Közjegyzők. közlönye. T a r t a l o m j e g y z é k é v f o l y a m L V I i. é v f o l y a m 2. szám

2 0 1 0.

1 4 . é v f o l y a m • LV I i . é v f o l y a m

2. szám

Közjegyzők

közlönye T a r t a l o m j e g y z é k Élettársak, bejegyzett partnerek törvényes örökösi jogállása európai összevetésben Dr. Szeibert Orsolya 1 Az ingatlan-nyilvántartási bejegyzések törvénybe foglalt bizonytalansága Dr. Jójárt László 20 A nemzetközi megállapodások közti ellentmondások problematikája a felülhitelesítések tekintetében Dr. Máté Vikor 34 A közjegyzői gyakorlatot érintő jogi esetek 39 Nemzetközi sajtószemle 50 Szakmai Sajtófigyelő 57 A MOKK Jogi hírlevele 65 Könyvismertetés 89

Mokk A Magyar Országos Közjegyzői Kamara Szakmai Folyóirata

Közjegyzők közlönye

Élettársak, bejegyzett partnerek törvényes örökösi jogállása európai összevetésben Élettársak és bejegyzett élettársak a hatályos és hatályba (még) nem lépett hazai jogszabályok tükrében

Ha a házasságon kívüli partnerkapcsolatok hazai szabályozásának kérdésével foglalkozunk 2010. januárjában-februárjában, helyzetünk nehéz, de legalábbis olyan, amely mellett némi magyarázat (magyarázkodás) elkerülhetetlen. Amellett, hogy az „élettársi”, pontosabban házasságon kívüli partnerkapcsolatokra vonatkozó szabályozás megkettőződött a bejegyzett élettársi viszony bevezetésével, a jogszabályalkotás is sajátosan alakult, mely azzal a következménnyel járt, hogy jelen pillanatban adott egy hatályos jogszabályanyag, s egy másik olyan jogszabály-halmaz, amelynek egy részére vonatkozóan a hatálybalépés időpontja ismert, a másik részére vonatkozóan azonban nagy bizonytalanság mutatkozik. 1. Ami a hatályos szabályozást illeti, a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló 2007. évi törvény az Alkotmánybíróság 2008 decemberében hozott határozatának eredményeként nem léphetett ugyan hatályba, de 2009. április 20-án a Parlament elfogadta a bejegyzett élettársi kapcsolatról, az ezzel összefüggő, valamint az élettársi viszony igazolásának megkönnyítéséhez szükséges egyes törvények módosításáról szóló 2009. évi XXIX. törvényt. A törvény bejegyzett élettársakra vonatkozó rendelkezései 2009. július 1-jén hatályba léptek, így nagykorú és – kizárólag – azonos nemű partnerek az anyakönyvvezető előtt bejegyzett élettársi kapcsolatot létesíthetnek. Noha a törvény egyik főszabálya kimondja, hogy ha maga a törvény eltérően nem rendelkezik, vagy a rendelkezés alkalmazását nem zárja ki, a házasságra vonatkozó szabályokat a bejegyzett élettársi kapcsolatra, a házastársra vagy házastársakra vonatkozó szabályokat a bejegyzett élettársra vagy

A tanulmány lezárására 2010 február első napjaiban került sor. 154/2008 (XII. 17.) AB határozat 3. § (1) bekezdése (a)-(c) pontjai

2 0 1 0.

2.

s z á m

bejegyzett élettársakra, továbbá az özvegyre vonatkozó szabályokat az elhunyt bejegyzett élettárs túlélő bejegyzett élettársára megfelelően alkalmazni kell; a módosuló törvények között szerepel az anyakönyvi jogszabályon kívül a családjogi törvény és a Ptk. is. Az élettársi kapcsolatot illetően továbbra is hatályos a Ptk. 578/G. § (1) bekezdésének a vagyoni viszonyokra vonatkozó rendelkezése, s az élettársak fogalmát meghatározó 685/ A. §, amely utóbbival kapcsolatban azért megjegyzést érdemel, hogy az imént említett 2009. évi XXIX. törvény 6. §-a módosította, s ez a módosító rendelkezés is hatályba lépett júliusban. Ennek megfelelően az élettársak polgári jogi fogalma nemcsak azt kívánja meg, hogy két személy házasságkötés nélkül közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együtt éljen, bár kétségtelenül továbbra is ezek a definíció meghatározó elemei. Kiegészült a meghatározás – értelemszerűen – azzal, hogy nemcsak a házasságkötés, de a bejegyzett élettársi kapcsolat létesítése is kizárja a felek között az élettársi viszonyt, s feltétel, hogy a partnerek ne álljanak egymással egyenesági rokonságban, testvéri, illetve féltestvéri kapcsolatban. Tovább bővítette a feltételek sorát az a – bírósági gyakorlat számára is egyszerűbb helyzetet teremteni igyekvő – jogalkotói kívánalom, hogy a partnerek közül egyiknek se álljon fenn más személlyel életközössége, legyen ez házassági életközösség, bejegyzett élettársi életközösség vagy egy másik élettársi kapcsolat. A hozzátartozók sorában a házastárs mellett a bejegyzett élettárs is felsorakozott a közeli hozzátartozók közé, míg az élettárs továbbra is hozzátartozónak minősül. 2. A (még) nem hatályos szabályozás mind a bejegyzett élettársakat, mind az élettársakat érinti, bár az utóbbiakat kétségtelenül meghatározóbb mértékben. Az új Polgári Törvénykönyv szabályait a Parlament 2009. november 9-én elfogadta (a Polgári Törvénykönyvről szóló 2009. évi CXX. törvény), ám mind magának az egész jogszabályanyagnak, mind a családjogi jogszabályokat tartalmazó Harmadik (Családjogi), illetve témánk, az öröklési jog szempontjából jelentős Ötödik (Öröklési Jogi) Könyvnek a hatálybalépése, a hatálybalépés időpontja bizonytalan. A bejegyzett élettársakra vonatkozó rendelkezések a családjogi jogszabályok körében, a házasságot követően kapnak helyet, s ezek egyes főszabályok rögzítése mellett, amelyek nem jelentenek eltérést a hatályos szabályoktól, a részletes szabályozást a külön törvényre utalják. Az élettársakra irányadó §-okat a Harmadik Könyv mintegy következő „lépcsőként”, a bejegyzett élettársi kapcsolatot követően tartalmazza, a jelenlegihez képest lényegesen részletesebb és az élettársak számára több jogot és kötelezettséget biztosító szabályokkal. Szintén őket érinti a 2009. évi XXIX. törvénynek az a szabályanyaga, amely – a törvény címéből is következően: az élettársi viszony igazolásának megkönnyítése – bevezeti az Élettársi Nyilatkozatok Nyilvántartását. Az új nyilvántartás vezetésének szabályait az egyes közjegyzői nemperes eljárásokról szóló 2008. évi XLV. törvény tartalmazza, s ezen új rendelkezések hatálybalépésének időpontja ismert: ez év márciusától kérhetik 2009. évi CXX. törvény 3:87-89. §-ai.


az élettársak, hogy kerüljenek „bejegyzésre” az Élettársi Nyilatkozatok Nyilvántartásába. Csak megjegyezzük, hogy a „bejegyzett élettársi kapcsolat” kifejezésnek az azonos nemű partnerek joghatásaiban erősen a házassághoz közelítő jogintézményére vonatkozó bevezetése és az élettársaknak az a lehetősége, hogy őket nyilvántartásba vegyék, vagy ahogyan a 2009. évi XXIX. törvény fogalmaz, „bejegyezzék”, aligha biztosít kellő terminológiai elhatárolhatóságot, és a továbbiakban még nehézségeket okozhat.

Élettársak és bejegyzett élettársak törvényen alapuló öröklése a hatályos és hatályba (még) nem lépett hazai jogszabályok alapján A Közjegyzők Közlönye tavalyi évfolyamának egyik számában foglalkoztunk az élettársak és a bejegyzett élettársak öröklésének bizonyos kérdéseivel, a jogalkotás öröklési jogi elképzeléseivel, javaslataival és azok változásával, így csak röviden rögzítjük a jelenleg hatályos és (még) nem hatályos állapotot. 1. A hatályos állapot szerint a bejegyzett élettárs öröklési jogi szempontból az intézmény bevezetése óta a házastárssal azonos helyen áll. Ez a hatályos Ptk. szabályaiból egyértelműen kitűnik, hiszen a 607. § (4) bekezdésének értelmében, ha leszármazó nincs, a házastárs vagy a bejegyzett élettárs örököl; s hasonlóképpen fogalmaz a 615. § (1) bekezdése is: az örökhagyó házastársa, bejegyzett élettársa örökli mindannak a vagyonnak a haszonélvezetét, amelyet egyébként nem ő örököl (özvegyi jog). Ami az élettársat illeti, a hatályos szabályozás értelmében nem törvényes örökös. 2. Az elfogadott, de nem hatályos szabályozás a bejegyzett élettárs helyzetén lényegében nem változtat. Jogszabály-szerkesztési szempontból jelentene csak módosulást az új Ptk. hatálybalépése, tekintettel arra, hogy a jogalkotó itt a maitól részben eltérő megoldást követ: a Harmadik Könyv bejegyzett élettársra vonatkozó – fent említett – szabályai körében kimondja, hogy ahol a törvény – immáron maga a Ptk. – eltérően nem rendelkezik, a házasságra vonatkozó szabályokat a bejegyzett élettársi kapcsolatra, a házastársra vagy házastársakra vonatkozó szabályokat a bejegyzett élettársra vagy bejegyzett élettársakra, valamint az özvegyre vonatkozó szabályokat az elhunyt bejegyzett élettárs túlélő bejegyzett élettársára alkalmazni kell. Ez technikailag nem teszi szükségessé azt, hogy az

Ahogyan a 2009. évi XXIX. törvény 9. §-ának (2) bekezdése rendelkezik a Kjnp. új 36/E. §-a (2) bekezdésének a) pontjában. Szeibert Orsolya: Az élettársak helyzete a tartási kötelezettség és az öröklési jogosultság szempontjából – különös tekintettel a készülő Polgári Törvénykönyv rendelkezéseire. Közjegyzők Közlönye 2009. évi 2. szám 3-12. o.

2 0 1 0.

2.

s z á m

öröklési jogi rendelkezések között valamennyi esetben szerepeljen a házastárs mellett a bejegyzett élettárs megjelölése. Ugyanez nem vonatkozik az élettársakra. Az új Ptk. értelmében az örökhagyó élettársát az örökhagyóval közösen lakott lakáson és az ahhoz tartozó szokásos berendezési és felszerelési tárgyakon holtig tartó használati jog illeti meg, feltéve, hogy az örökhagyó és közte az életközösség legalább tíz évig fennállt, és az öröklés megnyílásakor is fennáll. Ez, mint az élettárs – az ún. de facto élettárs – törvényes öröklése mindenképpen jelentős újítása a magyar polgári jognak, és egyúttal az öröklési jogi joganyagnak – összhangban az új Ptk. családjogi változtatásaival. Hamarabb lép azonban hatályba a 2009. évi XXIX. törvény Élettársi Nyilatkozatok Nyilvántartására vonatkozó szabályozása, amely ugyan önmagában nem érinti az élettársak öröklési jogi helyzetét, közvetett módon, eljárási szempontból azonban kétségtelenül komoly jelentősége lehet, hiszen éppen a bizonyítást könnyíti meg: arra nézve, hogy fennállt az élettársi viszony, arra nézve, hogy mikortól kezdődően, azaz mennyi ideig állt fenn a kapcsolat, és végül öröklés szempontjából arra nézve is, hogy fennállt-e az élettársi viszony az örökhagyó halálakor.

Házasságon kívüli partnerkapcsolatok – bejegyzett partnerkapcsolatok és de facto élettársi viszonyok – rendszerezhetősége 1. Házasságon kívüli partnerkapcsolatban – élettársi kapcsolatban – mindig is éltek Európában, maga a jelenség nem volt ismeretlen. Az együttélések száma, megjelenési formája, elnevezése, társadalmi elfogadottsága azonban korról-korra és országról-országra (adott esetben városról-városra) változott, mint ahogyan az ilyen kapcsolatok funkciója, létrejöttük indoka is. „Élettársi viszonyok” (idézőjelet használva, hiszen ezek a kapcsolatok nem feltétlenül hasonlítottak arra a párkapcsolatra, amelyet ma az élettársi viszony kifejezéssel jelölünk) létrejöttek a társadalom legszegényebb rétegében, de más esetben éppen a legmódosabbak alkalmazták ezt a „megoldást”. A társadalom tagjai általi elismertségük nagymértékben függött az adott időszak morális felfogásától, vis�szaszorításukban különösen nagy szerepet játszott az egyház. Ami jogi megítélésüket illeti, rendszerint kívül maradtak a jogalkotó látókörén, annál is inkább, mert az utóbbi Az utaló szabály ilyen jellegű alkalmazása, bár elegáns, kétségkívül ahhoz vezet, hogy az öröklési jogi szabályok még csak nem is utalnak a bejegyzett élettársra. 2009. évi CXX. törvény 6:62. §. Szinonim jelleggel használjuk a házasságon kívüli partnerkapcsolat és élettársi kapcsolat fogalmakat, annak tudatában és jelzése mellett, hogy az előbbi tágabb kör, míg az utóbbi elsősorban a magyar jogi kontextusban nyeri el valódi értelmét.


évszázadokban Európa népessége, ha párkapcsolatban élt, akkor házasságban és nem házasságon kívüli viszonyban. Az utóbbi évtizedekben bekövetkezett változás azonban mégsem kizárólag mennyiségi jellegű volt, bár kétségtelenül az élettársi kapcsolatok számban szembeszökő növekedése is a jelenségre irányította a figyelmet. Nemcsak lényegesen több lett az élettársi kapcsolat, hanem szerepe is megváltozott: lassan, de biztosan a házasság alternatívájává válik, illetve vált. A fejlett jogrendszerekben az élettársi viszonyok mozaikja igen tarka képet ad, s hogy ezt legalább részben – és jelenleg csak Európára fókuszálva – áttekinthessük, csoportosítási szempontokat kell keresnünk. Ebből több is kínálkozik, az alábbiakban az alapján differenciálunk, hogy bejegyzést feltétlenül szükségessé tevő „bejegyzett partnerkapcsolatról”, avagy a tényleges együttélés alapján létrejövő kapcsolatról, azaz informális, „de facto élettársi kapcsolatról” van szó. Szó nincs azonban arról, hogy a két így kialakított csoportba, azaz a regisztrált partnerkapcsolatok közé és a másik oldalról az informális élettársi viszonyok közé teljességgel azonos intézményeket lehetne egymás mellé sorakoztatni. Még ha a különböző európai országokban szabályozott partnerkapcsolati formák között – részben – találhatóak is hasonlóságok, átfedések, ennél is jelentősebb a – további kategorizálásra is alapot adó – eltérések mennyisége és minősége. Ezek közül kettőt emelünk ki: egyrészt azt a különbséget, hogy kik létesíthetik az adott partnerkapcsolatot, különböző nemű személyek, azonos neműek, vagy akár mind azonos, mind különneműek; másrészt pedig azt, hogy milyen erőteljes jogállást biztosít az adott partnerkapcsolat az érintetteknek, a házassághoz közelíti-e viszonyukat, vagy éppen olyan, amely megőrzi a távolságot. Minthogy ez utóbbira visszatérünk, az alábbiakban néhány gondolatot említünk az azonos neműek és különneműek partnerkapcsolatairól. 2. Akárhogyan is csoportosítunk, bár ennek nemcsak elméleti jelentősége van, feltétlenül el kell határolnunk a különneműek „papír nélküli”, de házasok módjára történő együttélését, a különneműek gyarapodó élettársi viszonyait és az azonos nemű személyek partnerkapcsolatait. A különnemű élettársak legtöbbször olyan partnerek, akiknek házassága előtt személyüknél, helyzetüknél fogva nem lenne akadály – csak éppen mégis elmarad a házasságkötés. (Az okok kutatása nem a jog feladata, egyelőre válasszal még a szociológia, illetve a társ-társadalomtudományok is adósak.) Más a helyzet az azonos nemű partnerek esetén, hiszen ők korábban (évszázadokon át) nemhogy házasságban nem élhettek – az idea fel sem merült –, de még élettársi kapcsolatuk sem lehetett elismert. Törekvéseik arra irányulnak, hogy a társadalom és a jog elfogadja viszonyuk lehetőségét, illetve le galizálja azt – nyílt színen vállalható, sőt jogilag kifejezetten szabályozott, megengedett, védett legyen. Ennélfogva nem elégednek, nem elégednének meg azzal, ha élettársakként együttélhetnek, hanem kifejezetten azt kívánják elérni, hogy házasságukat az adott állam tegye lehetővé, méghozzá lehetőség szerint éppen olyan feltételrendszer alapján és éppen olyan joghatásokat garantálva, mint a különnemű házastársak esetén.

2 0 1 0.

2.

s z á m

3. A fenti – igen meghatározónak gondolt, de az utóbbi időben gyakran összemosott és homályba borított – különbségtétel ellenére a bejegyzett partnerek és a de facto élettársak törvényes öröklési jogi pozícióját az alábbiakban az alapján tárgyaljuk, hogy milyen mértékű és milyen jellegű a szabályozás. A különböző „élettársi” intézmények eltérnek az alapján, hogy mennyiben érintik az élettársak egymás közötti személyi és vagyoni viszonyait; mennyiben érintik harmadik személyekkel szembeni vagyoni lehetőségeiket (s a hitelező védelme mennyiben megoldott); milyen megoldást adnak a kapcsolat élők közötti, illetve halállal történő megszűnése esetére; s miként rendezik a szülő-gyermek kapcsolatot. Ismét csak utalunk arra, hogy ez a problémakörnek csak egyik szelete, hiszen ezek csak a kapcsolat polgári jogi, illetve családjogi jogkövetkezményei, de egyéb jogterületek jelentősége sem elhanyagolható, különös tekintettel a szociális jogra, amelynek rendelkezései különösen a kapcsolat fennállása alatt életbevágóan érintik az együttélőket. Az alábbiakban ugyanakkor a polgári jogi következmények köréből is csak az öröklési jogi vonatkozásúakat tekintjük át, méghozzá kifejezetten az esetleges törvényes öröklés lehetőségére fókuszálva, azzal, hogy a túlélő élettárs, regisztrált partner tényleges jogi pozícióját nemcsak az öröklési jog szabályai határozzák meg – jelentőséghez jut a közös vagyon rendezése, illetve akár a nyugdíj, egyéb társadalombiztosítási juttatás lehetősége vagy annak hiánya is.

A bejegyzett partnerek törvényes öröklése egyes európai országokban 1. Elsőként említhetjük azokat a bejegyzett partnerkapcsolatokat, amelyek önálló és átfogó törvényi szabályozást biztosítanak, s erőteljesen a házasság joghatásaihoz közelítik a kapcsolat jogkövetkezményeit (, illetve akár egyenlővé is teszik azzal). Európában először – 1989-ben – Dániában került megalkotásra a bejegyzett partnerkapcsolat (registreret partnerskab), ezt talán a klasszikus formának nevezhetjük. A dán törvény kifejezetten a házasság szabályait rendelte alkalmazni a – kizárólag azonos nemű – regisztrált partnerekre, két kivétellel: nem vonatkoztak rájuk a házastársaknak a gyermekekkel kapcsolatos jogviszonyát meghatározó rendelkezések, s nem köthettek egyházi házasságot.10 Másodikként követte Norvégia, ám az egyértelműen a dán modellt követő registrert partnerskap (1993) 2009 januárjától már nem hozható létre, hiszen az azonos nemű partnerek ez év elejétől házasságot köthetnek (a regisztrált párkapcsolat

10 Wacke, Andreas: Die Registrierung homosexueller Partnerschaften in Dänemark. FamRZ 1990. 4. 347. és köv o. Magyarul részletes elemzés és összefoglalás: Szeibert Orsolya: Élettársi kapcsolat és regisztrált partnerkapcsolat Svédországban, Norvégiában és Dániában – Együttműködés az északi jogkör országai között. Polgári Jogi Kodifikáció 2006. 2. 21-24. o.


pedig házasságként maradhat fenn). Öröklési jogi szempontból a változás nem releváns, hiszen már a bejegyzett partnerkapcsolat is a házasság örökjogi joghatásait vonta maga után. Norvégiát egy évvel később követte Svédország, 1994-től az azonos nemű párok ott is létrehozhatják a registrerat partnerskap-ot, a bejegyzett partnerkapcsolatot. Öröklési jogi szempontból az azonos nemű párok jogállását részletesen rendező törvény kezdettől fogva a házastársak öröklési jogi pozícióját garantálta a bejegyzett partnerek részére is.12 Noha a svéd azonos nemű partnerek élhetnek bejegyzett partnerkapcsolatban, 2009 májusáról a házasságot is megköthetik, így ettől az időponttól kezdődően bejegyzett partnerkapcsolat már nem hozható létre. Az Északi Együttműködés további két állama, Izland (1996) és Finnország (2001) is ismeri a bejegyzett partnerkapcsolatot, s noha lényegét tekintve a dán modellt követik, az azonos nemű párok számára bizonyos családjogi, személyi jogi jogok garantálásában nem mentek olyan messzire, mint dán, norvég, illetve svéd szomszédjuk, ám ez a közös örökbefogadás és névviselés lehetőségét, s nem az öröklési jogi kérdéseket érinti. Az északi államok az eltérések ellenére is egy modellt követtek, amelyet azzal is magyaráznak, hogy ezek az államok ugyanazokat az értékeket tartják szem előtt (nemi orientációtól független egyenlőség, a partnerkapcsolat létesítésére irányuló választási szabadság, a kapcsolat állami jelleg, vallás általi érintetlensége).13 A fenti bejegyzett partnerkapcsolatok vonatkozásában nem véletlenül használtuk a „klasszikus” jelzőt: az északi modell az azonos nemű partnerek részére a házassághoz közelítő intézményt biztosított, s ez a megoldás számos más ország jogalkotására hatást gyakorolt, többé-kevésbé ehhez a modell-intézményhez hasonló szabályozás született.14 A német Lebenspartnerschaft az erről szóló önálló jogszabály megalkotásakor (2001) nem hozta a bejegyzett partnerkapcsolatot olyan közel a különneműek házasságához, mint ahogyan ezt annak idején a dán törvény, de a különbségek egy részét azóta a törvénymódosítások megszüntették. A Lebenspartnerschaft kizárólag azonos nemű személyek által létrehozható párkapcsolati forma, megalkotására éppen azért került sor, hogy az azonos neműek partnerkapcsolatával szembeni diszkriminációt felszámolják.15 Öröklési jogi joghatásai kezdettől fogva teljesek voltak abban az értelemben, hogy a bejegyzett partner a házastárssal azonos módon örökölt.16 11

11 Frantzen, Torstein: Einführung der gleichgeschlechtlichen Ehe im norwegischen Recht. FamRZ 2008. 18. 1707-1708. o. 12 Savolainen, Matti: The Finnish and the Swedish Partnership Acts – Similarities and Divergencies. In: Boele-Woelki, Katha rina – Fuchs, Angelika (szerk.): Legal Recognition of Same-Sex Couples in Europe. Antwerpen – Oxford, 2003. 9. o. 13 Lund-Andersen, Ingrid: Approximation of Nordic Family Law Within the Framework of Nordic Cooperation. In: Antokolskaia, Masha (szerk.): Convergence and Divergence of Fmily Law in Europe. Antwerpen-Oxford, 2007. 57-59. o. 14 Lund-Andersen, Ingrid: Approximation of Nordic Family Law Within the Framework of Nordic Cooperation. In: Antokolskaia, Masha (szerk.): Convergence and Divergence of Family Law in Europe. Antwerpen-Oxford, 2007. 58. o. 15 Dethloff, Nina: Reform of German Family Law – a Battle against Discrimination. In: European Journal of Law Reform. 2001. 3. 240. o. 16 Lüderitz, Alexander †– Dethloff, Nina: Familienrecht. München, 2007. 209. o.

2 0 1 0.

2.

s z á m

Hasonlatos a megoldás a szigetországban: az Egyesült Királyság azonos nemű partnerei a Civil Partnership Act (2004) hatálya alá tartoznak, amely nem áll nyitva a különnemű párok előtt. A törvény hatálya az Egyesült Királyság egész területére kiterjed, de jogkövetkezményei némiképp eltérnek Anglia és Wales területén, illetve Észak-Írországban, és megint mások Skóciában attól függően, hogy hol milyen jogkövetkezményei vannak magának a házasságnak.17 Ahogyan Németországban, itt is a hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem felszámolása eredményezte ezt a jogalkotási produktumot: ha teljességgel nem is azonosak a joghatásai a házasságéval, ahhoz erősen közelállók, öröklési jogi szempontból pedig a túlélő civil partner az özvegy jogállásával rendelkezik.18 Csehországban 2006-ban fogadták el a regisztrált partnerkapcsolatról szóló törvényt, amely átfogó szabályozást ad a szintén csak azonos nemű partnerek által létrehozható új intézményre.19 A bejegyzett partnerek (registrované partnerství ) jogállása a házastársakéhoz hasonlatos, a kapcsolat vagyonjogi joghatásai lényegében megegyeznek a házasságéval, így az alapvető vagyonjogi kérdésekben, a tartást és öröklést illetően a két partnerkapcsolat azonos joghatásokat von maga után. (Közeli és közép-kelet-európai országról lévén szó, azt megjegyezzük, hogy a Parlament által elfogadott törvényt a köztársasági elnök tartalmi kifogások miatt nem írta alá, s jelenleg már módosítása van készülőben.) 20 Végezetül említjük a holland bejegyzett partnerkapcsolatot, amely annyiban tér el a fent tárgyaltaktól, hogy nemcsak azonos, hanem különnemű személyek is létrehozhatják. A geregistreerd partnerschap intézményét 1997 óta szabályozza a holland Polgári Törvénykönyv,21 s amely annak ellenére hatályban maradt, hogy időközben Hollandia lehetővé tette az azonos nemű személyek házasságkötését. A holland bejegyzett partnerkapcsolatot mind különnemű, mind azonos nemű személyek megköthetik, s nemcsak egyszerűen családjogi kapcsolatot teremt, hanem olyan intézményt, amely szinte a házassággal azonos jogkövetkezményeket biztosít. 2. Külön csoportként tárgyaljuk azokat a házasságon kívüli partnerkapcsolatokat, amelyek önálló intézményként szabályozottak, bejegyzést igényelnek, s bizonyos többlet-joghatásakat biztosítanak – de korántsem annyit, mint a „klasszikus” vagy „klasszikus-közeli” regisztrált partnerkapcsolatok. 17 Miles, Jo: Financial Relief Between Cohabitants on Separation. In: Boele-Woelki, Katharina – Sverdrup, Tone (szerk.): European Challanges in Contemporary Family Law. Antwerp-Oxford-Portland, 2008. 275. o. 18 Welstead, Mary: Reshaping Marriage and the Family – the Gender Recognition Act 2004 and the Civil Partnership Act 2004. In: Bainham, Andrew – Rwezaura, Bart (szerk.): The International Survey of Family Law. 2006 Edition. Bristol, 2006. 195. o. 19 Hrušáková, Milana: Tschechisches Gesetz über die registrierte Partnerschaft. FamRZ. 2006. 18. 1337. o. 20 Kraličková, Zdeńka: Czech Family Law. The Right Time for Re-codification. In: Atkin, Bill (szerk.): The International Survey of Family Law. 2009 Edition. Bristol, 2009. 166-167. o. 21 Pintens, Walter: Partnerschaft im belgischen und niederländischen Recht. FamRZ 2000. 2. 75. o.


A legjobb példa erre a belga cohabitation légale (wettelijke samenwoning), a „törvényes élettársi viszony”, illetve „törvényes együttélés”, amely 1998-ban került elfogadásra.22 Akárcsak Hollandiában, Belgiumban is nyitott ez a regisztráción alapuló kapcsolat mind az azonos nemű, mind a különnemű párok előtt, de korántsem biztosít annyi joghatást, mint a holland bejegyzett partnerkapcsolat. A cohabitation légale megalkotásánál is az volt a kiindulópont, hogy ne házassághoz hasonlatosan, s ne családjogi, hanem tisztán polgári jogi megoldásként rendezzék. Ez nemcsak az elnevezésben nyilvánult meg, hanem abban is, hogy a 2000-ben hatályba lépett intézmény nem vont maga után törvényes öröklési jogcímet. Az egyik partner halála esetén a túlélő partner nem tarthatott igényt a közös családi otthon, illetve annak felszerelési tárgyainak használatára sem (s arra sem volt lehetőség, hogy a túlélő partner az örökösöktől tartást igényeljen.) 2007-ben változott meg a helyzet, egy, kifejezetten öröklési jogi témájú jogszabály jelentős módon javította a túlélő „törvényes együttélő” öröklési jogi helyzetét. Ennek értelmében jogosulttá vált arra, hogy továbbhasználja a családi otthont és a felszerelési, berendezési tárgyakat, amennyiben pedig a lakást bérleti jog alapján használták, folytathatja a bérleti jogot.23 Hasonló a katalán „uniones estables de pareja” (tartós párkapcsolat) (1998), a valenciai és a madridi „uniones de hecho” (2001), továbbá az extremadurai „sobre parejas de hecho” (2003).24 Spanyolországban spanyol nemzeti szinten nem született ugyan ilyen jellegű jogszabály (bár az azonos neműek házasságát később bevezették), számos önálló tartomány elfogadta a partnerkapcsolatról szóló jogszabályt, amelynek joghatásai a különböző autonóm tartományokban – jogalkotási hatáskörtől is függően – eltérőek. Valenciában, Madridban és Extremadurában a kapcsolat létrehozásához – a partnerek nemi hovatartozásától függetlenül – okirat aláírására van szükség, Katalóniában pedig az azonos nemű partnerek vonatkozásában ez szintén követelmény, a különneműek élettársi kapcsolatát azonban a törvény értelmében nemcsak az érintettek akarat-kijelentésének okiratba foglalása, hanem a tényleges együttélés is megalapozza. Valenciának, Madridnak és Extremadura tartománynak a jogszabályai egyáltalán nem tartalmaznak öröklési jogi vonatkozású rendelkezéseket, így az „élettársak” törvényes öröklésére nézve a spanyol állami szintű szabályozás irányadó – a Codigó Civil házastársra vonatkozó öröklési jogi rendelkezései rájuk nézve azonban nem alkalmazhatóak.25 A regisztráción alapuló párkapcsolatokat tekintetbe véve a katalán rendezés az egyik legsajátosabb. Akár különneműek, akár azonos nemű partnerek közokiratba

22 Pintens, Walter: Die Rechtsstellung nichtehelicher Lebensgemeinschaften in Belgien. In: Scherpe, Jens M. – Yassari, Nadjma (szerk.): Die Rechtstellung nichtehelicher Lebensgemeinschaften. The Legal Status of Cohabitants. Tübingen, 2005. 280-281. o. 23 Pintens, Walter: Belgischen Familien- und Erbrecht 2006-2007. FamRZ 2007. 18. 1494. o. 24 González-Beilfuss, Cristina: Spanien und Portugal. In: Scherpe, Jens M. – Yassari, Nadjma (szerk.): Die Rechtstellung nichtehelicher Lebensgemeinschaften. The Legal Status of Cohabitants. Tübingen, 2005. 249-250. o. 25 González-Beilfuss, Cristina: Spanien und Portugal. In: Scherpe, Jens M. – Yassari, Nadjma (szerk.): Die Rechtstellung nichtehelicher Lebensgemeinschaften. The Legal Status of Cohabitants. Tübingen, 2005. 255-259. o.

2 0 1 0.

