Lázadó vágy. Előszó. Anglia, 1788

Lázadó vágy Előszó Anglia, 1788. Dühös hangok ébresztették fel a gyermeket. Felült az ágyban és kidörzsölte az álmot a szeméből. – Dadus? – suttogta a beálló csendben. A szoba másik végében, a kandalló álló hintaszék felé nézett és látta, hogy üres. Gyorsan visszabújt a takaró alá, reszketve a hidegtől és a félelemtől. A dadus nem volt ott, ahol lennie kellett volna. A kandallóban parázsló tűz narancssárgás fénye démonok és boszorkányok szemének csillogására hasonlított a négyéves kislány képzeletében. Nem fog odanézni, határozta el magában. Az ablakra fordította tekintetét, de a szemek követték. Óriások és szörnyek hátborzongató árnyékát vetítették a sötét üvegre, és életre keltették az ablakon túl hajladozó fák kopasz ágait, halálra rémítve ezzel a kicsit. – Dadus? – suttogta újra könnyek között. Meghallotta édesapja hangját. Kiabált valakivel, s noha keményen és makacsul csengett a hangja, a félelem mégis eltűnt a kislányból. Nincs egyedül. Az édesapja a közelben van és megvédi. Miután megnyugodott, felébredt a kíváncsisága. Több mint egy hónapja élt már az új házban, és még egyszer sem járt náluk látogató. A papája kiabált valakivel és ő látni és hallani akarta, hogy mi történik. A kislány gyorsan az ágy végéhez mászott és a hasára fordult, hogy le tudjon ereszkedni a padlóra. Az ágy mindkét oldalán puha párnák hevertek a kemény fapadlón, az egyiket félrerúgta, ahogy a földre érkezett. Hangtalanul osont át a szobán, meztelen lábacskáit eltakarta a hosszú, fehér hálóing. Gyorsan kisöpörte fekete, göndör haját a szeméből, majd óvatosan elfordította az ajtó gombját. Amikor a lépcsőpihenőhöz ért, megállt egy pillanatra. Újabb hang csatlakozott az előzőhöz. Az ismeretlen kiabálni kezdett, förtelmes szavakat vágva papája fejéhez. A kislány szeme a csodálkozástól és a félelemtől tágra nyílt. Kilesett a lépcső korlátai között és látta, hogy édesapja egy idegennel néz farkasszemet. Búvóhelyéről egy másik alakot is észrevett, aki félig az előcsarnok homályába olvadt.

– Figyelmeztettek, Braxton! – kiáltotta az idegen mély, torokhangon. – Jó pénzt kapunk azért, hogy elintézzünk. Több bajt már nem fogsz keverni! A férfi pisztolyt tartott a kezében, pont olyant, amilyet édesapja is hordani szokott, hogy megvédje magát. A fegyver csöve a papájára szegeződött. A kislány lefelé indult a lépcsőn. Szeretett volna odarohanni édesapjához, szerette volna, ha a karjába veszi és megnyugtatja, hogy minden rendben van. Amikor a lépcső aljára ért, megállt. Látta, hogy apja kiüti a fegyvert az idegen kezéből. A pisztoly tompa puffanással esett a kislány lába elé. A másik férfi előlépett az árnyékból. – Perkins üdvözletét küldi – mondta reszelős hangon. – Azt is üzeni, hogy ne aggódj a lány miatt. Jó árat fog érte kapni. A kislány remegni kezdett. Nem mert a beszélő férfira nézni. Tudta, ha megtenné, narancssárgán izzó, démoni szemeket látna. Halálos rettegés fogta el. Az ördög lehelete lengte körül a férfit. Szinte tapintani tudta a gonoszságot, orrában érezte illatát, szájában az ízét, és ha fel mert volna nézni, tudta, hogy a látványtól menten megvakulna. Az idegen, aki a gyermek hite szerint ön volt az ördög, visszalépett a homályba, miközben a másik férfi előrelendült és az édesapjára támadt és keményen megütötte. – Elvágott torokkal nem lehet prédikálni – nevetett durván. Édesapja térdre zuhant. Megpróbált felállni, mire a férfi egy kést kapott elő. Durva röhögés harsant az előcsarnokban. A falak megszázszorozva verték vissza a hangot, mintha ezernyi láthatatlan szellem sikoltozna egymásnak. A férfi egyik kezéből a másikba dobálva a kést lassan körbesétálta az édesapját. – Papa, segítek neked – nyöszörögte a kislány a pisztolyért nyúlva. A fegyver nehéz volt és hideg, mintha a hóból kellett volna felemelnie. Kattanó hangot hallott, ahogy pufók ujja átbújt a závárgyűrűn. Kinyújtott, merev karja reszketett, ahogy felemelte a fegyvert és a két harcoló fél irányába tartotta. Apja felé lépdelt, hogy odaadja neki a pisztolyt, de megtorpant, amikor azt látta, hogy az idegen a hosszú kést a papája vállába döfi. Felsikoltott. – Papa! Segítek! – A kislány elkeseredett, félelemmel teli zokogása áthatolt a két küzdő fél hangos morgásán. A másik férfi is előrontott az árnyékból, hogy csatlakozzon a verekedőkhöz. A küzdelem abbamaradt és a három férfi döbbent hitetlenkedéssel bámulta a négyéves kislányt, aki fegyvert szegezett rájuk. – Ne! – kiáltotta az ördög és már nem nevetett. – Caroline, kicsim, fuss el! Rohanj! A figyelmeztetés elkésett. A gyermek megbotlott hosszú hálóingében és apja felé esett. Zuhantában ösztönösen megragadta a ravaszt. A dörrenés hangjára lehunyta a szemét. Az előcsarnok falai felerősítették a hangot.

A kislány felnyitotta a szemét és meglátta, hogy mit tett. Aztán már nem látott semmit.

Első fejezet Puskaropogás zaja törte meg az angliai vidék csendjét, megzavarva az utazás nyugalmát. Caroline Marie Richmond, unokanővére Charity és fekete kísérőjük Benjamin egyszerre hallották meg a zajt. Charity úgy vélte, mennydörgés hangját hozta felé a szél és kinézett az ablakon. Zavartan húzta össze szemöldökét, amikor látta, hogy az ég tiszta kékjét még egy bárányfelhő sem avarja meg a ragyogó őszi napon. Már szóra nyitotta a száját, hogy kommentálja az eseményeket, amikor unokahúga megragadta a vállát és a bérelt kocsi padlójára lökte. Miután gondoskodott unokanővére biztonságáról, Caroline egy gyöngyökkel kirakott ezüst pisztoly húzott elő tarsolyából. Charityre kellett támaszkodnia, hogy el ne essen, amikor a kocsi egy hirtelen rándulással megállt az út kanyarulatában. – Caroline, mégis mit csinálsz? – követelte a padlóról Charity tompa hangon. – Lövések – felelte kurtán Caroline. Benjamin, aki úrnőjével szemben ült, átnyújtotta neki fegyverét, majd óvatosan kikémlelt a nyitott ablakon. – Valami gazság történik ott – kiáltotta a kocsis erős ír akcentussal. – Jobb, ha itt kivárják a végét – tanácsolta még, közben fürgén lemászott a bakról és eltűnt Ben szeme elől. – Látsz valamit? – kérdezte Caroline. – Csak a kocsist, aki a bokrok közé bújt. – A fekete férfi hangjából mély megvetés csendült ki. – Semmit sem látok – zsörtölődött Charity. – Caroline, légy szíves vidd odébb a lábad. Tele lesz a ruhám cipőnyomokkal. – Erőlködve próbált felülni és végül sikerül feltérdelnie. Főkötője a nyakába csúszott, szőke fürtjei sárga és rózsaszínű szalagokkal gubancolódtak össze. Drótkeretes szemüvege furcsa szögben ült pisze orrán. Kancsalított a nagy igyekezettől, ahogy próbálta rendbe hozni magát. – Igazán, Caroline, néha nem bánnám, ha nem lennél olyan elszánt, ha a védelmemről van szó – mondta szemrehányóan. – Édes istenem, kiesett az egyik lencse a szemüvegemből – kesergett. – Biztos a ruhámban lesz valahol. Gondolod, hogy útonállók vannak előttünk? Caroline Charity utolsó megjegyzésére reagált. – A lövések számából és a kocsisunk viselkedéséből ítélve, igen – felelte nyugodt, hűvös hangon, ami éles ellentétben állt Charity ideges, szapora beszédével. – Benjamin, kérlek, nézd meg a lovakat. Ha elég nyugodtak, akkor előre lovagolunk és felajánljuk a támogatásunkat.

Benjamin beleegyezően bólintott és kinyitotta az ajtót. A kocsi beleremegett, ahogy a hatalmas termetű férfi megmozdult. Ben, széles vállait behúzva kikászálódott az ajtón, de nem a kocsi elé fogott lovakhoz sietett, hanem hátra indult, ahol Caroline arab telivérjei voltak kikötve. Az állatok Boston óta követték a kocsit, és Caroline édesapjától, Braxton grófjától kapták ajándékba őket. A lovak idegesen ágaskodtak, de Benjamin néhány halk szóval megnyugtatta őket dallamos anyanyelvén, amit csak Caroline értett meg rajta kívül. Eloldotta az állatokat és a kocsi oldalához vezette őket. – Charity, te várj meg itt! – parancsolta Caroline. – És húzd le a fejed! – Vigyázz öndra – felelte Charity, amint visszamászott az ülésre. Alighogy leült, máris kidugta a fejét, semmibe véve Caroline figyelmeztetését és figyelte, ahogy Benjamin a mén nyergébe emeli unokahúgát. – Benjamin, te is vigyázz öndra – szólt oda a férfinak, aki az idegesen táncoló kancára ült. Caroline a fák között haladt előre azzal a szándékkal, hogy hátulról lepje meg a rablókat. A lövések számából négy, talán öt támadóra következtetett, és semmi kedve nem volt belerohanni egy csapat gyilkosba. Az ágak beleakadtak kék főkötőjébe, és a lány gyorsan levette fejéről, és a földre dobta. Sűrű, éjfekete haja kiszabadult a csatok szorításából és bájos összevisszasággal terült szét karcsú vállain. Dühös hangok állították meg őket. Caroline és Benjamin a bokrok sűrűjében rejtőzve mindent látott. Az eléjük táruló látványtól Caroline hátán végigfutott a hideg. Az úton négy termetes lovas fogott közre egy gyönyörű fekete hintót. Egy kivételével valamennyien maszkot viseltek. A haramiák egy nyilvánvalóan gazdag úriembert figyeltek, ahogy az lassan lekászálódott a hintóról. Caroline észrevette, hogy a férfi lábán patakzik a vér, és dühében majdnem hangosan felnyögött, ugyanakkor szánalom töltötte el a sebesült iránt. A szőke hajú férfi csinos arca krétafehér volt és eltorzult a fájdalomtól. Caroline figyelte, ahogy a férfi a hintónak dől és szembenéz támadóival. Szemében gőg és megvetés tükröződött, amint végigmérte foglyul ejtőit. Aztán szeme hirtelen elkerekedett, eltűnt belőle a gőg, átadva helyét a pániknak. Nem volt nehéz rájönni, hogy mi okozta a hirtelen váltást. A maszk nélküli bandita, aki nyilvánvalóan a többi főnöke volt, lassan felemelte a pisztolyát és kétségtelenül arra készült, hogy hidegvérűen meggyilkolja a sebesült úriembert. – Látta az arcomat – mondta csatlósainak. – Nincs mese, meg kell halnia. Két rabló azonnal helyeslően bólintott, a harmadik azonban habozni látszott. Caroline nem várta meg, amíg döntésre jut. Gondosan célzott és meghúzta a ravaszt. Lövése pontos volt,

tükrözve a hosszú évek gyakorlatát, amit négy idősebb unokafivérének köszönhetett, akik nem nyugodtak addig, amíg meg nem tanították, hogyan védheti meg magát. A lövés a főnök kezét találta el, fájdalomüvöltése méltó jutalom volt a lány számára. Benjamin helyeslően morgott és az üres fegyvert átvéve tőle, átnyújtotta saját töltött puskáját. Caroline újra lőtt, és megsebesítette a főnöktől balra álló banditát. És ezzel vége is volt mindennek. A haramiák trágár fenyegetéseket ordítozva viharsebesen elszáguldottak az úton. Caroline megvárta, amíg a paták zaja elhal, aztán lovát mozgásra bírva előrelovagolt. Amikor a férfihoz ért, gyorsan leugrott a nyeregből. – Nem hinném, hogy viszszajönnek – mondta lágy hangon. Puskája még mindig a kezében volt, de gyorsan leeresztette, amikor látta, hogy a férfi hátralép. A férfi lassan magához tért a rémülettől. Hihetetlenül kék szeme, amely talán egy árnyalattal volt sötétebb, mint Caroline szeme, tágra nyíltak a hirtelen felismeréstől. – Ön volt az, aki rájuk lőtt? Ön lőtt… Szegény ember képtelen volt befejezni a mondatot. Szemmel láthatóan sok volt neki, ami történt. – Igen, én lőttem rájuk. Benjamin – intett a mögötte álló óriás felé – segített. A férfi elszakította tekintetét Caroline-ról és a barátjára nézett. A lány aggódva figyelte reakcióját, amikor a fekete férfit meglátta. Úgy nézett ki, mint aki menten elájul. Zavarodottságát végül a rémület és fájdalom rovására írta. – Ha nem lőttem volna, akkor már halott lenne. Miután közölte ezt a nyilvánvalóan logikus és helyénvaló tényt, Benjaminhoz fordult és a kezébe nyomta a gyeplőt. – Menj vissza a kocsihoz és mondd el Charity-nek, hogy mi történt. Azóta már biztos betegre aggódta magát. Benjamin bólintott és elindult. – Hozd el a puskaporos zacskót, csak a biztonság kedvéért – szólt utána Caroline. – És Charity orvosságos táskáját is. A lány újra az idegenhez fordult. – Vissza tudna mászni a kocsiba? Ott kényelmesebb lenne, amíg megvizsgálom a sebét. A férfi bólintott, majd lassan felkapaszkodott a lépcsőn és beült a kocsiba. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy visszazuhant, de Caroline már ott állt mögötte és kezével támogatta. Amikor végre elterült a kocsi sötétvörös bársonyülésén, Caroline a padlóra térdelt a férfi kinyújtott lábai közé. Hirtelen elpirult zavarában, mivel a sebesülés igencsak kényes helyen volt és teljesen átérezte, hogy helyzete milyen kínos mindkettőjüknek. Habozott egy pillanatig, hogyan is kezdjen hozzá, de a sebből lüktető friss vér látványa cselekvésre ösztönözte. – Kínos, rendkívül kínos – suttogta a férfi, hangjában azonban több volt a fájdalom, mint a zavar. Caroline mélyen együttérzett vele.

A lövés közvetlenül a belső combtőnél érte a férfi lábát. – Szerencséje volt, uram – mormolta Caroline. – A golyó átment a combján. Ha esetleg leszakítana egy kis darabot az… – Tönkre fogja tenni! – a férfi hangja dühösen csenget, mintha felháborítónak találná a javaslatot. Caroline csodálkozva nézett fel. – A csizmám! Vigyázzon kérem a csizmámra! A férfi szinte hisztérikus volt Caroline megítélése szerint. – Minden rendben lesz – szólt halk, megnyugtató hangon. – Megengedi, hogy egy kicsit felszakítsam a nadrágját? A férfi mély lélegzetet vett, és szemeit forgatva kurtán bólintott. – Ha feltétlen szükséges – egyezett bele látható elkeseredéssel. Caroline bólintott és egy apró tőrt húzott elő a bokája fölé rejtett tokból. A férfi önkéntelenül elmosolyodott. – Mindig ilyen jól felszerelten utazik, hölgyem? – Ahonnan jövök, ott természetes, hogy az ember minden eshetőségre felkészül – magyarázta a lány. Rendkívül nehéznek bizonyult a tőr végét becsúsztatni a szoros bricsesz alá. Úgy tűnt, mintha a nadrágot egyenesen ráöntötték volna a férfira, és Caroline-nak az jutott eszébe, hogy roppant kényelmetlen lehet ebben a szűk holmiban üldögélni. Szorgalmasan dolgozott, míg végre sikerült kiszakítania a nadrágot, aztán kiszélesítette a nyílást, amíg teljesen láthatóvá nem vált a seb. Az idegen felismerte a lábai közt térdelő gyönyörű nő erős akcentusát. – Aha, szóval a gyarmatokról jött. Azt hallottam, hogy az egy barbár hely. – Felnyögött, ahogy Caroline a seb szélét kezdte vizsgálni. – Nem csoda, hogy egy egész fegyverraktárat cipel magával. Caroline felnézett az ismeretlenre, s némileg csodálkozó hangon válaszolt. – Valóban a gyarmatokról jövök, uram, de nem ezért van nálam fegyver. Nem, nem – csóválta meg fejét hevesen. – Nemrég hagytuk el Londont. – Londont? – nézett zavarodottan a férfi. – Pontosan. Hallottunk a rengeteg gonosztettről, amit errefelé elkövetnek. Az a helyzet, hogy a számtalan gyilkosság és rablás híre még Bostonba is eljutott. Anglia a romlottság és a bűnözés melegágya, vagy tévednék? Az unokanővérem és én megígértük, hogy mindent megteszünk a biztonságunk érdekében. Szerintem jól tettük tekintetbe véve, hogy rögtön az út elején ilyen kalamajkába keveredtünk. – Ugyan! Én ugyanezt hallottam a gyarmatokról – horkantott a férfi. – London ennél sokkal civilizáltabb, kedves megtévesztett hölgyem! – A férfi hangja Caroline szerint meglehetősen leereszkedő volt. Különös módon mégsem dühítette fel.

– Az otthonát védi és ez szerintem tiszteletreméltó dolog – felelte halk sóhajjal. – Levenné, kérem a nyakkendőjét? – Elnézést, hogy mondta? – kérdezte hökkenten a férfi. Lassan ejtette a szavakat, közben ajkait harapdálta. Caroline sejtette, hogy egyre erősebb fájdalmat érez. – Valamivel el kell állítanom a vérzést – magyarázta. – Ha ezt hallaná valaki, örökre vége lenne a jó híremnek. Megsérülni egy ilyen kényes helyen… egy hölgy, aki látott esendő állapotomban és ráadásul az én nyaksálamat akarja használni. Édes Istenem, ez már sok. Ez már túl sok nekem! – Ne aggódjon a nyaksála miatt – szólt Caroline azon a hangon, amit a kisgyerekek megnyugtatására szokott használni. – Majd letépek egy darabot az alsószoknyámból. Az idegen még mindig elég feldúltnak nézett ki és féltőn óvta értékes nyakkendőjét. Caroline együttérző kifejezést erőltetett az arcára. – Megígérem, hogy senkinek nem fogok beszélni erről a szerencsétlen esetről. Különben is, még a nevét sem tudom. Látja, milyen egyszerű a dolog? Mostantól mondjuk… Mr. George-nak fogom szólítani a királyuk után. Megfelelő lesz így? A férfi arcán vad kifejezés jelent meg, ami azt sugallta a lánynak, hogy egyáltalán nem megfelelő az úriember számára ez a megoldás. Habozott egy pillanatig, aztán úgy döntött, hogy alkalmazkodik az új helyzethez. – Mivel a királyuk gyengélkedik, talán mégsem ez a legmegfelelőbb név. Talán keresnünk kéne egy másikat. A Smith jó lesz? Mit szólna a Harold Smithhez? A férfi bólintott, majd nagyot sóhajtott. – Remek – jelentette ki Caroline. Megveregette térdkalácsát és gyorsan kimászott a kocsiból, majd lehajolt, hogy letépjen egy csíkot alsószoknyája aljáról. Gyorsan közeledő lovas hangjára figyelt fel. Megdermedt, amikor rájött, hogy a hang északról jön, pont ellenkező irányból, mint amerről Benjamint várta. Visszajön az egyik bandita? – Adja ide kérem a pisztolyomat, Mr. Smith! – sürgette a férfit, miközben gyorsan visszadugta rejtekhelyére a tőrt, a vászoncsíkot pedig behajította a kocsi ablakán. – De hiszen nincs is megtöltve – a férfi hangjából pánik csendült ki. Caroline ugyanezt a félelmet érezte, és igyekezett úrrá lenni rajta. Küzdött a sürgető vágy ellen, hogy szoknyája szegélyét felkapva berohanjon az erdőbe segítséget hívni. Nem viselkedhet ilyen gyáván. Ez különben is azt jelentené, hogy egyedül, védelem nélkül hagyja a sebesültet. – A pisztoly ugyan nincs megtöltve, de ezt csak mi ketten tudjuk – igyekezett hangjába annyi bátorságot sűríteni, amennyit csak tudott. Átvette a fegyvert, majd mély lélegzetet vett,

hogy megnyugodjon, közben buzgón fohászkodott, hogy Benjamin is meghallja az újabb közeledő veszedelmet. Uramisten, bárcsak ne remegne annyira a keze! A kanyar mögül előbukkant ló és lovasa. Caroline tekintete az állatra tapadt, egy hatalmas fekete szörnyetegre, ami legalább húsz centivel önsabb volt, mint a saját hátasa. Átfutott az agyán, hogy a ló halálra tapossa, és szinte érezte, hogy remeg a föld a lába alatt. Szilárdan tartotta a pisztolyt, bár hátra kellett lépnie és bármilyen veszélyes is volt, le kellett hunynia a szemét, hogy a megtorpanó ló patái által kavart föld ne menjen a szemébe. Amikor újra kinyitotta a szemét, farkasszemet nézett a pompás szörnyeteggel valamint egy pisztoly csövével. Mivel mindkettő félelmetesnek bizonyult, Caroline gyorsan a lovasra emelte tekintetét. Ez nagy hiba volt. A önsból rámeredő hatalmas férfi sokkal félelmetesebb látványt nyújtott, mint a ló vagy a fegyver. Homlokába hulló barna haja nem szelídített a férfi éles vonásain. A határozott, szigorú állhoz jól illett az orr éles, kiugró vonala, aranybarna szeméből a legcsekélyebb gyengédség vagy megértés sem tükröződött, ahogy szúrósan a lányra meredt. Haragos tekintete szinte lángot vetett. Nem hagyja magát, gondolta Caroline elszántan. Rezzenéstelen arccal nézett vissza a férfira. Jered Marcus Benton, Bradford negyedik hercege nem hitt a szemének. Megnyugtatta lovát, miközben az előtte álló, kékszemű csodára meredt, aki pisztolyával egyenesen a szívére célzott. Az egész helyzet lehetetlen volt. – Mi történt itt? – Erős hangjától a mén idegesen táncolni kezdett alatta. Combjának határozott szorításával gyorsan úrrá lett az állaton. – Csend legyen, Reliance! – parancsolta kemény hangon. A határozott parancsnak ellentmondani látszott, hogy gyengéden végigsimította a ló nyakát. A szeretet öntudatlan mozdulata éles ellentétben állt durva arckifejezésével. Egyetlen pillanatra sem vette le a tekintetét Caroline-ról, és a lány szinte azt kívánta, hogy inkább az egyik rabló tért volna vissza. Félt, hogy az idegen gyorsan átlát gyenge kis blöffjén. Hol marad Benjamin? Hallania kellett a paták közeledő hangját. Hiszen a talaj még mindig reng, nem igaz? Vagy talán a lába remeg? Uramisten, erőt kell vennie magán! – Mondja el, mi történt itt! – követelte újra az ismeretlen. Hangjának nyersessége megborzongtatta a lányt, de nem mozdult. Nem is válaszolt, attól félve, hogy a hangjából kicsendülő félelem árulója lesz. Szorosabban markolta a pisztolyt, és próbálta lecsendesíteni riadtan zakatoló szívét. Bradford gyors pillantást vetett ön köré. Kedvenc hintója, melyet két hétre kölcsön adott barátjának, most az út szélén állt és csúf golyónyomok éktelenkedtek oldalán. Közelebb léptetett

a hintóhoz és belsejében meglátta barátja szőke üstökét. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Barátja biztonságban van. Ösztönösen megérezte, hogy az előtte álló büszke nő nem felelős a kárért. Látta, hogy a lány megremeg és megragadta a lehetőséget. – Dobja el a fegyvert! – Ez nem kérés volt. Bradford hercege nem szokott kérni, és normális körülmények között mindig meg is kapta, amit akart. Bradford kénytelen volt arra a köveztetésre jutni, hogy ez nem számítható normális körülménynek, mert a szemtelen csitri parancsát semmibe véve továbbra is ott állt előtte elszántan. Caroline mindent elkövetett, hogy ne remegjen, miközben a haragosan fölé tornyosuló férfit figyelte. Hatalom és erő lengte körül a mogorva férfit, és Caroline megriadt a hirtelen rátörő érzéstől. Végtére is, csak egy férfi. Megrázta a fejét, mintha így próbálná helyrerázni a gondolatait. A férfi gőgös volt és fennhéjázó, és a ruházatából ítélve rendkívül gazdag. Sötétvörös mellénye hasonló fazonú volt, mint Mr. Smithé. Szarvasbőr nadrágja szorosan simult lábszárára, megmutatva az anyag alatt feszülő izmokat. Magas szárú csizmája fényesen ragyogott, és még a kravátlija is hasonló volt, mint a kocsiban ülő idegené. Caroline emlékezett rá, hogy a sebesült mennyire aggódott, hogy ismerősei közül valaki megtudhatja, milyen kényelmetlen helyzetbe került. Az is eszébe jutott, hogy megígérte, senkinek nem fogja elárulni. Az előtte álló, cinikus arcú ismeretlen pont olyannak nézett ki Caroline szerint, mint aki szeret pletykákat terjeszteni. Legjobb lesz, ha elküldi innen. – Hölgyem, talán halláskárosodásban szenved? Azt mondtam, hogy dobja el a fegyvert. – Nem akart kiabálni, de úgy érezte, csapdába esett. A rászegeződő pisztoly és a makacsul rámeredő gyönyörű szemek csapdájába, ismerte el magában. – Dobja el ön a fegyvert! – szólalt meg végre a lány. Nagy örömére, hangja nem remegett, sőt majdnem olyan dühösnek hangzott, mint a férfié. Kis győzelem volt ugyan, de mégiscsak győzelem. Caroline háttal állt a kocsinak, így nem láthatta, hogy a sebesült úr üdvözlően int az őt halálra rémíteni próbáló idegennek. Bradford kurta biccentéssel viszonozta a köszöntést. Szemöldökét kérdőn húzta fel, és szeméből hirtelen eltűnt a cinikus kifejezés. Olyan érzés volt, mintha tisztára töröltek volna egy teleírt táblát, és Caroline azt kívánta, hogy a férfit körülvevő félelmetes, hatalmat sugárzó aura is ugyanilyen gyorsan eltűnne. De nem volt ideje tovább töprengeni ellenfele arckifejezésének változásán. – Úgy tűnik, holtpontra jutottunk – állapította meg a férfi mély, zengő hangján. – Lőjük le egymást?

Caroline nem volt elragadtatva az ötlettől. Látta, ahogy a férfi szája szögletében halvány mosoly bujkál. Hogy merészel ilyen ostobán viccelődni, amikor ő halálra van rémülve? – Dobja el a fegyverét! – ismételte Caroline határozott hangon. – Nem fogom lelőni. Bradford meg sem hallotta a parancsot, sem az ígéretet. A lányt méregette tekintetével, miközben gyengéden paskolgatta lova nyakát. Nyilvánvaló volt, hogy nagyra értékeli az állatot, és Caroline rájött, hogy új fegyver van a kezében. A férfi természetesen nem fogja megadni magát. Nem fog meghajolni egy nő előtt. Bradford látta, hogy alig egy perce ellenfele még remegett, és tudta, hogy csak idő kérdése, mikor omlik teljesen össze. Vonakodva bár, de elismerte és csodálta a nő bátorságát. Soha nem találkozott még olyan nővel, aki dicsekedhetett volna ezzel a tulajdonsággal, de akár bátor akár nem, mégiscsak egy nő, és mint ilyen alsóbbrendű. Alapjában véve minden nő egyforma. Mindegyik… – Nem lövöm le magát. A lovát fogom lelőni. Bejött a blöffje. A férfi kis híján leesett a lóról. – Nem meri megtenni! – üvöltötte elvakult dühvel. Caroline válaszul leeresztette a kezét annyira, hogy a pisztoly csöve egyenesen a büszke állat fejére irányuljon. – Pont a két szeme között fogom eltalálni – ígérte. – Bradford! – A kocsi belsejéből jövő hang visszatartotta a herceget attól, hogy leugorjon a lováról, és puszta kézzel fojtsa meg a nőt. – Mr. Smith, ismeri ezt az embert? – kérdezte Caroline. Egyetlen pillanatra sem vette le tekintetét a dühös idegenről, aki leugrott lováról és nadrágja övébe dugta a pisztolyt. Megkönnyebbülés töltötte el a lányt. Mégsem volt olyan nehéz meggyőzni a férfit. Ha ez az angol a felső tízezer tipikus képviselője, akkor lehet, hogy unokafivéreinek mégiscsak igazuk volt. Talán mindegyik elpuhult és tunya. Bradford Caroline-hoz fordult, félbeszakítva gondolatait. – Egyetlen úriember sem merészelne megfenyegetni… Nem fejezte be a mondatot, mivel rájött, hogy milyen abszurd az egész. – Sohasem tartottam magam igazán úriembernek – vágott vissza a lány, amikor látta, hogy a férfi nem folytatja. Mr. Smith kidugta a fejét az ablakon és halkan felnyögött, amikor a hirtelen mozdulattól belehasított a fájdalom. – Üres a fegyvere, barátom. Nehogy gutaütést kapj már! A lovad biztonságban van. – Hangján érződött, hogy remekül szórakozott az előbbi jeleneten, és Caroline nem bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon.

Bradfordot egy pillanatra elbűvölte a lány gyönyörű mosolya és a szemének huncut csillogása. – Igazán könnyű volt magát meggyőzni – jelentette Caroline, de nyomban azt kívánta, bárcsak meg sem szólalt volna. A férfi ijesztő gyorsasággal közeledett felé és egyáltalán nem mosolygott. Nyilvánvaló, hogy semmi humorérzéke sincs, gondolta Caroline hátra lépve előle. Fenyegető tekintete kizárta a vonzalomnak még a lehetőségét. Tekintete és termete is. Túl magas és túl széles volt Caroline ízlésének. Majdnem olyan magas volt, mint Benjamin, aki Caroline nagy megkönnyebbülésére most az idegen háta mögé lopakodott. – Lelőtte volna a lovamat, ha töltve van a pisztolya? – A férfi hangja ingerülten csengett, fenyegető arcán egy ideg rángatózott idegesen és Caroline jobbnak látta, ha válaszol. Lassan leengedte a pisztolyt. – Természetesen nem. Túl szép ez az állat ahhoz, hogy megöljem. Ön ellenben… Ág reccsent Bradford mögött, mire ő megfordult és szembe találta magát Benjaminnel. Egy hosszú percig némán méregették egymást, Ellentétben Mr. Smithszel, a férfi egyáltalán nem ijedt meg kísérőjétől, inkább kíváncsinak látszott. – Ideadnád a gyógyszereket, Benjamin? Miatta ne aggódj! – intett fejével az idegen felé. – Ő Mr. Smith egyik barátja. – Mr. Smith? – fordult Bradford zavarodottan barátja felé, aki a kocsi ablakából mosolyogva figyelte az eseményeket. – Az urat ma Harold Smithnek hívják – magyarázta Caroline. – Nem szeretné, ha megtudnám az igazi nevét, mivel meglehetősen kínos helyzetbe került. Felajánlottam neki, hogy a királyuk után George-nak fogom nevezni, de ez nem nyerte el a tetszését, így a Haroldnál maradtunk. Charity ezt a pillanatot választotta, hogy felbukkanjon az úton. Rózsaszín szoknyáját magasan bokája fölé emelte, ahogy futva közeledett. Caroline örült, hogy félbeszakították, mivel Bradford egyre értetlenebb arccal meredt rá. Vajon az angolok állandóan ilyen zavartak? – Caroline! A kocsis nem hajlandó előbújni a bokrok közül – tört ki Charity, amikor végre levegőhöz jutott. Benjamin mellett állt meg és gyors mosolyt villantott rá, mielőtt Bradfordra és a kocsiból kihajoló úrra nézett volna. – Elmúlt a veszély? Azért kérdezem, mert a kocsis azt ígérte, hogy visszaül a bakra, ha tiszta a levegő, de csak akkor hiszi el, ha a saját szememmel győződöm meg róla. Ezért is jöttem – magyarázta szaporán. – Caroline, azt hiszem, vissza kellene fordulnunk Londonba! Tudom, hogy én akartam mindenáron az apád vidéki birtokára menni, de látom már, hogy nagy ostobaság volt tőlem. Neked volt igazad! Menjünk apád városi házába és küldjünk neki egy üzenetet.

A folyamatosan csacsogó Charityről egy járkáló forgószél jutott eszébe Bradfordnak. Tekintete ide-oda járt a két nő között, és szinte hihetetlennek tűnt, hogy rokonok. Sem külsőben, sem tetteikben nem hasonlítottak egymásra. A kicsi és törékeny Charity a százhatvan centit sem érte el, aranyló fürtök keretezték szép arcát és barna szemében huncut fény csillogott. Caroline legalább tíz centivel magasodott unokanővére fölé. Dús fekete haja lágy hullámokban omlott vállára, és meghökkentően tiszta kék szemekkel nézett a világba. Mindketten karcsúak voltak. Charity egy szépség, unokahúga pedig egyenesen gyönyörű. A különbségek nem értek véget a külsőnél. A kis szőke szeleburdinak látszott, tekintetében nem lehetett felfedezni sem komolyságot, sem mélyebb értelmet. Képtelen volt egyenesen a másik szemébe nézni, tekintete állandóan ide-oda röpködött. Bradford arra gondolt, hogy a lány esetleg szégyenlős. Caroline fellépése magabiztos volt, tekintete egyenes és határozott. Egyenesen a szemébe nézett és olyan kitartással, hogy kis híján térdre kényszerítette. Igen, a két unkatestvér tökéletes, de bájos ellentéte volt egymásnak. – Mr. Smith, engedje meg, hogy bemutassam Charityt – intett mosolyogva unokanővére felé Caroline. Szándékosan megfeledkezett Bradfordról, és igazolva érezte a mellőzést, mivel a férfi továbbra is rosszallón ráncolta homlokát. Charity a hintóhoz sietett, lábujjhegyre emelkedett és megpróbált bekukucskálni az ablakon. – Benjamin mondta, hogy megsebesült. Szegény ember! Jobban érzi már magát? – Mosolygott és válaszra várt, miközben a sebesült igyekezett eltakarni magát. – Caroline unokanővére vagyok, de mióta csak az eszemet tudom, testvérként neveltek minket. Korban is közel állunk egymáshoz, csak hat hónappal vagyok idősebb. – A magyarázat után Charity széles mosolylyal, amelytől bájos gödröcskék keletkeztek az arcán, visszafordult Caroline-hoz. – Hol van a kocsisuk? Gondolod, hogy ő is a bokrokban keresett menedéket? Szerintem valakinek igazán körül kellene néznie. – Igen, ez remek ötlet – felelte Caroline. – Menjetek és keressétek meg Benjaminnel, amíg én ellátom Mr. Smith lábát. – Ó, hová lett a jó modorom? Mindannyiunknak be kellene mutatkoznunk, bár a körülmények meglehetősen szokatlanok és elég nehéz eldönteni, hogy mit is tegyünk. – Nem! – A hintó belsejéből felhangzó kiáltás majdnem felborította a járművet. – Mr. Smith jobban szeretne a névtelenség homályába burkolózni – magyarázta gyengéd hangon Caroline. – Meg kell ígérned, hogy elfelejted ezt a balesetet. – Félrehúzta unokanővérét, és a fülébe suttogta. – Az úr nagyon kínosan érzi magát. Tudod, milyenek az angolok – tette még hozzá.

Bradford elég közel állt ahhoz, hogy meghallja a magyarázatot, és már kérdezősködni kezdett volna az utolsó kijelentésről, amikor Charity megelőzte. – Kínosan érzi magát, mert megsebesült? Milyen különös. Súlyos a seb? – Nem – nyugtatta meg Caroline. – Először azt hittem, hogy igen, annyi vér volt köröskörül. De szerencsére nem súlyos, csak nagyon kellemetlen helyen van – fejezte be a magyarázkodást. – Ó Istenem! – sajnálkozott Charity mély együttérzéssel. Gyors pillantást vetett a kocsi belseje felé. – Kellemetlen helyen, azt mondod? – Igen – felelte Caroline. Tudta, hogy unokanővére részletes leírást szeretne hallani, de Mr. Smith érzelmeire való tekintettel nem mondott többet. – Minél előbb befejezzük, és útnak indulunk, annál jobb. – Miért? – Mert nagyon hisztérikus a sebesülése miatt – Caroline nem bánta, hogy unokanővére látja rajta az elkeseredést. Nem mondta el Charitynek a teljes igazat, és magának is alig vallotta be. Leginkább Mr. Smith erőszakos barátja miatt akart sietni. Minél előbb távol kerül tőle, annál jobb. A férfi szokatlan módon megijesztette és bosszantotta is, és Caroline-nak egyáltalán nem tetszett ez az érzés. – Előkelő férfi? – kérdezte suttogta Charity, mintha valami halálos betegséget terjesztene a szó. Caroline nem válaszolt. Benjamin felé intett, és elvette az orvosságos táskát. Visszamászott a hintóba. – Ne aggódjon Charity miatt – nyugtatta meg Mr. Smitht. – Nincs rajta a szemüvege, és anélkül nemigen látja magát. Benjamin a magyarázatot meghallva, felajánlotta a karját Charitynek. Amikor a lány nem reagált rögtön, ön ragadta meg a karját és lassan elvezette. Bradford elgondolkozva nézett utána és azon töprengett, mi is folyik itt. – Ha akarod, megnézheted, hogy milyen slamasztikába keveredtem – szólt ki barátjának Mr. Smith. Bradford bólintott és a hintó másik oldalára sétált. – Kevés olyan ember van, akinek a titoktartásában megbízom, de Bradford ezek közül való – magyarázta a férfi Caroline-nak. A lány nem válaszolt. Látta, hogy közben elállt a vérzés. – Van magánál valami szeszes ital? – kérdezte, és igyekezett tudomást sem venni Bradfordról, aki beült a kocsiba a szemközti ülésre. A hintó jóval nagyobb volt, mint a lány által bérelt kocsi, de Bradford lába így is hozzáért a vállához, ahogy Mr. Smith előtt térdelt. Udvariatlanság lett volna tőle megkérni a férfit, hogy

várjon odakint, amíg befejezi a seb tisztítását és kötözését, mivel ön Mr. Smith hívta invitálta be barátját, de Caroline akkor is forrón kívánta, hogy bárcsak kint várna a férfi. – Van nálam egy kis konyak – felelte a sebesült, visszatérítve ezzel a lány gondolatait. – Gondolja, hogy néhány korty ital segítene? – húzta elő az üveget mellényzsebéből. – Ha marad, akkor feltétlenül – mondta Caroline. – A sebbe akarom önteni, mielőtt bekötözném. Mama azt szokta mondani, hogy a szesz segít meggátolni a fertőzést – magyarázta. Azt már nem mondta el, hogy az anyja egyáltalán nem volt biztos abban, hogy valóban használ-e a kezelés, de ennek ellenére rendszeresen alkalmazta, úgy döntve, hogy nem is árt. – Csípni fog, és ha kiabálni óhajtana, megnyugtatom, hogy nem fogom kevesebbre tartani. – Nem fogok kiabálni, hölgyem, és igazán nem szép dolog, hogy ilyesmit feltételez rólam – hadarta el egy szuszra Mr. Smith pontosan egy másodperccel azelőtt, hogy a szesz a sebet érintette volna. Akkor azonban hangosan felkiáltott és kis híján felugrott az ülésről kínjában. Bradford tehetetlenül nézte és együttérzően fintorgott. Caroline egy áporodott szagot árasztó, sárga port tartalmazó kis tégelyt vett elő, és bőségen szórt belőle a sebre. Aztán fogta az alsószoknyájából leszakított hosszú csíkot és olyan gyorsan dolgozott, ahogy csak tudott. – A gyógyszer érzésteleníti a területet és összezárja a sebet – mondta gyengéd hangon. Bradford úgy érezte, hogy áldozatul esik a fátyolos és érzéki hang vonzerejének. Hirtelen szeretett volna helyet cserélni barátjával, és fejét csóválta a nevetséges gondolat miatt. Mi a csuda történt vele? Teljesen megzavarodott. Furcsa volt számára az érzés, mert soha nem találkozott még hasonlóval, és ez egyáltalán nem tetszett neki. A nő kihívást jelentett számára, megrendítette az önuralmát. Az igazat megvallva, majdnem megrémítette a dolog, ez a heves érzelem a fekete hajú szemtelen csitri iránt. Hirtelen úgy érezte magát, mint egy tapasztalatlan iskolásfiú, aki nem tudja, hogyan tovább. – Úgy üvöltöttem, mint valami gyáva fickó – suttogta Mr. Smith. Illatos csipkekendővel törölgette homlokát. – A mamája igazi barbár, ha ilyen gonosz gyógyítási módszereket alkalmaz. Bradford látta barátja arcán a fájdalmat és az elkeseredést, és tudta, hogy milyen nehezére esett neki ez a vallomás. De azt is tudta, ha megpróbálná meggyőzni az ellenkezőjéről, az csak rosszabb lenne. – Mr. Smith, az egércincogás is hangosabb, mint ön volt – vetette ellen határozottan Caroline. Megveregette a férfi térdét, majd felnézett rá. – Nagyon bátran viselkedett. Különben is, ahogy szembeszállt azokkal a banditákkal, az lenyűgöző volt. – A lány látta, hogy dicsérete megtette a magáét. Mr. Smith önbiztossága kezdett visszatérni. – Igazán bátran helyt állt, és

nincs mit a saját szemére vetnie. Azt pedig természetesen megbocsátom, hogy a mamát barbárnak nevezte – tette hozzá kedves mosollyal. – Inkább csak vakmerő voltam azokkal a zsiványokkal szemben – ismerte be Mr. Smith. – Bizonyára megérti, olyan számbeli fölényben voltak, hogy esélyem sem volt. – Így van, mégsem adta meg magát. Büszkének kellene lennie a helytállására. Egyetért velem, Mr. Bradford? – Igen – válaszolt gyorsan a férfi és örült, hogy a lány végre hajlandó volt tudomást venni róla. Mr. Smith torkán örömteli morgás tört fel. – Az egyedüli ember, aki gyáván viselkedett, az az ír kocsis volt, akit felfogadtam – jegyezte meg Caroline, miközben bekötözte a férfi combsebét. – Nem szereti az íreket? – érdeklődött Bradford, akit felingerelt a lány heves hangja. Caroline dühtől csillogó szemekkel nézett rá, és Bradfordnak az jutott az eszébe, hogy vajon szeretni is tud-e olyan szenvedélyesen, ahogy gyűlöl. Aztán bosszankodva söpörte félre a nevetséges gondolatot. – Meggyőződésem, hogy az írek mind bajkeverő gazemberek – ismerte be Caroline. – Mama azt mondja, hogy elnézőbbnek kellene lennem, de képtelen vagyok rá. Felsóhajtott és visszafordult a munkájához. – Egyszer megtámadott három ír férfi, amikor még jóval fiatalabb voltam, és ha Benjamin nem avatkozik közbe, nem is tudom, mi történhetett volna. Valószínűleg most nem lennék itt, hogy meséljek róla. – Nehéz elképzelni, hogy valaki legyőzheti magát – jegyezte meg Mr. Smith. Kijelentését bóknak szánta és Caroline annak is vette. – Akkor még nem tudtam, hogyan kell megvédenem önmagam. Az unokafivéreim nagyon felháborodtak, amikor meghallották, hogy mi történt, és attól kezdve mindent elkövetettek, hogy megtanítsanak az önvédelemre. – Ez a nő egy két lábon járó fegyverraktár – fordult barátjához Mr. Smith. – Azt mondja, meg kell védenie magát Londonnal szemben. – Kezdjük újra az okos és tapasztalt gyarmatokról és a szégyenteljes Londonról szóló vitánkat, Mr. Smith? – Caroline hangjában nevetés bujkált. Csak azért ugratta a férfit, hogy elvonja a figyelmét a fájdalomról. Közben keze fürgén dolgozott. Gyengéd, de biztos mozdulatokkal tekerte a ruhacsíkot a férfi combja köré újra és újra. Mr. Smith arcáról lassan eltűnt a fájdalmas kifejezés. – Sokkal jobban érzem önm. Az egész életemmel adósa vagyok önnek, hölgyem.

Caroline úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a lelkes kijelentést és gyorsan témát változtatott. – Két hét és táncolni fog – ígérte. – Részt vesz a önsabb körök társasági életében? Ön is a felső tízezerhez tartozik? Az ártatlan kérdés megköhögtette Mr. Smitht. Olyan hangokat hallatott, mintha a torkán akadt volna valami. Caroline figyelte egy pillanatig, aztán Bradfordra nézett. Látta a férfi szemén, hogy remekül szórakozik, és a szeme sarkában megbúvó mosoly szinte jóképűvé varázsolta arcát. Caroline türelmesen várta, hogy a férfi válaszoljon, de Mr. Smith egyre csak köhögött és krákogott, és úgy látszott, képtelen felelni a kérdésre. Bradford egyáltalán nem néz ki divatfinak, gondolta Caroline a válaszra várva. Kicsit le is hangolta a beismerés. Még csak nem is hasonlított Mr. Smithre. Hiába öltözködtek hasonlóan, a lány biztosra vette, hogy Bradford nem hord magánál csupa csipke zsebkendőt. A combjának érintése sem lehet hasonló egy újszülött baba selymes bőréhez. Nem, valószínűleg izmos és kemény. Sokkal férfiasabb jelenség volt, mint Mr. Smith. Caroline el tudta képzelni, hogy a puszta súlyával könnyedén összeroppantja az ellenfelét. Vajon hogyan bánik a nőkkel? Érezte, hogy elpirul a fantáziaképek hatására. Ugyan, mi történt vele? Próbálja ön elé képzelni a férfit meztelenül, és azon gondolkodik, hogy milyen lehet az érintése. Úristen, ez képtelenség! Bradford látta a könnyed pirulást, és azt hitte, a lány félreérti Mr. Smith köhögését. Talán azt gondolja, hogy a férfi nevet rajta. Gyorsan válaszolt a kérdésre. – Mindketten az úri társasághoz tartozunk, de Mr. Smith sokkal aktívabb tagja, mint én. – Azt már nem mondta el, hogy nagyon ritkán jár el a bálokra és mindegyik egy külön megpróbáltatást jelent számára. Ahelyett hogy igazi érzéseinek hangot adott volna, inkább kérdezősködni kezdett. – Mintha azt mondta volna, hogy az apját jött meglátogatni. Ezek szerint a gyarmatokon lakik? Az édesanyjával? Bradford szeretett volna minél többet megtudni Caroline-ról. Még magának sem vallotta be, hogy kényszert érez, hogy annyi információt gyűjtsön össze a lányról, amennyit csak lehet. Hirtelen érdeklődését puszta udvariassággal magyarázta. Caroline aggodalmasan ráncolta a homlokát. Ha nem válaszol, az durva udvariatlanság, ugyanakkor semmi kedve nem volt bármi közelebbit is elárulni magáról a két férfinak. Ha nem jön közbe semmi, akkor csak rövid időt fog Londonban tölteni, és ez idő alatt nem szándékozott barátságba kerülni egyetlen angollal sem. Mindkét férfi várakozással figyelte. Valamit mondania kell. – Az édesanyám évekkel ezelőtt meghalt – szólalt meg végül. – Egészen kislány voltam még, amikor Bostonba kerültem. A nénikém és a bácsikám neveltek fel, és mindig mamának hívtam a nénikémet. Végül is, ő nevelt fel. És könnyebb is volt így… beilleszkedni – vont vállat hanyagul.

– Hosszú ideig marad Londonban? – kérdezte Bradford. Hatalmas kezeivel térdére támaszkodva előrehajolt és látható érdeklődéssel várta a választ. – Charity szeretne elmenni néhány rendezvényre, amíg itt vagyunk – kerülte meg Caroline az egyenes választ. Bradford elégedetlenül vonta össze a szemöldökét a kitérő válasz hallatán, de nem adta fel. – Hamarosan megkezdődik a szezon. Nem várja izgatottan élete nagy kalandját? – Igyekezett hangjából száműzni a cinizmust, mert nem akarta kiábrándítani a lányt. Mégiscsak egy nő volt, ezért minden bizonnyal ég a vágytól, hogy része legyen az egész léha forgatagnak. – Kaland? Eszembe se jutott, hogy így gondoljak rá, de biztos vagyok benne, hogy Charity nagyon fogja élvezni. Merőn nézett Bradfordra, és a férfit megdöbbentette a felismerés, hogy ettől az erővel áthatott határozott tekintettől a férfiak dadogni kezdenek és elvesztik a józan eszüket. Ő természetesen már túl sokat látott és túl sokat tapasztalt ahhoz, hogy egy ilyen szemtelen fruska mesterkedései hassanak rá, emlékeztette magát Bradford gyorsan, miközben szánalmas kísérletet tett arra, hogy eszébe idézze, miről is beszélgettek. Érezte, hogy lassan rémület keríti a hatalmába saját, szokatlan reakció nyomán. Az Isten szerelmére, soha nem sikerült nőnek még ennyire elbűvölnie! Mi a fene történik vele? A hőség miatt lehet, gondolta végül, de közben megesküdött magának, hogy mindent ki fog deríteni a lába előtt térdelő nőről. Sugárzott róla az ártatlanság, meleget ígérve a férfinak, aki oly sokáig élt a zord hidegben. A Caroline-t fogva tartó varázslat, amint Bradford sötét szemeibe nézett, megtört, amikor Mr. Smith megköszörülte a torkát. – Nem túl nagy érdeklődéssel várja a szezont, vagy tévedek? – Szemmel láthatóan még ön is elcsodálkozott a kérdésen. – Nemigen foglalkoztatott a kérdés – mosolygott Caroline. – Ha tudná, hogy milyen történeteket hallottunk! Azt mondják, hogy ez egy teljesen zártkörű csoport, kényes ízléssel és elvárásokkal, és minden tagjának mindig tökéletesen kell viselkednie. Charity nagyon fél, hogy illetlenül fog viselkedni és zavarba hozza ezzel apámat rögtön az első bálon. Nagyon szeretne tökéletesen viselkedni. Feszült hangja még kíváncsibbá tette Bradfordot. – Megjósolhatom, hogy ön lesz a társaság fő beszédtémája – jelentette ki önbiztos hangon Mr. Smith. Szavait bóknak szánta, és meglehetősen zavarba jött, amikor Caroline homlokát ráncolva rábólintott. – Charity is emiatt aggódik. Attól fél, hogy akkora szörnyűséget fogok elkövetni, hogy egész London arról fog beszélni. Nem szoktam törődni a formaságokkal. Mama lázadónak szokott nevezni. Attól tartok, igaza van.

A lány hangja olyan határozottsággal csengett, mint aki nagyon is jól ismeri magát. – Nem, nem. Azt hiszem, félreértett – sietett kijavítani magát Mr. Smith. – Azt akartam mondani, hogy az előkelő társaság tárt karokkal fogja fogadni. Én mondom, hogy így lesz. – Nagyon kedves magától – suttogta Caroline. – De nem táplálok nagy reményeket. De amúgy sincs jelentősége, ahogy maguk angolok szeretik mondani, mert hamarosan visszatérek Bostonba. Az se számít, ha ön Plummer vág ki. – Plummer? – a két férfi egyszerre szólalt meg. – Plummer vagy Brummer – vont vállat Caroline. – Mr. Smith, ha egy kicsit megmozdítaná a lábát, hogy elérjem a tépés szabad végét. Így, most már folytathatom a munkát. – Brummellre gondol? Beau Brummellre? – kérdezte Bradford kis mosollyal a hangjában. – Igen, valószínűleg így hívják. Mrs. Maybury azt mondta nekünk, mielőtt elhagytuk Bostont, hogy ez a Brummell irányítja az előkelő társaságot, de ezt minden bizonnyal maguk is tudják. Mrs. Maybury akkor érkezett a gyarmatokra, amikor mi indulni készültünk, így gondolom, a története helytálló. – És mit mesélt ez a Mrs. Maybury? – kérdezte Bradford. – Azt, hogy ha Brummell elhatározza, hogy egy hölgyet eltanácsol a társaságtól, akkor jobb, ha az illető hölgy kolostorba vonul. Az ő szezonjának vége és szégyenszemre haza kell térnie. El tudja képzelni, hogy egy embernek ekkora hatalma legyen? – nézett Bradfordra kérdőn, de rögtön azt kívánta, bárcsak ne tette volna. Hát persze, hogy el tudja képzelni, gondolta magában. Valószínűleg ő volt az a férfi, aki magát a hatalmat feltalálta. Elkeseredetten felsóhajtott és lehajtotta a fejét. Bradford közelsége kezdte idegesíteni. Felnézett Mr. Smithre és látta, hogy milyen savanyú képet vág. – Jaj, csak nem túl szoros a kötés? – N-nem, a kötés tökéletes – mormolta a férfi. – Tudnia kell, hogy engem személy szerint nem érdekel, hogy ez a Brummell mit gondol rólam. Számomra London nem túl vonzó. Mégis aggódom amiatt, hogy esetleg Charity látja kárát az én helytelen viselkedésemnek. Nagyon fájna neki, ha történne valami, és nem szeretném, ha bárki is megalázná. Csak emiatt aggódom. – Van egy olyan érzésem, hogy Beau Brummell nem fogja magát vagy az unokatestvérét nemkívánatos személynek nyilvánítani – jósolta Bradford. – Ön túl szép ahhoz, hogy mellőzzék – vetette közbe Mr. Smith. – Az hogy valaki szép még nem jelenti azt, hogy el is fogadják – jegyezte meg Caroline. – Csak az számít, hogy mi van itt belül. – Úgy hallottam, hogy szépségen felül Brummell rendkívüli figyelemmel tünteti ki a szürkéit – mondta száraz hangon Bradford.

– A szürkéit? – kérdezte Caroline zavartan. – A lovait – magyarázta a férfi. – Kétségem sincs afelől, hogy megpróbálja lelőni valamelyiket, ha netán Brummell arra vetemedne, hogy kizárja magát vagy az unokatestvérét a társaságból. A férfi arca komoly maradt, de szemében meleg fény csillogott. Nyilvánvaló, hogy ugratni akarta a lányt. – Soha nem tennék ilyet – jelentette ki Caroline. Bradford mosolygott és Caroline helytelenítően megcsóválta a fejét. – Csak gúnyolódjon. – Aztán újra Mr. Smithhez fordult. – Így ni, készen is vagyunk, uram. Tartsa meg ezt a gyógyszert, és naponta cserélje a kötést. És az Isten szerelmére, ne engedje, hogy eret vágjanak magán. Már így épp elég vért vesztett. – Ez is a mama tanácsa? – gyanakodott Mr. Smith. Caroline bólintott és kiszállt a hintóból. Felegyenesedett, megfordult és a sebesült lábat gyengéden a szemközti ülésre fektette közvetlenül Bradford mellé. – Attól tartok, igaza volt, Mr. Smith. Tönkrement a gyönyörű csizmája. És a bojt is csupa vér. Talán ha pezsgőben mosná ki, ahogy Brummell szokta Mrs. Maybury szerint, akkor újra jól nézne ki. – Ez féltve őrzött titok – Mr. Smith hangja elkeseredetten csengett. – Többé már nem, mivel Mrs. Maybury tud róla, és ezek szerint ön is ismeri a titkot. – Nem is várt választ logikus kijelentésére, hanem Bradfordhoz fordult. – A barátjával marad? – Megtaláltuk a kocsist – csendült fel Charity hangja pont akkor, amikor Bradford bólintott. – Akkora púp van a fején, mint egy templomtorony, de mindjárt magához tér. Caroline a két férfi felé bólintott. – Jó napot, mindkettőjüknek! – köszönt el. – Benjamin, most már mennünk kell. Mr. Bradford gondjaiba veszi Mr. Smitht. A fekete férfi mondott valamit Caroline-nak valami olyan nyelven, amit Bradford még sohasem halott, de a lány mosolyából és bólintásából látta, hogy az tökéletesen megértette. És aztán elmentek. Egyik férfi sem szólt egy szót sem, amíg a fekete hajú nimfát figyelték, ahogyan unokatestvérét kíséri az úton. Bradford hercege kiugrott a kocsiból, hogy tovább láthassa a lányt, de barátja is kidugta a fejét az ablakon, hogy a távolodó Caroline-t nézhesse. Bradford mosolyogva állt. A szőke hajú rokon egyfolytában csacsogott, a fekete férfi pedig felhúzott pisztollyal némán ballagott utánuk, elszántan arra, hogy megvédje úrnőjét, ha kell. – Istenem, azt hiszem, elkaptam a királytól az őrültséget – szólalt meg a sebesült. – A kis boszorka a gyarmatok üdvözletét hozta – tette hozzá enyhe gúnnyal –, és én teljesen belebolondultam.

– Felejtsd el! – vetette oda kurtán Bradford. – Kell nekem ez a nő. – Hangja ellenmondást nem tűrő volt, és barátja hevesen bólogatott beleegyezése jeléül. – Nem érdekel, hogy a gyarmatokról jött-e vagy sem. – Micsoda kavarodás lesz itt, ha elkezdesz utána járni. Ha az apja nem nemes… Nem, ez egyszerűen képtelenség. Gondolj a társadalmi helyzetedre! – És te ezért elleneznéd ezt a kapcsolatot? – Bradford hangja kíváncsi volt. – Nem, én támogatlak. A lány megmentette az életemet. Bradford felhúzta a szemöldökét, és barátja sietve válaszolt ki nem mondott kérdésére. – Meglepte a banditákat és ellőtte a vezetőjük kezét, még mielőtt az lelőtt volna engem. – Egy percig sem kétlem, hogy képes volt megtenni. – Egy másik gazembert a vállán sebesített meg. – Észrevetted, hogy nem válaszolt egyenesen a kérdésemre? Mr. Smith halkan kuncogni kezdett. – Nem gondoltam volna, hogy valaha is mosolyogni látlak, Bradford, ma mégis mást sem láttam az arcodon, csak mosolyt. A társaság tele lesz találgatásokkal. Nem lesz könnyű dolgod a lánnyal. Szinte irigyellek a kihívásért. Bradford nem válaszolt, csak elfordult és az útkanyarulatot bámulta, ahol a három ember eltűnt. – Nagy felzúdulás lesz a dámák körében, ha meglátják. Megfigyelted a szeme színét? Ki kell harcolnod a figyelmét, Bradford. Édes Istenem, nézd a csizmámat! Bradford hercege oda se figyelt barátja kérésére. Aztán hirtelen nevetni kezdett. – Nos, Brummell, ki mered őt zárni a társaságból?

Második fejezet A bérelt kocsi lassú ütemben halast vissza London felé. Benjamin úgy döntött, hogy a kocsi mellett lovagol, mert nem bízott a kocsisban és ellenőrizni akarta a cselekedeteit. Caroline és Charity egymással szemben ültek, és miután Charity jól kibeszélte magát, mindketten elmerültek gondolataikban. Charity általában nem volt ennyire ideges. Caroline megértette, hogy az izgatott fecsegés szükségszerű levezetése volt a nemrég átélt hatalmas feszültségnek. Mialatt Caroline-t lefoglalták saját gondolatai, fültanúja lehetett Charity bizalmas közléseinek. Ez nem volt különösebb kegy, mert unokanővére imádott csevegni bármiről és bárkiről szinte akárkinek. Édesanyja azt állította, hogy Charity gyorsabban terjeszti a legfrissebb híreket, mint a Boston Journal.

Caroline tökéletes ellentéte volt Charitynek. Mindenki úgy ismerte mint a csendes és félénk unokatestvért, és régen elfogadták, hogy ő nem az a fajta, aki kifecsegi a titkait. Charitytől eltérően, Caroline egyön viselte sorsának terheit. – Ó, bárcsak lenne valami konkrét tervünk, hogy azonnal akcióba léphessünk, most, hogy itt vagyunk Angliában – hadarta Charity. Idegesen tördelte kezeit, tökéletesen összegyűrve rózsaszín kesztyűit, amelyeket a kezében tartott. – Számítok rád Caroline. Ugye megmondod, mi a teendő? – Charity, már ezerszer megbeszéltük ezt a kérdést. Tudom, hogy ellenkezik a természeteddel, de kérlek, próbálj egyszer nem aggodalmaskodni. Így túl gyorsan megöregszel és tele lesz az arcod ráncokkal. – Caroline gyengéd, de határozott hangon beszélt. – Tudod, hogy segíteni fogok, de cserébe meg kell ígérned, hogy óvatos leszel. – Igen, tudom. Óvatosság! Ez a kulcsszó. Ó, ha csak egy parányi szorult volna belém az önbizalmadból, Lynnie – sóhajtott, gyerekkori becenevén szólítva Caroline-t. – Te mindig olyan nyugodt vagy, olyan összeszedett – sóhajtott újra hangosan és hosszan elnyújtva, amellyel mosolyra késztette unokahúgát. Charitynek kétségtelenül remek színészi képességei vannak. – De mi van akkor, ha kiderül, hogy nős? Caroline úgy döntött, hogy jobb, ha nem válaszol. Nem lenne képes elrejteni fáradságát és dühét, amivel csak elkeseríteni Charityt és újabb könnyáradatot indítana el. Caroline úgy érezte, hogy képtelen lenne elviselni egy ilyen hosszú út után. Férfiak! Csupa gazember, kivéve természetesen drága unokafivéreit. Caroline nem értette, miért kellett az édes és szeretetre méltó Charitynek pont egy angolba beleszeretnie? Hiszen anynyi megfelelő jelölt akadt ott helyben, Bostonban is, de unokanővére olyan férfit választott, aki a világ másik végén lakik. Az angol, bizonyos Paul Bleachley éppen Bostonban járt, amikor véletlenül találkoztak és Charity esküdözött, hogy azonnal szerelembe esett a férfival. Az egész képtelen történetből egyedül az esés tényét hitte el Caroline. Charity ugyanis nem viselte a szemüvegét és szó szerint belebotlott Paul Bleachley-be, amikor befordult a Chesnut Street sarkán. A kapcsolat hat hétig tartott és rendkívül heves volt. Charity megesküdött, hogy szereti a férfit és elárulta Caroline-nak, hogy Paul is szerelmes belé. Meg volt győződve róla, hogy az angolnak tisztességesek voltak a szándékai, még akkor is, amikor hirtelen eltűnt Bostonból. Szegény lány, annyira naív volt, de Caroline-t nem lehetett ilyen könnyen átejteni. Nem is találkoztak a férfival, sem ő, sem pedig a család többi tagja. Valahányszor meghívták ebédre, Paulnak az utolsó pillanatban mindig valami fontos elintéznivalója akadt.

Caroline gyanúja, hogy az angol csak kegyetlen játékot űz unokatestvérével, megerősödött, amikor diszkréten érdeklődni kezdett a férfi után a városban. Charity említette egyszer, hogy a férfi a rokonait jött meglátogatni a városba, mégis kiderült, hogy senki a közösségben nem ismeri őt. Bleachley eltűnése egybeesett a bostoni kikötőben történt hatalmas robbanással. Három angol és két amerikai hajó teljesen megsemmisült. Noha Caroline nem adott hangot gyanújának és bizonyítéka sem volt rá, mégis meg volt győződve róla, hogy Paul Bleachley valahogy belekeveredett az árulásba. A család megkönnyebbült, amikor Bleachley eltűnt. Feltételezték, hogy visszatért Angliába és remélték, hogy Charity hamarosan elfelejti az angolt. De mindannyian tévedtek. Charity szinte összeroppant a fájdalomtól, amikor végre elfogadta, hogy az angol elhagyta őt. Addig esküdözött, hogy kideríti, mi történt a férfival, hogy végül Caroline is hitt neki. – Szégyellem önm – szakította félbe Caroline gondolatait Charity. – Én állandóan a problémáimmal terhellek, te pedig sohasem szólsz egy szót sem a gondjaidról. – Nekem nincsenek gondjaim – tiltakozott Caroline. Charity megrázta a fejét. – Tizennégy éve nem láttad az apádat, és nem aggódsz? Ne próbálj becsapni! Fel kéne háborodnod. Az apád teljesen felforgatta az életed, és te úgy teszel, mintha mi sem történt volna. – Charity, nekem itt nincs mit tennem – Caroline nem tudta elrejteni ingerültségét. – Amikor megérkezett apád levele, akkor maszk mögé bújtál. De én tudom, hogy nagyon feldúlt vagy! Annyira haragudtam az apádra. Te hozzánk tartozol, nem pedig ahhoz a férfihoz, akire nem is emlékszel. Caroline bólintott. Emlékezett a keserű jelentre, ami bostoni otthonukban lejátszódott, amikor ő és Charity hazatértek szokásos reggeli lovaglásukból. A család többi tagja gyászos arckifejezéssel várt rájuk. Charity édesanyja magából kikelve kiabált és esküdözött, hogy Caroline legalább annyira a lánya, mint Charity. Elvégre négyéves kora óta neveli, és amióta csak emlékszik, Caroline őt szólítja mamának. Charity édesapja sokkal fegyelmezettebben viselkedett, amikor kimért hangon közölte, hogy a lánynak vissza kell térnie Angliába. – Gondolod, hogy tényleg utánad jött volna, ahogy a levelében fenyegetőzött? – kérdezte Charity. – Igen – sóhajtott Caroline. – Már minden jó kifogást felhasználtunk – tette hozzá. – Az apám biztos azt hiszi, hogy törékeny vagyok. Emlékszel, valahányszor a visszatérésemet akarta, édesanyád mindig kitalált valami betegséget, ami levert a lábamról és nem utazhattam. Talán

az egyetlen betegség, amit megúsztam, a pestis volt és azt is csak azért, mert nem jutott eszébe. – De hát olyan sokáig nem akart téged az apád. És különben is, nekünk adott. – Úgy tudom, csak ideiglenes megállapodás volt – jegyezte meg Caroline. – Nem értem ugyan a dolgot, de úgy néz ki, hogy édesanyám halála után nem tudott gondot viselni rám és… – Ő egy gróf – szakította félbe Charity. – Felfogadhatott volna valakit, aki vigyáz rád. És miért akarja, hogy pont most térj vissza, ilyen hosszú idő után? Ennek semmi értelme. – Csak egy kis idő kel és kiderítem a választ – fogadkozott Caroline. – Mondd csak, emlékszel valamire azokból az időkből? Nekem a legkorábbi emlékképem, hogy hatéves koromban leestem Brewsterék padlásáról. – Nem, minden emléken Bostonnal kapcsolatos. – Caroline érezte, hogy gyomra görcsbe rándul és szerette volna, ha véget ér ez a beszélgetés. – Én akkor sem értem, hogy miért nem gyűlölöd azt az embert. Ne nézz így rám! Tudom, hogy nem szép dolog a gyűlölet, de az apád, akinek nem kellettél tizennégy évig, most hirtelen meggondolja magát és egy cseppet sem törődik a te érzelmeiddel. – Biztos vagyok benne, hogy az apám azt tette, ami szerinte a leghelyesebb volt. – Caimen nagyon dühös volt, amiért el kellett jönnöd – utalt legidősebb bátyjára Charity. – Nem szabad elfelejtenem, hogy mivel tartozom a szüleidnek és a fivéreidnek, és nem szabad dühbe gurulnom. – Ez úgy hangzott mint valami eskü. – A düh és a gyűlölet pusztító érzések és nem vezetnek semmi jóra, nem változtatnak meg semmit. Charity elégedetlenül csóválta a fejét. – Nem tudom megérteni, hogy tudsz ilyen könnyen belenyugodni. Neked mindig van valami jó terved. Mondd el, mit akarsz tenni! Nem vall rád, hogy birkamódra elfogadod a dolgokat. Te cselekvő ember vagy, nem pedig puszta szemlélő. – Szemlélő? – Caroline elmosolyodott a szó hallatán. – Tudod te, mire gondolok. Nem csak ülsz és szemlélődsz tétlenül, hanem cselekszel. – Arra gondoltam, hogy egy évet apámmal töltök. Ennyi igazán jár neki. Természetesen megpróbálom szeretni is. Aztán visszamegyek Bostonba. – Mi van, ha az apád nem engedi meg? – aggodalmaskodott Charity és Caroline sietett megnyugtatni. – Azt hiszem, ha igazán elégedetlen leszek, akkor megengedi, hogy visszamenjek Bostonba. Ne nézz ilyen gondterhelten! Ez az egyetlen reményem. Ne akard megingatni a hitemet, kérlek. – Nem tehetek róla. Egek, akár férjhez is adhat, mielőtt még észbe kapnál.

– Ez nem lenne szép tőle és nem is hiszem, hogy ilyet tenne. – Hallottad, amikor Caimen azt mondta Luke-nak és Justinnak, ha nem térsz vissza hat hónapon belül, akkor érted jön és visszavisz. Caroline bólintott. – Hallottam. Sőt George, aki mindig olyan félénk és zárkózott, ugyanezt mondta. A fivéreid igazán kedvesek hozzám. Caroline mosolygott magában, ahogy unokatestvéreire gondolt. Újra emlékeztette magát, hogy milyen szerencsés, amiért ilyen sok időt tölthetett velük. Biztosra vette, hogy nekik köszönheti azt, hogy ilyenné vált. Megvolt benne Caimen gyorsasága és határozottsága, néha előbukkant belőle George félénksége, szenvedélyes igazságérzetét Justintól örökölte, humorérzékét, mely gyakran ragadta szokatlan cselekedetekre, Luke-tól. – Előbb írnunk kellett volna apádnak, hogy jövünk és csak akkor kellett volna elindulnunk Bostonból, amikor megbizonyosodtunk róla, hogy megkapta az értesítésünket – szólalt meg újra Charity. – Gyengül a memóriád, Charity – mosolygott Caroline. – Ha jól emlékszem, te voltál az, aki sürgette az indulást, mihelyt édesanyád megengedte, hogy elkísérj. – Csak azért, mert Caimen mindent elkövetett, hogy meggyőzze a mamát, hogy mégse engedjen el – védekezett Charity. Hangja olyan volt, mintha egy nyilvánvaló tényt akarna megmagyarázni egy szellemileg visszamaradott egyénnek. Felsóhajtott, majd más irányba terelte a beszélgetést. – Ki volt az a öns férfi, aki segített neked a sérült úr ellátásában? – A hirtelen témaváltás megzavarta Caroline-t, de Charity folytatta. – Igazán jóképű volt. – Nem volt jóképű – tiltakozott Caroline, és magát meglepte feltörő ingerültsége. – Úgy értem, hogy én egyáltalán nem találtam vonzónak. – Ezt nem mondod komolyan! Még szemüveg nélkül is láttam, hogy kivételes ember lehet. – Elég. Az a férfi arrogáns volt – jelentette ki Caroline. Hangja rendreutasító volt, de nem törődött vele. – Valószínűleg soha többé nem találkozunk vele, és ez jól van így. Charity összehúzott szemmel nézett unokahúgára, aztán azt mondta. – Mekkora ember, és milyen gyönyörű kék szeme van. – Sötétbarna, nem kék és arany pontocskák vannak benne – javította ki Caroline, mielőtt észbe kaphatott volna. Charity vidáman felnevetett. – Igenis jóképűnek találtad. Becsaptalak. Tudom, hogy nem kék a szeme – jelentette ki látható elégedettséggel. – De láttad a haját? – folytatta, oda sem figyelve Caroline ingerült arckifejezésére. – Ráférne egy kis igazítás. – Szerintem így is jó – vont vállat Caroline úgy téve, mintha számára közömbös lenne a téma. – Rám ijesztett egy kicsit – vallotta be Charity. – Olyan… olyan…

– Hatalmas volt? – vetette közbe Caroline. Charity bólintott, Caroline pedig folytatta. – A neve Bradford és nem akarok róla többet beszélni. Megtaláltad a szemüveged hiányzó lencséjét? – Igen, odaadtam Bennek. Megígérte, hogy megjavítja, ha az apád városi házába érünk. Azt hiszem, a hatalmas a legmegfelelőbb szó. Ezt a Bradford fiút nem lesz könnyű irányítani – tette hozzá mindentudó bólintással. – Miről beszélsz? – Csak arról, hogy őt nem lesz olyan könnyű az ujjad köré csavarnod, mint ahogy Clarenceszel tetted. – Egyáltalán nem csavartam az ujjam köré – tiltakozott Caroline. – Csak barátok vagyunk. – Clarence úgy kullog utánad mindenhová, mint egy kiskutya – jelentette ki Charity. – De ő túl gyenge hozzád. Még Caimen is ezt mondja. Neked egy igazán erős férfira van szükséged, különben a földbe döngölöd. – Képtelenségeket beszélsz – morogta Caroline. Charity gondtalanul odavetett szavai a jelleméről mélyen megdöbbentették. – Csak várd ki a végét. Láttam, hogy nézett rád Mr. Bradford. Szerintem, udvarolni fog neked. Igen, egészen biztos vagyok benne – folytatta gyorsan, mikor látta, hogy Caroline tiltakozni készül. – Majd ha szerelmes leszel, és egy olyan erős ember, mint Mr. Bradford elnyeri a szívedet, akkor meg fog változni az egész hozzáállásod. Nem akarsz már mindenáron független lenni. Persze, nem lenne okos dolog egy angolba beleszeretned, mivel megesküdtél, hogy visszatérsz Bostonba. Caroline úgy döntött, hogy nem is válaszol unokanővére képtelen kijelentésére. Nem szándékozott beleszeretni senkibe. Lassan erőt vett rajta a fáradság és Charity nevetséges feltételezései felzaklatták. A hajóút Bostonból a londoni kikötőbe egy örökkévalóságnak tűnt. Caroline gyorsan túljutott a tengeribetegségen, vagy ahogy a kapitány bókolva megjegyezte, tengerész lábakon állt, de Charity és Benjamin nem volt ilyen szerencsés. Caroline idejének nagy részét barátai ápolásával töltötte, és ez meglehetősen kimerítő feladat volt. Előző éjszaka még a hajó fedélzetén aludtak, reggel pedig egy rövid üzenet küldtek Braxton grófjának a megérkezésükről. A küldönc hamarosan visszatért és közölte, hogy a gróf jelenleg a Londontól mintegy háromórányira lévő vidéki birtokán tartózkodik. Caroline úgy tervezte, hogy üzenet küldenek apjának a birtokra, és a városi házukban megvárják őt. De a türelmetlen természetű Charity rábeszélte, hogy béreljenek kocsit és induljanak azonnal tovább.

