David Herbert Lawrence
Lady Chatterley szeretője Fordította FALVAY MIHÁLY A fordítást az eredeti szöveggel egybevetette ZENTAI ÉVA
Első fejezet Korunk eredendően tragikus, éppen ezért nem akarjuk tragikusnak látni. A világkatasztrófa utáni romokon élünk, s építgetjük új kis hajlékainkat, istápoljuk új kis reményeinket. Kemény munka: sima út nem vezet a jövőbe, kerülőket kell tenni, akadályokon kell átvergődni. Élni kell, még ha reánk szakadt is a mennybolt. Többé-kevésbé így látta ezt Constance Chatterley. A háború forgószélként dúlta szét az életét. Fölismerte, élni kell, és okulni. 1917-ben ment feleségül Clifford Chatterleyhez, amikor hazaengedték egyhavi szabadságra. Egy hónapig voltak együtt. Akkor Cliffordot újra behajózták, és útnak indították Flandriába, ahonnan hat hónappal később úgyszólván darabokban került vissza Angliába. Constance, a felesége huszonhárom éves volt, Clifford huszonkilenc. Bámulatosan ragaszkodott az élethez. Nem halt meg: testének diribdarabjai összeforrtak valahogy. Két évet töltött kórházban, akkor gyógyultnak nyilvánították, s visszatérhetett az életbe, de testének alsó fele, csípőtől, mindörökre béna maradt. 1920-at írtak. Clifford és Constance hazament Wragby Hallba, a “családi fészekbe”. Időközben meghalt az apja, és Clifford baronet lett, Sir Cliffordnak szólították, Constance-t pedig Lady Chatterleynek. A Chatterleyk meglehetősen elhagyatott házában s eléggé szűkös jövedelemmel kezdték meg házaséletüket és a háztartást. Clifford nővére másutt telepedett meg. Közeli rokon nem volt több. Az elsőszülött fivér elesett a háborúban. Örök életre megnyomorítva, s tudva, hogy gyermeke nem lesz, Clifford azzal a szándékkal tért meg a füstös Közép-Angliába, hogy fenntartja a Chatterley nevet, ameddig lehet. Nem volt egészen elesett. Kerekes székével szabadon közlekedett a házban, s volt egy kis motorral fölszerelt rokkantkocsija is, amellyel óvatosan körbejárhatta a kertet meg a szép, mélabús parkot; ez utóbbira igen büszke volt, bár egy világért nem mutatta volna. Mivel oly sokat szenvedett, eltompult valamelyest a szenvedésre való képessége. Élénk kedélyű maradt és vidám, mondhatni virgonc; az arca egészséges pirospozsgás, sápadt-kék szeme kihívó, eleven. A válla széles és erős, a keze hatalmas. Drága ruhát és elegáns Bond Street-i nyakkendőket hordott. Mégis, figyelő tekintetében ott ült a nyomorékokra jellemző tétova üresség. Olyannyira közel volt egyszer a halálhoz, hogy amije megmaradt, azt csodálatosan értékesnek tudta. Szeme aggodalmas csillogásán meglátszott, milyen büszke, hogy lám, túlélte a nagy megrázkódtatást. Igen, de mivel olyan súlyos sérülést hevert ki, elenyészett benne valami, érzéketlenné vált bizonyos értelemben. Constance, a felesége pirospozsgás, falusias jelenség volt, selyem-barna hajú, erőteljes testű; lassú mozdulatai szokatlan energiát sejtetők. Csodálkozó-nagy szeme volt, és szelíd, halk hangja, akárha egyenest a szülőfalujából jött volna. Csalóka látszat: apja, az öreg Sir Malcolm Reid ismert festő volt valaha, a Királyi Akadémia tagja. Édesanyja pedig művelt fábiánus volt a régi szép preraffaelita időkben. Művészberkekben és a kulturált szocialisták körében szabad esztétikai iskolának mondták a neveltetést, amelyben Constance és Hilda, a nővére részesült. Párizsba, Firenzébe, Rómába vitték őket, hogy ott szívják magukba a művészetet, de eljutottak északra is, Hágába és Berlinbe, a nagy szocialista konvenciókra, ahol a szónokok a világ valamennyi civilizált nyelvén szóltak, és senki bele nem sült a mondókájába.
A két lány így aztán kora fiatalságától otthonosan mozgott a művészet és az elméleti politika kérdései között, természetes atmoszférájuk lévén mind a kettő. Kozmopoliták és provinciálisak voltak egyszerre: a művészet kozmopolita provincializmusa együtt jár a tiszta politikai eszmékkel. Tizenöt éves korukban Drezdába küldték őket, egyebek között azért, hogy zenét tanuljanak. Szép napokat értek meg Drezdában. Szabadon éltek a diáktársadalomban, filozófiáról, szociológiáról, művészetről vitatkoztak a férfiakkal, és semmiben nem maradtak el mögöttük, sőt - nők lévén - jobbak voltak. És járták az erdőt a gitárt pengető, izmos ifjakkal. Wandervogel-dalokat énekeltek, szabadok voltak. Szabadság! Ez volt a bűvös szó. Odakinn a szabad ég alatt, a friss reggeli erdőségben, jó torkú, vidám cimborákkal, azt tették, amihez kedvük volt, és - jelesül - azt mondtak, amit akartak. A beszéd, a szenvedélyes vitatkozás számított igazán. A szerelem mellékes kísérője volt csak. Tizennyolc éves korára Hilda is, Constance is túl volt az első tétova szerelmi próbálkozásokon. A fiatal férfiak, akikkel oly szenvedélyesen vitáztak és oly vidáman nótáztak, akikkel együtt sátoroztak a lombok alatt, persze szerelmi kapcsolatra vágytak ebben a nagy szabadságban. A lányok haboztak, de ha ennyit beszélnek az emberek erről a dologról, csak-csak fontosnak kell lennie. És a fiúk olyan alázatosak és sóvárak. Miért is ne gyakorolna hát királynői kegyet egy lány, miért ne ajándékozza oda magát? Odaajándékozták tehát magukat, ki-ki annak a fiúnak, akivel a legmeghittebb, legcsavarosabb vitákat folytatta. De így is a vita, az eszmecsere maradt a valóban nagy élmény: a szeretkezést, a nemi kapcsolatot afféle primitív visszalépésnek, sőt antiklimaxnak tekintették. A történtek után kevésbé szerették társukat, talán meg is gyűlölték egy kissé, mint afféle illetéktelen behatolót az ember magánszférájába, az ember belső szabadságának megcsorbítóját. Mert hiszen, lányok lévén, emberi méltóságukat s az életük értelmét a teljes és abszolút, tiszta és nemes szabadságban vélték megtalálni. Mi más lehetne egy leány életének célja, mint lerázni a gyűlöletes, régi függőséget és megkötöttségeket? És pengessünk bármilyen érzelmes húrokat, a nemi tevékenység mégiscsak a legősibb, legvisszataszítóbb megkötöttségek és függőségek egyike. A nemiséget dicsőítő költők javarészt férfiak. A nők mindig is tudták, van ennél jobb, fennköltebb. Most pedig a két nővér határozottabban tudta ezt, mint valaha. Minden testi szerelemnél csodálatosabb a szépséges, tiszta női szabadság. Csak az a kár, hogy a férfiak olyan sokkal el vannak maradva a nők mögött ebben a kérdésben. Bulldogmód ragaszkodnak a szexualitáshoz. A nőnek pedig engednie kell. A férfi gyermek a vágyaiban. Ha a nő nem enged, a férfi gyermek módra duzzogni kezd, s könnyen véget vethet az oly igen kedves kapcsolatnak. És a nő engedhet úgy is a férfinak, hogy benső, szabad énjét nem adja oda. Ez az, amit a költők és a szerelemről beszélők mintha nem vennének kellőképpen figyelembe. A nő elfogadhatja úgy is a férfit, hogy magát nem adja ki igazán; úgy legalábbis bizonyosan, hogy alá ne rendelje magát a férfi hatalmának. Megfordítva, ő nyerhet hatalmat fölötte, és éppen a szexualitás jóvoltából. Nem kell mást tennie, mint visszafogni magát a szeretkezésben, hagyni, hogy a férfi bevégezze anélkül, hogy ő, a nő eljutna a csúcsra: akkor aztán, megnyújtva az érintkezést, s eszközként használva a férfit, ő is elérheti a maga beteljesedését. A két nővér tehát belekóstolt már a szerelembe, amikor kitört a háború, és sebtiben hazarendelték mind a kettőt. Szerelembe egyikük sem keveredett anélkül, hogy verbálisan igen közel ne került volna a választott fiatalemberhez, azaz anélkül, hogy ne tudtak volna igen-igen jóízűeket beszélgetni. A döbbenetes, mélységes, hihetetlen izgalmat az jelentette, ha óraszám elbeszélgethettek egy-egy valóban okos fiatalemberrel, nap nap után, hónapról hónapra... ez
volt az, amiről nem is álmodtak, míg meg nem élték! A paradicsomi ígéret - Lészen férfiú, akivel beszélhetsz - soha ki nem mondatott: teljesült, mielőtt ráébredtek volna, micsoda ígéret is ez. S ha az élénk és szívderítő eszmecserék gerjesztette meghittség - többé-kevésbé elkerülhetetlenül - szexuális intimitásba torkollott, hát istenem! Egy fejezet végét jelentette mindössze. Amellett izgalmas volt az is a maga nemében: az ember testében vibráló izgalom s az önérvényesítés görcsös záró akkordja, akár egy vita utolsó szava, jólesett, s olyan volt, mint egy sor aszteriszk, mely a könyvben egy téma végét s egy újnak a kezdetét jelzi. 1913-ban, mikor a lányok hazajöttek vakációzni - Hilda húszéves volt, Connie tizennyolc -, apjuk azonnal meglátta rajtuk, hogy átestek a tűzkeresztségen. L’amour avait passé par là, mondja valaki. De Sir Malcolm, maga is a tapasztalatok embere lévén, hagyta, hogy a dolgok a maguk útján menjenek. A felesége pedig, aki ideges, beteg roncs volt élete utolsó hónapjaiban, nem akart mást, mint hogy a lányai “szabadok” legyenek, és “megvalósítsák magukat”, ő, szegény, soha nem tudott teljesen önmaga lenni, ez az egy nem adatott meg neki. Isten a tudója, hogy miért nem, hiszen saját jövedelme volt, járhatta volna a maga útját. Ő mindenesetre a férjét okolta, pedig igazság szerint éppen az ő tudatában vagy lelkében volt valami régi tekintélyelvűség, amitől nem tudott megszabadulni. Nem volt annak semmi köze Sir Malcolmhoz; a férfi nem avatkozott bele idegesen ellenséges, fennkölt gondolkodású felesége ügyeibe, járta inkább a maga útját. A lányok tehát “szabadok” voltak, s mentek vissza Drezdába, ahol várta őket a zene, az egyetem meg a fiatalemberek. Szerette mind a kettő a maga ifjú lovagját, s az ifjú lovagok viszontszerették őket, elvont vonzalmuk minden szenvedélyességével. Amit ezek a fiatalemberek gondoltak, mondtak, írtak, azt mind ennek a két fiatal lánynak a kedvéért gondolták ki, mondták el, írták le. Connie lovagja zenész volt, a Hildáé műszaki ember. De mind a kettő csak értük élt és halt. Már, ugye, elvont értelemben, lelki izgalmaikban. Egyébiránt hoppon maradtak némiképp, de ezt maguk sem tudták. Az viszont nyilvánvaló volt mindnyájuknak, hogy a szerelem, ti. a testi tapasztalat sokat alakított rajtuk. Különös, milyen finom s mégis nyilvánvaló átalakulás ment végbe mind a férfiak, mind a nők testében: a nők kivirultak, kikerekedett kamaszos szögletességük, arckifejezésük aggodalmasabb vagy éppen diadalmasabb lett; a férfiak elcsendesedtek, befelé fordultak, s még a válluk, a tomporuk formája is elbizonytalanodott valami módon. A két nővér a testét feldúló nemi élmény hatására kicsi híján megadta magát az idegen férfierőnek. De csakhamar összeszedték magukat, s az egészet egyfajta érzékelésnek könyvelve el, szabadok maradtak. A férfiak azonban, hálásan a lányoktól kapott élményért, átengedték nekik a lelküket, s aztán úgy érezték magukat, mint aki elvesztett egy shillinget, és mindössze egy hatpennyst talált helyette. Connie lovagja elszótlanodott egy kevéssé, a Hildáé csúfondáros lett egy csöppet. De hát ilyenek a férfiak! Hálátlanok, soha meg nem elégednek. Gyűlölik az embert, ha nem adja meg nekik, amit kívánnak, s ha megadja, valami más okból gyűlölik tovább. Vagy éppenséggel ok nélkül, hacsak azért nem, mert elégedetlenkedő gyerekek igazából, és semmi ki nem elégíti őket, tegyen meg értük bármit is a nő. De jött a háború, és Hildát és Connie-t ismét sürgősen hazarendelték: májusban is otthon voltak előzőleg, az anyjuk temetésén. 1914 karácsonyára halott volt már mind a két német fiatalember: a nővérek szenvedélyes szeretettel elsiratták, de lényegében elfelejtették őket. A két fiatalember megszűnt létezni.
A két nővér az apjuk, pontosabban az anyjuk kensingtoni házában lakott, és fiatal cambridge-iekkel barátkozott, azzal a csoporttal, amelyik a “szabadságra” esküdött, meg a flanellnadrágra, a nyitott nyakú flanellingre s egyfajta jólfésült anarchiára. Suttogó-motyogó volt a hanghordozásuk, a modoruk ultraérzékeny. Hilda aztán váratlanul hozzáment egy tíz évvel öregebb férfihoz, a cambridge-i csoport egy idősebb tagjához. A férfinak jócskán volt pénze, kényelmes családi állása a közigazgatásban, sőt filozófiai tanulmányokat is írogatott. Nagynak éppen nem mondható házban laktak Westminsterben, és jóféle közigazgatási körökben forogtak, olyan emberek között, akik nem hivalkodnak, mégis ők alkotják - vagy fogják alkotni - a nemzet értelmiségi vezető rétegét; olyanok voltak, akik tudják, vagy tudni vélik, miről beszélnek. Connie vállalt valami könnyű jótékonysági munkát, és a flanellnadrágos cambridge-i hajthatatlanokkal barátkozott, akik ez idő szerint még enyhén csúfondáros szemmel néztek mindent. Egy huszonkét éves fiatalember, bizonyos Clifford Chatterley volt a “barátja”; Cliffordot Bonnból, bányamérnöki tanulmányai mellől ugrasztotta haza a háború; ezt megelőzően Cambridge-ben tanult két évig. Főhadnagy lett egy elegáns ezredben, s így, egyenruhában még impozánsabban csúfondároskodhatott. Clifford Chatterley felsőbb osztályból való volt, mint Connie. Connie családja tehetős értelmiségi volt, Clifford viszont arisztokrata. Nem éppen magas rangú, de mégiscsak az. Édesapja baronet volt, anyja egy vikomtnak a lánya. Ám Clifford, noha nemesebb vérből született, és “társaságképesebbnek” számított, a maga módján mégis vidékiesebb, félénkebb volt, mint Connie. Otthonosan érezte magát a szűkebb értelemben vett “nagyvilágban”, azaz a földbirtokos arisztokrácia körében, de a tágabb világban, a közép- és alsóbb osztályok és a külföldiek irdatlan tömegei között ideges-félénken mozgott. Az igazat megvallva, félt egy kissé a közép- és alsóbb osztályok képviselőitől meg a nem az ő osztályából való külföldiektől. Bénítólag hatott rá a tulajdon védtelenségének tudata, hiába volt kiváltságokkal körülbástyázva. Különös jelenség, de korunkra jellemző. Így aztán érthetően vonzotta Constance Reid különös, lágy magabiztossága. Constance sokkal inkább a maga ura volt ebben a kaotikus világban, mint ő, Clifford. Pedig Clifford is lázadó volt: lázadt még a saját osztálya ellen is. Bár a lázadás szó talán erős az ő esetében, túlságosan erős. Egyszerűen őt is magával ragadta a fiatalok általános és népszerű idegenkedése a konvencióktól és a tekintély minden valódi megnyilvánulásától. Minden apa nevetséges, hát még az övé, ez a makacs ember! Minden kormány nevetséges, hát még ez a halogató, tétova angol kormány. Minden hadsereg és minden vén, trotyakos tábornok nevetséges, hát még a vörös képű Kitchener! Nevetséges maga a háború is, még ha belepusztul is annyi ember. Nevetséges vagy éppen szörnyen nevetséges minden a világon, s leginkább az, ami bármi módon a hatalommal vagy a tekintéllyel kapcsolatos, légyen az a hadsereg, vagy a közigazgatás, vagy az egyetem. És amennyiben az uralkodó osztály csakugyan uralkodni akar, hát az is nevetséges. Clifford apja, Sir Geoffrey pedig végképpen nevetséges volt: a saját erdejét irtatta, a saját kiszuperált bányászait küldte a háborúba; ő maga biztonságban lévén, nagy hazafi volt; bár igaz, hogy többet költött a hazájára, mint amennyit józanésszel költhetett volna. Mikor Miss Chatterley - Emma - Londonba ment Közép-Angliából, hogy ápolónőnek álljon, a maga csöndes módján igen szellemesen beszélt Sir Geoffrey nekibúsult hazafiságáról. Herbert, az elsőszülött, az örökös, teli szájjal nevetett, noha az ő fáit vágták lövészárok-ácsolatnak. Clifford azonban kissé elfogódottan mulatott. Minden nevetséges,
kétségkívül. De ha a nagyon közeli dolgokat nézzük, mi magunk is nevetségessé válhatunk?... A más osztálybeliek, mint Connie is, legalább őszintébbek, ők legalább hisznek valamiben. Igen, őket őszintén aggasztották a Tommyk, a katonai behívók és a gyerekek számára ugyancsak nem közömbös cukor- és édességhiány. No persze, mindezekért nevetséges módon a hatóság hibáztatható. De Clifford valahogy nem tudta a szívére venni. Az ő szemében a hatóság ab ovo volt nevetséges, s nem az édesség vagy a Tommyk okán. És a hatóság maga is nevetségesnek érezte magát, meglehetős nevetségesen ténykedett is, és egy ideig takaros bolondokházára emlékeztetett az egész. Mígnem odaát komolyra fordultak a dolgok, és ideát Lloyd George vette kezébe a gyeplőt. Ez meghaladta már a tréfálkozás határait, a léha ifjak nem nevettek többet. 1916-ban elesett Herbert Chatterley, s így Clifford lett az örökös. Cliffordot elrémítették a fejlemények. Olyannyira beléivódott annak a tudata, hogy Sir Geoffreynak a fia és Wragby szülötte, hogy ezt már nem tudta tréfára venni. Ugyanakkor tudta, a forrongó nagyvilág szemében ez is csak nevetség. Lám, örökös lett, Wragbyért immár ő a felelős. Hát nem iszonyú? És nem nagyszerű egyúttal, noha ugyanakkor talán teljességgel abszurd is? Sir Geoffrey aztán végképp semmit nem látott abszurdnak. Sápadt volt és merev, magába húzódó, a végsőkig elszánva, hogy megmenti hazáját és a maga pozícióját, ha Lloyd George-dzsal, hát ővele. Annyira el volt szigetelve, annyira elszakadt a valóságos Angliától, s annyira értetlen volt, hogy még Horatio Bottomley felől is jót gondolt. Sir Geoffrey kiállt Angliáért és Lloyd George-ért, ahogy ősei álltak volt ki Angliáért és Szent Györgyért: soha észre nem vette, hogy a kettő mégsem ugyanaz. Sir Geoffrey tehát erdőt irtott, és kiállt Lloyd George-ért és Angliáért, Angliáért és Lloyd George-ért. És azt kívánta Cliffordtól, nősüljön meg, és nemzzen örököst. Clifford reménytelen anakronizmusnak látta az apját. De ő vajon többre vitte-e azzal, hogy finnyásan nevet mindenen, beleértve a tulajdon helyzetét is? Így aztán kelletlenül bár, de véghetetlenül komolyan vállalta a baroneti méltóságot és Wragbyt. Rég kimúlt a háború ünnepi izgalma... meghalt, megölte a temérdek halott és a temérdek borzalom. Vigaszra, támaszra sóvárgott az ember, horgonyra egy biztonságos világban. Feleségre vágyott Clifford. A Chatterley testvérek, két fiú, egy lány, amíg együtt voltak, külső kapcsolataik ellenére is különös elszigeteltségben, összezártságban éltek Wragbyben. Elszigeteltségük tudata erősítette a családi köteléket, egyek voltak gyöngeségük, védtelenségük tudatában, rangjuk és birtokuk ellenére, vagy tán éppen azért. El voltak vágva a közép-angliai iparvidéktől, noha ezen a vidéken pergették napjaikat. A tulajdon társadalmi osztályuktól is el voltak vágva, elvágta őket Sir Geoffrey borongós, nyakas, magának való természete - kinevették, mégis érzékenyen szerették az apjukat. Azt mondták, örökké együtt fognak élni mind a hárman. De Herbert, íme, halott, és Sir Geoffrey meg akarja házasítani Cliffordot. Mondani ugyan csak egyszer mondta, igen szűkszavú ember volt. De ha így határozott egyszer, néma-méla következetességének nehezen tudott volna ellenállni Clifford. Emma azonban nem adta be a derekát. Tíz évvel volt idősebb, mint Clifford, s úgy érezte, a házassággal Clifford elárulja azt, amire a család fiataljai szövetkeztek.
Clifford mindazonáltal feleségül vette Connie-t, s megvolt az egy hónapig tartó mézeshetük. Az iszonyú 1917-es évben történt ez; kettejük meghittsége egy süllyedő hajón álló emberpáréhoz volt hasonló. Clifford szűzen lépett házasságra: a nemiség nem sokat jelentett neki. Oly közel voltak ők ketten egymáshoz, függetlenül ettől. Connie örült is ennek a nemiségen túli meghittségnek, melyet nem rontott a férfi “kielégülési” vágya. Akárhogy is, Cliffordnak, nem úgy, mint a férfiak legtöbbjének, valóban nem volt fontos a “kielégülés”. Nem, az ő kapcsolatuk mélyebb, személyesebb. A nemiség csak afféle közjáték vagy kiegészítés; egyike ama ósdi, különös szervi funkcióknak, melyek továbbélnek a maguk esetlenségében, de voltaképp nem szükségesek. Bár az is igaz, hogy Connie gyereket akart, ha másért nem, hát hogy megerősítse helyzetét sógornőjével, Emmával szemben. Ám 1918 elején Cliffordot összezúzva szállították haza, és gyerek nem volt. És Sir Geoffrey belehalt bánatába.
Második fejezet Connie és Clifford 1920 őszén tért meg Wragbybe. Miss Chatterley, megrendülve öccse pálfordulásától, Londonba költözött, és egy kis lakásban rendezkedett be. Barna kőből rakott, hosszú, alacsony ház volt Wragby, a tizennyolcadik század derekán kezdték építeni, s építgették mindaddig, míg jellegtelen, bérkaszárnyaszerű hajlékká nem vált végül. Magaslaton állt, szép öreg tölgyes park közepén, de sajna! odalátszott, s nem is nagyon messziről, a tevershalli bánya gőzt és füstöt okádó kéménye s a ködös-párás domboldalon girbe-gurbán nyújtózó Tevershall falu, melynek házai elmerészkedtek majdnem a park kapujáig, s vigasztalan rondaságban sorjáztak egy hosszú, kietlen mérföldön át; roskatag, koromvert téglaházak, a tetejük fekete pala, éles-szögletes, szándékosan sivár, nyomorú hajlékok. Connie Kensingtonhoz, a skóciai hegyekhez, a sussexi dombvidékhez volt szokva, az volt az ő Angliája. A fiatalok sztoicizmusával fogadta első pillantásra a szenet-vasat termő Közép-Anglia lélektelen, végletes csúfságát; elfogadta egyszer s mindenkorra mint olyasmit, ami hihetetlen, de amiből gondot nem kell csinálni. Wragby Hall meglehetősen vigasztalan szobáiba behallatszott a szénrosta zörömbölése, a felvonó gőzgép csühögése, a mellékvágányra tolt vasúti kocsik ütközése, a bányamozdonyok rekedt füttyögése. A tevershalli meddőhányó égett, évek óta égett már, s mivel a tűz elfojtása ezrekbe került volna, hagyták, hadd égjen. Ha onnan fújt a szél, s ez gyakran megesett, tele volt a ház a föld ürülékének kénes bűzeivel. De még szélcsendes napokon is örökké föld alatti szagokkal, kén, vas, szén, savak szagával volt terhes a levegő. Még a hunyorvirágon is megállt, vigasztalan egekből hulló fekete mannaként, a rendületlenül szállongó korom. Hát így: mint minden dolgok, ez is elrendeltetett. Elég borzasztó, de rúgkapálni ellene? Változtatni úgysem lehet rajta. Így megy ez, ez is csak élet, mint annyi más! Az alacsonyan csüngő felhőmennyezeten éjjelente vörös foltok reszkettek, tágultak-szűkültek, vibráltak: a kemencék visszfényei. A jelenség eleinte viszolygató izgalommal töltötte el Connie-t. Mintha a föld alatt élne. Aztán ezt is megszokta. És reggelente esett az eső. Clifford azt állította, jobb szereti Wragbyt, mint Londont. Saját komor akarata van ennek a vidéknek, lakóinak helyén a szívük. Ugyan mi mással dicsekedhetnek, gondolta Connie; hogy szemük és eszük nincsen, az biztos. Ugyanolyan színtelenek, alaktalanok és kormosak voltak ezek az emberek, mint a vidék, és ugyanolyan barátságtalanok is. Nehezen érthető, mély, torokhangú tájszólásukban meg abban, ahogy munkából csapatostul hazafelé menet jancsiszöges bányászbakancsuk az aszfaltot döngette, mégis volt valami félelmes titokzatosság. Nem fogadták ünnepélyesen a fiatal földesurat, nem várta küldöttség, nem kapott egy szál virágot sem. Barátságtalan autózás egy sötét, nedves földúton, komor fák alatt, végig a park lankáin, nedves-szürkén legelő birkák között, s föl a dombra, amelyen a sötétbarna homlokú ház terpeszkedett; a ház előtt csak a házvezetőnő meg a férje, tétován, két bizonytalan pára, várva, hogy elmakogják üdvözletüket. Wragby Hall és Tevershall nem volt beszélő viszonyban: senki nem nyúlt a sapkájához, senki meg nem hajolt. A bányászok csak bámultak; a kereskedők mint holmi alkalmi ismerősnek, úgy emeltek kalapot Connie előtt, Cliffordnak csak sután odabiccentettek, és ennyi volt az egész. Át nem hidalható szakadék, csöndes neheztelésféle mind a két oldalról. Connie eleinte szenvedett a falusiak csöndes eső módjára szemerkélő neheztelésétől, de idővel megkeményedett, s inkább serkentőleg hatott rá, mint olyasmi, amivel meg kell birkózni. Nem mintha ő
meg Clifford népszerűtlenek lettek volna; nem, csak végérvényesen más fajtához tartoztak. Át nem hidalható szakadék, megfoghatatlan távolság: a Trenttől délre talán nincs is ilyen. De Közép-Angliában és az iparos északon át nem hidalható a szakadék, szót érteni lehetetlen a két partjáról. Át ne jöjj a térfelemre, én is maradok a magamén! - különös tagadásaképpen a közös emberi szívverésnek. Pedig a falu - elvben - rokonszenvezett Clifforddal és Connie-val. Gyakorlatilag azonban a kölcsönös “Hagyj békén!” uralkodott. Hatvanas, derék ember volt a lelkész, csak a kötelességének élt; személy szerint szinte nem létezővé zsugorította a falu néma “Hagyj békén!”-je. A bányászfeleségek szinte mind metodisták voltak; a bányászok mind vallástalanok. Mégis, a puszta tény, hogy hivatása egyenruháját viseli, elég volt ahhoz, hogy elhomályosítsa a tényt: ő is csak olyan ember, mint más. Ashby tiszteletes afféle önműködő prédikáló és imádkozó vállalkozás volt csupán. Ez a nyakas, ösztönös szemléletmód - Hiába vagy Lady Chatterley, érünk azért mi is annyit, mint te! - eleinte zavarta és a végsőkig kétségbe ejtette Connie-t. Tűrhetetlennek érezte a bányászfeleségek furcsa, gyanakvó, hamis ömlengését, amellyel közeledését fogadták, tűrhetetlennek az alázatoskodó hangjukban bujkáló sértő élt: No lám, most aztán vagyok ám valaki, hogy Lady Chatterley szóba ereszkedett velem! Csak nehogy azt higgye, kevesebbre tartom magam nálánál! - Túltenni ezen nem tudta magát. Olyan reménytelenül, olyan sértően nonkomformisták! Clifford nem törődött velük, és Connie utánozni próbálta: úgy ment el mellettük, hogy rájuk se nézett, azok pedig megbámulták, mint egy lépegető viaszfigurát. Clifford, ha rákényszerült, eléggé magas lóról beszélt velük; kárba veszett fáradság lett volna barátságosabbnak lenni. Igazság szerint meglehetősen kevélyen és lekicsinylően bánt mindenkivel, aki nem az osztályából való volt. Állta a sarat, esze ágában sem volt békülékeny húrokat pengetni. Az emberek nem szerették, de nem is utálták: tény volt a szemükben, mint a meddőhányó, vagy akár mint Wragby. Pedig így, bénán, igazából roppantul félénk és zavart volt. Nem akart látni senkit személyes kiszolgálóin kívül, mivel kerekes székben, rokkantkocsiban kellett ülnie. Mindazonáltal most is nagy gonddal öltözködött, drága szabókkal varratott, most is disztingvált Bond Street-i nyakkendőket hordott, és - derékig - most is olyan elegáns és lenyűgöző volt, mint azelőtt. Soha nem volt az a modern, nőies fajta: bukolikus jelenség inkább, vörös arcú, széles vállú. De igen halk, tétova hangja meg a szeme, amely egyszerre volt merész és gyámoltalan, magabízó és bizonytalan, fölfedte valódi természetét. Modora nemegyszer sértően fennhéjázó volt, máskor meg éppenséggel túl szerényen, mondhatni félszegen viselkedett. Connie és Clifford a modern, tartózkodó módi szerint tartoztak össze. Clifford sérültebb volt, hogysem könnyed, frivol tudjon lenni; nem heverte ki a megnyomorodás okozta megrázkódtatást. Sérült lélek volt. És Connie, mint ilyenhez, szenvedélyesen ragaszkodott hozzá. Mégsem kerülte el a figyelmét, milyen kevés kapcsolata van Cliffordnak az emberekkel. A bányászok bizonyos értelemben az ő emberei voltak, mégis tárgynak tekintette őket jobbára, a bánya s nem az élet részének; nyersanyagnak, érdes-különös jelenségnek, s nem hozzá hasonló emberi lénynek. Mondhatni, félt tőlük, nem tűrhette, hogy nézzék bénaságát. Különös, nyers életüket éppolyan idegennek érezte, mint a sündisznókét. Érdeklődni azért érdeklődött utánuk, de csak távolból, mintha mikroszkópon vagy teleszkópon nézné őket. Kapcsolata nem volt velük. Valójában senkivel sem volt kapcsolata, hacsak Wragbyvel nem, hagyományosformán, és Emmával talán, a családi védszövetség okán. Egyébiránt semmi nem érintette igazán. Connie úgy érezte, még ő sem tud igazán a közelébe
férkőzni; s ha tudna, sem lenne talán érdemes: nincs is ott egyéb, mint minden emberi kapcsolat tagadása. Clifford mégis teljes mértékben Connie-tól függött, szakadatlan szüksége volt az asszonyra. Nagy, erős ember létére gyámoltalan volt. Kerekes székét maga hajtotta ide-oda, motoros rokkantkocsijával körültöföghette lassan a parkot. Egyedül mégis elveszett ember volt. Szüksége volt Connie-ra, általa érezte csak, hogy él egyáltalán. Becsvágynak azonban nem volt híjával. Novellákat kezdett írni, különös, erősen személyes jellegű történeteket azokról, akiket ismert valaha. Okosan írt, eléggé hetykén, de valami módon mégis jelentéktelen volt, amit csinált. Rendkívüli, jellegzetes megfigyeléseket tett. Csak a valódi közelség, a kapcsolat hiányzott. Valahogy légüres térben lebegett minden, amit leírt. Ám mivel manapság mesterséges fénnyel megvilágított színpadon zajlik az élet, Clifford novellái furcsamód mégis kifejezték a modern életet, vagyis hát a modern pszichológiát. Clifford szinte betegesen érzékeny volt az írásaira. Azt akarta, mindenki jónak, a legjobbnak, a non plus ultrá-nak ítélje őket. Munkái a legmodernebb folyóiratokban jelentek meg, s a szokásos dicséretet és elmarasztalást aratták. Igen, de az elmarasztaló ítéletek meggyötörték Cliffordot. Mintha késsel szurkálnák. Úgy tetszett, egész lényét az írásaiba adja bele. Connie segítette, amennyire tudta. Eleinte izgalmas is volt: Clifford mindent megbeszélt vele, egyhangúan, következetesen, állhatatosan, mintha azt várná az asszonytól, mindenét adja bele a válaszba. Mintha egész testével-lelkével, teljes nemiségével a férje írásait kellene áthatnia. Ez volt az, ami izgatta, ami lenyűgözte Connie-t. Fizikailag nem sokból állt az életük. Connie-nak kellett felügyelnie a háztartásra. De a házvezetőnő, aki Sir Geoffreyt is hosszú évekig szolgálta, ez a kiaszott, idős, véghetetlenül korrekt nőszemély - szobalánynak, de még nőnek is aligha lehetett nevezni -, aki felszolgált az étkezéseknél, negyven éve volt már a háznál. Még a cselédek sem voltak fiatalok. Iszonytató! Mi mást tehetni egy ilyen házzal, mint hagyni a fenébe? Ez a végtelen sok szoba, amit senki nem használ, ez a közép-angliai módi, a gépies tisztaság, a gépies rend! Clifford mindössze szakácsnőt hozott újat, egy tapasztalt asszonyt, aki már a londoni lakásán is főzött rá. Ami a többit illeti, gépies anarchia igazgatta a házat. Szép rendben mentek a dolgok, szigorú tisztaság és szigorú pontosság, szigorú tisztesség uralkodott mindenben. Connie mégis módszeres anarchiának látta. Az érzés melege hiányzott, mely szerves egységbe foglalná a dolgokat. Mint egy elhagyatott utca, olyan kietlen volt a ház. Mi mást tehetett volna, mint hogy hagyja a fenébe? Hát úgy is hagyta. Eljött néhanap Miss Chatterley, s látva, hogy mi sem változott, diadal ült ki keskeny, arisztokratikus arcára. Soha meg nem bocsátotta Connie-nak, hogy így szétdúlta a bátyjával kötött lelki szövetségét. Neki, Emmának illett volna bábáskodnia ezeknek a történeteknek, ezeknek a könyveknek a születésénél; a Chatterley-novellákkal, ezekkel az újdonságokkal nekik, a Chatterleyknek kellett volna meglepniük a világot. Ennyit legalább elvárt volna. Egyéb kapcsolatuk úgysem maradt a hajdani érzés- és gondolatközösséggel. Csak ez, a világban megjelenő újdonság, a Chatterley-könyvek, ezek a szigorúan személyes írások. Connie apja Wragbyben tett röpke látogatása alkalmából így szólt a lányához, mikor kettesben maradtak: - Ami Clifford írásait illeti, ügyes munkák, de semmi nincsen bennük. Nem fognak fennmaradni!... - Connie elnézte ezt a tagbaszakadt skót lovagot, aki egész életében semmi jót meg nem vont magától, és egyszer csak bepárállott csöndes-nagy, csodálkozó kék szeme. Semmi nincs bennük! Hogy kell érteni azt, hogy semmi nincs bennük? Hiszen a kritikusok magasztalják, hiszen Clifford már-már híresnek mondható, lám, pénzt is keres a munkájával... Mit érthet az apja azon, hogy semmi nincs bennük? Mi a csudának kéne lennie bennük?
Mert Connie a fiatalság normái szerint ítélt: ami az adott pillanatban van, az minden. És a pillanatok úgy peregnek egymás után, hogy közük sincs szükségképpen egymáshoz. A Wragbyben töltött második télen történt, hogy Connie-hoz így szólt az apja: - Remélem, Connie, nem hagyod, hogy a körülmények rád kényszerítsék a demi-vierge sorsot. - A demi-vierge sorsot! - visszhangozta bizonytalanul Connie. - Miért? Miért ne? - Ha neked megfelel, az persze más - vágta rá gyorsan az apja. De Cliffordnak, mikor kettesben maradt vele, ugyanezt mondta: - Attól félek, nem tesz jót Connie-nak ez a demi-vierge állapot. - A félszüzesség! - fordította le Clifford, hogy biztos legyen a dolgában. Gondolkodott egy percet, aztán fülig vörösödött. Dühös lett, sértve érezte magát. - No és mennyiben nem tesz jót neki? - kérdezte ridegen. - Soványodik egyre... kiütköznek a csontjai. Nem neki találták ezt ki. Nem az a vértelen, keszegfajta a lányom, virgonc skót pisztráng inkább. - Pettyek nélkül, ugyebár! - mondta Clifford. Később maga is szóba akarta hozni Connie előtt ezt a demi-vierge témát... ezt a félszűzi állapotot, de valahogy nem vitte rá a lélek. Túlságosan meghitt, egyszersmind nem eléggé meghitt volt a viszonyuk. Egyek voltak ők ketten, egyek a lélekben, s ugyanakkor testileg nem is léteztek egymásnak, olyannyira, hogy még szóba hozni is képtelenek lettek volna a corpus delictit. Mélyen bensőséges volt a viszonyuk, csak épp kapcsolat nem volt köztük, semmi. Connie azonban ráérzett, hogy az apja mondott valamit; látta, Clifford forgat valamit a fejében. Tudta, Clifford nem bánja, demi-vierge vagy demi-monde módra él-e a felesége; nem bánja, amíg biztosat nem tud, amíg az orra alá nem dörgölik. Amit a szem nem lát, amiről az elme nem tud, az nincs. Idestova két éve éltek már Wragbyben, élték a Clifford és a Clifford munkája körül forgó, tétova életüket. A közös mederben, Clifford munkája iránt, szakadatlanul áramlott érdeklődésük. Vállvetve birkóztak a szerkesztés nehézségeivel, s úgy érezték, történik valami, valóban történik, kitöltődik az űr. Ekképpen élet volt ez is: élet az űrben. Ami a többit illeti, a többi nem létezett. Ott volt éppen Wragby, a személyzet... de fantom módra csak, nem valóságosan. Connie elsétálgatott a parkban s a parkon túl nyújtózó erdőségben, élvezte a magányt, az erdő misztériumát, taposta a barna őszi avart, szedte a tavaszi kankalint. De álom volt csak mindez, a valóság csalóka látszata. A tölgylevelek mintha valamely tükörben sustorognának, s ő maga, akárha egy könyv hősnője, nem is kankalint szed, hanem csak árnyakat, emlékeket, szavakat. A lényeg hiányzott önmagából és minden egyébből... a kapcsolat, a jelenlét! Élni ezt az életet Clifforddal, vég nélkül szövögetni a mesék szálait, egy tudat aprólékos részleteit, írni ezeket az elbeszéléseket, amelyekben Sir Malcolm szerint semmi nincsen, amelyek nem fognak fennmaradni! De miért is lenne bennük bármi is, miért is maradnának fenn? Elég a napnak a maga baja. Elég a pillanatnak a valóság látszata. Cliffordnak sok barátja volt, ismerősök inkább, meg-meghívta őket Wragbybe. Mindenféle embereket hívott, kritikusokat, írókat, olyanokat, akik föltehetőleg dicsérni fogják könyveit. És mivel hízelgett nekik a meghívás, hát áradoztak is eleget. Connie átlátott rajtuk. De hát miért is ne? Ez is csak tükörben elsuhanó visszfény. Mi rossz van abban?
Háziasszonykodott tehát, fogadta Clifford vendégeit, többségükben férfiakat. És fogadta Clifford alkalmanként felbukkanó arisztokrata rokonait. Szelíd, pirospozsgás, vidékies teremtés lévén - a bőre szeplőre hajlamos, a szeme nagy és kék, a haja göndör-barna, a hangja lágy, a csípője is telt, nőies -, vendégei némiképp ódivatúnak, “asszonyosnak” ítélték. Valóban nem “az a vértelen, keszegfajta” volt, nem az a fiúsan lapos mellű, apró fenekű típus. Nőiesebb volt, hogysem egészen divatosnak tessék. Így aztán a férfiak, különösen az idősebbje, igen kedvesek voltak hozzá. Ő azonban, tudva, micsoda kínokat állna ki szegény Clifford a flört legenyhébb jele láttán is, a legkevésbé sem bátorította őket. Csöndes volt és tétova, nem teremtett és nem is akart kapcsolatot teremteni senkivel. Clifford módfelett büszke volt magára. A férje rokonai eléggé nyájasak voltak vele. Tudta, nyájasságuk annak köszönhető, hogy nem tartanak tőle; ezek az emberek csak azt tisztelik, aki rájuk tud ijeszteni egy kissé. Kapcsolata azonban velük sem volt. Eltűrte lekicsinylő nyájasságukat, éreztette, nem kell kivont szablyával, gyanakvón közeledni hozzá. Valódi közösséget nem érzett velük. Telt-múlt az idő. Bármi történt, semmi nem történt, olyan tökéletesen kívül rekedt Connie a dolgokon. Eszméikben, könyveikben éltek ők ketten. Connie szórakoztatta a vendégeket... mindig volt vendég a háznál. Körbejárt az idő, mint az óramutató, fél nyolc órára fél kilenc.
Harmadik fejezet Connie azonban érezte, egyre nyugtalanabb lesz. Úrrá lett rajta az elszigeteltségéből fakadó, elmebajjal rokon nyugtalanság. Az rángatta a végtagjait, mikor nem akarta mozdítani őket, az egyenesítette ki a hátát, mikor kényelmesen ült volna a legszívesebben. Az reszketett a testében, a méhében, odabent valahol, míg Connie úgy nem érezte, vízbe kell ugrania, s úszni, míg meg nem szabadul tőle; bolond, bolond nyugtalanság. A szívét is az dobogtatta meg ok nélkül. Soványodni kezdett. A nyugtalanság. Megesett, hogy odahagyva Cliffordot, kiszaladt a parkba, és hasra vetette magát a harasztban. Elkerülni a házból... el innen, el mindenkitől. Az erdő lett az egyetlen menedéke, a szentélye. De az sem volt igazán menedék, szentély, mert kapcsolata azzal sem volt. Az erdő is csak arra volt jó, hogy távol legyen minden egyébtől. Az erdő szellemével, ha ugyan létezik ilyen abszurdum, nem tudott érintkezni. Homályosan maga is érezte, széjjelhullóban van valami módon. Érezte, elszigetelődött, elveszítette kapcsolatát a való, eleven világgal. Clifford csupán, meg a könyvei, amelyek nem léteznek... amelyekben semmi nincsen! Csak az űr, a semmi. Homályosan tudta. De mintha kőhöz verdesné a fejét. Az apja ismételten figyelmeztette: - Miért nem kerítesz szeretőt, Connie? Jót tenne, hidd el. Azon a télen néhány napra ellátogatott hozzájuk Michaelis, egy fiatal ír, aki színdarabjaival sok pénzt keresett Amerikában. A divatos londoni társaság lelkesen kapta föl annak idején, mert Michaelis divatos társasági darabokat írt. Ám a divatos társaság rájött lassacskán, hogy nevetségessé tette ez a rongyos dublini patkány, és a megtorlás nem késett. Elmondták mindennek, hangoskodónak, alávalónak, közönséges fráternak. Sőt rájöttek, hogy angolgyűlölő, és annak a társadalmi osztálynak a szemében, amelyik rásütötte a vádat, súlyosabb volt ez, mint a leghitványabb bűncselekmény. Egyszóval Michaelist elintézték, és tetemét a szemétládába dobták. Ő azonban továbbra is a Mayfairen lakott, továbbra is úriembermód sétálgatott a Bond Streeten, mert arra a legjobb szabót sem lehet rávenni, hogy ne szolgálja ki a jöttmentet, ha a jöttment fizet. Clifford a harmincas éveit taposó fiatalembert pályájának ebben a szerencsétlen szakaszában hívta meg. Nem habozott meghívni: Michaelis szavára, úgy lehet, milliók figyelnek, s ilyen reményvesztett kívülálló lévén, nyilván hálás lesz, ha eljöhet Wragbybe, most, hogy az előkelő világ teljességgel hátat fordított neki. És ha hálás lesz, az is bizonyos, hogy valami módon “jót” fog tenni Clifforddal odaát Amerikában. Hja, a hírnév! Az ember igenis hírnévre tesz szert, jelentsen ez bármit is, ha beszélnek róla, és a megfelelő módon - különösen “odaát”. Clifford a jövő embere volt, igencsak fejlett hírverési érzékkel megáldva. Michaelis végül csakugyan hírét keltette, s igazán fennkölt módon: színdarabot írt róla, és Cliffordból afféle népszerű hős lett. Míg meg nem jött az ellenhatás, és Clifford ráébredt, nevetségessé tették. Connie el-elcsodálkozott férjének ezen a vak, kényszerítő erejű feltűnési vágyán; Clifford azt akarta, hogy róla beszéljen az alaktalanul gomolygó, tág világ, a nagyvilág, amelyet maga Clifford nem ismert, amely szorongó félelemmel töltötte el; azt akarta, írónak, elsőrendű modern írónak tartsák. Connie látta a sikeres, öreg, szíves, nagyhangú Sir Malcolm példáján,
hogy a művész reklámozza önmagát, erőfeszítéseket kell tennie, hogy túladjon portékáján. Igen, de Connie apja csak jól bevált módszerekkel élt, olyanokkal, mint a Királyi Akadémia többi tagja, akik maguk árulják a képeiket. Clifford ezzel szemben egyre újabb reklámfogásokat eszelt ki. Mindenféle embereket látott vendégül Wragbyben, noha le nem alacsonyította volna magát. Eltökélvén azonban, hogy minél gyorsabban fölépíti önnön hírneve tornyát, minden kéznél lévő kőnek hasznát akarta venni. Megérkezett tehát Michaelis. Elegáns autón jött, sofőrrel, komornyikkal. Valóban Bond Street-i jelenség volt! De Clifford arisztokrata lelkében, hogy meglátta, bizonytalan ellenérzés kelt. Nem egészen... nem egészen... igazság szerint egyáltalán nem az ez a Michaelis, aminek látszani akar. És Cliffordnak elég is volt ennyi. Persze azért igen udvariasan bánt vendégével, lenyűgözte Michaelis nagy sikere. Mert a Siker lotyó-istennője - így hívják - ott kullogott, vicsorogva-védelmezőn, a félig alázatos, félig pökhendi Michaelis sarkában, teljességgel megfélemlítve Cliffordot, aki szintén kész lett volna prostituálni magát a lotyó-istennő kegyeiért. Ha őt is pártfogásba venné! Michaelisről lerítt, hogy nem angol, hiába tettek ki magukért a legelőkelőbb londoni szabók, kalaposok, fodrászok, cipészek. Bizony, egyáltalán nem volt angolos: ellene vallott laposkás, sápadt arca, a tartása, a sértődöttsége. Mert Michaelis örökkön duzzogott; minden valódi angol úriember azonnal meglátta rajta, s az angol úriember nem tűri, hogy ilyesmi meglássék. Szegény Michaelist annyit rugdosták, hogy arcán állandósult a megvertkutya-tekintet. Makacs ösztönnel, makacs arcátlansággal küzdötte fel magát drámáival a színpadra, annak is a közepére. Meghódítván a közönséget, azt hitte, nem rugdossák többé. Pedig hát persze hogy tovább rugdosták, mindig is fogják. Bizonyos értelemben ugyanis maga kínálkozott fel a rugdostatásra. Oda áhítozott, ahol semmi keresnivalója... az angol felsőbb osztályok közé. És mennyire élvezték ezek, hogy rugdoshatják! És mennyire gyűlölte őket Michaelis! Mindazonáltal komornyikjával és roppantul elegáns autóján utazgatott, a kis dublini korcs. Volt benne valami, amit Connie azonnal megkedvelt. Michaelis nem játszotta meg magát, nem voltak illúziói a saját személyét illetően. Értelmesen, tömören, gyakorlatiasan beszélgetett Clifforddal mindazokról a dolgokról, amikre ez kíváncsi volt. Nem terjengett, nem veszítette el a mértéket. Tudta, azért hívták Wragbybe, hogy hasznát lássák, s akár egy öreg, ravasz, szinte közönyös üzletember vagy nagykereskedő, hagyta, hadd kérdezzék, s a lehető legkevesebb érzelmi befektetéssel válaszolgatott. - A pénz! - mondta. - A pénz afféle ösztön. Vele született tulajdonsága az embernek, hogy tud-e pénzt keresni. A pénzkeresés nem cselekvés. Nincs annak trükkje. Inkább bizonyosfajta tulajdonság állandó megnyilvánulásának mondanám; az emberhez, ha elkezdte, mondhatni, magától dől a pénz, s hiszem, így megy ez egy bizonyos határig. - De valahogy csak el kell kezdeni - jegyezte meg Clifford. - No igen. Belül kell kerülni. Akit nem engednek be, semmit sem tud kezdeni. Be kell verekednie magát az embernek a körbe. A többi aztán magától megy. - De maga például mással is tudott volna pénzt csinálni? Nem csak a darabjaival? - érdeklődött Clifford. - Nem hinném. Meglehet, hogy jó író vagyok, meglehet, hogy rossz, de író vagyok mindenképpen, méghozzá színműíró, és annak kellett lennem. Ez az egy nem vitás. - És úgy gondolja, éppen népszerű színművek írójának kellett lennie? - szólt közbe Connie.
- Igen, éppen hogy annak! - fordult nyomban Connie felé a férfi. - Nincs abban semmi. Nincsen semmi a népszerűségben. A közönségben sincs semmi, ha már erről van szó. Igazság szerint semmi nincs a darabjaimban, ami népszerűvé tenné őket. Olyanok, mint az időjárás... olyannak kell lenniük, amilyenek... ez idő szerint. Michaelis az asszonyon nyugtatta lassú tekintetű, meglehetősen nagy szemét, és Connie megreszketett egy kissé. Milyen öreg ez az ember... milyen véghetetlenül öreg... mennyi csalódás rétegződött rá, nemzedékek csalódásai, megannyi földtörténeti üledékréteg - s mennyire elesett ugyanakkor, milyen kisgyerekmód elesett. Számkivetett egy bizonyos értelemben, de milyen nekibúsult bátorsággal viseli űzetett patkány mivoltát. - Mindenesetre csodálatos, mi mindent elért, fiatalember létére - jegyezte meg eltűnődve Clifford. - Harmincéves vagyok... az ám, harminc! - mondta váratlanul élesen Michaelis, tompán kongó, diadalmas-keserű kis nevetéssel kísérve szavait. - Magányos? - kérdezte Connie. - Hogy értsem? Hogy egyedül élek-e? Szolgám, az van. Görög, azt mondja, és rettentően ügyetlen. De azért csak tartom. No és előbb-utóbb megnősülök. Ó, igen, meg kell nősülnöm. - Úgy mondja, mintha mandulaműtétre készülne - nevetett Connie. - Nehezére esnék? Michaelis hódolatteljesen nézett rá: - Bizony nehezemre, Lady Chatterley. Az a helyzet... már elnézést... hogy angol nőt, ahogy látom, nem vehetek feleségül, de még ír nőt sem. - Akkor tán egy amerikait - kockáztatta meg Clifford. - Még hogy amerikait! - eresztett meg egy lélektelen nevetést Michaelis. - Nem. Megkértem az emberem, keressen nekem egy törököt például... valami keleti fajtát, mindenesetre. Connie csak ámult ezen a különös, melankolikus sikeremberen; azt rebesgetik, egyedül Amerikából ötvenezer dollárt söpör be évente. És olykor igazán jóképű: mikor oldalt nézett, szemlesütve, s reá esett a lámpafény, egy faragott néger maszk csöndes, állhatatos szépségét mutatta; nagy szeme, különös ívű, erős szemöldöke és mozdulatlan, összeszorított ajka - ez a tünékeny mozdulatlanság - egyfajta időtlenséget sugallt, azt az időtlenséget, amelyet Buddha hirdet, s amelyet a négerek fejeznek ki olykor, akaratlanul; valami réges-régi, mondhatni ősi beletörődést látott Connie a férfi arcán. A faj sorsában rejlő, örökkönvaló beletörődést, egyéni ellenállás helyett. És ez az ember, lám, átúszott mégis az innenső partra, mint patkány a sötét folyón. Connie-ban hirtelen különös rokonszenv buzgott fel iránta, együttérzéssel elegyes, idegenkedéssel szeplős rokonszenv - szerelem szinte. A kívülrekedt! A kívülálló! És még ezt hívják törtetőnek! Mennyivel törtetőbb, mennyivel önösebb Clifford, a férje! Mennyivel ostobább! Michaelis azonnal megérezte, hatással van az asszonyra. Reáfordította enyhén dülledt, nagy, mogyorószín szemét, és tiszta elfogulatlansággal nézte. Felbecsülte az asszonyt és a benyomást, amit benne keltett. Tudta, semmi, még a szerelem sem válthatja meg attól, hogy örök kívülálló ne maradjon az angolok szemében. A nők azonban beleszeretnek olykor... még az angol nők is. Pontosan tudta, hányadán áll Clifforddal. Idegen kutyák ők ketten, legszívesebben vicsorognának egymásra, mosolyognak mégis kényszeredetten. De az asszony felől nem volt ennyire bizonyos.
A reggelit mindenkinek a hálószobájába hozták; Clifford ebéd előtt soha nem mutatkozott, és az ebédlő meglehetősen kietlen volt. A kávénál Michaelis nyugtalanul s némiképp rossz lelkiismerettel fontolgatta, mit is tegyen. Szép novemberi nap volt... wragbybeli mértékkel mérve. Kitekintett a búskomor parkra. Micsoda egy hely, uramatyám! Elküldött egy szolgát, kérdezze meg Lady Chatterleyt, lehet-e a szolgálatára valamiben: arra gondolt ugyanis, áthajt Sheffieldbe. Volna-e szíves fölfáradni Lady Chatterley nappalijába, jött meg a válasz. Connie nappalija a harmadik emeleten, a középső épületszárny legfelső szintjén volt. Clifford persze a földszintet lakta. Michaelisnek hízelgett, hogy Lady Chatterley a lakosztályába kéreti. Vakon követte a szolgát... soha nem figyelt meg semmit, nem volt kapcsolata a külvilággal. Az asszony szobájában is csak egy futó tekintetet vetett a szép német Renoir- és Cézanne-nyomatokra. - Milyen kellemes idefönn - jegyezte meg különös, vicsorító mosolyával, mint akinek fáj mosolyra húzni a száját. - Okosan tette, hogy felköltözött. - Hát igen, magam is úgy vélem. Connie szobája volt az egyetlen derűs, modern helyiség a házban, az egyetlen zug Wragbyben, amely valamicskét az ő egyéniségét visszhangozta. Clifford soha nem látta, maga Connie igen ritkán hívott föl valakit is. A tűz mellé ültek, kétfelől, és beszélgetni kezdtek; Connie magáról, a szüleiről, a fivéreiről kérdezte a férfit... mindig is csudaszámba vett másokat, s ha valaki iránt rokonszenvet érzett, mindenestül félre tudta tenni osztályöntudatát. Michealis őszintén, egészen őszintén válaszolgatott, nem kérette, nem kellette magát, föltárta keserű, közönyös, kóborkutya-lelkét; sikereiről beszélve egy árnyalatnyi bosszúálló büszkeség érződött a hangján. - De hát miért ilyen magányos lélek? - kérdezte Connie, s Michealis rávetette tágra nyílt, kutató mogyorótekintetét. - Ilyen lelkeknek is kell lenniök - felelte, s egy csipetnyi bizalmas iróniával így folytatta: - No és maga? Talán nem magányos lélek a maga módján? - Connie meghökkent egy kissé, elgondolkozott, aztán ezt mondta: - Bizonyos értelemben igen. De nem mindenestül, mint maga! - Hát én mindenestül az vagyok? - villantotta rá vigyorba hajló, különös, fogfájós mosolyát a férfi; kényszeredett kis mosoly volt, s a szeme kérlelhetetlenül melankolikus, vagy sztoikus, vagy kiábrándult, vagy rettegő. - Miért? - nézett rá elakadó lélegzettel az asszony. - Talán nem az? Olyan iszonytató esdeklés áradt a férfiból, hogy Connie ültő helyében is kicsi híján egyensúlyát vesztette. - Dehogynem, igaza van! - fordította el a fejét Michaelis, s szemét lesütve abba a különös mozdulatlanságba merevedett, mely mintha egy rég letűnt, ősi fajnak lenne a sajátja. Connie voltaképp ettől, a tőle hirtelen eltávolodó férfi látványától gyöngült el végképpen. Michaelis ráemelte mindent látó, mindent megjegyző, tágra nyílt tekintetét. Némán kiáltott hozzá a férfi melléből az éjszaka felsíró, gyámoltalan gyermek, s Connie-nak méhéig hatolt az esdeklés. - Milyen kedves, hogy gondol velem - mondta lakonikusan Michaelis. - Már miért ne gondolnék? - kiáltotta elfogyó lélegzettel az asszony.
Michaelis fölkaccant a maga szikár, kurta, sziszegő módján. - No igen, bizonyos értelemben... Megfoghatnám egy percre a kezét? - kérdezte váratlanul, tekintetét hipnotikus erővel kapcsolva az asszonyéba, s Connie-nak egyenest a méhébe rezdült az érzés. Kábán, kövülten nézett a férfira; az odalépett, és melléje térdelt, kezébe fogta a két lábát, arcát az asszony ölébe temette, és nem mozdult. Connie szinte félájultan, elképedve nézett le a férfi gyönge nyakszirtjére, s érezte a combjához préselődő arcot. És lám, minden égő döbbenete dacára, akaratlanul is a védtelen nyakszirtre tette a kezét, gyöngéden, együttérzéssel, s a férfi egész testében megremegett. És akkor fölnézett rá, és tágra nyílt, perzselő tekintetében néma könyörgés égett. Connie nem tudott ellene szegülni. Kebléből, válaszképpen, felbuzgott a gátjaszakadt sóvárgás: bármit, mindent oda kell adnia ennek az embernek. Michealis különös szerető volt, gyöngéden, igen gyöngéden bánt az asszonnyal; visszafoghatatlanul reszketett, de fel mégsem oldódott, éber maradt, éberen figyelte a kinti neszeket. Connie-nak nem jelentett többet az eset, mint hogy odaadta magát. Végül elnyugodott Michaelis remegése, s mozdulatlanul, egészen mozdulatlanul feküdt. Connie akkor puhán, együttérzően megsimogatta a keblén nyugodó férfifejet. A férfi, mikor fölállt, megcsókolta az asszony két kezét és szarvasbőr papucsba bújtatott lábait, majd némán a szoba távolabbi végébe ment, és megállt, háttal az asszonynak. Percekig tartott a csönd. Akkor Michaelis megfordult, visszajött Connie-hoz, aki akkor már régi helyén ült a tűz mellett. - Most, gondolom, meggyűlölt - mondta Michaelis halkan, mint akinek ki kellett mondania. Connie ránézett. - Miért mond ilyet? - Mindig ez a vége - mondta a férfi, majd észbe kapva helyesbített: - Vagyis hogy... ezt tartják a nőkről. - Hogyan is gyűlölném éppen most? - kérdezte megbántva Connie. - Tudtam! Tudtam! Így kellett ennek lennie! Maga ijesztően jó hozzám!... - kiáltotta szerencsétlenül Michaelis. Connie nem értette, miért érzi szerencsétlennek magát a férfi. - Ugyan, üljön már le - kérlelte. Michaelis az ajtóra nézett. - Sir Clifford! - mondta. - Nem lesz... nem fogja Sir Glifford...? - Connie megfontolta a választ. - Talán igen - mondta. Fölnézett a férfira: - Nem akarom, hogy megtudja... hogy gyanítsa is akár. Annyira bántaná. Pedig nem hiszem, hogy rosszat tettünk volna. Ugye, nem? - Rosszat? Istenem, dehogyis! Maga véghetetlenül jó hozzám... elviselni is alig bírom. Elfordult, és Connie látta, egy perc, és sírva fakad. - De ugye, nem mondjuk meg Cliffordnak? - kérdezte szorongva. - Annyira bántaná a dolog. És ha nem tudja meg, nem is gyanítja, akkor senkit nem bántottunk, igaz? - Tőlem - mondta szinte vadul a férfi -, tőlem aztán meg nem tudja! Jól is néznénk ki. Én aztán nem adom ki magam. Haha! - nevette el magát üres-cinikusan a gondolatra. Connie csak ámult. - Megcsókolnám a kezét, és mennék - mondta ekkor Michaelis. - Átugrok Sheffieldbe,
ott is ebédelek, ha lehet. Teára visszaérek. Hozzak-e valamit? Biztos, hogy nem utált meg?... És nem is fog? - tette hozzá kétségbeesett cinizmussal. - Nem utáltam meg - mondta Connie. - Maga igazán kedves. - Ó! - tört ki vadul Michaelis. - Mennyivel szebb lett volna, ha azt mondja, szeret. Mennyivel többet jelentene... Akkor hát délután látjuk egymást. Sokat gondolkodom addig. - Alázattal kezet csókolt, és elment. - Nem szenvedhetem azt a fiatalembert - jelentette ki ebédnél Clifford. - Miért? - Kellemetlen fráter, csak viselkedik... Azt lesi, hol marhat belénk. - Sok keserű tapasztalat érhette - védte Connie. - Annak is megvan az oka. Azt hiszed talán, Michaelis jótékonykodással tölti Isten szép napját? - Szerintem van benne egyfajta nagylelkűség. - Kicsoda iránt? - Nem is tudom. - Persze hogy nem tudod. Attól tartok, a gátlástalanságot téveszted össze a nagylelkűséggel. Connie eltűnődött. Csakugyan összetévesztené? Elképzelhető éppen az is. Mindenesetre Michaelis gátlástalansága izgatta valami módon. Lám, Michaelis mennyit haladt azon az úton, amelyiken Clifford néhány bátortalan lépést tett csak ez idáig. A maga módján meghódította a világot, és Clifford is éppen hogy ezt akarná. No és az eszközei?... Megvetendőbbek talán, mint a Cliffordéi? Ahogy ez a szegény kívülálló kifurakodta-könyökölte az útját mindenféle hátsó ajtókon át, rosszabb lenne, mint Clifford lármás önreklámozása? Siker lotyó-istennőnek nyelvlógató kutyák ezrei loholnak a sarkában. Amelyik legelőbb éri utol, az a legkülönb kutya, ha a siker alapján ítélünk. Michaelis méltán és büszkén csóválhatja a farkát. Csak az a furcsa, hogy mégsem csóválta. Teaidőtájban nagy csokor ibolyával és liliommal állított be, s szemében a régi, kivertkutya-tekintet. Connie már-már arra gyanakodott, álarc csupán, ezzel szereli le mások ellenkezését, olyannyira rámerevedett arcára a bánat. Csakugyan ilyen szomorú kutya lenne? Egész este ez a lemondó, kivertkutya-hangulat uralkodott rajta, bár Clifford megérezte a felszín alatti megátalkodott arcátlanságot. Connie nem érezte, talán azért nem, mert ez nem a nőknek szólt, csak a férfiaknak, a férfiak elbizakodottságának és előítéleteinek szegült ellen. Éppen ez az elpusztíthatatlan, belső pökhendiség hangolta ellenszenvre a férfiakat a hitvány fickó ellen. Társasági embernek sértés volt a puszta jelenléte is, hiába próbálta jó modorral fogadtatni el magát. Connie belészerelmesedett, de meg bírt ülni békén a hímzése mellett, hagyta a férfiakat beszélni, nem adta ki magát. Ami Michaelist illeti, tökéletesen viselkedett; éppen azt a melankolikus, figyelmes, tartózkodó fiatalembert adta, mint az előző este, elérhetetlen távolságban vendéglátóitól, mégis kezükre játszva a maga lakonikus módján, egy percre sem engedve belső tartásából. Connie úgy érezte, Michaelis elfelejtette a reggel történteket. Nem felejtette el, csak tudta a helyét... tudta, régi helyén van, odakint, ahol lennie kell a született kívülállónak. A szeretkezés sem ragadtatta messzemenő következtetésekre; tudta, ugyanaz a gazdátlan kutya marad, mindenki irigyli arany nyakörvét; belőle ugyan nem lesz szívesen látott társasági eb.
Igazság szerint Michaelis kívülálló, sőt antiszociális volt a lelke mélyén, s ezzel maga is tisztában volt, bármennyire Bond Street-ies volt is a külseje. Igényelte az elszigeteltséget, de ugyanúgy a konformitás látszatát, a jobb körökkel való érintkezést is. Egy-egy alkalmi szerelmet azonban, vigaszként, megnyugtatásként, szintén sokra tartott, és korántsem volt hálátlan. Ellenkezőleg, heves és szívszaggató hálát érzett minden természetes, spontán gesztusért; szinte könnyekig hatódott, ha ilyet tapasztalt. Arca sápadt, merev, kiábrándult kulisszája mögött gyermeklelke hálát zokogott az asszonynak, s égett a vágytól, hogy ismét hozzá mehessen; számkivetett lelke ugyanakkor tudta, mindig is távol fogja tartani magát tőle. Gyertyagyújtás közben, a hallban, alkalmat talált, hogy megkérdezze: - Jöhetnék? - Majd én jövök magához. - Ó, pompás. Sokáig várta... sokáig, de nem hiába. Michaelis reszketeg, izgatott szerető volt, korán ért el a csúcsra, és azzal készen is lett. Meztelen testében volt valami gyermeteg védtelenség: a gyermek ilyen, ha levetkőzik. Az esze, a ravaszsága volt a páncélja, s ezek nélkül mintha kétszeresen lett volna meztelen; kifejletlen, gyönge húsa, akár a gyermeké, valahogyan kétségbeesetten vergődött. Vad részvétet és sóvárgást ébresztett az asszonyban, s még vadabb, mohó fizikai vágyat. A fizikai vágyat Michaelis nem tudta kielégíteni; hamar, igen hamar végzett, s aztán csak megbújt az asszony keblén, s visszanyert valamennyit pökhendiségéből, míg Connie megkövülten, kiábrándultan, elveszetten feküdt. De csakhamar rájött, hogyan tartsa magában a férfit, miután az kiélte magát. Akkor aztán Michaelis nagylelkű lett és különös módon potens; szilárdan megállt az asszonyban, adakozón tartotta magát, míg ez tevékenykedett... vadul és szenvedélyesen, mígnem maga is eljutott a csúcsra. És mikor a férfi megérezte az asszonynak a maga kemény, merev passzivitásán felvirágzó orgazmusát, ő is különös büszkeséget, kielégülést élt meg. - Ó, de csodás - súgta reszketve Connie, s elnyugodva, szorosan ölelte a férfit. Az pedig ott feküdt a maga elszigeteltségében, némán, mégis büszkén. Michaelis mindössze három napig maradt, s Cliffordhoz mindvégig olyan volt, mint az első napon, de olyan maradt Connie-hoz is. Külső burka nem repedt meg. Panaszosan melankolikus leveleket írt Connie-nak, szellemes is volt olykor, s minden írását különös, nemiségtől mentes kedvesség hatotta át. Afféle reménytelen rokonszenvet érezhetett az asszony iránt; megmaradt a kettejük közötti eredendő távolság. Lelke velejéig reménytelen ember volt, s az is kívánt maradni. Gyűlölte a reményt. “Une immense espérance à traversée la terre” - olvasta valahol, s ezt a megjegyzést fűzte hozzá: és ez piszokul megfojtott mindent, amit érdemes lenne bírni. Connie, noha igazán soha meg nem értette, szerette a maga módján. És mindvégig a férfi reményvesztettségét látta tükröződni a magáéban. Connie a reménytelenségben képtelen volt igazán szeretni. S a férfi, reménytelen lévén, szeretni egyáltalán nem tudott.
Így ment ez egy ideig, levelezgettek, s néha találkoztak Londonban. Connie-nak szüksége volt arra a fizikai, szexuális felindulásra, amelyet - tulajdon aktivitása révén - megkaphatott, ha a férfi túljutott a maga kis orgazmusán, s amelyet Michaelis továbbra is készséggel megadott. Ennyi elég is volt, hogy összetartsa őket. És elég ahhoz is, hogy Connie egyfajta csöndes önbizalomra, vak és némiképp arrogáns önbizalomra tegyen szert. Mondhatni, szinte mechanikusan bízott a tulajdon erejében, s ez őszinte derűvel töltötte el. Ijesztően vidám lett Wragbyben is. Új keletű vidámságát, kielégültségét Clifford serkentésére fordította: Clifford ekkortájt írta a legjobb munkáit; szinte boldog is volt a maga különös-vaksi módján. A Michaelis férfiúi passzivitásán szárba szökkent asszonyi kielégülés gyümölcseit voltaképpen ő, Clifford szüretelte le. Persze nem is sejtette, s ha megsejti, köszönetet bizonyára nem mondott volna! Amikor azonban a serkentő-nagy vígság napjai elmúltak, mert elmúltak végképpen, és Connie ismét lehangolt és ingerlékeny lett, maga Clifford sírta vissza a leginkább a régi szép időket! Ha megtudja, még tán ő maga próbálta volna ismét összeboronálni Connie-t és Michaelist.
Negyedik fejezet Connie kezdettől fogva sejtette, reménytelen ez az ő viszonya Mickkel - ismerősei így hívták Michaelist. Más férfiak mégsem jelentettek semmit neki. Kötve volt Cliffordhoz. Clifford nagy részt igényelt az életéből, és Connie adta is jó szívvel. Igen, de ő is nagy részt igényelt volna a férfi életéből, s Clifford ezt nem adta meg, nem tudta megadni. Michaelis föl-föllángolt időről időre, de az asszony megérezte, tudta, ennek is vége lesz egyszer. Mick nem tud megtartani semmit. Lényéből adódik, hogy megszakítson minden kapcsolatot, és tengő-lengő, magányos, kivert kutya legyen ismét. Elemi szükséglete volt ez, még ha ő maga ezt hajtogatta is: kosarat kaptam! A világ, mondják, tele van lehetőséggel, de a személyes kapcsolatteremtésben igen kevésre szűkül a lehetőségek száma. Sok jó hal van a tengerben... úgy lehet... de nagy többségük makréla csak és hering, és aki nem makréla vagy hering maga is, az bizony nagyon kevés jó halat talál. Clifford a hírnevet, sőt a pénzt ostromolta. Jártak hozzá az emberek. Connie-nak szinte mindig vendéget kellett fogadni Wragbyben. De ezek a halacskák, ha nem makrélák, hát heringek voltak, elvétve ha akadt köztük egy-egy farkashal, angolna. Volt néhány visszajáró, állandó vendég, azok, akikkel Clifford együtt járt Cambridbe-ben. Ilyen volt a továbbszolgáló Tommy Dukes, dandártábornok immár. - A hadseregben van időm gondolkodni, s nem kell kiállnom az élet harcmezejére - mondta Dukes. Ott volt aztán az ír Charles May, csillagászati szakíró, meg egy másik íróember, Hammond. Nagyjából egykorúak voltak Clifforddal: a korszak fiatal entellektüeljei, a szellem életében hívők. Amit ezen kívül művel az ember, az magánügy, s amúgy sem sokat számít. Nem szokás az iránt érdeklődni, ki hánykor rendezi a székletét. Kit is érdekelne az érintett személyen kívül? S ugyanígy a köznapi élet majd minden más vonatkozásában... Nem tartozik másra, hogyan keresi az ember a pénzét, szereti-e a feleségét, vannak-e “kalandjai”. Ezek csak az érintett személyre tartoznak, csakúgy, mint az emésztése, másnak semmi köze hozzájuk. - A szexuális problémának az a lényege - fejtegette a magas, cingár Hammond, férj és két gyermek apja, akinek azonban az írógépéhez több köze volt, mint a családjához -, hogy mindenestül lényegtelen. Ez a probléma nem probléma. Eszünk ágában sincs utánamenni valakinek a W. C.-re: miért is akarnának utánamenni, mikor ágyba bújik egy nővel? Éppen itt van a kutya elásva. Nincs probléma, ha egy jelenségnek nem szentelünk nagyobb figyelmet, mint amennyit megérdemel. Végérvényesen értelmetlen és lényegtelen ügy, méltatlan tárgyra pazarolt kíváncsiság kérdése. - No igen, Hammond, persze. De ha valaki udvarolni kezd Júliának, te is csak felfortyansz, és ha folytatódik a dolog, robbansz is egyhamar. - Júliának hívták Hammond feleségét. - Az csak természetes! Ugyanígy bosszantana, ha valaki a fogadószobám sarkába vizelne. Mindennek megvan a maga helye. - Nem bánnád tehát, ha diszkréten, egy hálófülkében szeretkeznének a feleségeddel? A kérdésnek volt egy kis éle, mivel Charlie May valamikor ártatlan flörtöt folytatott Júliával, amit Hammond nagyon is rossz néven vett.
- Már hogyne bánnám! A szexualitás a kettőnk ügye Júliával; persze hogy bánnám, ha bárki más bele akarna avatkozni. - Az az igazság - kezdte a szikár, szeplős Tommy Dukes, aki sokkal írebb jelenség volt, mint a sápadt és meglehetősen kövér May -, az az igazság, Hammond, hogy erős birtoklási ösztön és erős önérvényesítési ösztön munkál benned. Sikerre pályázol. Hogy katona lettem végérvényesen, és kiléptem a világ forgatagából, most látom csak, milyen mértéktelenül erős a férfiakban az önérvényesítési vágy, a siker akarása. Iszonyúan túlfejlődött ösztön ez. Beleöljük egész egyéniségünket. És persze a magadfajta férfiak azt hiszik, többre vihetik egy asszony támogatásával. Ezért vagytok annyira féltékenyek. Tudod-e, mi neked a szexualitás? Létfontosságú kis dinamó közted és Júlia között, afféle sikergerjesztő. Ha alábbhagyna a sikered, te is flörtölni kezdenél, mint Charlie, aki nem sikeres ember. Az olyan házasemberekre, mint te meg Júlia, címke van ragasztva, akár egy utazóbőröndre. Júlia címkéjén ez áll: Mrs. Arnold B. Hammond... jelzendő, mint egy vasúti poggyászon, a tulajdonost. A te címkédre pedig ezt írták: Arnold B. Hammond, Mrs. Arnold B. Hammond poggyászával. De hát igazad van, nagyon, is igazad van! A szellemi élethez kényelmes otthon és jó konyha szükségeltetik. Igazad van. Még utódok is kellenek hozzá. De mindezt a sikerösztön tartja mozgásban. A siker tengelyén fordulnak a dolgok. Hammondon látszott, neheztel. Eléggé büszke volt szellemi függetlenségére, arra, hogy nem forgatja köpönyegét. Noha a sikert persze kívánta. - Már az csak igaz, hogy pénz nélkül nem lehet élni - jegyezte meg May. - Kell ahhoz valamennyi, hogy megéljen, hogy előbbre juthasson az ember... még a gondolat szabadságához is pénz kell, másként közbeszól a gyomrunk. Mindazonáltal úgy vélem, a nemiséget kár lenne megcímkézni. Ha szabadon beszélhetünk bárkivel, miért ne fekhetnénk le bármelyik asszonnyal, ha hajlandóságot érzünk iránta? - Lám, a buja kelta - mondta Clifford. - Még hogy buja! Nos jó, miért is ne? Nem látom be, miért rosszabb, ha lefekszem egy nővel, mint ha táncolok vele... vagy akár az időjárásról beszélgetünk. Végtére, érzékleteket cserélünk eszmék helyett, ennyi az egész, nem? - Párosodni nyakra-főre, mint a nyulak? - fakadt ki Hammond. - Miért ne? Mi bajod a nyulakkal? Rosszabbak talán, mint ez a neurotikus, forradalmár, ideges gyűlölködéssel átitatott emberiség? - Csakhogy mi nem vagyunk nyulak - szögezte le Hammond. - Éppen ez az! Eszem van: bizonyos számításokat kell végeznem bizonyos asztronómiai kérdések megoldására, és ez szinte az életnél és halálnál is jobban érdekel. Van úgy, hogy emésztési zavaraim meggátolnak tevékenységemben. Az éhezés katasztrofálisan gátolna meg. Ugyanígy zavar a kiéheztetett nemi ösztönöm is. Akkor hát? - Azt hinné az ember - jegyezte meg gunyorosan Hammond -, hogy a csömör adta szexuális emésztési zavarral sokkal több bajod van. - Korántsem! Nem zabálom torkig magam, és nem koitálok csömörig. Az ember mindig eldöntheti, mennyit egyék. De te legszívesebben holtra éheztetnél. - Egyáltalán nem! Meg is nősülhetsz, például.
- Ezt meg honnan veszed? Nem biztos, hogy eltűrné az észjárásom. A házasság gátat vethetne és gátat is vetne a gondolataimnak. Másképpen működöm én. Te meg ketrecbe zárnál, mint egy majmot? Mesebeszéd, fiacskám. Élnem kell, és végeznem a számításaim. És olykor nőre van szükségem. Nem vagyok hajlandó felfújni a kérdést, és fütyülök minden fejcsóváló erénycsőszre. Szégyellném is, ha egy nő az én névcédulámmal, címmel, rendeltetési hellyel járna-kelne, mint valami lábra kelt útibőrönd! Ezek ketten, látszott, nem tudják megbocsátani egymásnak Júliát. - Nem rossz gondolat, Charlie - vette át a szót Dukes -, hogy a nemiség is a közlés egy fajtája; nem kimondjuk, hanem eljátsszuk a szavakat. Igazad van, úgy hiszem. Úgy hiszem, legalább annyi érzést és érzelmet cserélhetni az asszonyokkal, mint szót, teszem azt, az időjárásról vagy egyébről. Meglehet, a szexualitás a férfi és a nő közötti fizikai társalgás normális nyelve. Az ember nem beszélget olyan nővel, akivel nincsenek közös gondolatai, azazhogy nem igazi érdeklődéssel beszél az ilyennel. És ugyanígy, nem fekszel le vele, ha nincsenek közös érzelmeitek, ha nem kölcsönös a rokonszenv. Ha azonban kölcsönös... - Ha megfelelő érzelmet vagy rokonszenvet táplálsz egy nő iránt, akkor le kell feküdnöd vele vágott közbe May. - Az egyetlen tisztességes dolog, amit tehetsz, hogy lefekszel vele. Nem haraphatsz a nyelvedbe, nem visszakozhatsz prűd módra. Aki át mond, mondjon bét is. És ugyanígy vice verza. - Nem addig van az - mondta Hammond. - Tévedés. Mert te például, May, az energiáid felét nőkre pocsékolod. Soha el nem fogod érni, amit elérhetnél azzal a ragyogó eszeddel. Túl sokat fecsérelsz másra. - Talán igen... te viszont, Hammond fiacskám, túl keveset, hiába, hogy házas vagy. Jó, megtarthatod a gondolkodásod tisztaságát és függetlenségét, de csudára ki fogsz száradni. Az a tiszta eszed, már ahogy én látom, előbb-utóbb kiszárad, mint a tapló. Egyszerűen kibeszéled magadból a problémát. Tommy Dukes elnevette magát. - Mondjátok csak, mondjátok, ti nagyokosok! Nézzetek meg engem... nem végzek magasröptű, tiszta szellemi munkát, lefirkantok néha egy-egy gondolatot, és kész. És nem nősülök meg, de nem is szaladok a nők után. Szerintem Charlie-nak igaza van: ha nők után akar szaladni, rajta áll. Én ugyan el nem tiltanám tőle. Ami viszont Hammondot illeti a birtoklási ösztönével, neki nagyon is megfelel az egyenes út meg a szűk kapu. Meglássátok, nagy angol irodalmár lesz még ő. És aztán itt volnék én. Egy senki. Hanem neked mi a véleményed, Clifford? Te is azt vallod, hogy a nemiség afféle dinamó, ami az ember világi sikerét mozdítja elő? Clifford ritkán szólalt meg ilyenkor. Értekezni meg éppen soha nem szokott, eszméiben nem volt elég vitalitás, ő maga túlságosan zavart és emocionális volt. Elpirult: látszott, kényelmetlenül érinti a kérdés. - Nos, jómagam bors de combat lévén, nem hiszem, hogy mondhatnék bármit is ebben a tárgyban. - Nem úgy van az - vetette ellen Dukes -, a koponyád éppen hogy nem bors de combat. Ép és egészséges a szellemi életed. Úgyhogy halljuk csak a véleményed.
- Hát - hebegett Clifford -, ebben a dologban akkor sem hinném, hogy különvéleményem lenne... Amit én gondolok róla, annak jól megfelel az a nézet, hogy az ember a házassággal egyszer s mindenkorra a helyére tette a kérdést. Noha persze nagy dolog akkor, ha egy férfi és egy nő vonzódik egymáshoz. - Hogy értsük azt, hogy nagy dolog? - firtatta Tommy. - Hát... kiteljesíti a meghittséget - mondta ki nagy nehezen Clifford, női módra vonakodva az ilyen témától. - Nohát, Charlie meg én a szexualitást olyasféle kommunikációnak tartjuk, mint a beszélgetést. Ha egy nő ilyen kommunikációba bocsátkozik velem, mi sem természetesebb, mint hogy az ágyban fejezzük be a csevegést, amint megérett rá a helyzet. Sajnos, velem nemigen kezdenek ilyesféle beszélgetésbe a nők, így aztán egyedül fekszem le, bár nem hiszem, hogy kevesebb lennék ezáltal... remélem legalábbis, hogy nem, mert hát ki tudja? Akárhogy is, csillagfényes számításaim, amiket megzavarhatna a dolog, nincsenek, halhatatlan műveket sem kell írnom. Lógós fráter vagyok én csak a hadseregben... Csönd lett. A négy férfi dohányzott. Connie ott ült közöttük, s a varrását öltögette. Ott ült, igen! Ott kellett ülnie szótlanul. Csöndben, mint egy kis egér, s bele nem szólni ezeknek a roppantul intelligens férfiaknak a magasröptű spekulációiba. De hogy ott legyen, az fontos volt. Nélküle nem boldogultak volna olyan jól, gondolataik nem szárnyaltak volna olyan szabadon. Connie távollétében Clifford sokkal idegesebb és ingerlékenyebb volt, inába szállt a bátorsága, és a beszélgetés egyhamar elakadt. Tommy Dukesnak is jobban forgott a nyelve az asszony jelenlétében. Hammondot nem szerette igazán Connie; önző volt a maga elvont módján. Charles May pedig, noha Connie talált benne valami kedvelnivalót, ízléstelennek, tisztátalannak tűnt egy kissé, csillagképei dacára. Hány estét ült végig Connie, ennek a négy embernek a megnyilvánulásait hallgatva! Ennek a négynek, s olykor egy-két másiknak is. Hogy szemlátomást soha semmire nem jutnak, nem érintette különösebben. Szerette hallgatni őket, különösen, ha Tommy is ott volt. Elszórakoztatta a beszélgetés. Ahelyett hogy csókolgatnák, s a testükkel érintenék az embert, a lelküket tárják fel. Valóban jó szórakozás! Hanem micsoda hideg elmék! Ám valamiképp bosszantották is. Akkor már több tiszteletet érzett Michaelis iránt, akit ezek nem győztek pocskolni; korcs kis parvenü, mondták, a legpocsékabb fajta tanulatlan akarnok. Korcs vagy nem korcs, akarnok vagy sem, ő legalább véghezviszi, amit gondol, s nem megannyi szóval járja körbe eszméit a szellemi élet promenádján. Connie-nak nem volt kedve ellen való a szellemi élet, őszinte örömét lelte benne. Úgy vélte azonban, túlzásba megy már ez egy kissé. Szeretett ott lenni, a cimborák között, ahogy magában nevezte őket, ezeken a híres, dohányfüstös estéken. Elmondhatatlanul szórakoztatta, sőt büszkévé is tette, hogy lám, az ő szótlan jelenléte nélkül még a beszélgetéssel sem boldogulnak. Mérhetetlenül tisztelte a gondolatot... és ezek az emberek legalább tisztességesen próbálnak gondolkodni. A szög azonban csak-csak nem akart kibújni a zsákból. Olyan hévvel s annyira egyformán beszélgettek ezek valamiről, de hogy miről is, azt Connie, ha az élete függ tőle, se tudta volna megmondani. Ezt a valamit mellesleg Mick sem tisztázta. De hát Mick nem is akart semmit, csak átvergődni az életén, s megnehezíteni annyira a mások sorsát, amennyire azok próbálták az övét. Valóban antiszociális figura volt, ezt Clifford meg a cimborák méltán hányták szemére. Clifford meg a cimborák bezzeg nem voltak antiszociálisak; többé-kevésbé mindnyájan az emberiség megmentésére vagy legalábbis okítására törekedtek.
Egy vasárnap esti kellemes beszélgetésen megint csak a szerelemre terelődött a szó. - Áldassék hát a kötelék, Mely szíveinket szelíden fogja össze... - mondta Tommy Dukes. - Jó lenne tudni, milyen kötelékről van szó. A kötelék, amely bennünket fog most össze, az, hogy egymáson köszörüljük az eszünket. Mert ettől eltekintve átkozottul kevés, ami összeköt. Inkább széthúzunk, rosszindulatú megjegyzéseket teszünk egymásra, már ahogy ez lenni szokott a világ minden nyavalyás entellektüeljével. És nyavalyás mindenki egyebével, ha jól megnézzük, hisz mindenki ezt csinálja. Vagy széthúzunk, de közben cukrozott hazugságokkal leplezzük az egymás iránti rosszhiszeműségünket. Milyen különös, hogy a szellemi élet gyökerei, úgy látszik, gyűlölségből, mérhetetlen és feneketlen gyűlölségből táplálkoznak. És hogy ez soha nem volt másként! Nézzétek meg Szókratészt meg a bandáját, ahogy Platónnál meg van írva! Az a tömény rosszakarat, az az öröm, ahogy ízekre szaggatnak másokat... Protagorászt vagy kit, például. És Alkibiadész meg a többi kis tanítványkutya hogy kap a koncon! Az ember akkor már, komolyan mondom, inkább Buddhát választaná, ahogy békén ül a bódhi-fa alatt, vagy Jézust, amint vasárnapi kis történetekkel traktálja a tanítványait, békességben, holmi szellemi sziporkák nélkül. Valami nagy-nagy baj van a szellemi élettel. Gyűlölségben és irigykedésben, irigykedésben és gyűlölségben gyökerezik mindenestül. Gyümölcseiről ismeritek meg a fát. - Azért én nem mondanám, hogy olyan mindenestül gyűlölködők lennénk - tiltakozott Clifford. - Kedves jó Cliffordom, arra gondolj, hogyan szoktuk, mindnyájan, kibeszélni egymást. Mindőnk közül én vagyok talán a legrosszabb, mert én aztán mérhetetlenül többre tartom a spontán rosszindulatot, mint a szirupfőzetet; ez utóbbi, ez az igazi méreg; ha rákezdem, micsoda pompás fickó is ez a Clifford stb. stb., akkor a szegény Cliffordot csak sajnálni lehet. Az isten szerelmére, rólam csak rosszat mondjatok, halljátok-e! Akkor legalább tudni fogom, hogy jelentek nektek valamit. De ha összeszirupoztok, végem. - De ha én úgy érzem, hogy őszintén kedveljük egymást! - ellenkezett Hammond. - Én is azt mondom... Hisz olyan rosszindulatú megjegyzéseket teszünk egymásra, egymás háta mögött, hogy csak még. És én vagyok a legkomiszabb. - Meggyőződésem, hogy összetéveszted a szellemi életet a kritikai tevékenységgel. Abban igazad van, hogy Szókratész ragyogó lendületet adott a kritikai tevékenységnek, de tett annál többet is - mondta Charlie May, némiképp professzorosan. A cimborák, szerénységük páncélja mögött, igencsak nagyképűek tudtak lenni. Ex cathedra nyilatkozott mind, s mind olyan alázatosnak tette magát. Dukes nem volt hajlandó Szókratészról vitázni. - Nagyon igaz, a kritika és a tudás nem ugyanaz - jegyezte meg Hammond. - Nem bizony - szúrta közbe Berry, egy barna, félénk fiatalember, aki Dukesot keresve csöppent a társaságba, és ott fogták éjszakára. Úgy néztek rá, mint egy beszélő szamárra. - Nem a tudásról beszéltem... a szellemi életről beszéltem - nevette el magát Dukes. - A valódi tudás a tudat teljes corpus-ából fakad; a gyomrunkból és a péniszből csakúgy, mint az agyból és az észből. Az elme csak elemezni és racionalizálni képes. Ha az elmét, a rációt fölébe helyezzük a többinek, sivatagot teremtünk, nem tudván egyebet tenni, mint kritizálni. Csak ezt
tudjuk tenni, azt mondtam. És ez bődületesen fontos. Isten az atyám, kritikára van ma szüksége a világnak... hogy holtra kritizálják, arra van szüksége. Éljük tehát csak szellemi életünket, tobzódjunk csak rosszindulatunkban, romboljuk földig ezt az egész rohadt öreg cirkuszt. Hanem jól ügyeljetek, mert ez már csak ilyen: amíg az ember éli az életét, valami módon szerves egységben marad az élet egészével. De amint a szellem életét kezdi élni, leszakítja az almát. Megszünteti az alma és a fa kapcsolatát, vége a szerves kapcsolatnak. És akinek semmije nincs az életben, csak a szellemi élet, az maga is leszakított alma... az lehullott a fáról. És akkor már logikai szükségszerűség, hogy gyűlölködjék, aminthogy a leszakított alma is szükségképpen romlik meg. Clifford nagy szemeket meresztett: végképp nem értette. Connie nevetett magában. - Akkor hát leszakított almák vagyunk mindnyájan - mondta epés-ingerülten Hammond. - Csináljunk legalább almabort magunkból - jegyezte meg Charlie. - No de mi a véleményük a bolsevizmusról? - kockáztatta meg a barna Berry, mintha ugyan erre ment volna ki az egész. - Bravó! - dörögte Charlie. - Mi a véleményetek a bolsevizmusról? - Rajta! Kritizáljuk tönkre a bolsevizmust! - mondta Dukes. - Tartok tőle, hogy a bolsevizmus fogas kérdés - ingatta a fejét komolyan Hammond. - A bolsevizmus, már ahogy én látom, a burzsoának nevezett jelenség felsőfokú gyűlölete jelentette ki Charlie. - De hogy mit jelent a burzsoá, az nincs kellőképp tisztázva. Jelenti, többek között, a kapitalizmust. De az érzés és érzelem is olyannyira burzsoá dolog, hogy ki kell találni az ezek nélkül való embert. Aztán az individuum, különösen az emberi személyiség ugyancsak burzsoá, következésképp el kell nyomni. Meg kell merítkeznünk egy nagyobb edényben, a szovjet-szocializmus edényében. De burzsoá még az élő szervezet is, az ideálnak ily módon mechanikusnak kell lennie. És az egyetlen nem organikus, egységes létező, mely sok különféle, de egyaránt lényeges részből áll: a gép. Minden ember egy-egy gépalkatrész, és a gép hajtóereje a gyűlölet... a burzsoá gyűlölete. Hát ennyit jelent nekem a bolsevizmus. - Pontosan! - vette át a szót Tommy. - Szerintem azonban mást is jelent: tökéletesen és maradéktalanul leírja az ipari eszményt. Voltaképp a gyártulajdonos eszményét adja, dióhéjban, csak épp a gyártulajdonos tagadná, hogy a gyűlölet a hajtóerő. Pedig bizony hogy az: magának az életnek a gyűlölete. Meg kell csak nézni ezt a mi Közép-Angliánkat, mi mást fogalmaz meg, mint a gyűlöletet... De hát ez is a szellemi életből adódik, logikus következménye annak. - Tagadom, hogy a bolsevizmus logikus volna, ellene mond a tulajdon premisszái java részének - jelentette ki Hammond. - Drága barátom, a materiális premisszának nem mond ellent, aminthogy a tiszta ész is azt igenli... kizárólagosan. - A bolsevizmus legalább odáig süllyedt, ahonnan nincs tovább - mondta Charlie. - Nincs tovább? Mindenhonnan van tovább! Nagyon rövid időn belül a bolsevikieké lesz a világ legjobb és legkorszerűbben felszerelt hadserege. - De hát ez nem mehet így örökké... ez a gyűlölködés. Kell jönnie valami reakciónak... mondta Hammond.
- Évek óta várjuk... és várunk tovább is. A gyűlölet, mint minden egyéb, expanzív természetű. El nem kerülhető következménye annak, hogy eszméket erőszakolunk az életre, hogy erőszakot teszünk legmélyebb ösztöneinken; eszmékbe kényszerítjük legmélyebb érzéseinket. Formulákkal hajtjuk magunkat, akár a gépet. A logikus elme azt hiszi, ő uralja a helyzetet, ám a helyzet így tiszta gyűlölséggé válik. Mi is bolsevikok vagyunk, de képmutatók. Az oroszok legalább képmutatás nélküli bolsevikok. - De annyi más út van, nem a szovjeteké az egyetlen - vélekedett Hammond. - A bolsevikok még csak nem is intelligensek. - Persze hogy nem! De néha okos dolog féleszűnek lenni, már akkor, ha az ember el akarja érni a célját. Személy szerint az a véleményem, hogy a bolsevizmus féleszű, de ugyanígy féleszű ez a mi nyugati társadalmi berendezkedésünk is. Sőt féleszűnek tartom ezt a mi nagyra becsült szellemi életünket is. Kreténmód merevek, idiótamód érzéketlenek vagyunk. Mi is bolsevikok vagyunk, csak épp más névvel illetjük magunkat. Azt hisszük, istenek vagyunk... istenszerű emberek! Ugyanott vagyunk, ahol a bolsevizmus. Emberibb, szívvel és pénisszel bíró embernek kell lennünk, ha nem akarunk istenné vagy bolsevistává válni... mert a kettő ugyanaz: jobb, hogysem igaz lehessen. A rosszalló csöndet Berry félénk kérdése törte meg: - De a szerelemben azért te is hiszel, ugye, Tommy? - Te arany gyerek! Nem, te angyali lélek, nem és nem, majdhogynem soha! A szerelem manapság szintúgy féleszű, mint minden egyéb. Mert miféle szerelemre gondolsz? Arra, ahogy ezek a ringó derekú fickók dzsesszmuzsikára prütykölik a kis ugribugri, fokhagymagerezd-fenekű nőiket? Vagy arra a másikra, a birtokegyesítőre, a siker kovácsolójára, az én férjem-én feleségem formulára? Hát nem, barátocskám, nem hiszek én ezekben! - Valamiben azért csak-csak hiszel te is? - Én? Hát, elméletileg, hiszek a jó szívben, a virgonc péniszben, az eleven intelligenciában meg abban, hogy legyen mersze az embernek hölgyek előtt is kimondani, hogy “szar”. - Neked akkor, lám, megvan mindez - mondta Berry. Tommy Dukes féktelen hahotára fakadt. - Ó, te angyal! Bár úgy lenne! Bár úgy lenne! De nem: a szívem zsibbadt, mint egy krumpli, a péniszem csak lóg, és soha föl nem üti a fejét, és inkább azt vágatnám le, mint hogy szart mondjak az anyám vagy a nagynéném füle hallatára... mert ők aztán valódi úrihölgyek, úgy vigyázz; intelligens sem vagyok igazában, csak afféle “szellemkedő”. De szép is lenne intelligensnek lenni: akkor aztán minden említett és említhetetlen porcikájában élne az ember, csakugyan. Jó reggelt! - köszön rá emelt fővel a pénisz a valóban intelligens emberre. Renoir mondta, hogy a péniszével festi a képeit... és micsoda remek képeket festett! Bár én is tudnék kezdeni valamit a magaméval. Istenem! De ha csak beszélni tud az ember! A Hadész kínjai mellé még ez is! Szókratész volt a megmondhatója. - Vannak azért kedves nők is a világon - ütötte föl a fejét s szólalt meg váratlanul Connie. A férfiak megnehezteltek... úgy illett volna, hogy süketnek tettesse magát. Rossz néven vették, hogy tanújelét adta, milyen élénken figyel az efféle beszédre. - Istenem! “Ha énhozzám nem kedvesek, Mit érdekel, hogy milyenek?”
