Szilvay Máté
[email protected] LAPOK ANNA NAPLÓJÁBÓL
Szeptember 5. – Eső és bürokrácia Tegnapelőtt volt az első nap. Az évnyitóra Apa vitt be kocsival, szerencsére nem volt túl hosszú, bár az igazgató sokat beszélt, köszöntötte a gólyákat meg a tizenkettedikeseket. Minden évnyitón görcsben van egy kicsit a gyomrom, pedig már tavaly sem volt semmi, a köztes évfolyamokról sosem esik szó, de én azért csak görcsölök, mert kilencedikben szóvá tette, hogy vagyok, legyenek rám tekintettel és segítsenek, ahogyan tudnak, nekem meg nagyon égett az arcom, hogy mért kell ezt így, mindenki előtt… Aztán felmentünk a terembe, az ofő beszedte a bizonyítványokat, és mindenki elmesélte a nyarát, hol járt, mi szépet látott, szóval a szokásos. Én persze semmi szépet nem láttam, de azt elmondtam, hogy Balaton, strand, hogy az olaszkurzus meg az Utas és holdvilág. Nagy változások nemigen történtek, új ember nincs az osztályban, csak új tárgyként bejött a közgazdaságtan, és nem lesz már kémia meg földrajz. A Hetesi a nyáron lemutált, igazi dörgős basszus, nevettem, mert először azt sem tudtam, ki beszél. Aztán tegnap megérkezett az ősz is, bár reggel még Anya azt hitte, jó idő lesz, szandált rakott ki nekem, meg szoknyát. -
Inkább zárt cipőt hozz és farmert, mert zuhogni fog – mondtam.
-
Biztos?
-
Persze. Érzem a levegőben.
Anya mindig hisz nekem, pedig én se vagyok tévedhetetlen, volt már olyan, hogy rövid szoknyában bőrig áztam, mert aznap reggel nem éreztem az eső közelségét. Fura, hogy ő sosem érzi. Eső előtt a levegő valahogy nehezebb és vibrálóbb, tömött, mint egy vattapamacs, szinte gyúrható. De ő nem érzi, és mások sem, leszámítva persze Mariannt. Apa most nem csak behozott, hanem be is jött velem, fel kellett mennünk az iskolatitkárhoz, a másodikra, azokat a hülye támogatási papírokat elintézni. Kop-kop. Jónapotkívánok. Igen, persze, én vagyok az, Kállai Anna. Tizenegyedik á. Nyolcvankilenc, november tizenkettő. Tíznyolcvanhárom, Delej utca hét. Hogy én mennyire utálom ezt! Miért kell Apának minden évben „büntetőjogi felelősségének teljes tudatában” kijelentenie, hogy igen, a kedves lánya még mindig ugyanolyan vak, mint az elmúlt tizenhét év bármelyik napján?? Már a második óra közben elkezdett kopogni az eső az ablakon. Na, nem megmondtam?
Lapok Anna naplójából
1
Szilvay Máté
[email protected]
Október 11. – Fagyi Ilyen szörnyű napom már régen volt. Az első óra tesi volt az alsó tornateremben, a gimnasztikát még csináltam (törzskörzés! egy-kettő-három-négy!), utána viszont egész órán át kosaraztak a többiek, én meg kiültem oldalra a padra, és unatkoztam meg szenvedtem. Nem értem, mások hogy élvezhetnek egy olyan játékot, ami ennyire kellemetlen a fülnek. Falramászok, mikor az első ember tornacipője felsikolt a linóleumon, szörnyű az a hang, ahogy megcsikordul a gumitalp. Utána angol volt, nem gáz; aztán meg biosz, annyit jegyzeteltem, hogy egészen megfájdultak az ujjaim a sok gépelésben, de ez még mindig jobb volt, mint a fizika, amiből egy szót sem értettem, és ami igazából nem is érdekel. Az ötödik óra matek volt, Cserháti kiosztotta a múltkori dogákat, kapa lett. Pedig annyit készültem! Bemagoltam a tételeket. Apával is gyakoroltam, de valahogy mégse. Ráadásul Cserháti litániát is tartott nekem az óra után, hogy bizony jó lenne, ha összeszedném magam, mert ő úgy látja, hogy nem dolgozom eleget, bizonyítsam be, hogy van helye vakoknak normál tantervű középiskolában. Mintha bármi köze lenne ennek a vaksághoz! Egyszerűen csak hülye vagyok matekból, és kész. Miért kell minden problémám fölé odahelyezni ezt, mint végső indokot? Ja, és akkor még hozzátette a végén: „Egyébként most geometria jön, azt hiszem, ebben még kevésbé lesz kompetens a kisasszony…” Persze bőgtem, a lelkembe tiport, rohadék. Ezután hiába volt irodalom az utolsó óra, nem igazán tudtam ráhangolódni Ady istenes verseire. A lányok rendesek voltak, nyugtatgattak, Sziszi azt mondta, fagyizzunk, az mindent megold. El is villamosoztunk az Oktogonra, mi ketten, a Zita, meg egy Dani nevű srác a céből, aki a Zitának udvarol. Csavart fagyi volt, csoki-vanília, semmi extra. Amikor elkezdtük enni, a srác kinevetett. „Hogy eheted ilyen hülyén a fagyit, ilyen teátrális nyalásokkal? Mint egy rossz pornófilmben.” Egy hang se jött ki a torkomon, csak néztem döbbenten, szinte sokkolt, a Zita is hallgatott, de a Sziszi úgy kiosztotta a srácot, hogy az haza is ment. Hálás voltam neki, de szégyelltem is magamat, hogy Zita délutánját – ha akaratom ellenére is – így elcsesztem. De hát honnan tudnám, hogy hol kezdődik a fagyi, és éppen milyen alakja van? Sokszor utálom magamat, ha ilyesmi van, sokszor elbújnék. Zavar, hogy kitűnök az emberek közül, hogy kellemetlennek éreznek, mert hülyén nyalom a fagyit, vagy mert órákon a Braille-írógépem alapzajától nem tudnak koncentrálni. Bocsi, emberek, bocs mindenért, télleg… Lapok Anna naplójából
