Libri Kiadó Budapest

Borítószöveg Regina, a félénk vidéki lány a főiskola befejezése után New Yorkba költözik. Mikor állást kap a New York-i közkönyvtárban, úgy érzi, élete álma beteljesült. Egy napon véletlenül tanúja lesz, ahogy az élvhajhász fiatal milliárdos, Sebastian a könyvtár egyik olvasótermében a szerelmi tettek mezejére lép. Hirtelen vágy ébred a lányban, amin alig bír uralkodni. Miután megismerkedik a szende kislányból lett fétismodell, Bettie Page szexuális öntudatra ébredésének történetével, Regina reménykedni kezd, hogy az erotika segítségével talán neki is sikerülhet elcsábítani a férfit, akit szeret. De vajon meddig kell elmennie a gátlásos Reginának, hogy egy olyan befolyásos férfi vágyait felkorbácsolja, mint Sebastian?... „Egy korábbi regényem előkészítése során rengeteg interjút készítettem, és volt egy név, ami állandóan felbukkant: Bettie Page. Az ötvenes évek kultikus fétismodellje, a szexuális téren felszabadult nő szimbóluma. Korábban észre sem vettem, milyen sokan gondolnak még ma is így rá! Elkezdtem kutatni utána, és hamarosan megértettem, hogy Bettie a nyughatatlan erotikát testesítette meg egy olyan korban, amikor a BDSM még csak a férfiak szórakozása volt. Ma, amikor már a hétköznapi nőket is egyre jobban érdeklik a szexuális játékok, ő a tökéletes ikon!” Logan Belle

Libri Kiadó Budapest

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Logan Belle: Bettie Page Presents: The Librarian Pocket Star Books, 2012

Fordította Wertheimer Gábor Copyright © Logan Belle 2012 Hungarian translation © Wertheimer Gábor 2013 Magyar kiadás © 2014 Libri Könyvkiadó, Budapest A Libri Könyvkiadó az LS Kiadói Csoport tagja Borítóterv © Café Design Második kiadás ISBN 978-963-310-495-8 Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője Szerkesztette Lovas Anna Felelős szerkesztő Angyalosy Eszter A szöveget gondozta Ligeti Szilvia és Györke Mária Műszaki szerkesztő Kovács Balázs Sándor (print) és Lovas Anna (e-könyv) A belső oldalakat tördelte Pais Andrea Az elektronikus verziót készítette eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu

„A szerelem szigorú büntetés a vágyért.” Anne Enright

Köszönetnyilvánítás Köszönet mindenért rendkívüli szerkesztőmnek, Lauren McKennának, aki regényem minden apró részletében a segítségemre volt. Lauren, nemcsak ezzel a történettel, hanem általában a romantikus történetek elmesélésével kapcsolatos látásmódomat is megváltoztattad. Nagyon hálás vagyok. Alexandra Lewis, köszönet a rengeteg segítségért és a kemény munkáért, amely nélkülözhetetlen volt. Clare Neumann, a CMG Worldwide Inc. munkatársa rettentő sokat tett azért, hogy ez a könyv megszülethessen. Köszönöm, hogy ilyen szenvedélyes olvasó voltál. Nagy-nagy köszönet jár a Bettie Page Társaságnak az odaadó támogatásért, és hogy világszerte az emberek szívében és gondolataiban tartják Bettie Page-et. A könyvtárosok napi munkájával összefüggő kérdéseimre türelmes válaszokat kaptam a könyvtáros és blogger Wendy Crutchertől (akit Wendy, a Szuperkönyvtáros néven is ismernek), és az író Jessica Rozlertől. Ellen Stagg, a tehetséges fotós nagylelkűen megosztotta velem, milyen tapasztalatokat gyűjtött az erotikus témájú fényképek készítése során. Köszönet Matt Schwartznak, a kiadói gurunak: minden beszélgetésünkből sokat merítettem, és volt egy, amely különösképpen fontos volt, s elvezetett ennek a regénynek a megírásához. És végül: úgy illik, hogy megadjuk az elismerést, ami jár. Adam Chromy, ügynököm és társam, te javasoltad, hogy gátlástalanul szentségtelenítsem meg a könyvtárat. Most is, mint mindig, köszönet a zseniális ötletért.

A szerző megjegyzése Az Ötödik sugárúton álló New York-i Közkönyvtár természetesen létező épület, de a fiktív történet elmesélésében némi szabadságot engedtem magamnak a termek elhelyezkedését, nevét, illetve számozását illetően. Figyelmébe ajánlom mindazoknak, akiket e pompás épület részletei érdekelnek, Henry Hope Reed és Francis Morrone könyvét: The New York Public Library: The Architecture and Decoration of the Stephen A. Schwarzman Building (A New York-i Közkönyvtár: A Stephen A. Schwarzman-épület építészeti megoldásai és díszítése).

Első fejezet Regina Finch megállt az Ötödik sugárút és a Negyvenkettedik utca sarkán. Mindkét oldalon elszántan lökdösődtek a dolgukra siető emberek, a tömeg úgy hullámzott, akár a sziklákon átcsapó tenger. Regina már egy hónapja New Yorkban élt, de még mindig nem tudta megszokni ezt a bődületes forgalmat. Nem hagyta, hogy a tömeg elvonja a figyelmét. Ez volt az első napja álmai munkahelyén, és eltökélt szándéka volt, hogy ennek a napnak minden percét kiélvezi. Egy hónappal azután, hogy informatikus könyvtárosként mesterfokozatú diplomát szerzett a Drexel Egyetemen, úton volt az ország legnagyszerűbb könyvtára felé. Felnézett a neoklasszikus stílusú épületre, a fehér mészkőből és márványból emelt építészeti műremekre. Ha volt is tökéletesebb hely a világon a New York-i Közkönyvtárnál, ő egészen biztosan nem tudott róla. – Az ikreket nézi? – szólította meg egy idős asszony. A haja annyira fehér volt, hogy az már majdnem rózsaszín, és kékeszöld kosztümöt viselt, rajta csillogó aranygombokkal. Kristálydarabokkal díszített pórázt tartott a kezében, a végén egy kicsi, fehér kutya csóválta a farkát. – Tessék? – kérdezte Regina. – Az oroszlánok – magyarázta az asszony. Ja, igen, az oroszlánok. A könyvtár bejáratához vezető széles kőlépcső két oldalán két oroszlán fehér márványszobra állt. Méltóságteljes teremtmények voltak, egy-egy kőoszlop tetején feszítettek, mintha az épületben összegyűjtött tudás felett őrködnének. – Igen, tetszenek az oroszlánok – mondta Regina. A lakótársa figyelmeztette, hogy nem kell leállnia beszélgetni minden őrülttel, aki megszólítja az utcán. De Regina Pennsylvaniából érkezett, és egyszerűen képtelen volt gorombán figyelmen kívül hagyni őket. – Türelem és Állhatatosság – mondta az asszony. – Így hívják őket. – Valóban? Nem tudtam. – Türelem és Állhatatosság – ismételte az asszony, majd továbbsétált. * Regina nem tudta, hogyan mondja meg új főnöknőjének, Sloan Caldwellnek, hogy semmi szükség körbevezetni őt a könyvtárban, mert már kislánykora óta eljár ide. Sloan, ez a divatosan felöltözött, magas, szőke nő félelmet keltően viselkedett az állásinterjú közben, és most, hogy Regina már megkapta a munkát, mintha talán még ijesztőbb lett volna. – Nem akarsz jegyzetelni, miközben sétálunk? – kérdezte Sloan.

Regina nyomban a táskájába nyúlt, hogy papírt és tollat keressen. Követte Sloant a fehér márvánnyal borított folyosón, amelynek francia román stílusa mindig a nagyszerű európai épületekről készült fényképeket juttatta az eszébe. De édesapja gyakran mondta neki, hogy semmi értelme a New York-i Közkönyvtár főépületét bármihez is hasonlítani; építészeti alkotásként egyedülálló. – Ez itt a katalógusterem – közölte vele Sloan. A hatalmas, pazar teremben, hivatalos nevén a Bill Blass-katalógusteremben egymás mellett sorakoztak az alacsony, sötét színű faasztalok, rajtuk egyedi tervezésű bronzlámpák sötétbarnára festett fémburával. A számítógépek elütöttek a helytől, hiszen a terem hangulata a kora huszadik századot idézte. – A számítógépeken nincs internetcsatlakozás – közölte Sloan, és jól láthatóan igencsak unta, hogy sokadszorra is el kell mondania ugyanazt. – Csak arra használják a látogatók, hogy megkeressék a könyveket, amelyekre szükségük van, megkapják a sorszámukat és a könyvek átvételére vonatkozó egyéb információt. Regina természetesen olyan jól ismerte ezt a rendszert, hogy könnyebben eligazodott benne, mint bármi másban az életében. (Ha volt valami, amit nagyon szeretett, akkor a jól működő rendszereket. A rend volt az, amire mindennél jobban vágyott.) Miután rákerestek a könyvükre, a látogatók leírták egy kis papírra a címet és a sorszámot a parányi ceruzák egyikével, amelyet a hosszú asztalok végén elhelyezett tartókból vehettek magukhoz. Regina jóleső érzéssel nyugtázta, hogy az SMS-ek és e-mailek korában a New York-i Közkönyvtár az egyetlen hely, ahol az embereknek papírt és ceruzát kell a kezükbe venniük. Sloan ment tovább, cipőjének fémborítású magas sarka hangosan kopogott a márványon. Egyenes szálú haját takaros lófarokba fogva viselte, és tetőtől talpig Ralph Laurenbe öltözött. Regina szobatársához hasonlóan Sloan Caldwell is végigmérte őt, és alig tudta leplezni a magában meghozott elmarasztaló ítéletet: nem jó, nem jó, nagyon nem jó. Regina azon tűnődött, hogy vajon nem léteznek-e valamiféle titkos manhattani öltözködési szabályok, amelyeket rajta kívül mindenki más ismer. Azóta, hogy a városba költözött, úgy érezte magát, mintha ő lenne az egyik idegen A testrablók támadása című filmből: majdnem hihető, hogy idetartozik, de ha valaki jobban megnézi, nyomban látja, szó sincs erről. – A könyvtár szívében vagyunk, a Központi Olvasóteremben. Regina édesapja gyakran járt New Yorkban üzleti úton, és néha őt is magával vitte. Összetartozásuk, szoros kapcsolatuk afféle megerősítő szertartásává vált, hogy felültek a vonatra, aztán a Serendipity étteremben megebédeltek, és ellátogattak a New York-i Közkönyvtár főépületébe az Ötödik sugárúton. A Rose Központi Olvasóterem enyhén dohos illata a mai napig olyan gyorsan és élesen idézte fel benne az apja emlékét, hogy ilyenkor mindig szüksége volt egy percre, hogy összeszedje magát. Regina megállt, hogy elolvassa az ajtó fölötti feliratot, a cenzúra ellen tiltakozó Milton 1644-

ben megjelentetett Areopagitica című művéből való mondatot: A jó könyv a lángelme bebalzsamozott és életen túli életre kincsként megőrzött drága szíve vére.{1} A terem lélegzetelállító látványt nyújtott; Reginát már a puszta mérete is mindig elkápráztatta. A belmagassága több mint tizenöt méter – a legtöbb bérház csak néhány méterrel magasabb ennél. A terem huszonnégy méter széles és kilencven méter hosszú – ez nagyjából két háztömb mérete. A hatalmas, félköríves ablakokon beömlött a napfény, a mennyezeten égboltot és felhőket ábrázoló olajfestmény, Yohannes Aynalem munkája, körülötte díszes fafaragások: angyalok, delfinek és pergamentekercsek. De Regina a négyágú csillárokat szerette a legjobban, amelyek sötét fából és rézből készültek, s a villanyégők között faragott szatírmaszkok vigyorogtak. Sloan megállt a terem bejárata közelében lévő könyvkiadó pultnál. Több volt ez, mint egy egyszerű pult: a díszes, sötét színű faszerkezet a bejárattól a terem közepéig húzódott, és lényegében afféle parancsközpontként működött. Tizenegy fülkére volt osztva, a köríves ablakú bemélyedéseket dór oszlopok választották el egymástól. Sloan nekitámaszkodott az egyik fülkének. – Tessék, az új otthonod – mondta. Regina értetlenkedve nézett rá. – A könyvkiadó pultnál fogok dolgozni? – Igen – válaszolta Sloan. – De hát… a végzettségem szerint az archiválás… Sloan kritikus pillantással nézett rá, miközben egyik tökéletesen manikűrözött kezét a csípőjére tette. – Azért ne bízd el magad ennyire. Okos vagy, de mindenki okos volt, aki erre az állásra jelentkezett. És különben is, az archívumban folyó munkát Margaret végzi. Találkoztál már vele? Még mindig egészen jó karban van. Azt hiszem, azóta itt dolgozik, hogy letették az épület alapkövét. Reginának összeszorult a gyomra. A könyvkiadó pultnál dolgozni nem jelent valami nagy kihívást. Egész nap ott ül majd, átveszi az olvasóktól a kis papírlapokat, rögzíti a számítógépben, milyen könyveket kérnek ki, aztán türelmesen vár, amíg a könyvtár számtalan terméből valaki el nem hozza a könyveket, amelyeket aztán ő átad az addig az asztaloknál sorszámmal várakozó látogatóknak. Nagyon igyekezett, hogy ne essen kétségbe. Mindenkinek el kell kezdenie valahol, mondta magában. És lehetne rosszabb is a helyzet: dolgozhatna mondjuk a visszavevő pultnál is. Az a fontos, hogy itt van: végre könyvtáros. És be fogja bizonyítani, hogy rendesen végzi a munkáját.

Második fejezet Regina fogta az ebédjét a barna zacskóban, és kiült a könyvtár előtti lépcső tetejére. Kinyitotta a tejes termoszt, és kibámult az Ötödik sugárút felé. – Maga az új könyvtároslány? – kérdezte egy idősebb nő, aki megállt lefelé menet a lépcsőn. – Igen, Regina vagyok – válaszolta, s a szája elé emelte a kezét, hogy eltakarja, miközben rág. – Isten hozta! Margaret Saddle. Fura érzés volt ülni, miközben a nő föléje magasodik, úgyhogy Regina felállt, és rakott szoknyájáról lesöpörte a morzsákat. – Ó, igen… az archívumban dolgozik, ugye? Margaret bólintott. – Már ötven éve. – Ejha. Ez aztán… imponáló. Margaret fehér haja az álláig ért, szeme halványkéken csillogott. Arcát bepúderezte, de más sminket nem viselt. Gyöngysor lógott a nyakában. Visszanézett az épületre. – Ez a hely érdemes arra, hogy rááldozzuk az egész életünket – mondta. – Bár Brooke Astor halála óta csak romlik minden. No, örülök, hogy megismertem. Látogasson meg egyszer a harmadikon! Az is lehet, hogy kérdezne valamiről, és az a nő egész biztosan nem nagyon töri magát, hogy válaszoljon – ha tud egyáltalán válaszolni. Viszlát, élvezze a napsütést! Regina még szerette volna elmondani, hogy ért az archívumok kezeléséhez és a megőrzéshez, hiszen ezt tanulta, de nem akart túlbuzgónak tűnni. Azzal azonban már tisztában volt, hogy sokkal szívesebben dolgozna Margaret Saddle-lel, mint Sloan Caldwell-lel. Miután Margaret elment, Regina hátradőlt a lépcsőn, de megfeledkezett róla, hogy ott van mögötte a nyitott termosz. Feldöntötte, a tej kiömlött, csordogálni kezdett a lépcsőfokokon, és a súlyos kupak, akár egy labda, pattogva gurult lefelé egyre sebesebben. Megrémült. Nem tudta, mivel foglalkozzon először: az egyre csak terebélyesedő tejtócsával, vagy az Ötödik sugárút felé száguldó kupakkal. Felállította a termoszt, hogy több tej ne folyjon ki, aztán elindult lefelé a kupak után. De csak két lépést tett meg, mikor látta, hogy egy magas, széles vállú férfi gyors mozdulattal felkapja a kupakot. Felnézett rá. A szeme bársonyosan barna, majdnem fekete volt. Ahogy Regina felé indult, ő meglepve konstatálta, hogy hevesebben kezd verni a szíve. – Ez a magáé? – A férfi feltartotta a kupakot, szája sarkában kicsike mosoly; nyers erőt sugárzó arcával már-már zavarba ejtően jóképű volt. Arccsontja magasan ült, orra éles vonalú, állán parányi gödröcske. Fényesen csillogó, sötét haja egészen az inggallérjáig ért. Idősebbnek

tűnt Reginánál, talán harminc körül lehetett. – Ó, igen… bocsánat. Köszönöm. Bár egy lépcsőfokkal magasabban állt, mint a férfi, ő mégis föléje magasodott. – Nem történt semmi. Bár látva, micsoda rumlit csinált… talán mégis. Regina úgy érezte, elsüllyed szégyenében. Követte a férfi pillantását a tócsáig. – Ó, igen… mindjárt feltakarítom. Természetesen nem fogom itt hagyni… De a vigyora elárulta, hogy a férfi csak viccel. – Nyugi – mondta, és visszaadta a fekete műanyag kupakot. Ujjai Regináéhoz értek, és a lány mintha valami forróságot érzett volna. És ezzel a férfi már ment is tovább, átlépte a tócsát, aztán eltűnt a könyvtár hatalmas bejárati ajtaja mögött. * Regina felkapaszkodott a Bank Street-i bérház negyedik emeletére, a lakásához. Táskája tele volt könyvekkel, ugyanis nem tudott ellenállni a kísértésnek, és a központi épülettel szemben lévő könyvtárban magához vett jó néhány kötetet. Egy kis lakásban élt egy ódon hangulatú régi házban, a város legtökéletesebb környékének legtökéletesebb bérházában. New Yorkba költözni, ez volt Regina számára a Nagy Szökés: nemcsak szűkös szülővárosát hagyta maga mögött, de kiszabadult anyja erős karmai közül is. Itt, ezen a környéken, ahol egykor olyan irodalmi nagyságok éltek, mint Willa Cather, Henry James, Edna St. Vincent Millay és Edgar Allan Poe, Regina életében először kizárólag csak magára hagyatkozhatott. Az újonnan meglelt szabadság nagy-nagy boldogságában az egyetlen problémát a lakótársa, Carly jelentette. Carly Ronak kétségbeejtően menő lány volt, aki a Parsonson tanult, és csak két dolog érdekelte: a divat és a pasik. És utóbbit gyakrabban váltogatta, mint a farmernadrágját. Úgy tűnt, minden héten más fickó a soros. Reginának korábban sosem volt lakótársa. Az egyetemi évek alatt az édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy otthon lakjon, nem pedig valamelyik egyetemi kollégiumban a belvárosban, amely egyébként húszpercnyi autóútra volt külvárosi házuktól. Regina most, hogy Carlyval lakott, már látta: anyukája talán túlzottan nagy hatással volt az elmúlt néhány évben a társasági életére. Carly forgószélszerű szerelmi életét közelről figyelve gyakran eltűnődött azon, vajon ő miért nem volt eddig aktívabb ezen a területen. Részben az anyját okolhatta: az asszony olyan hevesen ellenezte a randevúzgatást, hogy Regina úgy érezte, nem éri meg bujkálni, titkolózni. Az a néhány randi, amire mégis elment, olyan kiábrándítónak bizonyult, hogy arra jutott, ezért nem érdemes hazudozni és összeveszni az édesanyjával. De mostanában azért mégiscsak eltűnődött magában, vajon nem maradt-e ki valami fontos az életéből. Eltartott néhány hétig, mire rájött, miért kell Carlynak lakótárs. Minden jel arra utalt, hogy

felveti a pénz, vagy legalábbis ruhákra rengeteget költött. Rendszeres vendégek voltak a lakásban a Barneys, az Alice and Olivia és a Scoop bevásárlótáskái. Regina nem sokat tudott a ruhákról, azzal azonban tisztában volt, hogy ezekben az üzletekben távolról sem azok az árak, mint a Filene’snél meg a Targetben, ahol ő szokott vásárolni. És aztán Carly hosszú, melírozott haja is állandó gondozást, ápolást igényelt a Bumble and Bumble-nél; na és persze rendszeresen járt étterembe. Még csak egy tál müzlit sem öntött ki magának, legalábbis Regina jelenlétében biztosan nem. Azokon a ritka hétvégi reggeleken, amelyek otthon találták, rántottát rendelt házhoz, mert még ennyit sem volt hajlandó a konyhában ténykedni. A rejtély akkor oldódott meg, amikor Regina egyszer arra ébredt hajnali kettőkor, hogy Carly és éppen aktuális Adonisza a konyhában zajongnak. Carly szemrehányást tett a fiatalembernek, amiért az hangosan nyögdécselt (amire Regina egy órával korábban egyszer már felébredt). – Ki fog akadni a lakótársam – mondta Carly. Mire a fickó azt válaszolta. – Nem értem, miért kell neked lakótárs. Mark Ronak az apád. Carly közölte vele, hogy nem a pénzről van szó: a szülei ragaszkodtak hozzá, hogy „biztonsági okokból” ne lakjon egyedül. Ezen mindketten jóízűen nevettek, és a fiatalember azt mondta: – Jó, hogy van itt valaki, aki felügyel rád. Különben még rosszul viselkednél. Regina természetesen utánanézett a Google-n Mark Ronaknak, és hamar megtudta, hogy Carly édesapja alapította az ország legnagyobb hip-hop lemezkiadóját. Ez az apróság csak még tovább tágította a szakadékot köztük; Regina megpróbálta elképzelni, hogy az ő szülei hiphopot – vagy akár csak popzenét – hallgatnak, de nem sikerült, bármennyire is igyekezett. Az apja a harmincas évei közepén járt, amikor ő született, és nyolc évvel később meghalt. Építész volt, és kizárólag operákat hallgatott. Az édesanyja, aki gyerekkorában megtanult csellózni, természetesen csak klasszikus zenét hallgatott, és ragaszkodott hozzá, hogy otthon Regina is csak azt hallgasson. Alice Finch tárlatvezetőként dolgozott a Philadelphiai Modern Művészetek Múzeumában, és számára csak a klasszikus művészet volt elfogadható; otthonában nem tűrt meg popzenét, modern művészeti alkotásokat vagy ponyvaregényeket. – Milyen volt az első napod? – kérdezte Carly, és felpillantott a W magazinból. Keresztbe tett lábbal ült a kanapén, tökéletesen koptatott trapézfarmerben és kasmírpulóverben, mézszínű haját rendezetlen kontyba fogta. – A könyvtárossrácok rendesek voltak? A szobában a Chanel Allure parfümjének illata terjengett. – Jó volt, köszi – felelte Regina, nehéz táskáját letette a padlóra, és kiment a konyhába egy kóláért. Képtelen volt megállapítani, hogy Carly valóban beszélgetni akar-e vele, vagy egyszerűen csak reflexszerűen reagál, ha új ember lép be a szobába. Tudta, Carly nem érti, hogy a „könyvek

pakolászása” – ahogy ő fogalmazott – hogyan lehet egy régi álom beteljesülése. Pedig számára az volt: hatéves korától fogva, azóta, hogy édesapja szombat délutánonként elvitte a könyvtárba (még csak nem is a New York-i Közkönyvtárba, hanem a Pennsylvania állambéli Gladwyne kicsike kis könyvtárába), pontosan tudta, hogy neki ott a helye. Sosem akart tanítónő, állatorvos vagy balerina lenni – nem, ő mindig is arról álmodozott, hogy egyszer könyvtárosnő lesz. Azt akarta, hogy a könyvek illatát érezhesse állandóan; hogy az ő dolga legyen a polcokon felsorakoztatni a pontosan katalogizált könyveket; hogy segíthessen az embereknek megtalálni a következő nagyszerű regényt, vagy azt a könyvet, amelyre tanulmányaikhoz, tudományos kutatásaikhoz vagy egy intellektuális rejtvény megoldásához van szükségük. Kicsikora óta tudta ezt, és semmi sem tántoríthatta el a céljától. És az álma most valóra vált, bármennyire is nevetségesnek és komolytalannak tűnjék ez egy Carly Ronak-féle lánynak, aki tinikora óta arról ábrándozik, hogy ő lesz a következő Tory Burch. – Az remek – mondta Carly. – Figyelj csak, este átjön az egyik barátom. Remélem, nem leszünk útban. Valójában persze azt szerette volna Regina tudomására hozni, hogy bízik benne, tapintatból a szobájában marad, és ő nem lesz útban. – Ne aggódj miattam. Rengeteget kell olvasnom. – Ja, és telefonált az anyukád, kétszer is – mondta Carly, és odaadott Reginának egy lila öntapadós cetlit, amire olvashatatlanul ráfirkált valamit filctollal. A New Yorkba való költözésre készülve Regina megpróbálta visszafogni a kiadásait, s ezért megszabadult a mobiltelefonjától. Ez azzal a fölöttébb kellemes következménnyel járt, hogy az anyja nem tudta elérni a nap huszonnégy órájában. Sajnálatos módon azok fizették meg ennek az árát, akiknek a környezetében történetesen volt vezetékes telefonjuk. Regina összegyűrte a papírt, és a zsebébe dugta. * Arra ébredt, hogy épp betörnek a lakásba. Vagy legalábbis a hangokból ítélve arra gondolt, hogy valami ilyesmi történhet. Aztán rájött, hogy csak Carly ágyának fejtámlája csapódik neki a falnak. Ezt nyögések követték, majd Carly nem különösebben indokolt kiáltozása. – Dugj meg, dugj meg! Újabb nyögdécselés, ezúttal egy férfi hangja. A fejdeszka egyre keményebben és egyre gyorsabban vágódott neki a falnak, és a hangok alapján inkább erőszaknak tűnt, amit műveltek, mint élvezetnek. Aztán csönd lett. Regina azt vette észre, hogy nehezebben szedi a levegőt. Nem tudta, hogy azért, mert felriadt álmából, vagy pedig a történtek miatt, amelyeknek fültanúja lett. Zavaró és izgató volt

egyszerre, és ez jobban bántotta, mint hogy a lakótársa szexuális élete miatt nem tud aludni. Tisztában volt vele, hogy ami a szexet illeti, rendesen le van maradva: a legtöbb ember számára valószínűleg felfoghatatlan, hogy valaki az ő korában még szűz. De hát ez van, és Reginát egy cseppet sem zavarta, amíg New Yorkba nem költözött, és rá nem jött, hogy utolsóként érkezett a partira. Nem mintha úgy tervezte volna, hogy sosem fog szexuális életet élni. Nem tett szüzességi fogadalmat vagy ilyesmi. Egyszerűen csak nem adódott rá lehetőség. A barátai odahaza azt mondogatták neki, hogy úgy jár-kel a világban, mintha észre se venne semmit. A fiúk mindig megnézték, és bizonyára gyakrabban próbálkoztak volna nála, ha hajlandó kimozdulni otthonról és csinálni valamit. „Mindig túl komoly vagy” – mondogatták a barátnői. Persze hogy szeretett volna ő is szórakozni. Csakhogy túlzottan is rosszul érintette, hogy ha elmegy egy buliba, azzal a tanulástól veszi el az időt, és minden fiú, aki tetszik neki, elvonhatja őt attól, ami számára a legfontosabb: az egyetemtől. A kemény munkától. Attól, hogy készüljön a jövőre. „A fontos dolgokra koncentrálj” – mondta mindig az anyja. Hamar a fejébe verte: a fiúk csak arra jók, hogy elvonják a figyelmét. „A biztos módja annak, hogy tönkretedd a jövődet – hangzott az anyai intelem. – Velem ez történt” – tette még hozzá komoran. Regina irtózatosan sokszor hallgatta végig, az édesanyja hogyan adta fel az álmait, mert csak így tudta segíteni Regina apját, hogy elvégezze az egyetemet, és boldoguljon a pályafutása elején. Aztán pedig terhes lett Reginával. „Apád meghalt, és én itt maradtam egy gyerekkel. Senki sem a legrosszabb forgatókönyvekre készül, Regina. Csak egyvalakiben bízhatsz: saját magadban.” Az órára pillantott. Hajnali kettő volt. Öt óra múlva szól a vekker. Nevetés, majd újabb nyögdécselés. A hátára gördült, nagyon szeretett volna visszaaludni. Hálóinge, az Old Navytől vásárolt zsákruha, összegyűrődött a derekán. Meglazította, de nem tolta vissza a térdéig, a csípője fölött maradt. Simogatni kezdte a hasát, megpróbált megnyugodni, kiengedni, hátha sikerül újra elaludnia. De aztán a keze, mintha saját életet élne, eljutott a bugyijáig. Várt egy pillanatot. Teljes volt a csönd a szomszéd szobában. Benyúlt a bugyijába, ujjai finoman mozogtak a lábai között. A gondolat, hogy csak néhány méter és egy fal választja el egy férfitól, izgatóan hatott rá, ám ugyanakkor el is vonta a figyelmét. Hosszú idő telt el azóta, hogy férfi ért hozzá, és szerény tapasztalatai nyomán nem sok mindenre tudott visszaemlékezni, főképpen csak az ügyetlenkedésre meg a kínos érzésekre. Szinte lehetetlennek tűnt még csak elképzelni is, hogy valaki másnak a keze van ezen a nagyon intim és érzékeny helyen; hogy valaki más simogatja, amíg ő nedvesedni nem kezd, aztán

beljebb nyomul, és előre-hátra mozog, egészen addig a csodálatos pillanatig. Regina egyre gyorsabban mozgatta az ujját lüktető hüvelyében, csípője ritmusosan mozgott. Elöntötte a gyönyör ismerős érzése, aztán mozdulatlanul feküdt az összegyűrt paplanon. Hevesen vert a szíve. Milyen érzés lenne vajon, ha valaki ebben a pillanat​ban mellette feküdne? Azon kezdett merengeni, vajon megtudja-e valaha.

Harmadik fejezet Egy festett vörös hajú lány Columbia University feliratú pólóban átadott Reginának egy gyűrött kérőlapot. – És akkor most csak várjak itt? – támaszkodott neki a pultnak. – Várakozhat az egyik asztalnál, vagy csak figyelje a kijelzőt, mikor jelenik meg a száma. Az jelzi majd, hogy átveheti a könyveit – válaszolta Regina. Már szinte a rabjává vált a kiadópult kiszámítható ritmusának: a csöndes reggelek, a délutáni zsongás és a lassú esti mozgolódás, amikor az emberek elmennek vacsorázni – van, aki visszajön, van, aki végleg elmegy. Regina tudta, hogy nagyon szerencsés, mert a város vitán felül legszebb termében töltheti a napjait. És ugyan a munkája intellektuális kihívást nem jelentett, abban örömét lelte, hogy átadhatta a könyveket a türelmetlenül várakozó olvasóknak. Miközben a könyvek és laptopok fölé hajoló embereket figyelte, eltűnődött azon, vajon min dolgozhatnak. Lehet, hogy a következő amerikai nagyregény készül ebben a teremben? Vagy egy új találmány születik meg? Vagy új történelmi felfedezések? De azért néha, amikor éppen semmi tennivalója nem akadt, kissé nyughatatlan lett. – Olvass valamit – javasolta Alex, a vékonydongájú, kissé esetlen, de a maga kölyökkutya módján helyes srác, aki a New York Egyetemen tanult, és részmunkaidősként dolgozott a könyvtárban: a kiadópulthoz szállította a könyveket a különböző termekből. – Szabad olvasnunk a pult mögött? – kérdezte Regina. – Nekem senki sem mondta, hogy tilos lenne – felelte a fiú. – Pedig mindketten tudjuk, hogy Sloan minden lehetőséget kihasznál, ha a torkunknak lehet ugrani. Úgyhogy szerintem nyugodtan olvashatsz. Regina úgy vélte, barátok lehetnének Alexszel, bár fiúkkal még sosem sikerült igazán összebarátkoznia. Édesanyja mindig arra figyelmeztette, hogy a fiúk sosem igazi barátok, mert „csak egyetlen dolgot akarnak”. De Alex őszintén barátságosnak tűnt. Bár Regina úgy érezte, kicsit megbántotta a fiút, amikor az azt mondta neki, hogy tetszik neki a frizurája, „nagyon Bettie Page-es”, mire visszakérdezett: – Ki az a Bettie Page? Alex elég furán nézett rá, mintha nem tudná, hogy Regina komolyan beszél-e vagy csak viccel. – Tudod, a legendás modell. Fekete haja volt meg rövid frufruja. Regina ugyan bólintott, de fogalma sem volt róla, kiről beszél Alex. Néha mondták neki, hogy úgy néz ki, mint „az a lány abban a tévéműsorban… az a frufrus”, vagy valaki csettintett az ujjával, és felkiáltott: „Zooey Deschanel!” Regina már látta Zooey Deschanel sorozatát a tévében, és bár úgy gondolta, hogy a frizurájuk meg a hajszínük talán hasonlít kicsit, sőt még az

arcvonásaik is, de a színésznőcske állandó bohóckodása, üres csacsogása miatt minden további összehasonlítást egyszerűen nevetségesnek vélt. Na, most majd utánanéz az interneten, kicsoda ez a Bettie Page. – Ebédidő van? – kérdezte Alex. Azóta, hogy néhány hete munkába állt, Alexszel szokásukká vált, hogy dél körül elsétáltak a Negyvenegyedik utca sarkára a lakókocsiból kialakított gyorsbüféhez, és hamburgert vagy hot dogot vettek. De ma Regina úgy döntött, megpróbálja megkeresni Margaretet, hátha együtt ebédelhetnek. * Felment egy emeletet a déli lépcsőn a harmadikra, ahol az első kiadások, kéziratok és levelek kaptak helyet, illetve itt működött az üzemeltetési osztály is. Elment egy terem mellett, és feltűnt neki, hogy be van zárva. Margaret éppen egy halom könyv adatait vezette be a nyilvántartásba. – Kézírással rögzíti az adatokat? – Persze. Van egy gyakornokunk, ő majd felviszi számítógépre. Én nem boldogulok azokkal a masinákkal. – Arra gondoltam, hogy ha lenne kedve, együtt ebédelhetnénk. Elhoztam az ebédemet, és kiülhetnénk a… Margaret már rázta is a fejét. – Keddenként nem szoktam ebédelni – közölte Reginával, aki nem is tudta, mit mondjon. Margaret hozzátette: – Ahogy öregszik az ember, egyre kevesebb alvásra van szüksége, és egyre kevesebbet eszik. Majd meglátja. – Jól van akkor. Majd később találkozunk, gondolom. Ja, és még valami. Mi van a 402-es teremben? – A Barnes-gyűjtemény. Csak különleges engedéllyel lehet megnézni. Virginia Woolf és Charles Dickens első kiadásai. – Gyerekkoromban évente egyszer itt voltam könyvtárlátogatáson, és akkor mindig körbevezettek minket, de nem emlékszem erre a teremre. – Körülbelül öt éve építették. A Barnes család húszmillió dollárt adományozott rá, és a teljes Központi Olvasótermet is renoválták. Emlékszik rá, hogy több mint egy évig zárva volt? Regina bólintott. – Régebben a Barnes-terem is nyilvános volt. Sok időt töltöttem ott, de azóta, hogy engedély kell hozzá, be sem tettem a lábamat. – Kitől kellene engedélyt kérnem? Margaret vállat vont. Regina tisztelte a szabályokat, előírásokat, de elképzelni sem tudta, miért kellene elrejteni a

könyveket a könyvtár dolgozói elől. Az még érthető, hogy a látogatók nem gyalogolhatnak keresztül a termen, amikor csak kedvük tartja. Úgy gondolta, azzal biztos nem árt senkinek, ha bekukucskál egy pillanatra. A sötét bronzajtót márvány keretezte, és az állt rajta aranybetűkkel: JASPER T. BARNES TEREM. Óvatos lépésekkel közeledett az ajtóhoz. Úgy gondolta, hogy ha zárva van, akkor legalább nem kell azon törnie a fejét, hogy benézzen-e vagy sem. Rátette a kezét az aranykilincsre, és alig egy pillanatnyi tétovázás után lenyomta. Az ajtó nem volt zárva, szóval benyomta. Elsőként az tűnt fel neki, hogy ez a terem sokkal egyszerűbb, mint a legtöbb az épületben. Klasszikus angol stílusban rendezték be, a falakat fa- és üvegpolcokon a padlótól a mennyezetig könyvek borították. A terem közepén egy hosszú, sötét faasztal állt, amit vörös bőrborítású antik székek vettek körbe; nagyon hasonlított egy ebédlőasztalra. Ekkor Regina rájött, hogy nincs egyedül. Különös, szinte éles hang hallatszott a terem sarkából, amelyet az ajtóból nem lehetett jól látni. De tett egy lépést előre, és hirtelen döbbenetesen világossá vált, honnan ered a hang. Egy meztelen nő hajolt rá az egyik márványpadra, karjával megtámasztotta a felsőtestét, fejét lehajtotta, hosszú haja majdnem a földet söpörte. Mögötte egy szintén meztelen férfi állt, keze a nő csípőjén, és olyan vadul mozgatta a testét, hogy Regina nem tudta eldönteni, a nő vajon a gyönyör vagy a fájdalom miatt adja ki ezeket a hangokat. A mindig gyakorlatias és racionális Regina tudta, hogy most rögtön el kéne tűnnie innen. De egy másik Regina, akit eddig nem ismert, és most nem értett, ott maradt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Hevesen dobogó szívvel hamar rájött, hogy amit lát és hall, az minden kétséget kizáróan maga a kéj és a gyönyör. A két együtt mozgó test ritmusa, a nő féktelen nyögdécselése, a hosszú karján végigfolyó veríték, amelyet Regina még ilyen messziről is látott: maga volt a nyers eksztázis. Tudta, hogy nem kellene itt lennie. De a teste, mintha büntetni akarná, amiért engedély nélkül idejött, elárulta: forró, izgató érzés ömlött szét a lába között. Szégyellte magát, és próbálta kerülni a nő pillantását, míg végül egyenesen belebámult a férfi arcába, és döbbenten ismerte fel: csillogó, sötét haj, fekete szemek, éles arcvonások. A férfi a könyvtár előtti lépcsőről. Abból ítélve, hogy mikor a pillantásuk találkozott, a férfi rámosolygott, ő is felismerte Reginát.

Negyedik fejezet Regina kihátrált a teremből, és még volt annyi ereje, hogy remegő kézzel behúzza maga mögött az ajtót. Először elfogta a szégyen, amiért szemtanúja volt ennek a botrányos jelenetnek. Nem lett volna szabad megnéznie, rögtön ki kellett volna szaladnia a teremből. Vagy, ami még jobb: megállítani őket. A szégyenérzet hamar dühvé változott. Ez egy könyvtár. Mit gondolnak ezek? Mély levegőt vett. Felháborodása erővel töltötte el. A déli lépcsőhöz sietett, aztán sebesen legyalogolt a katalógusteremhez. Most, hogy a könyvtárnak ismét olyan részében volt, amelyet sokan látogathattak, kicsit össze tudta szedni magát. Elhelyezkedett a kiadópult mögött, ahol Alex az ő székének támaszkodva játszott éppen az iPhone-jával. – Lassú nap – állapította meg a fiú. – Még a könyvmolyok sem akarnak idebent lenni, amikor kint süt a nap és huszonöt fok van. Regina bólintott, és a pultra tette az ebédjét a barna zacskóban, aminek a teteje nedves lett a tenyerén kiütő izzadságtól. Alex gyanakodva méregette a zacskót. – Nem ebédelni mentél? – Nem vagyok éhes. Alex fürkésző pillantással nézett rá. – Mi van veled? – Semmi – felelte Regina. Piszkosnak érezte magát, és szégyenkezett, mintha legalábbis ő hajolt volna rá arra a márványpadra. És tudta, pontosan tudta, hogy azért érzi ezt, mert ugyan gyalázatos szentségtörésnek tartotta, amit látott, egy múló, rövidke pillanatig mégiscsak azt kívánta, bárcsak ő lenne a nő helyében. Mi a fene baja van? Biztosan Carly tehet róla: az állandó zajos, őrült éjszakai események vannak rá ilyen hatással. Fáradt volt, végre egy kiadós alvásra lett volna szüksége. Erre egy olyan lánnyal él együtt, akinek fogalma sincs az illendőségről, nem tudja, hogyan kell tekintettel lenni másokra. Igaza volt az édesanyjának, amikor azt mondta: semmi jó nem származhat abból, ha New Yorkba költözik. – Te tudod. Én viszont farkaséhes vagyok, megyek ebédelni. Hozzak neked valamit? – Alex előhalászta a fülhallgatóját a zsebéből. Regina nem akarta, hogy elmenjen. Küszködött, kínlódott, hogy megeméssze új felismerését. Kijött ugyan abból a teremből, de nem tudta egyszerűen kiverni a fejéből, ami

történt. Egy pillanatra felmerült benne, hogy talán jelenteni kellene Sloannak, mit látott, de nyomban elfogta a hányinger. – Várj… – kezdte. – Hamburger vagy hot dog? – válaszolta Alex. Agyában már megfogalmazódtak a szavak, de a szája csak nem akart engedelmeskedni. – Nem szeretek ott enni – mondta végül. Alex a fejét csóválta. – Jól van, Finch. Köszi a fontos infót. * Mire Regina a bérház második emeleti lépcsőfordulójához ért, már hallotta, hogy a lakásukban üvölt a rapzene. Nagyot sóhajtott, és gyalogolt tovább felfelé. Mire a zárba tette a kulcsot, már tudta, hogy bezárt ajtó mögött sem fogja hallani a saját gondolatait. – Szia, hogy vagy? – üdvözölte egy fiú a kanapén, miközben nagyot szippantott egy hatalmas vízipipából. – Hát, most jövök haza a munkából – válaszolta Regina. Legalább ezt a fickót ismerte: Dereknek hívták, és azok közé tartozott, akik többé-kevésbé rendszeresen bukkantak fel a lakásban. Valószínűleg Carly „a” barátjának nevezte volna. Csakhogy, ha figyelembe vesszük azt a körülményt, hogy az előző éjszakai ricsajért egy másik fickó volt a felelős, minden valószínűség szerint mégsem lehet ő az egyetlen barát. – Lehalkítanád egy kicsit a zenét? – kiabálta Regina. – Nem szereted Jay-Z-t? She’s got an ass that’ll swallow up a g-string And up top, uh, two bee stings Regina bement a szobájába, és becsukta az ajtót. Úgy tűnt, ismét az önként vállalt száműzetés vár rá, amíg Carly el nem megy hazulról – ha egyáltalán elmegy. Azt remélte, előbb-utóbb összebarátkozik valakivel a könyvtárban, és nagy ritkán eljárhat vele szórakozni. A zene váratlanul vagy húsz decibellel halkabb lett. Aztán Regina hallotta, hogy kopogtatnak az ajtaján. Kicsit vonakodva ugyan, de résnyire kinyitotta az ajtót. – Így jobb? – kérdezte Derek. – Mi? Ja… a zene? Igen, kösz. – Te miért nem bulizol soha? – Tessék? – Carly azt mondja, esténként ki sem teszed a lábad a lakásból. Regina érezte, hogy elvörösödik.

– Azt hiszem, neked ehhez semmi közöd. – Oké, nem akartalak megbántani. Csak azt szerettem volna mondani, hogy eljöhetnél velünk ma este. Elmegyünk a Rivingtonra, és beülünk valahová. Ígérem, időben ágyban leszel. Regina a fejét rázta. – Kösz, nem.

Ötödik fejezet A Rivington Street a legfurább hely volt, amit valaha is látott. Az árnyas sarkok, a gyönyörű, fájdalmasan divatos nők, akik könnyed léptekkel, dohányozva sétáltak a járdán, az olyannyira bizarr kirakatok, hogy az ember nem tudta, kocsma vagy üzlet előtt megy el. Regina azt kívánta, bárcsak maradt volna mégis inkább az ágyban, amikor Derek – ezúttal Carlyval – megint bekopogott, és közölte, hogy „muszáj legalább egyszer” elmennie velük szórakozni. Mivel nem akart otthon ülni egyedül, hogy magában újra és újra végigpörgesse a könyvtárban látott jelenetet, végül beadta a derekát. Ráfordultak a Norfolk Streetre, végigsétáltak rajta, és már meg is érkeztek a Bettie nővér nevű bárba. – Toto, azt hiszem, már nem Kansasban vagyunk – viccelődött Regina. Carly az égre emelte a tekintetét. – Csak engedj ki egy kicsit – mondta. Gyéren megvilágított, kicsi bár volt fehér bádogmennyezettel, csupasz, vakolatlan téglafallal. A bárpult sötét fából készült, arany- és ezüstkeretes régi fényképek lógtak mindenfelé, a polcokon színes üvegek sorakoztak. Francia popzene szólt a hangszórókból. A bárpulttal szemben polcszerű asztal állt és piros tetejű, körbeforgó, támla nélküli székek. Regina és Carly elfoglalták a két utolsó szabad helyet, Derek pedig elment italért. Carly nyomogatni kezdte a telefonját. Valahogy sikerült mindig azt a benyomást keltenie, hogy nagyon unatkozik, és Regina azon tűnődött, vajon ez csak Carly sajátossága-e, vagy valamiféle közös ismertetőjegye mindazoknak, akik Manhattanben nőttek fel. Ő maga elképzelni sem tudta, hogy New Yorkban bárhol is közönyös legyen a környezete iránt. Minden utcasaroktól, minden ételárustól, minden zajos tömegtől elámult. – Mi a felhasználóneved a Twitteren? – kérdezte Carly. – Hát… hm… Regina. Carly beütött valamit a telefonjába. – Kukac, Regina? – kérdezte. – Hogy micsoda? Carly az ölébe ejtette a telefonját, és jól láthatóan nagyon kellett igyekeznie, hogy ne veszítse el a türelmét. – Fent vagy a Twitteren? – kérdezte. – Azt hiszem, nem – felelte Regina. Derek csatlakozott hozzájuk, hozott mindkettejüknek italt. – Két Moscow Mule – mondta.

Carly belekortyolt. – Mmmm. Finom. Mi van benne? – Lime-dzsúsz, Ketel One vodka és gyömbérsör – válaszolta Derek. Regina is belekóstolt a sajátjába, de nem ízlett neki. Letette a poharat maga mögé, a falon húzódó párkányra. – Mikor kezdődik a műsor? – kérdezte Carly. Regina nem hallotta Derek válaszát, mert a fiú egyenesen a lány szájába suttogott valamit, mielőtt csókolózni kezdtek volna. Elfordította a fejét, és megpróbálta kitalálni, vajon hol adhatják a „műsort” egy ilyen szűk helyen. – Milyen műsor lesz? – kérdezte. Nem kapott választ. Azt remélte, élő zenét hallgathatnak majd, esetleg egy bluesénekes lép fel. Ez illett volna a bár hangulatához. Amikor két társának végre eszébe jutott, hogy ő is ott van, kísérletet tettek rá, hogy bevonják a beszélgetésbe. – Na, és mit csinál egy könyvtáros egész nap? – kérdezte Derek kötelességtudóan. Carly várakozóan nézett rá. Regina maga sem tudta, miért történt – talán a nyomás miatt, hogy hozzájáruljon valami érdekessel az este remek hangulatához, vagy mert már nem bírta elviselni, hogy hetek óta nem találja a helyét, esetleg egyszerűen csak a bizalmába akart avatni valakit –, de kiszakadt belőle: – Hát, ma például besétáltam egy terembe, ahol egy férfi meg egy nő szexeltek. Derek egyből nagyobb érdeklődést mutatott. – A könyvtárban? – Igen – felelte Regina. – Lehet, hogy rosszul döntöttem, amikor nem könyvtárosnak mentem? – tűnődött Carly. Regina ivott még egy kortyot az italából. Változatlanul borzalmasnak találta. – New York tele van exhibicionistákkal – jelentette ki Derek határozottan. – Na és mit csináltál? – érdeklődött Carly. – Semmit. Kimenekültem. Carly és Derek egy ideig emésztgette a választ. – Azt hiszem, ilyen esetben nem lehet mást tenni – jegyezte meg végül Derek. – Hacsak nem láttál rá lehetőséget, hogy te is beszállj. Carly felnevetett. – Na, ez a beszéd. Bár viccet csináltak az egészből, Regina némi megkönnyebbülést érzett, hogy elmesélhette valakinek. Nem tudta eldönteni, mi zaklatta fel jobban: az, hogy valakik megszentségtelenítik az ő szeretett könyvtárát, vagy az a tény, hogy nemcsak felismerte az egyik elkövetőt, hanem fölöttébb vonzónak is találta.

– Még csak nem is beszéltem róla senkinek. De most úgy érzem, jelentenem kéne a főnöknőmnek. Képzeljétek el, mi lett volna, ha egy gyerek nyitja rájuk az ajtót? Tudta, hogy ennek igencsak kicsi az esélye, hiszen elzárt területre ment be engedély nélkül. De így tudta a legjobban kifejezni a dühét, felháborodottságát. – Normális emberek voltak, vagy valami perverz fickó a csajával? – tette fel a kérdést Carly. Regina maga előtt látta a férfi sötét szemét és nyugtalanítóan jóképű arcát. – Hogy néz ki egy perverz fickó? – kérdezte Derek. – Mint te – válaszolta Carly, és a fiú karjára csapott. * Tizenegyre a bár úgy megtelt, hogy már állóhely sem maradt, és mindenki veszettül tülekedett, hogy a lehető legközelebb kerüljön a helyiség hátulsó részéhez. Regina hamar rájött, hogy miért. A francia popzenét felváltotta Fats Domino nyomban felismerhető Blueberry Hillje, és a terem hátsó sarka a felülről világító lámpák fényében kék és arany színben fürdő színpaddá változott. Kicsi, régimódi sütő állt ott, kockás abroszos műanyag asztal, az előbbi mellett egy gyönyörű nő. Hosszú, sötét haja a válláig ért, frufruja a homlokába lógott. Ódivatú pamutruhát viselt, a derekánál szorosan összehúzva. A kötényén ez a felirat állt: Boldog házitündér. Regina észrevette, hogy magas sarkú, fekete, lakk platformcipő van a lábán. – Olyan a frizurája, mint neked – mondta Derek Reginának. Carly ránézett. – Igen. De azért nyaktól lefelé bőven lehetne még alakítani a külsődön – állapította meg. – Ezt a szoknyás-blúzos vidéki stílust el kéne felejteni. De a hajad teljesen rendben van. – Nem akartam ilyen rövidre vágni a frufrumat. De az egyik oldalon megszaladt az olló, és muszáj voltam kiegyenesíteni… – Az mindegy – vágott közbe Carly. – Jól áll. A nő a színpadon lehajolt, hogy kinyissa a sütő ajtaját, közben a ruhája felcsúszott, s így láthatóvá vált hosszú harisnyája meg a harisnyakötője. A tömeg tapsolt, néhányan kurjongatni kezdtek. Regina érezte, hogy elvörösödik, de rezzenéstelen tekintettel bámulta. A nő kihúzott egy süteményt a sütőből, és odavitte az asztalhoz. Teátrális mozdulatokkal levette a kötényét, majd legyezni kezdte magát vele, s azután a közönség közé dobta. A tömeg megint felhördült, majd mindenki tapsolt. A nő kinyújtotta a mutatóujját, beledugta a süteménybe, kihúzta és tisztára nyalta. – Mi ez? – kérdezte Regina. – Psssz. Csak figyelj – felelte Carly. A nő ezúttal egy szalvétával legyezgette magát, és hátat fordított a közönségnek. Egyik kezével lassan lehúzta a ruhája cipzárját, mire az a földre hullott. A nagy ordítozásban és

tapsviharban Regina alig hallotta a zenét. A nő szembefordult a tömeggel. Most már csak egy vörös selyem melltartó, bugyi, harisnya és harisnyakötő volt rajta. – Ez egy sztriptízbár? – érdeklődött Regina. – Nem! Burleszkshow – válaszolta Carly. – Ne mondd nekem, hogy nem láttál még ilyen műsort. Biztosan csak viccel, gondolta Regina. A nő kikapcsolta a melltartóját, s kibújt belőle. Regina elfordította a fejét, de amikor lopva visszanézett a színpadra, a melltartó már a földön hevert, és a nő dús keblét semmi más nem takarta, csak a mellbimbóin díszelgő parányi, rikító vörös korongok. Előhúzott egy tortavágó kést, és nekilátott felszeletelni a tortát. A nő buja, majdnem teljesen meztelen teste és a prózai konyhai munka közötti kontraszt szinte zavarba ejtő volt, és éppen elég ahhoz, hogy Regina azt érezze: valójában nem is egy szexuális színjátékot figyel. De ekkor a nő a kezébe vett egy szelet tortát, beleharapott, és egy csöpp áfonyalekvár a két keble közé cseppent. Eltúlzott, erőltetett arckifejezéssel meglepetést színlelt, majd az egyik ujját felhúzva a hasától, letörölte vele a lekvárt, azután lenyalta, közben a szemét félig behunyta a gyönyörtől. Regina megborzongott. Úgy gondolta, a nő akkor sem nyújthatna ledérebb látványt, ha a lába közé dugná az ujját, és izgatni kezdené magát. Érezte, hogy felgyorsul a lélegzése, a mellbimbói megkeményednek, és izgatón nekifeszülnek a melltartójának. – Hazamegyek – jelentette be. – Ne röhögtesd már ki magad, csak most kezdődik a műsor – felelte Carly. – Fáradt vagyok. Regina lecsusszant a székről, és átverekedte magát a tömegen a kijárathoz. Odakint látta, hogy az emberek hosszú sorban várakoznak, hogy bejussanak. Egy pillanatra eltűnődött azon, vajon kint miért érzi magát mindig nagyobb biztonságban.

Hatodik fejezet Egy üzenet várta az asztalán Sloantól. Gyere azonnal az irodámba. Úgy gondolta, ez talán annak a jele, hogy az égiek segíteni kívánnak neki a dilemma megoldásában: jelentse-e az incidenst – magában már így hívta –, vagy ne. Aznap reggel, útban a könyvtár felé a metrón végig azon rágódott, elmondja-e Sloannak, mit látott a harmadik emeleten előző nap. Amikor a szerelvény befutott a Negyvenkettedik utcai állomásra, végül arra jutott, hogy elsősorban a könyvtár érdekeit kell szem előtt tartania, következésképpen nem kerülheti el, hogy jelentést tegyen. Egyetlen kérdés maradt: hogyan hozza szóba az ügyet? Ám a főnöke üzenete megoldotta a problémáját. – Látni akartál? – kérdezte az ajtóból. Sloan az íróasztala mögött ült, és a Modern Bride egyik számát lapozgatta. A számítógépe monitorján Vera Wang esküvői ruhák képei követték egymást. – Igen – felelte Sloan. – El kell jönnöd velem a Young Lions-értekezletre. Ugye tudod, mi az a Young Lions? Regina a fejét rázta. Sloan felsóhajtott. – Egy szervezet, ami adományokat gyűjt a könyvtár számára, és csak húszas, harmincas éveikben járó fiatalok lehetnek a tagjai. Majd adok valami anyagot, amiből tájékozódhatsz. Ám most sürgős teendőink vannak, ugyanis ők szponzorálják a regényíró-pályázatunk díjátadóját. Ebben az évben nagyon le vagyunk maradva. A szervezőbizottság részben a könyvtár igazgatói tanácsának, részben pedig a jelöltekről és a győztesről döntő bizottságnak a tagjaiból áll. – Azt hiszem, hallottam már erről – mondta Regina, és közben azon töprengett, hogyan terelhetné a beszélgetést a harmadik emeleten látottakról szóló beszá​molóra. – Bíztam benne. A lényeg az, hogy jegyzetelned kell az értekezleten. Volt egy gyakornokom, de felmondott, úgyhogy egyelőre te ugrasz be a helyére. Tízkor találkozunk a Tanácsteremben, az első emeleten. Regina tudott mindent a Tanácsteremről: a könyvtár legpazarabb helyisége volt. De sosem látta még, és nagyon izgatott lett a lehetőségtől. Ám még mindig nyomasztotta valami. – Rendben, de még az értekezlet előtt szeretnék beszélni veled… – Ne most, Regina. Menjünk. Sloan kijelentkezett az esküvői weboldalról, és a vállára akasztotta Chanel táskáját. Regina engedelmesen követte a folyosón. A jelek szerint főnöke nem óhajtott beszélgetni vele, úgyhogy csöndben baktatott utána. A Tanácsterem nem okozott csalódást: tíkfa padló, hófehér, gazdagon díszített márványkandalló; maga az elegancia. A kandallóra a következő szöveget vésték: New York városa

emelte ezt az épületet, hogy szabadon használhassa minden polgára. MCMX. A domborműves mennyezet mentén krémszínű szegélydísz húzódott. Középen hatalmas bronzcsillár lógott, és ha Regina felnézett, még onnan is, ahol állt, ki tudta venni a faragott szatírmaszkok és oroszlánok apró részleteit. Leült a terem közepén álló tölgyfa asztalhoz. Már mindegyik hely foglalt volt, egy kivételével. Mindenki előtt jegyzettömb, frissen kihegyezett ceruza és egy üveg ásványvíz állt. – Amint Sebastian megérkezik, kezdünk – közölte a jelenlévőkkel egy alacsony, barna hajú nő csicsergő hangon. Az asztal körül ülők várakozás közben egymással csevegtek. Sloan odahajolt Reginához. – Majd bemutatlak, amikor már mindenki itt van. Azt hiszem, már csak a tanács igazgatójára várunk – mondta. – Ó, itt is van. Sebastian Barnes. Regina követte Sloan pillantását az ajtó felé, és majdnem elájult. Az a férfi állt ott a harmadik emeletről.

