Lebilincselő és gondolatébresztő engem elvarázsolt. Melissa Marr

A fiú arra kényszerül, hogy váratlanul útra keljen. Erőt kell gyűjtenie, hogy szembeszálljon legsötétebb félelmeivel… Cole számára az élet kötéltánc. A napfény a halálos ellensége: egyetlen hiba elég hozzá, hogy csapdába essen és egy koporsó fedelét bámulja belülről az örökkévalóságig… „A vámpírmitológia újraértelmezése mesterien megalkotott szereplőkkel, akiknek a világa sokkal mélyebb a sablonos kriptahangulatnál. A. M. Jenkins értő kezei között ez a sötét világ sokrétegű, kimunkált, élénken eredeti – és mindig rácáfol a várakozásainkra.” Michael Cart „Lebilincselő és gondolatébresztő – engem elvarázsolt.” Melissa Marr

A. M. Jenkins

NIGHT ROAD Éjjeli utazás

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2009

Írta: A. M. Jenkins A mű eredeti címe: Night Road Fordította: Kamper Gergely A szöveget gondozta: Szakál Gertrúd A művet eredetileg kiadta: Harper Collins Children's Book's, 2008 Copyright © 2008 by A. M. Jenkins Published by arrangement with Harper Collins Children's Books, a division of Harper Collins Publishers A könyv a Harper Collins Publishers egyik részlegével, a Harper Collins Children's Booksszal kötött megállapodás alapján jelent meg.

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 165 7 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2009-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Ne nevezd őket vámpíroknak! „Ha úgy tetszik, izgalmas thriller utazó vámpírokról, ha úgy tetszik, metaforikus történet egy fiú férfivá válásáról. Mindenképpen érdemes elolvasni!” – Robert Lipsyte, a „The Contender” és a „Yellow Flag” című könyvek szerzője.

Phyllis Reynolds Naylornak végtelen kedvességéért és nagylelkűségéért

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS ALÁZATTAL MONDOK KÖSZÖNETET Martha Jocelynnek, Robert Lipsyte-nak és Norma Fox Mazernek, amiért, miután elolvasták e könyv nyolcvanoldalas vázlatát, nem csak a hibákat vették észre, de a benne rejlő lehetőségeket is. Ezenkívül szívesen klónoznám Rex Naylort, hogy jusson belőle minden írónak, akinek egy támogató hitvesre van szüksége.

ELSŐ RÉSZ

. A HAZ

1. fejezet ! COLE-NAK VOLT EGY TÉRKÉPE A HÁTIZSÁKJÁBAN. Még a parkolóházban alaposan áttanulmányozta. Viszont csak itt, a metrón jutott eszébe, hogy talán már elavult. Mekkora hiba volt feltételezni, hogy megbízhat egy harmincéves térképben. Cole gyűlölte a hibákat. A következő állomás… az Ötödik sugárút? Képtelenség. Az Ötödik a park túloldalán van, nem? Azért döntött úgy, hogy metróval megy Manhattanbe, mert egyszer már nehézségei támadtak, amikor a taxizást választotta. Az állandó fékezéstől és újraindulástól felkavarodott a gyomra. Ez igen kellemetlen következményekkel járt mind rá, mind a taxisofőrre nézve, aki azelőtt sem nem látott, sem nem szagolt felöklendezett vért. Aztán persze, amint kiürült a gyomra, Cole-nak meg kellett előznie a Szomjúságot, ami ilyenkor azonnal rátört. Gyorsan táplálkozott hát a taxisofőrből, aki meglehetősen szőrös volt, és a jelek szerint nem vitte túlzásba a tisztálkodást. A szokásosnál többre volt szüksége. Később kellemetlenül érezte magát, amiért otthagyta a férfit eszméletlenül, és tisztes borravalót gyömöszölt az ingzsebébe. Most leült, érezte a sínek elfojtott lüktetését a kocsi alatt, és az a kellemetlen gyanúja támadt, hogy egyre messzebb és messzebb került attól a helytől, ahol lennie kellene. Nem akarta elővenni a térképet. Aki New Yorkban ilyesmire vetemedett, az akár azt is üvölthette volna: „TURISTA VAGYOK! GYERTEK, RABOLJATOK KI!” De nem volt már mit tenni. Hülyeséget csinált. Szereznie kellett volna egy új térképet, hogy alaposan áttanulmányozhassa, mielőtt egyáltalán kiszállt volna az autóból.

6

A következő megállónál – a Lexington Avenue-nál – hátizsákját a vállára vetve kilépett a metrókocsiból. Nem szerette a hátizsákot, mert a ruhái összegyűrődtek benne. Persze egyáltalán nem is akart bejönni a városba, de hát annak, hogy ő mit akar, ehhez édeskevés köze volt, a hátizsák pedig kevésbé volt feltűnő, mint a bőröndje a kerekekkel meg a kihúzható fogantyúval. Cole úgy sejtette, hogy egy igazi tizennyolc éves aligha mászkál éjszakánként egyedül Manhattan utcáin, kerekes bőröndöt vonszolva maga után. Amilyen gyorsan csak tudott, átsietett a peronon, és a betonfalnak vetette a hátát egy fluoreszkáló lámpa halvány, steril fényénél. Előhúzta a térképet, diszkréten kihajtotta az egyik sarkát abban a reményben, hogy hátha ennyi is elég lesz hozzá, hogy megtalálja a Lexington Avenue-t az utcák szövedékében. Hát nem volt elég. Kihajtogatta az egész vacakot. Jó, akkor ő most egy tizennyolc éves turista. Csakhogy Cole a térképből semmit nem tudott kihámozni. Még azt sem tudta megállapítani, hol van. Ráadásul ott voltak azok a szerteágazó színes vonalak. Itt állt tehát, ki tudja, hol, és egy kusza valamit tartott a kezében, amivel egyáltalán semmire sem ment, mert azok az ostoba szerelvények egyáltalán nem álltak meg minden megjelölt állomáson. Nem, néha csak úgy kihagytak egy-egy megállót; jobban belegondolva ez történhetett vele is. Vagy talán eleve rossz vonatra szállt át legutóbb. Te jó isten. Fel kell mennie a felszínre, belőni az irányt, és gyalog elmenni az úticélig. Hacsak nem Queensben volt. Vagy bárhol, ahol nem szépen sorjában számozták az utcákat. Ott szúrta el, hogy túl öntelten állt hozzá az egész ügyhöz. Azt hitte, tudja a választ mindenre, pedig tudhatta volna, hogy abban a pillanatban, amikor elkalandozik a figyelme, máris hibát hibára halmoz. Egyszerűen azt hitte, még emlékszik, hogyan közlekedett, amikor legutóbb itt járt. Nem tudta már pontosan felidézni, melyik évben is történt, de azon a nyáron volt, amikor Lady Diana feleségül ment Károly herceghez. Azért emlékezett, mert Mina és Alice épp az esküvőt nézte Johnny tévéjén. Most a felszínre vezető betonlépcső felé indult, hogy megnézze az utcanévtáblákat, és azok alapján kikövetkeztesse, merre jár. Azon a bizonyos nyáron alig pár hetet maradt. A leghosszabb idő, amit Cole egyhuzamban Manhattanben töltött, három vagy négy év volt még annak idején, amikor Johnny megvette a Házat; de akkor a metró még nem is jött el idáig. Cole megállt egy pillanatra a lépcső tetején, kezében a térképpel. Nemrég esett az eső, de csak pár csepp. A nyirkos és nehéz levegőben gőzölgő beton szaga terjengett, pedig csak a csatornákban csordogált egy kevés víz, meg itt-ott maradt néhány nedves folt a járdán. Nem messze, a sarki utcanévtáblák alatt egy zsíros ballonkabátot viselő férfi táncolt a járda közepén; komótosan csapkodott a kezeivel, tekintetét pedig egy, az orra előtt álló, láthatatlan valakire szegezte. – Vészhelyzet! Vészhelyzet! – hallotta meg a hangját Cole. – Riadó a negyvenkilences frekvencián. A császár jóváhagyására várunk. Jól van. Nem kell kapkodni; jó pár óra van még hátra hajnalig. Cole nem tudta, miért hívta Johnny, de ha sürgős, nyilván nem mulasztotta volna el közölni vele.

7

Persze meg sem próbálta kitalálni, mi lehet ez az egész. Halványan valami kellemetlen érzése támadt, mégsem érdeklődte meg Johnnytól, miért akarta, hogy eljöjjön. Inkább azt kérdezte: Minden rendben? És Johnny azt felelte, hogy igen. Tudta jól, hogy akkor a többi várhat. Még egy pillantást vetett a különös férfira – még ilyen távolságból is érezte a mosatlan ruhák bűzét. Nem félt ettől az embertől, csak nem szívesen került volna összetűzésbe vele az utca közepén. – Segíthetek? Cole sarkon fordult. Egy nő volt az. Nem hemovor. Omnivor. Mindenevő. Mindig meg lehetett állapítani, még akkor is, ha egyetlen mozdulat sem árulta el. Az omnik tekintetében volt valami zavaros, valami nyers, egy hemó szemén viszont látszott, hogy tökéletesen érett. Ennek az omni nőnek rövid ősz haja volt, farmert viselt, és egyik vállára vetve egy vászontáskát vitt magával. – Eltévedtem – vallotta be Cole. Remélte, hogy a nő nem akarja kirabolni. Utálta, ahogy a rablók reagáltak, amikor rossz helyen lőtték meg, ő pedig nem rogyott össze. Ennél már csak azt gyűlölte jobban, ha jól céloztak, és ő össze is rogyott. – Hova szeretnél eljutni? – A nő higgadtnak tűnt, de kartávolságon kívül maradt; nem volt teljesen ostoba. Csak egy kicsit, ha késő este felajánlotta segítségét egy idegennek. Cole még egyszer a használhatatlan térképre nézett, aztán összegyűrte, és beledobta a korlát mellett álló kukába. – A Nyugati Százkettedik utcába kéne mennem. – A zsebébe süllyesztette a kezét, hogy ne tűnjön úgy, mintha el akarná kapni a nőt. Aztán eszébe jutott, hogy az esetleg arra gondolhat, hogy fegyverért nyúlt, úgyhogy inkább megint kivette a kezét. Utána meg már nem is tudta, mit kezdhetne vele. A végén a teste előtt fűzte össze az ujjait, mint valami fügefalevelet. Gyűlölte New Yorkot. – Vissza kell menned a V vonalon a Rockefeller Centerig, aztán át kell szállnod a Bre. Biztos vagyok benne, hogy az megáll a Százharmadiknál. Onnan aztán már csak sétálnod kell egy kicsit. – Értem. – Cole-nak fogalma sem volt róla, mit mondott a nő. – Köszönöm. – Elhatározta, hogy fog egy taxit, és drukkol, hogy ne legyen túl hosszú az út. – Szívesen. – A nő megigazította a vállán a vászontáskát, és éppen indulni készült, amikor Cole utánaszólt. – Egy pillanat! – mondta. – Nem kellene csak úgy megszólítania idegeneket ilyen késő este. Nem valami bölcs dolog. A nő lassított, de nem állt meg. – Tudtam, hogy nem lesz baj – szólt hátra. – Kedves szemed van. És keresztet viselsz. Cole lenézett. Mindig az inge alatt hordta a nyakláncot, de az néha kiszabadult, és mindenki láthatta. Tényleg kereszt függött rajta, ami két, dróttal összeerősített szögből állt. Most visszaigazította a gallérja mögé, hogy megint a bőréhez simuljon. Mire felnézett, a nő már nem volt ott. Eltűnt a metró lejáratában, mintha valamiféle áramlat sodorná magával. Cole pár pillanatig utánameredt, bár tudta, hogy úgysem látja többé soha. Mindig így történt; ő mozdulatlanul állt, miközben mindenki mást elnyelt az áradat. Szerencsére nem messze észrevett egy taxit, amelyikből éppen kiszálltak ketten. Miközben felemelte a kezét, és elindult a kocsi felé, megint az kezdte foglalkoztatni, hogy Johnny vajon miért hívta vissza.

8

2. fejezet ! HAJNALI NÉGY ÓRA IS ELMÚLT, amikor Cole besurrant az előcsarnokba, ahol viasz és padlófényező illata érződött. Sportcipője hangtalanul érintette a járólapokat. Cole nem törődött az első ajtóval – azt már rég nem is használták – , inkább egyenesen a leghátsóhoz sietett. Johnny lakása a két alsó szintet foglalta el. Nyúlánk, kusza vörös hajú srác engedte be. Mitch volt az – a mindig nyugodt, laza Mitch. – Szia, Cole – mondta a meglepetés minden jele nélkül. Barátságos arcot vágott. – Rég láttalak. – Mitchell. – Gyere be, öregem! Milyen az élet vidéken? – Nagyszerű! – felelte Cole átlépve a küszöböt. – Az emberek megvárják, hogy zöldre váltson a lámpa, mielőtt átmennek az úton. – Aha – bólintott Mitch zavartalanul. – Johnny kint van hátul. Hát persze, hol lenne máshol? Az estéket majdnem mindig az udvaron töltötte, míg hűvösre nem fordult az idő. Ilyenkor általában a hemók többsége is vele volt. Nemigen csináltak mást, csak üldögéltek és beszélgettek, éppen, mint a kertvárosban lakó omnik, akiket Cole látott a kertjeikben cseverészni, miközben a gyerekeik bújócskáztak vagy fociztak körülöttük. Cole elgondolkodott. Az az ostoba metró egészen lestrapálta – elfogyott a türelme, elfogyott minden energiája. Viszont üdvözölnie kellene a többieket, megnézni, mi az ábra. – Csak leteszem a holmimat – mondta Mitchnek, bár közben nem mozdult a küszöbről –, aztán kinézek. – Ahogy neked a legjobb – felelte Mitch vidáman. – Johnny azt mondta, hogy megkaphatod a négy és felest. Akarsz táplálkozni? Cole nem szerette a nyilvános táplálkozást; egészen elszokott tőle, és kellemetlenül érezte magát miatta. Viszont, ha lehetősége volt rá, sosem utasította vissza a táplálékot. Bölcs dolog volt megóvni magát attól, hogy éhsége felismerhető formát öltsön, és szükségletté alakuljon át. – Legfeljebb egy keveset – mondta Mitchnek kelletlenül. – Oké, világos. Egy pillanat. – És Mitch már el is tűnt a konyhába vezető csapóajtó mögött. Cole körülnézett a lakásban. A legtöbb bútor kicserélődött, amióta utoljára itt járt. A fehér szőnyegek is újak voltak, éppúgy, mint a túl keményre tömött fotelek. Az új kanapé bőrből készült. A falon lógó plazmatévén az ESPN ment. A hely hatalmas volt az átlagos manhattani lakásokhoz viszonyítva. A tévé melletti ajtó a konyhába nyílt – egy valódi konyhába, amiben akár körbe is lehetett sétálni. A sarokban csigalépcső vezetett a második szintre, ahol a hálószobák voltak. Mellette rövid folyosó nyílt. A nappali túloldalán elhúzható üvegajtó vezetett a belső udvarra. Cole mozgást látott odakint. Nem tudta volna megmondani, pontosan mi is volt az Johnny lakásában, ami miatt kényelmetlenül érezte magát. Barátságos volt és tiszta. Az ember beszélgethetett egy

9

képzőművészeti kiállításról, vagy végignézhetett egy meccset a tévében anélkül, hogy idegennek érezte volna magát. Akkor táplálkozott, amikor csak akart, szunyókálhatott a kanapén, a nap miatt pedig egy percig sem kellett aggódnia. Itt mindenki biztonságban volt; aki belépett az ajtón, távol került mindentől, ami veszélyt jelenthetett rá. Akkor mi volt ebben olyan rossz? Mitch visszajött; egy omnit vezetett kézen fogva. Egy lány volt az, akinek erősen ki volt húzva a szeme fekete festékkel. Feketére festett haját oldalt egyetlen vörös tincs díszítette, és mint szinte minden omni a Házban, ő is fekete ruhát viselt. Cole automatikusan elmosolyodott – a mosolya volt az egyik fegyvere – , bár ezúttal semmi szükség nem volt rá, hiszen a lány máris lelkesen nyújtotta felé a karját. Ahogy Cole megfogta a csuklójánál, nem is vette le róla a tekintetét. Mitch mellettük maradt – és még el sem fordult – , csak állt ott, a kosárlabdameccset nézte, és nyilvánvalóan arra várt, hogy Cole végezzen. Végeredményben a Házban voltak. A nyílt táplálkozás itt mindennapos eseménynek számított. Cole tenyérrel maga felé fordította az omni kezét, és felemelte a csuklóját. Hegek voltak rajta, apró gyógyult és félig gyógyult kerek sebhelyek. Cole ehhez végképp nem volt hozzászokva. Elővette az inge alá rejtett nyakláncot, és az egyik szöggel óvatosan átszúrta a lány bőrét. Figyelte az arcát, miközben táplálkozott. Úgy történt, ahogy mindig – az omni tekintete üveges lett, és elkalandozott a semmibe. Utazás közben általában nem látta az arcukat. Nem felejtette el, milyen volt a nyílt táplálkozás lassú csábítása – csak nem foglalkozott vele. A lány szemhéja elnehezedett, és félig lecsukódott. Ajka ellazult és enyhén szétnyílt. A lélegzet mintha valahonnan mélyen a mellkasa alól tört volna elő, hogy aztán súlyos sóhajjal szakadjon fel. Ez történt velük; eltévedtek a gyönyör és a kényelem labirintusában, mint a légy, miután a pók mérge megbénította. Ha figyelhette őket, az mindenképpen hozzáadott valamit az élményhez. Ha láthatta közben az arcukat, a táplálkozás több lett, mint egyszerű létfenntartás. A dolog veszélye abban állt, hogy az embert könnyen elkapta a hév. Amikor a lány elvesztette az egyensúlyát, Cole rádöbbent, hogy tovább táplálkozott, mint szokott, annyira élvezte a pillanatot. A Ház másodpercek alatt ilyen hatással tudott lenni bárkire. Cole felemelte a fejét, és az apró seb az omni csuklóján már nem is vérzett tovább. Figyelte, ahogy a lány tekintete lassan kitisztul. Nem engedte el a kezét, megvárta, amíg megint biztosan állt a lábán. – Nem akarsz leülni? – kérdezte. A lány megrázta a fejét. – Nos – mondta Cole. – Köszönöm. – Én köszönöm. – A lány kíváncsian nézett rá. – Mary Kate-nek hívnak. Te meg nagyon helyes vagy. Itt leszel még egy darabig? – Nem tudom biztosan. – Cole Mitchhez fordult. – Megkaphatom most azt a kulcsot? – Hm? – Mitch elszakította a tekintetét a tévétől. – Ja, persze. Hogyne. – Leakasztott egy kulcsot az ajtó mellett lévő szögtől. – Itt van. A négy és feles. Szólj, ha bármire szükséged van. – Köszönöm, szólok. Mindjárt visszajövök.

10

– Oké. – Akarsz társaságot? – kérdezte Mary Kate. – Köszönöm – felelte Cole – , nem. – Később? – Nem… nem is tudom. – Az omnik itt olyanok voltak, mint a rocksztárok rajongói. – Egy csomó dolgom van még. És eléggé el is fáradtam. Egész éjszaka utaztam. – Hát, jó – törődött bele a lány. – De én találtalak meg először, úgyhogy ha bármit szetetnél, engem kell választanod. Megígéred? – Igen. Megígérem. Odakint a lépcsőházban beszállt a liftbe. Furcsa formája volt, kicsi és elnyújtott, úgyhogy ha ketten utaztak benne, vállukat egymásnak vetve az ajtó felé kellett fordulniuk. Cole persze egyedül volt. Megnyomta a negyedik emelet gombját, és várt. És várt. És várt. A lift végül fájdalmas küszködéssel megindult, és monoton kattogással haladt felfelé. Gyorsabb lett volna, ha a lépcsőt választja. Cole mindig is különös vonzódást érzett ez iránt a rettenetes gépezet iránt, ami hűséges ökör módjára húzta az igát évtizedek óta. Most először töltötte el örömmel, hogy itt volt New Yorkban. Amikor a lift ajtaja kinyílt a negyedik emeleten, Cole zongorázást hallott. Kilépett a lépcsőházba. A zene az egyik negyedik emeleti lakásból szűrődött ki. Nyilván Elise játszott. Valahol máshol lakott a városban, de minden este eljött gyakorolni. A lift csak a negyedik emeletig járt. A lakást a négy és felediken a negyedik és az ötödik emelet közötti hosszú lépcsősor közepébe vájt fordulóban alakították ki – az egész nem volt több egy apró lyuknál. Cole tudta, hogy a feljebb lévő lakásokat ritkán használták, kivéve azt, amelyik leghátul nyílt a folyosón. Felcaplatott a lépcsőn a hátizsákjával, aztán bizonytalanul megtorpant a fordulónál. Felnézett az ötödik emelet irányába. A lépcső tetején lámpa égett. Egy rövid pillanatig fontolóra vette, hogy felmegy, és bekopogtat annak a bizonyos lakásnak az ajtaján. Aztán szinte azonnal el is hessegette a gondolatot. Nem volt értelme felmennie. Semmit nem érne el vele. Fent még csak észre sem vennék, hogy ott van. Tudta, hogy Johnny biztosan nem az ötödik emelet miatt hívta vissza. Odafönt minden örökre változatlan marad. Kinyitotta hát a négy és feles ajtaját, és belépett. A lakásban volt két hálószoba, nappali viszont nem volt. A zuhanyból leginkább hideg víz csordogált, a konyha pedig akkora volt, mint máshol a fürdőkád. Cole jól ismerte a négy és felest. Általában ezt a lakást foglalta el, ha itt járt. Kicsomagolt, aztán szétválogatta a mosnivalót; holnap este kihasználja az alagsorban lévő mosógép és szárító nyújtotta előnyöket. Amikor elkészült, gondosan bezárta maga mögött az ajtót, és az ősöreg lifttel visszavitette magát a földszintre. Ezúttal nem kopogtatott Johnny lakásának ajtaján, inkább egyszerűen besétált.

11

3. fejezet ! MITCH MÉG MINDIG OTT VOLT, elnyúlva egy hatalmas fotelban, amely szinte elnyelte őt. Más nem is látszott belőle, csak a szőnyegen nyújtózkodó hosszú lába meg egy vörös hajpamacs. Amikor meghallotta az ajtó nyikordulását, kidugta a fejét a támla fölött, hogy megnézze, ki jött be, majd intett Cole-nak, és tájékoztatta, hogy „a félidőben 52 - 42-re vezet a Lakers”, aztán megigazította a fején a hajpamacsot, és megint a készülékre szegezte a tekintetét. Az omnik most a túl keményre tömött fotelokban ültek, cipőik a szőnyegen hevertek. Csendben beszélgettek, és észre sem vették Cole-t. A zárt udvarra vezető elhúzható üvegajtó résnyire nyitva állt. Eltelt… mennyi is, huszonöt vagy harminc év, amióta utoljára találkozott bárkivel is a New York-i hemók közül? Cole egyedül ment az ajtóhoz. Nem érintette meg az üveget, inkább megállt, és kinézett az udvarra. Ennél udvarszerűbb helyet nemigen lehetett találni Manhattanben: a téglából kirakott középső részt virágágyások keretezték, hátul pedig még egy kis fűnek is jutott hely. Vagy egy tucatnyi ember ült körben, néhányan párnázott vas ülőbútorokon, mások a nappaliból kihozott faszékeken. A téglák fölött fehér lámpások sora függött, halvány fénnyel világítva meg a környéket. Minden nagyjából olyan volt, mint korábban bármikor. Ezek az emberek mindig itt voltak, minden éjjel itt üldögéltek, hogy meghozzák azokat az apró döntéseket, amelyeken a Kolónia létezése múlott, hogy gondoskodjanak az elvégzendő feladatokról, a mindennapi munkáról. Ő pedig közben annyi éven keresztül csak saját magával törődött. – …a finom részletekben. – Bágyadt hang szűrődött ki a nyitott ajtón. – Az apró finomságok, amik a mezzo forte mögött húzódnak. Frederick volt az, aki ugyanannál a témánál tartott, ahol negyedszázaddal ezelőtt. Nem hiányzott a vékonydongájú, alacsony termetű Johnny sem, kurtára nyírt hajával. És Cole látta a többi New York-i hemót is, azokat, akik szinte minden este eljöttek a Házba. Ott ült Neil, aki most is a szemüvege mögül leste az embereket. Alice egy nagy rakás papírral az ölében; Alice volt Johnny lóti-futi lánya, ő intézte az igazolványokat meg a hitelkártyákat, és többet tudott a Kolónia üzleti ügyeiről, mint bárki más – talán még Johnnynál is többet. Mina, aki most szőkére festette a haját – legutóbb mintha gesztenyebarna lett volna – , lelkesen bólogatott, és várta a lehetőséget, hogy kifejthesse a véleményét. Cole egy pillanatra úgy érezte, mintha egy idegen szemével látná őket: arcuk ránctalan volt, testük fiatal. Ha az ember nem nézett a szemükbe, ha nem vette észre, hogyan mozogtak, egyiküket sem nézte volna többnek huszonegy-huszonkét évesnél. Persze némelyik omni tényleg fiatal volt. Jó páran üldögéltek közülük kint az udvaron. A Házban lévő omnik általában mind fiatalok voltak, akik túl sok Anne Rice-t olvastak, és miután bekerültek ide, általában maradtak is. Azok, akik most kint ültek az udvaron, nyilván nem maradnak sokáig, miután ő is kimegy majd, és komolyra fordul a beszélgetés. Johnny nem engedte, hogy az omnik

12

beleszóljanak a Kolónia dolgaiba. Cole úgy tartotta, mindent egybevéve jól ment a soruk. Talán nem lehettek olyan szabadok, mintha a maguk életét élhették volna – Johnny nem engedett alkoholt meg drogokat a Házba, és barátok sem ugorhattak be látogatóba – , másfelől viszont megkaptak mindent, amire szükségük volt, és majdnem mindent, amit még ezen felül akartak, miközben semmiféle felelősség nem nyomta a vállukat. És valóra válthatták mesés álmaikat. Ez volt az az ok, amiért a legtöbben közülük soha nem akartak elmenni. – Cole? – szólalt meg egy hang a háta mögött. A fiú megfordult. – Seth! – Seth végre levágatta a copfját. Vonakodott megválni tőle, amióta a hatvanas években újranöveszthette. Kezet ráztak. – Rég láttalak – mondta Seth. – Mikor jöttél? – Csak az imént. – Voltál már kint? – Még nem. Seth kinézett az udvarra az üvegen keresztül. Továbbra is Frederick hangja szűrődött be a nappaliba. – …az erő a pianissimo mögött… – Nem csodálom – jegyezte meg Seth. – Aztán meg – folytatta Frederick – az volt az érzésem, hogy nem találta meg a légzés és a tagolás összhangját. – Amúgy is beszélni akartam veled, ha már itt vagy – mondta Seth. – Jó lenne, ha szereznél magadnak egy telefont végre! – Kösz, de nem. – Akkor legalább vegyél egy laptopot! Úgy jobban tudnánk tartani a kapcsolatot. – Nem hiányzik, hogy még valamit magammal kelljen cipelnem. – Komolyan beszélek. Tökéletes. Tudom, hogy neked fontos a privát szférád, de ha emailezel, senkivel nem kell beszélned, és akkor válaszolhatsz, amikor csak akarsz. Sosem tudjuk, hol jársz éppen. Ha akarod, utánajárok, és szerzek neked egyet… Bumm! Kivágódott a konyha csapóajtaja. Ahogy Cole és Seth megpördült, egy fiút láttak belépni a nappaliba. Egy lány tapadt az oldalához; a fiú egyik karját könnyedén átvetette a lány vállán, ahogy zavartan megtorpanva visszafogta az ajtó zajos lengését. A lányon egyértelműen látszott, hogy omni. De vajon mi volt a helyzet a fiúval? A tekintete intenzív volt, mint egy hemóé – viszont semmin nem állapodott meg elég hosszú időre ahhoz, hogy megfigyelhesse az adott tárgyat vagy személyt. Úgy tűnt, észre sem vette Cole-t és Seth-et. És túl energikusan mozgott. – Ki ez? – kérdezte Cole Seth-től. – Gordon. – Guerdon? – visszhangozta zavartan Cole. Régen volt egy öccse, akit Guerdonnak hívtak. – Gordon – ismételte Seth. – A legutóbbi balesetünk. – Ó! – egy baleset. Valaki elvesztette az önuralmát, és ölt, anélkül hogy szándékában állt volna. Nem esett meg gyakran. – Rég nem történt már ilyen. – Igen. Azt hiszem, Mitch lehetett az utolsó. Ötvenhatban vagy ötvenhétben talán. – És… ööö… ki volt az? – kérdezte kíváncsian Cole. – Sandor.

13

– Sandor? – Képtelenségnek tűnt, hogy valaki, aki olyan tapasztalt, mint Sandor, akkora hibát kövessen el, hogy öl táplálkozás közben. Nyilván valami teljességgel szokatlan körülmény lehetett az oka. De mi? – Ő is itt van? – Csak kiugrott táplálkozni – mondta Seth. – Bármelyik pillanatban visszatérhet. Cole bólintott. A becsületes, jószívű Sandor. Már azért is megérte ez a kis kirándulás, hogy öreg barátját viszontláthassa. Gordon, a Véletlen Baleset megállt a nappali közepén, és körülnézett. Cole hosszú évek óta nem is gondolt az öccsére, Guerdonra, de most, ahogy ezt a fiút figyelte, egyszerre egy arctalan emlék szállta meg: egy grimasz gyors villanása, egy hosszú, fekete, rebellis hajtincs, ami nem akart a helyén maradni. Fogalma sem volt, miért választotta az agya éppen ezt a pillanatot, hogy a felszínre dobjon egy ősrégi emléket. A nevük hasonlított ugyan, de hát Cole rengeteg Gordon nevű emberrel találkozott már korábban is. Ez a fiú pedig egyáltalán nem is emlékeztetett Guerdonra. Nem mosolygott, haja pedig rövid volt, és olyan színű, mint az érett búza. Gordon egyszerűen nézte az arcokat, az omnikét és a hemókét, de meg sem próbált olvasni bennük. Sütött róla, hogy kapkod, hogy ügyetlen, hogy fogalma sincs, mit kezdjen magával. Mindez azonban nem az ő hibája volt – nem lehetett még rá alkalma, hogy kifejlessze magában a megfigyelés és a következtetés képességét, és itt a Házban nem is volt rá oka. – Sandor úton volt, amikor ez megtörtént? – kérdezte Cole. – Igen. Rettenetes dolgok tudnak történni, ha az ember úton van – jegyezte meg Seth. – De ügyelnünk kell, hogy éberek maradjunk. Bertha nemrég ment el, hogy utazgasson egy kicsit, tudtad? – Nem – felelte Cole. Nem vette le a szemét Gordonról; furcsa volt, ahogyan a gondolataiban megjelent az a hajtincs, ami mindig elszabadult, és Guerdon szemébe hullott. – Merre jár? – Most éppen Firenzében van. Pár nappal ezelőtt kaptam tőle egy e-mailt… Seth hosszas beszámolóba kezdett Bertha levelének tartalmáról. Cole közben Gordont figyelte, aki letelepedett a kanapéra. A lány csípőre tett kézzel megállt előtte. A haja a derekáig ért, fekete bőrnadrágot és rövid fekete topot viselt. Miközben Gordon beszélt a lányhoz – Cole-nak az volt a benyomása, hogy az olyan, mint egy túlméretezett kölyökkutya –, a lány szétterpesztett lábbal beleült az ölébe, két tenyere közé fogta Gordon arcát, és megcsókolta. A Kolóniában élő omnik engedelmesek voltak, de egyáltalán nem fogták vissza magukat. Gordonnak a jelek szerint esze ágában nem volt eltaszítani magától a lányt. Testük szorosan feszült egymáshoz. – Ezt gyakran csinálja? – szakította félbe Cole Seth-et, a páros felé intve. Egyáltalán nem volt megszokott, hogy valaki, főleg egy újonc, ilyen nyílt szexuális aktusba keveredjen egy omnival. Seth odafordult, hogy megnézze, mi történik. – Nekem eddig nem tűnt fel – mondta félvállról, bár nem fordult vissza Cole felé, és nem is fejezte be mondandóját Bertha emailjéről. Ehelyett most már mind a ketten azt figyelték, ahogy a lány Gordon tarkója mögé csúsztatja a kezét, és a nyakához húzza a fiú fejét, ami el is tűnt haja dús függönye alatt. – Mióta hemó? – kérdezte Cole.

14

– Két hete. – Seth mintha aggódott volna egy kissé. Várták, hogy Gordon végezzen. Végül is a fogait használta, nem valamiféle eszközt, ami azt jelentette, hogy a vérnek erősen és gyorsan kellett folynia. A lány azonban egyre tovább maradt mozdulatlan, és Gordon arcát sem láthatták a hosszú hajzuhatag alatt. – Talán csak játszik vele – mondta feszengve Seth. – Nem vagyok biztos benne – jegyezte meg Cole. Igaza lett. A következő pillanatban a lány lassan eldőlt, és eszméletlenül zuhant a padlóra. – A francba – szólalt meg döbbenten Seth. Cole már indult is a kanapé felé. – Hívd ide Johnnyt! – kiáltott vissza Sethnek. Seth félrehúzta az ajtót, és kidugta a fejét. Cole hallotta, ahogyan Johnnyért kiált, miközben ő maga a lány fölé hajolt, és óvatosan a hátára fordította. Ujját a nyakára szorítva kitapintotta a pulzusát. Vért nem látott, csak némi vörösséget mélyen, a zárójelekre emlékeztető ikersebekben, amelyeket Gordon fogai ejtettek. A lány pulzusa gyenge volt, de szabályos, ha nem is valami gyors. Cole félresöpörte a hajat az arcából, és meglehetősen sápadtnak találta. Aztán megjelent Seth, és Johnny is vele volt. – Szia, öcskös. – Ez volt minden, csak két szó és egy biccentés Johnnytól, de Cole-nak ennyi is bőven elég volt. Ha Johnny ránézett valakire, az már üdvözlésnek számított, és méltatásnak is egyben. Szavakra már nem volt szükség. Cole felállt, és félrelépett, hogy a házigazda is leguggolhasson a lány mellé. – Christine – mondta határozottan Johnny, mire a lány szemhéja megrebbent. – Egyenletesen lélegzik – közölte Cole. – Az jó. Mitch, aki végig nem mozdult el a fotelből, most a nyakát nyújtogatva figyelte, mi történik. Gordon, a Véletlen Baleset a kanapé végén terpeszkedett. Még a lánynál is sápadtabbnak tűnt, homlokán izzadságcseppek fénylettek. Cole úgy érezte, ez a hely bárkit hanyagságra csábíthat. Semmi esetre sem szabadott volna egy új hemót éppen itt felügyelet nélkül hagyni. – Sandornak itt kellene lennie – mondta Johnnynak. – Ezért ő a felelős. – Nemsokára visszajön – felelte Johnny. – A lánynak semmi baja, csak elájult. Seth, ha felemelnéd, bevihetnénk a hátsó hálószobába. Aztán légy szíves, keríts gyümölcslevet a konyhából, hátha tudunk egy kis életet lehelni bele. Cole, tudnál vigyázni Gordonra? Cole végigmérte Gordont, a Véletlen Balesetet, aki lehunyta a szemét, és fejét hátrahajtotta a kanapé támlájára. Karja ernyedten lógott az oldala mellett. Hogy tudnék-e? Persze. Hogy akarok-e? Nem. A hirtelen előkerült emlék miatt kényelmetlenül érezte magát; olyan volt, mint egy figyelmeztető jel, még ha azonnal semmivé is foszlott. Aztán inkább csak annyit mondott: – Igen. – Érzések alapján nem lehetett ítéletet hozni. Ő már rég nem esett túlzásba egyszer sem, de még emlékezett rá, milyen érzés volt, és tudta, mit kell tennie. – Gordon – mondta határozottan és világosan – , Cole vagyok. Fel tudsz állni? Gordon nem felelt, de kinyitotta a szemét. Cole meglepetést, zavarodottságot és nem kevés riadalmat olvasott ki belőle.

15

– Gyere! – utasította a fiút. – Most bemegyünk a fürdőszobába. Gordon nem mozdult. Cole megragadta a karját, és megrántotta, hogy felültesse. Mintha egy zsák nedves homokkal kellett volna megbirkóznia. – Állj föl! – mondta élesen, ahogy a kellemetlen érzés lassan ingerültségbe csapott át benne. – Ne viselkedj úgy, mint egy csecsemő! Gordon erre már megengedte, hogy Cole talpra rángassa. Olyan erőtlen volt, hogy Cole-nak át kellett karolnia a vállát, ha nem akarta, hogy elessen. Együtt elbotorkáltak a fürdőszobáig. Cole a vécécsésze közelébe manőverezte Gordont, aztán hagyta, hadd rogyjon le a padlóra. Felnyitotta a fedelet, és hátralépett. – Dugd le az ujjad a torkodon! Gordon kétségbeesetten rázta meg a fejét. – Jobban fogod érezni magad utána – magyarázta Cole a mosdókagylónak támaszkodva. – Fekhetsz valahol felpüffedve, forgó gyomorral és tehetetlenül az éjszaka hátralevő részében, vagy a saját kezedbe veheted az irányítást most rögtön. Gordon szeme eddig csukva volt, de most résnyire kinyitotta. Nem nézett Cole-ra, úgyhogy az nem tudta megállapítani, vajon kimerültséget, hányingert vagy gyűlöletet érez. De ez nem is volt érdekes. – Csináld már! – mondta Cole türelmetlenül. Gordon a vécé fölé hajolt, és engedelmeskedett. Cole elfordította fejét. A taxisofőrre gondolt, akinek tönkretette az üléshuzatát. Az ő gyomra is kavarogni kezdett. Miután belekezdett, Gordon szinte abba sem tudta hagyni. – Csukd be a szemed! – adta ki az utasítást Cole anélkül, hogy odafordult volna. – Ne nézz le! Nem sokkal később minden elcsendesedett. Gordon lehúzta a vécét, és Cole átadott neki egy nedves törülközőt, hogy megtörölhesse vele az arcát. – Te jó isten! – mondta Gordon kimerülten kuporogva a vécécsésze fölött. – Haza szeretnék menni! – Nyugi, megoldjuk. Hol laksz? Itt Johnnynál, vagy valamelyik másik lakásban? – Az igazi otthonomba akarok menni. Az igazi otthonába? Hát Sandor nem mondta el ennek a fiúnak, hogy mi a helyzet? Hogy soha többé nem mehet haza? Hogy éppen úgy elszakadt a korábbi életétől, mint az újszülött, miután elvágták a köldökzsinórt? Ha Sandor nem mondta el, akkor most neki kell közölnie vele. – Most táplálkoznod kell – mondta aztán inkább. Jobb ragaszkodni a gyakorlatias dolgokhoz. Vesződjön csak Sandor az érzelmi nüanszokkal, ha kiborul a srác. Első számú probléma: a fiú gyomra kiürült, és a Szomjúság lassan elkezdi átjárni a testét. Sürgősen táplálkoznia kell – nem sokat, éppen csak annyit, hogy ne alakuljon ki a szükséglet. De Gordon mozdulatlanul ült: nyilvánvalóan még mindig gyötörte a hányinger. Cole csendben kisurrant a fürdőszobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Egy percen belül vissza is tért az egyik omnival a nappaliból. – Ülj fel! – mondta Gordonnak. Gordon felnyögött. – Nem kell sok – monda Cole. – Elég pár korty. Jobban fogod érezni magad, ha helyreáll az egyensúlyod. – Nem megy. – De igen, megy. Muszáj.

16

Gordon kinyitotta a szemét, és meglátta a fiút. Cole látta, ahogy a tekintete az omni fiú nyakáról a csupasz bőrfelületre siklik. Igen. Innen már működni fognak az ösztönök. De Gordon megrázta a fejét. – Ez egy fickó – mondta, még mindig a padlón ülve. – Mi? – Kizárt dolog, hogy hozzáérek a számmal egy sráchoz. Cole üres tekintettel meredt rá. Hihetetlen – ez a kölyök egyszerűen hihetetlen. Hol van ilyenkor Sandor? Neki kéne ezt végigcsinálnia. Cole visszafogta az indulatait. – Gondold csak végig! – mondta Gordonnak, a tőle telhető legnagyobb türelemmel. – Nem sokkal ezelőttig húst ettél, igaz? Hamburgert meg steaket. De ha jól sejtem, soha nem érdekelt, hogy tehénből vagy bikából van-e az a hús. – Soha nem kellett odatapasztanom a számat egy bika nyakához. – Gordon! – Cole hangja továbbra is határozott maradt. – Nézz rám! Gordon engedelmeskedett. – Igyál egy keveset most, különben később talán megölsz valakit. Tényleg ezt akarod? Ez végre hatott valamelyest. Gordon hunyorgott, és lassan kiült az arcára a kételkedés. Cole az omni fiúra pillantott, mire az letérdelt Gordon mellé. Tenyérrel felfelé kinyújtotta a kezét, és apró vigyor jelent meg az arcán, amit Cole nem tudott nem észrevenni. – Gordon – ismételte Cole. Gordon lassan kiegyenesedett ültében. – Hagyd, segítek! – Cole megfogta a fiú kezét, fölé hajolt, és kihalászta a keresztet az inge alól. Aztán odatartotta a fiú csuklóját Gordonnak. Gordon nem nézett sem Cole-ra, sem a fiúra, de hüvelyk- és mutatóujja közé vette a kezet, aztán a szájához emelte. Abban a pillanatban, hogy óvatosan szívni kezdte, az undor is eltűnt az arcáról. Cole elfordította a tekintetét, és a padlóra meredt. – A vénákból egyenletesebben folyik, mint az artériákból – törte meg a csendet. – Kevesebb bennük az oxigén, de könnyebb irányítani a dolgot. Ezáltal könnyebb magadat is irányítani. És az önkontroll, Gordon – tette hozzá egy pillanatnyi hatásszünetet tartva – , a kulcsa mindennek. Várt még pár másodpercet, azután amikor úgy gondolta, hogy elég, megszólalt. – Most már abbahagyhatod. – Kinyúlt, és elhúzta a fiú csuklóját. Egyetlen pillanatig még a kezében tartotta, hogy az omni ránézzen, és láthassa kemény tekintetét, amiből tudhatta, hogy jobban tenné, ha legközelebb inkább nem vigyorogna. Az látta, amit látnia kellett, és mintha kellőképpen el is komorodott volna. Aztán Cole elengedte a csuklóját. – Köszönöm – mondta hűvösen. Az omni fiú egyetlen szó nélkül, sietve vonult ki a fürdőszobából. Gordon nem köszönte meg Cole segítségét. Nem mondott semmit, csak ült ott magába roskadva, csüggedten. Cole figyelte, és azon gondolkodott, mit is mondhatna. – Sikerült – szólalt meg végül. – Tanultál valamit. Most pedig fel kell állnod. Gordon megrázta a fejét, de engedelmeskedett, és talpra kászálódott. Valamivel magasabb volt Cole-nál, de a szeme nagy volt és kerek – igen, éppen, mint egy kölyökkutyáé. – Hány éves vagy? – kérdezte Cole. – Tizennyolc. Cole a fiú vállára tette az egyik kezét – nem vigasztalásképpen, hanem hogy visszaterelje a Kolónia szívébe.

17

– Most már tényleg fel akarok ébredni! – hebegte Gordon reszkető ajkakkal. Cole riadtan látta, hogy a padlóra szegeződő szempár megtelik könnyel. Nem tudott olyat mondani a fiúnak, amitől jobban érezhette volna magát. – Tudom – felelte azért színtelen hangon, de közben nem nézett Gordonra. A szánalom nem segített senkin, aki pedig hagyta, hogy magukkal ragadják az érzelmei, az csak közelebb került a szakadék széléhez. Lépésről lépésre. Ezt tapasztalatból tudta.

18

4. FEJEZET ! A NAPPALI ÉPPEN OLYAN VOLT, mint amikor Cole először belépett. Johnny időközben elvitte valahova az omni lányt. Mitch még mindig a fotelban ült. A két omni, akik ott maradtak a szobában, csak lézengett. Cole tudta, hogy ha közelebb menne az üvegajtóhoz, most is Frederick monoton darálását hallaná. Frederick folyton mondta a magáét. Legfeljebb táplálkozni ugrott ki néha, azonkívül jóval több mint száz éve el sem hagyta a Házat. Ez a hely puhány, gondolta Cole. Egy tapasztalatlan fiatal új hemó anélkül mászkálhat, hogy bárki szükségét érezné rajta tartani a szemét. A jelek szerint még arra sem vették a fáradságot, hogy megtanítsák neki a táplálkozás alapjait. Cole kételkedett benne, hogy bárkinek is megrezdülne a szempillája, ha meghallanák, mi történt. De még így sem az ő dolga volt, hogy eljátssza a bébiszittert. Gordon nem indult el a kanapé felé, hogy leüljön. Csak állt a nappali közepén, kimerültnek tűnt, és elveszettnek. Szipogott, és az inge ujjával törölgette a szemét. – Ha megjön Sandor – mondta Mitchnek Cole – , szólj neki, hogy a konyhában vagyunk. – Mitch felemelt kézzel jelezte, hogy hallotta, Cole pedig átterelte Gordont a lengőajtón. A konyha üres volt. Ha Seth időközben be is jött, hogy gyümölcslevet vigyen a lánynak, már rég elment. Cole mintha helyben sütött kenyér illatát érezte volna a levegőben, ami azért nem volt egészen friss – napok óta nem készülhetett itt semmi. A konyhát főleg az omnik használták, akiknek nem engedték meg, hogy kivigyék az ételt a lakás többi helyiségébe, úgyhogy egészen barátságos hely volt – vagyis inkább lett volna a meleg élesztőszag nélkül, amitől Cole gyomra azonnal felfordult. A téglapadló és a márványpultok tervezésekor két dolgot tartottak szem előtt: hogy megelőzzék a tüzet és hogy az omnik elégedettek legyenek. A hátsó sarokban álló öntöttvas keretes asztal lapja kőből készült. Középen rozsdamentes acél tartóban sárga rózsák díszelegtek. Valódi rózsák, állapította meg Cole, amint megérezte a finom illatot. Gordon fáradtan rogyott le a székre, amit Cole kihúzott neki. Cole maga is leült a szemközti székre. Csendben vártak. Gordon nem mozdult. Cole összefont ujjakkal könyökölt az asztalon, és a fiút figyelte. Most, hogy a fiú sem nem táplálkozott, sem nem okádott, Cole megfigyelhette a döbbenetet és a riadalmat a vörösen égő szempárban. Úgy nézett ki, mint az omnik szoktak, miután túléltek egy autóbalesetet. Egy pillanatra még meg is sajnálta Gordont, de gyorsan elhessegette az érzést. Ami pedig a haragot illeti – arra viszont jó oka volt. A Házban élő hemók nyilvánvalóan hagyták, hogy a kölyök úgy táplálkozzon a bentlakó omnikból, ahogy kedve tartotta. Nem írtak elő neki szabályokat, meg sem kísérelték fegyelemre szoktatni vagy megtanítani arra, hogy türtőztetnie kell magát. A Kolóniában élő hemók nem voltak lusták; Cole tudta, hogy mindannyian elvégezték a feladatukat – sőt, annál többet is – , ha a közösség irányításáról volt szó. És azt is tudta, hogy mindannyian – nem, Frederick kivételével mindannyian – lehetőség szerint megpróbáltak a Házon kívül táplálkozni.

19

Viszont ahogyan ők csinálták, az inkább legelésre emlékeztetett; elégedetten és komótosan táplálkoztak, akár a tehenek, ha pedig a legeléssel valami gond támadt, inkább bejöttek ide, mintsem hogy bajba kerüljenek. Eszükbe sem jutott, hogy egy új hemónak rendszerre és útmutatásra van szüksége. Sandor – akinek felelősséget kellett volna vállalnia a srácért – annyi mindenben engedékeny volt. Ő is folyton úton volt, akárcsak Cole, és e tekintetben senki nem vádolhatta hanyagsággal. De a szíve vajból volt, és nem volt elég szigorú ezzel a fiúval. Cole néma biztatással pillantott a sápadt arcra. A srác nagyon fiatal volt. A teste nagyjából annyi idős lehetett, mint a sajátja, amikor Johnny megteremtette őt. De szellemileg? Érzelmileg? Rosszabb lehetett, mint egy gyerek. Még magáról sem tudott gondoskodni. Tett egyáltalán érte valamit Sandor? Cole igyekezett leolvasni a jeleket Gordon tekintetéből. Egészen beesettnek tűnt az arca, a mélyen ülő szemek alatt – melyek mogyoróbarnák voltak, a fenébe is, egyáltalán nem feketék, mint Guerdoné, szóval miért is támadt benne az az érzés, hogy ismeri ezt a fiút? – sötét karikák rajzolódtak ki. A fiú már jó ideje nem alhatta ki magát. Haza szeretnék menni, mondta az előbb. Boldogtalan volt. Gondjai akadtak a beilleszkedéssel. – Kérsz egy pohár vizet? – kérdezte Cole, a tőle telhető legbarátságosabb hangon. Gordon még csak fel sem emelte a fejét. – Ihatok egyáltalán vizet? – Egy duzzogó kamasz durcás válasza volt. Cole megkönnyebbült; a barátságos hangnemre láthatólag nem volt igény. – Minden élőlénynek szüksége van vízre – mondta most már nyersen. – Élőlény vagy? – Mondd meg te! – A válasz: igen. Igen, élőlény vagy, úgyhogy szükséged van vízre. Nem éppen most izzadtál? Nem szoktál pisilni? – Szoktam. De kéket – felelte dühösen Gordon. Kötekedik, gondolta Cole. Mert nem tetszik neki a helyzet, amibe belekerült. Enyhén szólva feleslegesen strapálta magát. Meg persze undok is volt, és mindez Cole szerint nagyon is jellemző volt egy omnira. – Egy tanács – mondta Gordonnak. – Egy jó tanács, és ha bölcs vagy, megfogadod: egyelőre ne rágódj túl sokat azon, hogy mit érzel. Úgy könnyebben hozzászoksz a dolgokhoz. – Sosem fogok hozzászokni, hogy kéket pisilek. – Hidd el, hozzászoksz! Válaszul Gordon a tenyerébe temette a fejét. Végül elfojtott hangon megszólalt. – Nem akartam bántani azt a lányt. Önsajnálat. A fiú valószínűleg már egy ideje emésztette magát. Elkényeztették és babusgatták, miközben inkább egy hemó kiképzőtáborra lett volna szüksége. – Egy hemó életében nincs helye annak a kifejezésnek, hogy „nem akartam” – közölte Cole. – Nem értem ezt a helyet – mondta Gordon, továbbra is a tenyerébe temetve arcát. – Nem értem, mit kéne tennem. A lány azt mondta, vigyem el a határig. Nem így gondolta? – Túl vitted őt a határon.

20

Gordon felemelte a fejét, de nem tudta rávenni magát, hogy Cole-ra nézzen. Arca és teste elárulta, hogy még mindig emészti magát. – Azt hittem, hogy mivel nem voltam éhes… – Nem leszel éhes – mondta Cole hűvösen. – Senki nem lesz éhes. Ami elfog bennünket, az a Szomjúság, és még azt sem kell feltétlenül érezned, ha ésszel teszed a dolgodat. Akárhogy is, többé nem vagy omni, úgyhogy ne beszélj úgy, mintha most is az lennél. És mindannyian nagyon szerencsések vagyunk, hogy nem kapott el a Szomjúság, mert akkor megölted volna. – De hiszen kézzel nem is nyúltam hozzá. Azt hittem… – Ez volt az egyetlen okos dolog, amit tettél. Ha átkarolod, nem esik le az öledből, és senki sem veszi észre, hogy baj van, csak amikor már túl késő. Szóval szerencsésnek érezheted magad, hogy egyetlenegy dolgot jól csináltál. Ebben a pillanatban lépett be Sandor. Óvatosan tartotta a lengőajtót, hogy ne csapjon zajt. Sandor jó felépítésű férfi volt. Úgy nézett ki, mint aki gyakran keveredik verekedésbe, de Cole tudta, hogy az orra csak azért ferde, mert egy lány egyszer féltékenységi rohamában hozzávágott egy virágcserepet. A csont összeforrt, mielőtt a helyére illeszthették volna, és Sandornak esze ágában nem volt engedni, hogy újra eltörjék, és kiegyenesítsék. – Cole! – kiáltott fel, azzal barátjához sietett, és magához ölelte. – Szia Sandor! – mondta Cole. Hangja beleütközött a vastag, formátlan pulóverrel fedett barátságos vállba. Akármilyen robusztusnak is hatott, Sandor olyan volt, mint aki állandóan fázik. Amióta Cole utoljára látta, leborotválta rozsdavörös szakállát. – Szóval, kisöreg – mondta Sandor kíváncsian méregetve Gordont, miközben kihúzott magának is egy széket. – Úgy hallom, támadt egy kis gondod, amíg nem voltam itt. – Egy gond – mordult föl Cole. – Csak egy kis apróság. Hát nem tanítottál neki semmit? – A tanításhoz idő kell – felelte higgadtan Sandor. – De értem, miért aggódsz. – Nem aggódom. – Dehogyisnem. Több mint száznyolcvan éve ismerlek, és tudom, min szoktad felidegesíteni magad. De hogy válaszoljak a kérdésedre – folytatta, miközben Cole hiába próbált közbeszólni – , Gordon nem tanulhat meg mindent egyszerre. Ezért hoztam ide, hogy védett környezetben kezdhessen neki. – Nem vagyok benne biztos, hogy az a legideálisabb, ha csak csettint, és máris ugranak az omnik. – De nem gondolod, hogy jobb finoman nekikezdeni, hogy fokozatosan jöjjön bele? Érted, mit akarok mondani, ugye? Cole természetesen értette. Egykor maga is nyugodtan, fokozatosan próbált hozzászokni az új helyzethez. – Nem – felelte Sandornak. Aztán Gordonhoz fordult. – Ide hallgass! – mondta élesen, hogy a fiú kénytelen legyen odafigyelni rá. – Ez most fontos. Nem vagy még ahhoz elég tapasztalt, hogy bármiféle szexuális érintkezést összekapcsolj a táplálkozással. Különítsd el egymástól a kettőt, amíg valaki, például Sandor, azt nem mondja, hogy készen állsz rá, hogy továbblépj. Ez azt jelenti, hogy nincs tapizás, nincs csókolózás, ölelkezésről meg végképp szó sem lehet. – Hogyan tudnék táplálkozni, ha nem nyúlok hozzá senkihez?

21

Talán ha egy darabig csak fickókból táplálkoznál, megtanulnád, hol a határ. – De Cole – mondta Sandor. – Nem gondolod, hogy egy kicsit szigorúan bánsz a fiúval? Alig két hete, hogy… – Két hét alatt éppen elég ugyanilyen szerencsétlent tud kreálni. Mit tanítottál neki egyáltalán, Sandor? Mit tud? Sandor sóhajtott. – Gyerünk, Gordon! – mondta a fiúnak – , meséld el neki, mi mindent tanultál. Gordon nem felelt, csak a repedt téglákat bámulta bambán. – Gyerünk már! – sürgette Sandor. – Vért iszunk – bökte ki végül a fiú. – Komolyan mondod? – kérdezte Cole. – És még? – Nem mehetünk ki a napfényre. – Miért nem? – Mert hólyagos lesz a bőrünk. – Hólyagos? – visszhangozta Cole, és ezúttal meg sem próbálta leplezni keserűségét. – Milyen fura egy világ. Ez mit jelent, Gordon? – Azt jelenti, hogy… Nem tudom. A napfény árt nekünk. Cole szúrós pillantást vetett Sandorra, mielőtt megint Gordonhoz fordult volna. – Hadd áruljam el neked, mit jelent. – Jaj, Cole, ne! – szólt közbe szomorúan Sandor. – A bőröd megég és leválik. De a bőr csak a kezdet, mert aztán a felszínre kerülnek az idegek is. Utána pedig, ha nem jutsz gyorsan biztonságos helyre, megfőnek a belső szerveid. – De, Cole! – mondta Sandor a fejét rázva. – Csak megijeszted! – Meg is kell ijednie. Nincs veszélyérzete. Nincs önuralma. Gordon, figyelj rám! A testünk meggyógyul. – Cole egy pillanatra habozott, aztán folytatta. – Az elménk nem. A napon pedig az elmédnek annyi, még mielőtt meghalnál. – Gordon persze nem vette észre, mekkora erőfeszítésébe tellett Cole-nak kimondani ezt, és ha Sandor észre is vette, esze ágában nem volt elárulni. – De még amikor mindennek vége, amikor nem marad belőled más, csak egy rakás megégett csont és összeaszott hús, akkor sem halsz meg. Érted? Több százan, talán több ezren lehetnek közülünk, akiket halottnak gondoltak, és eltemettek. Ők most öntudatuknál vannak, de mozdulatlanok, és egy koporsó fedelét bámulják belülről a sötétben. Mérhetetlen elégedettséget érzett, mert Gordon arcáról eltűnt a sértődöttség, és borzadállyal vegyes izgalom vette át a helyét. Azért az árnyalatnyi kétkedés sem kerülte el Cole figyelmét. Hmm. Ez nem jó. – Nos – mondta Sandor, kényelmetlenül fészkelődve a székén – , ennyi elég hozzá, hogy bárkinek legalább tíz évig rémálmai legyenek. – Helyes. Akkor remélem, Gordon most már pislogni sem mer anélkül, hogy előbb megkérdezné tőled, jó ötlet lenne-e. – Cole visszafordult Gordonhoz. – Hogyan tudunk meghalni? A fiú megrázta a fejét. – Nem tudod? Vannak esetleg elméleteid? – Fogalmam sincs – vallotta be Gordon. – Így igaz. Fogalmad sincs. És vajon miért nincs, Gordon? Mert nem tudunk meghalni.

