenne, hogy az utcák levegője bódítóvá, nehézzé váljék – és rengeteg van. Ráadásul valamennyi üzletben – még a cigarettabódékban is – eukaliptusz füstölőt égetnek szüntelen. Eleinte szerettem, most már túl sok. Ezért is siettettem Sakuntalát. Imád nézelődni. Méltóságteljes tartással két feltűnően magas férfi jött szembe velünk. Piros, fekete szegélysávokkal hímzett fehér vászonlepel rajtuk. Kezükben hosszú bot. Klasszikusan szép, hosszú fürtös, szakállas fejüket leszegték, pillantásra se méltattak senkit és semmit. Két mezítlábas király. – Kik ezek?! -– Még nem találkozott velük? – ámult Sakuntalá. – Tódák. Jövő héten elviszem hozzájuk. Az autóbuszmegállóig beszélt róluk. Időtlen idők óta itt élnek, saját íratlan törvényeiket követve, elzárkózva büszkén a világtól. A hegység urainak tartják magukat, a Nilgiri ősi, jogos birtokosainak. A legutóbbi számlálás szerint, mindössze 879-en vannak. A hegységben élő többi törzs – a 4500 főnyi badagászok, a kb. 3000 kurumánsz, a paniászok stb. ma is adót fizetnek nekik. Mert ők adtak engedélyt a letelepedésre, így a badagászoknak is, akik 300–350 éve idemenekültek a hódító mogulok elől, a gazdag Vidzsajanagar királyság összeomlásakor. Azonkívül is tisztelik őket. A tódák a hegység mágusai, a gyógyfüvek tudói. A törzs eredete ismeretlen. Egyes antropológusok úgy vélik, ők az elveszett zsidó törzs, mások, hogy a római légionáriusok leszármazottai. Ezt a feltevést látszik bizonyítani tógaszerű öltözködésük és arisztokratikus markáns vonású arcuk. A tudósok vitatkoznak, melyik nyelvcsaládhoz tartozik nyelvük, sok tamil szót használnak, írni, olvasni nem tudnak. Jó Sakuntalától tanulni. Okos, művelt és lelkesedéssel magyaráz. Kár, hogy férjünk annyi bajt okoz. Felgyúltak az utcai lámpák, a két mozi színes fényreklámjai. Az egyikben tamil vígjátékot pergettek, a másikban még mindig azt a szörnyű hindi filmet. Néhányan megnéztük a múlt héten. Miről szólt a háromórás középkori történet, se Rádhá, se Sakuiitalá, még Mr. Nahim se tudta kih ámozni. Egy kövérkés, karakán lány lovaglászott, beesett a szakadékba díszes mogulkori fátylakban, selymekben, megmentője amerikai feszes nadrágban, csíkos pulóverben húzta ki. Megvetően végigmérte a fiút és elvágtatott. Kár szót vesztegetni rá. Iszonyú mennyiségű filmet dobnak ki a pénzemberek, mindegy, mit és hogyan. Határtalan a moziéhség. Mr. Nahim azt állítja, ezer film közül egyet, ha érdemes megnézni.
Idejében érkeztünk a buszmegállóhoz. A kocsi éppen befordult a Gandhi-szobor mögül. Tömérdek nép várta. Hasztalan iparkodtunk, tolongtunk – eldöccent nélkülünk. Javasoltam, vegyünk taxit. Holott tudva-tudom, hogy Sakuntalá, csupán minden más lehetőség híján szenvedi ki a taxiköltséget, illetve a felét, a másfél rúpiát. Nem egészen
egyéni tulajdonság. Pénzben könnyű kezű indiaival meg nem találkoztam. Feltételezem, akad azért... – Autóstoppal megyünk – jelentette ki Sakuntalá magabiztosan. És máris odaállt a járda szélére, elegáns búzakék szárijában. Egymás után robogtak el mellette az autók. Némelyik annyira tömötten, hogy kézemelést se érdemelt. Mások sajnálkoztak, de nem Lovedale felé tartanak. Egy ideig nyugodtan néztem ügyeskedését, a virágzó citromfa alól, aztán melléléptem. Hadd próbáljam én... – Ha akarja – adta át leshelyét. – De fehéreket ne szólítson le, azok úgysem állnak meg. Elnevettem magam. – Mi ez? Faji ellentét?... Ugyan, hogy jut eszembe. Csak ismeri az itt élő, többségében itt ragadt angolt. Mind milliomosok, ültetvényesek. Akinek nincs autója, nem ember. Tessék, csináljam... Valóban, mulatságos kísérlet volt. A fehér úrvezetők meg se láttak. Asszonyaik szemöldöke magasba szaladt és meglepetten néztek át rajtam. Az egyik hatalmas kocsi hátsó ülésén korosodó hölgy – puha, vörösre égett angol arcát utálkozva felém mozdította, majd vissza. Talán fel is kiáltott: shocking... Két fiatal indiai orvos vitt haza bennünket.
Készülődés az iskola-ünnepre Gyerekeim kisiklottak kezem közül. Nem gyakorolnak. Kérik, engedjem el őket az órákról. Próbálják a színdarabot, zenekari próbára kell menniök, próbálják a táncdrámát, próbálják a tornagyakorlatokat... 150 fokos láz az alapítási ünnepnapok előtt. Tegnap este benéztem a zöld szobába, a Sakuntalá táncdráma próbájára. Egyik legkedvesebb növendékem, Molly, k ét karját kinyújtva, lábujjaival alig érintve a padlót léptetett az erdőben. Üdvözlő szempillantására Miss Ananda, a sz ép, de eltestesedett tánctanárnő visszaküldte a sarokba. Még egyszer! Dusjanta király nem hunyorgott, Molly...
Miss Ananda – néhány éve még híres táncosnő – üti a taktust és ritmikus szótagokat pattog: ánu-rita-tata-tam... Nem jelentenek semmit magyarázta egyszer Pratab, a hindu zenetanár, aki a Sakuntalá táncdráma zenéjét komponálta. Valamikor a VI. században volt egy költőjük, aki követőinek táborával együtt hosszú verseket írt értelmetlen szótagokból, kizárólag ritmushatáson alapuló érzelmek felkeltésére. Csalódottnak éreztem magam. Hát a dadaizmus sem volt új? Molly-Dusjanta király után az erdei őzek, nyuszik próbálnak. Tiri-tara-bam, ugranak, szökkennek. A fő-őzike, önálló jelenettel a tízéves Padma, az iskola legjobb táncosa. Fekete képű, édes kislány. Nagy kerek szemmel néz szét a fák között, fülel; hogy megneszelte Dusjanta király lovának lépteit. Sakuntalá – finom, érzékeny, szépséges tanítványom, Nilufár táncolja – kilép a pianínó mögül. Simogatja a remegő őzikét, szétnyitja a bokrokat, hogy lássa, mitől rettent meg kedvence. Kilencig tartott a próba. Két órát töltöttem velük, és az egyetlen rendbontás Molly üdvözlő mosolya volt. Csodálatosan fegyelmezettek a növendékeink. Szabadok, játékosak, jókedvűek. Nem félnek, hisz büntetést soha nem kapnak, legfeljebb néhány halk dorgáló szót. Hogyan, mivel érték el a tanárok ezt a pompás önfegyelmet? Egyszer se fordult elő óráimon, hogy valakit fegyelmeznem kellett volna. Tréfálkozunk, nagyokat nevetünk. A derűs emberi kapcsolatot egyikük sem zavarta meg tiszteletlenséggel. Tiszta öröm tanítani őket, még ha nem is gyakorolnak eleget. Nincs is idejük. A rengeteg tananyag, sport, melléktantárgy. Erről beszéltem a napokban Mr. Wadianathan-nal, a fiatal, versírogat ó tamil tanárral.
A főépület felé vezető hegyi úton akadtunk össze reggel. Mindkettőnknek háromnegyed tízkor volt az első óránk. – Hogy bírják ezt az iramot szegények? – kérdeztem. – Például az a négy-öt nyelv... Gondolja, ez szükséges? – A tamil feltétlenül. – Nem pont erre gondoltam, de jó, legyen a tamil. Valóban feltétlenül?... – Irodalmunk értékben a szanszkrit mellett áll. Eposzaink vetekednek a R ámájrinával, a Mambhdrat ával, csak sajnos nincsenek lefordítva... Az első nyelvtankönyvünk időszámításunk előtt ezer évről való, és verstan és retorikai részek... – És sokan értik, sokan beszélik a tamilt? – Nem. Nem vagyunk sokan – mondta csüggedt honfibúval –, mindössze harmincnegyven millióan. Bánatán mulatva elárultam, hogy mi magyarok a tízmilliónkkal nagy, ha nem a legnagyobb népnek tartjuk magunkat. Hiába, mások a méreteink. Néhány perccel korábban értünk a toronyról vigyázó két óraszem elé. Egyik nagy fiú ezt a tornyot festette meg az ünnepi képkiállításra. Tetejéből kackiás kalpag lett, a két óralapból harcias, haragos szemek. A szemek engedélyeztek néhány percet, hát elsétáltunk a gyepes hegytető széléig. Lenéztünk a völgybe, ahol egy buldózer nagy harapás földdel fordult egyik helyről a másikra. Tömérdek munkás sürgött-forgott. Vitték a földet kis kosárkával fejükön – guggoltak, egyengették a talajt. Az éjszakai nagy sportbemutató számára készítették a terepet. Elejtett szavakból tudom – a gyerekek nagy titokban tartják –, hogy az iskola valamennyi növendékének részvételével a holdat és a csillagos eget akarják bemutatni élőképben. Az ünnepi előkészületben ismerkedtem meg Lawrence ezredessel, iskol ánk névadó alapítójával. Kecskeszakállas arcképe ott függ a díszterem falán. Alatta félkörben aranyozott betűkkel utolsó mondata: "Never give in." (Sose engedjetek.)
1857-ben Meerutban, Delhi közelében fellázadt az indiai katonaság. A hivatalos angol magyarázat szerint pusztán azért, mert izgató elemek elterjesztették a mozlim katonák közt, hogy a hús, amit bárányhúsként adnak nekik, valójában disznóhús; a hindukat pedig azzal izgatták fel, hogy sisakjuk állszíja, fegyverük vállszíja marhabőrből készült. Sir Thomas Munro harminckilenc évvel előbb így írt a kormányzónak: "Idegen hódítók erőszakosan bántak a bennszülöttekkel, gyakran kegyetlenül is, de egy sem bánt velük úgy, mint mi, egyik sem bélyegezte az egész népet bizalomra méltatlannak, becsületességre képtelennek s alkalmatlannak arra, hogy más állásban is dolgozzék, ne csak ott, ahol nélküle mozdulni se tudunk. Nem csupán szűkkeblűségnek tűnik, hanem rossz politikának is, hogy így lebecsüljük egy uralmunk alá került nép jellemét." – "Talán a hódítások történetében nincs egyetlen példa sem, hogy a bennszülötteket ily mértékben kizárták volna országuk ügyeinek intézéséből, mint Angol-Indiában."
A katonákat nyilván nem az indította felkelésre, hogy nem vehettek részt országuk ügyeinek intézésében, hanem hogy a Brit Keletindiai Társaság gőgös, tudatlan hivatalnokai szüntelenül megsértették a nép vallását, szokását, hagyományait, kíméletlenül elrabolták betevő falatjukat, feldúlták életük rendjét. A Meerut-ban kitört sepoy lázadás tűzgyorsasággal terjedt. S minthogy a nép támogatta, nem tudták egykettőre letörni. Lucknow-ban is óriási harcok dúltak. Az angolok egyik parancsnoka, Lawrence ezredes halálos sebet kapott. S utolsó szava a körülálló katonáihoz: Never give in. Két évig gyilkolták, mészárolták a gyerekeket, asszonyokat, férfiakat a legembertelenebb kegyetlenséggel, míg jelenthették a brit birodalomnak – ekkor vette át Indiát a Brit Keletindiai Társaságtól a parlament hivatalosan: – a csend, a rend, a béke helyreállt.
Hadd idézzem Nehrut. Az angolok börtönében írta 1944-ben. "Szeretnők mindezt elfelejteni, mert a szörnyű kép, a legrosszabb oldaláról mutatja az embert, még a nácizmushoz és a modern háborúhoz mérten is, mely a barbárság új standardját állította fel. De csak akkor lehet elfelejteni vagy személytelenül, higgadtan emlékezni rá, ha igazán múlttá vált, és nincs többé kapcsolata a jelennel. De addig, amíg ezeknek az eseményeknek szelleme tovább él a háttérben, és maradványai nyilvánvalók, emléke szintén tovább él és befolyásolja népünket. " India függetlenségének kivívásával múlttá vált a lázadás és a megtorlás. A nemes lelkű India és népe elfelejtette a rosszat, értékeli, továbbfejleszti a kevés jót, amit kapott. Megbocsátott. Viktória királynő szobra Bombayben áll, és nyilván másutt is. Bangaloreban Cubbon korm ányzóé nem messze Gandhi sovány, vándorbotos alakjától, és a lovedale-i iskola neve Lawrence School, jelmondata "never give in" – minden növendék jelvényén olvasható. Lawrence ezredest, a lucknow-i harcok vezet őjét elfelejtették, Lawrence, az iskolaalap ító tovább él. A "sose engedjetek" más, új értelmet nyert. Ne engedjetek a rossznak, a könnyű csábításnak, ne fussatok meg az élet nehézségei elől.
Sokat töprengtem e különös, számomra vadonatúj életszemléleten. Kétségtelen, másképpen, több szempontból, különböző látásszögből képesek vizsgálni és értékelni az életet, az embereket. Lawrence ezredest valahogy így: angol tiszt volt, tehát kötelessége, hogy hazája érdekét védje. Ellenkező esetben hitvány áruló lett volna. Nem volt embertelen, nem kegyetlenkedett a kegyetlenségért. Egyszerűen a feladatát végezte, és magától értődőn igyekezett jól elvégezni. Tény, hogy Lawrence igazs ága nem egyezett a mi, az indiaiak igazságával és a két igazság fájdalmasan összeütközött. Gyűlöljük, amiért nem a mi szemünkkel látta az eseményeket, tagadjuk le érdemeit?... Ez csakugyan igazságtalanság lenne. Emberi gyarlóság a körülményektől, egyéni adottságoktól és sok egyébtől függő, következésképpen változó igazságunkat, a részigazságot, az egésznek, az egyetlen igazságnak vélni. Ha a nemzetek, az emberek meggondolnák, átéreznék a másik fél igazát illetve részigazát is, a földi lét harmonikus, békés lehetne. Lawrence ezredes a m últé, már lehet reá "személytelenül, higgadtan emlékezni". Abszolút igazság csak egyetlenegy van. A világegyetem, a bolygók, a föld, az élő és élettelen világ egysége, a mindenség törvénye, az Ohm, az Athman. "A teljes, amiből ha a teljes el is vétetik, ami marad az is teljes.... Ó, béke, béke, béke." (A hinduk miatyánkja. Nem a teljes, csak egy része.)
Víg napok, vizsgák Két monszun halad át a Nilgiri fölött. Az első, június közepétől augusztusig, délkeleti felhő- és esővonulással. Erre az időre – állítólag rettenetes – hathetes monszunszünetet tartunk. A gyerekek hazamennek, vagy különböző csoportos utazással szétszélednek Indiában. Úgy tervezem, a Kasmírba utazókkal tartok. A második monszun, a felhők, szelek visszaútja északkelet irányú, októberben kezdődik és novemberben végződik. Mire azonban dühöngővé válna, befejezzük az iskolaévet. Ma, június másodikán reggel Jessie dideregve és későn érkezett. – Nagy, nagyon-nagy felhők lenni, memszáb. Nem látni dzsungel. Szobában is felhő. Becsukni ablak és hozni gyorsan tea. Rég felébredtem, de nem néztem meg órám. Amikor Jessie j ön – hét óra... A szürkés világítást szobámban s a fehér gomolygást a nyitott ablakban hajnali derengésnek véltem. Mondták ugyan, hogy monszun idején a felhők mindent elborítanak, bejárnak a folyosóra. Eddig csak zuhogott egy-egy negyedórát, aztán alkonyatig felhőtlenül tündökölt az ég. Két hétig fellegekben járunk majd? A monszunszünet 17-én kezdődik. – Hagyja a tüzet – mondtam Jessie-nek –, hozzon egy vödör meleg vizet a konyhából.
Késő, hogy mi melegítsünk. Fél nyolc volt. A sárga szárit viselte, amit Klára vett neki Ootiban. A szobát elárasztó ködben kékeszöldnek látszott. Mióta itt vagyok, három szárival gyarapodott. Kettőt tőlem kapott. Egy pirosat húsvétra, egyet az iskolaünnepségek után. Tíz napig elragadó kedvesen, készségesen látta el Klárát, Dinkárt és Lillát. Pompás, illatos, napsütéses délelőtt érkeztek. Dévi csak ígérte, de meggondolta. Utolsó leveleit franciául írta, hogy kibékítsen. Napok óta lestem Kláráékat, s kiszaladtam épületünk elé, valahányszor autót láttam bekanyarodni a völgybe. Gyakran... Mindig mások vendégéért... Azon a délelőttön is kifutottam, ahogy feltűnt az autó. Elfordult a Kundah felé vezető útra, búsan néztem utána. Kis fekete pont lett a hegy lábánál. A pont hirtelen megállt. Egy férfi szállt ki, és tanácstalanul körös-körül nézett. De hisz ez Mr. Shek ár! És a kislány aki mellé lép, Lilla! Egyenesen le a meredek hegyoldalon... Klára kiáltozott, vigyázz, vigyázz elesel...
Dinkár másnap belázasodott. Influenza, állapította meg iskolaorvosunk. Mindennap meglátogatta, míg csak láztalan nem lett. Honoráriumot nem fogadott el. Klára két nagy kosár mangót hozott kertjéből, s az egyiket elküldtük a doktor bácsinak a kórházba. Szegény Dinkár egész Lovedale-ból, az ünnepségekből csak szobámat látta, s az eukaliptusz szagú füstöt szítta, amit Klára, Jessie vagy én a kandalló előtt guggolva kiügyeskedtünk a nedves fahasábokból. Aludt, és olvasta a könyveket, amiket könyvtárunkból tucatjával hordtam neki. Először volt Nilgiriben, s utoljára, mint mondotta. Az ágyban is fázott, pedig egész nap fűtöttünk, illetve füstöltünk.
Mégis nagyszerűen éreztük magunkat együtt. Hálószobámat Miss Chevitan rendezte be n égyágyas hálóteremmé, és tudván, hogy bombay-iak, öt-öt takarót is adott. Nyilván sok fejtörés árán. Számos vendégünk volt. Mindegyik tanárnőnél legalább kettő. A gyerekek hálótermeiben pedig a volt növendékek serege. Mint minden évben. Csupán az ellátásért kellett fizetniük valami nevetséges kis összeget. Milyen alapon számították ki, nem tudom, de három vendégem tíznapi kosztjáért 60 rúpiát, tehát 300 forintot fizettem. Tíz forintért reggeli, ebéd, uzsonna, vacsora.
Amikor Miss Chevitan oly gondosan berendezte szobám, azt hittem viszonzás... Ugyanis egy hónapja növendékem. Mégpedig a legszorgalmasabb. Egy este záróra után bekopogott hozzám félszegen, zavartan. Tévedésből hajlottá, őszhajú öreggé boszorkányozott kislány. – Foglaljon helyet Miss Chevitan... – Nem, nem, k éső van, de... Bedugta majd kih úzta melles köténye zsebéből a nagy kulcscsomót. – Lezártam az emeleti rácsot, a kapukat – rebbent gyermek-kék szeme. Gondoltam, hogy nem ezt jött közölni, de nem sürgettem. Végre torzonborz ősz fejét félrefordítva kibökte, szeretne zongorázni tanulni. Én vagyok a legjobb zongoratanár, aki valaha e falak közt járt, és van néhány valcere, amit Mr. M üller írt neki, és azokat szeretné. Negyven év előtt tanult tőle, de hát mindent elfelejtett. Régen volt. Akkor ő fiatal és szép lány és Mr. M üller szerelmes belé... Miért nem ment hozzá? Butaságból, fiatal volt. Kár, hogy nem kerestem fel Bangalore-ban Mr. M üllert. Nagyszerű embert ismerhettem volna meg... Holnap beteszi a zöld szobába szerzeményeit... Nem, inkább saját kezembe adja. Értékes kéziratok. Két kötet. Nem akarja, hogy bárki is sejtse... Tudja, sok a dolgom, és sokáig gondolkozott... Természetesen megfizetné... Dehogy fogadja el ingyen. És így tovább, egy óra hosszat egymással szemben állva és gyakran elkapva egymásról tekintetünket. A világért se volt hajlandó leülni, mert sietett, és nem akart zavarni. Végül megállapodtunk. Nem fizet és közös titkunk, hogy hatvanéves, bolond, ősz fejjel tanulni kezd...
Titkunkon egy hét múlva az egész internátus osztozott. Addig tartott, míg a gyerekek rájöttek, ki gyakorol este kilenctől éjfélig. Magára zárta ugyan az ajtót, becsukta az ablakokat, csak éppen a pötyögést nem tudta... Elképedtem, mikor először ült le a zongora mellé, és megláttam szegény reumás, görcsös ujjait. Maga mutatta letörten, szomorúan tréfálkozva, szégyenpírral rózsaszín porcelán arcán. Könnyed hangon bátorítottam, ne vegye észre, mennyire sajnálom. Csoda történt. Csodálatos mire képes a szerelem és a zene. Miss Chevitan ujjai megfiatalodtak, ő maga is. A szemtelen Eadzsu cinkos mosollyal közölte: Miss Chevitan folyton d údol, délelőttönként bezárkózik a zöld szobába és zongorázik. Nem lóg állandóan a nyakukon... Radzsu az internátuson kívül lakik, így az éjféli gyakorlásokról természetesen nem tud. Boldoggá tesz, hogy megszépíthettem Miss Chevitan öreg napjait.
Az estélyen ismerkedtem meg Sakuntalá férjével. Előző este a sportbemutatón láttam már, de bemutatkozásra nem került sor. Rengeteg néző gyűlt össze a főépület előtti gyepen, a völgyben készült pálya fölött. Rendőrök irányították a főútvonalról a főépület felé forduló autóforgalmat. A hegytetőn a völgy, illetve a pálya hosszában tömött széksorok. Távol tőlem ült Sakuntalá egy elegáns férfiú társaságában. Integettünk, majd találkozunk... Langyos szélcsendes este volt, az égen milliárd csillag. A völgyet fáklyák világították. A szokott tornagyakorlatokat mutatták be: talajtorna, buzogányjáték stb. Ezer fehér sportruhás gyerek mozgott egyszerre. Majd külön kicsik és nagyok, fiúk és lányok. Számomra újdonság és félelmetes volt az átugrás a tűz-karikán. Eloltották a fáklyákat, a torna-lóra erősített karika lángnyelvei lobogtak. A fiúk – csak a nagyobbak – nekifutásból egymás után keresztülugráltak rajta. A nagy szám, a hold és csillag állókép, pompásan sikerült. A gyerekeket nem lehetett látni, csak színes lámpáikat, fáklyáikat. Több irányból induló fénypontocskák suhantak, kavarogtak s rajzolták ki az égboltot, a fölöttünk ragyogó csillagképek pontos mását. Ekkor kezdett szemerkélni az eső. Néhány nap előtt is esett egy keveset, nagy izgalmat keltve. A monszun három héttel korábban jelentkezett. Bosszankodtam, hogy a tornatanár a pár csepp miatt az élőképet hamarabb lefújta. Mit tudtam, hogy itt a monszun is más, mint Bombayben? A vendégsereg azonban tudta. Pillanatok alatt kiürültek a sorok, rohanás az autókhoz. Mire leértünk a hegyről, patakzott a víz, és meg-megújuló szélroham tépte, hajlítgatta a cédrusokat. Mellettünk az úton himbálózó villanylámpák világítottak, autók robogtak, lányok futottak. Összetalálkoztam Sakuntaláékkal. Anyja rossz lábain kacsázva s ázottan, mint egy kacsa, a csuromvizes Sakuntalába karolt. Oldaluknál a karcsú, magas férj. Gyönyörű villám pattant át az égen, felvillantva a feketén lobogó dzsungeleket, s utána mintha leszakadt volna az ég, óriási erővel és zajjal zuhant a víz. A férfiú meglendült – bocsássanak meg, az új cipőm – és elrohant. Sakuntalá, karján anyjával, felém fordította vízzel lepett szemüveges arcát, s nevetett. – Új cipője van. A férfiak hiúbbak, mint a nők. – Mentegetni akarta férjét, de hangja szándéka ellenére gúnyos volt. Véleményem hát kialakult az úriemberről, mielőtt a bálban találkoztunk volna. A bemutatásnál megköszönte, hogy segítem feleségét, és egyéb ostobaság... Szép szál ember, finoman ezüstlő halántékkal, kinyalt, elegáns. Sakuntalá csupa-arany szárijában olvadozott mellette. Büszke volt daliás férjére. A bált követő napon a gyerekek közkívánatra megismételték a náciellenes háromfelvonásos vígjátékot, így a hindi, tamil, malajálam színdarabok a következő estére maradtak. Az ünnepi hét szabadtéri iskolagyűléssel, illetve óriási esővel fejeződött be. A rendezőség felkészült rá. Sátrakat vertek a fiúk nagy sportpályáján, és a vendégek
azokból tapsolták a zenekarral bevonuló növendékeket, házuk zászlaja alatt álló oszlopaikat, és hallgatták a mvsore-i egyetem dékánjának záróbeszédét. Mindaddig, míg a sátrak alját el nem árasztotta a víz. Akkor aztán tiszteletük fenntartásával kocsijukhoz siettek. A dékán beszédét jókívánsággal, gyorsan berekesztette. A kisebb-nagyobb jelentőségű személyiségek, a volt növendékek napról napra kevesbedtek körünkben. Lassan visszatértek csendes hétköznapjaink. Ekkor rendezték a lovedale-i szaturnáliát. Az iskola ünnepi vacsorával megvendégelte a szolgákat és családjaikat. A növendékek feldíszítették a fiúiskola ebédlőjét, megterítették banánlevéllel az asztalokat. Lázas izgalommal készültek kb. 1500 vendégük fogadására. A tálalást megkezdték, mielőtt kinyitották volna az ajtókat, hogy elkerüljék a zavart. Az indiai fogásokat természetesen a szakácsok főzték. Egy-egy kondérral két fiú cipelte az asztalok közt, és egy lány merített belőle hatalmas konyhakanállal. Még nem fejezték be, de késő volt, és be kellett engedni a vendégsereget. Szépséges tanítványom, Szita éppen rizst tálalt. Ő talán a legszebb arcú lány az iskolában. Tizenhárom éves, magas, koránál fejlettebb, sajnos csúnya, lompos mozgású. Viszont hosszú szempillák sűrűjéből meleg szarvastekintettel néz a világba. Szeme párás, fekete mélység, de a mélységben nincs semmi. Tökéletes vonalú ajkáról verset lehetne írni, és a bánatot, hogy az ostobaság megnyilatkozására ilyen gyönyörű szájat választott. Szita lázadás nélkül szerényen, szelíden vállalja butaságát. Nos, szeretetre méltó Szitám tálalt. A beözönlő vendégek közül Radzsu telepedett asztalához feleségével. A második merőkanál rizs után kijelentette: nem kérek többet. Miss Szita zavart mosollyal er ősködött. (Fülében csenghetett Miss Maithili figyelmeztet ése, hogy úgy fogadják vendégeiket, mint otthon náluk.) – Sir kérem, hadd adjak még – Sir Radzsu elpirult. Azt hiszem, életében először.
Az ünnepek emlékét elzavarják a félévi vizsgaizgalmak. A növendékek sokszorosított kérdőíveket kapnak, mint angol iskolákban, és a kérdések mellé írt feleletet pontozzák. A bukás negyvenöt pont. Rajtam kívül tanárnak, tanítványnak rengeteg a dolga. Tanároknak össze kell állítaniuk a kérdéseket, lesokszorosíttatni, a válaszokat végigolvasni, javítani és osztályozni. Én lényegileg lógok. A fiúiskolában délelőttönként nem taníthatok – ne zavarjuk a vizsgázókat. Délután egy-két gyerek, ha hajlandó a zongora mellé ülni. Többségük tanári engedéllyel könyveit bújja. Rádhá történelmet tanít a tizenhárom éveseknek és a kérdőívekre adott feleleteken kívül az "értekezéseket" is pontozza. Év elején egy sereg témát ajánlott önálló kidolgozásra. A delhi szultánátus... Gandhi élete... Az angol gyarmatosítás... A vallásháborúk Európában... A Nagy Októberi Szocialista Forradalom... stb. Szabadon választhattak. Pana Popat, egy Afrikában élő indiai ültetvényes komoly, komolykodó lánya az októberi forradalmat választotta. Pana végigböngészte a könyvtárunkban található elég terjedelmes irodalmat. Gyerekesen naiv, de igen értelmes dolgozatot hozott össze. Rádhá előtt megdicsértem. Kiderült, nem volt rá szüksége. Rádhá kilencvenöt pontot adott munkájára. Ma ebéd után Sakuntalá mellé ültem az ebédlő végében álló kerek asztalhoz. Éppen csak rám mosolygott, és folytatta a vizsgalapok olvasását. A gyerekek elszéledtek már, Radzsu és két segítője leszedték a tányérokat, rendet csináltak. A felhők déltájban felszálltak, sütött a nap, de a félig nyitott ablakból hűvös, párás levegő fújt be. Jólesett a langyos nappászta lábamnál. Első pandzsábí ruhámat viseltem. Bő, bokában szoros, szürke bugyogót, szürke-rózsaszín mintájú, hosszú blúz fölött, vastag pulóvert és nyakamban hátravetve a habos, fehér fátyolsálat. Melegebb viselet, mint az
európai ruha. Az ünnepségek óta még egyszer sem beszéltünk hosszasan, egyszer sem jött hozzám éjféli tanácskozásra. Nyilván, míg nem hűl ki testi örömeinek emléke, tízkor ágyba bújhatok. Különben megszépült, kivirult és pompás alakja magabiztosabban kígyózik járás közben. Egy ideig néztem piros ceruzájának gyors munkáját. Akkor anélkül, hogy felnézett volna, elém tolt egy halom papírlapot. Ha érdekli... Böngészni kezdtem a tízévesek történelmi vizsgalapját. Egyre izgatottabban. Rádöbbentem, szinte semmit sem tudok abból, amit ők mind tudnak. Hogy akarom őket, Indiát megérteni? Hogy merem őket tanítani?! Indus-völgyi civilizáció?... Úgy ködösen rémlett, hogy valamikor 1920 táján végzett ásatásoknál, történelem előtti idők leleteire bukkantak az Indus völgyében. De, hogy Mohandzso-daróban, az árják beözönlése előtt, i.e. 3 –2. évezredből találtak csatornázást, háromemeletes házakat, s hogy a későbbi hindu kultúrának alapja ez volt?... Vagy, hogy Buddha mit mondott unokatestvérének a vadászaton?... Szerencsére egyik kisfiú nemcsak a feleletet, de a történetet is leírta. Az unokatestvér nagy vadász volt, és lelőtt egy dzsajáku nevű madarat. Testében a nyíllal Buddha lába elé hullt a madár. Buddha kihúzta a nyílvesszőt, és útjára engedte a madarat. A bokrok közül nagy haraggal csörtetett ki a vadász. Hogy merted, az enyém volt!! Mire Buddha: a madár nem azé, aki megöli, hanem aki szabaddá teszi.
Szégyenemet növelték a régi kínai, görög és római vonatkozású kérdések. Európai gőg, hogy iskoláinkban semmit sem tanulunk az indiai kultúráról? Az eposzok címeit. Kész. És milyen mások a módszereik! Tizenkét éves korunkban tanultunk ókori görög és római történelmet, de nem hiszem, hogy osztályomban egyikünknek is mást jelentett pl. Szókratész, mint egy nehezen bemagolható nevet. Nekik hús és vér öregember. A kérdés így hangzott: írj Szókratész haláláról verset, prózát vagy drámát. Tetszésed szerint. Lemásoltam két bűbájos feleletet. Egy kisfiú írásából: Szókratésznak nagy szakálla volt, azt simogatta, és akkor belépett felesége, asztat Xantippénak hívták. Meglátta kedves férje kezében a nagy méregpoharat és jajveszékelni kezdett. Szókratész mérges lett, de az nem akart elhallgatni. Szókratész nagyon mérges lett, és azt mondta barátainak, vezessétek ki a gyenge ladyt. A kis Dzsaja, aki hálóingben szaladt le hozzám az esti csókért, és mikor Lilla elment bejelentette, hogy ezentúl ő az unokahúgom, nos Dzsaja unokahúgom színdarabot írt: Egy őr: Szegény öregember, nem lehet valami jó mérget inni. Másik őr: Ne beszélt volna annyit, most nem kellene kiürítenie. Be kell vigyük, igya ki. Egy őr: Csúnya dolog bántani egy embert, aki mást gondol. Vigyünk neki zöldfestékes vizet. Másik őr: Jön az őrmester. Őrmester: Lusta fickók vagytok. Még mindig nem adtátok oda azt a poharat. Beviszik, Sz ókratész egy hajtásra megissza.
A tódáknál Az éjszakai özönvízben tengermorajjal zúgtak a dzsungelek. Hiénák sírtak, fatörzsek pattantak. Kertem fenséges nyárfájáról félelmetes reccsenéssel zuhant le a vastag korhadt
ág. Hollóim honnan lesik majd, dobok-e mangóhéjat nekik?... Búbánatomra még emlékszem, aztán sikerült elaludnom. Hajnalban a csend ébresztett. Tömött mohazöld felhők röpültek az égen, majd vörösök s aztán áttetsző ragyogással tiszta kékség derült a vissza-mosolygó erdőkre, hegyekre, teaültetvényekre. Jessie szok ása szerint nesztelenül lépett be, s hogy látta ébren vagyok, visszafordult az első szobába és karjában egy nyaláb cipruságat hozott. – Jó mi, memszáb? Összeszedni úton... Szétrakta a vázákba, a vödrökbe is. Ráértünk játszani, vasárnap volt. Az ágyból élveztem a kandalló fellángoló tüzét a parázs fölött. Azt Jessie hozta nagy lap áton a konyhából, így egyszerűbb.
Azután mégiscsak fel kellett kelnem. Míg fürödtem, Jessie bet álalta a reggelit. Tanárnőknek sem szabad szobájukban reggelizniök, csak ha betegek. Nem követem a szabályt, de nem szól senki. A gazdag vasárnapi reggelit – kávé, tojás tószt, vaj, zabpehely –, közösen fogyasztjuk el Jessie-vel. Eleinte szabódott. Most már magától értődőn két tányért, két csészét hoz a tálcán. A magam adagjával letelepszem a kandallóküszöbre. Jessie a mag áéval bevonul a fürdőszobába. Nem sikerült rávennem, hogy mellém üljön. Az egyik sarokban guggol tányérja előtt, és felpattan, ha belépek. Mint Raffiék Bombayben, Puspamék Bangalore-ben. Két kislány kopogott be. Miss Bhalla k éret... Aztán Rádhá jött pongyoláját elborító nyitott hajjal. Melegedni... Ajája úgy befüstölte lakását, hogy kereszthuzattal sem képesek szabadulni tőle. Érezze magát otthon, mondtam, és bocsásson meg, de Miss Bhalla h ívott.
Az előszobában összefutottam Sakuntalával. Rózsaszín pand-zsábí öltözetben volt, copfja – műhajjal meghosszabbítva – mellén táncolt. Nem győzött várni. Gyönyörű az idő, sétáljunk egyet. Látogassuk meg a tóda települést. Rádhá lelkesedett. Felöltözik és azonnal itt lesz. Rövid tíz perc múlva csakugyan visszatért, hogy közölje, sajnos nem tarthat velünk. – Wellingtonból rokonom. Ismeri, már találkozott vele – hadarta nevetve –, tudja, az az ezredes, akinek... Nem merem bevallani, hogy megszámlálhatatlan bemutatott rokona arcára se, nevére se emlékszem. Egyszer megpróbáltam kiigazodni közöttük és összecseréltem két fontos rokonát. Dülledt bal szeme szinte kiugrott a döbbenettől a vastag szemüveg mögül. Hogyan?! Sarla nénit összetéveszteni Govindan ügyész húgával?!... Azóta ráhagyom. Hogyne, természetesen ismerem... Sietett vissza nagybátyjához.
Szerteszét a lejtőn gyerekek tanultak. Piros foltocskák a zöld fények közt. Az úton Ooti felé tartó fiúk köszöntöttek. Vadonatúj út, vadonatúj erdők alatt. Kis piros autó futott el mellettünk, gazdasági vezetőnk, Mr. Meht áé. Felesége integetett. Köszönjük, nem akarunk beszállni. Röviddel később fiuk, a tizennégy éves Naozor baktatott el mellettünk. Mélyen meghajolt, és alulról villantotta felém nevető, fekete szemét. – Mért nem mentél a szüléiddel? – kérdezte Sakuntalá. – Jobb szeretek gyalog, Miss Bhalla.
Mosolyogva n éztem távolodó, kamasz alakját. – Tudja, mit csinált ez a csirkefogó Naozor a legutolsó zongoraórán? Nem megy ki a fejemből, és óriásiakat kacagok rajta. – Lelkesedik magáért... – Ül a zongoránál, én magyarázok. Próbálom megértetni kis darabja érzelmi felépítését. Naozor elmélyült arckifejezéssel nézi a billentyűket. Kérdem tőle, értette-e?... – Nem – válaszolja szelíden. Nekifogok más oldalról... Naozor lehajtott fővel hallgat. Elm élyedéssé lényegült. – Érted most? Bánatos főingatás. – Miért nem, pattogok idegesen. Felemelte tekintetét a billentyűről. Szeme tele viháncoló ördöggel, hangja visszafojtott nevetéssel. – Mert franciául tetszett beszélni. – Angyali kamasz. Sakuntalá velem nevetett, aztán elmesélte a szörnyű családi botrányt. Képzeljem Naozor
szerelmes levelet írdogált a szépséges Nilufárhoz. Úgy derült ki, hogy a Mehtáéknál vendégeskedő tizenöt éves rokonlányka, Nilufár barátnője, egy ideig közvetített, aztán valamin összekapott Naozorral és beárulta. Atyai pofonok ... Hát ezért kutyagolt Naozor fiú, azért szeret jobban gyalog, mint autón. Naozor egyszer-kétszer, órája végeztével a teremben maradt, és megvárta a következő csoportot. Nilufár, a táncdráma Sakuntalája hosszú, fekete copfjával úgy ment el mellette virágkönnyű léptekkel, mintha nem látná. Mozdulatainak kecsessége tűnt fel, és az a különös gyöngédség, ahogy Mendelssohn finom dallamát játszotta. Figyelni kezdtem. Egyszer se néztek egymásra, de éreztem a gyerekszerelem sugarait körülöttük. Elragadóak voltak, légies közönyükkel. Egy szót sem szóltam, még utólag, se titkukról. Sakuntalá kétségtelenül tovább mondaná. Itt, a dzsungelek közt, a világból kiszakított közösségben tanárok, gyerekek szerelme az egyetlen "igazán" izgalmas téma. A növendékek pontosan tudják, mikor és merre sétált Miss Hensmen Mr. Macmohan-nal, mikor v égezte el Mr. Nahim az adminisztrat ív munkát Miss Nayar helyett. És hogy egymás kis ügyeit is tudják, az csak természetes. Sakuntalá demokratizmusa nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a piaci árusok barátja. A tanári kar és a növendékek szerelmei mellett a személyzetét éppily mohón tartja számon. Tőle értesültem, hogy Radzsu és Jessie anyja ... Hogy Ramu és valamennyi fiatal takarítónő ...
Elhagytuk a fogaskerekű állomás épületét. A fényveretes fák mögül láthatatlan vízesés csobogott. Keményen, szúrósan sütött a nap. A hegyhullámok kék fénypárában lebegtek. Nem akartam hallani Sakuntalá történetét szolgálónőjük húgáról, örömmel szórt teli a megszokhatatlan, szépséges táj, a várakozás a tóda találkozásra. Minek beszélni? ... Minek beszélni a lányról, aki Madrasban szolgált, aztán visszajött nővéréhez ... Mostanában lesz az esküvője... Éjt, nappalt átzokog. Hagyja zokogni – szerettem volna odavetni. Nézze a völgy teaültetvényeit, a cserjék közé ültetett, laza lombú, ezüsttölgyeket. – Tegnap délután anyám elé borult, könyörgött, segítsen rajta. Képzelje, szeretője volt Madrasban. Most anyám segítsen, adjon tanácsot. Férje a nászéjszaka után elkergeti... Leléptünk a széles, pompás autóútról. ösvényre vágtunk. Inkább nyom volt a fényes, magas fűben. – Anyám egyetlen, nincs párja a világon; mindent megért és mindenkin segít. Vigasztalta a lányt, legyen okos, ügyes, vigyen be egy üvegcse tyúkvért. Vér az vér... Vigyázzon, ne lépjen a vízbe! Itt vagyunk... A szikrázó, zöld fű között az éjszakai esőzés tócsái terjengtek. Egy mélyedés fölött, keskeny, átnedvesedett deszkaszál feküdt. A füves nyom tisztáshoz vezetett. Szélén alacsony, hombárhoz hasonlítható, ablaktalan, hosszú építmény szabályosan rakott, rövid bambuszvessző-sorokból, teteje a földig ér. A hombár elején méternél nem magasabb kőlap. Ebben primitív, de erőteljes rajzzal vésett bivaly. – A templomuk – mondta Sakuntalá.–A kőlapot félreemelik, s úgy bújnak be. A bivalyt imádják. Titokzatos éjjeli szertartásokon bivalyokkal tárgyalják meg ügyeiket. Fülébe súgják. Állítólag értik a bivalyok nyelvét. Távolabb három domború kaliba és két szokványos falusi házikó állt. Nyilván, ahogy a tisztásra léptünk, észrevettek bennünket, de nem vettek tudomást rólunk. A település kihaltnak látszott. Féltem is, hogy nem találunk otthon senkit. Az első kaliba előtt egy asszony ült a földön és kézimunkázott. Megálltunk mellette. Felemelte loknis fejét és
elmosolyodott. Készségesen megmutatta, min dolgozik. Piros, kék és zöld fonallal keresztöltéses primitív mintákat varrt háziszövésű fehér vászonra. Sakuntalá tört tamil tudásával dicsérte a munkát. Majd angolul közölte velem, hogy a kézimunka az ooti állami boltnak készül. Onnan kapják a fonalat és rendeléseket. Megkértük, mutassa meg lakását. Szívélyesen igent intett, és felállt. Megszokták a kíváncsi látogatókat. Harminc év körüli alacsony asszony volt, földig érő fehér vászonlepelben. Az olajos fényű, gondosan tekert loknik kiemelték arca csúnyaságát. Keskeny homlok, széles, lapos orr, szemében a kedves jóindulattal párosulva valami ősi vadság. Derékban mélyen lehajolva bújtunk utána a házba. A bejárat jóval alacsonyabb volt a templom előtti kőlapnál. Egyszerre mindhármunkat elnyelt a barlang sötétje, a csípős, tömény füstszag. Egy zavaros pillanatra megszakadt kapcsolatom magammal és a való világgal. Rémült szorongás fogott el. Hogy kerültem ide? Menekülnöm kell. Szédülten zuhantam ezer és ezer éveket vissza az őskorba. Ki vagyok? Hol vagyok? – Sakuntalá, itt van? – kiáltottam. Az asszony gyufát lobbantott. Vöröses, gyönge fény futotta be a koromtól fekete boltozatot, a feketeföldes üres helyiséget. A következő gyufaszál világánál kibomlott az oldalfalhoz épített széles, ágy magasságú kő vagy agyag emelvény. Az alvóhely. A rádobált rongyok közül egy férfi emelkedett fel. Majd visszahajolt, nyöszörgő csecsemőt vett karjára, és tógája szárnyába bugyolálta. Magas ember volt; klasszikus, szép arca körül dús körszakáll, vállig érő hosszú haja elöl a homlokába fésülve. Nem szólt az asszonyhoz, de egy harmadik gyufa lángjánál velünk tartott a ház hátsó hajlata felé, az alacsony fallal elválasztott konyhába. Ekkor az oldalsó nyílásból egy másik férfi lépett ki. Magas, körszakállas, az elsőnek szakasztott mása. – Ez is a férje? – kérdezte évődő hangon Sakuntalá. Barátságos háziasszonyunk szívbéli nevetéssel megrázta loknis fejét: nem, nem, ez nem a férjem. – Manapság a tóda asszonyok tagadják a többférjűséget – kuncogott fülembe Sakuntalá. – Ez is a férje. Kevés a nő a törzsnél, és az asszony nem egy férfihez, hanem a család férfi tagjaihoz megy feleségül. Házasságkötésük rendkívül egyszerű és kifejezőbb nem is lehetne... A menyasszony földre borul, s a vőlegény a nyakára helyezi a lábát... Rendszerint a legidősebb fiú a többiek nevében is. Szeretne egy tóda férjet?... A megtagadott férj is velünk tartott a konyhába. Itt már nem volt szükség gyufára. A sarokban, puszta földön, tűz égett korommal zománcozott lábos alatt, és apró lángnyelvekkel, maró füsttel vette körül. Az egész rőt fényben derengő helyiséget betöltötte az égő nyersfa csípős, fullasztó szaga. Kémény, füstkivezető rés sehol. Sakuntalá megkérdezte, mit főznek? Az asszony máris leemelte a fedőt a lábasról. Barnás lében egy bizonyos, Indiában közismert csicseriborsó-féleség forrt. A tűzhely fölött, a tetőre akasztott dróthálóban lógott a tüzelőjük: hosszú, vékony darabokra hasogatott eukaliptuszfa. Karcsú és hasas rézedényeik pedig szemben, a puszta földön sorakoztak. Egy tíz-tizenöt literes gömb alakú tartályban aludttej fehérlett. Fő táplálékuk a tej, húst nem esznek. Most már mindent láttunk, és kifelé indultunk a tágas, füsttel átitatott sötétből. Elöl a férfiak, s utánuk mi nők sorra kibújtunk a szabadba. Milyen boldogság volt a tündöklő napfény, az első korty tiszta levegő... A település apraja-nagyja várt bennünket. Hatnyolc szép szál férfi hímzett, fehér tógában, némelyik karján kisbaba, három tusfekete loknis, csúnyácska asszony és vagy tíz gyerkőc.
Megmutatták a kaliba mögött álló, kétszoba-konyhás kisablakos falusi házikót, a kormány ajándékát. Egymás szavaiba belekiabálva magyarázták: – Befúj a szél, rettenetes a hideg, mind megbetegedett, aki megpróbált ebben a szörnyűségben élni. És aludni sem lehet, mert mindig világos van... Tehát nem laknak benne. Sakuntalá próbálta védeni a házacskákat, de nehogy elveszítsük barátságukat, hamarosan abbahagyta. Kérte az asszonyokat, énekeljenek. Ismét az egész falu kíséretében elindultunk az alacsony hombár alakú templom felé. Attól még jó távol megálltunk, és a három asszony leült a kis emelkedésre, arccal a templom felé. A középső kezdett énekelni. Mély torokhangon, szemöldökét fel-le mozgatva, homlokát ráncolva, fájdalmas arckifejezéssel jajgatott egy később állandóan ismétlődő rövid dallamot. Aztán a másik kettővel együtt énekelte, így többször egymás után. Félelem, sőt rettegés volt ebben a különös dallamban, valami döbbenetesen ősemberi rémület. Szerettem volna megvenni vendéglátónk kézimunkáját. Mennyi peszá kérni – próbálkoztam magam erejével. Sakuntalá nevetve tamilra fordította. A csúnya kis asszony gondterhelten összeráncolta homlokát. Szó nélkül elszaladt, s egy ősz szakállú öreg tódával tért vissza. Az kézbe vette a hímzett vásznat, most láttam, egy férfinak való lepel volt. – ötven rúpia – mondta. Az öreg törzsfő elképesztő árajánlatával még alkudni sem lehetett. Sakuntalá ugyan megpróbálta, mondván, hogy Ootiban 15-ért megkapjuk. Az öreg azonban méltóságteljes arckifejezést öltött. Gyorsan elvágtam az alkut. Majd legközelebb... Kezeinket indiai módra összeérintve, megköszöntük a vendéglátást és ígérgettük, eljövünk máskor is. Hazafelé úton dúltan bandukoltam Sakuntalá oldalán. Két lépésre pompásan felszerelt gyönyörű iskolánktól, Shakespeare-től, Osborne-drámától, Mendelssohntól, Bartóktól, a műteremtől, ahol Kandinszkijt, Picassót tanítanak – az őskor. Több ezer éves szokások, törvények, nomád életmód. A többi nilgiri törzs többé-kevésbé beleolvadt a környező falvak népébe. A badagászok pl. földművelők, ezüstművesek (egy badagász fiúiskolánk segítségével tanító), a kurumanszok teaültetvényeken dolgoznak; a büszke tódák egy tapodtat sem mozdultak. Hajtják bivalyaikat legelőről legelőre ezer és ezer év óta. Lassan kihalnak. A daliás férfiak és a többférjűség miatt csenevész nők. A lakosság 5,6 százaléka, tehát kb. huszonhárommillió ember él törzsközösségben, az őskorban. Rádhá éppen búcsúzott vendégeitől a lejtő alján – már bent ültek Citroenjükben – és egy utolsó kézlengetés után velünk jött haza. Nevetett rajtam. Mit szólnék az assami törzsekhez? Egy évet tanított ott északon, mielőtt Lovedale-ba került volna. Ismerte azt a kislányt, akit az egyik törzs elrabolt, s áldozatul mutatott be istenének. A tódák a világ legszelídebb, legjobb indulatú emberei. Mit akarok... A kormány házakat épít nekik, nem kell! Kedvezményeket biztosított, hogy tanuljanak és iskoláik elvégzése után azonnal állást ígér. Nem kell. Már az is nagy haladás, hogy a nők hajlandók összegyűlni az Ooti melletti kézimunkaiskolában. Azt is a kormány tartja fenn. Majd idővel... És elismételte annak az egyetlen badagász fiúnak a történetét, aki a lovedale-i cselédiskolában tanult. Tanító lett Kotagiriben, ahol a badagászok többsége él.
Tamil esküvő Utolsó vizsganap volt. Miss Rain ától átvettem a délelőtti ügyeletet. Valamiért Ootiba akart menni. A lányok egy része letudta a vizsgákat, és az internátusban maradt. – Nincs semmi baj velük, biztatott Miss Raina – csak mégis... Időnként szétnéztem a lejtőn, a tantermekben. Virágot szedtek, olvastak, kártyáztak... "Kalapot le" társaság. Egyik szemlémkor a kundahi útról dram és cintányér és valami fúvós hangszer zenéjét hallottam. Majd egy csoport bukkant ki a hegyoldalon. Lassan közeledett a napfénnyel permetezett laza felhőfátyol alatt. Mi ez? Megint temetés?
Két hete egyik hivatalnokunk felesége halt meg, és még éreztem karomon az oltás helyét. Mr. Billie élettársa heteken át feküdt, de orvosunkat nem hívta el hozzá. Minek hívta volna? Tudta a betegség okát. Asszonyát Káli, a ragályok kiengesztelhetetlen istennője látogatta meg. A halált jelentette csak be. Doktorunk lement a kertészetbe, Billie úr házába. Állítólag eget verő lármát csapott. Az asszony fekete himlőben halt meg. Azonnal rohangálás oltóanyagért. Előbb a kicsinyeket oltották, aztán néhány nap múlva, mikor megérkezett Madrasból az újabb oltóanyag – két kisegítő asszisztenssel –, a többieket. A tanári kart, a szolgálókat és családtagjaikat. Rémüldöztem, hogy újabb kalamajka... Négy nap múlva kezdődik a monszunszünet. Kész az úti program. A külön fogaskerekű levisz minket Coimbatore-ba és külön vagonok Madras, Bombay, Calcutta stb. fel é. Hacsak...
A völgyben közeledők felett szétszakadozott a felhőfoszlány, majd ismét közéjük ereszkedett. Annyit mégis kivettem, hogy esernyőre dobott lepedőszerűséget tartanak négy csücskénél kifeszítve. De hiszen ez baldachin!! Szeg ények csodálatos találékonysága... S íme a felhőkből kibontakozott a vőlegény! Fehér virágsisakján, nyakában lógó virágfüzérén és patyolatfehér dhótiján táncol a nap. Mellette jobbról, balról egy-egy fiatal nő. Szárijuk élénk színeket szór. Egyiknek kezében réztál banánfürttel s kókuszdióval, a másiknál kecses fémkancsóban arányló rizskalászcsokor. A násznép. Asszonyok – mindegyik karján kisbaba –, férfiak és gyerekek. A menet pont alattam megállt. A banánfürtös tálról az asszony levett egy bétellevél-pánt, s a virágsisakos vőlegény szájába dugta. A fiatalember kivörösödött arca puffadt volt, tekintete tétova, mint részegé. Engedelmesen rágcsálta a pánt. Ki tudja hányadikat. Gondolom – bangalore-i tapasztalatom alapján –, teletömhették érzékizgató magvakkal. Alaposan felkészítik a nászra ...
A menet folytatta útját, és hegyünk alatt elkanyarodott a szolgák klubja felé. Visszafordultam, hogy ismét szembe kerüljek velük. Közben bekiáltottam a gyerekekért a tanulószobák nyitott ablakán. Rohantak ki. Együtt mentünk a hegytető széléig és tisztes magasból vártuk a lakodalmasokat. Velünk volt Jessie és húga, Miss Maithili aj ája. A tizenhat éves húgocska jóval értelmesebb Jessie-nél. Jól beszél angolul, remek megfigyelő, s csupa humor. Elég régen történt... Egy délelőtt hazafelé jöttem a fiúiskolából, Helene arrafelé tartott. Dúltnak látszott. Mi baj? – kérdeztem. – Semmi ... – Akkor viszlát. – Csak elégettem Miss Maithili új, nylonszáriját. – Hűha – álltam meg. – Képzelem, milyen ramazuri volt. – Hát sírtam eleget – mosolygott. Mosolya ingerelt, és egyszeriben Miss Maithili p ártjára álltam. – Egy nylonszárí, legalább nyolcvan rúpia. Nagy kár ... – Igen, nagyon drága... – És nem bántja magát? – Már nem. Miss Maithili t úl sokat veszekedett. H át ilyen okos lány a kis Helene. – Itt vannak, itt vannak – ujjongtak a gyerekek. – A jézusfánál megállnak – jelentette a mindentudó Helene. Csakugyan. A jézusfának
nevezett hatalmas, terebélyes fa alá – árnyéka átnyúlt az autóúton, a mimózabokrokig – gyékényt terítettek. A vőlegény leült, összefonta lábát, és bambán maga elé pislogott. A násznép is az árnyékba húzódott. A zenészek az út túloldalán, a mimózabokrok alá telepedtek. Záporozott a nap, sugárzott, világított a táj. A jézusfa szélső ágáról mená madarak forgatták fejüket az aranysárga rizskalászok felé. Fel-felreppentek és csipogtak vékonyka hangon, ők India kedvenc madarai. Merjenek-e csipegetni a kalászból? Bibliai kép, bibliai csend. A völgyből, a klubház felől gyér menet kapaszkodott a fa iránt. Szintén esernyős baldachin alatt. A v őlegény felállt. A násznép köré. Nagy meglepetésemre a baldachin al ól nem a menyasszony lépett ki. Olcsó selyemszáris, idősödő asszony. Az anyós. Két kicsiny, csokoládébarna kezét a vőlegény feje fölé helyezte. Megáldotta, majd fekete magvakat szórt rá.
Ezután a két menet egyesült. A zenészek álltak az élére. Egy fiatal fiú, izzadt fejét előrehúzta a nyakába akasztott dram, a nyalka t árogatós, s a fásult arcú cintányéros. Lakodalmas zenéjük ritmusa, dallama régi, régi ismerős, bár soha még nem hallottam. Vidám, pattogó, paraszti muzsika. Egy országot egy magnóért...
A klubház kertes udvarán két nagy kondér alatt ropogott a tűz. Lent a völgyben százával emelték fehér kelyhüket az árumliliomok. Pesten a menyasszonyi csokrok díszvirágai, – itt senkinek nem kellettek. A ház nyitott ajtaja előtt banántövekből, eukaliptuszágakból baldachin. A v őlegény kint maradt. Az anyós és a nőkkel együtt én is bementem a klubszobába. – Gyerekek, ti ne jöjjetek...
A sarokban alacsony zsámolyon ölébe rejtett fejjel zokogott a piros száris menyasszony. Háta rázkódott. Anyja türelmesen fölé hajolt, felemelte csatakos arcát, megigazította hajában a fehér kaméliát. Majd hirtelen indulatos mozdulattal talpra állította. Fején bokáig érő fehér leplet borított át, és kivezette. Ugyanígy lepellel rejtetten kísérték a vőlegényt. A baldachin k özepére, két banántő közé lepedőt feszítettek. Egyik oldalára a vőlegényt, másik oldalára a menyasszonyt állították. Ekkor leszedték róluk a leplet. Csak a bevonulásig kellett, hogy ne lássák egymást. A magasan kifeszített lepedő ugyanezt a célt szolgálta. Kopott, európai öltözetű falusi brahmin utas ításai szerint a vásznon átnyúlva a vőlegény áldást hozó magvakat szórt láthatatlan menyasszonya fejére, majd lehajtott fővel fogadta a lepedő másik oldaláról ráhintett magokat. (Két kondér felől ínycsiklandó illatok szálltak.) Ezek után tapogatózva garlandot cseréltek. A menyasszony ügyetlenkedett. Sehogy se találta vőlegénye fejét, hogy ráakassza a virágfüzért. Végre... Ebben a pillanatban őrjöngő dobolás, cintányércsattogás, – afféle tus... A vőlegény s menyasszony, helyesebben férj és feleség a házasságot jelentő sárga zsinórt rácsomózta a másik nyakára. A választólepedőt lekapták. A brahmin a szent t űzzel lobogó tállal előttük állt. Mindketten föléje tartották kezüket.