Hetedik fejezet – Lássunk munkához! – mondta a férfi, miközben helyet foglalt az asztalfőn. Vonzó külseje még erőteljesebben hatott ebben a környezetben. Magasan ülő arccsontjával, elképesztően ragyogó hajával maga volt a két lábon járó Ralph Lauren-hirdetés. Regina az asztal közepe tájékán ült, az asztalfőtől távol, de mégis, a sötét szemek mintha egyenesen rászegeződtek volna. Sebastian Barnes. A Barnes-gyűjtemény. Regina égő arccal nézett le a jegyzettömbjére. – Sebastian… mielőtt elkezdenénk – mondta Sloan Reginára pillantva. Ne, ne, ne, gondolta Regina. – Szeretném bemutatni az új könyvtárosunkat, Regina Finchet. Itt lesz velünk az értekezleten, és jegyzetel. – Isten hozta, Regina! – mondta Sebastian. Szinte szürreálisnak hatott, hogy kiejti a száján a nevét. Regina érezte, hogy minden tekintet felé fordul, de nem tudott válaszolni – még egy egyszerű köszönömöt sem volt képes kinyögni. A legjobban az képesztette el, hogy amikor a férfi ránézett, nem látszott rajta, hogy akár csak egy kicsit is szégyellné magát – semmi jelét nem adta, hogy tudja, Regina fölöttébb kompromittáló helyzetben találta őt egy nővel. A férfi éppen olyan káprázatos volt, ahogy Regina emlékezett rá, vagy talán még inkább. Ezzel az adoniszi külsővel mást egyszerűen csak jóképűnek mondtak volna. De fekete szemével és sötéten csillogó hajával Sebastian Barnes olyan gyönyörű volt, hogy az már-már egzotikusnak hatott. És különös erő vibrált benne; valami félreismerhetetlenül erotikus. A regényíró-pályázat díjátadó gálája volt az értekezlet nyitótémája. A jelek szerint az elmúlt tizenegy évben tavasszal adták át a díjakat, de ebben az évben a könyvtár kurátorai azt akarták, hogy ősszel kerüljön sor az eseményre, s ezzel induljon az őszi szezon, hogy így minél több támogatást tudjanak szerezni, amikor majd az ünnepek közeledtével egymást követik a jótékonysági rendezvények. Sajnálatos módon azonban az utolsó percekben végrehajtott változtatások felborították a menetrendet. – Így nincs időnk olvasni, tervezni… Ezt a menetrendet képtelenség tartani – jelentette ki az egyik nő. – A kurátorok úgy vélik, hogy tavasszal nem kap kellő figyelmet az esemény. Az ünnepek idején viszont amúgy is szokás ajándékozni, jótékony célokra áldozni, és egy ilyen gála olyankor irányítaná rá a figyelmet a könyvtárra, amikor az nekünk a legmegfelelőbb. – Nem tudod meggyőzni őket? – kérdezte valaki más. – Rengeteg pályázat érkezett a

kiadóktól. Több, mint tavaly, amikor kétszer ennyi időnk volt. Egyszerűen lehetetlen, hogy a listán szereplő összes regényt időben elbíráljuk. Sebastian a fejét rázta. – Meg kell oldanunk valahogy. Leszavaztak. Az asztal körül ülők felháborodtak. – Több bírálóra van szükségünk – vetette fel az egyik nő. – Sloan, el kell vállalnod néhány könyvet. – Örömmel – felelte Sloan, bár abból ítélve, ahogy a ceruzáját szorította, Regina arra következtetett, hogy szíve szerint valami egészen mást mondott volna. – Sloan, mindannyian tudjuk, hogy mennyire lefoglal az esküvő tervezése, ami nagyon időigényes – szólalt meg újra Sebastian, majd Reginára nézett. – Azt hiszem, be kell fognunk az újoncot. – Micsoda? – kérdezte Regina és Sloan egyszerre. – Jó ötlet – vélekedett a magas hangú, alacsony, barna hajú nő. – Mindenki a fedélzetre! – Várjunk egy percet – mondta Sloan. – Regina az én beosztottam, és az én felelősségem arról gondoskodni, hogy hasznosan töltse az idejét… – Nem azt kérem, hogy napi huszonnégy órában olvasson, Sloan – válaszolta Sebastian. – És hallottad, mit mondott Betsy: mindenkire szükség van – azzal, mintha az ügy már el is lenne rendezve, ismét Reginára emelte a tekintetét. – Regina, mostantól maga hivatalosan a szépirodalmi bizottság egyik bírálója. A megbeszélés után majd mindent elmagyarázok. A lényeg az, hogy ezt a pályázatot fiatal szépírók támogatására találták ki, harmincöt éves korig. A díj tízezer dollár. A kiadók beküldik a jelöltek munkáit, mi pedig eldöntjük, kik kerülnek a döntőbe. Mint mondtam, az értekezlet után majd megbeszéljük. Most azonban át kell térnünk az őszi felolvasóestekre. Jonathan Safran Foer kiesett, úgyhogy találnunk kell valakit novemberre… Regina figyelte a férfit. Ugyan alig hallotta, mit mond, mégis elkápráztatta a magabiztossága és határozottsága. Még mindig nem látta át pontosan, hogyan épül fel a könyvtári hierarchia, ki kinek a felettese, milyen adománygyűjtő hálózatok működnek, milyen támogató rendezvényekre kerül sor, de mégsem volt semmi kétsége afelől, hogy mindegy, melyik teremben vannak, milyen esemény zajlik, Sebastian a főnök. Regina a jegyzettömbjéhez menekült. Csak úgy tudta rábírni magát, hogy ne bámulja a nagy kezével szélesen gesztikuláló férfit, ha jegyzetelt. Így vette rá magát, hogy ne nézze meredten, hogyan simul csíkos inge széles vállára; hogy milyen a mosolya, amely mintha arról árulkodott volna, hogy bármi is történjék ebben a teremben, a férfi gondolatai egészen máshol járnak. Az idő mintha egyszerre állt volna meg, és repült volna szélsebesen. Regina nem akarta, hogy véget érjen a megbeszélés – talán attól félt, hogy ha a homokóra lepereg, a férfi eltűnik. Tudta, hogy értelmetlen gondolatok ezek, ám mégis pusztán attól, hogy egy helyiségben lehet ezzel a férfival, olyan érzések kerítették hatalmába, amelyeket szeretett volna addig őrizgetni,

ameddig csak lehet. – Mennem kell – jelentette be Sloan. – Az East Side-i Olvasó Nők Klubjának tagjaival ebédelek. Regina az órájára pillantott. Majdnem dél volt már. – Amúgy is végzünk lassan – mondta Sebastian, és felállt. – Regina, maga maradjon egy percre! Elmondom gyorsan, hogyan zajlik a jelöltek kiválasztása. Sloan megfordult, és fura pillantással nézett rájuk. – Sebastian, Reginának vissza kell mennie dolgozni – közölte, majd erőltetetten felnevetett, mintha azt akarná jelezni: bár nem olyan fontos az egész, neki kötelessége, hogy legalább felhívja erre a figyelmet. – Nem fogom sokáig feltartani, Sloan. Bízz bennem – felelte Sebastian, és rákacsintott a nőre. Sloan elmosolyodott, láthatóan megnyugtatta, hogy cinkostárs lett belőle, és kiment a teremből. Lassan a bizottság többi tagja is kiszivárgott a teremből. Miután ketten maradtak, Sebastian intett Reginának, hogy üljön vissza az asztalhoz. Ő újra elfoglalta a helyét az asztalfőn. – Közelebb is ülhet akár. Nincs itt más, a többi szék üres – mondta, és a kettejük között álló négy székre nézett mosolyogva. Regina nagyot nyelt, és kezében a jegyzettömbjével átült a férfi melletti székre. Nem tudott ránézni. – Regina, nagyszerű, hogy itt van a csapatban. Most végre sikerült Sebastian szemébe néznie. A férfi úgy mosolygott rá, mintha közös titkuk lenne – és persze volt is. Regina elfordította a fejét. – Mióta dolgozik itt? – Két hete. – New York-i? – Nem – felelte Regina. Kényelmetlenül érezte magát, amiért kérdésekre kell válaszolnia. Azt hitte, a díjkiosztó ceremóniáról fognak beszélgetni, és nem róla. Sebastian várakozóan nézte, és Regina rájött, hogy azt akarja, folytassa. – Philadelphiából jöttem. Pontosabban Philadelphia külvárosából, Main Line-ból. – Ó, az úri, előkelő Main Line – mondta Sebastian mosolyogva. Regina nem tudta megállapítani, hogy most bosszantani akarja-e. – Az én családom nem olyan – válaszolta védekezően. – És mikor költözött New Yorkba? – Egy hónapja. – Ejha! Akkor maga tényleg újonc. Regina némi ingerültséget érzett. – Ha könyvekről van szó, nem vagyok újonc. Informatikus könyvtáros szakon szereztem

diplomát. Cum laude végeztem. A fenébe, miért mondta ezt? Mit törődik azzal, mit gondol róla ez a férfi? Sebastian bólintott, mintha a tekintélyes mennyiségű információt emésztené. – Felteszem, gyorsan olvas. Szereti a szépirodalmat? – Igen – felelte Regina, és karba tette a kezét. – Kik a kedvenc szerzői? Megint a férfira nézett, és óvatosan méregette. – Kortárs vagy klasszikus? – Mindegy. Sebastian mosolygott, láthatóan el volt bűvölve, vagy legalábbis remekül szórakozott. Regina atyáskodónak és bosszantónak találta a viselkedését, de azt gondolta magában, hogy ha a fene fenét eszik, akkor sem jön zavarba a kérdéseitől. – Hát, például Henry James. – Ó, igen. Az őserdei vad. Regina csodálkozva nézett a férfira. – Olvasta? – Ne lepődjön meg ennyire! Angol szakon végeztem. És igen, olvastam. Az egyik kedvenc elbeszélésem. – Csak az egyik? – Azt hiszem, néhány Raymond Carver-elbeszélés vezeti a kedvenceim listáját. Regina bólintott. Raymond Carverrel nehéz vitat​kozni. – Hát ez biztató – mondta Sebastian, és összecsapta a kezét. – Legalább tudjuk, hogy az elbeszéléseket illetően hasonló az ízlésünk – csillogott a szeme. – Mi a helyzet a kortárs szerzőkkel? Regina elgondolkodott egy pillanatra, de hirtelen nem jutott semmi az eszébe. Ez nevetséges: nem kell itt neki bizonyítania! Mit érdekli őt, hogy ez a pasas angolból diplomázott, vagy akár doktorált: olyan téma volt ez, amelyben tökéletesen magabiztosnak érezte magát. – Jess Walter. Az összes regénye fantasztikus, és mindegyik egészen más. Aztán ott van még Tom Perrotta, Michael Chabon… – Érdekes – mondta Sebastian, mintha Regina valami új, fontos információt közölt volna vele. – Micsoda? – Csak férfiakat sorolt fel. Biztosan hat magára a férfiérzékenység. Tényleg így lenne? Tényleg nem említett egyetlen írónőt sem? Megint elfogta az ingerültség. Hogy jön ez az ember ahhoz, hogy értékelje, elemezze a válaszait, mintha valamiféle irodalmi Rorschach-tesztet folytatna? – Nem tudom, mit akar ez jelenteni – mondta. – Amúgy pedig ne higgye, hogy hülyére tud

venni. Beszélgethetünk az irodalomról, de ez nem változtat azon a tényen, hogy maga olyan ember, aki… aki… – Regina elhallgatott, hirtelen világossá vált a számára, hogy saját indulatai, felháborodása szorították sarokba. – Aki micsoda? – kérdezte Sebastian. Minden jel szerint nagyon jól mulatott. Csinos mosolyától, és ahogy lezseren Regina felé hajolt, figyelmesen várva a választ, a lány úgy érezte, betelt a pohár. – Aki szexel a könyvtárban – suttogta. – Ajajjaj, azt hiszem, nem lenne szabad ennyire súlyos vádakkal dobálóznia – mondta Sebastian olyan ártatlanul, hogy Regina egy pillanatig megijedt, hogy valamit félreértett. De ekkor a férfi hangosan felnevetett. – Hihetetlen, hogy ezt viccesnek találja – mondta Regina. – Na, azért azt ne felejtsük el, hogy maga lopózott be egy olyan terembe, ahol nem volt semmi keresnivalója. Rossz kislány! És már nem mosolygott. Úgy szegeződött rá a pillantása, hogy Reginának összerándult a gyomra. Maga előtt látta az előrehajoló nőt, a földet söprő haját… A gyönyört az arcán, ahogy Sebastian egyre hevesebben mozog benne… Regina felállt, és kisietett a teremből. * – És mi a nagy helyzet a könyvtárban? – érdeklődött Derek, miközben Regina oreós dobozába nyúlt. Kettesével tömte magába a kekszet. Regina ránézett Carlyra, hátha figyelmezteti a barátját a modortalanságára, de lakótársa nagyon el volt foglalva: a konyhapulton ülve éppen neonzöldre festette a lábkörmét. – Minden rendben – válaszolta Regina, és kinyitotta a hűtőszekrényt, hogy kivegye az előző estéről megmaradt spagettit. – Újabb szexjelenet? – kérdezte Carly. – Nem volt – mondta Regina. – Szóltál a főnöknődnek? – kérdezte Derek. Regina betette a tésztát a mikrohullámú sütőbe. – Nem, nem említettem neki. – Hagyod, hadd randalírozzon az a perverz alak? Regina megvonta a vállát. – Nem tudom, hogy biztosan perverz-e. Egy olyan teremben voltak, ahová látogatók nem járhatnak be, és amiről kiderült, hogy az ő családjának az adományából csinálták vagy mi. Regina odament az ebédlőasztalhoz, és félretolta Carly legfrissebb divatmagazinjait. – Hékás! Várjál már, ennyivel nem úszod meg! – mondta Carly. Lábujjait széttárva, a sarkán gyalogolva betotyogott utána a szobába. Derek követte.

– Hogy érted, hogy a család adományából? Ki a családja? – Nem akarom elmondani nektek – közölte velük Regina. Carly felnevetett. – És mi a fenéért nem? Végre lenne valami érdekes mondandód, erre most titkolózni kezdesz? – Felteszitek a Twitterre, a Facebookra vagy mit tudom én, mire. – Dehogyis – állította Carly. – Megígérem neked, hogy lepedőbajnok barátod a könyvtárból a mi kis titkunk marad. Egy szó sem kerül ki innen. Igaz, Derek? – Igaz – mondta nyomban a fiú. Regina tétovázott egy pillanatig, de óvatosságán felülkerekedett egyre erősödő vágya, hogy megossza valakivel, amit tud. Kibökte a nevet. – Sebastian Barnes. – Mi van vele? – kérdezte Carly. – Ő az a fickó. Carly kihúzott egy széket az ebédlőasztalnál, és elkerekedett szemekkel lehuppant rá. – Csak szórakozol velem. – Nem, nem szórakozom. Miért… ismered? Derek is közelebb húzódott, jól láthatóan nagyon érdekelte, mi lesz a válasz a kérdésre. Carly kiválasztott egy W magazint a kupacból, és belelapozott. Nem találta, amit keresett, ezért a kezébe vett egy másikat. Gyorsan átfutott egy oldalt, aztán Regina arcába nyomta az újságot. Egy fekete-fehér fényképnél volt nyitva, amely karcsú nőt ábrázolt; éppen előrehajolt, s így kivágott hátú, fekete ruhájában jól lehetett látni a gerince ívét. Kecses ujjaival a lábfeje felé nyúlt, majdnem hozzá is ért elegáns cipője tűsarkához. – Ki ez? – kérdezte Regina, és furcsamód attól félt, Carly majd azt feleli, a pasas barátnője. Bár kit érdekel! De Carly a lap aljára mutatott, a parányi betűkre. Fényképész: Sebastian Barnes. Eltartott egy percig, mire Regina megértette. – Hadd nézzem meg! Elvette a magazint Carlytól, a következő oldalra lapozott, aztán az azt követőre. A fénykép, amelyet a lány mutatott neki, csak az első volt a sok közül: mindegyiket Sebastian készítette. – Afféle nagymenő – mondta Carly. – Amikor megjelent a magazinnál, azt hitték róla, hogy dilettáns. Tudod, a sok pénz miatt. De aztán a fényképeivel mindenkit elhallgattatott. Regina letette a magazint. – Hát, jó neki. De azért még nincs joga hálószobának használni a könyvtárat. Carly felsóhajtott. – Lazulj el egy kicsit, Regina! Ez egy olyan pillanat, amit csak egy New York-i élhet át. Örülj neki! – Inkább, mint hogy sírva fakadj – szellemeskedett Derek.

Nagyot nevettek, Regina meg ide-oda tologatta a spagettit a tányérján. Unta már, hogy állandóan Carly és Derek élcelődésének a céltáblája, úgyhogy végül megszólalt. – Szerintetek mit csináljak? Carly a karjára tette a kezét. – Mulass velünk! Tudod, hogy kell?

Nyolcadik fejezet Reggel egy kupac könyvet talált az íróasztalán. Közelmúltban megjelent regények voltak, amelyek jó kritikákat kaptak. Kettőt már olvasott közülük. A könyvhalom tetején volt egy kék post-it: Élveztem tegnap az irodalomról folytatott beszélgetésünket. Szívesen folytatnám ma este egy vacsoránál. Hatkor felveszem a könyvtár előtt. Regina gyorsan körbepillantott, mintha rajtakapták volna, hogy valami rosszat csinált. Bedugta a cetlit a táskájába. – Mi a fene ez, Finch? Ingyenkönyvekkel fizetnek? – kérdezte Alex. – Nem – felelte Regina, és félretolta a kupacot. – Bíráló lettem a szépirodalmi bizottságban. – Ja, jut eszembe, ezt hozta neked egy fickó. Alex átadott neki egy nagyméretű könyvet, amelynek borítóján egy majdnem meztelen, barna hajú nő pózolt. Rövid frufrut viselt, és a stílusa arra a nőre emlékeztette, akit a műsorban látott Carlyval meg Derekkel. Megnézte a könyv címét: Bettie Page-történelem fényképekben. A név ismerősnek tűnt. A végére lapozott. Nem könyvtári könyv volt. – Várj! Mi ez? – kérdezte Alextől. A fiú vállat vont. – Azt hittem, elhatároztad, hogy kutatásba fogsz. Ekkor jutott eszébe, hogy Alex azt mondta, olyan frizurája van, mint Bettie Page-nek. Belelapozott a könyvbe. Az összes fénykép fekete-fehér volt, s mindegyik egy káprázatos, barna hajú nőt ábrázolt a meztelenség különböző fázisaiban; némelyik olyannyira bizarr és erotikus volt, hogy nem tudott pirulás nélkül rájuk nézni. A könyv közepe tájékán az egyik fényképnél fehér boríték volt becsúsztatva a két lap közé. A fekete-fehér fotón Bettie Page egy egészen hétköznapinak tűnő kanapén ült. Sötét, hullámos haja a válláig ért, kezén fekete, könyékig érő bőrkesztyű. Fekete kombinét viselt, combig érő neccharisnyát harisnyakötővel és legalább tízcentis tűsarkú fekete cipőt. Regina kinyitotta a borítékot, és egy fehér kártyát talált benne, olyat, amelyet virágok mellé szoktak küldeni. Ugyanazzal az elegáns, feszes kézírással, mint a könyvekre ragasztott cetlin, ez állt: A házi feladata. Visszacsúsztatta a kártyát a borítékba, és körbepillantott, hogy meggyőződjön róla, senki sem figyeli. Ekkor értette meg, hogy nem meghívást kapott vacsorára. Hanem utasítást, hogy jelenjen meg.

Kilencedik fejezet Hatkor Regina legyalogolt a déli lépcsőn a könyvtár bejáratához, aztán kilépett a meleg nyári estébe. Nem számított rá, hogy Sebastian Barnes ott lesz. Az egész napi robot alatt rájött, hogy a Bettie Page-könyv vicc, ugratás; büntetés, amiért rányitott a férfira abban a bizonyos teremben. Azért még hevesen dobogott a szíve, amikor lesétált az Ötödik sugárúthoz vezető széles márványlépcsőn. Félig-meddig öntudatlanul végigsimított a szoknyáján, aztán legyezni kezdte magát a papírfedelű könyvvel, amit a kezében tartott. – Hol van a Bettie Page-könyv? Regina megpördült. Sebastian állt mögötte. Káprázatosan nézett ki a sötét öltönyben, mélylila nyakkendővel. Aranybarna színű arcából olyan erővel szegeződött rá ragyogó szeme, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzete. És megint álmélkodva bámulta a tökéletes arcot, a drámai vonásokat, amelyek egyszerre tűntek valamiképpen gyönyörűnek és sugárzóan férfiasnak. – Micsoda? – A könyv, amit adtam magának. Elképzelni sem tudom, hogy beleférne ebbe a viharvert kis batyuba – mondta, és megvetően a lány Old Navy márkájú válltáskájára nézett. – Nagyon köszönöm, de minden benne van ebben a táskában, amire szükségem van. – Akkor remélem, a könyv is. Regina megigazította a vállpántot. – Nem, az nincs benne. – Menjen vissza érte! – Tessék? Ennek aztán van bőr a képén! – Úgy néz rám, mintha valami botrányosat mondtam volna. Talán nem írtam meg magának, hogy ez a házi feladata? Ez pedig azt jelenti, hogy haza kell vinnie a könyvet. Jól mondom? – Remekül mondja, csak azt nem értem, maga miért akar nekem házi feladatot adni. Sebastian mosolygott, arca jobb oldalán parányi gödröcske formálódott. – Azt hiszem, szeretnék a tanára lenni. Szeme továbbra is nyugtalanítóan tapadt a lányra. Komoly arckifejezéssel folytatta: – Elámulna, mennyi mindent tanulhatna. Regina nagyot nyelt. – Na… a vicc kedvéért. Regina nagyot sóhajtott, és úgy döntött, belemegy a játékba. Egy darabig legalábbis. Elindult visszafelé a lépcsőn.

– És igyekezzen! – szólt utána a férfi. Regina megfordult, és csúnya pillantással nézett rá, de Sebastian csak nevetett; hangosan és olyan jóízűen, hogy ő is kénytelen volt elmosolyodni. Na jó, ez a pasas tényleg elbűvölő. De hát ez őrület, szögezte le magában. Miért hagyja, hogy parancsolgasson neki? Képtelen volt eldönteni, mi mozgatja: a kíváncsiság, hogy megtudja, mire készül a férfi; a fura kényszer, hogy mindig mások kedvében járjon; vagy pedig az – és ez lenne a legmegalázóbb –, hogy zavarba ejtően vonzódik Sebastian Barneshoz. Nem törte sokáig a fejét, sietős léptekkel visszament a könyvtárba, majd az íróasztalához. Megfogta a könyvet, és az egyik karjával magához szorította. Meglepődött rajta, milyen nehéz. Aztán nyugtalanító gondolata támadt: mi lesz, ha mire visszaér, Sebastian már nem lesz ott? Nem értette, miért is idegeskedne emiatt. És ha elment? Majd lezárja magában a dolgot: a New York-iak ilyenek, és kész. De amikor kilépett a könyvtárból, rögtön meglátta a férfit. Rá várt. Regina ismét végigpillantott rajta, és megint csak megállapította, hogy tökéletesen szabott öltönyében és csillogó cipőjében kifogástalan a megjelenése. Ő viszont rettenetesen érezte magát bő szoknyájában és egyszerű, rövid ujjú blúzában, amelyet elsőéves egyetemista kora óta hordott. – Szívesen viszem – mondta a férfi. Regina odaadta neki a könyvet. – Csak maga után. Sebastian az Ötödik sugárút felé intett. Regina határozott léptekkel elindult lefelé a lépcsőn, a férfi meg követte. Csillogó fekete Mercedes várt rájuk a Negyvenegyedik utca sarkán. Sebastian kinyitotta a hátsó ajtót. – Hová megyünk? – kérdezte Regina tétován. – Vacsorázni. Nem kapta meg az üzenetemet? Regina lassan becsusszant a hátsó ülésre, aztán Sebastian is beült mellé. Egyenruhás sofőr ült a volán mögött. Nyomban elindult, kikanyarodott a forgalomba a járda mellől. Nyilvánvalóan tudta, mi az úti cél. – Megkaptam a többi könyvet is – mondta Regina. – A regényeket. Sebastian bólintott. – Lehet, hogy felfedezi a következő Tom Perrottát. Regina óvatos pillantással méregette a férfit. – Most gúnyolódik? – Nem – válaszolta Sebastian a fejét rázva, és mosolygott. – Miért gúnyolódnék magával? Valaki fel fogja fedezni a következő nagy írót. Miért ne lehetne maga az? – Nem tudom – felelte Regina, és még mindig nem volt benne egészen biztos, hogy a férfi komolyan beszél. Az autó a belváros felé tartott, a nagy forgalom miatt igencsak lassan. – Hadd kérdezzek valamit! – mondta Sebastian. – Miért költözött New Yorkba?

– Hogy a könyvtárban dolgozhassak – válaszolta Regina meggyőződéssel. – Ez az egyetlen ok? – Hát, igen – Regina hirtelen maga sem tudta, hogy igazat mond-e. – Miért, ez nem elég? – Nem tudom – Sebastian szeme kíváncsian csillogott. – Elég? Regina kellemetlen faggatózásnak érezte a kérdéseket, úgyhogy szinte ösztönösen elfordult Sebastiantól. – Maga miért költözött ide? – Én nem költöztem ide. Itt születtem. De ha nem így alakult volna az életem, biztosan ideköltözöm. A legtöbb ismerősöm, aki nem itt nőtt fel, nem egyszerűen csak ideköltözött, hanem rohanva jött ide, méghozzá azért, hogy nyomot hagyjon maga után. – De az is lehet, hogy menekültek valaki vagy valami elől – jegyezte meg Regina az édesanyjára gondolva. Rögtön meg is bánta, hogy ezt mondta, de Sebastian volt olyan könyörületes, és nem feszegette a kérdést. – Sosem gondolt arra, hogy színésznő vagy modell legyen? Regina karba tette a kezét. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy a férfi most tényleg gúnyolódik vele. – Nem – válaszolta hűvösen. – Érdekes – mondta Sebastian. – A legtöbb nő ilyen külsővel elgondolkozik ezen. Nem akarom elhinni, hogy ennyire nincs tisztában azzal, milyen gyönyörű. Regina érezte, hogy elvörösödik. Kapott már persze bókokat korábban is; mondták neki, hogy szép a szeme vagy a haja. Állapították már meg, hogy „csinos”, és ellentétben sok-sok barátnőjével, ő sosem aggódott a bőre vagy a súlya miatt. De átlagos magasságú lány volt, az orra túl széles, a felső ajka pedig túl vékony ahhoz, hogy olyan csábító szépség váljon belőle, mint amilyen Scarlett Johansson, Kim Kardashian vagy Angelina Jolie. Azt még bizonyosan nem érezte sohasem, hogy vágyat ébresztett volna egy férfiban, és ez talán részben az ő hibája is volt, mert nem gondolta, hogy érdemes lenne rá. Enyhült a forgalom, és szemvillanásnyi idő alatt maguk mögött hagyták a Park Avenue-t. Amikor az ötven-valahányadik utcában elértek egy háztömbhöz, a sofőr visszafordult az Ötödik sugárút felé. Megállt egy épület előtt, amelyet Regina nyomban felismert: az ötvenegy emeletes Four Seasons Hotel volt az. I. M. Pei tervezte, akinek Regina számos épületét ismerte. Az apja egyik kedvenc építésze volt. A szálloda portása kinyitotta nekik az ajtót. Sebastian szállt ki először, aztán a kezét nyújtotta Reginának, aki kicsit bizonytalanul nyúlt érte, pedig nem számított rá, hogy a férfi érintésétől olyan remegés fut végig rajta, mintha áram ütötte volna meg. Sebastian bevezette az art deco stílusú hallba, amelynek mennyezete legalább tíz méter magas volt. – Itt várom – mondta, és odaadott neki egy kulcskártyát. – A 2020-as szoba.

Regina a kártyára nézett, de nem vette el. – Nem értem. – Ugye, nem gondolta, hogy ebben a ruhában jön vacsorázni? Érezte, hogy az arcát elönti a vér, és nem tudta eldönteni, hogy megalázottságot vagy inkább sértettséget érez. – Ha így nem mehetek az étterembe, akkor talán keresnünk kellene egy másik helyet. Ahogy Sebastian ránézett, tekintete komoly volt, és ott bujkált benne most is a kihívás, amely, legalábbis Regina kezdte így érezni, kapcsolatuk állandó elemévé vált. – Valóban? Azt hittem, ha valakiben olyan erős az intellektuális kíváncsiság, mint magában, akkor szeretné megnézni az élet másik oldalát is. Reginának eszébe jutott az érzés, ami régóta kínozta: a félelem. A félelem, hogy mi történik, ha nem cselekszik helyesen, ha nem megy biztosra, ha nem teljesít kiemelkedően. És aztán ennek az ellenkezője: félelem attól, hogy elszalad mellette az élet, hogy mindig kívül marad, és onnan kukucskál befelé. Elvette a kulcskártyát.

Tizedik fejezet Teljes volt a csönd a huszadik emeleten. Ahogy Regina végigosont a padlószőnyeg borította folyosón, biztos volt benne, hogy mindjárt megállítja valaki, és megkérdezi tőle, mit keres ott. De nem állította meg senki. Megtalálta a 2020-as szobát, becsúsztatta a kártyát a nyílásba, félig-meddig arra számítva, hogy az ajtó nem fog kinyílni. De amikor rátette a tenyerét a rézkilincsre, könnyedén le tudta nyomni. Belépett a szobába, és körbepillantott. Bézs, rózsaszín, világos fa és halvány márvány vette körül. A berendezés konzervatív volt, ám mégis modern. A szálloda hallja alapján fényűzőbb szobára számított, de meglepően otthonosan érezte magát az ízlésesen visszafogott környezetben. A délre néző ablakokból káprázatos kilátás nyílt a városra, olyan magasból, ahol Regina még sosem volt. – Regina? Egy nő bukkant elő a semmiből. Regina majdnem ugrott egyet ijedtében. – Megijesztett! – mondta zihálva, amikor újra kapott levegőt. – Bocsánat, nem akartam – felelte a nő jellegzetes brit akcentussal. Fehér farmer volt rajta és türkizkék tunika. Rézvörös színben játszó haját laza kontyba fogta, és elegáns platina ékszereket viselt. – Jess vagyok. Sebastian megkért, hogy legyek itt, hátha segítségre lesz szüksége. – Maga… neki dolgozik? – Vele dolgozom – válaszolta Jess. – Stylist vagyok és sminkművész. De most csak szívességből vagyok itt. Arra gondolt, önnek esetleg szüksége lehet rám. Regina úgy bólintott, mintha minden tiszta és világos lenne. – A ruhák a hálószobában vannak – közölte vele Jess, és jobbra mutatott. – Csak szóljon, ha bármiben segíthetek. És vegyen fel mindent, amit Sebastian odatett magának. Ehhez a leghatározottabban ragaszkodott. Rendkívüli módon ügyel a részletekre, ahogy valószínűleg ön is tudja. Nem, nem tudta. De már voltak bizonyos sejtései. Regina átment a hálószobába, amerre Jess mutatta. A hatalmas franciaágyon két bevásárlótáska és egy ruhazsák hevert. A ruhazsákon két szó állt: MIU MIU. Az egyik papírtáska rózsaszínű volt, rajta fekete masni, és az AGENT PROVOCATEUR felirat. A másik pedig egy narancssárga zacskó a Pradától. Regina a Prada nevét ismerte, de a másik kettőt nem. Az ismerősért nyúlt először, a Prada-zacskóért. Három cipősdobozt talált benne. Kinyitotta az elsőt: egy zárt orrú magas sarkú volt benne, amely olyan konzervatívnak tűnt, hogy akár ő is választhatta volna magának. De a sarok tízcentis volt és fém. Inkább küllőnek tűnt, vagy egy

méretes szögnek, és nem egy cipő sarkának. Ez nem cipő, hanem kínzóeszköz, állapította meg magában Regina, és félretolta a lábbelit. Kinyitotta a második dobozt: ugyanolyan cipő volt benne, csak fél számmal nagyobb. A harmadikban meg még egy fél számmal. Az első cipő, amit a kezébe vett, tökéletesen illett a lábára, pontosan a mérete volt. Ez jobban bosszantotta, mint amennyire meglepte. Regina megnézte a ruhazsákot. A bársonyborítású fogasnál fogva felemelte az egyik kezével, a másikkal meg lehúzta a cipzárt, s közben azon tűnődött magában, Jess vajon mit csinálhat a másik szobában, hogy vajon bosszankodik-e azon, hogy Sebastian bébiszittelésre kérte. Olyan kínos volt ez az egész! Lehúzta a zsákot a fogasról, és egy egyszerű fekete ruhát talált alatta. Ujjatlan volt, mély kivágású, majdnem térdig érő. Olyasféle darabnak tűnt, mint amelyet Audrey Hepburn viselt hajdanán. Mindent szeretett, ami a Hepburnökre – akár Audrey-ra, akár Katharine-re – emlékeztette. Ez a ruha mindenképpen pozitív fejleménynek tűnt a fegyvernek kinéző cipő után. Következett a rózsaszínű bevásárlótáska. Rózsaszínű selyempapír alatt fekete papírba bújtatott lapos csomagokat talált. Óvatosan kibontotta a legfelsőt: fekete csipkés melltartó volt benne. Regina gyönyörűnek találta, de nyomokban sem hasonlított azokra az egyszerű, Gap márkájú pamut melltartókra, amelyeket egész életében viselt. A finom csipke és a parányi, bonyolult kapcsok miatt nem látszott éppen praktikus darabnak. Félretette, és megnézte a következő csomagot. Újabb fekete csipkét húzott elő a selyempapírból, de képtelen volt beazonosítani a ruhadarabot. Olyan volt, mint egy lefelé fordított melltartó, a négy pántról kapcsok lógtak. Elfogta az ingerültség, és visszadugta a zacskóba a csipkés holmit. Ezután egy combig érő fekete harisnyát talált, amely olyan sima, puha és bársonyos volt, akár egy madárka hártyavékony szárnya. Kopogtattak a hálószoba ajtaján. – Minden rendben van? – kérdezte Jess. Reginának eszébe jutott, hogy Sebastian a hallban várja. Jobban teszi, ha igyekszik. – Igen, köszönöm – kiáltotta. – Ne felejtse el, hogy mindent fel kell vennie. Regina végigpillantott az ágyon heverő ruhadarabokon. A pókhálószerű csipkés darab igencsak aggasztotta. Arra gondolt, hogy ha akar, el is mehet. Igen, egyszerűen csak kisétál az ajtón, és közli a vörös hajú angol nővel, hogy bocs, de nincs szükség a segítségére. Leadja a kulcsot a recepción, és azt mondja Sebastiannak, köszöni szépen, de nem kívánja Eliza Doolittle-t alakítani az ő Henry Higginse mellett. Aztán hazamegy a kicsike hálószobájába, és… És mi? Azon mereng, hogy vajon miről beszélgettek volna vacsora közben? Elképzeli, milyen érzés lett volna úgy felöltözni, mintha a Vogue egyik lapjáról lépett volna le? És

aztán fél, egy vagy két évvel később egyedül ücsöröghet ugyanabban a szobában, és felidézheti magában, milyen is volt az, amikor az életében látott legcsodálatosabb férfi azt mondta neki, hogy gyönyörű. Miért költöztél New Yorkba? Regina kihúzta a rejtélyes fekete csipkés ruhadarabot a zacskóból, odament az ajtóhoz, és óvatosan kikukucskált. – Jess, nem szívesen zavarom, de… – Ezért vagyok itt – mondta Jess vidáman. – Nem tudom, ez micsoda. Regina úgy tartotta a kezében a csipkés valamit, mint egy potenciálisan veszett állatot. – Harisnyakötő. Van úgy, hogy egy ilyen holmi becsapja az embert. Hadd segítsek! Nem akarom megbántani, de rettentő sokáig készülődik. Jessnek valószínűleg lett volna fontosabb dolga, mint egy felnőtt nőnek segédkezni az öltözködésben, mintha egy tehetetlen óvodás volna. Nem csoda, hogy fel akarta pörgetni az eseményeket. – Rendben, köszönöm – felelte Regina, és arrébb lépett, hogy Jess is bejöhessen a hálószobába. A nő csípőre tett kézzel nézegette az ágyon összegyűlt holmikat. – Csodálatos ruha – állapította meg. – És tökéletes önnek. Sebastiannak remek szeme van. – Na de a cipő! – mondta Regina, és úgy méregette, mintha az ellensége lenne. – Nem fogok tudni járni benne. Inkább felveszem a sajátomat. Jess rápillantott Regina lábbelijére, és lassan megrázta a fejét. – Én nem tenném – jelentette ki. Regina bólintott. – Jól van, akkor, azt hiszem, rettentő lassan fogok közlekedni. Jess jól láthatóan megkönnyebbült. – Jó ötlet. Most vegye fel a melltartót meg a bugyit, aztán segítek a harisnyával meg a harisnyakötővel. Regina arra várt, hogy Jess kimenjen a szobából, de a nő semmi jelét nem adta, hogy ezt tervezné. – Az igazat megvallva, nem vagyok hozzászokva, hogy mások előtt öltözködjem – mondta Regina szégyenlősen. – Regina, én stylist vagyok – felelte Jess. – Láttam már meztelenül párat a világ leghíresebb női közül. És Sebastian várja a hallban. A helyében egy kicsit jobban csipkedném magam. Regina ostobán érezte magát. Ez a nő csak segíteni akar neki, ő meg azon faksznizik, hogy miért nem megy ki a szobából. Igyekezett, hogy ne tűnjön zavartnak, feszélyezettnek. Kibújt a kosztümkabátjából, amit

Jess elvett tőle, és összehajtogatott. Ezután kigombolta a blúzát, lehúzta a szoknyája cipzárját, majd mindkét ruhadarabot odaadta Jessnek. Csak ekkor csapta meg a hűvös levegő, amitől libabőrös lett. Érezte, hogy mellbimbói megkeményednek a melltartóban. Nem akarta levenni, de várt rá a fekete csipkés holmi. Regina a hátához nyúlt, hogy kikapcsolja a melltartóját, de ujjai csak ügyetlenül babráltak a kapcsokkal, amelyeket korábban már vagy ezerszer nyitott ki és kapcsolt össze. – Hadd segítsek! – mondta Jess, és mielőtt tiltakozni tudott volna, a nő hideg ujjai a hátához értek, és pillanatokon belül szétválasztották a kapcsokat. Regina hagyta, hogy az egyszerű pamut melltartó a földre essen, és karba tette a kezét, hogy eltakarja a keblét. Jess megigazgatta a fekete csipkés darabot, segített Reginának belebújni, majd összeillesztette a kapcsokat a hátán. – Fogalmam sincs, honnan tudta a méretet – mondta Regina, és nyomban érezte, hogy még sosem viselt olyan melltartót, amelyik ennyire tökéletesen illett volna rá. – Jó a szeme – mondta Jess, és saját zöld szeme közben különösen csillogott. Volt valami a hangjában, amitől Regina elgondolkodott, talán nem csak munkakapcsolat van Sebastian és a karizmatikus nő között. – És most ezt – mondta Jess, és a bugyit nyújtotta. Regina kibújt a sajátjából, aztán amilyen gyorsan csak tudta, felhúzta a másikat, s közben csak egyszer pillantott fel, hogy meggyőződjön róla, Jess nem figyeli. De figyelte. – A harisnyakötő – mondta Jess, és most azt a ruhadarabot emelte fel, amely korábban zavarba ejtette Reginát. Elvette tőle, és két ujjal fogva lóbálta. – Gőzöm sincs, hogy… Jess fogta a harisnyakötőt, és megállt Regina előtt. A derekára erősítette, aztán lehúzta a csípőjéig. A pántok, akár egy polip karjai, a combja körül lógtak. – Vegye fel a harisnyát, aztán segítek. Regina leült az ágyra. Annyira koncentrált a feladatra, hogy már nem is törődött azzal, figyeli-e a másik nő vagy sem. Óvatosan a harisnyába bújtatta a lábát, aztán lassan felhúzta a combjáig. Utána felállt, Jess pedig letérdelt, és a harisnyához erősítette a négy pántot; egyetegyet elöl, illetve egyet-egyet hátul. – Hihetetlen – mondta egészen halkan. – Nézze meg magát a tükörben! – Á, nem – felelte Regina, bár valójában nagyon kíváncsi lett volna. Jess tartotta a fekete ruhát Reginának, hogy bele tudjon lépni. – Forduljon meg! A nő felhúzta a cipzárt. – Na, végre kész vagyunk – mondta Regina.

– Majdnem. Jess letette elé a magas sarkú cipőt, és Regina óvatos mozdulattal belelépett. Arra gondolt, hogy Hamupipőke mostohatestvérei érezhették így magukat. Belenézett a tükörbe, de nyaktól lefelé nem ismert magára. – Javasolhatok még valamit? – kérdezte Jess. – Hm, persze. Jess egy rúzst adott Regina kezébe. A tokja fekete volt, és majdnem gumiszerűen sima. Fehérrel szedett betűk díszítették: NARS. Regina lehúzta a tetejét, és kitekerte az érintetlen, matt, kárminvörös rudacskát. – Ez is tőle van? – kérdezte Regina. Jess nem válaszolt, arra várt, hogy Regina kirúzsozza magát. Jó ideje nem használt már rúzst, utoljára a szalagavatóján. Robert Wellersszel ment a bálba, azzal a fiúval, akivel együtt szerkesztették az iskolai újság véleményrovatát. Később a buliban, amelyet Samantha Sinclairék házában rendeztek, Regina arra számított, hogy Robert megcsókolja a sötét, holdfényes tengerparton. De nem egészen ez történt: a fiú közölte vele, hogy meleg. Regina remegő kézzel fogott neki, és vagy egy percig eltartott, mire felvitte az élénk színű rúzst az ajkára. Csodálkozva látta, hogy a vöröstől mennyivel élénkebb a szeme kéksége. Mosolyogva lépett hátra a tükörtől, és odanyújtotta a rúzst Jessnek. – Tartsa meg – mondta a nő. – Fantasztikusan néz ki. És most menjen. Sebastian nem szereti, ha megváratják. * Regina átsétált a hallon, kissé bizonytalan léptekkel a magas sarkú cipőben. Életében először azt érezte, hogy az emberek megbámulják. Egy pillanatig azt hitte, hogy azért, mert úgy lépked, mint egy épp világra jött gazella. De aztán észrevett egy üzletembert, akinek mintha a vágy tükröződött volna az arcán; ilyennel ezelőtt még sosem találkozott. A rá irányuló figyelemtől, az ismeretlen környezettől és a tökéletesen idegen ruházattól eléggé megzavarodott, és majdnem nekiment Sebastiannak. – Ó, bocsánat, nem vettem észre – mondta, és megállt. Sebastian tetőtől talpig végigmérte. Regina zavarba jött, amikor eszébe jutott, hogy a férfi pontosan tudja, mit visel a ruha alatt. Várta, hogy mondjon valamit az öltözékére, de Sebastian csak méregette őt feszült, rezzenéstelen pillantással. Az Old Navy táskáért nyúlt, amely még mindig ott lógott Regina oldalán, és lehúzta a válláról. – Az a helyzet, hogy ez elég csúnya. – Ez a maga véleménye. És egyébként nagyon jó szolgálatot tesz nekem.

Most, hogy már nem volt nála a táska, Sebastian még egyszer végigpillantott rajta, majd a karját nyújtotta. Regina felnézett rá, azután belékarolt. Arra számított, hogy a szálloda éttermébe mennek, de a férfi kivezette az utcára. – Nem itt eszünk? – Nem – felelte Sebastian. – A kedvenc itteni éttermem, a L’Atelier de Joel Robuchon idén bezárt – folytatta, és mosolyogva nézett Reginára. – De ne aggódjon, ebben a városban nincs hiány remek éttermekből. Kitárta neki a kocsi ajtaját, és Regina ismét becsusszant a Mercedes hátsó ülésére, ezúttal óvatosabban, hogy vigyázzon a ruhájára és a cipőjére. A Mercedes végigsuhant velük a Park Avenue-n. Regina éppen hogy csak elhelyezkedett, az autó már le is fékezett a Hatvanötödik utcánál. A sofőr kiszállt, majd megkerülte a kocsit, hogy kinyissa nekik az ajtót. Egy gyönyörű, neoklasszikus épület előtt voltak, amelynek főbejárata fölött ez állt nagy betűkkel: DANIEL. Amikor odabent körbepillantott, hat méter magas, kazettás mennyezetet látott, mellvédeket, boltíveket és négyszögletes, faragott falipilléreket. A klasszikus építészeti megoldásokat modern bútorok és gazdag, semleges színek ellensúlyozták: gesztenyebarna és krémszín mindenfelé, csak a székek voltak vörösek. A csillárok és a falikaros lámpák meleg fénnyel borították be a termet. Regina nyomban tudta, hogy a festmények nagyon tetszenének az édesanyjának. A terem minden szeglete pazar eleganciát árasztott. Hálát adott magában, amiért teljesítette Sebastian kérését, és átöltözött. A főpincér túláradó örömmel üdvözölte őket. – Fáradjanak a Bellecour-terembe, Mr. Barnes – mondta. Sebastian intett Reginának, hogy kövesse, majd elindult a főúr után az éttermen keresztül. Megint érezte, hogy pillantások szegeződnek rá, de csak annyit tehetett, hogy nagyon igyekezett, nehogy megbotoljék. Úgy érezte magát, mint Julia Roberts abban a vörös ruhában Richard Gere karján a Micsoda nő!-ben. A főpincér kitárta a különterem ajtaját, amelyben akár száz ember is elfért volna, de csak egyetlen asztal volt megterítve középen. Kihúzta Reginának az egyik széket, aki merev derékkal leült, miközben Sebastian is helyet foglalt vele szemben. – Vacsorázhatnánk a másik teremben is – mondta Regina, és kissé erőltetetten felnevetett. – Ez hatalmas. Az italos pincér odanyújtotta Sebastiannak a borlapot, de a férfi éppen csak belepillantott. – A kóstolómenüt választjuk, úgyhogy azt kérem, ami illik hozzá – mondta, majd Reginához fordult. – Nyolc fogásból áll. Remélem, nem siet sehová. Regina csak a fejét rázta, s közben igyekezett nem pánikba esni. Mi a csudáról fognak beszélgetni nyolc fogáson keresztül? És mennyire lehet jó itt az étel, hogy bárki ennyi ideig itt akarjon ülni fölötte az asztalnál?

– Maga gyönyörű, Regina – mondta Sebastian. – Ez a ruha remekül áll. – Ó, köszönöm – felelte Regina a vizespoharába nézve. – Eltalálta a méretet. – Sok időt töltök azzal, hogy nőket figyelek – közölte Sebastian. Regina elvörösödött a kijelentés hallatán, de aztán rájött, hogy a férfi bizonyára a fényképezésről beszél. Megérkezett a pincér és vele az amuse-bouche, vagyis az „üdvözlőfalatkák”. Letett mindkettejük elé három-három kis fehér tányért, és bejelentette: – Jégcsapretekkel rétegelt jérce, erdei gombás zselé és zsenge zöldsaláta. – Köszönöm – mondta Regina. Kicsit kétségbeesett a gondolattól, hogy milyen jó is lenne, ha legalább valamit felismerne az elé tett ételek közül. Amikor Sebastian rákacsintott, a gyomra összerándult. Rájött, hogy egy falatot sem fog tudni enni.

Tizenegyedik fejezet Regina ide-oda tologatta az ételt a tányérján. Amikor felnézett, látta, hogy Sebastian mereven bámul rá. – Csalódtam, Regina – mondta a férfi. – Azt hittem, jó étvágya van. Érezte, hogy elvörösödik. A helyzetet sokkal inkább kényelmetlennek és abszurdnak találta, semmint izgalmasnak. – Nézze el nekem, hogy nem tömöm magamba két kézzel az ételt, de mivel az elmúlt egy órában javarészt utasításokat teljesítettem, úgy érzem magam, mintha nem is vacsorázni jöttem volna, hanem egy bizarr színjátékban vennék részt. Ettől valahogy elment az ét​vágyam. Sebastian felnevetett. – Hm. Egy elégedetlen kuncsaft. Az első a praxisomban. A hangja gúnyosnak tűnt, és ettől Regina rossz érzése csak fokozódott. – Hogyan fogom visszakapni a ruhámat? Nem megyek vissza a szállodába a vacsora után. – Értem – felelte Sebastian. Láthatóan remekül mulatott magában, és ez rettenetesen bosszantotta Reginát. – Csak szólok előre, nehogy félreértés legyen. – Félreértés? Szeret világosan fogalmazni, nem igaz? Regina nem tudta, mit mondjon erre, úgyhogy belekortyolt a borba. Finom volt, és kellemes meleg áradt szét tőle a torkában. – Igen, szeretek világosan fogalmazni, úgyhogy meg is kérdezem: mikor beszélgetünk már a könyvekről? Azt hittem, ezért van ez az egész vacsora. – Nagyon szeretne már a tárgyra térni. – Igen – válaszolta Regina, és ivott még egy kortyot. Elég, ennyi elég volt, szögezte le magában. – Miért nincs mobiltelefonja? – kérdezte Sebastian. Reginát teljesen váratlanul érte a kérdés. – Hát, nem is tudom – felelte. Soha nem ismerné be egy ilyen embernek, aki sofőrrel közlekedik, és a világ egyik legdrágább szállodájának a szobáját használja öltözőnek, hogy ezzel próbál spórolni. – Hasznos eszköz. – Nekem nincs rá szükségem. – Viselt már korábban is harisnyakötőt? Regina majdnem kiköpte a bort. – Tessék? – Azt mondta, szeretne a tárgyra térni.

Sebastian komoly arccal nézett rá. A mobiltelefonra vonatkozó kérdés nyilvánvalóan csak bemelegítés volt. – Milyen érzés olyan alsóneműt viselni, amit én vásároltam? – Mintha jelmez lenne rajtam – felelte Regina. – Ezt úgy mondja, mintha valami rossz dolog volna. A tányérokat leszedték, és a pincér megjelenése egy rövid időre megkímélte attól, hogy válaszolnia kelljen Sebastian kérdéseire. Új tányért tettek elé, amin szinte művészinek tűnt az ételek elegáns elrendezése. – Szegfűgombás, mángoldos ravioli csalánsajttal, savanyított pereszkével és zsenge páfránnyal – jelentette be a pincér. Az italos pincér elvette Regina borospoharát, pedig még félig tele volt, és új poharakat tett az asztalra. Megmutatott egy új üveget Sebastiannak. – 2008-as burgundi, Domaine Drouhin Meursault. Regina már éppen udvariasan el akarta utasítani, hogy újabb pohár bort töltsenek neki, de Sebastian szigorú pillantása elhallgattatta. Miután újra egyedül voltak a teremben, Sebastian felemelte a poharát. – A jelmezekre! – mondta mosolyogva. – Miért iszunk a jelmezekre? – kérdezte Regina, és hozzáérintette a poharát Sebastianéhoz. – Mert inspirálóan hatnak. És felszabadítóan. Könnyű ezt mondani, gondolta Regina. – Mi olyan felszabadító abban, hogy megmondja nekem, mit vegyek fel? – kérdezte. – Gondoljon csak bele! Képzelje el, milyen lett volna, ha előre szólok, hogy étterembe megyünk, és magától kell felöltöznie. Törte volna a fejét, mit vegyen fel, hol szerezze be, mennyit költsön rá… Én meg gondoskodtam mindenről. Az a tökéletes szabadság, amikor az ember lemond az irányításról. – És lemond a választásról? – Volt választása – jelentette ki Sebastian. – Visszautasíthatta volna a meghívásomat. És megtehette volna, hogy nem öltözik át. Regina bólintott. Arra gondolt, valóban felmerült benne, hogy fogja magát és kisétál a szállodai szobából. Evett egy falatot a ravioliból. Finom volt, meglepően gazdag ízű, ilyesmit még soha életében nem evett. – Szeretném látni a harisnyakötőben és a melltartóban – mondta Sebastian. Regina nagyot nyelt. Köhögni kezdett, majd ivott egy korty bort. – Erre nem fog sor kerülni – válaszolta végül, de elég volt hallani ezt a néhány szót a férfi szájából, és ott lent ugyanúgy elkezdett bizseregni, mint amikor az ágyában feküdt egyedül, és a lába közé tévedt a keze.

– Nem kell szeretkeznünk – közölte vele Sebastian. – Megihlet a szépség, és attól a pillanattól fogva, hogy először láttam magát, kíváncsi vagyok rá, hogyan néz ki fehérneműben. – Tudom, hogy fényképész. – Ó… élet a Google korában! Megfosztanak bennünket a rejtélyek feltárásától. Egyetért velem? – Nem kerestem magára a Google-ön. A lakótársam a Parsonsra jár, és lényegében a világ összes divatmagazinja megvan neki. Az egyikben láttam a fényképeit. Sebastian bólintott. – A divatfotózás érdekes. De azért többnyire csak munka. Én egészen másfajta fényképeket szeretek csinálni. – Milyen fényképeket? A férfi rámosolygott. Volt valami a pillantásában, amitől Regina úgy érezte, hogy meztelenebb, mint amikor Jess előtt vetkőzött. – Ha megengedi, megmutatom. – Majd rákeresek a Google-ön. Mérges lett attól, hogy a férfi ilyen hatással van rá. Nem akarta, hogy azt gondolja, hatalma van fölötte. – Nem fogja megtalálni ezeket a fényképeket az interneten – mondta Sebastian. – És sehol máshol sem. – Hát, akkor nem fogom látni a képeit. – De, biztos vagyok benne, hogy látni fogja őket – állította Sebastian. – Ha már fényképekről beszélünk, megnézte a Bettie Page-könyvet? – Csak belelapoztam – felelte Regina. – Éppen dolgoztam, úgyhogy nem… – Lefekvés előtt nézze meg! Regina megint kortyolt a borból. – Miért ilyen fontos magának ez a nő? Úgy tűnt, Sebastian alaposan végiggondolja a kérdést, bár aligha lehetett kétséges, hogy már van rá kész válasza. – Nagyon érdekesnek találom őt, és azt, hogy milyen hatást gyakorol az emberekre. Az érthető, miért volt olyan nagy szám a saját idejében, hiszen nagyon kevés nő állt így a kamerák elé, nem igaz? De miért tart még mindig a varázsa? Ma már mindenhol meztelen nőket látni. Az interneten megtalálható fényképek sokkal többet mutatnak, mint ő valaha. Sok nő szebb, vonzóbb nála. De mégis, csak egy Bettie Page van. Sebastian sugárzó arccal, szenvedélyesen beszélt, és most valahogy logikusabbnak tűnt, hogy fényképész. Lelkesedett azért, amit csinált. Úgy gondolkozott a fényképekről, ahogy Regina a könyvekről. Reginában felmerült, milyen jó is lenne, ha elkápráztathatná a férfit néhány, Camille Paglia

stílusában megfogalmazott bölcs meglátással a Bettie Page-jelenségről, de sajnos akkor hallott először a nőről, amikor Alex megjegyzést tett a frizurájára. – Azt akarom, hogy vegye ezt komolyan – mondta Sebastian váratlanul, és Reginára szegeződött a pillantása. A lány mély levegőt vett. – Nem azért hívtam meg, hogy cseverésszünk. És bármit is gondol, nem azért, hogy keféljünk, bár ez is szerepel a terveimben, nem tagadom. Regina gyomra rándult egyet. Elfordította a fejét. Szerette volna, ha a férfi elhallgat, de közben magában mégis azért rimánkodott, hogy folytassa. – Zavarja, hogy ezt elmondtam? – kérdezte Sebastian. – Nem – felelte Regina alig hallhatóan. – Ahogy rám néz a gyönyörű, kék szemével, nem tudom, hogy csak szégyenlős, vagy pedig némán ítélkezik felettem – mondta Sebastian. Regina meghökkenve nézett rá. – Miért tennék ilyet? – Azon a napon ítéletet hozott rólam, amikor látta, hogy a könyvtárban kefélek azzal a nővel. Regina összerándult attól, ahogy a férfi megint, szenvtelenül kiejtette a száján a „kefél” szót. – Hát igen, szerintem a könyvtár nem ilyen dolgokra való… – Mondhatok valamit? – kérdezte Sebastian. Volt valami a hangjában és a tekintetében, ahogy Regina szeméről az ajkára pillantott, majd megint a szemébe, amitől a lány egész teste megfeszült. – Igen – suttogta. – Szívesen kefélnék veled a könyvtárban. Regina arcát elfutotta a vér. Lenézett az asztalra. A testét elöntötte a heves, lüktető vágy. * Vacsora után a Mercedes az étterem előtt várt rájuk. Nyugat felé indultak, aztán végighajtottak a Hetedik sugárúton. – Hová megyünk? – kérdezte Regina. – Hazaviszlek. Regina próbálta elnyomni magában a csalódottságot. – Nem kell a címem? – Tudom a címedet. – Micsoda? Bármilyen hatással is volt rá a bor, az elegáns ruha és a szexről folytatott beszélgetés, a varázs hirtelen elmúlt. – Honnan? – A könyvtár irodájából szereztem meg.

– Nem adhatják oda bárkinek a lakcímemet! – Én nem „bárki” vagyok, Regina. Engem ismernek. – Nem erről van szó! – Úgy érzed, kiszolgáltattak nekem? – kérdezte Sebastian. Ahogy ránézett, Regina érezte, hogy nem a címe megszerzésére utal. – Csak egyszerűen… nem helyes. Sebastian a válaszán gondolkodott egy ideig, majd lassan bólintott. – Igaz, hogy néha helytelen dolgokat teszek – mondta. – És az is gyakran előfordul velem, hogy nem kérek engedélyt – megfogta Regina kezét, és a lány szemébe nézett. – Azt hiszem, jobb, ha ezt tudod rólam, ha több időt fogunk együtt tölteni. A férfi szavaitól elpárolgott az ingerültsége. Több időt fognak együtt tölteni! Az autó lefékezett Regina lakása előtt. Csak annyit tudott kinyögni: – Köszönöm a vacsorát. Sebastian újra megfogta a kezét. Érintése súlyosnak és melegnek tűnt. Regina szeretett volna hozzábújni. – Komolyan mondtam, hogy még ma este meg kell nézned a Bettie Page-könyvet. Tudni szeretném, mit gondolsz róla. Meg akarlak ismerni, Regina. – Rendben – mondta a lány. Sebastian megint rászegezte a pillantását. A félhomályban, a férfi rezzenéstelen tekintete előtt Regina úgy érezte, hogy most nagyon fontos ígéretet tett. Bár hogy pontosan mire, azt még elképzelni sem tudta.

Tizenkettedik fejezet Regina nem tudott aludni. Órákkal azután, hogy Sebastian kitette a kocsiból, még mindig lázasan járt az agya: újrajátszotta a beszélgetésük néhány részletét, felidézte magában, hogyan nézett rá a férfi. És ugyan Sebastian alig ért hozzá – egyszer-egyszer a karjára tette a kezét, vagy válla az övéhez simult egy rövid pillanatra –, Regina teste minden egyes ilyen pillanatban megfeszült, akár egy rugó, amit már nem lehet tovább feszíteni. A csípőjére húzta a hálóingét, elnyúlt az ágyon, és finom mozdulattal végigsimított a bugyiján. Aztán becsúsztatta a kezét, és mozgatni kezdte az ujját, ahogy eddig mindig örömöt tudott szerezni magának. A csiklóját dörzsölte, majd magába dugta a mutatóujját. Egyre gyorsabban tolta be és húzta vissza, de alig érzett valamit. Mi történt vele? Megint a lába közé nyúlt, megpróbált Sebastianra gondolni, de ez sem segített, csak feszültebbé vált. Összezavarodottan ült fel az ágyban. Jobb most abbahagyni, így megkíméli magát a további frusztrációtól. Elfordult, és kikukucskált az ablakon. Fényesen ragyogott a félhold az égen, és Regina elhúzta a függönyt, hadd ömöljön be a fény a szobába. Miközben az árnyakat figyelte a falon, eszébe jutott, hogy a férfi azt kérte tőle, nézze meg a Bettie Page-könyvet. Az éjjeliszekrényen volt, odanyúlt érte, és az ölébe vette. A gyönyörű nő rámosolygott a borítóról, mintha cinkosan azt üzenné: „Ne aggódj egy pillanatig sem!” – Fogadjunk, hogy neked sosem voltak ilyen problémáid – sóhajtott fel Regina. A holdfény nem volt olyan erős, hogy olvasni tudott volna, úgyhogy kikelt az ágyból, és felkapcsolta a lámpát. Hunyorgott egy kicsit a nagy fényben, majd visszament az ágyába a könyvvel. Lapozgatni kezdett benne, kíváncsian, mit találhat Sebastian olyan érdekesnek. A nő csinos volt, ez nem vitás. És ami talán ennél is fontosabb: magabiztosnak tűnt. Bár több kép is fölöttébb provokatív pózban ábrázolta, kék szemében mindig ott volt az a valami, amit Regina édesapja „huncut csillogásnak” nevezett. Számtalan fotón széles mosoly ült az arcán, ami valamiképpen ódivatúnak tűnt, és őszinte nyíltságával nagyon-nagyon amerikainak. A könyv első részét, amely A kezdetek címet viselte, az átlagosan felöltözött és jelentéktelennek mondható – bár csinos – fiatal Bettie Page képei töltötték meg. Még a védjegyének számító frufrut sem viselte. A következő rész New Yorkba való költözése után mutatta Bettie-t, még azelőtt, hogy modell lett volna. A szöveg így szólt: Névtelen titkárnő volt, reggeltől estig dolgozott, hétvégenként hosszú, magányos sétákat tett, és egy

izgalmasabb életről álmodozott… Regina elképzelni sem tudta, hogy az a gyönyörű, tekintélyt parancsoló nő, akit a könyv második felében látott, valaha is magányosnak érezhette magát, vagy hogy unatkozó titkárnőként dolgozott. Továbblapozott, próbálta nyomon követni Bettie átalakulását: a nő melltartóban, harisnyában, harisnyakötővel, aztán korbáccsal a kezében, és végül megkötözve, szájpecekkel. Becsukta a könyvet. Azon tűnődött, vajon Bettie érezte-e valaha, amit ő, mikor Sebastian fürkésző tekintettel rámeredt: egyszerre felvillanyozva és megalázva. És vajon megengedte a fényképésznek, hogy hozzáérjen? Eszébe jutott, milyen lenne Sebastian kamerája elé állni. Tényleg utálta, ha fényképezik. Kínos, kellemetlen érzés lett rajta úrrá, amikor ráirányították a kamerát, és általában nagyon nem tetszettek neki a fotók. Nem tartotta magát hiúnak, de az a kép, amelyet magáról kialakított és magában őrzött, nem egyezett azzal, amit a fényképeken látott. Vajon milyen lehetett Bettie Page-nek, merengett magában. Eleinte talán ellenállt. Vajon pénzért csinálta? Honnan volt bátorsága levenni a ruháit? Regina erre képtelen lett volna, pedig olyan korban élt, amikor gyakoribb egy vetkőző, mint egy felöltözött nő. Kinek nincs meztelen fényképe az interneten manapság? Vagy szexvideója? Néha úgy gondolta, ő maradt ki egyedül. A padlóra pillantott, ahol sötét kis kupacban hevert a csipke alsónemű. Amikor hazaérkezett, még ahhoz is fáradt volt, hogy a szennyesbe tegye a holmikat. Felemelte a harisnyakötőt, és babrálni kezdett a kis kapcsokkal. Aztán kiszállt az ágyból, és odavitt mindent a kis ruhásszekrény mellett álló egész alakos tükörhöz. Kibújt a hálóingéből, és végigpillantott a testén. Meztelen volt, csak a bugyija maradt rajta. Arra gondolt, felpróbálja a harisnyakötőt, hogy megnézze, jól áll-e, de túl sokat kellett volna vesződni vele. Erős késztetést érzett, hogy megérintse magát. Finoman végigsimított a kezével a keblén. Nem magát látta – a Bettie nővérben látott „boldog házitündér” jelent meg a szeme előtt, az áfonyalekvár a két melle között, a testén végigszaladó ujja, amelyet aztán a szájába vett. Regina egyszerűen nem értette, hogyan képes ilyesmire egy nő közönség előtt, ahogy azt sem, hogyan tudott Bettie Page levetkőzni a fényképezőgép előtt. Jó érzés, ha mások nézik? Szebbnek érzi magát tőle az ember? Regina felhúzta az ujját a hasától a kebléig, pont úgy, ahogy a táncosnőtől látta. Izgatni kezdte a mellbimbóját, figyelte, ahogy megduzzad, s közben elképzelte, hogy valaki figyeli őt. Zavartan fordította el a fejét a tükörtől. De az nem volt kétséges, a teste mit követel tőle. Visszament az ágyához, lekapcsolta a lámpát, és ráfeküdt a paplanra. A biztonságos sötétségben ismét a kebléhez nyúlt, és egészen addig ott is tartotta a kezét, amíg meg nem érezte az ismerős lüktetést a lába között. Egyik kezével finoman simogatni kezdte a csiklóját, a másikkal még mindig a mellbimbóját cirógatta. Lehunyta a szemét, és elképzelte, hogy

Sebastian ott van mellette, az ágy szélén ül, őt figyeli, és azt ismételgeti, hogy ne hagyja abba. Ő erre azt mondja neki, hogy nem tudja előtte csinálni, mire a férfi azt kérdezi: „Nem ezért költöztél New Yorkba? Hogy végre éld az életed, és örömöt szerezz a testednek?” Regina halkan felnyögött, és magába tolta az ujját. Elképzelte, hogy Sebastian azt mondja: „Hadd csináljam én.” Mire ő: „Nem, azt nem lehet.” De a férfi eltolja a kezét, majd odanyúl, Regina megadja magát, és Sebastian hatalmas kezének mutatóujjával … olyan örömet szerez neki, amit korábban még csak el sem tudott volna képzelni. Regina ujja gyorsan mozgott, egyre gyorsabban, és a fokozódó izgalomtól egyre nedvesebb és nedvesebb lett. Becsukva tartotta a szemét, Sebastian arcát látta maga előtt, a hangját hallotta, és megremegett a gyönyörtől, aztán újra, majd megint… Végül álomba szenderült. * Az ébresztőóra csörgésére riadt fel. Hogy lehet máris reggel? Regina elhúzta a függönyt, és bizony a nap már odafent ragyogott az égen. Visszadőlt az ágyra. Egész éjjel csak forgolódott, és amikor nagy nehezen sikerült elaludnia, olyan álmok gyötörték, hogy verítékben fürödve felriadt, de mégsem emlékezett rájuk. Egy pillanatig azt gondolta, hogy a vacsora Sebastian Barnesszal szintén csak álom volt, de a padlón heverő Miu Miu ruha és a magas sarkú cipő bizonyította, hogy tényleg megtörtént. Aztán, amikor eszébe jutott, mi mindent képzelt, miközben maszturbált, elszégyellte magát. Ijedten kapta fel a fejét, amikor kopogtattak az ajtón. – Odabent vagy? – kiáltotta Carly. – Igen. Minden rendben? – kérdezte Regina, felült, és végigfuttatta a kezét a haján. Carly benyitott. Még az volt rajta, amiben aludt: Juicy Couture póló és fekete cicanadrág az Athletától. Kócos haját lófarokba fogta, a telefonja már most folyamatosan rezgett a beérkező SMS-ektől. – Nem voltál itthon, amikor tegnap este elmentem. És nem tudtam, hogy hazajöttél-e. Carly észrevette a padlón egymásra hányt holmikat. Lehajolt, és felemelte a Miu Miu ruhát. – Mi a fene? Betörtél a Bergdrof’sba? Regina kiszállt az ágyból, elsétált Carly mellett a konyhába, és bekapcsolta a kávéfőzőt. – Ne izélj már! – mondta Carly. – Most komolyan. Tudom, hogy ez a ruha ezerhatszáz dollárba kerül. Legalább. És ez a cipő! Azt hittem, hogy ragaszkodsz az ócskaságokhoz… Regina kinyitotta a hűtőszekrényt, kivette a mogyoróvajas üveget, és kikanalazott belőle egy szép nagy adagot. – Hogyan tudsz ilyen korán enni? – kérdezte Carly. Regina tisztára nyalta a kanalat. – Sebastian Barnesszal vacsoráztam tegnap este.

