Lázár Ervin
Kisangyal
Lázár Ervin munkái
Lázár Ervin
Kisangyal
OSIRIS / BUDAPEST / 2006
© Lázár Ervin, 2005 © Osiris Kiadó, 2005
A városi A ködök reggel szokták megülni a tájat. Mikor feljön a nap. Nem is köd ez, inkább pára, sûrû, tejes. Úsznak benne a jegenyék, a nyárfák meg a háztetõk. Ilyenkor szoktunk megállni, reggelizni. Pálinkát is iszunk minden reggel. A lányok is, csak éppen Rozika nem. Rozika még sohasem ivott pálinkát. Titokban sem. Ma a ködben jött meg a teherautó a városi legénnyel. Megállt a traktor mellett, a vezetõ kiintett a gépésznek, és szélesen nevetett, megvárta, míg a legény hátulról lekászálódik, aztán elhajtott. Nedves, sötét nyom maradt utána a csillogó, harmatos fûben. A legény ott állt a keréknyom mellett. – Na, megjött – mondta az öreg Csepregi, Rozika édesapja, õ volt a csapatvezetõ. Rozika meg a legényt nézte. – Ki ez? – kérdezte Keszi Imre, és nekitámaszkodott a kocsinak, amire a tele zsákokat rakták. Imre egyedül szokta felrakni a zsákokat. A nagyon nehezeket is. – Ez az új ember – mondta neki Csepregi. – Minek ide új ember? – Kevesen vagyunk. – Elbírtuk eddig is. Csepregi erre nem szólt. Nemigen szokott sokat beszélni. 5
Imre odaült közénk. Rozika mellé, mert Rozika a menyasszonya volt. – Nem tudom, mit akar az öreg ezzel a nyápiccal. Csak többfelé megy a rész. – Lehet, hogy nem olyan, amilyennek látszik. Lehet, hogy erõs – mondta Rozika. Reggeliztünk. A városi Csepregi mellé ült, és zavartan nézingélt maga elé. Az öreg adott neki enni a magáéból, mert a legény éhes volt. Nem mondta, de látszott rajta, hogy éhes. A gép elindult. Keszi Imre azt mondta, hogy „esõ lesz”, pedig egy cseppet sem volt olyan az idõ, mégis azt mondta, hogy „esõ lesz”. Mikor fölmászott az asztagra, még azt is hozzátette: – Lehet, hogy nem is akármilyen. A városi is az asztagra került, a gép felõli oldalra, õ dobálta a dobra a kévét. Rozika kévevágó volt, és felszólt neki a magasba. – Aztán szépen dobja ám. Úgy mondta, mint aki biztosan tudja, hogy a városi úgyis szépen dobja, nem tõvel elõre neki a lábának, hanem szépen oldalasan, simán, észre sem veszi, hogy melléesett, csak éppen le kell érte hajolni, és elvágni a kötelet. A városi tényleg szépen dobta. Csak alulról is így csinálja – gondolta Rozika. Szaladgáltunk a szalmával, mint a futóbolondok, mert csak két pár szalmahordó jutott, a gép meg ezerhétszázas volt, úgy okádta a szalmát, hogy a Sánta gyerek meg Kabóca alig gyõzték elszedni. De szép, kemény petrencéket csináltak. Különösen Kabóca értett hozzá, õ ha kellett, egyedül is tudott petrencét csinálni. Úgy is szerzõdött, hogy õ mindig szalmás lesz, csak a társa cserélõdik. Örültünk neki, mert így kevesebbszer került ránk a sor, senki sem szeretett a szalmarázónál dolgozni, mert ott akkora a por, hogy az 6
ember minduntalan vályogot köp tõle. Kabóca még délben, ebédidõben is köpködött. Olyan feketét, mint a föld. Mégis szalmás volt mindig. Szeretett petrencét csinálni. Fene tudja, mit szeretett rajta. Én elöl mentem mindig a szalmával, mert kicsi vagyok. Elbírnám hátul is, de a többiek mind nagyobbak, így aztán könnyebben bírják. Mert mikor megyünk fel a pallón, a hátsónak mindig föl kell emelnie a feje fölé a rudat. Nem nehéz, de aki nagyobb, annak mégis könnyebb. A városi is biztos elöl viszi, mert õ se valami túl magas. Bár nem is alacsony. Azért én mégis úgy gondoltam, hogy majd elöl viszi, ha rákerül a sor. Az asztag elfogyott jócskán, éppen a dobbal egymagasságban állt a városi meg Imre. Ilyenkor nem az adogatónak a nehezebb, hanem a másiknak, mert az asztag végébõl elõre kell dobálni a gép felé a kévéket. Imre úgy dobálta õket, mint a pelyhet. Nagyon erõs gyerek volt ez az Imre, gyerekkorunkban is mindenkit odavágott. Engem is odavágott. Sokszor. Rozika átkiabált a városinak. – Nem fáradt el? A legény ingatta a fejét, még nevetett is, hogy nem. Tényleg nem látszott rajta fáradtság. Imre meg lekiáltott a tsz-elnöknek: – Sándor bácsi, jön az esõ! Az elnök ernyõt csinált a szeme fölé a tenyerével, és észrevette a felhõket. Nagyon messze voltak a felhõk. De azért azt mondta: – Az lehet. – Sietni kellene, hogy félbe ne maradjon az asztag. Nagy asztag volt, hárman is elkeltek volna rá. De Imre tud dolgozni kettõ helyett is. A petrencék egyszerre megnõttek, meg szaporodtak is, már akkor meglehetõsen fáradt voltam, de azért szaladtam, 7
mert ha egyszer jön az esõ, akkor szaladni kell. A lábam csuszkorászott a pallón, kétszer is lecsúsztam egy fokkal lejjebb, a párom, a vörös Bódis Miska meg is kérdezte: – Mi az istent csinálsz? Nem feleltem neki, mert úgysem hallotta volna, meg nem is azért mondta, hogy feleljek. Azért mondta, hogy ne csuszkorásszak. Mintha én akartam volna. A kazal végére vittük akkor a szalmát, ki a sarokra. – Jól tegyétek ki! – mondta a kazalos, a nagyfülû Márkus Bertalan, én meg akkor már tudtam, hogy lecsúszok a kazal szélével együtt, s a Márkus akkorákat káromkodik utánam, hogy talán attól ered meg az esõ. Le is csúsztam, a petrence dûlt utánam a fejemre. Itt nem ütheti meg magát az ember, mert szalmára esik, csupa szalma az egész világ. Örültem neki, hogy lecsúsztam, elengedtem magam, dûlt mellettem a szalma, betemetett egészen, egy fél percig ki sem mozdultam, még a szememet is lehunytam örömömben. Fönn a kazalon Márkus tényleg káromkodott, Bódis Miska meg röhögött, ahogy a torkán kifért. Rajtam is meg a Márkuson is. Rajtam azért, mert leestem, a Márkuson meg, hogy mérgelõdik. Én is mérgelõdtem, mert ilyenkor a kazalosnak új munka a csúszást helyrehozni. Pedig a Márkus olyan szép kazalokat csinált, hogy azt egy építész is megirigyelhette. Kibújtam a szalmából, a városi arrafelé nézett, állt kezében a villa, úgy látszik, megijedt, hogy megütöttem magam. – Mit marháskodtok! – kiabált oda Csepregi, én meg futottam, mert a Kabócáék közben már öt petrencét is csináltak, és kiabáltak, hogy szedjem a lábam, mert nem tudják hová rakni a többit. – Ne nézelõdjön, hé – kiabált oda a városinak Imre. – Megázunk.
8
A városi nem szólt semmit, elkezdett megint dolgozni. Jól megizzadt, de nem is csoda, nem gyerekjáték ez, meg aztán meleg is volt. A felhõk meg tényleg jöttek. Jó orra van ennek az Imrének – gondoltam –, mégiscsak lehet, hogy esõ lesz. A tsz-elnök fölkiabált az asztagra: – Nyomjátok, legények, jön az esõ! A traktoros nagyobb gázt adott, úgy szállt a por a gépbõl, hogy látni is alig lehetett. – Affenét akarsz, Sándor, szétveri a szememet – mondta Csepregi, és mérges volt egy kicsit. Imre leszólt az asztagról: – Dehogy veri. Röpködtek a kévék, mintha megbolondult volna a Keszi gyerek. Szórta keményen, még a szeme is belémeredt. Nem nagyon értem rá figyelni, de láttam, hogy minden kévét tõvel dob a városi lábaszárához. Az a mamlasz meg nem szólt semmit, csak rakta a kévét a dobra, vigyázott, nehogy megbökje a kévetõ a Rozika lábát. Úgy dolgozott, mint egy gép, szótlanul és keményen. – Azért van benne szufla, látod, van benne – mondtam ennek a süket vörösnek, de rám ordított: – Ne povedálj, az istenit, kösd a kötelet. – Megállj, tróger, kitolok veled, gondoltam magamban, de tudtam, hogy nem csinálok úgysem semmit, mert végeredményben igaza volt a vörösnek. Nem povedálni kell, hanem hordani. Imre akkor már a városi arcába is hajigálta a kévéket, tényleg, mint a bolond. – Micsinálsz, Imre, micsinálsz?! – kiabált Rozika, rémült volt a hangja, még én is belesápadtam. – Szálljon le, szálljon le – kiabálta a városinak, de az rakta tovább a kévéket a dobra. – Nézd a marhákat, odanézz – mondta Bódis Miska, és rángatta a karom. 9
– Odanézz! Az már nem munka volt. Verekedés volt, amit azok fönt mûveltek. A szõke tántorgott, de dobálta a kévéket, az etetõ már abbahagyta a munkát, Rozika is a dob végére szaladt és sírt. A kévék nagy halomba gyûltek a dob tetejére, a városi egyre csak dobálta, pedig Imre már majdnem derékig betemette õt búzakévékkel. Úgy láttam, hogy a városi száján vér buggyan ki. – Vérzik! – kiáltottam, de Bódis azt mondta: – Eszed tokja – és le sem vette a szemét az asztagról. – Most összeesik – állapította meg Kabóca, aki már régen abbahagyta a petrencecsinálást, egy csomó szalma nagy, rendetlen halomban hevert a szalmarázó elõtt. De a városi nem esett össze. Én azt hiszem, sohasem esett volna össze, de ebben biztosan tévedek. Egy bekötött kéve keresztben a dobba esett. Nagyot reccsent valami, a szíj belesuhintott a levegõbe, ahogy lecsapódott a kerékrõl. – Barmok – mondta a gépész mérgesen. Csepregi nem szólt semmit. A tsz-elnök ponyváért üvöltözött. A gépben eltört valami, másnap reggelig biztosan nem tudják megcsinálni. Hála istennek, legalább alszom egyet. – Ponyvát! Megázik, aztán nézegethetünk. – Nem lesz itt esõ – morogta Csepregi. A városi állt az asztag romjain, mintha nehezére esne megmozdulni. Senki sem beszélt különben. Rozika átugrott a dobról az asztagra a városihoz. – Valami baja van? Rázta a fejét, hogy nincs, aztán lemászott. – Holnap reggelig nem készülök el. Hazamehetnek – mondta a gépész. Összeszedelõzködtünk. A városi kezébe fogta a kabátját, aztán elindult a rétek felé, nem is köszönt senkinek. 10
– Hát ez meg hova megy? – kérdezte Rozika. – Az õ dolga – felelte az apja. – Nem jössz? – kérdezte a lányt Imre. Rozika bólintott, hogy igen, és elindultak egymás mellett hazafelé. Láttam rajta, nagyon szeretett volna hátranézni, arra, amerre reggel a ködöt láttuk, s amerre most a városi a kabátját a kezében lógatva elment. De nem nézett hátra.