- szavalta Tommy. - Nem, reménytelen eset vagyok, sajna. Egyszerűen nem tudok együtt rezdülni egy nővel. Nincs az a nő, akit igazán akarnék, mikor arra kerül a sor, és nem fogok erőszakot tenni magamon... Istenemre, nem! Már csak maradok, ami vagyok, élem ezt a szellemi életet. Az egyetlen tisztességes dolog, amit tehetek. Egész boldogan el tudok beszélgetni a nőkkel; csak ne lenne olyan tiszta, olyan reménytelenül tiszta ügy! Mit szólsz hozzá, Hildebrand, gyermekem? - Sokkal egyszerűbb tisztának maradni - mondta Berry. - Hát ez az, már csak ilyen egyszerű az élet.
Ötödik fejezet Egy fagyos, bágyadt napsütéses februári reggelen Clifford és Connie sétára indult a parkba és az erdőbe. Pontosabban, Clifford a motoros székét csühögtette, Connie pedig mellette lépkedett. A metsző levegő kénes volt most is, de rég megszokták mind a ketten. Pára ülte meg a közeli látóhatárt, opálosan csillogott a fagyban és a füstben; fönt egy kis darab kék ég; mintha zárt térben lettek volna, örökké odabent. Az élet álom vagy őrjöngés: örökké zárt térben, odabent. A park durva-száraz füvén birkák köhögtek, a fűcsomók tövében kéken ült meg a dér. A parkon át ösvény, szép rózsaszín szalag vezetett az erdei kapuhoz. Clifford nemrég hordatott rá rostált salakot a meddőhányóból. Az alvilág kőzete és hulladéka, égetéssel szabadulván meg kéntartalmától, élénkrózsaszínt játszott, garnélarákszínűt száraz időben, remeterákszínűt, ha esett. Most halvány garnélaszíne volt, kékesfehér dérrel csipkézve. Connie kedvelte a talpa alatt csikorgó rózsaszín salakot. Lám, minden rosszban akad valami jó is. Clifford óvatosan ereszkedett alá a dombon, Connie keze a széken nyugodott. Előttük terült el az erdő, legközelebb a mogyoróbozót, távolabb a tölgyes lilás rengetege. Az erdőszélen nyulak rágcsáltak, szökdécseltek. Varjúsereg rebbent föl hirtelen, s húzott fekete vonalat az alacsony mennyboltra. Connie kinyitotta az erdei kaput, és Clifford lassan átpöfögött rajta, ki a széles lovaglóútra, mely dombnak föl vezetett a csupasz vesszejű mogyoróbokrok között. Az erdő annak az erdőségnek volt a maradványa, amelyben Robin Hood vadászott egykor; a lovaglóút pedig hajdan maga volt az országút. Most már persze csak magánút egy magánerdőben: a mansfieldi országút északnak kerülte meg az erdőt. Az erdőben teljes volt a mozdulatlanság, a száraz levelek alján megült a dér. Szajkó kiáltott élesen, kicsi madarak röpdöstek. Vad sehol; még a fácánokat is kipusztították a háborúban, s az erdő őrizetlen maradt, míg Clifford nemrégiben föl nem fogadott egy vadőrt. Clifford szerette az erdőt, szerette az öreg tölgyeket. A tulajdon nemzedékéhez tartozónak érezte, védelmezni akarta őket. Háborítatlannak kívánta az erdőt, elzárni a világtól. A kerekes szék lassan pöfögött fölfelé, meg-megdöccenve a fagyott göröngyökön. Bal kéz felé hirtelen tisztás tárult fel, halott páfrányok bokrai, egy-egy nyurga-vékony facsemete; nagy, fűrészelt tönkök mutogatták csonkjukat s levegőt csapoló, halott gyökereiket. Hellyel-közzel fekete foltok, ahol a favágók gallyat, aljfát égettek. Sir Geoffrey ezen a helyen is lövészárok-ácsolatnak való fát vágatott a háború alatt. A lovaglóúttól jobb kézre eső, enyhén emelkedő domb le volt tarolva, szánalmas, elhagyatott látvány. A dombtetőn, ahol egykor tölgyek álltak, csak a kopárság; innen a fák fölött el lehetett látni a bányavasútig meg az új Stacks Gate-i bányáig. Connie máskor is megállt és körülnézett itt. Seb az erdő tiszta magányában, beengedi a világot, gondolta, de Cliffordnak nem mondta. Ez az irtás mindig felbőszítette Cliffordot. Megjárta a háborút, tudta, mit jelent. De a sodrából csak akkor jött ki, ha meglátta ezt a domboldalt. Újratelepíttette, de Sir Geoffreyt gyűlölte miatta.
Clifford mozdulatlan arccal ült, míg széke az emelkedőt mászta. A dombtetőre érve megállt; nem kockáztatta a lehajtást a hosszú, hepehupás lejtőn. Csak ült, s nézte az aláereszkedő lovaglóút zöldjét, a páfrányok és tölgyek között nyújtózót. A domb tövében egy kanyarral eltűnt az út: könnyed ívű, kecses kanyar, hajdanvolt lovagoknak s poroszka lovukat megülő úrhölgyeknek való. - Az én szememben mindig is ez a vidék volt Anglia szíve - jelentette ki Clifford a fátyolos februári napsütésben. - Csakugyan? - mondta Connie, s kék kötött ruhájában rátelepedett egy útszéli fatönkre. - Igen. A régi Anglia, s annak is a szíve; szeretném megőrizni érintetlenségét. - Hát igen - mondta Connie, de miközben kimondta, meghallotta a Stacks Gate-i bánya tizenegy órát jelző szirénahangját. Clifford annyira szokva volt hozzá, hogy meg se hallotta. - Azt akarom, hogy ez az erdő tökéletes legyen... és érintetlen. Senki be ne tehesse a lábát illetéktelenül - mondta Clifford. Volt némi pátosz a szavaiban. Az erdő csakugyan megőrzött valamennyit a régi, vad Anglia misztériumából, de Sir Geoffrey irtásai csapást mértek rá. Milyen csöndesek a fák, milyen szépen hálózzák zegzugos ágaik az eget, milyen makacsul magasodik szürke törzsük a barna páfrányok fölé! S micsoda biztonságban röpdösnek ágaik közt a madarak. Valaha szarvasok és íjászok járták a rengeteget, szerzetesek szamaragoltak a fák alatt. Az erdő emlékezett, emlékezett. Clifford csak ült a sápatag napfényben, amely meg-megcsillant sima, szőkés haján; telt, pirospozsgás arca kifürkészhetetlen. - Ilyenkor bánom csak igazán, hogy nincs fiam - mondta. - De az erdő a családodnál is öregebb - mondta gyöngéden Connie. - Öregebb bizony - viszonozta Clifford. - De mi őriztük meg. Nélkülünk már... odalenne már, mint a többi része. Meg kell őrizni valamennyit a régi Angliából! - Kell? - kérdezte Connie. - S ha csak az új Anglia ellenében lehet? Szomorú, tudom. - Ha meg nem őrzünk valamit a régi Angliából, egyáltalán nem lesz Angliánk - mondta Clifford. - És nekünk, akiknek ez a birtok adatott, s ez az érzés iránta, meg kell őriznünk. Szomorú csönd lett. - Hát igen, még egy kis ideig - mondta akkor Connie. - Egy kis ideig! Ez minden, amit tehetünk. Megtenni a magunkét. Úgy érzem, mióta csak miénk ez a vidék, családunk minden férfitagja becsülettel megtette a magáét. A konvenciókkal szembe lehet szegülni, de a tradíciót őrizni kell. - Megint csönd lett. - Milyen tradíciót? - kérdezte Connie. - Ezt! Anglia tradícióját! - Igen - mondta rá lassan az asszony. - Éppen ebben segítene egy utód; az ember, magában, csak egy szeme a láncnak. Connie nem rezdült az effélékre, de nem szólt semmit. Arra gondolt, milyen személytelenül beszél Clifford a gyermek utáni vágyáról. - Kár, hogy nem lehet fiunk - mondta végül Connie.
A férje állhatatosan függesztette rá kerek, sápadt-kék szemét. - Talán nem is bánnám, ha más férfitól fogannál gyereket - mondta. - Ha itt nevelnénk föl, Wragbyben, hozzánk tartozna, hozzánk és Wragbyhez. Nem tartom én olyan nagyon fontosnak az apaság kérdését. Ha mi nevelnénk, hát a miénk lenne, s folytathatná, ahol mi abbahagyjuk. Érdemes eltűnődni rajta, nem gondolod? Connie ránézett valahára. Úgy beszél a gyermekről, az ő, a Connie gyermekéről, mint valami tárgyról! - No és az a másik férfi? - kérdezte. - Sokat számít az? Olyan mélyen érintenének bennünket ezek a dolgok?... Az a régi szeretőd, Németországban... jelent ma már valamit is? Aligha. Úgy vélem, nem ezek a kis cselekedetek, nem ezek a múló kapcsolatok számítanak az életben. Elmúlnak, semmivé lesznek. Hol... de hol van a tavalyi hó?... Ami kitart egy életen át, az számít csak igazán; kinek-kinek a saját élete, a maga folyamatosságában, a maga fejlődésében. De az ilyen alkalmi kapcsolatok? És különösen egy alkalmi nemi kapcsolat! Ha az emberek el nem túloznák olyan nevetségesen, nyom nélkül múlna el, akár a madarak párosodása. És úgy volna is rendjén. Mert mit számít? Az élethossziglani párkapcsolat, egyedül annak van jelentősége. Együtt élni nap nap után, s nem együtt hálni egyszer vagy kétszer. Te meg én házasok vagyunk, bármi történjék is velünk. Szokásává lettünk egymásnak. És a megszokás, nézetem szerint, bármilyen alkalmi izgalomnál fontosabb. A lassú, hosszú, folyamatos együttlét... ez az, ami éltet... és nem holmi esetleges kaland. Ha együtt él két ember, lassan-lassan eggyé válnak szinte, együtt és egymásban rezdülnek. Ez a valódi titka a házasságnak, nem a nemiség; legalábbis nem a szimpla nemi funkció. Te meg én egymáshoz tartozunk a házasságban. Ha ehhez tartjuk magunkat, megoldhatjuk ezt a nemi kérdést, ahogy a fogorvoshoz járást is megoldjuk; meg kell oldanunk, mivel a sors keresztülhúzta számításainkat. Connie csak ült, és ámulattal és némi félelemmel hallgatta a férjét. Nem tudta, igaza van-e vagy sem. Ott van Michaelis, akit szeret, vagy legalábbis ezt mondja magának. De ez a szerelem csak afféle kirándulás a házasságából, kiruccanás az együttlét, szenvedéssel és türelemmel teljes, lassú évei során gyarapodó meghittségből. Úgy lehet, az emberléleknek szüksége van ilyen kiruccanásokra, nem szabad megtagadni tőle. De a kiruccanásnak az a lényege, hogy az ember hazatér. - És nem érdekelne, milyen férfi gyermekét hordom ki? - Meg kell bíznom, Connie, a természetes ösztönödben, a tisztességedben. Tudom, nem hagynád, hogy méltatlan fickó érintsen. Connie Michaelisre gondolt. Ha Clifford valakit, egy Michaelist aztán bizonyosan méltatlannak ítélne. - Csakhogy egy férfi meg egy nő különbözhet abban, hogy kit tart méltatlannak - mondta. - Nem - felelte Clifford. - Hisz szeretsz. Nem tudom elképzelni, hogy szóba állj olyan emberrel, aki nekem nyilvánvalóan ellenszenves. Nem is engedné a természeted. Connie hallgatott. Logikus szavak, mégis tévesek mindenestül, ugyan mit felelhetne rájuk? - És ha megtörténik, elvárnád, hogy elmondjam? - nézett szinte lopva a férjére. - Nem, jobb, ha nem tudom meg... De ugye, te is úgy látod, hogy egy ilyen alkalmi viszony semmiség az egymással töltött hosszú évekhez képest? A nemiséget, nemde, alá lehet rendelni egy hosszú élet egyéb szükségleteinek? Élni kell vele, ha úgy adódik, s ha már egyszer
késztetést érzünk rá. Végtére, mit számítanak ezek a tünékeny izgalmak? Érintik-e az élet lényegét, amely nem más, mint önálló, teljes személyiséget alakítani ki az évek során? Teljes életet élni, ez a lényeg. Ha a nemi élet hiánya meggátol ebben, menj, és keríts szeretőt magadnak. Ha a gyerek hiánya gátol meg, szülj gyermeket, ha lehet. De csak az életed teljessége végett, egy tartalmas harmónia reményében. Mert te meg én meg tudjuk ezt teremteni... ugye, te is így látod?... megteremtjük, ha alkalmazkodunk a körülményekhez, s ha, mint mindent, ezt is közös életünk állhatatos szövedékébe szőjük bele. Te is így látod? Connie-t megrendítették férje szavai. Tudta, elvben igaza van. De mikor a Clifforddal való közös élet állhatatos szövedékére gondolt... elbizonytalanodott. Valóban azt követelné a végzete, hogy a férje életének szövedékébe szövögesse bele magát élethossziglan? Ezt és semmi mást? Ennyi lenne hát? Azzal kell megelégednie, hogy ővele szője rendületlenül a közös élet egyhangú kelméjét, melyet legföljebb egy-egy kaland alkalmi brokátvirága frissít? De honnan tudja, miként fog érezni jövőre? Lehet azt előre tudni? Hogy mondhatja rá az igent? Évek hosszú sorára? Azt a kicsike, lélegzetnyi igent! Igazság, hogy egy ilyen pillekönnyű szó kösse meg örökre? Mikor annak természete szerint el kell rebbennie, hogy újabb igenek és nemek kövessék, csapongó pillangók módjára! - Úgy érzem, igazad van, Clifford. Már ahogy én látom, egyet gondolunk. Csakhogy az élet átformálhatja ám az ember véleményét. - De amíg át nem formálja, egyetértünk? - Ó, igen! Valóban úgy érzem. Connie egy barna spanielra lett figyelmes; a kutya egy mellékösvényről szaladt elő, s most őket nézte fölszegett fejjel, apró, torokhangú vakkantásokkal. Mögötte puskás férfi tűnt fel: sebes-könnyed léptekkel feléjük tartott, akárha támadásra készen, de csakhamar megtorpant, s kezét a kalapjához emelve, völgy iránt fordult. Az új vadőr volt csak, de hirtelen, baljós felbukkanása megrémítette Connie-t. Ilyennek látta, igen, semmiből előtűnő, váratlan fenyegetésnek. Sötétzöld bársony vadásznadrágja volt és kamásnija, a régi módi szerint; arca és a bajusza vörös, a tekintete tartózkodó. Szapora léptekkel indult lefelé. - Mellors! - kiáltott rá Clifford. A férfi könnyedén megfordult, s kurta mozdulattal, katonásan tisztelgett. - Megfordítaná a székem, és segítene beindítani? Könnyebb lenne úgy. A férfi vállára vetette fegyverét, és sajátos, gyors, mégis halk léptekkel közeledett, mint aki észrevétlen akar maradni. Szikár volt, mérsékelten magas, hallgatag. Szemét a székre szegezte, Connie-ra rá se nézett. - Connie, ez itt Mellors, az új vadőr. Mellors, találkozott már a méltóságos asszonnyal? - Nem, uram - jött a semleges-készséges válasz. A férfi levette kalapját, s előtűnt sűrű, sötétszőke haja. Egyenest Connie szemébe nézett, higgadtan, félelem nélkül, személytelenül, mint aki megnézi, kinek mutatják be. Connie elbátortalanodott. Félénken fejet hajtott a férfinak, s az, kalapját átvéve baljába, könnyedén meghajolt, akár egy úriember, de szólni nem szólt. Egy pillanatig így maradt, mozdulatlanul, kalappal a kezében. - Pedig nálunk van már egy ideje, nem? - kérdezte Connie.
- Nyolc hónapja, asszonyom... méltóságos asszonyom - helyesbített higgadtan Mellors. - No és hogy tetszik itt? Connie a szemébe nézett. A férfi szeme összeszűkült egy csöppet, ironikusan vagy talán csak hetykén. - Köszönöm, méltóságos asszonyom, tetszik! Iszen itt nevelkedtem... - Újfent meghajtotta magát, majd hátat fordítva föltette kalapját, és a rokkantkocsihoz lépett. Az utolsó szavakat a környék nehézkes, vontatott tájszólásában ejtette... talán gúnyból azt is, mert korábban tisztán, dialektus nélkül beszélt. Szinte úriembernek is beillett. Mindenképp különös, kemény, független embernek tetszett; látszott, magányos, de bízik magában. Clifford beindította a kis motort, a férfi óvatosan megfordította a széket, a lejtő felé, mely gyöngéd ívben veszett a mogyoróbokrok közé. - Ez minden, Sir Clifford? - kérdezte akkor. - Nem. Jobb, ha velem jön, hátha elakadok. Domb iránt nem elég erős ez a motor. - A férfi körülnézett, kutyáját keresve. Gondos tekintet, állapította meg Connie. A spániel visszanézett rá, és megbillegtette a farkát. Mellors csúfondáros, mégis gyöngéd kis mosollyal nézte a kutyáját, de a mosoly ki is hunyt szinte azonnal, és ismét kifejezéstelen lett az arca. Meglehetős sebességgel haladtak lefelé, a férfi, kezét a karfán tartva, vigyázott a kocsi egyensúlyára. Zsoldoskatonának látszott inkább, mint szolgának; volt benne valami, ami Tommy Dukesra emlékeztette Connie-t. A mogyoróbozóthoz érve Connie hirtelen előreszaladt, s kinyitotta a park kapuját. Míg a kapuszárnyat tartotta, a két férfi áthaladóban ránézett, Clifford kritikusan, a másik hűvös érdeklődéssel, mintegy személytelenül firtatva, milyen ember lehet. És Connie ebben a kék, személytelen szempárban szenvedést látott és függetlenséget, de valami melegséget is. Miért olyan zárkózott, miért olyan tartózkodó ez az ember? Clifford megállította a kocsit, amint túljutott a kapun; a férfi gyorsan, udvariasan odaugrott, hogy becsukja. - Miért szaladtál előre kaput nyitni? - kérdezte Clifford higgadt, halk hangon; éppen ez mutatta, hogy elégedetlen. - Kinyitotta volna Mellors. - Gondoltam, úgy megállás nélkül hajthatsz be. - És hagytuk volna, hogy utánunk szaladj? - Miért ne, szeretek szaladni. Mellors ismét megfogta a széket, látszatra közönyösen, de Connie úgy érezte, semmi el nem kerüli a figyelmét. Dombnak fel, a ház felé haladtukban a férfi elnyílt ajkakkal, sebesen szedte a levegőt. Voltaképp eléggé törékeny alkatú volt. Különös vitalitás árad belőle, mégis törékeny és visszafogott, érezte meg női ösztönével Connie. Connie lemaradt, hagyta, hadd előzze meg a kocsi. Elszürkült a nagyvilág; az a kis kék égdarab, mely kiviláglott a fojtogató ködpára gyűrűjéből, bezárult immár, becsukódott az égbolt, harapós hideg lett. Látszott, havazni fog. Szürke minden, szürke! Agyonfáradt világ. A rokkantkocsi a rózsaszín ösvény tetején várt. Clifford hátranézett, Connie-t keresve. - Elfáradtál, igaz? - kérdezte. - Ó, nem.
Pedig fáradt volt. Különös, elcsigázott sóvárgás, elégedetlenség mozgolódott benne. Clifford nem vette észre, nem volt szeme az ilyenre. De az idegen, az tudta. Connie világában és az életében megfakult minden, elégedetlensége öregebb volt a hegyeknél is. A házhoz érve hátrakerültek, ahol nem volt lépcső. Clifford átlendítette magát az alacsony, kézi hajtású kerekes székbe: a karja nagyon erős és ügyes volt. Connie utánaemelte lába holt terhét. A vadőr, várva, hogy elbocsássák, mindent látott, semmi el nem kerülte a figyelmét. Mintha félelmében, elsápadt - mikor Connie karjába vette a férfi tehetetlen lábát, s áttéve a másik székbe, magát Cliffordot is vele fordította -, elborzadt, igen. - Köszönöm a segítségét, Mellors - mondta közönnyel Clifford, s hajtani kezdte magát a cselédbejáró felé. - Más egyebet, uram? - kérdezte Mellors idegenül, mint aki álmában beszél. - Semmit. Viszontlátásra. - Viszontlátásra, uram. - Viszontlátásra! - köszönt Connie is, visszanézve az ajtón kívül álló vadőrre. - Kedves volt, hogy segített föltolni a széket... Nem volt nagyon nehéz? Mint aki fölébred, úgy nézett egy pillanatra Connie szemébe a férfi. - Nem, nem, egyáltalán! - mondta gyorsan, és megint csak átváltott tájszólására: - Viszon’látásra, mé’tóságos asszony! - Ki ez a vadőr? - kérdezte ebédnél Connie. - Hiszen láttad, Mellors - felelte Clifford. - Igen-igen, de honnan jött? - Sehonnan! Tevershalli gyerek... egy bányásznak a fia, nyilván. - Ő is bányász volt? - Kovácskodott a bányánál, patkolókovács volt, fönn a napszinten, ha jól emlékszem. De a háború előtti két évben már nálunk volt vadőr... amíg be nem sorozták. Apám mindig jó véleménnyel volt róla, így aztán, mikor hazajött, és újból kovácsnak állt, áthoztam ide, a régi hivatalába. Örültem, hogy kötélnek állt. Szinte lehetetlen jó vadőrt találni errefelé. Olyan ember kell, aki ismeri a környékbelieket. - Házasember? - Az volt. De a felesége elbitangolt... mindenféle férfiakkal... míg ki nem kötött egy Stacks Gate-i bányásznál; tudtommal ma is együtt élnek. - Eszerint ez a férfi magányosan él? - Többé-kevésbé. A faluban ott az anyja... meg a gyereke, ha jól emlékszem. Clifford ránézett Connie-ra; halvány, enyhén dülledt szeme elködlött egy kevéssé. Látszatra mintha nagyon is élénk lenne, de a mélyebb háttér, akár a közép-angliai légkör, ködös-fátyolos. S mintha egyre közelebb nyomulna a köd. Mikor így nézett Connie-ra, kerek, pontos választ adva egy-egy kérdésére, az asszony úgy érezte, köddel telítődik, semmivé ritkul férje belső világa. Megrémült ilyenkor: szinte az idiotizmusig menően személytelennek érezte a férjét.
Fölsejlett benne az emberi lélek egyik nagy törvénye: ha az ember érzelmi élete megrázkódtatást szenved, olyat, amelyik nem öli meg a testet, mintha a lélek is a testtel együtt gyógyulna. De ez csak a látszat. Csak az ember szokásrendszere tér magához. A lélek sebe lassacskán újra jelentkezik, zúzott seb gyanánt, s a könyörtelen fájdalom lassan-lassan tovaterjed, míg be nem tölti a teljes pszichikumot. S mikor már azt hisszük, felépültünk, s elfelejtettük a rosszat, akkor kell megküzdenünk a legiszonytatóbb utóhatással. Így történt ez Clifforddal is. “Felépült”, visszatért Wragbybe, írni kezdett; úgy tűnt, sikerül felejtenie, visszatért az életbe vetett hite, visszanyerte lelki egyensúlyát. De aztán, az évek multával - Connie úgy érezte - lassacskán megsajdult a félelem és az iszonyat zúzott sebe, s azóta is terjed a fájdalom. Éppen mert olyan mély volt a seb, lehetett érzéketlen jó ideig, mintha nem is léteznék. Most azonban ismét jelentkezik, egyre terjedő, már-már bénító félelemként. Mentálisan ép volt Clifford, de a bénulat, a mély megrázkódtatás okozta bénulat fokozatosan terjedt, és érzelmi életét fojtogatta. És Connie úgy érezte, benne is éppen úgy munkál a rontás, mint a férjében. Valami benső rettegés, üresség, valami minden iránt való közöny terjedt feltartóztathatatlanul a lelkében. Clifford, ha jó napja volt, most is csodásan tudott beszélni, s úgy látszott, kezében a jövője, mint legutóbb is, az erdőben, mikor arról beszélt, foganjon gyermeket Connie, szüljön örököst Wragbynek. De másnapra a csillogó szavak elhervadtak, megannyi száraz levél, összekunkorodó, széjjelporló, semmit nem jelentő; elragadja őket az első szélroham. Nem egy tevékeny élet nedvdús hajtásai, nem is maradnak meg fájukon: egy tehetetlen élet elhullatott levelei csupán. Mindent ilyennek látott maga körül. A tevershalli bányászok ismét sztrájkot emlegettek, de Connie úgy látta, ebben sem energiájuk nyilvánul meg, hanem a háború okozta belső zúzódás, mely sokáig nem adott életjelt, de most lassan felszínre törve, megteremti a nyugtalanság fájdalmát, az elégedetlenség bódulatát. Mélységes mély a zúzódás... a hamis, embertelen háború ütötte seb. Nemzedékek eleven vérkeringése moshatja csak el az emberek lelkében és testében megfészkelt fekete vérrögöt. S az is csak akkor, ha új reménység sarjad. Szegény Connie! Az évek lassú vonulásával semmivé foszló életét siratta. Mert Clifford szellemi élete meg az övé mintha egyre vesztett volna tartalmából. Voltak napok, amikor házasságuk, a meghittség szokására épülő, egybefonódó életük, mindaz, amiről Clifford beszélt, egyszerűen semmivé foszlott. Szó, szó, megannyi üres szó. Egyedül a semmi a valódi, s ezt takarja a szavak hipokrízise. Ott volt aztán Clifford sikere: a lotyó-istennő! Clifford híres volt szinte: könyvei ezer fontot hoztak a konyhára. Sokfelé közölték a fényképét. Mellszobra volt egy galériában, két másik olajportrét őrzött róla. Úgy tetszett, a modernek közt is ő a legmodernebb. Hátborzongató, visszás nyilvánossági ösztönével elérte, hogy a négy-öt legismertebb “fiatal entellektüel” közé számítsák. Hogy az intellektusnak mi köze az egészhez, Connie nem tudta volna megmondani. Clifford valóban ügyes volt az emberek és indítékaik enyhén gunyoros elemzésében, annak is abban a fajtájában, amely mindent és mindenkit darabokra szed, és úgy hagy. De mintha csak kölyökkutya tépdesne szét egy díszpárnát, azzal a különbséggel, hogy Clifford írásai nem voltak sem fiatalosak, sem játékosak, hanem éppen hogy nyugtalanítóan öregek és megátalkodottan önteltek. Hátborzongatóak. Üresek. Ez az érzés visszhangzott minduntalan Connie lelke mélyén: üres az egész, az üresség ragyogó fitogtatása. Üres hivalkodás. Hivalkodás! Hivalkodás! Michaelis Cliffordot tette meg új darabja kulcsfigurájává; a cselekményt már föl is vázolta, el is készült az első felvonással. Michaelis még Cliffordnál is jobban értett a semmi
fitogtatásához. Ezekben a férfiakban ez volt talán az utolsó épen maradt szenvedély: a hivalkodás szenvedélye. Nemi vonatkozásban szenvedély nélkül valók, sőt halottak. És ez egyszer Michaelis sem a pénzre utazott. Cliffordot soha nem a pénz érdekelte elsősorban, noha megszerezte azt is, ahol csak tudta, hiszen a sikernek a pénz a záloga. És ők ezt, a sikert akarták. Hivalkodni akartak mind a ketten... önmagukkal hivalkodni, magukra terelni, egy időre legalább, a tömegek figyelmét. Különös jelenség... prostitúció a lotyó-istennő szolgálatában. Connie, idegen lévén tőle a dolog - jó ideje érzéketlen volt már iránta -, ebben is csak a tátongó űrt látta. Semmi csak ez is, ez a fajta prostitúció, s a férfiak, lám, mégis folytonosan prostituálják magukat. Holott semmi ez is. Michaelis megírta Cliffordnak, hogy drámát ír róla. Connie persze régóta tudta már. Cliffordot izgalomba hozta a hír. Újfent hallani fognak felőle, sőt ezúttal más hivalkodik vele, tiszta nyereség. Meghívta Michaelist, hozza le Wragbybe az első felvonást. Megjött Michaelis: nyár lévén, világos öltönyt és zergebőr kesztyűt viselt, Connie-nak szép mályvaszín orchideával kedveskedett, és az első felvonással nagy sikert aratott. Még Connie is megrendült... fölkavarodott, ami kevés érzés eleven volt még benne. És Michaelis, megrendülve attól, hogy hatni tud, valóban csodás volt... szép is szinte, Connie-nak legalábbis. Egy olyan faj ősi mozdulatlanságát látta a férfiban, amelyet kiábrándítani nem lehet immár; valami végletesen tisztátalan tisztaság nyilvánult meg benne. Michaelis, mindenestül prostituálván magát a lotyó-istennő imádatában, tisztának tetszett, tisztának, mint egy afrikai elefántcsont maszk, melynek faragott ívei és síkjai a tisztátalanságot tisztasággá álmodják. Életének egyik legnagyobb pillanata volt a Chatterley házaspárral átélt felindulás, az, hogy így magával tudta ragadni Connie-t és Cliffordot. Sikerült: magával ragadta őket. Átmenetileg még Clifford is belészerelmesedett... ha szabad így mondani. Következésképp másnap reggel Mick a szokásosnál is nyugtalanabb volt: nem találta a helyét, emésztette magát, keze izgett-mozgott a nadrágja zsebében. Connie nem látogatta meg az éjjel... s ő nem tudta, hol keresse. Kacérkodnak vele!... és éppen most, győzelme pillanatában. Fölment az asszony nappalijába. Connie tudta, hogy föl fog jönni. Nyugtalansága oka nyilvánvaló volt. A színdarabjáról kérdezte Connie-t... mit gondol, nem rossz? Hallania kellett, hogyan dicsérik: a dicséret fölszította, s minden nemi izgalomnál erősebben, gyatrácska szenvedélyét. Connie elragadtatottan dicsérte is a darabot, noha legbelül tudta, semmi az is. - Idehallgasson! - mondta váratlanul a férfi. - öntsünk tiszta vizet a pohárba, maga meg én. Miért nem házasodunk össze? - De hisz házas vagyok - mondta elképedve Connie, de érezni semmit nem érzett. - Ugyan!... hiszen elválhat... Miért nem házasodunk össze? Nősülni akarok. Az kell nekem, tudom... megnősülni, normális életet élni. Ahogy most élek, az maga a pokol, egyszerűen szétszaggatom magam. Idehallgasson, maga meg én egymásnak vagyunk teremtve... mi aztán tényleg egy húron pendülünk. Miért nem házasodunk össze? Most mondja meg, miért nem? Connie elképedve nézte; semmit nem érzett. Ezek a férfiak, lám, mind egyformák, képesek mindenről megfeledkezni. Gondolnak egyet, és sziporkázva felszállnak, mint a petárda, és elvárnák az embertől, hogy beléjük kapaszkodva velük repüljön, mint hiszik, a mennyekbe. - De hiszen férjes asszony vagyok - mondta. - Nem hagyhatom el Cliffordot.
- Miért nem? Ugyan miért? - kiáltotta Michaelis. - Fél év múlva észre sem fogja venni a hiányát. Cliffordnak csak ő maga létezik, senki más. És magának, Connie, ahogy látom, semmi haszna őbelőle, annyira önmaga körül forog az az ember. Van benne némi igazság, gondolta Connie. De tudta, Mickről sem lehetne megmintázni az önzetlenség szobrát. - Minden férfi önmaga körül forog, nem? - mondta. - Hát igen, úgy lehet, többé-kevésbé. Nem is tehet másként, ha vinni akarja valamire az ember. De nem erről van szó. Hanem arról, hogy mit tud nyújtani az ember egy nőnek. El tudja-e szórakoztatni amúgy istenigazából? Mert ha nem, nincs joga hozzá... - Michaelis elhallgatott, és szinte hipnotikus erővel meresztette Connie-ra nagy, mogyoróbarna szemét. Márpedig én azt hiszem - folytatta -, hogy bitang jól el tudok szórakoztatni egy nőt, úgy, hogy jobban se kell. Ezt garantálhatom. - Miféle szórakoztatásra gondol? - kérdezte Connie csodálkozó tekintettel, amelyből mintha várakozás sütött volna, noha igazából semmit nem érzett. - Mindenfélére, az istenfáját neki, mindenre a világon! Ruhákra, ékszerekre egy bizonyos határig, night-clubokra, ha úgy tetszik; arra, hogy megismerkedtetem érdekes emberekkel, nagylábon élhet... utazhat, és számít valakinek, bárhova megy is... Mindent megkap, az istenfáját, na! Michaelis diadalmas szenvedéllyel beszélt; Connie úgy nézte, mint aki megszédült, és igazában semmit nem érzett. Még a lelke felszínét sem csiklandozták meg az elébe tárt ragyogó kilátások. Legkülsőbb énje sem reagált jószerint, pedig azt szinte minden más alkalommal meg lehetett hatni. Nem, Connie üres volt, nem bírt “felszállni”. Csak ült, és bámult, és elképedtnek látszott, de semmit nem érzett, hacsak nem a lotyó-istennő módfelett kellemetlen szagát. Mick bezzeg tűkön ült, előrehajolva, szinte hisztériásan meredt az asszonyra, s nehéz lett volna megmondani, azt kívánja-e, puszta hiúságból, hogy igent mondjanak neki, vagy inkább retteg-e, hogy kimondják az igent. - Jobban meg kell gondolni ezt - mondta Connie. - Most nem tudnék mit mondani. Magának, lehet, nem számít Clifford, de nekem igen. Gondolja csak meg, mennyire elesett... - Az istenfáját neki! Ha már az elesettségre kell hivatkozni, akár én is belefoghatnék, hogy milyen magányos vagyok, s hogy mennyire az voltam mindig, megatöbbi, üres fecsegés, könnyet én is tudok fakasztani. Ha egy fickó mellett, az istenfáját, nem szól más, mint az elesettsége... Elfordult, zsebre vágott két keze vadul izgett-mozgott. Aznap este így szólt az asszonyhoz: - Ma éjjel, ugye, átjön a szobámba? Azt sem tudom, az istenfáját, hol a maga szobája. - Nem bánom - mondta Connie. Michaelis aznap éjjel még izgágább szerető volt különös, kisfiús, törékeny meztelenségében. Connie képtelen volt elvergődni a csúcsra, míg a férfi túl nem jutott a maga tetőpontján. Kisfiús, lágy meztelensége sóvárgó vágyra lobbantotta az asszonyt: miután a férfi bevégezte, Connie vadul vonagló ágyékkal küszködött tovább, míg ez hősiesen fenntartotta magát, minden erejével és önátadásával maradva meg benne, míg csak különös kis kiáltásokkal Connie is révbe nem jutott.
Mikor végre elhúzódott az asszonytól, kesernyésen, szinte csúfondárosan ezt mondta: - Maga persze nem tud elélvezni, amikor a férfi, mi? Egyedül akar a dolgok végére járni, igaz? Magának kell a karmesternek lenni! Connie életének egyik megrázkódtatása volt ez a kis szónoklat. Hiszen nyilvánvaló, hogy Michaelis csak ezt a passzív, önátengedő módját ismeri a szeretkezésnek. - Nem értem, mit mond. - Már hogyne, értené. Miután készen vagyok, maga még órákig tartja magát... én meg foggal-körömmel kapaszkodhatok, amíg ki nem elégíti magát a saját tornamutatványaival. Connie-t villámcsapásként érte ez a nyers kitörés, épp mikor szavakba nem foglalható örömtől lángolt, mikor már szinte szerelemmel fordult a férfi felé. Hiszen Michaelis, mint annyi mai férfi, alighogy elkezdte, már el is készült. És amiatt kellett neki, Connie-nak tevékeny részt vállalnia. - De hiszen maga is azt akarta, hogy folytassam, és én is kielégüljek, nem? A férfi zordan elnevette magát: - Még hogy akartam! Hát ez jó! Kapaszkodhattam foggal-körömmel, amíg maga gyakorlatozott rajtam. - Miért, hát nem akarta? - kérdezte újra Connie. A férfi kerülte a választ. - Minden nő egykutya - mondta. - Vagy el sem élveznek egyáltalán, mintha bénák vagy mik lennének... vagy kivárják, amíg a pasas elkészül, és akkor kapcsolnak rá, az ember meg kapaszkodhat. Soha még olyan nőm nem volt, aki akkor készült volna el, amikor én! Connie csak fél füllel hallgatta ezt a férfiúi vallomást. Megbénították a férfi iránta való érzései... ez az érthetetlen brutalitás. Annyira ártatlannak tudta magát. - De maga nem akarja, hogy nekem is jó legyen? - kérdezte ismét. - Jaj, dehogynem. Akarom hát! De kutya legyek, ha férfinak való mulatság várni, amíg a nő elkészül... Kevés súlyosabb csapást ért meg Connie. Meghalt benne valami. Olyan nagyon soha nem rajongott Michaelisért, nem is kívánta, amíg az ki nem kezdett vele. Valóban soha nem kívánta igazán. De ha már egyszer rávették, mi sem természetesebb, mint hogy ő is eljusson a beteljesedésig. És szinte meg is szerette érte a férfit... igen, azon az éjszakán kicsi híján beleszeretett, kész lett volna hozzámenni. Talán Michaelis is megérezte ösztönösen, s ezért akart véget vetni ilyen gorombán az egésznek... ezért döntötte össze a kártyavárat. Azon az éjszakán Connie-ban meghalt az iránta való s minden más férfi iránt való nemi vonzódás. Elvált az útjuk, Connie számára Michaelis megszűnt létezni. Kínkeservvel pergette tovább napjait. Nem maradt más, csak a taposómalom, amelyet Clifford két ember egymásba fonódó életének nevezett, két emberének, akiknek szokásává vált, hogy egy fedél alatt lakjanak. A semmi! Elfogadni az élet semmi voltát, mintha magának az életnek a végét jelentené. Elfogadni azt a temérdek fontos kis dolgot, amelynek végösszege a nagy semmivel egyenlő!
Hatodik fejezet - Manapság miért nem kedvelik igazán egymást a férfiak és a nők? - kérdezte orákulumától, Tommy Dukestól Connie. - Ó, de hisz kedvelik! Nem hiszem, hogy mióta csak kitalálták az emberfajt, bármikor is jobban kedvelték volna egymást. De csakugyan! Itt volnék például én... én aztán valóban jobban kedvelem a nőket, mint a férfiakat; a nők bátrabbak, őszintébb lehet velük az ember. Connie eltűnődött. - No igen, de magának soha semmi dolga velük! - mondta aztán. - Csakugyan? Mi mást csinálok most, ebben a pillanatban, mint hogy teljesen őszintén beszélgetek egy nővel? - Beszélget, igen... - És ha maga férfi lenne, tehetnénk-e többet, mint hogy őszintén elbeszélgessünk? - Talán nem. De a nők... - A nők azt akarják, hogy kedveljük őket, beszélgessünk velük, egyszersmind szeressük és kívánjuk őket; csakhogy szerintem ez a kettő kölcsönösen kizárja egymást. - Nem kellene, hogy így legyen! - Nem vitás, a víznek sem kellene annyira nedvesnek lennie, igazán túlzásba viszi. De hát így van ez! Kedvelem a nőket, és beszélgetek velük, következésképp nem szeretem és nem kívánom őket. A kettő egyszerre nem fordul elő nálam. - Pedig úgy kéne, hogy előforduljon. - Megengedem. De hogy egy dolognak másnak kellene lennie, mint ami, ahhoz én nem tudok hozzászólni. Connie megfontolta a hallottakat. - Nem igaz - mondta. - Van olyan férfi, aki szereti a nőket, és beszélgetni is tud velük. Én inkább azt nem értem, hogyan lehet szeretni bennünket anélkül, hogy beszélgetnének velünk, hogy barátságosak és közvetlenek lennének hozzánk. Ez hogy lehet, azt mondja meg. - Hát, nem tudom. Hiába is általánosítok: csak a magam ügyét ismerem. Kedvelem a nőket, de nem kívánom őket. Szeretek beszélgetni velük, s bár ezáltal bizonyos értelemben meghitt viszonyba kerülünk, éppen ez távolít el mérföldekre a csókolózástól és más egyébtől. Én már csak ilyen vagyok! De kár lenne belőlem általánosítani, nyilván különleges eset vagyok: azok közül a férfiak közül való, akik kedvelik, de nem szeretik a nőket - sőt meg is utálom őket, ha rám erőszakolják, hogy szerelmet tettessek, vagy ha sikamlós helyzetbe hoznak. - És nem szomorú emiatt? - Egyáltalán nem! Miért is lennék az? Ha elnézem ezt a Charlie Mayt meg a többi férfit, akik viszonyt folytatnak... hát nem mondhatom, hogy egy kicsit is irigyelném őket! Ha olyan nővel hoz össze a sors, akit megkívánok, ám legyen. De ilyen nőt nem ismerek, soha nem is ismertem... Már csak ilyen hideg a természetem, de mondhatom, bizonyos nőket erősen kedvelek. - Engem is?
- De mennyire! Pedig, ugye, szóba se jöhet, hogy mi ketten csókolózzunk? - Nem bizony - hagyta rá Connie. - Pedig voltaképp szóba jöhetne, nem? - Ugyan miért, az isten szerelmére? Cliffordot is kedvelem, de nem tudom, mit szólna, Connie, ha odamennék és megcsókolnám? - Azért talán mégis van valami különbség, nem? - Ugyan hol, ha miránk szűkítjük a kérdést? Intelligens emberi lények vagyunk, fel van függesztve közöttünk ez a hím-nőstény téma. Fel van függesztve, ez a jó szó. Hogy tetszenék magának, ha előhozakodnék hirtelenjében ezzel a hímparádéval, ahogy odaát a kontinensen szokás? - Nagyon nem tetszene. - Nohát akkor! Megmondhatom, ha hímfajta vagyok egyáltalán, magamfajta nősténnyel nem találkoztam még. És nem is hiányolom; egyszerűen kedvelem a nőket. Szeretném én látni azt, aki rám tudja erőszakolni a szerelmet vagy a szerelem tettetését, aki bele tud ugratni ebbe a nemi társasjátékba. - Én aztán nem is akarom. De mondja csak, rendjén van ez így? - Maga szerint talán nem, szerintem igen. - Szerintem bizony nem: úgy érzem, valami nincsen rendjén a férfiak és a nők között. A mai nők nem tudják elbűvölni a férfiakat. - És a férfiak a nőket? Connie megfontolta a visszájára fordított kérdést. - Nemigen - vallotta meg őszintén. - Akkor tán hagyjuk is ennyiben, legyünk egyszerűek és tisztességesek, bánjunk embermód egymással. És le a mesterségesen kötelezővé tett szexszel! Tagadom a jogosultságát! Connie tudta, igaza van Tommynak. A beszélgetés mégis elszomorította; elveszettnek, gazdátlannak érezte magát; szalmaszál egy kietlen tóban. Mi értelme az életének, mi értelme bárminek? A fiatalsága lázadozott. Olyan öregek, olyan hidegek ezek a férfiak. Öreg és hideg itt minden. Hogy cserbenhagyta Michaelis is, a semmirekellő. Nem kellünk a férfiaknak, igazából nem kell ezeknek a nő, lám, még Michaelisnek sem. És az akarnokok, akik teszik, mintha akarnák, és bele-belefognak a nemi játékba, azok a legrosszabbak. Elszomorító állapot, mégis bele kell nyugodni. Nagyon igaz: a férfiak sem tudják igazán elbűvölni a nőket; ha az ember elbolondítja magát, s azt hiszi, elbűvölik, mint ő hitte volt Michaelisről, megtette, aminél többet nem lehet megtenni. És az ember csak él, és céltalan az egész. Nagyon jól megértette, miért járnak koktélpartira az emberek, miért bolondoznak, miért járják a charlestont, míg bele nem szédülnek. Valamiképp ki kell tombolnia magából az embernek az ifjúságát, másként éppen az emészti el. Milyen iszonytató is az ilyen ifjúság! Vénnek érezte magát, mint Matuzsálem, fel-felgyöngyöző ifjúsága mégsem hagyta nyugodni. Nyomorú egy élet! És semmi kilátás! Szinte bánta már, hogy nem ment el Mickkel, s nem váltotta át az életét egyetlen végenincs koktélpartira vagy dzsesszdélutánra. Még az is jobb, mint mélázni a sírig.
Rossz napjai egyikén magányos, töprengő sétára indult az erdőben, nem is tudva, merre jár. Egyszer csak közeli puskalövés zaja riasztotta meg s hozta méregbe. Továbbmenve hangokat hallott. Megtorpant. Emberek! Nem akart embert látni. De akkor éles füle újabb hangot fogott el: gyerek zokogott valamerre. Feszülten figyelt: bántanak egy gyereket! Connie nekiiramodott a nedves lovaglóútnak, komor harag füstölgött benne. Kész volt jelenetet csinálni. Fordult az ösvény, s két emberalakot látott meg az úton, a vadőrt meg egy síró kislányt, bordó kabátkában, pamutbársony sapkában. - Elhallgass, te hamis kis perszóna! - hallatszott a férfi ingerült hangja, s rá a gyerek megerősödő bömbölése. Constance villámot szóró szemmel közeledett. A férfi fölkapta a fejét, s meglátva az asszonyt, odatisztelgett, de látszott, belesápad mérgébe. - Mi van itt? Miért sír a kicsi? - kérdezte Constance keményen, mindazonáltal egy csöppet lélegzetvesztve. Halvány mosoly, gúnyba hajló, jelent meg a férfi arcán. - Őtet tessen kérdeni - mondta nyersen, tájszólásban. Connie-t mintha arcul csapták volna. Elvörösödött. Összeszedve bátorságát, ránézett a férfira, de sötétkék szemében elbizonytalanodott az indulat. - Magát kérdeztem - mondta elfulladva. A vadőr különös-kurtán meghajtotta magát, s kalapot emelve így szólt: - Engem kérdezett, méltóságos asszony. - Aztán, ismét tájszólásban: - Csakhogy én nem tom. - És azzal katonás, kifürkészhetetlen tartásba merevedett, csak sápadtsága mutatta indulatát. Connie hát a pirospozsgás, fekete hajú, kilenc-tízéves kislányhoz fordult. - Mi baj, kedveském? Mondd meg szépen, miért sírsz - kérte, a hagyományos édeskedést érezve megfelelőnek. Még vadabb zokogás, gyaníthatóan szándékkal. Még több édesség Connie részéről: - Ugyan-ugyan, ne sírj már. Ugyan mondd el, mi történt. - ...Connie gyöngédebb már nem is lehetett volna. Belekotort kötött kabátja zsebébe, és szerencsére talált egy hatpennyst. - Ne sírj hát - hajolt le a gyerekhez. - Nézd csak, mit adok neked! Zokogás, szipogás, a gyerek egyik öklét elvette fölázott arcáról, ravasz, fekete szeme rávillant a hatpennysre. Zokogás, immár fojtottabban. - Mondd meg nekem, mi a baj. Mondd meg szépen! - nyomta Connie a pénzt a gyerek ragacsos markába. - A... a... cica! Halkuló, reszketeg hüppögés. - Milyen cica, kedveském? Csönd, majd a tétova öklöcske, öblében a pénzzel, a vadrózsabozót felé mutatott. - Arra e! Connie odanézett, és csakugyan, nagy fekete macska hevert elmúlva, vérében. - Ó! - szakadt ki Connie-ból az irtózat. - Orvvadász, méltóságos asszony! - szólalt meg gunyorosan a férfi.
Connie mérgesen meredt rá. - Nem csoda, hogy sír a gyerek - mondta -, ha a szeme láttára lőtte le. Nem csoda! A vadőr szótlanul, leplezetlen megvetéssel állta az asszony tekintetét. Connie megint csak elpirult; lám, kellett neki jelenetet rendezni. Ez az ember nem tiszteli. - Hogy hívnak? - fordult kedveskedve a gyerek felé. - Mondd meg szépen, hogy hívnak. Szipogás, majd az affektált, selymes hangocska: - Connie Mellors! - Connie Mellors! Lám, milyen szép neved van. A papával sétáltál, és a papa meglőtte a cicát? Rossz cica volt, ne búsulj. A gyerek ránézett; ravasz-merész, fekete szeme fölmérte Connie-t, a részvétét. - Nagymamival akartam volna maradni - jelentette ki. - Igen? Hát hol a nagymami? A gyerek a lovaglóútra mutatott: - A kunyhóban. - A kunyhóban! Szeretnél visszamenni hozzá? Hirtelen borzongással kitörő, emlékező könnyek. - Igen! - Tudod, mit, elviszlek én hozzá. Elvigyelek a nagymamihoz? Akkor a papa is nyugodtan végezheti a dolgát. - A férfihoz fordult: - A magáé ez a kislány, ugye? A férfi tisztelgett, és kurtán biccentett. - Gondolom, elvihetem a házba? - Ha úgy tetszik a méltóságos asszonynak. Ismét azzal a higgadt, kutató, személytelen pillantással nézte az asszonyt. Igen-igen magányos ember, ura magának. - Akkor hát eljössz velem a nagymamihoz, kedveském? A gyerek rásandított. - Gyövök! - selypegte. Connie-nak nem tetszett a gyerek: elkényeztetett, hamis kis kölyök. Mindazonáltal megtörölte az arcát, és kézen fogta. A vadőr némán tisztelgett. - Viszontlátásra! - mondta Connie. Majd egy mérföldre volt a vadőr háza, és az idősebb Connie ugyancsak ráunt a fiatalabbra, mire feltűnt a festői kis hajlék. Addigra a gyerek, akár egy kis majom, már csupa vásottság volt, és roppantul magabiztos. A ház ajtaja nyitva, zörgés hangzott odabentről. Connie tétovázva megtorpant, a gyerek kiszabadította kezét, és berohant. - Nagymami! Nagymami! - Né csak, má vissza is gyöttél? Az öregasszony, szombat délelőtt lévén, a tűzhelyt suvickolta. Kinézett az ajtón, zsákvászon kötény volt rajta, kályhafestékes kefe a kezében, fekete maszat az orrán; apró, töpörödött asszony. - No csak, ki az? - Meglátva Connie-t, karjával sebtében megtörölte az arcát. - Jó napot! - köszönt rá Connie. - Sírt a gyerek; gondoltam, hazahozom.
A nagymama körülnézett, a gyereket keresve. - Mér, hát apád hun van? A kislány nagyanyja szoknyájába kapaszkodva hüppögött. - Együtt voltak - mondta Connie -, de meglőtt egy kóbor macskát, és a gyerek fölizgatta magát. - Jaj istenem, nem kellett vón bajt venni a nyakába, Lady Chatterley. Nem kellett von. Nagyon kedves, nem aszondom, de igazán nem kellett vón. Még ilyet! - Az öregasszony a gyerekhez fordult: - Lám, Lady Chatterley mit bajmolódott veled. Nem kellett vón, csakugyan. - Ugyan, egy kis séta mindössze - mosolygott Connie. - Na de hogy milyen kedves, igazán. Szóval hogy sírt! Tuttam, nem jutnak messze baj nékül. Fél ez a gyerek az apjától, az az igazság. Mintha nem is ösmerné, igen, és hát bizony nehezen gyönnek ki ezek egymással. Fura egy ember az. Connie nem tudta, mit szóljon. - Nédd e csak, Nagyi - nyafogta a gyerek. Az öregasszony rámeredt a csöpp tenyéren csillogó pénzre. - No nédd, egy hatpennys! Nem kellett vón, métóságos asszony, nem kellett vón. Lám, milyen jó hozzád Lady Chatterley. Mondhatom, szerencséd van máma. Úgy ejtette Connie nevét, mint a környékbeliek: Chat’ly. - Hogy milyen jó hozzád ez a Lady Chat’ly. - Connie, bárhogy kerülte is, kénytelen volt az öregasszony orrára nézni, mire az újfent megtörölte képét a keze fejével, de a maszat ott maradt. Connie indulóban volt... - Hát, köszönjük nagyon szépen, Lady Chat’ly. Igazán. Köszönd meg Lady Chat’lynek! - bökte oldalba a kislányt. - Köszönöm szépen - selypegte az. - Szívesen, aranyoskám - nevetett Connie, és elindult. - Viszontlátásra! - szólt vissza, megkönnyebbedve, hogy mehet. Különös, gondolta, hogy ennek a büszke, szikár embernek ilyen töpörödött, morcos anyja van. Az öregasszony pedig, amint elment Connie, a konyhai kis tükör elé penderült, és megnézte magát. Toppantott egyet tehetetlen mérgében. - No, szép! Persze hogy a rossz kötényembe, kormos képpel kelletett itt kapjon! Képzelem, mit gondol most rólam! Connie lassan, elgondolkozva ment haza, Wragbybe. “Haza!” ...hogy ezt kell mondania arra a kopár hodályra! Pedig valaha tartalma volt ennek a szónak. Volt, de nincs többé. A nagy szavak, úgy tűnt Connie-nak, mind értelmüket vesztették ennek a nemzedéknek a szemében; szerelem, öröm, boldogság, otthon, anya, apa, férj - félhalottak ezek az erős, szép szavak, és enyésznek napról napra. Az otthon az a hely, ahol lakik az ember; a szerelemmel nem is áltatja magát többé; örülni legföljebb ha egy jó charlestonnak szokás; a boldogság merő hipokrízis, mások megtévesztésére szolgáló szó; az apa olyan személy, aki csak magával van elfoglalva; a férjével egyszerűen együtt él az ember, és őrzi a látszatot. És a nemiség, az utolsó a nagy szavak közül, koktél mellé való kifejezés lett, feldobja az embert egy kis időre, hogy aztán még nagyobb nyomorúságban hagyja. Megkopott minden! Mintha maga az ember is olcsó, hitvány anyagból készült volna: megkopik, semmivé foszlik.
Nem maradt más, mint holmi megátalkodott sztoicizmus: valamennyi öröm ebben is akad. Zord elégtétellel szolgál, átélni a világ semmi voltát, fokról fokra, étape-ról étape-ra. Hát ennyi csak?! Ez lett a végkicsengése mindennek: az otthonnak, a szerelemnek, a házasságnak, Michaelisnek. Hát ennyi csak! S ha majd meghal az ember, bízvást ez lesz az utolsó szava is: Hát ennyi volt csak!? És a pénz? Arra talán nem lehet ezt mondani. A pénz, a Siker, vagy ahogy Tommy Dukes nevezte Henry James után, a lotyó-istennő állandó szükség. Ha az ember elkölti utolsó fillérjét, nem mondhatja: hát ennyi csak! Nem, mert ha csak tíz percet él is még, további fillérekre lesz szüksége ilyen-olyan okokból. Hogy meg ne álljon a mechanizmus, pénzre van szükség. Kell. Pénze kell hogy legyen az embernek. Másra igazán nincs is szükség. Hát ennyi csak! Mert hiszen nem a mi hibánk, hogy élünk. Ha élünk, pénz kell, a pénz az egyetlen abszolút szükséglet. A többi nélkül valahogy csak elvan az ember. De nem pénz nélkül. Hát ennyi csak, igazán! Connie Michaelisre gondolt, meg a pénzre, amit mellette megkapna, s lám, még arra sem vágyott. Akkor már inkább azt a kevesebbet, amit Cliffordnak segít megkeresni az írásaival. Amiben neki magának is része van. Clifford meg én évi ezerkétszázat keresünk az írással, mondta magának. Pénzt csinálni. Pénzt! A semmiből. Kifacsarni a levegőből! A legutolsó, amire, emberként, büszkék lehetünk. Üres fecsegés minden egyéb. Hazaballagott tehát Cliffordhoz, hogy erőiket egyesítve újabb elbeszélést rázzanak ki a semmiből: amit írnak, pénzzé lesz. Clifford igen kényes volt arra, hogy első osztályú irodalomnak tekintsék, amit ír. Connie-t igazából ez sem érdekelte. Semmi nincs bennük, megmondta az apja. Ezerkétszáz font évente - szólt az egyszerű és végső ellenérv. Ha fiatal az ember, és összeszorítja a fogát, és kitart, előbb-utóbb csordogálni kezd hozzá a pénz a semmiből: erő kérdése az egész. Akarat kérdése; az emberből áramló finom, mégis erőteljes akaratkisugárzás visszafordul idővel, s hozza a pénz titokzatos semmiségét; szót egy darab papíron. Varázslatféle, és diadal, kétségkívül. A lotyó-istennő! Ha már prostituálódnia kell az embernek, hát a lotyó-istennőnek adja el magát! Megvetni megvetheti még akkor is, ha eladta magát neki, és ez jó dolog. Cliffordnak persze szép számmal voltak gyermeteg tabui és fétisei. Azt akarta, “igazán jónak” tartsák, bármilyen beképzelt képtelenség is ez. Mert hiszen az az igazán jó, aminek sikere van. Mi értelme igazán jónak lenni, és az útfélen maradni? Úgy tűnik, mintha a legtöbb “igazán jó” ember lekéste volna az autóbuszt. Végtére csak egy élete van az embernek, s ha lekéste a buszt, éppúgy ott marad a járdán, mint a többi kudarcember. Connie arra gondolt, jó lenne a telet Londonban tölteni Clifforddal. Elérték a buszt, végül is, hát miért ne mutassák is, miért ne kocsikázzanak rajta egy kicsit? Csak az a baj, hogy Clifford egyre szórakozottabb, egyre visszafogottabb lett, s gyakran tört rá valami sivár depresszió. A lelki sebe kínozta. Connie legszívesebben sikított volna. Istenem, ha még maga a tudat mechanizmusa is elromlik, mi lesz akkor? A fenébe is, megtette, amit megtehetett! Hát minden cserbenhagyja már az embert? Keservesen sírt olykor, de még sírás közben is így korholta magát: Buta szamár, csak az egereket itatod. Mintha használna valamit is! A Michaelis-közjáték után elhatározta, nem akar ő már semmit. Ez látszott az egyébként megoldhatatlan helyzet legegyszerűbb megoldásának. Nem akar mást, mint amije van; azzal és nem mással akar előbbre jutni, Clifforddal, a novellákkal, Wragbyvel, Lady Chatterley
mivoltával, a pénzzel és a sikerrel, úgy, amint van... ezekkel akart csak előbbre jutni. Még hogy szerelem, még hogy nemiség meg a többi? Ugyan már. Fátylat reá. Ha az ember nem foglalkozik vele, lényegtelen, semmi. Különösen a nemiség... semmi az! Elhatározás dolga, hogy megoldja-e az ember ezt a problémát. A nemi öröm meg egy ital koktél: egyaránt rövid ideig tart, a hatásuk is azonos, nagyjából ugyanazt jelentik. Hanem a gyermek! Egy pólyás! Az még azért valódi élmény. Nagyon körültekintően kell hozzálátnia. Megfontolandó az apa személye, és milyen különös, nincs olyan férfi a világon, akinek akarná a gyermekét! Mick gyermekét? Micsoda gondolat. Mintha egy nyúlnak hordaná ki a gyerekét. Hát Tommy Dukes?... igazán kedves ember, de valahogy nem lehet elképzelni róla, hogy gyermeknek, új nemzedéknek adjon életet. Tommy önmagában végződik. És hiába vette sorra Clifford népes ismeretségi körét, nem akadt olyan férfi, akire ne megvetéssel gondolt volna, ha a gyermeke apjának képzelte. Szeretőként számba jöhetne nem is egy, akár Mick is. De hogy gyermeket foganjon tőlük! Hahh. Megalázó, undorító csak gondolni is rá. Hát ennyi csak! A gyermek mindazonáltal ott motozott gondolatai alján. Türelem! Türelem! Át fogja rostálni a férfinemzedéket, hátha mégis akad valaki. “Menjetek ki az utakra és Jeruzsálem utcáira, és nézzétek, találtok-e egy férfit.” Lám, nem találhatni férfiút a próféta városában, noha emberek ezrével vannak benne. Hanem férfiak? C’est une autre chose! Talán majd egy külföldi, gondolta; nem angol, s különösen nem egy ír. Egy valódi külföldi. Addig is türelem! Türelem! A télen Londonba viszi Cliffordot, a rákövetkező télen pedig elmennek Dél-Franciaországba, Olaszországba. Türelem! Nem kell azt elsietni. A magánügye az a gyermek, s az egyetlen ügy, amelyet a legkomolyabban vesz a maga különös, női módján. Ő aztán nem fog akármilyen jöttmenttel kísérletezni! Szeretőt bármikor találhat, de olyan férfit, akitől méhében foganna... Türelem! türelem! Többről van itt szó. “Menjetek ki az utakra és Jeruzsálem utcáira...” Nem szerelem kérdése ez, hanem egy férfié. Egy férfié, akit személy szerint akár gyűlölhet is az ember. Mert ha igazi férfi, mit számít a személyes gyűlölet? Semmit, másról van itt szó. Esett, mint mindig, az ösvények föláztak, nem bírták meg Clifford kocsiját, de Connie ki-kijárogatott. Kijárt, egyedül, mindennap, legtöbbször az erdőbe, hogy igazán egyedül lehessen. Ott aztán lelket sem látott. Egy nap azonban Clifford üzenni akart a vadőrnek, s mivel a boy influenzás volt - valaki mindig influenzás volt Wragbyben -, Connie ajánlkozott, elmegy a vadőrlakba. Enyhe volt a levegő, és halott, mintha maga a világ halódnék lassan. Szürke, nyirkos csönd, még a bánya sem csühögött, rövidített munkaidőben dolgoztak a föld alatt, s erre a napra egészen leálltak. Minden dolgok vége! Halott és mozdulatlan volt az erdőben is minden, csak a tar ágakról hulló nehéz cseppek zörrentek az avaron. A vén fák között szürke mélység nyílott szürke mélységekre, tehetetlen, reményvesztett csönd, semmi. Connie borongva lépdelt. A vén erdő időtlen mélabúja elzsongította, jobban esett, mint a külvilág nyers érzéketlensége. Szerette a maradványerdő befelé fordulását, az öreg fák néma zárkózottságát. Csöndjükben erő, életteli jelenlét rejlett. Lám, ők is várnak, kitartóan, sztoikus nyugalommal, a csend potenciáját lehelve. Talán csak a végüket várják, a fejszét, az elhurcoltatást, az erdő s számukra minden dolgok pusztultát. De talán mást jelent ez az erőteljes, arisztokratikus csönd, az erős fák csöndje.
Az erdő északi peremére érve meglátta a vadőr sötétbarna kőházát, az oromfalakat, a takaros kéményt. Lakatlannak tetszett a magányban, a csöndben. A kéményből azonban füst kígyózott, s a ház előtt elkerített kis kert felásva, szépen gondozva. Az ajtó zárva volt. Most, hogy ideért, félni kezdett egy kissé a férfitól, különös, távolba tekintő pillantásától. Nem szeretett parancsot osztogatni, legszívesebben visszafordult volna. Halkan bekopogott, semmi. Újra kopogott, most sem erősen. Megint csak semmi. Belesett az ablakon a sötét kis szobába, melynek szinte fenyegető magánszférája szemlátomást nem kért a betolakodóból. Connie csak állt és fülelt, s mintha neszt hallott volna a ház mögül. Hogy nem hallották meg jöttét, fölbátorodott: csak nem fog szégyenszemre visszakozni. Megkerülte a házat. A ház mögött meredeken emelkedett a térszín, a hátsó udvar a domboldalba volt ásva, alacsony kőfal védte. Connie a ház sarkához érve megtorpant. A kis udvarban, talán kétlépésnyire, a férfi mosakodott: sejtelme sem volt róla, hogy látják. Derékig meztelen volt, pamutbársony térdnadrágja leeresztve sima csípőjén; fehér, sovány háta nagy tál szappanos víz fölé görbült. Vízbe mártotta, majd fura, gyors kis mozdulatokkal rázogatta a fejét, s fölemelve sima, fehér karját, kinyomkodta füléből a szappanos vizet, hirtelen, kurta mozdulatokkal, akár a vízzel játszadozó menyét, egyedül, magányosan. Connie meghátrált, szinte szaladt vissza az erdőbe, megrendült, noha nem akarta. Egy mosakodó férfi, nagy dolog! Hát istenem! Az élmény különös módon mégis látomásszerűen hatott rá, mondhatni, a velejéig hatolt. Látta a tiszta, finom, fehér csípőre csusszanó idétlen térdnadrágot, az enyhén kiütköző bordákat, s a magány érzete, egy lény tiszta magánya megbolygatta a nyugalmát. Tökéletes, fehér, magányos meztelenség, egy magányosan élő, bensőleg is magányos lény meztelensége. És mindenekfelett egy tiszta lény szépsége. Nem anyagi, nem testi szépség; az a gyöngyházragyogás, egy magányos élet meleg, fehér lángja, mely érinthető kontúrokban: testben mutatja fel magát! Connie-t a bensőjéig megrendítette a látomás; megismervén, a testében melengette. Józan ésszel mégis nevetni volt kedve. Mosakodó férfi egy hátsó udvarban! No hiszen! És nyilván afféle rossz szagú, olcsó sárga szappannal mosakszik. Meg is dühödött magára: miért is kellett ilyen közönségesen intim látványba botlania? Tovább sétált, mintegy magától is el, de kisvártatva leült egy tönkre. Zavarában gondolkodni sem tudott. Mindazonáltal eltökélte, igenis átadja az üzenetet. Csak nem fog meghátrálni? Ad annyi időt, hogy felöltözzék, s visszamegy, mielőtt a fickó elindul hazulról. Mert nyilván készül valahová. Lassan, hallgatózva visszasomfordált. Közelről csak olyan volt a ház, mint az imént. Kutya ugatott, és Connie kopogott az ajtón, de a szíve kalapált, hiába próbált uralkodni magán. Hallotta, a férfi könnyed léptekkel lefelé jön a lépcsőn. Mégis meglepte Connie-t, olyan gyorsan nyitott ajtót. Látszott, ő maga is meghökkent, de csakhamar felderült az arca. - Lady Chatterley! - mondta - kerüljön beljebb! Tökéletes, könnyed volt a férfi modora; Connie átlépte a nyomasztó kis szoba küszöbét. - Üzenetet hoztam Sir Cliffordtól - jelentette ki lágy, kissé lélegzetvesztett hangján. A férfi ránézett mindent látó, kék szemével, Connie kénytelen volt elfordítani az arcát egy kevéssé. Connie kellemesnek, szinte szépnek ítéltetett félénkségében: a férfi azon nyomban ura lett a helyzetnek. - Foglaljon helyet, kérem - mondta, feltételezve, hogy visszautasítják. Az ajtó nyitva maradt.
- Nem, nem, köszönöm. Arra kéri Sir Clifford... - és azzal átadta az üzenetet, akaratlanul is újra a férfi szemébe nézve. És íme, most melegnek, kedvesnek látta a tekintetét, különösen így, asszonyszemmel ítélve: csodálatosan meleg, kedves, könnyed szempár. - Értem, méltóságos asszony. Haladéktalanul utánajárok. Hogy parancsot nyugtázott, megváltozott a lénye, a tekintete is keményebb, távolságtartóbb lett. Connie tétovázott, tudta, mennie kell. Szorongva nézett körül a takaros, tiszta, mégis nyomasztó kis nappaliban. - Egészen egyedül él idekint? - kérdezte. - Egészen egyedül, méltóságos asszony. - Hát az édesanyja?... - Saját házában lakik a faluban. - A gyerekkel? - A gyerekkel! És akkor az egyszerű, kissé nyűtt férfiarcon valami meghatározhatatlan gunyorosság derengett föl. Zavarba ejtő, örökké változó ábrázat. - Nos, azért nem egészen így van - mondta Mellors, látva Connie tanácstalanságát. - Anyám eljön minden szombaton, és kitakarít, a többit magam is győzöm. Connie ismét rátekintett. A férfi szeme mosolyos volt újra, csúfondáros is egy kissé, mégis meleg-kék, és, igen, kedves. Connie csak ámult. Flanellingben, szürke nyakkendőben állt előtte a férfi, a haja puha, nedves, az arca meglehetősen sápadt és megviselt. Szeme, ha nem mosolygott, szenvedésről árulkodott, de a melegét olyankor sem vesztette el. De elfelhősödött a tekintete, távolság szüremlett közéjük, mintha ott se lett volna Connie. Annyi mindent szeretett volna mondani, és nem mondott semmit. Végül csak ennyit kérdett, ismét fölnézve a férfira: - Remélem, nem zavartam meg? Csúfondáros kis mosolyban szűkült össze Mellors szeme. - Csak fésülködtem, ha zokon nem veszi. Sajnálom, hogy ingujjban talált, de hát nem tudtam, ki kopog. Errefelé nem szokás kopogni, s ha mégis kopognak, az általában rosszat jelent. Mellors előrement a kerten át, hogy kaput nyisson. Így, ingujjban, a suta pamutbársony kabát nélkül látszott csak igazán, milyen karcsú, sovány, sőt görbén is tartja magát egy kissé. Mégis, mikor Connie elhaladt mellette, fiatalos derű áradt feléje a férfi szőke hajából, rebbenő tekintetéből. Harminchét-harmincnyolc éves lehet, gondolta. Connie az erdő felé baktatott, tudva, hogy nézik; alaposan fölizgatta a találkozás, noha nem így akarta. A férfi pedig, visszatérve házába, ezt gondolta: - Milyen szép, milyen kedves. Szebb, mint amilyennek hiszi magát. Connie igen sokat tépelődött rajta; annyira nem vadőrszerű ez az ember, annyira nem munkásemberforma, bár az is igaz, hogy sokban hasonlít az itteniekre. Ugyanakkor merőben el is tér tőlük.
- Ez a vadőr, ez a Mellors igazán fura egy figura - mondta Cliffordnak. - Szinte úriembernek is elmenne. - Csakugyan? - mondta Clifford. - Nem vettem észre. - Mégiscsak szokatlan ember, nem gondolod? - erősködött Connie. - Rendes fickó, nem mondom, de hát alig ismerem. Tavaly szerelt le, egy éve sincs még. Indiában szolgált, ha jól tudom. Nyilván ott szedett föl némi jó modort, tán tisztiszolgaként. Nem ő az egyetlen. De nem sok hasznát veszik az ilyenek: hazaérve visszasüllyednek a régi helyzetükbe. Connie eltűnődve nézte a férjét. Ez a különös, merev szembehelyezkedés a feltörekvésre hajlamos alsóbb osztálybeliekkel, tudta, jellemző a Clifford fajtájára. - Nem gondolod, hogy mégiscsak eredeti ember? - kérdezte ismét. - Nem, ha mondom. Legalábbis nem vettem észre, hogy az lenne. Clifford nyugtalan, félig-meddig gyanakvó tekintetet vetett Connie-ra. Connie megérezte, elhallgat valamit a férje, nem a teljes igazságot mondja. Nem tűri, hogy valóban kivételes embereket emlegessenek előtte. Elvárja, az emberek nagyjából az ő színvonalán vagy inkább az alatt mozogjanak. És Connie ismét arra gondolt, milyen merevek, milyen kicsinyesek nemzedéke férfitagjai. Milyen merevek, mennyire félnek az élettől!
Hetedik fejezet Hálószobájába érve Connie azt tette, amit rég nem csinált: levette minden ruháját, és meztelenül állt a nagy tükör elé. Nem is tudta, mit akar, mit keres igazából; addig igazgatta a lámpát, míg az teljesen meg nem világította a testét. Arra gondolt, mint már annyiszor, milyen törékeny, sebezhető, mennyire kiszolgáltatott is a meztelen emberi test, mennyire esetlegesnek, befejezetlennek tűnik! Általában azt tartották róla, jó alakja van, hanem ma már divatjamúlt egy kissé az ilyen alkat: túlságosan nőies, nem az a kamaszfiú-fajta. Nem volt magas termetű, inkább skótosan tömzsi, testének könnyed, ereszketeg bája mégis szépnek mondható. A bőre enyhén barnás, lábai nyugodalmas-szépek, a teste egyfajta adakozó, ereszketeg bőséggel lehetett volna teljes, ha nem hiányzik belőle valami mégis. Mert Connie teste, ahelyett hogy virult volna lejtős ívű, kitelt gazdagságában, inkább ellaposodóban, mondhatni fanyarodóban volt. Mintha kevés napot, kevés meleget kapott volna, szürkésnek, erőtlennek tetszett. Csalatkozván önnön valódi nőiségében, ez a test nem lett fiús, lényegtelen, áttetsző, inkább csak megfakult valami módon. Keblei elég kicsik, s körtemód megereszkedtek. Éretlennek tetszettek valami módon, kesernyésnek, cél nélkül valónak. A hasa is elvesztette kerekded frissességét, melynek birtokában volt hajdan, fiatal korában, a német fiú napjaiban, aki igazán, fizikailag szerette. Igen, akkor fiatal volt a hasa is, várakozással teljes, szép. Most, íme, ellazult, meg is laposodott egy kissé, sovány lett, de ernyedten sovány. És a combja, mely egykor olyan üde és mutatós volt nőies teltségében, az is ellaposodik, megereszkedik, jelentéktelenné válik. Jelentéktelenné válik a teste, eltompul, megfakul, oda a varázsa. Véghetetlen levertség, reménytelenség kerítette hatalmába Connie-t. Mit remélhet még? Íme, megöregedett huszonhét éves fejjel, oda a bőre csillogása, a húsa varázsa. Beleöregedett a hasztalan várakozásba, a mellőztetésbe. A mellőztetésbe, igen. A divatos nők - külsőleg - mint holmi drága porcelánt vigyázzák, ápolják a testüket. A porcelánban belül aztán persze semmi sincs, de ő, lám, még ezt a felszíni csillogást is elhanyagolta. A szellemi élet, ugyebár! A becsapottság érzése hirtelen eszeveszett indulatba hozta. A szemközti tükörben szemügyre vette a hátát, a csípőjét. Soványodik, állapította meg, de nem előnyére. A derekát, hogy hátrafordulva megvizsgálta, fáradtnak vélte, pedig az is milyen eleven volt hajdan! És a csípő, a tompor hosszú ívei, lám, azok is elvesztették varázsukat, gazdag nőiességüket. Odavan minden! Csak a német fiú szerette a testét, és ő már csaknem tíz éve halott. Hogy szalad az idő! Tíz éve már, igen. Pedig még csak huszonhét éves. És hogy lefitymálta annak a fiúnak az egészséges, friss, ügyetlenke érzékiségét! Hol talál most annak párjára? A mai férfiakban ugyan nem. Két másodperces, szánalmas kis görcseik ha vannak, mint Michaelisnek; egészséges, emberi érzékiséget, a vér melegét, a lényük frissességét hiába is keresné. Úgy ítélte, testének legszebb tája most is a csípők hosszú ívű, szelíd lejtője és tomporának álmatag, kerek, nyugodalmas dombja. Homokdomb, ahogy az arabok mondanák, lágy, ereszkedő ívű. Itt, még itt talán lappang a reménykedő élet. De lám, soványodik, savanyodik, keseredik az is.
Elölről azonban kétségbe ejtette teste látványa. Ernyedt, petyhüdik, fogyatkozik: megvénül anélkül, hogy élt volna valaha is. A gyermekre gondolt, akit meg akar szülni. Alkalmas-e rá egyáltalán? Hálóingébe bújt, és lefeküdt. Keserves zokogásra fakadt az ágyban. Keserűségében jeges indulat támadt Clifford, meg az írásai, meg a beszédei ellen: a Clifford-féle férfiak ellen, akik, íme, a tulajdon testétől is megrabolják az embert. Nem igazság! Nem igazság! A lelkét perzselte a fizikai igazságtalanság érzete. Mégis talpon volt már reggel hétkor, és lement Cliffordhoz. Segítségére kellett lennie minden intim dolgában, mert Cliffordnak inasa nem volt, asszonycselédet pedig meg nem tűrt maga mellett. A házvezetőnő férje, aki gyerekkora óta ismerte Cliffordot, segített emelgetni, amikor kellett, de a személyesebb szolgálatokat Connie végezte, s akarta is végezni. Nem mintha kibújhatott volna alóluk, mégis, akarta is tenni, amit megtehetett. Így aztán ritkán ment el Wragbyből, egy-két napnál hosszabb időre soha; olyankor Mrs. Betts, a házvezetőnő látta el Cliffordot. Clifford az idő múlásával óhatatlanul természetesnek vette Connie szolgálatait, nem is lehetett volna ez másként. Mégis, Connie-ban, a bensőjében, mélyen, égni kezdett a méltánytalanság, a becsapottság érzete. A méltánytalanságérzet, ha egyszer felébred, veszedelmes érzés. Ha nincsen kifutása, azt emészti el, akiben lángra lobbant. Cliffordot, szegényt, nem lehet hibáztatni. Hiszen ő járt rosszabbul. Az általános katasztrófa az oka mindennek. De nem hibáztatható-e mégis egy bizonyos értelemben? A melegség hiányáért, az egyszerű, meleg, fizikai kapcsolat hiányáért? Clifford soha nem volt meleg, de még kedves sem, csupán gondos, figyelmes a maga hideg, jól nevelt módján! De meleg, ahogy férfi lehet meleg a nőhöz, ahogy még az apja is meleg tudott lenni Connie-hoz, annak a férfinak a melegségével, aki semmit meg nem tagad, és nem is akar megtagadni magától, s mégis támasza lehet a nőnek férfias izzása egy sugarával - ilyen soha nem volt Clifford. Nem tudott ilyen lenni; idegen ez az érzés az egész fajtájától. Kemények bensőleg, és függetlenek, minden emberi melegséget a rossz ízlés jelének tekintenek. El kell lennie enélkül az embernek, tartania kell magát, ami rendjén is való, ha az ember ehhez a fajtához, ehhez az osztályhoz tartozik. Mert akkor nyugodtan lehet hideg és tiszteletre méltó, tarthatja magát, s élvezheti az ebből fakadó elégedettséget. De aki más fajtához és más osztályhoz tartozik, annak nem megy, annak nem öröm, hogy tarthatja és az uralkodó osztályhoz tartozónak vallhatja magát. Mert mi a dolog veleje, mikor még a legfinomabb arisztokratának sincs miért tartania magát, mikor mesebeszéd, nevetség az uralma, mikor nincs is semmilyen uralma? Mi akkor a veleje ennek a nagy tartásnak? Semmi. Zendülés szelleme nyiladozott Connie-ban. Mire jó, amit csinál? Mire jó az áldozata, mit ér, hogy Cliffordnak szenteli az életét? Mit szolgál végül is? Egy csupa hiúság, hideg szellemet, akinek nincsenek meleg emberi kapcsolatai, aki korruptabb a legutolsó zsidónál, aki a lotyó-istennő kegyeiért prostituálja magát. A sikerért. Cliffordot még ez a hűvös, kapcsolattalan magabiztossága, még az uralkodó osztályhoz való tartozásának érzete sem menti meg attól, hogy nyelvlógatva ne koslasson a lotyó-istennő után. Végtére Michaelis sokkal méltóságteljesebb ebben a műfajban, no és mennyivel sikeresebb. Valójában, ha közelebbről nézzük Cliffordot, kitűnik, hogy pojáca, és pojácának lenni megalázóbb, mint akarnoknak.
Ami ezt a két embert illeti, Michaelis sokkal nagyobb hasznára volt Connie-nak, mint Clifford. Szüksége is Michaelisnek volt inkább őrá. Nyomorék lábakkal bármelyik jó ápolónő el tud foglalkozni! Ami meg a hősies erőfeszítést illeti: Michaelis heroikus patkány, Clifford meg csak egy magamutogató uszkár. Vendégek voltak a háznál, többek között Clifford nagynénje, Eva, vagyis Lady Bennerley. Hatvanas, ösztövér özvegyasszony volt, vörös orrú, mégis volt benne valami a grande dame-ból. A legelőkelőbb családok egyikéből való volt, a tartása is ennek megfelelő. Connie kedvelte, mert egyszerű volt és őszinte, már amikor az akart lenni; még kedves is volt a maga felszínes módján. Valójában nagymestere volt a “tartásnak” s annak, hogy maga alá rendeljen másokat. Sznob egyáltalán nem volt: jócskán magabiztosabb volt annál. Tökéletes művelője a hűvös rátartiság társasjátékának, fensőbbsége éreztetésének. Connie-hoz kedves volt; éles szemű megfigyelései fúrójával próbált Connie asszonyi bizalmába férkőzni. - Szerintem egyenesen csodálatos vagy, kedvesem - mondta. - Csodákat művelsz Clifforddal. Magam sosem láttam közelről szárnybontogató géniuszt, és lám, itt van ő. - Eva néni öntelten büszke volt Clifford sikereire. Újabb diadalmi jelvény a család trófeatárában. Clifford könyveivel fikarcnyit sem törődött, miért is törődött volna? - Ó, hiszen nem az én érdemem - szabadkozott Connie. - Dehogynem! Ki másé lenne? Hanem azt mondják, te magad nem részesedsz kellőképp belőle. - Nem értem... - Csak elnézem, ahogy be vagy ide zárva. Mondtam is Cliffordnak, ha az a gyermek föllázad egy nap, magadnak fogod köszönhetni! - Clifford semmit meg nem tagad tőlem - ellenkezett Connie. - Ide hallgass, drága gyermekem - tette sovány kezét Connie karjára Lady Bennerley. - Egy nőnek élnie kell a maga életét, mert meg fogja bánni, ha nem élte. Hidd el nekem! - És azzal szippantott még egy korty konyakot, jeléül talán a maga megbánásának. - De hisz a magam életét élem, nem? - Hát én nem így látom. Cliffordnak Londonba kéne vinnie, az kellene, hogy szabadjára engedjen egy kicsit. A barátai, megengedem, neki megfelelnek, de neked mi hasznod belőlük? Ha neked lennék, nem elégednék meg ennyivel. Ha hagyod szertefolyni a fiatalságod, egész öregségedben meg már hamarabb is csak azt fogod siratni. És azzal őméltósága szemlélődő, konyakkal fűszerezett hallgatásba süppedt. Connie azonban nem sok kedvet érzett Londonhoz meg ahhoz, hogy Lady Bennerley vezesse be az előkelő társaságba. Nem érezte magát eléggé előkelőnek, nem vonzotta a dolog. És egyáltalán, érezte ezeknek a kilátásoknak a fogvacogtató hidegét; Labrador talajára gondolt, amelynek felszínén tarka kis virágok nyílnak, s egy lábbal alább fagyott a földje. Tommy Dukes is Wragbyben tartózkodott egy másik férfival, Harry Winterslow-val, meg Jack Strangewayszel és annak Olive nevű feleségével. A társalgás vontatottabb volt, mint amikor csak a cimborák voltak jelen; mindenki unatkozott egy csöppet, mert rossz idő volt, s odabent nem volt más, csak a biliárd meg a gépzongora, amelynek zenéjére táncolni lehetett volna. Olive a jövőről olvasott egy könyvet, amikor a magzatot palackban fogják nevelni és a nőket “immunizálják”.
- Ez már igen! - csettintett Olive. - Akkor a nők is élhetnék a maguk életét. - Strangeways gyereket szeretett volna, de Olive nem állt kötélnek. - Örülne, ha magát is immunizálnák? - kérdezte visszataszító mosollyal Winterslow. - Remélem, az is vagyok, természettől immunis - mondta az asszony. - Akárhogy is, a jövőben okosabbak leszünk, a nőket sem fogják földhöz kötni a funkcióik. - Talán akkor el is lebegnek a világűrbe - jegyezte meg Dukes. - Nekem bizony az a véleményem, hogy egy fejlettebb civilizáció sok fizikai nyűgtől meg fog szabadítani bennünket - jelentette ki Clifford. - Példának okáér, erre a szerelem-ügyletre sincs igazán szükség. El is fog enyészni, gondolom, ha megtanuljuk, hogyan neveljük palackban utódainkat. - Dehogy! - kiáltotta Olive. - Éppen hogy az fog tágabb teret nyitni a szórakozásnak! - Úgy vélem - szólalt meg eltűnődve Lady Bennerley -, ha a szerelmi ügyletek kimúlnak, valami más lép a helyükbe. Talán a morfinizmus. Egy kevés morfiumot a levegőbe. Milyen frissítőleg hatna mindenkire! - Maga a kormány engedne étert a levegőbe minden szombaton - szőtte tovább Jack. - Nem is rossz, hanem mivé lennénk szerdára? - Addig boldog az ember, amíg meg tud feledkezni a testéről - mondta Lady Bennerley. - El van veszve, mihelyst ráeszmél ismét. Ha tehát jó egyáltalán a civilizáció, ahhoz segítsen hozzá bennünket, hogy megfeledkezhessünk a testünkről, és akkor boldogságban múlik az idő. - Ahhoz segítsen hozzá, hogy mindenestül megszabadulhassunk a testünktől - lódította Winterslow. - Valóban hozzákezdhetne már az ember tulajdon természete megjobbításához. Elsősorban fizikai tekintetben. - Lebegnénk, mint a dohányfüst, csak elképzelni is - mondta Connie. - Arra ugyan várhattok - jelentette ki Dukes. - Előbb bukik meg ez az egész vénséges cirkusz, kudarcra van ítélve ez a mi civilizációnk. El fog tűnni a süllyesztőben, elnyeli a szakadék. És higgyétek el, a fallosz lesz az egyetlen híd a szakadék felett! - Juj, de lehetetlen ember maga, tábornok! - sikkantotta Olive. - Szerintem is össze fog omlani a civilizáció - mondta Lady Bennerley. - És mi jön utána? - kérdezte Clifford. - Halvány fogalmam sincs, valahogy majd csak lesz - felelt az idős hölgy. - Connie azt mondja, füstgomoly lesz belőlünk, Olive immunizált asszonyokról meg palackban nevelt gyerekekről beszél, Dukes szerint a fallosz lesz a jövőbe vezető híd. Kíváncsi lennék, hogyan lesz igazából? - mondta Clifford. - Emiatt ugyan ne aggassza magát! Törődjünk csak a mával - mondta Olive. - Hanem csak gyorsan azzal a bébipalackkal, hadd könnyebbedjünk meg mi, asszonyok, szegények. - Még az is meglehet, hogy valódi férfiak teremnek az eljövendő időkben - elmélkedett Tommy. - Valódi, intelligens, épkézláb férfiak és kedves, épkézláb nők! Micsoda változás is lenne az mihozzánk képest! Mert mi aztán nem vagyunk férfiak, s a nők sem nők. Észcsikorgató kváziemberek vagyunk, megannyi mechanikai és intellektuális kísérlet. De eljöhet még a valódi férfiak és nők civilizációja, hogy felváltson bennünket, hétéves gyermek értelmi
szintjén toporgó kis okosjánosokat. Nagyobb csoda lenne ez minden füstembernél és palackbébinél. - Én bizony föladom, ha az emberek valódi nőkről kezdenek beszélni - sóhajtotta Olive. - Márpedig bizonyos, hogy csak a szellem, a spiritusz ér valamit is bennünk - mondta Winterslow. - A spiritusz! - visszhangozta Jack, belekortyolva szódás viszkijébe. - Csakugyan? Én inkább a test feltámadására szavazok - mondta Dukes. - El fog jönni ez is a maga idejében, majd ha arrább gördítjük agykoholmányaink kövét, a pénzt meg a többit. Akkor aztán az emberi kapcsolatok demokráciája váltja föl a zseb demokráciáját. Connie-ban visszhangot vertek a szavak: Add meg az emberi kapcsolatok demokráciáját, a test feltámadását! Nem értette pontosan, mégis megvigasztalták ezek a szavak, ahogy értelmetlenségek is meg tudják vigasztalni az embert. Olyan szörnyen ostoba minden! Connie kétségbeejtően unt mindent és mindenkit, Cliffordot, Eva nénit, Olive-ot és Jacket, Winterslow-t, de még Dukesot is. Szavak, üres szavak! Mi az ördögnek ez az üres kerepelés! De nem lett jobb akkor sem, amikor elmentek a vendégek. Connie tovább vonszolta napjait; néma kétségbeesés, bosszúság égett a testében, szabadulni nem bírt tőle. Fájdalmas egyhangúsággal teltek-múltak a napok, semmi nem történt. Csak soványodott egyre; még a házvezetőnőnek is feltűnt, az is faggatta. Tommy Dukes is erősködött, hogy valami nincs rendjén, hiába állította Connie, hogy kutya baja. De félni kezdett a kísérteties, fehér sírkövektől, a carrarai márványok gyűlöletes, visszataszító műfogsor-fehérétől; a tevershalli templomdomb oldalában meredező kövekre rálátás nyílt a parkból, és Connie zord fájdalommal nézte őket. Iszonyattal töltötte el a förtelmes műfogkövek hemzsegése. Úgy érezte, nincs messze az idő, mikor őt is oda temetik, a kövek és emlékművek alatt porló kísértettömeg közé, a szennyes közép-angliai tájban. Tudta, segítségre szorul: írt hát egy kis cri de coeur-t a nővérének, Hildának. “Nem vagyok valami jól mostanában, nem tudom, mi bajom lehet.” Lóhalálában érkezett meg Hilda Skóciából, ott ütött ugyanis végleges tanyát. Márciusban jött meg, maga vezette fürge, kétüléses sportkocsiját. Jött fölfelé a kocsiúton, tülkölt is egyet-kettőt, majd megkerülve az ovális pázsitot meg a két nagy bükkfát, a ház előtti sík platóra gördült. Connie rohanvást sietett elébe a lépcsőn. Hilda leállította a kocsit, kiszállt, és megcsókolta a húgát. - Connie-kám! - kiáltotta. - Mi lelt? - Semmi - mondta szégyenkezve Connie; tudva tudta, milyen szánalmasan hat a nővére mellett. Ugyanolyan aranyfényű bőre, ugyanolyan selyem-barna haja volt mind a két nőnek, a fizikumuk is természettől erős, meleg. Hanem Connie most vékony volt és fakó, nyaka véznán, sárgán ütközött ki laza blúzából. - De hisz beteg vagy, te gyerek! - mondta Hilda a Connié-hoz hasonló lágy, lélegzetvesztett hangján. Mindössze két évvel volt idősebb a húgánál. - Nem vagyok beteg. Talán unatkozom csak - mondta Connie némiképp restelkedve. Harcias tűzben égett Hilda arca; csöndes-lágy nő létére amazontermészet volt, férfiakkal nehezen alkudó.
- Ez a gonosz környék! - mondta halkan, gyűlölettel nézve a szegény, öreg bagolyvárat. Ő maga, noha szemre lágy volt és meleg, mint egy érett körte, a régi, kemény amazonok fajtájából való volt. Halkan lépett be Cliffordhoz. Milyen csinos, gondolta a férfi, mindazonáltal riadt készenlétbe húzódott előle. Más modorú, más etikett szerint élő volt a felesége rokonsága. Kívülállók, gondolta, s hogy mégis bévül kerültek, alaposan megnehezítették az életét. Merev tartásban, ápolt külsővel ült a székében, a haja fényes-szőke, az arca friss, sápadt-kék szeme dülledt egy kissé, az arckifejezése kifürkészhetetlen, de illedelmes. Hilda mindössze mogorvának és ostobának látta. Clifford várt. Higgadt magabiztosságot sugallt a tartása, de bánta is Hilda, mit sugall, mit nem! Harcra kész lévén, azt se bánta volna, ha Clifford maga a pápa vagy a császár. - Connie ijesztően rosszul néz ki - jelentette ki halk hangján, szépséges, szikrázó szürke szemét a sógorára függesztve. Szűzies jelenség volt, akárcsak Connie; de Clifford jól ismerte a külszín alatt lappangó skót megátalkodottságot. - Lefogyott egy kissé - mondta könnyedén. - És te semmit nem tettél érte? - Szükséges lenne, úgy látod? - kérdezte Clifford a legnyájasabb angol merevséggel; gyakran jár együtt ez a kettő. Hilda lángoló tekintetet vetett rá, de nem felelt; nem volt erőssége a visszavágás, aminthogy Connie-nak sem volt az; rámeredt tehát csak fenyegetően, és ez jobban hatott, mintha mondott volna bármit is. - Megmutatom egy orvosnak - jelentette ki végül. - Tudsz jó orvost a környéken? - Sajnos, nem. - Akkor magammal viszem Londonba, van ott egy megbízható, jó orvosunk. Clifford, noha dúlt-fúlt, hallgatott. - Gondolom, itt maradhatok éjszakára - húzta le a kesztyűjét Hilda -, majd reggel indulunk. Clifford elsárgult mérgében; aznap estére a szeme fehérje is besárgult egy kissé. A májára ment a méreg. Hilda azonban következetesen szerény és szemérmes maradt. - Ápolónőt kell fogadnod, valakit, aki gondod viseli. Igazán fölfogadhatnál egy inast például mondta Hilda, mikor a vacsora utáni kávénál ültek, látszatra nyugodtan. Halkan, mondhatni gyöngéden beszélt, Clifford mégis úgy érezte, furkósbottal verik fejbe. - Úgy véled? - kérdezte hűvösen. - De mennyire! Múlhatatlanul szükséges. Másként el kell vinnünk, apámnak meg nekem, Connie-t néhány hónapra. Ez így nem mehet tovább. - Micsoda? - Csak rá kell nézni arra a szegény gyerekre! - meredt rá keményen a sógorára Hilda. Mint egy hatalmas főtt rák, gondolta. - Majd megbeszélem Connie-val - jelentette ki Clifford. - Megbeszéltük azt már mi ketten.
