ELÕSZÓ A történészek eltérõen értelmezik az õsi múltból törmelékként fennmaradt üzeneteket. Ahogy beleássuk magunkat a történelembe – mily õsi, zûrzavaros idõk! –, egyre több tény veszíti el szilárd alakját, egyre több történet válik ellentmondásossá. A gyarló emlékezet és az idõ óceánját átszelve az igazi hõsök õstípusokká alakulnak át; a csaták jelentõsebbnek tûnnek fel, mint valójában voltak. Legenda és valóság nehezen összeegyeztethetõ. A Dzsihad elsõ hivatalos történészeként legjobb tudásom szerint kell rögzítenem e feljegyzéseket, amelyeket a szájhagyomány és évszázadokon át megõrzött, töredékes dokumentumok alapján állítottam össze. Vajon mi hitelesebb: az enyémhez hasonló, gondosan dokumentált történelmi dolgozat, avagy a felhalmozódott mítoszok és népmesék gyûjteménye? Nekem, Naamnak, a Vénnek, õszintén meg kell írnom Muad-Dib korában mindent, még ha ezzel feletteseim haragját váltom is ki. Olvassátok el gondosan e történelmi dolgozatot, amit Rendik Tolu-Far Tiltakozó Kiáltványának szavaival indítok, amely iratnak egykor minden példányát elkobozta a Dzsatir. „Belefáradtunk a küzdelembe – halálosan belefáradtunk! Milliárdok és milliárdok hullottak el már a gondolkodó gépek ellen folytatott szent háborúban. Az elesettek között nem csak a Dzsihad egyenruhás katonáit és felbérelt zsoldosait találjuk meg, hanem az Összehangolt Világok ártatlan gyarmatosítóit és emberi rabszolgáit is. Senki nem veszi a fáradságot, hogy megszámlálja az elpusztított ellenséges gépeket. Az Omnius nevû számítógépes örökelme több mint egy évezrede uralkodik számos bolygó felett, ám mindössze huszonnégy esztendeje történt, hogy Serena Butler papnõ ártatlan gyermekének meggyilkolása kirobbantotta az egész emberiségre kiterjedõ forradalmat. Serena e tragédiát használta fel, hogy harcra buzdítsa a Nemesek Szövetségét, a Föld elleni átfogó támadásra és megsemmisítõ atomcsapásra kényszerítve az Armadát. Igen, súlyos csapást mértek Omniusra, ugyanakkor a bolygón mind egy szálig elpusztították az embereket, az emberiség bölcsõjét pedig évszázadokra lakhatatlan, radioaktív romhalmazzá változtatták. Micsoda szörnyûséges ár! És ez még nem a gyõzelem, nem a befejezés volt, csupán egy hosszú küzdelem nyitó fejezetének számított. Serena szent háborúja a gondolkodó gépek ellen immár több mint két évtizede tombol. Az Összehangolt Világokra mért csapásainkat rendre a Szövetségi gyarmatok elleni rajtaütésekkel viszonozzák. Serena papnõ jámbor asszonynak tûnik, és szeretnék hinni szentségében és tisztaságában. Éveken át tanulmányozta a klasszikus emberi filozófusok hozzáférhetõ mûveit és tanait. Senki más nem töltött el nála több idõt Kwynával, a kogitátorral az Önelemzés Városában található rezidenciáján. Serena szenvedélyessége nyilvánvaló, eszméi feddhetetlenek, ám vajon tudja-e, miféle dolgokat mûvelnek az õ nevében? Serena Butler alig több névleges vezetõnél, miközben Iblis Ginjo tekinthetõ politikai meghatalmazottjának. Ginjo önmagát a »Dzsihad fõpátriár11
kájának« nevezi, elnöke a Dzsihad Tanácsnak, annak a statáriális kormányzó testületnek, amely a Szövetségi Parlament hatásköre alá tartozó területen kívül uralkodik. Mi pedig hagyjuk, hogy ez megtörténhessen! Szemtanúja voltam, ahogy a fõpátriárka – aki egykor rabszolga-igazgatóként ténykedett a Földön – arra használja fel karizmatikus szónoki képességeit, hogy Serena tragédiájából fegyvert kovácsoljon. Mindenki vak tehát, hogy nem látja, Ginjo miként építi fel politikai hatalmát? Mi másért fogadta volna hitveséül Camie Borót, aki ezer évvel korábbra, az Óbirodalom utolsó, gyengekezû uralkodójáig vezeti vissza a családfáját? Nem pusztán szerelembõl fogad valaki örök hûséget az utolsó császár egyetlen élõ leszármazottjának! Hogy kifürkéssze az emberi árulók és titkos szabotõrök kilétét, Iblis Ginjo létrehozta a Dzsihad Titkosrendõrséget, vagyis a Dzsatirt. Gondoljunk azokra az ezrekre, akiket az utóbbi években letartóztattak – lehetséges, hogy mind áruló, aki a gépeknek dolgozik, miként azt a Dzsatir állítja róluk? Nem különös, hogy sokan közülük a fõpátriárka politikai ellenfelei? Nem kívánom bírálni a hadsereg parancsnokait, a bátor katonákat, sõt még a zsoldosokat sem, hiszen mindannyian legjobb tehetségük szerint küzdenek a Dzsihad sikeréért. A szabad bolygók mindegyikérõl összesereglettek az emberek, hogy elpusztítsák a gépek elõõrseit, és megállítsák a fosztogató robotokat. Ám hogyan reménykedhetnénk a végsõ gyõzelemben? A gépek örökké újabb harcosokat építhetnek, akik újra meg újra visszatérnek. Belefáradtunk ebbe a véget nem érõ háborúskodásba. Miféle reményt táplálhatunk, hogy egyszer béke lesz? Milyen lehetõséget látni arra, hogy megegyezhessünk Omniusszal? A gondolkodó gépek sohasem fáradnak el. És sohasem felejtenek.”
12
L. E. (A LIGA
ELÕTT)
A DZSIHAD 25.
177
ÉVÉBEN
13
14
A gondolkodó gépek gyengesége abban rejlik, hogy ténylegesen elhisznek minden kapott információt, és ehhez igazodva reagálnak. VORIAN ATREIDES: NEGYEDIK KIKÉRDEZÉS A SZÖVETSÉGI ARMADA ELÕTT
Ahogy az öt íjvetõ alkotta üteg a kanyonoktól szabdalt bolygó felett járõrözött, parancsnokuk, Vorian Atreides primerás az ellene felsorakozott robot haderõt tanulmányozta: letisztult, ezüstös vonalaik ragadozó halra emlékeztették. Sallangmentes, funkcionális felépítésük a jól kifent kések keresetlen kecsességét adta nekik. Omnius harci monstrumai tízszeres túlerõt képviseltek az emberek hajóival szemben, ám mivel a Dzsihad hadihajóit egymást átfedõ Holtzman-pajzsok védték, az ellenséges flotta lövedékei nem tudtak kárt tenni az emberek jármûveiben, és jottányival sem jutottak közelebb az Anbus IV-hez. Noha az emberi véderõ nem rendelkezett a szükséges tûzerõvel, amivel szétzúzhatta, vagy akár csak meghátrálásra kényszeríthette volna a gépi hadakat, a dzsihadisták nem adták fel a küzdelmet. Gépek és emberek állóháborút folytattak a bolygó felett. Omnius és haderõi számos gyõzelmet arattak az elmúlt hét esztendõ során, amelyek révén eldugott kolóniákat foglaltak el, hogy azokon elõretolt állásokat létesítsenek, és onnan hullámokban indítsák könyörtelen támadásaikat. Ezúttal azonban a Dzsihad Hadserege megesküdött, hogy bármi áron – a helybéliek akaratától függetlenül is – megvédelmezi ezt a Szövetségen kívüli bolygót a gondolkodó gépek ellenében. A bolygó felszínén Vorian primerás társa, Xavier Harkonnen igyekezett diplomáciai eszközökkel rést ütni a Zensíita vének, egy primitív buddiszlám szekta vezetõi ellenállásának pajzsába. Vor nem számított különösebb sikerre. Xavier túlságosan hajthatatlan volt ahhoz, hogy ügyes tárgyalófélnek bizonyuljon: kötelességtudata és a küldetés céljaihoz való makacs ragaszkodás minden más megfontolást háttérbe szorítottak nála. Ráadásul Xavier elõítéletekkel viseltetett a Zensíitákkal szemben, akik nyilván észre is vették ezt. A gondolkodó gépek maguknak akarták az Anbus IV-et. A Dzsihad Hadseregének meg kellett állítania õket. Ha a Zensíiták úgy döntenek, hogy inkább elszigetelõdnek a galaktikus konfliktustól, és nem mûködnek együtt az emberiség felszabadításáért küzdõ bátor harcosokkal, akkor sehonnai bitangoknak kell tekinteni õket. Egyszer Vor viccesen a gépekhez hasonlította Xaviert, mivel mindent feketén vagy fehéren fogott fel, barátja pedig fagyos homlokráncolással reagált a tréfára. A lentrõl érkezett jelentések szerint a Zensíita vezetõk éppoly hajthatatlannak mutatkoztak, mint Harkonnen primerás. Mindkét fél mereven ragaszkodott az álláspontjához. Vor nem kifogásolta barátja vezetési stílusát, noha lényegesen különbözött az övétõl. Miután a gondolkodó gépek között nevelkedett, és megbízotti kiképzésben részesült, Vor minden tekintetben magáévá próbálta tenni az „emberiességet”, és megszédült az addig ismeretlen szabadságtól. Fesztelennek érezte magát, mikor sportolt és hazardírozott, vagy mikor társaságban a többi tiszttel tréfálkozott. Oly sokban különbözött mindez attól, amit egykor Agamemnón tanított neki... 15