22

– Na, de Cole – szólt közbe Sandor – , ebben nem lehetsz biztos? – Mikor láttál bárkit is meghalni, Sandor? – Nem szeretek régi ügyekkel előhozakodni, de Harold meghalt. Cole hátradőlt a székén. Tényleg régi ügy volt, és soha egyikük sem engedett a maga igazából. – Nem halt meg. – Szerintem meghalt. Lehet rajta vitatkozni – mondta Sandor Gordonnak, aki egy pillanatra megfeledkezett az önsajnálatról, és figyelmesen hallgatta őket. – Néhányan beállítottunk egy omni bulira egy parkba, és az omnik hoztak pár motort. Mentünk velük pár kört, Harold pedig sajnálatos módon belehajtott egy alacsonyan kifeszített kábelbe. Azonnal levágta a fejét. Az omnik sikítottak. – Mindenki sikított – jegyezte meg Cole. – Igen. De – tette hozzá gyorsan Sandor – , én meglehetősen biztos vagyok benne, hogy meghalt. – Nem. Amikor a feje ott feküdt a fűben, mozgott a szeme – mondta Cole. – Cole nem hazudik – közölte Gordonnal Sandor. – De amit ő látott, azt én nem láttam. – Mozgott a szeme – mondta Cole. – Csak képzelted. Te is tudod, hogy használhatatlanok voltak az izmai. Hogyan mozgathatta volna a szemét? – Tényleg mozgott. – Mondod te. Szerintem túl ideges voltál ahhoz, hogy higgadtan megfigyelhesd az eseményeket. Az egyik pillanatban Harold még csatakiáltásokat hallatva száguldott – mesélte Gordonnak Sandor – , aztán egyszerre a levegőben repült a feje, miközben a teste továbbrobogott a motoron. Borzalmas látvány volt. Mindenki teljesen kiborult. – Mi… mi történt a… testtel? – kérdezte Gordon. – Ha nem volt egyértelmű, hogy tényleg… Tudjátok. – Eltemették – mondta Cole. – Még mi sem tudunk új fejet növeszteni. – Na, látod – mondta vidáman Sandor. – Van valami, amiben egyetértünk Cole-lal. Nem tudunk új fejet növeszteni. Az igaz, Gordon, hogy a testünk valamiképpen hibernálódik, még ha nem is jutunk egy darabig táplálékhoz. Ez az alvás olyannak tűnik, mint a halál, de nem az. Szóval gondoskodnod kell róla, hogy rendszeresen táplálkozz. – És ne felejtsd el – tette hozzá Cole – , hogy a hosszú hibernáció előtt jön a Szomjúság, ami állatot csinál belőled. Eluralkodnak rajtad az ösztönök, és képtelen vagy irányítani a cselekedeteidet. A lényeg az – folytatta – , hogy mostantól mindennek, amit teszel, következménye van, Gordon. Ezt nem hagyhatod figyelmen kívül. Semmit nem hagyhatsz figyelmen kívül. Olyan ez – körülnézett a konyhában, hogy keressen valamit, amit felhozhat példának, és a tekintete megállapodott a rózsákon – , mint a tavasz. Az emberek alig várják a tavaszt, igaz? Minden életre kel… Később viszont minden el is pusztul. Tavasszal minden újrakezdődik, de az óra máris ketyeg az élet minden apró morzsája fölött. Csak fölötted nem. Neked megadatik, hogy figyelheted az óra ketyegését. Figyelheted, hogy mindenki, akit valaha szerettél, megváltozik, és elhagy. Figyelheted, ahogy minden, amit valaha ismertél, megváltozik, majd semmivé lesz. – Olyan lehangoló vagy, Cole! – tört ki Sandorból. – Egy szent is kiborulna, ha végighallgatná a szövegedet, hogy „nem halhatunk meg” és „ketyeg az óra”. – Nem teszel szívességet Gordonnak, ha hagyod, hogy azt gondolja, nem kell komolyan vennie ezt az egészet.

23

– Rengeteg ideje van, hogy megtanulja, hogyan kezelje a dolgokat – mondta Sandor könnyedén. – Mint mindannyiunknak. Cole hirtelen rádöbbent, milyen fáradt is valójában. Az órájára pillantott: elmúlt hajnali fél öt. A Házba nem juthatott be a napfény; itt úgy osztotta be a napját, ahogy akarta, de ő hozzászokott, hogy mire felkelt a nap, már biztonságban feküdt a paplan alatt. – Láttad Johnnyt, amikor bejöttél? – kérdezte Sandor. – Nem. Azt mondták, a hátsó hálószobában van a lánnyal. Hogy is hívják? Carol? – Christine. Gordont jelenleg nem érdekelte sem Christine, sem senki más. Cole a szemét figyelte. A fiú lehajtotta a fejét, de a szeme ide-oda ugrált anélkül, hogy bármire is fókuszált volna. Gondolkodott. De min? Nehéz volt megállapítani. Nyilvánvalóan rengeteg minden járt a fejében. Csak egyszer ugrott fel a szeme, de akkor is elnézett Cole feje fölött. Ez is az újoncokra volt jellemző. Az omniknak, hacsak nem szexelni akartak, gondjuk akadt azzal, hogy huzamosabb ideig állják mások tekintetét. Cole-nak eszébe jutott a korábban felvillanó emlék. Mostanra teljesen semmivé foszlott. Nem volt ennek semmi köze az öccséhez, aki régen halott – gondolta. – Nos – törte meg a csendet Sandor, és mindkét kezével széke karfájára csapott – , ennél emelkedettebb beszélgetést is kívánhattunk volna magunknak, nemdebár? – kérdezte kedélyesen Gordontól. – Viszont megmondom, mit szűrhetsz le belőle. Számíthatsz rá, hogy Cole mindig az igazat fogja mondani. Ő az egyik legőszintébb ember, akivel valaha találkozni fogsz, és ő az, akiben biztosan megbízhatsz. – Az omniknak folyton hazudok – jegyezte meg Cole. – Látod? Még ha el is kell árulnia magát, a végletekig ragaszkodik az igazsághoz. Örülök, hogy megint veled lehetek, Cole. Pont olyan, mint régen. És a mai estét megúsztuk katasztrófa nélkül, márpedig minden jó, ha jó a vége. Tulajdonképpen egészen kellemes éjszaka volt. Egészen kellemes éjszaka, valóban, gondolta Cole. Most már biztos lehetett benne, hogy egyelőre nem fog találkozni Johnnyval. Házigazdája a lány mellett marad, amíg az nem csak az eszméletét nyeri vissza, hanem teljesen össze is szedi magát. Felállt, és hátratolta a székét. – Ágyba bújok. – Holnap este majd beszélgetünk – mondta Sandor. Cole válaszul kurtán biccentett. Gordon továbbra is gondolataiba mélyedve ráncolta a homlokát. Úgy tűnt, mintha egyiküket sem hallotta volna, sőt a jelek szerint még az sem tűnt fel neki, amikor Cole kivonult a konyhából. A nappali most üres volt. Néhányan még mindig odakint üldögéltek, és ahogy Cole elsétált a résnyire nyitott ajtó mellett, hallotta, ahogy felerősödik és elhalkul a hangjuk, akár a morajló tenger hullámai. Cole nem állt meg. Nem volt hangulata cseverészni, holnap este pedig úgyis bőven lesz ideje elbeszélgetni mindenkivel. Végtére is nem társasági életet élni jött ide. Ha pedig végre meg akarja tudni, pontosan miért is hívták ide, a jelek szerint kénytelen várni még egy teljes napot.

24

5. FEJEZET ! MÁSNAP KORA ESTE COLE előbb berakta a ruháit a mosógépbe az alagsorban, majd megint felment Johnny lakásába. Továbbra sem tudta, miért hívta Johnny. Azon gondolkodott, vajon jó ötlet lenne-e megint a Házban táplálkozni, hogy ezzel is időt spórolhasson. Nem sejthette, milyen hosszú beszélgetés vár rá még aznap éjszaka. Amikor belépett a nappaliba, Sandor éppen Minával és Nell-lel beszélgetett a kanapén ülve. Az ajtónyitás hangjára mindannyian felé fordultak, hogy aztán kirobbanó lelkesedéssel üdvözöljék. – Cole! – Hát itt vagy! Cole kicsit megszeppent – Mina és Nell még fel is ugrottak örömükben. Ahhoz szokott hozzá, hogy senki nem veszi észre, hacsak nem ő maga akarja, hogy észrevegyék. – Jó estét! – mondta Sandor. – Hogy aludtál? – Nagyjából úgy, ahogy itt mindig. – Hallom, mi várt tegnap este – mondta Mina, miközben megölelte Cole-t. – Sandor épp most mesélte, mi történt. – Még csak be sem jöttél köszönni. – Most Nellen volt a sor, hogy átkarolja. – Szégyelld magad! – Bocs, de fáradt voltam. Nemcsak hogy észrevették, de azt látták benne, ami valójában volt. Megszokta, hogy a mosolyával és a tekintetével magához vonzza az omnikat; az omnik felszínesek voltak, és már annyira régen élt közöttük, hogy furcsán meztelennek érezte magát, amikor valahol ismerősként tekintettek rá. Olyan volt, mintha a múltját és minden hibáját egyszerre az arcára tetoválták volna. – Johnny megérkezett már? – kérdezte, az udvar felé bökve az állával. – Még nem – felelte Sandor. – Szokás szerint az irodában húzza az igát. Amikor eljöttem, vagy egymillió boríték volt előtte a Merrill Lynch-től. Cole nem lepődött meg. Johnny késő délután és kora este intézte az üzleti ügyeket. Akkor kelt, amikor még nem ment le a lap, hogy telefonálhasson, mielőtt az omnik munkaideje véget ér. Mina és Nell visszaültek a kanapéra, Cole pedig leereszkedett az egyik fotel karfájára. – Örülök, hogy látlak, Cole – mondta Nell. – Hogy vagy mostanság? – Jól. – Cole kedvelte Nellt; őszinte, egyenes lány volt. Úgy tűnt, az évek során nem változott rajta semmi, csak a szemüvege. Még emlékezett a vastag szarukeretesre, ami a bogárformájú műanyagnak adta át a helyét, hogy aztán sorra kerüljön a drótkeret is. Ez a mostani meg mintha teknőspáncélból készült volna. – Külföldön is jártál? – kérdezte Mina. – Az utóbbi időben nem. A kilencvenes évek közepén elmentem Torontóba, de ez minden. – Cole meg akarta kérdezni Sandortól, hogyan történt az eset Gordonnal, és mi okozta az átváltozást, de Mina folytatta.

25

– Toronto gyönyörű tud lenni nyáron. Gondolom, nyáron mentél. Úgy emlékszem, nem szereted a havat. – Hát, nem nagyon. Igazad van. El is jöttem, amikor hűvösebbre fordult az idő. – Várt egy pillanatot, és amikor látta, hogy a lány végzett ezzel a témával, Sandorra nézett. – Szóval, hogy történt? – Mi hogy tö… Ja, az? – Igen, az. Sandor megrázta a fejét. – Rendkívül sajnálatos esemény volt. – De mi történt? – Hát… – Sandor egészen zavartnak tűnt. – Nos, tudod, hosszú történet. – Szeretném hallani – közölte Cole, bár tudta, hogy folyton huzakodnia kell majd Sandorral, és vissza kell terelnie a tárgyhoz, ha ki akarja szedni belőle a történetet. Sandor imádott köntörfalazni. – Nos – kezdte – , Missouriban voltam, mert hova keveredtem volna máshova. Nem gondoltam, hogy bármi különös történhet. Az egyik főiskolára mentem, tudod. – És mivel volt a gond? – kérdezte Cole. Ő maga is kedvelte a főiskolákat. Az éjszaka közepén is csordultig voltak jól táplált diákokkal, és a populáció állandóan változott. – A kollégiumban jártál? – Nem, nem, semmi ilyesmi. Épphogy csak körülnéztem. Beköltöztem egy olcsó szállodába, tudod, ahol a rokonok szállnak meg, amikor eljönnek futballmeccset meg ilyeneket nézni. Nocsak, milyen komoly képet vágsz, ahogy megpróbálsz rájönni, hol szúrtam el. De én mondom neked, puszta balszerencse volt. – Tehát beköltöztél – noszogatta Cole. – Igen. Betettem a táskámat a szobába, aztán bementem egy kocsmába a főiskolával szemben, az utca túloldalán. Szomorú nap volt, aznap emelték fel az alkoholfogyasztás korhatárát, barátom. Boldogabb időkben a főiskolák közelében lévő kocsmák tele voltak részeg kölykökkel. Most meg a diákok fele vagy kihullik, vagy végez, mielőtt még nyilvánosan leihatná magát a sárga földig. – Sandor a fejét ingatva sajnálkozott a kénytelen-kelletlen józanul maradt amerikai fiatalok sanyarú sorsa fölött. – Folytasd! – De ismersz engem. Amilyen elbűvölő egy fickó vagyok, így is hozzájutottam annyi táplálékhoz, hogy kitartson egy-két éjszakán át. Szóval jól éreztem magam, nagyon ráértem, és mivel még korán volt, gondoltam, körülnézek a főiskolán. Cole bólintott. Maga is ezt tette volna. – A szálloda éppen a főiskola kis parkjával szemben volt. A szokásos dolgok. Sportpálya, patak, fák. A park másik oldalán meg ott volt maga a főiskola. Kellemes éjszaka volt, néha nem is értem, az omnik miért nem járnak ki ilyenkor a szabad levegőre. Folyton rohannak, az autójuktól a kocsmába vagy a boltba, vagy haza. Olyanok, mint a rovarok, amikor a rejtekhelyükre menekülnek. Hát soha nem szánnak rá egy kis időt, hogy felnézzenek a csillagokra, és elgondolkodjanak? – Félnek, Sandor. Folytasd a történetet! – Ja, igen. Bementem a parkba, és találtam egy ösvényt, amelyik a patak fölött futó kis hídhoz vezetett. Onnan eljutottam a kollégiumok melletti parkolóhoz, aztán az angol tanszék épületéhez, és így tovább. Nagyon szép szökőkutakat láttam. Az építészmérnöki kar mellett volt egy különösen gyönyörű. Úgy nézett ki, mint egy piramis, körben vízesésekkel…

26

– És ott történt meg a baj? – Dehogy, csak egy szép szökőkút volt. Szeretem a csobogó víz hangját. Nem, a baj akkor történt, amikor visszafelé tartottam a motelba, és a parkolóhoz értem, ahol aztán leléptem a járdáról, hogy megint elinduljak az ösvényen a híd felé. Olyan kis erdő volt, mi történhetett volna ott az emberrel? Még egy nyúl vagy egy egér sem… Jól van, látom, nem érdekel, mit gondolok ezekről a dolgokról. Megpróbálok nem elkalandozni. Szóval, ahogy ott sétáltam az ösvényen a híd felé, lépéseket hallottam a hátam mögül. Hátrafordultam, és láttam, hogy egy kamasz jön mögöttem. Azt mondtam magamnak: „Sandor, Isten nyilvánvalóan desszertnek küldte neked ezt a gyönyörű fiút, szóval miért ne kortyintanál egyet-kettőt, és élveznéd kicsit tovább ezt az éjszakát?” Úgyhogy lelassítottam, és hagytam, hogy utolérjen. Így is történt, éppen amikor leléptem a hídról. Elárulom neked, hogy mosolyogtam. Éreztem a nedves föld szagát a lábam alatt, hallottam a fák levelei közt susogó szelet, és éppen arra készültem, hogy megkóstolok egy fiatal fiút a kellemes este megkoronázásaként, aztán talán visszamegyek a motelba, nézek egy kis tévét, végül pedig jól kialszom magam. Hallgattam a fiú lépéseit a hídon, és arra vártam, hogy megelőzzön. De nem így történt. „Ne fordulj meg!”, hallottam egyszerre a hangját. Ugyanabban a pillanatban éreztem, ahogy valami hegyes feszül a hátamnak. Pontosan olyan volt, mint egy… kés. Sandor körbejáratta a tekintetét hallgatóságán, kihasználva a feszült pillanat varázsát. – Elnevettem magam, ez az igazság. Egy kés! A préda vadászi a vadászra! Olyan vicces volt. Arra gondoltam, hogy ennek a fiúnak aztán szép kis meglepetésben lesz része, mire az éjszaka véget ér. Igen, ebből majd megtanulja a kis ostoba, hogy ne böködjön embereket csak úgy a késével. Belementem a játékba. Azt tettem, amit kért, és nem fordultam meg. Borzasztó önuralom kellett hozzá, hogy ne nevessem el magam. De sikerült megállnom… Amíg meg nem parancsolta, hogy adjam át a pénztárcámat. Akkor persze muszáj volt legalább kuncognom egy kicsit. Ettől azt hiszem, dühös lett, mert picit megvágott a késsel, a derekamnál. Alig sebzett meg, csak ijesztgetni akart. Mondtam neki, hogy „Nem adok én neked semmit, kisöreg!”. És tudjátok, erre mit csinált? A nappaliban csend volt, mindhárman némán figyeltek. Cole biztos volt benne, hogy ő az egyetlen, aki korábban még nem hallotta a történetet, de Sandor nagyon tudott mesélni, és élvezte, hogy a markában tarthatta a hallgatóságát. – Megszúrt – mondta. – Egyenesen a bordáim közé döfött. A penge úgy csusszant a hátamba, mintha megzsírozták volna. Nos, barátom, régóta nem késeltek meg, és remélem nem is fognak megint sok-sok évig, mert meg kell mondjam, hogy fáj, mint a rosseb! A fájdalom persze meglepett, és amíg meg voltam lepődve, az a kis szarzsák megragadta a hajamat, hátrahúzta a fejem, és elvágta a torkom. Hát kérdezlek benneteket: szabad így viselkedni? Megpróbálni megölni valakit, csak mert nem akarta odaadni a pénztárcáját? Nem tudom, hová jut így a világ. – Szóval, ez a fiú volt Gordon? – kérdezte Cole. Remek; egy lelkiismeretlen gyilkos van közöttünk, gondolta. – Mindjárt oda is eljutok. Nos, közben persze begyógyult a seb a hátamon. Amint a kölyök kihúzta a pengét, éreztem, hogy a hús kezd összehúzódni. De a torkom! Vágták el valaha a torkodat, Cole? – Nem, Sandor, még nem. – Akkor elárulom neked, hogy olyan, mintha egy bőröndöt cipzároznál ki. Nemcsak hogy ugyanannyira fáj, mint amikor megszúrnak, de ráadásul minden olyan gyorsan

27

ömlik ki, hogy rengeteg vért vesztesz, mielőtt a seb begyógyul. Soha nem éreztem ehhez hasonlót. Emlékszem, gondolkodás nélkül odakaptam a kezem, hogy benntartsak, amennyit csak tudok. Különös volt. Félig levágta a fejemet. A légcsövemet is átvágta, úgyhogy nem tudtam beszélni, csak hörögni, és még azt is csak a mellkasomból. Még meg is szédültem… megszédültem! Kóvályogtam, mint kisfiúkoromban, amikor felváltva gurultunk le a hegyoldalról egy hordóban. Nem estem el, de megtántorodtam, és tudjátok, mit csinált a fiú eközben végig? – Mit? – A zsebeimben turkált. Azt el kell ismerni, hogy nagyon elszántan tette, amit tett. A felöltőm volt rajtam, tudjátok, mert kicsit hűvös volt az éjszaka, ő meg kutatott a zsebeiben… Jaj, ne nézz így rám, Cole! Tudod, mit mondanak: hideg kéz, meleg szív. Éppen azon gondolkodtam, hogy szerencse, hogy nincsen május, mert akkor azzal a felöltővel nagyon kitűntem volna. Ha a rendőrség meglátja az embert egy parkban ólálkodni, azt gondolhatják, hogy mutogatni akarja magát. Talán éppen azzal is voltak elfoglalva a rendőrök, hogy szatírokat kerestek. Annyi biztos, hogy nem törődtek az olyan rablógyilkosokkal, akik még a borotválkozáshoz is túl fiatalok voltak. Annak a gyereknek otthon kellett volna játszania a videojátékaival, nem pedig becsületes emberek torkát átvagdosnia. – Folytasd már, Sandor! – Igen. Szóval elvette, amit akart, aztán meglökött. Egy kicsit tántorogtam, és ahogy taszított rajtam egyet, teljesen elvesztettem az egyensúlyomat, és eltaknyoltam. Legurultam a töltésen, az a szarzsák meg meglógott a tárcámmal. Küldetnem kellett magamnak Johnnyval új papírokat, és le kellett tiltanom az összes hitelkártyát. Tudtad, hogy ki kell fizetned az első ötven dollárt abból, amit ellopnak tőled? Ha engem kérdeztek, ez közönséges csalás. – És üldözőbe vetted Gordont? – Nem mondtam, hogy Gordon volt az. Előreszaladsz a történetben. Tehát ott feküdtem hanyatt, hallgattam a lépéseit, ahogy elfutott, és a fák lombján keresztül felnéztem a csillagokra. Olyanok, mint a csipke, mármint a lombok. A városban meg halványabbak a csillagok, már amelyik látszik egyáltalán. A városi csillagoknak rettentő elszántnak kell lenniük, hogy egyáltalán megmutassák magukat. – Sandor. – Bocs, bocs. Ott tartottam, hogy kivéreztem. Majdnem teljesen kivéreztem. Voltál már valaha kivérezve, Cole? – Nem, a legelső alkalom óta nem. – Hát, én voltam. Talán emlékszel, hogyan kalapál a szíved, hogyan ürül ki az agyad, hogy azután fokozatosan állattá változz és állati ösztönök vezéreljenek? A levegő kitisztul, minden hang határozottan elkülönül egymástól. Emlékszel rá, Cole? – Igen. – Hát persze, hogy emlékezett. Mindenki emlékezett. – Akkor arra is emlékszel, hogyan hajt a Szomjúság, hogyan hozza a szél a vér és a hús szagát, hogyan hallod más élőlények pulzusát, mert nincs a világon más, csak az ő vérük, és a te üres ereid, meg az üres gyomrod, meg az üres szád. Cole bólintott. Emlékezett, ha nem is szívesen. Az életét tette fel rá, hogy elkerülje ezt az érzést. – A torkom begyógyult, de üres voltam, és ebben az állapotomban előbb éreztem meg az omni szagát, mint hogy meghallottam volna a lépteit. Alkoholtól és mosóportól

28

bűzlött, és cigarettafüstöt meg bőrruhák szagát is éreztem. Aztán… tudod, hogy megy ez. Máris felpattantam, és a lehető legkisebbre összehúzva magam, elindultam. Nem tudtam tenni ellene. Tudod, hogy ilyenkor az ember képtelen türtőztetni magát. – Igen, tudom. Szóval ez volt Gordon? – Úgy van. Részeg volt a szerencsétlen. A híd felé tartott, de túlságosan be volt nyomva ahhoz, hogy egyenesen menjen. Közvetlenül azelőtt, hogy elkaptam, összeesett. Egyszerűen összecsuklott a térde, és együtt gurultunk le a folyóparton a híd mellé. Emlékszem, sörösdobozok voltak nála, amiket esés közben sem engedett el, és miközben táplálkoztam, folyt belőlük a pia a földre. – Rossz helyen járt rossz időben. – Ó, igen. Szerencsétlen. De én inkább úgy vagyok vele, hogy legalább nincs közöttünk egy rablógyilkos. Mert biztosan a támadómat kaptam volna el, ha Gordon nem jár éppen arra. – Jutott helyette egy részeges majom. – Ne légy igazságtalan! Most sem részeg, és soha többé nem is lesz az. Szegény fiú, teljesen megvadultam. Sajnálatos. Sandor most már egészen halkan beszélt. Nagyon sok minden volt, amit nem mondott el, és nem is kellett elmondania, mert mindenki tudta. Mindenki tudta, mert mindenki érezte legalább egyszer, bár miattuk nem halt meg senki, mint Sandor miatt. A táplálkozás, ha azt a célt szolgálta, hogy betöltse az űrt, fenséges volt, végtelen és fantasztikus, és ha egyszer elkezdődött, egyetlen hemó sem tudott véget vetni neki. Mina és Nell hallgattak, talán a saját első táplálkozásukra gondoltak. Cole kíváncsi volt rá, hogyan kezelte Sandor a problémákat, amelyek nyilván azonnal felmerültek Gordonnal kapcsolatban, de mielőtt feltehette volna a kérdéseit, valaki kilépett a lépcső melletti kis folyosóról. Megjött Johnny.

29

6. FEJEZET ! – JÓ ESTÉT, COLE! – mondta Johnny. – Látom, Sandor előadta a történetét. Sajnálatos eset. – Igen – mondta Cole, és felállt. – Még nem is volt alkalmam megköszönni, hogy tegnap este segítettél. – Hogy van a lány? – Christine-nek hívják – emlékeztette Johnny. – Nem örül neki, hogy egy időre eltiltottuk a táplálkozóktól, de úgy tűnik, ettől eltekintve rendben van. Felteszem, most kiment az udvarra. Csatlakozunk hozzá? Ahogy az üvegajtó felé tartottak, Cole látta, hogy Frederick ugyanazon a széken ül, mint előző este. Ezúttal egy omni ült a lába előtt egy sámlin, és csodálattal nézett fel rá, mintha Frederick valamiféle isten volna. Beszéd közben a lány kezét fogta, és szórakozottan játszadozott az ujjaival. Frederick mindig szívesen fürdött az omnik imádatában, akiket úgy kezelt, mint valami háziállatot. Johnny elcsúsztatta az ajtót, és félreállt, előreengedve a többieket. – Cole! – állt fel Elise, hogy üdvözölje. – Hahó, hát visszatért a tékozló fiú – mondta Frederick. Ő nem állt fel. – Nagyon régen jártál erre – köszönt Alice is, és biccentett. Ő sem állt fel, de ő azért, mert nagy köteg papír feküdt a combján. Az omnik némán figyelték, ahogy a hemók üdvözlik egymást. Frederick kedvence, Mary Kate átható tekintettel meredt Cole-ra. Volt ott egy férfi is fekete bőrköntösben, amihez fekete és ezüstszínű, térdig érő csizmát viselt. Christine, az előző esti lány még mindig egy kissé sápadtnak – de máskülönben egészségesnek – tűnt. Inge alatt jól látszottak a mellbimbóiba fúrt karikák, amiket lánc kötött össze egymással. Egy fekete köpenyes cingár, bagolyszemű fiú épp ankh-keresztet rajzolt az arcára. Messziről sütött róluk, hogy omnik; a hemók nem engedhették meg maguknak, hogy feltűnősködjenek. Johnny még mindig a nyitott ajtóban állt. – Christine, Kendra, Boris, Mary Kate és Shayne… – Osiris – javította ki a köpenyes fiú. – Igen, bocsánat… Osiris. Megtennétek, hogy bementek egy kicsit a házba? Ahogy a fiatalok vonakodva elindultak befelé, Cole észrevette, hogy az egyik sarokban, a fal árnyékában ül egy omni nő, akit Johnny az imént nem említett. Olyan öreg volt, hogy a bőr szinte összeszáradt a koponyáján, a feje pedig reszketett, de Cole azért felismerte. Helene volt az, akinek az arcán sűrűn sorakoztak a ráncok már akkor is, amikor legutóbb itt járt; egészen megdöbbentő volt, hogy még él. Ez Johnnyra vallott. Nem szabadult meg az omnijaitól, maradhattak, ameddig csak akartak. Ha már pelenkázni kellett is őket, vagy nem tudtak felkelni az ágyból, Johnny megtartotta mindegyiket. Amikor pedig végül meghaltak, fizette a temetésüket és a sírkövet. Johnny kegyetlen is tudott lenni, ha kellett, ezt Cole jól tudta – viszont alapvetően nagyon is lágy volt a szíve.

30

Johnny most az ajtóban állt. Megállította Christine-t, hogy megkérdezze tőle, hogy van, Cole pedig megkerülte a székeket, és leguggolt Helene előtt. A nő bőre úgy lógott a csontjairól, mint a porladó pókháló – puha és fehér volt, a napfénytől távol töltött hosszú éveknek köszönhetően. – Helene – mondta a fiú – , emlékszel rám? Cole vagyok. Helene rászegezte a tekintetét. – Persze hogy emlékszem – mondta a nő határozottan, bár szemében nem villant a felismerés fénye, és nagyon is bizonytalannak tűnt. – Akarsz táplálkozni? Cole lenézett a nőnek a szék karfáján nyugvó kezére, és látta, hogy a göcsörtös kék erekre tapadó bőr vékonyabb, mint a papír. Megütögette, és inkább kikerülte a választ. – Jó, hogy újra látlak. Hogy érzed magad? – Nem jól – felelte Helene mérgesen. – Beléptem a hadseregbe, tudod, de nem adnak nekem pénzt, pedig ki kell fizetnem a lakbért, különben kiraknak az utcára. – Senki sem fog kirakni – mondta Cole. – Ez az otthonod. – De nincsen pénzem. – Panaszkodott Helene egyre élesebb hangon. – Nem kell aggódnod a pénz miatt, Helene – szólt közbe Sandor, miközben szerzett magának egy széket. – Ugye nem felejtetted el, hogy Johnny mindenről gondoskodik? Helene hirtelen előredőlt, és szúrós szemét Sandorra szegezte. – És te szeretnél táplálkozni? – Most nem – felelte higgadtan Sandor. – De azért köszönöm. A nő Cole-hoz fordult, és kinyitotta a száját, de a fiú megrázta a fejét, mielőtt még Helene megszólalhatott volna. Helene szeme megint elhomályosodott, és az idős, omni nő hátradőlt a székében. – Szóval, hódolt már a mi esztétánk az élvezeteknek? – kérdezte Frederick Cole-tól, miután a fiú felállt, és leült Nell mellé. – Tegnap este – válaszolt Nell segítőkészen Cole helyett. – Milyen élvezetes lehetett. Nekem eszem ágában sincs utazni – jelentette ki Frederick csak úgy a vakvilágba. – Ahhoz túl mohó vagyok. Soha nem voltam képes néhány óránál tovább türtőztetni magam. – Nell – mondta Johnny az ajtóból – , segítenél Helene-nek bemenni? Cole megállapította, hogy a többi omni már eltűnt. Az udvaron nem maradt senki, aki olyan ruhadarabot viselt volna, ami bárkinek feltűnne egy áruházban, egy egyetemen vagy valamelyik külvárosi utcán. Nell talpra segítette Helene-t, és a két nő lassan megindult befelé a házba. Cole végigjártatta tekintetét az ismerős arcokon. Tulajdonképpen nem számított ez valami nagy találkozásnak; rajta és Sandoron kívül mindenki a Ház közelében töltötte a napjait. – Jön más is? – kérdezte. – Nem – felelte Johnny. – Egyedül téged hívtalak. – Á! – Cole bólintott, de egyszerre elkezdte kényelmetlenül érezni magát. Megpróbált leolvasni valamit Johnny arcáról, de természetesen semmi sem látszott rajta. – És miért éppen én vagyok itt? – Ha rövid választ vársz – felelte Johnny – , Gordon miatt. – Gordon miatt? – Igen. Két hete van velünk a srác – mondta Johnny. – Beszélgettünk, Cole. Arra jutottunk, hogy Sandornak el kéne vinnie Gordont egy pár hónapos útra, hogy elkezdje megtanítani neki, hogyan boldogulhat a Házon kívül.

31

– Teljes mértékben egyetértek – biztosította Cole. – Amit eddig látott, az legfeljebb egy tizenéves fiú piknikje. – Mina ekkor közbeszólt. – Nem csinált mást, csak heverészett, táplálkozott meg szexelt. Lassan azt is meg kéne tanulnia, mi az, amire oda kell figyelnünk. Cole bólintott. Feltűnt neki, hogy mindenki őt figyeli. – Észszerűnek hangzik – mondta ki hangosan. – Több mint ésszerűnek. Szükségesnek. – Örülök, hogy így gondolod – mondta Johnny. – Mert úgy érezzük, neked is velük kellene menned.

32

7. fejezet ! ELTARTOTT PÁR PILLANATIG, mire Cole felfogta, amit hallott. – Úgy érted, nekem? – kérdezte fészkelődve. – Igen. – Johnny higgadt tekintettel figyelte. – Te és Sandor ép megfelelő társaság lennétek. – Kérlek, vidd el innen a Véletlen Balesetet! – mondta Frederick – Ő gyakorlatilag egy omni. – De… éppen Én? – dadogta Cole. Sandor kuncogni kezdett. – Már körüljártuk a témát, Cole Egyetértettünk abban, hogy a fiúnak hasznára válhat, ha valaki alkalmasint keményebb kézzel fogja, mint én. De Cole nem erre gondolt. – Én… én nem… alkottam eddig éppen maradandót ilyesmiben – emlékeztette a többieket. – Az teljesen más helyzet volt – mondta Johnny – , és nagyon régen történt. Azóta sokkal összeszedettebb lettél. Óvatos. Jó megfigyelő. És rendkívül lelkiismeretes. Tisztában vagy vele, ugye? Sandorral ketten pedig tökéletes tanárok lennétek. Ő egy kissé extrovertált, ami jó. Impulzív, ragaszkodó, lágyszívű. Ezek csodálatos tulajdonságok, de ő maga is egyetért velünk abban, hogy ellenpontozni kell őket. Aztán meg úgy érezzük, hogy az lenne a legjobb, ha ketten kísérnétek szemmel a dolgokat. Fogd fel úgy, hogy te vagy a biztonsági háló. Nem minden felelősség a te válladat nyomja, öregem. Megosztoztok rajta. – Természetes, hogy valamiféle érzelmi… függönyön keresztül figyeled ezt a dolgot – szólt közbe Alice. – De nézd inkább logikusan! Te távol élsz ettől az épülettől, igazából a várostól is, omnik között. Nagyon nagy gyakorlati tapasztalatod van. – A hangja nyugodt volt és tényszerű. – Mindig gyorsan alkalmazkodtál a változó körülményekhez. És meg kell mondjam, az az egész szerencsétlen eset Elizabeth-tel… – Alice! – szólt rá Johnny. – Ő jött azzal, hogy nem alkotott maradandót. Nell kinyitotta a száját, mintha hozzá akart volna fűzni valamit, de aztán mégis meggondolta magát. – Nem akartam mást mondani – folytatta szelíden Alice – , csak hogy amit Elizabeth tett, azért egyáltalán nem Cole volt a felelős. Nevetséges dolog azt hinnie, hogy igen. De tényleg, Cole. Megértem, hogy akkoriban idegesített, de azt hittem, mostanra már át tudod látni, mi történt. Cole megrázta a fejét. Fogalma sem volt, mit mondhatna. Az egész társaságból ő volt az egyetlen, aki tényleg átláthatta, mi történt. Az egyetlen, aki megbukott, ráadásul kétszeresen. A második bukásnak még tartott a hatása. Már kiderült róla, hogy nem alkalmas egy új hemó tanítására. Tényleg régen történt – több mint százhúsz éve. Persze előtte már évtizedeken keresztül sikertelenül kísérletezett a maga együttérző, hatástalan módszereivel, hogy segítsen neki elfogadni az új életét. Elizabeth visszautasította a kedvességét, a tanítását, végül pedig már a jelenlétét sem tűrte meg. De bukásának mindent meghatározó,

33

nyilvánvaló csúcspontja akkor jött el, amikor Elisabeth visszatért New Yorkba. Akkortájt a Ház még csak egy volt a düledező kunyhók és üres telkek között emelkedő új lakóépületek közül, melyeket új utak és járdák mentén húztak föl itt-ott. A Ház előtt a vadonatúj járdán tört ripityára a lány teste. Mindenki más a délutáni sziesztáját töltötte, amikor ő felmászott a legfelső emeletről a tetőre vezető létrán. A csapóajtó nehéz volt, és nyilván hangos puffanással záródott be mögötte, amikor kilépett a tetőre – de Cole nem hallotta meg. Senki sem hallotta meg. A kiáltásait sem hallották, amikor a nap megégette a bőrét, vagy amikor leugrott a tető pereméről. Senki sem hallotta, amikor a teste a járdára zuhant. Senki sem tudott semmiről, amíg meg nem jöttek a rendőrök. – Nézz körül, öregem! – mondta most Johnny. – Ki lenne ügyesebb? Senki közülünk, az a helyzet. Egy teljes évszázada úton vagy. Johnny volt az, aki végül visszahozta. Cole csak visítva őrjöngött, miután maga is megégett, ahogy megpróbált kimenni az utcára. Nem volt elég erős, és görnyedten menekült vissza, ahogy a bőre a fájdalom égő gócává változott, és szemei éles karikákat sütöttek az agyába. A látása pár óra múltán visszatért annyira, hogy láthatta fokozatosan gyógyuló bőrét. Miközben ott feküdt, és mozdulni sem tudott anélkül, hogy szörnyűséges fájdalmai ne lettek volna, Johnny elintézett mindent, amit el lehetett intézni. Boldogult a mindent tudni akaró hatóságokkal, a kíváncsi omnikkal, és visszahozta a testet a hullaházból. Cole nem szívesen gondolt bele, mit kellett kockáztatnia – vagy egyáltalán megtennie – Johnnynak, hogy sikerrel járjon. – Mindent megbeszéltünk már – hallotta most Johnny hangját. – Akárhogy is nézem, te vagy a legjobb választás. – Igazából – mondta Sandor – , Gordont meg sem kérdeztük, hogy akar-e menni valahova. – Kit érdekel, mit akar? – mordult föl Frederick. – Két héttel ezelőtt állatok húsát ette, és vedelte a sört. Azt csinálja, amit mondunk neki. – Mit válaszolsz, Cole? – kérdezte Johnny. – Nos… – Cole elbizonytalanodva nézett fel, és most először vette észre, hogyan néz rá némelyik hemó – de főleg Nell és Sandor. Kedvesség volt a tekintetükben és szánalom. Egyszerre rádöbbent, hogy mindenki látja rajta a meglepetés, a bizonytalanság kifejeződését. És a kétségét. Mély lélegzetet vett, és ellazította az arcizmait, amíg biztos nem volt benne, hogy semmit nem lehet leolvasni az arcáról. – Gondolkoznom kell – szólalt meg végül higgadtan. – Adjatok pár percet! Johnny bólintott. Rövid csönd következett, aztán a többiek halkan mormogva beszélgetni kezdtek. Jól van. Logikusan kell gondolkodnia. A kérdés nem az, hogy átlátja-e a helyzetet, vagy hogy valaha fel volt-e dúlva. A múlt hibáin nem volt értelme emésztenie magát. Általában azt sem engedte meg magának, hogy gondolkozzon rajtuk. Most sem tette volna, ha nem lepődött volna meg ennyire. Az tagadhatatlan volt, hogy Gordonnak útra kell kelnie. A Házban mindenkinek ez volt az érdeke. Valakinek el kellett vinnie őt, és ki kellett tanítania.

34

Ha Cole nemet mond – ha megfutamodik – , a teher valaki más vállát fogja nyomni. Ki lenne a legalkalmasabb a feladatra? Nyilván Johnny, de ő nem hanyagolhat el minden mást, csak hogy ezzel az egyetlen fiúval törődjön. De mi a helyzet a többi hemóval a Házban? Egyetlen jelölt sem jutott eszébe. Tegnap este is mi történt? Pedig nem is volt igazán komoly a veszély. A Házban élő hemók közül egyedül Johnny reagált gyorsan és határozottan. A többiek lelkifurdalás nélkül hagyták, hogy más cselekedjen helyettük. Mitch leült, és messziről figyelt. Seth követte az utasításokat – Cole utasításait. És senki – a Ház annyi hemója közül egyetlenegy sem – vette a fáradtságot, hogy odafigyeljen a kölyökre. Két hete itt volt, és senki meg sem próbálta átsegíteni a független táplálkozáshoz való alkalmazkodás nehézségein. Gordon rossz szokásokat vett fel. Ki tudja most megmondani, mennyire mélyen ivódtak belé, vagy hogy mennyire lesz nehéz leszoktatni őt róluk? Cole végigjártatta a tekintetét a csapaton. – Mennyire hallgat Gordon másokra? – kérdezte. – Mennyire engedelmes? – Egyszerű kérdés volt, mégsem felelt senki. – Sandor? – Te is láttad tegnap este. Mogorva, még nem tért magához a sokkból. Egyelőre nem akartam túlságosan hajtani. Szóval senkinek nem volt róla fogalma sem, hogy Gordon gyorsan felfogja-e majd, mit akarnak tőle, vagy úgy kell mindent a fejébe verni. Cole nem sejthette, mennyire lesz nehéz vagy könnyű dolga. – Táplálkozott már Gordon ma este? – kérdezte Cole. – Nem hiszem – felelte Sandor. – Tegnap este óta maga alatt van szegény fiú. Amikor eljöttem tőle, az ágyán feküdt, és vetélkedőket nézett a tévében. – Vigyük ki! – Úgy érted, a Házon kívülre? – Igen. – Táplálkozni? – Igen. – És ez már az első lecke lenne, vagy csak azt akarod eldönteni, hogy fogod-e tanítani? – El akarom dönteni. – Nos, akkor reménykedjünk benne, hogy elvállalod. Van egy kávézó a sarkon, mi lenne, ha ott próbálkoznánk? – Talán a kávézónak még nem lenne itt az ideje – mondta Cole. – Olyan omnik kellenek, akik kicsit kábák, nem olyanok, akik pörögnek a koffeintől. – Egy bár talán? Vagy egy diszkó? – Bármelyik megteszi. – Seth mesélt nekem egy hangulatos bárról a Broadway-n – szólt Sandor, és már fel is állt. – Megnézhetnénk Gordonnal hármasban. – Nem – mondta Cole. – Előbb te meg én gondoskodjunk magunkról. Akkor semmi nem tereli el a figyelmünket. – Akkor táplálkozzatok itt! – javasolta Frederick. Sandor megrázta a fejét. – Gyűlölöm nézni, amikor ezek a szegény omnik elsápadnak, ahogy folyton megcsapoljuk őket. Elmegyünk Seth bárjába, Cole?

35

– Menj csak előre, Sandor! El kell még intéznem egy-két dolgot, aztán valahol gyorsan megoldom a táplálkozást. Utána elvihetjük Gordont. – Ahogy akarod. – Sandor egészen a füléig felhúzta pulóvere nyakát, aztán egy elfojtott „mindjárt jövök” kíséretében távozott. Cole felállt és Johnnyra pillantott: ma este meghozom a döntésemet. Johnny rezzenéstelen arccal mérte végig. Nyilvánvaló volt, hogy korábban már mérlegelte a lehetőségeket, és bizonyosan tudta, hogy Cole az, akire szüksége van. Johnny bizonyossága pedig nem volt kis dolog. Csakhogy amint belépett az udvarról a nappaliba, Cole-nak hirtelen eszébe jutott, milyen kavarodás lett az előző esti metrózásból. Nem nagy ügy, amíg egyedül van. Viszont egy ilyen hibából igenis nagy ügy lehet, ha saját magán kívül egy másik személy biztonságáért is ő felel. Elég egy pici figyelmetlenség, egy óvatlan lépés – bármilyen jelentéktelennek tűnő apróság katasztrófához vezethet, nem csak a Véletlen Baleset, de a Kolónia számára is. Ha Gordon csak egy kicsit is kicsúszik az ellenőrzése alól, felhívhatja magára az omnik figyelmét. A rendőrségét, a kórházakét, az újságokét. Az elmegyógyintézetekét. A temetkezési vállalkozásokét. Ha Gordon teljesen kicsúszik az ellenőrzése alól – de ezen most semmi értelme nem volt rágódni. Sosem jó a falra festeni az ördögöt. Mindent a maga idejében. Most inkább megnézi, hogy érzi magát a kölyök ma este. Cole lement az alagsorba; a falépcsők alján dohos szag fogadta. Körben a falak mellett dobozok és ládák sorakoztak, meg a New York-i hemók korábbi utazásának számtalan emléke. Amikor korábban lejött, hogy berakja a ruhákat a mosógépbe, eszébe jutott, hogy talán turkálhatna egy kicsit, hátha megtalálja valamelyik korábbi vázlatfüzetét. Most azonban nem volt más célja, mint befejezni a mosást, és menni a dolgára. A helyiség közepén egyetlen csupasz villanykörte lógott, fényköre elhalványult, mielőtt elérte volna a sarkokat. Cole ebben a fénykörben állt, miközben kirángatta a vizes ruhákat a mosógépből, és begyömöszölte őket a szárítóba. Határozottan kellemes változatosságot jelentett ez a szárító. Sokkal jobb volt, mint a hotelszobában teregetni. Nem akart útra kelni ezzel a kölyökkel. Nem akart útitársakat, még olyanokat sem, akik miatt nem kellett aggódnia, és akikről nem kellett gondoskodnia. Nem mintha Sandor olyan rossz lett volna; vele mát utazott korábban is. Csak arról volt szó, hogy megszokta az egyedüllétet. És még ha Gordon mintadiáknak bizonyul is, még ha tudásvágytól égve issza is majd a szavait, az is azt jelentené, hogy minden egyes szavának valamiféle útmutatásnak, instrukciónak vagy tanácsnak kellene majd lennie. Ahogy elindította a szárítót, meghallotta az emeletről érkező lépések zaját. Megfordult, és egy pár fekete tűsarkú cipőt pillantott meg a lépcsőn lefelé ereszkedni, amiből csupasz lábszárak álltak ki. Ezután rövid fekete szoknya következett, majd fekete csipkés felső, végül pedig fekete haj elöl vörös és bíbor csíkokkal. Amikor leért a lépcső aljára, Mary Kate elbizonytalanodott. Cole hirtelen azon kapta magát, hogy képtelen felidézni a lány nevét, így hát üdvözlésképpen inkább csak elmosolyodott. Ez hiba volt, mert a lány most odasurrant hozzá, mint valami macska, a fénykör barátságos derengésébe. Megállt közte és a szárító között, olyan közel Cole-hoz, hogy a fiú látta a bőrét a blúz fekete anyagán keresztül. 36

– Vártam rád – mondta a lány a száját biggyesztve, és nekitámaszkodott a szárítónak. A szemét nem vette le Cole arcáról. – Tegnap este óta senkinek nem engedtem, hogy hozzám érjen. Neked tartogattam mindent. Gondoltam, kombinálhatnánk. Cole soha nem élte át egy omni szempontjából, milyen érzés a szexuális örömszerzés és a táplálkozás kombinálása, de még ennyi év után is emlékezett rá, milyen, ha táplálkoznak az emberből – bár annak semmiféle szexuális jellege nem volt. Más idők jártak, amikor az embernek még muszáj volt hosszabb időt kivárnia két táplálkozás között, ha nem egy városban járt éppen. Most a hemók ügyeltek rá, hogy minden éjszaka táplálkozzanak, de Cole emlékezett még, milyen volt, amikor az omnik általában kábán maradtak ott a táplálkozás után, merthogy akár napok is elteltek két étkezés között. Akkortájt még Johnny is vándorolt. Ahogy ő mesélte, egyszer többnapnyi böjtölés után letartóztatták azokkal a részegekkel együtt, akikből éppen táplálkozni próbált. Amikor később a rendőrök azt hitték, hogy meg akarja támadni a többi foglyot, egyedül zárták be egy sötét cellába. Mire kiengedték, felkelt a nap, és be kellett törnie egy közeli pincébe, ahol egész nap a friss égéseit ápolgatta, és várta, hogy eljöjjön az éjszaka. A nap lefelé ment az égen, amikor Cole éppen hazafelé tartott az ötödik estén. Johnny Szomjúsága már erősebb volt, mint a késztetés, hogy mentse az irháját. Cole ekkor látott utoljára napnyugtát. Illetve magát a napot igazából nem látta, vagy ha mégis, hát nem emlékezett rá. Amire emlékezett, azok a színek voltak, a lila lidércek, az arany és rózsaszín örvények. Legélénkebben azonban azt az érzést tudta felidézni; olyan volt, mintha maga is az örvények része lenne, azok pedig eggyé válnának vele, és mintha egy csodálatos – talán a napnyugtától szóló – álomban lebegne, ami egyre boldogabbá teszi, miközben haldoklik. Persze akkor nem tudhatta, hogy mindjárt meghal. Amikor azonban félig kiszáradt – ami az omnik halálát jelentette – , és Johnny levegő után kapkodva elhúzta az arcát a nyakától, nem érzett mást, csak maró önsajnálatot és haragot Johnnyval szemben, de nem azért, amit tett, hanem azért, mert abbahagyta. Miután az álom véget ért, csak halvány emlék maradt utána. Aztán, szinte azonnal, formálódni kezdett benne a Szomjúság, és Johnnynak résen kellett lennie, hogy ne engedje azonnal őt is ölni. Így kezdődött az évek végtelen egymásutánja. Ahogy visszaemlékezett a lebegő álomra, el tudta képzelni, hogy az omnik a szexszel kombinálva még jobban élvezték, mint ő akkor. – Akarsz kombinálni, ugye? – A szavak selymesen siklottak elő. Mary Kate oldalra hajtotta a fejét, amitől a haja lecsusszant a nyakáról, és láthatóvá tette csupasz bőrét, ahogy féloldalasan Cole-ra sandított. Cole ösztönei azonnal átvették az irányítást, ahogy tekintete végigsiklott a csupasz bőrön, le a fekete csipkére, aztán vissza. Csábító volt. És amúgy is táplálkoznia kellett. Behúzhatta volna a lányt az árnyékba, és elvehetett volna mindent, amit az felkínált. Mary Kate nem is akart mást, és nagyon erős volt a kísértés. Vonzotta a nyílt táplálkozás, az omni reakciója. A lány látványa, ahogy ernyedten, sebezhetőnek mutatva magát, ledőlt a kanapéra. Mary Kate nyakának hívogató íve. Itt a Házban minden az övé volt, amit csak megkívánt, és még kérnie sem kellett. Hagyhatta, hogy a figyelme még az eddiginél is inkább lankadjon – nem volt miért kapkodnia. Nem lett volna muszáj kivinniük Gordont aznap este.

37

Várhatott volna, és megvárathatta volna Mary Kate-et is, amíg a Szomjúság fel nem támad a testében. Várhatott volna, amíg már beleremeg egy omni látványába, és a lüktető ereket borító bőrön keresztül megérzi a vér sós-fémes illatát. Aztán magáévá teheti. Lehetne így is. De tudta, hogy nem ezt választja. A lehető leghamarabb el kell mennie a városból. A Ház gyötrő atmoszférája máris elkezdte bevenni magát a tudatába. Pusztán attól, hogy itt volt, máris alábbhagyott az ébersége. – Sajnálom, Mary Kate. Táplálkozni szeretnék, de ez minden. A lány egy pillanatra ráemelte a tekintetét, és úgy tűnt, látott valamit az arcán, amiből tudta, hogy komolyan beszél, mivel nem erőltette a témát. Cole harminc percre állította a szárítót, úgyhogy nem kellett kapkodnia. Egy ládának támasztva talált egy összecsukható fém széket, amit most a gépek előtti fénykörbe húzott, és leült rá. Aztán megfogta Mary Kate kezét, és az ölébe húzta a lányt. Ezúttal a fogát használta óvatosan; a lány a csuklóját kínálta fel, de Cole az ujjai közé fogta, és inkább a könyökhajlat finom bőrére koncentrált. Megcsókolta, és pár percig szívogatta, miközben élvezte a lány légzésének hangját, bőrének és ruháinak illatát. Amikor kilyukasztotta a bőrt, Mary Kate azonnal mozdulatlanná dermedt, ő pedig hallgatta a lélegzetét és számolta a szívverését. Lassan, szaggatottan táplálkozott, és arra a nagyon régi álomra gondolt. Tökéletesen ura volt a testének, és egyetlen pillanatra sem felejtette el figyelni a lány pulzusát: se túl gyors ne legyen, se túl lassú. Amikor végzett, a szárító még működött. Mary Kate feje az ő vállán nyugodott, karjával a derekát ölelte. Olyan volt, mintha egy takaró alatt kuporodott volna össze, de mivel a lánynak tetszett a dolog, hagyta, hadd maradjon. Nem került nagy fáradságába. Az alagsor a csendjével és az árnyékaival, a por hűvös, nyirkos szagával, az évszázadok emlékeivel, mintha egyre szűkebbre zárult volna körülötte. Megint a vázlatfüzeteire gondolt; régen sokat rajzolt, de az még azelőtt volt, hogy feltalálták volna a fényképezést. Mostanra rég eldobta a faszenet meg a ceruzákat, hogy fényképezőgépre és filmre cserélje őket. Ha ő nem emlékszik a képekre, amiket rajzolt, ha ő nem emlékszik a rajtuk szereplő emberekre, akkor senki nem fog. Szinte látta maga előtt, hogy elporladnak a lapokkal együtt, kétségbeesetten kapaszkodva a sárguló papírba. De csendben ült tovább, kivárva, hogy a Mary Kate-tel közös pillanat véget érjen. Amikor a szárító megállt, meg kellett kérnie a lányt, hogy álljon föl. Mary Kate a mosógépnek támaszkodott, és figyelte, amint Cole kiszedi a ruháit. Kíváncsian járatta végig a tekintetét minden darabon, ahogy a fiú egyenként összehajtogatta, majd gondosan a kosárba fektette őket, hogy aztán odafönt majd megint összecsomagolhasson. Hirtelen rádöbbent, hogy ha most elindul felfelé a ruhákkal, a lány követni fogja a négy és felesbe. Beveszi magát, és ott is marad, amíg ő elviszi Gordont táplálkozni. Marad egészen addig a pillanatig, amíg összecsomagolja a holmiját, és otthagyja New Yorkot. Inkább a szárító tetején hagyta hát a kosarat, és elindult felfelé a lépcsőn. Mary Kate a nyomába szegődött. – Jólesett, Mary Kate – mondta Cole, amikor már a folyosón álltak, majd hozzátette: – Jó éjt! – Meg kellett keresnie Sandort, hogy közösen elvihessék Gordont első vadászatára. De Mary Kate megfogta a kezét, ujjait az ujjai közé fűzte, és hozzásimult. – Most mennem kell – mondta Cole. – Muszáj?

38

– Igen. Van valami, amit el kell intéznem. – Mi az? – Magánügy. Johnny kért meg rá. A lány Cole mellkasát simogatta. – Nem halaszthatod el holnap éjszakára? – Sajnálom, de nem lehet. – Ha végeztél, gyere, és keress meg! Megígéred? – Ha lesz rá időm, megkereslek – mondta Cole. Így nem hazudott akkorát. Szabad kezével kinyitotta Johnny lakásának ajtaját, és előreengedte a lányt. Mary Kate végül kelletlenül, de elengedte a kezét. Hosszú pillantást vetett rá, majd belépett az ajtón. Cole megvárta, amíg eltűnt szem elől, majd elindult, hogy előkerítse Sandort. Néha nehéz volt határozottnak lenni az omnikkal. Az életük törékeny volt és rövid; Cole mindig úgy érezte, hogy gorombán bánni velük szükségtelen kegyetlenség. De össze kellett szednie magát, mégpedig azonnal. Gordon nem volt omni, de eléggé hasonlított rájuk ahhoz, hogy minden lépés figyelnie kelljen. Nem engedhette meg magának, hogy az érzés miatt elhanyagolja azt, amiért felelősséggel tartozik. Ezúttal nem. A mai este vizsga lesz – nem Gordon, hanem Cole számára.