Clifford, aki oly sokáig volt ápolónők keze között, gyűlölte őket: megfosztják az embert a magánéletétől. Ami meg az inast illeti... még csak az kéne, hogy egy férfi ólálkodjék itt körülötte. Akkor már egy nő is jobb. De miért nem Connie? Reggel elhajtott a két nővér; Connie leginkább húsvéti bárányra emlékeztetett, kicsi volt a volánnál ülő nővéréhez képest. Sir Malcolm nem tartózkodott Londonban, de nyitva állt a kensingtoni ház. Az orvos alaposan megvizsgálta Connie-t, töviről hegyire kifaggatta az életéről. - Találkozom olykor a lapokban a fényképével, meg a Sir Cliffordéval - mondta az orvos. - Hírességszámba mennek már önök, nem igaz? Lám, felnőnek a csöndes kis lányok; habár ön csöndes kis lány még most is, hiába az illusztrált lapok. Hát nem, nem! A szervezetével semmi baj, de ez így nem mehet tovább! Nem bizony. Kérje meg Sir Cliffordot, hozza fel Londonba, vigye el külföldre, szórakoztassa egy kicsit! Arra van szüksége, szórakozásra! Kimerült a vitalitása, felélte a tartalékait. A szívidegek máris rendetlenkednek. Úgy bizony. Semmi baj, hacsak az idegekkel nem: egy hónap Cannes-ban, Biarritzban rendbe is hozná. De így nem mehet tovább, egyszerűen nem mehet, megmondhatom. Ha marad minden a régiben, nem állhatok jót a következményekért. Fecsérli csak az életét, s nem gondoskodik az utánpótlásról. Szórakozásra, egészséges, normális szórakozásra van szüksége. Tékozol csak, anélkül hogy gyűjtene. Ne tovább! Depresszió lesz a vége. Óvakodjék a depressziótól! Hilda összeharapta az ajkát, és ez jelentett valamit. Michaelis, megtudva, hogy Londonban vannak, rohanvást érkezett, rózsacsokorral. - Mi történt magával? - kiáltotta. - Hisz csak árnyéka önmagának. Még ilyen változást! Hát miért nem szólt? Jöjjön velem Nizzába! Vagy Szicíliába! Csodaszép most arrafelé. Napsütés, az kell magának! Élet! Hisz elfogy, mint a gyertya. Jöjjön el velem! Elmegyünk Afrikába! Ó, a pokolba Sir Clifforddal. Hagyja a fenébe, jöjjön el velem. Feleségül veszem, amint elválik tőle. Jöjjön velem, merjen már élni egy kicsit! Az isten szerelmére, az a Wragby bárkit megölne. Iszonyú egy hely! Gonosz egy hely! Bárkit megölne. Jöjjön velem valami napos vidékre! Napfény, az kell magának, nap és egy kis normális élet. De Connie szíve szinte megállt a gondolatra, hogy elhagyja Cliffordot. Itt és most, nem bírja ő azt megtenni. Nem... nem! Hiába. Wragbyben a helye. Michaelis föl volt háborodva. Hildának nem tetszett a férfi, de Cliffordnál szinte még őt is jobbnak tartotta. És a két nővér visszakocsikázott Közép-Angliába. Hilda beszélt Clifforddal, akinek még most is sárgállott a szeme fehérje. Megviselt volt ő is a maga módján, de nem volt mese, végig kellett hallgatnia Hildát, hogy mit mondott az orvos Michaelisről persze nem esett szó -, és némán hallgatta az ultimátumot. - Itt egy jó inas címe, az orvos egyik betegét gondozta, míg a beteg meg nem halt a múlt hónapban. Valóban használható ember, és szinte biztos, hogy elszegődne. - Csakhogy én nem vagyok lábadozó, és nem akarok inast fogadni! - ellenkezett Clifford, szegény feje. - És itt van két nő címe; az egyikkel már beszéltem is, nagyon jól megfelel, ötvenéves, nyugodt, erős, nyájas, kulturált is a maga módján. Clifford nem felelt, duzzogott. - Hát jó, Clifford. Ha holnapig nem tudunk megállapodni, táviratozom apának, és elvisszük Connie-t.
- No és Connie elmenne? - vetette föl Clifford. - Nem szívesen, de tudja, hogy meg kell tennie. Anyánk rákban halt meg, ő is sokat emésztette magát, attól kapta. Nem vállalhatunk ilyen kockázatot. Így aztán másnap Clifford Mrs. Bolton, a tevershalli községi ápolónő mellett döntött, akit valószínűleg Mrs. Betts javasolt. Mrs. Bolton épp akkor ment nyugdíjba a községházától, és magánbeteget keresett. Clifford erősen idegenkedett a gondolattól, hogy idegenek kezére adja magát, de Mrs. Boltont ismerte: ő ápolta, amikor skarlátja volt. A két nővér fölkereste Mrs. Boltont egy újszerű, tevershalli mérték szerint előkelőnek számító sorházban. Jó arcú, negyven-egynéhány éves nő volt, ápolónői egyenruhában, fehér gallérral, fehér kötényben; teázott éppen a lakás kicsi, zsúfolt nappalijában. Rendkívül figyelmesen, udvariasan hallgatta őket, kedvesnek látszott. Enyhe tájszólásban, de kínosan helyes angolsággal beszélt, s mivel hosszú évekig basáskodott a beteg bányászok fölött, igen jó véleménnyel volt magáról, önbizalomban nem szenvedett hiányt. Egyszóval a falu vezető rétegéhez tartozott, köztiszteletnek örvendett. - Hát igen, Lady Chatterley bizony rossz bőrben van! Hisz valódi szépség volt, nem igaz? Most meg csak gyengül, soványkodik egész télen! Szomorú dolgok ezek. Az a szegény Sir Clifford! Ez a háború, hogy ez mi mindent tönkre nem tett. Azt mondta, ha elengedi dr. Shardlow, akár azonnal munkába állhat Wragbyben. Megállapodásuk szerint még két hétig a körzetében kell tevékenykednie, de akad talán, aki helyettesítse. Hilda elnyargalt dr. Shardlow-hoz, és Mrs. Bolton vasárnap, két bőrönddel, taxival megérkezett Wragbybe. Hilda megbeszélte vele a dolgokat; Mrs. Bolton bármikor késznek mutatkozott egy kis beszélgetésre. S milyen fiatalos volt! Meglehetősen sápadt arcát pirosra fűtötte a tettvágy. Negyvenhét éves volt. Ted Bolton, a férje a bányában lelte halálát huszonkét éve, karácsonykor volt huszonkét esztendeje, éppen karácsonykor hagyta özvegyen Mrs. Boltont két gyerekével, karon ülő volt még csak a kisebbik. Ó, azóta már az is férjes asszony, Edith, hozzáment egy sheffieldi fiatalemberhez, a fiatalember a Boots Cash Chemistsnél dolgozik. A nagyobbik lánya meg tanítónő Chesterfieldben, hazajár a hétvégén, ha más programja nincsen. A fiatalok manapság élik világukat, nem úgy, mint amikor ő, Ivy Bolton volt fiatal. Ted Bolton huszonnyolc éves volt, mikor megölte a sújtólég. Az elöl dolgozó akkordáns rájuk kiáltott - négyen voltak -, vágják hasra magukat. Le is feküdtek még idejében, csak Ted nem, és Ted meghalt. A vizsgálatnál társai az igazgatóság pártjára álltak, azt vallották, hogy Ted megijedt, el akart szaladni, nem engedelmeskedett a parancsnak, vagyis hogy voltaképp ő volt a hibás. Így aztán mindössze háromszáz font lett a kártérítés, azt is inkább ajándékképpen adták, és nem jogos kártérítés gyanánt, mert igazából Ted volt a hibás. De még azt a pénzt sem számolják a kezéhez, pedig Mrs. Bolton egy kis boltot akart nyitni. Azt mondták, hogyisne, hogy elherdálja, tán még el is inná! Így aztán heti harminc shillinget kapott. Úgy bizony, minden hétfőn el kellett mennie az irodára, és órákig várni a sorára, igen, minden hétfőn, majd négy éven át. És mihez is foghatott volna azzal a két aprósággal? Hanem Ted anyja nagyon jó volt hozzá. Mikor járni kezdett a kisebbik, napközben magához vette a gyerekeket, és így Ivy Bolton eljárhatott a sheffieldi egészségügyi tanfolyamra, a negyedik évben még az ápolónő-tanfolyamot is elvégezte, és megkapta az oklevelét. Eltökélte, megáll a lábán, felneveli a gyerekeit. Egy ideig a parányi uthwaite-i kórházban volt segédápolónő. De amikor a Társaság, a Tevershalli Szénbánya Társaság - voltaképp Sir Geoffrey - látta, hogy
megáll a lábán, melléje állt, és kinevezte körzeti ápolónőnek, ennyi a javukra legyen mondva. Azóta is ez a munkája, de most már sok egy kicsit, könnyebb munkára vágyik, egy körzeti ápolónőnek rengeteget kell talpalnia. - Igen, mondom is mindig, hozzám nagyon jó volt a Társaság. De amíg élek, el nem felejtem, milyen csúnyán intézték el Tedet; Tednél bátrabb, keményebb legény soha nem szállt a kasba, hát hogy volt képük gyávának nevezni? De hát, halott lévén, ő már szegény meg nem védhette magát. Furcsán keveredő érzések ömlöttek az asszonyból. Szerette a bányászokat, akiket oly sokáig ápolt, de magát sokkal felsőbbrendűnek tudta. Szinte a felsőbb osztályok közé tartozónak érezte magát, ugyanakkor kemény harag füstölgött benne az uralkodó osztály ellen. Az urak! Ha nézeteltérés támadt az urak és a munkások között, mindig ez utóbbiak pártján állt. Ettől eltekintve azonban foggal-körömmel ragaszkodott felsőbbrendűségéhez, ahhoz, hogy felsőbb osztálybelinek tartsák. Roppantul érdekelték az előkelőbbek, benne is munkált a fensőbbség iránt való vonzódás sajátos angol szenvedélye. Felvillanyozta, hogy Wragbybe hívják, felvillanyozta, hogy Lady Chatterleyvel beszélhet; istenem, micsoda különbség az egyszerű bányászfeleségekhez képest! Nem győzte áradozva bizonygatni; ugyanakkor ki-kibukkant belőle a Chatterleykre, az urakra való neheztelés. - Az már csak természetes, hogy szegény Lady Chatterley így ki van merülve! Még szerencse, hogy segítségére jött a nénje. A férfiak nem gondolkoznak: akár urak, akár egyszerű emberek, természetesnek veszik, amit a nő tesz értük. Hányszor meg nem mostam érte a bányászaim fejét! Hanem Sir Cliffordnak, így megnyomorodva, bizony nem könnyű a sora. Rátarti család volt mindig is az övé, eléggé fenn hordták az orruk, de hát joguk volt hozzá. Hanem hogy így rájuk járjon a rúd! És Lady Chatterleynek sem könnyű, sőt neki tán még nehezebb. Micsoda veszteség! Én csak három évet éltem Teddel, de mondhatom, olyan férjem volt, hogy el nem felejtem, amíg élek! Ezer közül ha egy ilyen akad. Ki hitte volna, hogy ilyen korán meghal? Én nem hiszem a mai napig se, nem tudom elhinni, pedig a saját kezemmel mosdattam meg szegényt. Nem bizony, számomra ma is él. Soha el nem hittem. Szokatlan hang volt ez Wragbyben, merőben új a Connie fülének; megújuló érdeklődéssel hallgatta. Az első egy-két héten azonban igen csöndes volt Mrs. Bolton, cserbenhagyta magabiztos, basáskodó modora, szemlátomást ideges volt. Clifford jelenlétében félénken, szinte ijedten viselkedett, szavát se igen lehetett venni. Cliffordnak kedvére volt a dolog, csakhamar visszanyerte önbizalmát, s úgy végeztette Mrs. Boltonnal a szolgálatait, hogy jószerint észre sem vette az asszonyt. - Hasznos kis senki - mondta. Connie szeme kerekre nyílt meglepetésében, de nem mondott ellent. Mennyire eltérő tud lenni két ember benyomása! Clifford csakhamar eléggé fölényes, sőt dölyfös lett az ápolónővel. Mrs. Bolton éppen ezt várta el tőle, s Clifford, anélkül hogy tudta volna, a kezére játszott. Milyen erős a hajlandóságunk, hogy azt tegyük, amit elvárnak tőlünk! A bányászok olyanok voltak, mint a gyermek, beszédesek, elmondták neki, mi bántja őket, miközben az asszony kötözgette, ápolta őket. A bányászok tették, hogy Mrs. Bolton olyan nemesnek, szinte emberfölöttinek érezhette magát munkájában. Most Clifford, lám, a kicsiségét éreztette, szolgaként bánt vele, és az asszony szó nélkül fejet hajtott, alkalmazkodott az uralkodó osztályhoz. Hallgatagon, lesütött szemmel lépett be, hogy ellássa a férfit, hosszúkás, kellemes arca zárkózott volt. Alázatosan kérdezgette: - Mit parancsol, Sir Clifford. Ezt csináljam? Azt csináljam?
- Hagyjuk csak egyelőre. Majd később. - Igenis, Sir Clifford. - Jöjjön be egy félóra múlva. - Igenis, Sir Clifford. - És lesz szíves kivinni ezeket a régi újságokat, igen? - Igenis, Sir Clifford. Halkan ment ki, s félóra múlva ugyanolyan halkan lépett be. Meg volt félemlítve, de nem bánta. Gyűjtögette felsőbb osztálybeli tapasztalatait. Nem neheztelt Cliffordra: tudta, része egy jelenségnek, a felsőbb néposztály nevű jelenségnek, amelyet nem ismert ez idáig, s örült, hogy most megismerheti. Lady Chatterleyvel otthonosabban érezte magát, s végül is a ház úrnője számít igazán. Esténként Mrs. Bolton segítette ágyba Cliffordot, ő maga a folyosóról szemközt nyíló szobában aludt, és éjjel is átjött, ha Clifford csöngetett. Reggel is ő segédkezett, és csakhamar megtanulta teljesen kiszolgálni, még meg is borotválta, óvatosan, lágyan, asszonyi módra. Valóban nagyon ügyes és rátermett volt, hamarosan arra is rájött, hogyan uralkodjék a férfi fölött. Hiszen, végtére, Clifford sem különbözik olyan sokban a bányászoktól, mikor az ember az állát szappanozza, a borostáit vakarja. A férfi dölyfe, zárkózottsága nem zavarta: új tapasztalatokat gyűjtött. Clifford azonban nem tudta megbocsátani Connie-nak, hogy felhagyva személyes szolgálataival, idegen, megfizetett asszony kezére bízta. Elpusztult ezzel, mondogatta magában, a kettejük meghittségének gyöngéd virága. Connie azonban ezt sem bánta. Meghittségük gyöngéd virága az ő szemében holmi orchidea volt csak, élősdi az élete fáján, s a virág, amit hajtott, eléggé hitvány. Most, hogy több ideje maradt, játszhatott halkan a zongorán, odafönn a szobájában, s énekelhetett hozzá: “...A szerelem béklyóit nehéz megoldani.” Nem tudta ez idáig, milyen nehéz megoldani őket. De ő, hála az égnek, oldozgatja mégis! Boldog volt, hogy egyedül lehet, nem kell örökké vele beszélgetni. Clifford, ha egyedül volt, vég nélkül az írógépet kopogtatta. De mikor nem “dolgozott”, és ott volt Connie, akkor beszélt, örökké beszélt; végeérhetetlenül elemezgette az embereket és indítékaikat, tetteik következményét, a jellemüket, a személyiségüket - és Connie-nak egyszer csak elege lett. Szívesen hallgatta évekig, míg elege nem lett, sőt csömört nem kapott. Hálás volt immár, hogy egyedül lehet. Mintha a tudat ezer meg ezer kis gyökere-fonala növögetett volna össze kettejükben, s most már, gubanccá bonyolódva, tovább zsúfolódni képtelenül, csak sorvadna életük növénye. Connie tehát csöndesen, gyöngéd kézzel széjjelfejtegette közös tudatuk kuszált gyökérzetét, óvatosan, egyenként szabadítva ki a szálakat, türelmesen munkálkodva, egyszersmind türelmetlenül várva a teljes kibontakozást. De egy ilyen szerelem béklyóját nehezebb megoldani, mint más béklyókat, még ha sokban segítette is Mrs. Bolton jelenléte. Clifford továbbra is igényelte a meghitt esti együttléteket, a beszélgetést, a felolvasásokat. Connie azonban úgy intézte, hogy Mrs. Bolton tízkor véget vethessen az együttlétnek. Tízkor fölmehetett a szobájába, s egyedül lehetett. Clifford jó kezekben volt Mrs. Boltonnál. Mrs. Bolton Mrs. Bettsszel étkezett a házvezetőnő szobájában; a két asszony jól megértette egymást. Különös, milyen közel nyomult a személyzet birodalma, egészen a dolgozószoba ajtajáig nyúlt a határa, pedig egykor jócskán távolibbnak tűnt. Megesett, hogy mikor Mrs. Betts a Mrs. Bolton szobájában üldögélt, Connie, kettesben lévén Clifforddal a nappaliban, a
két asszony halkra fogott hangját hallva érezni vélte, hogyan hatja át őket ezeknek a dolgozó embereknek az erős, szokatlan, idegen frekvenciája. Mrs. Bolton a puszta jelenlétével is ennyire megváltoztatta Wragbyt. És Connie őszintén megkönnyebbült, más világba került szinte, még a lélegzetet is másként vette. Mégis félt, hogy sok gyökere, talán életfontosságú gyökerei maradtak közös talajban a Cliffordéival. Mindenesetre szabadabban lélegzett, érezte, életének új szakasza kezdődik.
Nyolcadik fejedet Mrs. Bolton Connie-nak is igyekezett gondját viselni; úgy érezte, rá is ki kell terjesztenie hivatásszerű, asszonyi gondoskodását. Váltig biztatta, menjen sétálni, hajtson át Uthwaite-be, legyen többet szabad levegőn. Mert Connie rákapott, hogy naphosszat a tűznél üldögéljen, olvasást mímelve, tétován varrogatva; magától alig is mozdult ki. Egy szeles napon, nem sokkal Hilda távozta után, így szólt Mrs. Bolton: - Miért nem jár egyet az erdőben, megnézhetné a kápolnavirágot a vadőr háza mögött. Teljes napi járóföldre nincs annál szebb látvány. Hozhatna haza is, a szobájába, olyan szívderítő egy csokor kápolnavirág, hát nem? Connie jó szívvel fogadta a tanácsot, azt se bánta, hogy nárcisz helyett kápolnavirágot mondanak. Vadnárcisz! Az ember végül is nem kuksolhat örökké odabent. Ki is tavaszodott... “Négy évszak visszatér, de vissza nem tér hozzám a nappal, este-reggel édes közelgése...” 1 És a vadőr, és a vadőr sovány, fehér teste, akár egy láthatatlan virág magányos szirma! Mélységes levertségében, lám, róla is megfeledkezett. De most megmoccant benne valami... “Túl portán, földi ajtón...”2 Túljutni portán, földi ajtón, az lenne a jó! Megerősödött valamelyest, nem esett nehezére a járás, s az erdőben a szél sem volt olyan fárasztó, mint a parkban, ahol majd ledöntötte a lábáról. Felejteni akart, megfeledkezni a világról s a sok visszataszító, hullatestű emberről. “Újjá kell születnetek! Hiszek a testnek feltámadásában! Ha a búzaszem a földbe jutván meg nem hal, bizony nem hoz termést. Mikor a sáfrány előbúvik, előjövök én is a napvilágra!” A márciusi szélben végefogyhatatlan idézetek kergetőztek Connie fejében. A szél föl-fölragyogtatta a napot, s az erdő peremén, a mogyoróvesszők alatt fénybe borult ép élénksárgán ragyogott a vérehulló fecskefű. Az erdő csöndes volt, igen csöndes, de meg-megreszkettette a változékony napsütés. Kibújtak az első berki szellőrózsák is, sápadt volt az egész erdő a szélborzolta kicsi anemónák végtelen szőnyegétől. “A világ elsápad a leheletedtől.” De ez a lehelet a Perszephonéé volt: Perszephoné ezen a hűvös reggelen szállt föl az alvilágból. Hideg sóhajtásokkal kelt föl a szél, és mérgesen zörgött odafenn, csapdába esvén az ágak sűrűjében; szabadulni próbált, mint Absalom. Hogy fáztak a szellőrózsák! Meztelen, fehér válluk hajladozott zöld krinolinjuk fölött. De állták a hideget. Az út mentén néhány fakó kis kankalin is szirmot bontott a sárga bimbók között. Odafönn bömbölt a szél, hajlítgatta a fákat, de a föld színéig csak hűvös kis légáramok jutottak. Connie-nak megpezsdült a vére, kipirult az arca, szeme kék tűzben égett. Fáradhatatlanul gyalogolt, szedett néhány szál kankalint, letépte az első ibolyákat, s beszívta édes-hűvös illatukat. És ment tovább, nem is figyelve, merre jár. Egyszer csak az erdő végében, a tisztáson találta magát, s meglátta a vadőrlak, moha borította kőfalát: rózsállott szinte, mint a gomba húsa, köveit melengette a fölfénylő napsütés. Az ajtó, a zárt ajtó előtt sárgán szikrázó jázminbokor. De hang semmi, a kémény nem füstölt, kutya nem ugatott.
1
Jánosy István fordítása.
2
Hajnal Anna fordítása.
Connie halkan a ház mögé került, ahol emelkedik a partoldal; megvolt a mentsége, nárciszt nézni jött. És íme, a rövid szárú virágok ott sustorogtak, hajladoztak, reszkettek a szélben, fényesen, elevenen, s nem volt hová rejtsék a szél elől elforduló arcukat. Mintha csak kétségbeesésükben ráznák napsütött, ragyogó kis rongyaik. Bár az is lehet, hogy kedvükre van, meglehet, szeretnek így borzolódni. Constance leült, s hátát egy fiatal fenyőnek vetette; a fa törzse hajladozott, élte különös-erős, rugalmas életét. Szálegyenes, életerős lény, koronája a napban! Connie elnézte, hogyan aranyozza be a nárciszokat a hirtelen földerülő napfény, a kezét-ölét melengető. Orrába csapott a virágok tartózkodó illata. És akkor, a csöndben, a magányban mintha magával ragadta volna a tulajdon sorsának áramlata. Kőtéllel volt megkötve ez idáig, horgonyon táncolt, mint a csónak, de most, íme, szabadon sodródik. Elbújt a nap, hűvös lett; árnyék terült a bólogató nárciszokra. Így fognak bólogatni egész nap, egész éjjel, a hidegben. Milyen törékenyek, s milyen erősek mégis! Connie kissé elmerevedve állt föl, letépett néhány szál nárciszt, és elfelé indult. Nem szívesen tépte le őket, de magával akart vinni egyet-kettőt. Vissza kell térnie Wragbybe, a falak közé; hogy gyűlölte most a házat, különösen azokat a vastag falakat! Falak! Falak mindenütt! És mégis, kellenek ebben a szélben. Otthon megkérdezte Clifford: - Merre jártál? - Átvágtam az erdőn! Nézd csak, milyen csodásak ezek a nárciszok. Olyan nehéz elhinni, hogy sár nevelte őket. - No meg a levegő és a napfény - mondta Clifford. - Igen, de a földben kapták a formájukat - vágott vissza Connie, hevességével magát is meglepve egy kissé. Másnap délután ismét elment az erdőbe. A széles lovaglóúton haladt, amely leírva félkörét, vörösfenyők között vezet a forráshoz, melyet Jánoskútjának hívnak. Hideg volt ezen a domboldalon, a vörösfenyők sötétjében nem termett virág. De a jeges kis forrás lágyan buzgott fel tiszta, vörös-fehér kőágyában. Milyen hideg, milyen tiszta! Milyen csillogó! Bizonyára az új vadőr ágyazott meg neki friss kaviccsal. Connie elhallgatta egy ideig a halk csobogást, ahogy a víz, átbukva a kicsiny csorgón, völgy iránt szaladt. A levéltelen, szúrós, rideg farkashomályt terítő fenyves zúgásán át is mintha parányi víziharangok csilingelését hallaná a domboldalban. Baljós, hideg, nedves tájék. A forrás mégis itatóhelyül szolgált évszázadokon át. Ma már nincs haszna; buja, mégis hideg, rideg kis tisztás. Connie fölállt, és lassú léptekkel hazaindult. Egyszer csak halk kopácsolást hallott jobb kéz felől; megállt, hallgatózott. Kalapál valaki? Vagy csak egy harkály? Nem, kalapálnak, bizonyos. Fülelve lépkedett tovább. Keskeny ösvény tűnt elébe a fiatal fenyők között, sehová nem vezető utacska. Connie azonban megérezte, járnak rajta. Kalandos kedvvel fordult rá az ösvényre; a sűrű, fiatal fenyvest hamarosan öreg tölgyek váltották fel. Közelebbről hallatszott a kalapálás a széljárta erdő csöndjében; fák között, még ha zúgatja is őket a szél, csönd van.
Titkos kis tisztás nyílt meg Connie előtt, a tisztáson rönkökből ábdált, titkos kis kunyhó. Hogy ő még soha nem járt itt! Rájött, ez az a csöndes hely, ahol a fácánokat nevelik; ott térdelt a vadőr, ingujjban, ő kalapált. A kutya éles, kurta vakkantással rúgtatott előre; a vadőr fölkapta a fejét, és meglátta az asszonyt. Meglepetés ült a szemében. Fölegyenesedett, tisztelgett, s némán nézte az elgyöngülő térddel közeledő Connie-t. A férfi nem örült a betolakodónak; a magány jelentette életének utolsó, maradék kis szabadságát. - Nem tudtam, mi ez a kalapálás - mondta elgyöngülve, lélegzetvesztve Connie; félt egy kissé a szeme közé néző férfitól. - Katrócot eszkábálok a fácáncsibéknek - mondta erős tájszólással a vadőr. Connie nem tudta, mit mondjon, gyöngének érezte magát. - Leülnék egy kicsit - jelentette ki végül. - Gyöjjön, oszt üljön le a kunyhóban - mondta a férfi, s előremenve félretolt néhány deszkát és egyéb kacatot, és előhúzott egy mogyoróvesszőből font parasztszéket. - Gyújtsak-e tüzet? - kérdezte s a tájszólás valami különös együgyűséget kölcsönzött a beszédének. - Ne fáradjon, köszönöm - hárította el Connie. De a férfi az asszony kezére nézett; kék volt a hidegtől. Hozott hát gyorsan egy kevés fenyőgallyat a sarokban álló kis téglakandallóba, s egy perc múlva sárga láng szaladt föl a kéménybe. Akkor helyet csinált a kandalló mellett, és oda állította a széket. - Így e, üljön le, oszt melegedjék - mondta. Connie engedelmeskedett; engedelmeskednie kellett a férfiból áradó különös, védelmező fensőbbségnek. Leült, és melengette a kezét, fát rakott a tűzre, s hallgatta az odakint megújuló kopácsolást. Igazából nem ezt akarta, ülni a sarokban, a tűznél; szívesebben nézelődött volna az ajtóban, de hát gondját viselték, megadta magát. Takaros kis kunyhó volt, a fala festetlen fenyődeszka; Connie széke mellett rusztikus kis asztal és még egy szék, arrébb gyalupad, egy nagy ládában szerszámok, deszkák, szögek; a falon balta, szekerce, csapdák, zsákok, a férfi kabátja. Ablak nem volt, a nyitott ajtó engedte be a fényt. Afféle kis szentély, a rendetlenség ellenére is. Connie a kalapács táncát hallgatta; nem valami vidám muzsika. Rosszkedve volt a vadőrnek. Megsértették a magányát, és méghozzá milyen veszedelmes személy! Egy asszony! Eljutott ő odáig, hogy nem akart egyebet, mint hogy békén hagyják. És lám, nem őrizheti meg magányát: bérből él, és ezek itt a kenyéradói. Különösen a nőkkel való érintkezést kerülte. Félt a nőktől, egy régi kapcsolat súlyos sebét viselte. Úgy érezte, meghal, ha nem lehet egyedül, ha nem hagyják magára. Mindenestül szakított a külvilággal; ez az erdő volt az utolsó menedéke, itt akart elrejtőzni! Connie megmelegedett; túlságosan meg találta rakni a tüzet, csakhamar sok is lett a jóból. Átült hát a másik székre, s a dolgozó embert nézte az ajtónyílásból. Az ügyet sem vetett rá, pedig tudta, hogy nézik. Dolgozott tovább, mint aki elmélyed munkájában; barna kutyája ott ült mellette, s maga alá húzott farokkal a megbízhatatlan világot kémlelte. A szikár, hallgatag, gyors mozgású férfi készen lett a ketreccel, megfordította, az ajtaját próbálgatta, majd félretette. Aztán fölállt, elővett egy régi ketrecet, és a munkapadul szolgáló favágító tuskóra tette. Melléje kuporodva, a rúdjait vizsgáztatta, volt, amelyik eltörött a
kezében. Kihúzgálta a fölöslegessé vált szögeket, aztán fölfordította a ketrecet, és eltanakodott magában; nem adta semmi jelét, hogy tudja, nézik. Connie tehát éberen nézte. És mint meztelenségében, most is ugyanazt a magányosságot látta rajta: magányos, elmélyedt, akár az egyedül dolgozó állat, de mélázó is, magába húzódó lélek, minden emberi kapcsolattól menekülő. Lám, tőle, Connie-tól is milyen elszántan, türelmesen tartja távol magát. Egy alapjában türelmetlen és szenvedélyes ember néma, időtlen türelme: ez volt az, ami egészen a méhéig hatolt Connie-nak, ezt a türelmes tartózkodást érezte meg a férfi lehajtott feje és higgadt-gyors keze meg keskeny, érzékeny csípője láttán. Érezte, ennek az embernek több és mélyebb élményben volt része, mint neki; sokkal mélyebben tapasztalta, és talán keményebben szenvedte is meg az életet. Connie mintha megkönnyebbedett volna ettől; szinte felelőtlennek érezte magát. Csak ült a kunyhó ajtajában, akárha álomban, teljesen megfeledkezve az időről, a körülményekről. A férfi, megérezve oldott lebegését, rásandított, s látta az arcára merevedő csöndes várakozást; ő legalábbis annak, várakozásnak látta. És akkor parányi lángocska lobbant az ágyékában, a gerince tövében; belényögött a lelke. Iszonyodott. Szinte halálosan rettegett minden közeli emberi kapcsolattól. Erősen kívánta, bár menne el az asszony, hagyná végre magára. Irtózott az idegen, asszonyi akarattól, ettől a modern, asszonyi önfejűségtől. És mindenekfelett irtózott a maga akaratát érvényesítő, hűvös, felső osztálybeli arcátlanságtól. Hogyne, hiszen alkalmazott lévén, tehetetlen vele szemben. Gyűlölte az asszony jelenlétét. Connie hirtelen és kényelmetlen érzéssel tért magához. Fölállt. Estébe hajlott a délután, mégsem tudta indulásra szánni magát. Odament a férfihoz; az tiszteletteljesen fölegyenesedett, és ránézett, megviselt arca merev, kifejezéstelen. - Milyen szép itt, milyen nyugodalmas - mondta Connie. - Most járok itt először. - Igen? - Arra gondoltam, eljövök máskor is, szívesen elüldögélnék. - Igen? - Be szokta zárni a kunyhót, mikor elmegy? - Igen, méltóságos asszony. - Mit gondol, kaphatnék én is egy kulcsot, hogy elüldögélhessek itt néha? Nincs még egy kulcs? - Nem tudok róla, hogy vóna. Lám, ismét tájszólással beszél. Connie habozott; a férfi ellenkezik. De hát övé ez a kunyhó, végtére? - Nem keríthetnénk még egy kulcsot? - kérdezte lágyan, de hangjában ott bujkált az asszonyi eltökéltség: véghezviszi, amit kigondolt. - Még egyet! - nézett rá fellobbanó haraggal s egy árnyalatnyi megvetéssel a férfi. - Igen, egy másodpéldányt - pirult bele Connie. - Hát aztat csak Sir Clifford tunná - hárították el Connie kérését. - Csakugyan, neki talán van egy másik. És ha nincs, csináltathatunk a maga kulcsa után. Egy-két nap alatt kész lenne, gondolom. Addig elnélkülözi, nem? - Hát, nem tom, métóságos asszony. Nem ösmerek senkit erre, aki kulcsot szok csinálni.
Connie belepirult hirtelen mérgébe. - Nos, jó. Akkor magam járok a végére. - Igenis, méltóságos asszony. Találkozott a tekintetük. A férfiéban hideg távolságtartás, megvetés, közöny. Connie szeme égett a visszautasítástól. Ugyanakkor el is szorult a szíve, látva, mennyire ellenszenves lett a férfinak, hogy így ellene szegült. Dacos kétségbeesés áradt feléje. - Viszontlátásra! - Látásra, méltóságos asszony. - A férfi tisztelgett, és azon nyomban elfordult. Fölizzott régi, ádáz dühe az önfejű asszonyfajta ellen. És tehetetlen volt. Tudta, tehetetlen. Connie viszont az önfejű hímre volt mérges. Mit nem képzel magáról az a szolga! Füstölögve ment haza. A halmon, a nagy bükk alatt Mrs. Boltonba botlott: az ápolónő őt kereste. - Azt lestem, jön-e már, méltóságos asszony - közölte derűsen. - Elkéstem volna? - Ó,... Sir Clifford teázna már. - Miért nem szolgálta ki maga? - Nem hinném, hogy helyénvaló lenne, méltóságos asszony. Sir Clifford egyáltalán nem örülne neki. - Ugyan már, miért nem? Bement Clifford dolgozószobájába; a tálcán ott gőzölgött az öreg teaforraló üst. - Elkéstem, Clifford? - tette le Connie a virágait, s vette kézbe a teásdobozt; kalapját, sálját le sem vette. - Igazán sajnálom. Miért nem készíttetted el a teát Mrs. Boltonnal? - Látod, erre nem is gondoltam - felelt gunyorosan a férfi. - Valahogy nem az az igazi teázópartner. - Ugyan már, nem olyan szentséges dolog egy ezüst teáskanna - vágott vissza Connie. Clifford kíváncsian nézett föl rá. - Hol jártál egész délután? - kérdezte. - Sétáltam, aztán elüldögéltem egy védett helyen. Mit szólsz, a nagy magyalbokor még mindig tele van bogyóval! És azzal levette a sálját, a kalapot nem, s úgy ült neki a teakészítésnek. A pirítós bizonyára megrökönyödött már. A teababát ráhúzta a kannára, s fölállt, hogy poharat hozzon az ibolyáinak. Szegény virágok, ernyedten lógatták fejüket. - Magukhoz térnek nemsoká! - mondta Connie, és férje elé tette őket, hadd illatozzanak. - Puhább, akár Júnó szemhéja3 - idézte Clifford.
3
Kosztolányi Dezső fordítása.
- Hogy ennek mi köze az ibolyához? - mondta Connie. - Mondhatom, eléggé dagályosak ezek az Erzsébet kori szerzők. Kitöltötte a teát. - Mit gondolsz, van-e pótkulcs ahhoz a kis kunyhóhoz a Jánoskútja közelében? Tudod, a fácántelepen. - Akad talán. Miért? - Ma bukkantam rá... soha nem jártam arra. Elbűvölő kis hely. Gondoltam, elüldögélnék ott néhanap. - Mellors nem volt ott? - De igen! Ott kalapált, úgy találtam oda. Nem nagyon tetszett neki, hogy rátörtem. Mondhatni, szinte goromba lett, mikor a kulcsot kérdeztem. - Mit mondott? - Ó, semmit, csak hát tudod, milyen a modora; azt mondta, nem tud másik kulcsról. - Apám dolgozójában talán lesz egy. Ott vannak az összes kulcsok, Betts ismeri őket. Majd szólok neki. - Tedd meg, légy szíves. - Szóval Mellors gorombáskodott? - Ugyan, semmi az egész! Csak hát látszott, nincs ínyére, hogy be akarok telepedni a várába. - Rá vall, mondhatom. - Pedig nem értem, mi baja. Végül is nem ott lakik. Nem az övé az a kunyhó. Nem látom be, miért ne üldögélhetnék ott, ha nekem úgy tetszik. - Persze! - helyeselt Clifford. - Túl sokat képzel magáról az az ember. - Úgy gondolod? - De mennyire. Azt hiszi, ő a nagy kivétel. Tudod, nem jött ki a feleségével, hát fogta magát, és bevonult 1915-ben. Indiába vezényelték, ha jól emlékszem. Annyi bizonyos, hogy Egyiptomban is szolgált egy ideig, patkolókovács volt a lovasságnál. Ért a lovakhoz, mindig lovak közt forgolódott. No és ott történt, hogy megtetszett egy indiai ezredesnek, és hadnagyot csináltak belőle. Kinevezték, igen. Aztán, ha jól tudom, visszament az ezredesével Indiába, az északnyugati frontra. Megbetegedett; nyugdíjat kap ma is. Úgy tudom, tavaly szerelt csak le, és persze nem könnyű egy ilyennek visszasüllyedni a régi helyzetébe. Hajlamos a felvágásra, igen. De a munkáját tisztességgel végzi, engem egyéb nem érdekel. Hanem azt nem tűröm, hogy a hadnagyot játssza itt nekünk. - Hogyan léptethették elő, mikor vaskos derbyshire-i tájszólást beszél? - Csak akkor, ha kijön a sodrából. Egyébként tökéletes a kiejtése, már ugye ahhoz képest. Gondolom, most, hogy visszavedlett közemberré, úgy véli, jobb, ha közember módjára beszél. - Eddig miért nem meséltél róla? - Idegesítenek az ilyen romantikus históriák. Csak a rendnek ártanak. Elég baj, hogy megtörténnek egyáltalán. Connie hajlott rá, hogy ő is így gondolja. Mi hasznuk az ilyen elégedetlen, beilleszkedni nem tudó embereknek?
A szép idő Cliffordot is kicsalogatta az erdőbe. A szél hideg volt, de nem túl kellemetlen, s a nap, mint maga az élet, fényesen ragyogott. - Különös - jegyezte meg Connie -, mennyire másként érzi magát az ember ilyen szép, friss időben. Legtöbbször mintha maga a levegő is haldokolna. Ölik az emberek még a levegőt is. - Komolyan gondolod? - kérdezte a férje. - Igen. Annak a sok emberi unalomnak, elégedetlenségnek, dühnek a kigőzölgése a levegő éltető erejét is megrontja. Biztos vagyok benne. - Talán inkább a légkör állapota csökkenti az ember életerejét, nem? - Nem, nem, az ember mérgezi meg a világot - bizonygatta Connie. - Belerondít a saját fészkébe - hagyta rá Clifford. Továbbpöfögött a kerekes szék. A mogyoróbozóton barkák aranylottak, a naposabb részeken virított az erdei szellőrózsa, világgá kiáltva az élet örömét, ugyanúgy, mint hajdan, mikor még az emberek vele kiálthattak. Connie tépett Cliffordnak néhány szál almaillatú virágot. Clifford átvette, és érdeklődve nézte őket. - Ódon csöndnek bemocskolatlan lánya... - idézte. - Mennyivel jobban illik ez egy virágra, mint holmi görög vázákra. - Szörnyű egy szó ez a bemocskolás! - mondta az asszony. - Bemocskolni, bármit is, csak az ember tud. - Hát, nem is tudom... a csigák és egyebek - ellenkezett Clifford. - A csiga csak megeszi, és a méh sem mocskolja be a virágot. Connie megmérgelődött Cliffordra. Miért kell mindent szavakba foglalni? Az ibolya, az Júnó szemhéja, a szellőrózsa bemocskolatlan lány. Hogy gyűlölte Connie a szavakat, mindig odatolakodnak közéje és az élet közé: ha valami, hát a szó mocskolja be a dolgokat, minden élőnek a szavak, a készen vett frázisok szívják ki az életnedveit. Nem sikerült valami pompásan a közös séta. Feszültség volt közöttük; tették mind a ketten, mintha nem tudnák, noha érezték. És Connie azon kapta magát, hogy női ösztöne minden erejével taszítja magától a férjét. Csak minél távolabb lenni tőle, távol a tudatától, a szavaitól, a maga körül forgásától, ettől az örök taposómalomtól, igen, és legfőképpen a szavaitól! Esős lett az idő újra. De Connie egy-két nap múlva, dacolva az esővel, kiment az erdőbe. S ha már az erdőt járta, a kunyhó felé ment. Esett ugyan, de nem volt hideg, s az erdő tartózkodónak, megközelíthetetlennek tetszett az esőfüggöny mögött. Kiért a tisztásra. Senki! A kunyhó zárva. Connie behúzódott a rusztikus verandácska alá, leült a gerendaküszöbre, s elfészkelte magát a tulajdon testmelegében. Üldögélt, nézte az esőt, hallgatta a neszezését meg a szél furcsa sóhajtozását a fák koronájában, noha úgy tűnt, szélcsend van. Vén tölgyek álltak körös-körül, szürke, erős törzsüket feketére mosta az eső; a kerek, életerős törzsek vakmerő ágakat bontottak szét. Aljnövényzet kevés volt: szellőrózsa, elszórva; egy-két bokor, bodza meg kányabangita és egy bíborló vadrózsabokor; a száraz sasharaszt szinte eltűnt a szellőrózsa bolyhos zöldjében. Ez a hely talán még nincsen bemocskolva. Ha ugyan! Be van mocskolva az egész világ. Van azért, amit nem lehet bemocskolni, gondolta Connie. Egy doboz szardíniát például. És hány nő és hány férfi van ilyen! Hanem a föld!...
Alábbhagyott az eső. Világosabb lett a tölgyek alatt. Connie menni készült, de nem tudta elszánni magát. Fázni kezdett, búskomorsága mégis tehetetlenségre kárhoztatta, megbénította szinte. Bemocskolni! Mennyire mocskos lehet az ember anélkül is, hogy érintették volna. Bemocskolják a halott, obszcénná váló szavak, a megszállottságba forduló, halott eszmék. Ázott-barna kutya rontott a tisztásra; nem ugatott, csak farka nedves lobogóját csapta magasba. Mögötte a férfi, nedves, vízhatlan, fekete zekében, mint egy sofőr, nekipirulva egy kissé. Connie érezte, hogy törik meg láttán a férfi lendülete. Fölállt a karnyújtásnyira száraz helyen, a verandatető alatt; a férfi némán tisztelgett, és lassan közelebb jött. Connie hátrább húzódott. - Megyek már - mondta. - Be akart vón menni? - kérdezte a férfi; a kunyhót nézte, nem őt. - Nem, csak behúzódtam egy percre az eső elől - felelt csöndes méltósággal Connie. A vadőr ránézett, látta, fázik. - Hát Sir Cliffordnak nem vót másik kulcsa? - kérdezte. - Nem, de nem baj. Véd az esőtől ez a veranda. Viszontlátásra! - Connie-t erősen bosszantotta a férfi tájszólása. A vadőr figyelmesen nézte az indulni készülő asszonyt. Aztán följebb rántotta a zekéjét, s térdnadrágja zsebéből előhalászta a kulcsot. - Arra gondótam, tegye csak el ezt a kulcsot, tanálok én más helyet a csibéknek. Connie rámeredt. - Hogyhogy? - Hát csak úgy, hogy elmék, oszt máshova teszem a fácánokat. Ha maga itten akar ejtekezni, biztosan nem jó szemmel lássa, hogy én is itt téblábolok. Connie csak nézte a férfit, s lassan hüvelyezgette a tájszavak értelmét. - Miért nem beszél normálisan? - kérdezte hűvösen. - Én-e? Aszittem, úgy beszélek. Connie-t elnémította a harag. - Szóval, ha köll a kulcs, fogja, oszt tegye csak el. De ha hónapig ráér, kiganézok elébb a kunyhóból. Nem tom, jó-e lesz úgy. Az asszony még mérgesebb lett. - Nem kell nekem a kulcsa - mondta. - Nekem maga itt ne takarítson. És egyáltalán, nem akarom kitenni a kunyhóból, értse már meg! El akartam üldögélni itt néhanap, ennyi az egész. De jó lesz nekem a verandán is, úgyhogy erről egy szót se többet. A férfi ismét ráfüggesztette indulatos kék szemét. - Nohát - kezdte elnyújtott tájszólásban -, a métóságos asszony persze hogy szívessen van látva a kunyhóba, a kulcsot is megkaphassa meg minden. Igen, de mostanság fognak megtojni a fácánok, és nekem ölég sokat kell lesz itt szöszmögnöm velük. Télidőtt feléje se nézek a kunyhónak. Hanem most, tavasszal, hogy Sir Clifford mindenáron fácánost akar... És a métóságos asszony se akarhassa, hogy örökké zavarogjak, mikor ideki van.
Connie enyhe meghökkenéssel hallgatta. - Már miért bánnám, hogy maga itt van? A férfi különös pillantást vetett rá. - Nekem terhes - mondta kurtán, jelentőségteljesen. Connie elvörösödött. - Hát jó! - mondta végül. - Nem akarom zavarni. Pedig szívesen elnéztem volna, ahogy a madarakat gondozza. Egyáltalán nem bántam volna. De ha magának ez terhes, ne aggódjék, nem fogom zavarni. Végtére maga Sir Cliffordnak a vadőrje, nem az enyém. Furcsán hangzott, Connie nem is tudta, miért. De ha kimondta, nem bánta. - Ne tessen már, métóságos asszony. Iszen a métóságos asszonyé az a kunyhó. Úgy lesz, ahogy a métóságos asszony kívánja. Iszen akkor téteti ki a szűröm, amikor akarja... Csak éppeg... - Nos? - sürgette zavartan Connie. - Csak éppeg, ha kedveli ezt a helyet, nem akarhassa, hogy itt zavarogjak. - De miért nem? - kiáltotta türelmetlenül Connie. - Hiszen civilizált ember, nem igaz? Csak nem gondolja, hogy félnem kell magától? És egyáltalán, törődöm is azzal, hogy itt van-e vagy sem! Miért olyan fontos ez? A férfi ránézett; gonosz nevetés bujkált az arcán. - Nem fontos, méltóságos asszony. A legkevésbé sem fontos. - Hát akkor? - Kívánja, hogy kerítsek egy másik kulcsot, méltóságos asszony? - Köszönöm, nem! Nem akarom. - No, azér csak kerítek én. Jobb, ha kettő van belőle. - És vegye tudomásul, hogy nagyon szemtelen! - mondta nekipirulva Connie, még lihegett is egy kissé. - Jaj, ne tessen má ilyet mondani! De csakugyan. Iszen nem akartam rosszat. Csak aszittem, ha kigyön ide, szednem köll a sátorfám, penig nem kis munka vóna áthurcókodni. De ha nem zavarom a métóságos asszonyt... A Sir Cliffordé ez a kunyhó, és úgy lesz minden, ahogy a métóságos asszony parancsójja, csak zokon ne vegye töllem, hogy el kell matatnom itten, végezni, ami a dogom. Connie teljesen fejvesztetten indult útnak. Nem tudta, vérig sértették-e vagy sem. Lehet, hogy komolyan gondolta az ember, amit mondott: azt hitte, ő, Connie akarja, hogy távol maradjon. Pedig neki álmában sem jutott volna eszébe! Mintha ugyan olyan fontos lenne ez az ember; no hiszen, ki törődik vele, ott van-e vagy sem. Elbizonytalanodva ért haza, nem tudta, mit gondoljon, hogyan vélekedjen.
Kilencedik fejezet Connie-t magát is meglepte a Clifford iránt támadt ellenszenve. Hirtelenjében úgy érezte, mindig is idegenkedett tőle. Gyűlölni nem gyűlölte: szenvedély nem volt az érzésében. Idegenkedett csak, mélységesen, fizikailag. Úgy tetszett, azért is ment hozzá, mert már akkor is idegenkedett tőle, valami rejtelmes, fizikai értelemben. Persze igazából azért lett a felesége, mert Clifford szellemileg nagyon is vonzotta, sőt izgatta. Urának tekintette valami módon, fölötte állónak. Most, hogy a szellemi izgalmak kimúltak, semmivé lettek, Connie csak a fizikai ellenszenvet érzékelte, önmagából, a tulajdon mélységeiből támadt az érzés: látta már, hogyan emészti napról napra az életét. Gyöngének, teljességgel elveszettnek érezte magát. Kívülről remélt segítséget. De segítség nem akadt széles e világon. A társadalom iszonyú, mert őrült. Igenis őrült a civilizált társadalom. A pénz és az úgynevezett szerelem a két rögeszméje, s közülük is a pénz az első. Az individuum, bomlott szertelenségében, ezzel a kettővel, a pénzzel és a szerelemmel érvényesíti magát. Itt ez a Michaelis! Merő őrültség az élete, minden cselekedete. A szerelme is az őrültség egy fajtája. És Clifford sem különb. Az a sok beszéd! Az a sok írás! Az a kétségbeesett vergődés, hogy előbbre jusson! Őrültség. És romlik csak egyre, valóban rögeszméssé válik. Connie-t át- meg átjárta a rettegés. De Clifford legalább nem őt, hanem Mrs. Boltont szorongatja már. Persze ő maga nem is tudja, hogy ezt csinálja. Clifford őrültségét, mint annyi más őrültét, éppen az mutatja, hogy mi mindenről nem tud: kopár sivatagok nyújtóznak a tudatában. Mrs. Bolton nem egy tekintetben csodálatos volt. De belőle sem hiányzott az a különös hatalmaskodás, az az örökös önérvényesítési hajlam, amely - egyebekkel együtt - a modern nő őrültségét jelzi. Gondolni azt gondolta, végtelenül alázatos, és csak másokért él. Clifford éppen azért izgatta, mert a férfi mindig, vagyis igen gyakran meghiúsította az akaratát, akárha valamely finom ösztön sugallatára. Igen, a Clifford önérvényesítő ösztöne ravaszabb, kifinomultabb, mint az övé. És éppen ez bűvölte el az asszonyt. Meglehet, annak idején ezzel hatott Connie-ra is. - Gyönyörű idő van - mondta például Mrs. Bolton a maga behízelgő, rábeszélő módján. Olyan szépen süt a nap, biztosan élvezne egy kis sétát. - Csakugyan? Lesz szíves ideadni azt a könyvet... azt ni, azt a sárgát. És jó lenne, ha kivinné ezeket a jácintokat. - De hisz olyan szépek! - Furcsán elnyújtva ejtette a szót. - És az illatuk, hát az külön csoda. - Éppen az illatuk az, amit nem állhatok - mondta a férfi. - Temetőszag. - Csak nem?! - kiáltott meglepetten Mrs. Bolton, csöppecskét megbántva, mégis csodálattal. És azzal kivitte a csokrot, hódolattal adózva Clifford kifinomult ízlésének. - Megborotváljam? Vagy egyedül óhajt borotválkozni? - Behízelgő, alázatos hang, mint mindig, mégis benne a felülkerekedés vágya. - Nem is tudom. Várjunk egy kicsit, ha nem bánja. Majd szólok.
- Igenis, Sir Clifford! - vonult vissza megadóan Mrs. Bolton. De minden visszautasítás csak újabb akaratenergiát halmozott föl benne. Clifford csöngetett némi idő elteltével, s az asszony nyomban ott termett. - Úgy gondoltam, megborotválhatna - közölte Clifford. Mrs. Bolton szíve megdobbant, s különös gyöngédséggel felelt: - Máris, Sir Clifford! Ügyes volt, az érintése lágy, tapintatos, noha kissé lassú. Clifford eleinte idegenkedett a véghetetlenül lágyan matató ujjak érintésétől, de csakhamar megszerette, érzéki örömét lelte benne. Majd mindennap megborotváltatta magát: az asszony arca közel az övéhez, a szemében végtelen figyelem, összpontosítás. És Mrs. Bolton lassacskán kitapasztalta, és nemsoká teljesen kiismerte ujjbegyével a férfi arcát, ajkát, állát, nyakát. Jól táplált, kellemes ábrázat, az arca, a nyaka is szemrevaló, no és valódi úr. Szemrevaló volt Mrs. Bolton is, sápadt, hosszúkás arca tökéletesen nyugodt, a szeme fényes, de korántsem beszédes. És fokról fokra, véghetetlen gyöngédséggel, szerelemmel szinte, fölébe kerekedett a férfinak, s az megadta magát. Most már szinte mindent ő végzett Clifford körül, és Clifford egyre otthonosabban érezte magát vele, kevésbé szégyellte tőle, mint Connie-tól fogadni el az alantas szolgálatokat. Mrs. Bolton pedig élvezettel szolgálta. Szerette ezt a gondjaira bízott testet, feltétel nélkül szerette, öröme telt a legalantasabb teendőkben is. Egy nap ezt mondta Connie-nak: - Végső soron, ha fenekére nézünk a dolgoknak, minden férfi pólyás. Nekem elhiheti, nekem aztán sokszor a legkomiszabb tevershalli bányászokkal volt dolgom. De ha bármi bajuk van, ha rászorulnak az ember segítségére, kiderül, pólyások mind, nagyra nőtt pólyások. Én mondom, minden férfi egyforma. Eleinte azt gondolta Mrs. Bolton, egy úriember, egy ilyen Sir Clifford-féle valódi úriember azért mégiscsak más. Clifford tehát számottevő előnnyel indult. De aztán, fenekére nézve a dolgoknak - hogy Mrs. Bolton kifejezésével éljünk -, rájött az asszony, hogy ő is csak olyan, mint a többi: felnőtt méretű pólyás, csakhogy különös vérmérsékletű, finom modorú, nagyobb önuralmú, no és tele különös ismeretekkel, olyanokkal, amikről Mrs. Bolton nem is álmodott, s amelyekkel Clifford még most is meg tudta félemlíteni. Connie-nak nemegyszer a nyelve hegyén volt már: - Az isten áldjon meg, hogy adhatod meg magad ilyen szörnyűségesen ennek az asszonynak! De aztán arra gondolt, nem érdekli őt annyira Clifford, hogy szóvá tegye. Az estéket, tíz óráig, továbbra is együtt töltötték. Beszélgettek, olvastak, vagy Clifford kéziratát javítgatták, noha Connie szemében ez is elvesztette már a varázsát. Unta a férje munkáit. Mindazonáltal lelkiismeretesen gépelgette őket. Tudta azonban, idővel ezt is Mrs. Bolton fogja elvégezni. Connie állt elő ugyanis azzal, hogy Mrs. Bolton megtanulhatna írógépelni. És a készséges Mrs. Bolton, ha egyszer belefogott, hát gyakorolt is rendületlenül. Clifford tehát olykor már neki diktált egy-egy levelet, s az asszony lassan ugyan, de kifogástalanul dolgozott. Clifford pedig módfelett türelmes volt, készséggel betűzte a nehezebb szavakat meg a hellyel-közzel előforduló francia kifejezéseket. Szinte öröm volt oktatni, olyan lelkesen igyekezett. Így aztán megesett, hogy Connie, fejfájásra hivatkozva, vacsora után fölment a szobájába. - Mrs. Bolton, gondolom, szívesen játszik veled egy parti pikétet - mondta Cliffordnak.
- Ó, persze, jól megleszek, amiatt ne aggódj. Menj csak föl a szobádba, és pihenj, kedves. És alighogy távozott Connie, Clifford becsöngette Mrs. Boltont, és egy parti pikétet, bezique-et vagy éppen sakkot javasolt. Ő tanította meg az asszonyt ezekre a játékokra. Connie pedig különös ellenérzéssel nézte a kislánymód nekipirult és reszketeg Mrs. Boltont, hogyan nyúl bizonytalankodva a királynőhöz, a lóhoz, s hogyan kapja vissza a kezét. Clifford pedig csöndes mosollyal, évődő fensőbbséggel mondta: - Ilyenkor azt kell mondani, hogy j’adoube! Mrs. Bolton ránézett fényes, elbűvölt szemével, és félénken, engedelmesen makogta: - J’adoube! Igen, a férfi tanította. És élvezte, hatalomérzettel töltötte el, hogy taníthatja. Az asszony el volt bűvölve. Lassan, fokról fokra elsajátította, amit a jobb emberek tudnak, amitől - a pénzt nem számítva - felsőbb osztálybeliek. Ez volt az, ami elbűvölte. Ugyanakkor ezzel tette nélkülözhetetlenné magát Cliffordnál. Mert Cliffordnak erősen hízelgett Mrs. Bolton őszinte elragadtatása. Connie szemében Clifford mintha most mutatkozott volna meg igaz valójában; egy kissé közönségesnek, fantáziátlannak és meglehetősen kövérnek látta. És Connie nagyon is könnyen átlátott Ivy Bolton alázatot mímelő, hatalomra törő kisded játékain. Mindazonáltal meglepetten nyugtázta, micsoda őszinte izgalmat vált ki ez az asszony a férjéből. Hiba lenne azt állítani, hogy Mrs. Bolton beleszeretett Cliffordba. Megbabonázta, hogy közeli kapcsolatba került egy felsőbb osztálybeli férfival, ezzel a valódi nemesúrral, aki könyvet, sőt verseket ír, akinek ott a fényképe az illusztrált lapokban. És hogy ez az úr “tanítja”, az minden szerelmi kapcsolatnál nagyobb izgalmat, mélyebb szenvedélyt ébresztett benne. Valójában éppen az, hogy szerelmi kapcsolatról nem lehetett szó, gerjesztette még nagyobb lángra ezt a másfajta szenvedélyt, a tudás szenvedélyét, azt, hogy tudni fog, mint Clifford. Nem kétséges, az asszony valami módon szerelmes volt Cliffordba, jelentsen bármit is ez a szó. Olyan szemrevaló volt Mrs. Bolton, olyan fiatalos, szürke szeme olykor igazán csodálatos szép. És az a bujkáló, lágy elégedettség vagy éppen diadal, az a titkos kielégülés, ami körüllengte! Az a titkos kielégülés, hahh! Mennyire megvetette Connie ezt az érzést! Nem csoda, hogy Cliffordra is hatott az asszony. Hiszen valósággal imádta, feltétel nélkül, állhatatosan imádta, mindenestül neki szentelte magát; használhatta Clifford, ahogy akarta. Nem csoda, hogy hízelgett neki a dolog. Connie kihallgatta hosszú beszélgetéseiket. Pontosabban, rendszerint Mrs. Bolton beszélt; rázúdította Cliffordra Tevershall falu pletykaözönét. Több is volt az pletykánál. Mintha Mrs. Gaskellt, George Eliotot és Miss Mitfordot gyúrták volna egybe, meg még mi mindent, amiről ezek a nők hallgattak. Mrs. Bolton, ha egyszer rákezdte, minden könyvnél többet tudott mondani az emberekről. Alaposan ismerte őket, és őszinte gyönyörűségét lelte viselt dolgaikban; Valóban jó, noha egy kicsikét megszégyenítő volt a meséit hallgatni. Eleinte nem mert előhozakodni “tevershalli traktáival”, ahogy ő nevezte, de ha belefogott mégis, többé nem hagyta abba. Clifford “anyagra” vadászott, és Mrs. Boltontól bőséggel kapott anyagot. Connie rájött, Clifford úgynevezett géniusza éppen ebből táplálkozik: kétségtelenül jó érzéke van a személyes pletykához, okosan és szemlátomást elfogulatlanul pletykálkodik. Mrs. Bolton persze igen elevenen adta elő “tevershalli traktáit”. Magával ragadta a téma. Csudálatos, hogy mi minden történik, s hogy neki mi mindenről volt tudomása. Tucatnyi kötetre futotta volna történeteiből.
Connie izgalommal hallgatta, de utána mindig szégyellte magát egy kissé. Miért hallgatja ilyen szertelen kíváncsisággal? Mások legszemélyesebb ügyeit végül is meg szabad hallgatni, de csak tisztelettel a küszködő, zaklatott emberlélek iránt - minden emberi lélek ilyen -, és csak gyöngéd, különbségtevő szimpátiával. Mert még a szatíra is a rokonszenv egy formája. Éppen rokonszenvünk nekilendülései és megtorpanásai határozzák meg életünket. Ebben rejlik a jól megírt regény nagy fontossága is. Tájékoztatja, új utakra vezeti, s a holttá merevedett dolgoktól elriaszthatja rokonszenvünket. Ezért tárja fel a jól megírt regény az élet legtitkosabb részeit: éppen az élet szenvedélyes-titkos vonatkozásaiban kell apadnia-áradnia az érzéki létnek, itt van szüksége tisztulásra, megújulásra. Ám a regény, a pletykához hasonlóan, álságos vonzalmat és taszítást is ébreszthet, s ezek a mechanikus ingerek sorvasztják a lelket. A regény a legkorruptabb érzést is megdicsőítheti, feltéve, hogy konvencionálisan “tiszta” érzésről van szó. És akkor a regény, mint a pletyka, gonosszá válik, s különösképpen azért, mert - mint a pletyka - látszatra mindig az angyalok pártján áll. Mrs. Bolton pletykája mindig az angyaloknak fogta pártját. “És egy ilyen komisz alak bánt el úgy azzal a rendes nővel!” Holott - Connie még Mrs. Bolton pletykájából is kihámozhatta - a nő csak amolyan mézesmázosfajta volt, a férfi pedig nekibúsultan tisztességes. De nekibúsult tisztessége “komisszá” tette a férfit, s a nőt “rendessé” a mézesmázossága - legalábbis a Mrs. Bolton gonosz útra tévedt, konvencionális szimpátiái szerint. Ezért volt megalázó a pletykálkodása. És ugyanezért megalázó a legtöbb regény, különösen a népszerűbbje. A közönségre manapság csak vétkeivel lehet hatni. Mrs. Boltont hallgatva, Tevershall falut mindenesetre más szemmel látta az ember. Szörnyűséges, fortyogó, visszataszító életkavargás, nem az a sivár szürkeség, aminek távolról látszik. Clifford persze ismerte látásból a történetek hőseit, Connie talán egyről-kettőről tudta csak, kicsoda. De amit hallott, az inkább holmi közép-afrikai dzsungelra s nem egy angol községre emlékeztette. - Hallották talán önök is, hogy Miss Allsopp férjhez ment a múlt héten. Ki hitte volna! Miss Allsopp, igen, az öreg Jamesnek, a cipőboltos Allsoppnak a lánya. Aki odafönn a Pye Croftnál épített házat. Nohát, az öreg Allsopp meghalt a télen, elesett és meghalt; nyolcvanhárom éves volt, de olyan fürge, mint egy legényke. Elcsúszott a Bestwood Hillen, egy csúszkapályán, amit a gyerekek sikároztak ki, elesett, és a combját törte, és azzal vége is lett szegénynek. No és minden pénzét Tattie-ra hagyta: a fiukra semmit, egy árva pennyt sem. Tattie pedig nálam is öt évvel... igen, igen, az ősszel múlt ötvenhárom. És uram-atyám, micsoda templomjáró emberek voltak! Tattie vagy harminc éven át tanított a vasárnapi iskolában, egészen amíg meg nem halt az apja. És egyszer csak nesze! járni kezd egy kinbrooki illetővel, nem tudom, ismerik-e, elég vénecske, vörös orrú, de öltözködik ám; Willcocknak hívják, a Harrison-fatelepen dolgozik. Nohát, hatvanöt évesnél biztos hogy egy nappal se fiatalabb, de ahogy azok ketten turbékolnak, hát azt látni kéne, kart karba öltve, és csókolóznak a kapuban, bizony, és Tattie-t a térdére veszi, és úgy ülnek ki az erkélyablakba a Pye Croft Roadon, ország-világ csúfjára. Pedig már a fiai is negyven fölött járnak, és alig két éve, hogy meghalt a felesége. Szegény öreg James Allsopp biztosan forog a sírjában: rém hogy milyen szigorúan fogta a lányát! Most már, hogy összeházasodtak, leköltöztek Kinbrookba, és mondják, hogy Tattie reggeltől estig slafrokban flangál, szép látvány lehet, köszönöm szépen. Szörnyű, mit meg nem tesznek ezek az öregek! Én mondom, a fiataloknál is rosszabbak, arról nem beszélve, hogy mennyivel rosszabbul áll nekik. Én már csak amondó vagyok, a mozi az oka ennek is. De hát hiába, nincs mit tenni. Egy tisztességes, tanulságos film, az igen! De az ég szerelmére, hogy mennyit ártanak ezek a melodrámák, ezek a szerelmes filmek! Legalább a gyerekeket kímélnék meg tőle! De hát nem és nem: a felnőttek még a gyerekeknél is rosszabbak, és amit
az öregek művelnek, az mindennek a teteje! Tisztességet papolni, ezeknek? Ki figyel oda? Senki. Kényére-kedvére él mindenki, és milyen könnyű szívvel! Hanem most majd alább kell adniuk: gyengén hoz a bánya, fogy a pénzük az embereknek. És hogy mit össze bírnak morogni, különösen az asszonyok, hát az valami rémes. A férfiak olyan jók, olyan türelmesek! Mit is tehetnének szegény ördögök. Hanem az asszonyok, azok aztán! Most, hogy gyűjtés van Mary hercegnő esküvői ajándékára, persze rázzák a rongyot, egymást licitálják túl, és aztán, mikor látják, mi minden gyűlt össze, hát szabályszerűen őrjöngnek: “Ugyan ki ez a Mary hercegnő, ugyan mitől különb, mint bárakármelyikünk! Miért nem nekem ad egy bundát ez a Swan & Edgár, ahelyett hogy neki ad hatot! Bánom is már a tíz shillingemet, amit adtam! Kíváncsi volnék, ő ugyan mit ad nekem? Amilyen rosszul keres mostanság az öregem, egy új tavaszikabátot se bírok venni, neki meg ott van teherautó-számra! Ideje már, hogy a szegényeknek is legyen egy kis költőpénzük, ne csak örökké a gazdagoknak. Kéne egy új tavaszikabát, igenis hogy kéne, de honnan a pokolból vegyek?” És hiába mondja ám nekik az ember, örüljetek, hogy tisztességgel tudtok táplálkozni, öltözni, minek nektek az a sok új kacat? Mert ezt vágják a képembe: “Hát akkor Mary hercegnő mért nem örül a régi rongyainak, minek neki még több? Az ő fajtájából valóknak bezzeg van teherautó-szám, én meg, nesze! egy új tavaszikabátot se bírok venni. Disznóság. Még hogy hercegnő! Teszek én a hercegnőre. Csak a péz számít, és mivel neki tele a bukszája, hát adnak neki még többet! Nekem bezzeg senki nem ad, pedig jogom, az éppen annyi vóna hozzá, mint másnak. Nekem aztán senki ne mondja, hogy így a műveltség meg úgy a műveltség. Csak a péz számít. Új tavaszikabátot akarnék, de hiába, ha egyszer nincs péz...” Ezen jár örökké az eszük, a ruhán. Zokszó nélkül kiadnak hat-nyolc guinea-t is egy télikabátra - bányászlány létükre! -, kettőt egy nyári gyerekkalapra. És úgy mennek a kétguinea-s kalapjukban a metodista templomba, mikor az én időmben bármelyik lány örült volna egy három shilling hat pennys kis kalapnak. Mikor a metodista évfordulón emelvényt építettek a templomba a vasárnapi iskolásoknak, de föl ám majdnem a mennyezetig, olyan volt, mint egy futballtribün, akkor hallottam Miss Thompsontól, az elsős lányok vasárnapi iskolai tanítónőjétől, hogy több mint ezer font ára vadonatúj vasárnapi ruha ül azon az emelvényen! Amikor ilyen szűkös idők járnak! De hát hiába, meg vannak veszve ezek az öltözködésért! És a fiúk se különbek. A legények minden pennyt magukra költenek, ruhára, dohányra, italra a Bányászházban; egy héten kétszer-háromszor is átruccannak Sheffieldbe. Más lett a világ, na. És semmitől nem félnek, semmit nem tisztelnek, ezek a fiatalok aztán végképp nem. Az idősebb férfiak, azok jók és türelmesek, hagyják, hogy az asszonyoké legyen minden. És meg lehet nézni, hova vezet mindez. A nők egyszerűen szörnyetegek. De a legények se az apjukra ütöttek. Áldozatot, azt egy világért nem hoznának, önzőek egytől egyig. Ha megmondja nekik az ember, gyűjthetnének egy keveset, teszem azt, saját otthonra, tudják, mi a felelet? “Élvezni akarom az életem, ameddig lehet. Csak az ér valamit, más semmi.” Gorombák ezek és önzőek, ez az igazság. Minden az idősebb férfiak vállára nehezedik, szomorú, de bizony hogy így van. Clifford más szemmel kezdte nézni a tulajdon faluját. Tartani mindig is tartott tőle, de többé-kevésbé megbízhatónak vélte. Hanem most... - Beszélnek-e az emberek szocializmusról, bolsevizmusról? - kérdezte. - Ó! - felelt Mrs. Bolton. - Egy-két nagyszájú mindig akad. Jobbára csak az asszonyok közt. De a férfiak nemigen törődnek velük. Nem hiszem, hogy valaha is vörösök lesznek ezek a mi derék tevershalli férfiaink. Tisztességesebbek ők annál. A fiatalok, nem mondom, szájalnak olykor. De ők sem gondolják komolyan. Egy kis pénz a zsebükbe, az kell csak nekik, hogy ihassanak egyet a Bányászházban, vagy hogy randalírozhassanak odaát Sheffieldben. Nem érdekli ezeket semmi más. Mikor nincs pénzük, akkor figyelnek csak oda a vörösök pusmogására. De igazából senki nem hisz nekik.
- Egyszóval maga szerint nincs veszély? - Veszély? Ugyan! Addig legalábbis, amíg nem romlik a helyzet, nem lesz baj. De ha hosszabb ideig rosszul mennek a dolgok, a fiatalok fura dolgokat művelhetnek, önző, elkényeztetett banda, ha mondom. Bár nem tudom, mihez is tudnának kezdeni. Semmit nem vesznek ezek komolyan, hacsak a motorozást nem, meg a táncot a sheffieldi Palais-de-danse-ban. Nem is fognak megkomolyodni. Annyi csak a különbség, hogy a komolyabbak frakkot húznak, és abban parádéznak a lányok előtt a Pallyben, abban táncolják ezt az új charlestont vagy mit. A busz zsúfolásig frakkos fiatalokkal, a Pallyből hazatérő bányászgyerekekkel; csak azok nincsenek ott, akik autózni vagy motorozni vitték a barátnőjüket. Nincs ezeknek egy komoly gondolatuk - a doncasteri versennyel, a Derbyvel van tele a fejük, mert ezek mind lóversenyeznek. No és a futball! De már a futball sem az, mint rég, korántsem. Kemény munka már az is nekik. Nem is igen játsszák, inkább motorra ülnek szombat délután, aztán irány Sheffield vagy Nottingham. - De mit csinálnak, ha odaértek? - Hát lézengenék. Beülnek valami jobb teaházba, a Mikadóba, teszem azt, vagy elmennek a Pallybe, vagy egy moziba, vagy az Empire-ba, lehetőleg lánytársaságban. Mert a lányok is éppen úgy szabadjára vannak eresztve, mint a fiúk. Azt teszik, amit akarnak. - No és amikor nincs pénzük, mit csinálnak? - Valahogy mindig megszerzik, amennyi kell. És ha mégsem, akkor vad dolgokat kezdenek beszélni. De hogy a bolsevizmusra lyukadnának ki, azt kötve hiszem, mert ezeknek az ifjoncoknak nem kell más, csak a pénz, hogy élhessék világuk, és a lányok se különbek, nekik is az kell, meg a szép ruha, más egyébbel nem törődnek. Ahhoz sincs elég eszük, hogy szocialisták legyenek. Komolytalanok, semmit nem vesznek igazán komolyan, és soha nem is lesznek mások. Lám, ezek az alsóbb osztályok is csak olyanok, mint a többi, gondolta meglepetten Connie. Tevershallban is csak az járja, mint a Mayfairen vagy mint Kensingtonban. Egyetlen osztály létezik manapság: a pénzlesőké. Pénzleső fiúké és lányoké, és különbséget csak az tesz köztük, hogy kinek mennyi a pénze, és ki mennyit szeretne. Mrs. Bolton hatására Clifford megújuló érdeklődéssel fordult a bányák felé. Érezni kezdte, tartozik valahová. Újfajta öntudat mozdult meg benne. Végtére ő az igazi főnök Tevershallban, övé a bánya. Új hatalomérzet töltötte el, olyasmi, amitől ez idáig ellenszenvvel húzódozott. A tevershalli tárnák kincse kimerülőben volt. Két bánya működött csak, Tevershall és New London. Tevershall híres bánya volt valaha, nagy pénzeket hozott. De most már oda a fénykora. New London soha nem volt gazdag, a jobb időkben is épp hogy csak tisztességesnek volt mondható a hozama. Ám most, hogy nehezebb idők járják, éppen az ilyen bányákat hagyják oda az emberek. - Egész csomó tevershalli bányász szegődött el Stacks Gate-be és Whiteoverba - mondta Mrs. Bolton. - Nem látta még az új Stacks Gate-i üzemet, Sir Clifford? A háború után nyitották meg. Nem látta? Nahát, egyszer feltétlenül el kell mennie, az valami egészen nagyszerű: nagy vegyiüzem van rögtön az aknák mellett, de nem is úgy néz ki, mintha bánya lenne, egyáltalán. Azt mondják, a vegyi melléktermékekből több a haszon, mint magából a szénből - elfelejtettem, mi a neve, amit előállítanak. És micsoda remek házakat építettek a munkásoknak! Valósággal paloták! No persze, mindenféle aljanép odagyűlt szerte az országból, de ott egy csomó tevershalli bányász is, és sokkal jobb a soruk, mint idehaza volt. Azt mondják,
Tevershallnak befellegzett: egy-két év, és be kell csukni. Elsőnek New Londont. Hát szavamra, fura lesz, Tevershall bánya nélkül! Mert épp elég komisz szokott lenni sztrájk idején is, de ha becsukják mindörökre, hát az egy kész világvége. Még lánykoromban is Tevershall volt az ország legjobb bányája, szerencsés volt az az ember, aki ott dolgozhatott. Igen-igen szép pénzeket kerestek Tevershallban. Most meg azt mondják, süllyedő hajó, meneküljön, ki merre lát. Hát nem szörnyű? No persze, sokan lesznek, akik maradnak, míg csak el nem küldik őket. Nem bíznak ezekben a trükkös új bányákban, ezekben a mély aknákban, a sok gépszerkezetben. Sokan egyszerűen irtóznak a vasasoktól, ahogy a géppel dolgozó bányászokat nevezik; még hogy géppel fejtsék a szenet, mikor emberemlékezet óta kézzel bányászták! Azt mondják, rém hogy mekkora pazarlás. De ami pocsékba megy, az busásan megtérül a béreken. Nemsoká, mondják, nem is lesz szükség emberre a földön, mindent a gépek fognak csinálni. Habár mondták ezt már akkor is, mikor meg kellett válniuk a régi harisnyakötő rámáiktól, én még láttam egyet-kettőt. De én mondom, minél több a gép, annál több az ember is. Így megy ez! Azt mondják, a tevershalli szénből nem lehet olyan vegyi anyagokat gyártani, mint a Stacks Gate-iből, hiába hogy három mérföldre vannak egymástól. Fura. De hát azt mondják. És azt is mondják, mindenki azt mondja, disznóság, hogy nem kezdenek valamit, ami könnyítene egy kicsit a férfiak sorsán, és ami a lányokat is munkához juttatná. Mert azoknak bizony minden áldott nap át kell caplatniuk Sheffieldbe meg vissza! Szavamra, lenne miről beszélni, ha a Tevershalli Bányatársaság új erőre kapna valahogy, most, hogy mindenki azt hajtogatja, süllyed, mint a hajó, és az emberek menekülnek, mint a patkány. De hát annyi mindent beszélnek az emberek. A háború alatt, ugye, ott volt az a fellendülés. Mikor Sir Geoffrey trösztösítette magát, és valami módon egyszer s mindenkorra biztosította a pénzét. Ezt mondják, igen! Most pedig, mondják, még a vezetőség, még a tulajdonosok sem találják meg a számításukat. Most mondja meg! Ki hitte volna? Én bizony azt hittem, ezek a bányák örökké termelni fognak. Ki gondolta volna lánykoromban! És nesze, New Englandet becsukták, és becsukták Colwick Woodot: és mondhatom, siralmas látvány, elmenni abba az erdőcskébe, és látni, milyen elhagyatott most Colwick Wood ott a fák közt, az aknalejáratot benőtte a bozót, a síneket eszi a rozsda. Mint maga a halál, egy ilyen elhagyott bánya. Mi lesz, ha becsukják Tevershallt?... Csak elgondolni is! Micsoda élet volt ott mindig, épp csak sztrájk idején nem, bár a szellőzőkerekek még akkor is jártak, azokat csak akkor állították le, ha a lovakat is felhozták. Hát, fura ez a világ, nem tudja az ember, mire virrad egyik napról a másikra, bizony hogy nem lehet tudni. Clifford új harci kedvét végül is Mrs. Bolton monológjai gerjesztették fel. A jövedelme, mint az asszony rámutatott, biztosítva volt az apja trösztje révén, ha bőségesnek nem volt is mondható. Nem is érdekelte ez idáig a bánya. Más világot akart ő meghódítani, az irodalom, a hírnév világát; a népszerűség és nem a munka birodalmát. Most azonban ráébredt a népszerűség és a munka sikere közti, a szórakozók és a dolgozók tábora közti különbségre. Ő, Clifford, magánemberként, a szórakozók táborának írta elbeszéléseit. És befutott velük. Igen, de a szórakozók tábora alatt ott a dolgozóké, komor, kormos, ijesztő sereg. Róluk is csak gondoskodnia kell valakinek. És mennyivel komorabb munka őket látni el, mint a szórakozókat. Míg Clifford az elbeszéléseit írta, és “haladt előre” a világban, Tevershall a csőd felé botladozott. Ráébredt, Siker lotyó-istennő kétféle táplálékon hízik: egyrészt az írók, a művészek hízelgésén, imádatán, simogatásán, csiklandásán, de másrészt komorabb táplálékon, húson és csonton. És a lotyó-istennőnek kijáró húst és csontot az iparból pénzt csikaró emberek szolgáltatják.
Mert bizony két nagy kutyafalka marakodik a lotyó-istennő kegyeiért: a hízelgők falkája, akik könyvvel, filmmel, színházzal szórakoztatják, és a másik, a sokkal vadabb falka, amelyik hússal, a pénz valódi szubsztanciájával áldoz neki. A szórakoztatás divatos-mutatós kutyái egymásra acsarkodva hajhásszák az istennő kegyeit, de mi az ő viaskodásuk a csonttal adózó nélkülözhetetlenek néma élethalálharcához képest! Mrs. Bolton hatására Clifford kísértést érzett, hogy kilépjen erre a másik küzdőtérre, s az ipari termelés nyers eszközeivel hódítsa meg a lotyó-istennőt. Fölhorgadt a harci kedve. Mrs. Bolton embert faragott belőle a maga módján; Connie éppen ebben vallott kudarcot. Connie távol tartotta mindentől, és Clifford érzékennyé vált, magával és az állapotával foglalkozott. A külvilágra Mrs. Bolton nyitotta rá a szemét. Míg belül, mondhatni, péppé puhult, kifelé hatékonyabb lett. Arra is rászánta magát, hogy ellátogasson még egyszer a bányába, s ha már elment, hát alászállt egy csillében, és elguríttatta magát a szénfejtő frontra. Visszaködlött, amit még a háború előtt tanult, s amit, mint hitte, örökre elfelejtett. Ott gubbasztott, nyomorékként, a csillében, és a frontmester egy erős fényű lámpával megmutatta neki a telért. Clifford keveset beszélt. De a fantáziája nekilendült. Újra elővette szénbányászati szakkönyveit, szorgalmasan tanulmányozta a kormányjelentéseket, és gonddal végigolvasta a szén és az agyagpala bányászatáról és kémiájáról szóló legújabb, német nyelvű munkákat. Persze a legfontosabb felfedezéseket titokban tartották, amennyire lehetett. De aki kutatni kezd a szénbányászat területén, aki tanulmányozza az eljárásokat, a szén és melléktermékei vegyi hasznosításának lehetőségeit, az maga is meglepődik, milyen találékony, milyen hátborzongatóan leleményes a modern műszaki elme; valóban, mintha maga a sátán ruházná fel ördögi értelemmel az ipari-műszaki tudományok művelőjét. Mennyivel érdekesebbnek találta Clifford ezt az ipari-műszaki tudományt a művészetnél meg az irodalomnál! Gyöngeelméjű érzelgősök kenyere, gondolta emerről. A tevékenységnek ezen az új mezején viszont szinte isten vagy démon az ember, új dolgokat talál fel, s küzd megvalósításukért. Ezen a téren az ember minden elképzelhető szellemi érettségnek fölébe emelkedhetik. Érzelmi, emberi vonatkozásban viszont, Clifford bölcsen tudta, ezek az önerejükből lett emberek tizenhárom esztendős, tétova fiúcskák csupán. Döbbenetes, kiáltó ellentmondás. No és akkor, gondolta Clifford. Hadd süllyedjen általános idiotizmusba az ember érzelmi, “humán” lénye. Ő aztán nem fog búsulni érte. A modern szénbányászat technikai kérdéseire vetette rá magát, ki akarta billenteni holtpontjából Tevershallt. Nap nap után leszállt a bányába, tanulmányozta a munkát, és úgy megtáncoltatta az igazgatót, a napszinti művezetőt, a mélyszinti művezetőt meg az összes mérnököket, hogy csak még. Hatalom! Újszerű hatalomérzet töltötte el Cliffordot: hatalma van ezek fölött az emberek fölött, száz meg száz bányász fölött rendelkezhet. Tapogatózott, ismerkedett, és lassacskán magához ragadta az irányítást. Csakugyan, valósággal újjászületett. Életre kelt végre! Mert Connie-val csak haldoklott lassacskán, bezárva a művész, a tudatos lény elszigeteltségébe. Most búcsút mondott ennek. Úgy érezte, magából a szénből, az aknából áramlik beléje az élet. Az oxigénnél is jobban éltette a bánya pállott levegője. Hatalmat, hatalmat lélegzett be. Végre csinál valamit, és még mi mindent fog csinálni! Győzni fog, győzni, s nem úgy, ahogy az elbeszéléseivel győzött, ott nevet szerzett csupán, de micsoda rosszindulat közepette, micsoda veszteségek árán. Nem, ez a győzelem férfiembernek való győzelem lesz.
Eleinte arra gondolt, a villamosság a megoldás, elektromos energiává alakítja át a szenet. De aztán új ötlete támadt. A németek egy újfajta gőzmozdonyt találtak föl, önetetős rendszerűt, amelyikhez nem kell fűtő. És ezt a mozdonyt új üzemanyaggal hajtják, amely különleges körülmények között kis mennyiségben is igen nagy hőt fejleszt. Ennek az új, koncentrált fűtőanyagnak a gondolata ragadta meg Cliffordot: lassan, folyamatosan, óriási hővel égő üzemanyagot akart gyártani. Ennek égetéséhez nem elég a szabad levegő, valami külső stimulust kell alkalmazni. Kísérletezni kezdett; felfogadott egy ügyes fiatalembert, akiről bebizonyosodott, hogy valóságos vegyészeti zseni. Diadalmas érzések közt ringatózott: végre túllépett önmagán, s régi, titkos vágya teljesült ezzel. A művészet mit sem használt, csak rontott a helyzetén. Hanem most, most aztán sikerül! Nem tudta, milyen sokat köszönhet Mrs. Boltonnak. Nem tudta, mennyire függ az asszonytól. Mindazonáltal mikor kettesben maradt vele, a hangja önkéntelenül valami könnyed, meghitt, hajszál híján közönséges színezetet öltött. A Connie-val való érintkezésben viszont merevebb lett. Úgy érezte, mindent, mindent neki, Connie-nak köszönhet, s ezért véghetetlen tiszteletet és belátást tanúsított iránta, míg Connie csak külsőséges tisztelettel volt őiránta. De leplezni Clifford sem tudta, hogy titokban voltaképpen idegenkedik a feleségétől. Mert az újjászületett Cliffordnak volt egy Achilles-sarka, és az asszony, egy Connie-féle asszony, a tulajdon felesége halálosan megsebezheti ezen a ponton. Clifford tehát amúgy félig megalázkodva rettegte a feleségét, és végtelenül kedves volt vele. De a hangjában, ha hozzá beszélt, feszültség bujkált, és újabban hallgatag lett a jelenlétében. Csak amikor egyedül volt Mrs. Boltonnal, akkor érezte igazán nyeregben magát, akkor a hangja is szabadon szárnyalt, és kicsi híján olyan szószátyár volt, mint az asszony. És mindennap megborotváltatta magát, és lemosatta vele az egész testét, mint egy gyerek, igen, mint egy kisgyerek, egészen úgy.
Tizedik fejezet Connie sokat volt egyedül mostanában, kevesebben látogattak Wragbybe. Clifford nem igényelte már őket. Még a cimborákat sem. Furcsa lett. Rádiózott inkább: tetemes pénzt költött a készülékre, de végül is megérte. Olykor bejött még Madrid, még Frankfurt is, ami nagy szó a nyugtalan légkörű Közép-Angliában. Órákig el tudta hallgatni a hangosan csaholó hangszórót. Connie csak ámult és bámult, elnézte az elbűvölt-üres tekintettel hallgatózó Cliffordot: mint aki eszét vesztette, úgy hallgatta, vagy tette, mintha hallgatná azt a lehetetlen holmit. Vajon tényleg hallgatta? Vagy nyugtatóként bömböltette csak, s valami máson járt az esze? Connie nem tudhatta. Fölmenekült a szobájába, vagy ki az erdőbe. Olykor szinte rettegés szállta meg, rettegett a civilizált emberfaj egyre nyilvánvalóbb esztelenségétől. Most, hogy Clifford az ipari tevékenységnek e másfajta s nem kevésbé kísérteties véglete felé sodródott, s pépes lényege köré kemény, hasznos külső héjat növesztett, mint a modern ipari-pénzügyi világnak valami különös rákja vagy homárja a gerinctelen héjasok rendjéből, Connie végképp nem tudott mit kezdeni ezzel a gépi-acélos külhéjú, belül pépes-lágy lénnyel. Szabad azonban még így sem volt, mert Clifford igényelte a közelségét. Úgy tetszett, idegesen retteg attól, hogy Connie elhagyja netán. Pépes-lágy belső része, az érzelmi, emberi-egyedi Clifford rémülettel, már-már idióta módjára kapaszkodott Connie-ba. Ott kell neki lennie Wragbyben, kell lennie egy Lady Chatterleynek, a feleségének. Mert másként elvész, elsüllyed, mint aki eltévedt a lápon. Connie enyhe rémületfélével nyugtázta férjének ezt a rászorultságát. Látta, hogyan beszél Clifford a frontmesterekkel, az igazgatótanács tagjaival, a fiatal tudósokkal, és elámult a férfi ravasz éleslátásán, erején, hátborzongató hatalmán ezek fölött a gyakorlati emberek fölött. Gyakorlati ember lett ő maga is, méghozzá bámulatosan agyafúrt és energikus. Connie Mrs. Bolton befolyásának tulajdonította a változást, amely a legjobbkor, élete nagy válságában köszöntött rá Cliffordra. Hanem ez az agyafúrt és gyakorlatias férfi szinte idióta volt, amikor magára maradt az érzelmeivel. Bálványozta Connie-t. Magasabb rendű lénynek látta a feleségét, és különös-gyáván, mondhatni vadember módra imádta, valóban úgy, mint egy bálványt, félelemmel, sőt gyűlölettel a bálvány, a rettegett bálvány hatalma iránt. Nem akart egyebet Connie-tól, mint hogy esküdjék, esküdjék meg, nem fogja elhagyni, nem ad túl rajta. - Clifford - mondta egy nap Connie, amikor már saját kulcsa volt a kunyhóhoz -, valóban szeretnéd, ha gyereket szülnék egyszer? A férfi titkos balsejtelemmel meresztette rá dülleteg, halvány szemét. - Nem bánnám, ha a kettőnk viszonya maradna a régiben - mondta. - Hogy értsem? - Úgy, hogy ha nem változna az egymás iránt való szeretetünk. Ha arra is kihatna, ellenzem. Hisz még az sincs kizárva, hogy magam nemzek gyereket egy nap. Connie megkövülten nézte. - Már úgy értem, hogy még visszatérhet a képességem.
Connie továbbra is csak nézte. Clifford feszengett. - Egyszóval nem akarod, hogy gyerekem legyen? - Megmondtam - vágta rá sarokba szorított ebként a férfi -, akarom, ha nem érinti az irántam való szeretetedet. Ha igen, mereven ellenzem. Connie-t elnémította a jeges iszonyat és megvetés. Ilyet tényleg csak egy idióta habarhat össze. Nem tudja már a jámbor, mit beszél. - Afelől nyugodt lehetsz, hogy az irántad való érzéseimen semmit nem fog változtatni mondta végre némi szarkazmussal. - Na látod! Erről van szó! Ebben az esetben csöppet sem bánom. Sőt pompás lesz, ha egy gyerek szaladgál körülöttünk, és érezhetjük, hogy a jövőjét építjük. Akkor aztán csakugyan lesz miért küzdenem, s tudni fogom, hogy a te gyereked, ugye, drágám? És mintha az enyém is lenne egyúttal. Mert hiszen ezekben a dolgokban te vagy az, aki számít. Te is tudod, ugye, kedves? Én ebben zéró vagyok. Ami az életet illeti, abban te vagy a nagy Én! Érzed, ugye? Szóval, hogy ami engem illet. Már úgy értve, hogy én egy senki vagyok, végetted. Csak teérted, a te jövődért élek. Magamnak semmit nem jelentek. Connie növekvő rettenettel és ellenérzéssel hallgatta. Ama szörnyű féligazságok egyike, amelyek megmérgezik az emberi létet. Hogy mondhat férfi józanésszel ilyet egy asszonynak! De hát a férfiaknak nincs józan eszük. Ha egy szemernyi tisztesség lenne benne, rátenné-e ezt az iszonyú felelősséget az asszonya vállára, s hagyná-e magára a semmiben? És félóra sem telt belé, Connie hallhatta, milyen fűtötten, mennyire impulzívan beszél Clifford Mrs. Boltonnak, micsoda szenvedélymentes szenvedéllyel tárja föl magát, mintha félig a szeretője, félig a mostohaanyja lenne az asszony. Mrs. Bolton pedig gondosan frakkba öltöztette, mert fontos üzleti vendégek voltak a háznál. Connie sokszor valóban úgy érezte, most kellene meghalni, összetöri, érezte, ez a sok hátborzongató hazugság, ez a meghökkentően gonosz idiotizmus. Clifford újsütetű szakmai hatékonyságát tán a kelleténél is jobban tisztelte, személyes imádatának megnyilvánulásaitól ugyanakkor elfogta a rettegés. Semmi közös dolguk nem volt. Connie már hozzá sem ért soha Cliffordhoz, Clifford sem őhozzá. A kezét sem fogta meg a férfi, nem tartotta kedvesen a magáéban. És mivel testileg ilyen végletesen eltávolodtak egymástól, Clifford csak gyötörte imádatával az asszonyt. A teljes impotencia aljassága. És Connie érezte, eszét veszti vagy meghal. Ahányszor csak tehette, az erdőbe menekült. Egy délután, mikor a Jánoskútja hidegen bugyogó vizét nézve tűnődött, rábukkant a vadőr. - Megcsináltattam a kulcsot, méltóságos asszony - mondta a férfi, és tisztelgett. - Igen? Nagyon köszönöm! - riadt föl Connie. - Nincs valami nagy rend a kunyhóban, ha zokon nem veszi - folytatta Mellors. - Elrámoltam, amit lehetett. - Nem akartam vesződséget okozni - tiltakozott Connie. - Nem volt az vesződség. Egy héten belül leültetem a kotlósokat. Nem fognak félni öntől. Nekem reggel-este utánuk kell néznem, de ígérhetem, csak annyit leszek a terhére, amennyit muszáj. - Ne aggódjék, csöppet sincs a terhemre. Inkább tájékára sem megyek a kunyhónak, ha útban leszek.
A férfi ráfüggesztette éber-kék tekintetét. Nyájas volt, noha távolságtartó, de legalább épeszű, embernyi ember, még ha soványnak, betegnek látszott is. Köhögés kínozta. - De hisz maga köhög - jegyezte meg az asszony. - Semmiség... megfáztam! A tüdőgyulladásomból maradt vissza. Semmi az egész. Tartotta a távolságot, látszott, nem is szándékozik közeledni. Connie ettől kezdve gyakran járt ki a kunyhóhoz, reggel vagy délutánonként, de a férfi soha nem volt ott. Kétségtelen: szándékkal kerülte a találkozást, őrizte a magányát. Mellors valóban kitakarított; a kandalló mellé állította a kis asztalt és a széket, kis halom gyújtóst és aprófát készített oda, a szerszámot, csapdát elrakta, amennyire lehetett; egyszóval félrehúzódott. Odakinn a tisztáson ágakból, szalmából alacsony fedelet emelt a madaraknak, s alája állította az öt ketrecet. Egy nap aztán Connie két barna fácántyúkot talált a fedél alatt, lázban kotlottak tojásaikon, felfuvalkodva, büszkén, önnön nőstényvérük melegében hevülve. Connie szíve belesajdult. Ő maga, lám, milyen elveszett, haszontalan, jószerint nőnek sem mondható, rettegések fészke mindössze. Következő alkalommal lakója volt már mind az öt ketrecnek, három barna, egy szürke, egy fekete kotlós. És mind egyazon nőstényi késztetés merengő-lágy otthonosságával ülték meg tojásaikat, egyazon nősténytermészet borzolta tollaikat. Csillogó szemmel figyelték az eléjük kuporodó Connie-t, és kurta-éles kodácsolással adtak hangot riadalmuknak, de mégis nősténymérgüknek a leginkább, amiért valaki a közelükbe merészkedett. Connie a kunyhóban kukoricát talált egy ládában. Kézből kínálta a tojókat: nem fogadták el. Sőt az egyik vadul odakoppintott a kezére, és Connie megijedt. Mégis, adni akart valamit a kotló anyáknak, akik, lám, nem esznek, nem isznak semmit. Vizet hozott hát egy kis bádogban, s megörült, mikor az egyik kotlós ivott egy kortyot. Ettől kezdve mindennap kijárt a fácánokhoz, széles e világon ők tudták csak megmelengetni a szívét. Clifford tiltakozása jeges dühöt ébresztett benne. De ugyanígy reagált Mrs. Bolton hangjára meg a vendégeskedő üzletemberekére. S ha néha levelet kapott Michaelistől, az is csak tovább hűtötte. Biztosra vette, meghal, ha sokáig tart még ez az állapot. Tavasz volt mégis: az erdőben kinyílt a csillagvirág, a mogyoróbokrokon zöld zápor gyanánt nyiladoztak a levélrügyek. Iszonyú, hogy tavasz van, s mégis olyan szívtelen-hideg minden, minden! Csak a tojásaikon ülő, szépségesen borzolt tollú kotlósok, a fölhevült asszonytestűek, csak ők melegek. Connie úgy érezte, örökké ájulás kerülgeti. És aztán egy nap, egy ragyogó, verőfényes délután, mikor a mogyoróbokrok alatt seregestül virított a kankalin, s az ösvényt ibolyák pettyezték, Connie, a ketrecek elé érve, egy aprócska, hetyke csibét látott botladozni a ketrec előtt. A kotlós rémült kotyogással hívta vissza kicsinyét. Szürkésbarna, sötét pettyes kis jószág, a legelevenebb kis élet-izink a földkerekségen! Connie szinte önkívületben kucorodott melléje. Élet, élet! Tiszta, tüzes, vakmerő új élet! Új élet! Milyen kicsiny, milyen vakmerő! Még amikor nekiiramodott, s engedelmeskedve anyja vad vészjelzéseinek, visszament a ketrecbe, s eltűnt az anyaállat tollai alatt, akkor sem volt megijedve, játékra vette inkább, játszotta az élet játékát. A parányi, keskeny fejecske kibukkant egy pillanatra a kotlós aranybarna tollai alól, és rácsudálkozott a világegyetemre. Connie el volt bűvölve. És ugyanakkor soha még ilyen élesen nem fájlalta, ilyen elviselhetetlennek nem érezte a saját asszonyi elesettségét.