A bolygó felett keringõ Vor tisztában volt vele, hogy a robot csatahajók nem fognak megfutamodni, hacsak statisztikailag meg nem gyõzõdnek arról, hogy semmi esélyük a gyõzelemre. Az utóbbi hetekben Vor egy bonyolult hadicselen dolgozott, amellyel térdre kényszerítheti Omnius flottáját, de pillanatnyilag még nem állt készen a végrehajtásra. Hamarosan azonban sor kerülhet rá. A bolygó közeli állóháború lényegileg különbözött azoktól a hadi játékoktól, amelyekben Vor oly szívesen vett részt a járõrözõ dzsihadista legénységgel, és azoktól a szórakoztató kihívásoktól, amelyeket évekkel azelõtt, hosszú csillagközi útjaik során a Seurat nevû robottal ötlöttek ki egymásnak. Az eseménytelen patthelyzet nem sok izgalommal szolgálhatott. Egy ideje viszont szabályosságokat kezdett felfedezni. A robotflotta nemsokára cirkálva megindult feléjük, akár egy ellenfelét hátulról becserkészni készülõ piranha raj. Vor délcegen állt frissen vasalt, karmazsinvörössel kivarrt sötétzöld egyenruhájában – a dzsihadisták színei az életet és a kiontott vért szimbolizálták –, ahogy utasította az õrflotta minden naszádját, hogy aktiválják a Holtzman-pajzsokat, és ellenõrizzék a túlmelegedést. A fegyverekkel vértezett robot hadihajók elkeserítõ kiszámíthatósággal manõvereztek, emberei pedig gyakran fogadásokat kötöttek, pontosan hány lövést fog leadni rájuk az ellenség. Vor figyelte, ahogy erõi a parancs szerint csatasorba rendezõdnek. Xavier fogadott fivére, Vergyl Tantor parancsnokolt az ék élére helyezkedõ íjvetõn. Vergyl, akit Xavier folyton figyelemmel tartott, immár tizenhét éve szolgált a Dzsihad Hadseregében. Már egy hete semmi sem változott, a harcosok pedig kezdték elveszíteni a türelmüket, hiszen – újra meg újra elhaladva az ellenség mellett – csupán mellüket voltak képesek felfújni, és harci tollazatukkal ijesztgették ellenfelüket, akár egy egzotikus madár. – Az ember azt hinné, hogy a gépek mostanra már megtanulták a leckét – hangzott fel Vergyl morgolódása a komvonalból. – Talán azt remélik, hogy hibázunk? – Csak tesztelnek minket, Vergyl. – Vor, ahol lehetett, kerülte a rangok és a katonai hierarchia jelzéseinek használatát, mivel túlságosan emlékeztették a gépek rugalmatlanságára. Néhány órával korábban, mikor a két flotta útvonala rövid idõre keresztezte egymást, a robot hadihajók robbanótöltetekkel sorozták meg õket, amelyek pörölycsapásokként zuhogtak az áthatolhatatlan Holtzman-pajzsokon. Vornak a szeme se rebbent, ahogy figyelte a hiábavaló robbanásokat. Az egymásnak rohanó ellenséges hajók egy pillanatra nyüzsgõ, kavargó kavalkádban csaptak össze, aztán maguk mögött hagyták a csatateret. – Rendben, összegzést kérek! – szólalt meg. – Huszonnyolc lövés, primerás! – jelentette az egyik fedélzeti tiszt. Vor bólintott. Rendre húsz és harminc közé esett a rájuk leadott lövések száma, de korábban huszonkettõre tippelt. A többi hajó tisztjeivel együtt gratuláltak egymásnak, vagy együttérzõen sajnálkoztak, ha valaki csupán két vagy három lövéssel tévedett, majd megbeszélték, hogyan hajtják be egymástól az elnyert téteket. A szolgálati idõt osztották újra a nyertesek és a vesztesek között, a hajók pedig napi luxuscikk adagjaikból adtak át egymásnak. Immár közel harmincszor történt meg ugyanez. Most azonban, ahogy a két hajóhad a kiszámítható útvonalon közelített egymáshoz, Vor meglepetést tartogatott az ellenfél számára. 16
A dzsihadisták flottája szabályos alakzatban haladt, éppoly fegyelmezetten, akár a gépek. – Mindjárt kezdõdik. – Vor a hajóhídon tartózkodó legénységhez fordult: – Összecsapásra felkészülni! Pajzsokat teljes kapacitásra állítani! Tudjátok a dolgotokat. Már eleget gyakoroltuk. A hajóhidat bizsergõ, zümmögõ zaj – a hajtómûvek hatalmas generátoraitól táplált védelmezõ erõtér vibrálása – rezegtette meg. Az egyes parancsnokok ügyelnek majd rá, nehogy a pajzsok túlhevüljenek, noha a gépek – legalábbis ez idáig – nem fedezték fel a rendszer egyetlen végzetes hibáját. Vor figyelte, ahogy az ék élén haladó íjvetõ elõreúszik a bolygó körüli pályán. – Vergyl, készen állsz? – Már napok óta, uram. Vágjunk bele! Vor fegyverzeti és harcászati szakértõihez fordult, akik az egyik ginazi zsoldos, Zon Noret közvetlen parancsnoksága alá tartoztak. – Noret úr, feltételezem, elõkészítetted minden... kelepcénket. Igenlõ válasz érkezett. – Minden a helyén, primerás. Az összes hajónak elküldtem a pontos koordinátákat, nehogy a sajátjaink belesétáljanak valamelyikbe. Csak az a kérdés, a gépek észreveszik-e? – Én majd lefoglalom õket, Vor! – szólalt meg Vergyl. A gépek hadihajói egyre fenyegetõbben közeledtek a pályák metszéspontja felé. Habár a gondolkodó gépekbõl hiányzott mindenféle esztétikai érzék, a hatékonyságot szem elõtt tartó számításaik és mérnöki elveik mégis rendre hibátlan ívekkel és tökéletesen sima hajótestfelületekkel szemet gyönyörködtetõ szerkezeteket eredményeztek. Vor elmosolyodott. – Gyerünk! Miközben Omnius harci ütege kérlelhetetlen, fenyegetõ halrajként közeledett, Vergyl íjvetõje hirtelen felgyorsított, elõretört, s közben a „vibro-tüzelõ” rendszer segítségével – amely a kilõtt kinetikus lövedékek kilépéséhez igazítva egyetlen ezredmásodperc alatt deaktiválta és reaktiválta az elülsõ pajzsokat – rakétasortüzet adott le. Nagy energiájú rakéták csapódtak be a legközelebbi gépi hajóba, a következõ pillanatban aztán Vergyl ismét irányt változtatott, hogy dühöngõ salusai bikaként nekirontson a robothajók csoportjának. Vor jelt adott, hogy szóródjanak szét, mire az alakzat felbomlott, a hajók pedig szétszéledtek, nehogy útban legyenek. A gépek, reagálni igyekezvén a váratlan helyzetre, mindössze annyit tehettek, hogy tüzet nyitottak a Holtzman-pajzsokkal védelmezett dzsihadista csatahajókra. Vergyl ismét keresztülvágott elülsõ íjvetõjével. A parancs szerint hajója teljes fegyverkészletét ki kellett ürítenie a dühödt összecsapásban. A lövedékek egymás után csapódtak be a robotjármûvekbe, és bár megsemmisíteni egyet sem sikerült, jelentõs károkat okoztak. Az emberek ujjongásától zengtek a komvonalak. Ám Vergyl manõverét csupán elterelõ mozdulatnak szánták. Omnius erõinek zöme a megszokott útvonalon haladt tovább, egyenesen az ûraknamezõ felé, amit Zon Noret és zsoldos csapata telepített a pálya mentén. A gigászi közelségérzékelõ aknákat álcázó réteg borította, amely csaknem észrevehetetlenné tette azokat az érzékelõk számára. Serény felderítõkkel és 17
