Lévai Katalin Párnakönyv és más mesék. A könyv minden szereplője kitalált. Csak a szerelem igazi. I. rész

Lévai Katalin Párnakönyv és más mesék A könyv minden szereplője kitalált. Csak a szerelem igazi.

I. rész Társaságban találkoztunk először, és akkor azt hittem, az egyetlen lesz, vele kezdődik és ér véget az élet. Évekig talizmánként őriztük azt a gyufásdobozt, amire az első búcsúzáskor felírta a telefon-számomat. Álltunk a megállóban és az utolsó villamosra vártunk. „Annyi minden akarok még mondani...” A szerelvény kérlelhetetlenül befutott. „Ennyi? Itt vége?” Zavartan topogott. „Az istenért, mondd már!” Egy köpcös férfi nagy csomaggal a hóna alatt meglökött. − Szálljon már fel! − Hát akkor... - ...Hívhatlak? Az ajtók becsapódtak. - A számom! Idegesen a zsebéhez kapott. Gyufásdoboz akadt a kezébe. Ígérd meg, hogy felhívsz, akartam mondani, amikor üggyel-bajjal rávéste a számokat a kartonpapírra, de nem volt rá szükség. Az a mozdulat, ahogyan a kabátja felső zsebébe helyezte a skatulyát, megnyugtatott. Másfél napon át, amíg nem jelentkezett, állandóan rá gondoltam. Felidéztem a megismerkedésünk pillanatait. Belekapaszkodtam minden egyes részletbe, mintha azon múlna, látjuk-e újra egy-mást. Sorra vettem az esténk jeleneteit. Belépek a barátnőm lakásába, ahol már nagy társaság verődött össze. Egy borzas, szőke újság-író felém integet, egy karcsú, mély hangú nő rám emeli a poharát, nevet, és visszafordul a barátaihoz. Egy elegáns úr a sarokfotelben ül, egy kisebb társaság középpontjában, mesél, mosolyog, iszik. Kedvesen rám kacsint, és beszélget tovább. A budapesti társasági élet egyik ismert alakja, napközben is csokornyakkendőt visel, és méregdrága cipőket. Ügyel rá, hogy amíg ül, jól látszódjon vadonatúj cipőjének még el nem koptatott gumitalpa. A nappali másik sarkában egyetemistákból álló kis társaság verődik össze, egy lófarkas lány szenvedélyesen magyaráz valamit, a többiek majd kipukkadnak a nevetéstől. Körbejárok a vendégek között. Legtöbbjüket ismerem, szívesen beszélgetnék is velük, de a későn jövőnek nehéz bekapcsolódnia a társalgásba. Téblábolok, ide-oda csapódom a vendégek kis csoportjai között, és érzem, hogy arcomról levakarhatatlan a műmosoly. Mintha egy fényképész utasításának engedelmeskednék: „Nagy mosolyt kérek!” Néhány ismeretlennek bemutatkozom, majd gyorsan letelepszem egy sarokba a barátaim közé. „Vörösbort?” „Unikumot?” „Ma este remek koncert van a Zeneakadémián.” „Ferencsik vezényel.” Unatkozom. A könyveket nézegetem a fehér könyvespolcon. óriási a választék. Bevált, nagy-nevű szerzők és klasszikusok művei, fotóalbumok és modern irodalom. Egy Anna Margit-festmény a szemközti falon. Egy madártestű nőt ábrázol. „Tetszik?” „Ó, igen.” Az asztalon rengeteg friss zöldség, hal és gyümölcs - alma, szőlő, mandarin. Egy tálon friss burgonyaszirom, a széle felkunkorodik, helyet ad különféle illatos sajtoknak. A háziasszony vegetáriánus, a francia konyha kedvelője. Valaki véletlenül nekidől a régi lemezjátszónak (muzeális darab), megugrik a tű, a házigazda felpattan: „Nem tudsz vigyázni?!” Egy pillanatra megfagy a hangulat, de hamar visszatér a kellemes zsongás, halk háttérzene szól, öblös porceláncsészékből isszuk a teát. A kertből mind többen szállingóznak vissza a nappaliba, fagyöngyillatot hoznak magukkal. Hosszú asztal köré gyűlik a társaság java, filmekről, könyvekről beszélgetünk. Mennyi műér-tő, gondolom, egy ideig hallgatom őket, majd kisétálok a konyhába. „Segítenék” - mondom. „Azt a tálcát, ott” - mutatja a háziasszony. Beviszem. Egy halom káposztás és túrós rétes van rajta, isteni az illatuk. Körbekínálom. Eszünk, zsibongás tölti be a szobákat, éjfél felé elkezdődik a tánc. Az asztal végénél leülök, bekapcsolódom egy beszélgetésbe. − Szóval azt mondja, hogy a lapok mind hazudnak.

− Igen-n-n - küszködik a szavakkal -, a maguk módján, az egyik erre, a másik arra húz. Ha mindenki hazudik, akkor helyben vagyunk. - Értetlenül mered rám. - Nem érti? Ha mindenki hazudik, akkor egyszerű a helyzet, ez filozófiai alaptétel, az ellentétes vélemények sokaságából az igazság könnyen kibontható. Ha én is hazudok, a magam módján, meg maga is, a maga módján, akkor ebből könnyű rájönni, mi a hiteles. Zavaros tekintetéből látom, nem követi lapos bölcselkedésemet, és ez kapóra jön. „Most otthagyhatom.” Valaki odalép hozzám, és felkér táncolni. Egyáltalán nem emlékszem rá, pedig azt hittem, már mindenkivel váltottam egy-két szót. - Én voltam az, aki háromszor kért a káposztás rétesből - mondja. - Mindenben ilyen telhetetlen? - kérdezem, de már táncoltunk. Meglep, hogy nem érzem a mozgása ritmusát, pedig jól táncol. Megilletődve topogok, egymás lábát tapossuk. Szögletesek a mozdulataink, erőlködünk a zene kemény ritmusára. Közelebb húz, már csak egy egészen keskeny levegőréteg választ el tőle. Az arca nem árul el semmit - de betölti az egész látóteremet. Megcsap testének friss illata. Jólesik, hogy száraz tenyerében kicsinek érezhetem a kezem. Meglepődve tapasztalom, hogy a vállánál még mindig hűvös az inge tapintása. „Ez a férfi nem izzad.” Egy elvétett forgásnál egy hajtincsem az arcába csapódik. Nem zavarja, lassú mozdulattal félresimítja. Testünk hol fogyó, hol növekvő távolságba kerül egymástól. Fáraszt ez a feszes, érzéki tánc, kis időre elvesztem az uralmat az izmaim felett, mintha vattából lenne a lábam. Kiesem a ritmusból, kezem a levegőbe kap, megfogja, és a szemembe néz. Fürkésző, szinte szomorú a szeme. Ahogy a vállára hajtom a fejem, forró levegőt fúj a nyakamba. Vékony ruhámon át érzem az ujja érintését, amint könnyedén végighúzza a gerincemen. Belezsibbadok. Nézzük egymást, táncolunk. Minden tele van a mozdulatainkkal - a szoba, a kert, a lakás, az utca. Kicsit lehajtom a fejem, és a mellkasát figyelem, mert úgy érzem, onnan indulnak el a mozdulatai, és váratlanul valóban rátalálunk a közös ritmusra, megteremtődik a két test természetes összhangja. Milyen egyszerű! Egyszerre nevetünk fel. Már játékosan, könnyedén táncolunk, nevet a testünk. A lábunk alig érinti a padlót. Felemelem a tekintetem, és észreveszek a homlokán egy V alakú ráncot, ami jókedve ellenére ott maradt. Hátra-dobja a fejét, egy erős mozdulattal megpörget, és szorosan magához von. Eláll a lélegzetem. Újra elvétem a ritmust, megnedvesítem az ajkamat a nyelvemmel. Reménytelenül kiestem a zene ritmusából, már csak arra a rezgésre figyelek, ami az ő testéből érkezik. Hátralép. Kíváncsian nézi az arcomat, bújnék előle, de nincs hová. − Egy pillanat... - mondja. - Tessék? − Biztosan szomjas. - Á, dehogy. - Egy pohár bort? - Nem, nem, csak-kiestem-a-zene-ritmusából - felelem. Mosolyog. Jól van, úgy látszik, megértette a mondatot. Nem is tudom, mit gondoljak róla. Olyan, mint aki egy dobozból bújt elő hirtelen. Mellet tem termett, és valami különös erőt érzek benne: mintha mindig magához vonzaná a fényt. Nézem az arcát. A tekintete éles, mélyreható, a szája érzéki, és az egyik szemfoga kicsit ferdén áll, amit kedvesnek találok. Figyelem a kezét - erős és érzékeny. Amikor szétválnak az ujjaink, még sokáig érzem a szorításukat. Fekete bőr karkötőt vi sel a bal csuklóján, ami picit kikopott ott, ahol becsatolja. „Régi emlék egy kedves barátomtól. ” Hallgatom a hangját, ami külön életet él. A ne-vetése váratlanul lágy dorombolásból éles hangzásba csap át, és mielőtt felocsúdnék, újra más a tónusa. Játszik vele. Kicsit éneklősen beszél, még nem tudom, ez tetszik-e, de bármit mond, érdekel. Kérem! Úgy szeretnék többet tudni róla. Szeretném megismerni a gondolatait, a barátait, az élete minden részletét. Amikor a zene leáll, kimegyek a szobából, és megkeresem a barátnőmet. A lépcsőfeljáróban búcsúzik néhány vendégtől. - Megvan. Ő az - mondom. - Micsoda bolond vagy! - feleli, és kiengedi a vendégeket. Lassan elszállingózik mindenki, mi ketten azonban még maradunk, rendet rakunk a lakásban. Lassan, módszeresen dolgozunk, mint egy takarítóbrigád. Helyükre húzzuk a székeket, kivisszük az üres borospoharakat a konyhába, visszagurítjuk a foteleket a dohányzóasztal köré. Minden a helyére kerül. A vendégség nyomait lelkiismeretesen eltüntetjük. Téblábolunk, szöszmötölünk a konyhaasztalon - összeérnek az ujjaink. Ezt az érintést mindenütt érzem. Nem mozdulok. Nem merek ránézni. A kőpadló egyik repedésére szegezem a tekintetem. „Most mi lesz?” - kérdezem bambán magamtól. Közelebb húzódik. Megint érzem az illatát. Most olyan, mint amikor nagy eső után egy nedves levelet szétmorzsolok az ujjaim között, és a növény fanyar aromája összekeveredik a bőröm száraz illatával. A levegőnek hirtelen olyan íze lesz, mint a füst fölött szárított kukoricának. Egészen közelről látom a szemét: mély és komoly a tekintete. Egyszerre csapódunk egymásnak, mint két óriásmadár. Teljes lesz körülöttünk a csend. Mintha egészen megsüketültem volna, egyetlen hang se szivárog be közénk. Elvesztem az egyensúlyomat, és fogvacogva veszem tudomásul, hogy nem tudok kibontakozni az öleléséből.

Éveken át csak vártam rá. Mindig felismertem a lépéseit, és ahogyan közeledett, úgy töltődött fel a testem mind több elektromossággal, míg végül a könyökömmel kellett ajtót nyitnom, hogy ne szikrázzon a kilincs. Rendbetettem a lakást, kiteregettem a ruhákat, bementem a munkahelyemre, vacsorát főztem. Közben arra vártam, hogy felhív vagy eljön. Előadásokat tartottam, találkoztam a barátaimmal, színházba mentem, és ruhákat vásároltam. Jó időben válaszoltam a feltett kérdésekre, a pénztárnál nem felejtettem el fizetni. A viselkedésemben nem volt semmi feltűnő. De a színdarabokra nem emlékszem, a barátaim történetei nem érintettek meg, a ruháimra ha-mar ráuntam. Csak azok a történetek érdekeltek, amelyek róla szóltak, azok a színdarabok, amelyekbe beleképzelhettem magunkat, olyan ruhákat kerestem, amelyek tetszhettek neki, és olyan ételeket vásároltam, amelyekről tudtam, hogy kedvére valók. Az időnek csak akkor volt értéke, ha vele voltam, és tulajdonképpen mindig vele voltam, még akkor is, ha fizikailag éppen távol maradt. Megtanultam, sőt tökélyre fejlesztettem azt a képességemet, hogy egymásba csúsztassam a reális világot és azt a valóságot, amit együtt teremtettünk meg magunknak. Miért is ne? Megszüntettem a határokat a kettő között, és kedvemre ki- és bejártam bennük. De valójában csak akkor éltem, amikor befészkeltük magunkat a belső világunkba. Amikor együtt voltunk. És mindig vele akartam lenni. Amíg ez a pillanat nem jött el, vártam. Vártam a hívását. Alig mertem eltávolodni a készüléktől, nehogy egyetlenegyet is elmulasszak. Néha szorosan odahúzódtam a telefon mellé, és minden erőmmel azt kívántam, hogy gondoljon rám, hívjon fel. Egyszer egy ilyen pillanatban csörrent meg a telefon, de nem ő keresett: Csalódottságomban olyan ingerülten válaszoltam, hogy a beszélgetés nyomban félbeszakadt. Nem bántam. Úgysem lett volna értelme. Óriási erőfeszítésembe került, hogy ne hívjam fel. De a büszkeségem erősebb volt a vágynál, hogy halljam a hangját. „Nagyszerű, milyen fegyelmezett vagyok ” - állapítottam meg. Újra megszólalt a telefon. Ezúttal ő volt, és azt kérdezte: − Találkozunk ma este? Gondolkodás nélkül vágtam rá: − Igen! Olyankor, amikor hosszan vártam rá, a szomorúság nőni kezdett bennem, és lassanként egészen magával ragadott. Tehetetlenül adtam át magam ennek az erős érzésnek. Vidám, cserfes, „kommunikatív” énem semmivé lett. Félve láttam, hogy ezúttal egy újabb univerzum lakója lettem: a szorongásaimból, a féltékenységemből és a keserűségemből alkotott magányos világé, amelyben nincs helye örömnek és megnyugvásnak. Ráadásul ez rosszabb volt, mint a „reális világ”, ahol hibátlanul működött a józan énem, és csupán az érdektelenséggel kellett megküzdenem. Bolondnak éreztem magam, aki ijesztő képzeletvilága áldozata lett, kiszolgáltatva érzelmei hullámzásának: vagy lelki és fizikai bénultságba zuhan, vagy hevesen tiltakozik a sorsa ellen. Ebből az állapotból csak ő tudott kirángatni. A jelenlétével, a hangjával, a bőre illatával. Volt úgy, hogy mindent elsöprő aktivitás vett rajtam erőt. Mintha váratlanul tudatosult volna bennem, mi mindent mulasztottam a várakozás ideje alatt. Rendetlenséget hagytam a lakásban. Nem válaszoltam fontos levelekre. Elmaradtam a hazahozott munkáimmal. Nem sminkeltem ki magam, nem fésülködtem, és nem vasaltam ki a blúzom. Most mindent egyszerre kell csinálnom, ég a kezem alatt a munka. Kész leszek időre? És mi történik, ha közbejön valami, ha nem tud jönni, vagy késik? És ha baleset éri?! Eszembe jut, amit a mamám mondott egyszer: „Képzeld el, hogy meghal, nincs többé. Így tud-hatod meg, szereted-e igazán.” Most nem akarom elképzelni. Elég a drámából! Szeretnék végre normális lenni, és ez egyáltalán nem könnyű akkor, amikor rá várok. Darabolni kezdem az időt. Képzeletbeli vonalat húzok egy képzeletbeli fehér lapra. Ez jelzi a találkozásunkat. A vonal előtti szakasz azt az időt mutatja, amíg várok rá, a vonal utáni az együtt töltött órákat. Az első szakasz színe sötét, villódzó színű áramvonalakkal megszakítva. A vonal utáni szakaszt viszont jól tagoltan különböző színekre osztom. A talál kozásunk utáni első órák fantáziaszíne a vörös, amely fokozatosan fakul el, az utolsó óra szinte már egészen fehér. Most ilyennek képzelem a találkozásunk hangulatát. Máskor másmilyennek. A papírlap látványa megnyugtat.. Kivetül a szemhéjamra, becsukott szemmel is csak ezt tudom nézni. Olvasni, írni, beszélgetni nem lenne türelmem. Olyan csendre van szükségem, mint amikor felmegy a függöny, és elkezdődik az elő-adás. Ezt jól megértettem egy színházi estén. Kellemes zsongás hullámzott a nézőtéren, a jól öltözött tömeg halk morajlása töltötte be a termet. Nem volt egyetlen disszonáns hang sem, mintha össze-szokott baráti társaság gyűlt volna össze, amelynek én is a tagja vagyok. „Megengedi, hogy bemenjek a helyemre?” „Szabad lesz?” „Köszönöm,

igazán nagyon kedves.” A sorok lassan megteltek, és elérkezett az a pillanat, amikor a jól nevelt közönségnek elege lett a várakozásból, de még nem volt türelmet-len, éppen csak jelezni kívánta: készen áll, kezdődhet az előadás. Ekkor a színpadi fények kihunytak, felgördült a függöny, és a színészek játszani kezdtek. Tetszett ez a szelíd összjáték nézők és művészek között, a tökéletes időzítés gyönyörűségét éreztem meg benne. Amikor a várakozás még örömteli és csak annyira feszült, hogy teret engedjen a következő pillanatok felszabadító erejének. A jól időzített pillanatban benne volt a közönség iránti tisztelet és megbecsülés. A nézők hálája nem is maradt el. Együtt lélegeztek, együtt játszottak a színészekkel az utolsó jelenetig, míg a felcsattanó taps hullámverése el nem borította a színpadot. Amikor együtt voltunk, gyakran éjszakákon át beszélgettünk, belemerülve történeteink tengerébe. Múltunk hasonlósága éppen úgy lenyűgözött, mint különbözősége. Kamaszkorunkban a francia és a cseh újhullám filmjeiért rajongtunk, Bob Dylant, John Lennont és Janis Joplint hallgattunk, a Kaposvári Színház és a Győri Balett előadásaira jártunk, kínai és indiai filozófiát, afrikai útleírásokat olvastunk. Félénk gyerek volt, akárcsak én. Okostojásnak gúnyolták, és rendszeresen elverték, mint amolyan tornából felmentett nyápicot. Az iskolaudvaron nem volt nagymenő. Csakhogy. Ő még látta „Zsírlenint”, a disznózsírból formázott kis szobrot, ami sokáig a Lenin körút egyik hentesboltjának hűtött kirakatában állt, az ötvenes évek kommunizmusának legnagyobb dicsőségére. Azután. Saját emlékei voltak a forradalomról, míg én kénytelen voltam beérni másodkézből kapott történetekkel. - Anyánk bezárt minket, gyerekeket a szobába, és megtiltotta, hogy bárhová menjünk. Minden fémtárgyat összeszedett a lakásban, és kiadta a parancsot: szidolozni! Csak úgy ragyogtak a kanalak és a gyertyatartók a kezünk alatt. És amíg mi a szobában kuksoltunk és szidoloztunk, kint zajlott a forradalom. Úgyhogy állandóan az ablakhoz rohangáltunk, és néztük, hogy vonulnak el a tankok a körúton - mesélté. − Azt hiszem, azokban a napokban a fél ország szidolozott. − A másik fele pedig arra készült, hogy átlépje a határt. Ti nem csomagoltatok? − Dehogyisnem! Csak azután eljött az a bizonyos pillanat, amikor a szüleim jobban belegondoltak az egészbe: egy karonülő kisgyerekkel, meg egy nagyobbacskával, és két hetven feletti szülővel induljanak el az ismeretlenbe? Inkább maradtak. − Az enyémek is. De a barátaim és a tanáraim egy része eltűnt. És mivel az az őrület történt, hogy egyetemről kirúgott tanárokat általános iskolákba küldtek tanítani a forradalom után, számtant és nyelvtant egyetemi tanároktól tanultam. Úgy bizony! - Ezt nevezem elit képzésnek. − Minden voltak ők, szegények, csak éppen elitek nem. Kilógott a fenekük a gatyából. De szerettek minket, és persze nemcsak igeragozást tanítottak. Azután elkövetkezett számára a nagy barátságok korszaka, amikor megfogalmazta azt, amiben később is, mindig is hitt: „A szerelemben mindent szabad. Ha magával ragad a szenvedély, ki vethet gátat neki? De a barátságban elképzelhetetlen az árulás, arra nincs mentség. Csak egy-szer fogadok a bizalmamba valakit. A barátság hűségkényszer, enyhítő körülmények nélkül. ” Tizennyolc éves kora óta fényképezett, és amíg a szüleinél lakott, a szobája hangulatos nappali, hálószoba vagy műterem volt, mikor mi. Később, amikor új lakásba költöztünk, lett egy önálló kis stúdiója, ahová órákra elvonult a képeivel. Nagyítás közben indiai zenét, halk gitárszólókat hallgatott. A kész képeket kiakasztotta a lakás fehér falaira, és amikor már nem fértek el, néhány bekeretezett képet kitett a belső folyosóra is. Így művei szép lassan körbefontak minket, mint a burjánzó virágok, meghittséget, otthonosságot árasztva. Erzsébetvárosban készült szociofotói - utcán szoptató cigány-asszonyokról, felkötött karú gyerekekről - újságokban, majd kiállításokon is megjelentek. − Az idő a fénykép oldalán áll - mondta egy-szer. − Ezt hogy érted? - kérdeztem meglepetten. - A fényképnek jót tesz az öregedés. Ha megkopik, porladni kezd, kifakul vagy betöredezik a széle, csak még értékesebbé válik. Mutatja a múló időt, a múltat és a jelent egyszerre. Egy fényképet nem kell óvni az öregedéstől, egy festményt annál inkább. - Van egy fotó a nagyszüleimről - mondtam. Az előtt a plafonig érő tükör előtt készült, ami itt áll a nappaliban. Öregek és szomorúak rajta. Egész gyerekkoromban úgy képzeltem el őket, mintha mindig aggastyánok lettek volna, és csak mostanában jutott eszembe, hogy megnézzem a felvétel dátumát. Kiderült, hogy alig voltak több mint ötvenévesek, amikor a kép készült. − Ez változtatott valamit az emlékeiden? − Nem. Azt hiszem, nem. Már soha nem tudom őket fiatalnak elképzelni. Olyan emberekről mesélt nekem, akiket nem is-mertem, olyan történeteket elevenített fel, amelyeket csak tőle hallottam, és olyan érzéseket boncolgatott, amelyekről alig volt tudomásom. Kezdetben nem tudtam mit kezdeni a

sok idegennel, de idővel arcot és alakot nyertek, kiszámíthatónak éreztem a viselkedésüket. Magam előtt láttam a mozdulataikat, és hallani véltem a hangjukat. Később, amikor valóban találkoztam velük, nem okoztak csalódást. Olyanok voltak, amilyennek elképzeltem őket. Cinkosan összenéztünk: „Látod, megmondtam” - nevetett. Megismerkedtem a „mesterével”, aki sikereinek csúcsán elhagyta az országot. Kaland-vágyból, természetesen, mert be akarta bizonyítani, hogy ismeretlenként, egy idegen országban is sikeres lehet. Valóban az lett. De a poénjai idegenben elszürkültek, a humora csak itthon csillogott teljes fényében. Emlékszem egy történetére. „A családomból rengeteg embert vittek el a háborúban. Az anyai családom egy része vidékei élt, őket azonnal vonatra tették, amikor elkezdődött a vidéki zsidók deportálása. Volt, aki megszökött, volt, aki megmenekült, de azok, akik Auschwitzba kerültek, soha nem jöttek vissza. Mi a szüleimmel Pesten bujkáltunk, egy ideig védett házban laktunk. A háború után sokáig elképzelni sem tudtam, hogy Auschwitzba utazzak, de azután sok év elteltével mégiscsak rászántam magam. Látni akartam a tábort. Azt a helyet, ahol a rokonaim elpusztultak. Felszálltunk a repülőre. Már felszolgálták a vacsorát, amikor a pilóta figyelmeztetett minket, hogy kapcsoljuk be az öveinket, mert viharba kerültünk. Ha nem mondja, akkor is észrevettük volna, mert a gép őrületesen dobálózni kezdett, emeletnyi mélységekbe zuhant, poharak és tányérok repkedtek a fülünk mellett. Az utasok papír- zacskók után kapkodtak, sápadtan szorongatták a székük támláját, vagy káromkodtok. És akkor én szép csendesen imádkozni kezdtem az Auschwitz felé tartó repülőgépen: istenein, csak érjünk már oda, istenem csak érjünk már oda.” Idővel megismertem másokat is: írókat, szerkesztőket, akiket tehetség és nagy ambíció fűtött, és szerelmesek voltak a saját bölcsességükbe; társa-sági széptevőket, akik kajánul elhódították egymás barátnőit; tanárokat és műfordítókat, poénokkal zsonglőrködő filozófusokat; hűséges feleségeket és győzedelmes szeretőket; mestert és tanoncot. Egy barátokkal, szeretőkkel, mentorokkal és árulókkal benépesített világ közepén találtam mag am, ahol pezsgett az élet, és mindennek komoly tétje volt. Ezek az emberek szabadon akartak gondolkodni, érezni, szeretni, s ha nem tehették, tiltakoztak. Szavakkal, humorral, művekkel, kinek mi adatott meg, kinek mire futotta a bátorságából. Volt, akit követtek és időnként megvertek a rendőrök, volt, akit rendszeresen behívtak a rendőrségre, és volt, akit „csak” lehallgattak. Ma úgy emlékszem vissza rájuk, mint egy kor-szak jellegzetes alakjaira, akik a kiválasztottság bélyegét viselték a homlokukon. Nem pökhendiségből, és nem is büszkeségből. Társadalom peremére szorított, üldözött vagy éppen csak megtűrt emberként egyszerűen nem tehettek másként: hinniük kellett saját, különleges mivoltukban. Ezért is építettek külön világot maguknak, amit robbanásig fokozott érzelmek és gondolatok fűtöttek, és amit az önirónia, a fekete humor és az önként vállalt száműzetés felemelő érzése egyszerre itatott át. Erős szövetségek, keresztül-kasul szőtt, olykor drámai szerelmek és barátságok születtek meg itt, de helye volt cinikus mondatoknak, alat tomos pletykáknak és álságos érzelmeknek is. Szellemi erő és műveltség, csalódottság és hiúság keveredett a kielégületlenség és a büszkeség érzésével. A személyeskedéstől sem mentes viták és a szenvedélyes rivalizálások felett végül mindig győzedelmeskedett a törzsi összetartozás, amely elfedte a meglévő nézetkülönbségeket, és jótékony egyenlőséget teremtett a haragos felek között. Kéziratokat hordtak a zsebükben, és egymásnak olvasták fel a verseiket. óvták és tisztelték egymás gondolatait, és