Egyetlen vágya volt már csak: az erdei tisztás. Fájdalmas álom minden egyéb. De olykor egész nap ki se mozdulhatott Wragbyből, ott fogták háziasszonyi kötelességei. És olyankor mintha maga is kiüresedett, sőt szinte meghülyült volna. Egy este, tea után, fittyet hányva a vendégeknek, megszökött. Késő volt, úgy menekült a parkon át, mint aki fél, hogy visszahívják. Rózsásan nyugodott le a nap, mikor az erdő szélére ért, de Connie csak gázolt tovább a virágok között. Az ég, tudta, sokáig világos marad még. Kipirulva, félig öntudatlanul ért a tisztásra. Ott volt a vadőr, ingujjra vetkőzve, a ketreceket zárta a kis lakók éjszakai biztonsága végett. De három kiscsibe még ott totyogott csöpp lábain a szalmatető alatt, eleven, sárgásbarna kis lurkók, nem hallgatva anyjuk aggodalmas hívogatására. - El kellett jönnöm, látni akartam a csirkéket - lihegte Connie, félénken tekintve a vadőrre, mégis mintha nem is látná. - Több is van? - Harminchat ez idáig! Nem is rossz! Látszott, ő is örömét leli a kikelő kis életekben. Connie leguggolt a legutolsó ketrec elé. A három csibe beszaladt. De hetyke fejecskéjük kibukkant a sárga tollak közül, majd visszabújtak, s aztán csak egy gyöngyös kis madárfej kémlelt kifelé az óriási anyatest alól. - Úgy szeretném megfogni őket! - dugta át ujjait Connie a ketrec rácsán. A kotlós azonban odavágott a csőrével, és Connie riadtan hőkölt hátra. - Nézd csak, hogy vagdalkozik! Utál engem. Pedig nem bántanám őket - mondta csodálkozva. A férfi, mögötte állva, elnevette magát, aztán ő is leguggolt, szétvetett térddel, s higgadt önbizalommal nyúlt be a ketrecbe. Az öreg kotlós odakapott, de már nem olyan hevesen. És a férfi lassan, gyöngéden, biztos ujjakkal tapogatta ki és húzta elő az anyamadár tollai alól az egyik halkan csipogó fiókát. - Tessék! - tartotta nyitott tenyérrel Connie elé. Connie átvette a barna kis jószágot, és íme, ott állt, képtelenül vékonyka lábain, egy atomnyi, reszketve egyensúlyozó élet, súlytalanul szinte, az asszony tenyerén. Csinoska, tiszta metszésű fejét azonban magasba tartotta, bátran körülnézett, és egy kis “piip” hangra nyitotta a csőrét. - Milyen bűbájos! Milyen kis szemtelen! mondta lágyan Connie. A mellette guggoló vadőr is érdeklődve nézte a bátor kis madárpalántát. És akkor meglátta, egy csepp könny hullik az asszony csuklójára. A férfi azonnal fölállt, s hátrébb húzódva, egy másik ketrechez ment. Ágyékán átvillámlott a jól ismert láng, a rég feledett, amelyről azt hitte, végképp elnyugodott már. Küszködve fordított hátat az asszonynak. De a láng nem csitult, alább szökkenve, a térdében keringett. Visszafordult, hogy megnézze Connie-t. Az asszony térden állva, vakon, lassan nyújtotta előre két kezét, hogy a fióka anyjához futhasson. Néma elesettséget kiáltott a lénye. A férfi zsigereiben részvevő szánakozás sajdult. Meg sem fontolva, mit tesz, odament, és melléje guggolt megint; elvette a csibét, mert Connie félt a kotlóstól, s visszadugta a ketrecbe. Aggodalommal tekintett az asszonyra. Connie elfordított fejjel, vakon ontotta könnyeit, elveszett nemzedékét siratta. A férfi szíve lángot fogott, ujjait az asszony térdére tette. - Ne sírjon - mondta gyöngéden.
Connie azonban arcára szorította két kezét, és azt érezte, megszakad a szíve, és minden mindegy már. A vadőr a vállára tette a kezét, és lágyan, gyöngéden végigsimított a háta ívén; vaktában, kedveskedve simogató keze a kuporgó asszony csípőjéig vándorolt, és igen-igen lágyan, becézgetve ölelte-simogatta a drága hajlatot. Connie elővette meggyűrt zsebkendőjét, és vakon szárogatta az arcát. - Nem jön be a kunyhóba? - kérdezte higgadt, semleges hangon a férfi. Gyöngéden megfogva a felső karját, talpra segítette Connie-t, és lassú léptekkel a kunyhó felé vezette; el sem engedte, amíg be nem értek. Akkor félretolta az asztalt meg a széket, a szerszámszekrényből elővett egy barna katonai pokrócot, és lassan a földre terítette. Connie nem mozdult, a férfi arcát nézte. Sápadt volt ez az arc, és kifejezéstelen, olyan emberé, aki megadja magát sorsának. - Pihenjen le - mondta lágyan, és becsukta az ajtót. Sötét lett, egészen sötét. Connie engedelmesen a takaróra feküdt. És akkor megérezte testén az arcát kereső, gyöngéden kutató, vágyteli ujjakat. Lágyan, igen lágyan, nyugtató nyugalommal, biztonságot adóan simogatta a férfikéz, és Connie végül egy csók könnyű érintését érezte az arcán. Mozdulatlanul feküdt, akárha álomban. Megreszketett, mikor a kéz gyöngéden, ügyetlenül a ruháján kezdett matatni. Ám a kéz tudta, mit akar, hogyan vetkőztesse. Lassan, nagy gonddal húzta le Connie testéről a vékony selymet, s emelte át a lábán. Aztán kimondhatatlan, reszketeg élvezettel érintette meg a puha, meleg asszonytestet, s lehelt egy futó csókot a köldökére. És azzal máris magához vonta, és behatolt a szendergő, meleg asszonytest földöntúli békességébe. A tiszta béke pillanata volt ez a férfinak, a bebocsáttatás pillanata. Connie mozdulatlanul feküdt, mintha csak álmodnék, örökké mintha álmodnék. A férfié, csak az övé volt a tevékenység, az orgazmus; Connie nem volt képes többre vágyni. Még a férfi szorosan ölelő karját, erőteljes mozgását, még testébe szökő magját is csak álomként élte meg, álomként, amelyből csak akkor kezdett ocsúdni, mikor a férfi bevégezte, és pihegve elnyugodott a mellén. Akkor ködlött csak fel benne a kérdés, miért? Miért kellett ennek megtörténnie? Miért rebbent el lelkéről egy sötét felhő, s miért tölti el ez a békesség? Hát igaz volt? Valóban megtörtént? Elkínzott, modern asszonyagya még most sem hagyta nyugodni. Igaz volt? Tudta a választ: ha odaadja magát a férfinak, igaz. De ha visszafogja, ha őrzi magát, semmi az egész. Öregnek, millióévesnek érezte magát. S érezte azt is, immár nem bírja tovább önmaga terhét. Végképpen megérett a birtokba vételre. Hogy birtokba vegyék végre. A férfi rejtélyes-hallgatagon feküdt. Vajon mit érez? Mire gondol? Connie nem tudhatta. Idegen ez az ember, nem ismeri. Várni kell, meg nem merné szegni ezt a rejtelmes csöndet. A férfi karja a derekán, teste a testén, nedves teste oly közel az övéhez. És teljességgel idegen. Mégis, milyen békességes így. Békés még a csöndje is. Connie idáig jutott gondolataiban, mikor a férfi végre elhúzódott tőle. Akár egy cserbenhagyás, gondolta Connie. A férfi a sötétben ráhúzta Connie térdére a szoknyát, aztán csak állt egy-két percig, nyilván a saját ruháját igazgatta. Végül csöndesen ajtót nyitott, és kiment. Fényes, keskeny holdsarló ragyogott a tölgyek fölötti alkonyégen. Connie fölállt, és gyorsan rendbe tette magát. Aztán ő is az ajtóhoz ment.
Az erdő alja árnyékba, szinte teljes sötétségbe burkolózott. Az ég még kristály odafönn, de fényt már alig vetett. A férfi odalépett hozzá a homályban, ráemelt arca sápadt folt. - Hát menjünk? - kérdezte. - Hová? - Elkísérem a kapuig - mondta a férfi. Lám, a maga módján intézi dolgait. Bezárta a kunyhót, és Connie után sietett. - Ugye, nem bánja? - kérdezte Connie-t, mikor melléje ért. - Nem, nem! Hát maga? - Nem én! Azt nem - felelt a férfi, és kisvártatva hozzátette: - Hanem a többit. - A többit? - Sir Cliffordot. Az embereket. A bonyodalmakat. - Miféle bonyodalmakat? - kérdezte csalódottan Connie. - Bonyodalom, az lesz. Magának is, nekem is. Mindig van - jelentette ki Mellors, s némán lépkedett a sötétségben. - No és bánja? - kérdezte újra Connie. - Bizonyos értelemben igen! - nézett föl az égre a férfi. - Azt hittem, leszámoltam én már ezzel. És lám, újra kezdődik. - Micsoda? - Az élet. - Az élet! - visszhangozta különös izgalommal az asszony. - Igen, az. Nem lehet tisztának maradni. S ha annak marad mégis az ember, alig jobb a halálnál. Ha föl kellett töretnem, hát megtörtént. Connie nem éppen így látta, mindazonáltal... - Hisz ez a szerelem - mondta vidáman. - Mindegy, minek hívjuk. Csöndben mentek át az alkonyi erdőn, míg a kapu közelébe nem értek. - De azért engem nem utált meg, ugye? - kérdezte sóváran Connie. - Ugyan, ugyan - felelt a férfi, és azzal erősen, az iménti egybeforrósító szenvedéllyel ölelte magához az asszonyt. - Ugyan, nekem aztán jó volt, nagyon jó. Hát magának? - Nekem is - mondta Connie, nem egészen híven az igazsághoz, mert olyan sokat azért nem érzett. A férfi megcsókolta gyöngéden, lágyan, melegen. - Csak ne élne annyi sok ember a világon - mondta panaszosan. Connie elnevette magát. A park kapujához értek. A férfi kaput nyitott. - Nem jövök tovább - mondta. - Ne is - nyújtotta a kezét Connie, mintha csak kézfogásra. A férfi azonban két kézzel fogadta el a feléje nyújtott kezet.
- Jöjjek-e máskor is? - kérdezte sóváran az asszony. - Igen! Igen! Connie sarkon fordult, és megindult a parkon át. A férfi csak állt, és nézte, mint vesznek sötétbe az asszony körvonalai. Csöppnyi keserűséggel figyelte a távolodót. Magányos akart volna lenni, és íme, visszahozták. Annak az embernek a keserű magányával fizetett, aki végtére csak maga akart maradni. Megfordult, és elindult az erdő sötétjében. Nyugalom volt, lement a hold. De körülfogták az éjszaka neszei, a Stacks Gate-i gépzaj, a főútvonal moraja. Lassú léptekkel ment föl a letarolt dombra. A dombtetőről végigtekintett a vidéken, látta a Stacks Gate-i fényes lámpasort, a tevershalli bánya kisebb fényeit, Tevershall község sárgás lámpáit, fényeket mindenütt, itt is, ott is, szerte a sötét vidéken; látta a távoli kohók rózsás visszfényeit: felhőtlen éjszaka volt, a kohókból ömlő, fehéren izzó fém rózsás fényeket vetett az égre. És a Stacks Gate-i villanylámpák kemény, erőszakos fénye! Valami meg nem határozható gonoszság ég bennük. Az iparos Közép-Anglia nyughatatlan, zaklatott álmú éjszakája! Hallotta a Stacks Gate-i aknacsörlő zaját: a hétórási sihta bányászait bocsátották alá. A bánya három műszakban dolgozott. Mellors alámerült a sötétségbe, az erdő magányába. Az erdő magánya azonban, tudta, illuzórikus; megtöri a gépek zaja, megcsúfolják, noha láthatatlanul, az éles fényű lámpák. Nem élhet itt az ember magában, visszahúzódva. Remetéknek nincs helyük többé a világon. És most, hogy magáévá tette az asszonyt, újabb fájdalmak és bajok tengerébe vetette magát. Tapasztalásból tudta, így van ez. Nem az asszony hibája, nem a szerelemé, nem is a nemiségé. A hiba odakint van, azokban a gonosz villanyfényekben, a gépek ördögi csühögésében. Odakint, a mechanikus kapzsiak, a kapzsi mechanizmus, a mechanizált kapzsiság világában, ott munkál a fényeket szikrázó, olvadt fémet árasztó, forgalmat bömböltető gonosz szörny, s elpusztít mindent, ami nem alkalmazkodik. Hamarosan elpusztítja az erdőt is, nem nyílik többé a csillagvirág. A hengergő, robogó vas maga alá gyűr minden sebezhetőt. Véghetetlen gyöngédséggel gondolt az asszonyra. Szegény, elesett teremtés, mennyivel finomabb, mint maga is gondolná; túlságosan finom ahhoz a nyers környezethez, mely az osztályrésze. Szegényke, ő is olyan sebezhető, akár a vadjácint, nem abból a nyers gumiból-platinából mintázták, mint a mai lányokat. És el fognak bánni vele! Biztos, mint a halál, hogy elbánnak vele, elbánnak ezek minden, természettől gyöngéd élettel. Gyöngédség! Gyöngédség, igen, az bujkál benne, a vadon növő jácintok gyöngédsége, éppen az, amit elvesztettek ezek a mai celluloid asszonyok. De én a szívem védelmébe fogadhatom egy kis ideig, gondolta. Egy kis ideig, igen, amíg ez az érzéketlen vasvilág, a mechanizált kapzsiságnak ez a Mammonja el nem bánik mind a kettőnkkel. Hazament puskájával meg a kutyával a sötét vadőrházba, lámpát gyújtott, tüzet élesztett, megette kenyérből, sajtból, újhagymából, sörből álló vacsoráját. Egyedül volt, élvezte a csöndet. A szobája tiszta volt és rendes, ha rideg is. Ám a tűz lobogott, a tűzhely fehérlett, a fehér viaszosvászonnal takart asztal fölött sugárzott a petróleumlámpa. Elővett egy Indiáról szóló könyvet, de nem akaródzott olvasnia. A tűz mellé ült hát ingujjban, rá sem gyújtott, csak a sörös kupát helyezte keze ügyébe. És Connie felől gondolkozott. Az igazat megvallva, sajnálta a történteket, talán inkább az asszony miatt. Rossz előérzetei voltak. No nem a bűntudattól; ebben a tekintetben nem volt lelkifurdalása. Tudta, a lelkifurdalás valójában nem más, mint a társadalomtól vagy az önmagunktól való félelem. Mellors
magától nem félt. A társadalomtól azonban, melyet ösztönösen rosszakaratú, eszeveszett bestiának tartott, annál inkább. Az az asszony! Ha itt lehetne vele, és senki más nem lenne a világon! Újra fölhorgadt a vágya, pénisze, mint egy eleven madár, megmozdult. Ám a vállát félelem ülte meg; félt kitárni önmagát és az asszonyt annak a villanyfényt villogtató, odakinti Valaminek. Az, szegény, az a fiatal jószág csak egy fiatal asszonyi lény, de olyan, akibe, íme, behatolt, és akit újra megkívánt. Nyújtózott egyet, a vágytól különös módon ásítás tört rá: négy éven át élt egyedül, embertől-asszonytól távol. Fölállt, fogta a kabátját meg a puskát, lecsavarta a lámpát, s kutyájával kiment a csillagos éjszakába. Vágyától űzetve, s rettegve az odakinti rosszakaratú Valamit, lassan, eltűnődve körbejárta az erdőt. Szerette a sötétséget, valósággal beléje burkolózott. Illett duzzadó vágyához a sötétség; végtére ez volt minden kincse; a pénisz nyughatatlan mozgolódása, az ágyékában lobogó tűz! Ó, ha csak lennének mások, férfiak, akikkel együtt harcolhatna az ellen a szikrát hányó elektromos Valami ellen, védelmében az élet gyöngédségének, az asszonyi gyöngédségnek, a vágy természet adta gazdagságának! Ha lenne, akivel vállvetve harcolhat! De a férfiak mind odakint vannak, és a Valamit dicsőítik, győzedelmeskedve vagy megtöretve a mechanizált kapzsiság, a kapzsi mechanizmus zúzómalmában. Connie ezenközben sietősen, úgyszólván gondolattalanul vágott át a parkon. Nem voltak utógondolatai, remélte, hazaér vacsorára. Az ajtót azonban, mérgére, zárva találta, kénytelen volt csöngetni. Mrs. Bolton nyitott ajtót. - Lám, hát csak megjött, méltóságos asszony! Már aggódtam, hogy eltévedt, vagy mi! mondta némiképp hamiskásan. - Sir Clifford nem kereste még; Mr. Linley van nála, tárgyalnak. Most már ittragad vacsorára is, úgy néz ki, nem igaz, méltóságos asszony? - De. Úgy néz ki. - Nem tudom, ne tálaljak-e egy negyedórával később? Hogy nyugodtan átöltözhessen. - Az jó lenne, igen. Mr. Linley, a bánya vezérigazgatója észak-angliai, idősebb ember volt; energiában nem kelhetett volna versenyre Clifforddal, nem volt elég kemény ezekhez a háború utáni állapotokhoz, az ímmel-ámmal dolgozó, háború utáni bányászokhoz. Connie azonban kedvelte Mr. Linleyt, de annak őszintén örült, hogy ma este nem kell Mrs. Linley hízelgését tűrnie. Linley valóban ott maradt vacsorára, és Connie az a fajta háziasszony volt, akit szeretnek a férfiak: szerény, mégis figyelmes, élénk; nagy kék szeme és vonzó nyugalma sikerrel leplezte, mit gondol igazából. Connie oly sokszor játszotta ezt a szerepet, hogy valósággal második természetévé vált - de szigorúan csak másodikká. Különös, mégis mennyire eltűnt minden egyéb a tudatából, mikor szerepét játszotta. Türelmesen kivárta, míg fölmehet a szobájába, és átadhatja magát gondolatainak. Mindig várt, ez volt az ő nagy erőssége. A szobájába érve azonban még mindig gyengének, zavarodottnak érezte magát. Nem tudta, mit gondoljon. Milyen ember is ez a férfi? Kedveli őt, Connie-t egyáltalán? Nem túlságosan, úgy látszik. Milyen kedves volt mégis. Valami meleg, egyszerű kedvesség van a lényében, furcsa és váratlanul feltörő, s ez a kedvesség kicsi híján megnyitotta Connie méhét. Ugyanakkor úgy érezte, akárki más nővel is ilyen kedves lett volna ez az ember. De még így is milyen megnyugtató, milyen vigasztaló élmény volt. És szenvedélyes ember ez a férfi, teljes
ember, szenvedélyes. Csak talán nem eléggé egyedi, nyilván ilyen volt élete többi nőivel is. Nem volt igazán személyes az élmény, ő, Connie csak egy nőstényt jelentett neki, nem többet. Azért talán mégsem ilyen sötét a helyzet. Végtére igen kedves volt a benne lakozó nőstényhez, kedvesebb, mint bárki ez idáig. A személyéhez nagyon is kedvesek a férfiak, de annál kegyetlenebbek nőstény mivoltához, megvetik, vagy éppen figyelemre se méltatják. Rém, hogy milyen figyelmesek a férfiak Constance Reiddel vagy Lady Chatterleyvel, de a méhe iránt korántsem azok. Ez a vadőr bezzeg észre se vette Constance-ot vagy Lady Chatterleyt, de a csípőjét, de a mellét milyen gyöngéden illette! Másnap is kiment az erdőbe. Szürke, borongós délután volt, az erdei szélfű sötétzölden terjengett a mogyoróbokrok alatt, a fák néma igyekezettel bontogatták rügyeiket. Connie aznap szinte a tulajdon testében érezte a masszív törzsekben fölfelé törekvő nedveket, föl, föl, egészen a rügyek csúcsáig, hogy ott apró, tüzes vérbronz tölgylevélkékben bomoljanak szét. Fölfelé törekvő, az égboltot is elárasztó szökőár. Connie kiért a tisztásra; a férfi nem volt ott. Nem is számított rá igazán, hogy ott találja. A fácáncsibék szabadon kóricáltak, megannyi könnyű kis rovar; az anyák aggodalmasan kodácsoltak rájuk a ketrecből. Connie leült, nézte őket, várt. Nem tett egyebet, várt. Alig is látta a csibéket. Várt. Álomszerű lassúsággal telt az idő, és a férfi nem jött. Connie nem is hitte igazán, hogy eljön, délután, tudta, nem jár erre. Haza kell menni teára. Nem könnyen szánta el magát az indulásra. Hazafelé mentében szemerkélni kezdett az eső. - Megint esik? - kérdezte Clifford, a kalapját rázogató Connie-ra nézve. - Szemerkél csak. Némán töltötte ki a teát, makacsul magába zárkózott. Látnia kell a vadőrt még ma, tudnia kell, igaz-e, ami történt. Igaz volt-e vajon? - Mit szólnál egy kis felolvasáshoz? - kérdezte Clifford. Connie ránézett. Megérzett volna valamit? - Furcsán érzem magam... a tavasz teszi. Gondoltam, pihennék inkább egyet. - Ahogy tetszik. De nem érzed rosszul magad, ugye? - Nem, nem. Fáradt vagyok csak inkább. Tavaszi fáradtság. Játszol valamit Mrs. Boltonnal? - Nem. Rádiózni fogok. Connie megérezte a férje hangjából kicsengő elégedettséget. Fölment a hálószobájába. Kisvártatva meghallotta a rádiót: hülyén behízelgő, bársonyos hang reklámokat olvasott be, affektáltan utánozva a régi utcai árusok hanghordozását. Connie magára kapta régi, ibolyaszín esőkabátját, és kiosont a mellékajtón. Az esőpermet fátyolként borult a világra, titokzatosan, susogva, langyosan. Connie kimelegedett, míg keresztülsietett a parkon, ki is gombolta az esőkabátját. Csöndes volt az erdő, csöndes és titokzatos az esti halk esőben, eltelve a félig nyílt rügyek, bimbózó virágok titkával. Csupaszon, sötéten csillogtak a fák a félhomályban, a föld zöldje mintha a tulajdon élénk színét zümmögné.
A tisztás most is elhagyatott volt. A fiókák szinte mindnyájan anyjuk alatt voltak, már csak egy-két kalandos kis teremtés tévelygett a nedvességtől óvó szalmatető alatt. És ők sem valami sok meggyőződéssel. Hát így. A férfi nem volt még itt. Szándékkal marad távol. Vagy tán történt valami. Legjobb lenne elmenni a házához, és megnézni. De Connie várakozásra született. Elővette kulcsát, és kinyitotta a kunyhót. Rend volt, a kukorica a ládában, a pokrócok a polcon, összehajtogatva, a sarokban friss köteg szalma. A viharlámpa egy szögön. Az asztal és a szék a régi helyén. Connie az ajtóhoz húzta a széket, és leült. Milyen csöndes minden! A vékony szálú eső lágyan, fátyolosan lengedezett, de a szél semmi neszt nem ütött. Teljes csönd. A fák, megannyi hatalmas lény, némán, elevenen tornyosultak a szürkületben. Mennyire eleven minden! Alászállóban volt az éjszaka, Connie-nak mennie kellett. Lám, kerüli a férfi. Ám egyszer csak ott termett a tisztáson, nedvesen fénylő, fekete vízhatlan zekéje akár egy sofőré. Gyors pillantást vetett a kunyhóra, ujjával tisztelgésfélét billentett, majd irányt változtatva a ketrecekhez ment. Ott aztán némán leguggolt, gondosan szemügyre vett mindent, s gondosan bezárta éjszakára a kotlósokat és a csibéket. Végül lassan megindult Connie felé. Connie némán ült a székén. A férfi megállt előtte a verandán. - Hát elgyött - mondta vontatottan lejtő tájszólásban. - Igen - nézett rá Connie. - Késett! - Ühüm - nézett el az erdő felé a vadőr. Connie lassan fölállt, félrehúzta a széket. - Be akart jönni? - kérdezte. A férfi ravaszkás tekintettel nézett le rá. - Mit fognak szólni az emberek, hogy maga idegyön minden este? - Miért? - nézett föl tanácstalanul Connie. - Megmondtam, hogy jövök. Senki nem tudja. - Nohát, egyhamar megtudják. És akkor osztán mi lesz? Connie nem tudott felelni. - Ugyan miért tudnák meg? - kérdezte végül. - Mindég megtudják. Connie ajka megreszketett. - Hát, nem tehetek róla - lehelte. - Dehonnem - mondta a férfi. - Nem tudják meg, ha nem gyön el... ha úgy dönt, hogy nem tette hozzá halkabban. - Nem akarok úgy dönteni - suttogta az asszony. A férfi az erdőt nézte, nem szólt. - És ha kitanálják az emberek? - kérdezte végül. - Gondolja csak el. Gondolja el, milyen megalázó lesz, hogy hát a férje szolgájával...
Connie föltekintett a férfi elfordított arcára. - Egyszóval... nem akarja, hogy jöjjek? - Gondolkozzon! Mi lesz, ha kitanálják az emberek... Sir Clifford például... ha mindenki fecsegni kezd... - Akkor akár el is mehetek. - De hova? - Akárhová! Van saját pénzem. Anyám húszezer fontot hagyott rám letétben; ahhoz a pénzhez Clifford nem nyúlhat. Elmehetek. - De ha, teszem azt, nem akar menni? - Éppen ez az! Nem érdekel, mi történik velem. - Nocsak, gondolja meg. Persze hogy érdekli! Kell hogy érdekelje. Gondolja meg, méltóságod meg egy vadőr! Persze hogy érdekli, olyan nincs, hogy ne érdekelje. - De ha mondom! Mit érdekel a méltóságom! Gyűlölöm. Úgy érzem, gúnyolódnak, mikor a képembe mondják, hogy Lady Chatterley. És úgy is van. Úgy, ha mondom! Még maga is gúnyból mondja nekem. - Én-e! Most először nézett rá a férfi, egyenesen a szemébe. - Én nem gúnyolódom önnel - mondta. Connie látta, elsötétül az arcába néző szempár, kitágulnak a pupillái. - Nem törődik a kockázattal? - kérdezte rekedten a vadőr. - Rosszul teszi. Törődjék, amíg nem késő! Különös, esdeklő fenyegetés volt a hangjában. - De mikor nincs mit veszítsek - jelentette ki bosszúsan Connie. - Ha tudná, miről beszélek, maga is látná, csak örülhetek, ha elveszítem. Hanem inkább magáért aggódik, nem? - Hát igen - mondta kurtán a férfi. - Én bizony félek. Félek. Mindenféle dolgoktól. - Mitől, mégis? A férfi hátrafelé, a külvilág felé biccentett. - Tőlük! Mindenkitől. Mindentől. És azzal lehajolt, és váratlanul megcsókolta az asszony boldogtalan arcát. - Á, nem is bánom - mondta. - Nem bánom, és kész. Fütyülök az emberekre. De ha maga megbánja, bármikor is!... - Ne utasítson el - esdekelt Connie. A férfi Connie arcára tette az ujját, és újra megcsókolta. - Akkor hát hadd menjek be - mondta gyöngéden. - És vegye le az esőkabátját. Szögre akasztotta a puskáját, levette a nedves bőrzekét, és a takarókért nyúlt. - Hoztam még egy takarót - mondta -, az egyiket magára teríthetem. - Nem maradhatok soká - mondta Connie. - Fél nyolckor vacsora.
A férfi gyorsan rá, majd a karórájára nézett. - Jó. Becsukta az ajtót, és kicsiny lángot gyújtott a gerendán függő viharlámpában. - Egyszer azért ráérősebbek leszünk - mondta. Gondosan leterítette a takarókat, egyet párnának hajtogatott az asszony feje alá. Aztán leült a székre, s magához húzva Connie-t, fél karral szorosan átölelte, szabad kezével a testét kereste. Connie hallotta a férfi elakadó lélegzetét, mikor rátalált; meztelen volt a vékony alsószoknya alatt. - Ó, micsoda öröm hozzád érni! - mondta a férfi, az asszony derekának, csípőjének sima, meleg bőrét becézve. Lehajolt, és arcát újra és újra Connie hasába, combjába fúrta. És Connie újfent elcsodálkozott, micsoda elragadtatást vált ki a férfiból. Nem értette, mi szépet talál benne, mi az a szinte eksztatikus szépség, ami eleven, titokzatos testének érintésére ébred. Mert erre csak a szenvedély fogékony. Amíg a szenvedély alszik, vagy nincsen jelen, felfoghatatlan, sőt megvetendő is egy kissé a szépségnek ez a fenséges lüktetése - az érintésnek ez az eleven, meleg, a látásnál oly sokkal mélyebb szépsége. Connie érezte a férfi arcát a combján, a hasán, a tomporán, a bajusz meg a sűrű, selymes haj érintését, és megreszketett a térde. Odabenn, mélyen önmagában újfajta izgalom, új meztelenség volt ébredőben. Connie félt; kívánta szinte, hogy ne így öleljék. Mintha körülzárná a férfi. De csak várt, várt. És amikor beléhatoltak - a férfinak a megkönnyebbülés, a beteljesedés tiszta békéje volt ez -, Connie csak várt tovább. Kívülrekedtnek érezte magát egy kissé; tudta, részben a maga hibájából. Valami módon ő akarta ezt a kívül maradást. És most már talán erre van kárhoztatva. Mozdulatlanul feküdt, érezte a férfi mélyre hatoló, célra törő mozgását, magja áradásának hirtelen borzongását s a lassan elcsituló utórezgéseket. Ahogy föl-le mozog a tompora, gondolta, az bizony nevetséges egy kissé. Így asszony szemmel, az aktus részeseként, nagyon is nevetséges ez a hánykolódó tompor. Nevetséges, igen, ebben a pózban, ebben a tevékenységben a férfi! De nem mozdult, nem húzódott el. Mikor a férfi bevégezte, Connie nem vette át az irányítást, nem törekedett a maga kielégülésére, mint Michaelisszel tette volt; csak feküdt, szemét elfutották lassan a könnyek, és az arcára csordultak. A férfi sem mozdult, de szorosan ölelte az asszonyt, s szegény, meztelen lábát a tulajdon lábával takarta, melengette. Szorosan, biztos meleget árasztva takarta a testével. - Nem fázik? - kérdezte gyöngéden, halkan, mintha valóban közel lennének egymáshoz. Pedig Connie távol volt, kívül rekedt. - Nem. De mennem kell - mondta kedvesen. A férfi sóhajtott, még jobban magához ölelte Connie-t, aztán ismét elernyedt. Nem vette észre a könnyeket. Azt hitte, együtt voltak. - Mennem kell - mondta ismét Connie. A férfi fölemelkedett, melléje térdelt egy pillanatra, megcsókolta az asszony két combjának belső felét, majd rásimította a szoknyát, és a saját ruháját kezdte gombolni, önfeledten, el sem fordulva a lámpás sápadt-halvány fényében. - Elgyöhetne eccer a házamba - mondta, s melegen, derűsen, magabiztosan nézett le az asszonyra.
Connie azonban erőtlenül feküdt; fölnézett rá, és ezt gondolta: idegen! idegen! Meg is neheztelt egy kissé. A férfi fölvette kabátját, megkereste az elgurult kalapját, majd vállára lendítette a puskát. - Menjünk hát! - mondta meleg, megbékélt tekintettel. Connie lassan kászálódott föl. Nem akart menni. De maradni se szívesen maradt volna. A férfi rásegítette esőkabátját, megnézte, nincs-e híja az öltözékének. Aztán ajtót nyitott. Odakinn sötét volt. A hű kutya fölállt a verandán, s örömmel üdvözölte gazdáját. Az eső szürkén szemetelt. Egészen besötétedett. - Hozom a lámpát - mondta a férfi. - Úgyse látja meg senki. Connie előtt lépkedett a keskeny ösvényen, kezében lengett a viharlámpa, fényében kígyóknak tűntek a nedves, fénylő gyökerek, megfakultak a virágok. Körös-körül szürke esőpermet, teljes sötétség. - Elgyöhetne eccer a házamba - mondta ismét. - Ugye, elgyön? Ha lúd, legyek kövér. Connie-t zavarba ejtette, hogy ilyen különösen, ilyen állhatatosan kívánják, hiszen semmi nincs köztük, szinte nem is szól hozzá a férfi. Bántotta a tájszólás is, akaratán kívül. Ez az “elgyöhetne” - mintha nem is neki, hanem egy közönséges nőnek címezték volna. A gyűszűviráglevelekről ráismert a lovaglóútra; nagyjából tudta már, merre járnak. - Negyed nyolc - mondta a férfi -, odaér még. - Változtatott a hanghordozásán, megérezhette a távolságot kettejük között. Az utolsó kanyarban, a mogyoróbokrokhoz és a kapuhoz közeledve elfújta a viharlámpa lángját. - Most már így is eleget látunk - fogta meg gyöngéden Connie karját. Nem ment könnyen: csupa titok volt lábuk alatt a föld, de a férfi hozzá volt szokva, a talpával érezte az utat. A kapunál Connie-nak adta a zseblámpáját. - A parkba világosabb van - mondta -, de azér vigye csak, le ne tévelyegjen az ösvényről. Valóban, a park nyílt térségein kísérteties szürkeség borongott. A férfi hirtelen magához húzta az asszonyt, s nedves-hűvös kezét a ruhája alá csúsztatva, megsimogatta meleg bőrét. - Meg is tunnák halni egy ilyen asszonyér - mondta elfúló torokhangon. - Maraggyon még egy percet. Connie megérezte a férfi hirtelen támadt vágya erejét. - Nem, nem, szaladnom kell - mondta ijedten. - Ó - változott meg hirtelen s engedte el a férfi. Connie elfordult, de már fordult is vissza: - Csókoljon meg. A férfi kifürkészhetetlen arccal hajolt fölé, és megcsókolta a bal szemét. Connie odatartotta a száját, a férfi azt is megcsókolta, de vissza is húzódott menten. Nem szerette a szájra adott csókot. - Holnap is jövök - mondta távolodóban Connie -, ha tudok. - Csak ne ilyen későn! - hallatszott a sötétből. Connie már egyáltalán nem látta. - Jó éjszakát! - mondta. - Jó éjszakát, méltóságos asszony.
Connie megtorpant, fürkészve meredt a sötétségbe. Épp csak a férfi körvonalait sejtette. - Hát ezt meg miért mondta? - Jaj. Hát akkor csak jó éjszakát. Szaladjon. Connie nekivágott a szinte tapintható, sötétszürke éjszakának. Nyitva volt a mellékajtó, észrevétlen surrant föl a szobájába. Mikor magára csukta az ajtót, megszólalt a gong. Mégis megfürdik előbb, gondolta, muszáj megfürödni. - De nem késem többé - ígérte magának. Olyan sértő késni. Másnap nem ment ki az erdőre. Clifforddal ment el Uthwaite-be. Clifford most már autóba tudott ülni, erős, fiatal sofőrje kisegítette az autóból, ha kellett. Elsősorban a keresztapját, Leslie Wintert akarta látni. Leslie Winter Shipley Hallban élt, nem messze Uthwaite-től. Idősödő úriember volt, gazdag volt, egyike azoknak a gazdag bányatulajdonosoknak, akik még Edward király korában élték fénykorukat. Maga Edward király is többször megfordult Shipley Hallban, vadászvendégségben. Szemrevaló stukkódíszes épület, igen elegáns berendezéssel: az agglegény Winter büszke volt jó ízlésére. Ám a birtokot bányák vették körül. Leslie Winter kedvelte ugyan Cliffordot, de tisztelni vajmi kevéssé tisztelte, és éppen az újságban megjelenő fényképei meg az írásai miatt. Az öregúr, Edward király iskoláján nevelkedvén, azt vallotta, hogy az élet az maga az élet, és ezeknek a firkászoknak nem sok a közük hozzá. Connie iránt roppantul lovagias volt, vonzó, szerény teremtésnek tartotta: Clifford meg sem érdemli az ilyet, és öreg hiba, hogy nem szülhet örököst Wragbynek. Neki, Winternek sem volt örököse. Connie elgondolkozott, mit szólna az öregúr, ha megtudná, hogy lefeküdt Clifford vadőrével, és a vadőr ezt mondta neki: “elgyöhetne eccer a házamba”. Megvetné, lenézné érte, hiszen ő is gyűlöli a dolgozó osztályok feltörekvését. Nem bánná, ha a férfi a Connie osztályából való lenne, mert Connie-t a természet áldotta meg szerény, engedelmes, lányos kinézetével, s talán ez a dolga is természetéből adódik. Winter “drága gyermekem”-nek szólította, és megajándékozta egy tizennyolcadik századi hölgy meglehetősen szép miniatűrjével, hiába szabadkozott Connie. Connie-nak azonban a vadőrrel való viszonya járt a fejében. Lám, ez a Mr. Winter, ez valódi úriember, világfi, ez úgy bánik vele, ahogy egy személlyel, egy szuverén egyéniséggel kell, nem személytelen asszonyiságában nézi, mint az a másik. Nem ment az erdőbe sem aznap, sem másnap. Azt gondolta, nem megy mindaddig, amíg nem érzi, vagy érezni nem véli, hogy a férfi várja, kívánja. De negyednapra már rettenetesen nyugtalan lett. Nem megy oda, nem tárja szét még egyszer a combját annak az embernek, gondolta. Sorra vette, mi mást tehetne - áthajthat Sheffieldbe, meglátogathatja ismerőseit. De egyik lehetőség sem vonzotta. Sétálni megy, döntötte el végül, de nem az erdőbe, hanem az ellenkező irányban; elmegy Marehaybe, át a park túlsó végében nyíló kis vaskapun. Nyugodt, szürke tavaszi nap volt, meleg is szinte. Magába mélyedve lépkedett, de maga sem tudta, milyen gondolatok foglalkoztatják. A külvilág se igen hatolt a tudatáig, míg föl nem rezzent a Marehay Farm-i kutya hangos ugatására. Marehay Farm! A farm legelői egészen a Wragby park kerítéséig húzódnak, szomszédok tehát, mégis jó ideje már, hogy Connie átlátogatott. - Bell! - szólt rá a bull-terrierre. - Bell! Hát elfelejtettél? Már meg se ismersz? - Félt a kutyáktól. Bell nem tágított, harsányan ugatott, és Connie-nak a tanyaudvaron kellett volna átvágnia a vadaskerti útra. Előbukkant Mrs. Flint. Egykorú volt Connie-val, tanítónősködött, míg férjhez nem ment. Connie elég alattomos kis nőszemélynek tartotta.
- Lám csak, Lady Chatterley! Lám csak! - Mrs. Flintnek ragyogott a szeme, elpirult, mint egy csitri kislány. - Bell, Bell! Még ilyet, megugatni Lady Chatterleyt! Elhallgass már! - Lépett egyet, és egy fehér kendővel a kutya felé legyintett, majd közelebb jött Connie-hoz. - Régebben pedig megismert - mondta Connie, mikor kezet fogtak. Flinték Clifford Chatterley bérlői voltak. - Hisz ismeri a méltóságos asszonyt! Csak nyűzgölődik - hadarta Mrs. Flint, és lángoló zavarban tekintett föl. - És hát rég látta a méltóságos asszonyt. Ugye, jobban van már? - Jobban, köszönöm. Semmi bajom. - Alig láttuk egész télen. Nem jön be hozzánk megnézni a kislányom? - Hát jó - tétovázott Connie. - Egy percre. Mrs. Flint valóságos pánikban szaladt előre, hogy rendet rakjon; Connie lassan követte. A sötét konyhában forrt a teavíz. Connie habozva megállt. Visszaröppent Mrs. Flint. - Jaj, ugye megbocsát? - mondta. - Erre tessék. Bementek a nappaliba. A kisgyerek ott ült egy rongyszőnyegen a kandalló előtt, az asztal átabotában teához terítve. Fiatal cselédlány hátrált ki a folyosóra, félénken, idétlenül. A gyerek elevenke volt, egyéves forma, haja vörös, mint az apjáé, élénk tekintetű szeme halványkék. Kislány volt, és látszott, nem fél semmitől. Párnák közt üldögélt, körülötte rongybabák, egyéb játékok modern bősége. - Nahát, milyen aranyos! - mondta Connie. - És hogy megnőtt! Nagylány vagy, hallod? Nagylány! Mikor született, Connie sálat adott neki, karácsonyra pedig kaucsuk kacsákat. - Odanézz, Josephine, ki jött hozzánk? Na ki, Josephine? Lady Chatterley - ismered ezt a nénit, Lady Chatterleyt, ugye? A hetyke kis kölök merészen bámulta Connie-t. Lady vagy nem Lady, neki ugyan egyre ment. - Gyere csak - hívta Connie. - Gyere az ölembe. A gyerek a füle botját se mozgatta, Connie fölnyalábolta hát, és az ölébe ültette. Milyen meleg, milyen pompás érzés egy ilyen kisgyerek az ember ölében; az a puha kis karja, az a buta lábacskája! - Épp teázni készültem, csak úgy magamban. Luke elment a piacra, teázhatok, amikor eszembe jut. Megkínálhatnám egy csészével? Tudom, nem ilyenhez van szokva, de hát... Connie elfogadta, bár nem szerette, ha emlékeztetik, mihez van szokva. Hirtelenjében átrendezték az asztalt, elővették a szép csészéket meg a szép kannát. - Jaj, csak gondot ne csináljon miattam! - kérte Connie. Ám ha Mrs. Flint nem csinál gondot, hol marad az öröme? Így aztán Connie tovább játszadozott a gyerekkel; elszórakoztatta a kicsi női rettenthetetlensége, és őszinte érzéki örömét lelte a fiatal kis test melegében. Fiatal élet! Milyen bátor! Bátor, mert védtelen. A többiek, a felnőttek mind félelemtől szűkölnek! A tea elég erős volt, nagyon jó vajas kenyér volt hozzá, és szilvabefőtt. Mrs. Flint izgett-mozgott, irult-pirult izgalmában, mintha Connie holmi gáláns széptevő lenne. Valódi női csevegést folytattak, mindkettőjük őszinte örömére.
- Bizony, ez csak ilyen szegényes tea - mondta Mrs. Flint. - Sokkal jobb, mint az otthoni - állította Connie. - Ugyan! - tiltakozott Mrs. Flint, nem hitte persze. Végül felállt Connie. - Mennem kell - jelentette ki -, a férjem nem tudja, hol késem. Aggódni fog még a végén. - Arra aztán biztosan nem gondol, hogy nálam tetszett lenni - nevetett izgatottan Mrs. Flint. Talán máris keresteti. - Szervusz, Josephine - köszönt el Connie a gyerektől, megborzolva pihés-vörös haját. Mrs. Flint ragaszkodott hozzá, hogy kinyissa a bezárt és elreteszelt első ajtót. Connie kilépett, és a kis előkertben találta magát. A kertet fagyalsövény szegélyezte, az ösvény két oldalán bársonyos, buja medvefű virított. - Milyen szép ez a medvefű - jegyezte meg Connie. - Fülvirág, Luke csak úgy hívja - nevetett Mrs. Flint. - Várjon csak, szedek egypárat. És szolgálatkészen tépkedni kezdte a bársonyos sárga virágokat. - Elég! Elég! - mondta Connie. Együtt mentek a kis kertajtóhoz. - Merről jött? - kérdezte Mrs. Flint. - A vadaskerti úton. - Lássuk csak... A marhák még kinn vannak a legelőn. Hanem a kapu zárva lesz, át kell mászni rajta. - Nem baj, át tudok mászni - mondta Connie. - Átkísérném a legelőn, ha zokon nem veszi. Átvágtak a nyúlrágta, sovány legelőn. A madarak diadalmas esti hangversenyt fütyültek az erdőben. Egy ember a késlekedő teheneket nógatta, el-elmaradoztak az ösvénnyel szabdalt legelőn. - Késnek az esti fejéssel - mondta rosszallóan Mrs. Flint. - Tudják, Luke nem jön meg sötétedés előtt. A kerítéshez értek, mögötte fiatal, sűrű fenyves. A kis kapu valóban zárva volt. Mögötte, a füvön üres palack. - A vadőr tejesüvege - magyarázta Mrs. Flint. - Idáig hozzuk el neki, innen maga viszi tovább. - Mikor? - kérdezte Connie. - Mikor hogy. Többnyire reggel. Hát, viszontlátásra, Lady Chatterley. Jöjjön máskor is. Olyan jó, hogy eljött. Connie átmászott a kerítésen, s rálépett a hemzsegő-sűrű fiatal fenyvesben nyíló keskeny ösvényre. Mrs. Flint tanítónénis napozókalapjában szaladva vágott át a legelőn. Constance nem szerette ezt a sűrű erdőrészt, ijesztőnek, fojtogatónak érezte. Lehajtott fővel szaporázta lépteit; Flinték kisgyerekére gondolt. Kedves kis teremtés, kár, hogy karikalábú egy kissé, mint az apja. Meglátszik máris, bár lehet, hogy elnövi még. Milyen meleg, milyen teljes érzés lehet egy ilyen gyerek anyjának lenni, no és hogy hivalkodik vele Mrs. Flint! Lám, neki is van
valamije, amije Connie-nak nincs, és nem is igen lehet. Igen, Mrs. Flint határozottan fitogtatja anyaságát. És Connie bizony irigyelte egy kicsit, egy cseppecskét. Nem tehetett róla. Ijedt kis kiáltással rezzent föl merengéséből. Egy ember állt előtte. A vadőr. Ott állt előtte az ösvényen, elállva az útját. - Hát maga? - kérdezte meglepetten a férfi. - Hogy kerül ide? - pihegte Connie. - És maga? Volt a kunyhónál? - Nem. Nem! Marehayben voltam. Connie csöppnyi bűntudattal horgasztotta le fejét a férfi érdeklődő, kutató pillantása előtt. - No és most a kunyhó felé indult? - kérdezte meglehetős szigorúan. - Nem. Nem mehetek most már, elidőztem Marehayben. Nem tudják, hol lehetek. Máris elkéstem. Szaladnom kell. - Szóval bujkál előlem? - kérdezte ironikus kis mosollyal a férfi. - Nem, dehogy. Nem arról van szó. Csak épp... - Hanem miről? - lépett közelebb s ölelte át a másik. Connie iszonyúan közelinek és elevennek érezte a hozzásimuló férfitestet. - Jaj, ne most, ne most - kérte, s próbálta kiszabadítani magát. - Miért ne? Még csak hat óra. Van egy félóránk. Ugyan már! Akarom! Szorosan ölelte, Connie érezte, mennyire kívánják. Régi ösztöne lázadozott, küzdeni akart a szabadságáért. Ugyanakkor különös módon elnehezült, tehetetlen lett. A férfi teste sürgetően feszült neki, és Connie-nak nem volt szíve tovább ellenkezni. A vadőr körülnézett. - Jöjjön csak... erre! Erre, ni - fürkészte a sűrű, fiatal, félig felnőtt fenyvest. Visszanézett az asszonyra. Connie fényes-vadnak, keménynek, korántsem szeretetteljesnek látta a tekintetét. Mindhiába, cserbenhagyta az akarata. Különös súly húzta le végtagjait. Engedett, megadta magát. A vadőr kézen fogva vezette a szúrós, nehezen áthatolható ágak között. Kis tisztásra értek, a tisztáson halomba rakott fenyőgallyak. A férfi kettőt-hármat a földre lökött, rájuk terítette kabátját és mellényét, és Connie-nak, mint egy állatnak, le kellett feküdnie a fák alatt, miközben a férfi ott tornyosult ingujjban, térdnadrágosan, és égő szemmel nézett le rá. De gondos volt még így is, kényelmesen elrendezte a fekhelyet. Ám Connie alsóneműjében mégiscsak kárt tett, mert Connie nem segített, feküdt csak tehetetlenül. Akkor a férfi is lecsupaszította magát, s Connie érezte a nekifeszülő meztelen testet, mikor beléhatoltak. Egy percig a férfi sem mozdult, mereven, reszketve állt meg Connie-ban. S alighogy mozogni kezdett, hirtelen, tehetetlen orgazmusa új, soha nem érzett gyönyört fodrozott föl Connie-ban. Fodrozó-gyűrűző hullámverés, megannyi egymásra torlódó, rebbenő, puha lángnyelv, felfénylő, csodálatos, csodálatos, az egész bensőjét megolvasztó. Akárha harangok rengenének mind följebb, följebb, egy mondhatatlan kiteljesedés felé. Connie öntudatlanul feküdt, s kurta kis kiáltások szakadtak ki belőle végül. De vége lett hamar, igen hamar, nem jutott ideje, hogy maga harcolja ki magának a végkifejletet. Más volt így, egészen
más. Semmit nem tehetett, nem tudott megkeményedni, hogy ő szorítsa ki a férfiból a maga kielégülését. Várni volt csak képes, várni, s felzokogott lélekben, mikor megérezte, hogy a férfi zsugorodik, húzódik vissza; várta az iszonyú pillanatot, mikor végképp kicsúszik belőle, s magára marad. Megnyílt a méhe, lágy volt, lágyan esdeklő, akár az árban hullámzó tengeri rózsa; némán esdekelve várta, hogy újrakezdődjék, s kiteljesedhessen. Vak szenvedéllyel ölelte a férfit, és íme, a lágy bimbó, anélkül, hogy kicsúszott volna, megmozdult ismét, és különös ritmus burjánzott föl Connie-ban; egyre csak áradt a ritmikus, emelkedő hullámverés, mígnem elborította hasadozó tudatát, és akkor újrakezdődött a mondhatatlan mozgás, nem is mozgás, tiszta, mély örvénylés inkább, teste szöveteiben és a lelkében egyre mélyebbre hatoló, és Connie immár nem volt egyéb, mint egy tökéletes, koncentrikus gyűrűket verő érzésfolyam, és öntudatlan, artikulátlan kiáltások hagyták el az ajkát. A legfeketébb éjszakából előtörő hangok, az élet! A férfi ámuló áhítattal hallgatta, miközben életnedve az asszony testébe áradt. S hogy ez elnyugodott, elnyugodott a férfi is, és mozdulatlanul, gondolattalanul feküdt, miközben lassan elernyedt az asszony ölelő karja is. Feküdtek csak, semmiről, még egymásról sem tudva, elveszetten. Végül a férfi emelkedni kezdett, s tudatára ébredt védtelen meztelenségének. Az asszony érezte, távolodik a férfi teste. Szétváltak, de Connie érezte, mélyen a mellében, nem viselheti el, hogy ne takarja testével a férfi. Takarnia kell, mindörökre immár. De a vadőr végképp elhúzódott, megcsókolta Connie-t, visszasimította a szoknyáját, s maga is öltözni kezdett. Connie csak feküdt, a fa ágait nézte, mozdulni is képtelenül. A férfi állt, a térdnadrágját szíjazta, körültekintett. Csönd és nyugalom volt a sűrűségben; az ámuló kutya nézte csak őket, orrát a lábára fektetve. A férfi leült Connie mellé az ágakra, és csöndesen kezébe fogta a kezét. Connie megfordult, ránézett. - Most egyszerre lettünk készen - mondta a férfi. Az asszony nem felelt. - Milyen jó is így. Sokan úgy élik le az életüket, hogy nem tapasztalják meg - folytatta álmatagon a vadőr. Connie a merengő arcot nézte. - Igen? - mondta. - Örülsz? A férfi visszanézett rá. - Örülök - mondta. - De hisz mindegy is. - Látszott, nem akarja, hogy Connie beszéljen. Föléje hajolt, és megcsókolta; Connie azt érezte, örökké így kell csókolnia. Végül felült. - Ritkán szoktak egyszerre elkészülni az emberek? - kérdezte kíváncsian. - Sokan bizony sohasem. Meglátszik, csak rájuk kell nézni. - Nehézkesen beszélt, bánta, hogy elkezdte. - Voltál-e így más asszonnyal is? A férfi szemében derű csillant. - Nem is tudom - felelte. - Nem is tudom. Connie rájött, soha olyat ki nem húz belőle, amit Mellors nem akar megmondani. A férfi arcát nézve fellobbant és zsigereibe hatolt az iránta való szenvedélye. Küzdött ellene, ameddig küzdhetett, tudva, hogy elveszíti magamagát. A férfi fölvette mellényét, kabátját, s utat tört az ösvényhez. A nap utolsó sugarai érintették az erdőt. - Nem kísérlek el - jelentette ki -, jobb, ha nem.
Connie sóváran tekintett rá, majd sarkon fordult. Annyira menni akart már a kutya, s a férfin látszott, nincs mondanivalója. Nem maradt semmi. Connie lassan ballagott hazafelé, új élménye mélységeit ízlelgette. Odabent egy új énje volt ébredőben, olvatag-lágyan töltötte el méhét, zsigereit, és az asszony ezzel az új énjével csodálta a férfit. És csodálta mindaddig, míg járás közben el nem gyöngült a térde. Áramló, eleven, sebezhető élet kelt a méhében, a beleiben, s kiszolgáltatottan, a legegyügyűbb asszony módjára imádta a férfit. Mint egy gyermek, gondolta, mintha egy gyermek lenne bennem. És csakugyan, mintha a méhe, mely zárva volt mindeddig, megnyílt és új élettel töltekezett volna, teherrel szinte, mégis csodálatosan. Ó, ha gyerekem lenne - gondolta -, ha, miként egy gyermeket, magamban hordozhatnám! Elgyöngült, megolvadt a lába a gondolatra, és akkor eszmélt rá, micsoda különbség magának szülni gyereket, vagy annak a férfinak, akihez a zsigerei vonzzák. Amaz közönséges egy bizonyos értelemben, de annak a férfinak szülni, akit a zsigereivel és a méhe mélyével imád ha erre gondolt, egészen másnak, új embernek látta magát; érezte, süllyed, egyre mélyebbre, minden asszonyiság középpontja felé, a teremtés álmának mélységeibe. Nem a szenvedély: a sóvárgó imádat volt az új. Tudta, mindig is ettől félt, mert tehetetlenné lesz általa, s félt most is: túlságos imádatában elveszejti, föladja magát, és nem akart rabszolga lenni, mint a primitív népek asszonyai. Félte ezt az imádatot, küzdeni mégsem akart most ellene. Tudta, képes lenne rá, a keblében fészkelő megátalkodott konokságot szembeszegezhetné méhe áradó-lágy imádatával, és le is győzhetné, akár most is - legalábbis így érezte -, és akkor a tulajdon akaratával kormányozhatná szenvedélyét. Ó, igen, szenvedélyesnek lenni, mint egy bacchánsnő, fékeveszett táncban száguldani át az erdőn, s meglátogatni Jakkhoszt, a fényességes falloszt, mely nem független személy, csak az asszonyok tiszta szolgaistene! A férfi, az individuum közel ne merészkedjék! Hisz templomszolga, nem egyéb, a fényes fallosz hordozója, mindenestül az asszonyé. Íme, új élete hajnalán föllángolt még egyszer régi, makacs szenvedélye, s a férfi megvetendő tárggyá zsugorodott, szimpla falloszhordozóvá, akit darabokra kell tépni, mihelyst teljesítette küldetését. Connic a lábában, a testében érezte a bacchánsnő erejét, a férfit legyűrő, diadalmas-erős nőt, de a szíve elnehezült. Ismerte, nem akarta ezt, kopárnak, meddőnek tudta; az imádat az ő kincse. Az imádat, a parttalan, a lágy, a mély, az ismeretlen. Igenis föladja érces-csillogó asszonyi hatalmát, belefáradt, elnehezült benne; az élet új vizeiben mártózik meg inkább, az imádat néma énekét zengő méhe és zsigerei mélységeiben. Korai lenne máris félni kezdeni. - Átruccantam Marehaybe, megteáztam Mrs. Flinttel - mondta Cliffordnak. - Megnéztem a kisbabáját. Imádni való kis falat, semmi kis vörös pókháló a haja. Tündéri, mit mondjak! Mr. Flint piacra ment, hármasban teáztunk a kisgyerekkel. Nem tudtad, hol késem, igaz? - Nem tudtam, de gondoltam, ott fogtak teára valahol - mondta féltékenyen Clifford. Hatodik érzékével megérezte, hogy valami szokatlan van a feleségében, valami, ami teljességgel érthetetlen a számára, de a kisgyereknek tulajdonította. Úgy vélte, Connie nagy bánata - hogy nincs gyermeke -, lám, úgyszólván szült neki egyet. - Láttam a méltóságos asszonyt, mikor a kiskapu felé ment a parkban - szólalt meg Mrs. Bolton. - Azt hittem, a parókiára megy. - Odaindultam, de aztán gondoltam egyet, és Marehay felé fordultam.
Találkozott a két asszony tekintete: a Mrs. Boltoné szürke, fényes, kutató; a Connie-é kék, fátyolos, idegenül szépséges. Mrs. Bolton szinte bizonyosra vette, hogy szeretője van, de ugyan hogy? Ugyan kicsoda? Hol az a férfi? - Ó, nagyon is jót tesz a méltóságos asszonynak, ha kirándulgat, embereket lát néha - mondta. - Mondtam is Sir Cliffordnak, azt mondtam, milyen jót tenne a méltóságos asszonynak, ha többet járna emberek közé. - Hát igen, örülök is, hogy elmentem. Milyen bizarr, milyen kis szemtelen az a csöppség, ha tudnád, Clifford! A haja, mint a pókháló, és élénkvörös, képzeld, no és az a halványkék, szemtelen porcelánszeme! Kislány, persze, azért olyan merész. Akár egy kis Sir Francis Drake. - Igaza van, méltóságos asszony, szabályszerű kis Flint-palánta. Az a hirtelenszőke, talpraesett fajta az egész család - jegyezte meg Mrs. Bolton. - Nem akarod te is megnézni, Clifford? Meghívtam őket teára, hogy te is láthasd. - Kiket? - nézett Connie-ra rémülten a férje. - Mrs. Flintet meg a kicsit. Hétfőre. - Nohát, teázzatok csak a te szobádban. - Hát meg se nézed azt a kisgyereket? - kiáltotta Connie. - Megnézni megnézhetem, de semmi kedvem végigülni velük a teát. - Ó - mondta Connie, tágra nyílt, fátyolos szemmel nézve a férjét. De nem őt látta, valaki mást. - Megteáznak szép kényelmesen odafönn, méltóságos asszony, Mrs. Flint is felszabadultabb lesz, ha nincs ott Sir Clifford - bizonygatta Mrs. Bolton. Bizonyosra vette, szeretője van Connie-nak; titkon ujjongott a lelke. De ki lehet az? Ki az ördög? Mrs. Flint talán tud valamit. Connie nem akart fürödni aznap este. Drágának, szentnek érezte a férfi érintésének nedves emlékét. Clifford láthatólag feszengett, vacsora után nem akarta elengedni Connie-t, pedig az erősen vágyott a magányra. Ránézett a férjére, de aztán különös készséggel adta meg magát. - Játsszunk egyet? Felolvassak? Mit csináljunk? - kérdezte nehézkesen Clifford. - Olvassál - hagyta rá Connie. - Verset olvassak? Prózát? Vagy inkább drámát? - Olvass Racine-t. Racine-t olvasni eredetiben, zengzetesen deklamálva, Clifford régi nagy erősségei közé tartozott, de ma valahogy rozsdásan ment a dolog, félszeg volt egy kissé; jobb szerette már a rádiót. Connie varrt, egy régi, halványsárga selyemruhájából szabott kis ruhát Mrs. Flint lányának. Kiszabta még vacsora előtt, s most ott ült, csöndes-nyugodalmas elragadtatásban varrogatva, s a felolvasás csak döcögött tovább. Befelé hallgatózva, szenvedélye halk zümmögésére, megannyi mély hangú harang utózengésére figyelt. Clifford mondott neki valamit Racine-ról. Connie csak utólag fogta föl a szavak értelmét.
- Igen! Igen! - kapta föl a fejét. - Valóban csodálatos. És Cliffordot újfent megrémisztette a szeme mélykék ragyogása, lénye lágy nyugalma. Soha nem látta ilyen lágynak, ilyen csöndesnek a feleségét. Reményvesztetten izgatta Connie, akárha megrészegedett volna valami titkos illatszerétől. Csüggedten olvasott tovább, s a francia torokhangok úgy érték az asszonyt, mint a kéményben dudáló szél. Racine-ból föl nem fogott egy szótagot sem. A tulajdon lágy elragadtatásában fürdött, akár a rügyfakasztó, boldog tavasz sóhajában lélegző erdőség. Úgy érezte, belső világában vele van a férfi, a névtelen férfi, a szépséges lábú, a fallikus misztériumtól fénylő. És a testében, összes ereiben ott volt ő, a férfi, és a férfi gyermeke. Az ő gyermeke volt az ereiben, pirkadat gyanánt. “Mert nincsen még keze, sem szeme, sem lába, sem aranykincse hajának...” Erdő volt Connie, tölgyágak sötét szövedéke, milliárd fakadó rüggyel zengő. S a vágy madarai ott szunnyadtak teste véghetetlen, bonyolult ágszövedékében. Clifford hangja egyre csattogtatta, gurgulázta a szokatlan hangzókat. Rendkívüli jelenség! Rendkívüli, ahogy ott ül, a könyve fölé hajolva, furcsán, mohón, civilizáltan - a válla széles, a lába semmi! Micsoda különös teremtmény: kemény, rideg, hajlíthatatlan akarata, mint valamely ragadozó madáré, és melegség semmi, de semmi nincsen benne! Afféle túlvilági lény, lelke nincs, csak ritka éber, kemény akarata. Connie megborzongott, félt tőle. De hisz, gondolta aztán, az élet puha, meleg lángja erősebb nála; ami valódi, az rejtve van előle. Clifford befejezte. Connie fölriadt. Ránézett Cliffordra, és még nagyobb riadalommal látta, hogy a férfi hátborzongatóan halvány tekintete szinte gyűlölettel tapad rá. - Köszönöm, Clifford - mondta lágyan. - Csodálatos szépen olvasod Racine-t. - Csaknem olyan szépen, ahogy te hallgatod - mondta gonoszul Clifford. - Mit csinálsz? - kérdezte kisvártatva. - Ruhát varrok Mrs. Flint kislányának. Clifford elfordult. Gyerek! Gyerek! Hát ez másra már nem is tud gondolni? - Végtére - mondta szónokiasan - Racine-tól mindent megkap az ember, amire szüksége van. A megformált, rendezett érzelmek fontosabbak, mint a fésületlenek. Connie tágra nyílt, távoli, fátyolos szemmel nézett a férjére. - Úgy is van, bizonyosan - mondta. - A modern világ azzal, hogy szabadjára engedte az érzelmeket, vulgarizálta őket. Klasszikus fegyelemre lenne szükségünk. - Igen - mondta lassan Connie, s arra gondolt, milyen elrévülten hallgatja Clifford a rádióból ömlő érzelgős idiotizmust. - Az emberek csak tettetik az érzelmeket, mikor valójában semmit nem éreznek. Gondolom, ennyit tesz romantikusnak lenni. - Pontosan! - helyeselt a férfi. Clifford igazság szerint fáradt volt. Kimerítette ez az este. Szívesebben foglalkozott volna a műszaki könyveivel, a frontmesterrel, szívesebben hallgatta volna a rádiót. Mrs. Bolton lépett be két pohár malátás tejjel; Cliffordnak hozta, hogy jobban aludjék, és Connie-nak, hogy felhizlalja egy kissé. Ő, Mrs. Bolton rendszeresítette ezt az esti italt.
Connie, kihörpintvén poharát, örült, hogy mehet, s hogy nem neki kell ágyba segítenie Cliffordot. Clifford poharát is a tálcára tette, s fogva a tálcát, indulni készült. - Jó éjt, Clifford! Aludj jól! Úgy hat ez a Racine az emberre, akár az álom. Jó éjszakát! Connie már az ajtónál állt; úgy akart távozni, hogy meg sem csókolja a férjét. Clifford kemény, rideg tekintettel nézte. Hát így állunk! Lám, búcsúcsókot se kap, pedig egész este neki olvasott. Hogy megkérgesedett ez a nő! Még ha csupa formaság lenne is az a csók, éppen az ilyen formaságokon múlik az élet. Bolsevista ösztönökkel teli! Clifford jeges dühvel meredt az ajtóra, mikor Connie behúzta maga után. Szörnyű! Megint hatalmába kerítette az esti rettegés. Csupa pucér ideg volt Clifford; amikor - energiával teli - nem dolgozott, vagy amikor - tökéletes passzivitásban - nem rádiózott, nyomban elfogta a szorongás, rettegett a fenyegetően közelgető ürességtől. Félt. Connie, ha akarná, távol tarthatná tőle a félelmet. De nem akarja, nyilvánvaló, hogy nem. Megkérgesedett, hideg lett és kérges, hiába töri érte magát annyit. Érette adta fel a maga életét, és Connie, lám, könyörtelen hozzá. A maga útjait akarja járni. “A Lady úgy tesz, amint kedve tartja.” Most is, lám, megszállottja lett a gyereknek. Gyereket akarna, de csak magának, egyedül magának, neki, Cliffordnak része ne legyen benne! Clifford makkegészséges volt a körülményekhez képest. Az arca piros, a válla széles, erős, domború a mellkasa, hízott is valamennyit. És mégis, félt a haláltól. Mintha iszonytató meredély fenyegetné valahol, valami módon, akárha maga az űr, s ebben az űrben, tudta, szertefoszlik minden energiája. Az ilyen energiavesztett pillanataiban halottnak, végérvényesen halottnak érezte magát. Enyhén dülledt, halvány szemében ezért ült az a különös tekintet, alamuszi, gonosz-hideg is egy kissé, ugyanakkor szinte pökhendi. Roppantul különös volt ez a pökhendiség: mintha az élet fölött, az élet ellenére diadalmaskodnék. “Ki ismeri az akaratnak titkát - mely angyalok felett is diadalt arat...” És rettegte az álmatlan éjszakákat. Valóban iszonyú volt, mikor mindenfelől a megsemmisülés szorongatta. Élet nélkül létezni: kiszolgáltatva, élettelenül, az éjszakának. Hanem most már csöngethetett Mrs. Boltonnak. És Mrs. Bolton jött is mindig. Nagy vigasz volt, ha megjelent pongyolásan; hátul lazán összefogott haja lányos tétovaságot kölcsönzött lényének, noha a barna hajfonatba ősz szálak vegyültek. Kávét főzött, vagy egy csésze kamillateát, elővették a sakkot, vagy pikétet játszottak. Különös asszonyi érzékkel s nem is rosszul sakkozott, még ilyenkor, félálomban is, ahhoz mindenesetre elég jól, hogy Cliffordnak érdemes legyen megvernie. Ott ültek hát az éjszaka meghitt csendjében - Clifford olykor fekve maradt az ágyban -, az olvasólámpa fénykörében, az asszony álomtól, Clifford a félelemtől aléltan, és játszottak, játszottak - együtt fogyasztottak el egy kávét meg egy kétszersültet, alig is beszélve az éjszaka csendjében, s kölcsönösen megnyugtatták egymást. Mrs. Boltonnak ezen az éjjelen az járt a fejében, ki lehet Lady Chatterley szeretője. És a férjére, a rég halott Tedre gondolt, aki - számára - soha nem halt meg egészen. S mikor rágondolt, felhorgadt régi-régi haragja a világ, de leginkább az urak ellen, akik megölték a férjét. Igazából nem ők ölték meg, de az asszony érzelmeiben mégiscsak ők. És emiatt, valahol mélyen, nihilista, sőt anarchista volt Mrs. Bolton. Félálmában összekeveredtek a Tedről és a Lady Chatterley ismeretlen szeretőjéről való gondolatai, s egyszer csak úgy érezte, osztozik azzal a másik asszonnyal nagy ellenérzésében Sir Clifford iránt, s minden iránt, amit az képvisel. Ugyanakkor, lám, pikétet játszik vele,
hatpennys alapon kártyáznak. Egyfajta elégtétel volt ez, pikétezni egy baronettal, elégtétel volt még veszteni is ellene egypár hatpennyst. Mert tétre játszottak, valahányszor kártyáztak, Clifford így tudott jobban belefeledkezni. És rendszerint ő nyert. Ezen az éjjelen is ő állt nyerésre. Így aztán az asszony nem térhetett nyugovóra pirkadatig. Szerencsére már fél öt tájban megpitymallott. Connie ekkor már rég és mélyen aludt. A vadőr azonban szintén nem nyughatott. Bezárta a ketreceket, körüljárta az erdőt, aztán hazament, és megvacsorált. De le nem feküdt: a tűz mellé ült, és gondolkodott. Tevershalli gyerekkorára meg házasélete első öt-hat évére gondolt. A feleségére, mint mindig, keserűen emlékezett. Brutális asszonya volt. Mellors 1915 tavaszán bevonult, azóta nem látta. Pedig ott élt az asszony, alig három mérföldre, állatiasabban, mint valaha. Mellors remélte, nem látja többé az életben. Aztán a külföldön töltött katonaévek. India, Egyiptom, ismét India: vak, gondolattalan élet a lovak mellett; az ezredesére gondolt, aki szerette, s akit ő is szeretett; a tisztként végigszolgált esztendőkre gondolt, hadnagy volt, s már nem is messze a kapitányi kinevezéstől. Aztán az ezredes meghalt tüdőgyulladásban, s kicsi híján ő is elpusztult, az egészsége azóta sem a régi. Mélyen fészkelő nyughatatlansága járt az eszében: otthagyta a hadsereget, visszajött Angliába, munkásembernek ismét. Megalkudott az élettel. Azt gondolta, nyugalma lesz ebben az erdőben, egy időre legalább. Lőni még nem volt mit: a fácánokat kellett nevelni. Puska nélkül is elláthatta volna a szolgálatát. Egyedül lesz, gondolta, távol az élettől, nem is kívánt ennél többet. Tudta, valahol meg kell vetnie a lábát. Ez a vidék a szülőföldje. Itt él az anyja is, noha sokat soha nem jelentett neki. El lehet így éldegélni, napról napra, kapcsolatok nélkül, remény nélkül. Hiszen nem tudta, mihez kezdjen. Nem tudta, mit kezdjen magával. Azóta, hogy évekig katonatiszt volt, s a tisztek és egyéb köztisztségviselők meg a családjuk körül forgolódott, kiveszett belőle minden becsvágy, hogy “előbbre jusson”. Volt valami különös, érzéketlen merevség, valami életidegenség a felső- és középosztályokban, már ahogy ő látta őket, s ezért hidegült el tőlük, érezve, hogy őt más fából faragták. Vissza kellett térnie tehát az övéihez, s csak azért, hogy azt a kisszerűséget, azt a visszataszító közönségességet találja meg közöttük, amelyről megfeledkezett távolléte éveiben. Immár beismerte magának, fontosnak érzi, hogy legalább úgy tegyen az ember, mintha nem érdekelné a garas meg az élet többi csip-csup dolga. Ám a köznép nem tettet. A köznépnek a Szentírásnál is fontosabb, hogy egy garassal olcsóbb-e vagy drágább a szalonna. És Mellors éppen ezt nem állhatta. No és a bérharcok. A vagyonosok között élve megtanulta, mennyire hiábavaló a bérharctól várni bármilyen megoldást. Nincs megoldás, hacsak a halál nem. Nem szabad törődni vele, nem szabad a pénzzel törődni, ez minden. Igen, de ha az ember szegény és elesett, muszáj azzal törődnie. Akárhogy is, az emberek egyre kevésbé tudnak bármi másra figyelni. A pénzzel való törődés, könyörtelen rák módjára, fölzabálja minden társadalmi osztályban az egyéniséget. Mellors a maga részéről visszautasította, hogy ezzel törődjék. No és akkor? Mi mást kínál ezen kívül az élet? Semmit.
Az ember eléldegélhet egyedül, az egyedüllét sápatag vigaszával, s fácánokat tenyészthet, amelyeket kövér, jól bereggelizett emberek puffantanak le végül. Hiábavalóság! Hiábavalóság az n-edik hatványon! De hát nem kell mellre szívni a dolgokat! Mellors nem is szívta mellre egészen mostanáig, amíg ez az asszony be nem lépett az életébe. Korban csaknem tíz évvel, tapasztalatban ezerrel is öregebb nála, amilyen mélyről indult. S egyre szorosabb a kapcsolatuk. Mellors látta a napot, mikor majd odáig jutnak, hogy összekössék az életüket. “A szerelem béklyóit nehéz megoldani.” És akkor? Ugyan mi lesz akkor? Újra kell kezdenie, a semmiből? Kellett neki összegabalyodni ezzel az asszonnyal? Hiányzik neki egy iszonyú csetepaté a béna férjjel? S egy másik, nem kevésbé rémes csetepaté a saját állatias feleségével, aki gyűlöli őt? Nyomorúság! Tenger nyomorúság! Hiszen ő, Mellors sem fiatal és gondtalan többé. Nem is tudja könnyen venni a dolgokat, nem az a fajta. Minden keserűség, minden fonákság őt fogja sérteni, őt és az asszonyt! De ha, mondjuk, megszabadulnak Sir Cliffordtól meg az ő feleségétől - ha megszabadulnak tőlük, ugyan mihez kezdenek? Mihez kezd ő maga? Mihez fogjon az életével? Valamit kezdeni kell. Nem lóghat az asszony nyakán, az asszony pénzén meg a maga csekélyke nyugdíján. Megoldhatatlan. Csak arra bírt gondolni, elmegy Amerikába, új életet kezd. A dollárban végképp nem hitt ugyan, de odaát van még talán valami más is. Nem nyughatott, lefeküdni sem volt kedve. Éjfélig üldögélt bénán, keserves gondolatai közepett; akkor fölpattant, s kabátjáért, puskájáért nyúlt. - Gyere, kutyus, jobb lesz nekünk odakünn. Csillagos, de holdtalan volt az éjszaka. Lassan, mélán, halk léptekkel, lopózva járta körbe az erdőt. Egyéb híján csak a nyúlcsapdát állító bányászokra kellett ügyelnie; különösen a marehayi oldalon, a Stacks Gate-i bányászokra. De olyan nagyon még rájuk sem: tenyészidő volt, s erre még a bányászok is tekintettel vannak valamennyire. A vadorzókereső titkos őrjárat mégis lecsillapította, elterelte a gondolatait. Lassú, gondos őrjárata végére érve - majd öt mérföldet gyalogolt - elfáradt. Megállt a dombtetőn, körülnézett. Nesz semmi, csak a soha nem pihenő Stacks Gate-i bánya távoli, fojtott zörömbölése; fény is alig, csak a bányamű szikrázó villanylámpasora. Sötét párákban aludt a világ. Fél három óra. De ez a világ még álmában is gonosz volt és nyughatatlan, meg-megrezdült egy vonat vagy az országúton tovahúzó nagy teherautók zajától, meg-megvillámlott a kohók rózsás fényeiben. A vas és a szén világa, a kegyetlen vasé és a füstös széné, meg a mindeneket mozgató, véghetetlen kapzsiságé. A kapzsiság, maga a kapzsiság hánykolódott nyugtalan álmában. Hideg volt, Mellors köhögött. Gyönge, hideg légáram söpört végig a dombon. A férfi az asszonyra gondolt. Íme, mindenét, amije van vagy lehet még, örömest odaadná, hogy karjaiban tarthassa, s egy takaró alatt, egymást melegítve alhassanak. Az örökkévalóság minden reményét, minden múltbeli sikerét odaadná, csak hogy együtt lehessenek, s egy közös takaró melegében, együtt alhassanak. Úgy érezte, egyetlen szükséglete, hogy karjába zárva ezt az asszonyt, vele aludjék.
A kunyhóba ment, s pokrócba burkolózva lefeküdt a padlóra. Nem tudott elaludni, fázott. S ráadásul kegyetlenül bántotta a tulajdon befejezetlensége. Félbemaradt, magányos sorsa gyötörte. Kívánta az asszonyt, érinteni akarta, magához ölelni a teljesség egyetlen pillanatában, s elaludni vele. Fölcihelődött ismét, s ezúttal a park kapuja felé indult, majd át a kapun, a ház felé tartott lassan az ösvényen. Négy óra volt már majdnem, tiszta, hideg idő, pirkadni még nem akart. A vadőr szokva volt a sötétséghez, jól látott. A ház lassan, lassan, akár a mágnes, egyre közelebb vonzotta. Közelebb kerülni az asszonyhoz! S nem is a vágy tette, hanem félbemaradt, magányos sorsának rideg érzete, az késztette, hogy karja közé szorítsa a hallgatag asszonyt. Talán megtalálja. Talán ő, az asszony szól ki neki, s ha nem, megtalálja az utat hozzá. Mert a szüksége nem tűrt ellentmondást. Némán, lassan kaptatott fel a halomra. Megkerülve a nagy fákat, kilépett a kocsifelhajtóra, mely lendületes ívben kerülte meg a bejárat előtti, rombusz alakú pázsitot. Földerengett a nagy, vízszintes gyeprombuszon álló két fenséges bükk, sötéten tornyosultak a sötét égen. Az alacsony, hosszú, homályló háznak csak a földszintjén, Sir Clifford szobájában égett a lámpa. Nem tudhatta, melyik szobában lehet az asszony - az asszony, aki kezében tartja a gyönge szálat, mely olyan irgalmatlan erővel húzta őt ide. Közelebb húzódott egy kissé, kezében a puskával, s mozdulatlanul, a házat nézve állt meg a kocsiúton. Talán még most is rátalálhat, valami módon talán be is mehet hozzá. Nem olyan bevehetetlen ez a ház: ügyes ember ő, ér annyit, mint egy betörő. Miért is ne keresse meg az asszonyt? Mozdulatlanul állt és várt, miközben a háta mögött halványan, alig észrevehetően megsápadt az ég. A férfi látta, a házban kialszik a fény. Az ablakhoz lépő Mrs. Boltont azonban nem láthatta. Mrs. Bolton félrehúzta az öreg, sötétkék függönyt, s a sötét szobából kitekintett a szürke derengésbe, várva az óhajtott hajnalt, tudva, Clifford megnyugszik, amint látja, hogy hajnalodik. Elalszik szinte azonnal, ha tudja, itt a napvilág. Álmosságtól leragadó szemmel állt és várt az ablakban. Egyszer csak kicsi híján hangosan felkiáltott. Meglátta a kocsiúton álló férfit, fekete figura a szürke derengésben. Kiröppent az álom a szeméből; figyelt, moccanás nélkül, nem akarván Sir Cliffordot zavarni. Lopakodva áradt szét a világban a fény, a sötét emberalak élesebb körvonalat kapott, s mintha kisebbedett volna. Mrs. Boltonnak szemébe tűnt a puska, a lábszárvédő, a buggyos zeke Oliver Mellors lesz az, a vadőr. Ő az, igen, hisz ott szaglászik, árnyék gyanánt, a kutyája is! Mit akar ez az ember? Föllármázni a házat? Miért áll itt, elvarázsolva szinte, s nézi a házat, akár egy kan kutya, mely szukát sejdít odabent? Te jó Isten! A felismerés villámcsapásként érte Mrs. Boltont. Lady Chatterley szeretője! Ő az! Ő! Ki hitte volna! Igaz, annak idején ő maga, Ivy Bolton is beléje szeretett egy csöppecskét. Mellors tizenhat éves legényke volt még, Ivy Bolton huszonhat éves asszony. Akkor volt ez, mikor tanult, és a Mellors gyerek segítette az anatómiában meg a többi tantárgyakban. Okos fiú volt, ösztöndíjat is kapott a sheffieldi középiskolában, franciát tanult, s ki tudja még, mi mindent, aztán egyszer csak elszegődött a bányához, patkolókovácsnak; mint mondotta, azért, mert szereti a lovakat, pedig egyszerűen félt a világtól, így volt, noha ő maga soha be nem vallotta volna.
Kedves fiú volt, de milyen kedves, és mennyit segített, milyen ügyesen tudott magyarázni. Volt olyan okos, mint Sir Clifford, és nagy barátja a nőknek; mondják, többet volt nőtársaságban, mint a férfiakkal. Mígnem egy szép nap, mintha csak akarata ellenére, feleségül vette Bertha Couttsot. Van, aki így házasodik, akarata ellenére, valami csalódás okán. Nem csoda, hogy nem sikerült az a házasság. Aztán évekig, a háború alatt mindvégig távol volt: hadnagy lett, az ám, úriember lett belőle, kész úriember! S hogy mindezek után visszajött Tevershallba, és vadőrnek állt! Egyesek, úgy látszik, nem tudják üstökön ragadni a szerencséjüket. És újra a helyi tájszólást beszéli, mint az aljanép, mikor - Ivy Bolton tudta - olyan kifogástalanul tud beszélni, mint egy született úr, de csakugyan! Lám, lám! Hát beleszeretett Chatterleyné őméltósága! Nos, nem ő az első: van valami ebben az emberben. De csak elgondolni is! Hogy egy tősgyökeres tevershalli gyerek Wragby Hall úrnőjével! Szavamra, ez aztán a pofon ezeknek a fennhéjázó Chatterleyknek! A vadőr ezenközben rájött a fényesedő reggelben: nem jól van ez így! Nem törheti meg az ember a tulajdon magányát. Inkább minden erejével ragaszkodnia kell hozzá. És időnként, néha, feltöltődik a szakadék. Néha! De ki kell várni. Addig is vállalni a magányt, s ragaszkodni hozzá minden erőnkkel. És vállalni, mikor feltöltődik a szakadék, mikor eljönnek hozzánk. De nekik kell jönniük. Erőltetni nem szabad. Hirtelen megszakadt a sürgető vágy, mely ide sodorta. Ő maga szakította meg, így kell ennek lenni. Kétfelől kell közeledni egymáshoz. S ha az asszony el nem jön, ő ugyan nem fog utána koslatni. Nem szabad. Vissza kell húzódni, megvárni, amíg ő jön el. Lassan, tűnődve fordított hátat, ismét magára öltve magányát. Tudta, így a jobb. Jöjjön el az asszony, ha akar: ő hasztalan koslat utána. Hasztalan! Mrs. Bolton figyelte, hogyan távolodik, hogyan szalad utána a kutya. Lám, lám - gondolta. - Ő az egyetlen, akire nem gondoltam, pedig ki másra kellett volna gondolnom? Legénykorában, mikor elvesztettem Tedet, kedves volt hozzám is. Mit szólna ő, ha megtudná! Diadalmasan mérte végig az alvó Cliffordot, s halkan kiosont a szobából.
Tizenegyedik fejezet Connie a lomkamrák egyikében rendezkedett. Sok lomkamra volt Wragbyben: a család soha semmin túl nem adott, zsúfolt volt a ház. Sir Geoffrey apja a festményeket szerette, az anyja a cinquecento bútort. Maga Sir Geoffrey régi, faragott komódokat, sekrestyeszekrényeket gyűjtött. A gyűjtőszenvedély nemzedékről nemzedékre öröklődött. Clifford igen modern képeket vásárolt, igen mérsékelt áron. A kamra tehát tele volt rossz Sir Edwin Landseer-vásznakkal, William Henry Hunt festette érzelgős madárfészkekkel s egyéb akadémikus műtárgyakkal; méltán rémisztették a Királyi Akadémia-tag lányát. Connie elhatározta, rendet tesz közöttük egy nap, kiszórja őket. Izgatták a groteszk bútorok is. Korhadástól, sérüléstől védő, gondos csomagolásban ott volt a régi családi rózsafa bölcső is. Connie nem állta meg, hogy ki ne csomagolja, meg ne nézze. A bölcső bájos volt a maga nemében, Connie sokáig nézegette. - Milyen kár, hogy nem lesz rá szükség - sóhajtotta a Connie-nak segédkező Mrs. Bolton. Bár igaz, ma már nem divat a bölcső. - Nem biztos az. Még meglehet, hogy szülök egy nap - vetette oda közönyösen Connie, mintha csak azt mondaná, lehet, hogy vesz egy kalapot. - Már, ugye, ha történik valami Sir Clifforddal - hápogta elképedve Mrs. Bolton. - Dehogy. Éppen ha nem történik. Sir Cliffordnak csak az izmai bénák, ő maga nem károsodott - hazudta könnyedén Connie. A gondolatot egyébként Clifford ültette a fejébe. Azt mondta: - Egyáltalán nincs kizárva, hogy gyerekem lehessen. Nem vagyok én megcsonkítva vagy mi. A potenciám bármikor visszatérhet, még ha béna marad is a csípőm meg a lábam. És akkor a magom átjuttatható. Energikus periódusaiban, mikor nekihevülten dolgozott a bánya ügyein, csakugyan úgy érezte, mintha a nemi potenciája is visszatérne. Connie iszonyattal nézte. De volt annyi esze, hogy a közlést a maga javára fordítsa. Szülni fog, ha teheti, de nem tőle. Mrs. Bolton levegő után kapkodott. Nem hitte el, cselt gyanított. Bár ezek az orvosok csodákat művelnek manapság. Talán csakugyan át tudják ültetni Clifford magját. - Nohát, méltóságos asszony, csak azt kívánom, úgy legyen, imádkozni fogok, hogy sikerüljön. Milyen jót is tenne önnel, mindnyájunkkal. Szavamra, gyerek Wragbyben, az lesz csak a szép! - Ugye? - mondta Connie. Kiválasztott három hatvanesztendős festményt, hajdani akadémiai tagok munkáit, hogy elküldje őket a shortlandi hercegnő jótékonysági bazárjára. Megyeszerte “bazárhercegnőnek” hívták a shortlandi hercegnőt, aki mindenkit azzal nyaggatott, küldjenek árvereznivalót. Nohát, ezzel a három bekeretezett akadémiai festménnyel igazán boldog lesz, még az is megeshet, hogy személyesen jön el megköszönni. Milyen mérges volt Clifford a legutóbb is, mikor itt járt! Istenem, istenem, gondolta ezenközben Mrs. Bolton. Csak nem Oliver Mellors gyerekére készítesz elő bennünket? Istenem, hát tevershalli gyerek lesz Wragby bölcsőjében! No és akkor! Nem fog szégyent hozni rá!
A lomkamra szörnyűségei között volt egy nagyobbacska, lakkozott, fekete doboz, hatvan-hetven esztendős, gondos, leleményes kezek mestermunkája, telerakva minden elképzelhető tárggyal. Legfelül, összesűrítve, tisztálkodókészlet: kefék, üvegcsék, tükrök, fésűk, dobozok, még három szép borotvakés is, biztonsági tokban, borotvatányér, minden. Alatta írókészlet: itatós, tollak, tintásüvegek, papír, boríték, jegyzettömbök; egy teljes varrókészlet, három különböző méretű ollóval, gyűszűkkel, tűkkel, selyem- és pamutcérnákkal, stoppolófával - mind a legjobb minőség, mind tökéletes munka. Még egy kis gyógyszerraktárnak is jutott hely, megcímkézett üvegcsék, Laudanum, Mirrha-tinktúra, Szekfűszeg-esszencia, és így tovább, sajnos, mind üres. Minden darab teljesen újnak látszott, s az összecsukott doboz nem volt nagyobb, mint egy degesz kisbőrönd. Belül úgy illettek egymásba a holmik, mint egy kirakós játék darabjai. Az üvegek sem borulhattak fel, olyan pontosan illeszkedtek a helyükre. Csodálatosan agyalta ki és csinálta meg a készítője. Elsőrangú iparosmunka, Viktória kori mértékkel mérve. Mégis szörnyű volt valahogy az egész. A Chatterleyk is ilyennek láthatták, mert soha senki nem használta. Sajátosan lélektelen darab. Mrs. Bolton azonban magánkívül volt. - Lám, milyen gyönyörű kefék, milyen drágák, és milyen tökéletes még ez a három borotvapamacs is! Ez igen! Ó, és ezek az ollók! Nem létezhet ezeknél jobbat kapni. Elragadó, mit mondjak! - Csakugyan tetszik? - kérdezte Connie. - Tessék, a magáé. - Nem fogadhatom el, méltóságos asszony! - Ugyan már! Inkább itt heverjen ítéletnapig? Ha magának nem kell, elküldöm a képekkel együtt a hercegnőnek, pedig ennyit igazán nem érdemel. Fogja csak bátran! - Ó, ó, méltóságos asszony! Nem is tudom, hogy köszönjem meg. - Nem kell azt megköszönni - nevetett Connie. Mrs. Bolton, karjában a nagy, fekete dobozzal, megdicsőülten, rózsaszínűre pirulva távozott. Mrs. Betts befogott a kétkerekű kocsiba, és dobozostul hazafuvarozta a faluba Mrs. Boltont. Mrs. Boltonnak persze muszáj volt vendégeket hívni, s megmutatni a kincsét: elhívta a tanítónőt, a gyógyszerésznét meg Mrs. Weedont, a takarékbank pénztároshelyettesének feleségét. Mindnyájan el voltak bűvölve. És akkor megkezdődött a sugdolózás Lady Chatterley gyermekéről. - Lám, vannak még csodák - vélekedett Mrs. Weedon. Mrs. Bolton meg volt győződve, hogy a gyereknek, ha megjön, Sir Clifford lesz az apja. De ő ám! Nem sokkal később történt, hogy a lelkész gyöngéden így szólt Cliffordhoz: - Valóban remélhetjük, hogy örököse lesz Wragbynek? Megmutatja az Úr az ő végtelen irgalmát? - Remélni remélhetjük - felelt némi iróniával, egyszersmind bizonyos meggyőződéssel Clifford. Maga is hinni kezdte, hogy a gyerek még az övé is lehet. Egy délután aztán beállított Leslie Winter, Winter uraság, ahogy hívták környékszerte, szikár, kifogástalan, hetvenesztendős és úriember tetőtől talpig, ahogy Mrs. Bolton mondta Mrs.
Bettsnek. Úriember a kisujja körméig! Ómódias, finomkodó hanghordozása avultnak tűnt, akár a rizsporos paróka. Az idő, röptében, elhullajtja ezeket a szép régi tollait. A bányáról beszélgettek. Clifford előadta, hogy a bányáiból felhozott szenet, még a gyöngébb fajtát is, koncentrált fűtőanyaggá akarja átalakítani, ez az üzemanyag bizonyos nedvességtartalmú, savas levegővel táplálva, viszonylag nagy nyomáson igen nagy hőt fejleszt. Rég megfigyelték már, hogy párás, erős szélben sokkal élénkebben s szinte füst nélkül ég a meddőhányó és nem a szokásos rózsaszín salak, hanem csak egy kevés hamu marad utána. - Igen, de van-e olyan gőzgép, amit ezzel a maga új üzemanyagával kell táplálni? - kérdezte Winter. - Ha nincs, magam gyártok olyat. És a magam üzemanyagát hasznosítom. Sőt villanyenergiával fogok eladásra termelni. Megoldom, bizonyos vagyok benne. - Nos, ez igazán nagyszerű. Sok szerencsét, kedves öcsém. Pompás! Örülnék, ha a segítségére lehetnék. Csak hát, sajnos, ódivatú vagyok én már egy kissé, és a bányáim is csak ilyenek. Ki tudja, ha én nem leszek már, talán magához hasonló ember lesz az utódom. Pompás! Így aztán munkát adhat újra mindenkinek, és a szenet sem kell eladnia, már ha el tudja adni egyáltalán. Pompás ötlet, remélem, sikere lesz. Ha nekem fiaim lennének, ők is ilyen korszerű elképzeléseket hoznának Shipleybe, az egyszer biztos! Jut is eszembe, kedves öcsém, van-e alapja a híresztelésnek, mely szerint örököst remélhetünk Wragbynek? - Hát ez a hír járja? - kérdezte vissza Clifford. - Hogy járja vagy sem, arról csak annyit mondhatok, hogy a fillingwoodi békebíró kérdezte tőlem. Persze magam egy világért sem adnám tovább, ha nincs alapja. - Nos - mondta Clifford vonakodva, de különös fényben égő szemmel -, van remény. Remény, az van. Winter odasietett Cliffordhoz, és derekasan megrázta a kezét. - Kedves öcsém! Kedves fiam, ha tudná, milyen örömmel hallom! Milyen jó hallani, hogy egy örökös reményében munkálkodik, s hogy nemsoká munkát adhat megint minden tevershalli férfinak! Ah, kedves öcsém! Milyen szép is ez, fenntartani a családi nevet, és munkát adni a munkára váróknak!... Az öregúr csakugyan meg volt indulva. Másnap, mikor Connie hosszú szárú, sárga tulipánokat rendezgetett egy üvegvázában, így szólt hozzá Clifford: - Connie, tudtad-e, hogy azt híresztelik, nemsoká örököst adsz Wragbynek? Connie egészen elgyöngült rettenetében, de nem mozdult, keze a virágon. - Nem tudtam! Mi ez, tréfa? Értelmetlen gonoszkodás? - Egyik sem, remélhetőleg. Szeretném inkább jóslatnak hinni. Connie a virágot babrálta. - Levelet kaptam Apától - mondta. - Tudatja, elfogadta Sir Alexander Cooper meghívását a számomra. Sir Cooper szívesen lát július-augusztusra a velencei Villa Esmeraldában. - Júliusra és augusztusra? - kérdezte Clifford. - Olyan sokáig úgysem maradnék. Mondd csak, meggondoltad, hogy nem jössz velem?
- Nem megyek külföldre - szögezte le Clifford. Connie az ablakhoz vitte a vázát. - És nem bánod, ha én elmegyek? Hiszen tudod, megbeszéltük, hogy a nyáron... - Mennyi ideig lennél távol? - Három hétig, gondolom. Csönd lett. - Hát - mondta lassan s némi bánattal Clifford -, három hétig még csak elleszek valahogy, feltéve, hogy bizonyosra vehetem, visszajössz. - Bizonyos, hogy vissza fogok kívánkozni - mondta egyszerűen, nyugodtan, súlyos meggyőződéssel az asszony. A másik férfira gondolt. Clifford érezte a felesége meggyőződését, s valami módon elhitette magával, az ő személyének szól. Mondhatatlanul megkönnyebbült, egyszeriben földerült. - Ha így van, akkor minden rendben, nem igaz? - Dehogynem. - Örülsz a kikapcsolódásnak? Különös tekintet ült az asszony kék szemében. - Örülök, hogy újra látom Velencét - mondta -, s hogy megfürödhetek azokon a kavicsos partú szigeteken, túl a lagúnán. Hanem a Lídót, te is tudod, ki nem állhatom! És gyanítom, hogy Sir Alexander Cooper és Lady Cooper társasága sem lesz kedvemre való. De ha arra gondolok, hogy ott lesz Hilda, és saját gondolánk lesz, akkor bizony örülök. Olyan jó lenne, ha te is jönnél! Connie őszintén így gondolta, szerette volna legalább ilyen módon boldoggá tenni a férjét. - Jaj, de hát gondold meg, hogy festenék a Gare du Nord-on vagy a calais-i kompnál! - Ugyan már, azt hiszed, mások, más hadirokkantak nem utaznak hordszékben? Arról nem is beszélve, hogy autón mennénk végig. - Ahhoz két férfiszolga kellene. - Dehogy. Elég lenne Field. Ahol szükséges, kerülközik segítség. Clifford csak a fejét rázta. - Nem, nem, kedves. Idén még nem! Jövőre talán nekivágok én is. Connie rosszkedvűen távozott. Jövőre! Ki tudja, mi lesz jövőre? Igazából ő sem kívánkozott Velencébe, most, hogy itt a másik férfi. Elmegy mégis, gondolta, afféle önfegyelmezésből, és azért, hogy ha gyermeke lesz, hadd gondolja Clifford, hogy Velencében fogant. Május volt már, az indulást júniusra tervezték. Ó, ezek az örökös tervezgetések! Hogy örökké így el van tervezve az ember élete! Kerekek hajtanak, kerekek működtetnek bennünket, és igazából nincs hatalmunk fölöttük! Május volt, de hideg, csapadékos idő ismét. Májusi eső aranyat ér! És milyen fontos manapság a jó termés! Connie-nak dolga akadt Uthwaite-ben, ebben a kisvárosban, ahol a Chatterleyk mind a mai napig a Chatterleyknek számítanak. Egyedül ment, a kocsit Field vezette.