gondos pásztázással észlelhették volna a veszélyt, de Vergyl dühödt és váratlan támadása elvonta a gépi erõk figyelmét. Az elülsõ két csatahajó darabokra szakadt, amint nekiütköztek a nagy erejû aknák sorának. A megrázó robbanások feltépték a tatokat és a hajótesteket, és hatalmas repedéseket hasítottak az alsó hajtómûburkokba. A szétdúlt ellenséges jármûvek letértek pályájukról, egyikük újabb aknába futott bele. Mivel továbbra sem tudták pontosan, mi történt, még három robothajó ütközött neki az észlelhetetlen ûraknáknak. A gépi üteg összevonta erõit. A megmaradt hadihajók Vergyl támadására ügyet sem vetve széthúzták a frontvonalat, és észlelõikkel pásztázni kezdték az elszórtan elhelyezett aknákat, amelyeket aztán pontosan célzott lövésekkel hatástalanítottak. – Vergyl, vonulj vissza! – adta le Vor a parancsot. – Az összes íjvetõ rendezõdjön újra alakzatba! Kiszórakoztuk magunkat. Elégedett sóhajjal hátradõlt parancsnoki székében. – Küldjetek ki négy gyors kindzsalt, hogy felmérjék, mennyi kárt sikerült okoznunk! Megnyitott egy magán komvonalat, és a ginazi zsoldos arca tûnt fel a képernyõn. – Te és az embereid kitüntetésben részesültök majd ezért. Mikor az aknatelepítés vagy más titkos küldetések végrehajtása nem kívánta meg, hogy álcázó öltözetet öltsenek magukra, a zsoldosok saját tervezésû arany és karmazsinvörös egyenruhát viseltek a megszokott zöld és karmazsinvörös párosítás helyett. Az arany a szolgálataikért kapott tetemes összegeket, a karmazsinvörös pedig a kiontott vért jelképezte. Mögöttük a megtépázott Omnius-üteg rettenthetetlenül folytatta bolygó körüli õrjáratát, akár egy élelem után kutató cáparaj. Addigra robotok tömegei nyüzsögtek a hajótestek külsõ burkolatán, hogy – mintegy miriádnyi tetûként ellepve a jármûveket – elvégezzék a nagymérvû javítást. – Úgy tûnik, még csak fel sem borzoltuk õket! – szólalt meg Vergyl, mikor íjvetõje csatlakozott a csoporthoz. Hangja elkeseredettnek tûnt, aztán hozzátette: – De mégsem fogják elvenni tõlünk az Anbus IV-et. – Naná, hogy nem! Az elmúlt pár év alatt már így is túl sokat megengedhettek maguknak. Ideje fordítanunk a hadi helyzeten. Vor eltûnõdött, vajon a robot haderõk miért várakoztak ennyi ideig anélkül, hogy kiterjesztenék ezt a helyi konfliktust. Az efféle taktika nem rájuk vallott. Agamemnón Titán fiaként a Dzsihadban harcoló minden más embernél jobban ismerte a számítógépes elmék viselkedésmódját. Most, hogy jobban belegondolt, Vor fölöttébb gyanúsnak találta reakcióikat. Elképzelhetõ, hogy én váltam túlzottan kiszámíthatóvá? Mi van akkor, ha a robotok csupán azt akarják elhitetni velem, hogy nem hajlandók taktikát változtatni? Homlokát ráncolva megnyitotta az õt az ék élén haladó íjvetõvel összekötõ komvonalat. – Vergyl? Nem tetszik ez nekem. Küldj ki néhány felderítõhajót, hogy vegyék szemügyre és térképezzék fel a lenti nagyobb egybefüggõ területeket! Azt hiszem, a gépek készülnek valamire. Vergylnek eszébe sem jutott, hogy megkérdõjelezze Vor sejtését. – Óvatosan körbekémlelünk odalent, primerás. Ha akár egyetlen kavicsot is elmozdítottak, tudni fogunk róla. 18
– Ennél többre számítok. Megpróbálnak átejteni minket a maguk kiszámítható módján. – Vor a kronométerre pillantott, mivel tudta, hogy órákba telik, míg a soron következõ összecsapás miatt kellene aggódnia. Nyugtalankodni kezdett. – Kis idõre átadom neked az üteg parancsnokságát. Leszállok a felszínre, hogy kiderítsem, sikerült-e a bátyádnak valamelyest észhez térítenie Zensíita barátainkat.
Ahhoz, hogy megértsük a gyõzelem jelentõségét, elõbb meg kell határoznunk, kik az ellenségeink – és kik a szövetségeseink. XAVIER HARKONNEN PRIMERÁS: HADÁSZATI ELÕADÁSOK
Mióta a buddiszlám szekták évszázadokkal ezelõtt elszakadtak a Nemesek Szövetségétõl, az Anbus IV vált a Zensíita kultúra központjává. A bolygó legfõbb városa, Darits volt a gyér természeti kincsek és a nehezen kezelhetõ vallási fanatikusok miatt a külvilágiak által többnyire figyelmen kívül hagyott, független és elszigetelt szekta vallási életének szíve. Az Anbus IV kontinenseit kiterjedt, sekély állóvizek tarkították, némelyek édes, mások kifejezetten sós vizûek voltak. A közelben keringõ holdak okozta árapályok felmosórongyként húzták-vonták a táj felett a vizeket, amelyek éles kanyonokban kanyarogva mosták le a felsõ földréteget, a lágy homokkõbõl pedig barlangokat és hatalmas üregeket vájtak ki. A Zensíiták a szélesen kiugró lemezek rejtekében építették meg városaikat. A folyók természetes módon, az árapály vonzása révén ömlöttek egyik sekély tengerbõl a másikba. A helybéliek rendkívül magas szintre fejlesztették a matematikai, csillagászati és mérnöki tudományokat, hogy elõre jelezhessék az áradatok tetõzését és visszahúzódását. A hordalékbányászok ásványkincseket nyertek ki rostálással a kanyonokon átözönlõ, iszapos vízbõl. A part menti alföldek bõ termést hoztak, amennyiben a földmûvesek az arra alkalmas idõpontokban vetettek és arattak. Daritsban gigászi gát emelkedett, amit egykor a Zensíiták építettek a vörös kõ kanyon egyik szûk szorosában. A kihívó gesztussal azt jelezték, hogy hitük és ötletességük elégséges ahhoz, hogy még a legádázabb áradatot is kordában tartsák. A gát mögötti, óriási víztározóban mélykék víztenger gyûlt fel. A Zensíita halászok törékeny csónakokon cirkáltak a tó felszínén, hogy hatalmas hálóikkal kiegészítsék az árterületen termesztett zöldségeket és gabonát. A daritsi gát falát nem közönséges építménynek szánták, tehetséges és hithû szobrászmesterek gigászi alkotásai díszítették. A több száz méter magas, iker monolitok Buddha és Mohamed idealizált alakját ábrázolták, akik vonásait elhomályosította az idõ, a legendák és az eszményítõ imádat révén kialakult elképzelések. A századok során a hívek vízerõmûvé alakították a létesítményt gigantikus turbinákkal, amelyeket a vízsodrás ereje hajtott meg. A fennsíkokon sorakozó napelemekkel kiegészülve a daritsi gát elegendõ energiát termelt ahhoz, hogy az Anbus IV összes városát, amelyek más bolygókhoz képest kisebbnek 19