– Végre megérkeztünk! – kiáltott Charity, amikor elérték Braxton gróf házát. Hangja izgatott volt és egy cseppet sem látszott fáradtnak. Ez majdnem annyira idegesítette Caroline-t, mint unokanővére szüntelen fecsegése. Charity kihajolt a kocsi ablakán, hogy szemügyre vegye a házat, és Caroline a karjánál fogva húzta vissza, hogy ki tudják nyitni a kocsiajtót. – Tudtam, hogy gyönyörű lesz! – kiáltott fel újra Charity. – Az apád mégiscsak egy gróf. Jaj, Charity, nem vagy nagyon ideges? – Természetesen nem. Az apám nincs itt – felelte Caroline, miközben a divatos téglaházat nézegette. Be kellett ismernie, hogy a ház valóban impozáns látványt nyújtott. Az utcára néző öns ablakok kereteit elefántcsont színűre festették, ami élesen elütött a ház vörös tégláitól és nagyon kellemes összhatást keltett. A szintén elefántcsont színű csipkefüggönyök fenséges és előkelő külsőt kölcsönöztek a háznak. A bejárati ajtóhoz három lépcső vezetett fel, ezeket is elefántcsont színűre festették. Caroline az aranyberakásos feketével bevont kopogtató után nyúlt, de mielőtt bekopogtatott volna, az ajtó kinyílt. A megjelenő férfi, akiről Caroline feltételezte, hogy a komornyik lehet, legalább olyan impozáns látványt nyújtott, mint ön a ház. Tetőtől talpig feketébe öltözött, még egy fehér kravátli sem enyhítette a komor látványt. Merev arcán semmilyen érzelem nem tükröződött egészen addig, amíg Caroline fel nem fedte kilétét. Amikor megtudta, hogy a gróf lánya áll előtte, viselkedése rögtön megváltozott. Felmosolygott a lányra, mivel alig volt pár centivel önsabb, mint Charity, s bár a mosoly igencsak haloványra sikerült, de legalább őszintének tűnt. Bevezette őket a házba, majd fontoskodva közölte, hogy őt Deighton-nak hívják és a gróf embere. Azt is elárulta, hogy éppen most érkezett. Előrejött, hogy ellenőrizze a szolgákat és a házat, amelyet újra megnyitottak a szezon kezdetére. A gróf estére várható. Caroline rájött, hogy elkerülték volna egymást, ha tovább folytatják az utat. A házban mindenki lázasan tevékenykedett. A szolgák porronggyal vagy vizesvödrökkel a kezükben siettek egyik szobából a másikba. Caroline nagyra értékelte Deighton hozzáértését. A férfi rendkívül hatékonynak bizonyult. Pillanatokon belül kerített két szolgálólányt, aki gondjaiba vette a holmijukat. A ház egy hatalmas dolgozószobával és öt hálószobával dicsekedhetett. Caroline és Charity természetesen egymás melletti szobákat kaptak. Miután Caroline megnézte az emeleti szobákat, felkísérte Benjamint egy szinttel feljebb lévő szobájába, mert meg akart győződni arról, hogy a férfi elégedett az elhelyezéssel. Otthagyta a férfi, hadd pakoljon ki és rendezkedjen be, és visszatért a szobájába, majd Charity kérésére, segített neki megtalálni a pótszemüvegét.

Caroline magára hagyta Charityt, aki éberen felügyelte kincsei kipakolását. Idegesnek és rosszkedvűnek érezte magát, és tudta az okát is. Az apja még az éjszaka beállta előtt megérkezik, és Caroline aggódott, hogyan fogadja majd a lányát. Vajon személyesen is olyan gyengés lesz, amilyennek a leveleiben mutatkozott? Tetszeni fog neki Caroline, vagy inkább csalódott lesz? Szeretni fogja? És ami legalább ilyen fontos, ő vajon képes lesz-e szeretni az apját? Egy pillanatra megtorpant az impozáns könyvtár ajtaja előtt, aztán bekukucskált. Odabent minden hideg-fényesen ragyogott, sehol egy folt. Egyáltalán nem az a barátságos, hívogató helyiség volt, ahová az ember szívesen beül olvasgatni a csendes estéken. Vajon édesapja is ilyen hideg és merev, mint a könyvtára? Caroline egyre inkább tisztába jött apja természetével, ahogy végigjárta a szobákat. Minden olyan tökéletes volt. Tökéletes és szörnyen hideg! Az elegáns szalont az előcsarnoktól balra találta. Az arany és elefántcsont faragásokkal díszített, halványsárga kárpittal borított falak fejedelmi látványt nyújtottak, de nem tették otthonossá a szobát. Caroline megpróbálta elképzelni unokafivéreit, amint otthonosan üldögélnek a szalonban, de rájött, hogy ez csak hiábavaló erőlködés. A drága, kárpitozott bútorok nem tűntek alkalmatos eszköznek, hogy megtartsák a hatalmas, esetlen, munkásruhába és koszos cipőkbe bújt férfiakat. Nem, Caimen, Justin, Luke és George nem érezné itt otthon magát, ahogy ő sem érzi. Az előcsarnokból jobbra egy tágas ebédlő nyílt. A szobát a középen álló masszív mahagóni asztal és a körülötte álló tizenkét szék uralta, de a tálalóasztalon lévő gyönyörű aranyperemű kristálypoharak is vonzották a tekintetet. A terem gazdagságot és fényűzést sugárzott, de itt sem akadt semmi, ami barátságossá varázsolta volna a helyet. Caroline végigment a hosszú folyosón és rábukkant még egy könyvtárszobára, közvetlenül a fogadószoba mögött. Hatalmas megkönnyebbülést érzett, amikor az ajtót kinyitva meglátta a rendetlenséget. Szemmel láthatóan ez volt az a hely, ahol apja a mindennapjait tölti. Egy pillanatig habozott, mielőtt belépett volna. Félt betörni apja szentélyébe, de aztán összeszedte magát és besétált. Az íróasztal vonta először magára a figyelmét és a két, agyonhasznált, kopottas bőrfotel, aztán pillantása körbevándorolt a könyvekkel zsúfolt polcokon. Az ablakok egy zárt, kis belső kertre néztek. Miután kigyönyörködte magát a csodálatos látványban, Caroline megfordult, hogy szemügyre vegye a negyedik falat is. Alaposan meglepődött az elé táruló bizarr dekoráción. Az egész falat rajzok borították. Az ő rajzai! Ott volt mind, az ügyetlen, girbegurba állatoktól, amit még kislánykorában rajzolt, egészen a sikerültebb, fákat és a házakat ábrázoló rajzokig. A központi helyet egy családi portré foglalta el. Caroline emlékezett rá, és nem bírta megállni nevetés nélkül, ahogy közelebbről is szemügyre vette. Ez volt az első ilyen

jellegű próbálkozása. A képen mindenki rajta volt, a bostoni szülei, Charity, unokafivérei, még az apja is, noha ő kissé távolabb állt a csoporttól. A figurák meglehetősen nevetségesen festettek. Az emberek hasának hatalmas köröket rajzolt, és a fő hangsúlyt a fogakra helyezte. Kicsi, mosolygó arcok óriási kiálló fogakkal! Talán hat éves lehetett, amikor megrajzolta a családját, és úgy emlékezett, hogy meglehetősen büszke volt a művére. Caroline-t ámulattal és melegséggel töltötte el az, hogy apja megőrizte az összes rajzát. Valószínűleg Charity mamája küldte el őket anélkül, hogy neki egy szót is szót volna. Caroline nekidőlt az íróasztalnak és hosszasan tanulmányozta a rajzokat. Feltűnt neki, hogy korai rajzain még édesapja is látható, később azonban, ahogy idősebb lett és stílusa is fejlődött, eltűnt a képekről. Apja mégis megőrizte mindet. Ez a felfedezés közelebb hozta az apát és elhomályosította a grófot. Ez volt az egyetlen mód, hogy részese legyen lánya életének, vágott bele a felismerés Caroline-ba. A gondolat elszomorította. Caroline, aki végtelenül hűséges és ragaszkodó természetű volt, hirtelen zavart érzett. Képeinek kiállítása azt mutatta, hogy apja igenis törődött vele. De akkor miért küldte a gyarmatokra? Hiszen minden bizonnyal ön is sejtette, hogy egy idő után papának és mamának fogja hívni nagynénjét és nagybátyját. Még csak négyéves volt, amikor az ő kisbabájuk lett. Természetes volt, hogy Charity fivérei neki is bátyjai lesznek. Tudnia kellett, hogy korai emlékképei elhomályosulnak, majd elvesznek az új környezetben. Bűntudat lopózott gondolatai közé. Apja feláldozta magát érte. A mama legalább ezerszer elmondta. Elmagyarázta, hogy a gróf azt akarta, kislánya igazi, szerető családban nőjön fel, ahol biztonságban érezheti magát, és úgy gondolta, hogy öccse családja a legalkalmasabb erre. Vajon miből gondolta, hogy az ő szeretete nem lesz elég a lányának? Uramisten! Semmit sem adott az apjának a hosszú évek során. Emlékezett rá, hogyan vonakodott, amikor néhány kedves szót kellett volna írni neki. Önző volt, és a mi még jobban fájt, hűtlen! Lázadozott és azt tervezte, hogy Bostonban marad, mást nevezett papának, és ami a legrosszabb, hogy elfelejtette az igazi apja iránt érzett szeretetét. Azt kívánta, bárcsak ne látta volna a rajzokat. Könnybe lábadt szemmel sietett ki a szobából. Szeretett volna újra Bostonban lenni, ugyanakkor szégyellte is magát kívánsága miatt. Bűntudatot és az értéktelenség érzetét keltette benne. Tud-e apjának annyi szeretetet és hűséget adni, amennyit bostoni családja kapott tőle? Caroline felment a szobájába, és azzal az eltökéltséggel nyúl el a mennyezetes ágyon, hogy rendet tesz összekuszálódott érzelmei között. Agyának logikus része igyekezett meggyőzni,

hogy gyökértelen kisgyermek volt még, amikor kiszakították családjából, új családba került, épp ezért a szeretet és a hűség fogalma ekkor nem jelentett neki semmit, nem is volt fontos. De a szíve továbbra is fájt. Mennyivel könnyebb lenne a dolga, ha egy hideg, szeretet nélküli gróffal állna szemben! Egész úton Bostonból Londonba a tragikus hősnőt alakította, de most be kellett ismernie, hogy csak szerepet játszott. A valóság meglehetősen más volt. Mit tegyen? Nem találta a választ a kérdésre, végül a fáradság legyőzte és mély álomtalan alvásba zuhant. Valamikor az éjszaka közepén a nyíló ajtó nyikorgása ébresztette fel. Éberen figyelt, bár úgy tett, mintha aludna. Félig lehunyt szempillái alól figyelte az idősebb férfit, amint az az ajtóban tétovázik, majd lassan az ágyhoz sétál. Caroline gyorsan lehunyta a szemét, de még látta, ahogy a férfi arcán patakzanak a könnyek. A férfi pontosan úgy nézett ki, mint öccse, csak idősebb kiadásban, és Caroline tudta, hogy édesapja áll az ágya mellett. Érezte, hogy felhúzza a takaróját, és gondosan elrendezi a válla körül, és szíve belesajdult a gyengéd érintésbe. Aztán egy reszkető kéz simította végig a homlokát, lágyan, mint a tavaszi szellő, és hallotta apja halk, szeretettel teli hangját. – Isten hozott itthon, kislányom. Apja lehajolt és leheletfinoman megcsókolta a homlokát, meleg mosolyt varázsolva ezzel Caroline szívébe, aztán lassan felegyenesedett és az ajtóhoz sétált. Dohány és fűszerillat lebegett a nyomában, és a lány szeme hirtelen tágra nyílt. Felismerte, emlékezett erre az illatra. Megpróbálta felidézni az illathoz társuló képet, de akárcsak gyerekkora tűzpillangói, melyeket hiába igyekezett elkapni, ez is megfoghatatlannak bizonyult. Az emlékképek ott lebegtek egy karnyújtásnyira, mégsem volt képes őket megragadni. Egyelőre elég volt az illat, mely puhán körülvette és beburkolta békét és megnyugvást árasztva magából, mint a finoman szitáló köd egy harmatos tavaszi hajnalon. Megvárta, amíg apja az ajtógombra teszi a kezét, hogy becsukja ön mögött az ajtót. Akkor önkéntelenül buktak elő a szájából a szavak. – Jó éjszakát, papa! Úgy érezte, mintha valami régen elfeledett rituálét ismételne, s noha nem emlékezett rá pontosan, biztosan tudta, hogy valami még hiányzik, még mondania kéne valamit. Még akkor azzal küszködött, hogy szavakba foglalja érzéseit, amikor saját hangját hallotta. – Szeretlek, papa! A rituálé teljes volt. Caroline lehunyta a szemét, és hagyta, hogy emlékei, akár a múlt tűzpillangói tovalebbenjenek az álom szárnyain. Végre hazaérkezett.

Harmadik fejezet Bradford hercege képtelen volt kiverni fejéből a gyönyörű, kékszemű nő képét. Csábította az ártatlansága, elkápráztatta a mosolya, de leginkább fürge esze és szellemessége tetszett neki. A hercegnek meglehetősen cinikus természete volt és tény, hogy a nők nem egykönnyen nyerték el a tetszését. Mégis, valahányszor eszébe jutott, ahogy a lány arcátlanul ott állt fegyverét a lovára szegezve, mosolyognia kellett. A hölgy bátran viselkedett és Bradford csodálta ezért. A baleset napjának estéjén Bradford hazaszállított Brummelt, elhelyezte kényelmes szobái egyikében és rábízta hűséges szolgáira, hogy tovább kényeztessék. Ezután hazatért londoni házába és nekilátott, hogy megfejtse, kihez tartozik Caroline. Az egyetlen nyom, ami a rendelkezésére állt, hogy a lány apját meglátogatni jött Londonba. A stílusból, ahogy a felső tízezer összejöveteliről beszélt, feltételezte, hogy az apa valóban a társadalmi elithez tartozik. Valószínűleg nemesi rangja is van. Bradford ebből arra következtetett, hogy a férfi vidéki birtokára visszavonulva és ott várja ki a báli szezon kezdetét. Biztos volt abban, hogy kérdéseire még az éjszaka beállta előtt megtalálja a választ. Ám a negyedik nap végére önbiztossága tovatűnt. Egyetlen centivel sem jutott közelebb a célhoz. Ez új tapasztalat volt számára, mivel a kudarcot eddig hírből sem ismerte. Keserű hangulatban járt fel-alá, a mosoly, melyet visszatérte napján a szolgák nem kis ámulattal vettek észre arcán, nyomtalanul eltűnt. Suttogva vitatták meg egymással, hogy minden bizonnyal tévedtek. Gazdájuk újra nyers és megközelíthetetlen lett. A szakácsnő mindenkinek azt hajtogatta, hogy ő örül neki, mert nem szereti a kiszámíthatatlan embereket vagy dolgokat, de Bradford inasa, Henderson tudta, hogy valami különleges történt gazdájával és ez nagyon nyugtalanította. Henderson egyszerre érzett kíváncsiságot és megkönnyebbülést, amikor a herceg legjobb barátja, William Franklin Summers, Milfordhurst grófja váratlan látogatásra érkezett. Henderson szívesen felkísérte a grófot a könyvtárhoz vezető lépcsőn. Talán, reménykedett a gróf mellett lépkedve, a régi barát vissza tudja hozni munkaadója jókedvét. Henderson tíz évig szolgálta Bradford apját, és amikor bekövetkezett a tragédia, amelyben az apa és elsőszülött fia meghaltak, hűséges szolgálatait felajánlotta az új hercegnek. Csak Henderson és Bradford legjobb barátja, Milford emlékeztek arra, hogy milyen volt Bradford mielőtt a hercegi cím súlya fiatal vállaira nehezedett volna. Milfordra nézve Hendersonnak eszébe jutott, hogy valaha a két barát mennyire hasonlított egymásra. Volt idő, amikor Bradford ugyanolyan csirkefogó volt, mint sötéthajú barátja, és mindketten szerettek huncut tréfákat űzni a társaságbeli hölgyekkel. De az utóbbi öt évben,

mióta új gazdáját szolgálta, Henderson lassan feladta a reményt, hogy a herceg visszanyeri régi gondtalan és könnyed természetét. Túl sok minden történt vele. Túl sokszor árulták el. – Nagyon megnehezíti Bradford az életed, Henderson? Egyfolytában a homlokod ráncolod – kérdezte a gróf széles mosollyal, amely különösen csibészes külsőt kölcsönzött neki. – Valami történt a kegyelmes úrral, ami rosszkedvűvé tette – felelte Henderson. – Velem ugyan nem osztja meg az úr a gondolatait, de bizonyos vagyok, hogy a gróf úr is észre fogja venni az apró változásokat. Henderson nem mondott többet, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy Milford töprengeni kezdjen. Elég volt egy pillantást vetni barátjára, hogy megállapítsa, Henderson mestere a tények finomításának. Az apró változás lett volna a legutolsó, ami eszébe jut barátja jellemzésére. Bradford hercege úgy nézett ki, mintha épp most tért volna vissza egy hosszabb útról, amelyet azonban nem a kényelmes kocsiban utazva tett meg, hanem a kocsi után kötve vonszolták volna végig az úton. Bradford az íróasztala mögött ült, arcán elszánt kifejezéssel írt fel egy újabb nevet az előtte heverő borítékok egyikére. A mahagóni asztalon festői rendetlenség uralkodott, de ön Bradford is meglehetősen ziláltan nézett ki. Ráfért volna egy sürgős borotválás és egy tiszta inggallér is. – Milford, egy perc és kész vagyok – nézett fel Bradford. – Addig tölts öndnak egy italt. Milford udvariasan visszautasította az italt és az egyik kényelmes karosszékbe vetette magát. – Brad, mindenkinek külön írsz, aki Angliában lakik? – érdeklődött, miközben meglehetősen udvariatlanul az asztalra tette fényes csizmába bujtatott lábait. – Majdnem – morogta Bradford anélkül, hogy felpillantott volna. – Úgy nézel ki, mint aki napok óta nem aludt – jegyezte meg Milford. Szája továbbra is mosolygott, de a szeme komoly maradt. Bradford szörnyen nézett ki, és minél tovább figyelte, annál inkább elfogta az aggodalom. – Nem is aludtam – mondta végül Bradford. Ledobta a tollat és hanyagul hátradőlt. Csizmái csatlakoztak barátja csizmáihoz az asztal tetején. Hatalmasat sóhajtott, aztán habozás nélkül elmesélte barátjának találkozását a Caroline nevű nővel. Egyedül Brummelt hagyta ki, mivel ő is ígéretet tett, hogy titokban tartja a férfi kínos kalandját a banditákkal. Egyszerre csak azt vette észre, hogy teljesen belemerül a lány külsejének részletezésébe, külön figyelmet szentelve szeme színének. Végül észbe kapott és gyorsan tovább mondta, egészen a hiábavaló erőfeszítésekig, hogy a lányt megtalálja.

– Azért nem találod, mert rossz helyen keresgélsz – mondta Milford, miután jól kinevette magát Bradford sztoriján. – Tényleg azt állítja, hogy a gyarmatokon kulturáltabb az élet, mint Londonban? Bradford figyelmen kívül hagyta a kérdést és az első állításra koncentrált. – Mit értesz azon, hogy rossz helyen keresgélek? Az apjához jött. Ezen a szálon indultam el. – Bradford hangja nyers és ingerült volt. – A legtöbb társaságbeli nő még nem tért vissza Londonba, ezért nem hallottál semmi pletykát – magyarázta Milford türelmesen. – Nyugi, öregem, Ashfordnál találkozni fogsz vele. Ebben biztos lehetsz. Ashford báljára mindenki elmegy. – A bálok és az előkelő társaság egyáltalán nem vonzza – jegyezte meg Bradford és halk hangon megismételte Caroline szavait. Azon kapta magát, hogy a fejét csóválja, ahogy a jelenetet felidézi. – Pontosan ezt mondta – tette hozzá. – Rendkívül különös – Milford keményen küzdött, nehogy hangosan felkacagjon. Talán még sosem látta barátját ennyire feldúltnak és végtelenül megkönnyebbült, hogy nem valami súlyos betegség az oka. Ugyanakkor ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy ugrassa egy kicsit Bradfordot, akárcsak a régi szép időkben, amikor kettejük mulatozásától volt hangos London. – Nem olyan különös – vont vállat Bradford. – Én önm sem találom túl vonzónak a társasági életet. – Félreértesz. Arra céloztam, hogy rendkívül különösen viselkedsz – kuncogott Milford. – Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen állapotban láttalak volna. És mindez egy nőcske miatt, aki a gyarmatokról jött… – Milford folytatta volna, de szavai nevetésbe fúltak, és minél jobban ráncolta a homlokát Bradford, annál jobban kacagott. – Élvezed a helyzetet, mi? – mordult rá Bradford, amikor elcsendesedett annyira, hogy meg is hallja. – De még mennyire – ismerte el készséggel Milford. Emlékszem, pár évvel ezelőtt még hevesen fogadkoztál – folytatta. – Valami olyasmit emlegettél, hogy az összes nő csupán egy dologra jó és a legnagyobb ostobaság lenne részedről, ha bármelyiknek is odaajándékoznád a szíved. – Ki beszél itt arról, hogy bármit is odaadok bárkinek is? – horkantott dühösen Bradford. – Csak felkeltette a kíváncsiságomat, ennyi az egész – tette hozzá nyugodtabb hangon. – Ne bosszants Milford, mert megjárod! – Nyugi! – csitította barátja. – Segíteni akarok. – Komoly arckifejezést erőltetett magára, mielőtt folytatta volna. – A ruhaszalonokat kell ellenőrizned. Ha valóban a gyarmatokról jött,

akkor szánalmasan el van maradva a divat terén. A rokonai bizonyára nem akarják, hogy szégyenkeznie kelljen a társaság előtt, ezért új, divatos ruhákat fognak rendelni neki. – Káprázatos a logikád – mondta elismerően Bradford. Szemében új remény fénye csillant és elmosolyodott. – Hogy ez nekem nem jutott eszembe! – Csak azért, mert neked nincs három húgod, mint nekem. – El is felejtkeztem a húgaidról. Mostanában nem látom őket. – Előled bujkálnak – kuncogott Milford. – Halálra rémíted őket. – Vállat vonva folytatta. – De esküszöm, a legtöbb nő, köztük a húgaim is, másról sem beszél, csak a divatról. – Aztán elkomolyodva kérdezte. – Ez csak egy hirtelen fellángolás vagy több annál? Az utóbbi öt évben csak kurtizánokkal láttak a városban. Nemigen vagy hozzászokva a finom hölgyekhez. Ez elég drámai fordulat lenne. Bradford nem válaszolt rögtön. Úgy tűnt nincsenek kész válaszai, csak érzések. – Biztos vagyok abban, hogy ez csak átmeneti elmezavar – jelentette ki végül. – Amint újra látom, holtbiztos, hogy ki is verem a fejemből – fejezte be egy könnyed vállrándítással. Milford bólintott. Egyetlen pillanatig sem hitt barátjának. De Bradford olyan komolyan vette a kijelentéseit, hogy nem mert vele vitatkozni. Otthagyta hát barátját, aki újra jegyzeteibe merült. Könnyed léptekkel, jókedvűen lépkedett le a lépcsőn, s mielőtt elment volna, barátságosan vállon veregette Hendersont. Milfordhurst grófja hirtelen égető vágyat érzett, hogy megismerhesse a bájos hölgyet a gyarmatokról, a különleges hölgyet, akinek sikerült elérnie azt, amit az utóbbi öt évben egy nőnek sem. Noha valószínűleg ő ön sem tudott róla, de a hölgy, akit Caroline-nak hívtak, újra életre keltette Bradford hercegét. Milford máris kedvelte őt.

Elérkezett a reggel, és a napkeltével együtt új gondolatok, új tervek születtek. Caroline Richmond, aki világéletében koránkelő volt, függetlenül attól, hogy mikor feküdt le, hatalmas nyújtózkodással köszöntötte az új napot. Gyorsan magára kapott egy egyszerű, halványlila utcai ruhát, rakoncátlan fürtjeit fehér szalaggal kötötte hátra. Charity még aludt, Benjamin pedig, a fentről érkező hangokból ítélve, éppen akkor kelt fel. Caroline folytatta útját lefelé azzal a szándékkal, hogy az ebédlőben várja be édesapját. De apja már ott ült a fényes asztalnál, amikor belépett, egyik kezében a teáscsészével, másikban az újsággal. Észre sem vette, hogy lánya az ajtóban áll, Caroline pedig nem tett semmit, hogy

felhívja magára a figyelmet. Kihasználta az alkalmat, hogy alaposan tanulmányozza apját, akárcsak az a kezében tartott újságot. Telt arca pirospozsgás volt, de kiugró, határozottságot sugalló pofacsontját tőle örökölte. Idősebb és teltebb kiadását látta ön előtt annak a férfinak, aki felnevelte. Igen, meglehetősen hasonlított öccsére, Henryre és Caroline hirtelen rádöbbent, hogy milyen szerencsés. Hiszen két apja is van. Nagybátyja, Henry nevelte fel és ő nagyon szerette a férfit. Most azonban nem tűnt hűtlenségnek, hogy ezt a szeretetet megosztja azzal a férfival, akitől az életet kapta. Az igazi apjával. Igen, ez a férfi az igazi apja, és neki kötelessége szeretni őt is. A gróf végül megérezte, hogy valaki figyeli és felnézett. Éppen a szájához emelte a csészét, hogy kortyoljon egyet, de a mozdulat félbeszakadt. Barna szeme meglepetten csillogott. Caroline rámosolygott remélve, hogy arcán csupán szeretet tükröződik és semmi sem látszik a belsejében dúló harcból. – Jó reggelt, édesapám! Jól aludtál? Hangja megremegett. Szörnyen ideges volt most, hogy szemtől-szembe állt apjával. A teáscsésze hangos csörömpöléssel csattant az asztalon. A tea kiömlött, de úgy tűnt, a gróf észre sem veszi a zajt vagy a rendetlenséget, amit okozott. Megpróbált felállni, de lábai cserbenhagyták és visszahuppant az ülésre. Szeme könnyel telt meg, és az asztalkendő sarkával törölgette le. Ő legalább olyan ideges és bizonytalan volt, mint lánya. Ez segített Caroline-nak. Apja zavart viselkedéséből arra következtetett, hogy ő ön sem tudja, hogyan is viselkedjék. Figyelte, ahogy az újság lassan a földre vitorlázik és akkor elszánta magát. Továbbra is mosolygott, bár apja reakciója nyugtalanította egy kicsit, és besétált a terembe. Meg sem állt, míg apja elé nem ért. Akkor lehajolt és gyorsan – még mielőtt meggondolta volna magát – megcsókolta a pirospozsgás arcot. Érintése felrázta apját a furcsa kábulatból és szinte robbanásszerűen cselekedett. Kirúgta ön alól a széket, megragadta Caroline vállát és magához ölelte. – Nem okoztam csalódást? – súgta Caroline a férfi mellkasának. – Olyan vagyok, amilyennek elképzeltél? – Soha nem tudnál csalódást okozni! Hogyan is gondolhattál ilyet? Csak egy pillanatra megdermedtem, annyira hasonlítasz drága édesanyádra. Isten nyugosztalja szegényt! Büszke vagyok rád! – Tényleg hasonlítok rá? – kérdezte Caroline, amikor végre kibontakozott az ölelésből. – Igen. Hadd nézzelek meg újra! – dörmögte apja szerető hangon.

Caroline engedelmesen hátralépett és pördült egyet, hogy apja jobban szemügyre vehesse. – Gyönyörű vagy – dicsérte meg. – Ülj le! Nem akarom, hogy elszédülj és rosszul légy – figyelmeztette homlokráncolva. – Nem akarlak kifárasztani. Inkább lelkiismeret furdalásának, mintsem a parancsnak engedelmeskedve ült le a lány. – El kell mondanom neked valamit, édesapám. Nem lesz könnyű, de őszintének kell lennünk egymással. Úgy érzem, ez az egyetlen út, miután láttam a rajzokat, amiket kislány koromban készítettem, ezért… – Apja figyelő tekintetét látva, sóhajtva engedte le vállait ahelyett, hogy befejezte volna a mondatot. – Azt szeretnéd elmondani, hogy egészséges vagy, mint a makk? – apja szeme huncutul csillogott. Caroline csodálkozva kapta fel a fejét. – Igen – ismerte be. – Soha egyetlen napot sem betegeskedtem még. Úgy sajnálom, apám. Apja jóízűen kacagott. – Azt sajnálod, hogy nem voltál még beteg, vagy azt, hogy Marie nénikéd megpróbált becsapni engem? – Úgy szégyellem önm. – Beismerése őszintén, szívből jött, mégsem érezte jobban magát tőle. – Tudod, annyira… – Jól érezted önd? – kérdezte apja kurta biccentéssel. Megigazította a széket és újra leült. – Igen. Elégedett voltam. Olyan sokáig éltem a bácsikám családjánál. Azt is el kell mondanom, hogy úgy gondoltam Marie nénire, mint az anyámra és mamának szólítottam. Az unokatestvéreim a bátyáim lettek, és Charity mintha a nővérem lenne. De azért sohasem felejtettelek el, apa – tette hozzá sietve. – Talán elhomályosult a képed az évek során, de mindig tudtam, hogy te vagy az igazi apám. Csak nem gondoltam, hogy valaha is értem küldesz. Azt hittem, hogy elégedett vagy egyezséggel. – Caroline, én megértelek – veregette meg a kezét a gróf. – Túl sokáig vártam, hogy visszahívjalak. De megvolt rá az okom. Most nem akarok erről beszélni. Végre itthon vagy és csak ez számít. – Gondolod, hogy jól ki fogunk jönni egymással? Caroline kérdése meglepett kifejezést csalt apja arcára. – Biztos vagyok benne – jelentette ki. – El kell mesélned mindent. Mi újság az öcsém családjánál? Ha jól értettem, Charity is veled jött. Mondd csak, igaz, hogy leginkább egy bolyhos labdára hasonlít, ahogy Marie nénikéd írta? – Hangja megtelt évődő szeretettel és Caroline-nak mosolyognia kellett a finom meghatározáson. – Ha az érdekel, hogy még mindig kövér-e, akkor a válaszom nem. Evés helyett most fecseg – tette hozzá kis fintorral. – Karcsú lett és meglehetősen csinos. Azt hiszem, nagy sikere lesz,

mert kicsi és szőke, és úgy hallottuk, hogy manapság ezek az elvárások, hogy befogadjanak valakit a legfelsőbb körökbe. – Attól félek, nem igazán tartottam lépést a legújabb társasági elvárásokkal – ismerte be apja. Mosolya eltűnt, gondterhelten ráncolta homlokát. – Azt mondtad, őszintének kell lennünk egymáshoz, és én egyetértek veled. Én önm is valótlan dolgokat meséltem a leveleimben. Caroline szeme elkerekedett. – Tényleg? – Igen, de most elmondom az igazat. Azóta nem jártam egy bálon sem, amióta elküldtelek téged a bácsikádhoz, Bostonba. Attól tartok, valóságos remetének számítok. – Igazán? – Amikor apja bólintott, Caroline nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze. – De apa, a leveleid tele voltak részletes beszámolókkal, leírásokkal, pletykákkal. Hogy csináltad, hogy olyan hitelesnek tűntek? – Ludman barátom segített – magyarázkodott apja szégyenlős mosollyal. – Soha nem hiányzik egyetlen eseményről sem és ő látott el hírekkel. Épp eleget mondott ahhoz, hogy hihető meséket találjak ki neked. – Miért? – kérdezte Caroline, miután megemésztette apja szavait. – Nem szereted a bálokat? – Sok oka van annak, és nem akarlak most ezzel terhelni. Édesanyád fivére, Aimsmond márkija és én nem beszéltünk egymással tizennégy éve. Mivel ő rész szokott venni az összejöveteleken, én nem járok el. Ez meglehetősen egyszerű magyarázat, de egyelőre megteszi. De Caroline túl kíváncsi volt ahhoz, hogy ejtse a témát. – Tizennégy éve? De hisz én is tizennégy éve vagyok távol. – Pontosan – bólintott az apja. – A márki őrjöngött, amikor elküldtelek és a nyilvánosság előtt kijelentette, hogy addig nem áll szóba velem, amíg vissza nem hozatlak Angliába. – Köhintett, mielőtt folytatta volna. – Nem értette meg az okaimat, én pedig nem magyarázkodtam. – Értem – mondta Caroline. Egy szót sem értett, és minél többet gondolkozott azon, amit apja mondott, annál jobban összezavarodott. – Csak még egy kérdés, és aztán beszélhetünk másról. – Igen? – apja mosolygott és ez még nehezebbé tette, hogy megkérdezze. – Miért küldtél el? Mama, azaz Marie néni elmagyarázta, hogy mélyen lesújtott a gyász, amikor édesanyám meghalt, annyira, hogy nem tudtál velem törődni. Azt mondta, csak azt tartottad szem előtt, hogy nekem jó legyen, és úgy gondoltad, hogy velük boldogabb leszek. Valóban ez volt az igazi ok? És ha igen – folytatta gyorsan Caroline, mielőtt apja válaszolhatott volna –, miért kellett olyan sokáig maradnom? – Nem mondta ki hangosan a gondolatot, ami a kérdés mögött megbújt. A tények arra vallottak, hogy az apja nem akarta őt. Ez volt az igazság? Valamiféle viszály tárgya lett volna a családok között? Azért küldték el, hogy valami módon megbüntessék a márkit? Talán nem szerette őt az apja… eléggé?

Caroline komolyan számbavette a lehetőségeket. Nénikéje egyszerű magyarázata nem volt több, csak egyszerű magyarázat. Mára elvesztette a hitelességét. Nem volt már kisgyerek, aki mindent elhisz, és mindenkiben megbízik. Csakhogy a rajzok ellentmondtak a magyarázatnak. Miért őrizte meg apja a rajzokat. – Türelmesnek kell lenned, Caroline – mondta apja. Hangja határozott volt, mint aki lezárja a beszélgetést. – Azt tettem, amit akkor a legjobbnak láttam, és megígérem, hogy egyszer majd mindent megmagyarázok. – Megköszörülte a torkát és témát váltott. – Gondolom, farkaséhes vagy. Marie! – kiáltotta a válla felett, közben próbálta felitatni a teát a szalvétával. – Hozz még reggelit és még teát! – Igazából nem is vagyok éhes. Az izgalom elvette az étvágyamat. – Talán jobb is. Marie, az új szakácsnő tudása még sok kívánnivalót hagy ön után. Ő már a harmadik idén. A háztartási alkalmazottak mindig gondot jelentenek. Caroline mosolygott és arra a számtalan kérdésre gondolt, amit még szeretett volna feltenni. Nem maradt más választása, mint bólintani, avagy megrázni a fejét, mivel a továbbiakban apja irányította a beszélgetést egészen a reggeli végéig. Befejezték az étkezést. Caroline alig nyúlt az ételhez. A szakácsnő tudása tényleg sok kívánnivalót hagyott ön után. A zsemle olyan kemény volt, hogy a fog tört belé, a halat elégették. A lekvár, ami az üveget borító porrétegből ítélve akár több éves is lehetett, nyúlósnak és savanyúnak bizonyult. Caroline követte apját a könyvtárba, közben azon gondolkozott, hogy ráveszi Benjamint, segítsen a konyhában Marie-nek. A férfi szeretett főzni és Bostonban is gyakran segédkezett a konyhában. Figyelme újra apja felé fordult, aki a képekkel zsúfolt fal előtt állt és láthatóan ragyogott a büszkeségtől. Megmutatta Caroline-nak, hogy mindegyik rajz hátára ráírta a keletkezés dátumát. Így tudta figyelemmel követni a fejlődését, magyarázta lányának. – Abbahagytam a rajzolást – nevetett Caroline. – Amint te is látod, semmi tehetségem nincs hozzá. – Nem számít – legyintett apja. – Henry azt írta, hogy nagyon jó érzéked van a nyelvekhez. – Ez igaz, de a kiejtésem szánalmas. – Elmosolyodott és hozzáfűzte. – Ugyanakkor azt mondták, hogy az énektudásom elviselhető és egészen jól zongorázom. Igaz, a dicséret a családtagoktól származik, akik mint tudjuk, elfogultak. Apja vidáman felnevetett. – Hát az biztos, hogy nem vagy az a hencegő fajta. De – tette hozzá elkomolyodva –, nem szabad alábecsülnöd a tehetségedet. – Leült az egyik székbe és intett Caroline-nak, hogy ő is üljön le. – Most pedig áruld el nekem, miért engedte meg Henry bá-

csikád, hogy Charity veled tartson. Ne érts félre, nagyon örülök, hogy itt van, csak épp meglepett a dolog. Caroline habozás nélkül beszámolt apjának Charity kalandjáról Paul Bleachley-vel és a férfi hirtelen eltűnéséről. Miután befejezte a történetet, megkérdezte. – Hallottál már valaha erről az emberről, apám? – Még soha, de ez nem nagy csoda tekintve, hogy milyen sokáig nem vettem részt a társasági életben. – Deighton említette, hogy visszatérsz a szezonra. Ezt azt jelenti, hogy idén részt akarsz venni a társasági összejöveteleken? – Nem. Minden évben ilyentájt térek vissza Londonba. A vidéki házam túl huzatos ahhoz, hogy átvészeljem ott a telet. És Deighton, aki makacs, mint az öszvér, ragaszkodik hozzá, hogy a városi ház állandóan készen álljon. Arra az esetre, ha mégis meggondolnám önm. Mindenesetre most örülök neki – tette hozzá. – Újra elfoglalom a helyem a társaságban, oldalamon az én gyönyörű lányommal. Égek a vágytól, hogy lássam a többiek arcát – nevetett jókedvűen. – Igazi felzúdulást fogsz okozni, Caroline. – A márki miatt? – Nem. Inkább azért, mert meglehetősen szemrevaló teremtés vagy. A márki persze boldog lesz, hogy a húga kislánya visszatért Londonba, de én arra gondolok, hogy milyen képet fognak vágni a fiatalemberek, ha meglátnak. Jó kis móka lesz. Édesanyád büszke lenne rád. – Hogy ismerkedtél meg vele? Én egyáltalán nem emlékszem rá, pedig nagyon szeretnék. Marie néni azt mesélte, hogy nagyon gyengéd, jólelkű asszony volt. Braxton grófja révedező szemmel meredt a távolba, ajkán lágy mosoly játszott. – Igen, gyengéd volt, jólelkű és szeretetreméltó. – Caroline kezét a magáéba fogva mesélte el, hogy ismerkedett meg és szeretett bele a szellemes, feketehajú lányba. – Úgy örült neked, Caroline. Én persze fiút akartam, egy örököst, eszembe se jutott lányneveken gondolkodni. Amikor megszülettél, édesanyád nevetett, annyira nevetett, hogy könnyek csorogtak az arcán. Igen, nagyon örült neked. – Te pedig elkeseredett voltál, igaz? – kérdezte Caroline mosolyogva. Abból, ahogy apja elmesélte a történetet, tudta, hogy nem, de hallani akarta. Úgy érezte magát, mint egy kislány, aki az esti mesét hallgatja az ágyában, és azt vette észre, hogy kíváncsian várja a mese folytatását a saját életéről. – Én legalább annyira örültem, mint az édesanyád – felelte apja. Megszorította a kezét, aztán a zsebébe nyúlt egy zsebkendőért. Megtörölgette a szemét, torkot köszörült, mielőtt folytatta volna. Hangja rekedtesen csengett. – Most pedig térjünk rá a tennivalókra. Charitynek és ne-

ked mielőbb új ruhákra van szükségetek. Ashford herceg évadnyitó bálja alig két hét múlva lesz, és szeretnék részt venni rajta. Az öreg herceg minden évben küld meghívót. Hogy meg lesz lepve, hogy idén elfogadom. – Apja kuncogni kezdett, ahogy ön elé képzelte az öreg arcát, amikor belép majd a terembe oldalán Caroline-nal. Caroline csodálkozva figyelte apját, amint egyre növekvő izgalommal ecseteli a rájuk váró mulatságokat és azon se lepődött volna meg, ha az hirtelen összedörzsöli a két kezét. Szemének huncut csillogásáról unokatestvére, Luke jutott az eszébe. Úgy nézett ki, mint egy vásott gyerek, aki újabb csintalanságon töri a fejét. Caroline szerette volna figyelmeztetni, nehogy csalódnia kelljen a túlzott várakozásokban, de aztán úgy döntött, hogy nem hűti le a lelkesedését. Magában megfogadta, hogy minden tőle telhetőt elkövet, hogy ne okozzon csalódást apjának. Ha a jóisten is megsegíti, minden bizonnyal sikerülni fog. Remélhetőleg az elkövetkező két hét elég lesz arra, hogy megtanuljon helyesen viselkedni. Ez igazi kihívás volt, és Caroline szilárdan eltökélte, hogy helyt fog állni. Majdnem egész délelőtt apja mellett ült és hallgatta, ahogy az elmúlt évekről mesél. Feltűnt neki, hogy inkább az Angliát érintő növekvő társadalmi gondokról beszél, magáról alig valamit. Felismerte, hogy apja milyen magányos lehetett és fájt érte a szíve. Végül is az ő választása volt, mondta magának. Ön mellett tudhatta volna a lányát a tizennégy év alatt, de hibáztatni nem tudta apját a választásért. Biztos, hogy valami más oka is volt, amiért elküldte annak idején. Eljön az ideje, ha majd apja teljesen elfogadja őt, hogy a valódi okot is megtudja. Caroline rájött, hogy az ostoba ígéretet, amit bostoni rokonainak tett, lehetetlen lesz megtartani. Azt az ígéretet egy dühös és zavart gyermeklány tette. Mostanra azonban elfogadta az igazságot. Az ő helye az apja mellett van. Soha nem tér vissza Bostonba. Itt van a jövője.

Negyedik fejezet Caroline-t csak remek humorérzéke mentette meg a teljes kétségbeeséstől. Ez és Charity szüntelen izgalma az elkövetkező események miatt. Unokatestvére szeretett a figyelem középpontjában lenni, és gyorsan barátságot kötött Madam Newcottal, a varrónővel, akinek rendkívül jó szeme volt a szövetekhez és a női alakhoz. Charity lelkesen élvezett minden pillanatot, amit Caroline mártírhoz illő türelemmel viselt. Braxton grófja nem elégedett meg egyetlen ruhaköltemény rendelésével, hanem ragaszkodott hozzá, hogy mindkét lány egy a legújabb divat szerinti komplett ruhatárat mondhasson magáénak.

Madam Newcott halványsárga és rózsaszín árnyalatokat javasolt Charitynek, itt-ott egy kis csipkével díszítve, mely szerinte remekül kiemelte Charity finom és törékeny alkatát. Nem engedte, hogy a ruhákra fodrokat varrjanak, mert azok elvonnák a figyelmet Charity szép alakjáról. Caroline ruhatára megtelt kék, levendula- és elefántcsontszínű darabokkal, köztük egy testhez simuló, mély kivágású estélyivel, amely túl kacér volt Caroline ízlésének, de remekül illett haja és bőre színéhez. Meglehetősen ledérnek érezte magát benne és ezt meg is mondta Charitynek. – Mama egy sállal takarná el a kebleidet – jelentette ki rövid szemlélődés után gyanús fintorral Charity. – A papa pedig nem engedne ki a házból. Ha ezt nyilvános helyre is felveszed, a bácsikámnak bottal kell majd elzavarni a körülötted rajzó lovagokat. – Esküszöm, olyan szoros ez a fűző, hogy lassan elkékülök a levegőhiánytól – panaszkodott Caroline. Madam Newcott a lány előtt térdelt és az utolsó simításokat végezte a ruhán, amit szerényen csak fenséges alkotásnak nevezett, tudomást sem véve Caroline megjegyzéseiről. – Mikor jön vissza a papád? – változtatott témát Charity. – Holnap. A márki meglehetősen messze lakik Londontól. Apám ott akar éjszakázni és csak holnap indul vissza. – A márki bátyja vagy az öccse az édesanyádnak? – A bátyja. Van még egy bácsikám, Franklin bácsi és ő két évvel fiatalabb, mint az édesanyám lenne, ha élne… érthető, amit mondok? – Valamelyest – mosolygott Charity. – Nem értem, miért nem küldöd az édesapád egyszerűen csak egy levelet a márkinak, hogy visszajöttél Angliába. És akkor ő jött volna Londonba. Ez így olyan bonyolultnak tűnik nekem. – Apa személyesen akarta neki elmondani. Azt mondta, meg akarja neki magyarázni – ráncolta a homlokát Caroline. – Tudod, nem is tudtam, hogy nagybátyám van, amíg apa nem mondta. Furcsa, hogy most ilyen tiszteletet kell mutatnia, nem? Charity egy pillanatra elgondolkozott aztán vállat vont, elhessentve a témát. – Istenem, ha csak tizedolyan jó alakom lenne, mint neked! – sóhajtott fel, miközben óvatosan kibújt a rózsaszínű ruhából, nehogy az anyagot tartó tűk megsértsék. – Hidd el, jobb, ha kevesebb van, mintha túl sok. Az alakod tökéletes. – Madam Newcott – nézett Charity kérdően a varrónőre. – Caroline meg van róla győződve, hogy túl hosszúak a lábai és túl dús a keble ahhoz, hogy divatos legyen.

– Én soha nem mondtam ilyet – tiltakozott Caroline. – Egyszerűen gyakorlatias vagyok. A hosszú lábak jó szolgálatot tesznek lovagláskor, de semmi gyakorlati hasznát nem látom…Nem fejezte be a mondatot, csak megpaskolta mellkasát. Charity nem tudta visszafojtani nevetését. – Caimen felpofozna, ha hallana most minket. – Az igaz – bólintott rá Caroline a tükörbe pillantva. – A hajam olyan, mint a szénaboglya. Teljesen kezelhetetlen. Nem gondolod, hogy le kéne vágatnom? – Nem! – Rendben – mondta békítőleg Caroline. – Majd úgy sétálok, mint valami ősasszony. – Egy kicsit majd vághatok belőle, mivel elég hosszú lesz, mire Bostonba visszatérünk. Caroline tudta, hogy Charitynek meg kell mondania, hogy döntött és a mosoly lehervadt az arcáról, ahogy megcsóválta a fejét. – Egyáltalán nem biztos, hogy visszamegyek Bostonba, Charity. Charity már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Caroline gyors fejrázása elhallgattatta. Nem óhajtott erről Madam Newcott előtt beszélni, és Charity szerencsére megértette. De alighogy elment a varrónő, Charity azonnal visszatért a témához. – Remélem, nem akarsz elhamarkodott döntést hozni, Caroline. Még csak két hete vagyunk itt. Adj öndnak egy kis időt, hogy el tudd döntetni, mit is akarsz tenni. Egek, a fivéreink gutaütést fognak kapni, ha nem jössz haza! – Ígérem, nem fogom elhamarkodni a döntést – felelte Caroline. – De nem hagyhatom csak úgy apámat. Lásd be, ezt nem tehetem. – Szomorúan felsóhajtott és belenyugvással a hangjában suttogta. – Itthon vagyok. Ez az a hely, ahová tartozom. Addig legalábbis feltétlen, amíg él az apám. – Azt mondod, nem hagyhatod el az apád, ugyanakkor ő pontosan ezt tette veled – érvelt Charity. Arca kivörösödött, és Caroline tudta, hogy unokanővére egyre dühösebb lesz. – Tizennégy hosszú évig nem törődött veled! Hogyan felejthetted ezt el? – Nem felejtettem el – felelte kimérten Caroline. – De megvolt rá az oka. A sok felszínes magyarázat mögött ott lapul egy nagyon komoly ok, amit el fog mondani, ha eljön az ideje. – Nem vitatkozom veled, húgocskám – jelentette ki Charity. – Alig néhány nap és együtt megyünk az első bálunkra. Az édesapád izgul értünk, és én nem fogom lehűteni a lelkesedését. Csak annyit ígérj meg nekem, hogy vársz még a döntéssel. Nem fogok erről beszélni még… két hétig. Ezalatt lesz elegendő időd számba venni minden lehetőséget. A csudába, Caroline, nem is szereted az angolokat! – Eddig nem sokkal találkoztam – vágott vissza Caroline.

A beszélgetés hirtelen a sebesült úriembert juttatta Caroline eszébe és azt, hogy vele ugyanerről beszélgettek. Azután Bradford képe jelent meg előtte és újra átélte, hogy milyen hatással volt rá a férfi. Azt vette észre, hogy többet gondol rá, mint szeretne, de nem tudott megálljt parancsolni a gondolatainak. A férfi megijesztette, és amikor rájött, hogy érez, rögtön úgy döntött, hogy túl drámaian fogja fel a helyzetet. Végtére, Bradford is csak egy férfi.

Végre elérkezett az első bál estéje. Ashford partija – ahogy apja nevezte – a szezon kezdetét jelentette és mindenki részt vett rajta, aki valamit is számított a társasági életben. Caroline sokáig öltözködött. Haja minduntalan kibújt a csatok és szalagok szorításából, amelyekkel a szolgáló próbálta divatosabbá tenni hajviseletét. Caroline végül megunta a dolgot, kifésülte és leengedte haját, hagyva hogy az lágy hullámokban a vállára omoljon. Ibolyakék ruhájának mély kivágása jóval többet mutatott meg kebléből, mint azt szerette volna. Lábán a ruhához illő lila cipőt viselt, és kezére ezüstfehéren csillogó kesztyű simult. A tükör előtt állva Caroline úgy érezte, hogy elfogadhatóan néz ki. Marie Margaret, a szeplősarcú szolgálólány, akit apja az ő szolgálatára vett fel, egyre csak azt hajtogatta, hogy úrnője milyen gyönyörű. – A ruhája pont olyan színű, mint a szeme – suttogta csodálattal. – Csodálatos! Jaj, bárcsak kisegér lehetnék, hogy elmehessek magával a bálba! Hű, micsoda izgalom lesz ott ön miatt! Caroline nevetett. – tényleg kisegér lennél, akkor te okoznál izgalmat – ugratta a lányt. – De ha fennmaradsz, amíg hazaérek, megígérem, hogy mindent elmesélek. Marie Margaret képe úgy felragyogott, hogy Caroline azon sem csodálkozott volna, ha a lány térdre hullik előtte. A leplezetlen csodálattól kényelmetlenül érezte magát. – Nagyon ideges vagyok, Margaret Marie. Ez az első bálom. – De hát ön Lady Caroline! – tiltakozott a lány. – Születésétől fogva biztosított helye van az előkelő társaságban. És ön olyan gyönyörű! – tette hozzá kis sóhajjal. – Csak egy egyszerű farmerlány vagyok – vetette ellen Caroline. Mivel látta a lányon, hogy vitatkozni készül, gyorsan megköszönte a szolgálatait és otthagyta, hogy megkeresse Charityt és az apját. Mindketten a lépcső alján álltak és rá vártak. Charity csodásan nézett ki. Fürtjeit csigákba csavarta és rózsaszínű szalagok kötött belé. Ruhája ugyanolyan színű volt, mint a szalag, és a mély dekoltázs miatt alig fedte a keblét. A halványan csillogó rózsaszín kiemelte arcának élénk rózsapírját. Caroline kétsége sem volt, hogy az előkelő társaság befogadja unokanővérét.

Braxton grófja figyelte, ahogy leánya lejön a lépcsőn. Büszke mosolya és a szemében gyülekező könnyek mutatták, hogy mennyire tetszik neki a látvány. Caroline megvárta, amíg apja előhúz egy zsebkendőt a mellényzsebéből és megtörli a szemét, csak azután kérdezte meg, hogy sokáig várt-e rá. – Tizennégy évig – mondta apja, mielőtt meggondolhatta volna magát. Caroline mosolygott az őszinte válaszon. – Gyönyörű vagy ma este – jelentette ki a férfi. – Jó sok dolgom lesz, hogy megvédjelek a kéretlen lovagoktól. Beültek a hintóba és elindultak. Charity ekkor megkérdezte bácsikájától. – Van valaki, akivel gyakran találkoztál? – Hogy mondod, kedvesem? – kérdezte Caroline apja, aki lassú észjárású volt bizonyos dolgokban. – Charity azt szeretné tudni, hogy van-e olyan hölgy, akihez különöse vonzódsz – fordította le Caroline. Nem mondta el Charitynek, hogy apja szinte remeteéletet élt az utóbbi években. – Ó, szóval erre gondoltál. Nem-nem, senkim sincs. Évekkel ezelőtt udvarolgattam Lady Tillmannek. – Valószínűleg ő is eljön ma este – jegyezte meg Caroline. – A férje közvetlenül azután halt meg, hogy elvettem édesanyádat. Volt egy kislánya. Kíváncsi lennék, mi lett belőle. – De bácsikám, nagyon magányos lehetett egyedül élni. El sem tudom képzelni – ráncolta a homlokát Charity. – De csak azért, mert körülötted mindig ott voltak a fivéreid – válaszolta a férfi. – És Caroline – vetette közbe Charity. – Mindig a húgomnak tekintettem, amióta csak az eszem tudom. Mindhárman hallgatásba merültek, miközben a hintó megállt egy súlyos kövekből épített ház előtt. Caroline-nak úgy tűnt, mintha egy palotát látna ön előtt, és gyomra idegesen görcsbe rándult. – Meglehetősen meleg őszünk van – jegyezte meg apja, miközben kisegítette a két lányt a hintóból. Kettejük között haladt, baljával Caroline könyökét tartva, jobbján Charityvel. Charity megbotlott az egyik lépcsőfokban és Caroline rászólt, hogy vegye fel a szemüvegét. – De csak addig, amíg be nem érünk – jelentette ki Charity. – Tudom, hogy szörnyen hiú vagyok, de olyan csúnya vagyok, amikor rajtam van. – Ostobaság – ellenkezett a bácsikája. – Elragadóan nézel ki szemüvegben. Méltóságteljes külsőt kölcsönöz neked.

De Charity nem hitt neki. Alighogy beléptek a gyertyákkal fényesen megvilágított előtérbe, lekapta a szemüveget, és nagybátyja mellényzsebébe süllyesztette. – Még nem is mondtam neked bácsikám, hogy milyen jól nézel ki ma este. A férfi hasonló bókkal válaszolt, de Caroline alig figyel. Minden erővel azon volt, hogy ne bámészkodjon tátott szájjal a királyi gazdagság láttán. Braxton grófja bemutatta lányát és unokahúgát a házigazdának. Ashford hercege idős férfi volt, meghökkentően fehér hajjal, pergamenszerű sárgás bőrrel. Öns orrhangon beszélt, amely úgy hangzott, mintha valaki befogta volna az orrát. Caroline úgy látta, hogy a herceg roppantmód el van telve önmagával, de azért tetszett neki, mert a férfi szerető öleléssel fogadta apját. A herceg nem tudta levenni a szemét Caroline-ról, még a monokliját is feltette, hogy jobban szemügyre vegye. Caroline azon gondolkozott, miközben igyekezett tudomást sem venni a meglehetősen durva bámulásról, hogy vajon harmadik keze vagy lába nőtt-e. Azt is észrevette, hogy Charityt egyáltalán nem bámulta meg úgy a herceg. Forró hálát érzett, amikor apja karon fogta, és a bálterembe vezette. Charity szeme előtt mint valami gyönyörűséges köd gomolygott a csillogó terem. Hagyta, hogy magával ragadja az est izgalma. Ma este elvegyül az előkelő társaságban. Valaki biztosan ismerni fogja közülük Paul Blechley-t. Ma este megteszi az első lépést, hogy megtalálja elveszett szerelmét. Braxton grófja, lányával az egyik oldalán és unokahúgával a másikon megállt a bálterem ajtajában. Négy lépcső vezetett le a táncparkettre, és onnan, ahol álltak, belátták az egész termet. Caroline és apja külön álltak, de Charity belekapaszkodott nagybátyja karjába, nehogy megbotoljon a lépcsőn. Szeme csillogott, arca kipirult az izgalomtól. Caroline, vele ellentétben, teljesen nyugodtnak nézett ki. Büszkén önsodott a tömeg fölé, és arcán hűvös nyugalom ült, ahogy lenézett az őt bámuló emberekre. A gróf nem mozdult, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy minden szem az ő gyönyörű lányára és unokahúgára irányul. Ez volt életének legszebb pillanata, gondolta később. A tömeg elnémult, és amíg Charity a hosszas álldogálás miatt izgult, bácsikája keble dagadt a büszkeségtől. A zenekar újra játszani kezdett, és néhány merész fiatalember a kis csoport felé indult. – Jönnek már – suttogta kis kuncogással Caroline apja. Szóval, ez a nagy kaland, gondolta magában Caroline, miközben elmerült a bemutatkozások özönében. Minél több partiképes fiatalember vonult fel, Caroline annál tartózkodóbbá vált. Nyugodt arckifejezéssel és ragyogón állt apja mellett, de gyomra összeszorult az idegességtől. Csak bámulni tudta Charityt, aki vidáman évődött az őt körülvevő lovagokkal. Úgy tűnt, most

van igazán elemében, kivirult, mint a tavaszi virágok a lágy napsütésben, Caroline pedig azon tűnődött, hogy hová lett eddig oly nagyra tartott önbizalma. Charity táncrendje gyorsan betelt. Ám amikor Caroline-t kérte táncra egy ifjú, Braxton grófja határozottan visszautasított, mondván, hogy előbb szeretné bemutatni lányát a barátainak. A gróf szeme egyenesen a terem túloldalára irányult, és Caroline is arra nézett, hogy kiderítse, kit figyel annyira az apja. Egy idősebb férfi vált el az egyik csoporttól és elindult feléjük, lassan megkerülve a táncparkettet. A görnyedtvállú férfi kopaszodott mát, és botra támaszkodott járás közben. – Ki az a férfi, édesapám? – kérdezte Caroline kíváncsian. – Aimsmond márkija – felelte apja. – Ő édesanyád idősebbik fivére. – Ő az, akit meglátogattál? – Igen. Meg kellett neki magyaráznom. – Mosolygott és bátorítóan megveregette Caroline kezét. – Most nem fog megtagadni. Gondoskodtam róla. Caroline összezavarodott apja kijelentésén. Mit kellett megmagyaráznia? És miért akarta volna a bácsikája megtagadni? Tudta, hogy most nem teheti fel apjának a kérdéseit, de szilárdan eltökélte, hogy kifaggatja, ha hazatérnek. Visszafordult a márki felé és arra gondolt, hogy milyen gyengének és törékenynek néz ki. – Azt hiszem, elé kellene mennem – fordult apjához. Apja válaszát meg sem várva, kihúzta magát és elindult a férfi felé, aki tizennégy évig nem beszélt az apjával. A márki mosolygott és Caroline tudta, véget ért a családi viszály. Apja egy héttel ezelőtti látogatása megtette a hatását. A terem közepén találkoztak. Caroline habozás nélkül rámosolygott a férfira és megcsókolta az arcát. A márki szívet melengető mosollyal válaszolt. Megfogta mindkét kezét, de aztán el kellett engednie az egyiket, hogy a botja segítségével visszanyerje egyensúlyát. Továbbra is egymást nézték szótlanul. Caroline tanácstalan volt, nem tudta, hogyan kezdje a beszélgetést. Végül a márki törte meg a csendet. – Nagyon örülnék, ha bácsikádnak szólítanál. – Hangja rekedtesen csengett, szinte recsegett, de tele volt érzelemmel. – Csak az öcsém, Franklin és a felesége, Loretta van nekem, mivel édesanyád meghalt, ők az egyedüli családom. – Ez nem így van – vágott közbe Caroline lágy hangon. – Itt vagyunk mi is apámmal. A márki örült a szavainak. Caroline hallotta, hogy mögötte apja megköszörüli a torkát. A márki Braxton grófjára nézett. – Nem mondtad, hogy ennyire hasonlít az anyjára. Majdnem hanyatt estem, amikor megláttam. – Én is voltam vele – felelte a gróf. – De te túl öreg vagy már, nem is emlékezhetsz rá. – Bah! Vedd tudomásul, Brax, hogy ma is vág az agyam, mint a penge.

A gróf mosolygott. – Franklin és Loretta is vannak? Nem láttam őket, és szeretném, ha Caroline megismerné a másik nagybátyját. A márki a homlokát ráncolta. – Itt vannak valahol – vont vállat. Aztán visszafordult, hogy újra megnézze Caroline-t, és hozzáfűzte. – A szeme teljesen az enyém, Brax. Igen, uram, ez a lány kiköpött mása az én családomnak. Caroline-nak el kellett ismernie, hogy a szeme valóban hasonlít nagybátyja szemére, és csodálkozva figyelte, ahogy bácsikája apját noszogatja. Szeme huncutul csillogott. – De a haját tőlem örökölte. Ezt neked is el kell ismerned, Aimsmond! Caroline nevetni kezdett. Nem akarta elhinni, hogy azok ketten rajta huzakodnak. – Ezek szerint mindenki tudni fogja, hogy mindkettőtöknek a rokona vagyok. – Egyik karját apjáéba fűzte, a másikat bácsikája karjába, tudva, hogy egyiket sem bántja meg vele. – Keressünk egy csendes helyet, ahol leülhetünk beszélgetni! Igaz, hogy nemrég találkoztatok, de bizonyára rengeteg mondanivalótok van egymásnak. Egy közeli alkóv felé vették az útjukat. Charity csatlakozott hozzájuk, és a beszélgetés hamarosan a bálra és az szóba jöhető lovagokra terelődött. – Hívhatom én is bácsikámnak? – kérdezte Charity a márkit. – Én nagyon szeretném, ha nincs ellene kifogása. Végül távoli rokonok vagyunk bizonyos szempontból, nem igaz? A márkinak nagyon jólesett Charity kedvessége és beleegyezően bólintott. – Gondolom, a házasság révén kerültünk rokonságba. Örülnék, ha bácsikádnak hívnál. Caroline Milo bácsinak hívott kislány korában. – Mi lehet az a felfordulás ott? – kérdezte hirtelen Braxton, a márki széke mellett állva. Caroline a másik oldalon állt. A márki szorosan fogta Caroline kezét, mintha biztosítani akarná, hogy a lány ne tűnhessen el. Apja a bálterem bejáratát nézte, ezért Caroline is arra fordult. Szeme egy pillanatra tágra nyílt, amikor meglátta a felzúdulás okozóját. Az az úriember volt, akit elsősegélyben részesített a rablótámadás napján. Mr. Smith! Csak persze nem ez a neve, csak ő találta ki neki, hogy enyhítse a férfi zavarát a kínos helyzetben. Caroline csak áll és a férfit nézte, szája sarkában mosoly bujkált, miközben arra gondolt, hogy az ismeretlen leginkább egy pávakakasra emlékeztet, ahogy ott áll és büszkén illegeti magát. Abból, ahogy tömeg óvatos pillantásokat küldött felé, arra a következtetésre jutott, hogy az illető alighanem egyike a népszerű világfiaknak. Komor fekete öltözéke nem különbözött a teremben lévő többi férfi ruhájától, de a szokásos viseletet egy második, fehér nyaksál egészítette ki, amelyet egészen a füléig húzódott. Caroline azon csodálkozott, hogy tudja úgy megmozdítani a fejét, hogy ne gyűrje össze a sálat.

– Szóval Brummel is megérkezett végre – jelentette ki nagybátyja elégedetten. – Ezzel a herceg bálja jóváhagyást nyert. – Brummel? – Caroline érezte, hogy elgyengülnek a lábai. – Azt mondtad Brummel? – kérdezte újra, noha pontosan tudta, hogy jól értette a nevet. Milyen kellemetlen, gondolta, ahogy eszébe jutott, hogy miket mondott Brummelről a férfinak, akit Mr. Smithnek nevezett el! Kétségbeesetten igyekezett felidézni a beszélgetés részleteit remélve, hogy nem tett udvariatlan megjegyzéseket Brummelről. Te jó ég, nem hívta véletlenül Plummernek? Brummel elkülönülve állt és a termet fürkészte. Arcán unott kifejezés ült még akkor is, amikor oda-odabólintott egy-egy ismerősének. Aztán egyszerre csak elindult, lefelé a lépcsőn, át a termen. Méltóságteljes felsőbbrendűség sugárzott belőle, ahogy lassan, minden sietség nélkül vonult, és a tömeg utat nyitott neki. Caroline látta, hogy a férfi valóban fontos szerepet játszik a társaságban. Azt is észrevette, hogy nem sántít, ami azt jelenti, hogy a sebe teljesen meggyógyult. Ez nem kis elégedettséggel töltötte el a lányt. Caroline nem vette le a szemét Brummel hátáról, mert kíváncsi volt, hogy a férfi kit ismert fel a tömegen. És akkor meglátta. Bradford! A férfi hanyagul a falnak támaszkodott a terem túlsó végében, körülötte három ember álldogált. Charity takarta a kilátást Caroline elől, ezért Caroline-nak egy kicsit oldalra kellett dönteni a fejét, hogy jobban lásson. A férfiak szemmel láthatóan igyekeztek magukra vonni Bradford figyelmét, de férfi keresztülnézett rajtuk és őt bámulta! Az apja mondott valamit, Charity is kérdezett valamit. Milo bácsi a karjára tette a kezét, de Caroline nem törődött velük. Nem tudta levenni a szemét a férfiról, aki egyre csak őt nézte. Még jobban nézett ki, mint ahogy emlékeiben élt, és legalább egy fejjel önsodott a körülötte állók fölé. A haját megfésülte, mégis úgy nézett ki, mintha szél borzolta volna össze és ez enyhített valamit a tökéletesen-megközelíthetetlen kinézeten. Sőt, majdnem sebezhetővé tette. Száját makacs keményen szorította össze. Caroline arra gondolt, hogy szokott-e egyáltalán néha mosolyogni. Hogy is felejthette el, hogy milyen öns a férfi, hogy milyen szélesek a vállai? Hirtelen a spártai hős, Leonidász király jutott az eszébe és arra gondolt, hogy egy másik világban, egy másik életben Bradford minden bizonnyal rokona volt a nagy harcosnak. Bradford hercege egész este Caroline Richmodot figyelte. Attól a pillanattól kezdve, ahogy a lány megjelent apja oldalán, ahogy ott állt fenséges nyugalommal, Bradfordot mintha elvarázsolták volna. Caroline elbűvölően nézett ki és megjelenése azonnal megtette a hatását. Bradford tudta, hogy nem ő az egyedüli csodálója a lánynak és ez érthetetlen ingerültséget okozott neki. A teremben minden férfi őt bámulta!

A fenébe! A lány az övé! Amikor rádöbbent, hogy milyen szenvedélyesen akarja őt, Bradford megcsóválta a fejét. A vágy szinte szétfeszítette. A társaság iránt érzett megvetése és az unalom eltűnt abban a pillanatban, amikor Caroline átlépte a küszöböt. Életkedve, amely apja és bátyja halálával sírba szállt, most újra feltámadt. Bradford csak azért fogadta el a mai bálra a meghívót, mert abban reménykedett, hogy a lány is eljön. Az előkelő társaság minden jeles képviselője megjelent Ashford bálján, és Bradford bízott benne, hogy Caroline apja sem lesz kivétel. A férfi fürkésző tekintete a ön számára is érthetetlen módon felkavarta Caroline-t. Érezte, hogy fülig pirul és ettől zavarba jött. Bradford puszta jelenléte is kellemetlenül érintette, és hallatlanul idegesítette. Tehetetlenül harcolt a bénító érzés ellen, amelyet a férfi gyakorolt rá, és tudta, hogy komoly a veszély, hogy ideges nevetésbe tör ki. Mit mondana akkor a többieknek, hogyan magyarázná meg? A gondolatok őrületes sebességgel kergették egymást a fejében. Caroline szinte elszédült. Képtelen volt akár egy értelmes gondolatot kiragadni, hogy legyen valami fogózkodója. Nem vette le a tekintetét a férfiról, közben lázasan kereste a megoldást, hogyan tudna megszabadulni a felkavaró érzéstől, amit Bradford gyakorol rá. Vajon Bradford tisztában van vele, hogy milyen hatással van rá. Caroline nagyon remélte, hogy nem! Keze-lába remegett, elárasztották az érzelmek, fejében tótágast álltak a gondolatok. Mérhetetlenül ideges lett, és ami még rosszabb, szinte rettegett, hogy valami jóvátehetetlent követ el. Ha ez megtörténik, az Bradford hibája lesz. Ez a gondolat egy kicsit megnyugtatta, mert eszébe jutott, hogy Bradford bizonyára nagyon önelégült lenne, ha tudná, hogy ő milyen kényelmetlenül érzi magát. Caroline összpontosított, és remélte, hogy sikerült arcára előkelően unott kifejezést varázsolnia. Igyekezett utánozni a teremben levő hölgyek arckifejezését, de amikor végre elérte, rájött, hogy képtelen megtartani. Kénytelen volt elfogadni, hogy mivel sohasem unatkozott igazán, nem is tudja, hogyan kell unatkozó képet vágnia. Miután ezt megállapította, felszabadultan elmosolyodott. Bradford elcsípte ezt a mosolyt és visszamosolygott rá. Saját magát is meglepte, hogy milyen könnyed természetességgel mutatta ki érzelmeit. Általában nem engedte meg, hogy arcán bármi is tükröződjön, most pedig úgy viselkedett, mint egy zöldfülű ifjonc az első bevetése előtt. Caroline összeszedte magát és előkelően odabólintott Bradford felé. Amikor rájött, hogy a férfi nem fogja elfordítani a tekintetét róla, feladata és vissza akart fordulni az őt körülvevőkhöz, de a Bradford szemében megcsillanó hamiskás fény megállította. Aztán szinte hipnotizálva figyelte, ahogy a férfi mintegy provokálóan rákacsint. A nyílt flörtölés láttán helytelenítően

csóválta meg a fejét és próbált ingerült képet vágni, de nem tudta visszafojtani nevetését. Gyorsan elfordította a fejét, beismerve ezzel a vereségét és tisztában volt vele, hogy a férfi is látta, hogyan reagált. Úgy érezte magát, mint egy szeleburdi csitri, akinek még vigyázóra van szüksége. Mély lélegzetet vett és megpróbált odafigyelni arra, amit mondanak neki. A márki és a gróf meglehetősen heves vitába keveredett arról, hogy kinek kellene Caroline-t és Charityt bemutatni, és ami még ennél is fontosabb, hogy melyikük tegye ezt meg. Caroline kihasználta a lehetőséget, hogy félrehúzta unokatestvérét, és a fülébe suttogja. – Ők is itt vannak, Charity. Ott állnak a szemközti falnál. Nem, ne nézz oda! – Kik vannak itt? – akarta tudni Charity. Összehúzott szemmel igyekezett Caroline mögé pillantani. – Ne nézz oda! Különben, úgyse látod őket. Túl messze vannak. – Lynnie, szedd össze önd és próbáld értelmesen elmondani, hogy kik vannak itt! – tette csípőre bosszúsan a kezét Charity. – Az a férfi, akinek segítettünk azon a napon, amikor Angliába érkeztünk – magyarázta Caroline, aki rájött, hogy Charitynek igaza van. Össze kell szednie magát. Ugyan mi lehet a baj vele? Olyan szeszélyesen viselkedik, mint a kancái egyike és ráadásul fogalma sincs, mi üthetett belé. – És Bradford is itt van – tette hozzá. – Mind a ketten itt vannak. – Ó, hát nem nagyszerű – mosolygott Charity szélesen. – Köszönnünk kell nekik. – Nem – mondta nyomatékosan Caroline. – Úgy gondolom, hogy egyáltalán nem nagyszerű! Charity a homlokát ráncolta. – Caroline, mi történt veled? Ha hallanád önd! Majdnem úgy nézel ki, mintha félnél. – Némi elégtétel érződött a hangjában. A sok-sok év alatt, amit együtt töltöttek, még sohasem látta félni Caroline-t. Charity hirtelen úgy érezte, hogy önsan fölötte áll eddig oly nyugodt és megfontolt unokahúgának. Caroline zavarodottnak tűnt, és Charitynek komoly erőfeszítésébe került, hogy a csodálkozástól ne tátsa el a száját. Sajnos nem volt több idő, hogy megbeszéljék a helyzetet, mert Charityt újra táncba vitték. Caroline előtt Claymere vicomte állt meg, szemmel láthatóan hatalmas izgalomban és a táncparkettre vezette. Caroline érezte, hogy a férfi keze remeg és izzad, ahogy a könyökét fogja. Arra gondolt, hogy a vicomte ideges lehet és elhatározta, hogy segít neki megnyugodni. Kedvesen rámosolygott a férfira, de rögtön meg is bánta az elhamarkodott lépést. Szegény vicomte zavarában elbotlott a saját lábában, és ha Caroline nem kapja el a könyökét, menthetetlenül hasra esett volna. Ezek után Caroline gondosan ügyelt rá, hogy arcán semleges kifejezés üljön, és még csak véletlenül sem nézett közvetlenül a zavart ifjúra, mert amikor megfordult és pukedlizés közben

egyszer ránézett, a vicomte újra megbotlott. Megszólalt a zene és Caroline minden figyelmét a bonyolult lépésekre fordította, közben forró hálával gondolt Caimenre, aki nem sajnálta az időt és a fáradságot, hogy megtanítsa táncolni. Tudta, hogy Bradford figyeli, de megfogadta, hogy nem néz a férfi felé. Elhatározta, hogy tudomást sem vesz róla. A férfi túl erőszakos, emlékeztette magát ötvenedszer is. Újra az jutott eszébe, hogy a férfi egy spártai harcosra emlékezteti, de ki törődik manapság a spártai kultúrával. Ő nem, az biztos. Bradford megvárta, amíg véget ér a tánc, aztán cselekvésre határozta el magát. Caroline felé intett, amikor Brummel megkérdezte tőle, hogy mit bámul olyan merőn. Brummel megfordult és ő is Caroline-t figyelte, közben gondosan ügyelt rá, hogy arcán semmilyen érzelem ne tükröződjön. Végre véget ért a tánc és Caroline hatalmas megkönnyebbülést érzett. A vicomte nem is egyszer a lábára lépett, és lábai fájón tiltakoztak a támadás ellen. Caroline apja csatlakozott hozzájuk, mielőtt a vicomte még több kárt okozhatott volna, és az ügyetlen fiatalember mélyen meghajolt Caroline előtt, mielőtt távozott volna. Majd hirtelen meggondolta magát, megfordult és megfogta Caroline kezét. Mielőtt a lány elhúzhatta volna, az ifjú ráhajolt és hangos csókot cuppantott rá. Caroline ügyelt rá, hogy ne mosolyogjon, és a vicomte végül elment, miután megígérte, hogy hamarosan visszatér. – Ne vedd sértésnek, apám, de az angolok meglehetősen izgulékonynak tűnnek – jegyezte meg Caroline az elsiető vicomte után nézve. – Mivel te önd is angol vagy, nem veszem annak – vágott egy fintort apja. És akkor ott állt előtte ő Brunnellel az oldalán. Caroline nem tudta semmibe venni a párost, ahogy ott álltak előtte eltakarva a kilátást. Bradford mellkasát bámulta, majd összeszedte a bátorságát és felnézett. – Azért jöttünk, mert szeretnénk, ha bemutatna – mondta Bradford mély, vontatott hangon. Szavait a grófhoz intézte, de tekintetét Caroline-ra függesztette. Caroline észrevette, hogy a férfi a száját nézi, erre idegesen megnedvesítette az ajkait a nyelve hegyével. Braxton grófja készségesen helyeselt. – Természetesen. Engedje meg, hogy bemutassam a lányomnak, Caroline Marienek. Caroline drágám, nagy megtiszteltetés számomra, hogy bemutathatlak Bradford hercegének és Mr. George Brummelnek. Bradford Brummelhez fordult. – Ez alkalommal utánad, ha jól sejtem? – Természetesen – bólintott Brummel. Aztán Caroline felé fordult és rámosolygott. A teremben elhalkult a zsongás és Caroline arra gondolt, hogy mindenki a teremben azon igyekszik,

hogy minél többet halljon a beszélgetésből. Úgy érezte magát, mintha közszemlére tették volna a helyi piacon. – Nagy megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem. – Brummel hangja hivatalosan csengett. Olyan mélyen meghajolt, hogy ujja hegye a padlót érte. Aztán felegyenesedett. – A gyarmatokról jött? – kérdezte, közben a lány keze után nyúlt és lassan az ajkához emelte. A teremben levőkből hangos sóhaj szakadt fel a gyengéd gesztus láttán. Caroline szeme huncut elégedettséggel csillogott. Érezte, hogy apja öröme átmelegíti az ő vérét is. Csakis ez lehetett az oka, hogy mélyen elpirult. – Igazán éles elméjűségre vall, Mr. Brummel, hogy kitalálta, a gyarmatokról jöttem. – Kérem, hívjon Beau-nak. Bár valójában George-nak hívnak, én jobban kedvelem a becenevemet. – És tényleg George az igazi neve? – Caroline igyekezett nem elnevetni magát. Hiszen ő is pont ezt a nevet ajánlotta, amikor a férfi meg akarta őrizni az inkognitóját. Mivel az angol királyt is hívták, logikus lépésnek tűnt. – Igen, és épp nemrégiben javasolta egy gyönyörű hölgy, hogy újra használjam, de visszautasítottam az ajánlatát – fejezte be kis sóhajjal. Brummel remekül érezte magát a lánnyal, aki megfelelt a kihívásnak és nem nevetett a férfi megjegyzésein. Caroline viszont sürgető vágyat érzett, hogy egyenlítsen. – Azt hiszem, van egy közös barátunk, Beau. Brummel zavartan nézett rá, Caroline kedvesen rámosolygott. – Igen, Mr. Harold Smith sokat beszélt önről. Ön talán nem is emlékszik már rá, mert az a kedves ember jó ideje már, hogy felpakolta minden holmiját és elköltözött a gyarmatokra. Azt mondta, hogy London túl… barbár neki. Igen, pontosan ezek voltak a szavai. Brummel és Bradford egymásra néztek, aztán vissza a lányra. Mind a ketten hahotázni kezdtek, és Brummelnek még a szemét is meg kellett törölnie a zsebkendőjével. – Na, és hogy van mostanában Mr. Smith? – kérdezte Bradford, miután sikerült úrrá lenni nevetésén. Caroline Bradfordra mosolygott, aztán visszafordult Bummelhez. – Mit mondhatnék? Szerintem, remekül néz ki. Volt ugyan egy kis gond az egyik lábával, de abból, ahogy mozog, úgy látom, hogy teljesen meggyógyult. – Mi baja volt szegény embernek? – kérdezett közbe a gróf. – Köszvény – vágta rá habozás nélkül Caroline. Brummel köhögni kezdett és Bradford kénytelen volt megveregetni a hátát. – Évek óta nem nevettem ilyen jót- ismerte el Brummel. – Hölgyem, nagyon örülök, hogy megismerhettem, és

alig várom, hogy újra találkozzunk. – Brummel ez utóbbit emelt hangon mondta, és Caroline megértette, hogy ez a környezetnek szól. – Szeretném megismerni az unokanővérét is, mielőtt az est véget ér. Caroline bólintott és figyelte Brummel távozását. Végül Bradford felé fordult, közben azt kívánta, bárcsak lenne elég bátorsága megkérdezni, hogy nincs-e a férfinak valami dolga, ami őt is elszólítaná. A zene újra megszólalt, éppen abban a pillanatban, amikor apja bejelentette, hogy elmegy és hoz egy kis pezsgőt a márkinak. Bradford engedélyt kért a gróftól, hogy Caroline-nal táncolhasson. A teremben keringő hangjai szálltak, és míg az apja beleegyezően bólintott, Caroline a fejét rázta. Bradford tudomást sem vett a visszautasításról. Kézen fogta és szinte ön után húzta a táncparkettre, egészen a terem túlsó végéig a kijárati ajtóhoz. Ott megállt, megfordult és átkarolta a lányt. Caroline a férfi fekete zakójára szegezte a szemét. – Nem tudom, hogyan kell keringőzni – suttogta. Bradford elvette a kezét a lány derekáról és az álla alá nyúlva felemelte a fejét. – A gombjaim nem fognak válaszolni – hangjában humor bujkált. – Azt mondtam, hogy nem tudok keringőzni – ismételte meg Caroline. Bradford keze végigsimította az áll alatti érzékeny részt, és a lány érezte, hogy a térde megremeg. – Csak karoljon át – suttogta Bradford lágy, simogató hangon. Lehajolt, arcul kis híján összeért. Caroline megrázta a fejét. Bradford most sem törődött vele, és a lány kezét a saját vállára tette. Ha csak pár centivel felemeli a kezét, Caroline megérinthette volna a férfi haját. Aztán elindultak és csak pörögtek körbe-körbe. Az egyetlen dolog, amire a lány figyelni tudott, az érzés, ahogy Bradford a karjaiban tartja. Egyetlen szót sem szóltak, amíg a tánc tartott és Caroline hálás volt ezért. Kényelmetlenül érezte magát és rendkívül bizonytalan volt. A férfi keze szinte égette a bőrét a ruhán keresztül. Caroline óvatosan felemelte a kezét és kihasználta a lehetőséget; ujjaival végigsimította a selymes barna hajat. Meglepte, hogy milyen lágy a tapintása. Visszahúzta a kezét, mielőtt a férfi észrevehette volna a merészségét. De mégis észrevette. A könnyed, szinte fuvallatszerű érintés nyakának legérzékenyebb pontján felkorbácsolta érzékeit. Hirtelen sürgető vágyat érzett, hogy felkapja Caroline-t és addig csókolja, amíg őt is elönti a forró vágy.

