LEMNIUS LAEVINUS: AZ ALVAJÁRÓKRÓL1 Lemnius Levinus, vagy eredeti nevén Lemmens Lievens 1505. május 20-án született a németalföldi Zirkzee-ben. Gentben és Löwenben végezte orvosi és teológiai tanulmányait. Ezután Angliába, majd Itáliába tett tanulmányutat – ahogy akkoriban mondták, peregrinált majd 1527-ben hazatérve szülővárosába orvosi praxisba kezdett. Közel negyven éven át gyógyítgatta az embereket ebben a kis holland városkában, felesége halála után azonban felhagyott az orvoslással, és lelkészi pályára lépett. 1568. július elsején hunyt el. Lemnius élete eseménytelenül telt, hírneve azonban messze túllépte szülővároskája határait. Halála előtt nem sokkal XIV. Erik, svéd király meghívta udvari orvosának, ám ő az invitációt nem fogadta el, maga helyett inkább Willem nevű fiát küldte Svédországba. Lemnius szinte minden munkája több kiadást ért meg, némelyiket franciára, olaszra, németre is lefordították. Fő művei: De astrologia liber unus (Egy könyv az asztrológiáról, Antwerpen, 1554), De termino vitae liber (Könyv az élet határáról, Antwerpen, 1554), De honesto animi et corporis oblectamento (A lélek és a test tisztes gyönyörűségéről, Antwerpen, 1554), De occultis naturae miraculis (A természet titkos csodáiról, Antwerpen, 1559), De habitu ac constitutione corporis (A test felépítéséről és alkatáról, Antwerpen, 1561), De vita cum animi et corporis incolumitate recte instituenda (A lélek és a test épségének megőrzésével, helyesen élt életről, Antwerpen, 1581). Különösen ez utóbbi munkáját tartják sokra a tudománytörténészek, mivel számos olyan kérdésről esik szó benne (lakáskörülmények, táplálkozás, hügiéné, ivóvízminőség, tisztálkodás stb.), amelyek elemzésével Lemnius Laevinus messze megelőzte korát, méltán nevezték hát a l6. század higiénikusának. A Természet titkos csodái első ízben, 1559-ben két, majd 1654-ben már négy könyvben jelent meg. Laevinus az élet és a halál szinte minden területéről közöl valamilyen – többnyire egyéni tapasztalaton, vagy kísérleten is nyugvó – megfigyelést, amelyre rögtön magyarázatot is próbál adni. Ez a könyv Laevinus talán legtöbbet idézett műve: kortársai nagy gyönyörűséggel olvasták azt a sok csodálatos furcsaságot, néprajzi, történeti, zoológiai, botanikai adatot, amit ez a tudományos kincsesbánya rejteget. Az alábbi szövegekre azért esett a választásom, mert részben demonstrálják a szerző tiszta és logikus gondolkodását, józan empirizmusát, részben pedig az érdeklődésnek azt a szinte gyermeki határtalanságát is jól mutatják, amellyel a kor szinte minden alkotója büszkélkedhetett, és amely ma már a tudósok körében olyannyira feledésbe merült. A természet titkos csodáiból: az alvajárók Második könyv V. fejezet. Azokról, akik ágyukat elhagyva, álomba merülten sétálgatnak, felkúsznak a tornyokra és a háztetőkre, és sok mindent cselekszenek alvás közben, ami az ébren lévők számára elérhetetlen vagy igen nehezen kivitelezhető, és amit az ember ébren a legnagyobb igyekezettel sem képes megtenni vagy végbevinni. Némelyekkel megesik, mikor fiatalok és életerősek – az öregecskék ugyanis vagy életadó szellemük kialvása, vagy pedig lankadása miatt effélét végbevinni képtelenek, ahogyan a nászágyba is kelletlenül és lagymatagon szoktak bújni – hogy csöndes éjjeleken, vagy hajnal felé felriadnak és felkelnek ágyukból, és olyasmiket cselekszenek, ami az ébren 1
Levini Lemnii medici Zirzaei occulta naturae miracula, ac varia rerum documenta, probabili ratione atque artifici conjectura explicata…Antverpiae, Apud Guilielmum Simonem ad insigne scuti Basiliensis, 1564. 130136.