2.

s z á m

10 foglalhatják megállapodásukat, s mindkét kapcsolatnak alapvetően azonos jogkövetkezményei vannak, éppen öröklési jogi szempontból azonban különbség jelentkezik. Amennyiben a túlélő élettárs azonos nemű partner, törvényes örökösnek minősül. Ez az öröklési jogi pozíció gyengébb, mint a túlélő házastársé, ám lényegesen erősebb, mint különneműek kapcsolata esetén a túlélő partneré. A hagyományos, azaz bejegyzésre nem kerülő élettársi kapcsolat esetén az „özvegy” a háztartási berendezési és felszerelési tárgyakat kaphatja meg, azok nem képezik az örökhagyó hagyatékának részét. Mindazonáltal tovább gyengíti a jogszabály a túlélő élettárs helyzetét: a felek életszínvonalához képest különösen nagy értékű vagyontárgyak – így az ékszerek és művészeti alkotások –, továbbá kiemelten azok a bútorok, amelyek az elhalt élettárs családjának a tulajdonában voltak, nem kerülhetnek az „özvegy” tulajdonába. Annak érdekében, hogy ne kerüljön ki megszokott környezetéből, a halált követő egy éven keresztül – főszabályként – megilleti a közös otthonban való lakhatás joga. Szlovéniában 2005-ben fogadták el az azonos nemű partnerekről (istospolna partnersva) szóló jogszabályt, amely 2006-ban lépett hatályba. A törvény részletesen rendezi a partnerkapcsolat létesítésének módját és megszűnésének feltételeit, s részletezi a kapcsolat – elsősorban vagyonjogi – joghatásait. Míg azonban az általános vagyonjogi jogkövetkezmények megegyeznek a házastársak vagyonjogi helyzetével, s általában érzékelhető az intézmény házassághoz közelítése, addig éppen az öröklési jogi joghatások körében a törvény erősen megszorító rendelkezéseket tartalmaz.26 A túlélő bejegyzett partner nem tartozik a törvényes örökösök közé, legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan a többi törvényes örökös. Az egyikük halála esetén a túlélő fél csak annak a vagyonnak lesz az örököse, amely a vagyonközösség címén az elhalt partnert megillette, s a közös vagyonból az örökhagyóra eső részt teljes egészében csak leszármazó hiányában örökölheti. Ugyanakkor nem illeti meg öröklési jog az örökhagyó különvagyonán, azaz a regisztráció előtt megszerzett vagyontárgyak felett, illetve a vagyonközösség fennállása alatt különvagyonként szerzett, így örökölt vagy ajándékba kapott vagyontárgyak felett. Ezek öröklésére a többi törvényes örökös lesz jogosult.27 3. Végezetül említjük azt az önálló törvényi szabályozást, amely bejegyzéshez kapcsolódik, biztosít bizonyos többlet-joghatásokat, de a felek szerződést kötnek – ennek tipikus példája a francia Pacs, a Pacte civil de solidarité. Ez az igen jellegzetes intézmény hosszas előkészítő munkálatokat követően 1999-ben került be a Polgári Törvénykönyvbe, s néhány évvel később, 2006-ban módosították a szabályozást. Az 1999. évi szabályozás határozott célja az volt, hogy világos határvonalat húzzon a házasság és a Pacs között, s ez teljes mérték26 Žnidaršič-Skubic, Viktorija: Die Erbfolge der gleichgeschlechtlichen Partner in der Republik Slowenien. FamRZ. 2007. 18. 1511-1512. o. 27 Žnidaršič-Skubic, Viktorija: Die Erbfolge der gleichgeschlechtlichen Partner in der Republik Slowenien. FamRZ. 2007. 18. 1511-1512. o. Hasonló témájú előadás hangzott el az ISFL 2008. szeptemberi bécsi világkonferenciáján a fenti szerző előadásában, „Property relations in registered same-sex partnerships in Slovenia”.


11 ben sikerült is, különösen az intézmény szerződéses jellegének hangsúlyozásával. A jelenleg hatályos szabályozás is őrzi ezt a szerződéses formát, s noha joghatásait lényegesen bővítették, ez nem érintette az öröklési jogi jogállás hiányát.28

A de facto élettársak törvényes öröklése egyes európai országokban 1. Elsőként az olyan önálló és átfogó törvényi szabályozást nyújtó példákat tárgyaljuk, amelyek teljes egészében vagy legalábbis részben a házasság joghatásait biztosítják. Erre Európában az egykori Jugoszlávia utódállamai nyújtanak modellt. Jugoszláviában a Legfelsőbb Bíróság már 1954-ben megfogalmazta azokat az irányelveket, amelyek alapján a házasságon kívül együtt élők vagyonjogi vitáit rendezni kívánta.29 1974-ben a Szövetségi Alkotmány a tagállamok hatáskörébe utalta a családjogi jogalkotást, s ezt követően szinte mindegyik szövetségi állam határozottan amellett foglalt állást, hogy az élettársakra nézve a házassági jog megfelelő szabályait kell alkalmazni, legalábbis a tartás és vagyonmegosztás kérdéseiben. A személyi joghatásokat és az öröklési jogi kérdéseket ekkor még nem rendezték.30 Szlovéniában az 1976. évi házassági és családjogi törvény ismerte el az élettársi kapcsolatokat, s nemcsak vagyonjogi, hanem személyi jogi joghatásokat is fűzött az élettársi együttéléshez. Szlovénia függetlenné válását követően, 1991-ben a szlovén Alkotmány is megállapította, hogy a házasság mellett az élettársi kapcsolat szabályait is törvénynek kell rendeznie. A házasságról és a családról szóló 1991. évi törvény kifejezett rendelkezéseket tartalmaz az élettársi kapcsolatról, amely egy férfi és egy nő között állhat fenn, amen�nyiben tartósan együtt élnek S ha kapcsolatuk vonatkozásában nem áll fenn olyan akadály, amely miatt házasságként érvénytelennek kellene tekinteni, a házasság jogkövetkezményei kapcsolódnak hozzá.31 A joghatások körében a fenti jogszabály csak a családjogi jellegűeket szabályozza, így öröklési jogi szempontból az utolsó alkalommal 2001-ben módosított öröklési jogi törvény irányadó: a túlélő élettárs számára az özvegyével azonos jogállást biztosít.32 28 Ferrand, Frédérique: Aktuelles zum Familienrecht in Frankreich. FamRZ 2004. 18. 1425. o.; Ferrand, Frédérique – Francoz-Terminal, Laurence: Entwicklungen im französischen Familienrecht 2006-2007. FamRZ 2007. 18. 1501. o. 29 Hrabar, Dubravka: Legal Status of Cohabitants in Croatia. In: Scherpe, Jens M. – Yassari, Nadjma (szerk.): Die Rechtstellung nichtehelicher Lebensgemeinschaften. The Legal Status of Cohabitants. Tübingen, 2005. 400. o. 30 Antokolskaia, Masha: Harmonisation of Family Law in Europe: A Historical Perspective. Antwerpen – Oxford, 2006. 383. o. 31 Rijavec, Vesna „Außereheliche Gemeinschaft im slowenischen Recht” címmel tartott erről a kérdésről előadást a Pannon Jogászok szimpóziumán Jennersdorfban 2009 júniusában. 32 Geč-Koroseč, Miroslava – Kraljić, Suzana: The Influence of Validly Established Cohabitation on Legal Relations Between Cohabitants in Slovene Law. In: Bainham, Andrew (szerk.): The International Survey of Family Law. 2001 Edition. Bristol, 2001. 389. o.

2 0 1 0.

2.

s z á m

12 Amennyiben az örökhagyónak a leszármazói is örökölnek, az élettárs velük egy sorban, azonos hányadot örököl, leszármazók hiányában pedig az örökhagyó szüleivel, illetve kiesésük esetén a képviseleti elvnek megfelelően a helyükbe lépő más felmenőkkel együtt részesedik az örökhagyó hagyatékából.33 Horvátország már 1978-ban a házasságéval azonos családjogi következményeket fűzött az élettársi viszonyhoz. Jelenleg a 2003. évi családjogi törvény rendelkezik akként, hogy a házasságon kívüli partnerkapcsolat következményei alkalmazhatóak egy házasságban nem élő férfi és egy házasságban nem élő nő élettársi kapcsolatára nézve, feltéve, hogy a kapcsolat legalább három évig fennállt vagy abból gyermek származott. Ez utóbbi feltételeknek a megállapítása kétség esetén a bíróság feladata, ennek megfelelően bizonyítási kérdés. Az öröklési jogi kérdéseket önálló törvény rendezi, melynek módosítására szintén 2003-ban került sor, ám meglepően nem a családjogi jogszabállyal azonos módon fogalmazza meg a joghatás beállásának feltételét. Enyhébb annyiban, hogy tartósságot szükségesnek tart, de nem követeli meg a kapcsolat legalább három éves fennállását, ugyanakkor hozzáteszi: a túlélő élettárs csak abban az esetben örökölhet, ha a kapcsolat megfelelt az érvényes házasság feltételeinek. Így, bár az években megfogalmazott követelmény nem áll fenn, a házassági akadály hiánya mint feltétel komoly többletkövetelményt jelent.34 (Megállapítására éppen azért került sor, hogy némi különbséget fenntartsanak az özvegy és a túlélő élettárs között.) Amennyiben az élettársi viszony – fennállása alatt – megfelelt ennek a feltételnek, az élettárs házastársként örököl, azaz az örökhagyó leszármazói mellett, leszármazók hiányában pedig a felmenők mellett. Az informális élettársi viszony mellett ugyancsak 2003 óta önálló jogszabály rendezi az azonos neműek partnerkapcsolatát (istospolna zajednica). A 2003. évi törvény kifejezetten, címében is jelzetten az azonos nemű partnerek részére teremtett legális helyzetet – a „partner“ kifejezés nem is vonatkozhat a különnemű élettársakra –, ám a formális regisztráció mellőzésével. A 2003. júliusában hatályba lépett törvény családjogi joghatásai szélesebb körűek, de a házastársakéval azonos státuszt nem garantál. Létesítésének feltételei szigorúbbak, mint a különneműek élettársi viszonya, joghatások pedig – minthogy regisztrálására nem kerül sor – akkor fűződnek hozzá, ha a partnerkapcsolat legalább három évig fennállt.35 A kapcsolat családjogi, elsősorban vagyonjogi következményei közel állnak az élettársi viszony joghatásaihoz, ugyanakkor a kapcsolatnak öröklési jogi joghatása nincs.36 33 Rijavec, Vesna – Kraljić, Suzana: Die Rechtsstellung nichtehelicher Lebensgemeinschaften in Slowenien. In: Scherpe, Jens M. – Yassari, Nadjma (szerk.): Die Rechtstellung nichtehelicher Lebensgemeinschaften. The Legal Status of Cohabitants. Tübingen, 2005. 392. o. 34 Hlača, Nenad: Neuerungen im Familienrecht der Republik Kroatien. FamRZ 2008. 18. 1702-1703. o. 35 Hrabar, Dubravka: Legal Status of Cohabitants in Croatia. In: Scherpe, Jens M. – Yassari, Nadjma (szerk.): Die Rechtstellung nichtehelicher Lebensgemeinschaften. The Legal Status of Cohabitants. Tübingen, 2005. 410. o. 36 Hrabar, Dubravka: The Protection of Weaker Family Members: The Ombudsman for Children, Same-Sex Unions, Family Violence and Family Law. In: Bainham, Andrew – Rwezaura, Bart (szerk.): The International Survey of Family Law. 2004 Edition. Bristol, 2004. 117. o.


13 2. Néhány európai országban a de facto élettársak viszonyát önálló törvény rendezi, amely részben és csekélyebb védelmet nyújt. Tipikus példája ennek a rendezési módszernek a 2003. évi svéd élettársi törvény (Sambolagen). Noha a hatályos jogszabály 2003-ban született, Svédországban a hatvanas évek vége óta foglalkoznak jogalkotási szinten az élettársak helyzetének rendezésével, illetve rendezhetőségével.37 A törvény meghatározza az (akár különnemű, akár azonos nemű) élettársak fogalmát, legfontosabb rendelkezésként pedig a vagyonmegosztás kérdését tárgyalja, s erőteljesen védi a felek közös otthonát, a családi otthont. Annak ellenére azonban, hogy a svéd jogszabály – elődeivel – az első ilyen jellegű megoldások közé tartozott és tartozik, a túlélő élettárs javára semminemű öröklési jogot nem biztosít. Norvégiában 1991-ben hozták meg azt a jogszabályt, amely a közös háztartás megszűnésével kapcsolatos vagyoni jogokról szól, igaz, hatálya nemcsak a házasok módjára együttélő élettársakra terjed ki, hanem mindazokra, akik a 18. évüket betöltötték és háztartási közösségben élnek: közös háztartást tartanak fenn és közösen fedezik a mindennapos háztartási kiadásokat, illetve a háztartási felszerelési tárgyakkal kapcsolatos költségeket.38 Noha a jogszabály a közös lakás és a berendezési tárgyak értékének megosztását, illetve használatát rendezte a kapcsolat megszűnése esetére, az élettárs törvényes öröklésére nem adott lehetőséget. 2008-ban került sor az öröklési jogi jogszabály módosítására, amely kifejezetten azt célozta, hogy az élettárs törvényes öröklési jogi pozícióját kiépítsék, illetve megszilárdítsák, bár ez nem teljesen általános jelleggel történt.39 A jogalkotó kiemelte az együttélések közül azokat, amelyekből közös gyermek származott és csak az ilyen kapcsolatban élt túlélő élettárs számára biztosít az öröklési jogcímen kívül egy olyan jogot is, amely mindezidáig csak a túlélő házastársat illette meg. Ez a norvég jog egyik sajátos, hagyományokon alapuló intézménye, az ún. „uskifte”, de minthogy az özvegy öröklési jogi jogállása Norvégiában nem túlságosan erős, az uskifte játssza a túlélő házastárs életében (is) a legfontosabb szerepet. Az uskifte értelmében – amely hangsúlyozottan nem öröklési jogcím – az örökhagyó halálakor nem feltétlenül kell rendezni a vagyon sorsát: az özvegy megtartja, használja az örökhagyó vagyonát. Ez a jog haláláig megilleti, de megszűnik, ha újból házasságot köt, s maga is kérheti, hogy az örökösökkel rendezzék a vagyon helyzetét, ez azzal jár, hogy az örökösöknek ki kell adni az 37 Jänterä-Jareborg, Maarit: Das neue schwedische Gesetz über die nichteheliche Lebensgemeinschaft. FamRZ 2004. 18. 1431-1432. o.; Ryrstedt, Eva: Legal status of Cohabitants in Sweden. In: Scherpe, Jens M. – Yassari, Nadjma (szerk.): Die Rechtstellung nichtehelicher Lebensgemeinschaften. Tübingen, 2005. 419-420. o. 38 Asland, John: Legislation on Informal Cohabitation in Norway. In: Boele-Woelki, Katharina (szerk.): Common Core and Better Law. Antwerpen – Oxford, 2005. 296-300. o. ; magyarul részletesen: Szeibert Orsolya: Élettársi kapcsolat és regisztrált partnerkapcsolat Svédországban, Norvégiában és Dániában – Együttműködés az északi jogkör országai között. Polgári Jogi Kodifikáció 2006. 2. 25. o. 39 Asland, John – Hambro, Peter: New Developments and Expansion of Relationships Covered by Norwegian Law. In: Atkin, Bill: The International Survey of Family Law 2009 Edition. Bristol, 2009. 379-384. o.

2 0 1 0.

2.

s z á m

14 örökrészüket. Az uskifte rendszerint lehetőséget ad arra, hogy az özvegy fenntartsa a korábbi életszínvonalát, s főszabályként tulajdonosként rendelkezzen a vagyonnal. Korlátozza lehetőségeit azonban az, hogy az uskifte valóban a megélhetését szolgálja, s az, hogy milyen mértékű vagyonra terjed ténylegesen ki, függ a házasság fennállása alatt a felek között hatályos vagyonjogi rendszer jellegétől. További, valóban alapvető korlátja, hogy az örökhagyó korábbi kapcsolatból származó gyermekei a szülő halála után azonnal követelhetik a túlélő házastárstól, hogy örökrészüket adja ki. (Ennek értelmében fennmaradhat ugyan akár teljes körűen is az uskifte, de ehhez szükséges a gyermekek beleegyezése.) A túlélő élettársat, amennyiben a kapcsolatból közös gyermek származott (továbbá a felek házastársak módjára éltek együtt), megilleti az uskifte joga,40 de az csak bizonyos vagyontárgyakra terjed ki, továbbá a közösen használt lakásra és annak felszerelési tárgyaira. Ami a berendezési, felszerelési tárgyakat illeti, értékbeli korlátozás nincs, de egyéb jellegű igen: nem terjed ki a túlélő élettárs ezen speciális használati joga az örökhagyó kifejezetten személyes használatra szolgáló vagyontárgyaira és befektetési céllal megszerzett értékeire, bankbetétekre, illetve a nem magáncélokra használt gépjárműre. Ami a spanyol önálló tartományokat illeti, az „élettársi” kapcsolatnak nemcsak bejegyzett, hanem a tényleges együttéléssel létrejövő formái is vannak. A katalán uniones estables de pareja nem csupán bejegyzéssel hozható létre, hanem elégséges az is, ha a partnerek – ez esetben azonos nemű személyek nem, hanem férfi és nő – tartósan (legalább két évig) együttélnek. Nem arról van Katalóniában szó, hogy két különböző típusú partnerkapcsolat élne egymás mellett, egy bejegyzett és egy nem bejegyzéssel keletkező, hanem arról, hogy a kapcsolat – a tartós partnerkapcsolat – létrehozásának két módját rendezi a jogszabály.41 A katalán törvény elsősorban a kölcsönös támogatási kötelezettségről rendelkezik, a családi otthon védelméről, a közösen használt lakásra és közösen használt felszerelési tárgyakra vonatkozó rendelkezési jog korlátozásáról, valamint a kompenzáció lehetőségéről. Míg azonban az azonos nemű partnerek (akik kapcsolat csak bejegyzéssel jöhet létre), a törvényes örökös pozíciójába kerülnek, a különnemű élettársak nem (függetlenül attól, hogy történt-e bejegyzés vagy sem). A közös lakás egy évig tartó használati jogán kívül a túlélő partner a közösen használt háztartási felszerelési és berendezési tárgyak tulajdonjogát szerzi meg, főszabályként a nagyobb értékűek kivételével. Ami a többi spanyol autonóm tartományi szabályozást illeti, Aragóniában és Navar rában is joghatásokat vált ki a bejegyzés nélküli de facto élettársi kapcsolat (Aragónia:

40 Frantzen, Torstein: Erbrecht nichtehelicher Lebensgefährten im norwegischen Recht. FamRZ 2009. 18. 1555. o. 41 Martín-Casals, Miquel: Mixing-Up Models of Living Together. „Opting-In’, „Opting-Out” and Self-Determination of Opposite-Sex Couples in the Catalanand Other Spanish Partnership Acts. In: (Martín-Casals, Miquel – Ribot, Jordi (szerk.): The Role of Self-determination in the Modernisation of Family Law in Europe. Girona, 2006. 290. o.


15 parejas estables no casadas (1999), Navarra: parejas estables (2000)), bár mindkét tartományban bejegyzésre is lehetőség van. Az aragóniai szabályozás a túlélő élettárs pozícióját tekintve megegyezik a katalán rendezéssel, ám nem tesz különbséget az azonos nemű és különböző nemű partnerek öröklési jogi helyzete között. Andalúziában ugyanakkor, bár felállítottak nyilvántartást a házasságon kívüli partnerkapcsolatokra nézve, a bejegyzésnek kizárólag deklaratív funkciója van, mert a kapcsolat tényleges együttéléssel jön létre (2002-ben vezették be - parejas de hecho), ám itt a tartományi jogalkotó nem rendelkezik öröklési jogi kérdésekben jogalkotási határkörrel.42 Arra az esetre, ha a közösen használt lakásban az élettársak – akár különnemű, akár azonos nemű partnerek – az örökhagyó bérleti joga alapján éltek, a spanyol nemzeti szintű szabályozás irányadó: az örökhagyó halálakor a túlélő partner folytathatja a bérleti jogviszonyt, feltéve, hogy az élettársak az örökhagyó halálát megelőzően legalább két évig házastársak módjára együttéltek, vagy a kapcsolatból közös gyermek származott. Portugáliában 2001-ben került elfogadásra a de facto élettársakról (uniăo de facto) szóló jogszabály, amelynek értelmében a kapcsolatot azonos nemű és különnemű személyek egyaránt létrehozhatják.43 A jogszabály rendezi, hogy kik tekinthetőek de facto élettársaknak, mikor szűnik meg a kapcsolat, s rendezi a kapcsolat néhány vagyonjogi joghatását, ám szem előtt tartva azt, hogy a házasság megőrizze jogkövetkezményekben is megnyilvánuló primátusát. Az élettársak viszonyához akkor kapcsolódnak a törvényben foglalt jogkövetkezmények, ha együttélésük meghaladja a két évet. Amennyiben a közösen használt otthon az örökhagyó tulajdonában állt, a túlélő házastársnak dologi jogi jellegű használati joga keletkezik, amely öt évig áll fenn, s szintén ennyi ideig illeti meg az elővásárlási jog. Mindkét esetben feltétel, hogy az örökhagyónak nincs egy évesnél fiatalabb leszármazója, nincsenek az elhalt élettársnak olyan leszármazói, akik legalább egy évig ebben a lakásban vele éltek, s akik a lakásban is maradnának. Amennyiben a közös otthon bérleti joga az örökhagyót illette meg, a túlélő élettárs jogosult a bérlői pozícióba belépni.44 3. Szinte valamennyi további európai ország egy – jelen tanulmányunkban utolsóként említett – kategóriába sorolható: ahol a de facto élettársi viszony szabályozottsága, ha van egyáltalán, nagyon csekély mértékű, s a jogrendszer nem tekinti önálló intézménynek, nem fűz hozzá még önálló vagyonjogi következményeket, így öröklési jogi jellegűeket sem. 42 González-Beilfuss, Cristina: Spanien und Portugal. In: Scherpe, Jens M. – Yassari, Nadjma (szerk.): Die Rechtstellung nichtehelicher Lebensgemeinschaften. The Legal Status of Cohabitants. Tübingen, 2005. 255-259. o. 43 Martins, Rosa: Same-Sex Partnerships in Portugal. From de facto to de jure? In: Boele-Woelki, Katharina (szerk.): Debates in Family Law around the Globe at the Dawn of the 21st Century. Antwerp-Oxford-Portland, 2009. 279-283. o. 44 Martins, Rosa: Same-Sex Partnerships in Portugal. From de facto to de jure? In: Boele-Woelki, Katharina (szerk.): Debates in Family Law around the Globe at the Dawn of the 21st Century. Antwerp-Oxford-Portland, 2009. 292-293. o.

2 0 1 0.

2.

s z á m

16

Következtetések 1. A fentiekben csoportosításunk alapját az képezte, hogy a bejegyzésnek, regisztrációnak követnie kell-e a partnerek akaratnyilvánítását, vagy a kapcsolat annak tényleges fennállása alapján állapítható meg. (Annak ellenére, hogy valamennyi európai megoldásnál jeleztük, hogy csak különnemű, illetve csak azonos nemű párok által igénybe vehető, vagy a két személy nemi hovatartozására tekintet nélkül létrehozott intézményről van szó, próbáltunk eltekinteni attól, hogy részletezzük: hol miért éppen az adott megoldást választották. Csak jelezzük ismét, hogy ezt e kérdéskört azért ebből a szempontból is vizsgálni lehetne, vizsgálják is, a probléma azonban nem családjogi, nem öröklési jogi jellegű.) Míg a de facto, informális élettársi viszonyt rendező, ahhoz joghatásokat fűző jogrendszerek azzal számolnak, hogy védelemre érdemesek azok az élettársak – és különösen volt élettársak –, akik annak ellenére, hogy nem kötöttek házasságot, tartós partnerkapcsolatban éltek, addig a regisztrációt előtérbe helyező jogrendszerek csak az olyan (volt) partnerek számára nyújtanak több-kevesebb jogi biztonságot, akik vállalták („felvállalták”) ezt a kapcsolatot. Ez utóbbi néha attól is független, hogy a bejegyzés szerződéses formájú, avagy ünnepélyesebb, s ezzel együtt – tipikusan – státuszt keletkeztető. A fenti megkülönböztetés nem kizárólag, még csak nem is elsősorban morális jellegű differencia – sokkal inkább azon alapszik, hogy átláthatóbb, biztonságosabb az a rendszer, amely a jogkövetkezményeket egy bizonyíthatóan és dokumentálhatóan létrejött és fennállott párkapcsolathoz mint kötelékhez fűzi. Különösen vonatkoztatható ez az öröklési jogi következményekre, amelyek kapcsán nem az élettársak között, hanem az élettársak egyike és a másik fél örökösei között alakulhat ki a jogvita. Az, hogy a házasságon kívüli párkapcsolatban élő partner meghívható-e, illetve indokolt-e meghívni a törvényes örökösök közé, több előzetes jogalkotói döntést is igényel. Feltétlenül szükséges határozni abban a kérdésben, hogy – alapvetően legalábbis – végintézkedés hiányában kik részesüljenek az örökhagyó után a törvény alapján juttatásban. Az utóbbi évtizedekben megváltozni látszanak bizonyos tendenciák, ám még akkor is, ha a törvényes örökösök egymás mellettisége, illetve egymás utánisága módosul, továbbra is a legközelebbi hozzátartozói kör tagjai a törvényes örökösök. Az, hogy a leszármazók, a felmenők és a házastárs ide tartoznak, nem kérdés. Az oldalági rokonsági kör meghívásánál is lényegesebb szempont azonban az, hogy az az élettárs, aki nem házasságban, hanem bármilyen elnevezésű házasságon kívüli kapcsolatban élt az örökhagyóval, részesüljön-e törvény alapján juttatásban, és ha igen, hányadikként a sorban, illetve kik mellett, milyen jelleggel és milyen mértékben. Európában a házastárs törvényes öröklési jogi helyzete változó, részben a leszármazók melletti, részben az örökhagyó legközelebbi felmenői melletti öröklése is megfigyelhető, s nemcsak állagörökösként szerepelhet az örökösök között, hanem a vagyon haszonélvezeti jogának megszerzőjeként. Ez utóbbi különös súllyal szerepel akkor, ha a jogalkotó azt tartja elsődlegesnek, hogy az örökhagyó ne kerüljön ki a megszokott környezetéből, a


17 megszokott otthonból, ne kelljen kiadnia az örökhagyóval közösen használt berendezési és felszerelési tárgyakat. Nyilván valamennyi szempont értékelésre méltó az élettárs/házasságon kívüli partner örökössé tétele során. Azok, akik az élettárs törvényes örökösi minősége mellett érvelnek, elsősorban arra hivatkoznak, hogy az élettársi viszony mind számarányát tekintve, mind – különösen – minőségileg a házasság alternatívájává vált. Az ellenvéleményen lévők legfőbb érve rendszerint az, hogy a házasság primátusát ezen a téren is kötelessége a jogalkotónak őrizni. Ez utóbbi érv sajátosan értelmezhető és válaszolható meg attól függően, hogy azonos neműek partnerkapcsolatáról beszélünk, akik nem köthetnek házasságot, avagy különneműek párkapcsolatáról, akik házassága előtt nem állna házassági akadály (s nem felejthetjük el azt a helyzetet, amikor a házasság nyílt meg az azonos nemű személyek előtt45). A másik alapvető kérdés, amely döntést igényel, a jogbiztonságot érinti. A de facto élettársi kapcsolathoz számos jogrendszer azért nem kapcsol jogkövetkezményeket, mert úgy ítéli, hogy az együttélés ténye nehezen bizonyítható, hosszan elnyúló jogvitákhoz vezethet. Ez így is van: nemcsak azt nehéz az esetek jelentős hányadában bizonyítani, hogy fennállt-e élettársi életközösség, hanem azt is, hogy mi volt kezdetének pontos időpontja. A különböző, ezt a kapcsolatot joghatásokat keletkeztetőnek elismerő jogrendszerek különféleképpen definiálják a tényleges együttélés fogalmát, így különböző tényállási elemek fennállását kell az érdekeltnek (érdekelteknek) bizonyítani. Tipikusan megköveteli a jogalkotó azt, hogy az együttélés „házastársak” módjára történjen, azaz jellemezze – akárcsak a magyar Ptk. értelmében – az érzelmi és gazdasági közösség, továbbá a közös háztartásban történő együttélés. További alapvető követelményként jelentkezik – jelentkezhet – az együttélés szándéka, azaz bizonyos vállalása az élettársakként történő együttélésnek, továbbá a kapcsolat kizárólagos jellege, illetve ezek mellett vagy a közös gyermek léte és/vagy a viszony tartós, stabil jellege. Hogy ez utóbbi mit jelent, azt az adott jogszabály vagy a jogalkalmazóra bízza, vagy konkrét időtartamot jelöl meg. Mindezek bizonyítása regisztráció hiányában nem, illetve nem feltétlenül egyszerű, ahogyan azt a magyar ítélkezési gyakorlat is mutatja. 2. A regisztráción alapuló házasságon kívüli partnerkapcsolatok jellemzően az azonos nemű partnerek részére állnak nyitva, s a bejegyzett partnerkapcsolat öröklési jogi konzekvenciái azonosak azzal a pozícióval, amellyel az özvegy rendelkezik. Kevésbé „klas�szikus” jellegűek – mondhatnák, hogy kevésbé „hagyományosak”, ám az első regisztrált partnerkapcsolat bevezetése óta eltelt húsz esztendő aligha elegendő ahhoz, hogy ezt a szót alkalmazzuk –, azok a szintén bejegyzésen alapuló kapcsolatok, amelyek nem teljes egészében a házasság joghatásait rendelik a kapcsolathoz. Itt már korántsem egyértelmű a fenti erős öröklési jogi pozíció; s meglehetősen változatosan alakul az, hogy a jogalkotó 45 Belgiumban, Hollandiában, Spanyolországban, 2009. január 1-je óta Norvégiában és 2009. május 1-je óta Svédországban

2 0 1 0.

2.

s z á m

18 milyen szabályozást látott megfelelőnek. (Bár azt hangsúlyoznunk kell, hogy a törvényes öröklést és a törvényes öröklési jogi helyzetet attól függetlenül vizsgáljuk, hogy tekintettel lennénk arra: az adott jogrendszerben mit jelent az özvegyi státusz, mennyiben és mikor „előnyösebb”, illetve „hátrányosabb” az özvegy pozíciója.) Összességében azonban az állapítható meg, hogy a bejegyzés ténye meghatározó jelentőségű; a belga „törvényes együttélés”, avagy a francia Pacs kivételek inkább, bár annyiban nem meglepő kivételes voltuk, hogy a jogalkotó már az intézmény elnevezésével is jelezni kívánta: nem a „klas�szikus” bejegyzett partnerkapcsolatról van szó. Még inkább kivételes a szlovén szabályozás, hiszen az jellegénél fogva az észak- és nyugat-európai hasonló intézményekhez kötődik, mégis csekély öröklési jogi biztonságot garantál. 3. Ami a nem regisztrált, de facto kapcsolatokat illeti, főszabályként ezek egyértelműen nem vonnak maguk után semmiféle öröklési jogi joghatást. Sőt, tegyük hozzá, hogy nem egy azok közül az államok közül, amely elismeri a bejegyzett partnerkapcsolatot, nem szabályozza egyáltalán a de facto élettársi viszonyt. Így történik ez Németországban, Angliában, Walesben, Dániában, s többé-kevésbé ez vonatkoztatható a holland attitűdre is. Ez a helyzet az azonos neműek házasságát ismerő Belgiumban, s állami szinten Spanyolországban is. (Ezekben az országokban még arra nézve is a bírósági gyakorlat alakított és alakít ki megoldásokat, hogy miként lehet védelemben részesíteni a kapcsolat élők közötti megszűnése esetén azt a felet, akinek korábbi vagyoni hozzájárulása önálló rendelkezés hiányában megtérületlen maradna.) A de facto élettársi viszonyhoz törvényes öröklési joghatás fűződik néhány államban, ezeknek mértéke és előnyös jellege különböző, de – ahogyan arra már utaltunk –, a túlélő házastárs pozíciója sem minden európai államban alakul ugyanúgy; meglehetősen nagy eltérések érzékelhetőek. Azokban a spanyol tartományokban, amelyek maguk hozzák meg öröklési jogi szabályaikat, valamint Portugáliában a lakás korlátozott időtartamú használati jogát követelheti főszabályként a túlélő partner – ez megfelel annak az elképzelésnek, amely szerint az élettárs szempontjából nem feltétlenül állagörökössé tétele a leglényegesebb, hanem az, hogy ne kerüljön ki a megszokott környezetből, s különösen a megszokott lakásból. Ehhez kapcsolható a norvég uskifte joga, mely szintén ezt a célt szolgálja. Kivételt kétségkívül a két említett jugoszláv utódállam, Szlovénia és Horvátország jelent, ahol az informális élettárs törvényes örökösként özvegy módjára részesedik a hagyatékból. 4. Az élettársi viszonyok rendezését tekintve az egykori jugoszláv jogalkotást, illetve utódállamainak jogi szabályozását Antokolskaia úttörő jellegűnek nevezi – s kiemel egy másik pionírt is: a magyar szabályozást.46 Ami jogalkotásunk úttörő jellegét illeti, ez feltétlenül igaz az élettársak Polgári Törvénykönyvben 1977-ben történő szabályozására, sőt, mondhatni azokra a Legfelsőbb 46 Antokolskaia, Masha: Harmonisation of Family Law in Europe: A Historical Perspective. Antwerpen – Oxford, 2006. 383. o.