kérlelhetetlenül utálták a politikai rendszert. Szellemi segédmunkák honoráriumából, szülői örökségből, kölcsönökből éltek. Nekem akkor ez volt Budapest, a nyolcvanas évek legizgalmasabb városa, és egyben a szerelem ideje azzal a férfival, aki bevezetett ebbe a parádés társaságba. Itt találkoztam az előző barátnőjével, aki úgy nézett ki, mint egy angyal, de a szavai szúrtak, mint a darázs fullánkja. Ha sokáig hallgattam, olyan lettem, mint egy méreggel teli tömlő, kis híján kipukkadtam. Menekültem előle, de újra meg újra az utamba került, hol egy bulin, hol pedig egy filmbemutatón ütköztünk egymásba. Né-hány év múltával, mikor már kikerültünk egy-más látóköréből, szinte hiányozni kezdett. Megismertem a legjobb barátját, akivel olyanok voltak, mint két egymásnak fordított tükör. A gondolataik visszaverődtek egymás tekintetében. Az arcuk, a hajuk, a járásuk – mintha testvérek lettek volna. Amikor egy kora reggel meg-kapta a hírt, hogy István váratlanul meghalt, dührohamot kapott. Eltorzult az arca, és egész testében remegett, amikor azt kiabálta: „Negyvenkét éves volt, az istenit, negyvenkét éves! Hogyan halhatott meg ilyen fiatalon?!” Trombózis. Kész. Ennyi. Magas, jó alakú, kreol bőrű férfi volt, aki végtelenül komoly képpel úgy tudott viccet mesélni, hogy az ember megszakadt a röhögéstől. A lányok szerették, mert ha nekilátott enni, lassan, komótosan, minden falatot élvezettel ízlelgetve, az olyan volt, mint egy szerelmi vallomás - mint a legszebb bók és elismerés a háziasszony számára. Lassan és módszeresen írt, mint egy hivatalnok, de az írásaiból irónia és szenvedély áradt, éppen úgy, mint amikor vitatkozott. Kíméletlen szópárbajokat vívott, és addig nem nyugodott, míg por-rá nem zúzta ellenlábasa valamennyi érvét. Akkor szomorúan elmosolyodott, és többet nem foglalkozott sem a témával, sem a vitapartnerével. Rengetegen jöttek el a temetésére. Álltunk az óriási tömegben, és mindvégig szorosan fogtuk egymás kezét. Bemutatott az állandó munkatársának, akinek éles, kék szeme volt, és egy alkalommal azt mondta nekem: „Vigyázz, senki sem véletlenül lesz fényképész, ahogyan a cápa sem véletlenül cápa.” A fia, aki polgárpukkasztó színdarabokat írt, később jó barátom lett. Szerettem hallgatni, ahogyan a munkájáról beszélt. „Amikor írok, egyedül lehetek, teljesen egyedül. Maga a világ vagyok, magamba zárok mindent, mindazt, ami létezik mint történet. Egyáltalán nem gondolok az olvasóra vagy a nézőre, ugyan! Az írás a saját titokzatos talapzatán áll mindaddig, míg színdarabként szín-padra nem kerül, amikor minden sokkal bonyolultabb lesz. Ott magyarázatokat kell hozzáfűzni, hogy jobban érthető legyen, és ettől elveszítheti minden varázsát, minden könnyedségét. Ha el akarom kerülni az ilyen kudarcot, nagyon észnél kell lennem. ” A társaság egyik legszórakoztatóbb tagja az a fiatalember volt, aki öt nyelven hadart választékos irodalmi stílusban, csapnivaló kiejtéssel, és bárkiről szenzációs karikatúrát tudott rajzolni. Mindenki szerette, mert szellemes volt, érzékeny és észbontóan jó humorú. Állítólag naponta csak három órát aludt, a többi időt azzal töltötte, hogy loholt a programjai után. Mindig mindenhonnan elkésett, legtöbbször saját mondata közepén pattant fel, és futott a következő találkozóra. Barát-női beosztották egymás között, ki mikor tölti nála az éjszakát. „Tulajdonképpen mindegy, hogy éppen melyik lány süti a rántottát a konyhában, amikor hazaérek” - vallotta. Ezek az ember különlegesek voltak számomra. Figyeltem őket, mindent tudni akartam róluk. Ismerni akartam az érzéseiket, a cselekedeteik rugóját, tudni, milyen szülők, barátok, szeretők, mi történik velük a világban. Azt hittem, a barátokból, mint egy kirakós játék kockáiból, összeállíthatom őt magát. Úgy gondoltam, mindegyik barát énjének egy fontos tartományát tölti ki, együtt talán az egészet. Szerettem azokat, akiket ő is szeretett, és lassanként bekapcsolódtam a körükbe. Beszéltem én is mindazokról, akiket szerettem, akiktől féltem, és akiket gyűlöltem. Biztatást, erőt és tanácsot kértem tőle. Felidéztük a múltat, és ott, ahol azelőtt csak keserűség lapult, beszélgetésünk nyomán vigasz támadt. Megértéssel és szeretettel hajolt a történeteim fölé, és addig hajlítgatta őket, amíg a kimerevített képek elevenséggel, élettel telítődtek, új keretben foglaltak helyet. Volt egy visszatérő álmom. A gyerekkori lakásom előszobájában állok, sötétben. Egyedül vagyok a lakásban. Valaki a bejárati ajtón kaparász, a zárat babrálja, majd hirtelen kinyitja az ajtót, és belép. Először csak a testét látom, a nagy, mackós alakját, majd már csak né-hány centiméterre van tőlem, és akkor hirtelen meglátom az arcát is. Pontosabban azt, ami az arcából látható. Mert a feje körbe van tekerve valami piszkosszürke anyaggal, csak a szeme és a szája világít ki belőle. Libabőrös leszek, a gyomrom görcsbe rándul. Az idegen nem csinál semmit, szoborrá merevedett alakja inkább szánalmat kelt, de a szemében ellenséges tűz ég. Állom a tekintetét. Szeretném megkérdezni tőle, mit akar, de nem jön ki hang a torkomon. Teljesen megnémulok, kiáltanék, de csak tátogok. Amikor felébredek, még perceken át ismétlődik a kép, újra meg újra megjelenik előttem a szürke gyolcsba csomagolt fejű idegen, míg végre sikerül leállítanom a fejemben futó filmet. Lassan felkelek, kimegyek a konyhába, narancslevet iszom, és sütemények után keresgélek. Megnyugszom, de tudom, hogy az idegen előbb-utóbb visszatér. - Ha legközelebb látod, tekerd le a fejéről a gyolcsot, és hajítsd ki az ablakon. Egy puszit is nyomhatsz a képére, akkor majd kedvesebben néz - mondta, és megsimogatta az arcom.

Lassan ráébredtem, hogy azok a szabályok, amelyek szerint addig éltem, rabságban tartottak. Mintha fogoly lettem volna a saját életemben, aki engedelmesen követi a szülők és a tanárok szavát. Szinte nem is létezik, csak úgy, mint más akaratok tárgya. Mi tartott fogva olyan sokáig? Miért voltam képtelen nemet mondani azoknak, akik szigorú rendjük világába akartak bezárni? Hol maradtak a barátok, miért nem szabadítottak ki ebből a láthatatlan börtönből? Kamaszkoromat elneveztem bádogpillangó kor-szaknak, mert saját erőmből képtelen voltam felemelkedni. Bezárkózva éltem, és amikor megpróbáltam kiszabadulni, újra meg újra beleütköztem azokba a tilalomfákba, amiket a felnőttek állítottak elém. „Ne barátkozz a házmester lányával! ” „Pontosan hétre gyere haza!” „Nem írhatsz le ilyen szavakat egy dolgozatban.” A 68-as párizsi diáklázadás képeit egy Kékes tévén néztem esténként a híradóban, és sokáig nem hittem el, hogy ilyesmi lehetséges. Nagyon lassan értettem meg, mi történik. Az iskolában a tanáraim szitkozódtak. „Ezek huligánok, egy csőcselék, felgyújtják az autókat, és meztelenül mutogatják magukat Párizs utcáin. Börtönbe kell zárni őket." Csak a legközelebbi barátomnak mertem elmondani, mennyire tetszenek nekem. ,;Lázadók " - mint valami egzotikus gyümölcsöt, úgy kóstolgattuk ezt a szót. Néztem őket, ahogyan jobbra is, balra is betöltik a párizsi utcákat, köveket szorongatva állnak a sebtében emelt barikádokon. Öklüket rázzák, pucér feneküket mutatják a „rothadt sajtónak” és az egész felnőtt világnak. „Ebből az oktatásból nem kérünk! ” Egyetemisták, fiúk és lányok, munkások, fehér ruhás nők, egyenruhás sofőrök, rengeteg fiatal összekapaszkodva vonul, kiabálva, énekelve. Mindenütt zászlók, diákokkal teli teherautók, lelkes és felhevült tömeg. Össze-csapások, verekedések, utcai harcok a sisakok mögé bújt rendőrök és a diákok között. Stencilek, kiadványok, szemét- és röplapkupacok a francia főváros utcáin és terein. Ha ez nem forradalom, akkor mi? Lázadni szerettem volna én is. De a felnőttek-kel szemben néma voltam és tehetetlen. Friss levegőre vágytam, de előbb fel kellett pattintani a zárakat. Egyedül képtelen lettem volna erre. Vele sikerült, mert volt türelme kivárni, amíg a haragtól és a sértettségtől megtisztított úton végig tudok menni, és leverem a lakatokat. Sokáig tartott, mert a korai tanítások és fegyelmezések szinte belém égtek. Mert szerettem azokat, akik a saját képükre akartak formálni. Közéjük akartam tartozni, de csak úgy fogadtak el, ha békésen belesimultam erkölcsi rendjükbe. Nehezen tanultam meg, hogyan válasszam külön az irántuk érzett szeretetet attól, amit képviselnek, és hogyan alakítsam ki a saját mondanivalómat. Vele megízleltem a szabad gondolkodás örömét, és szárnyalni kezdtem. Végül mégiscsak elbántam a bádogpillangómmal. „Írjál - bátorított -, írd ki magadból az érzéseidet. Az írás terápia.” De könnyebb beszélni, mint írni, és jobb volt vele beszélgetni, mint magányosan küszködni a szavakkal. Mindig meglepett, mennyire kíváncsi arra, amit mondok, mennyire érdekli minden, ami velem kapcsolatos, milyen türelmesen hallgat végig. Részese akart lenni mindannak, ami valaha velem történt, és az is lett, ahogyan egyre mélyebbre engedtem életem szövedékébe. Két évig tanultam balettozni. Csodálatos volt. Tudtad, hogy a tánc egészen átalakítja a testet? De nemcsak kívül, hanem belül is. Amikor táncoltam, képes voltam belelátni a saját testembe. Gyönyörű színeket láttam, vöröset, lilát, mályvát, mindenfélét. Olyan voltam, mint egy kinyíló és becsukódó virág, amelyik a zene ritmusára változik. Puha voltam, mégis erős. Tánc közben mintha elolvadtak volna a csontjaim. Mintha a gravitáció apró próbatétel lett volna csupán, amit egy jópofa tanárunk csak azért eszelt ki, hogy megtréfáljon minket. De elérkezett az a pillanat, amikor rájöttem, hogy soha nem lesz belőlem nagy táncos. Hirtelen megnyúltam, többé nem voltam madárcsontú balerina, és akkor abbahagytam. Többet a balett-terem közelébe sem mentem. Kosarazni kezdtem, válogatott játékos lettem, szerettem játszani... - Remek! Felismerted a korlátaidat, és időben váltottál. Erre nem sokan képesek. − Lehet. De talán csak megijedtem, és túl ha-mar adtam fel egy álmom. Tovább kellett volna próbálkoznom. Talán életem legnagyobb lehetőségét szalasztottam így el. − Van úgy, hogy eljutunk egy pontig, ahonnan nincs tovább. Akkor le kell állni, és bele kell vágni valami újba. − Hányszor lehet újrakezdeni? - kérdeztem. Elmosolyodott. − Hatalmas energia van bennünk. De gyakran rosszul használjuk és elpazaroljuk. De ha sikerül szabadon engedni ezt a roppant erőt, szinte ma-gától ér célba. Hozzáléptem és átkaroltam. Kiléptem a cipőmből, és óvatosan ráálltam a lábára. A fejemet a vállára hajtottam, és behúnytam a szemem. Egy képzeletbeli zene hangjaira lassan táncolni kezdtünk. Együtt hullámzott a testünk, és érezhető volt, amint fokozatosan kialszik minden korábbi feszültség, ami körülöttünk vibrált. Mint amikor egy tó vize kisimul. Puha lépésekkel haladtunk körbe-körbe, halk éneklésének ritmusát követve. Kimondhatatlan nyugalom és békesség fogott el, mind kisebb és könnyebb lettem, míg végül egészen súlytalanná váltam. Ez a csöndes tánc tökéletes összhangot teremtett közöttünk. Ránéztem, és az arcában a saját arcomat láttam, a testünkben ugyanaz a végtelen szelídség áradt szét. A Világmindenség közepén lebegtünk, és valóban úgy éreztük: Isten most elringat ben nünket. Valójában nagyon kevés dologra volt szükségünk, elég volt tudni, hogy létezünk. Olykor a szavak is teljesen fölöslegessé váltak.

Ültünk a Duna-parton, ő ingujjban, fedetlen fővel, rákönyököltünk egy lapos kőre, és néztük a vizet. Simára gyalult kavicsokon sétáltunk kézen-fogva, ernyő alatt összebújva kerülgettük a pocsolyákat, buszon utaztunk, és a térdünk össze-ért. Hevertem az ágyon, és ahányszor elment mellettem, megsimogatott. − Jól van a gyomrod? - kérdezte egyik reggel. − De hát a tiéd fájt - feleltem. − Boszorkány - válaszolta -, igazi boszorkány. Felugrott az ágyra. Birkóztunk, mint két gyerek. Legyőzött, mozdulni sem tudtam. Megcsókolt, és hosszan, szenvedéllyel szerettük egy-mást. Nem volt szükségünk az időre. A világ tavaszba fordult, és nem mozdult. Minderre nem volt magyarázat. Esténként főztem, és ő érdeklődve követte a főzés meghitt szertartását. Nyugodt mozdulatokkal, módszeresen dolgoztam: tálakkal, cserépedényekkel, serpenyőkkel bástyáztam magam körül, majd különféle alkotóelemeket töltöttem a formákban lisztet, olajat, tejet, mikor mit. Néha igazítottam a sütő hőfokán, a helyére csúsztattam egy edényt, hozzáadtam vagy éppen elvettem valamit az ételből, üvegtálban megkevertem a salátát. Vizes kézzel gombócokat formáztam, kiszedegettem őket az edényből, és egy serpenyőben óvatosan megforgattam mindet zsemlemorzsában. Elmélyülten figyelt, időnként izgatottan bele-szimatolt a levegőbe. Átölelt, és levette rólam a kötényt. - Milyen egy tökéletes pár? − Mint az egybeforrasztott cserép. - Ők Jean-Paul, Pierre, Alain és a többiek. Álmaim lovagjai. Ismerd meg őket! - mondom egy este vacsora után. − Kik ezek? - kérdezi mosolyogva. − Gyerekkori barátok. Ha szükségem van rájuk, mindig velem vannak, és még sohasem árultak el. − Mindenki francia ebben a társaságban? − Igen, és csak férfiak.

− Mutasd be őket, kérlek! Egyik jobb pasi, mint a másik. Szeretik a bort, a jó ételeket és a szép nőket. Imádnak utazni, művészetről beszélgetni és pikáns történeteket kitalálni. Tetszik nekik a lábam, és odavannak a rakott palacsintámért. Mellesleg mindent tudnak az életemről. − Nem féltékenyek rám? − Dehogynem. De megértik, hogy te vagy a legfontosabb az életemben, ők csak „szerelmetes barátok ”, ahogyan a franciák az ilyen barátságot nevezik. − Lefeküdtél velük? − Nem is tudom. - Mi az, hogy nem is tudod? − Hát lehet fantáziafigurákkal lefeküdni?

Már ismerte a vágyaimat, a gyerekkori érzéseimet, a betegségeket, amelyeket felnőttként is magammal hurcoltam, a legtitkosabb gondolataimat, amelyekről másoknak szégyelltem beszélni. A fantáziavilágom fura alakjait, akikkel sok időt töltöttem képzeletben. A terveimet, amelyeket féltő gonddal szövögettem.

Eleinte nem volt szükségünk a külvilágra. Sokszor előfordult, hogy az utolsó pillanatban lemondtunk egy meghívást, mert ketten akartunk lenni, vagy elmentünk ugyan egy társaságba, de egész idő alatt összebújva csak egymással beszélgettünk. „Annyi szerelmet láttunk már, hát ez most ilyen ” - állapította meg nevetve egy barát-nőnk. Amolyan álompár lett belőlünk a társaság szemében, amire büszkék voltunk. A történeteink szép lassan összekeveredtek, átitatódtak az érzéseinkkel, keresztül-kasul körbe

fontak minket, összeolvasztottak, a végén moccanni sem tudtunk. Mint a mesében. A herceg nekivág a sűrű erdőnek, átkel a rettentő hegyeken, átúszik a sebes árral zuhanó folyókon, megküzd a jéges orkánnal és az erdei démonokkal. A királylány várja őt, és várakozás közben mindenféléről álmodozik. A herceg kiáll ezer próbát, és mert éppen olyan, mint amilyennek a királylány megálmodta, elnyeri a szerelmét. Attól kezdve együtt szövik az álmaikat, s boldogan élnek, míg a világ világ, s még hét napig. Minden beszélgetés bárki mással üres időtöltésnek tűnt, valójában nem érdekelt, sem más téma, sem más személy. „Csak vesztegetem az időm - gondoltam -, szinte nem is létezem.” Mindebből azonban semmi nem látszott, mert álszent módon bólogattam, érdeklődést mutattam, még nevetgéltem is olykor. Az emberek azt mondták: „Milyen kedves nő!” Meg azt is: „Milyen finom, kulturált teremtés.” Nem vitatkoztam velük, elsiklottam a tévedéseik felett, bár nem esett nehezemre felfedezni azokat. Nem volt kedvem igazi beszélgetéshez. Valójában álszent voltam és hamis, minden energiámmal a kapcsolatomra figyeltem, más nem számított. Egy alkalommal gondolataimba merülve átsétáltam az úttesten, és váratlanul éles fékcsikorgásra lettem figyelmes „Megőrült? - ordította egy férfi. „Meg akar halni, maga szerencsétlen?!” Nem válaszoltam, közömbösen sétáltam tovább. „Hogyan is halhatnék meg akkor, amikor vég-re van hivatásom?” - gondoltam. „Micsoda képtelen ötlet!” Máskor egy kikötőben várakoztunk indulásra, amikor óriási dörrenéssel egy hatalmas tárgy zuhant el a vállam mellett. Mintha akna csapódott volna mellém, csak éppen a figyelmeztető vijjogást nem hallottam. Egy vashorgony vágódott be a busz előttem fekvő ülésére, szilánkokra hasítva az ablakot. Nagy kavarodás támadt. Az emberek kiabálni, sikoltozni kezdtek. Én nyugodtan, közömbösen ültem a helyemen a szerelem varázsában. Órákig tartott, míg az üvegcserepeket kisöpörtem a hajamból, és az éles szilánkokat kihúztam a kézfejemből. Néhány centiméteren múlt, hogy nem a fejembe csapódott a súlyos tárgy. Mégis, ijedtségnek nyomát sem éreztem. Én, aki éveken át csak égő lámpa mellett tudtam aludni, annyira féltem a sötétben, és soha nem akartam éjszakára egyedül maradni a lakásban, most sem külső veszélytől, sem belső démonoktól nem ijedtem meg. Csíkszeredán barátokat látogattunk meg. A család egyik tagja, egy fiatal színész Rómeó szerepére készült éppen, másnap volt a bemutató. Minden porcikájából lázas izgalom sugárzott. A háziasszony sült paprikával, padlizsánkrémmel és barna kenyérrel kínált minket, de a fiú semmit nem evett, csak a forró feketekávéból ivott. A pálinkához hozzá sem nyúlt. „Rómeó teszi a szépet a lányoknak, udvarol, .éppen úgy, mint a többi ifjú. De amikor szerelmes lesz Júliába, összevissza kezd beszélni, úgy viselkedik, mint aki megőrült. Pedig nem ő bolond” - mondta. „Nem tudjuk, mi történt volna a szerelmük-kel, ha együtt öregednek meg” - felelte a vendéglátónk, és elmesélte nagybátyja, Rudolf bácsi történetét. „Rudolf az a fajra férfi volt, aki szenvedélyt keltett nőben és férfiban egyaránt. Vidám volt, bőkezű, nagy természetű. Huszonnégy évesen, jó párkalandon túl, egy alkalommal, amikor az utcán sétált, megpillantott egy kislányt. Azonnal beleszeretett, és elhatározta, hogy feleségül veszi. A lány akkor tizenhárom éves volt, csoda-szép. Zsuzsának hívták. És valóban, hét év múlva ő lett Rudolf felesége, és attól kezdve más nő nem létezett számára. Amikor Zsuzsa állapotos lett, elkapta az akkori kor legijesztőbb betegségét, a spanyol náthát. Rudolf minden vagyonát arra költötte, hogy meggyógyíttassa. A spanyol náthától csodával határos módon meg is mentették, de a műtét, amit a fültőmirigyen hajtottak végre, súlyos következménnyel járt. A fél arca lebénult. Valami ideget

vághatott el a doktor. Rudolf azonban azt a félig béna arcot is gyönyörűnek látta egész életében, és múlhatat lan szerelemben éltek együtt ötvenhat éven át. ” A vendéglátónk elővett néhány régi levelet, amelyet Rudolf írt a feleségének. A sárgás papír-lapokon mindig ugyanaz a megszólítás, és minden levél tartalma ugyanarról az egyetlen témáról szól: a szerelemről. Ezt a levelet 1962-ben, „házassági boldogságának” 45. évfordulójára írta: „Drága gyönyörű Kisanyukám! Olyan furcsa találmány a telefon. Az ember nem mondhatja rajta, amit gondol, amit szeret ne, mert azt két oldalról is hallgatják. Itt is, ott is. A papír sokkal megbízhatóbb, diszkrétebb, nem mondja el senkinek, amit rajta mondanak, így most is bátran írom le a szerelem szót. Ne kerteljünk tovább: mondd meg, hogy szeretsz vagy nem szeretsz! Én részemről közlöm, nagyon szeretlek.” Amikor magunkra maradtunk, megkérdeztem tőle: − Gondolod, mi is együtt öregszünk meg? − Olyan képtelen figura ez a Rudolf - felelte. - De a történet gyönyörű. A tűzpiszkáló vassal megigazított egy keskeny fahasábot a kandallóban. Amíg néztem a tüzet, eszembe jutott, hogy gyerekkoromban hallottam utoljára azt, hogy tűzpiszkáló. Most feltűnt, mennyire nem illeszkedik egymáshoz a két szó. Az ember tüzet vagy lobbant, vagy olt, de nem piszkál. Ha piszkáltam az ételt, rám szóltak. Ha piszkáltam az orrom, rácsaptak a kezemre. Utálatos dolog piszkálódni. Igaz, ez a tűz, ami most a kék fajanszkályhában égett, alig volt tűznek nevezhető, éppen csak megvilágította a szoba ne-gyedét, és némi meleget adott. „Még jó három óránk van reggelig”, „még kettő”, „még egy” - gondoltam. Kényszeresen számoltam az órákat, amikor vele voltam. Pokolba kívántam az időérzékemet, de képtelen voltam kiirtani magamból. Pedig nem viseltem órát, vagy behajítottam valamelyik fiók mélyére, vagy egyszerűen csak megfeledkeztem róla. „Ha vele vagyok, ne mutassa az időt!” Mégis mindig belebotlottam az időbe. Nem is annyira egy konyhai falióra vagy egy utcai óra zavart meg, hanem az a belső metronóm, amit nem tudtam leállítani. Elpusztíthatatlan ellenségemmé szegődött, ellopta tőlem a jelent. Rómeó és Rudolf bácsi szerelmi története összekavarodott bennem, amint félálomban rendezgetni próbáltam a gondolataimat. Rómeó és Júlia számára megszűnt az idő, történetük egyet-len kimerevített pillanattá vált, de ekkora szenvedély nem tarthat az idők végezetéig. A misztikus találkozás ideje korlátozott. Szűkre szabott az idő, amíg kiteljesedik, majd eléri a tökéletességet. Mert ez a végcél: a tökéletesség. A misztikus találkozás mintaképe nem az otthon, a menedék, hanem a misztérium. Nem a nászünnep, hanem a titkos szerelem vagy az orgia. Egybeilleszthetőe a végzetes szenvedély a lecsillapodott, kitartó szeretettel? Megöregedhet-e Rómeó és Júlia egy boldog házasságban? Rómeó és Júlia meghal egymásért, Rudolf hat-van éven át ír szerelmes leveleket Zsuzsának. Egy késői levelében ezt írja: „Drága Kisanyukám! Dehogyis változtam én meg irányodban, csak közel az emberi kor legvégső határához a szere tet is másként nyilvánul meg, mint közel a húsz évhez. Akkor több a hév és az indulat, most nagyobb a féltés és az aggodalom. ” Átöleltük egymást. Én a mindenségre vágytam. Ő egyszerűen csak szeretni akart aznap éjjel. Amikor fölébredtem, a fény éppen csak besütött az ablak kicsiny négyszögén, és a szobában kelle metlen hideg volt. A frissen égő fahasábok illata helyett füstszag terjengett, beitta magát a pórusaimba. Éjszakai ölelkezésünk illatát csak nyomokban éreztem magamon. A másik oldalamra fordultam, hogy tovább aludjak. Akkor éreztem meg hirtelen, hogy egyedül vagyok a szobában. Egy pillanatra visszafojtottam a lélegzetemet, hátha tévedek, és meghallom az ismerős neszeket. De nem tévedtem. Rettenetes fáradtság vett rajtam erőt. Szemügyre vettem a szétdobált ruháimat, a poharakat és a tányérokat az asztalon, a csikkekkel teli hamutartót. Utálom a rendetlenséget, de ez a látvány most mégis felderített. Mert minden tárgynak jelentése volt. Sőt! Minden tárgy azt bizonyította, hogy az előző este nem csupán a képzeletemben létezik, hanem valóban úgy történt meg, ahogyan most felidézem. Íme a tárgyi bizonyítékok. „Így kellene hagyni mindent” – gondoltam, amikor a talpam a hideg padlóhoz ért. „Minden képet meg kellene őrizni magunkról.” Ügyesen kerülgetve a földön heverő holmikat, a fakeretes falitükörhöz léptem, és megvizsgáltam benne az arcom. A bőrömet fény ragyogta be, de közelebb hajolva a tükörképemhez, láttam, ahogyan a mosolyom félmosollyá apad, összeszorított szájam szögletében éles hajszál-ráncok jelennek meg, és mikor elfordultam megszokott önmagam hulladékaitól, éreztem, hogy az izmaim megfeszülnek, és az arcom kifejezéstelenné válik. Magam elé bámultam, és észrevettem az ágy támlájáról lepergő lakkfoltokat, a díszpárnák tüskéit, a fehér paplanhuzatból ki-buggyant takaró szúrós élét. Felszedegettem a földről a ruháimat, a belőlük formák kupacot bepréseltem az ágy végébe, és nekivetettem a hátam. Végtelen távolinak tűnt az éjszaka. Eljátszottam a gondolattal, hogy nem megyek le az ebédlőbe, hanem a szobában maradok akár estig is, megvárom, amíg visszajön értem. Elképzeltem, amint belép az ajtón, és a szoba azonnal visszanyeri minden fényét.