Hiába volt május, hiába a friss zöldek, a vidék gyászosnak tetszett. Elég hűvös volt, az eső füsttel terhes, a levegő íze mint a fáradt gőzé. Az embert mintha csak a tulajdon ellenállása éltetné. Nem csoda, hogy olyan csúfak és nyersek az itteniek. Az autó fölfelé kapaszkodott a hosszú, mocskos, rendetlen tevershalli utcán, koromlepte téglaházak, éles sarkú, esővert, csillogó fekete palatetők között; a sár is fekete volt a szénportól, a járda is nedves-fekete. Át- meg átitatott mindent a reménytelen csúfság, minden természetes szépség, minden életöröm végletes tagadása, abszolút hiánya az ösztönösen szép formának, mely sajátja minden madárnak és élőlénynek: az emberi intuitív érzék halála. A szappankazlak a szatócs kirakatában, a zöldséges rebarbara- és citromtornyai! A kalapos förtelmes kalapjai! Csúfság csúfság hátán. És a mozi aranyos-stukkós iszonyata, a nedves moziplakáttal: “Egy asszony szerelme!” És az új primitív metodista imaház, valóban primitív nyerstégla építmény, zöldes és málnapiros táblaüvegeivel. Följebb a wesleyánus imaház koromvert téglatömbje, vaskorlátok és feketült bokrok mögött. Aztán a magát felsőbbrendűnek tudó kongregacionalista kápolna, rovátkolt homokkőből, valódi, noha kurtácska toronnyal. Közvetlen szomszédja, az új iskola épületcsoportja csupa drága, rózsálló dísztégla, vaskorlát mögé szorított kavicsos játszótérrel, roppantul lenyűgöző látvány, átmenet a börtön és a templom között. Énekórájuk volt az ötödik elemista lányoknak, végére érvén a lá-mi-dó-lá gyakorlatoknak, egy “kedves gyermekdalba” fogtak bele. El sem képzelhetni semmit, ami kevésbé emlékeztetne a spontán dalolásra: kényszeredett, dallamos nyüszítés leginkább. Nem olyan, mint a vadak éneke, a vadaknak kifinomult ritmusaik vannak. Nem is állati vonyítás: az állat okkal nyüszít. Éneknek neveztetik, és a világon semmire nem hasonlít. Connie elszoruló szívvel hallgatta, míg Field benzint töltetett a kocsiba. Mivé is lesznek ezek az emberek, akikben halott az éltető intuitív érzék, akik csak mechanikus nyüszítésre képesek, és akikben csak valami kísérteties akaraterő maradt épen? Szeneskocsi zörömbölt lefelé az esőben. Field megindult fölfelé; elhúztak a nagy, de nyűttnek látszó rőfös- és készruhaboltok, a postahivatal meg a néptelen kis piactér mellett; a piactéri Nap Fogadó - nem kocsma, fogadó: vigécszállás - ajtaján Sam Black tekintett ki, s hajtott fejet Lady Chatterley elhaladó autójának. Bal kéz felől elmaradt a fekete fák között álló anglikán templom. A kocsi völgynek szaladt, elhúzott a Bányászpaizs mellett. A Wellingtont, a Nelsont, a Három Hordót már korábban elhagyta - a Bányászpaizs után a Gépészcsarnok következett, majd az új és némiképp hivalkodó Bányászjóléti, aztán néhány új “villa”, s a fekete országút kifutott a városkából, és sötét ösvények, sötétzöld földek között kanyargott Stacks Gate felé. Tevershall! Ez volt hát Tevershall! A régi jó Anglia, Shakespeare Angliája! Dehogyis az: a mai Anglia, amilyennek Connie ismerte, mióta itt élt. Új emberfajt teremt ez a vidék: szuperérzékeny a pénz, a társadalmi és politikai kérdések iránt, de lénye spontán, intuitív része nem létező, halott. Félhalott az egész fajta, de lénye eleven részében iszonytató, makacs tudatosság munkál. Hátborzongató, síron túli jelenség, egyfajta alvilág. És teljességgel kiszámíthatatlan. Hogyan számíthatná ki az ember félhalottak reakcióit? Mikor Connie látta egyszer a nagy sheffieldi teherautókat, megrakva a Matlockba kiránduló acélgyári munkásokkal, különös, torz, korcs növésű férfiutánzatokkal, elszorult a szíve, és arra gondolt, Istenem, mivé is tette ember az embert! Mit tettek felebarátaikkal az emberek vezetői? Szubhumán létre kényszerítik őket; testvériségről szó nem lehet immár! Merő lidércnyomás, ami megmaradt. És most, e szürke-érdes reménytelenség láttán ismét elöntötte a rettegés hulláma. Ha az ipar ilyen néptömeget termel, s ha a felsőbb osztályok olyanok, amilyennek megismerte Connie, akkor csakugyan és végképp nincs remény. S ő mégis gyermeket akar, örököst Wragbynek! Örököst Wragbynek! Connie irtózattal borzongott össze.
De Mellors is innen került ki! - Igaz, de Mellors egyedül maradt, éppúgy, mint ő. Testvéri érzés őbenne sincs. Meghalt. Meghalt a testvériség. Elkülönülés van csak, és reményvesztettség, már ami ezeket a dolgokat illeti. Anglia ilyen, ilyen ez a temérdek ország: Connie tudta, hiszen az ország szívében autózott. Emelkedett a térszín Stacks Gate felé. Elállt az eső, a levegő májusi-tisztán fénylett. A vidék hosszú hullámokat vetett, délnek a derbyshire-i fennsík, keletnek Mansfield és Nottingham felé. Connie gépkocsija délnek tartott. A fennsíkra érve, bal kéz felé, a dombos tájék egy magaslatán feltűnt Warsop Castle sötétszürke, zömök tömbje, alatta az újnak tetsző bányászházak vöröses vakolata s még alább, fekete füst- és fehér gőzfelhőkben a nagy bányamű, amely évente annyi ezer fontot juttat a herceg és a többi részvényes zsebébe. Romos volt a zömök, vén kastély, mégis lenyűgözően sötétlett a szűk horizonton, a párás levegőben terjengő sötét és fehér füstök-ködök felett. Egy utolsó kanyarral feljutottak Stacks Gate magasságába. Innen, az országútról mindössze egy hatalmas, fényűző új szálloda látszott a településből, s Coningsby Arms: barbár elszigeteltségben, vörös-fehér-arany pompában állt az út mentén. Jobban körülnézve azonban bal kéz felől feltűntek a “modern” bányásztelep házsorai, megannyi dominókő, kertekkel tűzdelt térbe állítva; természetfölötti “mesterek” játszhatták ezt az új játékot a meglepett földasztalon. Túl az épülettömbökön, a háttérben hökkenetesen tornyosultak egy valóban korszerű bánya felszíni építményei, vegyiüzem, hosszú karzatok; monumentális, ember nem látta formák. Maga az aknatorony és a szénosztályozó eltörpült ezek mellett az új csodák mellett. S az előtérben, örök tettenértség pózába merevedve, ott álltak a dominókövek, mindhiába várva, hogy valaki játsszék már velük. Ez hát Stacks Gate, új jelenség a föld színén, a háború előtt sehol nem volt még. Völgy iránt, félmérföldnyire az új “hoteltól” - maga Connie sem tudta - ott bújt meg a régi Stacks Gate, régi kis bányájával, ósdi, koromvert téglaházaival, egy-két templomával, egy-két boltjával, egy-két kis kocsmájával. De a régi Stacks Gate nem számít többé. Az óriás füstpamacsok és gőzök a fenti új gyárból gomolyognak elő, most már ez az, amit Stacks Gate-nek hívnak: se egy templom, se egy kocsma, de még boltok sincsenek; csak a nagy “üzem”, ez az újkori Olimpia, az új isteneknek emelt megannyi templomával, meg a mintalakótelep, meg a szálló. A szálló voltaképp nem egyéb, mint bányászkocsma, noha kinézetre első osztályú. Azóta nőtt ki a földből ez az új település, hogy Connie Wragbybe érkezett; a mintalakótelep megtelt mindenünnen szalajtottakkal, akik egyéb foglalatosságaik mellett Clifford nyulainak állítanak csapdát. A gépkocsi a hullámos hátú felföldön szaladt, kiterült előtte a dimbes-dombos grófság. A grófság! Micsoda büszke, zárkózott vidék volt ez egykor! Előttük, a látóhatár peremén felködlött a lenyűgöző, fenséges Chadwick Hall, ablaka több, mint a fala, a leghíresebb Erzsébet kori épületek egyike. Nemesen tornyosul terebélyes parkja közepén, de hiába, az idő eljárt fölötte. Fenntartják, de immár csak múzeum gyanánt. “Lássátok, hogy éltek eleink!” Chadwick Hall a múlté. A jelen alatta nyújtózik. Hogy a jövő hol keresendő, csak a Mindenható tudja. Az autó már megfeketedett kis bányászházak között kanyargott, ereszkedőben Uthwaite felé. Maga Uthwaite is gőz- és füstgomolyok légióit löki égnek egy-egy párásabb napon, áldozatul ki tudja, milyen isteneknek. A völgyben húzódik meg Uthwaite, átszőve a sheffieldi vasút acélfonalaival s a hosszú csövekből füstöt-tüzet okádó bányáival és acélműveivel, temploma szánalmas kis dugóhúzótornyával, mely most még mérgesen csipdesi a füstöt, de leroskad egy nap; ez a városka mindig különös érzéseket ébresztett Connie-ban.
Régi piacváros a völgyek csomópontjában, egyik ódon kocsmáját Chatterley Armsnak hívják. Itt, Uthwaite-ben Wragbyt még Wragbyként tisztelik, mintha nemcsak egy ház lenne, mint a máshonnan valóknak: a Tevershall melletti Wragby Hall, Wragby, a “székhely”. Kétfelől megfeketedett bányászházacskák guggoltak a járdán, évszázados, meghitt törpeségükben. Végigszegték az utat, mely országútból utcává lett, s ahogy egyre alább ereszkedett az ember, megfeledkezett a szabadon nyújtózó vidékről, melyet, noha kísértetként, még mindig kastélyok és nagy nemesi udvarházak uralnak. A meztelen sínek tömkelegében öntödék és egyéb “üzemek” tornyosultak Connie körül, oly nagyok, hogy csak falaik látszottak. Vasak csörömpöltek visszhangos csengéssel, nagy teherautók rázták a földet, füttyök hasogatták a levegőt. Ám ha az ember még alább ereszkedik, a templom mögött, a város göcsörtös szívében kétszáz esztendővel ezelőtti világban találja magát; a girbegurba utcán ott áll a Chatterley Arms meg a régi patika; ezek az utcák hajdan a kastélyok és méltósággal terpeszkedő udvarházak nyílt és vad világába vezettek ki. A sarkon azonban egy rendőr tartotta fel kezét, s adott utat három teherautónak; a vassal rakott járművek megrezzentették a szegény vén templomot. S csak miután eldübörögtek a teherkocsik, tiszteleghetett a rendőr Chatterleyné őméltóságának. Hát így. Az ódon, görbe városi utcákat egymásra zsúfolt, koromvert, vénecske bányászházak szegték véges-végig. Közvetlenül utánuk újabb, nagyobb, vörösebb házsorok tűntek fel, s ültek meg a völgy felett: új munkások új otthonai. És rajtuk is túl, a kastélyok dimbes-dombos, tág látóhatárú birodalmában füst és gőz birkózott gomolyogva, s itt is, ott is nyerstégla épületek vörös foltjai: új bányásztelepülések tűntek elő, s nemcsak a völgyekben, de olykor a dombok peremén is, hajmeresztő csúfságban rajzolódva ki a látóhatárra. Közöttük pedig, elszórva, zsugorodóban az udvarházas-hintós régi Anglia maradványai, Robin Hood erdőrengeteges Angliájának nyomai, ahol ma ólálkodó bányászok élik ki szabad idejükben nyomorú, elfojtott vadászszenvedélyüket. Anglia, én egy Angliám! De hát melyik is az én Angliám? A méltóságteljes kastélyok persze jól mutatnak a fényképen, s az Erzsébet kor továbbélésének illúzióját keltik. Állnak még a jó Anna királynő és a Tom Jones idejéből való, szemrevaló épületek, de a szállongó korom megfeketíti a világos stukkódíszeket, aranyozásuk réges-rég a múlté. És egyre-másra hagyják el lakóik az udvarházakat, s a házak, sorsukra hagyva, romladoznak. És az angol nemesi nyárilakok, mi lett azokból is - gipsszel vakolt üres, nagy téglaházak a vigasztalan vidéken. Az udvarházakat bontják, eltünedeznek a György kori paloták. Fritchleyt, ezt a tökéletes, ódon, György kori udvarházat is széthordják: Connie a tovagördülő autóból láthatta. Pedig milyen szépen rendben tartották; a Weatherleyk egészen a háborúig lakták, még a régi módi szerint. De aztán túl nagynak, túl költségesnek s a környezetét túl barátságtalannak ítélték. A nemesség enyhébb tájakra menekül, ahol úgy költheti pénzét, hogy nem kell látnia, hogyan teremtődik elő. Hiába, a történelem. Az egyik Anglia megeszi a másikat. Ezeket az udvarházakat a bányák tették gazdaggá, s most, íme, a bányák eszik meg őket, ahogy korábban a nyárilakokat dúlták fel. Az iparos Anglia megeszi a mezőgazdasági Angliát, az egyik elv a másikat. Az új Anglia megeszi a régit. S a folytonosság pusztán mechanikus, ahelyett hogy organikus lenne. Connie, a dologtalan osztály tagja lévén, a régi Anglia maradványait siratta. Évekbe telt, míg ráeszmélt, valóban tönkretette a régit ez az új és csúf Anglia, s pusztítani fogja mindaddig, míg semmi nem marad belőle. Odavan Fritchley, odavan Eastwood; már Shipley, Winter uraság szeretett Shipleyje fölött is megkondult a lélekharang.
Connie beugrott egy percre Shipleybe. A park hátsó kapujánál keresztezte az utat a bánya iparvágánya, maga a bánya ott volt rögtön a fák mögött. A kapu tárva-nyitva: a parkon átvezető gyalogúton szabad járásuk volt a munkásoknak. A gépkocsi elhúzott a díszes medencék mellett (a munkások ezekbe hajigálják újságjaikat), s rátért a házhoz vezető magánútra. Dombtetőn, elkülönülve állt a ház, kellemes, stukkódíszes épület, a tizennyolcadik század derekán építették. Szépséges tiszafa alléját még a hajdani ház idején ültették; Shipley Hall derűs nyugalomban terpeszkedett a dombon, György kori zsalui mintha bátorítóan hunyorítottak volna. A ház mögött gyönyörű kertek. Connie az enteriőrt is jobb szerette, mint az otthonit. Világosabb volt, elevenebb, stílusosabb, előkelőbb. A szobák faburkolata pasztellszínűre festve, a mennyezet aranydíszes, s minden kifogástalanul karbantartva, tekintet nélkül a költségekre. Még a folyosók is tágasabbak, kellemesebbek, enyhe íveik élettel tele. Igen, de Leslie Winter egyedül élt. Szerette a házát, igen, de parkját három bányája fogta közre. Winter uraság nagyvonalú ember volt, szívesen látta bányászait a parkban. Hiszen ők, a bányászok tették gazdaggá. Amikor meglátta a díszes medencéi körül őgyelgő idomtalan férfiakat - no, nem a park privát részében, határt azért ő is szabott -, azt mondta: a bányászok, meglehet, nem olyan kellemesek a szemnek, mint az őz, no de mennyivel hasznosabbak! Mindez azonban még a Viktória kor második felében, a gazdasági aranykorban történt. Akkor még “derék munkások” voltak a bányászok. Winter félig-meddig mentegetőzve mondotta hajdan az imént idézett szavakat vendégének, az akkori walesi hercegnek. A herceg így felelt sajátos torokhangján: - Teljesen igaza van. Ha szén lenne Sandringham alatt, magam is bányát nyitnék a pázsiton, és azt mondanám, ez ám az igazi tájkertészet. Magam is szívesen cserélném bányászokra az őzeimet, ha ennyire megéri. És hallom, jó emberek ezek a maga bányászai. Meglehet, a herceg kissé eltúlozta a pénz szépségét s az iparosítás áldásait. A herceget azonban királlyá koronázták, a király meghalt, s most már új király uralkodik, akinek, úgy tetszik, az a legfőbb tevékenysége, hogy új meg új ingyenkonyhákat állít fel. És a derék munkások azóta valahogy satuba szorították Shipleyt. Új bányászfaluk zsúfolódtak a park peremén, s lakosságukat már idegennek érezte az uraság. Mindig is birodalma s bányászai kényurának tekintette magát, nyájas, de megfellebbezhetetlen tekintélynek. Ám most, hogy észrevétlen beszivárgott az új szellem, Winter hoppon maradt valami módon. Immár ő volt az, aki nem oda tartozott. Kétségtelen tény: a bányának, az iparnak önálló akarata van, s ez az akarat ellene fordult a gentleman tulajdonosnak. A bányászok is részesei ennek az akaratnak, melynek roppantul nehéz ellene szegülni: félreállítja az embert, s ha az ember nem tágít, az életébe kerülhet. Winter uraság, katonaember lévén, állta a sarat. De immár nem sétált a parkban ebéd után. Rejtőzött szinte, visszavonult a házába. Connie emlékezett, hogyan is volt, mikor egyszer lekísérte a kapuhoz: Winter hajadonfőtt volt, a lábán lakkcipő és bordó selyemharisnya, s a maga jól nevelt, kissé affektált modorában társalgott. De mikor el kellett haladniuk a csoportba verődött bányászok mellett, akik csak álltak és bámultak, s eszük ágában sem volt köszönni, Connie megérezte, hogy szűköl ez a szikár, jól nevelt öregúr: megriadt, ahogy a ketrecbe zárt elegáns antilopbak riadozik a közönségesen bámészkodóktól. Nem mintha személyesen ellenségeskedők lettek volna a bányászok, arról nincsen szó. Hanem a szellemük, az volt az idegen, az taszította ki Wintert. És mélyen, tán maguk sem tudták, mennyire
mélyen, nehezteltek is rá. “Neki dolgoztak.” És csúfságukban bántotta őket ez az elegáns, ápolt, jól nevelt jelenség. “Ugyan mit nem gondol magáról!” Winter mássága bántotta őket. És Winter titkon, angol katonaszíve legmélyén igazat adott nekik. Nem volt egészen tiszta a lelkiismerete, bántotta kiváltságos helyzete. Mindazonáltal, mivel egy rendszert képviselt, félreállítani nem hagyta magát. Hacsak nem a halál által. Mert az is eljött, s nem sokkal Connie látogatása után, váratlanul. Végrendeletében nagyvonalúan megemlékezett Cliffordról. Az örökösök egyszeriben úgy határoztak, Shipleyt föl kell oszlatni. Túl sokba kerül a fenntartása. No és kinek volna kedve ott élni? A házat tehát lerombolták. Kivágatták a tiszafa allét, kiirtották és kiárusították a park fáit, s a parkot felparcellázták. Elég közel volt Uthwaite-hez. És e különös, kopár, új senki földjén csakhamar új utcácskák nyíltak vöröstéglás ikerházakkal. A telkek kapósak voltak: Shipley Hall Telep! Lezajlott mindez egy évvel Connie utolsó látogatása után. Ott áll a Shipley Hall Telep, vöröstéglás ikerházak, “villák” új utcasorai. Senki sem hinné, hogy egy esztendeje még stukkódíszes udvarház állt a helyükön. De ez már egy későbbi szakasza az Edward király-féle tájkertészetnek, annak a fajtának, amely ornamentális bányaművet tervezett a pázsitra. Az egyik Anglia megeszi a másikat. Winter uraság és Wragby Hall Angliájának befellegzett, csak még nem teljes a pusztulás. Mi jöhet eztán? Connie el sem tudta képzelni. Csak a földekre kinyúló új utcákat látta, csak az új ipari létesítményeket a bányák mellett, a selyemharisnyában parádézó új lányokat s a Pallyben, a Jólétiben lebzselő új bányászlegényeket. Az új nemzedéknek fogalma sincsen a régi Angliáról. Megszakadt a tudat folytonossága, szinte amerikai módra; ipari módra mindenesetre. Mi jöhet eztán? Connie úgy érezte, semmi. Homokba dugta volna legszívesebben a fejét, vagy ha oda nem, hát egy eleven férfi mellére. Bonyolult, érthetetlen, rettentő ez a világ! Annyian vannak az egyszerű emberek, s ők is olyan rémesek. Ezt gondolta hazafelé menet, látva a bányából elősereglő férfiakat; fekete-szürke, torz alakok, egyik válluk följebb a másiknál, fáradtan húzzák nehéz, vasalt bakancsukat. Föld alatti, szürke ábrázatok, szemük fehére villog, nyakuk görbe a tárnaboltozattól, válluk formátlan. Férfiak! Férfiak! Ó, jaj, türelmes, jó emberek a maguk módján. Kineveltek, kiöltek belőlük valamit, amire szüksége lenne egy férfinak. Férfiak mégis. Gyermekeket nemzenek. Az ember kihordhatná akár az ő magzatjukat is. Iszonytató, iszonytató gondolat! Pedig jók és jámborak. Mégis, félemberek csupán, fele, szürke fele van meg bennük csak az embernek. Egyelőre, no igen, egyelőre “jók”. De ez a jóság is csak eleven felükből táplálkozik. Mi lenne, ha egyszer csak feltámadna halott felük! Nem, nem, szörnyűség elgondolni. Connie-t teljességgel megfélemlítették az ipari tömegek. Hátborzongatóan idegennek látta őket. Minden szépség, minden ihletettség nélkül való az életük, örökké “odalent”. Gyermeket egy ilyen férfitól! Istenem, Atyám! És lám, Mellors apja is ilyen volt. No, mégsem egészen. Negyven év, azért az nagy különbség, döbbenetes különbség, ha emberségben mérjük. A vas és a szén azóta beette magát az emberek testébe-lelkébe. A megtestesült csúfság, s eleven mégis! Mi lesz ezekből az emberekből? Talán ha elfogy a szén, ők is eltűnnek a föld színéről. Ezrével álltak elő, jószerint a semmiből, mikor a szén jött,
és megkívánta őket. Talán nem is egyebek, mint a szénmezők kísérteties faunája. Egy más valóság teremtményei, elemi lények, elemei magának a szénnek, ahogy a fémmunkások is elemi lények, a vas elemet. Nem embernyi emberek: a szén, a vas, az agyag animái. Az elemek faunája, a széné, a vasé, a szilikoné. Úgy lehet, az ásványok nem emberi, kísérteties szépsége, a szén csillogása, a vas súlya, az acél kékje, ellenállása, az üveg átlátszósága van meg bennük. Az ásványi világ különös, torz, elemi teremtményei! A szénhez, a vashoz, az agyaghoz tartoznak, ahogy hal a vízhez, féreg a korhatag fához. Az ásványi bomlás animái! Connie örült, hogy otthon lehet végre, hogy fejét homokba rejtheti. Örült még annak is, hogy szólhat Cliffordhoz. A szenes-vasas Közép-Anglia rettenete, akár az influenza, átjárta egész testében. - Persze hogy ott ragadtam teára Miss Bentley boltjában - mondta. - Ugyan minek? Winternél is megteázhattál volna. - No igen, de nem akartam csalódást okozni Miss Bentleynek. Miss Bentley, ez a nagy orrú, szikkadt, romantikus vénleány olyan áhítatos gonddal szolgálta föl a teát, mint valami szentséget. - Engem nem kérdezett? - kérdezte Clifford. - Dehogynem! Megkérdezhetném méltóságodat, hogy van Sir Clifford? Az a nő szerintem Cavell nővérnél is többre tart téged. - És te, gondolom, azt felelted, majd kicsattanok. - Persze. És szegénykém olyan elragadtatott képet vágott, mintha azt mondtam volna, a mennyek nyíltak meg neked. Mondtam is, ha Tevershallban jár, feltétlenül nézzen be hozzád. - Hozzám! Ugyan minek! Még hogy nézzen be hozzám! - Úgy bizony, Clifford. Ha így imádják az embert, nyújtani is kell valamit érte. Állítom, Kappadókiai Szent György, az neki senki hozzád képest. - Mit gondolsz, el is jön? - Ha láttad volna, hogy elpirult! Egész megszépült egy percre, szegény. Miért nem olyan nőt vesznek feleségül a férfiak, aki valóban imádná őket? - Mert a nők mindig elkésnek az imádatukkal. De tényleg azt mondta, hogy eljön? - Ó! - Connie utánozni próbálta a lélegzetvesztett Miss Bentleyt: - Méltóságos asszonyom, a legvakmerőbb álmaimban sem mertem remélhetni! - Mertem remélhetni! Rémes! Merem remélhetni, hogy azért csak nem eszi ide a fene. No és milyen volt a teája? - Lipton, és szörnyű erős. Hanem, Clifford, felfogtad-e, hogy Miss Bentleynek és a hozzá hasonlóknak te vagy a Roman de la rose? - Ha felfogtam is, egyáltalán nem tartom hízelgőnek. - Kivágják a képeidet az illusztrált lapokból, talán még imádkoznak is hozzád esténként. Azért ez felemelő. És azzal fölment a szobájába, hogy átöltözzék. Aznap este így szólt Clifford: - Ugye, te is úgy véled, hogy van valami örökkévaló a házasságban?
Connie csak nézte. - De Clifford, úgy hangzik a te szádból az örökkévalóság, mint valami csapdafedél, vagy egy hosszú-hosszú lánc, amit az ember maga után vonszol, menjen bármilyen messze. Clifford megbántottan nézett vissza. - Csak azt akartam mondani, hogy ha elmégy Velencébe, ugye, nem egy au grand sérieux szerelmi viszony reményében mégy el? - Hogy egy au grand sérieux viszonyt keressek Velencében? No nem. Megnyugtathatlak, Velencében legföljebb ha au très petit sérieux kalandom lesz. Különös megvetés csendült ki a hangjából. Clifford összevonta a szemöldökét. Reggel, hogy lejött a szobájából, Connie a vadőr kutyáját, Flossie-t találta a folyosón, Clifford szobája előtt. A kutya halkan nyüszített. - Lám csak, Flossie - mondta kedvesen Connie. - Hát te mit keresel itt? És azzal halkan rányitott Cliffordra. Clifford ült az ágyában, betegasztala és írógépe félretolva; az ágy lábánál, tiszteletteljes tartásban a vadőr. Flossie lelkendezve beszaladt. Mellors egy szemvillanással az ajtóhoz parancsolta; Flossie kiódalgott. - Jó reggelt, Clifford - mondta Connie -, nem tudtam, hogy el vagy foglalva. - Akkor ránézett a vadőrre, és neki is köszönt. A férfi választ mormolt, s alig is nézett rá. Connie-t azonban a puszta jelenlététől is meglegyintette a szenvedély szele. - Félbeszakítottalak, Clifford? Sajnálom. - Semmiség, nem fontos. Connie kisurrant, s fölment emeleti kék budoárjába. Az ablakhoz ült, s nézte a kocsiúton távolodó férfi jellegzetes, halk, feltűnést kerülő lépteit. Van valami csöndes eredetiség, valami természetes, büszke méltóság ebben az emberben, s mégis, bizonyos törékenység is érződik rajta. Szolga! Clifford szolgája! “Nem csillaginkban, Brutus, a hiba, hanem magunkban, kik megbókolunk.”4 Megbókolna Mellors is? Csakugyan? Vajon mit gondol róla, Connie-ról? Napsütéses idő volt, Connie a kertben dolgozott Mrs. Bolton segédletével. A két asszony közelebb került egymáshoz, talán az emberek közt kiszámíthatatlanul apadó-áradó rokonszenv jóvoltából. Szegfűt kötöztek, nyári növénykéket palántáztak. Kedvükre volt a munka. Connie különösen nagy örömét lelte, hogy a porhanyós, fekete talajba temesse a fiatal növények puha kis gyökereit. Ezen a tavaszi reggelen gyöngéd remegést érzett a tulajdon méhében, mintha azt is érintené s boldoggá tenné a napsugár. - Régen vesztette el a férjét? - kérdezte Connie az asszonytól, miközben újabb palántát vett kézbe, s helyezte el a kis gödörben. - Huszonhárom éve! - bontogatta óvatosan széjjel a galambvirág friss gyökereit a kérdezett. Huszonhárom éve, hogy hazahozták. Connie szíve megsajdult. “Hazahozták”, ez a szörnyű megmásíthatatlanság! - Mit gondol, miért kellett meghalnia? - kérdezte. - Boldogok voltak együtt?
4
Vörösmarty Mihály fordítása.
Asszonynak szánt asszonyi kérdés. Mrs. Bolton a keze fejével félresimított egy fürtöt az arcából. - Nem tudom, méltóságos asszony! A férjem soha nem adta be a derekát, mindig a maga útját járta. És fejet nem hajtott volna senkinek, semminek a világon. Valamiféle makacsság, az okozta a halálát. Tudja, a férjem nem szívta mellre a dolgokat. Én mindenesetre a bánya számlájára írom. Nem lett volna szabad soha alászállnia. De hát az apja kényszerítette, mikor még legényke volt; később, ha az ember elmúlik húszéves, már nem könnyű abbahagyni. - Mondta-e, hogy nem szereti? - Hogy mondta-e! Nem. Soha! Soha nem mondta, hogy bármit is utálna. Legföljebb ha arcokat vágott. Nem az a fajta volt, aki mellre szívja a dolgokat; olyan volt inkább, mint azok a fiatalemberek, akik olyan vidáman indultak a háborúba, csak hogy azonnal meghaljanak. Pedig nem volt amolyan széllelbélelt, csak nem vette föl a dolgokat. Mondtam is neki, azt mondtam, nem törődsz te senkivel, semmivel. Pedig törődött! Ahogy ott ült, moccanás nélkül, mikor az első gyerekem szültem, s amilyen szemmel nézett rám, mikor túl lettünk rajta! Nehéz szülés volt, és még nekem kellett őtet bátorítanom. Semmi baj, fiacskám, semmi baj, azt mondtam. És csak nézett rám azzal a fura mosolyával. Soha nem szólt semmiért. De nem hiszem, hogy azok után egyszer is örömét lelte volna benne, ha összefeküdtünk; soha többé el nem engedte magát. Ugyan má, fiacskám, eriszd el magad, mondogattam, mert volt, hogy tájszólással beszéltem hozzá. Ő meg csak hallgat. És nem akarta, vagy nem bírta elengedni magát. Nem akart még egyszer teherbe ejteni. Az anyját hibáztatom érte, minek engedte be a szobába. Nem lett volna szabad ott lennie. A férfiak, ha egyszer búnak eresztik a fejüket, szörnyű, hogy milyen túlzásokba esnek. - Annyira hatott rá az az élmény? - kérdezte ámulattal Connie. - Annyira. Nem tudta természetesnek venni azt a nagy fájdalmat. El is vette a dolog a kedvét a házasélettől. Pedig mondtam neki, ha én nem törődök vele, te minek törődsz? Az én dolgom, nem? De ő csak azt mondta, nem igazság! - Talán túl érzékeny volt - vélte Connie. - Ez az! Ha az ember megismeri a férfiakat, rájön, túl érzékenyek, és épp olyasmiben, amiben nem kellene. És hiszem, hogy gyűlölte a bányát, noha maga se tudta. Olyan nyugodalmas volt halálában, olyan volt, mint aki megszabadult. Milyen jóképű legény volt, istenem! A szívem szakadt belé, látni, milyen nyugodt, milyen tiszta - mintha csak meg akart volna halni. A szívem szakadt belé. De hát ilyen a bánya. Mrs. Bolton ejtett néhány keserű könnyet, Connie többet is. Meleg tavaszi nap volt, illatozott a föld, illatoztak a sárga virágok, nyiladoztak a rügyek, s a kert csöndesen nyújtózott a csorduló napsütésben. - Iszonyú lehetett magának - mondta Connie. - Ó, asszonyom! Föl se tudtam mérni eleinte. Csak azt mondtam, ó, fiacskám, miért kellett elhagynod. Ennyi volt a panaszom. És úgy éreztem, vissza fog jönni valami módon. - De hisz nem akarta elhagyni magát - vetette ellen Connie. - Ó, asszonyom! Nem hát, csak ilyen ostobácskán panaszoltam én. És egyre vártam, hogy visszajöjjön. Különösen éjszakánként. Ébren feküdtem, és ilyesformán gondolkodtam: miért nincs itt mellettem! Az érzéseim nem hitték, hogy elment. Úgy éreztem, vissza kell jönnie, hozzám kell simulnia, a testemmel akartam érezni. Nem mást akartam én, mint azt, érezni őt a
testemmel, érezni a melegét. És ezer csalódás árán, évek múlva tanultam csak meg, hogy nem jön el többé. - Az érintése - mondta ki Connie. - Úgy van, ez az, asszonyom, az érintése! Mai napig sem hevertem ki a hiányát, nem is fogom soha. És ha van egyáltalán mennyország odafönn, hát ő is ott lesz, és akkor lefekszünk, és hozzám simul, és úgy alszom el. Connie félénk áhítattal nézte a szemrevaló, merengő arcot. Lám, még egy szenvedélyes tevershalli. Az érintése! A szerelem béklyóit nehéz megoldani! - Iszonyú, ha egy férfi egyszer beette magát az ember vérébe - jelentette ki. - Ó, asszonyom! Hisz ez az, ami úgy elkeserít. Azt érzem, az emberek meg akarták ölni. A bánya meg akarta ölni. Úgy éreztem, ha nincs a bánya meg akik a bányát igazgatják, nem maradtam volna magamra. De a férfit és a nőt, ha együtt vannak, mindenki szét akarja választani! - Ha együtt vannak fizikailag - jegyezte meg Connie. - Úgy van, úgy, asszonyom! Sok keményszívű ember él a világon. Reggelenként, ha fölkelt az uram, s ment a bányába, tudtam, nincs ez így rendjén, egyáltalán nincs rendjén. De hát mi mást tehetett szegény? Mit tehet az ember? Különös gyűlölet lángolt Mrs. Bolton szemében. - De csakugyan ilyen sokáig eltart egy érintés emléke? - kérdezte hirtelen Connie. - Tényleg ilyen sokáig érezte az urát? - Ó, asszonyom, mi más lenne maradandó? A gyerek felnő, és elvadul az embertől. Hanem a férfi!... De ezek még ezt is, az érintése emlékét is kiölnék az emberből. Még az ember tulajdon gyermekei is! Ó, igen! Talán széjjelmentünk volna, ki tudja. De az érzés, az valami egészen más. Talán jobb is lenne nem törődni vele. De lássa, ha elnézem ezeket az asszonyokat, akiket soha férfi igazán át nem fűtött, hát csak sajnálni tudom szegény ördögöket, akárhogy flancolnak, akármilyen szabadon csatangolnak is. Köszönöm, én már csak maradok ilyennek inkább. Nemigen tudom én már tisztelni az embereket.
Tizenkettedik fejezet Connie ebéd után azonnal nekivágott az erdőnek. Gyönyörű nap volt: az első pitypangok, megannyi napocska, az első százszorszépek tiszta fehére. A mogyoróbokron félig nyílt levélkék hímzése s az utolsó barkák poros kis mérőónjai. A vérehulló fecskefű már tömegével virított, szélesre nyílva, tulajdon sárga csillogásában fürödve. A nyár, a kora nyár ragyogó sárga színei! A szoros fürtű kankalin szabadon burjánzott, nem bújt meg már olyan korai-félénken. Tengernyi buja-zöld jácintlevél, s köztük a bimbók, megannyi sápadt búzaszem; a lovaglóút mentén a nefelejcs gyöngéd szőnyege s a tintalila fodrot vető harangcámoly; egy bokor tövében kék madártojáshéj. Rügyek, bimbók, bontakozó élet mindenütt! A vadőr nem volt ott a kunyhónál. Derűs és nyugodt volt a világ, a barna fácáncsibék friss kedvvel szaladgáltak. Connie a vadőr háza felé indult, látni akarta a férfit. Napfényben fürdött az erdőszéli vadőrlak. A kis kertben, a szélesre tárt ajtó mellett bokrokban virított a dupla nárcisz, az ösvényt vörös szirmú dupla százszorszép szegte be. Ugatás harsant, rohanvást jött elő Flossie. Az ajtó szélesre tárva! Otthon van hát. A vörös téglapadlóra hulló napfény! Connie, az ösvényre érve, az ablakon át meglátta a férfit: ingujjban ült az asztalnál, evett. A kutya halkan vakkantott egyet, s tétován megcsóválta a farkát. A férfi fölállt, s az utolsó falatot rágva, száját egy vörös kendőbe törölve az ajtóhoz lépett. - Bejöhetek? - kérdezte Connie. - Tessék csak! A napfény beragyogta a szobát; érződött a birkacomb szaga, az öntöttvas lábos, melyben készült, ott állt még a fehér tűzhelyen, mellette barna serpenyőben krumpli. A tűz vörös volt, izzott már csak inkább, a rostély leeresztve, sziszegett a teafőző. Az asztalon tányér, krumpli- és birkacomb-maradványokkal; kenyérkosár, só s egy kék bögrében sör. Az abrosz fehér viaszosvászon. A férfi megállt az árnyékban. - Látom, elkésett az ebéddel - mondta Connie. - Egyék csak tovább nyugodtan. Connie helyet foglalt egy széken, a napsugaras ajtónyílásban. - Uthwaite-be kellett mennem - ült vissza a férfi, de nem evett tovább. - Egyék csak - biztatta Connie. Mellors nem nyúlt az ételhez. - Mivel kínáljam? - kérdezte. - Kér egy csésze teát? Forr az üst, láthassa - emelkedett meg ismét ültéből. - Ha elkészíthetem magam - állt föl Connie. A férfi szomorúnak látszott, Connie érezte, terhére van. - Amott van a kanna - intett a férfi egy kis barna sarokszekrény felé. - Csészét is ott tanál. A tea meg itt van e, a feje fölött, a polcon. Connie elővette a fekete teáskannát s a polcról a bádogdobozos teát. Forró vízzel átöblítette a kannát, s tanácstalanul megállt, nem tudva, hová öntse.
- Öntse csak a ház elé - mondta a férfi -, iszen tiszta. Connie az ajtóhoz lépett, s a vizet kilöttyintette az ösvényre. Milyen szép is itt, gondolta, milyen nyugalmas, igazi erdei hangulat. A tölgyek bontogatták friss okker leveleiket; a kert vörös százszorszépei, megannyi piros plüssgomb. Connie tekintete a homorúra kopott homokkő küszöbre tévedt, melyet olyan kevés láb tapos immár. - Milyen szép is itt - mondta. - Ez a szépséges nyugalom; minden olyan eleven, olyan nyugodt. Mellors mégiscsak folytatta ebédjét, eléggé lassan és kelletlenül; Connie érezte, zavarja a jelenléte. Némán szorgoskodott a teával, a kannát a tűzhely lapjára tette, tudta, így csinálják az egyszerű emberek. A férfi eltolta tányérját, s kiment a kamrába; Connie retesz csattanását hallotta, s Mellors egy tányér sajttal és vajjal tért vissza. Connie letette a két csészét az asztalra, kettő volt mindössze. - Maga is iszik? - kérdezte. - Ha úgy kívánja. A cukor meg ekkis tejszínes csupor ott van a pohárszékbe. A tejesköcsög a kamrába. - Elvehetem a tányérját? - kérdezte Connie. Mellors halvány, gunyoros mosollyal nézett föl rá. - Ha úgy tetszik... mért ne - mondta, tűnődve rágcsálva a kenyeret és a sajtot. Connie hátrament a toldaléképületben berendezett mosogatókonyhába, ott volt a szivattyú is. Bal kéz felől ajtó, az lesz nyilván a kamra. Kireteszelte, s kis híján elmosolyodott, látva, mit nevez a férfi kamrának: egy hosszú, keskeny, fehérre meszelt polcos állványt. Kis hordó sör, némi edény, egy kevés élelem azért megfért rajta. Öntött egy kevés tejet a sárga köcsögből. - Honnan szerzi be a tejet? - kérdezte, mikor visszajött. - Flintéktől. A vadaskert végébe teszik ki a palackomat. Hisz tudja, ott, ahol találkoztunk. Kedvetlen volt, látszott. Connie kitöltötte a teát, s kézbe vette a tejszínes csuprot. - Nem kérek - mondta a férfi, s akkor, mintha zajt hallott volna, felfülelt. - Jobb lesz tán, ha bezárkózunk - mondta. - Kár lenne - felelt Connie. - Úgysem jár erre senki, nem igaz? - Hát, igen ritkán, de sose lehet tudni. - No és ha mégis, számít az? Hiszen csak teázunk. Hol vannak a kanalak? Mellors kihúzta az asztalfiókot. Connie-ra rásütött a napfény a nyitott ajtóból. - Flossie! - szólt rá a férfi a kutyára, az állat a lépcső tövében feküdt egy kis szőnyegen. Ergye és fülelj! Fülelj! Fölemelt mutatóujjal, nyomatékkal mondta ezt a “fülelj”-t. A kutya kiódalgott őrködni. - Miért ilyen szomorú? - kérdezte az asszony. - Szomorú! Nem vagyok én szomorú, csak kelletlen. Tanúskodnom kellett két vadorzó ügyében, akiket megfogtam, és hát... nem szeretem az embereket. Hűvösen, kifogástalan kiejtéssel beszélt, hangján érzett a bosszúság. - Nem szeret vadőrködni?
- Dehogynem, azzal nincs bajom, amíg békén hagynak. De ha el kell mennem a rendőrőrsre vagy egyéb helyre, és ott tüsténkedni... kivárni, amíg ezek a marhák szóba állnak az emberrel... hát igen, ez az, ami megőrjít... - mosolyodott el halvány öngúnnyal Mellors. - És nem lehetne egészen független? - Én? Lehetnék éppen, ha arra gondol, meg tudnék-e élni a nyugdíjamból. Meg tudnék élni! De meghalok, ha nem dolgozhatom. Azaz, ha nincs mivel elfoglalnom magam. És hogy a magam szakállára dolgozzam, ahhoz kedv is kéne. Rossz kedvemben hagynám abba egy hónap alatt, ha nem másnak, csak magamnak dolgoznék. És hát, végtére, jól megvagyok én itt, különösen az utóbbi időben... Ránevetett az asszonyra, szemében évődés csillant. - De mitől ilyen rossz a kedve? - kérdezte Connie. - Csak nem azt akarja mondani, hogy mindig ilyen? - De bizony, mondhatni - nevetett Mellors. - Epés természet vagyok, mit tegyek. - Epés? Hogyhogy? - Hát epés! Nem tudja, mi az? - Connie csalódottan hallgatott. A férfi mintha föl se venné. - Jövő hónapban elutazom egy időre - jelentette ki Connie. - Csak nem? Hová? - Velencébe. - Velencébe! Sir Clifforddal? Mennyi időre? - Egy hónapra, nagyjából. Clifford nélkül. - Sir Clifford itthon marad? - Itthon. Nem szeret utazni az állapota miatt. - Szegény szerencsétlen! - mondta együttérzően Mellors. - Ugye, nem felejt el, amíg távol leszek? - kérdezte Connie. A férfi állhatatosan ráfüggesztette tekintetét. - Hogy elfelejtem-e? Hisz maga is tudja, senki nem felejt. Nem memória kérdése az. Hát minek a kérdése, szerette volna megkérdezni Connie. Helyette fakó hangon megjegyezte: - Megmondtam Cliffordnak, lehet, hogy gyerekem lesz. Most nézett csak rá igazán a férfi, élénken, fürkészve. - Igen? - szólalt meg végre. - Mit szólt? - Ó, Clifford nem bánja. Örülni fog, de igazán, feltéve, ha az a látszat, hogy tőle van. - Connie nem mert ránézni a férfira. A férfi sokáig hallgatott, aztán újra Connie arcába nézett. - Engem persze nem említett? - Nem. Magát nem. - Hát engem aztán aligha fogadna el nemzőhelyettesnek. Hanem akkor mit gondol Sir Clifford, hogyan tesz szert arra a gyerekre? - Megeshet, hogy lesz egy kalandom Velencében.
- Megeshet - ismételte lassan Mellors. - Szóval ezért megy oda? - Nem azért, hogy kalandom legyen - tekintett föl esdeklőn Connie. - Hanem csak a látszatáért - szögezte le a férfi. Csönd lett; a férfi kesernyés-csúfondáros, halvány mosollyal bámult ki az ablakon. Connie-t sértette ez a mosoly. - Egyszóval - szólalt meg hirtelen a férfi - nem tett óvintézkedést a gyerek ellen? Mert én ugyan nem vigyáztam. - Én sem - vallotta meg az asszony -, a gondolatától is irtózom. Mellors előbb ránézett, majd ismét ki az ablakon, az iménti torz vigyorral. Feszült csönd telepedett rájuk. Végül visszafordult, és gunyorosan megkérdezte: - Szóval ezért akart engem? Hogy teherbe ejtsem? Connie lehorgasztotta a fejét. - Nem. Tulajdonképpen nem ezért. - Hanem? Tulajdonképpen miért? - kérdezte élesen a másik. Connie szemrehányóan nézett rá. - Nem tudom. Mellors elnevette magát. - Nahát, én mégúgyse! Hosszú, kínos csönd. - Nos hát - mondta végre a férfi -, ahogy a méltóságos asszony parancsolja. Ha meglesz a gyermek, hát meglesz, hadd örüljön Sir Clifford. Végül is semmit nem vesztek. Ellenkezőleg, kellemes élmény volt, igazán kellemes! - Mellors azzal nyújtózkodott egyet, elfojtva egy ásítást. - Ha kihasznált, istenem, nem először használtak ki, de megmondhatom, soha senki kellemesebben, mint maga; más kérdés, hogy olyan haj de nagyon megtisztelve azért nem érzem magam. - Újból nyújtózkodott, furcsán, beléremegtek az izmai, állkapcsa mintha görcsöt kapott volna. - De hisz nem használtam ki - esdekelt Connie. - Mindenkor méltóságod szolgálatában. - Miért beszél így, igazán örültem a testének. - Csakugyan? - nevette el magát a férfi. - Akkor kvittek vagyunk, mert én is örültem a magáénak. Különös, elsötétülő tekintettel nézett az asszonyra. - Fölmenjünk az emeletre? - kérdezte fojtottan. - Ne, ne itt. Ne most! - szakadt ki nehézkesen Connie-ból, bár ha a férfi erősködik, vele ment volna, tehetetlen lévén vele szemben. Mellors elfordította a tekintetét; mintha meg is feledkezett volna róla. - Szeretném én is úgy megérinteni, ahogy maga engem - szólalt meg akkor az asszony. - Soha még igazán nem érintettem a testét.
Mellors ránézett, immár mosolyogva. - Most? - Nem! Nem! Nem itt! A kunyhóban. Nem haragszik? - Hogyan érintem én magát? - kérdezte a férfi. - Simogatón. Mellors az asszonyra nézett, tekintete az asszony mély tükrű, szorongó szemébe fúródott. - És szereti, ha simogatom? - kérdezte, és rámosolygott. - Szeretem, és maga? - kérdezte vissza Connie. - Hogy én-e!... Szeretem - folytatta más hangon. - Tudja azt maga kérdés nélkül is. - Ami persze igaz volt. Connie fölállt, vette a kalapját. - Mennem kell - jelentette ki. - Máris? - viszonozta udvariasan Mellors. Connie várta, hogy megérintsék, hogy szóljanak hozzá egy szót, de a férfi nem szólt semmit, udvariasan várt. - Köszönöm a teát - mondta akkor Connie. - Én köszönöm, hogy a méltóságos asszony megtisztelte szerény hajlékom. Connie elindult az ösvényen, a férfi megállt az ajtóban, néma vigyor játszott az ajkán. Flossie fölcsapott farokkal szaladt elő. És Connie-nak sután végig kellett caplatnia az erdei úton, tudva, hogy a férfi nézi azzal a talányos kis vigyorral. Rossz hangulatban, megbántottan ment haza. Sértette, hogy a férfi azt mondta, kihasználta: sértette, mert bizonyos értelemben igaz volt. Mégsem kellett volna így kimondani. Connie ellentétes érzések közt hányódott: haragudott a férfira, és szerette volna megbékíteni. Átvészelvén egy igen feszélyezett és feszült teázást, nyomban fölment a szobájába. De nyugta ott sem volt, se ülni, se állni nem volt türelme. Tenni kell valamit, gondolta; elmegy a kunyhóhoz, s ha a férfi nincs ott, kész, be van fejezve. Kisurrant az oldalajtón, s komoran elindult a legrövidebb úton. Szörnyűségesen elbizonytalanodva ért a tisztásra. De íme, ott volt a férfi, ingujjban guggolt a ketrecek előtt, a tojókat engedte ki a csibék közé, amelyek már nem voltak olyan kecsesek, mint kisebb korukban, de a baromficsibéknél így is ügyesebben mozogtak. Connie habozás nélkül odalépett hozzá. - Lássa, eljöttem! - mondta. - Látom - egyenesedett föl s nézett kedvtelve Connie-ra a férfi. - Kiengedi a tojókat? - Muszáj, csonttá-bőrré fogytak. És most már hajlandók eleség után nézni. A madár, amíg kotlik, nem törődik magával, a tojás, a csibe a mindene. Szegény kotlósok, micsoda vak odaadás! Még ha nem a sajátjuk is a tojás. Connie együttérzéssel nézte őket. Suta csönd telepedett a két ember közé. - Bemenjünk a kunyhóba? - mondta akkor a férfi. - Kíván engem egyáltalán? - gyanakodott Connie.
- Kívánom hát, ha maga is akarja. Connie elhallgatott. - No, jöjjön szépen! És azzal bementek. Sötét lett, mikor a férfi becsukta az ajtót, gyújtott hát, mint akkor, egy kis lángot a lámpában. - Az alsóneműjét otthon hagyta? - kérdezte Mellors. - Otthon! - Ajha, akkor én is nekivetkezek. Leterítette a pokrócokat, az egyiket félrehajtotta takarónak. Connie levette a kalapját, megrázta fürtjeit. A férfi leült, levette a cipőjét meg a lábszárvédőjét, kigombolta a térdnadrágját. - Feküdjön hát le! - rendelkezett aztán, immár egy szál ingben. Connie némán engedelmeskedett; a férfi melléje feküdt, és magukra húzta a pokrócot. - Így e! - mondta. És azzal nyomban fölgyűrte Connie ruháját, egészen a melle fölé. Gyöngéden megcsókolta a melleit, bimbójukat becézte az ajkával. - Aj, de finom vagy, micsoda finom vagy! - mondta a férfi, és arcát egy hirtelen mozdulattal szorosan az asszony meleg hasához dörzsölte. És Connie átölelte a férfi vállát az ing alatt, de félt; félt ettől a sovány, sima, mezítelen testtől, mely erőt sugallt mégis, félt a vad izmoktól. Megijedt, visszahőkölt. S mikor a férfiból kiszakadt a kurta sóhajtás - Aj, de finom vagy! -, Connie-ban megreszketett valami, mereven visszahőkölt a lelke, megrettentette ez a nyomasztó fizikai közelség s a férfi különös, birtokba vevő sietsége. Ezúttal elmaradt a maga éles gyönyöre; keze erőtlenül nyugodott a férfi küszködő testén, s a lelke, hiába harcolt ellene, mintha kívülről, felülről szemlélte volna őket: nevetségesnek látta a férfi hánykolódó tomporát s a pénisz aggodalmas küszködését a maga ürítkező kis gyönyöréért. Lám, ez hát a szerelem, ez a szánalmas fenékdobálás, ez a jellegtelen, kókatag, nedves kis pénisz. A mennyei szerelem! Lám, igazuk van a modernoknak, ha megvetik ezt a színjátékot; mert az, színjáték az egész. Mennyire igaz, amit egyes költők mondanak: gonosz humora volt az emberteremtő Istennek, hogy értelmes lényt alkotván, ebbe a nevetséges helyzetbe kényszerítette, s arra, hogy vakon sóvárogja ezt a hitvány színjátékot. Még egy Maupassant is csak megalázó antiklimaxot látott benne. A férfiak megvetik a nemi aktust, s lám, mégis bolondulnak érte. Asszonylelke hidegen, megvetően távol tartotta magát, s Connie, bár mozdulatlanul feküdt, legszívesebben fölhányta volna a csípőjét, hogy lelökje magáról a férfit, megszabaduljon undok szorításától, a lehetetlen tompor uralgó hánykolódásától. Ostoba, szemtelen, tökéletlen alkotmány egy ilyen férfitest, gusztustalan is egy kissé befejezetlen sutaságában. Mert bizonyos, hogy az evolúció teljességében ki fog küszöbölődni ez a komédia, ez a “funkció”. És mégis, mikor - eléggé gyorsan - bevégezte a férfi, s nagy-nagy csöndbe, nyugalomba süppedve elnyugodott rajta, ebben a különös, mozdulatlan távoliságban, valahol messze, túl a tudat látóhatárán Connie-nak felzokogott a lelke. Érezte, apályként húzódik vissza, egyre visszább a férfi lénye, magára hagyva őt, követ a parton. Tudta, érezte a férfi is, miként távolodik, húzódik el lélekben az asszonytól.
És Connie gyászában, furcsamód meghasadt tudata kínjában lassacskán könnyekre fakadt. A férfi nem vette észre, talán nem is sejtette. De a fölgyűrűző zokogás megrázta Connie testét, s vele rázódott a férfi. - Aj - szólalt meg Mellors -, rosszul sikerült ez. Jószerivel itt se vótál. - Lám, hát ő is megérezte! Connie-t egyre hevesebben rázta a zokogás. - De hát mi lelt? Van ez így néha. - Nem... nem tudlak szeretni - hüppögte Connie, s úgy érezte, megszakad a szíve. - Nem-e? Azér emésztődöl? Hadd el, nincs az sehol megírva, hogy úgy kellenék. Fogadd el olyannak, amilyen. A férfi keze még mindig az asszony mellén, de az asszony már nem ölelte a férfit. Nem sok vigaszt adtak a szavak. Connie hangosan zokogott. - Hadd el már, de csakugyan! Eccer hopp, másszor kopp. Nem vót jó ez eccer, hát istenem. De Connie csak ontotta a keserű könnyeket. - De szeretni akarlak, és nem megy! Azért ez borzasztó! A férfi kesernyés-derűsen elnevette magát. - Nem borzasztó az, még ha annak érzed is. Már hogy vóna borzasztó. Kár amiatt emésztődnöd, hogy hát szeretsz-e. Ez az, amit nem lehet erőszakóni. Ilyennek is kell lenni néha. Ha nem ment, hát nem ment, el kell fogadni. Mellors levette a kezét Connie melléről, elhúzódott. Connie pedig valami perverz örömet lelt ebben az elhagyatottságban. Gyűlölte a férfi dialektusát, a vónát, a hadd elt, az eccert. Rögtön fölkel, gondolta Connie, és itt, az orrom előtt fogja gombolgatni azt a lehetetlen kordbársony nadrágját. Michaelisben legalább volt annyi tisztesség, hogy elforduljon. Amilyen önhitt ez az alak, nem is sejti, micsoda pojácának, micsoda korcsnak tartják az emberek. És mégis, mikor valóban arrább húzódott, készen arra, hogy fölkeljen és ott hagyja, Connie rémülten kapaszkodott belé. - Ne menj el, maradj velem! Ne hagyj itt! Ne haragudj rám! Ölelj meg! Szoríts magadhoz! susogta vak hévvel, nem is tudva, mit mond, ijesztő erővel kapaszkodva a férfiba. Önmagától, a tulajdon dühétől, belső ellenállásától akart szabadulni. Milyen erős ez az ellenállás, mennyire a hatalmában tartja! A férfi átölelte hát, magához vonta ismét, és Connie egyszer csak kicsiny lett a gyámolító karok között, kicsiny, megbújó. Megtört az ellenállása, semmivé lett, csodálatos békesség áradt szét benne. S hogy ilyen megadó és olvatag-szép lett, a férfiban mérhetetlen vágy támadt iránta, forrón szökkent ereibe a mohó, mégis gyöngéd sóvárgás - sóvárogta a karja közt fészkelő, vérébe hatoló puha, fenséges, követelő erejű szépséget. És lágyan, finoman, madárkönnyű kézzel dédelgetni kezdte a csípők selymes hajlatát, lejjebb, egyre lejjebb, a lágy, meleg farpofák közé hatolva, mind közelebb az asszonyiság eleven kútfejéhez. És Connie mint vágyteli, mégis gyöngéd lángot érezte a férfit, és érezte, megolvasztja ez a láng. Elengedte magát; érezte a döbbenetes erővel testének feszülő pénisz néma sürgetését, elhagyta, fölajánlotta magát. Reszketve, akárha a halálnak, behódolt, megnyílt a férfinak. Jaj, micsoda gonoszság, ha most nem lesznek gyöngédek hozzá, most, hogy ilyen vak bizalommal nyitotta meg magát! Megreszketett ismét a kemény, kérlelhetetlen, idegen, iszonyú beléhatolás gondolatától. Ha karddöfésként érné lágyan megnyílt testét, az maga lenne a halál. Hirtelen felnyilalló rette-
géssel ölelte a férfit, ám mikor az lassan a testébe nyomult, mintha maga a béke tért volna meg Connie-hoz, a béke sötét nyugalma s valami súlyos, jelentőségteljes, történelem előtti gyöngédség, az, ami kezdetben a világot teremtette. És a rettegés elenyészett a keblében, a keble is békességgel engedett, és Connie semmit meg nem tartott. Meg merte tenni, hogy elengedjen mindent, tulajdon magát is az áradatra bízva. És mintha tengerré válnék, emelkedő, áradó sötét hullámtömeggé, a némán zajgó hullámverésben lassacskán mozgásba lendült sötét nyugalma, s Connie maga volt a sötét, súlyos tömegeket görgető óceán. És valahol, messze bent magában megnyíltak és széjjelgördültek a titkos mélységek, rengő hátú árhullámként vonulva tova, lénye centrumában nyíltak meg újra és újra, s széjjelgördülve engedtek utat a lágyan merítkezőnek, mely mind mélyebbre s mélyebbre hatolva, új meg új rétegeket érintett, mind mélyebben, mélyebben, mélyebben tárva föl a titkot, s a hullámverés erősödvén, távoli partokra csapott ki, és ott hagyta őt, feltárulkozva; mind közelebb nyomult, merült a tapintható ismeretlenség, mind messzebb és messzebb görögtek tőle s hagyták oda a tulajdon hullámhegyei, mígnem egy hirtelen, lágy, reszketeg görcsben lénye eleven plazmájáig hatolt az érzés: Connie tudta, megérintetett; s hogy vágya kiteljesedett, Connie megsemmisült. Megsemmisült, megszűnt, és újjászületett - asszonyként. Ó, milyen csodálatos, milyen gyönyörű! Múlóban hatolt csak Connie tudatáig az élmény gyönyörűsége. Gyöngéd szerelemmel, egész testével az ismeretlen férfihoz simult, vakon tapadt a lankadó péniszhez, mely harcos, kemény potenciája múltán lágyan, gyarlón, öntudatlanul húzódott vissza. S mikor a titkos, érzékeny jószág végképp kicsusszant a testéből, Connie öntudatlan kis kiáltással siratta el veszteségét, s próbálta visszabújtatni a menekülőt. Tökéletes volt, csakugyan! Gyönyörűséges! S most kezdett csak ráeszmélni a pénisz rügyszerű, tartózkodó gyöngédségére, s még egy ámulatteljes kis felkiáltás szakadt ki belőle; asszonyszíve kiáltotta ki csodálatát a gyöngéd lágyság iránt, mely nemrég maga volt az eleven erő. - Milyen csodálatos volt - súgta -, milyen szép! - A férfi nem válaszolt; testével takarva az asszonyt, lágyan megcsókolta. És Connie, az áldozat, az újonnan született nyöszörgött mondhatatlan gyönyörűségében. Ébredezett szívében a férfi különös csodája. Férfi! A nőt rabul ejtő, idegen hatalom! Connie keze, kissé még félénken, elkószált a férfi testén. Félt attól az idegen, ellenséges, enyhén taszító jelenségtől, aminek még csak az imént is látta. Ám most, hogy megérintette a férfit, mintha csak az istenek fiai feküdnének az emberek leányaival. Milyen szépséges, milyen tiszta anyagból van gyúrva a férfi! Csodás, csodálatos, erőteljes, s mégis milyen tiszta, finom ez a szendergő, eleven test! Az erő és a gyengéd hús mélységes nyugalma. Milyen szép is ez! Milyen szép! Connie keze bátortalanul kalandozott a férfi hátán, s állapodott meg a tompor keskeny, lágy domborulatán. Gyönyörű! Micsoda szépség! A felismerés hirtelen lángnyelvecskéje lobbant Connie-ban. Hogyan létezhet, hogy vak volt erre a mondhatatlan szépségre, borzadt tőle még csak az imént is! A meleg, eleven tompor érintésének tiszta gyönyörűsége! Élet az életben, tiszta, meleg, erőteljes szépség. És a herék különös súlya! Micsoda misztérium! Maga a misztérium, mely súlyosan, mégis lágyan elnyugszik itt a tenyerén. Lám, a gyökér, gyökere mindannak, ami csodálatos, őseredeti gyökere minden teljes szépségnek. Connie felszisszent ámulatában, ahogy a férfit ölelte, de ámulata szinte valami áhítatos rettegéssel volt rokon. A férfi magához szorította, de nem szólt semmit, néma maradt, mint mindig. Connie közelebb fészkelte magát, közel, egészen közel a férfi érzéki csodájához. És a végletes, felfoghatatlan férficsöndben ismét megérezte azt a másik erőt, a fallosz lassú, jelentőségteljes, árhullámos emelkedését. És Connie szíve olvadozott ámuló áhítatában.
Csupa lágyság, irizáló, tiszta gyöngédség volt most a férfi jelenléte benne, tudattal föl nem fogható, irizáló lágyság. Öntudatlan-elevenen, plazmamód reszketett Connie egész lénye. Nem tudta, mi történik vele, s később sem bírt visszaemlékezni. Csak azt tudta, csodálatosabb volt minden elképzelhetőnél. Csak azt, semmi mást. És aztán ő is néma lett és mozdulatlan, öntudatlan szinte, maga sem tudta, meddig. S a férfi mindvégig vele volt a méretlen és mérhetetlen csöndben. Erről, tudták, soha nem fognak beszélni. Connie, mikor ráeszmélt lassacskán a külvilágra, a férfi mellére bújva suttogta: - Szerelmem! Szerelmem! - A férfi hallgatagon ölelte, s Connie teljes békében bújt meg a mellén. De a férfi csöndje áthatolhatatlannak tetszett. Keze mint egy virágot, olyan mozdulatlanul, olyan különösen tartotta az asszonyt. - Hol jársz, kedves? - suttogta az asszony. - Hol jársz? Szólj hozzám! Mondj valamit! A férfi gyöngéden megcsókolta: - Aj, szépségem - súgta. Connie nem tudta, mit gondoljon, nem tudta, mit gondol a másik. Mintha elvesztené ebben a nagy csöndben. - Ugye, szeretsz? - susogta. - Aj, hisz tudod te azt. - Azért csak mondd, hadd halljam. - Aj, aj, hát nem érzed? - mondta halkan, lágyan, megnyugtatóan a férfi. És Connie még közelebb bújt hozzá. Mennyivel békésebb a szerelemben ez az ember, mint ő; Connie megnyugtatást várt tőle. - Igenis szeretsz! - jelentette ki súgva. S a férfi gyengéd ujjakkal illette, mint egy virágot, ezúttal nem a vágy reszketésével, hanem kedves meghittséggel. Connie-t mégis nyughatatlan szükség hajtotta, hogy szavakban keressen bizonyságot. - Mondd, hogy örökké szeretni fogsz! - esdekelte. - Aj - mondta szórakozottan a férfi, s Connie megérezte, faggatózása csak távolítja tőle. - Nem kéne fölkelnünk? - szólalt meg végre Mellors. - Nem! - vágta rá Connie. De érezte, a férfi figyelme elkószál, a kinti neszekre figyel. - Ránk sötétedik rögvest - mondta a férfi, s Connie kihallotta hangjából a körülmények sürgetését. Megcsókolta hát, annak az asszonynak a bánatával, akinek kitelt az órája. A férfi fölkászálódott, följebb csavarta a lámpát, s szaporán öltözni kezdett. Ott állt az asszony fölé tornyosulva, nadrágját szíjazta, s tágra nyílt, sötét tüzű szemmel nézett le rá, az arca nekipirulva egy kissé, a haja fölborzolva; különös, meleg, nyugalmas szépség áradt belőle a lámpás halvány fényében; milyen szép, istenem, gondolta Connie, soha meg nem mondom neki, milyen szép. Legszívesebben ismét szorosan magához ölelte volna; volt valami ebben a meleg, álmoskás, visszahúzódó szépségben, ami miatt Connie kiáltani akart, s átölelve birtokolni a férfit. Soha nem fogja birtokolni. Elfeküdt hát a pokrócon, íves, lágy, mezítelen csípővel, s a férfi nem tudhatta, mire gondol, de ő is szépnek látta az asszonyt sugaras, lágy meztelenségében, melybe, ím, beléphet, s ami mindennél többet ér. - Szeretlek, szeretem, hogy magadba fogadsz - mondta ki fennhangon. - Szeretsz? - kérdezte megdobbanó szívvel Connie.
- Mindent jóvátesz, hogy magadba fogadsz. Szeretlek, amért megnyíltál nekem. Amért így fogadtál magadba. Azzal lehajolt, megcsókolta a puha csípőhajlatot, hozzádörzsölte az arcát, majd rávonta a takarót. - Ugye, soha nem hagysz el? - Ne kérj ilyent sosem. - De ugye, elhiszed már, hogy szeretlek? - Hogy most éppeg szerettél, jobban, mint magad is hitted vón, azt el. De ki tuggya, mi lesz, ha eccer gondolkodni kezdel rajt? - Jaj, hogy mondhatsz ilyet!... Ugye, nem hiszed el, hogy csak hasznod akartam venni? - Hogyhogy? - Hogy csak a gyerek miatt... - Mai napság akárkinek lehet gyereke akárkitől - jelentette ki Mellors, lábszárvédőjét gombolva. - Miért mondod? - jajdult föl Connie. - Nem mondhattad komolyan. - Eh! - nézett rá összevont szemöldökkel a férfi. - Azért csak így a legjobb. Connie nem mozdult. Mellors halkan ajtót nyitott. Sötétkék volt az ég, a pereme kristály-türkizzel szegve. Mellors kiment, hogy becsukja éjszakára a fácánokat, halkan szólt a kutyájához. És Connie csak feküdt, és ámult az élet és a létezés csodáján. Feküdt még akkor is, mikor visszajött a férfi, feküdt, és fénylett, mint egy cigánynő. Mellors széket húzott melléje, és leült. - Mielőtt elmégy, eccer még el kell gyönnöd a házamba. Eegyössz? - kérdezte fölhúzott szemöldökkel, kezét a térde közt lógatva. - Eegyössz? - visszhangozta hamiskásan Connie. Mellors mosolygott. - Aj, hát eegyössz? - Aj! - utánozta Connie a férfi tájszólását. - Ugyi hogy el? - Ugyi hogy! - És vélem alszol - folytatta a férfi. - Mer hogy arra vágyok. Mikó gyössz? - Há mikó gyöjjek? - Na, ne csináld má. Mikó gyössz el? - Valamék vasárnap - mondta Connie. - Valamék vasárnap! Ajha! Mellors ránevetett az asszonyra. - Nem mén ez néked - jelentette ki nevetve. - Osztán mér? - csúfolódott Connie.
Mellors nevetett, komikus volt az asszony nyelvtörős igyekezete. - De most má ergye, menned kő - mondta. - Ergyek? - Mennyek - javította ki a férfi. - Miért kell nekem mennyek-et mondanom, mikor te azt mondod, ergye? Nem igazság! tiltakozott Connie. - Nem-e? - hajolt előre a férfi, s cirógatta meg kedvesen Connie arcát. - Tudod-e, milyen fájin kis punád van? Ilyen puna nincs még egy a fődkerekségen. Amikó te is akarod! Amikó néked is jó! - Puna? Az meg mi? - Aj, hát asse tudod? Puna! Amid ott van e, ami az enyim, mikó benned vagyok, és a tied szintugyanúgy, értedi? - Értemi! - csúfolódott Connie. - Puna! Ugyanaz, mint a baszás. - Affenét! Baszás csak az, amit csinálsz. De arra az állat is képes. Hanem a puna több annál. Te magad vagy az, értedi, és azér te nem csupán állat vagy, hanem egyéb is, igaz-e!... Baszáskor is több vagy. Puna, az maga a gyönyörűséged, te lány! Connie fölkelt, és megcsókolta a férfit a szeme közt, a két sötét tüzű, mondhatatlanul meleg, elviselhetetlenül szép szeme közt. - Csakugyan? - kérdezte. - És szeretsz? A férfi válaszként megcsókolta. - Menned kő, hadd porollak le. A férfi keze bejárta Connie testhajlatait, vágytalanul immár, de lágyan, meghitten kedveskedve. Hazafelé szaladtában Connie-nak álomnak tűnt az alkonyi világ; a park fái, megannyi dagályban táncoló, horgonyát tépő bárka, maga a dombhajlat is, melynek tetején a ház állt, elevennek tűnt, lélegzett.
Tizenharmadik fejezet Vasárnap Cliffordnak is kedve szottyant az erdőre menni. Szép reggel volt, a körte és a szilva váratlanul kinyitotta fehér virágcsodáját. Ilyen élettől duzzadó világban iszonyú lehetett Cliffordnak, hogy úgy kell szobaszékéből a motoros székbe segíteni, de hozzászokott már, sőt mintha bizonyos önelégült örömét is lelte volna bénaságában. Nem így Connie, akit még most is megkínzott, ha neki kellett helyükre emelnie az élettelen lábakat; így aztán Mrs. Bolton vagy Field végezte ezt a feladatot. Connie a kocsifelhajtó tetején, a bükkfák levélfüggönyénél várta be Cliffordot. Krehácsolva, lassan, fontoskodva gördült elő a motoros szék. Felesége mellé érve, így szólt Clifford: - Ímé, Sir Clifford, tajtékzó csataménjén! - Horkantó ménjén, legalábbis - nevetett vissza Connie. Clifford megállt, s végignézett a vén, barna épület hosszú, alacsony homlokzatán. - És Wragby - mondta -, Wragbynek a szeme se rezdül. De miért is rezdülne! Az emberi lelemény alkotásán lovagolok, s ez túltesz bármilyen lovon. - Úgy lehet, igen - mondta Connie. - Manapság Platón lelkei sem kétlovas diadalszekéren, hanem Fordon hajtanának a mennyekbe. - Inkább Rolls Royce-on: Platón arisztokrata volt! - Úgy is van! Lomtárba a sötét lóval! Lomtárba a pálcát meg a sarkantyút! Platón nem is álmodta, eljön az idő, amikor fekete és fehér ménjei szükségtelenné válnak, mikor motorral helyettesítjük őket. - Motorral és benzinnel! - tódította Clifford. - Remélem - tette hozzá kisvártatva -, jövőre tataroztathatjuk valamennyire ezt az öreg fészket. Gondolom, egy ezrest kell félretenni rá; drága manapság a munkaerő! - Nagyszerű! - mondta Connie. - Csak nehogy újabb sztrájkot szervezzenek. - Mi értelme lenne annak! Csak az ipart tennék tönkre még inkább, ma már a vak is látja. - Talán nem is bánják, ha tönkremegy az ipar - jegyezte meg Connie. - Asszonybeszéd! Az ipar tömi meg a bendőjüket, még ha a zsebüket nem is annyira, mint szeretnék - mondta Clifford, a Mrs. Bolton szavajárására emlékeztető fordulattal. - De hát nem te mondtad a minap, hogy valójában konzervatív anarchista vagy? - kérdezte ártatlanul Connie. - Csak épp föl nem fogtad, mit értek rajta - vágott vissza Clifford. - Azt értem rajta, hogy az emberek felőlem azzá lehetnek, amivé szeretnének lenni, úgy vélekedhetnek, ahogy nekik tetszik, s tehetik, amit akarnak, már persze szigorúan a magánéletükben, feltéve, hogy az élet formáját s az apparátust meg nem bolygatják. Connie némán lépett néhányat, aztán makacsul ennyit mondott: - Azazhogy minden tojás úgy zápul meg, ahogy neki tetszik, amíg megfér a héjában. Csakhogy a záptojás magától reped meg. - Szerintem az ember nem tojás. Még csak nem is angyaltojás, kedves kis evangélistám.
Clifford fényes kedvében volt ezen a fényes reggelen. Pacsirtatrilla zengett a park fölött; a távoli bánya néma gőzpamacsokat eregetett a völgyből. Olyan volt szinte, mint rég, a háború előtt. Connie voltaképp nem akart vitatkozni; de hát voltaképp ahhoz sem volt kedve, hogy Clifforddal járja az erdőt. Így aztán egyfajta csöndes megátalkodottsággal lépkedett a kerekes szék mellett. - Sztrájk márpedig nem lesz több - jegyezte meg a férfi -, ha ügyesen bánunk az emberekkel. - Hogyhogy? - Csak úgy, hogy képtelenség lesz sztrájkot szervezni. - És az emberek hagyni fogják? - Nem kérdezzük meg őket. Észre sem fogják venni; úgy ütjük nyélbe a dolgot; végtére az ő érdekük, hogy megmentsük az ipart. - No meg a tiéd - jegyezte meg az asszony. - Az enyém is, persze! Mindenkié. De nekik még inkább érdekük. Én megélek a bánya nélkül, ők nem. Éhen vesznek, ha becsuk a bánya. Nekem vannak egyéb forrásaim. A bányát nézték a völgy sekély ölében, s túl a bányán Tevershall fekete háztetőit, melyek kígyómód kúsztak föl a völgyben. Vasárnap, vasárnap, vasárnap, kongatták az öreg barna templom harangjai. - De hát belenyugszanak az emberek, hogy te diktáld a feltételeket? - Bele kell nyugodniuk, drágám, ha kesztyűs kézzel csinálom. - Kölcsönös megegyezésről szó sem lehet? - Dehogynem, amint hajlandók megérteni, hogy az ipar előbbrevaló az egyes embernél. - És vajon szükséges-e, hogy az ipar a te tulajdonod legyen? - Nem feltétlenül. De amennyiben és amennyire az enyém, igenis szükséges. A tulajdonjog ismét vallási kérdéssé lett, mint hajdan, Jézus és szent Ferenc idejében. De ma már nem az a követelmény: osszad szét mindened a szegények között, hanem ez: használjad mindened az ipar gyámolítására, hogy munkát adhass a szegényeknek. Csak így lehet minden szájnak enni adni s minden testet felruházni. Mindenünket a szegényeknek adni annyit tesz, mint nyomorba dönteni mind a szegényeket, mind saját magunkat. Nem épp a legfennköltebb cél az általános éhezés. De még az általános szegénység sem az. A szegénység szörnyű. - No és az egyenlőtlenség? - vetette ellen Connie. - Ilyen a sors. Miért nagyobb a Jupiter, mint a Neptunusz? A dolgok rendjét nem lehet felborogatni! - De mikor lábra kap ez a sok irigykedés, féltékenykedés, elégedetlenség... - kezdte volna Connie. - Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt a megfékezésére. De valakinek csak-csak igazgatnia kell a cirkuszt! - Aha, és kinek? - Az ipar tulajdonosainak és irányítóinak - szögezte le a férfi. Hosszú csönd lett. - Nekem úgy tetszik, rosszul igazgattok - mondta ki végül az asszony.
- Akkor tán azt is tudod, mit kellene tennünk. - Nem veszitek elég komolyan igazgató mivoltotok - mondta Connie. - Sokkal komolyabban vesszük, mint, teszem azt, te a te méltóságodat, Lady Chatterley - lőtt vissza a férfi. - Hát hiszen éppen ez az! - szakadt ki Connie-ból. - Mi szükségem a méltóságomra! - Clifford megállította a székét, és a feleségére nézett. - Lám csak, ki húzódozik hát a felelősségtől! - mondta. - Ki az, aki szabadulna igazgató mivoltától, ahogy te mondod? - Nem akartam én mindenáron lady lenni - tiltakozott Connie. - Mert félsz a felelősségtől. Pedig nincs kibúvó: megkaptad, erre rendeltettél. Tessék felnőni hozzá! Ugyan ki adta a bányászoknak mindazt, ami fontos, a politikai jogokat, az iskolázást, a higiéniát, az orvosi ellátást, a könyveiket, a zenét, mindent? Kitől kapták? Bányászok adták talán a bányászoknak? Éppenséggel nem! Az angol Wragbyk és Shipleyk, azok adták, mind a maga részét, s kell adniok továbbra is. Itt lenne a te felelősséged! Connie hallgatott, fülig vörösödve. - Adnék én is valamit - mondta -, de nem tehetem. Ma már mindent pénzért adnak-vesznek; mindazt, amit említettél, Wragby és Shipley eladja, és jó haszonnal adja el a bányászoknak. Minden eladó. Egy szívdobbanásnyi valódi együttérzés nincs bennetek! Arról nem beszélve, hogy ki vette el az emberektől természetes létezésüket és emberségüket? Ki adta ezt az ipari poklot cserébe? Ugyan ki tette ezt? - Miért, szerinted mit kellene tennem? - zöldült bele az indulatba Clifford. - Megkérjem tán őket, legyenek szívesek kifosztani? - Miért olyan iszonytató, olyan csúfságos ez a Tevershall is? Miért olyan reménytelen a terevshalliek élete? - Tevershallt ők építették maguknak; a tulajdon szabadságuk manifesztációja. Maguk építették az elbűvölő Tevershallt, s élik benne az elbűvölő kis életük. Én aztán nem élhetek helyettük. Minden féreg a maga életét kell hogy élje. - Az ám, csakhogy te dolgoztatod őket, magadnak. Az életük nem egyéb, mint a te szénbányád élete! - Távolról sem. Minden féreg megleli a maga eleségét. Senkit nem kényszerítek, hogy nekem dolgozzon. - Iparba tört, reménytelen az életük, és a miénk sem különb! - kiáltotta Connie. - Én nem így látom. Ez csak afféle romantikus szóvirág, a megboldogult romantika kései utóhajtása. Te például, drágám, ahogy itt állsz, korántsem látszol valami reményvesztett figurának. És ez igaz volt. Connie sötétkék szeme szikrát hányt, az arca nekitüzesedett, lázadó szenvedélye éppen nem elesettséget vagy reménytelenséget sugallt. Észrevette, a füves buckákon még ott sápadozik a bolyhos-pihés tavaszi kankalin. Hogyan lehet, gondolta indulattal, hogy noha érzi, mennyire nincs igaza Cliffordnak, beláttatni nem tudja vele, nem tud rávilágítani, miben is téved? - Nem csoda, hogy gyűlölnek az emberek - vetette oda.
- Nem gyűlölnek! - felelt Clifford. - És ne essünk tévedésbe: ezek nem emberek a szerint, amit te értesz ezen a szón. Állatok, akiket nem értesz, és soha nem is érthetsz meg. Ne aggasd másokra a saját illúzióidat. A tömegek mindig ilyenek voltak, s ilyenek is maradnak. Néró rabszolgái édeskeveset különböztek a mi bányászainktól vagy a Ford-gyári munkásoktól. Néró bányász- és parasztrabszolgáira gondolok természetesen. Ilyen a tömeg - megváltoztathatatlan. Egy-egy ember kiemelkedhet belőle, de a tömegen ez mit sem változtat. A tömeg menthetetlen. Ez a társadalomtudomány egyik legsarkalatosabb tétele. Panem et circenses! Manapság többek között az iskolázás helyettesíti jól-rosszul a cirkuszt. Az a baj ezzel a mi korunkkal, hogy szörnyűséges zagyvalékot csinált a program cirkuszrészéből, s azzal a kis iskoláztatással csak mérgezzük a tömegeket! Valahányszor Cliffordot így elragadták a köznép iránti érzései, Connie őszintén megijedt. Volt valami lesújtó igazság abban, amit mondott. De ez az igazság, érezte, gyilkol. Látva, milyen sápadtan hallgat a felesége, Clifford újra indította a motort, s nem szóltak többet az erdőre szolgáló kapuig. Connie kaput nyitott. - És manapság nem a kardot, az ostort kell a kezünkbe vennünk - mondta Clifford. - A tömegeken uralkodnak az idő kezdete óta, s uralkodni is fognak az idők végezetéig. Merő önáltatás, nevetséges áltatás, hogy valaha is magukat: fogják kormányozni. - De te vajon képes vagy kormányozni őket? - Én? De mennyire! Sem az eszem, sem az akaratom nincs megnyomorodva, és nem a lábammal kell kormányoznom őket. Igenis, ki tudom venni a részem az uralkodásból, a magam részét persze; s ha adsz nekem egy fiút, utánam ő is ki fogja venni a maga részét. - De ő nem a te fiad lesz, nem a te uralkodó osztályodból való, vagyis hát nem biztos, hogy abból való lesz - hebegte Connie. - Bánom is én, ki lesz az apja, ha egészséges ember, s az intelligenciája nem hitványabb az átlagénál! Bármelyik egészséges, ép intelligenciájú férfi gyerekét adod nekem, tökéletesen kompetens Chatterleyt faragok belőle. Nem az számít, ki nemz bennünket, hanem az, hogy hová állít a sors. Állítsd bárki gyerekét az uralkodó osztályba, s uralkodó lesz a maga mértéke szerint. Ejtsd a királyi, a hercegi gyermeket a tömegbe, és plebejus lesz belőle, tömegtermék. Ennyire döntő a környezet hatalma. - Ezek szerint a köznép nem külön faj, és az arisztokratát sem a vére teszi azzá - jegyezte meg Connie. - Nem bizony, gyermekem! Romantikus képzelgő, aki ezt állítja. Arisztokratának lenni funkció, az ember sorsából adódik. A tömegek szintén a maguk sorsa szerint funkcionálnak. Maga az individuum aligha számít. Azon fordul meg minden, milyen funkcióra nevelik, szoktatják. Nem egyedek teszik az arisztokráciát, hanem az arisztokratizmus egészének a működése. Ugyanígy a tömeg egészének a működése teszi olyanná a közembert, amilyen. - De hisz akkor ember és ember között nincs semmi közös emberi! - Te mondád. Megengedem, a gyomrunkat mindnyájunknak meg kell töltenünk. De az expresszív vagy megvalósító funkcióink tekintetében hitem szerint áthidalhatatlan szakadék van az uralkodó és a szolgáló osztályok között, ellentétes lévén e kettőnek a funkciója. És a funkció határozza meg az egyedet. Connie megkövülten nézte. - Nos, menjünk? - kérdezte.
Clifford elindította motoros székét. Elmondta a mondókáját; visszasüppedt különös, üres apátiájába, amit Connie mindig is olyan nehezen viselt. Az erdőben mindenesetre nem akart vitába bonyolódni. Előttük húzódott a lovaglóút nyílt hasítéka, mogyoróbokrok és halványszürke törzsű fák sorfala között. A kerekes szék lassan pöfögött tova, s nemsoká a mogyoróbokrok árnyékába húzódó, tejhab gyanánt szétterülő nefelejcspászták közé értek. Clifford az út közepére kormányozta kocsiját, ahol gyalogos lábak tiszta ösvényt tapostak a virágok között. A mögötte lépkedő Connie azonban látta, a meg-megdöccenő kerekek rátipornak a szagos mügére és az indás infűre, széjjellapítják a lizinka apró, sárga kelyheit, aztán a nefelejcsben törnek rendet. A virágok csodája, az első csillagvirág-kolóniák, megannyi kék tükrű tavacska. - Igazad van, ez aztán csakugyan elragadó - mondta Clifford. - Versenyezhet-e bármi is az angol tavasszal! Mintha ugyan a tavasz az angol parlament határozatára szökne virágba, gondolta Connie. Még hogy angol tavasz! S miért nem ír tavasz? Vagy zsidó? A kerekes szék lassan döcögött az eltökélt csillagvirágok között, melyek búzaként ütötték fel fejüket a szürkés lapulevelek között. Mikor kiértek az irtásra, keményen vágott szemükbe a verőfény. A csillagvirág-pászták fényes-kéken ragyogtak, hellyel-közzel orgona- és ibolyaárnyalatba csapva át. Közöttük az ölyvharaszt ütötte fel kunkori, barna leveleit: fiatal kígyók hada, új titkot súgók Évának. Clifford fölkaptatott a dombtetőre, Connie lassú léptekkel követte. A puha tölgyrügyek barnán nyiladoztak. Gyöngéden bomlott ki minden a régi szikkadtságból. Még a görcsös-göcsörtös tölgyek is hihetetlenül finom levélkéket bontottak, a vékony, barna kis levelek mint megannyi denevérszárnyacska rebbentek a fényben. Vajon a férfiak miért nem újulnak meg soha, miért nem frissülnek meg ők is az évszakokkal? Áporodott népség! Clifford leállította a gépet a dombtetőn, körülnézett. A csillagvirág vízárként lepte meg a széles lovaglóutat, szívderítő kékkel tarkítva a domb tövét. - Milyen szép is ez a szín - jegyezte meg Clifford -, kár, hogy festményen semmit nem mutatna. - Nem bizony - hagyta rá közönyösen Connie. - Mit gondolsz, elmerészkedjem a forrásig? - Vissza tud-e kapaszkodni a gép? - Próbáljuk ki, aki mer, az nyer! - mondta Clifford. És az alkotmány meg-megdöccenve nekiindult a szép, széles lovaglóútnak, s megmerült a tobzódó kék áradatban. Ó, utolsó hajó a kéklő vizeken! Ó, az utolsó vadvizek dereglyéje, civilizációnk utolsó kalandos útján! Törj utat, ó, barna bárka, a lassú messzeségbe! Clifford hallgatagon, önelégülten markolta a kaland kormányrúdját: mozdulatlanul vigyázta az utat régi, fekete kalapjában, tweedkabátjában. Kapitány, ó, kapitány, végére értünk dicső utunknak? Nem még: tovább! A szürke ruhás Constance, a nyomdokvizekben gázolva, követte a völgy iránt döcögő széket. Elhaladtak a kunyhóhoz vezető keskeny ösvény szájadzása mellett. Hála istennek, keskenyebb, hogysem megbírná a kerekes széket, egy ember is épp hogy elfér rajta. A szék a lejtő aljára ért, megkanyarodott, és eltűnt szem elől. Connie halk füttyentést hallott a háta mögül. Riadtan körülnézett: a vadőr csörtetett felé völgy iránt, kutyája mögötte paskolt.
- Sir Clifford a kunyhóhoz megy? - kérdezte a férfi, Connie szemébe nézve. - Nem, csak a forráshoz. - Ó! Pompás! Akkor nem kell a szeme elé kerülnöm. De este látjuk egymást, ugye? Tíz óra tájban várlak a park kapujánál. És megint merően az asszony szemébe nézett. - Jó - mondta elhalóan Connie. Pipp! Piiip! - hasított a levegőbe Clifford Connie-t hívó kürtjele - Hahó! - jelzett vissza az asszony. A vadőr arca tünékeny grimaszba rándult; kezével alulról fölfelé, lágyan végigsimított Connie mellén. Connie meglepetten meredt rá, sarkon fordult, s hahózva iramodott lefelé. A férfi utánanézett, majd megfordult, s gonoszkás vigyorral indult vissza az ösvényen. Clifford széke már az ellenlejtőt mászta, ott volt a forrás félúton, a vörösfenyők között. Oda is ért, mire Connie utolérte. - Eddig megjárja - dicsérte meg Clifford a motorját. Connie a fenyves peremén nőtt nagy, szürke, kísérteties lapuleveleket nézte. A nép, tudta, Robin Hood rebarbarájának nevezi őket. Milyen hallgatagon, milyen komoran méláznak a forrásnál! Ám a víz üdén, csodásan csobog. És lám csak, itt a szemvidítófű meg az erős, kék infű is... Amott meg, a part alatt, mozdul a sárgás talaj. Vakond! Az állatka rózsaszín lapátkezével felszínre tornázta magát, s vaksi fúrófejét megcsóválva, fölütötte rózsaszín orrát. - Mintha az orrával nézne - jegyezte meg Connie. - S jobban látna vele, mint a szemével. Nem iszol egyet? - Hát te? - kérdezte Connie. Egy közeli faágra zománcbögre volt akasztva; Connie levette, s lehajolva megmerítette. Clifford apró kortyokban ivott. Connie ismét lehajolt, s most magának merített. - Hű, de hideg - kapkodott lélegzet után. - Finom, igaz? Kívántál-e valamit? - Hát te? - Én igen, de nem árulom el, mit. Connie harkálykopácsolást hallott, majd a szellőre lett figyelmes, mely puhán, titokzatosan sóhajtozott a fenyők között. Fölnézett, az ég kékjén fehér felhők úsztak. - Felhők! - mondta. - Fehér bárányok csupán. Árnyék vonult át a kis tisztáson. A vakond időközben följebb taposta magát a porhanyós sárga földkupacban. - Kellemetlen kis bestia, el kellene pusztítanunk - mondta Clifford. - Nézd csak, úgy terpeszkedik, mint pap a szószéken - mondta az asszony. Connie szedett néhány szál szagos mügét, és Clifford ölébe tette. - Frissen kaszált széna! - mondta a férfi. - Úgy illatozik, mint a múlt századi romantikus hölgyek, akik nagy nehezen rájöttek, mi is áll jól nekik igazán.
Connie a fehér felhőket tanulmányozta. - Lesz-e esőnk vajon? - Eső? Miért? Szeretnéd? Visszafelé indultak, Clifford óvatosan zötykölt völgynek. A domb sötétlő aljára érve jobbra fordultak, s mintegy száz yard után nekivágtak, napfürdőző csillagvirágok között, a hosszú emelkedőnek. - Rajta, öreglány - biztatta meg járművét Clifford. Meredek, göröngyös kaptató volt. A motor küszködve, vonakodva dolgozott, de az alkotmány, ha meg-megtorpanva is, haladt, míg a jácintok közé nem értek; ott aztán kihagyott, fuldokolni kezdett, rándult még egyet elfelé a virágoktól, és elnémult. - Dudálni kellene talán, hátha meghallja a vadőr - vélte Connie. - Megtolhatná. De hisz megtolhatom én is, biztosan használ valamit. - Hadd szusszanjon egyet a gép - mondta Clifford. - Alátennél valamit a keréknek? Connie talált egy követ. Vártak. Egy idő után Clifford beindította a motort, majd sebességbe kapcsolt. A szék tántorgott, mint a beteg jószág, a motor fura hangokat hallatott. - Hadd toljam meg - lépett mögéje Connie. - Meg ne told! - szólt rá mérgesen a férje. - Mi haszna ennek az ócskavasnak, ha tolni kell! Tedd alá a követ! Újabb szünet, majd újabb kísérlet, az iméntinél is sikertelenebb. - Ugyan már, hadd toljalak meg! Vagy dudálj a vadőrnek! - Várj! Connie várt; Clifford újfent nekiveselkedett, de a próba többet ártott, mint használt. - Legalább dudálnál, ha már nem hagyod, hogy megtoljalak. - Ördög-pokol! Hallgass már egy percet! Connie hallgatott: Clifford hasztalan erőltette a kis motort. - Az lesz a vége, hogy teljesen tönkreteszed, Clifford - méltatlankodott Connie -, ráadásul jól fölidegesíted magad. - Ha legalább kiszállhatnék, hogy alája nézzek ennek a dögnek - mérgelődött a férfi. És azzal vadul tülkölni kezdett. - Talán Mellors rájön, mi a baj. Tétlenül vártak a megtiport virágok között, lágy felhőket görgető égbolt alatt. A csöndben vadgalamb burukkolt. Clifford elhallgattatta egy fülsértő tülköléssel. Feltűnt a kanyarban a vadőr, kíváncsian tartott feléjük. Tisztelgett. - Ért a motorokhoz? - kérdezte kurtán Clifford. - Nemigen, sajnos. Elromlott? - Úgy fest - vetette oda a másik. A férfi leguggolt a kerék mellé, és megbámulta a kis motort. - Sajnos, nem értek én az ilyen gépszerkezetekhez, Sir Clifford - mondta higgadtan. - Ha benzin és olaj elég van benne...
- Nézze csak meg alaposan, nem lát-e valami törést rajta - röffent rá Clifford. A férfi egy fának támasztotta puskáját, s kabátját levéve, melléje terítette. A barna kutya odaült vigyázni. Mellors akkor ismét leguggolt, s a szék alá kandikálva megpiszkálta az olajos kis gépet, bánva a tiszta vasárnapi ingén esett zsírpecsétet. - Így, látszatra ép - jelentette fölegyenesedve, s kalapját visszatolva a homlokából, tanácstalanul dörzsölgette a homlokát. - Megnézte a hajtórudakat is odalent? Nézze meg már, hátha ott a baj - rendelkezett Clifford. A férfi hasra feküdt, oldalt fordított fejjel bepréselte magát a szék alá, s megbökdöste a gépet. Milyen esendő figura, gondolta el Connie, törékenynek, kicsinynek látszik, ahogy így elnyúlik a széles anyaföldön. - Minden rendben, már ahogy meg tudom állapítani - hallatszott Mellors hangja. - Hát, nem hiszem, hogy segíthetne rajta - mondta Clifford. - Magam is úgy vélem, hogy nem - mászott elő s ült bányászmód a sarkára Mellors. - Eltörve szemlátomást semmi nincsen. Clifford beindította, majd sebességbe rakta a motort. A jármű nem mozdult. - Túráztassa meg egy kicsit jobban - javasolta a vadőr. Cliffordot ingerelte a közbeszólás, de azért szót fogadott, a gép zúgott, mint egy dongó, csuklott egyet-kettőt, és prüszkölve felpörgött. - No, tán magához tér - vélte Mellors. De Clifford máris sebességbe tette. A jármű megrázkódott, és erőtlenül nekiindult. - Meglököm egy kicsit, akkor elkapja - került mögéje a vadőr. - El onnan! - reccsent rá Clifford. - Bírja most már magától is. - De Clifford! - szólt közbe Connie a partoldalról. - Te is tudod, sok neki ez a kaptató. Miért vagy ilyen önfejű? Clifford belesápadt mérgébe. A fogantyúkhoz kapkodott. A kerekes szék nekiveselkedett, gördült még néhány yardot, s aztán végképp megrekedt egy különösen ígéretes csillagvirágtelep kellős közepén. - Ennek ugyan vége! - jelentette ki a vadőr. - Hiába, nem elég erős. - Volt már, hogy megmászta - vetette oda ridegen Clifford. - Hát most nem fogja. Clifford nem felelt. A gépével manipulált, hol felbőgette, hol lassabban járatta, mintha valami dallamot akarna kicsalni belőle. Az erdő visszhangzott az idegköszörülő lármától. Aztán, hirtelen kiengedve a féket, egy rándítással ráengedte a tengelykapcsolót. - Széttépi azt a szerencsétlen gépet - morogta a vadőr. A szék megbillent, és oldalt szánkázott, neki az árokpartnak. - Clifford! - kiáltott futásnak eredve Connie. Ám a vadőr elkapta a karfát. Cliffordnak, összeszedve minden erejét, sikerült visszakormányoznia a gépet az útra, s a szék fura csörömpöléssel bár, de haladt fölfelé. Mellors hátulról segített neki, és a szerkezet, mintha jóvá akarná tenni hibáját, haladt.
- Na ugye, hogy bírja! - kiáltott diadalmasan Clifford, s hátranézett - egyenest a vadőr képébe. - Maga tolja?! - Hisz nem bírná anélkül. - Hagyja békén! Megkértem, hogy ne nyúljon hozzá. - Nem fogja bírni. - Azt mondtam, hagyja békén! - dörögte vészes nyomatékkal Clifford. A vadőr keze lehanyatlott; visszafordult, s indult a kabátért, puskáért. A szék azon nyomban elakadt, s csak állt mozdulatlan. Clifford, széke rabjaként, belefehéredett az indulatba. Lábának nem vehetvén hasznát, kézzel annál hevesebben rángatta az emeltyűket, kísérteties zörejeket csalva ki a gépből. Dühöngő türelmetlenségében ide-oda kapkodott, s a szerkezet még nagyobb lármával felelt. De mozdulni nem mozdult. Nem és nem. Clifford leállította a motort, és mérgébe fagyva ült. Constance leült a partoldalban, s a megtiport, tönkresilányított csillagvirágot nézte. “Versenyezhet-e bármi is az angol tavasszal?” “Kiveszem a magam részét az uralkodásból.” “Nem a kardot, az ostort kell kezünkbe venni.” “Az uralkodó osztályok!” A vadőr puskával, kabátban, az óvatos Flossie-val a sarkában visszament Cliffordhoz. Clifford utasította valamire a motor körül. Connie, aki nem értett ugyan a motorhoz, de defektet átélt már néhányat, jelentéktelensége tudatában türelmesen üldögélt. A vadőr ismét hasra feküdt. Az uralkodó meg a szolgáló osztályok! Mellors talpra kecmergett, s türelmesen mondta: - Na, most tessék megpróbálni. Higgadtan beszélt, mintha csak egy gyerekhez szólna. Clifford tehát megpróbálta, és Mellors gyorsan mögéje kerülve tolni kezdte. Haladtak, a munka felét a gép végezte, a többit az ember. Clifford hátrapillantott, és elsárgult mérgében. - Eltakarodjon onnan! A vadőr azonnal elengedte a támlát. - Honnan tudjam így, mire képes a motorom! - tette hozzá Clifford. A férfi letette puskáját, s magára öltötte a kabátot. Megtette a magáét. A szék szép lassan megindult hátrafelé. - Fékezz, Clifford! - kiáltotta Connie. Connie, Mellors és Clifford egyszerre mozdult; Connie és a vadőr egymást taszigálta sietségében. A szék megállt. Percnyi halálos csend. - Lám, hát mindenki kényére-kedvére ki vagyok szolgáltatva - mondta akkor Clifford, sárgán a méregtől. A másik kettő nem felelt. Mellors hátára vetette a puskáját; az arca kifejezéstelen, merev, legföljebb ha némi szórakozott türelemről árulkodott. Flossie, szorosan gazdája mögött, de szinte a lába közé bújva, gyanakvó ellenszenvvel méregette a gépet; látszott, szorong a három ember közelségében. Az élőkép megmerevedett a szétmázolt csillagvirágmezőben, szólásra senki nem vállalkozott.