19 Bíróság által meghozott kollégiumi állásfoglalásokra is, amelyek évekkel megelőzték az élettársi viszony törvényi rendezését, s egyúttal annak tartalmát is adták. Noha a Ptk. számos esetben a házastársi vagyonközösség közelébe kerülő, illetve kerülhető módon rendezte az élettársak vagyoni viszonyait, az öröklési jogi szabályok körében az élettárs törvényen alapuló öröklésre nem adott és nem ad azóta sem lehetőséget. Ebben kétségtelen változtatást jelentene az új Ptk. Öröklési Jogi Könyvének az élettársak öröklésére vonatkozó rendelkezése. A közösen lakott lakáson és az ahhoz tartozó szokásos berendezési és felszerelési tárgyakon fennálló holtig tartó használati jogot Európában kevés élettárs örökölhet, bár ennek gyakorlati jelentőségét némiképp csökkenti a tíz évig fennálló kapcsolat szükségessége. Noha Pintens az európai öröklési jogi tendenciák értékelése során arra utal, hogy az élettárs öröklése előbb-utóbb nemcsak a volt szocialista országokban fog megjelenni, hanem egyéb európai jogrendszerekben is,47 egyelőre ezek a jogrendszerek érzékelhetően igen óvatosan nyúlnak ehhez a területhez – azaz, továbbra is azon kevés állam közé tartozhatunk, amelyek ezt a lépést megtették. Bár a bejegyzett élettársi kapcsolat megteremtése terén a magyar jogalkotás a fenti úttörő szerepet nem vitte, ez az intézmény – öröklési jogi joghatásával is – beillik a nyugat- és észak-európai „testvérintézmények” sorába, hisz elnevezésének dacára azok közé tartozik. A regisztrált partnerkapcsolat státuszként történő meghatározása, intézményesítése olyan európai jogalkotási tendencia, amelynek létezése jelen állapota szerint megkérdőjelezhetetlen. Dr. Szeibert Orsolya

47 Pintens, Walter: Grundgedanken und perspektiven einer Europäisierung des Familien- und Erbrechts – Teil 2. FamRZ 2003. 7. 419. o.

2 0 1 0.

2.

s z á m

20

Az ingatlan-nyilvántartási bejegyzések törvénybe foglalt bizonytalansága A könnyed szórakoztatás egyik hazai művelője így ecsetelte egy bulvár lapban a lakásvásárlási kálváriáját: „Lényegében 12 millió forintot kidobtam az ablakon! A régi cégnek kifizettem a pénzt, az új pedig azt állítja, hogy az övé az ingatlan, pedig most éppen az én nevemen van: a… földhivatal hetente küldött levelet, az elsőben azt írták, enyém a lakás, következő héten már másé volt. És ez így ment heteken keresztül.” Magyarázatként még megtudható, hogy a lakásvárlás egy cégtől történt, amelyiknek a tulajdonosa időközben eladta a vállalkozását, az új cégvezető pedig nem ismeri el, hogy a lakás az egykori vevő tulajdona lenne (Blikk, 2009. december 30). Különösen az a kijelentés érdemel figyelmet, miszerint a megvett lakás „most éppen az én nevemen van”. Az ügy tényszerű részletei nem ismertek, de nem is ezek, hanem inkább az ügy kapcsán előkívánkozó általánosabb mondandó indokolja a jelen eszmefuttatást. Az ilyen eset előfordulása ugyanis arra utalhat, hogy a tulajdoni lapon lévő bejegyzés állandóságának követelménye valami miatt nem érvényesül.

Ptk., telekkönyv, ingatlan-nyilvántartás. Ha a polgári jogi szabályok szerint az ingatlanok átruházása esetén az új jogosult tulajdonjogát a bejegyzés keletkezteti, akkor az erre szolgáló, vagyis a bejegyzéseket „befogadó” nyilvántartás vezetésének szabályait is úgy kell kialakítani, hogy meghatározott ingatlanra vonatkozóan, legalább a tulajdonjog keletkezésének pillanata, a jog ranghelye, a jogosult azonosíthatósága, és nem utolsó sorban a keletkezett jog változatlansága, állandóssága a nyilvántartásban is biztosított legyen. A bejegyzés jogkeletkeztető hatálya eleve állandóságot feltételez, azaz a bejegyzések önkényes változtatgatásának, módosítgatásának kizárását. Ezért a jogorvoslatok szabályozásának vezér motívuma, hogy a bejegyzést elrendelő, vagy megengedő döntés (határozat) elleni eljárási kifogásokkal ne lehessen elérni a bejegyzések kitörlését. Ez nagyrészt a bejegyzések ellen megengedett rendes jogorvoslati eszközök alkalmazásának lehető szűkítésével érhető el. Az ilyen jellegű igény kielégítésére, amely – nem lehet eleget hangsúlyozni – a polgári jogi rendelkezésekből adódó követelmény, egész eljárásukat ennek rendelve alá, a telekkönyvi típusú nyilvántartások szolgálnak.


21 Nálunk 1973-tól jelent meg a Ptk-ban az ingatlan-nyilvántartás megjelölés. Az elnevezés megváltozása azonban csak a dolog formai oldala. Mindeközben változatlan maradt, hogy a Ptk. szerint, ingatlanok jogügyleti átruházása esetében a tulajdonjog a bejegyzéssel keletkezik. Következésképp pedig az ingatlan-nyilvántartás az átkeresztelés mellett is, szükségszerűen telekkönyvi típusú jogintézmény maradt. Nem is lehet másként, amíg a Ptk a tulajdon-átruházás tradíciós rendszere mellet kitart. Márpedig úgy tűnik, hogy ezen a Ptk-ra vonatkozó új törvényjavaslatnak sem áll szándékában változtatni. A telekkönyv és az ingatlan-nyilvántartás jogi részét, akár rokonértelmű fogalmakként is kezelhetjük. (A jogi részbe nem értendők bele a földrészletek fizikai jellemzőit tényszerűen rögzítő adatok pl. a művelési ág, aranykorona érték. Az ingatlan területének nagysága azonban sajátos fizikai jellemző, esetenként a tulajdonjog terjedelmét meghatározó jogi jelentőséggel bír).

Az un. „telekkönyvi típus” néhány ismérve 1. A telekkönyvi bejegyzés amellett, hogy a jog létezésének bizonyítéka egyben meg is erősíti a jog jogosultjának helyzetét. Nagyjából úgy, hogy a jogosult javára szóló bejegyzés együtt jár a többiek hasonló jogainak kizárásával. A tulajdonjognál a legteljesebb mértékben. Vagyis, nem egyszerűen az a bejegyzés jelentősége, hogy csak a telekkönyvből kiderülő jogosult számára teszi lehetővé a jogok érvényesítését, hanem ráadásul a bejegyzéssel megszerzett pozíció, a ranghely, megvédi a jogosultat másoktól is, akik ugyancsak igénnyel lépnének fel. Az említett bizonyító, illetőleg megerősítő hatály, nem csak a telekkönyvnek, hanem a más típusú regisztereket magukénak valló országokban honos egyéb ingatlan nyilvántartásoknak is a sajátja lehet. Amiben a telekkönyv több az említett sajátosságokat (joghatásokat) felmutató egyéb ingatlan regisztereknél az a telekkönyvhöz fűződő konstitutív hatály és ehhez társítottan az un. vélelmi hatály (felfogásunk szerint ez utóbbi, a közhitelesség alap eleme). A polgári jog szerinti konstitutív hatály, a telekkönyv nyelvén megfogalmazva bejegyzési elvként ismert. Lényege, hogy a telekkönyvi rendszernél, meghatározott jogok, meghatározott esetekben mindig telekkönyvi bejegyzéssel keletkeznek (van ahol a jog módosulása és megszűnése is csak bejegyzéssel mehet végbe). A bejegyzéssel válik befejezetté a jogszerzés folyamata is, de a bejegyzés egyben a telekkönyv helyességéhez fűződő vélelmet is kiváltja, aminek további következményei vannak. Ha ugyanis a vélelem ellenére a telekkönyvi állapot mégsem lenne igaz, akkor is megnyílik a telekkönyv helyességben megbízó személy előtt, a jóhiszemű jogszerzés lehetősége. Ahol telekkönyveket rendszeresítettek, ott a telekkönyvi állapot hibátlanságára alapított jóhiszemű jogszerzés, a nem tulajdonostól történő tulajdonszerzés egyik elismert esete. Teljes értékű jogszerzési módozat. Eredeti jogszerzés. Ebből a szabályrendszerből vezetik le egyes szerzők (pl. Demelius osztrák prof. Grundbuchsrecht, 1948) az un. bizalmi alapelvet.

2 0 1 0.

2.

s z á m

22 2. A teljességhez hozzátartozik, hogy az Alkotmánybíróság a közelmúltban az ingatlan-nyilvántartás helyességében megbízó jóhiszemű jogszerzővel szemben megindítható törlési kereset 60 napos határidejét nem találta alkotmányosnak. Az AB. az Inytv.63.§ának (2) bekezdéséből ezt a szűkebb határidőt hatályon kívül helyezte. A törlési kereset megindítására nyitva álló határidő most már egységesen három év. Az Inytv. 63.§-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezés hatályban maradt szövegéből ugyanakkor, csak értelmezéssel vezethető le, hogy mikor is kezdődik a három év. Ha a jóhiszeműen jogot szerző fél helyébe képzeljük magunkat, a határidőt remélhetőleg a jogelődünk érvénytelen okiraton alapuló jogának, és nem jóhiszeműen megszerzett jogunknak a bejegyzésétől kell számítani. Ha ez utóbbi értelmezés lenne a helytálló, akkor nagyon nagy lenne a baj. Azt jelentené, hogy a pl. a tulajdonjog átruházásának láncolatában a jogelődünk elődje a tulajdonjogunk bejegyzésétől számított három évig bármikor törlési keresettel léphetne fel ellenünk. Tehát akkor is, ha a jogelődünk tőle, évtizedekkel ezelőtt szerezte meg érvénytelenül a tulajdonjogot. (Csak a jelzáloghitelt nyújtó bankok meg ne tudják!). Az AB döntése kapcsán óhatatlanul eszünkbe jut Bölöni László monarchia korabeli ügyvéd vélekedése: „Telekkönyvben bízva szerezni; tőrrel szelet megölni - hasztalan, káros kísérletezés”. A kérdésről lásd részletesen és tudományos alapossággal: Dr. Kurucz Mihály „A jóhiszemű jogszerző védelmének leépítése” c- tanulmányát. (Közjegyzők Közlönye 2009. évi.12. szám). 3. A fentiekben vázolt jelenségcsoport (jogkeletkeztető és vélelmi hatály), annak az un. „germán” telekkönyvnek a sajátja, amely eredeti formájában főleg Közép Európában terjedt el. Ennél a pontnál főként az utókor számára szeretnénk rögzíteni még a következőket, látszólag kitérővel, valójában azonban szoros kapcsolódással az előzőekhez. A bejegyzések konstitutív hatálya és az un. vélelmi hatály olyannyira csak a telekkönyvi típusú nyilvántartásokhoz kapcsolódó jelenség, hogy a német, és az osztrák jogirodalomban azokat az ingatlan regisztereket, amelyek nélkülözik a bejegyzések konstitutív hatályát, és ahol a bejegyzéshez, vagy a bejegyzés hiányához vélelmek sem kapcsolódnak, nem is sorolják a telekkönyvi típusú nyilvántartások közé. Telekkönyvek híján az ilyen országokban un. „privát” rendszerben valósul meg az ingatlanra vonatkozó jogok megszerzése. A szerződő felek magánügye a jogszerzés biztonságos lebonyolítása. A biztonsághoz ugyanis az állami ingatlan-regiszterek nem sokat tesznek hozzá, legalább is nem úgy és nem olyan mértékben, mint egy jól működő telekkönyv.(Lásd: Wojciech JakschRatajczak: Liegenschhaftsrecht in Mittel- und Osteuropa in Rechberger (Hrsg),Veröffe ntlichungen des Ludwig Bolzmann Institutes für Rechtsvorsorge und Urkundenwesen Bd XIX (1998) Seite 1.) Az ingatlan-nyilvántartás bírósági visszaadása elleni érvként nálunk sokszor hivatkoztak a norvég telekkönyvre, aminek a vezetését közigazgatási szerveknek, a kataszteri hivataloknak adták át. Az átadásban az Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium által előkészített Kormány előterjesztések részanyagai európai tendenciát láttattak.


23 Konstitutív hatály hiányában azonban az elmondottak szerint olyanról, hogy norvég telekkönyv nem igazán beszélhetünk. A norvég telekkönyv, mint olyan, a gyanúnk szerint, csak az angol szövegből átvett „Land Book” magyar nyelvre történt lefordításának a terméke. Azokban a volt szocialista országokban pedig, amelyek eredetileg szintén telekkönyveket mondhattak magukénak, gondolunk itt elsősorban Csehországra és Szlovákiára, a telekkönyvek bírósági vezetését 1951-ben megszüntették. Ennek egyértelműen ideológiai okai voltak. Ezért itt sem állítható, hogy a megszüntetett bírósági telekkönyvi intézmény helyébe lépett új ingatlan-nyilvántartások, amelyeket ezekben az országokban most már a kataszteri hivatalok vezetnek, a telekkönyvek tendenciaszerű „közigazgatásivá” formálásának a termékei lennének. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy ezzel nem a bírósági telekkönyvezés visszaállítását indokoltuk, csupán a visszaállítás ellen felsorakoztatott érvek mélyebb átgondolására buzdítottunk.

A bejegyzések érintethetetlenségének alapgondolata és megvalósítása 1. A bejegyzések jogkeletkeztető hatálya és ehhez kapcsolódva a tulajdoni lapon lévő bejegyzések helyességének, illetőleg teljességének (hiánytalanságának) a vélelmezése a bejegyzések állandóságát feltételezi. Ezért az ingatlan-nyilvántartás szabályozása is eredetileg abból a gyakorlati követelményből indult ki, hogy csak az olyan bejegyzésekhez lehet az említett vélelmeket, közhitelességet hozzákapcsolni, amelyeknek a pillanatonkénti módosítgatása nem megengedett. Más szempontú, az előzőeknél sokkal „jogásziasabb” megközelítéssel is eljuthatunk a bejegyzések állandóságának követelményéhez. A nyilvánosság folytán, a tulajdoni lapon bejegyzett jogokat, tényeket a jogosultak megtekinthetik, és a bejegyzések (feljegyzések) helyességében, hiánytalanságában bízva azokra jóhiszeműen eljárva, további jogot alapíthatnak. Emiatt sem engedhető meg, hogy a nyilvánosságnak kitett bejegyzéseket (feljegyzéseket) a földhivatal később, visszaható hatállyal, tetszés szerint alakítgassa. Az Inytv. eredeti rendelkezései (ez alatt a 2000. január.1-jei hatálybalépéskor érvényes rendelkezések értendők), hasonlóan, mint korábban a telekkönyv, a bejegyzések állandóságát legegyszerűbb módon, a bejegyzések megváltoztatásának általánosan érvényesítendő „tilalmával” érte el. A tilalmat áttételesen az Inytv. 54.§-ának a hatálybalépéskor érvénybe lépett eredeti (3) bekezdésében foglalt rendelkezés alapozta meg, azzal, hogy nem tette lehetővé a földhivatal számára a jogok, tények bejegyzéséről szóló, vagyis a bejegyzés iránti kérelemnek helyt adó határozat visszavonását, és módosítását sem. Ezzel a szabályozás nem csak a helyt adó határozat, hanem annak érinthetetlenségén keresztül a tulajdoni lapon „végrehajtott” bejegyzést (feljegyzést) is függetlenítette a lehetséges eljárási jogorvoslatok szeszélyeitől, a bejegyzés is alapvetően megváltoztatási

2 0 1 0.

2.

s z á m

24 tilalom alá került. A szabályozás nem csak az első, és a másodfokon eljáró földhivatal kezét kötötte gúzsba, de értelemszerűen még a megyei földhivatal másodfokú ingatlan-nyilvántartási határozata ellen benyújtott bírósági jogorvoslati kérelmet elbíráló bíróságét is. A bejegyzés állandóságának követelményét a határozat tetszés szerinti módosítgatásával sem lehetett veszélyeztetni. Így azután a bejegyzési kérelemnek helyt adó határozat ellen előterjesztett eljárási kifogások nem járhattak sikerrel, ha a kifogásokkal a tulajdoni lapra már felvitt bejegyzések utólagos törlését, megváltoztatását szerették volna elérni. (A mondanivalónk kifejtésénél az eljárás során hozott végzéseket szándékosan figyelmen kívül hagyjuk, mivel érdemi döntést nem tartalmaznak). 2. Szükségszerűen voltak meghatározott kivételek is a bejegyzések változatlanságának kívánalmát szolgáló „tilalom” alól. Először is, elegendő mozgásteret kellett biztosítani a formai jelentőséggel bíró okok miatt téves, helytelen határozatok és bejegyzések helyesbítése számára. Az Inytv., - lényegét tekintve - máig változatlan 54.§-ának (1) és (2) bekezdései értelmében, a földhivatal hivatalból, de a jogorvoslati eljárásban is, a határozatban, illetve a bejegyzésben (feljegyzésben) elkövetett formai jelentőségűnek tekinthető hibák javításáról, vagy a határozat, illetve a bejegyzés ugyancsak formai hiányosságainak kiegészítéséről, esetenként az időközben jóhiszeműen jogot szerző harmadik személy hozzájárulásával, saját hatáskörben gondoskodhat. A hibás névírás, szám-, vagy számítási hiba javításáról van szó. Megjegyezzük azonban, hogy mivel az ilyen jellegű hibák - véleményünk szerint - a bejegyzés alapjául szolgáló anyagi jogviszonyok sérelmét nem okozhatják, ezért teljességgel indokolatlan a javításukhoz az időközi jogszerző hozzájárulását kérni. Ha ugyanis a hiba által már valódi jogsérelem is bekövetkezett, ott már nem csupán formai jelentőségű hibákról lehet szó. Másodszor, a bejegyzés iránti kérelmet elutasító földhivatali határozat már érdemi kivételt képezett az állandóság követelménye alól.(Lásd az Inytv. 54.§-ának az eredeti (3) bekezdését). Ezt saját hatáskörben módosítani lehetett és vissza is lehetett vonni, de csak e határozat ellen benyújtott fellebbezésre, vagy bírósági jogorvoslati kérelemre. Az elutasító határozat sajátosságai és a célszerűségi szempontok mindig is azt indokolták, hogy a földhivatal utóbb az ügyfél fellebbezésére, az elutasító határozatot saját hatáskörében helyt adóra módosíthassa (a másodfok ilyenre változtathassa), és a kért bejegyzést teljesíthesse. Az elutasító határozat jellegzetessége, hogy elutasítást nem követi olyan jellegű bejegyzés a tulajdoni lapon, amire további jogszerzést lehetne jóhiszeműen alapítani. A bejegyzés iránti kérelem elutasítása esetén a tulajdoni lapra mindösszesen a bejegyzési kérelem elutasításának tényét jegyzik fel, amelyet azután a fellebbezésre nyitva álló határidő végén törölnek is onnan. Erre a tényre – függetlenül a jó, vagy rosszhiszeműségtől - nem lehet további jogszerzést alapítani. Így azután a tulajdoni lapon deklarált bejegyzés (feljegyzés) sem lehet akadálya annak, hogy a földhivatal utóbb helyt adjon a bejegyzés iránti kérelemnek, amit előzőleg elutasított. Ehhez képest az elutasító határozat visszavonásának ugyanakkor nem látjuk gyakorlati indokát.


25 Ha boncolgatni kívánjuk az elutasító határozat sajátosságait, osztani lehet azokat a nézeteket, amelyek szerint a bejegyzés iránti kérelmet elutasító telekkönyvi végzésnek anyagi jogereje lehet. Az ilyen jogerőre emelkedett végzés egyszeri és megismételhetetlen. Az a következménye, hogy az elutasító bírósági végzés, azaz nálunk az elutasító ingatlan-nyilvántartási határozat, változatlan tényállás (ugyanazon okiratok csatolása) mellett, nem teszi lehetővé az előzőleg elutasított bejegyzés iránti kérelem újbóli beadását. Ha elismerjük, hogy az elutasító határozatnak ilyen tartalmú anyagi jogereje lehet, az eleve kizárja, hogy a földhivatal az ügyfél kezdeményezése nélkül változatlan tényállás mellett hivatalból helyt adó határozatra módosítsa az eredetileg elutasítást tartalmazó határozatát. Az anyagi jogerő megkötő hatással jár. Megjegyezzük, hogy a külföldi szakirodalomban is vitatott, hogy a telekkönyvi eljárásban a döntések egyáltalán, és, ha igen, milyen terjedelemben képesek anyagi jogerőre. (A kérdéssel nálunk Dr.Kurucz Mihály „A bejegyzés jogkeletkeztető hatályának problémája” c. tanulmányában foglalkozott).

A bejegyzések állandóságát biztosító szabályozás felhígulása 1. Láthattuk, hogy az Inytv. 2000.január 1-jei hatálybalépésével érvénybe lépett szabályozás szerinti jogorvoslati eszközök alkalmazásának korlátozása mellett biztosított volt a bejegyzések érdemi érinthetetlensége, állandósága. Ezt az idilli állapotot a Ket hatálybalépésével kapcsolatban az Inytv. 2005 – 2006 évi módosításai eltorzították. Majd pedig 2009 október 1-től, amikor a Ket 82.§-a (1) bekezdésének módosítása már megengedte a hatósági nyilvántartásoknál a Ket. szabályaitól eltérő eljárási rendet, az Inytv.-ben - a jól kivehető szándékok szerint – megkísérelték visszaállítani, azokat a jogorvoslati korlátokat, amelyek eredetileg is a bejegyzések stabilitását szolgálták. Sajnos a visszaállítás tökéletlenre sikerült, emiatt nem a bejegyzések stabilitását, hanem azok labilitását állandósították. De haladjunk sorjában. 2. Az ingatlan-nyilvántartás intézménye az életre hívásától kezdve, gyakorlatilag 1982. január 1-jéig, a telekkönyvre jellemző eredeti speciális eljárási rendben működött, amelynél a bejegyzések állandósága tudvalevőleg mintaszerűen biztosított volt. Ekkor vette át a speciális eljárás helyét, eltérést alig engedő módon, az 1981. évi 25. sz. törvényerejű rendelettel egységes szövegben közzétett Áe. szerinti általános államigazgatási eljárási rend. Ez a tvr. a bevett telekkönyvi eljárási szabályokat tökéletesen összezavarta, ugyanis nem ott engedett eltérést az államigazgatási eljárás általános szabályaitól, ahol arra az ingatlan-nyilvántartási eljárás garanciáinak szempontjából szükség lett volna. Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997.évi CXLI törvény 2000. január 1-jei hatálybalépésével sikerült ismét elérni, hogy az Áe.-től eltérő speciális eljárási rendben történjen meg

2 0 1 0.

2.

s z á m

26 a bejegyzés iránti kérelem elbírálása, az Áe. mögöttes segédkezése mellett. Az ekkor érvénybe lépett szabályozás lényegét, amely a bejegyzések állandóságát szem előtt tartotta, az előző pontban ismertettük. 3. Később azután, újabb zavarokra vezetett, hogy 2005. november 1-jétől a Ket. egyes rendelkezéseinek hatályba lépésétől, az ingatlan-nyilvántartási ügyekben megint az államigazgatás általános eljárási szabályai követeltek helyet maguknak. Igaz ekkor már, közigazgatási hatósági eljárásként lépett a Ket. az ingatlan-nyilvántartási eljárásban is az egykori Áe. nyomdokaiba. A Ket azonban az idő szerint ismét nem egyszerűen subsidiárius háttérjogszabály volt, hanem az ingatlan-nyilvántartási eljárás elsődleges jogforrásává lépett elő. Az Inytv.-ben és az Inyvhr.-ben meghatározott külön szabályok, amelyek az ingatlan-nyilvántartási eljárást 2000. január 1-jétől újra lex speciálisként zártkörűen szabályozhatták, gyakorlatilag többé nem érvényesülhettek. Ezek legfeljebb, mint kiegészítő jellegű rendelkezések jöhettek számításba, feltéve, hogy összhangban álltak a Ket. szabályaival, vagy pedig amennyiben ellentétesek voltak a Ket. rendelkezéseivel, akkor juthattak szóhoz, ha a Ket. az eltérést kifejezetten megengedte. Ennek az időszaknak a terméke a bejegyzés állandóságának felhígításával járó szabályozás. Az Inytv. és az Inyvhr. szabályait a Ket. egész egyszerűen bedarálta. A témánkat érintően, az Inytv 54.§ - ának ebben az időszakban hatályban volt (5) bekezdése értelmében, fellebbezésre, a földhivatalnak a bejegyzés iránti kérelem tárgyában döntő határozata, a bejegyzés iránti kérelemnek helyt adó, és az elutasító határozat egyaránt, saját hatáskörben módosíthatóvá és visszavonhatóvá vált, amennyiben az jogszabályt sértett. Nagyon érdekes, hogy fellebbezésre ugyanez megtehető volt azzal a határozattal is, ami nem sértett ugyan jogszabályt, de a földhivatal egyetértett azzal, amit a fellebbezésben előadtak, feltéve, hogy nem volt az ügyben ellenérdekű fél. Érdeklődéssel szemlélnénk egy ide vágó példát. A saját hatáskörben történő módosítás, illetőleg visszavonás feltételeit az Inytv 54.§ának a Ket.-hez igazított (5) bekezdése, indirekt módon határozta meg. Úgy, hogy a Ket. 103.§-ában foglaltakra utalt. Ennek a szabályozásnak az újdonságai voltak: • a kérelemnek helyt adó (bejegyzést elrendelő) döntés módosításának és visszavonásának lehetősége, • a jogszabálysértés követelményének, vagy jogszabálysértés híján más előfeltételeknek a beleszövése a határozat módosításának, illetőleg visszavonásának a folyamatába. 4. A történet nem ért véget. Ugyanis a Ket.-nek a hatósági nyilvántartással kapcsolatos 82.§-a (1) bekezdését 2009. október 1-jétől módosították. (Lásd a 2008. évi CXI törvény 63.§-ának (1) bekezdését). Ez ismét lehetővé teszi most már, hogy a hatósági nyilvántartással kapcsolatos eljárásban törvény, illetőleg akár kormányrendelet is a Ket. előírásaitól eltérően rendelkezzen. Ily módon az ingatlan-nyilvántartási eljárás ismét, a Ket.-el szemben elsőbbséget élvező lex speciálissá válhatna. Az első pillanatban úgy tűnt,


27 hogy erre tekintettel az Inytv-ben és az Inyvhr.-ben vissza is állították a Ket. hatálybalépése miatt 2005 – 2006 években módosított, illetőleg hatályon kívül helyezett, egykoron a Ket. - el ellentétes voltuk miatt érvényüket veszített, speciális rendelkezéseket. A lényeget tekintve azonban mindössze annyi változás történt, hogy a bejegyzésről szóló határozat módosításáról, illetve visszavonásáról rendelkező 54.§ (5) bekezdésének szövegéből kimaradt a Ket. 103.§-ára történő utalás.(Az 54.§ (5) bekezdés jelenleg hatályos szövegét a 2009. évi LVI. törvény 188.§-a állapította meg). Ez értelemszerűen csak a határozat jogszabálysértő, illetőleg jogszabályt nem sértő megkülönböztetéséhez kötődő külön feltételek meghatározásának elhagyását jelenti. Mindeközben sajnos változatlanul megmaradt az a lehetőség, hogy fellebbezésre, illetőleg bírósági jogorvoslati kérelem benyújtása esetén, a földhivatal még a bejegyzési kérelemnek helyt adó határozatot is módosíthatja és vissza is vonhatja saját hatáskörében. Ez egyértelműen a bejegyzések bizonytalanságát törvényesítő megoldást jelent.

A bejegyzési kérelemnek helyt adó határozat téves felfogása 1. A bejegyzések állandóságát szem előtt tartó szabályozás felhígulásában tetten érhető az a téves kiindulás, amely a bejegyzési határozatokat, tekintet nélkül azok sajátosságaira, a közigazgatási hatósági határozatokkal egy kalap alá sorolja. Megerősíti ezt a gyanút többek között eleve már az, hogy az Inytv. módosításai, amelyeket az előzőekben ismertettünk, a speciális ingatlan-nyilvántartási rendelkezések helyébe mechanikusan átvették a Ket. 103.§-ában foglalt feltételeket, amelyek a közigazgatási hatósági határozatok módosítása, illetőleg visszavonása esetén voltak érvényesítendők. Az ösztönös átvétel gyanúját támasztja alá, hogy ezeknek a feltételeknek az ingatlan-nyilvántartási eljárásban, nincs is relevanciája. A bejegyzés iránti kérelemnek helyt adó határozatok módosítási és visszavonási lehetőségének fenntartása, olyan helyzetben, amikor már a Ket-től eltérően is szabályozni lehetne ezt a kérdést, enyhén szólva, a nem kellő mélységű ingatlan-nyilvántartási ismeretekre utal. 2. Az egyedi ügyekben hozott közigazgatási hatósági határozat sajátja, hogy a hatóság az ügy érdemét illetően, jogviszonyokat hoz létre, módosít és megszüntet, azaz különböző anyagi jogokat alapíthat (pl. bérleti jog), jogokat keletkeztethet (pl. kisajátítás keretében), jogosítványokat szentesíthet (pl. működési engedély, építési engedély). A közigazgatási hatóság döntése esetenként közigazgatási anyagi jogviszonyokat keletkeztet. A földhivatal közigazgatási hatóság. Ennek ellenére a bejegyzési határozatnak sohasem a sajátja a különböző jogok alapítása, mert ennél legfeljebb közigazgatási eljárási jogviszony jön létre a hivatal és a kérelmező között. A bejegyzés alapjául szolgáló anyagi

2 0 1 0.

2.

s z á m

28 jogviszony nem közigazgatási, hanem polgári jogi, és nem a bejegyzésről szóló határozaton, hanem a bejegyzés alapjául szolgáló okiraton (pl. megállapodáson) alapul. 3. Nem a bejegyzési kérelemnek helyt adó földhivatali határozattal keletkezik az a jog, amelyik a tulajdoni lapra kerül. Az adott jogot, vagy maga a bejegyzés keletkezteti a tulajdoni lapon a jog és a jogosult megnevezésével, és a jogosult azonosító adatainak megjelölésével (lásd az Inytv. 3.§-ának (1) bekezdését). vagy pedig az adott jog már létrejött, „megszületett” mielőtt annak a bejegyzését kérték volna (jogszabályon, hatósági határozaton alapuló jogok). Mindkét esetben független a jog keletkezése a bejegyzési kérelem tárgyában hozott határozattól. Az ingatlan-nyilvántartási eljárásban a a jogok és a jogi jelentőségű tények bejegyzéséről a földhivatal döntését, általános és különös eljárási előfeltételek határozzák meg. Ezeknek az előfeltételeknek a zömét, a derékhadát az Inytv. „Harmadik része” tartalmazza. Jelenleg ismét, kifejezetten csak háttér jogszabályként, főképp azokban az általános eljárási kérdésekben, ahol a közvetlen ingatlan-nyilvántartási rendezés hiányzik, a Ket. rendelkezései jutnak szóhoz. Az előfeltételek sorában különös jelentősége van a bejegyzés alapjául szolgáló okiratok alaki és tartalmi követelményei előírásának, a bejegyzéshez szükséges egyéb okiratok, a bejegyezhető jogok tények tárgyi terjedelme (egész ingatlanra, tulajdoni hányadra jegyezhető be) meghatározásának stb. Az eljárási előfeltételek, tehát a bejegyzés megengedhetőségének az előfeltételeit jelentik. Ennek megfelelően a földhivatal bejegyzésről szóló határozata tulajdonképpen csak arról szól, amit az adott esetben ezek a feltételek a lehetővé tesznek számára. Ha a bejegyzésre meghatározott előfeltételek fennállnak, a földhivatal helyt ad a bejegyzés iránti kérelemnek, ha nem, akkor a kérelmet elutasítja, illetőleg a benyújtott okiratok pótolható hiányosságainak a pótlását végzéssel elrendeli. Mindezek alapján az is kijelenthető, hogy a bejegyzés iránti kérelem rendszerint maga sem több, mint a bejegyzési eljárás megindításának eszköze (kivételesen okirati tartalma is lehet). A kérelem a földhivatal számára a cselekvésre való feljogosítottságot és kötelezettséget jelenti. Azt a kötelezettséget alapítja, hogy a földhivatal a bejegyzés iránti kérelem tárgyában minden más olyan kérelmet megelőzően döntsön, amely később érkezett be. Esetenként persze a földhivatal a bejegyzési eljárásra hivatalból is feljogosított lehet. Ezzel nem azt mondjuk, hogy mivel a bejegyzés iránti kérelem nem alapja a dologi jogváltozásnak, a bejegyzés iránti kérelemhez sem kapcsolódnának jelentős anyagi jogi következmények. Erről szó sincs. Hiszen pl. a szerző fél jóhiszeműségének megítélése szempontjából a kérelem benyújtásának időpontja döntő lehet. Ez az időpont a döntő a bejegyzések ranghelye szempontjából is. Mivel a bejegyzésről szóló határozat tartalmilag, csak is és kizárólag a bejegyzés iránti kérelem sorsáról dönt, helyt ad a kérelemnek, azt elutasítja, vagy hiánypótlást rendel el, ez a határozat a bejegyzett jog „megszületését” sem igazolhatja. E vonatkozásban nincs olyan igazoló (legitimáló) hatása, mint pl. adott esetben a közjegyző jogerős hagya-


29 tékátadó végzésének. A bejegyzésről szóló határozat legfeljebb azt a tényt igazolja, hogy a földhivatal a bejegyzési kérelemnek helyt adott. A bejegyzett jog létrejöttét pedig, a tulajdoni lap hitelesített másolata tanúsíthatja. A telekkönyvi rendszert így találták ki. 4. A számítógéppel vezetett ingatlan-nyilvántartás esetében a határozat megszületése és a kért jog bejegyzése a tulajdoni lapon időben egybemosódik. Ez a körülmény megtévesztő, de legalább is nem segíti elő a tisztán látást, a bejegyzésről szóló határozat valódi tartalmának kutatásánál. A számítógépen dolgozó ügyintézőnek a benyújtott okiratok alapján kialakul egyfajta meggyőződése a kért jog bejegyezhetőségéről, majd, ha úgy látja, hogy a bejegyzés megengedhető, ennek megfelelően cselekszik tovább, nyomban végre is hajtja a saját döntését. A végrehajtás abból áll, hogy az ügyintéző a bejegyezhetőségről kialakult meggyőződésének megfelelően, a bejegyzés szövegét rászerkeszti a számítógépes tulajdoni lapra. A történések időbeni összemosódása miatt nem is érzékelhető, hogy itt két mozzanatból álló hatósági cselekvésről van szó, nevezetesen, a bejegyzés iránti kérelem eldöntéséről és a döntésnek megfelelő végrehajtásról. Ha a földhivatal helyt adott a kérelemnek, a bejegyzésről szóló határozat megszövegezése nem is tér ki külön a bejegyzés iránti kérelem tárgyában hozott földhivatali döntésre ( pl. úgy, hogy „ XY. tulajdonjog bejegyzés iránti kérelmének helyt adok…”). A határozat közvetlenül a végeredményt közli, azt, hogy a földhivatal milyen jogot jegyzett be, kinek a javára a tulajdoni lapra (pl. „XY. javára a tulajdonjogot bejegyeztem…”). Ha bejegyzési határozatként a tulajdoni lap másolata szolgál, a kérelmező magától értetődően, akkor is csak a tulajdoni lapon látható végeredményről értesül. Ha a kért bejegyzés rákerült a tulajdoni lapra, ez értelemszerűen azt jelenti, hogy a földhivatal helyt adott a bejegyzés iránti kérelemnek. A bejegyzési határozat valódi tartalmának megállapítása ily módon nem nélkülözheti a számítógépes munka mozzanatok elemzését. A fentiekhez, azt is hozzá lehet még tenni, hogy maga a bejegyzés sohasem várja meg a bejegyzési határozat jogerőssé válását, a bejegyzés már rajta van a tulajdoni lapon, amikor a határozatot az érdekeltek kézhez kapják. A jogerő bevárása az ingatlanok forgalmát teljesen gúzsba kötné, ugyanakkor értelmetlen lenne, hiszen láthattuk, hogy a határozat, ellentétben a hatósági ügyekben hozott közigazgatási határozatokkal, nem keletkeztet jogot. A jog keletkezése független a határozattól. 5. Mivel a határozat és a bejegyzés időben együtt „mozog”, egymásra következnek, elvileg, a határozat szövegén végrehajtott minden nemű változtatást a bejegyzés szövegén is át kellene vezetni. Ez csupán formai megközelítés, de már csak emiatt is úgy kell a határozat elleni jogorvoslatot felfogni, mint amelyik nem csak a határozatot, hanem egyben a tulajdoni lapon lévő bejegyzést is célba veszi. Ezért azután a bejegyzési határozat ellen benyújtott jogorvoslatot is csak arra a jogra tekintettel szabad elbírálni, aminek a bejegyzését a tulajdoni lapra a jogorvoslattal megtámadott határozat tette lehetővé. Ez mit jelent?