39

8. fejezet ! – METRÓVAL MENJÜNK? – kérdezte Sandor. Hármasban álltak a járdán a Ház előtt. Gordon nem szólt, tekintetében valami egészen különös érzés tükröződött, amiről Cole úgy sejtette, valahol a félelem, az előző este miatti zavarodottság és a makacs méltóságteljesség között helyezkedhet el. Nagyjából ugyanolyan ruhákat viselt, mint korábban: farmert és pólót. Biccentett Cole-nak, de egyetlen szót sem szólt hozzá. – Tudod, hogyan lehet eljutni oda metróval? – kérdezett vissza Cole. – Többé-kevésbé. Többé-kevésbé? Cole szeme előtt hirtelen megvillant a metróvonalak térképének tarka hálózata. – Inkább gyalogoljunk – mondta. – Legalább húszsaroknyira van. – Induljunk el gyalog, és ha látunk egy taxit, leintjük. – Jól lesz ez így, gondolta. Kihasználhatja az időt, hogy bevesse magát, és elkezdje tanítani Gordont. Egy taxiban nem beszélhetne szabadon, és annyi minden van, amit a fiúnak tudnia kell. Azonnal belé is fogott hát, amint útnak indultak. – Mindig jó, ha már kora este táplálkozol – mondta Gordonnak. – Úgy, ha valami közbejön, még mindig rengeteg időd marad. Gordon görnyedten, zsebre vágott kézzel gyalogolt mellette. Nem kérdezte meg, mi jöhetne közbe. Cole azért elmagyarázta. – Például, ha bajba kerülsz egy omninál, elszúrod a közeledést, bármi olyat teszel, ami gyanakvást vagy bizalmatlanságot válthat ki. Nem szabad semmi olyasmit tenned, amitől az emberek gyanakodva néznek rád. Sandor folyton hátrafordult, nem közelít-e egy taxi. Gordon úgy tett, mintha soha korábban nem járt volna Manhattanben. A benne lakozó missouri fiú igyekezett mindent befogadni: az egymásnak feszülő épületeket, a hívogatóan előretörő tornácokat, a kő- és téglakanyon mélyén futó aszfaltfolyamot. Tekintete mohón futott végig minden szembejövő járókelőn, miközben a manhattani bennszülöttek, akik olyannyira lekötötték a figyelmét, rezzenéstelenül meredtek előre. Kérdést azonban egyet sem tett fel. – Ez most interaktív táplálkozás lesz – mondta neki Cole. – Ez azt jelenti, hogy meg kell ismerkedned valakivel, flörtölnöd, beszélgetned kell vele. Azt is tudnod kell, hogyan küzdj le fizikailag egy idegent, de arra még nem állsz készen. Az amolyan kockázatos, végső menedék típusú dolog. Erősnek is kell lenned hozzá. Nem úgy nézel ki, mint aki rendszeresen gyúr. – Jut eszembe, van egy jó hírem, Gordon – szólt közbe Sandor. – Most gyorsan megizmosodhatsz. Ha valaha kockás hasat akartál, hát eljött az időd. Ez az egyik pozitív változás az omni lét után – mondta bátorítóan, mintha csak csokoládét kínálna egy gyereknek. – Nem kell keményen dolgoznod ahhoz, hogy kigyúrt legyél. Gordont láthatólag egyre ingerültebbé tette a rengeteg információ, de nem lehetett tudni, mi lesz létfontosságú egy adott pillanatban. Cole tehát tovább fejtegette a témát. – Az izmaid kicsit elszakadnak minden egyes alkalommal, amikor súlyt emelsz –

40

magyarázta Gordonnak. – Az omniknak várniuk kell, hogy a szakadások begyógyuljanak, és csak aztán építhetnek izmokat. Neked nem kell várnod. Amit egy omni hónapok alatt érhetne el, az neked pár napba telik. Órákba, ha… – Ó, nézzétek! – mondta Sandor, és megtorpant a Kilencvenhatodik utca sarkán. – Ott egy metróállomás. Cole és Gordon is megállt. Gordon elfordította a fejét, és addig kutatott, amíg tekintete rá nem akadt a lépcsők mellett futó korlátra. A jelek szerint soha nem látott még metrólejáratot. Cole nem nézett oda. – Csak ha pontosan tudod, hogyan jutunk oda, Sandor. Csak ha pontosan tudod, melyik szerelvényre kell felszállnunk, és pontosan hova lyukadunk ki. Sandor megrázta a fejét. – Hová tűnt a kalandvágyad? – Ma este az a cél, hogy elkerüljük a kalandokat – mondta Cole, és továbbindult. A másik kettő követte. – Van nálad valamiféle eszköz? – kérdezte Cole Gordontól. – Odaadtam neki az egyik gyűrűmet – válaszolt a fiú helyett Sandor. – Jó. – Cole megint Gordonhoz fordult. – Használtad már? – Igen – mondta Sandor. – Gordont kérdeztem. – Ja – felelte Gordon, amolyan hagyjál-békén hangon. – De csak a Házban – tette hozzá Sandor. – A külvilág nem olyan mint a Ház – közölte Cole Gordonnal. – Nagyon kell ügyelned rá, hogy senki ne lássa meg a gyűrűt a fedele nélkül. Figyeld a helyzetet! Ha az omni részeg, sokkal több lehetőséged van, mint ha józan. Egy józan omnival, nem szexuális szituációban, gyakran egyetlen esélyed van arra, hogy elég közel kerülj hozzá. Nem lehet újra meg újra végigtapogatni a nyakukat, és nyilván nem lehet csak úgy odatolni az arcodat. – Ó – szólalt meg Sandor, és megint megállt. – Ezt a helyet el is felejtettem. – Egy épületre mutatott az utca túloldalán. – Sol közelebb van, mint Seth bárja. Mit gondoltok? Cole végigmérte a homlokzatot. FROMM'S, állt a cégéten. Ablak nem volt, így hát nem láthatott be. Viszont a bejárat előtt az utcára nyúlt egy ponyvatető, és a cégér is stílusos volt, fehér táblán diszkréten megvilágított dőlt betűkkel. Nem holmi lepukkant kocsmának tűnt. Cole reménykedett benne, hogy azért nem is túl kifinomult hely; nem szívesen rángatott volna be egy faragatlan, mogorva, sört vedelő tinédzsert egy olyan bárba, ahol feltűnést keltett volna a vendégek között – főleg így, hogy a külseje alapján ő maga is tinédzsernek látszott. – Megpróbálhatjuk. – Miközben átkeltek az úton, Cole agya csak úgy pörgött. Mi az, amit Gordonnak mindenképpen tudnia kell, mielőtt bemennek? – A csuklójukkal ne törődj! – mondta. Az a Ház kivételével szinte mindenhol haszontalan, mert látják, amit csinálsz. Sandor, van még valami, amit nem említettem? – Nem, nagyon alapos voltál. Viszont, jut eszembe, tudtad, hogy Mitchnek van egy szög a nyelvében? – Nem. – Azt mondta, nem működik valami jól, mert nehéz levenni meg visszatenni a kupakot. Amikor meg lent van, nagyon kell vigyáznia, hogy ne vágja meg a saját szájpadlását. – És ráadásul az ilyesmi meglehetősen feltűnő – jegyezte meg Cole, hogy Gordon ebből is tanulhasson. – Mostanság nem különösebben. De felteszem, ki fogja venni.

41

– Valószínűleg. – Már az ajtó előtt jártak, amikor az kinyílt, és egy fiatal pár lépett ki rajta, dübörgő zene örvényét hozva magával. Miután kézen fogva elsétáltak, és az ajtó becsapódott mögöttük, a zene is elhalkult. Cole Gordonhoz fordult, és észrevette, hogy a fiú egyre feszültebb. – Figyelj rám! Nem kell mást csinálnod, csak rátenni a kezed az omni nyakára. Megragadnod nyilván nem szabad, attól megijedne. Természetesnek kell lennie a mozdulatnak. Ha az ujjaddal megtalálod a pulzusát közvetlenül az álla vonala alatt, könnyebben megy. Ha már tapasztaltabb leszel, nem is kell kitapogatnod, ránézésre is meglesz. Akárhogy is, gyorsan kell beszúrnod az eszközt, érted? Így – demonstrálta Cole a levegőben – , mint amikor egy lyukat akarsz szúrni valamibe. Gyorsan és határozottan. Aztán rögtön rá kell hajolnod, amint megvan a lyuk. Ha késel, az omni valószínűleg sikítani fog, és mindent összevérez. Gyorsan cselekedj; tapadj rá a száddal a sebre, az el fogja zsibbasztani. Ne szívd túl sokáig, számolj… hm, mondjuk húszig, amikor táplálkozol. Húsz másodperc nagyjából elég a nyaki verőérnél, az omninak meg fogalma sem lesz róla, mi történt vele. Ja, és igen – Cole előhúzta a tárcáját – , itt van az igazolványod. – A fiú felé nyújtotta a plasztikkártyát, amit Alice-től kapott. Gordon rámeredt. Egy pillanattal később kelletlenül két ujja közé fogta a kártyát, és közelebbről is szemügyre vette. – Ez hamis. – Na, ne hülyéskedj! – Nem is októberben van a születésnapom. – Nem számít, mikor van a születésnapod. – És nem vagyok… – a kártyára hunyorított – huszonegy éves. Csak tizennyolc. – Annyi idős vagy, amennyinek lenned kell. – Hé. Ez azt jelenti, hogy vehetek sört? – Annyi sört vehetsz, amennyi csak jólesik – mondta Cole. Azt nem tette hozzá, hogy amint megkóstolja, nem lesz kedve még egy kortyhoz. – Jó – bólintott Gordon, és Cole most először látta rajta némi lelkesedés nyomát. – Totál be fogok rúgni. Abba sem hagyom, amíg el nem ájulok. Aztán amikor magamhoz térek, kezdem elölről. – Az nem fog menni. – Miért nem? Láttam, hogy hitelkártyád van. Még csak nem is a tied, igaz? Mit számít az neked, ha egy kicsit elszalad velem a ló? Istenemre mondom, megérdemlem. – Nem a pénzről van szó. Nem rúghatsz be. – Tényleg? Hát csak figyelj! – Nem. Úgy értem, fizikailag lehetetlen. Nem hat rád az alkohol. Esetleg hányhatsz tőle, ha túl sokat iszol, de nem akarsz majd túl sokat inni. Most pedig csönd legyen, és nyomás! Cole lépett be először a Fromm's-ba. Belülről az egész hely nagyobbnak tűnt. A táncparkettet apró asztalok vették körül, a helyiség végében pedig hosszú bárpult húzódott, mögötte neonfeliratokon sörmárkák nevei villogtak. – Rendelünk italokat – mondta Gordonnak. – Menj csak, kérj amit szeretnél! Még meginni is megpróbálhatod. Viszont elsősorban arra az esetre vannak, ha valami gond támad, és meg kell magyarázni a viselkedésedet egy omninak. A legjobb az lesz, ha ma este a pultnál rendelünk.

42

– Igen, jó ötlet – bólintott Sandor. – Jobb, ha nem zavarnak meg a pincérnők. Látod, Gordon, Cole mindenre gondol. Üljetek le, elintézem. – Sört akarok – közölte makacsul Gordon. – Valami külföldit. – Az nekem is jó lesz – mondta Cole. Már ki is választotta a megfelelő asztalt. Az egyik sarokban állt, mégis nagyon jó kilátás nyílt onnan az egész teremre. Előreindult, Gordon pedig most már vonakodás nélkül követte. Cole figyelte, ahogy leült. A fiú körülnézett a helyiségben, Cole pedig észrevette, hogy finoman oldalra fordítja a fejét – egy hemó illatok kavargó áramlatát érezhette a levegőben: bőrét, izzadságét, parfümökét, sóét. És még csak nem is volt tele úgy a terem, mint hétvégén. Még ennek a kölyöknek a fejletlen ösztönei is feltámadtak, ahogy megcsillant a közeledő táplálkozás ígérete. Ez biztató jel, gondolta Cole. Még ha a fiú nem is tudott róla. Cole körbejártatta tekintetét a teremben, megfelelő jelölteket keresve. Közben Sandor is megjött az italokkal, de Cole nem is foglalkozott vele. Máris az egyik asztalra koncentrált. Négy fiatal nő ült körülötte különféle testhelyzetben. Kettő farmert viselt, a harmadik rövid szövetszoknyát, a negyedik pedig még annál is rövidebb, vékony, testhez simuló anyagból készült ruhát. Élénken beszélgettek, nyilvánvalóan remekül érezték magukat, és nem vágytak mások társaságára. Cole hallotta, ahogy Gordon kiköp – biztosan megkóstolta a sörét – , de nem törődött vele. Vadászott, és várta, hogy szemkontaktust teremthessen. A lányok nevetésben törtek ki, a hasukat fogták, sőt az egyik még a fejét is az asztalra hajtotta. Egy másik viszont felnézett, és tekintete találkozott Cole-éval. Elhallgatott. Cole rámosolygott. A lány rábámult, és most már le sem vette Cole-ról a szemét. Aztán lassan visszamosolygott. Cole elfordult. – Kezdetnek megfelelnek – mondta Gordonnak. – Nézd az üres poharakat az asztalon! És látod, mit csinálnak? Legalábbis félrészegek. Gordon feléjük fordult, aztán megrázta a fejét. – Azok a lányok… Azokkal a lányokkal nem vagyok egy súlycsoportban. – Dehogynem! Menj, mutatkozz be nekik! Nézz a szemükbe! A becsípett lányok, meg egy lassú tánc, mindig szerencsét hoznak. Gyorsan végezhetsz. Légy rugalmas, és légy észnél! Ne veszítsd el a fejed! És ne felejtsd el – tette hozzá Cole – , hogy miután elszámoltál húszig, nem akarod majd abbahagyni, de muszáj lesz! Ismételd el, amit mondtam! – Húszig számolni – ismételte Gordon, le sem véve a szemét a lányokról – , aztán abbahagyni. – Jól van, jól van. Most húzd fel a gyűrűt! Ó, szép gyűrű, Sandor. – Az egyetemi gyűjteményemből van. – Szóval, Gordon, most a Yale-re jársz. Gratulálok. Tudod, hogyan kell levenni a kupakot? – Igen. – Akkor vedd is le! Elsőre ennél jobban nem is csinálhatnád. Most fordítsd úgy, hogy a hegyét elfejtse a tenyered. Úgy, ni.

43

Gordon riadtan, de várakozással telve pillantott a lányokra. Kapkodva vette a levegőt. Amikor megszólalt, magában mormogott, nem Cole-hoz beszélt. – Oké – mondta, és végigfuttatta a tekintetét a testhez simuló ruhát viselő lányon. – Oké. Húszig számolni. Oké. Felállt, és merev lábakkal megindult a termen keresztül. Cole és Sandor figyelték, ahogy Gordon mond valamit a lánynak. Idegesnek tűnt, de a lányt megbabonázta a tekintete. Elmosolyodott, majd ő is felállt, és kezét a fiú kezébe csúsztatta annak ellenére, hogy az nem nyújtotta felé. – Eddig jól alakul – hallotta Cole Sandor hangját. Nem válaszolt. A kidobóra nézett, aki karba font kézzel állt a bejárati ajtónál, és a portást figyelte, aki az igazolványokat ellenőrizte. A táncparketten a lány összekulcsolta a kezét Gordon nyaka mögött, és a szemébe nézett, miközben a fiúhoz beszélt. Gordon válaszolt, aztán a lány válla fölött félig haragos, félig zavart pillantást vetett tanáraira: Ne kémkedjetek utánam! Sandor azonnal elfordította a fejét. – Azt hiszem, a fiú kezdi felvenni a ritmust, hogy úgy mondjam – állapította meg megkönnyebbülten. Cole zavartalanul figyelte tovább, mi történik. Valakinek rajta kellett tartania a szemét a fiún. Mert Gordon nem tette meg a következő lépést. Mintha még beszélni is képtelen lett volna a lánnyal. Ahányszor csak az mondott valamit, a fiú ajkai egyetlen szótag erejéig moccantak csak meg, aztán némán táncolt tovább, illetve nem is táncolt, inkább csak egyik lábáról a másikra állva csoszogott. Túl nyilvánvaló mozdulatokkal csúsztatta felfelé a kezét a lány hátán, és láthatólag nem nagyon tudta megfejteni, hogyan juttassa a gyűrűt a célpont közelébe. Arcára egyre inkább kiült a tehetetlenség, de ahogy a szám a végéhez közeledett, egyik kezét mégis partnere nyakához emelte. A lány elfojtott kiáltást hallatott, hátraugrott, és a megsebzett ponthoz kapott. – Mi a fenét művelsz? – kérdezte olyan éles hangon, hogy még Cole és Sandor is hallotta onnan, ahol ültek. Ráadásul a zene időközben elhallgatott. – Mi bajod van? – A lány gyanakvóan húzta össze a szemét. Viszont nem ment el; nem tudta eldönteni, hogy a felháborodása erősebb, vagy az a valami a hemó szemében, ami ellenállhatatlanul vonzotta az omnikat. Akárhogy is, eszébe sem jutott felpofozni a fiút, és elrohanni. Cole látta, hogy a gyűrű megtette a dolgát, mert Gordon ösztönei dolgozni kezdtek. A lány a kezét nézte, amit az imént még a sebre szorított; nyilvánvalóan véres lehetett, mert Gordonról sütött, hogy a legszívesebben leharapná az ujjai hegyét. Cole tudta, hogy a fiú még semmiképpen nem érezheti a Szomjúságot, hiszen előző este táplálkozott. Nem. Az történt, hogy mivel az elmúlt két hétben nem kellett türtőztetnie magát, megszokta, hogy azonnal megkapja, amit akar. Gyűrűje a vér rézre emlékeztető, csábító szagát árasztotta magából, ő pedig máris nyáladzott, mint Pavlov kutyája. Sandor hátratolta a székét, és már indult is volna, hogy segítsen, de Cole a karjára tette a kezét. – Nem történt semmi baj, egyelőre – mondta halkan. – Hadd próbáljon meg egyedül kikeveredni ebből a zűrből, ha már ő csinálta. Kíváncsi vagyok rá, hogy sikerül-e visszafognia magát. És csodák csodája, Gordonnak sikerült.

44

Először elszakította tekintetét a csábító ujjaktól, aztán Cole észrevette, hogy azt is sikerült megállnia, hogy a lány nyakára pillantson. Nem, a fiú nem volt reménytelen. Legalábbis nem teljesen. Aztán Gordon mondott valamit, karját sajnálkozó gesztussá tárta szét. Nem szakította meg a szemkontaktust, ami jó döntés volt. Így még akár azt is elérheti, hogy a lány vele maradjon. De nem. – Soha többé nem akarlak látni! – mondta a lány, és elsietett a táncparkettről. Sandor szánakozva figyelte Gordont. – Segítenünk kéne neki. – Nem – mondta Cole. – Még nem. Gordon szégyentől vörös arccal telepedett le a székére Cole és Gordon mellé. – Gyorsabbnak kell lenned – tanácsolta azonnal Cole. – Ha elég gyorsan rátapasztottad volna a szádat, az a lány semmit nem vett volna észre. – Annyira jól nézett ki – mondta Gordon, aki láthatólag megint maga alatt volt. – Ilyen jó csajnak még sohasem sikerült felkeltenem az érdeklődését. Sandor elvigyorodott. – Hát, pedig hozzá kell szoknod. Gordon felkapta a fejét. – Mit akarsz ezzel mondani? – Jaj, ne, fiatal barátom, hát komolyan nem vetted észre? Vonzó emberek vagyunk. – Egyáltalán nem nézek ki máshogy, mint eddig. – A fellépésünkben van valami. A szemünkben, a mosolyunkban. Többet kell mosolyognod mostantól. Nem így van, Cole? – Igen, de azért nem állandóan, különben idiótának fognak gondolni. – A fellépésem sem változott – mondta Gordon. – Kivéve, hogy egy kibaszott nyomorúságos lúzer vagyok, akinek még otthona sincs. – Észre sem veszed – magyarázta Sandor – , de máris magabiztosabban mozogsz. Szemkontaktust teremtesz, és meg is tartod anélkül, hogy furcsának tűnne. Az emberek vonzódnak a fajtánkhoz. Ahogy idősebbek leszünk, egyre inkább. Gordon komoran meredt tele söröskorsójára. Ahogy Sandor szavai lassan eljutottak a tudatáig, felemelte a fejét, és Cole most először látta rajta, hogy komolyan kíváncsi. – Ez igaz? Úgy érted, mostantól megkaphatom a dögös csajokat? – Nem – vágta rá gyorsan Cole. – Semmi dögöset nem kapsz. Most éppen a táplálkozásra kell koncentrálnod. A kezdőket nem érdekelheti, hogy ki dögös, és ki nem. Jobban jársz, ha a csúnyább omnikkal kezded. Keresd a csapatból a kevésbé vonzóakat, akik hátramaradnak, amikor a csinosabb társaikat már táncolni vitték. Azoknak a legkönnyebb gyorsan a közelükbe férkőzni. És minél részegebbek, annál jobb. – Én is berúghatok, ha ő részeg? – Nem, annak örökre vége. Azért vagy itt, hogy táplálkozz, sem mi másért. – Istenem. Nem rúghatok be. Nem hajthatok a csinos lányokra Azt mondod, meg sem halhatok. Nem mehetek haza, mert… Mert minden el van cseszve. Nem csinálhatok semmit. – A szexnek semmi akadálya – mondta Sandor. – Rengeteget szexelhetsz. Hát nem nagyszerű? És meg sem tudsz betegedni – tette hozzá segítőkészen. – És nem tudod teherbe ejteni a lányokat, úgyhogy nincs szükséged azokra az izékre. A hogyishívjákokra… – Azt akarja mondani, hogy steril vagy – jegyezte meg Cole.

45

Gordon arcán annyi érzelem villant át egyszerre, hogy nehéz lett volna különválasztani őket. Meglepődött? Kiborult? Dühös volt? Hitetlen? Cole-t egy olyan rajzfilmfigurára emlékeztette, amelyiknek éppen felrobbanni készül a feje. – Akárhogy is, próbáld meg még egyszer – mondta Cole. – Nézd ott azt a lányt a bárpultnál! Látod, a fekete ruhában. Csak ráérősen. Még jól érzed magad, ugye? Menj oda, ülj le mellé, beszélgess vele pár percig! De Gordonnak megint nem sikerült. Ez a lány visított, azt kiabálni kezdett. Minden szem Gordonra szegeződött, az ajtón álló nagydarab fickó pedig megindult felé. Cole és Sandor felugrottak, hogy közbelépjenek. Sűrű bocsánatkérések közepette, állítólag részeg barátjuk viselkedéséért, belekaroltak a fiúba, és kikísérték a bárból. Amikor kiértek az utcára, megálltak. A bejárat előtti járdát megvilágította az utcai lámpa. Csendes volt a környék. – Nos – mondta Cole – , akkor talán keressünk egy másik helyet! – Elgondolkodva nézett végig az utcán. – Jobb lenne, ha hétvége lenne – elmélkedett Sandor. – Kedden nem igazán rendeznek ereszd-el-a-hajamat bulikat sehol. Cole nem is figyelt rá. – Látjátok ott azt a helyet? – Távolabb az utcán sötétre festett ablakok felett neonfények ragyogtak a félhomályban. – Nézzük meg közelebbről! Hogy érzed magad, Gordon? – Jól. Csak… tudod. – A fiú feszengve állt egyik lábáról a másikra. – Jól. – Gyertek! – Cole elindult. – Eddig egy kicsit gyötrelmes volt, ennyi az egész. Még vissza tudod fogni magad? – Igen. De kész vagyok – vallotta be. – Jó. Koncentrálj! – Próbálok. Beléptek a bárba. A helyiség minden négyzetcentiméterét lakkozott faburkolat fedte, a dekorációt tükrök, üvegfelületek és a falakon tekergő neoncsövek alkották. Cole italokat rendelt – vagyis csalikat, ahogy Sandor hívta őket – , és leültek egy asztalhoz, az egyik távol eső sarokba. Gordon hozzá sem nyúlt a poharához. Az asztal fölé görnyedt, és magában mormogott. – Meg tudom csinálni. Meg tudom csinálni. – Végül felállt. – Meg tudom csinálni – mondta Cole-nak meg Sandornak, és elvonult. Csakhogy nem tudta megcsinálni. A következő egy órában Cole és Sandor figyelte, amint körbebotorkál a helyiségben, és zavartan próbál beszélgetéseket kezdeményezni. Aztán visszajött, és megint magába roskadt. – Egyszerűen senkihez nem tudok elég közel jutni. – Most már végképp elkeseredettnek tűnt a hangja. – Menjünk vissza! Nem is értem, miért kell ezt csinálnom. Cole és Sandor összenézett. – Most már csak óvatlanabb lesz – jegyezte meg Cole. – Elkezdek egyet – mondta Sandor. – Adj egy percet! – Csikorogva tolta hátra a székét, és a mosdók felé indult. Cole várt egy percet, aztán ő is felállt. – Gyere! – intett Gordonnak. Sandor a rövid folyosón állt egy férfi mögött, aki éppen a két mosdó közötti szakaszon telefonált. Sandor nem tudott igazából felnézni, mert száját a férfi nyakára tapasztotta, de nyilvánvaló volt, hogy látja őket közeledni, mert egyik kezével hevesen integetett Gordonnak, hogy menjen közelebb.

46

Gordon nem mozdult. Cole taszított rajta egyet, mire nagy nehezen mégis megindult. Némi szerencsétlenkedés árán Sandor és Gordon végül helyet cseréltek. – Nagydarab fickó – jegyezte meg Sandor, aki karba font kézzel állt meg Cole mellett. – Azt hiszem, Gordon kicsit tovább is csinálhatná, nem gondolod? – Gordon – mondta Cole gondosan formálva a hangokat – , most harmincig számolhatsz húsz helyett. Csendben magában is számolt, és észrevette, hogy Sandor ajka is mozog. Hallotta, ahogy a telefonvonal túlsó végéről valaki értetlenül hallózik, miközben a férfi kábán bámul a semmibe. – Ha végeztél – mondta Cole Gordonnak – , lépj odébb, és gyorsan menj el! Van pár másodperced, mielőtt magához tér. – Az asztalnál várlak benneteket – szólt hátra Sandor, aki máris visszafelé indult. – Kösz – mondta Cole, és maga is elhátrált Gordon meg a tápláléka közeléből. Közben azért készen állt rá, hogy közbelépjen, ha le kell csendesíteni a férfit. Reménykedett benne, hogy Gordon legalább arra képes lesz, hogy jelenet nélkül eltűnjön. És – újabb csoda – Gordonnak sikerült. Amikor végzett, egyszerűen félrelépett, aztán sietősen kivonult a folyosóról, és máris megint a bárban volt. Cole, mintha mi sem történt volna, követte. Látta a férfi arcát – félelem és csodálkozás tükröződött rajta. Soha nem lehetett pontosan megmondani, mit gondoltak az omnik ilyenkor. Cole magában arra jutott, hogy a legtöbben gyorsan túltették magukat a dolgon, bár azért kíváncsi volt rá, hogy el tudják-e felejteni előbb-utóbb, vagy hogy nem valamiféle vallásos élményként élik-e meg. De talán azt is hihetik, hogy agyvérzésük vagy valami rohamuk volt. Amikor leült az asztalhoz, úgy döntött, megdicséri a fiút azért a néhány dologért, amit jól csinált az este folyamán. Akkor úgy érezheti, mégiscsak vannak olyan képességei, amikre építhetnek. De Gordon szólalt meg előbb. – Tudjátok – mondta egy karton söralátétet forgatva a kezében – , egyáltalán nem vagyok érte oda, hogy így bámultok. Totál perverz. – Sajnálom – felelte Sandor. – Csak meg akartunk bizonyosodni felőle, hogy idejében abbahagyod. – És furcsa íze volt annak az embernek – panaszkodott tovább Gordon. Ez bosszantotta Cole-t, de Sandor csak megvonta a vállát. – Olaszt evett vacsorára – magyarázta segítőkészen. Aztán válaszul Gordon pillantására, hozzátette. – Mindig meg lehet állapítani, a fokhagyma miatt. A curry még erősebb. Cole úgy határozott, hogy mégsem dicséri meg Gordont. – Még meg sem tudod szerezni magadnak a táplálékot – mondta neki inkább – , úgyhogy nincs jogod a kiszolgálás miatt nyavalyogni. És nem rémlik, hogy megköszönted volna Sandornak, amiért kihúzott a bajból. – Jaj, ne, Cole! Semmi baj! – mondta Sandor. – Nem, nincs ez jól így. Ez tiszteletlenség, nem más. – Kösz – dünnyögte Sandor felé Gordon. – Szívesen – vágta rá gyorsan Sandor. – De ez olyan ostobaság – folytatta Gordon. – Mi értelme van? Úgy értem, rettenetesen nehéz. És megalázó. És undorító. Az a fickó undorító volt. Volt egy pattanás

47

a nyakán. A Házban csak ülnöm kell, és a lányok jönnek oda hozzám, hogy akarom-e őket.. – Az omnik nem a személyes tulajdontárgyaid – mondta Cole. De már döntött. Johnnynak igaza volt: a korábbi bukása valóban teljesen más helyzetben történt, ez a különbség pedig egészen nyilvánvaló volt most már, hogy dolgozott egy keveset a kölyökkel. Bess idejében a saját érzelmeivel kellett megbirkóznia – inkább boldoggá akarta tenni a lányt, mintsem a függetlenség felé terelni. Gordon mellett viszont nem voltak hasonló bonyodalmak, és semmi sem terelhette el a figyelmét. Ez a fiú gyerekes volt és goromba, de Cole ezt tudta kezelni. Nem lesz könnyű elvinni az első útjára, de Cole erre is képesnek érezte magát. – Indulnunk kell – mondta Sandornak. – Csak addig maradunk a Házban, amíg összecsomagolunk, aztán eltűnünk a városból. Minden áldott este végigjátsszuk ugyanezt, amíg Gordon bele nem tanul. – Úgy érted, még ma este elmegyünk? – Igen. Ki kell kerülnie a Házból. Most – jelentette ki magabiztosan Cole. – Minél tovább marad, annál többet kell felejtenie. Sandor, ennek a fiúnak meg kell tanulnia, hogy ne veszítse el az önuralmát, ha egyetlen cseppnyi vér illatát is megérzi. – Ó. Az nem jó. – Nem. Úgy veszem észre, éjszakánként többször is táplálkozott. Olyan, mint egy csecsemő, akit még szoptatnak. Gordon – mondta – , egy éjszaka egyszer táplálkozhatsz. Nem többször, nem kevesebbszer. Ahogy riadtan egyikük arcáról a másikéra nézett, Gordon még mindig egészen omniszerűnek tűnt. Cole nem szólt semmit, csak hátralökte a székét, és felállt. Készen állt – készen, hogy szigorú legyen, akár kegyetlen is, ha kell. Amilyen hamar csak lehet, ennek a fiúnak meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy vár rá az örökkévalóságig tartó önfegyelem.

48

9. fejezet ! COLE MINDENT CSINOS TORNYOKBA rendezett az ágyán. A farmerokat és a pólókat hengerré tekerte, hogy úgy csúsztathassa be mindegyiket a hátizsákba. Az ingeket, az elegánsabb nadrágokat meg a nyakkendőt – amit nem is használt – összehajtogatta és félretette. A sampont és a borotválkozó felszerelést gondosan egy nagy műanyag zacskóba zárta. Ekkor kopogást hallott. A négy és feles ajtaján több zár is volt, de ő csak egyet fordító rá; bőven elég volt ez is, hogy távol tartsa az erre tévedő omnikat. Most résnyire nyitotta az ajtót, hogy megnézze, ki jött. Johnny volt az. Cole szélesre tárta az ajtót. Senki más nem állt a lépcsőfordulóban. – Minden oké? – Minden a legnagyobb rendben. Csak akartam veled egy szót váltani, mielőtt elmész. Cole bólintott. Hátralépett, és Johnny követte a szobába. – Le akarsz ülni? – kérdezte Cole. – Nem. Folytasd csak, amit csináltál. Nem akartalak megzavarni. Cole előrement hát a hálószobába. Az ágyon elrendezett ruhákat nem számítva a helyiség éppen olyan volt, mint ahogy érkezésekor találta. Persze a deszkát azért levette az ablakról. A Ház összes ablakán volt egy fából készült deszka, amelyik pontosan illeszkedett az ablakkeretekbe, és néhány hüvelyknyire még rá is simult mellettük a falra. Mindegyiket gondosan készítették el, nehogy leeshessenek, de Johnny semmit nem bízott a véletlenre: az ablakokra még egy-egy retesz is került, ami a helyükön tartotta a deszkákat. Cole nemcsak hogy levette a deszkát, de még magát az ablakot is kitárta még korábban, amikor felkelt. Nem tudott jól aludni így, hogy az ötödik emeleti lakás alig néhány lépésnyire volt tőle; néha az az érzése támadt, hogy a plafon életre kel, lebegni kezd a feje fölött, és lassan megindul felé. Mindig megkönnyebbült, amikor az óra jelezte, hogy beesteledett, és végre kinyithatta az ablakot. Odakint nem látott mást, csak a szemközti épület téglafalát, de amint beáradt a friss levegő, máris szabadabban lélegzett, és a vállából meg a nyakából is eltűnt legalább egy része annak a feszültségnek, ami akkor gyűlt össze, mikor ide-oda dobálta magát az ágyon. Johnny most nekitámaszkodott az ágy egyik lábának. – Nagyra értékelem, hogy segítesz ebben a dologban – mondta, miközben figyelte, ahogy Cole egymás után a cipőjére fekteti a feltekert ruhákat. Cole tudta, hogy a férfi Gordonról beszél. Bólintott, de nem szólt. Nem lett volna jó ötlet ráborítani Johnnyra az összes holmit. – Van valami, amit nem szabad elfelejtened – folytatta Johnny. – Az új hemók mindig félnek. Cole vetett rá egy oldalpillantást. – Mitől? – Attól, hogy egyedül maradnak. Hogy magukra hagyják őket. Amikor átváltoznak, pillanatok alatt mindent elveszítenek. Mindent, amit addig valóságosnak gondoltak

49

magukról és a világról. Gordonnal még inkább így van. Sandor nem tudott időben odamenni hozzá, és történt egy kis erőszak. Gordontól elszakították az életét úgy, ahogy van. Egyedül te és Sandor segíthettek neki, hogy megtalálja az élete értelmét. Lehet, hogy nem tetszik neki, de a lelke mélyén tudni fogja, hogy igaz. Ha pedig – Johnny kereste szavakat – ...megnehezíti a dolgotokat, előnyötökre fordíthatjátok ezt a félelmet. Cole elgondolkodott ezen, miközben felemelte a bőr irattartó mappát. Halványan felrémlett neki a megnevezhetetlen, szavakba nem önthető pánik, amit akkor érzett, amikor Johnny azokban első napokban rövid időszakokra egyedül hagyta. Johnny most az albumot figyelte, ahogy Cole beledobta a hátizsák egyik külső zsebébe. – Látom, még mindig fotózol. – Már nem olyan sokat. – Igazság szerint évek óta egyetlen képet sem készített. – Mindig is jó ötletnek tartottam. Túl könnyű ráunni a világra. Ha nem lennének érzéseink, nem is maradhatnánk emberek. Cole nem tudta, mit is mondhatna erre. Rövid, erőltetett mosolyt eresztett meg Johnny felé, aztán fogta az elegánsabb ruháit, és visszatette őket a hátizsákba, gondosan elhelyezve mindegyiket a korábban bepakolt használati tárgyak körül. – Azt is el akartam mondani neked, hogy ha Gordon teljesen kicsúszik a kezeitek közül… Ha úgy érzitek, hogy veszélyt jelenthet mindannyiunkra nézve… És Johnny most elé tárta a meztelen igazságot: mi fog történni, ha Cole kudarcot vall? A társadalom érdekében a veszett kutyát el kell altatni. Mindegy, hogy az ember szereti-e az állatokat, mindegy, hogy a szóban forgó kutya történetesen házi kedvenc-e. Emberségesen meg kell szabadulni tőle, a többiek védelmében. Persze egy hemót nem lehetett csak úgy elaltatni. Cole egy esetről tudott biztosan, amikor Johnny megtette ezt. Ő maga nem volt ott, de ismerte a történetet. Megjelent egy hemó Óvilágból, aki mélyen meg volt győződve róla, hogy joga van addig táplálkozni, amíg az omni meg nem hal, és ezt annyiszor megteheti, ahányszor csak akarja. Új hemók egész sorát hagyta maga mögött, így született Alice, Seth és Elise is. Akármennyit beszéltek neki, szemernyit sem engedett a hitéből, hogy saját magán kívül egyáltalán senkiért nem tartozik felelősséggel. Johnny bezárta egy fészerbe – egy olyan fészerbe, amelyiknek nem voltak ablakai, de a deszkák között azért bőven akadtak rések. A napfény nem juthatott be, csak ezeken a réseken: ezért hallatszottak a sikolyok még napok múlva is. A szerencsétlen férfi sebei minden éjszaka gyógyultak egy keveset, mielőtt a nap végleg úrrá lett rajta. Johnny azt mondta, hogy a puszta kezével szaggatta a fészer deszkáit. Később a földön körömdarabokat is talált a forgácsok között. A Kolóniában élő hemók nem szívesen emlékeztek erre. Cole gondolni sem akart rá, és tiszta szívből reménykedett benne, hogy a közeljövőben nem is lesz erre szükség. – Tudom, mit kell tennem – mondta Johnnynak. – És megtalálom a módját, hogy meg is tegyem. – Nem így értettem. Csak azt akartam mondani, hogy bármikor hívhatsz, és én jövök. Nem kérek senkit arra, hogy olyasmit tegyen, amit magam nem tennék meg. – Meg tudom oldani – felelte makacsul Cole. Akármilyen rettenetes is lesz ez az ügy, nem fogja Johnny nyakába zúdítani. Elégszer meghátrált már a feladatai elől. Semmit sem tett, hogy segítsen abban a lakásban az ötödik emeleten. Soha. Annyi mindennel az adósa volt Johnnynak – mindannyiuknak – , de főleg neki.

50

– Tudom, hogy meg tudod oldani. De nem hiszem, hogy odáig jutnátok. Meg vagyok róla győződve, hogy a fiúval minden rendben lesz így, hogy te és Sandor gondoskodtok róla. És – folytatta mosolyogva Johnny – szerintem te is tudod, hogy én soha nem tévedek. Cole nem viszonozta a mosolyt. Szinte érezte a terhet, amit rátettek a vállára. – Sandornak van mobiltelefonja – váltott könnyedén témát Johnny. – Örülnék neki, ha te is szereznél egyet. – Kösz, nem. Az ágy már üres volt, csak a hátizsák maradt rajta, meg a tárcája. Cole felvette a tárcát, és kinyitotta. – Szerintem úgy néhány hónap múlva visszajövünk. – A tárcában ott voltak a Kolónia tulajdonában lévő hitelkártyák, meg némi készpénz. Könyvesboltok kedvezményre jogosító kártyái. A jogosítványa, melynek tanúsága szerint Cole kaliforniai illetőségű volt. – Van valami konkrét úti célotok? – kérdezte Johnny, miközben Cole a farzsebébe csúsztatta a tárcát. – Nem. Missourit persze elkerüljük. Onnan jött Gordon, ugye? – Igen. És nem lepne meg, ha keresné a rendőrség. Cole élesen pillantott Johnnyra, de nem kérdezett semmit. El akarta már vinni innen Gordont, el akart tűnni maga is. Ideje volt munkához látni. Végtelen órákat fog autókban és szállodákban tölteni Sandorral meg Gordonnal. Rengeteg idő lesz még rá, hogy meghallgassa, mi történt a fiúval. – Gondolom, miután kijutottunk az országútra, kirándulgatunk egy kicsit. – Ellenőrizte a hátizsákját, nehogy valami kilógjon, és beleakadhasson a cipzárba. – Eleinte minden este továbbállunk. Amikor Gordon már ráérez a dolgokra, talán lassíthatunk. – Szereted a nyugati partot. – Igen. De nem tudom, hogy arrafelé indulunk-e el – tette hozzá, és egyetlen gyakorlott mozdulattal behúzta a hátizsákon a cipzárt. – Azt hiszem, kész vagyok. – Felemelte a hátizsákot, és a vállára vetette. Johnny nem mozdult, továbbra is az ágy lábát támasztotta. – Van kérdésed, Cole? Gordonnal kapcsolatban? Hogy hogyan kényszerítse engedelmességre, ha túl önfejűnek bizonyul? Vagy az ötödik emelettel kapcsolatban? – Nincs – mondta Cole. – Nincs kérdésem. Lejössz, hogy kikísérj bennünket? – Nem. Inkább elrendezem a dolgokat itt fönt. – Bezárjam az ablakot? – Ne. – Johnny megint elmosolyodott. – Majd én bezárok mindent. Te csak menj, foglalkozz a Véletlen Baleseteddel! Ismerlek, Cole, és nem félek. Tudom, hogy megcsinálod. Ezúttal Cole-nak is sikerült kipréselnie magából egy halvány mosolyt. – Oké. Azért… kívánj szerencsét! – Sok szerencsét! Nem fogtak kezet, nem ölelték meg egymást. Cole egyszerűen belecsúsztatta a másik karját is a hátizsák vállpántjába, és kisétált a szobából. Amikor a küszöbről visszanézett, Johnny már a deszkát emelte az ablak elé. Miután kilépett a négy és felesből, Cole könnyedén sietett le a lépcsőn. A negyedik emeleten, amíg a liftre várt, felnézett az ötödikre vezető hosszú lépcsősorra. Meg sem

51

kérdezte, mi a helyzet odafönt. Még lenne ideje felmenni, és benézni egy pillanatra. Valaki biztosan most is ott ülne a lány mellett, csendben olvasgatna, vagy tévét nézne. De nem lenne semmi értelme. Neki magának fájdalmas lenne, a lány pedig fel se fogná, mi történik. Úgy döntött, kifelé menet, a földszinti lakásnál sem áll meg. Sandor imádott búcsúzkodni, de Cole és Johnny nem törődtek az efféle formaságokkal. Cole tudta, hogy úgyis találkozik még mindenkivel. Lehet, hogy más lesz a frizurájuk vagy a hajuk színe, más ruhát viselnek majd, és más dolgokról beszélnek (Fredericket kivéve), de a lényegtelen részletektől eltekintve mindig mindenki ugyanolyan maradt, és ugyanolyan is marad örökre. Egyszerűen így mentek a dolgok. Semmi nem lett más, még az ötödik emeleti lakásban sem. Minden változatlan maradt, akár egy szikla. Kivéve, hogy a sziklát néha magába olvasztotta a láva – vagy darabokra hullott, homokká porladt az erózió miatt. A sziklákból szigetek és hegyek lettek. Még egy szikla is, gondolta Cole, miközben kinyílt előtte az ajtó, és ő belépett a liftbe, hogy elinduljon a végtelen hosszú útra lefelé, többet tud nálunk.

52

MÁSODIK RÉSZ

. AZ UT

10. fejezet ! COLE RAGASZKODOTT HOZZÁ, hogy végig ő vezessen. Nem akart utas lenni; azt szokta meg, hogy a kormánynál ül, figyeli az utat, követi a térképen, hogy merre jár, ellenőrzi a táblákat, elöntéseket hoz. Így hát megkötötték Cole Szerződését. Gordon egy szót sem szólt, amíg a városszéli parkolóhoz nem értek. Amikor végre úton voltak, udvariasan válaszolt minden kérdésre, amit feltettek neki. De leginkább csendben ült. Ez jó volt. Valószínűleg. Biztosan. Minél csendesebb a fiú, annál jobb. Merthogy minél kevesebbet beszél, annál többet tud hallgatni. Most, hogy már nem a Házban voltak, nem kellett sietniük. Nem tartottak sehova, és pár óra elteltével máris megálltak egy motelnél az országút mellett. Sandor és Gordon közös szobába költöztek – végtére is Gordont nem lehetett egyedül hagyni – , de Cole egyágyast kért a pultnál. Ingerült volt. Két teljes éjszakát töltött emberek között. Vágyott a magányra. Úgy döntött, megvárja, amíg Sandor és Gordon elfoglalja a szobáját. Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, és hallotta, hogy Sandor a helyére csúsztatja a reteszt, megfordult, és belépett a saját szobájába. Végre egyedül lehetett. Felkattintotta a kapcsolót az ajtó mellett, aztán elfordította a kulcsot, és beakasztotta a láncot. Ezúttal behozta magával a bőröndjét is, és felkészült rá, hogy mindent átpakoljon a hátizsákjából. Előbb azonban – mindent a maga idejében – az ablak melletti ágyra fektette a hátizsákot, és behúzta a függönyt. Kihúzta az egyik oldalzseb cipzárját, és elővett belőle egy neszesszert. Ragasztószalag és olló volt benne.

53

Nekilátott, hogy gondosan odaragassza a függöny szegélyét a falhoz, amíg már egyetlen apró szeletet sem látott az égből. Amikor megvolt, a kezébe vette az elmaradhatatlan szállodai jegyzettömböt a telefon mellől, és felírta rá a város nevét: Springfield, New Jersey. Néha, ha úton volt, egészen összefolytak a városok. Kellemetlen érzés volt arra ébredni, hogy nem tudja, hol van. És minden alkalommal meglehetősen kínosnak találta – ráadásul felhívta vele magára a figyelmet – , amikor meg kellett kérdeznie. Most már itt volt az ideje, hogy mindent átpakoljon a bőröndbe. Amikor ezzel is megvolt, végignyúlt a kemény, dobozszerű matracon, összekulcsolta a kezét a tarkója mögött, és a plafont bámulta. Nem volt kedve bekapcsolni a tévét; csendet akart. Feküdt egy darabig, hagyta, hadd szivárogjon be a csend a csontjaiba. Valamiért mégsem tudott lazítani. A szálloda még semmilyenebbnek tűnt, mint amilyennek a szállodákat általában megítélte az excentrikus Ház és annak lakói után. Ez a hely éppen olyannak mutatta magát, mint amilyen valójában volt: egy állomás azok számára, akik valahová máshová tartoztak. Felkelt, hogy lezuhanyozzon, aztán rövidnadrágban és pólóban, nyirkos hajjal jött ki a fürdőből. A fésülködéssel nem vacakolt, inkább puha fedelű könyvekből álló, örökké változó gyűjteményében kezdett kutakodni. Majdnem minden éjszaka egészen reggelig olvasott; az olvasás volt az egyetlen társa, ami mindig megnyugtatta. Újabban a Mount Everestről szóló könyvekre kapott rá. Nem vágyott rá, hogy maga is eljusson oda, de szívesen olvasott róla. Ma este viszont cikáztak a gondolatai, és egyáltalán nem tudott megnyugodni. Semmi kedve nem volt olvasni. Félretette a könyveket. Tudta, hogy valószínűleg a legrosszabbra kell felkészülnie. Mindig volt rá terve, hogy mit csinál majd, ha a legrosszabb bekövetkezik – elkészítette a tervet, aztán félretette. Nagyobb biztonságban érezte magát, ha tudta, hogy mindenre felkészült. Mit csinálna, ha egy omni meglátná táplálkozás közben, és kérdőre vonná? Mi lenne, ha lerobbanna a kocsija, és ott ragadna az út szélén, amikor közeledik a hajnal? A legrosszabb szinte soha nem következett be, de így, hogy volt egy terve, tudta, hogy nem kell az utolsó pillanatban kétségbeesve kapkodnia. Nos. Természetesen gondoskodik róla, hogy Gordonnal minden rendben menjen. De… ha rossz rosszat követ… Többé nem lehetett csak úgy bezárni valakit egy fészerbe. Az emberek mostanában olyan közel élnek egymáshoz, hogy meghallanák a sikolyokat. A hemót el kéne vinni a városok és az omnik közeléből. Talán egy mezőre? Ahhoz viszont mozgásképtelenné kéne tenni azt a hemót. De hogyan? Úgy, hogy… hogy… Saját égett bőrére gondolt, amint fehér cafatokban lógott a testén. Elég legyen, parancsolt magára. Éppen az ilyen gondolatok térítették el az igazi problémától. De… ha azt teszi, amit tennie kell, nem történhet semmi baj. Egyszerűen a feladatára kell koncentrálnia. Megvolt hozzá a tudása, és mindenképpen megvolt hozzá az elszántsága is. Erőszakkal elkergette hát a gondolatot, és lefeküdt a földre az ágy lábánál. Csinált néhány felülést meg különféle fekvőtámaszokat, bár nem vitte túlzásba. Túlságosan felhívná magára a figyelmet, ha nagyon kigyúrná magát. Csak annyi erőre volt szüksége, hogy úrrá tudjon lenni a helyzeten, ha valami balul üt ki táplálkozás közben.

54

Amikor végzett, felült a szőnyegen, és a lábujjait kezdte bámulni. Talán tényleg fel kellett volna mennem hozzá. Egy pillanatra látta őt, rögtön azután, hogy Johnny visszahozta. Nagyon rossz bőrben volt – a nap okozta sebek sokkal lassabban gyógyultak a hemók esetében, mint az egyéb sérülések, és Bess annyira megégett, hogy még hegek is maradtak rajta. A csontok nem kerültek a helyükre, mielőtt meggyógyultak volna. És a szeme! A pupillái örökre kitágultak, az íriszekből pedig, amelyek valaha olyan kifejezően barnák voltak, most csak keskeny karimák maradtak a feketeség körül. Üresek lettek, kifejezéstelenek. Élettelenek, mint két üveggolyó. Bessnek fogalma sem volt róla, van-e vele valaki éppen a szobában. Cole-nak annak idején belesajdult a szíve, hogy ilyennek kellett látnia – fizikai fájdalmat érzett, mintha egy kő került volna a mellkasába. És az a kő még most, százhúsz évvel később is ott volt. Nem osztott, nem szorzott volna, ha meglátogatom, emlékeztette magát. Ez így is volt, nem lehetett kétségbe vonni. Semmi értelme nem volt újra meg újra ezen rágódnia. Akkor sem tudott szót érteni vele, amikor ez volt minden vágya, és Bess még képes lett volna rá, hogy meghallgassa őt. Most már nem volt semmi értelme – a lány nem volt többé más, mint önmaga árnyéka, és egyáltalán nem volt hajlandó szót érteni többé senkivel. Cole felállt, és a bőröndjéhez lépett. Kihúzta a külső zseb cipzárját, elővette a bőrmappát, aztán megint leült a földre, és kinyitotta. Egyik kezét végigfuttatta a sima bőrön. Jó ideje nem nézte már meg a képeit, de az elmúlt két nap eseményei után úgy érezte, túl sok gondolat dörömböl a fejében, melyek darabokra akarják szaggatni az elméjét. Jobb volt eltávolodni egy kicsit. Könnyebben uralta a cselekedeteit, ha távolságot tartott. Az egyedüli nehézséget az okozta, hogy lassan összefolytak az évek. Ahogy Johnny mondta, az örök élet azt eredményezte, hogy az ember elvesztette a képességét az érzelmekre. Minden olyan lénynek, amelyik nem tud meghalni, előbb-utóbb küzdenie kell azért, hogy ne haljon meg belül. Az embernek éreznie kell valamit. Az olvasással azt érte el, hogy elterelte a saját figyelmét, hogy felejtett. A képek arra voltak jók, hogy kapcsolatban maradjon a világgal, de biztonságosan, anélkül, hogy bármit is kockáztatna. Cole kinyitotta a mappát, belenyúlt az egyik zsebbe, és kihúzott egyet a fényképköteg közül. Régóta tervezte, hogy kiselejtezi a fotók egy részét. Most eljött az ideje. Nemsokára mindenütt fekete-fehér képek hevertek körülötte, akárcsak egy mozaik darabjai. Elég régen fényképezett utoljára; tudta, hogy ha fel akarja eleveníteni ezt a szokását, valószínűleg szereznie kell egy digitális gépet. Akkor a mappa megy az alagsorba, ahol a rajzfüzetei voltak – legalábbis azok, amelyek túlélték az éveket. Az idő hajlamos volt rá, hogy porrá változtassa a papírlapokat. Cole átrágta magát a kezében tartott nagy rakás képen. Talált egyet, amelyiken egy kisfiú feküdt apró fehér koporsóban. Erre emlékezett – talán az 1900-as évek elején készítette. Fotográfusnak adta ki magát, a fiú édesanyja pedig megkérte rá, hogy készítsen egy képet. Akkoriban az embereknek keményen szembe kellett nézniük a halállal. Most minden olyan steril volt; az emberek egy rendes, tiszta kórházi ágyban haltak meg, a testüket pedig kocsin tolták el, hogy diszkréten helyrepofozhassák, és jó párszor senki sem ment el, hogy lássa, amikor leeresztik őket a föld alá.

55

Cole még egy pillantást vetett a beesett arcú apróságra, aki egészen soványnak tűnt a fehér tengerészöltönyben, ahogy ott feküdt abban a ládában, és arra gondolt, hogy ezt a képet megtartja. Nem magáért a képért, hanem az anya kedvéért. Ugyanazt érezte, mint amikor két éjszakával korábban azt a nőt látta eltűnni a metróban. Az omnik olyan gyorsan elmentek, és alig hagytak nyomot maguk után, ráadásul rövidesen ezekből a nyomokból is csak annyi maradt, amit Cole meg tudott őrizni az emlékezetében. Mostanra nyilvánvalóan a képen lévő fiú anyja is halott volt, de amíg ő rá tudott nézni erre a képre, és fel tudta idézni őket, addig a nő találkozása a kérlelhetetlen halállal még számított valakinek. Cole nélkül már régen elveszett volna a napról napra, óráról órára, percről percre semmibe tűnő tragédiák és örömök mindent elsöprő áradatában. Régebben valamiféle eltorzult istennek érezte magát, olyan életek krónikásának, amelyeknek sosem lehetett részese, mindenki által elfeledett emlékek és érzések őrzőjének. Mostanában viszont egyre inkább olyan volt, mintha egyszerűen kirakósat játszana. Visszacsúsztatta a képet a mappába, és megnézte a következőt. Egy parasztlány volt rajta lobogó hajjal és fáradt szemmel. A lány semmiféle érzést nem keltett benne, és egyáltalán nem emlékezett rá, mikor készítette a képet, úgyhogy ez ment a kidobásra ítéltek közé.