2
Szilvay Máté
[email protected]
November 7. – Színek Ma vettük magyar órán az Őszi reggelit Kosztolányitól. Gyönyörű vers. Nekem mindenem az irodalom. Olyan dolgokat hoz közel hozzám, amelyeket egyébként nem tapasztalhatnék meg. Szavakkal láttat, már-már el tudom képzelni azt, ami elképzelhetetlen nekem, hogy milyen lehet a látás, egy egészen más, egy egészen új érzék. „Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét, megannyi dús, tündöklő ékszerét. Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról, és elgurul, akár a brilliáns.” Szinte érzem az ízeket, a formákat, az üveg hideg és síkos felületét, a szőlő feszességét, a körte érdességét. És színek. Sosem tudtam, mi az, hogy szín. Nem volt meg az esélyem arra, hogy kialakuljon bennem a színek fogalma. Az ég kék, a fű zöld. Persze, sok ilyet tudok, csak éppen nekem egyik sem jelent semmit. A tej fehér, a kávé fekete, és ha tejet teszek a kávéba, barna lesz. Ezek a folyékony dolgok nekem majdnem mind ugyanolyannak tűnnek, pedig van valami, ami nem tapintható, mégis megkülönbözteti őket, amitől egészen mások, de nekem fogalmam sincs… Azt mondják, a Nap sárga, de a fényét fizikán fehér fénynek hívjuk. A napfény meleg, gondoltam, akkor a sárga meg a fehér az meleg. De a hó is fehér, mégse meleg, sőt. Fura… És mennyiféle szín van! Nem csak zöld, de smaragdzöld. Ez már nem csak látás, hanem tapintás is. Volt már smaragd a kezemben, mintha megdermedt arckrém volna. Megtapintom a színeket és megszagolom, Tóth Árpádnál egy nyakkendő liláját hallom is, biztos valami pajzán, kedélyes nóta, Anya szerint épeszű ember nem vesz föl lila nyakkendőt. Ez a költészet: kinyílik a világ, és kipótolódnak az érzékeim, és teljes vagyok, mint soha még igazából.
Lapok Anna naplójából
3
Szilvay Máté
[email protected]
December 2. – Kereszt Délelőtt templomban voltunk a Rezső téren. Elkezdődött az advent, ilyenkor minden olyan más, valahogy fennkölt és emelkedett. Érzem a gyertyaillatot, meg a koszorú fenyőillatát is. Önvizsgálat, bűnbánat. „Mindenkinek megvan a maga keresztje” – olvassa fel Zoltán atya a Bibliából. Naná, de mennyire, hogy meg. Régen nagyon tudtam hinni, sokszor kihozott a gödörből. De ma már… ma már sokkal nehezebb. Cipeljük a keresztünket, viseljük el, tűrjük csendben és méltósággal, amit az élet ránk mért, és legyünk hálásak a sok jóért, amit kaptunk az Istentől meg az embertársainktól. Én be vagyok zárva. Nem mozdulhatok meg anélkül, hogy valaki ott ne legyen őrként. Bekísérnek az iskolába, felsegítenek a villamosra, néha még a jegyet is kilyukasztják helyettem. Nem járok moziba, nevetséges is volna, persze. Nem járok szórakozni, mert ott nincs, aki vigyázzon rám. Alig élek közösségi életet. Sokszor úgy érzem, hogy általánosságban kimondható, hogy alig élek. Az a keresztem, hogy másokra vagyok szorulva, másoknak meg az a keresztjük, hogy rám vigyáznak, és eltűrik, hogy néha nem vagyok hálás érte, sőt. Lehet, hogy ez bűn. De én egyszerűen nem tudok örökké hálás lenni a segítségekért, amelyeket nem kértem, amelyeket sokszor koloncnak érzek. Hagyjatok békén, megcsinálom egyedül is, mit kérdezősködsz, hogy kell-e valami, már szóltam volna, ha kéne. Csukd be az ajtót, hagyj magamra. Valaki azt hiszi, hogy a vakság egyben szellemi fogyatékosságot is jelent. Hülyének néz. Valaki kiröhög, mutogat rám, utánoz. Mert nincs benne jóérzés, mert egy tapló bunkó. Valaki annyira előzékeny és modoros, hogy az már idegesít. Azt hiszi, szomjazom a kedvességet. Valaki annyira szán, hogy inkább elmenekül. Fél, hogy elsírná magát, ha csak hozzám szólna. Nekik mind az a vak csaj vagyok a tizenegyedikből. Hallgassatok! Ha majd Anna leszek nektek a tizenegyedikből (aki mellesleg vak), akkor szóljatok hozzám, és ígérem, visszamosolygok majd.