2 0 1 0.

2.

s z á m

30 Röviden azt, hogy a bejegyzés megengedéséről szóló határozatot abban az esetben szabadna visszavonni, ha egyidejűleg lehetőség volna magát a bejegyzést is kitörölni a tulajdoni lapról. Ugyanígy, a bejegyzési kérelemnek helyt adó határozaton csak abban az esetben lehetne módosításokat elvégezni, ha ezek a módosítások magán a bejegyzésen is megjelenhetnének. A bejegyzést azonban a földhivatal a tulajdoni lapról nem törölheti ki, és azon nem is módosíthat. Ne feledjük el, hogy olyan jogról van szó, amely a bejegyzés által a tulajdoni lapon nyilvánosságot kapott, és ezért arra jóhiszeműen további jogot alapíthattak. Ezért azután, sem a bejegyzési kérelemnek helyt adó határozat módosítása, sem pedig e határozat visszavonása nem lehetséges, tekintettel arra, hogy magának a bejegyzésnek, mind a saját hatáskörben történő módosítását, mind pedig a visszavonását kizártnak lehet tekinteni. Az Inytv.54.§-ának (3) bekezdésében foglalt rendelkezés a bejegyzési kérelemnek helyt adó földhivatali határozata tekintetében (módosítás, visszavonás lehetősége) teljességgel ellentétes az Inytv.4.§ és 5.§-aival, amelyek a nyilvánosság és a közhitelesség alapelveit rögzítik. 6. A bejegyzések állandóságát a bejegyzés alapjául szolgáló okiratokban (pl. adásvételi szerződésben) meghatározott jogviszonyok utólagos alakításának lehetősége is befolyásolja. A tulajdoni lapra bejegyzett jog, jogi jelentőségű tény sorsa nem függetleníthető magától az okirattól, amelynek alapján ezeket a tulajdoni lapra bejegyezték. Ez annak ellenére így van, hogy a bejegyzés iránti kérelem elbírálásáról szóló földhivatali határozat a bejegyzés alapjául szolgáló anyagi jogviszonyok létezését és érvényességét csak a kérelem teljesíthetőségének előkérdéseként ítéli meg, ami korántsem jelenti e jogviszonyok minősítését, kötelező megállapítását. A bejegyzés iránti kérelem elbírálása során a földhivatal a bejegyzés alapjául szolgáló okiratban foglaltakat kizárólag azzal a céllal tekinti át, hogy felfedezze az okirat nyilvánvaló, azaz magából az okirat tartalmából kiderülő, vagyis minden különösebb vizsgálat nélkül szembeötlő esetleges érvénytelenségét (pl. a megállapodás szerint belföldi jogi személy termőföld tulajdont szerezne). Amikor a földhivatal az okirat tartalmát a nyilvánvaló érvénytelenség szempontjából áttekinti, nem jár utána valamennyi ténynek, nem nyomoz, az okirat tartalma alapján legfeljebb csak következtet a bejegyzés alapjául szolgáló jogviszonyok anyagi jogi helyzetére. Így azután a földhivatalnak a bejegyzési kérelem tárgyában hozott határozata nem eredményez kötöttséget, nem jelenti a bejegyzés alapjául szolgáló jogviszonyok kötelező megállapítását sem. Ezt a döntést csupán a bejegyzés esetleges anyagi jogi akadályai tekintetében az okirat tartalmából szerzett futó benyomások alakítják. Ebből ugyanakkor annyi azért következik, hogy a bejegyzés alapjául szolgáló anyagi jogviszonnyal kapcsolatos kifogásokat (pl. a szerződés érvényességének vitatása) nem lehet a bejegyzési kérelemnek helyt adó határozat elleni jogorvoslat előterjesztése útján érvényesíteni. Már csak azért sem, mert a földhivatal a bejegyzésről szóló határozatát nem arra a meggyőződésére alapította, hogy a szerződő felek közötti alapjogviszony feltétlenül érvényes,


31 hanem csupán arra, hogy az nyilvánvalóan nem érvénytelen. A helyt adó határozat tehát egyfajta véleményt ugyan hordoz, kifejez, de az nem jelent az anyagi jogviszonyok kifogástalanságára vonatkozó kötelező ítéletet. Joggal mondhatná a földhivatal: „kéretik a határozatomon olyat nem számon kérni, amit az nem állít”. 7. A bejegyzés alapjául szolgáló okirat érvénytelensége főként anyagi jogi kérdés, amelynek megállapítása kizárólag akkor megengedett a földhivatal és a peren kívül eljáró bíróság számára is, ha az érvénytelenség nyilvánvaló. Egyéb esetben a tulajdoni lapra felkerült bejegyzéseket a bejegyzés alapjául szolgáló okirat feltételezett anyagi jogellenessége okából visszaható hatállyal már csak peres úton, a bíróság töröltetheti ki onnan, hiszen minden ilyen törléssel egy előző nyilvántartási bejegyzés állna vissza. A törléshez, a törlendő bejegyzés alapjául szolgáló okiratban foglaltakat, azaz rendszerint a felek szerződését, visszaható hatállyal kellene megszüntetni. Ehhez nem elegendő a bejegyzésről szóló határozatot megtámadni. Jogok törlését a tulajdoni lapról, az egészen kivételes esetektől eltekintve (pl. olyan jogot jegyeztek be a tulajdoni lapra, ami nem bejegyezhető: haszonbérlet), normál esetben csak bírósági ítélet rendelhet el, eltekintve most a felek megegyezésétől, de az nem ide tartozó kérdés. Így azután az alapul szolgáló jogviszony anyagi jogi helyzetét érintő okból a bejegyzéshez csak az alapul szolgáló okirat (szerződés) érvényességét perben felülbíráló bíróság nyúlhat hozzá. Többek között az Inytv.ben szabályozott törlési per lehet az a jogorvoslati, egyben perorvoslati eszköz, ami az ügyfél anyagi jogainak a védelmére szolgál, amennyiben azok a bejegyzés által sérültek. Az Inytv. 30.§-ának (1) bekezdése a tulajdonjogra fókuszálva külön ki is emeli, hogy a tulajdonjog bejegyzésének törléséhez és az eredeti ingatlan- nyilvántartási állapot vis�szaállításához „hatósági határozat” szükséges. A rendelkezés helyesen „bírósági határozatot” követel, csak kodifikációs hiba folytán az Inytv. 26.§ának (8) bekezdése a bírósági határozat megjelölést, eléggé el nem ítélhető nagyvonalúsággal, besöpörte a „hatósági határozat” gyűjtő fogalma alá. Az eredeti nyilvántartási állapot visszaállítása egyenlő a tulajdoni lapra bejegyzett tulajdonjog visszaható hatályú törlésével. Így lehet csak újra feléleszteni az előző tulajdonjogi bejegyzést. Ezt csak bíróság teheti meg, kivéve a szerződés felbontását, az attól történő elállást, vagy a szerződés jövőbeni megszűntetését. Ezek azonban már újabb, rangsorban is további, ingatlan-nyilvántartási ügyek. 8. Láthattuk, hogy az ingatlan-nyilvántartást illetően, helytelenül a bejegyzésről szóló határozatnak tulajdonított érdemi, ügydöntő, azaz „jogot gyártó” hatály következménye – többek között – az a látszat, hogy nincs akadálya olyan kifogások előterjesztésének sem e határozat ellen, amelyek valójában a tulajdoni lapra bejegyzett jog ellen, annak törlésére, visszaható hatállyal történő módosítására irányulnak. (A bejegyzett jogon természetesen a feltüntetett tényeket is értjük). A téves megközelítés teljesen figyelmen kívül hagyja továbbá, hogy a fellebbezés, illetőleg a másodfokú földhivatali határozat ellen lehetséges bírósági jogorvoslati kérelem

2 0 1 0.

2.

s z á m

32 valójában csak az ingatlan-nyilvántartási állapotnak és a benyújtott okiratoknak, valamint a bejegyzés szabályainak meg nem felelő elintézés ellen irányulhat. Semmi többre! Ennyiben lehet az ingatlan-nyilvántartási határozat jogsértő. Csak ezeknek az orvoslása a megengedett a közigazgatási hatósági eljárásban. A tulajdoni lapon lévő bejegyzéseket, és a bejegyzés alapjául szolgáló okiratokat érintő kifogások rendezése, bírósági hatáskör.

A nagyobb beleérzés igénye Befejezésül, részben szó szerint idézzük a következőket a telekkönyvi rendtartás egyik korabeli magyarázatából (szerzői: Sági – Kéri – Rojcsek): „Finom érzék és nagy jogi művészet” szükséges nemcsak ahhoz, hogy valaki a telekkönyvet vezesse, hanem ahhoz is, hogy valaki „a telekkönyv vezetését előírja”. Ehhez adalékként némi nagyvonalú jogtörténet, amelynek tanulságai intelemként is felfoghatók. Az ingatlanok nyilvántartására vonatkozó adott jogintézmény (jegyzék, kimutatás stb.) és az annak vezetésére szolgáló eljárás sehol sem ötletszerűen alakult ki. Az intézmény fejlődését mindenütt az ingatlanok tulajdonjogának megszerzésére vonatkozó polgári jogi igények, a tulajdonszerzésnek az adott országban érvényesülő módjai alakították. Voltak országok, (pl. hazánk), ahol az adott jogintézmény a német, osztrák, svájci területeken kialakult történelmi mintákat követte. A másutt bevált intézmények átvételét az ottani polgári jogi berendezkedés hasonló alapokon nyugvó meghonosítása tette lehetővé. Az un. telekkönyvi típusú nyilvántartások jellegzetességeinek kialakulásában, kezdetben az a szükségszerűség játszotta a főszerepet, hogy a bejegyzés által jogosultak védelmet kaphattak a könyvön kívül bekövetkező elidegenítés, megterhelés, elzálogosítás, a követelések engedményezése stb. ellen. Ennek az igénynek volt köszönhető a bejegyzési elven nyugvó szabályozás kialakulása. Az elv eleinte abban öltött testet, hogy az adott könyvbe be nem jegyzett jogügyletek az oda bejegyzett harmadik személyekkel szemben hatálytalanok voltak.(Ez az elv később, a polgári jog szerinti jogkeletkeztető hatály telekkönyvi megfelelőjévé vált). A következő fejlődési fokozat kialakulásának indítéka az volt, amikor a joggyakorlat elismerte, hogy az ingatlanokra vonatkozó jogok telekkönyvön kívül is létrejöhetnek, mégpedig mindenkire kiterjedő dologi joghatállyal (pl. elbirtoklás). Ez a tény volt az un. bizalmi alapelv (a bejegyzések iránti bizalomról van szó) kialakulásának a szálláscsinálója abban az értelemben, hogy a szabályozás során ilyen alapelv biztosan nem kristályosodhatna ki, ha az ingatlanra vonatkozó jogok könyvön kívüli keletkezése kizárt és emiatt a könyv szerinti állapot eltérése a valóságtól elő sem fordulhat. Ez esetben ugyanis a „lekönyvelt” jogi helyzet utóbb nem válhat helytelenné egy olyan jog miatt, ami a könyvön kívül jött létre. (A bizalmi alapelv nálunk a telekkönyvi jogban, nem egy elterjedt elnevezés). A bizalmi elvet megtestesítő jogi szabályozás lénye-


33 ge ugyanúgy, mint eleinte a bejegyzési elvé, a jogszerző védelme, fűszerezve a jogszerző jóhiszeműségének követelményével. Közelebbről, az ingatlanra vonatkozó dologi jog megszerzőjének a joga megtámadhatatlanná válik abban az esetben, ha kiderül, hogy az a bejegyzés, aminek a helyességében és hiánytalanságában jóhiszeműen megbízott, hibás, meghaladott, vagy hiányos volt. Mivel pedig megbízni a legteljesebb mértékben akkor lehet a „lekönyvelt” jog valódiságában, ha azt maga a bejegyzés hozta létre, ezzel, idővel elérkezünk a jogügylettel létrejövő jogoknál, a bejegyzés konstitutív hatályához. A dióhéjban vázoltakon keresztül mindössze érzékeltetni szerettünk volna egy fejlődési folyamatot, amelynek eredményeként az un telekkönyvi típusú nyilvántartások megszülettek. Látható ebből, hogy egy szerves folyamatról van szó, egymással összefüggő fejlődési fokozatokkal, amelynek lépcsőfokai koránt sem ötletszerűen, szubjektív jogalkotói elhatározások sorozataként következnek egymás után. Ettől a gyökértől a mai ingatlan-nyilvántartási eljárás sem szakadhatna el akkor sem, ha annak gondozása most már közigazgatási hatáskörré vált. Ennek a ténynek ugyanakkor nagyobb óvatosságra és több beleérzésre kellene indítania a jogszabályok mai szerkesztőit. Dr. Jójárt László

2 0 1 0.

2.

s z á m

34

A nemzetközi megállapodások közti ellentmondások problematikája a felülhitelesítések tekintetében Korábbi cikkeim alapján képet alkothattunk arról, milyen egyezmények alapján határozhatjuk meg egyes külföldi okiratok magyarországi alkalmazhatóságát, avagy hogyan tudjuk leginkább elérni egy külföldi felhasználásra szánt okiratnál, a célzott joghatás külföldön történő kiváltására alkalmas legyen. Leszögezhető, hogy valamely külföldi elemet tartalmazó jogügyletben az első és legfontosabb kérdés az alkalmazandó jog meghatározása. (hatványozottan igaz ez a hagyatéki eljárásra). Jelen problémakör esetében, azaz a külföldi felhasználású okiratok, vagy a belföldi használat céljából készült külföldi okiratok vizsgálata kapcsán már adott az alkalmazandó jog, hiszen a célzott jogügyletből fakadóan az alapeljárás által determinált normarendszerbe illeszkedik bele. A fent hivatkozott normarendszer elsősorban a felhasználási ország normarendszere, másodsorban a felhasználási és a kibocsátási ország közötti bilaterális nemzetközi egyezmény norma szintű integrációja, míg harmadsorban, olyan a belső jogrendbe integrált multilaterális egyezmény, amelynek mind a felhasználási, mind a kibocsátó ország részese. A probléma abból ered, ha a második és a harmadik lépcső jogszabályait eredeztető egyezmények között ellentmondás van. Ez a probléma nem új keletű, hiszen a nemzetközi egyezmények palettája egyébként igen színes. Ebből következően létrehozataluk történjék bármilyen gondosan is, a résztvevő országok néha teljesen ellentétes jogrendje, vagy már érvényben lévő egyezményei óhatatlanul ellentmondásokat indukálhatnak. Egy másik oka a kérdéses eltérések kialakulásának az, hogy míg egy adott nemzet törvényének létrehozatalakor csupán jogi és esetlegesen politikai szempontokat kell a jogalkotónak figyelembe venni, úgy a nemzetközi egyezmények létrejöttekor egy harmadik és esetlegesen a másik kettőnél szignifikánsabb diplomáciai szempont is irányadó, mint


35 figyelembe veendő tényező. Nyilvánvaló, hogy egy többoldalú nemzetközi egyezmény esetében már az is gondot jelent, hogy a részvevő államok egymás közötti diplomáciai kapcsolatai nem azonosak, ráadásul ha ezen tény mellett még az érvényben lévő kétoldalú jogsegély-megállapodásokra is tekintettel kell lenni, az igencsak megnehezíti a szövegezők munkáját.

Lássuk hát, hogy minket, jogalkalmazókat mennyiben érintenek a fentiek, a közjegyzői eljárásban Korábbi cikkemben érintőlegesen foglalkoztam a Magyar és az Olasz köztársaság között fennálló egyezmények ellentmondásosságával, de azon túl, hogy a problémát felvázoltam és egy opcionális megoldást javasoltam a gondolatmenetet nem tüntettem fel. Az eset ismertetése azért is lényeges, mert hasonló ügyben megoldási útmutató lehet, továbbá vizsgálata során számos általános jellegű következtetés vonható le a témával kapcsolatban. A Magyar Népköztársaság és az Olasz Köztársaság között Budapesten, az 1977. évi május hó 26. napján aláírt, a kölcsönös polgári jogsegélyről szóló egyezményt kihirdető 1981 évi 11. törvényerejű rendelet 18. cikke kimondja, hogy: „Az egyik Szerződő Fél erre illetékes hatósága által ügykörén belül a megszabott alakban kiállított vagy hitelesített és hivatalos pecséttel ellátott iratoknak a másik Szerződő Fél területén való felhasználásához diplomáciai vagy konzuli felülhitelesítésre nincsen szükség.” Mindazonáltal mind Olaszország, mind hazánk részese az 1973. évi 11. törvényerejű rendelettel kihirdetett, a külföldön felhasználásra kerülő közokiratok diplomáciai vagy konzuli hitelesítésének (felülhitelesítésének) mellőzéséről Hágában, az 1961. október 5. napján kelt egyezmények. Az egyezmény alapján mindegyik szerződő állam mentesíti a felülhitelesítés kötelezettsége alól azokat az okiratokat amelyek az egyezmény hatálya alá esnek (a közjegyző által kiállított okiratok ilyenek), azzal, hogy esetükben egy csekélyebb fokú „egyszerűsített” hitelesítési forma is elegendő (de ez a csekélyebb forma viszont előírt!) ami az okirat származása szerinti ország illetékes hatósága által kiállított tanúsítvány (Apostille). Az Apostille egyezmény meg is határozza, hogy felülhitelesítésnek azt az alakiságot tekinti, amellyel az okirat felhasználása szerinti ország diplomáciai vagy konzuli tisztviselője igazolja az aláírás vagy az okiraton lévő pecsét vagy bélyegzőlenyomat valódiságát, és az aláíró személy minőségét. Láthatjuk tehát, hogy ellentmondás van a két egyezmény között, mert míg 1973ban a két ország már lehetőséget teremtett a diplomáciai felülhitelesítés egymás közti mellőzésére bizonyos esetekben egy Apostille tanúsítvány ellenében, úgy 1977-ben olyan kétoldalú egyezmény került aláírásra ami ugyancsak a diplomáciai vagy konzuli felülhitelesítést teszi mellőzhetővé.

2 0 1 0.

2.

s z á m

36

Mi a teendő ilyenkor? Elsősorban ajánlatos a kapcsolódó tájékoztatók/jogszabályok áttekintése - a 8001/2001-es IM tájékoztató Olaszországot azon országok közé sorolja, akikkel szemben az Apostille egyezmény nem kerül alkalmazásra, mert kétoldalú megállapodás áll fenn vele. Ebből, az az általános következtetés vonható le, hogy amennyiben egy adott országgal kétoldalú egyezmény áll fenn akkor ezen tekintetben a kétoldalú egyezmény alkalmazandó az Apostille egyezmény helyett! Esetileg helyesen fogalmaz ugyan a fentiek szerint az IM tájékoztató az Apostille egyezmény Olaszország tekintetében történő mellőzhetőségéről, de általánosságban véve az indokolása helytelen, mert nem azért nem kerül alkalmazásra az Apostille egyezmény az adott országgal mert kétoldalú megállapodásunk van vele, hanem azért, mert a kétoldalú egyezményben előírt felülhitelesítés alóli mentesség enyhébb szabály, mint az Apostille egyezmény előírásai. Az Apostille egyezmény 8. cikke pedig kimondja, hogy amen�nyiben olyan egyezmények vannak hatályban két vagy több szerződő állam között, amelyek felülhitelesítési kötelezettséget írnak elő - ezt az Apostille egyezmény módosítja, de csak akkor, ha az előírt szabályok szigorúbbak a hivatkozott másik egyezményekben. Indokolt az Apostille egyezmény szövegének vizsgálata is miszerint: A 3. cikk a hitelesítési tanúsítvány mibenlétének meghatározását követő bekezdésében kimondja, hogy az egyezmény által előírt tanúsítványt nem lehet megkívánni, ha akár az okirat felhasználása szerinti állam törvényei, vagy más jogszabályai, vagy az ottani gyakorlat, akár két vagy több szerződő állam közötti megállapodás az említett alakiságot nem kívánják meg, azt egyszerűsítik, vagy az okirat felülhitelesítésétől eltekintenek. A fenti bekezdés alapján tehát az Apostille egyezmény, mint multilaterális megállapodás azon értelemben, ha a benne előírtnál enyhébb szabályok kerülnek alkalmazásra, az egyes országok közötti más multilaterális, vagy bilaterális egyezmények, az országok törvényei vagy más jogszabályai sőt, még az egyes országok jogalkalmazásában fennálló gyakorlatnál is hátrébb kerül az alkalmazás tekintetében. Lényeges, hogy az Apostille egyezmény alkalmazása (azaz a benne előírtaknál nem szigorúbb felülhitelesítési követelmények támasztásának igénye) kötelező erejű - a normaszövegből adódóan - azon államok tekintetében, amelyek részesei és egyébként szigorúbb követelmények állnak fenn esetükben a felülhitelesítésekkel kapcsolatban. Tanulságos tehát, hogy míg a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. törvényerejű rendeletet (tehát egy hazai, belső jogszabályt) nem lehet alkalmazni olyan kérdésekben amelyet nemzetközi szerződés szabályoz, addig az Apostille egyezménynél ami egy multilaterális nemzetközi szerződés, bizonyos esetekben még a nemzeti jogalkalmazási gyakorlat is erősebb lehet. Visszatérve Olaszország esetére, számításba kell vennünk az érem másik oldalát is, azaz bár jogilag helytálló a jogsegélyegyezmény szövegezése, tehát a kívánt eredményt, vagyis az Apostille alóli mentesség biztosítását eléri. Logikailag azonban, továbbá figyelembe véve számos más (mondhatni valamennyi) országgal fennálló jelenleg is hatályos nem-


37 zetközi megállapodásunkat a tárgykörben, megállapítható, hogy amennyiben a szerződő felek a felülhitelesítés alóli teljes mentességet kívánják egymás részére biztosítani, akkor konkrétan az kerül bele az általuk megkötött egyezmény szövegébe. Olaszország esetében azonban kifejezetten a diplomáciai felülhitelesítés alól mentesíti a két szerződő fél egymás okiratait, teljes tudatában annak, hogy a szerződő felek már egy más fajta hitelesítési formát előíró egyezménynek is részes felei. Ebből következtetve és az Apostille egyezmény korábbi megkötésére tekintettel is nyilvánvaló, hogy a későbbi kétoldalú egyezmény célja az Apostille egyezmény még mindig összetettebb tanúsítási formájának elengedése, azonban talány, hogy akkor miért nem ez került bele szó szerint az egyezmény szövegébe, mint ahogyan az megtörtént számos - nálánál korábbi és későbbi - egyezmény esetében. A hivatkozott jogsegélyegyezmény és az Apostille egyezmény közötti időbeli különbség nem segít a megoldás felfedésében, mivel ugyanúgy eltántoríthatja a jogalkalmazót mind az előbbi, mind jelen érvelés elfogadásától.

A nemzetközi és a közösségi jog segítségül hívása A kérdésben történő megnyugtató állásfoglaláshoz ajánlott a nemzetközi szerződéseket azok nemzetközi és közösségi jogforrási minőségében is számításba venni. Ez meghatározó a nemzeti joghoz valamint egymáshoz mért viszonyaik megértése tekintetében. A közösségi jog általános normáit megelőzik az egyes tagállamok között létrejött „speciális” egyedi és eseti egyezmények, amennyiben nem helyezkednek szembe az általános jogelvekkel. A nemzetközi jogban azok az egyezmények, melyek egy speciális területet szabályoznak, mint az adott ország egy specifikus jogszabálya, a többi rendelkezést megelőzik, míg vannak olyan nemzetközi megállapodások is, amelyeket a szerződő államoknak saját jogszabályaik helyére kell beépítenie. Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy valamely nemzetközi egyezményt megkötő államok tekintetében az aláírt egyezmény szabályrendszere mindenképp kötelező. Az ellentmondás a hazai jogban a belső jogszabályok közti ellentmondások feloldásának mintájára kezelhető, hiszen kihirdetése által a nemzetközi egyezmény a belső jog része lett.

Egy másik probléma Érdekes kérdés azonban, hogy mi a helyzet akkor, ha valamely ország hatóságai mégis megkövetelik az Apostille-t olyan kétoldalú megállapodás ellenére, ami mindennemű felülhitelesítés mellőzését egyértelműen biztosítja. (Ilyen országok például Románia, vagy Ciprus). Itt azt lehet vizsgálni, hogy az adott hatóság mely egyezmény rendelkezéseit

2 0 1 0.

2.

s z á m

38 sérti meg azzal, hogy mégis megköveteli egy szigorúbb hitelesítési forma alkalmazását. A válasz egyszerű, elsősorban a kétoldalú egyezmény rendelkezéseit, másodsorban pedig azon belső nemzeti norma rendelkezéseit, ami az adott egyezményt a nemzeti jogba integrálta. Következésképpen a jogorvoslati rend is ennek megfelelően alakul. Sajnos azon okiratok esetében amelyekkel mi találkozhatunk eljárásunk során, szinte mindig alapkövetelmény a határidők betartása és az ügy mielőbbi érdemi befejezése. Ezért, bár a jogorvoslati lehetőség véleményem szerint megvan, de mégsem érdemes élni vele. Úgy gondolom azonban, hogy amennyiben akár egy próbaperből eredően is, de bírósági határozatok születnének a témában, az mindenképpen előremozdítaná jelenlegi - helyenként téves - gyakorlat jogszabályokhoz idomulását. Jelentős adalék a témával kapcsolatban, hogy a nemzetközi magánjogi törvényerejű rendelet 29.§ (2) bekezdése és a 30.§ kimondja, hogy amennyiben az egyoldalú jognyilatkozatok (esetünkben meghatalmazások, képviseleti jogok utólagos elismerései, tanúsítványok) alaki okokból nem érvényesek, a bíróság azokat érvényesnek tekinti (tehát nem alternatíva hanem előírás) amennyiben az eljáró bíróság államának, vagy annak az államnak a joga szerint érvényes, amelynek a területén kötötték, vagy ahol a célzott joghatásoknak be kell állniuk. Igaz, hogy a törvényerejű rendeletet felülírják a nemzetközi egyezmények, de esetünkben az Apostille-t megkövetelő hatóság magát a bilaterális egyezményt kérdőjelezi meg, így hazánkban erre is alappal lehet hivatkozni. Külföldi országokban pedig marad az ismert szövegű egyezményt kihirdető belső normára történő hivatkozás lehetősége.

Összegzés Mindezek alapján megállapítható hogy a korábbi cikkemben foglaltaktól eltérően Apostille Olaszországból nem indokolt mert több érv támasztja alá a megkövetelés mellőzhetőségét, mint magát a megkövetelhetőséget. Következtetés továbbá, hogy a nemzetközi magánjogi törvényerejű rendelet mint belső jogszabály, a nemzetközi egyezmények alkalmazhatóságát helyezi előtérbe, amelyek (mint esetünkben az Apostille egyezmény) saját magukat bizonyos esetekben ugyanakkor háttérbe szoríthatják visszautalva akár joggyakorlati szintre is az eljárás szabályrendszerének forrását. Ennek következtében előállhat azon furcsa helyzet, hogy egy hazánk belső jogszabálya helyett, egy nemzetközi szerződésre történő kereszt-utaláson át a joggyakorlat érvényesül valamely eljárásban. Így tehát a nemzetközi egyezmények saját magukban hordozzák azt, hogy meddig terjed a hatályuk, teljes szövegük értelmezése ezért elengedhetetlen. Megállapítást nyert továbbá az is, hogy az Apostille egyezményben hivatkozott tanúsítvány kiállítása bár jogilag igen, de terminológiailag nem felülhitelesítés, hanem, mint ahogyan a neve is mondja egy nemzetközi tanusítvány. Dr. Máté Viktor


39

A közjegyzői gyakorlatot érintő jogi esetek A Legfelsőbb Bíróság öröklési jogi gyakorlatából A részleges tartást biztosító öröklési szerződés és a gondozási szerződés elhatárolása (Ptk. 655. §) A felperes keresetében F. I. örökhagyó és az alperes között 2001. március 21. napján létrejött öröklési szerződés érvénytelenségének megállapítását kérte annak színleltségére hivatkozással [Ptk. 207. § (4) bekezdés)], ezért a hagyatékot a felperesnek, mint törvényes örökösnek kérte átadni. Álláspontja szerint az örökhagyó tartásra nem szorult, az alperes tényleges tartás jellegű szolgáltatást nem nyújtott a részére, csekély összegű jövedelmére tekintettel erre valós lehetősége nem is volt. Az alperes érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult, védekezése szerint a szerződésben vállalt tartást részben pénzben, részben természetben nyújtotta az örökhagyó részére. Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes és néhai F. I. között K.-n 2001. március 21. napján kötött öröklési szerződés érvénytelen. Megállapította, hogy a felperes, mint törvényes örökös a tételesen felsorolt hagyatéki vagyon tulajdonjogát megszerezte. Az elsőfokú bíróság az alábbi - a jogvita elbírálása szempontjából jelentős – tényeket állapította meg. A felperes édesapja: F. I. örökhagyó és az alperes édesanyja között élettársi kapcsolat állt fenn. Az örökhagyó és az alperes között K.-n 2001. március 21-én öröklési szerződés jött létre, amelyben az alperes arra vállalt kötelezettséget, hogy az örökhagyót élete végéig eltartja, igény szerint ellátja élelemmel, fűtéssel, világítással, mosással, vasalással, lakását tisztántartja, betegsége esetén ápolja, gyógyíttatja, halálakor pedig vallásának megfelelően eltemetteti. A tartást az örökhagyó szerződés-kötéskori lakásán volt köteles teljesíteni azzal, hogy az örökhagyó a nyugdíjával szabadon rendelkezhetett. A tartás havi ellenértékét nem jelölték meg. Az örökhagyó e tartás fejében a perbeli ingatlanon fennálló 1/2 tulajdoni illetőségét, ingóságait, továbbá készpénzvagyonát és követeléseit ruházta át az alperesre. Az ingatlanra elidegenítési és terhelési tilalom került bejegyzésre. Az alperes munkaviszonyának megszűnését – 2001. január – követően egy évig

2 0 1 0.