Lakótársa elkerekedett szemekkel és új keletű tisztelettel meredt rá. – Sebastian Barnesszal vacsoráztál? – ismételte. – Így van – felelte Regina, és ismét a mogyoróvajas üvegbe nyúlt a kanalával. – Te mázlista ribanc! – mondta Carly sugárzó arccal. – Jaj, istenem, jól átvertél, Regina! Itt molyolsz csöndben, a könyveket bújod… Hát, nem hittem volna! – Hidd el, én sem. – És jó az ágyban? – érdeklődött Carly. – Micsoda? Nem feküdtem le vele! – válaszolta Regina sértetten. – Hát, ez bizony hiba volt – állapította meg Carly. – Hová mentetek? – A Danielbe. Regina azt a kapszulát kereste a fiókban, amelyikben a létező legerősebb kávé van. – Imáááádom a Danielt – mondta Carly kicsit durcásan. – Hány éves a fickó? Idősebb nálunk, ugye? A harminc alatti pasik nem tudják, hogyan kell randizni. Észrevetted már? Regina természetesen még nem vette észre. Az égegyadta világon semmit sem tudott arról, hogyan randiznak a harminc alatti, vagy bármilyen más életkorú pasik. Ráadásul abban sem volt biztos, hogy tényleg randevún volt-e. Inkább mintha valamiféle különös gyakorlat lett volna, egy olyan fickó erőfitogtatása, aki szereti szórni a pénzt, és miután már a New Yorkban fellelhető összes nővel ágyba bújt, most éppen friss húsra vágyik. – Nem nevezném randinak – mondta. – Még nem is igazán gondolkodtam rajta, mi ez az egész – Hát persze. Azt nem is hagynám. – Mit? – Hogy a kelleténél többet agyalj rajta. Egyszerűen csak érezd jól magad, Regina! New Yorkban minden nő Sebastian Barnesra vágyik, és tessék, neked megvan. Gyerünk, mindent bele! Élj egy kicsit! Vannak izgalmasabb dolgok is az életben, mint könyveket pakolászni egy könyvtárban. – Lehet, csak nem nekem – mondta Regina. De életében először komolyan eltűnődött, vajon tényleg így van-e.

Tizenharmadik fejezet – Ez a könyvkiadó pult? – Igen – felelte Regina, és felnézett a tömérdek kérőlapból. Forgalmas nap volt. A péntek mindig az. Az utolsó könyvtári órák a héten, ráadásul a legtöbb ember – Regina legalábbis ezt feltételezte – nem is akar egész hétvégén dolgozni. Egy kopaszra borotvált fiatal nő állt előtte, a bal füle jóformán nem is látszott a rengeteg piercingtől, a karját tetoválások díszítették. Táskája pántja keresztben végigfutott a felsőtestén, egyik karjában egy ruhazsákot tartott. – Csomagot hoztam… – ujjatlan bőrkesztyűs kezével előhúzott egy gyűrött papírt a zsebéből – Regina Finchnek. – Én vagyok az – mondta Regina. Ekkorra már Alex is észrevette a nőt, és közelebb húzódott; alighanem szeretett volna bekapcsolódni a beszélgetésbe. A futár átadta a ruhazsákot. Regina érezte, hogy bíborvörössé válik az arca. Biztosan a ruhái, amit tegnap a szállodában hagyott. – Hm… köszönöm – motyogta, és gyorsan az íróasztala mögé rejtette a ruhazsákot. – Várjon egy pillanatot, van még valami – mondta a fiatal nő, és a rágógumija pukkant egyet a szájában. Beletúrt a táskájába, majd odanyújtott Reginának egy lepecsételt, aranyszínű borítékot. – Itt írja alá! Odatartott egy kapcsos írótáblát meg egy tollat. Regina aláfirkantotta a nevét. A fiatal nő a táskájába rakta az írótáblát, majd távozott. – Nagyon jó csaj volt – állapította meg Alex. – Miért nem húztad kicsit az időt? – Minek? – Azon törtem a fejem, mivel nyithatnék. Regina a mennyezetre emelte a tekintetét. – Legközelebb pörögj fel egy kicsit. – Mi ez a cucc? – kérdezte a fiú. Idősebb nő lépett a kiadópulthoz, és átnyújtott egy halom kérőlapot Reginának, aki nyomban továbbította mindet Alexnek, így meg is szabadult a fiútól. Megvárta, amíg az asszony visszasétál az asztalához, illetve Alex elmegy a könyvekért, csak ekkor húzta le a ruhazsák cipzárját. A Four Seasons szállodában hagyott ruháit találta benne. Amikor már kezdte elhinni, hogy a Sebastiannal töltött órák csak a képzeletében játszódtak le, a szoknya és a blúz látványa – akár egy levedlett régi bőr – bizonyították, hogy tényleg minden megtörtént.

A pult alá dugta a zsákot, és kinyitotta az aranyszínű borítékot. Egy kemény, fekete kártya volt benne, rajta aranybetűkkel szedve a következő szöveg: Meghívjuk önt a Kezdetek című kiállítás megnyitójára. A kiállításon Luc Carle, Joanna Lunde és Sebastian Barnes fényképeit mutatjuk be. Manning-Deere Galéria, Green Street 42. 18 óra. A meghívás aznap estére szólt. Ezek szerint Sebastian újra látni akarja őt. Ettől ideges lett, de pontosan tudta, hogy ha nem merészkedik ki a komfortzónájából, élete hátralévő részét a parányi kis szobájában kuksolva töltheti, miközben mindenki más habzsolja az élvezeteket. – Regina, miért nem veszed fel a telefont? Már öt perce hívlak. Regina felpillantott. Sloan magasodott a pult fölé. – Bocsánat… nem hallottam, hogy csörög. – Ez mi? – kérdezte Sloan, és a meghívóra nézett, amelyet Regina még mindig a kezében tartott. – Hát… nem tudom. A pulton találtam. Sloan elvette tőle, és finom mosoly jelent meg az arcán. – Biztosan rossz helyre kézbesítették – jelentette ki, és a hóna alá dugta a meghívót. Úgy nézett Reginára, mintha most látná először. * Karjában az elbírálásra váró könyvekkel belépett a lakásba. Lábbal tolta be maga után a bejárati ajtót, és meghökkenve hallotta, hogy fura zajok szűrődnek ki Carly szobájából. „Nagyszerű – gondolta. – Pont erre van szükségem: egész éjjel hallgatni, ahogy Carly szexel.” De amikor bement a konyhába, rájött, hogy most az egyszer nem szenvedélyes nyögéseket és sikolyokat hall. Carly bőgött. Letette a táskáját a szobájában, és a nappalin keresztül a lány szobájához ment. Finoman bekopogtatott. – Carly? Jól vagy? Semmi válasz, csak még erőteljesebb szipogás. – Carly, bejöhetek? Néhány pillanat múlva csoszogó lépéseket hallott. Carly kinyitotta az ajtót. Felpuffadt, kivörösödött arcán csurogtak a könnyek.

– Mi történt? Mi a baj? – kérdezte Regina. – Rob szakított velem – válaszolta Carly, és a bejelentéstől még hevesebben kezdett zokogni. – Ki az a Rob? Regina ártalmatlan kérdésnek szánta, de a jelek szerint még jobban elszomorította Carlyt. – A pasim – felelte. – Na és Derek? – Derek? Ő, tudod, csak itt volt, amíg Rob nem hajlandó elkötelezni magát. Ne már, Regina, csak nem hitted, hogy Derekkel komoly a dolog? „Mit mondjak, nagyon komolynak tűnt, amikor az éjszaka közepén felriadtam a zajokra” – merengett magában Regina. – Tudod, Regina, fizikailag fáj, amit érzek. Mintha a halálomon lennék – közölte Carly drámai hangon. – Szerelmes vagyok belé. Szerelmes! Voltál már valaha szerelmes? Regina a fejét rázta. – Szerencsés vagy. A legrosszabb ellenségemnek sem kívánom azt, amit most érzek – mondta Carly, és Regina legnagyobb meglepetésére a karjaiba borult. Vékony testét keservesen rázta a zokogás. – Minden rendbe fog jönni – mondta Regina, a lány fejét simogatva. Azután eszébe jutott a meghívás a kiállításra. Önző dolognak érezte, hogy ez jár az eszében, miközben Carly ilyen állapotban van, de nem tehetett róla. Nem tudta, mit gondoljon a meghívásról, vagy Sloan határozott kijelentéséről, hogy rossz helyre kézbesítették a meghívót. Egész nap arra várt, hogy megbeszélhesse ezt Carlyval. De most kénytelen letenni erről. Az ő elképzelt vagy valós drámája kevésbé fontos, mint lakótársa szívszorító bánata. Ekkor Carly megszólalt. – Ne szúrd el a dolgot Sebastiannal. Regina meglepetten nézett rá. – Miért mondod ezt? – kérdezte. – Mert én elszúrtam, és nem akarom, hogy te is ezt érezd. Felhívott? – Nem. – Hm. Nem jó, Regina, hogy nem szexeltek. Legyél rajta az ügyön. Regina ezt nem hallotta meg. – Meghívott a fotókiállítására. Carly felélénkült. – Mikor lesz? – Hát, ma este – felelte Regina. – De nem vagyok benne egészen biztos, hogy engem akart meghívni. Beszámolt Carlynak a főnöknője megjegyzéséről. A lány vadul forgatta a szemét. – Elég nagy picsának hangzik. Kit érdekel, ha rossz helyre vitték a meghívót? Most már a

nagypályások között vagy, Regina. Gyerünk, mindent bele! Hogy is van az a mondás? Jobb bocsánatért könyörögni, mint engedélyt kérni. Reginát ez még nem nagyon győzte meg. Még ha Sebastian tényleg neki is szánta a meghívót, valószínűleg komplett hülyét fog csinálni magából. Úgy rajongott ezért az egészen más körökben mozgó férfiért, mint egy ártatlan iskolás lány. Lehet, hogy Sebastian szórakoztatónak találja őt; lehet, hogy mostanság kicsit szellős a naptára, úgyhogy van ideje egy új lánnyal bolondozni. Ez lehet az egyetlen magyarázat arra a sok őrültségre, amit mondott: hogy csak magas sarkút viseljen, meg hogy alsóneműben akarja őt látni. – Nem tudom – mondta. – Nem megyek el. – Dehogyisnem! Semmi értelme, hogy mindketten itthon üljünk és nyavalyogjunk – Carly hangosan kifújta az orrát. – És különben is, ha segíthetek neked felöltözni, legalább valami hasznosat csinálok. – Nincs szükségem segítségre ahhoz, hogy felöl​tözzek. – Regina, ne legyél hülye! Menj és nyisd ki a szekrényemet. * Azon nyomban észrevette Sebastiant, ahogy belépett a ragyogóan megvilágított, fehér falú galériába a Green Streeten. A terem közepén állt, néhány ismeretlen gyűrűjében. Megjelenését a szokásos laza elegancia jellemezte: inge legfelső gombja kigombolva, széles válla erőtől duzzadt, csillogó sötét haja pedig néhány centivel hosszabb volt, mint a közelében állóknak. Valamiért felnézett, és rögtön találkozott a pillantásuk. Regina gyomra összerándult. Nem akart belefolyni a beszélgetésbe, ezért úgy döntött, körbesétál a teremben és megnézi a fényképeket. De Sebastian otthagyta a beszélgetőpartnereit, és felé indult. Ahogy közeledett, egyre több szem szegeződött Reginára. – Örülök, hogy el tudtál jönni – mosolygott rá Sebastian. Tényleg neki szólt a meghívás! Egészen kába lett ettől. Tudta, hogy könnyedén oda kellene vetnie valami olyasmit, hogy „Semmi pénzért nem hagytam volna ki”, vagy hogy „Úgyis erre volt dolgom”. De csak mosolygott zavartan, és ez tökéletesen meg is felelt Sebastiannak. Azután rájött, hogy az egyetlen dolog, amit most képes kimondani, az, amit tényleg gondol. – Gratulálok. Nem sokat tudok a fotóművészetről, de biztos vagyok benne, hogy ez nagy dolog. Sebastian felnevetett, de a legkevésbé sem gúnyosan. – Nem az, inkább csak valahol a kicsi meg a közepes között van. De mondjuk azt, hogy kapaszkodom felfelé a létrán. Ekkor egy ismerős szőkeség vált ki a tömegből, és hirtelen mellettük termett. Sloan lófarokba fogta platinaszőke haját, fekete ceruzaszoknyát viselt és ujjatlan felsőt, így szabadon

maradt napbarnított, formás karja. – Micsoda meglepetés, hogy itt vagy, Regina! – mondta. Könnyed hangon szólalt meg, de a felé lövellt pillantásától Regina összerezdült. Sloan szerencsére könyörületes volt, és hamar Sebastian felé fordult. – Végre megvan a kiállítás, amit annyira szerettél volna! Felemelte a pezsgőspoharát, mintha tósztot akarna mondani. A közeli kapcsolatukra utaló megjegyzés meglepte Reginát. – Hát, nem pontosan erre vágytam, de valóban egy lépés a jó irányba – felelte Sebastian. Hangja inkább udvarias volt, semmint barátságos. – Megbocsátanál nekünk egy pillanatra? Ez pedig inkább utasítás volt, semmint kérés. Ha Sloan meg is bántódott, nem mutatta. – Persze, persze, hiszen te most dolgozol. Menj és… beszélj minél több emberrel! Én pedig megnézem a konkurenciát – mondta, és kacsintott egyet. Sebastian átvezette Reginát az egyre nagyobb tömegen. A lány ellenállt a kísértésnek, hogy visszanézzen Sloanra; most már eleget tudott ahhoz, hogy megértse, valamiképpen ő fog megfizetni Sebastian viselkedéséért. Úgy érezte, nagyon kellemetlen helyzetbe került. Könnyebb lett volna, ha Carly mégis hajlandó lett volna eljönni vele. Miközben követte Sebastiant a terem hátsó részébe, az egyik falon felfedezte a férfi nagy, fekete betűkkel kiírt nevét. – Ezek a te munkáid? – kérdezte, és megállt. – Igen – válaszolta Sebastian. – Meg akarom nézni – mondta Regina, és elindult a fényképek felé. Sebastian türelmetlennek tűnt, és ez meglepte a lányt. – Nem ezért hívtál meg? Hogy lássam a fényképeidet? – Azért hívtalak meg, mert én akartalak látni téged. Regina nem tudta, mit mondjon, úgyhogy a fényképekkel borított fal felé fordult. Az összes fotó fekete-fehér volt, és Regina hamar rájött, hogy mind ugyanazt a nőt ábrázolja. Olyan híres arc nézett rá a fényképekről, hogy még ő is felismerte: Astrid Lindall, a holland modell. – Hihetetlenek ezek a képek – mondta. – Melyik magazinnak készítetted őket? – Ezek a saját képeim – felelte Sebastian. – Egyetlen magazinban sem jelentek meg. Reginát rossz érzések fogták el. Féltékenység… és bizonytalanság. Vajon együtt járt Astrid Lindall-lal? És ha igen, mégis mit akar egy ilyen nő után tőle? – Igazán… gyönyörűek. Ezek a kedvenc képeid? – kérdezte. Sebastian halkan felnevetett. – Nem, miért? – Hát, valami oka biztosan volt, hogy ezeket választottad. – Nem én döntöttem. A galéria kérte ezeket a fotókat. Mindet nagyon régen csináltam, még akkor, amikor elkezdtem fényképezni. Részben ezek miatt kerültem be a szakmába. Ma itt csak

olyan fényképeket állítottak ki, amelyek a fotósok pályafutásának a kezdetén készültek. Ismered Luc Carle fotóit? Ha igen, meg leszel lepve, milyenek a korai fényképei. Regina az égvilágon semmit sem tudott Luc Carle-ról, teljesen tájékozatlan volt a fotóművészetben. Astrid Lindallt is csak azért ismerte fel, mert az arca ott volt mindenütt, amikor kislány volt. – Bravó, Sebastian! – mondta egy rövid, ősz hajú nő, aki túlméretezett, fekete keretes, kerek szemüveget viselt. – Micsoda fantasztikus sorozat! Tudja, már régóta hallok mindenféle szóbeszédet a maga Astrid-fényképeiről, de azt gondoltam, csak egy mítosz… mint a Jeti – a nő hangosan felnevetett. – Köszönöm, hogy eljött – felelte Sebastian, de egy pillanatig sem próbálta titkolni, hogy most épp más dolga lenne. Finoman Regina hátára tette a kezét, és a lépcső alatti csöndes sarok felé terelte a lányt. Regina észrevette, hogy Sloan titokban őket figyeli. – Miért nem viseled a cipőt, amit tőlem kaptál? – kérdezte Sebastian. Regina meglepetten nézett a férfira. – A kiállításodon vagyunk, és téged az érdekel, milyen cipő van rajtam? – Nyilvánvaló, hogy vizuális alkat vagyok, Regina. Már mondtam, hogy ez fontos nekem. A harisnyakötő legalább rajtad van? – Hm, igen – hazudta Regina. Sebastian az arcát fürkészte, mire idegesen felnevetett. – Gyere utánam. Elindult felfelé a keskeny, fekete lépcsőn, Regina pedig követte. Az első emeleten sötétebb volt, és a falak csupaszon álltak. Székek, asztalok sorakoztak egymás mellett a terem végében, az egyik fal mellett lapos papírdobozokat hánytak egymásra. Teljesen egyedül voltak. – Szerintem nem kéne itt lennünk – mondta Regina. – Én meg biztos vagyok benne, hogy nem – felelte a férfi, és megvillantotta ellenállhatatlan mosolyát. – Most pedig mutasd meg a harisnyakötőt. – Nem fogom megmutatni! – Tudtam, hogy hazudsz. Regina égő arccal nézett rá. – Jól van. Hazudtam. De ha nem hazudtam volna, akkor sem mutatnám meg a harisnyakötőt. Ezt különben sem gondolhattad komolyan! – Komolyabb már nem is lehetnék – válaszolta Sebastian, és olyan pillantással meredt rá, hogy Regina szíve nagyot dobbant. Sebastian tett néhány lépést felé, egészen addig, amíg már csak néhány centi választotta el őket egymástól. A lány először izgatott lett attól, hogy a férfi hozzá fog érni. De Sebastian nem

tette, és ettől furcsamód csalódottságot érzett. Eltelt egy perc, és Regina lenézett a padlóra. Érezte, hogy a férfi meredten figyeli őt. Elszégyellte magát. – Legközelebb tedd, amit mondok – suttogta Sebastian. Ezzel otthagyta Reginát, és elindult lefelé a lépcsőn.

Tizennegyedik fejezet Bár korábban Regina ellenállt a kísértésnek, hogy olvasson a kiadópultnál – tiszteletlenségnek érezte azokkal szemben, akiknek szükségük van a segítségére –, arról végül sikerült meggyőznie magát, hogy a bírálandó könyvek olvasásával nem lehet baj. Aznap reggel alig kezdtek gyűlni a kérőlapok a pulton, és már a kezébe is vette a listán lévő egyik könyvet. Egy fiatal angol nő első regénye volt, az édesapja több díjat is nyert a regényeivel. Regina elmerült az olvasásban, épp az apa stílusának hatásait próbálta felfedezni a szövegben, amikor meghallotta Alex illetlenül bömbölő hangját. – Szia! Regina kissé meglepetten konstatálta, hogy nem neki köszönt, hanem a tetovált futárlánynak, aki ezek szerint ismét megjelent. – Helló! – mondta a lány Reginának, rá sem nézve Alexre. – Itt írja alá! Átadott neki egy rózsaszín-fekete bevásárlótáskát, amelyet Regina nyomban be is dugott a pult alá. Odafirkantotta a nevét az elismervényre, és szinte visszafojtott lélegzettel várta, hogy a nő elmenjen. Lenézett a papírtáskára. Egy boríték volt a fekete műanyag fogantyúhoz csíptetve. Lehúzta róla, és kinyitotta. Jó reggelt, Regina! Örülök, hogy eljöttél tegnap a galériába. Remélem, tetszett a kiállítás, és a beszélgetésünket is élvezted. És most a táskáról: találsz benne egy pár Louboutin cipőt és fehérneműt. Kérlek, azonnal vedd fel őket. S. Regina remegő kézzel gyűrte be a levelet a táskájába. – De most komolyan, Finch! Mi ez az egész? Alex állt mögötte. – Semmi – felelte Regina. Megszólalt a telefon a pulton, így Alex nem faggatózott tovább, hanem odalépett, hogy felvegye. Regina egyedül maradt a bevásárlótáskával. Belekukucskált. Egy aranyszínű szalaggal átkötött, lapos, fekete dobozt látott benne, az állt rajta aranybetűkkel: AGENT PROVOCATEUR. Abban egészen biztos volt, hogy a pultnál nem tudja észrevétlenül kinyitni a dobozt. – Téged keresnek – mondta Alex, és átnyújtotta a telefonkagylót. Regina kérdőn nézett rá, de a fiú csak megvonta a vállát. – Tessék! – szólt bele. – Itt az édesanyád, Regina. Érezte, hogy összeszűkül a gyomra.

– Éppen dolgozom, anya. Miért itt hívsz? – Nem kellene, ha néha hajlandó volnál felemelni a telefont. Azt hiszed, nekem könnyű alkalmazkodnom ehhez a helyzethez? – Jól van, ne haragudj. Minden rendben? – Igen. Kezdek hozzászokni ahhoz, hogy egyedül vagyok. Úgy tűnik, bármihez hozzá lehet szokni. Regina azt remélte, az anyja végre elkezdi élni a saját életét, miután ő elköltözik hazulról. Most már nem használhatja ürügyként, hogy özvegyen maradt és egyedül neveli a gyerekét, csak hogy ne kelljen sehová se mennie. De a jelek szerint túl naiv volt, hogy ilyesmire számított. – Most nem nagyon tudok beszélni, anya. – Mit csinálunk a születésnapodon? – Tessék? Két hét volt még a születésnapjáig. Nem sokat törte rajta a fejét, mit szeretne aznap csinálni, és arra biztosan nem gondolt, hogy az édesanyjával is számolnia kell. – Jól van, ha ragaszkodsz hozzá, felmegyek. Megvacsorázunk majd valahol. Foglalj asztalt egy olyan étteremben, ami közel van a könyvtárhoz. Meg akarom nézni az irodádat. – Regina? Regina felpillantott. Sloan állt a pultnál. – Mondd, te mit csinálsz? – Öö… semmit – felelte Regina, majd halkan így szólt a telefonba: – Most mennem kell. – Személyes ügyben telefonáltál? – Nem – hazudta Regina. Látta, hogy Sloan pillantása a bevásárlótáskára esik. Betolta a lábával a pult alá. – Szólj Alexnek, hogy vegye át a munkádat. Tíz perc múlva kezdődik a megbeszélés. * A Tanácsteremben most nem voltak olyan sokan, mint legutóbb. Úgy tűnt, csak a szépirodalmi bizottság tagjai vannak jelen, így Regina nem tűnhetett el észrevétlenül a háttérben. – Ülj ide, Regina! – mondta Sloan, és kihúzott maga mellett egy széket. Ő maga úgy döntött, hogy közvetlenül Sebastian mellett foglal helyet. Regina szinte érezte magán a férfi izzó tekintetét, de a pontosan előtte heverő jegyzettömbre szegezte a pillantását. Az üzenetre gondolt, a benne foglalt utasításokra, amelyeket nem teljesített. Érthetetlen módon egy pillanatra elfogta a kétségbeesés. De aztán hamar rájött, hogy eszement képtelenség az egész. Mit érdekli őt, ha Sebastiannak nem tetszik a cipője? Kinek képzeli magát ez a férfi? Hogy jön ahhoz, hogy megmondja neki, mit vegyen fel? Mi van akkor, ha ő a kényelmes cipőket és a praktikus alsóneműt szereti? Ő egy emberi lény,

nem pedig Astrid Lindall fényképe a falon, a galériában, vagy Bettie Page abban a csillogó-villogó könyvben! Sebastian azzal kezdte az értekezletet, hogy végigfutott a jelöltek listáján, majd közölte, milyen határidővel kell benyújtani a bírálóknak a véleményeket. Vita alakult ki arról, hogy az egyik novelláskötetet kihagyják-e a listáról, de Regina alig tudta követni, miről van szó. Egyszer mert csak felnézni: látta, hogy Sebastian épp szélesen gesztikulál a kezével, és önkéntelenül elképzelte, hogy ez a kéz hozzáér, mondjuk, segít neki öltözködni, ahogy Jess tette. De Jesszel ellentétben a férfi odanyúlna a csupasz kebléhez és… – Regina? – fordult felé Sebastian. Regina érezte, hogy elvörösödik. Másodperceken belül gyöngyözött a veríték a homlokán. Mi történt? Talán agyvérzése van? – Igen? – kérdezte. Vajon sikerült normális hangon megszólalnia? Nem tudta megítélni. Olyan átkozottul, képtelenül gyönyörű volt a férfi. Hogyan lehetséges az, hogy a teremben ezt senki más nem veszi észre? Mármint Sloant kivéve. Regina figyelmét nem kerülte el, ahogy a nő Sebastian felé hajol, élénken mosolyog, úgy viselkedik, mint egy csitri. Nehezen tudta felfogni, hogy ez a nő az ő amúgy többnyire ingerült és türelmetlen főnöke. – Van valami észrevételed az eddig olvasott regényekkel kapcsolatban? – Sebastian türelmesen mosolygott. Regina érezte, hogy az asztal körül ülők mind várakozóan néznek rá. – Hát, igen, van – válaszolta. – Éppen most fejeztem be egy bűnügyi regényt. Tana Frenchre emlékeztet, de az amerikai délen játszódik a hetvenes években. Minden kétséget kizáróan a jelöltek között a helye. – Annyira örülök, hogy találtam valakit, akinek van ideje olvasni – jelentette ki Sloan lelkesen, mintha legalábbis egy szikla alól kaparta volna ki Reginát. – Nagy kár, hogy Margaret idén nem tud nekünk segíteni – sóhajtott fel szomorúan az egyik bíráló. – Tévedhetetlen az ízlése. – Miért nem tud segíteni? – kérdezte Regina. Rossz ötlet volt ez az egész úgy, ahogy van. Talán Margaret még átveheti a helyét a bizottságban. És akkor nem kell úgy dolgoznia, hogy közben bármikor Sebastian színe elé rendelhetik, ami aztán felborítja az egész napját. A fenébe is, ez mindent felborít! Most is alig kapott levegőt. – Ugyan már, Regina! Az a szegény nő alig lát, képtelen lenne elolvasni ennyi könyvet egy hónap alatt – közölte vele Sloan. – Éppen annyi bírálónk van, amennyire szükségünk van – jelentette ki Sebastian. – Az írókkal már nem ilyen szerencsés a helyzet. Találtunk már valakit, aki felolvas Jonathan Safran Foe helyett? Elkezdtünk telefonálgatni?

Az egyik bíráló bedobta Jay McInerney nevét, mire mindenki felnyögött. – Már megint? Regina tudta, ő kit látna szívesen a könyvtárban. Éppen a napokban olvasta el másodszor az Életszonátát. És csodálatos dolognak tartotta, hogy Ann Patchett, az írónő akkor nyitott könyvesboltot Nashville-ben, amikor majdnem mindenki más lehúzta a rolót. – Na és Ann Patchett? Mormogás hallatszott az asztal körül. – Jobb szeretnénk New York-i szerzőt – mondta Sloan. – Több eseményen is itt kell lennie. És a távol élő írók általában elvárják, hogy fedezzük az útiköltséget. – Szerintem nem rossz ötlet – vetette közbe Sebastian. – Éppen most láttam őt a Colbert Report ismétlésében. Elbűvölő volt. – Rengeteget tesz az olvasás népszerűsítéséért – jegyezte meg valaki más. – Nézzünk utána – döntött Sebastian. – Tegyük fel a nevét a listára. Doris, esetleg hívd fel a HarperCollins Kiadót, tudjuk meg, hogy ráér-e. Ezzel mindenki felállt, és magához vette a papírjait, tollát. Regina rájött, hogy vége a megbeszélésnek. Ő is felemelkedett a székéről, és a vállára vette Old Navy táskáját. – Regina, te maradj! Egy-két dolgot meg kellene beszélnünk. Sloan, boldogulsz egy ideig nélküle odalent? Sloan láthatóan bosszús volt. – Ne csináljunk ebből rendszert – mondta, de nem ellenkezett. Amikor az utolsó ember is kiment a teremből, Sebastian becsukta az ajtót. Aztán kulcsra zárta. – Ennyit az elméletemről, miszerint rád csak a férfi írók érzékenysége hat – mondta. – Ann Patchett jó ötlet. Örülök, hogy elmondtad a véleményedet. Regina lekezelőnek találta a megjegyzést. – Nem okoz gondot, hogy elmondjam a véleményemet – közölte a férfival. – Az viszont igen, hogy kövesd az utasításokat. Látom, hogy nem az a cipő van rajtad, amit küldtem neked. – Munka közben nem akarom viselni – mondta Regina idegesen. Tudta, mérhetetlenül abszurd, hogy félénk, szinte szégyenlős, mint egy iskolás lány, aki megsértette a szabályokat. De hát, ha egyszer pontosan így érezte magát! – Hol van? – A kiadópultnál. – Menj el érte, és nagyon gyorsan gyere vele vissza. Úgy adta ki a parancsot, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy Regina teljesíti. Ez már önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy odavágja neki: tartsa meg magának az

utasításait. A szállodában meg az étteremben eljátszadozhatnak, de munka közben nem, köszi szépen. De valami visszatartotta. Bár tudta, mit kellene mondania, mégsem akarta kimondani. Túlzottan erős volt benne a kíváncsiság, hogy megtudja, mi lesz ebből az egészből. Ha visszautasítja a lehetőséget, ha elmenekül, mégis miben különbözik az anyjától? Anélkül, hogy ránézett volna a férfira, gyors léptekkel kiment a teremből, majd felszaladt a lépcsőn a másodikra. Átsietett a katalógustermen, s közben azért rimánkodott magában, nehogy összefusson Sloannal. Nehéz lenne elmagyarázni, miért megy vissza a kiadópulthoz, majd onnan megint a Tanácsterembe. Néhányan álldogáltak a kiadópult előtt, hiszen Alex egyedül intézett mindent. – Na, átveszed? – kérdezte. – Mindjárt, még kérek néhány percet – mormogta Regina. Alig tudta kipréselni magából a szavakat. Agyában lázasan követték egymást a gondolatok. Biztosan így érzi magát az ember, amikor be van drogozva. Benyúlt a pult alá, és kiemelte a bevásárlótáskát.

Tizenötödik fejezet Regina becsukta a Tanácsterem ajtaját. Sebastian odasétált, és megint kulcsra zárta. Nem ért hozzá Reginához, de a válla egy rövidke pillanatra hozzásimult az övéhez, amikor a kulcs felé nyúlt. Regina odanyújtotta neki a bevásárlótáskát. – Miért adod ide? Vedd fel, ami benne van – mondta a férfi. Regina az asztalra tette a papírtáskát, és előhúzta belőle a cipősdobozt. Lerúgta a cipőjét, és gyorsan belebújt a magas sarkú Louboutinba. – Tessék – mondta, és szembefordult Sebastiannal. – Sokkal jobb – állapította meg a férfi. – Most pedig az alsóneműt. Azt akarja, hogy itt és most vetkőzzön le? – Én nem fogok… ezt nem tudom megtenni. Sebastian odalépett hozzá, a középső és mutatóujjával felemelte az állát, és a szemébe nézett. Regina azt remélte, megcsókolja. Rájött, hogy jobban akarja ezt, mint bármi mást az életében. – Regina, hihetetlenül szép vagy. És lenyűgöz, hogy erről fogalmad sincs. Rettentő erős bennem a vágy, hogy megmutassam neked, mennyire gyönyörű vagy, és azt akarom, hogy éld meg a szépségedet. Megpróbáltam egyenes lenni veled. Próbáltam megmutatni neked, amennyire csak tőlem telt, hogy milyen ember vagyok. Hogy mit szeretek. De úgy látom, talán túlzottan erőszakosan kényszerítelek olyan irányba, amerre te nem akarsz menni. Rámosolygott, és ennek a mosolynak olyan döbbenetes ereje volt, hogy Regina úgy érezte, mindjárt elpattan benne valami. – Nem arról van szó, hogy… nem akarok abba az irányba menni – mondta lassan, jóllehet nem is tudta pontosan, miről beszélnek. – Csak most dolgozom. Sebastian egy pillanatig hallgatott. – Ez tart vissza? Regina bólintott. Valószínűleg még sok más dolog is visszatartotta, de nem szerette volna ezeket elemezgetni. Úgy gondolta, a munkahelyére való hivatkozás épp elég kifogásnak. Sebastian megfogta a kezét, és gyöngéden magához húzta, mire Regina két lépéssel közelebb lépett hozzá. Olyan erő sugárzott a férfi szeméből, hogy a lány elfordította a fejét, s közben hevesen dobogott a szíve. Sebastian megcsókolta a kezét, mire ő meglepetten nézett fel rá. Azzal a férfi kiment a teremből. * Regina elnyúlva feküdt az ágyán, egy könyvet tartott maga előtt a mellkasára támasztva, és már

vagy öt perce ugyanazt az oldalt, sőt ugyanazt a mondatot bámulta. Odakint zuhogott, az esőcseppek nekicsapódtak az ablaknak. Az ilyen nyári zivatarok után a nedves járda szaga szétáradt a meleg levegőben. Elhúzta a függönyt, és figyelte, ahogy az üvegen patakokban folyik le a víz. Azon tűnődött magában, vajon hibázott-e a Tanácsteremben. Túl gyáva lett volna? Talán megérdemli, hogy ilyen szürke legyen az élete. Néhány hónapja úgy viselte a komolyságát és a félénkségét, mint valami kitüntetést. És Philadelphiában nem érezte, hogy meg kellett volna fizetnie a kockázatkerülés árát. Keményen tanult, elvállalt mindenféle munkát, és sikerült egy kis pénzt félretennie. Randevúzgatott, de komolyabban nem keveredett bele egy kapcsolatba sem, nem hagyta, hogy a férfiak elvonják a figyelmét a fontosabb dolgoktól. Tökéletesen ura volt az életének. Ha lassan is, de mostanra már rájött, hogy a New Yorkba költözése óta annyira igyekezett a maga ura lenni, hogy közben elfelejtett élni. Most meg csúnyán elszúrta a dolgot a legcsodálatosabb férfival, akivel valaha is találkozott – és akivel valószínűleg valaha találkozni fog. Még az anyja sem volt a közelében, aki bűntudatot ébreszthetett volna benne, ha eljárt volna szórakozni. Csak saját magát okolhatta. – Nincs kedved megnézni egy filmet? – kérdezte Carly a nappaliból. Még mindig a sebeit nyalogatta azóta, hogy a „pasija”, Rob elhagyta, és rá egyáltalán nem jellemző módon otthon ült este. – De, persze – felelte Regina. Úgysem olvasott egy sort sem. Kiugrott az ágyból, az éjjeliszekrényre tette a könyvet, és kiment a nappaliba. Carly a pamlagon kucorgott szokásos otthoni öltözékében, fekete cicanadrágban és atlétatrikóban. A távirányítót a tévékészülékre szegezve válogatott a szolgáltató kínálta mozifilmek közül. – Kérdezhetek valamit? – Persze – felelte Carly szórakozottan. – Valamelyik este olyasmit mondtál, hogy azért nem sikerült Robbal, mert hoztál egy döntést… vagy tettél valamit, ugye? Carly megvonta a vállát. – Nem voltam magamnál aznap este. Igazából az ő problémája, hogy nem tudja elkötelezni magát. Mi, nők, már csak ilyenek vagyunk: mindig magunkat okoljuk. De ez a pasik hibája. – Ja, értem... Regina nem mondta ki, de úgy gondolta, talán Rob is úgy érezhette, hogy Carly nem tudja elkötelezni magát. – De tegyük fel, hogy többé-kevésbé a te hibád is volt. Megpróbálnád rendbe hozni, vagy hagynád az egészet, hiszen úgysem lett volna semmi belőle?

– Hát, csak akkor lehet valami bármiből, ha teszünk érte. Magától nem megy. Ezzel segítettem? Regina bólintott. Lehet, hogy vele volt a baj, de mintha Carly újabban egyre értelmesebben beszélne. Sőt, urambocsá, bölcsen. Egy szőke, dögös Yoda! Megszólalt a kaputelefon. – Derek az? – kérdezte Regina. Carly úgy nézett rá, mintha Regina azt kérdezné, a Mikulás jön-e hozzájuk látogatóba. – Már mondtam, hogy Derek csak a helyet foglalta, amíg megszerzem Robot. Ha nincs Rob, Derekre sincs szükségem. Regina úgy vélte, ennek semmi értelme. Ennyit Yodáról. Carly feltápászkodott a pamlagról, odament az ajtóhoz, és megnyomta a kaputelefon gombját. – Ki az? – Sebastian Barnes. Kérem, küldje le Reginát! Carly elkerekedett szemekkel nézett Reginára, s közben próbálta elfojtani a nevetést. – Te jóságos isten – mondta hangtalanul. – Mondd meg neki, hogy szükségem van néhány percre. Regina vadul dobogó szívvel berohant a szobájába, becsukta az ajtót, de még hallotta, hogy Carly átadja az üzenetét. Ha úgy van, ahogy Carly mondja, tenni kell azért, amit akarunk, akkor itt a lehetőség: a második, és lehet, hogy az utolsó. Na, hol a csudában van az a fehérnemű?

Tizenhatodik fejezet Sebastian ledobta a kulcsait az üvegasztalra, és kivette Regina kezéből az esernyőt. Bár odakint kitartóan zuhogott az eső, Regina teljesen száraz volt. A garázs, ahol Sebastian leparkolt, közvetlenül az épületbe vezetett, amelyben lakott. Lifttel felmentek a legfelső emeletre. Az ajtó közvetlenül egy hatalmas nappaliba nyílt. A padlótól mennyezetig érő ablakokból a Hudson folyóra nyílt kilátás. A hihetetlen méretű, nyitott tér már önmagában elkápráztatta Reginát, de a berendezés is fantasztikus látványt nyújtott: sötét fa és márvány drámai hatású keveréke. A szobákban alig álltak bútorok, de az a néhány darab, amelyet Sebastian elhelyezett, művészi módon simult a környezetbe. A fehér falakon fekete keretes fényképek lógtak. – Mi volt olyan fontos, hogy a monszun kellős közepén ide kellett hoznod? – kérdezte Regina. – Azt mondtad, a munkahelyeden kényelmetlenül érzed magad. Úgyhogy most itt vagyunk a lakásomban. Nincs több kifogás – mondta Sebastian. – Iszom egy pohár bort. Kérsz te is? Besétált a csupa fekete márvány konyhába. – Igen – felelte Regina idegesen. Közelebb lépett az egyik falhoz, amelyre végig fényképek voltak felfüggesztve. Még távolról is látta, hogy divatfotók, olyanok, amelyekkel Carly magazinjaiban szokott találkozni. Nem készültek annyira nyers stílusban, mint az Astrid Lindallt ábrázoló fényképek. De ezeken is sok modellt felismert: magazinborítókról, buszok oldalára ragasztott hirdetésekről és az Ötödik sugárút csillogó-villogó üzleteinek kirakatában látható fotókról ismerős arcokat. Lassan végigsétált a fal mellett, közben meg-megállt, hogy jobban megnézze a képeket. Nem tudott valami sokat a fényképezésről, de ezek a fotók szinte zsigeri hatást gyakoroltak rá; úgy reagált rájuk, mint egy-egy dalra, amit a rádióban hallott, vagy egy regény nagyszerű nyitómondatára. – Nem azért hoztalak ide, hogy ezeket nézegesd – szólalt meg mögötte váratlanul Sebastian. Regina összerezzent, de gyorsan összeszedte magát. A férfi a háta mögül odanyújtotta neki a fehérborral teli poharat. – Hanem miért? – kérdezte Regina, és belekortyolt a borba. – Vacsora közben mondtam, hogy nem a divatfotózás érdekel igazán, emlékszel? – Igen – felelte Regina. Érezte, hogy Sebastian teste az övéhez nyomódik, bár sem a keze, sem a karja nem ért hozzá. De ez is bőven elég volt, hogy hevesebben kezdjen verni tőle a szíve. Megint kortyolt a borból. Könnyűnek érezte, de karakteresnek, emlékeztetnie kellett magát, hogy csak óvatosan igyon belőle.

– Gyere velem – mondta Sebastian halkan. Megfogta Regina kezét, és az óriási nappali túlsó végébe vezette. Szorítása határozottnak és parancsolónak tűnt, pedig valójában alig ért a kezéhez. Regina érezte, hogy egy kicsit tiltakoznia kellene, valami olyasmit mondania, hogy „bocs, még nem végeztem a fényképekkel, várjunk már egy kicsit”. De tisztában volt vele, hogy hiábavaló lenne minden próbálkozása. Sebastian pontosan tudta, ahogy persze ő maga is, hogy abban a pillanatban, amikor kilépett a lakása ajtaján, végleg megadta magát. A nappaliból hosszú, keskeny folyosó nyílt. Sebastian kivezette a félhomályba, majd megnyomott egy kapcsolót, és világos lett a folyosón. Regina ekkor vette észre, hogy itt is a padlótól a mennyezetig fényképek borítják a falakat; fekete-fehér képek, rajtuk gyéren öltözött, botrányosan gyönyörű nők. Az összes nő csupasz kebellel pózolt a kamera előtt, néhányan anyaszült meztelenül. Harisnyakötőt, magas sarkú cipőt, teljesen nyitott, egyszerű fekete ruhát viseltek. Bőrük krémszerű volt, itt-ott néhány tetoválással; sok-sok hófehér bőr, akár a szűz hó. Hatalmas, erősen kifestett, csábító erejű, álmos, ledérséget sugárzó, mérges szemekkel néztek a világba, rengetegféle érzést és gondolatot lehetett kiolvasni belőlük. Lassan lépdelt tovább. Szinte delejes hatással voltak rá a fotók. Ahogy előrehaladt a folyosón, egyre vadabbakká váltak a képek. Az egyik szemcsés fotón egy székhez kötözött nő ült, egy szál neccharisnyában és harisnyakötőben, amúgy teljesen meztelenül, a szája ki volt peckelve. A háttérben szmokingos nő állt, kezében korbács. Aztán következett két csókolózó barna hajú nő olyasféle fehérneműben, amelyet ő is kapott Sebastiantól, a háttérben egy homályos női alakkal, aki lovaglóostort tartott a kezében, és őket figyelte. A következő fénykép egy térdelő nőt ábrázolt, akinek hosszú, fekete, függönyszerű haja a derekáig ért. Előrehajolt, a feneke a magasban. Bokáig érő neccharisnya volt rajta és fekete, magas talpú lakkcipő. Volt olyan fénykép is, amelyen csak egy csupasz feneket látott, a hófehér bőr bársonyos simaságúnak tűnt, eltekintve egy halovány, de jól kivehető, vöröslő kéznyomtól. – Ezeket mind te csináltad? – kérdezte Regina, pedig már tudta a választ. – Igen – felelte Sebastian. Közvetlenül Regina mögött állt, és a vállára tette a kezét. – Te… együtt jártál ezekkel a nőkkel? – Nem – nevetett Sebastian. – Modellek. De akár a szeretőmről is készíthetném a képeket. A barátnőmről. A feleségemről. Aki a kamerám előtt áll, az számomra az egyetlen nő a világon. Regina nagyot nyelt, és valami, a féltékenységre nagyon hasonlító érzés járta át, bármilyen abszurdnak is tűnt ez. – Hogyan kezdtél el fotózni? – kérdezte. – A mostohaanyámnak köszönhetem. – Fényképész volt?

Sebastian tekintete elborult. – Nem. Modell – megszorította Regina vállát. – Nagyon szeretnék fotókat csinálni rólad. A lány megpördült, és úgy nézett Sebastianra, mintha az megőrült volna. – Ezt elfelejtheted – mondta. A férfi megint nevetett. – Mindig ezt mondod. Gondolkozz rajta, mielőtt döntesz. – Nem szeretném, hogy fényképek készüljenek rólam. – Azért, mert nem érzed, hogy érdemes lennél rá, hogy képek készüljenek rólad. Figyeltelek, amikor azon az estén átsétáltál a szálloda hallján. Szeretnék segíteni neked megszabadulni ettől az érzéstől. – Köszi szépen, de nem akarok az egyik projekted lenni. Látom, akad jelentkező bőven, egyik készségesebb, mint a másik. – Ezek profi modellek. Nem őket akarom, hanem téged. – Én inkább maradok a pályaművek olvasása mellett. Így is rengeteget dolgozhatunk együtt. Regina erőltetetten felnevetett. Sebastian két kezébe fogta az arcát, és mélyen a szemébe nézett. A lány szíve úgy dobogott, hogy attól félt, talán nincs rendben vele valami. – Megnézted a Bettie Page-könyvet? – Belelapoztam – felelte Regina, és elpirult, amikor eszébe jutott, hogy mit csinált utána. Aztán egészen elhagyta az ereje, mert elképzelte, hogy Sebastian úgy ér hozzá, ahogy ő tette azon az estén, amikor egyedül volt a szobájában. – Gondolkodtál azon, amit vacsora közben kérdeztem? Hogy mi van meg Bettie Page-ben, ami ezekből a nőkből hiányzik? Ez valami tesztkérdés? Regina végigfuttatta az agyában a lehetőségeket. Frufru? Cici? Retró fürdőruha? – Nem tudom. – Vidámság – mondta a férfi. – Úgy néz ki, mint aki remekül szórakozik. Bettie Page egy átlagos nő volt, mégis egészen egyedi, valójában nem hasonlítható senkihez. Maga az ártatlanság és a vad szexualitás egyszerre, és ezt a kettősséget még senkinek nem sikerült lemásolnia. De én látom benned. – Csak a frizurám miatt – felelte Regina halkan. – Több millió lánynak van ilyen frizurája. Miért nem tudod elfogadni a bókot? – Egyszerűen csak nem értem, miért foglalkozol velem ennyit. Nem vagyok szerény, nem erről van szó. Csak nem értem. – Annyira gyönyörű voltál a könyvtár lépcsőjén, és olyan gyámoltalannak, elveszettnek tűntél. Amikor téged figyeltelek, olyan volt, mintha moziban ülnék. Még csak akkor kezdődött a film, de már tudtam, hogy a történetben a főszereplőnőből igazi nagy sztár lesz. És azután beszéltem veled és… megéreztem valamit. Tudom, hogy te is, ugye?

Regina lassan bólintott. Hát persze hogy érzett valamit. Tudta, hogy Sebastian a leggyönyörűbb férfi, akit valaha is látott. És a fizikai közelségétől rettentő bizonytalanság fogta el. Először akkor, amikor Sebastian odaadta neki a termosz kupakját a könyvtár előtti lépcsőn, azután pedig akkor, amikor odaült mellé az értekezlet után. És amikor néhány perccel korábban megállt mögötte, miközben ő az aktképeket nézte, a teste épphogy csak hozzáért az ő hátához. Azt érezte, hogy valami mélyen összerándult benne, mintha áramot vezettek volna belé. Megpróbálta kicsit megtornáztatni a lábát a cipőben, melynek szűk orrában sajgott minden lábujja. – Baj lenne, ha levenném? – kérdezte. – Igen, baj lenne – felelte Sebastian. – Soha többé nem akarlak lapos sarkú cipőben látni. Regina némán meredt rá. A férfi kivette a kezéből a borospoharat. – Gyere velem! – mondta. Regina követte, vissza a nappaliba. Sebastian leült a fekete pamlagra. A lány félszegen álldogált, arra várt, hogy őt is hellyel kínálja. – Üljek esetleg… oda? – kérdezte, és az egyik fekete bőrszékre mutatott. – Ne! Maradj állva! Gyönyörű nő vagy, Regina. Nem lány, hanem nő. Elfogadhatatlan, hogy nem tudsz magas sarkút viselni. Regina nem akart hinni a fülének. – Gondolom, a könyvtárban folytatott beszélgetésünk után azért vagy most itt, mert itt akarsz lenni. Stimmel? Regina bólintott. – Mondd ki! – Itt akarok lenni. – Jól van. Ezt többet nem fogom megkérdezni tőled. Mostantól tehát kölcsönös megegyezés alapján történik közöttünk minden. Ugyanakkor el kell fogadnod, hogy amit te akarsz, az nem számít. Regina erős késztetést érzett, hogy odanyúljon és kisöpörjön egy sötét hajtincset a férfi homlokából. Sebastian elképesztően gyönyörű volt, a társaságában képtelenség volt bármire is odafigyelni. – Nem igazán értem, miről beszélsz. – Gyere ide! – mondta Sebastian a kanapé felé intve. Regina leült mellé. A férfi megfogta a kezét, és a tenyerében Regina egészen kicsinek érezte a sajátját, mintha egy gyerek keze lenne. – Testi kapcsolatot akarok veled, Regina. Nagyon különleges testi kapcsolatot. – Jól van – válaszolta Regina lassan. Még mindig nem értette, pontosan miről beszélgetnek. Szexről? Így szokás ezt, kerek perec kimondják?

– Uralkodni akarok feletted. – Ez mit jelent? – Megmondom neked, mit csinálj, és te szó nélkül engedelmeskedsz, akár arról van szó, hogy egy bizonyos fajta fehérneműt vagy cipőt veszel fel, akár arról, hogy levetkőzöl, amikor és ahol azt mondom, vagy pedig arról, hogy leszopsz. Regina nagyot nyelt, és biztos volt benne, hogy tűzvörös az arca. Sebastian megsimogatta a kezét. – De néha mást is fogok kérni tőled. A lényeg az, hogy átadod nekem az irányítást. Megbeszélhetjük, hogy mi az, amit tényleg nagyon nem szeretnél megcsinálni, de alapvetően átadod magadat nekem. Regina bólintott. Agya, akár egy megakadt lemez, ugyanazokat a szavakat ismételte. „Vagy pedig leszopsz.” Nem volt rá felkészülve, hogy ilyesmit mondjanak neki. Ám ugyanakkor azt látta a férfi szemében, amit ő maga is érzett: kíváncsiságot és intenzív vágyat. Ez az, mondta magában. Elég az unalmas vágyakozásból, hogy végre élje az életét. Mindazt az izgalmat, szenvedélyt, szexet, ami eddig elérhetetlen távolságban volt, most tálcán kínálják neki. Már csak ahhoz kell a bátorság, hogy elfogadja. – Mit mondasz? – kérdezte Sebastian. Regina csak bólintott, mert nem bízott a hangjában. De ennyi elég volt a férfinak. – Állj fel! – utasította. Regina egy pillanatig tétovázott, de aztán szégyenlősen felállt. Sebastian a feje búbjától a lába ujjáig végignézett rajta, majd így szólt: – Ma rossz kislány voltál a könyvtárban, nem engedelmeskedtél nekem. Regina kuncogni kezdett, önkéntelenül bukott ki belőle az ideges nevetés. Sebastian sötét szeme elhomályosult, s olyan erő sugárzott belőle, hogy Regina nem bírt tovább a szemébe nézni. – Gyere ide, az ölembe – mondta Sebastian. A lány dermedten állt, hitetlenkedve nézett rá. – Feküdj az ölembe! Hason. – Miért? – kérdezte Regina. – Erről beszéltem. Nem akarsz a kedvemben járni? De, igen, gondolta Regina; teste minden porcikája ezt akarta. Lassan és ügyetlenül mozgott, legalábbis így érezte. Sebastian ölébe feküdt, az utasításnak megfelelő pózban. A lába végignyúlt a pamlagon. – Egy kicsit arrébb – rendelkezett Sebastian. Regina úgy helyezkedett el, hogy most a dereka került a férfi ölébe. – Nagyon hülyén érzem magam – mondta Regina. – Ne beszélj! – hangzott Sebastian utasítása. Hosszú ideig feküdt ott mozdulatlanul, a fejét összekulcsolt karján nyugtatva.

Aztán érezte, hogy Sebastian elkezdi felhúzni a ruháját. Legszívesebben azon nyomban felugrott volna, de kényszerítette magát, hogy maradjon. Tudta, ha ellenkezik, akkor akár el is mehet. De nem akart elmenni, még nem. Sebastian csak a dereka fölé emelte fel a ruhát. Carly sötétkék, ferdén szabott nyári ruhája volt rajta az Alice and Oliviától. Amikor kölcsönkérte, egy pillanatig sem gondolt rá, hogy Sebastian majd a csípője fölé tolja, és kilátszik belőle a combja meg a feneke. Regina egyre szaporábban szedte a levegőt. Megpróbált nem azon tépelődni, hogyan festhet a csipke-bugyiban, amit sietősen kikapott a komód legfelső fiókjából. Jóformán meg sem nézte azóta, hogy a múltkori vacsora után kimosta, már nem is emlékezett rá pontosan, hogyan néz ki. És bízott abban is, hogy rendesen összekapcsolta a harisnyakötőt. Senki nem látta még őt fehérneműben. Az a néhány fiú, akivel eddig dolga akadt, csak tapogatni próbálta a kollégiumi szoba sötétjében késő este, vagy egy autó hátsó ülésén a félhomályban. Egyikük sem nézte meg őt jobban – így biztosan nem. – Örömmel látom, hogy a megfelelő fehérnemű van rajtad, Regina. De azért még meg kell büntesselek a délutániért. Most lehúzom a bugyidat – közölte vele Sebastian, és finom mozdulatokkal hozzá is látott. – Ne! – kiáltotta Regina, és két kézzel belekapaszkodott a bugyijába. Sebastian nem mondott semmit, de a keze megállt. Regina is megdermedt. Azután lassan visszahúzta a kezét az arcához. Sebastian folytatta, amit elkezdett, egyre lejjebb húzta a bugyiját. Regina érezte a szoba hűvös levegőjét a csupasz bőrén, és libabőrös lett. Kínzó érzés volt arra gondolni, hogy Sebastian a meztelen fenekét bámulja. Puff! A férfi rácsapott a tenyerével a bal fenékpofájára. – Aú! – jajdult fel Regina, és odanyúlt, hogy megdörzsölje az ütés helyét. – Rossz kislány voltál – mondta Sebastian. – Fogadj szót legközelebb! Ha azt mondom, hogy magas sarkút vegyél fel, akkor magas sarkút veszel fel. Ha azt mondom, öltözz át előttem, átöltözöl. Megértetted? Regina nem akarta elhinni, amit hallott. Nem válaszolt, nem tudott megszólalni. És különben is, mit mondjon? Hogy igen? Vagy, ami rosszabb: nem? Puff! Sebastian tenyere megint lecsapott, ugyanarra a pontra. Normális dolog ez? – Szeretnéd, hogy abbahagyjam? – Öhm… igen… nem… nem tudom… – Állj fel, Regina! Regina zúgó fejjel, lassan talpra állt. Nem akarta felhúzva tartani a ruháját, de arra gondolt, ha egyenesen áll, úgyis nyomban visszahullik. De ekkor Sebastian, mintha a gondolataiban

olvasna, azt mondta: – Ne engedd el a ruhádat! Különben le kell venned. Regina érezte, hogy elönti a forróság. Tudta, hogy minden valószínűség szerint vörös az arca. De mégis tette, amit a férfi mondott. Ott állt a pamlag előtt, és felhúzott ruháját magához szorította. Mindenhová nézett, csak Sebastianra nem. Érezte, hogy a férfi rámered, és ettől ő is egyre izgatottabb lett. Ekkor meglepetésére a férfi benyúlt a lába közé, és simogatni kezdte, éppenhogy csak hozzáérve a szőréhez. Lassan mozgott a keze, hüvelykujja meg-megérintette a lány csiklóját. Regina levegőért kapkodott, és döbbenten érezte, hogy a férfi ujjai beléhatolnak. – Nedves vagy – mondta Sebastian. – Tudtam! Regina felnyögött, és egy pillanatig azt hitte, nem tartja meg a lába. Sebastian ujja előrehátra mozgott. Belekapaszkodott a férfiba, mire az átkarolta a derekát, és egyre gyorsabban, egyre erősebben húzta ki belőle, majd lökte vissza az ujját. Regina szétnyitotta a lábát, Sebastian ujja mélyebbre hatolt, olyan mélyre, hogy Reginának egy pillanatra elakadt a lélegzete. A férfi gyorsan visszahúzta az ujját, de aztán még egyet döfött vele, majd lassan simogatni kezdte Regina csiklóját. – Ne – nyögte a lány, és közelebb húzódott Sebastianhoz. Regina érezte, hogy a férfi arca hozzáér az övéhez. Sebastian a fülébe suttogott, olyan halkan, hogy talán csak képzelte: – Pszt… Sebastian ujjai finoman ide-oda mozogtak benne, majd Regina érezte, hogy egyre erőteljesebbé, hevesebbé válik a mozdulat. Testében szétömlött a gyönyör, amitől felüvöltött. Elszégyellte magát ettől a hangtól, valamiféle állati hörgés volt, amely tökéletesen idegen volt tőle. A testén hullámokban futott át a remegés, Sebastian együtt mozgott vele, mígnem a lány reszketve, zihálva végül mozdulatlanná nem vált. Sebastian odavezette a pamlaghoz. Regina egész testében remegve végigfeküdt rajta. Először élte át a gyönyört egy férfival. Végre választ kapott a kérdésre, ami oly régóta ott motoszkált benne: milyen érzés lehet, és megtörténhet-e egyáltalán, hogy együtt lesz valakivel. Sebastian leült mellé a pamlagra. Regina meglepetésére odahajolt a lábához, és lehúzta a magas sarkú cipőt. Aztán megsimogatta a haját. Ő lehunyta a szemét; annyira zavarban volt, hogy nem tudott a férfira nézni. Egy perc elteltével, amikor kezdte újra normálisan szedni a levegőt, és már nem érezte a lüktetést a lába között, felült. – Mennem kellene – mondta. Hirtelen semmi másra nem vágyott jobban, mint hogy egyedül legyen a saját szobájában, és feldolgozhassa a történteket. – Maradj! – mondta Sebastian, és magához húzta a lány arcát, s így Regina végül kénytelen volt ránézni. Annyira elképesztően gyönyörű volt ez a férfi, és ettől csak még nehezebb volt arra gondolnia, milyen szemérmetlenül viselkedett előtte. Teljesen elvesztette az önuralmát, és most

úgy érezte: minél hamarabb elmegy innen, hogy kicsit összeszedje magát, annál jobb. – Késő van – mondta. Belebújt a cipőjébe, majd bicegve keresni kezdte a táskáját. Végül Sebastian adta oda neki. – Hozom a zakómat, hazaviszlek. – Ne! – kiáltott fel Regina. – Ne vigyél haza. Egyedül szeretnék lenni. Azzal kirohant az ajtón.

Tizenhetedik fejezet Regina becsempészett egy pohár starbucksos kávét a könyvtárba. Maga sem akarta elhinni, hogy megszeg egy ilyen fontos szabályt, és italt visz a Központi Olvasóterembe, de úgy érezte, csak így tudja átvészelni a délelőttöt. Alig néhány órát aludt csak, de az a kevéske idő sem nyugodt alvással telt: különös, szexuális, sőt erőszakos álmokra riadt fel. Többször arra ébredt, hogy csurgott róla a víz, és a keze a bugyijában van. Próbálta kiverni a fejéből az álmok és az előző este emlékeit. De a történtek mintha a bőrébe ivódtak volna, nem tudott szabadulni tőlük. Sebastian érintésétől testileg és érzelmileg is túlfűtött állapotba került. Rendkívül érzékenyen reagált mindenre: hangokra, fényekre… még az ízekre is. Most először érzékelte a reggeli kávé erős, karakteres aromáját, amely minden korty végére az édes forró csokoládét idézte. Ahogy közeledett az íróasztalához, látta, hogy egy fehér doboz vár rá. Mikor alaposabban is megnézte, felfedezte rajta a félreismerhetetlen Apple-logót. – Mi az ördög? Lehúzta a tetejét, és egy keménypapírból készült tokot talált benne. Abban pedig egy vadonatúj iPhone-t a legújabb típusból, és egy kicsi, fehér borítékot. Feltépte. Drága Regina! Remélem, biztonságban hazaértél. Amikor legközelebb így elrohansz, legalább küldj egy SMS-t, hogy minden rendben van. Vagy pedig, ami ennél is jobb: felhívlak ezen a telefonon, hogy magam bizonyosodjak meg róla. Igen, ez a telefon a tiéd, de csak a kettőnk közötti kapcsolattartásra használd. Azt akarom, hogy legyen mindig nálad. S. Regina magában megállapította, hogy sikerült megtalálnia az egyetlen olyan fickót a földön, aki másnap iPhone-t küld virág helyett. – Mi a pálya, Finch? – érdeklődött Alex, amitől Regina felriadt a merengésből. – Semmi különös. Tudod, hogy működik ez? Odaadta a fiúnak a telefont. – Emberi lénynek nézek ki, nem? – kérdezte Alex, és lenyomott egy gombot a készüléken. A kijelzőn megjelent az Apple-logó. – Miért nem akkor sziporkáztál, amikor fel akartad szedni a küldönclányt? Jól van, na, és

hogyan veszem fel, ha csörög? Alex mélyet sóhajtott, és nekilátott, hogy gyorsan összefoglalja a telefon használatával kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat Reginának. Hol böködte az ujjával a kijelzőt, hol ide-oda csúsztatta rajta. – Hol van ezen a billentyűzet? – kérdezte Regina. – Én így nem tudok szöveget írni. – Hát, igen – mondta Alex. – Lehet, neked jobb lenne egy BlackBerry. És ezzel el is ballagott újabb könyvekért. Regina betette a telefont a táskájába, aztán újra és újra elolvasta a levelet. Önkéntelenül is mosolygott… És önkéntelenül is olyan gondolatok futottak át az agyán, amelyeknek semmi helye sincs egy könyvtárban.