11
Bartusek Géza, a kutya Bartusek a Ménesi úton jött fölfelé, csapongó jókedvet sugározva. Ide-oda szaladgált az úttesten, néha megállt, kilógatta a nyelvét, nagyokat lihegett, és félrefordított fejjel, sóváran bámulta a kerítésen ülõ verebeket. Aztán elunta, futott tovább, odailletlenkedett a villanyoszlopok tövébe, és nagy riadalmat keltve szagolgatta a járókelõket. Elsõ pillantásra a boldog elhagyatottság látszatát keltette. Bartuseken ugyanis nem volt szájkosár, sõt még egy árva nyakörv sem. Meg kell jegyeznem, akkor még nem hívták Bartuseknek. Egyáltalán semminek sem hívták. Éppen vitatkoztunk, mikor Bartusek odafutott, és végtelen kíváncsisággal körülszaglászott bennünket. – Na, az anyád! – mondtam, és egy félõs lábmozdulattal próbáltam elkergetni. Megcsóválta a farkát, s kissé odébb állt. – Szép szeme van. – Mennyit zabálhat egy ilyen dög. Bartusek, mintha megértette volna, hogy a táplálkozásról esett néhány közvetlen szó, a fenekére ereszkedett, és várakozóan nézett ránk. – Hát pajtás, ha éhes vagy, akkor most nem jó helyre jöttél. Bartusek ennek, nem tudni, miért, megörült, és ültében csóválni kezdte a farkát. – Na, menjünk. 12
Elindultunk a kollégium felé. Bartusek csalódottan felállt, és elsõ lábát felemelve szomorúan nézett utánunk. Sötét szõrû farkaskutya volt. A gyér téli napfény glóriát font Bartusek köré. Mint egy megbántott szent, úgy állt az aszfalton folyton utánunk bámulva. Ernõ visszanézett. Füttyentett. Bartusek robbant. Mint a nyíl, rohant utánunk, körülugrált bennünket, Tibinek megnyalta a kezét, nekem barátságosan a lábamba harapott. – Nana, öregem. – Klassz kutya, mi? – Ühüm. – Tartsuk meg. Úgy sincs a kollégiumnak kutyája. – De marhája, úgy látom van. – Csak ne szellemeskedj, te kutyapecér. Bartusek nem sokat törõdött a vitával, most már végérvényesen közénk tartozónak érezte magát. – Istenem, de gyönyörû – állt meg egy pávaszerû nõ Bartusek mellett, a festékréteg mögé bújtatott arcára a kutyák iránti szeretet kifejezése öltõdött. – A maguké? – Természetesen. Nem tetszik ismerni? Õ a híres Néró. A hölgy nem értette. Mi sem. De Tibi folytatta a magyarázatot. – Pedig bent volt az újságban is. Kimentett egy kisfiút a Dunából. Kormánykitüntetést is kapott. Ezzel Bartusek végleg megpecsételte hozzánk tartozását, holott ez idõ alatt a legújabb fák számbavételével foglalatoskodott. – Bedõlt a nõ. – Az ilyen mindent elhisz, csak az igazat nem. – Néró! Viselkedj rendesen, elvégre kormánykitüntetésed van. 13
Bartusek mögénk sompolygott. – Okos. – Naná! A mi kutyánk. A kollégium elõtt kissé tanácstalanul néztünk egymásra. – Most mi lesz? – Beszállásoljuk az igazgatói irodába. – Nem rossz ötlet! – Adjunk neki valami kaját, aztán elzavarjuk. – Talán föl se jön. Ezt az utolsó megjegyzést én szerénykedtem, de ebbõl csak az látszott, hogy alaposan félreismertem Bartuseket. Ugyanis feljött. Mi az, hogy jött! Négyesével ugrált a lépcsõkön. A kanyarokban megállt, megvárt bennünket, aztán újra rohant felfelé. A szobába elsõnek tülekedett be. Körülszaladgált, megszagolta az ágyakat, bebújt az asztal alá, kinézett az ablakon, s miután a fûtõtest megégette az orrát, helyet foglalt. – Éhes. Van valami kajátok? Szomorúan vigyorogtunk. – Hát, Nérókám, itt megtanulsz koplalni. Bartusek megcsóválta a farkát. – Nem érti, szegény. Ernõ csendesen bámult egy darabig, aztán megszólalt. – Nekem van egy darab kenyerem. – Hol? – Itt – mondta, és elõkotorta a kenyeret Sanyi szekrényébõl. – Miért az én szekrényemben tartod te a kenyeret, ha szabad érdeklõdnöm? – Mert másutt mindenütt megtalálod, lóbelû úr. De van itt ész – ütött Ernõ a saját homlokára, és jókedvûen vigyorgott. Sanyi némileg bosszankodott. – Na megállj! – Osszuk el. 14
– Mit osztasz el ezen. Fél fogára sem elég ennek a dögnek. Bartusek röptében kapta el a kenyeret, aztán csalódottan ejtette maga elé. – Na, mi lesz! Egyél! – Nem kell a kenyér, te dög!? – Látszik, hogy nem voltál még egyetemista. Majd megeszed. – Te, ez valami elõkelõ tagé lehet. – Talán még az újságokban is hirdetik. Öregem, egy becsületes megtalálónak még ötszázat is adhatnak. – El is lehet adni. – Eladni, eladni? Ki a fenének? Inkább valami kaját szerezzetek neki. – Gyere! Ez a kutyának szólt. Végigmentünk a folyosón. Bartusek éktelen boldogsággal csattogott elõttünk. Bekopogtunk a szobákba. Bartusek természetesen elsõnek ment be mindenhová, megszagolgatta a fiúkat. Azok ijedten húzták maguk alá a lábukat. – Valami kajátok nincs a kutyának? – Tiétek? – Loptátok? – Fenét, a faterom vele szokta a sürgõs leveleket küldeni Orosházáról. – Elhozza? – Persze. Egy óra alatt fölér. – Azannya. Szalonnabõrke, csont, ez, az akadt, Bartusek vidáman lakmározott. Félóra múlva az egész kollégium tudott Bartusekrõl. Õ közben otthonosan az ágyunkra heveredett, alig gyõztük lezavarni. Kölcsönkértünk egy zsákot, hogy legyen mire feküdnie. Valaki kopogott. Kanizsai elsõéves magyar–történelem szakos. 15
– Hoztam a kutyának egy kis szalonnát. – Jó, tedd az asztalra. Hûha, te, nehogy neki add. Csak sütve eheti. Gyomorfekélyes. – A kutya? – Naná, majd a nagyapám. – Operálták is, annyira értékes. Az angol kutyatenyésztõk országos szövetsége ezer fontot ígért érte… Na, csak tedd le a szalonnát. – Jó lenne, ha hoznál kenyeret is, mert kenyér nélkül nem nagyon szereti. – Finnyás kutya. – Ne simogasd, nem szereti. Hozol kenyeret? Hozott. Megettük. Bartusek nyálcsorgatva nézte. – Te már eleget zabáltál, öregem, s a kenyeret különben sem etted meg. Csak dögölj le a helyedre. – Srácok, tulajdonképpen neve sincs. – Dehogynem, hát Néró. – Rossz. Minden második kutya Néró. – Ennek kormánykitüntetése is van. – Orosházáról levelet hord. Nevettünk, és büszkén néztünk a kutyára. Vakarózott. – Nana. A bolháidat csak tartsd meg magadnak. – Legyen a neve Absalom. – Ugyan. Erélyesen kopogtattak. A gondnok jött, kissé felpaprikázva. – Maguk hoztak kutyát a kollégiumba! Na, persze… Még jó, hogy nem nyitnak állatkertet. – Mi nem hoztuk, jött. – Mi az, hogy jött?! – Jött utánunk. Nem lehetett elzavarni. Vicsorgott. – Ne meséljenek. – Tessék megpróbálni, Absalom! – Micsoda? 16
– Mondom, Absalom. Úgy hívják. – Ja. – Tessék megpróbálni elzavarni. A gondnok kissé megszeppent. Hátralépett. – Távolítsák el a kutyát fél órán belül. Ez nem cirkusz. Különben bajok lesznek. Ez úgy igaz, mint ahogy Bartusek Géza a nevem. Elment. – Na öreg, csõ. – Nem szeret a fõnök. – Legyen a neve Bartusek. Bartusek Géza. – Nem rossz. Bartusek, gyere ide! Késõbb beállított a diákbizottság. – A gondnok elvtárs mondta, hogy kutya van nálatok. Fiúk, ezt nem lehet, ez kollégium – mondta a kissé pocakosodó, bürokratapalánta Gebauer, a diákbizottság elnöke. Aztán Bartusekre nézett, és hogy bebizonyítsa, õ azért szereti az állatokat, de hát kollégium az kollégium, így szólt: – Gyeride, kutyus. – Hogy beszélsz vele!? – Mi az, hogy hogy beszélek? – Elõször is nem vagy vele pertuban, másodszor pedig van neki tisztességes neve. – Ne hülyéskedj. – Bartusek, ne vakarózzon a diákbizottság jelenlétében. Micsoda illetlenség ez. Feküdjön nyugodtan. – Magázzátok a kutyát!? – Na hallod. Hát persze hogy magázzuk. – Mi a neve? – Bartusek. Bartusek Géza. – Ez disznóság. A gondnokról elnevezni! – Hát ki nevezte el? – Egy kis tisztelet lehetne bennetek. – Mit jár a szád, nem mi neveztük el. 17
– Hát akkor miért Bartusek? – Bejött kérlek szépen az ajtón, és bemutatkozott. Aszondja, Bartusek Géza vagyok. – Ez, fiam, tud illemet. – Még az anyakönyvi kivonatát is megmutatta. – Na, elég volt a cirkuszból, vigyétek el. – Bartusek, köszönjön a diákbizottságnak. Mit tátja a száját? – Hülyék. A kutyát mégiscsak el kellett valahogy tüntetni. Kivittük a Gellérthegyre. Megbeszélt terv szerint négy felé osontunk, Bartuseknek elhajítottunk egy követ, s míg õ utánaloholt, rohantunk hazafelé. Lent találkoztunk a Ménesi úton. – Szegény kutya. – Kár érte. – Jobb neki így. – Bevihettük volna az egyetemre. A kollégium elõtt a lépcsõn egy kutya ült. Mikor meglátott bennünket, elénk szaladt, vidáman csóválta a farkát. Bartusek volt. Aznap éjjel nálunk aludt. Minden félórában körülszaladt a szobában, csak úgy csattogtak hegyes körmei. Hajnalban ugatott is egy kicsit, és sorban megszaglászott bennünket. Délelõtt bejött velünk az egyetemre. Aznap Bartusek a menzán étkezett. Bejött nyelvészetelõadásra és a tõmorfémák tárgyalásánál felugatott. Szerencsére, az elõadó kutyabarát volt. Még két napig maradt nálunk. Megevett minden ehetõt, nem hagyott bennünket aludni, halálra ijesztette az egyik takarítónõt. Helyzete végleg tarthatatlanná vált a kollégiumban. Az udvaron akartunk neki építeni egy kutyaólat, de neki ez semmiképpen sem tetszett. A világ minden kincséért nem maradt otthon, mindig utánunk 18