- Úgy látom, tolni kell mégis - erőltetett végül hidegvért magára Clifford. Válasz semmi. Mellors szórakozott arccal hallgatott, mint aki nem hallja. Connie szorongva pillantott rá. Clifford is hátranézett. - Lenne szíves hazatolni, Mellors - rendelkezett ridegen, fensőbbségesen. - Remélem, nem mondtam semmit, amivel megbánthattam - tette hozzá nyilvánvaló ellenszenvvel. - Semmit a világon, Sir Clifford! Kívánja, hogy hazatoljam a székét? - Ha lenne szíves. A férfi nekiveselkedett, de ezúttal hasztalan: beragadt a fék. Piszkálták, rángatták; a vadőr megint egyszer levette puskáját, és nekivetkőzött. Clifford immár egy szót sem szólt. Végül a vadőr megemelte a szék hátulját, s lábát keményen megvetve forgásra nógatta a kereket. Hasztalan erőlködött, a szék visszasüppedt. Clifford két kézzel kapaszkodott a karfába. A férfi lélegzetért kapkodott. - Hagyja abba! - kiáltott rá Connie. - Ha most ön próbálná megforgatni a kereket, így ni - mutatta Mellors. - Nem! Meg ne emelje még egyszer! Hisz megszakad belé! - kiáltotta Connie, vörösen a haragtól. De a férfi csak a szemébe nézett, és biccentett. Connie, mi mást tehetett, odalépett, és készenlétbe helyezkedett a keréknél. Mellors emelt, Connie belekapaszkodott a kerékbe, a szék megbillent. - Az isten szerelmére! - kiáltott rémülten Clifford. De már vége is volt, a fék kiengedett. A vadőr követ tett a kerék alá, és félrehúzódva leült a partoldalban. Kalapált a szíve, az arca fehér volt a kiállt erőfeszítéstől, alig is volt eszméleténél. Connie nézte, és kicsi híján elsírta magát dühében. Halotti csönd. Connie látta, a férfi keze reszket a térdén. - Nem sérült meg? - lépett oda hozzá. - Nem. Nem! - fordult el szinte haraggal Mellors. Tovább nyúlt a halotti csönd. Clifford szőke tarkója nem moccant. Még a kutya is rezzenetlenül állt. Megfelhősödött az ég. Mellors végre sóhajtott egyet, orrát kifújta egy vörös kendőbe. - Ez a tüdőgyulladás, ez sokat kivett belőlem - jegyezte meg. A másik kettő hallgatott. Connie azt méregette, mennyi erő kell a szék s a testes Clifford föltaszigálásához: nehéz munka, rettentő nehéz! Még a végén csakugyan belészakad Mellors. A vadőr felállt, fogta a kabátját, s rávetette a karfára. - Készen van, Sir Clifford? - Én igen, ha maga is. Mellors lehajolt, eltávolította a követ, és nekifeküdt a széknek. Ilyen sápadtnak s ilyen távolinak soha nem látta Connie. Clifford súlyos ember, s a kaptató meredek. Connie a vadőr mellé lépett. - Hadd tolom én is!
És női mérge feltorlódó energiájával nekiveselkedett. A szék szaporábban gördült. Clifford hátranézett. - Szükséges ez? - kérdezte. - De mennyire! Meg akarod ölni ezt az embert? Ha hagytad volna, amíg a motor működött... Befejezni nem tudta, annyira lihegett máris. Lemaradt egy csöppet, a munka meglepően nehéz volt. - Lassabban, hé! - mondta mellette a férfi; szemében mosoly bujkált. - Biztos, hogy nem sérült meg? - kérdezte indulatosan Connie. A férfi megrázta a fejét. Connie a férfi kicsinek mondható, kurta ujjú, napbarnított kezét nézte. Lám, ez a kéz dédelgette. Ez idáig soha meg nem nézte. Nyugodalmas, mint a gazdája, különös belső nyugalmat sugall; Connie legszívesebben átkulcsolta volna. Elöntötte az érzés melege: milyen hallgatag, milyen hozzáférhetetlen! Mellors pedig azt érezte, új erő ébred a karjában. Bal kézzel a széket taszítva, jobbal Connie kezéhez nyúlt, gyengéd, becéző mozdulattal fogva át a csuklóját. És a lángos erő végignyargalt a hátán, s lágyékába szökkenve friss kedvvel töltötte el. Connie egy hirtelen mozdulattal odahajolt, és megcsókolta a férfi kezét. Clifford elegáns tarkója, arasznyira tőlük, nem moccant. A dombtetőn megpihentek; Connie örült, hogy arrább állhat. Titkos álmaiban barátságot szövögetett a két férfi, a férje s a gyermeke apja között: be kellett látnia, milyen ostobán reménytelen álom. Tűz és víz nem lehet ellenségesebb, mint ezek ketten. Kölcsönösen kizárják egymást. Most döbbent csak rá Connie, milyen különös, milyen szövevényes érzés a gyűlölet. Először esett meg vele, hogy határozott, tudatos, eleven haraggal gyűlölte a férjét: a föld színéről is eltörölte volna. Különös, mennyire felszabadította, mekkora életkedvvel töltötte el, hogy gyűlöl, s gyűlöletét nyíltan meg is vallja magának. Hogy így meggyűlöltem, eztán képtelen leszek vele élni, gondolta. Sík terepre érve a vadőr egyedül is elboldogult a székkel. Clifford beszélgetést kezdeményezett a feleségével, csak hogy megmutassa, mennyire felülemelkedett a történteken: Eva nénjéről beszélgettek, aki Dieppe-ben tartózkodott, meg Sir Malcolmról, aki levélben tudakolta, vele utazik-e kis autóján Velencébe Connie, vagy inkább Hildával vonatozik. - Sokkal jobb lenne vonattal menni - mondta Connie. - Nem szeretem a hosszú autótúrákat, a por miatt elsősorban. De hát majd meglátjuk, hogy dönt Hilda. - Szerintem a saját autóján akar menni, s téged is vinne magával - vélekedett Clifford. - Meglehet... Hanem most segítenem kell. Nem is képzeled, milyen nehéz ez a szék. És azzal hátulra került, s a vadőrrel vállvetve tolta a széket fölfelé a rózsálló salakon. Nem törődött vele, látja-e más. - Miért nem hagysz itt, és szólsz inkább Fieldnek? Field erős fickó - mondta Clifford. - Nem vagyunk már messze - lihegte Connie. De mire fölértek, ő is, Mellors is a verejtékét törölgette. Különös, de ez az együtt végzett munka közelebb hozta őket egymáshoz, mint bármi egyéb. - Nagyon köszönöm, Mellors - szólalt meg Clifford az ajtóhoz érve. - Másik motort kell kerítenem, ennyi az egész. Bemehetne a konyhába, kap enni valamit. Ebédidő van lassacskán. - Köszönöm, Sir Clifford, de anyámhoz készültem ebédre. Vasárnap nála szoktam enni.
- Ahogy gondolja. Mellors nyakába kanyarította a kabátját, Connie-ra nézett, tisztelgett, és elment. Connie dúlva-fúlva ment föl az emeletre. Ebédnél aztán nem türtőztette magát tovább. - Hogy lehetsz ilyen gyalázatosan kíméletlen, Clifford? - Kivel? - A vadőrrel! Ha szerinted ilyennek kell lennie az uralkodó osztálynak, őszintén sajnállak. - Miért? - Ez az ember beteg volt, gyönge még most is. Komolyan mondom, majd én megmutatnám, ha a szolgáló osztályból való lennék. Hagytalak volna, tülkölj csak. - Azt elhiszem! - Ha ő ült volna béna lábbal abban a székben, és úgy viselkedett volna veled, mint te, nem tudom, mit szóltál volna. - Drága kis evangélistám, rossz ízlésre vall, ha valaki összetéveszti a személyt a személyiséggel. - El sem képzelhetni nagyobb ízlésficamot, mint ezt a te mások iránti, undorítóan steril érzéketlenségedet. Noblesse oblige! Nagyon szép, mondhatom. Te meg a tisztelt uralkodó osztályod! - Mire kötelezne, úgy mégis, a nemességem? Hogy szükségtelen érzelmeket pazaroljak a vadőrömre? Azt már nem. A dolognak ezt a részét ráhagyom a házi evangélistámra. - Mintha ugyan nem lenne ember ő is, éppolyan, mint te! - Ember, s azonfelül a vadőröm, heti két fontot fizetek neki, és a házamban lakhat. - Fizetsz neki! Gyönyörű! És mit gondolsz, mit fizetsz meg neki azzal a két fonttal meg a házzal? - A szolgálatait. - Bah! Én bezzeg megmondanám, hova tegyed a két fontod meg a házad! - Gondolom, ő is örömmel megmondaná, ha megengedhetne magának ezt a luxust. - Te meg az uralkodás! Nem uralkodsz te, kedvesem, ne is áltasd magad. Egyszerűen több pénzed van, mint amennyi megilletne, s dolgoztatod heti két fontért az embereket, vagy pedig éhhalállal fenyegeted őket, ha nem állnak kötélnek. Ezt nevezed uralkodásnak? Tudsz valamit is róla! Belekérgesedsz, nem veszed észre? Zsarnokoskodsz a pénzeddel, mint egy zsidó, mint egy Schieber! - Milyen választékosan fejezi ki magát, méltóságos asszonyom! - Biztosíthatlak, te is roppantul választékos voltál odakinn az erdőn. Ha tudnád, hogy szégyenkeztem miattad! Az apámba tízszer több emberség szorult, mint beléd, te... te úriember! Clifford megragadta a csengőt, és dühtől sárgán csengetett Mrs. Boltonnak.
Connie dühöngve ment föl a szobájába. Ahogy ez megvásárolja az embereket, östörgött magában. Nohát, engem ugyan nem vásárolt meg, semmi szükség, hogy vele éljem le az életem. Besült egy úriember ez, azzal a celluloid lelkével! Hogy elbolondítják az embert az ilyenek a modorukkal, az álságos jólneveltségükkel! Igaz érzés annyi bennük, mint egy kaucsuk figurában. Terveket kovácsolt estére, elhatározta, kiveri a fejéből Cliffordot. Gyűlölni nem akarta: semmilyen érzelem kapcsán nem kívánt meghittebb viszonyban maradni vele. Nem akart bármit is megmutatni magából, s végképp semmit a vadőr iránti érzéseiből. Szolgáik okán régóta civódtak már: Clifford túl bizalmasnak érezte a felesége modorát, Connie ostobán érzéketlennek, mesterkélt-ridegnek tartotta Cliffordot a másokkal való érintkezésben. Ebédidőben meghiggadva tért vissza, magára öltötte régi tartózkodását. Clifford képe még mindig sárgállott: megint a májára ment a mérge, igen groteszk látvány volt. Egy francia könyvet olvasott. - Olvastál-e valamit Prousttól? - kérdezte. - Megpróbáltam, de untat. - Pedig rendkívüli író. - Meglehet, mégis untat. Az az észbontó kifinomultsága! Érzései nincsenek, csak szóáradatai az érzésekről. Belefáradtam ezekbe a fontoskodó szellemkedőkbe. - Jobb kedveled a fontoskodó állatkodókat? - Talán még őket is. A fontoskodást mindenesetre ki nem állhatom. - Nohát, nekem pedig tetszik a finomsága, ez a jólfésült prousti anarchia. - Éppen ebbe pusztul bele a lelked, nem látod? - Lám-lám, az én kis evangélista feleségem. Hiába, újra és újra itt kell megfenekleni! Connie nem tudott nem hadakozni a férje ellen. Úgy ül ott Clifford, mint valami csontváz, síri-hideg akarat-nyilait lődözve rá. Connie érezni vélte, hogyan markolja meg, s szorítja csontbordáira a csontváz. Clifford valóban fegyverben állt, s Connie valóban félt tőle egy kissé. Amint tehette, visszamenekült a szobájába, s le is feküdt rögtön. Fél tízkor azonban kibújt az ágyból, s kilopózott hallgatózni. Semmi nesz. Clifford bizonyára kártyázik Mrs. Boltonnal, remélhetőleg abba se hagyják éjfélig. Visszament a szobájába, pizsamáját a feldúlt ágyra dobta; vékony teniszruhát, annak tetejébe gyapjúruhát húzott, teniszcipőt vett föl, s végül egy könnyű kabátot. Készen volt: ha bárki meglátná, néhány perces sétára indult. Ha pedig reggel, visszajöttében látják meg, tett egy kurta sétát a harmatban, tett ilyet máskor is reggeli előtt. Egyébiránt más veszély nincs, hacsak nem keresik éjjel a szobájában. De ez nem valószínű, egy a százhoz vagy annyi sem az eshetősége. Betts nem zárta be még a házat. Este tízkor szokott zárni, reggel hétkor nyit. Connie halkan és észrevétlenül siklott ki. Fénylő félhold, ad egy kis világosságot az útra, de nem annyit, hogy meglássák a sötétszürke kabátos Connie-t. Sietősen vágott át a parkon, nem is annyira a találka izgalmától, mint inkább a szívében égő dühtől és lázadástól űzetve. Nem a legjobb lelkiállapot egy szerelmes légyottra. De hát, à la guerre comme à la guerre!
Tizennegyedik fejezet A parkkapu közelébe érve Connie meghallotta a retesz kattanását. Ott van tehát a férfi, az erdő sötétjében, és látja őt! - Milyen jókor ideértél - szólalt meg Mellors a sötétben. - Minden rendben? - Simán ment, igen. Mellors halkan behajtotta a kaput az asszony után, s kerek kis fénytócsát villantott a földre; sápadt virágok álltak nyílt kehellyel az éjszakában. Szótlanul lépkedtek, nem érintették egymást. - Biztos, hogy nem lett bajod, mikor azt a széket emelgetted? - kérdezte az asszony. - Biztos, ha mondom. - Nem múlt el nyom nélkül a tüdőgyulladásod? - Ó, semmi vész. A szívem lett csak gyengébb, és a tüdőm bír kevesebbet. Hiába, ilyen a tüdőgyulladás. - És nem szabad megerőltetned magad, igaz? - Legalábbis nem gyakran. Connie ingerülten hallgatott egy ideig. - Nagyon megutáltad Cliffordot? - kérdezte végül. - Hogy megutáltam-e? Nem én. Jobban ismerem a fajtáját, hogysem felizgatnám magam miatta. Jó előre elhatároztam, nem törődök az ilyenekkel, csináljanak, amit akarnak. - Miért, milyenek az ilyenek? - Tudod te azt, jobban is, mint én. Ismered ezeket a nőies fajta, töketlen fiatal úriembereket. - Mi az, hogy töketlen? - Mi az, mi az. Hát mi a férfi töke! Connie elgondolkozott. - Gondolod, hogy azon múlik? - kérdezte enyhén megbántódva. - Ha valaki bolond, azt mondjuk rá, nincs esze; ha gonosz, hogy nincs szíve; ha gyáva, hogy nincs vér a pucájában. És ha hiányzik belőle az a bizonyos férfias mokányság, azt mondjuk, nincs töke. Ha olyan birka, érted? - No és Clifford birka? - Az, de ráadásul még harapós is: az a fajta, aki harap, ha ellene szegülnek, hiába hogy birka. - És te nem vagy birka? - Azért talán mégsem annyira! Sárga fényt láttak meg a távolban. Connie megtorpant. - Lámpa! - mondta.
- Mindig égve hagyom a lámpám - nyugtatta meg Mellors. Megindultak, a férfi mellett lépkedett, de nem ért hozzá; Connie azon tűnődött, miért is tart vele. Mellors ajtót nyitott, bementek; a férfi azonnal behúzta a reteszt. Akár a börtön, gondolta Connie. Vöröslött a tűz, a teaüst zümmögött fölötte, az asztalon csészék. Connie egy karosszékbe telepedett a tűz mellett. Jólesett a meleg a kinti hűvösség után. - Leveszem a cipőm, átnedvesedett - mondta. Zokniba bújtatott lábát föltette a kályhaellenző fényes acélrúdjára. A férfi befordult az éléskamrába, és ennivalóval, kenyérrel, vajjal, préselt marhanyelvvel jött vissza. Connie megmelegedett, kibújt a kabátjából; Mellors átvette és az ajtóra akasztotta. - Mit iszol, kakaót, teát, kávét? - kérdezte. - Igazából nem kívánok semmit - felelt Connie, az asztalt nézve. - Te azért egyél csak nyugodtan. - Áh, nekem se fontos. Hanem a kutyát meg kell etetnem. És csöndes-eltökélten vágva át a téglapadlós szobán, ennivalót rakott ki a kutyának egy barna tálba. A spániel szorongó tekintettel nézett föl rá. - Ne te ne, itt a vacsorád, e, ne nézz má úgy, mintha nem kéne! - korholta Mellors. A tálat a lépcső alji lábtörlőre tette, majd széket húzott a falhoz, és ráült, és a lábszárvédőjét, cipőjét kezdte bontogatni. Az állat ott hagyta a tálat, gazdájához ment, és aggodalmasan nézett föl rá. Mellors komótosan gombolta lábszárvédőjét. A kutya közelebb törleszkedett. - Mi bajod, te? Nem teccik tán, hogy más is van itt? Nédd mán, micsoda kis nyőstény. No, ergye, oszt egyél. Kezét az állat fejére tette, s a szuka hozzátörleszkedett. Mellors lassan, gyöngéden húzgálta a hosszú, selymes kutyafület. - Jó van, na - mondta. - Jó van hát. Ergye vacsorálni. Ergye! És azzal székét a kutyatál felé billentette; Flossie engedelmesen odasomfordált, és enni kezdett. - Szereted a kutyákat? - kérdezte Connie. - Nem igazán. Málébbak, ragaszkodóbbak a kelleténél. A lábszárvédőtől megszabadulva, a nehéz bakancsot bontogatta. Connie elfordult a tűztől. Milyen kopár ez a kis szoba! A férfi feje fölött, a falon ízléstelen, kinagyított fénykép, fiatal pár portréja: a férfi kétségkívül ő, a merész tekintetű fiatalasszony nyilván a felesége. - Te vagy az? - kérdezte Connie. A férfi hátracsavarta fejét. - Én. Nem sokkal az esküvőnk előtt, huszonegy esztendős koromban. - Kifürkészhetetlen arccal nézte a fényképet. - Szereted ezt a képet? - Nem én. Sose is szerettem. Az asszony rakatta föl, nem én.
- Miért tűröd meg a falon, ha nem tetszik? A feleséged biztos örülne, ha nekiadnád. Mellors hirtelen támadt vigyorral nézett Connie-ra. - Talyigára hordatott mindent, amit érdemes vót elvinni. Ezt bezzeg itthagyta! - No és te miért tartod? Érzelmi okokból? - Dehogy, rá se nézek sosem. Jószerivel nem is tudtam, hogy itt van. Itt lóg attól fogvást, hogy idekőttöztünk. - Miért nem dobod tűzre? Mellors ismét hátrafordult, s a képet tanulmányozta. Förtelmes, aranyos-barna keretben simára borotvált, élénk szemű, nagyon fiatal férfi, a gallérja elég magas; a fiatal nő kövérkés, merész tekintetű, a haja bodros, blúza sötét szatén. - Nem is rossz ötlet - mondta végül. Lehúzta a bakancsát, papucsba bújt. Fölállt a székre, s leakasztotta a képet. Sápadt folt maradt utána a zöldes tapétán. - Ezt már nem érdemes leporolni - jegyezte meg, a képet a falnak támasztva. Térült, fordult, kalapácsot és fogót hozott. Visszaült a székre, és letépdeste a védőpapírt a képkeret hátáról, majd a rögzítő szögeket húzgálta ki, csöndesen, elmélyedve munkálkodva, ahogy szokott. A szögekkel végezvén kivette a hátlemezt, majd magát a fehér kartonra ragasztott fényképet. Kedvtelve nézegette. - Hát ez az, épp ilyenek voltunk - jegyezte meg -, én afféle fiatal papocska, ő meg egy erőszakos perszóna. Egy smokk és egy zsarnok. - Hadd nézzem - kérte Connie. Mellors valóban igen tisztára volt borotválva és mosdatva: egy húsz év előtti, tiszta fiatalember. De a tekintete már akkor is éber, elszánt. A nő sem látszott mindenestül zsarnokinak, bár az álla csakugyan határozott vonalú volt. Nem hiányzott belőle bizonyos vonzerő. - Nem kellene őrizgetni az ilyen képeket - vélte Connie. - Nem bizony! Sőt megcsináltatni sem kellett volna. Mellors széttördelte a térdén, s tűzre tette a kemény kartont. - Elrontja a tüzünket - mondta. Az üveget meg a hátlemezt fölvitte az emeletre. A keretet széttördelte néhány kalapácsütéssel; repedtek a gipszdarabkák. Aztán fogta, és a kamrába vitte a roncsokat. - Ezt majd holnap tesszük tűzre - jelentette ki. - Túl sok benne a gipsz. Eltakarította a törmeléket, és visszaült székére. - Szeretted a feleséged? - kérdezte Connie. - Hogy szerettem-e? Hát te szeretted-e Sir Cliffordot? Connie nem hagyta magát. - Kedvelted-e legalább? - faggatózott.
- Hogy kedveltem-e? - visszhangozta vigyorogva. - Talán még most is szívesen gondolsz rá... - Még hogy szívesen! - Mellors szeme elkerekedett. - Hát nem. Rá sem bírok gondolni fejezte be csöndesen. - Miért nem? Mellors csak a fejét csóválta. - Akkor miért nem válsz el tőle? Még a végén visszaköltözik. A férfi szúrósan nézett Connie-ra. - Mérföldre elkerül; sokkal jobban utál, mint én őt. - Majd meglátod, visszajön egy nap. - Arra ugyan várhatsz. Miköztünk vége mindennek. Beteg vagyok a látásától is. - Pedig meglehet, hogy látni fogod még. Hivatalosan nem vagytok szétválasztva, ugye? - Nem. - Akkor bizony visszajöhet, és kénytelen leszel befogadni! Mellors mereven nézte Connie-t. Végül furán biccentett. - Igazad lehet. Bolond voltam, hogy egyáltalán visszajöttem. De hát zátonyra futottam, valahová csak kellett lennem. Sodródik az ember tehetetlenül. De igazad van. Elválok, tiszta lapot nyitok. Tiszta szívből gyűlölök minden hivatalt, bíróságot, ügyvédet, de hiába, át kell esni ezen is. Elválok. És keményen összeharapta a száját. Connie némán felujjongott. - Most már jólesne egy csésze tea - mondta. A férfi fölállt, hogy elkészítse, de az arca kemény maradt. Mikor asztalhoz ültek, az asszony megkérdezte: - Miért vetted feleségül? Mikor annyival alábbvaló nálad. Mrs. Boltontól tudom. Ő sem érti, miért vetted el. Mellors mereven nézte. - Megmondhatom. Tizenhat éves koromban volt az első nőügyem. Egy ollertoni tanító lánya volt az illető, csinos, mondhatni gyönyörű teremtés. Én meg afféle reményteljes nebuló a sheffieldi gimnáziumban, franciául, németül is tudtam egy keveset, és rém nagyra voltam magammal. A lány romantikus lélek volt, gyűlölte a közönségességet. Ő kapatott rá a versekre, az olvasásra; bizonyos értelemben ő faragott embert belőlem. Megszállottan olvastam, gondolkodtam a kedvéért. Hivatalnok lettem a Butterley Offices-ben, vékonydongájú, sápadt fickó, a fejem dugig az olvasmányaimmal. És mindent, de mindent a világon megbeszéltünk mi ketten. Ami csak belefér, Perszepólisztól Timbuktuig. Fogadok, tíz grófságban nem volt párja az irodalmi műveltségünknek. Micsoda elragadtatással tudtam papolni neki! Csupa tűz voltam, mit mondjak. És a lány odáig volt értem. Végül is a szexuális téren futott zátonyra a dolog. A lányban valahogy nem volt szexualitás, legalábbis nem ott, ahol kellett volna. Én meg csak soványodtam, emésztődtem. Végül kerek perec megmondtam, legyünk szeretők. Rábeszéltem, már ahogy az lenni szokott. Hagyta magát rábeszélni. Én lobogtam, őt nem érdekelte a dolog. De egyáltalán nem. Soha. Pedig odavolt értem, szerette, ha beszélek neki,
ha csókolgatom: ilyen értelemben szenvedélyes volt. De amúgy a legkevésbé sem. És hány ilyen nő van! Én meg, ugye, éppen hogy azt akartam volna. Így aztán szakítottunk. Kegyetlen voltam, én hagytam el. Nemsoká összeálltam egy másik lánnyal, tanítónő volt; botrányba keveredett egy nős emberrel, akit kicsi híján az őrületbe kergetett. Puha, fehér bőrű lány volt, idősebb nálam, ő vitte a prímet. Hát az a nő maga volt az ördög. Majd megveszett a szerelemért, csak épp a nemiség hagyta hidegen. Ölelkezni, csókolózni, simogatózni: azt igen, az szörnyen tetszett neki, de ha rákényszerítettem magára a lényegre, hát összeharapta a fogát, és csak úgy sütött belőle a gyűlölet. Rákényszerítettem, persze hogy rá, de egy kanál vízben meg tudott volna fojtani érte. Így aztán megint hoppon maradtam. Nagyon megelégeltem: olyan nőre vágytam, akinek csakugyan kellek, és aki azt is akarja. - No és akkor jött Bertha Coutts. Kiskoromban a szomszédban laktak, közönséges népség, jól ismertem őket. Bertha Birminghamben vállalt munkát, ő azt mondta, társalkodónőnek ment, a helybéliek szerint pincérnőnek vagy minek egy szállodába. Elég az hozzá, hogy épp mikor torkig lettem azzal a másik nővel - huszonegy éves voltam -, betoppant Bertha, magakelletve, szépen öltözve, szemlátomást virulva - afféle női vagy éppen lotyós, érzéki virulásra gondolok. Én pedig éppen rémesen rossz lelkiállapotban voltam. Odahagytam a hivatalnoki állásom, mert mihasznának éreztem magam benne, és napszinti patkolókovácsnak álltam Tevershallban. Lovakat patkolni, az volt az apám munkája is, kiskoromban mindig mellette lógtam. Ezt a munkát szerettem, meg a lovakkal bánni; ezt természetesnek éreztem. Felhagytam az “uras” beszéddel is, ahogy errefelé a köznyelvi angolságot nevezik: visszatértem a tájszóláshoz. Otthon továbbra is olvasgattam, de patkolással kerestem a kenyerem, saját pónifogatom volt, úr voltam a magam kis szemétdombján. Az apám háromszáz fontot hagyott rám, mikor meghalt. Összeálltam hát Berthával, és örültem, hogy olyan közönséges. Épp azt akartam, hogy az legyen. Magam is közönséges akartam lenni. Elég az hozzá, hogy feleségül vettem, és nem bántam meg. Ezek a “tiszta” nők, mondhatni, kibéreltek szinte, és Bertha ebben a tekintetben nem volt rossz. Kívánt engem, és köntörfalazás nélkül, tudtomra is adta. Nekem persze ínyemre volt a dolog. Éppen erre volt szükségem, egy nőre, aki szereti, ha megbaszom. Hát én meg is basztam becsülettel. Azt hiszem, meg is vetett egy kicsit, amiért annyira elégedett voltam vele; néha még a reggelit is ágyba vittem neki. És Bertha hamarosan elengedte magát, nem várt rendes vacsorával, mikor megjöttem a munkából, és ha szóltam, még neki állt feljebb. Persze én se hagytam annyiban, visszakiabáltam. Egyszer, mikor hozzám vágott egy bögrét, elkaptam a tarkójánál, és a lelket is majd kiráztam belőle. Most képzeld el! De hiába, csak még inkább elszemtelenedett. Rászokott, hogy ne engedjen magához, mikor megkívántam: nem engedett soha! Elzavart, és milyen gorombán! És aztán mikor elvette a kedvem, akkor kezdett ő közeledni, mézesen-mázosan, és én mindig bedőltem neki. De ha összefeküdtünk, soha nem akarózott akkor elkészülnie, amikor nekem. Soha! Mindig csak várt. Ha félóráig tartottam magam, hát ő még tovább. És ha már nem bírtam és elkészültem, akkor látott csak munkához, és nekem mozdulnom se volt szabad őbenne, amíg vergődve, kiáltozva ki nem elégítette magát; addig szorongatott, gyűrködött a lába között, amíg nagy boldogan el nem élvezett. Akkor aztán azt mondta, hű, de csodás volt! Lassacskán elegem lett belőle. És Bertha egyre rosszabb lett. Egyre nehezebben tudott elkészülni, szinte széjjeltépett ott alul, de igazán, mintha csőrrel szaggatna. Szavamra, azt hinné az ember, minden nőnek puha a lába köze, mint az érett füge. Hát én megmondhatom, ezeknek a hárpiáknak csőrük van a lábuk közt, és tépik vele az embert, amíg belé nem betegszik! Az önzés! Az önzés! Ez az eszeveszett tépkelődés! És még a férfiakat mondják önzőnek. Szeretném látni, ki tud megállítani egy ilyen nekibúsult, csőrös nőszemélyt, ha egyszer elkapatta magát. Mint egy hárpia! És nem tudott változtatni magán! Elmondtam neki, megmondtam, mennyire utálom ezt. És Bertha megpróbálta. Nyugton feküdt, hagyta, hogy én dolgozzam. Megpróbálta, mondom. De hasztalan. Semmi öröme nem volt benne. Az kellett neki, hogy ő legyen a karmester.
És valamiféle őrjöngő szükséglete lett ez neki, muszáj volt elengednie magát, és szaggatni, szaggatni, mintha csupán a csőrében, legkívül, a csőre hegyén lenne érzés a testében. Mondják, a régi kurvák voltak ilyenek. Valami fonák akarat, valami őrjöngő, önérvényesítő akarat volt benne, olyan, mint az iszákos nőkben. Egyszer aztán nem álltam tovább. Nem aludtunk többé együtt. Ő kezdte ezt is, egyik dührohamában, mikor látni se bírt, és mint mindig, azzal vádolt, hogy elnyomom. Külön szobába költözött. És hamar eljött az idő, mikor nem engedtem be a szobámba. Elegem lett. - Gyűlöltem ezt a helyzetet. És Bertha engem gyűlölt. De hogy gyűlölt, uramatyám, különösen a gyerek születése előtti időkben! Néha azt gondolom, merő gyűlöletből esett teherbe. Akárhogy is, a gyerek születése óta ujjal se nyúltam hozzá. Aztán kitört a háború, bevonultam. És haza sem jöttem, míg meg nem tudtam, hogy Stacks Gate-ben él azzal a fickóval. Mellors sápadtan elhallgatott. - És milyen ez a Stacks Gate-i férfi? - kérdezte Connie. - Nagydarab, pipogya fráter, mocskos szájú. Az asszony terrorizálja, és isznak mind a ketten. - Istenem, mi lesz itt, ha az a nő visszajön! - Csak rágondolni is! Akkor bizony szednem kell megint a sátorfám. Csönd lett. A kartonból szürke hamu lett a tűzben. - Egyszóval - összegezte Connie - mikor végre olyan asszonyod lett, aki kívánt is téged, sok lett a jóból. - Valahogy úgy. De még ő is jobb volt, mint ezek a nebáncsvirágok: az első patyolat-szerelmem, meg az a másik, az a mérgező illatú liliom, meg a többi. - Miért, a többi milyen volt? - A többi? Nincsen többi. Tapasztalatom szerint a nők többsége már csak olyan, hogy a férfit akarja, a nemiséget nem, de - valamit valamiért - azért azzal is megalkuszik. Az ómódibb fajta csak fekszik, mint egy tuskó, s hagyja a férfit, tegyen, ahogy jónak látja. Nem mintha bánnák, hiszen szeretik az embert. De maga a szeretkezés, az nekik semmi, sőt gusztustalan egy kissé. És a legtöbb férfinak elég is ennyi. Én meg épp ezt gyűlölöm. A ravaszabbja aztán teszi, mintha élvezné. Megjátssza a szenvedélyt. De becsapás az egész, lóvá teszik az embert. Aztán olyanok is vannak, akik szívvel-lélekkel benne vannak minden ölelkezésben-csókolózásban, a kielégülés minden fajtájában, csak épp a normális módját nem tűrik. Úgy mesterkednek, hogy az ember mindig akkor készüljön el, amikor nem ott van, ahol lennie kéne olyankor. Aztán, ugye, vannak olyanok, mint a feleségem, akiket pokoli nehéz kielégíteni, akik igazából csak maguk tudnak örömet szerezni maguknak. Nekik muszáj az aktív félnek lenni. Aztán itt lennének azok, akik teljesen halottak belül: tisztára érzéketlenek, és ezt maguk is tudják. Vannak olyanok is, akik kitessékelik az embert, mielőtt elkészülne, s az ember combján tornázgatnak, míg el nem élveznek. Főként a leszbikusok. Ijesztő, milyen sokan vannak az ilyenek, tudatosan vagy öntudatlanul. Néha azt hiszem, szinte minden nő leszbikus. - Idegenkedsz tőlük? - Meg tudnám ölni őket. Ha valaki leszbikussal kerülök össze, szűköl a lelkem, mint a veszett kutya, legszívesebben megölném az ilyet. - És ehelyett? - Odébbállok, amint lehet.
- No és szerinted a leszbikus nők rosszabbak, mint a homoszexuális férfi? - Szerintem igen! Nyilván azért, mert többet szenvedtem tőlük. Hogy elvben rosszabbak-e, azt nem tudom. Mindenesetre ha leszbikussal kerülök össze, akár tudja magáról, akár nem, vöröset látok a dühtől. Azt már nem, köszönöm szépen! El is határoztam, eztán semmi közöm nem lesz egy nőhöz sem. Maradok magamnak, megőrzöm a magányom és a tisztességem. A férfi sápadt volt, a homloka borongós. - Akkor hát bántad, mikor az utadba kerültem? - Bántam és boldog voltam. - Hát most? - Bánkódom, ha kívülről nézem: félek a bonyodalmaktól, a kínos jelenetektől, az elkerülhetetlen hadakozástól. Ha erre gondolok, a vérem is megfagy, és szenvedek. De mikor fölpezsdül a vérem, boldog vagyok. Sőt diadalmas. Tudod, már egészen megkeseredtem. Azt hittem, kiveszett a valódi nemiség az emberekből; azt hittem, nincs az a nő, aki igazán és természetesen örülne a férfinak - hacsak nem a néger nők között, csakhogy, nézzük akárhogy is, fehér emberek vagyunk, és a néger, az mintha agyagból lenne gyúrva. - Végtére örülsz-e nekem vagy sem? - kérdezte az asszony. - Örülök! Már amikor meg tudok feledkezni a többiről. Amikor a többi is ott van az eszemben, legszívesebben az asztal alá bújnék, és meghalnék. - Asztal alá bújnál? Miért? - Hogy miért? - nevette el magát Mellors. - Hát hogy elbújjak a világ elől, gyönyörűm. - Rettenetes tapasztalataid lehettek a nőkkel. - Tudod, nem vagyok képes, elbolondítani magam. Épp ez az, ami sikerül a legtöbb férfinak. Magukra erőszakolnak egyfajta viselkedést, belenyugszanak egy hazugságba. Én, hiába, nem tudom elbolondítani magam. Mindig tudtam, mit akarok a nőtől, s nem tudtam rámondani, hogy meg is kaptam, amikor nem. - Most vajon megkaptad? - Igen. Mintha megkaptam volna. - Akkor miért vagy ilyen sápadt és rosszkedvű? - Egész zsákra való rossz emlék kínoz. És talán félek is magamtól. Connie hallgatott. Későre járt. - Szerinted ennyire fontos a férfi és a nő dolga? - kérdezte végül. - Nekem igen. Az életemben a legfontosabb, hogy jó kapcsolatom legyen egy nővel. - És ha nem úgy sikerül? - Akkor meg kell lennem nélküle. Az asszony elgondolkozott, mielőtt újra kérdezte: - Úgy véled, mindig igazságos voltál a nőkkel?
- Istenemre, nem! A feleségem is én tettem olyanná, amilyen: nagyrészt az én hibám. Én rontottam el. És roppantul bizalmatlan vagyok. Ami, végtére, nem csoda. Nem olyan könnyű bárkiben is megbízni úgy igazán. Lám, úgy lehet, én is szélhámoskodom. Bizalmatlan vagyok. És olyan megtévesztő még a gyöngédség is. Connie ránézett. - De a tested iránt, mikor felpezsdül a véred, nem vagy bizalmatlan? - kérdezte. - Ugye hogy nem? - Nem bizony, sajnos. Mindig emiatt kerülök bajba. És emiatt vagyok annyira gyanakvó az eszemmel. - Na és ha gyanakvó vagy az eszeddel! Számít az? A kutya nehézkesen felsóhajtott a lábtörlőn. A tűz megroskadt a hamu alatt. - Mi aztán szép pár vagyunk, két viharvert harcos - jegyezte meg Connie. - Hát téged is megvert a vihar? - nevetett a férfi. - És lám, mégis újabb harcokba bocsátkozunk. - Igen! Félek is, igazán. - Haj-haj! A férfi fölkelt, száradni tette az asszony cipőjét, a magáét megtörölgette, s azt is közelebb állította a tűzhöz. Reggel majd bezsírozza. Aztán elpiszkálta a képkarton hamuját a fuldokló tűzről. - Lám, még hamvában is bajt okoz csak - mondta, majd gallyakat hozott be, s készítette őket a kandallóra a reggeli begyújtáshoz. Aztán kiment egy kis időre a kutyával. Mikor visszajött, azt mondta Connie: - Kimennék én is egy percre. Egyedül ment ki a sötétbe. Csillagos volt az ég. Az éjszaka virágoktól szaglott. Connie érezte, nedves cipője még jobban átnedvesedik. S érezte azt is, elmenne innen, el a férfitól és mindenkitől. Hűvös volt. Connie megborzongott, visszament a házba. A férfi ott ült a pislákoló tűznél. - Huhh! Hideg van - mondta reszketve Connie. A férfi rárakta a gallyat a tűzre, s hozott másikat, míg csak vidáman föl nem lobogott a láng. A ropogó, nyargaló, sárga láng felvidította mindkettejüket, arcukat, lelküket melengette. - No ne bánkódj - fogta meg az asszony a hallgatásba burkolózó férfi kezét. - Az ember megteszi, ami tőle telik. - Haj-haj! - sóhajtott Mellors, mosolyt erőltetve arcára. Connie fölállt, és a férfi ölébe csusszant. - Ne gondolj rá! - suttogta. - Felejtsd el! A férfi magához szorította a tűz sugaras melegénél. Maga a láng is, akár a felejtés. És az asszony lágy, meleg, érett terhe! Lassacskán megpezsdült a férfi vére, s erővel, rakoncátlan energiával töltötte el a testét. - Az is lehet - szólalt meg ismét Connie -, hogy azok a nők igazán veled akartak lenni, jól akartak szeretni, csak nem ment nekik. Talán nem is az ő hibájuk volt.
- Tudom. Azt hiszed, nem tudom, micsoda törött gerincű, megtaposott egy kígyó voltam én is? Connie hevesen átölelte. Nem akarta újrakezdeni a gyötrelmet, mégis erre kényszerítette valami visszás erő. - De most már nem vagy az - bizonygatta. - Most már nem vagy törött gerincű, megtiport kígyó. - Nem is tudom, mi vagyok. Rossz napoknak nézünk elébe. - Ugyan már! - simult hozzá még szorosabban Connie. - Miért? Miért? - Mindnyájan rossz napoknak nézünk elébe - ismételte prófétáló komolysággal a férfi. - Nem igaz! Ne mondj ilyet! Mellors hallgatott, de Connie megérezte a lelkében fészkelő fekete, üres kétségbeesést. A vágy halála, a szerelem halála: sötét kétségbeesés-barlang tátong a férfiakban, elvész benne a lelkük. - És milyen hűvösen beszélsz a nemiségről - folytatta Connie. - Mintha csak a magad öröméről, a magad kielégüléséről lenne szó. Ideges ellenkedés támadt benne a férfival szemben. - Nem úgy van az! - tiltakozott a másik. - A magam örömét és kielégülését kerestem a nőkben, de soha meg nem kaptam, mert csak akkor jön el az én örömem és kielégülésem őbennük, ha ők is megtalálják a magukét énbennem, ugyanakkor. Ez az, ami soha nem sikerült. Kettőn áll a vásár. - De hiszen soha nem hittél a nőkben; bennem sem hiszel igazán. - Nem tudom, mit tesz az, hinni egy nőben. - Látod, ez az! Connie ott ült a férfi ölében, de a férfi lelke szürke volt és távoli, nem nyílt meg Connie-nak. És minden, amit az asszony mondott, csak még távolabb sodorta. - Miben hiszel, mégis? - erősködött Connie. - Nem tudom. - Semmiben, mint a többi férfi, akit ismertem - állapította meg Connie. Hallgattak egy sort. Akkor Mellors fölegyenesedett ültében, és így szólt: - Igenis, hiszek valamiben. Hiszek a gyöngédségben. És különösen hiszek a gyöngéd szerelemben, a gyöngéd szerelmeskedésben. Hiszem, ha a férfiak gyöngéd szívvel tudnának szeretkezni, és a nők gyöngéd szívvel tudnák fogadni, rendbe jönne minden. De ez a szívtelen baszás, ez maga a halál, ez elmebaj. - De velem nem szívtelenül csinálod - tiltakozott az asszony. - Most éppen veled sem akarom csinálni. Hideg a szívem, mint a rökönyödött sült krumpli. - Ó, ó - csókolta meg csúfondárosan Connie -, melegítsük föl gyorsan szegényt. - Mellors elnevette magát, de továbbra is egyenes derékkal ült. - Nem tréfa - mondta. - Mindent odaadnék egy kis gyöngédségért. De a nők nem kérnek belőle. Még te sem szereted igazán. Te is csak a jó kemény, borzongató, hideg szívű baszást
szereted, és aztán ráfogod, csupa édesség volt. Miért, talán gyöngéd vagy irántam? Egy fenét, gyanakszol rám, mint macska a kutyára. Hiába mondom, hogy kettőn áll a gyöngédség, a melegszívűség? Baszni szeretsz, nem mondom, de valami fenséges, titokzatos élménynek akarod tudni, csak hogy azzal is a magad fontosságának hízelegj. Többet ér neked, ötvenszer többet ér a magad fontossága, mint akármelyik férfi, mint az együttlét egy férfival. - Látod, ezt magadról éppúgy elmondhatod. Te is csak magad körül forogsz. - Hajjaj! Hát úgy is jó! - mondta a férfi, s megmozdult, mint aki föl akar állni. - Akkor tán hagyjuk is békén egymást. Meghalok inkább, mint hogy még egyszer hideg szívvel feküdjek le valakivel. Connie lecsusszant az öléből, a férfi fölállt. - Azt hiszed, én talán azt akarom? - kérdezte. - Remélem, nem - felelt Mellors. - De akárhogy is, te fölmégy a hálóba, én pedig idelenn alszom. Connie ránézett. A férfi sápadt volt, szemöldöke bosszúsan összevonva, távolibb, zárkózottabb nem is lehetett volna. A férfiak mind egyformák. - Nem mehetek haza reggelig - jelentette ki. - Nem is. Eredj feküdni. Negyed egy van már. - Azt már nem. Maradok! Mellors átvágott a szobán, és a bakancsába bújt. - Akkor én megyek ki! - mondta. És azzal kötni kezdte a bakancs fűzőjét. Connie csak nézte. - Várj! - mondta elhalóan. - Várj! Mi történt velünk? A férfi nem felelt, előregörnyedve kötözte a bakancsot. Múltak a percek. Connie-t ájulásszerű gyengeség környékezte, öntudatlanul állt ott, tágra nyílt szemmel, a férfit nézte, de alig is látta, s minden gondolat kiröppent a fejéből. A férfit a csönd arra késztette, hogy fölnézzen, s meglátta a tágra nyílt szemű, elveszett asszonyt. S mintha szélroham emelné, föllendült, és amúgy félbakancsosan odabotorkált hozzá, s karjaiba zárva, testét megsebzett testéhez szorította. És csak szorította, és az asszony csak maradt. Mígnem a férfi vakon tapogatózó keze rátalált a ruha alatt rejlő sima asszonyi melegségre. - Kincsem! - mormogta. - Kicsi kincsem! Ne pörlekedjünk! Ne pörlekedjünk soha-soha többé! Iszen szeretlek, iszen milyen jó csak hozzád érni is! Ne pörölj velem! Soha-soha-soha! Legyünk szépen együtt. Connie a férfira emelte arcát. - Ne izgasd fel magad - mondta higgadtan. - Annak semmi értelme. Igazán együtt akarsz lenni velem? Állhatatos, tágra nyílt tekintettel nézte a férfit. A férfi elhallgatott, elfordította az arcát. Egész teste mozdulatlanná dermedt, de el nem húzódott. Aztán fölemelte a fejét, s az asszony szemébe nézve, különös, csúfondáros kis mosolyával mondta: - Igen, igen. Akarom csakugyan.
- De igazán? - Igazán, no. Szívvel-lélekkel, minden porcikámmal. És egyre mosolygott, és egy szikra irónia és egy csepp keserűség volt a szemében. Connie hangtalanul sírt, és lefeküdtek ott, a kandalló előtti szőnyegen, és a férfi az asszonyba hatolt, és visszanyerték valamennyire a nyugalmuk. Aztán gyorsan ágyba bújtak, mert hűvös lett, és mert alaposan kifárasztották egymást. És Connie befészkelte magát a férfi karjába, és kicsikének és védelemre szorulónak érezte magát, és egykettőre elaludtak, és mély, közös álomban, mozdulatlanul feküdtek, míg a nap a fák fölé nem emelkedett, s rájuk nem köszöntött a nappal. A férfi fölébredt, s látta, világos van. A függöny be volt húzva. Meghallotta a fekete- és sárgarigók friss, hangos erdei lármáját. Fényességes reggel, fél hat, ilyenkor szokott kelni. Milyen mélyen aludt! Micsoda pompás reggel! Az asszony még összegömbölyödve, békésen aludt. A férfi megsimogatta, s az asszony rányitotta álmatag kék szemét, és öntudatlanul rámosolygott. - Hát te ébren vagy? - kérdezte a férfitól. A férfi a szemébe nézett, visszamosolygott, megcsókolta. Connie magához tért, hirtelen felült. - Csak elképzelni is, hogy itt vagyok! Körülnézett a fehérre meszelt, lejtős mennyezetű kis hálószobában; a manzárdablakon fehér függöny, összehúzva. Bútor jószerint semmi, csak egy sárga kis komód, egy szék meg a szélesnek nem mondható, fehér ágy, amin együtt feküdtek. - Csak elképzelni is, hogy együtt vagyunk! - mondta, rápillantva a férfira. Mellors feküdt, és őt nézte, ujjai Connie mellét simogatták a vékony hálóing alatt. Így, kisimulva, melegen, fiatalnak és jóképűnek látszott a férfi. Kedves, meleg volt a nézése is. Connie meg friss volt és fiatal, mint egy virág. - Ezt pedig leveszem, de tüstént - húzta át Connie a fején a vékony batiszt hálóinget. Ott ült meztelen vállal és szelíden aranyló, körtére emlékeztető kebleivel. A férfi odanyúlt, és mint két harangot, gyöngéden megrengette őket. - Vedd le te is a pizsamád! - Ugyan má!... - De bizony, vedd csak le! - rendelkezett Connie. És Mellors levette öreg pizsamakabátját, és letolta a nadrágját. Kezét és csuklóját, arcát és nyakát kivéve fehér volt, mint a tej, a bőre alatt finom, nyúlánk izmok. Connie megint olyan fájdalmasan szépnek látta, mint akkor, amikor megleste mosdás közben. A napfény arannyal szegte be a fehér függönyt. Connie be akarta hívni a napsugarakat. - Húzzuk szét a függönyt! - kérte. - Olyan szépen énekelnek a madarak. Hadd jöjjön be a napsugár! Mellors kilépett az ágyból, s háttal az asszonynak, meztelenül, fehéren, soványan az ablakhoz ment, kissé meggörnyedve elhúzta a függönyt, s kinézett egy pillanatra. Fehér és finom volt a háta, kis feneke szépségesen férfias, a tarkója vörös, finom művű, mégis erős. Nem külső, de belső erőt sugallt ez a finom, szép férfitest.
- Milyen szép vagy! - ámuldozott Connie. - Milyen tiszta, milyen finom a tested! Gyere! - tárta szét a karját. A férfi felhorgadt meztelenségében restellt megfordulni. Fölkapta ingét a padlóról, s azt tartotta maga elé. - Ne így! - tárta szét szép, karcsú karját körtekeble előtt az asszony. - Hadd lássalak! Mellors elengedte az inget, s az asszonyt nézve, némán megállt. A nap beküldte sugarát a szűk ablakon, bearanyozva a férfi combját, lapos hasát meg a vörösarany szőrzetből kiemelkedő sötét, forró, merev falloszt. Az asszony döbbent ámulattal nézte. - Milyen különös! - mondta lassan. - Milyen idegenül meredezik! Milyen nagy! Milyen sötét, mennyire magabiztos! Valóban ilyen? A férfi végigtekintett nyúlánk, fehér testén. Nevetett. Szikár mellén sötét, majdnem fekete volt a szőr. A hasa alján azonban, ahol a fallosz ágaskodott vastagon, vörösarany, eleven felhőként pompázott. - Milyen büszke! - motyogta megfélemledve Connie. - Milyen méltóságteljes! Most már értem, miért olyan erőszakosak a férfiak. De gyönyörű, igazán! Mint valami független lény! Ijesztő is egy kicsit. De igazán gyönyörű! És hozzám akar jönni! - Connie félelmében, izgalmában beharapta az alsó ajkát. A férfi szótlanul nézte az állhatatos, merev falloszt. - Aj! - szólalt meg végre halkan. - Ajhaj, fiacskám, lám, hogy bemutatkozol. Emelt fővel, ahogy dukál. A magad ura vagy, he? Törődöl is mással! Én meg semmi vagyok, he? Te vagy tán a gazda, John Thomas? Az én gazdám, asziszed? Ammán igaz, hogy arcátlanabb vagy nálamnál. Hát őtet akarod? Lady Jane-t akarnád, he? Veled is jól bevásároltam, az eccer biztos! Hogy osztán megin röhöghess rajtam, he?... Nohát, kérdezd meg tölle! Kérd meg lady Jane-től! Mondjad, nyíljatok meg, kapuk, hadd gyöjjék be a dicső király! Ajhaj, te szégyentelen! Puna, az köll neked, tudom én. Mondd meg hát lady Jane-nek, punát akarnál. John Thomas meg puna-lady Jane!... - Jaj, ne kínozd szegényt! - esdekelt Connie, s térden csúszkálva az ágy pereméig, átölelte a férfi fehér derekát, s magához húzva, rengő mellével érintette a lüktető, meredt falloszt, letörölve hegyéről a nedvességet. Szorosan ölelte a férfit. - Feküdj le! - mondta Mellors. - Feküdj le hát! Erissz! Ez egyszer nagy sietségben volt. Később, miután elnyugodtak, az asszony megint kitakarta a férfit, rá kellett csudálkoznia a fallosz misztériumára. - Most meg, lám, kicsiny és puha, mint egy kicsi életrügy! - mondta, s kezébe vette az ellágyult kis péniszt. - Hát nem csodálatos?! Milyen különváló, milyen furcsa! És milyen ártatlan. És milyen mélyen tud belém hatolni! Ne sértegesd, soha többé, hallod-e? Ő az enyém is. Nemcsak a tied. Az enyém! Olyan csodás, olyan ártatlan! - dédelgette lágyan a péniszt. A férfi nevetett. - Áldott legyen a kötelék, mely nyájas szerelembe nyűgözi szíveinket - mondta. - Úgy legyen! - helyeselt Connie. - Még mikor ilyen kicsi és puha, akkor is, érzem, őhozzá van kötve a szívem. És milyen csodás a szőröd is! Mennyire más! - Az ottan a John Thomas haja, nem az enyém.
- John Thomas! John Thomas! - ismételte Connie, s egy futó csókot lehelt a mozdulófélben lévő, puha péniszre. - Ajahaj - nyújtózott szinte fájdalmasan a férfi. - Egyenest a lelkembe gyökeredzik ez a kis úriember. Úgy ám! Van, hogy nem tom, mit kezdjek vele. Mer bizony hogy rettentően önfejű, és nem könnyű a kedvére tenni. Mégis kár lett vóna megölni. - Nem csoda, hogy a férfiak is félnek tőle! - mondta Connie. - Bizony rettentő. Megreszketett a férfi teste, ahogy tudata ismét csapást változtatva lefelé kezdett áramlani. Tehetetlen volt a pénisszel szemben, mely lassú, lágy hullámokban telt ki egyre jobban, hogy végül megkeményedve, gőgösen, mereven tornyosuljon ismét. Az asszony is reszketett, miközben figyelte. - Fogadd hát! Fogadd el, iszen a tied! - mondta a férfi. És Connie reszketett, és vajként olvadozott a lelke. Mondhatatlan gyönyör élesen lágy hullámai csaptak át fölötte, mikor belényomult a férfi, s egyre áradt benne a különös, olvatag borzongás, míg a végső, vak gyönyörhullám mindenestül magával nem sodorta. A férfi meghallotta a hét órát jelző Stacks Gate-i sziréna távoli jaját. Hétfő volt. Megreszketett, s az asszony mellére bújva, fülére szorította kétfelől a lágy emlőket, hogy semmit ne halljon. Connie nem hallotta a szirénát. Tökéletes nyugalomban, áttetszőre fürdött lélekkel feküdt. - Föl kéne kelned, nem? - motyogta Mellors. - Hány óra? - kérdezte fakó hangon Connie. - Az imént fújtak hetet. - Akkor bizony muszáj. Keserülte, mint mindig, a külvilág tolakodó kényszerét. Mellors felült, és üres tekintettel nézett ki az ablakon. - Ugye, szeretsz? - kérdezte komolyan az asszony. A férfi lenézett rá ültéből. - Iszen tudod, amit tudsz. Minek azt kérdeni! - mondta csöppnyi ingerültséggel. - Azt szeretném, hogy tartóztass, nem azt, hogy elküldjél. A férfi szeméből sötét, lágy, gondolattalan melegség sütött. - Mikor? Most? - Most, igen, a szívedben. Mert akkor hamarosan visszajövök, hogy veled éljek, örökké. A férfi meztelenül, lehorgasztott fővel, gondolkodni képtelenül ült az ágy szélén. - Talán nem akarod? - faggatta Connie. - Aj! És akkor sötét szemét, melyben, akárha álomként, a tudat másféle lángja lobbant, az asszonyra függesztette.
- Ne faggatózz most - kérte. - Haggyál békén. Szeretlek, no. Szeretem, ahogy itt fekszöl. Szépséges egy ilyen szerelemmel eltelt asszony, és a puna csudás. Szeretlek, szeretem a lábod, a figurád, az asszonyságod. Szeretem az asszonyságod. Szívemből-lelkemből szeretlek. De ne kérdezzél most semmit. Hadd ne mondjak semmit. Hadd álljak meg egy kicsinyég, amíg bírok még. Osztán kérdezhetsz majd bárakármit. Hanem most haggyál békén, haggyál nekem békét! És azzal kezét gyöngéden Connie vénuszdombjára, a fényes, barna szeméremszőrzetre tette, s csak ült meztelenül az ágy szélén; arcán, akár a Buddháén, időtlen elmélyedés, és a nő testén pihenő kézzel, e másféle tudat láthatatlan lángjába merítkezve várta, hogy forduljon az ár. Egy idő után ingéért nyúlt, és magára öltötte; csendben öltözködött, ránézett még egyszer a meztelenül heverő, Gloire de Dijon rózsaként aranyló asszonyra, és kiment. Connie hallotta a földszinti ajtó nyílását. És Connie csak hevert és merengett, merengett. Nem tudta indulásra szánni magát, távozni a férfi karjaiból. - Fél nyolc! - kiáltotta odalentről Mellors. Connie sóhajtott egyet, és fölkelt. A kopár kis szoba! Üres, csak a kis komód meg a keskeny ágy. De a hajópadló tisztára súrolva. És a sarokban, a manzárdablak melletti polcon könyvek, köztük kölcsönkönyvtári példányok is. Connie megnézte őket. A bolsevik! Oroszországról szóló könyvek, útleírások, értekezés az atomról és az elektronról, egy másik a föld belsejéről meg a földrengések okairól; néhány regény s három könyv Indiáról. Lám! Hát olvas ez az ember. Az ablakon bezúduló napfény rásütött Connie meztelen tagjaira. Odalenn, látta, Flossie szaladgál. A mogyoróbozót pasztellzöldben pompázott, alatta az erdei szélfű sötétebb zöldje. Fényes, tiszta reggel; röpdöső, diadalmasan éneklő madárhad. Ó, ha itt maradhatna! Ha nem lenne az a másik világ, az a szörnyű füstös-vasas! Ha ő, a férfi teremthetne neki egy új világot. Connie aláereszkedett a keskeny, meredek falépcsőn. Meg is elégednék ezzel a kis házzal, ha egy más világban, a sajátjában lenne. A férfi frissen mosdva várta, lobogott a tűz. - Ennél-e valamit? - kérdezte. - Nem. Hanem ha adnál egy fésűt. Connie követte Mellorst a mosogatókonyhába, s megfésülködött a hátsó ajtóra erősített tenyérnyi tükörben. És azzal kész is volt az indulásra. Megállt a kis előkertben, nézte a harmatos virágokat meg a bimbózó szegfű szürke ágyasait. - De szép is lenne, ha eltűnne a külvilág - mondta -, s itt élhetnénk ketten. - Nem fog eltűnni - mondta a férfi. Alig szóltak, míg átkeltek a szép, harmatos erdőn. De együtt voltak, ketten, a maguk világában. Keserves volt egyedül menni tovább Wragbybe. - Hamarosan eljövök, és veled maradok örökre - mondta búcsúzóban Connie. Mellors mosolygott, nem felelt. Connie baj nélkül, észrevétlen ért haza, s ment föl a szobájába.
Tizenötödik fejezet A reggelizőtálcán Hilda levele várta. “Apánk Londonba megy a héten. Érted jövök csütörtökhöz egy hétre, június 17-én. Légy teljesen készen, hogy azonnal indulhassunk. Nem akarok Wragbyben vesztegelni, undok egy hely. Az éjszakát valószínűleg Colemanéknál töltöm Retfordban, úgyhogy csütörtökön nálatok ebédelhetnék. Teaidőben indulhatnánk is, valószínűleg Granthamben alszunk meg. Semmi értelme Clifforddal tölteni az estét. Neki sem öröm, ha bánja, hogy elutazol.” Hát így! Lám, megint tologatják, akár egy sakkfigurát. Clifford csakugyan bánta, hogy Connie utazik, de csak azért, mert nem érezte biztonságban magát a felesége távollétében. Ha ott volt Connie, Clifford valami furcsa biztonságot érzett, s felszabadultan foglalkozott az őt érdeklő dolgokkal. Sok időt töltött a bányában, sokat küszködött szinte megoldhatatlan problémáival: hogyan bányássza ki a lehető leggazdaságosabban a szenet, s ha kibányászta, hogyan értékesítse. Tudta, rá kellene jönni, hogyan tudná ő maga hasznosítani, vagy átalakítani a bányakincseit, hogy ne kényszerüljön eladni, vagy ami még rosszabb, ne kelljen szembenéznie azzal, hogy eladni sem tudja. De ha elektromos energiát termel, azt hogyan adja el, hogyan hasznosítsa? Olajüzletekbe kezdeni egyelőre túl költséges és bonyolult. Hogy életben tartsa az ipart, még erősebben kell iparosítani: kész őrület. Őrület valóban, s csak egy őrült birkózhat meg a feladattal. Nos, Clifford valóban meg van háborodva egy kissé. Connie legalábbis így gondolta. A bányaügyekben tanúsított éleslátását, energiáját Connie az őrültség jelének vette, inspirációit az őrület sugallta inspirációknak. Clifford Connie-nak is előadta komoly terveit, s Connie ámulattal hallgatta, s hagyta, hadd beszéljen. Aztán egyszer csak elállt a beszédözön, Clifford bekapcsolta a rádiót, s üres tekintettel hallgatta, miközben, mintha csak álomban, nyilván tovább szövögette terveit. És minden este a Tommyk játékát, a huszonegyest játszotta Mrs. Boltonnal, hatpennys alapon. És kártyázás közben újfent egyfajta öntudatlanságba, valami üres révületbe vagy éppen a révület ürességébe zuhant. Connie látni se bírta ilyenkor. De mikor lefeküdt, Clifford és Mrs. Bolton tovább kártyázott, hajnali kettőig-háromig is, biztonságban, s valami különös gerjedelemben. A gerjedelem Mrs. Boltont is éppúgy elfogta, mint Cliffordot, annál is inkább, mert szinte mindig az asszony vesztett. Mondta is egy nap Connie-nak: - Az éjjel huszonhárom shillinget vesztettem Sir Clifford ellen. - És a férjem elfogadta a pénzt? - kérdezte viszolyogva Connie. - Az csak természetes, méltóságos asszony! Becsületbeli ügy, nemde? Connie kereken megmondta a véleményét, és igen mérges volt mind a kettőre. A dolognak az lett a következménye, hogy Clifford évi száz fontra emelte Mrs. Bolton fizetését, legyen miből vesztenie. Clifford, Connie-nak úgy tetszett, napról napra halottabb. Aztán nagy nehezen bejelentette, hogy tizenhetedikén utazik. - Tizenhetedikén! És mikor jössz vissza? - kérdezte Clifford. - Legkésőbb július huszadikán. - Rendben. Tehát július huszadikán.
Clifford üres tekintettel, egy gyermek tétovaságával s ugyanakkor egy vénember furcsa, vaksi ravaszságával nézte a feleségét. - De ugye, nem hagysz cserben? - Hogyhogy? - Úgy, hogy bizonyosan visszajössz? - Semmiben olyan bizonyos nem vagyok, mint hogy vissza fogok jönni - jelentette ki Connie. - Akkor jó. Július huszadikán! És megint olyan különösen nézett Connie-ra. Mégis, őszintén kívánta, hogy utazzék a felesége. Furcsa egy állapot: határozottan kívánta Connie-nak ezt az utat, hadd élje meg a kis kalandjait, s jöjjön haza állapotosan, ha lehet. És mégis, félt tőle. Connie pedig reszketett a gondolatra, hogy itt a soha vissza nem térés alkalma, most lehetne kivárni valahol, míg benne és a férfiban megérlelődik a döntés. A vadőrrel is az utazásról beszélt. - És ha megjöttem - mondta -, megmondhatom Cliffordnak, hogy el kell hagynom. És akkor nekivághatunk, te meg én. Senkinek meg se kell tudnia, hogy téged választottalak. Akár külföldre is költözhetünk, nem igaz? Afrikába, Ausztráliába. Nos? Connie-t izgalomba hozta a tervezgetés. - Nem voltál soha a gyarmatokon, ugye? - kérdezte Mellors. - Nem, hát te? - Indiában, Dél-Afrikában, Egyiptomban. - Tényleg, elmehetnénk például Dél-Afrikába! - Elmehetnénk - mondta lassan Mellors. - Miért, nincs kedved? - Nekem aztán mindegy. Nem fontos, mit csinálok. - Nem is örülsz? Miért nem? Nem leszünk szegények! Évi hatszáz fontom van nagyjából, utánaérdeklődtem. Nem valami sok, de azért elég lesz, nem? - Nekem az elégnél is több. - Ó, de szép is lesz! - Csakhogy el kell válnom, és neked is el kell, ha nem akarunk bonyodalmakat. Átgondolnivaló volt elég. Egy másik nap Connie a maga dolgai felől kérdezte a férfit. A kunyhóban ültek, vihar volt. - Boldog voltál-e, amikor hadnagy voltál, tiszt, úriember? - Hogy boldog voltam-e? No igen. Kedveltem az ezredesem. - Szeretted? - Szerettem, igen. - És ő is téged?
- Ő is. A maga módján. - Mesélj valamit róla. - Mit meséljek? A sorállományból küzdötte föl magát. Szerette a katonaságot. Agglegény volt, húsz évvel idősebb nálam. Roppantul értelmes ember volt, és mint ilyen, a hadseregben persze magára maradt; a maga módján szenvedélyes is volt, és igen jó tiszt. Míg együtt szolgáltunk, a bűvkörében éltem. Valahogy hagytam, hogy ő irányítsa az életem. Nem bántam meg máig sem. - Szomorú voltál, mikor meghalt? - Én se voltam sokkal messzebb a haláltól. De mikor fölépültem, tudtam, valami meghalt bennem. De hisz tudtam én, úgyis halállal végződhet csak ez. Mint minden, mellesleg. Connie némán emésztette a hallottakat. Odakinn tombolt a vihar. Mintha bárkában ülnének az Özönvíz hátán. - Mennyi mindenen túl vagy te már! - mondta Connie. - Gondolod? Magam is úgy érzem, túl vagyok egy vagy két halálon, a saját halálomon. És lám, itt vagyok, ragyogok, új bonyodalmakra készen. Connie mélyen elgondolkozott, ám közben a vihart hallgatta. - És miután meghalt az ezredes, már nem élvezted a tiszti mivoltodat? - Nem bizony! Siralmas egy népség az. - Mellors váratlanul elnevette magát. - Azt mondta az ezredesem: fiacskám, az angol középosztály minden falatot harmincszor rág meg, mert olyan hitvány a bele, hogy egy babszemtől is szorulást kap. Siralmasabb, nőiesebb mitugrászokat nem hordott a föld a hátán: tele mind önelégültséggel, és rettegnek még attól is, hogy a cipőfűzőjük nem úgy van megkötve, ahogy kéne, rohadtak a csontjuk velejéig, és persze mindig azt teszik, amit illik. Ez az, ami kikészít engem. Csúszni-mászni, segget nyalni, amíg el nem kopik a nyelvük, és mégis örökké ezeknek van igazuk. Beképzelt banda! Egy nemzedéknyi nőies, beképzelt, féltökű alak... Connie elnevette magát. Szakadt a zápor. - Gyűlölte őket! - Dehogy - mondta a férfi. - Nem izgatta magát. Épp csak nem szerette őket. És azért ez különbség. Mert, mint mondta, a Tommyk is éppolyan beképzeltek, töketlenek, beszariak kezdenek lenni. Már csak ez az emberiség végzete. - A közembereké, a munkásoké is? - Igen. Mindenkié. Nincs ezeknek vér a pucájukban. Az autó, a mozi, a repülőgép, az szívja ki a vérük. Én mondom, minden nemzedék hitványabbat nevel magánál, gumibélű, bádoglábú, bádogképű népséget. Pléhembereket! Valamiféle szívós bolsevizmus, az öli ki az emberből az emberit, az bálványozza ezt a mechanikus világot. Pénz, pénz, pénz! Ez a modern csürhe, ez csak abban leli igazán örömét, ha kiölheti az emberből az emberi érzést, ha vagdalt húst apríthat a régi Ádámból meg a régi Évából. Egyformák ezek mind. Egy srófra jár ez a világ, megöli az emberi valóságot: fontot ér a fitymánk, kettőt a tökünk párja. És a puna - mi lett abból is, a gépi baszás eszköze! Egy srófra jár itt minden. Pénzért vágják le a világ faszát. Pénz, pénz! Pénzen lopják ki a rittyót is belőlünk, s hagynak ott gyámoltalan kis gépek gyanánt.
Mellors arcán, ahogy ott ült a kunyhóban, csúfondáros mosoly játszadozott, de fél füllel most is az erdőt verő zivatart hallgatta, s nagy magányérzettel töltötte el a monoton suhogás. - De hát soha nem lesz ennek vége? - kérdezte az asszony. - Dehogynem. Eljön így is a megváltás a maga módján. Majd ha megölték az utolsó valódi embert is, és csak a birkák maradnak meg: fehérek, feketék, sárgák, birkák minden színárnyalatban: akkor aztán mindenki hibbant agyú lesz. Mert az épelméjűség az ember tökében gyökeredzik. Hibbant agyú lesz mindenki, és megrendezik a maguk nagy autodafé-ját. Tudod-e, hogy az autodafé hitvallás-t jelent? Úgy ám, akkor aztán elmondják a maguk nagyszerű kis hitvallását. Föláldozzák egymást. - Csak nem azt akarod mondani, hogy megölik egymást? - Éppen hogy azt, kedveském! Ha ez így megy tovább, száz év múlva jó, ha ezer ember marad ezen a szigeten. Vagy tán tíz mindösszesen. Csupa szeretetből kiirtják egymást. - Hát ez biztató. - De mennyire! Micsoda megnyugtató gondolat, hogy eltűnik az emberfaj, s hosszú-hosszú időnek kell eltelnie, amíg feltűnik egy új változat. Ha ez így megy tovább, ha az entellektüelek, a művészek, a politikusok, a gyárosok és a munkások ilyen eszeveszettül öldöklik az emberi érzéseket, az intuíciót, ha megölik az utolsó egészséges ösztönt is; ha ez ilyen mértani haladvány szerint gyorsul továbbra is, akkor lőttek az emberfajnak! Alászolgálja! A kígyó fölfalja magát, s mi marad: az űr meg a zűrzavar. De az sem lesz reménytelen. Mikor majd elvadult kutyák csaholnak Wragbyben, és elvadult bányalovak tiporják a tevershalli meddőhányót! Te Deum laudamus! Connie elnevette magát, de nem mondhatni, hogy vidáman. - Akkor hát csak örülhetsz, hogy ezek mind bolsevisták - mondta. - Örülhetsz, hogy siettetik a végpusztulást. - Örülök is. Én ugyan meg nem állítom őket. Ha akarnám, sem tudnám. - Lám, miért vagy mégis ilyen keserű? - Dehogy vagyok! Bánom is én ezt az egészet! - És ha gyermeked lesz? A férfi lehorgasztotta a fejét. - Már ahogy én látom - mondta nagy sokára -, rossz dolog, szomorú dolog gyermeket szülni erre a világra. - Jaj, nem! Ne mondd ezt - könyörgött Connie. - Hiszen gyerekem lesz, úgy lehet. Mondd, hogy örülsz neki! - és azzal kezét a férfi kezére tette. - A te örömödnek örülök is - felelt Mellors. - De szörnyű árulásnak érzem az ellen a kis megszületendő teremtmény ellen. - Nem! - szakadt ki az asszonyból a megdöbbenés. - Hiszen akkor engem sem kívánhatsz igazán! Nem kívánhatsz, ha ezt érzed! A férfi komor arccal hallgatott. Odakinn csak az eső suhogása. - Nem így van az - suttogta az asszony. - Nem egészen így. Van egy másik igazság is. - Úgy érezte, azért ilyen keserű a férfi, mert ő, Connie odahagyja, Velencébe utazik a tulajdon jószántából. És a gondolat valamicskét hízelgett is neki.
Connie megbontotta a férfi ruházatát, s hasát felfedve megcsókolta a köldökét. Aztán arcát a férfi hasához szorította, s átkarolta meleg, sima derekát. Egyedül voltak a vízözönben. - Mondd, hogy te is akarod a gyereket - kérlelte Connie, arcát Mellors hasához nyomva. Mondd, hogy akarod! - Tudod - mondta végre a férfi, s Connie megérezte a férfitestben különös remegésként végigfutó hangulatváltozást, vagy tán megkönnyebbedést. - Tudod, eszembe jut néha, mi lenne, ha megpróbálná valaki, akár itt a bányászok között! Rosszul megy a munka, keveset keresnek mostanában. Ha valaki ezzel állna elő: Ne gondoljatok már örökké csak a pénzzel. Hiszen olyan kevés, amire igazából szükség van! Ne csak a pénzért éljetek... Connie lágyan Mellors hasához dörzsölte az arcát, s kezébe fogta a heréit. A pénisz lágyan duzzadozni kezdett, de nem ütötte fel a fejét. Odakinn rázendített a zivatar. - Másér kéne élni, emberek, nemcsak azér, hogy pézt keressünk; magunknak vagy másnak, egyre megy. Kényszerítve vagyunk, tudom. Muszáj ekkis pézt keresni magunknak, és jócskán többet a főnököknek. De most ma elég legyen ebből! Abba kéne hagyni, lassan, fordítsunk hátat ennek az ipari világnak, forduljunk szépen vissza. Pézből, higgyétek meg, igen kevés is megteszi. Nekem, nektek, az uraknak és a főnököknek, de még a királynak se köll sok. Elég abból egy csöppecske. Untig elég. Csak el kéne szánni magatok, rajtatok fordul meg, kimásztok-e ebből a csávából. - Szünetet tartott, majd így folytatta: - Aszondanám nekik, nézzétek! Nézzétek csak Joe-t! Milyen szép a lépte! Micsoda eleven erő lakozik benne. Milyen szépséges! Jonah pedig, lám, esetlen és randa; hogy is ne lenne az, mikor nem akarózik összeszennie magát. Aszondanám, nézzétek meg magatok! A vállatok ferde, a lábszáratok csálé, a lábotok bal mind a kettő! Mivé is lettetek abba az átkozott munkába! Tönkresilányítottátok magatok. Minek annyit dógozni? Hányjátok le a ruhátok, és nézzetek végig magatokon. Elevenek és szépek lehetnétek, és milyenek vagytok, pocsékok, félholtak. Megmondanám nekik, meg én. Más ruhát adnék rájuk; mi lenne, ha vörös, égővörös nadrágba és kurta kis fehér zekébe bújtatnám őket! Iszen ha csak a vörösbe őttözött, szép lábuk néznék, fogadok, egy hónap alatt mások lennének! Férfiak lennének ismét! A nők meg őttözhetnek, ahogy akarnak. Mert ha a férfiak szoros, skarlátszín nadrágot viselnének, s a fenekükön szépen feszülne a vörös posztó, s fölötte a pászent fehér zeke, hát a nők is nők lennének újra! Hisz a nők is azér ilyenek, mert a férfiak nem férfiak... aztán lebontanám Tevershallt, és építenénk néhány szép házat, akkorát, hogy mind ellakhassunk bennük. Megtisztogatnánk ezt az országot. És kevés gyerekünk lenne, úgyis túl van zsúfolva ez a világ. De tán nem is papolnék a férfiaknak, csak pucérra vetkeztetném őket, és aszondanám, nézzétek meg magatok! Ez az eredménye, ha pézért dógoztok. Pézért dógoztatok! Nézzétek meg Tevershallt, milyen csúf. Miért? Azért, mer pézért dógoztatok, mikor építettétek. És nézzétek meg a leányaitok! Nem törődnek veletek, mert tik sem törődtetek velük. Mert a pézért törtétek magatok, csak arra bírtatok gondóni. Most ma nem tudtok se beszélni, se mozogni, se élni, nem tudjátok, mit tesz az, nőnek lenni! Hisz nem is éltek. Nézzétek csak meg magatok! Nagy csönd lett. Connie, míg fél füllel a szavakat hallgatta, nefelejcset tűzködött a férfi nemi szőrzetébe; a virágot még a kunyhóhoz jöttében szedte. Odakinn hűvöskésen elcsöndesedett a világ. - Négyféle szőr nő rajtad - mondta az asszony. - A melleden majdnem fekete, a hajad szőke, a bajuszod kemény és bronzvörös, és a szerelemhajad, itt ni, akár egy kis bokornyi vörösarany fagyöngy. Mind közül ez a legszebb!
A férfi lesandított a lágyékát ékítő sápadt nefelejcsekre. - Ez igen! A nefelejcsnek itt a helye, itt meg a vénuszdombon. Hanem mondd csak, a jövővel nem gondolsz? Az asszony rátekintett. - Ó, dehogynem, nagyon is. - Már csak azért, mert ha arra gondolok, hogy az ember világa halálra van ítélve, hogy magát ítélte halálra a tulajdon zsugori őrültségével, akkor bizony úgy érzem, a gyarmatok sincsenek elég messze. A Hold se lenne elég messze; visszanézve onnan is látszana a Föld, minden égitestek között a legpiszkosabb, legszörnyűbb, legízetlenebb: maga az ember szentségtelenítette meg. S ha erre gondolok, mintha epét nyeltem volna, az marna széjjel belülről, és érzem, nincs hova menekülnöm. De van úgy, hogy megfeledkezem róla. Tudom, szégyen, ami az utóbbi száz évben az emberiséggel történt: robotoló rovarrá alacsonyodott az ember, megfosztották emberségétől és a hozzá méltó élettől. Ha tehetném, minden gépet eltüntetnék a föld színéről, véget vetnék mindenestül ennek az egész ipari korszaknak, s megfeledkeznék róla, mint egy szomorú tévedésről. De mivel nem tehetem, és senki sem teheti, jobb, ha csöndben maradok, s megpróbálom élni a magam életét, már ha van egyáltalán saját életem, mert már ebben is kételkedem. Odakinn elült a mennydörgés, ám az eső, amely szintén megcsöndesedett az imént, az elvonuló vihar utolsó villámával és morajával ismét rázendített. Connie-nak nehéz volt a szíve. Olyan sokáig beszélt a férfi, és igazából nem is neki, hanem magának. Látszott, hatalmába keríti a kétségbeesés - Connie pedig boldog volt, gyűlölte a kétségbeesést. Tudta, Mellorsban most tudatosul csak, hogy ő, Connie odahagyja, és ettől lett olyan búskomor. Aprócska diadalt könyvelhetett el magának. Connie ajtót nyitott, s kitekintett az acélfüggönyként alázúduló súlyos esőre. Vágy ébredt benne, hogy kirohanjon a záporba, el innen. Fölállt, gyorsan kibújt a harisnyájából, a ruhájából, az alsóneműjéből, a férfi lélegzet-visszafojtva nézte, hogyan rezdül meg éber, hegyes, eleven melle. Teste elefántcsontszínt játszott a zöldes fényben. Gyorsan visszalépett teniszcipőjébe, s kurta, vad kacagással szaladt ki; karját széttárva, felkínálta mellét a súlyos esőnek, s a réges-rég, Drezdában tanult euritmikus tánclépésekkel iramodott neki a párálló térségnek. Különös, halvány figura, emelkedő-süllyedő; mikor meghajolt, telt csípőit verte a porzó zápor; fölegyenesedve, megperdülve, csillogó hassal közeledett, majd ismét megperdülve, meghajolva, gömbölyded tomporát kínálta, mintegy hódolatként, a férfinak, szilaj hívással tárulkozva föl előtte. Mellors fölnevetett; lehányta magáról a ruhát. Ő sem állhatta tovább. Megborzongott, mikor fehéren, meztelenül kiugrott a rézsút lendülő kemény záporba. Flossie eszelősen ugatva táncolta körül. Connie haja nedvesen tapadt a fejéhez; áthevült arccal tekintett hátra, s látta meg a férfit. Kék szeme szikrát szórt izgalmában: sarkon fordult, és űzött vadként iramodott neki az ösvénynek, nem törődve a testét vesszőző nedves ágakkal. Rohant, és a férfi semmi mást nem látott, csak az asszony nedves, kerek fejét, a futtában előrehajoló nedves hátat s a csillogó, kerek tomport: csodálatos, meggörnyedő nősténymeztelenség, menekülőben. Connie közel járt már a széles lovaglóúthoz, mikor a férfi utolérte, s meztelen karjával átölelte a lágy, nedves-meztelen asszonyderekat. Connie sikkantott egyet, fölegyenesedett, s hűvös, lágy húsa a férfi testéhez simult. A férfi vak indulattal szorította magához Connie hűvös-puha hasát, s az csakhamar fölizzott az érintésre. Záporozott rájuk az eső, gőzölgött a testük. Mellors összemarkolta az asszony szépséges, nehéz tomporát, s reszkető áhítattal, mozdulatlanul szorította magához az esőben. Aztán hirtelen hanyatt döntötte: az ösvényre huppantak az
eső tomboló csendjében, és a férfi kurtán és keményen, mint az állat, magáévá tette az asszonyt. És azzal már állt is föl, s a vizet törölgette ki a szeméből. - Gyerünk vissza! - mondta. Futásnak eredtek. A férfi egyenesen, gyorsan szaladt a kunyhó felé, nem szerette az esőt. Connie nem sietett, meg-megállt nefelejcset, kakukkszegfűt, csillagvirágot szedni, szaladt néhány lépést, a távolodó férfit nézte. Mikor lihegve, virággal a kézben betoppant a kunyhóba, pattogott a tűz a kandallóban. Connie hegyes melle emelkedett-süllyedt, haját fejéhez tapasztotta az eső, arca pirosra gyúlt, testén fénylő patakokban csorgott a víz. Így, tágra nyílt szemmel, lélegzetvesztve, nedves kis fejével, víztől csöpögő, telt csípőjével egészen más embernek látszott. A férfi fogta a régi lepedőt, ledörzsölte vele az asszonyt, s az mozdulatlanul tűrte, mint a gyermek. Aztán, miután magukra csukta az ajtót, Mellors is megtörülközött. Egyre nagyobb lángot vetett a tűz. Connie a lepedő szabad végébe fúrta a fejét, s nedves haját dörzsölgette. - Veszekedni fogunk, ha közös törülközőt használunk - szólalt meg a férfi. Connie borzas fejjel tekintett föl egy pillanatra. - Nem! - mondta tágra nyílt szemmel. - Hisz ez nem is törülköző, csak egy lepedő. És azzal tovább szárítgatta a haját, s Mellors is a magáét. Katonai pokrócot terítettek a vállukra, de nem húzták össze elöl a testükön, s úgy ültek, még egyre lihegve, a tűz elé, egy fatörzsre. Connie-nak nem tetszett a pokróc durva érintése, de a lepedő csupa víz volt. Ledobta magáról a pokrócot, s a kandalló elé térdelve a tűzhöz hajolt, és fejét rázogatva szárította a haját. A férfi Connie csípőjének szépséges ívét csodálta. Milyen gazdag, szép hajlattal siklik át a tompor súlyos kerekdedségébe! És a test titkos kapui, a farpofák titkos melegébe zárva! A férfi megsimogatta az asszony fenekét, hosszasan, gyengéden elidőzve a hajlatoknál, a tompor kerek dombján. - Micsoda csuda egy segged van, te lány - mondta a dialektus dédelgető, reszelős torokhangján -, ilyen segge senkinek sincs. Tied a legszebb női segg a világon. Minden porcikád asszonyi, hallod-e! Te asztán n em az a semmi seggű , fiú s k is fru sk a v agy, de nem ám. Épp az ilyen puha, temérdek-szép segg, ez melegíti a férfiember szívét. Ez az, ami a világot is megbírja, ha kell! És miközben beszélt, gyöngéd kézzel dédelgette az asszony domborulatait, és Connie bőre, válaszként, olvatag tűzzel sütött vissza. A férfi ujjhegye meg-megérintette a test két titkos nyílását, és Connie-ban mindannyiszor puha kis lángok lobbantak. - És accsak jó, ha pisálsz, ha kakálsz. Milyen lány is vóna az olyan, amék nem pisál, nem kakál. Connie-ból horkanásszerűen szakadt ki egy meglepett kis kacagás, de a férfi rendületlenül folytatta. - Merhogy így az igazi, így, hogy eleven szuka vagy mind a legkisebb porcikádig. Itten pisálsz, itten meg kakálsz: ide teszem, ládd-e, a kezem, és szeretlek érte. Becsületes, büszke női segged van, ez osztán nem szégyenkezik, de nem ám! És meghitt üdvözlésként szorította tenyerét a két titkos kapura.
- Milyen jó is így - mondta. - Ha csak tíz percem vóna hátra az életemből, és ezt tudva a segged simogatnám, hát aszondanám, megérte, egész vót az életem! Fütyülök erre az iparos világra. Ez az én életem. Connie megfordult, és fölkapaszkodott a férfi ölébe. - Csókolj meg! - suttogta. Tudta, mindkettejüknek az elváláson jár az esze, s ez végre őt is elszomorította. A férfi combján lovagolt, fejét a férfi mellére hajtotta, elefántcsontfényű lába lazán széjjeltárva. A tűz reszkető fényeket vetett rájuk. A férfi lehajtott fővel az asszony testének hajlatait meg a hasa alján gyapjadzó fényes-barna szőrzetet nézte a rebbenő tűzfényben. Aztán hátranyúlt, s elvette az asztalról a virágcsokrot; a csokor még most is olyan nedves volt, hogy vízcsöppek hullottak róla az asszony bőrére. - A virág odakinn áll minden időben - mondta halkan Mellors. - Nincs neki háza. - Még csak kunyhója sincs - lehelte Connie. A férfi békés ujjakkal néhány nefelejcset tűzött a vénuszdomb selymes barna gyapjába. - Lám - mondta -, itt a helyük. Connie lesandított a barna szőrzetben megbújó sápadt, furcsa kis virágokra. - Milyen szép - mondta. - Akár az élet - viszonozta a férfi. És egy rózsaszín mécsvirágbimbót tűzött a nefelejcsek mellé. - Így e! Most osztán nem fogsz elfeledni: én vagyok ez a virág, úgy ülök ott, mint Mózes a sás közt. - Ugye, nem bánod, hogy elmegyek? - tekintett Connie sóváran a férfi arcába. A férfi arca azonban kifürkészhetetlen volt komor szemöldöke alatt; érzést semmilyent nem tükrözött. - Ahogy kedved tartja - mondta. És tájszólás nélkül beszélt. - De ha te nem akarod, itthon maradok - simult hozzá az asszony. Csönd lett. Mellors előrehajolt, és megrakta a tüzet; a lángok megvilágították hallgatag, gondolatokba mélyedt arcát. Az asszony várt, de a férfi néma maradt. - Tudod, arra gondoltam - szólalt meg ismét Connie -, hogy ha el akarok szakadni Cliffordtól, talán így a legjobb kezdeni. Gyereket akarok. És így megvan az esélyem, hogy... hogy... - Hogy néhány hazugsággal nyugtassák meg magukat - fejezte be Mellors. - Hát igen, többek között. Miért, te azt szeretnéd, hogy megtudják az igazat? - Felőlem aztán gondolhatnak, amit akarnak. - Csakhogy felőlem nem! Nem akarom, hogy hideg megvetéssel kezeljenek, addig legalábbis, amíg Wragbyben maradok. Utána aztán édes mindegy, mit gondolnak. A férfi hallgatott. - De Sir Clifford visszavár, ugye? - kérdezte aztán. - Hát persze, vissza kell jönnöm. - Újabb csönd.
- És Wragbyben fogod megszülni a gyereket? Connie átölelte a férfi nyakát. - Ha el nem viszel innen, kénytelen leszek. - Hová vihetnélek? - Akárhová! El! Minél messzebb Wragbytől. - Mikor? - Hát amikor visszajövök. - De mi értelme visszajönni, ha egyszer elmégy? Hogy aztán újból elmenj? - Jaj, hát vissza kell jönnöm. Megígértem! És olyan tiszta szívvel ígértem meg. Hiszen voltaképp hozzád jövök vissza. - A férjed vadőréhez? - Mit számít az! - Nem számít? - Mellors eltöprengett. - És mondd csak, mikor akarsz még egyszer, immár végleg elmenni? Pontosan mikor? - Hát azt még magam sem tudom. Visszajövök Velencéből, és akkor majd mindent előkészítünk. - Hogyan? - Megmondom Cliffordnak. Meg kell mondanom. - Megmondod? Mellors hallgatásba süppedt. Connie átölelte a nyakát. - Ne nehezítsd meg már ennyire a dolgom - kérte. - Milyen dolgod? - Hát azt, hogy Velencébe utazzam, és elrendezzem a dolgokat. Félmosoly, grimaszba hajló, villant a férfi arcán. - Nem teszem én nehézzé - mondta. - Csak látni szeretném pontosan, mit is akarsz. És úgy látom, magadat sem ismered eléggé. Időt akarsz nyerni, távolabb kerülni, hogy átgondolhasd a dolgot. Nem is hibáztatlak érte. Bölcsen teszed. Az is megtörténhet, hogy Wragby úrnője akarsz maradni. Nem hibáztatlak: én nem tudok neked Wragbyt kínálni. Igazság szerint tudod, mit várhatsz tőlem. És persze igazad van. Komolyan mondom! Meg aztán nehéz szívvel mennék veled, nehéz szívvel enném a te kenyered. Ezt is meg kell fontolni. Connie visszavágásfélét érzett ki a szavakból. - De azért kellek neked, nem? - kérdezte. - Hát én neked? - Te is tudod, hogy kellesz. Ez nyilvánvaló. - No igen. És mikor kellek neked? - Mondtam már, ha megjövök, mindent elrendezünk. De most valahogy kifogytam a lélegzetből. Nyugalomra, tisztánlátásra van szükségem.
- Ez az. Nyugalomra és tisztánlátásra! Connie némiképp megbántva érezte magát. - De ugye, megbízol bennem? - kérdezte. - Teljes mértékben! Connie meghallotta a csúfondáros felhangot. - Akkor hát mondd meg nekem - szegezte neki a kérdést -, szerinted jobb, ha nem megyek Velencébe? - Bizonyos, hogy jobb, ha mégy - felelt hűvösen, enyhén csúfondárosan a férfi. - Csütörtökön indulok, tudtad? - Igen. Connie elgondolkozott. Végül így szólt: - És okosabbak leszünk, mire visszajövök, ugye? - Hát persze. Az a különös csöndszakadék közöttük! - Ügyvédnél voltam a válásom végett - jelentette ki a férfi kissé kényszeredetten. Connie megreszketett. - No lám. És mit mondott? - Azt mondta, korábban kellett volna; adódhatnak nehézségek. Mindazonáltal, mivel katona voltam, úgy véli, menni fog. Csak a nyakamra ne hozzam ezzel őt! - Meg kell tudnia? - Meg! Értesítést kap ő is, meg a férfi is, akivel együtt él. - Jaj, de szörnyű ez a hercehurca! Gondolom, nekünk is át kell esnünk rajta Clifforddal. Csönd lett. - No és persze - folytatta a férfi - példás életet kell élnem az elkövetkezendő hat-nyolc hónapban. Így aztán, ha elmégy Velencébe, egy-két hétig legalább nem lesz kísértésem. - Hát én vagyok a kísértésed? - simogatta meg Connie a férfi arcát. - De jó, hogy én! De most már ne gondoljunk rá többet. Megijesztesz, amikor gondolkodni kezdesz: lehengerelsz. Ne gondoljunk rá! Ha el leszek utazva, gondolkozhatunk épp eleget. No és pontosan erről van szó! Gondolkoztam, és rájöttem: el kell jönnöm hozzád még egy éjszakára, mielőtt útnak indulok. El kell jönnöm még egyszer a házadba. Csütörtökön este jó lesz? - Akkor már itt lesz a nővéred is, nem? - De igen. Azt mondta, teaidőben indulnánk. Nos, akkor fogunk indulni, de ő majd megalszik valahol, én pedig nálad! - Igen, de akkor ő is megtudja. - Úgyis el kell mondanom neki. Mellesleg célozgattam is már rá. Meg kell beszélnem Hildával. Hilda nagy segítség, roppant érzékeny. A férfi eltöprengett Connie tervén.
- Egyszóval teaidőben elindultok Wragbyből, mintha egyenest Londonba mennétek? Merre fogtok menni? - Nottinghamen és Granthamen át. - És a nővéred kitesz valahol útközben, és te visszagyalogolsz? Vagy kocsit fogadsz? Eléggé kockázatosnak látom a dolgot. - Csakugyan? Akkor mi lenne, ha Hilda hozna ide? Ő maga megalhat Mansfieldben, este áthozna ide, és értem jönne reggel. Egyszerű, nem? - És ha meglátnak? - Motorosszemüvegben leszek és fátyolban. Mellors elgondolkozott. - Hát igen - mondta aztán -, kedved szerint alakítod a dolgokat, mint mindig. - Miért, neked nem kedved szerint való? - Dehogynem, nagyon is - mondta Mellors komoran. - Végtére addig kell ütni a vasat, ameddig tüzes. - Tudod, mit gondoltam? - mondta hirtelen Connie. - Most jutott eszembe. Te vagy a Tüzes Mozsártörő Lovagja! - Lám. És te? Netán az Izzó Mozsár Úrnője? - Úgy is van! Te vagy a Mozsártörő gróf, én meg Mozsár grófnő. - Nos jó, tehát nemesi rangot kaptam. Most már John Thomas is Sir John, úgy is illik Lady Jane-hez. - Igen-igen! John Thomast lovaggá ütöttük. És ha Lady Jane virággal van övezve, neki is dukál. De úgy ám! Connie két rózsaszín mécsvirágot tűzött a péniszt övező vörösarany bozótba. - Így ni! Gyönyörű! Gyönyörű! Sir John! És azzal egy nefelejcset bújtatott a férfi sötét mellszőrei közé. - Ugye, így már nem felejtesz el? - csókolta meg a férfi mellét, s egy-egy nefelejcset tapasztva a két mellbimbóra, ismét megcsókolta. - Virágnaptárt csinálsz belőlem - nevette el magát a férfi, s a virágok lepotyogtak a melléről. - Várj egy csöppet! - mondta. Fölállt, ajtót nyitott. A verandán fekvő Flossie föltápászkodott, és ránézett. - Iszen csak én vagyok, semmi baj - mondta a gazdája. Elállt az eső. Nedves, súlyos, illatozó csend. Elközelgett az este. A férfi kiment, és elindult a keskeny ösvényen, a lovaglóúttal ellentétes irányban. Az utánatekintő Connie olyannak látta távolodóban a szikár, fehér figurát, mint egy jelenést. A jelenés eltűnvén a szeme elől, mélabú fogta el. Ott állt az ajtóban, vállán a pokróccal, s nézte az ázott, mozdulatlan csöndet.