számítottak, ellássa villamosenergiával. A bolygó teljes lakossága mindössze hetvenkilencmillió fõt tett ki, a településeket összekötõ távközlési és energiahálózat miatt mégis a teljes buddiszlám világ legfejlettebb infrastruktúrájú tagjának számított. A gondolkodó gépek épp ezért akarták megszerezni maguknak. Omnius minimális erõfeszítés árán hídfõvé alakíthatta volna az Anbus IV-et, ahonnan a korábbiaknál is átfogóbb támadásokat indíthat a Szövetségi Bolygók ellen. Serena Butler szent háborúja immár több mint két évtizede dúlt. A Föld atomfegyverekkel végrehajtott szétbombázása után eltelt huszonhárom évben a háború gyõzelmet vagy vereséget jövendölõ mérlege többször átbillent az egyik vagy a másik oldalra. Ám hét évvel ezelõtt a gondolkodó gépek Szövetségen Kívüli Bolygókat kezdtek célba venni, amelyeket könnyebben meghódíthattak, mint a jól felfegyverzett, sûrûn lakott Szövetségi Bolygókat. A sebezhetõ Szövetségen Kívüli Bolygókon elszórtan élõ kereskedõk, bányászok, földmûvesek és buddiszlám menekültek csak ritkán voltak képesek elégséges haderõt felállítani Omnius ellenében. Az elsõ három év során öt ilyen bolygót foglaltak el a gondolkodó gépek. A Salusa Secunduson székelõ Dzsihad Tanács sehogy sem értette, miért veszi a fáradságot Omnius, hogy efféle értéktelen világokat rohanjon le – mígnem Vorian felfedezte a rendszert: a számítógépes örökelme számításai és kivetítései alapján a gondolkodó gépek mintegy hálóval vették körül a Szövetségi Bolygókat, amit aztán egyre szorosabbra húztak, hogy végül megadják a kegyelemdöfést a Szövetség bolygószékhelyének. Nem sokkal az után, hogy Vorian Atreides – Xavier Harkonnen támogatásával – elérte, hogy a Dzsihad teljes haderejével a Szövetségen Kívüli Bolygók védelmére összpontosítson, egy átfogó és váratlan dzsihadista ellencsapással sikerült visszafoglalniuk Tyndallt a gépektõl. Minden gyõzelem értékesnek számított. Xavier örült, hogy a Dzsihad Hadserege – egy Rekur Van nevû tlulaxi rabszolgafelhajtó figyelmeztetésének köszönhetõen – még idõben megérkezett az Anbus IV-re. A testkereskedõ csapata portyázni jött a bolygóra, hogy a befogott Zensíitákat eladják a Zanbar és a Poritrin rabszolgapiacain. A portya végeztével a rabszolgafelhajtó egy robot felderítõ járõrrel találkozott, amely épp a bolygót térképezte fel, ahogy a többi hódító hadmûvelet elõtt volt szokásuk. Rekur Van nyomban a Salusa Secundusra sietett, hogy a Dzsihad Tanáccsal közölje a vészterhes híreket. A veszélyt elhárítandó, Iblis Ginjo fõpátriárka indította el ezt a hirtelenjében megtervezett, de hatékony hadmûveletet. – Nem engedhetjük meg, hogy még egy bolygó a démoni gondolkodó gépek kezére kerüljön! – üvöltötte Iblis a búcsúztató ünnepségen, lelkes éljenzéstõl és lábához szórt narancsszínû virágok özönétõl kísérve. – Már elvesztettük az Ellramot, a Peridot Kolóniát, a Bellost, és még számos bolygót. Az Anbus IV elõtt azonban a Dzsihad Hadserege meghúzza a határt! Noha Xavier elõzetesen alábecsülte a hajók számát, amelyeket Omnius a félreesõ bolygó ellen küldött, a Dzsihad erõi mindeddig sikeresen megakadályozták a tervezett megszállást, a robotokat ellenben képtelenek voltak meghátrálásra kényszeríteni. A Zensíitákkal folytatott tárgyalások egyik szünetében Xavier az orra alatt szitkozódott. Azokat, akiket épp megmenteni próbált, láthatóan csöppet sem 20
érdekelte a segítsége, és semmi hajlandóságot nem mutattak a gondolkodó gépek elleni harcra. A vörös kõ kanyonokban épült város számos relikvia mellett a buddiszlám zensia értelmezésének eredeti kéziratos tantételeit is õrizte. A bölcsek barlangmélyedésekben õrizték a Szútra-Korán eredeti, kézzel írott lapjait, és naponta ötször imádkoztak, mikor meghallották a kanyon peremén emelt minaretekbõl felhangzó hívást. A vének Daritsból küldték szét magyarázó szövegeiket, amelyeket a hívek eligazítására szántak a csupán beavatottak számára értelmezhetõ hittételek erdeiben. Xavier Harkonnen alig tudta magába fojtani elkeseredését. Hadvezér volt, aki hozzászokott, hogy összecsapásokat vezényeljen le, katonáinak parancsoljon, s parancsait rendre teljesítsék. Egyszerûen nem tudta, mitévõ legyen, mikor a pacifista buddiszlám helybéliek kereken megtagadták a harcot. Odahaza, a Szövetségi Bolygókon fokozatosan erõsödött a Dzsihad-ellenes mozgalom. Az emberek belefáradtak a látható eredmény nélkül folytatott, több mint két évtizedes vérontásba. Némelyek odáig elmentek, hogy transzparensekkel vonultak a meggyilkolt kisgyermek, az Ártatlan Manion szentélyéhez, hogy ott követeljenek „békét mindenáron”. Igen, Xavier átérezte csömörüket és elkeseredettségüket, hiszen szeretteiket sorra mészárolták le a gondolkodó gépek. Ám ezek az elszigetelten élõ buddiszlám hívõk a kisujjukat sem mozdították, hogy védekezzenek, s ezzel a szélsõséges erõszakmentesség végletes ostobaságát bizonyították. A gépek célja egyértelmû volt, Omnius pedig nyilvánvalóan nem tûrt volna el semmiféle vallási fanatizmust. Xaviernak életbevágó feladatot kellett teljesítenie a Dzsihad nevében, ez viszont némi magától értetõdõ együttmûködést kívánt meg a helybéliektõl. Nem számított rá, hogy ilyen nehezen értetheti meg ezzel a néppel, mit kockáztat az õ érdekükben a Dzsihad Hadserege. A Zensíita vének becsoszogtak a gyûlésterembe, egy aranytól és drágakövektõl ragyogó vallási ereklyékkel díszes, zárt helyiségbe. Miként az elmúlt néhány óra folyamán, a Rhengalid nevû vallási vezetõ most is üveges szemekkel és könyörtelen ellenszegüléssel meredt rá. Hatalmas, borotvált feje egzotikus olajoktól csillogott; sûrû szemöldökét kifésülték, és mesterségesen sötétítették. Állát szögletesre nyírt, õszülõ szakáll ékesítette, amit büszkeséggel viselt. Zöldesszürke szeme szinte világított, oly élesen elütött cserzett bõrétõl. A férfi Omnius fenyegetõen cirkáló gondolkodó gép hadiflottájának és a Dzsihad Hadserege lenyûgözõ tûzerejének dacára sem ámulatot, sem félelmet nem mutatott. Mintha tudomást sem vett volna a körülményekrõl. Xaviernak kényszeríteni kellett magát, hogy hangjából ne érzõdjék a boszszúság. – A bolygódat próbáljuk megvédeni, Rhengalid presbiter uram. Ha nem érkeztünk volna meg, amikor megtettük, ha hajóink nem tartóztatnák fel a gondolkodó gépeket nap mint nap, te és a néped már Omnius rabszolgái lennétek. – Merev derékkal ült a Zensíita vezetõvel szemben elhelyezett kemény padon. Rhengalid egyetlen alkalommal sem kínálta frissítõvel, noha sejteni lehetett, hogy a vének magukhoz vettek némi elemózsiát, valahányszor a katonák távoztak a helyiségbõl. – Rabszolgák lennénk? Ha annyira aggódtok a szabadságunkért, hol voltak a csatahajóitok, mikor néhány hónapja tlulaxi testkereskedõk raboltak el ifjú és egészséges férfiakat és termékeny asszonyokat a falvainkból? 21