2.

s z á m

40 munkanélküli volt, majd rokkantnyugdíjasként havi 27.388 forint nyugellátásban részesült, amelynek összege 2006. évre 36.479 forintra emelkedett. 2005. szeptemberéig élettársi kapcsolatban élt. Az élettársával közösen végzett idénymunkából származó jövedelmére vonatkozó adat nem ismert. Az örökhagyó 2002. évben havi 46.827 forint nyugellátással rendelkezett, amely 2006 évre 65.829 forintra emelkedett. Az alperes az örökhagyónál a házkörüli munkálatokat végezte el, és segített a bevásárlásban. A szerződéskötés időpontjában az örökhagyó jó egészségi állapotban volt, szoros ápolásra nem szorult, egészségi állapota csupán élete utolsó félévében romlott meg, halálát megelőzően két héttel kórházba került, 2002. április 24. napján elhunyt. A közjegyző végzésével az örökhagyó hagyatékát ideiglenes hatállyal az alperesnek adta át szerződéses öröklés jogcímén. Az elsőfokú bíróság indokolásának jogi okfejtése szerint puszta gondozás, illetve gondviselés ellenében öröklési szerződés érvényesen nem köthető. Az ítélkezési gyakorlatban ismert részleges tartás abban az esetben valósul meg, ha az öröklési szerződés gondozási, ápolási eleme jelentősebb, mint a szerződéses örökös saját jövedelméből – vagyonából – való tartás. Abban az esetben, ha ez utóbbi elem teljesen hiányzik, azaz a szerződéses örökös kizárólag az örökhagyó vagyonából tartja el az örökhagyót, az öröklési szerződés nem felel meg a Ptk. 655. § (1) bekezdésében foglaltaknak és az a Ptk. 207. § (4) bekezdése értelmében mint színlelt szerződés érvénytelen, míg a színlelt szerződéssel leplezett halál esetére szóló gondozási szerződés a Ptk. 200. § (2) bekezdésébe ütközik, és ez okból ugyancsak érvénytelen. A lefolytatott bizonyítási eljárás eredményeként arra a következtetésre jutott – figyelemmel az alperes által igazolt vagyoni és jövedelmi viszonyaira is -, hogy az alperes nem rendelkezett olyan anyagiakkal, amely alkalmas lett volna az örökhagyó eltartására, a szerződésben foglalt kötelezettségének egyébként sem tett eleget. A bizonyítékokat mérlegelve megállapította, hogy a felek szándéka gondozási jellegű szolgáltatásra irányult, ezért a szerződés - a Ptk. 655. § (1) bekezdésében foglalt feltételek hiányában - érvénytelen. Ebből következően az örökhagyó hagyatéka a felperest törvényes öröklés jogcímén megilleti, azon a felperes tulajdonjogot szerzett. Az alperes által benyújtott fellebbezés folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, a keresetet elutasította. A lefolytatott bizonyítási eljárás adatait felülmérlegelve arra a következtetésre jutott, hogy az örökhagyó akarata egyrészt arra irányult, hogy az alperes őt a szerződés szerint és igényeinek megfelelő tartásban részesítse, másrészt ennek ellenében halála esetére az alperest vagyoni juttatásban kívánta részesíteni. Önmagában az a körülmény, hogy a természetbeni tartás nagyobb hangsúlyt kap a pénzbeli tartással szemben, nem eredményezi az öröklési szerződés érvénytelenségét, színlelt voltának megállapíthatóságát. Utalt arra, hogy az örökhagyó és az alperes közötti rokoni kapcsolat hiányában az alperes által végzett tartási jellegű szolgáltatások nem értékelhetőek a családi kapcsolaton alapu-


41 ló tartás körében, így a felperes erre vonatkozó hivatkozását – miszerint az alperes által nyújtott szolgáltatás a közeli hozzátartozók közötti szokásos mértéket nem haladta meg – nem találta alaposnak. Az a körülmény pedig, hogy az alperes nem biztosított az örökhagyó részére teljes körű tartást – amit az örökhagyó nem is igényelt – nem adhat alapot az öröklési szerződés érvénytelenségének megállapítására, az esetleges szerződésszegés következményeként a szerződés megszüntetésének van helye, amely iránt az örökhagyó terjeszthetett volna elő kereseti kérelmet. A jogerős ítélet ellen a felperes élt felülvizsgálati kérelemmel, amelyben annak hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte. Részletesen kifejtett indokai szerint a jogerős ítélet sérti a Ptk. 655. § (1) bekezdésében foglaltakat, a bizonyítékok okszerűtlen mérlegelésével megállapított tényállásra alapított döntés téves. A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet alaptalannak találta, amit a következőkkel indokolt. A per adatai nem igazolták a felperes állítását, amely szerint saját jövedelméből egyáltalán nem járult hozzá az örökhagyó tartásához, részére csupán gondozást biztosított és az a segítségnyújtás, amit az édesanyjának és így szükségszerűen a vele együtt élő élettársnak nyújtott, nem értékelhető tartási, gondozási szolgáltatásként. Kétségtelen, hogy a Legfelsőbb Bíróság következetes ítélkezési gyakorlata szerint a puszta gondozás, gondviselés ellenében öröklési szerződés érvényesen nem köthető, ez a Ptk. 655. §-ának a jogintézmény céljával szembenálló, kiterjesztő értelmezése lenne. Ugyanakkor tény, hogy a bírói gyakorlat ismeri a részleges tartás fogalmát, amelyben a gondozási elemek dominálnak ugyan, de nem hiányzik teljesen a tartás anyagi fedezetének biztosítása, vagyis a szerződéses örökös saját jövedelméből, illetve vagyonából történő tartás. A felperes az eljárás során a Pp. 164. § (1) bekezdésében foglalt bizonyítási kötelezettsége ellenére nem bizonyította az alperesi állítás ellenkezőjét, vagyis azt, hogy az adott esetben a szerződéskötéskor teljes mértékben hiányzott az alperes részéről a tartás anyagi fedezetének biztosítása. A peradatok értékelése eredményeként kétséget kizáróan nem volt megállapítható, hogy az alperes kizárólag az örökhagyó vagyonából tett eleget tartási, gondozási kötelezettségének. Önmagában az a körülmény, hogy az örökhagyó rokkantnyugellátásban részesült, nem teszi érvénytelenné az öröklési szerződést. Ügydöntő jelentősége annak van, hogy a szerződő feleknek mi volt a szerződéskötéskori akarata, szándéka. A szerződésnek azon szövegezése, hogy a tartási szolgáltatást az örökhagyó igényei szerint állapították meg a szerződő felek, még nem alkalmas az öröklési szerződés színlelt voltának megállapítására. Az öröklési szerződések esetében is érvényesül a Ptk. 200. § (1) bekezdése szerinti szerződéses szabadság elve. A per adatai nincsenek ellentétben az alperes nyilatkozatával, mely szerint az örökhagyó jövedelméhez képest viszonylag csekélyebb saját jövedelméből is képes volt az örökhagyó tartását teljesíteni. Az adott esetben a szerződésnek a személyes tartás, gondoskodás jelentősebb eleme volt az eltartó saját vagyonából való tartásnál. Ugyanakkor mindebből kétséget kizáróan nem

2 0 1 0.

2.

s z á m

42 vonható le olyan következtetés, hogy az örökhagyó legalább részbeni eltartására az alperesnek valós lehetősége ne lett volna és a szerződés megkötésekor már előre láthatóan sem lehetett. A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság ítéletét – jogszabálysértés hiányában – hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv.I.21.973/2008/4. szám)

Az örökös felelősségének mértéke az örökhagyónak érvénytelen öröklési szerződés alapján nyújtott tartás ellenértékéért (Ptk. 679. §) A peres felek a 2003. december 6-án elhunyt M. J.-né I. rendű örökhagyó és a 2005. augusztus 3-án elhunyt II. rendű örökhagyó gyermekei. Az I. és II. rendű örökhagyók 1946. november 24-én kötöttek házasságot, amely az I. rendű örökhagyó halálával szűnt meg. Az örökhagyók a T. Sz. u. 26. szám alatti ingatlanban éltek 2003. novemberéig. Az ingatlan az I. rendű örökhagyó ingatlan-nyilvántartás szerinti kizárólagos tulajdonában állt, amelyet 1966. március 25-i bejegyzéssel öröklés jogcímén szerzett. A felperes a 70-es évek közepén kötött házasságot és szüleitől elköltözött, míg az alperes 1994-ig a t.-i házban lakott, a szülők részére a háztartási munkákban segítséget nyújtott. Ebben az időszakban az I. és II. rendű örökhagyó jó egészségi állapotban volt. 1994. májusában az I. rendű örökhagyó agyvérzést kapott, egészségi állapota megromlott, több hetes kórházi kezelése vált szükségessé, majd ezt követően a háztartási, ház körüli munkákban segítségre szorult. Hazakerülését követően a felperes látta el – hozzájuk kijárva - az ápolási, gondozási feladatokat. Az alperes elköltözése után a szülőket látogatta, de a ház körüli munkákban, eltartásukban, gondozásukban nem vett részt. A II. rendű örökhagyó 1996. őszén ugyancsak megbetegedett, több ízben kórházi kezelésen esett át. Az I. rendű örökhagyót 1997-ben, a II. rendű örökhagyót 2002-ben megműtötték, egészségi állapotuk ezt követően jelentősen leromlott. 1994-től a felperes és házastársa részt vettek a ház körüli munkák ellátásában, segítettek a kert művelésében, füvet vágtak, a ház karbantartást is elvégezték. Bevásároltak, amelynek költségeit az örökhagyók viselték. Az örökhagyókat az orvoshoz szállították. A felperes végezte a nagytakarítást, ablaktisztítást. Az örökhagyókra mosott, esetenként főzött vagy készételt vitt számukra. 1999. december 8-án az I. rendű örökhagyó a felperessel és házastársával a t.-i ingatlan 1/2 részére tartási szerződést kötött, melyben a felperes és házastársa mint tartásra kötelezettek vállalták, hogy a tartásra jogosultat és házastársát életük végéig szükségleteikhez mérten eltartják, gondozzák, ápolják, ruházzák és illően eltemettetik. Vállalták az ingatlan fűtés, telefon, víz és áramdíj költségeinek kiegyenlítését.


43 Az I. rendű örökhagyó kijelentette, hogy a tartásra kötelezettek a szerződésben részletezett szolgáltatásokat már 1994. májusa óta teljesítik, mert ezt megelőzően agyvérzést kapott és szükségessé vált a természetbeni tartása. A szerződő felek a tartási szerződést 1999. december 22-én megszüntették. 2001. július 18-án az I. és II. rendű örökhagyó és a felperes öröklési szerződést kötöttek, melyben az I. rendű örökhagyó mindkettejük tartása, gondozása, ápolása és eltemettetése ellenében ingatlana 1/2 részére a felperest nevezte örökösévé. A szerződésben rögzítették, hogy az eltartó 1994-től biztosítja az eltartottak részére a mosást, hétvégeken a főzést, a ház és udvar karbantartását, tüzelő beszerzését. A szerződésben a szolgáltatások ellenértékét havi 15.000 forintban határozták meg. Az öröklési szerződést okirati tanúk nem írták alá, az öröklési szerződés érvénytelen. A II. rendű örökhagyó a szerződéskötést megelőzően, 2000. június 7-én T.-n írásbeli magánvégrendeletet alkotott, amelyben a T., Sz. u. 26. szám alatti ingatlan 1/2 részét, a t.-i takarékszövetkezetben elhelyezett 311.278 forintot, valamint a b.-i szövetkezeti részjegyeit az alperesre hagyta, a felperest az örökségből kizárta. A II. rendű örökhagyó nevén a N. és Vidéke Takarékszövetkezetnél volt betéti követelése, amely 2007. január 2-án 503.935 forint kifizetésével megszűnt. Mindkét örökhagyó a b.-i szövetkezet tagjai volt. Szövetkezeti üzletrészeik után I. rendű örökhagyó 2002-ben 784.000 forintot, a II. rendű örökhagyó 1.057.000 forintot kaptak. 2003. novemberében az I. és II. rendű örökhagyók a felpereshez költöztek. A felperes elhelyezésükre egy külön szoba-konyha-fürdőszobás lakrészt biztosított, amelyben gázfűtés, víz és villany volt. Az I. rendű örökhagyó 2003. december 6-án elhunyt, eltemettetésének számlával igazolt költsége 218.369 forint volt, amelyet a felperes viselt. A II. rendű örökhagyó részére a felperes naponta többszöri étkezést biztosított, mosott, takarított nála, beszerezte gyógyszereit, hetente kivitte T.-re. Ebben az időszakban már 24 órás felügyeletet, ápolást igényelt. A felperes munkát vállalni nem tudott, ápolási díjat, támogatást nem vett fel. A borotválást, hajvágást a felperes házastársa, orvoshoz szállítását, gyógyszerei beadását a felperes végezte. A II. rendű örökhagyó nyugdíja ebben az időszakban 68.147 forint volt, amelyből a felperes a különálló épületrész rezsiköltségeit, a cigaretta, újság és kábeltévé költségeket fedezte. A II. rendű örökhagyó 2005. május 2-án idősek otthonába költözött és ott hunyt el, 2005. augusztus 3-án. Az I. rendű örökhagyó utáni hagyatéki eljárásban eljárt közjegyző végzésével az öröklési szerződés alaki érvénytelensége folytán az örökhagyó lakóház és mezőgazdasági ingatlanaiból álló hagyatékát törvényes öröklés jogcímén - a II. rendű örökhagyó özvegyi haszonélvezeti jogával terhelten - egymás közt egyenlő arányban a felperes és az alperes részére adta át.

2 0 1 0.

2.

s z á m

44 A II. rendű örökhagyó hagyatékát (mezőgazdasági ingatlanhányadait, 100.000 forint névértékű részjegyét) a közjegyző végrendeleti öröklés jogcímén az alperes részére, míg a K. Zrt.-nél nyilvántartott 100.000 forint névértékű részvényt törvényes öröklés jogcímén egymás közt egyenlő arányban a felperes és alperes részére adta át. A felperes keresetében az I. rendű örökhagyónak 1994. május 1-től 2003. november 30-ig, a II. rendű örökhagyó részére 1994. május 1-től 2005. május 1-ig nyújtott tartási szolgáltatásai ellenértékének és középarányos kamatának, az I. rendű örökhagyó temetési költsége 1/2 részének, valamint annak a 2003. december 7-től járó késedelmi kamatának a megfizetésére kérte az alperes kötelezését. Az alperes a kereset elutasítását kérte, azt állítva, hogy a felperes tartást nem nyújtott, illetve annak ellenértékét az örökhagyók nyugdíja – amellyel a felperes rendelkezett – fedezte. Beszámítani kérte az I. rendű örökhagyó temetési költségébe az örökhagyók temetésével felmerült koszorú költségeit, a felperes által felvett nyugdíj visszatérítést, egyben viszontkeresetében annak megállapítását kérte, hogy a II. rendű örökhagyó a T., Sz. u. 26. szám alatti ingatlan 1/2-ét házassági vagyonközösség, másodlagosan ráépítés jogcímén megszerezte, ezért az hagyatékát képezi. Kérte továbbá kötelezni a felperest a korábban az I. rendű örökhagyó nevén lévő és kiváltott betéti követelés 504.935 forintos összege és annak 1997. január 3-tól esedékes kamatai, az üzletrészek ellenértékéből 949.000 forint és annak 2002. január 29-től járó törvényes kamatai megfizetésére. Állította, hogy a pénzösszegek a felperes tulajdonába kerültek és azok a II. rendű örökhagyó végrendeleti örököseként őt illetik. 1989. júniusától 2004. májusáig terjedően mindkét örökhagyó után tartási költségei megtérítését is kérte. A felperes a viszontkereset és beszámítási kifogás elutasítását kérte. Az elsőfokú bíróság ítéletében az alperes viszontkeresetét elutasította. Kötelezte az alperest, hogy az I. rendű örökhagyó utáni tartás ellenértékeként hagyatéki hitelezői igény címén fizessen meg a felperesnek az 1994. május 1-től 1998. december 31-ig terjedő időszakra összesen 294.000 forintot, az 1999. január 1-től 2003. november 30-ig terjedő időre 531.000 forintot és ezen összegeknek az ítéletben írt időponttól az abban részletezettek szerint járó kamatait, valamint 109.185 forint temetési költséget és annak törvényes kamatait. Megállapította, hogy ezen összegekért az alperes az I. rendű örökhagyó hagyatékának tárgyaival és azok hasznaival felel. Kötelezte az alperest a II. rendű örökhagyó részére nyújtott tartás ellenértékeként hagyatéki hitelezői igény címén az 1994. május 1-től 1998. december 31-ig terjedő időre 588.000 forint és kamatai, az 1999. január 1-től 2003. november 30-ig terjedő időre 1.062.000 forint és kamatai, a 2003. december 1-től 2005. április 30-ig terjedő időre 510.000 forint és kamatai megfizetésére. Megállapította, hogy ezen összegekért az alperes a II. rendű örökhagyó hagyatékának tárgyaival és azok hasznaival felel. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította. Az elsőfokú bíróság a viszontkereset elutasítását azzal indokolta, hogy az I. rendű örökhagyó az ingatlant öröklés jogcímén szerezte, az a Csjt. 28. § (1) bekezdés b) pontja


45 értelmében a különvagyona. A per adatai alapján megállapítható volt, hogy az ingatlanon 1965-ben építkezés történt, új épületet emeltek, a 70-es években melléképületet létesítettek, 1989-ben a gázt is bevezették. A felperes tagadásával szemben a perben az alperes nem bizonyította, hogy a beruházások az I. rendű örökhagyó pénzéből történtek, de nem tett indítványt építész és ingatlanforgalmi szakértői vélemény beszerzésére sem. Ennek alapján a ráépítésre alapított viszontkeresetében foglaltak a Ptk. 137. § (3) bekezdése alapján nem voltak megállapíthatók. Bizonyítottság hiányában utasította el a bíróság a bemutatóra szóló takarékbetéti követelésre vonatkozó viszontkeresetet, mert a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem volt megállapítható, hogy az összeg a felpereshez került. A szövetkezeti üzletrész ellenértékére vonatkozó követelést illetően az alperes azt sem tudta megindokolni, hogy az általa elismerten megkapott 500.000 forint levonását meghaladó összeg milyen jogalapon illetné őt. Az örökhagyók tartási költségei körében az elsőfokú bíróság a felperes keresetének a Ptk. 677. § (1) bekezdés c) pontját és a Ptk. 679. § (1) bekezdését alkalmazva – figyelembe véve a Legfelsőbb Bíróság PK 89. számú állásfoglalásának d) pontjában írtakat is - helytadott, az alperes viszontkeresetét elutasította. Utóbbit azzal indokolta, hogy a perben nem merült fel adat arra, hogy 1994. májusáig (az I. rendű örökhagyó agyvérzéséig) a szülők eltartásra szorultak volna. A perben kihallgatott tanúk az alperes állításait nem támasztották alá. A felperesi tartás teljesítésének tényét a megszüntetett tartási szerződés, az alakilag érvénytelen öröklési szerződésben foglaltak és a kihallgatott tanúk vallomása alátámasztotta. A tartás ellenértékét a felperes módosított - az aggálytalannak ítélt igazságügyi szakvéleményre alapított - keresetével egyezően határozta meg. Az alperesnek a szakvéleménnyel kapcsolatos kifogásait és elfogultsági kifogását elutasította és a marasztalás tőkeösszege után a Ptk. 301. § (1) bekezdés szerint középarányos időponttól késedelmi kamat fizetését is elrendelte. Az I. rendű örökhagyó temetési költségéből, az alperes tagadására figyelemmel csak a számlával igazolt költségeket fogadta el kétséget kizáróan bizonyítottnak, míg a további felperesi igényt bizonyítottság hiányában elutasította. Az alperes beszámítási kifogását ugyancsak elutasította. Ezt azzal indokolta, hogy az I. rendű örökhagyó koszorújának költségét az alperes nem bizonyította, a II. rendű örökhagyó eltemettetésével felmerült költség pedig végrendeleti örökösként az alperest terhelte. Az idősek otthonában felmerült költségekkel a felperes elszámolt, az alperes tényállításai pedig kétséget kizáróan nem bizonyítottak. Az alperes fellebbezése alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú ítélet fellebbezett rendelkezéseit, annak helyes indokaira utalással helybenhagyta.

2 0 1 0.

2.

s z á m

46 A másodfokú bíróság a fellebbezésben foglaltak alapján kiemelte, hogy a másodfokú eljárásban csatolt végrendelet önmagában nem alkalmas a tulajdoni igény alátámasztására, arra is figyelemmel, hogy a II. rendű örökhagyó sem az apósa, sem az I. rendű örökhagyó halála után indult hagyatéki eljárásban, sem pedig a jelen perben nem tett említést tulajdonszerzéséről. Az elsőfokú bíróság széleskörű bizonyítás eredményeként helyesen állapította meg a felperes mindkét szülője részére végzett tartási, gondozási szolgáltatásokat, értéküket aggálytalan szakvéleményre alapította és helyesen döntött a hagyatéki tartozásokért való korlátozott felelősségről. A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése és a jogszabályoknak megfelelő új határozat meghozatalával a kereset elutasítása és viszontkeresetének való helytadás, másodlagosan az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítása iránt. A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására és az alperes perköltségben marasztalására irányult. A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság az alperes öröklési felelősségének mértéke tekintetében alaposnak, egyébként alaptalannak találta. A kérelemnek helyt adó részben álláspontját a következőkkel indokolta. A perben eljárt bíróságok ítéleteikben az örökhagyók tartásával kapcsolatos hagyatéki tartozásokért való felelősség körében a Ptk. 679. § (1) bekezdés szerinti korlátozott felelősségre utaltak, ugyanakkor a Legfelsőbb Bíróság PK 192. számú állásfoglalásában írtakat nem vették figyelembe. Az iratokból megállapíthatóan a II. rendű örökhagyó hagyatéki vagyona a k.-i egyik ingatlan 500/1376 tulajdoni illetősége (értéke 37.100 forint), a k.-i másik ingatlan 60/2001 tulajdoni illetősége (értéke 5.000 forint), a K. Zrt. részvény (értéke 100.000 forint) és 9.892 forint készpénz volt, amelyet – kerekítéssel számolva: 150.000 forint értéket - a végrendeleti örökös, az alperes örökölt. Az alperes maga is ennek megfelelő értékű hagyaték megszerzésére hivatkozott felülvizsgálati kérelmében. A Pp. 216. §-a szerint, ha a kereseti követelés a polgári jog szabályai szerint az alperes vagyonának csupán valamely részéből hajtható be, a bíróságnak ezt a részt határozatában meg kell jelölnie. Az örökös hagyatéki tartozásokért való korlátozott felelőssége körében követendő eljárásról a PK 192. számú állásfoglalás rendelkezik. A hagyaték tárgyaival és annak hasznaival való felelősség esetén a marasztaló ítélet rendelkező részében meg kell jelölni azokat a vagyontárgyakat, amelyekből, illetve amelyek hasznaiból a hagyatéki hitelező – végrehajtás útján – kielégítést kereshet. A marasztalás az örökség értékén nem terjedhet túl. Az I. rendű örökhagyó részére nyújtott tartás ellenértéke az alperes örökrészéből behajtható. Ugyanakkor az alperes a II. rendű örökhagyó tartási költségeinek ellenértékeként a jogerős ítélet szerint 2.060.000 forint megfizetésére köteles, ez azonban az alperesnek a II. rendű örökhagyótól származó örökrészét meghaladja. A II. rendű örökhagyó


47 tartásának költségeiért azonban csak az öröksége értékéig felelős, ezért felülvizsgálati kérelmében részben megalapozottan sérelmezte a jogerős ítélet marasztaló rendelkezését. A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság - a Pp. 275. § (4) bekezdésében foglaltak értelmében - a jogerős ítéletet részben hatályon kívül helyezte és – az elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatásával - a Matus Jenő II. rendű örökhagyó részére nyújtott tartás ellenértékeként fizetendő marasztalás összegét 150.000 forintra leszállította, egyebekben a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf.Bír. Pfv.I.21.677/2008/5. szám)

Az örökség visszautasításának és az örököstársra történő ingyenes átruházásának elhatárolása (Ptk. 674. §, He. 58. § (3) bek.) Az I-III. rendű felperesek kereseti kérelmükben annak megállapítását kérték, hogy néhai N. L. örökhagyó után a törvényes öröklés rendje szerint néhai Cs. J.-né elhunyt testvér jogán gyermeke, az I. rendű felperes 1/4 arányban, néhai Cs. J. L. elhunyt gyermeke jogán annak gyermekei, a II-III. rendű felperesek 1/8-1/8 arányban, az alperes pedig mint testvér 1/2 arányban a törvényes örökösök a Ptk. 608. §-a alapján. Hivatkozásuk szerint néhai Cs. J.-né N. M. 1996. február 9-én tett írásbeli nyilatkozata érvénytelen, mert annak megtételekor nem rendelkezett az ügyei viteléhez szükséges belátási képességgel. Másodlagosan a nyilatkozat érvénytelenségének megállapítását arra hivatkozással kérték, hogy azt kizárólag az örökhagyó - halála napján - meglévő készpénzvagyona vonatkozásában, azaz megszorítással tette, a megszorítással tett örökség visszautasítása pedig a Ptk. 674. § (3) bekezdése szerint semmis. Továbbá azon az alapon is támadták a nyilatkozatot, hogy a hagyatékot más személy javára szólóan nem lehet visszautasítani és a Ptk. 603. §-ában írt feltételek fennállása hiányában a nyilatkozat nem minősül öröklésről való lemondásnak sem, következésképpen néhai N. L. után a törvényes öröklés rendje érvényesül. Az alperes érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Érvelése szerint néhai Cs. J. született N. M. részéről ingyenes, ellenérték nélküli átruházás történt, amelyet mint ajándékot elfogadott. Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperesek keresetét elutasította. Indokolásának jogi okfejtése szerint néhai Cs. J.-né született N M. a perbeli nyilatkozat megtételekor ügyei viteléhez szükséges belátási képességgel rendelkezett, ezért a Ptk. 17. § (1)-(2) bekezdésében megjelölt okból a perbeli nyilatkozat nem érvénytelen. Ez egy egyoldalú nyilatkozat, amely nem az örökhagyóval köttetett kétoldalú megállapodás, ezért a Ptk. 603. § (1) bekezdésében foglalt törvényi feltételek hiányában nem minősül öröklésről való lemondásnak. Úgy foglalt állást, hogy a perbeli nyilatkozat a Ptk. 674. § (3) bekezdése értelmében nem tekinthető az örökség megszorítással tett visszautasításának sem. A nyilatkozat

2 0 1 0.

2.

s z á m

48 tartalmát vizsgálva – „Az a nyilatkozatom, hogy N. T. örökölje meg az én részemet is N. L. után.”, majd „…az 1994. december 3-án Bécsben elhunyt N. L. nevű testvérem után örökölni nem kívánok…” – úgy tekinthető, hogy néhai Cs. J.-né született N. M. az örökhagyó utáni teljes hagyatékot visszautasította, nem kívánt az örökhagyó után örökölni. Az a kitétel: „Egyedül T. testvérem örökölje a Bécsben nála volt pénzt” csak kiemelése a hagyaték egy részének, főként a szövegkörnyezetben úgy elhelyezve, hogy a fenti két általános rendelkezés közé illesztette be ezt a nyilatkozatát. Az egységes bírói gyakorlatra utalva úgy foglalt állást, hogy az a nyilatkozat, amellyel a törvényes örökös az örökségét ellenérték nélkül a testvérére ruházza át, az örökség elfogadásának és egyidejűleg annak ajándékozásának minősül, ugyanis csak ilyen értelmezéssel érhető el az a cél, amely a törvényes örököst a nyilatkozata megtételében vezette, nevezetesen, hogy az örökség ne őt, hanem a testvérét illesse. Az adott esetben az alperes az ajándékot elfogadta, ezt igazolja a hagyatéki eljárásban tett nyilatkozata is, mely szerint magát nevezte meg az örökhagyó törvényes örökösének, továbbá az osztrák közjegyző által átadott készpénzvagyont – az örökhagyó felleltározott hagyatékát – birtokba vette. A felperesek fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét – lényegében annak helyes indokaira alapítottan – helybenhagyta. A jogerős ítélet ellen a felperesek éltek felülvizsgálati kérelemmel, amelyben annak hatályon kívül helyezését és – tartalma szerint – az elsőfokú bíróság ítéletének keresetük szerinti megváltoztatását kérték. Megismételt érvelésük szerint a perben vitatott nyilatkozat az örökség megszorítással tett visszautasításának minősül, ezért érvénytelen. Az adott ügyben néhai Cs. J.-né nem fogadhatta el és nem utasíthatta vissza érvényesen a neki járó örökséget, mert nem tudta, hogy az miből áll. Amennyiben néhai Cs. J.-nét az ajándékozás szándéka is vezette volna, úgy a jogi képviselő ajándékozási szerződést készített volna. A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság az alábbi indokok alapján találta alaptalannak. A Legfelsőbb Bíróságnak abban a jogkérdésben kellett állástfoglalnia, hogy a másodfokú bíróság a jogszabályok értelmezésével helyesen jutott-e arra a következtetésre, hogy a perbeli nyilatkozat nem tekinthető az örökség megszorítással tett visszautasításának, ezért a Ptk. 674. § (3) bekezdésében foglalt érvénytelenségi ok nem áll fenn és a nyilatkozattal a törvényes örökös az örökrészét ellenérték nélkül átruházta testvérére, az alperesre. A Pp. 275. § (2) bekezdésének értelmében a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül, ezért nem érintette annak a felperesek keresetében foglalt egyéb érvénytelenségi ok kapcsán tett megállapításait. A Ptk. 673. § (1) bekezdése szerint az öröklés az örökhagyó halálával nyílik meg. Az örökös az öröklés megnyíltával a hagyatékot, illetőleg annak neki jutó részét vagy meghatározott tárgyát – örökség – elfogadás vagy bármely más jogcselekmény nélkül megszerzi [(2) bekezdés]. Az örökös az öröklés megnyílta után az örökséget visszautasíthatja [Ptk.


49 674. § (1) bekezdés], főszabály szerint az örökség visszautasítása csak az egész hagyatékra vonatkozhat. A feltételhez vagy időhöz kötött, a megszorítással tett, valamint a meg nem engedett részleges visszautasítás érvénytelen [Ptk. 674. § (3) bekezdés]. Az adott ügyben az első- és a másodfokú bíróság is helyesen állapította meg a jogvita elbírálása szempontjából jelentős tényeket, körülményeket: döntését kellően megindokolta [Pp. 206. § (1) bekezdés, Pp. 221. § (1) bekezdés]. A nyilatkozatot értelmezve nem tévedtek annak kimondásakor, hogy néhai Cs. J.-né született N. M. nem kívánt az örökhagyó után örökölni. Az eset összes körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint egyértelműen és kifejezetten akként nyilatkozott, hogy „N. T. – az alperes – örökölje meg az én részemet is N. L. után”. A jogszabály nem ad lehetőséget arra, hogy az örökös a hagyatékot más személy javára utasítsa vissza. Helytállóan állapították meg tehát az eljáró bíróságok, hogy a perbeli nyilatkozat önmagában emiatt sem tekinthető a Ptk. 674. §-a szerinti visszautasításnak. A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem kapcsán a jogerős ítélet helyes indokán túlmenően az alábbiaknak tulajdonít jelentőséget. A hagyatéki eljárásról szóló módosított 6/1958. (VII.4.) IM számú rendelet (He.) 58. § (3) bekezdése is lehetőséget ad arra, hogy a hagyatéki tárgyaláson az örökös az örökségét vagy annak egy részét örököstársára vagy a hagyatéki eljárásban közvetlenül nem érdekelt örökösre vagy a hagyatéki hitelezőre átruházza. Ahogyan azt az elsőfokú bíróság is helytállóan fejtette ki, az örökhagyó halála után tett az a nyilatkozat, amellyel a törvényes örökös – e perben azok egyike - az örökségét ellenérték nélkül a testvérére ruházza át, az örökség elfogadása és egyidejűleg annak elajándékozása. Az egyik törvényes örököst a nyilatkozata megtételében egyértelműen az a cél vezette, hogy az örökség kizárólag a testvérét illesse. A törvényes örökös nyilatkozatát az örökségre vonatkozó ajándékozási ajánlatnak kell tekinteni, amelyet adott esetben a testvére - alperes – elfogadott azzal, hogy a hagyatéki eljárásban az öröklési bizonyítvány ellen 2003. augusztus 26-án fellebbezéssel élt, amelyben a perbeli nyilatkozatra tekintettel az öröklési bizonyítvány megváltoztatását kérte akként, hogy az örökhagyó egyedüli örököse. Az elfogadó nyilatkozat ugyanis kinyilvánítható szóban, írásban vagy ráutaló magatartással is. Így tehát az érintett felek az érvényes ajándékozási szerződés létrejöttéhez szükséges nyilatkozatokat megtették. Tekintettel arra, hogy az örökhagyó után – az egyik törvényes örökös - néhai Cs. J.-né egyértelműen kifejezésre jutatott nyilatkozata szerint egyáltalán nem kívánt örökölni, nincs jelentősége, hogy e nyilatkozatát a hagyaték ismeretében tette-e meg. Az ügy sajátossága, hogy néhai Cs. J.-nénak 1996. július 22-én bekövetkezett halála okán a hagyatéki tárgyaláson részt venni nem tudott, nyilatkozatot tenni már nem állt módjában. A Legfelsőbb Bíróság a kifejtettekre alapítottan a másodfokú bíróság ítéletét – a felülvizsgálati kérelemben állított jogszabálysértés hiányában – hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv.I.21.615/2008/4. szám) Dr. Kőrös András legfelsőbb bírósági tanácselnök

2 0 1 0.