56

11. fejezet ! AMIKOR MÁSNAP ESTE Cole kinyitotta a szemét, ismerős, fluoreszkáló fény szivárgott be az ajtó alatt a folyosóról. Pislantott egyet, aztán egy darabig hunyorogva bámulta a fehér plafont. Aztán felemelte a fejét. Felült. A padlóra lendítette a lábát. Felállt. Lehúzta a ragasztószalagot a függöny széléről. Odakint sötét volt. Kezdődött hát megint. Amikor Cole bekopogott, Sandor nyitott ajtót. Az ablakokat mát szabaddá tették, és odakint láthatóvá váltak a parkolók, meg távolabb az utcák – fénykörök a mozdulatlan sötétség tengerében. Sandor már teljesen felöltözött, bepakolta a bőröndjét, és az ajtónál álldogált. Gordon bőröndje nyitva hevert az egyik ágyon, és a bezárt fürdőszobaajtó mögül Cole hallotta, hogy folyik a víz a tusolóból. – Ülj le, Cole ! – Sandor maga is lehuppant az ágyra, a fejtámlának dőlt, és kinyújtotta a lábát. A tévét egy hírcsatornára kapcsolták. – Akarod, hogy kivigyem a bőröndödet a kocsiba? Sandor megvonta a vállát. – Mindjárt mi is megyünk. Ülj le, és engedd el magad! Nem rohanunk sehová. Cole a saját bőröndjét odagurította Sandoré mellé, és letelepedett az íróasztal mellett álló vacak, kemény támlájú székre. – Hm. Földrengés Törökországban – mondta Sandor, szemét a tévére szegezve. – Rettenetes tragédia. A zuhany hirtelen elállt. – Jó. – Cole felállt. – Végzett. Sandor nem moccant. – Nehogy azt hidd! Pár pillanattal később a fürdőszobában elindult a hajszárító. Cole visszaült. Kíváncsi volt rá, hogy aludt a fiú az első igazi, úton töltött éjszakáján. Nem mintha különösebben izgatta volna a dolog, de ha Gordon fáradt, az meg fog látszani a szemén – esetleg betegnek tűnhet miatta, az pedig nem éppen jó ómen, ha az ember omnikat akar magához édesgetni. A tévében időközben egy szappanopera kezdődött el. – Ó, meg kell néznem – mondta Sandor. – Lindsay ma mondja meg Justinnak, hogy már nem szereti. – Hogy bírod nézni ezt az izét? – kérdezte Cole. – Ezek állítólag tizenévesek, igaz? Közben meg látszik rajtuk, hogy egyik sem fiatalabb huszonötnél. Figyeld azt a magas homlokot! – Ha néznéd, magával ragadna a történet, és nem vennél észre ilyen apróságokat. – Nem tudna magával ragadni. Az igazi emberek nem így beszélnek, pontosvesszőkkel. És az igazi emberek nem sírnak ilyen gyönyörűen, szipogás nélkül. – És te hogy sírsz, Cole? – Én nem sírok. Figyelj, van valami, amit meg akartam tőled kérdezni, Sandor. Milyen volt Gordon első táplálkozása? Hogy ment? – Hát… – Sandor megtalálta maga mellett a távirányítót, és kikapcsolta a tévét. A hajszárító tovább visított a fürdőszobaajtó mögött. – Nagyon sajnálatosan alakult. Nem

57

voltam elég gyors. Nem éreztem jól magam, tudod, miután annyi vért vesztettem, később meg csordultig szívtam magam. Meglépett előlem. – És aztán mi történt? – Azt hiszem, éppen a barátnőjéhez tartott, mielőtt találkoztunk, és oda is indult tovább, amikor elfogta a Szomjúság. A kollégiumi szoba ajtajában értem utol, de addigra már el is kezdett táplálkozni. Nem volt szép látvány. Jó párszor fejbe kellett vágnom, mire elengedte a lányt. – És mi lett a lánnyal? – Nem volt valami jól, de élt. Bevittem a lakásba. Eléggé… kikészült. Gordon kitépett egy darabot belőle, tudod, hogy megy ez. Szerencsére amint leütöttem a fiút, elállt a vérzés, különben nagyobb lett volna a baj. Nem vacakoltunk vele, otthagytuk, Gordont meg magammal vittem. Csurom vér volt, gondolhatod. Az arca, az inge, a keze. A barátnője meg félholtan feküdt. Szerencsétlen fiú. Megértem, ha ki volt készülve. Tényleg ki volt készülve a szerencsétlen. – Szerinted a lánynak nem esett nagyobb baja? – kérdezte Cole. – Biztosan nem. Nem hiszem. Semmi olyasmi nem történt vele, amit a természet ne tudna rendbe hozni. Előbb-utóbb – tette hozzá Sandor, de nem hangzott valami magabiztosnak. – Tudod, Cole, az az érzésem, hogy az omni lány ott a Házban nagyon kikészítette Gordont. Az, akiből olyan sokat szívott. Szerintem azt juttatta eszébe, ami a barátnőjével történt. – Igen? – Igen. Egészen addig a pillanatig az volt a benyomásom, hogy kezd alkalmazkodni. Biztos vagyok benne, hogy ami akkor történt, az első alkalomra emlékeztette. – Sandor még mindig nyújtott lábbal ült az ágyon, de most karba tette a kezét a mellkasa előtt. – Az egész olyan gyorsan csúszott szét. Biztos, hogy nehéz volt a barátnőjének, amikor magához tért. Adtam rá egy új blúzt. Egy darabig vívódtam rajta, mert gondoltam, talán nem helyes levetkőztetni egy csinos fiatal lányt, amikor nincs eszméleténél. A végén aztán arra jutottam, hogy jobban jár, ha nem kell arra ébrednie, hogy csupa vér a mellkasán a ruha. Meg az ágytakarót is tönkretette volna. Szóval fogtam a véres blúzt, és betettem egy kukába. – És Gordon segített valamiben? – Jaj, dehogy, ő a sarokban kuporgott. Nem is volt teljesen ott, ha érted, mire gondolok. El sem tudom képzelni, mit érezhetett. Az egyik pillanatban még gondtalan fiú volt, aztán meg azon kapta magát, hogy foggal-körömmel tép ki darabokat a szerelme húsából. Az embernek muszáj együttéreznie vele, nem? De amint lehetett, elbeszélgettem vele, Cole. Borzasztóan érzem magam emiatt, de megtettem minden tőlem telhetőt az adott körülmények között. – Nehéz helyzet volt – értett egyet Cole. – Úgy éreztem, el kell vinnem onnan, amilyen gyorsan csak lehet – folytatta idegesen Sandor. – A lány eszméletlen volt, mindkettőjüket ellepte a vér, és Gordon azt mondta, hogy a barátnőjének van egy szobatársa is. – Ne problémázz ezen, Sandor! Helyesen cselekedtél. Nem volt abban az állapotban, hogy beszéljen a rendőrökkel. – Igen, jöttek is keresni a tettest, szinte azonnal. Pár napig benne is volt az ügy az újságokban, amíg rá nem kaptak arra a floridai esetre. Azt láttad? A férfit, aki megölte a főnökét, és felszolgálta a vállalati banketten? Megsütötte az ujjait, mint a

58

csirkeszárnyakat szokás. Akárhogy is, kellemetlenül éreztem magam, amiért csak úgy otthagytam a lányt, de… Á, mindegy. – Hogyan oldottad meg ez után az első táplálkozását? A hajszárító egyszerre elhallgatott a fürdőszobában. – Egy prostituálttal – súgta Sandor, aztán oldalt fordult, és a földre tette a lábát. – Úgy gondoltam, ez lesz a legegyszerűbb. – Igen, persze. Sandor összeráncolt homlokkal meredt a földre. – Cole – mondta gyorsan. – Meg sem kérdeztem tőle, hogy szerette-e azt a lányt. Úgy értem, a barátnőjét. Gondolod, hogy kellett volna? Üres tekintet. Régi hegektől szabdalt bőr. – Nem – mondta Cole határozottan. – Ez már nem számít. – Nehezebb lesz alkalmazkodnia, ha közben egy elvesztett szerelem után sóvárog. – Nem fog sóvárogni a világon semmi után, amíg rám van bízva. A jelenre kell koncentrálnia. – Ha szomorú, hát szomorú. A bánat a szerelem ára. – Gordonnál nem így van – mondta Cole. – Többé nem. Ebben a pillanatban Gordon kilépett a fürdőszobából. Teljesen száraz volt, és fel is öltözött, kezében pedig levetett ruháit meg egy halom hajápoló szert szorongatott. Jellegtelen khaki nadrág volt rajta, fehér pólója fölött pedig egy minta nélküli inget viselt kigombolva. Kurtán biccentett Cole felé, ahogy az ágyához lépett, és mindent belehajított a bőröndjébe. Nem volt rendszerető, de láthatólag tudta, mit tegyen. Rácipzározta a bőröndöt az odabent uralkodó káoszra, és egy percen belül készen állt az indulásra. – Jól van. – Cole felállt, és visszatolta a széket az asztal alá. – Próbáljuk meg megint – mondta Gordonnak. Majd máskor elmagyarázza Sandornak: a bánat és a szerelem ugyanaz, mert mindkettő miatt hibákat követünk el. Ezért egyetlen hemó sem engedhette meg magának az ilyesmit. Gordonnak végül egy biliárdteremben sikerült önállóan táplálkoznia, valahol Springfield és Berkeley Heights között. Cole és Sandor már gondoskodtak magukról, bár Cole eléggé fanyalgott az omnija miatt, mivel véletlenül egy dohányost fogott ki. Nem szerette a nikotin ízét a vérben, és gyűlölte a dohányosok szagát, azt, ahogy a bűzük bevette magát a ruháiba és a hajába. Azért ez nem akadályozta meg abban, hogy táplálkozzon. Úgyis cigarettától bűzlött az egész hely. Gordon kezdte megtanulni, hogyan használja a mosolyát és a szemét. Pár sikertelen kísérlet után egyszer csak azt vették észre, hogy egy olyan lánnyal biliárdozik, akit korábban soha nem látott. Akkor kapta el, amikor a lány egy pillanatra megállt, és a dákójára támaszkodott, arra várva, hogy a fiú elmenjen mögötte. Gordon közel hajolt, és a keze máris a lány nyakán volt. A lány meglepetésében felsikoltott, de szinte azonnal elhallgatott, amint a fiú szája a nyakára tapadt. Ott állt a lány mögött, egyik kezét a derekán tartotta, a másikat pedig lassan a vállára csúsztatta. Cole, aki egy közeli asztalnál ült, ellenállt a késztetésnek, hogy emlékeztesse a fiút, számoljon el húszig. Ehelyett inkább magában kezdett számolni némán. Tizenháromnál járt, amikor észrevett valami furcsát. Gordon ujjai mozogtak a lány vállán. Olyan volt, mintha fél kézzel masszírozná. Furcsa módja volt ez a táplálkozásnak

59

– pocsék technika, fölösleges mozdulatok, még a figyelmet is felhívhatta magára vele – , és Cole-t meglehetősen zavarta is, amíg rá nem jött az okára. Gordon a lány blúza alá nézett. Biztosan tetszik neki, amit lát – gondolta Cole – , elég jól el volt látva a csaj, ráadásul a blúzán a felső három gomb ki volt gombolva. A fiú a jelek szerint nem is volt tudatában, hogy mozognak az ujjai. Mindjárt nyáladzani kezd, gondolta Gordon. Vagy magához nyúl. Gordon közben mégis figyelte az idő múlását; a megfelelő pillanatban elengedte a lányt, és odébb lépett. Aztán tovább biliárdozott vele, mintha mi sem történt volna. Sandor oldalba bökte Cole-t. – Ezt jól csinálta. Cole csak megrázta a fejét. Amikor a meccs véget ért, Gordon vidáman sietett feléjük. Vesztett a biliárdban, de úgy festett, ez egy cseppet sem zavarta. Leült, és az öklével az asztalra csapott. – Na, ez már valami – mondta, és ragyogó szemmel pillantott Cole-ra. – Nem büdös fickó volt. Nem is valami ráncos vén banya. Hű. Tudod, azok a lányok ott a Házban, hagyták, hogy bármit megtegyek velük. De itt is meg lehet csinálni, nem? És nem is tudnak róla! Oda tehettem volna a kezem… – Nem tehetted volna – szakította félbe Cole. – Láttam, ahogy megfordult a fejedben, de nem teheted meg. Parazita vagy, nem ragadozó. És semmi esetre sem lehetsz perverz. – De senki sem fogja tudni… – A dolgod az, hogy olyan láthatatlan és távolságtartó legyél, amennyire csak lehetséges. Ebbe nem fér bele, hogy nyilvánosan tapizd az omnikat. – Jó, de négyszemközt… – Nem molesztálhatsz embereket. Ugyanazzal a tisztelettel kell kezelned az omnikat, mint amit akkor adnál meg nekik, ha tudnák, mi történik velük. – De mit számít? Ha nem is tudják meg… – Mert emberi lény vagy, nem állat. Mert az életünk az ő vállukon nyugszik, és a minimum, amivel tartozunk nekik, hogy tisztességesen bánunk velük. Gordon összeszorította az állkapcsát. Felvette a sörét, belekortyolt, aztán fulladozni kezdett, és visszaköpte a folyadékot a pohárba. – Igazából nem vagyok sem ember, sem állat, ugye? – Keze fejével megtörölte a száját. – Vámpír vagyok. Hirtelen rideg, komor csönd telepedett az asztaltársaságra. Sandor összeszorította az ajkát, tekintete kerülte Gordonét, Cole-nak sem akaródzott a fiúra nézni, de érezte Gordon zavarodottságát, ahogy egyikükről a másikra pillantott, aztán megint vissza. A fiú tudta, hogy valami rosszat mondott. Cole nem szólt semmit. Ügyelt rá, hogy sima és kifejezéstelen maradjon az arca. Sandor és Cole egyszerre álltak fel az asztaltól. Gordon követte őket; minden idegszála megfeszült a bizonytalanságtól. Senki sem szólalt meg, amíg az autóhoz nem értek. – Nem használjuk ezt a szót – mondta végül Sandor, miután mindannyian beszálltak. – Melyik szót? – kérdezte Gordon, aki a hátsó ülésen kuporgott. – Azt, amelyiket az előbb kimondtál. Amelyik v-vel kezdődik. – De miért nem? – Mert nem azok vagyunk. Ezer olyan dolgot juttat az emberek eszébe, aminek semmi köze hozzánk. – Megalázó – mondta Cole kurtán. – Lealacsonyít bennünket. Karikatúra. Érted?

60

– Azt… azt hiszem. – Hemovorok vagyunk – magyarázta Sandor. – A hemo vért jelent. A vorare meg azt, hogy táplálkozni. Hallottál már olyan szavakat, hogy karnivor, herbivor vagy omnivor? Mi hemók vagyunk, minden más ember pedig omni. Mindenevő. – Ez nem képregény – mondta Cole. – Ez az élet. A te élet nem egy videojáték, vagy egy film, vagy egy könyv. – Az élet nem szokott az lenni – jegyezte meg Sandor. – Még az omnik számára sem. – Bocsánat – szólalt meg Gordon. – Nem tudtam. Cole Sandorra nézett. A fiú két hétig minden jel szerint abban a tudatban élt, hogy ő Drakula. – Nem merült fel ez a kérdés – magyarázta mentegetőzve Sandor. Cole bekapcsolta a biztonsági övét, és elindította a kocsit. – Semmi mágikus nincsen bennünk – mondta Gordonnak, miközben a tükörbe nézve meggyőződött róla, hogy a fiú is bekötötte magát. – Semmi természetfeletti. – Ez egy betegség – próbált segíteni Sandor. – De én nem vagyok beteg – mondta Gordon. – Attól függ, honnan nézzük. Egy nagyon ravasz bacilus hoz létre bennünket. Nyilván vírusfertőzés, mint az AIDS vagy a malária, de a nyál útján jut a véráramba. Csakhogy ez a vírus okos. Megváltoztatja az anyagcserénket, meggyógyulunk tőle, és nem öregszünk. Az ostoba vírusok megölik a gazdájukat. Ez életben tart bennünket. – Ha vírus – vetette fel Gordon – , akkor miért nem kapja el mindenki? – Nyilvánvalóan azért – felelte Cole – , mert csak a halál pillanatában, vagy közvetlenül előtte kerülhet be a szervezetbe. – Nagyjából akkor, amikor az ember szíve az utolsókat veri – pontosított Sandor. – Gondolj bele, hogy annyira még nem voltál halott, hogy károsodjon az agyad. – Kihúzta magát, mint akinek hirtelen támadt egy ötlete. – Gordon! Tovább kellene folytatnod a főiskolai tanulmányaidat, hogy foglalkozhass ezzel a témával. Nem tudunk róla eleget. Van néhány norvég hemó, akik kutatatják a kérdést, de ők nagyon alapos munkát végeznek, és csak lassan haladnak. Csatlakozhatnál hozzájuk, és te lehetnél az, aki mindent megtud a fajtánkról. – Én? De hiszen én még új vagyok. Miért nem inkább te? – Ó, én nem vagyok ehhez elég okos. És ilyennek szeretem az életemet, amilyen. Nem tekintem magam megoldandó problémának, és biztos, hogy nem akarom tudni a választ minden kérdésre a világon. Az élet unalmas lenne, ha mindent tudnánk, nem gondolod? – Megint Cole-hoz fordult. – Találd ki, mit tanult Gordon a főiskolán? – Fogalmam sincs. – Orvostudományt! – mondta Sandor. – Hát nem érdekes? – Milyenek voltak a jegyeid? – kérdezte Cole. – Hm. Nem valami jók. A tanárok folyton vizsgáztatnak, de csak egyszer mondják el, mikor és miből, valamikor a félév elején. Szóval, ha az ember elfelejti, cseszheti. – A szembejövő autók lámpájának fénye átsiklott Gordon vállán és fején, mielőtt a semmibe tűnt volna mögöttük. – Soha nem jutott eszedbe, hogy leírd? – Hát, tudod, hogy van ez. Néha kicsit elaludtam reggelente, és futnom kellett, olyankor meg az ember könnyen otthon hagyja a füzetét meg a cuccait.

61

Cole, ha az élete múlott volna rajta, sem tudott volna mit mondani erre. Kíváncsi lett volna rá, hogy a rabló, aki elvágta Sandor torkát, ugyanilyen ostoba volt-e. Sandor mindazonáltal láthatólag teljesen beleélte magát a témába. – Ha már hozzászoktál ehhez az egészhez – mondta Gordonnak – , elmehetnél esti iskolába. Nem kell lemondanod a tanulásról. A visszapillantó tükörben Cole látta, ahogy Gordon kinyitja, majd becsukja a száját. Úgy festett, a fiú nagyjából annyira vágyik főiskolára menni, mint meginni még egy korty sört. – Maradnod kéne az orvosinál – tette hozzá Sandor. – Dolgozz keményen, szerezz jó jegyeket! Foglalkozhatnál a kérdéssel, hogy meg tudunk-e halni, aztán elmondhatnád Cole-nak, hogy téved. Cole felhorkant. – Miért nevetsz így? Nyilvánvaló, hogy meg fogunk halni – tájékoztatta Sandor. – Ez is része az élet ciklusának. – Mi nem vagyunk részei az élet ciklusának. – Ne beszélj butaságokat! Ha más nem történik, hát egyszer majd felrobban a Nap, és a Föld is megsemmisül vele együtt. Akkor meg kell halnunk, nem? – Én nem vennék rá mérget. – Gondolj csak bele! – mondta Sandor. – Mi lenne, ha mondjuk a te fejedet is levágnák, mint Haroldét? Hogyan tudnál úgy élni, ha a tested nem kapna többé üzenetet az agyadtól? És mi lenne, ha leesne az égből egy vonat, és kilapítana, mint egy palacsintát? Hát persze, hogy meghalnál. – Talán csak elveszteném az eszméletemet. – Amikor kisfiú voltam, még Boráviában, tudod, mit csináltak a strigoikkal? Először kiásták őket. Aztán levágták a fejüket, és beledobták egy folyóba. Aztán elégették a megmaradt testeket. Mondd nekem, hogy azok az emberek nem haltak meg! Persze már eleve halottak voltak, de ha nem lettek volna azok, garantálom neked, hogy a végére mindegyik kipurcant. – Ha eleve halottak voltak – kérdezte Gordon – , miért ásták ki őket? – Ó, azok voltak a szép idők, amikor azt hitték, hogy a pestisjárványokat meg az ilyesmiket a strigoik meg a vlkodlakok okozták. Úgyhogy kiásták a szerencsétleneket a sírjaikból. – Még ha esetleg nem is voltak halottak – mondta Cole – , nem lepne meg, ha kiderülne, hogy csak valamiféle állandósult hibernációba kerültek. – Miután elégették a testüket! Úgy érted, csak a fejük? – Igen. Gondold csak végig, Sandor! Mi történik, amikor először meghalunk? – Ó, akkor nem halunk meg igazából, Cole. Nem teljesen. A szívünk és a tüdőnk tart egy kis szünetet, de újra dolgozni kezdenek, még mielőtt az agyunknak baja esne. Csak rövid kimaradás. Nem létezik olyasmi, hogy állandósult hibernáció. Minden élőlénynek adnia kell és kapnia. Levegőt, vizet, tápanyagot, amit akarsz. Mindennek kapcsolatban kell lennie a környezetével. Ez az élet definíciója. – Mi van, ha egy élőlény nagyon hosszú időt is kibír anélkül, hogy adna vagy kapna? Mondjuk évszázadokat. Évezredeket. – Cole, nagyon jó, hogy itt vagy velünk. Annyira fura ötletekkel tudsz előállni. – Az, hogy nem értesz egyet egy ötlettel, még nem jelenti azt, hogy az fura.

62

– Akárhogy is – fordult Gordon felé Sandor – , ma este szerintem nagyon ügyes voltál. Egyetértesz, Cole? Az este valóban biztató volt. És úgy tűnt, a fiúnak csak egy kis rendszerre meg egy határozott kézre volt szüksége. Viszont még mindig nem jött el a meg nem szolgált dicséretek ideje. _ Kivéve a tapizást – felelte Cole. – Kivéve a mellbámulást, és az illemszabályok durva megsértését. Gordon az imént előrehajolt, hogy hallja Sandor történetét a kiásott strigoikról. Most Cole a tükörben látta, amint megint hátradől – hogy vajon csak gondolkodni akart, vagy megsértődött, azt nem tudta megállapítani. Neki mindegy is volt.

63

12. fejezet ! ÚGY TŰNT, GORDON JÓL HALAD. A következő néhány éjszakán egyedül táplálkozott, és a pár sikertelen kísérlet közül csak egyet ügyetlenkedett el annyira, hogy az omni felsikított. Ez több volt, mint amit Cole remélt – úgy sejtette, eleinte sűrűbben kell Sandorral besegíteniük a fiúnak. – Szeretnétek elmenni, hogy kinézzünk valami helyet a holnapi táplálkozáshoz? – kérdezte Sandor, miközben egy szőnyeggel borított motelfolyosón húzták maguk után bőröndjeiket. – Láttam egy kellemesnek tűnő bárt ebben az utcában, ahol talán… De mindegy. Látom, hogy mind a ketten fáradtak vagytok. Akkor maradunk, és tévét nézünk. Gordon, mit szólsz hozzá? – Nekem jó – felelte a fiú. – Nekem is – értett egyet Cole. Tényleg fáradt volt. Belefáradt a nyakába szakadt felelősségbe. Belefáradt, hogy a rossz zsarut kell játszania. És nagyon-nagyon belefáradt az állandó előadásokba. Gordon egy-egy erőtlen sóhaja utalt csak rá néha, hogy őt vagy Sandort zavarná a dolog, Cole azonban torkig volt már a saját hangjával. Csakhogy éppen ezek miatt az előadások miatt kellett itt lennie. – Figyeld meg, hogy olyan hotelban próbálunk megszállni, ahol van benti folyosó – mondta Gordonnak, ahogy bőröndjeik a szőnyegen gördültek csikorogva. – Ha van választásod, kerüld az olyan szobát, amelyiknek kintről is van bejárata, mert a szobalányok egyáltalán nem mindig törődnek a NE ZAVARJ táblával. És amikor kinyitják az ajtót, besüt a nap. Jó, megjöttünk. Száznegyvenöt. Az enyém a száznegyvenhetes. – Megállt Gordonék ajtaja előtt; meg akarta várni, amíg bezárják maguk mögött az ajtót. – Cole, mi lenne, ha bejönnél egy kicsit, és játszanánk egyet vagy valami? Vannak videojátékok ezekben a szobákban? – Nem hiszem. – Azért átjössz? Őszinte meglepetésére Cole azon kapta magát, hogy az ötlet nincs ellenére. Elfelejtette, mennyire szívesen töltötte az idejét más hemókkal, főleg Sandorral. Elfelejtette, milyen szórakoztató olyasvalakivel vitázni, aki keményen kiáll az igaza mellett, de sosem kapja fel a vizet vagy sértődik meg, ha valakinek más a véleménye. Az egyedüllétet nem szándékosan választotta; egyszerűen így alakult az évtizedek során. A többiek szívesen telepedtek meg valahol pár hétre vagy hónapra, de Cole általában nem maradt egy helyben. Igazság szerint rákapott, hogy órákon keresztül figyelje a kerekek alatt vég nélkül tovagördülő utat, miközben egészen máshol jár az esze. A tájat már alig látta maga körül: néha sötét hegyek emelkedtek az autó ablakai előtt, néha csillagok nyújtóztak a távolba, ahol a végtelen síksággal találkoztak, néha külvárosok vagy tanyák fényei világítottak az út mentén. Az egész egyetlen homályos folttá mosódott össze. De nem Sandor szemében. Alig néhány estével korábban történt, hogy Cole gondolatai már teljesen elkalandoztak, amikor Sandor egyszer csak felkiáltott: – Imádom az államnak ezt a részét!

64

Cole nagyot pislantott, és végignézett az országutat határoló fasoron. Beletelt pár pillanatba, mire rájött, hogy Sandor New Jerseyről beszél, és hogy igen, ez a hely tényleg szép, főleg ahhoz a jellegtelenebb környékhez viszonyítva, ahol az autóját hagyta, amikor bement a városba. – Átjössz? – kérdezte megint Sandor. – Úgy terveztem, hogy az éjszaka hátralévő részében nem leszek szolgálatban. – Akkor az éjszaka hátralévő részére – mondta Sandor rezzenéstelen tekintettel – engedélyt adok, hogy a lehető legkevesebb hasznos dolgot mondd, és hogy a lehető legkevesebb dolgot tanítsd meg. – Hát, jó… – Esküszöm, ha olyasmit mondasz, ami akár csak félig-meddig informatív, befogom Gordon fülét, nehogy meghallja. – Rendben, Sandor. Ott leszek, amint… – Ha pedig megfeledkezel magadról, és véletlenül azon kapjuk magunkat, hogy tanulunk, felpattanok, és elkezdek boráviai népdalokat énekelni, amitől majd nem halljuk a hangodat. Ó, figyeld csak, Gordon! Most először láthatjuk Cole-t úgy mosolyogni, hogy közben nem táplálkozik. Elbűvölő, nem? Ígérem, egyre inkább el fogja engedni magát, ahogy az előmeneteled elnyeri a tetszését. – Jó – mondta Gordon. – Nos, ha az segít, megígérem, hogy ma este még véletlenül sem tanulok semmit. Cole élesen pillantott a fiúra, mire az mosolyra húzta a száját. Viccelt. Ha jobban belegondolt, ő is most először látta Gordont úgy mosolyogni, hogy az nem táplálkozott közben. Cole tudta, hogy ez még mindig messze volt Guerdon öccse megszokott széles vigyorától, még ha nem is tudta már felidézni, pontosan milyen is volt az a vigyor. Csak az esszenciára emlékezett, Guerdon érzésére. – Egy perc múlva átjövök – mondta Cole Sandornak és Gordonnak. Mielőtt belépett a saját szobájába, megvárta, amíg azok ketten bezárták maguk mögött az ajtót. Kicsomagolás közben megengedte magának, hogy egy darabig Guerdonra gondoljon. Visszaemlékezett egy-két jelenetre a gyerekkorukból, de az évek rétegei alatt minden homályos volt és megfoghatatlan, mintha csak egy régi történetben hallotta volna. Az egyetlen kristálytiszta kép a Guerdon halála előtti hosszú éjszakáról maradt meg benne. Élesen látta maga előtt, ahogy édesanyjával és nővéreivel együtt figyelik erőtlen öccsét. A nők szódabikarbónás hideg vízbe mártottak egy kendőt, kicsavarták, majd Guerdon arcára fektették, hogy így tartsák távol a legyeket. Erre Cole emlékezett, mert olyan kíváncsian figyelte, ahogy a nyirkos kendő kifejezéstelen maszkká változtatja öccse arcát. Úgy tizenegy éves lehetett akkor, egy évvel idősebb, mint Guerdon; és merev, egyenes háttal ült, mozdulatlanul, várva és reménykedve, hogy a ruha mindjárt megmozdul, ahogy Guerdon lélegezni kezd. De ez már régen volt, többé semmi jelentősége. Akárhogy is, Gordon mosolya, ha belegondolt, nem is volt igazi. Inkább csak amolyan félmosoly. Majdnem megjelent a szemében is, de végül mégsem jutott el odáig. Nem sokkal később Cole belépett útitársai szobájába – ami kiköpött mása volt a sajátjának – , és megállapította, hogy Sandor az ágyhoz húzta az asztalt, majd mellé állította az egyik kemény támlájú széket. Gordon vele szemben ült az ágyon. 65

Sandor a székre telepedett le. – Nézd, van nálam kártya – mondta Cole-nak, magasba tartva egy paklit. – Mit szólnál a gin römihez? – A gin römit csak ketten játsszák. – Nem, ha én is benne vagyok. Ha én játszom, annyian szállnak be, ahányan csak én akarom. – Egy szállodai jegyzettömb és egy toll feküdt előtte az asztalon. Sandor felvette a tollat, és a felső lap tetejére felírta hármójuk nevét. De Cole most nyugtalan volt. Egyelőre nem állt rá készen, hogy leüljön békésen kártyázni. – Egy kicsit meleg van idebent, nem? – kérdezte. – Állítsd be a hőmérsékletet, ahogyan csak tetszik! – mondta Sandor. – Aztán gyere, ülj le! – Cole a termosztáthoz lépett, és néhány fokkal lejjebb tekerte azt. Amikor megvolt vele, nem ült le, inkább az ablakhoz sétált. – Mit is mondtál, melyik városban vagyunk? – kérdezte Sandor a paklit kevergetve. Cole félrehúzta a függönyt, és kinézett. – Harrisburg – mondta. Odalent a szálloda csupa beton udvarának közepén úszómedencét pillantott meg. Sötét volt, körben lekapcsolták a lámpákat. Szeretett úszni; azon kevés dolgok egyike volt ez, amiket őszintén élvezett, és alig várta, hogy lehetősége nyíljon rá. – Pennsylvania? – kíváncsiskodott tovább Sandor. – Aha. – Ezt akarta csinálni ma este. Úszni. – Ezt tudnod kell a vándorlásról, Gordon – közölte Sandor, továbbra is a kártyát kevergetve. – Összefolynak a fejedben a városok. Ha majd önállóbb leszel, akár évekre is megállapodhatsz valahol, ha úgy tetszik. Akkor nem felejted majd el, hol vagy. – Lesz olyan ezen az úton, hogy valahol egy éjszakánál többet töltünk? – Igen – felelte Sandor. – Hamarosan. Nagyon jól haladsz, Gordon, tudod-e? Cole nem helyeselt, legalábbis hangosan nem. Nem akarta, hogy a kölyök elbízza magát. Fél vállával a falnak támaszkodott, és a medencét bámulta. – Nekem egyelőre ne ossz! – mondta Sandornak. – Igen, előbb természetesen az ablaknál kell filozofálnod egy sort. Cole a filozofáló hemók közé tartozik – magyarázta Sandor Gordonnak, miközben nekiállt osztani: csatt, csatt, csatt. – Ennek ellenére jó társaság. Egyébként azt akartam mondani, hogy néha azért emlékezetembe tudok vésni egy-egy helyet, ha van benne valami érdekes. Például mert a közép-nyugati államok Tökfővárosa. Vagy mert akad valami látványosság az út mentén, mint… Hogy is hívták azt a helyet, ahol az úszó disznó volt? – kérdezte Cole-tól. – Nem emlékszem. – Úszó micsoda? – vonta föl a szemöldökét Gordon. – Disznó – felelte Sandor, miközben felvette a kártyáit, és legyező alakban szétnyitotta őket a kezében. – Ralph-nak hívták. Pénzben játszunk? Vagy még ne? Jó, én kezdek. Szóval az állt egy nagy táblán, hogy „Ralph, az úszó disznó”. De aztán nem láttuk élőben. Cole a válla fölött hátranézett rájuk. Tudta jól, hogy Sandor fog nyerni. Gordon viszont nem tudta ugyanezt; összeráncolt homlokkal meredt a lapjaira, ahogy a stratégiáját tervezgette. – Nem tudtam, hogy meg akarod nézni a disznót – mondta Sandornak. – Akkor nem is akartam. De most azt kívánom, bárcsak megnéztem volna. Mikor lesz rá megint lehetőségem, hogy úszó disznót lássak?

66

– Valahol Dél-Texasban lehetett. Ha legközelebb arra járunk figyelhetnénk, hátha meglátjuk. – Annyira régen volt már – állapította meg Sandor. – A disznó biztosan elpusztult azóta. – De – tette hozzá felcsillanó szemmel – talán olyan, mint Shamu, szóval mindig fognak maguknak egy új úszó disznót, és elnevezik Ralphnak. Senki nem felelt. Egyedül a kártyák csattogása hallatszott. Cole a játékosokat figyelte: Gordon egyre erősebben ráncolta a homlokát, ahogy koncentrált, Sandor meg mintha oda sem figyelt volna. – Most rosszabb, hogy olyan hosszúak a nappalok – mondta Sandor, és az éjjeliszekrényen álló órára pillantott. – Annyi klassz helyet bezárnak, mire besötétedik. Télen sokkal több mindent lehet csinálni. – Mi a helyzet a bárokkal? – kérdezte Gordon. – A bárokat nagyon hamar meg lehet unni, barátom. – Nyilván, ha még inni sem lehet. Válasz helyett Sandor gyors mozdulattal kiterítette a lapjait asztalra. – Gin. – Máris? – Gordon a saját kártyáira pillantott, aztán azokra, amelyeket Sandor tett le. Kisvártatva kelletlenül az asztalra fektette a kezében lévő lapokat. Sandor elkezdte összeadni az értéküket. – Jó lapokat kaptam az elején – mondta titokzatosan. – Ne higgy neki, Gordon! – mondta Cole. – És soha, de soha ne ülj le vele pókerezni! – Negyvenegy, negyvenkettő. Negyvenkettőt írok. Te is úgy számolod? – Sandor nem várta meg a választ, hanem azonnal a papírra firkantotta a számot. – Cole, most már beszállsz te is? – Nem. Sandor megint keverni kezdte a paklit. – Sandor – kezdte Gordon – , hogyan lehetséges, hogy néha van akcentusod, néha meg nincs? – Hmm. Nagyon jó megfigyelés, Gordon. Néha bölcsebb, ha az ember nem mutatja meg, honnan jött. Viszont amikor szabad lehetek, amikor barátok között vagyok, igyekszem nem elfelejteni az őseimet. Itt van viszont Cole, aki amint csak tudta, feladta az örökségét. Jaj, ne, tudod, hogy így igaz, Cole! Gordon, Cole olyanokat mondott, hogy pitymallik, meg, lássuk csak, volt berbécs és toportyán, és persze személyes kedvencem, az árgyélusát. – Sandor nekilátott, hogy kiossza a lapokat. – Szerintem szégyen hagyni, hogy elvesszen egy ilyen kifejező nyelvjárás. – Nem veszett el – jegyezte meg Cole. – Délen még ma is hallani ilyeneket. – Ott is haldoklik manapság, a műholdvevők meg a világhálók korában. – A nyelvjárások élnek, Sandor. Formálódnak, aztán meghalnak, így megy ez. – Addig nem, amíg én itt vagyok, hogy életben tartsam őket. Olyan ez, mint te meg a fényképeid. Tudtad, hogy Cole fényképezni is szokott, Gordon? – Nem. – Számold meg, hogy biztosan tíz lapot kaptál-e! Nem elég, hogy fotózik, de régebben rajzolt is. És festett, ha volt rá lehetősége. Volt, hogy együtt utaztunk, mint most, és amikor egy időre megszálltunk… Hol is volt az, Cole? – Dél-Karolinában. – Igen, Dél-Karolinában Cole festett. – És mit festett?

67

– Te kezdesz, Gordon, mert az előbb vesztettél. Főleg embereket festett. Mindig omnikat. Engem soha nem festett le, az hétszentség. – Miért akartalak volna téged lefesteni, Sandor? Téged akkor nézhetlek meg magamnak, amikor csak akarlak. – Természetesen azért, hogy megragadj egy pillanatot az időben. Nem ezt akarod a fényképekkel is? – Nem igazán csinálom már. – Nem? Most hogy mondod, amióta elindultunk, még nem is láttam a fényképezőgépedet. Újabban megint rajzolsz? – Nem. – Mindig az volt az érzésem, hogy rajzolni szórakoztatóbb lehet, mint belenézni a keresőbe, és megnyomni a gombot. Meg kell szenvedni egy kicsit az élményért. – Hát, ha – ahogy mondod – az a lényeg, hogy megragadd a pillanatot, a fényképek pontosabban tükrözik azt. Egy festmény vagy egy rajz mindig torz, mert a kép átszűrődik a művész szemén és kezén. – Torz? Én stílusnak nevezném. Ettől lesz az egészben érzés. – Akárhogy is – mondta Cole – , azt hiszem, egyelőre kihúzom magam a kártyázásból. Van kint egy medence, úszom egyet. Azt hitte, Sandor tesz egy megjegyzést Ralphról, a disznóról, de barátja csak mosolyogva nézett rá. – De, Cole , egészen meg vagyok döbbenve – szólalt meg. – Hajnali két óra van. Te is tudod, hogy a medence nyilván zárva van. – Nem érdekel. – Ezt figyeld, Gordon! Valószínűleg közeleg a világvége, ha Cole szántszándékkal megszeg egy szabályt. – Nem is fogják megtudni, ha nem mondod el – jegyezte meg Cole. – Ha valaha úgy dönt, hogy csupaszon merül meg, akkor tudni fogjuk, hogy itt az Apokalipszis. Akárhogy is, most van egy igen sajnálatos bejelentenivalóm – mondta Sandor Gordonnak. – Jaj, ne! – De igen. Gin. Amikor Cole beosont a medencéhez, óvatosan nyitotta ki a vaskaput, nehogy a zörgés elárulja a jelenlétét. Leült az egyik műanyag székre, és lehúzta a cipőjét. Már átöltözött a szobájában, és egy fehér szállodai törülköző is volt nála. Amikor egyetlen gyors, gyakorlott mozdulattal lekapta a pólóját, úgy érezte, szűkre szabott bőre utolsó foszlányától szabadult meg. Persze nem ugorhatott fejest. Azzal zajt csapott volna. Leült hát a medence szélére, és csendben belecsusszant a vízbe. Ez volt az egyetlen vétke: éjszakánként szállodák medencéiben úszkált. Ha elkapták az embert, nem csináltak semmit – csak szóltak, hogy nem kéne ott lennie. Eddig kizárólag akkor bukott le, amikor omnik is bejöttek utána. Ők általában zajt csaptak, fröcsköltek, néha ráadásul részegen. Akkor a többi vendég telefonált a portára, hogy panaszt tegyenek. De ha Cole egyedül volt, csendben maradt, és a lehető legtöbb időt a víz alatt töltötte. Szerette a hátborzongató, hűvös érzést, ahogy a szokatlan atmoszférában lebegett. Néha elgondolkodott rajta, vajon mi történne, ha egyszerűen a víz alatt maradna, ha nem jönne föl azután sem, hogy nem tudja többé visszatartani a lélegzetét. Milyen érzés 68

lenne, ha kifogyna a levegőből, ha elveszítené az eszméletét? Tudta, hogy nem halna meg, de kíváncsi volt rá, milyen lehet megfulladni. Valószínűleg fájna, de az biztos, hogy intenzív élmény lenne. Egyszer olvasott róla egy leírást, mi történik másodpercről másodpercre, ha valaki megfullad. Az volt a benyomása, hogy elég rémes és fájdalmas lehet, amíg az agy el nem kezd kikapcsolni – utána már, gondolta, lehet, hogy békés érzés. Jó lett volna tudni, hogy a magafajtának, akinek a lelke örökre összenőtt a testével, lehet-e halálközeli élménye. Mi történne az elméjével, ha a teste halottnak tűnne? Vajon a föld alá került hemók gondolatai olyan üresek voltak-e, mint halottnak tetsző tekintetük? Mi volt a mögött az üveggolyóra emlékeztető, üres szempár mögött? Nem volt értelme ezen elmélkedni. Ha visszatartaná a lélegzetét, nem történne más, csak elvesztené az eszméletét, és a medence alján feküdne, amíg valaki észre nem veszi, és ki nem hívja a mentőket. Na, abból aztán csak baj származhatna. Most, háromméternyi víz felszíne alatt lebegve, nyitva tartotta a szemét, és a sötétséget bámulta. Itt, a vízben a sötétségnek alakja és jelentése volt. Szinte meg lehetett érinteni, olyan sűrűnek hatott. Ahogy megmozgatta a kezét, érezte is. Odakint a levegőn, a valódi világban, a sötétség egyszerűen a fény hiányát jelentette. Kezdett feszülni a mellkasa. Nem próbálta ki, vajon meddig bírná levegő nélkül. Felrúgta magát, és levegő után kapva dugta ki a fejét a víz alól. Aztán, amilyen halkan csak tudott, úszni kezdett ide-oda a falak között. Jólesett a volán mögött töltött órák után. Nem törölközött meg, inkább csak leült egy műanyag székbe, és hagyta, hadd csöpögjön róla a víz a hűvös éjszakai levegőben, miközben félrehajtott fejjel bámulta a csillagokat. Úgy volt, ahogy Sandor mondta: a csillagoknak a városban meg kellett küzdeniük érte, hogy látszódjanak. Az a néhány is, amelyiket ki lehetett venni, halvány volt és erőtlen. Mégis, minden, ami körülvette, annyira jólesett neki: a csend és a levegő, ahogy hűtötte nedves bőrét. A háta mögött halkan kattant a vaskapu. Megfordult, és Gordont pillantotta meg, ahogy zsebre vágott kézzel baktatott felé. – Csá! – mondta üdvözlésképpen a fiú. Cole biccentett, de nem szólt. Nem kérdezte meg Gordont, hogy úszni jött-e, mert nyilvánvalóan nem. Rajta volt minden ruhája, a farmerját sem vetette le. Nyilván foglalkoztatta valami, amit szeretett volna megbeszélni Cole-lal. Valószínűleg saját magával kapcsolatban. Még most is szinte teljesen omni volt, és az omnik mindig ezt csinálták – magukról beszéltek. Nem is volt ezzel semmi baj; a víz selymes ölelése, a transz, amiért keményen megdolgozott, a faltól falig úszkálás adta ritmikus légzés megtették a magukét, és szertefoszlatták a nyugtalanságát. Ahhoz, hogy végighallgassa a fiút, nem kellett más, csak idő. És ha valaminek, hát időnek Cole bővében volt. Megint hátradőlt hát a székében, és megvárta, amíg Gordon megkerülte. – Folyton ezt csináljátok? – kérdezte a fiú a víz felszínét bámulva, ahol még mindig nem csitultak el teljesen a Cole teste által keltett hullámok. – Úgy értem, szállodáról szállodára, szobáról szobára jártok egyik éjszaka a másik után? – Nagyjából. – Nem lehet… megunni? – De igen. Viszont van rosszabb is. – Mint például?

69

– Ha valaki önelégült és dekadens lesz, mint ahogy te is az lennél, ha a Házban töltenéd minden idődet. Vagy ha kötődni kezdesz egy omnihoz, mert túl sokáig maradsz egy helyen. – Miért olyan rossz kötődni… valakihez? – Mert pár év múlva el kell hagynod. – Miért? – Mert te nem öregszel, ő viszont igen. – Cole nem szívesen beszélt erről, de tudta, hogy Gordon nem látja rajta. Tökéletesen mozdulatlanul ült, kezét a műanyag szék karfáján nyugtatta. Szerencsére Gordon témát váltott. – Sandor aztán szeret beszélni – jegyezte meg, és leült a Cole melletti nyugágy végére. – Folyton mondja a magáét. – Igen – bólintott Cole – , de nem lehetett nem észrevenni, hogy miközben mondta a magáét, megvert gin römiben. Gordon bólintott. Csendben ült, de nem a vizet nézte, hanem kifelé bámult a parkolóba. – Valami jár a fejedben, Gordon – mondta Cole, érzése szerint türelmesen. – Mi az? – Hm. Rendben. Egy darabig utazgatni fogunk, igaz? – Igen. – Van rá esély, hogy megfordulunk Missouriban is? – Nem igazán. – De lehetséges? – Minden lehetséges. De nem áll szándékomban odavinni téged. Nem hinném, hogy okos ötlet lenne. – Tudom, hogy nem hívhatom fel a családomat, meg semmi ilyesmi. Csak gondoltam, talán láthatnám őket. Messziről. Nekik nem kéne látniuk engem. Csak jó lenne biztosan tudni, hogy mindenki… Úgy értem, tulajdonképpen rá akarok nézni Jillre – tette hozzá. Jill nyilván a barátnője lehetett, akiből kitépett egy darabot első táplálkozása közben. Szó sem volt róla, hogy Cole ne érzett volna együtt a sráccal. De amit mondott, az része volt annak a meredek lejtőnek, amelyiken egy hemónak nem volt szabad megindulnia lefelé. – Nem lenne semmi értelme – mondta Cole. – Jobb, ha egyetlen pillanat alatt elvágsz minden köteléket. – Miért? – Egyszerűen így a legjobb – mondta titokzatosan Cole. Aztán eszébe jutott, hogy nem azért van itt, hogy titokzatoskodjon. A titokzatosság sem nem segített, sem tanulni nem lehetett belőle. És szükség sem volt rá. A fiúnak nem volt szüksége másra, csak tudásra; egyáltalán nem kellett beszámolnia neki az élete történetéről. – Túl fájdalmas látni őket – vallotta be színtelen hangon. – Mert tudod, hogy meg fognak öregedni, és végül meghalnak. – És mert túl nagy a kísértés, hogy a társaddá tegyél valakit, akit szeretsz. Úgy döntött, ezt azért nem mondja ki hangosan – nem szeretett volna ötleteket adni a fiúnak. Gordon nem bólintott, nem adta jelét, hogy felfogta a hallottakat. Cole arra számított, hogy Gordon erőltetni fogja a témát, de nem tette. Csak ült, és a semmibe meredt a víz fölött. – Neked az első – mondta pár pillanattal később Gordon. – Amikor legelőször táplálkoztál. Az milyen volt?

70

Cole elgondolkodott. Vajon miért akarta tudni a fiú? – Rég történt már – mondta óvatosan. – Úgy értem… Az enyém nem sikerült valami fényesen. Csináltam olyasmiket… hát, olyasmiket, amikről sosem gondoltam, hogy képes vagyok megtenni. Elgondolkodtam rajta, hogy… Tudod. Hogy különc vagyok-e. Vagy normális. Vagy micsoda. Oké, szóval Gordon valakivel össze akarta hasonlítani magát. Ez érthető volt. Cole nem kételkedett benne, hogy Sandor már elmesélte, milyen volt neki az első alkalom. – Nos – kezdte óvatosan – , elég… esetlen volt. Meg kínos is – ráadásul úgy, hogy közben Johnny irányította minden mozdulatát. Megpróbálta végiggondolni, mennyi az, amennyit feltétlenül el kell mondania. Nem akart nagyon belemenni a részletekbe, nem szívesen kavarta volna fel a régi érzéseket, hogy mindent kimutasson ez előtt a tágra nyílt szemű kölyök előtt. De volt, amit nem kerülhetett el. A tisztesség úgy kívánta, hogy legalább az alapvető dolgokat elmesélje. Johnny azt mondta neki, hogy ne menjen sehova, erre világosan emlékezett. Ő pedig engedelmeskedett – tudta, hogy valami nagyon nem stimmel a testében, de képtelen volt megállapítani, hogy mi az. – Azt hiszem, engem jobban szemmel tartottak – mondta Gordonnak. Amikor először támadt rá a Szomjúság, arra tisztábban emlékezett, mint bármi másra. Nem érzelem volt, nem éhség, nem testi vágy, hanem a három egybe gyúrva. A Szomjúság szüntelenül táguló lyuknak tűnt a testében. Azt hitte, elvesztette az eszét. Különös gondolatok keringtek a fejében, hogy aztán képekké alakuljanak át. Steak – nyers, szaftos steakre gondolt, amiből szivárgott a vér. A gondolatok – a véres képek – pillanatról pillanatra lettek egyre erőteljesebbek, és szinte ugráltak a fejében, miközben Johnnyra várt. Valószínűleg nem telt el több pár percnél, mire Johnny visszajött a nővel, de Cole emlékezett rá, ahogy egyik lábáról a másikra állt, mint egy futó a rajt előtt, miközben a vágy csatázott benne az undorral. Kezét ökölbe szorította, aztán megint ellazította, ahogy a viszolygása lassan alábbhagyott, és elsüllyedt a mindent elsöprő áradatban. Úgy döntött, a Szomjúságról nem tesz említést Gordonnak. Végtére is az adott volt; Gordon már tudta, milyen érzés. Semmi szükség nem volt rá, hogy felhozza. – A városban történt, egy sikátorban – mondta. – Johnny hozott nekem egy nőt. Minden valószínűség szerint prostituált volt. Nem tudom, ki mást vehetett volna rá, hogy bejöjjön vele oda. Emlékezett Johnny kezére, amint keményen szorította a karját, a hűvös határozottságra a hangjában. Mindeközben ott volt a halálos bizonyosság, hogy valami nincs rendjén, valami rémisztő és legyőzhetetlen dagad a belsejében. Nem volt más választása, mint hogy engedelmeskedjék az egyetlen embernek, aki a jelek szerint tudta, mi történik. – Johnny azt mondta, tartsak ki – mesélte Gordonnak. – Azt mondta, hogy tartsak ki csak még egy percig. Johnnytól megtudtam, hogy legfontosabb az önuralom. Szinte táncolt a vágyakozástól, és a szája kicserepesedett, a nyelve csontszáraz volt, a testében pedig mintha minden összezsugorodott volna. Így emlékezett a Szomjúság érzésére. Az egészet csak még rejtélyesebbé tette, hogy az ínye pokolian viszketett. Hű. Eddig ez eszébe sem jutott. Persze nem volt értelme megemlíteni.

71

– Emlékszem, Johnny nagyon gyorsan elmagyarázta nekem, hogy mit kell tennem. Volt nála valamiféle eszköz. A zsebéből vette elő. De sötét volt, és nem láttam, mi az. Kicsi volt, valószínűleg egy szög vagy ilyesmi. Jó hegyes, az biztos. Cole-nak egyszerre eszébe jutott valami más is: Johnny a kezével beletúrt a hajába. Ideges volt – Johnny ideges volt. Ezt sem árulta el Gordonnak. – Nem emlékszem rá, hogy nézett ki az a nő. Sem a ruhájára, sem arra, mennyi idős lehetett, semmire. Annyira azért emlékezett, hogy a nő ruhájának mély volt a dekoltázsa. Emlékezett, hogyan bámulta a meredek ívet, ami a ruha és a bőr határát jelölte ki. És amikor Johnny elengedte a karját, egyetlen szó nélkül ragadta meg a nőt – mielőtt Johnny hozzáérhetett volna, mielőtt elindíthatta volna a vérpatakot, Cole az épület durva deszkáihoz szorította a nőt. Az pedig nevetett – erre is emlékezett, nevetett – , amikor a nyakába temette az arcát a ruha íve fölött, az áll fájdalmasan édes vonala alatt, vad késztetéstől vezetve, amit akkor még nem érthetett meg. – Táplálkoztam belőle – mondta Gordonnak tényszerűen. Igazság szerint azon kapta magát, hogy elkeseredetten szívja a nő bőrét, hozzádörgöli a száját, és kétségbeesve várja az enyhülést. A nő csak ekkor kezdett tiltakozni: hé, mondta, és megpróbálta eltolni őt magától. De Cole nem engedhette el. Nem rá vallott ugyan, hogy bárkire is rákényszerítse magát, akármilyen okból is; de a testét rettenetes szükség hajtotta, és fogalma sem volt róla, mi történik vele. Ha a nő bármit is mondott még, ő már nem hallotta, bár érezte, ahogy elkezd vonaglani, és kezei, mint egy madár apró szárnyai a mellkasát kaparásszák, miközben ő szívni próbált, a nő nyakát nyalta, és a bőréhez dörgölte a fogait meg az ajkát, szinte zokogva a belső feszültségtől. Egyre erősebben és erősebben szorította a nőt, amíg az már mozdulni sem tudott. Később jött rá, hogy Johnny mindvégig ott volt, és valahogy sikerült elég közel férkőznie, hogy gyorsan a nő nyakába döfjön azzal a valamivel, amit a kezében tartott. A nő apró sikkantással rándult össze – és a tömény, fémes illat vékony fonala máris csiklandozni kezdte Cole orrát. A lyuk nem volt elég mély – Johnnynak szerencséje volt, hogy egyáltalán oda tudott férkőzni a lány nyakához – , de Cole most már megtalálta a forrást, és rá is tapadt. És aztán, aztán – ó, a nő teljesen elcsendesedett, és egyszerre minden csodálatossá vált. A sós illat közelsége csak még erőteljesebb szívásra késztette Cole-t, amitől végül, hála az égnek, megindult a vékony patakocska. Akkor nyelte le az első adagját. Még annyi sem volt, hogy egy teáskanalat megtöltött volna, de fenséges érzéssel töltötte el. Selymes volt, sűrű, és nem tudta elég gyorsan szívni magába. Cole ajkával a nyakán a nő mozdulatlanul állt, keze már csak petyhüdten feküdt Cole mellkasán. Cole legszívesebben felnyögött volna. Talán fel is nyögött – ezt sosem tudta meg biztosan. Az egészből semmit nem árult el Gordonnak. – Nagyjából ennyi – mondta. Világos. Tömör. Egyszerű. – Honnan tudtad, mikor kell leállnod? – kérdezte Gordon. – Johnny megmondta. Rátette a kezét a karomra, és szólt, hogy hagyjam abba. – Ennyi volt? Semmi bonyodalom? Cole emlékezett rá, amikor Sandor elmesélte neki, hogy jó párszor meg kellett ütnie Gordont, mire az végre elengedte a lányt.

72

– Nagyon határozottan szólt rám. Ez a része a dolognak még mindig homályos volt. Cole meglehetős bizonyossággal emlékezett Johnny hangjára a fülében; egyetlen szó sem ragadt meg benne, de nyers szótagokat fel tudott idézni, olyasmiket, amilyeneket az ember egy lónak kiált oda, ha túl közel viszi a szakadék pereméhez. Visszagondolva, Johnny valószínűleg rácsaphatott a térdhajlatára, mert hirtelen elvesztette az egyensúlyát, és majdnem a földre ejtette a nőt. Akkor már hallotta Johnnyt: Jól van, fiam. Most már elengedheted. És Cole engedelmeskedett, mert a világmindenség a feje tetejére állt, és Johnny volt benne az egyetlen biztos pont. – És mi lett a nővel? – kérdezte Gordon. – Sosem tudtam meg, mi történt vele. A táplálkozáson kívül Cole hozzá sem ért a nőhöz, mint ahogy Johnny sem. Cole nem tudta, mit súgott a fülébe Johnny, vagy hogy mennyit fizetett neki, amikor végül elment. Cole egyáltalán nem nézett Gordonra, miközben beszélt; komoly erőfeszítésébe telt előkotorni az emlékeket az évek rétegei alól, és még jobban kellett erőlködnie, hogy elválassza a lényeges tényeket az érzelmektől. Most viszont, amikor Gordon nem szólt, felé fordult, és látta, hogy a fiú lehajtja a fejét, és arcára árnyék vetül. Cole tudta, hogy ezzel le is zárhatná a témát. De ahogy felszabadította az emlékeit, mintha valami más is felszabadult volna benne; érezte a boldogtalanságot, ami szinte ugyanúgy sugárzott ki a fiúból, mint ahogy a klór szaga áradt a saját bőréből, a saját pórusaiból. – Neked milyen volt az első? – kérdezte Cole. Gordon megrázta a fejét. – Azt mondtad, nem ment valami jól – jegyezte meg Cole, igyekezvén nem erőszakosnak tűnni. Csak feldobta a labdát, hátha Gordon el akarja kapni. És végül, még néhány pillanatnyi csend után Gordon így is tett. – Egyáltalán nem hasonlított a tiédre – mondta színtelen hangon. – A barátnőm volt. Fájdalmat okoztam neki. Olyan voltam, mint egy állat, egy beteg állat. – Arcát továbbra is elfordította Cole-t – Figyelj! El… el kell mondanom neked valamit. Akármi is volt az, a torkán akadt a szó. – Ki vele! – mondta Cole. – Nagyon nehéz engem meglepni. Gordon – tette hozzá. Nem biztatni próbálta a fiút, csak egy tényt közölt vele. Gordon bólintott, de eltartott még pár pillanatig, mire megtalálta a szavakat. Amikor azonban végre sikerült, szinte áradt belőle. – Amit éreztem, akkor legelőször… Nem is az ölésre gondoltam, csak… Hát tudod. Vért akartam. Megőrültem érte. Nem akartam leállni, amíg ki nem szívtam belőle a vért az utolsó cseppig. De ez ugyanaz, mintha ölni akartam volna, nem? – Egyáltalán nem ugyanaz – rázta meg a fejét Cole. – Nem, nem. Nem érted. – Gordon most egyenesen Cole szemébe nézett. – Én nem vagyok olyan, mint te. Te mindig hűvös vagy és kimért. Én viszont… – Habozott, aztán kapkodva folytatta. – Nem láttad, mit tettem vele. És ő fontos nekem. Sze… szeretem, érted? De akkor ez nem számított. Elkapott a hév, és semmi más nem volt fontos. Undorodom. – Hangjából sütött az önmaga iránt érzett gyűlölet. – Szörnyeteg vagyok. Tetszett. Tetszett, amit csináltam vele. És túl sok minden van… a táplálkozás miatt túl sok mindent akarok – tette hozzá csüggedten. – Nem akarok többé ilyen lenni!

73

– Nem vagy szörnyeteg – mondta határozottan Cole. – Amit Jill-lel tettél… Mindannyian így kezdjük. Mint az állatok. – Te nem úgy kezdted, mint egy állat. – De igen. Ahogy mondtad, elkapott a hév, és semmi más nem számított. Addig akartam csinálni, amíg ki nem szívtam belőle a vért az utolsó cseppig. Pontosan, ahogy mondtad. Gordon értetlenül pillantott rá. – Az én első táplálkozásom irányított volt, de csak azért, mert Johnny végig ott állt mellettem. Ha egyedül lettem volna, sosem hagyom abba. Tisztán emlékszem: nem volt elég. Mindannyian ugyanazt tettük volna, amit te. Mindannyian egy lépésre vagyunk tőle, hogy állatokká váljunk. Ahányszor csak táplálkozom, mindig ki akarok szívni mindent. Minden egyes alkalommal. És ahányszor csak Sandor táplálkozik, ő is ugyanezt érzi. – Cole előrehajolt. – Gordon – mondta – , ami Jill-lel történt, nem a te hibád volt. Nem a te kezedben volt az irányítás. Érted? Gordon bólintott. Cole látta, hogy valóban érti. És hogy el is akarja hinni. De Cole nem volt benne biztos, hogy valóban el is hiszi. Mindenesetre reménykedett benne, hogy a fiú jó úton halad. – Fogalmad sem volt róla, mi történik veled – folytatta. – Most kezded csak megérteni. És nem vagy egyedül. Sandor meg én itt vagyunk, és a mi dolgunk, hogy vigyázzunk rád, amíg megismerkedsz a határaiddal. És nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezek ugyanazok a határok, amelyekkel mindannyiunknak meg kell barátkoznunk. Gordon most már nem fordította el a fejét. Nem ugrált a szeme, mint egy omnié, hanem egy hemó egyenes és átható tekintetével nézett tanárára. – Már megtapasztaltad, meddig mehetsz el – mondta neki Cole. – Tudod, milyen érzés. A cél most, és életed hátralevő részében is az, hogy soha többé ne juss el eddig a pontig. Soha. Hogy mindig uralkodni tudj magadon. – Cole várt egy pillanatot, de Gordon néma maradt. – Akarsz még kérdezni valamit? – érdeklődött Cole, őszintén remélve, hogy Gordon nem akar. Nem szívesen magyarázott volna tovább ma este. – Nem. Csak… köszönöm. – Mit? – Hát… nem is tudom. Amikor Sandorral beszélgetek, ő mindig megpróbál mindent olyan nagyszerűnek feltüntetni. Jobbnak, mint amilyen valójában, nekem meg, tudod, fogalmam sincs, mit is kéne hinnem. De te úgy mondod el a dolgokat, ahogy valójában vannak. Ettől sokkal… magabiztosabb leszek. – Jó – bólintott Cole. – Ezért vagyok itt – mondta, miközben felállt a székről. – Bemegyünk? – Persze. Együtt indultak vissza a szálloda bejárata felé. – Hé, figyelj csak! – mondta Gordon a kapu felé közeledve. – Mi lenne, ha Gordónak szólítanátok? Mindig így hívtak a barátaim. Cole-nak úgy hangzott ez a név, mintha egy babkonzerven olvasta volna, de ezt a benyomását megtartotta magának. – Gordo – próbálgatta hangosan, és meglepetésére úgy találta, egészen illik a fiúhoz. – Barátok vagyunk, igaz? – kérdezte Gordo. A hemó megint eltűnt a tekintetéből, és a fiú egészen félénknek és bánatosnak tűnt.

74

Nem, nem voltak barátok. A barátsághoz egyenlőségre volt szükség. Cole azért volt itt, hogy tanítson, Gordo azért, hogy tanuljon, Cole, hogy adjon, Gordo, hogy kapjon. De Cole nem tudta rávenni magát, hogy nemet mondjon, hogy durva legyen, és visszautasítsa a fiú közeledését. Csak rámosolygott Gordóra, aztán felemelte a reteszt, és kinyitotta a kaput. Ahogy Gordo belépett rajta, hálás pillantást vetett Cole-ra. Az apró gesztust igenként értelmezte.