Xavier igyekezett leplezni zaklatottságát. Sohasem készült diplomatának, nem volt hozzá elég türelmes. Teljes szívvel és lélekkel szolgálta a Dzsihad ügyét. Egyenruhájának karmazsinvörös színezete embertársai kiontott vérét jelképezte, Manion fia pedig – aki halálakor alig múlt tizenegy hónapos – az új korszak elsõ mártírjaként vesztette életét. – Na és ti mit tettetek, presbiter uram, mikor lecsaptak a portyázók? Mostanáig nem értesültem az incidensrõl, ami pedig megtörtént, azon nem segíthetünk. Arról ellenben biztosíthatlak, hogy a gondolkodó gépek rabszolgáiként sokkal rosszabbul jártok. – Mondod te, de a társadalmatok képmutató mivoltát mégsem tagadhatod. Miért higgyünk inkább az egyik rabszolgafelhajtó szavának, mint a másikénak? Xavier orrlyuka bõszen kitágult. Erre most nincs idõm! – Ha ragaszkodsz hozzá, hogy a múltat feszegessük, akkor ne feledkezz meg róla, hogy néped döntése, miszerint nem vesz részt a gondolkodó gépek elleni harcban, emberek milliárdjainak szabadságába és megszámlálhatatlan emberéletbe került. Sokan úgy vélik, nem kevéssel tartoztok az emberiségnek. – A viszálykodó felek egyikével sem szimpatizálunk – vágott vissza az õszszakállú vén. Népünk nem akar részt vállalni a ti értelmetlen, véres háborúskodásotokban. Xavier elharapott egy heves megjegyzést, majd így szólt: – Ennek ellenére kereszttûzbe kerültetek, és választanotok kell, ki mellé álltok. – A zsarnok emberek jobbak lennének, mint a zsarnok gépek? Ki a megmondhatója ennek? Annyit viszont biztosan állíthatok, hogy ez nem a mi háborúnk, és soha nem is volt az. A daritsi gát belsejében munkások nyitották ki a zsilipeket, hogy a monumentális Buddha és Mohamed szobrok kitárt kezébõl látványos, tiszta vizû ikerzuhatagok törjenek elõ. Xavier felnézett a hirtelen felzubogó zajra, és meglepõdve pillantotta meg Vorian Atreidest, amint az ûrkikötõ egyik leszállóállásában pihenõ ûrkompjától kimért lépésekkel sétált feléjük a sziklarámpán. A sötét hajú férfiú mosolyogva közeledett, s még mindig éppoly egészségesnek, életerõsnek és fiatlanak tûnt, mint mikor Xavier elõször találkozott vele, miután megszökött a Földrõl. – Gyõzködheted õket, amennyit csak akarod, a Zensíiták egészen más nyelvet beszélnek... és nem csupán nyelvészeti szempontból. A daritsi vén tekintete felháborodást tükrözött. – A ti istentelen civilizációtok régóta üldöz minket. Nem szívesen látott vendég errefelé a dzsihadista katona, különösen Daritsban, szent városunkban nem. Xavier továbbra is Rhengalidot figyelte. – Közölnöm kell veled, presbiter uram, hogy mindenképpen megakadályozom a gondolkodó gépek invázióját, akár segítesz ebben nekem, akár nem. Az Anbus IV elestével az ellenség újabb hídfõállást építhetne ki a Szövetségi Bolygók felé. – Ez a mi bolygónk, Harkonnen primerás. Te pedig nem idevalósi vagy. – Ahogy a gondolkodó gépek sem azok! – vörösödött el Xavier. Vorian megragadta a karját. Láthatóan mulatságosnak találta a helyzetet, és megjegyezte: – Úgy tûnik, újfajta tárgyalási technikát fedeztél fel. 22
– Sohasem állítottam magamról, hogy ügyes tárgyaló lennék. Vor mosolyogva bólintott. – Ha ezek az emberek rendesen teljesítenék a parancsaidat, nagyban megkönnyítenék a dolgodat, ugye? – Nem fogom sorsára hagyni a bolygót, Vor. A parancsnoki komvonal recsegni kezdett, és zaklatott üzenet érkezett. Vergyl Tantor idegesen, zihálva jelentett: – Atreides primerás, a gyanúd beigazolódott! A detektoraink a gondolkodó gépek titkos bázisára akadtak rá a fennsíkon. Katonai hídfõállásnak tûnik, termelõ gépekkel, nehézfegyverzettel és harci robotokkal. – Szép munka volt, Vergyl – felelte Vor. – Kezdõdik a tánc! Xavier válla fölött a gondolataiba merült Rhengalidra tekintett, aki kétségkívül egyetlen dzsihadistát sem óhajtott látni többé. – Itt végeztünk, Vor. Gyerünk vissza a zászlóshajóra! Rengeteg a teendõnk.
Nem létezik olyasmi, mint a jövõ. Az emberiség elõtt számtalan lehetséges jövõ tárul fel, amelyek közül nem egy látszólag jelentéktelen események függvénye. A MUADRU KRÓNIKÁK
Zimia lenyûgözõ város, a szabad emberiség kultúrájának kiteljesedése volt. A kormányzati épületkomplexumtól és a háborús emlékhelyül szolgáló fõtértõl fákkal szegélyezett sugárutak szaladtak szét, akár egy kerék küllõi. A téren zekébe öltözött férfiak és díszes hivatali ruhákat viselõ hölgyek szaporázták lépteiket. Iblis Ginjo szemöldökét ráncolva sietett keresztül a hatalmas téren a Parlament Csarnoka felé. Az efféle rendezettség a biztonság és a környék változhatatlanságának illúziójával szolgált. Ám semmi sem állandó. Semmi sem biztonságos. Épp azon fáradozott, hogy lelkesítse, tettre késztesse az embereket. Arról gyõzködte õket, hogy a gonosz gépek bármikor bármelyik bolygót megtámadhatják, az emberek között pedig alattomos kémek rejtõznek, akik titokban, még a Szövetség szívében is Omnius hívei lettek. A közdelem sikere érdekében Iblisnek néha ki kellett színezni a valóságot. Széles vállát, szögletes arcvonásait és egyenes, sötétbarna haját arannyal kivarrt, ragyogó paszpóllal szegélyezett laza, fekete zubbony tette még tekintélyesebbé. Pár lépéssel mögötte féltucatnyi dzsihadista rendõr – Dzsatirügynök – lépdelt állandó készenlétben, kezüket fegyverükön nyugtatva. Bármerre ólálkodhatnak köpönyegforgató emberek vagy a gépeket szolgáló merénylõk. Két évtizeddel ezelõtt Iblis a „Serena Butler Dzsihadjának Fõpátriárkája” címet adományozta magának, a tömegek pedig mögé álltak, valahányszor megjelent a nyilvánosság elõtt. A nevükben beszélt, nagygyûlésekre hívta õket, megmondta nekik, hogyan vélekedjenek, és miként reagáljanak az adott hely23
zetekben. Vorian Atreideshez hasonlóan valaha Iblis is megbízottként szolgálta a gondolkodó gépeket a Földön. Immár szónok és a legmagasabb rangú államférfi lett belõle: király, politikus, vallási vezetõ és hadvezér szerepe egyesült egyetlen karizmatikus személyben. Saját erejébõl tört magának utat, és épp ezért az emberek vezetõinek legfelsõbb köreiben mozoghatott. Ismerte a történelmet, és tökéletesen tisztában volt a saját, benne elfoglalt helyével. Ahogy felhágott a Parlament Csarnokának széles lépcsõin, és belépett a magas mennyezetû, freskókkal borított folyosóra, a képviselõk és hivatalnokok egyszerre elhallgattak. Iblis élvezettel figyelte, ha az emberek rákvörösen, hebegve és tétován tértek ki az útjából tõle való félelmükben. A kellõ tisztelettel megállt Serena Butler meggyilkolt gyermeke, Manion díszes szentélye elõtt, amelynek falmélyedésében angyali szobor állt kitárt karokkal, hogy fogadja napi virágterhét, a halvány narancssárga körömvirágokat, amelyeknek apró, tündöklõ szupernóvára emlékeztetõ sziromkelyhét immár „Manion virága”-ként emlegették. Odabent megtelt a nagyterem, s minden széken egy nemes vagy egy bolygószintû képviselõ foglalt helyet. Még a széksorok közötti átjárók szabad területeit is hordozható, újonnan fejlesztett, lebegõ szuszpenzor-ülésekkel töltötték fel az elõkelõ vendégek számára. A gyûlésterem bejáratánál sáfránysárga köpenybe burkolózott szerzetes ült, s egy nehéz, áttetszõ tartályra felügyelt, amelynek kékes színû, létfenntartó elektrofolyadék fürdõjében egy élõ emberi agy lebegett. Mikor Iblis rápillantott a nagytiszteletû kogitátorra, szédítõ örömhullám öntötte el: feltolultak az õsi filozófus-agyhoz, Eklóhoz fûzõdõ emlékei, aki egykor megosztotta vele tudását, mikor Iblis még közönséges rabszolga-felügyelõként dolgozott a Földön. Micsoda mámorító, lehetõségektõl hemzsegõ napok... Az itt jelenlévõ kogitátor, a Kwyna nevû nõi gondolkodó, kevésbé készségesen állt a rendelkezésére, hogy tanácsokkal lássa el. Iblis ennek ellenére gyakran ellátogatott az Önelemzés Városának háborítatlan falai közé, hogy Kwyna agytároló edénye mellett ülve várakozzon a kinyilatkoztatásra. Életében mindössze két kogitátorral találkozott, ám a nagyszerû