szökött. Ráadásul a szombati vacsoránkat is megette. Kissé nehezteltünk rá. – Ez nem volt szép magától, Bartusek – mondtuk neki szemrehányóan. Bartusek erre mintha vigyorgott volna. Az újságot naponta végigböngésztük, de farkaskutyát senki sem keresett. Egyik nap az utcán ballagtunk vele. – Bartusek, ne bizalmaskodjon, tûnjön el, mert megrúgom. – Nem eladó ez a szép kutya? Kalapos, magas férfi kérdezte ezt. – Ritka jó kutya, kérem. – Megvenném. – Hát… – Mennyibe lenne? – Kiállítást nyert. Idomított. Nem közönséges kutya. – Bartusek kissé félreállt, s gyanakodva nézett ránk. Százat adott érte. Spárgát kötöttünk a nyakára. – Mi a neve? – Bartusek Géza. – A kutyáét kérdezem. – Na, persze, azé. Megütközve nézett ránk. – Hogy? – Hívhatja másképpen is. – Na, gyere, Néró. A kutya rángatta a madzagot, vinnyogott. Visszanézett ránk fájdalmasan. Elfordultunk, és sokáig nem néztünk egymásra.
19
Dûlõutak A plébános nem hitte el, hogy nem ettek a kolbászból. A kisfiú ott állt elõtte, hátra kellett szegnie a nyakát, hogy a pap szemébe tudjon nézni – magas, kemény tartású férfi volt a plébános, a szeme világos, szúrós, beledöfött vele az emberbe. A kisfiú háta mögött állt Tömör meg Gyuvi, közöttük a véka, amiben a kolbászt vitték. Nevetségesnek tûnt, hogy éppen a kisfiú áll a pap elé, hiszen a másik kettõ nagyobb volt, hatodikos, õ meg csak másodikos. A kisfiú azonban tudta, hogy mégis neki kell odaállni, és azt mondani, hogy „elvittük” – bár az üres vékából nyilvánvalóan látszik, hogy elvitték. Sokat gondolt rá útközben, hogyan áll majd a pap elé, s már akkor érezte, hogy nem tud végig a szemébe nézni. Azért is ment ilyen közel hozzá, mert késõbben akarta kezdeni a szembenézést, s most hátraszegett nyakkal állt elõtte. Rövid csend után mondta: – Elvittük – de akkor már a lába ujját bámulta, és tudta, a plébános nem hitte el, hogy nem ettek a kolbászból. Tegnap reggel jött ki a pusztára a plébános biciklivel. Meglepõdtek, mert aznap nem volt hittanóra, hittanórát csak minden csütörtökön tartott a pap, mind a hat osztály20
nak egyszerre – hetedikes meg nyolcadikos nem volt, hatodikos is csak Tömör meg Gyuvi. A kisfiú is látta a papot, ahogy leereszkedett a szeszgyár felõl – a reverendáját felkapcsolta az oldalához, a kisfiút ez zavarta, úgy érezte, a papnak nem szabadna biciklire ülnie, és a reverendáját sem szabad felhajtania. A pap az udvaron leszállt a biciklirõl, és leengedte a reverendáját. – Dicsértessék a Jézus Krisztus! – álltak fel a gyerekek. – Jó napot – mondta a tanító. – Mindörökké – felelt a pap. Valamit halkan beszélgettek, a gyerekek nem értették, aztán a tanító feléjük fordult. – Pestet szétbombázták, tudjátok ti is. A pesti gyerekek éheznek. Mondjátok meg a szüleiteknek, hogy gyûjtést rendezünk az éhezõ pesti gyerekek számára. Lisztet, zsírt, sonkát, ki mit tud, hozzon. Kis csend támadt, a két férfi a gyerekeket nézte, aztán megszólalt a pap. – Mondjátok meg, hogy én kérem. Egy vékára való élelem gyûlt össze másnap, a kisfiú is hozzátett egy tasak lisztet meg egy darab szalonnát. Volt, aki semmit sem hozott, sokan nem vágtak azon a télen disznót. A plébános nem nézte, ki mit hoz, a véka kint állt a bejárat mellett, rögtön bele kellett tenni az adományokat. Tömör ott legyezett mellette egy vesszõvel a kutyák miatt. Amikor már mindenki együtt volt, behozták a vékát. A pap felállt, és rámutatott: – Szemre nem sok – mondta –, de mégis nagyon sok, mert szegény emberek adománya. Aki pedig a kevésbõl ad, azt kétszeresen megsegíti a Jóisten. A kisfiú lehajtotta a fejét. Az apja miatt, mert az apja káromkodott tegnap este, amikor elmondta otthon a gyûj21
tést. Az anyja reggel mégis a kezébe nyomta a tasak lisztet meg a szalonnát. A kisfiú nagyon szerette az édesapját. Nem kellett megvárni az óra kezdetét, azonnal elindultak. Elõször csak Tömörnek meg Gyuvinak szólt a pap. „Ti vagytok a legerõsebbek” – mondta. Aztán amikor éppen mentek volna ki az ajtón, megállította õket, és a kisfiúra nézett. – Ferkó, te is menj! Ezt az utat nagyon szerette a kisfiú. A faluba csak dûlõutakon lehetett eljutni – köves nem volt –, négy vagy öt dûlõ volt, körülbelül egyforma hosszúak, kettõ közülük erdõn keresztül vezetett, és egyébként is egyformák voltak, egyformán jártak, gazosak, a két keréknyom széles homoksávot hasított ki belõlük, de ahol már nagy volt a bakhát, vagy esõs idõben a sár, ott egy vékonyabb keréknyom kikanyarodott a fasor mellé, gazdaságos ívben megkerülte a veszélyes helyet. Már maga az is örömet jelentett: megválasztani az utat. Melyiken az öt közül? Ez nagyon fontos és komoly feladat volt – legalábbis a kisfiú mindig fontosnak, komolynak és izgalmasnak érezte – mert sohasem mindegy, hogy melyik úton megy, minden évszakban, minden idõszakban másmás út vált elõnyösebbé, s függött a választás attól is, hogy az ember könnyû kocsival, ökrös szekérrel, biciklivel vagy gyalog ment-e. Egyébként az utak mind a faluba vezettek. Mégis az erdõn keresztül szeretett legjobban menni. Most mondani is akarta Tömörnek meg Gyuvinak, hogy az erdõn keresztül menjenek, de aztán ránézett a hátukra, és nem szólt semmit. A menésükön látta, hogy neheztelnek rá. Ezt õ is értette, eszébe sem jutott, hogy az egészet a plébánosra kenje: „hiszen, a plébános küldte õt, õ nem tehet 22
róla, küldhetett volna mást is”. Persze hogy tehet. És elszégyellte magát. Szerencsére, a fiúk egyenesen az erdõ felé mentek. Ferkó megnyugodott, nemcsak az erdõ miatt – a lövészárok miatt is –, kíváncsi lett, vajon betemették-e már a lövészárkot. Emlékezett rá, még közvetlenül a háború után, az apja akkor vette a vak lovat, a Madárt, erre jöttek egyszer haza. Éjjel volt, koromsötét, az utat csak abból lehetett sejteni, hogy fölötte nem értek össze a fakoronák. „Nehéz ezzel a vak lóval – mondta az apja –, de jó ló.” Aztán egyszer csak a ló megállt. Az apja egy darabig biztatta, de a vak madár meg sem mozdult, a végén még horkantott is egyet. Az apja mérges lett, és az ostorért nyúlt. Rávágott a lóra. A hasa alá, mert a lovaknak a hasuk alja a legérzékenyebb. Madár erre ugrott egyet, és visszafelé tolta a kocsit. „Fogd meg” – mondta az apja, és a kezébe nyomta a gyeplõt. Leszállt. Megkerülte a lovat, eléje kanyarodott, aztán gyufa lobbant. A kisfiú csak az apja arcát látta felvillanni a fényben. Ezt a képet sohasem felejti el, ma is élénken él az emlékezetében, az akkori hangokkal és szagokkal együtt. Az éjszakában a hangok tompábbak, mint nappal. – Lövészárok – mondta az apja –, vissza kell fordulnunk. Úgy hallotta, mintha közvetlenül mellette beszélt volna az apja, pedig akkor még a vak ló elõtt állt. Az izzó gyufaszálat eldobta, a vörös pont felizzott, csíkot rajzolt, aztán hirtelen eltûnt. A lövészárkot már betemették. A kosárban öt szál kolbász is volt. Illetve csak négy és fél, mert az egyikbõl letört valaki egy darabot. Jóízû kolbász lehetett. A bõre kicsit megráncosodott, megszívta a meleg. Náluk otthon sohasem maradt meg a kolbász nyárig. Ott pihentek elõször, ahol a fenyves kezdõdik. A kosarat a gyalogútra tették, az út szélére leültek a fûbe. Gyuvi fának támasztotta a hátát, Tömör a kosár mellett ült, és egy vesz23