Caroline körülnézett és észrevette, hogy a többi hölgy keze nincs olyan önsan a partnere vállán, mint az övé. Azonnal lejjebb engedte kezét, lemásolva a helyes tartás, aztán felpillantott Bradfordra. – Túl közel vagyunk egymáshoz – jegyezte meg. – Nem szeretném apámat kényelmetlen helyzetbe hozni. Bradford azonnal enyhített szorításán és hagyta, hogy a lány hátrébb lépjen egy kicsit. Arcán csibészes mosoly villant, ahogy megkérdezte. – Ez az egyetlen oka, amiért nem akar túl közel kerülni hozzám? – Természetesen – vágta rá Caroline. Lába elgyengült és szíve úgy dobolt mellkasában, hogy majd kiugrott, de a világ minden kincséért sem ismerte volna el, hogyan hat rá a férfi. Kerülte Bradford tekintetét és csak akkor tűnt fel neki, hogy a legtöbb nő a teremben bosszús arckifejezéssel figyeli kettejüket. – Bradford, miért bámulnak ránk így azok a nők? – kockáztatott meg egy gyors pillantást Caroline. Bradford körülnézett a teremben, aztán visszafordult a lányhoz. – Valami helytelen dolgot tesz? – követelte a választ Caroline gyanakodó hangon. Bradford felnevetett. – Sajnos, nagyon is illedelmesen viselkedünk – közölte a lánnyal. Az idősebb hölgyek közül nem mindenkinek nyerte el a tetszését az új tánc. A hagyományos táncot egyelőre előnyben részesítik a keringővel szemben. – Értem – bólintott Caroline. Újra felpillantott és rámosolygott a férfira. – És ön radikális vagy inkább a hagyományok híve? – Ön mit gondol? – Ó, szerintem csakis radikális lehet – vágta rá azonnal Caroline. – Esküdni mernék, hogy igazi bajkeverő és sok botrányt okozott már a Lordok Házában. Igazam van? Bradford vállat vont. – Meglehetősen konoknak ismernek, de csakis olyan esetekben, ha az általam támogatott ügy sikere kockán forog. – És persze tisztelik is – jelentette ki Caroline. – Engem csak az érdekel, hogy az öröklött cím miatt-e, vagy azért, mert kivívta magának a tiszteletet. Bradford újra elnevette magát. – Engem kérdez, hogy van-e valamilyen értékem? – Gondolkodott egy kicsit, mielőtt folytatta volna. – És miből gondolja, hogy tisztelnek? – Abból, ahogy magára néznek – felelte Caroline. – Az apám fundamentalista. Ha még mindig aktívan politizálna, valószínűleg minden területen az ellenfele lenne. Bradford, nem hagynánk abba ezt a folytonos körözést. Teljesen elszédültem. Bradford azonnal megállt, gyengéden karon fogta a lányt és az erkélyajtó felé vezette.

– Az apja a ön idejében sokkal radikálisabbnak számított, mint én valaha is leszek – jegyezte meg Bradford. Látta a lányon a meglepődést. – Pedig így van – folytatta Bradford. – Úgy ismerték, mint az ír ügy bajnokát. – Milyen ír ügy? – Az autonómia kérdése – magyarázta Bradford. – Bár az apja nem hitte, hogy az írek érettek arra, hogy független kormányuk legyen, de harcolt azért, hogy képviselői helyet kapjanak a parlamentben, és hogy javítsák ezáltal az életkörülményeiket. Caroline ámulattal hallgatta Bradford szavait. Megpróbálta ön elé képzelni apját fiatalon, ahogy az igaznak hitt ügyért harcol. – Apám olyan gyengéd és barátságos ember. Nehéz elhinni, amit mond. Természetesen hiszek magának – tette hozzá sietve, nehogy a férfi sértésnek vagy támadásnak vegye, hogy kételkedik a szavaiban. Bradford nem tudta abbahagyni a vigyorgást. Észrevette, hogy milyen gyorsan igyekezett elejét venni, hogy félreértelmezze szavait. Vajon mindig ennyire odafigyel más emberek érzelmeire? Caroline észre sem vette, hogy Bradford őt figyeli. Apjára gondolt. Azon töprengett, vajon miért adta fel apja az elveit. Miért vonult vissza mindentől… miért vonult vissza magától az élettől? Bradford látta, hogy néhány elszánt gavallér határozottan feléjük indul. Újra megszólalt a zene és Bradford átkarolta a lányt. Nem készült még fel rá, hogy bárkinek is átengedje. Emlékezett rá, hogy Milfordnak azt mondta, találkozni akar egyszer a lánnyal azért, hogy ki aztán kiverje a fejéből, de most ez az állítása képtelenségnek tűnt. Caroline nem ellenkezett, amikor a férfi átkarolta. Nem törődött a bosszús arckifejezésekkel sem. Egyszerűen elvarázsolódott a férfi karjai közt, és egész testében reszketni kezdett, ahogy a becéző ujjak végigsimogatták a hátát. Még soha nem érezte ezt egy férfinál sem. Teljesen megzavarodott az erős fizikai vonzalomtól, amit érzett. Tisztában volt vele, hogy illendően kell viselkednie, mégis azt vette észre, hogy szívesen töltené az egész estét a férfi karjaiban. Amikor azon kezdett mélázni, milyen érzés lehet, ha megcsókolja, tudta, itt az ideje, hogy kivonja magát a varázslat alól. – Nem szeretem… Nem tudta befejezni a mondatot. Azt szerette volna elmondani, hogy nem akar keringőzni, amikor a férfi erőszakosan félbeszakította. – Nem szereti, ami magával történik? Caroline szeme tágra nyílt és kis híján rábólintott. Szerencsére még idejében észbe kapott. – Nem értem, mire gondol, uram. – Felesleges tagadnia, Caroline. Velem is ugyanaz történik.

– Velem semmi sem történik – felelte a lány kimért hangon. – Ha csak az nem, hogy megint elszédültem ennek az állandó pörgésnek köszönhetően. Meglehetősen meleg is van itt. Nem gondolja, hogy már éppen eleget táncoltunk? – tette hozzá reménykedő hangon. – Igen, elég forró itt a levegő – egyezett bele Bradford. Egy újabb kör végére értek a táncban és újra ott álltak az erkélyajtó előtt. Caroline megkönnyebbülten mosolygott, azt remélvén, hogy végre sikerül megszabadulnia a férfitól, de amikor megálltak, Bradford nem engedte el. Helyette karon fogta és magával vonta. Még mielőtt Caroline tiltakozhatott volna az eljárás miatt, a férfi kivezette a nyitott ajtón keresztül az éjszakába.

Ötödik fejezet – Azonnal engedje el a karomat! Nem lenne szabad egyedül itt kint lennünk – suttogta vad dühvel Caroline. Haragja szemmel láthatóan nem volt hatással Bradfordra és nem ingatta annak elszántságát. A makacs ember egyre csak vonszolta ön után a lányt, és néhány pár, akik friss levegőt szívni jöttek ki a bálteremből, kíváncsi tekintettel bámult utánuk. Amint Caroline észrevette, hogy a többiek figyelik, abbahagyta a homlokráncolást és igyekezett rendezni arcvonásait. Ez nem is volt könnyű feladat, mert minden vágya az volt, hogy egy ütéssel földre küldje Bradford hercegét, és aztán néhányszor belerúgjon. Ezek a hölgyhöz egyáltalán nem méltó gondolatok nagy megelégedéssel töltötték el Caroline-t. Egy percig sem kételkedett abban, hogy képes véghezvinni ezt a tettet, vagy legalább néhány önző sikerül kivernie Bradfordból, mivel unokafivérei megtanították rá, hogy lehet alaposan elkedvetleníteni egy férfit. Rövidéletű önbiztossága elolvadt, mint a hó az első tavaszi napsütésben, amikor rájött, hogy még arra sem képes, hogy kiszabadítsa a kezét a férfi szorításából. Lehet, hogy minden önbiztosságát Bostonban felejtette? – gondolta, miközben engedelmesen követte Bradfordot. Az erkély három oldalról vette körül a házat, és Bradford addig ment, amíg végül teljesen magukra maradtak egy elszigetelt távoli sarokban. A korláton hosszú nyakú üvegekben, hogy a szél el ne fújja őket, néhány gyertya égett. A nyugtalanul lobogó lángnyelvek különleges romantikus színt varázsoltak a balzsamos éjszakába. Bradford megtorpant a terasz végén és szembefordult Caroline-nal. A közeli gyertya meleg fénysugarat vetett arcára, meglágyítva a kemény vonásokat. – Így. Most remélem, hogy enyém az osztatlan figyelme – kezdte Bradford. – Semmi kedvem fél Londonnal magán osztozni. – Na és most, hogy magáé minden figyelmem, mit fog velem csinálni?

A férfi mosolygott a kihívó hangon. Félelmet és zavart olvasott ki a lány szemeiből, de lágy hangja cáfolni látszott az előbbieket. Bradfordnak tetszett Caroline tettetett bátorsága. Nem az a típus, aki egykönnyen elgyávul vagy elájul. Méltó ellenfélre talált benne, gondolta Bradford. Majdnem azt mondta, hogy magáévá teszi, hisz amióta csak meglátta, kívánja őt. Caroline minden bizonnyal kiolvasta szándékát a szeméből, mert lassan hátrálni kezdett. Bradford gyorsan elejét vette a visszavonulásnak. Megfogta a lány vállait, érezte a ruha selymes puhaságát az ujjai alatt és kis híján elfeledkezett arról, hogy mit is akart, amikor a lány megpróbálta ellökni. – Ó, azt már nem – suttogta. Vállánál fogva ön felé húzta és Caroline úgy érezte magát, mint egy tehetetlen báb az erős férfi kezek között. Csapdába esett pillangóként pillantott körbe, Bradford pedig mosolygott rajta. – Elengedne, kérem? – kérte Caroline. – Addig nem, amíg meg nem hallgat – mondta kényelmesen Bradford. Úgy viselkedett, mintha övé lenne az egész világ. Caroline nem tudta elrejteni elkeseredését. – Ön egy makacs ember! Teljesen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy én egyáltalán nem óhajtok magával beszélgetni. – Ó, dehogynem óhajt – világosította fel Bradford. – Valami zajlik kettőnk között. Érzem, és tudom, hogy ön is érzi. Azt hiszem, ezt nem tagadhatjuk, és minél előbb beismerjük, annál jobb. Nekem nincs időm olyan ostobaságokra, mint az udvarlás, Caroline. Én, ha akarok valamit, el is veszem. Caroline igazat mondott. Valóban nem akart egyedül maradni Bradforddal. A férfi idegesítette. Amikor vele volt, elvesztette az önuralmát. Szándékosan nyersen viselkedett a férfival, de mélyen megdöbbent, amikor az hasonló nyers stílusban válaszolt. – És most úgy döntött, hogy engem akar? – Caroline hangja elhalkult, és Bradfordnak le kellett hajolnia, hogy hallja a lány kérdését. Nem válaszolt, csak állhatatosan nézte őt, hagyta, hogy a szeme mondjon el mindent, amit a lánynak tudnia kell. Caroline azt tervezte, hogy egy szigorú rendreutasítással helyreteszi a férfit, de hirtelen úgy érezte, hogy megnémult. – Megijeszti az őszinteségem? – törte meg végül a csendet Bradford. Hangja telve volt gyengédséggel. Engem nyugtalanít – ismerte be kényszeredetten – és ezt egyáltalán nem könnyű bevallani. Forró tekintetétől még a jég is megolvadt volna. Caroline érezte, ahogy tűz fut át az erein és fogalma sem volt, hogy mit tegyen. – Idegesít, ha így néz rám – ismerte be végül, aztán kis sóhajjal megcsóválta a fejét. – Azt hiszem, kötelességem figyelmeztetni, ha eléggé felidegesítem önm, akkor nevetni kezdek, és akkor lehet, hogy meg fog sértődni.

– Caroline – vágott közbe Bradford. – Csak annyit kérek, hogy ismerje le, valami történik közöttünk. – Nem is ismerjük egymást – tiltakozott Caroline. – Jobban ismerem magát, mint gondolná. – Caroline szemében hitetlenkedés csillant, ezért nyomatékosan rábólintott a kijelentésre. – Ön hűséges, megbízható és telve szeretettel azok iránt, akik fontosak magának. – Látta a lány pirulásából, hogy sikerült zavarba hoznia, de nem törődött vele. Mindenáron el akarta érni, hogy a lány bevallja érzelmeit. Semmi más nem számított most. – Honnan tudja ezeket? – Emlékszik a napra, amikor találkoztunk? Nagyon meg volt ijedve, mégis bátran szembeszállt velem. Egyetlen dolog vezérelte, hogy megvédjen egy ismeretlent egy lehetséges veszélytől. A bátorság egy olyan jellemvonás, amit nagyra értékelek – tette hozzá. Nem mosolygott már, amint komoly hangon folytatta. – Amikor beszélgettünk, elmondta, mennyire aggódik, hogy szégyent hoz a családjára azzal, hogy valami ostobaságot cselekszik. Mesélt a gyarmatokon maradt rokonairól is, akiket családjának tekint és az irántuk érzett hűsége és szeretete nyilvánvaló volt. Végül pedig – vonta le a következtetést Bradford – a nagynénjét mamának hívta és sugárzott a szeméből a mély szeretet, amit iránta érez. – Egy kutya is hűséges, megbízható és szereti az embert. Caroline tréfájára különös fintor villant a férfi arcán. – Ma este remegett a karjaimban, amikor táncoltunk. Csak nem azt akarja elhitetni velem, hogy fázott? – ugratta Bradford, mire lány mosollyal válaszolt. – Őszinte lehet velem. – Az őszinteség egy olyan vonás, amit különösen tisztelek másokban, mivel belőlem teljesen hiányzik – vágott vissza évődve Caroline, aztán sóhajtva folytatta. – Nem vagyok valami megbízható, ami az ígéreteket illeti, és ezen nem tudok segíteni. Mégis – tette hozzá –, ha el is ismerném, hogy van valami különleges vonzalom kettőnk között, akkor sem lehetne biztos benne, hogy igazat mondtam-e vagy sem. Bradford vigyorogva csóválta meg a fejét. – Akkor tennünk kell valamit, hogy bizonyítékot szerezzünk – javasolta. Szeme csillogott az élvezettől és Caroline tudta, hogy egy szavát sem hitte el. Hazudott és a férfi tudta ezt. – És hogyan bizonyíthatnám be, hogy érzek ön iránt valamit vagy sem? – érdeklődött Caroline. Homlokát ráncolta a nagy figyelemtől, ugyanakkor pajkos fény villant a szemében, és Bradford tudta, hogy a lány készül valamire. Ugyanezt a fényt látta megvillanni közvetlenül azelőtt, hogy Brummelt kelepcébe csalta volna. Azon kapta magát, hogy feszülten várja a lány következő lépését. – Talán mégis van egy mód a bizonyításra. Mi lenne, ha leugrana az er-

kélyről? Ha nem sikoltok fel, hogy megállítsam, akkor biztos lehet benne, hogy fikarcnyit sem törődöm magával. – Na, és ha felsikolt? – kuncogott Bradford. – Nos, akkor tudni fogja, hogy mégis érzek valamit ön iránt. Igaz, hogy összetöri minden porcikáját, de legalább meglesz a válasz a kérdésére, nem igaz? Bájosan mosolygott, és Bradford sejtette, hogy a lány nagyon élvezi az általa felvázolt jelenetet. – Van más lehetőség is – javasolta Bradford. – Egy olyan, aminek nem esik áldozatul a testem, ami magát annyira aggasztja. – Engem egyáltalán nem érdekel a teste – sietett kijelenteni Caroline. – Ez a beszélgetés pedig kezd illetlen lenni. Mi lesz, ha valaki meghall bennünket? – Mindig ennyire foglalkoztatja, hogy mit gondolnak mások? – Csak mióta Angliába érkeztem – ismerte be Caroline. – És ez elég megterhelő számomra. Az illedelmes viselkedés nagyon kimerítő tud lenni. Bradford mosolygott a lány őszinteségén. – Caroline, szeretném megcsókolni, és ezzel elintézni a kérdést. A lány nem moccant. Megbabonázva meredt rá, úgy érezte magát, mint a légy a pók hálójában. Bradford mindkét kezét nekitámasztotta a falnak közvetlenül a feje mellett és előrehajolt. – Milyen romantikus – suttogta Caroline. – Elintézni a kérdést? Olyan ez, mint valami fogadás? Vajon miért gyötri még? – kérdezte magától Caroline kicsit bosszúsan. Csak tovább rontja a helyzetét. – Meg akar győzni arról, hogy semmi történik köztünk, ugyanakkor nem mer a szemembe nézni és remeg a karomban. A teste ellentmond a szavainak. Legnagyobb meglepetésére Caroline rábólintott. – Tudom – suttogta szemlesütve. A beismerés örömmel töltötte el Bradfordot, legalább annyira, mint a lány hívogató, rózsás ajkai. Nem tudta visszatartani magát, de megfogadta, hogy lassú lesz. Ajka először csak könynyedén megérintette a lány ajkát. Caroline megpróbálta elfordítani a fejét, de Bradford gyengéden megharapta az alsó ajkát és fogva tartotta. Aztán újra megcsókolta, most már erősebben, és noha megfogadta, hogy csak egy futó csók lesz, egyre jobban és jobban kívánta. Szája kinyílt, és amikor a lány megpróbált kibújni a nyelv lágy meleg hívogatása elől, Bradford kezével kényszerítette állát lejjebb. Nyelve elvette azt, amire teste sóvárgott, simogatón felfedezve mindazt a mézet, amit a lány kínált.

Caroline megdöbben, amikor a férfi nyelve először megérintette. Soha nem gondolta volna, hogy egy férfi így is tud csókolni egy nőt. Először visszahőkölt zavarában, aztán már csak saját elragadtatott zihálását hallotta. Nem is próbált megálljt parancsolni nyelvének, amint először csak félénken hozzáér a férfi nyelvéhez, aztán egyre vadabb vággyal adja át magát a csóknak. A férfi torkából mély, bátorító hang tört fel, és Caroline mindkét kezével átölelte a nyakát, hogy közelebb húzza magához. Bár ez lehetetlennek tűnt, a csók mélyebb és tüzesebb lett. Belekapaszkodott Bradford széles vállába és szinte itta az édes borként köztük áradó élvezethullámokat. Minél tovább tartott a csók, Bradford annál többet akart. Nyers erővel kényszerítette a lányt újabb mélységekbe. Soha még nem kavarta fel, nem ragadta magával ennyire egyetlen csók. Olyan sürgető, pusztító vággyal kívánta őt, amelyet még egy nő sem ébresztett benne. Minél többet ivott annak édes ajkairól, annál jobban kívánta őt. Nyelve mohón indult újabb és újabb támadásra. Caroline, aki teljesen elveszett az érzelmek tengerében, reszketni kezdett és elöntötte a forróság. Megijedt a kettejük közt feltörő érzelmek viharos erejétől. Végül sikerült elhúzódnia, a falat használva támaszul. Lélegzete éppen olyan zilált volt, mint gondolatai. Egy teljes percbe telt, mire Bradford visszanyerte az önuralmát. Caroline a földet bámulta, nehogy a férfi kiolvashassa szeméből a zavart. Úgy viselkedett, mint egy könnyűvérű nőszemély és azon vívódott, mit gondolhat most róla a férfi. – Most mondd azt, hogy nem történik köztünk semmi! – követelte Bradford. Hangja rekedt volt, de Caroline bosszúsan vette észre a belőle kicsendülő győzedelmes élt. – Nem tagadom, hogy a csókja egészen kellemes volt – nézett fel Caroline, és tekintete újra megbabonázta Bradfordot. – Akarlak, Caroline! – Na, ennyit a kedves szavakról, gondolta Bradford egy belső fintorral. Átkozni kezdte magát durvaságáért, amikor észrevette, hogy megváltozott a lány arckifejezése. Csend honolt közöttük, amíg Caroline a válaszon gondolkodott. Dühös volt, de csak magát hibáztathatta. Úgy reagált egy csókra, mint egy közönséges utcanő. – Akar engem? – kérdezte döbbenten. – Hogy merészel ilyet mondani nekem? Csak azért, mert viszonoztam a csókját? – Könnyek gyülekeztek a szemében, de túl zaklatott volt ahhoz, hogy uralkodni tudjon magán. – Nem érdekel, hogy akar engem! Időd sem hagyott Bradfordnak a válaszra, úgy folytatta. – Azt hiszi, csak mert vagyona és rangja van, mindent megkaphat, amit akar? Nagyon téved, uram, ha azt hiszi, hogy engem csak úgy megkaphat. Én nem vagyok az előkelő társaság tagja, és egyáltalán nem nyűgöznek le az anyagi javak.

– Minden nőt lenyűgöznek az anyagi javak – morogta Bradford, a tulajdon szavait fordítva a lány ellen. – Azt akarja mondani, hogy ha megfelelő az ár, akkor minden nőt megkaphat, akit csak akar? – Caroline felháborodása nem ismert határt, amikor látta, hogy a férfi vállat von. – Uram, ön megsértett engem! – Mivel? Azzal, hogy őszinte voltam? – Nem! Azzal, hogy valóban hiszi is, amit mond. Előbb adom oda önm a maguk György királyának, mintsem hogy a magáé legyek. – Csak mert azt merészeltem mondani, hogy akarom magát, arra a következtetésre jutott, hogy szeretőmnek akarom. Sértésnek veszi, amit szerintem bóknak kellene tekintenie. – Bradford dühös volt és hagyta, hogy a lány érezze dühének a súlyát. – De ha udvarolnék és megkérném a kezét? Akkor mit mondana? – Mindkét kezével Caroline fejét fogta, arca alig centikre volt a lány arcától. Ó igen, tudta ő, hogy mit akar a lány, és ami fokozta ingerültségét, a felismerés, hogy annyira akarja, hogy majdnem kész is megadni neki. – Akkor ugye megváltoztatná a hangnemet? De Caroline tudatáig csak a férfi első szavai jutottak el. – Bók? Méghogy bóknak kellene tekintenem? Hah! Azt mondja, hogy valami történik köztünk, de ez semmi más, mint egyszerű fizikai vonzalom. Tényleg azt hitte, hogy egy vacak indokkal megszerezhet engem? Nem leszek a felesége! – jelentette ki határozottan. – Azt mondja, hogy egy hűséges, megbízható és szerető asszonyt akar – folytatva sietve – de ön egyik tulajdonsággal sem dicsekedhet. – És ezt honnan veszi? – követelte dühösen Bradford. Caroline túlságosan fel volt háborodva ahhoz, hogy hagyja magát megfélemlíteni a férfi tekintetétől. – Először is, azt javasolta, hogy legyek a szeretője, pusztán azért mert vonzódunk egymáshoz. – Mi másért akarnám a szeretőmül? – próbált logikusan érvelni Bradford. – És különben sem kértem, hogy legyen a szeretőm! – A férfi már üvöltött, és nem törődött vele, hogy ki hallja. – Ó, de akarta. Másodszor, ön túl önző az ízlésemnek. Nem a vonzó külső számít, uram. Csakis olyan férfihoz megyek férjhez, aki figyelmes és tapintatos. És az a valaki, nem angol lesz. – Mi a fene baja van az angolokkal? – ordította Bradford. De dühe hirtelen mintegy varázsütésre eltűnt és azon kapta magát, hogy jóízűen felnevet. Az Isten szerelmére, hiszen az angolok azok, akik megvetik a gyarmatiakat, s nem fordítva! – Elfelejti, hogy történetesen ön is angol?

Caroline úgy döntött, hogy tudomást sem vesz a kérdésről. – A felső tízezer legtöbb tagja nem dicsekedhet hűségével – jelentette ki Caroline. Mindent elkövetett, hogy felbőszítse a férfit, de tudta, hogy csúfos kudarcot vallott. Bradford nevetése megzavarta és nehezére esett folytatni. A férfi korábbi dühe sokkal érthetőbb és kezelhetőbb volt, és Caroline nem értette a hirtelen hangulatváltást. – A legtöbbjük szembefordult a saját királyával, amikor annak a legnagyobb szüksége lett volna rájuk. Még a saját fia is megpróbálta elárulni, és kétségem sincs afelől, hogy újra megpróbálja majd. Most meg mit nevet? Fel sem ismeri, ha valaki inzultálja? – fejezte be Caroline beszédét elgyötörten. Úgy érezte magát, mint a frissen levágott virág, amit órákra kint felejtettek a tűző napon. – Azt hiszem, most rajtam a sor – közölte határozottan Bradford. – Először is elmondom, hogy miért akarom magát. – Nem érdekel, hogy miért akar – tiltakozott Caroline, kilesve a férfi válla fölött, hogy nem hallgatja-e valaki a beszélgetésüket, majd visszanézett ellenfelére. – El tudom képzelni – folytatta suttogva – abból, ahogy megcsókolt, hogy vágyik… vágyik a testemre. – Arca vérvörösre vált, de nem tudott ellene semmit tenni. – Nem tagadom, hogy szívesen látnám az ágyamban. Ön gyönyörű! – Az most nem fontos – bökte ki Caroline. Bradford megérezte hangsúlyából, hogy a lány nincs is tisztában azzal, hogy milyen szép. Ez üdítő felfedezés volt számára. A legtöbb nő fegyverként használta a külsejét, hogy elérje vele, amit akar. – Tudja, hogy megnevetettet engem? Caroline várta a folytatást, de a férfi hallgatott. – Persze, hogy tudom – vont vállat elkeseredetten. – Éppen most fejezte be a nevetést. Nem vagyok süket. Feltételezem, hogy a teremben is meghallották a nevetését – tette még hozzá. – Nem magán nevettem – győzködte Bradford. Igyekezett komoly arcot vágni, de sikertelenül. – Hanem magával. – Akkor én miért nem nevettem? – kérdezte kihívóan Caroline. – Ne próbáljon diplomatikus lenni velem. Fölösleges erőfeszítés. És ha már ragaszkodik az őszinteséghez, akkor én se hallgatok el semmit. Nem akarok vonzódni magához. Olyan ember vagyok, aki szeret a ön ura lenni, és nem vágyik arra, hogy bárki is fölébe kerekedjen vagy megfélemlítse. Ebből következik, hogy mivel ön meglehetősen basáskodó és erőszakos, erős és ellenállhatatlan, nem fogunk kijönni egymással. Attól tartok, hogy valaki más után kell néznie. Valaki olyat, aki alázatos és béketűrő, aki nem bánja, ha uralkodnak rajta. Szeretné, ha segítenék megtalálni magának a megfelelőt? Végül is már adott nekem néhány támpontot. – Szemében újra megvillant

a különleges fény, és Bradford kíváncsian várta a folytatást. – Olyat akar, aki hűséges, megbízható, szerető és… ó, igen, majdnem elfelejtettem. Valaki, akin nevetni lehet. – Elfeledkezett az őszinteségről – figyelmeztette Bradford kis fintorral. Magában azonban mosolygott, mert Caroline, talán észre sem vette, de reményt adott neki. Beismerte, hogy fél tőle. Bradford, ezt úgy fordította le magának, hogy Caroline fél attól, ahogy az ő közelségére reagál. Bradford újfajta önbiztosságot érzett. – Természetesen őszintének kell lennie – bólintott beleegyezően Caroline. – Menjünk tovább. Szőke vagy barna hajú legyen-e a tökéletes asszony? A kék vagy a barna szeműeket részesíti előnyben? Öns vagy alacsony legyen? Csak mondja meg, és én bemegyek és körbenézek a teremben. – Legyen fekete hajú, dühösen villogó kék szemmel, termetre pedig se nem öns, se nem alacsony. – Ez én vagyok, de figyelmeztetem, milord, hogy én nem vagyok tökéletes. Szép számmal vannak hibáim. – Néhánnyal már tisztában vagyok – felelte Bradford. Nem bírt tovább ellenállni, gyorsan előrehajolt és megcsókolta. Olyan gyorsan történt a dolog, hogy Caroline védekezni sem tudott. Eltaszította magától a férfit. – Tisztában van a hibáimmal? – kérdezte úgy téve, mintha a csók meg sem történt volna. – Nem szereti az íreket és az angolokat, alkalmatlan időpontokban nevetgél, meglehetősen heves vérmérsékletű és néha olyan következtetéseket von le, amelyek nem igazak. Folytassam? – Nem szükséges. De van egy-két tévedés a felsorolásban. Nem gyűlölöm az összes írt vagy angolt, csak a durva embereket. Lehet, hogy heves a vérmérsékletem és mindig rosszkor nevetek, de dolgozom azon, hogy kijavítsam ezeket a gyengeségeket. A következtetéseim többnyire helytállóak, de ön túl gőgös és erőszakos, semhogy beismerje a hibáit s ettől még szánalomra méltóbb. – Az őszintesége valósággal megsemmisít, az alázatossága pedig szinte térdre kényszerít. – Szélesen vigyorgott, ami komolyan bőszítette a lányt. Bradford tudta, ha tovább bosszantja Caroline-t, az nem segíti elő az ügyét, de egyszerűen nem tudta megállni. Évek óta nem szórakozott ilyen remekül. – Nem hinném, hogy létezik olyan ember, aki térdre kényszeríti magát – mosolygott Caroline, Bradford megcsóválta a fejét. – De élvezné a helyzetet, nem igaz? – De igaz – helyeselt a lány. – Vissza kell mennünk, mielőtt valakinek hiányozni kezdünk.

Bradford biztosította, hogy senki sem vette észre, hogy együtt távoztak a teremből. Ugyanakkor azt is tudta, hogy mostanra a teremben mindenki róluk suttog és találgat. Semmi sem kerülhette el az előkelő hölgyek sasszemét. Múltbéli tapasztalatai azt sugallták, hogy a pletyka máris megindult. Caroline jó híre nem csorbult attól, hogy több figyelmet szentel neki. Mégis, biztos volt benne, hogy a lány vissza akar menni az apjához. Csak még egy percet, mondta magának Bradford, csak még egyetlen percig hadd maradjon kettesben vele. – Nem lett volna szabad csókolóznunk, sem pedig ilyen bizalmasan beszélgetnünk egymással. Nem ismerjük még annyira egymást, hogy ilyen dolgokról tárgyaljunk – jelentette ki Caroline. Azt akarta még mondani, hogy reméli, a férfi megfeledkezik erről a beszélgetésről, de Bradford következő kijelentése megzavarta. – Én mindent tudok magáról – kérkedett Bradford. – Egy farmon élt a nénikéjével és a bácsikájával az utóbbi tizennégy évben. A bácsikája hátat fordított Angliának és Boston lett az igazi otthona. Az unokanővére, Charity olyan, mintha a testvére lenne. Noha fél évvel idősebb magánál, mégis többnyire követi a ön tanácsait. Az apja, Braxton grófja különcnek számít, hosszú évekig visszavonultan élt. Ügyesen bánik a pisztollyal, pedig volt idő, amikor rosszul lett, ha csak megérintett egy fegyvert. Mivel ezt gyengeségnek tartotta, addig dolgozott, amíg legyőzte a viszolygását. Elég lesz ennyi? Elhiszi, hogy mindent tudok magáról vagy folytassam? – De hát honnan tudja mindezt? – ámult Caroline. – Az most nem fontos – hárította el Bradford. – De miért?… – Felkeltette az érdeklődésemet – szakította félbe Bradford. Hangja csendes, de határozott volt, arca komollyá vált, amitől a lány újra ideges lett. – Caroline, én mindig megkapom, amit akarom. Ha majd jobban megismer, ön is elfogadja majd. – Nem akarom tovább hallgatni – tiltakozott Caroline. – Úgy beszél, mint egy elkényeztetett gyermek. Bradfordot nem zavarta a kijelentés. Csak vállat vont, mielőtt válaszolt volna. Gondolom, előbb-utóbb hozzá kell szoknia, de közben kénytelen lesz elfogadni. Figyelmeztetem Caroline, hogy nem győzött le, csak hátráltat a terveimben. – Halottam, hogy Angliában a férjezett hölgyek gyakran tartanak szeretőket – mondta Caroline. – Ezért javasolta, hogy legyek a szeretője?

– Soha nem javasoltam, hogy legyen a szeretőm. Megint a saját feje után megy, és téves következtetéseket von le. De valóban vannak olyan hölgyek, akik nemcsak a férjükkel osztják meg az ágyukat. – Akkor igazán szánalomra méltók. – Caroline hangjából düh csendült ki. – Nemcsak a férjüket árulják el, hanem a szent esküt, amit tettek, is kigúnyolják. Bradford nem mutatta, mennyire örül a lány heves kijelentésének. Várta a folytatást. – Azt állítja, hogy jól ismer, mégis azzal sérteget, hogy egy kalap alá vesz az angol hölgyikéivel. Ön az, aki téves következtetéseket von le. Bradford nem tudta követni a lány gondolatmenetét. Arcán tisztán látszódott zavara és Caroline bosszúsággal vegyes elkeseredettséggel sóhajtott fel. – Várom, hogy bocsánatot kérjen. Válaszul Bradford lehajolt és megcsókolta a feje búbját. – Figyelmeztetem Caroline, engem nem lehet eltéríteni a szándékomtól. Az enyém lesz, akár tetszik, akár nem. Caroline kinyitotta a száját, hogy vitába szálljon vele, aztán rájött, hogy semmi értelme. A férfi eltökélte magát, és nincs olyan hatalom, ami kiverné az elhatározását a fejéből. – Ez úgy hangzott, mint valami kihívás. – Ez tény – erősítette meg a férfi ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha pedig ez kihívás – suttogta a lány lágyan –, akkor ön az ellenfelem. Figyelmeztetem, milord, csak olyan játékban veszek részt, amit meg is nyerek. – Én viszont azt hiszem, kedvesem, hogy ebben a játékban mind a ketten győztesek leszünk – suttogta a férfi olyan hangon, hogy Caroline szíve beleremegett. Bradford hosszú csókkal pecsételte meg ígéretét. – Caroline, mi a csudát csinálsz itt? – csattant Charity hangja, félbeszakítva a bensőséges csókot. – Ó, ön az, milord? Gondoltam, hogy udvarolni fog a kuzinomnak, de nem lenne szabad kettesben lenniük idekint. Nem hiszem, hogy ez illendő dolog. Charity Bradfordra mosolygott, ahogy az elhúzódott Caroline-tól. – Ugye mondtam neked, Caroline, hogy tetszel neki? Bradford elvigyorodott, Caroline pedig felnyögött. Éppen most kapták rajta félre nem érthető helyzetben, és nem talált egyetlen jó indokot sem, amivel meggyőzhetné Charityt, hogy akarata ellenére vett részt a csókban. Az ég szerelmére, hiszen karjai még mindig szorosan ölelik Bradfordot. – Hagyja abba a vigyorgást és magyarázza meg a helyzetet az unokanővéremnek – követelte Caroline, oldalba bökve a férfit.

– Természetesen – készségeskedett Bradford. – Előbb azonban engedje meg, hogy bemutatkozzam – folytatta komolyságot erőltetve magára. Caroline szeme csillogásából látta, hogy mennyire élvezi a helyzetet, és gyorsan közbeavatkozott. – Charity, ő Bradford. Egy herceg – fűzte hozzá utólag. – És ez egy viszlát-örökre csók volt, így van, milord? – Egy viszlát-holnap csók – vágott vissza Bradford. Mit sem törődve Caroline mind határozottabb bökdösésével, megfogta Charity kezét. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Charity. Miután kölcsönösen kiudvariaskodták magukat, Charity rátért a lényegre. – Nem ismer véletlenül egy Paul Blechley nevű férfit? – Caroline-ra nézett, és unokahúga bátorítóan rámosolygott. Caroline tudta, milyen fontos ez Charitynek és egy kis bűntudatot érzett, hogy nem segített többet neki. – De ismerek. A csendes válasz nagy izgalmat okozott. Caroline megragadta a férfi karját és megpróbálta ön felé fordítani, de erőfeszítése csak annyi eredménnyel járt, mintha egy százéves tölgyet próbált volna gyökerestől kifordítani a helyéből. A férfi szilárdan tartotta magát. Charity is igyekezett Bradford figyelmét magára vonni, erőteljesen rángatva a másik karját. – Látta mostanában? – kérdezte elakadó hangon. Bradford karjánál fogva ön mellé vonta Caroline-t, aztán teljes figyelmével Charity felé fordult. Hüvelykujja Caroline tenyerét simogatta, miközben Charityt magyarázatát hallgatta arról, hogyan találkozott Paul Blechley-vel. – Meg tudná mondani, hogy nős-e? – faggatta Charity. – Olyan hirtelen hagyta el Bostont, és egyetlen szó nélkül ment el. – Nem nős. Hónapokkal ezelőtt tért vissza a gyarmatokról és most a saját házában él London külvárosában. Annyi mondanivalója volt még, Bradford mégis vonakodott folytatni. Charity reakciójából arra következtetett, hogy valamiféle kötelék alakult ki kettejük között, amíg Paul Bostonban volt. A lány szeme megtelt könnyel, és Caroline megpróbálta kihúzni a karját Bradford szorításából, hogy támogatni tudja unokatestvérét, de a férfi nem engedte. Zsebéből egy zsebkendőt húzott elő és Charitynek nyújtotta, aztán azt javasolta, hogy térjen vissza a nagybátyjához, és megígérte, hogy hamarosan követi őt. Caroline elmosolyodott, amikor meglátta a zsebkendőt. Nem volt rajta semmi dísz vagy csipke, egyáltalán nem hasonlított Brummel pihepuha zsebkendőjéhez. – Szerelmes Paulba?

Bradford kérdésére válaszolni kellett. Caroline bólintott. – Olyan ígéreteket tett, amelyeket aztán nem tartott be – mondta. – Összetörte Charity szívét. – Paul is össze van törve. Biztos vagyok benne, hogy ő is szereti, különben nem vállalt volna kötelezettségeket. Ő igazi úriember. – Téved – vitatkozott Caroline. – Charity elmondta, hogy Paul házassági ajánlatot tett neki, amit ő el is fogadott. Aztán hirtelen eltűnt. Bradford nem engedte el Caroline kezét, ahogy az ajtó felé sétáltak. – Elmondom, amit tudok, de nagyon meg kell fontolnia, hogy mennyit és hogyan mond el Charitynek. Amit mondani készülök, az csak további fájdalmat okozna neki, és azt hiszem, talán jobb lenne, ha megkímélnénk a szörnyű igazságtól. Caroline szembefordult Bradforddal, elállván előtte az utat. – Akkor mondja el, és hagyja, hogy én döntsek. – Paul megsérült, mialatt Bostonban volt. Felrobbant a hajója. Majdnem meghalt és olyan sérülések szenvedett, amelyek egész életére nyomot hagytak rajta. Remete módjára él birtokán alig egy órányira innen, és még a rokonainak sem engedi meg, hogy meglátogassák. – Találkozott vele? – kérdezte Caroline. Megdöbbentette a történet és fájdalmat érzett a két szerelmesért. – Igen, nem sokkal aztán, hogy visszatért Londonba. Az egyik karja megbénult, és az arcát is eltorzítják a sebhelyek. Caroline lehunyta a szemét és megrázta a fejét. – A legrosszabbakat gondoltam róla, amikor szó nélkül eltűnt, de Charity soha nem hitte, hogy Paul önszántából cserbenhagyta volna. – Mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta. – Írja le nekem az arcát. Ne gondolja, hogy érzéktelen vagyok, de mindent pontosan tudnom kell, hogy eldönthessem, mit mondjak Charitynek. Bradford a fejét csóválta. – Nem figyel rám. Paul még nekem sem engedi meg, hogy meglátogassam. Pedig én gyerekkorunk óta ismerem. Az egyik arca teljesen megégett, és elvesztette az egyik szemét is. Többé már nem jóképű. – Charity nem azért szerette, mert jóképű volt – állította mély meggyőződéssel Caroline. – Mi Richmondok nem vagyunk ennyire sekélyesek. Ezt próbáltam már korábban is elmagyarázni. Nem a külső számít. Charityben jóval több van, mintsem képzelné. Megfogta a férfi kezét, oda sem figyelve arra, hogy mit tesz, és hogy a bizalmas érintés milyen hatással van Bradfordra. Bradford tisztában volt vele, hogy a lány öntudatlanul cselekedett és csak a saját mondanivalójára figyelt, mégis úgy érezte, hogy egy kisebb győzelmet aratott. Az érintés kezdete volt valaminek, és Bradford így is értékelte.

Igaz, hogy képes volt érzelmeket kiváltani a lányból, a csókját is viszonozta, de neki kellett kezdeményeznie. De ez az érintés jelképesnek is felfogható. Bradford azon kapta magát, hogy belül boldogan mosolyog. – A családban Charityt pillangónak becézik, mert izgatottan csapong ide-oda, és olyan szép is, mint egy pillangó. De ennek ellenére nagyon erős lány. Szereti Paul Bleachley-t, és nem hiszem, hogy a sérülések megváltoztatnák az érzelmeit. – Szóval azt tervezi, hogy mindent elmond neki? – nyugtalankodott Bradford. – Paul a barátom, és nem hagyom, hogy még több fájdalmat okozzanak neki. Így is épp eleget szenvedett. Caroline bólintott. Megértette a férfi elszántságát és kénytelen volt elismerni, hogy fordított helyzetben ő is ugyanígy viselkedne. – Bíznia kell bennem ebben az ügyben! – kérte. Könnyebb lett volna, ha azt kéri, hogy adja oda neki az összes vagyonát, vagy akár a bal karját. Bízni egy nőben? Ez lehetetlen! Bradford arcára visszatért a kemény, cinikus kifejezés. Caroline azonnal észrevette a megfeszülő arcizmokból, a keményen összeszorított szájból a változást. De mivel csókolta már ezt a szájat, érezte annak lágy puhaságát, tudta, hogy ez a keménység csak eszköz, hogy a férfi elrejtse igazi érzéseit a zord álarc alá. – Abból, ahogy rám néz, azt kell feltételeznem, hogy kérésem nem töltötte el örömmel. Jól sejtem, hogy nem kíván megbízni bennem? Bradford nem válaszolt, és Caroline tanácstalanul ráncolta a homlokát. Végül úgy döntött, hogy ejti a témát, és elengedte a férfi kezét. – Köszönöm, hogy mesélt nekem Blechley-ről. – Mielőtt Bradford visszatarthatta volna, a nyitott ajtó felé sietett. A küszöbön megtorpant és visszafordult. – És köszönöm, hogy bocsánatot kért. Tudom, hogy milyen nehezére esett. Bradford először bosszankodott, hogy ilyen könnyedén lerázták, de aztán igyekezett a dolog humoros oldalát nézni. Noha ő Bradford hercege, Caroline Richmond a legcsekélyebb mértékben sincs lenyűgözve ettől a ténytől. Néhány gyors lépéssel utolérte a lányt és elkapta a karját. – Nem is kértem bocsánatot. Caroline huncut mosollyal nézett vissza rá. – De megtette volna, ha több ideje van. – Azzal újra hátat fordított neki, és a tömeget fürkészte. Bradford harsányan felkacagott. Hosszú ideje nem nevetett ilyen jót, még csak nem is mosolygott évek óta. De tudta, hogy Caroline-nak igaza van. Ha több ideje lett volna, végül biztos bocsánatot kér. De nemcsak ebben volt igaza. Akkor sem tévedett, amikor a szándékairól beszélt. Valószínűleg a szeretőjévé tette volna, tekintet nélkül a következményekre, ha a lány hajlandónak mutatkozik. Meggondolatlan volt, amikor feltételezte, hogy a lány nem különb, mint a többi nő, akit ismer. Most rá kellett döbbennie, nem árt, ha felülvizsgálja a helyzetet, és új tervet dolgoz ki.

Caroline Richmond zavarba hozta és ezt nem volt könnyű beismernie. A lány megvetette a rangját és a pénzét, és Bradford hajlott rá, hogy el is higgye ezt. Lehetséges, hogy nem fogja fel, mit is nyújthat neki? Bradford nem hitte el, hogy Caroline-t nem érdekli a gazdagság. Mégiscsak egy nő. De sokkal agyafúrtabb, mint a legtöbb nő, akit ismert. És sokkal önfejűbb. De ő nem hagyja magát elriasztani. Bármilyen nagy is a kihívás, ő fog győzni! Azon töprengett, hogy a lány tisztában van-e azzal, hogy mivel akar szembeszállni. Nyilvánvaló, hogy nem. Hirtelen rájött, hogy dühösen ráncolja a homlokát. Gyorsan semleges arckifejezést erőltetett magára, nehogy illetéktelenek is megsejthessék a benne forrongó gondolatokat. Caroline kijelentette, hogy csakis egy előzékeny és tapintatos férfi lehet a párja. Bradford tudta, hogy meg sem fordulnak ezek a jelzők a fejekben, ha róla van szó. Könyörtelen, durva, szívtelen – ilyeneket suttogtak a háta mögött, ha jellemezni akarták. No de előzékeny vagy tapintatos? Nem is igazán tudta, hogy mit jelentenek pontosan ezek a szavak. De meg fogja fejteni, ez csak természetes. Ha lánynak tapintatra van szüksége, akkor az Isten szent nevére, meg is fogja kapni. – Itt vagy hát, kislányom. – Bradford gondolatait Caroline apjának a hangja szakította félbe. – Igazán nem illik így eltűnni! – Sajnálom, édesapám – nézett apjára bűnbánóan Caroline, és gyors puszit nyomott a gróf arcára. – Feltartottak – vetett egy pillantást Bradford felé. – Hát persze, ez érthető, hiszen ez az első bálod. Jól érzed önd? – kérdezte várakozó mosolylyal a gróf. Caroline tudta, hogy mit vár az apja, és nem is késett a válasszal. – Ez az egész csodálatos, és rengeteg érdekes emberrel találkoztam. Szeméből csak úgy sugárzott a szeretet, ahogy gyengéd tekintettel apjára nézett, és Bradford hirtelen kínzó féltékenységet érzett, látva a kettejük között lévő különleges kapcsolatot. Annál figyelemreméltóbbnak találta, mert megtudta, hogy Braxton a gyarmatokra küldte a lányát és nem is látta tizennégy éve. De a hosszú távollét szemmel láthatóan nem volt hatással a lány apja iránt érzett szeretetére, és Bradford ezt rendkívül szokatlannak találta. – Tudtam, hogy jól fogod érezni önd – ragyogott a gróf. – Na és ön, Bradford, élvezi az estét? – Mielőtt Bradford válaszolhatott volna, Braxton már folytatta is. – Jó kis felfordulást okozott itt ma este. Nem sűrűn szokott megjelenni a társadalmi rendezvényeken. – Az utóbbi időben elhanyagoltam ez irányú kötelezettségeimet – felelte Bradford. – De úgy döntöttem, hogy ezen változtatni fogok. A ma este ösztökélően hatott rám – folytatta Caroline-ra pillantva. – Remekül érzem önm.

– Á, itt jön Charity és a márki. – A gróf megvárta, amíg azok ketten csatlakoznak hozzájuk, majd Bradfordhoz fordult. – Minden bizonnyal emlékszik Aimsmond márkijára. – Carolinenak feltűnt, hogy apja most sokkal hivatalosabb hangot üt meg. Tisztelet érződött a hangjában és ebből Caroline arra a következtetésre jutott, hogy Bradford itt a legrangosabb férfiú. Mivel a férfi apjánál és bácsikájánál is jóval fiatalabb volt, ezért nagyon csodálkozott. Bradford csak bólintott annak jeléül, hogy valóban emlékszik a márkira. A kurta bólintás hercegi volt, egy olyan ember gesztusa, aki tudatában van a rangjának és azzal járó korrekt viselkedésnek. Caroline mosolygott, ön sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért. Tetszett neki a férfi méltóságteljes viselkedése, új oldaláról mutatkozott be a férfi. – Örülök, hogy újra találkoztuk Aimsmond. – Részemről a megtiszteltetés – viszonozta a márki, aztán a grófhoz fordult. – A házigazda szeretne velünk beszélni. – Rendben – bólintott a gróf. – Mindjárt visszajövünk, Caroline. – Engedelmével, szeretném bemutatni Caroline-t Milfordhurst grófjának – vetette közbe Bradford. Caroline apja beleegyező mosollyal bólintott. Belekarolt Charitybe és követte a márkit. Bradford ellenkező irányba vezette Caroline-t, céljuk a terem legtávolabbi sarka volt. Milford látta barátját közeledni egy gyönyörű nővel az oldalán, és azonnal elnézést kért és otthagyta beszélgetőtársait. Indult, hogy félúton találkozzon a párral. – Caroline, engedje meg, hogy bemutassam a barátomat, William Summerst, Milfordhurst grófját – mondta Bradford hivatalos hangon. – Milford, ő lady Caroline Marie Richmond, Braxton grófjának lánya. – Örülök, hogy megismerhetem – mondta Caroline szívélyesen. Pukedlizett és közben felmérte a jóképű fiatalembert. Igazi, veszedelmes csirkefogónak nézett ki kezdve csibészes mosolyától egészen a szemében bujkáló huncut csillogásig. – Az öröm az enyém! – hajolt meg Milford szertartásosan, majd rögtön Bradfordhoz fordult. – Szóval, ő a gyarmatoktól érkezett hölgy? – majd újra Caroline-hoz intézte szavait. – És ugyebár ez egy vadonatúj estélyi ruha? A lányt meglepte a kérdés, de azért rábólintott. – Igen, madam Newcott szalonjából való. Milford elégedett kuncogással pillantott Bradfordra. Caroline nem értette, mi zajlik kettejük között, de nem volt ideje töprengeni rajta. Charity csatlakozott a csoporthoz. Rámosolygott a férfiakra.

Bradford azonnal bemutatta őt Milfornak. Mialatt Charity az élményeiről áradozott, megérkezett Braxton és Bradford, barátja szélesedő vigyorával mit sem törődve, azonnal közölte, hogy szeretne vele négyszemközt beszélni. Amikor Bradford távozott a gróffal, Milford frissítő italok után nézett a hölgyek számára. Továbbra is Charity vezette a társalgást, és Caroline türelmesen mosolygott, ahogy unokanővére izgatott fecsegését hallgatta. Milfordot figyelte, aki teljes figyelmét Charitynek szentelte, és Caroline úgy találta, hogy a férfi jó természetű és szeretetreméltó. – Mióta ismeri Bradfordot? – kérdezte, amikor Charity elhallgatott. – Kis kora óta. Olyan, mintha a testvérem lenne. – Mi pedig, mintha nővérek lennénk – vetette közbe Charity. – Ó Istenem! Csak nem a házigazdánk integet nekem? Megígértem, hogy övé ez a tánc. A korához képest igazán virgonc úriember! Ha megbocsátanak. – Sóhajtott, és szoknyáját megemelve még odasuttogta Caroline-nak. – Imádkozz szegény lábaim épségéért! – azzal mát ott sem volt. – Adósa vagyok – jelentette ki Milford, amikor kettesben maradt Caroline-nal. A lány meglepődve nézett rá és kíváncsian várta a magyarázatot. – Brad teljesen elfelejtette, hogyan kell nevetni és ön újra eszébe juttatta. – Nincs valami könnyű természete, igaz? – mosolygott Caroline. – Remek megfigyelés – vigyorgott Milford. – Tudtam, hogy kedvelni fogom magát. Caroline szeme elkerekedett. A mai este tele volt meglepetésekkel. Először Bradford sorolta el az élettörténetét, most pedig kiderül, hogy a barátja is ismeri. Van egyáltalán olyan a társaságban, akinek ő idegen? – Jó néhány véleményt hallottam már Bradfordról. Miért olyan különleges esemény, ha mosolyog? Milford vállat vont. – Eddig nem volt sok oka nevetni. – A válasz túl általonos volt ahhoz, hogy kielégítse Caroline kíváncsiságát. – Azt hiszem, ön egy nagyon kedves ember – jelentette ki a lány. – Ő persze kedves, én meg nem? – hangzott Caroline háta mögül. Meglepetten, ugyanakkor örömmel is fordult meg. Bradford állt mögötte. – Igen. Vehetne néhány leckét a barátjától. Bradford haragosan összevonta a szemöldökét. Milford kettejüket figyelve észrevette, hogy Caroline a legkevésbé sem tart barátjától. Caroline-nak eszébe jutott, hogy azt mondta Bradfordnak, csakis előzékeny és tapintatos férfihoz menne feleségül, és hogy ő nem felel meg ennek a kívánalomnak. Észrevette a férfi dühét is, de csak mosolygott rajta.

Vacsorához szólítottak, és Caroline igazán sajnálta, hogy gyötörheti tovább komor ellenfelét. Bradford és Milford is felajánlotta a karját, de Caroline mindkettőt visszautasította mondván, apjához és bácsikájához kell csatlakoznia. Körülnézett a teremben apja után kutatva, és meg is látta őt egy nagy csapat fiatalember között állva. Bradford követte a tekintetét és még komorabbá vált. – Abban reménykednek, hogy az apján keresztül közelebb kerülnek magához – jelentette ki Bradford felháborodottan, mire a lány visszafordult és ránézett. – Gondolom, azt tervezed, hogy az est hátralevő részét Caroline oldalán töltöd – vigyorgott Milford. – Nem – mordult Bradford. Tudta, hogy barátja csak ugratja, de egyre dühösebb lett. – Ennek ellenére lesz néhány komoly megbeszélésem a legmohóbb urakkal még mielőtt az est véget ér. Milford vidám fintorral bókolt Caroline felé és otthagyta őket. Bradford birtoklón a lányba karolt és az ebédlő felé vezette. – Nem Stanton grófja beszélget Charityvel? – Emlékezett a fiatalemberre, akit még az est kezdetén mutattak be neki. – Nem. Ő Stanton gróf. Caroline felnézett, mert azt hitte, Bradford ugratni akarja, de a férfi arckifejezése fegyelmezett volt, semmit sem lehetett leolvasni róla. – De hiszen én is épp ezt mondtam – jegyezte meg. Bradford gyorsan rájött, hogy a lány nem értette meg és elmosolyodott. A gyengéd mosoly csodálkozásra késztette Caroline-t. – A birtokos ragnak külön jelentősége van – magyarázta. – Ha azt mondom Stanton grófja, akkor mindenki tudja, hogy a legönsabb rangú a családban. De ha úgy mondom, hogy Stanton gróf, az azt jelenti, hogy van a családnak másik tagja, aki rangban önsabb nála. – Köszönöm, hogy elmagyarázta – mondta hálás elismeréssel Caroline. – Mivel magát Bradford hercegének hívják, ez azt jelenti, hogy ön a család első embere? – Igen – ismerte el Bradford. – De Whelburne grófja, Canton grófja, Summertonham márkija és Benton vikomtja is vagyok. Caroline kis híján eltátotta a száját a csodálkozástól a címek hallatán. – És lovag is? – kérdezte hitetlenkedő fejcsóválással. – Még nem. Lovagi címet csak a király adományozhat, az nem örökölhető. – Értem – bólintott Caroline. – Ezek után joggal gondolhatja, hogy meglehetősen hiányos a neveltségem. De eddig Bostonban éltem, ahol a címeknek és rangoknak nincs jelentőségük. Ráadásul Henry bácsi nem hitte, hogy valaha is visszatérek Angliába. Ő amúgy sem sokat

adott a címekre. Úgy tartotta, hogy az embert a saját cselekedetei alapján kell megítélni, nem pedig az apja vagy nagyapja tettei után. Ez lehet az oka, hogy nem megfelelően lettem kioktatva a címekből és rangokból – sóhajtotta a lány. – Sem a bácsikám, sem pedig nem tartottuk fontosnak. Braxton grófja csatlakozott hozzájuk, és Bradford kénytelen volt távozni. – Holnap folytatjuk a beszélgetést – ígérte, mielőtt búcsúzott. Vonakodva engedte el a lány karját, és ahogy elengedte, szinte rögtön érezte is a hiányát. – A nap folyamán meglátogatom. Az édesapja megengedte. A vacsora alatt Caroline apjával szemben, a bácsikája mellett ült. Amikor a két férfi Caroline édesanyjával kapcsolatos emlékeit kezdte felemlegetni, a nőét, akit mindketten szerettek, Caroline tudta, hogy teljesen helyreállt a béke kettejük között. Bradford az asztalhoz kísérte Charityt és újra elbúcsúzott. Arckifejezése, miközben jóéjszakát kívánt, tökéletes iskolázott volt, de szemében a vidámság szikrái csillogtak. Caroline elképzelni sem tudta, mi lehet olyan humoros, de hamarosan választ kapott. – Ez volt a legkínosabb helyzet, amit valaha is átéltem – kezdte suttogva Charity. – Azt hittem, a házigazdával beszélgetek, de ő közben odébbállt, engem pedig teljesen lefoglalt, hogy a többieket figyeltem. Amikor aztán Bradford odajött, biztos azt hitte, hogy elmélyült beszélgetés folytatok az egyik cserepes virággal. Caroline kis híján félrenyelte a pezsgőt. Minden erejét összeszedte, hogy el ne nevesse magát, mert tudta, hogy azzal megbántaná Charity érzéseit. Unokanővére így is elég megbántottnak nézett ki. – Mit mondott? – kérdezte, miután erőt vett magán. – Semmit. Csak megfogta a karom és idevezetett. Igazi úriember – tette hozzá kis sóhajjal. Caroline bólintott. Apjához fordult és elkérte Charity szemüvegét. Nem szólt egy szót sem, de ahogy átnyújtotta Charitynek a szemüveget, az arcára volt írva, hogy szerinte fel kellene vennie. – Hallottál minden pletykát a te Bradfordodról? – kezdte újra a suttogást Charity. Nem akarta megzavarni bácsikája és a márki beszélgetését. – Ő nem az én Bradfordom! – tiltakozott, de azért nem bírta megállni és megkérdezte. – Milyen pletykákat? – Soha nem szokott eljárni semmilyen rendezvényre. Mindenki elképedt, hogy ma este megjelent itt. Ráadásul úgy néz ki, hogy rettenetesen élvezi is. A házigazdánk szinte kibújt a bőréből örömében. Caroline, te tudtad, hogy az édesapád évek óta visszavonult a nyilvánosságtól? Mindenki szentül meg van győződve arról, hogy mindkét csodának te vagy az okozója.

Caroline-nak eszébe jutott, hogy Milford azt mondta neki, adósa, amiért újra megtanította nevetni a barátját. – Egyszerűen csak elfelejtett, hogyan kell – suttogta vissza Caroline. Felpillantott. Bradford gyönyörűs hölgyek gyűrűjében állt, akik szemérmesen kuncogtak. Caroline hirtelen indulatot érzett, látván ahogy az ostoba nőszemélyek körbehízelgik a férfit. Ön sem értette, mitől lett olyan dühös és egyre csak azt magyarázta magának, hogy megkönnyebbülést kellene éreznie. Ugyan mi történt vele? Szerencsére nem sok ideje marad ezen tépelődni. A következő óra apja és bácsikája barátaival és ismerőseivel telt el. Voltak köztük nemesek és akadtak rang nélküliek is. Caroline alig szólalt meg, mert attól rettegett, hogy véletlenül rosszul szólít meg valakit, és ezzel kimutatja tudatlanságát. Caroline nagyon is oda nem tartozó farmerlánynak érezte magát, ahogy újra és újra pukedlizett az angol társdalom legelőkelőbb tagjai előtt. Bemutatták Lady Tillmannek, aki édesapja régi barátja volt, és mint a fülébe suttogott megjegyzésből megtudta, egy időben szemet kis vetett apjára. Lady Tillman semmiben sem különbözött a társaságbeli hölgyektől, talán egy kicsit idősebb volt és teltebb. Caroline biztos volt benne, hogy a hölgy a tükör előtt treníroztat arcizmait abból, ahogy mindig gondosan, szinte megtervezetten mutatta ki elragadtatását, örömét, érdeklődését. Caroline unalmasnak és mesterkéltnek találta a nőt, és rendkívül elkeserítette a nő erőltetett bája. Elkeserítette, mert úgy látta, hogy apja el van ragadtatva a nőtől. Caroline arra gondolt, hogy Lady Tillman egy unalmas, fecsegő alak, de hirtelen bűntudat fogta el arra gondolva, hogy milyen magányos volt az apja hosszú éveken át. Elhatározta, hogy az apja kedvéért megpróbálja megszeretni ezt az ősz hajú, barna szemű asszonyt, de hamar rájött, hogy erre képtelen, különösen akkor, amikor a hölgy mesterkélten kacarászott egy megjegyzésen, amiben semmi humoros nem volt. Lady Tillman lánya minden szempontból anyja fiatalabb kiadása volt. Úgy tűnt, ő is sekélyes természetű. Rachel Tillman már foglalt, tájékoztatta a lady a társaságot, aztán elküldte a grófot, hogy kerítse elő lánya vőlegényét. Alighogy apja visszatért és bemutatta Nigel Crestwallt, Caroline-ban új érzések támadtak a lány iránt. Elkezdte sajnálni őt. Nigel Crestwall szeme ravaszul csillogott, akárcsak a rókáé. Nem is nézett Caroline-ra, hanem otrombán rábámult. A lány rendkívül kellemetlenül érezte magát a társaságában és nagyon hálás volt, amikor Rachel magával cipelte a férfit a táncparkettre. A márkin a fáradtság jelei mutatkoztak, és Caroline javasolta, hogy térjenek vissza az ebédlőbe egy kis desszertre. Alighogy leültek, megjelent Claymere vikomt és valósággal könyörgött,

hogy hadd csatlakozzon hozzájuk, majd Terrence St. James óhajtott bemutatkozni, és ő is az asztalukhoz ült. Caroline hamar elfáradt abban, hogy egyformán udvarias legyen mindkét férfihoz, akik a figyelméért versengtek. Amikor véletlenül felnézett, Bradfordra esett a tekintete, aki a terem másik végében állt és őt nézte. Egy nő szinte rátapadt és állhatatos szemekkel bámulta. Bradford egy pohár bort tartott a kezében és ráemelte, mintha tósztot mondana. Caroline bólintott, és már emelte a poharát, hogy viszonozza a gesztust, amikor a vikomt előrehajolt és kiütötte a kristálypoharat a kezéből. A terítő teljesen elázott a pezsgőtől, de Caroline nem foglalkozott vele, mert teljesen lefoglalta, hogy megnyugtassa a vikomtot. A férfi nem győzött bocsánatot kérni, és szinte az őrületbe kergette Caroline-t. Amikor végre elhallgatott, Caroline újra felpillantott és azt kellett látnia, hogy a jelenet nem kis derültséget okozott Bradford hercegének. Fülig ért a szája, úgy vigyorgott. Caroline válaszul rámosolygott, aztán fejét csóválva visszatért az asztal körül folyó beszélgetéshez. St. James nem akarta elengedni a kezét, végül úgy kellett erőszakkal elhúznia. Azt est a végéhez közeledett. Caroline átölelte bácsikáját és megígérte, legalább tizedszer aznap este, hogy másnap meglátogatja, és nála teázik. Ezek után Charity és Caroline búcsút mondtak ismerőseiknek, megköszönték Ashford hercegének a csodálatos estélyt és távoztak. – Mit mondott neked Bradford? – kérdezte Caroline apjától, mikor Charity befejezte az áradozást. – Holnap meglátogat téged – jelentette ki apja elégedetten. – Mondtam neki, hogy ő az ötödik, aki engedélyért folyamodott. Egy cseppet sem örült ennek a hírnek, nekem elhiheted. – Bradford udvarol Caroline-nak – jelentette ki Charity. – Biztos vagyok benne, hogy London férfi lakosságának nagy része szívesen lenne a helyében – mosolygott a gróf. – De nem az unokatestvéred az egyetlen, aki felkeltette az érdeklődést. Tömegével jöttek a férfiak, akik téged szeretnének látni, Charity. – Igazán? – Charity nagyon örült a hírnek. – Igen, holnap meg kell beszélnünk mindegyiket. Szerintem virágokat és üdvözlőkártyákat is kapni fogtok. Igaz, hogy már kilenc éve van annak, hogy én udvaroltam, de szerintem a szokások nem sokat változtak azóta. A gróf tovább ecsetelte, milyen remek lehetőségek, mennyi lehetséges férjjelölt vágyik a figyelmükre. Ahogy a gróf beszélt, Charity egyre riadtabb arccal nézte. Már nyitotta a száját, hogy közbeszóljon, de elkapta Caroline pillantását. Unokatestvére megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy hallgasson. Caroline nem akarta apja örömét elrontani, és alig várta, hogy kettesben maradjon Charityvel egy komoly beszélgetésre.

Charity felfogta az üzenetet és bólintott, hogy érti. Caroline megpróbált apjára figyelni, de gondolatai közé befurakodott Bradford képe. Hirtelen Clarence jutott eszébe, a bostoni udvarlója. Aztán Clarence és Bradford ott álltak egymás mellett Caroline lelki szemei előtt és szinte hallotta magát felnyögni. Az összehasonlítás nevetséges volt. Clarence még kisfiú, Bradford már érett férfi. Clarence mindig az újszülött kiscsikókra emlékeztette Caroline-t, ahogy furcsán, sután és bizonytalanul csetlik-botlik, nem tudva igazán, hogy mit is akar. Ezzel szemben Bradfordról a kedvenc ménje jutott eszébe. Erős és élettel teli! Kiállása önbiztosságot és erőt sugároz. Vajon ő is kitartó, mint a mén? Meddig fog kitartani a vágy, hogy őt birtokolja? Az összehasonlítás olyan bizarr volt, hogy Caroline belepirult, és a fáradtság rovására írta a nevetséges gondolatokat.

Hatodik fejezet Caroline úgy döntött, hogy csak reggel beszéli meg Charityvel Paul Bleachley ügyét, amikor már mindketten kialudták a fáradságukat. Bement Charity szobájába, hogy jó éjszakát kívánjon neki. Unokanővérét az ágyban ülve találta, melléhez szorította az egyik puha, libatollal töltött kispárnát és keservesen belezokogott. – Neked volt igazad, Caroline – hüppögte. – Tényleg nem tisztességes ember. Ha tudnád, milyen gondolatok forognak a fejemben. Szeretném, ha velem jönnél és lelőnéd nekem azt az embert! Caroline mosolyogva ült le mellé. – Ez valóban kegyetlenség – helyeselt. – De ami Bleychley-t illeti, én tévedtem, nem te. Mostantól kezdve mindig hallgatni fogok rád, ha férfiakról van szó. Jók voltak a megérzéseid. – Most viccelsz? – törölte meg a szemét Charity a kispárnában és egy kicsit kihúzta magát ültében. – Ezek szerint tudsz valamit, amit én nem. Ugye így van? Mondd el! – Bleachley megsebesült a bostoni robbanásban. Emlékszel arra az éjszakára? Tudod, amikor az egész öböl lángokban állt és láttuk a narancssárga lángnyelveket a szobánk ablakából. – Hát persze, hogy emlékszem. Jaj, Istenem! Mondd már, mi történt vele! – Charity kétségbeesését látva Caroline gyors szavakkal beszámolt a történtekről. – És most mit tegyek? – kérdezte Charity, amikor unokatestvére befejezte az elbeszélést. – Bradford ön mondta, hogy még a barátainak sem engedi meg, hogy meglátogassák. Szegény Paul! Mennyire szenvedhet! – Újra hüppögni kezdett, és Caroline tehetetlennek érezte magát ennyi fájdalom láttán.

Charity egyre csak zokogott, amíg a párnája teljesen át nem ázott. Caroline hallgatta egy ideig, végül úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Lázasan próbált valamiféle tervet kieszelni, egyik ötletet a másik után vetette el. Bárcsak ne zokogna olyan hangosan Charity! És egyszerre csak összeállt a kép. Rámosolygott unokanővérére. – Ha befejezted a sírást, Charity, azt hiszem, van itt egy lehetőség. Igaz, ez azt jelenti, hogy szívességet kell kérnem Bradfordtól, de ezen nem lehet segíteni. – Mi a terved? – ragadta meg a kezét Charity és tiszta erővel megszorította. Noha unokanővére kis termetű, a szorítása Herkules erejével vetekszik, gondolta Caroline. – El kell érni, hogy kettesben maradj Paullal és meggyőzd őt, hogy őszintén szereted. Mert hiszen szereted, ugye? Charity olyan hevesen bólintott, hogy haja kibomlott a szalagból és arcába hullott. – Bradford el fogja intézni, hogy fogadjon minket – dédelgette tervét Caroline. – Ezt én elintézem. A többi már rajtad múlik, Charity. De a tervem szerint nagyon nehéz szerep vér rád. Nem viselkedhetsz kedvesen vagy megértően. Az mindent tönkretenne. – Nem értem – ismerte el gondterhelt arccal Charity. – Emlékszel arra a reggelre, amikor önmmal hoztam Benjamint? – Igen. Halálra rémültem, amikor besétáltam a konyhába és ott ült késsel a kezében. – De nem mutattad ki a félelmed, és a fivéreid sem. Emlékszel, Caimen bemutatkozott és azon erősködött, hogy kezet rázzon vele? – Igen, de mi köze ennek Paulhoz? – Engedd, hogy befejezzem. Benjamin rettenetesen bizalmatlan volt, de mi mindnyájan úgy tettünk, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy ott ül a konyhánkban. Aztán bejött mama, ránézett és azonnal kijelentette, hogy bekötözi a sebeit. Szegény Bennek esélye sem maradt. Mama bekötözte, megetette és bedugta az ágyba, mielőtt még megmukkanhatott volna. Ha emlékezetem nem csal, végig görcsösen szorongatta a kést. Ha engem kérdezel, szerintem vele is aludt az első napokban. Caroline mosolyogva gondolt vissza nagynénje könyörületességére, majd folytatta. – Na már most, ha hagyod, hogy Paul meglássa… úgy értem, ha csak a legkisebb könyörületességet vagy sajnálatot is mutatod, az mindent elront. – Caroline tovább magyarázott és mire befejezte, magát is sikerült meggyőznie, hogy terve működni fog. Még vagy egy órát beszélgettek, végül Caroline kijelentette, hogy ideje lepihenniük. – De még meg sem beszéltük, hogy neked hogy tetszett az estély, Caroline. El kell mondanom az összes bókot, amit rólad hallottam. Igazán nagy felzúdulást keltettél. Az összes hölgy rád irigykedett. És minden férfi azon igyekezett, hogy apádon keresztül kieszközölje a bemutatko-

zást. Tudtad? Jaj, annyi mesélnivalóm van! Tudtad, hogy Franklin bácsikád is ott volt és még csak oda sem ment, hogy bemutatkozzon? Igen, ő is ott volt – folytatta Charity sietve. – És a bácsikád, a márki, micsoda kedves öregúr! Ő mutatta meg nekem Franklint, még integetett is, hogy magára vonja a figyelmét, de Franklin hátat fordított nekünk és elsétált. – Lehet, hogy észre sem vett benneteket – vélte Caroline. – Igaz, hogy nem volt rajtam a szemüvegem, de így is láttam, hogy milyen haragos az arca. Nem volt olyan messze tőlünk. Nagyon furcsán viselkedett, de már többször is mondtad, hogy az angolok olyan furcsák tudnak lenni, szóval ezentúl ezt a szót fogom használni, ha egy férfi ilyen durván viselkedik. – Valóban furcsa – ismerte el Caroline. – Én nem találkoztam vele, és biztos azt gondolod… – Mondtam már neked, hogy mindenki azt mondta, hogy Bradford nem szokott estélyekre járni? Szerintem, ma este csak azért jött el, mert tudta, hogy te is ott leszel. Ne rázd itt nekem a fejed! – dörrent rá Charity. – Mondtam én, hogy udvarolni fog neked. Épp az imént mondtad, hogy bízni fogsz az ösztöneimben, ha férfiakról van szó. Emlékszel? Most aztán le kell nyelned a keserű pirulát, és el kell ismerned, hogy te is vonzódsz hozzá. Az Isten szerelmére, Caroline, ott találtalak benneteket csókolózva az erkélyen. Mellesleg látom, hogy nézel rá, amikor azt hiszed, hogy senki nem lát. – Ennyire nyilvánvaló volt a viselkedésem? – kérdezte meg mélységes döbbenettel Caroline. – Csak nekem, mert én jól ismerlek – nyugtatta meg Charity. – Valóban tetszik nekem – ismerte be Caroline. – De ez nagyon idegessé tesz. Charity rámosolygott és anyásan megveregette a kezét. – Charity, amióta Angliába érkeztem, minden hitem és meggyőződésem a visszájára fordult. Úgy érzem önm, mint akit fejtetőre állítottak. Amikor idejöttünk, szentül meg voltam győződve, hogy hamarosan visszatérek Bostonba. Emlékszel? Még dicsekedtem is vele. Most viszont beletörődtem, hogy egész életemben itt fogok élni. És amikor először találkoztam Bradforddal, azt hittem, hogy erőszakos, durva fráter, most pedig kénytelen vagyok beismerni, hogy mennyire kedvelem őt! Mi bajom lehet? – Azt hiszem, húgocskám, hogy lassan megtanulsz alkalmazkodni, meghajolni. Csak ennyi. Te sohasem kötöttél kompromisszumokat. Szerintem pedig, ez az asszonnyá válás folyamatának része. Caroline elkeseredett arccal bámult ön elé. Charity csak nevetett rajta. – Tudom, hogy most szörnyen okoskodónak tartasz, de szerintem szerelmes vagy, Lynnie. Ez biztos. Ne nézz rám ilyen rémülten! Ez még nem a világ vége.