szerves gondolkodó entitások minden alkalommal lenyûgözték õt. Messze túlszárnyalták Omniust, oly elegánsak, oly végtelenül emberiek voltak – jóllehet nyilvánvaló fizikai korlátokkal bírtak. A parlamenti ülés már órák óta folyt, ám semmiféle fontosabb döntés nem születhetett, amíg Iblis meg nem érkezett. Elõre elrendezték, hogy így legyen. A szövetségi képviselõk közül mellészegõdött csendes szövetségesei fölösleges bürokráciával akasztották meg a kormányzás gépezetét, kizárólag azért, hogy õ még hatékonyabbnak tûnjön, mikor végre véget vet a tétovázásnak. Az emelvényen Hosten Fru, a hagali képviselõ szónokolt monoton hangon holmi kisebbrendû kereskedelmi problémáról, jelesül a VenKee Vállalat és a poritrini kormány közötti huzavonáról az idõközben népszerûvé vált parázsgömbök szabadalmai és értékesítési jogai körül. – Az eredeti koncepció Tio Holtzman professzor egyik asszisztensének munkáján alapul, a VenKee Vállalat azonban a Poritrinnek nyújtott ellenszolgáltatás nélkül vezette be a piacra a technológiát – magyarázta Hosten Fru. – Javaslom, hozzunk létre bizottságot az ügy kivizsgálására és elbírálására... Iblis lopva elmosolyodott. Igen, egy bizottság létrehozása garantálja majd, hogy soha ne szülessen döntés az ügyben. Hosten Fru erélytelen politikusnak tûnt, aki ostoba problémákkal akadályozta a hatékony szövetségi 24
ügyintézést, a nehézkes kormányzati munkát pedig még az Óbirodalom tehetetlen bürokráciájához képest is vontatottabbnak tüntette fel. Senki sem sejtette, hogy a hagali képviselõ Iblis egyik titkos szövetségese. Akadékoskodásával kiválóan szolgálta Iblis ügyét: minél többen látták, mennyire körülményesen kezeli a Szövetségi Képviselõtestület még a legegyszerûbb kérdéseket is, különösen válságok alkalmával, annál több ügyben bízták a döntéshozatalt a Dzsihad Tanácsra, amit õ irányított... Iblis Ginjo sugárzó magabiztossággal lépett be a nagyterembe. Serena Butler személyes megbízottjaként az egész emberiség és a gondolkodó gépek ellen indított Szent Dzsihad nevében beszélt. Tíz kegyetlen évvel a Föld atomfegyverekkel végrehajtott elpusztítása után az idõs Manion Butler lemondott szövetségi alkirályi tisztérõl, és leányát, Serenát terjesztette fel utódjául. Közfelkiáltással meg is szavazták a javaslatot, ám õ ragaszkodott hozzá, hogy csupán „megbízott alkirálynõ” legyen a háború végeztéig. A tökéletesen elégedett Iblis még inkább Serena kegyeibe férkõzött, és legközelebbi tanácsadójaként beszédeket írt neki, hogy tovább szítsa a gondolkodó gépek elleni keresztes háború tüzét. Felszegett fejjel vonult végig a széksorok között leterített szõnyegen a szónoki fülkéhez. Képmegjelenítõk vetítették ki Iblis felnagyított vonásait az elkerített helyiség oldalfalaira. A hirtelen engedelmességet mutató Hosten Fru pontot tett beszéde végére, és meghajolt, hogy átadja helyét az emelvényen. – A fennmaradó idõt átengedem a fõpátriárkának. Iblis fellépett a pódiumra, kezét összekulcsolta maga elõtt, és szertartásos fõhajtással megköszönte a beszédzónából kisietõ hagali képviselõtársa elõzékenységét. Mielõtt azonban összeszedhette volna a gondolatait, az ülésteremben helyet foglalók közül váratlanul félbeszakította valaki: – Ügyrendi észrevétel! – Az ellenvetést tevõ hölgy hangjáról Muñoza Chent, a távoli, Pincknon nevû szövetségi bolygó kellemetlenkedõ képviselõjét ismerte fel. Iblis a képviselõnõ felé fordult, és türelmet tükrözõ arckifejezést erõltetett magára, miközben Chen szólásra emelkedett: – A mai nap folyamán már megkérdõjeleztem bizonyos kiegészítõ jogkörök az ilyenkor szokásos eljárás mellõzésével végrehajtott áthárításának jogosságát a Parlamentrõl a Dzsihad Tanácsra. Az észrevétel megvitatását elnapolták, amíg a Tanács valamely illetékes tagja nem válaszolhat a felvetésre a Képviselõtestület elõtt. – Sovány mellkasa elõtt összefonta a karját. – Úgy vélem, Ginjo fõpátriárka jogosult a Tanács nevében beszélni. Iblis hûvösen elmosolyodott. – Nem ez ügyben óhajtottam ma beszédet intézni a Képviselõtestülethez, Chen úrnõ. Az akadékoskodó asszony továbbra sem volt hajlandó leülni. – Elnapolt kérdés vár megvitatásra, uram. A házszabály elõírja, hogy kísérletet kell tenni az ügy elintézésére, mielõtt bármi másra sor kerül. Iblis érezte az összegyûltek körében eluralkodó türelmetlenséget, és tudta, miként fordíthatja ezt saját hasznára. Azért érkeztek, hogy õt hallgassák, és nem azért, hogy valamely sokadrangú elõterjesztés felett folytatott érdektelen vitának legyenek fültanúi. – A képviselõnõ felvetése tökéletes például szolgál arra, miért is kellett létrehozni a Dzsihad Tanácsot, hogy a bürokrácia lassan õrlõ malmainak kikerülésével gyors és szükséges döntéseket hozhassunk. 25
A hallgatóság egyetértõen morajlott fel. Iblis fagyos mosolya némileg felengedett. Miután Serena Butler két évtizeddel azelõtt meghirdette szent háborúját, a Szövetségi Parlament tizenhárom esztendõn át a zaklatott béke évszázadai alatt megszokott nehézkes rendszerben küszködött a sürgõs hadi kérdések elintézésével. Ám az Ellram és a Peridot Kolónia eleste után – mikor is a politikusok oly hosszasan alkudoztak, hogy teljes protektorátusokat söpörtek el, mielõtt bármiféle segítség érkezhetett volna – Serena indulatosan kikelt a Parlament ellen. Éles szavakkal fejezte ki felháborodását és – ami a köznép számára még rettenetesebbnek számított – csalódottságát, amiért kicsinyes perlekedéseiket elõbbre valónak tartották a valódi ellenségnél. Iblis közeli pozícióját kihasználva kezébe vette a kezdeményezést, és egy „Dzsihad Tanács” felállítását javasolta. Ennek a hatáskörébe kerülne minden olyan ügy, amely közvetlen kapcsolatban áll a Dzsihaddal, míg a kevésbé sürgõs kereskedelmi, össztársadalmi és helyi érdekû kérdéseket továbbra is a hosszadalmas parlamenti üléseken tárgyalnák meg. A háborús kérdések gyors és határozott vezetést követelnek, amelynek munkáját az ezerhangú Parlament csak hátráltatná. Iblis legalábbis errõl gyõzte meg õket; indítványát elsöprõ többséggel elfogadták. A régi politikai módszerek ennek ellenére még egy évtized elmúltával is gátolták a haladást. Most, hogy megelégedésére egyetértõ morajlás áradt felé a széksorok közül, Iblis elnézõ türelemmel a pincknoni képviselõ felé fordult. – Mit szeretnél megkérdezni? Muñoza Chen mintha észre sem vette volna a dörmögõ megjegyzéseket. – A Tanácsod újabb és újabb területeket talál magának, amire kiterjesztheti a hatáskörét. Eredetileg a Dzsihad Hadseregének felügyeletére kaptatok megbízást, különös tekintettel annak katonai mûveleteire, illetve a Dzsatir által képviselt belbiztonsági tevékenységekre. Immár a Tanács intézi a menekültek ügyét, osztja el a készleteket, szabályozza az árpolitikát, és vet ki adókat. Mikor lesz végre vége ennek a nyugtalanító hatásköri terjeszkedésnek? Iblis megjegyezte magának, hogy utasítania kell rendõrfõnökét, Yorek Thurrt, hogy diszkréten tudakozódjon és nyomozzon a nõ hátterével kapcsolatban. Akár az is elõfordulhat, hogy terhelõ bizonyítékokra