szõvel piszkálgatta a kolbászt. Ferkó nem ült le, a gyalogúton állt, lába ujjával egyenes vonalakat húzott a keményre taposott földre. Csend nehezedett közéjük, Tömör a fejét ingatta, megpróbálta a kolbászt a bot végén egyensúlyozni, de sehogyan sem ment, a kolbász túlságosan hosszú volt. A kisfiú a papra gondolt, látta a szemét, ahogy azt mondja neki: „Te is menj, Ferkó”, és megint szégyellte magát. Ez a tekintet elválasztotta õt a másik két fiútól – ezt a fiúk is tudták, azért is volt csend. Egy madár szállt le melléjük a bokorra. Oldalt fordított fejjel nézte õket. – Szarkagábor – mondta Tömör. A madár elröppent a hangra. – Kik hozták? – kérdezte Gyuvi, és Tömör kezében egy pillanatra megállt a vesszõ. A kolbász végét a levegõben tartotta vele. – Cink Rozi kettõt, a Bébic… a Kisgyura… a töröttet meg a Bûtös. – Biztos evett belõle az úton. – Nem evett, az anyja kezdte meg. Egész szálat nem akart adni. – Fél szál, mi. – Több mint fél, alig hiányzik belõle. Ferkóra néztek. Ferkó a bokrot bámulta, ahonnan a szarkagábor elszállt, az ág még akkor is rezgett. – Igaz, több mint fél! – mondta neki Tömör, és feltérdelt. Kivette a kolbászt. – Fogd csak meg! Több mint fél! A kisfiú esetlenül fogta a kezében a kolbászt. Gyuvi akkor már nem nézett rá, mégis olyan volt, mintha ugrásra készülne. Tömör mereven bámult, az állkapcsát elõretolta. – Tényleg több – mondta aztán Ferkó, és visszatette a kolbászt a vékába, összeszorította a fogát, megint látta a pap tekintetét, elképzelte, ott áll elõtte, és megmondja: elvitték 24
a kosarat. Egyenesen a pap szemébe néz majd, és örülni fog. Örülni, örülni, örülni – a véka érintetlenül jutott el a parókiáig –, örülni, mert a pap szemébõl meleg árad, és az õ szemébõl is meleg árad majd. Amazok ketten felálltak. Tömör megfogta a kosár fülét, kicsit várt, de látta, hogy Gyuvi még mindig a fának támaszkodik, s így szólt a kisfiúnak: – Te is hozd egy kicsit! Ferkó engedelmesen megfogta a kosár fülét. Nehéz volt. Tömör sietett is, legalábbis a kisfiúnak úgy tûnt, hogy gyorsabban megy, mint addig. A bal keze erõsen húzódott, a vesszõfonat belevágott a tenyerébe. Most már jobb kézzel kellene vinni, gondolta, de nem szólt. „Addig a fáig még elviszem.” Magányos juharfa volt, itt kezdõdtek a falu földjei. – Fáj a kezem – mondta a fánál. Letették a kosarat. Gyuvi távolabb poroszkált utánuk, jó pár percbe telt, míg odaért. – Tudok itt egy vadgalambfészket – mondta –, már biztos kikeltek a kicsikék. – Azt mondja, fáj a keze – intett a kisfiú felé Tömör. – Abban a bokorban van a fészek – a kisfiú önkéntelenül arra nézett, amerre Gyuvi mutatott. – Ha ki mered szedni, szétverem a pofádat. – Azt mondja, fáj a keze – mondta még egyszer Tömör. – Egy másik fészek is volt erre, de azt leverte valaki. Gyuvi bal kézzel fogta meg a kosár fülét, egy darabig meggörnyedve állt, Ferkó azt hitte, most már neki nem kell vinni, de Tömör rászólt: – Na, mi lesz! Jobb kézzel tovább bírta, a jobb keze erõsebb volt. Megpróbált Gyuvival egyszerre lépni. Gyuvi erre hosszabbakat lépett. 25
Hosszúnak, nagyon hosszúnak tûnt az út. Néha úgy érezte, kibuggyannak a könnyei. Gyuvi gyorsított. Úgy ejtette el a kosarat. A keze elgémberedett, a hóna alá szorította. – Marha! A lábomra dobja – mondta Gyuvi. Leültek. Most a kisfiú is leült, kicsit távolabb, az árokpartra, Gyuvi meg Tömör a hónaljukkal a véka szélére támaszkodtak. Tömör a kolbászt piszkálta. – Ezt is elõbb eszi meg a plébános, mint a pesti gyerekek – mondta. – Dehogyis, dehogyis! A plébános úr nem lop – szólt közbe erõtlenül a kisfiú. – A gyurgyókafészket is te szedted ki a Fördössel. A Fördõs megmondta – szólalt meg újra Gyuvi, és lustán Ferkóra nézett. Egy fûszálat rágcsált. – Nem igaz! Nem én szedtem ki! Ezt nem is mondta a Fördõs. – Félröpösök voltak benne – folytatta Gyuvi –, az állatorvos két forintot adott volna egyért. A kisfiú még sohasem mert gyurgyókafészekbe nyúlni. A gyurgyókák horhosok meg szurdékok partjába fészkelnek, karvastagságú lyukakba, mint a partifecskék. Ilyenekben kígyó is tanyázik néha. Ferkó nagyon félt a kígyóktól. – Nem én szedtem ki – mondta. – Mit jár a szád? – kiabált dühösen Tömör, és felállt. – Kiszedted, és kész! Nekem is szedtél már ki fészkemet. A kisház mögött. Azt akarta mondani: „megmondlak, ha megütsz”, aztán mégsem szólt, nem tudta, miért jutott eszébe Tömörrõl a néger. A néger ejtõernyõvel ugrott ki a repülõgépbõl, libegõ fekete pont a fehér gomba alatt. Vasvillákkal és kaszákkal vették körül – mindenki kiabált, asszonyok is voltak, városiak, a kisfiú nem 26
ismerte õket –, a dühös sírás szaggatottan tört elõ a torkukból. Különös fekete izgalom telepedett rájuk, a kisfiú érezte, hogy valami szorítja a csontjait, a bõre alatt görcsök tekergõztek. A néger egy árokparton ült, mereven hátrafeszített karjára támaszkodott. Meg sem moccant, de a szeme ide-oda járt, furcsán villogott a szeme fehérje – egyébként fekete volt, koromfekete. Egyre szûkült körülötte a kör – itt valami megmásíthatatlan történik –, a férfiak arca vöröslött, nyakukon, mint a fehér, áttetszõ gyöngy, kiütött a verejték – itt valami megmásíthatatlan történik –, és a kaszák meg a vasvillák hegye egyre közelebb és közelebb villogott, aztán csend lett, mélységes, moccanás nélküli csend. Akkor kezdett beszélni a néger. Gyorsan és egyfolytában beszélt, valami idegen nyelven, különös, gurgulázó nyelven, sem kiabálva, sem halkan, mégsem volt megszokott emberi a hangja, a kisfiú így még senkit sem hallott beszélni. Nem emlékszik rá, ki szúrta meg elõször. Csak a villanás látszott, és egyetlen rövid, szûkölõ hang hallatszott, aztán megint szörnyû zsivaj, vonagló kiáltások, egy teljes percig, vagy talán tovább is, s aztán megint csend lett – akkor már senki sem állt közvetlenül a néger mellett. Már nem támaszkodott megfeszített karral az árokpartnak A hátán feküdt, mereven nézett az ég felé, ahonnan ejtõernyõjével lelibegett, és mozdulatlan volt, mint a csend, amely köréje zuhant. A kisfiú úgy érezte, most mindenki tudja, hogy itt valami megmásíthatatlan történt – de az emberek újra elkezdtek beszélgetni. Akkor rögtön nem érezte úgy, hogy értette, amit a néger mondott. Csak kicsivel késõbb, hazafelé menet. De egészen mégiscsak akkor, amikor a plébános biciklivel utolérte õket, tavasszal az elsõáldozás után. Tömör akkor már ott állt elõtte, a lábát szétterpesztette. – Nem mozogsz! – sziszegte, pedig a kisfiú meg sem moccant. 27
Elõször bal kézzel ütötte pofon. Gyuvi megint elfordította a fejét, az erdõ felé nézett. A plébános leszállt a biciklirõl, leeresztette a reverendáját. Akkor már mindannyian álltak, lehajtott fejjel, még Tömör is lehajtotta a fejét, pedig Tömör mindig egyenesen a szemébe néz mindenkinek – s az állát elõretolja. De akkor lehajtotta a fejét. Csak a kisfiú nem, a kisfiú a papot nézte. Egyenesen, mereven a szemébe nézett, és maga sem vette észre, elõretolta az állát. Egy darabig csend volt, a pap szemébõl jóság áradt és fény. – Így sokkal jobb, tisztelendõ úr – mondta Tömör tiszta, nagyon tiszta hangon. A kisfiú akkor hajtotta le a fejét. Vidámság áradt közéjük, felszabadultan nevettek, csengõ hangjukban egy csepp áhítattal. Olyanok lettek, mint a fák meg a felhõk. Csak a kisfiú nem. A kisfiú mindezt távolról, nagyon távolról látta, és félelem szorította össze a szívét. – Így szedd ki a más fészkét! Hülyefejû! – mondta Tömör, és keményen az arcába vágott, az orra tövénél nyilallt bele a fájdalom, a homlokán át, végig a tarkójáig. Újra az orrában érezte a gyóntatószék furcsa szagát, a rácson keresztül megváltozott a pap arca, mintha nem is az õ papjuk lett volna, hanem valaki más, szigorú, kemény arcú idegen. A szíve a torkában dobogott, nagyon halkan beszélt. – Kicsit hangosabban – suttogta a pap. – Csak bátran, meglátod, könnyû és tiszta leszel. Tömör most már rúgta is, megdühödött, elkékült az arca. – Hülye, hülyefejû! – ordított. Furcsa remegés fogta el. A bûneit egy papírra írta. Gyorsan, hadarva olvasott – és félt, nagyon félt. Idegen bûnök voltak, némelyik szó is idegenül hangzott, mintha akkor hallotta volna 28