Végül felöltöztem és lementem hozzá, együtt ittuk meg a citromkarikákkal ízesített hibiszkusz-teát. Úgy terveztük, a napot a városban töltjük, az év-századok üzenetét hordozó házak között. Szétnézünk a piacon, ahol fejkendős asszonyok árusítanak fonott kosarakból házi füstölt sajtot, túrót és tojást. Valahol egy századvégi hangulatú kávéházban iszunk egy feketét, egy kisvendéglőben megebédelünk, este pedig színházba me gyünk. Mint egy átlagos turista pár. Akkor még nem tudtam, hogy sokkal nehezebb jól együtt tölteni egy hétköznapot, mint együtt átélni veszélyt, megrázkódtatást. Városnézés közben időnként az volt az érzésem, hogy egészen megfeledkezik rólam, mintha ott sem lennék. Szerettem volna, ha mindent együtt nézünk meg, együtt fogadjuk be a várost. De ő nem mindig figyelt rám. Néha hosszasan álldogált egy régi ház előtt, majd gyors léptekkel nekivágott egy utcának. Máskor leült egy padra egy téren. Az üzletek egyáltalán nem érdekelték. A piacon is csak a sajtárusnál állt meg. Kecskesajtot vásárolt, a kedvencét. Sokszor éreztem úgy, hogy minden különösebb ok nélkül eltávolodik tőlem, és ez mindig összezavart. Mintha sűrű ködfüggöny ereszkedett volna ilyenkor közénk, minden érintkezést megakadályozva. Próbáltam megfejteni a viselkedését, de nem volt a segítségemre. „Csak elgondolkodtam kicsit ” – felelte ilyen-kor, de azt soha nem árulta el, merre járnak a gondolatai. „A férfiak is álmodoznak?” - kérdeztem egy barátomtól, azt remélve, valami fogódzót nyújt ehhez a kényes témához. Egyébként is szokásommá vált kérdezősködni, információt gyűjteni róla. Főleg férfiaktól, mert azt reméltem, ők rávezetnek arra a titkos nyomra, aminek segítségével még jobban megérthetem őt, és felfedezhetem a legbensőbb énjét. Szinte bizonyos voltam abban, hogy vannak titkai. Nem szokásos nő-ügyekre gondoltam, sokkal bonyolultabb, meg-fejthetetlenebb dolgokra. Mintha valami súlyos örökség nyomasztotta volna mindig, de azt sem tartottam lehetetlennek, hogy valamilyen bűn terhe nehezedik rá. Biztosan tudtam, semmiféle erkölcsi felháborodást nem éreznék még akkor sem, ha az derülne ki róla, hogy bűnöző. Feltűnt, hogy a vendéglőkben mindig a bejára-ti ajtóval szemben foglal helyet, hátát a falnak vetve, egy olyan asztalnál, ahonnan jól beláthatja az egész teret. Gyakran hordott napszemüveget. Szerette megfigyelni az embereket, de az zavarta, ha őt figyelik. − Mi van veled? − Miért? - fordult felém zavartan. − Nem figyelsz rám... - Bocsánat... - Mi a csudát bámulod állandóan az ajtót? - Nem bámulok semmit. Dehogynem. Olyan vagy néha, mint egy űzött vad. Valamit titkolsz. - Szó sincs róla. Mindenben a misztikumot keresed, kutakodsz, belebújnál nemcsak a bőröm-be, hanem a lelkembe és az agyamba is - felelte, és idegesen rágyújtott. Ezzel a témát lezártnak tekintette. Kételyem viszont nem csitult, a félelmeim csak nőttek. Észrevettem, mennyire más lesz a mozgása, a tekintete, sőt még a hangszíne is akkor, amikor a természetben jár, a hegyekben kirándul, vagy az erdőben sétál. Feszes válltartása, amely mindig elárulta a hangulatát, ellazult, járása ruganyos lett, s a fejét szinte belefúrta a tájba, mint egy szimatoló vad. Először a sarkával érintette a talajt, majd puhán végiggurította a talpát a földön, ahogyan a nagymacskák szokták. Kitartóan gya logolt és elképesztően jól tájékozódott, úgy, hogy soha nem használt térképet. Az ösztönei mindig ráterelték arra az útra, amely arra vitte, amerre menni akart. Szívesen ábrándozott olyan életről, amely a szabadban zajlik, miközben szinte minden percét egy fülsiketítő, füstös nagyvárosban töltötte. Amikor végre kiszabadult onnan, valóban más ember lett. De ahhoz soha nem volt elég ereje, hogy végleg szakítson a kárhoztatott civilizációval. A legvidámabb együttléteinket a természetben éltük meg. Történeteket meséltünk egymásnak, amelyeknek semmi értelmük nem volt, vagy egy másik korba képzeltük magunkat, és szabadon engedtük a fantáziánkat. A századforduló, a szecesszió világa mindkettőnket vonzott, de a középkori lovaglegendák is szórakoztattak. Trisztán és Izolda, Abélard és Héloise történetét újraírtuk, szerelmi dráma helyett hepiendben végződő színdarabbá. - Jól áll neked az erdő. Olyan vagy, mint egy őz - mosolygott, és egy levél zöldjével bedörzsölte szétnyitott tenyeremet. − A totemállatom - feleltem. - Egy ősi mítosz szerint az őznek férfias tulajdonságai vannak: erős . és nagyon érzi a földet. - Ezek női tulajdonságok. A nők mindig közelebb vannak az élethez, mint a férfiak. − Mert ők adják az életet - feleltem. Ha igazán meg akarsz érteni egy nőt, először az anyjáról kérdezd, és hallgasd meg figyelmesen, amit mond. Ha ételekről kezd beszélni, akkor erős szálak fűzik össze őket. Ha egy szép, felnőtt nőről beszél, akkor erős ő maga is. Ha mindig a gyerekkori sérelmeit hánytorgatja fel, akkor még nem nőtte ki a gyerekcipőt. Az anyák azért örülnek a lánygyereknek, mert az megőrzi szülei emlékét. Végtelen történeteket mesélnek a lányaiknak, miközben főznek, vásárolnak, vagy csecsemőt ringatnak. Így formálódik közös történelmük.

- Te milyen történetet mondanál el a mamádról? Nyár volt, Balatonföldváron nyaraltunk. Öt-vagy hatéves lehettem. Gyönyörű idő volt, a ma-mámmal és a barátnőivel bementünk a Balatonba fürdeni. Vidám női társaság gyűlt össze, úgy fröcskölték egymásra a vizet, mint a gyerekek. Körbeálltunk, és egy színes gumilabdát dobáltunk egymásnak. Tetszett a játék, jól éreztem magam a felnőttek tarka forgatagában, de egy idő után el-untam magam, és elindultam befelé a tóban. Vonzott a napfényes, villódzó víztükör és a mélység, amit alatta sejtettem. Ahogyan lépkedtem előre a süppedős iszapban, egyszer csak megbotlottam, és elmerültem, mint egy kőbalta. A világ meg-szűnt létezni körülöttem. Egyre mélyebbre süllyedtem a zavaros vízben, kezemmel-lábammal kalimpáltam, de egyre csak ugyanazt a dermesztő hidegséget markolták az ujjaim. Elborított a félelem. Végtelenül hosszúnak tűnt az az idő, amit a víz mélyén töltöttem. Nem tudtam kinyitni a szemem, a szám és az orrom tele lett piszkos vízzel. Váratlanul egy erős kéz ragadott meg, és kiemelt a fullasztó sötétből. A mamám arcát láttam magam előtt. Azóta számomra ő a fény asszonya. − A megmentőd. − Mindig úgy éreztem, hogy nélküle elmerültem volna az élet káoszában. Megismerkedésünk után nem sokkal beteg lettem. Visszatért a gyerekkori asztmám, egy időre kórházba kerültem. Mindennap velem volt. Kora reggel a piacra ment, friss gyümölcsöt és virágot vásárolt, reggelit készített. Kétféle ételt tudott főzni, de valójában nem is étellel, hanem az odaadásával és a szeretetével táplált. Amikor meglát tam feltűnni az alakját, arra gondoltam: „Ő az a férfi, aki megváltoztatta az életem. ” Mert hosszú időre valóban más ember lettem. Vagy csak hittem, hogy más vagyok? Minden-esetre úgy éreztem, hogy a létezésem új formát ölt. Álmodozóból megfigyelő lettem. Izgatottan gyűjtöttem össze mondatokat, mozdulatokat, képeket, gesztusokat, mindent a világon, amitől azt remélhettem, hogy segít nyakon csípni a valóságot. Azt a valóságot, amelyet még nem ismerek. Forgolódtam, fészkelődtem az ismeretlenben, ahogyan egy új ágyban próbál meg aludni az ember. De az agyam frissen és nyugtalanul működött, mindig új tudás után sóvárogva. És ki mástól kaphattam volna meg, ha nem tőle? Azt akartam, hogy mindig szépnek lásson. Szerette, ha nem volt rajtam smink, és a lehető legegyszerűbb holmikat viseltem. Nagymamám régi díványtakarójából varrattam magamnak egy kis-kabátot. Ebben tetszettem neki a legjobban, mert a vörös bársony kiemelte a bőröm fehérségét. „Amikor kifested magad, olyan leszel, mint egy harci díszbe öltözött indián. Megijesztesz. ” Ezt akartam a legkevésbé. De azért mindenben nem adtam be a derekamat. A vásárlás öröméről semmiképpen sem akartam lemondani. Szerettem ruhákat, bizsukat venni, porcelánokat keresgélni, cipők között válogatni. Ilyenkor történt meg az is, hogy rövid időre végre megfeledkeztem róla. A pillanat elteltével mindig frissnek és kipihentnek éreztem magam, valahogy úgy, mint amikor nagy betegségből tér magához az ember. Apránként megértettem, milyen kimerítő dolog szenvedélyesen szeretni. Szégyelltem, hogy számomra ez ekkora ügy. Az életben olyan sok más fontos dolog is van! Irigyeltem azokat, akik „normális ” kapcsolatban élnek, és amikor már nem szeretnek, egyszerűen túllépnek szerelmük egykori tárgyán. Számukra a szerelem nem több, mint kedveskedés, biztonság, kellemes állapot, a társadalmi státus kötelező tartozéka. De az ilyen „szerelemnek ” senuni köze nincs ahhoz a meg-szállottsághoz, ami engem tölt el. Ezek az emberek nem használnak olyan mondatokat, hogy „őrülten szeretlek”, vagy hogy „ezért a pillanatért az életem sem drága”. Inkább olyasmit mondhatnak: „békés, boldog házasságban élek”, vagy azt: „elégedett vagyok ezzel a kapcsolattal”. Irigyeltem, ugyanakkor sajnáltam is őket. Mi-csoda élményről maradnak le! Éppen a lényeg hiányzik az életükből. Az eksztatikus öröm és az ólomsúlyú kétségbeesés, a mámoros szabadság érzése és a gúzsba kötött vergődés, a lázas reménykedés és a teljes talajt vesztés állapota, vagyis mindaz, amit átélünk, ha szerelmesek vagyunk. De legfőképpen közömbös voltam velük szemben. Igyekeztem titkolni az érzéseimet a külvilág elől. Tudtam, mennyire megijesztené az embereket, ha kimondanám: „Megszállottan szeretek.” Rosszabb lenne, mintha egy betegséget, mondjuk depressziót vallanék be. Mert a betegségre többnyire van magyarázat, és van gyógyszer. Remélhető az is, hogy idővel megszűnik. De a megszállottságra se magyarázat, se orvosság, és a végkifejlet is teljesen bizonytalan. Ezért olyan ijesztő. A beteg ember szimpátiát ébreszt, a meg-szállott éppen ellenkezőleg: inkább viszolygást és félelmet kelt. „Csak meg ne kapjam tőle” - gondolják sokan, mintha nátháról vagy torokgyulladásról len-ne szó, ami akár egy liftben is fertőz. A szerelem, írta egy latin bölcselkedő, voltaképpen nem más, mint egy olyan betegség, amiből nem akarunk kigyógyulni. Olyan szenvedés, amitől nem akarunk megszabadulni. De akkor miért menekülnek előle mégis olyan sokan? Amikor sorban álltam a postán, vagy egy mozi pénztáránál, néztem az előttem állókat. Ki lehet az, aki csak látszólag van jelen, aki szüntelenül egy másik emberre gondol? A fiatalok vagy inkább az idősebbek? A nők vagy inkább a férfiak? Lehet, hogy ilyen hétköznapi helyzetben minden-ki álarcot visel, amit csak akkor hajít el, amikor elérkezik a megfelelő idő, a szerelem ideje?

i

Kerestem azoknak az embereknek a társaságát, akik ismerték a megszállottság érzését, vagy legalábbis megértették, miről beszélek. Ők lettek a barátaim, mert velük őszintén tudtam beszélgetni. Nem nevettek rajtam, nem gúnyoltak ki, nem becsültek le, és nem akartak rábeszélni arra, hogy hagyjak fel a viselkedésemmel. Mindezért hálás voltam nekik. Szükségem is volt rájuk, mert kellettek tanúk. -Maximilián és Júlia. Milyen szép nevek! - mondta. − Ők a nagyapám és a nagyanyám. A szüleim, a rokonaim, mind együtt, a családi sírboltban. Egy kisseprűvel lesöprögettem a száraz faleveleket a márványlapról, és a pogácsákkal teli asztal-kendőt ráfektettem a sírkőre. Elővettem a pálinkásüveget és a két kis poharat, amit magunkkal hoztunk, és töltöttem. Koccintottam vele. - Egészségedre! − Egészségedre, kedves! − Hazaviszel, ha berúgok? Gyerekkoromban, amikor halottak napján végiglátogattuk a sírokat, és jelképesen lakomát ültünk az őseink tiszteletére, a végén tótágast állt a temető. − Na, szép kis emlék! - Mi így emlékeztünk. A pap illatos füstölővel minden sírt felszentelt, ettünk egy kis pogácsát, ittunk egy kis pálinkát... - És becsíptél, mint egy csacsi. Így jár az, akinek nagy a családja. Ó... miért halt meg olyan fia-talon? − Mert egy napon egy sejt megbolondult a szervezetében, és őrült módon szaporodni kezdett. Azt ígérte a három gyerekének, hogy kifújja magából azt a gonosz őrültet, de nem tartotta meg az ígéretét. És képzeld, a felesége, aki nem tudott volna más családban, más névvel élni, hozzáment a férje testvéréhez a temetés után két évvel. - Bibliába illő történet. − Na igen, de a rokonaim ettől nem hatódtak meg. Először mindenki dúlt-fúlt. Kellett egy kis idő, mire megbékéltek az új helyzettel. A gyerekeknek sem volt könnyű elfogadni, hogy a nagy-bácsi veszi át az apa szerepét. De idővel elrendeződtek a dolgok, és ma már szép családi életet élnek, úgy látom. Egy kis pogácsát? − Kérek. Finom! − Kicsit változtattam a családi recepten, és a kedvedért reszeltem bele füstölt sajtot is. Rám mosolygott. Összehajtogattam a kendőt, és arra gondoltam, hogy apám a szájába nem vett volna olyan pogácsát, amelyiknek erős füstölt íze van. Mennyire ragaszkodott a megszokott ételekhez! Ő még ahhoz a generációhoz tartozott, amelyik úgy gondolta, hogy az ember egy életre vásárol öltönyt, nyáron, rekkenő hőségben is csak hosszú ujjú fehér inget hord, és éppen csak megsütteti magát a nappal, mert a fehér arcbőr elegáns. Magas volt, világítóan kék szemű, fekete hajú és kreol bőrű, igazi latin férfi-szépség. Mindez azonban egyáltalán nem érdekelte. Anyám hófehér bőrét, kicsiny termetét csodálta egész életében. Végigsimítottam a sírkövön, még egyszer elolvastam az aranybetűs neveket, eltettem az üveget és a poharakat a táskámba, és elindultunk. A rozsdavörös, gömbölyű kavicsok csikorogtak a cipőnk alatt, ahogyan sétáltunk... és akkor hirtelen megálltam. Mert soha nem láttam még ilyen gyönyörű fát! Az ágai jókedvűen nyújtóztak a napos ég felé, levelei az előző esti záportól telten duzzadtak, fé nyes, barna törzse erőt sugárzott, hosszú, vastag gyökerei magabiztosan hatoltak a földbe. Ez a fa csak úgy állt ott. Már jóllakott az előző napi vízzel és napfénnyel, többet nem is gondolt rájuk. Élvezte a délelőtti verőfényt, és a következő napra készült apró, harsogóan zöld, új leveleivel. És akkor a szeme elé kapta a két kezét, a mutató- és a hüvelykujjával négyzetet formált a levegőben, és „lefényképezett” egy húsos falevelet, amelyik elterpeszkedett egy ágon. Kicsit jobbra fordította a fejét, és rátalált egy zöld és arany fényben fürdőző ágra. Most valamivel kisebbre állította az ujjai alkotta szöget, apró leveleket fogott be a képbe, amelyek egyetlen friss hajtásból indultak neki a világnak. Csak néztem, néztem azt a fát. Jött egy kissrác, kavicsokat rugdalt az úton. − Mit tetszik csinálni? - kérdezte. − Fényképezek. - Micsodát? − Azt hiszem, kisöreg, az élet fáját. Kolozsvárott élt egy barátnőm, akivel szavak nélkül is értettük egymást. Egyedül nevelte kilencéves fiát. A férje külföldön dolgozott, ritkán látogatott haza. Annyit soha nem keresett, hogy a családját magával vihette volna, de küldött haza pénzt, levelet. Volt úgy, hogy hónapokig nem találkoztak. − Hét éve várok arra, hogy megint együtt legyünk: férj-feleség. De most pénzkeresésről van szó, most ez az élet. De rendbe hozzuk magunkat, tudom. Addig pedig várom őt, mindennap és minden éjjel. Én nem szövöm, vasalom az ingeit. Mint egy modern kori Pénelopé. Amikor együtt vagyunk, olyan, mintha álmodnék. − Tudom. Ez szép - mondtam, és egymásra mosolyogtunk. − Igen, szép. Egy nap talán abbahagyom a vasalást.

- És akkor visszajön hozzád. Végleg. Átkaroltuk egymást. Meséltem neki én is, mert tudni akartam, valóban megtörtént-e az, amire éppen gondolok, vagy csak a képzeletem szülötte. Nem arra törekedtem, hogy egy történetet pontosan felidézzek, nem érdekelt az események sor-rendje sem. Egyáltalán nem volt fontos, hogy valami hétfőn vagy kedden történt, az időnek csak abból a szempontból volt jelentősége, hogy vele éltem-e át, vagy nélküle. Egy mindent elborító érzés jellemzőit akartam minél pontosabban megérteni, és ehhez gyűjtöttem adatokat. Sokszor felmerült bennem, hogy egy pszichológus segíthetne, de végül mindig elvetettem az ötletet. Nem kívülálló segítségével akartam visszaásni a múltba, mert a múltam is csak abból a szempontból érdekelt, ahogyan együtt fejtettük fel. Szembe akartam nézni önmagammal. Ezért daraboltam az időt, figyeltem meg más embereket, elemeztem az érzéseimet, hogy minél pontosabb leírást adhassak arról a különleges állapotról, amiben éltem. A többieknek, a kívülállóknak pedig csak annyit árultam el: „Van egy szuper kapcsolatom.” Vagy annyit: „Egy helyes férfi a párom.” Többször előfordult velem, hogy sétáltam az utcán, és hirtelen felfedeztem őt a tömegben. Csak a kabátját láttam vagy a hátát, egy hajtincsét, ahogy megfújja a szél - és már szaladtam felé. Az egyik férfinak a járásában, a másiknak egy kisfiús mozdulatában ismertem rá. Persze sohasem ő volt. Ilyenkor nem győztem bocsána tot kérni, és nemegyszer menekülni is a helyszínről. Néhányan biztosra vették, hogy ezzel a trükkel próbálok ismerkedni. „Igen, hasonlítok valakire? Nagyszerű. Ha már így összejöttünk, nem hívhatnám meg egy kávéra? ” Vagy: »ó, maga is nagyon emlékeztet egy kedves, régi ismerősömre. Megmondaná a nevét? " Ezekről az esetekről nem számoltam be senkinek, annyira ostobának találtam az egészet. De egyszer kiderült, hogy ő is gyakran fedez fel engem valaki másban, és akkor jót nevettünk magunkon. Amíg a kapcsolatunk tartott, sokszor hallgattam sanzonokat, híres slágereket. Keleti kultúrákról szóló könyveket olvastam, mert tetszett, hogy minden kertelés nélkül, őszintén ragadják meg a lényeget. Amikor Eckhardt mester egyik tanítását olvastam, biztosra vettem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki találva érzi magát. „A héjat fel kell törnöd, hogy kijöhessen, ami benn van, mert ha a magot akarod, a héjat szét kell törnöd. Ezért ha fel akarod fedezni a természet mezítelenségét, le kell rombolnod jelképeit, és minél beljebb jutsz, annál közelebb érsz a lényeghez. Amikor eljutsz az Egyhez, aki magába gyűjt mindeneket, lelkednek ott kell maradnia.” Azok a dokumentumfilmek, amiket ő szere-tett, hidegséggel töltöttek el, én inkább érzelmes, francia filmeket néztem, és szentimentális dalokat hallgattam. Akkoriban olvastam arról, hogy Beethoven depresszióban szenvedett, ami a zenéjéből egy hozzáértő számára pontosan meg-fejthető. Egy zenemű lezárása újra és újra elkezdődik, mintha képtelen lenne befejezni a művét. A lezárási képtelenség, mint a depresszió egyik ismertetőjegye, megragadta a képzeletemet. Gyakran éreztem magam úgy, mint egy úszó, aki folyamatosan a part felé tart, szinte már el is éri, de az utolsó pillanatban egy hullám mindig befelé sodorja. Amikor együtt hallgattunk zenét, nemcsak a műre figyeltem, hanem arra is, ő hogyan éli meg. Szerette a disszonáns hangzásokat, az elvont, szinte éteri muzsikát. - Nem lehet mindig klasszikusokat hallgatni - mondta. - A modern zene nagyon izgalmas, ha megérted. Nem akartam megérteni, elég volt látnom, milyen hatással van rá. Öröm volt nézni, hogyan szabadul meg attól a terhes páncéltól, amit okkal vagy ok nélkül, de mindig viselt, és átéli az egy-szerű, szabad létezés boldogságát. Nem léptem be mindig ebbe az áramkörbe, volt úgy, hogy csak szemlélőként ültem mellette, alig figyelve a zenére. Ő inkább megalkotta az életét, mint élte, ezért volt olyan nehéz kiszakadnia belőle. A zene segítette ebben. Néha régi bakelitlemezeket hallgattunk, ősrégi sanzonokat olyan énekesektől, akikről tőle hallottam először. Nyers, éles hangjukat a tű karcolása kísérte, ahogyan végigszántotta a lemezt. - Hát nem zseniális? - nevetett. - Ilyen ma már nem létezik. Vonzották a különlegességek, a ritkaságok, amiket apránként én is megszerettem. Tetszeni kezdtek azok a furcsa tárgyak is, amelyeket érdekesnek vagy szépnek talált, és idővel azok a képek, amelyeket korábban észre sem vettem. Amíg nem ismertem, a lakásom olyan volt, mint egy szentély, ahol minden tárgynak külön jelentése van, éppen úgy, mint az illatoknak. Rengeteg apró tárggyal vettem körül magam. Mindig tartottam otthon friss virágot, gyertyákat és füstölőket. Ébredés után első dolgom az volt, hogy kitártam az ablakokat, és élveztem, hogy a be-áramló levegő körülölel. Amíg vele éltem, a tárgyi világ lassanként megváltozott körülöttem. Szívfájdalom nélkül hajítottam ki egy apró porcelánszobrot, amit sokáig levélnehezéknek használtam, és évekig az íróasztalomon állt. A konyhaszekrény mélyére süllyesztettem egy teáskannát, amit jó ideig a konyha díszeként őriztem, és vaskannában for raltam a vizet. Kicseréltem a szőnyegeket az elő-szobában, és új függönyöket tettem az ablakokra. _Föltettem az egyik kedvenc festményét a nappali falára: egy fehér gyolcsba burkolt kutyát ábrázolt. Zöld burájú banklámpát állítottam a sa rokasztalra, a fotelje mellé. Nem tudtam, értékeli-e mindezt az igyekezetet, vagy inkább azt látja, hogy a lakás mindenképpen az én kiterjedésem, a függöny, a bútorszövet, az én bőröm, a porcelánok az én múltam darabjai. Néha csak azért sütöttem valami egyszerű süteményt, hogy a lakásnak jó illata legyen, azért vasaltam ki az ingét, hogy érezze a kezem nyomát. Erdélyben barátoknál laktunk, és együtt fedeztük fel a hímzett abroszok, takarók, csergék és fajanszok iránti

vonzalmunkat. Az egyszerű, rusztikus bútorok mindkettőnknek tetszettek. Méginkább láttam, milyen túlzsúfolt környezetben élek otthon, mennyi fölösleges tárgy vesz még mindig körül, és milyen gyerekesen ragaszkodom egyegy aprósághoz. - Nincs olyan lakás, amit ne tudnék egy nap alatt otthagyni. Nem az számít, hogy hol vagyok, hanem az, hogy kivel - mondta, s én úgy hallgattam, mint a legszebb szerelmi vallomást. Erdélyi barátainkkal beszélgetve az otthoni életformánk egyre idegenebbnek tűnt. Értelmet-lennek tetszett az a tülekedés és kétségbeesett rohanás, ami a mindennapjainkra rányomta a bélyegét. A természet kirekesztése az életünkből, az, hogy örökös zajban és szmogban élünk. A négy fal közé kényszerített lét. Az újabb és újabb „nélkülözhetetlen” gépek, tárgyak, eszközök iránti vásárlási kényszer. Az egész véget nem érő hajsza, amit életnek neveztünk. - Észrevetted, hogy otthon senki nem néz a szemedbe az utcán? − Nem - feleltem meglepődve. − Azt sem szeretik, ha fényképezem őket. Azonnal gyanakodni kezdenek, mintha valami rosszban sántikálnék. − Talán attól félnek, hogy meglopod őket. - Ugyan mit lopnék el tőlük? Egy boldog pillanatot? Egy érzést vagy egy emléket? Talán magát a valóságot? Éppen ellenkezőleg. A fényképezés arra ad lehetőséget, hogy találkozzanak egy másik valósággal: a vágyaikkal, a múltjukkal, a legszebb arckifejezésükkel. A valóság egy olyan kihasított szeletével, amely csak egyetlen pillanatig lett volna igaz, ha nem készül róla fénykép. De tessék! Egy fotó, és örökre a markukban tarthatják a múltjukat. Az emberek szeretik az ilyesmit, ezért is gyűjtenek fényképeket, képeslapokat, amiket azután albumokba ragasztanak, nejlonokba préselnek, megszámoznak és feliratoznak. Megszerkesztik a saját életüket. Számukra így kerek a világ. − Milyen lenne egy család története fényképek nélkül? − Ki tudja? Talán őszintébb, mint a mosolyalbumok családi legendái. Mire jó az, amikor egy fény-kép kedvéért összeterelnek mindenkit, anyát, apát, gyerekeket, nagynénit, nagybácsit a kandal-ló elé, és elkattintják a gépet? A család már rég szétesett, a tántik utálják egymást, folyton borsot törnek a másik orra alá. A kandalló rég bekrepált, talán nem is működött soha, de készül egy fotó, ahol mintha minden egyben volna. Ez a valóság cukrozott másolata. - Túl szigorú vagy. A fényképek jót tesznek az embereknek, szükségük van ilyen hazugságra. - Lehet, de nekem ehhez semmi közöm. Nem akarok hazudni a kamerámmal. Amit lefényképezek, az valóban érdekel. A szándékom őszinte. Azután majd kiderül, jó-e a kép. Bizonyíték egy rejtett valóságról? Tény-kép? Feltárul a mindennapi élet igazsága, vagy csak egy piti lesipuskásnak szerencséje volt, és elkapott egy izgalmas pillanatot? A fényképész végül is olyan, mint a kannibál. Embereket és tárgyakat fogyaszt. Birtokba veszi a világot. De abba, hogy mennyit mutat meg a valóságból, senki emberfia nem szólhat bele. - Te valójában megfigyelni szeretsz, és hagyod, hogy a néző olyannak lássa a képet, amilyennek akarja. - Igen. Semmit nem akarok belemagyarázni egy képbe, de a magyarázat néha elkerülhetetlen. Ismered azt a fotót, ami Marilyn Monroe-ról készült egy New York-i felhőkarcoló ablakában? Monroe mint a híres író, Arthur Miller felesége a városi forgatagot nézi hálószobájuk ablakából. Az a fotós fényképezett, aki Monroe halála után Arthur Miller felesége lett, és ezzel a képpel egy-szer s mindenkorra legyőzte szegény Marilynt. − Te is győzni akarsz? − Néha elkap a harci mámor, és igen, győzni akarok. De legtöbbször a kíváncsiság vezet. Ha azt mondanám az utcán egy idegennek, hogy üljünk le, beszélgessünk, mert érdekel az élete, nyilván bolondnak nézne, és elmenekülne. De ha előveszem a kamerát, és felmutatom, mint egy jogosítványt, akkor könnyebben nyílik meg előttem. Feltérképezhetem az arcát, a haját, a mozdulatait, esetleg az utcát, a házat, ahol él, a szomszédait. Sokan persze úgy néznek rám, mint egy marslakóra, és a pokolba kívánnak. Nem mindig derül ki, hogy együtt érző vagyok-e, vagy távoli, rideg és személytelen. Erdélyből mi is egy idegen szemével néztük az otthoni életünket, és nem kívánkoztunk haza. Egy délután bementünk a városi könyvtárba. Ő régi történelmi könyvek és térképek után kutatott, én regényeket és meséket kerestem. Egy polcon megláttam az egyik kedvencemet, a Gyöngyharmat Palkót, azonnal levettem és olvasni kezdtem. Hosszan, élvezettel merültem el a gyönyörű szövegben, amikor megéreztem, hogy figyel. Egy tőlem távol eső asztalnál foglalt helyet egy halom térkép mögött. „Most már gyere!"–intett a fejével, és a kijárat felé nézett. Lepillantottam a könyvre, az egyik kezemmel lassan végigsimítottam, majd felhajtottam azt az oldalát, amelyiket éppen olvastam, és mutattam, még nem ért véget a fejezet. Elégedetlenséget tükrözött az arca. Az ujjaival sétálni kezdett az asztallapon, majd a két kezéből háztetőt formázott, és rámutatott a könyvemre, jelezve, vigyük haza. A fejemet ingattam mosolyogva: „még olvasom”. Ekkor a két kezét egymásra fektette, az arcához szorította, félrehajtott fejével érzékeltet-te: aludni szeretne. Incselkedve felvontam a szemöldökömet, és kérdőn magamra mutattam: „velem?”. Heves bólogatás volt a válasz. Boldogan