75

13. fejezet ! GORDÓNAK MÁSNAP ESTE első kísérletre sikerült táplálkoznia. Cole látta rajta, mennyire elégedett önmagával – mint ahogy Sandor is büszke volt rá. Cole viszont úgy érezte, jelen helyzetben minden siker inkább a szerencsének volt köszönhető, mint valamiféle okosan alkalmazott tudásnak. Valami a fiú hozzáállásában még mindig nem volt a helyén. Például minden egyes táplálkozási kísérletéhez csinos fiatal lányokat nézett ki magának. Ha pedig mondott is róluk valamit, az kizárólag a külsejükre vonatkozott: az alakjukra, a súlyukra, az arcukra, a hajukra. Mintha a vadászatot valamiféle különleges szexuális hódításnak fogta volna fel, nem pedig annak, ami valójában a célja volt: hogy jóllakjon, és biztonságban tudja magát. Aztán meg Gordo egyetlen kérdést sem tett fel a táplálkozási technikákkal kapcsolatban. Kíváncsi volt a Kolóniára, hogy honnan jöttek a lakói – és többször érdeklődött afelől is, hogy vajon elmennek-e majd Missouriba – , de soha nem kérdezett semmit arról, hogyan juttathatja a vért egy omni testéből a sajátjába. Nyűgös lett és türelmetlen, ahányszor csak Cole a táplálkozás bármilyen mechanikus aspektusára terelte a témát. Úgy tűnt, Gordo igyekszik óvatosan kezelni azt a tényt, hogy mostantól mások vénáira és artériáira kell rátapadnia az önfenntartása érdekében. Mindennek tetejébe a kölyök pakolási technikája határozottan hagyott némi kívánnivalót maga után. Amikor aznap megálltak egy motelnél, még mielőtt Philadelphiába értek volna, Cole nekiállt, hogy kipakolja a poggyászaikat a csomagtartóból. Amikor megfogta Gordo bőröndjét, azonnal feltűnt neki, hogy az szappan vagy sampon erős illatát árasztja magából. Ahogy Cole undorodva tulajdonosa kezébe nyomta a bőröndöt, biztos volt benne, hogy a gondatlan pakolás kellemetlen következményeivel áll szemben. Miután bejelentkeztek, kiderült, hogy nem is tévedett, mert Gordo egy kupakot nem csavart rá elég erősen a flakonra, vagy esetleg magától lazult ki – mindenesetre a fiú salátává gyűrt ruháit gyógynövény esszenciák sikamlós rétege borította. Sandor viccesnek találta a végeredményt, Gordo azonban fintorogva emelte a magasba a különféle ruhadarabokat. Nem arról volt szó, hogy Cole-t zavarta volna, hogy időt kellett szakítania a mosásra. Nem is az volt a gond, hogy a bőrönd tönkrement, mert nem ment tönkre. De egyre ott motoszkált benne az érzés, hogy valamiről megfeledkezett, aminek pedig nem szabadott volna elkerülnie a figyelmét. Lehet, hogy csak egy apróság volt, de a jelek szerint a kelleténél tovább halogatta a zacskóügy megtárgyalását, merthogy – és ezt be kellett vallania magának – ha még azzal is elkezdené nyaggatni a fiút, hogy zárja le a pipereholmijait, az már túl sok lenne neki. De hát éppen ez volt ennek az útnak a célja: hogy megtanítsa Gordónak a lényeges apróságokat, amire utazás közben oda kell figyelnie. És Gordónak volt még mit tanulnia; az agresszívabb táplálkozási technikákról egyelőre egy szót sem ejtettek, és persze Cole

76

ez idáig nem pedzegette a vészhelyzetek esetén használatos módszereket, mint például a zártörést vagy a zsebekben turkálást kulcsok meg pénz után. Gordo előtt még hosszú út állt. Ha azt akarta, hogy diákja az elvárt eredményeket produkálja, Cole-nak nagyon oda kellett figyelnie, és nem volt szabad megfeledkeznie a részletekről sem. Így hát gyorsan felhívta Gordo figyelmét a gondos pakolás fontosságára, emlékeztette, hogy minden kupakot kétszer is ellenőriznie kell, aztán a flakonokat bele kell tennie egy visszazárható nejlonzacskóba. Másnap kora este, a motel közelében, találtak egy mosodát. Apró üzletsoron állt, egy fogorvosi rendelővel, egy háztartásigép-szerelő műhelyével és egy bárral egyetemben. – Szerencsénk van – mondta Sandor, miközben Cole egydolláros bankjegyeket dugdosott a pénzváltó gépbe. – Átmehetünk a szomszédba, és táplálkozhatunk, amíg a ruhákra várunk. Cole nem volt benne biztos, hogy egy Fedélzet nevű hely csordultig van omnikkal, még ha péntek este is volt. – Nem teheted be azt a piros inget a többi közé – közölte Gordóval. – Minden fehér rózsaszín lesz tőle. – Ezt hogy érted? – Ahogy mondom. Sose mostál a főiskolán? – Nem, hazamentem hétvégenként – nézett vissza Cole-ra élesen Gordo. – Anyukám mosta ki a ruháimat. Cole nem törődött a célzással. – Szerintem meg kellene szabadulnod attól az ingtől. Csak púp lesz a hátadon. – Nem érdekel – felelte makacsul Gordo. – Jilltől kaptam, és megtartom. Az utolsó negyeddolláros is megcsörrent a tálcában, és Cole összegyűjtötte őket. – Akkor ne pazarolj rá egy egész programot, mosd ki később kézzel – mondta, és elindult, hogy a helyükre csúsztassa az érméket. – Elfelejtetted a mosóport – szólt rá Gordóra, aki éppen rácsukta a megtöltött gépre a fedelét. – Jól van, jól van. – Gordo felvette az apró dobozt, és forgatni kezdte, próbálván megfejteni, hogyan is nyílik. – Húzd meg a… – Látom! – Gordo ingerültnek tűnt, de azért leszakította a mosópor fedelét, és tartalmát a gépbe töltötte. – Most pedig – mondta Sandor, miután Gordo megint lezárta a mosógépet – irány a Fedélzet! – Viccesnek találta a bár nevét, és már legalább negyedszer szőtte bele a beszélgetésbe. Ott hagyták hát Gordo ruháit a mosodában, és elindultak a szomszéd épület felé. – Menj, tedd be az ingedet a kocsiba! – mondta Cole Gordónak, és a kezébe nyomta a kulcsot. Visszagondolva Cole arra jutott, hogy ez volt az este legmeghatározóbb pillanata. Ő volt az, aki hibázott: tudnia kellett volna, hogy a fiút két másodpercre sem szabad magára hagynia. Sandorral beléptek a Fedélzet ajtaján. A névadás oka első pillantásra nyilvánvalóvá vált. A sötétre festett falakat tengerészeti kellékek borították: evezők, mentőövek és hajókormányok lógtak mindenfelé. A vendégek első pillantásra kétkezi munkásoknak tűntek, akik az egész heti nehéz meló után itt találkoztak a barátaikkal.

77

Sandor egyenesen a pulthoz sietett, hogy rendeljen. A falak mentén bokszok sorakoztak, az asztalok mind a helyiség közepén álltak. Cole kiválasztotta maguknak az egyik hátsó bokszot. Sandor még a pultnál állt, amikor Gordo becsusszant a padra Cole-lal szemben, aki nem tartotta fontosnak, hogy ránézzen. Máris a táplálkozás céljából szóba jöhető omnikat vizsgálgatta, és ki is szúrt magának egy farmeros, középkorú nőkből álló csoportot. Egyelőre azonban egy szót sem szólt erről Gordónak, csak megkérdezte: – Szóval, mit gondolsz? – Úgy értette, Gordónak is körül kéne néznie, hogy kiválassza a számára megfelelőnek tűnő alanyokat. Jó pár napja így csinálta már. Utasította Gordót, hogy vegye figyelembe a tulajdonságokat, amelyek táplálkozásra alkalmassá tesznek egy omnit, fogalmazza meg őket, majd mérlegelje a szempontokat. – Miről mit gondolok? – kérdezte a fiú. Aztán ahogy Cole fáradtan rápillantott, büszkeségtől duzzadva hozzátette: – Már táplálkoztam. Cole rámeredt. – Mit csináltál? – Már táplálkoztam – ismételte Gordo diadalmasan. – Odakint. Az előbb. Nyugi, haver – mondta látván Cole helytelenítő tekintetét. – Teljesen sima ügy volt. – Odakint? A parkolóban? – Nem, a járdán. Az a csaj, ott… Látod azt, amelyik épp odalépett ahhoz az asztalhoz? Észre sem vette – tette hozzá ragyogó szemmel, miközben Sandor is megjelent mellettük három hosszúkás üvegpohárral. – Hé, találd ki, mi történt, Sandor! Végeztem ma estére. És teljesen egyedül csináltam – tette hozzá, újabb pillantást vetve Cole felé. – Csak elkaptam egy lányt, és már meg is volt. Ti ketten pedig nem is… – Elkaptad – ismételte Cole. – Egy városi járdán egyszerűen elkaptál valakit. – Senki nem volt a környéken. Amíg kiosztotta az italokat, Sandor mindkettejüket végigmérte. Végül Gordo mellé ült le. – Senki? – kérdezte Cole. – Egyetlen autó sem ment el mellettetek? Senki nem ült egyetlen parkoló kocsiban sem? Senki nem járt az utca túloldalán? Senki nem nézett ki valamelyik ablakból? – Hát, én nem láttam senkit. – Túl könnyen veszed ezt a dolgot. – Biztos vagyok benne, hogy minden rendben van, Cole – mondta Sandor. – Nem történt semmi baj. – Nem áll készen, hogy… hogy… – Sandor mögött Cole egyszerre megpillantott valakit, aki éppen akkor lépett be a bárba. Hirtelen elhallgatott. Akit észrevett, nem omni volt. Hanem egy hemó, akit Cole sosem látott még azelőtt.

78

14. fejezet ! SÁPADTNAK TŰNT, véznának és meglehetősen alacsonynak, ahogy ott állt, és körbenézett a helyiségben. Szőke, rövidre nyírt haja volt… és feketével húzta ki a szemét – ez nem volt jó jel. Túlságosan is úgy öltözött, mint a Házban élő omnik – ez sem volt jó. Fekete farmer, fekete ing, felette fekete bőrdzseki. Ahogy Cole végignézett rajta, látta, hogy a hemó bal kezének mutatóujját a végén kihegyezett csillogó fém fedi. Te jó isten! Egy ujjvédő. Az ilyen finom ötvösmunkával díszített valamiket kizárólag azok az omnik viselték, akik szívesen játszották el, hogy valójában „vámpírok”. Valami nagyon nem stimmelt ezzel a képpel. Cole nem mozdult; rezzenéstelenül ült, de Sandor látta rajta, hogy valami nincs rendjén. Nem vette le a szemét Cole-ról, és ő sem mozdult. Gordo nem vett észre semmit; szívószálával kavargatta az italát, és még mindig duzzogott, amiért letorkolták. Cole-nak sebesen járt az esze. A hemó minden kétséget kizáróan kóbor volt – olyan, akit magára hagytak nem sokkal az után, hogy megteremtették. Egyetlen épeszű hemó sem használna olyan szembeötlő eszközt, mint egy díszes ujjvédő. Egyetlen épeszű hemó sem öltözne így. Cole nem kételkedett benne, hogy a most érkezett kóbor hemó meglátta Gordót odakint táplálkozni, és őt követte a bárba. A kóbor hemó ritka volt, mint a fehér holló; iszonyatos balszerencse kellett hozzá, hogy éppen beléjük botoljon egy. Cole gondolatai őrülten száguldottak. Nem szabad megengednie, hogy Gordo szóba elegyedjen ezzel az alakkal. Most nem. Gordónak még nem volt rá elég ideje, hogy pontos képe alakuljon ki a világban elfoglalt helyéről. A kóbor hemók nem arról voltak híresek, hogy szoros kapcsolatban álltak a valósággal. Irányítás nélkül maradván hajlamosak voltak igen bizarr magyarázatokat kitalálni maguknak saját természetükre vonatkozóan. Aztán meg nem volt jellemző, hogy sokáig maradtak volna a föld fölött. – Ne fordulj meg! – mondta Cole halkan Sandornak. – Azt hiszem, Gordo idevonzott egy kóbor hemót. Gordo felnézett az italából. – Ne mozdulj! – szólt rá Cole. Valami a hangjában vagy az arcán nyilván elárulta, milyen feszült. Gordo nem kérdezett semmit, de engedelmeskedett. Sandor kíváncsian fürkészte Cole arcát. – Remélem, viccelsz. – Ez a fickó úgy van felöltözve, mint Chocula gróf. – Biztos vagy benne, hogy nem csak egy álmodozó omni? Cole bosszúsan pillantott barátjára. Jó pár álmodozóval találkozott már. Teljesen ostobának kellene lennie ahhoz, hogy összekeverje valamelyiket egy valódi hemóval. – Oké, oké – mondta Sandor. – Bocs, nyilván igazad van. De talán csak valahonnan máshonnan jött, egy másik országból.

79

– Talán Erdélyből. A francba! Nem csinál semmit! Csak a falat támasztja az ajtónál, és bennünket bámul. Szerintem még csak azt sem tudja biztosan, hogy mik vagyunk. – Mi az, hogy kóbor hemó? – kérdezte Gordo. – Psszt! Ne most! – Egyszerűen elmehetnének, gondolta Cole , kisétálhatnának innen, és a kóbor hemó talán sosem tudná meg, hogy ők is hemók. De mi lesz, ha követi őket? Cole nem akarta, hogy akármelyik kóbor hemó megtudja, hol szállt meg Sandorral és Gordóval. Legalábbis addig nem, amíg nem tájékozódik az illető szellemi állapotáról. Gondolkozz, gondolkozz! Gondoskodnia kellett Gordo biztonságáról – de felelősséggel tartozott a Kolónia többi tagjáért is. Legalább azt ki kellett derítenie, milyen ember ez a hemó. És talán azt, hogy ki teremtette. Cole az italán tartotta a kezét, fejét továbbra is Sandor felé fordította – tekintete viszont a kóbor hemót fürkészte. Látszott rajta a kor; nem volt olyan új, mint mondjuk Gordo. Talán amolyan különös baleset lehetett; talán valakinek fel sem tűnt, hogy ölt. Bár valószínűtlennek tűnt, de történt már ilyen. Az egyetlen másik lehetőség az volt, hogy bárki is teremtette, elfutott a felelősség elől. Hagyta, hadd boldoguljon egyedül, ha tud. De kicsoda? A Kolóniából senki nem tenne ilyesmit. Ez még valószínűtlenebbnek tűnt, mint hogy valaki anélkül öljön, hogy észrevenné. Cole döntött. – Odamegyek, és beszélek vele – mondta Sandornak. – Nem lenne jó, ha ő szólítana meg bennünket. – Gordóhoz fordult. – Ha viszont mégis az lesz a vége, hogy ideül közénk, nem akarom, hogy egy szót is szóljunk neki a Házról. Ne beszéljetek a Kolóniáról! Tőle akár mi lehetünk rajta kívül az egyedüli hemók az egész univerzumban. Sandor majd elmagyarázza – tette hozzá gyorsan, látván, hogy Gordo már nyitja is a száját, hogy kérdezősködjön. – Most csak tedd, amit mondunk! Légy szíves! Azzal kicsusszant a bokszból, és elindult a hemó felé, aki figyelte őt. Cole látta a kóbor hemó szemében az értetlenséget. Nyilván még mindig nem volt benne biztos, hogy a szembejövő férfi is hemó. Nyilván látta Gordót táplálkozni, de még nem sikerült feldolgoznia a látottakat. És nyíltan bámult. Még annyit sem tudott, hogy óvatosnak kell lennie. A francba, a francba, a francba! A hemó egyre feszültebb lett, ahogy Cole közeledett hozzá. – Válthatok veled egy pár szót? – kérdezte halkan Cole. A hemó rámeredt. A szeme kerek volt és kék – egy omni számára talán ártatlannak tűnhetett, szinte gyerekesnek, de Cole látta benne az évek mélységét, meg a csak a hemókra jellemző szúrósságot. És volt még valami más is – valami, amit nemigen tudott meghatározni. A kóbor hemó félrehajtotta a fejét. – Válthatsz – mondta, mintha csak engedélyt adna. Cole feltűnés nélkül körbejártatta tekintetét a báron. – Ez nem a megfelelő hely – jelentette ki. A kóbor hemó habozott. Aztán furcsán biccentett a fejével, ami valami különös, mármár udvarias gesztusnak tűnt. – Megtennéd, hogy elkísérsz a barlangomba? Cole-nak hirtelen nevethetnékje támadt. Barlang?– gondolta, de ügyelt rá, hogy az arcán ne látsszon semmi. – Hol van? – kérdezte. – Nem messze. – Az mit jelent?

80

– Az utca túloldalán. – A hemó hanyag mozdulattal fölemelte a kezét, de hiába, hiszen a Fedélzetnek nem volt ablaka. Cole most már látta, hogy az ujjvédő egy csillogó fém karom volt, sima az első ujjpercig, ahol valamiféle állati fej, talán egy farkasé vagy egy vaddisznóé volt látható. Jól sejtette: a végét tűhegyesre reszelték. Nem bólintott rá, hogy elmegy a „barlangba”, és nem is mozdult. Korábban is találkozott már kóbor hemókkal, de az már régen volt – az utolsó, akit látott, patkányokon, mókusokon és galambokon élt. Az azelőtti… Hol is volt? Las Vegasban? Valahol Nevadában mindenesetre. Az a nő egy szerelmi fészek istennőjeként adta el magát. Nem akart elmenni ennek az embernek az otthonába, de itt sem akart beszélni vele az omnik szeme láttára és füle hallatára. De el sem akarta vinni sehová – nem szívesen ültetné be ezt a hemót kocsijába. – Nem foglak bántani – mondta a hemó. – Nem piszkítok saját fészkembe. Szóval nem tudta, hogy ha akarná, sem tudná bántani Cole-t. Ahhoz viszont eleget tudott, hogy ne ott táplálkozzon, ahol alszik. Ez már biztató – gondolta Cole. Ha pedig sikerült egyedül életben maradnia, hát az is sokat elárult. De a tekintete – az nagyon nem volt rendjén. Sunyi vagy... vagy… valami. Cole különös helyzetben találta magát – és nem volt ideje gondolkozni. Erre az esetre nem volt terve. – Nincs mitől félned – tette hozzá a hemó, árnyalatnyit felvonva a szemöldökét – , hacsak nem vagy ember. De nem vagy az, ugye? Hát persze, hogy az vagyok, te féleszű, gondolta Cole. – Jól van – mondta. – Csak hadd szóljak a barátaimnak, hogy elmegyek egy kis időre. – Ők is jöhetnek, ha akarnak. – Köszönöm, nem. – Visszament oda, ahol Sandor és Gordo ültek. – Elkísérem a barátunkat a barlangjába. Azt állítja, az utca túloldalán van. Megtennétek, hogy pár pillanat múlva az ajtóhoz jöttök, és megnézitek, hová megyünk be? – Persze – felelte Sandor. Cole bólintott. – Ha nem kerülök elő háromnegyed óra múlva, nekiállhattok keresni. Sandor az órájára pillantott. – Fél kettő van. Meg kell mondjam – tette hozzá – , erősen remélem, hogy egyszer én is láthatok egy barlangot. Igazság szerint még sosem jártam barlangban. – Majd mesélek róla – mondta Cole. Azzal visszament a hemóhoz, aki szó nélkül sarkon fordult, és elindult kifelé az ajtón. Cole követte. Ki kell derítenie mindent, amit csak tud, aztán eldöntheti, mit tegyen. Felajánlja-e a lehetőséget ennek a kóbor hemónak, hogy találkozzon a többiekkel, és tanulhasson tőlük? Felajánlja-e, hogy elviszi New Yorkba? Hirtelen látta maga előtt, ahogy négyesben tartanak visszafelé a keleti parton az ő kocsijában. Két képzetlen, óvatlan hemó az ő gondjaira bízva. A gondolattól is felfordult a gyomra. A hemó „barlangja” az utca túloldalán álló hosszú kétszintes házak egyikében volt. Cole örömmel állapította meg, hogy az épületet jól lehetett látni a Fedélzet ajtajából. Lent 81

is és fent is ajtók sorakoztak az épület homlokzatán, akárha egy cipősdobozba vágtak volna lyukakat. Maga a barlang az emeleten volt, ahová fémlépcsőn lehetett feljutni. Egyszerű, funkcionális lakásnak tűnt, ősöreg, mustársárga szőnyeggel. Az egyetlen bútordarab egy matrac volt, a végében összegyűrt barna hálózsákkal. Szegényes és mocskos – pont, mint a korai időkben, a Kolónia előtt. Cole túlontúl is sok időt töltött el, álmában reszketve, ehhez hasonló helyeken. Ha a fickó teljesen elvesztette az eszét, jó lesz neki megmutatni, hogy máshogy is lehet élni. Amikor becsukták maguk mögött az ajtót, a hemó gyorsan levette a kabátját. – Mi a neved? – kérdezte, és a konyhába nyíló pultra dobta a ruhadarabot. Egy omni első pillantásra azt hihette volna, hogy vékony a karja, de Cole látta a bőr alatt feszülő izmokat, és tudta, milyen kemények és erősek. A kóbor hemó lassan lehúzta az ujjvédőjét. Cole észrevette, hogy jobb hüvelykujjának a körmét is hegyesre reszelte. Tökéletes eszköz kilyukasztani a nyaki verőeret, miközben az ember megragadja egy omni torkát. – Hívhatsz Zeke-nek – mondta Cole. Puszta elővigyázatosságból. A hemó nem mutatkozott be. – Honnan jöttél? – akarta tudni. Ujjvédőjét gondosan a kabátra fektette, közben azonban egyetlen pillanatra sem vette le a tekintetét Cole-ról. – Utazó vagyok. – Cole ügyelt rá, hogy semleges maradjon a hangja. Ez a fickó nyilvánvalóan felsőbbrendűnek gondolta magát, és neki esze ágában nem volt kizökkenteni azzal, hogy a saját kérdéseit erőlteti. És gátlástalanul fog hazudni mindenről jelenlegi feladatával kapcsolatban. Ha aztán kiderül, hogy a hazugságokra nem volt szükség, később még tisztázhat mindent. – Hogyan lett belőled vámpír? Cole-nak szeme sem rebbent a szó hallatán. – Éjszaka sétáltam az utcán – mondta a hemónak, Gordo történetét a magáévá téve – , amikor valaki rám ugrott, és leütött. Amikor magamhoz tértem, ilyen voltam. Megkérdezhetem, téged hogy hívnak? – tette hozzá a tőle telhető legalázatosabban. A hemó nem válaszolt. – És mikor történt ez veled? – Kicsit több mint egy hónapja. – Igen – bólintott a hemó, némi viszolygással a tekintetében. – Még mindig úgy öltözködsz, mint egy ember. És mi van a barátaiddal? – Én csináltam őket – válaszolta Cole. – Nem akartam. Már nem szívok addig, amíg meghalnak. – Szóval senki nem tanított neked semmit? – Nem. Egyedül vagyok. A hemó a pultnak támaszkodott, és karba fonta a kezét. Ennek a fickónak esze ágában sem volt leülni a padlóra, gondolta Cole – az nem lenne kellőképpen méltóságteljes. – Szólíthatsz Royalnak – mondta a kóbor hemó, és a matrac felé intett az állával. Nyilvánvaló volt, mit jelentett ez a gesztus: ülj le! Aha, gondolta Cole. A lábához. Lekuporodott a matracra – nem túl közel Royalhoz, de úgy, hogy tisztán lássa az ajtót, ha esetleg… Ha esetleg mi? A fickó erősebb volt, mint amilyennek látszott, ezt Cole meg tudta állapítani, de ő is erős volt.

82

Es különben is, mit tudott volna tenni vele? Semmit. Tényleg nem volt mitől félnie. Csak annyira hátborzongató volt a tekintete. Egy kissé… zavaros? – Én sem teremtek magunkfajtákat – mondta Royal. – Csak annyit veszek el, amennyit muszáj. Cole bólintott. Jó. Most már fel akart tenni néhány kérdést. Reménykedett benne, hogy közben sikerül alázatosnak mutatnia magát. – Megkérdezhetem – kezdte – , te hogyan lettél? – Engem kiválasztottak. – Kicsoda? – A sötétség erői. – És a… sötétség erőinek nem volt véletlenül nevük? Royal csak üres tekintettel nézett vissza rá. – Férfiak voltak? Vagy nők? Royal nem felelt. Cole végül megértette: farkasszemet néztek, és Royal azt akarta, hogy ő fordítsa el először a tekintetét. Így hát ezt tette. Lehajtotta a fejét, és a hemó lábát bámulta inkább. Royal természetesen fekete csizmát viselt fekete fűzővel, amelynek ezüst végeit valamiféle minta díszítette. – A sötétség erőinek nincsen testi valójuk – hallotta Cole Royal hangját. Nem nézett fel, a kóbor hemó pedig folytatta. – Egyszerre vagyok uruk és szolgálójuk. Hm? – A sötétség erőinek ura vagy, és a szolgálójuk is? – ismételte Cole. – Pontosan így van. – Hogyan szolgálod őket? – kérdezte Cole, továbbra is ügyelve rá, hogy kerülje Royal tekintetét, továbbra is ügyelve rá, hogy hangjában ott legyen a tisztelet. – Ajándékokat kínálok nekik. – Miféle ajándékokat? – Emberi életeket. Világos, gondolta Cole. – Megölöd őket? – kérdezte higgadtan, hogy biztosra menjen. – Igen. Te nem? – Volt már olyan. – Cole nem említette meg, hogy csak egyszer. – De nem azt mondtad, hogy nem szívsz belőlük annyit, hogy meghaljanak? – Nem is. Túl zavarosan kezdenek el viselkedni, ha úgy halnak meg. Más módszereket kedvelek. Cole felnézett. Royal szeme ragyogott. Nyilvánvalóan hazudott. Óvatosan kell tovább haladnia. Minden szavára ügyelnie kell. – Milyen módszereket? – kérdezte, megint az évek mocskától összetapadt szőnyeg felé fordítva a szemét. – Számos módszer létezik. – Cole érezte magán Royal izgatott tekintetét. A kóbor hemó valamiféle reakcióban reménykedett. – Például, ha a torkukra teszed az ujjadat, és benyomod, megfigyelheted az arcukat, miközben haldokolnak. Nem viszem magammal New Yorkba, döntötte el Cole. Ezenkívül viszont fogalma sem volt róla, mit tegyen. Alig pár perce beszélgetett még csak ezzel az emberrel. Nem kéne elsietnie. Nem kéne sem túl gyorsan ítélkeznie, sem félvállról vennie ezt a dolgot.

83

– Miért akarod látni, amikor meghalnak? – kérdezte, és megint felnézett. Tudta, hogy az arcáról nem lehet leolvasni semmit. – Ha annyi ideig éltél, mint én, meg fogod majd érteni. Cole nem tudta, erre mit mondjon, úgyhogy csak bólintott. Ezt Royal minden bizonnyal az érdeklődés, sőt talán egyenesen az egyetértés jelének vette. – Fantasztikus látni – melegedett bele egyre jobban a témába – , ahogy kihuny bennük a szikra. A szemük persze üveges lesz, mintha nem látnának. De ha még pár pillanatig figyeled őket, a pupillából is eltűnik az élet. Olyan, mintha két kis fekete virág nyílna ki. Pont, mint két kis virág – ismételte tulajdonképpen saját magának. – Elmondom, mit gondolok – folytatta bizalmas hangon. – Szerintem nem teljesen halottak, amíg a pupillájuk ki nem tágul. Ez azt jelenti, hogy attól fogva, hogy a testük meghal, eltelik egy-két perc, amíg tényleg végük. És kíváncsi vagyok, mire gondolnak azalatt az idő alatt. Vajon tudnak gondolkozni? Hallanak? Mit látnak odabent a fejükben? Cole hátán végigfutott a hideg. Mi volt a mögött az üveggolyóra emlékeztető, üres szempár mögött? Csakhogy Cole a hemókon gondolkodott, nem az omnikon. pedig teljesen más. – Érdekes kérdés – mondta a matracon ülve. Oké, gondolta, oké. Vissza kell mennem, és beszélnem kell Sandorral. Aztán felhívja Johnnyt. Johnny ide akar majd jönni, hogy a saját szemével lássa, mi az ábra. Johnny meg tudja majd mondani, hogy ez a fickó igazi-e vagy sem. Akárhogy is, ez az ügy pár napon belül mindenképpen megoldódik. Nem kell mást tennie, csak elköszönnie, és a jó viszonyt megtartva távoznia. – Néha nagyon halkan beszélek hozzájuk – mondta Royal. – Megkérdezem tőlük, mit látnak. Persze még senki nem válaszolt. Jó lenne tudni, látnak-e fényes alagutat. Jó lenne tudni, mit éreznek. Vajon van lelkük? Szerinted van? – Nem tudom. – Én azt hiszem, hogy talán inkább nincs nekik. Amikor kialszik a szikra a szemükben, ők is semmivé lesznek, mint a gyertya lángja. – Láthatólag elégedett volt saját szófordulatával. – De aztán – tette hozzá – , amikor az azt megelőző pillanatokra gondolok, hogy kis virágok nyílnának ki a szemük helyén, eltűnődöm. Komolyan el szoktam tűnődni azon, vajon mi történik a két dolog között. – Te jó ég – folytatta nevetve – , nekem aztán megeredt a nyelvem, mi? Talán azért lehet, mert már olyan régóta keringenek ezek a gondolatok a fejemben, és nem volt senki, aki megérthette volna őket. És a gondolataim olyan jó gondolatok, olyan érdekes mind. – Jók – értett egyet Cole. – És érdekesek. – Nem találta a módját, hogyan mehetne el innen. Ha ez a fickó igazat beszél, talán nem is szabadna itt hagynia. Ha igazat beszél. – Figyelj, Royal – mondta Cole – , azt kell mondjam, szerintem a saját érdekedben nem kéne megölnöd az om… embereket. – Miért? Mert nem akarom, hogy itt gyilkolássz nekem, amíg a Kolónia el nem dönti, mit csináljon veled. – Csak arra gondoltam, hogy talán tartozunk nekik némi tisztelettel. Végtére is a mi életünk az övékétől függ. – Mindenképpen meghalnak – állapította meg Royal. – Néhány év ide vagy oda… Tök mindegy, nem? Én segítek nekik. Egy kis intenzitást kapnak tőlem. Éreznek valamit miattam. És attól, hogy nézem őket, én is érzek valamit. Miért hagynám abba?

84

Akkor talán tegyük félre az erkölcsöt, gondolta Cole, majd hangosan hozzátette: – Ha elkapnak… – Ó igen… Ha elkapnak. Gondolod, hogy megpróbálnak megölni? – Úgy tűnt, furcsán izgalmasnak találja a gondolatot. Bolondabb, mint egy bolondgomba. – Ha elkapnak, valószínűleg kirángatnak a napfényre – jegyezte meg Cole. – Félek a napfénytől – mondta Royal, és csak még izgatottabbnak látszott. – Tudod, megküzdöttem a nappal. És te? – Még nem. – Ne is. Elég fájdalmas. Nem bírnád elviselni. Valószínűleg hamuvá porladnál, és elfújna a szél. A filmekben ez történik, de a filmek annyi mindent eltúloznak. Ott van például a tükörkép. Te látod magadat a tükörben? – Igen – közölte vele Cole. – Én is. És… átváltoztál valaha denevérré? – Nem. Royal bólintott, és látszott rajta, hogy örül, amiért Cole nem tett túl rajta a denevérré változás képességének terén. Cole sejtette, hogy a kóbor hemó arra használja föl a lehetőséget, hogy megmérje magát, hogy letesztelje a véleményét, amit kialakított a világban elfoglalt helyéről. Hát ez a vélemény egy kissé túlságosan magasztos volt, finoman fogalmazva is. – Biztos vagyok benne, hogy rettenetesen fogok félni, ha egyszer ki kell mennem a napfényre. – Royal már nem Cole-t nézte, tekintetébe valamiféle átütő, szinte vak kifejezés költözött. Hasonló ahhoz, döbbent rá Cole, amilyen az omniké volt a szexuális gyönyör pillanataiban. – Sikítani is fogok, azt garantálom. El tudod képzelni, hogy olyan intenzíven élsz át valamit, hogy sikítasz tőle? Hát én biztosan fogok érezni valamit. Ó, tudom, mire gondolsz, Zeke. – Megint Cole-ra bámult. – Arra gondolsz, hogy ha karót ütsz a szívembe, érezni fogok valamit. Persze igazad is van. Ó, ne tagadd le, látom az arcodon. Tudtam, hogy a veszéllyel kacérkodom, amikor idehoztalak. Végtére is ugyanazért a zsákmányért versengünk, nem? De ha annyi idős leszel, mint én, már sokkal többet fogsz tudni. Addigra megtanulod, hogy minden homályba vész. Küzdened kell, hogy ne halj meg belül. Eljön egy pont, amikor el kell érned, hogy érezz valamit. Cole-nak egyszerre eszébe villant egy emlék. Látta magát, amint a fényképei között válogat. Vagy a medencében lebeg, és azon elmélkedik, milyen lenne megfulladni. Hagyd abba! Ez az ember megpróbál összezavarni. – Vagy minden homályba vész – tájékoztatta Royal – , vagy játékot csinálsz belőle. Kötélen táncolsz a semmi peremén. Ezek közül választhatsz. És elárulhatom neked, hogy a kötéltánc mesés. Nyomokban sem hasonlítasz erre a fickóra, emlékeztette magát Cole. – Neked van lelked, Zeke? – kérdezte Royal, és egyenesen Cole szemébe nézett. Tényleg, vajon volt lelke? Hogyan is lehetett volna? Ha volt is a testében valami, ami élt, azt fogságba ejtették a sejtek meg a neuronok, és úgy szívták magukba, hogy soha ki nem szabadulhatott. Komoly erőfeszítésébe telt, de Cole nem fordította el a tekintetét. – Nem tudom – felelte. – Gondolod, hogy a te szemeidből is kis virágok lesznek?

85

Ez fenyegetés volt? Vagy valamiféle macska-egér játék? Vajon Royal megőrült? Vagy csak pózolt? Küszködés, hogy ne haljon meg belül. Beszélni fog Sandorral – Cole úgy döntött, mindenképpen ez lesz a következő lépés. Nem ül itt tovább, hogy ezt a sok hablatyot hallgassa. Később fel kell hívnia Johnnyt – de először Sandorhoz fog visszamenni. Cole felállt, mire a matrac rögtön kirúgta magát alatta. – A barátaim várnak. De látom, hogy sokat kell még tanulnom – tette hozzá óvatosan. – Hamarosan szeretnék visszajönni, ha nem baj. Megvársz itt? – Egyáltalán nem kell elmenned, Zeke. Itt maradhatsz velem, ha akarsz. A barátaid nyilván csak terhedre vannak. Most, hogy állt, Cole úgy érezte, megint a kezében van az irányítás. – Sajnálom, nem hagyhatom magukra őket. Royal elgondolkodott. – Hát, jól van. Hozhatod őket is, ha akarod. Cole a másodperc egy őrült töredékének erejéig fontolóra vette, hogy meghajol, és kihátrál a lakásból. Nem. Ekkora őszintétlenségen még Royal is átlátna. Megfordult hát, és átvonult a szobán, fülelve, nem hall-e hirtelen mozgást. Minden izma megfeszült, ahogy egy kéz érintését várta a vállán vagy a hátán. De Royal nem követte. Amikor a kilincsért nyúlt, Cole hátranézett, és látta, hogy a kék szempár őt fürkészi. Eddig el sem tudta képzelni, hogy ilyen színű szemekkel ennyire laposan és ridegen lehet nézni. – Várni fogok rád – mondta Royal egy királyi biccentés kíséretében. Cole visszabiccentett, de nem mondott semmit, mielőtt kilépett a betonfolyosóra. Behúzta maga mögött az ajtót, és amikor hallotta a kattanást, egy dolog már elválasztotta őket egymástól. A lépcső volt a második. Az autók a parkolóban voltak a harmadik. Nem is vette észre, hogy visszatartotta a lélegzetét, amíg nehéz sóhajjal ki nem fújta a levegőt. A Fedélzet cégére vörösen és fehéren világított. Cole az órájára pillantott. Nem egészen fél órát töltött Royallal.

86

15. fejezet ! – EGÉSZEN PONTOSAN SEMMIT nem tudtam meg – mondta Cole Sandornak. Halkan beszélgettek, bár kint voltak az utcán. Cole autója mellett álltak a mosoda előtt, miután kiléptek a Fedélzet ajtaján. Mindketten az utca túloldalán álló házat figyelték, de Cole közben azért hátra-hátrapillantott a válla fölött, ahol Gordo egymaga lapátolta át nedves ruháit a szárítóba. Nem mintha attól tartott volna, hogy bármi is történik a fiúval a mosodában, csak úgy érezte, feltétlenül rajta kell tartania a szemét tanítványán. Viszont azt sem akarta, hogy Gordo hallja a beszélgetésüket; ezért álltak odakint. – Az első reakcióm az – mondta Cole – , hogy ez az ember veszélyt jelent, legalábbis az omnikra. De lehet, hogy csak betojtam. – Ha te betojtál, már az is épp elég sokat mond a helyzetről. – De ő akarta, hogy betojjak. Ez volt a célja. Lefogadom, hogy megijedt, amikor megtudta, hogy más hemók is vannak a környéken. Azt hiszem, az egésznek legalábbis egy része színjáték volt. De – tette hozzá Cole – zavar a gondolat, hogy talán tényleg csinálja azokat a dolgokat, amikről beszélt. Hibáztam. Ki kellett volna találnom, mit csináljunk Gordóval, hogy te is velem jöhess. Alig láttad a fickót. – De az ujjvédőt azért láttam. Odavoltam érte. Sandort sosem lehetett könnyen kizökkenteni. Állandó jókedve olyan volt, mint egy horgony. Ha Sandor vele lett volna, döbbent rá most Cole, valószínűleg egyáltalán nem zavarja meg a találkozás. – Kíváncsi lennék, mit gondolnál róla – mondta Sandornak. – Alig várom, hogy lássam a barlangját. – Olyan, mint azok a helyek, ahol mi szálltunk meg annak idején. Emlékszel azokra az olcsó panziókra? – Könnyű volt bennük táplálkozni – jegyezte meg Sandor. – Igen. De a panziók tele voltak emberekkel. Royal egyedül él – Cole nem tudta eldönteni, vajon jó volt-e ez így. – Szóval a mi kis barátunk szeret gyilkolászni – elmélkedett Sandor. – Legalábbis azt mondja. Hogy valóban azt csinálja-e, amit mond, az egy másik kérdés. – Én a nem felé hajlok – mondta Sandor. – Valószínűtlennek tűnik, hogy hullák sorát hagyhatná maga után anélkül, hogy el kapnák. Most, hogy kint állt az utcán, ezzel Cole-nak is egyet kellett értenie. Nehezen lehetett elképzelni, hogy egy hemó túl sokáig fennmaradhatott ezzel a mentalitással. Cole-t egyszerűen készületlenül érte néhány dolog, amit a kóbor hemó mondott. Hagyta maga befolyásolni. Nem használta a fejét. – Reménykedjünk benne, hogy csak… színészkedik – tette hozzá Sandor. – Ez nem kérdés – mondta Cole. Beszélgettek még egy kicsit, és arra jutottak, hogy nem lenne bölcs dolog Gordót a mosodában hagyni. Úgy döntöttek, megállnak a kocsival Royal lakása előtt úgy, hogy láthassák a bejárati ajtóból, és azt mondják Gordónak, hogy várja meg őket a kocsiban. Cole és Sandor pedig együtt bemennek a lakásba.

87

– Izé, van mitől tartanom? – kérdezte Gordo, amikor megálltak a járda mellett. – Nem – felelte Cole. – Csak légy óvatos! – Mire kell vigyáznom? – Gordo előrehajolt. – Van ennek a fazonnak valami különleges képessége, vagy ilyesmi? Egyértelmű volt, hogy komolyan érdeklődik. Cole hallotta, ahogy Sandor elfojtja feltörő nevetését. – Természetesen nincs – felelte viszolyogva Cole. – Senkinek nincsenek „különleges képességei”. Jézusom! Csak maradj a kocsiban, jó? És zárd magadra az ajtókat, ha kiszálltunk. Sandorral együtt felmentek a fémlépcsőkön. Odafent Cole ment elöl a betonfolyosón, majd megtorpant a barlang bejáratánál. A lakás ajtaja nem volt bereteszelve. Még csak be sem zárták, résnyire nyitva állt. Cole és Sandor összenéztek. Cole óvatosan kopogtatott az ajtófélfán. Odabentről nem érkezett válasz. – Biztos vagy benne, hogy ez az a lakás? – kérdezte Sandor. – A huszonnégyes. – Cole várt még egy pillanatot, aztán lassan belökte az ajtót. A matrac ott volt, de a hálózsák eltűnt. Beléptek. Sandor körbejártatta tekintetét a csupasz falakon és a padlón, a konyha üres pultján. – Gondolod, hogy elijesztetted? Cole nem felelt. Bement a fürdőszobába, hogy azt is ellenőrizze. Nem voltak tisztálkodószerek, nem volt törülköző. Még zuhanyfüggöny sem. Kijött a szobába. Nem szólt, csak megrázta a fejét: semmi nyoma. – Azt hiszem, a kis barátunk megfutamodott – mondta Sandor. – Várjunk egy darabig az autóban – javasolta Cole – , hátha visszajön. Talán csak táplálkozni ment, vagy valami ilyesmi. A nap még vagy három-négy órán át nem kel föl. – És ha nem kerül elő? – Holnap visszanézhetünk, biztos, ami biztos. – És mi lesz a mi táplálkozásunkkal? – Gordo már elintézte a magáét. Neked meg nekem semmi bajunk nem lesz, ha kihagyunk egy éjszakát. Résnyire nyitva hagyták a bejárati ajtót, éppen ahogy találták, visszamentek az utcára. – Mit csináltál ezzel az emberrel, Cole? – kérdezte Sandor. – Semmit. Egyáltalán semmit nem csináltam vele. – Szerintem megijesztetted. Talán félénk. Talán őrült, gondolta Cole. Az autóban vártak. Fél négy körül Sandor átsétált Gordóval mosodába, hogy összeszedjék a fiú ruháit. Úgy egy órával hajnal előtt Cole felment, és még egyszer ellenőrizte a lakást. Most is üres volt. Amikor végre egyedül volt a hotelszobájában, Cole felhívta Johnnyt. Leírta a kóbor hemó külsejét, beszámolt a benyomásairól, és a tőle telhető legpontosabban előadta a beszélgetésüket. – Holnap, mielőtt indulunk, még egyszer megnézem a lakást – mond végül – , csak hogy biztos legyek a dolgomban. Johnny érdeklődéssel figyelt, és egyszer sem szakította félbe, csak akkor szólalt meg, amikor Cole a mondanivalója végére ért. – Nyitva volt az ajtó, amikor először bevitt a lakásába? – Nem, ő nyitotta ki.

88

– Kulccsal? – Igen. – És azt mondod, volt egy matraca, amit hátrahagyott? Furcsának tűnt, hogy Johnny éppen ezt találja fontosnak megkérdezni. – Igen. – Mekkora volt? – Dupla. – Miből készült? – Hát… nem tudom. Csak egy egyszerű matrac volt. Amit ágykeretbe szoktak tenni. – Szóval nem tekerhette föl, hogy magával vigye. És nem volt más bútor? – Nem, csak a matrac meg a hálózsák. Miért? – Csak próbálok rájönni, hogyan közlekedik. Kevés holmival utazik, úgy tűnik, pillanatok alatt indulásra kész. Viszont volt kulcsa, ami azt jelenti, hogy valószínűleg lakbért fizet. – Talán úgy lopta a kulcsot. – Talán. Elég kockázatos valaki másnak a lakásába beköltözni. Még akkor is, ha lakatlan, bármikor megjelenhet a tulajdonos. Akárhogy is, azon gondolkodom, hogy ha tényleg ez a bázisa, és úton van, akkor talán visszajön. De ha van autója, akkor mozgékony. És mostanra bárhol járhat. – Akarod, hogy visszamenjünk New Yorkba, és megbeszéljük ezt a csapattal? – kérdezte Cole. – Nem látom értelmét. Jelenleg nem igazán van mit megbeszélni. Nincs miben döntést hozni. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy körülnézünk a neten, nem említik-e valahol. Vagy őt, vagy valamit, amit csinált. Ti csak folytassátok Gordonnal! – Gordóval. – Mi? – Azt szereti, ha Gordónak hívjuk. – Ó. Oké. Mindegy, szólok, ha megtudunk valamit. Ez a Royal elég zakkant egy alaknak tűnik. – Kissé… fura volt. – Mind azok – mondta Johnny. – Viszont ez mintha beilleszkedett volna a társadalomba, legalább annyira, hogy saját lakása legyen. – A jelek szerint. – Cole-nak a lakás nem úgy tűnt, mintha a lakója bárhová is beilleszkedett volna. Inkább csak tető volt a feje felett, mintsem otthon. Nem, várjunk csak! Barlang volt. – Ha holnap ott lesz – folytatta Johnny – , próbáld meg ne elriasztani! Magam akarok beszélni vele. – Jól van – felelte Cole. – És ha nem bánod, szeretném, ha időnként felhívnál, és elmondanád, mi a helyzet, bármi is történik. – Úgy lesz. – Akkor holnap beszélünk. – Igen… De figyelj, kérdezni szerettem volna valamit – mond Cole, aztán elbizonytalanodott. – Mindegy… hagyjuk. – Nem, mondd csak! – biztatta Johnny. – Szerinted van lelkünk? Csend. Furcsa kérdés volt ez csak úgy a semmiből, Cole tudta jól.

89

Azt kívánta, bárcsak ne tette volna most fel. Ez a téma inkább illett nyugodt esti beszélgetésekhez a Ház udvarán. – Ez vitatott kérdés – mondta Johnny egy pillanatnyi hallgatás után. – Tudom. Majd máskor beszélünk róla. – Később, New Yorkban, ahol valószínűleg hosszas filozofálásba csap majd át az egész. De Johnny folytatta. – A mi számunkra az, ami itt van, minden, ami valaha a miénk lesz. Ezért alakítjuk ki és ápoljuk a kapcsolatot a többi hemóval. Máskülönben nem lenne különbség a mi létezésünk és mondjuk egy fáé vagy egy szikláé között. És – tette hozzá – meg kell mondjam, hogy ha egy rövid beszélgetés ezzel a kóbor hemóval elég volt hozzá, hogy megkérdőjelezd a helyed a világban, akkor jól tetted, hogy nem engedted a közelébe Gordont. Gordót – javította magát. – Akárhogy is lesz, hívj fel, és mondd el, hogy visszajött-e vagy sem. – Rendben – felelte Cole – , felhívlak. De másnap este a lakás megint üres volt. Royal, a kóbor hemó, szintén vitatott kérdés volt.

90

16. fejezet ! A JÁRDÁN TÁPLÁLKOZÓS KALAND meg a később történtek után Gordo egészen elcsendesedett. Cole azt is észrevette, hogy a piros ingétől viszont nem szabadult meg. Az éjszakák most már más ritmusban zajlottak. Felkeltek, kimentek a szállodából, azután azonnal túlestek a táplálkozáson. Utána már szabad volt az este, néha még ott is maradtak az aznapi klubban egy darabig, mielőtt továbbálltak a következő városba. Cole már mert bízni benne, hogy Gordo nem hívja föl rájuk a figyelmet, és beleegyezett, hogy két napot is eltöltsenek ugyanabban a pittsburghi szállodában. Aztán Sandor Castile-ban akart táplálkozni, ami egy közepes méretű város volt nem messze az országúttól, úgyhogy Ohio felé vették az irányt. Cole jó párszor járt már erre korábban, és egyáltalán nem is érdekelte a környék, amíg meg nem látta a sötétben magasodó táblát:

OLYMPIA BEVÁSÁRLÓKÖZPONT KÖVETKEZŐ KIJÁRAT Nyilván egy új hely. Nem emlékezett rá, hogy látta volna, amikor legutóbb erre járt – ami már, hm, talán tucatnyi éve is lehetett. Vagy még régebben? Emlékezett volna erre a névre. Olympia, Ohio. Gyerekkorának falva már rég eltűnt, felzabálták a növekvő városok; de a név megmaradt. – Mindjárt a főiskolához érünk – emlékeztette Sandor Cole-t, és azt javasolta, hogy várjanak a táplálkozással, amíg Castile-ba nem érnek, hiszen most már Gordo is képes volt rá, hogy egy kicsit tartóztassa magát. Aztán meg szombat este volt, és ez az iskola nem véletlenül lett Sandor egyik kedvence; itt mindig jók voltak a bulik. Cole határozottan tartotta a kormányt, de most már elsősorban a környezetet figyelte. Az utat és a felhajtókat alkotó aszfalt-és betonfolyókban nem volt semmi felismerhető. Most már látta magát a bevásárlóközpontot is a jobb oldalon; innen úgy tűnt, az egész nem más, mint egy nagy parkoló, karcsú lámpaoszlopokkal, amelyek világító gyümölcsöket termő magányos faágakra emlékeztették. Az üzletek még nyitva voltak. Ezt könnyen meg lehetett állapítani, mivel a lámpák alatt rengeteg autó parkolt. – Kanyarodj le a következő kijáratnál! – mondta Sandor. – Azután fordulj jobbra, és máris ott vagyunk a főiskolánál! Cole engedelmeskedett. Miközben elhajtottak a bevásárlóközpont mellett, igyekezett jobban szemügyre venni azt. Egy patakot keresett, ami valaha errefelé folyhatott. Természetesnek érezte, hogy ezt teszi. Ez a környék valaha az otthona volt. És annyi idő eltelt, amióta egyáltalán gondolt rá – hát persze, hogy elfogta a természetes és meglehetősen személytelen kíváncsiság. A pataknak nyoma sem volt. Látott egy betonnal kibélelt vízelvezető árkot, de patakot nem. Az út mellett apró, háziasított szilfák meg tölgyek sorakoztak az éttermek és irodaépületek gondosan nyírt pázsitjain. Talán, gondolta, ezek a fák azoknak az ükunokái, amelyek annak idején az elvadult erdőben álltak itt. A törzseik, emlékezett vissza, olyan vastagra híztak, hogy három-négy ember összekapaszkodva sem érte körbe

91

őket. Olyan öregek és kemények voltak, hogy a fejsze alig pár csapás után kicsorbult rajtuk. A főiskola csak pár percnyire volt. – Fordulj be itt, fordulj be itt! – mondta Sandor, és Cole rákanyarodott egy fák által szegélyezett útra, melynek két oldalán nagy házak sorakoztak. Minden egyes épület ajtaja fölött görög betűk virítottak. Először a zenét hallották meg. Lüktető, dübörgő, elmosódó zaj volt. Aztán észrevették előttük az egyik mellékutcát elzáró akadályokat. Ahogy Cole lassan elhajtott mellettük, látták, hogy emberek kavalkádja nyüzsög mögötte. – Tökéletes! Egy utcabál! – mondta Sandor elbűvölve. – És mintha még valami témája is lenne. A negyvenes évek talán? Jól nézek ki? – fordult Gordo felé, aki mostanra megszokott helyén ült, a hátsó ülésen. – Ööö, igen. Jól nézel ki. – Remek! Cole , ha továbbmész egyenesen, biztos találsz parkolóhelyet valahol az út mellett. – Nem baj, ha csak kiteszlek benneteket? – kérdezte Cole. – Nem jössz velünk? – kérdezett vissza Gordo. – Szívesebben intézném most a saját dolgaimat egy kis ideig. Sandor lelkesen bámult kifelé az ablakon, de most Cole felé fordult, és éles pillantást vetett rá. – Elfelejtetted, hogyan kell charlestont járni, mi? – Hát persze, hogy emlékszem a charlestonra. Csak most nem akarok táncolni, ennyi az egész. – Jól van, legyen, ahogy akarod. Mi jól érezzük magunkat, amíg te komoran nézel majd magad elé, mintha egy szerelmes regény borítóján lennél. Rakj ki bennünket azon a sarkon! Cole megállította az autót. Gordo már majdnem kiszállt, de azután elbizonytalanodott. – Hová mész? – kérdezte Cole-tól. – Láttam egy bevásárlóközpontot, amikor beértünk a városba. Arra gondoltam, körülnézek ott. Sandor kinyitotta a felőle lévő ajtót. – Hm. Bevásárlóközpont, mi? Nem gondolod, hogy az egy szemernyivel nehezebb ügy, mint egy utcabál? – Más. – Legyen. Akkor találkozunk ezen a sarkon mondjuk két óra múlva? – Oké. – Gyere, Gordo! – mondta Sandor, és kiszállt a kocsiból. – Vedd fel a tánccipődet! Persze csak képletesen szólva. – Sandor – szólt utána Cole – , tartsd rajta a szemed Gordón! Sandor megfordult, és lehajolt, hogy Cole szemébe nézhessen. – Ne aggódj! Előbb fog táplálkozni, mint én. Megígérem, hogy haja szála sem görbül. – Felegyenesedve folytatta. – Ha akarod, Gordo, mutatok neked néhány tánclépést, amitől bármelyik lány lehidal… Becsapódott a kocsi ajtaja, és máris eltűntek. Amint magára maradt, Cole elindult vissza a bevásárlóközpont felé. Odabent lassan sétált el a kivilágított kirakatok előtt. Egy pillanatra a fényképezőgépére gondolt, ami a kocsi csomagtartójában volt elzárva – de csak egy pillanatra. Különben is, mindig szigorúan fekete-fehérben dolgozott, a kirakatokra irányuló éles fényekből pedig hiányzott minden kontraszt és érzelem.

92

Nehezen hitte el, hogy valaha itt erdő terpeszkedett. A fák között mindig úgy érezte magát, mintha víz alatt sétálna. Csend volt, mert az időtlen idők alatt átázott levélréteg a lába alatt elnyelt minden neszt. Nyugalom volt, mert a szél nem tört át a sűrű lombkoronán. És sötét volt. Időről időre egy fénynyaláb nyújtotta ki ujját, mintha csak vakon tapogatózva próbálná megérinteni. De sosem találta meg, a fák mindig elrejtették. Megtorpant. Egy illatszerbolt kirakatában egy lány dolgozott; olajos és samponos flakonokat rendezgetett egy kosárban. Blúzára névtábla volt tűzve, de Cole nem pillantott oda, hogy megnézze, mi van ráírva. Amikor a lány meglátta, ahogy az üvegen át figyeli őt, rámosolygott, ő pedig visszamosolygott, mintha nem lett volna jobb dolga, mint hogy meglessen egy eladólányt, amint éppen az árut rendezi. Aztán vándorolni kezdett a tekintete, és az üvegen állapodott meg kettejük között, ahogy saját csillogó tükörképe rávetült a lányra. Teste egyes részei mintha elúsztak és félig feloldódtak volna a háttérben, de a szeme csillogott. Megfordult, és továbbállt. A padló jellegtelen járólapokból állt. Gyerekkorában legfeljebb néhány lépést tudott megtenni bármelyik irányban, és máris eltérítette egy előtte magasodó fa. Bármilyen utat választott, az tekeregni és kanyarogni kezdett, és soha nem lehetett biztos benne, merre tart éppen. Azokban a régi-régi időkben egyetlen gyerek sem mert letérni az ösvényekről. Amikor az éttermekhez ért, beállt a sorba az egyik hotdogosnál, hogy valamilyen üdítőt vegyen magának. Egy darabig az előtte álló férfi hátát bámulta, aztán eszébe jutott, hogy jobban tenné, ha a feladatára koncentrálna. Egy kicsit elengedte magát, és ez nem is volt baj. Most azonban eljött az ideje, hogy munkához lásson. Kihúzta a nyakláncát, és hagyta, hadd lebegjen mindenki szeme előtt. – Mit adhatok? – kérdezte a lány a pult mögött, amikor végül rá került a sor. A lány valami baseballsapka-szerűséget viselt, de rózsaszín volt, és egy csőr állt ki belőle, jó hosszan előre. – Egy kis kólát – felelte Cole. – Két dollár kilencvenkilenc – mondta a lány, és felé lökte az italt. – Köszönöm – mosolyodott el ösztönösen Cole, és a pénztárcája után nyúlt. A lány persze akaratlanul is viszonozta a mosolyt. Cole fizetett, és elvette a visszajárót. – Szívószál? – kérdezte. – Ó! Jaj, bocsánat. – A lány elpirulva nyomott a kezébe egyet. Amikor Cole megfordult, két tizenéves lányt vett észre egy asztalnál ülve, amint őt figyelték. Az egyik csak titokban, hosszú, sötét szempillái alól, a másik azonban nyíltan. Amikor megint szabadjára engedte a mosolyát, a második lány kuncogni kezdett. A sötét szempillás csinosabb volt, de a kuncogóval könnyebb dolga lesz. Ma este, döntötte el, a könnyebb utat választja. Húsz perccel később máris a kuncogó mellett ült, akiről kiderült, hogy Emilynek hívják. Sötét szempillájú barátnője éppen perecet vásárolt, és amikor hátat fordított nekik, Emily gyors pillantást vetett Cole-ra. – Tetszik a nyakláncod – mondta még mindig mosolyogva. – Azok szögek? Cole habozott, úgy tett, mint aki hirtelen nem tudja, miről van szó. – Ó, igen – mondta aztán, majd lenézett, és felemelte a keresztet a mellkasáról. – Ajándékba kaptam. – Szerintem tök jó. – Kösz. Akarod, hogy mondjak róla valamit?