(A gyerekek integettek. Hangtalanul mozgatták szájukat: ebéd, csöngettek ...) Az életre-halálra házastársak a forró napban már kókadt ágbaldachin alatt, fény- és árnypászták özönében fogadták a rokonokat. Előbb a fiú, majd a lány rokonai hajlongtak előttük, és szórták rájuk marokszám a rizst. Az ifjú feleség asszonynővére áldását fogadva elájult. Vizet, vizet... Arcába loccsantották, összemorzsolt eukaliptuszleveleket szagoltattak vele, míg felocsúdott. Félájultan járta körbe férje után a középső, csüggedt levelű banántövet háromszor. Aztán mosolyogva a régimódi fényképezőgép elé állt. Hatalmas tányéroszloppal egy férfi tört át a kondérok felé, a zajos ünnepi tömegen. Egy idősebb asszony kendőt oldozott le a banántőről. Most vettem észre, hogy ott volt, és a kendő tele a házasokra szórandó rizzsel. Egyik szolgánk hozzám lépett. A vőlegény kéri, tiszteljem meg, álljak melléjük a fényképezőmasina elé. Biztosítottam, én érzem magam megtisztelve. Egy perccel később a jázminfüzéres pár oldalán, bamba mosollyal néztem a vézna fényképész felemelt ujját. Vigyázz... Egy, kettő, három. Köszönöm, kész. Még egyszer kezet fogtam a párral, és sok boldogságot kívántam. Épületünk előtt a
gyepes domboldal néptelen volt. Futva siettem az ebédlőbe. Az ebédet már befejezték, a termet már kitakarították. A tanári asztalon egyetlen tányér, külön európai kosztommal. Farkasétvággyal nekiláttam. Nem vettem észre, mikor ült mellém Sakuntalá. – Na, hogy tetszett az esküvő? – csillogtatta nagy szemét a vastag szemüveg mögül. – Szitaram csinos volt? – Szitaram... Ki az? Csupa fűszer megint, nem lehet lenyelni – morogtam. – Ne tréfáljon. Az igazgató szobája előtt áll. A vőlegény... – Szitaram? Az az értelmes, élénk fiú? Nem ismertem fel – A virágsisak meg a garland, f őként a puffadt, vörös arc. Agyon tömhették pánnal. – Világos... És a menyasszony? – Ez az a lány, akiről beszélt? A maguk Kamlájának a húga?!... – Hallom, elájult. Szegény, borzasztó izgalmakat áll ki. Na és ami még hátra van – nevetett éjszakái emlékével hangjában. – Anyám is rettenetesen izgatott. Nem eszik többet? Befejezte? Jöjjön, mondjuk el neki... – pattant fel karcsún, szenvedélyesen. – Most nem. Fáradt vagyok. És csomagolnom is kell. Két nappal később. Most kísértem ki Sakuntalát. Az alkonyati szél galambszürke és bordó felhőket űz az égen. Ezüstös remegés az eukaliptuszliget. Néztem volna, de fáztam, és futottam vissza. Szobám közepén a viaszkosvászon ágyneműborító – a szíjkígyók futnak alatta. Bele kell rakodnom a lepedőket, takarókat. Miss Chevitan k ét többlettakarót kényszerített rám. Jó hasznát veszem az úton. Holnap reggel indulunk. Az ablak mögött a monszunszél csavarja gyönyörű nyárfámat.
Csomagolok és hangosakat nevetek. Nem Sakuntalá bánatán: minek mentem férjhez? ... különben csak a barátság fékez. Irtózik, fél férje családjától. A családközösségtől. Szülők, bátyák, sógornők, gyerekek... Kikötötte, nem lakik velük. Engem megpróbált rábeszélni, legyek vendegük Delhiben, ő nem bírja a családot és engem közéjük hív. Ismerjek meg egy indiai családközösséget. Inkább Kasmírt. Mindezek ellenére nem Sakuntalán nevetek. Az újdonsült menyecskén, nővérén, anyján – a paraszti furfangon. Sakuntalá mesélte természetesen... A lakodalom után, ahogy szokás, a menyasszonyt anyósa és sógornői öltöztették a nászra. Új szári, friss virágok a hajba, ékszerek. Anyja és nővére remegve, reszketve álltak a tyúkvér üvegcsével. Teljesen lehetetlen volt átcsempészni. Végül Puspam ünnepi díszben. Sógornői karonfogva bevezetik a nászszobába. Becsukják az ajtót. Reggel majd visszatérnek és megvizsgálják a lepedőt. Szegény Puspam. Elveszett. Egyszerre vita az ajtó mögül. Nővére, Kamla hangja... Egy csokor virágot csak beadhatunk... Résnyire nyílik az ajtó, anyja karja nyúlik be egy virágcsokorral. A margaréták, liliomok szorosan kötött szárai közt a kis üveg...
HATHETES CSAVARGÁS INDIÁBAN
Kasmírban Miss... Miss, tessék kijönni. Két faragott oszlopocska között ültem a hajóház ablakában. a Dal-tó sötét vizén a nyárdélután fényei, hegyek árnyékképe. Egy csónak. Orrában nyitott hajú kasmíri kislány guggol. Kerek arcú, szépséges, rongyos. Evezője szív alakú lapátját apró, egyenletes csapásokkal merítgeti a csöndes vízbe. Nyolcéves lehet. – Tessék kijönni. Itt egy gyümölcsárus. Azt mondja, barack. Miss Maithili nem ismeri. Esther nagy szeme h ívott a félhomályos hajószobából. Lassan leereszkedtem az ablakdeszkáról. Elevez a szívarcú, szívevezős kislány, és nem látom soha többé. Követtem Esthert a fogadószobába. Az egész társaság az ablaknál tolongott. És nézte a hajónkba kapaszkodó csónakost. Előreengedtek. A fehér fezes gyümölcsárus felmosolygott. Aranysárgán virított a sötét tavon szépen rendezett barackládáival a csónak. – Memszáb, apricot... – Jó ez? – érdeklődött Miss Maithili. (A k órus énekelve: vegyünk...) – Ha gondolja, vegyen egy kilót. – Kettőt – mondtam –, kitűnő gyümölcs. (A kórus: kettőt...) Miss Maithili mell ém lépett. A szokásos alkudozás. Az árus hindi és kasmíri nyelven védte magát. Én is megtanultam alkudni, Miss Maithili azonban lebecs üli teljesítményemet. Az árus keményen tartotta magát. Közbe kellett lépnem, mielőtt elevez csábító barackjaival. – Barackja túlérett, holnapra kidobhatja... Placcs, bele a v ízbe – mutattam. Óriási hatás... azonnal elengedte hajónkat, és elevezett. A gyerekek lehajtott fővel, bánatosan elszéledtek. – Hó, memszáb... – hangzott a tó közepéről, é s az árus odakiáltotta tíz peszával
csökkentett árát. – Thík he... – kürtöltem vissza. Néhány csapással elérte újra hajónkat, és kicsi csónakjával házunk bordázatához simult. Majd két ujja közé fogta a mérleget, s mutatványosan megvárta, míg egyensúlyba kerültek a tányérok. Lemért egy fél kilót, újságpapírban felnyújtotta, így még háromszor. Végül ráadásul egy-egy barackot a két kisfiúnak. Egyik Esther h étéves öccse, másik Susie és Molly kilenc éves fiútestvére.
Tiszta, hűvös délelőtt indultunk Lovedale-ból. Hat óra hosszat tartott, míg lassan leereszkedtünk a síkságra. Tíz vagon gyerek énekelt, ujjongott, mikor eltűnt szemünk elől az iskolaváros, és pilledt, átizzadt, vert sereg kászálódott le a Nilgiri lábánál délután négykor. Vonatunk, a madrasi, már bent állt. Kavarodás, rohanás, pokoli hőség. Rengeteg csomag. Személyenként egy bőrönd, s egy ágyneműs poggyász. A gyerekek egyedül rakodtak le, cipelték át a vonathoz, és rakodtak be. A nagyfiúk küszködtek a kisebbek
holmijával, a tanárnőkével, gyorsan, gyorsan, hogy – ami fontosabb – felajánlhassák a nagylányoknak lovagias szolgálataikat. Kuli segítséget fogadni az iskola szelleme nem enged. Végre gyerek- és csomagveszteség nélkül elfoglaltuk a vonat részünkre fenntartott három kocsiját. Körülbelül négyszázzal kevesebben voltunk. A keralaiak ottmaradtak az állomáson, ők csak este nyolckor indulhattak tovább déli irányban. Öt éjszaka, négy nap különböző vonatokban. Harmadik, második osztályon, ventilátorral vagy léghűtéssel alig elviselhetővé csökkentett hőségben. Éjszakák a három sorban, egymás fölötti deszkalapokra vagy a földre vetett fekhelyen. Madras, Hyderabad, Delhi. V árosok, falvak, települések. Nád, pálmalevél, agyagkunyhók. Csúcsosak, négyszögletűek, gömbölyűek. Másféle emberek, tehenek, kecskék. Hegyek, síkságok, sivatagok. Nem ország ez – egész földrész...
Az ötödik éjszaka után, reggel kilenctől este tízig dögletes autóbuszozás. Erdők, szakadékok közt, ködben és napsütésben, egyre feljebb, magasabbra, Pathankotból Srinagarba. Már csak tizenegyen voltunk, a többiek lemaradtak a különböző vasúti csomópontoknál, és folytatták útjukat India keleti és nyugati tájaira. Már csak tizenegyen voltunk, akik Kasmír estével borított fővárosában, félelemmel vegyes elképedéssel néztük a koromsötétben kiáltozó, hadonászó embergomolyagot autóbuszunk körül. Kulik csomagjainkat akarták, tongások, hogy bevigyenek szállásunkra. És mivel szállásunk még nem volt, a hajóház-tulajdonosok, hogy az ő tulajdonukat béreljük. Miss Maithili, kis csoportunk vezet ője, mint nőstény oroszlán harcolt, alkudozott, veszekedett. Végre három tongába zsúfolva bőröndök, csomagok közé ékelve betrappoltunk a néma éjszakába.
Olajosfeketén fénylő tó partján szálltunk ki. Az ismeretlen előtti bizonytalansággal vártunk. Mire? Mire, Miss Maithili?... Míg értünk jön a csónak. Furcsa, pengető hangszerrel kísért ének suhant a vízen. Azután kicsiny csónak kötött ki a part alatt. Átkeltünk a víz és éjszaka között ingó pallón. Csobbant a fekete víz, és néhány perc múlva felléptünk hajóházunk lépcsőjére. Alacsony, izgága képű házigazdánk villanyt gyújtott. Tündérpalota. A padlón kasmíri szőnyeg. Hímzett függönyök az ablakon. A falakon fafaragványok, kasmíri papírmasé-tálak. Végigmentünk a három szobán. Miss Maithili int ézkedett. Az első szoba övé, húgáé és a két kisfiúé. A második a három nagylányé. Harmadik... Madam Ligeti, Susie, Esther és Mena. A szobában ágy is volt. Az enyém lett. A három tizenkét éves kislány, véletlenül tanítványom is, a földön vetett ágyat, felhasználva a vékony matracot és takarót, amit Klára hagyott nálam. Mennyire ellenkeztem, hogy a maguk ágyneműpoggyászából egyet nekem adjon!... Hiába mondta, anélkül utazni Indiában lehetetlen. Már innen kértem tőle bocsánatot.
Első éjszakámat Kasmírban beszőtte a különös, lágy zene. Egy fiatal lányhang. Ugyanazt a dallamot énekelte, hosszú-hosszú szöveggel, valamilyen pengető hangszer kíséretével. Elképzeltem a fátylakkal körüllengett, égő szemű kasmíri lányt. Énekel és táncol vendégeinek. Reggel tudtam meg, hogy egy part menti házban esküvőt ültek. Reggel a tavon. Száz és száz csónak torlódik a zsilip előtt. Káposztával, zöldborsóval, paradicsommal, gladiólával, margarétával rakott csónakok. A szív alakú evezőlapát, s a hosszú rúd – gyakran csak azzal tolják a csónakot – keresztben a pompás árun. A zöldséget és virágot a tavon úszó kertjeikből szedték hajnalban a parasztok. Most kissé görnyedten ülnek a csónak orrában. Fejükön fez, s lopva oldalt villan szemük – mit visz a másik, szebb-e a paradicsoma? Egy-egy közömbös szót váltanak. Végre felhúzódik a zsilip fekete vaslapja. Megmozdulnak a csónakok, siklanak a csatornákon, a Jhelum folyón, tavakon át a piacra. Evez, akinek evezője elfér, akié nem, feláll és a rúddal taszítja magát előre. Tíz, tizenöt perc múlva üres a nyolc kilométer hosszú, és három kilométer széles tó. Vizén tovább ringanak a hajóházak, partján a
baldachinos sikhárák. Várják az utasokat párnás, szőnyeges, díványszéles ülésükre. Háttérben a hegyek, és a partot körülölelő út fából faragott, emeletes házai. A boltok cégtábláin szép rajzú, különös betűk, vagy angol szöveg. Szultána Mullahnál, a legtökéletesebb kasmíri sálak kaphatók, Fazal Peshinnél a legtökéletesebb kasmíri szőnyegek... A mesenevű tulajdonosok mindegyike a legtökéletesebb kasmíri sálat, ékszert, prémet, fafaragást, szőnyeget, papírmasét árulja. Mindegyiknek igaza van. Srinagar bármelyik boltjába léptem be, úgy éreztem, nincs szebb sál, csodásabban festett papírmasé-tál, doboz, finomabb ezüstkösöntyű, bájosabb hímzett papucscipő a világon, mint éppen ott. Első nap délután már megrohanták hajóházunkat a kereskedők. Az első észrevétlenül jött. A fogadószobában beszélgettünk Miss Maithilival és húgával az alacsony kasmíri faragású asztalka mellett. Egyszerre árnyék vetődött a halványzöld kasmíri szőnyegre. A lépcsők tetején egy férfi állt. Tekintélyes, jól öltözött, kecskeszakállas mozlim. Méz mosollyal és mélyen meghajolt. – Hallotta, hogy vendégek érkeztek a Rádzsák palotájába. (E költői nevet viseli hajóházunk.) Kötelességének érezte, hogy üdvözöljön bennünket Kasmír völgye ékkövén, Srinagar legszebb pontján, a Dal-tavon. Az istenek adjanak erőt, egészséget, kellemes pihenést. Ő egyszerű, szerény kereskedő, megtisztelve érezné magát, ha egy pillantást vetnénk a selyem- és gyapjúsálakra, hímzett ágytakarókra, a legtökéletesebb kasmíri művészet remekeire.
Hogyan nézzük meg e költő kalmár kincseit, mulattam magamban, hisz nincs nála semmi. Még nem ismertem a módszert. Miss Maithili sem. Azt mondta, az úttól még fáradtak vagyunk, hagyja itt címét és valamelyik nap felkeressük. – Ó – csurgott a mézmosoly az ékesen szóló ajkakról a szakáll
hegyére –, ó, a világért sem fárasztana minket. Tudja, messziről jöttünk a csodálatos délről, Nilgiri óriási dzsungeléi közül. Bár életében legalább egyszer ő is eljutna odáig... – Héj, Ali, kiáltott hátra. – Bátorkodtam... Rongyos, piszkos kuli – hátán nehéz fémláda – tapogatózott fel a lépcsőkön. Semerre se nézve óvatosan leengedte terhét. A kereskedő karvaly szemekkel vigyázta, nem segített. Valamit mondott kasmírul, és a kuli sovány lábaival kikaszált a fogadószobából, és vissza a csónakba. Kereskedőnk a láda mellé ült. Homlokán hátrább tolta a fekete fezt, kaftánja alól kulcscsomót vett elő, és kinyitotta a kincsesládát. A lányok és a két kisfiú – a beszélgetésre osontak be – távol tőle, körbe telepedtek a szőnyegen. A kereskedő bűvészkönynyedséggel arany és piros hímzésű mesesálat emelt ki, megrázta és a szőnyegre dobta. (Halk sóhaj; jaj, de szép...) És ez?... lengetett meg egy fekete-ezüst hímzésű álmot, madarak, virágok röpültek át a délutáni napfényes levegőn. Aztán újabb és újabb sálat, szári hintett széjjel. Most vált igazán Rádzsák palotájává hajóházunk. Mi, az udvarhölgyei körbe a szőnyegen, mohó szemmel bámultuk a messzi földről érkezett sáfár mesés portékáit. Miss Maithili, a mah áráni karosszék-trónjáról mosolygó bölcsességgel nézte a lába elé hulló selyemszári- és hímzett sál halmot. – Hagyja itt a címét, mondotta. – A kereskedő zokszó nélkül összeszedegette és berakta a ládába kincseit. Kijelentette, nem is azért jött, hogy vegyünk valamit, csak meg akarta mutatni. Hogy tudjuk, mit érdemes megvenni. Bizonyára tömérdek pénzsóvár kereskedő fog kellemetlenkedni nekünk. Hát hogy tájékozódjunk... Holnap újra eljön. Névjegyét természetesen itt hagyja, és ha a gyerekek kíváncsiak volnának műhelyére, életének legboldogabb napja lenne, ha felkeresnénk őt.
Kiáltott a kuliért. Az hátára vette a ládát, és vitte a csónakba. Kereskedőnk utolsó búcsút intve távozott. Megbűvölten néztünk utána, helyesebben a csúf ládába zárt mesék után. S íme, egy másik kereskedő jelent meg a lépcsők tetején. Ékszert hozott. Ezüst fülbevalók, nyakláncok, kösöntyűk tömege, drágakövek, jade, achát, jáspis terültek szét a szőnyegen. Még össze
se rakodott, jött egy szőrmekereskedő, azután fafaragványos, majd szőnyegkereskedő imaszőnyegekkel, és vastag, préselt gyapjúra hímzett takarókkal, párnákkal, un. namdákkal. így napnyugtáig. Az utolsó kalmár is elevezett. Palotánk elszürkült. Szomorú, kopár lett. A vacsoraasztalon illatozó csapátík, kis sült halak, az aludttej?... Jó, persze, hogy jó, de... Ki törődött azzal, mit eszik? Selyembe szőve, hímezve, fába, ezüstbe vésve bülbül madarak, virágfolyondárok és a kasmíri csanárfa levelei suhantak a villanyfényben. A következő reggelen újabb csónakok újabb árukkal, de a csoda nem ismétlődött meg. A hímző, a fafaragó műhelyben sem. A kereskedők különben hamar rájöttek, hogy ámulatunk nem válik pénzzé, és lassan elmaradtak. A harmadik vagy negyedik napon sikhárákat béreltünk, és eleveztünk az első kereskedőhöz. A kikötő csónakosai már barátaink. A partról naphosszat látnak, tán figyelnek is minket, és gyakran szállítanak vissza hajóházunkhoz. Szultána, házigazdánk szőrmesapkás, erőteljes nagy fia visz bennünket a partra, eloldozva palotánk lépcsőjétől a kis csónakot, ha a városba megyünk. Szolgálatkész, tizennyolc év körüli legény. Mindig mosolyog, udvarias, de félelmetesen komorrá, majdnem dühössé válik, ha a gyerekek keveslik a csapátít vagy a rizst. Házigazdánk is takarékoskodik, de Szultána?... Nem értettem, míg egy nap meg nem látogattam őket a Rádzsák palotája mögötti hajóházukban. Lakhelyünkből kis palló vezet a fehér nyírfákkal árnyékolt partra. Néhány lépés után újabb palló, hozzájuk. A három mocskos, rongyos kisfiú – egyszer-egyszer láttam, hogy anyjuk megmosdatta őket a part menti piszkos vízben – azonnal nyomomba szegődött. Teljesen üres, nagy hajótérségbe léptem. A földszínű padlón a délután sárgás fényében házigazdánk guggolt hukkája mellett. A hukka nargiléhez hasonló vízipipa. Kissé távolabb színes rongyokban, feszes derékkal öregasszony ült. Kasmíri módra kötött kendője lebernyegei közül markáns, nagy orr, erős áll, éles tekintet metszett felém. Mesék boszorkája. – Foglaljon helyet – mutatott a padlóra házigazdánk. – Meg akarja kóstolni a hukkát? Bólintottam. Hogy utasíthattam volna vissza barátságát?... Kezével letörölte, és felém nyújtotta a hukka szopókáját. Megtoldottam ujjaimmal, és szívtam egyet. Vízpárás faszénszag ömlött a számba. Vad köhögés rázott. – Nehezebb ám, mint a cigaretta – nevetett szikkadt gazdánk. Az öregasszony szeme kegyetlen gúnymosollyal villogott. – Küldtem magának cigarettát Szultánával. Kétszer is – próbáltam nyájasítani. – Ideadta a fiú. A hukkát jobb szeretem. Add ide... Fia feléje tolta a készüléket. Az öregasszony fogatlan szájába vette a szopókát, és mélyen, élvezettel szívta. Most vettem észre a fülét. Tiz-tizenkét műves ezüst karika lógott benne, fülcimpáját állig lehúzta. Nem is fülcimpa volt. Kulcstartónyi lyuk. Elkaptam tekintetem, és újra csak néztem. Azóta is megdöbbent, főként a virágzó fiatalasszonyok ékszertorzította füle. A három ragadósan piszkos kisfiú mozdulatlanul bámult. – Fiának a fiai? – kérdeztem az öregasszonyt. (Az unoka szót nem tudom hindiül.) – Azok. Szultána a legidősebb. Az első felesége szülte fiamnak. Körülkínáltam cigarettámat. A hukkából kivett parázson rágyújtottunk. Pöfékeltünk szótlanul. Lopva körülnéztem az üres térségben. Hol készítik itt ennivalónkat?... A hajófal kormos volt, de tűzhelynek semmi nyoma. Elszívtam a cigarettát. Ami még maradt a csomagban, az öregasszonynak adva, távoztam. Kint a nyírfák alatt halomba
állított rőzse mellett vettem észre a vályogból rakott alacsony tűzhelyet. Házigazdánk második felesége, a három kisfiú anyja guggolt előtte és halat mosott. Úgy tett, mintha nem látna. Szinte naponként ropogós, sült halat kapunk vacsorára. Házigazdánk halássza a tóból, ahová minden hajóház szennye... Jobb nem gondolni rá... Látogatásom után megértettem Szultánát. Tőle tudom, hogy a Rádzsák palotája egyetlen jövedelmi forrásuk. A nyaralási idény alatt kell megszerezniük a pénzt, amiből heten egy évig élnek. Naponta és fejenként öt rúpiát fizetünk lakásért, ellátásért. Tíz napig maradunk, s ki tudja, mikor akad újra lakó? Szultána tehát haragszik, hogy gyerekeink sokat esznek. Néha úgy érzem, gyűlöl minket. A palotánkból kénytelen kievezni velünk, de nem köteles meghallani, mikor a partról kiáltozunk. Előfordul, hogy egyedül megyek a városba, vagy szobatársaimmal. Miss Maithili a t öbbiekkel. Természetesen közös programunk is van. Ebéd-, vacsoraidőben térünk vissza. A partról nézzük a Rádzsák palotája lépcsőihez kötött csónakot, és a gyerekek torkukszakadtából kiáltoznak: Szultááána! Semmi, senki sem mozdul hajóházunk körül. A kikötőben veszteglő sikhárák evezősei jól mulatnak. Néha egyik-másik megszán bennünket, és belebömböl tenyere tölcsérébe: hé Szultána!
Leggyakrabban Bombay hercege segít nekünk. Karcsú, atléta termetű fiatalember. Olajbarna arcából hamiskásan csillog kék szeme. Bordó baldachinos, kopott sikháráját keresztelte az ékes "Bombay hercege" névre. Azonban ő sokkal hercegebb. Két-három hiábavaló kiáltozás után, lovagi mosollyal ajánlja fel szolgálatát. Mindössze négy annáért. Néha több ingó csónakon keresztül segít el sikharájáig. A hímzőhely látogatására Bombay hercege és a Himalája gyöngye vitt el bennünket. Észt és keménységet sugárzó, délceg Miss Maithili valamennyi ünk titkos, néha nyílt mulatságára fél a víztől. Reszketve, kétoldali támogatással lép a csónakba, illetve előbb szárijára. Valamelyik gyerek kihúzza lába alól a szárit, s Miss Maithili v égre leroskad a párnák közé. Így történt ezúttal is. Azzal a különbséggel, hogy Ali, Bombay hercegének barátja lépcsőnk korlátját megragadva mentette meg sikháráját a felborulástól. Az én három gyerekem, közöttünk Prem, Suzie és Molly öccse a tó közepéről, hercegünk csónakjából rémülten néztük a jelenetet. Megvártuk, míg mellénk értek, aztán rajt... A derék herceg pótevezőt is hozott, és evezni kezdtem. Miss Maithili ijedt ében hátradőlt a párnákon. Háromszemélyes sikháránk nem valami gyorsan haladt. Bombay hercege erősen evezett, közben Kasmírról tanított és magyarázott.
A tó közepén, a kicsi négy csanárfás sziget neve: Csar-Shinar. Mögötte a Karakoram hegylánc. Nem, nem a Himalája, az a tó másik oldaláról látható. Srinagar fölött az első hegy, csúcsán a Siva-templommal. Azt mesélik, i. e. 2400-ban építette az árják királya, Sandimán. Kiemeltette a hatalmas sziklaköveket a Jhelum folyóból, csiszoltatta és a folyótól a hegytetőig utat csináltatott. – Mondják, hogy a XVII. sz ázadban még megvolt, s a mozlimok felszedték a köveket és mecsetet építettek belőlük. – Ő hívő muzulmán, de sajnálja ... Ha ugyan igaz ... Annyit összebeszélnek a kasmíriak. – Maga is? – kérdeztem, és nagy lendülettel meghúztam evezőmet. – Előfordul. A nyaralók semmit se tudnak, és szeretik ... Nem fáradt, memszáb?... – Idehallgasson, ezek után hogyan higgyük el a Siva-templom történetét? Hátha mese? – Hát... Én nem voltam ott. De benne van a könyvekben. A templom is megvan, a mecset
is, sziklaút meg nincs. És a mese mindig szép. Ez egy úszó lótuszkert – nyújtotta ki evezőjét, és lenyomta a smaragdzöld rét szélét. Hogy higgyünk szavának ... Valamennyien előrehajoltunk – hó, ne egyszerre –, és víz alá süllyesztettünk egy-egy tenyérnyi helyet. Prem – Susie és Molly öccse – egy zárt kelyhű lótuszt le is tépett. Az úszó kertek sok száz évesek. Úgy készültek, hogy kákából szőnyeget terítettek a tóra, majd arra a tófenékről szedett vízinövényeket és a hegyekből hordott földet. Az egész azután termőfölddé vált. Újabb és újabb rétegek kerültek egymás fölé, és most már szilárd az úszó kert. Csak éppen a szegélye nem.
Ettünk-e már kandírozott lótusz-szárat? Nem?... Bombay hercegének gyerekkorában
kedvenc édessége volt. És rózsaszirom fagylaltot ettünk-e? A három kislány ijedten pisszegett. Psssz... Hátrapillantottak a másik csónak felé, aztán halkan, bizalmasan megsúgták a hercegnek titkunkat. Tegnapelőtt bent voltunk egy cukrászdában, és két-két adag rózsaszirom fagylaltot ettünk. Az istenért, egy szót se Miss Maithilinak. – Úgy?! Engem sosem visztek magatokkal – jajdult Prem. Kerek macskaképe eltorzult a férfiasan visszatartott sírástól. Megígértem, majd legközelebb... A sima, fekete tó, Karakoram hegylánc és a Himalája, a partot szegélyező hatalmas csanárfák és hazai ismerős nyírek, jegenyék, a júliusi naparcú délután, és az evező alatt csobbanó víz ... Soha nem álmodott álom... Béke, végtelenbe oldódó öröm, harmónia, vágytalan percek! Zajos kiszállásunk kicsalta irodájából a kereskedőt. Mély meghajlással üdvözölt faragott faháza kapujában, néhány lépésnyire a parttól. A földszinti helyiség padlóján tíz-tizenöt fezes férfi hímzett, lótuszülésben. Két rajzoló mester is dolgozott a földön. Perzsa hímzők hozták Kasmírba a hímzés technikáját a XV. sz ázadban. A híres kasmíri sálak azóta is ugyanúgy készülnek. A mintákat – stilizált virágok, szövevényes arabeszkek, régi kasmíri motívumok – vékony faszén ceruzával rajzolják a könnyű gyapjúanyagra. Azután kihímezik sok arany-, ezüst- és természetesen színes fonállal. A földön ülő hímzők, rajzolók egy pillantást se vetettek ránk. Dolgoztak. Mézszavú kereskedőnk tapintatosan sürgetett.
Öreg csigalépcsőn – fáradtan reccsent a fa lépteink alatt – mentünk fel az emeletre. Az irodában tea és sütemény várt. Allah legyen a tanúja – tette homlokára kezét gazdánk –, ennyi a legkevesebb, amivel viszonozhatja azt az örömet, amelyet látogatásunkkal szereztünk neki. A nagy helyiség üresnek látszott. Egy sarokban, iratokkal telt alacsony asztalka, mögötte földön ülve számlázott vendéglátónk fia. A főfalnál hosszú pult. Szemben mi. Miss Maithili, a húga és én, alacsony zsámolyon ülve emeltük le a teáscsészéket a faragott asztalkáról, és nyújtottuk hátra a mögöttünk álló gyerekeknek. Különös, erős, fűszeres kasmíri tea volt, jólesett mellé az édes sütemény. Azok is más ízűek voltak. Inkább cukorkák. Talán kandírozott lótuszszár... Kereskedőnk mosolyos önuralommal várta, hogy kiürüljenek a csészék és elfogyjon a sütemény. Egy szót sem ejtett az üzletről. Csak miután többször felkínálta, hogy hozat még, és mi többször köszönettel visszautasítottuk, kérdezte meg, nem vetnénk-e egy pillantást áruira? A hosszú pult mögé ment és a polcsorból kihúzott egy sálat. Bűvészien bontotta ki és dobta a pultra, ugyanúgy, mint fogadószobánkban a szőnyegre. Aztán újabbat és újabbat. – Ezt a remek darabot csodálják meg kérem! De minek is szólni? Magáért beszél – repített fel egy sálat, majd elkapta. Lehúzta ujjáról gyűrűjét és az egészet belegyömöszölte. – Tessék. Valódi pasmíná. Három yard hosszú, másfél yard széles... Méterekben kellene már számolnunk, de ajkaim nehezen szoknak rá. Fiam, mennyi ez méterben?... Ára 2000 rúpia... Valódi pasmíná, tibeti kecskeszőrből... Kihúzta a gyűrűből a sálat, és a többi közé hajította. – Tetszik látni, egyetlen gyűrődés nincs rajta. Ezért vágták le az angolok a pasmíná szövőmesterek hüvelykujját... Fonalsodró- és szövőművészetükkel nem tudtak versenyezni. Ezzel nem is lehet. Ilyen munkát géppel nem lehet... Ilyen munkához érzés kell. Megérintettem a tízezer forintos sálat. Ujjaim hegye emlékezett... Gyermekkorom egy napfényes délutánja... Hiányzó selyemhernyóm összeaszva a sakktábla mellett... A tábla aranysárga fonallal beszőve... Annak a darabka csodaselyemnek rég elfeledett lágyságát
éreztem újra. Megsimogattam a sálat... Két másikat vettem. Az egyiken stilizált Himalája-fenyők és virágfolyondárok, a másikon arany fonallal körvonalazott bogyók és madarak. Miss Maithili egy p ár csupahímzés ágytakarót vásárolt. Srinagar éghajlata körülbelül olyan, mint a miénk. Júliusban a nap későn nyugszik és hosszú, szelíd az alkonyat. Pasztell színek és fények közt eveztünk hazafelé. Hirtelen elhatározással kikötöttünk egy fafaragó műhely előtt. A tóra nyíló helyiségben három férfi dolgozott. Fezben, lótuszülésben. Egyikük egy ékszertartó dobozt fényezett. Lótuszok, rózsák szövevényes sokasága jelent meg, és tűnt el fényezőrongya mozgására. A másik, kisebb-nagyobb vésőket váltogatva, bonyolult rajzú arabeszkeket vésett egy diófalapra. A tulajdonos lehetett, mert egyedül ő hagyta félbe munkáját, és mutogatta a műhely remekeit. Nem túl lelkesen, nyilván zavartuk. Többek közt egy lótuszvirág állólámpát dicsért kelletlenül. A két sor lótusz-szirom kattantyúval összecsukható és félig vagy teljesen kinyitható. Kelendő áru, érdekesség. Az egyik faragott tányért szívesen megvettem volna, de Miss Maithili s ürgetett. Ránk esteledik a vízen.
SRINAGAR KILENC HÍDJA ALATT
Vasárnap volt, és ahogy terveztük, csónakáztunk a Jhelum folyón, a kilenc híd alatt. A folyó mentén végig faházak, közöttük szűk sikátorok, melyekből lépcsők nyúlnak a partig. A lépcsőkön bugyogós, bő inges asszonyok – fejükön a lebegő kendő, fülükben a tömérdek karika – mostak, mosandóikat csapkodva, vagy mosdatták sivalkodó csemetéiket. Meglepett az általános tisztálkodás. A gyönyörű kasmíriak, a felnőttek és elsősorban a gyerekek, döbbenetesen piszkosak. Általában fehérbe öltöznek, de még egyszer sem láttam valóban fehér inget, bugyogót. Sokszor megcsodáltam a mozlim asszonyok csupahímzés, csupaszegő, bő kámzsáját. A finom fehér batisztvászon mindig hamuszürke. Tibeti pagoda jellegű mecsetnél kötöttünk ki. Csodásán faragott faépület. Sajnos, csak körüljárhattuk. Nők, asszonyi állatok más mozlim templomba sem tehetik lábukat. Bekukucskáltam az ablaklapok faragványai közt. Nagy ügyeskedéssel, fejforgatással, hunyorgatással sikerült megsejtenem, mi van az ablakfaragásokon belül. Gazdag mozaikés aranyberakásos falak. Díszes mennyezet és színes üvegű, tömérdek lámpás, csillár sűrűn egymás mellett. Csillárkereskedésben nincs ennyi... A mecset körül egy-két férfi lézengett. Kár, hogy nem pénteken, a mozlimok heti ünnepnapján jöttünk. Olyankor bizonyára tömérdek nép csődül ide. Kasmír lakóinak többsége mozlim. A Kasmír völgyét meghódító árják hinduk voltak, a mozlim uralom idején tértek át a mohamedán vallásra, majd szikhek lettek, mikor Rajnit Szingh, a szikh Pandzsáb állam megalapítója elfoglalta Kasmírt. A mecset különben egy Kasmírban letelepedett perzsa szent: Sah Hámdán tiszteletére épült a XIV. sz ázadban. Csónakba szálláskor vettem észre a hindu istenszobrot a mecset falában. A libák nagy gágogására néztem vissza. Egy hindu öltözetű férfi éppen eltűnt a mecset sarkánál. Azt hiszem, méltánytalanul elhanyagolják a libák hírszerző tevékenységének jelentőségét a világtörténelemben. Nos, a libák élénk kiabálással hívták egymást a szoborhoz. Ették a púdzsát, amit az eltávozott hindu helyezett istene elé. Az ő templomuk állt itt a XIV. sz ázadig. A mozlimok rombolták le, hogy Sah Hámdánnak építsenek mecsetet. Egy hindu istenszobrot azonban beállítottak a nyugati falba, hogy azért a hinduknak is legyen hol imádkozniuk. Azt hiszem, nincs a világon még egy ilyen mecset... Hacsak nem valahol Indiában. A türelmetlen mohamedánok talán ezzel viszonozták a hinduk vallási türelmét, akik az iszlám kezdetén szívesen fogadták az új vallás misszionáriusait, s helyet adtak mecseteiknek. Jó néhány századdal előbb, mielőtt a mohamedánizmus politikai erővé izmosodott...
Sikháráink kecses, forgalmas hidak alatt, gyönyörűen faragott faházak között haladtak el. A város központját elhagyva kis gyárak, műhelyek, barack- és mandulafás kertek. Egyik lejtőn száz és száz namda a napon. Vézna, kis ember guggolt mellettük, s időnként vízzel locsolta a villogó fehér, préselt gyapjúlapokat. Valószínűleg nem szabad túl gyorsan száradniuk. Egy szőnyegszövőműhelynél kiszálltunk. Bombay hercege ment követségbe a piszkos
vályogépület falai közé. Engedélyt kért a látogatásra. Visszatérését meg se várva – biztosak voltunk az igenben –, beözönlöttünk. Mennyezetig érő szövőszék-erdő. A felvetőszálak sűrűjéből ülő gyerekek s férfiak háta derengett. Az első szövőszéknél két tíz év körüli fiúcska és egy keserű arcú, erőteljes férfi csomózott. A család, mint később megtudtam. – Hány éves vagy? – kérdeztem a kisebbik fiút. Nem felelt. Vékonyka ujjaival tovább kötötte a selyemfonalakat, – Húsz – vetette oda az apja, szemét nem mozdítva munkájáról. Óriási szőnyegen dolgoztak, a szövőszék alján felcsavart rész is több méter lehetett. Nem vettem tudomásul a nyers elutasítást. Ne higgye, hogy megsértődtem. Csak igazolnám bosszúságát; egy előkelő fehér hölgy leereszkedik a szövők közé... Hozzáléptem, és nevetve kérdeztem: – Nem huszonöt!?... Keskeny száján, szögletes állán mosoly tétovázott – akarata ellenére. – Csak húsz – ismételte azzal a félmosollyal, – A fia? – Igen, mind a kettő. – Mennyit keresnek? – Attól függ, hányan dolgozunk és mennyit. Néha négy rúpiát egy napra, néha kettő ötvenet... – Hát ez bizony nem sok... Talán nem kellett volna mondanom. A szövőmester bezárult. Szálam – mondtam végül, és előrementem a szövőszékek között. Miss Maithili és a gyerekek, európaiasan öltözött urat álltak körül. Fehér, csakugyan fehér ing, kerek, barna, mosolyfényes arc. – Mi kérem, nem haszonra dolgozunk. A kooperatív módszer
sokkal emberségesebb. Együtt dolgozunk, és elosztjuk, amit keresünk. Nem egy személynek, a családoknak adjuk ki a munkát. Otthon dolgozhatnak vagy itt. A nagyméretű szőnyegeket természetesen itt. Azok rendszerint rendelésre készülnek. Az anyagot, a rajzot a kollektíva adja – a rendelést is. Ez a szőnyeg – mutatott az egyik szövőszékre – az iráni követség rendelése. Tizenötször tíz méter lesz. Igyekszünk, hogy megéljünk... A szövők és a vezetők. Tudva tudta, hogy hazudik. Érződött fölényes, leereszkedő, mosolygó hangján. Magának szónokolt, pislákoló lelkiismeretének. Nyilvánvalóan mi nem érdekeltük – hiszen amúgy sem értjük... A kollektívavezetőnek, szegénynek, a látogatókkal is foglalkoznia kell. Megmutatta raktárát – ahogy ő mondotta, a kollektíva bemutatótermét – az irodaépületben. A legolcsóbb szőnyeg, afféle ágyelő nagyságú, ötszáz rúpia. Gyönyörű munka. – Az ilyen szőnyeg, kérem, két hét alatt készül. – És mennyi rá a munkadíj? – kérdeztem. Egy másik szőnyeget gurított szét. – Szőnyegkereskedőnek kellett volna születnem, nem sikhárásnak – morogta kifelé menet Bombay hercege. A piac mellett is kikötöttünk. Éhesek voltunk. A vásár befejeződött már, bokáig karalábélevelek közt mászkáltunk. Egy koldus külsejű ember ült félálomban három marék, léggyel lepett szilva mögött. Végre találtunk egy árust, akitől ennivalót vehettünk. Egy uborkaárust. Öreg, szakállas mozlim volt. Fejenként egy-egy uborkát vásároltunk. Az öreg kettévágta és bőségesen megszórta sóval, törött borssal. Sose gondoltam volna, hogy ilyen ízletes.
Sikháráink körül a parton nagy csődület. Jól öltözött fiatal férfi öreg evezősünket rugdalta, aki fia helyett evezte a Himalája gyöngyét. Őrizetére bíztuk a két sikhárát, míg Bombay hercegével a piacra mentünk. Felnőttek, gyerekek nézték a gyalázatos jelenetet. Senki sem lépett közbe. – Mi történt – futottunk oda. Cigarettacsomagomat az ülésen hagytam. Egy gyerek, a jól öltözött fiatal férfi öccse ellopta. Állítólag ez a fiatal parti boltos biztatta fel. Öregünk a fiú után loholt, a boltos meg kirohant öccse védelmére. Az ügynek ez a része nem különös. A világ minden táján előfordulhat... Azonban különös, hogy senki sem avatkozott a dologba. Tűrték, hogy egy erőteljes fiatal összerugdaljon egy öregembert. Az indiaiak határtalan egyéntiszteletének visszája... Valahol olvastam, hogy amiatt nem fejlődött ki bennük a közösségi érzés. Gyakran láttam hasonló jelenetet Bombayben, Bangalore-ban. Hagyt ák, hogy a két fél püfölje egymást, míg egyikük megelégeli, és elsomfordál. Mert mindenki csak magáért felelős.
Szegény öregünk könnye kipergett, mikor odakiáltottam a fiatalnak: – maga rossz ember! – sajnos nem tudok hindiül veszekedni. Tehát még nem tudok hindiül. Az eset elsötétítette kedvünket. Leverten ültünk a Hazratbal-mecset felé kanyarodó sikháránkban. Jelentéktelen külsejű templom a Dal-tó bal partján. Sokkal nagyobb, mint a Sah Hámdán. Nevezetessége, hogy a vallásalapító Mohamednek állítólag itt őrzik egy hajszálát. Ezért péntekenként óriási tömeg gyűl itt össze. A parton imádkozók többen vannak, mint a szerencsések, akik bejutottak a templomba. Szultána hajóházunk lépcsőjén állt. Arca fekete, mint fején a fez. – Dél rég elmúlt... Az ebéd kihűlt, tűz nincs már, hogy felmelegítse. Különben is el akart menni barátaival... Miss Maithili a helysz ínen összeteremtette. Aztán, hogy vigasztalja elrontott vasárnapjáért, megígérte, magunkkal visszük sonamargi kirándulásunkra.
Thík he – morogta. Félmosollyal tálalta be a hideg ebédet. Élvezte, hogy nem ízlett, és otthagytuk.
A Himalája hegyeiben Szelíd, kék levendulamezők, mögöttük vad hegyek, havas csúcsok; az országút mentén jobbról-balról tavasz-zöld nyárfasor – összeérnek az út végén, és újra meg újra szétnyílnak rohanó autóbuszunk előtt. Levendula szagú, könnyű a világ. Vadonatúj. A gyerekeket is magával röpítette a napsugaras reggeli táj. Mutogatták egymásnak a gyorsan váltakozó képeket. – Nézd, ezek diófák! – hallottam mögülem a kis Malinit. – Dehogy is – így Suzie –, cseresznyék. – Diófák – ismételte Malini. – Miss Ligeti – húzta be a fejét az ablakból Suzie –, ugye, ezek nem diók? Hány ilyen vitában voltam perdöntő tanú! Rajtam kívül senki sem ismeri az alma-, dió-, szilva- és barackfákat, délen nincsenek. Új nekik, mint nekem volt a banán, papája, mangó. Hegyi falvakon száguldunk át. Egymáshoz zsúfolt faházak nyitott szénapadlással, piactér,
térdig gyapjúsálakba burkolt mezítlábas férfiak, hukkájuk mellett üldögélő boltosok, egyegy asszony, bő nadrág fölött hosszú, hímzett kamíz, súlyos ezüst nyakperecek, a fülekben rengeteg fülbevaló. Azután újra erdők, hegyek, kék vagy rózsaszín lótuszokkal beszőtt tavak, legelők, mezők. Olyan érintetlennek tűnt a tájék, hogy a széles autóút, autóbuszunk – így éreztem egy pillanatra – sértő betolakodás. A busz hirtelen megállt. – Tíz percig maradhatnak – kiáltott a kocsiba hosszú bajszú sofőrünk. A fennsíkon nagy kiterjedésű romtemplom. Ó, hát jártak már itt?... Délelőtti napsugarak és árnyékok rajzottak a tört csarnokban, az oszlopsorok közén. Ötezer éve, Rámádévá király idején építették a napistennek. Döbbent ámulattal kószáltam a faragott oszlopok közt. Egyszerre elállt a lélegzetem. Az egyik oszlop alján fél életnagyságban, mosolyogva simult össze egy szerelmespár. A férfi keze, keskeny derekú szerelmese duzzadt keblén, a lány csípőjével, vállával hozzátapad, és arcukon a szerelem átszellemült, bűvös mosolya lebeg. A dombormű élt, életörömöt dalolt évezredek óta a havas hegyek, az azúrkék ég felé. Hogyan jutottak ettől az áradó szerelemtől a mai gátlásokkal teli, merev szerelmi erkölcsig az indiaiak? Fényképen láttam a Kadzsurahoés a Konarak-templomok erotikus szobrait, azok "újak", időszámításunk után V–VII. sz ázadból valók. Miféle erők, történelmi válságok vagy folyamatok ... – Indulás, indulás! – dudált a sofőr. Futottam, szerettem volna Miss Maithi-nak megmutatni a szerelmeseket, vénlányos szigorúságát kísérteni. Sajnos, benn ült már a buszban. Pahalgaon hegyeiben havas esőt kaptunk. Dermesztő hideg szél fújt. Természetesen nyári ruhában voltunk. Az eső azonnal ráfagyott a földre. A patak – medrében előzőleg kristálytiszta vízszalag csillogott – tejfehér habos árral vágtatott. Vadul zúgtak a vízesések. Egy minden oldalról nyitott, de tetővel fedett, tudj' isten milyen célt szolgáló helyiségbe húzódtunk. A zarándokok előbb felfedezték, ott találtuk már őket. Az Amarnat-barlangba tartottak, hogy ott Siva phallikus jelképe, egy jégből alakult lingam előtt imádkozzanak. Különös figurák voltak. Túl közel álltak, semhogy bámulni mertem volna őket. Később még egy zarándokcsoporttal találkoztunk, a sűrű vizű "szent tó" mellett. Kénszagával elnyomta a boldog lehelletű deodárok, magnóliák illatát. E dús, gyönyörű fák alatt tanyáztak. Bozontos, félig meztelen csontváz-férfiak. Vagy száz – homlokuk, mellbordájuk hamuval bemázolt – szakállas lidérc. Egy közeli ásramban élnek. Az ásram jobb szó híján kolostornak fordítható. Azonban nemcsak a világi közösségből kivált férfiak vagy asszonyok élnek ott (vannak vegyes ásramok is), hanem bárki, aki tanulni akar az ásram lelki vezetőjétől, a szvámítól. A pahalgaoni kirándulást követő reggelen három kislánnyal a városba indultam. Még mindig nem vásároltak-vásároltunk elég ajándékot magunknak és barátainknak. A parton álló első tongással alkudozni kezdtem, mennyiért vinne be? Halvány fényfátyol lebegett a legremekebb sálakat, faragványokat kínáló cégtáblákon, a fehér kámzsás kasmíri asszonyokon. Egyszerre rádöbbentem, hogy tört hindim ellenére úgy beszélek a tongással, mint hazám fiával. Megszűnt bennem az ámuldozó önfigyelés – itt vagy Kasmírban, Indiában, és alkuszol egy zsivány képű tongással – és megszűnt a lázas kifelé figyelés is, a "meg kell fognom az idegen világot" érzés. Egyszerre nem volt idegen. Kasmír pasztellkék egének a belerajzolódó karcsú jegenyéknek, a vastagderekú csanárnak, a levendulamezőknek, a hódiadémos hegyeknek köszönhetem-e, a szelíd,
bájos és félelmetesen fenséges tájak sokféleségének és harmóniájának, vagy pedig a dió-, alma- és szilvafának, gyermekkorom barátainak – nem tudom. Feloldódtam, otthon vagyok. Éppen egy éve és egy hónapja léptem napsugarakat olvasztó hőség és vad fények döbbenetében India titokzatos földjére. Ma is ismeretlen, de csak úgy, mint újszülöttnek a világ, melybe belecsöppen. Majd belenövök. Hajsza, görcsös akarás nélkül, nyugodtan, lépésről lépésre. A mogul uralkodók csodálatos kertjei Srinagar közelében, a Salimár függőkert szökőkútjai, virágágyakkal szegélyezett útjai már letegeztek. Sonamarg más eset volt... Gyér füvű, terjedelmes síkságon szálltunk ki az autóbuszból. Körös-körül a Himalája hegyei. Sütött a nap, hószagú szél fújt, a mezőn birkák kószáltak – mégis összeszorult bennem a lélek. Elveszett, icipici emberkének éreztem magam, védtelennek, a fenséges, sötétzöld, roppant hegyek alatt. Fojtogatott hatalmuk, elkapott a végtelen szédülete. Nagyon értettem, hogy a hinduk ezt a félelmetesen szép hegységet választották isteneik lakhelyéül. Nyilvánvaló volt, hogy a Maithili testvérpár, a gyerekek, sőt Szultána is – kezében a kék zománc ételhordók –, szóval mindenki hasonló érzésekbe gabalyodott. A nevetés, az ének – néhány perce még túlharsogta az autóbusz berregését – egyszerre elnémult. Szótlanul bandukoltunk a mezőn, a menedékház felé. Az kicsi volt mint mi, ember méretű... Hirtelen átfutott agyamon, hogy a végtelen űrben, a csillagok, a föld, a hold, a nap között szputnyikok repülnek, sőt, tán e pillanatban is ember alkotta műbolygók keringenek. Megnőttem. A menedékházban feloldódtunk. A gyerekek ismét nevetgéltek, Szultána kiosztotta a csapátít, tojást. A fekete fez hátracsapva kobakja tetején, mint mikor jókedvű. Vállalta, hogy utána néz a póniknak. A hegyekben van egy tó, azt akarjuk megnézni, és csak lovon lehet megközelíteni. Valóban ő szerezte-e vagy a hegyilakók vették-e észre csoportunkat, nem tudom. Azt sem, honnan jöhettek. Egyetlen ház sem volt közel és távol. Mindenesetre, mielőtt Szultána visszatért volna, patkócsattogás és lármás beszéd hírül adta, hogy itt vannak. Kiléptünk. Tán ötven, lovon ülő vagy lovát kötőféken vezető, piszkos sálakba burkolt, tépett, rongyos nadrágot viselő, vad arcú, borotválatlan férfi rohant közénk. Hé, az én lovamra... Hé, az enyémre... A lányok sikongattak, Miss Maithili ord ított. Egy ember megragadta a karomat. Hé, memszáb, üljön már föl!! – Nem – kiáltottam, s magamhoz szorítottam a kis Prem fiút. Prem félt, megijedt tőlük, és sírt. Hát még, mikor az egyik ember felkapta nővérét, és szinte rádobta a lóra. Molly a r émület fintora után magabiztosan, gyakorlottan megfogta a gyeplőt – lovedale-i lovas –, és ragyogva kiáltott le: – pfuj, Prem... Már Miss Maithili is elhelyezkedett a nyeregben, és száriját húzogatta meztelen lábszáraira. A hegyilakók többsége pedig dühös kiáltozás közben elvágtatott. Hárman távolabbról nézték, hogyan nyugtatgatom a bömbölő kisfiút. Intettem az egyik fiatalabb legénynek. Mellénk lovagolt. Prem nem akart felülni. Végül is a legény segítségével nyeregbe szálltam, és a jajgató kisfiút elém ültettem. Elindultunk...
A szegény emberek zsineggel lábukra erősített szíjbocskorban vezették a lassan kocogó lovakat sűrű fenyők közt, sötét utakon, szakadékok szélén. Prem kacagott már, és saját lovat kért. Fél óra múlva értünk el a rózsaszín lótuszokat ringató fekete tóhoz. Nem akarom elfelejteni a fiatal legényt, nagy, bánatos szemét és lassan felfénylő mosolyát, amikor a tóparton feléje nyújtottam cigarettacsomagomat, és tompa ujjaival kihúzott egy cigarettát – óvatosan, mint aki nem hisz szerencséjének. Gulmargba szintén pónin lovagoltunk fel, három órai autóbuszozás után. Lovamat Csitának, Tigrisnek hívták, öreg volt, fáradt, mint tulajdonosa, Hafiz. A jóindulatú, sápadt ember bőre cserzett, szürke volt, mint egykor fehér rongyai. Meggörnyedve vezette a
világ legszelídebb Tigrisét a meredek hegyoldalon, az árnyéktalan óriásfenyők sűrűjében. (Lent, a mély völgy fölött sütött a nap, folyó csíkja csillogott sziklás mederben.) Megkerülte vele a veszedelmesebb fagyökereket. Hálásan dicsérgette, megveregette nyakát, ha megroggyanás után baj nélkül felegyenesedett a síkos talajon. Sábás Osita... Sábás – ismételtem én is magamban. Köszönöm, hogy nem dobtál a szakadékba. Különben úgy ültem a büdös pokrócokból polcolt nyeregben – már Sonamargban is –, mintha valamikor nyereg alatt puhítottam volna a húst. Úgy terveztük, három napig maradunk a bungalóban, Gulmarg egyik margarétás domboldalán. Tündérien zenélt a széllel hullámzó fehérvirág mező. Másnap reggel mégis elmenekültünk. Hajóházunkban indulás előtt százszor elmondtam, hogy mindenki legmelegebb ruháit, pulóvereit vegye magára, a hó hideg. Nevettek, mert sosem láttak havat. Azt hitték mesélek nekik, mint ők szoktak nekem a párducokról, sakálokról. Délután saruban rohantak a hóba – még zoknit se húztak. Ujjongtak, hógolyóztak, elvágódtak. Kacagásuk visszhangzott a láthatatlan csúcsú hegyek szakadékában. Tíz percig. Aztán reszketve, rémülten könyörögtek, menjünk vissza a menedékházba. Alkonyatkor, hóviharban értünk le. Egész éjjel zörgette a havas szél az ablakokat, a falakat. Ágyneműt nem vittünk magunkkal, mivel a srinagari turistairoda azt mondta, ad a menedékház. Nemcsak ágyneműt nem adott, de ágyat se. A földön aludtunk, és egyetlen takarónk volt, az én kabátom. Négyen szorongtunk alatta. Hajnalban félholtan – a legtöbb gyerek lába megfagyott – lovagoltunk le az autóbusz végállomásig, s ott várakoztunk órák hosszat, míg visszaindulhattunk Srinagarba. – Ó, édes otthon! – futottak sántikálva a gyerekek hajóházunk fogadószobájába. Házigazdánk, sőt Szultána is lelkes örömmel fogadott. Éppen csak egyet kiáltottunk a partról, máris mindketten csónakba pattantak. Miss Maithili kialkudta, hogy t ávollétünk alatt csupán otthagyott holminkért fizetünk, és így velünk együtt a két napért járó, elveszettnek hitt étkezési és lakbér tért vissza.
Most azonban végleg megyünk... Hajóházunk faragott ablakánál állok, és búcsúzom a Dal-tótól. Magammal akarom vinni fényeit, a víz neszét, az evezőcsapások hangját. Levendula szemű Bombay hercegünk a csomagokkal már kievezett a partra. Látom, egy ágynemű-zsákot fejére dob, egyet kézbe kapva megy a tongához. A felszalagozott kis ló meg-megrántja a kocsit. Hercegünk fürgén, rugalmasan rakódik Szultána és a tongás segítségével. Mi gyalog megyünk utánuk. – Miss, tess ék sietni, visszatért a sikhárá... vár... – hív Molly hangja a fogad ószobából. Isten veled Dal-tó, isten veled Rádzsák palotája, isten veled szépséges Kasmír!
India fővárosában Napok óta, kora reggeltől késő estig két motorbiciklis riksába zsúfolódva száguldunk keresztül-kasul Új-Delhi pompás, modern sugárútjain és Ó-Delhi csapzott, százados sikátorain. Üléseink felett a viaszosvászon nap- és esőellenző inkább csak szimbólum. Szakadásain áttűz a nap és beömlik az eső. Csupán e két riksa tulajdonosa a rengeteg riksás közül, ez a két szikh szardárdzsi vállalkozott, hogy négyüléses, rozoga alkotmányán öt, illetve hat személyt szállítson. Miss Maithili érkezésünkkor fogadta fel
őket ott, a pályaudvaron. Nem tudom, testvérek-e, de egyformán köpcös termetűek, egyforma hatalmas turbán csavarodik fejük köré, egyforma metszésű olajos, fekete a szemük, és centiméterre egyforma, szemüknél is feketébb rengeteg körszakálluk... Nos, két szardárdzsink szédületes tempóban, merészen rohan át autók, autóbuszok, teherautók tömkelegén – százszor láttam magunkat vérbe fagyva – és száguld velünk műemléktől műemlékig, a kb. 1500 négyzetkilométer kiterjedésű városban. Delhi, az új India fővárosa, az utolsó hindu királynak, Prithviradzsnak is székhelye volt, míg a XII. sz ázadban, a hódító mozlimok el nem űzték. Ezután fővárosuknak tekintették a különböző mozlim dinasztiák hat évszázadon keresztül. A régi városhoz az angolok építették Új-Delhit.
Bármelyik városrészben csavargunk is, gyötör a negyvenfokos hőség. Bombay-i gyakorlatom nélkül alig tudnám elviselni. Ó-Delhiben a forró levegő égett olajszaggal telítve remeg a szűk utcák, sikátorok, a fehérbe öltözött emberár fölött. A házak ablakaiból, talpalatnyi teraszairól száradó szárik lengedeznek. A kapuk és az egymást sűrűn követő boltocskák elé rakott ágyakon – négylábas keretre feszített spárgák – férfiak beszélgetnek, kártyáznak. Néha egy-egy tehén kibicel nekik. Nem gyerekjáték a közlekedés. A híres nagy kiterjedésű Csándí Csouk bazár fedett és tömött utcácskái során szardárdzsink állandóan nyomkodta rekedt dudáját, és figyelmeztetését megtoldta mérges kiáltozással. Szerettünk volna lődörögni a pompás szárikkal körülaggatott, arany hímzésű bársonypapucsokkal, káprázatos karkötőkkel csábító üzletek tömkelegében. Miss Maithti azonban nem engedte, hogy kiszálljunk a riksából. Félt, hogy elveszítjük egymást.