– Én ebben nem vagyok olyan biztos – morogta Caroline. Felállt és nagyot nyújtózott. – Aludj jól, Charity! Hajnali három volt már, mire Caroline is ágyba bújt. Fejében kérdések zsongtak, és mindegyik Bradfordhoz kapcsolódott. Miért számít akkora csodának, hogy elmosolyodott? El ne felejtse majd megkérdezni tőle! Végül álomba merült, ajkain mosoly játszott.

Caroline korán ébredt, mint mindig és rendkívül elégedetlen volt magával. Alig négy órát aludt és szemei alatt fekete karikák árulkodtak fáradságáról. Könnyű, bézsszínű ruhát vett fel, haját hátrafogta egy szalaggal és elindult, hogy felhajtson egy pohár teát. Az ebédlő üresen kongott, teának nyoma sem volt. Caroline továbbhaladt a hosszú folyosón és végül rábukkant a konyhára. Egy nő ült a tűzhely mellett, Caroline úgy gondolta, ő lehet a szakácsnő. Caroline bemutatkozott, aztán körülnézett a tágas helyiségben. Elképedten vette szemügyre a koszos falakat, a poros padlót és érezte, hogy egyre dühösebb lesz. – Marie a nevem – mondta a szakácsnő. – Ez az első hetem itt. Látom az arcán, hogy nem tetszik magának ez a rendetlenség, de nem volt még időm kitakarítani. – Hangja ellenségesen csengett. Caroline szigorúan nézett rá és a szakácsnő viselkedése lassan megváltozott. – Legjobb, ha rögtön megtudja a másik bajt is. Megint elégettem a húst. – A nő hangjában most semmi gyűlöletet nem lehetett felfedezni. – Ez a hely koszos – mutatott rá Caroline. – A kenyér olyan kemény, hogy nincs ember, aki elrágja – folytatta a nő. – El fognak bocsátani, és akkor mihez kezdek? – Sírni kezdett, és koszos köténye sarkát használta, hogy megtörölje a szemét. Caroline nem tudta, mit mondjon. – Nem magyarázták el, mi lesz a feladata, mielőtt alkalmazták? – kérdezte végül. Kérdése csak olaj volt a tűzre, a nő még hangosabban zokogott. – Nyugodjon meg! – szólt rá éles hangon Caroline, ez megtette a hatását. A szakácsnő vett néhány mély lélegzetet. – Hazudtam és Toby segített a papírokban – ismerte be. – Tudom, hogy ez nem volt becsületes dolog, kisasszony, de égető szükségem volt valamilyen munkára, és semmi jobbat nem tudtam kigondolni. Toby keresete nem elég ahhoz, hogy megéljünk és valami kereset után kellett néznem, hogy etetni tudjuk a kicsi Kirbyt.

– Kicsoda Toby és Kirby? – kérdezte enyhébb hangon Caroline. Marie most teljesen őszintének tűnt, mint aki tisztában van azzal, hogy csalást követett el és szánja-bánja bűnét. Caroline megsajnálta a nőt. – Toby a férjem és Kirby a kisfiam. Én szoktam nekik főzni, és nem szoktak panaszkodni. Arra gondoltam, hogy a gróf igényeit is ki tudom elégíteni. De most biztosan el fognak bocsátani és akkor mihez kezdek? Caroline néhány percig Marie-t tanulmányozta. Egy erős, de elég sovány nőt látott ön előtt, de úgy vélte, azért ilyen sovány, mert nem tudja megenni a saját főztjét. – Elmondja az édesapjának, kisasszony? – csavargatta zavartan a kötényét a nő. – Talán akad itt valami megoldás. Mennyire szeretné megtartani ezt az állást? – Bármit megtennék, kisasszony, bármit! – jelentette ki sietve Marie. Szemében mohó fény csillant, és Caroline arra gondolt, hogy ez a nő alig valamivel idősebb, mint ő. Bőrét nem csúfította ránc, de szeme öreg és fáradt volt. – Találkozott már a barátommal, Benjaminnel, ugye? Marie bólintott. – Azt mondták, ő vigyáz a kisasszony biztonságára. Úgy látszik apja vagy Benjamin beszélt már a kapcsolatukról. – Igen, így van – mondta. – De Benjamin meglehetősen ügyes a konyhában is. Megkérem, hogy néhány napig ő főzzön, ön meg figyeli és tanul. Marie újra bólintott és megígérte, hogy mindent megtesz, amit Benjamin mond neki. Benjamin mosolygott, amikor Caroline elmagyarázta neki a helyzetet, és csak annyit mondott, hogy szívesen segít. Caroline sohasem ajánlotta volna fel, hogy legalább részben vegye át a konyhai kötelességeket, ha nem tudta volna, hogy Benjaminnek mekkora élvezetet okoz a főzés. Mire Marie és Benjamin megosztoztak a konyhai teendőkön, úgy tűnt, minden rendbe jött. Marie alázatosan és hálásan viselkedett, Benjamin pedig úgy tett, mintha ott sem lenne. Caroline magára hagyta a párost és egy csésze frissen főzött teával az ebédlőbe indult, hogy megvárja apját. Braxton grófja egy órával később lépett be az ebédlőbe. Caroline vele maradt, mialatt apja elfogyasztotta, saját szavai szerint, élete legfinomabb reggelijét. Azután együtt átnézték az aznap reggel érkezett üzeneteket. Caroline-t elárasztották virággal és azonnali látogatásért könyörgő levelekkel. – Mondtam már, hogy Bradford hercege ma délután megtisztel látogatásával? – kérdezte a gróf.

– Kettőkor – sóhajtott Caroline, keze öntudatlanul hajával kezdett babrálni. – Kevesebb, mint két óra van már csak. Azonnal át kell öltöznöm! Apja bólintott, majd utána kiáltott. – Ma este Claymere vikomthoz és családjához vagyunk hivatalosak vacsorára. Caroline megtorpant az ajtónál. – Claymere nem az a furcsa úriember, akivel tegnap este ismerkedtem meg? Apja igenlő bólintására Caroline égnek emelte a szemét. – Akkor ma este nem szabad felvennem az elefántcsontszínű ruhámat. Biztos le fog önteni valamivel. Milyen kár, hogy a fekete nincs divatban! – szólt még vissza. Bradford tizenöt percet késett. Caroline fel-alá járkált a szalonban. Hallotta, ahogy ajtót nyit és üdvözli a kegyelmes urat. Aztán feltárult a szalon ajtaja és ott állt ő. Fantasztikusan nézett ki lovagló ruhájában. Szarvasbőr nadrágja ugyanolyan elegánsan simult rá, mint legutóbb, és Caroline azon kapta magát, hogy mosolyog örömében, ahogy a jóképű, veszedelmesen vonzó férfit nézi. Csokoládébarna kabátja csak még jobban kiemelte a nyaksál vakító fehérségét. Öns szárú csizmája tükörfényesen csillogott, és Caroline biztos volt abban, ha most lehajolna, meglátná magát benne. A férfi nyilvánvalóan nagy gondot fordított a megjelenésére, de ő sem kevesebbet, ismerte be magának Caroline. Levendula színű, egészen rövid, japánujjú ruhát viselt, szögletes nyakvonalát sötétebb kék sáv szegélyezte. Margaret Mary becsavarta a haját, majd a loknikat hátul összefogta, csak néhány hajfürt göndörödött bájosan az arca körül. Caroline csak nézte Bradfordot, és a férfi sem tudta levenni róla a szemét. Végül Caroline észbe kapott, szoknyája szegélyét megemelve kivillantotta kék bőrcipőjét és pukedlizett. – Elkésett, milord. Elárulja, mi tartóztatta fel? A lány nyíltsága mosolyt csalt Bradford ajkaira. – Ön pedig sietett. Vagy nem tudta, hogy egy hölgy legalább húsz percig hagyja epekedni a lovagját, nehogy azt a látszatot keltse, hogy nagyon is várta a találkozást? – És ön a lovagom? – érdeklődött Caroline a férfi felé sétálva. Bradford látta, hogy lány szemében huncut fény csillan, és önkéntelenül bólintott. – És ön nagyon várta már a találkozást? – Természetesen. Megtudtam, hogy ön nagyon gazdag és tiszteletre méltó úriember, nem csoda hát, hogy alig vártam már az újabb találkozást. Vagy nem ezt gondolja rólam? – Carolinenak nevetnie kellett a férfi arckifejezése láttán. Bradford szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát. – Még nem is üdvözöltem, és máris ugrat – sóhajtott egy nagyot Bradford.

– De hiszen épp most üdvözöltük egymást – mondott ellent Caroline. A mosoly lassan lefagyott az arcáról, amikor a herceg sebes léptekkel megindult felé. Gyorsan hátrálni kezdett, és talán sikerült is volna elkerülnie, hogy megfogják, ha a kanapé nem áll a visszavonulása útjába. Bradford megfogta a lány vállait, és lassan magához húzta. Szándéka nyilvánvaló volt, és Caroline minden erejével igyekezett ellökni, mivel a vállai fölött átnézve látta, hogy nyitva az ajtó. Tudta, hogy édesapja bármikor beléphet, mert Deighton már elment szólni neki, hogy Bradford megérkezett. Nem szerette volna, ha apja ilyen kompromittáló helyzetben találja. – Az apám… - Nem tudta befejezni. Bradford szája lecsapott rá és a szenvedélyes csók elmosta az ellenállását, sőt a józan eszét is. Azonnal reagált, a férfi arcát két tenyere közé fogva hevesen viszonozta a csókot, és amikor Bradford hátralépett, Caroline csalódottságot érzett. Érzései kiültek az arcára is, mert Bradford felnevetett. – Miért nem úgy csókol meg, mint tegnap éjjel? – kérdezte Caroline. Észrevette, hogy keze még mindig Bradford arcát érinti, és gyorsan leengedte. – Mert ha még egyszer úgy csókolom meg, akkor nem tudok és ne is akarok megállni. Ismerem a korlátaimat – tette még hozzá. – Azt mondja, ha akarnám, el tudnám érni, hogy elveszítse az önuralmát? – csodálkozott tágra nyílt szemmel Caroline és Bradfordnak újra csak az jutott eszébe, hogy milyen ártatlan a lány. Csak ugratni akarta és nem is sejti, hogy telibe talált. Ettől a lánytól tényleg el tudná veszíteni az önuralmát. – Mivel nem válaszolt a kérdésemre, feltételezem, hogy igazam volt – nevetett Caroline, két kezét összecsapva sikkesen odalépkedett a márványkandalló közelében álló öns támlájú karosszékhez. – Ez viszont hatalmat ad ön felett. Így van, milord? Pedig csak fele akkora vagyok, mint ön. Bradford leült a másik karosszékbe és kinyújtotta izmos lábait. Egyik lábát átvetett a másikon és komolyan fontolóra vette, mit válaszoljon Caroline-nak. Egy hosszú percig töprengőn figyelte a lányt. – Rendben – sóhajtott megadóan Caroline. – Ezek szerint nincs kedve a tréfálkozáshoz. Talán jobb is, mert szeretnék kérni valamit, mielőtt édesapám megjelenik. Egy apró szívességet kérnék, Bradford, és ha beleegyezik, egész életemben az adósa leszek. – Caroline összekulcsolta a kezét az ölében és várta Bradford válaszát. – Egész életében? – húzta fel a férfi a szemöldökét. – Elég hosszú idő egy adósság törlesztésére.

– Egy kicsit túloztam – ismerte be Caroline. – Szeretném, ha elkísérné Charityt és engem Paul Bleachley-hez és kieszközölné, hogy találkozhassunk. Bradford megrázta a fejét. Sajnálta, hogy el kell utasítania a lányt. – Ebbe Paul soha nem egyezne bele. – Nem-nem, félreértett – mondta Caroline felpattanva és járkálni kezdett a szobában. – Paulnak nem szabad tudnia arról, hogy jövünk. Akkor biztos nemet mond. Az a tervem, hogy meglepjük őt. – Megtorpant Bradford előtt és rámosolygott. –Nagyon egyszerű – jelentette ki. Amikor Bradford újra ráncolni kezdte a homlokát, elkeseredettséget érzett. Az apja bármelyik pillanatban beléphet, és még azelőtt meg akart egyezni a férfival, mielőtt ez bekövetkezik. Csípőre tette a kezét. – A tervem – magyarázta. – Csak az unokanővéremre gondolok… és Paulra, természetesen. Csak azt teszem, ami mindkettőjüknek a legjobb. Erre a kijelentésre Bradford nevetni kezdett. – És csak ön tudja, hogy mi a legjobb nekik? – kérdezte, mikor sikerült abbahagynia a nevetést. – Mindig kinevet – mormolta Caroline elkeseredetten. Meghallotta apja lépteit, ezért sietve kérlelni kezdte. – Kérem, egyezzen bele! Bíznia kell bennem! Tudom, hogy mit teszek. Ez igazán előzékeny dolog lenne magától! Caroline érezte, hogy úgy hangzik, mintha könyörögne. Kihúzta magát és reményei szerint határozott pillantást vetett a férfira. – Nem tud eltántorítani, legfeljebb késleltetni – sziszegte. Bradford saját szavait ismételte, amit előző este mondott neki, igaz, egészen más ügyben. A gróf belépett a szalonba és mosolygott. Bradford nevetett és Caroline is szemmel láthatóan jól érezte magát. A következő óra köznapi beszélgetéssel telt el. Caroline apja nem szándékozott Bradford előtt távozni, így Caroline-nak reménye sem volt, hogy kettesben maradjon a herceggel. Apa és lánya egészen a bejárati ajtóig kísérte Bradfordot. – Várom az üzenetét – mondta célzatosan Caroline. – Legkésőbb holnap reggelig – fűzte hozzá –, vagy különben kénytelen leszek más egyezséget kötni. – Eljön ma este Claymere partijára? – kérdezte a gróf Bradfordot. – Érdekesnek ígérkezik. A kis Clarissa fog zongorázni, a húga pedig énekel. Bradford elképzelni sem tudott nagyobb mulatságot. – Én mindenesetre a szakácsnő kötényét veszem fel, nehogy a vikomt tönkretegye a ruhámat – vetette közbe Caroline. Apja feddően nézett rá, amiből kitalálhatta, hogy megjegyzése nem volt éppen helyénvaló. Zavartan sütötte le a szemét. Meg kell tanulnia befogni a száját, gondolta. Úristen, csak nem válik ő is olyan fecsegőgéppé, mint Charity, aki mindent kimond, ami eszébe jut.

Bradford értékelte a humort. – Ott leszünk Milforddal – ígérte, miközben azon gondolkodott, hogyan csikarjon ki Claymere-ből egy meghívót. Tudta, hogy a vikomt udvarolni akar Caroline-nak. Ezt persze semmi esetre sem engedhette. Caroline Richmond senki másé nem lehet, csakis Jered Marcus Bentoné!

– Minden parti a lefekvési idő után kezdődik? – ásított Caroline. A hintó ringatása elálmosította. – Mert koránkelő vagy – mutatott rá Charity. – Én délig aludtam és remekül érzem önm. Caroline, csipkedd meg újra az arcodat, olyan sápadt vagy – tette hozzá. Caroline ásítva tett eleget a felszólításnak. – Biztos vagyok benne, hogy nagyszerűen fogtok szórakozni ma este – jelentette ki a gróf. – Claymere-ék nagyon kedvesek. Mondtam már, hogy vikomt kishúgai fognak énekelni? Caroline bólintott. Lehunyta a szemét és az út hátralevő részén úgy hallgatta apja és unokatestvére beszélgetését. Charityvel madarat lehetett volna fogatni, mivel délután üzenet jött Bradfordtól. Azt írta, hogy másnap tízkor értük jön és elkíséri őket Bleachley-hez. Az utolsó sorban még megkérdezte: Ez elég figyelmesség az ön szerint? Bradford üzenetének megérkezése után Caroline beavatta édesapját, elmagyarázva neki a helyzetet. A gróf elengedte őket, de figyelmeztette, hogy egyre otthon legyenek, mert teára hivatalosak a bácsikájához. Bradford még nem érkezett meg a partira, amikor Claymere-ékhez értek, és Caroline elkeseredett. A vikomt teljesen lefoglalta, ráadásul állandóan résen kellett lennie. A férfi többször is a lábára lépett és állandó bocsánatkérései fájdalmasabbak voltak, mint a lábsérülés. A vikomt egyszerűen nem vette észre, hol a határ és túlfűtött kedvessége az őrületbe kergette a lányt. Bradford alig egy perccel az előadás kezdete előtt érkezett. Caroline már leült a hátsó sorba apjával és Charityvel a két oldalán. Nem véletlenül rendezte így. Szinte kényszerítette őket, hogy a két oldalán foglaljanak helyet, nehogy a vikomt mellé ülhessen. A kis Clarissa legalább húsz kiló túlsúllyal dicsekedhetett. Hosszú ideig készülődött, mielőtt elkezdte volna a játékot, majd amikor végre belevágott, rögtön el is rontotta. Újra és újra kezdte, míg végül Caroline elvétette a számolást. Szegény kislány minden tőle telhetőt megtett, de még ez is kevésnek bizonyult. Caroline lehunyta a szemét és úgy próbált odafigyelni a játékra. Végül mély álomba merült.

Bradford a falnak támaszkodva áll a terem túlsó végében és azon igyekezett, hogy arcán semmiféle érzelem ne tükröződjön. Megfogadta, hogy ha az a lány még egyszer újra kezdi, akkor odamegy Caroline-hoz, megfogja és kivonszolja innen. Milford lépett a terembe. Megkerült egy csoportot és odament barátja mellé. – Mit fintorogsz? – kérdezte halk hangon, hogy ne zavarja a Claymere gyereket. – Azon, hogy itt szenvedek, ahogy ez a kölyök meggyilkolja Mozartot ahelyett, hogy Caroline mellett lennék – ismerte be Bradford. – És ő hol van? – nézett körül fürkészve a teremben Milford. Bradford az utolsó felé pillantott és felnevetett. Arcok fordultak felé, mire ő üdvözlően bólintott feléjük, miközben megpróbált unott kifejezést erőltetni az arcára. – Ott ül az utolsósor közepén és alszik. – Ez igen – kuncogott Milford. – Okos lány! Caroline átaludta a kis Clarissa bemutatóját. Könnyű izgalom hullámzott végig a sorokon a rövid szünetben, amíg Clarissa arra várt, hogy a testvére felkészüljön az éneklésre. Braxton gróf kihasználta az időt, hogy közelebb keressen magának helyet, mert jól akarta hallani a kisebbik Claymere lányt. A vikomt azt állította, hogy Catherine meglehetősen tehetséges és csodálatos szoprán hanggal áldotta meg az ég. Amikor Charity felállt, hogy kövesse nagybátyját, Bradford és barátja gyorsan kihasználta a lehetőséget és elfoglalták a Caroline melletti két széket. – Felébresszük? – érdeklődött Milford lustán. – Csak ha horkolni kezd – felelte Bradford. – Istenem, milyen szép, ha alszik! – Hm, gondolom, éppen most vered őt ki a fejedből – somolygott Milford. Bradford nem válaszolt. Eleinte azt gondolta, hogy elveszi, amit akar, aztán továbbadja a lányt valakinek. De ez a terv most egyáltalán nem töltötte el megelégedéssel. Szerencsére Clarissa lecsapott a zongora billentyűire, megkímélve ezzel Bradfordot a válaszadástól. Az élmény szinte kellemes volt egészen addig, míg Catherine ki nem nyitotta a száját, hogy énekelni kezdjen. A fülsértő hang fájdalmasan érintette a dobhártyáját, Bradford mégis örült neki, mert az éktelen nyávogás felriasztotta Caroline-t. A lány megrándult, majd felugrott a helyéről, megragadta Bradford combját és felsóhajtott. Aztán eszébe jutott, hogy hol van és mi történt vele. Fülig pirult, sokkal inkább azért, mert elaludt, semmint az öntudatlan mozdulat miatt, ahogy csapdába esett madár módjára rikoltozó nő hangjára reagált. Bradford megfogta Caroline kezét, és csak ekkor ébredt rá a lány, hogy hová is nyúlt. Gyorsan elhúzta a kezét és zsémbes pillantást vetett a férfira, majd rögtön Milford felé fordult és rámosolygott.

– Árulja el, hogyan tud átaludni ilyen megpróbáltatást? – suttogta Milford. Caroline-nak egészen közel kellett hajolnia, hogy értse, mit mond a férfi, de érezte. Hogy Bradford azonnal visszahúzza. Erre összekulcsolta kezeit az ölében és igyekezett tudomást sem venni a férfiról. Mereven előre bámult. Bradford megmoccant és mielőtt megakadályozhatta volna, átkarolta a vállát. Caroline sikertelenül próbálta meg lerázni a férfi kezeit. – fogja vissza magát! – suttogta Caroline dühösen. – Mit fognak gondolni az emberek? – Azt, hogy jogot formálok magára – felelte Bradford. Ujjai lassan masszírozni kezdték Caroline nyakát és a lány hiába harcolt a mámorító érzés ellen. – A barátja nélkülöz minden jó modort – jegyezte meg Caroline Milfordnak. – Már én is számtalanszor figyelmeztettem – suttogta vissza a férfi. Caroline látta a férfi komikus arckifejezéséből, hogy rá nem számíthat. Elkeseredetten felsóhajtott, aztán megpróbált felállni, hogy egy másik széket keressen magának. Ha Isten is segít, talál egy üres széket valahol az első sorban, és onnan szenvedi végig Catherine dobhártyarepesztő előadását, ha muszáj. Bradford nem engedte, hogy megmozduljon. Gyengéden, de határozottan megszorította a vállát. – Az a legkevesebb, hogy bocsánatot kérjen! – suttogta Caroline. Aztán megpróbálta zavarba hozni a férfit, azzal farkasszemet néz vele, de terve kudarcot vallott. Bradford rezzenés nélkül állta a pillantását, ajkán apró félmosollyal, ami a lány szívéig hatolt. Amikor Catherine befejezte az éneket, mindenki udvariasan tapsolt. Néhányan, köztük Bradford és Caroline felemelkedtek a helyükről, de akkor Catherine újabb dalba kezdett. Mindenki visszaroskadt a székére – mindenki, kivéve Caroline-t. Ő kihasználta a lehetőséget, és kisurrant a sorból. Győzedelmesen mosolygott, mert Bradford nem tudta megállítani. Felsietett a lépcsőn, miután megkérdezte a szobalányt, hol tudná felfrissíteni magát. A földszinten több ember is mozgolódott, de az emelet teljesen kihalt volt. A hosszú folyosó végén Caroline megtalálta a fürdőszobát. Az egyik falat egészalakos tükör borított és Caroline hoszszan cicomázkodott. Most nem kellett megcsipkednie az arcát, hogy színt kapjon, Bradford gondoskodott róla, hogy a sápadtsága teljesen eltűnjön. Ehhez elég volt csak annyi, hogy ott legyen. Kívül-belül lázban égett tőle! Caroline kinyitott az ajtót, és észrevette, hogy a folyosó sötétségbe burkolózik. Valaki eloltotta a lépcsőhöz vezető gyertyákat. Milyen furcsa, gondolta miközben óvatosan lépkedett a folyosón. Elérte a lépcső tetejét, amikor mintha tompa zajt hallott volna a háta mögül. Meg akart fordulni, kezét a korlátra téve, amikor hirtelen előrebukott.

Sikoltani sem maradt ideje. Szó szerint a levegőbe emelkedett, és hiába hadonászott valami biztos pont után, amibe megkapaszkodhatna. Kényszerítette magát, hogy megforduljon, a korlátnak zuhant könyökével fogva az ütés nagy részét, aztán nagy huppanással a fenekén landolt. Egyik cipője beakadt a szoknya szegélyébe és jó darabon elszakította, de ez semmi volt ahhoz a szakadáshoz képest, ami a nyakrészt éktelenítette. Ő ön szakította el, amikor a másik kezével sajgó könyöke után kapott, hátha enyhíthetné valamelyest az ütés okozta kínzó fájdalmat. Ujjai beleakadtak valahogy a mellényrészre varrt szalagba. Caroline a lépcső közepén ült, haja kócosan omlott a vállára. A könyökét dörzsölgette, de minden egyes porcikája sajgott a feje búbjától a lábujja hegyéig. Lábai remegtek, de minden erejét összeszedve kényszerítette magát, hogy talpra álljon. Egyik kezével a korlátba kapaszkodott, míg a másikkal megpróbálta összefogni ön előtt a ruháját. Az egyetlen megkönnyebbülést az jelentette számára, hogy senki sem látta. A fájdalom, ha lassan is, de enyhült. És akkor hirtelen düh fogta el. Caroline megfordult, közben felhördült a fájdalomtól, amit a hirtelen mozdulat okozott. Felnézett a lépcső tetejére. Jó önsan volt. A nyakát is törhette volna! És akkor összeállt a kép a fejében. Valaki valóban azt akarta, hogy törje ki a nyakát! Bradford talált rá. Amikor Caroline nem jött vissza, izegni-mozogni kezdett, míg végül Milford helytelenítő pillantást nem vetett rá. – Mi tarthat ennyi ideig? – morogta Bradford. Aztán az jutott az eszébe, hogy talán valami tejfölösszájú ficsúr teszi neki a szépet, és ettől egyből talpra szökkent. Végiggyalogolt Milford cipőjén, de még csak meg sem állt, hogy elnézést kérjen. Milford kíváncsian követte, közben azon volt, hogy arcizma sem ránduljon, amikor Catherine Claymere egy önsabb hanggal próbálkozott. – Az Isten szerelmére, mi a… – Bradford zavart arccal állt a lépcső aljában. A lány pont úgy nézett ki, mint aki a szénakazalból jön egy kiadós hancúrozás után. Már csak néhány szalmaszál hiányzott a hajából. És, gondolta Bradford cinikusan, a férfi az oldaláról, akivel hancúrozott. Tudta, hogy anélkül ítél, hogy megkérdezné, mi történt, de ahogy ott állt a lány szinte fedetlen mellel és tépett ruhával, minden arra utalt, hogy valami baj történt. Minél többet gondolkodott, annál kevésbé tűnt valószínűnek, és mégis… Caroline látta az érzelmek viharos kavargását Bradford arcán. Végül úgy döntött, hogy mindkét férfi épp elég ideig bámulta már. Kitörölte könnyeit a szeme sarkából és észrevette, hogy Milford keze Bradford karján nyugszik. Látszott, hogy a férfi erővel tartja vissza barátját. – Egy igazi úriember nem mereszti a szemét ilyen udvariatlanul, hanem felajánlja a segítségét a bajban levő hölgynek – szólalt meg Caroline annyi gőggel a hangjában, amennyit csak bele tudott sűríteni.

Bradford mozdult meg először, lerázva magáról a dermedt döbbenetet. Lerázta magáról Milford kezét és nekilódult a lépcsőnek. – Hagyd, hogy megmagyarázza! – sziszegte oda neki Milford a nyomában loholva. Menet közben kapta fel Caroline cipőjét, ami az egyik lépcsőfokon hevert. Bradford próbálta visszafogni magát, de olyan dühös volt, hogy előre tudta, nem fog sikerülni. Minden vágya az volt, hogy mielőbb annak a gazembernek nyakára tehesse a kezét, aki ezt merészelte. Levette a zakóját és egy szemvillanás alatt Caroline-ra terítette. – Ki volt odafent magával? – kérdezte gyanúsan nyugodt hangon. Caroline Milfordra pillantott, remélve, hogy tőle magyarázatot kap Bradford furcsa viselkedésére, de csak azt látta, hogy a férfi aggódva figyeli barátját. Bradford szorosan markolta a lány vállát, arca izzott a dühtől. Catherine Claymere egyre erősödő hangja kiszűrődött az ajtón. – Jobb lesz, ha elvisszük innen, még mielőtt a Claymere lány kifullad. Elfelejted, hogy csupa elkeseredett ember ül odabent, akik alig várják, hogy meglóghassanak – próbált enyhíteni a feszültségen Milford. Arra gondolt, hogy jó lesz eltűnniük innen, mielőtt Bradford szabad folyást enged a haragjának. Caroline, Bradford szorításával mit sem törődve, Milfordhoz fordult. – Mit gondol a barátja, mi történt itt? Milford vállat vont. Bradford karjába szorította a lányt. – Mondd meg Braxtonnak, hogy Caroline elszakította a ruháját és hazakísérem. – Hangja ellentmondást nem tűrően csengett. Aztán a lányra nézett. – Ha már kívül leszünk az ajtón, megmondja nekem annak a gazembernek a nevét, aki ezt tette és én… – Azt hiszi, hogy egy férfival volt odafent találkám? – Caroline hirtelen megértette a férfi viselkedését és szeme elkerekedett. – Ez tényleg azt hiszi, hogy egy férfival voltam odafent és mi… - Bradford villámgyorsan lefelé indult és Caroline a vállába kapaszkodott. – Bradford! – mondta, miközben megpróbálta ön felé fordítani a férfi arcát. – Bradford, én leestem a lépcsőn. – Rögtön megharagudott magára, amiért magyarázkodik a férfinak, ezért így folytatta. – Természetesen csak azután, hogy véget ért a titkos találkám. A férfi egyszerűen hihetetlen volt… és gyors. – Hallotta, hogy Milford felnevet, de nem törődött vele. – Egészen bizarr ötletei voltak. Például ragaszkodott hozzá, hogy eltépje a ruhám szegélyét, és a lábamat is megtámadta. Igazán különös módja a vonzalom kimutatásának, nem gondolja? – Lehetne ezt halkabban? – morogta Bradford. Hangjából eltűnt az él. – Lassan olyan harsány lesz, mint a Claymere lány.

A bejárati ajtó felé igyekeztek és Milford előresietett, hogy kinyissa, majd be is csukja maguk mögött. Át fogja adni Braxtonnak az üzenetet, de csakis azután, hogy látta Bradfordot távozni a lánnyal. Különben sem akart lemaradni semmiről. Voltak bizonyos megérzései velük kapcsolatban és látni akarta, hogy igaza van-e. – Meg is sérülhetett volna – morogta Bradford a lány hajába. Ajka súrolta a lányt, és Milford elégedett kuncogással nyugtázta a látványt. Nem tévedett, amikor barátja érzelmeit megítélte, csak arra volt kíváncsi, Bradford mikor jön rá, hogy mi is történik vele. Bradford meghallotta Milford kuncogását és ingerülten fordult hátra. – Akár meg is halhatott volna, öregem! – Megsérültem – vágott közbe a lány. – Beütöttem a könyököm és ráestem a… – Mi történt, drágám? Csak nem szemüvegre van szüksége, mint Charitynek? – Bradford hangja gyengéd volt és figyelmes, amivel leszerelte a lány ellenállását. – Szörnyű volt – ismerte be Caroline gyenge hangon. Szeme megtelt könnyel, miközben viszszagondolt arra, hogy mennyire megijedt, majd hirtelen tudatosult benne, hogy szólította Bradford. – És nem engedélyeztem, hogy drágámnak hívjon. Megérkezett Bradford hintója és Milford sietett ajtót nyitni nekik. – Vigyázz a fejére, Brad – figyelmeztette barátját. Caroline arca néhány pillanatig Bradford széles vállán pihent, és nagyon is kedvére volt az érzés. A férfi illata meglehetősen vonzó és izgalmas, gondolta mosolyogva. A lányt az ölébe ültette, emlékeztette Milfordot, hogy el ne felejtse megmagyarázni a történteket Braxtonnak, aztán hátradőlt az ülésen magához szorítva Caroline-t. Beszívta a lány finom illatát, és elégedett nyögés hagyta el a torkát. Olyan jó volt a karjai közt tartani őt. Csak az volt a gond, hogy kezdett elégedetlen lenni a helyzettel. Jó érzés volt átölelni a karcú testet, de ő többet akart, jóval többet. A hintó elindult és Caroline vonakodva ült fel. Bradford őt nézte, arckifejezése olyan árulkodó volt, hogy Caroline újra remegni kezdett. – Nem hiszem, hogy illendő volna, ahogy ön bámul rám – suttogta. Arca alig pár centire volt a férfiétól, de nem tudott távolabb húzódni tőle. Nem is akart, ismerte be magának. – Nem is arról vagyok ismert, hogy illendően viselkedek – felelte Bradford mézesmázos hangon. – Márpedig ez a kérők egyik legfőbb ismérve ön szerint, ugye? – Ön nem is kedves – folytatta Caroline, próbálva megtörni a varázst, ami a férfiból áradt. – És hogy jutott erre a következtetésre? – húzta fel a szemöldökét kíváncsian Bradford. – Mert azt hitte, hogy valami helytelen dolgot csináltam. Ne nézzen olyan ártatlanul, Bradford! – háborgott Caroline, amikor a férfi megajándékozta szokott vigyorainak egyikével.

– Csak egyetlen pillanatig, és akkor sem azt hittem, hogy ön volt illetlen – magyarázkodott. Kezével gyengéden félresöpörte a lány haját. – Azt hittem, valaki más élt az alkalommal – folytatta. Caroline megcsóválta a fejét. – Mindig a legrosszabbat feltételezi az emberekről – ráncolta a homlokát rosszallóan. – Ez sem túl kedves öntől. Bradford némi gúnnyal sóhajtott fel. – Van egyáltalán valami, amit vonzónak talál bennem? – kérdezte végigsimítva a lány arcát. Caroline érezte, hogy libabőrös lesz a karja és igyekezett ellökni a férfi kezét. A világon mindennél jobban szerette volna, ha Bradford megcsókolja. – Szeretem, ahogy csókol – suttogta. – Nagyon illetlen dolog, hogy ezt beismertem? – kérdezte. Bradford nem válaszolt. Helyette tenyerébe fogta az arcát és közelebb hajolt hozzá. Szája lehelet finoman érintette meg ajkát, ami kéjes sóhajt váltott ki belőle. Caroline ajkai szétnyíltak, sorosan Bradfordhoz simult, élvezve a kemény férfitest érintését és a kettejük közti különbséget. Bradfordnak csak erre a bátorításra volt szüksége. Egyik keze a lány nyakára kúszott, a másikkal a derekát ölelte át. Szája lecsapott a lányra és szenvedélyesen csókolni kezdte. Bradford nem volt többé gyengéd. Nyelve követelőzve hatolt be a puha melegségbe és vette el, amit a lány önszántából, ártatlanul felkínált. Caroline szíve hevesen dobogni kezdett, lélegzete elakadt. A férfi csókja az őrületbe kergette, megfosztotta józansága maradványaitól is. Nyelve simogatón kapcsolódott a férfiéhoz, miközben ujjai a hajába túrtak. Ellenállhatatlannak érezte a férfi illatát, érintését. Szerette volna, ha a csók sohasem ér véget, és elkeseredetten felnyögött, amikor Bradford elszakította a száját az övétől. A férfi mély lélegzetet vett remélve, hogy ezzel lehűti száguldó vérét és kínzó vágyát. Ez persze csak hiú ábránd volt részéről. Olyan puha volt a lány, olyan finom, ahogy készségesen hozzásimult. Elhatározta, hogy igazi úriemberként fog viselkedni, átül a szemközti ülésre, hogy megóvja a lány ártatlanságát, ahogy bármely úriember tenné, de akkor a lány szemébe nézett. Tekintetében különös fény tükröződött, mintha csak most ébredt volna rá, hogy milyen fizikai gyönyört okozhat egymásnak egy férfi és egy nő. Bradford érezte, hogy nem bír ellenállni, meg kell csókolnia. Ez lesz az utolsó, fogadkozott, ugyanakkor tudta, ha nyelve a lányéhoz ér, ha újra elragadja a forró szenvedély, nem lesz képes megállni. Ujjai végigcirógatták a nyak karcsú vonalát, lesiklottak a vállára, majd egy pillanatnyi tétovázás után folytatták útjukat és elérték a puha, telt kebleket. És abban a pillanatban minden gondolat, minden terv, hogy úriemberként viselkedjen, elolvadt, mint a hó a tavaszi napsütésben.

Caroline megpróbált tiltakozni az újfajta intimitás ellen. Bradford szája a nyakán kalandozott, lélegzete forrón perzselt új izgalommal töltve el a lányt. Ahogy a férfi nyelve a füléhez ért, szinte pusztító élvezet söpört át rajta. Szája megtalálta a mellét és Caroline-nak nem volt ereje megállítani. Úgy érezte, hogy szinte lebeg a férfi karjai között, olyan biztonságban, mint az anyja ölében, és hagyta, hogy az érzelmek elborítsák. Még ártatlan volt, és minden egyes érintés, minden egyes csók az érzelmek új világát nyitotta meg előtte. Ösztönösen megbízott Bradfordban, érezvén, hogy a férfi tudja, mikor kell megállnia. Ő vezette őt az erotika világába, és bízott benne, megáll, amikor eljön az ideje. Hiszen ő a tapasztalt. – Caroline, olyan finom vagy – suttogta a vágytól rekedt hangon Bradford. – Olyan lágy. Az isten is szerelemre teremtett. – Nyelve Caroline mellbimbóját ízlelgette, míg kezével a másik mellbimbót masszírozta gyengéden. A lány hánykolódott az ölelésben, mintha véget akarna vetni az édes gyötrelemnek, ugyanakkor vállával szorosan hozzásimult, némám könyörögve a folytatásért. Bradford szorosan tartotta, végül, amikor megnyugodott, szájába vette az egyik mellbimbót. Amikor a férfi szopogatni kezdte és nyelve az érzékeny bőrhöz ért, Caroline úgy érezte, hogy megbolondul. Az égő nyomás egyre nőtt Caroline belsejében, a vágy lüktető fájdalma, amit sem megérteni, sem megmagyarázni nem tudott, de félelemmel töltötte el. Hirtelen igazán küzdeni kezdett. – Bradford, ne! Abba kell ezt hagynunk! A férfi egy hosszú, forró csókkal hallgattatta el a tiltakozását és megemelte egy kicsit, hogy a lány is érezze keményen feszülő férfiasságát. Caroline még jobban megrémült, amikor rájött, hogy Bradfordnak esze ágában sincs megállni a gyengéd becézgetésnél. – Akarlak, Caroline. Úgy kívánlak, mint még nőt soha! Felemelte a lány szoknyáját és simogatni kezdte a combját. Érintése nyomán apró tüzek gyúltak ki és perzselték végig. Ellökte magát a férfitól. Zihálva kapkodta a levegőt, a szenvedélyt lassan düh váltotta fel. – Abba kell hagynia, mielőtt túl messzire menne! – suttogta. Beletelt egy percbe is, mire Caroline szavai eljutottak Bradford tudatáig. Mire újra összeszedte magát annyira, hogy ura volt önmagának, a lány átült a szemközti ülésre, szakadt ruháját újra elfedte a férfi kabátjával. Caroline hirtelen rettenetes zavarba jött. Reszketett, mint a nyárfalevél és a csomó a gyomrában nem akart oldódni. Rájött, hogy igazán kívánta Bradfordot és ez a felismerés rémülettel töltötte el. Úgy viselkedett, mint egy utcanő, mondta magának. Most már fázott, fázott a szégyentől, és olyan megalázottságot érzett, hogy sírva fakadt. Uramisten, évek óta nem sírt, és a

fenébe is, az egész a férfi hibája! Ő a tapasztalt, neki tudnia kellett volna, hogy mikor kell megállni. Bradford látta a lány arcán legördülő könnyeket, de nem volt abban a hangulatban, hogy vigaszt nyújtson neki. Az egész teste fájdalmasan lüktetett, és ez mind a lány hibája! Hát nem vette észre, hogy milyen észvesztően vonzó? Nem érezte, hogy milyen kísértést jelent számára? Hát milyen emberek nevelték fel? – kérdezte önmagától egyre növekvő dühvel. Senki sem tanította meg, hogy meddig mehet el a flörtben? Olyan hévvel reagált a közeledésére, hogy Bradford biztosra vette, a lány is legalább annyira akarja a beteljesedést, mint ő. Remélte, hogy a lány annyira szenved, mint ő. Úristen, mennyire szerette volna, hogy ő is ugyanúgy égjen a fájdalomtól! Caroline szeme sarkából figyelte Bradfordot, miközben a zakó ujjával törölte le könnyeit, remélve, hogy a férfi nem fog szólni érti. Lesimította a ruháját, aztán felnyögött. Hátsófele nagyon érzékeny volt, és valószínűleg csupa kék és zöld az eséstől. Ami különösnek tűnt, hogy mialatt Bradford csókolta, nem is érzett fájdalmat. A hintó egyik kereke kátyúba futott és Caroline foga megcsikordult, ahogy feneke alatt huppant az ülés. Úgy érezte, ha élete múlna rajta, akkor sem tudna felállni. – Mi az ördögöt nyöszörög itt? – kérdezte Bradford szinte ordítva. Olyan hosszan kinyújtotta a lábát, ahogy csak a hintó engedte, vitte magával a leszakadt ruhaszegélyt is. – Fájdalmaim vannak – bökte ki a lány. – Remek – mondta Bradford halkabb hangon. Caroline sajnálta is egy kicsit, mert most fájdalmasan vágyott egy jó veszekedésre. – Nekem is fájdalmaim vannak. – És magának mitől vannak fájdalmai? – csodálkozott Caroline. – Komolyan kérdezi? Azért vannak fájdalmaim, mert akarom magát, és ön is mindent megtett azért, hogy akarjam. Tényleg ennyire ártatlan? – hangja újra megemelkedett, előrehajolt és merőn a lányra nézett. – Ártatlan voltam, amíg ön ki nem használta a helyzetet. Azt hittem, hogy ön úriember, aki megáll, mielőtt túllépi… azt a bizonyos határt. Egy úriember! – Caroline hangjából szégyen csendült ki. – Még hogy akar engem! Bah! Ugyan mi jár a fejében, Bradford? – Most ő kiabált, közben arra gondolt, milyen gyerekesen viselkedik. De nem törődött vele, a düh kezdte elborítani az agyát. Lassan oldódott a csomó a gyomrában és a lába is megszűnt remegni. – Túl nagy jelentőséget tulajdonít magának – vágott vissza Bradford. – Nem hiszem, hogy hosszan fenn tudná tartani az érdeklődésem. Elég lenne egy éjszaka, és aztán örökre elfelejteném.

Szavai mélyen sértették Caroline-t, de előbb halt volna meg, mintsem ezt beismerje. – Milyen tervei voltak? – kérdezte halk, kimért hangon. – Használ engem, aztán átpasszol másnak? Én hittem magában. Most látom csak, milyen ostoba voltam. Bradford látta a fájdalmat a lány tekintetében és dühe elpárolgott. Ő volt az oka ennek a fájdalomnak. Úgy viselkedett, mint valami kéjsóvár gazember, és életében először bűntudatot érzett miatta. – Én úriember módjára viselkedtem egészen addig, amíg meg nem részegített, Caroline – mormolta bocsánatkérően Bradford remélve, hogy a lány kihallja a szavaiból, hogy sajnálja a történteket. Ez volt minden, amire hajlandó volt. Sőt, úgy gondolta, többet is tett, mint szükséges. – Azt akarja mondani, hogy az egész az én hibám? – kérdezte hitetlenkedve Caroline. – Caroline, ne viselkedjen úgy, mintha elraboltam volna a szüzességét! – mordult rá Bradford. – A szenvedély beszélt belőlem. – Szóval, meg sem halljam, amit mond? Nem szabad hinnem magának? – Férfi és nő között nincs helye bizalomnak! – a férfi hangja újra durvává vált. – Nem szerethet valakit bizalom nélkül – vitatkozott Caroline. Nem volt már dühös, de a férfi megjegyzései zavarba hozták. Bradford nem válaszolt, és Caroline rádöbbent, hogy a férfi komolyan gondolja, amit mond. Hirtelen szomorúság fogta el. – Soha nem tudnék férjhez menni olyan férfihoz, aki nem bízik bennem. – És én talán megkértem a kezét? – Nem. Nem látom értelmét, hogy tovább folytassuk ezt a vitát. Amit én akarok, azt ön nem tudja megadni nekem. Mivel éppen most egyeztünk meg, hogy számunkra nincs közös jövő, legjobb lesz, ha szépen búcsút veszünk egymástól. – Remek ötlet – mormolta mesterkélt hangon Bradford. De miközben kimondta a beleegyező szavakat, már tudta, hogy eszébe sincs elengedni a lányt. A mindenit, teljesen megbabonázta! – Ön egy bolondot szeretne – tette még hozzá. Caroline nem válaszolt. A hintó megállt a házuk előtt, és ő megpróbálta kinyitni az ajtót, mielőtt Bradford mozdult volna. A férfi lába be volt akadva a szoknyája szegélyébe, és a hirtelen mozdulattól most továbbszakadt. Bradford kiszállt a kocsiból és a karjaiba vette Caroline-t. A lány nem tiltakozott, de arcán látszódott, hogy kényelmetlenül érzi magát. – Holnap szörnyen fogja magát érezni – jegyezte meg Bradford. Caroline arra gondolt, hogy elmondja a férfinak, lehet, hogy valaki lelökte a lépcsőn, de rögtön el is vetette a gondolatot. Lassan ön is úgy érezte, hogy csak képzelődött, amikor a zajt hallotta ön mögött. Halálosan kimerült volt a hosszú nap után és semmi kedve

nem volt most Bradforddal arról a rémisztő lehetőségről vitatkozni, hogy valaki ártani akart neki. Deighton ajtót nyitott Bradford hangját hallva. Idős kora ellenére gyors volt és fürgén félreugrott, amikor Bradford berontott az ajtón Caroline-nal a karjában. – Azt hiszem, minél előbb szemüveget kell csináltatnia – mondta Bradford, miközben követte Deightont fel a lépcsőkön. Olyan erővel szorította magához a lányt, hogy az szinte már fájt. – Kell valaki, aki vigyáz magára. – Halkabban, lesz olyan kedves! – szólt rá dühösen Caroline. – És semmi szükségem egy őrzőre. – Dehogynem. Kell valaki, aki megvédi saját magától! – Talán jelentkezik erre a szerepre? – Bradford homlokráncolva hallgatta, ahogy a lány gyorsan folytatta. – Inkább lennék egy farkashorda kellős közepén, semmint a ön védőszárnyai alatt. Még akkor jobbak lennének a túlélési esélyeim. – Egy farkashorda közepén? – Bradford szemében vidám fény csillant. – Tudja, hogy mire gondolok – mormolta Caroline. – Ha a hazafelé út a hintóban egy példája volt a ön védelmének… – Caroline, halkabban – intett fejével Deighton felé a férfi. A lány riadtan halkította le a hangját. – Figyeljen ide, Bradford! Én végeztem magával. Benjamin fog vigyázni rám. Deighton kinyitotta a hálószoba ajtaját és félreállt. Mary Margaret az ablak melletti hintaszékben ült, de rögtön felugrott és eléjük sietett, amikor meglátta az úrnőjét. – Kifelé! – a kurta parancsszóra a lány engedelmesen az ajtó felé indult, feldühítve ezzel Caroline-t. – Ne parancsolgasson a szobalányomnak! – követelte bosszankodva, miközben Mary Margaret becsukta ön mögött az ajtót. – Csak egyet kell kiáltanom, és Benjamin rögtön itt terem és apró darabokra tépi, még mielőtt egyet is pislanthatna. – Hívja csak! – A kihívás nyilvánvaló volt és Caroline rögtön visszakozott. Bradford az ágyhoz sétált és letette a lányt a takaróra. Próbált gyengéd lenni, de még így is kétszer huppant, mielőtt elnyugodott volna. – Azt mondtam, hívja csak ide! – Nem hívom! – mondta nyomatékosan a lány. Lekapta magáról Bradford kabátját, nem törődve azzal, hogy szakadt ruhája többet enged láttatni testéből, mintsem illendő volna. A kabátot a fölé önsodó férfihoz vágta, úgy sziszegte. – Tűnjön el az életemből, Bradford! Remélem, soha többé nem látom magát!

Bradford a kabátot félrelökve lehajolt, két karja csapdájába zárva a lányt. – Akkor most ön figyeljen ide, kis ellenségem! Ami kettőnk között elkezdődött, annak még nincs vége. Így vagy úgy, de az enyém lesz. Ha ez házasságot jelent, akkor elveszem feleségül. De az én szabályaim szerint játszunk, Caroline Richmond! Megértette? – Majd ha piros hó hull, milord – felelte élvezettel a lány. – Mikor az egek megfordulnak. Majd ha a tiszta búza vízzé válik, de legfőképpen akkor, amikor a disznóból úriember lesz, és amikor az undok és utálatos Bradford hercegből figyelmes és előzékeny lovag. Más szóval, sohanapján. Jered Marcus Bradford, soha nem leszek a magáé! Hát ön megértett-e engem? Lehunyta a szemét és várta a megtorlást de a férfi felől jövő furcsa hangok megzavarták. Kinyitotta a szemét és döbbenten látta, hogy Bradfordnak minden erejére szüksége van, nehogy hangosan hahotázni kezdjen. – Valakinek egyszer rá kéne szánnia az időt és elmagyarázni, hogy mikor sértegetik, milord. Talán Milford megfelelő tanár lenne. Ő szemmel láthatóan mindenben a ön ellentéte. Bár egy rejtély, hogy képes egy ilyen ellenszenves, makacs és hajlíthatatlan emberrel barátkozni, mint ön. – Makacs és hajlíthatatlan? Épp most szegtem meg egy évekkel ezelőtt tett fogadalmamat egy kékszemű nő miatt, aki az őrületbe kerget. Alig két hét leforgása alatt teljesen felforgatta a jól felépített világomat. Caroline csodálkozva húzta fel a szemöldökét, azon töprengve, vajon milyen fogadalmat tett a férfi hosszú évekkel ezelőtt. Hogyan érinti ez a fogadalom őt? Nem volt alkalma megkérdezni, mert Bradford szája hirtelen lecsapott rá, és a csók teljes figyelmet követelt. Megpróbálta száját csukva tartani és ellökni magától a férfit, de ez hiábavaló erőfeszítés volt. Lehetetlen volt semmibe venni, amit Bradford tett vele. Csak egy utolsó csók, mondta magának Caroline és átölelte a férfi nyakát, csak egy utolsó búcsúcsók, hogy legyen mire emlékeznie egész életében. Teljesen átadta magát a férfi követelésének, hagyva, hogy nyelve lágyan simogassa szája belsejét, és amikor utánozta a mozdulatot, hallotta, hogy Bradford kéjesen felnyög. Ő ön is felsóhajtott, amikor a férfi vonakodva vár, de elhúzódott tőle és felállt. – Ez volt a búcsúcsók, Bradford! – suttogta Caroline. Felhorzsolt ajka feldagadt, szeme megtelt könnyel. A hosszú nap eseményei teljesen kimerítették, mondta magának, miközben az ajtó felé sétáló férfit nézte. Még véletlenül sem azért sír, mert Bradford kisétál az életéből. – Így van, drágám – szólt vissza a válla felett Bradford. Felvette a földről a kabátját és lazán a vállára dobta. – Búcsúcsók – nyitotta az ajtót –, holnapig. Ó Istenem, micsoda makacs ember! Hát nem megegyeztek, hogy vége a kapcsolatuknak? Hogy nincs számukra közös jövő? Caroline újra végiggondolta a beszélgetésüket, és megálla-

pította, hogy ő félre nem érthetően kijelentette, soha nem menne férjhez olyasvalakihez, akiben nem bízik. Vagy azt mondta volna, hogy nem férjhez olyan emberhez, aki nem bízik benne? Hiába töprengett, már nem volt biztos benne, hogy mit is mondott pontosan. Ezért persze rögtön a férfit tette felelőssé. Bradford annyira feldühítette, hogy nem volt képes józan fejjel érvelni. De arra emlékszik, hogyan nyilatkozott a férfi a házasságról. Elég világossá tette, hogy nem óhajtja feleségül venni, nem igaz? – Megőrülök ettől az embertől – morogta Caroline. Felkelt az ágyról és gyorsan levetkőzött. Mary Margaret gondosan kikészítette kék köntösét az ágy végére. Caroline felvette, közben azon tűnődött, hová mehetett a lány. Biztos ott reszket egy sarokban, ami nem is csoda azok után, ahogy Bradford rádörrent. Elkeseredetten felsóhajtott, felemelte a ruhát és a székre tette, aztán odasétált az ablakhoz és kibámult a sötét éjszakába. Sokáig állt az ablak előtt, keresve a választ a fejében kavargó kérdésekre. Sorra omlottak le a védelmi vonalai, míg végül kénytelen volt beismerni az igazat. Mindig is becsületes embernek tartotta magát, és tudta, hogy nem volt teljesen őszinte magához. Úgy tett, mintha dühös lenne, pedig belül mosolygott. Amikor ezt bevallotta magának, nevetni kezdett. Uramisten, az igazság térdre kényszerítette. Szerelembe esett egy angollal! Micsoda ellentmondásos személyiség lett belőle, mióta Angliába érkezett. Még most is, miközben tovább nevetett, a szomorúság könnyei csorogtak végig az arcán. A férfi egy gazember, egy korhely, és mint ilyen teljesen alkalmatlan férjjelölt, ismerte be magának. És ő botor módra mégis hagyta, hogy elcsavarja a fejét. A férfi többször is azzal kérkedett, hogy megszerzi magának, de egyszer sem említette a szerelmet, és világosan kijelentette, hogy bizalomnak férfi és nő között nincs helye. Nem gondolta volna, hogy a szerelem ennyi bajjal és fájdalommal jár. És ha Jered Marcus Bradford szerelme ilyen szenvedést okot, akkor gondoskodik róla, hogy a férfi is kivegye a részét ebből a szenvedésből, fogadkozott Caroline. Ez persze különleges erőfeszítést kíván majd tőle, de megéri. Olyan kihívás ez, amit nem lehet visszautasítani. Túl nagy a tét. Ahogy a férfi megfogadta, hogy nem engedi el őt, most Caroline is azon fogadkozott, hogy nem adja fel. Bradford persze, csak arra gondolt, hogy megkapja őt, de Caroline sokkal többet akart ennél. Szegény ember! Majdnem megsajnálta. De csak majdnem! Most nem mutathat gyengeséget, ha győzni akar. Ha meg akarja változtatni Bradfordot, hogy megfeleljen a kívánalmainak, akkor szilárdnak kell mutatkoznia. Talán Isten segítségével sikerül kitartania, gondolta olyan nevetéssel, hogy visszhangzott tőle a szoba.

A férfi persze egy gazember, de épp most fogadta el, hogy az ő gazembere. Bradford az övé lesz, de a saját szabályai szerint játsszák a játékot, nem pedig a férfié szerint. Igen, beleszeretett egy durva, erőszakos emberbe, és ha eget-földet is kell megmozgatnia, akkor is eléri, hogy a férfi szeresse őt. Szegény Bradford, mekkorát tévedett! Játékról beszélt, melyet az ő szabályai szerint játszanak. Caroline mosolygott és őszinte sajnálatot érzett a férfi iránt. Hisz ő az ártatlan! Csak nem értette meg… még. Ez már nem játék.

Hetedik fejezet Bradford másnap délelőtt pontosan érkezett, hogy felvegye Caroline-t és Charityt. Nem aludt túl jól, gondolatai egyre csak Caroline körül forogtak, hangulata pedig az ingerültség határán járt. Egyáltalán nem bízott a lány tervében és mindenféle hátsó gondolat kísértette. – El kell mondania, hogy mi a terve pontosan – vágott bele azonnal, ahogy Caroline beült a hintóba a vele szemközti ülésre. A kérdésre a Caroline mellett ülő Charity válaszolt. – Jaj, olyan ideges vagyok, Bradford! De Caroline-nal végigvettük újra az egészet és biztos, hogy működni fog. Bradford nem ezt a választ várta. Őt a pontos terv érdekelte, nem pedig Charity bizakodó megjegyzés, hogy minden jól fog menni. Caroline felé fordult. A lány rámosolygott, és Bradford biztos volt benne, hogy a lány tisztán látja, mennyire csalódott. Caroline csodálatosan nézett ki aznap. Sötétkék ruháját fehér csipke szegélyezte. Vállára a ruhával megegyező színű kepp borult. De ami fogva tartotta Bradford figyelmét, az a lány szemében csillogó elszánt fény volt. Úgy nézett ki, mint aki kész szembeszállni akár az egész világgal. Mikor a lány továbbra is csak mosolygott rá, Bradford kérdőn felhúzta a szemöldökét, erre Caroline is felhúzta a szemöldökét. Határozottan pimasznak tűnt ezen a reggelen és szemmel láthatóan megfeledkezett az előző esti dühös szóváltásról. Caroline jókedve hatással volt Bradfordra is és a férfi hirtelen azon kapta magát, hogy szélesen vigyorog. Különös, gondolta, hogy a lány milyen hatással van rá, milyen könnyedén változtatja rossz hangulatát jóra. Caroline legszívesebben elnevette volna magát a Bradford arcán váltakozó érzelmek láttán. Egy perccel azelőtt még dühösen ráncolta a homlokát, most meg mosolyog. Arra gondolt, hogy meglehetősen jól néz ki ma a férfi és közel sem olyan félelmetes, mint a fekete ünneplőben. Nadrágja még mindig túl szorosan simult izmos lábára Caroline megítélése szerint, de

kabátjának meleg barna színe, mely a nyérc színére emlékeztette a lányt, remekül illett szeme színéhez. Mikor végül megérkeztek Bleachley házához, Bradford boldogan segítette ki Charityt a hintóból, mert feje már zúgott a lány állandó fecsegésétől. Caroline-hoz fordult, hogy őt is lesegítse. A kinyújtott kézzel mit sem törődve derékon kapta és mielőtt letette volna, egy gyors puszit cuppantott a homlokára. – Ne merészelje ezt többször! – figyelmeztette Caroline határozott hangon, de mivel szeme az unokanővérén volt, Bradford nem láthatta az arckifejezését. Charity már a tornácon állt, rájuk várva. Bradford kényszerítette Caroline-t, hogy ránézzen és látta, hogy a lány gondterhelten ráncolja a homlokát. Épp azon volt, hogy elmondja, szerinte egyetlen kis szemérmes puszi még nem a világvége, amikor a lány megszólalt. – Azt hiszem jobb lenne, ha ön kint maradna, Bradford. Attól tartok, hogy beleavatkozik és összezavarja a dolgokat. – Hogyan? – Bradford nem jutott szóhoz a döbbenettől. – Ne nézzen ilyen dühösen! – Caroline hangja ingerült volt, de nem tudott rajta segíteni. Most, hogy elérkezett a döntő pillanat, érezte, hogy Charityhez hasonlóan maga is egyre idegesebb lesz. Ha valami balul üt ki, Charity összeomlik, Bleachley valószínűleg dühöngeni fog és mindez az ő hibája lesz. – Az Isten szerelmére, mégis mi a terve? – ragadta meg Bradford a vállát és alaposan megszorította. Caroline elhúzódott tőle. – Nincs most idő ebbe belemenni, és különben is megígérte, hogy bízik bennem. – Elsietett az ösvényen, kézen fogta Charityt és bekopogott. Érezte, hogy Bradford mögötte áll, hallotta halk hangját. – Soha nem mondtam, hogy megbízom önben. Caroline mosolyogva fordította vissza a fejét. – De akarta mondani. Savanyúképű asszonyság nyitott ajtót, terjedelmes derekán vakítóan fehér kötény feszült. – Elkéstek – közölte suttogva. A két nőt figyelemre sem méltatva egyenesen Bradfordhoz fordult. – A könyvtárban várja magát. Charity és Caroline zavartan néztek egymásra. Bradfordnak meg kellett böknie Caroline-t, hogy elinduljanak. Bradford becsukta maga mögött az ajtót, aztán balra intett. – Paul ott van bent, Charity. Bemegyek önnel. – Caroline látta, hogy a gyengéd hang hatására Charity elbizonytalanodik. Szeme megtelt könnyel, keze bátorítóan Charity keze után nyúlt.

– Az így nem lesz jó – suttogta. – Szedd össze magad és tégy mindent úgy, ahogy megbeszéltük! Most vagy soha, Charity. – Ezekkel a bátorító szavakkal Caroline kinyitotta a könyvtárajtót és hölgyhöz egyáltalán nem illően belökte unokanővérét, majd becsukta mögötte az ajtót. Bradford indult Charity után, de Caroline útját állta. Nekidőlt a tölgyfaajtónak és rámosolygott a férfira. – Most minden Charityn múlik. És ne bámuljon rám ilyen morcosan, Bradford! Ideges leszek tőle. – Caroline, higgye el, jobb lenne, ha én közvetítenék kettejük között. Paul nagyon megváltozott. – Bíznia kell bennem ebben az ügyben! – makacskodott a lány. Bradford nem szólt semmit, de megrándult az arca, amikor meghallotta Bleachley dühös kiáltását. Amikor az édes kis Charity hangja is eljutott hozzá, megdermedt a döbbenettől. Az aprótermetű unokatestvér igazi hárpia módjára kiabált azzal az emberrel, akit állítólag tiszta szívből szeretett. Bradford homlokán elmélyültek a ráncok, és már nyitotta a száját, hogy megmondja Carolinenak a véleményét, de a lány csak a fejét rázta, és csendre intette. – Hogy merészelt életben maradni? – Charity vádaskodó hangja élesen csattan, hogy Bradford és Caroline is hallhatta. – Azt hittem, hogy ön becsületes ember, de ön egy jellemtelen csirkefogó! Bradford nem hallotta Paul válaszát. De Charity olyan hangos volt, hogy azon sem csodálkozott volna, ha beleremeg az ajtó. – Nem megyek ki innen! Addig nem, amíg el nem mondtam, hogy milyen szörnyű alaknak tartom. Házasságot ígért nekem, Mr. Bleachley! Csak játszott az érzéseimmel! Azt állította, hogy szeret engem! – Nézzen rám! – követelte szinte üvöltve Paul Bleachley. – Nézem! – üvöltötte vissza Charity. – Az igazság az, hogy jó ideje nem volt alkalmam nézni önt. Hónapok óta nem láttam, és minden nap csak újabb fájdalmat és könnyeket hozott, Paul. Azt hittem, meghalt. Jaj, milyen bolond voltam! Ön egyáltalán nem becsületes ember, ugye? Bradford kíváncsian várta Paul válaszát, de ehelyett csak egy összetörő pohár zaját hallotta. – Mi a csuda történik odabent? – vesztette el a türelmét és megpróbálta félretolni Caroline-t az útból. A lány igyekezett visszatartani, majd amikor rájött, hogy a férfi sokkal erősebb nála, új taktikához folyamodott. Hirtelen mindkét karjával árkarolta Bradford nyakát, lehúzta a fejét és megcsókolta, jó alaposan, ahogy a férfitól tanulta. Az elterelő hadművelet fényesen bevált, Bradford könnyű préda volt. A férfi utolsó épkézláb gondolata az volt, hogy félretolja Caroline-t az ajtóból és kirángatja Charityt a könyvtárszobából, mihelyt befejezte a csókot. Majd ő megmutatja ennek a nőnek, hogy melyikük az erősebb.

Odabent a könyvtárszobában Charity tovább játszotta a haragvó nő szerepét. Felkapott egy másik vázát és Paulhoz vágta. Titokban maga is megrémült a saját merészségétől. Szeretett volna zokogni, valahányszor csak szerelmére nézett és látta a fájdalmat a szemében. Paul kénytelen volt lebukni, mivel a második váza kis híján eltalálta a fejét. Felemelkedett, és letett arról, hogy továbbra is eltakarja az arcát a karjaival. Az íróasztalra támaszkodott. – Az Isten szerelmére, nem látja a sérüléseket? Tegye fel a szemüvegét, Charity és nézze meg az arcomat! Charity nem vitatkozott. Kinyitotta a táskáját, a tartalmát kiszórta a legközelebbi asztalra, majd gyorsan feltette fémkeretes szemüvegét. Aztán megfordult és csípőre tette a kezét. – Nos? – Hát vak vagy? – A düh hirtelen elszáll Paul Bleachley-ből, annyira megzavarta a lány reakciója. – Már nem vagyok jóképű, Charity. Mutassam meg egyesével a sebhelyeket? Hangja csordultig volt kétségbeeséssel, de Charityt nem hatotta meg. – Ó, te semmirekellő, hiú ember! Szóval ez a trükk? Arról akarsz meggyőzni, hogy néhány vacak sebhely miatt hagytál el? Hah! Ennyire ostobának nézel? Ennél azért jobbat is kitalálhattál volna. Tán untattalak? Találtál valaki mást? Mondd meg az igazat, és akkor talán megbocsátok! – Nincs senkim! – Paul újra üvöltött. – Csak egyik szememre látok, Charity. Látod az üres szemgödröt? Hogy tetszik? Charity egy díszes virágcsokrot kapott fel, azt vágta a férfihoz. – Ha zavar, kösd be! – És a sebhelyek? Mit csináljak a sebhelyekkel? – Az ég szerelmére, Paul, növessz szakállat! És válts végre témát! Most a te megszegett házassági ígéretedről van szó, nem holmi férfi hiúságról! Charity felborzolta a haját, amíg egy pillanatra megállt levegőt venni, aztán az asztalhoz lépett és elkezdte visszapakolni a dolgait a kistáskába. Nem kapkodta el, tudta, hogy a férfi minden mozdulatát figyeli. – Új frizurám van és még csak észre sem vetted – jegyezte meg szemrehányóan. – Csak magadra tudsz gondolni. Nos, csak annak örülök, hogy rájöttem, milyen hiú és önző vagy, még mielőtt összeházasodtunk volna. Kénytelen leszek megnevelni téged, Paul. Ugye megérted? Vagy talán olyan nehézfejű vagy, mint amilyen hiú? – Megnevelsz? Charity meghallotta a suttogva feltett kérdést és a férfira nézett. Látta megcsillanni a reményt a szemében, és abban a pillanatban, amikor a tekintetük találkozott, tudta, hogy győzött. – Most pedig, mielőtt elmegyek, hallgasd meg az utolsó szavam. – Hangja határozott volt. Felhúzta, majd gondosan eligazgatta fehér kesztyűjét, mielőtt folytatta volna. – Vagy bemutatko-

zol a nagybátyámnak két héten belül és nyilatkozol a szándékaidról, vagy azt kell feltételeznem, hogy nem szeretsz mát. – Sohasem szűntem meg szeretni téged, Charity, de… – Én is szeretlek téged, Paul – szakította félbe a lány. Komoly, ünnepélyes arccal sétált át az íróasztal túloldalára. Paul felé fordult és ő gyengéden megfogta az arcát. Lábujjhegyre állt és apró csókokkal borította a sebhelyes arcot. – Kérlek, ne érts félre. Nagyon sajnálom, hogy megsérültél. De a múltat nem lehet megváltoztatni. A jövőre kell figyelnünk! Hagyta, hogy a férfi hosszan megcsókolja, aztán elhúzódott. Viselkedése újra határozott és pattogó lett. – Ne merészelj újra elszökni előlem! Megtalállak, bárhová is bújsz. Ha pedig nem teszed hamarosan tiszteletedet a nagybátyámnál, azt hiszem igazán goromba leszek. Akkor csak magát hibáztathatja, Mr. Bleachley. Ezekkel a szavakkal Charity kihúzta magát és kinyitotta az ajtót. Elsétált a kővé dermedt Bradford és Caroline mellett, és meg sem állt, amíg az udvarra nem ért. Caroline teljesen Bradford csókjának a hatása alá került, de eszébe sem volt ezt beismerni. Elvörösödve sietett unokanővére után, közben azt morogta, hogy tudomása szerint megtiltotta a férfinak, hogy ilyen messzire menjen. Bradford tátott szájjal hallgatta Caroline zsörtölődését. Aztán meghallotta Paul hangját és megfordult. Ámulva látta, hogy barátja mosolyog. Miről maradt le? – kérdezte magától, miközben figyelte, ahogy Paul az emeletre indul. – Hová mész? – szól utána ingerülten. Dühös volt, mert nem csókolhatta tovább Caroline-t és halvány fogalma sem volt, mi történt Paul és Charity között. – Szakállat növeszteni – szólt vissza hahotázva a férfi.

Charity egész úton hol sírt, hol nevetett. Caroline a kezét paskolta és türelmesen hallgatta, hogy mennyire szereti Pault, és hogy a férfi mennyit szenvedett. Bradford hegyezte a fülét és próbálta kihámozni, hogy mi is történt valójában, míg végül Caroline megkönyörült rajta és megmagyarázta. – Tudtam, ha Charity csak a legkisebb szánalmat is mutatja, akkor Paul hátat fordít neki. Ön adta a tippet, Bradford. – Valóban? – A férfi végigkutatta az emlékezetét, de nem rémlett, hogy valaha is ötletet adott volna. – Igen. A sajnálat az utolsó dolog, amire Paul igény tart. Az a mód, ahogy elzárta magát a világtól, ezt nyilvánvalóvá tette. – Olyan hangon beszél, mintha egy nehézfelfogású gyereknek magyarázna.

Aztán újra Charityhez fordult. – Megmondtad neki, hogy lelövöd, ha megpróbál elmenekülni? – Úgy emlékszem, igen – bólintott Charity. – Vagy talán azt mondtam, hogy beperelem házassági ígéret megszegéséért. Azt megtehetem, nem? – Nem lesz rá szükség – jósolta Caroline. – Hisz az előbb mondtad, hogy megcsókolt és azt mondta, hogy még mindig szeret. Nem hinném, hogy tényleg le kell lőnöd. Bradford a szemét forgatta. – Az Isten szerelmére. Charity képtelen lenne lelőni bárkit is. – Ez igaz – ismerte be Charity. – De Caroline akár egy porszembe is képes lyukat ütni, ha a fejébe veszi. Ő lelövi Pault, csak meg kell kérnem rá. Bradford olyan döbbenten meredt rájuk, hogy mind a két lány nevetésbe tört ki. – Caroline, ezentúl bármit kérhetsz, megteszem. Esküszöm. A terved megmentette az életemet. Soha nem felejtem el neked. – Szóval az unokatestvére terve tökéletesen működött – kérdezte Bradford Charitytől, majd egy félmosollyal hozzáfűzte. – Most már értem az egész lényegét. Addig kellett kiabálnia, amíg Paul be nem adja a derekát. Caroline morcosan nézett rá, de Charity nevetett. – Azt mondtad, hogy nincs humorérzéke – fordult Caroline-hoz. – Pedig biztos vagyok benne, hogy most tréfálkozni próbált. – Mellesleg, Caroline – szólalt meg Bradford –, lehet, hogy Charity megígérte, hogy nem szól a csókról az apjának, de én nem tettem ilyen ígéretet. – Mit akar ez jelenteni? – Caroline szemében félelem villant. – Hamarosan megtudja – mondta sejtelmes mosollyal Bradford. – Ne nézzen ilyen aggodalmasan! – folytatta a bűnbánat legkisebb jele nélkül. – Csak bíznia kell bennem. – Pontosan annyira bízom önben, mint amennyire ön kimutatja a bizalmát irántam – vágott vissza Caroline, majd Charityhez fordult. – Csak hogy tudd, ennek semmi jelentősége, ugyanis Bradford nem bízik a nőkben. Charity egy szót sem szólt, csak egyikről a másikra nézett. A légkör drámaian megváltozott. Nem értette, mi történt és ettől zavarba jött. – Nem fog beszélni az apámmal – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – De igen, beszélni fogok vele – Bradford hangja semmivel sem volt gyengébb, mint a lányé. – Nem ér el vele semmit – jósolta Caroline. – Becsapja magát – mondta Bradford. – Meg fogom… – Ki ne mondja! – követelte szinte kiáltva Caroline. Biztosra vette, hogy a férfi azt akarja mondani, hogy megszerzi őt magának bármi áron. Hisz megmondta elégszer. És most az unokanővére előtt is elárulná. – Mit ne mondjon ki? – érdeklődött Charity.

Sem Caroline, sem Bradford nem válaszolt. Mindketten a lány fordultak és rábámultak, mire Charity riadtan húzódott vissza a hintó legtávolabbi sarkába. Vajon mit követtem el? – csodálkozott magában. És először életében megtartotta magának gondolatai és kérdéseit.

Nyolcadik fejezet. A következő hetekben egymást követték a bálok és a vacsorameghívások, a sorozatos látogatások. Ha szabad délutánja akadt, Caroline meglátogatta Milo bácsit és hamarosan nagyon megkedvelte az idős márkit. Többnyire ott volt Franklin bácsi is, aki vagy tíz évvel fiatalabb volt a márkinál. Külsőre hasonlított a bátyjára, de szemei hidegen csillogott, modora is visszafogottabb volt. Caroline érezte a két fivér közti feszültséget, de nem tudta kideríteni az okát. Nagyon udvariasan viselkedtek egymással, de a távolságtartás szinte tapintható volt köztük. Franklin jóképű férfi volt, sötétbarna hajjal és gesztenyebarna szemekkel, de volt benne valami hidegség, ami zavarta Caroline-t. A felesége, Loretta ritkán látogatta meg a márkit és Franklin újra meg újra elmagyarázta, hogy a feleségének rengeteg társadalmi kötelezettsége van. Az előkelő társaság rendszeresen igényt tart a jelenlétére, büszkélkedett. Caroline el sem tudta képzelni, hogy ki az, aki igényt tart rá, mert még soha nem látta egy rendezvényen sem. Braxton grófja Lady Tillman kísérőjéül szegődött néhány alkalommal, aminek Caroline nagyon örült, még akkor is ha nem különösebben kedvelte a nőt. Jó volt látni, hogy apja jól érzi magát. Megérdemelte, hogy boldog legyen újra, és ha Lady Tillman az, aki kell neki, hát legyen. Ő nem avatkozik közbe. A Claymere házban történt baleset a feledés homályába merült az idő haladtával. Caroline örült, hogy nem osztotta meg senkivel a gyanúját, hogy talán mégsem a véletlen műve volt. Mostanra már ő is elfogadta, hogy csupán a képzelete játszott vele. Csak fáradt volt és ügyetlen. De amíg egyik oldalról elmúlt az ismeretlen támadótól való félelme, a másik oldalon egyre inkább fenyegetve érezte magát Bradford hercege által. A férfi az elkeseredés határára sodorta. Állandóan úgy érezte, hogy inog a lába alatt a talaj. Bradford elkísérte minden rendezvényre, egyetlen lépést sem tágított mellőle. Teljesen egyértelművé tette minden férfi előtt, aki Caroline közelébe merészkedett, hogy a lány hozzá tartozik. Caroline-t nem izgatta a férfi birtoklási vágya, sem az, ahogy erőszakos módon félrevonta egy-egy sarokba és addig csókolta, amíg eszét nem vesztette a vágytól. A saját reakciója azonban zavarba hozta. Egyre erősebb fizikai vágyat érzett és ez megriasztotta. Elég volt, ha a férfi csak ránézett és máris remegni kezdtek a térdei.