felnevettem, de a szomszédaim rosszalló pillantása és a könyvtáros zord arckifejezése miatt be kellett fejeznünk a pantomimet. Másnap kirándultunk. Fenn, a hegyekben fenséges nyugalom fogadott. Ott valóban nem volt semmi, ami elvonná a figyelmet attól, amire minden emberi lény vágyik: hogy átélje a létezés zabolázatlan, szabad örömét. Ahogyan hallgattuk a természet hangjait, feltettem néhány kérdést magamnak, miközben pontosan tudtam, hogy feles-leges. Nem tudok válaszolni arra, miért őt szeretem, miért érzek ekkora szenvedélyt, ahogyan arra sem, miért vagyok a világon. Ezekre a kérdésekre a természet sem adja meg a választ. Nem is várom. Arra vártam, hogy megsimogassa a hajamat, átöleljen, és nagyon sokáig egyetlen szó se hangozzon el. Hatalmas vízcsepp hullott a homlokomra, majd szempillantással később kemény, zuhogó zápor verte az arcunkat. Pillanatok alatt bőrig áztunk. Olyan nyüzsgő lett körülöttünk a természet, mint egy hangyaboly, amikor követ hajítanak a közepébe. Az esőcseppek fel-alá pattogtak a köveken, szinte táncot jártak. A ferdén lezúduló vízeső a legkülönfélébb szín- és fényárnyalatokban játszott, a rőtbarna földet felszántotta a víz és a szél. Egy újabb hatalmas mennydörgés szinte széthasította a levegőt. Megpördültem a sarkamon, elkapott és magához húzott. Nevetve farkasszemet néztünk, majd egyszeriben futni kezdtünk, valami menedéket keresve. A vízfüggönyön keresztül homályosan láthatóvá váltak egy fészer kontúrjai. Karunkkal a levegőt kaszabolva sza ladtunk a célunk felé. Amikor bezuhantunk az ajtón, hátravetette a fejét, és megrázta nedves hajsörényét, mint egy kiscsikó. Teli szájjal neve-tett. Ledobta magáról ronggyá ázott mellényét, majd ugyanazzal a gyors mozdulattal megszabadult a testére tapadó ingétől is. Felkapott és megforgatott maga körül. Repdeső ingemben úgy pörögtem körbe, mint egy ringlispíl. Letett a földre, és kissé hátralépett. A szemembe nézett. Megérintette az arcomat. Az ujjaival végiggereblyézte a hajamat, és néhány tincset elválasztott a tarkómtól. A párás levegő pillanatok alatt megtelt a nevetésünkkel, a testünk, a fák és az olajos héjú termés illatával. Tudtam, hogy ez az illat örökre belém ivódik. Nedvesen csillogó mellkasához vont, és szorosan átölelt. A fészer alját szinte teljesen beborították az odasodródó falevelek. Erre a hepehupás levélszőnyegre dőltünk. A barnára pácolódott deszkapalánkok rései között érkezett be némi fény. Úgy szerettük egymást, mintha akkor találkoztunk volna először. Éreztem, ahogyan a vér robajlik az ereimben, testem feltöltődik az öleléséből érkező friss energiával, és úgy sugározza szét az örömöt, ahogyan egy prizma szórja szét az összegyűjtött fénysugarakat. Bőre forró volt, sokkal forróbb, mint az enyém. Egyszerre meg-változott minden: az érintések, az illatok, a hangok. A szabadság mámorító érzése kerített hatalmába. Éreztem, hogy belém zúdul az élet, és testembe zárom a boldogságot. Még sokáig forró, mély mozdulatlanságban feküdtünk. A vihar zöreje tompulni kezdett, halk, finom neszek maradtak csupán: a faágakról lehulló vízcseppek és az örvénylő szél hangjai. Váratlanul újra kisütött a nap, és kellemesen meleg lett a levegő. Becéző mozdulatokkal szárítgattuk egymást, feltöltődtünk a napfény és saját testünk melegével. Messze a tüsténkedés, az ambíció és a lázas tevékenység világától beszélgetni kezdtünk mindenféléről, ami csak eszünkbe jutott. Mesélt egy tanárjáról, aki alig tudott járni, de gyönyörű hangja volt, énekelni és zongorázni ta nította. A családjáról, amelynek tagjai szétszóródtak a világban, és csak nagy ünnepeken találkoztak. Meséltem én is a házról, ahol felnőttem, az alattunk lakó lányról, aki egy varrodában dolgozott, de vasárnap délutánonként tűsarkú cipőben, neccharisnyában, elszánt mosollyal az arcán kilépett a lakásából, végigtipegett a körfolyosón, és becsapta maga után a liftajtót. Egy német fiúról, aki a nyarakat a Balatonnál töltötte, és minden lánynak azt hazudta, hogy olasz, mert azt remélte, úgy könnyebben meghódíthatja. Miközben hallgatott, a hajamat az ujjai köré tekerte, és azt mondta, fogságba esett, de nem bán-ja, ha nem tud kiszabadulni belőle. Mikor elfogytak a történeteim, arra kért, folytassam őket: „Beszélj hozzám, beszélj, mint az eső. ” Délután nekivágtunk az erdei útnak, és a hegy lábánál bementünk az első kisvendéglőbe. Kimerültek voltunk, boldogok és farkaséhesek. Csorba levest kértünk, flekkent és pálinkát. Idős, lúdtalpas pincér hozta. Kérés nélkül tette a kenyereskosarat is az asztalra. Amikor a kesernyés illatú kenyérből törtem egy darabot, patakzani kezdtek a könnyeim. Meglepődve ismertem fel a boldogság ilyen váratlan megnyilvánulását. Megfogta a kezem, majd mikor látta, hogy a könnyek csillapíthatatlanul szétfolynak az arcomon, átölelt. − Sírjál csak - mondta halkan - így is tudok veled beszélgetni. Ezt mára pincér is hallotta, mert éppen akkor lépett újra az asztalunkhoz. Alig észrevehetően bólintott, és elénk tette a kávéscsészéket. Fizettünk. Akart borravalót adni, de az idős úr visszatolta a pénzt, a szemébe nézett, és egy száraz félmosollyal az arcán annyit mondott. − Köszönöm, uram. Legyen ez a szerencsepénzük.

A jobb karjára csapta az asztalkendőt, majd előkelően és kényeskedve elkacsázott az asztalok között. A hegyi út varázsa sokáig velünk maradt, de az ösztöneim azt súgták, legyek óvatos. - Szomorú vagy? - kérdeztem. - Miért lennék szomorú? − Ingerült a hangod. - Hogyhogy ingerült? - Mondd meg, ha valami bajod van. − Semmi bajom. Jól érzem magam. Ránéztem, és tudtam, hogy nem igaz. Mindig pontosan tudtam, milyen kedvében van, legalább-is így hittem. A válltartása elárulta. Pánikba estem. Megint messze került tőlem, és nem értettem az okát. A japán nők életfeladatuknak tekintik, hogy a szeretett férfi szellemi és fizikai jóllétét szolgálják - kölcsönösség nélkül. Ez a gondolkodás mindig nagyon távol állt tőlem, ezért most meglepetten tapasztaltam, hogy magamat teszem felelőssé azért, amiért elárasztotta a szomorúság. „Végül is nem vagyok gésa, akinek az a dolga, hogy szórakoztasson” - és arra gondoltam, míg én szenvedéllyel szeretem, ő talán már elindult a megszokás útján, ahol már nem hatódik meg, ha sétálni vagy aludni lát, nem akad el a lélegzete, ha váratlanul befordulok a sarkon. Az a gondolat, hogy mi is egy átlagos párrá válhatunk, tiltakozással töltött el. Úgy tekintettem a szenvedélyre, mint egy állandó emberi képességre, amit lehet hibernálni, száműzni a mélybe, de nem lehet megszüntetni, lévén örök energiaforrás. Élhet valaki szenvedély nélkül akár évtizedeken át, de ez csupán annyit jelent, hogy alvó vulkánt rejt magában, ami bár-mikor működésbe léphet. Eszembe jutott egy híres indiai monda egy nagy vezérről, aki megöregedvén visszavonult a közélettől, és felment a hegyekbe meditálni. Hosszú éve-ken át teljes magányban élt, nem érintkezett senkivel, szinte egészen egybeolvadt a természettel. A hegy lakói szentként tisztelték, távolról figyelték, nem mentek a közelébe. Egy napon rettenetes erejű vihar tört ki, jég-eső öntötte el a hegyi utakat, a szél házakat sodort magával. Az emberek fejvesztve menekültek, teljes volt a káosz. Ekkor az öregember lement a faluba, parancsokat osztogatott, mentőcsapatokat szervezett, kivezényelte az embereket a gátra, megmentette a falu életét. A veszély elmúltával visszament a hegyek közé, és ismét teljes magányába burkolózott. Sok ember az egész életét álomban éli le, soha nem ébreszti fel a magában szunnyadó vulkánt, és könnyen lehet, hogy elégedett. De aki egyszer szabad utat engedett a vulkánja tüzének, az nem viseli el, ha izzás helyett kihűlést tapasztal. Ami-kor félni kezdtem attól, hogy ez bekövetkezhet, ilyen párbeszédek hangzottak el közöttünk. − Mondd, mi történik velünk? Miért van az, hogy elkezdődik valami, majd hirtelen megszakad? - kérdeztem. − Mire gondolsz? − Beszélgetünk, megnyílunk egymásnak, és te hirtelen visszavonulsz, mintha ott sem lennél. Nem is veszed észre? − De igen. Ez bánt téged? - Megijeszt. De hát soha nem ellened irányul. Semmi köze ahhoz, amit érzek. Szeretlek akkor is, amikor visszahúzódom egy másik valóságba, vagy éppen nem vagyok veled. - Ilyenkor elbizonytalanodom. Mintha ezzel felszámolnád a közös valóságunkat, sőt, arra kell gondolnom, talán nincs is ilyen, csak az én fantáziámban. − Van ilyen valóság. Az az érzésem, nem is lennék képes ezen változtatni. − Ha egyszer kinyitottuk ezt az ajtót, és beléptünk ebbe a tartományba, akkor bűn lenne veszni hagyni. De ez a vágy nem lehet jelen minden pillanatban. Az élet sok másból is áll. Ellenálltam ennek a logikának, és küzdöttem ellene. Nem akartam, hogy a kedvetlenség, a fáradtság, a munka, a vitáink gátat szabjanak a saját, rendkívüli életünk iránti vágynak. Különlegesnek éreztem magunkat, a kettősünket. Megtörtént, hogy ikreknek néztek minket, holott a valóságban nem is hasonlítottunk egy-másra. Az életkorunk is más volt. De annyira egymásra hangolódtunk, annyira hasonlított a mozgásunk, minden gesztusunk, hogy közös szi luettünk lett. „Megszületett hát az a közös test, ami csak a miénk!” - ujjongtam, és ezt mindenáron meg akartam őrizni. „Kedvenc színem, kedvenc formám” - mondta rólam. Én is szerettem rajta mindent: az arcát, a száját, a hangját, a gyerekkori emlékek nyomait, a gyors járását, de mindenekelőtt a gondolkodását. Az évek múlásával jöttem csak rá, hogy valójában a gondolataiba szerettem bele, minden más csak azután jött. Ez a szerelem az agyamban született meg. Azért kívántam meg, mert nekem adta a világról szóló elképzeléseit, felkínálta a legmélyebb gondolatait. Ó volt az első, aki ezzel az érzéssel megajándékozott. Korábban előfor dult, h o g y beleszerettem egy szép arcba, e g y f é r fias megjelenésű tanáromba vagy egy gyönyörű hangba. Sokáig

álmodoztam sztárokról - de a csillagok mindig távol maradnak. Nem viszonozzák az érzelmeket, igaz, nem is csalódhatunk bennük. A fénykörükbe vonnak, de mindig áthidalhatatlan a távolság köztük és köztünk, a rajongóik között. A szerelem viszont éppen az az út, amit azért kell megtennünk, hogy elérjük egymást. A mi utunk tizenhárom éven át tartott. Ennyi ideig izzásban tartani egy érzést olyan művészet, amire csak kevesek képesek. Két ember misztériuma. Végigmenni ezen az úton - maga a létezés. Egyik reggel, miután fölkelt és kiment a konyhába, hogy reggelit készítsen, az ágyban maradtam még egy ideig. Még nem akartam kiszakadni az álomból. Tanulmányozni kezdtem a teste lenyomatait az ágyban. A lepedő gyűrődéseiből és a párna ráncaiból próbáltam kitalálni, milyen éj-szakája volt. Békésen aludt? Sokat forgolódott? Rémálmok gyötörték? Átgurultam a térfelére, óvatosan magamra húztam a takarót, ami nemrég még az ő testét borította, és befészkeltem magam a helyére. Pontosan ott akartam lenni, ahol aludt. Bele akartam bújni a teste körvonalaiba. Meglátta ezt a mozdulatot, és elnevette magát: „Én is szoktam így. Érezni akarlak akkor is, amikor nem vagy mellettem.” Megértettem, hogy neki éppen úgy szüksége van rám, mint nekem őrá, és hogy nem volt vélet len az, hogy egymást választottuk. A sors akarta, hogy az útjaink összefussanak, de ami azután történt, az már rajtunk múlt. A saját választásunk eredménye. Minden alakulhatott volna egészen másként is. De mi nekiláttunk, és megköltöttük a kettőnk e g y e d i történetét, amely két személyes sorsból úgy illeszkedett egymásba, mint két élére állított piramis. A kezdetben kirobbant érzelem valójában semmiség volt, csak egy epizód a sok közül. Az volt fontos, ahogyan belefészkelte magát az életünkbe, ahogyan apránként elnyelte lényünk minden részét, ahogyan beszivárgott a pórusaink közé, mint a száraz homok. Az egész nyarat Erdélyben töltöttük. Úgy szoktunk hozzá a környezethez, ahogyan az ember szeme alkalmazkodik a fényhez. Tisztának éreztem mindent. Tiszta volt az ég, a hegy, a kövek, a fák, a vízparton tenyésző zuzmó, még a föld is. És az emberek. Szokásaikat beleszőttük a szokásainkba. Akkor keltünk, akkor feküdtünk, ami-kor ők, az egyszerű ételeiket ettük, és szerettünk velük együtt emlékezni. Emlékemberek, akárcsak mi - mondta egy este. − Ki más emlékezzen, ha nem éppen ők? − Vannak népek, amelyek csak akkor maradnak életben, ha jól ismerik a múltjukat. Kis népeknek nem szabad felejteniük. Az emlékezés él-tető erő, gyúanyag. Tudod, mi az a palimpszeszt? Azt a papirusztekercset nevezték így, amelyre többször egymás után írtak már, az előző réteget mindig letörölve. Sokáig úgy tűnt, minden újabb réteg eltünteti az előzőt. De a középkor vegyészei rájöttek egy új módszerre, aminek köszönhetően minden eltöröltnek vélt szöveg újra látható lett. A pergamentekercs vagy borjúbőr hártya generációk egész során át őrizte és adta tovább mindazt, ami egykor érdekes volt. Nem tűnt el tehát semmi. Minden együtt maradt, réteget rétegre halmozva. Mi más az emberi elme, mint egy óriási pergamentekercs amely emlékeket, képeket, adatokat őriz meg? A felejtés az emberi emlékezetben egyáltalán nem létezik. - Honnan tudod mindezt? - Olvastam mindenfélét. A legérdekesebben Thomas de Quincy ír erről, aki esszéíró volt és éveken át ópiumfogyasztó. Amikor a pergamen-tekercs rejtélyét felfedi, valójában felfedezi a pszichoanalízist. A XIX. század elején! Amikor ópiumálmairól számol be, olyan álomelemzést ad, hogy Freud is megirigyelhette volna. Majd-nem száz évvel Freud előtt már tudta, hogy az álmaink bonyolult mechanizmusa nem véletlenül kerül az emberi agyba. Ez a képességünk föld alatti folyosóként köt minket össze a homályos titok világával. Amikor álmodunk, a végtelenség benyomul elménk szűk cellájába, s a titokzatos sötétkamra, vagyis az alvó lélek tükrére vetíti azt, ami az élet mélyén örök. − Pontos és költői megfogalmazás. − Az is gyönyörű, amikor a táguló térről és időről ír, amit az ópium hatására érzékelt. − Ilyesmit én is tapasztalok, ha két pohárnál több bort iszom. − Akkor igyunk a jövőnkre! Nevettünk, összeölelkeztünk, és felszabadultan szerettük egymást. Könnyű volt rátalálni azokra a mozdulatokra, amelyek örömet okoznak. Az ujjaival finoman simogatta a bőrömet a nyakam és a vállam vonalát követve, s a gömbölyű peremek érintésétől a gerincemből olyan erős remegés futott szerte a testemben, mintha villám sújtott volna. Kicsúsztattam a lábfejemet a cipőből, és mielőtt mezítlábas felfedezőútra indultam a testén, a jobb lábfejemet a bal lábam rüsztjéhez dörzsöltem, hogy még forróbb legyen az érintésem. Egyik kezével a tenyerébe fogta az állam, azt hittem, megcsókol, de váratlanul a másikkal megmarkolta a hajamat, és addig húzta hátra a fejem, míg egy fájdalmas kiáltás meg nem állította. Közben nem húnyt ki a mosolya, és a szeméből érkező fény szétperzselte az öntudatomat, és sírásra késztetett. Amikor lassú mozdulattal cigarettára gyújtott - sokat dohányzott, rendszerint füstfelhők vették körül -, néztem a kezét, ujjai között az égő cigarettát, a szemüvege mögé rejtett szemét, rejtélyes mosolyát, és meghatódva gondoltam a civilizáció gyermeke a természetben. Legalább annyira nem illett oda, ahogyan nem illett egy francia magazin

címoldalára „Zinédine Zidane sur le divan” - a focista világsztár egy pszichiáter rendelőjében. De gondolatainak a tisztasága éppen olyan megkapó volt, mint a tündöklő, néma hegyek szépsége. A búcsúesténken vendéglátóink pompás vacsorát főztek. Friss fűszerlevelek, sült édeskrumpli és aszalt-szilva illata töltötte be a házat. Körbeültünk egy faragott lábú asztalt, és nem győztünk eleget tenni vendéglátóink kínálásának. Olyan emberek voltak, akik számára nagy örömöt jelentett, ha saját kezűleg főzött ételeket tálaltak fel annak, akit kedveltek. Gyönyörűséggel ettünk, és a vacsora végén elkértem a szilvás lepény receptjét. „Valahányszor ezt otthon megsütöm, erre az estére fogok emlékezni. ” Vacsora után egy darabig csendben ültünk. Jóleső csend volt, súlyos, mégis gyógyító. Elcsitította az aggodalmainkat, megszelídítette a félelmeinket, kiemelt a szomorúságból. Nem voltunk némák, csak egy időre eltávoztak tőlünk a szavak. Nem volt rájuk szükség. Értettük egymást. Már régen kiterítettük minden kártyánkat az asztalra, és nem voltak cinkelt lapjaink. Az éjszaka hosszúra nyúlt. Nem akartuk, hogy véget érjen. Amikor végül mégis bementünk a hálószobába, sem kedvünk, sem erőnk nem volt az alváshoz. Akkor elmesélte életének egyik fontos epizódját, egy fiatalkori szerelme kezdetét és végét. Hosszan, áradóan mesélt, és én ittam magamba a szavait. Amikor befejezte, meglepetten tettem fel a kérdést: − Rendben van, elhagyott. De miért érezted magad ettől éveken át annyira nyomorultnak? − Mert rájöttem, hogy nincs rosszabb annál, mint hogy érdektelenné válok. Feleslegessé válik a létezésem. Senkit nem érdekel, amit mondok. A világ nélkülem is boldogul, nincs rám szükség. − Ugyan! Képzeld el azokat az öregeket, akiket nem vár otthon senki, akiknek a körzeti orvos az egyetlen kapcsolata a külvilággal. Vagy azokat a fiatal nőket, akik hiába öltözködnek divatosan, végül mindig a barátnőjükkel mennek színházba. A fiatalokat, akik a technozenétől nem hallják egymást, vagy az üzletembereket, akiknek semmire nincs idejük, de jobb is, mert ha egy percre magukra maradnának, elborzad nának attól, amivel a napjaikat töltik. Neked nem volt rá igazi okod, hogy így érezz. − Mások nyomorúságának ehhez semmi köze. Nem akartam magam feleslegesnek érezni. Ezért kezdtem el fényképezni. Eleinte csak örömöt jelentett, szinte eksztatikus boldogságot, de idővel a menedékem lett. Fényképezés közben újra átéltem a hatalom érzését is, amitől a szerelmem megfosztott, amikor elhagyott. - Kannibál. - Igen, az vagyok. - Nevetett, és átölelt. Összefonódva maradtunk reggelig. Reggeli után összecsomagoltunk. Az utunk végére értünk, és elindultunk vissza a' városba, ahol éltünk.

II. rész - James, kérem, hozza a felöltőmet! - Máris hozom, uram. Régi filmet néztünk a tévében. Lassú, színpadias párbeszédek hangzottak el benne. Mintha a szereplők valamikor megtanultak volna színpadon beszélni, azután úgy maradtak. Pergőtűzben, harcmezőn is úgy szóltak egymáshoz, ahogyan egy öreg inas és a gazdája: − Parancsol még valamit, uram? − Köszönöm, James, elmehet. Nevetségesnek tűnt az egész, de ahogy hallgattam őket, kezdtem valamit megérteni. Csak eleinte tűnt úgy, hogy ujjheggyel érintik a világot, és lusták ahhoz, hogy a mélységeit kutassák. Éppen ellenkezőleg! Ez a stiláris beszéd egyfajta aggályos és kínos pedantériáról árulkodott, ami nagyon mélyről érkezett. Ezek az emberek képtelenek voltak megtagadni valami fontosat saját magukból. Nem elvi megfontolásból, dehogy! Kényszerből. Egyszerűen nem tehettek másként, minthogy azon a hangon szólaljanak meg, ami számukra természetes. Furcsa módon így egyre inkább ők lettek hitelesek, és a harci tűz, a lóerőpróba, a káromkodások és a mai filmekben dübörgő kamionok váltak nevetségessé. Éppen úgy, mint a dizájnlányok a plázában pírszinggel a köldökükben és a fülükben. - Olvastam, hogy Japánban a nőknek saját nyelvük van, amit csak egymás között beszélnek. Ezen a nyelven tudják a legőszinfébben kifejezni magukat, ez az a kötőanyag, ami közösségbe fog-ja őket. Kishúgomnak nevezik egymást, ugyan-olyan díszeket hordanak hajukban, könyvet, virágot ajándékoznak egymásnak - mondtam. - Akik összezártan élnek, elszigetelve a külvilág-tál, gyakran alakítanak ki közös jelrendszert. Bűnözők, szigetlakók, katonák... Kényszerből vagy szabad választásból, mindegy, de szükségük van saját nyelvre. Amikor találkozunk valakivel, gyakran abba az illúzióba ringatjuk magunkat, hogy egy jót beszélgetünk, pedig valójában nem is látjuk a másikat. Nem nyílunk meg egymásnak. Csoda-e, ha nem tudjuk feloldani a magányunkat? − Nincs nagyobb magány, mint a szamuráj magánya?

- Az ember magányos állatfajta. − De tud beszélni. És hallgatni is úgy, hogy annak jelentése legyen. − Észrevetted, hogy az emberek mennyire félnek a csendtől? A legtöbb ember, ha egyedül van, azonnal bekapcsolja a rádiót vagy a tévét. Valójában persze a magánytól fél. - Egy válóperes ügyvéd egyszer azt mondta, hogy még soha nem találkozott olyan férfival, aki azért akar válni, mert nem tud beszélgetni a feleségével. Viszont sok olyan nő válását intézte, akinél az volt a válóok, hogy a férj nem hallgatta meg. - Ez szomorú. - A nők könnyen adják-veszik a szavakat, ahogyan karkötőket és ruhákat cserélnek egymás közt. A mesélés a nők birodalma. Én is másként beszéltem női társaságban, mint olyankor, amikor ő is jelen volt. Sokszor egyszer- re szólaltunk meg többen is, belevágtunk egymás mondataiba, mégsem éreztük úgy, hogy megcsonkítanánk a beszélgetést. Áradt belőlünk a szó, és kerestük a megfelelő szavakat, a mi szavainkat. Előfordult, hogy ismert sanzonokból vagy filmekből vettünk kölcsön idézeteket. Néha részleteket olvastunk fel pszichológiai szakkönyvekből és régi szakácskönyvekből, anyáink és nagyanyáink bölcsességéhez nyúltunk vissza. A konyhában beszélgettünk hajnalig, vagy a lakás legkisebb helyiségébe bújva duruzsoltuk át az éj-szakát. Teli tüdőből érveltünk, vihogtunk és vitatkoztunk, anyáskodtunk egymás felett. Eljátszottuk női repertoárunk minden lehetséges szerepét. Újraéltük a gyerekkor örömeit, felidéztük a tiltott gyümölcs zamatát, és úgy nevettünk, hogy nem kaptunk levegőt. Az ágyon heverésztünk és el-szántan terveztük a jövőnket, kártyából jósoltunk, horoszkópot elemeztünk, rafinált pszichológiai játékokat játszottunk. Konyhapszichológia? Na és, nem bántuk, mert erősek és vidámak lettünk tőle. Legtöbbet természetesen a szerelmeinkről beszélgettünk. Sokat és felszabadultan meséltem róla. Újra-gondoltam a szavait, elemeztem a gesztusait, próbáltam olyan pontosan felidézni az együtt töltött időnk egy-egy részletét, amennyire képes voltam rá. Ha valami megfejthetetlennek tűnt, újra meg újra felpörgettem az emlékezetem motorját. Nem nyugodtam, míg tisztán és érthetően nem állt előttem egy jelenet. Ezt a „játszd újra, Sam ” játékot kölcsönösen gyakoroltuk a barát-nőimmel. Az egyikünk mesélt, a másik pedig vigyázott rá, hogy tiszta és éles legyen a kép. Vagy éppen ellenkezőleg. Elvégeztük a retusálás kényes feladatát, ha a diapozitív kontúrjai túl éles-re sikerültek. Féltékeny volt erre. Úgy érezte, elárulom. − Miért van szükséged erre az új színtérre? - kérdezte. − Mert ez a saját női valóságunk. Más, mint amit veled élek meg, és más, mint a belső mono lógjaim. Nem azért van rá szükségem, mert magányos vagyok. Éppen ellenkezőleg. Szeretném jobban érteni magam. - Olyan vagy, mint egy én-virtuóz, aki pillanatonként új maszkot tesz az arcára. A végén már maga sem tudja, melyik az igazi. − Nem erről van szó. Mindegyik arc az enyém. De az életemnek különféle részei vannak, és még nem tudom, mi történne, ha ezeket összekapcsolnám. Lehet, hogy robbanáshoz vezetne. De az is lehet, hogy harmóniához. Meg kell tudnom, hogy összegyúrható-e mindaz, ami bennem munkál. - Önmagad akarsz lenni. De melyik önmagad? - Erre kell rájönnöm. Megpróbálok a jelenben élni, de nagyon nehéz, mert a múlt képei mindig előugranak, mint a rugóval működő bábuk egy felpattintható fedelű dobozból. De nemcsak a barátnőimre féltékenykedett, hanem gyerekes módon a macskámra is, Miskára, akit az utcán szedtem össze, zuhogó esőben, az utcakövön guggolva, úgy, ahogyan Audrey Hepburn talált rá a macskájára egy romantikus amerikai filmben. Miska vörös szőrű volt, zöld szemű, és eleinte elfért a tenyeremben. Fehér tappancsokon sétált a lakásban, sült csirkemájat evett, ordítva dorombolt, ha simogatásra vágyott, és napokra fel-szívódott, ha magányhoz volt kedve. Amikor írtam, az asztalon fekvő papírhalmon aludt, imádta a papírt, és ha tehette, mellém bújt éjjel az ágyban is. Addig maradt, míg egy erős kéz ki nem hajította onnan, ami viszonylag gyakran megtörtént. - Az már tényleg túlzás, hogy kitúr a helyemről. − Ugyan már! Jól elférünk hárman. − Eszem ágában sincs egy macskával együtt aludni. Utálom a macskákat. − Minden macskát vagy csak Miskát? − Mindet, de ezt különösen. Válogatós dög, te pedig agyonkényezteted. Ha velem törődnél fele-annyit, mint a macskáddal, nem lenne semmi baj. − Kényeztetlek téged is. Csak nem veszed észre. − Ez a macska betölti az egész lakást. Minden tele van macskaszőrrel és homokkal. − Szerintem a képeid töltik be a lakást. − A képeim?