Tizennyolcadik fejezet Regina teljesen elfelejtette, hogy korábban megígérte Carlynak, ma este elmennek szórakozni. Amikor megbeszélték, még nagy örömmel gondolt a bulira, most azonban semmi kedve nem volt hozzá. Mintha köd borult volna az agyára. Munka közben egész nap csak Sebastianra tudott gondolni, arra, milyen érzés volt, amikor a férfi hozzáért. Újra és újra lejátszotta magában annak a néhány percnek a történéseit, s mindeközben gépiesen átvette, majd továbbította a kérőlapokat. Felidézte magában, hogyan nézett rá Sebastian sötét szemeivel, miközben az ujjai egyre mélyebbre hatoltak benne. Elég volt csak erre gondolnia, és elviselhetetlennek tetsző izgalom járta át minden porcikáját. Amikor a taxijuk lefékezett a Bettie nővér előtt, Regina látta, hogy a bár előtt kígyózó sor egészen a következő utcáig tart. Carly sietős léptekkel elindult a bejárat felé. Regina alig tudott lépést tartani vele a magas sarkú cipőben. Carly ragaszkodott hozzá, hogy „dögösen” öltözzön fel, ezért végül úgy döntött, hogy a Sebastiantól kapott fekete ruhát és cipőt veszi fel. – Úgy látom, nagy a tömeg – jegyezte meg Regina. Carly a várakozó emberekre pillantott. – Ezek a nímandok sosem jutnak be – jelentette ki. Kézen fogva Reginát a bejárathoz gyalogolt, és odanyújtott egy kis kártyát (talán meghívót) az ajtónállónak, aki leemelte a vörös bársonyzsinórt, és besétálhattak. – Miért nem kellett sorban állnunk? – Ma csak meghívóval lehet bejönni – felelte Carly. – Rajta vagyok a listán. Odabent csak állóhely volt, az is nagyon szűkösen. Regina ide-oda topogott, megbánta, hogy ezt a cipőt vette fel, máris sajgott benne a sarka. – Mi történik? – kérdezte. A színpad környékét megtisztították, a falon hatalmas brit zászló lógott. – Katrina Darling lép fel ma este – válaszolta Carly. Regina üres tekintettel nézett rá. – Kate Middleton unokatestvére. Kate Middleton unokatestvére ilyen lokálokban lép fel? Lehet, hogy tényleg igaza van az anyjának, és a világ a vesztébe rohan? – Hozok valamit inni. Maradj itt! Mielőtt Regina felajánlhatta volna, hogy vele tart, Carly már utat is vágott magának a tömegben. Ekkor meghökkenve érzékelte, hogy valami vibrál a táskájában. De hamar rájött, hogy az iPhone az. Elővette a készüléket, amelyet még mindig tökéletesen idegennek érzett, és megpróbálta megállapítani, vajon csörög-e, de aztán észrevette a szöveget a kijelzőn. Hol vagy? Itt állok a

házad előtt. Regina szíve vadul kezdett dobogni. Úgy érezte, mindjárt a falba veri a fejét, amiért nem maradt otthon. De aztán arra gondolt, talán nem is olyan nagy baj, ha Sebastian megtudja, ő egyedül is képes jól érezni magát. Nem vagyok otthon – pötyögte be ügyetlenül, de többször is félreütött, és az automatikus javítás annyi szót kínált fel, hogy már nem tudta, hová bökjön a mutatóujjával. – Hé, ismerősnek tűnsz. Nem léptél fel itt valamelyik este? Regina felpillantott. Egy jóképű, szőke fickó mosolygott rá. A pólóján ez állt: SPiN NEW YORK. – Hozzám beszélsz? – kérdezte Regina. Érezte, hogy a telefon megint rezeg a kezében. – Aha. Fel szoktál itt lépni? – Fellépni? Én? Nem – felelte, és azon tűnődött magában, vajon tényleg azt hiszi-e ez a srác, hogy ő itt táncol, vagy pedig ilyen esetlen módon próbál ismerkedni. Lepillantott a készülékre. Rezgés jelezte, hogy újabb üzenet érkezett. Hol vagy? Regina elmosolyodott, és begépelte: A Bettie nővérben. Azután visszatette a telefont a táskájába. – Mit iszol? – kérdezte a fiú. Mintegy végszóra megérkezett Carly két koktéllal. Az egyiket odaadta Reginának. – Hát te ki vagy? – kérdezte a fickótól kacéran. – Brandon. – Carly. Regina belekortyolt a koktélba. Ugyanaz volt, amit Derekkel is ittak, és éppen olyan rossznak találta. De azért iszogatott belőle. – Éppen mondtam a barátnődnek, hogy úgy néz ki, mint az egyik itteni táncosnő – szólalt meg Brandon. – Az egyszer biztos – felelte Carly, és rákacsintott Reginára. Mintha azt akarta volna üzenni, hogy menjen bele a játékba. Regina a színpad felé pillantott, azon tűnődve, vajon mikor kezdődhet a műsor. Brandon egyik barátja csatlakozott hozzájuk, és Carly mindkettőjükkel vidáman cseverészett. – Miért vagy ilyen csöndes? – kérdezte Brandon barátja Reginától, és mosolyogva a vállára tette a kezét. Nagyon vékony fiú volt, és cigarettától bűzlött. – Elég nagy itt a zaj – felelte Regina. – Nem túl ideálisak a körülmények a beszélgetéshez. – Hogy hívnak? – kérdezte a fiú Regina keblétől. Vonakodva válaszolt. – Regina – mondta alig hallhatóan.

– Én meg Nick vagyok. Regina bólintott, és az italát kortyolgatva elfordította a fejét. A torkában jelentkező égető érzés kellemesen elvonta a figyelmét a nem kívánt beszélgetéstől. Carlyra pillantott, és rögtön látta, hogy lakótársa cseppet sem érzi magát ilyen kellemetlenül. Egészen közel hajolt Brandonhoz, ide-oda dobálta a haját, és bármit is mondott a fickó, szélesen mosolygott. – Hé! – szólt oda Nick a barátjának meg Carlynak. – Audrina azt mondja, nagy itt a zaj. Talán le kéne lépnünk. Regina nem fárasztotta magát azzal, hogy tisztázza a fiúval, nem Audrinának hívják. – Na, menjünk – mondta Nick. Carly bólintott. – De hát még el se kezdődött a műsor – jegyezte meg Regina kissé riadtan. Még ha le is szakad az ég, ő akkor sem megy sehová ezzel a két ismeretlennel; de egyedül sem akart maradni. Azt sem tudta, hol van a legközelebbi metrómegálló. Nick felnevetett. – Vicces vagy – állapította meg, és megérintette Regina karját, ő meg rögtön elhúzta. Carly és a két fiú elindult a kijárat felé. – Várjatok! Carly, válthatnék veled egy szót? – Regina meghúzta barátnője blúzának az ujját. A lány mondott valamit Brandonnak, amit Regina nem hallott, aztán félrehúzódott vele. – Mi a baj? – kérdezte. Gesztenyebarna szeme már élénken csillogott az elfogyasztott koktéltól. Regina nem értette, hogyan hathat rá ilyen gyorsan az alkohol. – Ezek nagyon jó pasik! Tudod, mennyire kiakadtam Rob miatt. Bulizzunk kicsit! – Én nem megyek, és szerintem neked se kéne – felelte Regina. – Engedj ki egy kicsit – mondta Carly, majd odasétált a kijáratnál várakozó fiúkhoz. Regina figyelte őt, de nem mozdult. Carly visszafordult felé, és intett neki, hogy kövesse. Ő nem reagált, mire Carly megvonta a vállát, mintha azt akarná mondani: A te bajod. Regina nézte, ahogy Carly és Brandon kimennek az ajtón, és döbbenten vette észre, hogy Nick visszajön hozzá. – Mi a gond, Audrina? Hidd el, nem maradsz le semmiről, ha eljössz innen. Ígérem, hogy egész este szórakoztatni foglak. Mosolygott, de csak a szája, a szeme nem. – Nincs kedvem elmenni. De te csak menj nyugodtan. Biztos vagyok benne, hogy remekül fogtok mulatni. – Na, ne izélj már! – mondta Nick, és közelebb húzódott hozzá. – Én csak tartanám a gyertyát. Ezt tennéd velem? Regina mindenhová nézett, csak lehetőség szerint Nickre nem. Túlzottan közel állt hozzá, de alig volt hely, így nem nagyon tudott megmozdulni. És ekkor a fiú válla fölött megpillantott valamit, amitől azt hitte, hallucinál.

Sebastian tartott feléjük határozott léptekkel. Regina érezte, hogy felgyorsul a légzése, és nem tudta levenni a szemét a férfiról. Úgy mozgott a teremben, akár egy cápa a vízben; egy cseppet sem érdekelte a tömeg. Nick még mindig beszélt Reginához, de ő már nem hallotta. Néhány másodperccel később Sebastian hatalmas keze Nick vállán landolt, és a fiú megpördült. – Bocsánat – mondta neki Sebastian nyersen, majd megragadta Regina kezét.

Tizenkilencedik fejezet Néma csöndben mentek fel a liftben Sebastian lakásába. A férfi alig szólt hozzá azóta, hogy kijöttek a Bettie nővérből. A szórakozóhely előtt várt az autó és a sofőr, Sebastian kinyitotta Reginának az ajtót, majd ő is beült mellé. Feszültnek és mérgesnek tűnt, de Regina inkább nem kérdezte meg tőle, mi bosszantotta fel. A lakásban is jeges maradt a hangulat. – Gyere utánam – mondta Sebastian, és anélkül, hogy Reginára nézett volna, elindult a lakás másik vége felé. Regina próbált lépést tartani vele, cipője sarka hangosan kopogott a hajópadlón. Elmentek a fotókkal borított fal mellett, aztán következtek az erotikus fényképek, és végül a lakásnak egy olyan része, amelyet Regina nem látott, amikor először járt itt. A falak folyosóvá szűkültek, amelynek két szoba nyílt a végén. Regina be akart kukucskálni az egyikbe, de Sebastian gyorsan becsukta előtte az ajtót. – Erre – mondta, és kinyitott egy másikat. Regina belépett, és látta, hogy a férfi hálószobájában vannak. A falak vadászzöld színben játszottak, és az egyik előtt masszív, sötétbarna fakeretben hatalmas franciaágy állt. A szoba egyik oldalán padlótól mennyezetig érő ablak húzódott, amely a Hudson folyóra nézett. Az egyik falat festmények borították; Regina felismert néhányat, mert a főiskolai tankönyvből emlékezett rájuk. És szinte biztosra vette, hogy nem másolatok. Az egyiket különösen jól ismerte: Marc Chagall képét, amely egy kék lovon vágtázó nőt ábrázol. Egy férfi ül mögötte, átkarolja a derekát, arcát félig elrejti a nő felemelt karja. A nő vörös ruhája lecsúszott, kilátszik a keble. Furcsamód fényképek egyáltalán nem voltak a hálószobában. Sebastian elfordított egy kapcsolót a falon, mire nehéz, vastag függöny ereszkedett az ablak elé. Regina megborzongott a hirtelen támadt hidegtől. A férfi felé fordult. – Ki volt az a fickó, akivel együtt voltál? – Nem voltam vele. A lakótársammal mentem oda, ott találkoztunk ezzel a két… Sebastian feltartotta a kezét, mintha már önmagában ez sértő volna. – Ez a ruha arra való, hogy csak velem, csak nekem viseld. Úgyhogy most visszaveszem tőled. Vedd le, kérlek. Regina már tudta, hogy Sebastian nem viccel. Nem értette félre, amit mondott. Tudta, hogy csak egyetlen dolgot tehet. Remegő kézzel hátranyúlt, és lehúzta a ruha cipzárját. Sebastian feszült figyelemmel, komoly arccal nézte, mit csinál. Volt valami szinte

ünnepélyes a viselkedésében, és Regina megértette: nagy jelentősége van annak, hogy most le kell vetkőznie. Annyira zavarban volt, hogy többször grimaszba rándult az arca. Elengedte a ruhát, és az lehullott a padlóra. Regina ott állt Sebastian előtt a fehér Gap melltartóban, egyszerű pamutbugyiban, és rettentő megalázónak érezte a helyzetet. Aztán eszébe jutott, hogyan ért hozzá a férfi, amikor legutóbb ilyen helyzetben voltak, és éles lüktetést érzett a lába között. – Gyönyörű vagy, Regina – mondta Sebastian, és végigmérte a testét. – De a jelenlétemben nem viselhetsz ósdi melltartót és közönséges bugyit. Ezeket is vedd le. Regina érezte, hogy a szíve majd kiugrik a helyéről, és a tenyere nedves az izzadságtól. Sokáig ügyetlenkedett a melltartóval, amit korábban már vagy ezerszer kapcsolt össze és szét, és egy pillanatig úgy érezte, most talán nem is boldogul vele. De végül sikerült, és a melltartó is a földre került. Regina képtelen volt a férfira nézni, de érezte, hogy Sebastian pillantása rászegeződik. Próbált úgy tenni, mintha egyedül lenne otthon, a szobájában, letolta a bugyiját, majd arrébb rúgta. – A testedtől kőkemény lesz a farkam – közölte vele Sebastian. Regina úgy elvörösödött, hogy égni kezdett az arca. Miközben a saját szívdobbanásait hallgatta, azon tűnődött, vajon infarktust lehet-e kapni attól, hogy az ember borzalmasan zavarban van. – Feküdj az ágyra! – utasította Sebastian. Regina az óriási franciaágyra nézett, és az a kérdés fogalmazódott meg benne, vajon hogyan fog felmászni rá anélkül, hogy megmutatná a csupasz fenekét Sebastiannak. A férfi látván, hogy tétovázik, és mintha a gondolataiban olvasna, tett néhány lépést, s úgy helyezkedett el, hogy pontosan mögötte legyen. Nem volt hová rejtőzni, így Regina tette, amit mondtak neki. – A hasadra – rendelkezett Sebastian. Regina engedelmeskedett. A könyökhajlatába fúrta a fejét, és Sebastian kedvére gyönyörködhetett a hátsó felében. Eltelt néhány másodperc, de mivel nem hallott semmit, hátrafordult, hogy megnézze, mit csinál a férfi. – Ne mozogj! – rendelkezett Sebastian halk, de határozott hangon. Regina visszadugta a fejét. Teltek a percek, de nem történt semmi. Regina ismét hátrafordult. Ezúttal egy csapás érkezett a fenekére válaszként. – Aú! – jajdult fel. – Azt mondtam, hogy ne mozogj. Sebastian türelmesen beszélt, mintha egy fegyelmezetlen kisgyereket próbálna jobb belátásra bírni. Regina mozdulatlanul feküdt, felkészült az újabb ütésre. Megint csak telt az idő

anélkül, hogy bármi is történt volna. Hallotta, hogy Sebastian megmozdul. Ekkor besüppedt mellette az ágy a férfi súlya alatt. – Tedd szét a lábad! Regina most sem ellenkezett. Újabb gyötrelmes másodpercek teltek el. Végül érezte, hogy Sebastian keze simogatni kezdi ott, ahol korábban megütötte. Azután lejjebb csúszott a keze, Regina lába közé, és a lány érezte, hogy az ujja beléhatol. Már teljesen nedves volt. Sebastian kihúzta az ujját, majd újra betolta, és ezt addig ismételte, amíg Reginát át nem járta a gyönyör. – Fordulj meg! – mondta Sebastian, és elvette a kezét. Reginának a lába között jelentkező kínzó lüktetés jelezte, mennyire hiányolja a férfi érintését. Nem volt már helye szégyenlősségnek, zúgó fejjel nézte, ahogy Sebastian szeme a testét pásztázza. Észrevette, hogy az inge ki van gombolva, és meredező férfiassága majd szétfeszíti a fekete nadrágot. Még jobban széttette a lábát, és mohón vágyakozva várta, hogy újra magában érezhesse a férfi kezét. Ehelyett azonban megrémült, mert Sebastian a lába közé fúrta az arcát. Regina felült, hogy elhúzódjon tőle. Az már túl sok volt, hogy ott lent is megnézze őt. – Nem mondtam, hogy megmozdulhatsz. Feküdj újra hasra! Regina a hasára gördült, és megint a karjára tette a fejét. Nem lepődött meg, amikor ütés csattant a fenekén, ezúttal nagyobb, ami igazi fájdalmat okozott. És újra. Regina az ajkába harapott, aztán felszisszent, amikor Sebastian ujja visszacsusszant belé, elérve a legérzékenyebb helyet. Regina felnyögött, de úgy, hogy alig ismerte meg a saját hangját. Sebastian kivette az ujját, és széttolta Regina combját. Megint melegséget és nedvességet érzett a lába között, és rájött, hogy ezúttal a férfi szája van ott. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne húzódjon el. Ekkor Sebastian ujja is megint mozogni kezdett, és Reginának már eszébe sem jutott ellenállni, elfelejtett minden mást, a zavart, a szégyenkezést, csak a kéj maradt, a szinte már fájdalmas hullámokban rátörő gyönyör. Felkiáltott, értelmetlen hangok hagyták el a száját, valamiféle elemi, állati kommunikáció volt ez, amellyel Sebastiannak könyörgött, hogy ne hagyja abba, tudatta vele, hogy többet akar. De Sebastian mégis megállt, és Regina érezte, hogy mellé fekszik az ágyon. – Fordulj meg – mondta Sebastian. A hangja kásás volt a vágytól. Regina a hátára gördült, és látta, hogy Sebastian meztelen. Teste még annál is gyönyörűbb volt, mint ahogy elképzelte. Széles váll, keskeny derék: a legtökéletesebb test volt, amit valaha is látott. De ekkor a férfi testének egy másik része vonta magára a figyelmét, amiről aztán nem is tudta levenni a szemét: Sebastian ágaskodó férfiassága. Nem csak azért nyűgözte le, mert még nem látott meztelen férfit – legalábbis élőben. Hanem inkább azért, mert Sebastian hatalmas, duzzadó farka az eszement vágy tagadhatatlan bizonyítékaként meredezett felé. Sebastian előrehajolt, és Regina rájött, hogy az óvszert húzza épp fel. Ekkor tudatosította

magában először, mi fog történni – hogy mit akar, hogy megtörténjen. Sebastian ráfeküdt, ő meg lehunyta a szemét és átkarolta a férfi széles vállát. Sebastian a nyakába csókolt, azután a keblére csúsztatta a száját; először a fogával és a nyelvével izgatta finoman a mellbimbóját, majd vadul szívni, falni kezdte. Regina odalent lüktetett a vágytól, hogy a férfi ujjai újra beléhatoljanak. Sebastianhoz nyomva a csípőjét könyörgött neki. De a férfi nem az ujjait csúsztatta be: Regina érezte, hogy a farka hatol belé. A lány megfeszült, a férfi pedig lassan mozgott, gyöngéden tolta magát egyre mélyebbre, amitől Regina úgy érezte, szinte megtelik a férfival. Sebastian egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán egy nagyot lökött a csípőjével. Regina éles fájdalmat érzett, majd forró nedvességgel fogadta magába a férfit. Sebastian elhúzódott tőle. – Miért nem szóltál? – szegezte neki a kérdést. Megfogta Regina állát, és szemében vad érzések cikáztak, de Regina nem tudta értelmezni őket. Düh? Talán értetlenség? – Nem akartam, hogy abbahagyd – válaszolta Re​gina. Sebastian a vállára tette a fejét. Regina megsimogatta a haját. Közelebb érezte magához ezt az idegen férfit, mint bármilyen más emberi lényt valaha. Mélységes nyugalom öntötte el, de a testét még mindig feszítette a vágy. – Ne hagyd abba! – kérte. – Biztos vagy benne? – Igen – mondta Regina. Sebastian szájon csókolta, Regina pedig szenvedélyesen átölelte, miközben újra ráfeküdt, de nem hatolt be. Érzékelve a tétovázását, Regina odasúgta: – Nem fogok szétszakadni. Bár tudta, hogy épp valami ilyesmi történt a belsejében. Sebastian feneke felé nyúlt, hogy magára húzza a férfit. Ő lassan ismét behatolt, és Regina úgy fogadta magába, mintha örök időkre ott lenne a helye. Sebastian előre-hátra mozgott, majd felnyögött. A hang útjára indította a gyönyört Reginában, ami a medencéjétől az egész testén keresztül szaladt át rajta. Sebastian sebesebben mozgott, s Regina tartotta a ritmust. A kéj őrjítően fokozódott, aztán megtört, akár a tengerparti hullámok. – Sebastian! – sikított fel Regina az orgazmus tébolyában, miközben teste irányíthatatlanul hullámzott az ösztönös, táncszerű mozgásban. Sebastian egyre gyorsabban mozgott benne, szinte már eszeveszetten, aztán felüvöltött, akár egy vadállat. Regina elámult azon, hogy a teste ilyen eksztázisba tudja hozni a férfit. Életében először úgy érezte, hogy hatalmas erő birtokában van. És amikor Sebastian verítéktől csatakos hajjal mellé zuhant az ágyba, majd köré fonta a

karját, már tudta: nincs az a fájdalom, amit ezért a férfiért el ne viselne.

Huszadik fejezet Amikor felébredt, egy ideig nem tudta, hol van. Sötét volt a szobában, de valami azt súgta neki, hogy már reggel van. Ahogy az oldalára fordult, múzeumba illő festmények néztek vissza rá – ebből már be tudta azonosítani, hol van, és mivel töltötte az éjszakát. Sebastian oldalán az ágy üres volt, pedig amikor elaludt, a férfi ott feküdt mellette. Felkapcsolta a lámpát az éjjeliszekrényen, hogy kicsit jobban tudjon tájékozódni. A sötétítő függöny miatt képtelen volt megállapítani, hány óra lehet, de majdnem biztosra vette, hogy el fog késni a munkából. Aztán meglátta az összehajtogatott papírt Sebastian párnáján. Odanyúlt érte. Gyönyörű Regina! Remélem, jól aludtál. Miután elkészültél, kérlek, gyere át reggelizni az ebédlőbe. A fürdőszoba balra van. Találsz tiszta törülközőt és egy köntöst. S. Regina kikelt az ágyból. Bár egyedül volt, zavarba jött a meztelenségétől. Sebastian ragaszkodott hozzá, hogy meztelenül aludjon; ő próbált tiltakozni, mondván, sosem aludt még ruha nélkül, de sokat kivett belőle az éjszaka, úgyhogy amint letette a fejét a párnára, mély álomba zuhant. Bement a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót. Ahogy azt várta, csillogó-villogó, elegánsan berendezett, modern helyiség volt, tele tükrökkel és fekete márvánnyal, süllyesztett káddal meg egy hófehér csempés, üveggel körbevett zuhanykabinnal. Az ajtó mögött a fogason lógott egy La Perla hálóing és egy hasonló márkájú fürdőköntös, ahogy Sebastian írta. A fekete pulton talált egy bontatlan csomagolású fogkefét, néhány puha, fekete törülközőt és egy Molton Brown, illetve Kiehl’s termékekkel teli ezüsttálcát. Fogat mosott, aztán szójakrémmel végigdörzsölte az arcát. Szörnyen kócos volt, a frufruja ferdének tűnt. Tudta, hogy a legjobban most egy zuhanyra van szüksége. Kinyitotta a csupa üveg zuhanykabin ajtaját. Még sosem látott ilyen zuhanyzót. A középről lelógó zuhanyzófej kerek volt és lapos, akár egy palacsinta. Amikor kinyitotta, úgy érezte magát, mintha esőben állna. A polcon talált sampont. Tudta, hogy biztosan akadna valahol egy borotva is, ha nekiállna keresgélni, de nem akart túl sokáig készülődni. Beszappanozta a testét, a mellénél és a lába között finoman dörzsölte át magát. Sajgott minden porcikája, de ezt a fájdalmat szívesen viselte. Olyan volt a teste, akár egy ismeretlen, új barát. Ki gondolta volna, hogy ilyen örömet okozhat – magának és másnak is!

Sebastianra gondolt, és testén végigfutott a kellemes remegés. Lehunyta a szemét, maga előtt látta duzzadó férfiasságát, és újra átélte az érzést, amikor megértette, hogy a férfi belé fog hatolni. Természetesen nagyon sokszor elképzelte már, milyen lesz először lefeküdni egy férfival. De most már tudta, mennyire szegényes volt a fantáziája, és milyen naiv gondolatok jártak a fejében. Hiszen hogyan is képzelhette volna el a férfi bőrének az illatát, vagy hogy milyen érzés, amikor a szája a kebléhez ér; amikor a fenekére tapasztja a kezét, és magához húzza, hogy beljebb tolhassa magát…? Honnan sejthette volna, hogy a teste úgy vágyik majd a férfira, ahogy egy éhező vágyakozik egy falat kenyér után… Elzárta a vizet. Ez kész őrület! Vissza kell térnie a valóságba. Fogalma sem volt róla, hány óra lehet, de munka előtt még haza is kell mennie. Csak az a fekete ruha volt nála, amit a Bettie nővérben viselt. Megtörülközött, megfésülködött, aztán megigazította a frufruját. A La Perla hálóingért nyúlt, amin még rajta volt az árcédula. Letépte, aztán belebújt. A puha anyag selymesen simogatta a bőrét. Ekkor vette észre, hogy a hálóing átlátszik. Magára öltötte a fürdőköntöst, és megkötötte a dereka körül. Belenézett a tükörbe, és életében először igazán gyönyörűnek látta magát. * – Jó reggelt! – üdvözölte őt Sebastian mosolyogva. Sötét farmert viselt és fehér inget, amelyet felhajtott, így kilátszott belőle izmos felkarja. A haja nedves volt, és mint mindig, most is kihívóan csillogott a szeme. Regina egy hosszú reggelizőasztalnál találta, ami keskeny volt és fekete, s úgy ragyogott, mintha jég borítaná. Sebastian az egyik végénél ült egy laptoppal, körülötte péksütemény, friss gyümölcsök, muffin és egy kancsó kávé. Amikor Regina leült vele szemben, öntött neki egy csészével. – Hát… ez igazán lenyűgöző – mondta Regina, és hirtelen zavarba jött. – De elkésem a munkából. Mennem kell. – Már felhívtam Sloant – mondta Sebastian. – Hogy mit csináltál? – Tudattam Sloannal, hogy ma nem mész be. Mert ma nem a könyvtárban dolgozunk. – Ehhez nem volt jogod! Arra nem gondoltál, hogy én dolgozni akarok menni? – Te nem akarhatsz semmit. Nagyon rossz voltál, és meg kell büntesselek. A nappali világosságban ez a beszélgetés jóval kevésbé tűnt ésszerűnek, mint este tizenegykor. – Ez nem játék – jelentette ki Regina, és letette a csészét. – Igazad van. Halálosan komolyan beszélek. Az a kérdés, hogy vajon te is – felelte Sebastian

mérgesen. – Ez mit akar jelenteni? – Miért nem mondtad el, hogy szűz vagy? Regina elvörösödött. – Ne haragudj! Valahogy nem találtam a megfelelő pillanatot. Olyan hülyén éreztem volna magam, ha egyszer csak előállok ezzel. – Nem dugtalak volna így meg, ha tudom. Reginát felbőszítette ez az arrogancia. – Hogy hogyan és mikor dugnak meg, a te kifejezéseddel élve, nem a te döntésed. – Ha ez igaz, miért nem tetted meg már korábban? Ha tényleg ilyen magabiztos lennél, nem hagytad volna ennyire későre. De te félsz. Megtanítalak, hogy ne félj. Ha hagyod. Regina döbbenten vette észre, hogy könnyes a szeme. – Semmi baj, Regina. Tudom, hogy jó érzés átadni az irányítást. Ne gondolkozz semmin. Nem kell semmit kitalálnod. Nem kell helyesen döntened. Nyugodtan add át magad nekem, meglátod, tetszeni fog. Regina alig tudott levegőt venni. – Most egyél valamit – mondta Sebastian. – Szükséged lesz az erődre.

Huszonegyedik fejezet Sebastiannal megálltak egy olyan szoba előtt, amelyet Regina még nem látott. – Vedd fel ezt a cipőt! – mondta Sebastian. Regina lepillantott: egy tízcentis tűsarkú, fehér szaténcipő várt rá. Belebújt. – Most vedd le a köntöst! Regina csak egy pillanatig tétovázott. Kissé bizonytalan lábakon állva a magas sarkúban kibújt a La Perla köntösből. Sebastian elvette tőle. – Fordíts nekem hátat, és csukd be a szemed! Regina engedelmeskedett. Érezte, hogy puha anyag kerül a szeme elé: Sebastian bekötötte a szemét valamivel, aminek prémborítása volt. Önkéntelenül is odanyúlt az arcához, hogy megérintse. – Tartsd magad mellett a kezedet! – utasította határozott hangon Sebastian. Regina engedelmeskedett. Egyre sebesebben vert a szíve. – Korábban már mondtam: azzal, hogy itt vagy, beleegyezel abba, ami történik. Tudd, hogy bármikor kisétálhatsz innen, mindig van választásod. A legtöbb… partnerem úgy jön ide, hogy pontosan tudja, hol a határ. Ám mivel számodra mindez új, még csak most fogod felfedezni a határaidat. Úgyhogy, ha csinálunk valamit, és te azt mondod, „hagyd abba!”, meg sem fogom hallani. – Komolyan? – kérdezte Regina. Lehet, hogy nem figyelt oda, és lemaradt valamiről? – Igen. Ha tényleg azt akarod, hogy abbahagyjam, mondd azt, hogy „ez a határ”. Akkor tudni fogom, hogy azonnal be kell fejeznem, bármit is csinálok. – Ez a határ – ismételte Regina, leginkább csak magának. Hallotta, hogy Sebastian elfordítja a kilincs gombját, és kinyitja az ajtót. Meglepődött, hogy csak a hangok alapján meg tudja állapítani, mi történik. De persze, ha az ember nem lát, a többi érzékszerve kiélesedik. – Tegyél tíz lépést előre – rendelkezett Sebastian. Regina lassan elindult, nagyon kellett koncentrálnia, nehogy orra bukjon a magas sarkú cipőben. Kinyújtotta a kezét, mire Sebastian megfogta a karját, hogy támogassa. Sosem gondolta volna, hogy tíz lépés ilyen nagy távolságnak tűnhet. Cipője hangosan kopogott a hajópadlón. – Állj meg! Regina fém csattanását hallotta, és végigfutott a hátán a hideg. – Tedd a karodat a fejed fölé! Nagyon hülyén érezte magát, de engedelmeskedett.

– Tedd szét jobban! Regina érezte, hogy valami a csuklójára csusszan. Sima anyag volt, de kemény, talán bőr. Aztán kattanás hallatszott, és egyik magasba nyújtott karját Sebastian odaerősítette valamihez. Aztán a másikat is. – Ne mozogj! – mondta Sebastian. – Olló van a kezemben, és ha ficánkolsz, még véletlenül megváglak. – Micsoda? Regina akaratlanul összerándult, hevesen vert a szíve. Aztán megérezte az olló hűvös fémjét a hátán, és a szétfoszló szövet puha hangját hallotta. A selyem hálóing lecsúszott róla, ahogy az olló, amely éppen csak hozzáért a bőréhez, kettévágta. Csupasz testén érezte a szoba hűs levegőjét; már csak a magas sarkú cipő volt rajta, amúgy teljesen meztelen lett. A természetellenes póztól zsibbadni kezdett a keze. Hallotta, hogy Sebastian lépései távolodnak. Becsapódott az ajtó. És Regina tudta, hogy egyedül maradt. * Már nem érezte a karját. Egy ideig megpróbálta hajlítgatni a térdét, illetve előre- és hátrahajolni, hogy keringjen az ereiben a vér, de aztán rájött, ha egyenesen és mozdulatlanul áll, kevésbé feszül meg a hát- és lábizma, amelyekben egyébként bizonyos testhelyzetekben égető fájdalom jelentkezett. Nem tudta, mennyi idő telt el. Húsz perc? Egy óra? Két óra? Agyában lázas sebességgel kergették egymást a gondolatok. Nem tudta eldönteni, hogy szóljon-e Sebastiannak vagy sem. Valami azt súgta neki, jobb, ha nem teszi. Amikor már épp úgy érezte, nem bírja már tovább, és mindjárt torkaszakadtából üvölteni kezdi, hogy „Ez a határ!”, felkapta a fejét: nyílt az ajtó. Hallotta a közeledő lépteket. A fém csörgésére izgalomba jött, mert arra gondolt, hogy mindjárt újra megmozdulhat. De hamar rá kellett jönnie, hogy Sebastian nem fogja eloldozni, egyszerűen csak lejjebb engedte kicsit a karját, hogy könyöknél be tudja hajlítani. Ám ez is óriási megkönnyebbülést jelentett. Ha így hagyja itt a férfi, ki fogja bírni még egy ideig. Sebastian előtte állt. Regina érezte, hogy annyira közel van hozzá, hogy ha előrebukna, egymáshoz érnének. De teljesen mozdulatlanul állt. Sebastian a lába közé dugta a kezét, és ujjai nyomban megtalálták azt a pontot, amelynek létezéséről Regina az előző éjszakáig nem is tudott. A kellemes, izgató simogatás és a kikötözés okozta tompa, makacs fájdalom közötti kontraszt olyannyira éles volt, hogy megbicsaklott a lába. – Állj egyenesen! – szólt rá Sebastian. Nem kis erőfeszítések árán ugyan, de sikerült

kiegyenesednie. Sebastian kihúzta belőle az ujjait, és most kívül simogatta gyöngéden, finoman. Regina ezután megérezte a férfi nedves nyelvét, majd hogy újra beléhatol az ujja. Felnyögött, veszettül sajgott a karja, és a lába majdnem cserbenhagyta, alig tudta megőrizni az egyensúlyát, közben azonban olyan lüktetést érzett a lába között, amelyet korábban elképzelni sem tudott volna. Sebastian az utolsó pillanatban megállt. Reginában olyan erős vágy tombolt már ekkor, hogy ha szabad lett volna a keze, nyomban magába dugja az ujját. De ekkor megérezte, hogy Sebastian farka hozzáér, majd a férfi azonnal vissza is húzódott. – Kérlek! – rimánkodott Regina szégyenkezve, de közben tudta, hogy most jön még csak a java. Sebastian a kezével széthúzta a szeméremajkait, és odatolta magát, de nem mozdult. Regina felnyögött, és a férfi felé nyomta a testét. – Még mindig haragszom rád, Regina – közölte vele Sebastian. – Ígérd meg nekem, hogy nincs több titok. A szexszel kapcsolatban nincs. – Jól van – zihálta Regina. – Ígérd meg! – Ígérem – mondta Regina, de alig lehetett hallani a hangját. Sebastian ujjai mozogni kezdtek, elviselhetetlennek tetsző izgalmat okozva. A férfi gyors mozdulatokkal eloldozta a csuklóját, és Regina – mivel nem tudta megtartani az egyensúlyát – rázuhant a férfira. Sebastian egyik kezével még mindig simogatta, miközben a másikkal ráfektette a padlóra. Regina végignyúlt a hideg és kemény hajópadlón. – Kérlek! – mondta újra, és ekkor Sebastian ráfeküdt. Más helyzetben minden bizonnyal elszégyellte volna magát, ahelyett hogy vágyakozva széttárja a lábait, belekapaszkodik Sebastianba, majd nyomban felsikít, amint magában érzi a farkát. Szorosan a férfiéhoz nyomta a testét, amíg a mindent elsöprő orgazmus el nem csendesítette kínzó vágyát. Sebastian pillanatokkal később élvezett el, nedves szája Regina nyakára tapadt, miközben mormolt valamit, amit a lány nem értett. Valamivel később a férfi felemelte, olyan könnyedén, mintha csak néhány dekát nyomna. Regina még mindig bekötött szemmel a vállára hajtotta a fejét, és rémülten vette észre, hogy könnyek csorognak a szeméből. Érezte, hogy Sebastian erősen magához szorítja, majd gyors léptekkel elindul. Másodpercekkel később ráfektette egy ágyra, és levette a szeméről a kötést. – Jól vagy? – kérdezte. A gyönyörű arc aggódva nézett Reginára. Sebastian homlokon csókolta, de előtte felemelte a frufruját, hogy a szája a bőrét érje. – Igen – Regina próbálta összeszedni magát. – Csak annyira… intenzív volt.

– Az jó – felelte Sebastian. – Ha nem intenzív, minek csináljuk? Én legalábbis így gondolom. – Nem tudom elhinni, hogy a fájdalomból ilyen könnyen öröm lesz. Egyszerűen csak… furcsa. – Ha belegondolsz, nem az. Meg kell tapasztalnunk az ellentéteket, hogy bármit is teljességgel átélhessünk. Szomorúság vagy öröm, munka vagy pihenés, egyedül lenni vagy társaságban. Mit ér az egyik a másik nélkül? Sosem tudnánk meg. – Igen – felelte Regina. – Tökéletesen értem. Sebastian magához húzta. – Tudtam, hogy érteni fogod.

Huszonkettedik fejezet Már jócskán délután volt, amikor Regina kissé kábán hazaérkezett. Carly a pamlagon kucorgott, és felnézett az ölében tartott jegyzettömbből. – Hol voltál? Miért nem jöttél haza tegnap este? Halálra aggódtam magam miattad – mondta, és félredobta a ceruzáját. Regina lehajolt, hogy kioldja a cipője csatját. Sebastian új szerelésben küldte haza: Pradát viselt tetőtől talpig. A cipő persze most is rémesen szorította a lábát. – Meg vagyok lepve, hogy te hazajöttél tegnap este – felelte Regina. – Nagyon úgy festett a dolog a Bettie nővérben, hogy nem errefelé tartasz. – Nehogy már te vonj kérdőre! Hová tűntél? Ilyet nem lehet csinálni, Regina. – Nem tűntem el. Te mentél el, ugye, rémlik? – Bocs. Csak annyira depressziós voltam az utóbbi időben. Szükségem volt valakire, hogy kiverjem a fejemből Robot. – Úgyhogy otthagytál azzal a rémes alakkal. – Nincsen semmi gáz Nickkel. És különben is, tőle tudom, hogy elrohantál valami másik fickóval. – Nem valami fickóval, hanem Sebastian Barnesszal. Sajnálom, hogy aggódtál miattam. Reginának nagyon jólesett, hogy Carly ennyire törődik vele. – Mit keresett ott Sebastian? Követett téged? Regina megvonta a vállát, és kiment a konyhába. Reggeli óta nem evett egy falatot sem, és hirtelen rettentően éhes lett. Felnyúlt egy tányérért a második polcra, de éles fájdalom nyilallt a vállába, és egyszerűen képtelen volt felemelni a karját. – Aú! – jajdult fel. Nem tudta levenni a tányért. – Mi a baj? – Levennéd nekem azt a tányért? Carly megjelent az ajtóban. – De előbb mondd el nekem, mi a csuda történt. – Fáj a karom – tudatta vele Regina. – Aha. Fogalmam sincs, mi lehet az oka, hacsak nem éjfélig teniszeztél a Central Parkban. Carly csípőre tette a kezét. Regina önkéntelenül elmosolyodott. Nagyon úgy tűnt, hogy a kapcsolata Sebastiannal védelmező anyatigrissé változtatta egyébként mindig szarkasztikus lakótársát. – Ha ideadod a tányért, elmondok mindent – válaszolta. Carly felnyúlt a tányérért, és Regina kezébe adta.

– Hadd halljam! * Az asztalnál ültek, a tegnapról megmaradt rizses csirkét ették, és Corona sört ittak hozzá. Regina időközben átöltözött: magára húzott egy régi Drexel pólót meg egy melegítőnadrágot. Fizikailag nagyon kimerült, de fejben egészen felvillanyozódott, mintha most kapcsolt volna a harmadik sebességfokozatba, amelynek a létezéséről korábban nem is tudott. – Sebastian szeret… azt hiszem, úgy mondják… uralkodni rajtam. – Ez pontosan mit jelent? – kérdezte Carly. Most, hogy eljött a pillanat, Regina alig várta, hogy végre megoszthassa valakivel, mi minden történik vele. Nem tudta, Carly hogyan fog reagálni, mit mond majd. Vajon őrültségnek nevezi, és rögtön rászól, hogy meneküljön ettől a fickótól, vagy esetleg bevallja, hogy ő is állandóan ilyeneket csinál? Bármi is legyen a véleménye, Reginának szüksége volt valakire, akit a bizalmába avathat. – Öhm, adott egy mobiltelefont. Azt mondta, legyen mindig bekapcsolva, és csak vele beszélhetek rajta. És SMS-ben küld nekem… utasításokat. Megmondja, mit vegyek fel. Mindig magas sarkúban kell járnom, és egy bizonyos fajta fehérneműt kell viselnem. – Hát, Regina, az igazat megvallva, az öltözködést illetően rád is fért egy kis útbaigazítás. Regina szúrósan nézett Carly-ra, mielőtt folytatta. – Ha nem teszem, amire utasít, mondjuk, nem úgy öltözöm fel, ahogy kellene, akkor „megbüntet”. Mostanra vitathatatlanul sikerült felkeltenie Carly érdeklődését. A mindent tudó, dörzsölt, kissé nyegle Carly Ronak hirtelen elkerekedett szemmel bámult rá. – Folytasd! – mondta. – Nos, az a helyzet, hogy ilyenkor… elfenekel. Többet nem tudott kipréselni magából. Arról a bizonyos szobáról, amelyet korábban nem is látott, képtelen lett volna beszélni. Carly bólintott. – Hallottam már ilyen dolgokról – mondta, miközben elkezdte lekaparni a sörösüveg címkéjét. – Tényleg? – kérdezte Regina meglepetten. – Persze. Ez a BDSM alapja. – A BD micsoda? – BDSM. Dominancia-alávetettség, kikötözés-fegyelmezés és szadizmus-mazochizmus. Nagyon kiterjedt szubkultúrája van. – Igen?

– Aha. Vannak, akik nagyon komolyan csinálják. – Szóval nem gondolod, hogy ez… beteges lenne? Carly megvonta a vállát. – Nem az én műfajom, de nincs vele bajom. Biztos vagyok benne, hogy kis adagban állati jó lehet. Ismertem egy lányt, akinek nyakörve volt. – Tessék? – Nyakörvet viselt, mint a kutyák. Volt rajta egy kicsike lakat. Elmondta, hogy ez jelzi a közösség többi tagja számára, hogy ő valakinek a tulajdona. – Viccelsz. – Dehogyis viccelek! Regina sokkal jobban érezte magát ettől. Akkor legalább nem mentek annyira messzire. – Tehát azt mondod, hogy ez viszonylag normális dolog. – Azért elég messze van a normálistól – felelte Carly. – De ha jól mulatsz, kit érdekel? Különösképpen, ha még egy teljes Prada ruhatárat is kapsz ajándékba! Én azt mondom, hadd fenekeljen el a fickó! Regina elvörösödve nézett a tányérjába. Talán nem Carly a legmegfelelőbb, hogy a bizalmasa legyen, de más épp nem állt rendelkezésre. És legalább nevet tudott adni annak, ami vele történt: BDSM. Némi kutatómunkára lesz még szüksége… bár valami azt súgta, a könyvtárban feleslegesen keresgélne. * Amikor reggel megérkezett a pulthoz, azt látta, hogy Alex a helyén ül és a könyveket rendezgeti. – Szia! – üdvözölte a fiút. – Bocs a tegnapért. Remélem, nem volt nagy őrület. – Nem, egyáltalán nem. De Sloan látni akar az irodájában. Reginának összeszorult a gyomra. – Miért? – kérdezte, miközben a pult mögé tette a táskáját. – Fogalmam sincs. De a hangja alapján én nem sokáig várakoztatnám. Hát, ez nem sok jót ígért. Regina nyomban elindult az első emeletre. Sloan irodájának az ajtaja tárva-nyitva volt. Regina bepillantott. A nő az íróasztala mögött ült, platinaszőke haja művészi gonddal kialakított kontyba fogva, sötétkék blúza a könyökéig feltűrve, napbarnított csuklóját elegáns arany karkötők díszítették. Egy Starbucks pohárból kortyolgatott, miközben a New York Post online kiadását olvasgatta. Regina az ajtókereten kopogtatott. – Lám, lám! Milyen kedves tőled, hogy megjelentél a munkahelyeden.

– Elnézést kérek a tegnapiért – mondta Regina, feszengve, hogy máris mentegetőznie kell. A metrón gondolatban minden szót elpróbált, de képtelen volt elfogadható magyarázatot találni rá, hogy előző nap miért nem tudott Sebastiannal a könyvtárban dolgozni. – Ülj le, Regina – mondta Sloan. A lány kissé vonakodva lépett be az irodába. Az egyetlen pluszszéket esküvői magazinok borították. Mivel Sloan semmi jelét nem adta annak, hogy szándékában lenne felszabadítani a széket, Regina felemelte a magazinokat, az ölébe fogta mindet, és leült. – Tudom, hogy amikor elkezdtél dolgozni, úgy érezted, a könyvkiadó pult nem felel meg a szintednek… – Nem erről van szó. Csak arra gondoltam, hogy… – Kérlek, ne szólj közbe! Mint mondtam, úgy érezted, nem felel meg neked, mivel diplomád van, kitüntetéssel végeztél, mit tudom én. De egy ilyen könyvtárban a kiadópult elemi fontosságú. Elemi fontosságú! És ha nem számíthatok rá, hogy mindennap ott vagy, akkor nem tudlak megtartani ebben az állásban. – Sloan, ott leszek minden áldott nap! Soha többé nem fog ilyen előfordulni. Regina rettenetesen megijedt. Lehet, hogy egyetlen nap lógás miatt kirúgják? Te jóságos Isten, mégis mi ütött belé tegnap? Teljesen elment az esze? – Nos, ezt bizonyítanod kell. Amíg nem sikerül meggyőznöd, hogy számíthatok rád, a visszavevő pultnál fogsz dolgozni. Regina érezte, hogy az arcát elönti a vér. – Sloan, erre semmi szükség. Megígérem neked, hogy soha többé nem fog ilyen előfordulni. – Nem vitatkozom. Most menj, és jelentkezz az új helyeden. Valaki majd megmutatja, hogyan rendezd el a könyveket a kézikocsikon, illetve hogyan tedd vissza a polcokra. Regina úgy érezte, hogy mindjárt elbőgi magát, de nem akarta, hogy Sloan lássa rajta, mennyire fel van zaklatva. Felállt, visszatette a képes újságokat a székre, és elindult az ajtó felé. – Még valami, Regina – szólt utána Sloan. A lány visszafordult. – Őszintén remélem, hogy a kapcsolatod Sebastian Barnesszal pusztán szakmai jellegű. Mivel a családja anyagi támogatása nélkülözhetetlen a könyvtár számára, nem szeretném, hogy az egyik alkalmazottunk személyes kapcsolatba keveredjen vele. Világosan beszéltem? – Igen – felelte Regina. Képtelen volt a főnöke szemébe nézni. – Jól van. Ebédszünetben menj el Vera Wanghoz egy szövetmintáért. Aztán vidd el a virágárusomhoz. Regina bólintott, majd gyorsan kiment az irodából. A lépcső felé menet meglátta Margaretet. Az idős hölgy intett neki. – Helló, Regina! Rég láttam. Lenne kedve együtt ebédelni a könyvtár előtti lépcsőn? – Nagyon jó lenne, de mindenféle feladatokat kaptam Sloantól.

Margaret a fejét csóválta. – Hát, sajnálom. Majd máskor sort kerítünk rá. Regina furcsamód szomorú lett. Lehet, Margaret azt hiszi, csak ürügyet keresett arra, hogy ne kelljen vele ebédelnie? Érezte, hogy a telefonja rezeg a táskájában. Elindult felfelé a lépcsőn, és közben elolvasta az üzenetet. Hatkor vár a kocsi odakint. És ezzel ismét helyreállt minden.

Huszonharmadik fejezet Regina ha ötvenszer nem nézett fel a faliórára a pult mögül, akkor egyszer sem. Végre már majdnem ott volt a nagymutató a hatosnál. Mintha a visszavevő pultnál lévő munka önmagában nem lett volna elég unalmas, még mindig úgy fájt a kar- és a hátizma, hogy csak keserves kínok között tudta a kézikocsira, majd a polcokra tenni a könyveket. A Vera Wang-üzletbe menet gyorsan beugrott egy gyógyszertárba, és vett magának egy doboz Advilt. Amint az óra hat óra egy percet mutatott, megigazgatta a pulton a könyveket, felkapta a táskáját, és szinte rohanva indult a kijárat felé. A lépcsősor tetejéről rögtön látta, hogy a fekete Mercedes már vár rá. Kiszállt a sofőr, megkerülte az autót, és kinyitotta Reginának a hátsó ajtót. A kocsi üres volt. – Mr. Barnes a szállodában várja – magyarázta a sofőr. – Ó, rendben. Regina bemászott a hátsó ülésre. Fura érzés volt Sebastian nélkül ülni a kocsiban, és remélte, csak rövid út vár rá. Ahogy kipillantott az ablakon, meglátta, hogy Sloan jön lefelé a lépcsőn, karján Birkin márkájú retiküljével, és mobiltelefonon beszél. Gyorsan lebukott, nehogy a főnöknője meglássa. A kocsi elindult, majd alig néhány perccel később lefékezett a Four Seasons Hotel előtt. Regina azon tűnődött, vajon megint Jess várja-e. A Sebastiannal töltött első estére gondolt, amikor nem boldogult a harisnyakötővel, és csak bizonytalan léptekkel tudott közlekedni a magas sarkúban. Álmélkodva állapította meg, milyen sok minden történt vele ennyire rövid idő alatt. A sofőr kinyitotta neki az ajtót. – Mr. Barnes azt kérte, hogy fáradjon a recepcióhoz és adja meg a nevét – mondta. – Hm… Rendben. Köszönöm. Ahogy Regina besétált az elegáns hallba, megint csak elkápráztatta a gyönyörű, tágas tér. Míg közeledett a recepcióhoz, érezte, hogy az idegességtől kiveri a veríték. Megrángatta egy kicsit kartonruhája nyakát. – Üdvözöljük a Four Seasons Hotelben! Miben lehetek a segítségére? – kérdezte egy fiatalember szélesen mosolyogva a pult mögül. Úgy csillogott a szeme, hogy a kérdése egészen őszintének tűnt, nem pedig gé​piesnek. – Regina Finch vagyok. Azt hiszem, itt hagytak nekem valamit. – Ó, igen! – a fiatalember a pult alá nyúlt, és elővett egy kulcskártyát. – A 2020-as szoba. Érezze jól magát nálunk, Ms. Finch! Regina átvette a kártyát, és átsétált a hallon a liftekhez. Körülötte különböző idegen

nyelveken beszéltek. A legtöbben határozott, céltudatos lépésekkel közlekedtek; volt, aki elegáns estélyibe volt öltözve, mások nyilvánvalóan üzleti vacsorára készültek. Látott néhány sortnadrágot és pólót viselő turistát is, de ők voltak a kivételek. A felvonó diszkrét sípolással jelezte, hogy a huszadik emeleten vannak. Regina kilépett a csöndes folyosóra. Úgy érezte, hogy itt legalább két-három fokkal hidegebb van, mint a hallban, amitől rögtön libabőrös is lett a karja. Becsúsztatta a kártyát az ajtóba, és ismét belépett a 2020-as szobába. – Üdvözlöm, Ms. Finch! Regina megfordult, hogy megnézze az erős kelet-európai akcentus forrását. Csalódott volt, hogy nem Jess várja. Sötétbordó rúzst viselő, jól megtermett szőke nő nézett rá hideg kék szemekkel. – Greta vagyok, és én fogok segédkezni önnek ma este. Mr. Barnes a hálószobában hagyta az öltözetét. Kérem, a lehető leggyorsabban öltözzön át, és szóljon, ha bármire szüksége volna. A nő szállodai formaruhát viselt: sötétkék kosztümkabátot, szoknyát, harisnyát és közepesen magas sarkú cipőt. De az ember nem egy szállodára asszociált volna a kinézetéről, hanem inkább egy kaszárnyára. – Ön… Sebastiannak dolgozik? – kérdezte Regina. – Nem, a szálloda alkalmazottja vagyok. Mr. Barnes nagyra becsült vendégünk, és mindenben a rendelkezésére állunk a legjobb tudásunk szerint. – Rendben… köszönöm. Regina őszintén remélte, hogy nem lesz szüksége segítségre. Nagyon nem szerette volna, hogy ez a nő öltöztesse. Becsukta a hálószoba ajtaját. Ezúttal nem voltak bevásárlótáskák az ágyon, csak egy fekete szaténfűző és egy bonyolult zsinórral ellátott, fekete bőrszoknya. „Jaj, ne – gondolta Regina. – Holnap reggelig sem fogok egyedül felöltözni.” Aztán a padlón, az ágy lábánál meglátott egy fekete lakkbőr platformcipőt húszcentis sarokkal; széles bőrpántja volt, amelyet a bokánál kellett összekapcsolni. Inkább tűnt kínzóeszköznek, nem lábbelinek. Kibújt a kartonruhából, és összehajtotta, mielőtt az ágyra fektette volna. Megnézte a kikészített ruhadarabokat, és rájött, hogy nem fog fehérneműt viselni. Lekapcsolta a melltartóját, letolta a bugyit, aztán lerúgta a lábáról, majd mindkét ruhadarabot rátette a kartonruhára. Anyaszült meztelenül állva megborzongott. Gyanakodva méregette a fűzőt. Eltökélt szándéka volt, hogy egyedül fog felöltözni, és megpróbálta felmérni az előtte álló feladatot: ki kell oldoznia a fűzőt, de éppen csak annyira, hogy bele tudjon bújni, aztán szorosan meghúzni a hátán. Lehet, hogy végül annak a Harmadik Birodalom propagandaplakátjáról lelépett nőszemélynek kell majd megkötnie, de ennyi, több segítséget nem kér tőle.

Regina hamar rájött, hogy rosszul mérte fel a feladat nehézségét. Sajgó válla miatt egyszerűen képtelen volt hátranyúlni. Kissé elcsüggedve nézett a szoknyára. Azt talán fel tudja venni egyedül. Szeretett volna minél több ruhát magára ölteni, mielőtt segítséget kér. Csakhogy a bőrszoknyának tulajdonképpen nem volt hátsó része, csak a rengeteg fűzőzsinór, ami összetartotta. Hát itt nincs mese, szögezte le magában. Ezt a ruhadarabot arra találták ki, hogy egyedül ne lehessen felvenni. Körbepillantott a szobában, nincs-e valahol egy törülköző vagy köntös. Nem talált semmit, úgyhogy lerángatta az ágyról a nehéz dísztakarót, aztán lehúzta a ropogós, fehér lepedőt, körbetekerte magán, mint egy tógát, és odatotyogott az ajtóhoz. – Greta? – szólt ki a hálószobából. Hamarabb hallotta meg a nő cipőjének kopogását, mint hogy meglátta volna őt. – Igen? – kérdezte karba tett kézzel. – Némi segítségre volna szükségem, kérem. A nő arca nem volt épp ingerült, inkább csak mintha arra gondolt volna: mi tartott eddig. – A szoknyával kezdjük – jelentette ki határozottan, mintha már jó előre kigondolta volna. – Biztos? Hát jó, rendben. Regina annyira zavarban volt, hogy azt érezte, menten belepusztul. Hogy fogják ezt úgy lebonyolítani, hogy ne kelljen odatolnia a csupasz fenekét Greta arcába? Greta már a szoknyával foglalatoskodott, kioldotta a fűzőket, és így a ruhadarab egy hosszú, széles bőrcsíknak tűnt. – Forduljon nekem háttal. És dobja le azt a lepedőt – érkezett az utasítás. Regina beletörődve engedelmeskedett Gretának. A nő rátekerte a bőrt, aztán fürge ujjaival nekilátott a fűzőzsinórok megfeszítésének. Regina mégis úgy érezte, hogy rettentő sokáig tart a procedúra, és megkönnyebbült, amikor végre érezte, hogy meghúzta az utolsó zsinórt. – Tökéletes – állapította meg Greta, szinte csak magának. – Na, most jöhet a fűző. Emelje fel a karját! Regina, bár rettenetesen fájt a válla, követte az utasítást. – Most már leengedhetem? – kérdezte, amikor Greta megkötött hátul néhány szalagot. A nő mormogott valamit, amit igennek vett, úgyhogy leeresztette a karját. Érezte, hogy a szalagok összehúzódnak a keresztcsontjától a lapockájáig. Aztán Greta úgy meghúzta mindet, hogy alig kapott levegőt. – Túl szoros – mondta elakadó lélegzettel. – Szorosnak kell lennie – közölte vele a nő leplezetlen megvetéssel. – Most jöhet a cipő. A cipő! A gyötrelmes hercehurca közben, míg rákerült a szoknya meg a fűzős top, meg is feledkezett az ijesztő lábbeliről. Lenézett. Egyvalami biztos volt: ő nem tud lehajolni, hogy a lábára csatolja. Úgy érezte

magát, mintha kényszerzubbonyban lenne. Greta letérdelt, és felemelte az egyik cipőt, hogy Regina beledugja a lábát. Amikor kész lett, a másik lába a levegőben lógott, és orra is bukott volna, ha nem kapaszkodik bele Greta vállába. – A másik lábát – rendelkezett Greta. Regina bedugta a bal lábát is a cipőbe, aztán lassan kiegyenesedett. Jó néhány centivel magasabbról látta a világot, így egészen más látványt nyújtott a szoba. Greta felállt, és Regina látta, hogy egy-két centivel magasabb lett nála is. – Én végeztem is – mondta Greta. És rögtön magára is hagyta Reginát. A lány alig mert megmozdulni. Attól tartott, hogy ha elvágódik a földön, képtelen lesz felállni. De túl erős volt benne a kíváncsiság, így aztán lassú, óvatos lépésekkel odatipegett az egész alakos tükörhöz. – Te jóságos Úristen! – hördült fel. Nyaktól lefelé nem ismerte volna fel saját magát. Összepréselt, megnyújtott teste erőtől duzzadt, és erotikus látványt nyújtott. Úgy nézett ki, mint valamelyik nő Sebastian fényképeiről. Világos bőre gyöngyházfényben ragyogott a sötét szaténruhában, a magas sarkú cipőben a lába hosszúnak tűnt, s mintha csupa izom lenne. Megfordult, és hátulról is megnézte magát. Majd elakadt a lélegzete. A fűzőszalagok közötti réseken kivillanó fehér bőr fantasztikusan hatott a koromfekete csíkok mellett. Beugrott neki egy jelző, amelyet nem kedvelt túlságosan, de a tükörbe nézve óhatatlanul is ez jutott az eszébe: „kívánatos”. Hallotta, hogy nyílik, majd bezáródik a lakosztály ajtaja. – Hová bújtál? – kiáltotta Sebastian. Regina hevesen dobogó szívvel és kissé bizonytalan léptekkel kiment a hálószobából a nappaliba. Sebastian szívdöglesztően nézett ki, éppen úgy, mint aki mellé egy bőrbe öltözött, száznyolcvan centi magas nő illik. Fekete nadrágot és fekete inget viselt, kissé le volt barnulva, mintha az egész napot a szabadban töltötte volna. Regina elgondolkodott, vajon mit csinálhatott, mióta nem találkoztak, és hirtelen soha nem tapasztalt birtoklási vágy lett úrrá rajta. – Káprázatosan nézel ki – jelentette ki Sebastian mosolyogva. – Gyere közelebb! Regina lassan indult el felé, attól félt, hogy megbotlik, és elesik. De azért érzékelte, hogy Sebastian meredten, feszülten figyeli őt. Amikor már elég közel volt, a férfi megfogta a kezét, és bevezette egy másik helyiségbe, amelynek közepén egy márványborítású ebédlőasztal állt. Rajta két borospohár, az asztal mellett pedig ezüst jégvödör, amelyben egy üveg fehérbor hűlt. – Nem vagy éhes? – kérdezte Sebastian.

– Nem különösebben – felelte Regina. Ha arra gondolt, hogy ebben az öltözetben ennie kell, rögtön elment az étvágya. – Kérsz inni valamit? – Nem, köszönöm, nem kérek. – Szerintem innod kellene egy pohár bort – mondta Sebastian, és kinyitotta az üveget, majd töltött Reginának. A lány elvette tőle a poharat, és ivott egy kortyot. Finom, üde bor volt, és Regina megállapította, hogy jólesik neki. – Te nem iszol? – kérdezte a férfitól. – Nem – válaszolta Sebastian, és közben le nem vette róla a szemét. Regina ivott még egy kicsit. Amikor az italnak már a fele hiányzott, Sebastian elvette tőle a poharat. – Fordulj meg, Regina! – mondta. Engedelmeskedett, majd nekitámaszkodott az asztalnak, hogy egy kicsit levegye a súlyt a lábáról. Érezte, hogy Sebastian hátul elkezdi kioldani a szoknya zsinórjait; pillanatokkal később a ruhája szétnyílt, és Regina feneke csupaszon maradt. Sebastian mindkét farpofát végigsimította, mielőtt középre csusszant volna a keze. – Mit csinálsz? – kérdezte Regina, és arrébb lépett, hogy a férfi ne érje el. – Maradj nyugton, Regina! Ne mondjam el még egyszer. És most tedd szét a lábad! Regina ideges lett, de szétterpesztette a lábát. – Hajolj rá az asztalra! – parancsolta a férfi, és Regina engedelmeskedett. Érezte, hogy Sebastian szétfeszíti a fenekét. Megalázónak találta a helyzetet; most először merült fel benne, hogy megállítja a férfit. De aztán döbbenetes érzés járta át, és ez minden gondolatot félresöpört: Sebastian bedugott valamit a fenekébe. – Mit csinálsz? – kérdezte újra, és minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne forduljon vissza. Érezte, hogy Sebastian hátul összefűzi a szoknyát, miközben az a valami még mindig a fenekében volt. Hátranyúlt, hogy kioldja a fűzőzsinórokat, de Sebastian félreütötte a kezét. Szorosabbra húzta a szoknyát, és maga felé fordította Reginát. A lány szó szerint zihált a felindulástól. – Nyugalom, Regina. Csak egy fenékdugó. Nem lesz tőle semmi bajod. Különös érzés, amíg meg nem szokod. Visszaadta neki a poharat, mire a lány az utolsó cseppig kiitta a bort. – Akarod, hogy kivegyem? – Igen.