Amikor Bradford kijelentette, hogy akarja őt, Caroline csak gúnyolódott vele, de most, hogy ennyi időt töltöttek együtt, ő is egyre inkább akarta a férfit. Nyomorultul érezte magát minden elváláskor és ráadásul dühös is volt magára emiatt. Hová lett az önuralma, mi lett a függetlenségével? Végül kénytelen volt beismeri önmagának, hogy szereti Bradfordot. A férfi azonban soha sem említette a szerelmet. De a vágy csak egy volt az okok között, amiért hiányzott neki a férfi, amikor nem volt mellette. Igaz, hogy megvoltak a maga hibái, de szép számmal akadtak nemes jellemvonásai is. Kedves volt és már-már túlságosan is nagylelkű, emellett rendíthetetlen erkölcsi szilárdság jellemezte. Ugyanakkor maga volt a sátán! Ó igen, Caroline nagyon is tisztában volt vele, hogy mire megy ki a játék. Valahányszor megcsókolta, szemében győzedelmi lángocskák táncoltak. Caroline valósággal elolvadt a karjaiban és a férfi csak mosolygott rajta. Talán arra vár, hogy beismerje, ő is akarja a férfit? Ha csak rágondolt, idegei máris pattanásig feszültek. Soha nem fogja elárulni neki, hogy mennyire kívánja. Addig nem, amíg a férfi azt nem mondja, hogy szereti. Ha Bradford hercege játszani óhajt, ő nincs ellene, de a saját szabályai szerint fog játszani. Ami Charityt illeti, ő nem is lehetne boldogabb. Paul Bleachley kellő időben megérkezett és bemutatkozott Braxton grófjának, és most hivatalosan is Charity vőlegényének számít. Sérült szemét fekete selyemkendő fedi, ami igazán vakmerő külsőt kölcsönöz neki, különösen, hogy szakállat is növeszt hozzá. Caroline szerette Pault, ezt csendes, megnyerő mosolyú férfit. Elég volt látni, ahogy Charityre néz, és azonnal tudta, hogy teljes szívéből szereti és dédelgeti menyasszonyát. Miért is nem tudott ő is egy ilyen kedves és jóindulatú emberbe beleszeretni? Azt vette észre, hogy irigyli unokatestvére kapcsolatát, és azt szeretné, ha Bradford is úgy nézne rá, ahogy Paul néz Charityre. Ó igen, Bradfordnak sokféleképpen tudott nézni, de a tekintetéből a fizikai vágy sütött, és Caroline egyáltalán nem érezte, hogy dédelgetné őt. Braxton elhatározta, hogy egy kisebb partit rendez és meghívott rá húsz embert. A vendégek között ott volt Caroline kér nagybátyja, a márki és Franklin, Franklin felesége, Loretta, Lady Tillman és a lánya, Rachel és, Caroline néma tiltakozása ellenére, Rachel visszataszító vőlegénye, Nigel Crestwall. De nem maradhatott ki Bradford és Milford, és természetesen Paul Bleachley is eljött. A márkira való tekintettel, aki hamar elfáradt, korán vacsoráztak, aztán pedig a kitartóbbak operába mennek. Benjamin minden tudását bevetette, hogy megfelelő ételek kerüljenek az asztalra; galambokat töltött meg, halat filézett, és már dél előtt ott tucatnyi csirke pirult a nyárson. Deighton igazi

diktátor módjára viselkedett, ahogy pattogó hangon kiadta az utolsó simításokra vonatkozó parancsait. Caroline és Charity is megtett mindent, amit javasolt, mivel tudták, hogy mindkettőjüknél jobban tisztában van azzal, hogy mi a helyes. Charity még azt is megkérdezte tőle, hogy melyik ruhát vegye fel a vacsorára. Caroline már eldöntötte, hogy a kihívó, elefántcsontszínű estélyit veszi fel. Remélte, hogy a mély dekoltázs különösen csábítóvá teszi majd. Elhatározta, hogy eljátssza az ellenállhatatlan csábító szerepét, mivel úgy vélte, épp itt az ideje, hogy kezébe vegye az irányítást a Bradforddal való kapcsolatában. Ha a férfi állandóan kibillenti őt a lelki egyensúlyából, akkor ő most viszonozza ezt a szívességet. Nagy gonddal öltözködött, de percről percre idegesebb lett. Erősen fogadkozott, hogy ez egy tökéletes este lesz. A terve roppant egyszerű volt. Úgy fog viselkedni, hogy Bradford elveszítse az eszét a vágytól, eszelőssé teszi, az őrületbe kergeti, rákényszeríti, hogy végül megvallja, mit érez iránta. Charity a tükör előtt forgolódott, de elakadt a lélegzete, amikor Caroline-t meglátta. – Bradford szóhoz sem fog jutni, ha meglát – jósolta. – Úgy nézel ki, mint Vénusz, a szerelem istennője. – Te is gyönyörű vagy – viszonozta mosolyogva a bókot Caroline. Charity pördült egyet, hogy teljes díszében megmutassa citromsárga ruhakölteményét. – Nagyszerűen érzem magam, Caroline. A szerelem teszi ezt, ha nem tudnád. Teljesen feldob, úgy érzem, repülni tudnék. Caroline ugyan nem értett egyet vele, de hallgatott. Számára a szerelem csak nyomorúságot jelentett. Húzogatni kezdte ruhája felsőrészét, megpróbálván feljebb húzni azt, de Charity rászólt, ha így folytatja tovább, még elszakítja, és akkor öltözhet át. Caroline válaszul csak sóhajtott, majd lesétált Charityvel a földszintre, hogy várják az első vendégeket. – Úgy döntöttünk Paullal, hogy Angliában esküszünk. – Még szép, hol máshol esküdhetnétek? – Bostonban, de nem akarunk addig várni, és nem is utazhatnánk együtt, ha nem vagyunk férj és feleség. Caroline értetlenül nézett rá. – De hát itt fogtok élni, Charity. Itt van Paul otthona. Csak meglátogatod a családodat, ugye? Charity Deightont figyelte, amint az fel-alá sétál az előcsarnokban, és nem látta Caroline arckifejezését. – Paul új életet akar kezdeni. Mivel nem nemesember, nem ad fel semmit. De nem is szegény, és nagy tervei vannak. Papa segíteni fog neki a letelepedésnél.

– Persze, természetesen. Mit akar csinálni? – Caroline próbált érdeklődő hangot megütni, de hirtelen végtelen szomorúságot érzett. Úgy érezte, még nem készült fel rá, hogy elveszítse Charityt. Unokanővére volt az egyetlen kapocs közte és bostoni családja között. – Már sokat beszélt erről Benjaminnel. Paul földet akar venni, és gazdálkodni szeretne. Gazdálkodó úriember lesz. Benjamin beleegyezett, hogy segít neki. – Gazdálkodó úriember? De, Charity, ilyen nem létezik. A gyarmatokon semmiképp. A gazdálkodás kemény munka, ez az igazság. Fárasztó, verejtékkel járó munka a hét minden napján. – Paul képes rá. Lassan meggyógyul a sérült keze és tudja használni, és tudod, hogy a fivéreim is segíteni fognak. – Igen, tudom – sóhajtott beletörődően Caroline. Charity kijelentésére gondolt, hogy Benjamin segíteni fog nekik. Tudta, nincs joga elvárni, hogy a férfi vele marad Angliában. Akkor miért érzi magát olyan elhagyatottnak? Megszólalt a csengő, jelezve, hogy megérkeztek az első vendégek, és Caroline mosolyt erőltetett az arcára. Deighton megállt az ajtónál, megfordult és még egyszer utoljára kritikus pillantással végigmérte a két lányt. Elégedetten bólintott, majd fegyelmezett arckifejezéssel megfordult, hogy ajtót nyisson. Az est megkezdődött. Bradford az utolsók között érkezett. Caroline azonnal kifejezte elkeseredését a késés miatt, mihelyt üdvözölte a férfit. Arra gondolt, hogy nem túl jó kezdete a tökéletes estének. A férfi sem úgy reagált a ruhára, ahogy elvárta volna. Ahelyett, hogy megdicsérte volna, hogy milyen gyönyörű, nyersen utasította, hogy azonnal menjen fel és fejezze be az öltözködést. – Fel vagyok öltözve – ellenkezett Caroline. A folyosó végén álltak. Milford csatlakozott hozzájuk. – Szerintem elragadóan néz ki, Brad – jelentette ki végigmérve a lányt. – Ennek a ruhának hiányzik a felsőrésze – dühöngött Bradford. – Azonnal menjen fel és vegyen fel valami illendőbbet. – Nem megyek – mondta határozottan Caroline. – Ez nagyon illetlen – csikorgatta a fogát Bradford. Milford kuncogni kezdett, mire mindketten ránéztek, hogy hagyja abba. Aztán Caroline visszafordult Bradfordhoz. – Ez a ruha legalább annyira illedelmes, mint az ön nadrágja. – Mi baja a nadrágommal? – Bradfordot váratlanul érte a lány abszurd kijelentése. – Nagyon szűk. Azon csodálkozom, hogy képes leülni benne, anélkül, hogy komoly sérülést okozna magának.

Tetőtől talpig végigmérte a férfit, titokban csodálva a délceg termetet. Istenem, milyen jóképű! És milyen jól áll neki az elegáns, fekete öltözet! Milford újra nevetni kezdett. – Asztalhoz kísérhetem? – ajánlotta fel a karját a lánynak. – A legnagyobb örömmel veszem – felelte Caroline. Kezét Milford karjára téve, fagyos pillantást vetett Bradfordra. – Ha majd eszébe jut, hogy viselkedik egy úriember, akkor csatlakozhat hozzánk. Bradford zavartan állt. Hogy sikerült a lánynak ilyen könnyen, szinte erőlködés nélkül védekezésbe kényszerítenie? – kérdezte magától. Lehetetlen, hogy ne vegye észre, milyen bűnre csábító ez a ruha. Nem kételkedett benne, hogy minden jelenlevő férfi legalább annyira a hatása alá került, mint ő maga. Caroline a vacsora alatt tudomást sem vett Bradfordról. Paul Bleachley baloldalán ült és vagy vele, a szemközt ülő Milforddal beszélgetett. Bradford Caroline jobboldalán ült, de a lány felé sem nézett. Bradford nem szerette, ha semmibe veszik. Alig nyúlt az ételhez, noha az asztal mellett csak dicsérő szavak hangzottak el. Némi elégtétellel látta, hogy Caroline is keveset eszik. Harcolt a sürgető kényszerrel, hogy vegye le kabátját és terítse a lány vállára, közben megfogadta, hogy véresre veri Nigel Crestwallt, ha továbbra is ilyen pimaszul meregeti a szemét Caroline-ra. A desszert közben úgy döntött, hogy éppen elég ideig volt türelmes. Eleinte úgy képzelte, hogy lassan halad, elég időt ad a lánynak, hogy hozzászokjon a gondolathoz, miszerint hozzá tartozik. De most be kellett látnia, nincs elég türelme tovább várni. Ideje egy kicsit elbeszélgetni Caroline-nal, és minél előbb sort kerítenek erre a beszélgetésre, annál jobb. Caroline megpróbált odafigyelni Milfordra, aki az operáról mesélt neki, ahová közvetlenül vacsora után mennek, de figyelmét teljesen lekötötte Franklin felesége, Loretta Kendall. Az aranybarna hajú nő látványosan csodálta Bradfordot és Caroline arra gondolt, ha a nő nem hagyja abba a flörtölést hamarosan, akkor valami igazán borzasztót tesz vele. Talán hozzávágja az egyik epertortás tálat. A vacsora végre befejeződött és a hölgyek felálltak, hogy távozzanak. A férfiak maradtak még egy italra, de Bradford ezúttal megtörte a hagyományt. Nem volt kedve akárkivel társalogni, csakis Caroline-nal. Követte őt az ajtón kívülre. Megfogta a könyökét és kérte, hogy válthatna vele pár szót. Nagyon hivatalosan viselkedett, mert Lady Tillman és Loretta Kendall is őt figyelték. – Ha feltétlenül szükséges – bólintott kurtán a lány. Apja földszinti dolgozószobájába vezette a férfit, közben magában füstölgött azon, ahogy Loretta kidülledt szemekkel bámulja Bradfordot.

– Kérem, hagyja nyitva az ajtót – kérte Caroline gőgös hangon. – Amiről beszélni szeretnék, nem tartozik idegen fülekre – jelentette ki zordan Bradford. Becsukta az ajtót, nekidőlt és végigmérte Caroline-t. – Jöjjön ide! Caroline homlokát ráncolta a parancsoló hang hallatán. A férfi úgy parancsolgat neki, mint valami szolgálólánynak? Hát csak ennyire becsüli? Caroline igyekezett visszafogni magát, bár arra gondolt, hogy lassan türelme végére ér. És még egy tökéletes estében reménykedett! A tökéletesen borzasztó sokkal találóbb kifejezés lenne, és messze még a vége. Még az operát is túl kell élnie. Csakis Bradford tehet róla, ha elveszti a türelmét. Először is, az a szörnyű ember majd egy órát késett, utána bíráló megjegyzéseket tett a ruhájára, aztán felháborítóan flörtölt egy férjes asszonnyal, most pedig van bátorsága parancsolgatni neki. Válaszul Caroline nekidőlt apja íróasztalának, és összefonta mellén a karjait. – Inkább nem, köszönöm. Bradford mély levegőt vett. Mosolygott ugyan, de szeme hidegen villant. – Caroline, drágám. Emlékszik, egyszer azt mondta, hogy nem veszem észre, ha sértegetnek? Caroline bólintott. Megtévesztette a férfi kérdése és nyájas modora. – Igen, emlékszem – felelte mosolyogva. – Én pedig azt mondom, hogy ön nincs tisztában azzal, mikor kellene félnie. Caroline arcáról eltűnt a mosoly. Szeme riadtan tágra nyílt, ahogy Bradford elindult felé. – Nem félek – hazudta. – Ó, pedig nem ártana – suttogta Bradford. A lánynak esélye sem volt. Mielőtt eldönthette volna, hogy merre meneküljön, Bradford már el is kapta a derekát és magához húzta, közben egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Magához szorította a lányt, aztán az álla alá nyúlt és felemelte a fejét. – Közszemlére tette a bájait, hagyva, hogy minden férfi vendég megbámulhassa a testét, egész este átnézett rajtam, és végül megpróbálta semmibe venni a kérésemet. Igen, drágám, azt hiszem itt az ideje, hogy félni kezdjen. Bradford iszonyú dühös volt. Feszült arcán idegesen rángatózott egy ideg nyilvánvaló jeleként annak, hogy milyen nehezen türtőzteti magát. Caroline csodálkozva hallgatta a vádakat. El sem akarta hinni, hogy a férfi őt teszi felelőssé mindenért, holott ő maga viselkedett úgy, mint egy semmirekellő gazember. – Nem tettem közszemlére a bájaimat – kezdte dühösen. – Loretta ruhája sokkal… kihívóbb, mint az enyém. És ön volt az, aki szemérmetlenül flörtölt, nem pedig én. Ne bámuljon így rám! Férjes asszonnyal flörtölt. Vagy talán elfelejtett, hogy Loretta férjnél van?

Nem is várt válaszra, úgy folytatta. – Valóban nem foglalkoztam önnel, de csak azután, hogy bíráló megjegyzést tett a ruhámra. Lehet, hogy ez gyerekes megoldás volt tőlem, de annyira szerettem volna, ha ez az este tökéletesre sikerül. Talán túl érzékenyen reagáltam a szörnyű megjegyzéseire. – Miért? – Bradford mozdulatlan arcáról nem lehetett leolvasni, hogy fogadta a lány magyarázatát. – Miért gondolta, hogy ez egy tökéletes este lesz? Caroline a férfi sálját bámulta kitartóan. – Abban reménykedtem, hogy ön…, szóval, azt hittem… – Caroline felsóhajtott. Nem tudta folytatni. Bradford érezte, hogy eltéríti a lány hangjában megbúvó fájdalom. Enyhített a szorításon és gyengéden simogatni kezdte a hátát. – Ha kell egész éjszaka itt fogunk állni, de tudni akarom, mi jár a fejében. Caroline bólintott, tudta, hogy a férfi nem tréfál. – Abban reménykedtem, hogy mond nekem valami… kedveset! Tessék, megmondtam az igazságot, és megköszönném, ha nem nevetne ki. Azt szerettem volna, ha valami mást is hallok öntől, nemcsak azt, hogy akar engem. Olyan sok az, amit kérek, Bradford? A férfi megrázta a fejét. Kényszerítette, hogy újra felnézzen rá. – Nem igazán kedves szavak járnak most a fejemben. Legszívesebben megfojtanám. Az utóbbi hónapokban megjáratta velem a poklokat. Ami még rosszabb – tette hozzá olyan tekintettel, hogy Caroline reszketni kezdett félelmében –, hogy hagytam. – Szünetet tartott, megpróbálva uralkodni magán és csendesebbre fogta a hangját. – De ennek most vége, Caroline, és vége a játéknak is. Elfogyott a türelmem. – Talán azért volt türelmes, mert arra várt, hogy beismerem, én is akarom ön? – kérdezte suttogva Caroline, éles ellentéteként a férfi kiabálásának. Arcán elkeseredett kifejezés ült. – Igen, akarom ön. Tessék, most örül? Még mielőtt elbízná magát Bradford, értse meg, hogy ez kevés, mivel történetesen szerelmes vagyok önbe. Ezért fogadom el azt a tényt, hogy fizikailag is kívánom, mert szeretem. Bradford dühe azonnal semmivé vált, ahogy meghallotta ezeket a szavakat. Szélesen vigyorgott, nagy, mindent elsöprő elégedettséget érzett. Előrehajolt, hogy megcsókolja a lányt, de Caroline egy kurta fejrázással megállította. – Ne legyen olyan önelégült, Bradford! Egyáltalán nem akartam beleszeretni önbe. Nem olyan szeretetre méltó ember. Fogalmam sincs, miért nem valaki olyant választottam, mint Paul Bleachley. Azt hiszem, a hatalmába kerített, de hát a nátha is csak ezt teszi az emberrel, ez még nem ok az elégedettségre. – Újra felsóhajtott, ezúttal megadóan. – Most ugye addig fog csókolni, amíg el nem vesztem a fejem?

Bradford elmosolyodott és sietős puszit nyomott a feje búbjára. Beszívta a lány szédítő illatát és érezte, hogy elvakítja a szenvedély. – Igazán szeretném, ha nem tenné, Bradford. – Valóban azt hitte, hogy viselheti ezt a ruhát anélkül, hogy megcsókolná valaki? – Igen – suttogta egyenesen Bradford szájának. Aztán a férfi megcsókolta és ő visszacsókolt. A férfi szája puha és meleg volt, mint a selyem, ahogy nyelve az övébe kapcsolódott. Átkarolta a férfi derekát és hagyta, hogy körbeszője a vágy finom hálójával. Amikor véget ért a csók, Bradford meg kellett tartania a lányt, különben összecsuklott volna. Feje ott nyugodott a férfi mellkasán és pihegve várta, hogy elmondja, mit érez iránta. – Olyan fájdalmas dolog engem szeretni? – kérdezte Bradford halk nevetéssel a hangjában. – Pont, mint egy hasfájás – jelentette ki a lány. – Hosszú idegen jól elvoltam azzal az érzéssel, hogy nem kedvelem önt, aztán egyszerre csak megtörtént a dolog. – A hasfájás, vagy az, hogy elfogadta, hogy engem szeret? – Bradford jót mulatott a hasonlaton. – És még ön vádol engem azzal, hogy nem vagyok romantikus! Diszkrét kopogás szakította félbe a beszélgetést. Caroline elkeseredett, mert biztos volt benne, hogy a férfi most akarta elmondani neki, mennyire szereti. – Brad? Aimsmond szeretne veled beszélni – hallották Milford hangját és nem tűnt valami boldognak. – Valószínűleg magára haragította a bácsikámat azzal, hogy berángatott ide – találgatott Caroline. – Megyek megkeresem és idehozom önnek – tette hozzá az ajtó felé indulva. – És ne higgye, hogy véget ért a beszélgetésünk! – figyelmeztette Caroline, mielőtt becsukta az ajtót maga mögött. Caroline arra számított, hogy ott találja Milfordot az ajtónál, de a férfi elment. Várt egy pillanatot, amíg megigazította a haját és lesimította a szoknyáját, aztán a szalon felé sietett. Nigel Crestwall ólálkodott az árnyékban, és amikor befordult a sarkon, megragadta Caroline karját. Az ellenszenves ember a falhoz szögezte, mielőtt tiltakozhatott volna. Csókjaival összenyálazta a lány nyakát, közben obszcén szavakat suttogott a fülébe. Caroline annyira megdöbbent és felháborodott a támadáson, hogy moccanni sem tudott. Végül küzdeni kezdett, éppen akkor, amikor Bradford befordult a sarkon és meglátta őket. Nigel sosem tudta meg, mi ütötte meg. Csak azt vette észre, hogy repül a levegőben, és hatalmas puffanással nekiesik a hátsó ajtónak. Ajtó mellett álló asztalon levő óriásváza megremegett, majd Nigel fejére zuhant. Caroline az undortól remegve bámulta Nigelt.

– Ez az ön hibája – dühöngött Bradford, és Caroline döbbent ámulattal nézte a férfi vad arckifejezését. Szinte megrémült, mert még sohasem látta ilyennek a férfit. Vad, nyers erőt és elszántságot sugárzott már a kiállása is, és Caroline komolyan félni kezdett tőle. Megrázta a fejét és próbált úrrá lenni a félelmen, közben kényszerítette magát, hogy továbbra is a férfira nézzen. – Ez az ember megtámadott és én vagyok a hibás? – kérdezte suttogva. Nigel megpróbált felállni, szeme vadul cikázott ide-oda. Caroline tudta, hogy azt keresi, hogy tudna elmenekülni. Bradford szemmel tartotta, miközben Caroline-hoz intézte a szavait. – Ha nem olyan ruhákban járna, mint egy közönséges utcanő, akkor ez nem történhetett volna meg. Az a kijelentés kettőjük közé állt. Caroline félelmét düh váltotta fel. – Szóval ez a mentsége, valahányszor csak hozzám ér. Közönséges utcanő vagyok, tehát szabad préda? Bradford nem válaszolt. Nigel megpróbál ellógni mellettük, szeme vad rettegéssel volt teli. Bradford elkapta a gallérját, a falhoz csapta és megemelte, hogy a férfi lába a levegőben kalimpált. – Ha még egyszer hozzáérsz a lányhoz, megöllek! Megértetted? Nigel nem tudott válaszolni – Bradford szorítása a torkán megakadályozta, hogy akár egyetlen hangot is kinyögjön –, de bólintani tudott. Bradford elengedte, és figyelte, ahogy a férfi a bejárati ajtó felé iramodik, feltépi és eltűnik az éjszakában. Caroline azon töprengett, mit fog Rachel szólni vőlegénye hirtelen eltűnéséhez, aztán félretette a problémát. Bradford minden dühét Caroline-ra zúdította. Szorosan eléállt, elzárva a menekülés útját. A lány kihúzta magát. – Nem bátorítottam semmivel. Hinnie kell nekem! Nem is látta, mi történt. – Ha még egyszer azt mondja, hogy bíznom kell önben, és esküszöm, elpáholom. Épp ideje, hogy megértsük egymást. – Ó, hát itt van, Bradford! – A márki hangja megtörte a feszültséget. Caroline mozdult meg elsőként. Megfordult, mosolyt kényszerített az arcára és figyelte, ahogy Milo bácsi lassan feléjük közeledik. – Indulok hazafelé – magyarázkodott a márki. Caroline-ra mosolygott, megfogva a kezét. – Ugye meglátogatsz holnap, kedvesem? – Természetesen – egyezett bele a lány. – Remek! Bradford, elvárom, hogy tiszteletét tegye nálam, méghozzá hamarosan, fiacskám. – A napokban meglátogatom – ígérte Bradford. Caroline észrevette, hogy tisztelettel beszél bácsikájával, és hangjában nyoma sincs a dühnek. Arra a következtetésre jutott, hogy a férfi sokkal fegyelmezettebb, ha érzelmei elrejtéséről van szó, mint ő. Ő még mindig úgy érezte, sikítani tudna és azon imádkozott, hogy arcán ne tükröződjön, amit érez.

– Most indulnak – jegyezte meg a márki. – Loretta kirak útközben. – Caroline-ba karolva az ajtó felé indult. – Fogalmam sincs, hová tűnhetett Franklin. Alighogy Brax bejelentette, ki kivel utazik együtt, Franklin felállt és kiment. Caroline érezte, hogy Bradford közvetlenül mögötte halad. – Én apámmal utazom egy kocsiban – jelentette ki. – Nem-nem – mosolygott bácsikája. – Ő Lady Tillmant és a kis Rachelt kíséri. Nigel szőrénszálán eltűnt, bár gondolom, hamarosan felbukkan. Milford azt javasolta, hogy te és ő Bradford kocsijával menjetek. Caroline érezte, hogy megroggyan. Nem akart Bradforddal egy kocsiban menni sehová. Időre volt szüksége, távol a férfitól, hogy rendezhesse érzéseit. Az egyetlen, ami segíthet megszabadulni a dühétől, ha sikerül találnia egy csendes sarkot, ahol végig tudja gondolni a dolgokat. Egyszerűen képtelenség gondolkodni, ha Bradford a közelében van. Különben is, a legjobb formáját kell hoznia, ha Bradforddal akar vitatkozni. Most pedig határozottan… bágyadtnak érezte magát. Caroline komolyan fontolóra vette, hogy fejfájásra hivatkozva otthon marad. Kezét drámai mozdulattal a homlokára tette, bár érezte, hogy gyáván jár el. – Nem érzem jól magam… – Nem tudta befejezni a mondatot. Az ajtó becsukódott a márki mögött, és Caroline összerezzent. Keppjét szinte durván a vállára lökték. – Talán a gyomrával van valami probléma? – kérdezte nemtörődöm hangon Bradford, eligazgatva a sálat Caroline vállán. Caroline tudomást sem vett a kérdésről. Tudta, hogy a férfi korábbi beszélgetésükre utal, amikor a férfi iránt érzett szerelméről beszélt, és egyáltalán nem találta humorosnak a dolgot. Megkockáztatott egy pillantást a férfi arcára és látta, hogy Bradford arca még mindig komor, és rájött, hogy ő sem tartja humorosnak. Milford érkezett, hagyta, hogy Deighton ajtót nyisson, aztán követte őket az utcára. Az operáról fecsegett, megemlítve, hogy az olasz szoprán igazán különlegesnek számít, de Caroline oda sem figyelt rá. Beszállt a hintóba és elhelyezkedett a bőrülés közepén. Milford a szemközti ülésre ül, és Caroline remélte, hogy Bradford a barátja mellé fog ülni. Bradford kizárólag Caroline mellé óhajtott ülni. És nem volt valami udvarias, az tény. Caroline éppen hogy csak félre tudott siklani előle, hogy megmentse ruháját, és egy pillanattal később már a kocsi sarkában találta magát. Caroline végig hallgatott az operába vezető úton. Tudta, hogy Milford is érzi a feszültséget, de a legkevésbé sem törődött azzal, hogy a férfi kényelmetlenül érzi magát. Végül is, az ő ötlete volt, hogy egy kocsiban utazzanak, nem igaz?

Úgy tűnt, Bradford megnyugodott, mialatt a barátjával beszélgetett. Keresztülnézett Carolineon, akárcsak korábban a lány tette. Ennek ellenére olyan közel ült hozzá, hogy karja minduntalan a lányhoz ért, és izmos lába is szinte rátapadt az övére. – Caroline, olyan csendes – jegyezte meg végül Milford. – Jól érzi magát? – Fáj a hasa – felelte helyette metsző hangon Bradford. – És nem akar elmúlni. Mihelyt elfogadja ezt, máris jobban fogja magát érezni. Milford zavart arccal bámult egyikről a másikra barátja válasza hallatán. – Ezt a gyűlöletes, erőszakos és kibírhatatlan hasfájást csak különleges orvosság gyógyítja – vágott vissza Caroline feszült hangon. Bradford nem válaszolt, Milford ellenben úgy nézett rá, mintha kínaiul beszélne. Caroline Milfordra mosolygott. Lám csak, Bradford megint elintézte. Már megint elvesztette a lába alól a talajt. Ráadásul sikerült felidegesítenie. Nevetni kezdett és csak megrázta a fejét, amikor Milford kérdőn felhúzta a szemöldökét. Az opera csodálatos volt, Caroline nagyszerűen érezte magát. Bradford végig mellette maradt, és sok embernek bemutatta. Brummel is ott volt, és rákacsintott Caroline-ra egy nagyobb csoport szeme láttára. Bradford és Caroline szinte nem is szóltak egymáshoz. A műsor végén hatalmas tolongás volt az opera előtt, amíg a kocsikra vártak. Eleredt az eső és a hölgyek elkeseredetten sivalkodtak, hogy elázik a ruhájuk. Caroline Milford és Bradford között állt, nem törődve az esővel és várta, hogy Bradford hintója megérkezzen. Amikor a kocsi végre megállt előttük, Bradford kinyitotta az ajtaját és besegítette Caroline-t. Elgondolkozva bámult maga elé, majd hirtelen megfordult és a hintó elejéhez sétált. Amikor visszatért és csatlakozott Caroline-hoz és Milfordhoz, gondterhelten ráncolta a homlokát. – Az a feltevés járja, hogy az édesapja elveszi Lady Tillmant – szólította meg Milford Caroline-t, amikor a hintó elindult. A lány zavartan figyelt kifelé az ablakon, Biztos volt benne, hogy a hintónak balra kellett volna fordulnia, a fő utcára és nem arra, amerre most haladnak. Milfordra nézett és megkérte, ismetelje meg, amit mondott. Közben megkockáztatott egy gyors pillantást Bradford felé és látta, hogy a férfi is az utcát fürkészi, és teljesen elmerül a gondolataiban. – Valóban úgy néz ki, hogy az apám érdeklődik Lady Tillman iránt – felelte. Újra kinézett az ablakon, ejtve a témát és azonnal észrevette, hogy mennyire megváltozott a környék. – Engedje le a függönyt – csattant Bradford hangja. Nagyon dühösnek látszott. – A fenébe! Cserbenhagytak az ösztöneim – mondta Milfordnak.

Caroline nem értette, mit akar ez jelenteni, de látta, hogy a két férfi pillantása összekapcsolódik, és mindketten előhúzzák a pisztolyaikat. A hintó felgyorsult, Caroline kitámasztotta magát. Bradford átkarolta és szorosan magához ölelte. Caroline-nak pont erre volt szüksége, hogy biztonságban érezze magát. – Mi a csuda ütött Harrybe? – csodálkozott Milford Bradford kocsisára célozva. – Ez nem Harry – felelte Bradford. Hangja nyugodt volt, és Caroline arra gondolt, hogy az ő kedvéért fegyelmezi magát. Nem akarja, hogy megrémüljön. Bradfordban csak úgy kavargott az indulat. Dühös volt magára, amiért nem figyelt oda jobban és elfogadta a kocsis magyarázatát, hogy Harry megbetegedett és őt kérte meg, hogy helyettesítse. De leginkább azon aggódott, hogy Caroline megsérülhet. A lány a kellős közepébe csöppent. Valaki le akar számolni vele, talán azért, mert belefolyt a háborús eseményekbe, de bárki is az, hatalmasat hibázott. Belekeverte a lányt is és ezért meg kell halnia. Milford felemelte a függönyt és látta, hogy a kocsis leugrik a bakról. – A kocsis megszökött – tájékoztatta őket hidegvérűen. Bradford még erősebben magához szorította Caroline-t éppen abban a pillanatban, amikor kiesett a hintó egyik kereke. Fülsiketítő hang hallatszott! A függöny leesett és Caroline látta a szikrákat, ahogy a fém csúszott az utca kövén. Milford a szemközti ülésnek feszítette a lábát, Bradford ugyanezt tette. Széles vállát beékelte a hintó sarkába. Caroline egyszerre az ölében találta magát, fejét a mellkasához vonva védte a férfi. A hintó olyan lendülettel borult fel, hogy a lánynak elakadt a lélegzete. Hallotta a lovak patáinak csattogását és rájött, hogy valószínűleg elszakadt az istráng, szabaddá téve a lovakat. Magában hálát adott az istennek, hogy a kocsi nem gázolta le a lovakat. Az ütközés legnagyobb részét Bradford fogta fel. Ő volt legalul, Caroline fölötte, Milford pedig rájuk zuhant. Caroline lassan kinyitotta a szemét és Milford pisztolyát pillantotta meg alig néhány centire az orra előtt. Óvatosan eltolta a férfi kezét egészen addig, míg a pisztoly más irányba nem nézett, közben egyre azon igyekezett, hogy levegőhöz jusson. Felnyögött, nem annyira a bizarr helyzettől, mint inkább a férfi súlya miatt, és Milford azonnal legurult róla. Megpróbált felülni és észrevette, hogy lábai körbefogják Bradford csípőjét. Gyorsan helyzetet akart változtatni, igyekezett az egyik lábát levenni róla, de elvesztette az egyensúlyát és a térde a férfi lábai közé ékelődtek. Bradford felhördül és elkapta Caroline derekát. – Ezt úgy veszem, hogy nem sérült meg – nyögte vértanú arccal, hogy Caroline megrémült tőle. Kinyújtotta a kezét és megsimogatta a férfi arcát.

– Jól van? – kérdezte aggódva. A hangjából kicsendülő félelem meggyőzte a férfit arról, hogy a lány jobban meg van ijedve attól, hogy ő esetleg megsérült, mint az előbb történt balesettől. Félre kellett söpörnie a lány haját, hogy láthassa az arcát. – Ha viszi el onnan a térdét, akkor hamarosan eunuch lesz belőlem – nyögte suttogva. Milford így is meghallotta, és halkan elnevette magát. Caroline elvörösödött, majd újra felnyögött, amikor Milford csizmája megrúgta. A férfi elnézést kért, majd kinyitotta az ajtót, hogy kimásszon. Bradford a kezével óvta Caroline fejét Milford csizmáitól, miközben barátja nekilendült és kijutott az ajtón. Aztán gyengéden felemelte Caroline-t és Milford kihúzta a lány a nyíláson át. A hintó az oldalán feküdt és Caroline körbejárta, hogy milyen károkat szenvedett. Közben Bradford is kimászott a kocsiból. Bradfordnak elég volt egy pillantást vetnie maga köré, hogy meggyőződjön arról, London legsötétebb negyedébe kerültek. Lassan tömeg gyűlt a hintó köré, de mindannyian inkább a lányt bámulták, nem pedig a szerencsétlenül járt kocsit. Bradford mormogott valamit Milfordnak a bajsza alatt, aztán a hintó túloldalára ment és magához szorította Caroline-t. Caroline észrevette, hogy mind a két férfi lövésre készen a kezében tartja a pisztolyát. Hirtelen beléhasított a felismerés, hogy a veszély még korántsem múlt el. Bradford lejjebb az utcán meglátott egy meglehetősen rossz hírű kocsmát és odaszólt Milfordnak. – Menjetek be Caroline-nal, amíg én találok valakit, aki hajlandó segíteni. Milford bólintott, és Caroline egyszerre csak mellette találta magát és érezte, ahogy a férfi magával húzza. Visszanézett Bradfordra és figyelmeztetni akarta, de aztán meggondolta magát. Nem akarta, hogy az őket bámuló nyomorúságos külsejű emberek azt higgyék, nem érzi biztonságban magát. Ezzel csak ötleteket adna nekik. – Bajkeverő – olvasta el Caroline az ajtó felett lengő cégért. – Milyen különös név – jelentette ki. – Most bemegyünk bajt keverni? – nézett kérdőn Milfordra. Hangja remegett és térdei is reszketni kezdtek. Tudta, hogy most jön ki rajta a baleset utáni idegesség. Milford viselkedése megnyugtatóan hatott rá. A férfi rámosolygott, barátságosan megszorongatta a vállát, majd szélesre tárta előtte az ajtót. – Lady Caroline – mondta hivatalos hangon. – Engedje meg, hogy megismertessem a nyomornegyed művészetével. Felkészült az első leckére? – hunyorított rá, arcán megjelent csibészes mosolya, amit Caroline annyira kedvelt. – Tökéletesen – mosolygott rá a lány viszonzásul. Besétált a füstös helyiségbe és azonnal érezte, hogy mennyire kirí a környezetéből. Gyönyörű ruhája és szőrmeszegélyes keppje éles ellentétben állt a barna és szürke öltözettel, amit a helyiek viseltek.

A helyiség félig üres volt, és Caroline úgy tippelte, hogy legalább tizenöt állandó vendég bámul rá meredten. Milford noszogatta előre, amíg a bárpult legtávolabbi sarkába nem értek. Akkor megértette a szándékát. Azért irányította a sarokba, hogy védve legyen a háta. Mihelyt kényelembe helyezte a lányt, megállt előtte, hogy senki se férjen hozzá. A kétes hely tulajdonosa végre befejezte a tolakodó bámulást és megkérdezte, mit akarnak. Milford azt felelte, hogy egyelőre megteszi két brandy és mivel jó hangulatban van, szeretné meghívni az egész társaságot egy italra. Idegfeszítő volt a csend, de Milford nagylelkű ajánlatára kitört a hangzavar. Sört és whiskyt követellő kiáltások röpködtek a levegőben. – Ez nagyon jó ötlet volt, Milford – dicsérte meg a lány. – A lehetséges ellenfelekből egy szempillantás alatt barátokat varázsolt. Gratulálok. – Caroline mindezt a férfi vállának mondta, mivel az nem volt hajlandó megfordulni. Pisztolyát eltette ugyan, de látszott a tartásán, hogy kész harcba szállni, ha szükséges. – Szinte sajnálom az elszalasztott lehetőséget – ismerte be apró kuncogással Milford. – Uramisten, évek óta nem volt részem egy jó csetepatéban. Caroline mosolygott, de a mosoly eltűnt az arcáról, amikor az ajtó kinyílt és négy sötét alak csörtetett be rajta. – Lehet, hogy teljesül a kívánsága – suttogta a férfinak, mikor látta, hogy néznek rá a sátáni alakok. A hangzavar elnémult, amikor az egyik férfi – egy magas, nagyhasú férfi, aki úgy nézett ki, mint aki hetek óta nem mosakodott – lassan elindult feléjük. – Hadd lássuk azt a szépséget, akit rejtegetsz előlünk, haver – követelte a férfi. Kinyúlt, hogy félretolja Milfordot, de az szilárdan állt a helyén. – Ne mozduljon innen! – szólt hátra Caroline-nak beletörődő sóhajjal, és villámgyorsan cselekedett. Ökle állon találta a férfit, aki hátrabukott. Barátai azonnal a segítségére siettek. Caroline rémülten bámult, miközben lebukott egy felé repülő pohár elöl. Az erőviszonyok nagyon egyenlőtlenek voltak, és a lány komolyan aggódott, hogy Milford megsérül. A tulajdonos elhatározta, hogy kihasználja az alkalmat, megragadta Caroline haját és megpróbálta magához ráncigálni a lányt. Caroline felsikoltott, de rögtön azt kívánta, bárcsak ne tette volna, mert ezzel elvonta Milford figyelmét. A férfi hátranézett, hogy mi történt és ezzel szabadon hagyta a testét. – Ne velem törődjön! – kiáltott rá Caroline, miközben megragadott egy whiskys üveget a pulton és a tulajdonos fejéhez vágta. Az ocsmány figura összeesett, és a lány gyorsan a pult mögé sietett. Úgy döntött, hogy elkél egy kis segítség Milfordnak. Palackokat ragadott fel és megpróbálta eltalálni a verekedőket. Mivel nem a legpontosabban célzott, az egyik támadónak

egészen a pultig sikerült eljutnia, mielőtt sikerült volna leütnie. Hangos nyögéssel roskadt öszsze, egyenesen rá a pultra. A törzsvendégek közül is harcba szálltak néhányan és a lány nem tudta eldönteni, ki kinek az oldalán küzd. A mögötte levő polcokról elfogytak az üvegek, és Caroline-nak le kellett hajolnia, hogy további muníció után nézzen. Odébblökte a pénzesdobozt és egy egész arzenált talált. A tulajdonosnak valószínűleg a múltban is akadtak gondjai a rendfenntartással, mert néhány hosszú pengéjű kés, két megtöltött pisztoly és egy bunkósbot is rejtőzött a pult alatt, ez utóbbi olyan nehéz, hogy megemelni sem bírta. Caroline a pisztolyokat választotta. Egyiket maga elé rakta a pultra, a másikat a kezében tartotta. Az erőviszonyok egyelőre Milfordnak kedveznek, döntötte el, bár a férfi valószínűleg észre sem vette, hiszen egyszerre három ellenféllel viaskodott. Fém csengése vonta magára a lány figyelmét. A szoba túlsó sarkában egy férfi felemelte a kezét és kést akart dobni Milford hátába. Caroline habozás nélkül lőtt és a férfi üvöltve ejtette el a kést. A verekedés félbeszakadt és mindenki, maga Milford is a férfi felé fordult, aki jajgatva babusgatta sérült kezét. Majd mindenki Caroline felé fordult és a lány úgy érezte, hogy valami magyarázatot kell adnia. – Tilos kést használni ebben a verekedésben – jelentette ki kimért, határozott hangon. Nyilvánvaló volt a szándéka. Felemelte a másik pisztolyt és Milfordra nézett. – Elintézi még ezeket vagy indulhatunk? Milford morgott valamit, megragadta a két férfi nyakát és egymáshoz csapta a fejüket. Mindketten ájultan roskadtak le, ekkor a harmadik lendült előre. És Caroline türelmesen várta, hogy vége legyen. Ez hamarabb megtörtént, mint remélte. A kocsma ajtaja kiszakadt a helyéből és a falnak csapódott. A hang nem zavarta volna meg különösebben a verekedést, de a bömbölő hang, amit az ajtóban feltűnő ember kiadott, kétségtelenül hatással volt mindenkire. Bradfordon látszódott, hogy akár ölni is kész. Caroline magában hálát adott az égnek, hogy a férfi az ő oldalukon áll. – Nem kapkodtad el! – kiáltott oda neki Milford két ütés között. Bradford tekintete megtalálta Caroline-t. A lány rámosolygott, biztosítva őt, hogy nincs semmi baja. A férfi arckifejezése nyomban megváltozott. A dühöt közönyös szemlélődés váltotta fel. Caroline figyelte, ahogy a férfi lassan megválik a kabátjától, gondosan összehajtogatja és egy szék karfájára fekteti. Valóban nem kapkodta el! Milford újra odakiáltott neki, mire végre Bradford is harcba szállt.

Gyors és alapos munkát végzett, és Caroline, noha megtapasztalta már az erejét, most mégis ámulattal nézte miden mozdulatát. Különösebb erőlködés nélkül kapta fel a legsúlyosabb ellenfelet is és könnyedén kihajította az ajtón – egyiket a másik után, és a járda hamarosan megtelt nyögdécselő férfiakkal. Bradford leszedte az utolsót Milfordról és egy határozott rúgással az ajtón kívülre penderítette. Mindezek után kifogástalanul nézett ki, csak a haja kócolódott össze egy kicsit. Vele ellentétben Milfordon nyomot hagyott a verekedés. Kabátja tépetten lógott rajta, nadrágja csupa kosz. Caroline figyelte, ahogy a férfi a nyakkendőjét igazgatja. – Uraim, a ház vendégei egy italra. – Bejelentésére mindkét férfi felé fordult. – Feltéve, hogy találok egy ép palackot. – Szerintem, az összeset elhajigálta, kedvesem – jegyezte meg Milford. – Neked kellett volna védelmezned őt – morogta Bradford. – Caroline, jöjjön ki onnan. Vár a bérkocsi. Caroline bólintott és lassan előjött a pult mögül, kerülgetve az útjába eső testeket. Bradford odalépett, hogy megnézze, mi akadályozza a lányt. Megcsóválta a fejét. – Nem kérdezek semmit – mondta a mellélépő Milfordnak. – Jobb is, ha nem teszi – vágott vissza Caroline. – Ugye most azt várná, hogy sírjak vagy ájultan essek a karjaiba? Milford, a nyomornegyedeknek megvan a maguk varázsa – folytatta. – És a verekedés meglehetősen izgalmas. Miért hagyta abba? Milford felnevetett, Bradford bosszúsan ráncolta a homlokát. Kézen fogta a lányt és az ajtó felé vezette. A bérkocsi elég szűkösnek bizonyult, ezért Caroline kénytelen volt Bradford ölébe ülni. A férfi komoran meredt maga elé, és a lány arra gondolt, hogy nem hallja, mit beszélnek. Azt tudta, hogy nem vele van baja, mert keze szórakozottan simogatta az arcát, miközben kifelé bámult az ablakon. Amikor a kocsi végre megállt a házuk előtt, Caroline kedvesen Milfordra mosolygott. – Nagyszerű este volt, uram. Előbb az opera, aztán a verekedés. Sosem volt részem hasonló élményben. Bradford kiszáll a kocsiból és ott állt várva, hogy kisegítse Caroline-t. Milford feltartotta a lányt. Megfogta a kezét és hódolattal megcsókolta. – Viszontlátásra, Lady Caroline, a legközelebbi kalandunkig. – Szemében huncut fény csillogott és Caroline nem tehetett róla, de nevetnie kellett. – Nem lesz több kaland – jelentette ki határozottan Bradford. Caroline hagyta, hogy kisegítse a kocsiból, és engedelmesen követte az ajtóhoz.

– Bradford, valóban haragszik rám? – kérdezte halkan. – Nem engedem, hogy még egyszer veszélybe kerüljön – felelte a férfi. Megfogta a vállát és a karjaiba zárta. – Nem akarom, hogy valami baja essék. – Lehajolt és arcon csókolta. Deighton ajtót nyitott és Caroline vonakodva bement a házba. Szomorúan vette tudomásul, hogy Bradford nem ment utána. Holnapig várnia kell a beszélgetésük befejezésére, gondolta. Holnap a férfi beismeri, hogy szereti őt. És akkor minden csodálatos lesz.

Kilencedik fejezet – Valaki babrált a keréken – mondta Bradford, mihelyt újra a kocsiban ültek. – Azt akarták, hogy kiessen. – Újabb ellenségekre tettél szert, Brad? – kérdezte Milford. Már nem mosolygott. Caroline biztonságban volt. Most már kimutathatta aggodalmát és dühét. – Meg is ölhettek volna minket! – Bárki volt is az, nem törődött az apró részletekkel. Caroline ártatlan ebben az ügyben és nem hagyom, hogy még egyszer veszélybe kerüljön. – Mi a terved? – kérdezte feszült figyelemmel Milford. – Meg fogom találni, ki áll e mögött és leszámolok vele – fogadkozott Bradford. – De amíg választ nem kapok a kérdéseimre, nem találkozom Caroline-nal. – De megmagyarázod neki, ugye? – Milford helyeselte, hogy Bradford elkerüli a lányt, amíg a veszély fennáll, de ugyanakkor Caroline érzésire is gondolt; hogy fog rá hatni az elválás. – Nem, az lesz a legjobb, ha azt hiszi, hogy már nem érdekel. Különben nem lesz elég meggyőző a viselkedése. Létfontosságú, hogy mindenki elhiggye, ellenkező esetben fegyverként használhatják ellenem. – Na, és Braxton? Neki elmondod? Bradford megrázta a fejét. – Nem. Lehet, hogy megtörik és beavatja Caroline-t. – Hol kezdjük? Minél hamarabb megtaláljuk az emberünket, annál jobb. Harry az első lépés, ugye? Bradford bólintott. – És beszélek a barátaimmal is a hadügyminisztériumban. – Ha vége lesz ennek az ügynek, új háború vár rád – jósolta Milford. Egyszerre mondták ki a lány nevét.

A következő két hét elviselhetetlen volt Caroline számára. Eleinte egyszerűen nem volt hajlandó elhinni, hogy Bradford elhagyta. Mentséget, kifogásokat keresett, kapva-kapott minden elképzelhető indokon, amivel felmentheti a férfit. Aztán egyik este Almackéknél Bradford szembe jött vele, és a férfi keresztülnézett rajta, mintha nem is létezne. Akkor elfogadta az igazságot. Kapcsolatuknak vége. Charity látszólag sokkal jobban felháborodott, mint Caroline. Be nem állt a szája, egyre csak azt hangoztatta, hogy ráférne Bradfordra egy jó alapos verés. Ráadásul akaratlanul újabb és újabb fájdalmat okozott Caroline-nak, részletesen elmesélve minden pletykát, amit Bradfordról hallott. A herceg belevetette magát az éjszakai életbe és valószínűleg ágyába csalt minden elérhető londoni nőt. Minden éjszaka más nővel az oldalán látták. Visszatért régi életéhez, mértéktelenül ivott és kártyázott. Mindenki, beleértve Charityt is, biztosra vette, hogy Bradford habzsolja az élvezeteket és nagyon boldog. Almackéknél történt találkozásuk után Caroline visszautasított minden meghívást. Estéről estére otthon maradt. Írt egy hosszú levelet Caimennek, amiben kiöntötte a szívét, de miután elküldte vele Deightont, hogy adja fel, már meg is bánta. A levél csak aggodalmat fog okozni unokafivérének, rajta pedig nem segít. Braxton grófjának fogalma sem volt róla, hogy Caroline milyen feszültségben él. Lánya mindig mosolyogva üdvözölte és tökéletesen nyugodtnak nézett ki. Elfogadta, amikor mentségül –azt hozta fel, hogy kifáradt az örökös báloktól és estélyektől, és szeretne otthon maradni, hogy kézbe vehesse Charity esküvői előkészületeit. Caroline magában tartotta csalódottságát, hogy megóvja apja lelki nyugalmát. Tudta, hogy így felszínessé válik a kapcsolatuk, de nem akarta, hogy apja aggódjon miatta. Valahányszor a gróf Bradfordról kérdezte, Caroline mindig azt válaszolta, hogy véget ért a kapcsolatuk. Egy hétfő délelőtt levél jött Bostonból. Tele volt a legfrissebb hírekkel és rengeteg Charityvel és Caroline-nal kapcsolatos kérdéssel. Henry bácsi beleegyezését adta lánya házasságához, ugyanakkor kifejezte azt a kívánságát, hogy Benjamin térjen vissza Bostonba, amilye gyorsan csak lehet. Nagy szükség van a tapasztalatára az újonnan vett lovaknál és hét kiscsikó is született az elmúlt tavaszon. Benjamin alig várta, hogy visszatérhessen, Caroline látta a szemében. – Honvágyad van, ugye? – ugratta. – Fogalmam sincs, hogy fogunk nélküled boldogulni – jelentette ki Caroline apja. – Kénytelenek leszünk újra éhezni – tette még hozzá, aztán magukra hagyta őket, hogy felügyelje az utazási előkészületeknek.

Caroline sem tudta elképzelni, hogy fog Benjamin nélkül boldogulni, de aggodalmát megtartotta magának. – Sok mindenen mentük keresztül együtt – jegyezte meg a férfi. Caroline mosolyogva helyeselt. – Igen. – Nem tudta megállni, hogy meg ne ölelje. – Sohasem felejtelek el, barátom. Mindig mellettem voltál, ha szükségem volt rád. A következő hét hétfőjén Caroline elkísérte Benjamint a kikötőbe. A gróf egy egész ruhatárral lepte meg a férfit, köztük egy jó meleg kabáttal. – Emlékszik, amikor rám talált a pajtában? – kérdezte Benjamin búcsúzkodáskor. – Mintha egy évszázaddal ezelőtt lett volna. – Mostantól magára van utalva. Ha kéri, akkor itt maradok – fűzte hozzá. – Az életemmel tartozom magának. – Ahogy én is az enyémmel – viszonozta Caroline. – A te jövőd Bostonban van, Benjamin . Ne aggódj miattam! – Ha valaha is szüksége lesz rám… – kezdte a férfi. – Tudom – szakította félbe Caroline. – Én remekül elleszek, igazán. Persze egyáltalán volt remekül, egész úton hazafelé sírt a kocsiban. Nem volt könnyű kilábalnia az önsajnálatból. Caroline mindent elkövetett, hogy vidám külsőt erőltessen magára. Leesett az első hó és még mindig nem hallott semmit Bradfordról. Elfogadta Thomas Ives meghívását és elkísérte őt Lady Tillman vacsorájára. Unalmas este volt, de azzal, hogy elment, örömet szerzett apjának. Másnap meglátogatta Milo bácsit. Franklin még nem érkezett meg, így a márki és Caroline kellemes beszélgetésbe merültek. A márki hallotta, hogy Benjamin elment, és megkérte a lányt, mesélje el, milyen kapcsolat van köztük. – A pajtánkban találtam rá az egyik reggel – magyarázta Caroline. – Megszökött a gazdájától és egyenesen Virginiából jött. – Caroline nem mondott többet, és nagybátyjának úgy kellett erővel rávennie, hogy meséljen még. – Az apád azt mondta, afféle védelmeződ lett. Ez azt jelenti, hogy Boston olyan vad és barbár hely? Caroline felnevetett. – Azt hiszem, most engem jellemeztél, nem Bostont. Állandóan zűrbe kerültem, és Benjamin mindig ott volt, hogy vigyázzon a biztonságomra. Nem egyszer megmentette az életemet. – Olyan vagy, mint az anyád – somolygott Milo bácsi. – De mi van Benjaminnel? Visszavihetik Délre? Nincsenek olyan emberek, akik pénzért felkutatják a szökött rabszolgákat?

– Valóban vannak olyanok, akik abból húznak hasznot, hogy vadásznak a szökött rabszolgákra, de Benjamin szabad ember. Papa, azaz Henry bácsi elküldte Caiment, hogy vegye meg Benjamin papírjait. Megérkezett Franklin és azonnal Bradfordról kérdezett. Caroline fegyelmezett arccal közölte nagybátyjával, hogy kapcsolata a férfival véget ért. – Akkor visszatérsz Bostonba? – érdeklődött Franklin. Caroline meglepődött a kérdésen és nem értette, hogyan jutott nagybátyja ilyen következtetésre. Milo bácsi feldühödött. Caroline még sosem látta ilyen elkeseredettnek! Majdnem egy órájába került, amíg sikerült meggyőznie, hogy nem szándékozik elhagyni Londont. Franklin elmagyarázta, hogy olyan pletykák terjengnek, hogy Caroline visszatér Bostonba, az apja pedig elveszi Lady Tillmant. Ha hinni lehet a szóbeszédnek, a gróf európai körútra viszi új feleségét, mielőtt fészket raknának vidéki birtokán. Caroline-t, aki eddig azzal foglalkozott, hogy megnyugtassa Milo bácsit, feldühítették Franklin megjegyzései. Nevetségesnek tartotta őket, és ezt meg is mondta a férfinak. Mivel Franciaország újra forrong, biztos, hogy apja nem fogja elhagyni Angliát. – Az apám nem megy sehová! – Nos, ha mégis, akkor majd hozzám költözöl – jelentette ki Milo bácsi. A fivérére nézett, várva, hogy az vitatkozni kezdjen. – Briliáns ötlet – helyeselt Franklin. A téma ezzel lekerült a napirendről. Amikor Caroline hazatért, egy neki címzett levelet talált az előtér asztalkáján. Felkapta, és a nappaliba vitte. Hálát adott az égnek, hogy egyedül volt, mert amikor elolvasta a szörnyű üzenetet, hangosan felkiáltott a dühtől. A bevezetés tele volt gonosz és gyűlöletes jelzőkkel a jelleméről úgy általában. A következő bekezdés már konkrétabb dolgokat tartalmazott. Amikor a Claymere házban lelökték a lépcsőn, nem akarták megölni, csak rá akartak ijeszteni. És aztán jött a baleset a hintóval. Meg fog halni, ígérte a levél írója, a kellő időben. A sorsa beteljesedik, a bosszú utoléri! A levél befejezéséből megtudhatta, hogy milyen szörnyű módon fog elpusztulni. Caroline-nak fogalma sem volt, hogy mit tegyen. A levelet visszatette a borítékba és elrejtette a ruhásszekrény fiókjában. Tiszta szívéből azt kívánta, bárcsak itt lenne vele Benjamin. Amikor összeszedte magát, kikérdezte Deightont, hogy ki hozta a levelet. Deighton mit sem tudott a levélről, ahogy a személyzet többi tagja sem. Caroline igyekezett elrejteni riadalmát. Csak annyi magyarázatot adott kíváncsiskodására, hogy a levelet az előtérben találta és szerette volna megtudni, hogy ki küldte, mert nem volt aláírva.

Deighton fel volt háborodva, hogy valaki behatolt az ő felségterületére. Elvégre az ő dolga az ajtónyitás. Bizonygatta, hogy az ajtó mindig zárva van és arra gyanakodott, hogy az egyik szolgálólány nyithatta ki az ő engedélye nélkül. És most a bűnös meghúzza magát, nem meri vállalni tettét. Caroline magára hagyta Deightont, hadd dühöngje ki magát. – Esküdni mernék, hogy Marie csempészte be azt a levelet, csak nem meri bevallani. Mindig a házban kószál összevissza – morogta Mary Margaret. – Rendesen dolgozni bezzeg nem tud. Amióta Benjamin elment, az étel ugyanolyan borzasztó, mint előtte. Semmit nem tanult, az az ostoba liba! Szerintem, Deightonnak el kellene bocsátania. – Ne légy ilyen kegyetlen – dorgálta meg Caroline. Marie családjára gondolt, Tobyra és Kirbyre. Tudta, hogy a lány minden tőle telhetőt megtesz. – Légy egy kicsit megértőbb, Mary Margaret! Marie-nek szüksége van erre az állásra. Hamarosan újra beszélek vele – ígérte meg gyorsan, amikor látta, hogy a komorna újra tiltakozni készül. Caroline-t teljesen kimerítette a mindennapi apró-cseprő ügyekkel bajlódás. Valaki meg akarja ölni, fogalma sincs, hogy ki és miért, de a napi teendők egy időre háttérbe szorították a problémát. Elhatározta, hogy egyelőre nem szól apjának a levélről. Ha rájön, hogy veszélyben van, még képes és visszaküldi Bostonba, és noha egy percre megkísértette a gondolat, úgy érezte, ez megfutamodás lenne. Ráadásul azt is jelenteni, hogy el kell hagynia Bradfordot, hogy soha többé nem látná a férfit. Ez nem is fontos, győzködte magát, hiszen a férfi világosan az értésére adta, hogy végzett vele. Nem akadt senki, akivel megbeszélhette volna a gondjait. Eszébe sem jutott, hogy Charitynek beszámoljon a levélről. Ő boldog-boldogtalannak elfecsegné! Ráadásul meg is rémülne, akárcsak Caroline apja. Az a néhány kijelentés, amit eddig ki tudott húzni apjából, hogy miért is küldte őt a gyarmatokra, elég sokat elárult róla. Azt mondta, hogy biztonságban akarta tudni Caroline-t és a lány arra a következtetésre jutott, hogy valamilyen módon zálog egy politikai játszmában, amiben az apja is érdekelt. Bradford elmondta, hogy apja radikális eszméket képviselt valamikor, és a lány arra gondolt, hogy valaminek a közepébe csöppent. Ez volt az egyetlen értelmes magyarázat a történtekre. Caroline egy hosszú héten át őrizte a titkát. Visszafogottá vált. Minden meghívást visszautasított, a legkisebb zajra is idegesen ugrott fel. Egyedül akkor merészkedett ki a házból, amikor Milo bácsit látogatta meg. Csak az álom segített elmenekülni a problémák elől egy kis időre.

A gróf állandóan faggatta különös viselkedése miatt, és végül a nevében igent mondott Milford meghívására. Nem kis vita árán sikerült rávennie a makacs lányt, hogy menjen el a férfival a színházba. Caroline, hogy apja kedvében járjon, elhatározta, hogy végigcsinálja az estét. Mohón várta, hogy találkozzon Milforddal, de ugyanakkor szomorú is volt. Kedvelte a férfit, élvezte a társaságát, de valahányszor rágondolt, Bradford is mindig az eszébe jutott. Nagy gonddal öltözködött. Mary Margaret divatos csigákba csavarta a haját és egy szalaggal kötötte össze a súlyos hajkoronát. Az alvás hiánya ingerültté tette Caroline-t, és a folyton elcsúszó, kieső csatoktól hamarosan úgy érezte, hogy sikítani fog. – Mary Margaret, még van egy óránk Milford érkezéséig. Hozd ide az ollót! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon. – Láttam, amikor Charity haját levágtad, és azt akarom, hogy vágd le az enyémet is. Most! Miközben beszélt, már ki is bújt a ruhából és kirázta a csatokat a hajából. – Siess, Mary Margaret! Eldöntöttem. Nem akarom tovább cipelni ezt a súlyt a fejemen. Mary Margaret felkapta a szoknyáját és kirohant a szobából. Caroline nem foglalkozott a lány morgásával. Jó alaposan megnézte magát a tükörben. Kihúzta magát és keményen farkasszemet nézett tükörképével. – Elég volt az önsajnálatból, Caroline Richmond! Charity bejött a szobába és hallotta, hogy unokatestvére magában beszél. – Mit csinálsz? – kérdezte kíváncsian. – Felveszem a kesztyűt – jelentette ki Caroline. – Emlékszel, egyszer azt mondtad, hogy nem vagyok szemlélődő alkat? Charity mosolyogva bólintott. – Ez azt jelenti, hogy Bradford után mész? Caroline megrázta a fejét. – Nem. De vannak más elintézni való ügyeim. A jövő héten mindent elmesélek – ígérte. – Hidd el, nem vesztettem el az eszem! Charity csak bólintott, bár zavartnak látszott. Mary Margaret beviharzott a szobába, közben Caroline kituszkolta Charityt. – Nekem még van egy kis dolgom. Majd lent találkozunk. Mary Margaret nem volt hajlandó többet levágni Caroline hajából pár centinél és nagyon határozottnak mutatkozott egészen addig, amíg Caroline el nem vette tőle az ollót és bele nem vágott a hajába. A lány nagyot sóhajtott, gyorsan összeszedte magát és nekilátott a munkának. Amikor befejezte, szégyenlős mosollyal ismerte el, hogy Caroline egészen különlegesen néz ki az új frizurával. Eltűntek a hosszú hullámok, helyette lágy loknik hulltak alá és értek véget közvetlenül a füle alatt. Amikor Caroline megmozdította a fejét, olyan felszabadultságot érzett, hogy megkönnyebbülten felnevetett.

– Meg kell mondanom, nagyszer érzés! – közölte a lánnyal. – És csodálatosan néz ki – dicsérte Mary Margaret. – A szeme kétszer nagyobbnak látszik, és sokkal nőiesebb benyomást kelt, kisasszony. Az összes férfi fel fog bolydulni, ha meglátja. A hajvágástól Caroline jobban érezte magát. – Most már csak a mai estét kell túlélnem, és ha az is sikerül, akkor azt hiszem, jöhet bármi, megbirkózom vele. A lány elcsodálkozott ezen a kijelentésen, de Caroline nem bocsátkozott további magyarázatokba. Milford korábban érkezett, így várnia kellett egy kicsit, amíg Caroline átöltözött. Milford az előtérben állva nézte, ahogy Caroline lejön a lépcsőn. Rögtön észrevette az új hajviseletet, és nem késlekedett megdicsérni. Mondott néhány bókot a ruhájára is. Közben arra gondolt, hogy a lány csodálatosabban néz ki, mint valaha, de észrevette a kimerültség jeleit is. Nyilvánvaló, hogy a lány az utóbbi időben nem jutott elég alváshoz. Mihelyt elhelyezkedtek a hintóban és elindultak a Drury Lane Színházba, Milford rámosolygott Caroline-ra. – Jó ideje nem találkoztunk, nem igaz Pumpkin? – Pumpkin? Még soha nem nevezett így. Milford vállat vont. – Jól érzi magát? – Hangja tele volt szánalommal és Caroline megborzongott. Csak nem sajnálja őt? – csodálkozott. Már a gondolat is elkeserítette. – Nem halt meg senki, Milford. Nem kell így néznie. Én remekül vagyok. – Bradford sem alszik túl sokat mostanában. – Ne is említse még a nevét sem! – követelte Caroline. Észrevette, hogy kiabál, és gyorsan lehalkította a hangját. – Ígérje meg, Milford, vagy különben rögtön kiszállok a kocsiból. – Ígérem – válaszolta sietve a férfi. – Egy szót sem fogok szólni… tudja kiről. Csak arra gondoltam, hogy tisztában kell lennie bizonyos… – Milford! – Caroline hangja megremegett. – Semmit nem akarok tudni róla. Vége! Most pedig – sóhajtott egy nagyot –, mondja el, mik a tervei. Csak nem megint verekedni készül? Nehéz volt fenntartani a beszélgetést. Caroline idegei pattanásig feszültek, és az első felvonás végére halálosan kimerítette az állandó igyekezet, hogy boldognak látsszék. A darab meglehetősen közepesnek bizonyult és a szünetekben hatalmas tömeg tolongott az előcsarnokban. Caroline olyan mereven mosolygott, hogy úgy érezte, hamarosan ezer darabra törik szét, mint valami tükör. Egyszer mintha Bradfordot látta volna a tömegben és szíve egyből hevesebben kezdett el dobogni. Aztán a férfi megfordult, és nem is hasonlított Bradfordra, de a lány szíve még sokáig dübörgött mellkasában. Milforddal együtt egy nagyobb csoport közepén állt és kezdte belátni, hogy elhamarkodott döntés volt emberek közé jönnie. Könnyű célpontul szolgált. Eszébe jutott a szörnyű levél és megborzongott. Amikor valaki véletlenül meglökte, rémülten pördült meg, aztán gyorsan mo-

solyt erőltetett az arcára. De nem volt elég gyors. Milfordnak feltűnt a különös viselkedés. – Mi történt önnel? – húzta félre egy csendes sarokba. Caroline hátát a falnak támasztotta és szemmel láthatóan megkönnyebbült. Megrázta a fejét és kénytelen-kelletlen beismerte magának, hogy képtelen tovább elviselni a zajt és a tömeget. – Nem biztonságos itt – suttogta. – Azt hiszem, szeretnék most hazamenni. Milford igyekezett elrejteni riadalmát. Caroline arca halottsápadt lett és a lány úgy remegett, mint aki mindjárt összeesik. Megvárta, amíg a kocsi elindul a lány háza felé, csak akkor hozta fel újra a témát. – Caroline, mit értett azon, hogy nem biztonságos a színházban? – Semmit – felelte gyorsan és kibámult az ablakon, hogy elrejtse arcát a férfi elől. – Részt vesz Stanton bálján a jövő héten? – Remélte, hogy sikerült elterelni Milford figyelmét a témáról. De csele nem vált be. A férfi megfogta a kezét, és gyengéden megszorította. – Nézzen rám, Caroline! – Nem engedte el a kezét és kényszerítette, hogy engedelmeskedjen. – Miért nem volt ott biztonságos. Nem adja fel, ez nyilvánvaló volt. Caroline felsóhajtott, válla előreroskadt. – Valaki meg akar ölni – suttogta. Milfordnak elakadt a szava a döbbenettől, még a száját is eltátotta. Elengedte a lány kezét és hátradőlt az ülésen. – Mondjon el mindent! – Hangja ugyanolyan parancsolóan csengett, mint Bradfordé, amikor utasításokat ad. – Csak, ha szavát adja, hogy titokban tartja – követelte. Milford bólintott és Caroline folytatta. – Nem magamtól estem le a lépcsőn a Claymere házban. Valaki lelökött. A hintóbaleset sem volt véletlen baleset. Milford olyan hitetlenkedve bámult, hogy Caroline sietve folytatta, nehogy a férfi azt higgye, megbolondult. – A múlt héten érkezett egy levél, szörnyű volt. Valaki gyűlöl engem. Annyira gyűlöl, hogy meg akar ölni. Fogalmam sincs, hogy ki az, vagy hogy miért. Milford felkiáltott. Fejében egymást kergették a kérdések és a gondolatok. – Megvan még az a levél? Kinek beszélt erről? – Meg sem várta Caroline válaszát, máris újabb kérdést tett fel. – Mit mond az apja? És az ég szerelmére, miért engedte ki a házból? – Milford egyre jobban belelovalta magát a dühbe. Caroline az utolsó kérdést választotta. – Az apám nem tud a dologról. Milford hitetlenkedve nézett rá, és a lány sietett megmagyarázni. – Biztos vagyok benne, hogy azért küldött el tizennégy évvel ezelőtt, mert megfenyegették. Nem engedem, hogy ez újra megtörténjen, Milford. Azt akarom, hogy az utolsó évei békességben és boldogságban teljenek! Ehhez joga van!

– Ezt nem hiszem el – mormolta Milford döbbenten. – Valaki meg akarja ölni és erre azt mondja nekem, hogy nem szabad felizgatni az apját. Te jó ég, Caroline! Most inkább magával kéne törődnie! – Kérem, nyugodjon meg, Milford! Elhatároztam, hogy kézbe veszem a dolgokat és megteszem a megfelelő intézkedéseket. Nem kell aggódnia miattam. Képes vagyok vigyázni magamra. – Miféle intézkedésekről beszél? – kérdezte Milford szinte szórakozottan. Alig várta, hogy hazaérjen a lány, és ő Bradford keresésére induljon. Rögtön el kell mondania neki, amit megtudott. A legkisebb lelkiismeret furdalást sem érezte, hogy nem tartja meg az ígéretét. Magasságos ég! És ők még azt hitték, hogy Bradford a kiszemelt áldozat! Milford egyre csak a fejét csóválta, közben érezte, hogy forr benne az indulat. Ráébredt, hogy milyen magányos és védtelen volt a lány az utóbbi időben, és biztosra vette, hogy Bradfordot teljesen kiüti ez a hír. – Nos, arra gondoltam, hogy nyomozókat fogadok fel – kezdte a lány. Már attól, hogy kimondta ezeket a szavakat, úgy érezte, hogy kézben tartja a dolgot. – Holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy hirdetéseket küldök szét. Aztán úgy terveztem, hogy… – Ne mondjon többet – szakította félbe Milford. Agya szélsebesen dolgozta fel a számba jöhető lehetőségeket, és szerette volna, ha a lány csendben marad egy kicsit. Caroline-t elszomorította a férfi felszólítása. Rájött, hogy saját problémáival terheli őt és ehhez nincs joga. – Értem, és nem hibáztatom, Milford. Minél kevesebbet tud, annál jobb. Elnézést kérek, amiért a problémáimmal terheltem. Az lesz a legjobb, ha egy ideig távol marad tőlem, amíg a helyzet meg nem oldódik. Milford elkerekedett szemmel nézett rá és alig bírta visszafojtani nevetését. – És miért tennék így? – Nos, mert elképzelhető, hogy megsérül. Miért bámul így rám? – Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, most megsértett – jelentette ki Milford. Ennek ellenére nem nagyon dúlta fel ez a lehetőség. Rámosolygott Caroline-ra. – Ó, már meg is érkeztünk. Holnap beszélünk, Caroline. – Minek – kérdezte a lány értetlenül. – Éppen most magyaráztam el, hogy veszélyes lehet, ha velem érintkezik. Milford szó nélkül égnek emelte a szemét, bekísérte Caroline-t a házba, majd távozott. Majdnem egy órájába telt, mire megtalálta Bradfordot. Alig tudta visszafogni magát, amikor berobban a játékterembe és meglátta barátját az egyik asztalnál. Előtte halmokban hevert a pénz. Bradford szemmel láthatóan unta a játékot és unta a körülötte lévő embereket.

Milford odasietett hozzá, lehajolt és néhány szót súgott a fülébe, amit senki más nem hallhatott. Bradford unott arckifejezése azonnal eltűnt. A többiek legnagyobb elképedésére dühödten felordított és olyan hevesen pattant fel, hogy felborította a székét és az asztalt is. Aztán egyetlen magyarázó szó nélkül elrohant, még a nyereményét is otthagyta. Figyelmesen hallgatta Milfordot, aki elismételte Caroline szavait, végül kijelentett, hogy látni akarja a lányt. – Éjfél elmúlt, Brad. Várnod kell holnapig – érvelt Milford. Bradford megrázta a fejét. Most – jelentette ki nyomatékosan. – Rakj ki Caroline házánál és menj haza! Milford tudta, hogy fölösleges vitatkoznia. Beleegyezően bólintott és megígérte, hogy visszaküldi a kocsit Bradfordért. Bradford kitartó dörömbölésére Deighton nyitott ajtót. – Igazán örülök, hogy újra látom, milord – hajolt meg szertartásosan a komornyik. – Szóljon Caroline-nak, hogy beszélni szeretnék vele! – utasította a férfi. Deighton már tiltakozón nyitotta a száját, hogy megmondja, Lady Caroline valószínűleg mélyen alszik már, de ahogy a herceg arcára nézett, meggondolta magát. Bólintott és halkan felsietett a lépcsőn. Caroline ágyban volt már, de még nem aludt. Amikor Deighton bejelentette, hogy ki várakozik rá odalent, azonnal tudta, hogy miért. Milford! Bizonyára egyenesen Bradfordhoz ment és elmondott neki mindent. – Kérem, mondja meg a kegyelmes úrnak, hogy nem óhajtok vele találkozni – mondta határozottan Caroline. – Deighton? Apám hazajött már? – Igen. Egy órával ezelőtt visszavonult. Ébresszem fel? – Isten őrizz! Bármi történjék is, Deighton, apámat nem szabad megzavarni! Deighton bólintott és kiment. Caroline becsukta mögötte az ajtót és az ablakhoz sétált. Tudta, hogy Deightonnak nem lesz könnyű dolga, ha meg akar szabadulni Bradfordtól és biztos volt benne, hogy a férfi legalább még egyszer arra kényszeríti a komornyikot, hogy megpróbálja kiverni őt az ágyból. Amikor meghallotta a kopogást az ajtón, már felkészülten várta. – Mondja meg neki, Deighton, hogy menjen el. Az ajtó kinyílt és Bradford állt a nyílásban. – Nem megyek sehová! – Ott állt hihetetlenül csinosan és Caroline azonnal a hatása alá került. A lába remegni kezdett és a lélegzete elakadt. Szeme megtelt könnyel. Mindez csak azért van, mert nagyon kimerült, mondta magának. Bradford csak bámulta a gyönyörű jelenést, és minden önuralmára szükség volt, hogy visszafogja magát. Szerette volna becsapni az ajtót, és a karjaiba kapni a lányt.