- A képeid. − Mi bajod a képeimmel? Azt hittem, tetszenek neked. - Persze, hogy tetszenek, de úgy körülfonnak minket, mint az indák. − A papírjaiddal és a macskáddal van tele ez a lakás, tudod, nem az én képeimmel! - kiment, és becsapta maga után az ajtót. Miska azonnal előkerült, és az ölembe bújt. „Jól van, jól van” - simogattam. Sokszor órákig feküdt így, összegömbölyödve, halk, folyamatos berregést hallatva, ami annyira megnyugtatóan hatott, hogy egy idő után képtelen voltam ellenállni az alvás csábításának. De ha meg-hallotta a kulcsot megcsörrenni a zárban, kipattant az ölemből, mint a rugó, és fedezékbe rohant. Rajtam kívül senkiben sem bízott. Hiába kapott válogatott finomságokat tisztára mosott kistányérban tőle, inkább az ablakon ugrott ki, mintsem elfogadja. De rohant felém, ha azt látta, hogy futtában odavetek valamit a tálkájába. Egyik nap hazamentem, és azt vettem észre, hogy új névtábla került az ajtónkra. Dr. Rőt Mihály neve virított a nevünk alatt. Ez volt Miska születésnapi ajándéka tőle. Teljes jogú családtaggá fogadta, és ezzel kis időre felfüggesztette a köztük dúló háborút. De Miska továbbra is csak tőlem fogadott el ételt, és az én ölemben szerette tölteni a délutánokat. Egy napon sajnos végleg eltűnt. Beteg lett, de nem tűrte, hogy ápoljuk, keresett hát magának valami magányos zugot, ahová elvonult meghalni. Több macskám nem is lett. Már nem az voltam, akit megismert. A változás, amit ő indított el bennem, olyan irányt vett, ami már nem volt az ínyére. Szerettem a gondolatait. Azonban. Már nem értettem vele mindenben egyet, és amikor el akartam vele fogadtatni a véle ményemet, többnyire nem vett komolyan. „Nincs elég tapasztalatod - mondta - olvass még többet. ” Tiszteltem a tudását. Azonban. Egyre többször vitatkoztam vele, és olyan dolgok mellett érveltem, amelyek idegenek voltak számára. − Mindennap változtatod a véleményedet, nem tudlak követni - mondta ingerülten. − Dehogy változtatom. Csak megismerek új dolgokat, és rájövök, hogy fontosak számomra. − Azzal pedig nem foglalkozol, ami nekem fontos. Elkéstél a kiállításom bemutatójáról. − Csak öt percet késtem. Borzalmas dugóba kerültem, már mondtam. − Ha a barátnőiddel találkozol, nem szoktál késni. Viszont éjjel jössz haza. Miről tudtok annyit pusmusolni? − Nem pusmusolunk. Beszélgetünk. Fontos dolgokról. − Ezotériáról? Álomfejtésről? − Arról is. Újabban érdekel minden, ami a pszichológiával kapcsolatos. Miért zavar ez téged? − Mert rossz úton indultál el. Befolyásolható vagy, és úgy hiszel abban, amit mondanak neked, mintha szentírás lenne. Ez a mondata szöget ütött a fejemben. Hiszen pontosan ez történik velem már évek óta, amióta csak ismerem. Elfogadom minden gondolatát, az életről alkotott összes játékszabályát. Hálás vagyok neki, amiért meghallgatott, segített megérteni a múltamat és elűzni a félelmeimet. Csodálatot érzek iránta. Éppen ezért kellek neki. Megtaláltuk egymást, mint zsák a foltját. De most megijedt és dühös rám, mert úgy érzi, kitáncolok abból a bűvkörből, amit körém vont. Félt ettől, de féltem, és féltékeny voltam én is. Minden őrültségre kész. Mi lesz, ha elhagy? Ha talál egy újabb tündértanoncot, aki ugyanazzal a csodálattal adózik neki, mint én? Semmi sem kényszerít rá, hogy vele éljek, de nem tudom elképzelni az életet nélküle. A reggeleket, ha nem láthatom az arcát, a nappalokat, ha nem beszélgethetünk, az éjszakákat, ha nem ölelhetem meg. Elkezdtem nyomozni utána. Lestem a mozdulatait, belehallgattam a telefonjaiba, fellapoztam a noteszét. Szégyelltem magam, de remegő kézzel végiglapoztam az oldalakat, és az agyam, mint egy precíziós műszer, rögzítette a bejegyzett adatokat. Rövidítéseket használt, amiket kezdetben nem értettem. Vészcsengő szólalt meg a fejemben. Titkos randevúk? A szeretője nevének a kezdőbetűi? Amikor úgy éreztem, túl kedves valakivel, őrültségre szántam el magam. Elhatároztam, hogy kiderítem az igazságot. Kölcsönkértem egy testhezálló, szürke ballonkabátot, és úgy, ahogyan a filmekben láttam, utánaeredtem. Követni akartam egy napját. Ne legyen titka előttem! Már az első buszmegállónál felsültem. Eltűnt, mint a kámfor. Egy újságosbódénál fedeztem fel kicsivel később, majd láttam, amint az újságokkal hadonászva villamos után szalad. Szerencsére nem érte el. Egy hirdetőoszlop mögül kukucskáltam jó darabig, míg jött a következő. Nem abba a kocsiba szálltam, amelyikbe ő. Döcögtünk a végállomásig: egy újságjába belefe ledkező fiatalember az első kocsiban, és egy rosszul öltözött nő, aki állandóan a haját babrálja, a másodikban. Leszállt, és a metró felé indult. Könnyű volt követni a tömegben. Itt is ugyanazt a trükköt alkalmaztam, mint a villamoson: a mö götte lévő

kocsiból figyeltem, amint olvas. A ki-szállásnál meglöktek, a szemüvegem félrecsúszott, vaksin pislogtam a neonfényben. Egy férfi kedvesen megpaskolta a hátam, de nekem hányingerem lett a rémülettől. Mi lesz, ha visszafordul, és felismer a rosszul szabott ballonomban? De már a lépcsőn szaladt felfelé. Én a mozgó-lépcsőt választottam, és amikor felértem, láttam, amint befordul a sarkon. A munkahelye felé tartott. Odaért a műteremhez, és belépett a kapun. A tervem ezen a ponton végképp csődöt mondott. Fogalmam sem volt, ilyenkor mi a teendő, mindenesetre levettem a ballonkabátot. Dideregve iszkoltam visszafelé az úton. Bementem egy presszóba, lekuporodtam egy sarokban álló asztal mellé, és megpróbáltam rendet teremteni a gondolataimban. Elképesztőnek találtam, hogy egy nő, akinek az iskolája, a neveltetése, a családja... kémkedik? Magánnyomozót játszik? Milyen nevetséges! Csakhogy az az érzés, ami arra ösztönzött, hogy kémkedjek utána, erősebb volt a büszkesé gemnél, a józanságomnál - erősebb volt nálam. Egyszerűen engedelmeskednem kellett neki, nem tehettem másként. Nem fért a fejembe, sehogyan sem fért a fejembe, hogyan jutottam idáig. Vajon a bennem élő érzelmi káosz milyen ösvényeit kell még végigjárnom? - Hölgyem, a kávéja - mondta a pincér, és mindjárt a számlát is az asztalra tette. Legalább egy órán át ültem a kávém mellett kiüresedett aggyal, majd fizettem, és hazaindultam. A ballonkabátot a presszóban felejtettem. A nagy erdélyi mesemondó, Méhes György egy interjúban azt vallotta, élete értelme az volt, hogy a felesége férje lehetett. Egy író! Akitől generációk tanultak olvasni. Aki olyan világban élte az élete nagy részét, amiről ezt írta: „a tündéreket, manókat, lidérceket, koboldokat deportálták, helyükbe a termelőszövetkezet lelkes tehenei léptek a szövegmezőkre, akik a mese végére egy év alatt letejelték az ötévi adagot, és azóta is túltejelnek, ha meg nem haltak. A tangó, keringő dallamát elnyomta a munkásinduló agresszív dübörgése, s az estélyi ruhában bálozó párok helyett ifjúmunkások és -munkáslányok tologatták az esztergapadot, és egy percre sem álltak volna meg, ó dehogy, csókolózni.” Ebben a világban mindennap hitet kellett tenni emberségből, és mégsem ez, hanem a szerelem, egyszerűen a szerelem lett a legfontosabb az életében. Vajon mióta tudja ezt? Vagy mindig is tudta? Egy kilencvenéves ember nem hazudik. Minek? Írni kezdtem. Nem volt könnyedség, nem volt lebegés. Semmi, amiről az írók beszámolnak. Csak töredékes, rosszul megfogalmazott gondolatok a jelen zűrzavaros vásznára kifeszítve. Dühöngtem. Ültem némán, néztem az írásomat, és pontosan tudtam, hogy nem arról szól, amit le akartam írni. Hiába erőlködtem, a szöveg idegen volt és hamis. Mintha összeszorított aggyal akarnék szabad verset írni. Szikár, kopogós mondatokat facsartam ki csupán magamból. Megmerevedett nyakkal vártam az ihletet, de csak gyerekes hülyeségek jutottak az eszembe. Néha napokig nem tudtam folytatni egy gondolatot. Ilyenkor számtalanszor végigolvastam ugyanazt a szöveget, remélve, hogy az olvasás továbblendít a holtponton, de mint régi barázdában a tű, egy adott pontnál mindig megakadtam. − Türelmetlen vagy. Ha valami személyeset írsz, az olyan, mintha tükröt tartanál magad elé. De egy tükröt sokféleképpen állíthatsz be. Lehet, hogy egyetlen részlet kitölti az egész képet, de ha a tükröt elforgatod, egészen más részleteket fogsz látni. Az írásnak olyannak kell lennie, mint az igazmondó tükörnek, amelyik az éned legrejtettebb mélységét veri vissza. − Nincs ilyen tükröm. Vagy talán túl sok van, és elvesztem a fényorgiában. − Majd kitisztul a kép - biztatott. Egy ideig senkit nem engedtem az írásaim közelébe. Formáltam, babráltam a szöveget, kipróbáltam többféle ritmust, játszottam a hasonlatokkal. Párbeszédeket írtam, és amikor váratlanul meghallottam az egyik szereplőm hangját, még a lélegzetemet is visszafojtottam, nehogy elszálljon. De a hang elhallgatott, beleszáradt a szövegbe. Jó időre félretettem minden szövegemet. Hó-napok múlva kezdtem csak el újra írni. Amikor már tudtam, hogy a szavak mindenre képesek. Váratlanul megrohannak, azután eltűnnek. Peckesen felsorakoznak előttem, erejüket fitogtatják, azután semmire nem megyek velük. Nem illenek a helyükre. Le kell őket cserélni. Jönnek helyettük finomabbak, de elsápasztják a környezetüket. Ezeket is ki kell hajítani a szemétre. Át kell kecmeregni a hamis szövegek útvesztőin. A végén kimerült vagyok. De tudom, hamarosan rátalálok a megfelelő ösvényre, ahol érkeznek sorra, megannyi apró fénypont. Végül valóban megtaláltam azokat a szavakat, amelyekre szükségem volt, és velük maradtam. Megszerettem őket. Akkor már nem bántam, ha ő is segít az írásban. Könnyebb volt együtt. Ötleteket adott, azt mondta remekül írok, csak a technikát kell még megtanulnom, majd hozzátette, hogy „az igazi tehetség úgyis utat tör magának.” Akkor már úgy helyeztem egymás mellé a szavakat, ahogyan akartam, és a szövegek lassan-ként alakot öltöttek. Új és nagyszerű élmény volt, hogy ez velem is megtörténhet. Tudtam, hogy mindig sokkal jobb szöveg van az ember agyában, mint amit végül papírra vet, de ez nem riasztott meg. Az „igazmondó tükröt ” már a kezemben tartottam. Élvezettel töltött el a „lettem valaki” érzése, amiben neki is komoly szerep jutott. Biztos voltam benne, hogy ez a hirtelen jött boldogság a kettőnk közös műve. Megértettem azt is, hogy az írás életforma, egész életre szól, és nem lehet siettetni a kibontakozást. Néha egészen váratlanul érkezik az a pillanat, amikor minden egy irányba mutat,

minden tárgy, amit az ember a kezébe vesz, minden sor, amit elolvas, ugyanarról szól. De az ihlet szeszélyes. Jön, mint a forgószél, felborít napirendet, időbeosztást és terveket, majd elszáguld. Ha jelen van, kis sámlin is lehet írni. Ha eltűnik, fölösleges minden próbálkozás. Nem kell erőltetni. Az írás életforma, egész életre szól. - Feljebb, kettő, három, négy! − Vissza, kettő, három, négy! − Újra, kettő, három, négy! - Magasabbra, magasabbra! Patakzott rólam a víz, az edzőterem lila fényben úszott. A kimerültségnek olyan szintjére kerültem, amikor már semmi nem érdekelt, és semmilyen önálló mozdulatra nem voltam képes. Gépiesen emelgettem a lábam, ahogyan az edző diktálta a ritmust. Széles vállú, csupa izom férfi volt, bariton hangon beszélt, de a hangjának mindig volt egy kis éle, és elnyújtotta a mondat végén a szavakat. Szigorú tekintettel figyelt mindenkit, azt gondoltam, a hibákat keresi a mozdulatainkban. Amikor beiratkoztam, körbevezetett a birodalmán - ő nevezte így a szupermodern fitneszszalont -, és ismertette a szolgáltatásokat. A viselkedése egy-szerre volt tartózkodó és figyelmes. A mozdulataiból fegyelem és némi büszkeség áradt. Joggal. A város legjobb hírű sportcentrumának volt a tulajdonosa. Azért is jártam az edzéseire, mert ügyesen állította össze a gyakorlatokat, és legtöbbször úgy éreztem magam edzés után, mint aki friss vért kapott. De most túljutottam azon a pillanaton, amikor a testemben szétáradó boldogság irányítja a moz dulataimat. Kínlódva hajtottam végre az utasításokat, és amikor a végére értünk, ázott rongybabaként vonszoltam magam az öltöző felé. Amikor a zuhanyozóban a meleg vízsugár a bőrömhöz ért, belém hasított a felismerés: újabb börtönbe zártam magam. Már nem a saját energiám visz előre, hanem egy másik ember vezet engem, szab határt a gondolataimnak, telepszik rá az álmaimra. Egy hosszú pillanatig mozdulatlanul álltam, annyira megdöbbentem. Miért éreztem egyszerre fojtogatónak mind-azt, amit korábban a szabadság és a kiteljesedés élményeként éltem át? Mi történt? Valaki tévedésből leoltotta a villanyt a zuhanyozóban, hirtelen sötét lett. Kikapcsoltam én is azt az áramkört, amiben a gondolataim forogtak. Kiléptem az öltözőből. − Megkínálhatom egy itallal? - Az edző hang-ját hallottam. - Köszönöm. − Mit kér? − Narancslevet. − Ma nehéz napja volt, igaz? - Ijesztő. - Ittam egy kortyot. − Mindenkivel előfordul. − Igen. Kicsit fáradt vagyok. - Persze. Kemény edzés volt. Szívesen hazaviszem. - Nem, köszönöm... − Ahogy gondolja. - Mosolyogva a szemembe nézett. − Nem lakom messze - mondtam. - Gyalog szoktam hazamenni. − Nézze csak, mekkora szél kerekedett oda-kint? Elfúj egy ilyen törékeny nőt. Komolyan. Féltem magát. − Ez igazán kedves. De pontosan tudja, hogy nem vagyok törékeny. − Ez biztos? − Nem. − Na látja. Szerintem maga olyan nő, aki szereti, ha megfogják a kezét, amikor átmegy az utca egyik feléről a másikra. Megengedi, hogy hazavigyem? − Te jó ég! Soha nem adja föl? − Soha. Egy sportoló? - Azt hiszem, mégis inkább sétálnék. - Rendben. Tölthetek? − Kérek. − Tudja, néha túlbonyolítjuk a dolgokat. Lazítson egy kicsit. - Próbálok - feleltem. − Nagyon haragudna, ha adnék egy tanácsot? − Attól függ, milyen az a tanács. - Ne akarjon mindig tökéletes lenni. Hibázzon néha! Engedje meg magának ezt a luxust, és meglátja, nem szakad le a plafon. - Kösz, ez tényleg jó tanács.

Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy elállt a szél. Szedelőzködtem. − Vigyázzon magára! - kérte. A kijáratig kísért, és kinyitotta az ajtót. Amíg hazafelé sétáltam, elgondolkodtam a szavain. Fura figura, de kedves. Igazán kedves, hogy ennyire figyel rám. Éppen ő mondja, hogy lazítsak, amikor majd' megöl a gyilkos gyakorlataival? De mégis csak... jó szeme van, piszkosul beletrafált a lelkembe. Korán hazaértem, de annyira fáradt voltam, hogy vacsorázni sem volt kedvem. Ágyba bújtam a tízórás hírek előtt, és álomba zuhantam. Egyik reggel hét órakor csöngött nálunk a telefon. A kapitányságról keresték. − Egy ezredes akar veled beszélni - mondtam hüledezve. - Kicsoda? - A rendőrségtől... egy ezredes. A beszélgetés két perc után véget ért. − Mit akarnak tőled? - Be kell mennem a rendőrségre. − Hogyhogy be kell menned? Mit csináltál? − Később elmondom. - Most mondd el! Tudni akarom! − Szamizdatot terjesztek. Most már tudod. Ijedtség, büszkeség és megbántottság keveredett bennem. − Miért nem mondtad el? - kérdeztem. − Nem akartalak veszélybe sodorni. Egy családban elég egy ellenzéki. − Ez hülyeség. Úgysem úszhatom meg. Erdélybe is vittünk magunkkal? − Persze. Ott még nagyobb szükség van rá, mint itthon. − Nem bíztál bennem? − Tudod, hogy bízom benned. De most egészen másról van szó. Meg akarlak védeni ettől az egésztől. A kapitányságon megfenyegették, és az én ki-rúgásomat is kilátásba helyezték. A rendőrségi behívók szaporodtak, de idővel egészen hozzászoktunk a kora reggeli telefonokhoz. Ezzel nem voltunk egyedül, a legtöbb barátunk hasonló helyzetet élt át. Mi a kevésbé fontos kategóriába kerültünk, mégis vigyáznunk kellett minden szavunkra, mert tudtuk, hogy lehallgatnak minket. De felkészültünk ennél rosszabbra is, mert barátainktól hallottunk egyet s mást, ami félelemmel és viszolygással töltött el. Tudtam, hogy mi sem úszhatjuk meg. Egyik hajnalban nálunk is megszólal a csengő. Hosszan, kitartóan csöngetnek. A függönyök behúzva, a szobában koromsötétség. Vaksin tapogatózva a vekker után nyúlok, mert először azt hiszem, az csörög: három óra hét. Kis szünet, majd újra a fülsiketítő hang, de akkor már hallom, hogy kívülről érkezik, nem pedig az éjjeliszekrény felől. Meggyújtom a kislámpát. Felülök, és látom, hogy a szemüvege után nyúl, kiszáll az ágyból, belebújik a papucsába, és magára rántja a széken heverő pulóverét. Rám néz, és azonnal megértem, miről van szó. Remegő lábbal kiugrom az ágyból, szinte belezuhanok a karjaiba. Egészen messziről valami vinnyogó hangot hallok, és csak akkor ismerek rá a saját hangomra, amikor elhangzik a kérdés: - Úristen, mi történik itt? - A rendőrség - súgja rekedten. Még arra van időm, hogy a fogasról lekapjam a köntösömet, és magamra húzzam. Majdnem elnevetem magam, annyira abszurdnak érzem, hogy rózsaszín virágos selyem pongyolában várom a rendőröket. Kinyitja az ajtót. Két jól öltözött úriember néz velünk szembe. A nevét kérdezik. Azonosítják. Udvariasan érdeklődnek, bejöhetnek-e. Belépnek, és rutinosan körbejáratják a tekintetüket az elő-szoba bútorain. Az idősebb tiszt bepillant az elő-szobából nyíló ajtón át a konyhánkba, amitől még jobban zavarba jövök, mert eszembe jut, hogy a vacsoránk néhány maradványa még ott lehet az asztalon. Nem akarom, hogy lássa egy meghitt este nyomait. − Kérem, öltözzön föl, és jöjjön velünk - mondja a tiszt. − Mit követtem el? - kérdezi kicsit hangosan. − Ezt odabent fogjuk tisztázni - feleli a tiszt, és gépiesen mosolyog. − - De hát mivel vádolnak? - Kérem, uram, ne vitatkozzon velünk, öltözzön föl, és jöjjön! - Most már erélyesebb a hangja. Hallom a vészjelzőt a fejemben. Aki ilyen hangon szólal meg, attól félni kell. Egy pillanatig farkasszemet néz velük, azután sarkon fordul, és bemegy a szobába. Utánamegyek. - Most mi lesz, mikor jössz vissza? - hadarom sírósan, és szégyellem magam, mert érzem, hogy gyengeségemmel nehezítem a dolgát. Kapkodva öltözködik, legvégül a cipőjét húzza fel, akkorát ránt a cipőfűzőn, hogy majdnem elpattan. Megtapogatja a zsebében az iratait, és egészen szorosan átölel:

- Ne félj - súgja a fülembe -, ne félj. Először a fiatal tiszt megy ki az ajtón, azután ő, végül az idősebbik, aki elköszön, és finoman becsukja maga után az ajtót. Mint egy B kategóriás francia krimiben - gondolom, és csak most veszem észre, hogy mezítláb vagyok, és lilára fagytak a körmeim. Visszamegyek a szobába, rápillantok az órára három óra huszonegy. Tizennégy percig tartott. Legrosszabb esetben negyvennyolc órán át tarthatják bent, de a többiektől tudom, hogy ez nem szokás, eddig mindenkit kiengedtek néhány óra után. Szeretnék beszélni a barátainkkal, de most nem hívhatok senkit. Várnom kell reggelig. Talán leghamarabb hétkor, nem, inkább fél nyolc-kor telefonálhatok. Elképzelem, amint a két tiszt között az autó hátsó ülésén ül, és még a lélegzetét is visszafojtja. Nem akar egy levegőt szívni velük, annyira utálja a közelségüket. Mereven maga elé szegezi a tekintetét, és a kihalt utcákat nézi. Az agya pattanásig feszül, fejében lázasan végigpörgeti azokat az eseményeket, amelyek a rendőrség tudomásá ra juthattak. Végül is nem csinált mást, mint amit szokott. Tiltott irodalom terjesztése nem főbenjáró bűn. Legrosszabb esetben kirúgatják az állásából. De hát úgyis szabadúszó értelmiségiként él. Ez itt nem Románia, nem a Ceauescu rendszerben vagyunk, ahol sokkal keményebb megtorlásra kellene számítania: verésre, zsarolásra, esetleg politikai vagy köztörvényes bűn-cselekmény vádjára. Amióta elhagyták a lakást, öt perc telt el. Talán most mennek át a Szabadság hídon. Ha a rendőröknek lenne egy kis stílusérzékük, nem ezt a hidat választanák. Vajon ők mire gondolnak? Csak rutin számukra egy hajnali letartózta tás, vagy ők is a pokolba kívánják az egészet? Olyan udvariasan viselkednek az őrszobán is, mint az előszobánkban? Kimegyek a konyhába. Az asztali gyertyatartókból kiveszem a leégett gyertyákat, a csonkokat a szemétbe dobom, elmosom a két süteményestányért, ami az asztalon maradt, lesöpröm a morzsákat az abroszról, és főzök egy teát. Most érhetnek be a rendőrőrsre. Amikor kiszáll a rendőrautóból, biztosan felnéz az égre. Ez amolyan klisé, ilyen helyzetben mindenkinek ez jut az eszébe. Az utcán közrefogják, úgy kísérik be. „Nem vitt magával kabátot, megfázik!” Azonnal megkezdik a kihallgatást, vagy várakoztatják? Valaki egyszer azt mesélte, hogy órákig várt egyedül egy szobában, azután jött egy tiszt, mindössze tíz percig kérdezgette, azután kiengedte. Csak rá akart ijeszteni. Most is erről van szó? Mitől más ez a mostani eset, mint a többi, amikor egyszerűen csak berendelték, figyelmeztették, majd hazaengedték? Mire ez a hajnali kivonulás? Papírt és tollat veszek elő. Listát készítek arról, kiket hívok fel reggel. Elsőként az ügyvéd ismerősünket, aki nem lesz meglepődve a hír hallatán. Azután két olyan barátját, aki átélt már hasonló helyzetet, és talán tud valami használható tanácsot adni. Fel kell hívnom a kollégáját is, aki fél tízkor várja egy külső helyszínen, és valami ügyes hazugságot kell előadnom arról, miért nem tud menni. Legkésőbb délben felhívom az édesanyját, aki ebédre várja, és elmondom, hogy mi történt. Soha nem bocsátaná meg, ha becsapnám. És mindenképpen beszélnem kell az erdélyi barátnőmmel, aki pontosan érteni fogja a helyzetünket. Főzök még egy teát. Előkeresem a fürdőszoba-szekrényből a frottír fürdőköpenyemet, és felveszem a vékony pongyola tetejére, de így sem tudok felmelegedni. Még mindig csak fél öt van. Hajnalban a legsérülékenyebb az ember. Ki-szolgáltatott a hidegnek, az éhségnek, ilyenkor tör rá a magány, a depresszió és a félelem. A legtöbb ember lassan tér magához mély álmából, még jó ideig ijedt, tétova, ingerlékeny. Ezek az urak pontosan tudják, miért kell hajnalban érkezniük. Megkínálják legalább egy csésze kávéval vagy cigarettával, mint a filmeken, ahol mindig van egy „puhazsaru” és egy pofozógép? Nem mozdulok a konyhából. Most újra érzem az előző este hangulatát, amikor ültünk az asz talnál, kettesben vacsoráztunk, beszélgettünk és zenét hallgattunk. Éppen olyanok voltunk, mint egy normális pár. Miért nem lehetünk normális pár ma hajnalban is? Miért tartóztatja le a rend-őrség? Miért van ez így?! A ház lassan ébredezni kezd, néhányan korán munkába indulnak. Idegőrlő várakozásban számolom a perceket. „Már hét órakor hívom az ügyvédet. Végül is ez rendkívüli eset, meg fogja érteni.” Hét óra előtt két perccel meghallom a lépteit a lépcsőházban. Rohanok ajtót nyitni. A nyakába borulok és keservesen sírok. Elmondja, hogy egy szokványos megfélemlítő akció alanya volt csupán. Rá akartak ijeszteni, mert a képeit ellenzéki rendezvényeken is kiállította, és nem hagyott fel a tiltott irodalom terjesztésével sem. - Azt mondták, a képeim lázítanak. - Ugyan mivel? Cigányokat, koldusokat, prostituáltakat ábrázolnak, mintha ők lennének az ország. Az idősebbik tiszt elmagyarázta, hogy azt szeretné, ha ezeket az embereket nem lehetne az utcákon látni. Nekik is jobb lenne, ha nem aluljárókban és utcai padokon aludnának, mondta. Hanem hol, kérdeztem, és most jól figyelj, mit válaszolt. Té len nyissák ki a templomokat, felelte, és engedjék be őket éjszakára.