2.

s z á m

50

Nemzetközi sajtószemle A Román Közjegyzőség IX. Kongresszusa (Összefoglaló a „Buletinul Notarilor Publici” román közjegyzői folyóirat XIV. évf. 6/2009-es számából)

2009. november 6-7. napján, Bukarestben került megrendezésre a Román Közjegyzőség IX. Kongresszusa, számos román és nemzetközi meghívott jelenlétében; az esemény hozzászólásai, előadásai „A házastársak közötti vagyonjogi viszonyok az új román polgári törvénykönyv fényében” téma köré rendeződtek. A Kongresszuson részt vettek a román kormányzat, igazságszolgáltatás és jogtudomány, valamint az Európai Parlament és a legnagyobb román egyetemek jeles képviselő. A nemzetközi közjegyzőséget a CNUE elnöke, Roberto Barone olasz közjegyző, az UINL részéről pedig Alain Moreau és Pierre Becqué francia közjegyzők képviselték. A magyar közjegyzőség nevében Sipos Attila és Kukucska Szilvia kollégáink vettek részt az eseményen, jelen volt továbbá Athanasios Dragios görög közjegyző, és több francia területi közjegyzői kamara elnöke. Pénteken délelőtt Doina Rotaru közjegyző asszony, a Bukaresti Közjegyzői Kamara elnöke köszöntötte a meghívottakat elsőként, az 500 bukaresti kamarai tag és az összesen 2.200 román közjegyző nevében, majd a szervezőbizottság részéről Virginia Beldea asszony üdvözölte a résztvevőket. Beszédében a közjegyzőségeket is sújtó gazdasági válságra hivatkozással a szolidaritás és az egymás iránti bizalom fontosságát hangsúlyozta, és kiemelte a közjegyzőség szerepét az állampolgárok és családjaik számára végzett jogászi feladatokkal kapcsolatban. Elmondta, hogy az új román polgári törvénykönyv még inkább megerősíti majd a közjegyzők lehetőségeit abban, hogy a közjegyzői okiratok révén jogbiztonságot nyújtsanak az állampolgárok életének legfontosabb eseményeihez. Az új családjogi rendelkezések a jelenlegi társadalmi viszonyok tükrében kerültek meghatározásra, mint például az, hogy a házaspárok több különböző vagyonjogi rendszer közül választhatnak, vagy hogy a házasulók a házasságkötést megelőzően is köthetnek majd házassági vagyonjogi megállapodást. Ezeken túl - mint elmondta -, az új román polgári törvénykönyv közelebb viszi a román közjegyzőséget az európai kollégákhoz, és az állampolgárokhoz is. A Kongresszus hivatalos megnyitójának látványos és megható momentuma volt ezt követően a 15 román közjegyzői kamara zászlóinak felvonulása, amit Dumitru Viorel Manescu, a Román Közjegyzők Nemzeti Uniója elnökének beszéde követett.

CNUE: Conseil des Notariats de l’Union Européenne - az Európai Közjegyzőségek Tanácsa

UINL: Union Internationale du Notariat Latin – a Latin Típusú Közjegyzőségek Nemzetközi Szövetsége


51 Az elnök köszöntőjében emlékeztette a jelenlévőket arra, hogy 2009-ben ünnepelte az ország a romániai forradalom 20. évfordulóját, és hogy közel másfél évtized telt el a román közjegyzőségnek nagy változást hozó 36/1995. évi törvény elfogadásától. Kiemelte, hogy a történelmi hagyományokon nyugvó, jól működő közjegyzői jogintézmények – mint az öröklési bizonyítvány, és a közvetlenül végrehajtható közokirat – mára európai fontosságú jogintézményekké nőtték ki magukat, a határokon átívelő jogviszonyok vonatkozásában azok egységes, európai kidolgozása is folyamatban van – utalt Manescu az európai öröklési bizonyítvány tervezett Európai Uniós bevezetésére. Hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a közjegyzőségek szerepet vállaljanak a hátrányos helyzetű és fogyatékkal élő személyekkel kapcsolatos társadalmi feladatokban, továbbá, hogy a román közjegyzők az új technológiát alkalmazó közjegyzőségek előhírnökeivé váljanak, és biztonságos, hatékony szolgáltatást nyújtsanak az ügyfeleiknek. Megemlítette, hogy a román közjegyzők a mindennapi munkájukban már használják az új technikai eszközöket, on-line úton csatlakoznak a végintézkedések központi nyilvántartásához, a közokirati meghatalmazások központi nyilvántartásához, és az ügyfelek személyazonosságellenőrzése céljából a népesség-nyilvántartó rendszerhez. Büszke arra, hogy Románia harmadikként csatlakozott az Európai Végrendeleti Hálózathoz, és kiemelte, hogy az új román polgári törvénykönyv további két nemzeti nyilvántartás vezetését bízta a közjegyzőkre: az ajándékozások, és a házassági vagyonjogi megállapodások nyilvántartásának vezetését, melyeket szintén a legmodernebb technológiák alkalmazásával kívánnak megvalósítani. Manescu elnök elmondta továbbá, hogy folyamatban van a román közjegyzőség Nemzeti Intézetének és a közjegyzők új székházának megvalósítása, mely épületek elkészültével lehetőségük lesz a legjobb körülmények között konferenciákat és szakmai megbeszéléseket rendezni, a közjegyzők továbbképzésében szerepet vállalni, és modern bázist adni a közjegyzők által vezetett nyilvántartásoknak és archívumoknak. Megköszönte a CNUE és az UINL képviselőinek, hogy a modernizációra törekvésben és a folyamatos fejlődésben segítséget nyújtottak és nyújtanak a román közjegyzőknek, majd – mint követendő etalont – záró szavait megelőzően Manescu elnök szó szerint idézte a CNUE által kiadott, a közjegyző fogalmát meghatározó definíciót: „A közjegyző közhivatalnok, aki a közhatalomtól kapta felhatalmazását arra, hogy közokiratokat állítson ki, és egyidejűleg biztosítsa ezek megőrzését, közokirati bizonyító erejét, és közvetlen végrehajthatóságát. Pártatlansága megóvása érdekében a közjegyző a szabad foglalkozás keretei között működik, és peren kívüli jogi tevékenységeket végez. Csakúgy, mint a feleknek adott pártatlan jogi tanácsok, és az azok alapján elkészített közjegyzői okiratok révén, a közjegyző közreműködése biztosítja az okiratot felhasználó számára az általa elvárt jogbiztonságot. A jogbiztonságot, amit a közjegyző magas szintű egyetemi képzettsége, a kinevezéséhez szükséges különféle vizsgák, képzések és pályázatok biztosítanak, és maga a közhatalmi ellenőrzés alatt álló közjegyzői működés, mely működésre szigorú szakmai előírások vonatkozna; továbbá azt a területi struktúrát, ami az országok területének egészén biztosítja a közjegyzői szolgáltatásokat.

2 0 1 0.

2.

s z á m

52 A közjegyző szerepe végül is nem más, mint a perek megelőzése, ami nélkülözhetetlenné teszi őt a jól működő, permegelőző igazságszolgáltatás részeként.” A Kongresszus hivatalos, megnyitó részét az elmélyült érdemi munka követte. Számos előadó foglalta össze és elemezte a román házassági vagyonjogi szabályozás régi és új elemeit, ismertette a vonatkozó új jogintézményeket. Összefoglaló Laura Badiu közjegyző asszony előadásából, melyet „A megállapodáson alapuló házassági vagyonközösség általános szabályai” címmel tartott: Laura Badiu bevezetőjében elmondta, hogy Európában a házassági vagyonközösség különböző formáin alapuló vagyonjogi rendszerek a leggyakoribbak, túlnyomó részben ez a törvényes vagyonjogi rendszer is. A házassági vagyonközösségi elvű rendszerek alapja a házastársak különvagyoni- és közös vagyoni vagyontárgyainak egyidejű elismerése, ezen általános elv alól kizárólag az ún. teljes vagyonközösség (communauté universelle) képez kivételt. A vagyonközösségen alapuló rendszereket a jogtudomány a következőképpen osztályozta: • a teljes vagyonközösségen alapuló vagyonjogi rendszer, ahol a házastársak minden vagyona a vagyonközösségbe tartozik, függetlenül attól, hogy azt a házasság előtt vagy alatt szerezték; • az általános vagyonközösségen alapuló vagyonjogi rendszer, ahol kizárólag a házasság fennállása alatt szerzett vagyontárgyak tartoznak a vagyonközösség alá, a korábban szerzett vagyontárgyak nem; • a vegyes rendszerek, ahol a vagyonközösségi rendszer és a különvagyoni rendszer elemei keverednek változó arányban. A teljes vagyonközösségen alapuló vagyonjogi rendszer alkalmazása igen ritka a gyakorlatban, de ha alkalmazzák, akkor is öröklésjogi és a házasfelek érdekeinek védelme miatt alkalmazott korlátozásokkal. Az általános vagyonközösségen alapuló vagyonjogi rendszerek a legismertebbek a gyakorlatban, bár érdekességként elmondható, hogy néha igen paradox formában is érvényesülhetnek (pl. a házasságkötés előtt megvolt vagyontárgyak vagyonközösségbe tartozása, míg a házasságkötést követően szerzett vagyon különvagyoni jellegének megőrzése – mivel néhány országban a különvagyoni rendszer a törvényen alapuló, kialakulhat ilyen eset is). A vegyes rendszerek sajátossága, hogy megkülönböztethető a szerzeményi közösség és a szerzésben való közreműködés két fogalma. Az elsőnél a szerzett vagyon vagyonközösségbe tartozik, míg a másodiknál a házasság fennállása alatt a felek által szerzett vagyontárgyak megőrzik különvagyoni jellegüket, ellenben a házasság felbontásakor mindkét fél speciális jogokkal rendelkezhet a másik által szerzett vagyonrész vonatkozásában is – a rendszer előnye a felek és a hitelezők védelme, valamint a forgalom biztonsága, hátránya viszont a bonyolultsága, és az elszámolási jogviszony komplikált volta, mely a házastársak

le régime matrimonial de la communauté conventionnelle

lásd: Paul Vasilescu: Házassági vagyonjog című műve, 2003.


53 között jön létre a házasság felbontásakor. A vegyes rendszer az északi országokra jellemző, Svédországban 1920, Norvégiában 1928, Németországban pedig 1957 óta alkalmazzák. A megállapodáson alapuló házassági vagyonközösségi rendszert az új polgári törvénykönyv (NCC) vezette be Romániában. Az NCC rendelkezései alapján a törvényes vagyonközösségen kívüli, más vagyonjogi rendszer választása házassági vagyonjogi megállapodással történhet, a házasság megkötése előtt, vagy azt követően. Ha a felek házassági szerződést kötnek, a szerződés a vagyonközösségi- vagy a különvagyoni rendszer közötti választást teszi lehetővé számukra. Ha azonban a szigorú előírásoknak megfelelő házassági vagyonjogi megállapodást kötnek a felek, annak számos kötelezően előírt elemet, jognyilatkozatot tartalmaznia kell. A házassági vagyonjogi megállapodás egy ünnepélyes szerződés, amit semmisség terhe mellett – jellege és a szabályozandó jogviszony bonyolultsága miatt – kizárólag közjegyzői okiratba foglaltan lehet megkötni. A szerződés megkötésekor a feleknek személyesen kell megjelenniük, vagy meghatalmazott is képviselheti őket. A erre a célra adott meghatalmazással kapcsolatban azonban speciális kikötéseket fogalmaz meg az NCC: a meghatalmazást közokiratba kell foglalni, és kifejezetten a házassági vagyonjogi megállapodás megkötésére szóljon oly módon, hogy annak tartalmaznia kell a megkötendő házassági vagyonjogi megállapodás minden lényeges elemét is. A megállapodás létrejön annak aláírásakor, de nem lép hatályba csak a házasság megkötésével. A házasság megkötésének tényéről házassági anyakönyvi kivonat megküldésével az anyakönyvvezető köteles értesíteni a közjegyzőt. Ezen fölül, a kiválasztott házassági vagyonjogi rendszer fajtáját a házassági anyakönyvben is fel kell tüntetni. A megállapodás a házasság alatt is megköthető, de kizárólag a házasság megkötését követő egy év elteltével, a szerződés ilyenkor annak aláírásával hatályba lép. A közjegyző a megállapodást hivatalból köteles bejelenteni a Házassági vagyonjogi megállapodások országos, elektronikus nyilvántartásába, mindkét fenti esetben, a szerződés harmadik személyek felé csak a bejegyzés folytán keletkeztet joghatásokat – kivéve, ha annak létezéséről a harmadik személynek már korábban is tudomása volt. A bejelentésről az érdekeltek részére bármikor adható ki közhiteles tanúsítvány. A megállapodásnak az alábbi lényeges elemeket kell tartalmaznia, illetve meg kell felelnie az alábbi kritériumoknak:

A. Szerződési képesség Az általános szabály szerint a nagykorú, 18 év fölötti személyek, illetve a 16 év fölötti kiskorúak köthetnek házasságot. Ezzel összhangban, a házassági vagyonjogi megállapo

convention matrimoniale

2 0 1 0.

2.

s z á m

54 dást a 16 év fölötti kiskorúak is megköthetik vagy módosíthatják, de kizárólag a gyám jóváhagyása és a gyámhivatal engedélye mellett.

B. A megállapodás Személyesen vagy a fentiek szerinti speciális közokirati meghatalmazással köthető meg a megállapodás, és a felek egyetértésének kifejezése egyidejű kell legyen, ennél a szerződésnél az ajánlattétel és annak a különböző idejű elfogadása nem lehetséges.

C. Joghatás A házasság megkötését követően létrejött vagyonjogi megállapodás annak aláírásától, vagy a felek által meghatározott időponttól lép hatályba. Joghatásai azonban igen speciálisak, ennek következtében bizonyos fajta – más esetben általános jellegű – jognyilatkozatok ebben a megállapodásban nem szerződhetők (pl. határidőhöz kötött bontó feltétel).

D. A megállapodás tárgya A házassági vagyonjogi megállapodás tárgya nem lehet más, mint a megállapodáson alapuló házassági vagyonjogi rendszer kiválasztása. A megállapodás nem tartalmazhat olyan jognyilatkozatot, amely a felek egyenjogúságára, a szülői felügyeleti jog gyakorlására, vagy öröklési jogviszonyra vonatkozik. A szerződési szabadságot e megállapodás kapcsán tehát korlátozza az NCC, az eltérés csak a törvény kifejezett engedélyével lehetséges, továbbá számos kötelezően rögzítendő jognyilatkozatot ír elő a törvény, de a felek több tárgyban is szabadon dönthetnek (pl. a házastársak szabadon a vagyonközösségbe utalhatják a házasság előtt vagy alatt szerzett különvagyoni tárgyaikat, meghatározhatják eltérően az azokon fennálló tulajdoni hányadukat is. Kivételek: a személyes használati tárgyak és az olyan, szakmához kapcsolódó munkaeszközök, melyek nem az egyébként közös vagyonba utalt üzletrészhez tartoznak; de pl. a házastársak a vagyonközösséget konkrét ingó vagy ingatlan vagyontárgyakra is szűkíthetik, függetlenül attól, hogy azokat a házasságkötés előtt vagy utána szerezték). V. K.

Az Európai Bíróság aktuális ítélkezésének hatásai a közjegyzői gyakorlatra (Notarius International 2009. 3-4 szám)

A cikk az utóbbi évek legfontosabb Európai Bírósági esetein keresztül mutatja be, hogy az aktuális közösségi ítélkezésnek milyen közvetlen vagy közvetett hatása lehet a


55 közjegyzők mindennapi eljárására. A közösségi jelenlegi már megszilárdult jogrendje, (az úgynevezett hagyományos közösségi jogszabályok) kevésbé érinti a közjegyzői eljárásokat, ugyanakkor az ingatlanjogra, öröklési és családjogra társasági jogra vonatkozó szabályozásnak vannak közvetlenül figyelembe veendő rendelkezései. A szerző általános áttekintést ad a közösségi jog érvényesülésének eseteiről (közvetlen és közvetett alkalmazhatóság; elsődleges, másodlagos közösségi jog), majd az egyes jogterületeken az EK Bírósága által hozott ítéleteket elemzi. A legtöbb jogesetet az ingatlanjog területén találjuk, leginkább az adás-vételi szerződések megkötésekor az egyes, vételre nyújtott támogatások közösségi jogi megítélését elemezve. Részletesen elemzi a cikk a közbeszerzési eljárásokkal kapcsolatos közösségi jogra vonatkozó bírói gyakorlatot, amelyre a közjegyzőknek is figyelembe kell venniük. Határon átnyúló, ezzel érintett cégalapítások során szintén számos jogeset érdemel figyelmet. A cikk ezen része érinti a leányvállalatok alapítására, fióktelep bejelentésére illetve a székhely- áthelyezésére vonatkozó joghoz kapcsolódó bírói gyakorlatot. H. Gy.

„A közjegyzőség – inspirációs forrás az igazságügy számára” (Belgiumi Notarius 6/2009)

A fenti címmel interjú jelent meg a belga igazságügyi miniszterrel, Stefaan De Clerckkel. De Clerck 2008 decembere óta második igazságügyi miniszteri mandátumát tölti, melynek keretében a közelmúltban egy az igazságügy területi megreformálásáról szóló irattal hívta fel a közvélemény figyelmét az igazságügyi szolgáltatások terén fennálló és mielőbb kiküszöbölendő hiányosságokra. Lényegében egy kiegészítő szakmai igazságügyi menedzsmenten keresztül kívánja a minisztérium az igazgatást megerősíteni elsősorban a bíróságok és a területi egységek oldalán. A szakmai menedzsment bevezetésével szélesebb körben válik hatékonnyá az igazságügyi háló, ehhez a kisebb bíróságok és az erre rászoruló területek szakmai bővítése szükséges. A végső cél a bíróságok gyorsabb és hatékonyabb működése, vagyis jobb szolgáltatásnyújtás az igazságügy terén, a „közelség” elvének megőrzésével. Az interjú kérdései között szerepelt a belga uniós elnökséggel (2010 második féléve) kapcsolatban az, hogy vajon Belgium a féléves elnöksége során szerepet vállalhat-e az e-igazságszolgáltatás (e-justice) terén? A miniszter igenlő válaszában arra mutatott rá, hogy a belga közjegyzői kar eddigi, új technológiák alkalmazásában elért példaértékű eredményeit és tapasztalatait kívánják elsősorban felhasználni az elnökségi előkészületek során. Mivel maga a belga igazságügy jelenleg még az informatikai lehetőségek felhasználásában „hátul kullog”, az Európai Tanács keretében kidolgozott elképzelések, mint a

2 0 1 0.

2.

s z á m

56 videokonferencia alkalmazása a tárgyalásokon, illetve a különböző adatbázisok előnyeinek kihasználása nemcsak európai, hanem nemzeti szinten is kihívás. Arra, hogy mi a közjegyzőség feladata az „igazságügy világában”, illetve szükségese a szakma további fejlődése, De Clerck úgy reagált, hogy a közjegyzőknek a jogviták megelőzését szolgáló jogszolgáltatások és a jogbiztonság garantálása terén kell szakmai kitűnőségüket bizonyítaniuk. A közjegyző segít a jogvitát megelőzni, megfelelő tájékoztatást ad az ügyfélnek és a megszületett egyezségeket világos és érthető formában okiratba foglalja. A közjegyzői okirat, melyet a közjegyző hatósági minőségében készít, egyben jelent minősített bizonyító és végrehajtó erőt. A közjegyzőnek nap, mint nap el kell nyernie a társadalom bizalmát, ennek erősítésében, formálásban jelentős szerepet tölt be a közjegyzői etika szabályai szerinti tevékenységvégzés és a szakmai felkészültség. A szakmai képzés meghatározó a kar életében, és ez az a terület, melybe a jövőben is invesztálni kell. Ugyanakkor a miniszter azzal a kéréssel fordult a közjegyzőkhöz, hogy osszák meg az eddigi ismereteiket az e-közjegyzőség területén a többi szakmával és a belga EU elnökség alatt aktívan vegyenek részt az uniós szintű e-justice kooperációban. A jog túlzott komplexitása minden téren negatív következményekkel járhat. A közjegyzők, mint a jogalkotás eredményének „tolmácsolói”, nagyon gyakran elsőként találkoznak az új jogszabályok alkalmazásából eredő problémákkal. Az ő feladatuk is, hogy a munkájuk során észlelt hiányosságokat jelezzék a jogalkotó felé. Elengedhetetlen a szakma további fejlődése és ezen belül a modernizáció, ehhez példát adhatnak a szomszédos országokban végbemenő ilyen jellegű változások. A minisztérium és a közjegyzői kamara közötti kiváló kapcsolat alapja a szakmai ismeretek és tapasztalatok kölcsönös elismerése. A közjegyzői karnak pedig egy nyelvet kell beszélnie, ez a legfontosabb a szakma számára a miniszter szerint. M. A. összeállította: Dr. Horváth Gyöngyi Dr. Mészáros Anikó Dr. Varga Krisztina


57

Szakmai Sajtófigyelő Magyar Jog 2010. január

A Magyar Jog 2010. januári számában jelent meg Prof. Dr. Várnay Ernő tollából a Kártérítési alakzatok a Polgári Törvénykönyv ellenében? című dolgozat. A szerző a jogalkotói kártérítési felelősséget vizsgálja elöljáróban megállapítva, hogy arról hatályos írott jogunk hallgat. Igaz, a bírói joggyakorlat már találkozott a kérdéssel, és ki is alakította azóta következetessé vált álláspontját: „[a] jogalkotásra mint az általános és absztrakt magatartási szabályok létrehozására irányuló tevékenységre és a hozzá kapcsolódó felelősségre kizárólag a közjog (alkotmányjog) szabályai vonatkoznak, amelyek jelenlegi jogunkban immunitást biztosítanak a jogalkotó részére. A jogszabály hatálybalépésével esetleg bekövetkezett károsodás nem keletkeztet a jogalkotó és a károsult között kötelmi jogviszonyt és ilyen értelmű jogszabályi rendelkezés hiányában a sérelmek jóvátételére (a jogalanyok kárpótlására) a polgári jog kárfelelősségi szabályai sem alkalmazhatók” (BH 1998/7/334.). A jogalkotó kárfelelősség alóli immunitását először az Alkotmánybíróság megjelenése ingatta meg, majd az Európai Unióhoz való csatlakozásunk tette tarthatatlanná. Az Alkotmánybíróság működésének kezdetétől nyilvánvalóvá vált, hogy a jogalkotó alkothat jogellenes normát, amit ki kell iktatni a jogrendszerből. A csatlakozás után pedig semmi esetre sem lehet a tagállami jogalkotókat kártérítési értelemben felelőtlennek tekinteni, amennyiben elismerjük – márpedig ez az Európai Bíróság 1991-es, Francovichesetben hozott döntése óta vitán felül áll – a közösségi jog megsértésével magánszemélyeknek okozott kárért viselt állami kártérítési felelősség fennállását. Az utóbbi időben több hazai szerző is amellett foglalt állást, a jogirodalomban tudatosítani kellene azt, hogy az állam már régóta nem korlátozott jogalany, hanem a polgári jogviszonyban az emberrel és más jogi személyekkel egyenjogú és egyenrangú jogalany, amely deliktuális felelősséggel is tartozik; a korlátlan közjogi immunitás elméletét az élet meghaladta. Tágabb értelemben a jogalkotói kártérítési felelősség körében vizsgálható a bíró alkotta jog is; itthon e téren is töretlen az a felfogás, amely nyilvánvalóan alaptalannak tekinti a bírósági jogkörben okozott kár [Ptk. 349. § (1), (3)] megtérítése iránti azon igényt, amely jogerős ítélet tartalmát jelöli meg a kereseti kérelem jogalapjaként; az ilyen keresetek elutasításra kerülnek. Várnay Ernő a magyar gyakorlat számbavételét követően részletesen taglalja az érvényes uniós szabályozást, elsősorban az Európai Bíróság több eseti döntés folyamán kijegecesedett értelmezését. A Francovich-ügyben kinyilvánított elvi kötelezettség után a

2 0 1 0.

2.

s z á m

58 Brasserie du pechêur és Factortame egyesített ügyben a Bíróság azt is kimondta, hogy az államot, amennyiben felelőssége megállapításra kerül egy nemzetközi kötelezettségvállalás megsértéséből adódóan, egységként kell kezelni, tekintet nélkül arra, hogy a kár a jogalkotónak, az igazságszolgáltatásnak vagy a végrehajtó hatalomnak tudható be. A Köbler-ügy kapcsán aztán az is kiderült, hogy az ún. Francovich-elv akkor is alkalmazandó, ha a kérdéses jogsértés egy végső fokon ítélkező bíróság határozatából ered, amennyiben a megsértett jogszabály jogokat állapít meg a magánszemélyek részére, a jogsértés kellően súlyos, és közvetlen ok-okozati összefüggés áll fenn az államot terhelő kötelezettség megsértése és a károsult felek által elszenvedett kár között. A legsúlyosabb felvetést, miszerint egy ilyen kártérítési kereset voltaképpen a végső fokon született bírósági határozat jogerős voltával kerül szembe, a Bíróság elutasította azzal az érveléssel, hogy a fentiek nem jelentik a jogerő intézményének megkérdőjelezését. Az eljárás tárgya más, és a résztvevő személyek sem feltétlenül azonosak a jogerőt nyert határozat alapjául szolgáló eljárás szereplőivel. Az új határozat nem szükségszerűen szünteti meg a kárt okozó határozat jogerejét, ugyanakkor a közösségi jog szerves részét képező állami felelősség elve megköveteli az effajta kártérítést. Végül a Targhetti-ügyben odáig ment a Bíróság, hogy ellentétesnek mondta ki a közösségi joggal az olyan nemzeti szabályozást, amely általános szabályként kizárja a tagállam felelősségét a magánszemélyeknek okozott kárért. A fentieket azért fontos hangsúlyozni, mert az Európai Unió ún. másodlagos (az intézmények által alkotott) joga a magyar jogban közvetlen jogforrásnak minősül. Ebből pedig az következik, hogy a magyar Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárásban hozott jogerős határozata is alapjául szolgálhat a Magyar Állam kártérítési felelőssége megállapításának, ami ugyanakkor ellentétben áll a fent ismertetett, jelenleg uralkodó magyar bírói jogértelmezéssel. Konklúzió: a magyar jogszabályokban – így a Polgári Törvénykönyvben – foglaltaktól, illetve a korábban általánosan elfogadott bírói jogértelmezéstől eltérően, sőt, azok ellenében is, ha az állami jogalkotók közösségi jogot kellően súlyosan sértő aktusa, illetve mulasztása magánszemélyeknek közvetlenül kárt okoz, a Magyar Államot kártérítési felelősség terheli. Amennyiben a végső fokon ítélkező magyar bíróság határozata nyilvánvalóan sérti a közösségi jogot, felmerülhet a Magyar Államot kártérítési kötelezettsége, és ebben az esetben a kártérítést a magyar bíróságnak kell megítélnie. Végül megemlíthető, hogy a Polgári Törvénykönyv újraalkotása során felbukkant a jogalkotásért viselt kárfelelősség kérdése; az ún. Szakértői Javaslat tartalmazott is egy kimunkált szövegtervezetet erre nézve kitérve indokolásában arra, hogy bár a magyar bírói gyakorlat szerint a jogalkotó és a norma kötelezettje között nem jön létre polgári jogi jogviszony, az Európai Bíróság gyakorlata szerint az állam felelős azokért a károkért, amelyek az európai uniós jogi aktusok átültetésének elmulasztásából vagy az aktus nem megfelelő átültetéséből származnak, így szükséges a jogharmonizációs kötelezettség elmulasztása miatti állami kárfelelősség kifejezett rögzítése. A fentiekkel szembemenve az új Polgári Törvénykönyvről szóló 2009. évi CXX. törvény nem tartalmaz a jogalkotással okozott kár-


59 felelősségre vonatkozó kifejezett rendelkezést, pusztán a képviselő-testület (önkormányzati jogalkotó szerv) közhatalom gyakorlásával okozott kárért viselt felelősségét deklarálja. A gyakorlat szempontjából nagyobb jelentőségű törvényi és (kormányzati) rendeletalkotási kártérítő felelősség továbbra sem fog szerepelni a Polgári Törvénykönyvben. Szintén a Magyar Jog 2010. januári számában olvasható a Dr. Ankáné dr. Augusztin Éva-Dr. Anka Tibor szerzőpáros cikke, amely a földhasználati jogot járja körül (Terhelhető-e jelzálogjoggal a földhasználati jog?) annak okán, hogy mind a hitelezési, mind a földhivatali gyakorlatban ellentmondásos, hogy a földhasználati jog lehet-e jelzálogjog tárgya. A földhasználati jog korlátolt dologi jog, amely osztott tulajdon esetén az építmény tulajdonosát az építmény által elfoglalt földrészletre, mint önálló ingatlanra nézve megilleti. A régi magyar jogban az ún. építményi jogot mint önálló jószágtestet kellett a telekkönyvbe felvenni, úgy, mintha az építményi jog maga is ingatlan lenne, hatályos jogunkban ugyanakkor – leegyszerűsítéssel – az épületnek van földhasználati joga, nem pedig a földhasználati jognak épülete. Az építkezőt a Polgári Törvénykönyv szerint akkor illeti meg az épület tulajdonjoga, ha törvény vagy a földtulajdonossal kötött írásbeli megállapodás így rendelkezik; utóbbi esetben akkor keletkezik a földhasználati jog, amikor létrejön maga az egyéb önálló ingatlannak minősülő épület. Tartalmilag a földhasználati jog a föld(részlet) használatára és hasznainak szedésére terjed ki, jogi természetét tekintve az épülethez mint önálló ingatlanhoz kapcsolódó, annak mindenkori tulajdonosát megillető jog, s mint ilyen, önmagában forgalomképtelen, csakúgy, mint a telki szolgalmi jogok. Mint a szerzők megállapítják, a földhasználati jog és az épület abban az értelemben jogi egységet képez, hogy nem lehet más a földhasználati jog jogosultja és más az épület tulajdonosa. Ebből következik, hogy a földhasználati jogot nem lehet átruházni, önállóan megterhelni. Adásvétel tárgya csak az épületingatlan lehet, amelynek átruházásával minden további jogcselekmény nélkül a földhasználati jog jogosultjává az épület új tulajdonosa válik hasonlóan a telki szolgalmi jogokhoz, ahol azt látjuk, hogy az uralkodó telek tulajdonjogának megszerzőjét minden további jogcselekmény nélkül megilleti az uralkodó telek javára fennálló telki szolgalom is. A fentiek szerint terhelés tárgya kizárólag az épület tulajdona lehet, amelyhez való földhasználati jog-kapcsolódás ilyen értelemben indifferens, hiszen a terhelésben a földhasználati jog csak annyiban osztozik, amennyiben a fődolog terheit szükségképpen viseli az alkotórész is. Gyakorlati szempontból fontos rögzíteni, hogy csak az épületnek (mint egyéb önálló ingatlannak) van tulajdoni lapja, a földhasználati jogot nem lehet külön tulajdoni lapon nyilvántartani, mivel az nem ingatlan-nyilvántartási egység. (Az épület tulajdoni lapján természetesen utalni kell a földhasználati jog fennállására.) A cikk ezt követően tér rá a földhasználati jognak a zálogjoggal való összefüggéseire. A Polgári Törvénykönyv szerint zálogjog tárgya lehet minden átruházható jog. Ezzel

2 0 1 0.