elõször. Pedig õ beszélt, az õ hangján csengtek fel ezek a nehéz, idegen szavak. Egyik ütéstõl eleredt az orra vére. Tömör keze is véres lett, s a kisfiú arca is. A vére gyorsan száradt, összehúzta az arcán a bõrt. Azt hitte, majd mégis ráhull az a könnyû és lenge érzés, amelyet akkor szokott érezni, amikor az apja kint a földeken mesél neki. Régi dolgokról, arról, amikor még õ is kisfiú volt. Otthon sohasem mesélt, csak kint a földeken. Néhány történetet többször is elmondott, a kisfiú ezeket szóról szóra tudta, s néha már nem is figyelt rá, mit mond az apja, csak nézte az arcát, a mozdulatait, a hangját beitta a füle – akkor is értette volna az apját, ha valamilyen idegen nyelven beszél –, és úgy érezte, könnyedén ring a rétek fölött felhõk fehér taraja és erdõk zöld tengere meg szántóföldek barna foltjai között. – Fogd be az orrod! Vérzik – mondta Gyuvi. Befogta. Azok ketten ott álltak a kosár mellett. Hátrahajtotta a fejét. Így szokta, ha az orra vérzett. Rémülten nézett a papra, hányingere támadt. Keserû nyál szaladt a szájába. Az ostya a szájpadlására ragadt, sokáig piszkálgatta a nyelvével, míg végre le tudta nyelni. Hosszú ideig állt egy helyben, a hideg kõ a cipõje talpán is átsütött. Imádkozni próbált – késõbb letérdelt, hogy fájjon a térde, de nem tudott imádkozni. Elviselhetetlenül nehéz lett minden. Aztán már nagyon sajgott a térde. Nem érzett semmi mást, csak azt, hogy fáj, fáj, fáj. Ez nagyon jólesett. Az orra vére elállt. – Menjünk – mondta Gyuvi. Azontúl neki nem kellett vinni a kosarát, Gyuvi és Tömör vitték. Nem egyenesen a falu felé mentek. Nem értette, miért, aztán Gyuvi megmondta: – A Sió felé megyünk. Megmosódsz. 29
A pap maga mellett tolva a biciklijét, ott ment közöttük. Õ kicsit lemaradt a többiektõl. Vidám szeretett volna lenni, mint a többiek. Minden izmát megfeszítette, a füle zúgott tõle – de a nehéz súlyok nem oldódtak le róla. Félt. Vacogva nézett a gyerekekre. Olyanok lettek, mint a fák meg a felhõk. – Így sokkal jobb, tisztelendõ úr – mondta Tömör tiszta, nagyon tiszta hangon. A kisfiúnak akkor már nem fájt a térde. A földet nézte, és sírni szeretett volna. – És te, Ferkó? – kérdezte a plébános. – Tiszta lettem… és könnyû – mondta. Nem mert mást mondani. Nem jöttek a könnyei. Újra keserû nyál szaladt a szájába. Jólesett a hûvös víz érintése. Sokáig mosta az arcát, a rászáradt vér elég nehezen jött le. A parókia udvarán egy ponyvás teherautó állt, a hátulját lehajtották, sonkák, zacskók és különféle batyuk látszottak benne. Az autó mellett a favágótuskón egy atlétadresszes, sovány férfi ült, lobogó vörös haja volt és vidám szeme. Egyenként szedegették a vékából, amit hoztak, és a vörös hajú kezébe adták. – Látom, ettetek is – mondta, amikor észrevette a megkezdett kolbászt. – Nem ettünk – mondta gyorsan a kisfiú. – Így adták. Aztán már megbánta, hogy szólt. Az atlétatrikós nevetett. – Éhesek vagytok? Tömör és Gyuvi a kisfiúra néztek. – Na! Azt kérdeztem, éhesek vagytok-e? – Nem – mondta Ferkó –, nem vagyunk éhesek. Kimentek az udvarból, a vörös hajú megrántotta a vállát, és egy darabig összehúzott szemmel nézett utánuk. Az ártézikútnál Ferkó újra megmosta az arcát a meleg, 30
záptojásszagú vízben. Sokáig mosdott, mert azt hitte, Tömörék azalatt elmennek. De nem mentek el. Megvárták. A betonvályú szélén ültek, Gyuvi a vízbe lógatta a kezét. Nem siettek. „Nem ettünk belõle, nem ettünk belõle” – mondogatta a kisfiú, és elképzelte, ahogyan ott áll a pap elõtt. De a szavak üresen kopogtak a fejében: „nem ettünk belõle, nem ettünk belõle”, mintha nem is õ gondolta volna õket, a végén már a monoton ismételgetésben a szavak elvesztették jelentõségüket, furcsa, érthetetlen zagyvalékká váltak. A kisfiú nagyon szomorú lett. Pedig tényleg nem ettek a kolbászból. A pap az álla alá nyúlt, felemelte a fejét. – A szemembe nézz! – Elvittük – mondta még egyszer, és lehunyta a szemét. A pap elengedte az állát. Csend volt. Aztán pofon ütötte. – Elmehettek. – Szerencséd, hogy nem járt a pofád – súgta neki Tömör az ajtóban. A pap is kijött utánuk, a biciklijéhez ment. A fiúk még egyszer köszöntek neki. – Mindörökké – válaszolta, és Ferkót nézte. – Tudod, miért kaptad! – Igen – válaszolta lassan a kisfiú, és mereven a pap szemébe nézett.
31
Ha okos vagy, mint a kígyó Katt-katt-katt. Az altiszt sorba kattogtatta a kapcsolókat. A neoncsövek jóval késõbben kezdtek villogni, halkan sercegtek, aztán hideg, közömbös fényt vetettek a fehér falakra. Már a villanások közben észrevettem a szobrot. Felszikrázott az elsõ dühös fénycsóvában – és aztán már a pillanatnyi puha sötétség sem tudta eltakarni elõlem. Gyûlölöm a neont. Hideg, fehér fényében a tárgyak lelkükvesztve hevernek egymás mellett, lehámlik róluk minden emberi melegség. A terem magas volt. Magas, boltíves és fehér. Nem tudom magamban felidézni anyám hangját. A homály észrevétlenül lopózott be a szobába. Összefolytak elõttem a betûk. Kint még világos volt, egy darabig bámultam az ablak világos, szögletes foltját – aztán a falakon is fehér, kék, vörös téglalapokat láttam. Az ismerõs tárgyak egyszerre távoliak és érthetetlenek lettek. Ebben a homályban nem lehetett kényelmesen elterpeszkedni, hátradõlni a széken. Figyelni kellett. Minden idegen lett. Kiáltani akartam. S akkor bejött anyám. Leheletfinom, könnyed, kis árny, odasurrant az asztalhoz, levette a lámpa cilinderét, és belelehelt. Hallottam a rongy nyiszegését a nedves üvegen, aztán sercent a gyufa. A láng kihúzta magát, megnõtt a cilinderben, egy-kettõt bizonytalanul lobbant. – Vizezik ezek a petróliomot – mondta anyám, de akkor 32
már puha fény úszott körülöttünk. Kint egyszerre sötét lett, az ablak most már feketén bámult befelé. Mindenre emlékszem, a barna, rovátkás mestergerendára, a négy védelmezõ falra, a téglából rakott, fehérre meszelt tûzhelyre, a bútorokra. Csak anyám hangját nem tudom felidézni. „Vizezik ezek a petróliomot.” A fal mellé állították sorban a szobrokat. Fésülködõ lány, martinász, két Petõfi, szökõkúttervek, meztelen fiúk, lányok. Anyaság. Puffadt, kifejezéstelen csecsemõk. Az anyák mereven belebámulnak a levegõbe, az arcukon idegen, hazug öntudat. A testük picit elõredõl, a lendületet a kéz a végtelenbe szeretné röpíteni. De csak az orrig sikerült. Ezeket ismerem. Tudtam, hogy a szobrot Bánó Gellért csinálta. Nem mertem odanézni. Nem szem elõtt állt. A terem sarkába tették, közömbösen. Behordták a szobrokat a zsûrinek. A szállítómunkásoknak nem kötelességük ítélkezni. Behordták, és kész. Egyikben-másikban talán megragadt egy mozdulat, egy arckifejezés vagy valamelyik póz. De a szobrokat sorba rakták. Érkezési sorrendben, valamennyit a fal mellé. Nem mertem odanézni. Hallottam magam mögött a beszédfoszlányokat, a zsûritagok beszélgettek. A hangok elúsztak a fülem mellett. Nem is akartam odafigyelni. De azért feszülten hallgatóztam. Hátha Vizsó is észrevette már. De Vizsó nem szólt. Csak Melczer és Bokros hangját hallottam, idõnként közbeszólt Ray Ferkó is. Közömbös, semmitmondó dolgokat mondott. – Akkor talán kezdjük – mondta Vizsó. Csend lett. – Igen – mondtam én –, igen, kezdhetjük. A szobor ott állt a sarokban. 33
Anyám pápaszemmel olvasott. Régi, ócska szemüveg volt, a bolond gróftól kapta. – Ezzel talán jobban lát, próbálja meg – mondta a bolond gróf, és esetlenül kaparászott a zsebében. – Egyik szára letörött – tette hozzá aztán. – Mint a kukker, gróf úr! – mondta boldogan anyám, és bal kezével fogta a szemüveget, hogy le ne essen az orráról. – Kössön rá cérnát, vagy a gyerek csinál rá egy drótot, igaz, gyerek?! – Igaz – motyogtam gyorsan, és nem mertem a bolond gróf szemébe nézni. Ma már nem szorul össze a szívem, ha a bolond grófra gondolok. Értem õt. Csak most értettem meg igazán. Talán nem is volt gróf. Igaz, egyszer címeres autó kereste. Itt volt a bolond gróf felesége, hívta volna haza, de a bolond gróf be sem engedte – mondogatták a faluban. A címeres autót én is láttam. Hátul egy nõ ült benne. Csak egy pillanatra láttam. A kék ruháját és az arcélét. Ez nagyon tisztán bennem maradt, és aztán sokat álmodtam róla. Néha még most is megállok az utcán, amikor elsuhan elõttem egy ilyen titokzatos autó. Mert vannak titokzatos autók. A bolond gróf feleségét keresem. Az éles profilú, kék ruhás nõt, akit a bolond gróf be sem engedett. Lehet, hogy gróf volt. Koldult. Máról holnapra jelent meg a faluban, megvette Szûr István rozzant falu végi házát, és másnap már koldult. – Mit adnak a bolond grófnak? – kérdezte, és kockás nadrágjában esetlenül vigyorogva állt az ajtóban. Egyszer, még kisfiú voltam, az állomáson láttam õt. – Itt a bolond gróf – mondta valaki. Vigyorogtak. Odament a pénztárhoz. Behajolt a nyíláson. – Pestre szeretnék utazni… egy jegyet, ha lehetne… 34