− Nem is rossz ötlet. Úgy látszik, ismeri a szociális intézmények hátrányait. - Igen. És nem azt mondta, hogy dolgozzon a lusta, piszkos népség, hanem gondolkodott va lamilyen megoldáson a számukra. A legjobban persze az érdekelte, miért járok esténként a Rá kóczi térre. Újra meg újra visszatért ehhez a kérdéshez, mintha valami sikamlós témára bukkant volna. − Csak nem gondolta, hogy kurvákhoz jársz? - Azt azért nem, de nehezen hitte, hogy az érdeklődésem csupán a fényképezésre irányul, így az iránt tapogatózott, mi állhat még a dolog hát-terében. Esetleges üzleti szálak után kérdezőskö dött, de azt hiszem, maga sem gondolta komolyan, hogy bármilyen nyomot talál. Úgy nézek én ki, mint egy maffiózó? Még azt is mondta, jobb lenne, ha a feleségem lekvárt tartana otthon a kamrában, és nem szamizdat irodalmat. − Kedves ember. Kávéval megkínált? - Bár ne tette volna. Az volt a legszörnyűbb az egész kihallgatásban - nevetett, és átölelt. Később, a kilencvenes években, amikor Magyar-országon is be lehetett tekinteni a megfigyelési aktákba, elballagott az Eötvös utcába, és az alábbi kérvénnyel kikérte a magáét az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából. Alulírott... kérem, hogy tegyék hozzáférhetővé részemre a 2003. évi III. törvényi. §-a értelmében az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levél-tárában kezelt iratokban a személyemre vonat kozó adatokat. Korábban már kértem a levéltár jogelődjétől, a Történeti Hivataltól ezen adatokat - akkora keresés ott nem járt eredménnyel. A le-véltár honlapján található tájékoztató szerint, „ha a későbbiekben felmerül a kérelmezőt érintő bármilyen adat, úgy erről tájékoztatást kap, újabb külön kérelem benyújtása nélkül ”. Az eltelt idő alatt azonban semmilyen tájékoztatást nem kaptam, holott a levéltárban nyilván előrehaladt a feltáró munka. Az újonnan beszállított iratok között is - különösképpen a szocialista testvérországokban tartózkodásomat érinthető III/I-es Csoportfőnökség irataiban - számos, személyemmel kapcsolatos új adat fordulhat elő. Korábban nem jutottam hozzá a korabeli tevékenységemet érintő ügy nöki jelentésekhez sem. A fentiek alapján kérem tehát a keresés újrafuttatását. Kijelentem továbbá, hogy szeretném megismerni a jelenté seket készítő hálózati személyek azonosító adatait is. Bár ez a szövegezés barátaink szerint már sokszor bevált, erre a beadványra is az a szenvtelen válasz érkezett, hogy továbbra sem találnak anyagot róla. Az ellenzékiség annak idején mégiscsak megváltoztatta az életünket. Már nem gyanakodtam arra, hogy megcsal, amikor kimaradozott, mert tudtam, hogy ilyenkor „bevetésre” indul. Egy barátjával nekivágott a pesti pirkadatnak, hogy a szamizdat újságok különböző számait az alvó polgárok levelesládájába csempéssze. Előfordult, hogy éjszaka politikai szlogeneket mázoltak fel-tűnő helyekre a város forgalmas pontjain. Oly-kor olyan tökéletesre sikerült a konspiráció, hogy jelentés sem készülhetett, amit később elő lehetett volna ásni a hivatal sok rejtélyes aktája közül. Mind sebesebb tempót diktált, mind rövidebb szüneteket engedélyezett magának. Szinte össze-nőtt a küldetésével. Kurta, ideges kézmozdulattal gyújtott egyik cigarettáról a másikra. Elfelejtett sétálni, csak futva közlekedett. Lassú borozgatás helyett erős röviditalokat hörpintett fel. Gyorsan evett, már hajolt is a következő fogás fölé. Fiús, bohém viselkedése helyébe valami ismeretlen szigor lépett, s ez uralta a mindennapjait. Elragadó humora, ami azelőtt testétlelkét átitatta, szerte-foszlott. Egyre inkább az az érzésem támadt, hogy életének mind több fontos szeletéből maradok ki. Néztem a képeit, és megértettem, miről beszélt a kihallgató tiszt, miért lázítanak a képek. Csak fekete-fehér fotókat készített abban az időben, szigorúan elvi megfontolásból. „A színes képek érzelgősek, mesterkéltek, hamis fényben tüntetik fel a valóságot” - vallotta. A fotói olyan erővel leplezték le a vaskos hétköznapiságot, hogy valóban politikai üzenetet hordoztak. Szikár, kemény, kegyetlen képek voltak egy kegyetlen világról. Elutasította a kézenfekvő megoldásokat. Nem az utcákat rótta lázasan, „ugrásra kész” kamerával, hogy elkapjon egy drámai pillanatot, hanem megismerkedett azokkal az emberekkel, akiket fényképezett. Beszélgetett velük, meghívta őket egy italra, s mint egy alkalmi szerető, rövid, bensőséges viszonyt alakított ki velük. Egyik-másik riportjára elkísértem, mert izgatott, hogyan születnek meg azok a képek, amelyek nagyobb erővel ragadják meg a tekintetet, mint a fényképezés valóságos tárgyai és alanyai. Egyszer egy cigány családnál jártunk. A férfi zenész volt, csellózott. - Úgy higgyék el, ahogyan mondom - kezdte a történetét -, engem Pablo Casals tanított meg csellózni. Ő mutatta meg, hogyan tegyem az ujjamat, hogyan gyakoroljak ki egy részt. Álmomban nekem megjelent a Pablo Casals, és elmondott mindent arról, hogyan kell zenélni egy ilyen hangszerrel. Rólam azt mondják, titkos milliomos vagyok. Ne nevessenek, most nem cigánykodok, de tényleg így mondják, és mindjárt az is kiderül, miért. Ezt a csellót ezernégyszáz forintért vette nekem az anyám, mikor tizenkét éves voltam. Egy öreg szomszédtól vette, aki ment a lovira, és nagyon kellett neki a pénz. Ezernégy-száz forintért odaadta anyámnak, aki már tudta, hogy belőlem csellista lesz. Úgy is lett. És amikor már sok éve használtam a hangszert, és egy este zenekarral játszottunk, odajön hozzám egy ember, és azt kérdezi: honnan van magának ez a hangszere? Elmondom neki a történetet, ő pedig azt mondja nekem: úgy vigyázzon erre a csellóra, hogy ez milliókat ér. XVII. századi eredeti olasz hangszer, hatalmas az értéke. És valóban így van. Azóta ott áll a hálószobámban, vele alszom. Egyetlenegy ilyen van ebben az országban, és az az enyém! Na hát ezért vagyok én titkos milliomos, miközben munkanélküli vagyok már tíz éve.

f I

Amíg beszélt, kattogott a fényképezőgép. Az előhívott képeken jóképű, középkorú cigány férfi magyaráz csillogó szemmel és széles gesztusokkal, a szája körül kiugróan mélyek a ráncok, és áthidalhatatlan szakadék választja el egy gyönyörű, fényes csellótól, amely magányosan áll a kép hátterében. - Teljesen megbolondultál - mondtam neki, ami-kor kiderült, hogy egy ideje arra készül, hogy a Rákóczi téri „lányokról” készítsen fotósorozatot egy újság számára. - Csak kint, az utcán csinálok képeket, kuncsaft nélkül - felelte, és én egyszerűen nem akartam elhinni, hogy valaki ennyire naiv legyen. − A stricik agyonvernek, értsd meg! - kiabáltam. - De hát megbeszéltem a lányokkal, hogy az arcuk nem látszik majd, csak a testük, ahogyan állnak ott, a falnak támaszkodva, beszélgetnek, várakoznak, cigarettáznak... − Kérlek, ne, ez veszélyes, kérlek! De nem lehetett megakadályozni, úgyhogy inkább vele mentem. Első pillanattól kezdve éreztem a fenyegetést. Ennek a világnak jó része láthatatlan - a háttér-ben, a sötétben meghúzódva stricik, taxisok, szobatulajdonosok... a színjáték legfontosabb szereplői. Erős, erőszakos férfiak, akik sok pénzt akarnak keresni a lányokon, és semmitől sem riadnak vissza. Megalkusznak egymással a placcon, letárgyalják a szobaárakat, a pénz nagy részét pedig beszedik a lányoktól. Irgalmatlanul kikergetik őket az utcára, ha süt, ha fagy, ha betegek, ha nem. Aki nem engedelmeskedik, azt megverik, cigarettával égetik a csuklóján a bőrt, belebokszolnak az arcába. Ez ilyen világ. Aki erre a csúszdára felül, többé nem tud megállni. És kik a lányok? Nők? Öregasszonyok? Éhen-kórászok, megerőszakolt gyereklányok, unatkozó szobacicák? Izgató nőiség lapul meg a szegényes holmik alatt, vagy csupán egy kiábrándító numerára számíthat a kuncsaft? Honnan jöttek? Hogyan bírják? Ki fogja túlélni? Hiszen mindenki a pokolba kívánja őket, de legalábbis el innen, minél messzebbre! A rendőr, a polgármester, a képviselő, a kerületi lakos, az utca embere, a téren játszadozó kisgyerek anyja, mind azt akarja, hogy húzzanak el. Csakhogy hová, kinek kellenek egyáltalán? Egy formás alakú lány intett, hogy mehet a fotózás, rendben, csak arcot ne. Persze, persze, úgy beszéltük meg... intett vissza, és kattogni kezdett a gépe. Ö fotózni jött ide, a téma érdekelte, és amikor elkészülnek a felvételek, azonnal továbbáll, s ha egy hét múlva találkozna valamelyikükkel, talán nem is köszönnének egymásnak. Engem viszont maguk a nők érdekeltek, a sorsuk, a személyes történetük, és egyáltalán nem tetszett, hogy fényképezi őket. Odasúgtam neki, hogy menjünk, mert nekem ez olyan, mintha használná a nőket, úgy, aho gyan a kuncsaftok is használják őket, és így ez az egész egy kurvaság, felfordul tőle a gyomrom. De láttam, hogy megszűntem létezni számára, már csak a fotózás érdekelte, egészen belebújt a gépébe, arra figyelt, hogy jó legyen a beállítás, jók legyenek a fények, és... egy tagbaszakadt pasas került elő az egyik mellékutcából hirtelen, egyenesen felé tartott, és most megállt előtte. Mellé húzódtam, és éreztem, hogy lassan, nagyon lassan leengedi a fényképezőgépet, és amennyire lehetséges, a testével eltakarja azt a kezét, amelyikben tartja. - Ki engedte meg neked, hogy itt fényképezz? – kérdezte a férfi fojtott hangon. – Csak utcaképeket – felelte, és hátrébb lépett. - Micsodát, mi a frászt fényképezel itten? − Utcaképeket. − Na ne... mondta szinte szelíden -, na ne... és a karja előrelendült a gép irányába, de szeren csére nem érte el, mert ő gyorsabb volt, számít-hatott erre a mozdulatra, és félreugrott. Így csak az ingét tudta megragadni, és a vékony anyag egyetlen reccsenéssel ketté is hasadt, de ezt csak hallottam, mert közben ő a szabadon lévő kezé vel megragadta a csuklómat, és azt kiabálta, hogy fussunk, és már futottunk is, olyan gyor san, ahogyan csak bírtunk, és szerencsénkre, őrült szerencsénkre éppen fel tudtunk még ugrani az induló villamosra, és a kocsiajtók zajosan összecsapódtak mögöttünk. − Rohadék! Te rohadék! - üvöltötte utánunk a férfi az öklét rázta, de nem követett minket. Az utasok olyan leplezetlen utálattal néztek ránk, hogy jobbnak láttuk, ha a következő meg-állóban leszállunk, és eltűnünk a szemük elől az aluljáróban. Sokáig nem tudtam megszólalni, csak zavart éreztem, valami nehezen megmagyarázható zavart és szégyent. Mintha egy piszkos játszma szereplőjévé váltam volna. Hogy a fenébe kerültem ilyen helyzetbe? Mi közöm ehhez a brutális világhoz? Én mondtam, hogy ne... Ránéztem, és annyira meglepődtem, hogy bennem rekedt a szusz. Mosolygott. Ahogyan a várandós anyák szoktak, elmélyült, befelé figyelő, boldog mosolygással. És ez a szelíd, mindentudó mosoly mindvégig ott maradt az arcán, amíg ki nem szálltunk a metróból. − Mi a fenével vagy ilyen elégedett? - kérdeztem dühösen, amikor végre az utcán voltunk. − Megúsztuk a verést, és azt hiszem, fantasztikusak lesznek a képek. - Téged tényleg csak a képek érdekelnek? És a lányok? Lehet, hogy ők viszik el a balhét helyet ted, és iszonyatos

verést kapnak. − Titokban állapodtunk meg, senki nem tudja, hogy beleegyeztek a fotózásba. − Tényleg azt hiszed, hogy bármi titokban maradhat ebben a közegben? − Könyörgök, ne moralizálj! Én is vásárra vittem a bőrömet, nem csak a lányok. A munkámat végzem, értsd már meg. − Nem léphetsz csak úgy keresztül rajtuk. Lehet, hogy újabb bajt hoztál a fejükre, csak azért, hogy dicsőséget szerezz magadnak a képeiddel. - Nem a dicsőség érdekel! − Hát akkor mi? − Az az egész világ, amiben élnek, a város kellős közepén, mindenki szeme láttára, miközben senki nem akarja látni őket. Ezt pontosan érzik, és nem tiltakoznak az ellen, hogy őket tekintik a város szemetének. Nem is igyekeznek vonzóak lenni, vagy azt hiszed, nem tudnának valami el-fogadható cuccot magukra húzni? Nem, ők vállalják a rikító koszlottságot, de nem azért, mert ennyire ízléstelenek. Csak éppen azt gondolják, ha nektek ez kell, hát tessék. − Miért nem csinál soha senki képet az ügyfelekről? Azokról a pasasokról, akiknek ilyen lányok kellenek. Miért csak a nőket állítják pellengérre? − Én senkit nem akarok pellengérre állítani. − Tudom. De aki megnézi majd a képeidet, azt fogja gondolni: micsoda szakadt kurvák! És eszébe sem jut, hogy a férfiakról is ítéletet alkosson. – A képeim nem ítélkeznek, csak megmutatnak valamit, amit mindenki el akar rejteni. − Ezzel nem segítesz rajtuk. − Mert nem szociális munkás vagyok, hanem fényképész. − Te az vagy, aki a Rembrandt-képet menti ki az égő házból, nem a bent szorult kismacskát. - De szerencsére itt vagy mellettem, és te biztosan a macskát hozod ki. Sokszor eszembe jutott, hogy míg ő uralja a képzeletemet, talán egy egész nap is elmúlik úgy, hogy nem gondol rám. Elképzeltem: „ebben az órában előadást tart egyetemistáknak ”. „Most úton van a következő megbeszélésre.” „Almát vásárol a zöldségesnél.” Kinyitottam a szekrényt, és a ruhái közé fúrtam az orromat. Mélyen beszívtam a belőlük áradó illatot. Ujjaim közé fogtam annak a kabátnak a szövetét, amit a leggyakrabban hordott. Megsimogattam a papírokat az íróasztalán. Lehallgattam 112 az előző napi üzenetét a rögzítőn. Kézbe vettem a kávéscsészéjét, és megérintettem 113 az ajkammal. Ezekben a tárgyakban jobban éreztem őt, mint a valóságban: ismét olyannak, amilyen azelőtt volt. A tárgyak megnyugtattak és melegséggel töltöttek el. Amíg velem vannak, nem érhet baj, velem van ő is. A tárgyakkal való érintkezésemben sikerült újraalkotnom azt az énjét, amit a legjobban szerettem, és ami a leginkább hiányzott. Egy időre elegem lett a szavakból. De mennyi-re elegem lett! Félretettem a könyveket, és kiállításokra kezdtem járni. A múzeumokban azokat a képeket néztem sokáig, amelyek férfiakat ábrázoltak. Nem lepett meg, hogy minden portrét férfi festett, de megpróbáltam elképzelni, milyenek lennének, ha nő festette volna őket. Úgy találtam, semmi sem lehet érzékibb az emberi arcnál. Az arc kimeríthetetlenül izgalmas téma. órákig tanulmányozhatók a részletek. El lehet játszani a felcserélésükkel, ahogyan Picasso tette, vagy le lehet takarni egy-egy részt, hogy más jelentést nyerjen. Azonban minden arcnak van egy alapjelentése, ami egyetlen szóba sűríthető. Engem azok az arcok vonzottak leginkább, amelyekből sütött a titokzatosság. Amelyek megdolgoztatták a képzeletemet, és megszólaltatták bennem a hangot: „ki lehet ez az ember?” Minden portrénak, amiben felfedeztem a vonásait, megörültem. Egy gúnyosan szikrázó tekintet, egy puha ránc a homlokon, bármi, ami is-merősnek tűnt, megerősítette bennem a létezését. Az egyik festmény előtt elnevettem magam. Parókás uralkodót ábrázolt, érzéki ajkakkal, amelyeket vibráló művészujjak takartak el félig. A háttérben egy oroszlán hevert. Képzeletben rámontíroztam a képre a szarukeretes szemüvegét, és elégedetten állapítottam meg, milyen nyalka udvari intrikust formáltam belőle. Amikor hazafelé tartottam a metrón, belebámultam az emberek arcába. Közömbös és kiüresedett pillantásokkal találtam magam szembe. Hideg szamuráj-tekintetek mindenfelé. Otthon nekiláttam kisminkelni magamat. Nem úgy, ahogyan reggelente szoktam, hanem elmélyülten, időt hagyva minden egyes műveletnek. Egy nedves kendővel alaposan letisztítottam az arcomat, majd egy körecsettel egyenletesen felvittem rá az alapozót, eltüntetve a legapróbb bőrhibákat és kiütéseket. Ezen a sima, tiszta felületen azután nagy gonddal megkezdtem a munkámat. Egy kerek pamacsot selyempúderbe mártottam, és olyan hullámzó kézmozdulatokkal, amilyeneket rajzfilmeken látni, bepúdereztem a bőröm. Újabb ecset után nyúltam, amelyet barackszínű kőpúderrel itattam át, és a puha ecsetfejet óvatosan végighúztam az arcom két oldalán, hajszállal az arccsontom alatt. Benedvesítettem az egyik mutatóujjamat, sötét árnyalatú púdert kentem rá, amit apró mozdulatokkal ellipszis alakban az orrom két oldalra nyomkodtam. A szemem alá és az orrnyergemre fehér alapozót simítottam egy széles ecsettel. Rozsdaszínű

szemfestékem legkülönfélébb árnyalataival hosszan, aprólékosan sminkeltem a szememet, amíg óriásra nem kerekedett, és nem fénylett. Dús, barna szempillákat formáztam egy szemspirál segítségével. Figyelmesen körberajzoltam a számat egy hegyes szájceruzával (vigyázat, minden száj aszimmetri kus), oldalt jócskán megvastagítva a vonalát. Leheletkönnyű ecsetvonásokkal berúzsoztam az ajkaimat, majd középre világos szájfényt tettem, hogy még teltebbnek látszódjanak. Egy pici, szúrós kefével végigsimítottam a két szemöldökömet. Készen álltam, akár egy festmény a múzeumban. Minden vonás a megfelelő helyre került, a színek harmonizáltak. Íme, egy arc, ami egészen más, mint a hétköznapi! Kiemeltem az erényeit, és elrejtettem a hibáit. Meglepődve tapasztaltam, ettől mennyi minden megváltozott rajtam. A fej-tartásom, a járásom, még a hanghordozásom is. Ehhez az archoz már nem illettek azok a hóbortos holmik, pörgő szoknyák, habos blúzok, amiket viseltem. Kihúztam magam. Meg voltam elégedve a művemmel. Próbáltam megfejteni, mit gondol arról a nőről, akivé váltam. - Furcsa vagy. Néha megijesztenek az ötleteid. Olyan elszánt most az arcod, mint Jeanne d 'Arcé. - mondta. − Nem tervezek háborút. Csak elismerésre vágyom, éppen úgy, ahogyan te és mindenki más. − De hát megkapod. Mit akarsz még? Miért kell ehhez megváltoztatni a külsőd? − Mert az évek múlnak, és én valóban megváltoztam. - Rád nézek, és nem látom azt a kislányt, aki voltál. - Néha én sem látom, pedig hidd el, nem akarom őt elveszíteni. Még hallom a hangját, csak az a baj, hogy néha hülyeségeket beszél. - Szerettem azt a kislányt. − Szeresd ezt a nőt is, kérlek! Nagy csokor virágot vettem, és egy homokszínű vázát. Sokáig takarítottam a lakást, hogy minden ragyogjon. „Semmi nem lehet elég szép számára.” − Isten éltessen! - mondtam, és átadtam az ajándékomat, egy régi Európa-térkép albumot. − Ne ünnepeljünk több születésnapot! Nem szeretem az ünnepeket. − Tudom, de születésnapot muszáj ünnepelni. És március tizenötödikét, karácsonyt... − Születésnapot ne! A biológiai korom úgysem számít. Évek óta úgy érzem, hogy nem változik, mintha mindig huszonkilenc éves lennék. − Miért éppen huszonkilenc? − Nem tudom. De hiszem, hogy minden ember egy bizonyos életkorral jön a világra, amelyet mindvégig megőriz. Vannak született öregemberek. Örök kamaszok. Kortalan nők és férfiak. Vannak emberek, akik életük végéig megőrzik gyerekkori bájukat. Vannak korban és időben el-tévedt szerencsétlenek, például olyanok,.akik XIX. századi lélekkel kóvályognak a XXI. században. Akikhez nem illenek olyan mondatok, mint: „Már megint égve hagytad a lámpát az előszobában.” Vagy: „Miért nem takarítottad ki a fürdő-szobát magad után?” − Pedig az ilyen mondatok felszaporodnak az együttélés során. Ez nem úszható meg. Az ará nyok fontosak, hogy ne legyen belőlük túl sok. − Igaz, de mégis jobb lenne nélkülük. Miért vesztegetjük hülyeségekkel az időt? Roppant energiával megteremtjük egy boldog élet látszatát, előállítjuk az összes kellékét, gondoskodunk a megfelelő színtérről, csak éppen egyvalamit felejtünk el Boldognak lenni. − Mióta felejtesz el boldognak lenni? - kérdeztem döbbenten. − Itt nincs élhető élet. Embertelen erőfeszítés-be kerül, ha azt akarom, hogy kiállítsák a képei met, csak szamizdatban írhatom meg azt, amit gondolok, és tűröm, hogy a rendőrség cseszeget. Nézz körül! Észrevetted, hogy a metróban magukban beszélnek az emberek? Már fel sem tűnik. De én gondolatban mindig fényképezem őket, és látom, hogy az arcukon egyre több a keserűség. - Mi köze van ennek a szerelemhez? Válasz helyett elrohant. Sokáig kábán ültem, nem tudtam megmozdulni. Majd kidobtam a szemétbe azt a nagy halom papírt, amit a virágcsokorról fejtettem le. Leoltottam a lámpákat, csak egyet hagytam égve, az olvasófotel mellett. Végiglapoztam néhány magazint, töltöttem magamnak egy pohár bort, és kisétáltam a konyhába. Mamám most azt mondaná: „Császármorzsa”. „Három deci tejet elhabarunk négy tojás sárgájával, két deci darával, csipet sóval és végül a tojások keményre vert habjával. Vajjal erősen kikent tepsiben megsütjük, majd villával széttördeljük, megcukrozzuk, mazsolát keverünk közé. Házi málnalekvárral a legjobb. Vigyázz, oda ne égesd!” Soha nem égetem oda. Húst, krumplit égettem már szénné, de tésztát sosem. Mindig megérzem, mikor érkezik el az a pillanat, amikor ki kell vennem a sütőből, mert már megpirult a te-teje. Most is így történik.

„A férfiak isteni flekkent tudnak sütni, de a tészta női műfaj. Igazán jó tésztát csak nők sütnek” - mondta a mamám. Elzárom a sütő lángját, és kiveszem a császár-morzsát. Szétterítem egy fehér porcelántálon. Ahogyan villával tördelem a puha tésztát, magam elé képzelem az arcát. Hová lettek a nyílt, lágy vonásai? Az arca egyre mozdulatlanabb, a vonásai egyre merevebbek. Mintha mindig maszkot viselne, amely szinte összenő az arcával. Egy éles ránc a homlokán állandó szigorúságot kölcsönöz a tekintetének. „Újra meg kell tanítanom mosolyogni határozom el -, meg kell tanítanom mosolyogni.” Kiteszek egy adag forró tésztát a tányéromra, és málnalekvárt öntök a tetejére. Lassan enni kezdem. Élvezem az egyszerű ízt, a tányér fölé hajolok, és beszívom a friss tészta illatát. Eszembe jut egy barátom, aki a negyvenedik születésnapjára meghívót küldött a következő szöveggel: „Félidő.” „Hülyeség! Hamis mondat. Az igazság itt van, a konyhámban, ahol ülök az asztalnál, és a mamám receptje szerint sütött császármorzsát eszem” - állapítom meg. A sütemény illata betölti az egész lakást. Be-kapcsoltam a rádiót. Hetek óta játszanak egy szá mot, ami egyszerre tetszik és idegesít. „Shakira, Shakira” - ismétli egy elnyújtott férfihang. Újra belelapozok az egyik magazinba. Az egyik fény-kép izmos, tökéletes férfiaktot ábrázol, fölötte a felirat: MIT TARTUNK FÉRFIASNAK? „Ha sokat sportolok és jó formában vagyok, a testem olyan, mint a páncél. Mindentől megvéd” - nyilatkozza egy színész. „Az férfias, ha megfelelő egyensúly van a női és a férfitulajdonságok között ” - mondja egy író. „A férfiak nagyon megváltoztak. Egyre többen vállalnak apás szülést, és maradnak otthon kisgyerekkel. ” Ezt egy „fiú” mondja, akinek az apja is ad interjút az újságnak. „Ahhoz, hogy férfinak érezzem magam, egy nő közvetlen jelenlétére van szükségem. Másként nem megy. Szerencsére a vendégeim kilencven százaléka nő. Úgyhogy szinte mindig férfinak érzem magam” - nyilatkozza egy sztárfodrász. „Fociról álmodom minden éjjel. Tegnap egy barátom, aki évekkel ezelőtt meghalt, megjelent álmomban, és azt mondta: itt is van csodálatos foci. Isteni csapatban játszom, ahol éppen olyan közép-csatárt keresnek, amilyen te voltál. Készülj, hol-naptól velünk játszol” - ez az idős Pelé álma. „Minden emberben él egy kisgyerek. A nagy művészek soha nem veszítik el a bennük élő gyermeket, ez az ő titkuk. Ettől maradnak olyan szeretnivalók még öregkorukban is.” Ezt egy rendező mondja. „A matador tiszteli a bikát. Felméri a gyorsaságát, ismeri a viselkedését, kiszámítja, mikor melyik oldalról támad. Egész évben együtt él vele - ez az élete - és mindennap úgy lép be az arénába, hogy tudja: aznap meghalhat. ” Ez egy híres matador vallomása. Rájövök, fogalmam sincs, mit tartok férfiasnak. Csak azt tudom, mit találok vonzónak egy férfiban. A humorát. A merészségét. Az intelligenciáját, a hűségét és az önállóságát. Szeretem, ha este az ágyban, amikor hozzám ér, a bőre melegebb, mint az enyém. Szeretem, ha hosszú ujjai vannak, és széles a tenyere, mint egy péklapát. Szeretek vele arról beszélgetni, milyenek a nők és a férfiak. Szeretem, ha érzelmes, ha új dolgokra tanít, és engedi, hogy én is tanítsam. Szeretem, ha mély a hangja - a férfi érdes műfaj. Egy igazi férfi mindig képvisel valamit. Akkor is, ha azzal népszerűtlen. Mer szembeúszni az árral. Nincs szomorúbb látvány, mint egy gyáva férfi behúzott nyakkal. Vagyis? Elmosogatok és rendet teszek a konyhában. A császármorzsa maradékát vászonkendővel letakarom, a tálat a kamrában az ablak alatti kő-párkányra állítom. Lefekszem aludni. Másnap hív és azonnal találkozni akar velem. Bizonytalan vagyok. Nem akarok bocsánatkérő mondatokat. - Mi történt? - kérdezem. Miért vagy ilyen izgatott? − Te nem vagy izgatott? Tegnap este együtt kellett volna ünnepelnünk, és én elrohantam. El-rontottam az esténket. − Nem rontottad el. Végül egészen jól éreztem magam. − Egyedül hagytalak, és meg sem köszöntem .az ajándékot. Hogyhogy jól érezted magad? − Süteményt sütöttem, zenét hallgattam, elolvastam egy német magazint, és közben rájöttem néhány dologra. − - Mire jöttél rá? − Lehet, hogy igazad van abban, amit mondtál, csak éppen semmi köze nincs a kapcsolatunkhoz. - Ne kezdjük újra! Szeretlek. − Én is szeretlek. És kezdjük újra, mert ez fontos neked, és meg kell beszélnünk. De azután mégis hallgattunk inkább. Egyik reggel félálomban a fejem alá gyűrtem a párnám, és ahogyan a pamut párnahéjat megigazítottam, kezembe akadt egy üvegcse. Sűrű, méz-színű folyadék volt benne. Szemügyre vettem. A címkén az állt: Keleti fa. „Hogy kerül a párnám alá? ” Az ágy végében ült egy kávéscsészével a kezében, és mosolygott. Régóta figyelhetett.