lévők számára elérhetetlen vagy igen nehezen kivitelezhető. Mindezt pedig olyan könnyedén viszik végbe, hogy nem akad, aki e dolgok láttán meg ne döbbenne, és bámulatba ne esne. Ha aztán nem zavarja meg az ember őket, vagy nem téríti el szándékuktól, előbb-utóbb visszatérnek az ágyukba. Egyébként viszont, ha e tetteik közben, huzamosan, ismerős és baráti szavakkal, vagy keresztnevükön, mármint a keresztségben kapott nevükön szólongatjuk őket, megdöbbenésükben és hirtelen rémületükben lezuhanhatnak. Ilyenkor ugyanis szellemerőik szertefoszlanak, és elvesztik azt a természetes képességüket és erejüket, amellyel cselekedeteiket végbevitték. Egy szó, mint száz, jobb ilyenkor békén hagyni őket, hadd tegyék a dolgukat, és hadd térjenek vissza majd maguktól elhagyott fekhelyükre. Azokat viszont, akikre viszont incubus nehezedik,2 vagy akiket lidércnyomás gyötör – ilyesmit a szívet vagy az agyat burkoló homályos és sűrű szellemerő szokott okozni – fel kell rázni, és saját nevükön szólítva fel kell ébreszteni. Az ilyenek még akkor is egyhamar fel képesek eszmélni, és magukhoz tudnak térni, ha az ember nem teljes erőből üvölt a fülükbe. Az agyukra borult köd ugyanis ilyenkor szétoszlik, a vércsatornáikban és ereikben keringő vér áramlása pedig csillapul. Ez a betegség nagyrészt tavasz elején támadja meg azokat, akiket folyton hascsikarás szokott kínozni, illetve azokat, akik előszeretettel alszanak hanyatt, a hátukon. Emiatt nyitott szemmel, meredt tekintettel és tátott szájjal alszanak, így aztán könnyen támadhatnak egészségüket súlyosan károsító álmaik. Hirtelen ugyanis, mintha súlyos teher nehezednék rájuk, olyan szorongás fogja el őket, hogy fojtott hangon, panaszosan sóhajtozni és nyögni kezdenek. Ha viszont valaki fennhangon nevükön szólítja őket, gyorsan az oldalukra fordulnak, és a mozdulat hatására szerteoszlanak az őket – képzeletük szerint – gyötrő boszorkányok és rémképek.
2
Incubus: Az incubus úgynevezett „ráfekvő” démon (incumbo=ráfekszem), magyarul lidércnyomás, németül Alp, angolul nightmare, görögül ephialtész. E démon nőnemű változata a succuba, aki viszont az ember alá fekszik (succumbere=aláfekszem). A 16. században széleskörű vita folyt arról, hogy az incubus valódi démon-e, aki esetleg utódokat is nemzhet az ember lányával, vagy csak fantázia, esetleg lelki betegség tünete – mint azt Joannes Wierus állította. Lemnius Levinus magyarázata szintén elveti a démoni eredetet. Érdekes, hogy a magyar „boszorkány” szó is őrzi e „megnyomás” emlékét: a türk eredetű szó első tagja a „bosz” egy másik, közkeletű igénkből ismert és eredetileg „nyomni”-t jelentett. Vagyis a boszorkány is effajta incubus lidérc lehetett.
Tudós és családja, Hans Frank fametszete, Strassburg, 1518. A mi alvajáróinkkal azonban éppen ellenkező a helyzet. Ők ugyanis csukott szemmel is szinte siklanak a sötétben, csörömpölnek, hadonásznak, gyakran azonban egy mukkot sem szólnak, csak némán igyekeznek felfelé vagy lefelé, és minden segédeszköz nélkül felmásznak a háztetőkre. Meggyőződésem, hogy ezt azért tudják végbevinni, mert vérük ilyen állapotukban az ereknek feszül és habzik, továbbá, mert az a szellemi erejük, amelyik az értelem székhelyére jutva a lélek funkcionális erejét és képességét, illetve a lélek segédrészeit cselekvésre indítja, hajtja, illetve effajta mozgásokra és hatásokra készteti, forrongani és pezsegni kezd. Ennek következtében a test - az idegek és az izmok működéséről, vagyis az érzékelés és a mozgás feladatának ellátásáról az agyban gondoskodó spiritus animalis hatására - felfelé törekszik, és még álom közben is effajta cselekedetekre kényszerül. Az ilyen típusú emberek teste általában lazán összerótt, ritkás szerkezetű, és vékonyka, ám szellemerejük igen tevékeny, lelkük pedig heves. Ennek következtében még akkor is meg tudnak kapaszkodni és fogódzkodni, ha csupán a kezük vagy a lábuk ujjának végső ízületével tapadnak valamire, és ha egyszer sikerült feljutniok a tetőre, többé nem csúsznak le róla. Valami hasonló történik a testükkel, mint azokkal a kötelekkel körülcsavart