– Hohogyne, gróf úr! Magának mindent – mondta széles, ravasz mosollyal a pirospozsgás forgalmista. Kotorászott ottbent, aztán egy jegyet nyomott a gróf kezébe. – Köszönöm – motyogta –, nagyon köszönöm – és megilletõdötten állt a váróterem közepén. – Likas jegyet kapott – suttogta röhögve egy gyerek, és a bolond gróf a jegyre nézett. Lukas volt. Segélykérõen nézett körül, de akkor már vigyorgó pofák ágaskodtak körülötte. – Hosszi útra megy, gróf úr? – kérdezte valaki, és az esetlen kockanadrágos figura zavartan tekergette a nyakát. Közben valaki hátulról egy virágot tûzött a kalapja mellé. Jött a vonat. Az emberek kitódultak a sínek mellé, õ meg csak állt, bambán bámulta a lukas jegyet, a törött szárú virág ide-oda nyaklott a kalapján. Akkor már csak ketten álltunk bent. – Bácsi – mondtam neki, s hogy nem figyelt rám, megismételtem – bácsi! Virág van a kalapján. – Ja, igen… – motyogott, és lassú mozdulattal levette a virágot a kalapja mellõl. Aznap éjjel anyám fölébresztett. – Mit kiabálsz, kisfiam? Rosszat álmodtál? – Igen – mondtam, és nekikezdtem bõgni. Az ajtó mellett kezdtük a zsûrizést. Táncoló lány. – Az örök téma – mondta ironikus mosollyal Bokros. – A szocializmus ihletésében. – Lebiggyesztette a száját. – Persze, Kállói – toldotta fitymálását Melczer. – Mit szólsz hozzá? – kérdezte tõlem. – Nézem – mondtam mogorván. Vértelen szobor volt. Tõlem várják a döntõ szót. Persze, hiszen én vagyok a zsûrielnök. Ray már a következõ szobornál tartott. – Na, milyen a táncoló lány? – szólt oda neki Bokros. Ray felénk fordult. A levegõbe nézett a fejünk mellett. 35
– Egyszer láttam egy táncoló lányt – mondta –, már nem emlékszem rá, ki csinálta… Ryk Wouters – gondoltam magamban. Ryk Wouters csinálta. – Nézd, fiam, egy lány! – mondta anyám, és felém tartotta az újságot. A szemüvege mögött melegen csillogott a szeme. Mosolygott. – Egy lány, nézd fiam, egy lány! – A kép egy szobrot ábrázolt. A „Táncoló lány”-t. – Igen – mondtam közömbösen –, már láttam, valami szobor fényképe. Csak pár perc múlva vettem észre, hogy anyám megsértõdött. Bontani kezdte az ágyakat – ha valamiért neheztelt, mindig szögletesek lettek a mozdulatai. Figyeltem. Nem nézett rám. Lefeküdt. Az újságot gondosan az ágya mellé tette egy székre. „Az újság az enyém, te ehhez a lányhoz értetlen vagy, és énhozzám is értetlen vagy.” Tanulnom kellett volna, de sehogy sem ment. „Lány”! – na, bumm. Anyámnak mindig van valami rögeszméje. Semmi különös nincs rajta. Egy hiányosan öltözött nõ szobra. Vigyorogni próbáltam. Hiányosan öltözött? A képet csak futólag néztem meg – végiglapoztam az újságot. De a képet nem tudtam fölidézni magamban. Legalábbis most már nem voltam benne bizonyos, hogy hiányosan öltözött. Legszívesebben odamentem volna – egyszerûen megnézem és kész. De nem lehetett – gondolkoznom kellett. Néha egy felületesen megnézett tárgyat késõbb részletesen magam elé tudok idézni. Jelentéktelen kis semmiségekre is visszaemlékszem, ha nagyon erõsen koncentrálok. Ez a kép azonban kiszaladt az emlékezetembõl. Láttam az aláírását. Vastag keretben volt, de a keret bal szára középen nem ért össze teljesen, valami nyomdahiba miatt. Az aláírás dõlt betûs szedés. Lassan elrendezõdött bennem az 36
egész újságoldal. Csak a kép helye tátongott üres, fehér foltként. Anyám már aludt. Feszültem néztem magam elé. A lány! Régen elfelejtettem, hogy azon kezdtem töprengeni, meztelen-e vagy sem? Akkor már megjelent elõttem a vonal. Nem tudom visszaidézni, akkor pontosan tudtam-e, de késõbb már világosan emlékeztem rá, hogy egy felemelt láb és egy kéz harmonikus, felködlõ vonala volt. De elúszott elõlem pillanatról pillanatra. Pedig akkor már ott sejlett bennem a bizonyosság, hogy ez a vonal tökéletes. Egy mozdulat absztrakciója, amely kevesebb is meg több is az ábrázolt mozdulatnál. Van benne valami tünékeny, a megnyugvásnak egy olyan fajtája, amikor az ember egy bonyolult matematikapélda megoldása közben rájön a következõ helyes képletre, de tudja azt is, hogy ezzel még nagyobb erõfeszítést kívánó munka elvégzése elé érkezett, és a megtalált képlet csak egy villanásnyi örömet okoz – a megnyugvás nem tökéletes, és valahogy ez a jó. Ahogy most mindezt hosszú évek után végiggondolom, és döcögök a szavak göröngyei között, érzem, hogy sok mindent másképpen mondok, mint ahogy volt. Az egész egy pillanat tört része alatt zajlott le. Már határozottan éreztem a vonalat, tudtam, hogy tökéletes, és mégsem tudtam felidézni. Kínzó hiányérzet fogott el. Látni akartam. De ugyanúgy vágyakoztam arra is, hogy egyszer csak ott, a helyemen ülve megjelenjék elõttem a szobor. Mégis fel kellett állnom. Odatérdeltem a székhez, hogy jobban lássam. Kábulat fogott el. (A lány, persze, meztelen volt, nem is tudom, hogyan képzelhettem másképpen.) Mély és soha nem tapasztalt megnyugvást éreztem egy pillanatra – aztán kínzó nyugtalanságot. Mintha valami még hiányozna. 37
A képet kivágtam. Még akkor este kivágtam, és két celofánlap közé ragasztva a zsebembe tettem. Sohasem váltam meg tõle, most is itt van a tárcámban. Három esztendeje néztem meg utoljára. – A kis Inkey – mondta Bokros, és elismerõen bólogatott. – Látod – nézett rám Melczer Hugó büszkén, és a hátamra ütött –, a kis Inkey! – Állandóan szocialista realizmusról vitatkoznak! Mit vitatkoznak! A kis Inkey meg tudja érteni a mát. Bokros körülnézett, hogy erre mit mondunk. Ray köhögött, Vizsó elmélyedve nézte a szobrot. A csendben Bokros segélykérõen rám nézett. – Igen, a mát! – mondtam nehézkesen. A kis Inkey megint martinászt csinált. Két éven belül ez a harmadik martinásza. 19…-ben állami ösztöndíjjal három hónapra Sztálinvárosba küldték. Tanulmányozza a kohó életét. Nézzen körül a munkások között. Azt hiszem, tizenkétezer forintot kapott erre a három hónapra. Talán két hetet töltött Sztálinvárosban. – Unalmas egy hely, öregem – azt mondta. Utána martinászokat csinált. A szövetségben elõadást tartott a munkásábrázolásról, és elmondta, hogy mi a véleménye az újfajta mûvészetrõl. Már nem emlékszem, miket mondott, pedig az elõadást én szerveztem, én mondtam hozzá a megnyitót is. A kis Inkey nem volt tehetségtelen. Évfolyamtársam volt, a kollégiumban egy szobában lakott velem. Velem és Bánó Gellérttel. Szeptember eleje volt, langyos vénasszonyok nyara, már Kelenföldön, amikor leszálltam, kigomboltam az ingem nyakát. Éreztem, hogy csáléra áll a gallérom, ahogy baktattam föl a hegyre, és ettõl jókedvem kerekedett. 38
Aránylag hamar megtaláltam a kollégiumot. Ez nem képzõmûvész-kollégium volt, hanem bölcsész-, de erre az évre itt szorítottak nekünk helyet, aztán itt is ragadtunk négy esztendeig. Az ablak melletti ágyon egy vékony, barna fiú ült, kenyeret evett. Gyanakodva pislogott rám. – Ez a szoba a szobrászoké – mondta. – Tudom – válaszoltam –, én is az vagyok. Erre elmosolyodott. – Szevasz – állt fel. Nyújtotta a kezét. – Inkey Zoltán. – Kisgerõcz – mondtam, és rávigyorogtam. – Micsoda? – kérdezte, és ráncolta a homlokát. – Kisgerõcz. Kisgerõcz András. – Faramuci neved van – nevetett. – A falumban sokan vagyunk, azt az utcát, ahol lakom, úgy is hívják, Kisgerõcz sor. Minden második házban egy Kisgerõcz lakik. – Nem kérsz zsíros kenyeret? – tolta elém a zsírpapíros csomagot. – Kösz, ettem a vonatban. De azért elvettem egy darabot. Kiválasztottam az ágyamat az övé mellett. Egymásra nevettünk. Bánó Gellért csak másnap jött meg. Neki jutott a legrosszabb hely az ajtó mögött, legtávolabb az ablaktól és a fûtõtesttõl. Ronda csontkeretes szemüveget hordott és kitaposott, csámpás cipõt. Nagyon halkan beszélt, éppen csak berakodott a szekrényébe, aztán el is ment. – Szép kis madár – biggyesztette le a száját Inkey. – Megint egy martinász – mondta Ray, és félszájjal nevetett. – Van benne lendület – szólalt meg végre Vizsó is. Aztán hosszan és hallgatagon álltunk a kis Inkey szobra elõtt. Tulajdonképpen nekem kellett volna kimondani a dön39