– Jó, akkor kiveszem. De előbb elégíts ki. Regina fürkésző pillantással nézett a férfira. Tényleg azt hiszi, hogy ezzel az izével a fenekében tud szexelni vele? Sebastian kigombolta a nadrágját, lehúzta a sliccét, aztán hagyta, hogy a nadrág lehulljon a padlóra. Letolta fehér bokszeralsóját, és kibújt belőle. Farka kőkeményen meredezett. Regina azon töprengett, vajon mikor merevedett meg. Amikor belépett az ajtón? Amikor meglátta a szétnyíló szoknyában a csupasz fenekét? Vagy amikor bedugta a dugót? – Térdelj le! – utasította Sebastian. Regina most már tudta, hogyan kell kielégítenie. – Még sosem csináltam ilyet – mondta, miközben letérdelt. – Örülök, hogy megmondtad. Tudod, hogy nem szeretem a meglepetéseket. Majd lassan csináljuk. Először csak nyalj meg, mint egy nyalókát. Regina a férfi csípőjére tette a kezét, és csinálta, amit kért tőle. Érezte Sebastian illatát, az édes-sós bőrét, és a helyzet egészen különleges intimitása elfeledtette vele, hogy feszíti valami a fenekét. – Most vedd a szádba! – rendelkezett Sebastian, és az egyik kezével beletúrt Regina hajába. A lány rátapasztotta a száját a férfi farkára, közben ő a másik kezével felemelte az állát. Finom nyomással jelezte, hogy azt akarja: előre-hátra mozgassa a fejét. – Használd a nyelvedet! – hangzott az utasítás, és Regina koncentrált, hogy miközben az ajkával simogatja, a nyelvével is izgatni tudja Sebastian kőkemény farkát. Sebastian furcsa hangot hallatott, és ez minden érintésnél jobban felizgatta a lányt. Egyre gyorsabban mozgott, és ezzel egy időben Sebastian is egyre hevesebben hintáztatta a csípőjét. Amikor már Regina azt érezte, mindjárt megfullad, a férfi hirtelen abbahagyta a mozgást, és meleg, sós, sűrű folyadék ömlött Regina szájába. Döbbenten, ösztönösen nyelt egyet, aztán elhúzódott, hogy kiköphesse, ami még a szájában maradt. Köhögött, szégyellte magát, és a szája elé téve a kezét elfordult a férfitól. Sebastian végigfeküdt a plüsskanapén, átkarolta Reginát, és magához húzta. – Ez fantasztikus volt – mondta. És hirtelen minden jó volt – nem, még annál is jobb. Sebastian megpuszilta a feje búbját. – És most amit ígértem. Fordulj a hasadra! Regina tökéletesen elfeledkezett a dugóról, de most, hogy Sebastian megemlítette, hirtelen megint erőteljesen jelentkezett a feszítő érzés a fenekében. A férfi felé fordította a fenekét, és a könyökhajlatába fúrta a fejét. – Tedd szét a lábad! – mondta Sebastian, de amikor megtette, nem azt érezte, hogy kikerül a dugó a fenekéből, hanem hogy Sebastian ujjai arrébb mozdulnak, és a csiklóját kezdik simogatni, miközben a másik kezével kihúzza a dugót. Az ellentétes érzések összezavarták a testét, és amikor Sebastian bedugta az ujját a fenekébe, átjárta a gyönyör.

Mozdulatlanul feküdt. Hallotta, hogy Sebastian felkel, és kimegy a szobából. – Regina – szólította meg, amikor visszajött. – Állj fel! Regina remegő lábakkal talpra állt, de csak úgy tudott kiegyenesedni, hogy megkapaszkodott Sebastianban. A férfi lehajolt, és kioldotta a cipője csatját. Felszabadító érzés volt kibújni a cipőből. Látta, hogy Sebastian odahozta a ruháját. A férfi kioldotta a fűzős topot, és amikor Regina levette, odatartotta neki a kartonruhát. Boldogan húzta át a fején, és amikor a puha pamut a testéhez ért, úgy érezte, mintha egy kényelmes pléddel takarózna be. Sebastian átkarolta, és visszairányította a kanapéhoz. Regina leült, és közvetlenül mellé telepedett a férfi is. – Adni akarok valamit – mondta, és átnyújtott neki egy fehér masnival díszített, halványkék dobozt. Regina látta, hogy egy Tiffany ajándékdoboz. Finom mozdulatokkal kikötötte a szalagot, majd felemelte a doboz tetejét. Egy arany nyakláncot talált benne, amelynek közepén aranylakat lógott, s ez állt rajta: T & Co. 1837. Elegáns volt, divatos, olyasmi, amit Carly könnyedén és természetesen viselne, de saját magán nem tudta volna elképzelni. – Igazán gyönyörű – mondta, de alig mert hozzáérni. Sebastian kiemelte az ékszert a dobozból, és Regina nyakába kapcsolta. – Gyere, nézd meg! Kézen fogta Reginát, és odavezette a tükörhöz. Megállt mögötte, és a vállára tette a kezét. Ahogy mindketten a tükörbe néztek, találkozott a pillantásuk, és Regina elámult azon, milyen izzó tekintettel néz rá a férfi. – Tudod, mit jelent ez? – kérdezte Sebastian. Regina már majdnem azt felelte, hogy nem, de ekkor eszébe jutott, mit mondott neki Carly: „Nyakörvet viselt, mint a kutyák. De volt rajta egy kicsike lakat. Elmondta, hogy ez jelzi a közösség többi tagja számára, hogy ő valakinek a tulajdona.” – Igen – felelte zihálva. – És mit? – Azt jelenti, hogy a tiéd vagyok – mondta Regina. – Igen. – Sebastian egész halkan beszélt. – Enyém a puncid, a segged, a melled… és azt csinálok velük, amit akarok, ahol és amikor akarom. Hogy nyomatékosítsa, amit mond, végigsimított a lány mellén, aztán elindult a keze lefelé, és Reginán végigfutott a borzongás. – A tested sokkal inkább az enyém, mint a tiéd. Érted? Regina bólintott, közben pillantása a nyakláncra szegeződött a tükörképén. Sebastian gyöngéden maga felé fordította a lányt, és homlokon csókolta. – Van még valami – mondta halkan. – Itt várj! Kiment, majd néhány másodperccel később egy újabb kisméretű dobozzal jött vissza. Ez

fekete volt, fekete szalaggal átkötve. Odaadta Reginának, ő pedig kérdés nélkül kinyitotta. Egy kicsi, rozsdamentes acélból készült tárgy volt benne, úgy nézett ki, mint egy túlméretezett könnycsepp, és volt egy rövidke szára is. Értetlenkedve nézett a férfira. – Dugó a fenekedbe. Regina vöröslő arccal csukta vissza a dobozt. – Legyen mindig nálad. Néha küldök majd egy SMS-t, hogy dugd be. Ilyenkor ezt azonnal meg kell tenned. Továbbá azt akarom, hogy a könyvtárban a megbeszéléseken mindig legyen benned. A megbeszélések után ellenőrizni fogom, hogy engedelmeskedtél-e. Ha nem, szigorú büntetést kapsz. Sebastian rámosolygott, és megsimogatta a haját. Regina döbbenten érzékelte, hogy a férfi szavainak a hatására nedvesedni kezd odalent. – Az autó a szálloda előtt vár, hogy hazavigyen.

Huszonnegyedik fejezet Ébredés után Regina rögtön a nyakláncra gondolt. Átfutott rajta, hogy csak valami őrült, erotikus álom volt, ezért a nyakához nyúlt, hogy ellenőrizze. A nyaklánc ott volt, megnyugtatóan nehezedett a kulcscsontjára, bizonyítékul az ígéretre, amit Sebastiannak tett. És a nemrég felébredt, illetve a férfiban keltett vágya jelképeként. Mintha a környezete is érzékelte volna a változást. Életében először tapasztalta, hogy amikor végigmegy az utcán, leplezetlenül méregetik a férfiak. Nem gondolta, hogy a külseje is megváltozott volna, mindössze azt érzékelhették, hogy tele van szenvedéllyel. Talán kiszimatolják a buja vágyát, amelyet mostanában mindenhová magával vitt. Kikelt az ágyból. Aztán eszébe jutott, hogy aznap van a születésnapja – és hamarosan az anyja érkezik hozzá látogatóba. * Dél körül járt az idő, Regina órák óta a visszavett könyveket rendezgette betűrendbe, amikor megjelent a pultnál Margaret. – A könyvkiadó pultnál kerestem, ott mondták, hogy áthelyezték ide. Margaret ma szemüveget viselt vastag lencsével, amitől még nagyobbnak tűntek a szemei. – Mit csinált, hogy száműzték? Regina elmosolyodott. – Azt hiszem, nem sikerült megkedveltetnem magamat Sloannal. Margaret felsóhajtott. – Az a nő egy zsarnok. Hozott ebédet? Gondoltam, kiülhetnénk a lépcsőre. Ma nem olyan nagy a meleg. Valóban, Regina születésnapja mintha visszahozta volna a tavaszt. A levegő nem volt annyira párás, az égen sehol egy felhő. – Boldogan – válaszolta Regina mosolyogva. Benyúlt a pult alá, hogy kivegye a barna papírzacskóba csomagolt lekváros-mogyoróvajas szendvicset. Ahogy lehajolt, majd felegyenesedett, megmozdult a nyakában lógó aranylakat. A blúza alatt, eldugva viselte, és már meg is feledkezett róla. Nem messze a lépcső tetejétől találtak maguknak helyet. Regina a nap felé fordította az arcát. Eszébe jutott, amikor először ült ki ide – amikor először látta Sebastiant. Egészen jó kedve lett volna, ha nem kell este találkoznia az anyjával. Azon tűnődött, vajon az étteremben már a leüléskor elkezd benne bűntudatot ébreszteni, vagy kivételesen megvárja,

amíg a kezükbe veszik az étlapot. – Mennyi ideig lesz még a visszavevő pultnál? – kérdezte Margaret. – Nem tudom – felelte Regina, miközben elkezdte kicsomagolni a szendvicsét. Túl sok lekvárt tett bele, egy kicsi kifolyt. Margaret a fejét csóválta. – Kár, hogy pont most jött ide dolgozni. Látom, hogy szenvedélyesen szereti ezt a munkát. – Á, Sloan csak a hatalmát akarja fitogtatni. Nem zaklat fel különösebben a dolog. Kivárom az időmet. Margaret gyümölcssalátát evett műanyag dobozból. Felszúrt a villájára egy szőlőszemet. – Nem csak Sloan Caldwell a baj, bár ami azt illeti, az én időmben egy ilyen nő sosem lehetett volna főnök. Ma már minden a pénzről szól. Az egész rendszer ebek harmincadjára jut. Minden könyvtár egyre kevesebb pénzből gazdálkodik. Elveszítjük a politikusok támogatását, mert nem értik, mit csinálunk. A louisianai könyvtáraktól most vonták meg az állami támogatást. Sok helyen be kellett zárni, mindenhol elbocsátások vannak, csökkentik a nyitvatartási időt. Sosem hittem volna, hogy megérem ezt. – Hogy értette, hogy Sloan nem lehetett volna főnök? – Nem azért van ebben a beosztásban, mert érdemes rá. A szülei régebben az igazgatótanácsban voltak, és még ma is nagyon komoly támogatói a könyvtárnak. Megvették neki az állást. Érdekes, gondolta Regina. – Ha csak azért dolgozik itt, mert könnyen megkapta ezt a munkát, akkor valószínűleg nem sokáig marad. Láthatóan nagyon elfoglalja az esküvője tervezgetése. Lehet, hogy rögtön felmond, amint bekötik a fejét. – Mint már mondtam, a Sloan Caldwell-féle emberek csak részei a problémának. A könyvtárak jövője súlyos veszélyben van ebben az országban. – Ezt komolyan mondja? Margaret nagyot sóhajtva bólintott. – Sajnos igen. Regina érezte, hogy rezeg a táskája. Kivette belőle a telefonját. Az egykor kezdődő megbeszélés után ellenőrizni foglak. Remélem, követted az utasításaimat, és nálad van a fekete doboz. Visszapottyantotta a telefont a táskájába. Sloan vajon miért nem említette neki a megbeszélést? Vagy szólt róla, csak ő elfelejtette? Nem tűnt valószínűnek, hogy ilyesmi kiment volna a fejéből, de amilyen zavarodott volt az utóbbi időben, ezt sem lehetett teljesen kizárni. Nem tudta, mit tegyen. Ha elmegy a megbeszélésre, pedig nem kéne, Sloan nyilván mérges lesz. Viszont ha a főnöknője szólt neki, és mégis távol marad, csak még rosszabb lesz a helyzet. – Vissza kell mennem a helyemre. A szendvics maradékát visszatette a barna papírzacskóba, és lesöpörte a kezét. – Nem akartam megijeszteni – mondta Margaret.

– Nem erről van szó. Most tudtam meg, hogy lesz egy megbeszélés, amiről Sloan nem szólt nekem. Nem tudom, mi folyik itt. Margaret ciccegve csóválta a fejét, mintha azt mondaná: „Látja, erről beszélek.” Regina elindult a bejárat felé, de eszébe jutott, hogy Sebastian üzenete nemcsak a megbeszélésről szól, hanem arról is, neki hogyan kell felkészülnie. Megállt a lépcső tetején, kinyitotta a táskáját, hogy megkeresse a fekete dobozt. Semmi kétsége nem volt, hogy magával hozta, de egy egészen rövidke pillanatra elfogta az ijesztő bizonytalanság. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor ujjai rásimultak a dobozra. Belépett a hűvös, légkondicionált előtérbe, és csupa libabőr lett. Megborzongott, amikor a titokra gondolt, a felfedhetetlen titokra, amelyet csak Sebastian és ő ismer. Majd a kezét még mindig a dobozon tartva elmosolyodott. * Regina besétált a Tanácsterembe, és amikor Sloan leplezetlen bosszúsággal ránézett, már tudta, hogy rossz döntést hozott. Túl késő lett volna visszavonulni. Nem tudta, hová üljön, végül két székkel arrébb foglalt helyet. Körbepillantott, de nem látta Sebastiant. Kényelmetlenül mocorgott, úgy érezte, képtelen lesz végigülni az egész megbeszélést a fenékdugóval. Még most sem akarta elhinni, mit csinált. Bezárkózott a mosdó egyik fülkéjébe, lehúzta a bugyiját, és lassan bedugta a különös tárgyat a fenekébe. Maga a mozdulat meglepően könnyűnek bizonyult; lelki ellenállása azonban sokkal erősebb volt. – Sloan azt kéri, hogy cseréljünk helyet, mert maga mellett szeretne ülni – mondta Lesley Bird, a bizottság egyik idősebb tagja. – Ó, persze – felelte Regina, majd rögtön felállt, és arrébb ment. Főnöke gyilkos pillantást vetett rá. Miután elhelyezkedett mellette, felé hajolt és odasziszegett: – Nem hívtalak ide. – Elnézést… Hallottam, hogy lesz ez a megbeszélés, és azt hittem, elfeledkeztem róla. Nem tudtam, mit tegyek. Úgy gondoltam, akkor követek el kisebb hibát, ha eljövök. Ebben a pillanatban Sebastian besétált a terembe. Regina érezte, hogy az ánusza megfeszül. A férfi egyenesen ránézett, és valamiért hihetetlenül izgató hatással volt rá a tudat, hogy Sebastian tudja, mi történik a bugyijában. Elfeledkezett Sloanról, a fizikai kellemetlenségről – már csak a Sebastiannal folytatott titkos kis játékuk létezett a számára. – Ma gyors megbeszélést tartunk – jelentette be Sebastian, és megállt az asztal végénél. – Még körülbelül tíz napunk van, aztán le kell adni a szavazatokat a jelöltekre. De most Lesley

szeretne néhány szót szólni a téli adománygyűjtő akciókról. Lesley, parancsolj! Lesley Bird sugárzó arccal nézett a férfira. – Köszönöm, Sebastian! Lenézett a jegyzettömbjére, és sorolni kezdte, milyen teendők vannak a télen esedékes adománygyűjtő rendezvényekkel kapcsolatban. Regina alig hallotta, mit mond. Csak a feszítő érzésre tudott gondolni a fenekében – és persze arra, micsoda kegyetlen erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy ne nézzen Sebastianra, miközben magán érezte Sloan pillantását. Agyában, amely mintha a fenekébe helyezett fémdarab rabjává vált volna, az előző éjszaka eseményei pörögtek le újra és újra. Elképzelte, hogy Sebastian ujja belé csusszan, és hogy milyen különleges hatása van ennek a fenekében jelentkező érzéssel együtt. Felidézte magában, mit érzett, amikor a férfi kihúzta a dugót, és arra gondolt, hogy talán néhány perc múlva újra átélheti ezt a kellemes élményt. Hallotta, hogy Lesley lassan lezárja a monológját. Csak ekkor engedte meg magának, hogy Sebastianra pillantson. De ő láthatóan erősen koncentrált az elhangzottakra. Regina a férfi kezére nézett, amelyet összekulcsolva tartott egy jegyzetblokkon, és összerándult. Nem sokkal később mindenki felállt, magához vette a jegyzeteit, és Regina örömmel vette tudomásul, hogy a megbeszélés véget ért. Ő is felállt, amitől enyhült a nyomás a fenekében. – Menj vissza a pulthoz – mondta Sloan. – Nincs több vesztegetni való időnk. Regina megriadt. – Tessék? Próbálta húzni az időt, és közben Sebastiant kereste a szemével. – Kölcsön kell kérnem Reginát néhány percre – szólalt meg a férfi, és Regina csak ekkor érzékelte, hogy ott áll közvetlenül mögöttük, miközben a bizottság tagjai az ajtó felé tartanak. – Szó sem lehet róla – felelte Sloan, és ezúttal nyoma sem volt a hangjában annak a játékosságnak, amely eddig mindig érzékelhető volt, amikor Sebastiannal beszélt. – Elég idejét elraboltad már. Fizetett alkalmazott, nem önkéntes munkaerő. – Ez nem kérés volt – mondta Sebastian olyan halkan, hogy szinte suttogásnak tűnt. Regina látta, hogy Sloan szeme megvillan, arcán összetett, megfejthetetlen érzések futottak át. Gyilkos pillantással a lányra nézett, aztán kiment a teremből. Regina kérdőn nézett Sebastianra, de a férfi ekkor már azzal volt elfoglalva, hogy kiterelgesse a maradék lézengőket is a teremből. Aztán bezárta az ajtót. – Talán mennem kéne… Sebastian szó nélkül átvágott a termen, megfogta Reginát és az asztalra döntötte. Kigombolta a szoknyáját és lerántotta a földre, aztán lehúzta a bugyiját is a bokájáig. – Tedd szét a lábad! – mondta a vágytól szinte rekedt hangon. Abban a pillanatban Regina elfeledkezett Sloanról és minden másról; tette, amit a férfi

mondott neki, és jutalmul forró érzés ömlött szét a testében, amikor a dugó lassan kikerült a fenekéből. Csakhogy a hiányától vágy támadt benne, hogy ismét szétfeszítse valami. Sebastian nem engedte, hogy megmozduljon, egyik kezét a feneke alá csúsztatta, és a hüvelykujjával izgatni kezdte a klitoriszát. Regina az ajkába harapott, hogy ne kezdjen el nyögdécselni. De ekkor a férfi abbahagyta, amit csinált, és egyik kezével megtartotta a derekánál. Regina alig bírt mozdulatlanul maradni. Susogó hangot hallott, de az kötötte le minden figyelmét, hogy a férfi kezére vágyott, az érintésére, arra, hogy az ujja belé csússzon. Amikor azt hitte, már nem bírja tovább, Sebastian a tenyerével még jobban széttolta a lábát, és egy gyors döféssel Reginába nyomta magát. – Óóó! – üvöltött fel Regina, és megpróbálta megragadni az asztalt. Sebastian egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, teljes súlyával ránehezedett Reginára. Aztán két kezével a csípőjét fogva lassan mozogni kezdett. Ahogy Regina átadta magát a ritmikus mozgásnak, azt sem tudta, hol van, csak a testében burjánzó mámorító érzésekre koncentrált. Képtelen volt uralkodni magán, nyögdécselni, sikongatni kezdett. Ha akár csak megközelítőleg is tudatában lett volna annak, mit csinál, biztosan aggódni kezd, nehogy meghallják. De testének minden rezdülése a gyönyör után sóvárgott. És amikor eljött a tomboló orgazmus, úgy belerázkódott, mintha bomba robbant volna benne. Sebastian erős karja leszorította, és miután testében az élvezet utolsó hullámai is elültek, meglepetésére a férfi lassan elhúzódott tőle, aztán maga felé fordította. – Szopd le a farkamat – mondta. Egyszerre sokkolóak és izgatóak voltak ezek a szavak. Regina minden habozás nélkül letérdelt. A szájába vette a férfi ágaskodó farkát, és meglepve érezte meg rajta a saját ízét. Nem hagyta, hogy ez elterelje a figyelmét, fürgén mozgatta a nyelvét le-föl, nyalogatta, szájával simogatta a kőkemény péniszt egészen addig, amíg a férfi kéjesen fel nem nyögött. Sebastian elhúzódott tőle. – Állj fel! – utasította érdes, reszelős hangon. Segített neki talpra állni, aztán a hátára fektette az asztalon, és a térdével széttolta a lábait, miközben ráfeküdt. Szinte mérgesen döfte bele a férfiasságát Reginába, és majdhogynem erőszakosan, durván mozgott. Regina meglepődött, hogy megint szétárad a testében a gyönyör, mintha a teste eddig készenlétben várta volna, hogy most újra működésbe lépjen. Amikor Sebastian felkiáltott, Regina érezte, hogy az orgazmus megremegteti a férfi testét, és ettől benne is végiggördültek a gyönyör újabb hullámai. Sebastian eltolta magát és felállt, de ő nem mozdult, amíg a férfi gyöngéden fel nem ültette. Sebastian arca kivörösödött, és Regina olyan kisfiúsan jóképűnek látta, hogy majdnem elsírta magát. Az érzelmei erősebbnek tetszettek minden fizikai élménynél – erősebbnek, mint amit valaha is átélt az életében. Úgy tűnt, nincsenek határok. „Mi ez? – tűnődött magában. – Ez a szerelem?”

Ettől megrémült.

Huszonötödik fejezet – Idejét nem tudom, mikor ettem utoljára rendes meleg ételt – mondta Regina édesanyja, miközben az étlap fölött rápillantott. A Kellariba ültek be, egy görög étterembe, kétutcányira a könyvtártól. – Mi a csudának főznék magamnak? Még nem tudtam feldolgozni, hogy elköltöztél hazulról, Regina. Regina fanyarul mosolygott. Körbepillantott az étteremben. Kellemes, barátságos hely volt látványkonyhával; a kazettás mennyezeten vastag fagerendák futottak egymás mellett. Emlékeztetnie kellett magát, hogy születésnapja van, és az édesanyja azért jött, hogy ünnepeljenek. – Attól még főzhetnél, hogy nem lakom otthon, anya. Készíts egyszerűen kisebb adagokat a már bevált ételekből. – Az nem ugyanaz – felelte az asszony. Megszakadt a beszélgetés, csöndben ültek, amíg a pincér oda nem lépett az asztalukhoz, hogy felvegye a rendelést. – Először egy görög salátát kérek – mondta Regina. – Utána pedig grillezett királyrákot. Odaadta a pincérnek az étlapot. A pincér kedvesen mosolygott, majd várakozó pillantással Regina anyjára nézett. – Ezek a halak egyszerűen csak grillezve vannak? – érdeklődött Mrs. Finch, és rámutatott az étlap halételeket ismertető részére. – Igen, asszonyom. Azt szoktuk javasolni a kedves vendégeinknek, hogy egy főre negyven dekát rendeljenek. – Nem tudok dönteni. Mit egyek, Regina? Van valami különbség ezek között a halak között? Tengeri sügér… pompano… ezek mind fehér húsú halak, nem igaz? – Ha valami olyasmit szeretne, ami nem túl karakteres… – mondta a pincér, majd nekifogott a részletes ismertetésnek a kínálatban megtalálható összes halról. Regina tudta, hogy csak az idejét vesztegeti. – Hadd rendeljek neked, anya! – szólt közbe. – Oda is egy görög salátát kérünk, aztán pedig doveri nyelvhalat. – Remek választás – nyugtázta a rendelést a pincér, és távozott. – Azt hittem, a vacsora előtt megmutatod a könyvtárat. Úgy rémlik, ezért vacsorázunk ezen a környéken. Regina eredetileg úgy tervezte, hogy körbevezeti az anyját a könyvtárban. De megijedt, hogy esetleg összefutnak Sloannal – vagy ami még rosszabb, Sebastiannal –, és inkább elvetette az ötletet.

– Tudod, anya, egész nap ott dolgozom, és hatkor már nagyon örülök, hogy eljöhetek. Édesanyja bólintott. – Végül is ez is csak egy munka, nem igaz? Mindegy, milyen csodálatos az az épület. Nyugodtan maradhattál volna Philadelphiában. Nincsen semmi varázslatos New Yorkban. Regina Sebastianra gondolt, és elvörösödött. Szerencsére az anyja nem vette észre. – Szeretem New Yorkot. Sajnálom, hogy nem mutattam meg a könyvtárat. Nincs kedved megváltoztatni a programot? Nem autózol vissza Philadelphiába vacsora után, hanem kiveszünk neked egy szállodai szobát, és délelőtt megmutatom a könyvtárat. – Tudod, hogy képtelen lennék itt aludni, Regina. Ez a zaj! Ez a rengeteg ember… – Egy szállodai szobában nem lesz se zaj, se rengeteg ember, anya. Megint Sebastianra gondolt meg a Four Seasons Hotelre. Picit megrázta a fejét, hogy kitisztítsa a fejéből ezeket a gondolatokat. – Mondanám, hogy aludj nálam, de nagyon kicsi a szobám, és a lakótársam… – Semmi baj, Regina. Majd megmutatod a könyvtárat máskor. De volt baj, nagyon is. Mint mindig, most is csalódást okozott az anyjának. Állandóan azt akarta, hogy mellette legyen. Ezért maradt a Philadelphiai Egyetemen, ezért nem bérelt lakást a belvárosban, hanem otthon maradt az anyjával, és mindennap bejárt a külvárosból. Ha lenne olyan könyvtár Philadelphiában, amely felvenné a versenyt a New York-i Közkönyvtárral, minden valószínűség szerint még mindig otthon lakna. Úgy vélte, más lenne a helyzet, ha még élne az édesapja, vagy ha az anyja megpróbált volna másik férfit találni magának. De miután megözvegyült, Mrs. Finch mintha lemondott volna az életről. Az volt csak a gond, hogy ugyanezt várta Reginától is. Nem tudta pontosan felmérni, eddig mennyire volt partner ebben, de mostanra vitathatatlanul megváltozott a helyzet. Amennyiben az anyukája csak azért látogatta meg, hogy bűntudatot ébresszen benne és rávegye, hogy hazaköltözzön, feleslegesen jött. Rezgett a telefonja. Igyekezett diszkréten megnézni az üzenetet. – Ez mi? Mobiltelefon? Nem mondtad, hogy új mobilod van. Miért telefonálgatok én a lakásodra meg a könyvtárba, ha mobilon is elérhetnélek? Mi a számod? Regina megnézte az üzenetet. Küldöm érted az autót. Ajjaj! Regina válaszolt. Nem vagyok otthon. – Regina, hozzád beszélek. Mi a számod? – Tessék? Hát ez… izé… munkatelefon. Senkinek sem adhatom meg a számát. – A könyvtár fizeti?

– Igen, ahogy mondod. Megint meg kell mentselek? Regina visszaírt: Bárcsak megmenthetnél, de most még te sem tudsz. Az anyámmal vacsorázom. Megérkezett a pincér a salátákkal. Elmulasztottad közölni velem, hogy nem érsz rá ma este. Ez elfogadhatatlan. Súlyos következményekre számíts. Regina keresztbe tette a lábát. – Regina, nagyon udvariatlanul viselkedsz. – Bocsánat. Az ölében lévő asztalkendő alá dugta a telefont. Anyja gyanakodva méregette. – Van valami, amit nem mondasz el nekem? Ismerlek, Regina. Valami nem stimmel. – Minden a legnagyobb rendben van – felelte Regina gyorsan. – Randevúzgatsz valakivel? Ne hagyd, hogy egy ilyen ostobaság elterelje a figyelmedet a komoly dolgokról. Azért hagytál magamra, hogy dolgozz, úgyhogy remélem, a munkádra koncentrálsz. Regina ide-oda tologatta a salátát a villájával. – Egyszer el kell kezdenem férfiakkal találkozni, anya. Amikor megismerkedtél apával, ennyi idős voltál, mint én most. Vagy majdnem ennyi. – És nézd meg, hová jutottam! Reginának fogalma sem volt róla, mit akart ezzel mondani az anyja, de nem is szerette volna megtudni. – Boldog párnak tűntetek – mondta ábrándos vágyakozással. – Amíg az apád el nem hagyott. – Nem elhagyott, hanem meghalt. Anya, kérlek! – A végeredmény ugyanaz, Regina. Csak arra próbálom felhívni a figyelmedet, hogy neked kell irányítanod az életedet. Most csak meregeted a szemedet, de egyszer hálás leszel nekem. Mindig csak a fontos dolgokra összpontosíts! * Regina meztelenül állt a szoba közepén. Amint megérkezett Sebastian lakásába, a férfi utasította, hogy vetkőzzön le. Teljesen pucér volt, csak a nyaklánc maradt rajta a lakattal. Sebastian bevezette a szobába – pontosabban abba a helyiségbe, amelyre Regina már úgy gondolt: a Szoba –, de előtte megint bekötötte a szemét. Hűvös volt, Regina érezte, ahogy a mellbimbói megkeményednek. Arra gondolt, vajon Sebastian észrevette-e, és ha igen, azt hiszi-e, ez annak a jele, hogy felébred benne a vágy.

Ami azt illeti, nem ez történt. Csak ideges volt. Sebastian alig nézett rá, amikor belépett az ajtón, és a kurta utasítástól eltekintve, hogy vetkőzzön le, ki sem nyitotta a száját. Most is érezte, milyen mérges a férfi, pedig nem is látta. – Van itt egy hosszú pad, Regina – szakította félbe a gondolatmenetét a férfi. – Feküdj hasra! Regina tapogatózva megkerülte a padot. Ahogy a kezével megérintette, keménynek tűnt, de bőr borította. Félszegen, kicsit ügyetlenkedve, hason fekve elhelyezkedett rajta. – Lógasd le a kezedet a földre – mondta Sebastian. – Szorítsd ökölbe, nyúlj a pad alá, és érintsd össze a két öklödet. Regina engedelmesen tette, amit a férfi mondott. Sebastian nyomban összekötötte a két kezét valamivel; olyan anyagból készült, amely nem horzsolta fel a bőrét, ám mégis kemény volt. – Tartsd egyenesen a lábadat, különben azt is megkötözöm. És hidd el nekem, annak nagyon nem örülnél. Reginának a torkában dobogott a szíve. Sebastian lassú, súlyos lépésekkel megkerülte a padot. Próbálta emlékeztetni rá magát, hogy ez az a férfi, akinek azokat az elmondhatatlan fizikai örömöket köszönheti, és hogy bármi is következzen most, azt fantasztikus gyönyör és kéj követi majd. Ebben a pillanatban egy nagyon különös kérdés fogalmazódott meg benne, amelyre nem tudott választ adni. Ha a férfi felajánlaná, hogy hagyják ki a fájdalmas részt, és térjenek rögtön az élvezetre, vajon igent mondana? – Azt mondtad, megértetted, mit jelent a nyaklánc. – Én… – Csak akkor beszélj, ha kérdezlek. Azt mondtad, megértetted, mit jelent a nyaklánc. Annak a jelképe, hogy az enyém vagy, és engedelmeskedsz nekem. Elfogadhatatlan, hogy nem tudtalak elérni. Elfogadhatatlan, hogy nem szóltál nekem anyád látogatásáról. Megértettél? Regina nem válaszolt. – Jól van. Most jön a büntetésed.

Huszonhatodik fejezet Regina teste megfeszült. Bármi is történjék ezután, nem lehet olyan rossz, mint amilyenre számít. Összeszorította a fenekét. Nehezen tudta elviselni az érzést, hogy ennyire védtelenül, kiszolgálgatva fekszik ott. Hirtelen valami zaj hallatszott, ami megijesztette. Mintha egy startpisztolyt sütöttek volna el. És aztán megint. Eltartott egy ideig, míg rájött, hogy valami gyorsan hozzácsapódott a padlóhoz. Aztán pedig érezte, hogy valami megüti a fenekét, ami olyan éles fájdalmat okozott, amilyet még sosem élt át. Kapkodva szedte a levegőt. Már jött is az újabb ütés, olyan hamar, hogy alig volt ideje összeszedni magát az első után. És megint. – Akarod, hogy abbahagyjam, Regina? Most beszélhetsz. – Nem – válaszolta Regina. – Jó kislány. És megint. Lázasan gyötörte az agyát, hogy kitalálja, mi történik, s végül rájött, hogy Sebastian bizonyára valamiféle korbácsot használ. Ahogy ezt maga elé képzelte, még erősebb lett a fájdalom. Sebastian még kétszer megütötte. – Jaj, jaj – zihálta Regina, nem tudott már csöndben maradni. Felkészült az újabb ütésekre, de nem történt semmi. Minden izmát megfeszítve várt, miközben a fenekén és a hátán égett a bőr. – Hagyok egy kis időt, hogy elgondolkozz, mit csináltál. Hallotta, hogy Sebastian kimegy. Bár tudta, hogy a férfi már nincs ott és nem fogja még egyszer megütni, nem csillapodott benne a feszültség, az izmai sem engedtek ki. A magány, és az, hogy nem tudta, mikor fog Sebastian visszajönni, éppen olyan rossz volt, mint a fizikai fájdalom – talán még rosszabb. Az égető, perzselő érzés valamelyest csillapodott. De tudta, ha megmozdul, újult erővel tér vissza a fájdalom. Most azonban sokkal kellemetlenebb volt a sajgás a váll- és a karizmában. A másik irányba fordította a fejét, hogy ne merevedjen el teljesen a nyaka. Arra gondolt, bárcsak láthatná, hogy néz ki ez a szoba. Ha megnézhetné a bútorokat – vagy a csuda tudja, miket, lehet, hogy más szót kellene használnia –, akkor talán lenne némi sejtése arról, mit tartogat számára a jövő. De valószínűleg Sebastian pont ezt nem akarta. Visszafordította a fejét. Arrébb tette a lábát. Próbálta elképzelni, mit csinál majd vele a férfi, miután kivitte a Szobából. A nyelvét használja majd? A kezét? Felizgatja, mielőtt belé teszi a farkát? Kinyílt az ajtó. Regina teste még jobban megfeszült. Újabb szenvedések várnak rá? Ha az

előbb a férfi folytatja, elviselte volna. De most, némi szünet után, amikor a teste már csak arra vágyott, hogy Sebastian megdugja, sokkal nehezebb volt visszatérni a korábbi lelkiállapotba. Szégyellte, de ez volt az igazság: ha a férfi a lába közé dugja a kezét, csupa nedvességet érzett volna. És ekkor megérezte Sebastian kezét, de nem a lába között. Ott simogatta gyöngéden, ahol korábban megütötte. Aztán eloldozta a kötelet. Talpra segítette, de Regina alig tudott megállni a lábán. Rátámaszkodott a férfira, és még mindig bekötött szemmel kitántorgott vele a folyosóra. Hallotta, hogy Sebastian becsukja az ajtót, aztán levette a szeméről a kötést. Regina megfordult. Sebastian sötét szeme csillogott, arca kivörösödött. Gyöngéden megsimogatta Regina arcát, majd szájon csókolta. Regina kinyitotta a száját, a férfihoz simult, megfogta a kezét, magához húzta, és merészen a lába közé tolta. – Várj – suttogta Sebastian. A hálószobába vezette, majd felsegítette az ágyra. Regina kinyújtotta felé a karját. – Várj még! Regina egyre fokozódó izgalommal figyelte, ahogy a férfi levetkőzik. Amikor meglátta a meredező farkát, legszívesebben rátapasztotta volna a száját, de nem bírta rávenni magát, hogy ezt meg is mondja. Sebastian lefeküdt mellé az ágyra, és végigsimította az arcától a kebléig. A szájába vette az egyik mellbimbóját, és finoman szopogatni kezdte. Regina megvonaglott, lába között ott lüktetett az ismerős érzés. Sebastian szája most már a köldökénél volt. Tovább csókolgatta, és a lány lába közé ért. Regina érezte forró lélegzetét, majd azt, hogy nyelve a csiklójához nyomul. – Sebastian – nyögte, és a férfi hajába túrt. Még jobban széttette a lábát. Ha szégyentelenül is viselkedett, hát legyen, mit érdekelte őt. Sebastian nyelve szaporán mozgott, akár egy pillangó verdeső szárnya, és egyre jobban felizgatta Reginát. Magához húzta a férfit, amennyire csak tudta, sarka belesüppedt az ágyba. Amikor már úgy érezte, nem bírja tovább, a férfi mélyen benyomta a nyelvét. – Igen – nyögte Regina, és Sebastian szájához dörzsölte, nyomta magát, együtt mozgott a férfival. Sebastian ekkor a hüvelykujjával kezdte izgatni a csiklóját, és Regina testében szétömlött a gyönyör, amely majdnem olyan intenzív volt, mint a korbács okozta fájdalom. Egész teste megfeszült, majd az orgazmus robbanása után kiengedett. – Fordulj meg – mondta Sebastian, és amint Regina hasra fordult, a derekánál fogva felhúzta, hogy négykézlábra emelkedjen. A fenekére tapasztotta a tenyerét, és széthúzta a két farpofát. Regina uralkodni próbált magán, hogy ne kérdezze meg tőle, mit csinál, amikor a férfi végül megszólalt. – Most így foglak megdugni.

– Hogyan? – kérdezte Regina. Sebastian óvszerért nyúlt, és még valami másért. Felhúzta az óvszert, azután vastagon bekente az ánuszát valami hűvös, zselészerű anyaggal. Regina szólni akart, hogy ez nem valami jó ötlet, nem fog menni, de sikerült meggyőznie magát, mint hasonló helyzetekben eddig mindig, hogy ameddig csak bírja, tűrjön el bármit, amit a férfi csinál. – Engedd el magad! – mondta Sebastian, és Regina elismételte magában a néhány szót. Egy pillanattal később érezte, hogy a férfi farka belenyomódik, majdhogynem beleszúródik oda, ahová – legalábbis Regina szerint – nem kéne. Egészen különös módon a teste, amelyben éppenhogy csak elültek az orgazmus utolsó hullámai, rugalmasan reagált. A férfi benne volt, és ez kellemetlen érzéssel járt, de úgy tűnt, sikerül elviselnie. Nem tudta, milyen mélyen nyomult belé Sebastian, és nem merte megkérdezni, mert attól félt, hogy még nem teljesen. Azt érezte, hogy ennél többet nem tudna elviselni. És mégis, amikor Sebastian kemény farka hihetetlenül lassan mozogni kezdett, és közben egyik kezével a lába közé nyúlt, már egyáltalán nem volt olyan biztos ebben. – Jól vagy? – kérdezte Sebastian. – Igen. És ekkor a férfi fallosza lüktetni kezdett benne. Különös érzés volt: se nem jó, se nem rossz. Regina úgy érezte, mintha összezavarodott volna a teste az élvezet és a fájdalom váltakozásában. Minden döfés után, minden másodperc elteltével azt érezte, hogy bármi megtörténhet. Valamiképpen, miközben Sebastian finoman mozgott benne, továbbra is ott lebegett a két érzés között. Kéj, fájdalom, kéj… Sebastian simogató keze a lába között igyekezett gondoskodni róla, hogy jó irányba dőljenek el a dolgok. – Regina – zihálta Sebastian, miközben olyan hangot hallatott, amelyet korábban sosem, és erősebben döfte bele magát Reginába. A lány az ajkába harapott, és azzal nyugtatgatta magát, hogy a férfi biztosan nem fog már gyorsabban mozogni. De ő mégiscsak ezt tette, és amikor Regina már biztos volt benne, hogy nem bírja tovább, Sebastian felkiáltott. Regina nem élt át olyan orgazmust, mint korábban, de azért érezte, milyen erősen ragadja magával a gyönyör. Sebastian lassan kihúzta magát. Egymás mellett feküdtek a hátukon, és nehezen szedték a levegőt. – Nem terveztem, hogy ez lesz – mondta a férfi. – De ahogy így láttalak… annyira akartalak. Minden testrészedet, mindenféle módon. Sosem érzem azt, hogy most már elég belőled. – Ezt úgy mondod, mintha valami rossz dolog lenne. Regina arra gondolt, hogy ő sem érzi azt, hogy valaha is elég lenne a férfiból. – Nem rossz – felelte Sebastian. – Csak nem vagyok hozzászokva. Magához húzta Reginát, és olyan szorosan ölelte, hogy a lány azt érezte, sosem fogja

elengedni. * – Miért nem szóltál, hogy meglátogat az édesanyád? – kérdezte Sebastian. A nehéz paplan alatt feküdtek, Regina odabújt a férfihoz, fejét a vállára tette. Késő éjszaka volt már, vagy inkább kora hajnal. Miután szexeltek, Regina rövid időre elaludt, és arra ébredt fel, hogy a férfi a karjában tartja. Sebastian biztatta, hogy próbáljon meg visszaaludni, de Regina azt mondta, egyáltalán nem álmos. – Ha éjszaka felébredek, utána legalább egy óráig nem tudok visszaaludni. Mire Sebastian azt mondta, hogy akkor fenn marad vele. Reginát meglepte a kedvessége, nem tudta pontosan mire vélni. Viszont azt kétségtelenül érezte, hogy a szenvedélyes együttlét közelebb hozta őket egymáshoz, még ha csak erre az egyetlen éjszakára is. – Eszembe sem jutott, hogy szóljak róla – mondta Regina őszintén. – Annyira… távol áll ő az életemtől. – Komolyan beszéltem, amikor azt mondtam, hogy mindent tudni akarok rólad. Regina akaratlanul is elmosolyodott, de közben kicsit elbizonytalanodott. Ez is csak a hatalomgyakorlásról szól, és hogy a férfi uralkodni akar rajta? Vagy esetleg arról, hogy többet szeretne ettől a kapcsolattól? – Például mit? – Kezdjük az anyáddal! Milyen nő? Mit csináltatok ma este? Regina tudta, hogy előbb vagy utóbb kiderül, miért látogatta meg az édesanyja. Ha nem mondja meg, hogy születésnapja volt, és Sebastian később megtudja, nagyon mérges lesz. De mégis nehezen vette rá magát, hogy elmondja, mert nem akarta, hogy a férfi nagy ügyet csináljon belőle. – Elmentünk vacsorázni, hogy megünnepeljük a születésnapomat – mondta. – Ma van a születésnapod? – Nem, tegnap volt. – Ha tudtam volna, hogy ezt az információt is eltitkolod, nem csak korbácsot kaptál volna – felelte Sebastian, de közben mosolygott. – Nem nagy ügy. – Hadd döntsem el én! De így, az éjszaka közepén már nem nagyon tudjuk megünnepelni. Tehát a születésnapod miatt jött az édesanyád. Jóban vagytok? Regina nem válaszolt azonnal. – Igen – válaszolta. – Azt hiszem, igen. – Ez mit jelent? – Kiskorom óta csak ketten vagyunk. Alig múltam nyolc, amikor apám infarktust kapott, és meghalt. Úgyhogy persze, jóban voltunk az anyámmal, közel álltunk egymáshoz. De most, hogy

már messze élek tőle, és kezdem másként látni a világot, azt hiszem, túlzottan ragaszkodott hozzám. – Még mindig ez a helyzet? – New Yorkba költöztem, és így… nem. Nem vagyok állandóan mellette, ahogy régen. De hidd el, szörnyű lelkiismeret-furdalásom van. Minden áldott nap. – Ne legyen – felelte Sebastian olyan hévvel, ami meglepte Reginát. – Nem tudok tenni ellene. Emlékszel, hogy egyszer megkérdezted, miért nincs mobiltelefonom? Valami olyasmit mondtam, hogy nincs rá szükségem. De igazából csak nem akarom, hogy a nap huszonnégy órájában el tudjon érni. Meggyőztem magam, hogy anyagi okokból szabadulok meg a mobiltól, de igazából őt próbáltam lerázni. Regina érezte, hogy remegni kezd. – Regina – mondta Sebastian, és megcsókolta a homlokát. – Nincsen semmi baj. A szülők néha… Tudod, én már tíz éve nem beszéltem az apámmal. Regina kicsit elhúzódott a férfitól, hogy a szemébe nézhessen; úgy látta, hogy elkalandozott a tekintete. – Tényleg? És miért nem? – Összevesztünk – felelte Sebastian olyan hangon, ami egyértelműen jelezte, hogy erről nem akar többet beszélni. – És az édesanyád? Sebastian nem válaszolt rögtön. Alig volt érzékelhető a rövid szünet, de Reginának így is feltűnt. – Még egyetemre jártam, amikor meghalt – mondta Sebastian. Regina érezte, hogy a férfi teste megfeszül, és rögtön megbánta a kérdést. Hosszú csönd után Sebastian puszit nyomott a feje búbjára, és megkérdezte. – Mondd, kitől örökölted a nagy kék szemedet? Regina tudta, hogy nem véletlenül vált témát. – Az apámtól – felelte, arcán halovány mosollyal. – Bárcsak megengednéd, hogy lefényképezzelek! Belepusztulok, hogy nem engeded. – Már mondtam, hogy utálom, ha fényképeznek. Egyébként mióta kérsz tőlem engedélyt bármire is? – Tudod, a fényképezés és a szexuális uralkodás sokban hasonlít egymásra. Ha a másik nem megy bele, csak borzalmasan sülhet el a dolog. Regina bólintott. Olyan szívesen mondta volna, hogy jól van, próbáljuk meg, csinálj néhány képet, de nem tudta rávenni magát. Most ő akart témát váltani. – Na és te kire hasonlítasz? – kérdezte. – Leginkább magamra – válaszolta Sebastian, és megcsókolta. – Komolyan kérdezem – Regina megint elhúzódott a férfitól. – Ne akard, hogy a Google

segítségével nézzek utánad... Sebastian arca elborult. – Ha tényleg kutakodni akarsz, nem tudom megakadályozni, hogy mindenféle ostoba pletykákat olvasgass. De elég, ha annyit tudsz rólam, hogy imádlak. Megint átkarolta. És Regina egy szót sem szólt többet. Bőven elég volt ennyit tudnia. Legalábbis egyelőre.

Huszonhetedik fejezet Regina meglátta a terem túlsó végében a tetovált futárlányt. Egyenesen a visszavételi pult felé tartott, szájában nagyokat pukkant a rágógumi. – Új helyen van – állapította meg. – Így van – felelte Regina. – De azért megtaláltam. – A jelek szerint igen. – Ez a magáé. Kell az aláírása. Regina átvette a széles szaténszalaggal átkötött, nagy, fekete dobozt, és letette a földre. Azután odafirkantotta az aláírását a kapcsos írótáblára rögzített lapra. Azt hitte, végeztek, de a lány nem mozdult. – Van még valami? – kérdezte Regina. – El kell vinnem valamit magától a feladónak. – Mégis micsodát? – Nemtom – felelte a lány, és akkorát durrant a rágógumija, hogy néhány olvasó odapillantott. – Azt mondta a pasas, hogy nyissa ki a dobozt, és akkor tudni fogja. – Te jó ég! Menjen innen! Nem akarom, hogy meglásson a főnöknőm. – Borravalót kaptam a fickótól, nem is keveset. Nem megyek el. – Jól van – sóhajtott fel Regina. Kibogozta a szalagot, és levette a doboz tetejét. A selyempapír alatt egy csillogó, fekete Chanel válltáskát talált, ami steppelt bőrből készült, mindkét oldalán a méretes dupla logóval. Aranypántját a vállrészen bőr borította. Egy levél volt mellette. Drága Regina! Boldog születésnapot! Nagyon bánom, hogy elkéstem, de mindketten tudjuk, hogy nem tehetek róla. Remélem, hasznosnak találod az ajándékot. Mivel nem akartam a véletlenre bízni, ezért megkértem a futárt, hogy vegye el tőled azt a csúnya táskát, amit állandóan magaddal hordasz, és szállítsa le nekem. Biztosítottak róla, hogy az új táskád tökéletesen alkalmas nagy mennyiségű könyv szállítására. A belső tartózsebben megtalálod a szobakulcsot a Four Seasons Hotelbe. A ma esti öltözeted – és az igazi születésnapi ajándékod – ott vár rád, amikor munka után megérkezel. S. – Nem tudnánk kicsit felpörgetni a dolgot? – kérdezte a lány. Regina el is feledkezett róla, hogy ott van. – Ó, persze… Felemelte az elnyűtt Old Navy táskát, és kiürítette a tartalmát a földre a lábánál, hogy a lány

ne lássa, mit csinál. Azután odaadta neki. Nosztalgikus érzések fogták el; nem szívesen vált meg a régi darabtól, de határozottan úgy gondolta, hogy ezért nem lenne érdemes visszautasítania az ajándékot. – Ezt az izét kell visszavinnem? – kérdezte a lány, és úgy tartotta a táskát, mintha fertőző lenne. – Igen – felelte Regina. – Ezt. * Regina és Margaret leültek egy asztalhoz a Bryant Parkban. A három és fél hektáros, buja növényzettel határolt tágas parkban ételárusító bódék, székek és asztalok álltak, sőt még egy körhinta is volt. Az Ötödik és Hatodik sugárút között terült el, a könyvtár keleti oldalán. – Olyan kellemes hely ez! Miért nem ebédelünk itt gyakrabban? – kérdezte Regina. Tényleg nagyon kellemes volt, és még kellemesebb lett volna, ha a fémszéktől nem fájt volna még mindig érzékeny feneke. – Afféle kis ékszerdoboz volt ez régen. Most meg elárasztják a turisták a sok bolondság miatt: filmfesztiválok; évekig itt tartották a Divathetet, meg amit csak akarsz. Valamikor úgy tekintettem erre a helyre, mintha a könyvtárhoz tartozna, de már nem. Amúgy az egész park a föld alatti archívum fölött van. – A könyvtár archívuma fölött? Komolyan? – Bizony – bólintott Margaret, és kinyitotta a gyümölcssalátás dobozt. – A nyolcvanas években kezdtünk helyszűkében lenni, pedig több gyűjteményt is átvittünk más épületekbe. Úgyhogy az lett a megoldás, hogy kialakítottak egy több ezer négyzetméteres területet a park alatt. Egy húszméteres alagút köti össze a könyv-tárral. – Hihetetlen! – ámuldozott Regina, és körbepillantott. – Milyen elbűvölő az a körhinta! – Tényleg? Én még nem tudtam hozzászokni. – Új? – Igen. Úgy tíz éve építették. Margaret résnyire húzta a szemét. – Érdekes nyaklánc – mondta a Regina nyakában lógó lakatra meredve. – Ó, köszönöm – felelte Regina, és önkéntelenül is odakapott, hogy eltakarja az ékszert. – Pontosan ilyet viselt Sloan is. Regina döbbenten nézett a nőre. Amikor sikerült megtalálnia a hangját, szinte dadogva azt mondta: – Én sosem láttam rajta. – Egy ideje már én sem. De régebben mindennap a nyakában lógott. Aztán egyszer csak nem viselte többet. Regina minden figyelmét próbálta arra összpontosítani, hogy letekeri a vizesüveg kupakját;

lehajtotta a fejét, hogy a haja eltakarja égő arcát. – Jól van? – kérdezte Margaret. – Igen… csak a forróság. Lehet, hogy nem tonhalas szendvicset kellett volna hoznom. – Regina, mondja el, mi bántja! Regina tétovázott egy pillanatig, de túl fájdalmas volt a gondolat ahhoz, hogy magában tartsa. – Hát… találkozgatok valakivel – mondta lassan. Margaret bátorítóan bólintott. – És tőle kaptam ezt a nyakláncot. Számára ez nagyon fontos… illetve számunkra. És az illető ismeri Sloant, úgyhogy nem lehet véletlen, hogy ő is ilyen nyakláncot viselt. – Sloant eljegyezték, mindjárt megházasodik. Úgy hiszi, a maga barátjával is randevúzgat? Ettől a gondolattól Reginának liftezni kezdett a gyomra. – Nem, már biztosan nem. Ugyan, dehogy! De valamikor régebben talán igen. Felállt, de kicsit megszédült a hirtelen mozdulattól, a hőségtől és a kínzó képektől, amelyek az agyában követték egymást. – Beszélnem kell a barátommal – mondta. – Regina, mindenkinek van múltja. A maga korában ezt talán nehéz megérteni, de ezt sose felejtse el. Már ha egyáltalán igaz mindez. – Igaz. De nem így kellett volna megtudnom. El kellett volna mondania. Nem így működnek a kapcsolatok? Beszélünk egymással, nem? Margaret bólintott. – De, Regina, először ismerje meg a tényeket, mielőtt hirtelen felindulásból tenne valamit. Mi, nők, gyakran megfeledkezünk arról, milyen fontos is ez. És teszünk vagy mondunk valamit, amit aztán megbánunk. – Ha tényleg úgy van, ahogy gondolom, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem tévedek, akkor csak azt fogom megbánni, hogy egyáltalán belekerültem ebbe a helyzetbe – válaszolta Regina.

Huszonnyolcadik fejezet Este fél hétkor Regina becsúsztatta a kulcskártyát a 2020-as szoba zárjába. De már tudta, hogy ezen az estén ez lesz Sebastian egyetlen utasítása, amit végrehajt. A fagyosra hűtött levegőtől megborzongott. Becsukta maga után az ajtót. – Halló! – kiáltotta, és belépett a nappaliba. Jóformán mindenhol virágok álltak metszett kristályvázákban: rózsa, orchidea, fehér kála. Ezúttal nem várta stylist vagy öltöztetőnő, és ez megkönnyebbüléssel töltötte el. Lehet, hogy Sebastian úgy gondolja, már egyedül is fel tud öltözködni. A cseresznyefa öltözőasztalra dobta a Chanel táskát, és bekukucskált a hálószobába. A franciaágyat bevásárlótáskák és különböző színű masnikkal díszített dobozok borították. Megfordult, és visszasétált a nappaliba. Leült az egyik antilopbőr borítású karosszékbe, és nyugtalanul dobolni kezdett a lábával. Kezdett összeállni a kép. Sloan kiveszi a kezéből a meghívót. Ahogy a megbeszéléseken Sebastianra néz, és ahogy egyre nehezebben viseli, hogy a férfi odafigyel Reginára, foglalkozik vele. Egyértelműen látszott, hogy volt valami kettejük között, és ha máshoz is megy férjhez Sloan, nyilvánvalóan még mindig érez valamit Sebastian iránt. Kinyílt az ajtó. Sebastian besétált, és jól láthatóan nagyon meghökkent attól, hogy Regina a szoba közepén ücsörög. Valószínűleg most először látott Regina leplezetlen érzelmeket a férfi arcán, és más körülmények között talán csak jobban szerette volna ettől. De nem most. – Miért nem vagy felöltözve? – kérdezte Sebastian inkább riadtan, mint mérgesen. Láthatóan feltűnt neki, hogy valami nem stimmel. – Fel vagyok öltözve – közölte vele Regina, felállt, és a férfi előtt átvágott a nappalin. – És most elmegyek. Csak ezt oda akartam adni neked. Sebastian kezébe nyomta a nyakláncot. A férfi úgy nézett az ékszerre, mintha akkor látná először. – Nem értem – mondta. – Nem, én nem értem. Egészen mostanáig nem tudtam, hogy ez a könyvtár összes női alkalmazottjának jár. Sebastian szeme megvillant, amikor felfogta, miről van szó. De rögtön meg is változott a viselkedése, az arca hűvös és közönyös lett. – Nem hiszem, hogy láttad valaki más nyakában is a kiadópultnál. – Ó, ezek szerint nem tudtad? Már nem ott dolgozom. Lefokoztak, és a visszavevő pulthoz kerültem. Valamiért a főnököm nem nagyon bír engem. Nincs valami ötleted, hogy miért? – A jelek szerint neked van. Mondd el szépen, Regina, hadd halljam!

– Miért hallgattál róla, hogy együtt voltál Sloannal? – Nem szoktam a régi szeretőimről beszélgetni. És különben is, már nagyon régen volt. – A francba, Sebastian! Ezt nem hiszem el! Annyira hülyének érzem magam! – Regina elfordult, hogy a férfi ne lássa, amint könnyek gyűlnek a szemébe. – Tegnap éjjel órákon keresztül beszélgettünk az ágyban, és eszedbe sem jutott, hogy szóba hozd? – Ennek az ügynek az égvilágon semmi köze nincs hozzád, Regina – mondta Sebastian, és a vállára tette a kezét. A lány nem fordult vissza, inkább a belvárosra néző ablakokra szegezte a pillantását. – Én nem így érzem. – Régen történt, Regina. És nem is tartott sokáig. – Szerelmes voltál belé? – kérdezte Regina halkan. – Még sosem voltam szerelmes. Ezek a kapcsolatok nem erről szólnak. Most már nem tudta visszatartani a könnyeit, olyan sebesen jöttek, hogy hiába törölgette az arcát. Remegni kezdett, annyira igyekezett, hogy ne hagyja el magát még jobban. Felkapta a táskáját, otthagyta Sebastiant, és kiment a lakosztályból. * Carly kanapéját összegyűrt, nedves papír zsebkendők borították. – Ne haragudj! – szipogta Regina. – Nézd, micsoda rumlit csináltam! Kihúzta az utolsó zsebkendőt a Kleenex dobozból. Carly odasétált a beépített szekrényhez, és egy új, bontatlan dobozzal jött vissza. – Próbáld a helyén kezelni a dolgokat! Mit mondtam neked az első perctől kezdve? Élvezd ki, amíg lehet, és ne vedd túl komolyan a kapcsolatot. Figyelj már! Kaptál néhány fantasztikus ruhát, még egy ékszert is. El sem hiszem, hogy visszaadtad azt a nyakláncot! Regina a fejét rázta. – Nem tudom kiélvezni, amikor az egésznek semmi értelme, egy nagy nulla, semmi. Kérdezhetek valamit? Mi történt veled meg Robbal, a sráccal, akit kedveltél? – Ó, vele – Carly kibontotta a haját, majd megint lófarokba fogta, összecsatolta, és csak azután válaszolt. – Nem akart csak velem lenni. Ez volt a kívánsága. Nem nagyon tetszett a dolog, de aztán rájöttem, hogy tudom kezelni a helyzetet, ha közben elfoglalom magam. – Más pasikkal. – Igen. Így nem törtem rajta állandóan a fejemet. És nem éheztem ki nagyon. Amikor más pasikkal voltam, nem agyaltam rajta, hol van és mit csinál. Vagy legalábbis nem annyit, mint ha itthon ücsörögtem volna egyedül. De aztán megtudta, hogy van Derek meg az a másik srác, és nagyon zabos lett. – Ő nem is tudott róla, hogy másokkal is találkozgatsz?

Regina próbált finoman fogalmazni, úgy érezte, mégsem volna helyénvaló, ha egyszerűen csak rákérdezne: „Tisztában volt vele, hogy minden héten más fickóval fekszel le?” – Megbeszéltük, hogy elméletileg másokkal is találkozhatok, hiszen ő akarta így. De amikor rájött, hogy tényleg összejövök másokkal, kiborult. Annak ellenére, hogy rendszeresen döngette azt az Amanda Donovant, akit a barátnőm, Sherry ismer a Spence-ről. – Ez álszent dolog – állapította meg Regina. – Naná, hogy az! A férfiak ide-oda szaladgálhatnak, de te üljél otthon. Úgyhogy Rob berágott, és azt mondta, hogy vége. Megszólalt a kaputelefon. – Rendeltél valamit? Mert én majd éhen halok – mondta Carly. – Nem – válaszolta Regina. – Nem rendeltem semmit. Mivel rájött, hogy valószínűleg Sebastian az, hozzátette: – Inkább ne is törődjünk vele. Carly lassan bólintott, mert megértette, mire gondol Regina. – Tehát… nem vagy itthon? – kérdezte, és odament a kaputelefonhoz. – Ahogy mondod, nem vagyok itthon. Sőt, senki sincs itthon. Carly bólintott, visszament a kanapéhoz, és leült. Néhány pillanattal később kopogtattak az ajtón. A lányok egymásra néztek. – Mi a franc? – kérdezte Carly hangtalanul. – Valaki beengedte – suttogta Regina. – Tudom, hogy bent vagy, Regina! – mondta Sebastian a folyosóról. Hangosan beszélt, de a hangja nyugodt volt. Regina bebújt az ebédlőasztal alá. – Mi a fenét csinálsz? Talán röntgenszeme van? Menj a szobádba! Megmondom neki, hogy alszol. Regina beszaladt a szobájába, és magára csukta az ajtót. Aztán nekitámasztotta a fejét, és a jobb fülét rátapasztotta a fára. Alig hallott valamit a bejárati ajtó közelében zajló beszélgetésből. A fenébe ezekkel a régi épületekkel! Miért ilyen vastagok a falak? Éles kopogás hallatszott az ajtón, mire Regina ijedten hátraugrott. – Regina, addig nem megyek el, amíg nem vagy hajlandó beszélni velem. A fenébe ezzel a nyámnyila Carlyval, hát ennyit nem lehet rábízni? Kinyitotta az ajtót. Sebastian olyan természetesen lépett be rajta, mintha mindennap nála vendégeskedne. A jelek szerint csak Regina számára volt különös érzés, hogy a lakásában van. Mintha ébren álmodna. A férfi becsukta maga után az ajtót, Regina pedig leült az ágyra.