93

– Persze. – De titok. – Oké. – A lány megint felnevetett, de láthatólag valóban érdekelte a dolog, úgyhogy Cole közelebb hajolt, hogy a fülébe suttoghasson. – Nem fog fájni – mondta halkan, száját közvetlenül a lány füle alatt tartva. Aztán a hosszabbik szög hegyét a nyakába döfte. A lány felszisszent, de Cole szája máris a seben volt, úgyhogy a lány egyetlen pillanattal később mozdulatlanná merevedett, és üveges szemmel bámult a semmibe. Cole persze nem ivott túl sokat. Száját a lány bőrére tapasztott de még annyit sem nyelt a lüktetve csordogáló vérből, hogy akár egy árnyalatnyira is lelassuljon a lány szívverése. Azután elengedte, és hátradőlt a székén. A seb egy szempillantás alatt begyógyult, amint levegő érte. – …szóval így szereztem – mondta, mintha befejezné a történetét. A lány szemébe visszaköltözött az élet. – Bocs – mondta zavartan. – Azt hiszem, el… elbambultam egy pillanatra. – Semmi gond. Nem volt valami érdekes sztori. – Cole kedvelte azokat a lányokat, akik így reagáltak. Némelyik megpróbálta eljátszani, hogy mindent hallott abból, amit mondott, de ő jobban szerette, ha őszinték voltak. A sötét szempillájú lány visszajött a perecével, és a következő fél órát hármasban töltötték a boltok között sétálva és beszélgetve, miközben Cole igyekezett megfigyelni a lányok arcát, a gesztusaikat, a szlenget, amit használtak. Semmi sem kerülte el a figyelmét, és igyekezett mindent gondosan eltárolni; egyszer még szüksége lehet rájuk. Végül Emily megadta neki a telefonszámát, és ő megígérte, hogy felhívja. Olyan sokszor mondta már ezt, hogy többé nem is volt hazugság, csak egy jelentés nélküli, udvarias fordulat. Később bement egy görkorcsolyás boltba, és vett egy pólót anélkül, hogy felpróbálta volna. Aztán megállt egy könyvesboltnál. Nem vett semmit, amíg kifelé tartva észre nem vette a táblát, ami 75 százalékos leárazást hirdetett. Tanuljon jó modort! A szövés története. 10 000 név és a jelentésük Kíváncsian emelte fel az utolsót. A könyv borítójára egy gólyát rajzoltak. Azért írták, hogy segítsenek a szülőknek kiválasztani, milyen nevet adjanak az újszülöttjüknek. Futólag sokszor látott már hasonló könyveket, de igazából soha nem nézett bele egyikbe sem. Ezt viszont megvette, mielőtt kiment a bevásárlóközpontból. 3 dollár 87 cent volt áfával együtt. Sandor még egy éjszakát el akart tölteni a főiskolán, úgyhogy kerestek egy szállodát nem messze a kollégiumtól. Amíg az autóban voltak, Sandor lelkesen vette kezébe a könyvet. – Sandor – olvasta. – „Az Alexander egyik változata.” Kötünk fogadást arról, mit jelent az Alexander név? – fordult hátra Gordóhoz, miközben a könyv elejére lapozott. – Fogadok veled egy dollárba, hogy azt jelenti, „nagy és nemes férfiú”. Mit szólsz hozzá? – Nem várta meg a választ, inkább tovább olvasott. – „Emberek védelmezője.” Ó, ez még 94

jobb! – Hallatszott a hangján, hogy el van bűvölve. – Emberek védelmezője. Ez tényleg én vagyok. – Nézd meg az én nevemet is! – szólt előre Gordo a hátsó ülésről. – Hmm. – Sandor megtalálta az oldalt, és végigfuttatta rajta az ujját. Aztán hangosan felnevetett. – Mi az? – Gordon előredőlt, és megpróbált belenézni a könyvbe az ülés támlája fölött. – „Gordon” – olvasta Sandor. – „Az angol gor és denn szavakból, jelentése trágyadomb.” Hát ez zseniális! – Hadd nézzem! – Gordon előrenyúlt. – Nem, nem. – Sandor eltartotta a könyvet. – Előbb hadd olvassam el a többit is. Azt mondja, „esetleg a… a…” Fel tudnád kapcsolni a lámpát egy pillanatra, Cole? – Nem. – „...a Gordius változata, jelentése bátor”. Ó, ez tetszik – mondta Sandor. – Sokkal jobb, mint a trágyadomb. A bátor nyilvánvalóan a valódi jelentése a nevednek. Itt van, nézd meg! A könyvet Gordo kezébe nyomta, aki elkezdett lapozgatni benne. – Cole – jelentette Gordo egy pillanattal később. – „Óangol eredetű, jelentése fekete vagy sötét.” Hú, szerintem ez nem illik rád. – Dehogynem. Nézd meg a haját meg a szemét! – szólt közbe Sandor, mielőtt Cole bármit is mondhatott volna. – Azt hittem, a szeme inkább barnás. – Ami ilyen sötétbarna, azt már nyugodtan lehet feketének is nevezni. Na, most figyelj, Cole , abba a Luxury Innbe menjünk! – mutatott előre Sandor. – Vannak plusz párnák a szekrényben. Szeretem, ha egy helyen plusz párnákat is adnak. – Én meg szeretem a vastag törülközőket – mondta Gordo. – Igen, és a működő légkondicionálókat. És persze Cole-nak kell medence. _ Csak nyáron – jegyezte meg Cole , és elindult a szálló felé. Úgy gondolta, nem igazán számít, hogy Gordo tudja-e, amit rajta kívül szinte mindenki tudott: hogy a Cole , nem az eredeti neve. Amikor egyedül maradt a szobájában, Cole megint elővette a könyvet, és kinyitotta. Ezekiel. „Isten erőt ad.” A szülei nem tudhatták, mit jelent. Írástudatlanok voltak. Sokáig használta ezt a nevet, néha úgy, hogy Zeke. Amikor ezek már olyan szokatlanok lettek, hogy feltűnést kelthetett velük, elővette anyja lánykori nevét, a Cole-t. Tökéletes volt – rövid, ártalmatlan és könnyű. Ráadásul tényleg a magáénak érezhette – ez fontos volt, nem érzett hozzá kedvet, hogy a semmiből találjon ki magának egy nevet. Most először gondolkodott el rajta, hogy vajon a szülei honnan vehették az Ezekiel nevet, és mit jelentett a számukra. Vajon a bibliai próféta után nevezték el? Vagy egy rég halott rokon után? Vagy talán csak tetszett nekik a hangzása? Lapozott néhány oldalt más ismerős nevek után kutatva. Johnny. „A John becézése.” John. „Héber eredetű, jelentése Isten könyörületes. Változatai: John, Johannes, Joannes, Jochanan, Johanan, Yochanan, Johon, Jehan, Jan”, és így tovább egy sűrű bekezdésen keresztül. „Jean, Ivan, Hans, Janne, Giovanni, Jock, Juan, Sean, Shawn, Ian, Jenkin, Jovan, Jack.” Johnny valószínűleg majd az összeset használta már ezek közül a 95

nevek közül. Annyi évet töltött el annyi különböző helyen, hogy mostanra legalább annyira nem tartozott sehová, mint ahogy mindenhová tartozott. Cole habozott, aztán az L betűhöz lapozott. Lulie. „A középangol lullen szóból, jelentése megnyugtat, csitít.” Ez nagyon is illett Mamára, ahogy Cole emlékezett rá – dúdolva, szótlanul, sarkát megvetve az agyagpadlón, lábujjaival ritmusra mozgatva a bölcsőt, miközben a keze járt, mindig járt. Csakhogy Cole arra nem emlékezett, mit csinált az a kéz. Ha végiggondolta, jó pár dolog eszébe jutott: talán kártolt, font, stoppolt, varrt, pucolt, dagasztott, tollat fosztott, ételt kevert. De Cole az egészből nem látott semmit, nem emlékezett, milyen volt az anyja keze, vagy hogy mivel volt elfoglalva. Csak annyit tudott, hogy ritkán állt meg akár csak egy pillanatra is. Ephraim. Ez a Bibliából volt, azt tudta, de e szerint a könyv szerint annyit jelentett, hogy gyümölcsöző. Ez igaz volt, nyugtázta Cole. Papa nyolc gyereket nemzett a halála előtt – de csak négy élte túl a csecsemőkort. Aztán átfutotta a G-t. Megtalálta, amit keresett – Guerdon. Jutalom. Most a könyvvel a kezében nem arra gondolt, milyen volt Guerdon teste mellett virrasztani, nem is a hálóingre, amit Mama és Polly és Hannah téptek össze, hogy halotti leplet varrjanak belőle, hanem arra, hogyan próbálták ketten levágni Guerdon kígyó marta ujját, hogy életben maradhasson. Guerdon egy évvel fiatalabb volt nála, de ő is éppen olyan jól tudta, mint Cole, hogy mi a teendő. A két lyuk a középső ujjpercen égővörös volt, és a hús máris kezdett duzzadni. Mind a két fiú jó pár állatot megnyúzott már, de csak Cole-nak volt saját kése. Aztán meg ő volt az idősebb. Szóval neki kellett megtenni. Cole most a kést látta legélesebben maga előtt. Egyszerre borzasztóan kicsinek tűnt, ahogy előhúzta a hüvelyéből. A penge szörnyen rövid volt, és hiába fenték élesre, tudta, hogy nem vágja át csak úgy a csontot. Nem, annak, aki azzal a késsel le akart vágni egy ujjat, higgadtnak és rettenthetetlennek kellett lennie. Cole pedig nem volt az; még most is úgy látta maga előtt azt a pillanatot, mint egy fényképet – a pillanatot, amikor a kés megremegett. Pontosan azon a helyen tartotta a pengét, ahol lennie kellett az ízületen, közvetlenül a tenyér fölött – de abban a pillanatban, hogy erősen és határozottan meg kellett volna indulnia, inkább csak lógott a levegőben Guerdy ismerős keze fölött, és reszketni kezdett. Végül a kés gyáván a földre hullott, ő pedig megragadta Guerdyt, és a fél mérföldnyire lévő ház felé rohant vele. Túl messze volt, és Cole csak most döbbent rá, hogy a futás a riadt, hevesen kalapáló szívvel valószínűleg egyáltalán nem segített az öccsén. Hú. Most már vissza tudott emlékezni rá, mit érzett akkor, ahogy felnézett arról a két lyukról Guerdy ijedt arcára. Ez volt az oka; ezért idézte fel benne Gordo az öccsét. Nem a fiú külseje, nem valami a megjelenésében. A kétségbeesés volt bennük ugyanaz. Sem Guerdon, sem Gordo nem volt vele tisztában, de Cole most világosan látta: mindkettejüknek mérhetetlen szüksége volt rá, hogy valaki határozottan közbelépjen, kézbe vegye a dolgokat, és megtegye, amit meg kellett tenni. Nos, ez a rejtély megoldódott. A lényeg, hogy Guerdon végül meghalt, az egész erdő semmivé lett, sírját pedig rég eltüntette a szél meg az időjárás, csontjai elporladtak, és eltűntek a soktonnányi beton alatt.

96

De Cole , aki akkor elvonult az erdőbe, és addig sírt, amíg végül el nem hányta magát, most itt ült, továbbra is tizennyolc éves pompájában. Nem volt felőle kétsége, hogy most már szemrebbenés nélkül le tudná nyisszantani bárkinek az ujját. Ez volt Gordo szerencséje. Majdnem hajnalodott. Ujjaival végigsimította a lapot, és arra gondolt, hogy le kéne feküdnie. Ehelyett gyorsan továbblapozott, hogy megnézze a nővéreit is. Hannah. Kegy vagy kellem. Polly. A Mary változata. Jól van, gondolta Cole , és az M-hez lapozott. Mary. „A Miriam származéka, jelentése keserűség tengere.” Hát, Polly tényleg az volt. Leginkább állandóan pörgő, kötekedős nyelvére emlékezett. Ne hidd, hogy meglóghatsz, és azt a buta könyvedet olvashatod, amíg mi mindent megcsinálunk helyetted! Egy morzsát sem kapsz erről az asztalról, amíg folyton kibújsz a munka alól. Egy morzsát sem, Ezekiel – felőlem éhen is halhatsz! – Nem valószínű – mondta ki hangosan Cole , és egyetlen lapozással félresöpörte Polly emlékét. Aztán azon kapta magát, hogy egy másik nevet keres. Bess. „Az Elizabeth becézése.” Persze. Ezt tudta. Elizabeth. Isten esküje. Hiba volt – ostoba, ostoba hiba. Bess félt, erre emlékezett. Remegett a keze, és fehér karjaival kétségbeesetten kapaszkodott belé, ahogy az erőtől duzzadó Cole az első táplálékához vezette. Emlékezett a szégyenre és az önelégültségre. De az idő végül minden örömöt és bánatot egyforma kockákká présel össze. Ez volt a legjobb az időben. Becsukta a könyvet, és lefeküdt. Ahogy hanyatt feküdt az ágyon nyakig betakarózva, és arra várt, hogy utolérje az álom, újabb, majdnem elfeledett emlék kezdett lebegni a gondolatai között. Valószínűleg a könyv csalta elő. Polly és Hannah elfojtott kuncogása ébresztette. Kirángatták a mély álomból abban a rég elmúlt sötétségben, ahogy ott feküdt a meleg takarók alatt. Guerdon halk szuszogása zavartalanul folytatódott mellette. Hány éves lehetett akkor? Öt? Hat? Nem mozdult, nem is szólt, csak kikukucskált a takaró alól. Orrát megcsípte a hűvös levegő. A lányok fehér hálósipkája és fehér hálóinge kiemelte a vállukra omló sötét hajfürtöket. A kunyhó falába vájt egyetlen kis ablakon beszűrődő hold fényében álltak. Az ablak csodás szolgálatot tett, amikor beengedte a hűsítő szellőket a forró nyáréjszakákon, most azonban ősz volt, nem nyár, és a zsalunak nem kellett volna nyitva lennie. De Pollynak és Hannah-nak szüksége volt a holdra. Cole látta az ablakban a holdat a leveleiket vesztett fák sötét, mozgó ujjai között. Figyelte a lányokat, amint felváltva lesnek bele Mama nagyra becsült kézitükrébe. Nem tudta, mit látnak, azt sem, mit keresnek – csak azt, hogy valamiféle jóslással próbálkoznak. Nem hallotta, mit mondanak, csak hangjuk csendes mormogása jutott el a fülébe, meg a fel-feltörő visszafogott kacajuk. És arra is emlékezett, hogy amikor a zsalu végül az őt megillető helyre került, hogy távol tarthassa a rideg éjszakát, nővérei pedig

97

bebújtak közös ágyukba, ő a fejére húzta a takarót, megóvva magát a fagyos levegőtől, közelebb húzódott öccse meleg hátához, és visszasodródott a maga meghitt álmába. Semmi fontos nem volt ebben az emlékben. Semmi eget rengető, semmi, akár csak egy picit is izgalmas. Csak egy érzés, ami fölött megérte elidőzni, mert többé nem élhette át: az elégedettség, a megkérdőjelezhetetlen biztonság érzése.

98

17. fejezet ! COLE MÁSNAP ESTE szokás szerint elment Gordóért és Sandorért, hogy aztán együtt induljanak táplálkozni. Léptei neszét elnyelte a szőnyeg a folyosón. Szemernyi fény sem szivárgott be kintről. Éppúgy lehetett éjfél, mint dél. Óra nélkül képtelenség lett volna megállapítani. Az ajtó mögül Cole a tévé dobozhangját hallotta kiszűrődni meg valamiféle tompa zúgást – ez Gordo hajszárítója lehetett. Pont, mint tegnap este. Meg tegnapelőtt. Bekopogott. Már megint itt van, gondolta, ugyanazokat a lépéseket teszi meg, mint hármójuk közös utazásának első éjszakáján. Ugyanaz történik újra meg újra, napokon, heteken, hónapokon keresztül. A jó hír Gordo számára az volt, hogy a szokások kialakítása így hamar természetessé válhatott. Csakhogy ez Castile városa volt, Ohio államban, Sandor kedvenc főiskolai bulijainak helyszíne, és amikor barátja kinyitotta az ajtót, Cole már látta is, hogy másképpen öltözött fel, mint szokott. Nem farmert viselt, nem is valami khakiszínű holmit, hanem elegáns fekete nadrágot, fekete cipőt és inget. És nyakkendőt; még nem kötötte meg, de a végei ott himbálóztak Sandor mellkasán. – Gyere be, gyere be! – mondta Sandor, és kitárta az ajtót. Amikor Cole belépett, nem vetette le magát az ágyra, hogy megnézze a híreket, mint máskor, hanem a szekrényajtóra erősített tükör elé lépett. Cole meredten figyelte, ahogy Sandor begombolta az ing legfelső gombját is. – Ma este kettesben lesztek, ha nem bánod – mondta Cole-nak, és gyakorlott mozdulattal vetette át a nyakkendő végét a hosszabbik szárán. – Randim van. Cole nem ült le. A fotel mellett állt – ebben a szállodában volt fotel, viszont nem volt íróasztal – , és szóhoz sem jutott. Gordo hajszárítója kitartóan zúgott. – Milyen randid? – kérdezte Cole. – Olyan randim, hogy elmegyek valakivel beszélgetni meg táncolni és jól érezni magunkat, meg ami még esetleg lesz belőle. – Valakivel? Miféle valakivel? – Ennek a valakinek barna haja van. Szép teste… – Omni – Cole hunyorított. – Sandor! Ha táplálkozni akarsz, csak táplálkozz! Ha le akarsz feküdni valakivel, hát tedd azt! De az isten szerelmére, ne randizz! – Miért ne? – Rossz példát mutatsz Gordónak. – Nem hiszem. Csak beszélgetni fogok valakivel, aki nem te vagy, és nem is ő. A változatosság kedvéért. – Az omnik nem jelentenek változatosságot. Unalmasak. – Ezt sem hiszem. – Főleg a csinos fiatalok. Nincs semmi mondanivalójuk, és ezt tudják is magukról, úgyhogy hagyják, hogy a testük beszéljen helyettük. Ha pedig nem szexet akarsz tőlük, a testüknek egyáltalán nincs mit mondania.

99

– Ja, Cole , erről jut eszembe! Sosem találod ki, mit kérdezett Gordo tegnap este. Csak úgy a semmiből. Azt kérdezte, meleg vagyok-e. – Aha. És te mit feleltél? – Megkérdeztem, hogy abban az értelemben gondolja-e, hogy esetleg lázam van, vagy úgy, hogy élvezem-e a szexuális együttlétet férfiakkal, és azt mondta, hogy az utóbbi. Úgyhogy azt feleltem, hogy ha úgy érti, hogy kizárólag férfiakkal, akkor nem, nem vagyok meleg, de ha úgy érti, hogy ha adja magát a lehetőség, akkor igen, határozottan meleg vagyok. – Mire ő? – Nem mondott semmit. Csak úgy tűnt, kissé zavarba jött. – Elbűvölő. – Igen, de hát még csak kisfiú. Gyakorlatilag csecsemő. Mondtam neki, hogy ha eltelik háromszáz év, és még mindig nem dugta bele a lábujját a pocsolya túlsó végébe is, szóljon az újságoknak, mert ő lesz az első. – Erre mit mondott? – Semmit. De olyan bizalmatlanul nézett rám, hogy nem tudtam elviselni, úgyhogy mondtam neki még valamit. Azt mondtam, „Gordo barátom, szerintem jó fej srác vagy, de várhatóan sok évszázadon keresztül fogjuk ismerni egymást, úgyhogy nem lenne bölcs dolog kellemetlen érzéseket kockáztatni valakivel a közül a kevés ember közül, akihez kötődhetek. Szóval, hogy úgy mondjam, sosem kell haboznod, hogy le merj-e hajolni a szappanért.” A fürdőszobában elhallgatott a hajszárító. – Sandor… – kezdte Cole. – Ha nem gond, elvinném az autót. Van vagy fél tucat hely a környéken, ahová gyalog is elmehettek táplálkozni. Szóval, nem gond, ha nálam lesz a kocsi, ugye? – Nem, de… – Cole, az élet unalmas lenne, ha néha nem csinálnánk valamit máshogyan. Nem vagyok hajlandó állandóan egyetlen monoton ritmust verni: bong, bong, bong. Vigyázni fogok a kocsidra. És hajnal előtt visszajövök. Á, itt jön Gordo. És valóban ott jött Gordo egy szatyor szennyes ruhával meg a most már gondosan lezárt zacskóval. Ahhoz képest, hogy mennyi időt töltött a hajával, Cole szemében közönséges… hajnak látszott, semmiben sem különbözött a sajátjától, amit a törülköző meg a levegő szárított meg. – Figyelj, Gordo! – szólította meg a fiút Sandor, amikor az a nyitott bőröndje felé indult. – Miután visszajöttetek ide, szerintem kérd meg Cole-t, hogy mutassa meg a fényképeit. Némelyik egészen különleges. – Megint a tükör felé fordult, és tetőtől talpig végigmérte magát benne. – Jól nézek ki? – Remekül. De Sandor, tényleg azt hiszed… – Tényleg, Cole. Nem kell megvárnotok. – Sandor ellenőrizte, hogy a kulcs a tárcájában van-e, aztán szinte szökellő léptekkel távozott. – Ez aztán vidám – jegyezte meg sóvárogva Gordo. A szennyesekkel teli szatyrot a bőröndbe dobta, és jól megnyomkodta, hogy beférjen. – Hm – mondta Cole. Nem is igazán arról volt szó, hogy helytelenítette volna, amit Sandor tesz. Csak arra gondolt, talán Gordo nem érti meg, milyen értelmetlen is egy randi. Ha talál egy omnit, aki tetszik neki, mégis, mit kezdhetne vele? Sokáig úgysem tudja megtartani. Ha túl sokszor táplálkozik belőle, teljesen rászoktatja. Ha az omni nem

100

szokik rá, féltékeny lesz. Még ha nem is táplálkozik belőle egyáltalán, akkor is hamarosan észreveszi, hogy partnere nem öregszik, vagy – ha van benne spiritusz – elkezd kötekedni az éjszakai életmód miatt. Különben is kegyetlenség elrabolni egy omnit a barátaitól meg a családjától, pedig ha viszonylag normális mennyiségű időt el akar tölteni vele, nem marad más választása. – Úgy tűnik, jól fogja érezni magát – mondta Gordo, miközben becipzározta a bőröndöt. – Az mellékes. Te nem fogsz randizni. Sandor tudja, hogyan olvasson az omnik gondolataiban, hogyan játsszon velük, és hogyan engedje el őket, anélkül, hogy bármit is észrevennének az egészből. Te nem tudod. A randik azoknak valók, akiken az önuralom és az önmegtartóztatás olyan természetesen áll, mint a bőrük… – Nyugalom! Nem is akarok randizni. Gordo ezt olyan magabiztosan mondta, hogy Cole-nak fennakadt a szeme. – Vagy úgy! – nyögte ki. – Rendben. – Készen állunk? – Igen. – Cole-t az kezdte foglalkoztatni, hogy vajon Gordo miért nem akar randizni. Hiszen minden omni ezt csinálta. Az omnik és Sandor. Egy kicsit még gondolkodott ezen, miközben Gordóval kifelé sétáltak a szállodából. A fiú máris érettebbnek tűnt, mint nemrég New Yorkban. Cole látta, ahogy csendben megfigyeli a környezetet – a széles utcát, az oszlopos-téglás kollégiumi épületeket, az elhaladó autók tompa színeit. Az egyetlen omnira emlékeztető pillanat akkor jött el, amikor a szemközti járdán megjelent egy csapat lány. Cole-nak eszébe sem jutott volna kiélvezni a látványt, amikor azonban észrevette Gordo elégedett tekintetét, alaposabban is megnézte őket. És ha jobban belegondolt, annak a szőkének igen csinos volt a nyaka vonala a válláig, a teste vonala a vállától a derekáig – törékeny csontok és méretes mellek. Ahogy továbbmentek, maguk mögött hagyva a lányokat, Cole-nak hirtelen az az érzése támadt, hogy csak a felszínét súrolja saját életének. Butaság volt; mégis mit kellene tennie, ha meglát egy csinos omni lányt egy nyilvános helyen? Semmit. – Hé, Cole! – mondta Gordo, és hátrapillantott a válla fölött, hogy jobban szemügyre vegyen egy neccharisnyás lányt. – Emlékszel a tegnap esti utcabálra? Az álló autók fényszórói kellemetlenül erősen világítottak, de egyik kocsiba sem lehetett belátni annyira, hogy az ember megnézhesse magának, ki ül a kormány mögött. – Igen – felelte Cole. Megpróbált pontosan visszaemlékezni rá, mit is mondott neki Johnny napokkal korábban a négy és felesben. Ha nem lennének érzéseink, nem is maradhatnánk emberek. – Láttam ott egy csupa feketébe öltözött fazont, akinek volt valami az ujján – mondta Gordo – , valami eszköz lehetett, hegyes. Sokkal egyszerűbbnek tűnt, mint a mi gyűrűink. Gondolom, kizárt dolog, hogy valami olyasmit használjunk. Cole-nak azonnal Royal jutott az eszébe. – Hogy nézett ki? – Tudod, mint a gruftik általában. Tetőtől talpig feketébe öltözött. Meg rajta volt az a hegyes izé.

101

– Ujjvédő – pontosított Cole. Bizonyos csoportokhoz tartozó omnik között végül is nem volt annyira szokatlan, hogy ilyesmit hordjanak. – Nem, nem használhatjuk őket. Felhívnánk magunkra a figyelmet. – Igen, rájöttem – sóhajtott Gordo. – Az ez ember… Milyen színű volt a haja? Az is fekete volt? – Nem tudom. Leginkább a hegyes izét figyeltem. Miért? – Beszéltél vele? – kérdezte Cole. – Mit csinált? – Fogalmam sincs. Csak ott volt a tömegben, ez minden. Egészen valószínűtlennek tűnt, hogy Gordo Royalt látta volna. Majdnem négyszáz mérföldnyire jártak Philadelphiától. Miért követte volna őket idáig a kóbor hemó, ha ott meglógott előlük? A biztonság kedvéért azért Cole úgy döntött, hogy megemlíti a dolgot Sandornak, és akkor majd nyitva tartják a szemüket. Sosem lehet tudni. A főiskolai könyvtárban táplálkoztak. Cole örömmel látta, hogy Gordo éppen úgy böngészi a polcokat, mint bármelyik közönséges diák, aki vasárnap este igyekszik befejezni egy házi dolgozatot. Annak már kevésbé örült, amikor a szállodába visszatérve Gordo megfogadta Sandor tanácsát, és arra kérte Cole-t, hogy mutassa meg neki a fényképeit. Cole-nak semmilyen értelmes kifogás nem jutott eszébe – nem mintha a képek olyan személyesek vagy titkosak lettek volna, vagy kiderült volna belőlük valami, amit meg akart tartani magának. De az a kellemetlen érzése támadt, hogy nem igazán racionális, ahogyan a képeire gondol. Valójában inkább lett volna oka arra, hogy büszkén mutogassa őket. Úgyhogy végül átvitte a mappát Gordóék szobájába, kivette belőle a különböző kupacokat, és szétterítette őket az ágyon. Gordo végigjártatta rajtuk a tekintetét, aztán fölvette az egyik ötvenes években készült köteget. Elkezdte átnézni a képeket. Pár pillanattal később Cole felvett egy másik kupacot, amit az oklahomai olajmezőkön élő családok között készített. Ahogy egymás után végignézte a képeket, nem érzett semmit. Azt gondolta, talán azért, mert Gordo is vele volt a szobában, de az is lehetséges, elöntötte el feszengve, hogy egyszerűen túl sok idő telt el, amióta legutóbb megnézte őket. Nézegette egy darabig az egyik sorozatot a múltkor abban a szállodában – hol is volt? – , de nem is emlékezett rá, mikor nyitotta ki azelőtt utoljára a mappát. Gordo átnézte a képeket, gondosan ügyelve rá, hogy ne érintse meg a felületüket. – Olyan, mintha mindegyiknek le lenne vágva a széle – mondta egy idő után. – Úgy értem, nincsenek rajtuk középen a dolgok. Mint ezen itt, látod? Cole a Gordo kezében lévő képre pillantott. Egy hintázó kislány volt rajta. Cole emlékezett rá, amikor készítette; a ruhája szürkének látszott a képen, de a valóságban meggypiros volt fehér gallérral. Röptében sikerült lekapni, amikor a legmagasabban járt, éppen az emelkedés és a zuhanás közötti ponton. A haja kuszán hullott az arcába, de még így sem tudta elrejteni a színtiszta öröm kifejezését. – Nézd meg a lábát! – mondta Gordo. – És a fejét, a hinta tetejét meg a házat. Olyan, mint… – Mint micsoda? – Nem is tudom. Mintha kirepülne a képből. Az összes ilyen. Mintha egy csomó minden történne a kép szélén túl. 102

Cole közelebb hajolt, hogy megnézze a fotót. Nem érintette meg a felületét. – Igazad van – mondta. – Az a lány élete. – Az élete? – Az történik a kép szélén túl. Ez csak egyetlen pillanat, egyetlen érzés. – Nagyon boldognak látszik. – Igen, annak. – De azt mondtad, már nem csinálsz ilyen képeket. – Nem. – Miért nem? – Már nem élvezem. Gordo hosszú pillantást vetett rá, de nem mondott semmit. Tovább nézegette a képeket. Cole letette a maga kupacát, és leült a karosszékbe. Figyelte, ahogy Gordo végignézi a kezében tartott sorozatot, és felvesz egy újabbat. A fiú elég gyorsan haladt, csak ritkán állt meg, hogy egy képet közelebbről is megnézzen magának. Egyszer csak felemelte az egyik fotót, és Cole felé fordította. – Őt ki ölte meg? A kisfiú volt az, a fehér tengerészöltönyben. – Senki – mondta Cole. – Betegségben halt meg. Miből gondoltad, hogy valaki megölte? – Nem is tudom. Csak gondoltam, hogy talán… Nem tudom. – Visszatette a képet a többi közé, és folytatta a böngészést. – Hé, Cole! Te öltél már meg valakit? Váratlan kérdés volt. Gordo nyersen fogalmazott, de őszintén érdekelte a válasz. Cole tudta, hogy arra kíváncsi, táplálkozás közben ölt-e már meg valakit. Természetes, hogy tudni akarta. És persze ez olyasmi volt, amit Cole-nak el is kellett magyaráznia, hogy megmutassa Gordónak, miért kell megtanulnia, hogyan viszonyuljon a világhoz. Tehát őszintén válaszolt. – Igen. – Kit? – Egy lányt. – Mi történt? Jól van. Ez is a felelőssége része volt. Azért jött el erre az útra, hogy a hemók életének minden aspektusával megismertesse Gordót. És volt egy bizalmas története, amit el kellett mesélnie. Még ha ez azzal is járt, hogy felborzol néhány érzékeny ideget, nem volt nagy ár érte, hogy Gordo ne kövesse el ugyanazt a hibát. És Gordo jobban fog emlékezni a leckére, ha valódi személyekhez tudja kötni. Cole sosem beszélt nyíltan arról, amit tett, sosem mesélte el senkinek elejétől a végéig. De képes volt rá, hogy megtegye. Elég idő telt el ahhoz, hogy érzelmek nélkül tudjon beszélni róla. Ugyanúgy, ahogy az első táplálkozásáról is beszámolt Gordónak. Azért eltartott egy darabig, mire összegyűjtötte hozzá az erőt. Nem vágyott rá, hogy lássa Gordo elborzadt, de izgatott omni-tekintetét. Gordo még mindig a kezében tartott képeket nézegette – idegenekről készült fotókat. Mennyivel könnyebb volt idegenekről beszélni. – Oké – mondta Cole mély lélegzetet véve. – Gordo. Emlékszel, mit mondtam arról, hogy mi történik velünk, ha napfény ér bennünket? – Persze. – Azóta tudom, hogy így van, amióta… egyszer elkövettem egy hibát. Ó, tedd már le azokat a francos képeket, és ülj le!

103

Gordo lekuporodott az ágy szélére. Még pár pillanatig a kezében tartotta a fényképeket, aztán gondosan lefektette őket az ágyra, és Cole-ra nézett. – Amikor olyan voltam, mint most te – kezdte Cole – , illetve igazából valamivel idősebb… de mindegy. Az a helyzet, hogy... féltem. Egyedül voltam. Nem is tudom, valószínűleg még nem éreztél ilyet, de eljutsz egy pontra, amikor azt látod, hogy minden élő elhalad melletted. – Mint a tavasz – szólt közbe Gordo. – Ahogy akkor a konyhában mondtad. – Igen. Kezdetben úgy érezheted, minden eltávolodik tőled. Érted, mit akarok mondani? – Többé-kevésbé. Amióta csak ez a dolog megtörtént velem, olyan, mintha nem a földön járnék, mintha többé nem lehetnék biztos benne, mi valóságos, és mi nem. Itt veletek minden kézzelfoghatóbb, stabilabb. De a Házban nem tudtam gondolkodni, nem tudtam szembenézni semmivel. Olyan volt, mintha lebegnék. – Igen, ez is része az egésznek. Később viszont úgy érezheted, mintha elszaladnának melletted a dolgok, és magadra hagynának. – Nem tudta elég jól elmagyarázni. Ki kellett találnia valamit, hogy a fiú ráébredjen, mi vár még rá. Meg kellett vele értetnie. – Jól van. Nos. Ne szólj, csak figyelj! Én így láttam: Az élet a Földön olyan volt, mint egy folyó, és mindent ez a folyó vitt magával. A Földön mindenki ebben a folyóban sodródott, nekem pedig egyedül kellett állnom a parton, és figyelnem, ahogy elmennek előttem. Eljutottam egy pontra, amikor rádöbbentem, hogy a környezetemben senkit nem tudok elérni, folyton eltűnnek egy kanyarulatban, ahol olyan sors vár rájuk, amit én soha nem láthatok. Ez így érthető? Gordo bólintott. Cole mély lélegzetet vett, és folytatta. – Ekkor még mindig azt hittem, hogy kapcsolatot teremthetek az omnikkal. Talán úgy gondoltam, félig-meddig még én is az vagyok. – Hirtelen irracionális vágyat érzett, hogy hebegjen valamit arról, hogy ő sosem akart rosszat, de ellenállt a kísértésnek, és elszántan mesélt tovább. – És volt ez a lány, egy fiatal hölgy, aki nem tudta, mi vagyok. De nagyon ostoba voltam. Azt hittem, hogy... hogy... – Mi történt vele? Általában nem okozott gondot szavakba öntenie azt, amire gondolt. – Azt hittem, az érzéseim átsegítenek a helyzeten, és minden rendben lesz. Talán Istenben hittem, az univerzumban, vagy nem is tudom, miben. Abban, hogy ha jók a szándékaim, a dolgok végül a lehető legjobban alakulnak majd. Mindenesetre az történt, hogy ostoba módon úgy gondoltam, teremthetek társat magamnak. Hagytam, hogy azt higgyem, ő a… lelki társam. Mondjuk így, bár akkoriban erre nemigen volt szó. És én, nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire ostoba voltam, Gordo, megengedtem magamnak, hogy kötődjek hozzá. Hagytam, hogy azt higgyem, ennek így kell lennie. Érezte, ahogy egyre melegebb lesz az arca, és egyszerre ráébredt, hogy ez csakis azt jelentheti, hogy elvörösödött. – Kellemetlen erről beszélnem – ismerte be. Muszáj volt őszintének lennie. Végül is a saját cselekedetei miatt kellett most szégyenkeznie és kínosan feszengenie. – De elmulasztanám a kötelességemet, ha nem tenném lehetővé, hogy tanulj az én hibáimból. Tehát egy romantikus nyári estén megtettem. Megöltem, mert szerettem, és mert azt hittem, jót cselekszem. – Szándékosan? – Gordon nem látszott, hogy megdöbbent volna. Inkább csak azért tette fel a kérdést, hogy világosan lásson. – Igen – felelte Cole. – Eszembe sem jutott, hogy legalább meg kellett volna kérdeznem. Még azt sem mondtam el neki, mi vagyok. Még csak fel sem merült bennem,

104

hogy amit irántam érzett, azt legalább félig a szokásos omni-hemó vonzalom táplálta, félig meg az életem titokzatos tragédiája, amire folyton célozgattam. Akárhogy is. Összetettebb a dolog, de elég az hozzá, hogy meggyűlölt. És teljes joggal. Nagyot fordult velem a világ, amikor megismerkedtem az ő nézőpontjával is. Amikor rájöttem, hogy amit én jó szándéknak véltem, az valójában kicsinyes önzés volt. De egy darabig így is össze voltunk kötve. A mellett az ember mellett kellett élnem, akit mindennél jobban szerettem, de nem kaphattam meg, ő pedig a mellé az ember mellé kényszerült, akit mindennél jobban gyűlölt a világon. Kínszenvedés volt. Amint képes volt rá, otthagyott más hemók kedvéért, én pedig egy ideig Sandorral és Frederickkel utazgattam. Néhanapján találkoztunk, mert be-benézett Johnnyhoz, aki akkoriban éppen a Kolónia létrehozásán dolgozott, de nagyon hűvösen viselkedett velem. Nem szólt hozzám, és ha lehetett, rám sem nézett. Aztán Johnny megvette a Házat. Mindig arról álmodott, hogy biztonságos helyet tudjon nyújtani mindannyiunknak. Te nem ismered különösebben jól Johnnyt, de meg kell mondjam, ha ő nem lenne, mi, amerikai hemók majd' mind a föld alatt lennénk a sötétben. Szóval Bess – Elizabeth – is eljött pár évvel az után, hogy beköltöztünk. Akkor már más volt. Még mindig került, de érezhetően nem gyűlölt annyira. Szomorúnak tűnt és fáradtnak. Nem próbáltam meg beszélni vele erről. Féltem erőltetni a témát. De meg kellett volna próbálnom. Mert egy kora délután levetette magát a tetőről. Elképzelheted, mi történik az emberrel, ha zuhan öt- vagy hatemeletnyit. Nem tudom, mennyi ideig feküdt a napon. Senki nem tudott neki segíteni. Az omnik azt hitték, hogy halott, és nem is csoda. Elég csúnyán összezúzódott. Mire Johnny visszaszerezte a testét, a csontjai összeforrtak, de nem rendesen, szóval egy kicsit… torzak lettek. A belső szervei meggyógyultak. A bőre kezdett megújulni. Az egyetlen, ami sehogyan sem akart rendbe jönni, az az elméje volt. És ezt nem a zuhanás okozta, hanem a nap. Ez minden, gondolta Cole. Jól csinálta – elmondott minden fontos tényt, de nem időzött el túl sokáig a saját hibáinál. – Hogyan szerezte vissza Johnny? – kérdezte Gordo. – Vesztegetett. Hazudott. Lopott. – Ó! Azt hittem, gyorsan kiszaladt, és bevitte. – Istenem, dehogy! Azt senki nem tudta volna megtenni. Egyedül én voltam hozzá elég hülye, hogy megpróbáljam. Ezt a részét nem szándékozott megemlíteni. Rettenetes volt – a bőre külső rétegei fehér csipkeszerű darabokban kezdtek hullani, és hamarosan kilátszott alóluk a nyers, vörös hús. Alig pár másodpercet töltött a napon, és máris vissza kellett fordulnia. Eltartott pár pillanatig, mire eljutott a tudatáig, hogy Gordo feltett neki egy újabb kérdést. – Bocs, mit is kérdeztél? – Nem halt meg, ugye? – Természetesen nem. – Szóval hol van most? – A Házban – mondta Cole. – Fent az ötödik emeleten. – Hirtelen rájött, hogy nem néz Gordóra. Egy ideje már képtelen volt rá. Rákényszerítette hát magát, hogy felemelje a fejét, és felkészült a fiú elképedt ábrázatára. Csakhogy Gordo arcán semmi nem látszott. Sem döbbenet, sem riadalom. Cole nem tudta megállapítani, mit gondol. Ettől kicsit elbizonytalanodott; olyan volt, mintha váratlanul kicsúszott volna a lába alól a talaj, miközben Gordo megingathatatlanul állt mellette.

105

Ez butaság volt. Elmondta, amit el kellett mondania – valamivel többet, mint amennyit feltétlenül el kellett mondania. Most már túl voltak rajta. Megtanította a leckét. Vége. Ennyi. A fényképek után nyúlt. – Végeztünk ezekkel? – kérdezte Gordótól. – Én igen. Szóval egyedül van ott fönt? Cole módszeresen betette mindegyik kupacot a maga helyére a mappába. – Nem, sosem hagyják egyedül. A többiek felváltva vigyáznak rá. – Összeráncolt homlokkal meredt a kezében tartott képekre. Nem emlékezett, mikor is készültek, és a mappa melyik rekeszében volt a helyük. – És Johnny is benéz hozzá mindennap. – A felső képen nők futottak versenyt egy falusi pikniken. Ruhájuk a bokájuk mögött szállt, kivillantak a fekete harisnyák és a gombolós cipők; hajukat kontyba rendezték; karjuk lendületesen mozdult. – Te meg szoktad látogatni? – kérdezte Gordo. Cole visszatette a képeket az egyik üres rekeszbe. – Nem lenne értelme. – Nem állt szándékában elmagyarázni, milyen érzés belenézni a szemébe valakinek, akit egykor szeretett, és azt látni, hogy egy üres, nem is emberi szempár néz vissza rá. Nem akarta elmondani, milyen érzés, amikor valakinek, aki fontos neki, eltűnik a testéből az elméje. És milyen tudni, hogy mindennek ő az oka. – Nem lenne értelme – ismételte most határozottabban. – Nem ismer meg senkit. Nem emlékszik semmire abból, ami körülötte folyik, akár száz évvel, akár csak száz másodperccel azelőtt történt. Ha engem lát, ha bárkit lát, nem történik semmi. És… és… nem lenne értelme. Felvett egy újabb adagot, és visszacsúsztatta a mappába. – Sajnálom – hallotta Gordo hangját, amiből olyan őszinte együttérzés áradt, hogy Cole-t megint elfogta az a különös bizonytalanságérzés. – Olyasmi lehetett, mint amit én csináltam Jill-lel – mondta Gordo. – Nem, az teljesen más volt. – Utolsó kupac. Cole rázárta a mappára a fedelét, és ráhúzta a gumiszalagot. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. De a fáradtság nem számított. Azért volt itt, hogy mindent elmagyarázzon, akármilyen kimerült is, akármilyen bánatos is. Az érzései nem számítottak, teljesítenie kellett a kötelességét. – A Szomjúság – mondta Gordónak, ügyelve rá, hogy közömbös legyen a hangja – fizikai szükséglet. A testünknek éppen úgy szüksége van vérre, mint ahogy például oxigénre. Megpróbálhatod visszatartani a lélegzetedet, de a tüdőd végül úgyis rákényszerít, hogy levegőt vegyél. Amit tettél, az nem rajtad múlt. Amit én tettem, az teljességgel szükségtelen volt. Felállt, és a bőröndjéhez vitte a mappát. Reménykedett benne, hogy a fiú most már nem erőlteti tovább a témát. – Igen, de szeretted – jegyezte meg Gordo. – Nem akartad bántani. Cole érezte, hogy egyre ingerültebb lesz – maga sem volt benne biztos, hogy miért, de tudta, hogy ezzel nem segít, úgyhogy inkább nem mondott semmit, és megpróbálta türtőztetni magát. – Nem akartad, hogy ez legyen belőle – folytatta Gordo. Cole visszatette a mappát a bőrönd zsebébe. – Hagyjuk ezt! – De tényleg – erőltette Gordo – , végeredményben ugyanabban a csónakban evezünk. – Mondtam, hogy hagyjuk! – A lényeg, hogy tudom, mit érzel, haver.

106

Elég. Cole egyetlen gyors mozdulattal becipzározta a bőröndöt. Aztán Gordóhoz fordult. – Semmit nem tudsz – mondta halkan, vérfagyasztó ridegséggel a hangjában. – Pár héttel ezelőtt állatok húsát etted… és vedelted a sört. A semminél is kevesebbet tudsz. Egyáltalán nem emelte fel a hangját. Egyetlen mozdulatot sem tett Gordo felé. A fiú mégis döbbenten ült, mintha Cole megütötte volna. Egyetlen pillanattal később egyenes vonallá szorult össze a szája. – Ezért viselkedsz folyton úgy, mintha jobb lennél nálam? – Nem viselkedem úgy. – De igen. Úgy beszélsz velem, mintha hülye lennék. „Szorosan zárd vissza a samponodat” – utánozta Gordo Cole-t. – „Szabadulj meg attól a piros ingtől.” – Az nem… – „Nem szabad lefeküdnöd senkivel. Nem szabad randiznod. Egyáltalán semmit nem szabad csinálnod, mert egy kibaszott hülye vagy, Gordo.” – Csak mert… – Hagyjál békén! – Gordo felvette a távirányítót, és bekapcsolta a tévét. Oké. Cole nem bánta, ha nem beszéltek. Nem volt rá szüksége, hogy bárki megmagyarázza neki a múltját. Szóval megsértette a fiút. És akkor mi van? Nem azért jött, hogy barátkozzanak. Aztán meg a kamaszok ennél csúnyábbakat is mondtak egymásnak minden áldott nap. Cole vissza akart menni a saját szobájába. Hogy tényleg békén hagyhassa a fiút. De tudta, hogy nem teheti meg. Az ő felelőssége – az ő terhe – volt, hogy kitartson Gordo mellett, bármi is történjen. Az éjszaka hátralévő részében néma csendben ültek.

107

18. fejezet ! MÁSNAP ESTÉRE COLE MÁR MEGBÁNTA, hogy ráförmedt a fiúra. Pár héttel ezelőtt állatok húsát etted, és vedelted a sört. Az isten szerelmére, Fredericket idézte neki! És Gordo nyilvánvalóan a szívére vette. Amikor kijelentkeztek a szállodából, Cole látta, hogy még mindig meg van sértődve. Nem várt, hogy a nyitott csomagtartó előtt álló Cole kezébe nyomhassa a bőröndöt, hanem maga dobta be a helyére, mielőtt megkerülte volna az autót, hogy beszálljon. Cole kérdő pillantást vetett Sandorra. Sandor csak megvonta a vállát. Amikor megint úton voltak, Cole a tükörben tanulmányozta Gordót. A fiú szokásos helyén ült a hátsó ülésen. Ezúttal azonban úgy kuporgott a sarokban, mintha ott esett volna össze, a sötét karikáktól a szeme alatt pedig rettenetesen fáradtnak tűnt az arca. Cole-nak most eszébe jutott, mit mondott neki Gordo. Amióta csak ez a dolog megtörtént velem, olyan, mintha nem a földön járnék, mintha többé nem lehetnék biztos benne, mi valóságos, és mi nem. Itt veletek minden kézzelfoghatóbb, stabilabb. – Gordo – szólalt meg – sajnálom, hogy rád szóltam tegnap este. Gordo nem mondta, hogy semmi baj. A szembejövő autók fényei végigsiklottak a vállán és az arcán, majd beleolvadtak az árnyékba a hátuk mögött. Cole azt hitte, a fiú egyetlen szót sem fog szólni, de pár pillanattal később hűvösen megkérdezte: – Hová megyünk? – Nem tudom – felelte Cole. – Nincs valamiféle terved? – Éppen olyan volt, mint az a duzzogó, mogorva fiú, akivel Cole a Házban töltött első éjszakán találkozott. – Egyelőre nem számít, hová megyünk. Az alapokon bárhol dolgozhatunk. – Bárhol? – Gordo felegyenesedett az ülésen. – Akkor miért nem megyünk Missouriba? – Missouri szóba sem jöhet – emlékeztette Cole, de nem adott magyarázatot. Tudta, miért akar odamenni Gordo. És Gordo is tudta, miért nem mehetnek oda. A fiú megint hátradőlt. Amikor végül megszólalt, hangját átitatta a keserűség. – Torkig vagyok veletek. Sandor aggódva fordult hátra. – Hagyd rá! – tanácsolta Cole. Sandor sóhajtott, és megint előrefordult. – Ahhoz mit szólsz? – Cole egy jobbra előttük világító cégér felé intett az állával. Egy nagy épület előtt állt, amelyiket rengeteg autó vett körül, és amelyiken tábla hirdette, hogy csütörtökön „Hölgyek estéje” van. – Nagyszerű – bólintott Sandor egy kissé túlságosan is lelkesen. Amikor végül odabent voltak, Cole megkönnyebbülten állapította meg, hogy Gordo hangulata nem befolyásolta a táplálkozását. A vadászat alapjai lassan tényleg természetessé váltak a fiú számára. Könnyedén, gyorsan és észrevétlenül végzett. Kiválasztott egy lassú dalt egy lassú tánchoz. Könnyed mozdulatokkal közelítette meg a

108

lány nyakát. Amikor megvolt, nem vonult el azonnal, hanem ottmaradt, hogy befejezze a táncot, és hogy ne keltsen feltűnést. Éppen úgy beszélgetett a lánnyal, mint bárki más tette volna a helyében. – Kezd belejönni – ismerte el Cole Sandornak, az egyik oszlop mellé szorított kis asztalnál ülve. – Honvágya van – mondta Sandor. – Napközben hallottam, hogy sírt. – Sírt? – Nem csoda, hogy a kölyök fáradtnak tűnt. – Igen. Úgy tűnik, hirtelen jutott el a tudatáig. Bumm! Magával sodorta az ár. Gordontól elszakították az életét úgy, ahogy van, mondta Johnny. Egyedül te és Sandor segíthettek neki, hogy értelmet találjon ebben az egészben. Gordónak szüksége volt egy biztos pontra. Ez a biztos pont Cole volt – ő pedig kizökkent a szerepéből. Oké. Most már nem tudja visszacsinálni. Sajnálta, amit mondott, amiért kijött a sodrából az előző este – de nem engedhette meg magának, hogy a szánalom vagy a bűntudat megakadályozza abban, hogy tovább tanítsa a fiúnak a túlélési technikákat. Bess esetében így tett. És minél messzebbre hátrált, annál rosszabbra fordult minden. – Az a lényeg – mondta Cole – , hogy ne keveredjünk bele a drámájába. A feladatunkra kell koncentrálnunk, akármilyen is a hangulata. Rendíthetetlennek kell lennünk. – Mint sziklák a tengerparton. – Sandor a szívószállal kavargatta az italát. – Hogy Gordo kapaszkodhasson valamibe, amikor elsodorják a hullámok. – Hát… igen. Gondolom, valahogy így. – Jó analógia, főleg egy hemóval kapcsolatban, ugye? Írónak kellett volna mennem. – Sandor visszadobta a szívószálat az érintetlen pohárba. – Most pedig táplálkoznék, ha nem bánod. Látok ott egy kis vöröset. Mindig elfogult voltam a vörösek iránt, és úgy érzem, rám férne egy kis vigasztalás. – Menj csak! – mondta Cole. – Én leszek a szikla a parton, ha Gordo közben visszajön. Nem sokkal később mindannyian végeztek, és gyorsan tovább is állhattak – ami óriási javulásnak számított az első néhány éjszakához képest, amikor Gordónak órákba tellett, hogy megszerezze az aznapi betevőt. Eddig nagyjából délnyugatnak tartottak, de Cole úgy gondolta, jobb lenne, ha megint keletnek fordulnának, és Missourival ellentétes irányba haladnának. Miután pedig visszamentek az autóhoz, már biztosan tudta, hogy jobb lesz így. – Mivel én vagyok az egyetlen, aki bárhová is menni akar – jelentette ki Gordo abban a pillanatban, hogy becsukódott mögötte az ajtó – , azt mondom, indulás Missouriba. Cole vetett rá egy pillantást a visszapillantó tükörben, de nem szólt semmit. – Meg akarom nézni Jillt. Cole érezte magán Sandor tekintetét. Finoman megrázta a fejét, hogy emlékeztesse Sandort: ne keveredjünk bele a drámájába. – Látni… látni akarom az anyukámat. – Gordo hangja megbicsaklott az utolsó szónál. Sandor együttérzéssel telve fordult hátra. – Ó, Gordo… – Nem – vágott közbe Cole. – El kell vágnod a kötelékeket. Még egyszer mondom Gordo: öregszenek, és meg fognak halni. Te nem fogsz! – Már… már beszéltem anyukámmal – bökte ki Gordo. – Felhívtam korábban, amikor Sandor zuhanyozott.

109

– Atyaúristen! – mondta undorodva Cole. – Elmondtad neki, hol vagyunk? – Nem. – A szobából hívtad? – kérdezte Sandor. – Mit mondtál neki? – Hogy most már jobban érzem magam, és hogy hiányzik. Cole-nak vissza kellett fognia magát, hogy ne förmedjen rá megint a fiúra. Gordo anyukájának az utolsó híre az volt, hogy fia átváltozott Hasfelmetsző Jackké, és elmenekült a semmibe. Most meg csak úgy a semmiből felhívta, és azt mondta neki, hogy jobban van? Te jó ég, hát semmit nem hallott meg abból, amit Cole mondott neki? – Hogy fogadta? – kérdezte Sandor a fiútól. Gordo megvonta a vállát, és elfordította a fejét. – Majd én elárulom, hogy fogadta – mondta szárazon Cole. – Nem jól. – Tudtam, hogy aggódik miattam. – Gordo hangja alig hallatszott a hátsó ülésről. – Gondolod, hogy most kevésbé aggódik? Gordo nem felelt. Homlokát az ablaknak támasztotta. – Majd egyszer beszélgetünk róla – mondta Sandor. – Talán pár év múlva, ha önellátóbb leszel, meglátogathatod őket. – Majd ha már nem én leszek érted felelős – jegyezte meg Cole – Itt és most közlöm veled: nem megyünk Missouriba, amíg rajtam múlik. – Várt még egy pillanatot, és igyekezett nyugodt és határozott maradni; ahogy Sandor mondta, mint egy szikla a tengerparton. – Jól van – mondta inkább magának, mint bárki másnak. – Hát akkor menjünk! Elindította a motort, de amikor megfordult, hogy megnézze, szabad-e az út a tolatáshoz, feltűnt neki valami. – Nem vagy bekötve – mondta Gordónak, minden ingerültsége ellenére nyugodt hangon. Kitolatott a parkolóhelyről, arra számítva, hogy a fiú duzzogva becsatolja az övét, aztán az éjszaka hátralévő részében szótlanul kuporog az ülés sarkában. A kijárat felé tartott, amikor rádöbbent, hogy a fiú meg sem moccant. Rálépett a fékre. – Gordo, csatolt be magad! – Nem tök mindegy? – kérdezte Gordo hűvösen. – Azt mondtad, nem tudok meghalni. – Senki nem mondta, hogy azért kell bekötnöd magad. Csak nem akarom, hogy megbüntessenek. – Gordo, légy szíves! – mondta Sandor. Cole behúzta a kéziféket, és üresbe tette a váltót. A tükörben figyelte, mi történik, és várt. És várt. Néhány feszült perc elteltével, miután egy türelmetlen autós, aki nem fért el tőlük, rájuk dudált, Gordo végül megadta magát. Cole ingerülten nyugtázta. Dühítő volt, de nem mondott semmit, csak felhajtott az országútra. – Én legalább meg akarom nézni Jillt – jött Gordo hangja a hátsó ülésről. – Legalább nem sétálok el, és hagyom ott bezárva valahol. A csend hideg függönyként ereszkedett az autóra. Cole ujjai erősebben szorították a kormányt. Nem hagytam ott, akarta mondani. Gondoskodnak róla.

110

Nem. Nem. Távolságot kell tartania. Ez a történet nem róla szól. Ez Gordóról szól. Csak azért vagdalkozik, mert dühös és zaklatott. A fiú a hátsó ülésen visszahúzódott a sarokba. Milyen kiszámítható. Sosem kellett volna neki elmondania, mi történt Bess-szel. Vagy legalábbis nem olyan részletesen. Mégis, mi a fenét gondolt? Úgy bánt vele – jobban mondva szinte úgy bánt vele, mintha barátok lennének. Egy kis ideig mindenképpen. Pár percig. Erre a fiú kést döfött a hátába. Gordo az ablaknak támaszkodott, és kifelé bámult. Cole-nak az a benyomása támadt, hogy a fiú érzései az egész testét hatalmukba kerítették. A puszta jelenléte elég volt hozzá, hogy mindent átitasson komorságának ragadós kipárolgásával.

111

19.fejezet ! COLE ÜGYELT RÁ, hogy a következő szállodának, ahol megálltak, legyen úszómedencéje. Alig várta, hogy otthagyhassa a rohadt kis gazembert. Maradjon csak vele Sandor a szobában; belőle áradt a támogatás és az együttérzés. Bármi gondja is volt a fiúnak, biztos lehetett benne, hogy lesz kéznél valaki, aki vállon veregeti és haverkodik vele. Cole a saját ajtaja előtt várta meg, amíg Gordo és Sandor bevonultak a szobájukba. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, bedugta a kártyáját a résbe. Csakhogy amint lenyomta a kilincset, megint ott volt Sandor a háta mögött. – Jól vagy? – suttogta. Cole kinyitotta az ajtót, és letette a bőröndjét. – Persze – mondta, de bosszúsan állapította meg, hogy arcát megint elönti a melegség. Felkattintotta a villanyt. Sandor a küszöbön maradt. – Meglep, hogy elmesélted neki az egészet. Általában kevesebbet lehet kihúzni belőled, mint egy kagylóból. – Elárulom neked, hogy időközben meg is bántam. – Ó, ne bánd! Nem szabhatod meg, hogyan reagálnak az emberek, ha nyitsz feléjük. Eleve jól tetted, hogy bizalmasabban közelítettél hozzá. – Azt tettem volna? – kérdezte Cole. – Bizalmasabban közelítettem? – Igen, és ne engedd, hogy ez elvegye a kedvedet! – Nem ment el a kedvem. Csak alkalmazkodom ahhoz, ami van. Most pedig, ha nem bánod, hogy neked kell babusgatnod a Missouri Kölyköt, én elmegyek úszni. Ennek a szállodának négyszögletes medencéje volt, aminek rideg betonból készültek a falai. Megteszi. Cole rótta a köröket – fel és alá, fel és alá – , amíg a frusztrációja oldódni nem kezdett, és magával nem sodorta az izmok mozgásának monoton ismétlődése. A karja kezdett elmerevedni, úgyhogy megfordult, és egy darabig a hátán lebegett, miközben az eget bámulta. Hallgatta, ahogy a tüdejébe lassan beáramlik a levegő, hogy aztán még lassabban fújhassa ki. Amikor kimászott, az éjszakai levegő hűvösen simította végig nedves bőrét, úgyhogy a vállára terítette a törülközőt, aztán elnyúlt az egyik fehér nyugágyon. A hold fényes fehéren világított, ezüsttel rajzolva körül az időről időre előtte elvonuló felhőket. Cole-nak sikerült félretennie ingerültségét, de akaratlanul is azon járt az esze, amit Sandor mondott neki. Nem érezte úgy, hogy bizalmasabban közelített volna Gordóhoz. Nem, csak megtanított neki valamit, ez minden. Az a gyerek ráadásul tényleg ostoba volt. Azt hitte, a jó szándék mentség lehet, ha valami balul sül el. Hát tévedett. Cole biztos volt a dolgában. Amikor ott ültek, és Bess szorosan hozzábújt, ő pedig átkarolta a vállát, alaposan végiggondolta, mit fog tenni. Arra jutott, hogy a Sors felajánlott neki egy lehetőséget. Adta magát az alkalom, hogy társat szerezzen magának – nem is akármilyen társat, hanem azt, akire a szíve vágyott.