Caroline végre a hangjára talált. – Nem szabadna itt lennie, Bradford! Ez nem illendő. – Hangja rekedten csengett. Bradford mosolygott. – Előbb vagy utóbb kénytelen lesz elfogadni, hogy én sohasem viselkedem illendően – mondta gyengéd hangon. A hangja és a tekintete megbabonázta a lányt, aki érezte, hogy tetőtől talpig elönti a forróság. Bradford lassan besétált a szobába. Becsukta maga mögött az ajtót, Caroline hallotta a zár kattanását. Mindkettőjüket bezárta. Caroline szíve kihagyott egy ütemet. Igyekezett dühösnek vagy felháborodottnak látszani, de sikertelenül. Csak állt ott mereven, mint egy szobor és várta, hogy mit lép a férfi. – Ez most vagy egy rémálom, vagy teljesen elvesztette az eszét – szólalt meg végül. – Nyissa ki azt az ajtót, Bradford és azonnal távozzon! – Még nem, drágám. – Elindult felé, mire Caroline azonnal hátrálni kezdett. Bradford figyelte, ahogy felkapja a köntösét és felveszi. Kissé csodálkozott, hogy Caroline nem kezd el kiabálni vele. Végül rosszul bánt vele, még ha érthető okból is, de ezt a lány nem tudhatja. Nyilvánosan megalázta. Miért nem dühöng? Hogy-hogy nem vág hozzá semmit? Caroline továbbra is csak nézte. Ezernyi gondolat kavargott a fejében, de nem volt képes megragadni egynél. Életében először legyőzték. Bradford meg sem állt, amíg közvetlen a lány elé nem ért. Kinyújtotta a kezét, és gyengéden megcirógatta az arcát. – Ne! – suttogta fájdalmas hangon. A lány még egy lépést hátrált. Bradford azon gondolkozott, hogyan is kezdjen bele. – Hiányoztál, Caroline. A lány nem akart hinni a fülének. Megcsóválta a fejét és sírva fakadt. Bradford magához ölelte. – Úgy sajnálom, szerelmem. Istenem, annyira sajnálom! – suttogta újra meg újra, keze megállás nélkül simogatta, dédelgette, becézgette. Caroline nem bírta abbahagyni a sírást. Hozzásimult, elfogadva a felkínált vigasztalást. Bradford gyengéden az álla alá nyúlt és felemelte a lány fejét, saját zsebkendőjével törölgette le a könnyeit. – Nekem sem könnyű – ismerte be suttogva. Megcsókolta a homlokát, aztán az orrát és végül megállapodott a szájánál. Caroline végre öszszeszedte magát annyira, hogy el tudjon húzódni a férfitól. – Ugyan, miért nem volt könnyű önnek? Bradford felsóhajtott. Azt kívánta, bárcsak inkább tovább csókolhatná ahelyett, hogy magyarázkodnia kéne. Észrevette a hintaszéket, odasétált, magával vonva a lányt. Kényelmesen el-

helyezkedett. Caroline mereven ült a térdén. Bradford elégedetten mosolygott és nekikezdett. – Ígérje meg, hogy nem fog félbeszakítani, amíg be nem fejeztem. Caroline komoly arckifejezéssel bólintott. – Azt hittem, hogy valaki a halálomat akarja. Amikor a hintó felborult és láttam, hogy megrongálták a kereket, arra gondoltam, hogy bárki is akarja a halálomat, nem törődött azzal, hogy ki van velem. Ezért elhatároztam, hogy… – Miből gondolta, hogy valaki meg akarja ölni? – szakította félbe Caroline. – Megígérte, hogy megvárja, amíg befejezem – emlékeztette Bradford. – Az én hintómat rongálták meg, és az én kocsisomat ütötték le. Teljesen logikus következtetés volt. – Inkább önző következtetésnek nevezném. Bradford vállat vont, magában igazat adva a lánynak. – Szóval, elhatároztam, hogy úgy teszek, mintha véget vetnék a kapcsolatunknak, hogy mindenki azt higgye, már nem érdeklődöm ön iránt. Így aztán – emelte meg a hangját, mert látta, hogy Caroline tiltakozni készül – biztos lehettem benne, hogy nem fognak ön ellen támadni és nem fenyegeti veszély. – De miért nem mondta el nekem? – követelte dühös hangon Caroline, aki végre magára talált. Ha csak arra gondolt, hogy milyen poklokon ment keresztül a férfi miatt, úgy érezte, szétrobban a dühtől. Bradford látta a változást a lány viselkedésében és megacélozta magát. – Nem is kell válaszolnia! – sziszegte Caroline. – Tudom az okot. Azért nem mondta el, mert nem bízott bennem. – Felpattant a férfi térdeiről és harciasan megállt előtte. – Ismerje be, Bradford! – Caroline, én csak meg akartam védeni. Ha beavattam volna, és elmondja valakinek, már bajba is került volna. – Bradford úgy vélte, hogy teljesen logikusan érvel. Számára nyilvánvaló volt, hogy helyesen cselekedett. Caroline szemmel láthatóan nem értett vele egyet. Tekintete körbejárt a szobában és Bradford arra gondolt, hogy talán fegyvert keres. – Az meg sem fordult a fejében, hogy nem mondom el senkinek? – vitatkozott a lány. – Nem – ismerte be Bradford. – De még ha meg is bíztam volna önben ebben az ügyben, akkor sem működött volna. Maga, kedvesem, az arcán hordozza az érzelmeit. Azonnal látta volna mindenki, hogy nem egy elhagyott nővel áll szemben. Megpróbálta visszahúzni az ölébe, de Caroline kisiklott a karjaiból. – Caroline, értse meg, csak a legjobbat akartam. – Félreérti a haragomat, Bradford – vetette oda a lány jeges hangon. – Mikor tanulja meg végre, hogy én nem vagyok olyan, mint más nők? És mikor dönt úgy, hogy megbízik bennem? Nem alakíthat ki tartós kapcsolatot bizalom nélkül!

A lány előtte állt és arcáról düh és megvetés sugárzott. – Mindig azokkal a nőkkel azonosít, akikkel a múltban dolga volt. És ettől nekem hányingerem van! – Drágám, ön kiabál – Bradford nyugodt megjegyzése még jobban feldühítette a lányt. – Ha az apja felébred, és itt talál a szobájában, ragaszkodni fog ahhoz, hogy rögtön feleségül vegyem. Caroline-nak elakadt a lélegzete és Bradford elégedetten nyugtázta. – Remek, semmi kedvem holnap megnősülni. De a szombat megfelelő időpont, addigra mindent elrendezünk. Caroline nem tudta elrejteni meglepetését. – Hát egy szót sem hallott abból, amit mondtam? – De igen, sőt meggyőződésem, hogy a házban mindenki hallott minden egyes szót. Most pedig legyen jó kislány és adja ide nekem azt a levelet. Túl közel van az ágy és túl nagy a kísértés. – Istenem, és én még hittem Milfordnak – morogta dühösen maga elé Caroline. – Tudnom kellett volna. Ha a barátjának nevezi magát, akkor ő sem jobb, mint ön. – A levelet, Caroline. – Bradford nem tágított. Felállt, nyújtózott egyet és a lány felé indult. – Adja ide azt a levelet és hagyja, hogy eldöntsem, mi legyen a következő lépés. – Nem kell semmit eldöntenie! És nem megyek feleségül önhöz sem szombaton, sem máskor! Ön nem is ismeri azt a szót, hogy szerelem – jelentette ki. – Ha tudná, mit jelent, akkor tekintettel lenne az érzelmeimre. És bízna bennem! – Caroline, ha még egyszer kiejti azt a szót, hogy bizalom, én esküszöm, megfojtom. Caroline látta a szemében, hogy valóban képes megtenni. Gyorsan hátralépett. – Kérem, most menjen el. Azt hiszem, mindent elmondtunk egymásnak. –Ebben egyetértünk – helyeselt a férfi. Homlokán elmélyültek a ráncok, és Caroline komolyan azt hitte, hogy el fog menni. Egészen addig, amíg a férfi le nem ült az ágy szélére, és elkezdte levetni a kabátját, majd levette a csizmáját is. – Mit csinál? – rohant oda hozzá és megpróbálta megakadályozni, hogy levegye a zokniját is. – Azonnal el kell mennie! – A beszélgetéssel végeztünk – mondta Bradford. Ledobta a másik csizmáját és megragadta a lányt. Caroline azt vette észre, hogy a hátán fekszik és a férfi fölé hajol. – Annyira hiányzott a csókod, Caroline! – Azzal szája lecsapott a lányéra, követelőzőn feszítve szét az ajkait. Caroline makacsul küzdött ellene, egyre hevesebben ficánkolva, csípője nekisimult a férfinak és érezte a keményen ágaskodó vágyat. Bradford csókja forró volt és a szenvedély ereje lassan elmosta Caroline ellenállását. Keze finoman simogatni kezdte a lány mellét, és felnyögött a kéjes élvezettől. Caroline maga sem tudta, hogy történt, de köntöse az ágy végébe repült és hálóingjének gombjai kinyíltak, még mielőtt elegendő erőt gyűjtött volna, hogy megállítsa Bradfordot.

Csípőjével keményen nekifeszült a férfinak, hallotta nyögését és rájött, hogy fájdalom helyett inkább élvezetet okozott neki a mozdulat. Bradford könnyedén csapdába ejtette lábait teljes súlyát felhasználva, hogy az ágyhoz szögezze, majd lustán csókolgatni kezdte a nyakát türelmesen haladva egyre lejjebb. Caroline a kezeivel kezdte püfölni, de ezzel nem riasztotta el. Szája továbbra is apró, gyengéd csókokkal borította be nyakát és vállát, édesen fájó lángokat lobbantva a bőre alatt. Amikor a melléhez ért, nem habozott és finoman szájába vette az ágaskodó mellbimbót. Caroline újra nekifeszítette a csípőjét, de ez a mozdulat már vad és érzéki volt. Megadóan felsóhajtott és teste még jobban ívbe feszült. A férfi szája továbbra is a mellbimbóját szopogatta, míg keze a másik mellbimbót simogatta. – Bradford! – nyögte Caroline, teljesen elveszve a férfi által okozott érzéki örömökben. Hálóinge a térde köré tekeredett és Bradford kínzóan lassú mozdulattal tolta feljebb végigcirógatva combját. Amikor keze a lábai közé siklott, Caroline ösztönösen meg akarta állítani. Bradford a térdével feszítette szét a lábait és egy újabb, szenvedélyes csókkal hallgattatta el a tiltakozását. Ujjai megtalálták a kicsiny, érzékeny pontot és Caroline úgy érezte, meg kell halnia a gyönyörtől, amit a férfi okozott. Bradford zihálva lélegzett, a vágytól szinte fuldokolva. – Soha, soha nem tudlak kiverni a fejemből, Caroline! – Újra megcsókolta, miközben ujjai a hívogató, lágy nedvességbe hatoltak. Azt tervezte, hogy ízelítőt ad, megmutatja neki, hogy milyen élvezetek várnak rá, meg akarta ismertetni a vágy és a szenvedély édes izgalmát, de tudta, hogy meg kell állnia Kezdte elveszteni az önuralmát. Felnyögött és a hátára fordult. Kezét a feje alá kulcsolta és vett néhány mély lélegzetet és megpróbált valami másra gondolni, nem a mellette heverő meleg, kívánatos női testre. – Szombaton összeházasodunk! – Hangja rekedt volt és dühös, de csakis magára haragudott. Caroline úgy érezte magát, mintha hirtelen kilökték volna egy hómezőre. Szerette volna, ha Bradford magához öleli és folytatja a szerelmeskedést. Akár könyörögni is kész lett volna. Tudta, hogy ellent kell állnia a kísértésnek, ezért gyorsan felpattant az ágyról. Lábai reszkettek, neki kellett támaszkodnia az egyik tartóoszlopának. – Nem értem, hogyan tehette ezt velem. – Hangja is reszketett. Bradford mosolyogva figyelte, látva zavarodott tekintetét. – Ugyanolyan szenvedély fűt, mint engem – mondta lágy hangon. – És nem vagy elég rafinált, hogy felhasznált ellenem. – Mint a többi nő? – kérdezte megtévesztően nyugodt hangon. De Bradfordot nem csapta be vele, látta a szemében égő tüzet. Gyanította, a lánynak már megint az jár a fejében, hogyan ölhetné meg őt. Halk sóhajjal ült fel, éppen időben ahhoz, hogy elkapja a csizmát, amit Caroline

hozzávágott. Újabb kísérletet tett, hogy kibékítse, miközben arra gondolt, hogy a legostobább dolgok miatt képes felbőszülni. – Nem voltak más nők – szögezte le határozottan. Készült volna folytatni, el akarta mondani neki, hogy azóta nem ért nőhöz, mióta megismerte ott, az elhagyatott erdei úton. De Caroline hátat fordított neki és felvette a köntösét. – Kérem a levelet. A lány a szekrényhez sétált és elővette a levelet a rejtekhelyről. Majd lassan odasétált Bradfordhoz és a kezébe nyomta. Kopogtak az ajtón. Caroline szeme tágra nyílt ijedtében. – Kifelé az ágyamból! – suttogta hevesen. Hátradobta haját az arcából és az ajtóhoz sietett. Remegő ujjakkal próbálta kinyitni. Amikor az ajtó végre feltárult, a küszöbön Braxton grófja állt, hálóingben, köntösben és papucsban, arcán zavart kifejezéssel. – Ó, papa, felébresztettünk? – Caroline hangja remegett, és úgy érezte, menten elájul. Megfordult és látta, hogy Bradford ott áll mögötte teljesen felöltözve. Hálaimát rebegett magában. – Jó estét! – köszönt nyájasan Bradford. Szemmel láthatóan nem zavarta, hogy ott találták a hálószobájában. Úgy látszik, hozzászokott az ilyen helyzetekhez, gondolta Caroline egyre növekvő dühvel. – Jó estét? – visszhangozta hitetlenkedve. – Bradford, ez minden, amit mondani tud? – Vad pillantást vetett rá és apjához fordult. – Papa, ne ítélj a látszat alapján. Tudod, én nem akartam lemenni és ő – intett Bradford felé – annyira makacs és elszánt volt… Bradford megfogta a kezét, és maga mellé húzta. – Majd én elintézem! – Hangja erőszakosan csengett. Caroline előbb ránézett, aztán apjára. Szegény papa! Zavarodottságát düh váltotta fel, majd újra csak zavartan bámult. – Megtisztelne, ha néhány percet rám szánna az idejéből, Braxton, hacsak nem találja túl későinek az időpontot. A gróf kurtán bólintott. – Adjon egy percet, hogy felöltözhessem. Odalent várom. – Az nagyszerű lesz, uram – mondta Bradford, amikor Caroline apja továbbra sem mozdult a küszöbről. Bradford várt, közben gyengéden, de határozottan megszorította Caroline vállát, hogy hallgasson. A gróf végül megfordult és lefelé indult a lépcsőn. Bradford becsukta az ajtót. Caroline-t felkavarta apja reakciója, a szeméből áradó szomorúság és csalódottság. Sírni szeretett volna. – Bradford! – Hangja szinte sikoltásnak hatott. – Mi a fenét csinált a hajával? – Bradford a karjaiba kapta a lány és megcsókolta.

– Ó nem, ezt azért ne! – feszült a férfi mellének Caroline. – Nem fog újra levenni a lábamról! Még nem végeztünk! Még el sem mondtam, hogy mennyire megvetem. Egyáltalán nem illünk egymáshoz. Ön egy… A férfi újra megcsókolta, nem törődve a lány apró ökleivel. Csak amikor a lány feladta a küzdelmet, akkor enyhült a szorítása. – Caroline, szörnyen néz ki. Mikor aludt utoljára? Azonnal feküdjön le, ki kell pihennie magát! – Ne is álmodjon róla! – Mivel a férfi továbbra is a karjaiban tartotta, ezért Caroline a kabátjához intézte a szavait. – Én is lemegyek a földszintre. Csak a jóisten tudja, hogy mit fog az apámnak mondani, hogy megbékítse. Én ott akarok lenni, hogy meg tudjam védeni magam. Bradford válaszul felkapta, és az ágyhoz vitte. Ledobta, és a párnákra nyomta. – Én majd mindent elrendezek – igyekezett megnyugtató hangon beszélni. Majd huncut csillogással a szemében hozzátette. – Bízzon bennem! Gyors, testvéri puszit nyomott az arcára és az ajtó felé indult. – Bradford, még nem végeztünk egymással! – szólt utána a lány. Bradford kinyitotta az ajtót. Háttal állt neki, de így is hallotta a hangján, hogy mosolyog. – Tudom, édesem. Itt az ideje, hogy te is megértsd. Caroline felpattant az ágyról és Bradford után futott, mielőtt még az be tudta volna csukni az ajtót – Ugye nem említi a levelet az apámnak? Ha megteszi, vissza fog küldeni Bostonba. Nem akarom, hogy aggódjon miattam – mondta nyomatékosan. Bradford a fejét csóválva indult lefelé, amikor rémületes gondolat villant Caroline agyába. Elkapta a férfi kabátját. – Ha ki akarja hívni párbajra, ne merészelje elfogadni! Bradford válaszra sem méltatta, rendületlenül folytatta útját lefelé, Caroline pedig követte. És én mégis mit csináljak? – kérdezte. Hirtelen észrevette, hogy még mindig a férfi kabátjába kapaszkodik. Olyan gyorsan engedte el, mintha megégette volna magát. Úgy viselkedik, mint egy félkegyelmű, és mindezt egy angol miatt. Össze kell szednie magát, gondolta, de újra megkérdezte. – Szóval, mit csináljak? – A levélre célzott, és apja haragjára, de képtelen volt értelmes mondatokat formálni, hogy ezt a férfinak is elmagyarázza. Bradford kettesével vette a lépcsőfokokat, Caroline a korlátba kapaszkodva nézte. – Próbálja meg visszanöveszteni a haját szombatra! – szólt vissza a válla fölött. Caroline vitatkozó kedve elszállt a férfi nevetséges megjegyzésére. Leült a lépcső tetejére és arcát a tenyerébe hajtotta. Az isten szerelmére, mi történik velem? Újra rendet kell teremteni az életében. Vissza kell vennie az irányítást. Ki fog mászni ebből a kalamajkából, fogadkozott magának, ahogy a szobájába indult.

Szóval, a férfi újra belépett az életébe, sóhajtott fel. Vegyes érzelmekkel fogadta, a szíve örült, de a józan esze azt súgta, hogy a problémák továbbra is ott lesznek köztük. Hacsak ki nem találja a módját, hogyan tudná megtanítani a férfit szeretni. Ha rá tudná venni, hogy bízzon benne annyira, hogy nekiajándékozza a szerelmét, a jövő újra fényesen csillogna előttük. Biztos volt benne, hogy Bradford számára ő nem más, mint egy csinos áru. Vajon meddig tart ki a vonzalom? Mikor unja meg és keres más nőt magának? Játéknak nevezte, és Caroline kezdte biztosra venni, hogy ez valóban csak játék a férfi számára. Még nem mehet hozzá feleségül. Olyan férfival akarta megosztani az életét, aki akkor is szeretni fogja, ha a szépsége már megfakul, amikor az idő ráncokat rajzol az arcára. Ez nem pusztán ábrándozás volt a részéről. Henry bácsi és Mary néni az évek múltával egyre jobban szerették egymást. És Charity is így szerette Pault. Caroline emlékezett rá, Bradford azt hitte, Charity hátat fog fordítani Paulnak, mert az már nem jóképű többé. Nem tudta, sikerül-e megváltoztatni a férfit. Végül is Bradford egy olyan világban nőtt fel, ahol a külső mindenek fölött áll. Miféle házasság lesz ez? Nyugtalankodni fog a külseje miatt, aggódjon az alakjáért, a ruhái miatt? Ezentúl ez foglalja el a legfőbb helyet az elméjében? Úristen, talán úgy megváltozik, hogy ő is nyavalyogni vagy ájuldozni fog, ha nem megfelelő a kalap, mint Lady Tillman? Caroline megrázta a fejét és igyekezett száműzni ezeket a nevetséges gondolatokat a fejéből. Bemászott az ágyba és megpróbált aludni. Legalább annyira jutott, hogy felismerte, egyelőre nem lehet Bradford felesége. – Addig nem, amíg meg nem változik – súgta maga elé, majd álomba sírta magát.

Tizedik fejezet Gyönyörű esküvő volt. Legalább is mindenki ezt mondta Caroline-nak, ahogy ott állt a férfi mellett, akivel éppen most kötötte össze örökre a sorsát megígérve, hogy jóban-rosszban kitart mellette mindhalálig, és fogadta a jókívánságokat. Caroline hálás volt, amikor végre befejeződött a megpróbáltatás. Egy nappal azelőtt feladta a reménytelen harcot az elkerülhetetlen ellen. Apjával együtt Bradford Hillsbe utazott, mert úgy döntöttek, hogy ott lesz az esküvő. Régi hagyomány volt ez, Bradford apja, nagyapja és dédapja is a kastélyban tartotta az esküvőjét. Bradford gondoskodott az előkészületekről, Caroline és apja a kihirdetést és a meghívókat intézték. Most, ahogy körülnézett a gyönyörű bálteremben, Caroline maga is csodálkozott, hogy milyen jól sikerült minden. Úgy tűnt, mindenki rendkívül örül a frigynek. Mindenki, kivéve Caroline-t. Ő még mindig nem értette, hogy történhetett ez meg.

Bradfordnak sikerült megbékíteni apját azon az éjjelen, és másnap reggel a gróf örömének adott hangot, hogy ez a házasság létrejött. Caroline megpróbálta meggyőzni, hogy szó sincs itt semmiféle házasságról, de apja meg sem hallgatta. Megkérdezte, hogy szereti-e Bradfordot, ő pedig botor módra bevallotta, hogy igen, attól kezdve apja mintha megsüketült volna. Senki nem volt, akihez segítségért fordulhatott volna. Charity pedig az őrületbe kergette. Mivel ki sem engedték a házból, nem volt módja elrejtőzni előle. Madam Newcott és három izgatott varrónő éjjel-nappal dolgozott Caroline esküvői ruháján ott helyben, a házban, Bradford pedig felfogadott két hatalmas termetű őrt a védelmére. Braxton semmit nem szólt rá semmit, és Caroline elképzelni sem mit gondolhat az apja. Ugyanakkor az is megfordult a fejében, hogy Bradford nem pusztán azért fogadta fel az őröket, hogy a biztonságára vigyázzanak. Nem csodálkozott volna, ha az őrök utasítása arra is kiterjed, hogy ne hagyják őt megszökni. A gondolat megragadt az elméjében, és többször is arról ábrándozott, hogy visszatér Bostonba. Az biztos, hogy akkor kevésbé bonyolult lenne az élete. Caroline mindaddig nem találkozott Bradford anyjával, amíg be nem rendezkedett Bradford Hillsben. A számára kijelölt hálószobában vacsorához öltözött át, amikor a méltóságteljes aszszony belépett. Magasabb volt, mint Caroline, elegánsabb és királynői méltósággal lépkedett. A lány gyorsan előhúzott egy köntöst, felvette és ügyetlenül pukedlizett, miközben a hercegnő alaposan szemügyre vette. – Terhes? – kérdezte a hercegnő olyan éles hangon, hogy Caroline összerezzent. – Nem – Caroline nem finomkodott. Ha Bradford anyja képes ilyen durva kérdést feltenni, akkor ő sem kíméli. A két nő egy hosszú percig figyelte egymást. Caroline észrevette, hogy a hercegnő szeme ugyanolyan színű, mint a fiáé. Szeme sarkában a mély ráncok arról árulkodtak, hogy valaha sokat mosolygott. – Ne hagyja, hogy megfélemlítse magát! – A hercegnő leült az egyik párnázott székre, és intett a lánynak, hogy ő is foglaljon helyet. – Ez eddig még senkinek sem sikerült – ült le szemközt majdani anyósával Caroline. – Nem is tudom biztosan, hogyan kell félni. – Ő mindig is türelmetlen volt. Ha valamit a fejébe vett, azt azonnal és mindenáron akarta. Caroline bólintott. Már nem zavarta a nő éles hangja és azon kapta magát, hogy mosolyog. – Ó, nemcsak türelmetlen, de öntelt és erőszakos is. Jó, ha tudja, egyáltalán nem illünk egymáshoz. A hercegnő mosolygott, szemmel láthatóan nem zavarta Caroline őszintesége. – Ezek szerint ön nem is akar a felesége lenni?

– A fia nem szeret engem – jelentette ki gyakorlatiasan Caroline. – És nem is bízik bennem. Elég szomorú kezdet egy házasságnak, ugye egyetért velem? Talán beszélhetne vele. Hátha sikerülne jobb belátásra térítenie. – Szamárság, gyermekem. Nyilvánvaló, hogy akar téged, különben nem venne el. Az én fiam soha nem tesz olyant, amit nem akar. Csak rajtad áll, hogy megszerettesd magad, nem mintha ez szükséges lenne. – A szerelem nem szükséges? – kérdezte zavartan Caroline. – Ez egy biztos házasság, és csak ez a fontos. – Felállt és az ajtó felé indult. – Azt hiszem, a fiam jól választott. – Ezzel a kijelentéssel elhagyta a szobát.

– Caroline! Csak álmodozol a saját esküvődön? – lökte meg Charity, hogy magára vonja a figyelmét. – Ó, gondolj csak bele, most már hercegné vagy. Caroline észre sem vette, hogy Bradford elfordult beszélgetőpartnerétől, amikor meghallotta Charity lelkes kijelentésér. Fejcsóválva válaszolt. – Nem, elsősorban Bradford felesége vagyok. Egyelőre épp elég lesz ezzel a ténnyel megbirkóznom. Bradford mosolygott, tetszett neki a válasz. Milford lépett oda Caroline-hoz, meghajolt előtte és a keze után nyúlt. A zafírgyűrű, melyet Bradford húzott az ujjára, csillogott a gyertyafényben, magára vonva Bradford figyelmét. Elégedettség érzése hullámzott át a férfin. A gyűrű volt a bizonyíték, hogy a lány már hozzá tartozik. Amikor Milford befejezte a gratulációt, megkérdezte. – Meg tudja bocsátani nekem, hogy megszegtem az ígéretemet? Caroline megrázta a fejét. – Soha. Gyáva és alávaló dolog volt magától, és most nézze meg, hová vezetett a tette. Milfordon nem látszott, hogy furdalná a lelkiismeret. – Árulja el nekem, mi talált olyan mulatságosnak, amikor az eskü szavait mondta! – Ha arra gondolsz, hogy a feleségem végignevetgélte az egészet, biztosíthatlak, csakis azért történt, mert úrrá le rajta a végtelen öröm. – Bradford kijelentése önkéntelen mosolyt csalt Caroline ajkára. – Nekem ilyen vidám természetem van – mosolygott a lány Milfordra, majd a férje felé fordulva hozzáfűzte. – Kivéve persze, ha olyan helyzetbe kényszerülök, amely fölött nincs hatalmam. Akkor aztán pont ellenkezőjére fordul a kedvem.

Bradford nem reagált a megjegyzésre, csak megfogta Caroline kezét és a bálterem közepére vezette. Itt volt az ideje, hogy megnyissák a táncot. Az este többi része egyszerűen elmosódott Caroline emlékezetében. Másra sem vágyott, csak hogy egy percre magára maradhasson a gondolataival, csak hogy egy kis levegőhöz jusson, de Bradford egy percre sem engedte el maga mellől. És aztán eljött az idő, hogy fel kellett mennie. Charity elkísérte. Ezúttal csendben maradt, amiért Caroline végtelenül hálás volt neki. Csak miután megfürdött és felvette fehér hálóruháját, merte Charity odasuttogni neki a kérdést, ami egész este aggasztotta. – Tudod, hogy mi fog történni, Caroline? Mama elmagyarázta, hogy mi folyik a férj és a feleség között? Caroline tagadóan rázta a fejét. – Mama valószínűleg már az első mondat után elájult volna. Charity elszontyolodott. – Ó, akkor kénytelen addig várni, amíg legközelebb találkozunk, hogy megtudjam pontosan… – Charity! Légy szíves, ne idegesíts, így is épp elég ideges vagyok! Jaj, miért kell itt töltenünk az éjszakát? – nyögte. Arra gondolt, hogy mi fog történni az éjszaka, aztán maga elé képzelte másnap a többiek arcát. – Mindannyian tudni fogják – suttogta. – Ne idegeskedj, Caroline! Ha nevetgélni kezdesz, amikor… nos, tudod mikor, akkor azt hiszem, Bradford nagyon dühös lesz. Mielőtt Caroline bármit is mondhatott volna, Charity gyorsan megölelte és kifutott a szobából. – Imádkozz érted – suttogta még, becsukva maga mögött az ajtót. Caroline a szoba közepén állva várt. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy lefekszik, de aztán úgy döntött, hogy a takaró alá rejtőzni nem jó megoldás. Bradford biztos humorosnak találná, ő pedig nem bírná elviselni, ha kinevetné ma este. A Bradford szobájába vezető ajtó kinyílt és ott állt ő. Bradford az ajtófélfának támaszkodott és a feleségét nézte. Káprázatosan szépnek találta, még a lélegzete is elakadt. Csábító hálóruhája nem sok találgatnivalót hagyott a képzeletnek, és Bradford kényelmesen megcsodálta formás lábait, karcsú csípőjét és telt kebleit. Caroline viszonozta férje tekintetét. A férfi levette kabátját és nyakkendőjét, haja a homlokába hullt, enyhítve ezzel kemény vonásait. Arca fegyelmezett volt, és ezt Caroline egyszerre találta vonzónak és félelmetesnek. Már nem érzett idegességet, csak riadalmat. Azt kívánta, bárcsak ne vágta volna le a haját, akkor most hosszú fürtjei eltakarnák melle egy részét. Vajon nagyon gyerekes lenne, ha felkapná a paplant az ágyról, és maga köré tekerné? Caroline megborzongott, nem tudta biztosan, hogy a hálószoba hideg levegőjétől-e vagy férje kutató tekintetétől.

– Charity imádkozik értem – hallotta a saját hangját a suttogásnál is halkabban, de Bradford így is meghallotta, mert szemöldöke homlokára szaladt. Aztán elmosolyodott, és Caroline nem félt többé. Megfordult, próbálta emlékezetébe idézni, mit csinált a köntösével, amikor Bradford végre a hangjára talált. – Ne félj, Caroline! – Lassan a lány felé indult, tekintette tele volt gyöngédséggel. – Nem félek, csak fázom – felelte Caroline. Mosolyt erőltetett az arcára, közben megdörzsölte a karjait. Annyira remegett, hogy képtelen volt abbahagyni. Bradford átölelte és magához szorította. – Most jobb? – kérdezte rekedtes hangon. Caroline bólintott. – Gyönyörű az otthona, Bradford, de szörnyen hideg – suttogta a férfi mellkasának. – És huzatos – tette hozzá, amikor Bradford felemelte és a saját szobája felé indult vele. – A kandallók nem adnak elegendő meleget. – Alighogy kinyögte ezeket a szavakat, már azt kívánta, hogy ki sem mondta volna. Istenem, mi van vele. Caroline összeszorította a száját és szilárdan eltökélte, hogy egy szót sem szól többet. Bradford becsukta maga mögött az ajtót, bezárta és odavitte Caroline-t az ágyhoz. A hatalmas, baldachinos ágy függönyei el voltak húzva, és Bradford gyengéden az ágy közepére tette asszonyát. Alighogy elengedte, Caroline újra reszketni kezdett. – Egy perc és felmelegítelek, szerelmem – ígérte Bradford. Szeme vidáman csillogott, és Caroline tudta, azért mosolyog, mert azt hiszi, hogy a rá váró dolgok miatt reszket. Reményei szerint helytelenítő pillantást vetett a férfira. Bradford kétségkívül ura volt a helyzetnek és a lány teljesen gyámoltalannak érezte magát. Arra gondolt, miközben figyelte, hogyan vetkőzik a férje, ha el tudná szakítani róla a tekintetét, akkor talán visszanyerne valamit elveszett határozottságából. Férje az ágy szélén ült, és Caroline szerette volna kinyújtani a kezét és megérinteni a bőrét. Emlékezett rá, hogyan gyújtották fel a férfi csókjai, és mennyire vágyott rá, hogy cirógató érintése sohasem érjen véget. Már az emlékek felidézése is enyhített feszültségén. Bradford felállt és a nadrágjához nyúlt, hogy levegye, majd habozni kezdett. Megfordult, csupasz mellkasát mutatva a lány felé. Göndör fekete szőr borította az izmos, erőt sugárzó testfelületet. Caroline tudta, hogy meredten bámult, de nem tehetett róla, nem bírta levenni a szemét a férfiról. – Tudta, hogy leginkább egy spártai harcosra emlékeztet? – bökte ki Caroline. Meglátott egy sebhelyet a férfi dereka fölött. – Azt csatában szerezte? – Nem, egy verekedésben. – Mosolyogva ült le az ágy szélére. Úgy döntött, egy ideig még magán hagyja a nadrágot, tekintettel ártatlan kis felesége érzéseire. A lány olyan nyugtalan

volt, mint egy fiatal csikó, és nem akarta még jobban megrémíteni. – Milfordnak is van egy hasonló sebhelye, csak neki baloldalon. Emlékek az első éjszakai kiruccanásunkról a város túlsó végében. – Feltétlen meg kell kérnem, hogy mutassa meg – mondta csillogó szemekkel Caroline. A könnyed incselkedés megnyugtatta. Bradford úgy viselkedett, mintha időmilliomos lenne, és a kezdeti pánik lassan tovatűnt. Caroline kezdte újra magabiztosnak érezni magát. – Szó sem lehet róla – húzta a szavakat Bradford. – Jó barát, avagy sem, valószínűleg azonnal letépne magáról minden ruhadarabot már az első szavadra. – Nem bízik Milfordban? – kérdezte a lány hitetlenkedve. Bradford nem válaszolt. Meglehetősen nehezére esett követni a beszélgetést. Ágyéka fájt a feszülő vágytól, és semmi másra nem tudott gondolni, csak hogy karjaiba vehesse feleségét. – Azt hiszem, figyelmeztetnem kell, uram… - kezdte Caroline. Képtelen volt a férfira nézni, ezért mereven maga elé bámult. Bradford megtorpant a komoly hang hallatán. Lehajolt és két erős kezébe fogta a lány arcát, kényszerítve ezzel, hogy ránézzen. – Nem vagyok teljesen tisztában a folyamattal… Úgy értem, nem vagyok biztos abban, hogy nekem mit kell tennem. Bradford bólintott, kínosan ügyelve arra, hogy arckifejezése komoly maradjon. – Nem is vártam el, hogy tapasztalt légy – mondta. Caroline továbbra is komoly arccal nézett rá, de szemében Bradford felfedezte azt a bizonyos huncut fényt. – Feltételezem, hogy ön tudja, mi a teendő. Bradford bólintott, szája sarkában mosoly bujkált, mire Caroline folytatta. – Gondoltam, hogy tudja, de csak ül ott és még mindig magán van a nadrágja, pedig én úgy tudom, hogy a nadrág egyáltalán nem szükséges tartozék a szerelmeskedéshez. Bradford nem válaszolt, csak a karjaiba kapta. Aztán az ágyra gurult, magával ragadva a lányt. Kezét lejjebb csúsztatta a lány csípőjére, és határozottan magához szorította. – Arra gondoltam, magamon tartom a nadrágot tekintettel az ártatlan lelkedre. – Nem hiszem, hogy ez működni fog – suttogta Caroline a férfi nyakába. Bradford simogatni kezdte Caroline hátát, és állával gyengéden hátrabillentette a fejét, hogy szájával hozzáférjen a puha nyakhoz, és csókjaival borítsa be. – Micsoda? A figyelmességem vagy a nadrágom? Caroline válaszolni akart, de a férfi forró lélegzetétől a füle mellett elvesztette a gondolatmenetet. – Olyan melegem lesz tőled – suttogta válasz helyett.

– Még nem eléggé – mormolta Bradford. A hátára fektette a lányt és betakarta a testével. – Azt akarom, hogy lángolj. Olyan forró légy, hogy a tested ragyogjon. – Szája sürgető vággyal tapadt a lány szájára. Caroline ajkai szétnyíltak és Bradford birtokba vette a puha, meleg női szájat és nyelvével bejárta a hívogató, lágy nedves csodát. Caroline felsóhajtott az érzéki vágytól, amit a férfi keltett benne, lassan simogatni kezdte a vállát. A férfi bőre forró, és kemény és izmos. Bradford addig csókolta, amíg egyetlen ép gondolat sem maradt a fejében. Caroline hagyta, hogy magába olvassza a mindent elsöprő vágy; hallotta a saját tiltakozó nyögését, amikor a férfi elhúzódott tőle. Bradford gyorsan felállt, levette maradék ruhadarabjait, és Caroline arra gondolt, hogy ő a legcsodálatosabb férfi a világon. Olyan gátlástalanul és természetesen viselte meztelenségét, hogy a lány fele annyira sem érezte magát zavarban, mint először hitte. Arra persze nem tudta rávenni magát, hogy oda nézzen, tekintete egy pillanatra elidőzött az izmos combokon és már tova is rebbent. Bradford addig állt ott, az ágy mellett, míg végül Caroline felnézett. A lány tudta, hogy tetőtől talpig elpirult és azt kívánta, bárcsak okosabban viselkedne. Mégiscsak egy farmon nőtt fel és tisztában van a dolgok természetes rendjével! És van négy férfi unokatestvére, akik elég lazán öltözködnek és meglehetősen szabadszájúak… amikor azt hiszik, hogy senki nem hallja őket. De, emlékeztette magát, az még sohasem történt meg vele. És ez bizony döntő különbség, gondolta, miközben a férfit nézte, aki el fogja venni a szüzességét. – Drágám, nézz rám! – A férfi hangja legalább olyan parancsoló volt, mint a kiállása. Caroline azt akarta válaszolni, hogy őt nézi, de tudta, hogy Bradford nem arra gondolt. Nem szólt semmit, csak lejjebb vitte tekintetét, követve a mellkast borító göndör szőr vékonyodó csíkját. Egy pillanatra elidőzött a lapos has látványánál, majd folytatta a férfi test felfedezését, amíg el nem jutott a keményen ágaskodó férfiasságáig. Caroline-t újra hatalmába kerítette a félelem és arra gondolt, hogy ezt a házasságot nem lehet elhálni, hiszen annyira nem valók egymáshoz… Bradford látta a lány szemében a pánikot és felsóhajtott. Gyorsan mellé feküdt és a karjaiba vonta. Caroline-nak szüksége volt a melegségére. A lány érezte, ahogy a férfi nemi szerve nekifeszül, a hálóingen át is érezte a forróságát és megpróbált legalább egy kicsit elhúzódni tőle, de sikertelenül. Bradford nem engedte, hogy megmozduljon, kedves szavakat súgott a fülébe, hogy megnyugtassa, közben lassú mozdulattal elkezdte lehúzni a hálóingét. Caroline tudta, hogy ez elkerülhetetlen, hogy ez is hozzátartozik a dolgokhoz, mégis megpróbálta megállítani Bradford kezét. A könnyű anyag elszakadt a gyengéd huzakodásban. Egy

perc múlva már nem volt rajta semmi. – Charitytől kaptam ezt a hálóinget – zihálta Caroline. – Ha rájön, hogy elszakítottad… Bradford ráfeküdt a lányra. Az összesimuló testek intimitása és a férfi szemében égő vágy újabb ziháló hangot csalt Caroline-ból. A férfi nem volt nehéz. Caroline észrevette, hogy Bradford a könyökére támaszkodik, nehogy összenyomja őt. – Nem mondjuk el neki, szerelmem – suttogta a férfi. Hangja gyengéden simogatott, csitítva a lány növekvő félelmét. Tudta, hogy a lány még nincs kész, és küzdött, hogy sikerüljön visszafognia magát. Teste fájdalmasan sóvárgott a kielégülésért, homlokán verejtékcsöppek gyöngyöztek. Újra megcsókolta, vadul, ellenállhatatlanul. A könnyed évődés véget ért. Caroline megérezte a változást, a férfi érintése, szorítása erősödött. Megfeszítette magát, várva a fájdalmat, de Bradford nem feszítette szét a lábát. Helyette lehajtotta a fejét, és a nyakát kezdte csókolgatni, majd egyre lejjebb és lejjebb haladt, míg végül nyelve a mellek közti illatos völgyben kezdett kalandozni. Caroline felsóhajtott az élvezettől. A gyomrában levő félelemcsomó lassan oldódni kezdett és úgy érezte, mintha napsugár járná át a testét. Bradford finoman izgatta a melleit, újra és újra körberajzolva mindkét mellbimbót, amíg a lány nekifeszült testének. Amikor szájába vette a merev mellbimbót, Caroline kéjesen felnyögött a gyönyörtől. A férfi keze most a csípőjét simogatta, ujjai besiklottak a két láb közé. A lány lélegzete elakadt, türelmetlen mozdulattal emelte meg a csípőjét. Végül a becéző ujjak rátaláltak arra kicsiny, nagyon érzékeny pontra a lány lábai között, és Caroline úgy érezte, millió darabra hullik szét. A lány készen állt, hogy befogadja őt. A lágy, nedvesen csillogó szeméremajkak, a finom, érzéki csípőmozgás kis híján az őrületbe kergette a férfit. Önuralmának maradék morzsáival ujjait a lány hüvelyébe csúsztatta, érezte a forró, szűk csatorna ellenállást, hallotta, ahogy a lány a nevét nyögi és tudta, hogy képtelen tovább várni. Felnézett, bele a lány szemeibe, miközben befészkelte magát a lábai közé. – Nem akarok fájdalmat okozni neked – suttogta. – Nem tudok tovább várni – nyögte a vágytól rekedt hangon. Bradford megemelte a lány csípőjét és ágyékához nyomta. Lehajolt, hogy megcsókolja. – Ölelj szorosan, drágám – suttogta. Nagy erővel, követelőzőn hatolt belé, ugyanolyan erőszakosan, ahogy birtokba vette a száját is. Caroline teste ívbe feszült, felkiáltott a fájdalomtól és megpróbált elhúzódni. Hiábavaló erőfeszítés volt, férje nem hagyta, hogy megmozduljon. Teljes súlyával ránehezedett és az ágyhoz szegezte. A sajgó fájdalom hamar elmúlt, de a lüktető kényelmetlen érzés megmaradt. Caroline elszakította száját Bradfordétól és újra megpróbálta eltaszítani. – Ne mozdulj, drágám.

Még ne. Adj nekem időt, hogy… – Nem fejezte be, helyette inkább arra koncentrált, hogy újra megcsókolja. Kezét elvette a csípőjéről, hogy tenyerébe rejtse a lány könnyáztatta arcát. Caroline érezte, hogy remeg a férfi karja és arra gondolt, hogy nem is olyan elviselhetetlen a fájdalom. Aztán Bradford mozogni kezdett benne, először lassan és türelmesen, és a fájdalom viszszatért. Nem hagyja magát megállítani, és addig csókolja a lányt, amíg el nem fogy a lélegzete. A fájdalom hamar elmúlik, ahogy fokozatosan elborítja a gyönyör. Caroline érezte, hogy a férfi combjait a csípője köré kulcsolja, aztán felemelte száját az övéről, és ránézett. Kinyújtotta kezét, és egyik ujjával végigsimította a férfi ajkát. Bradford elkapta az ujját, szájába vette, és a nyelvével becézgette. Caroline teste megfeszült, két kezébe fogta a férfi fejét, és magához húzta. Ez volt az utolsó tette, amire emlékezett. Bradford elvesztette a fejét, és hagyta, hogy a szenvedély magával ragadja. Caroline-t valami ősszenvedély árasztotta el és emelte fel, és repítette egyenesen a napba. Belekapaszkodott a férfiba, ösztönösen bízva abban, hogy a férfi vigyáz rá, és boldogan üdvözölte a forró szenvedélyt. Bradford zihálva lélegzett. Nem volt többé gyengéd szerető, simogatás egyre erősebb lett, fokozva ezzel a gyönyört is. Amikor a lány megfeszült alatta és riadt suttogással a nevén szólította, tudta, hogy enyhülést keres az általa okozott édes kínra. A lány teste még jobban ívbe feszült, remegése egész Bradford lelkéig hatolt. Szerette volna megnyugtatni, elmondani neki, hogy minden rendben van, de a remegés olyan elsöprő erejű volt, hogy csak magához ölelte és tartotta szorosan. Beletelt néhány percbe, mire Bradford szíve újra a megszokott ütemben vert, ziháló lélegzete lecsillapodott. Olyan önelégült volt, olyan hihetetlenül elégedett. Könyökére támaszkodott és Caroline-ra nézett. A lány szeme álmos elégedettséggel hunyorgott rá. Egy kékszemű kiscica, gondolta Bradford. És az ő cicája. Caroline igyekezett magához térni. Meglepte és ámulatba ejtette, ami vele történt. Ajkai duzzadtak voltak a szenvedélyes csókoktól, és egész teste tompán sajgott perzselő gyönyörtől, amit a férfi rákényszerített. Nem hagyta, hogy visszavonuljon, vagy megálljon félúton, és amikor saját követelőző vágyára gondolt, elvörösödött zavarában. Bradford elvigyorodott, amikor meglátta felesége arcán a zavart és szégyenkezést. Újra a szájára hajolt és hosszasan csókolta, közben mosolygott magában a hirtelen jött szemérmességen. Alig pár perce még egy igazi vadmacskát tartott a karjai között. Érezte vállain körmei nyomát, emlékezett forró könyörgésére, hogy abba ne hagyja, miközben erős döfésekkel egy mélyebbre hatolt a csodás női testben.

– Bradford, összetörsz – mormolta halkan Caroline. A férfi halk sóhajjal, vonakodva gurult le róla. Az elválás nem tartott sokáig, mert Bradford azonnal karjaiba húzta asszonyát, és gyengéden ringatni kezdte. Félresöpört egy nedves tincset a homlokából, és megsimogatta a fejét. – Fájt, szerelmem? Caroline az orrával cirógatta a férfi nyakát, de a kérdésre önkéntelenül bólintott. Bradford megpróbált a szemébe nézni. – Először igen – ismerte be a lány. – Később azonban egyáltalán nem fájt a dolog. – Bradford kihallotta hangjából a félénk szemérmet. – A dolog? – évődött vele. Fejét a lányén pihentette, s most gyengéden hozzádörzsölte arcát a hajához. Caroline nem válaszolt. Elégedett mosollyal sóhajtott. – Gyakran óhajtja ezt csinálni, uram? – kérdezte színlelet ártatlansággal. A férfi mellkasa megrázkódott és egy pillanattal később Bradford hatalmas hahotába tört ki. Aztán hirtelen megint az erős férfitest csapdájában találta magát, és farkasszemet nézett az aranybarna szempárral. – Nagyon gyakran! – dörmögte Bradford. Caroline mosolygott. Roppant elégedett volt magával. Szeme meglepetten tágra nyílt, amikor megérezte a férfi keményedő vágyát. – Bradford? Megint… – Pontosan – vágott közbe a férfi. Caroline átölelte, és szorosan hozzásimult. Élvezte mellkasának érintését mellein, a férfi keménységét az ő puhaságán. Aztán egy hirtelen gondolat elterelte figyelmét az érzéki érintésről. – Megint fájni fog? – kérdezte aggodalmaskodva. – Talán – mormolta Bradford. Előrehajolt és egy hosszú percig a lány arcát tanulmányozta. – Zavarna? – Elhatározta, hogy rögtön abbahagyja, ha Caroline csak a legkisebb utalást is teszi rá, hogy fájdalmai vannak. – Talán – felelte a lány, majd magához húzta Bradford fejét és csak csókolta, amíg el nem mosott minden óvatosságot.

Miután Bradford elaludt, Caroline álom és ébrenlét között lebegett. Nem volt hozzászokva, hogy megossza valakivel az ágyát, és ezzel indokolta, hogy csak forgolódik álomtalanul, és nem találja a helyét. Ezzel, és azzal a ténnyel, hogy egész teste fájdalmasan sajgott. A nap alig kezdte meg szokásos útját égi pályáján, amikor Caroline kibújt az ágyból és a szomszéd szobába ment. Tetőtől talpig megfürdött, és puha, bolyhos köntöst vett fel. Rózsail-

lat áradt bőréről, amikor halkan visszament az alvó Bradford mellé. A fürdőtől teljesen felébredt, és kíváncsi volt, hogy férje meddig fog még aludni. Köntöse belegabalyodott a takaróba, ezért inkább megszabadult tőle. Odakint esett a hó, és Caroline néhány percig figyelte a hópelyhek kavalkádját az ablaküvegen túl. Felült az ágyban, kezét az ölébe ejtette, és Benjaminre gondolt, arra, hogyan bírja a hazafelé való utat. Aggódott a biztonságáért, és mondott egy fohászt érte. És akkor megérezte, hogy Bradford ujjai lassan felfelé vándorolnak a gerincén. Megfordult és rámosolygott. – Felébresztettelek? – suttogta bocsánatkérően. Félelmetesnek találta a férfi nézését. Kinyújtotta a kezét és végigsimította az arcát, Ujjai alatt érezte az éjjel nőtt sörték karcolását. – Mire gondoltál? – kérdezte nagyot nyújtózva Bradford. Hatalmasat ásított és karjait feje alá tette. A félelem eltűnt a lusta nyújtózkodás láttán, és Caroline arra gondolt, hogy a férfi úgy néz ki, mint egy óriási medve. – Benjaminre. Mostanra biztosan halálra fagyott. – Csak, hogy tudd, ő akart elmenni és szükség is van rá Bostonban. Itt már elvégezte a dolgát. – És ezt honnan tudod? – Hosszasan elbeszélgettem a védelmeződdel, mielőtt elhagyta Angliát. Caroline elmosolyodott arra a kijelentésre, hogy Benjamin a védelmezője. – Sokkal inkább egymás védelmezői voltunk – mondta. – Ő a barátom. – Elmesélte, hogyan találkoztatok – ismerte be Bradford. Szája sarkában apró mosoly jelent meg, és Caroline szíve hevesebben kezdett dobogni. – Benjamin nem az a mesélős fajta. Csodálom, hogy megbízott benned. – Caroline a homlokát ráncolta azon töprengve, hogyan tudta Bradford meggyőzni Benjamint. – Elmondtam neki, hogy feleségül foglak venni, és ezentúl én vigyázok rád – mondta Bradford, akaratlanul is megválaszolva a ki nem mondott kérdést. – Ez nagyon öntelt és erőszakos lépés volt öntől. Bradford nem hagyhatta megtorlás nélkül a megjegyzést. Az oldalára fordult, lerúgta a takarókat, és harapdálni kezdte a lány csípőjét. Caroline felugrott és megpróbált szembefordulni vele. Nevetve mondta, hogy ez nem volt túl illedelmes, de nevetése elhalt, amikor meglátta a férfi keményen előremeredő hímvesszejét. – Bradford, még fáj minden porcikám. Ezúttal kénytelen leszel… – Más módon szerelmeskedni veled – fejezte be a mondatot a férfi. Caroline feltérdelt és komoran meredt férjére. Bradford tekintete szinte perzselt a vágytól. Alaposan szemügyre vette a lányt, sokáig legeltette a szemét a telt kebleken, az árulkodón

merev mellbimbókon, tekintete végigsiklott a karcsú derékon, és végül megállapodott a csípőjén, élvezte a sokat ígérő meztelenségét. Caroline megrázta a fejét, amikor férje ujja hívogatóan görbült be. – Gyere, drágám. Ígérem, ezúttal nem fog fájni. – Legutóbb is ezt mondta – morogta a lány, amikor a férfi utánanyúlt és magához húzta. – Bradford, tényleg vannak fájdalmaim. Hangjában annyi félelem volt, hogy Bradford igyekezett megnyugtatni. – Nem csak egy módja van a szerelmeskedésnek, édesem. Lazíts – suttogta a hátát simogatva. Caroline egyáltalán volt olyan biztos ebben. Kiegyenesedett, és helytelenítő pillantást vetett férjére, jelezve, hogy nem hisz neki. Bradford apró puszikkal borította homlokát, lecsókolva róla a ráncokat, közben egy percre sem hagyta abba a cirógatást. A könnyed csókok már nem elégítették ki növekvő étvágyát, és hamarosan vad szenvedély váltotta fel a gyengéd becézgetést. Hátára fordította a lányt, és a melleit kezdte kóstolgatni. Caroline ujjai Bradford sűrű, selymes hajába túrtak. Megpróbált közelebb csúszni férjéhez, de a férfi lábával az ágyhoz szögezte. Szája már nem tartott rendszer, égő lávafolyamot gyújtva a bőre alatt haladt egyre lejjebb. Caroline csak akkor jött rá, mi a férfi szándéka, amikor az szétfeszítette lábait, ujjai besiklottak a selymes szeméremajkak közé, és addig becézgette, szeretgette, amíg a vágytól síkossá, nedvessé nem vált. Akkor szája vette át ujjai helyét, figyelmen kívül hagyva a lány könyörgését, hogy hagyja abba. Gyötrelmesen édes kín járta át Caroline-t. Csípője önkéntelenül is lassú, szinte apatikus mozgásba lendült, ujjai a lepedőt markolászták, feje pedig egy ütemre ringott csípőjével a párnákon. Amikor úgy érezte, hogy nem bírja tovább elviselni a fokozódó érzéki izgalmakat, a forró vágy ezernyi apró darabra robbant szét belsejében. Teste ívbe feszült és Bradford nevét sikoltotta. Bradford úgy tervezte, hogy csak örömöt okoz neki, megmutatja, hogy milyen magasságokba tudja röpíteni a puszta érintésével, de komolyan meg kellett küzdeni a sürgető, mindent elsöprő vággyal, hogy magáévá tegye, hogy behatoljon a feszes, forrón hívogató kísértésbe, és a lány szenvedélyes reakciója kis híján elmosta e nemes törekvését. Mély lélegzetet vett, hogy megnyugtassa remegő testét, és elhúzódott a lánytól. Kényszerítette magát, hogy valami másra gondoljon, ne a mellette pihegő elragadó teremtésre, közben fogcsikorgatva megesküdött magának, hogy nem teszi magáévá.

Caroline felült, szemében a kielégültség lusta fénye csillogott. Ujjai apró köröket rajzoltak Bradford csípőjére mindaddig, míg a férfi el nem kapta a kezét, és megszorította, hogy mozdítani sem bírta. Caroline meglepődve pillantott rá. – Adj egy kis időt, hogy lassítsak – mormolta rekedten. – Különben megszegem az ígéretemet, édesem, és akkor egy hétig nem tudsz majd rendesen járni. – Egy hétig, uram? Nem túloz egy kicsit? – Kiszabadította az ujját és Bradford mellkasát kezdte cirógatni. – Ohó, kedves férjuram, úgy tűnik, ön az, aki bajban van – suttogta buja hangon. Keze tétován lejjebb kalandozott, látta, hogy Bradford lélegzete elakad. Ettől hirtelen erősnek és csábítónak érezte magát. Ujjai tovább folytatták felfedező útjukat az izmos testen, amíg el nem értek Bradford férfiasságához. A férfi jól láthatóan összerándult, majd hangosan felhördült. Caroline győzedelmesen elmosolyodott. – Csodálatos élvezetben részesítettél az előbb, Bradford. Van valami módja, hogy viszonozzam valahogy? – Caroline, én édes, ártatlan… – a befejezés a torkán rekedt, elveszett a mélyről feltörő morgásban, ahogy a lány fejét lehajtva, könnyű, izgató csókokat lehet köldökére. – Csak mondd meg, hogy mit tegyek – suttogta lágyan. És Bradford hercege azonnal meg is mondta.

Tizenegyedik fejezet Caroline aggodalma, hogy nem mer majd a vendégek szemébe nézni zavarában, fölösleges bizonyult. Vasárnap estére, mire férjével együtt előkerültek a hálószobából, minden vendég eltávozott a kastélyból. – Igazán illetlenül viselkedtünk – szólt aznap éjjel férjéhez Caroline. Széles mosolya azonban megcáfolta szigorú szavait, és a férfi önfeledten felnevetett. Bradford már korábban megtette a megfelelő intézkedéseket, hogy újdonsült feleségével nászútra utazhassanak, de soha nem jutottak tovább a kastély bejáratánál az elkövetkező boldog napokon és éjszakákon. Caroline gyorsan alkalmazkodott új életéhez és minden nehézség nélkül átvette a hatalmas háztartás vezetésének minden gondját. Henderson, Bradford inasa és Mrs. Lindenbowe, a házvezetőnő mindenben segített neki. Bradforddal azonban nem egykönnyen boldogult. Sőt, mint azt Caroline nemegyszer megvallotta magának, nem is az a férfi, aki könnyű szeretni. Heves vérmérséklete vetekedett a Vezúv vulkánkitöréseivel, ha feldühödött, de ezek a dühkitörések általában gyorsan el is múltak. Ca-

roline mindig bátran szembeszállt vele és nem maradt adósa, de lassan kénytelen volt elfogadni, hogy ebben a kapcsolatban állandóan résen kell lennie. Várta, egyre türelmetlenebbül, egyre elkeseredettebben, hogy a férje kimondja, szereti őt. Egy ideig remélte, hogy a falak, amiket Bradford maga körül emelt, leomlanak majd és a férfi közel engedi magához. Kétségtelenül, férje volt a legmakacsabb ember a világon. Az elkövetkező hetek során azt is megtanulta, hogy bizonyos témákról nem lehet vitatkozni vele. És a lista élén a családja állt. A türelem sohasem tartozott Caroline erényei közé, de kitartott, arra gondolva, hogy az eredmény végül is megérti az erőfeszítést. Eljön az idő, amikor Bradford tiszta szívéből meg fog bízni benne. Caroline nagy sajnálta, amikor vissza kellett térniük Londonba. Az ok Charity esküvője volt, ami vidám eseménynek ígérkezett, de Caroline akkor is sajnálta, hogy véget értek a mézeshetek. Amikor ezt megmondta Bradfordnak, az jót nevetett és magához ölelte. – De drágám, Londonban is lehet szerelmeskedni. Istenem, azt hiszem, sikerült ledér nőt faragnom belőled. – Sajnálja? – kérdezte pajkos mosollyal a lány. Válaszul Bradford az ölébe emelte, hogy megmutassa, mennyire nem sajnálja. Caroline még sohasem látta még Bradford városi házát, de meglehetősen kényelmesnek találta. A hatalmas épületben volt valami férfias, telezsúfolva súlyos, ódivatú, bőrrel bevont bútorokkal, ezzel is kiemelve, hogy férfi uralja a házat. Az óriási baldachinos ágyat nehéz függönyök takarták, melyeket napközben elhúztak és felkötöttek. Caroline kipróbálta az ágybetét rugalmasságát, mialatt Bradford vacsorához öltözött át. Szeme sarkából figyelte feleségét, ahogy az kioldja a függönyök zsinórját. A lehulló szövet eltakarta a szeme elől, de önfeledt nevetése mutatta, hogy remekül szórakozik. – Kellemes lesz itt – kiáltott ki. – Jó meleg és barátságos. Bradford odasétált az ágyhoz és elhúzta a függönyt. Csupasz mellkasa nedvesen csillogott a fürdő után. Caroline rámosolygott és elnyújtózott a takarón. Karjait összekulcsolta feje alatt, utánozva a férfi szokását, és hívogatón rákacsintott. – Fáztál már valaha is az én ágyamban? – Hangjában játékos gúny bujkált, ellentmondva komor arckifejezésének. Caroline-on mindössze egy köntös volt, szabadon hagyva egyik combját. Bradford élvezettel járatta tekintetét a gyönyörű női testen, végül újra a lány szemébe nézett. – Ön roppant csábító, drágám – mondta rekedtes hangon. – Van időnk? – suttogta elakadó lélegzettel Caroline, mert Bradford tekintete felgyújtotta a vérét. Szándékolt lassúsággal bontotta ki övét, boszorkányos mosolyt villantva férjére, amely

csak tovább fokozta Bradford étvágyát. Köntösétől megszabadulva, hívogatóan nyújtotta ki a karját. Bradford nem utasíthatta el az invitálást. Villámgyorsan lehúzta nadrágját, amit épp az imént vett fel, majd elnyúlt felesége mellett. Caroline várta, hogy férje a karjaiba vegye, majd egy hosszú perc után rádöbbent, hogy Bradford arra vár, hogy ő forduljon oda hozzá. Vidáman felnevetett, önfeledt kacaja mosolyt csalt a férfi ajkára. Caroline Bradford fölé hajolt és megkezdte bűvös felfedező útját a férfitesten, ami a hűvös, megfontolt Bradford hercegből vad és szenvedélyes harcost varázsolt. Bradford hagyta, hogy a könnyed ujjak folytassák mámorító játékukat, amíg úgy nem érezte, hogy menten felrobban a felgyülemlett vágytól. Rekedt hangon követelte, hogy a lány azonnal hagyja abba a gyötrését. Caroline oda sem figyelt rá és tovább kergette a férfit egy pont felé, ahonnan nincs visszaút. Bradford harsány kiáltást hallatott és Caroline-nak hirtelen azt kellett tapasztalnia, hogy a hátán fekszik. – Nem kegyelmezek – hörögte, mielőtt birtokba vette volna a lány száját. És aztán elkezdte simogatni, becézni, szeretni a lányt, amíg az könyörögni nem kezdett, hogy fejezze be végre. Elégedett mosoly jelent meg a férfi arcán, a lágyékát feszítő fájdalom elolvadt, ahogy a lányt maga fölé emelte és szándékos lassúsággal beléhatolt, véget vetve a könnyed évődésnek. Caroline halkan felnyögött, mire Bradford válaszul még mélyebbre hatolt a csúcsra röpítve mindkettőjüket. A lány úgy érezte magát, mintha az égen lebegne teljes biztonságban, Bradford karjai közt. Lassan tért vissza a valóságba, ajkán elégedett mosoly játszott. Feje a férfi mellkasán pihent, hallotta, ahogy szíve egy ütemre dobban az övével. Megvárta, amíg a férfi lélegzete lelassul és megnyugszik, és csak akkor suttogta. – Szeretlek! Bevett szokássá vált, hogy minden szeretkezés után elmondja férjének, hogy szereti, és mindig várta, hogy egyszer Bradford is kiejti ezeket a szavakat. Megtehette volna, hogy kikényszeríti, megvoltak rá a módszerei, de ő azt akarta, hogy a férfi magától mondja ki, a szívéből jöjjön a vallomás. Bradford magához szorította a lányt és elégedetten felsóhajtott. Ez volt minden jele annak, hogy egyáltalán meghallotta a vallomást, és Caroline elkeseredetten vette tudomásul, hogy a férfi még mindig nem kész. Erővel száműzte a szomorúságot az arcáról, felkönyökölt és férje szemébe nézett. – Töltsük itt az est hátralevő részét.

– Figyelemre méltó javaslat – mosolygott rá elismerően Bradford. – De a családod valószínűleg magyarázatot követelne. Te mondod el nekik, hogy mi tartóztatott fel, vagy én? Caroline azonnal elpirult. – Egy úriember nem szokott ilyesmiről beszélni. Azt hiszem, jobb lesz, ha felöltözünk. Megpróbált felkelni, de Bradford nem engedte. – Még nem, drágám. Előbb vegyük át újra az egyezségünket. Caroline a szemét forgatva bosszúsan sóhajtott fel. – Már kívülről tudom az egészet, Bradford. Egy tapodtat sem mozdulok mellőled, amíg a bál tart. Nem szaladgálok el Charityvel sem, és ha bármiért el kéne menned, akkor Milford mellett a helyem, amíg vissza nem térsz. Bradford komoly arccal bólintott. Caroline végigsimított a szemöldökét. – Kérlek, ne aggódj. A felbérelt emberek sem találtak semmit. Szerintem egy bosszúszomjas nő volt, akinek nem tetszett, hogy nekem udvarolsz, mert magának akart megszerezni, és így próbált elijeszteni. Most Bradford sóhajtott bosszúsan. – Szóval ez az állítólagos hölgy lelökött téged a lépcsőn, átfűrészelte a hintóm kerekét, aztán írt neked egy levelet. Így gondolod? – Nem hölgy, Bradford, hanem nő. Elég nagy a különbség a kettő között. És csak így van értelme számomra. Fel is bérelhetett valakit, hogy megrongálja azt a kereket. Bradford megtartotta magának a véleményét. Felesége olyan ártatlan, és nem akarta megriasztani azokkal az információkkal, amiket gyűjtött. Végül is az ő kötelessége, hogy megvédje. Nem akarta megijeszteni, csak azt szerette volna, ha óvatosan viselkedik. Amíg a csapda be nem csukódik, egy pillanatra sem fogja szem elől téveszteni. Most már hozzá tartozik, és bárki hozzá mer érni akár egy ujjal is, az megkeserüli. Bradford némán öltözködött, de Caroline folyton az útjába akadt. Végül megállt, hogy felhívja a lány figyelmét, miszerint a mellette lévő szoba az övé és ott nyugodtan felöltözhetne. Erre Caroline kötekedve megjegyezte, hogy a külön hálószoba egyáltalán nem kedvére való. – Nem engedhetem be Hendersont, hogy segítsen felöltözni, amíg itt szaladgálsz ruha nélkül – morogta Bradford. Caroline megállt az ovális tükör előtt, a haját fésülte és szemmel láthatóan hidegen hagyta Bradford morgása. – Nos? – Nem vagy már kisfiú, Bradford. Egyedül is fel tudsz öltözni. Én már évek óta egyedül öltözöm. – A szobalányod zsémbel is miatta. – Mary Margaretnek akad épp elég dolga anélkül is, hogy utánam szaladgálna.

Bradford feladta a vitát és lement a földszintre, hogy ott várja be, amíg Caroline elkészül. Felalá járkált a szalonban, kezében a konyakospohárral és az előttük álló estén töprengett. Majdnem visszautasította Aimsmond márki meghívását, arra gondolva, hogy ilyen tömegben szinte lehetetlen Caroline-t biztonságban tudni. De végül mégsem tudta megtenni, hisz a márki Caroline nagybátyja volt, és megsértődött volna, ha a lány nem megy el. A bált kettős céllal rendezték. Charity és Paul két nappal később tartották az esküvőjüket és a bál afféle elő-lakodalomnak számított. De elsősorban Bradford hercegének és hercegnéjének tiszteletére rendezték. Ez lesz az első olyan esemény, ahol ő és Caroline mint férj és feleség jelennek meg. Caroline jelent meg az ajtóban, hidegfényű kék selyemruhában. Férjét a kandallópárkánynak dőlve találta, arcán a vad kifejezést öntelt mosoly váltotta fel, ami zavarba hozta a lányt. Pukedlizett, a ruhájával megegyező színű kék szemében fény csillant és rámosolygott Bradfordra, aki üdvözlően lendítette felé a konyakos poharat. – Az imént még gondterhelten ráncolta a homlokát, most pedig úgy tűnik, nagyon is elégedett önmagával – jegyezte meg Caroline. És milyen jóképű, tette hozzá magában. Ahogy sötét ruhájában ott állt a kandallónál, különösen hatalmasnak és erősnek nézett ki. Vajon mindig hevesebben kezd majd verni a szíve, valahányszor meglátja férjét? Elég csak ránéznie, hogy egész testét elöntse a vágy, hogy a férfi karjaiba vesse magát. Caroline sohasem tudta jól palástolni az érzéseit, és Bradford pontosan tudta, mi jár a fejében. – Ha továbbra is így néz rám, asszonyom, nem megyünk sehová – figyelmeztette. A kandallópárkányra tette poharát és lassan odasétál feleségéhez. Vére felforrósodott, ruhái hirtelen szorítani kezdték és mindez csak azért történt, mert az ő gyönyörű felesége azzal a különleges pillantással nézett rá. Nem bírta megállni, a karjaiba szorította és alaposan megcsókolta. Vonakodva engedte el, rásegítette szőrmekabátját és a hintóhoz kísérte. Épp ideje indulni, és minél hamarabb túlesnek ezen az estén, annál hamarabb tarthatja újra a karjai között. Braxton grófja már ott járkált a bejáratnál az előcsarnokban, és alighogy megérkeztek, azonnal magához ölelte Caroline, még azt sem várva meg, hogy levegye a kabátját. – Úgy hiányoztál, kislányom! – Aztán félrehúzta, és suttogva, amely azonban elég hangos volt ahhoz, hogy Bradford is hallhassa, megkérdezte. – Boldog vagy, Caroline? Bradford jól bánik veled? Caroline rámosolygott. – Nagyon boldog vagyok, édesapám. – Nem folytatta, mert tudta, hogy Bradford is hallja. Ha elmondja a teljes igazságot, hogy milyen boldog és mennyire elégedett, akkor képtelenség lesz tovább együtt élni a férjével. A szerénység amúgy sem tartozott a férfi jellemvonásai közé, egy ilyen vallomás után önteltsége és gőgje valószínűleg az egekbe szökne.

Charity és Paul érkeztek, aztán Franklin is az üdvözlésükre sietett, oldalán a feleségével. Bradford hercege és hercegnéje a bálterem felé vették útjukat, és miután bejelentették őket, azonnal a házigazdához indultak. Milo bácsi a bejárat mellett üldögélt, és Caroline látta rajta, hogy máris fáradt. Fel akart állni láttukra, de Caroline megrázta a fejét és rögtön leült mellé. Miután szigorú pillantást vetett rá, hogy ne kóboroljon el sehová, Bradford otthagyta Caroline-t nagybátyjával. A márki beismerte, hogy fáradt, de azt állította, hogy csak az izgalomtól. A lányra kacsintott és megsúgta, hogy egy szalmaszálat sem tett keresztbe a bálért. Franklin és Loretta intézett mindent. Caroline fogta a kezét, és úgy hallgatta, mivel töltötte az elmúlt hetet a bácsikája. Teljesen elégedett volt a helyzettel, és kész volt akár egész este Milo bácsi mellett ülni, ha ez örömet okoz neki. Vissza is utasított néhány táncfelkérést. Amikor Milo bácsi, az ő közvetlen modorában megkérdezte, hogy mikorra tervezik, hogy a család új taggal gyarapodjon, Caroline elnevette magát. – Még nem beszéltünk róla – ismerte be. – Amikor megtörténik – tette hozzá. – Még azt sem tudom, hány gyereket akar Bradford. – Szeretnék addig élni, hogy az első gyerekedet a karjaimban tarthassam – sóhajtott a márki. – Azt szeretném, ha örökké élne – suttogta vissza Caroline. Bácsikája láthatóan örült a válasznak és megszorította a kezét. Bradford Milford mellett állt a terem túlsó végében és nem tudta levenni szemét a feleségéről. Milford megpróbált valamiféle beszélgetést kezdeményezni, több témát is felvetett, de alig kapott választ. – A király elválik a feleségétől és a jövő héten Franciaországba költözik – próbálkozott újra Milford. Bradford csak bólintott válaszul és tovább bámulta feleségét. – Az isten szerelmére, Brad! Nem fog eltűnni. Szedd már össze magad! – Milford kuncogni kezdett, és jól hátba vágta barátját, hogy kizökkentse. – Nincs rajta semmi ékszer. Milford zavartan bámult rá, aztán Caroline-ra nézett, majd vissza barátjára. – Rajta van a gyűrűd. – Nem is fogja soha levenni – jelentette ki önelégült mosollyal Bradford. – Brad, miért az ékszerekről beszélünk? Bradford vállat vont és végre teljes figyelmét Milfordnak szentelte. – Megtudtál valamit az ügyemet illetően? – A Caroline ellensége utáni nyomozásra gondolt, de túl sokan voltak hallótávolságban. – A mi ügyünk, és igen, találtam valamit, ami fontos lehet. Bradford kurtán bólintott. – Később megbeszéljük, vacsora után.

A terem túlsó végében Caroline segített bácsikájának felállni, kezébe adta a botját. Több, mint egy órát töltött vele, és Milo bácsi elégedett volt. Megcsókolta a lányt, miután többször is megígértette vele, hogy másnap délután meglátogatja, aztán kiment a folyosóra. Caroline mögötte haladt, közben bólintással üdvözölte az ismerősöket, akik megszólították. – Fog tudni aludni ebben a nagy zajban? – érdeklődött Caroline. – Ó, az utóbbi időben úgy alszom, mint a csecsemő – nyugtatta meg Milo. – Menj drágám, élvezd az estélyt. Holnapra kipihenem magam, és alig várom a látogatásodat. Caroline összekulcsolt kézzel figyelte, ahogy nagybátyja lassan felmegy a lépcsőn. Amikor eltűnt a szeme elől, megfordult, hogy megkeresse Bradford, de szembetalálta magát Rachel Tillmannel és vőlegényével, Nigel Crestwall-lal. Rachel meglehetősen erőszakos módon hívta fel magára Caroline figyelmét. Megragadta a karját és olyan erősen szorította meg, hogy fájt. – Most ugye borzasztóan elégedett magával? Caroline-t meglepte heves hang és a karjára kulcsolódó fájdalmas szorítás, hogy meg sem tudott szólalni, csak elképedten bámult a nőre. – Nézd már, hogy játssza az ártatlant – fordult Rachel Nigelhez. Metsző, gúnyos mosolyától Caroline-t kilelte a hideg. – Rachel, miről beszél? – Caroline dühösen rántotta ki a karját a szorításból és idegesen nézett körül férje után kutatva. Rachel félreértelmezte a mozdulatot. – Ne aggódj! Nem fogom tönkretenni a remek partit. Micsoda megtiszteltetés, hogy meghívtatok. Csak azt akartam, hogy tudd, nem tudsz becsapni. Mindent tönkretettél. Mindent! – Rachel újra elkapta Caroline karját és belemélyesztette a körmét. – De megfizetsz érte, te kis boszorkány! Csak várj, és meglátod! – Még sohasem ütöttem meg nőt, ugye Milford? – Bradford hangja Rachel háta mögül jött, így a nő nem láthatta a férfi dühös arckifejezését. – De ha nem veszi le a kezét azonnal a feleségemről, Miss Tillman, akkor azt hiszem ön lesz az első. Rachel olyan hevesen lökte el a karját, hogy Caroline nekiesett a lépcsőnek. Nigelre meredt, mintha őt hibáztatná Bradford hirtelen felbukkanásáért, aztán megfordult és a bálterembe sétált. Nigelnek futnia kellett, hogy lépést tartson vele. Caroline növekvő dühvel figyelte visszavonulásukat. Milford vette észre először megváltozott arckifejezését. Megfogta a lány karját, és gyengéden dörzsölni kezdte, mintha ledörzsölhetné róla a fájdalom nyomait. – Az összecsapás alatt kell reagálnia, nem pedig utána – mosolygott rá.

Caroline tekintete Milford mosolygó arcáról férje komor arcára vándorolt. – Mindig is lassú voltam ilyen ügyekben – magyarázta. – Bradford! Rachel gyűlöl engem. Azt mondta, az én hibám. – Micsoda? – érdeklődött Milford. Caroline vállat vont. Észrevette, hogy néhány ember őt figyeli, ezért gyorsan eltűntette arcáról a dühös kifejezést. – Fogalmam sincs. – Hazamegyünk! – jelentette be megfellebbezhetetlenül Bradford. – Milford, vigyázz rá, amíg én hívom a kocsit! – Nem megyünk haza – tiltakozott Caroline. – Nem fogok megfutamodni egy olyan alaktól, mint Rachel Tillman. És különben is megígértem, hogy találkozom… – Senkivel sem találkozol! – Bradford hangja zordabb lett, és Caroline kihúzta magát, belül forrt a méregtől. Nem fog elmenni! Az apja összeomlana, mert még egy percet sem töltött vele, és Charitynek is megígérte, hogy vacsora után bizalmasan beszélgetnek. Nem magyarázkodott, csak annyit suttogott. – Még nem is táncolt velem. – Ez igaz, Brad! – szólt közbe Milford. Akkor sem hervadt le arcáról a mosoly, amikor a herceg és a hercegné egyszerre vetett rá helytelenítő pillantást. – Remek! Egy tánc és utána hazamegyünk. – Bradford megfogta Caroline könyökét, és a bálterembe vezette. Caroline boldogan mosolygott, amikor rájött, hogy kisebbfajta győzelmet aratott. – Köszönöm, uram – suttogta. Igyekezett, hogy hangja ne legyen diadalmas. – Csak egy tánc! – figyelmeztette Bradford és csatlakoztak a táncolókhoz. – Igen, uram. A szelíd beleegyezés egy percre sem tévesztette meg Bradfordot. Alighogy véget ért a tánc, Milford jelent meg mellettük és felkérte Caroline-t a következő táncra. Bradford vonakodva bár, de beleegyezett. Jobb kedvre derült, amikor látta, hogy Rachel és Nigel távoznak az estélyről. Nem akart még egy összecsapást aznap este. Majd holnap elbeszélget a nővel, hogy választ kapjon a kérdéseire. Caroline úgy érezte London összes férfijával táncolt és éjfélre, mire a vacsora véget ért és újra felcsendült a táncra hívó zene, meglehetősen kimerült. Bradford elégedett volt a feleségével. Néha még el is mosolyodott, annyira élvezte a felesége körül támadt figyelmet. Caroline méltóságteljesen és magabiztosan viselkedett, és ez tetszett neki. És kétszer is, amikor nem számított rá, megfordult és férjére mosolygott.