- Jó reggelt, hercegnő! - mondta egészen hal-kan. − Jó reggelt - suttogtam vissza, és megmutattam neki az üvegcsémet. − A reggeli illatod - mondta -, végre megtaláltam. − Sokáig kerested? − Nagyon. − Hol találtál rá? - Titok. - Még én sem tudhatom? − Nem bizony. - És ha elfogy? − Hozok újat. − A csodás virágillat. Azt legalább elárulod, milyen virágokból készült? − Ha tudnám! De az a gyártók titka. − Mennyi titok egy egyszerű szerda reggelen! Egészen picit az ujjam hegyére csöppentettem a sűrű folyadékból, és megérintettem a bőrömet mindkét fülem mögött. A parfüm egyszerre árasztotta a trópusi erdő és a dűne illatát, olyan részegítő, olyan vad, olyan kivételes illat volt, hogy sörénnyel megkoronázott ragadózó lettem tőle, a dzsungel hercegnője, ahogyan tréfásan szólított néha. A tömény illat szempillantás alatt beitta magát a bőrömbe, a hajamba, megtöltötte az egész szobát, s mi megrészegülten öleltük egymást. A maradék kávé a szőnyegre ömlött, észre sem vettük. Enyém volt az illat, amit csak tőle kaphattam meg! Szerettük egymást, de már régóta nem voltam olyan nyugodt és magabiztos, mint amilyennek mutattam magam. Valójában nagyon is féltem, mert éreztem, hogy egy idegen szenvedély egyre inkább a hatalmába keríti, és eltávolítja tőlem. Együtt laktunk, de abba az életformába, amit választott, már nem illettem bele. Ez a felismerés bán-tó volt számomra. Ennyit érek csak? Egy másik nő, vagy egy másik szenvedély... nem mindegy? Olyan barátai lettek, akiket nem kedveltem. Amikor esténként feljöttek hozzánk, sáros lábbal végigtrappoltak a szőnyegeken, beledobták magukat a legkényelmesebb fotelekbe, és hajnalig világmegváltó gondolatokkal dobálóztak, a pokolba kívántam mindet. Kötött munkaidőben dolgoztam, aludni akartam. Korán kellett kel-nem. „Hát soha senkinek nem tűnik fel, hogy a háziasszony fáradt és kialvatlan?! ” − Kispolgár vagy! Nem gondolhatsz csak a szőnyegeidre és a porcelánokra. Értsd már meg, hogy most nagyon fontos dolgokról van szó. - Tudom. De szeretném megvédeni a magán-életünket. Az is fontos. − Ki mondta, hogy nem az? Ne gyerekeskedj folyton! − Alig vagyunk kettesben. Több időt szeretnék veled tölteni. De ha együtt vagyunk, mindenféle hülyeségeken veszekszünk. - Legyél belátó, kérlek! De idegenként mozogtam a barátai és a szavai között. Egyre fogytak azok a témák, amelyek mind-kettőnket érdekeltek. Már nem ugyanazokat a könyveket szerettük. Nem ugyanazokon a filmeken nevettünk. Minden apróságon összekaptunk. Egy alkalommal dührohamot kapott, mert „ízléstelen” szoknyát vettem fel. „Ez nem múzeum” - közölte máskor, és kiűzte a porcelánjaimat a lakásból. Mindinkább az volt az érzésem, hogy a hét-köznapi konfliktusok és küzdelmek, amiktől mindig annyira féltem, végül győzedelmeskednek, és a földre tepernek minket. Amitől nagyon fél az ember, az bekövetkezik. Ahogyan kezdetben a szerelmünk bizonyítékait leltároztam, idővel a sérelmeket és a félelmeket vettem lajstromba. „Ma reggel úgy ment el, hogy egy szimpla csókot sem adott.” „Megint másokkal tölti az estét.” „Észre sem vette, hogy új blúz van rajtam.” Az előző kedveséről készült képet kiakasztotta a falra. „Na és?” Az értelmem azt mondta: na és? Az értelem, az egyik kedvenc lovam, igen, de van egy másik is, amelyik azt követeli: tiltakozz! Mert ez provokáció. Sértő, bántó. Nem abban állapodunk meg, hogy nincsen múlt, nincsenek előző szerelmek, semmi sincs, csak ez van, csak ez...? „Miért dugja akkor az orrom alá ezt a képet?” − Utálom ezt a képet - jelentettem ki, félrerúgva a felvilágosult szerelmesek közötti másik íratlan törvényt, amely úgy szól: nincs jelenet, nincs féltékenykedés, volt szeretőről vagy jót, vagy semmit. - Mi bajod vele? − Miért akarsz az előző szerelmedre emlékeztetni? − Dehogy akarlak! Nem érted. Azt szeretném, ha úgy tudnál ránézni erre a képre, mint egy jó fotóra. Semmi több.

Az én számomra már csak ennyit jelent. - Annyi jó fotód van. Tegyél ki mást! - Jó, majd kiteszek mást is. De ez pont beleillik a portrésorozatomba. Ne csinálj jelenetet emiatt, kérlek. − Nem csinálok jelenetet, csak annyit mondok: ízléstelen vagy. − Rendben, ízléstelen vagyok. De akkor se szabd meg, hogy milyen képeket akasszak a fal-ra. Ez az én lakásom is. Teletömöd mindenféle kacattal, már alig férünk el benne, de az én dolgaim mindig útban vannak. − Nem általában vannak útban. Csak ez most. − Nevetséges vagy. Tudod, milyen régen csináltam ezt a képet? - Szánalmas vagy - feleltem, pedig én éreztem magam szánalmasnak, mennyire, mennyire szánalmasnak. Úgy tekintettem ezekre a jelekre, mint az elhidegülés csalhatatlan bizonyítékaira. Apró részletek, elmaradt gesztusok álltak össze olyan valósággá, amelynek nem akartam a részese lenni. Egyik éjjel még olvastam, amikor elaludt, és a kislámpa fényénél óvatosan megnéztem az arcát. Megdermedtem a látványtól. Olyan volt, mintha áramütés érte volna. Mintha valaki más arca került volna az övé helyére. Nem is arc volt az, ha-nem maszk. Egy haragos maszk, egy kíméletlen harcos maszkja. Két vastag szemöldöke között egy goromba ránc, szempillái kemény árnyat vetettek enyhén borostás arcára, és a szája erősen lefelé görbült. Mintha a kedvessége, a szelídsége, amit kezdetben megismertem, bennragadt volna valahol mélyen a teste belsejében. Mintha az arcával együtt az egész lénye kiszáradt volna. Ahogyan a mellkasa emelkedett és süllyedt, és légzés közben olyan hangot adott ki, mint egy olajozatlan zár, amiben lassan megforgatnak egy kulcsot, keserűen állapítottam meg: elvesztettem azt, akit szerettem. Ez egy másik ember. Egy képmás. Kikeltem az ágyból, és átmentem a szomszéd szobába. Egyedült akartam lenni. De felébredt, és utánam jött. - Jól vagy? - kérdezte. - Igen, jól. Miért nem alszol? − Te miért nem alszol? − Elüldögélek itt. − Gyere vissza mellém az ágyba! - Nem akarok - feleltem, és behúzódtam a fotel mélyére. − Miért vagy ilyen zaklatott? Rossz rád nézni. - Akkor ne nézz rám! − Te flúgos vagy. Miért sértődsz meg mindenen? − Hagyjál békén, oké? - Veled tényleg valami baj van. Sértetten elvonulsz, szólni sem lehet hozzád normálisan. − Ugyan már - feleltem ingerülten -, menj aludni! Nem maradok fenn soká, rendben? − Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Újabban mindig ezt mondod. Meg tudod magyarázni? - Most nincs kedvem magyarázkodni. Késő van. - Akkor jó éjszakát! - mondta dühösen, és ki-ment. Éreztem, hogy rossz úton járunk. Beszippantott minket egy gépezet, amelynek egyszerre vol tunk előidézői és áldozatai. Harcoltunk egy-mással, és mind a ketten győzni akartunk mindenáron. Provokáció volt minden perc, amit együtt töltöttünk. Miért akartunk mindig minden versenyt megnyerni? Megkezdődött a „végleges szakítások” kör-forgása. Elköltözött. Visszajött. Újra elköltözött. Újra visszajött. „Tedd le a bőröndödet a Moszkva téren - mondtam egy alkalommal -, nem érdemes annyiszor ide-oda cipelni.” A bőrönddel amúgy is csak baj volt. Amikor egy őszi délelőtt vidéki nagynénje hosszas egyeztetés után végre megérkezett, hogy nálunk töltsön né-hány napot, pontosan olyan sötétkék, összekarcolt fedelű Samsonite bőrönddel érkezett, mint amilyet ő használt el- és visszaköltözéseihez. És aminek be kellett következnie, az bekövetkezett, mint egy ócska burleszkben. Egy szenvedélyes éjszakai veszekedésünk után Jolán néni összekészített bőröndjét kapta a hóna alá, és azzal vágtatott el a hajnali szürkületben, míg a nagynéni az ő csomagjával utazott vissza Nyírbátorba a kora reggeli gyorssal. Elképzeltem Jolán néni arcát, amikor kinyitja a bőröndöt, és ölébe hullanak a férfizoknik, és persze elképzeltem őt is, amint a steppelt ágykabát és pamut hálóingek között pukkadozik mérgében. Pontosan éreztem, mennyi minden változott meg közöttünk, de nem tudom visszaidézni azt a percet, amikor először mondtam ki magamban: „vigyázat, ez már nem az én életem.” Nem történt „fordulat” a kapcsolatunkban, de egyszer csak ott magasodott közöttünk a kudarcokból és sérelmekből felépült fal, amin már nem lehetett áthatolni. A válás elkerülhetetlennek látszott. Egy időben leveleket írtunk egymásnak. Összesen harminchét levelet. Tele voltak felkiáltójelekkel és kérdésekkel. Kapkodtunk a szavak után. Volt olyan, amit hatszor is átírtam, mert attól féltem, nem tudja elolvasni a

macskakaparásomat. Rájöttem, legjobb, ha piszkozatokat készítek, mielőtt véglegesítem a szöveget. Ezeket azután gombóccá gyűrtem, és a szemétbe dobtam. Jó barátunk lett a postás. Kézből kézbe szállította a leveleinket, nehogy elvesszen egy is. A posta, ó a posta olyan megbízhatatlan volt akkoriban. A férfi minden „szállítás” után lelkiismeretesen telefonált: „Feladat teljesítve.” Később már könyörögni kellett neki, hogy vállalja a futár szerepét, és egy idő után fel is mondott. „Béküljetek már ki! Kinek van ideje ennyi rohangálásra?” Úgyhogy mi rohangáltunk a levelekkel ide-oda. Azt írta, „ez már nem folytatható, értelmetlen és megalázó”, majd választ sem várva, visszajött. Azt írtam, „soha, érted, soha többet nem akarlak látni, örökre vége, elég volt!”, és a folyosón vártam rá, míg kilépett a bérelt lakása ajtaján, és a nyakába zuhantam. „Üres zsákba töltöm a szeretetemet, nem bírom tovább” - írta, és én azt válaszoltam, hogy ez nem igaz, mert „éppenhogy én vagyok az, aki hiába próbál meg szeretni ”. „Nézd, én mindent felkínáltam neked, amit tudtam, veled akartam élni, de neked nem kel-lett azaz élet, amit nyújtottam” - írta, és fogalmam sem volt, mit is válaszolhatnék erre. „Mutass nekem még egy férfit, aki ennyi éven át hűséges!” „De hát hűséges voltam én is! Nem ezen múlt. Beszéljük meg!” - kértem. „Nincs mit megbeszélni, már minden reménytelen” - válaszolta. „Akkor ne beszéljünk, ne írjunk, csak hallgassunk, kérlek, kérlek! ” De közöttünk a csend olyan néma, süket és feszültséggel teli volt, mint a kitörni készülő vihar. Hallgattam, nagyon figyelmesen hallgattam, minden erőmet megfeszítve hallgattam, hátha mégis elárul valamit, de ezúttal nem segített. Egyszer megragadtam a karját a vita hevében, és arra gondoltam, talán már csak ez maradt belőle. Ez az érintés, ami sokkal indulatosabbnak indult, mint ami végül lett belőle: majdnem-simogatás. Egy másik veszekedéskor megfogta a két karomat és megrázott, mire én alattomosan bokán rúgtam. Nem volt valami erős rúgás, de három hétig sántított utána. Nem akart megválni a fájdalom emlékétől. Egy este kiabált, jött felém, hátráltam, és amikor már nem volt hová hátrálni, és megéreztem a hátamon a fal hűvös érintését, akkor szinte rám zuhant teljes súlyával. De ebben a mozdulatban nem volt támadás, semmi más, csak kétségbeesés. Puszta kétségbeesés. Sokáig mozdulatlanok maradtunk abban a félig-ölelésben, mint két birkózó, aki arra vár, hogy a másik csináljon már valamit. De egyikünk sem mozdult, és már eltelt egy hosszú perc, és még egy, szinte megállt az idő, és csak vártunk, vártunk, és nem tudtunk kibontakozni abból az összefonódó testből, amivé lettünk. Egy napon hazamentem, és amint beléptem a lakásba, megéreztem, hogy valami furcsa dolog történt odabent. Gyanakodva léptem be a szobámba, és azonnal észrevettem, hogy az íróasztalom az, ahol változás történt. A kis, női íróasztal a helyén állt, az ajtóval szemközti sarokban, háttal a tükörnek. De a szokásos rendnek nyoma sem volt rajta. Néhány jegyzetem félresöpörve, középen pedig egy négyszögletes, fehér boríték virított. Félve léptem közelebb, mert azonnal szembetűnt, hogy óriási szöggel van beleverve az íróasztal lapjába. A hegye durván felsértette az asztallap finom politúrját, repedések futottak szét minden irányba az ütés nyomán. A szög lapos, fekete feje úgy éktelenkedett a fehér papíron, mint az alvadt vér. Tágra nyílt szemmel meredtem rá. Sokáig nem fogtam fel, hogy a levélnek írásos tartalma is van, egyetlen jelentés jutott csak el a tudatomig: oda vagyok szögezve az íróasztal lapjához. Kinyújtottam a kezem és megérintettem előbb a fémfejet, majd a papírt. Összerándult a gyom-rom. Megpróbáltam kihúzni a szöget a fából. Be-hasadt a körmöm, és megkarcolódott a bőröm, mire sikerült. A levelet nem olvastam el. Miszlikbe téptem, és a szemétbe hajítottam. Nem vagyok valami következetes ember. Mindig könnyű meglágyítani a szívem. Amikor először mentem iskolába, fél órán át bömböltem, de azután megvigasztaltak, és attól kezdve szerettem iskolába járni. Félek egyedül a sötétben, és pánikba esem, ha eltévedek. Szóval nem vagyok bátor sem. Akkor este kisétáltam a lakásból. Az ablakokat nyitva hagytam, ki akartam szellőztetni az erő-szak bűzét a lakásból. Egy barátnőmnél aludtam. Elalvás előtt azt az utasítást adtam az agyamnak, hogy törölje a történteket. Hiába. Az asztalhoz szögezett fehér boríték még számtalan éjjel meg-jelent álmomban. Többet nem találkoztunk. Évekig egyáltalán sem-mit nem tudtunk egymásról, pedig ugyanabban a városban éltünk. Még véletlenül sem futottunk össze, sem utcán, sem társaságban. Egy időre mindent el is felejtettem. A hangját, az arcát, a fiús nevetését, a bőre illatát, a kirándulásokat, az együttléteinket. Az emlékeim begubóztak, nem beszéltek hozzám, nem is volt hangjuk. Úgy nehezedtek rám, mint az erdélyi havasok fáira a jeges zúzmara, és csak sok év után oldódtak fel és váltak törmelékessé. Milyen különösnek tűnik mindez ennyi év után! A válásunk utáni időben minden éjszaka felébredtem kettő körül. Amíg az álomból átkerültem az ébrenlétbe,

könnyűnek és felszabadultnak éreztem magam, de amint véget ért ez a rövid átmenet, ólomsúly nehezedett rám. Fájt az egész testem, szinte letaglózva feküdtem, időnként azon elmélkedve, mi történne, ha egy betörő jönne be a lakásba. „Tehetne, amit csak akar - gondoltam -, kirámolhatná a lakást, elvihetné a bútorokat, megkötözhetne, akkor sem tiltakoznék.” Elképzelni sem tudtam, hogyan kerülök majd ki ebből az állapotból, amely minden hajnalban ugyanolyan erővel tört rám. Nem volt semmiféle tervem, legfeljebb egy napra gondolkodtam elő-re. Reggelente felkeltem, mint egy hibátlanul működő robot, és nekiláttam a napi feladatok el-végzéséhez. A bennem funkcionáló robotpilóta elkészítette a reggelit, megmosakodott, felöltözött, munkába ment, és elvégezte az összes szükséges tennivalót. Este kikapcsolt. Akkoriban gyakran eltévedtem. Hosszú, fárasztó sétákat tettem mindenfelé, és előfordult, hogy olyan városrészekbe kerültem, amelyeket nem ismertem. Egy alkalommal rám esteledett, amikor észrevettem, hogy ugyanazokat a köröket rovom már jó ideje. Nekivágtam egy utcának. Is-meretlen kerületbe vezetett. Visszamentem, kerestem egy másikat. Zsákutca volt. Kiválasztottam egy harmadikat. De ennek az utcának a végén fal állt. „Befalaztak! Gettóba zártak! Megfulladok!” Hideg víz csorgott a hátamon. Leültem egy padra, és megpróbáltam higgadtan gondolkodni. „Itthon vagyok. Ez az én városom. Beszélem a nyelvet. Van pénzem taxira. Biztosan lesz itt valahol egy működő telefonfülke is. De ha nem, akkor megkérdezhetek valakit, melyik busz visz be a centrumba. ” Elővettem egy fésűt a táskámból, megfésülködtem, és bepúdereztem az orrom. Ezen végre tudtam nevetni. Esti szürkületben semmi nem lehet annyira fontos, mint egy bepúderezett orr. ültem a padon, és most már röhögtem, hangosan, szünet nélkül, a könnyeim szétáztatták az arcomat. „Mekkora hülye vagyok.” Ekkor vet tem csak észre, hogy egy buszmegállóban ülök. Ettől még jobban röhögnöm kellett. Kifújtam az orrom, és elkaptam a belvárosba tartó buszt, ami időközben befutott. Abban az időben különösen vigyáztam, hogy a külsőm rendezett legyen, a harisnyámon ne szaladjon a szem, a blúzom gallérja a helyén álljon. Unalmas, fantáziátlan holmikban jártam, de legalább semmi feltűnő öltözködési hibát nem követtem el. Nem hordtam élénk színű ruhát, amit egyébként nagyon szeretek, csak pasztelt, és legtöbbször az arcomba fésültem a hajam, hogy minél kevesebb látszódjon belőlem. Így éppen olyan voltam, mint egy átlagos nő, az emberek nem is faggattak, békén hagytak. Pontosan erre volt szükségem. Olvasni, tévét nézni nem volt se kedvem, se türelmem. Bizonyos események, egy fontos találkozásunk vagy egy veszekedés képei újra meg újra leperegtek a szemem előtt, mint egy gyorsított filmen. Időnként megállítottam a képzeletbeli filmkockát, és újraírtam a folytatást, úgy, ahogyan annak idején együtt játszottuk ezt utazásaink során. Egy este, amikor úgy éreztem, hogy elviselhetetlen a hiánya, bementem egy üzletbe, és meg-vettem azt a parfümöt, amit rövid ideig használt a kedvemért. Ráfújtam belőle a kezemre, és a kézfejemre szorított arccal aludtam el. Néha elővettem azokat a holmikat, amiket a lakásban hagyott. Úgy tekintettem rájuk, mint szerelmünk tárgyi bizonyítékaira. Kezembe vettem őket, éreztem, milyen hidegek. „Semmi sem hidegebb, egy kihűlt szerelemnél” suhant át az agyamon. De hát most egészen másról van szó! A könyvespolcokon hézagok tátongtak, sebtében összecsomagolt könyveinek hiány-nyomai. Vásároltam mindenfélét: verseskötetet, memoárokat, jóskönyveket és horoszkópot. Porcelánokat, vázákat, csipkealátétet. Töltögettem az űrt. Egy éjszaka arra ébredtem, hogy valami borzasztó történik velem. Nem kapok levegőt. A mellkasom szét akar robbanni, úgy érzem magam, mint egy felhasított hal: a szemem majd kipattan a helyéből, szikrázik előttem a levegő. Gondolni sem mertem arra, hogy fölkelek, a rémület egészen lebénított, noha pontosan tudtam, hogy minden erőmre szükségem van. Kapkodtam levegő után, érdes, száraz köhögéssel. Rettenetes hangok szakadtak ki belőlem. Mintha az egész testem kiszáradt volna, elpárolgott volna belőlem minden nedvesség. Rettenetesen szomjas voltam. De amikor meg akartam nedvesíteni az ajkamat a nyelvemmel, képtelen voltam rá. Valami furcsa anyag betöltötte az egész szájüregemet, és csak később ismertem fel, hogy a nyelvem az. Egy hosszú, fekete csövet láttam magam előtt, ami a végtelenbe vezetett, és tudtam, ha nem tűnik el a szemem elől, menthetetlenül megfulladok. Végtelenül hosszúnak éreztem az időt, amíg a cső végére értem. Hirtelen felrobbant bennem valami, felszakadt a sötétség, és vadul magamba szívtam a levegőt. Gyerekkori asztmarohamaimra egyáltalán nem emlékeztem. A szüleim elbeszéléseiből tudtam csak, milyen ijesztőek voltak, azonnali kórházi be-avatkozást igényeltek. Ötéves koromra kinőttem, de addig számtalan rohamon estem át. Hogyan lehetséges, hogy egyetlen emlékem sincs minderről? Erről a betegségről azt írják a pszichológusok, hogy „lelki eredetű” (vajon melyik betegség nem az?), és hogy a légszomj kiáltás a szeretetért. „Én ugyan kiáltozhatok, egyedül egy szobában!” - gondoltam. Akkor elkezdődött egy egy hónapokig tartó köhögési korszak, de ilyen rohamom többet nem volt. Az éjszakai rosszullétek azonban felborították a napi ritmusomat, megölték bennem a robotpilótát. Már nem keltem időben, nem bíbelődtem a reggelivel, néha egészen megfeledkeztem a vásárlásról is.

Előfordult, hogy késtem egy munkával, elfelejtettem egy megbeszélést, és betegségre hivatkozva lemondtam néhány meghívást. Mindez nem különösebben érdekelt. És az írás? Ugyan! Megírtam azokat a cikkeket, amiket kellett, ennyi, és kész. Az estéimet rendszerint otthon töltöttem, ahol minden megváltozott. Nemcsak a nappaliban álló könyves szekrény lett más, hanem a dolgozószoba is, ahonnan végleg eltűnt a barna bőrmellénye, ami mindig az íróasztal mögötti szék támláján lógott. Hiányoztak a falakról a fotói, ordító ürességet hagyva maguk után. A lecsapható fedelű ezüst hamutartó hideg dísztárgyként hevert az asztalon, nem használta senki. „Jaj ne, a szobában nem lehet dohányozni! ” - sipítottam, ha valaki rá akart gyújtani. Nem fizettem elő azokra az újságokra, amiket korábban járatott, így az újságtartóban régi, meg-fakult folyóiratok tornyosodtak, egy öreg könyv-tár hangulatát árasztva. Más lett a konyha is. Kinyitottam a frizsidert, jéghideg üresség nézett vissza rám. Nem vásároltam azokat az ételeket - kaukázusi kefirt, sajtot, barna kenyeret - amiket kedvelt. Hetekig nem nyúltam azokhoz a poharakhoz és tányérokhoz, amiket akkor használtunk, ha kettesben vacsoráztunk. A gyertyákról és a szalvétagyűrűkről teljesen megfeledkeztem egy-egy terítésnél. Az erdélyi asztalterítők valamelyik fiók mélyén feküdtek. A szüleimtől örökölt ezüst evőeszközöket egy keményfedelű dobozba zártam, és hagytam megfeketedni. Ritkán főztem, akkor is csak összecsaptam az ételt, eszembe sem jutott finnyásan különválasztani az edényeket, ahogyan borozgatós, közös főzéseink alkalmával tettem. És még valami. A konyhában szinte sosem veszekedtünk. Az omlós tészták, a krémes sajtok és a fűszeres olívaolajban sült zöldségek jellegzetesen női birodalmában nem volt helye sistergő dühnek, szikrázó szenvedélynek vagy kiabálásnak. A sütőből áradó meleg, a serpenyőben ropogósra sülő sült vagy a pattogó mandarinhéjak illata, a színes üvegek és porcelánok látványa a legzordabb hangulatot is messzire száműzték. Itt teremtettük meg azokat a meghitt pillanatokat, amelyekre azután sokáig mindketten szeretettel emlékeztünk vissza. Nem csoda, hogy a konyha volt az a helyiség a lakásban, ahol leginkább éreztem a hiányát. Abban az időben sokat kóboroltam mindenfelé. Feltűnt, hogy tele a város arcokkal, amelyek közül csak néhány él. Sok ember úgy ment végig az utcán, mint egy robot. Néha magamat is ilyennek képzeltem. Az épületek sokkal elevenebbnek tűntek, mint a lakói. Inkább házakkal akartam találkozni, mint emberekkel. Egyik délután esett az eső, kicsit lemosta az örökös porréteget az utcákról és a falakról, fris sebb volt a levegő, mint általában. Belső-Józsefvárosban sétáltam, kedvenc utcáimon. A Rádió épületének egyik felső ablakából szaxofon szóló hallatszott. Egy pillanatra megálltam, és azon tűnődtem, honnan ismerem ezt a dallamot, majd továbbsétáltam, és befordultam a Puskin utcába. Ott állt előttem. Felhúzott vállakkal, összeszorított szájjal... és megsimogatta a hajam. És akkor... eltűnik az utca, eltűnnek a járókelők, eltűnnek az autók. Elhallgat a zene, és süket csönd borul ránk. Mozdulatlanságba dermedten állunk egymással szemben, mint két szobor. „Lélegezz - mondom magamban - lélegezz! ” De a fullasztó gombóc ott marad a torkomban. El kell tűnnie onnan, különben megfulladok. „Ne félj - biztatom magam -, olyan sok itt a levegő. ” Szédülni kezdek, és attól félek, hogy a lábam egyszer csak kicsúszik alólam, és összeesem. Már nem teljes a csönd. Ütemes hangokat hallok, tisztán és erősen, igen, egy metronóm zakatol a fejemben. De azután felismerem a szívdobogásomat, ami olyan erős, mintha egyenesen szét akarná verni az agyamat. Az egész testem hullámzik erre a ritmusra. A torkom kiszárad, fémes ízt érzek a nyelvemen. A félelem íze? Vagy csak az eszement izgalomé? Mintha valami örömféle is társulna mellé, ami az öntudatlanság mélyéből tör felszínre. Nem, nem tévedek. Egyre inkább érzem, hogy a zavar, a kétségbeesés és a szomorúság függönye mögül melegség is árad felém. Lassan lenézek, és amit csak sejteni véltem, immár látom is: erősen remeg mind a két kezem. Megrázom a fejem, mintha nem akarnám elhinni azt, ami történik velem. Végre ráemelem a tekintetem. Az arca borostás és elgyötört, mintha napok óta nem aludt volna. Mint egy széttöredezett cserépedény - a részletek darabokra hullottak rajta. Összeszűkült szeme a résre nyitott szemhéj alatt sokkal sötétebbnek látszik, mint normálisan. Olyan szomorúság ég benne, amit korábban csak egyszer láttam: amikor meghalt a barátja. A haja szokatlanul rövid, talán ha kétcentisre van vágva, crewcut frizura, ami nem illik hozzá, korábban sohasem viselte úgy, mint egy tengerész vagy egy katona. „Nincs kivasalva az inge ” - villan át az agyamon, amikor meglátom gyűrt inggallérját, és ujjongás fog el, mert úgy vélem, ez csalhatatlan bizonyítéka annak, hogy nincs barátnője. − Hiányzol - mondja, és megérinti a hajamat. - Te is nekem. - Akkor? − Már nem szeretlek - felelem, és visszasimogatom. Lassan bólint, megfordul és elmegy. Valahogyan hazajutottam. Letaglózva ültem az ágyon, semmilyen telefonhívásra nem válaszoltam. órák teltek el