112

Elvette hát tőle az életét – testét eggyé tette az örökkévaló lelkével, hogy az a lélek soha, de soha többé ne menekülhessen. Ez akkor fel sem merült benne. Csak saját magára gondolt, arra, hogy ő mit akar. Arra, ami neki hiányzott. Nem számított, hogy senki más nem hibáztatta. Nem számított, hogy mindenki más továbblépett. Az egyetlen ember, aki feloldozhatta volna, nem létezett többé, eltűnt saját testének páncéljában. Hagyta, hogy egy darabig e körül a páncél körül időzzenek a gondolatai. Ritka kínzás volt ez, amit csak néhanapján vetett be, de most előhívta: rosszul összeforrt csontok. Állandóan különös szögben álló fej a valaha törött nyakon. Borzalmas. Valóban borzalmas volt. A legszörnyűbb dolog, amit valaha látott. Szóval… miért nem csalta elő ez a kép az önutálat szokásos rohamát? Fáradt volt. Ez lehetett az oka. Az úszás kimerítette. És talán ennek az útnak az eseményei akkora terhet róttak rá, hogy kiölték belőle az érzéseket. Azért így is egy kicsit különös volt. Nehezen tudta megmagyarázni. Hogyan lehet, hogy a legszörnyűbb dolog, amit valaha látott... egyszerre csak egy lesz a sok kép közül a fejében?

113

20. fejezet ! COLE AZ ÉJSZAKA HÁTRALÉVŐ RÉSZÉT a szobájában töltötte, hogy ne is kelljen találkoznia Gordóval. Másnap este, nem tudván, hogy mire számítson, semleges arckifejezést erőltetett magára, amikor Sandor és Gordo szobája felé húzta a bőröndjét. Furcsa – alig pár héttel ezelőtt még csendre vágyott, most pedig viszolygott a gondolattól, hogy az egész éjszakát egy néma és feszültséggel teli autóban kell töltenie. Amikor Sandor beengedte, a fürdőszobában zúgott a hajszárító. Cole ezt jó ómennek találta: talán Gordónak sikerült kiűznie magából a keserűséget. Sandor letelepedett az ágyára, és a támlának dőlt, Cole pedig talált magának egy kopott fotelt, és felkészült rá, hogy a tévé híreinek segítségével képbe kerüljön a világ dolgait illetően. Csakhogy a tévé egyetlen kattanással kikapcsolt. A villódzó pontok azonnal semmivé zsugorodtak, ürességet hagyva maguk után a képernyőn. Cole körülnézett, és Sandor kezében megpillantotta a távirányítót. – Gordo nagyon boldogtalan – tájékoztatta barátja. – Ó! – Talán mégsem sikerült még kiűzni azt a keserűséget. – Támadt egy ötletem, hogyan segítsünk rajta – mondta Sandor. – Szerezzünk neki egy kutyát! – Nem vicces. – Teljesen komolyan beszélek. Benézhetnénk egy kisállat-kereskedésbe. Mi a véleményed? – kérdezte lelkesen, és reményteli pillantással nézett Cole-ra. Tényleg komolyan beszélt. – Te nem vagy magadnál! – tört ki Cole-ból. – El sem hiszem, hogy ilyesmit vagy képes kitalálni. – Manapság nagyon pici kutyák is léteznek, meg kis táskákat is lehet kapni, amiben vinni lehet őket. Szerezhetnénk egy csendeset, amelyik nem akar mást, csak hogy a gazdája mellett legyen, és simogassák. Nem lenne jó egy tehetetlen kis lénynek megadni mindent, amire csak szüksége van ezen a világon? Vagy vegyük azt, hogy ha Gordo bármikor bajba kerül, egyszerűen táplálkozhat a kutyából. – Ez undorító! – Ugyan már! Tudod, hogy alkalmasint te magad is kerülhetsz szorult helyzetbe. – Az nem ugyanaz, mintha egy kutyát hordoznék magammal uzsonnára. Te jó ég, ez bűzlik, olyan, mint… mint… ahogy Frederick bánik az omnijaival. – Kivéve, hogy Gordo szeretni fogja a kutyáját, Frederick pedig nem szereti az omnijait. Már látom is: a fiú elvesztette az egyik életét és még nem kötődik az újhoz. Egy kutya segíthetné az átállásban. – Egy kutya nem fog segíteni. – Szerintem fog. – Sandor, senkinek nincs kutyája. Senkinek! Mit gondolsz, hol tarthatná Gordon? Az autóban? Szállodai szobákban? Magával viszi, ahányszor csak táplálkozni megy?

114

– Ami azt illeti – mondta Sandor – , szerintem segítene neki közelebb kerülni a lányokhoz. A lányok imádják a kiskutyákat, tudod. Egy chihuahuát vagy egy yorkie-t akár a dzsekije alá is dughatna. Vagy akár egy korcsot is. A mancsából meg lehet állapítani, milyen nagyra fog nőni egy kölyök. Ha szerzünk egyet, amelyiknek a mancsai akkorák, mint egy fülpiszkáló… – Nem. Nem! – De tennünk kell érte valamit. Próbálok visszaemlékezni, milyen volt, amikor még nekem is új volt ez az egész. Amikor Boraviában éltem, minden sokkal egyszerűbbnek tűnt. De még így is vad, kegyetlen és öntelt voltam sok hosszú éven át. Ugyanígy történik mindannyiunkkal. Veled is – mondta célzatosan Sandor. – Tagadhatatlan, hogy az ember nem gondolja végig, amit csinál, amíg fiatal, magányos és fél. Olyasmiket teszünk, amiket aztán nem lehet visszacsinálni, nem igaz? Érted, amit mondok, Cole? Cole megrázta a fejét. Nem merte megkockáztatni, hogy megszólaljon. – Egy kutya segítene neki kötődni. – Sandor, ez képtelenség! Nem oldható meg a szállítása! – Lenne valami, ami iránt érzéseket táplálhatna. Ha emberi lények akarunk maradni, éreznünk kell. Egyetértesz? A hajszárító elhallgatott. – Jól van – mondta Sandor. – Ezt a témát egyelőre tegyük félre! – Örökre tegyük félre! Szó sem lehet róla, Sandor. Érted? Előbb fagy be a pokol. Annyira ingerült lett, hogy nehézséget okozott letörölni az érzelmeket az arcáról, amikor kattant a fürdőszobaajtó, és Gordo kilépett rajta. Cole figyelmeztetőleg pillantott Sandorra – nehogy egy szót is merj szólni a kutyáról! – , aztán megfordult, hogy egy higgadt, minden-a-legnagyobb-rendben biccentéssel üdvözölje Gordót. Gordo nem nézett rá. Nagy kupacban hozta a holmijait, hogy aztán régi hanyagságával hajítson mindent nyitott bőröndjére, és szó nélkül cipzározza be a koffert. Cole úgy döntött, ő sem fog beszélni. Még ha lenne is kedve hozzá, mit is mondhatna? Minél előbb hagysz fel ezzel a stílussal, annál hamarabb áll vissza minden a rendes kerékvágásba! Gordo számára a rendes kerékvágás már rég a múlt zenéje volt. Mind a hárman némán ültek a kocsiban. Cole reménykedett benne, hogy Sandornak nem a kutyák körül forognak a gondolatai. Gyorsan kiszúrt egy szögletes épületet, ahol táplálkozásra alkalmasnak látszó bár működött. Nem szerette a bárokat, és reménykedett benne, hogy fokozatosan hanyagolhatják őket; az omnik ezeken a helyeken gyakran túl sokat ittak, bűzlött a szájuk, és unalmasak voltak. De Gordónak még mindig a bárokban volt a legkönnyebb dolga, és elég harapós kedvében volt, úgyhogy megfelelőbb helyet most biztosan nem találhattak volna. Cole már elhúzott a kijárat mellett, úgyhogy vissza kellett tolatnia. Megint a tükörbe pillantott hát, és ellenállt a késztetésnek, hogy közölje Gordóval: úgy fest, mint egy duzzogó kacsa. – Jól van – mondta, amikor már a parkolóban voltak. – Azt hiszem, megérkeztünk. Leállította a motort, és kiszállt a kocsiból. Amíg megkerülte az Accordot, megtapogatta a farzsebét, hogy megbizonyosodjon felőle, ott van-e a tárcája. Gordo nem szállt ki.

115

Cole belesett: a fiú még mindig be volt kötve, és nem adta jelét, hogy mozdulni készülne. Cole hangosan bedörömbölt hát az ablakon. Gordo szándékolt lassúsággal fordult felé, hogy aztán egészen sötét pillantást vethessen rá. Jól van, tehát még mindig zaklatott. Cole gesztikulálva jelezte, hogy tekerje le az ablakot. Úgy döntött, beszél a fiúval, és higgadtan felvázolja a lehetőségeket. De Gordo mintha észre sem vette volna. Időközben Sandor is kiszállt, és a jobb első ajtó nyitva maradt. Cole behajolt a kocsiba, és hátranézett Gordóra. – Valami baj van? – kérdezte. Ha volt is a hangjának némi éle, úgy érezte, azért a körülményekhez képest határozottan udvarias maradt. – Nem fogom megtenni. – Mit nem fogsz megtenni? – Cole megint a dobozszerű épület felé nézett. Nem csak hogy nem szerette a bárokat, de ez különösen ellenszenvesnek tűnt. Mindenesetre nem volt késdobáló sem. Úgy érezte, Gordo nincs abban a helyzetben, hogy ellenkezzen. – Semmit sem. Nem fogom többé emberek vérét inni. Ez az egész beteges. Inkább éhen pusztulok. Cole-t egy szemvillanás alatt elfogta az érzés, hogy kilépett a testéből, és kívülről figyeli, mi történik. Ott állt egy gödrökkel teli parkolóban valami isten háta mögötti városban, és megpróbált jobb belátásra bírni egy vérevőt, akinek hirtelen ellenérzései támadtak a vérevéssel szemben. Sandor is közelebb hajolt. – Gordo, tudom, hogy nehéz, de ki kell szállnod a kocsiból. – Nem – felelte makacsul a fiú. – Egyáltalán nem beteges – próbálkozott Sandor. – Teljesen tiszta dolog. Teljesen emberséges. Sokkal inkább, mint teheneket ölni, hogy azután hamburgert csinálhassanak belőlük, amit pár héttel ezelőtt még te is ettél. – Nem ettem hamburgert hetekkel ezelőtt. Hónapok óta egyáltalán nem ettem hamburgert. Sandor egész felsőtestével behajolt az autóba. – Sajnálom, hogy ez történt veled – hallotta együttérzéstől csöpögő hangját Cole. Tudom, hogy nehéz alkalmazkodni. De táplálkoznod kell. – Soha többé nem táplálkozom! – Úgy tűnt, Gordo egészen komolyan gondolja, amit mond. Sandor előbújt az autóból, és szomorúan rázta meg a fejét. Hát, jó. Cole megragadta a kilincset, és feltépte Gordo ajtaját. Ez a kölyök rosszabb volt, mint egy omni. Az omnik legalább követték az utasításokat, vagy könnyen lehetett manipulálni őket. – Táplálkozni fogsz! – közölte Gordóval Cole. – Méghozzá most. Gordo szeme összeszűkült. – Nem, nem fogok. Úgyhogy szállj le rólam! Sandor Cole-ra pillantott, és vállat vont. Most mit csináljunk? Tényleg, mit? Nem kényszeríthették erővel a fiút, hogy táplálkozzon. Ha volt is valamiféle kicsavart pszichológiai módszer vagy hízelgés, ami működhetett, hát Cole nem tudta elképzelni, mi lehet az. Becsapta Gordóra az ajtót, és néhány pillanatig némán gondolkozni próbált.

116

– Továbbmegyünk – döntötte el. – Gordo azt próbálja elérni, hogy vigyük Missouriba. Amit nem fogunk megtenni. Szóval, ha nem akar táplálkozni, hát ne tegye. Nem szokott hozzá, hogy kihagyjon egy étkezést. Legalábbis amióta ismerem, egyet sem hagyott ki. – Az biztos, hogy nincs hozzászokva – értett egyet Sandor. – A Házban ahányszor csak befordultam egy sarkon, ott volt, és éppen táplálkozott. – Bájos. Üljünk vissza a kocsiba, és menjünk! Mire legközelebb megállunk, valószínűleg már készen fog állni. Legalább, gondolta, ahogy beszállt a kocsiba, a biztonsági övét becsatolta. Amikor Wheeling külvárosához értek, megint megpróbálkoztak. Sandor és Cole szinte egyszerre látta meg az óriásplakátot az út mellett. Összenéztek. – Gordo – mondta Sandor – , nézd azt a plakátot! Egy férfiaknak való klubot hirdetett, és egy nőt ábrázolt az oldalán fekve, csábosan összekuporodva. Cole úgy gondolta, jobb, ha hagyja Sandort beszélni. Neki jobban ment az ilyesmi. – Lefogadom, hogy megnéznél magadnak egy ilyen helyet. Ugye, Gordo? – kérdezte Sandor. Cole látta Gordón, hogy tényleg kíváncsi; nem fordította el a fejét, de a szeme a plakátra tapadt, ahogy elhaladtak mellette. – Még két kijárat – mondta Sandor. – Próbáljuk meg! Gordo, biztos vagyok benne, hogy találsz egy aranyos… – Ti ketten mehettek. Én nem szállok ki ebből az autóból. Cole-nak az a lehangoló érzése támadt, hogy a projektnek annyi, de a megfelelő kijáratnál letért az országútról, és különösebb nehézség nélkül megtalálta a helyet. Egy olyan épületben működött, amely valaha feltehetőleg más célokat szolgált. Talán egy különleges étterem lehetett vagy akár minigolfpálya, már amennyire a falakat alkotó palánkokból meg a középen emelkedő szögletes toronyból sejteni lehetett. Gordo ezúttal sem volt hajlandó kiszállni. Csak ült ott, mint egy rakás szerencsétlenség, miközben Sandor és Cole a nyitott kocsiajtó előtt vártak rá. – Pontosan mit remélsz ezzel elérni? – kérdezte Cole. – Azt remélem, hogy meghalok – felelte Gordo. – Ezt fogom csinálni: meg fogok halni. Vagy hibernálódom, vagy nevezzétek, aminek akarjátok. Inkább pusztulok éhen, mint hogy ezt folytassam. – Ne drámázz itt nekünk! – mondta Cole bosszúsan. – Nem fogsz éhen pusztulni. Előbb veszted el az önuralmadat. – Várd ki a végét! – Nem az a lényeg! Próbálkozhatsz, ahogy csak akarsz, de nem fog sikerülni. És minél tovább vársz, annál látványosabban fogsz felsülni. – Nem ismersz engem. Ha valamit nagyon akarok, hát megcsinálom. Tartottam már vissza a lélegzetem addig, amíg el nem ájultam. Karba fonta a kezét, arca olyan volt, mint a kő. Minden szavát komolyan gondolta. Minden egyes szavát. Cole becsapta Gordo ajtaját, és átvonult a kocsi másik oldalára. – Most mi legyen? – kérdezte Sandor az autó teteje fölött. – Tovább akarsz menni, vagy azért mi mégiscsak táplálkozzunk, vagy mi legyen? Cole lehajolt, hogy egy gyors pillantást vessen Gordóra. A fiúból még a hátsó ülés árnyékában is sugárzott a düh.

117

– Nem kényszeríthetjük, hogy bemenjen – mondta Cole. – És egyedül sem kéne hagynunk. Te csak menj be, én meg itt maradok vele. – Biztosan jó lesz így? – Igen. Amúgy is gondolkodnom kell. Sandor eltűnt odabent, Cole pedig visszaült az autóba. Gordo hátul kuporgott. Cole tudomást sem vett róla. Ha Gordon teljesen kicsúszik a kezeitek közül, mondta Johnny. Ha úgy érzitek, hogy veszélyt jelenthet mindannyiunkra… De Gordo nem csúszott ki a kezeik közül – nem, csak egy kicsit hisztizett, ennyi az egész. Képtelen lesz annyira koncentrálni, hogy sokáig elkerülje a táplálkozást. Holnap estére valószínűleg meg is feledkezik erről a kis lázadásról. De mi lesz, ha mégsem? Ha továbbra is visszautasítja a táplálkozást? Cole tarkójával a fejtámlának dőlt. Tudta, hogy kívülről úgy tűnik, mintha ellazult volna a teste, de úgy érezte, mintha a fiú egy szakadék felé taszítaná, neki pedig küzdenie kéne, hogy megvesse a lábát. Gordo még mindig a maga megszokott helyén ült. Nem szólt egy szót sem, de pár perc múlva elfojtott, szakaszosan ismétlődő nesz zavarta meg az autó csendjét. Olyan halk volt, hogy Cole először azt hitte, a szelet hallja, aztán pedig azt, hogy egészen messziről szűrődik be valami zaj. Csak mikor végül felemelte a fejét, és körülnézett, akkor látta, hogy Gordo az. A fiú elaludt. Az öve még mindig be volt csatolva, háta szorosan az ülés támlájához simult, feje oldalra billent. A szája ellazult, és a lélegzetvétel mély, ritmikus hangja tört elő belőle. Úgy festett, mint aki a légynek sem tudna ártani. Cole megint előrefordult. Az előttük parkoló autót bámulva elmélkedni kezdett. A fiú valószínűleg egyszerűen kimerült. Igen, ez lehetett – fáradt volt, túl sok minden történt vele. Amint Sandor visszajön, keresnek egy helyet a közelben. Hadd aludja ki magát a kölyök. Talán csak szüksége volt egy táplálkozás nélküli éjszakára. Talán egy kiadós nappali alvás megoldja a problémát. Talán holnap este jobb hangulatban, két lábbal a földön ébred, és megint szót lehet érteni vele.

118

21. fejezet ! DE AZ ALVÁS NEM SEGÍTETT GORDÓN. A másnap este úgy kezdődött, mintha az előző ismétlődne meg. Cole az ágy szélén ült, és várt, amíg Gordo előkerült a fürdőszobából. A fiú a bőröndbe hajította a holmijait, aztán levágta magát egy székbe, ahol aztán némán ült, és a semmibe meredt. A halálvágya nem terjedt odáig, hogy elhanyagolja a frizuráját, állapította meg Cole keserűen. Sandor bement a fürdőszobába megnézni, hogy biztosan nem felejtettek-e ott semmit. – Azt hiszem, ennyi – mondta Cole-nak, amikor előkerült. Aztán kicsit hangosabban hozzátette: – Gordo, indulhatunk? Gordo oda se bagózott. – Milyen helyet szeretnél kipróbálni ma este? – folytatta Sandor, mintha mi sem történt volna, mintha a fiú nem úgy duzzogott volna, akár egy kétéves omni. – Szeretnéd megtanulni, hogyan kell moziban táplálkozni? Gordo még csak körül sem nézett. – Menjetek, ahová csak akartok! Én nem táplálkozom. Többé nem volt kérdéses. A fiú láthatatlan kört vont maga köré. Minden, aminek a hemókhoz volt köze, kívül maradt ezen a körön. Vagy legalábbis ő úgy gondolta. Cole azonban jobban ismerte a határait. Ha Gordo úgy is festett, mint aki a légynek sem tudna ártani, a valóság nem ez volt – sőt, sokkal, de sokkal rosszabbra kellett felkészülniük. Cole ezen gondolkodott, ahogy kihajtottak a szálloda parkolójából. Te jó isten – mi lesz, ha Gordo olyan sokáig nem táplálkozik, hogy végül elveszíti az önuralmát? Mi lesz, ha egy szállodában, nyilvános helyen vadul meg, mi lesz, ha megtámad valakit, aki egyszerűen arra jár? Mi lesz, ha kiugrik a mozgó autóból? Johnny azt mondta, ilyesmi nem történhet meg – de Johnny nyilvánvalóan tévedett. A fiú nem jó úton haladt. És Cole vállát nyomta a teher, hogy nem engedheti Gordót megvadulni. Ezt a feladatot bízták rá. A szokásosnál is óvatosabban kanyarodott rá az országút felhajtójára. Gyomra keserű csomóba rándult a gondolatra, hogy mit kell megtennie, ha meg akarja oldani ezt a problémát. Akaratlanul is arra gondolt, vajon mi játszódhatott le annak az óvilági hemónak a fejében, amikor a hajnali fény először beragyogott a fészer deszkái között. A reggeli fény mechanikus volt, nem emberi. Amint elkezdett végiggördülni a látóhatáron, könyörtelenül haladt előre. Mit érezhetett a hemó, amikor megjelent a fény? Mit érezne Gordó? Te jó ég! Ez a fiú nem szolgált rá, hogy addig kínozzák, amíg egy emberi lény törékeny váza nem lesz belőle, pusztán azért, mert úgy viselkedett, mint egy makacs omni.

119

Cole azon kapta magát, hogy túl erősen szorongatja a kormánykereket. Ellazította az ujjait, kinyújtóztatta őket. Nem engedhette meg magának, hogy magukkal ragadják az érzelmei, és pánikba essen. Félre kellett tennie minden érzést, hogy gondolkodni tudjon. A lényeg, hogy ha egy éjszaka kimaradt a táplálkozás, abból azért nem kellett nagy ügyet csinálni. Kétéjszakányi megtartóztatás sem ártott még senkinek. Viszont mielőtt a harmadik éjszaka véget ér, a fiú valószínűleg elkezdi érezni a hiányt. Ahogy az éj halad előre, a Szomjúság elkezd majd szétterjedni a testében. Azután már valószínűleg elég hamar megadja magát, hiszen egyáltalán nincs is hozzászokva ehhez az érzéshez. De mi lesz, ha mégsem? A negyedik éjszakára Gordo táplálkozási ösztöne erősebb lesz, mint bármiféle önmagának tett fogadalom, mint bármiféle makacsság. Réges-régen volt idő, hogy Colenak ennél többet is sikerült kibírnia. Most a második éjszakánál tartottak. Oké. Még ott áll előttük a ma este meg legalább részben a holnapi, mielőtt bármi is történhet. Még vissza lehet fordítani a dolgokat. Vissza kellett fordítani a dolgokat. Sandor visszafogott volt, az ablak mellett elsuhanó boltokat és irodaépületeket figyelte. Gordo az ajtónak támaszkodott; Cole csak egy darabot látott a vállából meg a fejéből a tükörben. Cole módszeresen átgondolt mindent, amit tudott az önmegtartóztatásról és a Szomjúságról. És nem keveset tudott: többet is, mint szeretett volna. Nem szívesen emlékezett vissza ezekre a dolgokra. Hagyta, hogy valahova egy mély lyukba zuhanjanak az agya hátuljában, mert előrángatni őket értelmetlen volt, és beleborsódzott a háta. A helyzet az, hogy miután Bess elhagyta, de mielőtt még leugrott volna a tetőről, Cole-t elfogta a halálvágy, már amennyire egy hemó vágyhatott a halálra. Addigra már sokkal tapasztaltabb volt, mint most Gordo, de nem lehetett tagadni, hogy nem egy ostobaságot csinált ő maga is. Most ezeket kezdte szortírozni magában; végiggondolta a lehetséges teendőket, fontolóra vette vagy kizárta őket – igyekezett előállni egy tervvel. Amikor Cole megállt egy kamionparkolóban, Sandor kihúzta magát. – Máris tankolnunk kell? – kérdezte, és körülnézett. A kamionparkoló nagy volt, benzinkút, bolt és étterem is tartozott hozzá. – Nem – felelte Cole. – Csak változatosságot jelent a bárok után. Készen állsz a táplálkozásra, Gordo? – kérdezte, ügyelve rá, hogy hanghordozása könnyed maradjon. – Nem – mondta Gordo. – Akkor ugye nem gond, ha az autóban vársz meg bennünket? – Nem zavarta, ha süt a hangjából a ridegség. Ahogy kiszállt, jelentőségteljesen pillantott Sandorra: beszélni akarok veled. Az étteremben csak néhány vendég volt. A boltot a pénztaros felügyelte, de Cole észrevett egy kis játéktermet az étterem mellett, és most Sandorral a nyomában arrafelé indult el. Ahogy remélte, a játékteremben nem volt rajtuk kívül senki. Mintha csak megbeszélték volna, egyszerre indultak Sandorral a pénzváltó automata felé.

120

– Azt hiszem, fel kéne hívnunk Johnnyt – monda Sandor, miközben Cole elővette a tárcáját. Nem igazán akart játszani, de annak sem örült volna, ha valaki kiszúrja, hogy csak lézeng. – Nem – mondta Cole – , Johnny még a végén idejön. – És gondolod, hogy az baj lenne? – Nem hiszem. – Cole elővett egy egydollárost, és betette a résbe. – Csak nem tudom, Johnny hol húzza meg a vonalat. – Záporozni kezdtek az érmék, de nem vette fel őket; a megfelelő szavakat kereste, hogy elmagyarázza, mire gondol. – Gordo jelenlegi állapotában – mondta végül Sandornak – nem tudom, hogy Johnny mit látna benne. Lehet, hogy értékes embernek találná, akinek csak segítségre van szüksége, hogy megvalósítsa önmagát, de az is lehet, hogy pusztán a kockázati tényezőt látná benne. – Cole most lehajolt, és összeszedte az érméket. – Érted, mit akarok mondani? – Hát… azt hiszem, igen. Hm, próbáljuk ki azt a játékot az ablaknál. Úgy szemmel tarthatjuk Gordót. Odamentek hát a Zombi Halálkamrához. Sandor nem tévedett; az ablakból láthatták az autót és a hátsó ülésen kuporgó Gordót. Cole bedobott néhány érmét a résbe, és elővette a műanyag pisztolyt a tartójából. – Nem vagyok benne biztos, hogy hallgatna Johnnyra – folytatta Sandor a játékgép oldalának dőlve. – Johnny nem nevezhető erős testalkatúnak, és inkább javasol, mint parancsolgat az embereknek. Szerintem, amíg New Yorkban voltunk, Gordónak tel sem tűnt, hogy Johnny nem csak egy a többi ottani hemó közül. – Különben is azt hiszem, hogy a magunk módszereivel is tudjuk kezelni Gordót. – Cole megnyomta a gombot, és játszani kezdett. Félszívvel lődözött a zombikra, ahogy előugrottak búvóhelyeikről. – Hogyan? – Nem kényszeríthetjük, hogy táplálkozzon. Sehogyan sem tudjuk megakadályozni, hogy a tűréshatárig hajszolja magát. Viszont megszabhatjuk, mikor és hogyan veszti el az önuralmát. – Azt akarod mondani, hogy zárjuk be valahová? – Nem, nem, csak figyelj rám egy pillanatra! Úgy hiszem, holnap vagy holnapután fogja elkapni a Szomjúság. Te is így gondolod? – Igen, mindenképpen. – Gordo nem szokott hozzá, hogy türtőztetni kelljen magát, és nem szokta meg a valódi Szomjúság érzését sem. – Cole visszaemlékezett rá, hogyan sóvárgott a fiú a lány ujján előbukkanó vércseppek után New Yorkban. – Szerintem keresnünk kéne ma este egy helyet, aztán ott maradnunk, ameddig ez tart. Nem bármilyen helyet, hanem a megfelelő helyet. Aztán holnap este viszünk egy omnit a szobába, és várunk. Amikor Gordo elkezd bekattanni, mi juttatjuk el a határra, de ott és úgy, ahogy mi akarjuk. TÖLTS ÚJRA, állt a képernyőn. Cole némi késéssel a képernyő mellé célzott a pisztollyal, és meghúzta a ravaszt. – Mi juttatjuk el a határra – ismételte Sandor. – Úgy érted, azzal, hogy kísértésbe ejtjük, amikor amúgy is azon a ponton van, hogy elveszíti az önuralmát? – Pontosan. Egy kis lyuk a megfelelő időpontban, egyetlen cseppnyi vér, és már zuhan is, mint egy túlérett gyümölcs. – Hmm. Szóval, amikor azt mondtad, hogy a „megfelelő hely, akkor egy olcsó szállodára gondoltál egy piroslámpás negyedben?

121

– Talán egy piroslámpás negyed közelében. Azért egy kicsit aludni is szeretnék. – Jó tervnek hangzik, Cole. De mi lesz utána? Mi van, ha elölről kezdi ezt az egészet? Végigcsináljuk ugyanezt a műsort minden harmadik éjszaka? – Ha kell. De nem hiszem, hogy ilyen marad. Az első táplálkozása rémálom volt. Már kapiskálta, hogy nem az volt a valóság, és minél messzebb kerül tőle, annál könnyebb lesz elhinnie, hogy valóban nem az. – Meglehetősen kijózanító élmény, ha valaki így veszíti el az önuralmát. – Végig mellette leszünk. – Igen – sóhajtott Sandor. – Remélem, nem kell megint megütnöm. – Amúgy – tette hozzá – , elfogyott a lőszered. És jobbra van egy elsősegélycsomag, amit fel kéne venned. – Mi? Ja! – Cole megint újratöltött, és oda sem nézett, úgy tüzelt a képernyőre. – Szóval megegyeztünk? – kérdezte. – Igen. Szerencsétlen gyerek – mondta Sandor, újabb pillantást vetve az autó felé. – Nem szabad elfelejtenünk, hogy csak tizennyolc éves. A hormonjai nyilván olyanok, mint egy fortyogó üst. – Én is tizennyolc éves vagyok, és az én hormonjaim nem olyanok, mint egy fortyogó üst. – Talán a tieid már kihűltek. DOBJ BE EGY ÉRMÉT A FOLYTATÁSHOZ, villogott a képernyőn. Cole visszadugta a pisztolyt a tartójába. Amúgy is több zombit hagyott futni, mint ahányat eltalált. – Akkor mehetünk tovább? – Mehetünk. Indulnunk kell, ha még ma este akarunk találni egy használható helyet. De… te sem táplálkoztál tegnap este, ugye? Nem szeretnél itt keresni valakit? Bár jelen állás szerint elég korlátozottnak tűnnek a lehetőségeid. Cole körülnézett. A pénztároson kívül, aki éppen a pultnak támaszkodva telefonált, éppen senki nem volt szem előtt. Gyorsan felmérte a helyzetet: elkaphatja a fickót a bolt biztonsági kamerái előtt, elrejtőzhet a mosdóban, hogy megvárja, amíg az étterem valamelyik vendége betéved, vagy táplálkozhat később, amikor letáboroztak aznap éjszakára. A pénztáros belenevetett a telefonba, és Cole látta, hogy a fogai sárgák a nikotintól. – Várok – mondta. Sandornak igaza volt: indulniuk kellett. El akart tűnni NyugatVirginiából, olyan messzire kelet felé, amennyire csak néhány óra alatt lehetett – egészen Washingtonig, talán Baltimore-ig. Miután bejelentkeznek, lesz rá ideje, hogy keressen egy megfelelő omnit. Remélte, hogy a harmadik éjszaka megoldódik a problémájuk.

122

22. fejezet ! A „MEGFELELŐ HELYET” BALTIMORE-BAN TALÁLTÁK MEG egy csekkbeváltókkal, zálogházakkal és óvadékügynökségekkel teli utcában. A szálloda maga kétemeletes kockaépület volt egy sarki jótékonysági bolt és egy üres kirakat között. Téglafalát fehérre festették – a festék frissessége alapján nem is olyan régen – , de fekete csíkok indultak meg lefelé a tetőről, amit nyilván nem vízálló anyagból készítettek. A homlokzatra erősített feliratról leesett a T és az L, úgyhogy ezt olvasták: VICKERY MOE ÚJ VEZETŐSÉG NAPI ÉS HETI TARIFÁK Cole figyelmét a „napi és heti tarifák” ragadták meg. Nem akart olyan helyet, ahol pár órára adtak ki szobákat. – Vickery Moe – olvasta Sandor, amikor Cole befordult a hepehupás parkolóba. – Ó, ez tetszik! – Mi ez? – Gordo undorodva nézett fel a fekete csíkokra. – Ez az a hely, ahol addig maradunk, amíg végre nem táplálkozol – közölte vele Cole. Most, hogy kitalált egy elfogadható tervet, meglehetősen higgadtnak érezte magát. Ha pedig a kölyök úgy gondolta, hogy a Vickery Moe büntetés, amiért nem táplálkozik, őt az sem zavarta. A szálloda portáján a pult mögött egy apró öregember ült egy bárszéken, és egy kis fekete-fehér tévét nézett. A haja fehér csomóba állt össze, háta meggörbült, mint egy pásztorbot vége. Nem szólt egy szót sem; de amikor a három hemó a pult felé közeledett, lekászálódott a székről. A pult a mellkasáig ért. – Egy egyágyast és egy kétágyast – mondta Cole. – Legalább négy éjszakát maradunk. – Ez volt az egyik kellemetlenség a hemó létben. Ahányszor csak megszálltak valahol, egy éjszakával többet kellett kifizetni, mert nem mehettek el a reggeli kijelentkezési határidő előtt. A férfi végigmérte őket. – Huszonöt az egyágyas, negyven a kétágyas, és tizenöt dollár a letét. – Milyen letét? – A lepedőkért meg a törülközőkért. Cole és Sandor összenéztek. – Kérjük a lepedőket meg a törülközőket is – mondta Cole, és elővette a tárcáját. Az apró férfi gondosan megszámolta a pénzt, és betette a pénztárgépbe. Átadott Colenak két kulcsot, aztán a pult alól előhúzott egy nagy rakás csinosan összehajtogatott vásznat. Némán a hemók elé tolta, aztán visszatotyogott a székéhez, és felkapaszkodott rá.

123

Cole megnézte a kulcsokat: a 211-es és a 213-as szobához tartoztak. – Második emelet – mondta Sandornak. Ahogy elindultak a lépcső felé, Sandor megszagolta a kezében tartott ágyneműt. – Tiszta – súgta. – Hála istennek. A 211-es szoba volt a kétágyas. A padlót szürkészöld járólapok borították, az ágyakat barna takarókkal terítették le gondosan. Az apró ablakot alul félig eltakarta a légkondicionáló, a felső részét pedig nehéz, műanyagnak tűnő függöny borította. – Van tévénk – mondta Sandor. – Istenem, ez legalább olyan öreg, mint én. Nézd, egy gombot kell csavargatni, hogy csatornát válthass. – Tévé van, de telefon nincs – állapította meg Cole. Szakadt zsinór csüngött a falból az ágy mellett. – Itt a mobilom. Párnák és takarók a szekrényben – tette hozzá Sandor, miután ellenőrizte a készletet. – Tudod, mire emlékeztet ez a hely? – A régi csúf napokra? – Igen. Ez arra hívja fel a figyelmünket, hogy legyünk hálásak az áldásokért, amiben részesülünk. Nézd, ott egy sütipapír az ágyon. – Ez a hely egy szemétdomb – mormogta Gordo. Cole erre nem mondott semmit, csak az órájára pillantott. Még mindig hátravolt néhány óra napkeltéig; legalább kettő, mielőtt az ég világosodni kezd. Egyedül lépett be a 213-asba. Itt nem volt tévé, de az éjjeliszekrényen állt egy nehéz, tárcsázós telefon. Ha összerakjuk a 211-est meg a 213-ast, gondolta, majdnem kijön belőle egy tisztességes hotelszoba. A padlón itt járólapok helyett szőnyeg volt. Az ajtónál lévő villanykapcsoló nem működött, de az ágy végében álló lámpa igen. Amikor felkapcsolta, megállapította, hogy a vénember – vagy akárki is felelt a takarításért – felporszívózott, legalábbis részben, mert a porszívó nyomot hagyott az ágy körül. Az ágy alá viszont nem nézett be. Nem akarta tudni, mit evett vagy mit csinált az előző lakó. Valamiért az a különös érzése támadt, hogy járt már korábban is ezen a helyen. Persze nem így nézett ki, de valami miatt mégis ismerősnek tűnt. A szőnyeg. Öreg volt, barna és ragacsos. A szoba Royal barlangjára emlékeztette. Egyszerre rádöbbent, hogy annyira lefoglalta Gordo, hogy teljesen megfeledkezett a kóbor hemóról. Elvezetett egészen Baltimore-ig anélkül, hogy a szokásosnál több figyelmet fordított volna a visszapillantó-tükörre. Persze Ohiótól Nyugat-Virginiáig nagyon is odafigyelt, és mégsem látott semmit. Ez azonban nem volt kifogás. Gordo minden valószínűség szerint egy omnit látott Castile-ben, nem pedig a kóbort, de ez sem volt kifogás. Cole egy hibát már elkövetett, amikor kijött a sodrából. Nem engedhette meg magának, hogy még egyszer hibázzon. Úgy tervezte, gyorsan táplálkozik, hogy másnapra friss legyen, de előbb még meg kellett tennie valamit. A tapasztalatai alapján tudta, hogy az ilyen helyeken gyakran különös figyelmet kell fordítania az ablakokra, ha el akarja kerülni a nappali kellemetlen meglepetéseket. A Vickery Moe sem volt kivétel. Az ablak éppen olyan volt, mint a 211-esben, az alját a légkondicionáló takarta el. Csakhogy itt hiányzott néhány függönykarika, így a függöny

124

itt-ott lelógott. Cole-nak helyre kellett hoznia; nem várhatott az utolsó pillanatig, hogy eltüntesse a réseket. Elővette a cuccait, és nekilátott a feladatnak. Hamarosan örülhetett, hogy nem halogatta a dolgot. A függöny furcsa, gumiszerű anyagból készült, és a ragasztószalag nemigen akart hozzátapadni. Valószínűnek tűnt, hogy a nap folyamán le fog esni, főleg ha bekapcsol a légkondicionáló. Cole-nak nem maradt más választása, mint hogy a bőröndje zsebéből kiturkálja a gyűrött szemeteszsákot, amit ilyen esetekre tartogatott. A zsákot közvetlenül a falra ragasztotta az ablak köré, gondosan rögzítve a légkondicionáló tetején. Végül elégedetten kapta föl a kulcsait és a tárcáját. Ma este gyalog indul vadászni. Jobban meg akarta ismerni az utcákat közvetlenül a szálloda körül. Azt már tudta, hogy a lányok kevesebb mint fél mérföldnyire illegették magukat; pillanatokig fog tartani, amíg autóval odaér. Viszont szerette volna, ha az egész környék térképe a fejében van. Mert mi történik, ha Gordo elbaltázza, és az omni sikítani kezd? Vagy mondjuk valami nem stimmel az időzítéssel, és a fiú túl sokat iszik? Akkor diszkréten el kell majd távolítaniuk az eszméletét vesztett omnit a 211-esből, és valahol máshol kell megszabadulniuk tőle. Nem, Cole tudni akarta, hol van a legközelebbi elszigetelt sarok, és hová vezet a sikátor a szálloda mögött. Tudni akarta, mely üzletek vannak nyitva, és mekkora a valószínűsége annak, hogy valaki megfordul bennük éjszaka. Hanyagságnak, gondatlanságnak nem volt helye. Cole a legapróbb részletre is odafigyelt: mindenre fel kellett készülnie.

125

23. fejezet ! COLE BEJÁRTA A SIKÁTORT a Vickery Moe mögött. Félig betonjárdán, félig azonban földúton haladt, amelyen látszott, hogy esőben igazi sártengerré szokott átalakulni. A sikátort fémkerítés zárta le, mögötte alacsony házak sora látszott. Némelyiknek bedeszkázták az ablakait, de az összes néma volt és csendes. Cole bal oldalán voltak az utcán sorakozó üzletek hátsó bejáratai. Az első néhány közvetlenül a sikátorba nyílt, ahol azonban a jobb oldalon a kerítés véget ért, és egy üres telekre nyílt, és a bal oldali téglafal sem folytatódott. Az egyik boltnak apró parkolója is volt. A betonból épült kis verandányi rakodórámpát biztonsági lámpa világította meg. Ha ez a fény nem lett volna, Cole talán észre sem vette volna az autót. Nem a bolt közelében állt, hanem néhány fa alatt az üres telek szélén – nem pont a sikátorban, de tulajdonképpen nem is a telken. Látott már jobb napokat is. A hátsó ablaka betört, és műanyag szemeteszsákokkal ragasztották be a helyét. Cole-t nem is nagyon foglalkoztatta volna a dolog, ha nem éppen az imént ragasztott volna fel maga is egy műanyag szemeteszsákot, hogy kint tartsa a fényt. Ha pillanatokkal azelőtt nem éppen Royal járt volna az eszében. És ha a biztonsági lámpa nem adott volna elég világosságot hozzá, hogy megállapítsa: a zsákot belülről ragasztották fel. Odament hát, hogy közelebbről is megnézze magának. Nem tévedett; a zsákot erősen az üveg belső feléhez ragasztották. Ráadásul az ablak egyáltalán nem tört ki – teljesen érintetlen volt. Cole körbejárta az autót. Kétajtós sötét Civic volt – valószínűleg fekete, bár az éjszakai fény különös játékokat játszott a színekkel – , és tízévesnél is jóval idősebb. Az utasoldali ajtó gyűröttnek és megviseltnek látszott, mint ami behorpadt, aztán kikalapálták. A hátsó oldalablakokat szintén gondosan leragasztották belülről. Cole a motorházra tette a kezét. Meleg volt. Körülnézett, hogy meggyőződjön róla, biztosan egyedül van-e. Időnként hordott magával egy feszítővasat a csomagtartóban a pótkerék alatt – de nem szívesen. A tizennyolc éves fiúkat előszeretettel állították meg a rendőrök pusztán azért, mert tizennyolc évesek. Most azonban nem volt nála más, csak egy görbe drót vállfa. Kicsit nehezebb dolga volt vele, de általában megfelelt a célnak, főleg az ilyen öregebb autók esetében. Visszament a Vickery Moe parkolójába a saját kocsijához, és kivette a vállfát. Komoly gyakorlata volt már az ilyesmiben, úgyhogy a Civic ajtaja pillanatok alatt kitárult. A belső lámpa automatikusan kapcsolódott fel. Cole ledobta a vállfát, és becsusszant a vezetőülésre. Megfordult, hogy hátul is körülnézhessen. A padlón még néhány szemeteszsák hevert összegyűrve egy tekercs ragasztószalag társaságában. A hátsó ülés nagy részét sötét takarószerűség foglalta el. A cipzár elárulta Cole-nak, hogy a takarószerűség nem más, mint egy hálózsák.

126

Fogalma sem volt róla, hogy éppen ezt látta-e Royal lakásában. Igen, barnának tűnt – de amennyire Cole meg tudta állapítani, gyakorlatilag az összes hálózsák teljesen egyforma volt. Nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy az autó Royalé. A napfényt minden autóból nehéz volt kizárni, még szemeteszsákokkal és ragasztószalaggal is. Cole el nem tudta képzelni, hogyan vészelhet át egy napot bármilyen hemó egy ilyen összebarkácsolt járműben. Közelebb hajolt, és kinyitotta a kesztyűtartót. Egy zseblámpát talált benne meg néhány papírt. Ahogy turkálni kezdett köztük, egy társadalombiztosítási kártya akadt a kezébe. Kimberly Lynn Brandywine nevére állították ki. Cole egyszerre rádöbbent, hogy akár igen nagy bajba is sodorhatja magát. Visszatette a kártyát, bezárta a kesztyűtartót, és kiszállt az autóból. Lenyomta a zárat, és éppen becsapni készült az ajtót, amikor eszébe jutott valami. Miért itt parkoltak le ezzel a kocsival a senki földjén? Egy omni vajon nem inkább a rakodórámpa közelében hagyta volna inkább vagy elöl az utcán? Még egyszer körülnézett a sikátorban. Senki sem jött. Behajolt a kocsiba, és meghúzta a csomagtartó fogantyúját. Amikor meghallotta a kattanást, csendben becsukta az ajtót, körbesietett. Megint meggyőződött róla, hogy egyedül van, és felemelte a i magtartó fedelét. Kis lámpa gyulladt meg, megvilágítva odabent mindent: egy halom összehányt ruhát, törülközőket, újságokat. Egy tekercs fekete szemeteszsákot. Üres vizesüvegeket. Ollót. Kalapácsot meg csavarhúzót. Villanykörtét. Elemeket. Semmi aggasztót. Semmi ijesztőt. Semmi veszélyeset. Csak olyasmiket, amikre egy omninak is szüksége lehet. Cole rengeteg omni autójának csomagtartójában látott már hasonló holmikat. Csakhogy egy hemó is éppen ilyesmiket vitt magával vészhelyzet esetére. Cole csomagtartójában is ugyanezek a dolgok voltak, még ha gondosabban is rendezte el őket. Mit tegyen? Nem állhat itt örökké egy omni kocsijában turkálva. Kimberly Brandywine akár vissza is jöhet. És talán nem is lesz egyedül. Másfelől, ha Royal kölcsönkérte vagy ellopta az autót, nyilván benne aludt. Ha pedig a sajátja, pár órán belül visszajön aludni, még mielőtt felkel a nap. Még az is lehet, hogy máris visszajött. Cole egyszerre ráébredt – némi késéssel – , hogy számos sötét zug volt a környéken, ahol bárki elbújhatott, hogy észrevétlenül figyelhesse őt. A szemeteskonténer és a rakodórámpa között. A sikátor szűk kapualjaiban. Cole lezárta a csomagtartót, és továbbra is azon emésztve magát, hogy vajon figyeli-e valaki, elindult visszafelé. Amint kiért a parkolóból, gyorsan oldalra húzódott, az árnyékba. Itt bárkit megláthat, aki követni próbálta, mielőtt az meglátná őt. Hosszú pillanatokig várt. Senki sem jött. Most már táplálkoznia kellett. De a gondolatra, hogy idáig követhették őt, Sandort és Gordót, a hideg kezdett futkosni a hátán. Biztosan tudni akarta, hogy ez az autó Royalé vagy sem. És még aznap este akarta megtudni. Behúzódott tehát az egyik keskeny kapualjba egy roskadozó tűzlétra alá, és az ajtónak vetette a hátát. Innen láthatta a Civicet őt viszont senki nem vehette észre. Holnap este azzal kezdi, hogy gyorsan táplálkozik egyet, mielőtt kiválasztana egy omnit Gordo

127

Ostromához. Mert most az autón fogja tartani a szemét. Ha kiderül, hogy a kóbor hemó jár a nyomukban, akkor kezdhet gondolkozni azon, mit tegyen. A távolból hallotta a forgalom zaját, egy messzi ajtó csapódását – de sem a parkolóban, sem a sikátorban nem moccant senki, autó némán pihent a fák alatt, nem volt több, csak a háttér e darabja. Egészen elhagyatottnak látszott – kivéve a különös, gondosan felragasztott zsákokat az ablakokon. Ha egy hemó húzta meg magát ebben a kocsiban, olyan nehézségekkel kellett megküzdenie, amilyenekről a Kolónia hemóinak már csak emlékei voltak. Elkeseredett lehet, sarokba szorítva érezheti magát, félhet. És bizonyára nagyon-nagyon egyedül van. Ez meg is magyarázhatja, miért követte őket, esetleg Royal, több száz mérföldön és annyi éjszakán keresztül. Azt viszont nem magyarázná meg, miért nem próbált meg kapcsolatba lépni velük. Ha magányos volt, miért nem közeledett hozzájuk? A lehengerlő előadás, az ujjvédő – talán, gondolta Cole, ugyanannak a színdarabnak a kellékei. Rengeteg hemókat utánzó omnit látott már hasonlóképpen pózolni, és mindig úgy tűnt neki, mintha a hétköznapi életük unalmáért próbálnák kárpótolni magukat. Talán csak az első riadalma miatt nem vette észre ugyanezt Royal viselkedésében. Az órájára pillantott. Húsz perc telt el. Egy lélek sem járt arra. A fény, gondolta Cole komoran, nem az egyetlen gondja volt annak, aki abban az autóban akarta átvészelni a napot. Június volt, és a nyári hőség alig néhány óra alatt kemencévé fogja változtatni a Civicet. A felhúzott ablakokkal meg a zsákokkal egy hemó gyakorlatilag egy levegőtlen koporsóba zárná be magát. Nem is szólva arról, mennyi munkába telne követni valakit Pennsylvaniából először Ohióba, aztán Nyugat-Virginiába, aztán Marylandbe. Szinte lehetetlen feladatnak tűnt. De Cole biztosra akart menni. Óvatosan a másik lábára helyezte súlypontját, és vállát a falnak vetve várt. Újabb fél óra telt el. Egy óra. Cole úgy döntött, öt óráig fog várni. A fény azután már gyorsan kezd erősödni. Akkor nem marad senkinek elég ideje rá, hogy bezárkózzon abba a kínzókamrába. Amikor eljött a kijelölt időpont, Cole tudta, hogy a nap elkezdte menetrendszerű emelkedését a horizonton. Várt még néhány kellemetlen percet. Csak hogy még biztosabb legyen a dolgában. Öt óra tízkor felnézett. Az égbolt feje felett látszó darabkája fekete volt, de a sötétség már nem tűnt olyan mélynek. Városban nehéz volt ezt pontosan megállapítani. Ellazította izmait, és a testére koncentrált. Igen. Kezdte kényelmetlenül érezni magát, mintha a bőre száradni és kicsit cserepesedni kezdett volna. Közeledett a hajnal. A szálloda kétsaroknyira volt. Otthagyta az árnyékos kapualjat, és visszasietett a sikátoron keresztül. Amikor a Vickery Moe-nál a sarkon kilépett a járdára, megpillantotta a keleti égboltot. Egy részét esőfelhők takarták, de az, ami kilátszott belőle, határozottan szürkés volt. Tudta, hogy maradt még ideje, és nem szeretett futni – azzal is csak felhívta volna magára a figyelmet – , de nagyon-nagyon gyorsan szedte a lábait a szálloda bejárata felé. Beszámol majd Sandornak az autóról valamikor, amikor Gordo nem lesz a közelben. Mindennek ellenére úgy érezte, egyelőre nem szükséges Royallal foglalkoznia. Nem bánta: a következő éjszaka hosszúnak ígérkezett.

128

24. fejezet ! A SZOBÁJÁBA VISSZAÉRVE Cole megállapította, hogy a bőre – főleg az arcán és a karján – enyhén rózsaszín és érzékeny lett, mint egy omnié, ha kissé leégett a strandon. Tudta, hogy időbe fog telni, amíg elmúlik. Úgy tervezte, hogy lezuhanyozik, mielőtt ágyba bújik, de a gondolatra, hogy víz éri a bőrét, elfintorodott. Felvette a szokásos rövidnadrágját és pólóját, aztán lefeküdt. Úgy döntött, nem olvas elalvás előtt. Este frissen akart kelni, hogy résen lehessen. Amikor viszont már az ágyban feküdt, nem tudott elaludni. A bőre viszketett, ahogy gyógyult, és egyfolytában Bessen meg az óvilági hemón járt az esze, akit Johnny csapdába csalt. Cole tudta, hogy először mindketten ugyanezt a kellemetlenséget érezték – de nekik azt is el kellett viselni, ahogy az apró kellemetlenség fájdalommá erősödött. Milyen bátornak – vagy elkeseredettnek – kellett lennie Bessnek ahhoz, hogy felmásszon arra a létrára a napfényben! Hogy kinyissa a csapóajtót, és kilépjen a ragyogó égbolt alá. Aztán – szenvedve, és addigra biztosan vakon – fel kellett küzdenie magát a létra utolsó néhány fokán. Ki kellett kapaszkodnia a tetőre. Valahogy végig kellett másznia rajta, egészen a pereméig. Azon a napon Cole éppen csak hogy kilépett az ajtón, máris vissza kellett fordulnia. Egyetlenegy lépcsőfoknyi távolságot sem tudott megtenni az utca felé, ahol Bess hevert. Amit viszont azon a castile-i estén Gordónak mondott, igaz volt. Korábban sosem gondolta igazán végig, most azonban ennek is eljött az ideje. Tény, hogy senki sem tudott volna kimenni oda. Még Johnny sem tudott visszahozni egy másik hemót a napról. Akármi vezérelte Besst aznap, senki másban nem volt meg az a hajtóerő. Akármi is volt az, az emberi tűrőképességen túl is vitte előre a célja felé. Cole sokáig az oldalán feküdt összekuporodva, most azonban a hátára fordult. Az nyilvánvaló, gondolta, hogy mire a járdára zuhant, elvesztette az eszméletét, és nem voltak fájdalmai. Logikusnak tűnt. Reménykedett benne. De az óvilági hemó – miféle állatias rettegés keríthette őt hatalmába, tudván, hogy nem menekülhet a fény elől? Cole felszisszent, ahogy megigazította a takarót a mellkasán. El kellett ismernie – akármit is ígért magának, akármit is mondott Johnnynak – , hogy képtelen lenne bármiféle kegyetlenségre Gordóval szemben. Azt nem tudta, képes lenne-e megtenni egy idegennel, de hogy Gordóval nem, az biztos. Nem. Úgy kellett intéznie, hogy ne fajuljanak odáig a dolgok. Csak feküdt, és a plafont bámulta. A távolban sziréna hangja harsant, de nagyon messze volt, és hamar semmivé foszlott. Elfojtott hangok hallatszottak a folyosóról – két férfi ment el az ajtó előtt nevetve és beszélgetve. Csak omnik lehettek; késő délelőtt volt, és odakint sütött a nap. Amikor már nem hallotta őket, Cole elfordította a fejét; orrát megcsapta az omnik halvány, sós-szappanos illata.

129

Furcsa. Általában nem volt ilyen kifinomult a szaglása – annyira nem, hogy megérezze az omnikat zárt ajtón keresztül. Nyilván az öreg épületet átjáró huzat volt az oka. A bőre már nem fájt annyira. Az óra szerint már régen nappal volt. Más hangot nem hallott már, csak a légkondicionáló berregését. A masina ósdinak tűnt, de igazi igáslónak bizonyult; jeges lehelete kitartóan áradt, szinte kihűtve a szobát. Cole becsukta a szemét, és próbálta rákényszeríteni magát, hogy kiürítse az elméjét. Nemsokára sikerült is elaludnia. Szinte azonnal álmok hálójában találta magát – a vágy gyorsan villanó jelenetei váltották egymást. Kombinálásról álmodott, omnikról, akiket ismert, puha, sérülékeny, édesen illatozó bőrről a keze alatt, ajkakról és nyelvekről. A villanások lassan új képeknek adták át a helyüket. Most szexről álmodott – réges-régi szexről. És álmában vetkőztetnie, oldoznia, tapogatóznia kellett, csak hogy eljusson a lány csupasz bőréig. Az egész nagyon életszerű volt; a várakozás, a frusztráció, ahogy reszkető ujjakkal oldozta ki a csipke, a szíjak és a zsinegek utolsó rétegét, hogy aztán a felszabadult meztelenség hirtelen látványára szinte kirobbanjon belőle a szenvedély. Felriadt. Az élmény olyan valóságos volt, hogy a hintőpor és az áporodott izzadságszag még most is az orrát csiklandozta. Persze, ő maga izzadt. Lerúgta magáról a takarót, és hagyta, hadd érje a hűvös levegő. Ez valószínűleg a nap különös utóhatása lehetett. Még a párnát is forrónak érezte a feje alatt. Kihúzta, átfordította, felverte. Visszatette. Amikor megint elnyomta az álom, egy omniról álmodott, aki vele volt a korai időkben. A lány kitartott mellette, bár pontosan tudta róla, hogy kicsoda, ő pedig néha szántszándékkal halasztotta el a táplálkozást, amíg szinte megvadult a vágytól. Az álomban a falnak taszította a lányt, kezével kétoldalt a falnak támaszkodott, próbálta elnyújtani a pillanatot, játszani vele – úgy tett, mintha készülne megharapni, aztán visszahúzódott, hogy a lány épp csak fogai érintését érezze. Megcsippentette, de nem harapta át a bőrét. A lány tudta, mi jön, és visszatartotta a lélegzetét. És ez az apró hang elég volt hozzá, hogy Cole többé ne tudja türtőztetni magát, és elvesszen a táplálkozás gyönyörében. Amikor felébredt, ökölbe szorult kezével a lepedőt szorongatta. És visszaemlékezett rá, ahogyan megérezte a folyosón elhaladó omnik illatát. Majdnem olyan volt, mintha… Nos, mintha a Szomjúság legfinomabb előszele érintette volna meg. A Szomjúság mindig az elmét kerítette először hatalmába, mielőtt elkezdte megdolgozni a testet. De nem lehetett – ilyen korán nem. Csak két éjszaka nem táplálkozott. Igaz, hogy régen történt utoljára, amikor egy éjszakánál többet kihagyott, és még régebben érezte utoljára a valódi Szomjúságot, de emlékezett, határozottan emlékezett, hogy két éjszaka sosem volt elég hozzá, hogy előhozza. Nem, mindig négy éjszaka kellett hozzá. De legalább három. Nem tévedett. El tudott addig számolni, az isten szerelmére. És bárkinek lehettek furcsa álmai, ha tudta, hogy feszült éjszaka áll előtte, mint ahogy most Cole előtt bizony az állt. Aztán meg Royal is erősen foglalkoztatta. Mindennek tetejébe tudta, hogy nemrég a tűzzel játszott. Megkockáztatott egy leheletnyi napfényt, csak mert biztosra akart menni egy kóbor hemóval kapcsolatban.