kell „ráakadni” azt illetõen, hogy Chen „összejátszik” a gondolkodó gépekkel. Yorek Thurr komoly tapasztalatokat szerzett már ezen a téren. Lehetséges, hogy a képviselõ aszszony megromlott egészségi állapota „sajnálatosan” korai halálát idézheti elõ. Iblis higgadtan válaszolt. – A háborús övezetek túlélõinek és menekültjeinek nyilvántartása kétségtelenül a Tanács hatáskörébe tartozik, akárcsak a hadsebészek kiképzése, valamint a szükséges gyógyszerellátmányok és ételszállítmányok elosztása. Mikor alig egy éve visszafoglaltuk Tyndallt a gépektõl, a Dzsihad Tanács haladéktalanul hozzáfogott a kárenyhítéshez. A rendkívüli adó kivetésével és a jómódú szövetségi bolygók luxusellátmányainak katonai célú igénybevételével oltalmat, orvosi ellátást és reményt nyújtottunk azoknak a szerencsétleneknek. Ha mindezt a Szövetségi Parlamentre bíztuk volna, Chen úrnõ, még mindig nyílt üléseken vitatkoznának a kérdéseken. – Aztán az emelvény felé fordult, és elmerengve hozzátette: – Tudomásom szerint, a tyndalliak részérõl nem érkezett panasz... 26
– Azt azonban, hogy a Tanács anélkül terjessze ki a mûködési körét, hogy errõl megszavaztatná a... Iblis türelmetlenül mordult fel. – Órákon át vitázhatnánk a kérdésrõl, de vajon az itt összegyûltek ezt óhajtják hallani? – Kérdõen felemelte a kezét, mire a karzaton jól idõzített kiabálás és hurrogás hangzott fel; a kifütyülést részben saját emberei kezdték, ám sokan önszántukból fejezték ki így a véleményüket. – Amiatt jelentem meg ma a Képviselõtestület elõtt, hogy megosszam a jelenlévõkkel az õsi muadru feliratok formájában kinyilatkoztatott tudást. Acélos markában a történelem egy fontos darabját, egy törhetetlen plázlemezek közé préselt, vékony faragott kõtáblát tartott. A keretet az emelvényre állította. – Ezt a rúnatöredéket kétszáz évvel ezelõtt ásták elõ egy lakatlan bolygón, de azóta is megfejtetlen maradt. Ez idáig. A felcsigázott hallgatóság elnémult. Az elfeledett Muñoza Chen tétovázott egy keveset, majd félszegen leült anélkül, hogy hivatalosan visszavonta volna a kérdését. – E jeleket egy régóta halott próféta véste fel a muadruként ismert nyelven, hogy örökre fennmaradjanak a mázzal bevont kõben. A múltból származó szavak vélhetõen a Földrõl, az emberiség bölcsõjébõl származnak. – Az agytároló edényben lebegõ õsi elme sárgaköpönyeges szubordinánsa felé fordította tekintetét. – Kwyna kogitátor volt az, aki segített nekem lefordítani ezeket az archaikus rúnajeleket. Lehetõvé tette, hogy megértsem az üzenetet. Kwyna, megtennéd, hogy ismételten segítesz az eligazodásban? A szubordináns tétován állt egy darabig, aztán az emelvény melletti aranyszínû asztalkához vitte a díszes agytároló edényt. Iblis beleborzongott, hogy egy ilyen magasztos elme közelében érezheti magát. A sáfránysárga köpenybe burkolózott szerzetes kivárt. A Kwyna közelségébõl erõt merítõ Iblis végigfuttatta ujjait a rúnákon. A hallgatóság továbbra is néma csendben, elmélyülten figyelt, ahogy Iblis belefogott az olvasásba, és fennhangon megszólaltatta az éles nyelvcsattintásokkal tarkított, lágyan pergõ szótagokat. Szokatlan, érthetetlen hangok töltötték be a hatalmas gyûléstermet, amelyek megigézték az ott összegyûlteket. Mikor Iblis megállt, a kogitátor szubordinánsa a Kwyna eleven agyát védelmezõ, ívelt falú tartályhoz szorította a tenyerét, majd lassan a kék folyadékba merítette ujjait. E kapcsolat létrejöttével távolinak tûnõ hangon – amely mintha a múlt sûrû ködén keresztül érkezett volna – lefordította a muadru nyelven elhangzott szavakat. A rúnákkal vésett kõdarab megsérült egy réges-régen lezajlott világkatasztrófában, ami repedéseket és mély bemetszéseket hagyott a kõben – mondta. Míg némelyik mondatból teljes szavak hiányoztak, a többibõl egy rettenetes õsi háború története bontakozott ki, amelynek során emberek ezrei pusztultak el szörnyûséges körülmények között. Végül kijelentette: – Az ismeretlen próféta szavaival: „Ezredévnyi keserv és viszontagság elõzi meg a kort, midõn népünk végre reátalál a Paradicsomba vezetõ útra”. Iblis erre a pillanatra várt, majd szélesen, túláradón elmosolyodott, és felkiáltott: – Talán nem egyértelmû? A szabad emberiség ezer éven át viselte a kimekek és gép gazdáik rabigáját. Hát nem értitek? Eljött a szenvedések korának vége, csupán határoznunk kell, hogy így legyen! 27
A kogitátor agytároló edényét kitöltõ kék elektrofolyadék örvényleni kezdett, a szubordináns pedig az összegyûltek felé közvetítette Kwyna üzenetét. – A rúnákkal vésett kõdarab nem tartalmazza az egész próféciát. Az üzenet hiányos. Iblis tántorítatlanul továbbfûzte mondandóját. – Az ismeretlenben rejlõ veszélyeket és ígéretet egyaránt tekintetbe kell venni mindig. Egyik ütegünk az Anbus IV-re ment, hogy védekezzen a legújabb robottámadás ellen, de mindez nem elég. Szabad emberekként határozottan kell fellépnünk, hogy visszafoglaljuk az Összehangolt Világokat, és felszabadítsuk az ott rabszolgasorba döntött embertársainkat. Kizárólag ily módon szakadhat vége a megpróbáltatásainknak, miképpen ezt a prófécia is kinyilatkoztatja. Amint megjósolták, egy ezredév telt el. Eljött az ideje, hogy a Paradicsom felé vezetõ útra lépjünk, és letaszítsuk a démoni gépezeteket. Javaslom tehát a Dzsihad haderejének bõvítését további hadihajókkal és elszánt harcosokkal, valamint az Omnius elleni offenzíva kibõvítését. A tartályban kavargó kék folyadék egyre vadabbul háborgott. – És még több halált – fordította a szubordináns. – És még több hõst! – harsogta Iblis lelkesültségtõl izzó arccal. – Ahogy a bölcs Kwyna mondta, mindössze ez a töredék maradt meg a rúnafeliratból. Ezért emberként a legpontosabb értelmezést kell megkeresnünk. Rendelkezünk vajon a szükséges lelkierõvel, hogy valóra váltsuk a próféciát? Hirtelen, mielõtt Kwyna ellenkezõ megjegyzést tehetett volna, a fõpátriárka köszönetet mondott a kogitátornak és szubordinánsának. Habár Iblis tisztelte a filozófusnõt, Kwyna sajnos túl sok idõt töltött egymásnak ellentmondó filozófiai tanok feletti elmélkedéssel, és nem fogta fel a Dzsihad ténykérdéseit. Iblis ellenben gyakorlati célokat tartott szem elõtt. Lelkes közönségét sem érdekelte a bölcselkedõ szõrszálhasogatás. A fõpátriárka zúgó hangja betöltötte a teret, felerõsödött, majd lehalkult a megfelelõ, elõre kiszámított pillanatokban. – Gyõzelmünkért emberek kiontott vérével fizetünk. Serena Butler apró gyermeke már megfizette ezt az árat, akárcsak a hõs dzsihadista katonák milliói. A végsõ gyõzelem nem csupán megéri, hanem megköveteli ezt az árat. Elképzelhetetlen, hogy veszítsünk. A puszta létezésünk forog kockán. A gyûlésteremben mindenfelé bólogattak, Iblis pedig elégedetten, rejtett mosollyal nyugtázta sikerét. Habár a szubordináns némán állt a pláz agytároló edény mellett, a fõpátriárka úgy érezte, hogy Kwyna akár egyet is értene vele. Senki nem állhatott ellen szavainak, szenvedélyességének. Iblis szeme sarkából könny buggyant elõ, s így mindenki láthatta, mennyire szívén viseli az emberiség sorsát.