De már jött is vissza a férfi, furcsán lépkedve, virággal a kezében. Connie félt egy kissé tőle; valami nem egészen emberit látott a lényében. A férfi közelebb érve a szemébe nézett, de Connie nem fogta föl a tekintet értelmét. Mellors harangcámolyt és mécsvirágot, frissen kaszált szénát, tölgyrügyeket és apró bimbójú loncot hozott. A bolyhos-barkás fiatal tölgyágakat az asszony melle köré fonta, csillagvirágot és mécsvirágot tűzdelt közé, a köldökébe egy rózsaszín mécsvirágot ültetett, a vénuszdomb gyapját nefelejccsel és szagos mügével tűzdelte tele. - Íme, teljes pompádban! - mondta. - Lady Jane menyegzőt ül John Thomasszal. Magát is fölékesítette: lizinkát font a pénisze köré, a köldökébe egy jácintkelyhet illesztett. Connie kedvtelve nézte a férfi elmélyedt munkálkodását. Aztán fogta, és egy mécsvirágot tűzött a férfi bajuszába, a virág megtapadt, és ott lengedezett az orra alatt. - John Thomas feleségül veszi Lady Jane-t - jelentette ki a férfi. - Constance és Oliver penig menjen csak a maga orra után. Talán... Beszédes mozdulattal tárta szét a kezét, ám akkor eltüsszentette magát, s bajuszából és a köldökéből kipottyant a virág. Még egyet tüsszentett. - Nos? - kérdezte Connie, várva a folytatást. Mellors csöppet megütközve nézett rá. - He? - Talán micsoda? Fejezd csak be, ha elkezdted - biztatta Connie. - Ejnye csak, mit is akartam mondani? Elfelejtette. És Connie élete csalódásai közé sorolta, hogy soha meg nem tudta, mit akart mondani a férfi. Arany napsugár ragyogott fel a fák fölött. - Kisütött! - mondta Mellors. - Hogy eljárt az idő! Az idő, asszonyom, az idő! Mi az, méltóságos asszonyom, ami szárnyak nélkül is repül? Az idő! Az idő! És azzal az ingéért nyúlt. - Mondjál szépen jóccakát John Thomasnak - nézett le a péniszére. - Milyen békén elvan ott a lizinka karjában. Most osztán nem mondhatni, hogy tüzes mozsártörő vóna. Átvetette fején a flanellinget. - Ilyenkor a legkiszolgáltatottabb a férfiember - mondta, mikor előbukkant a feje. - Mikor az ingét húzza, mintha zsákba dugná a fejét. Ezér is szeretem jobban ezeket az amerikai ingeket, csak beléjük kell bújni, mint egy zekébe. - Connie csak állt, és nézte. A férfi magára húzta és derekán begombolta az alsónadrágját. - Nézd csak Jane-t - mondta -, milyen szép a virágdíszében. Jövőre, Jinny, ugyan ki tesz rád virágot? Én-e vagy másvalaki? “Ég áldjon, virágom, Isten veled!” Hogy utálom ezt a nótát, a háború első éveiből való. - Azzal leült, és a harisnyáját kezdte húzni. Connie még mindig nem moccant. A férfi becézve a fenekére tette a kezét. - Szép kicsi Lady Jane! - mondta. - Velencében majd talán jázmint tűz a hajadba egy férfi, igen, és gránátalmavirágot az asszonyod köldökébe. Szegény kicsi Lady Jane. - Ne beszélj így! - mondta az asszony. - Azért mondod csak, hogy fájdalmat okozz.
A férfi lehorgasztotta a fejét. Dialektusban folytatta: - Aj, meglehet, hogy azér. Meglehet. Nohát, inkább nem is szóllok többé. Hanem néked is őttöznöd kell, s menned vissza abba a méltóságos angol otthonodba, abba a csudásba. Eljárt az idő. Lejárt Sir John és kis Lady Jane ideje. Vedd föl hát az üngöd, Lady Chatterley. Várj csak, várj, kurta farkú énekes kis rigómadaram, levetkeztetlek elébb. - És kivette a leveleket Connie hajából, és megcsókolta nedves haját, levette a virágot a melléről, és megcsókolta a mellét, és megcsókolta a köldökét és alább a szerelemhaját, de az oda tűzött virágokat nem bántotta. - Ők csak maradjanak, valameddig bírják - mondta. - Így e, csupasz vagy ismét, pucér seggű lány a szép kis Lady Jane-nel! Most penig öltsed fel az üngöd, osztán ergye, el ne késsen Lady Chatterley a vacsoráról, mer akkor osztán lesz ám: hát te hun jártál, szépségem? Connie nem tudta, mit mondjon, mikor a férfi ilyen tájnyelvi lendületbe jött, felöltözött hát szótlanul, és nekikészült, hogy kissé megszégyenülten visszamenjen Wragbybe. Vagy ahogy ő érezte, haza, kissé megszégyenülten. A férfi elkísérte a széles lovaglóútig. A fiatal fácánok biztonságban vészelték át fedezékükben az esőt. Mikor kiértek a lovaglóútra, Mrs. Bolton botorkált sápadtan feléjük. - Ó, méltóságos asszonyom, már azt hittük, valami baja történt! - Hát nem! Semmi bajom! Mrs. Bolton a férfi kisimult, szerelemtől megfiatalodott arcába nézett. Találkozott a tekintetük, a férfi szemében csúfondáros félmosoly. Mindig így nevetett, ha szorult helyzetbe került. Mindazonáltal kedvesen nézett az asszonyra. - Jó estét, Mrs. Bolton. Méltóságos asszonyom, innen már baj nélkül hazaérhet, én fordulnék is vissza. Jó éjszakát, méltóságos asszony. Jó éjt, Mrs. Bolton. Tisztelgett, és azzal elfordult.
Tizenhatodik fejezet Connie-t, hogy hazaérkezett, szabályszerűen vallatóra fogták. Teaidőben Clifford is kinn járt, a vihart éppen hogy megelőzve ért haza, és Chatterleyné őméltóságának csupán hűlt helyét találta. Senki nem tudta, hol lehet, csupán Mrs. Bolton vélte úgy, hogy talán az erdőben sétál. Az erdőben, ilyen ítéletidőben! Clifford ez egyszer nem tudott uralkodni az idegein: minden villámra összerezzent, minden mennydörgésre elsápadt. A világvégét sem nézhette volna rémültebben, mint ezt az égzengéses, jeges felhőszakadást. Egyre jobban belelovalta magát a rémületbe. Mrs. Bolton hiába nyugtatta. - Bizonyára a kunyhóba húzódott, ott várja ki a zivatar végét. Ne aggódjék, Sir Clifford, nem lesz semmi baja őméltóságának. - De hát mit keres az erdőben ebben az ítéletidőben! Azt mondja meg nekem valaki! Hiszen több mint két órája oda van már. Mikor ment el? - Nem sokkal az előtt, hogy ön megjött. - Nem láttam a parkban. A Jóisten tudja, hol kószál, mi történt vele! - Ugyan már, mi történt volna. Semmi. Meglássa, uram, megjön, mihelyst eláll az eső. Biztosan az tartóztatja csak. De őméltósága nem jött meg, mikor elállt az eső. Telt-múlt az idő, a nap is előbújt egy sárga fényű búcsúpillantásra, és Connie-nak se híre, se hamva. Aztán lenyugodott a nap, sötétedni kezdett, megszólalt a vacsoragong. - Hát ez rémes! - mondta magánkívül Clifford. - Utána kell küldenem Fieldet és Bettset. - Ne tegye, uram! - kiáltotta Mrs. Bolton. - Még azt hinnék, öngyilkosság vagy mi történt. Ne adjon tápot a szóbeszédnek. Engedje meg inkább, hogy magam szaladjak el a kunyhóhoz, hátha ott a méltóságos asszony. Megtalálom én, ne tessék aggódni. Némi rábeszélés után Clifford engedett. Így esett, hogy Connie a lovaglóúton a sápadt és tétova Mrs. Boltonba ütközött. - Ne vegye zokon, asszonyom, hogy a keresésére indultam! Sir Clifford annyira fölizgatta magát. Azt hitte, villámcsapás érte, asszonyom, vagy rádőlt egy fa. És már azon volt, Fielddel és Bettsszel kerestesse a holttestét. Gondoltam, csak-csak jobb, ha magam jövök már inkább. Mrs. Bolton ideges volt; látta Connie elsimult vonásain a félálomba szenderült szenvedélyt, s érezte, neheztelnek rá. - No igen. Persze - szólt Connie, s egy szóval sem többet. Hallgatagon botorkált a két asszony a nedves fűben; a levelekről hulló súlyos csöppek nagy zajjal koppantak az erdőben. A parkba érve Connie megszaporázta a lépteit. A hízásnak indult Mrs. Bolton lihegett egy kissé. - Micsoda szamárság Cliffordtól ilyen hűhót csapni! - szólalt meg végre Connie ingerülten, mintegy magában beszélve. - Hisz tudja, asszonyom, milyenek ezek a férfiak. Olyan könnyen fölizgatják magukat. Megnyugszik, mihelyst meglátja önt.
Connie dúlt-fúlt, hogy Mrs. Bolton rájött a titkára; rájött, nem lehet kétséges. Hirtelen haraggal megtorpant az ösvényen. - Azért mégiscsak szörnyű, hogy leselkednek utánam! - kiáltotta szikrázó szemmel. - Ó, méltóságos asszonyom, ne mondjon ilyet! Ha Sir Clifford kiküldi a két férfit, azok egyenest a kunyhóhoz mentek volna. Én meg azt sem tudom, hol az a kunyhó. De csakugyan! Connie arca bíborpirosra gyulladt a nyílt célzástól. Szerelmes szenvedélyében mégsem vitte rá a lélek, hogy hazudjon. Nem akart úgy tenni, mintha semmi nem lenne közte meg a vadőr között. Ránézett a félszegen, lehorgasztott fejjel álldogáló asszonyra, s megérezte benne az asszonyi szövetségest. - Nos jó - mondta. - Ha így állunk, hát azt sem bánom! - De hisz semmi nem történt, méltóságos asszonyom. Behúzódott a vihar elől a kunyhóba, nem igaz? Semmiség. Több szó nem esett a házig. Connie becsörtetett Clifford szobájába. Mérges volt rá, ingerelte Clifford sápadt, megviselt arca, dülleteg szeme. - Na végre! - reccsent rá Clifford. - Hol jártál, az ég szerelmére? Órák hosszat ebben a komisz viharban! Mi a fenét kerestél abban az istenverte erdőben? Mi a fenét, azt mondd meg! Hisz több órája elállt már az eső, több órája, érted? Van fogalmad egyáltalán, hány óra? Megőrjíted az embert, te asszony! Hol voltál? Mi az isten csudáját csináltál, azt mondd meg! - És ha nincs kedvem megmondani? - vette le kalapját s rázta meg a haját Connie. Clifford csak a szemét düllesztette; szeme fehérjén kiütközött a méreg sárgája. Nagyon megviselték az ilyen indulatrohamok: szegény Mrs. Bolton napokig érezhette az utóhatásukat. Connie hirtelen meghiggadt. - Jaj, hagyd el már - mondta szelídebben. - Ugyan hol lehettem volna? A kunyhóban vártam ki a vihar végét, gyújtottam egy kis tüzet is, és igazán nagyon jól éreztem magam. Könnyedén beszélt; nem látta értelmét, hogy tovább csigázza Cliffordot. Clifford gyanakodva nézte. - És hogy néz ki a hajad! Fogalmad sincs, hogy nézel ki, nézd meg már magad! - No igen - viszonozta higgadtan Connie. - Levettem a ruhám, és kiálltam az esőbe. Clifford némán meredt rá. - Hát te nem vagy normális! - Miért? Mert megzuhanyoztam az esőben? - És hogy tudtál megszárítkozni? - Egy öreg törülközővel, a tűznél. Cliffordnak szemlátomást szavát szegte a döbbenet. - És ha arra téved valaki? - Ugyan ki? - Ki, ki! Akárki! Teszem azt. Mellors. Csakugyan, nem jött? Jönnie kellett az este. - Jött is, később, mikor elvonult a vihar. Megetette a fácánokat.
Bámulatosan könnyen találta meg a szavakat. A szomszéd szobában hallgatózó Mrs. Bolton ámulattal adózott úrnőjének. Hogy valaki ilyen természetes könnyedséggel üsse el a kérdést! - És ha épp akkor eszi oda a fene, amikor anyaszült meztelen szaladgálsz az esőben, mint valami futóbolond? - Gondolom, holtra rémült volna, és hanyatt-homlok elmenekül. Clifford megkövülten nézte a feleségét. Hogy a tudata felszíne alatt mi zajlik, maga sem tudta. Ahhoz pedig, hogy akár egy épkézláb gondolatot is megformázzon, túlságosan izgatott volt. Okosabbat nem tehetvén, báván elfogadta hát, amit hallott. És csodálta a feleségét, mondhatni, akarata ellenére. Connie szép volt így nekipirulva, kisimulva, szerelemsimán. - Csak annyit mondhatok - jelentette ki enyésző haraggal -, hogy nagy szerencséd, ha össze nem szedtél egy tisztességes megfázást. - Ó, nem fáztam én meg - felelte Connie, de az esze a másik férfi szavain járt: tied a legszebb női segg a világon. Ó, ha megvallhatná Cliffordnak, mit mondtak neki abban a nevezetes viharban! Ha elmondhatná! Sértett királynői méltósággal vonult föl a szobájába, hogy átöltözzön. Aznap este Clifford kedves akart lenni hozzá. Egy nemrég megjelent tudományos-vallásos könyvet olvasott: nem volt idegen tőle egyfajta talmi vallásos érzés; egocentrikusan foglalkoztatta a tulajdon egója sorsa. Szokásává vált, hogy könyvekről kezdeményezzen beszélgetést Connie-val; úgy kellett létrehozni, szinte vegyi úton, beszélgetéseiket, kikeverték, mint kémikus a vegyszert, a társalgás anyagát. - Jut is eszembe - nyúlt a könyvéért -, erről mi a véleményed? Ha néhány eónnal előbbre tartanánk a törzsfejlődésben, neked sem kellene jeges esővel hűtened a tested hevét. Hol is... itt van ni, ez az!... “A világegyetem kétféle arculatát mutatja nekünk: fizikailag sorvadóban, lelkileg emelkedőben van.” Connie várta a folytatást, de Clifford nem olvasott tovább. Connie meglepetten tekintett rá. - De ha lelkileg emelkedik - kérdezte -, mi lesz azzal, amit odalent hagy, mi lesz a hátsó fertályával? - Ugyan már, nem szó szerint kell azt érteni. Az emelkedés nyilván ellentéte a sorvadásnak. - Aha. Egyszóval holmi szellemi vízfejűségre kell gondolni? - Na de most komolyan. Vicc nélkül. Nem gondolod, hogy van benne valami? Connie ismét ránézett. - Sorvadni fizikailag? Hisz napról napra kövérebb leszel, és magam sem sorvadok éppen. Vagy úgy látod, hogy a nap kisebb lett, mint rég? Nekem nem úgy tűnik. Sőt, szerintem az alma, amit Éva Ádámnak kínált, az sem lehetett sokkal nagyobb, ha nagyobb volt egyáltalán, mint a mi nagy aranyranettünk. Szerinted nagyobb volt? - Hallgasd csak, hogy folytatja: “A világegyetem lassan, a mi emberi időérzékünk szerint felfoghatatlan lassúsággal halad új, kreatív állapotok felé, amikor a fizikai világot, illetve azt, amit ma annak ismerünk, már alig is lehet majd megkülönböztetni a semmitől.” Connie jót mulatott magában. Egy sereg tiszteletlen és pajzán gondolat rajzott fel a fejében, de szólni csak ennyit szólt:
- Még egy ilyen ostoba hókuszpókuszt! Mintha ugyan felfoghatná azzal az önelégült kis eszével, ami ilyen lassan megy végbe. Szerintem arról van itt szó, hogy ez az ember egy fizikai csődtömeg, azért szeretné annak látni az egész világot is. Micsoda felfuvalkodott arcátlanság! - Jaj, hát hallgass már egy percet! Ne szakítsd félbe a nagy ember emelkedett gondolatait!... “Jelenlegi világrendünk az elképzelhetetlenül távoli múltban keletkezett, s az elképzelhetetlenül távoli jövőben sírjába fog térni. Megmarad azonban az absztrakt formák kimeríthetetlen birodalma s az örökkön változó jellegű kreativitás, melyet a tulajdon kreációi teremtenek örökkön újjá, meg az Isten, kinek bölcsességében minden formarend nyugszik”... Lám, milyen szépen mondja! Connie megvetéssel hallgatta, majd így szólt: - Szellemi vízfejűség, nem megmondtam? Még ilyen maszlagot. Az el nem képzelhetés, a sírjába térő világrend, az absztrakt formák birodalma, a változó jellegű kreativitás meg a formarendekkel összekutyult Isten! Hisz ez merő idiotizmus! - Nem tagadom, konglomerátumszerű egy kissé, afféle gázkeverék, ha úgy tetszik - engedett Clifford. - De azért van valami abban a gondolatban, hogy a világ fizikailag sorvad, lelkileg viszont emelkedik. - Csakugyan? Felőlem ugyan emelkedhet, csak engem hagyjon békén, és fizikailag idelent, ahol vagyok. - Szereted a fizikumodat? - kérdezte Clifford. - De mennyire! - mondta Connie, és erre gondolt: ilyen segge senki másnak nincs. - Ez, látod, meglepő, hiszen nyilvánvaló, hogy a fizikum csak tehertétel. Hiába, a nőktől idegen a szellemi élet felsőbbrendű gyönyöre. - Felsőbbrendű gyönyör? - visszhangozta Connie a férjére nézve. - Ez a hülyeség lenne a szellemi élet felsőbbrendű gyönyöre? Köszönöm szépen, nem kérek belőle. Maradok a testnél. A test élete valóságosabb, mint a szellemé; már amikor csakugyan életre ébred a testünk. Csakhogy a legtöbb embernek, mint ennek a te híres szélkelepednek is, fizikai hullához van ragasztva a lelke. Clifford megbotránkozva nézett föl. - A test élete - mondta - nem más, mint az állat élete. - Pontosan, és mennyivel jobb ez, mint a hivatásos hulláké! De ez így nem is igaz. Az emberi test most fog csak valódi életre ébredni. A görög korban biztatóan ébredezett már, de Platón és Arisztotelész megölte, a maradékkal pedig Jézus végzett. Most kel csak igazi életre a test, most támad föl sírjából. És az emberi test élete szép lesz, gyönyörű lesz a gyönyörű világegyetemben! - No de, drágám, ez úgy hangzik, mint egy valóságos megnyitóbeszéd! Nyaralni indulsz, tudom, de szépen kérlek, ne örvendezzél azért ilyen illetlen módon. És hidd el nekem, az Isten, légyen bárki is, lassacskán ki fogja küszöbölni a zsigereinket és az emésztőrendszerünket, s egy magasabb, szellemibb szférába fogja emelni az emberfajt. - Miért higgyek neked, Clifford, mikor úgy érzem, hogy az Isten, légyen bárki is, fölébredt valahára a zsigereimben, hogy a te szavadat használjam, s oly boldogan repes ott, akár a hajnal! Miért is higgyek neked, mikor mindannak, amit mondasz, az ellentétét érzem?
- Azt látom! És szabad kérdeznem, mi okozta benned ezt a rendkívüli változást? Mitől rohangálsz anyaszült meztelenül az esőben, mint valami bacchánsnő? Az érzéki vágytól, vagy az utazás előlegezett izgalmától? - Mind a kettőtől! Mondd csak, tényleg olyan csúnya tőlem, hogy ennyire örülök az utazásnak? - Mindenesetre csúnya, hogy ilyen nyíltan kimutatod. - Akkor hát magamba zárom. - Ugyan, ne fáradj. Komolyan, szinte rám is átragad az izgalmad. Szinte úgy érzem, magam vagyok az, aki elmegy. - Ejnye, hát miért nem jössz velem? - Letárgyaltuk mi ezt már. Igazság szerint, azt hiszem, leginkább abból táplálkozik az izgalmad, hogy egy időre búcsút mondhatsz mindannak, ami itt körülvesz. Semmi sem olyan izgalmas, átmenetileg legalábbis, mint búcsút mondani a megszokásnak... Csakhogy minden elválás egyúttal találkozást jelent máshol. És minden találkozás új kötelékeket jelent. - Nem szándékozom új kötelékeket rakni magamra. - Ne kérkedj, meghallják az istenek! Connie megfékezte magát. - Nem kérkedem. Igazad van - mondta. Mindazonáltal csakugyan örült az elválásnak; örült, hogy szakadozik a kötelék. Nem tehetett róla. Clifford nem tudott aludni aznap éjjel; addig kártyázott Mrs. Boltonnal, míg az asszony szinte meghalni is álmos nem lett. És elközelgett Hilda érkeztének a napja. Connie megbeszélte Mellorsszal, ha nem lesz akadálya az együtt töltendő éjszakának, zöld sálat akaszt ki az ablakába, ellenkező esetben pirosat. Mrs. Bolton segített csomagolni. - Jót fog tenni ez a kis levegőváltozás a méltóságos asszonynak. - Remélhetőleg. Ugye, nem bánja, hogy egy időre teljesen a maga gondjaira bízom Sir Cliffordot? - Persze hogy nem! Elboldogulok én vele. Már úgy értve, hogy minden szükségében el tudom látni. Ugye, asszonyom is úgy látja, hogy jobb bőrben van Sir Clifford? - Ó, sokkal! Maga valóságos csodát művelt azzal az emberrel. - Csakugyan? De hisz minden férfi egyforma, pólyások ezek mind, hízelegni, kedveskedni kell nekik, elhitetni velük, hogy az ő akaratuk szerint mennek a dolgok. Hát nincs igazam, méltóságos asszonyom? - Nem is tudom, nincs valami sok gyakorlatom ebben. Connie megállt foglalatossága közben. - Mondja csak, még a férjét is kényeztette? Vele is “bánni” kellett? - kérdezte, Mrs. Boltonra nézve.
Mrs. Bolton kezében is megállt a munka. - Hát - kezdte -, bizony vele is ravaszkodni kellett, és nem is keveset. De meg kell mondjam, ő aztán mindig tudta, miben sántikálok. Mégis, általában engedett nekem. - Szóval nem volt az az uralkodófajta? - Nem. Ámbár néha megláttam a tekintetéből, hogy most aztán nekem kell engednem. De rendszerint ő engedett. Nem mondhatnám, hogy uralkodófajta volt. De hisz én se voltam az. Tudtam, meddig mehetek el vele, azon túl én engedtem, még ha olykor drágán fizettem is érte. - Mi lett volna, ha olyankor sem adja be a derekát? - Nem tudom, soha nem próbáltam. Még ha nem volt igaza, de láttam, hogy el van tökélve, akkor is engedtem inkább. Lássa, nem akartam elrontani a kettőnk dolgát. És ha az ember mereven ellene szegül a férfinak, akkor vége. Ha az embernek fontos az a férfi, s ha a férfi el van szánva, muszáj engedni, akár igazunk van, akár nincs. Mert máskülönben valami törik. De azt is meg kell hagyni, hogy néha Ted engedett, mikor én makacsoltam meg magam, holott nem is volt igazam. Egyszóval már én csak azt mondom, két oldala van ennek is. - No és a betegeivel hogy boldogult? - Ó, az egészen más. Ők ilyen szempontból nem számítanak. Tudom, vagy legalábbis tudni vélem, mi az, ami a hasznukra válik, s igyekszem rávenni őket, a saját érdekükben. Egészen más ez, mint ha olyasvalakiről lenne szó, akit igazán szeret az ember. Ha van egy olyan férfi, akit szívvel-lélekkel szeretünk, akkor szinte mindenkivel könnyű szeretetteljesnek lenni. Már persze azzal, aki igényli is a szeretetet. De az mégis más. A betegek nem fontosak igazándiból. Ha volt az embernek valakije, akit igazán fontosnak érzett, kétlem, hogy valaha is még egyszer így érezhessen bárki más iránt. Megijesztette Connie-t ez a beszéd. - Úgy gondolja, csak egyszer szerethetünk igazán? - Vagy soha. A legtöbb nő soha senkit nem szeretett igazán, meg sem próbálta. Nem is tudják, mit tesz az. No persze a férfiak sem tudják. De mikor látok egy nőt, aki igazán szeret, akkor minden rokonszenvem az övé. - És maga szerint a férfiak sértődékenyek? - Azok bizony! Ha az ember a büszkeségükbe gázol. De hát a nők vajon mások? Nem, csak a mi büszkeségünk másféle, mint a férfiaké. Connie megrágta a hallottakat. Kételkedni kezdett, jól teszi-e, ha elutazik? Végtére, nem adja-e ki ezzel az embere útját, még ha csak rövid időre is? Érzi ezt Mellors is; azért olyan furcsa és gunyoros. Ámde az ember sorsát jórészt a külső körülmények gépezete határozza meg. És Connie ennek a gépezetnek a hatalmában volt már. Nem visszakozhatott a huszonnegyedik órában. Mellesleg, nem is akart. Hilda csütörtökön érkezett, kora reggel, fürge kétüléses autón, bőröndje szorosan a kocsi farára szíjazva. Tartózkodó és szűzies volt, mint mindig, de az akarata kemény. Hogy milyen pokolian kemény az akarata, azt csak a férje tudhatta volna megmondani, a férje, aki válófélben volt tőle. Hilda a válást is megkönnyítette a férjének, pedig szeretője sem volt. Elege lett egy időre a férfiakból. Látszott, megelégedéssel tölti el, hogy a maga ura, a magáé meg a két gyermekéé, akiket, megfogadta, “tisztességgel” fog fölnevelni, jelentsen ez bármit is.
Connie is csak egy bőröndöt vihetett magával, de apjához, aki vonattal megy utánuk, elküldött egy utazóládát. Sir Malcolm nem látta értelmét, hogy autón menjen Velencébe; túl forró mulatság az Olaszországban, júliusban. Majd csak szép kényelmesen, vonattal. Nemrég rándult le Skóciából. Így aztán, mint egy tartózkodó, bölcs tábornagy, maga Hilda vette kezébe a gyakorlati teendőket. Az emeleti szobában beszélgetett Connie-val. - De Hildám - mondta Connie egy kissé megszeppenve -, nekem itt kell maradnom még ma éjszakára. Nem itt: a közelben. Hilda a húgára függesztette kifürkészhetetlen, szürke szemét. Igen higgadtnak látszott, pedig könnyen méregbe tudott gurulni. - A közelben? Hol? - kérdezte lágyan. - Nem tudom, mondtam-e, szeretek valakit. - Éreztem én valami ilyesmit. - Nohát, itt lakik az illető a közelben, és vele akarom tölteni az utolsó éjszakát. Muszáj! Megígértem! Connie hajthatatlan volt. Hilda lehajtotta szép Minerva-fejét. Kis idő múltán fölnézett. - Megmondanád, kicsoda az illető? - A vadőrünk - lehelte Connie, és mélyen elpirult, mint egy megszégyenített gyermek. - Connie! - kapta föl az orrát utálkozva Hilda; a mozdulatot anyjától örökölte. - Tudom, tudom. De igazán csodálatos ember. Olyan gyöngéd - mentegette magát Connie. Hilda, ez a pirospozsgás Pallasz Athéné lehajtott fejjel töprengett. Roppantul mérges volt, de nem merte kimutatni, tudva, hogy Connie, akárcsak az apjuk, megmakacsolná magát, és végképp kezelhetetlenné válna. Igaz, Cliffordot nem állhatta Hilda: az a hűvös fölényessége, mintha ugyan lenne valaki! Úgy vélte, szégyentelenül és szemérmetlenül kihasználja Connie-t. Őszintén remélte, előbb-utóbb el is hagyja a húga. Csakhogy, a skót felső középosztály tagja lévén, gyűlölte, ha egy közülük való “lealacsonyítja” magát vagy az osztályát. Végre fölnézett. - Megbánod még - mondta. - Nem én! - kiáltotta belevörösödve Connie. - Ő a nagy kivétel. Igazán szeretem. Csodálatos szerető. Hilda eltűnődött. - Hamarosan eleged lesz belőle - jósolta -, és megéred még, hogy szégyenkezni fogsz miatta. - Nem! Hiszem és remélem, hogy gyereket szülök neki. - De Connie! - sápadt bele haragjába Hilda; szava akár a kalapácsütés. - Igenis, szülök neki, ha lehet. És büszke leszek, hogy tőle van a gyerekem. Ennek ugyan hiába beszélek, gondolta Hilda. - No és Clifford nem gyanítja?
- Dehogyis. Miért gyanítaná? - El tudom képzelni, milyen sok alkalmat adtál neki a gyanakvásra. - Nem adtam én semmit. - Meg kell mondjam, elképesztő oktalanságnak tartom ezt a ma esti programodat. Hol lakik az az ember? - A vadőrlakban, az erdő túlsó végében. - Agglegény? - Nem. Elhagyta a felesége. - Mennyi idős? - Nem is tudom. Öregebb nálam. Hildát húga minden válasza csak még jobban fölingerelte; méregbe gurult, mint az anyja szokta, egészen az őrjöngésig. De egyelőre türtőztette magát. - Ha neked lennék, lemondanék erről a ma esti kalandról - tanácsolta higgadtan. - Nem tehetem! Vele kell töltenem az éjszakát, mert ha nem, inkább el sem megyek Velencébe. Egyszerűen meg kell tennem! Hilda az apjuk természetét hallotta ki a szavakból, diplomatikusan engedett tehát. Ráállt, hogy áthajtsanak Mansfieldbe, ott vacsorázzanak, s utána, sötéttel, elfuvarozza Connie-t az ösvényig, majd másnap reggel érte menjen; ő maga Mansfieldben alszik, mindössze félórányira Wragbytől. De azért dúlt-fúlt magában. Megfogadta, nem felejti el a húgának, hogy így elrontotta az útitervet. Connie smaragdzöld sálat akasztott ki az ablakpárkányra. Hildát a mérge megenyhítette Clifford iránt. Cliffordnak legalább nem ment el az esze. És ha képtelen a nemi életre, csak annál jobb: egy dologgal kevesebb, amin veszekedni kellene. Hilda a maga részéről végzett a nemiséggel: elege volt a férfiakból, undorító, önző kis bestiák. Ha tudná Connie, mennyivel kevesebbet kell eltűrnie, mint más asszonynak! Clifford pedig rájött, hogy Hilda végül is igazán intelligens nő; pompás segítőtársa lehetne egy férfinak, ha az, mondjuk, politikai ambíciókat dédelgetne. Korántsem olyan butácska, mint Connie: Connie éretlen gyerek, nem felelős a tetteiért, ennyi a mentségére legyen mondva. Ittak egy korai teát a hallban, az ajtókat kitárták a napfénynek. Mintha mindnyájan kifogytak volna egy kissé a lélegzetből. - Isten veled, Connie-kám! Vigyázz magadra, és gyere vissza épségben. - Isten veled, Clifford. Meglásd, nem maradok el soká. - Connie is szinte gyöngéd volt. - Visz-lát, Hilda! Ugye, rajta lesz a fél szemed ezen a lányon? - Rajta lesz mind a kettő! - ígérte Hilda. - Nem engedem messzire kószálni. - No, ha így megígérted, akkor minden rendben. - Viszontlátásra, Mrs. Bolton! Tudom, ragyogóan el fogja látni Sir Cliffordot. - Megteszem, ami tőlem telik, méltóságos asszonyom. - És írjon, ha van valami újság, írja meg, hogy s mint van Sir Clifford.
- Meglesz, méltóságos asszonyom. Érezze jól magát odaát, és jöjjön vissza erőben, egészségben. Mindenki integetett. Az autó elindult. Connie hátranézett, és utoljára megnézte Cliffordot: ott ült kerekes székében a lépcső tetején. Végtére a férje, s Wragby az otthona: a körülmények tették azzá. Mrs. Chambers kaput nyitott, és jó nyaralást kívánt a méltóságos asszonynak. A gépkocsi átsuhant a parkot határoló sötét cserjés közt, s rátért az országútra, amelyen bányászok baktattak hazafelé. Hilda kisvártatva rákanyarodott a Croshill Roadra, amely, noha mellékút, Mansfieldbe vezet. Connie föltette autós szemüvegét. Mellettük, egy bevágásban a vasúti sínek futottak, nemsoká átkeltek fölöttük egy hídon. - Ez az ösvény vezet a vadőrlakhoz! - mondta Connie. - De nagy kár, hogy nem vághatunk neki egyenest Londonnak - jegyezte meg Hilda. - Kilencre már a Pall Mallen lehetnénk. - Igazán sajnálom, ne haragudj - mondta szemüvege mögül Connie. Befutottak Mansfieldbe, ebbe a hajdan romantikus, de ma már igencsak sivár bányászvároskába. Hilda megállt a szálloda előtt - címét az útikönyvből nézte ki -, és kivett egy szobát. Végképp nem érdekelte az egész história, s mérgében megszólalni is nehezére esett. De Connie-nak persze muszáj volt elmondani egyet-mást a férfi előéletéből. - Ő, ő! Örökké csak azt mondod, ő! - fakadt ki Hilda. - Hogy szoktad szólítani? - Sehogy, ő sem szólít soha a nevemen; furcsa is, ha belegondolok. Legföljebb ha Lady Jane-nek és John Thomasnak hívjuk egymást. Egyébként Oliver Mellors a neve. - No és hogy tetszik, ha majd nem Lady Chatterleynek, hanem Mrs. Oliver Mellorsnak fognak hívni? - Örülni fogok neki. Connie-val képtelenség szót érteni, gondolta Hilda. Ámbár, ha azt vesszük, hogy ez a pasas négy vagy öt évig katonatiszt volt Indiában, akkor talán nem teljesen társaságképtelen. Markáns figura, nyilvánvaló. Hilda meg is enyhült egy kissé. - Hamarosan eleged lesz belőle - mondta mindazonáltal -, és akkor aztán szégyellni fogod, hogy kapcsolatod volt vele. Az ember egyszerűen nem keveredhet a dolgozó osztályokkal. - Épp te mondod, aki világéletedben szocialista voltál, Hilda? Mikor mindig a munkások pártján állsz? - Politikai válságok idején persze hogy nekik fogom pártjukat, de éppen ezért tudom, micsoda képtelenség velük keveredni az életben is. Nem sznobságból mondom, nehogy azt hidd, hanem azért, mert annyira más az egész életritmusuk. Hilda valódi politikus entellektüelek között forgolódott: kárba veszett fáradság lett volna vitába bocsátkozni vele. Lassan telt a szállodában a jellegtelen délután, végül elköltötték jellegtelen vacsorájukat. Connie akkor kis selyemtáskájába rakott egy kevés holmit, s megfésülködött még utoljára. - Tudod, Hilda - mondta -, a szerelem azért mégiscsak csodálatos; akkor érzi csak az ember, hogy igazán él, s mintha éppen a teremtés középpontjában. - Minden moszkító ezt érzi - vetette ellen Hilda.
- Csakugyan? Hisz ez pompás! Szépségesen tiszta, hosszú este volt, még itt, a városkában is. Úgy látszott, éjjel sem lesz teljesen sötét. Hilda, aki úgy viselte neheztelését, mint valami álarcot, beindította a gépkocsit, s már robogtak is visszafelé; ezúttal a másik, a bolsoveri úton. Connie némán ült a porszemüvege és a gépkocsizósapka álcájában. Hilda ellenkezése végképp és nekibúsultan a férfi oldalára állította: tudta, tűzön-vízen kitart mellette. Elhagyva Crosshillt, bekapcsolták a fényszórókat; a bevágásban tovapöfögő, kivilágított kis vonat igazi éjszakai hangulatot teremtett. Hilda hozzákészült, hogy a hidat elhagyva rátérjen az ösvényre. Meglehetősen keményen fékezett, s lendületesen kanyarodott le az útról, fényszórói vakító fehér éket vágtak a fűvel benőtt ösvényen. Connie, körültekintve, meglátott egy emberi árnyat; kinyitotta a kocsi ajtaját. - Hát itt volnánk - mondta lágyan. De Hilda már le is kapcsolta a lámpát, és tolatni kezdett, hogy visszafordítsa a kocsit. - Üres a híd? - kérdezte kurtán. - Jöhet nyugodtan - hallatszott a férfi hangja. Hilda föltolatott a hídra, megfordult, néhány yardot gurult az úton, aztán visszatolatott az ösvényre, és megállt egy szil alatt. Kialudtak a kocsi lámpái. Connie kiszállt. A férfi ott állt a fák alatt. - Régóta vársz? - kérdezte Connie. - Nem olyan nagyon. Várták, hogy kiszálljon Hilda is. De Hilda becsapta a kocsi ajtaját, és merev derékkal, némán ülve maradt. - A nővérem, Hilda. Menjünk oda, bemutatlak neki. Hilda, bemutatom Mr. Mellorst. A vadőr kalapot emelt, de nem lépett közelebb. - Eljöhetnél velünk a házhoz, Hilda - kérlelte Connie. - Nincs messze. - Hát a kocsi? - Nyugodtan itt hagyhatod az ösvényen. Csak a kulcsát hozd magaddal. Hilda némán mérlegelt. Végül visszanézett az ösvényen. - Beállhatok a mögé a bokor mögé? - kérdezte. - Tessék csak - felelt a vadőr. Hilda tehát lassan, nagy ívben hátratolatott, míg az út felől el nem takarta a bokor, akkor kiszállt, és bezárta a kocsit. Este volt már, de a sötétség nem áthatolhatatlan. A keveset használt ösvény mentén magasan, fenyegetőn, sötéten álltak a bokrok. Friss, édes illat úszott a levegőben. Elöl ment a vadőr, utána Connie, majd Hilda, némán mind a hárman. A férfi a nehezebb szakaszokon zseblámpával világította meg az utat, s mentek tovább; a tölgyek fölött halk bagolyhuhogás kísérte őket, Flossie halkan poroszkált mellettük. Megszólalni senki nem bírt: nem volt mit mondani. Connie szíve megdobbant, mikor végre meglátta a ház sárga fényét. Félt egy kissé. Továbbra is libasorban haladtak.
A férfi kikulcsolta az ajtót, és előrement a meleg, kopár kis szobába. Álmoskás tűz vöröslött a kandallóban. Az asztalon ez egyszer igazi fehér abrosz, két tányér, két pohár. Hilda megrázta a haját, s körülnézett a kopár, komor szobában. Végül összeszedte a bátorságát, és a férfira nézett. Mérsékelten magas, szikár, jóképű ember, állapította meg. Mellors távolságtartó volt a maga higgadt módján; látszott, semmi kedve megszólalni. - Ülj le, Hilda - kínálta hellyel Connie a nővérét. - Tessék csak - mondta a férfi. - Mivel szolgálhatok, teával vagy sörrel? Elég jó hűvös a söröm. - Sört kérek - mondta Connie. - Én is egy kis sört kérnék - mondta tüntető szerénységgel Hilda. A férfi ránézett, hunyorgott. Fogott egy kék köcsögöt, és kiment a kamrába. Mire visszajött a sörrel, más volt már az arca. Connie az ajtóhoz legközelebb álló székre telepedett le, Hilda a férfiéra, amely az ablak mellett állt, háttal a falnak. - Az az ő széke - jegyezte meg halkan Connie, és Hilda fölpattant, mintha parázsra ült volna. - Ugyan má, maraggyon csak. Érezze otthol magát, nem harapunk ám mink - mondta Mellors egykedvűen. Poharat tett Hilda elé, s elsőként neki töltött a kék köcsögből. - Cigarettám, a’ sajnos nincsen, de maga tám hozott magával. Én magam nem dohányzok. Hanem ha hozhatnék valami falnivalót... - Egyenest Connie-hoz fordult: - Ennél-e egy falást? Hozok örömest. Iszen átalában nem veted meg a harapnivalót. - Különös, higgadt önérzettel beszélte a tájszólást, mintha csak vendéglős lenne, s a ház a saját fogadója. - Mit tudsz adni? - kérdezte Connie, és elpirult. - Van főtt tojásom, sonkám meg pácolt dióm, ha kedveled. Másom nemigen. - Jöhet, köszönöm - mondta Connie. - Te nem kérsz, Hilda? Hilda ránézett a férfira: - Miért beszél yorkshire-i tájszólásban? - kérdezte. - Én-e! Iszen e nem is yorkshire-i, hanem derbyshire-i beszéd. - Legyen hát derbyshire-i. Miért csinálja ezt? Az előbb még tisztán ejtette a szavakat. - Csakugyan? És mér nem fordíthatok a beszédemen, ha úgy tartsa a kedvem? Hadd beszélek már csak Derby módra, ha ugyan meg nem sértem véle. - Affektáltnak tűnik egy kissé - jegyezte meg Hilda. - No lám. Odaát Tevershallba éppeghogy a maga beszédjére mondanák ezt. És újból végigmérte az asszonyt, hűvös, távolságtartó tekintettel, mintha csak ezt mondaná: hát te meg miféle szerzet vagy? Aztán sarkon fordult, és kiment a kamrába az ennivalóért. A két nővér szótlanul ült. A férfi még egy tányért, kést, villát tett az asztalra, majd így szólt: - Most pedig, ha nem bánják, ingujjra vetkezek, ahogy mindég is szoktam.
Azzal levette és a fogasra akasztotta a kabátját, és ingujjban ült asztalhoz; krémszínű, vékony flanellinget viselt. - Tessenek csak, tessenek! - mondta. - Ne kéressék maguk. Megszegte a kenyeret, várt. Ahogy régebben Connie, Hilda is megérezte a férfi csöndjének, távolságtartásának erejét. Tekintete a férfi kicsi, érzékeny, tétlen kezére tévedt az asztalon. Ez az ember nem holmi egyszerű munkás: szerepet játszik! - Szerintem - mondta, s egy kevés sajtot tett a tányérjára - mégiscsak természetesebb lenne, ha velünk nem tájszólásban beszélgetne. Mellors ránézett, felmérte Hilda pokoli kemény akaratát. - Valóban természetesebb lenne? - kérdezte kifogástalan angolsággal. - Mondhatunk-e mi ketten akár egyetlen természetes szót is egymásnak? Hacsak maga ki nem mondja, hogy a pokolba kíván, hogy most lássam utoljára a húgát; hacsak én magam nem valami hasonló gorombasággal válaszolok, elképzelhető-e természetes szó kettőnk között? - De mennyire! - vágott vissza Hilda. - Természetesnek tartanám például a tisztességes jó modort. - Második természetünk, ugyebár - nevette el magát Mellors. - Hát azt ma nem. Elegem vót a modorból. Haggyon nekem békét! Hilda zavarba jött, egyszersmind mélységesen sértve érezte magát. Végtére adhatná valami jelét ez az alak, hogy megtisztelve érzi magát. Ehelyett még neki áll feljebb, megjátssza, mintha ugyan ő osztaná itt a tisztességet! Még ilyen arcátlanságot! Ez a szegény, megtévesztett Connie meg itt vergődik a hálójában. Némán ettek. Hilda azt figyelte, hogy bánik Mellors a késsel-villával. Be kellett ismernie, a férfi ösztönösen bár, de sokkal kulturáltabban étkezik, mint ő. Hildában volt valami skótos nehézkesség, Mellors ezzel szemben szemlátomást birtokában volt az angolokra jellemző higgadt önérzetnek. Nem lesz könnyű fölébe kerekedni ennek az embernek. De azt lesheti, hogy ő kerekedjék Hilda fölébe! - Mondja csak - szólalt meg ezúttal emberibb hangnemben Hilda -, valóban úgy gondolja, hogy megéri a kockázatot? - Micsoda és milyen kockázatot? - Ez a kaland a húgommal. Fölvillant a férfi sértő mosolya. - Kérdje meg tán őtet! És azzal Connie-ra nézett. - A magad jószántábul gyöttél, nem igaz, szépségem? Hát erővel kötlek én magamhó? Connie Hildára nézett. - Jobb lenne, ha nem akadékoskodnál, Hilda. - Gondolhatod, hogy nekem sem öröm. De valakinek csak végig kell gondolnia a dolgokat. Az embernek vigyáznia kell az élete folytonosságára, nem lehet felelőtlenül felborogatni a dolgokat. Pillanatnyi csönd.
- A folytonosság, ugye? - mondta akkor a férfi. - Merhogy az ám a fontos! Magának, teszem azt, miféle folytonosság van a maga életébe? Aszondják, válni készül. Miféle folytonosság az? A saját nyakasságának a folytonossága, megmondhatom. És azt hiszi tán, ezzel osztán kinn van a vízbül? Bele fog gebedni ebbe a maga folytonosságába, és nem is igen sokára. Nyakas asszony, meg a csökönyös akarata: ez ám a szép folytonosság! A Jóistennek hála, hogy nem nékem köll bajmolódnom az ilyennel. - Mi jogon beszél így velem? - Mi jogon, mi jogon! Hát maga mi jogon ártja bele magát a más ember dógába? Bízza csak rá mindenkire a maga folytonosságát. - Hát azt hiszi, jóember, hogy én magával törődöm? - kérdezte vészes-halkan Hilda. - Azt hát. Még ha kényszerűségbül is. Végtére szegrül-végrül a sógornőm. - Messze vagyunk még attól, biztosíthatom. - Közel vagyunk már ahhó, biztosíthatom! Megvan ám nékem is a magam folytonossága, csak annyit mondok, s nem is hitványabb, mint a magáé. És ha a maga húga hozzám gyön ekkis szívbéli gyöngéd baszásér, hát akkor nem hiába gyön. Vót már ő azelőtt is az ágyamba, nem úgy, mint maga a nagy fene folytonosságával, jó időbe legyen mondva. - Halálos csönd lett; Mellors kisvártatva így folytatta: - Én osztán nem árulok zsákbamacskát. Ha ilyen váratlan szerencse ér, hát megköszönöm a csillagzatomnak. Mer ez a lány, ebbizony öröm a férfiembernek, és az ilyenfélékrül, mint maga, éppeghogy ezt nem lehet elmondani, öreg hiba egyébiránt, mer maga se vóna rossz fajta, ha nem ilyen sülthalmód viselkednék. Egy derekas ojtás, akkéne az ilyen magafajtának. A férfi gunyoros mosolyában csipetnyi érzéki elismerés villant. - A magafajta férfiakat pedig el kellene különíteni. Rászolgálna a közönségességével meg az önző kéjvágyával! - Nem addig a’. Nagy szerencse, hogy maradt még nehány ilyen magamforma férfi. Hanem maga csakugyan rászógált a sorsára, megérdemli, hogy egyedül maradjon, mint a kisujjam. De Hilda ekkor már az ajtónál volt. Fölállt Mellors is, és a kabátjáért nyúlt. - Egyedül is odatalálok - jelentette ki Hilda. - Kötve hiszem - felelt könnyedén a férfi. Nevetséges libasorban, szótlanul bandukoltak vissza az ösvényen. Még egyre huhogott a bagoly. Meg kellene lőni, gondolta a férfi. A kocsi érintetlen volt, megeste a harmat. Hilda beszállt, indított. A másik kettő várt. - Csak azt mondom - szólt ki fedezékéből Hilda -, rá fognak jönni mind a ketten, hogy nem volt érdemes! - Az egyik ember étke a másiknak mérge - szólt vissza a sötétségből a férfi. - Nekem ételem-italom, annyi szent. Kigyúltak a fényszórók. - Aztán meg ne várass reggel, Connie! - Pontos leszek. Jó éjt! A gépkocsi lassan kúszott fel a műútra, aztán tovasiklott, s az éjszaka ismét elcsöndesedett.
Connie félénken belekarolt a férfiba, és megindultak az ösvényen. A férfi nem beszélt. Connie végül megállította. - Csókolj meg! - lehelte. - Várj, hadd higgadok meg egy kicsit. Connie mulatott magában. Nem engedte el a férfi karját; gyorsan, némán talpaltak tovább. Boldog volt, hogy a férfival lehet. Megreszketett a gondolatra, hogy Hilda el akarta szakítani tőle. Mellors hallgatása kifürkészhetetlen volt. A házba érve Connie-t majd szétvetette az öröm, hogy megszabadult a nővérétől. - Hanem szörnyű kegyetlen voltál Hildához - mondta. - Az a baj vele, hogy el nem fenekelték még idejekorán. - Miért? Igazán olyan kedves teremtés. Mellors nem felelt; higgadt, kiszámított mozdulatokkal végezte az esti teendőket. Látszott, mérges, de nem Connie-ra; Connie legalábbis így érezte. Mérgében csak még vonzóbbnak látta a férfit: annyira felizgatta ez a hallgatag befelé fordulás, hogy a lába is elgyöngült tőle. Mellors azonban ügyet sem vetett rá. Végül leült, és kezdte kifűzni a bakancsát; fölsandított Connie-ra a szemöldöke alól, melyet még mindig szigorú vonalba nyűgözött a düh. - Fölmehetnél, hallod? - szólt rá Connie-ra. - Ott a gyertya. Kurta mozdulattal biccentett az asztalon álló gyertya felé. Connie engedelmeskedett, és a férfi a lépcsőt mászó asszony csípőjének telt ívét figyelte. Az érzéki szenvedély éjszakája volt ez; Connie meglepetten s kissé vonakodva adta meg magát: testét át- meg átjárta a szenvedély perzselő tüze; más volt ez, élesebb, szörnyűbb, mint a gyöngédség parazsa, de az adott helyzetben kívánatosabb. Noha megijedt egy kissé, hagyta a férfit kedve szerint tevékenykedni, s az így felburjánzó szilaj, szégyentelen érzékiség a lelke velejéig megrázta Connie-t, mondhatni kivetkőztette magából, más asszonyt teremtett belőle. Nem volt ez igazán szerelem, de kéjelgés sem: maga volt a metszően éles, tűzként égető érzékiség, amely csontig perzseli a lelket. Kiégette a szégyent, a legmélyebb, legősibb szégyent a legtitkosabb helyeken. Connie-nak erőfeszítésébe került, hogy hagyja érvényesülni a férfit, s a maga akaratát alávesse az övének. Passzívnak és beletörődőnek kellett lennie, rabszolgát, fizikai rabszolgát csináltak belőle. De az emésztő szenvedély körüllobogta a testét, s mikor az érzékek lángja zsigereit és mellét is áthatotta, Connie csakugyan azt hitte, haldoklik; de micsoda szívszaggató, gyönyörűséges agóniában! Régebben sokat töprengett azon, mire is gondolt Abélard, mikor azt írta, hogy az Héloïse*-zal töltött szerelmes esztendejük alatt végigjárták a szenvedély minden fokozatát, kiismerték minden fortélyát. Lám, ugyanaz, mint ezer évvel ezelőtt; mint tízezer évvel ezelőtt! Ugyanaz, mint a görög vázákon, mindenütt! A szenvedély fortélyai, az érzékiség extravaganciája! És ki kell, mindörökre ki kell égetni a hamis szégyenérzetet, s az érzékiség tiszta tüzén tiszta fémet olvasztani a test leggazdagabb érceiből. Connie sokat tanult ezen a kurta nyáréjszakán. Azt hitte, bele is pusztulna szégyenébe, ha vele ilyen dolgok történnének. És lám, a szégyene pusztult el. A szégyen, amely maga a félelem; a mély, organikus szégyen, az ősi fizikai félelem, mely ott fészkel testünk mélyén, s melyet csak
az érzéki tűz irthat ki: ezt riasztotta fel és futamította meg a férfi fallikus hajtóvadászata, és Connie önmaga rengetegének a legmélyére hatolt. Úgy érezte, fölfedte önnön természetének alapjait, s minden szégyen kiégett belőle. Találkozott végre meztelen és szégyentelen érzéki lényével. Diadalt érzett, kérkedni lett volna kedve. Ez az hát! Így megy ez! Ilyen az élet! Ilyen az ember valójában! Takargatni, szégyellni való immár semmi nem maradt benne. Egy másik lénnyel, egy férfival osztotta meg végső meztelenségét. És micsoda szilaj egy ördög volt a férfi! Ördögi volt csakugyan! Erő kellett hozzá, hogy elviselje az ember. De erő kellett ahhoz is, hogy a fizikai dzsungel szívéig hatoljanak, felkutassák az organikus szégyen legmélyebben fészkelő maradványait. Ez az, amit egyedül a fallosz tárhat fel. És micsoda állhatatos erővel kutatott Connie-ban! És hogy gyűlölte félelmében Connie! De ugyanakkor mennyire kívánta is! Tudta most már: lelke legmélyén ő akarta ezt a fallikus feltárást, éppen erre volt szüksége, noha már leszámolt azzal, hogy megkapja valaha is. És íme, most mégis eljött, és egy férfival osztozhat végső meztelenségében, szégyen nélkül immár. Micsoda hazug fráterok a költők meg a többiek! Elhitetik az emberrel, hogy érzelmekre van szüksége, mikor amit leginkább kívánunk, az éppen ez az égető, emésztő és meglehetősen szörnyűséges érzékiség. S hogy olyan férfira lelt, akinek mersze van hozzá, aki minden szégyen, bűntudat és tétovaság nélkül való! Ha a történtek után elszégyellné magát, s Connie-t is szégyenkezésre késztetné, iszonyú lenne. Milyen kár, hogy a legtöbb férfi sunyi és szégyenkező, mint Clifford vagy akár mint Michaelis. Sunyi és megszégyenítő mindkettejük érzékisége. A szellem felsőbbrendű öröme! Mi az egy asszonynak! És ugyanígy, a férfinak sem jelenthet sokkal többet. A férfit is csak zavarossá, sunyivá teszi, még szellemileg is. A szellem megtisztításának is a szeplőtlen érzékiség az eszköze. A tiszta, tüzes érzékiség, s nem holmi zavaros tétovaság. Istenem, atyám, milyen ritka is a valódi férfi! Ódalgó, szaglászó, koslató kutya csupán a legtöbb. Hogy olyan férfira találhatott, aki nem fél, nem szégyenkezik! Connie ránézett a párjára: az álom mélységeit járó, alvó vadállatra emlékeztette. Melléje kucorodott, közel, minél közelebb. Arra serkent, hogy a férfi ébren van; ül az ágyban, és őt nézi. Connie a tulajdon meztelenségét látta a férfi szemében, s a látvánnyal eltelő férfiszem sugara mintha kéjes-meleg burokba vonta volna a testét. Ó, milyen kéjesen pompás érzés, hogy az övé ez a szendergő, szerelemittas test! - Mennyi az idő? - kérdezte. - Fél hét - felelt a férfi. Nyolc órára kell az ösvény végében lenni. Mindig, mindig ez a sietség, ezek a kötelezettségek! - Mit szólnál, ha elkészíteném és felhoznám a reggelit? - kérdezte a vadőr. - Pompás! Flossie halkan nyüszögött odalent. A férfi fölkelt, levetette pizsamáját, s egy törülközővel végigdörzsölte magát. Milyen szép is az ember, mikor élettel és bátorsággal teljes, gondolta Connie, szótlanul nézve a férfit. - Húzd szét a függönyt, légy szíves.
A gyöngéd-zöld leveleket beragyogta a reggeli napfény; kékes-frissen tündökölt az erdő. Connie fölült az ágyban, s álmoskásan tekintett ki a manzárdablakon; meztelen karjával egymáshoz szorította meztelen melleit. A férfi öltözködött; az asszony álmodozva az életre, a kettejük közös életére gondolt. Mellors arrább húzódott, távolabb a veszedelmesen hívogató asszonyi meztelenségtől. - Lám csak, elvesztettem a hálóingem - mondta Connie. A férfi benyúlt a paplan alá, és előhúzta a lenge selymet. - Ott éreztem a bokám körül az éjjel - mondta. A hálóing végig volt szakadva. - Annyi baj! - mondta Connie. - Hisz úgyis itt a helye. Nálad hagyom. - Az jó lesz, legalább a lábom közé gyűrhetem éjszakánként, társaságnak. Monogram nincs rajta, ugye? Connie belebújt a tépett ingbe, s álmodozva nézett ki az ablakon. Az ablak nyitva volt, beáradt a madárcsicsergéses reggeli levegő. Föl-alá röpdöstek szüntelen a madarak. Connie meglátta a ház előtt szaladgáló Flossie-t. Fényességes reggel. Fölhallatszott, hogyan rak tüzet odalent a férfi, hogyan szivattyúz vizet, megy ki a hátsó ajtón. Kisvártatva fölszivárgott a piruló szalonna illata, s végül megjelent Mellors; hatalmas fekete tálcája épp hogy befért az ajtón. A tálcát az ágyra tette, kitöltötte a teát. A szakadt hálóingben kucorgó Connie farkasétvággyal vetette magát a reggelire. A férfi a szoba egyetlen székére telepedett, tányérját a térdére tette. - Milyen jó is így! - jegyezte meg Connie. - Milyen jó együtt reggelizni. A férfi szótlanul evett, a gyorsan múló időre gondolt. Connie is észbe kapott. - Tudod, csak azt kívánom, örökre itt maradhatnék veled, millió mérföldre Wragbytől. Igazából, ugye te is tudod, Wragby elől menekülök. - Ühüm. - Ígérd meg, hogy együtt fogunk élni, te meg én. Megígéred? - Meg hát. Amint lehet. - Igen! Úgy lesz, ugye? - hajolt előre, kilöttyintve a teát, s fogta meg a férfi csuklóját Connie. - Úgy lesz - mondta a férfi, a teafoltot törölgetve. - Ugye, mi már nem is tudnánk egymás nélkül élni? - kérdezte rimánkodva Connie. A férfi gunyoros kis mosolyával nézett rá. - Nem bizony. Csakhogy huszonöt perc múlva indulnod kell. - Az nem lehet! - kiáltotta Connie. Mellors figyelmeztetően föltartotta mutatóujját, és talpra szökkent. Flossie felmordult, és három kurta, éles, figyelmeztető vakkantást hallatott. A férfi halkan a tálcára tette tányérját, és lement a földszintre. Aztán a kerti úton csikordultak a léptei. Odakint biciklicsengő csilingelt. - Adjisten, Mr. Mellors. Ajánlott levél!
- No nézd csak. Van egy ceruzája? - Itt van e. Szünet. - Kanadábul! - hallatszott az idegen hangja. - Aha, eccsak a bajtársam lehet Brit Kolumbiábul. Nem tom, mit akarhat. - Tám vagyont testál magára, he? - Inkább kérni akar valamit. Szünet. - Így e! Szép időnk van. - Abbizony. - No, akkor viszlát. - Isten áldja. Mellorson látszott, hogy mérges, mikor kisvártatva feljött. - A postás - mondta. - Ilyen korán? - Így szokta; ha jön egyáltalán, már hétkor itt van. - No és tényleg vagyont küldött a bajtársad? - Nem. Fényképeket meg papírokat egy brit-columbiai helyről. - Elmennél oda? - Gondoltam, elmehetnénk. - Menjünk! Pompás! De a férfit szemlátomást felingerelte a postás. - Ezek a nyavalya biciklik, ezek csak úgy itt teremnek a semmibül. Remélem, nem fogott gyanút a postás. - Ugyan már, hogy foghatott volna? - Hanem most már kelned köll, készülődj. Én addig körülnézek odakinn. Connie nézte, hogyan vág neki az ösvénynek Mellors, puskával, kutyával. Lement, megmosdott, s készen is lett, mire a férfi visszajött, holmija is összekészítve a kis selyemtáskában. A férfi bezárta a házat, és elindultak, de nem az ösvényen, hanem az erdőn át, csupa elővigyázatból. - Szerinted is az olyan alkalmakért él az ember, mint ez a mai éjszakánk? - kérdezte Connie. - Igen, de azér nemcsak ebbül áll az élet - felelt kurtán Mellors. - De ugye, együtt akarunk, együtt fogunk élni? - firtatta tovább Connie. - Persze! - csörtetett tovább, vissza se nézve a másik. - Amikor elgyön az ideje. Hanem elébb te most elmégy Velencébe vagy hova. Connie nehéz szívvel, némán követte. Igen-igen bánta már, hogy elmegy.
Végre megállt a férfi. - Át kell vágnom erre - mutatott jobb kéz felé. De Connie átfonta a nyakát, és hozzábújt. - De, ugye, megtartod nekem a gyengédségedet? - suttogta. - Gyönyörű volt ez az éjszaka. De azért, ugye, megtartod nekem a gyengédségedet? Mellors megcsókolta, és magához szorította egy pillanatra. Aztán felsóhajtott, és újra megcsókolta. - Erisszél, meg köll néznem, meggyött-e az autó. Átgázolt az alacsony szedercserjén, ösvényt törve a páfrányok között. Egy-két percre eltűnt szem elől, majd újra megjelent. - Az autó még sehol - jelentette -, de a pék kordéja bezzeg ott az úton. Látszott, aggódik, szorong. - Csitt! Közeledő autóduda a távolból. A kocsi lassított, és megállt a hídon. Connie gyászos hangulatban vágott neki a férfi taposta ösvénynek a páfrányosban, míg egy magas magyalsövényhez nem ért. A férfi szorosan a nyomában. - Itt, ni! - mutatott Mellors egy nyiladékra. - Itt átalbújhatsz. Én nem mék tovább. Connie kétségbeesetten nézett rá. A férfi megcsókolta, és útnak indította. Connie a végső elesettség állapotában vergődött át a sövényen, majd a deszkakerítésen, belehuppant egy kis árokba, s fölkaptatott az ösvényre, ahol Hilda épp akkor szállt ki ingerülten a gépkocsiból. - Itt vagy hát! - mondta. - És hol van ő? - Nem jött el idáig. Connie patakzó könnyekkel szállt be a kocsiba, ölébe fogva kis táskáját. Hilda elővette az autós bőrsapkát meg a formátlan szemüveget. - Vedd föl - rendelkezett. Connie magára öltötte a maskarát, majd a hosszú autóskabátot, és dülleteg szemű, embertelen, fölismerhetetlen figuraként ült vissza. Hilda szakavatott mozdulattal útnak indította a kocsit. Fölkúsztak az ösvényen, s rátértek az országútra. Connie hátrafordult, de nem látta a férfit. Oda már! Oda! Keserű könnyek között ült. Olyan hirtelen, olyan váratlan volt az elválás. Mint maga a halál. - Hála az égnek, egy időre távol leszel tőle - mondta Hilda, rákanyarodva a Crosshill falut kikerülő útra.
Tizenhetedik fejezet - Tudod, Hilda - mondta ebéd után Connie, már Londonhoz közeledőben -, a baj veled, hogy soha nem volt részed sem igazi gyengédségben, sem igazi érzékiségben. És aki ezeket meg nem kapta egyazon személytől, az nem tudja, miről van szó. - Az ég áldjon meg, hagyj békén a tapasztalataiddal! - mondta Hilda. - Való igaz, nem találkoztam olyan férfival, aki képes lett volna meghitt kapcsolatra egy nővel. Mert ezt kerestem én, a meghittséget. Fütyülök a férfiak öntelt gyengédségére, fütyülök az érzékiségükre. Nem akarok senki cicababája lenni, s még kevésbé afféle chair a plaisir. A teljes meghittséget kerestem, és hiába. Részemről a téma be van fejezve. Connie eltöprengett. Teljes meghittség! Fölfedni a másiknak mindent, ami bennünket érint, s meghallgatni mindent, ami a másikat érinti? Merő unalom! Az a nagy fene, fárasztó tudatosság! Micsoda nyűg! - Azt hiszem, túlságosan öntudatos vagy mindig, mindenkivel - fogalmazta meg fennhangon. - Úgy lehet, de legalább nem vagyok senki rabszolgája. - Nem biztos az! Talán éppen a magadról alkotott véleményed rabszolgája vagy. Hilda némán vezetett egy jó ideig; készületlenül érte ekkora arcátlanság Connie-tól, ettől a kis taknyostól. - Mindenesetre nem a más véleményének vagyok a rabszolgája, különös tekintettel arra, hogy ez a más a férjem cselédje - vágott vissza nyers indulattal. - Látod, ez az, ami nem igaz - felelt higgadtan Connie. Ez idáig mindig alávetette magát a nővére akaratának. Most, noha zokogott a lelke, érezte, megszabadult a többi asszony zsarnokságától. És micsoda megkönnyebbülés már csak ez is: felér egy új élettel, szabaddá lenni a többi asszony megszállottságától, kényszerítő véleményétől. Milyen rémesek is a nők! Örült, hogy viszontláthatja apját, akinek mindig is ő volt a kedvence. Egy Pall Mall környéki kis szállodában szálltak meg Hildával; a klubjában tartózkodó Sir Malcolm programot csinált estére a lányainak, s a lányok örömmel tartottak vele. Jóképű, robusztus ember volt még most is az öregúr, bár félt egy kissé ettől a hirtelen támadt új világtól. Újból megnősült Skóciában; felesége fiatalabb és gazdagabb volt nála. Gondoskodott azonban róla, hogy minél több napot tölthessen távol tőle, csakúgy, mint az első feleségével tette volt. Connie az apja mellett ült az operában. Sir Malcolm enyhén kövérkés volt, a combja is vastag, de erős és jól formált; olyan ember lába, aki egészségnek örvend, és világéletében semmit meg nem tagadott magától. Connie úgy látta, az apja kedélyes önzése, makacs függetlensége, felszabadult érzékisége még a lába erős, egyenes szabásán is meglátszik. Talpig férfi! És lám, milyen szomorú, hogy öregszik már. Mert ezeken a vaskos-erős férfilábakon nyoma sem volt annak az éber érzékenységnek, annak a friss gyöngédségnek, amely az ifjúság záloga, s amely, ha megadatott, soha el nem enyészik. Connie valahogy érzékeny lett a lábak iránt. A láb, úgy vélte, többet mond, mint az arc, a láb nem tud színlelni. Milyen kevés embernek van éber, eleven lába! A zsöllyében ülő férfiak lábát tanulmányozta. Löttyedt, pudingszerű combok fekete pudingszövetben, sovány piszka-
fák fekete temetési kelmékben; jól formált, fiatal, mégis jelentéktelen lábak, nem sugároznak sem érzékiséget, sem gyöngédséget vagy érzékenységet: cél és értelem nélkül botladozó járószerkezetek. Még csak az az érzékiség sincsen meg bennük, ami az apja lábában. Csüggeteg végtagok, alig is részesülnek a létezésből. A nők bezzeg nem csüggetegek. Azok a szörnyűséges, hájas cölöpök! Azok a szánalmasan vékony szőlőkarók! Azok a selyembe bújtatott formás, takaros, mégis élettelen lábak! Rémséges ez a milliónyi, cél és értelem nélkül botladozó, hiábavaló láb! Londonnak sem tudott örülni Connie. Megannyi fantomszerű, vigasztalan ember; nincs bennük egy szikrányi eleven boldogság, bármennyire fürgék és szemrevalók is. Kopár vidék ez. És Connie vakon, asszony módra sóvárogta a boldogságot, kereste, mindhiába, a boldogság megnyugtató jeleit. Párizsban legalább maradt egy csipetnyi érzékiség. De micsoda unott, fáradt, elnyűtt érzékiség az is! Elnyűtte a gyöngédség hiánya. Szomorú város Párizs, a legszomorúbb városok egyike: belefáradt mechanikussá züllött érzékiségébe, a pénz, a temérdek pénz bódult feszültségeibe, belefáradt még a neheztelésbe és a gőgbe is; ugyanakkor nem idomult még annyira Amerikához vagy Londonhoz, hogy holmi mechanikus sürgés-forgás mögé rejthetné kiábrándultságát. Az a sok férfias díszhím, az a sok széptevő, az a sok, hivatásos zabáló! Mennyire fásultak mindnyájan, mennyire elnyűtte őket az adni és kapni való gyöngédség tökéletes hiánya! Kimerülőben az ember világa. Úgy lehet, nemsoká vad pusztításba csap át. Valamiféle anarchiába! Clifford meg a nevezetes konzervatív anarchiája! De tán nem is konzervatív lesz ez az új anarchia. Úgy lehet, nagyon is radikális irányba fog fordulni. Connie magába húzódott, azon kapta magát, hogy fél ettől a világtól. Olykor, egy-két percre boldog volt a bulvárokon, a Bois-ban, a Luxemburg-kertben. De már Párizs is tele volt amerikaival és angollal, a legfurább uniformisokban parádézó amerikaiakkal meg a szokásosan förtelmes, külföldön oly igen gyámoltalan angolokkal. Boldog volt, mikor továbbautóztak. Az idő hirtelen melegre fordult, Hilda tehát Svájc felé indult, átkeltek a Brenner-hágón, s a Dolomitokon át, jutottak le Velencébe. Hilda nagy kedvvel vezetett, irányított, szervezett; Connie örült, hogy békén megülhet. És az utazás igazán kellemes volt. Connie mondogatta is magában: hogyan van, hogy mégsem érdekel? Miért nem tudok örülni semminek? Lám, már a tájban sem telik örömem. De ha nem, hát nem. Szörnyű, de hiába. Olyan vagyok, mint Szent Bernát, aki úgy hajózott végig a luzerni tavon, hogy észre sem vette a hegyeket meg a zöld vizet. Hiába, nem mond már nekem semmit a táj. Mit bámuljak rajta? Nem érdekel, és kész. Semmi figyelemre méltót nem látott Franciaországban, Svájcban, Tirolban, Olaszországban. Érzéketlenül kocsikázott keresztül rajtuk. Még Wragbynél is kevésbé valóságosnak érezte őket. Még a förtelmes Wragbynél is! Bánja is ő, ha soha többé nem látja Franciaországot, Svájcot! Megvannak azok nélküle is. Már akkor Wragby valóságosabb. No és az emberek! Az emberek, nem számítva bizonyos lényegtelenül kis különbségeket, mindenütt egyformák. Mind csak az utazók pénzét akarja; az utazók meg mind csak élvezetet akarnak mindenáron, vért facsarni még a kövekből is. Szegény vidék! Szegény hegyek! Facsarják, egyre csak facsarják őket, izgalmat, élvezetet sajtolnak belőlük! Mit is akar az ember, mi a célja ezzel az eltökélt élvhajhászással? Hát nem!, mondta ki magában Connie. Akkor már inkább Wragbyben maradok, ahol nyugton járhatok-kelhetek, s nem kell csodaváróan bámészkodnom, nem kell szerepet játszanom. Olyan szomorú, olyan megalázó ez az élvezkedő turistaszerep: kudarcra ítélt erőlködés.
Visszavágyott Wragbybe, hiányolta még Cliffordot, a szegény, megnyomorodott Cliffordot is. Végtére még Clifford sem olyan ostoba, mint ez a nyüzsgő, vakációzó, gyülevész népség. Tudata mélyén azonban őrizte kapcsolatát a másik férfival. Érezte, nem szabad elszakadni tőle: ha elszakad, vége, elvész ezeknek a mindenünnen szalajtott lármás, élvezetmoslékot habzsolóknak a tömegében. Jaj, ez az élvezetmoslék! Jaj, ez a “szórakozás”! A lelki betegség egy modern fajtája. A gépkocsit Mestrében garázsba állították, és a menetrendszerű gőzössel hajóztak át Velencébe. Csodás nyári délután volt, tündökölt a sekély lagúna, a verőfény szinte elsápasztotta a lagúnának hátat fordító Velencét. A kikötőben gondolába ültek, s megadták a címet a gondolásnak. A kék-fehér ingblúzos gondolás nem volt éppen jóképű legény, még csak bizalomgerjesztőnek sem volt mondható. - Igen-igen, a Villa Esmeralda! Ismerem, igen! Ott voltam egyszer egy úriember gondolása. Hanem az jócskán messze van! Meglehetősen gyermeteg, indulatos léleknek látszott. Túlzó lendülettel evezett a sötét csatornasikátorokon át, szörnyű, nyálkás-zöld falak között, végig a szegénynegyedben, ahol mosott ruha lóg a magasba feszített köteleken, s hol gyengébben, hol erősebben, de állandóan érződik a szennyvíz bűze. Végül aztán egy szélesebb, nyílt vizű csatornára eveztek, járda volt mind a két szélén, hidak íveltek át fölötte, s derékszögben torkollt bele a Canal Grandéba. A két nővér a parányi tető alatt ült; a férfi mögöttük állt a gondola farában. - Sokáig szándékoznak a signorinák a Villa Esmeraldában időzni? - kérdezte, könnyedén forgatva a lapátot, meg-megtörölve verejtékes arcát egy kék-fehér zsebkendővel. - Húsz napig talán; férjes asszonyok vagyunk mind a ketten - felelte Hilda különös, fátyolos hangján, mely erősen idegenszerűvé tette olasz kiejtését. - Ah! Húsz napig! - mondta a férfi. Kisvártatva ismét ő törte meg a csöndet: - Óhajtanak-e a signorák gondolást fogadni arra a húsz-egynéhány napra, amíg a Villa Esmeraldában tartózkodnak? Napi- vagy hetibérről is lehet szó, ha úgy alkalmasabb. Connie és Hilda elgondolkozott. Velencében jó, ha saját gondolája van az embernek, olyan, mint a saját autó a szárazföldön. - Mi van a Villában? Van ott csónak? - Van egy motorcsónak meg egy gondola. Csakhogy... - Az nem lesz a tiétek, jelentette ez a “csakhogy”. - És maga mennyit kér? - Harminc shilling egy napra, tíz font egy hétre. - Ennyi a szokásos bér? - kérdezte Hilda. - Több ennél, signora, több ennél. A szokásos bér... A két nővér számolgatott. - Tudja mit, jöjjön el holnap reggel, és akkor megegyezünk - ajánlotta Hilda. - Hogy hívják? Giovanninak, és tudni szeretné, hány órára jöjjön, és kit keressen név szerint. Hildának nem volt névjegye, Connie adott egyet az övéiből. A férfi gyorsan rávetette forró, délies-kék szemesugarát, aztán még egyszer, jobban megnézte.
- Ah! - derült föl a képe. - Milady! Milady, igaz? - Milady Constanza - erősítette meg Connie. A gondolás bólintott. - Milady Constanza - ismételte, és a kártyát gondosan ingébe rejtette. A Villa Esmeralda csakugyan jó messze volt, a Chioggia felé néző lagúna legszélén. Nem volt túlságosan régi épület, kellemesnek látszott, teraszai a tengerre szolgáltak, nagy kertjében sötét fák, fallal védve a lagúna felől. Vendéglátójuk, egy nagy testű, meglehetősen nyers skót ember a háború előtt gazdagodott meg Olaszországban; a háborúban tanúsított szélsőséges hazafias magatartásáért lovaggá ütötték. A feleségének, ennek a sovány, sápadt, csontos nőnek nem volt saját vagyona, s tűrnie kellett a férje visszataszító szerelmi históriáit: Sir Alexander állandóan a személyzetet zaklatta, de most, hogy a télen kapott egy enyhe agyvérzést, már könnyebben lehetett kezelni. A ház meglehetősen zsúfolt volt. Sir Malcolmot és lányait nem számítva, heten lakták: egy skót házaspár két gyerekkel, egy fiatal özvegy olasz contessa, egy fiatal grúz herceg meg egy tüdőgyulladásból lábadozó, még fiatalnak mondható anglikán pap, aki az egészsége végett Sir Alexander mellett vállalt káplánságot. A hercegnek fillérje sem volt, viszont jóképű volt és pompás sofőr, a szükséges orcátlanságban sem szenvedett hiányt, és azzal basta! A contessa csöndes, játékos kis macska. A pap egyszerű, faragatlan emberke volt egy buckinghamshire-i egyházkerületből; feleségét és két gyermekét szerencsére otthon hagyta. Guthrie-ék, a négytagú család józan, edingburghi középosztálybeliek voltak, mértékkel élveztek mindent, s noha mindent mertek, semmit nem kockáztattak. Connie és Hilda azonnal és egyöntetűleg elzárkózott a herceg elől. Guthrie-ék, noha többé-kevésbé az ő fajtájukból valók, unalmasnak bizonyultak; a lányok ráadásul férjfogóban voltak. A káplán nem lett volna rossz gyerek, ha nem olyan túlzóan tiszteletteljes. Sir Alexander, felépülvén enyhe szélütéséből, roppant nehézkesen, de adta a joviálist; látszott, mennyire felvillanyozza a sok szemrevaló fiatal nő. Lady Cooper csöndes, de csípős nyelvű teremtés volt; meglehetősen egyhangúan pergette napjait, szegény feje, második természetévé vált, hogy hűvös gyanakvással figyeljen minden nőt; hűvöskés, csípős megjegyzései elárulták, milyen rossz véleménnyel van úgy általában az emberi természetről. Connie úgy látta, hogy csöndesen bár, de annál gyilkosabb indulattal uralkodik a személyzeten. Ravaszul úgy intézte, hogy Sir Alexander méltán gondolhassa: voltaképp ő maga igazgatja az egész cirkuszt, hála joviálisnak álcázott, terjedelmes pocakjának és fárasztóan unalmas tréfáinak - humortolulásainak, ahogy Hilda nevezte. Sir Malcolm festett. Igen, a fejébe vette, hogy egy-két velencei lagúnalátképpel frissíti skót tájképrepertoárját. Reggelente gondolába szállt egy nagy vászonnal, és kivitette magát a “helyszínre”. Nem sokkal később rendszerint Lady Cooper is vízre szállt vázlatfüzetével és festékesdobozával, s a város szívében ütötte fel tanyáját. Megrögzött akvarellista volt; a házat rózsaszín palotákkal, sötét csatornákkal, kajla hidakkal, középkori homlokzatokkal aggatta tele. Utána Guthrie-ék, a herceg, a grófnő, Sir Alexander indultak fürdőzni a Lídóra, velük tartott olykor Mr. Lind is, a káplán, s csak fél kettőkor kerültek elő a kései ebédre. A vendégsereg kimondottan unalmas volt, de a két nővér nem zavartatta magát. Alig voltak otthon. Apjuk kiállításokra vitte őket, mérföldnyi unalmas festményt csodáltak végig. Elvitte őket régi cimboráihoz a Villa Lucchesébe, meleg estéken elüldögélt velük a piazzán (saját asztala volt a Floriánban); Goldoni-darabokat néztek a színházban. Lampionos vízi parádékon, táncestélyeken vettek részt. Hiába, Velence a vakációzok paradicsoma. A Lídó, ez a sok hektárnyi, rózsaszínre sült vagy pizsamába bújtatott embertest: akár egy tengerpartnyi, párzásra elősereglett fóka. Túl sok a nép a piazzán, túl sok kéz, láb és törzs a Lídón, túl sok
gondola, túl sok motorcsónak, túl sok gőzös, túl sok galamb, túl sok fagylalt és koktél, túl sok borravalót leső szolga, túl sok zagyva nyelv, túl sok napsütés, túl sok velencei illat, túl sok eper, túl sok selyemsál, túl sok és túl nagy marhahússzelet és görögdinnye: túl sok élvezet, túlon-túl sok élvezet! Connie és Hilda napozóruhában járta a várost. Rengeteg embert ismertek, rengetegen ismerték őket. Előkerült Michaelis is, mint a rossz pénz. - Hahó! Hol laknak? Velem jönnek egy fagylaltra vagy valamire? Jöjjenek már, csónakázzunk egyet a gondolámon! - Még ő is kis híján napbarnított volt; bár a sok égett embertestre talán a napon sült lenne a jobb szó. Voltaképp egész kellemesen telt az idő. Szinte élvezni is lehetett. Mindenesetre narkotikumként hatott a koktél, a langyos vízben való fürdés, a heverés a forró homokon, a tüzes nap alatt; meleg estéken a tánc, egy-egy férfihoz szorulva, a hűsítő fagylaltozás. És hát mindenki ezt akarta: kábítószer a lassú víz, kábítószer a nap, kábítószer a dzsessz, a cigaretta, a koktél, a fagylalt, a vermut. Belekábulni! Szórakozni! Szórakozni! Hilda a maga módján kedvelte ezt a kábulatot. Kedvvel nézegette a nőket, találgatta, milyenek. A nők mind ilyen mélységes érdeklődéssel vizsgáztatták egymást. Hogy fest ez és ez a nő? Milyen pasast fogott? Hogy szórakozik? A férfiak, megannyi fehér flanellnadrágos nagy kutya, simogatást vártak, dagonyázni az élvezetekben, nőket szorítani a hasukhoz a dzsessz ütemére. Hilda szerette a dzsesszt, szerette úgynevezett férfiak hasához préselni a hasát; szerette, ha a férfi a zsigerközpontjával irányítja az ő, a Hilda mozgását föl és alá a parketton, hogy aztán kiszabadítsa magát az ölelésből, és faképnél hagyja a “pasast”, akinek hasznát vette csupán. Szegény Connie meglehetősen boldogtalan volt. Nem táncolt: nem akarta semmilyen “pasas” hasához préselni a magáét. Gyűlölte a Lídó meztelen húsrengetegét: tenyérnyi víz ha jut egynek-egynek. Ellenszenvezett Sir Alexanderral és Lady Cooperral. És nem akarta, hogy a sarkában koslasson Michaelis vagy bárki más. Azok voltak a legboldogabb percek, amikor rá tudta venni Hildát, csónakozzanak át a lagúna elhagyatott, kavicsos partjaira, ahol aztán egyedül fürödhettek; a gondolát a zátony túloldalán hagyták. Giovanni segítségül hívott egy gondolást, mert hosszú volt az út, és rettentően izzadt a napsütésben. Giovanni igen kedves és szeretetteljes volt, mint az olaszok általában, de teljesen szenvedélytelen. Az olaszok nem szenvedélyesek: a szenvedély mélységet feltételez. Az olasz ember könnyen meghatódik, gyakran szeretetteljes, gyöngéd, de emésztő szenvedélye ritkán van csak. Giovanni tehát híven szolgálta a hölgyeket - minden hölgyutasát ilyen híven szolgálta. Kész lett volna prostituálni is magát: titkon remélte, meg fogják kívánni. Bizonyára szép ajándékot kapna, s milyen jól jönne is az, hiszen házasodni készül. Beszélt is a menyasszonyáról, és a hölgyek illő érdeklődéssel hallgatták. Azt gondolta, ez a hosszú vízi út a lagúnán, az elhagyatott partokra, üzletet jelent: l’amore, a szerelem volna ez az üzlet. Segítőtársat kerített tehát, mivel az út csakugyan hosszú, s mivel a hölgyek is ketten vannak. Két hölgy, két gondolás! Számtanból jeles! És méghozzá milyen szép hölgyek. Giovanni méltán volt büszke rájuk. S noha a Signorától kapta a pénzt és az utasításokat, titkon azt remélte, l’amore ügyben a fiatal mylady fogja őt választani. A mylady pénzt is többet adna.
Giovanni társát Danielének hívták. Nem volt hivatásos gondolás: hiányzott is belőle az a potyaleső, prostituált tempó. Szandolinos volt; a szandolin nagyobbfajta csónak, gyümölcsöt, egyéb termékeket szállít a szigetekről. Daniele szép férfi volt, magas, arányos alkatú; kerek kis fején hamvasszőke fürtök, az arca férfias, kissé oroszlánra emlékeztető; kék szeme távolba tekintő. Nem az az ömlengő, fecsegő, iszákos fajta, mint Giovanni. Hallgatott - és olyan könnyeden, erőteljesen evezett, mintha egyedül lenne a vízen. A hölgyek, azok hölgyek: semmi köze hozzájuk. Rájuk se nézett. Előrenézett. Valódi férfi volt; meg is haragudott Giovannira, mikor az túl sok bort talált inni, és groteszk, látványos mozdulattal forgatta a nagy evezőt. Daniele férfi volt, mint Mellors: nem prostituálta magát. Connie szánta is az ömlengős Giovanni leendő feleségét. Daniele felesége viszont nyilván ama egyre ritkábban látható, édes velencei nők közül való, akik a városlabirintus rejtett zugaiban élik szerény virágéletüket. Milyen szomorú is, hogy előbb a férfi prostituálja a nőt, s aztán a nő is a férfit. Giovanni alig várja, hogy prostituálják, nyáladzik, mint a kutya, szíves-örömest odadobná magát. És persze pénzért! Connie a távoli, rózsásan ködlő Velencére nézett a vizek fölött. Pénzen építették, pénzen virágzott, a pénzbe halt bele. Pénzenholt! Pénz, pénz, pénz, prostitúció, halál. Daniele azonban még azok közül a férfiak közül való, akik tudják, mi az önként vállalt hűség. Nem a gondolások ingblúzát viseli, csak egy kék pamuttrikót. Vad, bárdolatlan egy kissé, büszke. És lám, ennek a silány Giovanninak a bérence, Giovanni viszont két nő bérence. Így állunk hát! Bezzeg Jézus, amikor ellenállt a Sátán pénzének, s úgy ott hagyta a Sátánt, mint egy zsidó bankár, nyomban ura lett a helyzetnek. Connie egyfajta merev kábulatban tért haza nap nap után a lagúna fényzuhatagából, s szinte mindig levél várta a villában. Clifford rendszeresen írt, és milyen jó leveleket: úgy, amint voltak, ki lehetett volna nyomtatni őket. Ugyanezen okból Connie nem találta őket túlságosan érdekesnek. A lagúna fényességes kábulatában élt, átadta magát a sós víz ölelésének, a térnek, az ürességnek, a semminek: egészséges volt, az egészség tökéletes kábulatában ringatózott. A jóleső érzés elzsongította Connie-t; elengedte magát, semmivel nem törődött. Ráadásul állapotos volt. Most már bizonyos volt benne. Így aztán a verőfény és a sós lagúna, a tengeri fürdő és a kavicson heverészés, a kagylókeresgélés és a lebegő gondolázás kábulatát mintegy kiegészítette a terhesség tudata: az egészség egy másfajta teljessége, nem kevésbé jóllakatóan és elzsongítóan. Két hete volt már Velencében; úgy tervezte, marad még tíz napig, két hétig. A nap számlálatlanul ontotta sugarát, s a túláradó fizikai egészség teljes feledést hozott. Connie a jólét bódulatában lebegett. Ebből az állapotából zökkentette ki Clifford levele. “Idehaza mi is megéltük a mi szerény kis helyi izgalmainkat. A vadőr Mellors kósza felesége beállított a vadőrlakba, de nem talált szívélyesnek mondható fogadtatásra. Mellors kitette az asszonyt, holmistul, és bezárta az ajtót. Igen, de mint hírlik, amikor hazatért az erdőből, az immár nem tündöklően szép hölgyet a tulajdon ágyában találta in puris naturalibus, vagy tán inkább in impuris naturalibus. Betörte a jó lélek az ablakot, így esett a honfoglalás. Mellors, képtelen lévén elűzni nyoszolyájáról viharvert Vénuszát, visszakozót fújt, s a hírek szerint meg sem állt az anyja tevershalli házáig. Ezalatt, a Stacks Gate-i Vénusz berendezkedett a vadőrlakban, melyről hittel vallja, hogy az otthona; Apolló pedig, úgy fest a dolog, visszahonosodott Tevershallba.
Hallomásból ismétlem mindezt, mivel Mellors nálam nem tette tiszteletét. Szemétkurkászó íbiszünk, házi hírszarkánk és hollókeselyűnk: Mrs. Bolton jóvoltából kedveskedhetem neked honi szemétládánk e szép darabjával. Említetlen is hagyom talán, ha Mrs. Bolton föl nem kiált: őméltósága nem megy többet az erdőbe, amíg az a nőszemély el nem tisztul! Szép képet festettél a tengerre induló Sir Malcolmról; tetszik, amit lobogó ősz hajáról, barna bőréről írtál. Lásd, a napsütést irigylem tőled. Minálunk esik. Hanem azt a megrögzött érzékiségét nem irigylem Sir Malcolmtól, még ha illik is a korához. Úgy lehet, ahogy öregszik az ember, úgy lesz egyre földibb, egyre érzékibb. A halhatatlanság iránt csak az ifjúságnak van érzéke...” Jóléte félbódulatában ez a hír az elkeseredésig felbosszantotta Connie-t. Tessék, most e miatt az állatias nőszemély miatt főhet a feje! Vége-hossza nem lesz az idegeskedésnek! Mellorstól nem kapott levelet. Igaz, megbeszélték, nem fognak írni egymásnak, most mégis jó lett volna, ha tőle értesül a fejleményekről. Végtére ő az apja a megszületendő gyermeknek. Igazán írhatna! Milyen szörnyű is, hogy így összekuszálódott minden. Milyen rémesek ezek a közönséges népek. Mennyivel kellemesebb ez a napsugaras tétlenség, mint a dicstelen, zűrzavaros Közép-Anglia. Úgy lehet, a tiszta égbolt szinte a legfontosabb dolog az életben. Terhességéről senkinek nem szólt, még Hildának sem. Levelet írt Mrs. Boltonnak, pontos tájékoztatást kérve. Duncan Forbes, a család festőművész barátja Rómából észak felé utaztában megszállt a Villa Esmeraldában. Betársult harmadikként a nővérek gondolájába, velük fürdött a lagúna túlpartján, ő lett az állandó kísérőjük: csöndes, szinte hallgatag fiatalember, ígéretes tehetség. Megjött Mrs. Bolton levele: “Tudom, örülne a szíve, méltóságos asszonyom, ha látná Sir Cliffordot. Kiváló egészségnek örvend, keményen dolgozik, tele van reményteljes tervekkel. Természetesen alig várja, hogy ön ismét közöttünk lehessen. Üres a ház ön nélkül, mindnyájan erősen hiányoljuk. Ami Mr. Mellorst illeti, nem tudom, mennyit írt róla Sir Clifford. Egy délután váratlanul megjelent a felesége: ott ült a küszöbön, mikor Mr. Mellors megjött az erdőből. Azt mondta, ismét vele akar élni, végtére ő a törvényes felesége, és hallani sem akar a válásról. Mr. Mellors azonban mereven elzárkózott előle, nem engedte be a házba, sőt maga sem ment be: az ajtót ki sem nyitva, visszament az erdőbe. De mikor sötétedés után visszajött, látta, hogy betörtek a házba. Rosszat sejtve fölment a hálószobába, és ott feküdt az asszony az ágyban, anyaszült meztelenül, tisztesség ne essék szólván. Mr. Mellors pénzt ajánlott neki, de az asszony megmakacsolta magát: ő a felesége, és Mr. Mellorsnak kötelessége, hogy visszafogadja. Nem tudom, hogyan játszódott le a jelenet. Jómagam Mr. Mellors anyjától értesültem a dolgokról, az öregasszony is szörnyen izgatott. Azt mondta Mr. Mellors, inkább meghal, mint hogy összeköltözzön a feleségével; fogta a holmiját, és átköltözött az anyjához Tevershallba. Ott töltötte az éjszakát, és másnap a parkon át ment az erdőbe, s közelébe se ment házának. Úgy tűnik, aznap nem is látta a feleségét. A rákövetkező nap az asszony Dannél, a bátyjánál járt Beggarlee-ben; átkozódott, hangoskodott, hogy ő a törvényes feleség, és hogy Mr. Mellors nőket fogadott házában; tudja, mert illatszeres üveget talált a fiókban, és aranyvégű cigarettát a hamuban, és még ki tudja, mi mindent. És aztán
Fred Kirk, a postás is azt vallja, hogy egy kora reggel, mikor arra járt, Mr. Mellors beszélgetett valakivel a hálószobában, igen, és az ösvényen gépkocsi járt. Mr. Mellors az anyjánál maradt, és a parkon át járt ki az erdőbe, a felesége meg tovább bitorolta a vadőrlakot. Vége-hossza nem volt a találgatásoknak. Végül aztán Mr. Mellors meg Tom Phillips elment a vadőrlakba, kirámolták a bútort meg a fekvőhelyeket, leszerelték még a szivattyú karját is, úgyhogy az asszonynak mennie kellett. De ahelyett hogy visszament volna Stacks Gate-be, szobát vett ki Mrs. Swainnél Beggarlee-ben, mert Dan felesége meg nem tűrte a házukban. És egyre eljárkált az öreg Mrs. Mellorshoz, és ha otthon kapta, mocskos beszéddel beszélte tele a fejét: hogy a vadőrlakban igenis összefeküdt Mr. Mellorsszal, és nőtartásért fogja perelni a férjét. Meghízott, közönségesebb, mint valaha, és erős, mint egy bivaly. És szörnyű, hogy városszerte miket terjeszt a férjéről: hogy nőket fogad a vadőrlakban, és hogy hogy bánt vele, mikor még együtt éltek, micsoda aljas és szörnyűséges dolgokra kényszerítette, meg a többi. Iszonyú, mi bajt tud keverni egy nő, ha egyszer kinyitja a száját. És lehet akármilyen aljas, mindig akad, aki hisz neki, és annak a sok mocsoknak egy kis része bizony megtapad. Egyszerűen gyalázat, amilyen durva, állatias embernek állítja be a férjét. Az emberek pedig mindig készek elhinni másról a rosszat, különösen, ha ilyenfajta bűnökről van szó. Az az asszony kijelentette, amíg él, nem hagyja békén az urát. Én erre csak azt tudom mondani, ha valóban olyan durva volt hozzá a férje, akkor most ugyan miért akar mindenáron visszamenni hozzá? De hát persze közeledni érzi a klimaxot: évekkel öregebb az uránál. És az ilyen közönséges, erőszakos nőknek a klimaxszal mindig elmegy a józan eszük...” Súlyos csapás volt ez Connie-nak. Lám, ő sem ússza meg, neki is kijut ebből az alpári mocsokból. Mérges volt a férfira, miért nem vált el már rég attól a nőtől - és egyáltalán, miért vette feleségül! Talán titkon éppen erre a lealacsonyodásra vágyott. Connie-nak eszébe jutott az együtt töltött búcsúéjszaka, és megborzongott. A férfi Bertha Couttsszal is bejárta ezeket az érzéki ösvényeket! Undorító csak rágondolni is. Legjobb lenne egyszer s mindenkorra megszabadulni tőle. Talán csakugyan ilyen közönséges, ilyen alacsony lélek. Megundorodott az egésztől; szinte irigyelte a Guthrie lányok tapasztalatlanságát, esetlen szüzességét. És most csakugyan rettegett attól, hogy valaki is megtudja, mi volt közte meg a vadőr között. Ezt a mondhatatlan szégyent! Fáradt volt, félt, feddhetetlennek szerette volna tudni magát, a Guthrie lányok közönséges, hervasztó feddhetetlenségére vágyott. Nem éli túl a szégyent, ha Clifford tudomást szerez erről a viszonyról! Connie félt, iszonyodott a társadalomtól, az emberek piszkos nyelvétől. Szinte már a gyermekétől is szabadult volna, csak hogy tiszta lappal kezdhessen mindent. Egyszóval szabályszerű pánikba esett. Az az illatszeres üveg bizony az ő bűne. Nem tudott ellenállni a vágynak, hogy megillatosítsa a férfi zsebkendőit és ingeit a komódfiókban; gyermeteg ötlettel ott hagyta a fél üvegnyi Coty’s Wood ibolyakölnit a férfi holmija között. Azt akarta, emlékezzenek rá, amíg távol van. A cigarettavégek viszont Hildától valók. Szorultságában elmondott egyet-mást Duncan Forbesnak. Hogy a vadőr szeretője volt, arról hallgatott, csak annyit mondott hogy kedveli ezt az embert, és elmesélte a történetét. - Tudja - mondta Forbes -, már csak olyanok az emberek, hogy nem nyugszanak, amíg ízekre nem téphetik az ilyent. Ez az ember nem dörgölőzött a középosztályhoz, mikor módja lett volna rá, volt bátorsága kiállni a nemiségéért - következésképp végezni fognak vele. Azt az egyet nem tűrik, hogy az ember nyílt és egyenes legyen a nemiség kérdésében. Egyébként olyan mocskos lehet, amilyen csak akar. Sőt minél mocskosabb, annál jobban tapsolnak neki.