Bradford észrevette, hogy Terrence St. James állandóan felesége körül ólálkodik, akárcsak egy másik piperkőc, egy Stanton nevezetű. Megőrizte nyugalmát, de gondolatban feljegyezte, hogy első adandó alkalommal el kell beszélgetnie a két széptevővel. – Már megint nagyon elkomorodtál, Brad. Még mindig Rachel jár a fejedben? Bradford a fejét rázta. – Csak azokat az aranyifjakat figyelem, akik a feleségem után ácsingóznak. – Hangja unatkozó volt, de nem tévesztette meg barátját. Milford látta a szemén, hogy Bradford nagyon dühös. – Némelyikükkel elbeszélgetek, még mielőtt az est véget ér. Most Milford csóválta a fejét. – Akkor az összes teremben lévő férfival el kell beszélgetned – jegyezte meg. – Nézd, Caroline az apjával táncol. Néhány percig biztonságban van. Mi addig megbeszélhetnénk az ügyünket, nem gondolod? Bradford bólintott és követte Milfordot. Megállt, elég hosszú időre ahhoz, hogy ráijesszen Stantonra, aztán folytatta útját. Milford közönyösen viselkedett, de az a tény, hogy kétszer felhozta a témát, azt jelentette Bradford számára, hogy ez a közöny csak megjátszott. A márki dolgozószobájába tartottak, egy hosszú percig figyeltek egy párocskát, akik egy csendes helyet kerestek maguknak, hogy elbújjanak a bámuló szemek elől, aztán Bradford becsukta maguk mögött az ajtót. Caroline befejezte a táncot apjával, amikor Charity bukkant fel mellettük, arcán izgatott várakozással. – Ugye megbocsátod, bácsikám, de Caroline és én szeretnénk néhány szót váltani. – Ebben a félreeső fülkében magunk leszünk – jelentette ki Charity. Szemüvegét a kezében tartotta, és amikor leültek, felvette. – Arra gondoltam, hogy beszélgethetnénk az erkélyen, de persze ott halálra fagynánk. Caroline mosolyogva veregette meg Charity kezét. – Ne idegeskedj, kedvesem. Két nap múlva feleségül mész ahhoz a férfihoz, akit szeretsz, és minden csodálatos lesz. – Csodálatos? – suttogta Charity kételkedve, homloka ráncba szaladt. – Jaj, bárcsak itt volna a mama! Annyira félek a… na, tudod, hogy mi miatt és olyan rossz előérzetem van. – Charity, hidd el, minden rendben lesz – mondta nem kis felsőbbrendűséggel a hangjában Caroline, aztán eszébe jutott, hogy mennyire meg volt ijedve a saját nászéjszakáján. Érezte, hogy elpirul. – Paul nem várja el, hogy tudd – magyarázta növekvő zavarral. – És igazán egész kellemes. Charity mosolygott. – Szeretem, amikor megcsókol – ismerte be. – Tudom, hogy soha nem hazudnál nekem. Ha azt mondod, hogy csodálatos, akkor biztosan az is. Caroline mosolygott és remélte, hogy unokanővére nem tesz fel kérdéseket a részleteket illetően. Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy Charity feláll és leveszi a szemüvegét. – Annyira megnyugtattál, most sokkal jobban érzem magam – intett búcsút és máris eltűnt, hogy megke-

resse kedvesét. Caroline is indulni készült, amikor a kis fülkébe belépett a hórihorgas Terrence St. James és könyörögni kezdett, hogy hallgassa meg. Caroline visszautasította. A hely teljesen alkalmatlan volt, mivel eltakarta őt a tömeg szeme elől, ráadásul semmi kedve nem volt beszélgetni a férfival. St. James tekintetéből világosan kiolvashatta, hogy a férfi mennyire csodálja őt, és ez feldühítette. Végül is, ő egy férjes aszszony! – Csak azt szerettem volna kérni, hogy találkozhassam magával, amíg Londonban tartózkodik. Most, hogy férjhez ment, egy kis szórakozás… – Vállat vont, befejezetlenül hagyva a mondatot. Caroline nem akart hinni a fülének. – Most az egyszer nem veszek tudomást becstelen kijelentéséről – vetette oda jéghideg hangon és megvető pillantást vetve rá, méltóságteljesen elvonult mellette. – Nem értett meg engem – suttogta utána Terrence. Caroline úgy tett, mint nem hallotta volna, megpillantotta apját egy csoport közepén, és felé indult. Igyekezett türtőztetni magát, bár úgy gondolta, pontosan érti, mire célzott az utálatos angol. Elhatározta, hogy beszél Bradforddal és megemlíti, hogy némely férfinak igazán alacsonyak az erkölcsi értékei, végül azonban félretette a problémát. Caroline táncolt egyet Paullal, majd némi szemlélődés után a könyvtár felé indult, mivel a férfi úgy vélte, ott találja Bradfordot. Apjának már szólt, hogy elfáradt és hamarosan indulnak haza. Nem is maradt más dolga, mint megtalálni férjét és már mehetnek is. A Rachellel és Terrence-szel történtek nyomasztóan hatottak rá, és semmi másra nem vágyott, mint hogy itt hagyhassa a hangos kavalkádot. És persze, hogy Bradford karjaiba simulhasson. Caroline addig észre sem vette, hogy Terrence követi, amíg oda nem ért a könyvtárhoz és be nem kukucskált. A könyvtár üres volt és Caroline éppen meg akart fordulni, amikor Terrence szó szerint belökte a szobába és becsukta maga mögött az ajtót. – Álljon el az útból – parancsolta Caroline. Épp elég dühös volt, hogy akár térdre kényszerítse a férfit, és dühe csak fokozódott, amikor Terrence nemet intett. – Óriási vagyonom van – kezdte. – Meg tudok adni magának… Caroline türelme végére ért. Félrelökte az útból és az ajtó felé indult, amikor a férfi keserű hangja megállította. – Valójában egyáltalán nem vagyok gazdag – állt a lány útjába. – És elég szép összeget kaptam azért, hogy kompromittáló helyzetbe hozzam. A férje igencsak féltékeny ember, kedvesem. – Valóban – helyeselt Caroline. Hátrálni kezdett. Arra gondolt, hogy az íróasztalhoz megy és felkap egy gyertyatartót, hogy legyen fegyvere. – Elég féltékeny ahhoz, hogy akár meg is ölje.

– Soha nem tenne ilyen ekkora tömeg szeme láttára – vágott vissza a férfi. – Miért? Miért teszi ezt velem? – Pénzért, természetesen – vont vállat hanyagul Terrence. Rachel holnap fog fizetni. Azt hiszem nagyon haragszik magára, kedvesem. Caroline elérte az asztalt és megfordult, de nem volt elég gyors. Terrence St. James rávetette magát, elkapta a karjait, és az oldalához szögezte. Acélos erejű volt a szorítás. – Egyáltalán nem esik nehezemre megcsókolni. Igazán kellemes lesz. Megér egy-két ütés a haragos férjtől. Caroline hűvös nyugalommal ált, nem harcolt tovább, hanem várt a megfelelő alkalomra. Terrence lábai elég széles terpeszben voltak ahhoz, amit tervezett. Mihelyt a férfi ellazult, alkalmazni fogja a Caimentől tanult módszert arra, hogy kell megtörni egy férfi szorítását. – A férjem hinni fog nekem – kérkedett Caroline. Terrence megmozdult, és Caroline rögtön a két lába közé tette a saját jobb lábát. Egyszerre hallották meg a hangokat. A lány kinyitotta a száját, hogy sikítson, de Terrence lecsapott rá és a szájával hallgattatta el. Az ajtó kinyílt, és Caroline már készült emelni a térdét, hogy pokoli fájdalmat okozzon fogvatartójának. Nem volt rá alkalma. Bradfordot dühe a villámnál is gyorsabb mozgásra ösztökélte. Szó szerint letépte Terrence St. Jamest Caroline-ról és áthajította az asztalon olyan sebesen, hogy a lány elámult. Gyorsan kitért az útjukból. Nem láthatta férje arcát, mert Bradford háttal állt neki. Azt figyelte, hogyan próbál Terrence talpra kecmeregni. Caroline az ajtó felé fordult, és meglátta Milford, amint elállja a bejáratot, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy senki sem tudjon bejönni. St. James végre felállt, de csak azért, hogy a következő pillanatban újra hátrabukjon egy elemi erejű ütéstől, amit egyenesen az arca közepébe kapott. Caroline Bradford mellé sietett és végre meglátta az arckifejezését. A félelemtől végigborsózott a háta. Ahogy férje ránézett, arcán düh, undor és megvetés tükröződött. – Mire gondol? – suttogta Caroline. – Hallgasson! A hideg parancsszó megrémítette. Teljesen összeomlott hallva a haragos hangot és látva a dühödt arcot. Caroline sírni kezdett. Édes istenem, csak nem képzeli, hogy ő bátorította ezt a szörnyű embert, hogy szívesen fogadta a közeledését? Megrázta a fejét. Nem hiheti, nem tarthatja ilyen kevésre feleségét. St. James legalább olyan ostoba volt, mint amilyen kapzsi. Újra talpra küzdötte magát. Bradford visszafordult hozzá, elkapta a torkát és hozzácsapta a könyvszekrényhez.

Terrence akaratnélküli bábként lógott Bradford markában, arca lassan vörösödni kezdett. Caroline megpróbálta elrángatni férje kezét, de nem sikerült. Könyörögve fordult Milfordhoz. – Ne engedje, hogy megölje! Milford közönyösen vonta fel a vállát. Caroline letörölte a könnyeit és visszafordult férjéhez. – Bradford, fel fognak akasztani, ha megölöd ezt az embert! És különben is szeretné elmondani, hogy mit csinált. – A fenébe is! Nagyon jól tudom, hogy mit csináltatok! – csikorgatta a fogát Bradford. Ekkor Milford közbelépett. – Nem ér ennyit ez a fickó, Brad. Egyszerűen dobd ki szeméttel együtt. – És mégis, mit csináltunk? – csattant Caroline hangja. – Gyerünk, Bradford! Mondd el, szerinted mi történt! Bradford arckifejezése lassan megváltozott. Látszólag unottan engedte el ellenfelét és figyelte, ahogy az a padlóra omlik. St. James nem halt meg. Caroline hallotta ziháló hörgését, ahogy levegő után kapkod, miközben férje válaszára várt. – Brad, hallgasd meg a feleségedet. Caroline, magyarázza meg, mi történt – próbálta meg Milford eljátszani a békítő szerepét. – Nem magyarázok meg semmit – mondta fakó, érzelemmentes hangon. Kezei azonban ökölbe szorultak, elárulva ezzel, micsoda dühöt érez. – Látta, hogy mi történt. Vonja le a következtetéseket. A férjem már levonta a maga következtetéseit. Így van, Bradford? Az ajtó felé indult, de Bradford könnyedén megszorította a karját. – Biztos vagyok benne, hogy ártatlan ebben a dologban – mondta végül. Hangja azonban még mindig feszült és hideg volt. – Maradjon itt, amíg el nem indulunk! Milford, kerítsd elő a kocsit. – Kerítsd elő te magad – vetette oda Milford. Nem akarta barátját egyedül hagyni St. Jamesszel. Bradford merev tartásából tudta, hogy még mindig dühös. Bradford néhány szitkot morzsolt el a fogai között, és kiment a szobából. Milford Terrence-hez sétált és oldalba bökte a csizmájával. – Azt javaslom öregem, hogy kússz el innen, mielőtt Bradford visszaér. Caroline a szoba közepén állt, lesütött szemmel és St. James jó nagy ívben kikerülte kifelé menet. Milford odament Caroline-hoz, kezét a vállára tette, hogy megvigasztalja, és komoran húzta össze a szemöldökét, amikor a lány összerezzent az érintéstől. – Mondja el, mi történt – kérte. Hangja simogatott, a célja az volt, hogy megnyugtassa a lányt.

Caroline a fejét rázta. – El fogja mondani Bradfordnak – suttogta. – És az olyan borzasztó lenne? Gyengéd, figyelmes hangja remegésre késztette a lányt. Caroline összekulcsolta kezeit, hogy elrejtse remegését. Nem engedhette, hogy engedjen Milford vigasztaló szavának. Ösztönösen érezte, hogy a legkisebb kedvesség is véget vethet a higgadtságnak, amit magára erőltetett. – Szeretnék most hazamenni. – Újabb lépést tett hátrafelé, amikor látta, hogy Milford újra meg akarja érinteni. A hangjából áradó fájdalom megrázta a férfit. Büszke tartással, fegyelmezett arckifejezéssel állt, de az őt marcangoló fájdalom sütött a hangjából. – Bradford rögtön itt lesz. Caroline, hisz az imént jelentette ki, hogy hisz abban, hogy ön ártatlan. Csak St. Jamesre dühös. Caroline fejét rázva félbeszakította Milford magyarázkodását. – Először nem hitte – mondott ellent. – A legrosszabbra gondolt. – Majd ha lehiggad… – Nem akarok Bradforddal hazamenni – jelentette ki. – Az bizony átkozottul nagy baj! – az ajtóban Bradford állt. Caroline nem volt hajlandó ránézni. Érezte, hogy kabátját a vállára dobják és a következő pillanatba Bradford mellett találta magát. Egész úton egy szót sem szóltak egymáshoz. Caroline arra használta fel az időt, hogy lecsillapodjon. Végig magán érezte Bradford tekintetét, de akkor sem volt hajlandó ránézni. Összetörték a szívét, és senki mást nem hibáztathatott érte, csak saját magát. Ostoba volt. A férfi nem tudta volna így megsérteni, ha nem olyan ostoba, hogy beleszeressen. Ő tiszta szívéből megbízott Bradfordban és most emiatt úgy érzi magát, mint akit összetörtek. Alaptalan féltékenysége és bizalmatlansága annyira váratlanul érte, hogy hirtelen nem ruta, miként birkózzon meg vele, hogyan védje meg magát. Emlékezett még arra, hogyan támadt rá Bradford, amikor Claymere letámadta édesapja házában. Dühe legalább annyira szólt neki, mint Claymere-nek. Ma este egy pillanatra ugyanazt a dühöt pillantotta meg férje arcán, és ez a düh rá irányult. Mire hazaérkeztek, Caroline semmi mást nem akart, csak hogy bezárkózhasson a szobájába és kisírhassa magát. Úgy érezte magát, mint egy sebesült állat, aki menedéket keres. Bradford látta, hogy felesége felfelé indul a lépcsőn, a hálószoba irányába. Rászólt, hogy kövesse őt a könyvtárba, mert meg akarja beszélni vele a történteket.

Caroline, mintha meg sem hallotta volna, ment tovább a szobája felé. Már az ajtónál járt, amikor Bradford utolérte, megragadta és maga felé pördítette. – Nem hallotta, amit mondtam? A könyvtárba! – Nem. – Caroline megfordult és besétált a szobába, majd becsukta az ajtót férje megdöbbent arca előtt. A következő pillanatban az ajtó olyan erővel vágódott ki, hogy nekiütközött a falnak. Bradford benyomult rajta és az ágyhoz lépett. Felesége az ágy szélén ült, keze az ölében nyugodott. Megállt előtte, széles terpeszállásban, csípőre tett kézzel. Caroline felnézett, látta a dühöt a férfi arcán, erre szabadjára engedte saját dühét. – A ma éjszaka után azt hiszem, soha többet nem állok szóba önnel! A heves hang még jobban feldühítette Bradfordot. – Megmagyarázod, hogy mi történt közted és St. James között a könyvtárszobában, vagy kiverem belőled! – Nem fog kezet emelni rám – jelentette ki Caroline szilárd hangon, ami meglepte Bradfordot. Egy kicsit higgadtabban folytatta. – És ezt miből gondolja? – Nincs szüksége arra, hogy az öklét használja, mikor pusztán az arckifejezésével és a gondolataival annyi kárt tud okozni. És különben sem ütne meg egy nőt. Az nem az ön stílusa. Bradford kénytelen volt beismerni magának, hogy feleségének igaza van. Puszta fenyegetéssel nem jut semmire. Elhatározta, hogy higgadt marad. – Mondja el, mi történt. – Ha válaszol a kérdésemre, akkor elmondok mindent. Én már tudom az igazat, de öntől akarom hallani. – Felállt és szembefordult férjével. – Amikor meglátott St. Jamesszel, ugye először azt hitte, hogy elárultam önt? – Tudom, hogy nem volt része… – Nem ezt kérdeztem – szakította félbe Caroline. – Válaszoljon, uram! De az igazat mondja! A férfi vállat vont. – Logikus következtetés volt, és igen, egy-két másodpercig valóban azt hittem, hogy elárult. Ön mondta, hogy találkozója van valakivel. Tudom, hogy túl hevesen reagáltam és azt is tudom, hogy ártatlan. Caroline vállai megroskadtak, szomorúan csóválta a fejét. – Charityvel volt egy kis magánjellegű beszélgetésem. Ővele volt találkozóm. És most elmondom, mi történt. Az ön keresésére indultam. Paul úgy vélte, hogy a könyvtárban lehet. Terrence St. James követett. Rachel pénzt ígért neki, ha engem kényes helyzetbe hoz. Látja? Mindenki tudja, hogy ön milyen féltékeny természetű. Mindenki, csak az ostoba felesége nem! És St. Jamesnek szüksége volt a pénzre.

Én még botor módon azzal kérkedtem, hogy a férjem nekem fog hinni, nem annak, amit lát. Tévedtem – fejezte be halk hüppögéssel. – Ne forgassa ki a helyzetet – horkantott Bradford. – Megígérte, hogy egész este mellettem marad. Erre az első alkalommal, amikor félrefordulok, máris egy… – Önt akartam megtalálni – erősködött Caroline. – Hibáztam. – Na, ebben legalább igaza van. – Hiba volt feleségül menni önhöz. Hibáztam, amikor teljes szívemmel megbíztam önben. A legnagyobb tévedésem, hogy beleszerettem önbe. De a szerelem és a gyűlölet kéz a kézben járnak, és ebben a pillanatban, azt hiszem, majdnem gyűlölöm önt! És ez csakis az ön hibája! – hangoskodott Caroline. – Lassan megfojt minden érzelmet bennem! Hátat fordított a férfinak és elkezdett vetkőzni, közben minden erejével azon volt, hogy ne vegyen tudomást férje közelségéről. Amikor már csak egy ingen állt ott , megpróbált elmenni Bradford mellett, hogy a köntösébe bújjon, de a férfi útját állta. – Miért ilyen komor, uram? Hiszen diadalmaskodott, nem? – Caroline hangja jegesen csengett. – Mióta csak találkoztunk, mindig arra várt, hogy mikor csalom meg önt. Hiszen olyan biztos abban, hogy én sem vagyok különb, mint a nők, akikkel eddig dolga volt, és éppen most bizonyosodott be, hogy igaza volt. Én sem vagyok jobb, mint akármelyik kurtizán, így van? – Mi az ördögről beszél? – Azt hiszi, az ön kötelessége, hogy megvédjen engem saját magamtól. Mi szegény nők olyan gyengék vagyunk, és természetesen erkölcsről beszélni velünk kapcsolatban nem is érdemes. Hiszen az első arra alkalmas férfinak az ágyába bújunk, nem így van, uram? Már csak annyit mondjon meg nekem, hogyan voltam egyáltalán képes szűz maradni az esküvőnkig? – A fenébe! Semmi értelme annak, amit mond. – Nem akart kiabálni, de a lány túl közel járt az igazsághoz. – Szörnyű hely ez az Anglia – suttogta Caroline. – Annyi éven át Bostonban, csak egyszer kerültem botrányos helyzetbe! Rossz helyen voltam rosszkor, a férfiak pedig részegek voltak. Itt azonban, akárhová is megyek, megtámadnak, fenyegetnek… és édes istenem, nemcsak idegenek. A saját férjem támad rám szörnyű gondolataival! Haza akarok menni. Vissza akarok menni Bostonba. Caroline sírni kezdett. – Caroline, soha nem tagadtam, hogy hirtelen a természetem.

– Semmi értelme üvöltözni egy sükettel, vagy azt követelni egy vaktól, hogy lásson. Ma éjjel rá kellett jönnöm, hogy téveszméi olyan erősen rögzültek már, hogy soha senki nem lesz képes megváltoztatni őket. Soha sem fog megbízni bennem teljesen, mert képtelen rá. Hiba volt feleségül mennem önhöz – ismételte meg. – Nem volt más választása – mutatott rá Bradford. Érezte, hogy újra elönti a düh a lány nyers kijelentésére. Már maga a tény, hogy felesége ilyen hangnemben mert vele beszélni, felbőszítette. Figyelte, ahogy Caroline bemászik az ágyba, és magára húzza a takarót. Oldalára fordult, a hátát mutatva neki. – Lesz olyan kedves és elhagyni a szobámat. – Caroline reszketett a hidegtől és az elkeseredéstől. Tudta, hogy csak idő kérdése, hogy megint sírni kezdjen. Szerette volna, ha magára marad a szerencsétlenségével. Ha már jól kisírta magát, ráér eldönteni, hogy milyen lépéseket tegyen. – Kiforgatod a szavaimat, asszony – morogta Bradford. – Semmi okod, hogy rám légy dühös. Én voltam az, aki ott talált téged azzal a gazemberrel a könyvtárban. Azok után, hogy a szavadat adtad, hogy sehová sem mész egyedül. Az a baj, hogy mindenkiben megbízol, és ezért kerülsz mindig olyan helyzetben, amit nem tudsz kezelni. – Nem forgatok én ki semmit. Éppen hogy kezdem helyesen értelmezni a dolgokat. – Megfordult és Bradford hátát bámulta. – Ön volt az, aki elmagyarázta, hogy külön hálószobánk van, és ez itt az én hálószobám. Ezért megkérem, hogy távozzon. Nem akarom, hogy mellettem aludjon. – Forró könnyek égették a szemét. – Nem fogom megengedni! – tette még hozzá. – Megengedni? Nem fogja megengedni? – Bradford üvöltése elnémította Caroline-t. Megfordult, hogy teljes dühét rázúdítsa, de Caroline nem törődött már vele. – Soha senki nem merészelt még így beszélni velem! Senki! És most jól figyelj ide, Caroline. Ebben a házasságban én vagyok az, aki bármit is megengedhet! Nem te! Az ágyhoz sétált, útközben vette le ingét. Caroline a hasára fordult. Érezte, ahogy lerántják a takarót róla, hallotta az ágy nyikorgását, ahogy Bradford elnyújtózott mellette. Aztán lehámozták róla az inget, átbújtatva előbb a vállán, aztán a csípőjén, végül a lábain. Caroline nem mozdult, levegőt sem mert venni és végül már úgy érezte, hogy szétrobban a tüdeje. Várta az ütést, de az nem jött. Helyette Bradford ajka cirógatta végig a nyakszirtjét. – Nem akarom, hogy hozzámérj – suttogta Caroline a párnába. – Ez nem így működik, drágám. Amit te akarsz, az nem fontos. – A férfi hangja nyers volt és hajlíthatatlan.

Caroline olyan erővel fordult meg, hogy Bradford az oldalára esett. A lány arca alig néhány centire volt az övétől. Egy hosszú percig néma dühvel meredtek egymásra. Caroline kényszerítette magát, hogy halkan beszéljen. – Lehet, hogy Bradford hercegének az én kívánságaim nem számítanak, de a hitvesi ágyban a hatalmad és a pénzed mit sem ér. Ebben az ágyban te a férjem vagy. Lehet, hogy a világ alázatosan behódol Bradford hercegének, én azonban soha nem fogok behódolni a férjemnek. Soha! Tanuld meg különválasztani a rangot az embertől, mert esküszöm, a házasságunk csak így működhet. Bradford zavart arckifejezéssel nézte, és Caroline sikítani szeretett volna. Hogyan értesse meg vele? – Hagyd a féltékenységet és a dühöt az ajtó előtt, az arroganciáddal együtt. Jered Marcus Bentonként gyere be hozzám. Suttogva mondta ki az utolsó kívánságot, aztán visszafordult a hasára, mintegy elbocsátva őt. Tudta, hogy a férfi még mindig nem érti és a szíve sajgott szánalmában. Bradford arra gondolt, hogy a felesége a lehetetlent kérte tőle. Rejtvényekben beszélt, és neki nincs ideje megfejteni a jelentésüket. Ő Bradford hercege! És lehetetlen elválasztani a rangot tőle. A francba! Hát nem érti, hogy a rangja az ő takarója? Meg akarja fosztani őt az értékétől, a méltóságától? Bizonytalanság futott át rajta. Vagy talán őt akarja kicsalogatni a jól felépített védelmi rendszeréből? És ha sikerül, mi történik? Mi marad akkor neki? Túl sokat kér tőle. Ráadásul ellentmond saját magának. Megtagadja a hatalmat, a gazdagságot és tekintélyt, holott pont ezek az okok, amiért hozzá jött feleségül. Vagy mégsem? Lehet, hogy tényleg Jered Marcus Bentont szereti, az embert? Bradford megrázta a fejét, így próbált megszabadulni a lány okozta nyugtalanságot. Úristen, szinte zúgott a feje a sok felvetett kérdéstől. Apja és bátyja halála óta most először érezte sebezhetőnek magát. Önkéntelenül is védekezni kezdett az érzés ellen. A lány összezavarta, és nem készült fel, hogy megbirkózzon a lány által támasztott kihívásokkal, hogy megváltozzon. Csak abban volt biztos, hogy akarja őt. Most, ebben a pillanatban. De azt is akarta, hogy Caroline is kívánja őt, látni akarta a vágyat, a szenvedélyt. Caroline szorosan lehunyta a szemét, és sikertelenül próbálta visszafojtani könnyeit. Érezte, ahogy Bradford megemelkedik mellette, és a combjának simul. Keze cirógatni kezdte a hátát olyan gyengéd érintéssel, hogy Caroline újra összezavarodott. A férfi meleg leheletétől lúdbőrös lesz a háta. Ujjai apró köröket írva haladtak lefelé a gerincén, egy szívdobbanásnyi időre megállt, majd besiklott a lábai közé, forró hullámokat indítva el a lány belsejében. Caroline megérezte a változást a másikban. Tudta, hogy a düh már a múlté, és reagált a gyengéd érintésre. Először arra gondolt, hogy küzdeni fog az érzéki gyönyörök ellen, amit a férfi

rákényszerít, de aztán kénytelen volt beismerni magának, hogy Bradford egyáltalán nem kényszeríti. Szája forró csókokkal borította a hátát, miközben ujjai folytatták varázslatos tevékenységüket, míg egészen nedves lett a vágytól. Görcsösen a lepedőbe markolt, amikor a férfi fokozta a nyomást, érezte, ahogy izmai nekifeszülnek az őket izgató kéznek, és tehetetlen volt a végighullámzó gyönyörrel szemben. Bradford ujjai előrenyomultak, majd meghátráltak újra és újra, míg végül Caroline biztosra vette, hogy belehal az édes agóniába. Teste, kielégülést keresve, ívbe feszült és vágytól buja hangon egyszerre követelőzve és könyörögve nyögte a férfi nevét. Bradford ekkor megmozdult és a lábai közé térdelt. – Mondd meg, hogy mennyire akarod ezt – követelte rekedten, reszketve saját vágyától. Hallani akarta, hogy felesége is ugyanúgy kívánja őt, ahogy ő az asszonyt. – Téged akarlak, Jered – suttogta. – Most, kérlek! – Én is akarlak, Caroline – hörögte. Keze megragadta a lány csípőjét, és egyetlen erőteljes döféssel beléhatolt. A nevét kiáltotta, gyengéd, becéző hangon csalogatta a mindent elsöprő beteljesülés felé, szinte könyörögve, hogy vegye el, amit kínál neki. Megvárta, amíg teljesen betölti, elolvad, feloldódik és akkor újra a nevét kiáltva, felrepítette őt napba. Elégedett nyögéssel roskadt feleségére, és amikor a gyönyör utolsó hullámai is elcsitultak, az oldalára fordult magával vonva Caroline-t is. Feje közvetlenül a lány feje mellett pihent a párnán, keze gyengéden simogatta az arcát. Könnyeket érzett az ujjai hegyén. – Ne sírj, kicsim! Ne sírj – suttogta újra meg újra, amíg Caroline meg nem nyugodott. – Mindig eléred, hogy kívánjalak – suttogta Caroline. Hangja olyan volt, mintha valami halálos bűnt vallana be. Bradford nem válaszolt rögtön. Magukra húzta a takarót, aztán újra magához ölelte a lány és ringatta annyi gyengédséggel és figyelemmel, hogy Caroline újra sírni kezdett. – Caroline, azt szeretnéd, ha bocsánatot kérnék? Az hazugság lenne – sóhajtott Bradford – Nem kellett erővel elvennem semmit. Te is úgy kívántál engem, ahogy én téged. A lány a fejét rázta, mielőtt Bradford befejezhette volna a mondatot. – Nem kívántál engem? – kérdezte a férfi elképedve azon, hogy Caroline képes hazudni. Eddig mindig őszinte volt hozzá, szinte nyers, ha kellett és számított erre az őszinteségre. – De igen, kívántalak. De szeretném, ha bocsánatot kérnél azért, mert azt hitted, hogy szégyenletesen viselkedtem ma este a bálon – magyarázta. Hangját tompította a párna, és Bradfordnak egész közel kellett hajolnia, hogy megértse, amit mond.

– Túlreagálod a dolgot – mondta és megcsókolta a homlokát. – Én reagálom túl? – döbbent meg Caroline. – Ma este majdnem megöltél egy embert és szörnyű volt az arcod, amikor rám néztél. Azt akartad hinni, hogy én vagyok a bűnös, nem így van? – Az isten szerelmére, ne légy ilyen drámai! – vitatkozott bosszankodva Bradford. Caroline újra érezte, hogy nő benne az indulat. Hiszen férjének leghalványabb fogalma nincs, hogy milyen mélyen megsértette. – Gyorsan rájöttem, hogy nem. – Nem elég gyorsan – csattant Caroline. Felült és szembefordult a férfival. – Amíg nem bízol bennem, ez a házasság kudarcra van ítélve. Vak bizalmat akarok, nem érem be kevesebbel. Feltétel nélküli bizalmat követelek; olyan bizalmat, ha két férfival találsz engem az ágyban, akkor állj meg és kérj magyarázatot, mielőtt megbélyegeznél. – Nem egy bolondhoz mentél feleségül, drágám – morogta Bradford. – Ebben nem vagyok olyan biztos – vágott vissza Caroline. Férje szemében harag villant, de azért bátran folytatta. – Egy bolond nem veszi a fáradságot, hogy megértse az ellenfelét. Elhamarkodott ítéletet hoztál a jellememről és a legnagyobb becsben tartott tulajdonságomat –kérdőjelezted meg. – Valóban? És mi légyen az? – kérdezte rendkívül fegyelmezett hangon Bradford. – A becsületem. – Te a házasságot csatatérnek tartod? – horkant Bradford. – Caroline, mi férj és feleség vagyunk, nem pedig harctéri ellenfelek. – Jelen pillanatban nem látok különbséget – jelentette ki a lány. – A házasságunk csatatér marad egészen addig, amíg el nem fogadod… – Nem fogadok el semmit! – csattant ingerülten Bradford. A beszélgetés kezdett kicsúszni az irányítása alól. Homályosan rémlett, hogy a lány mondott valami fontosat, de képtelen volt emlékezetébe idézni. Bármi volt is az, majd eszébe jut, döntötte el végül. Most semmi másra nem vágyott, csak hogy magához ölelje a feleségét és aludjon egyet. El is határozta, hogy véget vet a vitának. – Neked kell elfogadnod drágám, hogy én vagyok az erősebb. Van merszed ellentmondani? – Szándékosan úgy teszel, mintha ostoba lennél. Pontosan tudod, hogy mire kérlek. Vagy bízol bennem, vagy… – Talán egyszer, ha bebizonyítod, hogy bízhatom benned – ásított nagyot, lezárva magában a témát és megpróbálta újra magához ölelni Caroline-t. A lány elgurult előle, felpattant és megállt az ágy előtt. A dühtől reszketve kapta fel a takarót és maga köré tekerte. – Elegem volt abból, hogy én bizonyítsak. Ha így folytatja tovább, min-

den alkalommal reszketni fogok a félelemtől, valahányszor kinyitom a számat, hogy egy férfival beszélgessek. Félni fogok, hogy milyen ostoba következtetések fog levonni. Majd ha elismeri, hogy nem valami felszínes nőszemély vagyok, akit csak az anyagi javak érdekelnek, vagy nem egy ügyes szajha, akinek legfőbb célja, hogy London férfi lakosságát az ágyába csalja, akkor, de csakis akkor békés lesz a házasságunk. Addig pedig kénytelen egyedül aludni. Majd az előítéletei felmelegítik. Ezzel Caroline kisétált a szobából. Elégedettsége, amelyet a maga mögött bevágott ajtó okozott, rövid életűnek bizonyult. Mire bemászott Bradford ágyába, újra reszketett a dühtől. Várta, hogy a férfi visszarángatja maga mellé, és nagyon meglepte, hogy ez nem történt meg. A férfi kinyitotta az ajtó és fejét csóválva fölé tornyosult. – Legyen – jelentette ki jeges hangon. – Ez itt az én szobám. Megengedem, hogy a saját hálószobájában aludjon, asszonyom. Majd ha rájön, hogy milyen ostobán viselkedik, kész leszek meghallgatni a bocsánatkérését. Caroline nem válaszolt. Szó nélkül felkelt az ágyból és visszament a szobájába. A hidegtől reszketve bebújt az ágyba és álomba sírta magát. Utolsó gondolata az volt, hogy Bradford a legmakacsabb ember a világon. Bradford hallotta, ahogy felesége sír. Már indult, hogy megvigasztalja, de meggondolta magát. Végül is, saját magának köszönheti és nem ő lesz az, aki meghajlik. Lehunyta a szemét, és kényszerítette magát, hogy tisztán gondolkodjon. És amikor már majdnem álomba merült, eszébe jutott, hogy mi piszkálta eddig a tudatalattiját. A lány az eredeti nevén szólította. Amikor szeretkeztek, Caroline Jerednek hívta. Homlokráncolva gondolkozott, miért is olyan fontos ez.

Tizenkettedik fejezet Caroline később sem tudta volna megmondani, hogyan vészelte át a következő két napot. Charity esküvője szinte fizikai fájdalmat okozott. Unokanővére olyan boldog volt, olyan szerelemittas, hogy Caroline-t a féltékenység marcangolta. De elrejtette érzéseit és a szerető feleség szerepét játszotta, akárhányszor csak férje mellett kellett szerepelnie. Ezekben a napokban hol a honvágy tört rá, és visszakívánkozott Bostonba a rokonaihoz; hol meg búskomorságba esett, a Bradforddal való viszonyára gondolva. Úgy érezte, csapdába esett a férfi iránt érzett szerelme miatt, és újra meg újra azt kívánta, bárcsak elmúlna a szerelem okozta fájdalom. Az esküvő szép volt, és Caroline végigsírta a két fiatal kölcsönös esküjét, amivel igencsak bosszantotta Bradfordot. Férje egy zsebkendőt nyomott a kezébe, de olyan ingerült sóhajjal, hogy Caroline biztosra vette, hogy mindenki meghallotta a templomban.

Mivel Caroline mindent elkövetett, hogy eltitkolja nyomorúságát, nagyon dühítette, hogy Bradford ugyanakkor semmit sem tett, hogy elrejtse elégedetlenségét. Úgy duzzogott, mint egy sértődött iskolásfiú. Persze, nagyon is kellemesen viselkedett az esküvőt követő fogadáson, még nevetett is egyszer-kétszer. Mindenkihez kedves volt, csak éppen Caroline-hoz nem. Többnyire tudomást sem vett róla, csak akkor szólt hozzá, ha elengedhetetlen volt, és akkor is csak azért, hogy valami utasítást adjon. Rachel és az anyja részt vettek az esküvőn és a fogadáson is. Caroline-t nagyon meglepte a jelenlétük, de megvárta, amíg Bradforddal és Milforddal a kocsiba ültek és csak szólalt meg. – Nem értem, Rachel hogyan jöhetett el az esküvőre – kezdte. – Egyáltalán nem csinált titkot abból, hogy gyűlöl engem, és tudta, hogy én is ott leszek. – Mindkettőjüket meghívták – mondta Milford. – Anyát és lányát is. – De amikor olyan szörnyűségeket mondott nekem – vitatkozott Caroline fejét csóválva. – Igen, de ezt csak ön, Bradford, Nigel és én tudjuk – magyarázta Milford. – Az anyja pedig még mindig szeretné megcsípni az ön édesapját. – Megpróbáltam félrevonni és beszélni vele – ismerte be Caroline. – De olyan volt, mint a kígyó, mindig kicsúszott a kezeim közül. Ha látta, hogy közeledem, gyorsan elsietett a terem másik végébe, minél messzebb tőlem. – Úgy is néz ki, mint egy kígyó – mosolygott Milford. Bradford egyáltalán nem volt elragadtatva. – Nem akarom, hogy annak a nőnek a közelében legyen – mondta nyersen. – Csak azt akartam megtudni, hogy miért utál ennyire. Azt mondta, hogy minden az én hibám. Azt hiszem, jogom van megtudni, mire fel ez a nagy gyűlölet, uram. Meg is ölhetett volna, amikor lelökött a lépcsőn a Claymere házban. – Miből gondolja, hogy ő volt az? – Milford Bradfordra nézett, miközben ezt kérdezte és látta, hogy barátja kurta fejrázással figyelmezteti, hogy ne folytassa tovább ezt a témát. Milford zavartan húzta fel a szemöldökét, majd másról kezdett beszélni. – Hiányozni fog Charity, amikor visszatér a gyarmatokra? – Nevetséges kérdés volt, de Milford hirtelen semmi jobbat nem tudott kitalálni. – Hogyan? Ó, hát persze, igen, hiányozni fog – felelt látható csodálkozással Caroline. – Arra gondoltam, hogy szívesen meglátogatnám a családomat. – Bradford felé pillantott, hogy lássa, hogyan fogadja bejelentését, de férje makacsul kibámult az ablakon és megint tudomást sem vett róla. – Talán tavasszal el tudok utazni egy kis időre – fűzte még hozzá. – Nem megy sehová! – Bradford hangja nem tűrt vitát, Caroline-t pedig túlságosan is kimerítette a hosszú nap, semhogy most harcolni kezdjen.

Milford végigkutatta az elméjét egy biztonságosabb téma után. Szinte tapintani lehetett a feszültséget a hintóban, és ettől rendkívül kényelmetlenül érezte magát. – Hogy van a nagybátyja? – bökte ki végül. – Úgy hallottam, betegeskedik. – Csak egy kis megfázás – felelte Caroline. – Meglátogattuk tegnap Bradforddal. Az orra piros volt, és csupa könny a szeme, de az orvos azt mondja, hogy néhány nap alatt rendbe fog jönni. Nagyon felizgatta, hogy nem vehetett részt Charity esküvőjén. Megérkeztek, és Caroline azonnal felment a szobájába. Bradford és Milford a könyvtárszobába mentek beszélgetni. Caroline vagy egy jó órát fel-alá sétált a szobájában, mielőtt lefeküdt volna. Gyűlölte a matracot, öklével csapkodta a hepehupákat, csak hogy levezesse keserű csalódottságát. Elkeserítette a férje és közte tátongó szakadék, mely egyre mélyebb lett és kezdte azt hinni, hogy nincs is megoldás a problémájukra. A Bradford szobájába vezető ajtó nyitva volt, és Caroline sokáig állt a küszöbön a nagy, hívogató ágyat nézve. Lehet, hogy tévedett, amikor szerelmet követelt a férfitól? Talán ő maga volt túl makacs? Bradford azt mondta, hogy nem gyakorlatias. Talán igaza volt. Talán ő kért túl sokat férjétől. – Nem érem be fél boldogsággal – suttogta maga elé. A szívében érezte, hogy Bradford gondolkodásával van a gond. Nem engedhette, hogy a vágyakozás a férfi után megingassa az elhatározásában. Caroline imádkozott, hogy legyen ereje kitartani, becsukta az ajtót és lassan odasétált saját, üres ágyához. Másnap reggel Bradford bejelentette, hogy éppen ideje visszatérni Bradford Hillsbe. Caroline nem vitatkozott. Hűvös távolságtartással vette tudomásul a bejelentést, amely pontosan tükrözte férje hangulatát. Bradford egyre kimerültebbnek érezte magát az ellenséges légkörben. Megtanulta megbecsülni felesége száraz humorát és élvezni szócsatáikat. Felesége intelligens asszony volt, aki tökéletesen kiismerte magát mind a gyarmatok, mind Anglia politikájában, és hiányoztak neki heves vitáik a két nép különbözőségéről. Viszonylag gyorsan berendezkedtek a vidéki házban. Bradford nagy elégedettséget érzett, hogy Caroline most magányos lesz és nem más választása, mint az ő társaságát keresni. Fizikailag is hiányzott neki, és alig várta, hogy bocsánatot kérjen, és végre újra meghitté váljon a viszony közöttük. Hét végére kénytelen volt felülvizsgálni a dolgokat. Úgy tűnt, Caroline egyáltalán nem érzi magát magányosnak, sőt mintha jobban élvezné a vidéki életet, mint a vad kavargást, amit a fővárosi társaság kínált.

Caroline apja ragaszkodott hozzá, hogy a lány megtartsa a két arab telivért. Caroline minden reggel kilovagolt valamelyik lovon, két őrrel a nyomában. Bradfordot üzleti ügyei visszaszólították Londonba, és ott tartózkodása alatt beszerzett néhány értékes ékszert. Kedvence egy gyönyörű nyakék volt gyémántokkal és rubintokkal kirakva. Külön futárral küldte el feleségének azzal a szándékkal, hogy másnap maga is visszatér Bradford Hillsbe és fogadja az asszony alázatos háláját. A nyakéket még aznap késő este visszahozta ugyanaz a futár. Üzenet nem volt mellette, de a kimerült futár azt mondta, hogy a hercegné megparancsolta neki, hogy a lehető leggyorsabban juttassa vissza a hercegnek az ajándékot. Bradfordot feldühítette, hogy felesége nem fogadta el ajándékát, aztán arra gondolt, hogy az asszony nem találta elég értékesnek. Előrelátóan beszerzett még csodálatos követ és magával vitte, amikor hazaindult. Kiegészítésül vett még néhány divatos ruhát is. Nincs olyan nő, aki ellent tudna állni egy új ruhának, és Bradford biztosra vette, hogy a lány el fog ájulni a nagylelkűségétől. Tévedett, és ez jobban dühítette, mint Caroline visszautasítása. Felesége semmit sem fogadott el az ajándékok közül és inkább sértődöttnek nézett ki, mintsem hálásnak. Pedig az ajándékokat békeajánlatnak szánta, de ez az ostoba, konok nőszemély nem vette észre. Igaz, hogy nem magyarázta meg neki a szándékát, de minden nő, akibe a legkisebb intelligencia is szorult, megértette volna a jelentésüket. Késő este került sor az összecsapásra a feleségével a dolgozószobában. Kifejezte, hogy menynyire megzavarta, hogy Caroline nem fogadta el az ajándékait. Kijelentése csak olaj volt a tűzre. Egyszerű kék ruha volt rajta, válla köré vastag sálat tekert, hogy melegen tartsa. – Mikor fogja végre elfogadni, hogy én nem vagyok olyan, mint a többi nő? – A kandallónál állt, háttal férjének, és a kezeit melengette. – Nem kellenek a méregdrága ékszerei! – Ezek szerint nem vonzzák az élet értékes dolgai? – kérdezte Bradford hűvös, kimért hangon. Caroline megfordult és meglátta férje szemében a harag villanását. – Vannak fontosabb dolgok is, mint a vagyon, a gazdagság. – Habozott egy pillanatig, azt formálgatva, hogyan is mondja el neki, hogy a szerelmét és a bizalmát mindennél többre értékelné. Tudta, ha belekezd, férje azonnal bezárja előtte a tudatát. Bármit megadott volna, hogy megtalálja az utat a férfi szívéhez. – Azt hiszem, szörnyű hibát követtem önnel kapcsolatban, kedvesem – jelentette ki Bradford. Hangjába visszatért az arrogancia, ahogy folytatta. – Holnap összepakolja az összes holmiját és elutazik a birtok másik végébe. Van ott egy házikó, a legelső, amit Bradford épített. Azt ál-

lítja, hogy a fényűzés önnek semmit nem jelent. Nos, asszonyom, bizonyítsa be! Kíváncsi vagyok, mennyi időbe kerül belátnia az igazságot. Caroline bólintott, igyekezve elrejteni elkeseredését. Hogyan fogják megoldani a problémáikat, ha külön élnek? – És ön is velem jön? – kérdezte halkan. Bradford látta a szemében a riadalmat és kis híján elmosolyodott. Biztosra vette, hogy végre megtalálta az utat, amivel észre téríti asszonyát. – Nem – felelte kurtán. – A férfiak, akiket a védelmére béreltem, önnel lesznek, én pedig visszatérek Londonba. Amikor ott befejezem az üzleti ügyeimet, akkor ebbe a házba térek vissza. Önnel ellentétben ugyanis, drága asszonyom, én beismerem, hogy élvezem a kényelmet, amit a gazdagságom biztosít. – És lefekszik más asszonyokkal, amíg Londonban lesz? – kérdezte gyenge hangon. Háttal állt férjének, így az nem láthatta az arckifejezését. Bradford elámult a kérdésen. Mióta megismerte Caroline-t, eszébe se jutott más nőkhöz nyúlni. Azonnal felismerte, hogy újabb fegyver került a kezébe, de nem volt szíve felhasználni. – Nem. – Nem magyarázkodott, csak várta, hogyan reagál Caroline. – Köszönöm – mondta egyszerűen, ezzel megint felpaprikázva Bradfordot. – Miért? Mit számít ez önnek? Caroline lassú, kimért léptekkel odasétált férjéhez és megállt közvetlenül előtte. Nekidőlt az írósasztal szélének. – Azért, mert szeretlek, Jered Marcus Benton – Furcsa módját választotta a szerelmének kimutatására – mondta szárazon Bradford. Előrehajolt és a tarkójánál fogva közelebb húzta. – Nem én zavartalak el az ágyamból, Caroline. Magad akaratából hagytad el. Caroline nem válaszolt, csak továbbra is állhatatosan nézett rá, míg végül Bradford nem tudott tovább ellenállni a kísértésnek. Ajkaival finoman megérintette a lány ajkát, és amikor az nem húzódott el, újra megcsókolta. Aztán még egyszer. Caroline ajkai szétnyíltak a gyengéd ösztökélésre, karjai átkarolták a férfi derekát. Teljesen átadta magát a csóknak, éreztetve férjével, hogy mennyire szereti, mennyire vágyik rá. Bradford nyelve finoman kóstolgatta az édes melegséget, amit a lány szája kínált, minden érintéssel a vágy tüzeit gyújtva fel. A csók megváltozott, egyre vadabb, szenvedélyesebb lett. A sál a padlóra esett, amikor Caroline hevesen Bradford csípőjéhez simult. Azt akarta, hogy soha ne érjen véget a csók, és amikor Bradford elszakította a száját az övétől, hogy nyakát borítsa el apró, érzéki csókokkal, Caroline élvezettel sóhajtott fel, melybe cseppnyi elkeseredés is vegyült.

– Ma éjjel az enyém leszel – mondta bársonyos hangon Bradford. Újra megcsókolta, hosszan és forrón, hogy elmossa az ellenállás utolsó morzsáját is, aztán a karjaiba vette és felvitte a hálószobába. – Semmi vita, asszonyom? – kérdezte, miután becsukta maga mögött az ajtót és az asszony felé fordult. Caroline a fejét rázta. Bradford lassan, módszeresen vetkőztetni kezdte, miközben csókokkal borította el. Aztán maga is vetkőzni kezdett. Meglepődött, amikor Caroline letérdelt elé és segített lehúzni a csizmáit. Úgy tűnt, a lány aznap éjjel engedelmesen teljesíti minden kívánságát, és Bradford azon töprengett, mi okozhatta a hirtelen változást. Caroline felállt és az ágyhoz sétált. Bradford figyelte és arra gondolt, hogy felesége a legbájosabb asszony a világon és a legérzékibb is. Egy perccel később már nem tudott gondolkodni. Az ágy két oldalán ikergyertyák égtek. Bradford nem oltotta el őket, mert látni akarta a lány szenvedélyét, nemcsak érezni. Bradford félrelökte a takarókat és leült az ágy szélére. Ízlelgetni akarta a pillanat varázsát, elnyújtani a várakozás izgalmát, de mihelyt karjaiba kapta asszonyát, megérezte annak puhaságát, nem tudott tovább uralkodni magán. Vadul csókolta, éhségét csakis a lány csillapíthatta. Nem gyengéden szerette aznap éjjel, vadul, szinte erőszakosan vette birtokba a testét, és vágyának sötét ereje magával sodorta Caroline-t. Körme végigkaristolta a férfi vállát, csípője megemelkedett és vágyakozón a férfinak feszült. Bradford hatalmas lendülettel hatolt belé. Caroline halkan felkiáltott, mire a férfi azonnal megállt. – Édes istenem, nem akartalak megsebezni – suttogta. Vissza akart húzódni, de Caroline nem engedte. Keze megragadta, csapdába ejtette Bradford csípőjét, teste ívbe feszült. – Ne hagyd abba, kérlek! – könyörgött. Bradford két tenyere közé fogta felesége arcát és figyelte a gyönyör hullámainak jeleit. Szemének kékje elmélyült, ahogy a férfi fokozta az iramot, felnyögött és a mély, primitív hang egész a lelkéig ért, magával rántva őt a feneketlen mélységbe. Teste mintha kiürült volna, megkönnyebbült és elégedett nyögéssel roskadt rá. Caroline hallgatta Bradford zihálását, érezte szívének dobbanását, mely egy ütemre dobban az övével, és megelégedett sóhajjal hunyta le a szemét. Aztán csak várt arra, hogy a férfi elmondja, mennyire szereti. Minden egyes tovatűnő perccel csökkent az elégedettség érzése, míg végül teljesen elolvadt, mint a hó az első tavaszi napsütésre.

Bradford az oldalára gördült és karjaiba vonta a lányt. – Úgy néz ki, ez az egyetlen hely, ahol nem vitatkozunk állandóan – suttogta. – Kényelmesek az ágyak Bradford Place-ben? – kérdezte Caroline ezzel is érzékeltetve, hogy semmi sem változott. Bradford nem volt hajlandó felbosszantani magát. – Némelyik össze sincs szerelve. Uramisten, te aztán makacs vagy! Csak ismerd be, hogy hozzám tartozol, és itt maradhatsz. – Soha nem állítottam, hogy nem tartozom hozzád – felelte meglepődve a férfi értelmezésétől. – Te is nagyon jól tudod, hogy min vitatkozunk. És egészen addig, amíg be nem látod, hogy nem fogok… – Magaddal viheted ebből a házból, amire szükséged van – vágott közbe Bradford. Elhatározta, nem megy ebbe bele újra. Nem hagyja magát manipulálni. – Miért küldi velem az őröket? – váltott témát Caroline. – tudom, hogy beszélt Rachellel – fészkelődött, hogy a férfi arcába tudjon nézni. Bradford szorosan tartotta, mozdulni sem engedte. – Nem Rachel volt a felelős – morogta. – Nem ő állt a merényletek mögött. – Bizonyos ebben? – Caroline-nak végre sikerült kiszabadulni a karok fogságából. Felült és zavartan bámult rá. Bradford némán gyönyörködött feleségében. Göndör fürtjei arca körül örvénylettek, szabadon hagyva nyakának kecses ívét. Hegyes mellbimbója szinte átszúrta a lepedőt, amit magához szorított, ezzel újra felkorbácsolva a férfi vágyát. – Bradford, azt kérdeztem, hogy biztos vagy benne? Bradford vonakodva szakította el tekintetét az izgató látványtól, hogy válaszoljon. – Igen, egészen biztos. Caroline felsóhajtott. – Attól tartok, meglehetősen félvállról kezeled ezt az esetet – mormolta maga elé. – Ha valaki megpróbált volna téged bántani, London legelrejtettebb zugát is felkutatnám, hogy a nyomára bukkanjak. Valójában úgy néz ki a dolog, mintha inkább untatna ez az egész. – Megígértem, hogy elrendezem a dolgot – jelentette ki Bradford. – Ennél többet nem kell tudnod. Ez az én gondom, nem a tiéd. – Nem, Bradford, ez a mi gondunk. Bradford sóhajtva fogott a magyarázatba. – Rachel meg van győződve arról, hogy te beszélted le apádat arról, hogy elvegye az anyját. Nagy tervei voltak az apád vagyonával, és te beleköptél a levesébe. – Hogy juthatott eszébe ilyen nevetséges dolog? – csodálkozott Caroline.

Bradford egy hosszú percig gondolkodott, mielőtt rászánta magát, hogy elmondja. – Az apád mondta neki. – De miért tett volna ilyet az apám? – Caroline, az apád nagy nyomás alatt állt, és téged használt ürügyként. Nem volt képes egyenesen megmondani Rachel anyjának, hogy nem akarja elvenni őt feleségül. A könnyebbik utat választotta és téged tett meg bűnbaknak. Caroline tagadón csóválta a fejét. – Ez nagyon gyáva dolog. – A legtöbb esetben, igen – helyeselt Bradford. Kinyújtotta a kezét és újra magához ölelte a lányt. – Az apád esete azonban más. Egyedül élt, a saját kis világában nagyon sokáig… – Tizennégy évig – vetette közbe Caroline. – Igen. Nos, ő nem elég okos ahhoz, hogy el tudjon bánni az ilyen Tillman-féle nőkkel. Csapdába esett, és úgy gondolta, csak egyetlen módon tud szabadulni belőle. – Nem volt elég bátor, hogy becsületes legyen vele? Erre akarsz kilyukadni? Bradford újra felsóhajtott. – Ő már öreg ember, Caroline, és megvannak a maga szokásai. Megrémült, ennek semmi köze a bátorsághoz vagy gyávasághoz. – Azt biztos, hogy félt, amikor tizennégy évvel ezelőtt a nagybátyámhoz küldött Bostonba. – Egyszerre vesztette el a feleségét és az újszülött fiát. Az az ember összeroppant a gyásztól. Alig figyelt oda, ahogy a férfi az apja mellett érvelt. Döbbenten fedezte fel, hogy az ő apját védi. Nem vonta le a nyilvánvalónak tűnő következtetést, hogy apja gyáva ember módjára viselkedett. Nem. Helyette érveket gyűjtött, hogy bizonyítsa az ellenkezőjét. Egyszerre volt megértő és könyörületes. Miért nem tud akkor megértőbb lenni vele is? Miért nem tud engedni, legalább egy kicsit? A szíve köré pajzsot emelt, hogy eltakarja sebezhetőségét, ezt tudta, de hogyan távolítsa el ezt a pajzsot, arra nem volt elképzelése. Bradford már nem beszélt, és a mély, egyenletes légzésből nem volt nehéz kitalálni, hogy elaludt. Caroline megpróbált elhúzódni mellőle, de a férfi szorítása erősödött a derekán, amikor megmozdult. Caroline sokáig feküdt még álmatlanul, fejében egymást kergették a gondolatok, az elhatározások. Tudta, hogy férje törődik vele, talán nem is tudatosult benne, hogy milyen gondosan. Valószínűleg csak idő kérdése, hogy mikor ismeri be a szerelmét. Vajon a bizalom megjön-e a beismeréssel? Fogalma sem volt. Ellenfelének nevezte végeérhetetlen csatáikban. Emlékezett rá, amikor a képébe vágta, hogy egyáltalán nem ismeri őt. Bradford csak bizonyította ezt, amikor drága ékszerekkel akarta megvenni a bocsánatát. Valószínűleg azok a nők, akikkel eddig dolga volt,

meg is elégedtek volna ennyivel, de Caroline többet akart. Le akarta tépni a pajzsot a szívéről. Teljesen. Meglepte, hogy Bradford apja mellett emelt szót, de ugyanakkor azt is felismertette vele, hogy ő is súlyos hibát követett el. Soha nem vette magának a fáradságot, hogy kiderítse, mi van a férfi cinizmusa mögött, csak szemrehányásokkal illette keserű megnyilvánulásaiért. Kiderült, hogy ő sem ismeri jól ellenfelét. Caroline úgy döntött, hogy utolsó támadást indít a férfi fegyverzete ellen és azon kapta magát, hogy buzgón imádkozik. Lehet, hogy nem sikerül ledönteni a férfi védőbástyáit, de azt biztos, hogy alaposan megrongálja őket!

Caroline már felkelt, felöltözött és félig összepakolt, mielőtt Bradford felébredt volna. Alighogy meglátta, hogy mit csinál a felesége, rögtön dühbe gurult. – Ez képtelenség! – morogta. Caroline ledobta az ágyra a ruhát, amit éppen hajtogatott. – Teljesen egyetértek önnel – sétált oda az ajtóhoz, ahol Bradford állt, lábujjhegyre emelkedett és megpuszilta az arcát. – Nem akarok elmenni, és ha megígéri, hogy ezentúl feltétel nélkül megbízik bennem, azonnal kicsomagolok. – Drágám, nem ébredtem még fel ahhoz, hogy most vitatkozni kezdjek önnel. Nekem az a kötelességem, hogy megvédjem minden fenyegetéssel szemben, legyen az külső vagy belső. Nincs szükség arra, hogy ígéretek tegyek, amikor látom, hogy nem lesz alkalma eltévelyedni. – Újra csak sérteget, uram – jelentette ki Caroline. – De megbocsátok, mivel ennél többre nem képes. – Elfordult a férfitól és könnytől égő szemmel folytatta a pakolást. Bradford fárasztónak találta a módot, ahogy a lány állandóan manipulálni próbálta. Valószínűleg állt is parancsolt volna neki, ha nem lett volna két jó oka is, hogy elküldje. Elsőleges oka Caroline védelme volt. Azt akarta, hogy felesége biztonságban legyen, amikor megvalósítja tervét, és csapdába csalja az ellenséget. Bradford Place, amely még a középkorban épült, nagyon is megfelel ennek a célnak. A masszív kőépület egy kopár hegy tetején állt, és bárki közelített is hozzá, már egy kilométerről észre lehetett venni. Két testőrt küld Caroline-nal, három pedig már ott van az erődben. Másik oka, ami ugyan az elsőnek a közelébe jött, az volt, hogy megleckéztesse az asszonyt, amit szerinte az nagyon is megérdemelt. És ha letelik az egy hét elszigeteltség, Bradford biztosra vette, hogy Caroline boldogan tér vissza az általa biztosított fényűző környezetbe.

Elszántan arcon csókolta a férfit. Bradford Hills márványlépcsőjén álltak búcsúzkodva. Bradford remélte, hogy elég marcona arcot vág, ugyanakkor úgy találta, hogy felesége úgy néz ki, mint aki a világot készül meghódítani. Egy pillanatig arra gondolt, hogy megmondja neki, ez nem kaland lesz, hanem vezeklés, de aztán meggondolta magát. Amikor Caroline meglátja Bradford Place-t, magától is rá fog jönni. – Caroline, egy egész hetet ott kell töltenie, akár tetszik, akár nem. Megértette? Caroline bólintott és megfordult, hogy távozzon, de Bradford megfogta a karját. – Előbb a szavát akarom. Egy hétig nem hagyja el a házat, bármi legyen is az ok, tekintet nélkül arra, hogy… – Miért? – Nem tartozom magyarázattal – morogta Bradford. – Csak a szavát akarom, Caroline. Olyan erősen szorította a vállát, hogy Caroline biztosra vette, ott maradnak az ujjnyomok a vállán néhány napig. Mogorván nézett a férfira. – A szavamat adom. – És amikor egy hét múlva visszatér ide, ahová tartozik, elvárom, hogy bocsánatot kérjen. Caroline kirántotta magát a szorításból és elindult lefelé a lépcsőn. – Ne nézzen olyan gondterhelten, uram – szólt hátra a válla fölött. – Hiszen a szavamat adtam. – Már majdnem beszállt a hintóba, amikor hirtelen visszafordult. – Természetesen, kénytelen megbízni benne, hogy be is tartom. Caroline nem bírt ellenállni ennek az apró kis szúrásnak, és magával roppant elégedetten szállt be a hintóba. Az elégedettség fokozatosan eltűnt, ahogy nőtt a távolság közte és férje között. Majdnem négy órába telt, amíg elérték Bradford Place-t. Bradford hatalmas birtokán egymást követték a hegyek, Caroline vagy hármat számolt meg útközben ideiglenes otthona felé. A lány imádkozott, hogy valóban ideiglenes legyen, és remélte, hogy férje hiányolni fogja. Talán ez az elszigeteltség megéri majd a fájdalmat, amit okoz. Talán annyira hiányozni fog Bradfordnak, hogy az beismeri szerelmét. És talán a juh megeszi a farkast, gondolta Caroline, amikor végül megpillantotta a házat. A szörnyeteg hidegen és lehangolóan nézett ki. Magányosan állt a hegytetőn, egyetlen fa vagy bokor sem törte meg rideg szigorát. Széles patak futott körbe a hegy lábánál. Rozoga híd ívelt át a sötét víz felett, de az őrök figyelmeztették Caroline-t, jobb lesz, ha inkább átgyalogol, hátha a híd leszakad a hintó súlya alatt.

Miután közelebbről is szemügyre vette új otthonát, Caroline nem derült jobb kedvre. Az emeletes épület szürke kövekből épült, és a lány szerint ez az egyetlen oka, hogy még nem dőlt össze. – Istenem, már csak a sáncárok meg a mocsár hiányzik – morogta Caroline. Mary Margaret az úrnője mellett sétált, de nem fűzött megjegyzést a látottakhoz. – Nem kell velem maradnod – mondta neki Caroline. – Megértem, ha inkább visszatérnél Bradford Hillsbe. – Nehéz munka vár ránk – felelte Mary Margaret. Caroline megfordult és látta, hogy a lány mosolyog. – Nem tudom, miért száműzték ide, de én hűséges vagyok magához, akárcsak a herceg úrhoz. És megígértem neki, hogy gondoskodok magáról. – Nos, akkor legjobb lesz, ha bemegyünk és megnézzük, milyen szörnyűségek várnak ott ránk. Az ajtó zárva volt, és Hugginsnak, az egyik őrnek nem kis erőfeszítésébe került, hogy kinyissa. Amikor végre sikerült, az időtől és az időjárás viszontagságaitól megvetemedett ajtó keserves nyikorgással tiltakozott a behatolás ellen. A kopár előcsarnok falait és kőpadlóját vastagon borította a kosz. Lépcső vezetett fel az emeletre, de a korlátja megdőlt, és úgy nézett ki, mint amelyik bármely pillanatban a földre roskad. Jobbra találták az ebédlőt. Caroline körbesétálta a sötét terem közepén terpeszkedő asztalt, ujját végighúzta a poros felületen. Aztán pillantása az ablakokra esett. Foszladozó burgundi vörös függönyök hulltak alá egészen a padlóig. Caroline lassan visszaballagott az előcsarnokba. A központi termet a másik oldalon, az ebédlővel szemben találta. Padlója hasonlított apja londoni házának padlójára, de a hasonlatosság itt véget is ért. A termet üvegajtók zárták el az előcsarnoktól, ezeket nyilvánvalóan utólag építették be. Caroline kinyitotta az ajtókat és lesétált a három lépcsőfokon. – Megpróbálom elképzelni, hogy milyen lesz, amikor kitakarítjuk – magyarázta a mögötte álldogáló lánynak. A terem meglehetősen tágas volt. Jobb oldalon hatalmas kandalló ontotta valaha a meleget, vele szemközt magas ablakok, a túlsó fal közepén a szabadba vezető ajtó. Caroline odasétált az ajtóhoz, de nem látott át a vastag üvegen. Kinyitotta az ajtót és a kertbe vezető, kőkockákkal kirakott utat talált mögötte. – Tavasszal egész kellemes lehet ez a szoba – jegyezte meg. – Ha a kertet beültetnénk és… – Csak nem akar tavaszig itt maradni? – kérdezte Mary Margaret, hallható elkeseredéssel a hangjában.

Caroline nem válaszolt. Megreszketett a beáramló hideg széltől, ezért gyorsan becsukta az ajtót. Lába körül por kavargott, ahogy visszaballagott a lépcsőhöz. Csüggedten ült le az egyik lépcsőfokra. Istenem, hónapokba telhet, mire elfogadhatóvá teszi ezt a helyet. Most már értette, miért volt Bradford olyan biztos benne, hogy egy hetes vezeklés letelte után visszatér hozzá. – Szeretne inkább hazamenni? – Mary Margaret hangjából mohó vágy csendült ki. Caroline megrázta a fejét. – A hálószobákkal kezdjük, hacsak a lépcső be nem roskad alattunk. A második őr, egy Tom nevű óriás meghallotta Caroline szavait, és azonnal ellenőrizte a lépcső szilárdságát. – Olyan erős ez, mint újkorában. Csak néhány szög kell, hogy a korlátot megerősítsük – jelentette ki. Caroline hirtelen eltökéltséggel állt fel. – Villámgyorsan rendbe tesszük ezt a helyet – jósolta lelkesen. Mary Margaret csak a szemét forgatta ezt hallva. – Az is hetekbe fog kerülni, hogy akár egy szobát kitakarítsunk. – Nem, ha van segítségünk! Le kell menned a faluba, amin útközben keresztül haladtunk és embereket kell felfogadnod – magyarázta a lánynak. – És egy szakácsot is. Caroline listát készített és Mary Margaret útnak indult a hintóval. De a bizakodó kijelentés, hogy gyorsan kitakarítják a helyet, így is csak hiú ábrándnak bizonyult. A hét hátralévő napjain pirkadattól napnyugtáig dolgoztak, de megérte. A változás szembeszökő volt. A falak komor barna színe eltűnt, helyette vakító fehéren ragyogtak. A szalon és az ebédlő fapadlója tükörfényesen csillogott. A padláson találtak megfelelő bútort, és a valaha kopár fogadószobát barátságosan hívogatóvá varázsolták. Caroline szerzett egy pocakos kályhát és beállította a központi terem legtávolabbi sarkába. Amikor becsukták az előcsarnokba vezető ajtókat, a teremben barátságos meleg uralkodott. De amikor letelt a hét, Caroline egyre nyugtalanabb lett. Arra számított, hogy Bradford eljön a hétvégén, de a férfi távol maradt. Ezért tovább várt. Még egy egész hétnek kellett eltelnie, hogy Caroline elfogadja a valót. Esténként úgy sírta magát álomba, szidva magát, a férjét és az élet igazságtalanságát úgy általában. Végül úgy döntött, hogy feladja és alkalmazkodik a helyzethez. Szólt Mary Margaretnek, hogy másnap visszatérnek Bradford Hillsbe. Caroline a szalon kandallója előtt állva igyekezett végiggondolni, hogy mit is fog mondani Bradfordnak. Nem állt szándékában bocsánatot kérni, és úgy vélt, ha visszatér hozzá, a férfi

ezt győzelemként fogja elkönyvelni. Valahogy meg kell találnia az utat, hogy megértesse férjével, mit is érez valójában. Szomorúan csóválta meg a fejét. Bradford biztos azt fogja hinni, hogy hiányzott neki a fényűző környezet, azért ment vissza. Ez érzékenyen érintette a büszkeségét. Igen ám, de mit érnek a magasztos elvei és mozgatórugói, ha végül egyedül marad? Mit számít a büszkeség? Azzal büszkélkedett, hogy nem éri be fél boldogsággal, de most el kellett ismernie, hogy a fél boldogság is sokkal jobb, mint a semmi. Mary Margaret kinyitotta az ajtót és bejelentette, hogy Milfordhurst grófja kívánja látni. – Vezesd be! – mosolygott Caroline. Milford széles mosollyal az arcán lépett be. Mary Margaret lesegítette róla nehéz télikabátját, aztán becsukta az ajtót. – Ön a legelső látogatóm itt, Milford – sietett feléje Caroline. Megragadta a férfi kezét, aztán lábujjhegyre emelkedett és megpuszilta az arcát. – Uramisten, hiszen majd megfagy! Jöjjön a tűzhöz és melegedjen meg. Minek köszönhetem a látogatást? – Azért jöttem, hogy üdvözöljem – kertelt Milford. – Csak azért utazott Londonból idáig, hogy engem üdvözöljön? Milford kicsit szégyenkezve pislogott. Megfogta Caroline kezét, a kanapéhoz vezette, majd leült mellé. – Lefogyott – jegyezte meg. – Caroline, közvetítőként jöttem ide. Szeretném, ha meghallgatna. Bradford nem fog visszakozni. Túl fontos neki a büszkesége, és minél előbb elfogadja ezt, annál jobb. – Tudom. – Tudja? Akkor miért… – Milford zavarba jött a készséges beismerés hallatán. – Nos, ez aztán könnyű volt. Jöjjön, Caroline. Menjünk most vissza Bradford Hillsbe. – Bradford ott van? Én azt hittem, Londonban van. – Nem. Idefelé beugrottam hozzá. De azt tervezi, hogy holnap visszatér Londonba. Semmit nem kell összepakolnia, csak jöjjön velem. Caroline elmosolyodott és megrázta a fejét. – Milford, tetszik önnek ez a szoba? Milford vitatkozni akart a lánnyal, de a szelíd kérdés megzavarta. – Micsoda? A szoba? – Körbepillantott, aztán visszanézett Caroline-ra. – Igen. Miért? – Szeretném, ha Bradford idejönne és ő is látná – magyarázta Caroline. – Az ő értékrendje szerint ugyan kicsi, de meleg és barátságos és most… ez a szoba egy otthon. Talán megértené, ha látná, hogy… – Caroline, miről beszél? Éppen most magyaráztam el, hogy Bradford nem fog visszakozni.

– Nem is kell neki – mondta engesztelőn Caroline. – Küldök neki egy levelet, amelyben arra kérem, hogy jöjjön értem. – Elterelő hadművelet? Caroline a fejét rázta és Milford egy hosszú percig komolyan figyelte, végül úgy döntött, hogy a lány igazat mondott. – Hát akkor rajta, lássuk azt a levelet. Mindenre, ami szent, maga aztán egy makacs nőszemély. Nem csodálom, hogy Bradford feleségül vette. Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Nagyon hasonlítanak egymásra. – Szerintem, egyáltalán nem hasonlítunk – ellenkezett Caroline. – Én csendes vagyok és félénk, ő hangos és elbizakodott. Én könnyen kezelhető vagyok, ő makacs és cinikus. – Szóval ön a szent és Bradford a bűnös? – kuncogott Milford. Caroline nem válaszolt. – Itt tölti az éjszakát, mielőtt visszatér Londonba? – kérdezte. – Vagy talán nem lenne illendő? – Semmi kivetnivaló nincs benne. Éppen elég őr áll a rendelkezésére, hogy ne érje szó a ház elejét. Milford és Caroline együtt vacsoráztak, élénk beszélgetésbe merülve. Végül a beszélgetés Bradfordra terelődött és Milford elmesélte, hogyan ismerkedtek meg. Beszámolt néhány igazán komisz csínyről is, amit együtt követtek el, és Caroline tiszta szívből kacagott. – Mi változtatta meg, Milford? Mitől lett ennyire cinikus? – A felelősség, ami a vállára nehezedett arra kényszerítette, hogy túl korán felnőjön – felelte Milford. Töltött még egy pohár bort és nagyot kortyolt, mielőtt folytatta. – Amíg az apja és a bátyja éltek, Bradford amolyan mostohagyereknek számított. Úgy tűnt a szüleinek csak egy gyermek számára elegendő szeretetük van, és az természetesen az örökösnek jutott. Bradford vad és fékezhetetlen volt akkoriban. Szerelmes lett egy Victoria nevű nőbe. Mit sem tudott még a női praktikákról és csalfaságról. Caroline kis híján elejtette a poharat. – Sohasem említette. Tényleg szerelmes volt? Victoria kibe? Él még? Mi történt? Ó az az átkozott, hogy semmit nem mondott el nekem! – Carolineból egymás után buktak elő a kérdések. Csak a gondolat, hogy Bradford, az ő Bradfordja valaki mást szeretett, túlságosan is felkavaró volt a számára. Milford csendre intette. – Ahogy az előbb mondtam, Bradford még nagyon fiatal volt, Victoria pedig mesterien tudta játszani az ártatlan szüzet. Egy átkozott boszorkány volt, és mindenki, aki ismerte, tudta ezt. Brad bejelentette a szüleinek, hogy feleségül veszi Victoriát, cifra veszekedés lett belőle. Brad bátyja legalább olyan ravasz és aljas volt, mint Victoria. Arra gondolt, milyen nagyszerű lenne megmutatni az öcsikéjének, hogy Victoria milyen tapasztalt

lány valójában. Ágyba vitte a nőt. Megrendezett jelenet volt, persze, és Brad a megfelelő pillanatban érkezett. – Miért nem mondta meg neki egyenesen, hogy a nő megcsalja? Miért kellett ilyen kegyetlennek lennie? – Caroline-t megdöbbentette a történet és a szíve fájt az együttérzéstől. – Bolondot akart csinálni belőle. Victoriát jól megfizették a színjátékért. Caroline, találkozott Brad anyjával, ugye? Bizonyára lágyult valamelyest a hosszú, magányos évek alatt, de mindig is kemény, hideg természetű volt, akárcsak Brad apja. Két héttel Bradford megaláztatása után, az apja és a bátyja meghaltak egy balesetben. A hintójuk felborult. Hirtelen a hercegnőnek nem maradt más családja, csak Bradford, de akkor már késő volt. Brad úgy bánik az anyjával, mint egy idegennel, és az anyja ezért csak saját magát hibáztathatja. – Azóta Brad csakis, hogy is mondjam csak… hivatásos hölgyek társaságában múlatta az időt. És akkor találkozott egy kék szemű lánnyal a gyarmatokról, aki fenekestül felforgatta a világát. – Milford Caroline-ra emelte a poharát és mosolygott. – És mi történt Victoriával? – Ki tudja? Azóta bizonyára végzett vele a szifilisz. Nem kell ennyire megijedni, Caroline. Brad sohasem feküdt le vele – mondta huncut kuncogással Milford. – Évek óta senki nem hallott a nőről. – Azért mesélte el mindezt, hogy legyek türelmes a férjemhez. – Caroline megállapítása újabb vigyort csalt Milford arcára. – Ön igazi jó barát, Milford. Tudja, hogy szeretem őt. De nekem sem könnyű. Nem számít, mi történt – tette hozzá. – Ami volt, elmúlt. Bradford most már hozzám tartozik, és én nem fogom feladni. – Feladni mit? – kíváncsiskodott Milford. – A cinizmusa elleni támadást. – Sóhajtva állt fel. – Késő van már, és ön bizonyára elfáradt, de ha nincs ellenére, játszhatnánk egy-két partit. Milford követte Caroline-t az előtérbe. Valóban fáradt volt és egyáltalán nem vonzott a kártya, de arra gondolt, hogy a lány két hete egyedül van itt és bizonyára nagyon magányosnak. A kedvéért igazán átszenvedhet egy-két játszmát. – Mire gondolt? – Pókerre, természetesen. Én nem fogom elmondani senkinek, ha ön sem – tette hozzá. – Megpróbáltam megtanítani Mary Margaretnek, de nincs érzéke a kártyához. Hallotta maga mögött Milford kuncogását, ezért még hozzáfűzte. – Természetesen, ha ez gondot okoz, akkor nem pénzben játszunk.