28
Az új Dzsihadot leginkább valamiféle szükségszerû szerkesztési folyamathoz hasonlíthatnánk. Megszabadulunk azoktól a dolgoktól, amelyek emberi mivoltunkban pusztítanak minket. KWYNA KOGITÁTOR: AZ ÖNELEMZÉS VÁROSÁNAK ARCHÍVUMAIBÓL
A hibátlan kristálykoporsó belsejében egy kisfiú feküdt békésen és érintetlenül. Akár egy üvegburába zárt szikra, Manion Butler elszigetelõdött mindentõl, amit a nevében véghezvittek. Serena pedig vele együtt zárkózott el az Önelemzés Városának magányába. Ahogyan oly gyakran máskor is, a szentély elülsõ kõtalapzatára térdepelt üdvözült, ugyanakkor borongós tekintettel. Az elmélkedésre hívó zug hû látogatói régóta nem követelték már, hogy kényelmes padot állíttassanak oda, amelyen helyet foglalva imádkozhatna gyermeke felett. Serena immár huszonnégy esztendeje ekképp, a kristálykoporsó elõtt térdepelve nézett szembe gondolataival, emlékeivel és rémálmaival. Manion oly békésnek, oly zavartalannak tûnt itt. A kisfiú éteri arca és törékeny csontjai szétzúzódtak, mikor az Erasmus nevû robotszörnyeteg letaszította õt magas erkélyérõl, Iblis Ginjo azonban elintézte, hogy a halott szobrászok helyreállítsák eredeti alakját és vonásait. Fiát pontosan úgy õrizték meg, ahogy Serena emlékezni vágyott rá. Igen, a hûséges Iblis minden tõle telhetõt megtett ezért. Ha most élne, Manion immár felnõtt nemesifjúvá cseperedett volna... elég idõs lenne hozzá, hogy akár hitvest válasszon magának, és gyermekeket nemzzen. Ahogy Manion gyönyörû arcát figyelte, Serena arra gondolt, miféle lehetõségek vártak volna rá, ha nincsenek a gonosz gondolkodó gépek. Ehelyett az ártatlan fiúgyermek magjából szent háború fogant, amely végigperzselte a naprendszereket, miközben az emberek lázadásokat szítottak az Összehangolt Világokon, rátámadtak a robothajókra és Omnius minden megtestesülési formájára. Már eddig is emberek milliárdjai áldozták életüket a szent ügyért. Maga Erasmus is bizonyára elpusztulhatott az atomcsapásban, amely megsemmisített minden gondolkodó gépet a Földön, ám a számítógépes örökelme továbbra is uralma alatt tartotta birodalma fennmaradó hányadát, az emberek pedig nem pihenhettek meg. Nem múlt el a fájdalom. Serena lelke törött darabokra, mikor fiát meggyilkolták. Hogy jelenlétében meditálhatott, erõt merített a Dzsihad további irányításához. Ezt a szentélyt, amelyben ténylegesen Manion holtteste feküdt, kizárólag neki és még néhány kiválasztottnak tartották fenn. Korábban egyre több új szentély és díszes ereklyehely tûnt fel a Salusa Secunduson és más Szövetségi Bolygókon. Némelyiket az isteni gyermekrõl, az áldozati bárányról készült festményekkel vagy más ábrázolásokkal ékesítették, jóllehet egyetlen mûvész sem látta õt életében. Némely ereklyehelyet azért állítottak fel, hogy azokban ruhafoszlányokat, hajszálakat vagy akár mikroszkopikus sejtmintákat helyezzenek el. Habár Serena kételkedett az efféle tárgyak eredetiségében, nem távolíttatta el egyiket sem. Az emberek hite és buzgósága fontosabb volt számára, mint a teljes hitelesség. Miután a Dzsihadnak nem sikerült lerohannia a Bela Tegeuse összehangolt világot, és miután a gondolkodó gépek ismételt – s újfent visszavert – támadást intéztek a Salusa Secundus ellen, Iblis meggyõzte Serenát, hogy nem 29
szabad a kereskedelmi egyezményekhez és kisebb horderejû törvényekhez hasonló, triviális politikai tevékenységek miatt hagynia szétzilálódni a hatalmát, vagy kockáztatnia a saját biztonságát. Ehelyett kizárólag nagy horderejû események alkalmával lépett a nyilvánosság elé. Serena Butler ihletõ jelenléte nélkül, hangoztatta Iblis, az emberiség elveszítené a harcba vetett hitét. Épp ezért Serena lenyûgözõ lelkesítõ beszédeket mondott, az emberek pedig önként, örömmel áldozták fel életüket az ügyért – õérte. Iblis óvintézkedése ellenére Serena élete mégis közvetlen veszélybe került, mikor a Parlament közgyûlése elõtt szólalt fel egy évvel az után, hogy elfogadta a megbízott alkirálynõi címet. A merénylõt megölték, a Dzsatir fõparancsnoka, Yorek Thurr pedig szokatlan gépi technikát fedezett fel a gyilkossági kísérlet végrehajtójának ingóságai között. A Szövetségnek elõször kellett szembesülnie Omnius kémeinek – a Szövetségi Bolygókra beszivárgott köpönyegforgató embereknek – tényleges jelenlétével. Elsõ felháborodásukban az emberek elképzelni sem tudták, mi vehet rá bárkit is arra, hogy önként az erkölcsi normákat nem ismerõ gondolkodó gépek oldalára álljon. Iblis azonban a Zimia fõterén összegyûlt hatalmas tömeghez az alábbi szavakat intézte: – Saját szememmel láttam az Összehangolt Világokon nevelkedett emberi rabszolgákat – nem titok, hogy Vorian Atreides primerás és jómagam agyát is átmosták, hogy Omniust szolgáljuk. Más önzõ, áruló elemeket vonzó jutalmakkal vehetnek rá ilyesmire, kimektestet, sõt akár saját bolygókat vagy rabszolgákat ajánlhatnak fel szolgálataikért. Állandóan nyitva kell tartani a szemünket! A félelem a gondolkodó gépeknek a szabad bolygók lakói közt álruhában megbúvó kémeitõl komoly lökést adott, hogy Iblis megalakítsa a Dzsatirt: azt az éber biztonsági szervezetet, amely folyamatosan figyelte a belügyek alakulását, hátha gyanús viselkedésre lesz figyelmes. A merényletkísérletet követõen Serenát rögtön az Önelemzés Városába vitték, ahol ezek után még a korábbinál is elszigeteltebb életet élt, hogy garantálhassák a biztonságát. A régi épületegyüttest évszázadokkal azelõtt építették, az ötlet pedig részben a Buddiszlám körüli vita, valamint a Zenszuni és Zensíita rabszolgák számûzetése nyomán pattant ki, akik nemzedékeken át robotoltak a Salusa Secunduson, mielõtt útnak indultak a feltérképezetlen Szövetségen Kívüli Bolygókra. Mostanában a különbözõ széttöredezett szekták követõi azért jártak ide, hogy a régi írásokat, vallási mûveket és filozófiai feljegyzéseket tanulmányozzák. A tudósok az õsi tanok minden formáját kielemezték, a lakatlan bolygókon elszórtan megtalálható, titokzatos muadru rúnafeliratoktól a Poritrin és a Csuszuk homályos nava-keresztény hagyományain át a Delta Pavonis III Zen Hekigansu haikukig és a Korán-szútrák eltérõ Zenszuni és Zensíita értelmezéseiig. A változatok éppoly sokszínûek voltak, akár a számtalan bolygón szétszóródott emberi közösségek... Serena a csikorgó ékkõ-kavicson közelgõ léptekre lett figyelmes, s mikor felnézett, édesanyját pillantotta meg. Az apátnõt három csillogó szemû fiatal nõ kísérte Serenához, akiknek fehér palástját karmazsin sáv szegélyezte, mintha vér itatta volna át a széleket. Az õrzõnõk magasak és izmosak voltak, arckifejezésük fagyos békességet tükrözött. Fejüket finom aranyhálóból készült csuklya fedte. Mindegyikük bal szemöldöke fölé kicsiny Dzsihad-jelképet festettek. 30