Éppen kiértünk a fedett sikátorok labirintusából, mikor hirtelen óriási zubogással felszakadtak a felhők. Delhibe mostanában érkezik a monszun. (Az iskolákban nyári szünet van. Ennek köszönhetjük, hogy a gyönyörű, kertes, Modern School h álótermeiben üthettünk tanyát.) Riksáink kerekei pillanatok alatt vízárban forogtak, szardárdzsink kék turbánjából mint kilyukadt víztárolóból ömlött a víz, az embertömeg térdig vízben gázolt, a gyerekek boldogan ugrándoztak az utcán hömpölygő folyóban. A Red Fort, a vöröstéglás erődítmény – ide igyekeztünk –- őrtornyairól vízesések zuhantak a kapukat őrző kőelefántokra. A széles kapuív alatt összetorlódott autók, biciklik, gyalogosok küszködtek a sáros, sűrű lével. Jó néhány percig tartott, míg átvergődtünk. Csuromvizesen léptünk ki a riksából a körfallal körülvett udvarba.
Az eső elállt. A kaland örömével tapodtuk a gőzölgő sarat a falívekbe épített kisvendéglők, emléktárgy-üzletek mellett. Valamikor itt vásároltak a nagymogulok udvartartásának tisztjei, alkalmazottai. A Vörös Várat Sah Dzsehán, a XVII. sz ázadbeli szerelmes, hű és kegyetlen nagymogul építtette – ugyanaz, aki felesége emlékére a világ nyolcadik csodáját, a Tadzs-Mahalt.
A nap kisütött, és a következő udvarban jórészt felszárította már a vizet. Ragyogó színekben fénylő virágágyak, csöpögő fa-remekek. A háttérben a csarnokos épületek nem sok újat ígértek. Úgy gondoltam, legalább ilyen szépek a mozlim uralkodók kupolás, teraszos mauzóleumai, melyekkel lépten-nyomon találkoztunk Delhiben. Aztán beléptünk az előcsarnokba. Megakadt bennem a szó... Hogyan is lehetne szavakkal visszaadni a szinte lélegző fehér márvány csodáját? Azt az áttetsző szirmú márványvirágot, mely ráhullik egy oszlop talapzatára, és leveleivel, indáival, bimbóival felfut rajta a faragott mennyezetig? Vagy a márványfalak káprázatos faragásait, a közéjük illesztett féldrágakövek szikrázását? Vagy az áttört mintájú márványlapokat, az ablakokat, melyeken keresztül betáncoltak a napsugarak? Vagy a hatalmas sok szirmú márványlótuszt, a fürdőmedencét?... A csarnokok labirintusában egyik az első feleség fogadószobája. Négy falán – a mennyezettől a padlóig – kecses faragások közt ezer és ezer apró tükröcske. Sáli Dzsehán
úgy akarta, hogy a tükrökben megszázszorozva láthassa szépséges feleségét. Megálltam az elefántcsontmunka finomságával műves márvány ablaknál, ahonnan a királynő nézhette a Jumna folyót, az ünnepségeket, az elefántok táncát a folyóparton. A széles, sárga meder majdnem száraz volt. Nagy darab kövek, szeszélyesen alakult homokzátonyok közt keskeny, kristálytiszta vízcsíkok kanyarogtak. A monszunesők majd összemossák az ereket, zavaros árrá dagasztják a folyót, s bezúdítják Ó-Delhi roskatag házai, szűk sikátorai közé. Így tesz a Jumna minden évben. A parti köveken bukdácsolva kis csoport közeledett. Elöl két kisfiú cintányért csörgetve, utánuk egy fehér dhótis, nyakigláb férfi. Vastag láncon medvét vezetett. A palota középrészéhez érve megkezdték az előadást. A gyerekek barna képüket a pazar teraszok felé emelve kiáltoztak: Hé, száhib... Hé, memszáb... És rázták a cintányért. Apjuk pedig rángatta a két lábán búsan dülöngélő medve láncát. Váratlan és nagyon ideillő ajándék. Gyönyörködtem benne, mint valamikor az elefántok táncában a hercegnő. A márványablak résén ledobtam egy rúpiát. Azt hittem, a keleti fényűzés és művészet Vörös Várnak nevezett remekénél mélyebb élményt nem nyújthat már Delhi. Valóban, az Ashoka-oszlopok furcsa írásjeleikkel hidegen hagytak. Képzeletem nem játszott oly elevenen a háromezer éves múlttal, mint Bangalore-ban, Mysore állam parlamentje előtt. Nem lelkesített a XII. sz ázadbeli mozlim uralkodó, Kutab-ud-Din romtemploma és nevezetessége, a kb. száz méter magas antik oszlop sem. A IV. sz ázad óta őrzi a rávésett szanszkrit szöveget, a virágfüzéreket és balkonos öt emeletét. Ha már itt voltam, felkapaszkodtam vagy három emeletet a kanyargó, szűk, végükérhetetlen csigalépcsőkön. Meg-megálltam szuszogni, letörölni a szemembe folyó izzadságot, és elmélkedtem a konstrukció zsenialitásán, csodáltam az 1600 év előtt élt emberek hihetetlen tudását. Egyszóval kényszerítettem magam a meghatódásra. Nem sikerült. Iszonyatos meleg volt.
Tulajdonképpen nem értem, miért nem a Kutab Minar hatott rám élményerővel, és miért egy másik, egy sokkal újabb építmény, a Dzsantar Mantar. Új-Delhiben többször elrobogtunk egy magas, vastag kerítés mellett, mely mögül különleges rózsaszín és sárga ívek, nagy "absztrakt" formák emelkedtek ki. Azt hittem, valami modern szobrászművek kiállítása. Nem. Ez a Dzsantar Mantar – neve ropog a fogak közt, mint cukormázas dió –, egy XVIII. sz ázadbeli obszervatórium. Vakított a nap a furcsa formájú építményszörnyetegeken, hunyorgó szemmel se lehetett feltekinteni rájuk, s ez növelte fantasztikumuk vonzását. A jaipuri maharadzsa, Dzsai Szingh szenvedélyes csillagász volt. Jaipurban, Benaresban, és 1734-ben Delhiben is építtetett obszervatóriumot, telerakta saját tervei szerint készített márvány és beton mérőeszközökkel, hogy ellenőrizze egy üzbég uralkodó és asztronómus, a XV. sz ázadban élt Ulug bég számításait. A maharadzsa később ki is adta felfedezéseit. A főműszerek pontosan mérik a nap, a hold állását, a csillagok járását.
Vezetőnk felvitt egy csavart vonalú, hatalmas lépcsősoron – a napfénytől szikrázó lépcsőkre keskeny márvány korlát vetett mélykék árnyékot –, és ingerkedő hangon odaszólt Miss Maithilinak: – Ugyebár fizikatanár? Legyen szíves olvassa le a lépcsőkről, hány óra van?... Kórusban nevettünk. A fiatal csillagász lehajolt és az árnyék és bizonyos vonalak találkozásaira mutatva kijelentette: tizenkét óra, tizenhárom perc, hat másodperc. Nézzék meg az órájukat... Nálam pontosan ennyi volt. Majd egy kagylószerűen széttáruló több mázsás márványépítményről leolvasta, hogy e pillanatban hányadik délkörön halad át a nap. Ó, India, te minden világok legfurcsábbja! A Dzsantar Mantar tőszomszédságában a Parliament sug árúton emelkednek a Nemzeti Bank, a
posta, a rádió hatalmas, modern épülettömbjei. A környéken reggel, a munka kezdetén, és végeztével, délután elképzelhetetlen a forgalom. Tömött villamosok, autóbuszok, autók az úttesten, egymás kerekét taposó biciklirajok a külön bicikliúton és tolongó százezrek a gyepsávval elválasztott gyalogjárón. Az úttest mindegyik oldalán csak egyirányú a forgalom.
Háromszor jártam egyedül, helyesebben egy-egy kislánnyal Delhiben. Magánügyeimet intéztem. Bementem a követségre, és megköszöntem útlevelem meghosszabbítását. Egyszer fogat húzattam, egy ó-delhi kínai istenkísértéses rendelőjében. Végül egy reggel a Parliament sug árúti bankban volt dolgom. Nagy keservesen átvergődtünk az autósok, biciklisek között, minduntalan visszaszorulva a gyepes választósávra, a gyalogjárón pedig ismételten elsodortak a bank bejáratától. Végre bejutottunk. A hatalmas fémdíszes, üveges csarnokban nagy meglepetésemre felfegyverzett katona járkált fel s alá. Itt és ott kis csoportok ültek a kövön, fehér dhótiban és nagy hangosan tárgyaltak. Valamennyien szegény embereknek látszottak. Már azon is csodálkoztam, hogy bankügyleteik vannak. Hát még mikor észrevettem, hogy százezres bankókötegeket számlálnak, osztozkodnak rajta, majd ki-ki részét zsebkendőbe köti. Értettem már, miért van szükség fegyveres katonára.
Visszaútban a Modern School felé, mulatságos kalandunk volt. Beültünk az első szabad motorbiciklis riksába. és ülőhelyünkről szóltam előre, hová szándékozunk. – Micsoda? – szólt vissza indítás közben a szardárdzni – maga tud hindiül? – Egy keveset. – Hát ez nagyszerű – fordult hátra, miközben éles ívben elkerült egy autót. – És hol tanulta? – Itt, Indiában. Hé szardárdzsi, előre nézzen... – Becsukott szemmel is eligazodom. Micsoda nagy napot szerzett nekem, tudja-e? – Ha még egyszer hátranéz, nem beszélgetünk tovább. Majd elütötte azt az embert... – Hogy lehet így haragudni – nevetett rám. Nem válaszoltam. Még néhányszor próbált szóra bírni, aztán sértetten elhallgatott. Viszont csak azért is iszonyú sebességgel kanyargott el autóbuszok, teherautók orra előtt. Kiszállásnál felajánlotta, értem jön mindennap. Ha memszáb úgy akarja, ne is fizessen... Cccc, egy fehér asszony, aki megtanult hindiül?!... Tanítványom Esther volt velem, és lelkendezve mesélte el e történetet Miss Maithilinak. Rosszall ó, szigorú képpel hallgatta. Pahalgaoni kirándulásunk óta kissé feszült köztünk a viszony, írtam már arról az ötezer éves templomromról és az egyik oszlopon épségben maradt ölelkező párról. Nos este, a gyerekek ágyba bújtak már, kettesben maradtunk hajóházunk fogadószobájában. – Kérdezni szeretnék valamit – fordultam hozzá. – Tessék – mosolygott barátságosan. – Nem értem, miért és hogyan történt,
hogy jelenleg indiai lányok nem járhatnak fiúkkal, a szexualitás, a szerelem problémája tabu, holott a múltban, mint az a szobor... és hallottam, Kajuraho és Konarak temploma szintén tele erotikus... Közben éreztem már, hogy jégszekrénybe zárkózik. Meglepett és összezavart. Ezért töredeztek meg mondataim. Szerettem volna abbahagyni, de csak rosszabb lett volna. Tekintetemet elkapva róla, ismételtem: mi az oka ennek a változásnak?... A mozlimok hatása? Nem hinném... Vagy az angolok képmutatása?... Kínos percek múltak. (A fürdőszobából vízcsobogás, a nagylányok nevetése hallatszott.) Ő hallgatott, én pedig bosszankodtam magamra, miért kezdtem az egészet. Végre megszólalt: – Tizenkét napunk van még. Aztán ismét Lovedale, az iskola.
Új-Delhi központjában pompás fákkal szegett sugárutak vezetnek a parlament lenyűgöző méretű épületcsoportjához. Az indiai építészeti stílus hagyományaira könnyedén utaló modern formája, terakottában játszó rózsaszíne, nagyon illik Delhi vörösesen izzó ege alá. Itt intézik India ügyeit a húsz állam miniszterei, képviselői és a központi kormány tagjai. Az épület egyik szárnya a Rádzsa Szabha, az Államok Tanácsa, a másik a Lok Szabha, a Népek Háza. – Az alkotmány minden polgárának biztosítja a társadalmi, gazdasági és politikai szabadságot... a gondolkodás, a kifejezés, meggyőződés, hit szabadságát... és arra törekszik, hogy minden ember emberi méltóságát biztosítsa és előmozdítsa nemzetünk egységét... – hadarta a hozzánk szegődött vezető, azt hiszem, egy teremőr. A karzatról rendkívül büszkén mutatta meg a Népek Háza üléstermét. Főként az ülésekre szerelt szavazógépre volt büszke. Csak meg kell nyomni a gombot, a szavazatszámláló gép – látják ott a falon – mindjárt jelzi, azután meg is mutatja a végeredményt... Lent, a kertben, ahol két olvadozó szardárdzsink óriás asókafa árnyékában őrizte a riksákat, egy másik őr apró narancsokat szedett nekünk az ernyős lombú, alacsony narancsfa alól. Elragadóan barátságos emberek. Az elnöki palotát belülről nem néztük meg. Átszáguldtunk parkján, mert eső előtt el akartuk érni a Gandhi Múzeumot. Gandhi nagyságát értékelni Indiában tanultam meg. Neve az egykori hazai újságcikkek, fényképek alapján, egy csont és bőr különc képét idézte fel bennem. Aki egy szál lepelben jár, éhségsztrájkol, az angolok uralmát tengervízből párolt sóval akarja megingatni, iparukkal szövőszékén gyártott vásznakkal akar versenyezni, vele együtt bebörtönzött feleségének nem engedte, hogy húst egyen, holott életét menthette volna meg. Akkor még nem tudtam, azért öltözött egy szál lepelbe, hogy külsőleg is jelezze: közösséget vállal a nincstelen tömeggel, elsősorban a megvetett érinthetetlenekkel, és hogy ezzel is lelket öntsön a bénult, mindenbe beletörődő milliókba. Nem tudtam, hogy a hívő hinduk minden életet szentnek tartanak, tehát nem esznek húst, hogy Gandhi is így hitte és tanította. Szavainak hitelét semmisítette volna meg, ha kivételképpen feleségének húst enni enged, aláásta volna a megmozduló tömegek bizalmát, és következésképpen kockáztatta volna ezekért az emberekért, nemzete szabadságáért indított harca sikerét. A múzeum legmegrázóbb fényképe a fogoly Gandhi, felesége mellett. Nehru így ír róla: "A cselekvés új technikáját vezette be, mely teljesen békés volt, de eltökélten beletörődés-ellenes, tehát az önként vállalt szenvedést is jelentette... Talán nem váltunk igazabb emberekké, mint azelőtt voltunk, de Gandhi mindig itt volt, mint a meg nem alkuvó igazság jelképe, hogy az igazságig emeljen bennünket... Sok olyat mondott, amit csak részben fogadtunk el vagy egyáltalán nem. De mindez mellékes volt. Tanításának lényege a félelemnélküliség, az igazság és az ehhez társuló cselekvés volt, elsősorban a tömeg érdekeit és felemelését tartva szem előtt. Az egyén vagy egy nemzet számára, így tanították régi irataink, legnagyobb adomány a félelemnélküliség (abhaya). Nem csupán a test bátorsága, hanem a félelemtől szabadult léleké. Történelmünk hajnalán azt mondották, a nép vezetőjének az a szerepe, hogy félelem nélkülivé tegye a népet. Indiában a brit uralom alatt a félelem volt a legerősebb érzés – mindent átitató, nyomasztó, fojtogató félelem: félelem a hivatalt viselő osztálytól,
félelem az elnyomást, a börtönt jelentő törvényektől, félelem a földesurak megbízottaitól, félelem a pénzkölcsönzőktől, félelem a munkanélküliségtől, a nyomortól, mely mindig a küszöbön állt. E mindent elborító félelem ellen emelte fel nyugodt, határozott hangját Gandhi: "Ne félj." Kétségtelen százezrek félelmét csökkentette, százezreket ébresztett emberi méltóságukra. A megvetett páriákra gondolok – akiket "isten népének", haridzsánnak nevezett –, közöttük élt, úgy öltözködött, mint ők, azt ette amit ők. Gondolok az évezredes tradíciókkal kötött, a házfalak közé szorított indiai nőkre, akik hatására, hívására először kapcsolódtak tömegesen a közéletbe. Közeli munkatársai lettek, s vállalták a passzív ellenállás következményét, a börtönt, mint a férfiak. Megtanulták Gandhitól: "... nem lehet az igazságot követni, nem lehet szeretni, amíg az ember fél... A gyávaság pedig gyűlöletesebb az erőszaknál." Az angol textilipar bojkottálása idején a rendőrütlegek ellenére nyilvánosan elégették drága angol szárijaikat, részt vettek betiltott felvonulásokon, tanították a páriákat. Gandhi nagy jelentőségű feladatokat bízott rájuk. 1925-ben Szarodzsini Naidu költőnő és politikus az Indiai Nemzeti Kongresszus elnöke; 1942-ben, Gandhi letartóztatása után Naidu asszony vezette a "hagyjátok el Indiát!" mozgalmat, majd ő lett a független India első nő kormányzója Uttar Pradesh államban. A jelenlegi parlament nő miniszterei, nő képviselői, a kormányzónők, India nő megbízottai az ENSZ-ben csaknem kivétel nélkül Gandhi munkatársai voltak. Különös világ... Vidzsaja, a bangalore-i mosónő nem megy egyedül az utcára – Vidzsaja Laksmi Pandit, Maharashtra államot kormányozza... Nehru idős, és az emberek találgatják, ki lesz az utódja. Nehrut is kérdezgetik de elhárítja a feleletet. A lehetséges miniszterelnökök közt leánya, Indira neve is szerepel. Igen, itt egy ütt és egymás mellett él a tegnapelőtt, a ma és a holnap.
A múzeum első termének főfalát kékes tónusú, nagy kép uralja. Bal oldalán Jézus keresztfán, jobbról lótuszülésben Buddha, és közöttük világító, kék párában, háttal a nézőnek Gandhi vándorbotos, hajlott alakja halad a szétterjedő fényben. Igen, Gandhit istenként tisztelik. Legutóbb Jessie magyar ázta nekem, hogy Visnu egyszer régen Ráma, majd Krisna, legutóbb pedig Gandhi alakjában tért vissza a földre.
A füves térségen, ahol Gandhit 1949-ben megölte egy fanatikus hindu, élénk népviseletbe öltözött falusi családközösséget, különböző korú felnőtteket, asszonyokat, gyerekeket találtunk. Az egyszerű, nyitott barakk freskóját nézték, Gandhi naivul, ügyetlenül megfestett életét. Az egyik férfi magához húzta 5–6 év körüli kisfiát, és a képre mutatott. – Ez Gandhi kiskorában, látod, olyan mint te... – mondhatta. Felesége, piros száris, kösöntyűkkel, ékszerekkel teleaggatott, tiszta arcú fiatalasszony rácsodálkozott a körülfestett szemű fiúcskára, a gyermek Gandhira, aztán ismét a fiára, és szemérmes-büszkén elmosolyodott...
Változatok a Tadzs-Mahalnál A Modern School hálótermének sok és óriás szárnyú ventilátora teljes villanyerővel körözött. A hőség azonban elviselhetetlen maradt. A gyerekek forgolódtak, nyögtek az ágyakon. Pokoli napunk volt. Műemlékek, egyetemek, a nemzeti fizikai kutatóintézet, az új lakótelepek... Előre rettegtünk, hogy riksánk valahol ismét megáll, és vége a száguldás éltető szelének. A nappali hőség beleszorult az estébe. Képtelenség volt aludni.
Éjféltájban felszedtük az ágydeszkákról derékalj takaróinkat, lepedőinket, és kivonultunk a folyosóra. Ott terítettük szét a kövön. Bámultam pilledten a csillagos eget, a mozdulatlan kert sötét fakoronáit. Az óriástücskök rezesbandája vadul muzsikált. – Miss... eml ékszik Gulmargra?... Jó lenne odaszállni – súgta mellettem Molly. – Aludj gyerek... A folyosó másik szárnyán az iskola gondnoka és családja próbált pihenni. Hajnalban végignéztem az utcán. Százan és százan aludtak a földön, vagy azon a spárgás indiai ágyon. Ez volt utolsó éjszakánk Delhiben. Másnap reggel – kegyetlen hőséggel tűzött már a nap – csomagjainkat, majd minket kivitt az állomásra két barátunk, a két szardárdzsi. Poggyászunkat beraktuk a csomagőrzőbe – este majd átcipeljük a madrasi vonatba – és indultunk Agrába, a Tadzs-Mahalhoz. Mindössze 260 kilométer Delhitől. Közel van, mint mondták. Déltájban érkeztünk. Három taxiban vágtunk a vakító országutaknak. Fatehpur Szikri... Akbar, a legnagyobb a nagymogulok közül építtette. Ide szándékozott áttenni székhelyét Delhiből. Lakóházak nincsenek benne, csupán építészeti remekek. Napfény, vakító síkság, vakító zöld fák és vakító szépségű épületek. Tűző nap tartja tenyerén a palotát, a Győzelem Kapuját, a képzelet és alkotó erő káprázatos alkotásait öt évszázada. Sosem volt itt élet, mert nincs víz. A felépült palotából hamarosan visszatért Delhibe az udvar, a Győzelem Kapuja azóta a nap és szárazság győzelmét hirdeti. Akbar (1556–1605) a harmadik a nagymogul dinasztiából, szinte személyes, kedves ismerősöm. Nyilván azért, mert mielőtt nagyszerű uralkodói tetteiről, emberi kiválóságáról hallottam volna, Lilla iskolakönyvében – abból kezdtem India történetét – ezt olvastam róla: Akbar, a nagy uralkodó gyerekkorában lusta volt, iskolakerülő és sosem tanult meg írni-olvasni. Később persze megbánta, és költőket, tudósokat, filozófusokat tartott udvarában, hogy felolvastasson magának. Ez az írni-olvasni nem tudó hadvezér, filozófiák, művészetek iránt érdeklődő Akbar – "szeme csillogott, mint a tenger napsütésben" – szellemileg és politikailag egységes népet akart teremteni a sokféle és nagyon különböző elemből alakult Indiából. Beszüntette mozlim hittestvérei erőszakos hittérítő munkáját, a hindu templomok rombolását. Különböző hitű költőket, művészeket, tudósokat gyűjtött maga köré, sőt hindu hercegnőt vett feleségül. Uralkodása idején indult meg a hindu és mozlim kultúra összefonódása, melynek eredményei többek közt a fennmaradt építészeti remekművek. Fatehpur Szikri agyforraló hőségében minderre persze nem gondoltam. Valóban, gondolkodásra nem volt alkalmas a hely. Mielőtt kiléptem volna egy-egy épület márványkapujából, körülnéztem, merre a legközelebbi fa. Aztán átfutottam a tűztengeren az árnyékba, onnan ugyanígy tovább a következő lombsátor alá. A napon minden pillanat gyötrelem volt. Az egész társaság így szaladgált árnyéktól árnyékig. Miss Maithili egy fa alatt azt mondta: ha öt percre kitennénk egy tojást a napra, keményre sülne. A Tadzs-Mahal előtt letelepedtünk, helyesebben leroskadtunk egy füves kis liget fái alá. Két lépésre tőlünk, a vízmedencés virágágyakkal szegett út végében villogott a fehér márványcsoda. Nem volt erőnk, hogy odáig menjünk az árnyéktalan úton. Várjuk meg, míg csökken a tűz... Sorsot húztunk, ki legyen az áldozat, aki átmegy a liget napos részén a limonádéárushoz. Aztán literszámra vedeltük a meleg löttyöt. Jó órát néztük a fűben ülve így közelről és mégis távolról Muntaz Mahal kir álynő síremlékét, a villogó központi kupolát a négy kisebb kupola közt, az épület sarkainál a fényekbe oldódó karcsú négy minaretet. Azután mégiscsak neki kellett vágnunk az ötperces útnak. Pihentünk is, és a nap már lefelé gördült.
A hosszú vízmedence mellett haladó úton nem éreztem semmit a forróságból, a nap
tüzéből, a víz vakító visszfényeiből. Mentem bűvölten a fehéren sugárzó álom felé. Csak a síremlékbe vezető márványlépcsők forrósága – le kellett vetnünk lábbelinket –, fájdalmas érintése ébresztett magamra. Bent egyszerre túl sok lett a tökéletesség, túl sok az átfaragott márvány – lyukacsokon keresztül hatolt be a kinti fény –, túl sok a virág, az arabeszk, a cifraság. A legenda szerint Sah Dzsehán (1627–1658), miután felépíttette felesége síremlékét, megcsonkíttatta a faragókat, ne tudjanak még egyszer hasonló márványékszert remekelni, és ugyanezen okból megvakíttatta az építészt. Éppen a koporsó mellett guggoltam, és egy faragott szegfű könnyedségében gyönyörködtem, amikor eszembe jutott. Megszűnt a varázs. Nyilván már előbb is motoszkált bennem a kényúrról maradt történet, és ezért váltott ki ámulat helyett kritikát a mű. Nos, hogy felszínre került a valójában tán ostoba gyűlölet, kilobbantotta érdeklődésemet is. Felemelkedtem guggoló helyzetemből, és elhagytam az emlékművet. Kint, a fehér márványlépcsők tetején alábbszállt indulatom. A medence vizében alkonyati fényekkel sugározva tükrözött a kupolás, fehér műremek lebegő minaretjei között. Bizonyára igaz, hogy teliholdas éjjel kell felkeresni a Tadzs-Mahalt, akkor válik költészetté. Miss Maithili összeszedte a társaságot. Mennünk kell, különben lekéssük a vonatot. Ahogy kiléptünk a varázsterületről, Prem panaszkodni kezdett: szomjas. Erre aztán mindannyian: vizet, vizet... Időközben a liget limonádéárusa bezárt. Jobbra-balra nézegettünk, hol lehetne venni valami folyadékot. Ekkor vettük észre a vöröstéglás hatalmas kapuívet. Hasonló ívekkel többször találkoztunk Delhiben, valószínűleg ezért nem láttuk meg. Menjünk, hátha találunk mögötte egy boltot. Nyomorúságos falucskába jutottunk. Poros, szeméttel teli utcán kecskék, piszkos, rongyos gyerekhad. Az egymáshoz tapadó, málladozó házacskák falának dűlve férfiak beszélgettek vagy a házak tövében, a porban kártyáztak. – Lehet itt vizet kapni? – intézte kérdését Miss Maithili az utca n épéhez. Egy falat támasztó fiatalember sötét lyukra mutatott. A bolt fölött ki-behorpadt fekete cégtábla: fotográfus. A fiatalember nem értett volna hindiül? Vagy mert, aki ide átlép, nyilván magát és a Tadzs-Mahalt akarja lefényképeztetni, hát gépiesen arrafelé mutatott?... Más üzlet nem volt a faluban, melyet tíz méter és egy kapu választott el a világ nyolcadik csodájától, a fehérmárvány síremléktől. Egy papírlapot rágcsáló barna kecske – utolsó képem a településről. Mr. Nahim egyszer, mikor n ála teáztunk Rádhával, elmondta Ludhviáni urdu költő versét a Tadzsról. Angolul valahogyan így tolmácsolta: – "Kedvesem, fordítsd el tekinteted a márványpalota pazar szépségéről, kihívó gazdagságáról. Szégyene ez a kornak. A kapun túl a nyomor, a mi életünk. Hogyan öleljelek magamhoz, szívem szerelmével itt, a zsarnok király hűségének emléke előtt. Mikor engem a kapun túl várnak. Gyere velem..."
Csatangolás Madrasban – Halló, halló... Nem értem jól... Hova menjünk önért?
– A külső kaszárnyába, uram. – Úgy? Hát mégis jól hallottam: – Köszönöm, a viszontlátásra.
kaszárnyát mondott. Kettőkor ott leszünk.
Visszaakasztottam a kagylót. A katonatiszt visszajött íróasztalához. Míg telefonáltam, a kaszárnyaablak mellől kifele nézegetve, rám-rámmosolyogva mulatott félreértésekkel tűzdelt beszélgetésemen. – Na, sikerült végre? – Köszönöm, rendben van. Köszönöm a segítségét. Kezet fogtunk és távoztam. A kaszárnyaudvaron, míg barakkunkig mentem, mindenfelé megakadt a munka. Az udvart sepregető katona kezében megállt a seprő, a vizeskannát cipelő katona lába földbe gyökerezett, a katona, aki mangót szedett majd' leesett a fáról. Egy nő... – egy fehér... Másodnapja voltam csoda. Másodnapja tanyáztunk itt, Madras k ülső kaszárnyájában, két pálmafa-minarettel határolt barakkban.
Egek! Hol mindenütt aludtam észak-déli visszavonulásunk során?... Srinagarból eljövet lekéstük a vonatot, az éjszakát a pathankoti vasútállomás egyágyas vendégszobájában töltöttük. Miss Maithili nagyon kedvesen felaj ánlotta az ágyat. Azt hiszem, nagyon rossz néven vette volna, ha elfogadom. A kátrányszagú földön aludtam, a vékony, Klára-ajándék matracon. Egy személynek kényelmes az a peronról nyíló vendégszoba, viszont tizenegyen kissé szűkösen voltunk benne. Annál inkább, mert a lányok este még nagymosást rendeztek. Kimosták a Maithili testvérek szárijait is. Szárik, alsó- és felsőruhák száradtak a helyiség hátsó felében húzott spárgákon. Egész éjjel jöttek-mentek a vonatok, pöfögtek, sípoltak, mintha ott se lennénk. Mi, a lovedale-i világjárók. Közbevetőleg: a mosás Srinagarban is állandó műsorszám volt. Naponta legalább egyszer mindenki váltott, reggel mindenki mosott, futott a hajóház teraszára akasztani, majd versengett a vasalóért. Miss Maithili úgy találta, hogy a dhobi túl drága, így az első kísérlet után megkezdődött a házi mosás. A gazdag, el őkelő, esetleg gazdag és előkelő családból való lányoknak eszükbe se jutott, hogy zúgolódhatnának. Még kevésbé, hogy ne vegyenek mindennap tisztát. Mostak, vasaltak.
Delhi szállásunkról már írtam. Delhiből Madrasig egy éjjel a léghűtéses vasúti kocsi kínzóeszköznek beillő magas támlájú ülőhelyén, a második az ülőhelyek között és alatt. Paradicsomi állapot a széken alváshoz képest... Ebbe a típusú fülkébe helyszűke miatt csak kézipoggyászt lehet behozni – holmink a csomagszállító vagonban utazott –, tehát maradt az újságpapír lepedővel ágyazott padló. A madrasi állomáson egy hatalmas szál elhízott ezredes várta lányát, Laksmit. Lovagiasan felajánlotta, menjünk a kaszárnyába lakni. Van ott egy üres barakk. Kell-e jobb?... Küldött értünk egy teherautót, és ebédre már a kaszárnya kosztját ettük. Ezalatt a tornácos fabarakkot s a fapriccseket tiszteletünkre frissen dédétézték. Délután benn kellett ücsörögnünk a kaszárnyában. A városban tüntetés volt. A rácskapu mögül néztük a júliusi trópusi nap alatt pácolódó kis- és nagyzászlós, hangos tömeget. Dél-India elszakadásáért tüntettek. A kongresszusi érzelmű Miss Maithilit rendk ívül felzaklatta. A tornác lépcsőjén beszélgettünk – a gyerekek mögöttünk kártyáztak –, míg tamil jelszavak csaptak be az utcáról. – Dehát mért akarnak elszakadni – kérdeztem. – Miért? – ráncolta össze domború homlokát. Fehérlett rajta a hintőpor, amit fürdés után
két marokkal mindig arcára dörzsöl izzadás ellen, meg hogy bőre világosabb legyen. – A hatalomvágyó politikusok felizgatják őket, és mert nem tudnak gondolkozni... Dravida államot akarnak, külön az árja Északtól. – Úgy tudom, az angol gyarmatosításig, délen és északon különböző kis és nagy királyok, hercegek, szultánok uralkodtak. Pillanat Miss Maithili... Feleslegesen készül kirobbanni. Egyáltalán nem értek egyet a tüntetőkkel. Egyáltalán nem. Fura, hogy alig vívták ki függetlenségüket és teremtettek egységes államot, máris szakadár mozgalmak...
– Nem
fura. Indiában minden van... Minden más... A vaskapu csikorgására felkaptuk fejünket. Tojáshéjszínű, hosszú, nagy autó fordult be, és állt meg barakkunk előtt. Karcsú, fiatal férfi lépett ki, elegáns fehér tengerésztiszti egyenruhában. Azonnal felismertem: Indira apja. Ugyanaz a keskeny, olajbarna arc, finoman hajl ó orr és tüzes, fekete szem. A kölcsönös bemutatkozásnál mondottam is neki. Indira cs öndesen állt mögöttünk kinőtt, meggyűrődött vászonszoknyájában, és várta, hogy rákerüljön a sor. Gyönyörködtem az apa és lánya bűbájos, számomra szokatlan találkozásában. Fél éve nem találkoztak, és semmi hangos ujjongás, nyakbaugrás. Pusztán mosoly... Bensőséges mosollyal nézték egymást a tornácon, a háttérbe húzódott lányok karéja előtt. – Megnőttél, Indira. – Új egyenruhád van, apa? Szép vagy benne. – Ne haragudj, kislányom, hogy nem vártalak a pályaudvaron, és csak most jöttem. Fogadás volt a Vikram-on. Ha akarod, örömmel vendégül látlak barátaiddal együtt. – Jó lesz... Hoztam neked és anyának egy kasmíri lámpát. Gondoltam a szobátokba... Tudod, a falra... Vikram az egyetlen indiai repülőgép-anyahajó. Indira apja a parancsnoka. N éhány napja érkeztek Madrasba, lehorgonyoztak a Bengál-öbölben, és azóta százezres nép tolong a parton, hogy felmehessen a hajóra, és megcsodálhassa. – Várjatok még egy napot kislányom, addigra tán megcsappan a tömeg. Értetek jövök.
Kezet fogott lányával, azután sorra a többi izgatott, elbűvölt gyerekkel. Csillogó szemmel bámultak a kaszárnyából kigördülő csodaautó után. – Nem rossz tragacs – mondta Prem. – Szép papád van – mondta Esther. És visszaültek kártyázni. Micsoda nyugalom és méltóság van ezekben a gyerekekben. Este, mikor kiderült, hogy a dédétézést jól bírták a moszkitók és poloskák, nekünk kellett menekülnünk az átforrósodott fabarakkból. A társaság zokszó nélkül, félálomban támolyogva, ágyneműjével kivonult a tornácra. Ott csak moszkitók csíptek. Rettenetesen. Reggel a tusolásból égő arccal jött vissza két kislány. Katonák leskelődnek... Ugyanezt jelentették a másik léchelyiség látogatói. De nem morogtak. Miss Maithili panasz ára egyegy takarítónőt állítottak a két bódé mellé.
A kaszárnya – pálmafái és ingyenessége ellenére – percről percre ingerültebbé tett. Egyedül engem. A reggeli fürdés – két gyerek őrködött, a takarítónő csak később lépett szolgálatba – a hatalmas hordóból pléhedénykével merített poshadt vízzel aztán véget vetett sajnos még nem indiai türelmemnek. – Nem maradok itt tovább – határoztam el. És nem tartok velük a vagongyárba... Este még arról volt szó, Mahabalipuramba megyünk. A vagonok nem kellenek, önállósítom magam... Akkor siettem át az irodába, és hívtam fel a New India Biztosító Társaságot. Nem ismertem ugyan senkit, de elég, ha ők ismerik Dinkárt – gondoltam, és bölcsen. Az irodavezetővel beszéltem. Megkérdeztem, adhatnak-e autót, hogy felkeressem Mahabalipuramot. Vastag, rekedt hangú telefonpartnerem természetesen boldogan állt Mr. Ajgaonkar s ógornőjének szolgálatára. Csak az nem ment a fejébe, hogy kaszárnyában adtam találkát.
Ebéd után a katonai teherautó elindult az egész társasággal a vagongyárba. Addig úgy volt, hogy négy gyerek velem jön. Miss Maithili azonban meggondolta mag át. Jóllehet sokkal határozottabb, mint Sakuntalá és Rádhá, de azért ő is állandóan változtatja terveit.
Azután megérkezett a New India autója az igazgatóval és helyettesével. Sajnálkoztak,
hogy nem tudtak érkezésemről, vártak volna az állomáson, gondoskodtak volna megfelelő szállásról. Állva beszélgettünk egy mangófa alatt. A barakkban egyetlen szék sem volt, ülőhellyel sem kínálhattam őket, hacsak nem a tornáclépcsőkön. A nevét-nemértettem igazgató meghívott magukhoz. Köszönettel visszautasítottam. Kicsit szégyelltem, hogy elhagytam a közösséget, még ha nyugtatgattam is magam: végső soron ők hagytak el engem. Viszont a tornácon alvást, a moszkitócsípésekre fel-felriadást erkölcsi kötelességemnek tartottam. Sőt a kaszárnyái vacsorát is... Úgy látszik, vezekelni akartam, és ezért nem fogadtam el a vacsorameghívást sem. A két rendkívül szívélyes hivatalnok kiszállt a New India épülete előtt, egy fortyogó utca sarkán. A sofőrrel kettesben folytattuk az utat Mahabalipuram felé. Két órát ültem majdnem szótlanul mellette, a forró szelet hasító kocsiban. Mégiscsak meg kellene tanulnom a tamilt. Napos, sík területek után roppant sziklavonulat mellett robogtunk el. Magas, széles lejtőin töméntelen istenszobor szállt árnyék és fény között... – Álljon meg – kiáltottam. – Később, memszáb... Pár perc múlva a kocsi megállt. Alacsony, szétterjedő lombú fák alatt friss, még zöld héjú kókuszdiógúlák és árusok. Néhány méternyire, vakító homoktengerből kiemelkedő templomok, óriás kőtigris s kőelefánt. Egyedül mentem az elvarázsolt, néptelen helyre. A sofőr a kocsiban maradt. A homoktérség előtti táblán olvasom: az öt Rathas-templomot i. sz. 600–750 között a Pallava királyok uralkodása alatt, egyetlen sziklából faragták. Csakugyan, az egymástól meglehetősen távoli és a faragások gazdagságában különböző templom alatt megszakítás nélkül húzódik a sziklatalapzat. Az életnagyságú elefánt árnyéka alá letelepedtem a homokba. Lenyűgözve néztem a szentélyeket. Nem a részleteket, az egészet egyben. A sziklaépítmények napfényben lélegző szobrait. Egy évezred és néhány század előtt, száz és száz ágyékkötős művész kalapálta, véste az egyetlen sziklát, szenvedte a nap tüzet, az alkotás lázát, míg gondolata testet öltött... A sor utolsó templomán némelyik figura csupán nagyolt, a végső kiformálás előtti, a pattintás nyomaival... Mint egy félbemaradt élet. Miért maradt befejezetlenül? A század mely fordulója ütötte ki a kalapácsot az alkotók kezéből?... Nyilán senki sem tudja biztosan. Indiának nagy írói, filozófusai voltak – történészei nem. Nincs a Mah ábhárata, a B ámájana, a Sakuntal á hazájában egyetlen nagy történelmi mű sem. Nincs Thuküdidésze, Hérodotosza, Pliniusa, Tacitusa... Több történelemkönyvet olvastam, és ahány, annyiféle évszám ugyanazon esemény megjelölésére. Egy apróság. Akbar némely adat szerint 1556-ban, mások szerint 1560-ban került trónra. Az 1857-es lázadásról nem maradt fenn indiai részről történelmi beszámoló, irodalmi emlék is alig. Az esemény első terjedelmes indiai értékelése, 1957-ben, a százéves fordulóra jelent meg. Egy irodalomtörténet egyik tanulmánya közli: az első tamil nyelv- és költészettan i. e. 1000-ből való. Ugyane kötet másik tanulmánya i. e. 300-ra teszi keletkezését. A vastag tanulmánykötetben az írók neve mellett nincs évszám. Olvasás közben nagy gondot okozott. Nem tudtam tájékozódni, csak századokban. Az időérzék hiánya, vagy az idő végtelenségének mély tudata, hogy mindezzel nem törődnek – nem tudom. Kétségtelen, az időt másképp fogják fel, másképp érzik, mint mi. S e bölcselkedés közben én is elmerültem az időben. A sofőr figyelmeztet. – Még sok mindenféle lenni, memszáb.
Az árusoktól vettünk egy-egy zöld kókuszdiót. Görbe késükkel lecsaptak róla egy szeletet. Ezután két tenyerünkbe fogva, mint fületlen csészét, szomjasan felhörpintettük belőle a kókusztejet. A lé meleg volt, mégis üdítő. Visszafordultunk a faragott szikla felé, ahol imént megállni szerettem volna. Sziklába vésett templomsor esett utunkba. Az egyikbe bementem. Döbbenetes hatású alvó Visnu feküdt a barlang hosszanti fala mellett, kőágyon. A kinti fény több méteres lábszárát emelte ki a félhomályból. Arcán az álom árnyéka, derű és béke. Mosolygott a teremtés istene, akinek játékos fantáziájából fakad az élet, a mája, az átmeneti szakasz az egyetemes létből való felbukkanás és az egyetemes létbe való visszahullás között. A szent Nárájantól egyszer azt kérdezte Visnu, mondja meg, mit kíván, és azt ő teljesíti. Nárájannak egyetlen kívánsága volt. Szerette volna megismerni, mi is a mája, a földi lét és irányító törvénye. Visnu próbált kitérni a szent kérése elől, de az ragaszkodott hozzá. – Nézd, ott egy falusi kunyhó –, mondta végül Visnu – hozz nekem egy pohár vizet. Nárájan eltávozott. Bekopogtatott a kunyhóba. Csodálatos szép lány nyitott ajtót. Szülei, nagyszülei ott ültek a kunyhó földjén és barátságosan maguk közé hívták. Nárájan elbeszélgetett velük, ottmaradt éjszakára, azután további napokra. Feleségül vette a szép lányt. Fiai születtek, szépek, erőteljesek és Nárájan igen boldog volt. Művelte a földet és évről évre gazdagabb termést takarított be. Fiai felnőttek, megnősültek és fiaikkal még boldogabbá tették Nárájan életét. Egy nap óriási vihar támadt, felhőszakadás, kiáradt a folyó. Nárájan csónakba rakta háza népét, és kétségbeesetten evezett velük a dagadó áron. Felesége ölébe akarta venni legkedvesebb unokáját. A csónak megbillent, és mindketten beleestek a rohanó folyóba. Nárájan utánuk kapott. A csónak felborult, s szerettei egy pillanat alatt eltűntek szeme elől. – No, hoztál vizet? – kérdezte tőle Visnu. Nárájan szégyenkezve lehajtotta a fejét. A történetet a tízéves Latha mesélte egy este, amikor csókért jött hozzám két barátnőjével. Ő meg a mamájától hallotta. A másik két kislány – az egyik katolikus – szintén ismerte a történetet és bele-beleszólt. Mese. Ki tudja, mennyi mindent fognak elmulasztani, mert az anyatejjel szívták magukba, hogy az egyetemességben az emberélet egy pillanat?... Talán nyerni is... Azt a különös tartást, mely minden indiait jellemez. A sofőrtől a tengerésztisztig. Vágyom az iskola, a lakásom, a kertem után. A hathetes csavargóéletből a szívemhez nőtt őserdők nyugalmára. Közel vagyunk már, ugyanabban az államban. 22 órai vonatozásnyira összesen. Mindössze... Kezdek indiai tér- és időméretben gondolkozni. És még mindig nem beszéltem a majdnem száz négyzetméter felületű, végig faragott út menti szikláról. A Gangesz eredetének szobormeséje. Ardzsuna, a szent vezeklő kérte a Himalája isteneit, adjanak vizet a kiszáradt földnek. Visnu teljesítette kérését. A hófedte hegységből leküldte a folyót, a Gangeszt. Ardzsuna a sziklatetőről földig faragott folyómeder szélén hálaimát mond. Megszámlálhatatlan táncoló, szálldosó isten és istennő nézi a jelenetet. A szikla természetes hajlata zárja le a faragott legendát és indítja a következőt: Krisna, a pásztor egy mesterien faragott tehenet fej, amelyhez borja dörgölőzik. A széles országút a dombormű lábánál halad, Krisna és az állatok, a sajtár egy szinten vannak az úttal – a földön. A pásztor nemrég léphetett be háza keskeny peremtetője alá, hogy ellássa a tehenet. Mahabalipuram öt temploma, barlangtemplomai, a sziklatömb domborműve hasonlíthatatlan jobban tetszett nekem, mint a Tadzs. Életszerűsége, erőteljes művészete,
emberközelsége több nekem a pazarul megmunkált márvány csodájánál. Autónkat egy csoport majom állta körül. A sofőr az országút túloldalán a gabonaföldeket mustrálta. Mert, mint mondotta, a faragott sziklákat legalább hússzor látta – akárki vendég érkezni Madrasba, azt először ide kell hozni. A barna nagy majmok – olyanok, mint Bangalore-ban, f ölényesen arrább léptek előlem, utat engedtek a kocsiig, de ottmaradtak. Az ülésről kivettem a magammal hozott narancsot és cikkelyenként osztogatni kezdtem. Futva-futott a sofőr... – Memszáb ajajaj... rosszak, megharapni...
Erősen megnyomta a dudát. A majmok szerteszaladtak. Az egyik visszafordult, és rámvicsorította ijesztő fogsorát: örültem, hogy bent ültem már. – Koncheepuram messze? – kérdeztem. – Fél óra. – Mehetni? – Mehetni. Sokat hallottam Koncheepuram híres templomairól, és láttam a remek szárikat, amiket ott gyártanak. A tanárnők büszkén mondták egy-egy feltűnően szép színű szárijukról: koncheepurami. Az úton népes menet jött velünk szemben. Elszáguldtunk mellettük, és a virágos emelvényen – négy ember tartotta –, mintha a szerteszórt virágok és virágfüzérek között egy arcot láttam volna. – Mi ez? – kérdeztem az utat figyelő sofőrtől. – Halott test – válaszolt rezzenetlenül. – Halottat vittek, égetni? – Halott testet. – Miért nem megállni? – Elférni, széles út. Nyilvánvalóan sem megrendülést, sem tiszteletet nem váltott ki belőle a halottas menet. A négy ember értéktelen, érdektelen tárgyat cipelt. Az isteni rész, az embert jelentő lélek, pedig majd visszatér új formában. Poros utak, pálmák, terebélyes fák, apró üzletek és eget érintő pompás templomok – Koncheepuram. Megéheztünk és teázni beültünk egy nyitott utcai étkezde roskadozó teteje alá. Az időtől és olajpárától pácolt hosszú asztalok mellől szakállas öregek, sima arcú fiatal férfiak pillantgattak felénk. Sokan közülük – ezt először láttam – nem ültek, hanem guggoltak a padokon. Aztán mintha röstellték volna kíváncsiságukat. Elfordultak, s a két tenyerükön tartott csészealjra hajolva tovább hörpölgették teájukat. A tejes tea mellé frissen sült dél-indiai tésztaféléket harapdáltunk. Ott készültek a bódé hátsó részében, a fortyogó olajjal tele óriás, kormos üstökben. A fizetésnél odanyújtottam társamnak a pénztárcámat. Nem akartam, hogy ismét zavartan, kínosan szabadkozzék, mint a kókuszdió-vásárlásnál: így ő fizet értem, és nem esik csorba a férfi-nő értéksorrenden. A sok templom közül a legmagasabbat, a nyolcemeleteset választottuk. Ide is egyedül mentem be. – Itt megvárni. – A hatalmas udvart már az alkonyat szürkéskékje lepte be. Idősödő brahmin l épett mellém – majd végigvezet. Fallal körülvett, izgalmas oszlopsorral ékes központi részt megkerülve, kis emelkedésre vitt, s onnan mutogatott, magyarázott. – Rendben van, rendben van – mondtam türelmetlenül, hisz rohamosan sötétedett –, most már menjünk be. – Sajnos, azt nem lehet. A kormány nem engedi. Mi bráhminok szívesen látnánk a
máshitű vendégeket, hiszen mindnyájunk felett egy az isten, de a kormány... Bosszúsan nevettem magamban. Tudtam, hogy nem mond igazat. A kormány sosem avatkozik a vallás ügyeibe. Nyilván ez egy ortodox templom, egyike azoknak, ahová India függetlensége előtt alsó kasztbeliek nem léphettek. Az ortodox bráhmin – közülük került ki Gandhi gyilkosa – kiváltságaik megszüntetéséért fizet a kormánynak. Erőltettem szemem, hogy kivegyem az ellenfénybe került templom díszeit. A tető fölött még izzott egy szeletnyi napkorong. Azután eltűnt, csupán sugárnyalábjai vibráltak a csonka háromszög alakú templom két oldalán, kiemelve egy-egy figurát. A bráhmin közben beszélt. A Pallava, a Chóla, a Viyayanagar királyokról, akiknek székhelye volt Koncheepuram. A csodákról, melyek itt, Siva legkedvesebb templomában történtek, ahol száz bráhmin él a hívek adományaiból. Oly ügyesen siklott a csodákból az adományokba, hogy gondoltam néhány rúpiával megvesztegethetem. Megkérdeztem, pénztárcámat nyitogatva csakugyan nem mehetek be?... Mázsás bánattal ingatta fejét. – Akkor hát induljunk. A kapu felé menet ismét rátért a száz, istennek tetsző életet folytató bráhminra. Vesztegetési kísérletem kudarca után, mindeddig zavarban voltam, elég-e, ha megköszönöm vezetését vagy adhatok-e pénzt? Nem sértem-e meg? Most már tudtam, mit kell tenni. Adtam egy rúpiát. Nézegette, forgatta kezében. – Csak egyet? Százan vagyunk, memszáb. – Amennyit mutatott, azért elég. (Kasmír előtt dehogy mertem volna ezt felelni. Bár szándékosan adtam keveset, rögtön megtetéztem volna. Csakhogy már nem idegen nekem India.) – ... nem mintha kevesellnénk. Öntől az egy rúpia oly értékes nekünk, mintha százat adott volna... A lapos ravaszkodásért, oldalról rámosolyogtam. Félreértvén, jó jelnek vélte, talán a kaszton kívüli fehér asszonyszemély megtoldja adományát. S hogy biztosítsa, kinyújtott karral a kapura mutatott. – Nézze asszonyom azt a csodásán faragott kaput, ezt az ötven méter magas, csodásán faragott kaput – lépett oda –, és most nézze meg, ezt az egyszerű, simára csiszolt kőgömböt. Ha ezt elemeljük, a kapu bezárul. – Ez igen! Ez aztán igazi csoda – nevettem fel tiszteletlen hangosan, és beszálltam a kocsiba. Először találkoztam a csaló bráhminnal.
ÚJRA LOVEDALE-BEN
Szeptemberi tavasz az őserdőkben A hegyek egymást követő hullámai fölött aranyfüstös kék ragyogás. A völgyekben száz színű, száz árnyalatú virágok, füvek. A dzsungelek szélén haloványlila vad-dália bokrok, virágzó mimózafák, beljebb a tipufa sötétlila virágokban, az eukaliptuszok vörös, csimbókos virágai. A levegő csupa illat. A szobámban, a szabadban állandóan szimatolok, boldogító, gyötrő, kielégíthetetlen szagszomjúsággal. A csampáfa kicsiny, fehér virága részegít, vagy a jázmin, vagy a nilgiri liliom?.. Kertemben a monszun előtt ültetett büszkeségeim és bánataim, gladiolák, szegfűk, arany virágok... Igen bánataim. Mert egy napnál tovább egyet sem sikerül megőriznem. Este, az öntözéskor elgyönyörködöm egy-egy különös trópusi virág ígéretes bimbójában, délben tanítás után futok, hogy megnézzem – és hűlt helyét találom. Ki az ördög lopja el? Tele a völgy, az erdő, és az én virágaim kellenek! Mindaddig bosszankodtam, míg Jessie (k értem, lesse meg a tolvajokat) egy délben fel nem fedte a titkot. – Nem őrizni lehet, memszáb. Lányoknak kerti virág szép hajában... Belenyugodtam – nem könnyen, az igaz. Oly szépek a hosszú hajfonatos falusi lányok, tűzzék hát föléje virágomat. Hazaérkezésünk után első héten levelet kaptam a Himalája alatti Mussooriból, valami Wawerly iskola igazgatónője küldte. Nem volna-e kedvem hozzájuk szerződni a következő tanévre?... Először azt hittem, én jelentkeztem náluk még Bangalore-ból. Átnéztem a listát, amit Dévi állított össze. Nem... Talán valamelyik ooti iskola keze van benne. Kettő is csalogatott. Rádhá, főként pedig Miss Hensmen hevesen ellenzik, hogy elfogadjam az ajánlatot, bármily csábító (havi 500 rúpiát kínálnak). Sakuntalá rábeszél. Mussoori állítólag szebb Lovedale-nál, és közel, mindössze tíz óra autóbuszozás Delhihez. Szünidőben összemelegedett férjével. Kiválnak a családközösségből, önálló otthont alapítanak. Sakuntalá leköszön állásáról (Miss Hensmen az igazgat ónő-jelölt), és boldogan élnek egymásnak, egymásért. Ásó-kapanagyharang... – Bármikor lejöhet Delhibe, bármikor felmehetek magához. Remek lenne, igaz? –
lelkendezik. – Azért jött, hogy megismerje Indiát. Mi újat találhat Nilgiriben? Gondolkodom, mit tegyek. Egyelőre még nem válaszoltam a mussoori iskola levelére. Szeretem Lovedale-t, légkörét, tanítványaimat. A monszunszünet után még inkább. Megváltozott kapcsolatom tanártársaimmal, a gyerekekkel. Természetesebbé, egyszerűbbé vált. Nem fogadjuk egymást mindig ünneplőben – legtöbbször háziruhában. Azt hiszem, két oka van. Az egyik bennem ... Nem érzem már Indiát a titkok megismerhetetlen világának. Átléptem küszöbét és többékevésbé tudom, mi az, amit nem tudok. Tehát közelebb kerültem hozzájuk. Számukra
pedig megszűntem újdonság lenni. Megszoktak maguk közt. Ez azonban nem jelenti, hogy szemléletünk, reakcióink különbsége ne ütközne ki elég gyakran. Még mindig furcsa nekem, ami nekik magától értődő – és fordítva... Például... Egy este vacsora utáni beszélgetésnél – a gyerekek kivonultak már – szó került a földkérdésre, a földreform ellenére is nagyon egyenlőtlen birtokmegosztásra. Az ebédlővégi kerek asztalnál ültünk. Rádhá, Sakuntalá és az elemi iskola egyik fiatal tanítónője, a kis Sakuntalá. A délutáni pingpongozás közben mondta, hogy beszélni szeretne velem. Vacsora utánra hívtam. Előbb érkezett, és még az ebédlőben talált. – Tőlünk sok földet elvettek, cseppet sem haragszom érte – vont vállat könnyedén Rádhá. – Igazuk volt. Jól tették. – A Vinoba Bhave földmozgalom – kezdete Sakuntalá. – Mi az? – szakítottam félbe. – Nem tudja, kicsoda Vinoba Bhave? – ámult, mintha nem hinne fülének, mintha önszobrom döntenem porba. – Nem. Honnan tudnám? – Járja az országot, elmegy a földbirtokosokhoz és földet kér. Hátradőltem a széken, és szívből kacagtam. Hát nem mulatságos földet kérni? Ráadásul ily mélységes tisztelettel, hódolattal beszélni ekkora naivitásról. – Micsoda ötlet? – gurguláztam nevetve. Éreztem körülöttem a mély megdöbbenést. Mintha magamra hagytak volna. Hirtelen elhallgattam. – Az szent ember –- mondta mereven Sakuntalá. Megigazította a szárit feszesen tartott vállán, hogy tekintete elkerülhessen. – Gandhihoz hasonló szent. Elmegy a földbirtokoshoz, és azt mondja neki: apád a földet hány bátyád közt osztotta szét? Úgy, négyetek közt? Jogosnak tartod, hogy az ötödik ne kapjon semmit? Eljöttem, hogy kiadd a részemet. Mert én az ötödik bátyád vagyok. Nem ajándékot koldulok, hanem a szegények jogos részét kérem, akiknek az osztáskor annyijuk sem volt, hogy földet vehettek volna. Nem, ezt nem fogadhattam el. Szemben állt minden eddigi tudásommal. Valójában nem akartam gúnyolódni már, de úgy csúszott ki, fölényesen: persze sietnek adni... – Téved. Adnak – szólt a madárhangú kis Sakuntalá. – Százezer hold földet és... – Adnak, és ő továbbadja a parasztoknak. Egész falvakat ajándékoznak a faluközösségnek. Még Indiában is hihetetlen. – És miért? – kérdeztem, most-már igen szerényen. Az idegen, a közösségből kívülrekedt. Cigarettára gyújtottam. – Maguk értik?... – Mert Vinoba Bhave kéri, mert azt tanítja, hogy a gazdasági és szociális igazságtalanságot összeütközés nélkül kell igazsággá tenni. Mert lelkük mélyén érzik, hogy igazat tanít... – Fura... –dünnyögtem cigarettám füstjét fújva. – Nekünk Európában volt egy Tolsztojunk, és nálunk Magyarországon egy Károlyink, aki önként szétosztotta földbirtokát. Többről nem tudok. Tehát ne haragudjanak, ha megismétlem: miért adnak? Nehezen, de elfogadom, hogy mert a szentként tisztelt, tiszta ember Vinoba Bhave kéri. De mégis, miféle érdek bujkál mögötte? – Maga, ha ad egy rászorulónak ruhát vagy cipőt, miféle érdekből teszi? – húzta fel szemöldökét Sakuntalá. Rövidlátó szemében nyugtalan várakozás. Vajon hogyan vizsgázom?
más. Néhány peszá. A föld azonban... Nem a semmire se jó földtől akarnak szabadulni? – Miss Ligeti, ma rosszm ájú – jegyezte meg játékosan Rádhá. – Tudja, az úgy van – fordította gyorsan komolyra a szót a kis Saku –, van aki nem ad, van aki igen. Gyengébb földet is, jó minőségűt is. Vegyesen. A legjobbat talán nem, vagy abból keveset. Nem szívesen válnék meg a legjobb szárimtól, viszont használhatatlan rongyot adni, mi értelme volna? Aki akar, elmegy a kéregető mellett, és egy peszát se vet oda, de senki se nyom a kezébe banánhéjat. Mi hasznát látná a koldus? Most mind engem néztek – három mosolyfényű szempár –, tudok-e még valami gonoszkodó ellenvetést kieszelni. Elnevettem magam. Valahogy szégyelltem, hogy még kételkedem. Igaz, a kis Saku okoskodása megkapott. Legmélyebben utolsó mondata: mi hasznát látná a koldus. Mily természetesen kapcsolta az adományozó melletti érveihez a másik fél oldaláról vett bizonyítékot. Indiai látásmód. Már írtam erről Lawrence ezredes – Az
értékelésén elmélkedve. Csodálatos tudás a "másik" szemével is látni, és megérteni a dolgokat. – Nem lehet, hogy attól fél, elveszik a többlet földjét, hogy... – Nincs többlete. A zamindároknak a földosztáskor csak bizonyos mennyiséget hagytak
meg... – mondta Sakuntalá túl csendesen. Nyilvánvalóan meglepte dicső gurujának gyenge felfogóképessége. Talán mégsem élt Indiában újjászületései során... – ...hogy adó kedvezményt... – Hagyja, Vilma, hagyja... – nevetett Radhá, mellére dobott hajfonatát fonogatva. Sakuntalával ellentétben, ő mulatott értetlenségemen. Éppen azt teszem. Igyekszem rendezett sorokban visszavonulni. Mit csináljak? Nem megy a fejembe... – Majd... Még nem utazik holnap – így Rádhá. – Remélem – mosolyogtam körbe. Sajnos, már nem segíthettem. A hangulat elromlott. Idegenség csúszott közénk: a két világ. Felálltunk az asztal mellől, és a kis Sakuntalá is elköszönt. Róla még írnom kell. Fekete kis menámadár Sakuntalá Doroszvámi. Törékeny és gyenge. Arca finom, de tán nem különösen szép. Nem is tudom. Hosszú szempillákkal árnyékolt szeme akkora, s oly sugárzó, hogy csak azt látom. Az év eleje óta itt tanít, de minthogy az elemiben és ott is lakik, csak hónapokkal később találkoztunk. A tanári klubban. Rádhá barátkozott össze vele, és addig nógatta, míg egyszer eljött pingpongozni. Az asztalon férfinégyes játszott, s mi hárman a közeli őserdőtől zöldes levegőjű veranda díványán beszélgettünk a marxizmusról. Rádhá szeleburdin bele-belekotyogott, ne legyünk már olyan komolyak. Miss Doroszv ámi kedves mosollyal próbálta hallgatásra bírni. Végül megkérdezte, vacsora után meglátogathat-e?