– Kicsi ez a szoba – állapította meg Sebastian. Regina bólintott. – Regina, figyelj rám! Sloannal nagyon régen történt a dolog. Mostanra el is jegyezték, hamarosan meglesz az esküvő… de hát ezt te is tudod. Regina ismét bólintott. – Azt hiszem… úgy éreztem, hogy nekem ez nagyon komoly. Azt hittem, hogy ez valami egészen különleges dolog. Nem tudtam, hogy mindenki mással is ezt csinálod. Arra gondolt, hogy Sloan ott van Sebastian lakásában, a férfi megkötözi, megérinti a meztelen testét… és a nő megérinti őt… Elfogta a rosszullét. Felállt, és elfordult Sebastiantól. A férfi a vállára tette a kezét, és gyöngéden visszahúzta az ágyhoz. Egymás mellett ültek, Sebastian átkarolta. – Regina, amiket mutatok neked, azok… nekem természetesek, én mindig így viselkedem a nőkkel. Nem csak veled. És ismerek más embereket… nőket, akik ugyanilyenek. Létezik egy közösség. – Egy közösség – ismételte Regina. – Igen, így, hirtelen nem találok jobb szót rá. Egy közös barátunkon keresztül ismertem meg Sloant, aki tudta róla, hogy őt is érdekli az ilyesmi. – Ezt hogy érted? – Én eddig soha nem vettem rá senkit, hogy belépjen ebbe a világba. Olyanokkal találkoztam, akik pontosan tudták a szerepüket, megszabták a határaikat, és könnyedén ráhangolódtunk arra, ami mindkettőnknek kellemes volt. – Sloan? Regina megpróbálta elképzelni a hatalmaskodó, arrogáns, goromba főnöknőjét, amint alárendeltként viselkedik a hálószobában. Sehogy sem sikerült. Sloan korbáccsal a kezében – ezt tökéletesen el tudta képzelni. De hogy odatartsa a fenekét a korbácsnak… – Igen. Volt egy közös ismerősünk, így találkoztunk. Elszórakoztunk egy ideig, és aztán barátok maradtunk. – Barátok – mondta Regina zsibbadtan. – Igen. Azt hiszem, azért akarta megszerezni ezt az állást, mert tudta, hogy engem érdekel a könyvtár, és ott lehet a közelemben. Regina alig tudta feldolgozni, amit hall. Mintha egy kaleidoszkópon keresztül nézné egész New York-i életét, és minden eleme milliónyi színes darabkává esne szét. – Miattad vállalta el ezt a munkát – mondta. – Nem, nem miattam. Miután megszűnt a beosztása a Ralph Laurennél, állást keresett. Tudtam, hogy szükség van valakire a könyvtárban… – Ez sok mindent megmagyaráz – vágott közbe Regina. Sebastian nem reagált, így Reginának nem volt lehetősége elmondani, hogy a vak is látja,

Sloant mennyire nem érdeklik a könyvek vagy a könyvtár, csak az idejét múlatja, amíg nem jön az esküvő vagy valami más. Aztán újabb gondolata támadt, és ez még fájdalmasabb volt, mégis meg kellett kérdeznie, bármennyire is nem szerette volna tudni rá a választ. – Őt lefényképezted? – kérdezte halkan. Sebastian a szemébe nézett. – Igen. Regina összerezzent, mintha megütötték volna. Tehát Sloan megtett Sebastiannak valamit, amit ő nem akart, nem tudott. Lehet, hogy már nincsenek fizikai kapcsolatban, de mindig meglesz vele szemben ez az előnye. Pontosan tudta, hogy teljesen felesleges ezen rágnia magát, sőt keservesen szenvednie miatta, de hiába. – Seggbe kúrtad? – kérdezte. – Ne beszélj így! Rosszul hangzik a szádból. – És? – Nem. Regina megkönnyebbült. És ekkor nyilallt belé a felismerés: ő már sohasem fogja tudni egyszerűen csak kiélvezni ezt a kapcsolatot, ahogy Carly mondta. Képtelen rá. – Regina, figyelj rám! Tizenhét éves korom óta fényképezek nőket. Tizenöt évesen vesztettem el a szüzességemet. Rengeteg szeretőm volt, „normális” nők is, és olyanok, akik benne vannak a BDSM-ben. De még sosem éreztem azt senkivel, amit veled. Még senkit nem vezettem be ebbe a világba. – Miért nem? – Mert nem akartam. És amikor először megláttalak, veled sem ezt terveztem. Azt gondoltam, hogy gyönyörű vagy, kicsit olyan elveszett, és nem szeretnék durva lenni, de egyszer meg akartalak fektetni, ennyi. Aztán beszélgettünk az értekezlet után, és már tudtam, hogy ez nem lesz elég. Regina szaporábban szedte a levegőt, és érezte, hogy mindjárt megint elsírja magát. – És akkor most? – kérdezte. – Most gyere vissza velem a Four Seasonsbe, és ott folytatjuk az estét. Regina felállt, és a hajcsatját babrálva odasétált a komódhoz. – Én arra gondoltam, hogy mi lesz ebből az egészből. A főnököm egyre nehezebben visel el, úgyhogy elég szörnyű a helyzet. Te meg én eljátszogatunk még egy kicsit, amíg rá nem bukkansz egy újabb trófeára, és nekem meg… annyi. – Regina, miért mondasz ilyeneket? Tényleg ennyire rossz a helyzet a munkahelyen? Beszélek Sloannal. – Ne! – mondta Regina, és megfordult. – Ne csinálj semmit! – Sloan csak barát. Azóta, hogy veled lefeküdtem, nem voltam más nővel.

– Tényleg? Regina annyira naiv volt, hogy fel sem merült benne, Sebastian esetleg más nőkkel is találkozhat. – Tényleg – felelte Sebastian, mintha ez neki is meglepetést okozott volna. – Nem tudok… nem akarok mással találkozni. És ilyen még sosem fordult elő. Nem látod, mennyire figyelek rád, mennyire törődöm veled? Amit abban a szobában csinálunk, nekem nem számít különlegesnek. De az igen, amit irántad érzek. Regina bólintott, próbálta megemészteni a hallottakat, és valamiképpen összeegyeztetni a saját kételyeivel, aggályaival. Bármennyire is szeretett volna elmenni a férfival, folytatni vele az estét, ahogy javasolta, most képtelen lett volna rá. – Azt hiszem, most menned kellene – mondta. – Miért? – Én ezt nem tudom tovább csinálni – felelte Regina, és halkan elsírta magát. – Semmit sem kell csinálnod. De nem megyek el. Regina riadtan nézett rá. Sebastian álla megfeszült, de a tekintete gyöngéd maradt. – Azt mondtam, hogy menj el. – Oké, megkérlek, hogy maradhassak. Még csak beszélnünk sem kell, ha nem akarsz. Sebastian tétova mosollyal nézett rá. Regina ellenállt a kísértésnek, hogy visszamosolyogjon. – Szeretnék beszélgetni – mondta végül. – De ezúttal fontos dolgokról. Ha csak Sloanra gondolok, eszembe jut, mennyi mindent nem tudok még rólad. – Regina, elmondom, amit tudnod kell rólam: teljesen, tökéletesen beléd vagyok habarodva. Regina most már nem tudott parancsolni az arcizmainak: megjelent rajta egy kicsike mosoly. Egy nagyon kicsike mosoly. – Belém vagy habarodva? Azt hiszem, sosem hallottam még, hogy valaki ilyet mondott volna. – Nem jut eszembe jobb szó. Úgy élem az életemet, hogy minden, amit csinálok, szépen elkülönül egymástól. Van a munkám, vannak a barátaim és van a szexuális életem. A szex csak szex, semmi több. De amióta megismertelek, más a helyzet. Állandóan rád gondolok. Dolgoztam a múltkor, egy nőt fényképeztem, és csak az járt az eszemben, hogy ha téged fotóználak, feketefehér filmet használnék, és megkérnélek, hogy fogd össze a hajad, hadd érvényesüljenek jobban a hatalmas szemeid. Alig várom a megbeszéléseket, hogy láthassalak, amint ott ülsz. Mindig velem vagy, Regina. És állandóan azt gondolom, hogy ha még egyszer megkeféllek, vagy még valamit megcsinálok veled, akkor végre elég lesz. De sosem elég belőled. – Ezt úgy mondod, mintha valami rossz dolog lenne. – Nem rossz, csak nem ezt akarom. Regina gyomra összeugrott. – Hanem mit?

– Őszintén? Csak a szexet. Csak… komplikációktól mentes szexet. Regina lassan bólintott, próbálta nem elveszíteni a nyugalmát. – Nekem ez így nem megy – mondta. Sebastian átölelte. A férfi gyöngéd mozdulata után már nem tudta tovább visszafogni az érzelmeit. Zokogni kezdett, Sebastian pedig még jobban magához szorította. – Hadd maradjak veled ma éjszaka! – kérte Sebastian valamivel később. Regina a vállán pihentetve a fejét bólintott. A férfi inge már csuromvíz volt a könnyeitől.

Huszonkilencedik fejezet Ahogy minden áldott reggel, Regina most is az óra csörgésére ébredt fél nyolckor. De ma reggel ott találta maga mellett az alvó Sebastian Barnest. Egy percre sem mentek ki a szobából. Reginát teljesen kimerítették az érzelmek, így végül csak ledobta a ruháit, magára húzott egy atlétát meg egy bugyit, és bebújt a paplan alá. Sebastian is levetkőzött, a ruháit nagy gonddal beakasztotta Regina zsúfolt szekrényébe. Csak a bokszeralsóját hagyta magán, és bemászott Regina mellé az ágyba. A lány a szokásos módon, a fal felé fordulva feküdt, Sebastian pedig hátulról átölelte. Bár a keze becsúszott az atléta alá, és végigsimított Regina hűvös bőrén, a lány tudta, hogy most kivételesen nem mennek ennél tovább. Így, friss fejjel már tudta, hogy akár egész délelőtt töprenghet a beszélgetésükön az ágyban fekve, megpróbálhatja kitalálni, mihez is kezdjen most, de úgysem fog sikerülni. Nem szívesen kelt fel, de kénytelen volt. Igyekezett csöndben, lassan átmászni Sebastianon, először az egyik lábát tette le a földre, aztán a másikat. A férfi odanyúlt és megfogta a karját, amitől egy kicsit megijedt. – Bocs, hogy felébresztettelek – suttogta. – Hová mész? – kérdezte Sebastian. – Dolgozni. – Ne menj! – Muszáj. Tudod, vannak, akiknek dolgozniuk kell. – Ma nekem is dolgoznom kell – mormogta Sebastian. – Komolyan? – Aha. A W-nek csinálok néhány képet. Bárcsak ne kéne! Reginát egy pillanatra elfogta a féltékenység. Elképzelte, ahogy a gyönyörű modellek felsorakoznak a fényképezőgépe előtt, és Sebastian felfalja őket a szemével, csak arra koncentrál, hogyan hozza ki belőlük a művészi szépséget. „De nem – gondolta. – Azt mondta, hogy amikor rájuk néz, rám gondol.” Nem számít, emlékeztette magát. Ők ketten mást akarnak. Sebastian sosem fogja megadni neki, amit szeretne tőle. Számára ez a kapcsolat csak fájdalmas lehet. Akkor meg miért ne zárja le most rögtön? – Biztos vagyok benne, hogy végül rá tudod venni magad – mondta, és levette a törülközőjét a gardróbszekrény ajtajára erősített kampóról. – Most megyek, és lezuhanyozom. Szeretném, ha nem lennél itt, mire visszajövök. Odaadta neki az iPhone-t, aztán fogta a törülközőt, és kiment a szobából. *

– Hiányzol, Finch – mondta Alex. – Egészen más az élet a kiadópultnál, mióta nélkülöznünk kell egy igazi műszaki analfabéta társaságát. – Köszönöm… azt hiszem. Az előcsarnokba gyűlt össze az osztály minden dolgozója, hogy meghallgassák a tájékoztatót a regényíró-pályázat díjátadójáról. Csak Margaret maradt távol. Már korábban említette Reginának, hogy esze ágában sincs elmenni a ceremóniára. „Este fél nyolc után nem mozdulok ki otthonról. És a gálaest sokat veszített a vonz​erejéből, mióta Mrs. Astor már nincs közöttünk.” – És itt, a két oszlop között lesz egy asztal, ahol az új tagok felvétele zajlik – magyarázta Sloan. Derekánál összehúzott, sötétkék vászonruhát viselt, nyakában gyöngysor lógott, és ezúttal kiengedve viselte a haját. Itt, a könyvtár pazar előcsarnokában különösképpen tiszteletet parancsolónak és gyönyörűnek tűnt. Regina elképzelte meztelenül, megkötözve, ahogy Sebastian ütlegeli… – Regina, untatlak? – kérdezte Sloan csípőre tett kézzel. Regina rájött, hogy mindenki őt nézi. – Tessék? Jaj, bocsánat. Nem hallottam a végét. – Azt mondtam, hogy Alexszel ennél az asztalnál lesztek. Tudom, hogy szeretsz válogatni a feladatok között, de hadd emlékeztesselek rá – és ami azt illeti, mindenki mást is –, hogy ennek a rendezvénynek elsőrendű célja az új Young Lions-tagok toborzása. Pénz, pénz, pénz! A könyvrajongás nem fog átsegíteni minket a pénzügyi válságon. „Mintha halvány fogalmad is lenne róla, mit jelent szeretni a könyveket”– gondolta Regina. Ekkor meglátta a tetovált futárt. Épp akkor sétált be az ajtón. Ó, ne, gondolta. Elfordult, és azt remélte, így nem fogja észrevenni. Talán kivételesen otthagyja a küldeményt a kiadópultnál. Lehet, hogy az egyik gyakornok aláírja helyette a papírt. Kezével eltakarta az arcát, de Alex megkopogtatta a vállát. – Azt hiszem, látogatód van – mondta. – Pssz! De Alex csettintgetni kezdett az ujjával, és még integetett is a lánynak. Sloan megállt a mondat közepén. – Mit csináltok? – Ó, hát itt van! Ma könnyű dolgom van – mondta a lány, és odasétált Reginához. Érezte, hogy mind a húsz kollégája – meg persze néhány bizottsági tag is – őt bámulja, miközben a futár átnyújt neki egy borítékot. Idegességében alig tudta a kezében tartani a golyóstollat, hogy aláírja a papírt a kapcsos írótáblán. – Ma semmit sem kell visszavinnem? – érdeklődött a lány. Regina a fejét rázta, és azt kívánta, bárcsak Sloan folytatná, akkor nem érezné magát

cirkuszi látványosságnak. – Na jó, akkor viszlát! Regina nem volt egészen biztos benne, de mintha a lány kacér pillantást vetett volna Alexra. Lehet, hogy a kollégája végül összeszedte a bátorságát, és szóba elegyedett a lánnyal? Regina a hóna alá csapta a borítékot. Attól félt, hogy Sloan nyilvánosan kinyittatja vele, akár a szigorú tanár néni, aki példát akar statuálni az órát megzavaró diákkal. Szerencsére csak egy bosszús, megsemmisítő pillantást küldött felé. – Melletted sosem unatkozik az ember, Finch – mondta Alex. * Regina bement a mosdó egyik fülkéjébe, becsukta az ajtót, és nekitámaszkodott. Már éppen fel akarta tépni a borítékot, amikor hallotta, hogy bejön mellé valaki. Lehúzta a vécét, hogy ne lehessen hallani, ahogy felszakítja a papírt. Kérlek, gyere hatra a Barnes Terembe. Gondolom, még emlékszel rá, hol van. S. Regina apró darabokra tépte a levelet, aztán lehúzta a vécén. A francba! Hét órája volt, hogy megpróbálja elfelejteni az üzenetet. Hatra még csak kísértést sem fog érezni, hogy találkozzon Sebastiannal, határozta el magában. Egyedül fog kisétálni a könyvtárból.

Harmincadik fejezet Halotti csönd volt az egész emeleten. Regina megállt a 402-es terem sötét bronzajtaja előtt, és megpróbálta összeszedni magát. Miután órákon keresztül tépelődött, kínlódott, hogy mit csináljon, rájött: képtelen úgy elmenni a könyvtárból, hogy közben tudja, Sebastian itt várja. Lehet, hogy egy balek. De az is lehet, hogy csak kíváncsi, mit fog lépni a férfi. És az is lehet, hogy szerelmes. Eddig fogalma sem volt róla, mit jelent a szerelem, hogy milyen szerelmesnek lenni. Most már biztos volt benne, hogy azt az állapotot, amikor az embernek minden mentsége megvan rá, hogy rosszul ítélje meg a helyzetet. Eszébe jutott, hogy amikor legutóbb belépett ebbe a terembe, egy eksztázisban vonagló meztelen nőt talált odabent, mögötte Sebastiant, aki kissé szétnyílt ajkakkal kapaszkodott a partnere derekába, és izzó tekintettel bámult egyenesen Reginára. Emlékezett rá, hogy megdöbbent a saját reakciójától, nem akart magára ismerni. És nem szeretett volna még egyszer ilyen állapotba kerülni. Lassan elfordította a kilincset. Dohos volt a levegő. Előző alkalommal nem érzékelte, de most annál inkább: áporodott, nem kimondottan kellemes szag csapta meg az orrát. Ám éppen olyan csodálatosnak hatott a terem, mint ahogy emlékezett rá. Klasszikus angol stílusú berendezés, könyvek a padlótól a mennyezetig, és persze a nagy, súlyos faasztal. Sebastian ezúttal az asztalnál ült, és teljesen fel volt öltözve. – Csukd be az ajtót! – mondta. Regina megfordult, és halkan betolta az ajtót. Húzta az időt, a kilincsen nyugtatta a tenyerét, és többször is elismételte magában, hogy tartania kell magát az elhatározásához. Megmondja Sebastiannak, hogy csak azért jött, mert közölni akarja vele: részéről vége. Nincs több ajándék, nincs több SMS, nincs több futár. Nincs több szex. A férfi felállt az asztaltól, és felé indult. Amikor megállt, Regina megfordult. Sebastian mellkasára szegezte a tekintetét, mert attól félt, ha az arcába néz, nyomban elszáll minden ereje. – Emlékszel arra, amikor legutóbb voltál ebben a teremben? – kérdezte a férfi. – Igen – felelte Regina, de még mindig nem nézett fel. Bár körülbelül fél méter távolságban voltak egymástól, érezte a másik illatát, és szerette volna odanyomni hozzá az arcát, szeretett volna a nyakába csókolni. – Mit láttál? – jött Sebastian következő kérdése.

– Öhm, azt, hogy… szexeltél valakivel. – Egy nőt kúrtam – javította ki Sebastian. – És tudod, mi történt, miután elmentél? – Nem. Regina kezdte nehezebben venni a levegőt. – Folytattam. De azt képzeltem, hogy te vagy velem. Regina megtántorodott. Sebastian megfogta mindkét karját. – Nézz rám! – mondta. Regina engedelmeskedett, amivel beismerte, hogy veszített. Annyira gyönyörű volt! A férfi a szemébe nézett, és a pillantása megadott mindent, amire Reginának szüksége volt, cserébe viszont ugyanazt követelte magának. – Azt képzeltem, hogy te vagy előttem meztelenül, hogy a farkam benned van, hogy belőled törnek fel a nyögések, hogy te könyörögsz, hogy még, még. És aztán elélveztem. Regina elhúzódott a férfitól, és tett néhány lépést a terem közepe felé. Szaporán szedte a levegőt. Rátámaszkodott arra a gyönyörű asztalra, és érezte, hogy a férfi mögé lép. – Azóta arra vágyom, hogy rádőlj arra a padra, és tényleg veled csináljam. Regina érezte, hogy a férfi ujjai gombolni kezdik a ruháját hátul, mire megragadta az asztalt. Tudta, hogy meg kellene próbálnia leállítani; tudta, hogy a másodpercek múlásával egyre inkább szertefoszlanak tegnap tett fogadalmai. De meggyőzte magát: csak még egyszer. Még egyszer utoljára megadja magát. A földre hullott a ruhája. – Vegyél le mindent, menj oda ahhoz a márványpadhoz, és arccal fordulj az ajtó felé! Regina remegő kézzel kapcsolta szét a melltartóját, és letolta a bugyiját. Ott hevertek kis kupacban a lábánál. Lassan, szégyenlősen odalépkedett az asztal mellett álló márványpadhoz. Elképzelte, hogy mindjárt belép valaki a terembe, ahogy ő tette a könyvtárban töltött első héten, és arra gondolt, ez szép lezárás lenne. Egy jelzés a világegyetemből, hogy véget kell vetnie ennek. Szólni akart Sebastiannak, hogy zárja be az ajtót, de valami visszatartotta. Tudta, hogy senki sem fog benyitni. Nem lesz jelzés, égi közbeavatkozás; senki és semmi nem fogja figyelmeztetni, hogy hagyja abba. Csak magára számíthat. – Hajolj előre! – mondta Sebastian. – Úgy, ahogy ő. A feneke majdnem az arcomban volt. Tudom, hogy emlékszel, Regina. Igen, tényleg emlékezett. Emlékezett rá, hogy a nő hosszú haja a földet söpörte, emlékezett rá, hogyan mozgott benne Sebastian… A padra tette a karját, hogy megtartsa a felsőtestét, és előrehajolt. Érezte, hogy az arcába fut a vér. Sebastian levetkőzött, derékszíja nagy zajjal csattant a földön. És a következő pillanatban már Regina derekán volt a keze. – Nedves vagy, Regina? Most meg foglak baszni. Pontosan ezt tettem azzal a nővel is. Semmi

simogatás, semmi előjáték. Csak bevágtam a farkamat, és ő beengedett. Megteszed ezt nekem, Regina? Regina nem válaszolt, de a férfi szavainak hatására elkezdett nedvesedni. Aztán érezte, hogy Sebastian odanyomja a farkát. Volt némi ellenállás, de a férfi határozottan tolta magát, beléhatolt, majd tovább nyomult, míg Regina azt nem érezte, hogy talán mégsem áll még készen, talán csak eddig bírja. De abban a pillanatban Sebastian kihúzta magát, és ő sóvárogva várta, hogy újra benne legyen. És amikor a férfi ezúttal keményebben hatolt belé, levegőért kapott. Sebastian megint majdnem teljesen kihúzta, aztán nyomban visszalökte magát, ritmusosan mozogva, amivel egyre közelebb juttatta Reginát a gyönyörhöz. Teste együtt mozgott a férfiéval, és bár kicsit szédült és sajgott a karja a megerőltetéstől, hogy tartania kell a felsőtestét, tudta: meg kell lovagolnia az orgazmus hullámait. Sebastian egyre hevesebben és gyorsabban mozgott, és Reginának eszébe jutott, hogy mit látott, amikor azon a bizonyos napon belépett a terembe: hogy az öröm és a fájdalom között nagyon vékonyka vonal húzódik. És ekkor ismerte fel, hogy ez tökéletesen igaz az egész kapcsolatukra. Tényleg nagyon keskeny ez a vonal, és ahelyett, hogy elmenekülne, meg kell tanulnia használni. – Ó, istenem! – nyögte Regina, és érezte, hogy a lába közül induló remegés végigfut a testén, egészen a fejéig, a szájáig, amelyet önkéntelenül is kinyitott, hogy felsikítson. Tudta, hogy a remegés a férfiból jön, és amikor megint felkiáltott, ugyanabban a pillanatban ezt tette Sebastian is. Testük egymásba olvadt a hihetetlen erővel rájuk törő kéjmámorban. Sebastian a padon ülve figyelte, ahogy felöltözik. Semmi jelét nem adta, hogy ő is ezt tervezné, így meztelen teste elvonta Regina figyelmét. Ahogy ott ült a márványpad szélén izmos karjával és széles vállával, és arisztokratikus arcát Regina felé fordította, a lány alig tudott arra figyelni, hogy rendesen felöltözzön. Állandóan odapillantott a férfira, aki olyannak tűnt, akár egy művészi alkotás. A kamera másik oldalán kellene állnia, hogy róla készüljenek képek. Regina hátranyúlt, hogy begombolja a ruháját. Sebastian felállt, és odalépett, hogy segítsen neki. – Köszi – mondta Regina. – Várj, még nem végeztem. A kezébe vette a sötét farmert, amit korábban egy szék karfájára dobott, és kivett valamit az első zsebéből. – Fordulj vissza – mondta Reginának. A lány érezte, hogy valami hűvös és súlyos kerül a nyakába. – Így már sokkal jobb – állapította meg Sebastian. Regina már azelőtt tudta, hogy odanyúlt volna: a lakat került vissza a nyakába. És azt is tudta, hogy ott a helye.

Harmincegyedik fejezet Margaret reggel megjelent a visszavevő pultnál. Regina két napja alig látta, azóta, hogy együtt ebédeltek, és az asszony elmesélt egyet s mást Sloanról. – Hogy van? – érdeklődött Margaret. – Egész jól – felelte Regina mosolyogva. – Együtt ebédelünk ma? – Ma nem eszem – közölte vele Margaret. Reginának eszébe jutott, hogy a nő egyszer már mondta neki, hogy nem eszik mindennap. – De szeretnék beszélni magával egy percet. – Hm, rendben. Reginának fogalma sem volt, mit akarhat Margaret. Körbepillantott. – Tegnap este láttam kijönni a Barnes Teremből – mondta Margaret halkan, mire Regina megdermedt. – Sebastiannal. Összehúzta magát, megpróbálta elképzelni, vajon milyen látványt nyújthattak. Ölelkeztek, fogták egymás kezét? Lehet, hogy ő a ruháját igazgatta, ezzel egyértelművé téve, hogy csak akkor vette vissza? – Vele találkozgat – jelentette ki Margaret. Regina bólintott. – Szerelmes belé. Hát, ami azt illeti, nem nagyon kerülgette a forró kását. Talán mert életkorából adódóan több tapasztalattal bírt, és megértette, hogy a szex a legkevésbé fontos. – Ó, Margaret – sóhajtott fel Regina, és a kezébe temette az arcát. – Ennyire rossz a helyzet? Regina csak bólintott, nem nézett fel. – Ismertem az anyját. – Tényleg? – Igen. Lillian az egyik legkomolyabb támogatója volt a könyvtárnak. Rengeteg pénzt adott, de nem csak ennyit tett. Érdekelte a könyvtár, foglalkozott vele. Nagyon érdekes és bájos nő volt. Hiányzik. – Sebastian annyit mondott róla, hogy még egyetemre járt, amikor meghalt. – Imádta a fiát. Számára ő volt a világegyetem középpontja. Rettenetes tragédia volt. És nagy megrázkódtatás sokunknak. – Tragédia? Regina a zsigereiben érezte, hogy most valami nagyon rossz következik; mintha vihar készülődne. Erre nem volt felkészülve. – Igen. Nem mondta Sebastian? Öngyilkos lett.

Reginának elszorult a torka. Nem, Sebastian ezt elfelejtette megemlíteni. – Mi történt? Margaret szomorúan csóválta a fejét. – Miután elhagyta a férje, már nem volt a régi önmaga többé. A férfi összeállt egy nagyon fiatal modellel, akit a Met-gálán ismert meg. Nagy botrány volt. De nem azért mesélek erről, mert szeretek pletykálni, hanem mert kisgyerek kora óta ismerem Sebastian Barnest. Nagyon közel állt Lillianhez, és úgy látom, még mindig nem dolgozta fel az édesanyja elvesztését.Valószínűleg nem a legmegfelelőbb fiatalember egy párkapcsolathoz. Regina bólintott. Átjárta a fájdalom, mert mélyen együtt érzett Sebastiannal, de az is fájt neki, hogy a férfi nem avatta a bizalmába. A születésnapja éjszakáján úgy tűnt, sok mindent megoszt vele, olyan dolgokról beszélt, amelyekről korábban nem, csak éppen a legfontosabbat nem mondta el. Azt, ami fájdalmat okozott neki. Ahogy azt is elmulasztotta közölni, hogy kapcsolata volt a főnökével. – Figyelmeztetni próbál? – kérdezte. – Talán túlzás így fogalmazni – felelte Margaret. – De szeretném, ha bizonyos információknak a birtokában lenne, amikor majd döntést kell hoznia. – Nem tudom, hogy vannak-e még olyan dolgok, amikben döntenem kellene. – Erős a gyanúm, hogy lesznek – mondta Margaret. – Mint már említettem, nagyon régóta ismerem Sebastiant. Azt hiszem, rendes és nagyon érdekes fiatalember. De rengeteget tudok róla. Olvasgatom a magazinokat, és látom, hogy hol ezzel, hol azzal a nővel randizgat. Ő az egyik legkapósabb agglegény New Yorkban. Egyik kapcsolata sem tart hosszú ideig. Az igazat megvallva, az anyja valószínűleg nagyon nem örülne ennek. Azt hiszem, a legtöbb nő szereti mutogatni magát a kamerák előtt, elszórakoznak egy ideig, örülnek, hogy elmondhatják: Sebastian Barnesszal jártak. De szinte biztos vagyok benne, hogy maga nem ilyenfajta lány. Úgyhogy végig kell gondolnia, hogy megkapja-e ettől a kapcsolattól, amit szeretne. És ha nem, akkor jobb, ha felkészül, hogy bármikor vége szakadhat – illetve hogy bármikor elhagyhatják. Már ismerős és fölöttébb kellemetlen érzés jelentkezett a gyomra tájékán. Nem ezt szerette volna hallani. – Néhány napja megpróbáltam befejezni, de képtelen voltam kitartani az elhatározásom mellett – ismerte be. – Egyszerűen nem ment. – Ne legyen szigorú saját magával – javasolta Margaret. – Lehet, hogy nem ez volt a megfelelő alkalom. Én mindig azt szoktam mondani: ha nem tudod, mit csinálj, ne csinálj semmit. – Világos – mondta Regina, és megkönnyebbülést érzett, mintha Margaret sarokba szorította volna, de most mégis futni hagyná. – De – emelte fel a mutatóujját a nő – egy nap tudni fogja. A csontjaiban fogja érezni. És akkor annak megfelelően kell cselekednie.

* Regina arra ébredt szombat reggel, hogy SMS várja Sebastiantól. Délben ott vagyok. A könnyű függöny melletti résen besütött a nap kicsike szobájába. Az ágy melletti ventilátor nem sok sikerrel vette fel a harcot a hőséggel, de nem szerette éjszakára bekapcsolva hagyni a légkondicionálót, mert akkor mindig túl hideg lett. Az órára pillantott. Tizenegy múlt. „Ne hívd fel” – mondta magában. Lerúgta magáról a paplant, és a telefon után nyúlt. Sebastian első csörgésre felvette. – Ne mondd, hogy most ébredtél fel! – Hát… de – felelte Regina mosolyogva. Imádta a férfi hangját, még akkor is, amikor gyakorlatilag lehordta, hogy milyen lusta. – Hát, nem nagyon csipkeded magad. – Szombat van.! – Pontosan. Öltözz fel! Vásárolni megyünk. – Mit? – Új ruhára van szükséged ma estére. – Nem szoktál bevonni a ruhatárammal kapcsolatos döntésekbe – mondta Regina. – De rájöttem, hogy nem tudod, mennyire boldoggá akarlak tenni, Regina. A lány hallgatott. – Nem adnál még egy esélyt? – Nem is értem, miről beszélsz. – Áldozd rám ezt a napod. Ez elég korrekt ajánlat, nem? – Jól van – válaszolta Regina, és Margaret szavaira gondolt. „Egy nap tudni fogja. A csontjaiban fogja érezni.” – Ebben megegyezhetünk.

Harminckettedik fejezet A ruhabolt egy mellékutcában állt eldugva a Village-ben, nem túl messze Regina lakásától. De bármennyire közel is volt az otthonához, sosem vette volna észre. Guinevere-nek hívták, és ellentétben a bevásárlónegyed többi, agyonreklámozott üzleteivel, itt se próbababák, se ruhák nem voltak a kirakatba téve; az üveget vörös színű bársonyfüggöny takarta. Sebastian kinyitotta neki az ajtót, és Regina belépett. Alig kapott levegőt. Rokokóba oltott steampunk és némi Alice Csodaországban keveredett a hely stílusában. Már csak némi nehéz kölniillat hiányzott, hogy teljes legyen a kép. A falakat szemcsés fényképek borították, amelyek mind hullasápadt nőket ábrázoltak hófehér vagy rózsaszín hajjal, erősen kifestett arccal. Rokokó stílusú ruhákat viseltek, olykor punk, olykor pedig tündérmeséket idéző módon: katonai bakancs, fűzős top, pillangószárnyak voltak rajtuk. A berendezést – a díszesen megmunkált karosszékeket, a falhoz támasztott bronzkeretű tükröket és az ötágú kristálycsillárt – akár a Marie Antoinette című film forgatásán is használhatták volna. De a veretes fogasokon lógó ruhák nem voltak régi darabok, inkább az Erzsébet-kor óta született romantikus stílus kortárs értelmezései. – Pamela itt van? – kérdezte Sebastian az egyik eladótól, egy csupa fehérbe öltözött, kis termetű, vágott szemű nőtől, Regináéhoz hasonló frufruval. Regina nekitámaszkodott az egyik polcnak, de majdnem lelökött egy aranyozott teáscsészét. – A hátsó helyiségben van – felelte a nő. Sebastian megfogta a lány kezét, és a ruhák, asztalok, kalaposállványok útvesztőjén keresztül a bolt hátsó részébe vezette. Végül elhúzott egy bársonyfüggönyt, és beléptek egy kisebb helyiségbe, amelyben csak néhány vitrin állt. – Szia, Sebastian! Magas, vörös hajú nő állt fel egy VII. Edward korabeli, aranyszínekkel díszített, mélyzöld karosszékből. – Pamela! – Sebastian megpuszilta a nő arcát. Regina igyekezett nem féltékenykedni. Azon tűnődött magában, vajon Pamela is tagja-e a „közösségnek”. Nagyon nem tetszett neki, hogy lassan mindenkire úgy néz, vajon mi köze lehet Sebastianhoz. – Ő a barátom, Regina. Regina Sebastianra nézett, és arra gondolt, hogy a „barát” szó elég fura a kapcsolatuk leírására. De végül is pontosan ez volt a probléma. Hiszen mik is ők? Szeretők? Szadomazo pajtások?

– Örülök, hogy megismerhetlek – mondta Pamela őszinte mosollyal, és megrázta a kezét. – És mit kerestek? – Álarcot keresünk neki – felelte Sebastian. Regina riadtan nézett fel rá. Rögtön egy olyan papírból készült halloweenmaszkra gondolt, amelyet utcai árusoknál lehet venni. Pamela odavezette őket a legközelebbi vitrinhez, és Regina bekukkantott. Álarcosbálba illő díszes szemmaszkok sorakoztak egymás mellett a polcokon. Volt ott mindenféle: aranyszínű, levendula, fekete, flitteres, brokátszegélyű, csipkefodros, szalagos. – Ez kétszáz darab Swarovski-kristállyal van kirakva – mondta Pamela, látván, hogy Regina érdeklődését felkeltette a polc közepén fekvő aranyozott maszk. Pamela elővett egy kulcsot, kinyitotta a vitrin ajtaját, majd oaadta a maszkot Reginának. Sebastian látta, hogy a lány tétovázik. – Próbáld csak fel – biztatta. Regina engedelmeskedett, és a fejére húzta a maszkot. Sebastian segített neki megigazítani, hogy pontosan a helyére kerüljön. Meglepte a lányt, hogy minden gond nélkül lát a szemrésen keresztül. Az is meglepte, hogy kellemes érzés volt viselni, egészen más, mint azokat a szilveszteri papírmaszkokat. Pamela a kezébe adott egy tükröt. Regina megnézte magát, és elmosolyodott. – Gyönyörű – mondta. – Ez könnyű volt – állapította meg Sebastian. – Nincs jobb egy határozott nőnél. Elismerően mosolygott, és Regina hirtelen nagyon elégedett volt önmagával. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy a hálószobán kívül is Sebastian kedvében tud járni. Jó érzés volt. Annyira, hogy arra gondolt, talán létezhet más dimenziója is a kapcsolatuknak. Levette az álarcot, és odaadta Pamelának. – Segíthetek még valamiben? – kérdezte a nő, és elindult a bejárat közelében felállított pénztárgép felé. – Köszönjük, egyelőre nem – felelte Sebastian. – De ha a belvárosban nem találjuk meg, amit keresünk, lehet, hogy visszajövünk. A kocsi odakint várt rájuk. – Mi ez az egész? – kérdezte Regina, miközben elvette Sebastiantól a fekete papírszatyrot. – Ma este egy BDSM-bálba megyünk – közölte vele Sebastian, és kinyitotta a Mercedes ajtaját. Kivételesen ő maga vezetett. Regina beült mellé az anyósülésre. Ez az egyszerűbb utazás sokkal jobban tetszett neki, mint amikor sofőrrel autóztak. – Te jó ég, az micsoda? – Nem igazi bál, inkább csak egy hatalmas buli. De a BDSM hozzátartozik. Regina nagyot nyelt.

– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Tudod, semmi kifogásom az ellen, amit csinálunk. De elképzelni sem tudom, hogy nyilvánosan… – Nem nyilvános. Ez egy zártkörű parti. És nem is terveztem menni. De a Sloanról folytatott vita után arra gondoltam, szükségünk lenne egy kis bizalomépítésre. – Nem éppen vita volt… – próbált ellenkezni Regina. – Félreértés. Nevezd, ahogy akarod – Sebastian megszorította a kezét. – A lényeg az, hogy kis gondolkodás után arra jutottam, érdemes lenne elmennünk a partira. Szerintem mindkettőnknek jót fog tenni. – Sloan is ott lesz? – Nem – válaszolta Sebastian. – Miért lenne? – Azt mondtad, hogy hozzátartozik a… közösséghez, vagy hogy mondjam. – Á, értem. Nem, az eljegyzése óta változott a helyzet. A vőlegénye vanilla. Reginának sejtelme sem volt róla, ez mit jelent. – Én nem vagyok az? – kérdezte. Sebastian felnevetett. – Nem, te csodálatos vagy. – Ne legyél már ilyen lekezelő – felelte Regina, és nagyon ostobának érezte magát. – Nem vagyok az! Nem látod, hogy megőrülök érted? Mire felébredsz reggel, és én már megterveztem a napunkat… és az éjszakánkat. Állandóan te jársz az eszemben, Regina. Teljesen rabul ejtettél. A tiéd vagyok. Úgy érzem magam, mintha elvarázsolt volna az egyik tündér, akit a Guinevere falán lehet látni. Regina elfordult, és kinézett az ablakon. – Most hová megyünk? – A Louboutinba. Üvegcipő nélkül hogy jelenhetnél meg a bálban? – kacsintott rá Sebastian. * A közel száz éve épült, György korabeli Jane Hotel a West Side-on állt. Valamikor régen afféle pihenőhelyként szolgált a megfáradt tengerészeknek, de a közelmúltban átalakították, új életre kelt, és ezen az estén egy BDSM-bálnak adott otthont. – Ez a hely csupa történelem, szinte érezni lehet rajta a múltat – magyarázta Sebastian. Regina erősen kapaszkodott a karjába, de így is bizonytalan léptekkel haladt a szállodához vezető macskaköves utcán. Attól kevésbé félt, hogy elesik, inkább az aggasztotta, hogy elkoptatja a cipőjét. Egy fantasztikus művészi alkotás csillogott a lábán. Tízcentis tűsarok, amelyet hópelyheket formázó kristályok díszítettek; fekete szatén és vörös alsó rész. – A múlt most nem annyira érdekel – mondta Regina. – Inkább a jelen. Még mindig nem sikerült megbarátkoznia a gondolattal, hogy egy BDSM-bálba tartanak. – Idehozták a Titanic túlélőit. És itt is tartották őket, amíg az amerikai vizsgálat le nem zárult.

– Ez tényleg érdekes – ismerte el Regina. De azért a saját katasztrófája sokkal jobban foglalkoztatta. Sebastian már elég jól ismerte őt ahhoz, hogy érzékelje a nyugtalanságát. Megsimogatta a kezét. – Nyugi. Elég, ha annyit tudsz a ma estéről, hogy rajtam kívül senki nem fog hozzád érni. Érted? Regina bólintott, de ez még egyáltalán nem nyugtatta meg. Nem tudta pontosan, mi aggasztja. Igazából nem is igazán attól tartott, hogy valaki hozzáér. Hanem úgy általában az egész nyugtalanította, ami vár vagy várhat rá. Olyan emberek között lesz, akiket egy rejtett, ám mégis mindenki számára nyilvánvaló közös tulajdonság hozott össze ma este: a hasonló szexuális érdeklődés. Ha csak italokkal a kezükben álldogálnak, vagy pálcikára szúrt sajtdarabkákat falatoznak, akkor is mindenki tudja. Ez most nem a kettejük titkos kis játéka Sebastiannal. Ma este nagyon is valóságos minden. Élesben megy. Még mindig a Margarettel folytatott beszélgetés járt a fejében. Sebastian felsegítette a szálloda bejáratához vezető lépcsőn, de ott megálltak. – Vedd fel az álarcot! – utasította a férfi. Amikor kiszálltak a kocsiból, Regina a hóna alá dugta az álarcot, mert túlzottan nagy volt ahhoz, hogy elférjen a parányi táskájában, és már majdnem elfeledkezett róla. Sebastian segített neki megigazítani, aztán ő is felvette a sajátját, egy egyszerű fekete darabot. Fekete szmokingot viselt. Regina is feketébe öltözött, egy Morgane Le Fay ruhába, amely sokkal inkább jelmez volt, semmint ruha. A keresztbe-kasul húzódó organza és szatén felsőrészt fekete szalag húzta szorosra a derekánál. A szoknya egy átalakított krinolin volt a középrészénél átlátszó tüllel, ezért kénytelen volt felvenni alá egy selyem alsószoknyát. Az kicsit megvigasztalta, hogy tökéletesen idegen volt tőle az öltözéke. Így nem volt olyan nehéz elhitetnie magával, hogy bármi is történjék, ő csak szerepet játszik. Sebastianba karolva besétált az ajtón. Szűk, magas mennyezetű hallba érkeztek. Nagy levelű cserepes virágok álltak mindenfelé, felülről hatalmas csillár világította meg a helyiséget, és az egyik falról egy jávorszarvas feje nézett rájuk. A régimódi, fából készült recepciós pultnál londiner várakozott gesztenyebarna mellényben, hozzá illő sapkával. Regina úgy érezte magát, mintha egy Stanley Kubrick-filmbe sétált volna be. – Jó estét! – üdvözölte őket a londiner. Sebastian átnyújtott neki egy fekete kártyát, ami leginkább hitelkártyának látszott. A londiner belenézett egy listába, aztán visszaadta a kártyát. – A bálteremben fogják megtalálni a játékszabályokat. Jó szórakozást kívánok, Mr. Barnes. Végigmentek egy folyosón, és egy gyéren megvilágított, csupa fa bárpulthoz értek, amely előtt hosszú pamlag állt.

Csillámló ezüstruhába öltözött, magas nő fogadta őket. Zöld madártollakkal és flitterekkel díszített, lila álarcot viselt. Szőke haját mesterien megtervezett kontyba fogta, violaszínű rúzsa viaszosan csillogott. – Jó estét, barátaim – mondta. – Menjenek, kérem, a bálterembe. Emlékeztetőül elmondanám, hogy a bál vendégei a szálloda összes szobáját használhatják. Minden szobában megtalálják a kellékeket és a tisztálkodószereket. Használják nyugodtan. De az ajtónak végig nyitva kell maradnia. A szabályok megsértése esetén nyomban kivezettetjük önöket a szállodából. Sebastian bólintott, Regina pedig kérdőn nézett rá. Ha észre is vette, nem adta semmi jelét. Megfogta a lány kezét, és bevezette a bálterembe.

Harmincharmadik fejezet A bálterem – már ha annak lehet nevezni – leginkább egy szalonra hasonlított: egy mesésen gazdag, fura ízlésű, bogaras család tulajdonában lévő, kissé düledező palota szalonjára. A viktoriánus szóval lehetett leginkább leírni, de ez sem volt teljesen pontos. A hatalmas terembe lépve különös látvány tárult Regina elé: faberakásos mennyezet, ősrégi karnisok, kopott perzsaszőnyeg, óriási kandalló, kitömött állatok, a mennyezetről viszont egy irdatlan méretű, ezüstszínű diszkógömb lógott. Arany és gesztenyebarna bársonyborítású pamlagok sorakoztak egymás mellett, antik faasztalok, zebracsíkos karosszékek, nagy cserepes növények, veretes csillárok, padlótól mennyezetig húzódó ablakok, előttük bársonyfüggöny. És ebben a grandiózus teremben, ahol láthatóan gondosan megterveztek mindent, hogy a dekadencia és a kopottas elegancia hangulatát keltette, most fekete nyakkendős hölgyek és urak csevegtek vagy táncoltak Edwyne Collins A Girl Like You című számára, amit a DJ éppen játszott. Regina felpillantott a karzatra. Szívesen felment volna, hogy onnan nézhessen le a teremre. Egy férfi közeledett feléjük. Vörös bársonyöltöny volt rajta, sötét haját hátrafésülte, és csőrszerű álarcot viselt. – Részt vesznek az éjfélkor kezdődő kincsvadászatban? – kérdezte. – A DJ mellett lehet feliratkozni. – Köszönjük, nem – felelte Sebastian. Regina tulajdonképpen kedvelte a kincsvadász játékokat, és kifejezetten érdekesnek találta az ötletet, hogy éjfélkor így, jelmezben vadászatra indulnak. – Biztos, hogy nem? – kérdezte. – Biztos. Annyi a célja, hogy a vendégek jobban összemelegedjenek, és aztán… intimebb tevékenységet folytathassanak. Erre nekünk nincs szükségünk. Regina figyelmét elvonta egy szmokingos férfi, akit négykézláb követett valaki – nem lehetett megállapítani, hogy az illető nő-e vagy férfi – tetőtől talpig fekete gumiruhában. – Hogy tud így levegőt venni? – kérdezte Regina, és megborzongott. Természetellenesnek és finoman szólva is kényelmetlennek tűnt az öltözet; nagyon zavarta a látvány. – Biztosan vannak rajta apró lyukak. Vagy nem is olyan biztos. Nem kedvelem a latexet. Bármennyire is próbálta megállni, azon kapta magát, hogy a különös páros után bámul. – Menjünk fel! – mondta Sebastian. Regina követte a férfit. Átsétáltak egy bőrborítású, bronzzal díszített ajtón, beszálltak a liftbe, felmentek az első emeletre, majd végiggyalogoltak egy faburkolatú, keskeny folyosón. Mint ahogy azt a tájékoztatóból már megtudták, az összes ajtó tárva-nyitva állt. Regina benézett az egyiken, aztán gyorsan elfordította a fejét.

A szoba franciaágyán egy nő feküdt a hasán meztelenül. A lábát és a kezét összekötötték, a szájában pecek. Csupasz fenekén ostorcsapások okozta csíkok vöröslöttek. – Te jóságos Isten! – Regina megragadta Sebastian kezét. – Szerinted nincs semmi baja? – Hát persze hogy nincs semmi baja – felelte a férfi. – Valaki így otthagyta… Felzaklatta a látvány, de azzal próbálta nyugtatni magát, hogy valójában ez csak egy színjáték, és különben is, látott már ilyet a Bettie Page-könyvben is. – Regina, próbáld észben tartani, hogy hol vagy. És ami a legfontosabb: bízz bennem! Egy párt pillantottak meg, akik velük szemben jöttek. A nő földig érő fehér ruhát viselt. A férfin szmokingnadrág volt, de zakó és ing nem, a nyakában viszont egy pórázra kötött bőr nyakörv. Keze a háta mögött, nyilvánvalóan összekötözve vagy megbilincselve. Bár mindketten álarcot viseltek, Regina mégis valamiképpen ismerősnek találta őket. Arra gyanakodott, hogy hírességek lehetnek. Sebastian talált egy üres szobát, és intett neki, hogy kövesse. Hajókabinhoz hasonló, egészen kicsi szoba volt. Franciaágy állt benne, plazmatévé, és az asztalon kissé ijesztő szerszámok sorakoztak: korbácsok, pántok, bilincsek, szájpeckek, szemkötő, egy óvszerekkel teli tál és különféle szexuális játékszerek bontatlan dobozokban. – Nem tűnik jó ötletnek – jegyezte meg Regina. – Bízz bennem! Vedd le a szoknyádat! Regina ránézett a férfira, de az hűvös, közönyös pillantással nézett vissza rá. Tudta, felesleges vitatkozni, Sebastian most parancsolni akar. Eldöntötte, hogy a krinolint leveszi, de csak azt. A selyem alsószoknya marad. Szétkapcsolta a krinolint, és kilépett belőle. Sebastian félretolta a ruhadarabot. – Térdelj le az ágy előtt! – utasította. Regina térdre ereszkedett, Sebastian levette róla az álarcot, és bekötötte a szemét. Regina szíve egyre hevesebben dobogott. – Tedd a karodat a hátad mögé! Regina érezte, hogy kötél fonódik a csuklójára, majd erősen rászorul. Kényelmetlenebb volt, mint amit Sebastian lakásán használtak. – Állj fel! – mondta a férfi, és felsegítette. – Most feküdj a hasadra. Regina elhelyezkedett az ágyon, a férfi ismét segített neki. Félrebillentette a fejét, hogy kapjon levegőt. Aztán érezte, hogy Sebastian lehúzza az alsószoknya cipzárját. – Nem kellene, mert… – Amíg ki nem megyünk ebből a szobából, ne szólalj meg többet! – mondta a férfi. Rángatni kezdte az alsószoknyát, mire Regina engedelmesen felemelte a csípőjét, hogy a férfi lehúzhassa róla. Deréktól lefelé nem maradt rajta semmi más, csak a fekete csipkebugyi.

Sebastian távolodó lépteit hallotta. – Hová mész? – kérdezte. A válasz egy csattanás volt, és a korbácsütés nyomán éles fájdalom jelentkezett a combján. – Azt mondtam, hogy ne beszélj! Bízz bennem, Regina. A lány összerándult a fájdalomtól. Aztán fantáziálni kezdett. Elképzelte, hogy a férfi szétfeszíti a lábait. Biztosan elmúlna a fájdalom, ha az ujja belényomulna, vagy a nyelve a csiklóját simogatná. Néma csend volt a szobában. Hallotta, hogy nagy a forgalom a folyosón. Borzalmas érzés volt arra gondolni, hogy bárki benézhet a szobába, és megláthatja, ahogy ő is látta azt a megkötözött nőt az első szobában. Egyetlen vigasza az volt, hogy nem ismerik fel, és hogy legalább nem teljesen meztelen. Egyelőre. Nem tudta, hogy Sebastian ott van-e a szobában, és csak vár, mielőtt még több ruhát levenne róla, vagy már kiment, és odalent van a földszinten. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne kezdje a nevét kiáltozni. A karja már sajgott, a kötél belevágott a csuklójába. Csak ekkor tudatosult benne, hogy vonaglik, ficánkol. Rájött, hogy ha mozdulatlanul fekszik, akkor nem fáj annyira. Küszködött, hogy ne essen pánikba. Arra gondolt, hogy Sebastian egész este azt mondogatta, bízzon benne. Csak nem fogja így itt hagyni! Vagy legalábbis nem hosszú időre. A földszintről a szobába szűrődött a zene. Florence and the Machine. Regina megpróbált elmerülni benne, megpróbálta elképzelni, hogy valahol máshol van. De minden gondolata a szexnél kötött ki. Hogy végül lekerül róla a szemkötő, és ott van előtte, majdnem az ajkánál Sebastian meredező farka. Kinyújtja a nyelvét, érzi a melegségét és a sós ízét, a lüktető vért, ami miatta árasztotta el… Lépéseket hallott; valaki bejött a szobába. Vadul kezdett verni a szíve. Sebastian nevét akarta kiabálni, hogy meggyőződjön róla, tényleg ő van-e ott, de tudta, hogy nem teheti. Aztán érezte, hogy kezek simogatják a fenekét, finoman elhúzzák a bugyija csipkéjét. Sebastian érintése volt? Nem tudta megállapítani, és ez nagyon megrémítette. Azután eszébe jutott, mit mondott a férfi, mielőtt beléptek a szállodába. „Elég, ha annyit tudsz a ma estéről, hogy rajtam kívül senki nem fog hozzád érni.” Csak ez a mondat tartotta vissza, nehogy sikítani kezdjen, amikor az egyik kéz útnak indult a lába között, becsúszott a bugyija alá, és az egyik ujjával simogatni kezdte. Úgy dobogott a szíve, hogy attól félt, mindjárt elájul. „És ami a legfontosabb: bízz bennem! Bízz bennem, Regina.” Az ujj belényomult. Tagadhatatlanul jó érzés volt, de semmi nem árulta el, hogy vajon Sebastian érintése-e. Beljebb csúszott, majd visszahúzódott. Regina nem tudta kiverni a fejéből, hogy talán egy idegen van ott, de a teste elárulta: együtt mozgott a kézzel, mohón vágyva az

orgazmusra. De csak eddig tudott elmenni; valami jelre várt, hogy tényleg Sebastian az. És amikor semmi sem bizonyította ezt, a teste megdermedt. A kéz eltávolodott. A bugyija egy csattanással visszakerült a helyére, miközben mindene lüktetett a kielégítetlen sóvárgástól. Regina attól félt, hogy egyedül marad, és mostantól csak azon fog rágódni, ki volt az, aki megérintette. Elviselhetetlennek tűnt ez a kétség. Az ajkába harapott, hogy ne szólaljon meg. Amikor már azt hitte, nem bírja tovább… megtöri a csendet, és ezzel elárulja, hogy nem bízik a férfiban, akkor érezte, hogy a szemkötő zsinórja kioldódik, és lekerül az arcáról a fekete anyag. Kinyitotta a szemét. Sebastian az ágynál térdelt, és fürkészően nézett rá. Regina olyan megkönnyebbülést érzett, olyan hihetetlen feszültség oldódott fel benne, hogy elsírta magát. – Minden rendben van, Regina! Mondtam, hogy senki más nem érhet hozzád, csak én. Nem hittél nekem? Sebastian eloldozta a kötelet, és Regina a csuklóját dörzsölgetve lassan kiegyenesedett. – De hittem, csak… honnan tudhattam volna biztosan? Másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy az emberek elmennek az ajtó előtt… és megbámulnak … Óvatosan az ajtóra nézett. Sebastian felállt, és becsukta. – Bajba kerülünk – mondta Regina. – Psszt… Próbálj megnyugodni kicsit – Sebastian leült mellé, és átkarolta. – Nem akartalak felzaklatni. Szeretek kísérletezni, próbálgatni a határokat. Van úgy, hogy ez… közelebb hozza egymáshoz az embereket. És fokozhatja a szenvedélyt. – Semmi baj – mondta Regina. És komolyan is gondolta. – El akarsz menni? – kérdezte Sebastian. – Igen – válaszolta Regina. És ezt is komolyan gondolta.

Harmincnegyedik fejezet Regina a fürdőkád falához nyomta a lábát. Már majdnem a peremig ért a víz. A levendulaillatú habfürdőben mély levegőt vett; remekül érezte magát. Sebastian pontosan tudta, mire van szüksége, miután megérkeztek a lakásába. Segített neki levetkőzni, aztán rátekert egy hatalmas, puha törülközőt, majd bekísérte a fürdőszobába. És magára hagyta, hogy összeszedje magát. Nem is tudta, mióta van már a vízben, de mostanra elege volt abból, hogy egyedül van. Lábával eltekerte a gombot, hogy leengedje a vizet. Felállt, de egy pillanatra megszédült. Fogott egy fehér törülközőt, és magára terítette. Megtörülte a nyakát, aztán leengedte a haját. Belenézett a tükörbe, és azt látta, hogy a szeme körül csupa fekete az arca a festéktől. Egy papír zsebkendővel letörölgette a sminket, amennyire csak tudta. Nesztelen léptekkel besétált a hálószobába. – Azt hittem, már sosem jössz ki – mondta Sebastian vigyorogva. Fehér sortot viselt és legombolt nyakú, búzavirágkék inget, aminek feltűrte az ujját. Regina imádta ingben, mikor hosszú haja a gallért verdeste. Szívfájdítóan gyönyörű volt, és ettől még nehezebbnek tűnt tartania magát a fürdőkádban született elhatározásához. Észrevette, hogy két pohár fehérbor áll az ágy melletti asztalkán. Sebastian követte a pillantását, majd az egyik pohárért nyúlt, és odaadta neki. – Köszönöm – mondta Regina. Hideg, kellemes, üde bor volt, abban a pillanatban úgy érezte, ennél finomabbat még sosem kóstolt. Sebastian leült az ágy szélére, Regina pedig mellé, és a férfi felé fordult, hogy az arcába nézhessen. Ő elmosolyodott, és a formálódó gödröcskék láttán Regina majdnem elvesztette a bátorságát. De nem engedhette meg magának, hogy meghátráljon. – Sebastian, nagyra értékelem, hogy megszervezted ezt a mai estét, mert fontosnak tartod a bizalmat a kapcsolatunkban. De ami ma történt… hát, így nem fogunk jobban bízni egymásban. És megismerni sem tudjuk egymást. Legalábbis nem úgy, ahogy én szeretném. – Pontosan mire gondolsz? Látszott, hogy Sebastian most is ugratni próbálja, játékosan kötekedik vele. – Megharagudtál rám, amiért nem mondtam el, hogy szűz voltam, és nem árultam el, mennyire tapasztalatlan vagyok. De te sem árulsz el mindent a múltadról, arról, mi minden történt veled, az életedről. – Dehogyisnem. Már mondtam, sajnálom, hogy Sloan… – Nem Sloanról van szó. Vagyis nem csak róla. Ismered Margaretet a könyvtárban? Mesélt az

anyádról. Sebastian arcáról eltűnt a mosoly. – Az a pletykafészek! – Nem pletykálni akart. Látott minket kijönni a Barnes Teremből. Azt hiszem, úgy érezte, hogy tudnom kellene valamit a férfiról, akivel… együtt vagyok. – De rólam nem mondott semmit, ugye? Csak az anyámról beszélt. – Ugyan már! Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek. Miért titkoltad el, mi történt az édesanyáddal? A születésnapomon a szüleinkről beszélgettünk, arról, milyen nehéz velük, de te egy árva szót sem szóltál róla, mi történt. Miért? – Azért, mert ahogy ezt már Sloannal kapcsolatban is mondtam, ennek semmi köze nincs hozzánk. – Szerintem meg igenis van köze! Ha nem tudunk ilyenekről beszélgetni, akkor hogyan bízhatnánk meg egymásban? Egy kapcsolat nem az orbitális szextől működik. – Honnan tudod? – Ezt hogy érted? – Néhány hete még szűz voltál. Szóval úgy gondolom, ha volt is bármi komolyabb kapcsolatod, túl sok biztosan nem lehetett. Akár szexuális, akár más. Tévednék? – Nem – ismerte be Regina. – Nekem viszont voltak. És általában úgy működtek, mint ez. Én így szeretem. – Azt mondtad, velem más. Sebastian felsóhajtott. – Valóban máshogy érzek irántad. – Hogyan? – Nem tudom, Regina! – felelte a férfi ingerülten. – Néha azt hiszem, hogy jobban kedvellek, mint bárki mást eddig. Kihívásnak veszem, hogy ilyen tapasztalatlan vagy. Azt hiszem, jó szándékú ember vagy. Bámulatos, hogy mennyire lelkes vagy. Könnyű meglepni, könnyű a kedvedben járni. De ettől még ugyanazt akarom ettől a kapcsolattól. – És mi lenne az? – Pontosan az, ami most is van. Kivéve, hogy szeretnék fotókat csinálni rólad. Most Regina lett ingerült. – Hagyjuk már ezt a témát! – Számomra ez az intimitás. Én így tudnék közel kerülni hozzád. Regina felpattant az ágyról, amitől a bor kilöttyent a törülközőre. – Ezt nem hiszem el! Elmondom neked, hogy szerintem mi hiányzik ebből a kapcsolatból, vagy nevezd, aminek akarod. És erre te kérsz tőlem többet? Miért kellene megadnom neked, amit akarsz, amikor te meg sem próbálod megadni, amit én akarok? – Azt hittem, megadom.

– Hát az a helyzet, hogy nem. Úgy tűnt, Sebastian elgondolkodik a válaszon. Majd lassan bólintott, mintha döntött volna. – Hazaviszlek – mondta halkan. * – Egy rendes, normális fickóra lenne szükséged – jelentette ki Carly. Késő délelőtt volt már. Regina hajnalig csak forgolódott az ágyában, mígnem a felkelő nap a tudomására nem hozta, hogy végre elérkezett a reggel. Reggeli közben Regina egyszerűen nem tudott tovább uralkodni magán, és kiborult a lakótársa előtt. Beszámolt neki arról, mi minden történt a Jane Hotelben, és titokban arra számított, hogy ettől még a rendíthetetlen Carly is meg fog botránkozni. De a lány csak ábrándos szemekkel felsóhajtott. – Imádom a Jane Hotelt! De azután, mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogy barátnőjének valamivel több empátiára lehet szüksége, a karjára tette a kezét, és azt mondta: – Mit mondtam neked az első perctől fogva? Érezd jól magad, de ne várj semmit. Volt néhány jó kör, és most lezárhatod annyival, hogy gyűjtöttél némi tapasztalatot, van némi fogalmad arról, milyenek a New York-i pasik. És az unokáid szájtátva hallgatják majd a sztorijaidat. Regina ránézett. – Gondolod, hogy mesélnem kellene nekik erről? – Hát, lehet, hogy nem. De az én unokáim biztosan szívesen meghallgatják. Carly a térdét csapkodta, úgy nevetett. Regina felhúzta a lábát, szeretett volna belesüppedni a kanapéba. – Örülök, hogy ezt ilyen mulatságosnak találod. – Nem rajtad nevetek, Regina. Tudod, hogy ismerem ezt az érzést. Igen, Carly valóban hasonló szenvedésen ment keresztül, miután szétmentek Robbal. Fizikai fájdalmat érzett, nem tudott se enni, se aludni. Mintha felfordult volna az élete, éppen ahogy Reginának, amikor először találkozott Sebastiannal, csak negatív irányban. Carlynak igaza volt. Tényleg figyelmeztette őt. – Tudod, mennyire magam alatt voltam, miután szakítottunk Robbal – mondta a lány, mintha olvasna Regina gondolataiban. – Na, de mit csináltam? – Hm, nem tudom – felelte Regina. – Rögtön visszapattantam a lóra, ahogy az anyám mondaná. Regina ebben nem volt olyan biztos. A legjobb tudomása szerint a szakítás óta a lakás nem volt, úgymond, lovaglóterep. De lehet, hogy annyira elfoglalta a saját baja, hogy nem vette észre, mi történik a lakótársával.