tõ szót, bár az elsõ körút csak a szobrok számbavevésére szolgált. Hogy lássuk az anyagot. A tulajdonképpeni zsûrizés csak ezután kezdõdött, de azért mindig ez az elsõ körút volt a lényegesebb. Ennek a martinásznak nem volt lelke. Bronz volt, nem martinász. Ügyesen csinálta meg a kis Inkey. – Ez mi? – kérdezte tõlem Bodvári professzor, és álmosan hunyorogva nézte a kibontakozó formákat. – A vizsgamunkám, professzor elvtárs. Martinász. Az alsóajkát behúzta a foga közé, résnyire szûkült szemmel nézte a szobrot. – Micsoda? – Martinász. Nem szólt. Továbbsétált. – Marha vagy – mondta Inkey, miután megnézte a szobrot. – Marha vagy! Még jóval a leadási határidõ elõtt figyelmeztettek, hogy csináljak másik szobrot. Azt mondták, dekadens, tehetségtelen baromság. Szóról szóra így. Anatómiai abszurdum. – Szándékosan torzítottam, professzor elvtárs. – Marha vagy! – mondta megint a kis Inkey, de már csak inkább magában. Ültünk az ágyon. A kis Inkey evett, Bánó Gellért az asztalnál rajzolgatott. – Az én nagybátyám martinász – mondtam. Hallgattak. – Egyszer elvitt magával a kohóba… – Te nem pályázol? – kérdezte válasz helyett Inkey. – Hol? Mikor? – Valami termelõszövetkezeti szobor. Kint van a papír a tanulmányi elõtt. Elsõ díj tizenkétezer. – Nem tudom – motyogtam. Igazából nem is nagyon figyeltem, még mindig az izzó torkú kemencékre gondol40
tam, a hatalmas csarnok törpe kis emberkéire, a füstre, süvítõ gõzre. – Minek hozta ide ezt a kölyköt – üvöltött valaki a nagybátyámra. Nem hallottam, mit válaszolt, a sistergés elnyelte a hangját. – Hát te, Gellért? – Nem pályázom! – A vizsgamunkádat sem kezdted el, Bodvári hõbörgött. Bánó Gellért mosolygott. – Két mackót csinálok – mondta. – Gyerekszobrokat. – Ez mi? – kérdezte a bolond gróf, és kivette a kezembõl a gyökeret. Szerettem volna utánakapni, aztán mégsem mertem. – Gyökér – mondtam sietve. Eltartotta magától, nézte, és elmosolyodott. A gyökeret a kiserdõn találtam, a tavalyi irtáson. Télen csak elfûrészelték a fák tövét, elvontatták a szálfákat. A tuskókat tavasszal szedték ki, mikor megereszkedett a föld, a csákány vasára sár ragadt. Néhány gyökérdarabka ott hevert még. Látszott rajtuk, melyiket vágta egybõl a fejsze, melyikhez kellett kettõt odacsapni. A vágások megnyirkosodtak, még a halott, eldarabolt gyökerekben is megindult az élet. Egyik-másik meg is kapaszkodott a földben, apró, hajszálvékony gyökereket eresztett lefelé, és nyáron pici levélkéket hozott. Ezek leginkább nyár- meg nyírgyökerek voltak, de ez a fa ritka errefelé. Itt inkább cser volt, de többnyire akác. Ezeknek a fáknak elszáradt a gyökere a napon. Ezek nem tudtak új apró gyökerecskéket engedni a földbe. – Az arca szomorú! Igaz? – nézett rám a bolond gróf. A gyökér egy bodzabokor tövében feküdt. Mint egy fej nélküli emberi törzs, szétcsapott kezekkel, kinyújtott bal és felemelt jobb lábbal. Éppen úgy, mint a szobor, amelynek 41
képét a zsebemben õriztem. A felemelt jobb láb, s a jobb kéz vonala éppen olyan volt, mint a szoboré. Ugyanaz a befejezettség, ugyanaz a befejezetlenség. Feje nem volt a gyökérnek. A fejét lecsapta a balta. Letettem magam elé a földre, és néztem. Sokáig néztem, aztán meg kellett ráznom a fejem. A szobornak arckifejezése volt. A mozdulat tovább folytatódott egy nem létezõ, szomorú arcban. – Az arca szomorú! Igaz? – mondta otthon a bolond gróf. Mégis befejeztem a martinászt. Meggyötört volt és szenvedõ, a törzse furán megcsavarodott, megnyúlt végtagokkal, görcsös pózban állt két mozdulat között, kicsit roggyantan, mégis szilárdan. Hosszú, csomós kezei is szenvedtek, külön életet éltek. Ebbõl a szenvedésbõl akartam kihozni a gyõzelmet és a küzdelem újrakezdését – nem tudom jól elmagyarázni –, mindezt a szoborral talán pontosabban fogalmaztam meg. Bár egy kicsit túlságosan szenvedõnek éreztem – valamit elvétettem rajta. De jó szobornak tartottam. A szobornak nem volt arca. A nyaka csonkban végzõdött. Lehet, hogy megalkuvás volt ez a megoldás – de nem tudtam fejet csinálni hozzá. A csonkkal azonban sokat veszõdtem, többet, mint bármelyik más részlettel. Elõször simán akartam hagyni, aztán természetesen, ahogy tört. Nem volt jó. Sokat rajzoltam hozzá, míg megtaláltam a törés igazi vonalát. Mikor elkészült, a törés lényegtelennek látszott. Ennek örültem. Én tudtam, hogy lényeges. És még valaki tudta. Április négyre kellett elkészülni a vizsgamunkával. Elõtte pár nappal végignéztük egymás szobrait. Véleményt nemigen mondott senki, Bodvári sem. Csak az én szobromra legyintett. A kis Inkey sem szólt. Elnézett a szobor mellett. Aznap nem is igen beszélt velem. Ott maradtam, nem 42
mentem tovább. Leültem a kész szobor elé. Vajon erre mondaná-e a bolond gróf, hogy arckifejezése van? Bánó Gellért visszajött. Szótlanul leült mellém, esetlenül a szék alá húzta a lábát. Dühös lettem. Mit akar itt ez a csámpás? – Arckifejezése van. Igaz? – mondta Bánó Gellért. – Megkerülik a szocialista témákat. De ez is állásfoglalás – mondta Bokros. – Csak néhányan vannak, akik azt csinálják, ami kell. Ezt bevezetõnek szánta a „Zászlós férfi” elé. Kárász Iván: „Zászlós férfi”. – Még szerencse, hogy a zászló színe nem látszik – mondta Ray. Melczer Hugó kapkodta a fejét, hol Rayra, hol meg rám nézett, én mit szólok ehhez. „Igen, szerencse” – gondoltam magamban. – Na, Hugó – biztattam a bajuszos sunyi emberkét, és egy kis düh is szorult a hangomba. Mondd hát a véleményedet, fajankó. Melczer nem értett a szobrokhoz. Egyáltalán semmihez sem értett. Korábban festeni próbált, de eltanácsolták az ecsettõl. Mûvészettörténész lett a felszabadulás után. Melczer elvtárs, maga foglalkozott képzõmûvészettel – mondták neki, és Melczer Hugó bólintott. Talán lehetett volna belõle jó mûvészettörténész, bár azt hiszem, ehhez nem volt lelke. De tegyük fel, hogy lehetett volna – az ember elõtt korlátlan lehetõségek állnak. Melczer Hugó azonban nem lett. Brosúrákat tanulmányozott mûvek helyett. – Ez a kettõ – mondta –, az Inkey és a Kárász. Mindig ez a kettõ – és jelentõs félmosolyt küldött felém, hogy na, persze, és a harmadik. Kisgerõcz András. – Dehogy – szólt közbe Vizsó –, dehogy! 43
Bánó Gellért még sokáig ott ült mellettem. Nem szóltunk. Nem tudtam mit mondani – és nem is volt fontos. „Arckifejezése van! Igaz!” – ezt mondta Gellért. Eszembe jutott az anyja. Fekete kendõs, idõs parasztasszony volt Gellért anyja, egyszer bejött a kollégiumba. – Apád köszöni a pénzt – mondta –, de most éppen nem kell. – Két százast tett az asztalra – mert eladta az üszõt, elég jó áron megvették. Mi miattunk ne fájjon a fejed, kisfiam. Bánó Gellértnek órája volt délután, és az anyját én kísértem ki a Keletibe. – Köszönöm, fiatalúr – mondta, mikor föltettem a bõröndjét a csomagtartóba. – Édesanyád lefiatalurazott, mikor kikísértem az állomásra. Neked órád volt, emlékszel? Gellért elpirult. – Egyszer kijössz velem Vizsóékhoz. Jó? Már beszéltem rólad. Martinász, zászló, ez még nem szocializmus – mondta Vizsó –, sõt legtöbb esetben egyáltalán nem az. Ez a szocializmus! Görcsösen összehúzódtak az izmaim. Mereven néztem a falat, a meszelés érdes fehérségét, a mészszemcsék megnõttek elõttem. De azért jól láttam Vizsó ujját. Egyenesen abba az irányba mutatott. Szerettem volna, ha remeg a keze, vagy indulatosnak látszik. De nem. Nyugodt volt és határozott. Lassan fordultunk a szobor felé. Vizsó egy rózsadombi mûtermes villában lakott. Nagy hodály volt ez a mûterem, befûthetetlen, mégis rokonszenves, csupa üveg, csupa fény. Itt dolgozott Bánó Gellért. Megmutatta a szobrait. Elõször értetlenül álltam elõttük, zavarba hozott a látszólagos szertelenség, különbözõ stílusok rendszertelen 44
változatossága. Azt hittem, nem is egyedül õ csinálta a szobrokat. – Hányan dolgoztok itt? – kérdeztem. – Csak én – mondta Gellért, és nevetett. – Mit gondolsz, mit szólna ehhez Inkey – kérdezte késõbb. Akkor már végignéztük a szobrokat. Szótlanul. Csak egyszer mondta Gellért, hogy „rosszak”. Komolyan mondta, nem azért, hogy ellenkezzem vele, és mondjam azt, hogy jók. Nem is mondtam volna, mert valóban nem mind volt jó. Talán nem is szobrok voltak. Csak kísérletek és tanulmányok. Elkapott mozdulatok, vonalak. Megkövülten álltam elõttük. Ha ezt Inkey látná? – gondoltam magamban, és elképzeltem a barna arcon végigfutó örömet. Ekkor szólalt meg Gellért kissé fitymálva, de inkább szomorúan, hogy „Mit gondolsz, mit szólna ehhez Inkey?” – Örülne – válaszoltam azonnal. – Gondolod? Nevetett rajtam. „Különben ez nem is fontos” – tette hozzá aztán. Inkeyt szerettem. Sokkal jobban szerettem, mint Bánó Gellértet, mert nyíltabb volt, vidámabb, bizalomgerjesztõbb és jobban megközelíthetõ. Gellértben volt valami nehézkes esetlenség, ami elviselhetetlenné vált idõnként. De ebben az esetlenségben rejlett az ereje is – erre csak jóval késõbb jöttem rá. Nem kellett volna Inkeyt bántanod! Ködös õszi esték jutottak eszembe. Ilyenkor Pest csupa sikátor. Az még más Pest volt. Igazibb, mint ez a mostani, hidegebb és kegyetlenebb. Ültem egyedül a kollégiumban. Most már tudom, hogy Gellért már akkor is Vizsóhoz járt. Ilyenkor dolgozott, néha beült az ablakmélyedésbe, a hatalmas üvegtábla mögé. Az volt a kedvenc helye. 45