Természetesen nem keresett fel este, néhány nap múlva azonban beállított. Éppen befejeztem virágaim öntözését. A lakásban már alkonyati félhomály volt, Azt kérte, ne gyújtsak villanyt. – Sok mindent szeretnék kérdezni – ült le a nagy karosszékbe, s mindjárt el is tűnt benne. A piros szárianyag szétterült a széken. Miss Doroszv ámiból csak a nagy szempár maradt. – Rádhá bizonyára elmondta, hogy menyasszony vagyok – kezdte. – Említette. Ha jól emlékszem, év végén lesz az esküvője. Nem felelt. Különben egész este tétovázott a beszéd és elhallgatás között. Ha beszélt is, oly áttételesen, jelzésekkel, hogy alig értettem. – Szeretnék valamit – valami mást, ami van. De nem tudom, mit... Azt mondják, szabad az út. Csak éppen járni nem szabad rajta...
Kértem, fejezze ki magát kissé világosabban, gyatra az angolom, s azonkívül is... Most ő kérte, gyújtsak villanyt... Ezután kérdések tömkelegét zúdította rám. Teljesen egyenjogúak-e nálunk a nők? Egyforma-e a fizetésük? Hány nő miniszterünk van? Szülői kényszerből vagy szerelemből mennek-e férjhez? Szégyen-e a válás? Elítélik-e az elvált asszonyt, mint törvényszegőt? Igyekeztem tárgyilagosan felelni, személytelenül, mint ahogy ő kérdezett. Kínosan őrizte a pusztán szociológiai érdeklődés látszatát. Egy hosszabb szünet után hirtelen szemérmes tartózkodása fölé került. – Mit csinálna, ha nem szeretné a vőlegényét? Őszintén, kérem... S mintha félne a választól, beljebb húzódott a széken, és lehajtotta a fejét. Éreztem, tanácsot kér. Nem mertem nyíltan válaszolni. Akkor még alig tájékozódtam az indiai élet áttekinthetetlen, bonyolult szövevényei közt. Még fülembe csengett Dóvi megrovása: "Nem tud semmit Indiáról, mégis mindenről véleménye van..." Kérdésére nyilvánvalóan egyetlen kerek választ adhattam volna. De hogyan mondhattam volna ki, hogyan tan ácsolhattam volna ezt felelőtlenül, a gyermekem-lehetne hindu lánynak. – Inna-e Saku, ha nem szomjas? – Nem ilyen egyszerű... – Azt hiszem, eltolná a poharat. – Nem olyan egyszerű. Attól függ, ki nyújtja. Ha apám és anyám...
Minket úgy tanítottak, hogy a szülőket, minden óhajukat tisztelnünk kell. Nálunk a család... – Az ember mindig választ, minden pillanatban. Ezt erősen hangsúlyozza a hindu filozófia. Tehát a gyermeknek joga van a választáshoz. Dönthet saját életéről. – Még akkor is, ha fájdalmat okoz másoknak? – Éppen ezt kell mérlegelnie. Mi fontosabb, a szülők múló fájdalma, vagy egy elrontott élet? A maga egyetlen életéről van szó. – Nem, Vilma – ingatta fejét lassan és felállt. – Nem egy életem van. Száz és száz volt, és előttem is van száz és száz... Bocsánatot kért, hogy sokáig maradt. Nem tartóztattam. Életszemléletünk különbözősége nyilvánvalóvá vált, és már nem hitt volna nekem. Kikísértem. Vörös szárija, mint kihunyó láng, ahogy távolodott a hosszú folyosón. Azt hittem, kilobbant kezdődő barátságunk is. Rájött, hogy más csillagzat alatt élünk, és nem kaphat tőlem útmutatást. Azonban néhány nap múlva felkeresett, azután egyre gyakrabban. Már nem beszéltünk talányokban. Apja, egy bangalore-i tanár, olyanféle ember lehetett, mint a Rukmani nővérek apja. Ragaszkodott a hindu hagyományokhoz, de a jelent is akarta. A törékeny Sakunatalá tizenkét éves kora óta lázadt, dacolt, verekedett és veszekedett magáért. Az egyetemen – szülei tilalma ellenére – fiúkkal is barátkozott, sétálni és hangversenyekre járt velük. Az atyai, anyai szidalmakra, büntetésekre éhségsztrájkkal válaszolt. – Gyakran egy hétig se ettem. Gyűlöltem hazamenni. Tavaly, szülei kívánságára, eljegyezte magát unokabátyjával. Beleegyezett, mert a menekülés lehetőségét látta a házasságban. Közben megkapta kitűnő diplomáját. Titokban ajánlatot küldött iskolánkhoz. Mr. Thomas szerz ődtette, de mivel gyakorlata nem volt, az elemibe. Kicsikarta vőlegénye beleegyezését, és elfoglalta az állást. Itt fenn, a nyugodt légkörben, értelmes emberek közt és talán leginkább jövendőbelije üres leveleiből, egyre világosabban látta, hogy nem egymáshoz valók. Nem tudta, mitévő legyen. Állandóan foglalkoztatta a kérdés, a döntést azonban halogatta. Hiszen ez az év az övé... Valószínűleg válaszleveleinek hangja árulta el. Szülei váratlanul előbbre hozták az esküvő idejét. A monszunszünetre. Saku összeesett. Sírógörcsök, ájulások, egy hét a kórházban. Elérkezett a monszunszünet. Miss Doroszv ámi bejelentette az igazgatónak, hogy nem jön
vissza. Tőlünk elköszönt. – A régi út nem jó, de ismerjük. Az újat nem... S nem merjük vállalni – mondta nekem. Rádhá velünk volt, és csodálkozva nézett egyikünkről a másikra. Szótlanul folytattuk sétánkat a keresztútig. Ott még egyszer kezet fogtunk, és Saku eltűnt az elemi iskola fele vezető ciprusok alatt.
Az iskola oly nagy terület, és oly sokan vagyunk. Egy hete visszaérkeztünk már, és nem tudtam, hogy a kis Sakuntalá is. Az új rajztanárnővel beszélgettem az atelier el őtt egy délelőtt, és félszeg mosollyal odajött. Ők ketten nem ismerték egymást. Bemutatkoztak, néhánv szót váltottak, azután Saku továbbment.
Hogy mi t örtént, Rádhá beszélte el. Sakuntalá azóta sem említette egy szóval sem, pedig gyakran együtt vagyunk. Az esküvő előkészületei közben a vőlegény apja, a nagybácsi, újabb és újabb anyagi követelésekkel állt elő. Sakuntalá és szülei mindannyiszor engedtek, és utána lányukat szidták: íme rossz hírének, a fiúkkal való sétálgatásnak következménye. Kénytelenek tűrni, hogy kifosszák őket... Saku alázatosan szenvedett, sírt. Az esküvő előtti napon a vőlegény családja autót is kért. Az ezt követő jelenettel betelt a pohár, Saku megbokrosodott. Elég a megalázó alkuból, a veszekedésekből. Mindent vállal, a kitagadást beleértve, de felbontja jegyességét. Nem tudom, mennyi a felelősségem? Gyakran gondolom, hogy Saku tudja, és ezért nem beszél a történtekről soha. Talán mentesíteni akar a feltételezett bűntudattól. Tagadhatatlan, van is egy kevés. A világ más tájáról érkeztem, ismeretlen kultúrán, hagyományokon nőtt, idegen szemléletű emberek közé, és onnan hozott ítéleteimmel belejátszottam az itteni fiatal lány életébe. Nagyon kívánom, hogy Sakuntalá vállalja egészében döntését. Akkor emelt fővel járhat, s lesz ereje, hogy élettársat válasszon.
Arcképek Ma délután ismét Mr. Nahim szob ájában teáztunk. Rádhá és én megszokott helyünkön a karszékben. A Miss Charian r észére kölcsönkért szék üres volt. Szemben velünk, háttal a régimódi éjjeliszekrénynek, melyen a villanyfőző a második teavizet melegítette, állt házigazdánk. Görnyedten, fejét ferdén előrenyújtva, és szívta markában tartott cigarettáját. – Így van. Előbb-utóbb minden lány férjhez megy. – ... és minden férfi megnősül – pillantottam rá. Rádhá – kezében teáscsésze – vállat vont. Meggypiros, ú j batisztszárija – együtt vásároltuk a múlt héten – kissé mereven feküdt mellén. Először vette fel. Jó ideje csak mozdulatokkal vett részt a társalgásban. – Az játék volt. Egy filmszínésznő képét mutattam magának, Miss Ligeti. De most igaz án nősülök. – Miss Charian zokogott, mintha ny úzták volna – szólalt meg mégis Rádhá. – A házasság ejtőernyős ugrás a sötétbe, és az ernyő sok esetben nem nyílik ki. – Mr. Nahim, mag ából a próféta beszél – így én. (Vajon miért oly levert?) – Aki viszont ilyen jó teákat főz, számíthat az ernyő kinyílására... – Nem hiszi, hogy nősülök? Tisztelettel meghívom az esküvőmre. – Mi az, maga is sürgönyt kapott, mint Miss Charian? Nem megy a fejembe... M égis egy harminc körüli lány, Amerikában tanult...
– Tudja, kit veszek feleségül? – Kap egy sürgönyt: "gyere stop,
esküvő vasárnap stop". A folyosón találkoztam vele. Mr. Thomashoz tartott szabads ágot kérni. Arca, szeme könnytől dagadt volt. – Beszélt vele? – mosolygott oldalról Rádhá. Elengedtem a kérdést. Sokszor és hosszan beszélgettem Misa Charian-nel. A szünidő utáni napokban egy egész délutánt töltöttünk együtt. Viszontajándékát hozta, be, egy keralai elefántcsont melltűt. Kifaggattam, hogy s mint teltek napjai, feltűnt-e a láthatáron egy férjjelölt? Férjhez menését, csakúgy mint Rádháét, testületileg sürgetjük. – Senki, semmi sajnos... – kedves mosolya felvillantotta kiálló felső fogait. – Anyám azt mondja, a keralai nősülendők félnek tőlem, mert két évet Amerikában töltöttem. Szegény butus Miss Charian. Semmit sem l átott Amerikából, csak félt és vigyázott magára. "Szörnyűséges esetei" voltak. Egyszer egy autó lassított mellette, és kísérte utcahosszat, mialatt vezetője hívta, üljön mellé! Egyszer egy diáktársa fel akart menni hozzá!!! Boldog volt, hogy épségben visszakerült Keralába.
Ma délután, mikor kilépett szobájából, találkoztunk a hosszú, félhomályos folyosón. Néhány szót váltottunk. A sürgönyből tudja, hogy bizonyos Mr. Naskarral esk üszik. – Na lám, mégiscsak volt valaki a szünidőben, és letagadta – próbáltam megnevettetni. Dehogy, dehogy... Igazat mondott nekem. Ezt a Mr. Naskart m ég januárban mutatta be egy baráti társaság. Természetesen házasság céljából. Egy filmről beszélgettek. Azóta hírét se hallotta. – Úgy látszik – szipogta –, ő közben érdeklődött felőlem. Azért ez borzasztó... hogy ilyen hirtelen... Nem látszik, hogy sírtam? Megnyugtattam, és sok boldogságot kívántam neki. – Nem válaszolt, Miss Ligeti. Tudja kit veszek feles égül? – Majd én megmondom – tette az asztalra csészéjét Rádhá. – Maga mindenből cirkuszt
csinál, Nahim. – Mért volna cirkusz? A sorsát úgysem kerülheti el senki. Az ember azt mondja, pák... – pittyentett duzzadt ajkával. – Akárcsak Mr. Billie. – Forr a víz – fordult hátra Nahim, és ügyködni kezdett. – Az autóbuszon egymás mellé kerültünk. Elmagyarázta... – Szólt neki, hogy csináltasson kerítést a kertje köré? – kérdezte tőlem Bádhá. – Kutyafáját! Elfelejtettem. Na, majd felkeresem az irodájában. Képzeljék, elmagyarázta, hogy kétszer egymás után oly rossz termése volt, a bevetett krumplit se kapta vissza. Felesége meghalt. Mindez bizonyítja, hogy a sors ellene fordult. Tehát nyolc évig nem vet, nem kezd semmiféle vállalkozást, lányát nem adja férjhez. Miért pont nyolcig, nem tudják? Szerettem volna megmondani neki, jelentenie kellett volna doktorunknak, hogy felesége beteg. Megmenthette volna. A fekete himlő ma már nem feltétlenül halálos. Meg azt is, ha nyolc évig vár lánya férjhez adásával, biztos lehet, nyolcvanig is otthon marad. A legdöbbenetesebb az volt, hogy valójában nem panaszkodott. Fejet hajtott a sors előtt. – Látta már, Vilma, amikor paraszttáncot jár? Ha jókedvében találja, kérje meg egyszer. Óriási az öreg Mr. Billie. – Mondtam neki, én az ő helyében mégiscsak bevetném azt a tíz hold földet. Esetleg kiderülne, hogy a sors megbékélt velem. Úgy nézett rám, kicsit szánakozva, mosolyogva, mint egy értetlen gyermekre. Ki kell várni a nyolc évet. – Sajnos, ilyenek vagyunk. Buták, babonásak... pák... – Gyerekes ez a pák, Nahim. Felszedte valamelyik tanítványától. Hallották, mi történt ma Miss Bhalla óráján? – élénkült fel Rádhá. – Egy fél csészét, Mr. Nahim,... ne t öltsön többet, kérem. No, mi történt Miss Bhall ánál? – Jézus istenről beszélt, hogy miután felfeszítették és eltemették, felszállt az égbe. Az
egyik kis srác közbeszólt: pák, az űrhajósok vissza is jönnek a földre, az több... – Nekem is van egy aranyos történetem – így Mr. Nahim. Az ajt ónyílás elsötétült. A kis feketebajuszos, jóképű Mr. Krisnamurti egy pillanatig habozott a küszöbön, azután belépett. – Jön sétálni? – csukta be maga mögött az ajtót. – Vendégeim vannak – mormolta zavartan Mr. Nahim. Restellte Krisnamurti tapintatlans ágát, hogy nem köszönt nekünk, átnézett a fejünk fölött. Engem is sértett. Eszembe jutott, milyen messziről és milyen mélyeket hajolt, ha találkoztunk, míg újdonság voltam. Mindenesetre barátságos mosollyal néztem rá, és megkértem nyissa ki az ajtót, nagyon meleg van. Csodálkozva pillantott rám, mintha mögöttem a szélesre tárt ablak szólalt volna meg. – Én fázom. Illetve kimelegedtem a biliárdnál. – Ne bolondozzon, nyissa csak ki, Krisnamurti – szólt Mr. Nahim. – Nem én. Kinyitom, ha kimegyek – hangzott erélyesen. – Na jön vagy marad? Kínos csend. Mi ez? Azt hittem tréfált velem. Vagy részeg volna? – Hallom megérkezett a kisbaba – szólalt meg Rádhá könnyedén. – Felesége hogy van? – Jól. Holnapután már felkel. Nem hanyagolhatja el a többi ötöt se. – És adtak már nevet a kislánynak? – Hála az égnek fiú. Még nem foglalkoztam a kérdéssel. Majd választok. – Ezt csak megbeszéli a feleségével? – folytatta az udvarias kérdezősködést Rádhá. Mint később elmondotta, csak azért, hogy lássam ilyen hinduk is vannak. Mulatott, hogy megrökönyödtem viselkedésén, hát bemutatta a 34 éves természetrajz-tanárt. Nem tréfált és nem volt részeg. Egyszerűen azért nem nyitotta ki az ajtót, mert egy nő nem kérhet, csak engedelmeskedhet. Hogy kezdetben köszöntött, azért fehér bőrömnek adhatok hálát. Nem tekint már vendégnek, ennyi az egész. Vegyem tudomásul, nem Krisnamurti az egyetlen ebből a fajtából. – Még senki nem mondta meg neki? No majd én... – Hagyja, Miss Ligeti – ült mellém Nahim, a Miss Charian-nak sz ánt és üresen maradt székre –, még goromba lesz. Nem látja már magában az idegent, csupán a nőt. Mi egymás közt tulajdonképpen rosszak vagyunk. Komolyan mondom. – Ne túlozzon. Ha elkérte volna tőle csillogó-villogó fehér ingét, szó nélkül leveti, és
odaadja magának. Esküvőjére épp jó lenne... – Miss Nayar! Mi ért irtózik minden komolyabb beszélgetéstől?! Ugye mindig így csinál – nézett rám, majd ismét maga elé, kerülve Rádhát. – Még nem találkoztam senkivel, aki... Maga nem hajlandó tudomásul venni a dolgokat, maga becsukja szemét, nehogy látnia... – Pontosan, örülök, hogy felfedezte. Különben is mára elég. Köszönöm a teát. Az... jó volt. Jön, Vilma? Hamarosan vacsorára csengetnek. Különösen éreztem magam. Néhány hónap előtt Krisnamurti tiszteletteljesen köszönt, Rádhá és Nahim – legalábbis jelenlétemben – nem beszéltek ilyen hegyesen egymással. Kétségtelen, elvesztettem a vendégeskedéssel járó kiváltságokat. Akartam, de nem tudok teljes szívvel örülni neki. – Na jöjjön, Mr. Nahim, k ísérjen el minket – álltam fel. – -Sajnos, késő van. Nálunk is mindjárt vacsora. (Hm... Ez is először fordul elő.) – Még mindig nem mondta meg, kit vesz feleségül és mikor. – Ígérje meg, eljön. – Legfeljebb nem tartom. Igaz? Hová kellene mennem?
év végi szünetben, gondolom december elején.. Azt a lányt veszem el, akit apám választott, Fatimát. Rosszul ítéltem meg. Nyolc-tízéves kora óta nem láttam. Nem visel pardát, másodéves egyetemista. Értelmes, derék lány. – Végre megjött az esze – mondta Rádhá. Nem tudtam megállapítani, gúnyolódott-e vagy csakugyan a világ rendjének tartotta, hogy Nahim apja akaratát kövesse. Kétségtelen azonban, hogy Nahim nősülése számára nem volt újdonság. Talán sértette is hiúságát, bár soha nem ment volna hozzá, de mégis. Nő... Vacsoracsengetés előtt értünk haza. Homályosan, elhagyottan nyúlt előttünk a hosszú folyosó a gyenge villanyfényben. Rádhá lemaradt szobájánál. Én néhány méterrel távolabb lakom. Magas ajtóm mellett Hanif állt, roggyant térdű, idősödő szabónk. Egy bolondos mozlim. Mutatóujját szürke fezéhez érintette. – Memszáb, nagyon vártam. Két rúpia kellene. Bejött velem a lakásba, s míg kerestem erszényemet – sohase tudom hová rakom –, szobáról szobára követett és beszélt. – Sokára jött, memszáb. Hála az égnek, nincs annyi dolga., mint szegény Hanifnak. Ez a sok lány mind az én bajomra nő.. Hanif eressze le a szoknyám, Hanif most ez, most az. Megmondtam százszor nekik, én csak Miss Chevitannak engedelmeskedem. Ha ő mondja, akkor leengedem a szoknyát. Hanif nem szent. Csak két keze van. Hála a prófétának, hogy ez a kettő ügyes, mindent meg tud csinálni. Csak maga, memszáb, nem szereti a munkámat. Egy blúzocskát a legnagyobb mester is elszabhat. És tudja mit mondok, memszáb, nagyon jó az a blúzocska. Ha nem hiszi, tegyen még egy próbát. Hanif becsületesen... Észrevette, hogy megtaláltam az erszényt és elhallgatott. Ártatlanul ravasz mosollyal várta, hogy közeledjem. – Ha nem esne nehezére, inkább adjon három rúpiát. Drága a rizs és sok a család. Hogy azok a gyerekek mennyi rizst megesznek! ... Megkapta a pénzt, hajlongva három szalámot hadart, és elment. Hanif és a lányiskola öreg kertésze állandó kölcsönkérők. Mindig visszaadják, én pedig a kölcsön felét náluk hagyom. Hanif rájött, hogy jó üzlet. Többször előfordult, hogy egyik nap megadta adósságát, és másnap újabb kölcsönt kért. Nirmál, szobor alakú takarítónőnk, egyetlenegyszer keresett fel. Azelőtt mindig csak a folyosón találkoztunk, reggelenként. Siettem az ebédlőbe, ő meg a folyosót mosta fel. Ahogy észrevett, azonnal felállt munkájából, és a fal mellé lapult. Mellére, szürkére kopott szárija ráncai közé hajtotta fejét, és valahogy alulról köszönt. Elszomorított, hogy ennyire fél, alázatos, hogy úgy bújik a falhoz, mint régen a páriák, nehogy árnyékukkal beszennyezzék a csengőt rázó bráhmint. Beszélni nem tudtam vele, angolul egy szót se ért. Csak mosolyogtam rá, és mutattam: széles a folyosó, elférünk. Így múlt el a félév, s kezdődött a második. Egy vasárnap reggel beállított Nirmál. Ágyban feküdtem még. Jessie a vir ágokat – Delhibe az
rendezgette az ablakban. Nirmál hozzá fordult. Jessie kez ében a még üres virágváza, és tolmácsolt. – Az kérni, memszáb, húsz rúpiát adni. Jövő hónapban visszaadni.
Kicsit sokallottam, de odaadtam. Szeptember második vasárnapján, pontosan egy hónap múlva, ismét reggel, megjelent Nirmál, agyonmosott szárijába burkolózva, lehajtott fejjel. Egyenesen Jessie-hez ment, bár én is ott voltam a szobában felöltözötten és olvastam. Odaadta neki a pénzt. Jessie meghozta hozz ám. Az egyik tízest visszanyújtottam. – Mondani, ez az övé.
Jessie visszafordult Nirm álhoz, aztán megállt kettőnk között, tenyerén tartva a tízrúpiást.
– Nirmál mondani, memszáb – Tudom, de maradjon nála.
húsz rúpia adni, lánya esküvőjére kérni.
A pénzt Nirmál ismét visszautasította. Értettem már, hogy emberségét, méltóságát sértettem meg. A szégyentől felgyúlt az arcom. Valahogy éppen ezért folytatnom kellett. – Megmondani Jessie, aj ándék lánya esküvőjére. Esküvő sok pénzbe kerülni, ajándék. Nirmál és Jessie halk, perg ő beszédbe keveredtek. Percekig duruzsoltak, azután Jessie: – Nirmál köszönni, memszáb jó lenni, adni húsz rúpia, Nirmál köszönni, húsz rúpia visszaadni. Elfogadtam a pénzt, és Nirmál anélkül, hogy rám nézett volna, hangtalanul távozott. Néhány nap múlva találkoztunk a folyosón. Abbahagyta a munkát, és lehajtott fejjel a falhoz szorult. Mi ad ezeknek a szegény, többé-kevésbé semmibe vett embereknek ilyen méltóságot? Rampal, Gafar, Mohamed, Bombay hercege, Nirmál, Jessie... M ért kellett például Jessie-nek, hogy húsvéti új szárijáért egy tál cukorkával ajándékozzon meg? Az ablakpárkányra helyezte két virággal teli váza közé, mialatt egy-egy hímestojást vittem a tanárnőknek. Visszaérve, azonnal észrevettem. – Jessie – kiáltottam fel – ki hozni, ki adni?...
Bűbájos ragyogással jött ki a hátsó szobából, kékszáris öröm, és mellére bökött. – Én, Jessie... Vagy kölcsönkérés előtt miért találkozik "véletlenül" velem hajlított hátú, vézna kertészünk, miért közli messziről, mindig messziről: – memszáb, megöntöztem a virágait... Újságpapír, szemét volt a kertjében, összeszedtem. Tehát szívességemet előre viszonozza. Nem azért, hogy ne utasíthassam el. (Persze erre is gondoltam.) Ad, szívességet tesz, hogy szégyenkezés nélkül kérhessen. Az emberi szolidaritás alapján. Természetesen, ösztönösen teszi így. Soha meg nem fogalmazott emberi méltósága követeli. Hogy fér össze túlontúl alázatuk és önérzetük? Nem először töprengek a magyarázaton. Talán az az időtlen idők óta ható gondolat, nemzedékről nemzedékre öröklődő tudat az ok, miszerint minden ember ugyanannak a kezdet és vég nélküli istenségnek a megnyilvánulása?... A nép közt terjesztett formula szerint, a bráhmin a feje, a ksatrija a karja, a vesja a törzse, a súdra a lába. Mély tisztelet illeti a fejet – innen az alázatosság – de az istenség lábának lenni is méltóság. Ez a filozófia elválaszt, mégis összeköt. Nem csupán az embert az emberhez kapcsolja, hanem az egyest a világegyetemhez, a kozmoszhoz. Ezt az összefüggést jelképezi a viszontajándék, amit a hívő a templomban kap az istentől. Az ember-isten egységgondolatot megkapóan, majdnem az ateizmust súrolva fogalmazta meg a már többször említett Vivekananda. A XIX. sz ázadbeli hindu bölcs, a fanatizmus, dogmatizmus, és metafizikai spekulációk dühös ellenfele azt mondja: nincs más isten, akit imádni kell, csak az emberi lelket az emberi testben.
Éjfél múlt. Kitárt ablakaimon át beomlik az őserdők csampak- és jázmin- és eukaliptuszillattal tele levegője. Benne vannak a hegyek és csillagok. Átáramlik a szobán és összekapcsol a remegő éjszakával. Mélyeket lélegzem, mélyebbeket. Gyötör és gyönyörűséget ad a szagszomjúság. Mosolygok. Pedig fel kellene állnom és ágyba bújnom. Fáradt vagyok. Krisnamurti, a korlátolt hindu miatt kellett ilyen későig fennmaradnom, hogy kiírjam magamból, elfelejtsem őt, – elfelejtesse Nirmál, Jessie és a többiek.
d239
A maharadzsa Házihangversenyünk után – huszonnyolc tanítványom játszott – a díszuzsonnán Mr. Thomas megh ívott ebédre. – Ha elvei megengedik, hogy egy maharadzsával egy asztalnál üljön. – Gyakran voltam vendége különböző fogadásokon, de ezúttal különösen örültem a meghívásnak.
Két hete kerestem fel irodájában. Hidegen, hivatalosan tárgyalt, whisky nélküli, száraz komorsággal. Megkérdezte, miért akarok elmenni? – Szeretném megismerni ÉszakIndiát. Mennyi fizetést kapok ott? – Megmondtam. – Annyit semmiképp sem tudunk fizetni. Mire én: – azt hiszem, akkor se maradnék. Természetesen a pénz is számít, de a fő vonzerő a Himalája. Egy szóval sem tartóztatott. Csupán annyit mondott, a maga részéről sajnálja. Nem gyönyörű, hogy mégis meghívott, és ilyen ugratósan, barátságosan? A porbandari maharadzsa, a második His Highness, azaz őfensége, akivel találkoztam, de az első, akivel beszélgettem. Mysore maharadzs ájával néhány szót váltottam az augusztusi össz-indiai írókongresszuson. (A háromszáz író, Assamból, Kasmírból, Észak-, Közép-, és Dél-Indiából az ő vendége volt.) A megnyitó fogadáson mellette ültem a niysore-i egyetem dísztermében. Madame Wadia óhajtotta így. Bombayben kezdődött barátságunkat levelezéssel folytattuk, és gondolom, erősítettük. Ő, a Pen Klub vezet ője küldötte a meghívót a kongresszusra. Hihetetlen ostobán viselkedtem. A fekete szemüveges, puha arcú, testes férfiban, kényszerképzetszerűen a tavalyi dasszéra maharadzsáját láttam, feldíszített elefántháton, arany baldachin alatt, fej én hatalmas díszturbánnal. Valahányszor feléje fordultam, hogy válaszoljak kérdésére, a kivilágított termen átúszott az aranybrokátos elefánt. Nem segített rajtam, hogy tudtam, irodalomban, zenében tudós fokon művelt ember, és hosszú évek óta az indiai és nyugati zene szintézise foglalkoztatja. Műveiből bemutatott néhányat a kongresszus tiszteletére rendezett hangversenyen az indiai hangszerekből álló zenekar (vínák, tabulák, dobok, fúvósok). Először szerzett élvezetet az indiai zene, bár se dallamban, se ritmusban nem hasonlított a nyugatira, csupán mert ritkábban sírtak a negyedhangos glissandók.
A négynapos kongresszuson roppant méreteivel és problémáival ismét megdöbbentett India. Csak egyet említek, a nyelvi kérdést. Azt hiszem, három-négy indiai nyelvet tudott mindenki, de tizennégy kellett volna, hogy bárkivel szót érthessenek. Egyik ebédnél – mindig állva étkeztünk az egyetem ebédlőjében – mellettem egy író odaszólt szomszédjának, az valamit válaszolt, majd egymásra mosolyogtak. Mennyire ismerem ezt a sajnálkozó mosolyt! Kár, nagy kár, nem tudunk beszélgetni. Az előadások nyelve hát angol volt, feltételezve, hogy többé-kevésbé mindenki érti. Este az írók részére rendezett táncestélyre együtt menteni Gulabdas Brocker kitűnő gudzsarátí novellistával. – Nemcsak maga nem ismeri a jelenlevő írók műveit – mondotta –, hanem én sem, hacsak nem jelentek meg gudzsarátí, marathi vagy hindi fordításban. Azután mutatott egy statisztikát: Mysore-ban ötvenhat angol, 214 kannada, l malajálam, 8 marathi, 6 tamil, 2 télugu, 16 urdu és 30 két nyelvű újság jelenik meg. Így a többi államokban is, természetesen más-más nyelvek. Alig képzelhető, hogy valaki ismerje egész India irodalmát. Tagore műveit csak most kezdik bengáliból vagy angolból lefordítani a különböző indiai nyelvekre. Vasárnap pontosan fél 12-kor Sakuntalá oldalán beléptem Mr. Thomas fogad ószobájába. A vendégeket már ott találtam. Az igazgató bemutatott. Előbb a nőknek – természetesen külön ültek, szemben a férfiakkal, és a földig tárt, széles ablakkal. Az arcokon, szárikon a kert aranyos zöldje vibrált. Aztán a férfiak sora előtt hajlongtam imára kulcsolt kézzel. Tudom, jobban szeretik, mint a kézfogást és megtiszteltetésnek tartják. Utolsó főhajtásom a maharadzsának szólt. Mr. Thomas mellette mutatott helyet. Elvitte saj át poharát az asztalkáról, egy másikat tett elém. – Whiskyt, gint? – lóbált meg két üveget. Whiskyt kértem. Hátunk mögül a széles ablakból bezuhogott a fény. Valahogy messzire sodorta, színfolttá mosta az asszonysort. Köztük a gyönyörű maháránit, madonna-arca körül a fején átborított száriszárny ezüstöslila redőivel. Izgalmas, gáttalan beszélgetés alakult a maharadzsa és köztem.
A sok száz közül, valamelyik kisebb hercegségnek volt az uralkodója India függetlenségéig. Ellenállás nélkül lemondott hatalmáról, birtokairól (kárpótlást kapott), mint a többi maharadzsa. Úgy tudom, csupán a hyderabadi nizám nem engedelmeskedett a felszólításnak. Sőt, megerősítette hadseregét, hogy védhesse országát. Azonban senki nem támadta meg. Nem törődtek vele. Az idő elintézte. Néhanapján panaszkodik – öregségére tönkretették, nyomorba döntötték. Katonáit szélnek kellett eresztenie. Háremét, háromszáz feleségét sem bírta eltartani, már csak egy maradt mellette. Vicclapok anyaga lett. A maharadzsák némelyike – mint Mysore-ban – kormányzói kinevezéssel tovább irányítja a rábízott állam ügyeit. Más részük félreállt, és csinos nyugdíjat élvez. Porbandar maharadzsája és felesége havi háromezer rúpiából (15 000 forint) éldegél visszavonultan. 50 – 55 éves lehet. Rangját vesztve is rangot sugárzó egyéniség. Markáns profil, elegáns tartás és mondatfűzés. His Highnessnek, őfenségének szólították.
Fia diplomata, lánya mérnök. – Türelmetlenek, zaklatottak, tempó ... tempó, mint a nyugati emberek. Talán sohasem érezték a szabadság boldogságát, az értékek helyes elrendezéséből fakadó örömet. Gyakorlati szemszögből nézve elvesztettem mindent, de kiderült nem volt az enyém, nem tartozott hozzám. Magamból nem vesztettem. Hamis értékekhez kötött, a lényegtelenhez. Rabságban tartott. Felemelő felfedezés volt ... Az én legnagyszerűbb képessége, hogy el tudja tépni a szálakat, a tárgyak és maga közt. Nem ragaszkodik többé hozzájuk. Természetesen a nem ragaszkodás, nem jelent megvetést. Ez ostobaság. A tulajdon, a vagyon, a tárgyak csupán fontosságukat veszítik el. Van? Jó. Nincs? Nem baj. Az én egyszerre szabad. Kitárul körülötte, sugárzóvá, könnyűvé, levegőssé válik a világ. Helyére billen a mérleg. Gyanakodtam. Póz, esetleg öncsalás. Utólag sajnálom, hogy előítéletem megkötött. Ha Rádhá mondotta volna ugyanezt, szenvedélyes érdeklődéssel hallgatom. Markáns arca átszellemült nyugalmának mégis hinnem kellett. Ezt nem lehet hazudni. Fejemben az Upanis ádok imájának szavai: Isten, vezess minket a látszatvalóságból az igazi valóságba... Zavart a havi 15 000 forint látszatvalóság az arisztokratikus maharadzsa mögött. Bár elvesztett millióihoz képest nyilván semmi. Mr. Thomas, t ömzsi szögletesen – kezében whiskysüveg – időnként megállt asztalunk előtt, szó nélkül megtöltötte poharainkat, és továbbment. Meglehet, főbólintással sem köszöntük meg. Lázasan beszélgettünk, egyetlen pillantásunk sem volt a társaság számára. Ilyeneket mondott: – A maga hite a szabadság, az egyforma lehetőség minden embernek. A lélekvándorlás filozófiája a hinduizmus több ezer éves emberi jog kiáltványa, abban megtalálhatja. (Hm...) A kaszt-hovatartozás ugyanis csupán egyetlen életre határozta meg a hinduk helyzetét. A legalsóbb kasztbeli, sőt kaszton kívüli is – cselekedetei, erkölcsi magatartása alapján – bráhminként, ksatrijaként születhetett újra. Viszont a méltatlan bráhmin esetleg pária, sőt az embernél alacsonyabb kategória: állat formájában. Tehát egyenlő lehetőséget nyújtott mindenkinek, hogy a végtelen sorokban ismétlődő élet-halál szakaszokon át eljuthasson a tökéleteshez. (De nem a rizshez.) Továbbá... A hindu filozófia azt tanítja, az ember maga dönt, és döntéséért maga felelős. Nincsen rajta kívülálló, isteni hatalom, amely büntetné vagy jutalmazná. Büszke gondolat, nemde? Nincs pokol, és nincs purgatórium. Vétkeiért új életében vezekel – a földön. Bűneit magával hozza és jóváteheti. Egyedül tőle függ, az istent magában rejtő embertől. Szabad... – Hogy lehetne szabad, amikor előző életének jó és rossz tettei védik vagy terhelik – vetettem ellen ekkor már hangosan.
És éppen ez a gyönyörű. A megszakíthatatlan folyamatosság, az ok és okozat örök törvénye. Minden tettünknek következménye van. És nemcsak úgy mint okozat, hanem egy következő cselekedet okaként. Láncreakció, ha úgy tetszik... Az action gratuite? A felel őtlen cselekedetet mi nem ismerjük. Szabadság és felelősség. – A kasztrendszer mégis a legembertelenebb szabadságfosztás volt. Bűnös voltál múlt életedben, tehát most szenvedned kell. Élj nyomorban, és ne zúgolódj, ne lázongj. – Kérem, a kasztrendszernek semmi köze a valláshoz, illetve eredetileg nem volt. Gazdasági keretnek gondolták ki. Azonban évezredek során összefonódott a vallással. Rettenetes károkat okozott. Kimaradtunk a világból. Elkorcsosodtunk. (Kérjek egy cigarettát?) Ez lett a következménye a bűnnek, hogy szem elől tévesztettük az állandó és a változó örökérvényű különbségét. Az isten, a kozmosz állandó, független időtől és tértől – maga a végtelen tér is idő. A társadalom természete viszont, hogy formái változnak. – Mit szólna, His Highness, a materialista megfogalmaz áshoz? – Legyen szíves, kínáljon meg egy cigarettával. – Mondja csak ki – nyújtotta tárcáját –, hogy osztályérdek, hogy minden uralkodó osztály irtózik a változástól. Sajnos igaz. – Nehezen egyeztethető össze a hindu filozófiával – fújtam az első szippantás füstjével. – Tudja, a kiváltságoknak, a hatalomnak jó íze van – mondta lassan. Valamin gondolkodott. – Mi szeretjük az életet. Szeretjük... Hiszen egyetlen lehetőségünk a tökéletesedésre, az önmegvalósításra. Tehát az életszeretet nem ellentétes, sőt szorosan összefügg filozófiánkkal. Minden élet szent. Az állatoké is, ezért nem eszünk húst. Irtózunk a vérontástól, az élet, a béke... – His Highness, úgy gondolja, nem kerül összetűzésre a sor? Mr. Thomas állt előttünk whiskysüvegével. Csodálkozva néztem fel rá. Nem értettem. A maharadzsa válaszából jöttem rá, hogy a kínai csapatösszevonásokról kérdezett. A maharadzsa úgy vélte, hogy Kína megelégszik azzal a területtel, amelyet Nehru négy éve átengedett. Űrrepülésünkről visszaértünk a földre. Mi sem volt természetesebb, mint hogy éppen ebben a pillanatban szólaljon meg Mrs. Thomas a fogad ószoba hátteréből – ezüstfehér száriban, – Nyilvánvaló.
fekete kontya féloldalasán mint mindig –, az ebédlőbe hívta a társaságot. A maharadzsa udvarias főhajtással bocsánatot kért, felállt. A feleségéhez ment, és vele együtt a hátsó szobába.
Két fehérbe öltözött szolga hordta körbe a tálakat, válogatott, előttem jobbára ismeretlen ételekkel. Túlságosan izgatott voltam – belül tovább vitatkoztam –, semhogy élvezhettem volna a finom ízeket. A feketét a fogadószobában ittuk. – Játsszak valamit, háziasszonykodott igazgatóm felesége. A zongorához ültem, és vártam, hogy csönd legyen. Mrs. Thomas mell ém húzta a székét. – Azt játssza,
amit legutóbb az iskolagyűlésen. Meghökkent örömmel próbáltam kitalálni, melyik darabot akarhatja. Soha semmi jelét nem mutatta, hogy érdekli zenélésem. Azt hittem, nem is hallja. Azonfelül legalább hat hete kizárólag tanítványaimat szerepeltettem. Melyik lehet az a darab? Néhány ütemet pötyögtettem Debussyből. Nem. Egy Beethoven szonátából. Nem. – Tudja, az friss volt, életteli, pezsdítő... Bartók Szonatin ájával próbálkoztam. – Ez az, látja. Mellettem maradt, míg végigjátszottam. – Köszönöm – állt fel –, most zongorázzon a többieknek. A maharadzsa-pár bontotta meg a társaságot. Elsőnek szálltak be pompás amerikai kocsijukba. Néhány perc múlva a másik két pár gördült utánuk. Végül mi is
elbúcsúztunk, s kiléptünk a pompás kert kapuján. – Elrontotta a maharáni napját – búgta nőies nevetéssel Sakuntalá, ahogy a délutáni fényözönben lobogó cédrussorba értünk. – Miről tudott annyit beszélni a maharadzsával?...
Gandhi ünnepe A csapokból ömlött a forró víz, gőzfelhő gomolygott a konyha mögötti helyiségben. Gőzben sürögtek-forogtak a lányok a falba épített, jókora mosogatómedence előtt. – Segítsek, gyerekek?.... – Dehogy is, köszönjük – csattogott vagy tíz fiatal hang. Október másodika volt, Gandhi születésnapja. Az iskola, mint minden évben, a szolgák szabadnapjával ünnepelte. Otthon maradtak, és a növendékek, fiúk, lányok, végeztek helyettük minden munkát. Takarítottak, felmosták a folyosót, a hálótermeket, ebédlőt, terítettek, tálaltak és mosogattak. Az ebéd utáni mosogatás felügyelete rám esett. A sereg lány – rakott szoknyájuk fölött konyharuha – láncban dolgozott a medencék előtt. Első öblítés, mosogatás mosóporos vízben, második öblítés, törülgetés, a tányérok, evőeszközök rendberakása. Ropogott kezük alatt a munka. Valóban nem volt szükségük segítségre, sőt, felügyeletre sem. Udvariasságból még egyszer felajánlottam, majd álldogáltam a benyílóban. A kerek arcú, kerek szemű, formás Kamala tányéroszlopot cipelve ment el mellettem. Hirtelen felkacagott. – Tetszik tudni, lehet, hogy apukám is éppen mosogat. – Vigyázz, leejted –játszottam szerepem. – És miért gondolod, hogy apukád... – Ma a katonaságnál is így van – rakta le terhét a konyhaasztalra. – A tisztek mosogatnak, söprögetnek, meg minden. Kiszolgálják a legénységet... – A Vikramon is, Miss – fordította hátra őzike arcát a vízcsapról Indira. Elképzeltem az elegáns parancsnokot – felejthetetlen mangó-fagylalttal vendégelt meg bennünket az anyahajó fogadótermében –, ahogy a fedélzetet söprögeti. Ó, sok arcú India! Együttműködő és egymásra ható ellentétekből alakult egység, változó és állandó!... Ki tudná fölsorolni, hány kultúra hatott rá, hányat élt túl időtlen történelme folyamán, és hány él benne ma is egymás mellett, és egymásba fonódva. Különös... Elgondolkoztatott, hogyan, miért élte túl a történelem, a saját történelme megrázkódtatásait. Merev társadalmi rendszere évezredekig megállította fejlődését, de a más gondolkodás, más szemlélet, más felfogások iránti alapvető türelem gyakorlata képessé tette, hogy meglásson, befogadjon, és magához idomítson idegen hatásokat. Talán e kettősség tudatos vállalása adta Gandhi tanításának az átütőerőt. Delhiben múzeuma kövén ülve – más ülőalkalmatosság nem volt – jegyeztem fel, többek közt, a bejárat fölötti idézetet: "Nem akarom, hogy házamat minden oldalról falak vegyék körül, s ablakaimat betömjék. Azt akarom, hogy házam felett a lehető legszabadabban fújjon minden ország kultúrájának szele – de nem engedem, hogy bármelyik is ledöntsön lábamról." Szinte tetten érhető a folyamat, ahogy India felszív egy másik világ szülte gondolatot, és a maga módján kifejezi, egyelőre csak jelképben. Tizennégy év előtt a köztudat még
megvetette, kiközösítette a társadalomból, embernek sem tekintette a páriát. Nem léphette át a házak küszöbét, nem tehette lábát más kasztok templomába, a bráhmin csöngetett az utcán, bújjék a fal mellé a pária (Nirmal mozdulatában látom őket), nehogy árnyéka beszennyezze a tiszta embert. Kamala, Indira apja biztosan nem ülne le teázni egy volt pária, tehát mai szolga vagy munkás mellé. Senki indiai barátaim közül... Mégis, ha nem is magukhoz, de a társadalomhoz, a közösséghez tartozónak fogadják el őket. Kétkezi munkát végezni még nem egyenértékű más munkával, de már nem megbélyegzés. Tisztelet, megbecsülés jár érte. A megváltozott tudatot, Gandhi tanításának elismert igazát fejezi ki ez az egynapos szolga és úr szerepcsere. A holnapok titka, mikor lesz az egynapos szaturnáliából a hétköznapok rendje, az ember és ember közötti kölcsönös megbecsülés. Mégis kétségtelen, ez az ország több ezer évet lépett át függetlensége tizennégy esztendeje alatt.
És még valamit... India sosem volt egységes. Királyságok, szultánátusok vetélkedtek, buktak el vagy csatoltak területükhöz újabb területet, míg az angolok összefogták a gyarmatosítás láncával. A különböző kisebb-nagyobb államoknak ennek következtében saját történelmük is van. Saját ünnepeit, hőseit ünnepelte a múltban, és ünnepli a jelenben is Gudzserat, Maharashtra, Pandzs áb, Kerala stb. Ezek mellett azonban most el őször alakultak ki közös nemzeti ünnepek. Mindössze három. Egyik Gandhi születésnapja;
A munka megbecsülése, a paraszti élet megismerése jegyében zajlik le évenként az ötnapos, tanárra, növendékre egyaránt kötelező táborozás. A második monszun gyér esővel, könnyű ködökkel jelentkezett már, de azért felkerekedett az egész iskola. Az ötvenes, hatvanas csoportok szétszéledtek Nilgiriben. Sátrakat vertek teaültetvények, krumpliföldek mellett, eldugott falvak szélén. A mi fogalmaink szerint nevetséges lenne másképp, de itt forradalmi újítás, hogy a táborozásra nem visznek szolgát. Nem régi történet: Úgy mondják, egy haladó maharadzsa nyilvános iskolába küldte fiát két szolgával. Az igazgató írt a maharadzsának, hogy vagy visszarendeli a szolgákat, vagy fia nem maradhat az intézetben. A maharadzsa engedett. Külön és rendkívüli kedvezményben részesültem: nem kellett csatlakoznom egyik csoporthoz sem. Mr. Thomas meg értette indokom, hogy szeretném megismerni Nilgirit, és több csoportot óhajtanék felkeresni.
Először láttam teagyárat, a szárítást, a levélsodrógépeket; írjam-e, hogy a munkások térdig teában jártak? Izgalmas élményt köszönhetek a Baravati folyó partján, sűrű dzsungelek lábánál vert táborhelynek. Egy párducot. Hát még ha találkoztam volna vele! Éjjel hallottuk neszét a sátorból, a folyóhoz ment inni. Szerencsére nem tudtuk, hogy ő az. (Minek kérkedjek?) Reggel a puha, ázott földön bámultuk a különös nyomokat. A távoli házból fiatalasszony jött sietve. Csakhogy megvagyunk!... Rettegtek értünk, ők is hallották a párduc lépteit. Tanakodtak, szaladjanak-e le hozzánk, hogy figyelmeztessenek. Aztán jobbnak vélték, hogy nem szólnak, mivel gyerekekkel vagyunk, és pánikot keltettek volna. Délután felfedezőútra indultunk, Sakuntalá, Rádhá és én. Jéghideg csermelyeken gázoltunk át – utána megdermedt a lábam, és percekig nem tudtam járni. Pompás csampáfa tejszirmú virágaiért versengtünk – egy-egy parfümkehely –-, és a hegycsúcs előtti sűrűben, ahol azt hittük, madár se jár, legfeljebb párduc –, tóda-településre bukkantunk. Láthattak minket a meredek úttal, a bokrokkal, bozóttal veszkődni, mert ahogy kiverekedtük magunkat a szelíd kis tisztásra, egy tóda férfi állt szemben velünk. Nemes, büszke, értelmes arca volt, hosszú hajában, szakállában ősz szálak fénylettek. Gazdagon hímzett tógát viselt, ágbotra támaszkodott. Bizonyára ránk várakozott. Nem emlékszem, Rádhá szólította-e meg, vagy ő kezdte a barátkozást. A lényeg, hogy meghívott bennünket, pihenjünk meg nála.
A település hat kunyhó. A második alacsony ajtónyílásán hirtelen könnyedén bekúszott, utána mi, kevésbé könnyedén. A homorú fal koromtól feketéllett, mint az iskolánkhoz közeli tóda-kalibában. Itt is ágyemelvény húzódott mellette. A bejárat másik oldalán faragatlan fatörzspad. Mi odatelepedtünk, ő pedig megállt velünk szemben, lábát botjára akasztva. A nyitott ajtórekeszen beszüremlő fények körülfonták alakját. Mesebeli öreg óriás... Felesége nincs itthon – tolmácsolta Rádhá –, és ha kívánjuk, azonnal csinál nekünk teát. Azt hiszi, hogy valami hivatalos bizottság vagyunk... Vendéglátónk ismételt, mosolyos ajánlgatás után lemondott a teakészítésről, de elképzeléséhez ragaszkodott. Nem ment a fejébe, hogy csak csatangoltunk és véletlenül kerültünk ide. Ki járkál cél nélkül az erdőben?... Kérdésünkre tehát tartózkodón, a hivatali beavatkozás ellen védekezőn mesélte el, mily boldogan élnek itt apáik nyomdokain, a maguk törvényei szerint. Nem is volna semmi bajuk, csakhogy a világ megrontotta a fiatalokat. El akarnak szakadni az ősi, természetes élettől. Szandálba akarják dugni lábukat, nem bánják, ha nem is érzik a földet. Hogy ő valaha meghűlt volna? Soha. Majd a szandálosok... A föld erősít, a szandál meg elpuhítja, gyengíti az embert. Az ő fiai például még nadrágot is kívánnak. A tóga már nem jó nekik... Egy lány pedig – szerencsére nem az övé – lement Ootacamundba és beállt ápolónőnek egy kórházba. Szégyen erről beszélni, de a fiatalok unatkoznak az erdőben. Ha a kormány igaz jószándékból segíteni akar, ne azokat a semmire se jó házakat hozza ide – hármat is csináltak –, hanem autóbuszokat adjon. – Ide nem tud feljönni – szólt közbe Sakuntalá kissé tanítónénisen. Nem így gondolta... Hanem, hogy gyakrabban járjon az autóbusz lent, a hegy alatt. Hogy miért? Hát hogy gyakrabban lemehessenek Ootiba, a moziba. A mozit ő is szívesen nézegeti. Mi hivatalos emberek lévén, intézzük el, hogy újabb autóbuszjáratokat kapjanak. – Aha, értem. A mozi. Azért rakta oda... – nevetett ravaszkásan Rádhá. – Szereti a mozit... A tiszta, nemes arcú tóda lábat váltott, és a botot másik térde alá helyezte. Ekkor én is észrevettem a bejárat négyszöge fölött a fényképet. A csillogó fürdőtrikós amerikai filmsztárt. Ha akarom, pokolian mulatságos, ha akarom döbbenetes, hogy a fejlődés ilyen formán hódítja a maga ősi életmódjába konokul elzárkózó törzsközösséget. Hogyan helyezkedik el a mozi primitív lelkivilágukban, a bivalyimádat, az írástudatlanság között? Házigazdánk mit lát benne, ha nézi? Mit gondol hozzá, ha érti, vagy ha nem érti? Rendkívül izgalmas kérdések. És senki sem tudhat válaszolni. Mr. Mehta vitt ki aut óján a glanmorgani erőműnél táborozó fiúcsoporthoz. Az orromig se láttam a leereszkedő, csöpögős ködben. Elhittem, a kiderengő falak az öntözési és elektromosság-fejlesztési terv egyik legnagyobb telepéhez tartoznak. Elhittem, hogy a fehér gomolygás az 1500 m mély halálszakadékot rejti, és annak szélén állok. Roppant átmérőjű, elefántszürke csövek húzódtak mellettem – rövidke darabjuk sejlett –, ezeken ömlik le a víztömeg az erőműhöz. Kísérteties volt a ködben a dróttekercs, és a hozzáerősített fülke. Ezen ereszkednek le naponta a munkások. Ázott fehér ingében egy felügyelő állt mögöttem – ne lépjek, ne mozduljak – és magyarázott. A drótkötélpálya 5000 m hosszú, általában 42°-os szögben halad. Hirtelen szétnyílt a ködfelhő. Fantasztikus kép! Lent a mélységben napfényes házak, pirosbarna épülettömb, fűzöld lapályok, mögöttük kéken a hegyek. Egy percig, tán csak néhány pillanatig láttam a szédületes völgykatlant. Aztán elborította az újabb
felhővonulás. Vártam, talán még egyszer láthatom. Soha többé...
Krisna éjszakája Ágyból ugrottam ki a különös zajra. Tamtam és ének... Kifutottam a kertembe. Szirompuha volt az éjszaka, csillagtalan az ég. A völgyben, a fák mögött fénycsíkok húztak, eltűntek, majd földerengtek a szomszéd hegy derekán. Bolond láz kapott el – meg kell keresnem a fényt. Egyedül azért nem mertem. Fölnéztem az internátusra. Az ablaküvegek tompafeketén derengtek. Miss Charian, azaz Mrs. Naskar ablakai is. Negyed órája váltunk el, talán még nem alszik. Esküvője után férje is vele jött. Egy hétig az egyik üres vendégházban lakott. Léptennyomon összeakadtam az új házasokkal. Miss Charian ragyogott – hol van már a sürgöny és a zokogás?... Férje, széles vállú, csokoládéképű technikus, zavartan kapkodta tekintetét. – Nem tud angolul, és ennyi nő között... – mentegette elbűvölt asszonya.
A férj ezután visszatért Keralába, feleségét azonban továbbra is besugározza a boldogság. Rejtelmesen, diadalmasan nevet rám – kivillantva kedvesen előreálló fogait – no látod, az összehozott házasság... Tehát titkos értés kapcsol bennünket. Megkocogtattam ablakát. – Miss Charian... – Ki az? – Jöjjön ki! Egy perc múlva ott álltunk egymás mellett, pongyola alól kilógó hálóingben, és füleltünk. Tompán, ujjongva szólt a dram. – Keressük meg. Felöltöztünk, és tapogatózva elindultunk mozdulatlan, fekete bokrok és fák közt, a völgybe. A dram most mintha a fi úiskola mögül hangzott volna. Menjünk oda. Valószínűtlen, nyugtalanítóan más volt a cédrusok közt kapaszkodó út mint nappal. A sötét égbolt ereszkedett a fákra, vagy az erdő terjedt szót? Kezdet és vég nélkülinek tűnt a hegytető, a fekete roppant csend. Tapinthatóan puha éjszakában párás, langyos illatokban jártam, súlytalanul. Semmi nesz. Se madár, se levél. Talán mi ketten is hangtalanul jártuk körül a nappal iskolaépület-fekete álomkastélyt. Egyszerre újra hallottuk a távolból a dobokat. Hol oldalról, a völgyből, hol két-három hegy messzeségből. Mentünk a hang után, árkon-bokron.