Lapok Anna naplójából
4
Szilvay Máté
[email protected]
Március 22. – Múlt és jövő Ma benéztem a Vakok Intézetébe, már régen voltam, épp ideje volt már. Mindig rámtör az akut nosztalgia, ha itt vagyok. Hát igen, lassan hat éve, hogy alig-alig teszem be a lábam az épületbe. Pedig életem nyolc évét töltöttem úgy, hogy mindennap bejártam, öt éves koromtól kezdve. Itt találkoztam először más vakokkal életemben, itt születtek az első mély barátságaim. Most is szívesen fogadtak. Bori néni, aki szinte a második anyám, leültetett és körbesürgött: hozott kávét, süteményt, és megtapogatott, hogy mennyit nőttem és hogy megszépültem. Jót nevettem, ő is vak, honnan szedi, hogy úgy megszépültem? Érzi az arcélemet, mondja, hogy határozottabb lett, és az alakom is teltebb. Hát, köszönöm szépen. Nem is tudja, mennyire felnézek rá. Tizennégy volt, amikor egy reggel arra ébredt, hogy hiába kapcsolgatja a villanyt. A látóidegei begyulladtak, és egy éjszaka alatt felmondták a szolgálatot. És most mégis itt van, és sugárzik belőle az életszeretet. Egyetemet végzett, perfekt orosz és francia, most angolul tanul. Családja is van: a férje itt dolgozik az Intézetben, az egyik fia most végzős a műszakin, a másik pedig már négy éve szemészként praktizál. Benéztem volna Ernő bához is, aki pszichológus, de sajnos nem volt benn – konferenciára ment Sárospatakra. Ha Bori néni az anyám, akkor Ernő bá a nagyapám. Mindig bölcs volt és megfontolt, végtelen nyugalmat árasztott. Sikerült belémbeszélnie egy kis önbizalmat és egy kis nyitottságot mások felé – enélkül talán még most is csak befelé élnék, és Anyán kívül hozzá se szólnék senkihez. Még a tornaterembe is lementem, beálltam csörgőlabdázni, ebben még mindig jó vagyok, két meccs ide, egy oda. Tökre hiányzott már. Annyira jó volt ide járni, megtanulni a Braille-t, domború térképeket simogatni, labdázni… És persze itt van Mariann is, a legjobb barátnőm, még mindig bentlakásos. Tuti zenész lesz belőle, gyönyörűen hegedül, jó hangja is van. Régen sokat labdáztunk együtt, később ő zenélt nekem, én meg verseket szavaltam neki, és persze sokat pletyóztunk meg röhögtünk, szidtunk mindenkit, senki sem úszta meg, álmodoztunk aranyéletről meg férjekről, legalábbis szeretőkről… Kérdi, mit csinálok, ha leérettségiztem. Tényleg, mit? Nemtom. Talán elmegyek magyar szakra az ELTE-re. Talán eljövök ide dolgozni, az Intézetbe. Talán Braille-könyvkiadót alapítok, az Utas és holdvilág lesz az első mű, amit kiadunk… Az is lehet, hogy belém szeret egy srác, mondjuk az a jó illatú szemüveges a tizenkettedikből, mindig érzem a folyosón. A Sziszi szerint jófej srác, neki csoportvezetője
Lapok Anna naplójából
5
Szilvay Máté
[email protected]
volt még a gólyatáborban, jó a humora és jó verseket ír. Meg a matekhoz is ért egy picit. Főnyeremény. Sokan azt mondják, nehéz lesz, már-már lehetetlen. De itt, az Intézetben mindenki bíztat, és ez rengeteget számít nekem. Küzdeni fogok és bízva bízni.
Lapok Anna naplójából
6