– És most mit gondolsz? – kérdezte inkább csak udvariasságból, mint valódi kíváncsiságból. Carly nemigen tudott volna olyat mondani, amitől jobban érezné magát. Őrülten szerelmes volt egy megközelíthetetlen, vitán felül elcseszett fickóba. Úgy tűnt, körülbelül annyi eséllyel találja meg mással a boldogságot, mint hogy nyer a lottón. – Összehozlak valakivel – mondta Carly. – Ó, köszi, inkább ne – felelte Regina. Még most is elfogta a borzongás, ha Nickre meg a haverjaira gondolt a Bettie nővérben. – Tudom, hogy Sebastian Barnes után nem lesz könnyű egy egyszerű földi halandóval járni. De bíznod kell bennem, Regina. – Aha – mondta Regina. – Ezt sokat hallottam az utóbbi időben. Visszament a szobájába, és becsukta az ajtót. * Hétfő reggel kezében a Starbucks pohárral, sietős léptekkel közeledett a visszavevő pulthoz. Ekkor vette észre, hogy Sloan is oda tart; úgy egy méterrel járt előtte. Főnöknője lófarokba fogott haja úgy lengedezett mögötte, akár egy ellenséges birodalom zászlaja. Regina bedobta a papírpoharat a legközelebbi szemetesbe, és lelassított. De így sem tudta kikerülni Sloant, mert nyilvánvalóan éppen rá várt a pultnál. – Jó reggelt, Regina! – üdvözölte a főnöknője. – Eljött a te napod! Regina alig tudott ránézni a nőre. Nem értette, miért marja őt a gyanú és a féltékenység, akár a méreg. Próbálta emlékeztetni magát, hogy néhány napja már nem számít neki Sebastian Barnes múltja, se a jelene. De valamiért mégiscsak felzaklatta a találkozás Sloannal. – Ó, igen? Miért? Regina letette a táskáját a földre. – Visszamész a kiadópulthoz – közölte vele Sloan. Ez valóban jó hír volt. De Regina nem mutatott semmilyen reakciót, csak annyit kérdezett: – Most azonnal menjek oda? – Igen, mindjárt. De délben szükségem lesz rád. Van néhány feladatom a számodra. – Ne haragudj, de ma Margarettel ebédelek – felelte Regina. Sloan összerándult a visszautasítástól, de gyorsan összeszedte magát. – Ó, értem. Jól van, hát akkor ebédeljetek együtt, amíg még tudtok. – Ezt hogy érted? – Nem mondta neked? A költségvetési megszorítások miatt meg kellett szüntetnünk a beosztását. – Az archívum kezelését irányító könyvtárost nem lehet kirúgni! – Felajánlottam neki egy állást a visszavevő pultnál – jegyezte meg Sloan fesztelenül, mintha

meg sem hallotta volna, mit mond Regina. – De sajnos úgy döntött, inkább nyugdíjba megy. Gondolom, mindent elmesél majd neked ebéd közben. Regina faképnél hagyta Sloant, és felsietett a lépcsőn. Miközben az archívum felé haladt öles léptekkel, azon töprengett, vajon miért hallgatott erről az asszony. Aztán eszébe jutott, hogy Margaret megkereste őt két nappal korábban, csakhogy ő annyira el volt foglalva a saját fájdalmával, hogy nem ment el vele kávézni. Az archívumba besütött a nap, szinte minden parányi porszemet látni lehetett a levegőben. – Miért nem mondta el nekem? – szegezte neki nyomban a kérdést. Margaret éppen az egyik asztal fölé hajolt, és egy hatalmas, vászonkötésű könyvet tanulmányozott a nagyítójával. Lassan nézett fel. – Jó reggelt! – mondta mosolyogva. – Hogy tud ilyen vidám lenni? Most hallottam Sloan​tól, mi történt. Margaret rátette a nehéz nagyítót a kinyitott könyvre. – Elkerülhetetlen volt, Regina – mondta. – Ne nézzen így rám! Nem vagyok én áldozat. Amúgy is bőven túl vagyok már a nyugdíjkorhatáron. – Hát, szerintem nagyon szemét ez az időzítés. – Nagyon sokáig jól éreztem itt magamat – felelte Margaret. – De sokszor mondtam magának, hogy itt már semmi sem olyan, mint hajdanán. Tudja, hogy mit talált ki a könyvtár előző igazgatója? Azt, hogy több millió könyvet szállítsanak át egy New Jersey-i raktárba. Ez azt fogja jelenteni, hogy a kérőlap leadásától számítva legalább egy nap telik el, mire az olvasó megkapja a könyvet. – Ezt nem tehetik – jelentette ki Regina. – Dehogyisnem, és meg is fogják tenni. Elhiheti nekem, hogy tiltakoztunk. Néhány hónapja, nem sokkal azelőtt, hogy elkezdett itt dolgozni, elküldtünk egy petíciót, amelyet több száz író és tudós írt alá. De ez csak az egyik probléma a sok közül. A könyvtár költségvetésében az elmúlt négy évben huszonhat százalékkal csökkent a könyvek beszerzésére fordítható összeg. Nekem már nincs itt maradásom. Regina döbbenten vette észre, hogy potyogni kezdenek a könnyei. – Jaj, Regina! Maga nehezebben viseli, mint én. Margaret megkerülte a kis asztalt, és átkarolta a lányt. Regina úgy bőgött az asszony karjaiban, akár egy kisgyerek. Margaret valahonnan előkerített egy zsebkendőt, és a kezébe nyomta. Regina megtörölte a szemét. – Köszönöm. És bocsánat. Nem tudom, mi van velem. Margaret hátralépett, és rámosolygott. – Minden a legnagyobb rendben lesz, Regina. A könyvtár nem dől össze. Én meg találok magamnak munkát egy könyvesboltban. Vagy lehet, hogy elkezdek blogot vagy mi a csudát

írni… Regina elnevette magát. – De a legfontosabb az, hogy maga jól lesz. Regina minden meggyőződés nélkül bólintott. – Köszönöm, hogy elmondta nekem azokat a dolgokat Sebastianról. Megpróbáltam beszélni vele az anyjáról, de nem volt hajlandó. – Meg kell mondanom magának, Regina, egy pillanatig sem gondolom, hogy sokat tudnék a férfiakról. Sosem voltam férjnél, és ez nyilván nem véletlen. De egy dolgot megtanultam: egy férfit nem lehet megváltoztatni. – Biztos vagyok benne, hogy igaza van – mondta Regina szipogva. – Találja ki, hogy mit akar, hogy magát mi teszi boldoggá. Aztán eldöntheti, melyik férfit engedi be az életébe. – Ön nem talált olyan férfit, akihez feleségül ment volna? – kérdezte Regina. – De, sok férfi akadt, akivel összeházasodhattam volna – felelte Margaret szégyenlősen mosolyogva. – Egyik jött a másik után... – Margaret! – Mi a baj? A dohos, penészes könyveket gond nélkül elviselem. De a dohos, penészes szerelmi történeteket nem!

Harmincötödik fejezet Reginának egy cseppet sem volt sürgős, hogy befejezze a munkát. Felnézett az órára, és látta, hogy tíz perccel múlt hat, de alig tudott annyi erőt összegyűjteni, hogy felálljon. – Nagyszerű, hogy újra itt vagy, Finch! De én most megyek – mondta Alex, és a pultra tette az utolsó könyvet. – Szép estét! – Tuti, hogy az lesz – felelte Alex, és fülig ért a szája, úgy vigyorgott. – Ó? Csak nem randira mész? – Csak de! És te miért vagy még itt? Segítesz a próbán? – Miféle próbán? – Sloan készülődik a gálaestre. Valami próbát tart. Azt hittem, téged is odarendelt segíteni. – Nem, vagy legalábbis még nem. De kösz a figyelmeztetést. – Regina beledobálta mindenét a táskájába. – Jövök veled – mondta. Lementek a lépcsőn az előcsarnokba, és ahogy kiléptek az épületből, megcsapta őket a párás hőség. Még mindig sokan ücsörögtek a könyvtár előtti lépcsőn, bár jóval kevesebben, mint ebédidőben, amikor a legnagyobb a forgalom. A járdán hömpölygött a tömeg a Grand Central Station felé, és Regina elborzadva gondolt arra, hogy a metróban kell majd megfőnie. – Szia, Finch – búcsúzott el tőle Alex, és elindult déli irányba. Regina is épp viszonozni akarta a köszönést, de elakadt a szava, amikor meglátta az utca túloldalán parkoló fekete Mercedest. „Egyszerűen csak balra fordulsz, és elindulsz az állomás felé” – mondta magában. És ezt is tette. Sajnos Sebastian elég jól ismerte őt ahhoz, hogy tudja, merre tart, és hosszú lábaival hamar utolérte őt a Negyvenkettedik utca és az Ötödik sugárút sarkán. – Nem veszed fel a telefonodat – mondta. Elállta az útját, így Regina nem tudott továbbmenni. A lány érezte, hogy nem szabad a szemébe néznie. Ha ezt teszi, vége van. – Erre gondolsz? – kérdezte. Előhúzta a táskájából az iPhone-t, és átnyújtotta a férfinak. Már három napja nem kapcsolta be. Sebastian nem vette el tőle. – Beszélhetnénk egy percet? – kérdezte. Regina pontosan tudta, hogy szó nélkül ott kellene hagynia a férfit. De helyette felpillantott rá, és a bársonyos sötét szem meg az oly sok gyönyört okozó száj látványától úgy érezte, hogy… mozdulni sem bír. Hallgatását a férfi a jelek szerint igennek vette.

– A kocsiban? – Nem ülök be a kocsiba. Sebastian feszülten pillantott körbe. – Itt nem valami kellemes beszélgetni. Mintha csak az állítását akarná nyomatékosítani, egy öltönyös férfi nekicsapta az aktatáskáját Reginának, amikor elment mellette. – Vállalom a kockázatot, hogy felöklelnek – mondta Regina. – A magad nevében beszélj. Mosoly jelent meg Sebastian arcán, amitől valami megrándult Reginában. Még mindig ugyanolyan szerelmes volt ebbe a férfiba! Igyekezett rezzenéstelen arccal nézni rá. Sebastian megint körbepillantott, és beletúrt a hajába. Regina is végignézett az utcán. A sofőr időközben megkerülte a háztömböt, és most csigalassúsággal haladt a Mercedesszel a Negyvenkettedik utcán, a Madison és az Ötödik sugárút között. – Jól van – mondta Sebastian. – Nyertél. Itt beszélgetünk. Megfogta Regina könyökét, hogy az épület felé irányítsa. Regina nekitámaszkodott az egyik kirakatnak, és várakozóan nézett a férfira. – Az apám elhagyta az anyámat egy húszéves modellért. A lány három évvel volt idősebb nálam. Eleinte gyűlöltem őt, de végül békét kötöttünk, és összebarátkoztunk. Elvitt forgatásokra, ekkor kezdett el érdekelni a fotózás. És volt olyan kedves, hogy megengedte, hadd készítsek róla fényképeket. De végül otthagyta az apámat; a sors iróniája, hogy egy fényképészért. De akkor már megvolt a baj, az anyám nem tudta feldolgozni a történteket, és végül öngyilkos lett. – Ki volt az a modell? – kérdezte Regina, és akaratlanul is megjelentek előtte a galériában kiállított fényképek. Már tudta a választ. – Astrid Lindall. A legsötétebb félelmei igazolódtak be, a két szó olyan hatással volt rá, mintha arcul ütötték volna. Egy világ választja el őket egymástól. Sebastian számára mindaz, ami kettejük között történt, nem lehet több kellemes időtöltésnél. – Értékelem, hogy elmondtad. Komolyan. Bárcsak akkor mondtad volna el, amikor még órákon keresztül ücsöröghettünk volna az ágyban, hogy megbeszéljük. Hogy megismerjük egymást. De most fogalmam sincs, mit kellene kezdenem ezzel az… információval. Taxik dudáltak, emberek siettek el mellettük lökdösődve, és a hőség, a párás levegő szinte elviselhetetlennek tűnt. De Regina nem akart mozdulni, azt sem akarta, hogy Sebastian elmenjen; és egészen biztosan nem akart hazamenni sem, hogy aztán majd megint egész éjszaka vágyakozva, gyötörje magát. Miért hülyíti magát ilyenekkel, hogy nem ül be a kocsiba? Miért,

így talán képes kiállni magáért, így nem lesz pillanatok alatt semmivé a kemény elhatározása? – Beszélgessünk még. Vacsorázzunk együtt. Reginának semmi kedve nem volt vacsorázni. Egészen másra vágyott. Azt akarta, hogy édesen égesse a bőrét a kötél, hogy a húsába vágjon; hogy érezze a hűvös levegőt abban a szobában, amelyben olyan sok időt töltött ugyan, de amit még sosem látott; hogy összeránduljon a combjába hasító fájdalomtól, hogy átélje azt a robbanásszerű élményt, amikor Sebastian farka a lábai közé nyomul. Megfordult, és az állomás felé indult. – Várj! – Sebastian megragadta a karját, és Regina hagyta, hogy megállítsa. – Nem akarod ezt tovább csinálni, rendben, el kell fogadnom. De ne zárj ki az életedből, mintha valami rosszat tettem volna! Sosem hazudtam neked. Nem hagytalak el. Azért vagy mérges, mert azt hiszed, nem tudom megadni neked, amit akarsz. – Miért, talán képes vagy rá? – Nem tudom – felelte Sebastian, és még szomorúbbnak tűnt a beismeréstől, mint amilyen Regina volt, amikor pár nappal korábban erre rájött. – De azért jöttem ide, mert meg akarom próbálni. – Hogyan? – Nem tudom – ismételte Sebastian. – Azt hittem, azt akarod, hogy beszélgessünk. – Ez nem ilyen egyszerű – válaszolta Regina. – Az is lehet, hogy én sem tudom megadni neked, amit te akarsz. – Dehogyisnem. – Egyelőre igen. – Most a fotózásról beszélünk? Regina az ajkába harapott, ezt eddig még magának sem akarta beismerni. – Képes lennél azt mondani, hogy neked ez nem számít, hogy nem fontos? Szerinted együtt tudsz lenni egy olyan nővel, aki nem akar a múzsád lenni? – Látod, Regina, megint tévedsz. Már a múzsám vagy. Csak rád gondolok, ha fényképezek. Minden arcban, minden testben, amit fotózom, téged látlak. A W magazin októberi számának a címlapján ott kellene virítania a nevednek. Csak szeretném egyszer kipróbálni, milyen az, amikor az a nő áll a kamerám előtt, aki ilyen hihetetlenül inspiráló hatással van rám. Regina a fekete-fehér fényképekre gondolt a falon Sebastian lakásában: a megkötözött nőkre, a korbácsütésre váró nőkre, a meztelen nőkre, akiket Sebastian puszta tárgyakká tett és megörökített. – Ez nekem nem megy – mondta. – Elmenekülsz, mert megijedtél tőle, hogy le akarlak fényképezni? – Nagyon rosszul hangzik, ha így beszélsz róla. Ez a határ, gondolta Regina.

Megfordult, és leszaladt a lépcsőn a metróállomáshoz. * Mire hazaért, és bedugta a kulcsát a zárba, Regina annyit bőgött, hogy az arca kivörösödött és felpuffadt. A metrón zokogni – nos, minden bizonnyal ez az eddigi mélypont, korábban el se tudott volna képzelni hasonlót. Vagy minden igazi New York-i nő elmondhatja magáról, hogy már bőgött egy kiadósat a zsúfolt metrón? Belépett a lakásba. Azzal vigasztalta magát, hogy a szobája nyújtotta menedék már csak másodpercekre van. – Hol voltál? – kérdezte Carly, aki úgy bukkant fel előtte, akár egy fölöttébb jól öltözött jelenés. Sárga nyári ruhát viselt, amely remekül kiemelte napbarnított bőre aranyosbarna színét, tarkóján lazán összefogott hajának mézszőkeségét. Erősen kirúzsozta magát, és a kevéske pirosítótól arca üde rózsaszínben ragyogott. De egyáltalán nem ezektől tűnt Carly olyan gyönyörűnek, amilyennek Regina még sosem látta. Tudta, hogy a napbarnított bőr, a tökéletes smink vagy a ruha mit sem számít: egész ismeretségük alatt most először Carly Ronak őszintén boldognak tűnt. – Hát, ahol mindig is vagyok hatig. A munkahelyemen – felelte Regina. Csak ekkor vette észre, hogy nincsenek egyedül a lakásban. Egy fiatalember pattant fel a kanapéról. Haja világosbarna volt, állán és arcán gödröcske. Dartmouth feliratú pólót viselt és khakinadrágot. Meleg mosollyal üdvözölte Reginát. Nem volt az a szépfiú típus, inkább csak helyes. – Szia, Regina, örülök, hogy végre találkozunk. Rob Miller. – Te vagy… Rob? – kérdezte Regina. Ő lenne a szívtipró, aki miatt Carly napokon keresztül zokogott a szobájában? – Már nagyon vártunk – mondta Carly, és megfogta Rob kezét. Regina nem tudta elképzelni, egyetlen délután leforgása alatt hogyan kerülhetett vissza Rob Carly életébe. Úgy állt a lány mellett a nappalijukban, mintha odaszületett volna, és Carly lenne a látogató. Regina eltűnődött magában: annyira elmerült a saját nyomorúságában, hogy nem vette észre, Carly közben mégiscsak – hogyan is kellene mondani – megegyezett Robbal? – Találkozunk Rob barátjával, Andyvel, megiszunk valamit. Jó lenne, ha te is jönnél. Te jó ég, össze akarják boronálni valakivel? Carlyt minden bizonnyal elvakítja a szerelem, nyilván ezért nem látja, hogy valószínűleg annyi ereje sincs, hogy fogat mosson és elvánszorogjon az ágyig. Még hogy elmenjen velük iszogatni! – Majd máskor – mondta. – Örülök, hogy megismerkedtünk – mormogta Robnak. – Hékás! – Carly bement vele a szobájába, és becsukta maga után az ajtót. – Gyere már el velünk! Regina az ágyra dobta a Chanel táskát. Bárcsak visszakaphatná a régi Old Navyt! Utálta az

aranyszínű C betűkkel díszített fekete bőr látványát. Mintha továbbra is Sebastiant hordozná magával. – Miért nem mondtad, hogy megint együtt vagytok Robbal? Csak a rossz hírekről beszélgetünk? – El akartam mondani, de az elmúlt néhány napban nem igazán tűntél barátságosnak. Regina a magányos étkezésekre gondolt, arra, hogy zárt ajtó mögött kanalazgatta a gabonapelyhet a szobájában; hogy kilenckor ágyba bújt, hátha el tud menekülni a saját nyomorúsága elől, és aztán másnap felkelt, amilyen későn csak lehetett, és elrohant hazulról. – Azt hiszem, igazad van. Ne haragudj. Na, mi történt? Carly a nappali felé intett. – Nem ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy ezt megvitassuk, úgyhogy csak röviden. Nem oldottuk meg a problémáinkat. De találtunk kompromisszumot. Regina bólintott. – Nagyon örülök. Rendes fickónak tűnik. – Gyere velünk! Andy is jó srác. Nem ücsöröghetsz a szobádban az életed hátralévő részében, hogy Sebastian Barnes miatt keseregj. Tovább kell lépned. Regina megint bólintott. Maga előtt látta Sebastiant, ahogy egyszerre várakozóan és csalódottan néz rá a Negyvenkettedik utcán. Könnyebb volt eddig a férfit okolni, hogy egyedül Sebastian miatt maradt a kapcsolatuk egydimenziós. De tudta, hogy a férfi most rá egyáltalán nem jellemző módon, kicsit ügyetlenül megpróbálta megmutatni neki, mennyire igyekszik még többet adni. És Regina rémülten jött rá, hogy már megadott mindent, amit csak tudott, csakhogy ez talán nem elég. De most nem volt alkalmas az idő, hogy mindezt elmagyarázza Carlynak. Ezért csak ennyit mondott: – Még nem állok készen. Carly arckifejezése megenyhült. – Jól van, megértem. Tudom, milyen ez. De most utoljára úszod meg ennyivel! Megmondom Andynek, hogy majd legközelebb. – Mulassatok jól! – mondta Regina, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Carly kiment, és becsukta maga után az ajtót. A padlóra tette a táskáját, végigfeküdt az ágyon, és átgördült arra az oldalra, ahol aludni szokott. A szoba túlsó sarkában meglátta a Bettie Page-könyvet a komódon. Nem akarta a szobájában tudni, de nem tudott mit kezdeni vele. Nem vitte rá a lélek, hogy kidobja. Esetleg eladja holnap egy antikváriumban? Felült. Úgy döntött, kiviszi a könyvet a nappaliba, bedugja Carly divatmagazinjai közé, és akkor majd nem lesz szem előtt. Közel hajolt a szoba ajtajához, és fülelt. Csönd volt a lakásban. Várt még néhány percet, és amikor már biztos volt benne, hogy Carly meg Rob elmentek, felkapta a könyvet, és kiment a

nappaliba. Az jutott eszébe, hogy esetleg még ma este elvihetné egy antikváriumba. Még csak hét óra múlt. Úgysincs semmi dolga. Leült a kanapéra, és eldöntötte, hogy még egyszer, utoljára megnézi a könyvet. Gyönyörű volt, és ha valamit, akkor hát a gyönyörű könyveket nagyon szerette. Regina a könyv közepére lapozott, az Irving Klaw készítette bondage fényképekhez. Eszébe jutott, hogy azt mondta Sebastian az első este a lakásában, van valami Bettie-ben, ami hiányzik az összes lányból, akiket fényképezett, és hogy ez a valami a vidámság. Regina figyelmesebben megnézte a fényképet. Bettie leopárdmintás bikiniben volt, kezén, lábán lánc, szájában pecek. De a szeme nevetett, ehhez nem férhetett kétség. „Úgy néz ki, mint aki remekül szórakozik” – mondta Sebastian. És Regina kénytelen volt elismerni, hogy igaza volt. Önkéntelenül is arra gondolt, ő hogyan érezte magát ebben a helyzetben: mennyire sebezhető volt, és mennyire vágyott már az igazi szexre, amelynek ez csak az előjátéka volt. Nem tudta, Bettie Page hogyan csinálta. Lehet, hogy igazából szex közben nem ő volt az alávetett, és ezért tudta ilyen könnyedén, gond nélkül játszani ezt a fényképezőgép előtt? Azért tudott ilyen felszabadult lenni, mert neki csak játék volt az egész? Nem adott magából semmit, mert a kamera nem a valóságot mutatta? A következő oldalra lapozott: Bettie ezen a képen fehér csizmában volt, kezében lovaglóostorral. Aztán fekete fűzős topban, könyékig érő fekete kesztyűben, és fenyegetően magasodott egy hátán fekvő, megkötözött, kipeckelt szájú nő fölé, akin csak a fehérneműje volt. Majd harisnyakötővel, térdig érő, magas talpú bakancsban, és úgy meredt a fényképezőgép lencséjébe, hogy az ember azt érezte, megeszi ebédre a fotóst. A következőn korbáccsal a kezében… Regina felnézett a könyvből. Érezte, hogy az adrenalin szétárad a testében. „Nem oldottuk meg a problémáinkat – mondta Carly. – De megtaláltuk a kompromisszumot.” És Regina hirtelen pontosan tudta, mit kell tennie.

Harminchatodik fejezet – Ez aztán a bevásárlólista – mondta Carly, és rápillantott a nagy, rózsaszínű öntapadós cetlire, amire Regina már napok óta firkálgatott. Szombat reggel volt, és állandóan arra gondolt, hogy egy héttel korábban épp Sebastiannal vásárolt, a BDSM-bálra készültek. Amilyen ígéretesen kezdődött az a nap, olyan riasztó bizonytalansággal ért véget. Remélte, hogy a mostani bevásárlókörút helyre teszi majd a dolgokat. Regina követte Carlyt a Christopher Street felé. – Ezért van szükségem rád. Úgy gondoltam, vagy órákon keresztül keresgélek a neten, vagy pedig a házi szakértőmhöz fordulok. – Divattervező vagyok, nem személyi stylist – zsémbeskedett Carly, de Regina tudta, hogy örömmel tart vele. – Azt remélem, hogy két helyen megtalálunk mindent. És fűződ meg harisnyakötőd már biztosan van? – Igen – felelte Regina, és elpirult. A fűzőt bedugta a szekrénye aljába. Azóta rá se nézett, hogy Greta nagy kínok árán ráhúzta – azon az estén történt később, hogy Sebastian dugót nyomott a fenekébe. Az első üzlet a My Cross to Bare nevet viselte, és a kirakatban fűzőbe, bőrsapkába és platformcipőbe öltöztetett karcsú, fehér próbababák álltak, csuklójukon bilinccsel. Carly megnyomta a parányi fehér csengőt, a zár felberregett, és beléphettek. Regina több eladót is látott, de úgy tűnt, egyikük sem töri magát különösebben, hogy kiszolgálja őket. Valószínűleg úgy voltak vele, hogy azok a vásárlók, akik bejönnek ebbe az üzletbe, tudják, mit akarnak, és azt is tudják, hogyan szerezzék meg. Carly gyors mozdulattal lófarokba fogta a haját, összegumizta, ránézett a listára, és aztán csípőre tette a kezét, mintha mindjárt nekiállna reklamálni. De aztán elindult, és kiválogatott a kínálatból ezt-azt: egy fekete és egy fehér hosszú bőrkesztyűt; fekete bársony fűzős felsőt, amelynek hátsó részén hatalmas horgok lógtak; fonott korbácsot fekete bőrnyéllel; egy közel félméteres lovaglópálcát, és egy imponálóan hosszú, de ránézésre nagyon nehezen kezelhető ostort. Odaadott mindent Reginának. – Ez könnyű volt – közölte vele. – És most elmondanád végre, mi ez az egész? – Ezt találtam ki kompromisszumnak Sebastiannal. – Nem értem – mondta Carly. – Elhiszem… Nehéz elmagyarázni. Én is még csak most kezdem összerakni magamban. Megjelent egy ázsiai eladónő. – Szeretnék használni a próbafülkét?

– Köszönjük, nem. Ezeket elvisszük – válaszolta Carly, és rámosolygott Reginára. * Amikor Sebastian kinyitotta a lakása ajtaját, Regina megállapította, hogy most először ő okozott meglepetést a férfinak. Sebastian mosolyogva kivette a kezéből a két sporttáskát. – Egy hétig szóba sem állsz velem, most meg ideköltözöl? Tagadhatatlanul nagyon örült, hogy látja. Nem úgy, mint a múltkor, amikor az utcán beszélgettek, Regina most rögtön a szemébe nézett, és nyomban tudta: azt teszi, amit tennie kell. Ha működik a dolog. – Hát a szünet nem sokat segített. Arra gondoltam, ideje más taktikával próbálkozni. Regina mosolygott ugyan, de belül remegett. Mi van, ha Sebastian nemet mond? Mi van, ha azt mondja, ez egy ostoba ötlet? Mi van, ha így nem fog menni neki? Sebastian kézen fogta, és bevezette a nappaliba. – És egész pontosan miben kellett volna segítenie annak, hogy nem állsz szóba velem? – kérdezte, és maga mellé ültette Reginát. – Abban, hogy tudjak gondolkodni… ami nem megy, ha a közelemben vagy. Minden olyan… zavaros lesz. Most is elég volt az, hogy Sebastian ott ül mellette, és már érezte, hogy kezd szétesni. – Muszáj világosan elmondanom, mit akarok, és mit vagyok hajlandó megadni. – Könnyen lehet, most jelentkeznek a hiányosságaim az érzelmi intimitás terén, de be kell vallanom neked, Regina, fogalmam sincs róla, mi folyik itt. Regina nagyot nyelt. – A múlt héten, amikor a Jane Hotelben voltunk, azt mondtam, hogy nekem több kell ebből a kapcsolatból, hogy jobban meg akarlak ismerni. Te pedig megharagudtál rám, amiért szóba hoztam, hogy mit hallottam Margarettől. Lehet, hogy én vagyok a hibás, mert nem így kellett volna kezdenem a beszélgetést. De aztán felvilágosítottál, hogy téged nem érdekel az a fajta kapcsolat, amit én szeretnék. És úgy tűnt, hogy patthelyzetbe kerültünk. Sebastian bólintott. – De azután… – Igen, tudom – mondta Regina gyorsan. – A könyvtár előtt vártál, beszélni próbáltál velem, és igazság szerint nem emlékszem pontosan, mit mondtam. – Hadd foglaljam össze röviden: „Ez most már túl kevés, túl későn.” Sebastian szeretettel nézett rá. – Igen… valami ilyesmi. De azt hiszem, igazából attól ijedtem meg, hogy ha te megpróbálod, akkor nekem is meg kell próbálnom. Azt kérdezted, hogy csinálhatsz-e rólam fotókat, és

kivételesen nekem kellett nemet mondanom, miközben te igent mondtál… Úgy éreztem, sarokba szorítottál. És hogy biztosan kudarcot fogok vallani. És nem akartam, hogy én tegyem tönkre ezt a kapcsolatot. Regina érezte, hogy a szemét elfutják a könnyek. Gyorsan pislogni kezdett, de hiába. Sebastian odanyúlt, és megtörölte az arcát. – Nem teszed tönkre, Regina. – Lehet, hogy ez túl erős szó. De határokat szabok. – Ez mindenkinek jogos igénye lehet. Erről beszéltünk már a legelején, nem? Regina bólintott. Sebastian átkarolta, néhány percig csöndben ültek. – Regina? – szólalt meg Sebastian halkan. – Igen? – Mi van azokban a táskákban? – Ja, igen. Ezért vagyok itt. Meggondoltam magam: azt akarom, hogy csinálj rólam fényképeket. Sebastian úgy nézett rá, mintha a vicc folytatását várná. Amikor rájött, hogy Regina komolyan beszél, lassan megrázta a fejét. – Nagyra értékelem, hogy ezt mondod, Regina. De én is rengeteget gondolkoztam az utolsó beszélgetésünk óta. Emlékszel, mit mondtam, mi a közös a fényképezésben és a BDSM-ben? – Azt hiszem, igen – felelte Regina. – Senkit sem kényszeríthetsz arra, hogy alárendelt szerepet játsszon a szexben, és ugyanígy a kamera elé sem kényszeríthetsz senkit. Az eredmény csak szörnyű lehet. És saját magadat sem kényszerítheted. Regina megértette, hogy most elmenekülhet. Még visszavonulhat, és a kapcsolatuk így is megmarad – igaz, ki tudja meddig. Sebastian többé nem fogja azt kérni, hogy lefényképezhesse. Kedve szerint megszabhatja a határokat. – Nem kényszerítem magam. Ezt akarom. A férfi szkeptikus arckifejezéssel nézett rá. – Mióta? Regina odament az egyik sporttáskához, elhúzta a cipzárját, majd kivette belőle a Bettie Page-könyvet. Visszavitte magával a kanapéhoz. – Tőled kaptam – mondta, és kinyitotta a könyvet. – Emlékszem rá. Regina a könyv végéhez lapozott, hogy megkeresse azokat a fényképeket, amelyek különösképpen tetszettek neki. – Valami ilyesmit tudnék csinálni. Sebastian elvette tőle a könyvet, és az ölébe tette. Megnézte a fotókat, de a fejét rázta.

– Nem tudom lemásolni valakinek a stílusát – mondta. – Ez nem így működik. – Én nem a fénykép stílusára gondoltam. Hanem arra, hogy Bettie milyen a fotókon. Nem tudta, miért találja ilyen nehezen a szavakat. Másik részhez lapozott, és megmutatott a férfinak egy újabb képet: ezen Bettie egy fagerendához volt kötözve. – De ilyesmit nem akarok csinálni. – Domináns akarsz lenni a fényképeken? – kérdezte Sebastian. Regina bólintott. Úgy tűnt, a férfi elgondolkodik. – De én nem ilyennek látlak. Nem ilyen vagy. Nem lesz hiteles. – Nem te mondtad nekem, hogy ki kellene bontakoznom? – kérdezte Regina mosolyogva. Sebastian komoly arccal nézett rá. Eltelt egy perc, de Regina állta a pillantását. Aztán megint eltelt egy perc. – Gondolkozni fogok rajta – mondta Sebastian. – De meg kell győznöd, hogy hiteles lennél a szerepben. Na, hadd lássam, mi van azokban a táskákban!

Harminchetedik fejezet Egy egyszerű kis csuklómozdulat: ennyi a különbség a suhintás és a nagy erejű ütés között. Vagy legalábbis Sebastian ezt mondta. Regina a férfi hálószobájában állt magas szárú fekete bakancsban, feszes fűzőben, könyékig érő fekete bőrkesztyűben. Lovaglópálcát tartott a kezében, és rettentő erősnek érezte magát – annak ellenére, hogy csak egy párnát korbácsolt. Megint lecsapott. – Elég a hegyével! Ha csak azzal ütsz meg valakit, akkor is nyomot hagy, ha nem szakad fel a bőr – magyarázta Sebastian. Egy magas támlájú széken ült a szoba egyik sarkában, és úgy osztotta az utasításokat, mint egy szadomazo-film-rendező. Odament Reginához, és elvette tőle a pálcát. – Nejlon vagy üvegszál? – Fogalmam sincs. – Jól van, próbáld meg újra. Sebastian visszament a székéhez. Regina felemelte a karját, és lecsapott a párnára. – Jobb – állapította meg Sebastian. – Ne felejtsd el, hogy a becsapódás erejét az határozza meg, milyen gyorsan suhintasz, és nem az, hogy mennyire feszíted meg az izmaidat. – Gőzöm sem volt róla, hogy ez ilyen bonyolult – mondta Regina. – Csak egy kis erő és egy kis ész kell hozzá – jegyezte meg Sebastian mosolyogva. – Mi az? Azt hitted, nekem csupa móka és kacagás az életem? Regina újra rácsapott a párnára. – Nem tudom megállapítani, mennyire pontosan ütsz – mondta Sebastian. – Ez talán inkább a combot érte, nem a feneket. Erre figyelned kell. Regina ránézett a férfira. – Ez egy párna. Honnan tudod, hol van a feneke? – Igazad van, így nem lehet tökéletesen gyakorolni. – Sebastian felállt. – Azt hiszem, ideje más terepre mennünk. Regina izgatott lett. Azt remélte, hogy a férfi beviszi a Szobába, és akkor végre megnézheti. De aztán meglátta, hogy Sebastian a slusszkulcsát tartja a kezében. – Hová megyünk? – kérdezte Regina. – Tanulmányi kirándulásra. *

Ha volt is neve a klubnak, Regina nem látta kiírva sehova. Bent pedig túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is ki tudjon venni. Korábban visszavette az utcai ruháját, de Sebastian figyelmeztette: úgy készüljön, hogy nem lesz rajta sokáig. A klubban szigorú szabály volt érvényben: csak alsónemű, vagy még ennél is kevesebb. És a bejáratnál ellenőrizték őket. Reginának ez nem tetszett különösebben, de Sebastian azzal próbálta megnyugtatni, hogy odabent nagyobb feltűnést keltene ruhában, úgyhogy inkább csak tartsa be a szabályt, és próbáljon elvegyülni. Ebben kétségtelenül volt logika, de Reginában rossz emlékek maradtak a Jane Hotelben rendezett partiról, és valahogy nem volt abban a hangulatban, hogy csak úgy be akarja tartani a szabályokat. De az ajtóban álló, negyven körüli nő egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek, és olyan udvariasan figyelmeztette őket a szabályra, hogy Regina végül nem ellenkezett. Önkéntelenül is elmosolyodott, amikor azt látta, hogy Sebastian bokszeralsóra vetkőzik. – Eszembe sem jutott, hogy az alsónemű vagy kevesebb szabály rád is vonatkozik – mondta. – Az egyenlőség híve vagyok, kicsim. Bár másképp alakult ez az este, mint gondolta, Regina máris közelebb érezte magához a férfit. És nagyon várta már, hogy elkezdődjék a fotózás, mielőtt ismét visszatérne a bizonytalanság a kapcsolatukba, vagy mielőtt egyszerűen csak elveszítené a bátorságát. Sebastian ragaszkodott hozzá, hogy tapasztalja meg, milyen az a szerep, amelyet a kamera előtt akar eljátszani. Regina azonban elgondolkodott, hogy Bettie Page vajon mennyit élt át ezekből a dolgokból valójában, és mennyi volt csak színjáték. – Ha korbácsot, bilincset, lovaglópálcát, szemkötőt vagy bármi mást szeretnének, a földszinten jobbra megtalálnak mindent. Regina átadta neki a ruháit, a nő pedig adott cserébe egy kisméretű kartonlapot, ami olyan volt, mint egy ruhatárjegy. – Nincs zsebem, ahová eltehetném – mondta Sebastiannak. – Emlékszel a számra? – Igen. Elvette tőle a kartonlapot, és visszaadta a nőnek. – Nincs több időhúzás, menjünk. Megfogta Regina kezét, és lementek a lépcsőn. Mintha egy várbörtönbe jutottak volna. A falikaros lámpák fényében Regina körbepillantott: kőpadló, ketrecek, a termeket egymástól elválasztó, faborítású boltívek. A középkorinak tetsző bútorok nyilvánvalóan kínzóeszközként szolgáltak, és a falakról kötelek, láncok, kampók, kötélcsigák lógtak. Sebastiannak igaza volt: nem érezte úgy, hogy különösebb feltűnést keltene alsóneműben. A klub többi vendége csak múló érdeklődéssel pillantott rá: nem kapott több figyelmet, mint bárki, aki besétál egy már megtelt terembe, vagy megjelenik egy partin, ahol már javában zajlik a mulatság.

Sebastian körbevezette a teremben. Regina meglepve látta, hogy több – különféle módon – megkötözött férfit lát, mint nőt. Sebastianhoz fűződő kapcsolata miatt a nőket automatikusan alárendelt szerepben képzelte el, de ebben a klubban úgy látszott, ők számítanak a kisebbségnek. – Férfiakkal nem fogsz játszani – jelentette ki Sebastian, miközben elhaladtak két falhoz láncolt férfi mellett; egyikük arccal a fal, a másik a terem felé fordult. Az utóbbi hímvesszejét valamiféle fémketrec vette körbe. Mindkettejükkel egy-egy nő foglalkozott, a kezük ügyében korbács és más kínzóeszközök. – Részemről rendben – mondta Regina gyorsan. Kicsit arrébb egy vörös színű bodyt és combig érő piros csizmát viselő nő ült egy hatalmas, trónszerű széken, az ölében egy csupasz fenekű férfi feküdt hason. Egy pálcával ütlegelte, és Regina esküdni mert volna rá, hogy a férfi anyucinak szólítja. – Erre. Elhaladtak egy boltív alatt, és egy újabb terembe jutottak. Regina megpillantott egy deréktól lefelé teljesen meztelen nőt: egy cölöpkerítés mögött állt, bekötött szemmel. Sebastian megállt, alaposabban szemügyre vette, de aztán továbbment egy másik nőhöz, aki meztelenül feküdt hason egy asztalon, a keze és a lába kikötözve. Egy férfi csapkodta a fenekét a tenyerével: a nő világos bőrén vöröslő foltok virítottak. Az asztaltól egy-két méterre Sebastian megállította Reginát. – Figyelj – mondta halkan, és átkarolta. A férfi megint ütött, aztán hosszabb ideig várt, amíg újra le nem sújtott. A nő felnyögött, de nem a fájdalomtól, hanem a gyönyörtől. A férfi, mintha érzékelné, hogy közönsége van, hátrafordult, és rájuk nézett. De aztán nyomban folytatta is: olyan erővel csapott rá a nő fenekére, hogy Regina úgy érezte, a szomszédos helyiségben is hallotta volna a csattanást. Aztán otthagyta az asztalt. – Hová megy? – kérdezte Regina suttogva. – Átadja nekünk a terepet – válaszolta Sebastian. – Ez mit jelent? – Most mi jövünk: játszhatunk egy kicsit a nővel. Regina elkerekedett szemmel nézett rá, és megrázta a fejét. – Azt már nem! – Ezért vagyunk itt – mondta Sebastian. – Azt hittem, hogy csak megfigyelni jöttünk. – Nem tudom, honnan szedted ezt – Sebastian a kezébe adta a korbácsot. – Várj itt egy percet! Odament a nőhöz, és lehajolt hozzá, hogy mondjon neki valamit. A nő az ellenkező irányba

fordította a fejét, úgyhogy Regina nem hallotta, miről beszélnek. Sebastian intett Reginának, hogy menjen közelebb. Regina vonakodva lépett az asztalhoz. Ebből a távolságból még vörösebbnek, még csúnyábbnak tűntek a kéznyomok. Elfordította a tekintetét. – Azt mondta, használhatjuk a korbácsot. Regina úgy nézett Sebastianra, mintha az megőrült volna. – Nem fogom megütni! – Ezért van itt – mondta a férfi. – És ami még fontosabb: ezért vagyunk mi itt – megsimogatta Regina fejét, majd fojtott hangon még hozzátette: – Vagy megadod neki most a magáét, vagy később te kapod meg helyette. Illetve te mindenképpen megkapod. Csak az a kérdés, hogy mennyire lesz rossz. Regina belenézett a férfi sötét szemébe, és a lábai között lüktetni kezdett az ismerős érzés. Azt gondolta: nincs is abban semmi rossz, ha megüti a nőt. Lehet, hogy neki nincs egy Sebastianja, és azért jött ide, mert arra vágyik, amit Reginának csak egyetlen férfi tud megadni. Felemelte az ostort, és úgy tartotta a karját, ahogy korábban tanulta. Sebastian a nő feneke felé intett, hogy emlékeztesse, oda célozzon, és nehogy a combját üsse meg, mert az túl fájdalmas lenne. Egy pillanatig tétovázott, mielőtt lesújtott volna, de aztán gyors pillantást vetett Sebastianra, és megkapta a biztató bólintást, amire szüksége volt. Az alsó ajkába harapott, és lecsapott a nő rózsaszínű fenekére. – Ennél erősebben is lehet – mondta Sebastian. Regina arra gondolt, hogy Sebastiant talán felizgatja, ha figyeli őt. És annak tudatában, hogy a kapcsolatuk már nyitottabb, több mindenről tudnak beszélni, nyomban meg is kérdezte: – Ettől beindulsz? Sebastian a fejét rázta. – Nem – közelebb húzódott hozzá, és azt suttogta: – Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne kössem be a szemedet és kötözzelek arra a padra. Ellenállnál, de letépném rólad a bugyidat, és egy lovaglókorbáccsal megmutatnám ezeknek az amatőröknek, hogyan kell ezt csinálni. Ettől indulnék be. Regina szíve a torkában dobogott. – Most pedig azt akarom – suttogta a férfi –, hogy üsd meg még négyszer ezt a nőt, aztán megyünk. Mondd meg neki, hogy számoljon. Regina remegve fordult a nő felé. – Számolj! – mondta idegesen, és nagyon igyekezett, hogy a hangja erősnek, határozottnak tűnjön. Sebastianra nézett, aki bólintott. Regina ütött, nem nagyon erősen, de azért jól odasuhintott.

– Egy! – kiáltotta a nő tiszta hangon. Sebastian hangtalanul odasúgta: – Erősebben! Regina gyorsabban suhintott, de a húsba csapódó pálca hangja már majdnem túl sok volt neki. – Kettő! Regina folytatta, bár remegni kezdett a karja. – Juttasd el a csúcsra – mondta Sebastian. Regina úgy nézett rá, mintha megőrült volna. Most nagyobbat ütött. A nő felnyögött – nem olyan hangosan, mint amikor a korábbi férfi ütlegelte, de azért valami hasonló hangot adott ki. – Három – mondta a nő, alig valamivel feszültebb hangon. Regina megint lecsapott, de ezúttal olyan erővel, ami még őt is meglepte. A nő eksztatikus sikollyal válaszolt, majd kásás hangon azt mondta: – Négy. Sebastian elvette Reginától az ostort, aztán felmentek a lépcsőn. * Odakint már kezdett lehűlni a levegő. Miközben jóleső érzés járta át, amiért ismét rajta van a ruhája, azon merengett magában, hogy vajon már túl van az éjszaka nehezebb részén, vagy az még csak most vár rá. Örült, hogy Sebastian elvitte a klubba, és megadta neki a lehetőséget, hogy megtapasztalja, milyen a korbács másik végén állni. Meglepte, hogy szemernyi izgalmat sem érzett a domináns pozícióban. Rájött, hogy a Sebastiannal való kapcsolat dinamikáját nem azért fogadta el, hogy a férfi kedvében járjon: ez a felállás tökéletesen megfelelt neki. Hát persze, ezt már abból tudnia kellett volna, hogy milyen gyönyörben volt része a férfi mellett. De amíg ki nem próbálta a másik oldalt, nem lehetett biztos benne. Most, hogy már tudta magáról, hogy mit akar, vagyis inkább hogy mit nem, tudatosabban élhette meg saját nemiségét. És ugyan ez nem tűnt logikusnak, úgy gondolta: megkönnyíti a fényképezést a biztos tudat, hogy nem vágyik a domináns szerepre. A fotókon nem mutat meg magából semmit, csak szerepet játszik. Saját szexualitása továbbra is kettejük édes titka marad. Csak abban bízott, hogy meggyőzően tudja majd alakítani a dominánst. Új keletű tisztelet támadt benne Bettie Page iránt. Sebastian előhúzta a zsebéből a telefonját. – Szia, Jess! Szívességet szeretnék kérni tőled. Tudunk találkozni a lakásomban húsz perc múlva? Reginával vagyok, és szükségünk lenne a zsenialitásodra. Regina kérdőn nézett rá, de a férfi csak kacsintott egyet.

Harmincnyolcadik fejezet – Nézz le a földre, de ne hajtsd le a fejedet! Jess, a vörös hajú angol nő, akivel az első estén ismerkedett meg a Four Seasonsben, türelmesen elmagyarázta neki, hogyan kell profi módon kisminkelnie magát. Regina hátradőlt az ebédlőszéken. A feje fölött égő lámpáktól igencsak melege volt. – Elég soknak tűnik a festék – állapította meg Regina. Próbált úgy beszélni, hogy közben ne mozgassa a fejét. Jess már vagy a harmadik réteg színt vitte fel a szemhéjára. – Hidd el nekem, hogy nem sok. Tudom, hogy Sebastian főleg fekete-fehér képet csinál, úgyhogy erős kontrasztra van szükség. A tükörben lehet, hogy túl soknak tűnik, de a filmen tökéletes lesz. Sebastian előkészítette a terepet a fényképezéshez: ide-oda tologatta a bútorokat a nappaliban. – Odakint is csinálok néhány képet – mondta Jessnek. Ez újdonság volt Regina számára. – Mivel fényképezel? A Mark II-vel? Sebastian mormogott valamit, ami leginkább igenlő válasznak tűnt. – Ne mozgasd a fejed – figyelmeztette Reginát újra a nő. Regina félig lehunyt szemhéja mögül pont Jess keblét látta, ahogy nekifeszül a szürke Rolling Stones pólónak. Azon tűnődött, vajon milyen gyakran dolgoztak együtt Sebastiannal, és mennyire lehettek közel egymáshoz. Gyűlölte magát a féltékenységéért, és amiért automatikusan mindig ilyesmire gondolt. Vajon biztonságban fogja valaha érezni magát? Jess az ebédlőasztalt beborító pamacsok, tégelyek, dobozkák, púderek, szempillagöndörítők, szemöldökfestékek, csipeszek és szemceruzák felé fordult. – Majdnem kész vagyunk – mondta. A kezébe vett, majd félretett különböző rúzsokat. Sebastian odajött hozzájuk, hogy megnézze az eredményt. Regina attól félt, hogy összevissza van kenve, festve, és kicsit tartott Sebastian reakciójától. De a férfi arckifejezése láttán minden rossz érzése elmúlt. – Jess, mindig számíthatok rá, hogy csodát teszel – mondta Sebastian. – Ami pedig téged illet… – lépett közelebb Reginához, és a feje búbjára tette a kezét. Ahogy a lány felpillantott, nagyot dobbant a szíve, mert látta, micsoda rajongással néz rá a férfi – Tényleg gyönyörű vagy! * Regina az épület tetőteraszán állt. Fölötte a nyári, csillagok tarkította égbolt, mögötte a Hudson

folyó, a hold ezüstös színben ragyogott. Már a kezében tartotta a korbácsot. – Nézz rám, de a tested forduljon oldalra! – mondta Sebastian. – Próbáld a tarkódhoz tenni a korbácsot. Az egyik kezedben legyen a nyele, a másikkal fogd meg a rojtot! Regina követte az útmutatásokat. Mostanra, órákkal azután, hogy elkezdték a fényképezést, már tudta, hogyan kövesse úgy az instrukciókat, hogy hozzájuk is tegyen valamit. És természetesen Sebastian legfontosabb figyelmeztetése is a fülében csengett: felhívta Regina figyelmét rá, hogy azok a legjobb modellek, akik imádják, amit éppen csinálnak. Akik nem a pénzért dolgoznak, vagy a karrierjüket építik, hanem mert örömüket lelik a köztük és a fényképezőgép között zajló játékban. „Ha megtalálod ezt az örömöt – mondta Sebastian –, akkor nyert ügyünk van.” Regina az egyik lábára helyezte a testsúlyát, és úgy mosolygott, mintha valami nagyon gonosz dologra készülne. A mosoly a szeméig is elért, erre mérget mert volna venni. Több változatban is elkészült a fénykép, aztán Regina félretette a korbácsot. – Mutasd a fenekedet! Két órával korábban Regina még zavarban lett volna ettől az utasítástól. De most már rengeteg ötlete volt, mit tehet a testével. Fűzőben és bőrszoknyában kezdte, de mostanra már csak egy fekete kombiné volt rajta, egy fekete fűzős sort és a magas talpú bakancs, amelyet Carlyval vásárolt. Visszafordult Sebastian felé, a lába közé nyomta a korbácsot, és úgy nézett a férfira, mintha rajtakapták volna valamin. Az első egy órában még végig Bettie-re gondolt, őt hívta segítségül, hogy le tudja győzni a szégyenlősségét. Ám mostanra tökéletes kapcsolatot alakított ki a kamerával. – Dobd el a korbácsot, és ülj le a földre! Sebastian fellépett egy zsámolyra, hogy felülről fényképezhesse. Regina felpillantott rá, Sebastian pedig a szeméhez emelte a gépet, de aztán leengedte. – Hol van a nyakláncod? Azt akarom, hogy rajtad legyen a fényképeken. – Tényleg? Bent van a lakásban. Levettem, amikor átöltöztem. – Menj érte. Amikor ránézek erre a nőre a fotókon, tudni akarom, hogy az enyém. * A kötél feszesebbnek tűnt, a szemkötő sötétebbnek, a szoba hidegebbnek. Mintha azért lenne minden ijesztőbb, erőteljesebb, hogy emlékeztesse őt arra, hol is a helye. A klubban és a fényképeken eljátszhatta a domináns szerepet, de Sebastian most mindenképpen vissza akarta őt hozni a valóságba – a kettejük valóságába. Már legalább hajnali négy óra volt, és Regina pontosan úgy volt kikötözve, mint az a nő a klubban: az asztalon feküdt hason, meztelenül, kinyújtott karral, széttárt lábakkal.

Sebezhetőnek érezte magát, és a várakozás elviselhetetlennek tetszett: mint amikor nagyon viszket valahol, és ha nem vakarhatja meg, beleőrül. Hallotta, hogy Sebastian ott mozog a közelben, aztán minden figyelmeztetés nélkül hideg fém csusszant az ánuszába. Regina levegőért kapkodott, és tudta ugyan, hogy a már ismerős dugó került vissza a fenekébe, azért még hevesebben kezdett verni a szíve. – Hányszor ütötted meg azt a nőt? – kérdezte Sebastian. – Négyszer – felelte Regina. – Én hatszor foglak. A korbács- vagy pálcaütésekre várva Regina teste megfeszült. Ám nem az történt, amire számított: valami kemény, de gumiszerű nyomult be hátulról, szétfeszítve a szeméremajkait. Regina ösztönösen próbált volna ellenállni, de erőt vett magán, nem vonaglott, inkább hagyta, hogy Sebastian finoman, gyöngéden mozgassa benne azt a valamit, ami minden bizonnyal egy dildó lehetett. Túl sok volt már ez így, a fenékdugóval együtt, és Regina már majdnem odáig jutott magában, hogy nem bírja tovább, de ekkor Sebastian úgy mozgatta meg benne az ismeretlen eszközt, hogy megremegett a gyönyörtől. Megpróbált ellazulni egy kicsit. Ezután nem mozgatta tovább, viszont nem is húzta ki. Regina lüktető öle még többet akart a kéjből, amit az utolsó kemény döfés ígért. Kínzó, gyötrelmes érzés volt, hogy benne van, de nem mozog. – Aú! Akkor kapta a korbácsütést, amikor a legkevésbé számított rá, és a fájdalom döbbenetes volt. Nyomban el is feledkezett a feszítő érzésről a lába között és a fenekében, miközben a teste az újabb ütésre készült. A következő éppen olyan kemény volt. – Számolj! – Sebastian egész halkan szólalt meg. – Most jön a harmadik. Újabb ütés, a fájdalom ezúttal élesebb volt. – Három – mondta Regina. Csak az könnyített a helyzetén, hogy tudta, már csak három van hátra. – Ha eltéveszted vagy nem számolsz, elölről kezdjük. Olyan ijesztő volt ez a fenyegetés, hogy Regina majdnem elfelejtette, hol tartottak. Újabb ütés. Nem tudta, hogy ezúttal gyengébb volt-e, vagy csak ő lett már tompább, de most nem érzett olyan éles fájdalmat. – Négy – mondta, és nagyon igyekezett, hogy erős legyen a hangja. Eszébe jutott a nő a klubban, és elcsodálkozott, hogyan tudta ezt idegenektől elviselni. Hallotta, hogy a korbács a padlóra esik, majd azt érezte, hogy Sebastian a puszta kezével üt a fenekére nagy erővel, amitől nagyobb területen jelentkezett az égető fájdalom. Annyira meglepődött, hogy majdnem elfelejtett számolni. De szerencsére még volt annyi levegője, hogy azt mondja:

– Öt. És aztán nem történt semmi. Regina érezte, hogy Sebastian ott áll, és testének minden idegszála megfeszült, felkészült a fájdalomra. De a férfi nem ért hozzá. Most, hogy nem kapott újabb ütéseket, erőteljesebben érzékelte a feszítő, kényelmetlen érzést a fenekében és a lábai között. Nem mert mozdulni, pedig nagyon szeretett volna; szinte biztos volt benne, hogy ha vonaglani, tekeregni kezdene, enyhülne a feszültség. Hamarosan rájött, hogy várja, akarja a fájdalmat, az utolsó ütést; tudta, hogy csak akkor lesz semmivé a fém és gumi zsarnoki hatalma. Csak arra tudott gondolni, hogy meg akar szabadulni tőlük. – Üss meg! – nyögte. – Tessék? – kérdezte a férfi, bár Regina tudta, hogy hallotta, mit mondott. – Üss meg újra! – Ezt akarod? – Igen – felelte Regina. – Kérd szépen! – Kérlek, üss meg megint! Regina megfeszítette minden izmát, és igen, az utolsó ütés volt a legnagyobb; döbbenetes volt az ereje, a hangja, és a fájdalom is döbbenetes volt, ami a fenekétől a bokájáig sugárzott. És ezzel vége volt. Regina zakatoló szívvel várt.

Harminckilencedik fejezet Sebastian gyöngéden simogatta égő fenekét, majd nagy megkönnyebbülésére lassan kihúzta a dugót. Aztán érezte, hogy a dildó is kikerül. És ennyi. Nem érte újabb fájdalmas csapás, nem volt semmi a testnyílásaiban, csakhogy ezt szinte megrázkódtatásként élte meg a teste. Úgy érezte, mintha légüres térben lenne, pulzált benne a vágy, hogy megérintsék, hozzányúljanak. Sebastian eloldozta a köteleket. Regina most már szabadon mozoghatott, de a teste furcsamód mintha vonakodott volna. Csak feküdt ott, abban reménykedve, hogy ha nem mozdul, Sebastian valamiképpen reagál a testében tobzódó vágyra, miközben nem okoz sem kényelmetlenséget, sem fájdalmat. – Fordulj a hátadra! – mondta a férfi halkan. Regina lassan átfordult. Sebastian látványa szinte balzsamként hatott a testét és lelkét kínzó sajgó fájdalomra. A férfi végigpillantott rajta, és persze ez is kellemes érzés volt, de csak az érintése hozhatott gyógyulást. És nyilvánvalóan Sebastian is tudta, hogy teljesen mindegy, milyen jelmezt visel Regina, vagy milyen fényképek készülnek róla – végül úgyis átadja magát a férfinak. – Csukd be a szemedet! És nehogy kinyisd, különben be kell kötnöm. Ó, ne, gondolta Regina. Nem tudta, mennyit bír még elviselni. Néhány perccel korábban már azt hitte, elfogyott minden ereje. De mégis engedelmeskedett: lehunyta a szemét. Hallotta, hogy Sebastian néhány lépéssel eltávolodik, és minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne kukucskáljon ki. Érezte, hogy a férfi megint a közelében van, s ekkor valami pihe-puha dolog végigsimított a kulcscsontján, majd tovább táncolt a testén: a keblét cirógatta, megcsiklandozta a mellbimbóit, lassan elért a köldökéig, végül a combjához. – Tedd szét a lábadat! – rendelkezett Sebastian. A bársonyos puhaság ekkor a lába között simogatta, a csiklóját izgatta. Regina felemelte a csípőjét. És ekkor megérezte a férfi nyelvét, és az érzés az egekbe repítette. Felnyögött, és a férfi felé nyújtotta a kezét, magához akarta húzni, hogy feküdjön rá, hogy dugja meg. De Sebastian nem törődött az eszelősen követelőző kezekkel, arra koncentrált, hogy az ujja pontosan kövesse a nyelve útját. Belécsúsztatta, mire Regina vonaglani kezdett. Érezte, hogy csak pillanatok választják el az orgazmustól, és saját magát is meglepte azzal, hogy a csiklója felé nyúl, mert azt akarta, hogy ilyen hamar elmenjen. De Sebastian ellökte a kezét. – Állj fel! – utasította. – Támaszkodj rám! És ne nyisd ki a szemed! Regina lecsúszott az asztalról. Amikor remegő lábai földet értek, Sebastian átkarolta a derekát. Kivezette a szobából, Regina érzékelte, hogy már a folyosón vannak.

– Most már kinyithatod a szemed – mondta Sebastian. A férfi ott állt előtte, és kőkeményen meredező pénisszel várt rá. Megfogta a kezét, magához húzta és a farkára tette, miközben elkezdett kicsomagolni egy óvszert. Regina lassan mozgatta a kezét, ujjai alatt érezte a lüktetést. Meglepetésként érte, de rettentő erővel tört rá a vágy, hogy a szájába vegye. Letérdelt, Sebastian fenekére tette a kezét, magához húzta a férfit, hogy az ajka egészen körbeölelhesse a farkát. Sebastian felnyögött, keményen előrenyomta magát, de Regina még nem állt teljesen készen. Kicsit visszahúzódott, végigfuttatta a nyelvét a férfi dákóján, aztán a szájába vette. Sebastian megint nyögött, és gyönyörétől Regina gyomra megremegett. A férfi az állát simogatta, közben gyorsuló ritmusban mozgatta a csípőjét. Valamivel később visszahúzódott, és óvszert húzott magára. Aztán Regina felé nyújtotta a karját, és magához vonta a lányt. Kezébe fogta a mellét, és mohón csókolni kezdte. Regina érezte, hogy a férfi farka a hasának nyomódik. Sebastian ekkor gyors mozdulattal felkapta, és bevitte a hálószobába. Ráfektette az ágyra, a hűvös paplanra. Alig volt ideje széttenni a lábát, a férfi ráfeküdt, és olyan gyorsan döfte bele magát, hogy Regina egy pillanatig nem kapott levegőt. Egy olyan helyre került, ahová csak Sebastiannal juthatott el: oda, ahol nincsenek gondolatok, ahol a kéjtől remegve várja a kielégülést. Zihálva szedte a levegőt, körmét Sebastian fenekébe vájta, hogy magában tartsa a férfit, amíg azt nem érezte, hogy az orgazmus hullámokban végiggördül rajta és megborzongatja az egész testét. – Gyere – mormogta Regina, miközben a férfi hátát simogatta. És Sebastian jött – a hajába fúrta az arcát, egyre gyorsabban és egyre keményebben mozgott benne, mígnem egész testében megremegett, majd mozdulatlanná dermedt.

Negyvenedik fejezet Regina odabújt a férfihoz, és a mellkasára tette a fejét. A felkelő nap első sugarai már beszűrődtek a szobába. Bár mindketten megpróbáltak aludni, csak nem akart álom jönni a szemükre. – Nem fogom kibírni a mai napot a könyvtárban – mondta Regina. – Egy ilyen éjszaka után dolgozni akarsz? Pihenned kell. Eszedbe se jusson bemenni a könyvtárba! – Muszáj. És akarom is. Tudod, nagyon fontos nekem, ami kettőnk között van, de a munkám is az. Nem akarom elszúrni. – Nem fogod – felelte Sebastian. – Telefonálj be, és mondd meg, hogy nem érzed jól magad, majd később bemész. Regina bólintott. – Rendben. De nem csinálhatom ezt állandóan. Én… – Nyugi – vágott közbe a férfi, és egy csókkal elhallgattatta. – Kérdezhetek valamit? Sebastian a könyökére támaszkodott, ránézett Reginára, és megsimogatta az arcát. – Aha. Komolynak tűnik. És gondolom, a kapcsolatunk újonnan kialakított szabályai szerint válaszolnom is kell. – Így van. – Olyan kurva boldog vagyok, hogy megcsinálhattam rólad a fotókat! Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet-e, amit kitaláltál, de végül remekül csináltad. – Ne próbáld elterelni a szót! – mondta Regina, bár a férfi szavai felvillanyozták. – Arra vagyok kíváncsi, hogy akkor is menne-e neked a szex, ha nincs előtte… a kötözés meg a fegyelmezés, az ilyenek? – Persze – válaszolta Sebastian. – De a puszta szex inkább csak az egyéjszakás kalandokra jó… Olyasmi, amit hamar elfelejt az ember. – És a nő, akivel a könyvtárban láttalak? Sebastian elnevette magát. – Már vártam, mikor kérdezed meg. Az erre a tökéletes példa: csak szex, semmi különleges. Egynek jó, ennyi. – Egynek jó, ennyi – ismételte el Regina. – És igaz, hogy sosem voltál még szerelmes? Regina érezte, hogy a férfi teste megfeszül, és egy pillanatig attól félt, hogy a kérdés visszaviszi őket a kapcsolatuk korábbi szakaszába, amikor azon a veszekedéssel végződő estén Sebastian végül hazaküldte. – Nem – válaszolta a férfi. – Nem teljesen igaz.