A fák közt halvány, majd erősödő fények. Azután kinyílt a kép. A fáklyák lobogásában emberek, virágfüzérekkel ékes bivalyos szekér. A menet éppen megállt. Bejárhatták a környéket, a hegyeket-völgyeket, mint mi, csak ellenkező irányban. A szekér ülésére falusi legény kapaszkodott, kókuszdiót, banánt helyezett el mécsesek lángocskáival körüllengett, virágfejeken nyugvó kis Krisna-szobor előtt. Zendült a dob, fiúgyerekcsapat táncra kerekedett a fényfürtös, széles úton. Azután még egy, és még egy dob, fuvola. A legények széthessegették a gyerekeket, és ők fogtak táncba. Asszonynép nem volt velük. Mi az éjszakában álltunk, kívül a fénykörön, bokrok közt, bokrokba fogódzkodva. Nem láthattak. Maguknak táncoltak, kacagva, kéjjel. Fantasztikus látvány volt. Zabolátlan, erotikus mozdulatokkal járták a kört, meg-megálltak, remegve simogatták ki a trópusi éjszakából az asszonyi test formáit. A néger táncokra mondják, hogy "szemérmetlen"? Ezek a fáklyák fényében vonagló, rongyokba burkolt, mezítlábas falusiak egymástól
függetlenül, más-más ringassál, más-más fázisában a szerelmet táncolták a beteljesülésig. Egy kékpulóveres, mámoros, izzadt arcú legény észrevett minket. Megbökte szomszédait. Hajrá – szerelmi őrjöngésig fokozták az orgiát. Krisna születésnapját ünnepelték. Miss Charian megfogta kezem, és húzott elfelé. – Nem tudom nézni, megbolondít, menjünk, menjünk! – suttogta. Míg felfele kapaszkodtunk – vissza-visszanézve – a fáklyások a szekér elé sorakoztak. Indultak tovább, más hegyre, más völgybe, Krisnát dicsőíteni. Tavaly Bombayben láttam először az indiaiak kedvenc istenének ünnepét. A legenda azt tartja, hogy Kansza királynak – akárcsak Heródesnek félezer évvel később – megjósolták, születend egy fiú, aki meg fogja őt ölni. Pontos adattal szolgáltak. A király legkedvesebb unokahúga lesz a gyermek anyja, így fölöslegessé vált az ártatlanok mészárlása. Húgát, Dévikit a király börtönbe záratta. Ám a születés percében lepattantak a lakatok, az őrök elaludtak, így az apa kicsempészhette a csecsemőt. Krisna egy falusi házban nőtt fel, csintalanságban nem volt párja. Egyszer is eltorkoskodta a tejet, és kereken letagadta. Nevelőanyja követelte, hogy nyissa ki a száját. És látta, hogy a fiú torkában benne az egész világegyetem, az ég, a föld és a föld alatti világ. (Költői megfogalmazása a hindu gondolatnak: a világ bennünk van...) Krisna legényke korában megházasodott. Ám feleségéről semmi történet. Annál több Rádháról, a pásztorlánykáról, nagy szerelméről, a többi pásztorlány mellett (gopik). Civódtak, Krisna nem jött a találkára, kibékültek, csak úgy, mint más szerelmesek. Krisna ellopta a pásztorlányok ruháit, míg fürödtek a patakban, máskor teheneiket csente el, furulyázott nekik, és szerette őket. Majd megölte a zsarnok Kansza királyt, és elfoglalta trónját. Ő a szeretet, a szerelem, a tettek és kötelességek istene. Tavaly Bombay utcáin zeneszóval, tánccal vonultak a születésnapját ünneplők. És keresték a korsókat. Előző napon szerte a városban lehetőleg félreeső, keskeny utcákon, két szemben álló ház közé kötelet húztak ki a magasban. A kötél közepén kókuszdió, banán, virágfüzér és egy agyagkorsó. Benne 10–15 rúpia. Micsoda örömujjongás volt, mikor megtalálták! No, de meg is kell szerezni! Nyolc-tíz erősebb fickó az alap, azokra épül a gúla. A legügyesebb felmászott a csúcsra. Rendszerint az utolsó pillanatban összedűlt az alkotmány – kezdték újra. (A nap pokoli fénnyel, tűzzel égett). Végül mégiscsak eléri a hős a korsót, leoldja vagy széttöri. Mennyi van benne?! Semmivel sem törődve ugráltak szét. Egymásra, az aszfaltra, az összecsődült nézők fejére... Mennyi van benne? Dzsaja, hé! Dzsaja, hé! Győzelem!... Tíz rúpia! A főkolompos zsebre, illetve zsebkendőrongyba vágta, és indulás újabb pénzeskorsó után. Osztozni ráérnek később. Mi autóval követtünk egy csoportot. Míg az egyik utcában... A kétemeletnyi gúla tetejéről leesett a nevető szemű, duzzadt szájú fiatal fiú. Elterült az aszfalton, halántékáról, telt ajkai közül ömlött a vér. Mire kiszálltunk a kocsiból, hogy segítsünk, barátai föltámogatták már. Egy-egy csoport legfeljebb négy-öt korsót verhetett le. Tehát fejenként 8–10 rúpiát szerezhettek. Másfél napi munkabér, ha van munka. Tehát érdemes kockáztatni a nyaktörést. Igaz, a virtuskodás, a játék öröme is nyereség. A Krisna-történet, a Mah ábhárata eposz 700 verssoros része, a Bhagavad-g íta (a Magasztos éneke). 2500 év óta napjainkig, hindu filozófiák sora merített belőle, magyarázta a maga módján. Gandhi csak úgy, mint az aktív ellenállást hirdető Tilak. Gandhi az erőszakmentesség politikáját védte a Bhagavad-g ítával – Tilak és mások az igaz ügyért vívott fegyveres harcot.
A Bhagavad-gítában arról van szó, hogy Ardzsuna visszariad testvérével vívandó háború elől. Lelkiismerete tiltakozik a vérontás ellen. Harci kocsijába beszáll Krisna, "az égi kocsis", és beszélgetés közben elmagyarázza Ardzsunának: nem szabad elhúzódni a tettek elől, viszont a tetteket össze kell hangolni az eszmékkel, melyek abban az időben a legnemesebbek. "A Bhagavad-g íta a politikai és társadalmi krízis, sőt az emberi szellem válságának költeménye – írja Nehru. – Amikor az embert kétségek gyötrik, erkölcsi felfogása és kötelességei összeütközésbe kerülnek, mindenkor találhat benne egy élő, alkalmazható gondolatot." Rendkívül bonyolult isten Rádhá szerelmese, legalább annyira mint egy ember. A Nilgiri parasztok a szerelemértőt, a bombayi szegények a kalandkedvelőt, a vakmerőt ünnepelték. Napjainkban is újra és újra mesélik tetteit, költők, festők és táncegyüttesek, filozófusok újra és újra kommentálják tanítását. Ha már ennyire szövevényes, miért ne bonyolítani tovább a mítoszértők magyarázatával? Krisna az életöröm és megújuló természet istene. 16 001 felesége : a csillagok; fuvolajátéka: a végtelen hívása – azt követik a gopik: a termékeny esőfelhők. Költészet. – Miss Charian elmes élte, mit láttak – robbant a szobámba reggel Sakuntalá és Rádhá. Vasárnap volt, s nem az ebédlőben reggeliztem – vendégeim onnan rohantak hozzám –, hanem Jessie-vel. – Maguknak nem újság – kanalaztam tovább a híg tojást kandallóm küszöbén. Hajat mostam és szárítottam a parázsló tűz mellett. – Sosem, soha sem láttam – kiáltott izgatottan Sakuntalá. – Jaj, Vilma, miért nem keltett fel?! – így Rádhá nevetős durcásan. – Miért csak Miss Chariant?... Mulatva mentegettem magam. Szórakoztatott megcsalt gyerek-kíváncsiságuk, meg hogy évek óta itt tanítanak, és sejtelmük sem volt a falusiak éjszakai mulatságáról. Ekkor beállított Miss Charian, a nyertes sug árzásával. Ropogósán friss, pirosvirágos szárijában leült ágyam szélére, és kedvesen előre álló fogsorral nevette a másik kettő elkeseredését. – Mutassák meg milyen volt – követelőzött Rádhá. Kidülledő bal szeme,
mintha Miss
Charianra, a m ély tüzű szép pedig rám szegződött volna. – Nagyon erotikus volt, ugye – kuncogott Sakuntalá. Miss Charian titokzatosan mosolygott. – Ne sajnálja, Miss Nayar. Úgyse értette volna. Ahhoz asszonynak kell lenni.
Utolsó napok Lovedale-ben – Búcsúzunk Miss Ligetit ől is. Nálunk törvény, hogy aki elmegy, többé nem vesszük vissza iskolánkba. Mégis, úgy találjuk helyesnek, ha vele kapcsolatban más mércét alkalmazunk. Sajnáljuk, hogy elhagyja Lovedale-t, de mint mondotta, meg akarja ismerni India más részét is. Bármikor visszavágyna, tárt kapukat talál, szeretettel várjuk. Tudom, szeretne elköszönni tőlünk, de angolul nehezére esnék. Megkérem, zenével mondja el... Alig félórája fejeződött be az utolsó iskolagyűlés. Még nem ült el bennem az izgalom. Ég
az arcom, remeg kezemben a toll, szavak, képek rendezetlenül rohannak a fejemben. Csattog a pálmalevél az ablaküvegen – kint lobog a monszunszél, fénypászták hintáznak a növendékek hollóhaján, kék díszegyenruháján. Látom ujjaim játékát a megsárgult vásott billentyűkön; búgnak a dudák, egyre szilajabbul forognak, keringenek a parasztlányok, legények. Bartók Szonatin áját játszom igazgatómnak. Fejem a billentyűk fölé hajlik, de szemhéjamon érzem fegyelmezett, barna arcát, fekete taláros alakját a zongora végében. Búcsúzom a tanároktól – a terem utolsó soraiban tudom őket. Rádhá meggypiros szárija, és az aranysárga szárís Miss Maithili k özött üres a szék, a helyem. Búcsúzom az éjszemű fiúktól, lányoktól, tanítványaimtól. Utolsó iskolagyűlés. 1962. november 23.
Let us meditate... A sorokban hét árvagyerek ült. Kamala apja is elesett. Nem tudja... Éppen egy hónapja csapott fel a határvillongás. Készületlenül érte Indiát. Vasárnap délelőtt volt. A második monszun északról fúvó szele zúgott az eukaliptuszfák között, de sütött a nap. Sugarai izzó, hegyes tűk. A szobában fáztam, hát kiültem kötni a kertembe. A gyerekek virágot szedtek, bújócskáztak a hegyoldalon. Miss Maithili – fölöttem lakik – rádiója bömbölt. A szavakat nem értettem, elvitte a szél. Nem tudom, hogyan, miért, de szorongás fogott el. Hessegettem a megfogalmazódó sejtelmet... Tűz a nap, fúj a szél a kék hegyek fölött, a kislányok kacagnak, mint tegnap és tegnapelőtt. Nem változott semmi... Különben is Sakuntalá vagy Rádhá felkeresett volna, ők azonban nem hallották Miss Maithili r ádióját, és ebédig vasárnapjuk – egy volt a sok közül. Délben az ebédlőasztalnál közölte a hírt Miss Maithili. Este f ölmentünk a szobájába. Az ő rádiója a legjobb, összeszorulva, összehajolva a szőnyegen, tanárok, nagylányok, éjfélig hallgattuk a közleményeket. A rádió az éjjeliszekrényen, az ágy mellett, fölötte könyvespolc. Kevés könyv, egy sarkosan állított Krisna kép, kicsi, otromba Ganés, az elefántormányú isten és egy karcsú Jézus. Miss Maithili hív ő hindu, hát minden istent tisztel. Ágya szélén ül, kék szárija földig redőzik, vállán fehér kasmírsál. Együtt választottuk. Magas, domború homloka árnyas, szép kemény arcán mélységes megrendülés. India-anya szó bra lehetne... M ásnap ismét összegyűltünk nála, s azóta is minden este.
Borzasztó napok voltak. A növendékek egyharmada katonatiszti gyerek. Féltek, hogy apjukat fölküldik Ladakhba. Váratlan tragédia növelte a rémületet. Egy tizenöt éves fiú reggel az iskolába menet összeesett, mire orvosunk odaért a dzsungelszéli kórházból, meghalt. Szívroham. Társuk halálának híre együtt suhogott a Kuba körüli szovjetamerikai vita hírével. Az ebédnél egy hang se hallatszott. Ijedt arcok, döbbent, mély szemek az asztalok körül. Dzsaja, véznácska unokahúgom – melléjük ültem – egyszerre felém fordította félelemfényű mókusszemét. – Miss, lehet, hogy h áború lesz? Lehet, hogy meghalok?
Nevetve válaszoltam, bölcs felnőtt. – Ugyan gyerekek, ne ijesztgessétek egymást. Nem lesz háború. Vacsoracsöngetésig tanítottam. Rászorított a közelgő vizsga. Az 1–2–3–4... 1–2–3–4... a politika fölé került. Tehát nem tudtam a fejleményeket. Csöngetés után beléptem az ebédlőbe, az édes, ismerős zsivaj fogadott. Ismét Dzsajáék asztalához telepedtem. – Megegyeztek, Miss – kiáltotta egyszerre sok hang, félbeszakítva szójátékukat. – Megegyeztek, nem lesz háború. És máris folytatták. Ki az a filmszínész... Neve R-rel kezdődik.
Vacsora után beözönlöttek a zöld szobába, táncoltak. Éppen indultam volna Miss Maithilihez – a kerek képű, édes Latha és barátnője, Urna rohant a szobámba. Latha tőlem akarta a bizonyságot, hogy csakugyan nem lesz háború. Holnap se? Holnapután se? Megnyugtattam. Kicsit kételkedőn, kicsit bízni akarón nézett rám, aztán elfordult, és sóhajtott. Hála istennek... Aztán nyakamba akaszkodtak. – Miss, a kiss...
Sakuntalá csodálatosan viselkedett. Az alsó osztályos fiúkban – 8–10 évesek – fellobbant a harci kedv. Megölni, lebombázni, kipusztítani a kínaiakat... Osztályról osztályra járt. – Gyerekek, hát ezt tanultátok, a gyűlöletet? Hányszor beszéltünk a kínai nép nemes kultúrájáról, bölcseiről, Konfuciuszról, ezt elfelejtettétek? Lényegileg így látta a helyzetet India népe. Nem volt bennük düh, csupán keserű öngúny. A kínai testvér... Prakash, a fiatal tornatanár fényes fekete képén mosollyal mondta: – Igen, jelentkeztem a frontra, a kínai testvér ellen... Indiában nincs hadkötelezettség, a mozgósítás ismeretlen fogalom. Aki szükségesnek érezte, jelentkezett. Nagyon sok kínai él itt. Egy-két városban betörték a kínai üzletek, vendéglők ablakait. Ootiban is tüntettek, jelszavakat kiabáltak. Éppen bent jártam. A kínai vendéglős, a három-négy cipőkészítő le se húzta üzlete redőnyét. Egyetlen Kína-ellenes uszító cikket nem olvastam az újságokban. Rendeletek, beszédek, vezércikkek, kommentárok – a csalódás hangján. Különös nép ez. Negyedik hete tart a harc és a visszavonulás. Közben lezajlott az évvégi vizsga, a zongoravizsga is. Tizenhét tanítványomat engedtem a testes, piros arcú angol zongoraművész elé. Tizenketten kitüntetést kaptak. Rettenetesen hideg nap volt. Kokszparazsas drótkosarakat raktak a folyosóra, a zöld szoba elé. A gyerekek köréjük guggoltak, melegítették kezüket, mielőtt beléptek volna a rettegetté lett, ünnepélyesen felvirágozott szobába. Mr. P. Grapelt elb űvölték. Remekül viselkedtek. Természetesen egyenként mentek eléje, s ahogy megbeszéltük, meghajoltak, átnyújtották kottáikat, és leültek a zongora mellé. – Mit csinált velük, hogy nem drukkoltak? Semmi hisztéria. Kiváló gyerekek – mondta
Mr. Grapel az öt óráig tartó vizsga végén. Nem hitte el, hogy igenis izgatottak voltak, csupán uralkodtak magukon. Ez pedig nem az én érdemem. Az iskoláé. Mindenesetre gyerekeimnek köszönhetem, hogy az ősz angol művész kivette angol kézitáskájából a félig üres angol üveg rumot, és megkínált. – Ez még nem fordult velem elő – bánta később lelkesedését, és elszörnyedten forgatta a kiürült flaskát. – Legjobb barátomtól sajnálom. Tudja, milyen rum volt?... Valódi angol,.. A rumügynek nagyon örültem, de még jobban Amar Szingh-nek. A bájos kisfiúból – akit táncra kértem az első bálon – nyurga kamasszá serdült legénykének. Amar Szingh kilépett a vizsgaszobából, rongyos kottáit lógatva – a parazsas kosár mellett a következő áldozat kezét melegítettem – arca, szeme tüzelt, és ezt kérdezte: – Miss, mikor j öhetek órára?
Néhány nap múlva óriási fogadást rendeztem össz, tehát harminckét növendékem tiszteletére. Előző délután bementem Ooti-ba – akkor láttam a tüntetést –, és bevásároltam. Másfél kiló csokoládét, hat tucat mignont, két kiló teasüteményt, cukorkát, pattogatott kukoricát, a jó ég tudja még mit. A társaság három óra felé szivárgott lakásomba. Az első pillantások az asztalokra rakott tele tálak felé reppentek. Úgy terveztem, teacsöngetéskor kínálom őket, de miért ne most? Öt perc alatt letarolták a mezőnyt. A kis Julyen két mignonnal tört át a vendégseregen. –Tessék, Miss, ezt meghagytuk. – Minekutána letelepedtek a padlóra – és késő délutánig társasjáték. Julyent elvitte már a nagymamája. A fiúiskola előtt várta a kocsijával. Ott szorongattuk egymás kezét az iskolagyűlés után. Julyennek megsúgtam – őrzöm a virágfüzért, amit
hula-hopp tánca után lábam elé rakott. Rádhával hónapok óta tervezzük, hogy évzárás után ő se megy falujába, én se Bombaybe, hanem felfedezzük Dél-Indiát. Falvait, városait, templomait. Még ő, a keralai se látta a Comorin-fokon, India legdélibb csücskén a három tenger vizéből felkelni a napot. Lelkesen nekilátott, hogy megszervezze a kalandot. Rengeteg rokonai meghívtak magukhoz, és szobát foglaltak nem tudom hány menedékházban. Ernakulamban (Kerala állam) tanítványaim szülei, Tharakhanék várnak. A bibliai nevű és szelídségű Abraham nagyon j ól vizsgázott.
George egész évben sem tanulta meg azt a bizonyos négy sort, és változatlanul barátságos mosollyal jött az órákra. Vagy egy hónapja történt. Fáj a szívem, bánt, ha eszembe jut. Ült a zongora mellett, azt a négy sort pötyögtette. Aysa, az érettségiző szép lány – matematika vagy fizika vizsgája miatt kérte, hogy délelőtt jöhessen – ott álldogált a zongora félkörében. George-t rég elkönyveltem a veszteséglistán. Mióta tizenhárom éve magabiztosságával kijelentette, hogy mindig elégedett magával. Azonban, mert szereti a zenét, én pedig őt, kedélyesen tovább nyúztam vele azt a szerencsétlen melódiát. Néha-néha prédikáltam, inkább csak barátságból, tudván, úgyis lepereg mackós derűjéről. Azon az órán is – hé George, nem cé, ef... Aztán Aysához fordultam, a nagylányhoz. – Tudod, ezt tanultuk egész évben. Mivel ez a derék George mindig elégedett magával. Biztos most is így van? Aysa kedvesen félrehajtotta fejét, és mosolygott. George arca mintha elszürkült, kövérkés ujjai mintha remegni kezdtek volna. A változás belém döbbent, de nem akartam tudomásul venni. Féltem, éreztem, valami rettenetes következik, és szerettem volna megakadályozni. Néztem szívfájdítóan remegő ujjait a billentyűkön, a könnycseppeket pillája alatt, és nem mertem szólni. Egyszerre keserves zokogásban tört ki. Hát nem tudtam elhárítani!... Dúltan átöleltem vállát.– Nincs semmi baj, no, George... Zihált, és ömlöttek öklömnyi könnyei. Jaj, mit tettem?! Ostoba felnőtt, egész esztendőben miért nem vettem észre kimozdíthatatlan nyugalma mögött a hamvas érzékenységet. Miért nem értettem előbb, hogy más négyszemközt vagy nagylányok előtt? Gondatlanságból megszégyenítettem az édes fickót egy érettségiző lány előtt. Sírt, és sírt. Lecsöngették az órát, és még mindig rázkódott. Szipogva felállt, hogy visszamenjen osztályába. Nem engedtem. Üljön le valahová, nyugodjék meg... Majd kimenteni a tanár úrnál. A legközelebbi órára pont csöngetéskor – szokásához híven – megjelent a teremben. Mosolygott is, de nem oly elbűvölő üde áradással, mint eddig. Valami óvatosság, törés volt fényében. Szégyellem és fájlalom, hogy éppen én... Egyetlen sötét pont lovedale-i működésemben. Több órával később, alkonyatkor... Meg kellett szakítanom az írást. Jessie anyja l átogatott meg. A kopott száris fürge asszony élénk szeme egy jókora rőzsenyaláb mögül kandikált ki. Meglepetést színlelt, hogy itt talál. – Jessie-nek fáj a gyomra, bejöttem, hogy tüzet rakjak. Ne fázzon, mikor hazaér – mondta
hízelgőn, ravaszul. Természetesen tudta, hogy itthon vagyok, különben kulcsom a konyhában, Radzsunál lett volna. Azonfelül fára sem volt szükségem, hisz annyi fám maradt, hogy Jessie, általános örökösöm, tegnap két zsákkal hazavitt. Ez sem lehetett titok előtte. Kíváncsi voltam, milyen célt kerget. Letettem a tollam, és bementem a hátsó szobába. Leültem ágyam szélére. (Már nem az én ágyam.) Megrakta a tüzet, aztán a kandalló küszöbére guggolt. Éles vonalú arca körül fekete hajkócok, színtelen, öregedő száján mosoly. – Jaj, az én Jessie-m éjjel-nappal sír – fogta át térdét. – Elmegy az a jó memszáb. Négy
szárit, meg pulóvert vett nekem, és olyan kedvesen beszélt hozzám, mint szél a virághoz... így sírdogál az én lányom, ebbe fájdult meg a gyomra. De hát úgy is neveltem, legyen hűséges tisztességes, becsületes. Másképpen szegény ember nem boldogul. A férjem is ilyen volt, míg embernek lehetett nevezni, most már csak a halálé. Voltam náluk egyszer. A gyomorfekélyes egykori szakács a szobácska végében a földön feküdt. Feje búbjáig szürke ronggyal letakarva. Testi-lelki erejéből annyira se tellett, hogy felemelte volna fejét, amikor Jessie-vei bel éptem. Lánya megjegyezte: – Mami mondani, nem olyan beteg, csak tenni magát...
Nem szerettem a mamit, Radzsu szeretőjét. – Férjemet is kedvelte mindenki. Egyszer egy fehér száhibnál volt szakács – megpiszkálta fél kézzel a tüzet, és újra átkarolta térdét. – Az egyszer meglátogatott minket. (Egy angol úr?... Nono, Mary!) – ... és azt mondta, te szegény ember, mire volna szükséged, hogy egy kicsit jobb sorba kerülj? Férjem nem akart tolakodó lenni, hát nem felelt. A fehér úr tovább biztatta. Férjem hát megmondta, ha volna egy tehene, akkor nem is lennénk tovább szegények. "Legyen meg a kívánságod" – mondta a fehér úr. És megvette a tehenet, amit férjem mutatott, hogy az jó tejelő. Nagyon jól ment aztán nekünk. Szép barnafoltos tehén volt. Öt liter tejet fejtünk naponta. A gyerekek is ihattak, a többit a piacra vittem, ha esett, ha sütött a nap. Száriján, átszellemült arcán lobogott a tűz fénye. Beleélte magát a mesébe. Láttam szemében a tehenet, a gazdagság kapzsi örömét. Oly világosan, hogy bennem is igazzá vált a derék fehér úr, és örültem, hogy sorsuk jobbra fordult. Csodálatos asszony... Azonnal megérezte, és gyorsan elfordította meseszekere rúdját. Dehogy akarta, hogy jómódúnak gondoljam őket. Ellenkezőleg. A tehén hát megbetegedett, és elpusztult. Vége a jólétnek. – Az a derék száhib vett egy másikat. Mi volt az neki? Annyi, mint egy peszá. Mert ugye, az úgy van... nekünk sok... az nem is volt jó tehén... nem számított... Mulattam már példázatán. Ismét csak megérezte, elakadt, dadogva kereste a módját, hogy visszahúzzon. Nagyon is értem az okát, mégis néha bosszant, hogy kevés kivétellel, a szegény indiaiak és kereskedők minden fehért milliomosnak, és az indiai életben hatökörnek tartanak. Barátom, Hadzsu azzal kezdte, hogy érkezésem másod- vagy harmadnapján megvágott tíz rúpiával. Hanifról, a varróművészről nem is beszélek. Huncut szeme fénye elárulja, neveti a bolond, milliomos tanárnőt, akitől kölcsönkéréseivel hetente egy-két rúpiát keres. Nem mondta-e az ootacamundi ezüstműves: – csak hagyja itt. Majd megveszi egy másik angol lady 40 rúpiáért. A primitív törzsi karperecért 20 rúpiát kért tőlem. 18-at kínáltam. Nem adta. A következő héten, messziről megmutattam Rádhának a boltocskát, és leírtam a karperecet. Tizenkét rúpiát fizetett érte, ennyire tartotta az ékszerész. Máig is sajnálja, hogy nem alkudott. És tessék, ravaszkodva beállít Mary... Eszem ágában sem volt, hogy megtoldjam a baksisát. Tegnap este éppen úgy megkapta, mint a konyhaszemélyzet valamennyi tagja.
Mintha csak gondolataimban olvasott volna, lecsúszott a kandalló küszöbéről. – No, már jól ég – megigazította mellén szárija gyűrt redőit, és elköszönt. Tulajdonképpen adnom kellett volna... Hadd higgye, milyen okos, ügyes asszony. Az is. Több is. Még nem találkoztam senkivel, akiben ennyire fejlett, helyesebben ennyire romlatlan az ösztön a megérzés. Nála pontos, megbízható, mint egy elektromos műszer. Sajnálom, hogy először beszélgettünk. És utoljára... Holnap indulunk. Az Afrikából való gyerekeket már ma délután levitték Coimbatore-ba.
Mr. Nahim k ísérte őket. Talán fut már velük a vonat Bombay felé. Három nap múlva érnek oda, s aztán hajóval tovább... Molly m ég visszakiáltott a poggyászokkal, gyerekekkel teli teherautóról – kint álltunk az internátus előtt tanárnők, lányok –, ne tessék aggódni! Mindent elintézzek!!!... Vele küldtem két bőröndömet. Klára várja majd a bombayi állomáson és átveszi.
Mr. Nahim tegnap este n álam volt. Búcsú. Ne mondjam, isten vele... Azt se, hogy viszontlátásra... A mozlimok szebben köszönnek el: találkozunk hamar! – Az előszoba ajtajában még megtanított az urdu szólásra. Sajnos, már elfelejtettem. Esteledik. Alacsonyan, alig magasabban levelét hullató nyárfámnál, több rétegben ballagnak, repülnek a felhők. Az alsó, tömött, bordó gomolyagok fölött keskeny, szürke fellegszalagok és magasabban az ég fényes szilvakékje. Bennem is egymás fölött, alatt piros és esőszürke érzések. Fáj, hogy vége Lovedale-nak, és repesek az örömtől, hogy valami új kezdődik.
INDIA DÉLI CSÜCSKÉN
Keralai milliomosok fakastélya A énekes patyolatfehér kurtája villogott a kókuszpálmákról zuhanó fényáradatban. Szép, sötét arca egyhúros, hosszú nyakú hangszere fölé hajolt. A meg-megpengetett húr különös-hosszan búgott a mély bariton énekhangok után, azután beleolvadt a hőségbe. A sarkig tárt ajtónégyszög belső oldaláról hallgattam, hátradőlve a bambusz karszékben Abraham és George Tharakhan apja mellett. Tharakhan úr, a hízásnak indult, köpcös házigazda – köztünk asztalka két kiürült pohárral – fehér kurtát viselt, mint a vándorénekes, csak gyűröttebbet. Szétterült a bambuszszékben, két keze térdén, arcán boldog önfeledkezés. Minden pórusával itta a kobzos históriáját. George éppen ilyen lesz negyvenéves korában. Előttem több ezer kókuszpálma magasba szökkenő szálfatörzse, fénypáncélba vert vakítózöld ágrengeteg, mézszínű forró levegő és a trópusi délelőtt mozdulatlan csendje. Felszínét meg-megrezzenti a fehér leples fekete énekes. Mögöttem a ventilátorral hűtött fogadószoba tágas homályában régimódi nehéz faasztal durván faragott székekkel, egy gyertyatartós öreg pianínó, semmi több. Az énekes malajálam nyelven előadott hosszú-hosszú története befejeződött. Elbúgott az utolsó hang. És hálásan, meghatott mosollyal arcán, Tharakhan úr felállt. Kilépett a szobából, és néhány peszát adott. – Gyönyörű volt... A zene az üdvösségem – ült vissza. – Ugye, asszonyom, Abraham kiv álóan zongorázik... Előző napon déltájt érkeztünk házába Rádhával. Huszonnégy órája voltam a naiv, műveletlen, szeretetre méltó ember vendége, és halálosan untam Abraham m űvészete iránti lelkesedését. Megmondhatnám, mennyire közepes? Ahogy leültünk az ormótlan fogadószobai asztal mellé, és lenyeltem a jeges gyümölcsléből az első kortyokat, fia, George mosolyával kérdezte, sok örömöm telt-e Ábrahámban. (Eddig nem beszélhetett, mert ő vezette az autót.) Isten nagy tehetséget adott a fiúnak, legyen meg az ő akarata. Tanuljon Abraham zen ét, lépjen zongoratanári pályára. Majd George, Joseph vagy a m ég karon ülő Dávid átveszi az ültetvény vezetését.
Nézzem meg, milyen zongorát vett tavaly. Legalább százötven éves... Azt hittem, tréfál, és nevetve megjegyeztem, zongorában nem éppen a régiség érték. Meg se hallotta. A többi régit ismertette. A házuk négyszázötven éves, a mozlimok alatt kapták nevükhöz a kán címet, a pápától valamikor a múlt század elején érdemkeresztet hitbuzgalmukért. Gyönyörű templomot építettek a falunak. (Valóban, miért éppen a zongora lenne új?!) – Isten mindig segített minket, mindig gazdagok voltunk – mondta George kedves, meleg mosolyával. – Anyám engem arannyal telehímzett ruhában küldött az iskolába. Azt is mi alapítottuk. Sírtam, mert olyan nehéz volt. Nem is jártam sokáig. Műveletlen vagyok, látja még angolul sem tudok. Legyenek a gyerekeim műveltek... (Négy gyermeke tanul
Lovedale-ban, a két kisebbet a vonaton ismertem meg. Az ötödiket, a tizenöt hónapos Dávidot is beíratta már. Nagyon sok a jelentkező, nehogy kimaradjon...) – Tisztelem mélyen a művelt embereket. Boldoggá tettek, hogy eljöttek hozzám. Mindent megmutatok, amit csak kívánnak. Volt már kókuszpálma-ültetvényen? Vagy vannak Európában is? A felesége közbeszólt, hadd fürödjünk le ebéd előtt. Ráér megmutatni a ház körüli "kis ültetvényt". – Igazad van, Elisabeth – csak innen az ajtóból... A vonaton – egész éjjel utaztunk – hajnal óta néztem betelhetetlenül Kerala p álmaligeteit, egy-egy faházikó vagy pálmalevelekből font kaliba körül. – Ugye szép? – mutatta az ajtóból "kis" ültetvényét
Mr. Tharakhan. Neki se volt kedve kil épni a legalább negyven fok pörkölő hőségbe. – A pálma a legjövedelmezőbb növény. Minden része felhasználható. Fája, gyümölcse, kérge, levelei. Délután megmutatom kókuszszőnyeg-gyárunkat... Egy acre tiszta haszna n égyezer rúpia. Tudja, a kormány ezért hozta a törvényt, hogy négy acre-nál több ültetvénye senkinek sem lehet. Nekem is annyi van papíron – kacsintott felém elégedett George-mosollyal. – A többit gyerekeimre, rokonokra írattam. Elisabeth, most felvezetheted vend égeinket. A fogadószobából belső falépcsőn indultunk az emeletre. Elöl a nehéz testű, rózsaszín száris Tharakhanné asszony, malajálamul csevegett Rádhával, liliomkönnyű hangon. Én meg utánuk. Ahogy feljebb-feljebb léptem, egyre elbűvöltebben ámultam a bámult tetőgerendák méretein. Fa az egész épület, a háromszárnyú, 40 szobás kastély. Tharakhanné egyszerre hátrafordult, és durván, parancsolón: – Hé, felvitted a bőröndöket? Ijedt, fiatal barna fej jelent meg a sötét benyílóban. – Igenis, asszonyom. – Vittél fel vizet? – Mindjárt viszek... És ismét a liliomhang: – Sajnos, a zuhanyozó rossz, ugye megbocsátják?... Örültem, hogy hamarosan magunkra hagyott az óriás szobában. Bekapcsoltuk a ventilátort, és elterültünk a két egymáshoz állított ágyon. A függönytelen ablakból forrón áradt a levegőtlen levegő. – Rádhá, ha nem nevet ki, kérdeznék valamit. – Kíváncsi vagyok, soká kell-e várnunk a vízre. Iszonyú a hőség, még a szemüvegem is izzad – dobta maga mellé szemüvegét. – Maga, a keralai lány nem bírja? – Néhány nap múlva megszokom. Nagy és hirtelen a változás. Tegnap ilyenkor még fűtöttem. Mit akart kérdezni? – Két kérdés. Első: hol vagyunk? – Ezhupuna faluban, Alleppey megyében, Kerala államban. – Köszönöm. Látom, jól készült. Száz pont. Persze, még egy párszor megkérdem. A falu neve bonyolult... Második kérdés: kik ezek a Tharakhanék? – Kerala egyik leggazdagabb, legr égibb családja. Nem tudta? – Honnan tudhattam volna? Abraham olyan szer ény, félszeg. Mindig gyalog ment Ootiba, mert kár huszonöt peszát autóbuszra kiadni. – Az iskolában mindegyik gyerek egyforma. Helyes, hogy a jobb módú is gyalog menjen. Josephet tanította? Az csak egy édes csirkefogó. A fürdőszobába nehéz vödröket helyeztek le. Végre lehet fürödni. Délután meglátogattuk a kókuszszőnyeg-gyárat. Az autó kint állt a kapu előtt. Körülötte
az izzó napon huszonöt-harminc szép izmú, fekete bőrű parasztgyerek. Ébenfaszobrok, csöpp színes nadrágban. Jelenésemre vártak ragyogó vigyorral. Egy-kettő láthatott délelőtt az érkezéskor, és összecsődítette pajtásait. Ők először találkoztak fehér emberrel, én először ilyen sötét bőrű indiaiakkal. Örültünk egymásnak. – Kergesd el őket – szólt férjének Tharakhanné, és beült a kocsiba Rádhá mellé. Aztán a négy gyerek. Utolsónak maradtam, hadd szórakozzon a bámész had. Mr. Tharakhan nevetett. Az se zavarta, hogy imm ár felbátorodva a kocsihoz nyomultak. Bujazöld pálmák, vastag levelű lombos fák, kicsiny falusi házak... Néhány percig gördültünk közöttük, és máris kiszálltunk. A fák alatt fehér testű hajó ringott. Azt hittem, a tengerpartra értünk. Nem, csupán a híres belvizek egyikéhez. A tenger mélyen a szárazföldbe nyomul és keresztül-kasul szeli Keralát. A belvizek, a tenger közelsége csábítóan gazdaggá tette a földet. Vasco da Gamma fedezte fel a Keralába, Indiába vezető tengeri utat – 1498-ban. Azonnal megindult a különböző európai hatalmak versengése. Jöttek sorra a portugálok, hollandok, franciák és végül az angolok. Kereskedők, kalandorok, hittérítők. Az indiai keresztények arányszáma itt a legmagasabb, és legalacsonyabb az írástudatlanság. Mr. Thomas – ő is keralai – azt mondta: – nálunk újságolvasó kulikat láthat riksájuk mellett. Ezért lett Kerala kommunista állam, és ezért bukott meg – tette hozzá, hogy eloltsa gonoszkodó mosolyomat. – Tessék beszállni. Múlt századbeli családi propeller. Mind össze tizenkét ülőhellyel. Kókuszpálmás partok. Ember sehol. Pokoli a hőség, pokolian tűz a nap. A hajó orrában magas széken, merev háttal a kormányos. Tartásával iszonyú távolságot teremtett maga és a hajó utasai közt. Egyetlenegyszer sem fordult hátra. Sem az oda-, sem a visszaútban nem láttam az arcát.
Tharakhanék nagybátyja, fehér európai öltönyt viselő idősebb úr várt a gyár kikötőjében. Az udvaron óriás, élénk színű kókuszspárga-kötegek. Fehér irodaépület. Hatalmas, fatetős, minden oldalról nyitott műhelyek. Ágyékkötős munkások a festőműhely roppant, maró párát gőzölgő katlanjainál. Egy-egy hosszú rúddal hárman forgatják, emelgetik a fortyogó lében az anyagot. A gombolyító műhely. Középen tetőig érő óriás kerék, vagy inkább lécekből álló dob, olyan, mint a mókusketrecekben. Úgy is forog, és tekeri magára a színes kókuszspárgát. A szerkezet mögött, az udvarról sugárzó ellenfényben három-négy ember eregette vastag kötegekből. Egy se nézett föl. Különben senki, egyik műhelyben sem. Álldogáltam, szerettem volna rájönni, mi mozgatja az óriás dobot. Se motor, se szíjak... Az ágyékkötős spárga-eregetők érezhetően osztályellenséges indulata gátolt, hogy a szabadon ide-oda járkáljak. (A többiek bennmaradtak az irodahelyiségben, a jeges szörpök mellett.) Gondoltam, szép lassan végigmegyek a műhelyen az udvarba, és közben megfigyelem a kereket. Az oldalt nyitott dobban egy ember lépdelt. Arca, teste patakzó izzadság. Tapodta a léceket, és forgatta a szörnyű alkotmányt. Két-három pillanatig ha láttam, míg elhaladtam előtte. Írás közben is ordít, és megreked bennem a szó. Egyszerre bennvoltam a hűtött irodában. – Hány órát dolgozik a gombolyító kerékben az a munkás. Mr. Tharakhan? – kérdeztem, a felém fordult tekintetekből ítélve, fölöttébb illetlen hangon. Mr. Tharakhan der űsen nagybátyjára mutatott, – Én nem tudok semmit, nem foglalkozom
a gyárral. Majd ő... Rádhá nevetve mesélt valamit, és most folytatta. A nagybácsi, persze, nem válaszolt. Abraham szer ényen felállt és érdeklődött, bejártam-e a gyárat? Velem jött a szövőműhelybe. Itt özönvíz előtti, különböző méretű szövőszékek, két fapedállal. A munkások állva dolgoznak. Lábbal váltogatják a
vetüléket; és a másik pedál a hajót röpíti át a szálak közt. Az első gépnél felkötött kurtában, meztelen felsőtestű ember dolgozott. Lába vastag, mint egy fatörzs. – Egész nap áll a szerencsétlen – mutattam indulatosan Ábrahámnak, a középkori kastély
egyik örökösének. – Elefantiázisa van – felelte szelíden – moszkitócsípéstől. Ekkor jutott eszembe, hogy a hajóról is láttam egy embert a pálmák alatt, hasonló oszloplábbal. Azonban a táj gazdagsága, paradicsomi szépsége annyira lekötött, hogy azonnal elfelejtettem. Visszatérve az irodába vettem észre, hogy a nagybácsi mindkét lába szintén beteg. Az elefantiázis népbetegség Keralában. Sűrűsödő alkonyatban hajóztunk vissza. A part megélénkült; a hőség ugyan nem enyhült, de a nap lángcsóváit már eloltotta a tenger vize. A kalibák előtt guggoló asszonyok, lobogó vacsora-tüzek, meztelen gyerekek. Kicsi, fekete figurák a pálmaerdő fekete rengetege alatt. Egy égő fahasábbal loholó kisfiú válik ki a sötétből. Valószínűleg tüzet visz anyjának valamelyik szomszéd kunyhóból. Egzotikus árnykép. Vacsora: rizslepény, valami erős főzelék, sült banán. Háromszor akkora fajta mint a közismert. És Mr. Tharakhan t örténetei. A fiatalabbakat anyjuk aludni küldte. Abraham az asztaln ál maradt. Az apja folytatta a történetet, amit a gyerekek távozása félbeszakított. – ... barátom, Rames, a ház előtt még egyszer fejembe verte, legyek
udvarias, szerény, az angolok az urak, és ők így szeretik. "Bocsánat, uram, hogy zavarom." Erre ő azt mondja: "Foglaljon helyet." Erre te: "Üzletet ajánlok, nem sokat érő indiai." – Hagyd már, ennyi angolt igazán tudok! Ezzel felmentem az első emeletre, és bekopogtattam. "Jó napot, uram! Megbocsátom, hogy zavar" – kezdtem. Nem értettem, miért vág olyan kegyetlen képet. De azért folytattam, majd csak megszelídítem... – "Mi, indiaiak becsületes szándékkal ajánlunk üzletet önöknek, bár maguk gyatra műveltségükkel képtelenek felfogni... Ideje, hogy hozasson egy pohár szörbetet..." – "Mars ki" – bömbölt az angol úr, és fenéken billentett. Dőltünk a nevetéstől. Hogy a negyvenéves, kövér Tharahkan, eljátszotta egykori magát, az angolul nem tudó falusi fiatalembert, pompás színészi teljesítmény volt. Kacagtam, de nem hittem el. – Hányszor elmeséltem nektek, Abraham – hívta csillogó arccal tanúnak a fiát. Abraham kedvesen igazolta. – Sokszor... – Cseppet sem szégyellte apját. Csodálatos ennek az embernek határtalan magabiztossága! Még inkább a kapcsolat érettségizett, bár közepesen értelmes fia és közötte, hogy a megalázó fenékbillentés és hasonló történetek sem ingatják meg a fiúi tiszteletet. Szülők és gyerekek közötti harmónia megfogott Indira és apja találkozásakor Madrasban. És íme: egy másik vetülete. – Rames barátommal azóta is emlegetjük – folytatta a családfő.
– Később beletanultam a mesterségbe. Mi nagyon szerencsés család vagyunk. Nemhiába él házunkban a kígyó. – Miféle kígyó? Mr. Tharakhan, maga nagy tr éfamester. – Tréfa? Legkomolyabban mondtam. A kígyó a másik szárnyrészben lakik. Őrzi a családi vagyont. Az aranyat meg az ékszereket. No, majd keresztkérdésekkel sarokba szorítom. – És mit csinál a kígyó, mikor valaki belép a szobába? Azt mondja: jó napot kívánok!? – Nem tudom. Sosem megyünk be. Apám apjának az apja lezárta az ajtót, azóta senki nem nyitotta ki. A kígyó rubinszemű, és századok óta ott él. Vigyáz az aranyakra és boldogságot hoz a házra. Tudja-e, hogy ebben a régi-régi házban soha senki nem halt meg? Apám a gyárban, ahol voltunk délután, anyám a nővérénél, nagyapám üzleti úton Trivandrumban... így végig mindenki.
Hihetetlen... Tudva tudom, hogy a hindu filozófia és babona valamennyi Indiában található vallást átszínezett. Dévi házában, iskolánk zsidó, keresztény tanárainál, a mozlim Nahimnál több százszor megfigyeltem. Mégis megdöbbentett a katolikus hitbuzgalom pápai érdemrendje és a hindu kígyó, az életenergiát őrző isten így együtt. Éjfélig beszélgettünk jeges mangószörp mellett. Tharakhan úr az "istennek" nem tágított: a kígyó ott van a kincsek közt. Hogy mit eszik több száz éve? Az az ő dolga. Másnap Tharakhanné végigvitt a házban. Az autó elromlott, így otthon maradtunk. Felkapaszkodtunk a toronyszobába. – Ez volt férjem apjának dolgozószobája. Halála óta nem használjuk. Mindenfele por, néhány szárny alakú, hosszú deszkalap az ablakok alatt. – Mi volt ez? – Ó, ezzel hűtötték a levegőt. Az ablakok fölé voltak akasztva, hosszú kötéllel. Kintről, az udvarról a szolgák húzogatták fel-le. Már régen nem használjuk. A villanyventilátor jobb. Kinéztem az ablakon. Alattam a kókuszpálmák zöld bóbitáján szikrázott a reggeli nap. Tudni akartam, milyen magas a toronyszoba. Kihajoltam, s akkor láttam már. S egy pillanatra, lent a pálmák tövében a félmeztelen szolgákat a kötélre akaszkodva. – Vilma, mind a negyven szobát meg akarja nézni? – érdeklődött gúnyosan Rádhá. Fehér szárit vett fel, haját nem tűzte kontyba. A térdig érő vastag hajfonattal olyan bájos volt, mint még soha. Kiugró bal szeme a szemüveg mögött semmit sem rontott csinosságán. Tán mégis neki van igaza, hogy nem operáltatja meg. Megnyugtattam, csak a kígyós szobát szeretném még látni. Le a széles csigalépcsőkön, fedett, nyitott folyosókon át, a kastély bal szárnyába. Egy sor ajtó nélküli, sohasem takarított helyiség mellett mentünk el. Csak tízet használnak. Az egyik üres szoba előtt azt mondta az asszony: "Ebben tartottuk az aprópénzt." Ó, Aladdin csodalámpája... Hát valamikor valóság volt az egyik szoba rézpénz, a másik szoba ezüstpénz, a harmadik tele arannyal? – Itt vagyunk. Az ajtón remekmű fémveret, a lakat húsz-harminc centiméteres ötvösremek. Ez maga is aranyat ér – gondoltam, míg megemelintettem a csodálatos, nehéz darabot. Valahogy nem is vágytam kinyitni. A mesében sem szabad az aranykincses szobát. Különben jönnek a dzsinnek... Éljük a mesét, éljen a kígyó... Józan felnőtt ésszel úgysem lehet elhinni, hogy emberek nyugodtan esznek, isznak, aludjanak, s házukban egy lelakatolt szoba van. Akár kinccsel tele, akár pókhálóval. Tegyük fel, valóban aranykancsók, régi kösöntyűk, gyémánt, rubin láncok vannak benne, és se szépségükből, se értékükből senkinek semmi haszna. Elborít az indulat... Folytassuk inkább az indiai mesét. Az egyik oszlopos, nyitott folyosón hosszú asztalok, sok-sok rizsszalma szakajtóval, azokban időtől aranyossárga, keskeny pálmalevelek. – A Tharakhan család ősi levéltára – legyintett feléjük menet közben, amúgy mellékesen az asszony. – Igen gyakran jönnek a tudósok és adatokat keresnek. Vegyen belőle – kínálta mulatva, hogy ámultan forgatok egy finom jelekkel végigrajzolt száraz levelet. Most már mindent láttunk. Rádhá a ház asszonyával felment a szobánkba, én meg leültem Tharakhan úr mellé a sarkig tárt ajtó négyszögébe. Közöttünk asztalka. – Nos tetszett a ház, asszonyom? Nem fáradt? – Kicsit. Eltikkaszt a hőség. – Mit óhajt mangószörpöt vagy toddyt? – Toddy, az a híres pálmabor? Örömmel.
Mr. Tharakhan tapsolt, azut án az ijedtképű fiatal szolgától két jeges toddyt kért. – Hogy készül? Bevágják a toddypálma törzsét, az edénykébe csurgó levet hajnalban összeszedik, néhány napig erjedni hagyják, és jéggel együtt beszolgálják kedves vendégeimnek. Ízlett?... Egy hajtásra kiittam az édes, hajnalízű, tejfehér italt. Kint előttem több ezer kókuszpálma magasba szökkenő szálfatörzse, fénypáncélba vert vakítózöld ágtenger, mézszínű forró levegő. A trópusi délelőtt mozdulatlan csendjében ekkor jelent meg egy-húros hangszerével a vándormuzsikus. Hosszú énekét enyhe mámorban hallgattam. Hőhullámok sodortak, és átkoztam az illatos csalárd pálmatejet. – Gyönyörű volt... A zene az üdvösségem... Ugye asszonyom, Abraham kiv álóan zongorázik... Azt hiszem, helyesen válaszoltam, és boldoggá tettem. – Igyunk még egy pohárral... – Nem, én nem kérek. Semmiképp, uram! – Semmiképp?... No, nem baj. Azért hozatok magának is, majd én megiszom. Tudja, a feleségem... – arcán George boldog mosolya, és elém rakta üres poharát,
Alleppey, India Velenc éje Hála a rubinszemű kígyónak! Megjavították az autót, és korán reggel nekivágtunk Allepey-nek. A nap tiszta aranyával befutott pálmaerdők, falvak, fehér házak, templomok. A keresztényeken szikrázik az aranykereszt, szikráznak a színarany zászlóoszlopok a hindu templomok udvarán. És mindenütt iskolák. Ilyen és olyan missziók iskolái... Végig a pálmaszegélyű széles utak aranyzöld fénypermetében iskolába igyekvő gyerekek. Fiúk, lányok, aprók, nagyocskák, Ragyogóan tiszták, ruhájuk, ők maguk. A kedves, sötétbarna arcokon a reggeli fürdés hamvassága. Vizes-olajos csillogás a hosszú hajfonatokon, a lesimított fekete kobakokon. Egy-egy parasztasszony fehér száriban, fején lapos fonott kosár. Talán a földjére igyekszik. Karján aranykarkötő, fülében különös kubista formákba vert nagy, aranyfülbevaló. Kerala gazdag aranyban is. Gazdag a f öld, gazdag a nap, a pálmák, gumifák, a rizsföldek zöldje. Bőséggel áldott táj... Életörömének, békéjének egy sugara vagyok. Íme a város, Alleppey. Pezsgő élet a kiserkélyes portugál stílusú, régi házak alatt. A széles és szűk utcákon üzletek és embertömegek. Mr. Tharakhan az egyik f őcsatornához akart vezetni, de szerencsére eltévedt, így többet láthattam a tekergő és csatornákkal átszelt utcákból. Felesége haragudott, ő meg mosolyogva, izzadtan és ügyetlenkedve fordult vissza a kocsival. – Azt mondják, Allepey India Velencéje, és ott még nem jártam – szólt hozzám nevetve,
sikeres művelet után. Hamarosan ismét egy jelentéktelen csatornához futó utcába vitt. – Menjünk gyalog, még nincs olyan meleg – állította le a kocsit egy kicsiny téren. Csodálatos kép. Száz és száz fel- és lefelé menő, föníciai formájú hajó nyüzsög a csatornán. A karcsú ívtestek magasan a víz fölé emelkedő orrában fehérkurtás vagy ágyékkötős, fénylő fekete emberszobor. Kezében hosszú-hosszú evezőrúd, és nyomja előre a hajót. A hajótest közepén aranysárga roppant gyékényhombár. Alatta több tonna
a
rizs vagy gabona, kókuszdió vagy kókuszrost. Esetleg még semmi, és a hajós egy raktárhoz evez, hogy rakodjon. A keskeny parton egymáshoz szoruló üzletházak. A tárt ajtók mögötti homályban áru, áru, áru... Fehérleples emberek nyüzsgölődnek az ég és a víztükör sugárzásában. A házak árnyékában milliókról tárgyalnak, a csatorna szélén milliókat rakodnak a gyékényfedett hajófenékbe. És árad a nap, és árad az áru, a pénz, és árad a veríték. Látóköröm határán néha átsuhant fehér kurtájában Tharakhan úr. Üzletbarátait üdvözölte, ismerőseivel beszélgetett. És korábban, mint szerettem volna, visszatért hozzánk. – Induljunk tovább, meg kell látogatnunk Tharakhanné asszony szüleit. A fogadószoba verandáról nyíló, tégla alakú, óriás hodály. A kert világítja, onnan zuhan a fény a kőpadlózatra. Végében laza félhomály, néhány gyatra bútor és a mama. Ősz fején szigorú konty, nyakán bazedovos daganat. Elefantiázisos testén a fehér szári, mintha rávillázták volna. Idegesen helyet mutat a nehéz asztal körül. És merev láboszlopán kidöcög hűsítőkért. A bútorzat, mint századeleji kisiparos házában. Az asztal közepére gyöngyös, zöld villanybúra lóg. A papa fehér dhótiban bejön a verandáról. Betegségszürke arca minden lépésnél megvonaglik. Elefantiázis. Hullaházban érzem magam a milliomosoknál. Csend, a mamát várják. Óriás pléhtálcát egyensúlyozó fiatal szolgáló kíséretében visszaér. Lerakatja a poharakat, a vizeskancsót ananászszörppel, az aprósüteményes tálakat és kínlódva leül. – Igyatok, egyetek – löki ki a szavakat. A következő pillanatban mint hamu és láva, kiömlik izgalma. Malajálam és angol szavakat dob. Kortyolom a jeges szörpöt, és nagyjából összeállítom a szöveget. – A gyalázatosak! Az árulók! Törődnek is Indiával! Nehru, Nehru az oka... Ki hallott m ár olyat, emberszeretet a háborúban!... Erőszakra erőszak... Miért nem tiltották be a kommunista pártot, miért engedtek a kínaiaknak szabad választást, Indiában maradnak-e vagy hazahajóznak? Mehetnek vissza Kínába, szaporítani az ellenséget?! Ne kínáltassák magukat... Én honnan jöttem? Ki vagyok? – kerekítette rám fénytelem szemét. Hallgatta, de nem hallotta válaszom. – Koncentrációs táborba kellett volna a kínaiakat és a kommunistákat... Az öregember felállt, és lassan, csosszanva visszament a verandára, nyugágyába. Az asszony, mintha csak most ért volna tudatába kérdésére adott válaszom – tulajdonképpen fel kellene jelentenem magát... – Mama, Davidkának új foga nőtt. Az ötödik... – nyögte Tharakhan úr fulladozva. A jeges szörp bal torkába csúszott. – A kommunista Magyarországról jött – tette kezét az asztalra a mama. – Hátha kém. Tartóztassák le. Az óriás, szürke daganatból – valamikor kézfej – szörnyű csáp emelkedett. Egy ujj – és rám mutatott. Tharakhanék tehetetlenül, zavartan meredtek maguk elé. A férfi ügyetlen, elterelő hadmozdulata nem sikerült. Hallgattak. A szülőknek Indiában ellentmondani, vitatkozni velük lehetetlen. – Indiában demokrácia van. Azt teheti, asszonyom, amit jónak lát –- feleltem. Fakó, ferdült száján mosolygörcs, a jóindulatú tréfa fintora. – Szerencsém, hahaha, hogy lánya és veje vendége vagyok. Különben eszembe se jusson félni, hiszen csak ugratás. Hála istennek, hogy Davidkának kinőtt az ötödik foga.. – ült át egy másik székre, szembe
lányával. Ezzel a nagypolitika lekerült a napirendről. A társalgás azonban kínkeserves maradt. Az illendőnek vélt időben Tharakhan úr bejelentette, indulnunk kell vissza, hogy a kocsi bevihessen engem és Rádhát Ernakulumba, és még sötétedés előtt visszaérjen. A reflektorát nem javította meg a szerelő. Az öregasszony irtózatos kezét nyújtva búcsúzott tőlem. Reméli, nem vettem komolyan... Ó, dehogy!... Néztem a kormány melletti ülésről a rohanó tájat, és idegességem elmúlt. Betöltött varázsával a vidék. Az országúton sehol egy lélek, sehol egy árnyék. A delelő trópusi nap felhabzsolta a pálmasorok, gumiültetvények, házak és falvak árnyékát. Autónk is árnyéktalan száguldott az út forró-forró sugársávján. Mozdulatlan, rezzenetlen a fényóceán. Tharakhanné asszony hirtelen felkiáltott: – Állj meg! Házigazdánk azonnal lefékezett. Szó nélkül, valahogy bűntudatosan kilépett a kocsiból. Átment a fényúton egy terebélyes, szikrázó fához. A fa odvában valamelyik hindu isten szobrocskája – a vakító sugárzásban csak formáját látom – és virágfüzérek. Mr. Tharakhan lehajtotta a fejét, és néhány pillanatra a mozdulatlan fény része lett. Aztán pénzt tett a szobor elé, visszatért a kormány mellé, és indított. Hátraszólva, megköszönte feleségének, hogy figyelmeztette.
Odafelé menet elmulasztotta az imát a szent fa előtt – ezt már nekem mondta –, és lám, nem sikerült oly zavartalanul kirándulásunk, mint remélte. Végre meg tudtam hát magyarázni magamnak, miért volt oly kellemetlen a mama... Természetesen az elmaradt imában találta az okot a férj és felesége is. Anélkül, hogy beszéltek volna róla, egymástól függetlenül. Elképesztő! – mulatságos és kedves. Ebéd után nagy barátságban elbúcsúztunk a családtól. Két tanítványom, George és Abraham k ülön megköszönte, hogy meglátogattam őket. George oly kedvesen mosolygott, mintha elfelejtette vagy megbocsátotta volna, hogy megszégyenítettem Aysa előtt.