De aki hisz a maga nemiségében, s nem hajlandó bemocskolni magát, annak nincs irgalom. A nemiséget, ezt a természetes és vitális funkciót sújtja az utolsónak maradt őrült tabu. Ezt az egyet be nem veszik soha, megölik inkább az embert, hogysem hagynák, hogy kiélje magát. Lássa, hajtóvadászatot fognak indítani ez ellen a szegény ember ellen is. Pedig hát mi a bűne? Hogy a maga módján, felszabadultan szeretkezett a feleségével? Tán nem volt joga hozzá? Büszke lehetne rá az az asszony. De lássa, még ez az utolsó némber is ellene fordul inkább, a csőcselék hiénaösztönét fordítja a szerelem ellen, és sárba rántja a férjét. Szemforgató módon bebeszélik az embernek, hogy a testiség bűnös és undorító, mielőtt még alkalma lenne megtapasztalni. Bizonyos, hogy kikészítik ezt a szegény ördögöt is. Connie ellenérzése száznyolcvan fokot fordult. Végtére mi bűnt követett el? Mi mást tett vele, Connie-val a férfi, mint hogy csodálatos élvezetet, szabadságérzetet és életörömét adott neki? Fölszabadította benne a nemiség természetes, meleg áramát. És ezért akarják most tönkretenni. Nem szabad annyiban hagyni! Megképzett előtte a férfi, meztelenül, fehéren, barnára égett arccal és kézzel, amint úgy beszél merev péniszéhez, mint egy független lényhez. Hallani vélte a szavait is: Tied a legszebb női segg a világon. Érezte újra a kezet, mely oly lágyan, meghitten becézte a farát, s mintha áldást osztana, úgy érintette titkos nyílásait. Forróság nyargalt keresztül a méhen, lobbanó lángocskák gyúltak a térdében, és így szólt: Ó, nem! Ezt az érzést nem szabad cserbenhagyni! Nem hagyhatom cserben ezt az embert. Ragaszkodnom kell hozzá, és ahhoz, amim tőle van, bármi áron is. Nem ismertem ezt a meleg, lángos életet, amíg ő meg nem ajándékozott vele. Nem hagyom cserben. Merész lépésre szánta el magát: levelet írt Ivy Boltonnak, s megkérte, juttassa el Mellorsnak a mellékelt borítékot. Ezt írta a férfinak: “Nagy aggodalommal értesültem arról, hogy mennyi kellemetlenséget okoz a feleséged; ne félj, afféle hisztéria ez csak. Elmúlik, olyan hirtelen, ahogy jött. Nagyon-nagyon sajnálom, és remélem, nem emésztődsz túlságosan. Végtére, nem érdemes. Hisztérikus nőszemély, bántani akar. Tíz nap múlva otthon leszek, és reméljük, minden rendbe jön.” Néhány nappal később levél érkezett Cliffordtól. Clifford nyilvánvalóan fel volt dúlva. “Örömmel hallom, hogy hazaindulsz tizenhatodikán. De ha jól megy sorod, nem kell elsietned. Hiányollak, Wragby is hiányol. Fontos azonban, hogy kivedd a részed a napfényből, a napfényből és a strandpizsamákból, már ahogy a Lídó reklámjai hirdetik. Kérlek tehát, maradj nyugodtan tovább, ha élvezed, töltekezz föl napsütéssel a várhatóan undok telünkre. Itt ma is esik. Mrs. Bolton lankadatlanul és csodálatra méltóan viseli gondom. Különös fajta ez az asszony. Minél öregebb leszek, annál nagyobb ámulattal látom, milyen különös teremtmény is az ember. Vannak, akiknek akár száz lábuk is lehetne, mint a százlábúnak, vagy hat, mint a homárnak. Az emberi következetesség és méltóság, amit mégiscsak elvárhatnánk embertársainktól, mintha nem is létezne. Az ember már abban is kételkedik, vajon magában megvannak-e, érdemleges mértékben, ezek a tulajdonságok. A vadőr botránya úgy növekedik, mint a lavina. Mrs. Bolton gondoskodik jólértesültségemről. Komolyan mondom, halra emlékeztet ez az asszony, halra, amely, noha bárgyú, mintha néma pletykát szívna be a kopoltyúján, s ez éltetné mindhalálig. Mindent átszűr a kopoltyúján, de semmi meg nem lepi. Úgy tűnik, ennek a teremtésnek a mások életének eseményei jelentik az éltető oxigént.
A derék Mrs. Boltont erősen foglalkoztatja a Mellors-botrány, s ha nem vagyok résen, és engedem, hogy rákezdje, engem is magával ránt a mélybe. Mélységes felháborodása amely mellesleg ilyenkor is olyan, mint egy szerepet játszó színésznőé - Mellors feleségét sújtja, akit ő következetesen Bertha Couttsként emleget. Nem először merülök alá a Bertha Couttsok életének iszapos mélységeibe, s amikor a pletykaörvényből szabadulva lassan fölemelkedem a felszínre, mindig elcsodálkozom, hogy lám, mégis ragyog a napvilág. Teljesen igaznak tartom, hogy világunk, amelyet mi minden dolgok felszínének látunk, valójában feneke egy mély óceánnak: a fák tenger alatti növények, mi magunk is kísérteties, pikkelyes, mélytengeri lények vagyunk, s hulladékkal táplálkozunk, mint az apró rákok. A lélek csak ritkán, küszködve emelkedik föl az irdatlan mélységekből az éteri felszínre, a valódi levegőre. Meg vagyok győződve, hogy amit általában belélegzünk, az csak egyfajta víz, és mindnyájan, férfiak-nők egyaránt, halak vagyunk. Olykor azonban fölemelkedik a lélek, eksztatikus ívben tör a fény felé; mint a tengeri sirály, miután zsákmányt ragad fel a víz alól. Gondolom, halandó részünknek az a végzete, hogy embertársaink nyomasztó, víz alatti létéből, az emberiség mélytengeri dzsungeléből szerezze táplálékát. Halhatatlan részünk viszont megmenekül: amikor lenyeltük nyálkás tengeri táplálékunkat, ez a részünk töri át az ősóceán felszínét, s robban ki a fényes éterbe, a valódi fényre. Ilyenkor érzi meg az ember, hogy öröklétre született. Mikor Mrs. Boltont hallgatom, úgy érzem, merülök egyre mélyebbre, ahol az emberi titkok halai vergődnek és tenyésznek. Az érzéki étvágy teszi, hogy el kell ragadnunk egy csőrre való prédát, és akkor aztán föl, föl a sűrűségből az éterbe, a vízből a légbe. Neked el tudom mondani az egész folyamatot, de Mrs. Bolton társaságában csak a lefelé húzó erőt érzem, az iszonytató merülést a tengeri növények és a tengerfenék sápadt szörnyei közé. Attól tartok, meg kell válnunk vadőrünktől. A kósza feleség botránya nem hogy apadna, egyre nagyobb árhullámokat vet. Fantasztikus dolgokkal vádolja a férjét, és bármilyen furcsa is, de maga mellé tudta állítani a bányászasszonyok java részét - rémisztő halak, nem mondom -, és a falu bűzlik a pletykáktól. Ez a Bertha Coutts, miután feldúlta a vadőrlakot és a kunyhót, megostromolta Mellorst az anyja házában is. Elragadta egyszer a tulajdon lányát, mikor a gyerek iskolából volt hazatérőben, ám a háládatlan kis jószág, ahelyett hogy megcsókolta volna szerető anyja kezét, vadul beleharapott, s így aztán a másik kéztől egy fergeteges nyaklevest kapott, de akkorát, hogy az árokba gurult, ahonnan is aztán az elgyötört és méltatlankodó nagyanya húzta ki. Elképesztő mennyiségű mérges gázt bocsátott a levegőbe ez a nőszemély. Részletesen megszellőztette házaséletének azokat az eseményeit, amelyeket rendszerint a házastársi hallgatás kettős sírjába szokás temetni. Ő azonban, tíz esztendő után exhumálván őket, hátborzongató listát gyűjtött belőlük. Ezeket a részleteket Linleytől és az orvostól tudom; ez utóbbi jókat mulat rajtuk. No persze, igazában nincs az ilyesmiben semmi. Az emberiség mindig is roppantul találékony volt szokatlan szexuális helyzetek kiagyalásában, és ha egy férfi, Benvenuto Cellini szavaival, “olasz módra” kívánja használni a feleségét, hát az magánügy, ízlés dolga. De az engem is meglepett, hogy a mi derék vadőrünk is ennyi trükköt ismer. Számomra nem kétséges, hogy éppen Bertha Coutts tanította meg rájuk. De légyen bármiként is, a kettejük dolga, nem tartozik senki másra.
Mégis mindenki hegyezi a fülét, még én is. Tíz-tizenkét éve a közszemérem hallgattatta volna el az egészet. Közszemérem azonban nincs többé, és a bányászasszonyok, állig fegyverben Mellors ellen, bizony nem szégyenlik hallatni a hangjuk. Azt hinné az ember, az utóbbi ötven évben minden tevershalli gyerek szeplőtelenül fogantatott, s ezek a mi derék nonkonformista nőink egytől egyig fénylő erkölcsű Szent Johannák. S azt, hogy tiszteletre méltó vadőrünkben van egy csipetnyi rabelais-i hajlam, szörnyűségesebbnek és elvetemültebbnek tartják, mintha Crippen módjára gyilkolt volna. Pedig a jó tevershalliek sem feddhetetlenek éppen, ha hitelt adunk a szóbeszédnek. Hanem az a bökkenő, hogy a förtelmes kis Bertha Coutts nem állt meg a maga tapasztalatainak és szenvedéseinek ecsetelésénél. Fölfedezte, s ezt is teli torokkal kürtölte világgá, hogy a férje nőket “tartott” a vadőrlakban, s amúgy vaktában meg is nevezett néhányat. Így esett, hogy egy-két tisztes név is sárba rántatott, s ezzel aztán betelt, sőt túlcsordult a mérték. Elfogatóparancsot adtak ki a némber ellen. Mivel a némbert képtelenség volt távol tartani az erdőtől, ki kellett kérdeznem Mellorst a dolgok állása felől. Mellors azóta is úgy jár-kel, mint akinek semmihez nincs köze: nem törődöm másokkal, velem se törődjék senki. Én azonban bölcsen gyanítom, úgy érzi magát, mint a kutya, akinek konzervdobozt kötöttek a farkára, bár meg kell hagyni, derekasan játssza, mintha nem úgy lenne. Pedig hallom, a faluban az asszonyok behívják a gyereküket, ha Mellors arra jár, mintha maga de Sade márki jönne személyesen. Ő meg a szokásos orcátlanságával jár-kel, de azt hiszem, az a bádogdoboz jó erősen oda van kötve a farkára, s magában bizonyára mondja is, mint Don Rodrigo a spanyol balladában: »Jaj, és most ott mardos, ahol a legtöbbet vétkeztem!« Megkérdeztem, el tudja-e látni munkáját az erdőben: azt felelte, nem tud róla, hogy elhanyagolta volna. Megmondtam, igen kellemetlen, hogy a nő ott illetéktelenkedik, mire ő, hogy ő aztán nem tartóztathatja le. Aztán célzást tettem a botrányra, s hogy milyen kellemetlenül elfajult a dolog. - Igen - mondta erre -, ha a népek békén és jókat basznának, nem ütnék bele az orruk a más ember baszásába. Igen keserűen mondta, és bizonyos, hogy nem igazság nélkül való, amit mondott. A módját azonban igencsak közönségesnek és tiszteletlennek találtam. Céloztam is rá, és íme, újfent megcsördült a bádogdoboz: - Sir Clifford, maga osztán nincs abba az állapotba, hogy a szememre hányhassa, amiért nem üres az acskóm. Ezek a válogatás nélkül való vagdalkozások persze csak rontanak a helyzetén, Finley és Burroughs, a lelkész egyaránt úgy véli, nem ártana, ha eltágulna innen. Megkérdeztem, igaz-e, hogy hölgyeket fogad a vadőrlakban, és mit felelt: - Hát ahhó meg mi köze, Sir Clifford? - Elmagyaráztam, megkívánom, hogy tisztességgel viselkedjenek a birtokomon, és erre ő: - Akkor mér nem varrassa be ezeknek az asszonyoknak a száját? - Tovább firtatván, hogyan is él a vadőrlakban, ezt a választ kaptam: - Már annyi szent, hogy a Flossie szukámmal, ha akarja, egykönnyen hírbe hozhat. Erre bezzeg nem gondutt, mi? - Hát így; ez az ember egy kis orcátlanságért nem megy a szomszédba. Megkérdeztem, találna-e könnyen más munkát. - Ha azt forgassa a fejibe, hogy kiteszi a szűröm, abbizony nem lesz nehéz. - Egyszóval nem akadékoskodott, a jövő hét végén elmegy, de addig, úgy tűnik, be akar avatni a mesterség rejtelmeibe egy Joe Chambers nevű fiatal fickót. Megmondtam, adok búcsúzóul egyhavi fizetést. Tartsam meg a pénzem, felelte, ő ugyan nem fog könnyíteni a lelkiismeretemen. - Maga, Sir Clifford, semmivel nem adósom, hát csak ne is fizessen semmit. Ha ki akar innen akolbolíntani, szóljon csak, oszt kész.
Itt tartunk hát ez idő szerint. A némber eltűnt, hogy hová, nem tudni: ha Tevershallba beteszi a lábát, lecsukják. Mint hallom, halálosan fél a börtöntől, ami nem csoda, hisz alaposan rászolgált. Mellors szombathoz egy hétre lép ki, s a dolgok hamarosan visszazökkennek a régi kerékvágásba. Drága Connie-m, ha szívesen maradsz Velencében vagy Svájcban augusztus elejéig, én csak örülök, hogy kimaradsz ebből az undok históriából; a hó végére minden magától elcsitul. Láthatod, mélytengeri szörnyek vagyunk, s ha a rák iszapba gázol, fölzavarja mindenki vizét. Viseljük el filozofikus nyugalommal, egyebet úgysem tehetünk.” Clifford levelének sértett hangulata meg az, hogy senki iránt nem érez egy szikrányi rokonszenvet, rossz hatással volt Connie-ra. Jobban megértette a dolgokat, mikor megkapta Mellors levelét: “Kibújt a szög a zsákból, méghozzá többedmagával. Te is tudod, hogy feleségem, Bertha visszatért csöppet sem szerető karjaimba, s az erdei házban ütötte föl tanyáját, ahol, tisztesség ne essék szólván, patkányt orrontott meg egy kis üveg Cotyra bukkanva. Más bizonyítékot nem talált egy ideig, de néhány nap múlva teleüvöltötte a világot az elégetett fényképpel. Megtalálta a hálószobában az üveget meg a hátlemezt. A hátlemezre, sajnos, valaki kis vázlatokat rajzolt, s több példányban is a monogramját: C. S. R. Ez azonban nem vezette nyomra mindaddig, amíg be nem tört a kunyhóba is, ahol egy könyvedre bukkant, Judith színésznő önéletrajzára, s a könyv első oldalán ott volt a neved: Constance Stewart Reid. Ezek után napokig azt trombitálta, hogy a kedvesem nem kisebb személyiség, mint maga Lady Chatterley. A hír végül eljutott a lelkész, Mr. Burroughs, és Sir Clifford fülébe is. Akkor szánták rá magukat, hogy jogi lépéseket tesznek hű feleségem ellen, hű feleségem pedig az eltűnésre szánta el magát, mivel a rendőrségtől mindig is halálosan rettegett. Sir Clifford magához kéretett, hát elmentem. Alaposan körbejárta a dolgokat, s láthatólag dühös volt rám. Megkérdezte, tudom-e, hogy Lady Chatterley őméltósága neve is szóba került. Azt feleltem, soha nem hallgatok a pletykára, és meg vagyok döbbenve, hogy ezt is éppen Sir Cliffordtól kell hallanom. Goromba sértés, mondta persze ő: megnyugtatásul előadtam, hogy a kamrában, egy naptáron ott van Mária királyné képe, s nem is vitás, hogy azért, mert őfelsége is tagja a hárememnek. A szarkazmus persze lepergett róla. Kerek perec megmondta, tisztességtelen fráter vagyok, és kigombolt nadrágsliccel járok szanaszerte; kerek perec megmondtam, neki viszont nincs is mit begombolnia a nadrágjába, mire persze kirúgott. Szombathoz egy hétre távozom, és többet engem ez a vidék nem lát. Londonba megyek, a régi szállásadónőmhöz, Mrs. Ingerhez, a Coburg Square 17. alá; Mrs. Ingernél bizonyára kapok szobát, vagy ha nem, ő majd talál nekem. Már az bizonyos, hogy az embert utolérik a bűnei, különösen, ha házas ember, és Berthának hívják a bűnét...” Ami őt, Connie-t illeti, vele kapcsolatban, őhozzá, egyetlen sort sem írt Mellors. Connie keservesen bánta, írhatott volna néhány vigasztaló, bátorító szót. De csakhamar rájött, a férfi nem akarja megkötni a kezét: menjen vissza Cliffordhoz Wragbybe, ha úgy dönt. Connie ezt is bánta. Semmi szükség, hogy ilyen hamisan lovagias legyen a párja. Miért is nem mondta meg Mellors Cliffordnak: Igenis, ő a szeretőm és a szerelmem, és büszke vagyok rá! Eddig persze nem terjedt a bátorsága.
Egyszóval Tevershallban együtt emlegették a nevüket! Micsoda gabalyodás! Habár elfelejtődik ez is egykettőre. Connie mérges volt; bonyolult, zavaros haragja tehetetlenségre kárhoztatta. Nem tudta, mit tegyen, mit szóljon, tehát nem tett és nem szólt semmit. Tovább morzsolta napjait Velencében, mintha mi sem történt volna, gondolázott Duncan Forbesszal, fürdött, sodortatta magát a napok múlásával. Duncan, aki vagy tíz éve eléggé nyomasztó módon szerelmes volt belé, újfent belészerelmesedett. De Connie megmondta neki: - Csak azt az egyet kívánom a férfiaktól, hogy hagyjanak nekem békét. Duncan tehát békét hagyott neki, s nagyra volt magával, hogy erre is képes. Mindazonáltal fölajánlotta csöndes, különös, befelé forduló szerelmét. Connie-val akart lenni, nem kívánt egyebet. - Gondolt-e már arra - mondta egy nap -, hogy milyen kevés közük van az embereknek egymáshoz? Itt van például ez a Daniele. Milyen szép ember, ragyog, mint a nap. És lám, mennyire magányos ezzel a nagy szépségével. Pedig fogadok, hogy nős, sőt családos, és hiába is akarna szabadulni tőlük. - Kérdezze meg - javasolta Connie. Duncan meg is kérdezte. Kiderült, hogy Daniele nős ember, két gyermeke van, fiú mind a kettő, hét- és kilencévesek. Érzelmet azonban semmit el nem árult velük kapcsolatban. - Talán éppen azok az emberek látszanak ennyire magányosnak, akik képesek valódi közösséget hozni létre - vélte Connie. - A többiek mind ragadósak egy kissé, ragadnak a tömeghez, mint ez a Giovanni. - És mint maga, Duncan, tette hozzá gondolatban.
Tizennyolcadik fejezet Connie-nak döntenie kellett. Akkor, azon a szombaton indul el Velencéből, amikor Mellors elhagyja Wragbyt: hat nap múlva. Hétfőn ér tehát Connie Londonba, és akkor találkozhatnak. Írt a londoni címre, s megkérte a férfit, küldjön üzenetet a Hartland-szállodába, és jöjjön oda hétfőn este hétre. Különös, bonyolult düh ágaskodott benne, bénának érezte minden reakcióját. Még Hildát sem avatta bizalmába, és Hilda, akit sértett a húga állhatatos hallgatása, meglehetősen meghitt barátságot kötött egy holland asszonnyal. Connie gyűlölte az efféle nyomasztó asszonyi barátkozást; maga Hilda sem ment bele egykönnyen ilyen kapcsolatokba. Sir Malcolm úgy döntött, Connie-val utazik, Duncan hadd menjen Hildával. Az öreg művész nem sajnálta magától a kényelmet: hálókocsijegyet vett az Orient-expresszre, hiába idegenkedett Connie a train de luxe-től, pontosabban attól az elfajzott, közönséges légkörtől, amely manapság ezeket a vonatokat jellemzi. Mindenesetre gyorsabban érnek így Párizsba. Sir Malcolm mindig nehéz szívvel tért meg a feleségéhez; ezt a szokását még az első házasságából mentette át. De szalonkavadászatot vett tervbe, s jóval a vendégei előtt akart megérkezni. Connie szépséges volt és napbarnított, de csöndben gubbasztott, ügyet sem vetve a tájra. - Elég nagy csacsiság, hogy visszamégy Wragbybe - jegyezte meg az apja, látva Connie borongós hangulatát. - Nem is tudom, visszamegyek-e Wragbybe - mondta ki váratlanul Connie, nagy kék szemét az apjára emelve. Sir Malcolm nagy kék szemében az olyan ember riadt tekintete ült, akinek nem egészen tiszta a lelkiismerete. - Úgy értsem, hogy Párizsban maradsz egy ideig? - Nem! Úgy értsd, hogy soha többé nem megyek Wragbybe. Az öregúr el volt foglalva a saját kis problémáival: őszintén remélte, nem kell a lánya gondját-baját is a vállára vennie. - Hogyhogy? Csak így, ilyen hirtelen? - Gyerekem lesz. Most mondta ki először bárki emberfiának a szót; tudta, fordulóponthoz jutott. - Honnan tudod? - kérdezte az apja. Connie mosolygott. - Ugyan honnan? - Persze nem Cliffordtól van? - Nem! Mástól. Connie élvezettel csigázta az apját. - Ismerem? - kérdezte Sir Malcolm. - Nem. Nem is láttad soha. Hosszú szünet.
- No és mik a terveid? - Hiszen ez az. Nem tudom. - Elboronáljátok a dolgot Clifforddal? - Cliffordon, azt hiszem, nem múlna. Azután, hogy beszéltél a fejével, mondta is nekem, nem bánná, ha szülnék, feltéve, hogy diszkréten járok el az ügyben. - Tekintve a tekintendőket, ennél értelmesebbet nem is mondhatott volna. Akkor hát, gondolom, minden rendben. - Már milyen szempontból? - kérdezte Connie, apja szemébe nézve. A nagy kék szempár sokban hasonlított az övére, bár volt benne némi szorongás; egy tétova kisfiú szorongása olykor, máskor megátalkodott önzés, de legtöbbször csak jó humor és óvatos körültekintés. - Örököst ajándékozol Cliffordnak meg az összes Chatterleyknek, új baronetja lesz Wragbynek. Sir Malcolm mosolyában csipetnyi érzékiség bujkált. - De ha nincs kedvem! - Ugyan miért ne lenne? Belehabarodtál abba a másikba? Lám, lám. Ha az igazságra vagy kíváncsi, gyermekem, csak ezt mondhatom: a világ nem áll meg. Wragby viszont áll, és mindig állni fog. A világ, ugye, többé-kevésbé adva van, külsőleg alkalmazkodnunk kell hozzá. Ettől eltekintve, szerény véleményem szerint, élhetünk kedvünkre. Az érzelmek változnak. Idén ezt az embert szereted, jövőre talán már egy másikat. De Wragby áll. Ragaszkodj Wragbyhez, amíg Wragby ragaszkodik hozzád. Attól még élhetsz kedvedre. De a szakításból nem sok hasznod lenne. Persze szakíthatsz, ha azt akarod, önálló jövedelmed van, ez az egy, ami soha nem hagy cserben. De azért azzal sem mégy sokra. Szülj egy kis baronetet Wragbynek. Az sem utolsó szórakozás. Sir Malcolm azzal mosolyogva hátradőlt. Connie nem felelt. - Remélem, végre igazi férfira akadtál - mondta kis szünet után Sir Malcolm, felhangolt érzékekkel. - Hát igen. Épp ez a baj. Nem sok van belőlük. - Igaz! Istenemre, igaz! Nos, kedvesem, ahogy így elnézlek, szerencsés fickó lehet. Ugye, nem fog bajt keverni neked? - Nem bizony! Nem akar korlátozni a szabadságomban. - Úgy is van rendjén. Az igazi férfi már csak ilyen. Sir Malcolm meg volt elégedve. Connie volt a kedvesebbik lánya, mindig is méltányolta benne a nőt. Kevesebb van benne az anyjából, mint Hildában. No és Cliffordot soha nem szívelte Sir Malcolm, örült tehát, és olyan gyöngéd volt a lányához, mintha tőle volna az a megszületendő gyermek. Együtt hajtottak a Hartland-szállóhoz; Sir Malcolm szobát vett ki a lányának, aztán átugrott a klubjába. Connie lemondta az estére ajánlott közös programot. Üzenet várta Mellorstól. “Nem akarok a szállodád közelébe menni. Hétkor várlak az Adam Streeten, az Aranykakas előtt.”
Ott állt a megbeszélt időben, magas volt és szikár, és oly különös a sötétszürke öltönyben. Természetes méltóságnak nem volt híjával, mégis más volt, mint a Connie osztályabéli, egy kaptafára készült férfiak. Connie rögtön látta, akárhol megállná a helyét. Mennyivel értékesebb is ez a természetadta jó modor, mint a középosztály konfekcióviselkedése! - Lám, hát megjöttél! Ragyogóan nézel ki! - Lehet, de te annál kevésbé. Aggodalmasan nézett a férfi arcába. Megsoványodott, kiütköztek a pofacsontjai. A szeme azonban mosolygott, és Connie rögtön otthonosan érezte magát mellette, a látszatőrzés feszültsége egyszeriben lefoszlott róla. Sugárzott valami ebből az emberből, ami oldotta, boldoggá, otthonossá varázsolta Connie-t. Érzékeny női boldogságösztönével azonnal megérezte. Boldog vagyok, ha a közelemben van, fogalmazta meg magának. Velence minden napsütése nem adhatta meg ezt a belső kiteljesedést, melegséget. - Mondd csak, nagyon rémes volt? - kérdezte Connie, mikor asztalhoz ültek. Most látta csak, mennyire megsoványodott. A keze ismerős módon pihent az asztalon: akár egy oldott álomba feledkező állat. Hogy szerette volna a kezébe fogni és megcsókolni! De nem merte. - Az emberek mindig rémesek - felelt a férfi. - Megviselt a dolog? - Megviselt, és mindig is meg fog viselni. Ugyanakkor tudtam, bolond vagyok, amiért hagyom, hogy megviseljen. - Úgy érezted magad, mint a kutya, akinek bádogdobozt kötöttek a farkára? Clifford szerint úgy kellett lennie. A férfi ránézett. Kegyetlenség volt ezt mondani, hiszen valóban súlyos sérelem érte a büszkeségét. - Hát úgy valahogy. Connie nem tudhatta, milyen keserűen emésztődik a férfi a sértéseken. Sokáig hallgattak. - No és hiányoztam neked? - kérdezte Connie. - Örültem, hogy kimaradtál belőle. Újabb hallgatás. - De az emberek elhiszik, hogy te meg én...? - Nem! Azt egy percig sem hittem! - Hát Clifford? - Szerintem ő sem. Elhessegette, anélkül hogy belegondolt volna. De persze a háta közepébe se kíván azóta. - Gyerekem lesz. Teljesen kifejezéstelen lett a férfi arca, de még a teste is. Elsötétülő szemmel tekintett föl. Connie nem értette ezt a tekintetet: akárha egy sötét lobot vető szellem nézne rá. - Mondd, hogy örülsz neki! - esdekelt, megragadva a férfi kezét, s látta, különös ujjongás kel benne, de valami, Connie számára érthetetlen érzés lefojtja ezt az ujjongást.
- A jövő - mondta Mellors. - Hát nem örülsz? - Olyan szörnyűségesen bizalmatlan vagyok a jövő iránt. - A felelősség miatt nem kell aggódnod. Clifford elfogadja a gyereket, mintha a sajátja lenne. Boldog lesz. Látta, hogyan sápad el s húzódik magába a férfi. Csönd volt. - Visszamenjek Cliffordhoz, szüljek egy kis baronetet Wragbynek? Mellors sápadtan, távoli tekintettel nézte. Kellemetlen kis mosoly játszott az ajkán. - Nem mondod meg neki, hogy ki az apja? - Ó! - szakadt ki Connie-ból. - Elfogadná még azt is, ha akarnám. Mellors eltöprengett. - Hát igen - mondta, mintegy magának -, magam is úgy vélem. Csönd lett. Mély szakadék nyílt meg közöttük. - De te, ugye, nem akarod, hogy visszamenjek Cliffordhoz? - Mit akarsz tenni te magad? - Veled élni - felelt egyszerűen Connie. A szavak hallatán, akarata ellenére is, apró lángok gyúltak a férfi bensőjében. Lehorgasztotta a fejét. - Ha ugyan megéri. Semmim sincs. - Többed van, mint a legtöbb embernek. Ugyan, hisz te is tudod. - Bizonyos értelemben igen. Tudom. - Mellors hallgatott egy sort, gondolkozott. Akkor így folytatta: - Mondják, túl sok nőiesség van bennem. Nincs igazuk. Azért, mert nincs szívem meglőni egy madarat, mert nem akarok pénzt gyűjteni, vagy előbbre jutni, még nem vagyok nő. A hadseregben könnyen megcsinálhattam volna a “szerencsém”, de nem szerettem a hadsereget. Pedig az emberekkel jól elboldogultam: kedveltek, de meg rettegtek is tőlem, mikor méregbe gurultam valamin. Hanem a feljebbvalóknak az az ostoba fafejűsége, az vette el a kedvem a katonaságtól, de végképpen. Szerettem az embereket, ők is engem. De ki nem állhatom azt a sületlen és szemtelen fensőbbségességet, amivel a pozícióban lévők meg vannak verve. Ez az, amivel nem tudok megalkudni. Gyűlölöm a pénz orcátlanságát és az osztálygőgöt. És egy ilyen világban mit is nyújthatok én egy asszonynak? - Miért akarnál bármit is nyújtani? Ez nem adásvétel kérdése. Szeretjük egymást, és azzal kész. - Nocsak, no. Nem olyan egyszerű az. Az élet halad, nem áll meg. És az én életem nem talál utat magának az intézményes csatornákon. Nem, ha mondom. Selejt vagyok, ha úgy tetszik. És asszonynak nincs helye az életemben mindaddig, amíg az életem meg nem oldódik, bensőleg legalábbis, mert csak ez tarthat frissen mind a kettőnket. Muszáj, hogy a férfi fölajánlhasson az asszonynak valami értelmet az életében, ha ilyen elszigetelt életre készülnek, s ha az asszony igazi asszony. Nem lehet, hogy csak az ágyasod legyek és semmi több. - Ugyan miért nem?
- Mert nem. Te is egyhamar meggyűlölnéd ezt az állapotot. - Úgy beszélsz, mint aki nem bízhat meg bennem. Földerengett a férfi szarkasztikus mosolya. - Tiéd a pénz, a pozíció, s lám, tiéd még a döntés is. Csakhogy én is több vagyok, mint Ladységed lövőlegénye. - Mi vagy hát te? - Jogos kérdés. Kétségkívül megfoghatatlan, amire gondolok. A magam számára legalább mégiscsak jelentek valamit. Látom a létezésem értelmét, noha érthető, hogy senki más nem látja. - És a létezésed vajon veszítene az értelméből, ha velem élnél? A férfi hosszasan fontolgatta a választ. - Meglehet. Connie is megszívlelte a hallottakat. - No és mi a létezésed értelme? - Megfoghatatlan, mondom. Nem hiszek ebben a világban, a pénzben, a karrierben, nem hiszek ennek a civilizációnak a jövőjében. Ha van egyáltalán jövője az emberiségnek, bizonyos, hogy egészen más lesz, mint a jelene. - Milyennek kellene lennie a jövőnek? - Isten tudja. Megérzem néha, érzek valamit, elkeveredve a dühömmel. De hogy mi is légyen az, magam sem tudom. - Megmondjam? - kérdezte Connie a férfi szemébe nézve. - Megmondjam neked, mid van, ami a többi férfiból hiányzik, s amire a jövő épülhet? Megmondjam? - Mondd meg hát. - Az, hogy van merszed gyöngédnek lenni! Mikor például a faromat simogatod, és azt mondod, milyen szép a fenekem. Újból az a vibráló, gonoszkás mosoly. - No lám. Eltöprengett. - Hát igen! - mondta ki végül. - Igazad van. Végül is mindig erről volt szó. A férfiakkal is. Kapcsolatban kellett lennem velük, fizikai kapcsolatban, s vigyázni, vissza ne éljek vele. Testileg tudatosultak bennem, gyöngédnek kellett lennem irántuk, még ha meghajszoltam is őket. Figyelem kérdése, ahogy Buddha mondaná. De a testi ébrenlét elől még ő is visszahőkölt, visszahőkölt az elől a természetes fizikai gyöngédség elől, ami a legjobb még a férfiak viszonyában is, a maga megfelelő, férfias módján persze. Ez teszi igazán férfiassá a férfit, megmenti attól, hogy majom módra viselkedjék. Igen! Gyöngédség, erről van itt szó, valami figyelemmel teljes érzékiségről. A nemiség is csak kapcsolat, minden kapcsolatok legszorosabbika. És mi félünk ettől a kapcsolattól. Nem vagyunk igazán ébren, félig élünk csak. Életre kell kelni, figyelni kell! És különösen az angoloknak kellene megtanulni ezt. Egy kevés gyöngéd figyelem egymás iránt, ez a legégetőbb szükségünk. Connie ránézett.
- Akkor hát miért félsz tőlem? A férfi hosszasan elnézte, mielőtt válaszolt. - Voltaképp a pénz meg a pozíció miatt. A világ miatt, amit magadban hordasz. - Bennem talán nincsen gyöngédség? - kérdezte sóváran Connie. Mellors tétova, elsötétülő szemmel nézte. - Van! Árad és apad benned, csakúgy, mint énbennem. - Miért nem bízod rá magad a kettőnk gyöngédségére? - kérdezte szorongó tekintettel az asszony. Látta, megenyhül a férfi, lefoszlik a páncélja. - Megpróbálhatnám! - mondta. Hallgattak. - Szeretnélek a karomba szorítani - mondta az asszony. - Szeretném hallani tőled, örülsz, hogy gyermekünk lesz. Olyan szép volt sóvárgó, meleg asszonyiságában, hogy a férfi minden porcikája feléje kívánkozott. - Fölmehetnénk talán a szobámba - jelentette ki. - Még ha újabb botrányt kockáztatunk is. Connie látta, eltávolodik Mellorstól a világ, arcán földereng a gyöngéd szenvedély tiszta-meleg fénye. Félreeső utcákon sétáltak el a Coburg Square-re. Mellors a ház legfelső emeletén lakott, padlásszobát bérelt; ebédjét maga főzte egy kis gáztűzhelyen. A szoba kicsiny volt, de tiszta és rendes. Connie levetkőzött; a férfi követte példáját. Kezdődő terhessége lágy asszonyiságában csodaszép volt Connie. - Nem is szabadna hozzád nyúlnom - mondta a férfi. - Jaj, dehogynem! Szeress! Szeress, és mondd, hogy megtartasz magadnak. Mondd, hogy megtartasz! Mondd, hogy soha el nem engedsz, nem adsz oda senkinek! Szorosan hozzábújt, átölelte a sovány, erőteljes, meztelen férfitestet, az egyetlen otthont, mely valaha is adatott neki. - Megtartalak hát - mormolta a férfi. - Megtartalak, ha te is úgy akarnád. És szorosan, szenvedélyesen magához ölelte. - Mondd, hogy örülsz a gyermekünknek - kérlelte Connie. - Csókold meg! Csókold meg a méhem, és mondd ki, örülsz, hogy lakója lett. De éppen ez esett nehezére Mellorsnak. - Irtózok tőle, hogy gyereket segítsünk erre a világra - mondta. - Aggódok a jövőjéért. - De hiszen tőled való. Légy gyöngéd hozzá: a gyöngédséged lesz a jövője. Csókold meg! Mellors megreszketett a szavak igazságától. - Légy gyöngéd hozzá, és az lesz a jövője! Véghetetlen szerelmet érzett Connie iránt. Megcsókolta a hasát és a vénuszdombját, méhének és a méh magzatának szánva a csókot.
- Ó, hát szeretsz! Szeretsz! - szakadt ki az asszonyból, a gyönyör vak, artikulátlan kis kiáltásaihoz hasonlóan. És a férfi lágyan beléhatolt, és érezte, testéből az asszony testébe áramlik a gyöngédség hulláma, elborítja őket az irgalmas együttérzés árja. S mikor az asszonyba hatolt, megvilágosodott előtte, erre van ő rendeltetve: erre a gyöngéd kapcsolatteremtésre, melyben megtartja mégis büszkeségét, férfiúi méltóságát, önmagát. Mert hiszen ha az asszonynak van pénze és befolyása, neki pedig nincs, átkos büszkeség lenne csak ezért tagadni meg tőle a gyöngédséget. Az emberek közötti figyelmes testi kapcsolatot, az érintés gyöngédségét szolgálom, mondta ki magában. És ő az én társam. Ez az én harcom a pénz, a gép és a világ rideg-hideg őrültsége ellen. És ő mindig mellettem fog állni. Hálát adok Istennek az asszonyomért! Istennek hála, asszonyom van, aki velem tart, és gyöngéd figyelemmel van irántam. Istennek hála, hogy az asszonyom nem erőszakos, nem őrült; Istennek hála ezért a gyöngéd, figyelmes asszonyért! S amikor Connie-ba áradt a magja, beléje áradt a lelke is a teremtő aktusban, amely oly sokkal több a nemzésnél. Connie megbizonyosodott, el nem szakadnak immár egymástól, noha tisztázatlan még az együttélés útja-módja. - Gyűlölted Bertha Couttsot? - kérdezte. - Ne is említsd nekem azt a nevet. - De igen! Beszélnünk kell róla, mert szeretted valamikor. És valaha éppolyan meghitt viszonyban voltál vele, mint most énvelem. El kell mondanod. Mondd csak, nem rettenetes, hogy a meghittségetek után így meg kellett gyűlölnöd? Miért van ez? - Nem tudom. Talán azért, mert ellenem szegezte a maga akaratát, mert örökkön-örökké résen volt: azt az iszonytató nőstényakaratát, a szabadságát akarta érvényesíteni! Azt az iszonytató női szabadságot, ami rendre a legvadabb erőszakoskodásba torkollik. Ó, igen, a szabadságával fenyegetett örökké, mint egy üveg vitriollal, amit bármikor a szemem közé loccsanthat. - De lám, még most sem szakadt el egészen tőled. Lehet, hogy még mindig szeret? - Nem, nem! Ha nem szakadt el tőlem, csak azért nem, mert dühöngő őrült, mert tovább akar gyötörni! - Valamikor csak-csak szeretett... - Soha! Vagyis hát olykor-olykor mégis. Vonzódott hozzám, igen. De azt hiszem, még ezt a vonzalmát is gyűlölte. Voltak pillanatok, amikor szeretett. De vissza is vonta azonnal, hogy tovább gyötörhessen. Ez volt a legigazabb szükséglete, hogy gyötörjön, igen, és nem volt képes megváltoztatni. Az akarata volt visszás, a kezdet kezdetétől. - Talán úgy érezte, nem szeretted igazán, és azt akarta kipréselni belőled. - Gonosz egy prés volt, istenemre! - Nem szeretted igazán, igazam van? Ebben, úgy lehet, te hibáztál. - Hogy is szerethettem volna? Megpróbáltam. Szeretni akartam, de mindig-mindig visszaélt a szándékommal. Nem, ne is beszéljünk róla. Maga volt a kárhozat, elhiheted. Kárhozott egy nő volt az. Legutóbb már legszívesebben lelőttem volna, mint egy rühes vidrát. Le én, ha tehettem volna: maga volt az asszonybőrbe bújt dögvész! Ha lelövöm, az vethetett volna csak véget ennek a nyomorúságnak! Mikor egy nőt ennyire a hatalmába kerít az akarata, mikor mindennel az akaratát szegezi szembe, hát az valami félelmetes. Le kell lőni az ilyet. - A férfiakat vajon nem kell lelőni, ha az akaratuk megszállottjai lesznek?
- De igen. Ők sem különbek. Hanem meg kell szabadulnom attól a nőtől, mielőtt megint rám telepszik. Meg is akartam mondani neked. Elválok, ha tehetem. És ezért óvatosnak kell lennünk. Nem szabad együtt mutatkoznunk. Azt az egyet nem élném túl, ha ránk szállna az a nő, rám és rád. Connie elgondolkozott. - Nem lehetünk együtt? - kérdezte. - Nem bizony, jó hat hónapig. Gondolom, szeptemberben meglesz az első tárgyalás: márciusig tehát. - Csakhogy a gyerek valószínűleg február végén fog megszületni. Mellors hallgatott. - Miért nem tudnak meghalni a cliffordok és a berthák! - sóhajtott végül. - Nem vagy valami gyöngéd irántuk - jegyezte meg Connie. - Nem-e? Kívánhatnék-e könyörületesebbet az ilyeneknek, mint hogy haljanak meg? Hiszen nem bírnak élni! Megcsúfolják csak az életet! Rossz szagú a lelkük! Megváltás lenne nekik a halál. Hiszen ha büntetlenül lelőhetnem őket! - Olyat úgysem tennél. - Mi az, hogy nem! Megtenném, és kisebb lelkifurdalással, mint ha menyétet ölnék. A menyét legalább szép és magányos. De ezek, mint a pelyva. Lelőném őket, le én! - Még szerencse, hogy így legalább nem mered megtenni. Connie-nak volt min törnie a fejét. Nyilvánvaló, hogy Mellors mindenáron szabadulni akar Bertha Couttstól. Igaza van, gondolta Connie. Ez az utolsó kirohanás valóban több volt a soknál. Ez azonban annyit jelent, hogy tavaszig egyedül kell élnie neki, Connie-nak is. Azalatt talán ő is elválhat Cliffordtól. De hogyan? Ha megemlíti Mellors nevét, Clifford bizonyos, hogy elzárkózik a válás elől. Nyomorúságos egy állapot! Miért is nem kerekedhet föl az ember, s telepedhet meg szabadon a föld egy távoli zugában? Mert ez az, amit nem lehet megtenni. Manapság a föld távoli zugai is öt percre vannak a Charing Crosstól. Mióta a rádiót föltalálták, nincsenek távoli zugok. Dahomey királya és a dalai láma Londont és New Yorkot hallgatja. Türelem! Türelem! Óriási és roppantul bonyolult gépezet ez a világ, és csak a legóvatosabbakat nem zúzza tönkre. Connie bizalmába avatta az apját. - Tudod, apa, Cliffordnak volt a vadőre, de azelőtt tiszti rangban szolgált Indiában. Csak hát ő is olyan, mint C. E. Florence ezredes, aki önként lett közlegénnyé. Sir Malcolmot azonban nem hatotta meg a híres C. E. Florence kétes miszticizmusa; reklámot gyanított a nagy alázat mögött. Pontosan ezt a fajta önelégültséget, a megalázkodás önelégültségét vetette meg a leginkább az öreg lovag. - Honnan szalajtották ezt a te vadőrödet? - kérdezte ingerülten. - Tevershalli bányász volt az apja. De ő már teljesen társaságképes. A lovagi rangra emelt művész még ingerültebb lett.
- Szerintem közönséges szerencselovag - jelentette ki. - És veled aztán könnyen megcsinálta a szerencséjét. - Nem úgy van az, apa. Te se mondanád, ha ismernéd. Valódi férfi. Clifford neheztelt is rá mindig, amiért nem elég alázatos. - Az ösztöne éles, azt az egyet meg kell hagyni. Sir Malcolm büszkesége nem tudta elviselni, hogy a lányának egy vadőrrel van viszonya. No, nem a viszony, hanem a botrány miatt. - Nem érdekel engem az a fickó. Látható, alaposan elcsavarta a fejed. De az Isten szerelmére, a pletykára nem gondolsz? Gondold csak el, mit fog szólni a mostohaanyád! - Tudom. A pletyka irtóztató, különösen, ha valaki jobb körökben él. De Mellors mindenáron el akar válni a feleségétől. Talán ha azt mondanánk, hogy mástól van a gyerekem, és Mellors nevét nem is hoznánk szóba... - Mástól! És ki lenne az a más? - Talán Duncan Forbes. Régi barátja a családnak. És eléggé ismert művész. No és szeret engem. - Ördög-pokol! Szegény Duncan! És neki mi lenne a haszna ebből az egészből? - Nem tudom. Semmi. Az is meglehet, hogy élvezni fogja. - Na ne mondd. Csakugyan? Fura egy bogár, csak annyit mondhatok. Hiszen soha nem volt viszonyotok, nem igaz? - Nem. De nem is vágyik rá igazából. Az a vágya, hogy velem lehessen, nem az, hogy hozzám nyúljon. - Micsoda egy nemzedék, uramatyám! - És leginkább azt szeretné, hogy modellt álljak neki. De soha nem álltam kötélnek. - Szerencsétlen flótás. Habár kinézek én belőle rosszabbat is, amilyen megtiport egy alak. - De azért, ugye, megteszed, hogy beszélsz vele? - De Connie, az ég áldjon meg, még egy ilyen rohadt cselszövést! - Tudom, tudom. Szörnyű. De mit lehet tenni! - Ármány és cselszövés! Cselszövés és ármány! Szavamra, ilyenkor érzem, tovább éltem a kelleténél. - Ugyan már, apa, ha a magad idejében nem ármánykodtál volna te is éppen eleget, még megérteném. - Az egészen más volt, megnyugtathatlak. - Mindig, minden egészen más. Megjött Hilda, s őt is földühítették az új fejlemények. Ő is irtózott a gondolattól, hogy a botránykrónikák együtt emlegessék a húgát egy vadőrrel. Még ilyen gyalázatot! - Mi lenne, ha egyszerűen eltűnnénk, külön-külön, ha áthajóznánk Brit Kolumbiába? - vetette föl Connie. - Akkor talán nem lenne botrány.
Az sem jobb, a botrány mindenképpen kirobban. És ha Connie csakugyan el akar menni azzal az emberrel, jobb, ha előbb összeházasodhatnak, vélte Hilda. Sir Malcolm habozott: megeshet még, hogy magától abbamarad ez az áldatlan viszony. - De azért, ugye, beszélsz vele, apa? Szegény Sir Malcolm! egyáltalán nem örült az ötletnek. Szegény Mellors még kevésbé volt elragadtatva. A találkozó mégis létrejött: a klub egyik különszobájában, ebédlőasztal fölött mérte föl egymást a két férfi. Sir Malcolm derekas mennyiségű whiskyt nyakalt be; ivott Mellors is. És egész idő alatt Indiáról beszélgettek: ebben a témában otthonosan mozgott a fiatalabbik. Amíg ettek, másról nem esett szó. Mikor már a kávét is elébük tették, és a pincér távozott, Sir Malcolm szivarra gyújtott, és csak akkor tette föl a szívélyes kérdést: - Nos hát, fiatalember, mi a helyzet a lányommal? Felvillant Mellors gonoszkás mosolya. - Nos hát, mi a helyzet vele, uram? - Teherbe ejtette, annak a rendje és módja szerint. - Volt szerencsém, igen, - mosolygott Mellors. - Volt szerencséje! Azt elhiszem, hogy volt! - bugyborékolt föl egy kurta nevetés Sir Malcolmból. Egyszeriben ízig-vérig skót lett, és bizalmasan malackodó. - Még hogy volt szerencséje! No és hogy esett, fiam? Jól, mi? - Jól. - Meghiszem azt! Haha! Az én lányom, az aztán érti a dörgést, mi? Magam sem voltam soha ellensége egy jó kis kamatyolásnak. Hanem az anyja, szegény, az aztán... - tekintett mókás kétségbeeséssel a mennyezetre. - Mindenesetre maga rendesen aláfűtött a lányomnak, azt az egyet meg kell hagyni. Haha! Hiába, az én vérem! Tisztességgel alája fűtött, mit mondjak. Hahaha! Őszintén örültem is neki, megmondhatom. Az hiányzott neki, a vak is láthatta. Helyre kis nő az: tudtam én, hogy értené a mókát, ha valaki végre tisztességgel alája fűtene. Hahaha! Vadőr maga egyáltalán, fiacskám? Szerintem inkább egy bitang vadorzó! Hahaha! Hanem ide hallgasson, fordítsuk komolyra a szót, hova fogunk kilyukadni ezzel az egésszel? De komolyan, érti? Komolyra fordítván a szót, nem jutottak túl messzire. Mellors, noha ő is becsípett egy kissé, sokkal józanabb volt, mint a másik. Igyekezett a lehetőséghez képest kulturált keretek között tartani a beszélgetést - nem túl sok sikerrel. - Egyszóval vadőr a foglalkozása. Igaza van, fiam! Ilyen vad meg is éri a fáradságot, no nem? Tudja, mi a nő próbája? Bele kell csípni a fenekébe. A feneke tapintásán megérzik, mire is képes. Haha! Irigylem magát, fiam! Hány éves is? - Harminckilenc. A lovag fölvonta a szemöldökét. - Olyan sok? Nohát, így ránézésre akkor is hátravan még vagy húsz jó éve. És akár vadőr, akár nem, férfi a talpán, a vak is láthatja. Nem olyan, mint az a nyavalyás Clifford. Annak a nebáncsvirágnak víz folyik az ereiben. Kedvelem magát, fiacskám, meglátszik, hogy tökös gyerek. Harcias kis kakas maga, hallja-e? Vadőr! Szavamra, én aztán rá nem bíznám magára
az őzikéimet! Haha! De ide hallgasson, komolyan, mihez kezdjünk most már? Tele a világ pletykás vénasszonyokkal. Végül is komolyan semmihez sem kezdtek, hacsak ahhoz nem, hogy cinkosan megosztoztak a megértő férfiérzékiségben. - Idehallgasson, fiacskám, ha tehetek bármit is magáért, számíthat rám. Vadőr! Hisz ez valami óriási! Pompás! Pompás, ha mondom. Hiába, bátor kis nő a lányom. Nem igaz? Végtére, maga is tudja, saját jövedelme van neki, no nem valami sok, de megjárja. És én is ráhagyom, amim van. Ráhagyom, én úgy éljek! Megérdemli, ha ilyen bátor tud lenni ebben a vénasszonyvilágban. Magam hetven éve próbálok nem törődni a vénasszonyok nyelvével, hasztalan. Hanem maga talpig férfi, megmondhatom. - Örülök, ha ez a véleménye. Pedig a legtöbben nem haboznak tudomásomra hozni, persze célzásként csak, hogy talpig majom vagyok. - Azt elhiszem! Drága barátom, mi mást várna ezektől a vénasszonyoktól! A legjobb hangulatban váltak el, és Mellors egész nap jókat nevetett magában. Másnap Connie-val és Hildával ebédelt egy szerény kis vendéglőben. - Milyen kár, hogy ilyen undorító helyzetbe kényszerülünk mindahányan - jegyezte meg Hilda. - No, én osztán nem panaszkodhatok - mondta Mellors. - Véleményem szerint őrizkedhettek volna attól, hogy gyereket indítsanak útnak, mielőtt tisztességgel összeházasodhattak volna! - Az Úr ekkicsit korábban pattantotta el a szikrát. - Ehhez aztán semmi köze az Úrnak. No persze, Connie-nak van elég pénze, hogy megéljenek belőle mind a ketten, de a helyzet akkor is tűrhetetlen. - Pedig magának, nemde, csak egy kis csücskét kell elviselnie? - Ha legalább ez a társadalmi különbség nem lenne! - Vagy ha állatkerti ketrecben lennék, ugye? Csönd lett. - Talán az lesz a legjobb, ha Connie valaki mást nevez meg partnereként, és maga mindenestül kimaradna az ügyből - mondta Hilda. - Penig jó alaposan beletettem a lábom. - Már úgy értem, hogy a válóperből. A férfi meglepetten nézett rá. Connie ez ideig nem merte szóba hozni előtte Duncan Forbest. - Nem értem - mondta Mellors. - Van egy barátunk, akit talán rá tudnánk beszélni, és akkor a maga neve említetlen maradhatna. - Mármint hogy egy másik férfi? - Hát persze. - De, ugye, nincs neki másik? Ámulva nézett Connie-ra.
- Nincs, nincs! - sietett Connie a válasszal. - Régi barát, tiszta ügy, szerelemről szó sincsen! - Akkor miért venné magára a felelősséget? Ha egyszer semmi nem volt köztetek? - Vannak még lovagias emberek, akik nem azt nézik, mi hasznuk a nőből - jegyezte meg Hilda. - Nem úgy, mint én, igaz? De hát ki ez a fickó? - Gyerekkori jó barátunk Skóciából. Művészember. - Duncan Forbes! - mondta ki Mellors, Connie ugyanis beszélt róla. - De hogyan tudnák rákenni a felelősséget? - Megszánhatnának együtt egy szállodában; esetleg elmehetne Connie a lakására is. - Sok hűhó semmiért, ha kíváncsi a véleményemre - jegyezte meg Mellors. - Van jobb ötlete? - kérdezte Hilda. - Ha a maga nevét belekeverjük, nem fogják elválasztani a feleségétől, és ővele aztán végképpen kár lenne kikezdeni. - Az már igaz - ismerte el zordan Mellors. Hosszú csönd lett. - Világgá mehetnénk szó nélkül - kockáztatta meg a férfi. - Connie ugyan nem. Clifford túlságosan közismert. Megint az a tehetetlen csönd. - Ilyen ez a világ. Ha zavartalanul együtt akarnak élni, össze kell házasodniuk. Ahhoz viszont előbb el kell válni. Hogyan akarják megoldani? A férfi hosszan hallgatott. - Maga hogyan oldaná meg? - kérdezte végül. - Meglátjuk, Duncan hajlandó-e vállalni a felelősséget, aztán rá kell venni Cliffordot, váljon el Connie-tól, közben magának is válnia kell, és amíg szabadok nem lesznek mind a ketten, nem találkozhatnak. - Kész őrültekháza. - Az lehet. A világ viszont magukat fogja őrültnek vagy annál is rosszabbnak tartani. - Minek? - Teszem azt, bűnözőnek. - No igen, remélem, még lesz alkalmam egyszer-kétszer megmártani a tőrömet - jegyezte meg kényszeredett vigyorral a férfi, és ingerült hallgatásba süppedt. - Hát jó - szólalt meg végül. - Mindenbe beleegyezem, örült ez a világ, és senki el nem pusztíthatja, bár megteszem, ami tőlem telik. Igaza van: menteni kell a bőrünket, ahogy lehet. Megalázva, dühösen, fáradtan, kétségbeeséssel nézett Connie-ra. - Aj, kedveském, kibabrál velünk ez a kutya világ. - Nem, ha nem hagyjuk magunkat. Őt nem ejtette annyira kétségbe a cselszövés, mint a férfit.
Duncan, mikor megkörnyékezték, szintén látni akarta a vétkes vadőrt; rendeztek tehát egy újabb vacsorát, ezúttal Duncan lakásán, négyesben. Duncan meglehetősen kurta növésű, zömök, sötét bőrű, hallgatag Hamlet-figura volt, egyenes szálú haja fekete, s tele az egész ember valami különös kelta önhittséggel. Ultramodern művészete csupa cső, szelep, spirál, csupa szokatlan szín, erőt sugárzó mégis, a forma és a tónus bizonyos tisztaságát sem nélkülöző - csak Mellors látta kegyetlennek és visszataszítónak. Mondani azonban ő sem merte, mert Duncan szinte elmebajosan tisztelte a tulajdon művészetét; afféle egyszemélyes kultusz vagy vallás volt ez nála. Végignézték a műtermét, és Duncan le nem vette apró, barna szemét a másik férfiról. Kíváncsi volt, mit mond a vadőr. Connie és Hilda véleményét ismerte már. - Vegytiszta gyilkosság - jelentette ki végül Mellors; Duncan ilyen szavakra végképp nem számított tőle. - És ugyan ki az áldozat? - kérdezte hidegen és némiképp csúfondárosan Hilda. - Én! Megölik ezek a képek az együttérző könyörületet. A művészt tiszta gyűlölethullám öntötte nyakon. Érezte a másik férfi hangjából kicsendülő megvetést. Ő maga viszont az együttérző könyörület hallatán érzett megvetést. Érzelgős badarság! Mellors magasan, soványan és némiképp nyűtten állt a műterem közepén, tekintete lepke gyanánt rebbent képről képre. - Talán éppen a butaság az áldozat. Az érzelgős butaság - gúnyolódott a művész. - Csakugyan? Mintha ezek a csövek és recézett vibrációk nem lennének épp elég buták önmagukban is. És milyen érzelgősek! Már ahogy én látom, önsajnálattal vannak tele, meg egy jó adag ideges beképzeltséggel. A művész valósággal belesárgult újabb indulatrohamába. Néma fensőbbséggel fordította falnak a vásznakat. - Azt hiszem, átmehetnénk az ebédlőbe - mondta. És gyászosan átvonultak. Kávé után így szólt Duncan: - Szívesen vállalom, hogy a gyerek apjának adjam ki magam. De csak azzal a feltétellel, ha Connie modellt áll nekem. Évek óta hiába kérem. - Komoran és megfellebbezhetetlenül beszélt, mint egy autodafét kihirdető inkvizítor. - Ohó! - mondta Mellors. - Szóval feltételhez köti, mi? - Pontosan. Csak ezzel a feltétellel vagyok hajlandó megtenni. - Duncan Forbes minden megvetését belesűrítette ebbe a mondatba; a sűrítés túlságosan jól sikerült. - Tudja, mit? Hadd álljak én is modellt - javasolta Mellors. - Fessen rólunk csoportképet. Vulkán és Vénusz a szerelem hálójában. Úgyis kovács voltam, mielőtt vadőrnek álltam. - Köszönöm - mondta a festő. - Vulkán alakja nem érdekel. - Akkor sem, ha meg van csövesítve és ki van glancolva? Válasz semmi. A művészt gőgje nem engedte szóhoz jutni.
Siralmas vendégség volt; a házigazda ettől kezdve nem méltatta figyelemre a másik férfit, kurtán beszélt, csak a két nővérhez, s mintha úgy kellett volna borongós nagyképűsége mélyéről szakítani ki a szavakat. - Látom, nem kedveled, pedig hidd el, nem ilyen igazából - mentegette Connie távozóban. - Rovátkolt kedélyű fekete mitugrász - mondta tömören Mellors. - Hát, igaz, ma nem volt valami kedves. - És te hajlandó leszel modellt állni neki? - Én már azt se bánom. Hozzám nyúlni nem fog, az biztos. Nem bánok én már semmit, csak kerüljünk össze mielőbb. - De az az ember szart csinál belőled a vásznán. - Az sem baj. Csak az irántam való érzéseit fogja festeni. Hogy egy ujjal is hozzám nyúljon, azt úgysem engedem. És ha úgy hiszi, elér valamit azzal, hogy meresztgeti rám azt a művészies bagolyszemét, hát hadd meresztgesse. Annyi üres csövet és recét csinálhat belőlem, amennyit akar. Az lesz a temetése. Megutált azért, amit mondtál: hogy érzelgős és fontoskodó ez az ő csövesített művészete. Mert persze igazad volt.
Tizenkilencedik fejezet “Drága Clifford! Attól tartok, bekövetkezett, amit te is előre láttál. Beleszerettem egy másik férfiba, és remélem, visszaadod a szabadságomat. Jelenleg Duncannél lakom. Tudod, megírtam, hogy ő is velünk volt Velencében. Roppantul sajnálom, de ha már így történt, próbáld higgadtan elfogadni. Nincs már, igazán szükséged rám, én pedig képtelen vagyok visszamenni Wragbybe. Nagyon-nagyon sajnálom. Csak arra kérlek, bocsáss meg, és váljunk el. Szívből kívánom, találj jobb feleséget. Én nem voltam igazán hozzád való: türelmetlenebb és önzőbb voltam a kelleténél. Lásd, nem tudok visszajönni, hogy veled éljek tovább. Kimondhatatlanul sajnálom. De ha összeszeded magad, meglásd, nem fogsz olyan nagyon hiányolni. Végtére, igazából nem is magamért szerettél. Bocsáss meg hát nekem, és bocsáss el.” Cliffordot bensőleg nem lepte meg a levél. Bensőleg rég tudta már, hogy Connie el fogja hagyni. De mivel maga előtt is tagadta érzését, az újság iszonyú megrázkódtatásként érte. A felszínen töretlenül őrizte a felesége iránt való bizalmát. Így vagyunk ezzel mindnyájan. Intuitív megérzéseinket szántszándékkal rekesztjük ki tudatunkból, s innen ered az a félelem és szorongás, ami a csapást, ha bekövetkezik, tízszerte súlyosabbnak mutatja. Clifford hisztériázott, mint egy gyerek. Mrs. Bolton iszonyúan megrémült, mikor rányitott a holtsápadtan, üres tekintettel révedező Cliffordra. - Te jó ég! Mi történt, Sir Clifford? Semmi válasz. Mrs. Bolton még jobban elrémült, azt hitte, szélütés érte a gazdáját. Odaszaladt, megtapintotta a homlokát, a pulzusát kezdte számlálni. - Fájdalmai vannak? Mondja el, mi lelte! Mondja el, az isten szerelmére! Semmi válasz. - Jaj istenem! Telefonálok Sheffieldbe dr. Carringtonért, szólok dr. Leckynek is. Már az ajtónál volt, amikor megállította Clifford fakó hangja. - Ne! Mrs. Bolton megpenderült, ránézett. Cliffordnak sárga volt az arca, a tekintete üres, akár egy idiótáé. - Azt akarja mondani, hogy ne üzenjek orvosért? - Azt. Nem kell nekem orvos - mondta síri hangon Clifford. - De hiszen rosszul van, Sir Clifford, nem vállalhatom a felelősséget. Muszáj orvost hívnom, mert utóbb még én leszek a hibás! Szünet, majd az iménti síri hang: - Nem vagyok beteg. Nem jön vissza a feleségem. - Mintha sóbálvány szólt volna. - Nem jön vissza? Őméltósága nem jön vissza? - Mrs. Bolton közelebb lépett az ágyhoz. Hisz az lehetetlen. Vissza fog jönni. Megbízhat őméltóságában.
A sóbálvány rezzenetlen arccal egy levelet lökött a takaróra. - Olvassa! - rendelkezett síri hangon. - Ha ezt a levelet őméltósága írta, nem örülne, ha elolvasnám, Sir Clifford. Mondja el, ha akarja, mi áll benne. - Olvassa! - makacskodott a másik. - Hát, ha úgy parancsolja, engedelmeskednem kell, Sir Clifford. És azzal elolvasta a levelet. - Nahát, meg vagyok döbbenve! - jelentette ki. - Olyan erősen megígérte őméltósága, hogy visszajön! A fekvő férfi arcán elmélyült a dermedt, vak téboly. Mrs. Bolton aggódva nézte. Tudta, mivel áll szemben: férfihisztériával. Nem azért ápolt annak idején annyi katonát, hogy meg ne tudjon egyet-mást erről a roppant kellemetlen betegségről. Türelmetlen volt egy kissé Clifford iránt. Az ő helyzetében minden épeszű férfinak látnia kellett volna, hogy a felesége mást szeret, és el fogja hagyni. Bizonyosra vette, hogy Clifford nem vak, csak nem engedi közel magához a gondolatot. Ha beismeri magának, és felkészül rá, vagy akár harcba bocsátkozik a feleségével, akkor viselkedett volna férfimód. De Clifford nem ezt tette. Tudta, de mindvégig áltatta magát. Érezte, hogy az ördög kerülgeti, de azt hazudta magának, angyalok mosolyognak rá. Ez az álságos helyzet hozta magával a krízist, az egyensúlyvesztést, a hisztériát, ami nem egyéb, mint az elmebaj egy formája. Attól van ez, gondolta némi ellenszenvvel Mrs. Bolton, hogy örökké csak magával gondol. Annyira csak a tulajdon halhatatlan lénye foglalkoztatja, hogy ha megrázkódtatás éri, behúzza fülét-farkát, és olyan lesz, mint a pólyáiba tekert múmia. Csak rá kell nézni! Ám a hisztéria veszedelmes: Mrs. Bolton, ápolónő lévén, kötelességének érezte, hogy túlsegítse rajta. Ha a férfiasságára, a büszkeségére hivatkozik, csak súlyosbítja a helyzetet: Clifford férfiassága halott egy ideje, s lehet, hogy mindörökre. Csak még jobban felpuhulna, tekeregne, mint a féreg, és még inkább elszakadna a valóságtól. Nincs mást tenni, az önsajnálatára kell játszani. Mint a Tennyson megírta hölgynek, Cliffordnak is sírnia kell, máskülönben meghal. Mrs. Bolton tehát elöl járt a jó példával. Kezébe temette az arcát, és csukladozó zokogásban tört ki. - Soha el nem hittem volna őméltóságáról, ezt az egyet soha, de soha! - sírta, s felidézve saját régi gyászát és bánatát, a saját sérelmeit siratta el. S ha már egyszer elkezdte, hamarosan őszintére tisztult a bánata, hiszen volt miért sírnia. Clifford pedig arra gondolt, milyen galádul elárulta Connie, s átragadván rá is az asszony keserve, könnyek szöktek a szemébe, s folytak végig az arcán, ő is magát siratta. Mrs. Bolton, mihelyst meglátta a férfi merev arcán csorgó könnyeket, kis zsebkendőjével gyorsan felszárította a magáéit, és odahajolt Cliffordhoz. - Ugyan, ugyan, ne eméssze magát, Sir Clifford - vigasztalta fölös bőségben áradó érzelmekkel. - Ne bánkódjék már, csakugyan, magának árt csak vele. Clifford megreszketett, nagy, keserves sóhajba fojtotta néma jaját, és szeméből szaporábban patakzottak a könnyek. Az asszony a karjára tette a kezét, és újra megeredtek az ő könnyei is. Clifford testét az iméntinél is erősebb reszketés rázta meg; Mrs. Bolton átölelte a vállát. Nocsak, no. Hagyja el már, Sir Clifford, ne eméssze magát. - És azzal magához vonta Cliffordot, átölelte széles vállát, Clifford pedig az asszony keblére hajtotta a fejét, és immár
hangosan hüppögött, meg-megrázva vaskos vállait, és Mrs. Bolton lágyan simogatta sötétszőke haját. - Ejnye, ejnye. Ejnye no, ne búsuljon már. Ne búsuljon, csakugyan. Clifford is átölelte az asszonyt, hozzábújt, mint egy gyerek, könnyeivel áztatva a keményített fehér kötény mellrészét meg a halványkék cérnaruhát. Elengedte magát végre teljesen. És Mrs. Bolton megcsókolta, és kebléhez szorítva ringatni kezdte a férfit, de magában ezt gondolta: Lám, lám, Sir Clifford! Lám, a dölyfös Chatterley-vér! Hát ide alacsonyodtunk! És Clifford végül elaludt szépen, mint a gyermek. Mrs. Bolton pedig megviselten baktatott át a szobájába, és ott aztán sírva-nevetve tört ki belőle a tulajdon hisztériája. Milyen nevetséges! Milyen szörnyű! Még ilyen lealacsonyodást! Még ilyen szégyent! És mégis, még ilyen boldogító izgalmat! Clifford eztán mintha gyermekévé vedlett volna Mrs. Boltonnak. Kapaszkodott a kezébe, mellére hajtotta a fejét, s mikor az asszony egy könnyű csókot lehelt rá, így szólt: - Igen, igen! Csókoljon csak! Csókoljon! - És mikor az asszony spongyával mosogatta a nagy, szőke testet, Clifford megint csak ezt mondta: - Csókoljon meg! - és Mrs. Bolton könnyű kis csókokat adott a testére is, mindenhová, félig-meddig tréfásan. És Clifford különös, kifejezéstelen arccal feküdt, mint a gyermek, enyhe gyermeki álmélkodással. És tágra nyílt, gyermeteg szemmel, a Madonna-imádat áhítatával bámult az asszonyra. Tökéletesen elengedte magát, lehámlott minden férfiassága, s egyfajta gyermeteg és tulajdonképpen perverz állapotba süllyedt vissza. Keze az asszony keblére tévedt, megtapogatta, és elragadtatással, a gyermekké lett férfi perverz elragadtatásával csókolgatta Mrs. Bolton mellét. Mrs. Bolton megrendült és szégyenkezett, szerette és gyűlölte ezt az új helyzetet, de soha vissza nem utasította, meg nem rótta érte a férfit. Szorosabb, fizikai meghittségbe keveredtek, a perverzitás meghittségébe: Clifford gyermek volt, őszinte és áhítatos, szabályszerű vallásos rajongás kerítette hatalmába: perverz módon, szó szerint élte meg az írást: “Míg csak olyanok nem lesztek, mint a gyermek...” És Mrs. Bolton lett az erős és tettre kész Magna Mater; érintése erejével teljesen hatalmába kerítette a nagy, szőke gyermekférfit. Az volt a legkülönösebb, hogy amikor ez a gyermekférfi, amivé Clifford lett - és ami felé évek óta közeledett már -, a világ elé lépett, sokkal keményebb és éberebb volt, mint hajdani férfikorában. Valódi üzletember lett ebből a kificamodott gyermekférfiból; gyakorlati kérdésekben talpig férfinak bizonyult, vágott az esze, mint a borotva, és kemény volt, mint az acél. Férfiak között, a maga céljait követve, bányája “üdvén” munkálkodva szinte kísértetiesen ravasz, kemény és könyörtelen tudott lenni. Mintha éppen a passzivitása meg az, hogy prostituálta magát a Magna Maternak, élesítette volna ki az üzleti ösztönét, s ruházta volna fel ezzel a nem is emberi eréllyel. Az érzelmekben való tocsogás, férfi voltának teljes feladása mintha egy második természettel, valami hűvös, szinte látnokias üzleti tehetséggel ajándékozta volna meg. Az üzleti életben, mondhatni, embertelenül hatékony lett. Mrs. Bolton ebben érte meg a maga diadalát. Lám, milyen szépen halad, gondolta büszkén. Nekem köszönheti! Hiába, Lady Chatterleyvel erre nem lett volna képes. Nem férfinak való támasz az az asszony. Túl sokat követelt magának. És ugyanakkor bizarr női lelkének egy zugában megvetette és szívből gyűlölte Cliffordot. Lecsúszott ripők, fetrengő szörnyeteg! És miközben kényeztette és kiszolgálta, ősiegészséges asszonylelkének legeldugottabb zugában mélységes, határtalan megvetéssel sújtotta. A legutolsó csavargó is különb ember ennél!
Clifford Connie-val kapcsolatban igen furcsán viselkedett. Látni akarta mindenáron, és ragaszkodott hozzá, hogy Wragbyben lássa viszont. És ebből jottányit sem engedett. Connie megígérte, visszajön Wragbybe, szavát adta, hogy úgy lesz. - Ugyan mi végre? - kérdezte Mrs. Bolton. - Miért nem ereszti szélnek, miért nem szabadul tőle minél előbb? - Nem úgy van az! Megígérte, hogy visszajön, hát jöjjön is vissza. Mrs. Bolton nem ellenkezett többé. Tudta, kivel van dolga. “Nem szükséges ecsetelnem, milyen hatással volt rám a leveled (írta Clifford Connie-nak Londonba). Ha akarod, magad is elképzelheted, bár kétlem, hogy hajlandó lennél megerőltetni a képzeleted végettem. Válaszként csak ezt mondhatom: találkoznunk kell személyesen itt, Wragbyben; enélkül semmit sem tehetek. Szavadat adtad, hogy visszajössz Wragbybe, és most szavadon foglak. Semmit el nem hiszek, semmit meg nem értek, amíg személyesen nem találkozhatunk, itt, normális körülmények között. Talán nem is kell mondanom, idehaza senki nem gyanít semmit, úgyhogy nyugodtan visszatérhetsz. Akkor, ha majd mindent megbeszéltünk, és változatlan marad a szándékod, bizonyos, hogy meg tudunk egyezni.” Connie megmutatta Mellorsnak. - Bosszút akar állni rajtad - adta vissza Mellors a levelet. Connie hallgatott. Enyhe meglepetéssel nyugtázta, hogy fél Cliffordtól. Félt a közelségétől, félt, akár egy gonosz és veszedelmes embertől. - Mit tegyek? - kérdezte. - Semmit. Ne lépj, ha nem akarsz lépni. Connie írt; jobb belátásra próbálta bírni Cliffordot. Clifford ezt írta vissza: “Ha most nem jössz vissza Wragbybe, olybá veszem, hogy visszajössz még egy nap, és e szerint fogok cselekedni. Minden annyiban marad: ha kell, ötven évig is várlak.” Connie megijedt. Ilyen alattomos kényszerítést! Afelől nem volt kétsége, hogy Clifford nem tréfál. Nem fog elválni, és így a gyermek is az övé lesz, hacsak Connie nem bizonyítja valami módon a törvénytelen származását. Néhány gyötrelmes nap után úgy döntött, elmegy Wragbybe. Vele megy Hilda is. Megírta Cliffordnak. Ezt a választ kapta: “Örülni éppen nem fogok a nővérednek, de ajtót nem mutatok neki. Nincs kétségem afelől, hogy ő is összejátszott veled kötelességed és felelősséged megcsúfolására; ne várd tehát, hogy örömet színleljek a láttán.” Elutaztak Wragbybe. Clifford nem volt otthon, mikor megérkeztek. Mrs. Bolton fogadta őket. - Ó, méltóságos asszonyom, bizony nem ilyen szomorú hazatérésre számítottunk! - Én sem - mondta Connie. Tehát az asszony is tudja! Vajon mit tud, mit gyanít a többi cseléd? Belépett a házba, amelyet immár minden idegszálával gyűlölt. Gonosznak, fenyegetőnek érezte ezt a nagy, kongó hodályt. Immár nem úrnője: áldozata volt a háznak. - Nem bírom ki, ha sokáig kell maradnunk - súgta oda Hildának rémülten.
Szenvedés volt fölmenni a hálószobájába, birtokba venni ismét, mintha mi sem történt volna. Gyűlölt minden percet, amit Wragby falai között kell töltenie. Clifforddal nem találkoztak, míg le nem mentek vacsorázni. Clifford kiöltözött, fekete nyakkendőt vett; tartózkodó volt, adta a fensőbbséges úriembert. Tökéletesen udvarias volt vacsora közben, semleges témákról csevegett, mégis az őrület lehelete érződött minden szaván. - Mennyit tudnak a szolgák? - kérdezte Connie, mikor Mrs. Bolton kiment a szobából. - A szándékaidról? A világon semmit. - Mrs. Bolton tudja. Clifford elvörösödött. - Mrs. Bolton voltaképp nem egyszerű szolga. - Nekem aztán mindegy. A feszültség megmaradt, míg Hilda a kávé után ki nem jelentette, hogy fölmegy a szobájába. Clifford és Connie még ezután is jó ideig némán üldögélt. Egyikük sem mert belevágni. Connie örült, hogy Clifford nem érzeleg, igyekezett is megtartani gőgös zárkózottságában; némán ült, és a kezét nézte. - Remélem, nem bánod, hogy szavadon fogtalak? - szólalt meg végre a férfi. - Mi mást tehettem volna - suttogta. - Ha te semmit nem tehetsz, ki tehet valamit is? - Azt hiszem, senki. Különös, jeges dühvel nézte Clifford Connie-t. Hozzá volt szokva az asszonyához, úgy érezte, szinte be van ágyazva az akaratába. Hogy merészel most mégis ellene szegülni, hogy merészeli elszaggatni a mindennapi élet szövedékét? Hogy merészel ekkora zűrzavart okozni az ő, a Clifford személyiségében? - De miért akarsz hátat fordítani mindennek? - ütötte a vasat Clifford. - Mert szerelmes vagyok. - Legjobb lesz a közhelyeknél maradni, gondolta az asszony. - Duncan Forbesba? Más nótát fújtál még, amikor megismerkedtünk. Csak nem azt akarod mondani, hogy most jobban szereted Duncant, mint bármi egyebet az életben? - Változik az ember. - Megengedem. Lehetnek múló szeszélyeid, megengedem. Hanem meg kell győzzél ennek a változásnak a fontosságáról. Egyszerűen nem hiszek a Duncan Forbes iránti szerelmedben. - Ki mondta, hogy hinned kell benne? El kell válnod tőlem, senki sem kért, hogy higgyél az érzéseimben. - Aha, és miért kell válnom? - Mert nem akarok tovább itt élni. És mert igazából én sem kellek neked. - Már megbocsáss, de én nem változom. Ami engem illet, azt akarom, hogy a fedelem alatt élj tisztességben-méltóságban, hiszen a feleségem vagy. Nem tekintve most a személyes érzéseket, noha biztosíthatlak, jó adagtól kell eltekintenem, iszonytatóan nehezményezném, ha itt, Wragbyben megszakadna az élet megszokott rendje, a mindennapi élet tisztességes menete, és csupán egy ilyen múlékony szeszély miatt.
Connie hallgatott egy sort, majd így felelt: - Nem tehetek róla, el kell mennem innen. Gyerekem lesz, úgy lehet. Most Clifford hallgatott. - No és a gyerek végett kell menned? Connie bólintott. - De miért? Duncan Forbes ennyire szívén viselné az utódja sorsát? - Bizonyos, hogy jobban a szívén viseli, mint te. - Csakugyan? Szükségem van a feleségemre, nem látom semmi okát, hogy szélnek eresszem. Ha a feleségem szülni akar, a fedelem alatt, csak örülök neki, és örülni fogok a gyermeknek is, feltéve, hogy senki nem vét a tisztesség és az élet rendje ellen. Azt akarod elhitetni velem, hogy Duncan Forbes többet jelent neked? Ne fáradj, nem hiszem. Csönd lett. - De hát nem érted, hogy el kell mennem tőled, és azzal az emberrel kell élnem, akit szeretek? - Nem! Egyáltalán nem értem! Fütyülök a szerelmedre meg arra a férfira, akit szeretsz. Nem hiszek én az ilyen frázisokban. - Csakhogy, lásd, én hiszek. - Valóban? Drága hölgyem, biztosíthatom, okosabb ön annál, hogysem komolyan vegyen egy ilyen Duncan Forbes iránti szerelmet. Hidd el, ha mondom, még most is én jelentek többet számodra. Azt akarod, hogy bedőljek egy ilyen badarságnak? Connie érezte, igaza van Cliffordnak. És érezte azt is, hogy nem hallgathat tovább. - Tudod, voltaképp nem Duncan az, akit szeretek - nézett föl a férjére. - Csak azért neveztük meg őt, hogy kíméljük az érzéseidet. - Hogy kíméljétek az érzéseimet?! - Úgy van! Mert akit igazán szeretek, tudom, meggyűlölsz érte, az nem más, mint Mr. Mellors, a hajdani vadőrünk. Clifford, ha teheti, fölugrott volna. Arcát elöntötte az epe, ijesztően dülledő szemmel meredt Connie-ra. Aztán hanyatt vetette magát székében, s levegő után kapkodva bámulta a mennyezetet. Végül fölegyenesedett. - Van fogalmad, mit mondtál? Igazat beszélsz? - nézett hátborzongatóan Connie-ra. - Igen. Te is tudod. - Mikor adtad magad össze azzal az alakkal? - Még a tavasszal. Clifford hallgatott, mint a csapdába esett vadállat. - Egyszóval te voltál az a nő a vadőr hálószobájában? Lám, tudta ő is kezdettől fogva, csak magának sem ismerte be. - Én voltam.
Clifford előrehajolt székében, s úgy meredt Connie-ra, mint egy sarokba szorított állat. - Istenemre, le kéne fricskázni az ilyet a föld színéről! Connie nagyot nézett. - Egy ilyen bugrissal! Egy ilyen felfuvalkodott senkiházival! Egy ilyen ostoba fajankóval! Egy ilyennel, a tulajdon szolgámmal adja össze magát a hátam mögött! Istenem, Istenem, hát nincs határa a hitszegő asszonyi hitványságnak? Magánkívül volt haragjában; Connie éppen ettől félt. - És azt akarod mondani, hogy ennek a bugrisnak szülnél gyereket? - Igen. Éppenséggel neki. - Éppenséggel! Szóval már bizonyos vagy benne. Mióta? - Június óta. Cliffordnak elakadt a szava, hatalmába kerítette az a különös, gyermeteg bávaság. - Meg kellene tiltani, hogy ilyenek egyáltalán a világra szülessenek - mondta ki végül. - Milyenek? Clifford hátborzongató tekintetet vetett rá válaszként. Mellors létezéséről, látszott, a maga részéről tudomást sem hajlandó venni. Határtalan, tehetetlen gyűlölet sütött a szeméből. - És hozzámennél feleségül, mi? Fölvennéd azt a pocsék nevét! - Igen, ez a szándékom. Cliffordnak ismét torkára forrasztotta a szót a harag. - Hát igen - mondta aztán. - Ez is azt bizonyítja, amit mindig is gyanítottam: nem vagy normális! Elment a józan eszed. Félőrült, perverz nőszemély, az eszelős lealacsonyodási vágyad, a nostalgie de la boue, az hajt téged! Clifford hirtelenjében szomorkás moralizálásba csapott át, önmagában látva minden jónak, Connie-ban és Mellorsban minden rossznak és alpárinak a megtestesülését. És mintha takaróul használta volna a maga köré idézett dicsfényt. - Akkor hát nem az lenne a legokosabb, ha elválnánk, és lezárnád a magad részéről az ügyet? - Nem! Mehetsz, ahová akarsz, de én nem válok - makacsolta meg magát Clifford. - Miért nem? Clifford gyengeelméjű megátalkodottsággal hallgatott. - Hagynád, hogy a gyermek jog szerint a tiéd legyen? Megtennéd örökösödnek? - A gyerekkel egyáltalán nem törődöm. - Csakhogy, ha fiú lesz, ő lesz a jog szerinti örökösöd, ő kapja meg a címedet és Wragbyt. - Nem érdekel! - Már hogyne érdekelne! Mindent meg fogok tenni, hogy a gyermek jog szerint ne legyen a tiéd. Legyen inkább törvénytelen és csak az enyém, ha már Mellorsé nem lehet. - Tégy, ahogy jónak látod. Clifford tapodtat sem engedett.
- De miért nem akarsz válni? Ürügynek ott lenne Duncan. Azt a másik nevet meg sem kell említeni. Duncan nem bánja. - Soha nem válok el tőled - szögezte le egyszer s mindenkorra Clifford. - Miért nem? Csak azért, mert én kérlek? - Azért, mert a magam feje s nem a tiéd után megyek. Connie, látva, hogy hasztalan vitázik, fölment Hildához és beszámolt a fejleményekről. - Legjobb lesz eltűnni innen holnap - mondta Hilda. - Talán észre tér, ha békén hagyjuk. Connie fél éjszaka csomagolta a személyes holmiját. Reggel, anélkül hogy Cliffordnak szólt volna, kihordatta az állomásra a bőröndöket. Úgy határozott, majd csak ebéd előtt köszön el tőle. Mrs. Boltonnal azonban beszélt. - Búcsúznom kell, Mrs. Bolton, maga is tudja, miért. Magában megbízhatom: tudom, hallgatni fog. - Megbízhat, méltóságos asszonyom, igen. Nagy szomorúság ez mindnyájunknak. Csak azt remélem, boldog lesz azzal a másik úriemberrel. - A másik úriemberrel! A másik úriember Mr. Mellors, és őszintén szeretem. Sir Clifford is tudja. Megkérem, ne mondjon senkinek semmit. És ha majd úgy látja egyszer, hogy Sir Clifford hajlandó válni, ugye, tudatja velem? Tisztességgel meg akarok esküdni azzal, akit szeretek. - Úgy is lesz, méltóságos asszonyom, meglátja. Megbízhat bennem. Hűséges leszek Sir Cliffordhoz, és hűséges leszek önhöz is, mert úgy látom, mindkettőjüknek igaza van a maga módján. - Köszönöm szépen. Nézze csak, ezt magának adnám emlékbe... ugye, elfogadja? - Connie tehát még egyszer elindult Wragbyből. Skóciába ment Hildával. Mellors vidékre költözött, és egy farmon vállalt munkát. Megbeszélték, elválik, ha tud, függetlenül attól, hogy Connie-nak sikerül-e válnia vagy sem. Hat hónapig fog a farmon dolgozni, és akkor vesznek Connie-val egy szerény birtokot, hogy a férfi ne kényszerüljön tétlenségre. Tudták, Mellorsnak dolgoznia kell, méghozzá keményen, meg kell állnia a maga lábán, még ha Connie tőkéje segíti is kezdetben. Várnak tehát, amíg meg nem jön a tavasz, amíg meg nem érkezik a gyermek, és be nem köszönt ismét a kora nyár. “Old Heanor, The Grange Farm szeptember 29. Némi fondorlat árán kerültem ide, régi bajtársam, Richards, a társaság mérnöke segített be. A farm a Butler és Smitham Bányatársaságé, a bányalovakat látja el zabbal és szénával. De van itt azért tehén és disznó is, meg minden, ami kell; gyalogmunkásként heti harminc shillinget kapok. Rowley, a főnök a lehető legváltozatosabb munkákat bízza rám, hogy húsvétig beletanulhassak a gazdálkodásba. Bertháról semmi hírem. Fogalmam sincs, miért nem volt ott a válóperes tárgyaláson; nem tudom, hol van, mik a szándékai. De ha márciusig meghúzom magam, úgy néz ki, szabad leszek. Sir Clifford miatt pedig ne aggódj. Előbb-utóbb ő akar majd megszabadulni tőled. Addig is kész nyereség, hogy békén hagy.
Öreg falusi házban lakom a Gépész soron, igen kényelmesen. Házigazdám mozdonyvezető High Parkban, magas, szakállas, mélyen vallásos ember. A felesége madárcsontú kis asszony, imád előkelősködni, finnyás gonddal ejti a szavakat, és ki nem fogy az udvarias fordulatokból. Egyetlen fiukat elvesztették a háborúban, és ez, hogy úgy mondjam, léket ütött rajtuk. Van egy lányuk, hórihorgas, esetlen teremtés, tanítónőnek készül, segítek neki olykor a tanulásban. Láthatod, belecsöppentem a családba. Nagyon tisztességes emberek, szinte túl kedvesek hozzám. Gyanítom, téged nem kényeztetnek ennyire. Jókedvvel végzem a munkám. Nem éppen lelkesítő, amit csinálok, de hisz nem is arról volt szó. A lovakkal mindig is jól megvoltam, a marhák is nyugtatólag hatnak rám, noha eléggé nőies teremtmények. Mikor leülök a tehén mellé, s fejemet az oldalának támasztva fejni kezdem, nagy békesség tölt el. Hat szép Hereford-tehenünk van. Nemrég végeztünk a zab betakarításával, élveztem azt is, bár feltört a tenyerem, és sokat esett az eső. Az emberekkel nemigen törődöm, de azért jól elvagyok velük. Legjobb, ha az ember oda se figyel semmire. A bányák rosszul hoznak; olyan ez a bányavidék, mint Tevershall, csak takarosabb. Beülök néha a Wellingtonba, és elbeszélgetek az emberekkel. Folyton morgolódnak, de semmi változtatásra el nem szánnák maguk. Mondják, a Notts-Derby környéki bányászoknak helyén a szívük. Megengedem, de a többi porcikájuk ugyancsak nincs a helyén; pontosabban, olyan világban van, amely nem engedi, hogy hasznát lássák. Kedvelem ezeket az embereket, de föl éppenséggel nem vidítanak: kiveszett belőlük a régi küzdőszellem. Sokat beszélnek az államosításról, hogy hát államosítani kellene a bányákat, az egész bányaipart. De nem lehet csak a szenet államosítani, s a többi ipart annyiban hagyni. A szén újfajta hasznosításáról is beszélnek, arról, amivel Sir Clifford is próbálkozik. Hellyel-közzel talán sikerül is, de általános gyakorlat szerintem nem lesz belőle. Amit a bánya kitermel, azt el is kell adnia. Az emberek nagyon elfásultak. Érzik, döglődik itt minden, aminthogy én is így hiszem. És az emberek vele halódnak. Egy-két fiatal a szovjetekkel példálózik, de nem valami nagy meggyőződéssel. Nincsenek ezek semmiről meggyőződve, hacsak a hiábavalóságról, a zűrzavarról nem. A szenet még a szovjethatalomban is el kell adni: ez itt a bökkenő. És itt ez a megduzzadt ipari népesség, akit etetni kell, következésképp mennie kell tovább az egész nyomorult verklinek. A nők manapság többet beszélnek, mint a férfiak, ők aztán jócskán biztosabbak a dolgukban. A férfiak bénák, érzik, hogy rohad valami, de bebeszélik maguknak, hogy nincs mit tenni. Mindenesetre hiába, hogy annyit beszélnek, senki nem tudja, mit kellene tenni. A fiatalok dühöngenek, mert nincs elég pénzük. A költekezésen fordul meg az egész életük, és nesze, nincs mit költeniük. Már csak ilyen ez a mi civilizációnk és nevelési rendszerünk; arra neveljük a tömegeket, hogy a költekezés legyen az életük, és a pénz fogytán. A tárnák csak két, két és fél napot termelnek hetenként, és télire se jobbak a kilátások. Annyit jelent ez, hogy az embereknek heti huszonöt-harminc shillingből kell eltartani a családjukat. A legjobban az asszonyok vannak nekibúsulva. De hát mainapság ők is költekeznek a legnekibúsultabban. Hiszen ha meg tudnám értetni velük, hogy élni és költekezni azért mégsem ugyanaz! Hasztalan, pedig ha arra tanítanák őket, hogy keresés és pénzköltés helyett éljenek, boldogok lehetnének azzal a huszonöt shillinggel is. Ha a férfiak, mint mondtam egyszer, skarlátvörös nadrágban járnának, nem gondolnának annyit a pénzre: ha táncolni, ugrándozni, ha dalolni tudnának, ha szépek és könnyedek lennének, nagyon kevés
pénzzel is beérnék. És elgyönyörködtetnék az asszonyaikat, és az asszonyaik őket. Rá kellene vezetni őket a meztelenség szépségére, a tulajdon szépségükre; tanuljanak meg együtt énekelni, tanulják meg a régi csoportos táncokat, faragják maguk a széket, amire ráülnek, hímezzék ki maguk az ingüket. Nem lesz akkor pénzre szükségük. Csak így lehet megoldani ezt az ipari kérdést: megtanítani az embereket élni, takarosan, a költekezés kényszere nélkül. És éppen ez az, ami lehetetlen. Keskenyvágányú elmék ezek mind. És a tömegeknek meg sem szabad kísérelniük, hogy gondolkodjanak, hiszen képtelenek rá. Elevenen, játékosan kellene élniök, s hódolni a nagy Pán istennek. Ő a tömegek egyetlen igaz istene mindörökre. A kevesek, ha kedvük tartja, ám hódoljanak egy magasabb kultusznak, de a tömeg hadd legyen mindörökre pogány. Csakhogy a bányászok korántsem pogányok. Szomorú, halott egy gyülekezet: meghaltak az asszonyaiknak, meghaltak az életnek. A fiatalok motorbiciklin száguldoznak a lányokkal, dzsesszmuzsikára mulatnak, ha tehetik. Pedig halottak ők is, hiszen pénz kell ahhoz, hogy jól érezzék magukat. A pénz megmérgezi azt, akinek jut belőle, és kiéhezteti, akinek nem jut. Tudom, a könyöködön jön ki már ez az egész. De nem akarok magamról fuvolázni, meg aztán nem is igen történik velem semmi. Nem szeretek túl sokat rád gondolni, mert ez is csak összekuszálja a dolgainkat. Persze ez a mostani életem a kettőnk életét készíti elő. Neked megvallom, félek. Érzem, itt settenkedik az ördög, és ránk pályázik. Nem is az ördög, inkább a Mammon, ami, gondolom, nem egyéb, mint a tömeg pénzsóvár, életidegen akarata. Nos, akárhogy légyen is, tény, hogy nagy, mohó, fehér kezeket érzek a levegőben: azoknak a torkát akarják elszorítani, akik a pénznek fölébe emelkedve próbálnak élni. Rossz idők jönnek ránk. Rossz idők jönnek, gyerekek, borús napok jönnek! Ha ez így megy tovább, az ipari tömegekre csak a halál és a pusztulás vár. Magam is úgy érzem olykor, vízzé válik a vérem, és te, nesze, a gyermekemet hordod. No de fel a fejjel! Olyan rossz idők soha nem járták még, hogy ki ne hajtson a sáfrányvirág, s szárba ne szökjön a szerelem. Nem tudja ez a világ kiölni belőlem az irántad való sóvárgásom, sem azt a lángocskát, amit mi ketten lobbantottunk. Jövőre együtt leszünk. És félek bár, hiszek az együttlétünkben. Az embernek nemesebb célokra kell törekednie, s bízni valamiben, ami túlmutat önmagán. Hogy a jövő milyen lesz, arra nincs biztosíték, hacsak az nem, hogy énünk legjobbik részébe s a fölöttes hatalmakba vetjük bizodalmunk. Hiszek tehát én is a kettőnk lángocskájában. Számomra most ennyi a világ. Barátom, meghitt barátom nincsen rajtad kívül. És egyedül ez a kis láng a fontos az életemben. No és a gyermek, de ő is csak másodlagos. Ez az én pünkösdöm, ez a bennünket összetartó kétágú lángnyelv. A régi pünkösd szerintem nincs rendjén: én meg az Isten - valahogy elbizakodottnak tűnik ez így. Hanem a mi kettőnk kétágú lángocskája, az igen, az a miénk! Ez az, ami előtt fejet hajtok, s amit mindig is tisztelni fogok, minden cliffordok és berthák, minden bányatársaságok és kormányzatok, s a pénz teremtette tömeg ellenére. Lásd, ezért nem akarok rád gondolni. Csak kínoz a gondolat, és rajtad sem segít. Nem akarom, hogy ilyen távol légy tőlem. De ha emésztem magam, csak még rosszabb. Türelem! Türelem! Ez lesz a negyvenedik telem. S hiába bánom az eddigi teleket. Ezen a télen azonban a kis pünkösdi lángnyelvem fog vezérelni, ez a telem békésebb lesz. Vigyázni fogok a lángra, el ne fújják az emberek. Abba a fenséges titokba vetem bizodalmam, amely a sáfrány virágot is megvédi a pusztulástól. S noha te Skóciában vagy, én pedig Közép-Angliában, s noha nem ölelhetlek, és nem fonhatom köréd a lábam, mégiscsak van valamim belőled. A lelkem a tiéddel együtt melegszik a pünkösdi kis lángban: olyan ez, mint a szeretkezés békéje. Lángot lobbantott a testünk öröme. A
nap és a föld násza lobbantja életre még a virágot is. Hanem ez igen érzékeny jószág, türelmet és hosszú békességet követel. Most tehát a tisztaságot, a kielégülésből eredező megbékélést kell szeretnem. Szeretem a tisztaságot. Szeretem, mint hóvirág a hópaplant. Szeretem közös izzásainknak ezt a nyugodalmas békéjét, ezt a hóhűvös, szétágazó fehér lángot. És majd ha beköszönt az igazi tavasz, és helyreáll a rend, lángocskánkat lobogó-szép sárgára fogjuk hevíteni. Nem most, ó, most még nem! Ez most a tisztaság ideje, és milyen jó is tisztának lenni: hűvös folyamként mossa a lelkem. Szeretem most ezt a kettőnk között áramló tisztaságot; olyan, mint a friss víz, olyan, mint az eső. Hogyan is vágyhatnak a férfiak mindig csak a szeretkezésre! Micsoda nyomorú sors a Don Juané, micsoda impotencia, ha valakinek soha nem hoz megbékélést a testi szerelem, ha nem tudja megőrizni a lángot, ha impotens a tisztaság hűvös folyamában való megmerítkezésre! Lám, mennyi szót összehordok csak azért, mert nem érinthetlek. Ha veled alhatnék, ha a karomban alhatnál el, maradhatna a tinta is az üvegében. Végtére tiszták is maradhatnánk együtt, éppúgy, ahogy szeretkezni szoktunk együtt. De hát külön kell élnünk még egy ideig, és azt hiszem, így az okosabb. Hiszen ha az ember biztosat tudna! No, ne bánd, föl a fejjel! Nem hagyjuk magunkat. Megbízhatunk a kis lángban, meg a névtelen istenségben, aki nem engedi kioltani. Látod, mennyim van belőled, s milyen kár, hogy nem több, nem minden. Sir Clifford pedig ne aggasszon! Ne bánd, ha nem hallasz felőle. Nem árthat már neked. Várd ki, míg ő akar megszabadulni tőled. S ha nem, akkor is megtaláljuk a módját, hogy ne zavarhassa köreinket. De nem úgy lesz az: végül kiköp a szájából, nem vagy neki való étek. Lám csak, nincs szívem befejezni az írást. Jobbik részünk azonban most is együtt van, vessük hát ebbe a bizodalmunkat, s a mielőbbi viszontlátás reményében haladjunk tovább. John Thomas búcsúzik most Lady Jane-től, némiképp kókadtan, de annál reménytelibb szívvel.” Vége