130

Ennyi bárkinek elég lett volna hozzá, hogy furcsa és mozgalmas álmai legyenek. Felkelt, és kiment a fürdőszobába. Ellenőrizte a szalagot az ablakon. Ellenőrizte a zárakat. Megpróbált olvasni, de nem tudott. Végül letette a könyvet, és becsukta a szemét. Szinte azonnal arról kezdett álmodni, hogy félredobva minden óvatosságot, egyetlen gondolatot sem szentelve a következményeknek, a nyílt utcán hátulról megtámad egy omnit. Az álomban nem óvatoskodott, csak tépte a húst, amíg csak nem ömlött a vér annyira, hogy alig győzte nyelni, és a szája sarkából is csorgott. Nem hagyta abba még azután sem, hogy az áldozat pulzusa lelassult, és összeomlott a karjában. Amikor kiürült, egyszerűen a földre dobta az üres és haszontalan testet, aztán odébbállt. Ezúttal az üresség ébresztette fel: agya és teste minden szeglete lüktetett tőle, minden sejtje erőszakosan követelte, hogy töltse be. Ahogy öntudatára ébredt, kezdett halványodni az érzés, és mire kinyitotta a szemét, félig el is tompult. Egy tévelygő pillanat után azonban azon kapta magát, hogy mezítláb, pólóban és rövidnadrágban áll az ajtóban, és a kilincsen tartja a kezét. Akkor már tudta. Ez a Szomjúság. Valami nagyon félresiklott. Valami megváltozott benne, amitől már két kihagyott éjszaka is elég volt hozzá, hogy előcsalja az érzést. Vagy… vagy… talán ő maga változott meg. Ő volt az, aki megtanította rá a testét, hogy minden éjszaka számítson a maga adagjára. Ő tréningezte az anyagcseréjét hosszú évtizedek óta. Hogy megvetette Gordót, aki képtelen volt ellenállni néhány cseppnyi vérnek, mert hozzászokott a rendszeres táplálkozáshoz. Azt feltételezte, hogy ez puszta akaraterő kérdése – nos, talán Gordo esetében az is volt, de Cole korábban még csak fel sem tételezte, hogy a test maga is hozzászokhat a rendszerességhez. Ironikus lenne – ha annyi év óvatosság és önuralom nem éberebbé és fittebbé, hanem éppen hogy puhányabbá tette volna. Viszont ő nem Gordo volt. A múltban számtalanszor megtapasztalta már a Szomjúságot. Tudta, hogyan kezelje – főleg ebben a korai stádiumában, amikor épp hogy elkezdődött. Ezúttal nem próbált meg visszafeküdni az ágyba. Amíg ébren volt, biztos lehetett benne, hogy kordában tudja tartani az érzéseit. A vágy még mindig csiklandozta belülről, de most már tudta, mi az, amivel meg kell küzdenie. Eleinte a Szomjúság egyszerű vágyakozás volt, ami még nem szökkent teljesen szárba. Igazán az aggasztotta, hogy ha ő érezte, nem lehetett kérdéses, hogy Gordo – az önfejű, tapasztalatlan Gordo – is érzi.

131

25. fejezet ! FELEMELTE A TELEFONT, hogy hívja Sandor mobilját, de nem emlékezett biztosan a számra. Arra gondolt, hogy talán dörömbölhetne a falon, de azzal nem érné el a célját, csak megijesztené Sandort. A folyosó mindkét végén volt egy ablak, és Sandor semmiképp sem jöhetett át, hogy megkérdezze, mit akar. Várt hát. Az órát figyelte, hogy mikor hámozhatja le a függöny egyik apró sarkáról a szalagot, és bizonyosodhat meg kétszeresen. Az ég sötét volt. Cole hallotta a távolból a mennydörgést, bár az eső nem esett. Már felöltözött. Furcsán ébernek érezte magát, mintha az idő egy különös folyamában mozogna, ami néhány másodperccel megelőz minden mást körülötte. De ura volt önmagának. És mielőtt bármi másra sort kerített volna, szereznie kellett egy omnit Gordónak. Méghozzá gyorsan. A szomszédban Sandor kissé zavartnak látszott, amikor ajtót nyitott. – Zuhanyozik – mondta, ahogy Cole türelmetlenül toporgott a küszöbön. – Majdnem egy órája bent van, és a vizet folyatja. Ha kopogok, nem felel. Még mielőtt felkeltem, ő már… – Azonnal hozok neki egy omnit – szakította félbe Cole. – Te tartsd itt! Mindegy, hogyan csinálod, csak ne engedd ki ebből a szobából! Már kezd eluralkodni rajta – mondta válaszul Sandor zavart tekintetére. – Hideg víz alatt áll odabent. Küszködik. De garantálom, hogy nemsokára robban. Tartsd itt, rögtön jövök. – Nem akarod, hogy inkább én menjek? – Nem, én gyorsabban megjárom. – Úgy is lesz. Őt hajtotta a szükség, ami Sandornak legfeljebb több évtizedes emlék volt csupán. Minden érzéke éles volt, és zsákmányra vágyott. – Cole… De Cole már nem volt ott. Hármasával szedte a lépcsőket, és kevesebb mint egy perccel később bevágódott az autóba. Hamar megtalálta, amire szüksége volt, kevesebb mint ötsaroknyira – a terv hibátlan lett volna, ha ezt az egy részletet nem szúrta volna el. A nő kicsit idősebb volt, mint amilyet Cole igazából keresett – de hát azért megtette. A harmincas éveiben járhatott, egészen kemény volt az arca, azonban a nevetés rajzolta ráncok még felidézték szépsége emlékét. Fehér rövidnadrágot viselt tűsarkú cipővel és flanelblúzzal, amelynek végeit szorosan összekötötte a melle alatt. Vékony volt, masszív, izmos karral és egészen világos hajjal, ami szinte fehérnek tűnt bronzbarna bőréhez képest. Cole fontolóra vette, hogy maga is táplálkozik belőle, csak egy keveset – egyáltalán nem tartana sokáig, mondta magának –, de tudta, hogy a nőnek érintetlennek kell lennie. Nem biztos, hogy könnyű lesz leszedni róla a fiút, ha egyszer belelendül. A nő szájából cigaretta lógott derékszögben, sűrű füstfelhővel véve körül az arcát. Cole nem bánta – még valami, ami segít megtartóztatni magát.

132

Előre fizetett, és magával vitte a nőt a szállodába. A nő rengeteget beszélt. Az ötsaroknyi út alatt Cole megtudta, hogy Crystalnak hívják, és eredetileg nem Marylandből származik, hanem egy virginiai kisvárosból. Kilencedikes korában még atlétának készült, de tizenhat évesen kimaradt a középiskolából. Virginiában volt egy kislánya, aki az édesanyjával és a mostohaapjával élt. Reménykedett benne, hogy hálaadásra hazamehet. A néhány megjegyzés, amit Cole közbeszúrt, megnyugtató volt, halk és meglehetősen visszafogott. A Vickery Moe-ban Cole nem is nyomta le a kilincset Sandorék ajtajánál, mert úgyis tudta, hogy ráfordították a kulcsot. Néhányszor bekopogott inkább az ajtókereten, Crystal pedig türelmesen várakozott mellette. Amikor Sandor beengedte őket, Gordo éppen kilépett a fürdőszobából. Teljesen felöltözött, de kivételesen szemernyit sem foglalkozott a hajával. Még a szárítót sem vette elő, és a hajszálak nyirkos csomókban tapadtak össze a homlokán. Amint észrevette Crystalt, megtorpant; úgy összpontosít – gondolta Cole – , mint a vadászkutya, amikor meglátja a nyulat. Pár pillanatnyi döbbent csend után Gordónak sikerült elfordítania a tekintetét a nőről. Vádlón fordult Cole felé. – Ő mit keres itt? – Neked hoztuk – mondta Cole. – Mit akarsz ezzel mondani? – Ajándék. – Nem akarok semmiféle ajándékot! Cole viszont látta, ahogy Gordo pillantása ösztönösen visszaugrik Crystalra. – De igen, akarsz – közölte Cole higgadt magabiztossággal. Perceken belül vége lesz. – Hol találtad? – kérdezte Gordo, ezúttal Cole-ra szegezve a tekintetét. – Az egyáltalán nem lényeges. – Tudni akarom, miért jött ide veled. Most Crystal is közbeszólt. – Szia, csillagom! – mondta kedvesen, mintha Gordo nyolcéves lett volna, nem pedig tizennyolc. – Crystal vagyok. Téged hogy hívnak? Gordo komoran a padlóra meredt. – Gordon – felelt helyette Cole. – Semmi baj, Gordon – mondta Crystal a fiúnak. Közelebb lépett, és leült az ágyra, a lehető legközelebb hozzá. – Gyere, csüccs ide! – Megveregette maga mellett a takarót. – Nem harapok. Sandor nyilvánvalóan tudta, hogy nem sok van hátra. – A folyosón leszek – súgta oda Cole-nak, és egy pillanattal később halkan kattant az ajtó, ahogy behúzta maga mögött. Gordo megrázta a fejét. – Nem akarom – mondta Cole-nak, de a másik hallotta, ahogy pánik szökik a hangjába. – Dehogynem akarod – jelentette ki Cole. – Ha pedig nem teszed meg most, rettenetes zűrt fogsz okozni. Pont, mint a barátnőddel – tette hozzá célzatosan. – Te jó ég – szólalt meg halkan Crystal. – Mi történt a barátnőddel, szívem? Gordo megint a nőre nézett, és most mintha le sem akarta volna többé venni róla a szemét. Cole azt is észrevette, hogy most nem az arcát vagy a testét bámulja – nem, a kölyök most már tőről metszett hemovor volt, akit elvarázsolt a nő nyakának íve az állkapcsa és a válla között. Most, gondolta Cole. Most meg fogja tenni.

133

De Gordo elfordította a fejét. – Istenem – mondta undorral a hangjában Cole – , neked egyáltalán nincsenek ösztöneid. Torzszülött vagy. Amúgy is uralkodnia kellett önmagán, de most még szorosabbra fogta saját gyeplőjét, ahogy közelebb ment Crystalhoz, arcán olyan mosollyal, amit ő sunyinak érzett, a nőt azonban teljesen elbűvölte. – Csak szégyenlős – mondta Cole megnyugtatóan, miközben kinyújtotta a kezét. Crystal, aki továbbra sem tudott elszakadni a tekintetétől, hagyta, hogy talpra húzza. Cole a nő mögé lépett, hogy a válla fölött szemmel tarthassa Gordót. – Jaj, ne! – mondta Gordo, amikor Cole kihúzta a nyakláncát az inge alól. – Elég erős – mondta Cole, és a szög hegyét a nyak bőréhez illesztette. – Te pedig meglehetősen üres vagy. Valószínűleg csinálhatnád egészen harmincig is. – Harminc micsodáig? – kérdezte Crystal. – Ne csináld! – mondta Gordo már-már visítva. – Figyelmeztetlek! Cole beleszúrta a szöget a nő nyakába. A fémes illat szinte azonnal betöltötte az orrlyukait, aztán mintha minden egyszerre történt volna. Hallotta, ahogy Crystal halkan felszisszen; látta az előbuggyanó sötétvörös cseppet, érezte, ahogy az ujjai megszorítják a nő vállát, amitől a csepp szétpukkant, és vékonyan csörgedezni kezdett. Aztán Gordo nem késlekedett tovább. Cole hátralépett. Megint izzadt, és kapkodó szippantásokkal vette a levegőt. Hátat fordított a táplálkozó Gordónak, és kényszerítette magát, hogy fel-alá járkáljon a szobában. Egyszer csak az ablaknál találta magát. Mélyeket lélegzett. A műanyag függönyt félrehúzták, és hirtelen rádöbbent, hogy kirakatban áll; a felkapcsolt lámpák fényében bárki láthatta az utcáról. A függöny széle után kezdett tapogatózni, hogy behúzhassa. Végül zihálást hallott, és tudta, hogy Gordo magától is végzett. Nem volt reménytelen a srác. Csak azt kellett elérni, hogy ne viselkedjen úgy, mint egy seggfej. – Hű! – Ez Crystal volt. Kissé erőtlennek tűnt a hangja, de a lélegzete is elállt a csodálkozástól, Cole pedig most már megengedte magának, hogy feléjük forduljon. – Jobban érzed magad? – kérdezte Gordótól. A fiú hátralépett, és lerogyott az ágy szélére. – Maga vagy az ördög – közölte Cole-lal váratlanul. – Tudsz róla? – Az vagyok, aminek lennem kell. Akarod őt másra is? – Nem. Fáradt vagyok. Cole végigmérte a fiút. Éppen olyan kimerültnek tűnt, mint amilyennek ő is érezte magát. – Gondolom – bólintott, majd Crystalhoz fordult. – Gyere, visszaviszlek. A nőt a jelek szerint egyáltalán nem lepte meg a hirtelen fordulat. Csak… tátva maradt a szája. Elképesztő volt, ami történt vele. Amikor kiléptek a folyosóra, Sandor ott várt rájuk. – Megvolt? – kérdezte vidáman. – Elvihetem Miss Crystalt, ha szetetnél Gordóval maradni. – Nem – felelte Cole. – Mennem kell. – Megragadta Crystal könyökét, és elindult vele a folyosón. – Cole – szólt utánuk Sandor. – Te is… ? – Igen – felelte a válla fölött Cole.

134

26. fejezet ! COLE AZON KAPTA MAGÁT, hogy remeg a keze – gondot okozott beletalálni a kulccsal a kocsiajtó zárjába. Crystal csendben, de sápadtan állt mellette, várt, és furcsán áhítatos tekintettel figyelte, mit csinál. – Nem baj, ha rágyújtok? – kérdezte, amint beszállt. Cole egy pillanatra hallani vélte a pulzusát a flanelblúz alól, de rádöbbent, hogy ez ostobaság. Hogyan is hallhatta volna? – Nem, csak nyugodtan. – Biztonságban és érintetlenül visszaviszi a nőt. Gordo túl sokat ivott belőle, még egy táplálkozást nem bírna ki. Alig néhány saroknyira innen vette föl; legfeljebb pár percig fog tartani, hogy visszavigye, és újabb néhány másodpercig, mire talál valaki mást a közelben. Jó volt így; még a cigarettafüst csigái sem tudták elterelni a figyelmét Crystal csodálatos, tápláló, élettel teli véredényeiről, amelyek egész testét ellátták oxigénnel. – Ti igazából angyalok vagytok, ugye? – hallotta a nő hangját. Nagyon bölcsnek hangzott. Cole ránézett, és egy kurta pillanatra tényleg látta az emberi lényt a véredények és a füst mögött. Olyan patetikus volt. Belegondolt, hogy a nőnek van egy pici lánya, és hogy milyen rövid élet adatott meg neki. Hamarosan senki nem fog emlékezni rá. – Igen – mondta. – Gondoltam! – felelte a nő, miközben kinézett az ablakon. – Miért épp engem választottál? Cole elgondolkodott egy pillanatra. Nem igazán hitt Istenben. Ha létezett is, ő örökre el volt vágva tőle. Nem kellett felelnie Isten színe előtt, és nem is állt szándékában ilyesmit tenni. De ez a nő… Hirtelen késztetést érzett, hogy adjon neki valamit. Valamit, ami jól jöhet neki – hitet, reményt, az érzést, hogy ő is ér valamit. Úgy gondolta, Crystal ezeknek tényleg hasznát veheti. Szinte látta, ahogy mindez most eltölti, felderül az arca, és kihúzza magát, csak mert azt hitte, egy angyallal találkozott. Úgyhogy szempillája sem rezdült, miközben Isten hírnökének adta ki magát. – Isten szeret téged, Crystal. Akármi is történjen, szeret téged. És – tette hozzá, ahogy felötlött benne a gondolat – azt szeretné, hogy gondoskodj a kislányodról. A nő bólintott, és szinte sugárzott. Cole lehúzódott a járda mellé, annak a helynek a közelében, ahol először megpillantotta Crystalt. A nő megtántorodott egy pillanatra, amikor kiszállt a kocsiból, de Cole úgy érezte, nem lenne bölcs dolog, ha most megérintené, úgyhogy nem ajánlotta fel a segítségét. Amikor az ajtó becsukódott Crystal mögött, lassan, irányítottan kiengedte a levegőt, amit visszatartott. Kövér esőcseppek csattantak a szélvédőn. Crystal befordult a sarkon, és eltűnt szem elől. Cole várt még egy pillanatot, aztán kiszállt.

135

Ebben a pillanatban az esőcseppek záporrá sűrűsödtek. Másodperceken belül patakokban folyt a víz az arcán. Nem is törődött vele, csak fellépett a járdára, és körülnézett. Alig néhány omni járt az utcán, de Cole-nak úgy tűnt, mintha mindenütt ott lennének; bőrük és finom kék ereik sós illata még a nyirkos levegőben is csábítóan hívogatta. A legtöbben távolodtak tőle, próbáltak menekülni az eső elől – egy farmering becsusszant egy barna Sedanba, egy rózsaszín szoknya eltűnt egy kapualjban, egy sárga esőkabát gazellaként szökellt végig az utcán – , egy azonban kint állt az utca közepén, mintha csak valaki Cole-nak szánta volna ajándék gyanánt. Sötét póló alacsonyan ívelő nyakkal. Cole látta a lány arcának, nyakának, mellkasának fehérségét. Ó, hogy felgyorsult tőle a szívverése. Merthogy egyenesen felé tartott. Nem védte más az esőtől, csak egy fekete esernyő és egy felhúzott kapucnijú, kicipzározott férfi széldzseki. A mögötte álló utcai lámpa fényében külön csillant minden egyes esőcsepp, ahogy apró gyöngyök függönyeként zuhantak alá a földre. Sötét, puhán göndörödő haj látszott ki a kapucni alól. Mint Bess – olyan volt, mint Bess. A lány megérezte, hogy valaki áll előtte, és felnézett. Döbbenten torpant meg. Cole arra gondolt, hogy rettenetes állapotban lehet, ha pusztán a pillantása elegendő hozzá, hogy valaki két lépés között mozdulatlanná merevedjen. A lány egy rövid pillanatra az arcára szegezte a tekintetét. Annyira régen volt már, hogy Cole ennyire vágyott bármire is. A lány kopott farmert viselt, vékony volt, de a mellei telten feszültek neki a széldzseki bélésének. Göndör fürtjei közvetlenül az álla alá értek. Akármit is látott Cole-ban, az nem ijesztette el; tekintetét megint a járdára szegezte, és továbbindult. Közelebb ért. Még közelebb. Nagy barna szemek ültek az arcában – Bess, gondolta Cole vadul, aztán: nem, innen nem állapíthatta meg, milyen színű a szeme. Újabb mély, kontrollált lélegzetet vett – ez azonban nem volt hajlandó kitartani a tüdejében. Azonnal elszökött, és ahogy áradt belőle kifelé, a Szomjúság áthágta a határokat, amiket oly gondosan vont köré, elfoglalta a levegő által üresen hagyott teret, és kavarogva, mélyen átjárta a zsigereit. A lány már rá is tekeredett az ürességre a belsejében, és húzta maga felé Cole-t, ahogy elment mellette. Cole-nak éppen csak annyi ideje volt, hogy arra gondoljon, türtőztetnie kell magát, nem táplálkozhat nyilvánosan, amikor a teste átvette az irányítást, ő pedig máris a lány nyomában volt, és egyik kezével ösztönösen nyúlt a kereszt után. Egyetlen lépés az eső áztatta betonon, és máris érezte, ahogy az önuralom burkának utolsó foszlányai engednek, majd semmivé foszlanak. Keze elengedte a keresztet, és kinyúlt, hogy megragadja a széldzsekit. Maga felé rántotta, a másik karját pedig átvetette a lány vállán, és teljes súlyával nekifeszült a hátának. Ugyanabban a pillanatban máris rajta volt a nyakán. Beleharapott. Keményen. Rövid kitörés, aztán megindult a folyam, és minden duzzadni kezdett egyetlen lassú hullámban. A tápláló anyag, ami megtöltötte a száját. A lány lassú lélegzete, amint átjárta a testét. A puha fürtök, amint nedvesen tapadtak az arcához. Bőre melegsége az eső hűvösében.

136

Nevetségesen könnyű volt, olyan tápláló, olyan lüktető, hogy szinte nyelnie sem kellett. Addig mélyesztette be a fogait, amíg a csörgedezésből áradás lett, olyan gyors, hogy nem tudta megállítani. Fulladozni kezdett, és vért köpött ki. Nem jutott levegőhöz. De abbahagyni sem tudta. Csodálatos volt, hogy megkapta végre, amit akart, amennyit csak akart, és még csak bele sem gondolt, mit csinál. Olyan régen volt már, amikor érezte ezt a vad, semmivel sem törődő szükséget. A pulzusa, a szíve, a nyelve, a torka mind dalolt a boldogságtól, és csak félig-meddig jutott el a tudatáig, amikor a lány keze, még mindig a nyitott esernyőt tartva, erőtlenül hullott alá a teste mellett. Eső áztatta a vállát. Végigfolyt az arcán, lecsöpögött az orra hegyéről. Fenséges volt, ahogy megtöltötte, elárasztotta az öröm; ismerte és szerette ezt a fajta omnit. Végigsimította tenyerével a lapos hasat és a bordák közül kiemelkedő melleket, amelyek olyan mesésen feszültek az ujjainak – Bess is ilyen volt, bár sosem engedte, hogy megérintse; ahhoz túlságosan gyűlölte. Még mélyebben vájta be a fogát… Annyira könnyű volt elvenni mindent, amit csak akart. A lány megtántorodott, és kezdett összecsuklani, mintha csak rongyból lennének a térdei. Cole tudatának egy darabkája kezdte felfogni, mi történik. Valahol legbelül tudta, hogy túl messzire ment. Még néhány másodperc, és már nem tudta nem észrevenni, hogy gyengül a folyam a szájában. Nem szívesen engedte el a lányt – az azt jelentette volna, hogy szembe kell néznie azzal, amit tett. De a Szomjúság elmúlóban volt, és a gyomra nem szokott hozzá, hogy ilyen kényelmetlenül csordultig legyen. Amint felemelte a fejét, a vérzés elállt, és a lány összecsuklott a karjaiban. Ó, istenem! Erősebben szorította. Amíg el tudta érni, hogy a lány a része maradjon, mindketten biztonságban voltak. A testi szükséglet elmúlt, de Cole teljesen összezavarodott. Nem tudott gondolkodni. A lány teljesen mozdulatlanul feküdt a karjában, és egyszerre rettenetesen nehézzé vált. Jól van. Jól van. Gondolkodnia kellett. Ki kellett találnia, mit tegyen. Az eső máris kezdett alábbhagyni; rövid zápor volt csak, éppen az ő kedvére, hogy elűzzön mindenkit az utcáról, így leplezvén az ő ballépését. Nem nézett körül, hogy lássa, ki nézhette végig, ami történt; épp csak addig emelte fel a fejét, amíg meglátta egy tenyérjós elsötétített kirakatát pár lépésnyire az orra előtt. Félig cipelte, félig vonszolta a lányt az ajtó előtti rövid beugróig. Ahogy leeresztette a földre, látta, hogy megrebben a szempillája. Élt. Lekuporodott mellé, és óvatosan kitapintotta a pulzusát. Érezte, bár alig. Erőtlen volt. Túl gyors. A lány széldzsekije szétnyílt, és kilátszott alóla a szűk fölső, amint hozzátapadt azokhoz a mellekhez. Cole-nak el kellett fordítania a fejét. Túlzottan is vonzotta a látvány. Miért kellett az omniknak mindig feketét hordaniuk? Elfordította a fejét, és most már óvatosan körülnézett. Kicsit odébb két omni – két farmert viselő férfi – távolodott tőle. A másik irányban üres volt a járda, csak egy sötét figurát pillantott meg, amint éppen kilépett a látóteréből. Cole hunyorogva fürkészte a sötét és világos foltokat a járdán, de semmi sem mozdult; akárki is volt az, nyilván bemehetett valamelyik épületbe.

137

Senki sem látta őt tehát. De nem maradhatott egyetlen másodpercet sem. El kellett tűnnie innen. Felállt, és elindult. Alig pár lépést tett csak meg, amikor rádöbbent, hogy nem tudja, hová tart. Aztán eszébe jutott, hogy a kocsija éppen az ellenkező irányban van. Teljesen össze volt zavarodva. Nem fogott az agya. Vadul körülnézett, meglátta az autót, és leszegett fejjel elindult felé. Erőlködnie kellett, hogy ne fusson; igyekezett tartani az egyenletes, de erős tempót. Nehogy feltűnést keltsen. Még csak be sem zárta az autót, amikor vadászni indult. Beszállt – aztán habozni kezdett. Az ajtó, amelyik előtt a lányt hagyta, jobbra volt tőle. Ha nem tudta volna, mi az a kis, sötét kupac, nem találta volna ki. Még senki sem vette észre. Senki nem is fogja, hacsak nem jár éppen arra. Nem kéne visszamennie, hogy elvigye egy kórházba? Nem. El kell húznia erről a helyről – visszahajt a szállodába, és hívja a 911-et. Nem, nem – akkor tudnák, hol keressék – , inkább Sandor mobilját használja majd. Ügyelni fog rá, hogy ne hallatsszon semmi a hangján. Amint elmondja, hol van a lány, leteszi, és senki sem tudja meg soha, ki telefonált. A cím – mi is volt a cím? Nem látta, nem láthatta; túl sok volt a víz a szélvédőn. Oké, az ablaktörlő. Elindította a motort, bekapcsolta az ablaktörlőt, és a cseppek eltűntek, mintha elvarázsolták volna őket. Tudta, hogy zűrzavar uralkodik a fejében – az elmúlt két nap után most még ez is. Tekintete a számot keresve pásztázta végig az előtte álló épületet – 2135. Milyen utca? A fenébe, milyen utca? A sarki utcanévtábláról kell majd leolvasnia. Elindult, és egy pillanattal később felkapcsolta a fényszórót. Ahogy elhajtott a lány mellett, kinézett az ablakon, és látta a betonon heverő mozdulatlan kupacot. Rálépett a gázra, és a tükörben figyelte tovább a testet rejtő bejáratot. Hamarosan úgy tűnt el a sötétben, mint akit egy áramlat sodor magával.

138

27. fejezet ! MIKÖZBEN VISSZAFELÉ TARTOTT, reszketni kezdett; fázott, a ruhái teljesen átáztak, és bár legfeljebb kora este lehetett, kimerültnek érezte magát. A lány pedig… Cole gyenge volt, de róla nem tudott megfeledkezni. Azt hitte, fennáll a veszélye, hogy meghalt belül, de tévedett. Bess. Még mindig étezte iránta a nyers szerelmet; ahogy átszántott rajta, amíg már szinte fájt. Az ujjai most a lány karjának hibátlan bőrét simították, és arra gondolt, hogyan lesz egyre vénebb ez a pillanat, hogyan foszlik szerteszét – olyan lassan, hogy nem is látja, de azért mégis szertefoszlik, és hogyan lesz a göndör fürtökben lebegő haj vékony és fehér, mint a géz. A kéz a kezében csontos karommá fog változni, a most még élénk és fürge szempár üres lesz és zavaros. Vagy így lesz, vagy a lány meghal, és csak egy keskeny ösvényt hagy maga után agyának szinapszisaiban; egy ösvényt, ami végül eltűnik, mert nem jár rajta senki. Az emlékek nem maradtak érintetlenek; ennyit már akkor is tudott. Ahogy a pánik csomója duzzadt a mellkasában, minden másodpercben arra gondolt, ahogy Bess egyre távolodik tőle. Megfordult, hogy lenézhessen a lányra, aki összekuporodva simult az oldalához. Bess őt figyelte – Cole később gyakran gondolkodott el rajta, milyennek láthatta az arcát abban a pillanatban – , de ő nem tudta levenni a szemét a bőréről ott, az álla íve alatt. Simának látta, fehérnek és hűvösnek, mint egy márványszobrot. Amikor azonban fölé hajolt, légies puhaságot talált, légies melegséget, amitől a lélegzet egyetlen rövid sóhajjal áradt ki a tüdejéből. Amikor végzett, felemelte a fejét, és valami különös oknál fogva képtelen volt a lány arcára nézni. Bess. Uralma alá hajtotta szíve minden dobbanását, akár ha valamiféle érzelmi Szomjúság gyötörte volna. A legkisebb csupasz bőrfelülete is az agyába égett, keze legfinomabb érintése is kiszorította belőle a lélegzetet, tiszta tekintetének egyenessége, ahogy a szemébe nézett, beleolvasztotta az életét az övébe. Cole semmivel sem volt jobb, mint Gordo, amikor azt mondta magának, eltávolodhat az egésztől, puszta akaraterejével el tudja érni, hogy ne létezzen, pedig az igazság az volt, hogy százhetven évnyi bánat és szerelem után még mindig fogalma sem volt, hogyan függetlenítse magát az emlékeitől. Sandor szinte hamarabb nyitotta ki a 21 l-es ajtaját, mint hogy Cole bekopogott volna. – Hát megvagy – mondta, láthatóan megkönnyebbülve. – Jól érzed magad? – Kéne a telefonod – nyújtotta ki a kezét Cole. Sandor egy futó pillanatig barátja arcát fürkészte, aztán a zsebébe túrt, és Cole kezébe nyomta a készüléket. Ha meg is lepődött, nem mutatta ki. Nem kérdezte, miért kell a telefon. De nem is ment vissza a szobába. Hátrapillantott, aztán kilépett a folyosóra. Egyik kezét a kilincsen tartotta, tekintetét le sem véve Cole-ról.

139

Cole megnyomta a 9-est, aztán az l-est és megint az l-est – aztán elbizonytalanodott. Ritkán használt mobiltelefont. Sandor odanyúlt, és megnyomta helyette a hívógombot. – Már tárcsáz – mondta. Cole a füléhez emelte a telefont. Amint meghallotta a női hangot a vonal túlvégén, belefogott a mondandójába. – Van egy ájult lány egy ajtó előtt. Küldeniük kell egy mentőt. – Hallotta magát, amint megadja a címet, aztán határozottan elismétli. – Küldjenek egy mentőt! – mondta megint. Nem tudta, hogyan szakítsa meg a vonalat, úgyhogy visszaadta a telefont Sandornak. Sandor megnyomott egy gombot. Visszadugta a zsebébe a készüléket. Aztán némán, érdeklődve pillantott Cole-ra, mintha csak azt kérdezte volna, „most mi lesz?”. Cole csak állt ott, karja erőtlenül lógott a teste mellett. Úgy érezte, minden céltudatosság elszivárgott belőle. Mi következett ezután? Mit lehetett egyáltalán tenni? – Kissé tanácstalannak látszol, barátom – állapította meg Sandor. – Meg erősen nyúzott is vagy. Szerintem menj a szobádba, mosakodj meg, és talán aludj is egy kicsit! De Cole-nak eszébe jutott valami. – Gordo – mondta, és meglepetten állapította meg, hirtelen milyen rekedt lett a hangja. Válasz helyett Sandor kinyitotta az ajtót, éppen csak résnyire, hogy Cole belásson. Gordo az egyik ágyon ült. Egy párnát tett a támlához, és kényelmesen nekitámaszkodott. Kinyújtotta a lábát, és a tévét nézte. Az ajtó hangjára odafordította a fejét, meglátta Cole-t, és egy kínos pillanat után zavart üdvözlésfélére emelte a kezét. Olyan volt, mintha semmi sem történt volna. Sandor behúzta az ajtót. – Igazad volt. Jót tett neki, hogy érezte a Szomjúságot. Jót beszélgettünk, amíg nem voltál itt. És most rajtam a sor, hogy szolgálatban legyek. Menj csak! – sürgette Cole-t. – Később még benézhetsz hozzánk. Menj haza, tyúkanyó! Cole-nak eltartott pár pillanatig, mire mindent feldolgozott. Úgy érezte, valami súlyos teher hullott le róla fokozatosan. Mindig azt hitte, a megkönnyebbülés hirtelen éri utol az embert, most azonban fokozatosan jutottak el a tudatáig a dolgok: az elintézett telefonhívás, Gordo az ágyon, Sandor szavai. Visszatért, biztonságban volt, a gondjaira bízott fiú is biztonságban volt, Sandor pedig átvette a feladatát. A 213-asban még mindig maximumon működött a légkondicionáló, és a nyirkos ruháiban reszketni kezdett. Bement a fürdőszobába, kinyitotta a meleg vizes csapot, és nekiállt levetkőzni. A zuhany alatt először arra gondolt, hogy valami kárt tett magában, amikor túlszívta magát az omniból; azt hitte, fájdalom sugárzik ki a mellkasából. Aztán érezte, hogy eltorzul az arca, és akkor már tudta. A párás csempének támaszkodott, és elsöprő erővel feltört belőle a zokogás. Hálás volt a zubogó víznek, amiért minden hangot elnyomott. Mindent egybevéve nagyon különös éjszaka volt. Cole azonnal elaludt, amint bedőlt az ágyba – magával ragadta az álom nélküli alvás édes üressége. Később az üresség mélységeiből alig hallható nesz jutott el halványan a tudatáig – egy apró kattanás, ami nem volt elég hozzá, hogy felébressze. Ami végül mégis felébresztette, az a különös nyomás volt, mint amikor valaki az ember mellkasába böki az ujját. Teljesen még ettől sem tért magához; érezte a kellemetlenséget, és álmosan megpróbált az oldalára 140

fordulni – de a nyomás erősödött, és fájdalom lett belőle, mintha valaki lenyomta volna, hogy megpróbálja az ágyhoz szegezni. Ahogy kipattant a szeme, sárgás fényt látott meg. Valaki felkapcsolta az ágy melletti lámpát. Szellemszerű arc lebegett fölötte – Royal volt az, aki most egyik vékony, feketébe öltöztetett karjával magasba emelte a kalapácsot, amit Cole a Civic csomagtartójában látott. Nem is maradt ideje megijedni – épp csak egy pillantást tudott vetni Royal hűvösen elszánt arcára és az alázuhanó kalapácsra – , mielőtt a mellkasába hasító fájdalom mindent elsöprő, fojtogató érzésbe csapott át, ami kiterjedt a karjába, a mellkasába. Úgy érezte, megfullad. Az utolsó, amire gondolt, az volt, hogy erről a veszélyről teljesen meg is feledkezett. És az utolsó, amit látott, Royal szeme volt, alig néhány hüvelyknyire az arcától, amint rendületlen, tudományos érdeklődéssel őt figyelte.

141

28. fejezet ! AZTÁN ELTŰNT A FÁJDALOM, és Cole egy emberekkel teli mező fölött lebegett. Ahogy elszállt fölöttük, látta, hogy több ezren vannak, mind lassan mozognak, és egy irányba tartanak. Egyetlenegy sem nézett fel rá. A fű a lábuk alatt egészen világoszöld volt, akárcsak tavasszal, amikor minden friss és új, reményekkel, születésekkel és kellemes meglepetésekkel teli. Ahogy egyre alacsonyabbra és alacsonyabbra ereszkedett, már több részletet is ki tudott venni: szőke hajat, barnát, feketét, egyeneset, göndört, kontyba fontat; mindenféle színű és szabású ruhákat. Voltak, akik mezítláb vonultak, voltak, akik magas sarkúban; voltak, akik csatos bakancsot vagy futócipőt, vagy éppen szandált viseltek. Keresett egy helyet, ahol leszállhat, egy helyet, ahol puhán és biztonságosan földet érhet, mindkét lábát megvetheti azon a zöld füvön, és együtt vonulhat a többiekkel. De nem volt ott egy szemernyi hely sem. Mindenki mozgolódott, ment előre, és ő csak nem tudott leereszkedni közéjük. Némán figyelte őket, érezte, ahogy elhagyták, és haladtak tovább. Vonulásuk kézzelfogható volt és valóságos, olyan valóságos, mint a közöttük ragyogó fény. Lebegett, súlyosan a bánattól és az örömtől, és figyelte, ahogy elhaladtak mellette. Most végre megértette, mi az a mennyország. Ott volt a peremén, de nem lehetett a részese. A mennyország nem pusztán egy hely volt, sokkal inkább egy utazás. De ő soha nem csatlakozhatott a többiekhez. Soha nem járhatott ott, ahol ők jártak. Még álmában sem. Még a halálban sem.

142

29. fejezet ! AZ AGÓNIA HOZTA VISSZA. Hevesen szippantotta be, olyan volt, mintha kitépték volna a szívét a mellkasából; a torka és az állkapcsa hangtalan görcsbe merevedett. Minden tagja összerándult a fájdalom észveszejtő rohamában, aminek a testén hullámokban végigsöprő, ütemes szívverések adtak erőszakos ritmust. Ahogy a tüdeje megtelt levegővel, megfeszült a mellkasa, mintha csak valaki egy kötelet csavart volna köré. Vissza akart menni, hogy tovább lebeghessen a mező fölött, de nem lehetett: helyhez kötötte és fogva tartotta a fájdalom, ahogy a hátán feküdt kiterítve, és sem mozdulni, sem megszólalni, sem lebegni nem tudott. Fogalma sem volt, mennyi ideig feküdhetett így. Eljutottak a tudatáig az ismerős hangok, amiket nem tudott azonosítani, a szavak, amiket nem érthetett. Rejtélyes volt az egész; és amikor a hangok mintha kérdéseket tettek volna fel, amikre néma csend volt a válasz, már tudta, szomorúan, tehetetlenül ismerte fel, hogy a csendet neki kéne betöltenie, de egyszerűen képtelen rá. Amikor végül kinyitotta a szemét, ott volt Johnny. Johnny, aki mellette állt, és az arcát nézte. Johnny mellett pedig Sandor. Most Gordo is megjelent a látómezejében – talán egy székről állt fel a jobb oldalán. Cole enyhe nyomást érzett a lábán – egy takaró ismerős nyomását – , és hirtelen visszaemlékezett rá, hogy látta a mennyországot, úgyhogy kinyitotta a száját, mert el akarta mondani nekik. De túl fáradt volt. És különben sem számított semmit az egész. – Hallasz bennünket, Cole? – kérdezte Johnny. Cole megpróbált bólintani. Nem sikerült, de valahogy ennyi is elég volt, mert Sandor elmosolyodott, és közelebb hajolt, szavak tengerével árasztva el. – A szíved úgy tűnik, már jobban van, a szegycsontod pedig teljesen begyógyult. Jó, hogy nem vagy omni, akkor hetekig feküdhetnél. Illetve igazság szerint, ha omni lennél, meghaltál volna, ugyebár. Akárhogy is, spórolnod kell az erőddel. Az az igazság, hogy elég ijesztő volt arra bejönni, hogy itt fekszel az ágyban, és egy két láb hosszú karó áll ki a mellkasodból. – Royal – próbálta suttogni Cole, de csak a lélegzet halvány foszlányára futotta tőle. Sandor így is megértette. – Hát persze. Ki más lett volna? Cole, mielőtt lelépett, úgy, ahogy volt, letépte a függönyt az ablakról. Ha Gordo nem ment volna át, hogy beszéljen veled, akkor… Hát, akkor… – Ezzel most ne foglalkozzunk! – mondta Johnny. – Gondoskodunk róla, hogy soha többé ne történhessen ilyesmi! – Ó, igen – szólt közbe lelkesen Sandor. – Ha megtalálom azt a kis rohadékot, lecsapom, mint egy legyet. Elárulom neked, hogy mi Boráviában tudjuk, hogyan kell elbánni a strigoikkal. Mondtam Gordónak, hogy ez történik, ha valaki nem tartozik

143

közösséghez. Rossz B kategóriás filmekből szerzi az információit. Remélem, megtanultad a leckét, Gordo. – Úgy beszélsz, mint Cole – mondta Gordo, de ezúttal a tárgyilagos énje beszélt belőle, nem pedig a sértett kamasz. – Nálad is minden lecke. – Hát – fordult a fiú felé Sandor – , Cole egy darabig még feküdni fog, nem? Szóval helyettesítenem kell őt. – Közelebb hajolt Cole-hoz. – Én mondom neked Cole – suttogta úgy, hogy azért mindenki hallja – , ha szereztünk volna Gordónak egy kutyát, mindebből semmi nem történik meg.

144

HARMADIK RÉSZ

. . A kolonia szive

30. fejezet ! MÁSNAP ESTE EL tudtak indulni hazafelé. Cole-nak már nem voltak fájdalmai, de a teste felemésztette minden erőtartalékát. Talán amiatt volt, hogy a vére órákon át alvadt, ahogy ott feküdt az ágyon, vagy mert szegény testének különösen keményen kellett dolgoznia, hogy szíve újra pumpálni kezdjen, és mindent eljuttasson a sejtekbe. Johnny mindenesetre ellopott egy párnát a Vickery Moe-ból, és Cole most annak támaszkodva igyekezett kinyújtózni, amennyire csak tudott az Accord hátsó ülésén. Gordo is hátul ült, a másik ajtónak préselődve. Cole sajnálta, de nem tudta összeszedni az erejét annyira, hogy felüljön. Úgy döntöttek, egyetlen éjszaka alatt teszik meg az utat. Johnny repülővel érkezett Baltimore-ba, de Cole-ékkal akart visszamenni. Sandor vezetett, ő pedig elöl ült mellette, és a szemét le sem vette a visszapillantó tükörről. – Nem tudhatjuk, hová ment Royal – szólt hátra Cole-nak anélkül, hogy megfordult volna – , de egyet garantálhatok neked: most nem követ bennünket. – Nem értem – mondta Cole. – Ha meg akarta ezt tenni, miért várt mostanáig? És honnan került elő? Nem tudtam kiszedni belőle semmit – tette hozzá nyugtalanul. – Nem tudom, mennyi idős. Fogalmam sincs, ki teremtette. Talán valami külföldi. – Mindig a külföldiekkel van a baj, mi? – kérdezte szárazon Johnny. – Nem hiszem, hogy annyira messze kéne keresni. – Nincs itt senki, aki képes lenne ilyesmire. – Nincs?

145

– Nincs – felelte magabiztosan Cole. – A Kolóniában biztosan senki. – Bessen gondolkodtam. Általában, amikor valaki más mondta ki ezt a nevet, olyan volt, mintha késsel bökték volna meg. Most kivárt egy pillanatot, de a szúrás csak nem jött. – Gondold csak végig, Cole! Amikor legutoljára bejött, máshogy viselkedett. Mindig kicsit ingerlékeny volt, nem? Nem hajlott rá, hogy elfogadja a helyzetét, még annyi idő után sem. Mennyi is? Hatvan év? Aztán hirtelen megjelenik teljesen mogorván, és nem hajlandó szólni senkihez. Még csak a szemünkbe sem akart nézni. – Dühös volt rám. – Mindig dühös volt rád. De nem tűnt másnak a legutolsó alkalommal? – Hát, szomorú volt. – Más volt. Hirtelen nagyon más. Kicsit különös a magunkfajtáknál, nem? Nem gondolod, hogy valami történhetett vele? Hogy talán akarata ellenére tett valamit, amit különben sose tett volna meg? Valamit, amit te is megtettél, és ő mindig gyűlölt érte? Cole végiggondolta. Különös volt csak úgy elővenni a helyzetet, és átgondolni egyszerű elméleti problémaként, bűntudat vagy szégyenérzet nélkül. – Elég komoly logikai ugrás – mondta Johnnynak. – Abból kiindulni, hogy szomorú volt, és eljutni oda, hogy teremtett egy hemót, aztán magára hagyta. – Igen, de érdemes elgondolkodni rajta. Ez is egy lehetőség. Sok mindenen érdemes volt elgondolkodni, és Cole-nak rengeteg ideje akadt a hátsó ülésen, hogy meg is tegye. A hosszú visszaúton szünet nélkül járt az agya. A jelek szerint Gordóé is. Cole valahol Philadelphia környékén elaludt. Amikor kinyitotta a szemét, azt látta, hogy Gordo figyeli. – Hol vagyunk? – kérdezte álmosan a fiút. – Azt hiszem, majdnem New Jerseyben. Cole bólintott. Nem érezte úgy, hogy kedve lenne felülni. – Hé, ébren vagy? – kérdezte Gordo. – Igen. – Nem baj, ha mondok valamit? – Mondj csak! – Én… hm, sajnálom, ami veled történt. – Én is. – Rettenetes volt. Nyitva volt a szemed. – Tényleg? – Elég rémisztő látvány lehetett. – Igen, nem is látszott valódinak. Mintha üvegből lett volna. És az az izé kiállt a mellkasodból – rezzent össze Gordo. – Majdnem elhánytam magam. – Jó, hogy mégsem. – Azt hittem, meghaltál. – Tudod, hogy a hemók sosem halnak meg. – De halottnak látszottál. És az én hibám volt. – Nem a te hibád volt – közölte vele Cole. – Az enyém. Én voltam óvatlan. – Nem, én szúrtam el. Tudom, hogy igen. Ha mindent úgy csinálok, ahogy mondtad nekem, sosem sikerült volna neki… Akkor nem történik meg. – Talán nem, de a lényeg, hogy én ítéltem meg rosszul a helyzetet. Nem figyeltem eléggé oda, mi folyik körülöttem, és rosszul időzítettem…

146

– Hagyjátok már abba! – szólt hátra Sandor az első ülésről. – Én vagyok a hibás, én vagyok a hibás, jaj, jaj, jaj. Nem tudtok egy kicsit kedvesebbek lenni magatokhoz? Komolyan, bármelyikőtök hülyére verhetné saját magát azzal az őrült nagy bűntudatával. Neurotikusak vagytok, ha engem kérdeztek. Cole szívesen visszavágott volna, de nem tudta, mit is mondhatna. A bosszantó fáradtság megint a hatalmába kerítette. Valamit azonban tudni akart. – Gordo – mondta – , Sandor szerint aznap este, amikor megtaláltál, át akartál jönni, hogy megbeszélj velem valamit. Gordo megvonta a vállát. – Hát igen, valahogy úgy. – Hallhatólag zavarban volt. – Mi volt az? – Nem fontos. – Tudni szeretném. Ha nem jössz át… Egyáltalán hogyan jutottál be? – Nem volt kulcsra zárva az ajtó. De nem én nyitottam be… Sose tennék ilyet. Sandor volt az. – Aggódtam – magyarázta Sandor az első ülésről. – Húzós estéd volt. Aztán órákig nem nyitottál ajtót. Nem vall rád, hogy a füled botját sem mozdítod, ha kopogtatnak. Cole továbbra is Gordóra figyelt. – Szóval mit akartál mondani? – Nem tudom. – A fiú fészkelődni kezdett az ülésen. – Csak hogy… Na jó, oké… – Cole-ra szögezte a tekintetét. – Azt mondtad annak a nőnek, hogy szűz vagyok, ugye? Vádló volt a hangja, és Cole egy pillanatig nem értette, miről is beszél. Aztán eszébe jutott: Crystal, az omni. – Mert nem igaz – közölte sértetten Gordo. – Te is tudod. Cole tudta, de úgy gondolta, egy ilyen ártalmatlan hazugság hozzájárulhat, hogy simábban menjenek a dolgok. És így is volt. Crystal gyengédebben és türelmesebben közelített Gordóhoz. – Kizárt dolog, hogy az legyél, Gordo – jegyezte meg Sandor. – Senki sem lehet szűz, ha eltöltött két hetet a Házban. – Csak szerintem Cole-nak nem kéne hazugságokat terjesztenie rólam. Cole már kimondta, hogy sajnálja – de nem sajnálta. Örült, hogy előállt ezzel a hazugsággal, és annak is, hogy Gordo szükségét látta közölni vele az igazságot. – Nem fog még egyszer előfordulni – mondta inkább a fiúnak. – És – tette hozzá – tudom, hogy nem igaz. Gordo bólintott. – Akkor ezt tisztáztuk. Cole most már nagyon fáradt volt, és lehunyta a szemét. Amikor megint kinyitotta, úgy érezte, egyetlen pillanat telt csak el, de egyszerre feltűnt neki, hogy már nem az országúton járnak. Egy piros lámpánál álltak, és Gordo éppen magyarázott valamit Johnnynak meg Sandornak. – …szinte meg is tudnám szokni ezt az életet – mondta. – Viszont sötét van, amikor lefekszem, és sötét van, amikor felkelek, és ezt nem tudom megszokni. – Égve hagyhatod a villanyt – szólalt meg Cole. – Megint felébredt – jegyezte meg Sandor. – Hogy érzed magad? – kérdezte Johnny. – Nem érzed még a Szomjúságot? – Nem – felelte Cole. – Még nem. – Nem szívesen gondolt bele, mennyit ivott abból a lányból. – Az nem ugyanaz – válaszolt Gordo. – A színek másak, mint napfényben. – Azt hiszem, már elfelejtettem.

147

– Olyan… hamisnak látszanak. Cole ezen elgondolkodott. A bevásárlóközpontokban meg a boltokban minden túlságosan világos, sehol egy árnyék. A bárok és az éjszakai klubok sötétségében legfeljebb fényes neoncsövek vagy tompa, rejtett égők világítottak. – A filmekben láthatsz napfényt – jegyezte meg. – Az sem ugyanaz. Néha olyan jó lenne látni a napnyugtát. Csak néhány pillanatig. Szeretném látni azokat a színeket. Gondolod, hogy belehalnék? – Nem, lerohadna a bőröd és felforrna az agyad, de bele nem halnál. – Cole kezd megint formába lendülni – szólt oda Sandor Jonnynak. Johnny elnevette magát.

148

31. fejezet ! MANHATTANBEN COLE nem a négy és felesbe költözött be, hanem Johnny egyik hálószobájába. Az első éjszakát az udvaron töltötte, és a Royallal kapcsolatos találgatásokat meg Gordon és Sandor úti beszámolóját hallgatta. – Eseménydús volt. – Többet nem is mondott, amikor kérdezték. Úgy érezte, ennyi elég. Tudta, hogy hamarosan továbbáll, hiszen nem áll szándékában elfutni a Gordóval kapcsolatos kötelességei elől. Most is elégedetten állapította meg, hogy Sandor kiviszi Gordót a Házból táplálkozni. A jó öreg Sandor. Cole némi késedelemmel csak most tudta meg, hogy barátja helyrehozott még valamit, amit ő szúrt el. Alice árulta el Cole-nak. Amíg a többiek elmerültek a beszélgetésben, odajött, és halkan közölte vele, hogy mindig alaposan meg kell fontolnia, mielőtt a Kolónia valamelyik telefonjáról felhívja a 911-et. Amikor Cole Sandor telefonját használta, mondta Alice, nyomot hagyott maga után, ami az öntudatlan lánytól egyenesen a Kolóniához vezetett. Kiderült, hogy Sandor ezt tudta. Egy szót sem szólt Cole-nak – csak csendben intézkedett, és hagyta, hogy ő közben kipihenje magát a szobájában. Amikor Alice visszament a helyére, Cole nagyon ostobának érezte magát. Kénytelen volt számba venni, hányszor avatkozott közbe az elmúlt néhány napban Sandor, hogy elsimítsa a dolgokat, miután ő mindent összekuszált. És mindig ott volt, hogy segítsen – még akkor is, amikor Cole azt hitte, Gordo tanításának a terhe egyedül az ő nyakába szakadt. Már a legeslegelején is – Istenem, hiszen Johnny világosan közölte vele: ketten lesznek, biztonsági háló, megosztott felelősség. Ostoba voltam, mondta magának Cole. Ostoba, vak – és borzasztóan önelégült. Az éjfél utáni órákban a beszélgetés még ugyanolyan lendülettel folyt. Sandor és Gordo visszatértek a vadászatról. Cole nem is mozdult el a puha párnákkal kényelmesebbé varázsolt fonott székből. Nell még egy sámlit is hozott neki, hogy azon nyugtathassa a lábát. Nem tudott mit hozzátenni a beszélgetéshez, és folyton azon kapta magát, hogy elszunyókál. De nem akaródzott még ágyba bújnia. A körülötte hullámzó ismerős hangok hatására elmerült a közösség biztonságos melegében. Tudta, hogy ha kinyitja a szemét, eltűnik ez az érzés. Nem láthatja, nem érintheti meg, nem kapaszkodhat bele. És tudta, hogy nem találhat benne valódi biztonságot – egyetlen hemó sem érezhette magát igazán biztonságban soha – , csak azt tudhatta, hogy itt biztosan segítenek rajta, ha bajba kerül. Hibázhat, elbukhat – akár teljesen össze is omolhat – , mindig lesznek, akik átveszik a terhét, nehogy katasztrófába fulladjanak a tévedései. És akkor az élet talán úgy mehet tovább, mintha mi sem történt volna. A második estén, amikor az izgalom alábbhagyott valamelyest, Cole kiosont Johnny lakásából, hogy megtegye a soha véget nem érő utat a lifttel a negyedik emeletre. Még mindig nem nyerte vissza teljesen az erejét, és erősen fújtatott, amikor a négy és feles előtti lépcsőfordulóhoz ért. Ott megállt egy pillanatra, megvárta, amíg megint

149

levegőhöz jut, és felpillantott az ötödik emelet felé. A lámpa persze most is égett. A falak sárgásan fénylettek. Rettegett attól, mi várja odafönt. Be kellett vallania: az évek során korbácsként használta a puszta lehetőséget, hogy felmehet oda, és önmagát ostorozta vele. Úgy gondolta, Bess meggyötört teste a legszörnyűbb látvány, ami csak a szeme elé kerülhet. Félt tőle, azt hitte, megtörne miatta. Csakhogy ez a gondolat valahogy már nem is tűnt igazinak. Nem is egyszer került maga alá az utóbbi időben, mégis talpon maradt. Most pedig úgy tűnt, hogy a legrosszabb, ami Bess miatt érhette, már megtörtént vele. Nem akkor, amikor a lány leugrott – Cole amúgy sem tudta soha, pontosan mikor történt. És nem is akkor, amikor utána meglátta. Rettenetes volt az is, semmi kétség, kristálytisztán megőrzött pillanatfelvétel az érzelmek zűrzavaráról. De nem több annál. Bess addigra már nem volt önmaga. A legrosszabbon Cole azon a napon esett túl, amikor a lány ott feküdt a napsütötte járdán. A legrosszabb az volt, amikor visszafordult. Minden akaratereje szertefoszlott a lehetetlen feladat előtt, testét felfalta a fény, agyában zakatolt a felfoghatatlanul szörnyűséges gondolat: az ő Besse nincs többé. Az a pillanat annyira kitaszította a világot a tengelyéből, hogy ha sikerült is végül talpon maradnia, az szinte fel sem tűnt neki. Nem mintha saját elhatározásából maradt volna talpon. Csak valahogy így alakult. Nem tudta, hogy maradt-e legalább néhány szilánk Bess lényéből az eltorzult testben. Talán olyan volt, mint azok a primitív élőlények, akik csak a fényt és a sötétséget képesek érzékelni. Akárhogy is – Bess biztosan nem venné észre, hogy ő ott van mellette. Még ha az emberek folyama fölött is lebeg, ahogyan ő lebegett a minap, akkor sem tudná, hogy Cole ott van, egy szobában az ő örök életű testével. Cole viszont tudná. Ő tudná, hogy Bess nincs egyedül. Ő tudná, hogy Bess még ehhez a világhoz tartozik. És tudná, hogy ő, Cole ehhez a nőhöz tartozik. Én döntöm el, melyik utat választom, gondolta Cole. Aztán egyik kezével megragadta a korlátot, és lassan elindult felfelé.

150

John Ajvide Lindqvist: HÍVJ BE! Miért ajánljuk? Kezdetben senki nem veszi észre, hogy a felfoghatatlan megjelent Blackebergben. 1981 késő ősze van, a peremvárosban a szokott módon zajlik az élet. De amikor a közeli Vallingbyben egy tizenéves fiú lecsapolt vérű holttestére bukkannak, rituális gyilkosságról kapnak lábra híresztelések, még falragaszokon is. Mégsem sejti senki, mi történik valójában. A tizenkét éves Oskar képzeletét lenyűgözi a gyilkosság, de nem ez a legfontosabb esemény az életében. A szomszéd lépcsőházba új lány költözött. Összebarátkoznak. Egyre komolyabbá válik a kapcsolatuk. De a lányban van valami furcsa. Valami nagyon szokatlan. És csak éjszaka lehet találkozni vele. A 'Hívj be!' egyedülálló mű: svéd peremvárosban játszódó rémregény. Gyerekek számára tiltott olvasmány szerelemről, bosszúról és vámpírokról. John Ajvide Lindqvist maga is Blackebergben nőtt fel, később bűvészként, színpadi humoristaként és forgatókönyvíróként tevékenykedett. A 'Hívj be!' az első könyve. Részlet Mi lehet vele? Ezen már a pincében is morfondírozott, amikor összeszedte az üvegeket, és amikor egy ronggyal törölgette a vért a kezéről a szeméttárolóban; mi van, ha Eli vámpír? Ez sok mindenre magyarázatot adna. Arra, hogy soha nem mutatkozik nappal. Arra, hogy lát a sötétben, ezt már sokszor tapasztalta. És még sok egyébre: a beszédmódjára, a kockára, lágy mozdulataira, aminek lehetett volna hétköznapibb oka is… viszont felnyalta a vért a padlóról, és ettől jeges borzongás fogta el Oskart, ha csak eszébe idézte a jelenetet. Bemehetek? Hívj be, mondd, hogy bemehetek. Még ez is; hogy be kell hívni, különben nem léphet be a szobába, nem fekhet mellé az ágyba. Ő pedig behívta. Egy vámpírt. Egy olyan lényt, aki az emberek vérén él. Eli. Senki nincs a világon, akinek ezt elmondhatná. Senki nem hinne neki. És ha valaki hinne is, ugyan mi történne?

151