így. Azután jéghideg vízzel megmostam az arcomat, megfésülködtem és le-mentem a közértbe, hogy vegyek egy üveg vodkát. Szinte soha nem iszom alkoholt. A vodkának még a szagát is utálom. Irtózom a részeg emberektől, különösképpen a részeg nőktől. Megvetem azokat, akik italba fojtják bánatukat. Egyszer, gyerekkoromban a Vörösmarty mozi előtt láttam egy férfit, aki hosszas dülöngélés után elvágódott az utcán, és akkorát koppant a feje a járdaszegélyen, hogy biztosra vettem, hogy meghalt. Az emberek körülállták, vártak egy darabig, majd erősen vérző feje láttán kihívták a mentőt. Élt, amikor elszállították, és természete sen soha nem tudtam meg, mi lett vele. Mindezt a szemközti presszóból néztem végig, miközben süteményt majszoltam. És most úgy döntöttem, hogy berúgok. A vodkásüveget a konyhában nyitottam ki nagy üggyel-bajjal, majd fogtam egy vizespoharat, teletöltöttem vodkával, és egyhajtásnyira kiittam. Egy hosszú percen át nem éreztem sem-mit. Az üveg fölé hajoltam és beleszagoltam a átlátszó folyadékba, mert ellenőrizni akartam, valóban vodka van-e az üvegben. Az ital szaga belemart az orromba. Szédülni kezdtem, amit megkönnyebbült mosollyal vettem tudomásul. Az üveggel és a pohárral a kezemben besétáltam a hálószobába, és mindkettőt gondosan elhelyeztem az ágy melletti kisasztalon, az ébresztőóra és az éjjeli lámpa közé. Hosszasan bámultam a fali-kárpit kék és sárga virágait. Egy idő után érdek lődéssel állapítottam meg, hogy a virágok egybe-függő tarka virágos rétet alkotnak, amelyen nem különböztethetők meg a különféle színek. „óóó, mindig imádtam az impresszionistákat! ” Lassan az oldalamra fordultam, a bal karomra támaszkodtam, a szabadon lévő kezemmel pedig nyakon ragadtam a vodkásüveget, és amikor már elég biztosan tartottam az üveg nyakát, óva tosan töltöttem az üresen álló pohárba. Néhány csepp még így is kifröccsent az asztalra, de ezzel nem törődtem. Kis szünetet tartottam, mert a szédülés egyre inkább hatalmába kerített. Mély levegőt vettem, csukott szájjal, az orromon keresztül, mert emlékeztem rá, hogy a fogorvos mindig ezt a módszert javasolta, ha hányingerem támadt kezelés közben. Lassan felültem és inni kezdtem. Kiittam mindent az utolsó cseppig, és visszafeküdtem. Néhány perc után kinyitottam a szemem, és azt láttam, hogy a szoba falai megnyúlnak, kitágul a tér. Minden hullámzik körülöttem. A hullámok egyre nagyobbak és erősebbek, az egyik magával ragad, úszom a felszínén, majd a testem belecsobban az áradatba, amely teljesen elborít. Nem látok semmit, csak valami tejfehér ködben úszom. Amikor magamhoz tértem, boldogságot éreztem a másodperc tört részéig, mert újra láttam. A tárgyak helyükre kerültek, s én tisztán ki tudtam venni a formájukat. A könyvespolcon előttem állt az a fotó, amit először készített rólam. A fejem féloldalt hajtom, a fény telibe kapja a profilomat, így szinte tapintható közelségbe hozza az arcomat a nézőhöz. A hajam a fülem mögé simítva, így tökéletesen látszik a fülem rózsaszín, csaknem átlátszó kagylója. „A füledbe szerettem bele” - vallotta meg nevetve, amikor megmutatta a képet. Néhány pillanat múlva azonban már nyoma sincs kellemes érzéseknek, visszatér a rosszullét, amitől még sokáig szenvedek. „Már megint vesztettem” - gondolom még utoljára, mielőtt végre álomba merülök. Erdélyi barátnőm levelet írt. „Elváltunk” - tudatta röviden. Semmi magyarázat, csak ez az egy-szerű sor. „Gergő és én jól vagyunk, készülünk az iskolára.” A frissen vasalt ingek... Pénelopé... Felhívom. - Meglátogatlak. - Ne gyere. Jól vagyunk... A kávét nem lötybölted ki? − Dehogynem - feleltem nevetve. - Az őzek előjöttek már? − Lassan előkerülnek. - Üdvözlöm őket. − Átadom. Egy ideig csendben voltunk. − Senki nem értette őt nálam jobban. Senki nem tudott róla annyit, amennyit én. Itthon te-hetetlennek érezte magát, csak szöszmötölt. Hajnalban kelt, befűtött, reggelit készített, elkísérte a gyereket az iskolába, elvégezte a munkát a kertben, a ház körül. Ott viszont - ott! Új képességeket fedezett fel magában. Mintha egy vak hirtelen meglátná a napot. Nem akart visszajönni ide, vakoskodni. − Nekem Erdély a fényt jelenti - mondtam -, a felszabadulást. − Valóban. Gyerekkoromban azt jósolták nekem, akkor leszek boldog, ha folyó mellett élek. Sokáig hittem ebben. A víz, amit kiskoromban ijesztőnek és veszélyesnek találtam, s amitől menekültem, akkor lett számomra szeretnivaló, amikor hatéves koromban apám megtanított úszni. Tenyerét a sarkam alá helyezte, és azt mondta: „Semmit nem kell termed, csak érezd, hogy a víz mindig felfelé

emel, és akkor is megtart, ha meg sem mozdulsz. ” Amikor már csak egy ujjal érintette a talpamat, s olyan nyugodtan nyújtóztam el a felszínen, mintha ágyon feküdnék, bízni kezdtem a víz erejében, és önfeledten átadtam magam a hullámoknak. Azóta szeretek tengerben, tóban, folyóban nagyokat úszni, hullámok hátán lovagolni, elmerülni a tiszta, zöld fényű vízben. Szeretek sétálni kanyargó folyók mentén, ami-kor fénytől hunyorogva megbámulhatom a hát-térben magasló hegyek vonalát. Szeretem az esőt. A szelíden szemerkélő, könnyű esőt, a friss nyári záport, a monoton esőper gést, a kemény zivatart, a dobpergésszerű esőzést, a pattogó jégesőt és a bánatos téli esőt is. Szeretem, ha nagy pelyhekben, ünnepélyes lassúsággal hull a hó, ha erősen havazik, és ha a keményre fagyott hóból várat építhetek. A víz megnyugtat, elrendezi kavargó gondolataimat, az otthonosság érzetével tölt fel. Egy napon alaposan végiggondoltam ezt a boldogság-próféciát. Lehet, hogy hamis jóslatnak bizonyult? Hiszen éppenhogy Erdélyben, hegyek és legendák között találtam rá a legigazabb érzésre, amely úgy belém vésődött, ahogyan az erdélyi emberek agyába vésődtek történelmük szép meséi. Csakhogy. Legkedvesebb erdélyi legendám szerint Szent László király, aki a kunok ellen harcolt Erdélyben, isteni csodának köszönhette megmenekülését egyik vesztes csatája után. Ahogyan a bibliai történetben Mózes mögött kettévált a Vörös-tenger, úgy vált ketté a Torda hegyen át menekülő magyar király mögött a hatalmas szikla. S míg az üldözők mind belehulltak a megnyíló, mély hasadékba, a király lovával bátran átugratott a túloldalra. Az egyik sziklán még mindig látható a ló patkójának nyoma. E helyen később forrás fakadt, amelyet Szent László kútjának neveztek el, s amelynek vizével mi is megtöltöttük kulacsunkat annak idején, a Tordai hasadéknál tett kirándulásunk alkalmából. Visszavágytam Erdélybe. Olyan régen nem jártam ott. Eldöntöttem, hogy meglátogatom a barátnőmet. Amikor találkoztunk, boldogan egymás nyakába borultunk, a vendégszobába vezetett, és friss bodzateával kínált. − Nézd csak - mutatott ki az ablakon -, az ott a Favágók csillaga. Nálunk így hívják. − Miért neveztek el favágókról csillagot? − Mert ezen a vidéken sok favágó élt, ők voltak a legszegényebbek. Egész életükben mást sem tettek, csak az erdőben vágták a fákat. Ami-kor megöregedtek, még egy utolsót sújtottak a fejszéjükkel, és hazamentek meghalni. Igazán megérdemlik, hogy legalább egy csillagot nevezzenek el róluk. − Igyunk a szegény, öreg favágókra! Jó meleg van itt. − Igen, már rendben működik a fűtés. De azért a cserépkályhát nem bontatom el. Sokat fáztunk, és azt hiszem, egész életemben félni fogok a hidegtől. És a sorban állástól. Nálunk az ember gyerekként beállt egy hosszú, végtelen sorba, és évekre ott ragadt, míg a pópa el nem temette. Az életben maradásnak nagy ára volt. - De ennek már vége. Egyszer s mindenkorra - feleltem. − Igen. De a múltunk olyan, mint egy atom-bomba, amelyik hangtalanul robbant fel, de a mérgét mindenfelé szórja még ma is. Megfertőz mindent, ami fiatal és élő. − De ma már tudtok a szabadságról beszélni. Emberséges az élet. Van fűtés, világítás. Nem kell félni a besúgóktól. A templomok nyitva vannak, bárki bármikor bemehet. Szemérmetlenül ellopták az ünnepeinket és az örömeinket. Elterjesztették a korrupciót és a félelmet az országban. A sofőrök még ma is csak akkor indulnak útnak, ha előbb borravalót kapnak A házasságkötő csak akkor adja össze a párokat, ha az okmányok között borravalót sejt. Lassan változik az ország. De most ne beszéljünk erről! Ünnepeljük meg, hogy itt vagy! Töltött káposztát főztem, csomborral és sok kaporral, ahogyan szereted. Vacsora után leszedtük az asztalt, elmosogattuk a tányérokat és a poharakat, kiszellőztettük az ebédlőt. Elköszöntünk Gergőtől, aki aludni ment. Átmentünk a másik szobába, ahol kis mécseseket gyújtottunk. − És most mesélj el mindent! - kérte a barát-nőm. − Azt mondtam neki, hogy nem szeretem, ami nem igaz. De valahogyan véget akartam vetni a történetünknek, és szándékosan kegyetlen voltam. Szégyellem magam emiatt. - Ki akartad üríteni a szívedet, hogy helyet teremts benne a jövőnek. − Úgy gondolom, nem volt más választásom. Ugyanazokat a köröket futottuk éveken át. Mind a ketten úgy éreztük, hogy lyukas zsákba töltjük a szeretetünket. Csak adunk, és nem kapunk vissza semmit. Óriási erőfeszítéseket tettünk, és az eredmény siralmas volt. Nem hiszek abban, hogy ki lehet mászni egy lefelé szűkülő spirálból, mégis mindig megpróbáltuk. Úgy gondolom, a végén annyira belefáradtunk ebbe a küzdelembe, hogy semmi energiánk nem maradt másra. Menekülőre fogtuk. − Nem volt másik szerelem. Semmi drámai ok, ami válásra kényszerített volna titeket, mégis szétváltatok. A legtöbb ember a ti helyetekben együtt maradt volna. − Az nem lett volna méltó hozzánk. Nem akartunk átlagos pár lenni. Engem még úgy neveltek, hogy egy nő értékét az adja, ha áll mellette egy férfi. A fogason mindig ott kell lógnia egy felöltőnek és egy kalapnak. De milyen

otthon az, ahol csak a kellékek igaziak? Nem akartunk kulisszák között élni. Addig maradtunk együtt, amíg lehetett. − De hát ez a szerelem még nem ért véget. − Más lett, mint kezdetben volt, és nem tudtuk átfordítani barátságba vagy szeretetbe, és szerencsére gyűlöletbe sem. Valójában semmit nem tudunk kezdeni vele. - Belekezdtetek egy megsemmisítő hadműveletbe? − Lehetséges ez? Akkor saját magunkat semmisítenénk meg. Az együtt átélt múltat, az együtt gyűjtött emlékeket, a lendületet, a gyengédséget, a játékosságot, mindazt, ami jellemző volt ránk. Ezek nélkül jelenünk sem lenne. Nem pusztíthatjuk el a mi közös történetünket. De idővel más utakon indultunk el, más irányba. − Felnőttél. Kialakítottam a saját világomat, benépesítettem a saját gondolataimmal, a saját barátaimmal és a saját érzéseimmel. Ez úgy hatott rá, mint valami komoly fenyegetés. Kinőttem a korábbi szerepemet, már nem hittem, hogy mindig mindenben igaza van. Sokáig a tanítóm volt, úgy éreztem, nélküle nem is létezem. De ez az érzés elmúlt, kimosta belőlem az idő. Ezt nem tudta elviselni, és már nem szerelemmel, hanem tekintéllyel és észérvekkel akart meggyőzni. Egyre szigorúbban akarta rám erőltetni a nézeteit és a szokásait. Úgy viselkedett, mint egy hadvezér, aki csak szövetségeseket és ellenségeket ismer. Ha nem értettem vele egyet, árulónak tekintett. Örökös harc lett az életünk. - Ki nyerte meg a csatákat? − Emlékszel arra a díjnyertes fotóra, ami egy román férfit ábrázol a forradalom után? A férfi arca gyűrött és elgyötört, maga a kétségbeesés. Sír, és közben az ujjaival egy V betűt mutat. − Ilyenek a mi győzelmeink. − Ilyen volt a miénk is. Igazi kelet-európai történet. - Szomorú történet. − Dehogy! Jóval több annál. Ihlető, bátorító, fölemelő történet. Valójában mindenre, amit ma tudok, ez a történet tanított meg. Ennél több bölcsességem ma sincs. Már nem érzem vigasztalannak és kicsinek magam, ha egyedül vagyok, mert rátaláltam a saját erőmre. Nem ijeszt meg az egyedüllét, igaz, ma sem szeretem igazán. Az életemnek volt egy hosszú szakasza, amikor beavatott lettem egy másik ember életébe, ami-kor nemcsak megalkottuk, hanem élvezettel éltük is az életet. Olyan erős érzés volt ez, amelyik kitágította a világot. Elindultunk a teljesség felé. Volt idő, amikor valóban nagyon szerettük egy-mást. Boldog vagyok, hogy részese lehettem ennek a csodának. - Biztosan meg kellett válnod ettől? Felálltam, és a könyves szekrényhez sétáltam. Végigfuttattam a kezemet a felső polcon álló könyvek gerincén, és rutinból olvasni kezdtem a címeket. Nem volt mit mondani. Erre a kérdésre nem tudtam válaszolni, ahogyan nekünk sem válaszolt senki arra a beadványra, amiből meg akartuk ismerni múltunk rejtett részleteit. Magyarázat persze volt. Egyik jobb, mint a másik. Okos, higgadt, alaposan átgondolt magyarázatok sorakoztak a fejemben, szépen megszerkesztve, ahogyan egy családi fotóalbumban sorakoznak a képek. A múlt kimerevített pillanatai, agyam titkos celláiba vésve. Csak éppen azt nem tudtam, mennyi közük van a valósághoz. Így aztán nem csoda, hogy néha az az érzésem támadt, mintha mindez egy másik életben történt volna. - Mit is kérdeztél? - fordultam vissza a könyvespolctól. − Azt kérdeztem, biztosan jól döntöttetek-e? - Te jó ég, miket tudsz kérdezni! Ha együtt maradunk, elégetjük egymást, egyszerűen elégetjük, és semmi nem marad belőlünk. − Héjanász - ennyi éven át! - Bizony, ez hosszú nász volt. A bepárásodott ablakhoz léptem, és kinéztem a kertbe. Sötét ragyogás vette körül a fákat. Éj-szaka lett. Néhány napig maradtam még. Elkísértem barát-nőmet „szociális körútjára ”, amit gyermekvédő-ként járt végig. Székelyföldön kilenc faluban látogattunk meg gyerekotthonokat, amelyek alapítványi és egyházi támogatásból épültek az elmúlt tizenhárom évben. Családokból kihulló, szegény gyerekeket fogadtak be és neveltek. Torockón találkoztam egy kisfiúval, akinek fényes, sötét bőre volt, dióbarna szemét sűrű szempillák keretezték. Janinak hívták, süketnéma volt. A gyerekek féltek tőle, mert váratlanul furcsa hangokat adott ki: rekedt, nyers kiáltásokat, aminek az értelmét nem tudták megfejteni. Éppen akkor, amikor ott jártunk, éles kő hasította fel a lábát, be kellett vinni kezelésre az orvosi szobába. A nevelő-nő kezét fogva bicegett végig az udvaron, de nem sírt, még csak le sem görbült a szája széle. Büszke pillantásokat lövellt a köréje tóduló gyereksereg felé, amelyik hirtelen nagy érdeklődést mutatott iránta. A nevelők elmondták, legtöbbször békésen egyedül játszik, de néha megvadul, rátámad a társaira, és elver egy-két gyereket. Ez az egyetlen mód, ahogyan érintkezésbe tud lépni velük. Izmos kis karjai úgy járnak körbe, mint a cséplőgép. A

többiek futnak ilyenkor, ki merre lát - mondta egy nevelőnő. - A jelbeszédet ismeri? - kérdeztem. Most tanulja. De sajnos nem megy vele sokra, hiszen a többiek nem értik. - Hogyan boldogul majd az iskolában? − Speciális osztályra lenne szüksége, olyan itt nincs. Át kell majd vinni Nagyszalontára, ahol fogyatékos gyerekekkel is foglalkoznak. − Mi lesz vele, ha elvégezte az iskolát? Erős gyerek, szeret a szabadban kövekkel játszani, és úgy rakja gúlába a fát, ahogyan senki más. Talán ács lesz, vagy asztalos, ki tudja? Sok választása nincs. Természetes anyagokkal, fával, vízzel, kővel találkozik nap mint nap, ezek közül kell kiválasztania azt, amivel dolgozik majd. Nem lesz könnyű élete. Az emberek a beszédet szere-tik, menekülnek a némaságtól. Másnap vettem egy játékdobot a városban, és délután visszamentem a gyerekotthonba. Rögtön észrevettem Janikát az udvaron, mert fehér kötés világított a lábán. Fel-alá lődörgött, kissé távolabb a többi gyerektől. Odamentem hozzá. Komoly kis arca nem árult el semmit, amikor lehajoltam, és megmutattam neki a dobot. Felé nyújtottam. Kicsit félrehajtotta a fejét, a szeme sarkából nézte, de nem mozdult. Nem mutatott nagy érdeklődést. Rámosolyogtam. Nem mosolygott vissza. „A tiéd” - mondtam, és a kezébe adtam a hang-szert. Mereven eltartotta magától. Kicsit vártam, majd intettem neki, hogy jöjjön, üljünk le egy pad-kára az udvar félkör alakú végében. Apró, bizonytalan léptekkel követett. Egy pillanatra megállt, már azt hittem, visszafordul, de végül eljött a padkáig, leült, és ölébe helyezte a hangszert. Ekkor két tenyerét óvatosan a dobra igazítottam, és vigyázva, nehogy valamelyik kezét érje, az ütőkkel eljátszottam egy ritmust. „Éreznie kell a rezgést ” - gondoltam. Érezte is, mert annyira meglepődött, hogy eltátotta a száját, szép szeme nedves lett és koromfeketére változott. Szinte megbabo názva tapadt hozzá a dobhoz, izmos, karcsú teste ütemesen mozogni kezdett a ritmusra, tekintetét mereven az égbolt egy pontjára szegezte, és észre sem vette, hogy egy kör közepén van, gyerekek gyűrűjében. A finom dobpergés szokatlan hangja mindenkit odavonzott hozzánk. A gyerekek csillogó szemmel néztek bennünket, figyeltek a dob ritmusára, és néhányan táncolni kezdtek. Amikor Janika végül észrevette őket, átszellemült mosoly suhant át az arcán. Állítólag életében először történt meg, hogy elmosolyodott. Miközben hazafelé utaztam Budapestre, sokszor eszembe jutott ez a kisfiú. Elképzeltem, mekko ra magány halmozódhat fel benne, míg eljut odáig, hogy püfölni kezdi azt, aki az útjába kerül. Az erő, ami benne feszül, nem szavakká formálódik, hanem egyszerűen kivágódik belőle. Támad, miközben megadó szeretne lenni. Később érdeklődtem felőle. Azt mondták, félretette a dobot, és visszatért kedvenc foglalatosságához, a fahasábok gúlába rendezéséhez. Ebben ő volt a legjobb, és nem tudom, kézbeli ügyességét nem tartotta-e többre az emberek beszédképességénél. Megtanulta a jelbeszédet, de az emberekkel való érintkezésben a tekintete volt a legkifejezőbb. Egy pillantással mindent el tudott mondani, s amióta ezt a képességét felismerte és gyakorolta, megszelídült körülötte a világ. Már senkit nem akart megverni. Amikor hosszú autózás után megérkezem, Pest olyannak tűnik, mint egy óriási, izzó műhely, amelyet telehordtak limlommal, törött vaslemezzel, mindenféle kacattal, s ahol a fülsiketítő zajban temérdek ember úgy rohangál, mintha az élete múlna azon, elég gyors-e. A füsttől és a portól szinte fuldoklom. Vibrál és reszket a levegő, szirénák vijjognak mindenütt. Lakásom hűvös, megnyugtató rejtekébe menekülök az őrült városi forgatag elől. Először átnézem a postát. Számlák, hivatalos levelek, semmi különös. Azután elolvasom az e-maileket. Éppen azon gondolkodom, elfogadjak-e egy meghívást, amikor megszólal a telefon. Sosem szerettem a meglepetéseket. Váratlan helyzetekben mindig hülyén viselkedem. Elcsuklik a hangom, ha ideges vagyok, és nem találom a megfelelő szavakat. Mindig felsülök, ha rögtönözni kell. Csak akkor mentem át egy vizsgán, ha alaposan felkészültem, míg mások sikeresen blöff öltek. Évek óta nem hallottam a hangját. Tényleg ő az? Honnan tudja a számomat? Aztán eszembe villan, milyen sokközös ismerősünk van. - Egy könyvet szeretnék átadni neked - mondja. - Mit? − Egy könyvet. Tele van képekkel. − Milyen képekkel? − A fotóimmal. - Rólunk? − Rólunk is, meg a többiekről. Erdélyről, Budapestről, az életünkről... − Persze... Egy képeskönyv... az jó... Színes? − Fekete-fehér. Úgy szeretem. - Egyáltalán nincsenek benne színek? − De igen. Van egy kép, ami színes. Majdnem zöld rajta a szemed.

Elnevetem magam. Mindig zöld szemet szerettem volna, de csak egészen különös megvilágításban néz ki úgy a szemem, mintha valóban zöld lenne. Másnap egy budai presszóban átveszem tőle a könyvet. Kemény a borítója. Felnyitom, és ahogyan az új könyvekkel szoktam, egészen közel emelem az arcomhoz, és mélyen magamba szívom a papír illatát. Mámorító! Az első üres oldalon rövid bejegyzés apró, egyenletes betűkkel. Csak a nevem és a neve. Mosolyog, és indul. Nem tartóztatom. Most nem szeretnék beszélgetni. A könyvet beteszem a táskámba, és elindulok hazafelé. Egyre gyorsulnak a lépteim, amikor az utcánkhoz érek, már futok. Alig tudom kinyitni a zárat. Végre bent vagyok, bevetem magam az olvasófotelbe, kezemben a könyv. Egy fotóalbum! Nem. Csak első pillantásra tűnik annak. Valójában történelemkönyv. Vagy inkább regény, sok képpel? Összefolynak a szemem előtt a betűk. Nyitva leteszem a könyvet a fotel széles karfájára, kiszaladok a konyhába, belerúgok az asztal lábába, de nem is érzem, teletöltök egy poharat vízzel, kiiszom, visszabukdácsolok a szobába. A szívem még mindig a torkomban ver. A mobilom megszólal, magánszám hív, nagy ívben az ágy sarkába hajítom a telefont, még a díszpárnát is utána-dobom, ne halljam a csengetést. Na most. Most végre tüzetesen szemügyre veszem a könyvet, egyenként végignézem minden oldalát, elolvasom minden sorát, még az impresszumot is - szerkeszti a szerkesztő... Késő éjjelig olvasom és a fotókat nézem benne. Minek nekem az alvás? „Valami tévedés lesz” - gondolom, és próbálok visszaemlékezni arra, amit a telefonban beszéltünk. Mintha azt mondta volna, hogy az életünkről szól. Igen, egészen biztosan azt mondta, úgy-hogy talán jobb lesz, ha elolvasom még egyszer, mert valahol benne kell lennem hús-vér mivoltomban is, nemcsak utalások, elmosódott, eltakart arcképek formájában. Az a kép, amelyiken zöld a szemem, az egyetlen éles kép rólam. Olvasom újra. Tengernyi betű, szavakká, mondatokká, történetekké formálva. De ezek a szavak, mondatok és történetek nem tűnnek igazán ismerősnek. Nézem a képeket. Kitűnő fotók. Profi munka. De nem rólunk szólnak. Csalódott vagyok. Azonban nem hagyhatom ennyiben. Valami nincs rendben. Mégis csak meg kell tudnom végül, mire megyünk mi ketten: a könyv meg én. Behúnyom hát a szemem. Nem bízhatom magam pusztán szavakra és képekre. Megsimogatom a bőrkötést. Finoman felhajtom a borítót, oldalanként végiglapozom a könyvet, ujjaimmal letapogatom a képeket, mintha Braille-írást olvasnék. Érzem a papírlapok érdességét, az oldalak súlyát, az anyag sűrűségét, a kötés erejét, a könyvgerincből áradó biztonságot és az enyhe, egyenletes rezgést, amit az oldalak folyamatosan kibocsátanak. Visszatartom a lélegzetemet is, hogy még jobban érezzek mindent. A héjat fel kell törnöd... ha fel akarod fedezni a természet mezítelenségét, le kell rombolnod jelképeit. Csukva a szemem. Egy dal szólal meg a fejemben: Ha bánat kínozta magány fojtogatta tisztázni vágyott valamit a női lét titkos helyén párnája alatt könyvet tartott ősanyánk párnakönyvet vigaszul. Lám, trükkös könyv ez, mindenre megadja a választ, amit tudni szeretnék. Párnakönyv, párnakönyv ez kemény bőrkötésben! Bizony, hogy rólunk szól, de mennyire, hogy rólunk. Minden képnek ismerem a történetét. Tudom, miért éppen azt fényképezte. Emlékszem, melyik képet milyen szögből fotózta, és azt is tudom, miért onnan. A legtöbb képen rajta vagyok, akkor is, ha ez a néző számára nem egyértelmű, mert háttal állok, kilógok róla, vagy éppenséggel nem is látszom. De tudom, pontosan tudom, hogy amellett az ember mellett állok, aki a képen látható. Az erdélyi fotók a mi utunk alatt készültek. Kiegészültek néhány új felvétellel, de azok való jában csak folytatják a történetünket, abba illeszkednek bele. És itt a kép a csellistáról. A felkötött karú gyerekről. A körúti prostituáltakról. Az utcán szoptató cigányasszonyról. A lázító képek, ó, igen. Megrendülten állok a szoba közepén, pizsama-kabátom alját nedves kis gombóccá gyűröm a markomban, és váratlanul meghallom a hangját.

- Állj ide a lombok alá - mondja, és a mellettünk álló fára mutat. - Miért oda? - kérdem. - Mert ott a legszebbek a fények. - Te pedig gyere ide mellém, és karoljuk át egymást. − Az szörnyen giccses jelenet lenne. − Nincs benned semmi romantika. − Dehogyisnem! De most téged akarlak fényképezni. − Milyen kár - felelem, és a képen végül valóban csak én vagyok rajta, kicsit féloldalasra sikerült mosollyal, gyönyörű, szűrt fényben. Most milyen képet csinálna rólam? Belenézek a tükörbe. Egy hajtincsem oldalt égnek mered, mint egy kakas taréja, az arcom jobb felén látszik a párna gyűrődése, sápadt vagyok, de a szemem ZÖLD! Zöld, mint a tenger, és ettől sírhatnékom támad. De később, valamivel később már mosolygok, és elengedem a sápadt arcú, zöld szemű lány képét. Mintha nagy kő gördült volna le rólam.