2.

s z á m

60 tulajdonképpen meg is válaszolható a cikk címében feltett kérdés, hiszen a földhasználati jog, mint fentebb kiderült, nem átruházható jog. A telki szolgalmakhoz hasonlóan itt is csak a jogosult személyében bekövetkezett alanyváltozásról lehet szó, nem pedig tulajdonos-változásról. Másképp fogalmazva, az épület tulajdonjogát nem lehet úgy átruházni, hogy azzal együtt a földhasználati jog ne szálljon át az új épülettulajdonosra. A földhasználati jog céljából, jogrendszerben elfoglalt helyéből (a Ptk. a XIII. fejezetében, a használati jogok körében szabályozza), az építkezés céljából létesített földhasználati jog kötelmi jogi természetéből következik, hogy az épület nélküli földhasználati jog is forgalomképtelen (az tehát, amelyre vonatkozóan a földtulajdonossal kötött írásbeli megállapodás már megvan, de maga az épület még nem épült fel). A földtulajdonossal kötött írásbeli megállapodás alapján keletkező földhasználati jog az épület létrejöttével „dologijogiasul”; válik telki szolgalomszerűvé, mindaddig személyes szolgalomként viselkedik. Amikortól a felépült épületet az ingatlan-nyilvántartásban önálló ingatlanként feltüntetik, a földhasználati jog már nem egy meghatározott személyhez, hanem egy meghatározott ingatlanhoz kötődik. Érdekes gondolatkísérlet, hogy amennyiben az építkezés céljából létesített földhasználati jog önállóan forgalomképes lenne, jelzálogjoggal való terhelése milyen célra vezetne. Megállapítható, hogy a földhasználati jog akkor is alkalmatlan lenne a biztosítéki szerep betöltésére tekintettel arra, hogy a földhasználati jogra bejegyzett jelzálogjog nem terhelné a szolgáló földrészlet tulajdonjogát és a majdan felépítésre kerülő épület tulajdonjogát sem: az épület ugyanis nem lesz a földhasználati jog alkotórésze, és a tehernek az épületre való „átvitele” nem lehetséges. Az épület mint egyéb önálló ingatlan bejegyzésével egyidejűleg a földhivatal hivatalból törli a szolgáló telekre addig név szerint megjelölt jogosult javára bejegyzett földhasználati jogot és egyidejűleg földhasználati jogot jegyez be az „épület mindenkori tulajdonosa” javára, amely forgalomképtelen lesz. Amennyiben jelzálogjog állna fenn a földhasználati jogon, akkor azt is törölni kellene ezzel az aktussal, hiszen a törölt jognak nem lehetnek fennálló, bejegyzett terhei. A forgalomképtelen földhasználati jogra természetesen végrehajtást vezetni nem lehet, abból a zálogjogi jogosult a biztosított követelésre kielégítést nem kereshet. Az épületre mint önálló ingatlanra kötött zálogszerződés legkorábban az épület ingatlan-nyilvántartási bejegyzésével, tulajdoni lapja megnyitásával egyidejűleg nyújtható be a földhivatalhoz.

Gazdaság és Jog 2010. január

A Gazdaság és Jog 2010. januári számában Gudra Tamásnak Az állami vagyonkezelés rendjéről címet viselő írása érdemel figyelmet. Amikor közjegyzői feladatként a „Magyar Államos” hagyatékátadó végzésekben a „KVI” rövidítést lecseréltük az „MNV” rövidítésre, nem biztos, hogy mindannyian áttanulmányoztuk mélységeiben az ezt előidőző


61 jogszabályt. Az állami vagyonról szóló 2007. évi CVI. törvény (a továbbiakban: Vtv.) jobb megismerését szolgálja és a hatálybalépése óta eltelt időben tapasztalható anomáliákat ismerteti a szerző. A 2008. január 1-étől hatályos jogszabály gyökeres változást hozott abban, hogy egy helyre összpontosította az állami vagyont. A Vtv. rögzíti, hogy az állam tulajdona egységes, a központi költségvetési szervek önálló tulajdonjoggal nem rendelkeznek. Az államot mint tulajdonost a Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács (a továbbiakban: Tanács) személyesíti meg, amely az állami vagyon feletti tulajdonosi jogok és kötelezettségek összességét a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. (MNV) – mint állami vagyonkezelő szervezet – útján gyakorolja. A joggyakorlás alól kivételt – specialitása miatt – csak a Magyar Nemzeti Bank, a Magyar Távirati Iroda, az Államadósság Központ és a Magyar Fejlesztési Bank képez. Az MNV kezelésében álló állami tulajdonú vagyontömeg az alábbiakból tevődik össze: 1. ingó és ingatlan vagyon, úgymint épületek, műtárgyak, vonalas létesítmények, műkincs, természeti kincs, ásványi nyersanyagok, országos közutak, műemlékek, az országos közforgalmi vasúti pálya, 2. termőföld, amely mintegy 2,5 millió hektár térmértékű külterületi termőföldet jelent, 3. gazdasági társaságok, amely kategóriába 385 társasági részesedés tartozik. A kompetenciák és felelősségek a törvény szándéka szerint koncentráltan, egy szervezetben jelentkeznek, szemben a korábbi széttagolt struktúrával, amely a Kincstári Vagyoni Igazgatóság, az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Zrt., valamint a Nemzeti Földalap volt (e három szervezetet a Vtv. megszüntette, jogaik és kötelezettségeik az MNV-re szálltak át). A Vtv. szabályozása a Tanács jogállásáról, működéséről gyakorlatilag megegyezik a gazdasági társaságokról szóló törvény szerinti igazgatósági definíciókkal, mivel a részvénytársasági forma tűnik megfelelőnek egy ilyen súlyú intézmény irányítására és szervezetének kialakítására. A Tanács hét tagból álló testület, tagjait a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki hat évre. Tekintettel arra, hogy – mint a cikkíró megállapítja –, a vagyonkezelő szervezet súlyánál és nemzetgazdasági jelentőségénél fogva a mindenkori kormány egyik legfontosabb eszköze gazdaságpolitikai céljai megvalósítására, érthető és elfogadható az a mindenkori kormányzati szándék, hogy az adott kormányzat által elfogadott szakemberek legyenek döntési pozícióban. A tagok egyébként a Polgári Törvénykönyv közös károkozásra vonatkozó szabályai szerint korlátlanul és egyetemlegesen felelnek a kötelezettségeik felróható megszegésével okozott károkért, feladataikat az ilyen tisztséget betöltő személyektől elvárható gondossággal, az állam érdekeinek elsődlegessége alapján kötelesek ellátni. Az MNV Zrt. a Magyar Állam által alapított egyszemélyes részvénytársaság, amelynek részvénye forgalomképtelen, alapító okiratának elfogadása és módosítása a Kormány hatáskörébe tartozik. Az MNV nem alakulhat át, nem válhat szét, más társasággal nem egyesülhet, megszűnéséről az Országgyűlés törvényben rendelkezhet. A működés forrásait a központi költségvetés biztosítja, a rábízott vagyon bevételeivel és kiadásaival nem

2 0 1 0.

2.

s z á m

62 gazdálkodhat önállóan (a bevételek közvetlenül a költségvetésbe kerülnek, önálló bankszámlája sincs a szervezetnek). Az MNV Zrt. tevékenységét az Állami Számvevőszék (ÁSZ) évente ellenőrzi – mondja ki a Vtv. A szerző cikkének második felében az első átfogó számvevőszéki vélemény (amely kifejezetten lesújtó volt) apropóján sorra veszi a működést, a törvényt illető kifogásokat s kommentálja is azokat. A Vtv. előkészületei számos kívánnivalót hagytak maguk után: koncepcionális javaslat nem volt, konkrét határidők és felelősök megjelölésével ütemterv, intézkedési terv nem készült, a gazdasági hatásokat nem számszerűsítették, nem készült hatástanulmány, nem mérték fel az elődszervezetek megszüntetésével és az új vagyonkezelő megállapításával összefüggő feladatokat, a kapcsolódó jogszabályok előkészítése sem volt megfelelő. A törvény hatályba lépésére jelentős késéssel került sor, ami a végrehajtási határidők teljesítését gátolta. Az MNV nyitómérlegéhez szükség lett volna a három elődszervezet leltárral alátámasztott éves beszámolójára, amit gyakorlatilag lehetetlenné tett, hogy az elődszervezetek egymástól teljesen eltérő rendszerű beszámolóra voltak kötelesek a rájuk vonatkozó jogszabályi előírások alapján, tehát különféle struktúrákban mutatták be az állami vagyont. Összefoglalóan az mondható, hogy a hiányosságok az előkészítés nemlétére, a rendelkezésre álló idő szűkösségére és az átgondolatlanságokra vezethetők vissza. Az ÁSZ-jelentés szerint a hatékonyság mérésére a jogszabályokban nem alakítottak ki mutatószámokat, viszonyítási alap hiányában a kialakított új intézményi rendszer működésének hatékonysága nem mérhető. Az állami vagyonnal való gazdálkodás szabályozásáért, az állami vagyon felügyeletéért a 169/2006. (VII.28.) Korm. rendelet szerint a pénzügyminiszter felelős. Ez a szabályozás azonban nincs összhangban a Vtv.-vel, mert nem határozza meg egyértelműen és átlátható módon a pénzügyminiszter állami vagyongazdálkodással kapcsolatos feladat- és hatáskörét, illetve a feladathoz köthető felelősség mértékét. Hihetetlen, de a cikk szerint igaz: a vagyon pontos mennyisége és értéke vagyonleltár és vagyonmérleg hiányában 2008. december végére sem vált ismertté. Sem a tulajdonosi joggyakorló, sem a Tanács nem határozta meg a vagyon átadásának módját, nem szervezte meg lebonyolítását, az elődszervezetek pedig nem kaptak időben iránymutatást, ebből kifolyólag nem hangolták össze beszámolóikat. Miután az ÁSZ-megállapítás, amely szerint az MNV feladatait a nem egységes alapú nyilvántartási struktúra miatt csak részlegesen tudja ellátni, ismertté vált, elkezdődött az egységes nyilvántartási rendszer kiépítése (s jelenleg is folyamatban van). Az elődszervezetek közül kettő a pénzügyminiszter, egy pedig a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter irányítása alá tartozott, az új szabályozás a Pénzügyminisztérium alá rendeli a vagyonkezelő szervezetet. A szerző ezt nem tartja jó megoldásnak, mivel a hatalmas értékek felett diszponáló MNV mindössze egy alárendelt egység egy minisztérium alatt. Véleménye szerint a Miniszterelnöki Hivatal irányítása alá kellene kerüljön a szervezet, de elképzelhető lenne egy önálló vagyongazdálkodási miniszteri poszt létrehozása is.


63 Komoly problémát okozott már eddig is, hogy a Vtv. nem érzékelte azt a problémát, ami abból keletkezett, hogy eltérő szervezeti formák és külön jogi szabályozások vonatkoztak a három elődszervezetre, azaz speciális feltételekkel működő egységek végig nem gondolt módon történő összevonása történt meg. Az átalakulásra vonatkozó részletszabályok hiánya miatt a 2008. évi éves beszámoló alapján a független könyvvizsgáló nem tudott meggyőződni az adatok helyességéről, nem tudta feladatát elvégezni; a nyitómérleg auditálása végül elmaradt. Mindebből a Gudra Tamás arra a végkövetkeztetésre jut, hogy egy ilyen jelentős átalakítás előkészítéséhez több éves szakmai munka szükséges, és megkerülhetetlen a részletkérdések kidolgozása.

Jura 2009/2. szám

Az imént ismertetett cikk mondanivalójára rímel a Jura (a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának tudományos lapja) 2009/2. számában megjelent egyik tanulmány, amelynek szerzője Petrétei József és A jogalkotási törvény felülvizsgálatáról címet viseli. A szerző rögzíti: az 1987-ben keletkezett jogalkotási törvény (Jat.) mára meghaladottá vált, elveszítette összhangját az Alkotmánnyal és más törvényekkel. Ennek következtében a mai magyar jogalkotással kapcsolatban nemcsak az jelent problémát, hogy túl sok jogszabály van, és ezek minősége számos kívánnivalót hagy maga után, de maga a jogalkotási törvény használhatatlansága is súlyosbítja a helyzetet. A jogalkotási törvény a jogalkotó szervekről és a jogforrásokról nemhogy eligazítást nyújtana, de súlyos zavart okoz akkor, amikor például az MNB elnökének 2004. május 1-jétől fennálló (Alkotmányban foglalt) rendeletalkotási jogát nem említi, ugyanakkor mára nem létező jogintézményeket nevesít. A jogalkotási eljárás szabályozásánál számos olyan előírást tartalmaz, amelyek a törvényalkotásra vonatkozó házszabályi rendelkezésekkel ellentétesek. Hiányzik a jogalkotási törvényből a jogharmonizációra való utalás, nincs tekintettel a törvény az informatika fejlődésére (ami pedig lehetővé teszi a jogszabályok bárki számára elektronikus formában történő ingyenes elérhetőségét), említést sem tesz a deregulációról, ami nélkül a jogrendszer egysége és áttekinthetősége nem teljesíthető. Mindez azért súlyos probléma Petrétei szerint, mert a jogalkotás kérdései olyan szabályozási területnek számítanak, ahol az állandóságnak és az átláthatóságnak kiemelten fontos szerepe van; a kiszámítható eljárási rend a jogszabályok létrejöttének mellőzhetetlen ismérve, ezért nem elegendő immár az elavult rendelkezések hatályon kívül helyezése, a Jat. módosítása. Olyan új szabályozási környezetet szükséges megteremteni, ami a jogbiztonságot szolgálja. Az új jogalkotási törvénynek érvényesülő és számon kérhető minőségi szemléletet kell vinnie a jogalkotási tevékenységbe, tekintettel kell

2 0 1 0.

2.

s z á m

64 lennie az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatára, és a Magyarország európai uniós tagságából adódó követelményekre. Elsősorban egyértelmű dogmatikai alapok megteremtésére, a korábbinál magasabb színvonalú jogszabály-előkészítésre, nagyobb nyilvánosságra és a jogrendszer folyamatos felülvizsgálatára van szükség – adja meg a programot a kodifikációhoz a szerző. Az új jogalkotási törvénynek továbbá egyértelműen szabályoznia kell a jogalkotásért viselt felelősség rendjét, ezen belül hangsúlyosabbá kell tenni az igazságügy-miniszter szerepét. Az új törvénynek elő kellene írnia, hogy az igazságügy-miniszter a jogszabályokról – az önkormányzati rendeletek kivételével – nyilvántartást vezet; feltűnő hiányosság ugyanis, hogy ma Magyarországon nincs hivatalos, teljes és hiteles jogszabály-nyilvántartás, és ezt sem a jogalkotási törvény, sem más jogszabály nem követeli meg. Petrétei végül megállapítja: „[a]z új törvény hiányában továbbra is kapkodó, átgondolatlan, hektikus és ötletszerű módon születnek jogszabályok, amelyek a jogalkalmazást és az önkéntes jogkövetést is ellehetetlenítik. Ha a mai helyzet hosszabb távon fennmarad, az a magyar jogalkotás és jogrendszer olyan működési zavarait eredményezheti, ami a jogállami berendezkedést kérdőjelezi meg.” Különös pikantériát ad a fenti soroknak, hogy tudjuk: a szerző a közelmúltban maga is betöltötte az igazságügy-miniszteri posztot. dr. Székely Erika közjegyzőhelyettes


65

A MOKK 2010. évi 1. számú Jogi hírlevele Jogszabály ismertető A 2009. év végi jogalkotási hajrában került kihirdetésre a Közjegyzői Levéltár tevékenységével összefüggő szakmai követelményekről szóló 62/2009. (XII. 17.) IRM rendelet, mely 2010 elejétől hatályos. az alábbiakban a rendelet szövegét adjuk közre:

62/2009. (XII. 17.) IRM rendelet a Közjegyzői Levéltár tevékenységével összefüggő szakmai követelményekről A közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 183. § i) pontjában, a 60. § vonatkozásában a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 183. § f) pontjában, a 61. § tekintetében pedig a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 183. § d) pontjában kapott felhatalmazás alapján, az igazságügyi és rendészeti miniszter feladat- és hatásköréről szóló 164/2006. (VII. 28.) Korm. rendelet 1. § h) pontjában kapott feladatkörömben eljárva a következőket rendelem el:

I. Fejezet – Általános rendelkezések Levéltári feladatok 1. § A közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény (a továbbiakban: Kjtv.) 166. §-ában meghatározott iratok, nyilvántartások, bélyegzők és egyéb eszközök (a továbbiakban: levéltári anyag) – figyelemmel a közokiratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló törvény szabályaira is – a Magyar Országos Közjegyzői Kamara (a továbbiakban: MOKK) mellett működő Közjegyzői Levéltárban (a továbbiakban: levéltár) e rendelet szerint kerülnek elhelyezésre. Értelmező rendelkezések 2. § E rendelet alkalmazásában: a) közjegyzői levéltári anyag: a Kjtv. 166. § (1) bekezdés a)-c) pontjában meghatározott irat, nyilvántartás, bélyegző és egyéb eszköz;

2 0 1 0.

2.

s z á m

66 b) kamarai levéltári anyag: a Kjtv. 166. § (1) bekezdés e) pontjában meghatározott irat; c) folyamatban lévő ügyek anyagai: a nem befejezett, és a befejezett, de további intézkedést igénylő közjegyzői ügyek iratai, valamint a közjegyzőnél bizalmi őrzésben lévő okirat, pénz (értéktárgy, értékpapír), az ezekhez tartozó irat és nyilvántartás; d) területi levéltár: a levéltár külön jogszabályban meghatározott levéltári anyagokat kezelő telephelye.

II. Fejezet - A levéltári állomány gyarapodása A levéltári anyag levéltárba történő átadásának előkészítése 3. § A levéltári anyag akkor helyezhető levéltárba, ha a) a Kjtv. 166. §-a alapján a levéltári anyag részét képező iratok helybeli őrzésének ideje lejárt, b) a levéltári anyag részét képező iratok mindenben megfelelnek a közjegyzőkről szóló törvényben, a közjegyzői nemperes eljárásokról szóló jogszabályokban, továbbá a közjegyzői és a közjegyzői kamarai ügyvitelről, iratkezelésről szóló jogszabályokban előírt alaki követelményeknek és c) azokat az átadó (a közjegyző vagy örököse, az iratokat és eszközöket birtokló személy) az e rendeletben foglaltak szerint előkészítette. 4. § (1) A közjegyzői okiratok esetében az előkészítésnek ki kell terjednie az okiratok részletes ellenőrzésére annak érdekében, hogy azok összefűzve, aláírva (ellenjegyezve), a hivatali körbélyegző lenyomatával ellátva kerüljenek a levéltárba. (2) Kizárólag az eredeti okiratot, a pótolt okiratot és az okirathoz fűzött kötelező mellékleteket, és az okirathoz tartozó, hozzátűzött utóiratokat (különösen a kijavító végzést, kérelmeket és tanúsítványokat) lehet a levéltárba átadni, műanyag vagy más védőborító nélkül. Az egyéb mellékelt iratokat és munkaanyagokat – úgy, mint a szerződéstervezetet, tulajdoni lapot és cégkivonatot – a levéltár nem veszi át. (3) A közjegyzői okiratokat évenkénti bontásban, ügyszám szerint növekvő sorrendbe kell rendezni, és gondoskodni kell arról, hogy az okiratok csomagolása alkalmas legyen azok sérülésmentes szállítására. (4) A levéltár a végintézkedéseket és a végintézkedéssel kapcsolatos közokiratokat (különösen a végrendelet visszavonását tartalmazó nyilatkozatot), továbbá a közjegyzői letéteket külön tűzbiztos páncélszekrényben tárolja, ezért az átadónál esetlegesen szintén külön kezelt ilyen okiratokat nem kell visszasorolni az ügyszám szerinti helyükre, hanem azok külön sorozatba rendezve is leadhatók.


67 5. § (1) A közjegyzői nemperes eljárás során keletkezett iratok (a továbbiakban: nemperes iratok) esetében az előkészítésnek ki kell terjednie annak részletes ellenőrzésére, hogy a nemperes ügyekben minden intézkedés megtörtént-e, valamint hogy az iratborító tartalmazza-e a kötelező adatokat. (2) A nemperes iratokat rendezetten, az ügyszámuk sorrendjében, az irat terjedelmétől függően lehetőleg 25, 50 vagy 100-as kötegekben, átkötve kell a levéltár részére átadni. 6. § (1) A levéltár a közjegyzői levéltári anyagot a közjegyzők által külön jogszabály alapján vezetett elektronikus vagy papír alapú közjegyzői ügynyilvántartás alapján elkészített iratjegyzékkel, névmutatóval – hagyatéki ügyek esetén a végintézkedések jegyzékével kiegészítve – (a továbbiakban együtt: átadási jegyzék) veszi át. (2) Az átadási jegyzéknek az átadott évkörre (a továbbiakban: tárgyév) vonatkozóan az elektronikus vagy papír alapú közjegyzői nyilvántartásba felvett minden ügy adatait tartalmaznia kell. (3) Az átadási jegyzéket három, közülük a névmutatókat pedig egy példányban kinyomtatva kell a levéltári anyaghoz csatolni. (4) Az átadási jegyzéken fel kell tüntetni a vonatkozó ügyszámnál, ha az eljárás még folyamatban van, vagy már befejezett, de még intézkedést igényel, és ezért az okirat vagy irat a közjegyzőnél marad. (5) A korábban már leadott évkörökből a (4) bekezdés szerint a közjegyzőnél maradt és utólag leadásra kerülő okiratoknál vagy iratoknál az iratjegyzék csak a levéltárba kerülő ügyek adatait kell hogy tartalmazza éves bontásban. 7. § A közjegyzői okiratok esetén az iratjegyzék adatai a következők: a) az iratjegyzéki sorszám, b) a közjegyzői okirat ügyszáma, c) ügyfelek neve, d) a közjegyzői okirat készítésének időpontja, e) az ügy tárgya, f) a levéltárba adás időpontja, g) megjegyzés. 8. § Az átadásra kerülő nemperes iratok esetében az iratjegyzék tartalmát a közjegyzői ügyvitel szabályairól szóló rendelet határozza meg. A hagyatéki ügyekben kihirdetett végintézkedéseket külön, a végintézkedések jegyzékének megfelelően veszi át a levéltár.

2 0 1 0.

2.

s z á m

68 9. § Az átadási jegyzékeken és névmutatókon fel kell tüntetni a közjegyző nevét és a közjegyző székhelyének a MOKK által megállapított azonosító számát. 10. § A kamarai levéltári anyag előkészítésének ki kell terjednie az iratok részletes ellenőrzésére annak érdekében, hogy azok aláírva – ha szükséges a kamarai körbélyegző lenyomatával ellátva – az irattári tervnek megfelelő csoportosítás szerinti sorrendbe rendezve kerüljenek a levéltárba. 11. § (1) A levéltár a kamarai levéltári anyagot a kamara elektronikus vagy papír alapú nyilvántartása alapján elkészített iratjegyzékkel veszi át. (2) Az iratjegyzék a tárgyévre vonatkozóan az elektronikus vagy a papír alapú nyilvántartásba felvett minden ügy adatait tartalmazza. (3) Az iratjegyzéket három példányban kinyomtatva kell a levéltárba helyezendő anyaghoz csatolni. (4) Az iratjegyzéken fel kell tüntetni a vonatkozó ügyszámnál, ha az ügy még folyamatban van, vagy már befejezett, de még intézkedést igényel, és ezért az iratok a kamaránál maradnak. (5) A korábban már leadott évkörökből a (4) bekezdés szerint a kamaránál maradt és utólag leadásra kerülő iratoknál az iratjegyzék csak a levéltárba kerülő ügyek adatait tartalmazza éves bontásban. (6) Az iratjegyzéket a kamarai iratkezelési szabályzatban foglalt adatokkal kell elkészíteni. A levéltári anyag átvételének általános szabályai 12. § A levéltár a részletes átvizsgálás végett átvett levéltári anyagról és a folyamatban lévő ügyek anyagairól átvételi elismervényt ad az átadónak vagy az átadás céljára adott meghatalmazás vagy megbízás alapján eljáró képviselőjének. 13. § (1) A levéltár az átadástól számított 60 napon belül iratonként, részletesen ellenőrzi a részére átadott levéltári anyagot és a folyamatban lévő ügyek anyagait. (2) A részletes átvizsgálás során a levéltár ellenőrzi, hogy a levéltári anyagok megfelelnek-e a közjegyzői eljárásokra, a közjegyzők iratkezelésére vonatkozó jogszabályokban vagy a kamarai előírásokban megjelölt alaki követelményeknek. 14. § (1) A levéltár az átadástól számított 60 napon belül az átvett levéltári anyagról átadás-átvételi jegyzőkönyvet készít. A levéltár a megállapított hiányosságokat az átadás-átvételi


69 jegyzőkönyvben feltünteti és azt az átadástól számított 60 napon belül megküldi az átadó vagy képviselője részére, és – hiánypótlás szükségessége esetén – 60 napos határidő megjelölésével felhívja az átadót a hiányosságok pótlására. (2) A levéltár az átvétel megtörténtéről, és a hiánypótlási felhívás kiadásáról az illetékes területi kamarát az átadás-átvételi jegyzőkönyv megküldése útján értesíti. (3) A levéltár zárójegyzőkönyvben rögzíti a hiánypótlás megtörténtét - vagy azt az okot, amely miatt a hiány nem volt pótolható -, és a zárójegyzőkönyvet megküldi az átadó vagy képviselője és a területi kamara részére. (4) Az átadási jegyzékek egy példánya az átvételt követően a levéltárban marad, a jegyzékek fennmaradó egy-egy példánya pedig az átadás-átvételi jegyzőkönyv vagy a zárójegyzőkönyv mellékleteként megküldésre kerül az átadó vagy képviselője és a területi kamara részére. (5) Ha valamely közjegyzői okiratról hiányzik a közjegyző ellenjegyzése, és annak hiánypótlás útján történő pótlása a közjegyző halála vagy más ok miatt lehetetlenné vált, a levéltár az ellenjegyzés pótlása céljából haladéktalanul megkeresi a területi kamara elnökségét. 15. § (1) Az átadás során felmerülő valamennyi költség - ideértve a hiányosságok pótlásával kapcsolatban felmerült valamennyi költséget is - az átadót terheli. (2) Az átadás helyszíne az illetékes területi levéltár épülete. A levéltári anyagoknak az illetékes területi levéltárba történő szállítása az átadó feladata. A hivatalban lévő közjegyző iratainak levéltárba történő átadásának különös szabályai 16. § A levéltár a hivatalban lévő közjegyző levéltári anyagai átadásának éves ütemezését a megelőző év október 31. napjáig meghatározza és a MOKK honlapjának belső nem nyilvános felületén közzéteszi a közjegyzők számára. A hivatalban lévő közjegyző okiratainak és nemperes iratainak levéltárba adása során az átadó vagy képviselője és a levéltáros vesz részt. A levéltári anyag átvételének különös szabályai a közjegyzői szolgálat megszűnése, vagy a közjegyző áthelyezése esetén 17. § Ha a közjegyző az átadás során akadályoztatva van, úgy helyette az átadás során – a közjegyző örököse vagy az iratokat, eszközöket birtokló személy meghatalmazása alapján – az illetékes területi kamara erre kijelölt tagja jár el. 18. § Ha a közjegyzői levéltári anyag átadására a közjegyző szolgálati viszonyának megszűnése esetén kerül sor, és a közjegyző akadályoztatása miatt a hivatkozott átadási jegyzékek az

2 0 1 0.

2.

s z á m

70 átadást megelőzően nem készülnek el, az átadási jegyzékeket – a közjegyző vagy örököse költségére – a levéltár készíti el. 19. § (1) Ha a közjegyzői levéltári anyag átadása a közjegyző szolgálati viszonyának megszűnése miatt következik be, az átadás során felmerülő valamennyi költség – a hiányosságok pótlásával kapcsolatban felmerült költségek kivételével – a MOKK-ot terheli. (2) Ha az átadási kötelezettségének az átadó önhibájából határidőben nem tesz eleget, úgy az átadással felmerülő költség és az ennek elmaradásából származó valamennyi kár a közjegyzőt vagy az örökösét, illetve az iratokat, eszközöket birtokló személyt terheli. (3) Ha az átadásra a közjegyző áthelyezése esetén kerül sor, az átadás során felmerülő valamennyi költség – ideértve a hiányosságok pótlásával kapcsolatban felmerült valamennyi költséget is – a közjegyzőt terheli. A levéltári anyag átvételének különös szabályai tartós helyettesítés befejezése esetén 20. § A helyettesítés befejezésével a tartós helyettes által átvett és készített okiratok, nemperes iratok, és azok nyilvántartásai közül a levéltári anyagok átadására a hivatalban lévő közjegyző iratainak levéltárba történő átadására vonatkozó szabályai megfelelően irányadók. Az átvétel különös szabályai a kamarai levéltári anyagok vonatkozásában 21. § A levéltár az iratjegyzéknek megfelelően a kamara megbízottjának jelenlétében iratonként számba veszi az átvett levéltári anyagokat, és azok mennyiségéről, továbbá a megállapított hiányosságokról átadás-átvételi jegyzőkönyvet készít.

III. Fejezet – A levéltári anyag őrzése és feldolgozása A levéltári anyag tárolásával összefüggő követelmények 22. § (1) A levéltári anyag kizárólag az erre a célra kialakított és megfelelően felszerelt levéltári raktárhelyiségben őrizhető. (2) A raktárhelyiségben a levéltári anyag mellett csak a levéltár szakmai feladatainak ellátásával kapcsolatos, továbbá a levéltári anyagot kiegészítő más, gyűjtemény jellegű anyag tárolható, melyet a raktárhelyiségen belül a levéltári anyagtól el kell különíteni. (3) A levéltár a raktárhelyiség állapotának változását a páratartalom és a hőmérséklet mérésével folyamatosan figyelemmel kíséri. (4) A raktárhelyiség klímája akkor elfogadható, ha a hőmérséklet 14-22 °C között, a relatív légnedvesség pedig 45-60% között mozog. A napi ingadozás nem haladhatja meg a


71 2 °C-t; ha az ingadozás mértéke ennél nagyobb, a raktárhelyiségben csak szükségmegoldásként lehet iratokat tárolni. (5) A raktárhelyiség megvilágítására UV-mentes vagy kevés UV-sugárzást kibocsátó világítótestek használhatók. A levéltár a megvilágítás erősségét és idejét minimalizálja, a világítás ereje legfeljebb 200 lux lehet. 23. § (1) A papír alapú iratok tárolására szolgáló dobozok kizárólag savmentes papírból készülhetnek. A védőborítóként használt papírok savmentesek és ligninmentesek. (2) A levéltár a raktárhelyiséget az iratok elhelyezésére szolgáló állványokkal szereli fel. A levegő szabad áramlásának biztosítása érdekében az állványzat függőleges tagja nyitott, az állványzat alsó polcát a padlótól legalább 15 cm távolságra, felső polcát a mennyezettől legalább 50 cm távolságban szükséges a levéltárnak biztosítania. (3) A letétek, végintézkedések és egyéb nagy jelentőségű, pótolhatatlan okiratok tárolása tűzbiztos páncélszekrényben történik. 24. § A raktári egységek raktári jelzettel ellátottak. A raktári jelzet tartalmazza a fond és állag törzsszámát, nevét és a raktári egység sorszámát. 25. § (1) A raktárhelyiség tűzzáró fémajtóval ellátott és nagy érzékenységű tűzjelző berendezéssel, valamint gázzal (CO2) oltó kézi tűzoltó készülékekkel felszerelt. (2) A raktárhelyiséget úgy kell kialakítani, hogy azon szennyvízcsatorna, gázvezeték, továbbá nyomás alá helyezett vízvezeték ne haladjon keresztül. (3) A levéltár gondoskodik a rovarok és rágcsálók elleni hatékony védelemről. 26. § (1) Megfelelő riasztó- és beléptető rendszerrel kell biztosítani, hogy a levéltárba és a raktárhelyiségbe csak az arra feljogosított személyek léphessenek be. (2) A raktárhelyiség használati rendjének kialakítása és folyamatos biztosítása érdekében a levéltár saját ügyrendjében szabályozza a) a raktárhelyiségbe történő belépés feltételeit és a belépési jogosultságot, b) a tárolási helyéről kiemelt levéltári anyag nyilvántartását és az őrjegy kötelező használatát. 27. § (1) Ha a levéltárban kezelt levéltári anyag épségét vagy biztonságát bármilyen veszély fenyegeti, ennek megszüntetéséről az észlelés után a levéltár azonnal gondoskodik.

2 0 1 0.