hordókkal,3 amelyeket a belgáknál az óceánparti kikötők bejáratánál szoktak a vízbe dobni, és amelyek segítségével a hajósok meg tudják találni az utat a biztos révbe, a biztonságos kikötőbe, és el képesek kerülni a zátonyokat, vagy a víz alatt megbúvó sziklákat. Ezek a hordók ugyanis – jóllehet vaslemezekkel vannak borítva, és láncok tartják őket egy helyben, továbbá súlyos és hatalmas sziklákhoz vannak kikötve, mégis lebegnek és úsznak a tengeren, és mindaddig, nem merülnek alá, amíg meg nem repednek, mivel, fújtató segítségével, szellemerővel, légnemű anyagokkal, illetve nagymennyiségű levegővel töltik meg őket. Az alvajárókkal ugyanígy áll a helyzet: minthogy teli van a testük széllel, és légnemű szellemerővel, fölfelé törekednek, és óvatosan, ám könnyedén haladva - mint a csigák vagy a kagylók, akik, mivel nincsen szemük, kinyújtott szarvukkal tapogatják az utat - még a legmagasabb tornyokra is felkúsznak, és megteszik odafönn éjjeli kirándulásukat. Annak pedig, hogy mindezt könnyedén, minden erőfeszítés nélkül végbe tudják vinni, és soha nem csúsznak meg vagy zuhannak le, az a magyarázata, hogy nyugodtan, félelem és habozás nélkül, a veszéllyel mit sem törődve vállalkoznak olyasmire, amitől általában, éber állapotukban, mint kockázatos és veszedelmes dologtól visszariadnának, vagy elrettennének. Pontosan ugyanúgy vágnak neki sétáiknak, mint a részegek, vagy elmeháborodottak, akik meggondolatlanul, merészen, sőt vakmerően vállalnak bármi veszedelmet. De ha másnap – mikor kezdenek magukhoz térni - az emlékezetükbe idézzük mit tettek, és miféle veszedelmekbe bocsátkoztak, őszintén bevallják, hogy szinte semmire nem emlékeznek az egészből, és egész testükben reszketni kezdenek, ha valaki mástól hallják, micsoda veszedelemben forogtak korábban, s hogy miféle tragédiákat vagy bonyodalmakat idézhettek volna a fejükre. Ha pedig az ilyen emberek testében a nedvek kevésbé kavarodnak föl, a szellemerők forrongása és izgalma is kisebb lesz: ilyenkor csak kiabálnak és hányják-vetik magukat, ám közben az ágyukban, fekhelyükön maradnak, mivel nem annyira erős és nem olyan heves a szellemerejük, hogy a testüket felemelhesse. Azok ugyanis – mint Hippokratész is mondja – akiknek az agya felhevül (ami egyébként a kolerikusokkal, nem pedig a flegmatikusokkal szokott megesni), éjjel kiabálnak álmukban és csapkodnak, különösen, ha egyébként, nappal is hebehurgyán és hevesen szoktak viselkedni, cselekedni, illetve tevékenykedni. Ilyesmi elsősorban némelyik semmirekellő, vagyis nyughatatlan és izgága alakkal szokott történni, aki mindenbe beleüti az orrát, ide-oda rohangászik, össze-vissza hadonászik, és akit első pillantásra azonnal fel lehet ismerni, arcáról, járásáról, ruhájáról, és egész külleméről. Igaz, az ilyen ember a küllemét is folyton cserélgeti és változtatja, ahogy a személyiségét is folyton váltogatja, azaz hol bohóc, hol bokszoló, hol pedig éppen a népet látványosságra verbuváló csavargó, vándor mutatványos módjára viselkedik. Ezért hánykolódnak, hadonásznak és vinnyognak tehát álmukban is: érzékeiket megcsaló, nappali vágyaiknak és tetteiknek is megfelelő képzelgéseik miatt. Hasonló a magyarázata annak is, hogy ha nappal valamit erős összpontosítással cselekszünk, valamiben komolyan elmélyedünk, annak a képe és képzete éjjel is megjelenik álmunkban, és hangos és zavaros szavakra késztet bennünket. Amit Lucretius a következőképpen fejezett ki: „És mi miatt elménket jobban megfeszitettük álmunkban szintén4 az jő legtöbbször előnkbe: Pert folytatnak az ügyvédek, s törvényt magyaráznak, főtisztek hadakoznak, vagy készülnek a harcra, és a hajós szakadatlan párbajt vív a szelekkel, én pedig azt teszem ím, hogy a természetnek a titkát 3 4
Magyarul bólyákról van szó. Lucretius: De rerum natura. IV.946-953. Lucretius: A természetről. Ford. Tóth Béla. Debrecen, Alföldi Magvető, 1957. 130.
fürkészem, s honi nyelven tárom föl tudományom. Más tudomány, s művészet is így ringatja az ember lelkét álom közt, a csalódás csalfa vizében.” (Tóth Béla fordítása) Ami tehát egész nap foglalkoztat és gyötör, estére befészkeli magát az agyunkba, és éjjel sem hagy békén, vagy legalábbis úgy ránehezedik az elménkre, hogy álmunk nem pihentető, hanem a folyton meg-megjelenő képzetek miatt nyugtalan lesz…
Fordította: Magyar László András
Forrás: Medicina renata. Reneszánsz orvostörténeti szöveggyűjtemény (Bp., 2009. Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár)