Most Regina vált kissé feszültté. – Értem – mondta, és szinte visszatartotta a lélegzetét, várva, hogy Sebastian folytassa. – Már meséltem, hogyan kezdtem el fényképezni… hogy Astrid vezetett be ebbe a világba. – Igen. – Csak néhány évvel volt idősebb nálam. Azt hiszem, nagyon hamar elkezdett unatkozni az apám mellett. Apámnak rengeteg pénze volt, jól nézett ki, de nem volt kedve szórakozóhelyekre rohangálni Astriddal, meg rockkoncertekre járni. Így aztán néha, amikor ő nem ért rá, fáradt volt, vagy mit tudom én, Astrid elvitt magával. – Értem – mondta Regina halkan, miközben akarata ellenére maga elé képzelte a tizenéves Sebastiant, amint ide-oda szaladgál New Yorkban a világ egyik leghíresebb modelljével. – Azt hiszem, Astrid tudta, hogy unatkozom, és sokat vagyok egyedül. Voltak barátaim, de egyke voltam. A szüleim pénze kicsit elszigetelt a külvilágtól. Bizonyos szempontból sok volt bennünk a közös. Aztán megmutatta, hogyan kell kezelni a fényképezőgépet, és elvitt magával néhány forgatásra, fotózásra. – Igen, ezt már említetted. – És szerelmes lettem belé. Regina gyomra összerándult. – Mint amikor… a kis gimis srác távolról imádja a szerelmét? Sebastian nem válaszolt azonnal. – Nem, szeretők voltunk. Regina felült, és a férfi felé fordult, hogy lássa az arcát. – Tényleg? Maga sem tudta, miért tette fel ezt a kérdést. Hülyeség, Sebastian biztosan nem viccelődne ilyesmivel. De annyira nehéz volt elhinni, hogy a tinédzser fiúnak viszonya volt az apja feleségével… – Igen, őrülten, tébolyultan szerelmes voltam belé. Nem tudom, neki mit jelentettem. Lehet, hogy vonzónak talált. Vagy csak valami újdonságra vágyott. Fogalmam sincs. De óvatlanok voltunk, az apám rajtakapott minket. Kidobott a házból, aztán kitagadott. Regina nem tudta, mit mondjon. Azon gondolkodott, vajon mennyire ismert tények ezek, és végül arra jutott, nem sokan tudhatnak a történtekről, különben Carly vagy talán Margaret mondott volna valamit. Visszatette a fejét Sebastian mellkasára. – Sajnálom. Ez biztosan nagyon… Nem is tudom elképzelni, milyen lehetett. Írtak róla az újságok? – Nem – Regina érezte, hogy a férfi szorosabban öleli magához. – Apámnak sok barátja és pénze van a médiában. Senki sem merte volna magára haragítani. De az anyám tudta. Könyörögtem az apámnak, hogy ne mondja el neki… Hogy a nő, aki miatt tönkrement a házasságuk, most a fiával… Ez volt az egyetlen, amit szégyelltem. Csakhogy az apám nem

hallgatott rám, megmondta az anyámnak, miért dob ki, és miért nem gondoskodik rólam anyagilag tovább. – Nem támogatott többet? De hát még kiskorú voltál, nem? – Igen, az voltam. De az anyám családja jómódú volt, és a válás után is elég szép pénzt kapott. Apám részéről lényegében csak komolytalan fenyegetés volt, hogy nem gondoskodik rólam. Azt hiszem, csak még jobban meg akart büntetni azzal, hogy elmondott mindent anyámnak. Még most, évekkel a történtek után is hallani lehetett a hangján, hogy szégyelli magát. – De hát úgyis megkérdezte volna, miért dobott ki az apád. Hogyan tudtad volna eltitkolni? – Sosem voltam jóban az apámmal. Hidd el nekem, megtaláltam volna a módját, hogy az anyám ne szerezzen tudomást a történtekről. – Miért az apáddal éltél, és nem az anyukáddal? – A válás után anyám majdnem egy évre elment külföldre, a szüleihez. Nem nagyon volt választásom. Alig néhány napja volt itthon, amikor ez az újabb megrázkódtatás érte. Csakhogy ezúttal miattam történt. – Ó, Sebastian, de hiszen szinte még gyerek voltál! És gondolom, Astrid se lehetett sokkal több húsznál. – Miután elköltöztem az apámtól, anyám arra gyanakodott, hogy titokban találkozgatom Astriddal. És igaza is volt. Megromlott a viszonyom anyámmal, hazudtam neki, sokat veszekedtünk. És aztán öngyilkos lett. Reginának elakadt a lélegzete. Felemelte a fejét, hogy a férfira nézzen. Döbbenten látta, hogy Sebastian mindjárt elsírja magát. – Sebastian, ugye, nem azt akarod mondani, hogy magadat okolod? – Nem – felelte a férfi, de az arca másról árulkodott. Ahog Regina megpuszilta az arcát, érezte a könnycseppek sós ízét. Átölelte a férfit, magához szorította, ő meg a vállára hajtotta a fejét, beletúrt a hajába, és úgy kapaszkodott bele, akár egy életmentő kötélbe. – Nem a te hibád – mondta Regina, miközben a fejét simogatta. Szavai hatására a férfit csak még jobban elöntötte a fájdalom, mert zokogni kezdett, akár egy kisgyerek. Regina úgy érezte, bármire képes lenne, hogy csillapítsa a bánatát. – Az ügynököm ajánlatot kapott több kiadótól is, hogy kötetbe rendeznék az Astridról készített fotóimat. De én képtelen vagyok erre. Látni sem akarom többé azokat a képeket. Beleegyeztem, hogy kiállítsák őket a galériában, mert nem voltak hajlandók mást választani. Azóta sem csináltam ilyen színvonalú képeket. A divatlapok szerkesztői nem látják a különbséget. De a művészvilágban pontosan tudja mindenki. – Miért mondod ezt? Láttam a fotóidat a magazinokban. Láttam a fényképeket a falon, a másik szobában.

– Nincs velük különösebb baj. De egyáltalán nem különlegesek. És nem ihletett képek, az egyszer biztos. Régebben azt gondoltam, az a magyarázat, hogy Astrid az egyik legjobb modell. Vagy legalábbis ezt próbáltam elhitetni magammal. De tudtam az igazságot: a fotók azért sikerültek olyan kiválóan, mert odavoltam Astridért, és ez meglátszott a képeken. És ezért akartalak annyira lefotózni téged, Regina. – Miért? – kérdezte a lány alig hallhatóan. Sebastian felemelte a fejét, és Regina arcára tette a kezét. Érezte, hogy egyre gyorsabban ver a pulzusa. Sebastian szempillája nedves volt, és ő annyira szerette volna odanyomni az ajkát. – Mert Astrid óta most először vagyok szerelmes.

Negyvenegyedik fejezet Regina megállt a lépcső aljánál, aztán megfordult, hogy integessen Sebastiannak. A férfi leengedte a Mercedes ablakát. – Hatra érted jövök! – kiáltotta. – Rendben – mondta Regina, és nézte, ahogy a fekete autó eltűnik az Ötödik sugárút forgalmában. Euforikus állapotban volt, gondolatban valahol a fellegekben járt, de a teste nem nagyon akart vele tartani. Minden porcikája fájt: a háta, a lábfeje, a karja. A feneke. Úgyhogy mielőtt elindult volna a könyvtár bejáratához vezető hosszú lépcsőn, megállt a Türelem – vagy Állhatatosság? – nevű kőoroszlán mellett, hogy megigazítsa magas sarkú, fűzős szandálját meg a válltáskáját. Már elmúlt dél. Hétkor felébredt a telefon ébresztőjére, de aztán felhívta a könyvtárat, és üzenetet hagyott Sloannak, hogy nem érzi jól magát, de azért később bemegy. Aztán tizenegyig aludt, akkor kiugrott az ágyból, majd olyan gyorsan lezuhanyozott, mint még életében soha. Sebastian a szekrényéhez irányította, ahol talált egy Prada inget meg egy szoknyát, még rajtuk volt az árcédula. Gyorsan felöltözött, és a férfi beszáguldott vele a könyvtárhoz még ebédidő előtt. Az előcsarnokban hűvös volt és néma csönd. Regina mély levegőt vett, és azt mondogatta magában, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Van úgy, hogy az ember megbetegszik. Van úgy, hogy el kell mennie orvoshoz. És van úgy, hogy csak később megy be a munkahelyére. Gyorsan felszaladt a főlépcsőn, az aranylakat neki-nekiütődött a torkának. Sloan irodájának az ajtaja nyitva állt, és a nő rögtön észrevette Reginát. – Nocsak, ki van itt! Kikecmeregtél az ágyból, és most megtisztelsz bennünket a jelenléteddel? Regina nagyot nyelt. Pontosan tudta, hogy Sloan egyáltalán nincs vicces kedvében, és nem véletlenül beszél vele ilyen hangon. És ha bármi kétsége lett volna, a nő kék szeméből áradó megvetés mindent elárult. Sloan nagyot csapott a combjára a bal kezével, méretes gyémántgyűrűjén megcsillant a mennyezeti lámpa fénye. Regina azon kapta magát, hogy nem tudja levenni a szemét a gyűrűről; szinte hipnotikus hatással volt rá. – Tényleg nagyon-nagyon sajnálom – mondta, és kényszerítette magát, hogy Sloan szemébe nézzen.– Többet nem fog ilyen előfordulni. Itt vagyok, bármeddig tudok maradni… A nő Regina nyakára pillantott, és ő csak ekkor vette észre, hogy az aranylakattal játszik. Nyomban leengedte a kezét. – Nagy csalódást okoztál nekem – mondta Sloan hűvösen. – A felvételin a jobbak közé

tartoztál, bár kétségtelenül mások is megfeleltek volna a munkára. Nem pusztán a bizonyítványod meg az ajánlóleveleid miatt vettelek fel, hanem azért is, mert olyan lánynak tűntél, aki a munkát helyezi mindenek elé. Olyan lánynak, aki értékeli, ha… – Nagyon értékelem, Sloan, komolyan mondom. Egész életemben erről a munkáról álmodoztam. Az egyetem alatt semmi más nem járt a fejemben, csak hogy ebben a könyvtárban akarok dolgozni. És lehet, hogy elkéstem, vagy kihagytam egy napot, de ez az égvilágon semmit sem változtat azon, mennyire veszem komolyan a beosztásomat. A kiadópultnál mindig elvégeztem a munkámat, és rendesen dolgoztam. Teljes erőbedobással veszek részt a bírálóbizottság munkájában, és… – Ki vagy rúgva – közölte vele Sloan. Regina döbbenten nézett a nőre. Az arca elárulta, hogy nagyon boldog, mert végre sikerült ürügyet találnia a kirúgására. Regina elképedése lassan átfordult haragba. – Tényleg a munkámmal van gondod? – kérdezte kivörösödött arccal, hevesen dobogó szívvel. – Vagy azzal, hogy mi van köztünk Sebastiannal? – Csak nyugodtan hárítsd át a felelősséget. De ettől még ugyanúgy ki vagy rúgva. Ami pedig Sebastian Barnest illeti: nem fizetett alkalmazottja a könyvtárnak. Én viszont az vagyok. Én veszek fel embereket, és én bocsátom el őket. Ha kekeckedni próbálsz velem, nagyon meg fogod járni. * Carly délután négykor ért haza, és meglepetten felkiáltott, amikor meglátta a kanapén ülő Reginát. – Mit csinálsz itthon? – kérdezte. A keze tele volt zacskókkal, alig tudta becsukni az ajtót anélkül, hogy leejtene valamit. Regina, bár hosszú órái voltak arra, hogy feldolgozza a történteket, nagyon nehezen tudta rávenni magát, hogy válaszoljon a kérdésre. Még mindig kába volt. Sloan annyira felzaklatta, hogy még az íróasztala alatt tartott könyveket sem hozta el, és Alextől meg Margarettől sem köszönt el. Amikor Margaretre gondolt, gombóc keletkezett a torkában. Ő úgyis elmegy a könyvtárból, emlékeztette magát. Ám ekkor, miközben egyre rosszabb lelkiállapotba került, eszébe jutott a Young Lions-gála. Két hét múlva lesz, és ő akkor már nem lesz ott. A hosszú egyetemi évek alatt csak tanult, ahelyett hogy szórakozott volna. Keményen igyekezett minél jobb jegyeket szerezni, mintha a puszta számok jelentenék a biztos utat a jövőbe. És közben arról a napról álmodozott, amikor állást kap majd egy igazi könyvtárban. Aztán eljöttek a hűvös, esős napok márciusban, és ő állásinterjúra érkezett a New York-i Közkönyvtárba. Aztán az a tökéletes áprilisi nap, amikor felhívták a Humánpolitikai Osztályról, és hirtelen megváltozott az élete. És most megy minden a levesbe.

– Kirúgtak – mondta elfúló hangon. Carly úgy megdöbbent, ahogy Regina várta. – Viccelsz. Tipikus Carly-féle reakció. A lány feltépett egy Whole Foods zacskót, és valamiféle muffinnal kínálta Reginát, de ő csak megrázta a fejét: a muffinra és Carly megjegyzésére is. – Nem, nem viccelek. – De miért? Mi történt? Carly lehuppant a kanapéra. Regina nem is tudta pontosan, hogyan válaszoljon. Hát, néha ágyba bújok a főnököm volt szeretőjével. Későn megyek be dolgozni, mert egész éjszaka… – Hosszú történet – mondta végül. – Van időm – felelte Carly. Rezgett a telefonja, de szokatlan módon tudomást sem vett róla. Regina mély levegőt vett. – Néhányszor elkéstem. Carly megvonta a vállát. – És? Megesik az ilyesmi. – És az a helyzet, hogy a főnöknőm és Sebastian… – Regina nem tudta befejezni a mondatot. – Nem! – mondta Carly, és a szemét kimeresztve előrehajolt. – De igen. – Nem hiszem el! Tudod, Regina, megjelentél itt, mint egy jámbor kisegér, alig lehetett hallani a hangodat. És most tessék! Úgy öltözködsz, akár egy modell, az egyik legmenőbb New York-i pasival kefélsz, és annyi dráma van az életedben, hogy… – Azt hiszem, nem érted, miről beszélgetünk most. Elvesztettem az állásomat! Munkanélküli vagyok. Próbálok nem pánikba esni, de ezért a munkáért költöztem New Yorkba. A fizetésemből élek hónapról hónapra. Fogalmam sincs, mihez kezdjek most. – Először is lazíts kicsit. Majd találsz másik munkát. Akarod, hogy felhívjak néhány embert? – Nem… illetve nem tudom. Az eddigi munkámat akarom. Amióta az eszemet tudom, könyvtárban szerettem volna dolgozni. Tudom, hogy neked ez pitiáner, unalmas dolognak tűnik, de nekem nagyon sokat jelent. Carly arca megenyhült. – Jól van, megértelek. Ha úgy gondolod, hogy tudok segíteni, csak szólj. De a lakbér miatt ne aggódj! Tudod, hogy nekem nincs szükségem arra a pénzre. Csak egy lakótárs kell, hogy a szüleim megnyugodjanak. Regina meglepetten nézett a lányra. – Kösz, Carly. Most már azért is rosszul érzem magam, mert eddig nem teljesítettem a megállapodás rám eső részét, vagyis nem vigyáztam rád.

Carly felnevetett. – Na látod, az aztán egy főmunkaidős állás lenne! – Azt akarom mondani, hogy… köszönöm. – Sebastian mit szólt? – Még nem mondtam el neki. – Miért nem? Valószínűleg tehetne valamit az érdekedben. Regina azért nem mondta még el Sebastiannak, hogy mi történt, mert nem akarta, hogy önállótlannak tűnjön, aki rögtön hozzá szalad, ha szembe találja magát egy problémával. Azt nem bánta, hogy a hálószobában kiszolgáltatott. De a való élet már más helyzet. Mintha tudná, milyen érvekre számíthat, Carly meg​előzte: – Értem én, nem akarod, hogy ilyen gyengének és elesettnek lásson. És igazad is van. De az a fickó tényleg odáig van érted. Láttam, amikor idejött a vitátok után. Regina bólintott. – Igen, tudom, hogy szeret. Korábban nem tudtam. De most már igen. Természetesen el kell mondanom neki, és el is fogom. Csak először fel kell dolgoznom – az órájára pillantott. – Ami azt illeti, épp egy óra múlva találkoznánk a könyvtár előtt. Nem húzhatom tovább. Az iPhone-ért nyúlt, és felhívta Sebastiant. A hangposta kapcsolt be. – Nem tudom elérni. Kénytelen leszek odamenni. Majd az oroszlánok előtt megvárom. – Az oroszlánok előtt? – Igen, tudod, azok a nagy kőoroszlánok a lépcső aljánál! Carly a fejét rázta. – Én nem járok könyvtárba, Regina. Tényleg nem. * Bár az volt a terve, hogy meghúzza magát az oroszlánok mellett, amíg meg nem látja Sebastian kocsiját, a metróval már háromnegyed hatra odaért a könyvtárhoz, és ennyi időt mégsem álldogálhatott ott. Úgy döntött, beszél Margarettel. Korábban valahogy nem tudatosult benne, hogy még a telefonszámát sem tudja a nőnek. És nagyon meg lett volna lepve, ha van e-mail címe. Azt sem tudta, mikor lesz az utolsó munkanapja, és hirtelen nagyon megijedt, hogy soha többé nem találkoznak. Tudta, mennyire irracionálisan viselkedik, ám mégis úgy megrettent, hogy azonnal felrohant a lépcsőn – kockáztatva ezzel, hogy esetleg összeakadhat Sloannal –, aztán besietett a könyvtárba. Átfutott rajta az a paranoid gondolat, hogy a biztonsági őrök kitessékelik, de emlékeztette magát, hogy ez egy közintézmény, és nem letartóztatták, csak kirúgták. Az a biztonsági őr, aki reggelente biccenteni szokott neki, valószínűleg még nem is tudott róla. Nem is volt semmi gond, a férfi csak intett neki, amikor elindult az oldallépcső felé, hogy

felmenjen a harmadikra. Elsétált a Barnes Terem mellett, és elfordította a fejét. Ha Sloan megtudta volna, mi zajlott odabent, már hetekkel ezelőtt kitették volna a szűrét. Az archívum ajtaja nyitva volt. Regina az ajtókereten kopogtatott. Nem kapott választ, így belépett. – Margaret? – Itt vagyok, hátul. Regina egy magas létrán találta meg a nőt, éppen visszatett vagy leemelt egy nehéz könyvet. – Óvatosan! Hadd segítsek! – mondta Regina, és odasietett hozzá. Margaret lenézett a magasból. – Mit csinál itt? Azt hallottam, hogy gyakorlatilag kivezették az intézményből – mondta mosolyogva. Regina hüledezve nézett rá. – Ez persze túlzás – folytatta Margaret. – De hát tudja, hogy terjednek a pletykák – lassan lemászott a létrán. – Nem hittem volna, hogy megérem azt a napot, amikor már nem éri meg felmászni a kedvenc polcaimhoz, annyi vesződséggel jár – nehezen szedte a levegőt, és a ruháján porolta le a kezét. – Mondja, drágám, mit történt? – Ez szörnyű – mondta Regina, és megpróbálta visszafojtani a könnyeit; ez hol sikerült az elmúlt öt órában, hol nem. – Kihagytam egy napot, aztán elkéstem, és… Azt hiszem, az igazi ok, hogy Sloan féltékeny rám. Margaret bólintott. – Próbáltam figyelmeztetni. – Tudom. Amikor a nyakláncról beszélt. – Meg kell vallanom, nem sejtettem, hogy idáig fajul a dolog. – Nem tudom, mit csináljak. – Ha ajánlólevélre van szüksége, én boldogan adok. Lehet, hogy Sloan a főnöke, de azért én már elég rég itt vagyok, segíthetek kinyitni néhány ajtót maga előtt. Esetleg egy analfabetizmus ellen harcoló nonprofit szervezetnél… – Ó, Margaret, maga olyan rendes velem! Az asszony átölelte, és Regina mélyeket lélegezve próbált megnyugodni. – Mikor lesz az utolsó napja? – kérdezte. – Attól féltem, hogy nem találom itt, és akkor nem tudom elérni. – A Young Lions díjátadó gála napján leszek itt utoljára. De hát miért gondolta, hogy nem tud elérni? Bármikor megtalál a Twitteren. – A Twitteren? – Igen. És elolvashatja a blogomat is. – Blogot ír?

Margaret bólintott, aztán elment papírért meg ceruzáért, leírta a telefonszámát, és odaadta a cetlit Reginának. – Hamarosan találkozunk. Hadd ülepedjenek le kicsit a dolgok, mielőtt eldönti, mit csinál. Néha az a legjobb, ha az ember új fejezetet kezd. – De maga ötven évig dolgozott ugyanazon a helyen. – Igen, és ha én tudom kezelni a változást, akkor maga is. Margaret kék szeme csillogott. Megszorította Regina kezét. – Nem a változást nem tudom kezelni, hanem a kudarcot. – Kudarcot vallott volna? Ez csak idővel derülhet ki. Ki tudja, hogy tekint majd vissza ezekre a napokra egy-két, vagy akár öt év múlva. Lehet, hogy ez egy fordulópont az életében.

Negyvenkettedik fejezet Amint kilépett a könyvtárból, meglátta a Mercedest. Sebastian ült a volán mögött. Még ilyen távolságból is magán érezte a pillantását, miközben lesétált a széles lépcsőn. Ahogy közeledett az autóhoz, a férfi kiszállt, és kinyitotta neki az ajtót. Regina már a látványától jobban érezte magát. A kirúgása óta ez volt az első pillanat, hogy nem remegett a gyomra a kétségbeeséstől. Sebastian gyorsan megölelte, mielőtt beszállt volna az autóba. Amikor már a kormány mögött ült, Regina gyorsan azt mondta: – Próbáltalak hívni, de hangpostára volt állítva a telefonod. Sebastian bólintott, miközben besorolt a középső sávba. – Ne haragudj! Egész nap a fotókon dolgoztam, amiket tegnap csináltunk. Kikapcsoltam a telefonom, hogy tudjak koncentrálni. Egy pillanatra elfordította a tekintetét az útról: éppen annyi időre, hogy szélesen rávigyorogjon Reginára. – Milyenek lettek? – kérdezte a lány idegesen. – Hazamegyünk, hogy megnézd – felelte Sebastian. Izgatottsága szinte tapintható volt, és hamar átragadt Reginára. Ő is megengedett magának egy parányi mosolyt. – Rendben – mondta. Sebastian megszorította a kezét. – No, mi újság? – kérdezte. Talán érzi, hogy valami nincs rendben? Látszik rajta, hogy épp most rúgták ki a munkahelyéről? – Hát, Sloan kirúgott. Sebastian felnevetett. – Azt nem teheti. – Dehogyisnem – felelte Regina frusztráltan. – A főnököm. Te sosem dolgoztál nyolcórás állásban, úgyhogy fogalmad sincs. – Majd beszélek vele – mondta Sebastian megnyugtatóan, mintha ez bármit is megoldana. – Ne! – Regina még a gondolatától is elborzadt. – Kérlek, ne! Még ha ki is tudod kényszeríteni, hogy visszavegyen, és ez egyáltalán nem biztos, utána még borzalmasabb lenne a helyzetem. Nekem most az a legjobb, ha egyszerűen csak… annyiban hagyom. Az Ötödik sugárúton hatalmas volt a forgalom, nagy dugó alakult ki. – Nem értek egyet veled – mondta Sebastian. – Vissza akarod kapni a munkádat, vagy nem? – Nem érted, Sebastian. Elszúrtam. Jobban akartam ezt a munkát, mint bármi mást.

– Semmi olyat nem csináltál, amiért ki kellett volna rúgnia. – De, nyilvánvalóan igen. Féltékennyé tettem Sloant, aztán ürügyet szolgáltattam arra, hogy ajtót mutasson nekem. Ostoba voltam. Regina megint azt érezte, hogy mindjárt elbőgi magát. – Rosszkor rossz helyen – vonta le a tanulságot Sebastian. – Megbántad, hogy mi ketten összekerültünk? Regina a fejét rázta. – Nem, egy pillanatig sem! – Hát, még ha meg is bántad volna, azt hiszem, nyomban meggondolnád magad, amikor meglátod a fényképeket. * Regina az ebédlőasztalnál ülve nézegette a fényképeket, és alig ismert rá a gyönyörű, magabiztos, rendkívül erotikus nőre, aki a fekete-fehér felvételekről visszanézett rá. Úgy tűnt, sikerült megidéznie Bettie Page-et, csak egy sötétebb és veszedelmesebb változatban. Mintha minden fotó egy újabb és újabb réteget mutatott volna meg belőle, és Sebastian olyan sorrendben állította össze a képeket, hogy nyomon lehessen követni a vágy fokozódását. A fényképek egyszerre tűntek nyugtalanítónak és izgatónak. – Nem hiszem el – mondta halkan. – Én igen – felelte Sebastian, miközben fel-alá járkált, és néha odapillantott Regina válla fölött. – Nem azért erőltettem a fényképezést, mert azt akartam, hogy kényelmetlenül érezd magad, vagy mert hatalomra vágytam. Éreztem, hogy az eredmény egészen különleges lesz – kihúzott egy széket, és leült Regina mellé. Megfogta a kezét. – És igazam volt. – Rengeteg kép készült. – Mindig sokat csinálok, úgyhogy ennek önmagában nincs jelentősége. De annak igen, hogy mindegyik jó. Majdnem mindegyik. Előfordul, hogy csak egy-két kép használható, így aztán nagyon nehéz kiválogatni a jókat, vagy nem is lehet. Viszont ami itt van… az egy kincs! – Sebastian nagyon komoly arccal nézett Reginára. – Nem akarom, hogy bármi miatt aggódnod kelljen. Se a munkád miatt, se miattam, se miattunk. Megfogta Regina arcát, és olyan erő, olyan intenzitás áradt a szemeiből, aminek nem lehetett ellenállni. Regina a szokásos remegést érezte a gyomrában. A vágyat látta Sebastian szemében, ami mindig benne csillogott, de most először valami mást is. Eltartott egy ideig, mire rájött, hogy most először fedezhető fel a pillantásában a csodálat. Sebastian lehajtotta a fejét, és belecsókolt Regina nyakába. A lány megborzongott, majd odasimult hozzá, ölelő karjaiba. Magába szívta a férfi illatát, és közben egyre erőteljesebb vágy ébredt benne, annak ellenére, hogy az előző éjszaka keletkezett sérülések miatt kegyetlenül fájt

mindene. Sebastian olyan mohón csókolta meg a száját, mintha már legalább egy hete nem látták volna egymást. Kikapcsolta a melltartóját, és a blúza alá nyúlva megkereste ágaskodó mellbimbóját. Addig cirógatta, morzsolgatta, amíg Regina alig hallhatóan fel nem nyögött, és csak ekkor kezdte el kigombolni a blúzát, de olyan erővel, olyan durván, hogy néhány gomb leszakadt, és halk koppanással leesett a földre. Aztán a szájával, a nyelvével izgatta, majd olyan vadul kezdte szopni a mellbimbóit, hogy az már szinte fájt. Regina levegőért kapkodott, és a férfi hajába túrt. Meglepődve azon, hogy a teste ennyire a saját ellensége; szemérmetlenül akarta, kívánta a férfit annak ellenére, hogy a kevesebb mint egy nappal korábbi keféléstől még mindig kínzó fájdalmat érzett. De máris egészen nedves volt, és vonaglott a vágytól. Sebastian felállt, és Regina mellbimbóját megcsapta a hűvös levegő. Sebastian félresöpörte a fényképeket, és az asztalra emelte a lányt. Kigombolta a szoknyáját, lehúzta róla, és a fehérneműjével együtt a földre ejtette. – Húzódj az asztal szélére – mondta Sebastian a vágytól rekedten. Regina lejjebb csúszott, lába a levegőben lógott. Sebastian visszaült a székre, széttolta a lábait, odanyomta a fejét, és nyalni kezdte. Regina felnyögött, megemelte a csípőjét, gerince hátragörbült. És a férfi ekkor belécsúsztatta az ujját. – Te jóságos Isten – zihálta Regina. A férfi nyelve a csiklóját izgatta, eközben ujja ki-be mozgott. Regina szinte belemarkolt Sebastian hajába, és a teste ritmikusan mozgott. Motorként zúgó agyában értelmetlen, kusza gondolatok kergetőztek. Sebastian felmászott az asztalra, és Regina érezte, hogy a farka a combjához nyomul, de ekkor már másra sem vágyott, csak hogy magában érezze. Még jobban széttárta a lábát, és szinte önkívületben markolta meg Sebastian fenekét. Azt hitte, hogy a férfi csak izgatni akarja, és tudta, ha várnia kell, nem fogja kibírni. De szerencsére Sebastian azonnal belédöfte magát, gyorsan és keményen. Regina szinte abban a pillanatban olyan orgazmust élt át, hogy egy pillanatra úrrá lett rajta a pánik, mert attól félt, hogy teljesen elveszíti az önuralmát. Értelmetlen szavakat üvöltött. A férfi mormogott valamit válaszképpen, miközben arca Regina vállához nyomódott, de aztán a szavak hangos kiáltássá olvadtak össze, amitől a lány megriadt, miközben Sebastian remegett, rázkódott már-már erőszakos eksztázisában. Utána a hátára feküdt az asztalon, Regina pedig mellé simult. – Nem fogok tudni járni – mondta, félig komolyan. – Majd viszlek – felelte a férfi, és magához húzta. És Regina tudta, hogy ő viszont egyáltalán nem viccel.

Negyvenharmadik fejezet Regina nagyon sokszor elsétált már a Nyugati Negyedik utca sarkán álló üzlet, a Front Page Books mellett, és tudta, hogy egyike a még mutatóban megmaradt független könyvesboltoknak Manhattanben. Ezen a reggelen, amikor hazafelé sétált, miután egyhuzamban négy napot töltött Sebastiannál, meglátta a kirakatban a Young Lions szépirodalmi díjára jelölt könyveket. Közöttük volt egy kötet, amelyre ő is javaslatot tett. Úgy érezte, ez valami égi jel, úgyhogy benyomta az üvegajtót. Csilingelő hang köszöntötte, és egy nagydarab, vörös cirmos cica szaladt felé, aztán körözni kezdett a lába körül. Regina lehajolt hozzá, és megsimogatta puha, szőrös fejét. A macska a lábának dörgölőzött, s közben az égnek emelte a farkát. – Merlin, gyere ide! – szólt rá egy nő a pult mögül. Pólót és farmert viselt, és különböző türkizszínű ékszereket. Fiatalnak látszott, nem lehetett több harmincnál, de a haja már teljesen ősz volt. – Elnézést kérek – mondta Reginának. – Nem tudom, mi van vele az utóbbi időben. Tízéves korára egyszer csak érdekelni kezdték a vevők, és mindenkit lelkesen üdvözöl. De van, aki nem olyan boldog ettől, mert csak vásárolni szeretne. A nő odalépett, és felkapta a hangosan doromboló macskát. – Keres valamit? Segíthetek? – kérdezte mintegy mellékesen. Regina először nem is tudta, miért jött be a boltba. De amikor a nő megkérdezte, segíthet-e, már egyértelmű volt a válasz. – Állást keresek. Nem vesznek fel véletlenül eladót? – De, lehet, hogy igen. Van gyakorlata? – Könyvtáros vagyok – felelte Regina. Jó érzés volt ezt mondani. – Ó, a mi szegény, küszködő könyvtárosaink. Mi lesz, ha tovább csökkentik a könyvtárak költségvetését? Végül nem lesznek se könyvtárak, se könyvesboltok. Ha visszanéznek ránk a jövőből, úgy látják majd, hogy itt kezdődött a civilizációnk hanyatlása. Van egy mondás, miszerint egy civilizációt a művészete és nem a politikája alapján kell megítélni. Vagy valami hasonló. – Láttam a kirakatban a Young Lions szépirodalmi díjra jelölt könyveket. Azt nem tette hozzá, hogy tagja volt a bírálóbizottságnak. – Hogy hívják? – kérdezte a nő. – Regina Finch. – Adja meg a telefonszámát, Regina! Felhívom, miután beszéltem az üzlettársammal. Vagy tudja, mit… A nő letette a földre Merlint, a macskát, és visszament a pulthoz. Intett Reginának, hogy

kövesse. Néhány pillanatig keresgélt az egyik fiókban, aztán odaadott egy névjegykártyát. – Lucy vagyok – mondta. – Küldje el e-mailen az önéletrajzát. – Remek – felelte Regina, és alig tudta palástolni az izgatottságát. – Elküldöm. Köszönöm! Kijött az üzletből, és gyors léptekkel elindult hazafelé. Az elmúlt két hétben alig volt otthon, de úgy tervezte, ezt a napot a munkakeresésnek szenteli. Határozottan úgy érezte, hogy a könyvesbolt ígéretes kezdet. Mindjárt elküldi az önéletrajzát Lucynak, és még ha kissé túlbuzgónak is tűnik, amiért tíz perccel a beszélgetésük után máris sort kerít erre, hát, istenem. Tűnjön annak. Nagyon hiányoztak neki a könyvek, és meg akarta találni azt a helyet, ahol köztük lehet. Ahogy Sebastiannak is próbálta magyarázni: nem egyszerűen állásra van szüksége, sokkal inkább vágyik egy ilyen munkára. Felgyalogolt a lépcsőn, és azt remélte, otthon találja Carlyt. Már napok óta nem beszélt vele. – Üdv, idegen! – mondta Carly, amikor Regina belépett a lakásba. Reginát elfogta a lelkiismeret-furdalás. Előző este Carly küldött neki egy SMS-t: Hívj fel, ahogy tudsz. Éppen moziban voltak Sebastiannal, aztán később elfelejtett válaszolni. – Szia! – üdvözölte a lányt. – Ne haragudj, hogy nem válaszoltam tegnap este. Moziban voltam, aztán… – Ne is folytasd! – szakította félbe Carly, és legyintett. – El tudom képzelni, hogy mennek a dolgok Sebastian szerelmi fészkében. Jut eszembe, anyukád telefonált. Ha hússzor nem, akkor egyszer sem. Regina felsóhajtott. Azóta nem is beszélt az anyjával, hogy kirúgták. Ha megmondja neki, hogy munkanélküli, biztosan kemény és könyörtelen kampányba kezd, hogy hazaköltöztesse. – Bocs – mondta. – Add meg neki a mobilszámod, különben én adom meg – mondta Carly, és még meg is fenyegette az uj​jával. Regina ekkor vette észre a bal keze gyűrűsujján a sma​ragd​csiszolású gyémántgyűrűt. – Te jóságos Isten! – kiáltott Regina, majd gyors léptekkel átvágott a nappalin, és megragadta Carly kezét. – Ez az, amire gondolok? Carly sugárzó arccal bólintott. – Tegnap este kérte meg a kezemet. Ezért küldtem SMS-t. Regina magához ölelte Carlyt. – Gratulálok! – mondta, és olyan boldog volt, hogy a szemét elfutották a könnyek. De aztán elszégyellte magát, mert önző módon nyomban ezután arra gondolt: most már nemcsak munkanélküli, hanem valószínűleg hajléktalan is. Megszólalt a telefonja, és odament a táskájához, hogy kihalássza belőle. – Bocs, csak egy perc – mondta Carlynak. – Halló? – Hol vagy? – kérdezte Sebastian; úgy tűnt, mintha kicsit nehezen kapna levegőt.

– A lakásomban. Miért? – Ülj taxiba, és gyere a Hatvanhatodik utca és a Madison sarkára. – Most? Éppen csak, hogy hazaértem – felelte Regina. Bement a szobájába, és becsukta az ajtót. Elővette a laptopját. – És el kell küldenem az önéletrajzomat… – Nem fog sokáig tartani. És ha akarod, utána hazaviszlek. – Mi van a Hatvanhatodik és a Madison sarkán? – A Gaultier. Regina a fejét csóválta. – És miért kellene ott találkoznunk? – Mert megtaláltam neked a tökéletes ruhát – felelte Sebastian, mintha ez lenne a legnyilvánvalóbb válasz a világon. – Sebastian, nekem nincs szükségem Gaultier ru​hára. Ugyan meglehetősen tájékozatlan volt a divat világában, azt még ő is tudta, kicsoda Jean Paul Gaultier, és milyen provokatív ruhákat tervez. Madonna legendás Blond Ambitionturnéjára is ő tervezte az énekesnő ruháit. – Már hogyne lenne! – mondta Sebastian. – Mégis miben jössz a Young Lions-gálára? Regina eltartotta magától a készüléket, és olyan mérgesen nézett rá, mintha a férfi előtte állt volna. Aztán visszatette a füléhez a telefont. – Elfelejtetted, hogy kirúgtak? – És? Azért még velem eljöhetsz mint a barátnőm, nem? Na, igyekezz, ülj be egy taxiba! Az a gyanúm, hogy csak ebben a ruhában lehetsz dögösebb, mint meztelenül. Regina elmosolyodott. – Rendben. Ott várj! Nagyon sietek. Letette a telefont. Aztán még gyorsan kinyitotta a laptopot, hogy elküldje az önéletrajzát. * Nem pusztán egy ruha volt, inkább afféle ruhaköltemény, nyaktól lábfejig tiszta fekete csipke. Zárt nyakával, rövid, japán ujjával már-már konzervatívnak hatott. De akár egy második bőr, úgy tapadt a testére, körbeölelte a lábát, aztán alul kiszélesedett, és finom csipkében végződött. – Szuper-ultra szexi, nem? – kérdezte az eladó, egy Marcel nevű vézna, fekete fickó. Rövidre nyírt haja majdnem fehérre volt szőkítve, szeme fekete tussal kihúzva. Regina, akit a fotózás óta rettenetesen érdekeltek a sminkelés praktikái, erős késztetést érzett, hogy megkérdezze tőle, milyen márkát használ. – Nagyon csinos – értett vele egyet Sebastian. Regina megnézte magát a tükörben, és igazat adott nekik. A ruha fantasztikus volt, úgy érezte, mintha neki tervezték volna. Csak egy probléma volt.

– Nagyon, hm, átlátszó – jegyezte meg, de csak hogy kimondja a nyilvánvalót. – Akár ki is lehet bélelni – felelte Marcel kimérten, de ajakcsücsörítése világosan jelezte, hogy ezt legalábbis szentségtörésnek tartaná. – Bár, amikor Mr. Gaultier bemutatta ezt a ruhát a kifutón, a csipkét akarta hangsúlyozni. Elővett egy nagyméretű, fehér kapcsos dossziét, majd kinyitotta az egyik megjelölt oldalnál, hogy megmutassa nekik a ruhát Gaultier őszi divatbemutatójáról. A modell vörös melltartóval és szíjjal viselte ugyanazt a típust, amit Regina az imént felpróbált. – Na nem, ez nem lesz jó – jelentette ki Regina. – Olyan eseményre készülünk, amit egy könyvtárban rendeznek! A szavait főleg Sebastiannak szánta, aki mintha elfeledkezett volna erről. Marcel bólintott. Valamelyest együtt érzőbb volt, ugyanis belátta, hogy Regina tartózkodása nem az öltözködési analfabetizmusából, hanem az esemény jellegéből adódik. – Felvehet egy sötét melltartót és alsóneműt, ha nem szeretne túlzottan feltűnő lenni. Esetleg bordót, de ha biztosra akar menni, akkor a feketét ajánlom. Mivel Sebastian ragaszkodott hozzá, hogy mindig különleges alsóneműt viseljen – és be is szerzett neki jó néhányat –, így már volt bőven miből válogatnia. Otthon a szekrényében szinte bármilyen színű alsóneműt megtalált. – Bordó – mondta Sebastian mosolyogva. – Fekete – mondta Regina, és karba tette a kezét. A férfi Marcelre nézett. – Megvesszük. * Kézen fogva sétáltak a Madison Avenue-n, elhaladtak a Barney’s, a Calvin Klein és a Tod’s előtt. Regina a vállára akasztotta a Gaultier bevásárlótáskát. – Megvehetted volna a ruhát anélkül is, hogy iderendelsz – jegyezte meg. Sebastian úgy nézett rá, mintha valami egészen botrányosat mondott volna. – Úgy, hogy fel sem próbálod? – Eddig ez nem okozott gondot. – Oké, ebben igazad van. Csak valami ürügyet kerestem, hogy láthassalak. – Ma reggel jöttem el a lakásodból! – Ahogy mondod. Az már nagyon régen volt. Regina a fejét csóválva mosolygott. Miközben sétáltak, a mellettük elhaladó nők Sebastianra néztek, aztán rá. Reginának fogalma sem volt róla, hogy az emberek felismerik-e Sebastiant a képes újságokból és a pletykaoldalakról, vagy csak egyszerűen jóképűnek tartják. Vagy pedig elég a két, egymásba őrülten szerelmes ember látványa ahhoz, hogy felkeltse az emberek

figyelmét. – Biztos vagy benne, hogy jó ötlet elvinni engem a gálára? – kérdezte. – Sloan be fog gőzölni. – Egy cseppet sem érdekel, hogy mit csinál majd Sloan, és neked sem kellene foglalkoznod vele. Csak azért nem mondtam el neki, mit gondolok az elbocsátásodról, mert könyörögtél, hogy ne szóljak egy szót sem. – Kínosan fogom érezni magam – mondta Regina. Sebastian megállt, és ránézett. – Semmi okod rá. Pont annyi jogod van ott lenni, mint bárki másnak. Sokat dolgoztál ezen a rendezvényen, és ott a helyed. Regina tudta, hogy a férfinak igaza van, és egy pillanatig sem kellene azzal törődnie, mit gondol róla Sloan. Már nem volt a beosztottja. Talán éppen az lesz a legjobb módja végleg lezárni magában az ügyet, ha elmegy a gálára. – Ráadásul – folytatta Sebastian, majd megfogta az állát és szájon csókolta – nekem ott kell lennem, ugyanis én mutatom be az egyik jelöltet. És ha én megyek, akkor te is jössz. Azt akarom, hogy mellettem legyél. Mindig. Szenvedélyesebb csók következett, és Regina a férfihoz nyomta a testét. Ekkor már pontosan tudta, miért bámulják az emberek.

Negyvennegyedik fejezet A könyvtár nappali fejedelmi szépsége estére egészen átalakult. A római stílusú karos csillárok gyenge fényével megvilágított Astor Hall fehér márványa drámai hatást keltett. Kerek asztalokat állítottak fel benne a kétszázötven vendégnek. Regina alig ismerte fel azt a helyiséget, amelyen keresztül nem is olyan régen naponta felsétált a kiadópulthoz. Megpróbált úgy tenni, mintha nem is ugyanaz a hely lenne. Miközben Sebastianba karolva szemlélődött, azt mondogatta magában: semmi oka rá, hogy kényelmetlenül érezze magát a Young Lions-gálán. Ő már nem ugyanaz a nő, aki elkerekedett szemmel sétált fel a lépcsőn az első munkanapján. Sőt bizonyos értelemben az a nő sem volt már, akit két héttel korábban Sloan kirúgott. Ahogy múltak a napok, Sebastian szerelme– és Regina már tudta, hogy ez szerelem, olyan mélyen és biztosan tudta, mint még soha semmit az életében – segített neki az átalakulásban, és mostanra egy olyan énje került felszínre, amelynek a létezéséről korábban nem is álmodott. – Ezek a rendezvények sokkal elviselhetőbbek, ha az ember kihagyja a bevezető szakaszt – jegyezte meg Sebastian, és rákacsintott Reginára. Fantasztikusan nézett ki fekete szmokingjában: maga volt a férfiúi szépség megtestesülése. Regina rámosolygott. Louboutin cipőjében csak néhány centivel volt alacsonyabb a férfinál, de azért Sebastian még így is gond nélkül meg tudta puszilni a feje búbján. Éppen ezt tette, amikor a New York magazin fotósa lekapta őket. Regina megriadt attól, hogy ilyen figyelem irányul rá, de próbálta nem mutatni. – Jobb, ha hozzászoksz – mondta Sebastian, de Regina nem értette pontosan, mire gondol. Biztos volt benne, hogy sok olyan ember van a társaságban, akik érdekesebbek lehetnek a fényképészek számára. A terem előterében néhány fiatal manhattani hírességet látott: Ethan Hawke-ot, a színészt – jóképű volt, de kissé ápolatlan, és sokkal idősebbnek nézett ki, mint Regina gondolta volna –, Julianne Moore-t – elragadó volt ametisztszínű selyemruhájában – és Adam Levine-t, a Maroon Five énekesét. Szmokingban, a tetoválásait elrejtve úgy nézett ki, mint egy átlagos New York-i fickó. Sztárstátuszát csak az jelezte, hogy egy vékony, világosszőke hajú nő állt mellette, akit Regina felismert: egy Calvin Klein-hirdetésen látta a Times Square-en. Regina hálás volt Sebastiannak, amiért rábeszélte a káprázatos Gaultier ruhára. Ha valami egyszerűbb, hétköznapi ruhát vett volna fel, rút kiskacsának érezte volna magát. Puszta megszokásból ujjaival megkereste az aranylakatot a csipkegallér alatt. Diszkréten körbepillantott a teremben azon tűnődve, mikor találkozik össze Sloannal. Rettegett a pillanattól. De nem őt vette észre a tömegben, hanem Margaretet, aki az egyik díjra jelölt íróval beszélgetett. Rendkívül elegáns volt: gyöngyökkel kirakott, földig érő fekete ruhát

viselt, gyöngysorral a nyakában. Szinte abban a pillanatban észrevette Reginát, amikor a lány meglátta őt, így nyomban elköszönt a fiatalembertől, és elindult felé. – Milyen kellemes meglepetés itt látni magát – üdvözölte. – Nem azt mondta, hogy nem jön? – kérdezte Regina, és a nő vállára tette a kezét. – Hát, nem is terveztem. De mivel nyugdíjba megyek, valamiféle díjat akarnak adni nekem. Modortalanság lett volna távol maradni – mondta Margaret, azzal Sebastianhoz fordult és melegen rámosolygott. – Hogy vagy, Sebastian? Nagyon elegáns vagy… és ahogy múlnak az évek, egyre jobban hasonlítasz édesanyádra. Biztos vagyok benne, hogy nagyon büszke lenne arra a munkára, amit itt végzel. Regina megszorította a férfi kezét, mert kicsit aggódott, mit fog szólni a megjegyzéshez. De Sebastian arckifejezése semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy Margaret megjegyzése nem bosszantja, hanem örömmel tölti el. – Ha nem haragszotok – folytatta Margaret –, keresek egy pincért, akinél van egy pohár bor is, nem csak valami nevetséges koktél. Ekkor Regina ismerős hangot hallott: – Finch! Megfordult, és meglátta Alexet, oldalán egy majdnem kopaszra nyírt hajú, fiatal nővel, akinek a karját tetoválások borították. Regina felismerte: a futárlány volt az. – Nem hívsz, nem írsz… Nem akarom elhinni, hogy így mentél el – mondta Alex, de mosolygott, úgyhogy nyilvánvaló volt, hogy csak viccel. – Hát, elég váratlanul történt. Alex, ő Sebastian, Sebastian, ő Alex, és… – Marnie – mondta a fiatal nő, és kezet nyújtott. Regina megrángatta Sebastian szmokingzakójának az ujját. – Ő kézbesítette nekem a leveleidet – mondta. Látta, hogy Marnie szeme elkerekedik. – Maga az a fickó? – kérdezte a lány. – Köszi szépen a borravalót! Ezért maga fizetett – kinyújtotta a karját, hogy megmutasson egy frissen készült tetoválást. Az alkarja belső részén dőlt betűvel ez állt: E szív önnön helye, és benne támaszt Pokolból Mennyet és Mennyből Pokolt.{2} – Milton-idézet az Elveszett Paradicsomból – mondta büszkén. – Tudod, Finch, azt hiszem, félreismertelek – szólalt meg Alex. – Kemény csajnak kell lenned, ha három hét után lapátra tettek. Marnie is szaporán bólogatott. Regina nem tudta, hogyan reagáljon a megjegyzésre. – Kicsit körbe kellene néznünk – mondta Sebastian, és megszorította Regina kezét. A lány felnézett, és Sebastian rákacsintott. Alacsony, de előkelő megjelenésű férfi tartott feléjük. Regina vette észre először, de amikor Sebastian is meglátta, felragyogott az arca. – De jó, hogy látlak, Gordon! – mondta. – Szeretnélek bemutatni a barátnőmnek, Regina

Finchnek. Regina elmosolyodott, amikor meghallotta, hogy Sebastian a barátnőjének nevezi. A férfi megrázta a kezét. – Regina, az úr Gordon Mortimer, a Taschen könyvek kiadója. Regina jól ismerte a Taschent, ők voltak a világ valószínűleg legnagyobb művészeti kiadója. Sebastiannak szép gyűjteménye volt a könyveikből: Dalí, Helmet Newton, David LaChapelle, Roy Lichtenstein. – Sebastian, láttam a kiállításodat a Manning-Deere Galériában. Fantasztikus képek! Már beszéltem is róluk az ügynököddel, de egyelőre nem jutottunk semmire. De mindenképpen szeretnék összeállítani egy kötetet. Szólt már neked? Sebastian bólintott. – Igen… és nagyon hízelgő a felkérés. Örömmel dolgoznék veletek. De nem vagyok biztos benne, hogy az Astrid Lindall-gyűjtemény lenne a legmegfelelőbb anyag az első könyvembe. – Van valami más ötleted? – Elképzelhető. – Ebédeljünk együtt a jövő héten! – a férfi rámosolygott Reginára, aztán kezet fogott Sebastiannal. – Nagyon várom már, hogy beszélgessünk egy jót. Miután hallótávolságon kívül volt, Regina Sebastianhoz fordult. – Ez nagyon izgalmas – mondta, és megszorította a férfi kezét. – Milyen anyagra gondoltál? – Erről majd később szeretnék beszélni veled. Elindultak, hogy átvágjanak a tömegen, és Regina ekkor vette észre – vagy inkább megérezte –, hogy Sloan gyilkos tekintettel méregeti alig két méterről. Épp csak a szeme sarkából látta, egy gyámoltalannak tűnő férfi mellett állt, aki átkarolta. Regina úgy gondolta, bizonyára a vőlegénye, Harrison lehet az. Nemsokára véletlenül mégis a szemébe nézett egy pillanatra, de aztán gyorsan elfordította a fejét, de már későn. Nem okozott gondot neki, hogy lefordítsa, mit üzen Sloan arckifejezése: „Tűnj a francba a partimról, te büdös kurva.” – Ó, te jóságos Isten – suttogta Regina. – Mi az? – kérdezte Sebastian. – Sloan. – Ne is vegyél tudomást róla – mondta a férfi. – Ne hagyd, hogy felzaklasson. Nem kerülhetjük egész este. Egy asztalnál fogunk ülni. * A pódiumhoz legközelebbi asztal volt az övék, rangos vendégek társaságában kaptak ott helyet. Regina a könyvtár igazgatója és Sebastian között ült. Vele szemben Ethan Hawke szórakoztatta a társaságot: az első, 1999-ben rendezett Young Lions-gáláról mesélt mulatságos történeteket.

Regina alig látta a férfit az asztal közepén álló hatalmas, fehér kálacsokortól, de azért feszült figyelemmel követte az anekdotákat. A színész mellett Sloan foglalt helyet, láthatóan forrt benne a düh, de ezt Reginán kívül senki más nem érzékelte. Miután mindenki jót nevetett Ethan történetén arról, hogyan sikerült megúszni egy katasztrófát az első gálán, Harrison is előadta a saját anekdotáját arról, mikor először vitte el Sloant Angliába, hogy megismertesse a rokonsággal, és a nőnek részt kellett vennie a szokásos évi rókavadászaton. Sloan kivételével mindenki remekül szórakozott a történeten. – Mindig azt szoktam mondani neki, hogy ne idegeskedjen, de azért ő idegeskedik, és aztán minden pompásan sikerül! – Talán azért sikerül minden olyan „pompásan”, mert én idegeskedem. Vagy ahogy én szeretek fogalmazni: mert keményen dolgozom – jegyezte meg Sloan epésen. Ha az asztalnál bárki érzékelte is a feszültséget, nem adta semmi jelét. Ethan a legutóbbi filmjével, a Mielőtt lemegy a Nap folytatásával kapcsolatos kérdésekre válaszolt. Regina ekkor hallott először a projektről, és próbált uralkodni magán, hogy ne kezdjen el lelkendezni, mennyire szereti azt a filmet. Tisztában volt azzal, hogy valószínűleg túl fiatalon látta a Mielőtt lemegy a Napot, és így nem tudta kellően értékelni, milyen finoman foglalkozik a nosztalgia, az elszalasztott lehetőségek, a kikerülhetetlen kompromisszumok kérdésével; ám ennek ellenére is imádta. A film miatt akart annyira elmenni Párizsba. Eszébe jutott, hogy ezt majd egyszer elmesélhetné Sebastiannak. Talán egy nap együtt elmennek. Sebastian, bár az asztal alatt fogta a kezét, Adam Levine barátnőjével beszélgetett, akit a jelek szerint egy néhány hónappal korábbi fotózásról ismert, amit a W magazinnak készített. Valamikor, nem is olyan nagyon régen Regina ettől féltékeny lett volna, és ismét elbizonytalanodik a kapcsolatukat illetően. Ám most már szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy Sebastian fényképezőgépe előtt – és a férfi szívében – nincs vetélytársa. Elcsípett néhány szót a beszélgetésükből, és amikor meghallotta, hogy Sebastian őróla beszél, elmosolyodott. Ekkor a könyvtár igazgatója szólalt meg: – Bocsássanak meg, de ideje a lovak közé csapni. Felállt, és odasétált az alig két méterre álló emelvényhez. A kezébe vette a mikrofont, és a terem elcsendesedett. Üdvözölte a tizennegyedik Young Lions-gála vendégeit. – Mielőtt bemutatnánk ez évi első jelöltünket, szeretnék köszönetet mondani a szervezőbizottság minden tagjának. Mindannyian fantasztikus munkát végeztek, hogy a szokásos időpontnál fél évvel korábban rendezhessük meg a díjátadó ceremóniát. Nagy taps tört ki a teremben. – És most engedjék meg, hogy bemutassam a bizottság elnökét, Sebastian Barnest! – Rögtön jövök – súgta Sebastian Reginának, aztán fellépett az emelvényre, az igazgató mellé.

Néhány rövid beszéd és a bemutatás után végül a díj első jelöltje mikrofont fogott, és felolvasott egy részletet a regényéből. Regina végig azt figyelte, milyen könnyed elegancia árad Sebastianból, milyen természetesen viselkedik a hatalmas tömeg előtt. Érezte, hogy a teremben minden nő meredten bámulja – különösképpen az a szőke, aki ott ült, épp vele szemben. Amikor Sebastian visszajött az asztalukhoz, Reginát elöntötte a szerelem és a büszkeség érzése. Sebastian nem ült le, hanem finoman megérintette Regina hátát. – Menjünk, szívjunk egy kis friss levegőt – mondta. Nem kellett kétszer kérnie. Miután perceken keresztül figyelte a férfit, Regina nagyon vágyott már rá, hogy egy kicsit kettesben legyenek. Egy gyors, de szenvedélyes csókra számított a néptelen előtérben. Sebastian megfogta a kezét, és gyors léptekkel elindult. Egy szót sem szólt, amíg ki nem értek a teraszra. Hűvösebb volt az este, mint amire Regina számított, és megborzongott. Sebastian levette a zakóját, és ráterítette a vállára. – Tiszteletet parancsolónak tűntél az emelvényen – állapította meg Regina. – Ha valaki, hát te pontosan tudod, milyen vagyok, amikor tiszteletet parancsolok. Regina elmosolyodott, és a fejét rázta. – Tudod, mire gondolok. Sebastian felé fordult, és megsimogatta a vállát. – Már nem fázol? – Nem – felelte Regina sugárzó arccal. Az autók lámpái megvilágították az Ötödik sugárutat. Regina beszívta a kelet felől érkező friss levegőt. – Regina, emlékszel, mit mondott az a férfi, Gordon? – Persze hogy emlékszem. Nagyon izgalmas. Te tudtál erről? Nem is említetted. Sebastian bólintott. – Néhány hete szólt az ügynököm. De nem volt semmim, amit szívesen betettem volna egy könyvbe. Korainak éreztem, hogy bármit is megjelentessek a Taschennél. – Értem – válaszolta Regina. – Biztos vagyok benne, hogy az ajánlat akkor is élni fog, amikor majd készen állsz. – Éppen erről akartam veled beszélni. A megfelelő pillanatra vártam, és az, hogy ma este összefutottunk Gordonnal… ez talán valami égi jel. Regina kérdően nézett rá. – Miről beszélsz? Kezdek ideges lenni. – Meg akarom mutatni neki a rólad készült fényképeket. Hátha össze tudunk állítani belőlük egy kötetet.

Regina alig tudott levegőt venni. A mellkasához nyomta a kezét, és igyekezett nyugalmat parancsolni magára. – Sebastian, azt mondtad, hogy azok a képek csak neked készülnek. Nekünk. Kapkodva beszélt, nem volt benne biztos, hogy a férfi érti, amit mond. – Tudom. És lehet, hogy így is lesz. Csak azt szeretném mondani, hogy az összes közül ezek a kedvenc képeim. És biztos vagyok benne, hogy a legjobbak. Látszik rajtuk a szenvedélyes szerelem. Ez hiányzott az összes fotómról. Szeretlek, Regina. – Én is szeretlek téged – válaszolta Regina, és a férfi magához ölelte. Regina Sebastian vállához nyomta az arcát, de közben vigyázott, nehogy összerúzsozza a hófehér ingét. Abban a pillanatban olyan erős, mindent elsöprő érzelmek fogták el, hogy immáron teljesen világos volt, mi lesz a válasza Sebastian kérdésére. Büszke volt arra, amit együtt csináltak. Az a sok-sok fénykép kézzelfogható bizonyítéka volt annak, hogy sikerült kompromisszumot kötniük, megtalálták azt a helyet, ahol úgy szerethetik egymást, hogy közben önmagukhoz is hűek maradjanak. Semmi baj sincs azokkal a fotókkal. Nem kell ragaszkodnia hozzá, hogy a kettejüké maradjanak. És talán, ha nem képes arra, hogy odaadja a fényképeket Sebastiannak, akkor visszatart magából valamit. Márpedig ezt semmiképpen sem szerette volna: teljes lényével Sebastiané akart lenni. – Szeretném, ha odaadnád a képeket a kiadónak – mondta. Sebastian hátralépett, és gyöngéden megfogta a karját. – Nem kell beleegyezned, ha nem akarod. A nélkül is szeretlek. Szinte tapintható volt az izgatottsága, bár próbált nyugalmat erőltetni magára. – Tudom, hogy nem kell. De ezt szeretném. Sebastian lenézett a földre, majd megint Reginára, és a lány döbbenten látta, hogy könnyek gyűltek a szemében. – Hatalmas ajándékot adtál nekem, Regina. És nem csak a fényképekre gondolok. A lány közelebb lépett hozzá, és átölelte. Úgy érezte, mindjárt szétrobban a boldogságtól. Sebastian megint elhúzódott tőle, és Regina ekkor vette észre, hogy egy parányi kék dobozt tart a kezében. Egy Tiffany dobozt. – Mi ez? – kérdezte, és déjà vu érzés fogta el: az az este jutott az eszébe, amikor az aranylakatot kapta. Sebastian csillogó szemmel mosolygott rá. Regina gyorsan eloldozta a fehér szalagot, és levette a doboz tetejét. Egy körülbelül négy centi hosszú, gyémántokkal díszített platinakulcsot pillantott meg benne. Kivette a dobozból, és ekkor látta, hogy egy láncon lóg. Sebastian odanyúlt Regina nyakához, és a lány érezte, hogy leveszi róla az aranylakatot a lánccal együtt, majd a kezébe teszi. – Mostantól az újat szeretném látni rajtad – mondta, és nyomban Regina nyakába is tette a láncon lógó kulcsot. – De van még benne valami.

A bársonypárnán, amiről Regina kiemelte a nyakláncot a kulccsal, nem látott semmit. Kérdőn nézett a férfira. Sebastian benyúlt a dobozba, és kivette a bélést. Alatta, a doboz alján egy bronzszínű, kopott, közönséges kulcs hevert. – Ez mi? – kérdezte Regina értetlenül. – A lakásom kulcsa – felelte Sebastian. – Gondolom, mivel a lakótársad hamarosan oltár elé áll, szükséged van egy új helyre, ahol lakhatsz. Regina a szájához kapta a kezét, bután vigyorgott, és úgy érezte, mindjárt féktelenül kacagni kezd. – Ezt igennek vehetem? – kérdezte Sebastian. Regina tágra nyílt szemmel bólintott. Sebastian gyöngéden szájon csókolta, majd azt mondta: – Tudnod kell, hogy nálam szigorú házirend van érvényben. De tudom, hogy engedelmes vagy, ezzel bitztosan nem lesz gond. – Ó, igen, valóban az vagyok, nem igaz? – De igen – válaszolta Sebastian, megint magához húzta, és a nyakába csókolt. – Legalábbis a hálószobában. Megfogta a kezét, és elindult a lépcső felé. – Még nem mehetünk el – mondta Regina. – Dehogyisnem. – Szeretném megnézni, ahogy Margaret átveszi a díját. – Végig kell ülnöm az egész ceremóniát? Regina elmosolyodott, és lassan bólintott. – Jól van, a kedvedért végigülöm – mondta Sebastian. – De amint hazaérünk, gondoskodni fogok róla, hogy te egy hétig ne tudj leülni. – Az ígéret szép szó… – mondta Regina kacéran, és odabújt Sebastianhoz. Kézen fogva sétáltak vissza a könyvtárba.

Ismerd meg szerzőinket és műveiket a libri-kiado.hu weboldalon, kövesd az újdonságokat és nézz filmeket a nyugatiter.hu blogunkon, csatlakozz közösségünkhöz a Facebookon!

{1}

Vámosi Pál fordítása. {2} Jánosy István fordítása