A kaland Mindeddig kézről kézre adtak minket rokonok, barátok. Piros szőnyeget terítettek elénk – s fél órája kiderült, a bűvös szőnyeg nem ért el eddig a menedékházig. Körös-körül, sárga, kék, lila alkonyati fények az áthatolhatalan erdőségek felett. Valahol, innen húsz kilométerre, a Thekady-rezervátum. Oda készültünk, és megakadtunk. Nincs autóbusz, nincs a közelben falu. Valamerre egy városka, ahonnan taxit rendelhetnénk, ha Rádhá hajlandó lenne... Hanyatt fekszik a másik ágyon, a kétségbeesés mélyén, arcára borította méregzöld szárija szárnyát, hogy ne lássam. Ernakulamból (erről később) déltájt érkeztünk Kottayamba. Rádhá ikszedik rokona várt. Náluk ebédeltünk, az idős házaspár tágas, mindenféle villamos eszközzel felszerelt, viszont csupán szőnyeggel bútorozott házában. A falfelületek is üresen tátongtak. Az ablakpárkányokon hindu istenek apró elefántcsont-szobrai. A fogadószoba szőnyegén ültünk. Előttünk alacsony asztalkán ezüsttál, különböző fogásokkal. A keskeny arcú, fehér hajú házigazda velem beszélgetett. (Immár százötvenedszer adtam elő, honnan való vagyok, a világ melyik pontján található Magyarország stb.) A kis gömböc asszony
Rádhával, hosszan, pergőn malajálamul. – Guruvaruba okvetlenül menjenek el – összegezte angolul, rám emelve fiatalfényű szemét. Ebéd után Menon úr kocsijával visszavitt az állomásra, és felültetett a megfelelő autóbuszra. Mindent elintézett, biztosított utoljára, lefoglalta a szobát, és ha kedvünk van, még este besétálhatunk Thekadyba. Mindössze egy kilométer a menedékháztól. Gyönyörű meglesni az állatokat, mikor este a tóhoz mennek. Ne mulasszuk el... Rádhá furcsán viselkedett. Magába merülten, szórakozottan vetett egy-egy pillantást az autóbuszunk mellett elrohanó, pálmaligetekkel váltakozó gumifaültetvényekre, rizsföldekre. Lelkesedésemre – nézze, gallyakat cipelő elefánt... a rizsföldön mily szépek a térdig sárban egyelő száris parasztasszonyok. És nézze, csupa aranyékszer mindegyik... ingerült hallgatással felelt. Később – már a hegyek közt kanyarogtunk – mentegetőzött. Szenved a hőségtől, ne törődjek vele. Aztán a kedves hányaveti nevetéssel: borzasztó, milyen babonás a nagynénje. Azért beszélte rá, hogy Guruvaruba menjen, mert most kezdődik a szent zarándokhét. A lány, aki azon részt vesz, még az évben feltétlenül férjet tal ál. Eddig minden évben ott járt, és lám... El is felejtette, hogy mostanában az ünnep. Nem fontos. De különben is, a zarándokhely Kerala m ásik részén van, és egyre távolodunk tőle... Gondolom kényelmességből, szellemi lustaságból elhittem, hogy napirendre tért Guruvaru fölött. Megérkeztünk a fura nevű menedékház-állomásra. Nagy keservesen lek ászálódtunk csomagjainkkal. (Két hálózsák, két bőrönd.) Széles országúton álltunk, mély erdők között. Sehol egy lélek, sehol egy ház. – Senki nem vár. És most mit csinálunk? – kérdezte Rádhá támadón, mintha engem okolt
volna. – Nézzünk körül, merre a menedékház. A hegytetőn mintha valami épület látszanék a fák között. – Ugyan, nincs ott semmi. A nap meg mindjárt lemegy. Mit csinálunk éjszaka, ketten az országúton? Szemrehányással teli, rövid csend. A rőt, naplementi sugarak lassan visszahúzódnak az útról az erdő felé. Nagy jókedvem alaposan megcsappantotta tehetetlenségem tudata, Rádhá dühös elcsüggedése. Furcsán, fájón, elárvultnak éreztem magam, ahogy az autóbusz továbbment, és otthagyott minket az úton. Mindenesetre fel kell menni a hegytetői házig. Ez az egyetlen lehetőség – szólaltam meg akart-könnyedén. – A csomagokkal? Ki tudja azokat felcipelni? És hátha egy magánvilla? – mondta durcásan Rádhá, és elhallgatott. – A leghelyesebb, ha egyikünk felkapaszkodik a ház-látszathoz és tájékozódik. Az egyikünk pedig maga lesz, tekintve, hogy tud malajálamul. A másikunk én leszek, és őrzöm a csomagokat. Szótlanul felállt a hálózsákokról, és elindult. Kicsi, zöldszáris alakját hamarosan elnyelte sűrű fáival az útkanyar. Körém csavarodott az országút, közelebb szorult az őserdő, rám nehezedett a vörössugaras ég, a csend. Az elveszettség és magány. Még ha jönne is valaki, segítségét se kérhetném, hisz nem értené szavam... Múltak a percek, és nőtt a csend, és nőtt az alkony. Az erdőből pávapár suhant el. Jóval később egy sörbarna majom szaladt át az úton. Egyszerre autóberregés... Felpattantam, hogy megállítsam a kocsit. Mielőtt jelezhettem volna, az autó lefékezett. Nagyon barna, fiatal férfifej hajolt ki az ablakon. – Segíthetnénk?... Mögötte ragyavert társa nyújtogatta a nyakát. Gyorsan, kapkodva elmondtam. Nehezen értették. A szokásos nyelvi akadály.
Majd jóízűt nevettek, és rögtön kiszálltak, berakták cókmókunkat. Elindultunk azon a hegyi úton, ahol Rádhát évszázadok előtt elnyelték a fák. Befordultunk a menedékház, valamikor rádzsa-palota vertvas kapuján, és azonnal megláttam Rádhát. Izgatottan kerengett a virágágyak között. Rám nézett, és nem látott meg. Kiléptem a kocsiból, és elment mellettem. Háromszor kiáltottam utána, és akkor fordult vissza, kábán álmélkodva. – Nincs itt a menedékház vezetője, azt hajkurásztam eddig. Hogy kerül ide? – Nincs semmi baj, itt vagyok, majd elmondom, hogyan. Az igazgató majd csak előkerül. A szolgák bevitték csomagjainkat a részünkre fenntartott külön házikóba. (A nagybácsi gondosan ügyelt, hogy nő létünkre el legyünk szigetelve a többi vendégtől.) A két fiatalemberrel pedig beültünk a klubszékekkel, tálalókkal angolosan berendezett fogadószobába. Természetesen meghívtuk őket teára, de nem fogadták el. Tőlük hallottuk először, hogy a Thekady-rezervátum húsz kilométernyire van innen. – Lehetetlen – intézte el Rádhá haragos vállrándítással. Lehetetlen, mert a nagybácsi azt mondta, egy kilométerre. Barátaink sajnálkoztak a tévedésen, és átnyújtották névjegyüket. Telefonáljunk, hátha még szükségünk volna rájuk. És elköszöntek. – No lám, sosem kell kétségbeesni – vontam le vidáman a tanulságot, miután elmeséltem, hogyan szedtek fel a fiúk. – Teázzunk. – Magának nagy szerencséje van – jegyezte meg Rádhá rosszkedvűen. (Csak tudnám, mi bántja?) A háziszolga – közben dísz-fehérbe, turbánba vágta magát – teát hozott. A ház egyetlen vendégei voltunk. Aztán megérkezett a gondnok. Pocakosodó úriember. Miért náluk szálltunk meg, a rezervátumnak is van menedékháza. Sokkal nagyobb, és szebb, mint ez. Innen elég nehéz, majdnem lehetetlen eljutni oda. Hajnalban megy arra egy autóbusz, és déli tizenegykor fordul vissza. Tehát nem láthatnánk semmit, az út két órát vesz igénybe. Taxit bérelhetünk, az kb. száz rúpia oda-vissza. Rádhá oly meggyőződéssel kiáltott fel, ennyit nem adhatunk ki, hogy magam is elhittem. A gondnok sajnálta. Nem ért rá velünk foglalkozni, vendéget várt. Bocsássunk meg... Eltávozott. Mi bejöttünk a szobánkba. És Rádhá nyomban lefeküdt, arcára húzta méregzöld szárija szárnyát. Pedig szerettem volna megvitatni vele a kérdést. Hiszen ha már annyi ezer kilométert összeutaztunk és annyi pénzt kiadtunk, miért ne szánnánk rá még ezt a százast? Csakhogy nehéz lett volna megértetnem. Más szemszögből látjuk a dolgot. Neki nem fontos, hogy éppen most lássa a ritka állatokat. Itt marad Indiában, sőt Keralában. Eljön máskor. Nyilván most azért a mély gyász, mivel szobánk felé jövet megpendítettem, hogy telefonálhatnánk új barátainknak ... Tizenkettedik napja csavargunk, és mind ma délutánig tartott a lovedale-i pajtásság. Tharakhanéktól átautóztunk Ernakulamba, ahhoz a bizonyos nagybácsihoz. – Tudja aki főügyész, akinek a tárgyalására egyszer elment a nagymamám. Az ügyészi szék... emlékszik?... Erre a nagybácsira természetesen emlékeztem. Most már nyugdíjas. Kicsi, kétszobás lakásukban állandó tömeggyűlés volt. Ugyanis még egy nagybácsi érkezett, hogy Rádhát lássa. A törékeny, fürge nagynéni elvesztette fejét három nagyfia és három vendége közt. A földön aludtunk, egyik szobában a férfiak, a másikban mi, nők. Rádhá és nénikéje egész éjjel pusmogtak anyanyelvükön. Finom érzés volt reggel a pálmák alatt, végre gyalogosan. A házak, villák, középületek
pálmák közül villannak ki, az utcák pálmasorok között futnak. – Nézzünk meg egy aranyműves utcát – ajánlotta Rádhá. Hosszú, széles, pálmatörzsek árnyékával sávozott, napos utcán ékszerbolt ékszerbolt mellett. Némelyik nagy kirakatokkal ékes, némelyik kicsiny, sötét butik. Hamarosan kiderült, nem céltalanul kószálunk, és nem az érdek nélküli szép vonz a kirakatokhoz. Rádhá át akarja alakítani régimódi aranyékszereit, és ötleteket keres. – Vettem volna újat, ha nincs ez az aranyellenőrzési törvény – álltunk meg egy sarokkirakatnál. – Látja ezt a mangómintás láncot? Menjünk be. – Úgyse veszi meg... Befordult az üzletbe, és én utána. Rajtunk kívül csak néhány segéd lézengett az arannyal tele vitrinek között. A határvillongás óta életbe lépett törvény tiltja a 22-28 karátos arany ékszerek, aranytömbök árusítását és – úgy mondják – tönkretette India legvirágzóbb kézműiparát. Az asszonyok nem vásárolnak 14 karátos ékszert, mivel a tiszta arany egyben vallásos szimbólum is. Újra és újra tüntetnek az aranyművesek. Több kenyerétvesztett öngyilkos lett, sok nagykereskedőt hamis bevallásért, aranyrejtegetésért letartóztattak. Szóval, az aranyellenőrző törvény hatalmas vihart kavart. A segéd elénk rakta a mangómintás ékszert. Brossal és fülbevalóval együtt. – Szép de mutasson valami mást – kérte Rádhá. Tizenöt-húszméteres kötegben hozták a különböző láncokat. – Ötven centi, hetven centi kell? – kínálja a kereskedő, és levágná a kötegből, mint selyemszalagot. Azután mérné súlyra. Tudtam, ha Rádhá nem is adott ékszereiből a honvédelemre, mint Miss Maithili és annyi millió – de nem is vásárol. Igen, ez is van: ajándékozás, és tüntetések a 14 karátos ékszerek ellen. Hányszor döbbentem meg, hogy Indiában minden – és mindennek az ellenkezője megtalálható.
A Gandhi-szobornál – ahol megbeszéltük – találkoztunk a nagybácsival. Rádhá elmondta, merre jártunk. – Csak nem vettél! – kiáltott fel. – Feltételeznéd rólam? – rázta fejét sértetten Rádhá. – Átjössz velünk Cochinba? Sajnos, nem jöhet velünk, de a kocsit rendelkezésünkre bocsátja. A sofőr majd megmutat mindent. Néhány kilométert autóztunk csupán. Éppen csak megkerültük az öblöt. Ernakulammal szemben, a tengeröböl másik partján fekszik Cochin, a h íres, nagy kikötőváros. Időtlen idők óta indultak innen hajók távoli tengerekre. A dokkokon indiai, angol, amerikai cégek raktárai, hangszórók, futkosás, akárcsak a világ bármely más kikötővárosában. Az öbölkaréj szélén fénybe oldódó pálmák alatt magas állvány. Egy-egy hatalmas kő lóg az állványon átvetett kötelekről, és mindegyikbe kinyújtott karral egy-egy ágyékkötős ember akaszkodik, összesen nyolc. Mi ez? Mit csinálnak? Rádhá sürgetett. A nap delel, elviselhetetlen a tüze. Szédültem a hőségtől, a tenger csillogásától, de látni akartam, mit emel majd ki a tengerből kínnal verejtékezve a nyolc ember? Nyilvánvaló, valami ilyesmiről lehet szó. Húzták a köveket, és egyszerre meghajlított bambusznádak bukkantak fel, majd millió gyémántcsöppet pergetve kiemelkedett a roppant háló. Ötször-hatszor akkora, mint a balatoni halászoké. Tündökölt a fényben szivárványosan, valószerűtlenül. Mindjárt eresztették is vissza. Egyetlen hal se volt benne. A második században kínai kereskedők tanították erre a módszerre a keralaiakat. Egyetlen hely Indi ában, ahol így halásznak. Néhány lépésnyire a jelzőlámpákkal, villamosdaruval, mikrofonnal dolgozó dokktól.
Azon már nem is csodálkoztam, hogy a katolikus Malabar-templomban azzal a bizonyos kívülről rángatható faszerkezettel hűtik a levegőt, amelyet Tharakhanék már a ventilátorral helyettesítenek. Viszont megdöbbentett a zsinagóga, helyesebben a környéke. Majdnem fehér bőrű zsidó közösség él itt. Állítólag Salamon király idejében telepedtek ide, és azóta – mint a többi indiai vallásközösség tagjai – csak egymásközt házasodtak. Kicsi, szűk házak ablakai mögül sápadt, kreol arcok, kíváncsi szemek
kísértek a templomig. – A világ legrégibb ótestamentuma – bontotta ki bársonytokjából a pergamentekercset az őr. Egy XVI. sz ázadbeli, rézlemezre vésett adománylevelet is mutatott, Baskara Ravi Varma kir ály földadományáról. A katolikus és a zsidó templom után a hindu Krisna-kép. A volt maharadzsa palotájában. Kék tónusú rét közepén Krisna, ölében és megszámlálhatatlan kezében egy-egy pásztorlányka. Mindegyikkel szerelmi játékot űz. Nem mulaszthattam el, hogy ne kérdezzem Bádhától, hová, hogyan süllyesztették el ezt a buja erotikát? Őriznek régi szokásokat, törvényeket, babonákat, mindent, ami régi – de hol az erotika? Halljuk, Rádhá?... Elbűvölő volt. Alig mert a képre nézni, viszont rendkívül határozottan kijelentette, hogy azon semmi erotika. Nem a testi szerelmet ábrázolja, hanem az istenit, a mindent átfogó szeretetet. – Értem. Mivel már nincs több keze, hogy játsszék a lánykákkal, azért használja Krisna lába nagyujját is, hogy senki ne maradjon ki a tiszta szeretetből... Szeles, haragos mozdulattal elfordult. Fehér szárija szárnyát rángatva átsuhogott a szomszéd terembe, de hamarosan visszatért. Kidülledt bal szemében, és a kedves, meleg fényűben is, tűzcsóvák lobogtak. – Maga persze nem hisz az isteni szeretetben. Azért lát benne mást. – Ezzel ismét otthagyott. Egy kikötői vendéglőben már a keralai módon készített birijánit ettük (rizs, haldarabkák és különböző erős fűszerek), még mindig a kép "eszmei tartalmát" magyarázta. A két ernakulami éjszakát nénikéjével beszélte végig a lehetséges férj-jelöltekről. Velem több éjszakát Lovedale-ban. A titokzatos, ismeretlen szerelem, élete legfontosabb problémája. Természetes – 25 éves. Egek! Meglehet, sőt valószínű, a kottayami nagynéni a zarándoklással bolygatta meg kedves, gyerekes barátnőm lelki egyensúlyát. Majdnem biztosra veszem, az motoszkál zöld szárival borított fejében: miért is csavarog velem, ahelyett, hogy biztosítaná férjhezmenetelét Guruváruban. – Rádhá, nincs kedve sétálni? – szóltam át hozzá. – Csak írjon. – Befejeztem. Úgyis meg kell beszélnünk, elmegyünk-e Thekadyba holnap? Vagy... – Nem tudom. Döntsön maga. Engem... Ebben a pillanatban, és egyszerre éreztük meg, hogy a nyitott ajtóban valaki áll. Rádhá lekapta arcáról a szárit és felült. – Memszáb – szólalt meg a turbános szolga –, én kopogtattam. – Nincs semmi baj. Tessék... Azért jött, hogy megkérdezze, meglátogathat-e minket a gondnok úr és a vendég. A keralai erdők főigazgatója. Vagy inkább mi mennénk a fogadószobába? A hírhozó, úgy látszik, sokáig váratott magára, mert ahogy kiléptünk a kertbe, a két úr szembejött velünk. Bemutatkozások a lila ég, a lebegve ereszkedő árnyak alatt. – Hallottam, milyen balul kezdődött kirándulásuk a rezervátumba – kezdte a tekintély és barátság mosolyával a főigazgató. – Remélem, eligazíthatjuk. – Nagyon köszönjük – ragyogtam. Rádhát is elragadta a váratlan fordulat, és nevetve megjegyezte: – Miss Ligeti vonzza a szerencs ét. – Köszönöm, Miss Nayar, hogy szerencs ének nevezett. Nagyon kedves magától... –
folytatta örömünktől örömre gyúlva a főigazgató. Nevető csoportunkat néhány méterrel távolabb, az ajtófélfát támasztó, piros száris, testes asszony és egy fiatal nézte jeges közönnyel. A főigazgató feleségével, lányával és újdonsült vejével érkezett. Szerencsénkre, illetve az ő szerencséjére, hogy szívességet tehet nekünk, két munkatársa is vele jött dzsipen. Tehát holnap hajnalban a négy férfi dzsipen, a négy hölgy autóban indul Thekadyba. Különben vacsoránál még találkozunk. Visszamentünk szobánkba, és kacagtunk és kacagtunk. Rádhá kivirult, és kezdte hinni, hogy tegeződöm a sorssal. Biztos abban, ha ő állt volna az országúton, nem ajánlotta volna fel segítségét a két fiatalember. – Az lehet. A bőrszín... a bőrszín, Rádhá. Ha nem én, erősködött barátnőm, nem éppen ma érkezett volna a főigazgató... Miss Bhall ának igaza van. Múlt életem jó tetteiért mindez...
Vacsorára virágbokrétás kedvvel vonultunk be a fogadószobába – a hosszú asztal körül nagy társaság –, és ültünk külön kis asztalunk mellé. Két perc múlva a felszolgáló odalépett: a főigazgató úr azt mondta, vigye át terítékünket hozzájuk. Hidegen, majdnem ellenségesen fogadott bennünket a vörösszáris hölgy. Néhány hetes asszonylánya hűvösen. (Két nő egyedül!) Hát még mikor fesztelenül (ó, micsoda erkölcsök!), nevetgélve beszélgettünk a férfiakkal. Az új vőt kivéve. Nem vett rólunk tudomást, legjobb színben óhajtott mutatkozni neje és anyósa előtt. Mélyen a tányérja fölé hajolt, és tömte magát. Mi minél vígabbak voltunk, ők hárman annál csöndesebbek. A férfiakat mulattatta bátorságunk, tetszett nekik. (Bravó, két nő egyedül!) Tanácsokat adtak, új útitervet ajánlottak. Mégiscsak jobban tudják!...
Elefántok A tóparton sűrű lombú, hatalmas fák alatt a rezervátum tucatnyi munkása. A reggeli nap árnyéktépett, ferde sugarakkal árasztja sötét bőrüket, a derekuk köré csavart fehér kurtát. Közelről, mégis egy világ távolából figyelik, hogyan lépkednek a "bara száhib", a nagy úr vendégei az inogó pallón a vakító fehér díszhajóra. A három selyemszáris memszáb, a rövidruhás, meztelen lábú fehér idegen, majd a nagy úr, Mr. Ramdasz, a minden keralai erd ők igazgatója, a két ellenőr a központból és utoljára az ő főnökük, a Thekady erdőségek ura, trópusi sisakkal fején. Fülkéjében a kurtás hajóskapitány megforgatja a kormánykereket. A teknő és propeller keresztez ődéséből született különös hajó, kilenc utasával kifut a fényvízű tóra. Lefektettem könyököm a korlátra, és a boldogság mosolya öntötte el arcom. Lehetséges, hogy ilyen élettől duzzadó, zabolátlan, vad táj van a világon? Ilyen víz, nap és harmatszagú? A formák, színek ilyen teltsége?...Éggel játszó tó, két oldalt szétnyíló hegyek, a lejtőkön száz árnyalatú, bujazöld lombgomolyok, felszökkenő pálmák. Igaz lenne, hogy elefántok, tigrisek, bölények támadnak, rejtekeznek, élnek a bőségtől csurranó ősrengetegben? – Sir – fordultam a rezervátum igazgatójához –, biztosan lejönnek a tóhoz? – Remélem. Persze, tőlük függ – mosolygott. Levetette, és maga mellé rakta fehér trópusi
sisakját. Nyílt, rokonszenves arcán zavar bujkált. Nyilvánvalóan ő is nyugtalanul várta az állatokat. Természetesen más okból. A terület gondozója volt, és restellte volna, ha éppen rangos vendégeinek nem mutatkoznak. – Előfordult, hogy turisták szemrehányást tettek. Mintha becsaptuk volna őket. De ez nem állatkert... – nézett rólam Ramdaszné asszonyra. (Messze, egy tóközepi facsonkon valami nagy tarka madár billegett.) – Elég régóta hajókázunk – jegyezte meg az egyik ellenőr. – Ne türelmetlenkedjen. Biztosan látunk elefántot... Vilma barátnőm szerencsét hoz – nevetett rá Rádhá, fejét oldalra billentve. (Szegény Náhimra szokott ilyen bátornagylányosan nézni.) – Én is bízom barátnőjében – kedveskedett Mr. Ramdasz – és persze az elefántok udvariasságában. Különben mit írna róluk, ha nem... – Mit? – kacagtam – Thekady vadban bővelkedő, csodálatos táj. Autónk, ahogy befordult a zötyögős országútról a védett erdőségbe, máris... Különös, fekete-fehér foltos állat a zöld fűben. Fejet alattomosan leszegve, lassan haladt előre. Egyszerre megállt, ránk emelte vérszomjas szemét. – Jaj, sikoltott társam az expedícióban, Miss Nayar, jaj! egy teh én. A szembe-padon Ramdaszné asszony, ezúttal lila száriban (jelentéktelen arcán némi víziszony, és férje társadalmi helyzetéhez mért előkelőség) hősi küzdelemmel visszafogta a mosolyt széles ajka szegletében. Lánya, Kalpana, férjecskéjére nézett, lehet-e, szabad-e nevetnie? A tizenhét éves asszonyka értelmes, nagy szemében először csillant fiatalos jókedv. Elszánt lázadással felállt, majd kissé bizonytalanabbul Rádhá mellé lépett a hajó orrába. Rádhá távcsővel kutatta a vidéket. Elhatározta, hogy megtalálja a hegyek, erdőrengeteg közt menedékházunkat. Formás kis alakját kirajzolta a reggeli napfény. A két ellenőr kellőképp értékelte is. Észrevették, hogy elkaptam összevillanó tekintetüket, és gyorsan mindhárman a tájban kezdtünk gyönyörködni. – Nagyon sajnálnám –- állt fel az erdész is, és elkérte a távcsövet. Végigkémlelte a jobb oldali erdőséget. – Tévedtem – nyújtotta vissza a látcsövet –, azt hittem, elefántok... Nagyon sajnálnám. Többször előfordult, hogy látogatóink egész nap a vízen voltak, és egyetlen vadat sem láttak. Hiába, ez nem állatkert, ötszáz hold erdőség és harminc négyzetkilométer tó. Elefántunk pedig igazán sok... Csodálatosak. Okosak, kedvesek, és az emlékezőtehetségük páratlan... Madumalayban voltam főerdész. Húszéves történet... A maharadzsa elrendelte az elefántvadászatot. Szigorúan megparancsolta, egyet sem szabad megsebesítenünk. Én vezettem a kheddát. Ötven szelídített elefánttal és több száz emberrel vágtunk az erdőnek. Fokozatosan beszorítottuk a folyómederbe a vadelefántokat, és akkor, ahogy szokás, a szelídítettek vastag kötéllel körbefogták őket, és kihajtották a partra, ahol kezdődik a szelídítésük... Bocsánat, hogy ilyen részletesen mondtam, de a hölgyek miatt... Pompás, vadászat volt, hetvennégy elefántot fogtunk. Egy azonban megsebesült, összeverekedett a legerősebb hájtóelefántunkkal. Jobbnak véltem, ha ezt elhallgatom. Minek csináljak kellemetlenséget magamnak, őfelségének jelentettem a hetvenhárom elefántot, s hogy épek, egészségesek. A sebesültet pedig ápolni kezdtem. Nem sok reményt fűztem hozzá, mély seb volt a homlokán. De meggyógyult. Kínos helyzetbe kerültem. Nem jelenthettem, hogy van egy hetvennegyedik elefánt, és hogy eddig hazudtam. Ezt nem tehettem. A meggyógyult elefántot elengedtem.
Négy év múlva a következő kheddát ismét én vezettem. Sikeresen befejeztük, a vadelefántok összekötözve a korlátok mögött... Este még körüljártam a tanyahelyünket, és egyszerre vadelefánt csörtetett ki az erdőből, egyenesen felém. Éreztem már magam jobban is életemben – mosolygott körbe erdészünk. – Az én meggyógyított elefántom volt, a forradásról homlokán ismertem fel. Megsimogattam, elkísért a sátramig, aztán megfordult, és eltűnt a fák között. Míg ott voltunk, minden este eljött. Megmutatta magát, hogy nem felejtett el. De honnan tudta, hogy a dzsungelban vagyok? Megvárta, míg a hajtás befejeződött, és csak azután keresett fel. Az emberek rosszal fizetnek, az állatok... A motort – kiáltott –, leállítani a motort. Itt vannak... A parti magas dzsungelfűben elefántcsorda közeledett. Kettő kivált, s a bokrok alá fordult. – Kicsi van közöttük – súgta az erdész... – Az anyja és nevelőnője között... Nem láttam a kicsit. Izgultam, hogy nem is fogom. A boldog, aki megkapta a távcsövet, nem sietett továbbadni. Mind türelmetlenül vártuk, a partra szegezett tekintettel. Hajónk zajtalanul az elefántok közelébe suhant. Néhány méter víz választott el tőlük. Az óriás fák alatt négy-öt elefánt legelt, háttal felénk. Oldalt, a bokros részen az elefántborjú és két őrzője. A kicsi próbált átbújni hasuk alatt. Bármerre kísérletezett, egy ormány kupánvagy faronbillentette. Tessék visszamenni... Játszadoztak vele, de egy pillanatra se engedték ki maguk közül. Ügyesen beljebb kényszerítették a bokrok felé, el a víztől. Az elragadó jelenet miatt későn vettem észre, hogy a fák alatt legelészők közül egy lejött a vízhez. Hatalmas, gyönyörű állat... Ormányával lekanyarított egy nyaláb füvet. Benyújtotta a tóba, ide-oda lengette, aztán felemelte mellső lábát, és elefánt-bokáján lecsapkodta a vizet a fűnyalábról. Így többször egymás után. Vajon mi lesz ebből? – ámuldoztam, lélegzetem visszafojtva. Mi? Végre tisztának találta a fűcsomót, és szájába lendítette. Nyugodt, méltóságteljes ormánymozdulattal máris újabb nyalábot tépett. Hihetetlen látvány volt, ahogy gondosan, ügyesen megmosta, és kirázta a vizet. Mint én a salátáról. Épp csak mustár- és olajszószt nem csinált hozzá. – Gyönyörű, elképesztő – suttogtam. Az erdész felelt halkan, büszkén: – ugye, ilyet nem lát az állatkertben?... Talán suttogásunk ért hozzájuk. Egyszerre több felkapta a fejét. Valami jellel figyelmeztethették az elefántborjúval játszadozó két elefántot. Szorosabban a kicsi köré simultak, elrejtették maguk közt, és nagy léptekkel behatoltak a sűrűbe. A csorda többi tagja félkörben nyomult utánuk. Védőőrség. Ág se reccsent, és eltűntek nyomtalanul. Tovább hajóztunk. Még annyi mindent láthatunk, ha szerencsénk van. És miért ne lenne? Mr. Ramdasz úgy vélte, ideje, hogy mi is együnk valamit. Egy szolga – hol volt eddig? – nagy tál csapátít és banánt hordott körbe. Felhasználtam a kedvező alkalmat. Elkértem a látcsövet, és a hajó orrából körbe jártattam a mozdulatlan, most már fényben lángoló erdőkön. Egy-egy fán bágyadtan lógtak az óriási levelek; egy vékony ágú fa roskadozott sosem látott gyümölcse terhétől. – Amit most mesélek – hallottam erdészünk hangját –, azt éppen erről a hajóról láttam egy hajnalon. Meséje elcsalt a tájtól. Visszaültem helyemre, és pótlólag kivettem egy banánt a tálról. – Szintén csupa nőstényelefánt jött a tóhoz. Csak többen voltak. Az első valamit cipelt az ormányával. Odavitte a tóhoz, megmártogatta. Mint a füvet ez a mai elefánt. Megmártogatta, aztán odaadta a mellette állónak. Halott elefántborjú volt. Az is belelógatta a vízbe, ide-oda lengette, aztán a következőnek nyújtotta. Így sorra
mindegyik. Próbálták életre kelteni. Aztán, hogy nem sikerült, letették az első elé, és elmentek. Egyedül hagyták az anyát, hogy ne zavarják gyászában. Meghatott csend. A motor alig dohog. Erdészünk szükségesnek érezte, hogy fokozza meghatott rokonszenvünket. – Az érzésviláguk – mondotta – nemesebb, finomabb, mint az embereké. Sokkal egyszerűbb velük... Tessék, ott jönnek a bölények. Felugráltunk, de semmit se láttunk. A távcsövet Mr. Bamdasz tartotta a szeme el é. Nem vett észre semmi különöset a hegylejtőn. – Fehér kamásnijuk van – mondta az erdész. A távcső hozzám került. És messze-messze a hegytető fekete sziklái közt néhány fehér patát láttam. A szarvakat, azt hiszem, csak hozzáképzeltem; túl sok volt a fény, semhogy valóban láthattam volna. Nyilván lejönnek a tóhoz. A motort ismét leállították. A távcsövet kézről kézre adva figyeltük, hogyan ereszkedik lefelé a csorda.
A tó fölött különös madarak repültek át. Egy icipici, kék madár egy vízjelző kóron illegette magát. Sajnos, elszállt, amint közeledtünk. A dzsungelfüves nagy terület lágyan hullámzott, mint búzaföldek. – Tán ott jönnek – mondtam az erdésznek, összehúzott szemmel figyelte az ember magasságú, aranylózöld füvet. – No, lát valamit? – Igen, de nem bölény... A fű másképp mozog. Valószínűleg párduc. – Párduc!? Jaj, menjünk innen – rémüldözött és bújt anyjához az igazgató lánya. – Nem kell félni, asszonyom – mosolygott erdészünk –, de ha óhajtják, visszafordulhatunk. – Kezd túl meleg lenni. Majd legközelebb megnézzük a bölényeket – szólt Mr. Bamdasz. – Ön találkozott párduccal? – kérdeztem az erdésztől. Rosszul esett neki, hogy az igazgató ilyen könnyedén lemondott a bölényekről. Igen, találkozott néhány hete is. Valamiért kiszállt ezen a réten, és alig ment néhány métert, kis híján rálépett a fűben fekvő párducra. Az is észrevette, de nem mozdult, hagyta, hogy erdészünk hátrálva visszavonuljon. Nem, nem támadta meg. A vadállatokkal egyszerűbb – ismételte –, egyszerűbb. Mindig lehet tudni, hogyan reagálnak. Éhesek, hát ölniök kell. Ok nélkül nem gyilkolnak. Ok nélkül az embert se bántják... – No, no! – ingatta fejét az egyik ellenőr. – Egyszer kora délután egy elefánt kirohant az erdőből, felkapta az autómat, és a földhöz vágta. A kocsi ripityára ment, kis híján és is ottmaradtam. – Biztos csúnyán nézett rá – így Bádhá. – A motorberregéstől ijedhetett meg – mentegette az elefántot az erdész. –- Azt hihette... – A majmok haladóbb szelleműek, nem félnek a motorzajtól – szólt a vitába az igazgató. – Tudja, mit csinálnak Chigbalapurban?Az erdőszélen megvárják a reggeli buszt, ráugrálnak a tetőre, és beutaznak Bangalore-ba. Este a hatossal szépen visszavitetik magukat. – Biztosan szórakozni mennek – jegyeztem meg. – Valószínű, vidám fickók – szólt. Letörölte arcáról az izzadtságot, és elhallgatott. A csodálatos trópusi dél verte aranybéklyójába a tájat. Szikrázott a mozdulatlan hegy, a víz, a levegő. Tömény napfényen hajóztunk a kikötő felé. Partraszállás után az erdőben az összehajló lombok alatt ismét felbuzogott bennem a boldogságérzés, csak csendesebben, érettebben, mint reggel. Szerettem volna elnyúlni az óriási fák fénnyel rezgő ősárnyékában. Lehunynám szemem, megköszönném a világnak, hogy ilyen tökéletes, és nem mozdulnék sokáig, sokáig... De menni kellett, beülni az autóba. Különben is, Indiában nem lehet a fák alá feküdni. Elfeledkeztem a kígyókról, mérgespókokról, óriáshangyákról?... Csodálkoztam, hogy autónk nem a menedékház irányába visz, és még inkább, amikor egy
sivár külsejű ház előtt megállt. Az erdészeti hivatal... Gépiesen követtem a társaságot a piszkos falú, poros, aktaszagú, hosszú szobába. Vidéki urak, úriasszonyok, két sor alacsony gyalult asztal, alacsony padok. Mit keresünk itt? Rádhá se tudta. Elszakítva barátainktól, tovább sodródtunk a következő helyiségbe. Egyik sarokban magasan felhalmozott iratcsomók – ide üríthették az első szobából –, nagy, barnult ládán batyuk tömege. Szolgasereg bontogatta. Egy batyu sült tyúk, egy batyu csapátí, evőtálak, poharak, kondérszám édességek, több hasas edény aludttej. Visszafordultunk; valaki az egyik asztal mellé tessékelt. Nyilvánvaló, Mr. Ramdasz tisztelet ére rendezett díszebéden voltunk. Először láttam vidéki fogadást, a vidéki élet egy csücskét. A jelenlevők rendkívül fontosnak tartották, hogy jelen lehetnek. Érződtek az előkészületek izgalmai, sőt az előzetes intrikák is. Kit miért hívtak meg, és kit miért nem hívtak meg? A remek száris, nagy szemű, halk asszonyok – egy-egy ékszerkirakat –, a rekkenő hőség ellenére sötét európai öltönyt viselő férfiak: mindegyik jelentőségének mosolygó, izzadó képviselője. Mint a világ minden táján, minden kisvárosban. Erdészünk piros száris felesége a háziasszony szerepében, lámpalázasan ügyelt, hogy minden fennakadás nélkül hordják és osszák, igen, osszák az elképesztő mennyiségű és változatosságú ételeket, italokat. Tán ötvenen voltunk a fogadóteremmé alakított erdészhivatalban, de ötszáznak jutott volna ennivaló. Hallal, csirkével, rizzsel, vízililiomgumó-főzelékkel púpozott kerek alumíniumtálam előtt három pohár állt. Egyikben gyömbéres sárga víz, a másikban zöldcsilis víz, a harmadikban lasszi (citromos aludttej). Ügyesen letéptem egy darab csirkehúst, összefogtam ujjaimmal a liliomgumót, és mohón bekaptam. (Már kitűnően tudok kézzel enni!) Az első falatok és a rákortyolt lasszi után – az is tele volt borssal –, felhólyagzott a szám. Rádhá is alig tudott enni a pokolian erős ételekből. Ez azért túlzás – fújta ajkát. Négy óra hosszat ültünk az asztalnál, hozták az újabb és újabb, számomra élvezhetetlen ételeket. Azután felállhattam meggémberedett tagjaimmal a kényelmetlenül alacsony padról. Kint, a dombocskán álló, kerítés nélküli, magányos ház előtt – az országúttól két lépésnyire –, folytatódott a társadalmi élet. A naplemente fáradt hőségében vastag, poros levelű fák alatt beszélgettek, cigarettáztak a férfiak. A színdús száris nők hátrább, külön csoportban hallgattak. Rádhá – rossz szeme könnyezett a fűszerektől – Lovedale-ben megszokta az egyenlőséget, és így mi a férfiak közé keveredtünk. Mr. Ramdasz észrevette, hogy dagadt a szám. – Narancsot kell ennie – nevetett. – Könnyű tanácsot adni – mondtam,
és fájt minden szó –, de honnan? Fölnyúlt a fölém hajló ágra, és letépett egyet. Nem tudtam, hogy narancsfa alatt állok. A narancs méregzöld volt, hámozás közben tejes-ragacsos folyadék csurgott belőle. De leve enyhítette az égést. A következőt magam szedtem. Az országútra bambusznáddal rakott bivalyos kordé fordult. Bakján guggoló paraszt, meglepetten pillantott a néppel nyüzsgő dombocska felé, aztán ostorával meglegyintette az állatot.
Májával...
– És Rádhá miért nem jött? – Meggondolta magát... Hagyjuk. Talán majd később... Tikkasztó a hőség. – Kellemesen utazott? – Kellemesen? Ahhoz túl meleg volt. Inkább meghatottan. Az autóbusz utasai mind segítettek. Egy idősebb vidéki írnok leszállt velem, mikor beértünk Trivandrumba. Tongást fogadott, elmagyarázta, hová vigyen. Nem tudom, mit csináltam volna nélküle. Azután sietett vissza az autóbuszra. A vezető megvárta. Mennyi természetes jóság... – Ilyenek is vagyunk, de mások is... – mosolygott Mája. Nagy, meleg szeme, szelíd szépsége és halk csellóhangja balzsamként enyhítette izgatottságom, öt perce ismertem Mája Menont, huszonhat éves kutató fiziológust, Rádhá volt iskolatársnőjét és barátnőjét. A földszintes házikó szobasora előtt álltunk és beszélgettünk. Az udvaron dús levelű papájafa, a gyepen kihunyó napfoltok. Szemben, a kolostor jellegű, árkádokkal tagolt emeletes főépület. Vasárnap délután volt. Néptelen a Fiatal Keresztény Nők trivandrumi otthona. Egyetlen diáklány járkált az emeleti árkádok alatt. Kezében könyv, tanult. Kék szárija egyenletes időközökben kibukkant, eltűnt a magas ívek és széles falak váltakozása szerint. Szobámat – Mája vette ki Rádhának és nekem – a bennrekedt hőség elviselhetetlenné tette. Beraktuk bőröndömet, kitártuk az ajtót, és kiálltunk elé. A hihetetlen törékeny, hamvadó lángszínű száris Mája mellett poros, piszkos tanknak éreztem magam. Tizennégy órát autóztam, autóbuszoztam – és visszás helyzetem rendkívül zavart. Mája kettőnket várt, és egyedül érkeztem. A régi barátnő nélkül, egy idegen európai. Dolgozott bennem az indulat, de titkolnom kellett, hogy haragszom Rádhára, amiért oly reménytelenül indiai lány. Bájos, mosolygósán felelőtlen, határozatlan és gyerekesen konok. Bosszant, felháborít, még ha értem is. A feltétlen engedelmesség nagymamának, mamának, nagynéninek – fosztotta meg az önállóságtól. A családközösség! Nem változtat ezen egyetlen engedetlensége, mikor kiharcolta anyjával szemben, hogy taníthasson. Büszke rá, és egyben bűntudatos is miatta. Hányszor beszéltünk határozatlanságáról Lovedale-ben! Valahányszor egyik percről a másikra megváltoztatta tervét, valahányszor nem tudott dönteni. Az a szári-eset! Egy este már ágyban voltam – bekopogtatott hozzám. Megnyugtattam, nincs semmi baj. Biztosan fontos... Nagy bocsánatkérések között leült. Tanácsot kér... Egy bordó szárit látott Ooti-ban a piacon. Beleszeretett, nem vette meg, és azóta is borzasztóan sajnálja. Mit csináljon? – No, majd holnap megvesszük – nevettem. – Igen, de... Egy óra múlva sikerült megállapodnunk, hogy holnap bemegyünk Ootiba, és megoldjuk a rettenetes problémát. Mr. Nahim is vel ünk tartott. Mindhárman bevonultunk, helyesebben bezsúfolódtunk a keskeny, kicsiny üzletbe. Szerencsére a szárit még nem adták el. A szári szép. Fizesse ki, és menjünk. – Nem, nem kell – határozta el Rádhá. A palum – a szárny díszítése – nem tetszik. Távoztunk. Ám, amikor kiértünk a piaci nyüzsgésből a főútra, Rádhá felkiáltott: visszamegy a száriért. Szépen visszafordultunk.
Ezúttal Nahimmal kint maradtunk a boltocska előtt. – Látja – vette le szemüvegét Nahim, ráfújt, és idegesen törülgetni kezdte –, látja, ilyenek mind az indiai lányok. Sosem tudják, mit akarnak. Két húgom pont ilyen. A világért se megyek velük vásárolni... Most meg lelkem Rádhá, a Thekady-kirándulás, pontosabban a menedékházi vacsora után, ahogy visszavonultunk szobánkba, leült ágya szélére, és bejelentette, rájött, neki Guruvaruba kell mennie. Nagynénjének (a kottayaminak) igaza volt: nem mulaszthatja el a zarándoklást. Hagyjuk Trivandrumot és forduljunk Guruvaru iránt. Se szelíd, se gúnyos
szó nem használt. Mit a hónapokon keresztül megszervezett útiterv, a lefoglalt szobák! Konokul kitartott Guruvaru mellett. Válasszak: vagy vele tartok, vagy... A vagyot választottam. Ideadta Mája címét, a szállodákét és szülőfalujáét. – Akkor hát ott találkozunk – sóhajtotta. – Nem, Rádhá, ott nem találkozunk. – Hogyan? Hát nem megígérte? Nagymamám és anyám várják. És a rizsföldön... Mit mondjak, miért nem jön? – Sejtelme sincs, Rádhá? Ártatlanul, ijedten rám emelte furcsa szemét. Azért, mert neki Guruvaruba kell?... Egyéni joga. Sajnáltam és megráztam volna... Nem értette az összefüggést. Mélyen sértette, hogy nem akarom meglátogatni őket. És bánatosan megismételte ajánlatát: menjünk együtt Guruvaruba. Így viaskodtunk, egyetlen hangos szó nélkül, éjfélig. Reggel Mr. Ramdasz családjával együtt bevitt minket Kottayamba. (Amikor menedékházi számlánkat akartuk rendezni, kiderült – kedvességét főúri gesztussal tetézve –, ő már elintézte. Vendégei voltunk. Viszonozhatom, ha ő látogat el Európába.) Kottayamból ők Madurai felé folytatták útjukat, Rádhá vissza Ernakulamba, hogy ottani nagynénjét rávegye a zarándoklásra, én Trivandrum irányába. Mind e hosszú történetből csak azt meséltem el Májának, azt is könnyed hangon, hogy Rádhá hirtelen "realizálta" Guruvaru hívását, és elváltunk. – Nagyon örülök, hogy itt van – mosolygott –, Rádhá gyakran írt magáról. Szabadságot kérek, és... – Ne ígérjen semmit, Mája. Tapasztalataim a maguk hangulatváltozásairól... (Hát kibuggyant!) – Általában igaz, de tudja, a tudományos munka állhatatosságra és a gondolat következetes véghezvitelére tanít. Valamikor én is... – Magának volna is jogcíme. Mája a játék, az illúzió. – Én a komoly Mája vagyok... Összenevettünk. Pupillája mély sötétjét belső fények lazították. Szeme kékesen sugárzott, mint újholdkor a trópusi ég. Átmentünk a főépületbe, és telefonáltam a New India helyi igazgatójának. Tíz perc múlva megjelent. Középkorú, félszeg ember. Sötétbarna arcát lehajtva kerülte tekintetemet. Nem akart bejönni a leányotthonba. Kint beszélgettünk az udvaron. Mr. Ajgaonkar írt neki, a kocsi rendelkezésemre áll. Természetesen elvisz a Comorin-fokra, Trivandrumtól mindössze kilencven kilométer. Legjobb, ha egyik délután megyek, az éjszakát ott töltöm, hogy lássam a napfelkeltét, és délben visszajöhetek Trivandrumba. Reggel kilencre ideküldi az autót...
Nagy kő esett le a szívéről, mikor közöltem, nem akarom elvonni munkájától... Itt van a barátnőm. Naplemente után sétára indultunk Májával Trivandrum, Kerala f ővárosának utcáin. Vasárnapi hangulat, hibiszkuszbokrok a kertekben, pálmafák, kis házak közül kiugró egy-egy nagyobb épület, és tikkasztó meleg.
Este Mája szobájában – inkább cellájában – megismerkedtem egy tucat bűbájos diáklánnyal és fiatal hivatalnoknővel. Szüleik vidéken élnek, s ők Trivandrumban tanulnak vagy dolgoznak. Az otthonban havi kilencven rúpiáért lakást és étkezést kapnak. A vallás természetesen nem számít. Pillanatnyilag a többség hindu – ugye, Mája – és legkevesebb a mozlim.
Napi öt rúpiát fizettett a gondnoknő? Ne mondjam, hogy nem sok. Ez zsarolás. Vendégtől kevesebbet kellene kérni – vélte egy fiatal hivatalnoknő. Lilikuttinak hívták, s ezért megjegyeztem. Nevettek, mikor tévedésből Liliputinak mondtam. Teljesen szabadok. Egyedül mehetnek moziba, illetve a barátnőjükkel, még étterembe is. Persze kilenckor az otthonban kell lenniök, vagy előre bejelenteni, hogy késnek. Fiúk nem látogathatják őket. Sokáig, míg csak el nem űztek a moszkitók, beszélgettünk és népdalokat énekeltünk. Ők keralaiakat, én magyarokat. "Előző életem" régi diákestéi ültek mellettem. Reggel fél tízkor, csupán fél óra késéssel, beállított a sofőr. Csak malajálamot beszélő, idősödő kis ember. Mája türelmetlenül várta, kilencre az egyetemen kellett volna lennie. Az autóban vettem észre, hogy kiz ökkentem a beidegzett időérzékből. Gondolataimban július van, – Micsoda?
és újra és újra bizonyítanom kell magamnak, hogy a val óságban december, és tizenkét nap múlva karácsony és Bombay... Valószínűleg az állandó hőség, a nap és a sok helyváltozás – naponta új város, új környezet, új emberek – zavart meg.
Az egyetemi városrész. Hatalmas területen modern rózsaszíntéglás épületek, villogó gyep és pálmák. A fiatal fiziológiatanár íróasztala mellől megrovó tekintetet vetett Májára, amikor beléptünk a léghűtéses laboratóriumba. Arca a fehér köpenyben nagyon feketének és keménynek hatott. Végighallgatta Mája magyarázkodását, egy-egy oldalpillantást vetve rám, aztán mintha hirtelen megelégelte volna tekintélyét, barátságosan hellyel kínált. Nem akarja időm elrabolni – neki is dolga van –, de szeretne a magyar viszonyokról érdeklődni. Nézzünk szét a városban, és Mája hozzon vissza délben. Végigvezet az egyetemen és beszélgetünk... (Ő volt az első ember, aki politikáról kérdezett, hacsak nem számítom Mr. Tharakhan any ósát. Később kiderült, neki se fontos. Többször elgondolkoztatott, hogy mióta az iskolát elhagytam, alig egy-egy szót hallok a határ menti harcokról. Mintha nem is volna. Igaz, India óriási terület, és pillanatnyilag legdélibb csücskén csavargok, több ezer kilométerre Ladakhtól. De mégis... Vajon ez is filozófia? Krisna tanította Ardzsunát, mikor harci kocsiját vezette, hogy adódhatnak helyzetek, amikor nem lehet és nem szabad kitérni a háború elől. Ilyenkor az ember kötelessége, hogy teljes erejével igyekezzék megsemmisíteni az ellenséget, de szelleme maradjon tiszta, ne engedje megzavarni a gyűlölettől. Ez lehetett Sakuntalá meggyőződése, mikor csillapította a gyerekeket, és talán India lakosságáé is. Rábízta az ügy elintézését a katonaságra, és több-kevesebb érdeklődéssel kíséri a fejleményeket. Különben érdekes, vannak, akik a V édákra, hivatkozva – állítólag írva vagyon benne, hogy a sárga bőrű népek elfoglalják majdan Indiát – eleve beletörődtek a kínai győzelembe. Mások – ismét Sakuntalára hivatkozom – rendületlenül vallják, hogy amúgy is az övék az utolsó szó, mint ahogy eddig is India időtlen történetében. Háborúikat egy szálig elvesztették, és legyőzőik vesztek el. Övék a béke tudománya, és ezért minden vereséget túlélnek.) – A templomba – szólt Mája a sofőrnek, amikor kiléptünk az egyetemről.
A dravida stílusú híres Padmánabha-templom szobrokkal teli tömbjéből hol több, hol kevesebb bukkant ki, míg utcáról utcára kanyarogtunk. Északon, amikor megváltozott a vallásos és művészi ideál, a régi templomot lerombolták és újat emeltek. Délen azonban a régit alakították, rendszerint nagyobbították, új gúlatornyokkal (gopuram), új csarnokokkal. Ezért foglal el oly nagy területet a trivandrumi Visnu-templom is. Néhány pillanatig ámultan néztem a hatalmas gúlatornyot. Sötétszürke bazalt, nyilván a közeli Nyugati-Ghatok hegyeiből. A negyven-ötven méter magas, több ezer szoborral. Mája élvezte és mosolyogva, kedves-büszkén mondta: no, menjünk be. Majd ott... Egyikünk se vette észre a gúlatorony sarkában az icipici botos embert. Meghökkentünk, mikor ránk szólt: nem lehet. – Miért? – pillantott megvetően Mája az alacsony emberkére. – Ez hindu templom. Maga bemehet, ő nem – bökött felém botjával az őr.
– És hátha én se vagyok hindu? – Száriban van... – És száriban mindenki bemehet?
A ruha a fontos, mi? – vált ingerültté Mája
csellóhangja. Az őr vállat vont. Nem volt hajlandó filozofálni. Nyugtatgattam Máját. Ne vitatkozzon tovább. Forduljunk vissza. Majd kitalálunk valamit. Természetesen azonnal kitaláltam, de nem mondhattam meg. Mégis új barátok vagyunk. Esetleg csalónak tartana, esetleg megsérteném hindu hitét... Nagyon bántana, de ha ő nem jön rá, legfeljebb nem megyek be. Bele kell törődnöm, hogy vannak ortodox templomok. Próbálkozzunk a másik kapunál? – tanakodott hangosan Mája. – Vagy menjünk a múzeumba? A legnagyobb, leggazdagabb Dél-Indiában. Egyszerre felnevetett. Délután visszajövünk! Felveszem az ő száriját. Vagy van nekem is? – Nem, nem hoztam magammal. – Ugye, elfogadom az övét?... Szóval Mája is leleményes... Talán ő is régen "kitalálta", csak nem mert nyilatkozni... És most hova? A templom felé jövet a pálmák közt feltűnt az Ayur Véda kórház rózsaszínű épülete. Különben is érdekelt a több ezer éves indiai gyógymód, az Ayur Véda, az Élet Tudománya. A lakosság többsége jobban bízik benne, mint a homeopatikusokban és még inkább mint a hivatalos nyugati orvostudományban. Még Bangalore-ban hallottam egy Ayur V éda orvos előadását. Felolvasott a régi írásokból néhány apró történet keretébe illesztett orvosi tanácsot. Hogyan fokozható az életerő? Ülj fiatal nők közé, legyenek szépen öltözöttek, tiszta aranyékszereket viseljenek – az arany csengése-bongása kellemes a fülnek –, és igyál könnyű bort.
Egy Ayur Véda gyógyszergyár propagandafüzetkéje is kezembe került. A legtöbb javallott orvosság aphrodisiacumok, nemi vágyat fokozó szerek. Arany-bhasma: fokozza az erőt, fiatalságot, a szellemi képességet, növeli a szexuális erőt. Ezüst-bhasma: javítja az étvágyat, fiatalít... serkenti a férfiasságot. Voltak azért a füzetkében receptek a vesebaj, cukorbaj, fehérvérűség gyógyítására is... Az orvosságok aranyból, ezüstből, korallból, igazgyöngyből, növényi nedvekből, gyógyfüvekből készülnek. A gyarmatosítás idején természetesen háttérbe szorították a régi indiai orvostudományt, jelenleg a kormány jelentősen támogatja felélesztését és fejlesztését. Mája, a modern fiziológus nem lelkesedett túlságosan az Ayur Véda kórházért. Nézzük meg a tengerpartot, aztán térjünk vissza az egyetemre. Jó. Sofőrünk a tengerpart közelébe akart vinni, de mindjárt megakadt a homokban. Gyalog vágtunk a széles fövénysávnak. Sehol árnyék, éget a fény, a homok. Elviselhetetlen decemberi hőség. A szemkápráztató végtelen tengeren apró csónakok, a parton kis csoport halász húzza a láthatatlan háló köteleit. Szardínia-halászok. A cochini döbbenetes kínai halászat után szerettem volna most megvárni, milyen eredménnyel végződik munkájuk. Nem bírtam. Forduljunk vissza... A fiatal, fürge tanár tökéletesen elfelejtette, hogy a magyar élet érdekli. Láthatólag örült, hogy álltuk a szavunkat, és bevezetett birodalmába. Végig a hatalmas patológiai múzeumon magyarázott, mintha egyetemi katedrára készülnék. (Felét se értettem.) Félholtan keresztülcipelt a bonctermen, a kellemes, hűs hullakamrába. A földön összevissza heverő hullák, bár először láttam ilyesmit, semmi hatást nem gyakoroltak rám. Nem váltottak ki se érzelmi, se gondolati asszociációt. Egyszerűen nem emlékeztettek se halottra, se halálra. A halott viaszfehér. Ezek kövér, fekete bábuk voltak. Álltam felettük, és szétnéztem. Jólesett a hűvösség. – Ne higgye, hogy ilyen kövérek – szólalt meg mögöttem a fiatal tanár –, a beléjük
fecskendezett formalin... A h űtőházban végzik. Akarja látni? Egyszerre éles rémülettel megértettem, hogy a halál fekete is. Nem bronzszobrok, halottak fölött állok; a meggörbült oldalt dőlt, torz figura öregasszony az utcákon ült és koldult, máá peszá. A szétvetett karú fiatal férfi is élt, sovány volt és... Kimenekültem a folyosóra. A tanár sötét, okos szeméből gúnyos mosolyfény futott magas homlokára. Nem törődtem vele, nem magyarázkodtam. Alig vártam, hogy kijussak a léghűtéses épületszárnyból a napfénnyel perzselő, pálmás udvarba. Talán nem is köszöntem meg kellő udvariassággal vezetését... Az egyetemi látogatás hatása alól csak délután szabadultam meg, a készülő csalás vidámságában. Mája alsószoknyája semmiképp sem ment rám. Hosszába kétszer belefértem, szélességébe félszer sem. Pedig muszáj, különben lehetetlen felredőzni a szárít. Mit csináljunk? Az egyik szomszéd szobában lakó diáklány – hangos nevetésünk csalta be – felajánlotta alsószoknyáját. Ketten öltöztettek Mája fehérvirágos nylonszárijába. Sofőrünk – egész délelőtt egy szót sem szólt, az ebédpénzt visszautasította – elmosolyodott, amikor meglátott. – Jó – mondta hindiül. A gúlatorony őre egyetlen pillantásra se méltatott. A gyönyörű ív alatt beléptünk a templom területére. Száz és száz faragott bazaltoszlopos csarnok, közepén óriás Visnu. Októberben és márciusban nagy ünnepséggel kiviszik a szobrot, és megfürdetik a tengerben. Az oszlopokon szerelmi jelenetek – leírhatatlanok –, szentek, istenek. Mája is, akárcsak Rádhá, vallásos hindu. Nem firtathattam hát a szeretkezési jeleneteket. Ugyanazt mondta volna, mint Rádhá. A Krisna-képre: égi szerelem. Sajnos, nem hiszek se Miss Maithilinek, se R ádhának, egy hindu nőnek, férfinak sem. Az igazság: életkedvük és erős szexualitásuk. Szenvednek a szigorú elkülönítés miatt. Egy férfi nem foghatja meg egy nő kezét nyilvánosan, viszont nagyon-nagyon sokszor láttam összefűzött kézzel sétálgató fiatalembereket. És nőket, akik a templomban Siva jelképét, a kerek mélyedésbe állított hengert simogatják.
Meglehet, éppen az erős szexualitás féken tartására, ellensúlyozására találták ki az önmegtartóztatást, az aszkézist. Gandhi élete szembeszökő példa. Maga írta, tizenhárom éves korában nősült, és olyan szenvedélyes szerelmi életet élt, hogy apja halálos ágya mellől egyenesen felesége szobájába ment. A szerelem közben zavarta meg a szolga apja halálának hírével. Ezért élete végéig kínozta a bűntudat. Negyven éves sem volt, mikor aszkézist követelt magától és tanítványaitól, öregkorában pedig fiatal lányok mellett aludt, bizonyítandó, hogy ellenáll a kísértésnek. (Ezt már nem ő írta meg, hanem egykori titkára, Nirmal Kumar Bose: My days with Gandhi c ímű, 1958-ban megjelent könyvében.) Úgy vélem, ez nem csökkenti Gandhi nagyságát, ellenkezőleg: ember volt, és megvívta harcát magával is. A csarnokból kiérve, újabb udvar, újabb templom. A kis bazalttemplom árnyékában asszonyok magot rágcsáltak, fesztelenül beszélgettek. Jó részük fehér szárit viselt, és kopasz volt. Fejükön őszülő sorté. – Özvegyek – mondta Mája. Éppen léptünk volna a szentélybe. Egy nemes arcvonású bráhmin termett előttünk, mintha a földből bukkant volna ki fél mellét meztelenül hagyó fehér lepelben. – Bocsássanak meg, szeretném tudni, honnan valók – szólított meg angolul. (Ó, ezek az asszonyok! Valamelyikük értesítette.) Szerencsére, öltöztetés közben megbeszéltük a mesét. Mája rebbenés nélkül előadta, ő idevalósi Keralába, én pedig Kasmírból jöttem. – Kasmírból, nővérem? – nyílt őszinte mosolyra a bráhmin. – Kövessen, imádkozzunk együtt szerencsés érkezéséért. A kicsi bazalttemplom homályos volt. A főfülkében az istenség szobrát apró mécsesek lángja lobogta körül. A bráhmin meghúzta a harangot, hogy az isten figyelmét felhívja
ránk. Aztán imádkozott, és szórta elébe a virágot a kasmíri asszony üdvére. Szörnyű félelemködön át láttam. Mi lesz, ha kiderül?... Nem mertem Májára nézni. Lopva lestem mozdulatait és utánoztam. Lehajtottam fejem, meghajoltam, pénzt tettem a tálkára, vettem a piros kum-kum porból, és homlokomra kentem. Mája kezét vállához illesztette; én is... Egy-egy marék illatos templomvirágot kaptunk Visnutól. A bráhmin kikísért, érezzem jól magam Keralában. – Menjünk – súgtam Májának. Bőre szürkés, szeme fénytelen volt. Válaszra nyitotta vértelen száját, és ekkor nagydarab, szélesen mosolygó asszony lépett közénk. – Örülök, hogy eljött hozzánk – fordult felém hindiül. (Elvesztem.) – Melyik városból való? – Srinagarból... – Ó, az én bátyám is ott lakik. – Igen? – Ismeri? Chankar Pestendzsi... – Nem. Melyik utcában lakik? (Ezt a mondatot pontosan tudtam a tankönyvemből.) – Mostanában költözött el. Az új címét nem tudom. (Haha, rosszul mondta, ő se tud hindiül. Szemtelenül nekibátorodtam.) – Pedig szívesen átadnám üdvözletét. Én a Dal-tóval szemben lakom. A bőbeszédű asszonyság nem tágított, velünk jött végig a kapuívig. Kérdezgetett, és én feleltem. Mája félájultan dőlt az autóülésre. Kirázta a hideg, mikor az asszony megszólított. Azt hitte, már túl vagyunk a megpróbáltatáson. Rettenetes lett volna, ha rájönnek. Ezek az ortodox asszonyok széttéptek volna... Mily szerencse, hogy beszélek hindiül. Mily szerencse! És tudom-e, hogy a szentélyben, mikor ő a vállához érintette a kezét, én keresztet vetettem? Mily szerencse, hogy a bráhmin nem vette észre. Mily szerencse! Hazarobogtunk és elküldtük a kocsit. Gyors zuhanyozás, és mennünk kellett, gyalogolnunk, hogy levezessük az izgalmat. Elefántcsont üzletekben jártunk. Egy remek faragású Krisna szobrot vettem – Mája választotta. Szerettem volna a rikító vad színű, különös papírmaséfigurákból is. – Kathakali táncost akar? Vehetünk – fordult az üzlet felé, de megfogtam csuklóvékony karját. – Ez egy táncos figura? Azt hittem, egy ördög. Kathakali? így mondta? – Rádhá nem beszélt róla? Híres keralai tánc. A E ámájanái, és Mah ábháraiát táncolják végig. Képzelheti, milyen hosszú az ilyen előadás. Nyolc-tíz órát eltart. A kosztümök gyönyörűek, s a maszkírozás rendkívül bonyolult. – Azért véltem ördögöknek. A fekete mágia mestereinek... Gyönyörű, okos Mája elkomorult. – Erről ne beszéljünk. Pontosan, mint Rádhá, ismerkedésünk első napjaiban, az ebédlőben.