Ott csókoltam meg elõször Erzsit. Akkor azonban még nem volt Erzsi. Csak köd volt, kavargó idegen város. A fûtõtest melege jólesõen áradt a lábamra, de késõbb ebben a rendületlenül áradó melegben is volt valami ijesztõ. Nem gyújtottam meg a villanyt, bámultam ki az ablakon. A Gellérthegy oldalát láttam, fákat, bozótot, itt-ott felvillantak a gondosan ápolt, kaviccsal kirakott utak. Ilyenkor õsszel kevesen jártak arra. A hegy lankás részei fölött messzi városrészek fényei villogtak. A lámpák füzérei valószínûtlenül hunyorogtak a messzeségben, mint egy távoli világrész morsejelei. Inkeynek köszönhetem, hogy ez az idegen Pest más lett, a szürke kõrengetegbõl házak váltak ki. Házak, amelyekrõl intim dolgokat tudtam meg, hogy csáléra áll a számtáblájuk, hogy az elsõ és második emelet között törött a lépcsõkorlát, lakásokat láttam, kiült székeket, barátságos rendetlenséget, sötét, bizalmatlan lépcsõházakat – és az emberek elmosolyodtak, mikor a csengetésemre kinéztek az ajtó mögül. – Szervusz, Kisgerõcz! A köd átszivárog az ablaküvegen, halkan motoz az ember szemén, végigkúszik a csontok és az izmok között. Döngenek a magány vasajtói. Egyre távolabb, egyre halkabban – köd van. A bolond grófhoz csak én jártam egyedül, senki más. Én is csak nagy sokára, egy õszön jutottam be hozzá. – Már négy napja nem jön – mondta anyám –, biztos beteg. A bolond gróf az ablaknál ült. A házra nagy ablakot csináltatott, még az elsõ héten, mikor odajött. – Köd van – mondta. – Levest hoztam, anyám küldte. – Láttad az autót? – kérdezte. 46
Igen, láttam az autót, és a szõke nõt is láttam, merev derékkal ült a hátsó ülésen. Nagyon szép nõ lehetett. A bolond gróf az ablakkeretre támaszkodott, bámulta a ködöt. A szobája tele volt képekkel. Sorban álltak a falnak támasztva. Akkor a sötétben még nem tudtam, hogy ezek festmények. Nem tudtam, hogy a bolond gróf fest. Senki sem tudta a faluban. – Ezt a ködöt kellene megfesteni. Látod? Aztán megette a levest. – Már kihûlt – mondtam neki. – Nem baj. Jó leves – válaszolta. Kicsit hátrább toltam a széket, mert a fûtõtest égette a lábamat. Hallottam a folyosón a lépéseket. – Hát te? – kérdezte Inkey. – Nézem a ködöt. Köd van. – Köd? Eszed tokja! Látni a lámpákat, odanézz! Tényleg a lámpák hunyorogtak a messziségben. Inkey nem gyújtotta fel a villanyt. Leült az ágyára, így nem láthattam, mert háttal ültem neki. Feszültem figyeltem, tudtam, hogy mondani akar valamit. Valami fontosat. Azt mondta: „Velem jöhetnél. Nem szeretek egyedül mászkálni.” Ez nagyon fontos volt. Még a villamoson is aggályoskodtam. Nem hívtak, mit szólnak, ha beállítok. – Nagyon hülye tudsz lenni – mondta csendesen Inkey. Legszívesebben megöleltem volna. A háznak csáléra állt a számtáblája. Második emelet kettõ. Inkey addig nyomta a csengõt, míg ki nem nyitották az ajtót. – Zolti! Lenyakazlak – kiáltott ki Magda az ajtó mögül, amíg a zárral babrált, de Inkey csak akkor hagyta abba a csengetést, mikor kitárta az ajtót. 47
A szemét láttam meg elõször. Rám mosolygott. Nem lepõdött meg, hogy én is jöttem, a mozdulatai határozottak, biztosak voltak. Késõbb is. Magda soha nem bizonytalankodott. Mindenhez úgy kezdett, mint aki már meg is nyerte a csatát. Biztosan tudott állni, nézni, kezet nyújtani. Csak alvás közben változott meg. Puha lett és bizonytalan – az arca jellegtelenné vált, és a szája szögletében megjelent egy keserû, kegyetlen vonás. De csak évek múltán láttam alvás közben. Az elõszobában telezsúfolták a fogasokat kabátokkal, soknak nem is jutott rajta hely – ezeket ledobálták egymás hegyére-hátára a földre, a szobából tánczene szûrõdött ki. Kicsit izgultam. – Ugye nem kell mindenkinek bemutatkozni? – súgtam Inkeynek. – Nem kell – mondta Inkey helyett Magda, és nevetett. Hangtalanul nevetett, csak elhúzta a száját. Sohasem hallottam hangosan nevetni. Valaki átszaladt az elõszobán sietõsen, és közben odakiáltott Inkeynek: Szevasz, Zolti. „Zolti”! Engem itt nem ismernek. A kiáltás mögött hosszú, napfényes utcák húzódtak, házak, indián törzsek, közös könyvek, fogócskák s együtt átizgult dolgozatírások. „Zolti”! A srácok golyót csereberélnek a téren, titkokat súgnak egymásnak és csúfolják a lányokat. A lányok megvetõen lebiggyesztik a szájukat, egyik-másik a nyelvét is kiölti. Engem itt nem ismernek. – Új fiú! – kiabált Margó. A teremben lehettek vagy harmincan, fiúk, lányok vegyest. Táncoltak, az egyik sarokban valaki vicceket mesélt. – Nem is árt egy kis erõsítés – mondta Margó, és most már ott állt közvetlen elõttem. Valaki felerõsítette a hangszórót. „Joe, Joe, Joe” – a szoba telezsúfolódott a hanggal, jólesõ szédülés fogott el. Jó zene. Amerikai lemez volt, ak48
koriban csak a sportolók és a külkereskedelmi utazók jutottak amerikai lemezhez. Jól szituált család – gondoltam magamban. Nevettem – tetszett a zene. – Jó kis lemez, igaz? Az öreg hozta – mondta Margó. – Különben hogy hívnak? Megmondtam a nevem. Margó nevetett. – Falusi vagy, mi? Akkor már táncoltunk, és Margó a fülembe súgta: – Azért ne keseredj el, öreg, és fõleg ne mondd el senkinek, én is falusi vagyok. Szép teste volt. A haját hidrogéneztette, és mikor megmondtam neki, hogy szobrász vagyok, azt mondta: „Jól van, kisapám.” Éjfél után két óra felé már csak hárman voltunk. Inkey, Magda és én. Margó fél órája ment el, két fiúval. Engem is hívott, de Inkey intett, hogy maradjak. Pedig szívesen elmentem volna. Fene tudja, jópofa lány volt ez a Margó. – Jól választott – nevetett Magda. – Miért? – Nem kell vele sokat veszõdni – mondta Inkey, és õ is nevetett. Atyáskodva és cinkosan. Megvontam a vállam. Ugyan! – Máskor is jöjjön el – nézett rám Magda szúrósan. – Ha akarja, olyankor Margót is meghívom – tette hozzá kis szünet után, és megenyhült az arca. Magda apja egy külkereskedelmi vállalatnál dolgozott. Négy nyelven beszélt, külföldön monsieur volt és mister. Itthon is, de itthon Szekeres elvtársnak hívták. – Jó pályát választottatok, fiaim – mondta –, lehetõségeitek vannak. – A ködöt kellene megfesteni – mondta a bolond gróf. Ott álltunk a képek között. Megfordította õket, kirakta velük körben a szobát. A gyökeret a kezében szorongatta – el49
kérte tõlem, sohasem vált meg tõle. Maga elé tartotta, nézte, aztán járkálni kezdett a képei elõtt. – Még mindig kockát? – kérdeztem tõle. – Igen – válaszolta –, még mindig. A bolond gróf rajzolni tanított. Három hónapig egyfolytában kockát kellett rajzolnom. Csak három hónap múlva bólintott a bolond gróf – és azt mondta: – „Jöhet a henger.” Ha nála voltam, sohasem dolgozott. Járkált a képei között, szorongatta a gyökeret. Olykor megállt a hátam mögött, megnézte a rajzot. Néha kivette a kezembõl a ceruzát és belejavított. A bolond gróf zseniálisan rajzolt. Akkor még nem értettem, hogy miért fest mégis furcsa vonalú színfoltokat, semmire sem hasonlító alakzatokat. Volt ezekben a festményekben valami lenyûgözõ, de én nem tudtam hozzájuk közelférkõzni. De nem minden képe volt ilyen. Egy kép – egyetlenegy, amelyet a falra akasztott – egy fiút ábrázolt. Ez a kép csodálatos volt. Ugyanazt kellene róla elmondanom, amit a szoborról – csak ez szomorúbb volt, reménytelenebb. Szépség áradt a képrõl. Színek és vonalak mesteri kézzel egybehangolt szépsége. A bolond gróf ez elõtt a kép elõtt állt a legtöbbet, ilyenkor mindig nyugtalan lett, néha beszélt is magában. Szaggatott hangon, idegesen, nem lehetett megérteni. Nagyon-nagyon sokára mondta el, hogy mit akar, egy nyári délután – akkor beszélt velem utoljára. Nagy tûz égett az udvarán. – Disznót öl, gróf úr? – kiabált be neki valaki, de nem válaszolt. A tûzoltókat értesítették, hogy a bolond gróf tüzet csinál. De nem csinált tüzet, nem is akart, hiába jöttek a tûzoltók, addigra már elaludt a tûz. A képeit égette. 50