Caroline leült a kerevet előtt álló négyszögletes asztalka mögé, kártyát vett elő és olyan profi módon kezdett el keverni, mint akármelyik férfi. Milford hangosan felnevetett, levette a kabátját, feltűrte ingujjait és helyet foglalt a lánnyal szemben. – Kényelmetlenül érezném magam, ha elnyerném a pénzét – jelentette ki remélve, hogy a lány vitatkozni fog. – Én nem – vágott vissza Caroline. – Különben is Bradford pénze, nem az enyém. És miután elveszíti majd az első pár játszmát, könnyen lehet, hogy meggondolja magát. Késő éjszakáig játszottak. Végül Caroline kijelentette, hogy túl fáradt már a játékhoz. Milford csalódottnak látszott. – Alkalmat kell adnia, hogy visszanyerjem az elvesztett pénzem – tiltakozott. – Egy órával ezelőtt is ezzel érvelt – mondta Caroline. Jó éjszakát kívánt és felment a szobájába. Magánya mindig akkor fájt a legjobban, amikor lefeküdt. Jobban hiányzott neki Bradford, mint eddig bármikor. Az ősöreg ágybetét csupa csomó volt az összeragadt szénától, és minden egyes alkalommal megfájdult a háta, amikor megfordult. Bradford múltjára gondolt és egy kis szégyent érzett, hogy nem mutatott nagyobb türelmet és megértést férjével szemben. És amikor végre sikerült elaludnia, a párnát szorosan magához ölelte azt képzelve, hogy az nem más, mint a férje. A futár, akit Bradfordhoz küldött másnap délelőtt tért vissza azzal a hírrel, hogy Bradford hercegének sürgősen Londonba kellett utaznia előző nap. Milford morgolódott a kényelmetlenség miatt, hogy indulhat barátját becserkészni, aggódott, hogy Caroline megmakacsolja magát és megváltoztatja a döntését. Végül búcsúcsókot nyomott az arcára és visszaindult a városba. Caroline is elkeseredett volt. Nyugtalanul kóborolt Bradford Place szobáiban és arra gondolt, hogyan fog viselkedni, ha végre újra együtt lesznek. Visszament a hálószobába, leült az ágy szélére és gondosan kiválasztotta, melyik hálóinget veszi fel, ha Bradford végül eljön hozzá. Szeretett volna itt, Bradford Place-ben tölteni egy éjszakát, mert kedvelte a barátságos légkört, amit áraszott, de aztán az is eszébe jutott, hogy férje valószínűleg két percet sem tudna aludni a kényelmetlen matracokon. Egyik gondolat követte a másikat, és Caroline felnevetett, amikor elképzelte, mit szólna Bradford a bizarr ötlethez. Vidáman szaladt le a lépcsőn, hogy megvalósítsa tervét. Egy utolsó, jól irányzott döfés a férfi büszkeségének páncéljába. Csak még egy végső támadás. Aztán majd megnyugszik és megtanulja elfogadni őt.

Tizenharmadik fejezet Bradford pánikba esett. Amikor a futár meghozta az üzenetet, hogy Franklin Kendall megszökött a ráállított emberek elől, Bradford első reakciója az volt, hogy Caroline-hoz rohan. Amikor egy kicsit megnyugodott, elvetette az ötletet. Tudta, hogy felesége biztonságban van, hiszen öt fegyveres őr vigyáz rá. Az is lehet, hogy őt magát is figyelik, és akkor egyenesen a küszöbhöz vezeti az ellenséget. Azzal a szilár elhatározással indult Londonba, hogy megtalálja emberét, ha fenekestül fel kell is fordítania a várost. Már kétszer is megpróbálta rázárni a csapdát, de az a ravasz róka mind a kétszer kibújt a hurokból. Nos, egyelőre végzett a csapdákkal. Tudta, hogy a márki öccse a bűnös, és ha másként nem megy, párbajra fogja kényszeríteni. Szerencsére előrelátóan megígértette Caroline-nal, hogy egyetlen rokonával sem fog levelezni. Bár tudta, hogy a lány ezt komiszsága újabb jelének veszi, de nem zavartatta magát azzal, hogy magyarázkodjon. Nem akarta, hogy bárki is tudja, hol van Caroline, és csak Milfordban bízott meg. Volt egy kis lelkiismeret furdalása, hogy kizárta Caroline-t az eseményekből, de azzal mentegette magát, hogy minél kevesebbet tud a lány, annál kevesebbet fog aggódni. Bradford késő este érkezett meg Londonba. Otthona előtt várta az egyik felbérelt nyomozó azzal a hírrel, hogy Franklin újra felbukkant. Legújabb szeretőjénél bújt el és vele töltötte a hétvégét. Bradford kiadta a megfelelő utasításokat, majd bement a házba. Fel-alá járkált a könyvtárban, amikor jelentették, hogy Braxton grófja sürgősen beszélni kíván vele. Braxton elgyötörtnek, fáradtnak látszott és azonnal a tárgyra tért. – Reméltem, hogy itt talállak. Caroline nincs veled, ugye? – Nincs. – Bradford nem magyarázkodott. Töltött egy italt apósának, majd leült vele szemben. – Összevesztetek? Nem akarok beleavatkozni, de a márki magán kívül van. Franklin állandóan rosszindulatú megjegyzésekkel bombázza, és Milo fel van háborodva. Jó ideje nem látta Caroline-t, hírt sem kapott felőle és most elhanyagolva érzi magát. Természetesen nem hiszi el azokat az ócska hazugságokat, amikkel az öccse traktálja, de nagyon aggódik, mert meg van győződve róla, hogy Caroline beteg és te pedig eltitkolod az igazságot. Milo mindig is aggodalmaskodó természetű volt. De ugye Caroline egészséges, mint a makk?

Szemében rémület ült, és Bradford sietett megnyugtatni. – Igen jól van. Bizonyos dolgokban nem egyezik a véleményünk, de semmi olyan, ami miatt aggódnod kéne. Milyen hazugságokat terjeszt Franklin? – Nem fogom elismételni – horkantott a gróf. – Az én drága kislányomat akarja lejáratni. Valamiért nem kedveli, de elképzelni sem tudom, mi lehet az oka. Bradford nem szólt semmit. Belül azonban forrt a méregtől, mivel ő jól tudta, miért szövögeti Franklin a rágalom hálóját. – Rendben, fiam, Caroline-nak vissza kell jönnie Londonba és meg kell látogatnia Milot, mielőtt betegre izgulja magát. Ugye hamarosan visszahozod? – Sajnálom, hogy el kell keserítselek, de ez egyelőre teljesen lehetetlen. – Tedd félre a büszkeséged, Bradford! Legyél egy kicsit megértőbb. Még az egész élet előttetek áll, hogy kiveszekedjétek magatokat. Kössetek fegyverszünetet! Milo nem olyan bivalyerős, mint te. Kevés ideje van már csak hátra, és tizennégy évet várt, hogy Caroline visszajöjjön hozzá. Legalább annyira szereti őt, mint én. Úgy nézett ki, hogy a gróf képes megragadni Bradford, és addig rázni, amíg valami értelmet nem ver belé. Bradford habozott egy hosszú percig, aztán apósa sebzett tekintetét látva, döntésre jutott. – Caroline-nak és nekem eltér a véleményünk sok dologban, de nem ezért nincs itt velem. Lassan, minden szavát megrágva beszámolt arról, hogy miért nincs vele a felesége. Elmondta, hogy valaki lelökte Caroline-t a Claymere ház lépcsőjén, részletesen elmesélte a hintó „balesetet”, idézte a fenyegető levelet, amit a lány kapott, és végül azzal fejezte be a rémtörténetet, hogy szerinte az egész mögött Franklin áll. – Neki van a legtöbb haszna a dologból – magyarázta Bradford. – Különböző forrásokból úgy értesültem, hogy a márki úgy tervezi, hagy némi pénzt Caroline-ra. A föld és a cím természetesen Franklinre száll, de pénz nélkül nem tudja fenntartani a megszokott életstílusát. Loretta egy egész vagyonnyi adósságot halmozott fel a szerencsejátékokból, és az egyetlen ok, amiért a keselyűk még nem csaptak le rá, mert egy csomó kötelezvényt írt alá, hogy visszafizeti a pénzt, mihelyt a márki meghal. – Amikor Caroline visszatért Londonba, a márki megváltoztatta a végrendeletét, és miután az összes papírt aláírta, elmondta Fraklinnek és Lorettának is. A magyarázat alatt a gróf egyre jobban előregörnyedt a székén, s mire Bradford a végére ért, arcát a két kezébe temette. – A márkinak elege volt az öccséből meg a szeretőiből, és mindent tud Loretta adósságairól is. A gróf megrázta a fejét és sírva fakadt.

Bradford felkavarta apósa reakciója és sietett megnyugtatni. – Nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek látszik. Caroline biztos helyen van, és Franklin egy lépést sem tehet anélkül, hogy ne tudnék róla. Nincs elég bizonyítékom a bűnösségére, de arra gondoltam, hogy kihívom és leszámolok vele. Braxton továbbra is csak a fejét rázta. – Nem. Nem érted ezt az egészet. Miért nem mondta el nekem? Visszaküldhettem volna, mielőtt elvetted. – Hangja elcsuklott a rémülettől. – Elküldhettem volna… – Vissza? Bostonba? – Bradfordnak nem kis erőfeszítésébe került, hogy kövesse az akadozó beszédet. Jeges félelem ereszkedett a szívére és talpra rántotta apósát. – Gyerünk, mondd el! Ugye tudsz valamit? Az isten szerelmére, mondd el, mire gyanakszol! – Régi történet ez már, és vártam, amíg az utolsó is meghal. Csak azután hoztam őt vissza. Olyan régen történt, de úgy él az emlékezetemben, mintha csak tegnap lett volna. A feleségem és a baba meghalt, és én Caroline-nal a vidéki házamba költöztem. Volt egy kis problémám a radikális nézeteim miatt. Perkins, az ellenzék egyik vezetője nem nézte jó szemmel a tevékenységemet. Hatalmas birtokai voltak Írországban. Akkor fogadták el a törvényjavaslatot, amit támogattam, és ami lehetővé tette, hogy az ír katolikusok rendelkezzenek a saját földjük felett. Tudtam, hogy Perkins gyűlöl engem, de azt nem is sejtettem, hogy milyen gonoszságokra képes. A világ szemében ő egy tiszteletre méltó állampolgár volt. A gróf visszaroskadt a székre és újra kezébe temette arcát. Bradford kényszerítette magát, hogy türelmes maradjon. Töltött még egy italt apósának és a kezébe nyomta. A gróf hatalmasat kortyolt, aztán folytatta. – Perkins embereket küldött a nyomomba. Örökre el akart hallgattatni. Igaz, hogy a földjeit nem fenyegette veszély, de ő terjeszkedni akart, én meg egyre népszerűbb lettem. Azt hitte, ki fogom módolni, hogyan szabadítsam meg a földjeitől. A sors különös fintora, hogy ekkorra már elvesztettem a harci kedvemet. A világom öszszeomlott a feleségem halálakor és semmi másra nem vágytam, csak hogy békében élhessek a kislányommal. – Caroline még csak négy éves volt, gyönyörű kislány, aki minden huncutságra kapható volt. – Braxton mély levegőt vett, és kiegyenesedett. – Éjszaka jöttek. Csak ketten voltak. Caroline a szobájában aludt, de a kiabálás felébresztette és lejött az emeletről. Az egyik embernél pisztoly volt, amit kiütöttem a kezéből. Valahogy Caroline-hoz került és lelőtte a férfit, aki három nappal később meg is halt. Bradford hátradőlt a székében. Látszott rajta, mennyire megdöbbenti a történet. – Baleset volt – folytatta a gróf. – Nekem akarta odahozni a fegyvert. Segíteni akart. Megszúrtak, és csupa vér volt minden. Caroline felém futott, elbotlott és elsült a pisztoly.

Bradford lehunyta a szemét. – Úristen, hiszen még kisbaba volt! – Megcsóválta a fejét. – Soha egy szóval sem említette. – Nem emlékszik rá. Bradford szinte nem is figyelt rá. Megpróbált maga elé képzelni Caroline-t kislányként, és hogy hogyan hatott rá a szörnyűség. Apósa szava lassan elhatoltak a tudatáig. Reszkető hangon szólalt meg. – Azt tudtam, hogy fiatalkorában félt a fegyverektől, de mivel ezt gyengeségnek tartotta, addig dolgozott rajta, amíg le nem győzte. – Igen – bólogatott Braxton. – Henry megírta. Az öcsém volt az egyetlen a családban, aki tudta az igazi okát. Még a feleségének sem mondta el. – És mi történt a támadókkal? Azt mondtad, az egyik meghalt három nappal később? – Igen, haslövést kapott. Dugan volt a neve. – Család? – Nem volt. Egyedül élt. – És a többiek? – Perkins tavaly halt meg. A harmadikat McDonaldnak hívták. Neki sem volt családja, csak pár hónapot töltött Londonban. Beismerte, hogy Perkins megfizette, de nem tanúskodott volna ellene, ha feljelentem. Mintha képes lettem volna rá! Az én kicsimet ilyen botrányba keverni? Soha! És azt sem tudhattam, hogy Perkins nem küldött-e másokat is. Nem hittem neki, ez a helyzet. Ezért Caroline-t elküldtem a két legmegbízhatóbb barátommal, aztán Perkins nyomába eredtem. – Hogyan? Mit tettél? – Bradford erősen szorította székének karfáját és kényszerítette magát, hogy nyugodt maradjon. – Fogtam a pisztolyom és elmentem hozzá. Neki is volt két fia. Amikor egyedül volt otthon, beállítottam hozzá és elmondtam, hogy béreltem fel embereket, akik megölik őt is meg a fiait is, ha nekem vagy a lányomnak valami baja történik. Értett a szóból, és tudta, hogy nem viccelek. Bradford biccentett, és Braxton folytatta. – Arra gondoltam, hogy vége a fenyegetettségnek, de nem akartam kockáztatni. Senki másom nem maradt, csak Caroline! Abbahagytam a politizálást, és megfogadtam, hogy addig nem hozom haza a kislányt, amíg mind meg nem haltak. Bradford viselkedése hirtelen megváltozott, élénk és határozott lett. Felesége biztonsága a legfontosabb, minden egyebet félre kell tenni. Szánalomra most nincs idő. – Rendben. Szóval Perkins és az emberek, akiket felbérelt, halottak. Mi marad számunkra? – Elgondolkozva dörzsölte állát és a kandalló tüzébe meredt.

Az egyetlen hang, ami megtörte a csendet, az óra ketyegése volt és a két férfi néma csendben próbálta összerakni a kirakós játék részleteit. – Biztos vagy benne, hogy senki más nem tudja, mi történt? Perkins nem mondhatta el valakinek? Braxton megrázta a fejét. – Nem merte volna. És én sem mondtam el senkinek a bátyámon kívül. Bradford felállt és járkálni kezdett a szobában. – Mit fogsz most tenni? – kérdezte a gróf kezeit tördelve, és ahogy ott ült, Bradford arra gondolt, hogy ugyanolyan öregnek és törődöttnek néz ki, mint a márki. Még nem tudom biztosan. De így már a levél is értelmet kapott. Aki írta, azt ígérte, hogy bosszút áll, de annyi obszcén dolgot írt még, hogy a lényeg elkerülte a figyelmem. – Jaj istenem! Még mindig nincs biztonságban! Még… Bradford szokatlan udvariatlansággal szakította félbe. – Semmi sem fog történni vele. A fenébe, most jövök rá, hogy milyen sokat jelent nekem! Nem engedem, hogy bárki is ártson neki! Én… – Igen? – kérdezte a gróf, amikor Bradford elhallgatott. – Szeretem őt – mondta ki hatalmas sóhajjal. – Nem fogom most elveszteni – tette még hozzá, és ez úgy hangzott, mint egy eskü. – Nézd, próbálj meg nem aggódni. Mondd azt a márkinak, hogy Caroline megfázott, vagy akármit. Győzd meg, hogy már felkelt és nemsokára ír neki. Ez majd megnyugtatja addig, amíg ki nem dolgozom a tervemet. Braxton úgy érezte, hogy a teher, amit időtlen idők óta cipel, lekerült a válláról. Egyetértően bólintott és az ajtóhoz ment. – Ne mondd el Caroline-nak, amit az imént meséltem. Semmi szükség rá, hogy ő is tudja. Végül is, ártatlan áldozat volt ebben az ügyben. Bradford bólintott. – Egyelőre hallgatok. De ha túl leszünk rajta, akkor el kell mondanom neki. Kikísérte apósát a bejárati ajtóhoz. – Caroline azért nem beszélt neked a fenyegetésről, mert nem akart nyugtalanítani. Én sem osztottam meg vele a gondolataimat ugyanezért, hogy ne aggódjon. Annyira odafigyeltünk arra, hogy megóvjuk egymást, hogy közben elvesztettük a fonalat. Mindig azon erősködött, hogy vakon bízzam benne. – Megcsóválta a fejét. – Vak bizalom. Pontosan ezekkel a szavakkal kérte. – Mit? – Braxton zavartnak látszott. – Nekem adta a szerelmét és a bizalmát. – Bradford hangja kimért volt, de csak így tudta eltitkolni belső remegését. – Tudtad, hogy néha Jerednek hív? Apósa a fejét rázta. Láthatóan megzavarta a beszélgetés ilyen irányba fordulása.

Bradford köhintett és az ajtógomb után nyúlt. – Nézd, megígérem, hogy tájékoztatlak. Most menj és pihenj egy keveset. A gróf már félúton járt lefelé a lépcsőn, amikor Bradford kérdése megállította. – Mikor történt pontosan a dolog? – Melyik? – Amikor azok a férfiak megtámadtak. – Majdnem tizenöt évvel ezelőtt. – Nem, úgy értem pontosan. A dátumot. Hónap, nap, emlékszel rá? – Február. 1788-ban, a február 20.-i éjszakán. Fontos ez? Bradford gondosan ügyelt rá, hogy arcán ne tükröződjön semmilyen érzelem. – Lehetséges. Majd szólok, ha van valami – ígérte, és nem szólt a gyanújáról. De alighogy becsukódott az ajtó, arckifejezése megváltozott, tisztán látszott rajta az aggodalom. Azon imádkozott, bárcsak tévedne. Ha gyanúja igaz, akkor nincs sok ideje. Csak hat napja van, hogy megtalálja a gazembert! Már csak hat nap február 20-ig. Reszketett a keze, miközben összeírta, mit kell elintéznie. Késő éjjel volt, mire végre ágyba került. Holnap, miután beindította az akciót, visszatér a feleségéhez. Ez némileg megnyugtatta, és azon kapta magát, hogy azt tervezgeti, bevallja szerelmét az asszonynak, és bocsánatáért esedezik. Nemcsak Bradford hercegeként, hanem Jered Marcus Bentonként fog hozzá menni. Érezte a szíve mélyén, hogy a lány szereti. Akkor mellette maradna, ha holnap hirtelen eltűnne a rangja, a hatalma és a vagyona. Bradford hatalmas elégedettséget és lelki nyugalmat érzett, ahogy arra gondolt, holnap újra karjaiban tarthatja Caroline-t. Elábrándozott arról, hányféle módon fog szerelmeskedni asszonyával, és mosollyal az arcán merült álomba.

Milford akkor érkezett meg Bradfordhoz, amikor barátja éppen indulni készült. Bradford gyorsan elmagyarázta, hogy szerinte bárki legyen is Caroline ellensége, hat napon belül újra támadni fog, de az indokait nem mondta el. Úgy érezte, hogy feleségének kell előbb megtudnia, és neki kell eldöntenie, hogy elmondja-e Milfordnak vagy másnak, hogy mi történt annyi évvel ezelőtt. – Örülnék, ha velem tudnál jönni Bradford Place-be. Elkel minden segítség. Minél több megbízható ember van Caroline körül, annál jobb.

Istenem, még mindig sajog a hátsóm a tegnapi lovaglástól, de tudod, mégis veled megyek. Azonkívül, hogy segíteni akarok neki, az is hallani szeretném, hogy melyikőtök kér előbb bocsánatot. – Látva barátja arckifejezését, elnevette magát. – Miből gondolod, hogy bocsánatot fogok kérni? – vigyorodott el Bradford is. – Abból, barátom, hogy csökönyös vagy ugyan, mint egy szamár, de nem ostoba. Milford meglepetésére Bradford bólintott. – Tényleg bocsánatot kérsz? – kérdezte. – A térdeimen, ha kell – jelentette ki Bradford. Aztán ő nevette el magát Milford arckifejezésén. – Mi a baj? Arra gondoltam, hogy bizonyára elfáradtál már a közvetítőszerepben – veregette meg barátja hátát. – Ezért mentél el Caroline-hoz, nem igaz? Hogy jobb belátásra bírd. Milford szégyenlősen lesütötte a szemét. – Beismerem. De azért, Brad, ne vidd túlzásba a dolgot. Ha egyszer térdre ereszkedsz Caroline előtt, akkor egész életedre ott maradhatsz. Különben ő is kész hazamenni. A jó ég tudja miért, de szeretem, mégis… – Én is – szakította félbe Bradford. – Micsoda? – Én is szeretem – magyarázta. – Ne nekem mondd, öregem, hanem neki. Bradford a fejét rázta. – Meg is mondom neki, barátom, ha végre elindulunk. Alig beszélgettek egymással az úton. A rövidebb utat választották, így majdnem egy órával hamarabb értek Bradford Hillsbe. Ahogy közeledtek, Bradford egyre hangulata egyre jobb lett. Besétált a szalonba. Hendersonért kiáltott, hogy kiadja neki az utasításokat, aztán töltött magának egy pohár brandyt. Miután nagyot kortyolt a pohárból, megfordult, hogy leüljön néhány percre. Kedvenc bőrkarosszéke hiányzott a szobából. Homlokráncolva ült le egy támlás székre. Még egyet kortyolt, majd arra a helyre fordult, ahol egy háromlábú asztalkának kellett volna állnia, hogy letegye a poharat. De az asztal is eltűnt, és Bradford csak akkor vette észre, amikor majdnem elejtette a poharat. Bosszankodott az apró kellemetlenség miatt, és akkor Milford lépett be. – Brad, jártál már a könyvtárszobádban? – érdeklődött kíváncsian. Bradford a fejét rázta. Csak a feleségére tudott gondolni és arra, hogyan mondja el neki, milyen kötöznivaló bolond volt, anélkül, hogy bolondot csinálna magából. Idegessége fokozódott, mert rájött, arra készül, hogy lemeztelenítse a szívét és a lelkét az asszony előtt, akit szeret. Az a baj, ült ott magában elemezgetve a helyzetet, hogy nincs sok tapasztalata ilyen téren.

Milford egy pillanatra sem hagyta békén, és erősködött, hogy menjen vele a könyvtárba, közben nagyokat harapott a kezében tartott kenyérből. – Biztos vagyok benne, hogy neked akart üzenni valamit, de én nem tudom megfejteni a jelentését. Bradford végül beadta a derekát és követte Milfordot. – Mi az ördög történt itt? Henderson? – Bradford kiáltására csak a visszhang válaszolt. Lassan sétált be a szentélybe, és döbbenten nézett körül. A szobát teljesen kipakolták. Az íróasztal, a székek, könyvek és papírok, de még a függönyök is eltűntek. Bradford barátjához fordult és zavartan csóválta a fejét. – Henderson valószínűleg elbújt valahol – jegyezte meg Milford. – Mi folyik itt? Bradford, még mindig zavartan, vállat vont. – Majd később megfejtem ezt a rejtélyt. Most semmi mást nem akarok, mint átötözni és folytatni az utat Bradford Place-be. – Elindult a lépcsőn felfelé, kettesével véve a lépcsőfokokat. – Ha át akarsz öltözni, vendégem vagy egy ingre – szólt vissza a válla fölött. Bradford megállt, amikor Caroline hálószobája elé ért. Ösztönösen benyitott és gyorsan körbepillantott. Minden pontosan ott volt, ahol lennie kellett. Becsukta az ajtót és folytatta útját a saját szobája felé. De alighogy benyitott, rögtön elkezdett nevetni. A szobát ugyanúgy lekopaszították, mint a könyvtárat. Henderson jelent meg a lépcsőfeljárón, Milforddal az oldalán. – Sajnos, nem tud átöltözni, kegyelmes uram – jelentette be méltóságteljes hangon. Arca vörös volt, mintha sokáig kint álldogált volna a hidegben. – És mindez miért, Henderson? – kérdezte Bradford. Annyira nevetett, hogy a könnyei is kicsordultak. – A hercegné azt kérte, hogy uraságod minden holmiját vigyük Bradford Place-be. Azt hittem, ez az ön utasítására történt. – Természetesen, én parancsoltam – bólintott Bradford. Aztán elképedtnek tűnő barátjához fordult. – Csak az én holmimat vitette el, Milford. Ez valóban üzenet, és nem is túl bonyolult. – Na, és mi az üzenet lényege? – kérdezte Milford kuncogva Maga sem tudta, mit nevet, de Bradford nevetése ragadós volt. Barátja szemrehányóan nézett rá értetlensége miatt. – Minden holmimat Bradford Place-be vitette. Még egy gyengeelméjű is kitalálná. Azt akarta megmutatni, hogy hová tartozom. – Nevetve hátba vágta lassú felfogású barátját és elindult lefelé a lépcsőn. – Hogy a csudába tudták levinni az ágyamat a lépcsőn, Henderson? Lefogadom, hogy legalább négy ember kellett hozzá.

Henderson rendkívül megkönnyebbült, hogy gazdája humorosan fogja fel a dolgot. – Valójában öt, uram – ismerte be. Aztán megköszörülte a torkát és hozzátette. – Engem is megpróbáltak befogni, kegyelmes uram. Alig merem bevallani, hogy az éléskamrában kellett elrejtőznöm előlük, és addig elő se mertem jönni, amíg el nem mentek. – A rejtőzködés nem segít, Henderson – mondta Bradford, amikor végre sikerült úrrá lenni nevetésén. – Előbb vagy utóbb megkaparint magának. Ha egyszer azt vette a fejébe, hogy Bradford Place-ben akarja látni, akkor legjobb, ha belenyugszik. – És ha szabad megérdeklődnöm, ön hol lesz? – kérdezte Henderson. – A feleségemmel – vigyorgott szélesen Bradford. Milford és Bradford újra lóra ült, de ezúttal nem volt lehetőségük az út lerövidítésre a hegyek között. Így majdnem vacsoraidő volt, mire belovagoltak a zordkinézetű erődbe. Csakhogy belül az épület egyáltalán nem emlékeztetett egy erődre. Bradford megkövülten állt az előcsarnokban. – Fogta a szörnyeteget, és szépséget varázsolt belőle. – Saját magáról beszél vagy az otthonunkról? – A kérdés felülről jött, és Bradford a lépcsőre fordította a tekintetét. Felesége ott állt a lépcső tetején, a válaszra várva. Bradford mellkasa elszorult és egy szót sem tudott kinyögni. Caroline legszívesebben lerohant volna, hogy férje karjaiba vesse magát. De várt. Várta, hogy férje dühöngve vagy örömmel fogadja tettét. Bradford azonban csak bámult rá, és minél hoszszabbra nyúlt a csend, Caroline annál kényelmetlenebbül érezte magát. Az imént öltözött át egy halványsárga ruhába, amelytől betegesen sápadtnak látszott. Bárcsak inkább a kéket választotta volna, korholta magát. Istenem, ha tudta volna, hogy jön! Még a haját sem fésülte meg rendesen, és tudta, hogy meglehetősen ziláltan néz ki. – Jó sok időbe került, amíg idetalált – szólalt meg végül, félretéve a problémát. Ha ziláltan néz ki, az egyedül a férfi hibája, nem az övé. Lassan lesétált a lépcsőn és megállt férje előtt. A férfi arckifejezése komoly és elszánt volt, de szemében gyengédség ült. Ez megzavarta a lányt, végül arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg nem állt meg a kastélynál idefelé. Különben, most biztos üvöltözne vele. Caroline bájosan pukedlizett és rámosolygott Bradfordra. – Isten hozta itthon, uram. Nem merte megérinteni. Tudta, ha egyszer átöleli, elfelejti a szépen kigondolt beszédet. Márpedig elszánta magát, hogy előbb elintézi, amit eltervezett. Nem vette le tekintetét a férjéről, úgy üdvözölte Milfordot. – És elhozta a pénzt, amivel tartozik?

Bradford hallotta ugyan a kérdést, de nemigen értette. Csak a lány közelségére tudott koncentrálni. Milyen gyönyörű! És, gondolta magában mosolyogva, mintha ideges lenne. Szerette volna tudni, hogy mi megy végbe abban a csodálatosan tekervényes agyában. Nem kellett sokáig várnia, hogy választ kapjon a kérdésére. – Egyenesen Londonból jön, uram? Meg sem állt Bradford Hillsben? – Caroline egyenesen kabátja egyik gombjához intézte kérdését. – De megálltunk. – Megálltak? És nem dühös rám? – Alighogy megkérdezte, maga is rájött, hogy milyen ostobaságot kérdezett. Nyilvánvaló, hogy nem dühös rá, hiszen mosolyog. Akkor valószínűleg nem elég sokáig maradt ott, vonta le a következtetést, így nem vette észre, hogy mit is tett. No, de hamarosan kitalálja, gondolta Caroline ideges nevetéssel. És az csak olaj lesz a tűzre. Legjobb lesz, ha most elmondja azt a beszédet, mielőtt Bradford felmegy az emeletre, döntötte el. – Azt hiszem, beszélnünk kell, uram. – Köszönj el Milfordtól, drágám. – Hogyan? Hiszen csak az imént érkezett. Biztos, hogy máris távozik? – Nem Milford megy el, szerelmem. – Nem? A szóban forgó vendég gyorsan felfogta Bradford szavainak értelmét. A kisasztalra dobta a kabátját és egy vidám dallamot fütyörészve tovaballagott, vacsora után szimatolva. – Eljött a lefekvés ideje, Caroline. – De nem vagyok fáradt. – Az nagyszerű. – Még világos van, uram. Nem fogok tudni elaludni. – Remélem is. Caroline elvörösödött, amikor Bradford karjaiba vette és felvitte a lépcsőn. Végre rájött, hogy mi is a férfi szándéka. – Ezt nem tehetjük – tiltakozott. – Milford tudni fogja! Bradford felért a lépcsőn. – A te szobádba menjünk, édesem, vagy az enyémbe? – A miénkbe – adta fel Caroline a vitát, és rámutatott a jobb oldali ajtóra, de amikor férje ki akarta nyitni, gyorsan megfogta a kezét, mert eszébe jutott a bútor. – Van valami, amit szeretnék mondani a szobáról. De a férfi nem is figyelt rá, csak kinyitotta az ajtót. A bútorai természetesen ott voltak, ahogy várta is és nem kis erőfeszítésébe került, hogy semleges arcot vágjon, miközben besétált a szobába.

Caroline szorongva várta, hogy mit mond, de úgy tűnt, férjét tökéletesen kielégíti, hogy őt a karjaiban tarthassa és nem szólt egy szót sem. Bradford észrevette az üres kádat a szoba sarkában és erről eszébe jutott, hogy még vastagon lepi az út pora. Vonakodva engedte el a lányt, sietős puszit nyomva a feje búbjára. Tudta, ha kedvére megcsókolja, akkor semmi sem lesz a fürdőből. – Csak szép sorjában, kedvesem – suttogta halk sóhajjal. Megfordult, kinyitotta az ajtót és vízért kiáltott elég hangosan ahhoz, hogy mindegyik őr meghallja. – Bradford, megkérhetnélek, hogy végre figyelj rám? – Caroline az ágyhoz sétált és leült a szélére. – Nem veszel észre semmit? – Én mindent észreveszek, drágám. A hajad kócos és rendetlen, ráadásul úgy nézel ki ebben a ronda ruhában, mintha tegnap meghaltál volna. Mihelyt elkészül a fürdő, azonnal vedd le. Az asszony nem sértődött meg, mivel kénytelen volt elismerni, hogy igaza van. Bradford rámosolygott, és ez a mosoly átmelegítette. Még mindig akarja őt. – Még soha nem tapasztaltam, hogy milyen remek humora van – vallotta be suttogva. – Azt hittem, dühös lesz rám a bútorok miatt, de még csak észre sem vette. A dolgozószobája a földszinten van, ha esetleg szüksége lenne rá. – Észrevettem – kuncogott a férfi. – Szerintem egész Angliában nincs még egy ekkora ágy. – Bradford, kérem, csak egy percig legyen komoly. Van valami, amit meg kell beszélnünk. És ha így vigyorog rám, akkor ideges leszek. Kopogás szakította félbe. Bradford ajtót nyitott. Az őrök álltak kint néhány vödör vízzel. Beengedte őket. A tűzhely elé vonszolta a kádat és felszította a tüzet, amíg a kádat megtöltötték vízzel. A művelet egy egész örökkévalóságnak tetszett Caroline számára. Minél előbb szerette volna elmondani a beszédét. Bradford igazán kéjsóvárnak bizonyult. Aztán hirtelen minden a helyére került. Milford! Biztos elmondta neki, hogy vele akart hazamenni. Ezért hát ilyen fölényes a viselkedése. – Mit mondott neked Milford? Amikor meglátogatott engem, akkor… Nem tudta befejezni a mondatot. Bradford vetkőzni kezdett, és ezzel zavarba hozta. Az ingjét áthúzta a feje felett és ledobta a padlóra, aztán odasétált az éjjeliszekrényhez. Caroline szinte hipnotizálva figyelte, ahogy férje megmossa arcát és kezét a porcelántálban levő vízben. – Megmosakszik, mielőtt fürdene? – kérdezte csodálkozva. – Ez egy kissé túl pedáns, nemde? Bradford csak mosolygott. Leült az ágyra felesége mellé. – Térdre, asszony! – mondta vontatott hangon.

Caroline meglepődött a parancson. – Azt akarod, hogy letérdeljek? – Háta megmerevedett. – Figyelj, Bradford, én nem tudom, mit mondott neked Milford, de… – Segíts lehúzni a csizmámat, drágám. – Ó – Caroline zavarba jött. Nem térdelt le, hanem lábai közé fogta a férfi csizmás lábát. Mikor befejezte, csípőre tett kézzel megfordult. – Meghallgatnál végre? – Majd a fürdőnk után. – A mi fürdőnk? Bradford nevetve bólintott, amikor látta, hogy az asszony elpirul. Lassan vetkőztetni kezdte. Caroline észrevette, hogy a férfi keze reszket. Elcsodálkozott az érzelmeknek ilyen megnyilvánulásán, mert arcán egyáltalán nem látszódott, hogy mire gondol. Felemelte, küzdve a vággyal, amit a lány finom puhasága okozott és bemászott a kádba, ölébe vonva Caroline-t. – Úgy pirulsz, mint egy szűzleány – bámult rá szemtelenül. – Fürdess meg! – parancsolta. Odaadott neki egy darab szappant, és Caroline mosni kezdte a mellkasát. Egyikük sem szólt az elkövetkező néhány percben. Caroline kezéből kicsúszott a szappan, amikor elkezdte leöblíteni a szappanhabot. Már semmire nem tudott gondolni, hallotta magát, ahogy rekedten suttogva kéri a férfit, hogy álljon fel, mert szeretné megmosni a lábát is. – Nem hiszem, hogy fel tudnék állni – mormolta. Felesége mereven bámulta a mellkasát. Bradford az álla alá nyúlt, és kényszerítette, hogy ránézzen. – Te teszed ezt velem, ugye tudod? – Mit? – suttogta szégyenlősen Caroline. – Annyira kívánlak, hogy teljesen elgyengülök. Ez alkalommal szerettem volna lassítani, kiélvezni a vágyakozás minden pillanatát, ízlelgetni a gyönyör… – Ha nem csókolsz meg gyorsan, azt hiszem, meghalok. – Felnyúlt és a férfi nyakát átkarolva magához húzta a fejét. Bradford évődve játékos puszit nyomott a szájára, de a lány már türelmetlen volt. Mohón a férfi ajkaira vetette magát. Erre ő is abbahagyta az évődést. Nyelve mohón birtokba vette a lány száját, vadul, követelőzve nyomult be a hívogató, lágy melegségbe. Caroline minden vágyát beleadva, forrón visszacsókolt. Nyelvük egymásba gabalyodott. Bradford megfordította, és lovagló ülésben a csípőjére ültette. Puha mellei csábítóan izgatták mellkasát, és képtelen volt elszakadni tőle. Csak csókolta és simogatta megállás nélkül. Caroline szorosan átölelte a nyakát, szinte elkábította a kettejük között fellángoló szenvedély. Szeretett volna beleolvadni a férfiba, ahogy a nyers, forró vágy teljesen hatalmába kerítette.

Szerelmes, érzéki, csiklandós szavakat suttogott a fülébe, de a szenvedély annyira magával ragadta, hogy semmi másra nem tudott koncentrálni, csak a belsejében terjedő, mindent felemésztő tűzre. A férfi keze a hátát simogatta, égető vágyat gerjesztve, aztán megérintette ott és ő szinte önkívületben a nevét kiáltotta követelőzőn. Bradford beléhatolt, újra meg újra, Caroline odaadóan nekifeszült és befogadta, míg végül együtt jutottak a csúcsra. Sóhajtva, a féktelen szerelmeskedéstől teljesen kimerülve roskadt a férfi mellkasára. Bradford szíve olyan hevesen dobogott, mintha ki akarna ugrani a helyéről, és Caroline megvárta, amíg lassul az ütem, és csak azután mozdult meg. – El is felejtettem, hogy a kádban vagyunk – nevetgélt a lány. Felsóhajtott, fejét férje vállára hajtotta. – Szeretlek, Bradford. – Ezt szívesen hallom újra meg újra. Caroline bólintott, többre nem volt ereje. Aztán hirtelen sírva fakadt. Bradford magához ölelte, gyengéden simogatta a vállát. Amikor egy kicsit megnyugodott és úgy gondolta, hogy már képes rá figyelni, felemelte a lány fejét. – Caroline, figyelj rám. – Nem – szakította félbe Caroline. – Előbb te figyelj rám. Megértem, hogy még nem tudsz engem szeretni. Túl türelmetlen, túl követelőző voltam – folytatta, újra sírva fakadva. – Egyszerűen nem hagytál időt magadnak, hogy tisztességes nőket is megismerj, én pedig olyan követelményeket támasztottam, amelyekkel valószínűleg még nem találkoztál. Elhatároztam, hogy nem harcolok tovább és elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Ha azt hitte, hogy heves beszéde megnyugtatja férjét, nagyot tévedett. Bradford a homlokát ráncolta. – Ez rendkívül nemes gesztus öntől, asszonyom. Ez azt jelenti, hogy feladja? Caroline felpillantott és látta a férfi szemén, hogy remekül szórakozik. – Hogyan? Ó nem, csak elfogadom a megváltoztathatatlant. – És mégis, mennyi ideig tervezi, hogy türelmes lesz hozzám, drágám? – mosolygott Bradford. – Összezavar, uram. Azt hittem, megindítja a döntésem, és e helyett azt látom, hogy szórakozik rajtam. Mégis mire véljem ezt? – kérdezte inkább magától, mint férjétől. Felállt és férje hasát használva lépcsőnek, kimászott a kádból. Elégedetten hallotta, ahogy az tiltakozva felhördül. – Megérdemelte, mert olyan öntelt – jelentette ki Caroline. – Milford elmondta önnek, hogy haza akartam menni, ugye? Ezért olyan boldog, nem igaz? – Caroline egyre elkeseredettebb lett.

– Boldog vagyok, mert az imént szerelmeskedtem az én odaadó és engedelmes felségemmel – felelte Bradford vigyorogva. – Nincs egyetlen egy porcikám sem, amely engedelmes lenne – ellenkezett Caroline. Letérdelt a kád mellé, kihalászta a szappant, és dörzsölni kezdte férjét. – Hacsak a szavát nem adja, természetesen. Akkor, azt hiszem, nyugodtan elmondhatom, hogy engedelmesen megtartom. – Felsóhajtott. – Ugye most azt hiszi, hogy győzött? Bradford meg mert volna esküdni rá, hogy a lány nincs tudatában annak, amit csinál. Szemmel láthatóan úgy nőtt az idegessége, mint a szappanhab a férfi jobb lábán, és Bradford újra nevetni kezdett. – Azt hiszem, sikerült lenyúznod a bőrömet is. Ne nézz rám ilyen döbbenten, édesem. Befejezted a bocsánatkérést, vagy van még valami? – kérdezte lustán. – Én nem kértem bocsánatot, és nem vagyok hajlandó erről vitatkozni. – Akkor azt hiszem, most én jövök – jelentette ki Bradford. – Sajnálom, Caroline. Tudom, hogy nem volt könnyű engem szeretni, és rengeteg fájdalmat okoztam. Az egyetlen mentségem, hogy annyira szeretlek, ezért úgy viselkedtem, mint egy bolond. Én… Caroline elejtette a szappant és döbbenten kiegyenesedett, mialatt a férfi beszélt. – Ne merészelj ugratni, Bradford! – Szeméből újra ömleni kezdtek a könnyek, de türelmetlenül letörölte őket a keze fejével. – Igazat mondasz? Igazán szeretsz? Bradford kipattant a kádból és átölelte, mielőtt akár moccanni tudott volna. – Istenem, ezt én tettem veled? – Hangja tele volt fájdalommal. – Szeretlek, Caroline, azt hiszem, mindig is szerettelek. És amikor végre ki is tudom mondani, te sírsz? Soha nem hazudtam neked. Soha! – mondta vadul gyötrődve. Caroline a mellkasának dőlve zokogott, Bradford csak tehetetlenül állt. A víz csöpögött róla és elárasztotta a padlót, felesége könnyei pedig őt árasztották el. – Ezt már nem vonhatod vissza! Hangja elfulladt, és a férfinak meg kellett kérnie, hogy ismételje meg, amit mondott. Caroline előbb szipogott, aztán csuklott, végül sikerült újra kimondania. – Azt mondtam, hogy ezt már nem vonhatod vissza. Bradford nevetni kezdett, és biztosan ez volt az oka, hogy a szeme is könnybe lábadt. Karjába kapta reszkető feleségét és az ágyhoz vitte. A takarók alatt magához ölelte és hosszan, forrón megcsókolta, aztán újra meg újra elmondta neki, hogy mennyire szereti egészen addig, amíg biztosra nem vette, hogy a lány elhitte. – Várom, hogy a többit is elmondd – figyelmeztette Caroline. Ujjaival a férfi mellkasán dobolt és egy teljes perc is eltelt, mire rájött, hogy Bradford nem akarja folytatni. Akkor nevetni

kezdett. – Istenem, te aztán makacs ember vagy! Még szép, hogy szeretsz. Ezt már régen tudom – hazudta pimaszul. – Most ismerd be, minden körülmények között megbízol bennem. – Talán vázold a lehetőségeket, mielőtt elkötelezem magam – nevetett rá. Lehajtotta a fejét és mélyen beszívta a lány különleges illatát. – Rózsa illatod van –suttogta. – Neked is – vágott vissza Caroline. – Ugyanis az én szappanomat használtuk, és az illatosított. Bradford maga elé morgott. – Legalább egyszer nem olyan szagod van, mint a lovadnak – kuncogott elégedetten Caroline. – Tudod Bradford, a lovad neve igazi kulcs volt hozzád, erre csak most jöttem rá. – Miről beszélsz? – nézett rá zavartan a férfi. – Reliance. Bizalom. Ez volt a kulcs, hogy mit is tartasz igazi értéknek, hogy mi hiányzik leginkább az életedből. – Bízom benned, Caroline – ismerte el Bradford. – De ami a féltékenységet illeti, semmit nem ígérhetek. Természetesen megpróbálom legyőzni – esküdözött. Újra elmondta neki, hogy szereti, különös felszabadulás és élvezetet lelve benne, amit korábban soha nem gondolt volna. Később megint szeretkezett vele, ezúttal lassan, gondosan kiszámítva minden mozdulatát, pontosan tudva, hová nyúljon, hogyan gyújtsa fel és juttassa el a csúcsra. Olyan szenvedéllyel szerette, hogy Caroline újra szipogni kezdett. – Szeretlek, Caroline – szorította magához. – Ezt szívesen hallom újra meg újra. Eltartott egy-két másodpercig, amíg Bradford rájött, hogy Caroline ugyanazokat a szavakat használta, amelyeket ő nem sokkal azelőtt. Elmosolyodott, értékelve a lány humorát. – Bradford, mióta tudod? Mikor jöttél rá, hogy szeretsz? – Hát nem villámcsapásként hasított belém – mondta a férfi. Caroline a hátára feküdt, ő pedig felkönyökölt, hogy lássa a lány arcát. Elvigyorodott a csalódott arckifejezés láttán, aztán előrehajolt, hogy lecsókolja a gondterhelt ráncokat a homlokáról, mielőtt folytatná. – Olyan voltál, mint a tüske a bőr alatt. Mindig piszkál. Caroline nevetett. – Milyen romantikus! – Csak annyira, amennyire te. Ha jól emlékszem, hasfájáshoz hasonlítottad az irántam érzett szerelmedet. – Akkor nagyon ingerült voltam – vallotta be Caroline. – Rögtön vonzódtam hozzád, ahogy megismertelek. Azt akartam, hogy a szeretőm légy és a fenébe a következményekkel, ha beleegyeztél volna.

– Igen, tudom. – De te egyáltalán nem hasonlítottál a többi nőre. Emlékszel Aimsmond báljára. Nem volt rajtad ékszer. – És mit számít az? – Ez azt jelenti, hogy nem tartottad fontosnak – magyarázta Bradford. Önkéntelenül is nevetni kezdett, visszagondolva saját ostobaságára. – Én pedig ajándékokkal akartam megvenni a vonzalmad. – Így van. – Caroline örült, hogy a férfi magától is rájött a hibájára. – Ráadásul szörnyen viselkedtél velem. Tudtad, hogy milyen állapotban van ez a hely, amikor ideküldtél? Bradford arcán fintor villant és vonakodva bólintott. – Dühös voltam rád. Mindent visszautasítottál, amit kínáltam neked – tette hozzá vállat vonva. – Nem mindent – suttogta Caroline. Hangja és arca is komoly lett. – Csak a szerelmedre és a bizalmadra volt szükségem. – Most már megértem. Elégedett lennél, ha életünk hátralevő részét vidéken élnénk le? – Én veled akár London nyomornegyedében is ellaknék, amíg szeretsz engem. Szeretek vidéken élni. Végül is egy farmon nevelkedtem. – És gondolod, hogy tudnád Angliát az otthonodnak nevezni? – Meg kell valljam, ez a legnehezebb. Annyival nyugodtabb volt az életem Bostonban. Senki nem lökött le a lépcsőn és nem írt fenyegető leveleket. És senki nem gyűlölt annyira, hogy meg akarjon ölni. És néhány férfinak nincs semmi erkölcsi tartása. Észrevetted mér? Természetesen a gyarmatokon is akadnak gazfickók, de azok legalább nem öltöznek úriembernek. – Elismerem, hogy volt némi kellemetlenség az életedben, mióta Londonban vagy – mosolygott Bradford. – De ne aggódj, vigyázok rád. – Tudom – bólintott a lány. – Találkoztam néhány igazán kedves emberrel is. Most már Anglia az otthonom. – Felsóhajtott, aztán elégedetten férjéhet bújt. – Nem unalmas hely, azt el kell ismerni. – Drágám, nem hiszem, hogy unatkoztál valaha is. Benjamin mesélt a csínyeidről, amiket Bostonban követtél el. Az apád igazán hálás lehet, hogy az öccsének kellett futkároznia utánad. Ha jól sejtem, igazi bajkeverő voltál. – Ó, én mindig csendes és félénk voltam – jelentette ki mély meggyőződéssel Caroline. Bradford harsány nevetéséből arra következtetett, hogy férje nem igazán hisz neki. – Nos, legalább is megpróbáltam csendes és félénk lenni – ismerte el. – És azt hiszem, apám szeretné, ha ezt a tizennégy évet vele töltöttem volna.

– Tudom, hogy szeretné. – Tekintete elkomorult, ahogy hozzátette. – Nagy áldozatot hozott érted, Caroline. A lány bólintott. – Biztos vagyok benne, hogy így volt, csak az okot nem értem. Gondolod, hogy egy nap majd elmondja nekem? Bradford emlékezett rá, hogy könyörgött Caroline apja, hogy ne beszéljen a balesetről, és hogy ő megígérte, hogy csak akkor mondja el a dolgot, amikor elmúlt a veszély. Most azonban úgy érezte, nem helyes a lány elől eltitkolni az igazat. Caroline a szerelme, a felesége és kötelessége vele megosztani az aggodalmait ugyanúgy, ahogy a gyönyörökben is osztoznak. – Az apád meglátogatott, mialatt Londonban voltam. Mesélt a balesetről, ami majdnem tizenöt évvel ezelőtt történt. Egyik éjszaka férfiak törtek rá a házában. A vidéki birtokán – pontosította. – Te aludtál, de a hangok felébresztettek és lementél a földszintre. A férfiak megpróbálták megölni az apádat, és te véletlenül lelőtted az egyiket. Caroline megdöbbent. – Lelőttem? Bradford bólintott. – Nem emlékszel semmire, igaz? A lány megrázta a fejét. – Mondd el, hogy történt – követelte. – Miért akarták megölni az apámat? Bradford elmondta a történetet az elejétől a végéig, aztán csak várt, hogy felesége megemészsze a hallottakat. Mialatt mesélt, Caroline felült és feszülten figyelt. – Hála istennek, hogy nem az apámat öltem meg – suttogta végül. – Nem tudtam, hogy mit teszek. Bradford sietve helyeselt. – Még kisgyerek voltál akkor. – Látta ugyan, hogy alig izgatta fel a történet, de azért szerette volna megnyugtatni. – Baleset volt, Caroline. – Szegény édesapám! Min kellett keresztülmennie. Most már mindent értek. Hogy miért küldött Henry bácsihoz, és hogy miért várt olyan sokáig, hogy visszahozzon. Jaj, szegény édesapám! – Könnyek peregtek le az arcán. Bradford átölelte és gyengéden ringatta, amíg meg nem nyugodott. Caroline hálásan fogadta a férfi gyengédségét és hosszan töprengett a bizarr histórián. Nem emlékezett egyetlen részletre sem, akárhogy is törte a fejét, végül feladta. – Gondolod, hogy valaha is emlékezni fogok arra az éjszakára? – Nem tudom, édesem. Apád azt mesélte, miután lelőtted azt az embert, elájultál. És nem is tértél magadhoz másnap reggelig. Aztán úgy viselkedtél, mintha mi sem történt volna. Mintha teljesen kitörlődött volna a memóriádból. – Elájultam? – kérdezte döbbenten és egy kicsit sértetten is. Bradford mosolygott magában. – Még csak négyéves voltál – emlékeztette.

– Bradford, a levél! – kiáltott fel hirtelen, szemében az új felismerés fényével. – Ugye köze van ehhez? Valaki bosszút akar állni! Erről szól a levél. A férfi elkomorult. – Nem jöttem rá addig, amíg apád nem mesélt a múltadról – ismerte be zavartan. – Gondolod, hogy valamelyik férfi rokona lehet? Mi van azzal az emberrel, akit lelőttem? Volt neki gyereke? Bradford a fejét rázta. – Nem tudunk róla. Caroline, az isten szerelmére, ha a gyanúm helyes, akkor nem sok időnk maradt. – Miért? – A lányt aggasztotta a férje hangjában megbúvó elkeseredettség. – Hat nap múlva lesz tizenöt éve, hogy megtörtént a baleset. – Akkor csak egyet tehetünk – jelentette ki elszántan a lány. – Csapdát kell felállítanunk, ahol én leszek a csali. – Na, álljunk csak meg. Már kigondoltam, hogy csaljuk csapdába a gazembert, de te nem szerepelsz benne. Megértetted? – A férfi hangja ellentmondást nem tűrő volt. Caroline megcsókolta és újra hozzábújt. Kimondhatatlan boldogságot érzett, hogy férje végre megbízik benne, és semmivel nem akarta felbosszantani. Különben is, mondta magának mosolyogva, van még hat napja, hogy rávegye a férfit arra, hogy megváltoztassa a véleményét. Elszánta magát, hogy segít kézre keríteni a férfit, aki meg akarta ölni. Hirtelen eszébe ötlött valami. – Bradford, ki tudja, hogy mi történt akkor éjszaka? – Nézzük csak. Apád elmondta Henry bácsinak, de senki más nem tudja a bostoni családban. És elmondta nekem. Szóval négyen vagyunk, akik ismerjük az eseményeket. – Nem – tiltakozott Caroline kissé szórakozottan. Henry bácsira gondolt, és arra, hogyan segített neki nagybátyja megbirkózni a pisztolyoktól való félelmével. Annyira türelmes volt, olyan megértő, amikor megkérte, hogy segítsen neki. Emlékezett rá, hogy vadászni akart Caimennel és Luke-kal, de rettegett mindenféle lőfegyvertől. Majdnem egy évébe került, amíg bácsikája segítségével sikerült félelmét legyőznie. – Mi az, hogy nem? – kérdezte zavartan Bradford. – Csak négyen tudjuk, mi történt, ha kizárjuk azt a hármat, aki benne volt az összeesküvésben. De ők már halottak, tehát nem marad más, mint az apád, Henry bácsikád, te és én. – És Milo bácsi. A férfi a fejét rázta. – Nem, szerelmem. Az apád kategorikusan kijelentette, hogy az öccsén kívül senkinek nem mondta el. Ebben biztos vagyok. Caroline bólintott. – Igen, értem, amit mondasz. Nem mondta el senkinek akkor, tizenöt évvel ezelőtt. De miután hazatértem, elment a márkihoz és mindent elmondott neki. Majdnem biztos

vagyok benne, mert nekem azt mondta, hogy meg kell magyarázni mindent, hogy a bácsikám nem tagadjon meg. Akkor nem értettem, miért mondja ezt, de most azt hiszem… Bradford, miért nézel így rám? Mi a baj? – Miért nem mondta el nekem? – üvöltötte, majd felesége riadalmát látva gyorsan lehalkította a hangját. – Semmi baj, ne ijedj meg. Csak épp lassan összeáll a kép. A fenébe, tudtam, hogy Franklin áll e mögött! – Franklin? Biztos vagy benne? – hitetlenkedett Caroline. – Az a kis korcs. Nem jön a saját bátyjával és állandóan idegesíti, de nem gondoltam volna, hogy… a tulajdon nagybátyám! Dühében még a hangja is elakadt. – Lefogadom, hogy a bűnös. Van is rá oka. A pénzsóvársága. A márki elég szép összeget akar rád hagyni. Megváltoztatta a végrendeletét, és csak utána mondta el az öccsének, hogy mit tett. Hála istennek – mormolta maga elé. – Franklin bácsikád különben megölte volna. – És mi van Lorettával? Gondolod, hogy ő is benne van? – Szörnyülködve gondolt a gonosz párosra, emlékezetébe idézve, hogyan flörtölt a nő Bradforddal. – Hatalmas adósságokat halmozott fel és nagy szüksége van a pénzre. A hitelezőinél vannak a nyugták, és csak márki halálára várnak. – Azt állítod, hogy nekik ígérte Milo bácsi pénzét? – dühöngött Caroline. – Már válaszoltál is a kérdésemre. Hát persze, hogy benne van. Annak a nőnek semmi erkölcse nincs. – Franklin bizonyára kihallgatta, amikor apád elmesélte a márkinak a történetet, és elhatározta, hogy felhasználja, így mentesül a gyanú alól. Caroline a fejét csóválta. – Nem értem. – Megmutattad a levelet Milfordnak és nekem, és az apád is él még, hogy el tudja mesélni, mi történt. Franklin úgy rendezte el, hogy mindenki bosszúra gyanakodjon. Ezért olyan fontos a dátum. Ha történik veled valami huszadikán, az nagyon is jól beleillik Franklin terveibe. Bradford hangja halk és nyugodt volt, de a szemén látszódott, hogy milyen düh feszíti belülről. Caroline érezte, hogy csupa libabőr lesz a karja. Férje látta remegését, és magához húzta. – Istenem, remélem, hogy nem tévedek és tényleg Franklin lesz az. Soha nem szerettem azt a gazembert! – Hamarosan megtudjuk – suttogta Caroline. – Ne félj, kedvesem. Egész életemben rád vártam. Nem hagyom, hogy bárki is ártson neked. – Tudom, hogy megvédsz – csókolta meg Caroline férje arcát. – Melletted mindig biztonságban érzem magam, kivéve, amikor kiabálsz velem. – Soha nem szoktam kiabálni veled – somolygott Bradford, pontosan tudva, hogy hazudik. Válaszul Caroline rámosolygott. Gyomra megkordult. – Éhes vagyok.

Bradford szándékosan félreértette a mondat jelentését. Azt mondta, ő is éhes és hosszasan csókolta a lányt. Aztán fölé gurult és szerelmeskedni kezdett vele. Caroline arra gondolt, hogy megmagyarázza, ő vacsorára éhes, de a magyarázat elveszett valahol félúton. A vacsora még várhat egy kicsit. Különben is, mondta magának, ő férjének engedelmes felesége.

Tizennegyedik fejezet Bradford viselkedése egyik pillanatról a másikra megváltozott. Hangja gyors lett és pattogó, modora élénk és parancsoló. Caroline megértette, hogy a férfi már minden idegszálával azon van, hogy csapdába csalja Franklint, és nem nyugtalankodott miatta. Bradford és Milford nem zárta ki a megbeszélésekből. Milford kétségtelenül megdöbbent, amikor Caroline elmesélte neki, mi történt tizenöt évvel azelőtt, de nem volt meggyőződve arról, hogy Franklin felhasználta az információt, csakhogy elkaphassa őt. Figyelmeztette barátját, hogy létezhetnek élő rokonok, akik most akarnak bosszút állni. Mindhárman a szalonban ültek, és a lehetőségeket vitatták meg. Bradford türelmesen kivárta, amíg Milford felvázolja elképzeléseit, és csak aztán jött elő saját érveivel. – Nem hiszem, hogy Franklin ismerte volna Caroline múltját, amikor lelökte a lépcsőn. Szerintem még a hintóbaleset elrendezésénél sem gondolt még arra, hogy felhasználja a múltat. – De ha ez így van, az azt jelenti, hogy Milo bácsi elmondott neki mindent – vitatkozott Caroline. – Drágám, nem hiszem, hogy a te Franklin bácsikád feladta volna a próbálkozást, hogy befeketítsen a bátyja előtt. Biztos vagyok benne, hogy a márki megpróbált megvédeni és ezért elmondta neki, hogy mi történt. Bradford vállat vont, majd saját elméletére összpontosítva folytatta. – Franklin sejtette, hogy nem fogsz meghalni, ha leesel a lépcsőn, de meg akart ijeszteni. Feltételezte, hogy elmondod az apádnak. A legtöbb lány ezt tette volna – tette hozzá – Amikor nem ez történt, akkor elrendezte a kocsi szerencsétlenséget. Tudta, hogy velem és Milford fogsz utazni, emlékszel? Caroline bólintott. – Igen, emlékszem. Milo bácsi azt mondta, hogy apám döntötte el, ki melyik hintóban fog utazni, és Franklin eltűnt. Annyira haragudtam rád, Bradford, hogy nem is tűnt fel az eltűnése. – Miért haragudott Bradre? – kérdezte Milford, próbálva lépést tartani velük. – Nigel Crestwall rámászott és odébb kellett tessékelnem egy kicsit – vallotta be Bradford. – Egy kicsit odébb tessékelni? – húzta fel Caroline a szemöldökét.

Férje vállat vont és ejtette a témát. – Szerintem Franklin biztosra vette, hogy legalább az egyikünk beszámol a grófnak a balesetről. Nem is akart mást, mint hogy visszamenj Bostonba. Akkor kiesel a márki kegyeiből, és új végrendelet ír. Látod, milyen egyszerű az egész? Milford bólintott, mert felfogta barátja gondolatmenetét. – Te is csalódást okoztál neki, hiszen mindenki tudta, hogy meg akarod szerezni magadnak Caroline-t. Bradford válaszolni akart barátja megjegyzésére, de Caroline türelmetlenül közbevágott. – Ez mind csak feltevés, de ha igaz, akkor Milo bácsi is veszélyben van, vagy nem? Bradford bólintott. Kíváncsian várta, mikor jut felesége erre a következtetésre, és azt is nagyon jól tudta, hogy mi lesz a következő gondolata. – Vissza kell térnünk Londonba – jelentette ki a lány. – Az veszélyes – vetette ellen Milford. – Különben is, ha Bradnek igaza van, akkor a márki nem halhat meg, amíg… – hirtelen elhallgatott, felismerve, hogy mit is akart kimondani. Caroline bólintott. – Amíg engem meg nem öl – fejezte be a mondatot, aztán férjéhez fordult. – Ki kell találnod, hogyan lehetnék biztonságban Londonban. Legnagyobb meglepetésére, a férfi rábólintott. – Biztonságban leszel – jelentette ki eltökélten. – Hajnalban indulunk. – Brad, használd a fejed! Már csak négy nap van, és akárhogy állítod is, hogy Franklin a bűnös, egészen biztos nem lehetsz benne. – Honnan tudja, hogy nem biztos benne? – kérdezte Caroline. – Egyszerű. Ha biztos lenne a dolgában, Franklin már nem élne. Caroline döbbenten bámult rá. – Komolyan gondolja, hogy Bradford életben hagyná? – Most Milford látszott döbbentnek. – Ne nyugtalanítsd! – szólt közbe Bradford. Magához ölelte feleségét és gyengéd csókot nyomott a feje búbjára. – Londonba kell mennünk, hogy felállítsuk a csapdát.

Alighogy biztonságosan elhelyezte Caroline-t londoni házukban, Bradford üzenetet küldött a grófnak, hogy azonnal szeretne beszélni vele. Caroline olyan kimerült volt az utazástól, hogy elaludt a heverőn. Bradford a karjaiban vitte fel a hálószobába. Így aztán csak másnap reggel tudta meg, hogy apja mit beszélt férjével. Bebizonyosodott, hogy a gróf valóban elmondta a márkinak, miért küldte annak idején Carolinet Bostonba. – Meglátogathatnám most Milo bácsit?

– Ragaszkodom hozzá. – Látta felesége arcán a meglepetést és rámosolygott. – Franklin bujkál valahol a szeretőjével, de Loretta ott lesz. Meg fogom említeni, hogy huszadikán visszatérünk Bradford Hillsbe. – Honnan tudod, hogy Franklin a szeretőjével van és Loretta… – Caroline, igazán feltételezhetnéd, hogy megvan a magamhoz való eszem – vágott közbe Bradford. – Már régen felfogadtam pár embert, akik éjjel-nappal követik mind a kettőt. – Biztos vagy abban, hogy Loretta is benne van? Férje felsóhajtott és bólintott. – Menj, öltözz át – javasolta. Caroline elindult felfelé, de Bradford megállította. – Édesem. Próbálj meg, nem meglepődni, amikor meglátod a bácsikád legújabb szolgálóját. – Miért, ki az? – Apád hajdani szakácsa. – Marie? Komolyan? – Szeme elkerekedett, amikor rájött, hogy mire utal férje. – Uramisten! Mindnyájunkat megmérgezhetett volna… vajon miért nem tette meg? – Talán megtette volna, ha Franklin nem áll fondorlatos tervével. Attól kezdve az ő dolga az volt, hogy szemmel tartson téged, és rendszeresen jelentsen Franklinnek. – Ő volt az, aki azt a szörnyű levelet az asztalra tette! A férfi bólintott, majd meglepődve hallotta Caroline szájából saját kedvenc káromkodását. Úgy döntött, nem szól érte. Caroline megfordult és beviharzott a szobájába, közben valami olyasmit mormolt maga elé, hogy ezentúl mindig megbízik Mary Margaret ösztöneiben Indulni készültek, amikor Charity és Paul érkeztek látogatóba. Caroline olyan boldog volt, hogy unokanővérét láthatja, hogy férje egy ideig uralkodott magán és türelmesen hallgatta a két nő izgatott csivitelését. Türelme azonban lassan a végére ért. Szeretett volna már túl lenni a látogatáson. Aggódott, hogy Franklin közben visszatérhet. Nem mintha attól félt volna, hogy árthat Caroline-nak, de ha meglátja, képes és ott fojtja meg a gazembert a bátyja előtt. Eltökélte, hogy leszámol Franklinnel, de remélte, hogy felesége ennek nem lesz szemtanúja. Végül nagyszerű hangulatban indultak a márkihoz, mivel Caroline megtudta, hogy Charity és Paul nyár közepe előtt nem szándékoznak visszatérni Bostonba. Bradford gondosan kitanította feleségét, hogy mit mondjon, hogyan viselkedjen, és meglehetősen elégedett volt a szereplésével. Szempillája sem rebbent, amikor megpillantotta Marie-t, de hangja feszült és kimért lett, amikor Lorettával találkozott. A márki a szalonban ült a tűz ellőtt, és elég jól nézett ki. Caroline megfogta a kezét és leült mellé. Már megemlítette, hogy huszadikán visszatérnek Bradford Hillsbe. Arra hivatkozott, hogy férjének elintézni való ügyei vannak a birtokon, ő pedig mellette szeretne maradni. Milo

bácsi tréfálkozott egy kicsit az újházasokról, pirulásra késztetve ezzel a lányt. Loretta végre magukra hagyta őket. Bradford felállt és jelezte feleségének, hogy ideje indulni. – Milo bácsi, szeretnék kérni tőled egy szívességetFérjére nézett és intett a szemével, hogy üljön vissza. A férfi homlokán ráncok gyűltek, de Caroline nem törődött vele. – Tudod, hogy mindent megtennék érted, kedvesem – jelentette ki bácsikája. – Aggódom az apám miatt. Mostanában… nem igazán érzi jól magát, és teljesen magára marad, mert nem jön velünk Bradford Hillsbe. – Brax beteg? – kérdezte aggódva és megfogta a lány kezét. – Az orvos szerint jól van – sietett megnyugtatni a márkit. Férjére nézett, és látta, úgy bámul rá, mintha azt hinné, Caroline teljesen megőrült. – A fejében van a baj. Tudod, olyan magányos, és nincs mellette senki. Arra gondoltam, mi lenne, ha egy időre hozzá költöznél. Csak addig, amíg újra meg nem szokja, hogy nem vagyok ott mellette. Milo bácsinak tetszett a javaslat. – Remek ötlet – jelentette ki ragyogva. – Örülök, hogy segíthetek. – Bradford segít átvinni a holmidat – ajánlotta fel Caroline. Férjére mosolygott, aztán hozzátette. – Nem leszek nyugodt addig, amíg az apámnál nem vagy. Mit gondolsz Milo bácsi, át tudnál költözni hozzá már ma? Bradford végre megértette a tervét. Arra gondolt, hogy így a legkönnyebb megvédeni a márkit. Észrevette a mohó fényt az öregember szemében és sejtette, hogy nagyon magányos lehet az élete. De az ő gyengéd és figyelmes felesége ezt is tudta. Bradford azon kapta magát, hogy legszívesebben a karjaiba kapná asszonyát és csókolná kifulladásig. Büszke örömmel töltötte el a tudat, hogy neki van a legszebb felesége az egész világon. És ez a szépség a szívéből jön. Megvárta, amíg kettesben ülnek a hintóban. Akkor magához ölelte és megcsókolta. – Ezt miért kaptam? – kérdezte Caroline. Hangja remegett a csók hevétől, és teste mintha elgyengült volna. – Mert olyan gyönyörű vagy. Caroline sóhajtott. – Örülök, hogy gyönyörűnek talál, uram, de mi lesz, ha megöregszem, és ráncos leszek? – Szeretlek, édesem, és nem a külsődért. A belső jóságodért és szépségedért szeretlek, az pedig soha nem múlik el. Azt képzelted, olyan sekélyes vagyok, hogy a külsődért szeretlek?

Caroline megrázta a fejét, és a férfi újra megcsókolta. Aztán a fejét a vállához húzta, hogy a lány ne lássa szeme huncut csillogását. – Ha így lenne, akkor elhagytalak volna, amikor levágtad a hajad. A lány nem kapta be a csalit. Vidáman felkacagott, tetszett neki a férfi humora. Majd gyorsan kijelentette, hogy csakis a pénze miatt ment feleségül hozzá. Ez volt az utolsó alkalom, hogy ugratták egymást az elkövetkező két napban. A Franklint követő emberek jelentették, hogy a férfi kimozdult a rejtekhelyéről. És huszadikán reggel Bradford herceg hintója útnak indult Bradford Hillsbe. Caroline gyakorlatiasan kezelte a problémát, egészen a kritikus nap reggeléig. Akkor könyörgött Bradfordnak, hogy maradjon vele, és hagyja Franklint a felbérelt emberekre. Amikor rájött, hogy a férfit nem tántoríthatja el a tervétől, akkor követelni kezdte, hogy tegyen meg minden óvintézkedést a maga védelmében. – Semmi szükség rá, hogy ilyen sok embert hagyj itt velem – vitatkozott. Bradford nem szállt vele vitába. – Maradj a szobádban, amíg vissza nem érek! – parancsolta. – Győződj meg róla, hogy hány emberrel állsz szemben, mielőtt valami kelepcébe sétálnál – figyelmeztette. – Az isten szerelmére, Caroline, bízhatnál egy kicsit jobban a férjed képességeiben – kiáltott fel Bradford. Aztán gyorsan megcsókolta, így tudatva vele a maga módján, hogy nem akart kiabálni. Caroline követte őt az ajtóhoz, ahol Milford várakozott és odasúgta férfinak. – Vigyázzon rá, Milford! Bradford meghallotta, és elkeseredetten csóválta a fejét. Gyorsan megölelte az asszonyt, aztán becsukta az ajtót, magára hagyva Caroline-t az aggodalmaival. Két embert rendelt az üres hintó mellé őrnek. Ő maga Milforddal és még hat emberrel egy másik útvonalon indult el. Amikor elhagyták London külvárosát, letértek az útról és bevetették magukat a hegyek közé. Bradford megítélése szerint több alkalmas hely is akadt a kelepce felállítására. Két óra kemény lovaglás után megpillantották Franklin embereit. Az út két oldalán négy-négy ember guggolt a bokrok sűrűjében, mindegyikük kezében felhúzott puska. Tőlük távolabb, a hegy legmagasabb pontján egy magányos lovas állt. Bradford nem látta az arcát, de biztosra vette, hogy Franklin az. Odaintett Milfordnak, aki megfordult és meglátta a lovast. – Franklin? – Ő az enyém! – jelentette ki kemény hangon.

A bokrok közt rejtőző embereknek esélyük sem volt. A meglepetésszerű roham gyorsan végzett velük. Bradford a lova felé rohant, azzal a szándékkal, hogy elcsípje a fentről figyelő férfit. Villámgyorsan nyeregbe lendült és máris prédája után vetette magát. Az erdő sűrű volt, de a hó megkönnyítette a nyomkövetést és Bradford az ellenség sarkában volt, mielőtt az elérte volna a következő lejtőt. Vadul hajszolta a lovát, és amikor beérte, rávetette magát. Mind a ketten a földre zuhantak. Bradford gurult pár métert és talpra állt. A másik nem mozdult, arccal a földnek feküdt, és feje különleges szögben hevert. Bradford ránézett és tudta, hogy a másik a nyakát törte esés közben. Dühítette, hogy ilyen gyorsan vége lett, szinte parázsként égette belülről a bosszúvágy. A nyomorult fattyú nem érdemelte meg, hogy ilyen könnyű halála legyen. Odasétált a nyomorúságos alakhoz és a csizmájával a hátára fordította. A férfi fél arcát gyapjúsál védte, de Bradford így is felismerte. Franklin feküdt előtte törött nyakkal, ahogy várta is. Nem érdekelte, mi lesz a holttesttel. Franklin az életéhez illő temetést kap. A dögevők majd eltakarítják a testet. A rémálom véget ért. Lorettát és Marie-t elfogták Bradford emberei. Nem volt tárgyalás. Bradford megígérte feleségének, hogy futni hagyja Lorettát, ha az asszony örökre elhagyja az országot. Tudta és megértette, hogy Caroline-t nagybátyja iránti szeretete indította erre a kérésre. Arra gondolt, hogy mit érezne Milo bácsi, ha megtudná az igazat. A veszedelem elmúlt. Csak a jövővel kell foglalkozni. A saját jövőjével a szeretett asszony oldalán.

Utószó Bradford hercege elintézte sürgős üzleti ügyeit Londonban és aztán sietett haza feleségéhez Bradford Hillsbe. Csak három napot töltött az asszonytól távol, de az is örökkévalóságnak tűnt, és alig várta, hogy újra a karjaiban tarthassa. Meglepődött, amikor Henderson azzal fogadta, hogy a felesége fent a szobájában két úriemberrel. Bosszúsan ráncolta a homlokát. A kastély már így is tele volt Caroline vendégeivel. Tiltakozása ellenére az ő engedelmes felesége meghívta anyját látogatóba, és a múlt héten Paul és Charity érkezett párnapos pihenőre. Bosszankodva ment fel a lépcsőn és elhatározta, megmondja feleségének, hogy elege van a vendégekből, unja már, hogy mindig barátságos legyen. A szobájából jövő nevetés elbizonytalanította, és habozott egy pillanatig, mielőtt kinyitotta az ajtót. Az elé táruló látvány meglehetősen próbára tette a türelmét. Két férfi volt a szobában. Az egyik a kedvenc székében terpeszkedett, a másik az ágy szélén ült és Caroline-ra borult.

– Ha nem hagyod abba a ficánkolást, nem tudom lehúzni a csizmád – mondta Caroline az idegennek. Bradford felhúzta a szemöldökét a kijelentésre. De akkor felesége felnézett és meglátta. – Elkelne a segítséged – szólt oda neki. Nem vitatkozott, csak odament a feleségébe kapaszkodó férfihoz és lassan lefejtette az ujjait Caroline vállairól. – Mégis, mire gondolsz? – kérdezte viszonylag kedvesen. Az idegen, támaszát elvesztve, végigzuhant az ágyon. Alig ért a feje a matracra, már horkolt is. – Először egy csókra – mosolygott Caroline. – Isten hozott itthon – suttogta. Lábujjhegyre emelkedett és sietős puszit nyomott a férfi arcára. – Ez elég langyos üdvözlés volt – jelentette ki a férfi. – Ez az üdvözlés Bradford hercegének szólt – vágta rá a lány. – Ez pedig – húzta magához a férfi fejét –, az én szeretett férjemnek. És megcsókolta, hosszan, szenvedélyesen. – Már megtanultam, hogy csak akkor hívsz Jerednek, amikor ágyba akarsz csalni – suttogta rekedten Bradford. – Milyen okos. Az egyik idegen mormogott valamit álmában, erre Bradford figyelme újra feléjük fordult. – Caroline, kik ezek? A lány már visszafordult a férfihoz és az egyik csizmájával küzdött. – Segíts levetkőztetni – parancsolta. Bradford felsóhajtott és megfogta a karját. Kényszerítette, hogy ránézzen, és újra megkérdezte. – Kik ezek? – Henderson nem mondta? – kerekedett el hirtelen az asszony szeme. Az ágyon horkoló férfira nézett, majd visszafordult férjéhez és a nyakába ugrott, ölelte, csókolta, amíg az majdnem elvesztette a fejét és nem törődött már azzal, hogy kik azok a férfiak, vagy hogy mi történik. – Miért vannak a szobánkban? – Ők az unokafivéreim, Caimen és Luke – magyarázta Caroline mosolyogva. – Caimen az, aki a széken ül. Jaj, úgy szerettem volna, ha jó benyomást tesznek rád, de amint Londonba értek, ünnepelni kezdtek és attól tartok, most egy kissé ittasak. A szobánkig eljutottunk, de tovább már nem bírtak menni – tette hozzá. – Bradford, észrevetted, hogy nem kezdtél el kiabálni velem, és nem vontál le elhamarkodott következtetéseket? A férfi úgy tett, mintha bosszankodna, de magában mosolygott. Meg sem fordult a fejében, hogy valami illetlen dolog zajlik a szobában. – Megbízom benned – jelentette ki.

– Tudtam. – Caroline szeme megtelt könnyel, miközben újra megölelte a férfit. – Azt hiszem, mindkettőtöket szeretlek, Jered Marcus Benton és Bradford herceg – suttogta. – Tudtam. – A férfi hangja öntelt volt és… végtelenül gyengéd. Felkapta feleségét és az ajtó felé indult, közben behatóan érdeklődött, hol maradhatnának édes kettesben. Caroline megcsókolta és a fülébe súgta az útirányt.