A három tengerek partján
Másnap kora délután elindultunk a Comorin-fokra. Szerettük volna elcsípni a naplementét az Indiai-óceán, az Arab-tenger és a Bengál-öböl vizén. A majdnem százkilométeres autóúton egyetlenegyszer álltunk meg, mert még keralai méretben is csodálatos faluba értünk. Öt óra felé lehetett. A sűrű pálmák és egy ismeretlen fa hatalmas lombjai mögül bukkantak elő a tiszta házak, s az otthonukba térő asszonyok. Fejükön kosár – leírhatatlan bájjal tartották, –, és ahogy lassítottunk, futva követték autónkat. Cashu-nut szedés volt (azt hiszem, nincs magyar neve), és mind el akarta adni nekünk. A cashu-nut indiai mogyoróféle, alakja a héjas földimogyoróra emlékeztet. Jóízű, és gyakran rágcsáltam Bombayben, Bangalore-ban is. Csak azt nem tudtam, hogy azokon a megcsod ált sátoros lombú fákon terem, itt délen. A parasztasszonyok meg azt nem tudták, hogy mi nem felvásárlók vagyunk, és hiába kapják le fejükről tele kosarukat. Természetesen Mája hervasztotta le reményüket. Néhány marékkal vett egy sötét bőrű, nevető fiatalasszonytól, és alkudozott. Sofőrünk, bár változatlanul hallgatag, annyira mégis megbarátkozott velünk, hogy hátraszólt: ne vesztegessük az időt, elkéssük a naplementét. Ettől kezdve versenyt futottunk a nappal. Ő bíborfényekkel szórta be a NyugatiGhatok hegyvonulat utolsó hegyeinek szeszélyes, vad szikláit, mi meg száguldtunk, hogy előbb vagy legalábbis egyszerre érjünk a tengerhez. A Nyugati-Ghatok végighúzódnak India nyugati partvidékén, és már Bombayben, Klára teraszáról megismerkedtem hegyeivel. Utolsó nyúlványa ördögien szép, félelmetes és lenyűgöző. Csupa tűhegyű szikla, a hasadékokban hamvaslila növényzet, a nap vörös és az ég kék sugárzásában. Egyszerre fényét vesztette a világ, szürkévé, ellenségessé vált a vidék. A nap megelőzött. Pillanat alatt bealkonyult. Sofőrünk ismét megszólalt: – a felhők fedték el a napot és hogy csúfoljon, alattuk suttyomban megy a tengerhez. Félhomályban értünk a Comorin-fokhoz. A tengerparton romantikus izgalommal megállíttattam a kocsit. Szét akartam nézni a három tengereken, főként pedig megmártani a lábam a három tengerek vizében egyszerre. Az úttól sziklatömbökön egyensúlyozva magam, haladtam a tengerig. Habos hullám – közeledését nem vettem észre – bömbölve, iszonyatos erővel vetette rám magát. Utána egy másik. Lehetetlen, kiáltottam magamban rémülten, hiszen bokámig sem ér a víz! Lehetetlen, hogy elsodorjon, egy lépést kell csak tennem visszafelé. Gyors egymásutánban csapkodott a fehér sörényes szörnyeteg. Megingatott lábamon, s nem hagyott időt a visszalépésre. Kiáltsak? Úgyse hallik az útig a szörnyű robajban. Leestem egy éles sziklára, és csúszva hátráltam. Remegő lábbal, csuromvizesen értem vissza az útra. – Ilyenkor erős a víz – jegyezte meg Mája, és tapintatosan nem nézett rám. – Elfelejtettem figyelmeztetni a dagályra... – Nincs semmi baj – hősködtem. – Induljunk a szállodába. – Remélem, Rádhá nagybátyja valóban foglalt szobát. A szálloda bejárata sötét, hallja teljesen üres volt. Visszafordultunk. A templomfa virágainak mámorító illatával telelengett kertben kerestünk egy alkalmazottat, aki útbaigazítana. (Közben ruhám már csaknem teljesen megszáradt. Végre is legalább öt perc múlt el azóta, hogy kiverekedtem magam a tengerből.) – Nem rokonszenves ez a hely – így Mája. – Nézzük meg a kormány szállóját. Néhány méterrel távolabb pompás, modern, kétemeletes szálloda. Nagy lelkesedéssel fogadtak. Még két vendég a svéd házaspár mellé! Decemberben nincs idény, bármelyik
szobát megkaphatjuk. Milyet akarunk? Tengerre vagy a szárazföldre nézőt? – kérdezte tört angolsággal, de tökéletes angol-lakáj udvariassággal a gondnok. – A tengerre. – Tudnak majd pihenni a zajtól, nemszáb? – Természetesen... Teremnek beillő sarokszobát választottunk. Középen két összetolt moszkitóhálós ágy, fölötte ventilátor. Azonkívül semmi. Se asztal, se szék. Viszont tojássárga függönnyel fedett ablaksor, egyik a Bengál-öbölre, a másik az Indiai-óceánra... az üveglapok padlótól mennyezetig érnek. Csodálatos, remek! A fehércsempés fürdőszoba is, a beépített szekrénnyel. Visszatértünk a hallba. Sofőrünk már vacsorázott és ott ült a lépcsők alatt. Felállt, és kínos, szomorú jelenet kezdődött. Nem akart szobát. Dehogy, ő azt nem szokta. Majd alszik a kocsiban. – Lehetetlen! Mondja meg neki Mája, ezt nem engedjük. (A szép szál gondnok – fehér kurtát viselt – finom gúnnyal mosolygott.) Ha nem akarjuk, hogy a kocsiban aludjon, pedig nem piszkítaná el, akkor majd itt, a lépcsőházban. – Mája, mondja meg, hogy nem a kocsit féltjük, azt akarjuk, hogy pihenjen. Nehéz út volt, és holnap a visszaút... Mintha megértette volna. Elszomorító hálásan felmelegedett a tekintete. De nem kell a szoba. Kár a pénzért. – Mondja meg, Mája, hogy a pénzt akkor neki adjuk. A gondnok erre kilépett a tartózkodó gúnymosolyból, és biztosított, hogy a sofőrök, a szolgák mindig a folyosón alszanak – így szokás. Ad takarót, éjfél után hideg lesz. Azt hiszem, nagylelkűsége inkább nekünk, mint sofőrünknek szólt. Megvacsoráztunk az üres étteremben – az idős svéd házaspár közben visszavonult – és felmentünk fejedelmi lakosztályunkba. Kitártuk az ablakokat, bekapcsoltuk a ventilátort, és bebújtunk a moszkitóháló alá. A tenger morgott, a ventilátor-turmix langyos tengerszagot és meleg templomvirág-illatot kevert. Mélyeket lélegeztem. Mosolyos boldogság töltött el. Szívem, tüdőm, minden sejtem mosolygott. Micsoda ajándék... Kiválóan viselkedhettem előző életemben. Tizenegy óra felé óvatosan kibújtam az ágyból, és leállítottam a ventilátort. Boszorkányszombati zsivajra riadtam fel éjfél után. Mája rémülten ült szárijában ágya közepén, a moszkitóháló röpködött körülötte. A hosszú ablakfüggönyök csattogtak. A tenger bömbölt. Csukjuk be az ablakot. A cementpadlózat még langyos volt, de a szél vad és csípős. Én az Indiai-óceán szelét akartam kirekeszteni, Mája a Bengál-öbölét. Egyikünk se tudta. Jó. Hát akkor csukjuk ki előbb az egyiket... Benyomtam az ablakszárnyat, Mája, a magasabbik, gyorsan lehúzta a zárófogantyút, így sorra végig a tizenhat ablaktáblát. Aztán visszaigazítottuk a moszkitóhálókat, s ismét az ágyba. Majdnem elaludtam, egyszerre bumm! – kivágódott az egyik ablak. Utána még egy. A szél, mint pusztában, úgy viharzott végig a szobán. Kezdtük elölről az ablakcsukogatást. Négykor keltettük magunkat, hogy lássuk a napfelkeltét, és az ajtókopogtatáskor még ébren voltunk. Álmosan, fáradtan, zuhanyozás nélkül támolyogtunk fel a második emeleti teraszra. Leültünk az öblös karszékekbe, és dideregve lestük a keleti látóhatárt. Fokozatosan lazult a szürke pára. Kibontakozott a tenger, ezüstöskék ködök lebegtek felette. Szemhéjamat húzta a fáradtság, de pillanatra sem engedtem lehunyódni. Hátha éppen akkor dugja ki
sárga ujját a végtelen végéről a nap. Ásítoztunk. Öt óra. Hol a nap?... Egyszerre fenn volt, jó magasan, teljes kerekségében, narancsvörösen, a felhőrengeteg alatt. Egymásra néztünk, és sanyarúan kacagtunk. Megcsalt, megcsalt, becsapott. Lopva feküdt, lopva kelt fel. Pár perc múlva felitta a tenger hűs hajnali illatát, a harmatot a fehér templomvirágokról és pálmákról, és diadalmas sugarai seregével menekülni kényszerített minket a teraszról. Máját reggelizés közben kezdtem unszolni, fürödjünk meg a tengerben. Nem, de ne zavartassam magam. Nem, mert nem hozott magával fürdéshez való szárit. Igen, mindig száriban fürdenek. Belepirult, mikor meglátott fürdőruhában. A szállodától két lépésnyire volt a nevetségesen kicsi, elkerített tengerrész, ahol lehet fürdeni. Az ugrásnyi távolságra ruhát vettem fürdőruhám fölé, nehogy sértsem Mája érzékenységét. Aztán odaadtam neki. Szelíden tartotta karján és végre bevethettem magam a három tengerek vízébe. Közel s távol az egyetlen ember Mája a parton. A víz langyos, simogató, mint nyári szellő. A szárazföld csücskén – innen szórták Gandhi hamvait a végtelenbe – Gandhitemplom. Nem szép. Modern, és tulajdonképpen stílustalan. Beljebb, messze a parttól kopár sziklatömb. Vivekanada sziklája. Itt ült napokon és éjeken egyedül, elszakadva a világtól, a tengerek zúgásában. A legenda szerint itt gondolta végig, milyen módon lehet az angol uralom sanyargatta Indiát felébreszteni, és új erővel telíteni a hindu vallást. Azt tanította, az Advaita Vedanta filozófiáról le kell tépni az áttekinthetetlen mitológiát, és reális erkölcsi tanítás, tudományos és gyakorlati pszichológia alapjává kell tenni. Az embereknek nem szabad félniök, hiszen Isten bennük van. Ha küzdenek hazájukért, mi baj érheti hát őket? "A gondolatszabadság és cselekvés az élet, a gyarapodás, a jólét egyetlen feltétele. Ahol ez nem létezik, az ember, a faj, a nemzet szükségszerűen elpusztul"... "India egyetlen reménye a tömegekben van. A felső osztályok erkölcsileg, testileg halottak." ... "A politikai, szociológiai problémák, melyek még húsz év előtt is csupán egy nemzetet érintettek, többé nem oldhatók meg kizárólag nemzeti alapon. Nemzetközi szervezeteket, nemzetközi tervezést, nemzetközi törvényeket követel a kor. Ez a szolidaritás." ... "Meg vagyok győződve, hogy sem egyén, sem nemzet nem élhet külön, a többiek közössége nélkül, és bárhol is próbálkoztak vele a nagyság, a politika, vagy a szentség hamis eszméje nevében, a következmény mindig katasztrofális volt. Degenerálódásunk oka, hogy elszigetelődtünk a világ minden nemzetétől. Vissza kell térnünk a világ áramlatába – ez az egyetlen orvosság." ... "Az okkultizmus, miszticizmus – meglehet, nagy igazságokat tartalmaz – csaknem tönkretett minket. Mindent, ami testileg, szellemileg gyöngévé tesz, dobjatok el, mint a mérget. Mert ami életellenes, nem lehet igaz. Az igazság erősít. Szívesebben látnék soraitokban ateistákat, mint babonás bolondokat, mert az ateista él, és lehet vele kezdeni valamit. Ám a babona elveszi az észt, meglágyítja az agyat és lealacsonyít, bomlasztani kezdi az életet." Romain Rolland róla írt könyvét olvasva, megdöbbentett az utolsó nagy hindu bölcs modernsége, bátorsága. Idéztem eddig is bőven. Hadd idézzem most Romain Rolland-t: "A tevékeny energia volt. Egyben a határtalan, megtorpanást nem ismerő értelem." 1963ban ünnepli India Vivekanada születésének 100. évfordulóját. No, de ússzunk ki a partra. A hőségbe. Mája bájosán állt ott mézszínű szárijában, ruhámmal a karján. Nem tudom elképzelni, hol bújtak meg eddig az árusok. Közelben nem volt fa, épület is csupán a Gandhi Memorial Hall, de egyszerre k örülvettek. Egy kékszáris asszony fején lapos kosár. Lerakta elénk. Tálkákban, zacskókban három különböző színű föld. A terrakottát az Arab-tenger hordta a partra; a halványsárgát az Indiai-óceán; az okkerbarnát a Bengál-öböl. Egy kisfiú csigaláncot kínál, egy férfi festett kagylókból faragott gyöngysorokat. Döbbenetesen olcsón.
Mája is, én is vásároltunk egy-egy tucatot.
A Comorin-fok határában felkerestünk egy halásztanyát. Két ház közötti keskeny sikátoron indultunk az autóútról, és bukdácsoltunk egyre piszkosabb – halpikkelyekkel, hamuval, fekete pernyével, agyagedény-törmelékkel teleszórt homokbuckákon a településre. A tengeren hazafelé tartó különös vitorlások... A parti fövényen öt-hat megfeketedett bambusznád kaliba. Az egyik mellett nagy halból vágott szeletek száradnak. Nyitott ajtaja előtt sötétszáris asszony guggol. Halat tisztít kerek agyaglábasban. Nincs rajta blúz. Karja mozdulataira elformátlanodott, hosszú mellek bukkannak ki a száriszárny alól. Tette, nem vett észre minket. Hárman voltunk pedig, sofőrünk is velünk tartott. Tegnap este óta nagy a barátság közöttünk. Egy halász partközelbe ért. Kilépett a csónakból, és térdig vízben húzta maga után az alkotmányt. Aztán még egy és még egy halász kötött ki. Csónakjuk – katamarán – összekötözött, három-négy korlát nélküli, hosszú, faragatlan fatörzs. A vitorla kicsiny vászon darab. Hogyan merészkednek ezzel a tengerre? Többen egymást segítve húzták a fövényre, görgetve, csúsztatva. Fényes fekete bőrű, szálfa-magas halászok. Egy csomó gyerek rohant hozzánk. Egészségesek, erősek, foguk fehéren villog szurokfekete képükből. Vezetőjük öt-hatéves, kócos, életöröm kislány... Rám csillogtatja nagy fekete szemét, mutogat társaira és pörög a nyelve. Mája fordít. Tegyen igazságot, ezért jöttek magához, a fehér istennőhöz... így mondják. Valami kagylóról vitáznak. Egyszerre látták meg, de kié legyen?... Kézzel-lábbal, nevetéssel magyarázom, nem vagyok istennő. Mosom kezeim ... A pöttöm kislány ragaszkodik istenségemhez. Nem azért találták ki, hogy egyszerűn kiugorjam a meséből. – Istennő, istennő ... kacag rám, és megfenyeget, ne tagadjam le... Bárcsak bármilyen minőségben hatalmam lenne. Nekik adnám a világot, vagy legalább tiszta, nagy házat fekete kunyhójuk, tiszta ruhát rongyaik helyett. Édes, értelmes szemük vidámságához az emberhez méltó élet és tudás örömét. Ágyékkötős halász ment el csoportunk mellett, az utolsó kunyhó felé. Nyúlánk, kemény izmú ember. Keskeny, hosszú halat lógatott farkánál fogva. Asszonyának vitte, valószínűleg ebédre. Egész emberségemmel kívántam, ne ez lenne egyetlen mai zsákmánya.
HAZATÉRÉS AZ AJGAONKAR-HÁZBA
Emlékezés Madurairól Bombayben SZÁLAM, Mohamed. Jól van? Szálam, Gafar. És maga? Nem marta meg kígyó, míg nem voltam itthon?... A kert gyönyörű. Az alacsony Mohamed és délceg bátyja, Gafar, a kertész testvérpár sötét arca ragyog. Részt vesznek a családi örömben. A cshótí memszáb hazaérkezett... Rafi bőröndömet emeli ki az autóból, és indul vele a házba. Rampal (Szingh) az erőteljesebbé terebélyesedett mangófa alól nézi a jelenetet. Kedves egérarcán mosolyos figyelem, nyloningén a délutáni nap és a mangólevelek árnyéka villódzik. (Vajon még most sem mer Dinkár jelenlétében vezetni?) A fénnyel árasztott kert hibiszkuszai, bougainvillea bokrai, a terméskőház előtti gyep, no és a vízcsap melletti ördögbokor, a kék léckerítés, mind-mind régi barát a régi helyén. Annyi új fa, változó táj futó ismeretsége után a megnyugtató állandó. Meleg pillantással üdvözlöm őket. Lilla – mint fehér pille röpült felém kinőtt ruhájában az érkezőket váró és a vonatból kiszálló tömegen át – izgatottan, türelmetlenül lesi, hogy belépjek a házba, kibontsam csomagjaimat és lássa, mit hoztam neki. Klára húgom derűsen, anyai méltóságát élvezi, miként köszöntöm házát, kertjét, a kikötőt, az otthont. Értőn összemosolygunk, és megyünk befelé. A fogadószobában is minden az ismert rendben és helyen. A moszkitóhálós tárt ablakok, a kert arany-zöldjével sugárzó levegő, a virággal teli vázák, a táncoló Siva a r ádiószekrényen. A szoba végében a teára terített asztal. Ám a teáskannával nem Rasid lép be. – Új szakácsunk, Charley – mutatja bo Kl ára.
A szakács kerek, barna képén zavart mosoly. Nem fordul felém, leteszi az asztalra a kannát, és lúdtalpasan vonul vissza a konyhába. Hárman teázunk. Kami, Ashok a városban vannak, és együtt jönnek haza Dinkárral. Rampal, ha uzsonnázott, máris viszi vissza a kocsit értük. Tiszteletemre Dinkár ma hamarabb hagyja ott az irodát. – No gyere, Lilla, lássuk, mi van a bőröndben – állok fel. Átölelem. – Valóban csaknem oly óriássá nőttél, mint én. – Jó, jó – dünnyögi sértetten –, magasabb leszek, mint te. És tudd meg, már nő a mellem... Legalább olyan izgatott vagyok, mint ő. Szeretném a meglepetés örömét látni. Nem csupán ajándékot adok, hanem a hozzá fűződő emlékeimet, a várost, ahol vettem, az üzlet szagát, a pálmafás utcáról bezümmögő zajokat, az idők végtelenjébe múltán, holtan, feltámaszthatatlanul visszahullott perceket.
Az emeleti szobában sem változott semmi. Csak éppen Lilla ágyán a kék ripsztakaró – közepén tarka tollú páva – használtabb, fakóbb, mint az én ágyamon. Tavaly vettük mind a kettőt egyszerre, de az enyémet nem kellett kimosni. No, hadd piszkoljuk el – lendítem rá bőröndömet. Klára és Lilla várakozón letelepszenek a másik ágyra. Felpattantam a bőröndzárat. Legfölül a pöttyös ruhaanyag, közte az ezüst karkötő. – Tessék, Lilla... Az anyag Madrasból, a karkötő Trivandrumból. -– Tessék, Klára... Maduraiban vettem – nyújtottam át a habkönnyű, fátyolvékony, kicsire összehajtogatott szárit, s hátul agyamban pergett a filmtekercs. A New India madurai igazgatójának kövér, szép felesége mellett, a földre vetett sárga gyékényen ülök, a szári gyártásáról nevezetes (többek közt, de erről majd később) város legnagyobb üzletében. Velünk szemben a kereskedő, kisebb gyékényen, a délelőtt fényeinek poros glóriájában. Fején fekete fez, álla csúcsán rövid ősz szakáll. A szárik oszlopáról leemel egyet, és könnyed csuklómozdulattal szétdobja a hat méter anyagot. Körülöttünk szárik hullámai, tízféle kék, még több piros, és rózsaszín, és csíkos, és pöttyös... Már zsibbadoznak tagjaim, és sajnálom, hogy nem fogadtam el a felkínált széket. Most már restellem kérni, no meg élvezem is a helyzetet. Úgy akartam vásárolni, válogatni, mint az indiai asszonyok. Tessék, élvezd. Keveset szólok, és a kereskedő arra véli, hogy még nem találtam ízlésemnek megfelelőt. Türelmesen bontogatja és teríti szét a szárianyagokat. Mindegyik tetszik, és mindig a legújabb. Szórakozott vagyok. Még bennem zeng Varmáné asszony erős szopránja. Férje várt az állomáson, és egyenesen otthonába vitt – ismerjem meg a feleségét. Kopott, sötétzöld bársonygarnitúrával berendezett szobájukban – jeges narancslével kínáltak – hamarosan kiderült: az asszony énekesnő. A rádióban régi népdalokat, karnatikus énekeket ad elő. Mr. Varma tolm ácsolta kérésem: ne sürgölődjék körülöttem, inkább énekeljen. A rózsaszín száris fiatalasszony indiai babaarca elpirult. Szó nélkül, fejét lehajtva átment a szomszéd helyiségbe, és egy faragott-festett-aranyozott gyönyörű vínával tért vissza. Letelepedett a földre, helyszűke miatt szinte a lábam elé. Ölébe helyezte hangszerét, és játszani, énekelni kezdett. (Meglehetősen zavart, hogy a bársonyszék magasából nézek le rá.) Dalai ismerősek voltak. Hajnal, tenger, örömidézők, és a dallamdíszítő melizmák, a finom glissandók a főhangok között érzékeny hangulatba ringattak. Művészasszony...
Félórás műsort adott, és hirtelen abbahagyta. – A feleségem azt mondta, ha vásárolni akar, ideje, hogy induljanak –fordította Mr. Varma. Arca – kerek, mint feleségéé, csak sötétebb barna –- védtelenül kiszolgáltatta: szereti feleségét és büszke rá. Sajnáltam, hogy az asszony csak igen keveset tud angolul, ahhoz mindenesetre túl keveset, hogy zenéről beszéljünk. Tolmácsolással pedig?... Különben is a férfinak vissza kellett térnie hivatalába. Reggel egyenesen értem jött az állomásra, és meg akarja nézni, mi újság odabenn. Elvitt autójával a legnagyobb szárikereskedőhöz. Majd értünk jön ... – Egyik se? – emelte rám olajosfekete szemét a gyér szakállú kereskedő. – Mind, mind – válaszoltam gyorsan, bűntudatosan. És megvettem a rózsaszín csodát Klára térdén. – Kösz... nagyon szép – simogatta öntudatlanul húgom. – Mesélj, merre jártál. Utolsó leveled Trivandrumból érkezett. – Igen? Azóta rengeteg történt. Először is elutaztam onnan. Májának az egyetemen dolga volt – róla már beszéltem az autóban –, és a New India igazgatója kísért ki. Mulatságos kis epizód az állomáson. Tudod, Keralában öntudatosabbak a szegény emberek, még a koldusok is, mint bárhol másutt. Mr. Nayar – Keralában rengeteg a Nayar és a Menon –
szóval, az igazgató, Mr. Nayar elment, hogy n éhány narancsot vegyen nekem az útra. De lehet, hogy hálából is, mivel lemondtam szolgálatairól, nem kellett egy nőt, méghozzá európait kísérgetnie... Vonatom előtt álltam, és egy öreg koldus bicegett hozzám. A szokásos máá peszá... Ötpeszást tettem kinyújtott tenyerébe, megnézte, és visszatolta a pénzt. – Mi baj? – kérdeztem hindiül. – Ezzel akarja kiszúrni a szemem? – förmedt rám haragosan. – Ez semmi! Egy csésze tea is tíz... Nevettem, és megtoldtam egy tízpeszással. Vegyen mellé csapátít... Tetszett nekem, hogy nem játssza az alázatosságot. Végre egy koldus, aki követel... Mr. Nayar visszaérkezett a narancsokkal, és elmeséltem neki. Meglepetésemre indulatba jött. Mindeddig roppant félszeg volt. Miért nem kergettem el, miért tűrtem, hogy szemtelenkedjék. Ezek a koldusok mostanában mindent mernek... Nem elképesztő?... Még mindig a kasztkülönbség, a társadalmi és anyagi helyzet tudatával keverve. A vonaton is találkoztam kaszt-tudattal, és attól dühbe gurultam. Természetesen női kocsiban utaztam. A szokott piszkosbarna, fertőtlenítő szagú, ablakai előtt a börtönrudakkal, két alsó és két felső alvóhellyel. A tussoló- és WC-fülkéről nem is beszélek. Velem szemben egy öreg házaspár, mindkettő lótuszülésben. Még csak alkonyodott, de kibontottam a hálózsákot. Nem is sejted, milyen jól tetted, hogy nálam hagytad... – Mami mindig okos – simult Klárához Lilla. fáradt voltam. A rohangálások és a hőség... A kocsiban is valamennyi ülés fölött dolgozott ventilátor. Berregésük, de még a kerekek csattogása sem akadályozta, hogy mindjárt el ne aludjak. Éjféltájban ébredtem f el. A házaspárnak hűlt helye, és a szembeni fekhelyen egy középkorú férfi alszik nyakig takarók közt, alszik és horkol. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy jó lenne szólni a kalauznak. De hogyan? (Indiában a kocsik külön-külön le vannak zárva, nincs köztük átjáró, mint az európai vonatokon, és órákig rohan a szerelvény megállás nélkül.) Lessem, mikor érünk egy állomásra? Á, nem lesz semmi baj. Oldalamra dűltem, és ha nem is túlságos nyugalommal, de tovább aludtam. Mikor újra kinyitottam a szemem, az éjszaka már oszladozott. A horkoló alak fölötti fekhelyen még egy férfit láttam. Álmodnék? Felgyújtottam a kisvillanyt. A férfi akkor is ott feküdt. Fiatalember fehér dhótiban, az alig kárpitozott falapon, minden takaró nélkül. Mellette egy kicsi vizes bödön, és semmi más csomag. Tán fölöttem is van valaki – viccelődtem magamban. Miért ne? Első osztály, női szakasz!... Kihajoltam és felnéztem. Volt. Egy v édtelen nőszemély, három férfival... Védtelen? Ellenkezőleg. A két újabb betolakodó, ha megtámadna, majd harcol értem a harmadik. Szóval, automatikusan bekapcsolt az optimizmusom. Felültem ágyamon, és cigarettára gyújtottam. Néztem a pirkadó eget, a kibontakozó mezőket, falvakat. Egyszerre észrevettem, hogy két meztelen lábszár kalimpál fejem fölött. Ásítás, aztán csönd. A lábszár kalimpál. Egy halk "hé, hé szuno..." A szembeni felső fekhelyen a dhótis, a hé, hallod-ra nyomban felül. Ugye izgalmas?... Közönséges, de nem durva képű fiú volt, tizennyolc-húsz éves. A fölöttem ülővel hindiül pusmogni kezdtek. Akkor se értettem volna, ha a vonat nem zakatol. Egy idő múlva abbahagyták. A dhótis elterült az ágylapon, a lábszár visszahúzódott. A nap felkelt. A kalibák előtt sürgés-forgás, a mezőkön itt is, ott is, háttal a vonatnak a természet követelményeinek eleget tevő férfiak, asszonyok. Mellettük a korsócska víz a tisztálkodásra. Persze nem először láttam. Képzeljétek, Kasmírba menet azt hittem ásnak, – Rettenetesen
vagy valami más munkát... A korsócska vezetett félre. – Azt tudod, hogy csak bal kézzel lehet mosakodni – szólt közbe Klára. –A "piszkossal", és ezért nem nyúlnak ballal az ételhez. – Mami, oly kíváncsi vagyok a történetre – így Lilla, kényeskedő, éneklő hangon, nehogy sürgetése az anya iránti tiszteletlenségnek tűnjék. – Félek Lilla, csalódsz... Nos, állomásra értünk. A dhótis fiatalember leszállt fekhelyéről. Vitte a rézbödönkét, és nyilván friss v ízzel hozta vissza. Erre lemászott a fölöttem tanyázó is. Szintén fiatalember. Jobbszövésű, lenge dhótit viselt, mint társa. Hosszúkás arca is nemesebb vonású, és kifejezése különös módon kettős: érzékeny és műveletlen. Míg figyeltem – adott rá időt bőven – szinte fájt. Mint egy félig kifaragott márványportré... Sejlettek rajta a meglevő és ki nem bontott szellemi lehetőségek. Miután a lépcsőn állva kiöblítette száját, egyszerűen odaült fekhelyem sarkába. Félretolta matracom, lótuszülés, és ima. Társa odatette mellé a vizet, és visszakapaszkodott a remekül alvó és horkoló utas fölé. A félbemaradt műremek vizet szórt mellére, homlokára, feje tetejére. Fölnézett, lecsukta a szemét, két tenyerét kitárva mozdulatlanul, némán ült, mintegy eksztázisban. (A vonat már robogott.) A másik föntről meghatott tisztelettel, egész leikével csodálta. Csaknem átszellemültek közönséges vonásai. – Egy guru és tanítványa – jegyezte meg Klára. – Valószínűleg guru, és kísérője alsóbb kasztból való. Tudod, már általában fölismerem... Persze tiszta, sugárzó volt súdrákkal, páriákkal is találkoztam, száz bráhmin se vehetné fel a versenyt velük. Majd mesélek lovedale-i takarítónőnkről. Nos, a fiatal bráhmin hajnali négytől ötig imádkozott. Aztán felkapaszkodott a helyére, és társalogni kezdett tanítványával. De már nem halkan. Jó nagy hangon beszéltek, hogy túlkiabálják a kerekek csattogását. Bennem gyülemleni kezdett az indulat. Néztem az órámat. Tíz percet adtam nekik, hogy befejezzék... És akkor kiléptem ágyamból az emeletes fekhelyek közé, és hindit-angolt keverve kiselőadást rögtönöztem. Természetesen a bráhminnak. Mit képzel?! Bejön egy női szakaszba, és ügy viselkedik, mintha egyedül volna. Nem tudja, hogy más emberre is tekintettel kell lenni?! Órák óta nem hagynak pihenni, satöbbi... Rémült, tágult szemmel bámult rám. Mintha Káli, a halál istennője jelent volna meg előtte. Egy mukkot se szólt. Később se, egészen Madurai-ig. – Vilma! Egy bráhminnál veszekedtél?! – kiáltott fel Klára, és izgatottan lecsapta térdéről a szárit. – Tudod, milyen következményei lehettek volna?... – Nem én! De még ha bráhmin is, tanuljon meg tisztességet. Megmondtam a magamét, aztán visszabújtam és elaludtam... Még mindig a múltban élnek, a kiváltságaikat... Lilla felugrott és a moszkitóhálós ablakhoz futott. – Megjöttek... Daddy és a fiúk. Lenn a fogadószobában Klára mindjárt elmondta Dinkárnak a bráhmin-ügyet. A szemüveg mögül kedves, baráti mosoly rebbent felém. Dinkárt mulattatta "vakmerőségem" – Nem téptek volna szét... Kamalakar és Ashok megizmosodtak, fejjel apjuk fölé nőttek. Rokonszenves új vonás Kami megkapóan szép arcán. Még nem tudom kielemezni. Talán a kialakuló emberség vagy férfias felelősségérzet... Kitűnően érettségizett. Pályamunkán dolgozik. Ösztöndíjat akar valamelyik angliai műegyetemre. Ashok játékos kamasz, erejét fitogtatandó felkapott a levegőbe, és végignyargalászott velem a szobán. Elsuhant a rövid trópusi alkonyat. Rafi felgyújtotta a villanyokat a kertben, a fogadószobában. Az állólámpa köré ültünk. Dinkár érdeklődött, segítettek-e a New India emberei? Mi a véleményem róluk? Nem vontam-e el őket munkájuktól?
túlságosan, igazgató úr – nevettem rá. – Egészen keveset. Mr. Nayart Trivandrumban mind össze érkezésemkor és három nappal később, elutazásomnál láttam, és Mr. Varma?... Az ő idejéből se raboltam el sokat. A legjobb akarattal se tehettem. Reggel kilenckor érkeztem és este továbbutaztam. Vásárolni a feleségével mentem. Ő a Meenaksi-templomot mutatta meg, és együtt ebédeltünk. Egy lovedale-i tanuló szülei hívtak meg, akik tőle hallották, hogy Haduraiban vagyok. Nem kedvesek? Először jártam családközösségben. Elmeséltem, hogy négy család élt együtt a pálmafákkal körülvett sárga házban. Késve érkeztünk, és egyenesen asztalhoz ültünk a tágas fogadószobából nyíló keskeny, félhomályos ebédlőben. A család négy férfitagja, Mr. Varma, és én. Négy gyönyörű – Nem
fiatalasszony szolgált ki bennünket, pompás szárikban. A feleségek. Körbehordták a kormos lábasokat – kétes tisztaságú konyharuhával tartották –, és mertek belőle mindenkinek. Először a legidősebb bátynak, aztán nekem. Ők külön, majd később esznek.
Helyemről az udvarra láttam. Napfényben lángoló terrakottahomok, néhány óriás cserép, vadszínű növény. U-alakban a házszárnyak. Mindegyikben egy-egy család él. A nyitott ajtók mögül ismételten lecsendesített csecsemősírás és gyerekhangok hallatszottak. A férfiak kézzel ettek. Én villát és kanalat is kaptam. A szép fiatalasszonyok mosolyogva, fáradhatatlanul kínáltak. Megtévesztőén boldog, harmonikus légkört teremtettek. Megtévesztettek volna, ha nem tudom... A legidősebb férfi – apa vagy báty – rendelkezik a többiek keresetével, beleszól életvitelükbe és gyermekeik nevelésébe, csakúgy mint feleségükhöz való viszonyukba. Ha egyikük vesz feleségének ékszert vagy száriajándékot, hogy megelőzze a megrovást és a féltékenykedést, hoz a többi asszonynak is. A magánélet lehetetlen, és az új asszonyt – mint Sakuntalá keseregte – egy percre se hagyják egyedül férjével. Szokjon bele mielőbb a közösség életformájába. Tavaly egy tornatanárnővel utaztam együtt Bangalore-ból Bombaybe. A két nap alatt elmesélte, hogyan élt. Nem engedték olvasni, mert a többi asszony tanulatlan volt, és nem olvasott. Csúfolták, hogy verseket ír, még moziba is csak titokban mehetett férjével. Öngyilkossággal fenyegetődzött, ha férje ragaszkodnék a családközösséghez. – Férjem szeret, hát kiváltunk – ismételgette. Nem hittem hát a négy mosolygó, csillogó szemű és felékszerezett asszonynak. Ebéd után egyikük behozta a fiát. A tizenkét éves kedves, sötét bőrű fickót nem ismertem. – Miért nem ismerted? – emelte rám kérdőrevonóan dióbarna szemét Lilla. Azt hiszem, a gyerekek nevében sértődött meg, akiket, lám, a tanárok megismerésre se méltatnak. Meg kellett nyugtatnom, a kisfiút nem tanítottam, így egy volt az ezer gyerek közül... Alit az asztal mellett, a rászegeződő felnőtt szemek sugarában félszegen, mosolyosan, és egy szót sem szólt. No, mehetsz – szabadította fel egyik nagybácsija. Meglehet, az apja volt, nem tudom. A keskeny helyiség végéből egy kicsi fiú leskelődött. Három-négy éves. Aztán lassan lábujjhegyen elindult, és megállt mellettem. Pici mutatóujjával óvatosan megérintette a karom. – Nem félek... nem félek – lihegte –, és nagy-nagy szemében szűkölt a riadalom. – Nem félek – nyúlt bőrömhöz még egyszer. Először látott fehér embert. Felkaptam és ölembe ültettem. – Persze, hogy nem félsz! (Szíve úgy vert, mint rabságba esett madáré.) Nagy fiú vagy! Hogy hívnak? – Mahésh, de akkor se félek... Megmondom Kamalának meg Rádhának, hogy nem félek – bújt ki karomból. Nevetve néztünk utána, ahogy villámsebesen visszafutott a sötét hátsó nyílásba. A
szabadulás izgalmával. Talán életkéje első maga fölött aratott győzelmével. Rövid idő múlva visszatért. Most már igazán nyugodtan, és egy gumimackót tett a térdemre. – Jaj de édes – kiáltott fel elbűvölten Lilla. – Igen, nagyon édes kölyök volt. Sosem felejtem el a kis Mahésh-t, ahogy óvatosan, rettegve a bőrömhöz ért. Aztán átvonultunk a fogadószobába. A férfiak és én cigarettára gyújtottunk. A nők kinn maradtak, ebédelni. Egyszerre a kertre nyíló ajtón fekete európai ruhás, botra támaszkodó, hajlott öregúr lépett be. Még így is magas ember volt. Nyolcvan-nyolcvanöt éves. Az öt férfi – négy házbeli és Mr. Varma, a vend ég – gyorsan eloltotta cigarettáját és felállt. Egy pillanatig haboztam, de a légkör parancsoló hatására én is a hamutartóba helyeztem cigarettám. Nem tudtam persze, kicsoda az öregúr, aki az egymástól távoli székek előtt földbegyökerezett férfiak között, a kert ellenfényeivel körvonalazottan, maga is megállt. – Apa – szólalt meg a templomi, persze keresztény templomi csendben egyikük. (A
hinduk rendszerint hangosak.) – Apa, vendégünk van. Egy tanárnő Lovedale-ból. Az öreg körülnézett, és mintha csak most vett volna észre – lehet, hogy így is volt –, kezét összetéve, kissé meghajtotta a fejét. Ugyanígy viszonoztam. Ő pedig lassan tovább totyogott. Világos bőrű, bölcs, bánatos arca volt. – No, felfedezted Indiát? – mosolygott Dinkár. – Kész a vacsora? A remekművű Meenaksi-templomról hát nem beszélhettem. Szóval amúgy se fejezhető ki. Én, mert láttam kilenc gopuramját (kaputorony), köztük a négy, ötvenkét méter magasat, az ezer-oszlopos csarnokot, Siva és felesége Meenaksi, más néven Parvati szobrát, az élénk színekkel festett vagy testetlen harminchárom-millió szobor és dombormű közül ki tudja hányat – a szavakból vagy azok ellenére is, felidézem. A tizenegy emeletes déli gopuram alatt vezetett be Mr. Varma, utat t örve a tömegen. Az udvarba érve, itt is rengeteg nép, megmutatta az istállókat. Sajnálkozott, hogy csak két elefánt és egy teve (a magasból hallatlan megvetően pislogott ránk) tartózkodott a rúdrácsok mögött. Majd csak januárbanfebruárban lesznek az ünnepségek, és ki tudja, hol vannak az istenséget feldíszített szekéren sétára viendő elefántok. A hívők, elsősorban a papok az isten szórakoztatásáról is gondoskodnak – reggeli zenés ébresztő, tánc, séta – csakúgy mint tisztálkodásáról, ételéről (púdzsá).
Mindez az isten és ember közösségéből következik. Az is, hogy otthonosan viselkednek a templomban. A nagy medencében néhány hívő szent fürdőt vett, imádkozott és bizonyos szabályt követve szórta magára a vizet. A gyér füvű parton vidám násznép, férfiak, gyerekek, eszegették zsíros papírokról az elemózsiát. Mögöttük a ketrecek sorát folytató fal, Ráma életét ábrázoló megszámlálhatatlan domborművel. Egy közbeiktatott alacsony, húsz-huszonöt méteres gopuram tiszta színekkel festett szobraiból legalább egyet szerettem volna megjegyezni. Kiválasztottam egy kék testű, piros, sárga, aranykoronás figurát. Emlékszem, az arcán, karján, mellén festett díszítés, és lám, most írás közben képtelen vagyok pontosan felidézni. Visszakerült a napfényben lángoló tarka összképbe. Az udvart hosszában sem jártuk végig, a hőség, a gyorsan múló idő miatt visszafordultunk. A főcsarnok... Ezer oszlopán stilizált sárkányok, lovak a dravida-stílust jellemző gazdag részletekkel. Beleszédül a szem. A csarnok a XVI. sz ázadból való. A Meenaksi-templomon mind a négy dél-indiai uralkodóház építtetett. Jelenlegi és nyilván végleges formáját a Viyayanagar királyok alattvalóiból feltört Nayaka dinasztia idején nyerte el, amikor az uralkodóház első képviselője, Nayaka Trimula (1623– 1659) fővárosává tette Madurait. A templom a dravida építészet csúcsa. – Sokáig írsz még?... Ágyából Lilla, álmosságát túlozva, pislog asztalom felé. A kasmíri asztali lámpa virág- és
madárdíszítésű ernyője éppen csak füzetemre vet fényt. Nem érhet el hozzá. De tulajdonképpen be is fejeztem. Oltsuk el a villanyt.
A szent asszony A fűszeres estében ezernyi ember zsong a gyepen, távoli villanylámpák fénypermetében. Az idegen ház lépcsőjéről figyelem a tömeget. Az első sorban muzsikusok. Hárman különböző dobon játszanak, egy fuvolán, egyiknek az ölében kézzel fújtatható kicsi harmonium. Ballal mozgatja a f úvószerkezet lapját, jobb keze ujjaival nyomogatja a billentyűket, és énekel. Arcukat nem látom, csak lehajtott fejüket és fehérdhótis ülő alakjukat. Távolabb oldalt, alacsony ágyféle vagy heverő... Mellettem a lépcsőn Klára, egy fokkal lejjebb fiatal lány. A hajába tűzött jázminfüzérből édes illat száll. Valószínűleg ő is későn jött, és a lépcsőre szorult. A szent asszony villájának lépcsőjére.
Ananda Matadzsi dicsőségét tizennyolc ásram hirdeti India minden részében. Mindegyikben időzik néhány hetet, azután tovább vonul, hindu és amerikai és angol és német híveivel. Férfi és nőimádói – igen, ő isten – hónapokat vagy éveket töltenek mellette, hogy bölcsessége sugaraival bevilágítsa lelküket. Matadzsit (Mata = anya és dzsi = a tiszteletet kifejező szócska) pillanatnyilag a ház rejti. Könyörgő himnusz hangjait viszi felé az este. (A szöveg és dallam természetesen improvizált.) – Ó, gyere, gyere, Matadzsi, elepedünk érted. Várunk. Ó, Matadzsi, a koldus, akire ráemeled tekinteted, királlyá válik. Ó, gyere közénk, elepedünk érted. Matadzsi azonban várat magára. Fáradt. Órákkal ezelőtt abban a kegyben részesültem Klárával együtt, hogy láthattam, sőt... De haladjunk sorjában. Mr. Bose, egy világot behálózó kereskedelmi társaság többszörös milliomos feje – Dinkár zseninek tartja – Matadzsi alázatos szolgája. Ő építtette tiszteletére Benaresben a Gangesz-parti ásramot, és bombayi villája kertjében a külön házat, hogyha Matadzsi néhány napra Bombaybe ellátogat, nyugodtan, zavartalanul élhessen kiválasztott tanítványaival. Klárát Mr. Bose hívta meg. A meghívást mulatva adta át Dinkár. Egy művelt, okos ember, egy zseni, és ilyesmiben hisz... Mehetek én is? – kérdeztem. – Természetesen, ha érdekel. – Klára erősködött, hogy Matadzsi különös tehetséggel rendelkezik. Őt például puszta jelenléte megnyugtatja. Beszélni, sajnos, nem tudott vele, mivel a szent asszony a gudzseratin kívül egyetlen indiai nyelven se képes kifejezni magát. Még kevésbé angolul. Különben néhány évig néma volt. Kora délután érkeztünk Mr. Bose villájába, mert úgy üzente, megpróbál közbenjárni, hogy Matadzsi színe elé járulhassunk. A villa fogadószobájában éppen befejeződött a guruk, szvámik értekezlete. Egy részük távozott már, ketten-hárman indulóban. Mr. Bose teljes hosszában egy torzonborz szakállas, félig meztelen szent előtt hevert a márványpadlón, homlokát a guru lábaihoz érintve. Majd felemelkedett, és leborult a másik előtt, így köszönt el valamennyitől. Ezután észrevett bennünket az ajtófélfa mellett. Alacsony ember, fehér dhótiban. Hosszúdad arca rendkívül értelmes, átszellemült, finom. Tiszta, okos homloka egy matematikus zsenié. Nem túlságosan nagy szemében meleg fények, békesség. Keze művészkéz.
Bocsánatot kért, hogy nem időzhet velünk. Meg kell néznie, Matadzsi nem kíván-e enni. Egyben megkérdi, szentelhet-e nekünk néhány percet. Előresietett, a mangófák és citrombokrok közt fehérlő ház felé. Ritkán találkoztam ilyen szuggesztív, rokonszenves egyéniséggel. S visszagondolva a fogadószoba-jelenetre, utólag felháborodtam. Akkor csak nevetésre ingerelt.
Megálltunk a kemény levelű citromfák alatt, és vártuk, hogy kijöjjön a házból. Elég sokáig. – Legyünk türelemmel – mondta szívélyesen és egyben energikusan. – Matadzsi fogad. Egyelőre azonban pihen. Ezzel elsietett villája felé. Egyszerre, tőlünk jó távol, a virágágyak közt megjelent Matadzsi, fehér száriban. Délceg termetű, kövéredő öregasszony, hosszú, nyitott hajjal. Haja fekete. Szeme óriási és szúrós. Markáns arcán egykori szépség romjai. Gyönyörű lehetett. Révülten sétált a virágok közt. Időnként elmosolyodott, de pillanatok múltán ismét merevvé vált. Néha megállt és a lebukó nap felé fordulva, hosszú nagy haját két kezébe fogta, s széttárta karjait. Elmegyógyintézeti kép. Így járkált fél óra hosszat. Azután eltűnt az alkonyatban. Helyesbítek: elsétált a szürkülő úton. Vigyázni kell, ha az ember istenről ír. Újabb öt perc, és Mr. Bose leszólt a ház lépcsőfokáról: – Matadzsi vár. A homályosuló, kék falú szobában csupán egy ágy, azon Matadzsi lótuszülésben. Haja most kontyban, szemében hipnotikus mosoly. Leültünk vele szemben a földre. A szép fiatal lány (ingszerű lepelben), aki ajtót nyitott és becsukta mögöttünk, ott állt, mellette, lehajtott fővel. Szolgálatos angyal. Matadzsi, azzal a különös mosollyal elnézett fejünk fölött. Nem moccant. Nem szólt. No, mi lesz? Klára valóban érez valami szent nyugalmat? Én csak a helyzet komikumát. Ha ez sokáig tart, félek, elnevetem magam. És Mr. Bose ehhez az asszonyhoz fordul tanácsért lelki, szellemi és anyagi ügyekben?!... N éhány éve meglepetésszerűen államosították a vállalatot, pontosabban legjelentősebb részlegét. Állítólag azon az estén Matadzsi ígv szólt tanítványaihoz a benaresi ásramban: készítsétek el Bose testvérünk celláját, ma éjjel ellátogat hozzánk Bombayból. – Valóban, éjféltájban különrepülőgépen megérkezett. Hajnalig beszélgettek, és Mr. Bose megnyugodva repült vissza Bombaybe. A többmilliós veszteség, a részleg átadása körüli tárgyalások – úgymond – semmi izgalmat nem keltettek benne, sőt, ő csillapította a háborgókat. Minden egyes alkalmazottat megtartott, és újabb külföldi képviseletek létesítésével továbbfejlesztette a vállalatot. Matadzsi összekulcsolta kezét. A fogadás véget ért. Mi szintén összekulcsolt kézzel meghajoltunk felé. A szolgálattevő angyal egy kosár gyümölcsöt húzott elő Matadzsi ágya alól: egy-egy banánt és narancsot nyújtott nekünk. Ez hét óra felé történt. A szent narancsot és banánt rég megettem. Sajnos, kevés mágikus erővel bírtak. Fél tíz, ülök a lépcsőn, és halálosan éhes vagyok. És türelmetlen. Azt hiszem, egyedül én, az ezres tömegben. Hogy ez a Mr. Bose nem sajnálja a kertjét?... De látni akarom Matadzsit hívei körében. A szárik, dhótik és európai öltönyök alapján minden társadalmi osztály képviselve van. Beszédbe elegyedtem a jázminvirágos fiatal lánnyal. Építészmérnöknek tanul. Édesanyja is szent asszony volt. Mindenüket elvitte a szegényeknek, és apja ezért gyakran haragudott rá. Nem lett olyan híres, mint Matadzsi, mert harmincéves korában rákban meghalt.
Diadalt pattogtak a dobok. Máá, Matadzsi... – búgott a tömeg. A szent asszony ezúttal sötét száriban és kibontott hajjal, tucatnyi kísérő között megjelenik. Az alacsony heverőig vonul, s végigdől rajta. Oldalt fordul, fejét tenyerébe támasztja. A hívők virágot szórnak rá távolból, közelből. Néhányan mélyen meghajolva virágfüzért helyeznek lába elé. Az angyalok elrendezgetik. A zene elhallgat. Matadzsi szórakozottan elnéz a tömeg fölött, a végtelenbe. Késve, egy kicsi asszony borul elébe, és úgy nyújtja két tenyerén a vastag garlandot a szent felé. Matadzsi ügyet se vet rá. A kicsi asszony suttoghatott valamit, mire a szent ingerülten kikapja kezéből a füzért, és a heverő végébe, a többi közé hajítja.
Klárára nézek. Gyerünk... Marasztal. Az angyalok máris tompítják a jelenet kínosságát. Felsegítik az asszonykát, s egy szál virágot nyomnak a markába. A kertet megtölti az a különös csend, amikor sok ember hallgat együtt. Néma a tömeg, és mozdulatlan heverőjén, virágai közt Matadzsi. Gondoltam, majd csak beszél. Nem, egy hangot se. Jó, várjunk... Let us meditate. De a moszkit ók csíptek. Azt hiszem, ismét az egyetlen voltam, aki kívül maradtam az általános hipnózison – hogy udvariasan fejezzem ki magam.
Gurunak kellett volna kijátszani magam – elmélkedtem. Sakuntalá állandóan gurujának nevezett. Kezemet csókolta, és bölcs híremet terjesztette. Miért nem hagytam rá? Idővel szégyenkezés nélkül tűrtem volna tán, hogy imádjanak. Elég volt. Felálltam. Azt hiszem, Klára egyáltalán nem bánta. Éjféltájban értünk haza. Még egy rosszul sikerült, illetve rosszul kezdődő programunk volt karácsony előtt. Kérésemre jegyet vettünk egy qalim-ra (mozlim mesterdalnokok versenye). Mint mindig, utolsó percben érkeztünk. Sosem lehet kiszámítani a háromnegyed órás autóút kalandjait. Mielőtt elfelejtem: a szent tehenek eltűntek Bombay utcáiról. Nem tudom, mit csináltak velük. Egy biztos, nem kerültek mészárszékbe. Valószínűleg nyugdíjat élveznek valamelyik környékbeli állami tehenészetben. S további fejlődés: immár a gyalogosforgalom a járdákon bugyborékol, nem úgy, mint másfél éve. Sőt, a villanyrendőrök piros jelzését is tiszteletben tartják. Három-négy év múlva talán – ennyit irányzott elő a terv – a nyomortanyák is eltűnnek. Nyolc óra után néhány perccel megállt autónk a múzeum közelében, a Kovadzsi Dzsehangir Halinál. Berobogtunk az előcsarnokba. – Memszáb, memszáb – kiáltott utánunk egy magas nyakú mozlim öltözékű rendező. – Hová? – A hangversenyre – száguldtunk volna tovább. – Még senki sem jött. Sétáljanak egy fél órát, inkább egy órát. Jó, jó, a jegyre nyolcat nyomtattak, nem kell azt komolyan venni. Mindenki tudja, azért nem jöttek. Kilenc felé szíveskedjenek. Klára jelentőségteljesen végigmért. Ezért sürgettem, harcoltam? Nem szóltam egy szót se, csak... csak mikor az utcán azt mondta: legszívesebben hazamenne. Fölöttébb szerényen javasoltam, maradjunk, ha már... Kimentünk a tengerpartra. Az öböl körül a csillogó villanylámpák füzére, valóban a Királynő Nyakéke, így nevezi a nép. A tenger, vagy az éjszaka királynőjére gondolnak? Nem tudom. Én az éjszakának adom. Fejdíszének a decemberi csillagokat. A langyos, sós illatú szél elfújta Klára bosszúságát. Mulatott már az indiai rendezés jellegzetes "pontosságán". Igaz, mit számít az idő?... Kilenckor vissza a hangversenyterembe. Újabb párbeszéd az egyik korifeussal. Hogy gondoljuk, hogy az előadás elmarad? Még csak kilenc. Fél tízkor biztosan elkezdik. Láthatjuk, az ajtókat még ki se nyitották. Fél tízig egy közeli cukrászdában kókadoztunk ananászlé mellett. Azután, mily meglepetés! Az ajtók nyitva. Oldalukon két mozlimruhás jegyszedő. A hatalmas, két erkéllyel körülfutott teremben az első hallgatók mi voltunk. A pódiumon három gyékény, mindegyiken tokokba zárt, takaróba bugyolált hangszerek. Középen felszerelésre váró mikrofon. Egy zenész lassan besétál, cigarettára gyújt. Befejezi, majd kényelmesen nekiáll, és kicsomagolja a középső gyékény hangszereit. Különféle dobok, fuvolák, kézifújtatású kis harmonium stb. Azt án letelepszik, keresztbe rakja lábát, és csuklójára tekeri a csörgőket. A másik két gyékényen is "zajlik" az élet.
Számoljuk az ezerötszázas nézőtéren ülőket. Haladás: tizenheten vannak már. Háromnegyed tízkor az első zenekar – középen az énekes ül – megkezdi műsorát.
Remek, pergő ritmust vernek a dobok, csengők, csörgők, cintányérok, valami amerikai slágerre emlékeztető dallamot fújnak a fúvósok. Az énekes elhallgattatja, majd beinti a zenészeket. Szép, erőteljes hangon énekel. A nézőtér lassan benépesedik. Mire befejezi félórás dalát, már vagy kétszázan tapsolnak. A második versenyzőcsoporton a sor, a zöldszáris, szép arcú fiatal énekesnővel. Hangja kellemes alt. A nézők csevegnek, lagymatagon. A műsorszámukkal végzett muzsikusok csevegnek, kávéznak. A pléhpoharak elgurulnak, nagyot koccannak a padlón. Ingyenes kíséret. A közönség mormolásától és a kávézástól eltekintve, elbűvöl az egész. Gyerekkoromban majdnem így képzeltem a hangversenyt. Úgy gondoltam, hogy a zenészek csakugyan versenyeznek, ki a jobb. Éppen ezért első hangversenyem, tizenkét éves koromban, mély csalódást okozott. Semmit se nyújtott ahhoz képest, amit vártam tőle. Egyszer Mr. Pratab nagyelőadást tartott nekem, mire való, hogy megkövetelem: csend legyen a teremben, mikor én vagy valamelyik növendékem játszik. Egy hangversenyen, ahol csend van, unatkoznak. Nem működnek együtt az előadóval, nem hat érzelmeikre a zene, nem rázza fel őket. Bezzeg, amikor ő hangversenyez, énekel és kíséri magát a táblán, odakiáltoznak a többi zenésznek: ezt csináld utána, ezt a ritmust. Ismételd meg. Hallgassátok, ezt érdemes. Ha pedig vét, csúfolják, szidják. Minél zajosabb egy hangverseny, annál nyilvánvalóbb, hogy megfogta a hallgatóságot. Az indiai felfogás azt vallja: a művész – szíve van, ez a legfontosabb – intuitíve képes megérteni, átérezni a dolgokat, és a minden alkotásban rejlő kimondhatatlan örömöt, boldogságmagvat (Ánanda). Nem saját magát kell megmutatnia a közönségnek, nem tudását fitogtatni, hanem átadni az alkotás boldogságát. "A művészet nem két idegen, hanem a közös kincs két őrzője közötti párbeszéd. A párbeszédnek nem az a célja, hogy a két felet megismertesse egymással, hanem hogy tudatosítsa bennük közös gazdagságukat" (V. H. Vatsyayan). Mr. Pratab zenetan ár és zeneszerző nem élvezte az európai zenét. Lehet, hogy kifejez valamit... Ugyanígy Bádhá. Esténként gyakran leült mellém a zöld szalonba, kötött, én zongoráztam. Egyszer-egyszer megkérdeztem, ez vagy az a darab tetszik-e neki? Visszakérdezett, mit kellett volna megfigyelnie, és mi a különbség a két mű között, amit játszottam. Az egyik szomorú, sóvárgó, a másik játékos volt – mondtam. – Igen? Lehet... És kötött tovább. Hacsak nem foglalkoztak nyugati zenével, éppoly idegen, érthetetlen az indiaiak számára, mint az ő muzsikájuk volt eleinte nekem. A huszonkét hangközre osztott oktáv, a negyedhangokban mozgó dallam nemcsak szépérzetet nem keltett – fájdalmat okozott. Most már nem libabőrözik végig a testem, de igazi élvezetet, igazit, mélyet, megrázót még egyszer sem szerzett. Legfeljebb tetszett. Erre a qalimra főként azért kívánkoztam, hogy a nézők és előadók közötti érzelmi közösség tanúja legyek. Sajnos, fél tizenegykor, mikor el kellett hagynunk a termet, akkor kezdett csak felmelegedni a közönség. Megteltek a széksorok és a levegő azzal a bizonyos előadó és hallgató közötti elektromossággal. A jegyszedőtől – kijött velünk – megérdeklődtem, miről énekeltek. Az egyszerű fiatalember szemében mámor csillogott. – Az első férfi egy mozlim istenről énekelt – válaszolt kelletlenül. Nyilván szeretett volna mielőbb visszamenni a terembe. – A másik – kár elmondania, úgysem értem –, annak semmi szóba foglalható tartalma nem volt, csak érzések, képek. Az újságból értesültem, hogy a qalim hajnali négy órakor fejeződött be.
d314 Ellora barlangtemplomai és sok m ás Érzem a holdfényes estét a bezárt zsaluk mögött, a mozlim kert gyepszegélyes négyszögeiben a tűzpiros és vajszínű rózsákat, az árkádos palotácskát. Mielőtt turistaház lett volna, az a bizonyos hyderabadi nizám mulatozott benne háremhölgyeivel, aki India egyesülésekor meg akarta tartani birodalmát, és fegyverrel óhajtott védekezni, amennyiben erőszakkal kísérelnék meg palotáitól, háremétől és hatalma egyéb tartozékaitól megfosztani. Napja erőszak nélkül is leáldozott. Nemrégen panaszkodott is szegény egy riporternek: nyomorba jutott, szélnek eresztette katonáit, 360 feleségét, tehát nem adhat egy peszát sem a honvédelem céljaira. Állítólag valaki küldött neki egy rúpiát. Boltíves szobám fehérre meszelt falán zöldeskék szalamandrák, csörgő gyíkocskák alszanak. A gyenge villanyfény fal középig se ér, nem zavarja őket. A moszkitókat viszont bosszantja a lótusz-illatot eregető füstölő asztalomon. Bőszen berregnek az alacsonyan úszó füstfoszlány körül. Be kell fejeznem az írást, mielőtt leég a pálcika. Azután véres bosszújuk elől moszkitóhálós ágyamba menekülök. Különben is egyre reménytelenebből küzdőm a kimerültség és álmosság ellen. Éjfél felé jár. Hajnalban keltem, azóta 375 kilométert repültem, vagy kétszázat autóztam, fáradtságmérőm pedig ezer kilométer gyaloglást mutat. Másfél csöndes órám volt mindössze, nyolctól fél tízig a repülőn, Bombay és Aurangabad között. Hirtelen határoztam el, hogy felkeresem Ellora és Adzsanta világhírű barlangtelepeit. Édes Dinkár sógorom – semmi sem idegenebb tőle, mint nyugtalan természetem –, mosolyogva intézkedett, így a röptéren Mr. Gopal, a Now India aurangabadi fi ókjának igazgatója várt. Barátságos, kicsit pocakosodó óriás. Szeme szelíd, s mint kerek fejére tapasztott haja, sötét és olajfényű. Hősiesen robogó veterán autón hozott ide, a háremhölgyek emlékét idéző boltíves falak közé, Aurangzeb az utolsó nagymogulról Aurangabadnak nevezett város határába. A palota teraszáról tisztán látszik a szomszédos Daulatabad erődítménye, a Nyugati-Ghatok hegyvonulat téli erdőinek aranybarna keretében.
A szerájszállóban leraktuk kis bőröndömet, és máris indultunk tovább Ellorába. Hős, öreg autónk málladozó mozlim díszkapuk alatt száguldott ki az országútra. A két sor banjánfa örökzöld lombjainak összeérő árnyékát fénycsíkok erezték. A mezők nap-özönében, gömb tetejű mozlim síremlékek közt kecskenyájak legeltek. Hiába töltöm a második decembert Indiában, pillanatonként júliusban éreztem magam... Keresztülrobogtunk Daulatabadon a hegyet behálózó erődítmény kőfala és egy hatalmas, többemeletes minaret mellett. Autónk zörgő-hörgő sirámaira a boltocskák pultján ülő kereskedők és a vásárló parasztasszonyok felkapták fejüket. Nyilván azt hitték, mint én is, hogy a porlepte vén táltos hamarosan felfordul valamelyik lejtőn. Daulatabadot a XII. században Devagirinek, Istenség Hegyének nevezték. Az egyik hindu királyság fővárosa volt. Egy századdal később, a Delhi szultánság kezébe került, és Daulatabad, a Szerencse Városa lett. Nekünk is szerencsét hozott. Minden baj nélkül befutottunk a térré szélesedő úton Ellorába, és nagyot zöttyenve megálltunk. Szemben három részre tagolt sziklatemplom, lépcsők, faragott oszloptömbök szövevénye villódzott. A kivésett hegy oldalán égni látszottak a rőt cserjék. Nem túl messze, a következő hegy elején tornácszerűen faragott bejárat a láthatatlan barlangtemplomba. És így végig a völgynek ereszkedő út mentén: barlang barlang mellett.
Mister Gopal a főarcheológus keresésére indult, akivel megbeszélte volt, hogy végigvezet a barlangtemplomokon. Nagy jóindulattal beosztotta napjaimat. Mára Ellora 34 barlangját, holnapra Adzsantát. Tervét köszönettel elfogadtam. Míg ott álltam egyedül a perzselő napsugarak és a kifaragott szikláktól visszaverődő tűz fényében – a térség egyetlen terebélyesebb fája árnyékában sofőrünk és dicső autónk pihegett –, a templom keskeny oldallépcsőjénél feltűnt egy nagyon szőke, kétméteres fiatalember, nyitott fehér ingén fényképezőgép. Még nem tudtam, hogy a délutáni terv változását hozza. Az idegen köszöntött. Európai az európait India ege alatt. Beszélgetni kezdtünk. Angol volt, archeológus. Nevét nem értettem, G-vel kezdődött. Mr. Pratabot, a f őarcheológust várta ő is. Két év előtt járt már Ellorában, akkor keltette fel érdeklődését a VI. és XII. sz ázadban virágzó szobrászat, és legragyogóbb emléke: a 34 barlangtemplom. Kétségtelen, a buddhista templomok a legrégibbek. Egyes tudósok az első kifaragását i.sz. 450 körülinek tartják. Ezt a véleményt támogatja ő is. Mindenesetre a Siva-templomok száz évvel későbbiek, a dzsainoké a legújabbak. Hat hete hagyta el Londont, azóta itt tartózkodik, fényképez és kutat. Eredményeiről majd könyvben számol be. Első fényképeit a Kailászában készítette – mutatott a háromrészes templomra –, sajnos néhány felvétele nem elég éles. Ezeket újra meg akarja csinálni. Reméli, Pratab hamarosan hozza, a reflektort. Különben Mr. Pratab rendkívül nagy tudású, kitűnő ember. Szerencsém van, hogy vállalta kísérgetésemet. Annál inkább, mert a délutánt együtt szándékoztak tölteni, mivel ő holnap elutazik. – Sajnálom, uram – mondtam részvevőén. – Néhány hegyi falut akartunk felkeresni... Gondolkozott már azon, miért szorultak
háttérbe a hindu istennők? – Bocsánat. Nem vagyok archeológus, se vallásfilozófus. Most hallom először, hogy az istennők háttérbe szorultak – mentegetőztem. – De természetesen, hisz a halandó nők is... – Ez az, ez az kérem – kiáltott elragadtatva Mr. G. – A társadalmi szerkezet változása okozta, a matriarchátust felváltó férfiuralom. Az eldugott hegyi falvakban nyomokra kell bukkannom! – Rendkívül érdekel... – Tartson velünk... – Nagyszerű. Autónk is lesz... – A magáé? Pompás... – Pompás, de nem az enyém... Jönnek már... Mosolyogva közeledett a völgykanyarból Mr. Gopal a v álláig sem érő, sötét bőrű, fiatal Pratabbal. Mögöttük fehérdhótis szolga, nyakában töméntelen huzal, kezében a reflektor. Pratab összeillesztette hosszú ujjú két kezét, úgy köszöntött. Azután kezet fogtunk. – Régóta ismerik egymást? – kérdeztem archeológus társától.
Meghökkent, hogy csak úgy összeismerkedtünk. Majd azt érezte, megsértett, és percekig mentegetőzött. Ő természetesnek találja. Helyesli, hogy az európai asszonyok "bátran" viselkednek, sajnos, az indiaiakat még erősen kötik az évezredes szokások. Csak tízegynéhány éve egyenjogúak a férfiakkal, idővel majd... – Mennyi idő szükséges a barlangtemplomok megtekintéséhez? – szakítottam félbe zavart magyarázkodását. – Attól függ, asszonyom, mily részletesen kívánja megismerni – nézett rám "tied vagyok, örök híved" sugárzással. Nem is oly régen még elbűvölt és ostobán megzavart az indiai férfiszemek hűségnyilatkozata. Mivel érdemeltem ki?... Most már tudom, nem jelent semmit se a kuli, se a maharadzsa ragyogása. Nem tehetnek róla. Ilyen mély és meleg fényű a szemük. Mulattam... Képes lesz-e Pratab lángolóbb odaadással pillantani, ha megmondom,
délután nem kell a barlangtemplomokat mutogatnia nekem, délután nyomozhat az istennők után. Mr. Gopalhoz fordultam, és előadtam a falukutatás tervét. Ideadhatná az autót?... – Kicsit szűken leszünk, de majd összeszorulunk –- mosolygott az izzadságot törölgetve nyakszirtjéről. Meglepett, hogy így értette. Hisz őt nem hívtam. Azt hinné, kötelessége, hogy mindenfele kísérgessen?... Hm. – Bízza rám, asszonyom – szólt lelkesen Mr. Pratab. – A legszebb templomokat mutatom meg – vannak jelentéktelenek is – és legjobb tudásom vetem latba... Végre elindultunk a Kailászá felé. Mr. G. f ényképezőgépével s reflektort lógató segítőtársával a bejáratnál elvált tőlünk. – Ma különösen csendes
a vidék – folytatta Pratab. – Maga az egyetlen látogatónk, Mr. Gopalt nem sz ámítva, hiszen többször járt nálunk. Ezer év előtt azonban, Ellora a vallásos élet központja volt. Buddhisták, hinduk, dzsainok zengték együtt a Kozmikus Erő, az Egyetemes Lény dicsőségét. A hegyek, erdők buddhista imákat, hindu templomok csengő harangszavát, a dzsain hívők énekét meg vésők, kalapácsok ütését visszhangozták. Körülbelül hatszáz éven keresztül újabb és újabb hegyeket faragtak ki primitív eszközeikkel művészek és egyszerű mesteremberek. Általában így a Kailászánál is fent, a hegytetőn kezdték a munkát, és fokozatosan haladtak lefelé. Először vízszintes kupoláját képezték ki, a játszadozó tigrisszobrokkal, azután a felső karzatot, majd az alsó karzatot, és azután jutottak le ide az udvarba... így alkotta meg Siva égi lakhelyének, a Kailászának mását az emberi képzelet, a tehetség 8950 négyzetméter bazaltszikla kiművelésével. A világ sziklakölteményének mondják... Életnagyságú, ormányával a földet seprő elefánt mellett álltunk vagy 30 méter magas, több szintén faragott, sziklafallal határolt, nyitott udvaron. Ismeretlenbe vezető lépcsők, karcsú ívű sziklahidak, fülkék, kupolák, díszítések, domborművek, szobrok, oszlopok összemosódtak szemem előtt. Úgy láttam, faragott a tér, a levegő... Pratab elindult a 46 méter hosszú, 30 méter széles udvart körülfutó sziklafolyosó felé. A szürke bazaltfalban véges-végig féldomborművek, életnagyságú szoborcsoportok. – Íme, Gangesz istennő, hindu Vénusznak nevezik a külföldiek. A tisztaság jelképe. Mellette jobbról a Jamuna, a mélység, balról Szarazvati, az igazság. A szobrok a három folyót és az ember három leglényegesebb tulajdonságát jelenítik meg. Tisztaság, mélység, igazságtudat. A lélekről beszélnek. A hindu vallásban nincs mitológia, mint általában gondolják. Az istenek történetei filozófiai, lélektani gondolatokat, igazságokat mondanak el. Egyetért majd velem, ha végignézzük az udvar körül a harminchárom szoborcsoportozatot. Egy hétig kellene itt-tartózkodnia, hogy valamennyit megismertessem... – Íme Siva és Parvati menyegzője. A szikla sajnos megrepedt több helyen is, de azért érezhető az ünnepélyes hangulat. A nagy pillanat áhítata, amikor férfi és nő egy életre összeköti sorsát. Az ortodox hit szerint valamennyi eljövendő életre-halálra. Látja a násznép arcán a meghatott mosolyt?... Az ünnepségek elmúltak, beköszöntőitek a hétköznapok, az isteni pár kockázik. Átvetett lábbal ülnek a párnákon, és játszanak. Parvati éppen eldobta a kockát, ott fekszik kettőjük között, arcán a nyerő öröme, karját ujjongva fellendíti. Siva kissé félrehajtja diadémos fejét, és incselkedőn mosolyog. "No várj kedves, játsszunk tovább. Egyszer-egyszer felülkerekedhetsz, az utolsó szó azonban mindenkor a világot rendező kozmikus erőé." Tovább megyünk. Pratab tovább beszél. Szerényen mögénk, mellénk húzódva, Gopal úr
lelke gyönyörűségével issza szavait. Megilletődött, mert úgy érzi, ő is ismeri a nagy igazságokat, de elmondani nem tudná. Büszke Pratabra. És a sok jó érzés édes, állandó mosollyá terül arcán. A delelő nap ferdén bevágódó fénynyalábot csurgatott az északi falra. Egyszerre elsötétedett a templomudvar, oly vakítón szikráztak a megvilágított oldal bazaltistenei. Finom, déli zsongással telt meg a levegő. Ha akarom... a sziklák ezer év távlatából a rég elhangzott szent énekeket sugározzák. Ha akarom, véső és kalapács koppanást is hallhatok... Csak ne tudnám, hogy valahol, nem messze tőlünk, az angol fényképez és hindu munkatársa fel-lekattintja a reflektort. – Siva bevezeti az istenek gyülekezetébe Parvatit. Az istenasszony szeleburdin előresietett, és kezét nyújtja Visnunak. Az istenek nevetnek. "Ejnye, hát férjed előtt jársz? És nem tudod, hogy előbb férjednek kell üdvözölnie minket?" Szegény Parvati megtorpan, és zavartan egymásra helyezi két lábfejét. Siva védelmezőén megfogja felesége vállát. "Nem tesz semmit, kedves." Fejét finom mosollyal istentársai felé fordítja: bocsássatok meg neki. Fiatal az asszonyka... A kompozíció érzelmi telítettsége, főként Parvati elbűvölt. A megszeppenés végighullámzik karcsú, telt keblű, erős combú alakján, két egymáson nyugvó lábfejéig. A felső, begörbített nagyujja a megfigyelés és költészet remeke... Hányszor láttam Sakuntalát, Rádhát ebben a pózban feszengeni!... így állt Nirmál a falhoz bújva, -- az iskolafolyosón hagyva vödröt, felmosórongyot, ha közeledtem. Azt hittem, bájos mozdulatuk egyéni. És íme kiderült, ezer évek messzeségéből kapták, és majd továbbadják. Örök és változó, csodálatos India... Hűvös, harmatos levegő fúj be a zsaluréseken. Lótusz illatú füstölőm jó része leégett, nemsokára teljesen elhamvad. Ideje lenne lefeküdni... Előbb leírom még Pratab két történetét. Harciasan kifeszített testtel repül a sziklafalon Siva, a fels ő sarokba faragott nap felé. Kardja hegyén vérző szörny, jobb kezében a hulló vér alá tartott tálka.
A szörny Andhaka démon. Rengeteg bajt, kárt okozott, de a törvény úgy szólt, tilos a földön végezni vele. Minden csepp véréből új Andhaka támadna... Mert Andhaka a tudatlanság, a gyűlölet, a gonoszság. És tudnivaló, a tudatlanság tudatlanságot, a gyűlölet gyűlöletet, a gonoszság gonoszságot szül. Siva – ezúttal a Bölcsesség – kardjára szúrja a démont, és felrepül vele a világosság forrása, a nap felé, és vérét felfogja a tálkába. (Azt hiszem, jó sok azért mellépottyant.) A templom egyik leghíresebb alkotása: Rávana megrendíti a Kailászát. A Rámájanában szereplő, mind a tíz fejével gonosz Rávana, Lanka (a mai Ceylon) királya, a nemes Ráma ellensége, akitől elrabolta feleségét, Szitát, határtalan gőgjében elhatározta, lerombolja Siva lakhelyét, a Kailászát, és elfoglalja trónját. A Himalája mélyébe hatolt, és rengeteg karjával rázni kezdte a hegyet. Az isteni pár szoborkompozíciója körül felbolydult a jelentéktelenebb égiek domborműves sokasága, egy istennő ijedtében elrepül. Parvati védelmet keresőn Sivához hajlik – kecses félfekvő póz –, átkarolja hátát, jobbjával megragadja támaszkodó karját. Siva pedig előrenyújtott egy lábával lenyomja a hegyet. – Rávana a nagy nyomás alatt meggörbül, mint a nyíl – mondotta szó szerint Pratab, és így folytatta: – mélyértelmű szimbólum. Rávana, a világi gőgöt, Siva, a mindenség isteni harmóniáját, a kezdet és vég nélküli teremtőerőt jelképezi. Ó, mily súlytalanok az anyagi világ győzelmei!... Ha nem is örökké, de sokáig hallani fogom átszellemült, hitet tevő hangját, és látni sötét szeme, arca ragyogását.
Felmentünk a karzatokra, a kora délutáni sugárzásba, hőségbe. Minden izzott, szikrázott, villogott. Pratab habozva, de megmutatott néhány erotikus domborművet a sziklakapuk keretén. Az erős, szikrázó fényekben szeretkező figurákat láttam. A tizenhét hindu barlangtemplom közül futólag megtekintettünk még négyet. Ezek igazi barlangok – a Kailászá az egyetlen, amely fölött és körül teljesen kivésték a hegyet –, ezeket befelé, a sziklafalban képezték ki. 25–30 méter magasak, ugyanilyen hosszúak, megszámlálhatatlan szoborral, művészien vésett mennyezettel – az egyik boltíves gerendázatú, mintha fából faragták volna. A buddhista barlangok kevéssé díszesek, szigorúbbak. Még érződik, hogy a buddhizmus a külsőségekbe, szoborimádatba, rítusokba merevedett brahmanizmus reakciójaképpen keletkezett, ezer egynéhány évvel az ellorai barlangtemplomok kimunkálása előtt. Buddha első követői lemondtak rangról, vagyonról, és mint mesterük, elhagyták feleségüket, gyermeküket. Könyöradományból éltek, könyörületességet és tanaikat adták érte. A szobrászat-festészet érzelmi hatóerőinek alkalmazása későbbi századok engedménye volt. Az I. és. a II. sz ázadban alakult ki a mahayana rendszer (a "nagy jármű a nirvánába"), hogy tömegeket vihessen a Buddha mutatta úton, a csak kevés kiválasztottnak szolgáló hinayana ("kis jármű a nirvánába") mellett. A mahayana ágazat nem kívánt szigorú, aszketikus életet, rangról, vagyonról, családról való lemondást, és ezzel megkönnyítette a buddhizmus terjedését.
Az Ellora barlangtemplomok a mahayana buddhisták alkotásai. Némelyik oldalába a szerzetesek celláit (vihara) is kivésték: sötét, kopár sziklafülkék. Valamennyi templom központi helyén Buddha elmélkedő, magyarázó pózban vagy a megvilágosodás pillanatában. Lótuszon ül, vagy a boofa alatt, ahol hosszú-hosszú ideig étlen-szomjan töprengett, hogyan szabadulhatna az ember a lét nyomorúságaitól, tűrte a démonok lelkitesti kísértését, míg végül összefüggéseiben világosodott meg benne a jóság, szelídség, földi vágyak elkerülése, a belső béke és a nirvánába való elmerülés tana. A buddhista szimbólumok, a Buddha-legendák domborműves jelenetei, de főként a hatalmas, ülő Buddhák különös nyugalmat, majdnem misztikus csendet árasztanak. Meglehet ezért is beszélt halkabban és kevesebbet Pratab, mint a bölcs, mégis játékos hindu istenségek előtt. Lehet persze, hogy kifáradt. A dzsain barlangokra – két kilométerre vannak a Kailászától – már nem futott időnkből. Éppen csak bekukkantottunk. Vigasztaltam és vigasztalom magam: – eljövök még egyszer... Háromra várt bennünket Mr. G., és addig ennünk is kellett valamit. Robogás vissza Aurangabadba, villámebéd, és fél négykor elindult az expedíció. Elöl a sofőr, mellette féloldalasán szegény nagyra termett Gopal úr, a hátsó ülésen a két archeológus és én. Gondolom, sosem járt még autó ezen az aszott, tüskés bokrok dzsungele közé merészkedett poros, sziklagöröngyös hegyi úton. Zöttyentünk is nagyokat, akár bivalyszekéren. Beszélni se igen mertünk, egy huppanás nemcsak a szót, a nyelvet is elharapta volna. Még egy kevés kitartás, még egy kevés és célnál leszünk – vigasztalt a maga is elgyötört Pratab. Magányos, útszéli házikónál álltunk meg. Egyetlen embernyom a végtelen hegyi tájon. Sehol egy lélek, csak mi, az expedíció. Abban a pillanatban, ahogy kiléptünk a kocsiból, Pratab – útközben bizonytalan, velünk egyenrangú volt – egyszerre ismét magabiztos házigazdánk lett. A vidék tulajdona volt, mint ahogy övé volt Ellora minden barlangja, szobra, legendája. Reggel is mosolyogtam rajta. Tetszett nekem. A boldog birtokos szívélyességével állt angol kollégája rendelkezésére tudásával, tanáccsal – végre is ő ismeri szobrai szeszélyét –, no és reflektorral. Engem is így vezetett végig páratlan barlangtemplom gyűjteményén. Mindez természetesen nem szavakban, külsőségekben fejeződött ki. Szenvedélyes, mégis derűs
hangjából, szeme tűzéből, lénye legmélyebb mélyéből sugárzott. Mulattatott, hogy Mr. Gopalt éppúgy vendégnek érezte, mint minket, a két európait. Gopal akaratlanul hangsúlyozta ezt a viszonylatot. Úgy viselkedett, mint aki érdemtelenül nagy kitüntetésben részesült. Szerényen, csendesen, jelenlét nélkül volt jelen a kiváló házigazda testi és szellemi árnyékában. Mintha állandóan tudatában lenne, neki csupán biztosítási aktái vannak, vaskos számoszlopai – és felesége, aki első gyermeküket világra hozni, indiai szokáshoz illően, édesanyjánál tartózkodik. Hogy jön ő Pratabhoz? Megtiszteltetésnek érezte, hogy művelt, okos szavait hallhatja, vendége lehet. Elragadó házigazdánk tehát szívélyesen betessékelt a házikóba. Az ajtó előtt levetette saruit, mi szintén, és beléptünk az ablak híján délutáni félhomályban borongó helyiségbe. Döngölt padló, a fehérre meszelt falak és mennyezet között semmi, csupán egy lépcsőzetes emelvény a bejáratból rávetődő fénynyalábban. Az emelvény közepén játékbaba nagyságú istennő, kopott, piros száridarabból redőzött öltözékben. Arca is rongyból készült. Gyakorlatlan kéz téglavörös orcákat festett rá, ugyanilyen színű szájat, és két ijesztően merev, szénfekete szemet. Az istennő csuklóján, nyakán az elmaradhatatlan ékszerek, rubin, türkiz – krajcáros üveggyöngyökből. Egy szem, cérnára fűzött opálgyöngy lógott homlokába. A gyémánt... G. ujjongott. Flash! – fénykép innen, amonnan. A boldogsága a tetőfokra hágott, mikor felfedezte az istennő mellett agyagállványkán az ujjnyi magas, fekete lingamot, Siva teremtőerejének szimbólumát. – Ugye mondtam... ugye... – és újabb fénykép. Pratab a birtokos szerénykedő büszkeségével nézte. Gopal jóindulatú mosollyal számoszlopai mögül. – Bolond európai... Egy ilyen vacakra lemezeket pazarol. – Van itt errefelé egy falu – mondotta végül Pratab –, nekivágunk gyalog. Az autót itt hagyjuk... A nyugovóra hajló nap vöröses visszfénye barackszínűre permetezte a levegőt, rézvörösre a gyűrt bokrokat. Levél se rezdült, madár se füttyentett. Az alkonyat csendje fogta egybe az erdőket, hegyeket, az eget. Hegynek fel kaptattunk, meredek ösvényen. Gopal hátul kullogott, izzadt, el-elmaradt. Várakozás ürügyén mi is kiszuszogtuk magunkat. Azután a kétméteres szőke és az alacsony fekete kolléga vitatkozva, ékelődve csörtetett tovább, pompás hangulatban. Mire felértünk a hegytető síkjára, már gyöngyházszürkén borongott a táj. A mezőn tömör árnyék, egy ember ballagott. – Mr. Pratab, sz ólítsa meg – kiáltott előre Gopal. Mintha ő nem tehetné. Mintha erre nem jogosítaná vendég helyzete... – Hé... – harsogott az ember felé Pratab, és még valamit a vidék táj nyelvén. Az ember válaszolt, és hozzánk jött lehajtott fejjel, zavartan. – Mit mondott neki – kérdeztem szemrehányóan. Féltem, megsértette. – Megérdeklődtem, merre a falu... G. izgatottan közbevágott. – És hogy van-e istennőjük!?... – Azt is – nevetett Pratab. – Kérdezze meg még egyszer. – Minek? Azt mondta, a falut megmutatja, odavalósi, de istennőről nem tud. – Lehetetlen! Egy faluban mindenki mindent tud – idegeskedett G. – Persze. Csak nem akarja megmondani. A kedves, derék Gopal – végre szolgálatot tehet a társaságnak – odament az emberhez, és
beszélni kezdett hozzá. A hangja csupa mosoly – komák egymás közt. A paraszt ingatta fejét, szűkszavúan válaszolgatott, zárkózottan, bizonytalanul. Értettem fordítás nélkül is: nem tudok semmit. – Adok neki két rúpiát – nyúlt zsebébe az angol. – Nem szükséges, Sir. Majd ha beszél... – így Gopal, az üzletember. A paraszt előremutatott, és a következő percben már nem láttam. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el vagy az alkonyat, melyből magas körfalív rajzolódott elénk. Vastag, egyenetlen sziklákból rakták. A rések közt húsos kaktuszok, száraz ágak meredeztek. – Mi ez, valami erődítmény? – érdeklődtem Pratabtól. – Nem éppen – felelte –, hanem falufal. Errefelé annyi harc dúlt. Sivadzsi, a marathi hős főfészke e hegyekben volt, innen rontott Aurungzeb mozlimjaira, és rendszerint ide tért vissza. Ha ugyan nem azok tértek meg helyette... A falu, vagy húsz-huszonöt ház, a védőfal körformájához igazodik. Közepén halad az egyetlen út, amelyen bejöttünk. A házak hosszabbak, mint amilyenekkel eddig találkoztam, meszeletlenek, ablaktalanok, vastag szalma- és rőzsefedelük kócosan, mélyen belóg a falakba. A falu házakkal körbeült terén egy lelket se láttunk, egy hangot se hallottunk. Igaz eddig se. A férfiak tanácstalanul néztek össze... Valaki megszólalt a hátunk mögül. Az egyik ház oldalánál, szénakazal alatt fehérdhótis, széles vállú férfi guggolt. Arcán nevetés hullámzott, és jókedvűnek látszott. Pratab nevetve válaszolt, és elindult felé. Lassan mi is, és velünk egyidejűleg férfiak a környező házakból – köztük az is, akivel a mezőn összeakadtunk. Azután néhány sötétszáris asszony. Az utolsó karján két-hároméves kislány. Egy tehén utánabődült a házból. Pár pillanat múlva élénk, vidám együttes alakult ki a guggoló férfi körül, a parasztok, Pratab és Gopal részvételével. Néhány kíváncsi mosoly, kedves nevetés nekünk, a távolabb álló két fehérnek is jutott. Lassan egy-egy mondatnyi fordításból megvilágosodott előttünk is, miről folyik a szó. Az ember, aki oly hirtelen eltűnt a mezőn, egyenesen a falu fejéhez szaladt hírünkkel. Az jót nevetett, hogy tisztességet tudván, nem mondott nekünk semmit, elhelyezkedett a kazal alá, és várt ránk. Meg nem döntött, teljesíti-e kérésünket – majd ha látja, mifélék vagyunk. A kazal alól figyelt bennünket, és becsületes népeknek talált. Határozott is, ám közbeléptek a parasztok. Ellenezték, hogy megmutassák az idegeneknek az istennőt. Igen vagy nem, erről folyt a kacagással fűszerezett eszmecsere. Végül megegyeztek – az este sűrűsödött, a gyerekek aludtak már, a falu is pihenni akart – megegyeztek, jó, hát legyen, ahogy a patel, a bíró akarja. Az emberek szétszéledtek, G. gyorsan adott néhány rúpiát a mezei hírnöknek, a bíró pedig mellénk rendelt egy fiatal legényt. Az majd elvezet. De nem akarunk-e előbb egy kis tejet? Friss, nemrég fejték. – Iszik? – fordult hozzám Pratab. – Namaszté, nahin – hajoltam meg összeillesztett kézzel a bíró előtt. Még mindig a kazalnál ült. Köszönöm, nem. Nagy szegénységük és még nagyobb emberségük torkom szorongatja. Minden korty tejjel a bűntudat tengerét nyelném. Köszönöm, nem, ismételtem újabb és újabb kínálgatásra. Már elköszöntünk, G. már lefényképezte a térség közepére dugott hosszú, göcsörtös karót, az istent, már elértük a falu egyetlen útján az erdő szélét, mikor a bíró utánam kiáltott, felajánlva a legdrágábbat. – Memszáb, és vizet inna?! Magas, sötét fák során haladtunk a legény és Pratab után. Mentünk, mentünk. Majd
vezetőnk járt utat hagyva, levágott a hegymeredeknek. Se út, se ösvény, se nyom a szerte heverő sziklák közt. Trópusi erdő nyers, fűszeres szaga, fülledt meleg borult fölénk. Mérges rovarokat, kígyókat, tigriseket sejtetett. Óvatosan, lassan bukdácsoltunk lefele a sziklatömbökön. Pratab hol nekem segített – némán mentegetőzve, hogy birtoka eme vad részére hozott –, hol a testsúlyával akadályozott Mr. Gopal-nak aj ánlotta fel szolgálatait. Hősiesen visszautasította. Expedíciónk elején a mezítlábas legény lépdelt rugalmasan, fürgén. Mögötte G. fényképezőgépét leakasztotta nyakából, és védelmezőén tenyerén cipelte. Szerettem volna megnyugtatni, ha ő leesne, gépe mindenképpen összetörik.
Az erdő ritkult, majd eltávolodott. Hirtelen kivilágosodott, és alattunk, ezüstös késő alkonyi fényekben, kiszáradt köves folyammeder kanyargott. Most először megszólalt a legény. – Megérkeztünk – és lefutott a köveken a mélybe, a meder-széli sziklás domb felé. Egy hegy utolsó, elpihenő hulláma lehetett, cserjével benőtt, néhány méter magas. Mire Pratab segítségéve] odaértem, az angol már izgatottan fényképezett a szikla ürege előtt. Mit? Mit fényképez? Pratab és közte diadalharsonás, rövid mondatok röpködtek. Mámorukban részt vett Gopal is, csendesebb örömmel. Aztán tapintatosan otthagyta őket, távolabb a folyómeder kőtömbjein megvetette lábát, és figyelte a flash villan ásait. A szürkület enyésző világossága miatt nem látom, hogy mit fényképez. Nem látok, csak két szabálytalan sziklát az alacsony barlangüreg alul szélesedő íve alatt. Az alsó nagyobb, a felső kisebb, tíz-tizenöt kilós, pattintás nyomaival. Kínosan éreztem magam. Mindenki csodálja a király pompás ruháját, csak nekem pucér?... Egyszerre észrevettem a szegfűpirossal mázolt háromszöget a kisebb sziklán. A lelet kuriózuma, ritkasága csak egy pillanatra ragadott meg. Nem vagyok szakember. Végül is mindegy, háromszögben vagy göcsörtös rúdban ábrázolják, imádják-e a világteremtő erőt. Igaz, az egyiket a falun kívül, folyómeder széli üregbe rejtik, a másikat a falu közepébe szúrják. Lehetséges, hogy helyes G. feltevése: a matriarchátus bukása után eltiltották és büntették az istennő elsődleges imádatát – a falu fala mögé zárkózó hegyi lakók pedig évezredek óta őrzik a trónja vesztett iránti hűséget. Őrzik, mint a zavar kecses mozdulatát. A hűség szimbólumának is felfoghatnám a rejtegetett háromszöget – gondoltam –, mi okom hát hirtelen, mélységes elkomorodásra. Igaz, belémsajdult a flash és a primitív jelkép egyidejűsége és szédítő távolsága. Más-más formában lépten-nyomon kísér, mióta Indiában vagyok, de e kettősség különösen éles volt a kusza őserdőkre hamvazó estében... Valójában az oldalt billenő, esetlen háromszög fájt. Jelbe tömörített nyomorúság, elmaradottság. A falu életét éreztem benne. Szegénységét, azután életkedvét a szegfűpirosban. A vidám vitát a kazal körül. – A felkínált tej és víz barátság-pirosát.
Közelemben Pratab guggolt, a rőzse- és szeméthalomban turkált. Hirtelen felpattant, tenyerén fél kókuszdió héjával. A héj friss volt, egy néhány nap előtti szertartás bizonyítéka. G. odafutott, és rövid kapirgálás után újabb bizonyítékot emelt ki a kupacból. Napja delelőre hágott. Jól sejtette: a nép közt tovább él az istennő imádata. Gopal úr józanul javasolta, induljunk, késő van. Meglepett, hogy először a nap folyamán kezdeményezett. Végigkínlódtuk a nyaktörő utat – most felfele –, átvonultunk a sötét falun, a zsúpfedéllel nyomott házak közt, a felkelő hold téglavörös világától kísérteties körfalon, le a hegyről a magányos kis kápolnáig.
Festőművészek közt Adzsantában
Egyedül mentem Adzsantába. Gopal urat váratlan munkája Aurangabadban tartotta. Nem győzött mentegetőzni és vigasztalni. Mindent elrendezett: Adzsanta archeológusa vár, vár a megrendelt ebéd és szálló Fardapurban, öt kilométerre a barlangoktól. Ott ebédelek, ott töltöm az éjszakát, és reggel vissza Aurangabad-ba, illetve Bombaybe. Kora délelőtt, angolul egy szót se tudó sofőrjével nekivágtam hát a száz kilométeres útnak. Nem kellett társalognom, szabad madár boldogságával szálltam a kristály fényű, sík táj felett. Izzó mezők, ezüstlila cukornádföldek... Egy helyütt arattak. Guggolva sarlózták a délceg, kardlevelű nádat, öles nyalábban fejük fölé tartva hordták a bivalyszekérre... Kidőlt-bedőlt útszéli teacsárdák, turbános parasztok csoportjával. Egy legelőn és szelén pompás banjánfa alatt bámész, kúszó, rohangáló szürke majmok. Csupa gyönyörűség, így értük el az első nagyobb falut, Adzsantát. Még nem is sejtettem, hogy mire a szikrázó nap eltűnik az egymásra zsúfolt házikók, emeletes mozlim díszítésű házakról, este, az egyik ház vendége leszek. Néhány perc múlva árnyas hegyszorosba fordult az út. Majd befutottunk a hegyek aljára, a völgykatlanba. Onnan nem visz autózható út a barlangokhoz. Építésük idején előttük haladt el az északi királyságokból a déliekbe irányuló kereskedelem fő útvonala. És éppen ezért, ott faragták ki a barlangtemplomokat. A kapaszkodón, gondolom, tevék, elefántok léptettek, most azonban tömérdek lépcsőt kell megmászni, jórészt tűző napban a hegy derekáig. Remegett a térdem, mire felértem és megpillantottam a félkörben sorakozó templomokat. Az elsőt i.e. k étszáz évvel művelték ki, az utolsót kb. az V. században. Régi kínai utazók írtak e buddhista templomokról, a Nagy Tanító előző életeit, születését, királyi atyja udvartartását ábrázoló barlangfestményekről. A múlt század végéig ennél többet nem tudott róluk a világ. Nyomuk veszett. Állítólag a környék lakói ismerték hollétüket, de hallgattak. Lehet... Az istennőt sem akarták megmutatni nekünk. 1819-ben, vadászó angol tisztek fedezték fel a mély völgykatlant körülzáró hegyek egyikén. A hegy derekát furcsán benövő dzsungel tűnt fel nekik. Le-tisztíttatták, és előbukkantak remekműveikkel az elveszett barlangok. Harminc sziklaoszlopos, teraszos buddhista templom, és többé-kevésbé rongálódott falfestményei léptek a bozótból a világhírbe. Száz és száz kép és történet. Irodájában várt Mr. Josi, az archeol ógus. Csinos, szemüveges fiatalember. Bemutatta Mr. Nand át, egy képzőművészeti kiadó igazgatóját, aki Delhiből jött. Az ő megbízatásából másolta Csandra és két kollégája a barlangok festményeit. (Róluk majd később.) Gyakran átjött Adzsantába, hogy ellenőrizze és siettesse a munkát. Együtt mentünk az első barlangba. Ott a lenyűgöző méretű térség félhomályában mindjárt eltűnt.
Mr. Josi felkattintotta a reflektort, és életre keltek a falakat borító színfoltok. Elefántos felvonulás, koronázási ünnep, sötét bőrű, sötét hajú rabszolgák, rabszolganők, holdsarló szemű hercegnők almakeble és színes szövésű ágyéktakaró alatt hullámzó csípőjük. Légies, érzéki táncosnők, égi zenészek, földi katonák, formák és színek boldog harmóniája – egy kétezer éve volt világ életöröme. Vezetőm beszélt. Könnyedén, gyakorlottan. Ezredszer, tízezredszer ismételheti ugyanezt a szöveget – gondoltam. – Buddha feleségét félelem gyötri – mondotta –, mert férje naphosszat töpreng. Retteg, hogy elidegenedett tőle, vagy elhagyja, amint ezt megjövendölték a szentek. Felvidítására berendelte a táncosnőket, zenészeket. Buddha fehér leplében egy pillantásra sem méltatja az ünnepség forgatagát... Máris fordította volna a reflektort másfele, de kértem, várjon. Éppen csak átsuhanhatott tekintetem a lélegzetelállító falfestmény tömérdek figuráján. Táncosnők, zenészek, szolgahad a hercegi pár körül frissítőkkel, legyezőkkel. Nézni, csodálni, érteni akartam az
életmelegű, költői formákat, a gazdag, finom színárnyalatokat, belehelyezni az évezredek távlatába. Elképzelni, miként csinálták. Hogyan lehetséges például, hogy a kék, zöld barna, sokféle zöld, kék, piros és barna maradt? – Az udvar hölgyei féltették világos bőrüket a naptól – szólalt meg Josi. – Látja a szélen azt a szépet napernyővel? Mennyire hiányzott Pratab, az ellorai barlangok tudós birtokosa. Mily elragadóan tolmácsolta Siva, Parvati, az istenek kőbe rejtett gondolatait. Érezte egy mozdulatba tömörített érzelmeiket, szenvedélyesen, mintha mindig abban a pillanatban először... Josi társalgott a gondjaira bízott festményekről. Kívülről beszélt róluk, leboruló ámulat nélkül. Kicsit megpaskolva a múlt vállát, magyarázta el a falfestmények technikáját is. Bizony, rizsnyákból és tehéntrágyából alapoztak, arra kenték a vékony mészréteget. A képet vörösfölddel rajzolták ki, s azután festették sziklából, ércekből zúzott, növényi anyagokból, koromból kevert festékkel. Bizony, fáklyafény mellett dolgoztak... Számára nem volt csoda, nem volt döbbenetes, hogy ezeket a primitív anyagokat lényegítették költészetté, életörömmé, hogy így születtek a stilizált és reális férfi, meg a szépséges női alakok százai. Az olasz reneszánsz tökéletessége, ezernéhányszáz évvel a reneszánsz előtt. – Tehetséges festőművészeink – lépett mellénk Mr. Nanda – a második barlang képeit másolják. Le akarom fényképezni a társaságot... Hát magammal hoztam őket. Bemutatta az árnyékában szerényen meghúzódó két fiatalembert, és kérte Mr. Josit sz ólítsa le Csandrát is az állványról. – Boldogan – így Josi. És elindult
– én utána – a barlang hátsó felébe. A sarokban toronyállvány. A tetején égő villanykörte egy mennyezetszeletet vágott ki a sötétből. Egy páva, rózsaszín lótuszokkal belepett tó. – Hé, Csandra... Vakkeretre feszített festővászon emelkedett, majd a keretet tartó két kar közül fiatal arc hajlott le a magasból. 18–19 évesnek véltem. Csandra Sekár volt, és tíz esztendővel több. A barlang hátsó falába vésett roppant fülkében Buddha hatalmas ülőszobra előtt sorba álltunk. Több-kevesebb izgalommal sikerült is Nanda úrnak néhány felvételt készítenie rólunk. Ezután került szóba az esti összejövetel. – Régóta tervezzük, most itt az alkalom... – lelkesedett Josi. – Mit szól hozzá, Mr. Nanda?... – Rendben van. És hol gondolja? – Csandrának szép lakása van. Nála. Reméljük asszonyom, ön is megtisztel jelenlétével – mosolygott világfiasan Josi. – Köszönöm. Valóban örülök... Szavuk elakadt, elképedtek, hogy a meghívást minden teketória nélkül elfogadtam. Mr. Josi d öbbenetében lekapta szemüvegét, és pislogva nyugtatgatott engem, no és a többieket. Valahogy lányomnak mondom, hogy menyem értse formán. – Asszonyom, ne féljen, ne tartson semmitől.
Senki sem találhat kivetni valót a baráti találkozón. A gyanú árnyéka se érheti. Mr. Nanda k öztiszteletben áll, Mr. Nanda nagyapa, Mr. Nanda... Mulattam zavarán és hízelgett nekem. Ha véletlenül indiai lánynak szülétek és 14–15 éves fővel férjhez adnak – a köpcös erkölcsi bizonyíték, Mr. Nanda kiv ételével –, valamennyi fiam lehetett volna.
Elfordultam a társaságtól a csodálatos, három arckifejezésű Buddha-szobor felé. Az óriás kőarc jobb profilján szelíden suhanó mosoly, a balon sajnálkozó szomorúság és szemből
elmélyedés, átszellemült, a földi lét gondjaitól szabadult, határtalan nyugalom. Zseni és filozófus remekelte a mosolyos és fájdalmas két arcélből a magasztos egy arcot. Neve, élete ismeretlen, mint ahogy a barlangot borító lenyűgöző festmények alkotói is névtelenek. Csandra Sekár gyékénydarabot vetett a szoba hátsó falához – foglaljunk helyet –, és máris otthagyott ötünket a tátongóan üres, okkerszínű szoba közepén. A házigazda tisztét kellett ellátnia. A nyitott ablakból – alatta mappákkal, festékes dobozokkal, ecsetekkel megrakott ládikó – még nappali meleggel hullt be a szederjes alkonyat, a hazatérő bivalyos szekerek döngése, a falu esti moraja. A szomszéd, szintén üres szobán Csandra húzott át petróleumos üveggel. Megtöltötte a sarokban a földön álló petróleumfőzőt, alágyújtott, teavizet, csészéket hozott. Ezeket lerakta a főző mellé, a földre. Két festő tisztelettel hallgatta Mr. Nanda – tekintélyével, korával és tagbaszakadt alakjával ő volt a központ – és Josi vitáját, mely képeket kellene még lemásolni a készülő Adzsanta-albumba. Csandra bekiáltott: kész a tea. Elhelyezkedtünk a gyékényen. A legjobb helyet, a faltámlásat nekem adták. Távol tőlünk Csandra leállított a földre egy karbidlámpát. A teát – kellemes fűszeres íze volt – csészénként hozta be, körünk központjába, agyagtálkára banánt helyezett, és végre leült.
A tea forró volt, óvatosan kortyolgattuk és hallgattunk. Az öt férfi és én. Hetediknek a helyzet rendkívülisége ült közöttünk. Láthatatlan, de nagyon is jelenvaló jelenlét. Indiában elképzelhetetlen magányos nő férfiak társaságában. Se lány, se férjes asszony, még prostituált sem. Adzsanta első barlangjának építése idején a "város menyasszonyának" nevezték. Azzal különben se merne mutatkozni barátai előtt senki. Látogatása a nagy titok, a szégyen. És itt voltam én, európai nő, félig-meddig kolléga – kísérő nélkül, egyedül egy legénylakásban. Tulajdonképpen engem is feszélyezett. Itt és most... Mr. Nanda – ovális, barna arcán a kiserkenő ősz szőrszálak hamujával – az alkonyat csendes derűje. Josi, az elkényeztetett fiatalember, hullámos haján csillog az olaj és csillog a szemüvege. Egyetlen gyerek, özvegy anyja szeme fénye. – A drága azt hiszi – mondta játékosan délelőtt –, rendkívüli, hibátlan lény vagyok. Ezért aztán nem talál hozzámvaló feleséget. – És ön, Mr. Josi, nem pr óbálta megkeresni – kérdeztem szándékomnál gúnyosabban. – Nem, ez nálunk nem szokás, és a szokások nem véletlenek. A tapasztalatot is tisztelem, az öregek bölcsességét is. Josi szélcsendes, öböl-életre készül: kellemes társaság, otthon, anya, majd feleség, gyerekek. Pillanatnyilag izgatott, arca ég. Az európai asszonynak szép emléket kell elvinni az estéről, és ez az ő feladata, mert ő kezdeményezte az összejövetelt. Csandra Sekár, neve azt jelenti: "holdsarló a homlokán" zaklatott, elégedetlen ember. Közel jár a harmincöthöz, de nincs semmije. Festeni szeretne, és második éve másolja Adzsanta képeit eredeti nagyságban s eredeti színekben. Keveset keres, havi kétszáz rúpiát. Ebből haza is küld, segítenie kell húgait kiházasítani. Nyolc testvére van, ő a legidősebb. Ezért is nem nősült. – Különben ostoba dolog a korai családalapítás. Nem művésznek való... (Európai beütés.) Megkért, ajánljam be a lovedale-i iskolába. Száz rúpiával több jövedelme lenne és festhetne. Időnként rám emelte csészéje fölött nagy, hűséges szemét. Mosolygott – titkunk van... Két másoló kollégája szintén jelentéktelen külsejű. Ráadásul moccanni sem merően félszegek. Arcuk mozdulatlan, csészéjükbe néznek és szürcsölnek. Különben egész este
lábukat se cserélve ültek lótuszülésben, és egy szót se szóltak. A távoli karbidlámpa pihés fénye lengte be a társaságot. Egyszerre... Egyszerre nem Csandra és a másik fiatal festő, hanem a barlangfal sarkában teázó két férfi ült velem szemben. Sötét hajukon a tapinthatóan puha, kerek fejfedő, szemükben fekete elmélyültség – egy pillanattal előbb még az életről, a halálról, a világegyetem titkairól beszélgethettek, s most elfeledkezve a tenyerükön tartott teástálkáról, külön és együtt gondolkoznak. Lazán behajtott lábszárukon a kék-fehér csíkos harisnyát is láttam, és hallottam Josi világfias orrhangját: bizony, már akkor ismerték a teát, meg a harisnyát... A két férfi arckifejezését nem tartotta említésre méltónak – lobbant délelőtti bosszúságom, és a jelenés szétfoszlott. – Száz és száz kép van szememben – tettem magam elé üres csészémet. – Maguk talán, akik másolják és köztük élnek, állandóan rajtuk keresztül látnak. – Jó ideig nem tudtam szabadulni az Adzsanta stílustól – mondta halkan, valami vádló mellékzöngével Csandra. – Belekeveredett saját munkámban. Most is csak kora reggel festek. Festek, mielőtt... – Megértem. Minduntalan az olasz reneszánsz... – Correggiót, Miehelangelót, Bellinit szokták emlegetni az európai műtörténészek – szólt boldog mosollyal Mr. Nanda. – Én nem a Tadzs-Mahalt, Adzsantát nevezném a világ hetedik csodájának. A műremekké alakított elefántcsont, drágakövek valójában nem hatottak meg. "Tán csodállak, ámde nem szeretlek... " – jut eszembe legkiválóbb költőnk szava. Nevét biztos nem ismerik. Petőfi 26 éves korában esett el. – A második vagy az első világháborúban? – érdeklődött részvéttel Mr. Nanda. – A múlt században, szabadságharcunk idején. – Hála Gandhinak, mi háború nélkül lettünk szabadok – mosolygott Josi. – Szerencséjük volt. – Gandhidzsi volt a szerencsénk, az ő mély hite, népünk ősi hite az erőszak nélkül érvényesíthető igazságban. – Igen... a világtörténelemben még nem fordult elő, Mr. Nanda. Term észetesen az adott történelmi helyzet, a világháború is megtette a magáét. Mégis, önöknél sikerült először... – Meggyőződésem, hogy a történelmi helyzet nélkül is sikerült volna, legfeljebb később... A világegyetem igazsága, hogy minden nép, minden ember, élő és élettelen a saját törvényei szerint éljen. Sose lett volna, sose lenne háború, ha ezt az igazságot értenék... – Jaj uram! – szakadt ki belőlem a megdöbbenés. Felnőtt, érett korú férfi lehet ilyen naiv?... – Talán megmosolyog asszonyom, talán azt gondolja, az emberiség törvénye a háború, az öldöklés... Higgye el, ez esetben nem hangoztatnánk mindig és mindenkor, hogy békét akarnak. Ez a rossz lelkiismeret... Mert mit bizonyít a történelem? Háborúval nem értek el mást, mint újabb háborút. Békét – soha... Háború, háborút hoz. De a láncot szét lehet törni, itt a mi példánk... Miért nem próbálják meg, újra és újra? Annyi energiával, mint a háborúskodást, mint a fegyverek tökéletesítését. Emlékeztettem, hogy míg mi itt a békéről elmélkedünk, Ladakh környékén kínaiak és indiaiak harcolnak. – Ez is bűn, bár kényszerűség – válaszolta meggyőződéssel Mr. Nanda. Ilyen k ényszerhelyzetekről beszél Krisna Ardzsunának, amikor harci szekerének kocsisa. Az imént, a világegyetem igazságáról beszélvén, a jelenlegi háborúskodásra is gondolt. Olvasta, hogy a középkori Európában különös módon döntötték el az igazságot. Aki átment a tüzes parázson vagy forró vasat fogott meg, és nem kapott égési sebeket, annak volt igaza. Alig hitt a betűknek. A jógik ennél különb
dolgokra képesek. Jelenleg már értik Európában is, hogy a tüzes vasnak semmi köze az igazsághoz. Meg kellene tanulni, hogy a vérnek, egy vagy egymillió ember vérének sincs bizonyító ereje. A győzelem csak azt az igazságot bizonyítja, hogy a győztes több és jobb fegyverrel rendelkezett. Abba kell hát hagyni a bombák igazságtevését. Az indiai filozófia nem ismer olyan igazságot, amit fegyverrel, emberáldozatokkal kell érvényre juttatni. Az nem lehet igazság...
A közénk telepedett láthatatlan eltávozott. A szó visszakanyarodott a festészetre – balatoni naplementéket, Himalája feletti holdfelkeltéket érintve. Kilenc óra tájban oszlott szét a társaság. Valahogy oda nem illőn állt autónk a falu alvó házai közt, a sötét utcán. Egyetlen fényfolt pislákolt. Karbidlámpa egy boltocska pultján. Ott ült mellette a zárhatnék szemű, fezes tulajdonos. Előtte pedig öreg sofőrünk. Indultunk vissza Fardapurba, a szállodába. Josi hivatalos lakása arrafelé, a barlangok közelében volt, hát velünk tartott. Számtalanszor elismételte: nagyszerűen érezte magát az emelkedett szellemű társaságban. Még ma este megírja ö zvegy édesanyjának, hadd örüljön fia örömének. Ez is India – gondoltam. Melyik 26 éves európai fiúnak jutna eszébe? A völgykatlan bejáratánál megálltunk. Kézfogás és – még egyszer köszönet mindenért, Mr. Josi. – Kérem, asszonyom, ne köszönje – lépett ki a kocsiból –, a köszönet csak szó. Áldását adja rám. – Ne tréfáljon, nem vagyok pap. Sőt nem is hiszek. Erről beszéltünk már... – Mindenki pap, akinek szíve van. Adja, kérem, testvéri áldását ... Még mindig azt hittem, mókázik. Nevettem hát, és nem mozdultam az ülés végéből. Vártam, hogy becsapja az ajtót. A sötétben – buján meleg, dzsungel illatú volt – arcát nem láttam, csak alakját, és szemüvege fekete csillogását. Hogy ő se moccant – távozását könnyítendő, no még egyszer kezet nyújtok –, közelebb csúsztam az ajtóhoz. Ekkor elém hajtotta fejét. Én pedig két kezem olajos hajára tettem. Gyorsan, zavartan valami áldásfélét mormoltam. Nem válaszolt, eltűnt a csönd mélyén. – Indulhatunk – szóltam előre. Az ülésnek dőltem és csaló felnőttnek éreztem magam.
ZÁRSZÓ
Csillagporos az éjszaka. A roppant mangófákon, a cakkos papája, és sima szélű óriás banánleveleken kékesfekete ünnepi fények. Az 1962-es esztendőt fogadják a millió múltévek. Szilveszter éjjel. Az 1963-as beléptéig együtt maradt a család lenn, a földszinti fogadószobában. Elfogyasztottuk a maradék mazsolás, datolyás karácsonyi tortát, ahogy illik. Éjfélkor gint ürítettünk az újév köszöntésére. Csókok – boldog új évet. Aztán ki-ki nyugovóra tért. Feljöttem a legfelső teraszra. Itt áll moszkitóhálós ágyam. A levegő langyos, az alacsony ég csupa csillag. A nyomortanya felől, mint minden más éjjel, cintányér, dram és ének száll. Időnként tompán koppan az éjjeliőr botja. Jelzi, ébren van, és járja az utakat. Nem csodálatos szilveszter éjjelén a szabadban aludni? Másfél éves indiai létem sok-sok gyönyörűsége közül az egyik. Mennyi mindent láttam! Az élet, az emberi jelenségek új arcukat mutatták, és kitágították bennem a megértés határait. Bejártam Indiát északi határától legdélibb csúcsáig. Dideregtem júliusban Kasmír hókoronás hegyei alatt, decemberben a Comorin-fok három tengerének vizében úsztam. Megismerkedtem Észak és Dél műemlékeivel és élő embereivel. Koldusokkal, maharadzsákkal, parasztokkal, értelmiségiekkel. Mindegyiktől kaptam valamit, ami nélkül sokkal szegényebb lennék. Egy mosolyt, egy pillantást, új távlatokat nyitó szavakat. Békét nyugalmat, harmóniát. Indiában, mint a világ bármely részén, gyilkolnak is, gyűlölnek is, a szegénység, nyomor nagyobb, mint bárhol Európában, de mégis az erőszakmentesség, az ahimszá, a megértés légköre lengi be az életet. Nekem megengedték, hogy másként gondolkozzam, mást higgyek, illetve ne higgyek. Nem kívánták, hogy azt valljam egyed ül igaznak, amit ők, azt szeressem, amit ők. Azt hiszem, ez hat olyan vonzóan mindenkire, aki kapcsolatba kerül Indiával, az indiaiakkal, ezekkel a "nagy műveltségű, bölcs és ostoba, jóindulatú és kegyetlen, tiszta és piszkos emberekkel". Engem is elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, én meg őket. Barátaim. Delhiben ismét meghosszabbították útlevelemet. Öt hét múlva indulok a Himalája alatti iskolába. A feladatom: tanítani, de a tanuló izgalma repít.
Kiadja a Gondolat, a TIT kiadója Felelős kiadó a Gondolat Kiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Balassa Sándorné Műszaki vezető: Kálmán Emil Műszaki szerkesztő: Károlyi Gábor Borító és kötésterv: Bozóky Mária munkája Megjelent 24100 példányban, 21,25 (A/5) ív + 5 ív melléklet terjedelemben Ez a könyv az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabványok szerint készült GO 449-b-6668 66/1023. Franklin-nyomda Budapest, VIII., Szentkirályi u. 28.