2.

s z á m

72 (2) Ha a veszély megszüntetése a levéltár saját eszközeivel nem lehetséges, a veszély elhárítása érdekében történő intézkedések megtétele céljából a levéltár köteles a MOKK-ot haladéktalanul értesíteni. 28. § A levéltár az általa iratonként részletesen ellenőrzött vagy számba vett levéltári anyag megőrzéséért vállal felelősséget, melynek tényét az átadás-átvételi jegyzőkönyvben, vagy a zárójegyzőkönyvben tünteti fel. A levéltári anyagok kezelésének ellenőrzése 29. § (1) Ha a területi kamara elnöksége a közjegyző hivatalvizsgálata során az iratkezelési jogszabályok, az iratkezelési szabályzat és irattári terv levéltári anyagok kezelését érintő alkalmazásával kapcsolatban hiányosságot tapasztal, erről a hivatalvizsgálati jegyzőkönyv kivonatának megküldésével tájékoztatja a levéltárat. (2) Az e rendelet szerinti levéltári anyagokkal kapcsolatban a közjegyzőknél és a közjegyzői kamaráknál a levéltár látja el a köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló törvényben foglalt, köziratok kezelésének levéltári ellenőrzésével összefüggő feladatokat. (3) A levéltár a (2) bekezdés szerinti ellenőrzés során a közjegyzőkre vonatkozó titoktartási kötelezettség megtartásával a közokiratokról, közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló törvény szabályai szerint vizsgálja a levéltári anyag nyilvántartását, a nyilvántartáshoz kapcsolódó segédletek készítését, és általában azt, hogy a levéltári anyag kezelése megfelel-e a közjegyzőkről szóló törvényben, a közjegyzői nemperes eljárásokról szóló jogszabályokban, továbbá a közjegyzői és a közjegyzői kamarai ügyvitelről, iratkezelésről szóló jogszabályokban előírt követelményeknek. (4) Ha az ellenőrzés során tapasztalt hiányosságok megszüntetése iránt az érintett határidőben nem intézkedett, erről a levéltár a területi kamarát és a MOKK elnökségét értesíti. Az iratselejtezés levéltári ellenőrzése 30. § (1) Az e rendelet szerinti levéltári anyag jövőbeni őrzésének és feldolgozásának biztosítása érdekében a közjegyzőknél és a közjegyzői kamaráknál a levéltár látja el a köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló törvényben foglalt, a köziratok selejtezésének levéltári ellenőrzésével összefüggő feladatokat. (2) A levéltár a közjegyzők és a kamaráik iratainak selejtezését, és a maradandó értéket nem képviselő, selejtezésre kiválogatott iratok megsemmisítését a hozzá legalább két példányban megküldött selejtezési jegyzőkönyvek záradékolásával engedélyezi.


73 (3) A levéltár az irattári anyag selejtezésének ellenőrzése során a) megvizsgálja, hogy a selejtezésre javasolt irattári tételek között szerepel-e olyan tétel, amely az irattári terv szerint maradandó értékű iratot tartalmaz, b) ha az irattári terv használatával kapcsolatban hibákat, hiányosságokat tárt fel, vagy a selejtezési jegyzőkönyv alapján kétsége támad a selejtezés szabályszerűségét vagy szakszerűségét illetően, úgy a helyszínen végzett vizsgálat alapján győződik meg arról, hogy a kiselejtezésre javasolt iratok között valóban nincs maradandó értékű irat. (4) Az ellenőrzést követően a levéltár a jegyzőkönyv mindkét példányát az alábbiak szerint záradékolja, s az egyik példányt a selejtezőnek visszaküldi: a) ha a levéltár a selejtezést szabályszerűnek találta, a selejtezésre javasolt iratokat a záradékolási szövegben megsemmisíthetőnek nyilvánítja, b) ha a levéltár a selejtezés ellenőrzése során a selejtezésben hibákat talált, azonban az észlelt hiányosságok egyes iratok visszatartásával kiküszöbölhetők, a levéltár a visszatartandó iratokat megjelöli, a többi, szabályszerűen selejtezett iratot pedig a záradékolási szövegben megsemmisíthetőnek nyilvánítja. (5) Ha a levéltár a selejtezés ellenőrzése során olyan hiányosságokat tapasztal, amelyek a selejtezés alá vont iratanyag jelentős részét érintik, a jegyzőkönyvet nem záradékolja, hanem a selejtezőt a selejtezési eljárás megismétlésére szólítja fel. (6) A levéltárnak pontosan meg kell határozni a selejtezésben észlelt hiányosságokat. A levéltár a hiányosságok megszüntetésének módjára javaslatot tehet. A levéltár által vezetett nyilvántartások 31. § (1) A levéltár a MOKK nyilvántartásán alapuló elektronikus szervjegyzéket vezet a közjegyzői székhelyekről és az egy székhelyen belüli közjegyzői álláshelyekről, továbbá az illetékességébe tartozó közjegyzői kamarákról. A szervjegyzéket a levéltár a közjegyzői álláshelyek számáról és a közjegyzők székhelyéről szóló jogszabály rendelkezéseire is tekintettel folyamatosan bővíti és naprakészen tartja. (2) A szervjegyzék az alábbi adatokat tartalmazza: a) a székhely, és álláshely megjelölését, b) a közjegyző székhelyének a MOKK által megállapított azonosító számát, c) a székhely létrehozása óta a székhelyre kinevezett közjegyzők vagy kirendelt tartós helyettesek nevét, valamint működésük kezdetét és végét, d) az aktuálisan a székhelyen működő közjegyző vagy tartós helyettes nevét, címét, az elérhetőségére vonatkozó adatokat, és működésének kezdetét, e) a székhelyhez kapcsolódóan a levéltárban őrzött iratok évkörét, terjedelmét, levéltári törzsszámát, a székhelyen és az álláshelyen egymást követő közjegyzők, vagy tartós helyettesek szerinti bontásban, f) az iratkezelés ellenőrzésének időpontját és a felvett területi kamarai vagy levéltári jegyzőkönyv levéltári nyilvántartási számát,

2 0 1 0.

2.

s z á m

74 g) a levéltárnak átadott iratok átadás-átvételi jegyzőkönyveinek nyilvántartási számát, h) a végrehajtott iratselejtezések időpontját, az iratselejtezési jegyzőkönyvek levéltári nyilvántartási számát, i) a levéltárnak átadandó iratok mennyiségét évkörönként, j) egyéb, a közjegyzők és kamarák működésével, szervezetével és maradandó értékű irattári anyagának védelmével összefüggő fontosabb információkat. 32. § (1) A levéltár az általa őrzött levéltári anyagról fondok szerinti elektronikus törzskönyvi jegyzéket vezet. A fondokat a székhelyek, vagy a közjegyzői kamarák jelölik, a székhelyek esetében a fondokon belül az állagokat közjegyzők szerint kell kialakítani. (2) A törzskönyvi jegyzék az alábbi adatokat tartalmazza: a) a fond törzsszáma, címe és évköre, b) a fond állagainak jelzete, címe és évköre, c) a fond, valamint az állag terjedelme iratfolyóméterben és raktári egységben, d) a fond, valamint az állag raktári helye, e) az adatokban történő változások bejegyzése. 33. § (1) A levéltár elektronikusan vezetett gyarapodási naplóban tartja nyilván a levéltárhoz véglegesen beérkezett levéltári anyagokat. (2) A gyarapodási napló a következő adatokat tartalmazza: a) naplóbejegyzés sorszáma, b) beérkezés kelte, c) az átadással érintett székhely és álláshely megjelölése, d) a közjegyző székhelyének a MOKK által megállapított azonosító számát, e) az átadó és képviselőjének neve és címe, f) az átvett levéltári anyag megnevezése, évköre, mennyisége (iratfolyóméterben), g) az átvétellel kapcsolatos ügyirat levéltári iktatószáma. 34. § (1) A levéltár elektronikusan vezetett átmeneti naplóban tartja nyilván az ideiglenesen levéltárba került anyagot és eszközöket, így különösen a levéltár által átvett és a területi kamarának átadandó anyagokat és eszközöket. (2) Az átmeneti napló a következő adatokat tartalmazza: a) naplóbejegyzés sorszáma, b) az anyagok és eszközök levéltárba kerülésének kelte, c) az átadással érintett székhely és álláshely megjelölése, d) a közjegyző székhelyének a MOKK által megállapított azonosító számát,


75 e) az átadó és képviselőjének neve és címe, f) az anyagok és eszközök egyértelmű azonosításához szükséges adatok (az anyagok és eszközök megjelölése, évköre, mennyisége, mérete stb.), g) az anyagok és eszközök fizikai állapotának leírása, h) az ideiglenes átvétel célja, az elvégzendő munka megjelölése, i) a visszaadással érintett területi kamara (vagy közjegyzőt vagy tartós helyettes) megjelölése, j) az anyagok és eszközök visszaadásának kelte, k) a vonatkozó levéltári ügyirat iktatószáma. 35. § (1) A levéltár elektronikusan vezetett fogyatéki naplóban tartja nyilván az állományából véglegesen kikerült levéltári anyagot. (2) A fogyatéki napló a következő adatokat tartalmazza: a) naplóbejegyzés sorszáma, b) kikerülés kelte, c) a kikerülés jogcíme, d) az átvevő neve és címe, e) az átvevő ügyiratszáma vagy hivatkozási száma, f) a kikerült levéltári anyag törzsszáma, g) a kikerült levéltári anyag megnevezése, évköre, mennyisége (iratfolyóméterben), h) a vonatkozó ügyirat levéltári iktatószáma. 36. § (1) A levéltár elektronikusan vezetett kölcsönzési naplóban tartja nyilván az általa eredeti példányban kiadott, és a levéltárba visszaküldendő levéltári anyagot. (2) A kölcsönzési napló a következő adatokat tartalmazza: a) naplóbejegyzés sorszáma, b) a kiadás időpontja, c) az átvevő neve és címe, d) a kiadás célja, e) a kiadott levéltári anyag törzsszáma, megnevezése, terjedelme, f) a kiadásra vonatkozó megkeresés ügyszáma vagy hivatkozási száma, g) a levéltári anyag fizikai állapotának leírása, h) a visszavétel időpontja, i) a kiadásra vonatkozó ügyirat levéltári iktatószáma. 37. § A levéltár a gyarapodási-, átmeneti-, fogyatéki-, és kölcsönzési naplót minden év elején megnyitja és év végén hiteles módon lezárja.

2 0 1 0.

2.

s z á m

76 38. § (1) A levéltár az általa őrzött fondokról és állagokról raktári egységek (doboz, kötet stb.) szerinti elektronikus jegyzéket vezet. A raktári jegyzék a fond és állag szerkezetét tükröző sorrendben sorolja fel a raktári jegyzék adatait. (2) A raktári jegyzék a következő adatokat tartalmazza: a) az anyagot őrző levéltár neve, b) a fond és az állag megnevezése, évköre, terjedelme (iratfolyóméterben és raktári egységekben), c) raktári egység sorszáma, a raktári egység megnevezése (doboz, kötet stb.), az ugyanazon raktári egységben elhelyezett levéltári anyag megnevezése, évköre. 39. § (1) A levéltár az általa őrzött levéltári anyagról fondokra és állagokra tagolódó fondjegyzéket készíthet. (2) A fondjegyzék a fondok és állagok törzsszámát, megnevezését, évkörét és iratfolyóméterben megadott terjedelmét tartalmazza. 40. § (1) A levéltár a közfeladatot ellátó szervek iratkezelésére vonatkozó jogszabálynak megfelelően köteles a levéltárba érkezett küldeményeket érkeztetni, majd a kérelmeket, megkereséseket és egyéb intézkedést igénylő iratokat a levéltári ügyek elektronikus nyilvántartásában (a továbbiakban: levéltári nyilvántartás) iktatni. (2) A levéltári iktatószám a következő: a területi levéltár azonosító száma (L1 - L5), törve az ügy érkezés szerinti számával, törve az érkezés évszámával, valamint a sorszámmal. A nyilvántartásban az ügyek számozása évenként 1-gyel kezdődik, és az ügyek érkezésének megfelelően folyamatosan növekszik. (3) A levéltári ügyben érkezett utóiratot az eredeti ügy száma alatt kell kezelni. Az egyes intézkedések, utóiratok folyamatos sorszámot kapnak, melyet az ügyszámhoz törtvonallal kapcsolva, arab számjeggyel kell feltüntetni. Az első sorszámot a kezdő irat kapja, a soron következő iratok eggyel magasabb sorszámot kapnak. Az iratanyag levéltári feldolgozása 41. § A levéltári anyagot a hiteles adatszolgáltatás érdekében darabszinten kell rendezni. Darabszinten rendezett az az iratanyag, amelyen belül a legkisebb levéltári egységek az ügyiratok, közjegyzői okiratok esetében pedig az egyes okiratok. 42. § (1) A levéltár a rendezési munka során az eredeti irattári rendet állítja helyre a vonatkozó egységes iratkezelési szabályzat és irattári terv alapján.


77 (2) A rendezés során kialakított levéltári egységek rendszerbeli helyét a levéltári jelzet fejezi ki. A levéltári jelzetet a levéltári egységeken fel kell tüntetni.

IV. Fejezet – A levéltári anyag selejtezése A selejtezési és megsemmisítési eljárás 43. § A levéltár az őrizetében lévő levéltári anyag egyes fondjaiból azokat az iratokat, amelyek a közjegyzők és kamaráik egységes iratkezelési szabályzata és irattári terve alapján selejtezhetővé váltak, selejtezés útján távolítja el. 44. § (1) A területi levéltár a selejtezést a főlevéltáros által a levéltárosok és a levéltári előadók közül kijelölt háromtagú bizottság közreműködésével teljesíti. A selejtezési eljárásról selejtezési jegyzőkönyvet kell felvenni. (2) A jegyzőkönyvnek tartalmaznia kell: a) a selejtezés helyét és idejét, b) a selejtezést végző személyek nevét és munkaköri megnevezését, c) a selejtezéssel érintett fond vagy állag (közjegyzői székhely és álláshely, vagy a selejtezéssel érintett kamara) megjelölését, d) a selejtezés alá vont fond vagy állag eredeti mennyiségét, e) a selejtezés ellenőrzése során tapasztalt hiányosságokat és az azok megszüntetésére vonatkozó intézkedéseket, f) a selejtezett iratok ügyszámát és keletkezésének évszámát, g) a selejtezés alapjául szolgáló jogszabály és irattári terv megnevezését, h) a selejtezett anyag mennyiségét, i) a jegyzőkönyv keltét, a selejtezést végző személyek aláírását, és a levéltár bélyegzőlenyomatát. (3) A selejtezési jegyzőkönyvet a főlevéltáros, a MOKK elnöke és a kultúráért felelős miniszter együttesen hagyják jóvá. A selejtezett iratok megsemmisítésére csak a selejtezési jegyzőkönyvre vezetett hozzájárulásoknak a területi levéltár részére történő visszaérkezését követően kerülhet sor. (4) A selejtezés megtörténtét a levéltári jegyzékekben a megfelelő irattári tételnél a selejtezés évének a bejegyzésével kell feltüntetni. 45. § Ha az irattári terv előírásaitól eltérően a selejtezésre kerülő iratanyagból – az átadó vagy a levéltár kérésére, vagy más fontos okból – valamely irat visszatartása szükséges, ennek tényét a selejtezési jegyzőkönyvben fel kell tüntetni, és erről külön jegyzéket kell felvenni.

2 0 1 0.

2.

s z á m

78 46. § (1) A selejtezési eljárásban a fentiek szerint selejtezett iratokat fizikailag kell megsemmisíteni. (2) A megsemmisítés iratmegsemmisítővel, égetéssel, bezúzással, vagy ezekkel biztonságilag egyenértékű más módszerrel bizottság jelenlétében történhet. (3) A megsemmisítési bizottság legalább három tagból áll, tagjai a főlevéltáros által a levéltárosok és a levéltári előadók közül megbízott személyek, valamint a megsemmisítést végző szervezet megbízottjai vagy képviselői. (4) A megsemmisítésről a selejtezési jegyzőkönyvre rávezetett hivatalos feljegyzést kell készíteni, melynek tartalmaznia kell: a) a megsemmisítés helyét és idejét, b) a megsemmisítési eljárásnál jelen lévők nevét és munkaköri megnevezését, c) a megsemmisítés módját, d) a bizottság tagjainak aláírását valamint a levéltár bélyegzőjének lenyomatát. Az érvénytelenített bélyegzők és egyéb eszközök és igazolványok őrzése, tárolása, kezelése és megsemmisítése 47. § A levéltárban az érvénytelenített bélyegzőket, a közjegyzői elektronikus aláírást létrehozó érvénytelenített eszközöket, továbbá a bevont igazolványokat (továbbiakban együtt: eszközök) az iratoktól elkülönítve kell őrizni a közjegyzők és kamaráik egységes iratkezelési szabályzata és irattári terve alapján meghatározott ideig, ezt követően megsemmisítésük iránt kell intézkedni.

V. Fejezet – A levéltári anyag használata A levéltár feladatai az őrizetében lévő iratok tekintetében 48. § (1) A levéltár kérelemre, a közjegyzőkre vonatkozó szabályok megfelelő alkalmazásával teljesíti az általa kezelt közjegyzői okiratokról, nemperes iratokról másolat, kivonat, bizonyítvány kiadásával és az iratokba való betekintés engedélyezésével kapcsolatos feladatát. (2) A kiállított okiratnak meg kell felelnie a közjegyzőkről szóló törvényben, a közjegyzői nemperes eljárásokról szóló jogszabályokban, továbbá a közjegyzői ügyvitelről és iratkezelésről szóló jogszabályokban előírt alaki követelményeknek. 49. § (1) A 48. § (1) bekezdése szerinti kérelmet a levéltárnál vagy bármely közjegyzőnél személyesen vagy képviselő útján lehet előterjeszteni.


79 (2) A levéltár és a közjegyző köteles a kérelmező vagy képviselő személyazonosságát ellenőrizni. (3) Ha a kérelmet a közjegyzőnél terjesztik elő, a közjegyző a kérelmet a MOKK által rendszeresített és a honlapján közzétett űrlap kitöltésével térítésmentesen elkészíti és továbbítja a levéltárnak. (4) A kérelem teljesítése olyan módon is kérhető, hogy a kiállított okirat másolatát a levéltár a közjegyzőnek küldje meg, aki gondoskodik az iratnak a kérelmező részére történő átadásáról. 50. § Ha a kérelmező helyett meghatalmazottja jár el, a kérelemhez mellékelni kell a kérelmező – ha jogszabály másként nem rendelkezik – legalább teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalt meghatalmazását. 51. § (1) A kérelmet a levéltáros megvizsgálja, és az érintett közjegyzői okirat vagy irat, továbbá a közjegyzői titoktartásra vonatkozó rendelkezések, valamint a közjegyzői okiratok és nemperes iratok kezeléséről szóló jogszabályok alapján 8 napon belül dönt a kérelem teljesíthetőségéről vagy elutasításáról. (2) A levéltáros köteles tájékoztatni a kérelmezőt a kérelme hiányosságainak pótlásához szükséges intézkedésekről és a pótlás módjáról is. (3) A levéltáros a kérelmet elutasítja, ha a) a kérelem közjegyzői okiratra vonatkozik, és a Kjtv. 151-152. §-ai alapján a kérelmező részére az okiratról hiteles másolat nem adható ki, b) a kérelem közjegyzői nemperes iratra vonatkozik, és az ügyben a kérelmező vagy képviselője nem rendelkezik a külön jogszabályban meghatározott irat betekintési joggal, c) a kérelmező a hiánypótlást a (2) bekezdés szerinti tájékoztatás ellenére nem teljesíti. (4) Ha a levéltáros a kérelmet elutasította, a kérelmező a döntés ellen annak kézhezvételtől számított 15 napon belül jogorvoslattal élhet a MOKK elnökénél, aki arról 8 napon belül döntést hoz. 52. § (1) Nemperes iratok vonatkozásában a közjegyzői érdemi intézkedést nem igénylő megkeresésekben (tájékoztatásadás, iratbetekintés, az iratokról másolat vagy hiteles másolat kiadása) a levéltáros intézkedik. (2) Póthagyatéki eljárással kapcsolatos közjegyzői megkeresés esetén a levéltár az alaphagyatéki iratokat véglegesen, a közjegyzői ügyvitel szabályainak megfelelően küldi meg a közjegyző részére. (3) Nemperes ügyben érkezett, egyéb érdemi intézkedést igénylő megkeresés esetén a levéltár az érintett iratról a fentiek szerint pótborítót készít, és az iratot az intézkedés

2 0 1 0.

2.

s z á m

80 megtétele céljából megküldi az illetékes közjegyzőnek. Az eljáró közjegyző a szükséges intézkedések megtételét követően az iratot visszaküldi a levéltár részére. 53. § A közjegyzők hivatalos eljárásaival kapcsolatos megkereséseket a levéltár térítésmentesen teljesíti. 54. § Hagyatéki eljárásban történő kihirdetés céljából a levéltár a közokiratba foglalt végintézkedés kettő darab hiteles másolatát küldi meg az eljáró közjegyzőnek, aki a végintézkedés kihirdetését követően a hiteles másolatok közül egy példányt kihirdetési záradékkal ellátva visszaküld a levéltár részére. 55. § (1) A levéltár által őrzött letétekre irányuló megkeresés esetén (közjegyzői letétbe helyezett magánvégrendelet, vagy egyéb, okirat megőrzésével kapcsolatos letét visszaadása, vagy a magánvégrendelet hagyatéki eljárásban történő kihirdetése ügyében) a levéltár a magánvégrendeletet és a letett okiratot az eredeti letéti jegyzőkönyvvel együtt küldi meg az eljáró közjegyzőnek. A levéltár a letéti jegyzőkönyv hiteles másolatát elhelyezi az eredeti jegyzőkönyv helyén. (2) Az eljáró közjegyző a magánvégrendelet kihirdetését követően az eredeti letéti jegyzőkönyvet visszaküldi a levéltár részére, és tájékoztatja a levéltárat a kihirdetés tényéről. (3) A letétbe vett magánvégrendelet és egyéb letett okirat visszaadását követően az eljáró közjegyző az eredeti letéti jegyzőkönyvet – a visszaadási jegyzőkönyv hiteles másolatával együtt – visszaküldi a levéltár részére. 56. § (1) Ha a bíróság vagy a területi kamara megkeresése esetén a közjegyzői okirat eredeti példányát kell megküldeni, a levéltár az okirat helyére annak hiteles másolatát helyezi el. Ezt a másolatot az eredeti közjegyzői okirat visszaérkezése után is az okirat mellett kell őrizni. (2) A területi kamara megkeresése alapján – kijavítás céljából – a levéltár az eredeti okiratot közvetlenül is megküldheti a készítő vagy utód közjegyzőnek, vagy a tartós helyettesnek. 57. § Az eredetben megküldött irat adatait a levéltár bevezeti – a megküldés ideiglenes vagy végleges jellegétől függően – a fogyatéki vagy kölcsönzési naplóba. Záró rendelkezések 58. § (1) E rendelet – a (2) bekezdésben foglalt kivétellel – 2010. január 1-jén lép hatályba.


81 (2) A 2. § b) pont, a 10. §, a 11. §, a 21. §, az 59. § és a 60. §-nak a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény végrehajtásáról szóló 13/1991. (X. 26.) IM rendelet 23/A. § (2) bekezdés b) pontját és (3) bekezdését megállapító rendelkezése 2011. július 1-jén lép hatályba. (3) A közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény végrehajtásáról szóló 13/1991. (XI. 26.) IM rendelet – e rendelet 60. §-ával módosított – 23/A. §-a szerinti szervezeti szabályoknak megfelelően a Kjtv. 166. §-a szerinti, a MOKK mellett működő közjegyzői levéltár e rendelet hatálybalépésének időpontjától a Budapesti Közjegyzői Kamara illetékességi területén működő közjegyzők levéltári anyagait kezelő területi levéltárként (a továbbiakban: budapesti levéltár) működik. (4) A további területi levéltárak a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény végrehajtásáról szóló 13/1991. (XI. 26.) IM rendelet – e rendelet 60. §-ával módosított – 23/A. §-a szerinti felállításáig a jelen rendelet szerint az illetékes területi levéltárra előírt feladatokat a budapesti levéltár végzi és kezeli a Kjtv. alapján a levéltárba e rendelet hatálybalépését megelőzően elhelyezett levéltári anyagokat. A MOKK a területi levéltárakat 2012. december 31. napjáig állítja fel; a területi levéltár működésének megkezdésekor a budapesti levéltár átadja részére a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény végrehajtásáról szóló 13/1991. (X. 26.) IM rendelet 23/A. § (2) bekezdése alapján általa kezelendő levéltári anyagot. (5) A (3) és (4) bekezdések 2013. január 1-jén hatályukat vesztik. E bekezdés 2013. január 2-án veszti hatályát. 59. § E rendelet a) 2. § a) pontjában az „a Kjtv. 166. § (1) bekezdés a)-c) pontjában” szövegrész helyébe az „a Kjtv. 166. § (1) bekezdés a)-d) pontjában” szöveg, b) 3. § c) pontjában a „(a közjegyző vagy örököse, az iratokat és eszközöket birtokló személy)” szövegrész helyébe a „(a közjegyző vagy örököse, az iratokat és eszközöket birtokló személy, vagy a kamara)” szöveg lép. 60. § A közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény végrehajtásáról szóló 13/1991. (XI. 26.) IM rendelet 23. §-a és 23/A. §-a helyébe a következő rendelkezés lép és a 23/A. §-t megelőző alcím hatályát veszti: „23. § (1) Az országos kamara a szervezeti és működési szabályzatában határozza meg a levéltár irányítását, felügyeletét ellátó, valamint a levéltárban foglalkoztatott személyek feletti munkáltatói jogokat gyakorló kamarai tisztségviselőt vagy kamarai szervet. (2) A levéltár az éves munkáját az országos kamara elnöke által a megelőző év december 15. napjáig jóváhagyott éves munkaterv alapján végzi. A levéltár éves munkájáról a következő év január 31. napjáig beszámolót készít, amelyet jóváhagyásra terjeszt fel az országos kamara elnökéhez.

2 0 1 0.

2.

s z á m

82 23/A. § (1) Az országos kamara a levéltár szervezeti egységeként öt területi telephelyet (a továbbiakban: területi levéltár) működtet, melyek illetékessége a területi kamarák illetékességi területéhez igazodik. (2) A területi levéltár kezeli a) az érintett területi kamara illetékességi területén működő közjegyzők levéltári anyagait, b) az érintett területi kamara levéltári anyagait. (3) Az országos kamara levéltári anyagait a Budapesti Közjegyzői Kamara levéltári anyagának kezelését végző területi levéltár kezeli. (4) A levéltár vezetője az országos kamara elnöke által – a kultúráért felelős miniszter véleményének kikérése mellett – kinevezett főlevéltáros. (5) Az országos kamara elnöke által kinevezett levéltárosok a területi levéltárakban, a főlevéltáros szakmai irányítása alatt dolgoznak.” 61. § (1) A közjegyzői ügyvitel szabályairól szóló 37/2003. (X. 29.) IM rendelet (a továbbiakban: KÜSZ) 3. § (2) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép: „(2) Az irattári anyagot – amíg azt a bírósági irattárnak vagy a MOKK levéltárának át nem adják – a közjegyzői irodában működő irattár kezeli.” (2) A KÜSZ 25. § (3) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép: „(3) A kihirdetett végintézkedéseket a tárgyév hagyatéki iratainak a bírósági irattárba vagy a MOKK levéltárába való átadásakor e jegyzék egy példányával kell az irattár részére átadni.” (3) A KÜSZ 48. § (3) és (4) bekezdése helyébe a következő rendelkezések lépnek: „(3) A helyi bíróság (Fővárosi Bíróság) irattárába vagy a MOKK levéltárába történő átadáskor az iratokhoz a közjegyző mellékeli az átadott iratok jegyzékét és a betűsoros névmutatót. Az átadott iratok jegyzéke a következő rovatokat tartalmazza: a) iratjegyzéki sorszám, b) a közjegyzői ügy száma, c) az örökhagyó (kérelmező) neve és lakóhelye, d) az ügy tárgya, e) az ügy befejezésének ideje, f) az irattárba helyezés napja. (4) A póthagyatéki eljárással kapcsolatos közjegyzői megkeresés esetén a helyi bíróság irattára vagy a MOKK levéltára az alaphagyatéki iratot visszaküldi a közjegyző részére. Ebben az esetben a megkeresés eredeti példányát, a hagyatékátadó végzés egy példányát és az irat átvételét tanúsító tértivevényt az irattárban és a levéltárban meg kell őrizni, az átadott iratok jegyzékének intézkedés rovatában pedig fel kell tüntetni a közjegyzői ügyszámot.” (4) A KÜSZ 50. § (1) és (2) bekezdései helyébe a következő rendelkezések lépnek:


83 „(1) A befejezett és további intézkedést nem igénylő ügyek iratait – amíg azok a bírósági irattárnak vagy a MOKK levéltárának átadásra nem kerülnek – gondosan meg kell őrizni. Az őrzés céljára olyan helyiséget kell kialakítani, amely a tűzrendészeti szabályoknak megfelel, és ahol az iratokat szárazon lehet tartani, illetőleg ahol azokat veszély (állati vagy növényi kártevő stb.) nem fenyegeti. (2) A közjegyzői ügy iratát a közjegyzői ügy jogerős befejezésének évétől számított két év elteltével kell a közjegyző székhelye szerint illetékes helyi bíróságon (a fővárosban működő közjegyzők esetén a Fővárosi Bíróságon) működő irattár, vagy a 2009. január 1. napját követően érkezett ügyek esetében a MOKK levéltára részére átadni.” (5) A KÜSZ 50. § (4) bekezdése helyébe a következő rendelkezések lép: „(4) Az átadásra kerülő iratokat rendezetten, segédletekkel együtt, három példányban elkészített jegyzékkel és egy példányban elkészített névmutatóval kell átadni a bírósági irattárnak vagy a MOKK levéltárának.” (6) A KÜSZ 50. §-a a következő (6) bekezdéssel egészül ki: „(6) Ha a közjegyző szolgálata megszűnt vagy áthelyezték, a közjegyző utódja, a tartós helyettes, vagy a területi kamara által kijelölt közjegyző köteles átvenni, kezelni és megőrizni azokat a közjegyzői iratokat, amelyek nem kerülhetnek a bírósági irattárba vagy a MOKK levéltárába.” 62. § (1) A 61. § 2010. január 2-án hatályát veszti. (2) Az 59. és 60. § 2011. július 2-án hatályát veszti. (3) Ez a § 2011. július 3-án hatályát veszti.

Hitelszerződések új semmisségi okai 2010. június 11-től A fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. törvény – többek között – a 16. §-ában meghatározza a hitelszerződés formai és tartalmi követelményeit, az alábbiak szerint: 16. § (1) A hitelszerződés – a (4) bekezdésben meghatározott eltéréssel – egyértelműen és tömören tartalmazza: 1. a hitel típusát, 2. a szerződő felek nevét (cégnevét) és levelezési címét (székhelyét), 3. a hitelközvetítő nevét (cégnevét) és levelezési címét (székhelyét), 4. a hitel futamidejét, 5. a hitel teljes összegét és lehívásának feltételeit, 6. termék értékesítésére vagy szolgáltatás nyújtásához kapcsolódó halasztott fizetés formájában nyújtott hitel esetén a termék vagy szolgáltatás megnevezését és készpénzárát,

2 0 1 0.

2.

s z á m

84 7. a hitelkamatot és a hitelkamat feltételeit, esetlegesen a vonatkozó referencia-kamatlábat, valamint a hitelkamat módosításának gyakoriságát, feltételeit és eljárási szabályait, 8. a teljes hiteldíj mutatót a hitelszerződés megkötésének időpontjára vonatkoztatva, annak kiszámításánál figyelembe vett valamennyi feltételével, 9. a fogyasztó által fizetendő teljes összeget, 10. a fogyasztó által fizetendő törlesztőrészletek összegét, számát, és a törlesztés gyakoriságát, esetlegesen a törlesztőrészleteknek a különböző hitelkamatú tartozásra történő elszámolásának sorrendjét, 11. határozott időtartamra vonatkozó tőketörlesztés esetén a fogyasztó arra vonatkozó jogát, hogy a tartozásról törlesztési táblázat formájában kivonatot díj-, költség- és egyéb fizetési kötelezettségmentesen a hitelszerződés fennállása alatt jogosult megkapni, 12. ha a fogyasztó a tőke törlesztésétől elkülönítetten köteles megfizetni a hitelkamatot és a hitelkamaton kívüli minden egyéb ellenszolgáltatást – ideértve díjat, költséget, jutalékot –, ennek gyakoriságát, feltételeit és összegét, 13. a fizetési számlához vagy a készpénz-helyettesítő fizetési eszközhöz kapcsolódó valamennyi jutalékot, díjat, költséget vagy egyéb fizetési kötelezettséget, kivéve, ha a fizetési számla fenntartása nem kötelező, 14. a hitelkamaton kívüli minden egyéb ellenszolgáltatást – ideértve díjat, jutalékot és költséget – és módosításuk feltételeit, 15. a késedelmi kamatot vagy az egyéb olyan fizetési kötelezettséget, amely a szerződésben vállalt kötelezettség nem teljesítéséből származik, 16. a fizetés elmulasztásának következményeit, 17. adott esetben a közjegyzői díjra vonatkozó fizetési kötelezettséget, 18. adott esetben a biztosítékok és a biztosítás meghatározását, 19. az elállási (felmondási) jogot, illetve annak fenn nem állását, azon időszakot, amely alatt az elállási jog fennáll, az elállási (felmondási) jog gyakorlásának feltételeit, módját és jogkövetkezményeit, ideértve a 21. § (4) és (5) bekezdését, 20. a 22. § szerinti jogosultság fennállását és gyakorlásának feltételeit, 21. az előtörlesztéshez való jogot, gyakorlásának módját, az előtörlesztés esetleges költségeinek fennállását és azok számítási módját, 22. a hitelszerződésre vonatkozó felmondási jogot és annak következményeit, 23. rendelkezésre áll-e a fogyasztó számára a szerződésből eredő jogviták peren kívüli rendezésére olyan lehetőség, amelynek a hitelező aláveti magát, valamint 24. a felügyeleti hatóság nevét és székhelyét. (2) Ha az (1) bekezdés 7. pontja szerinti egyes hitelkamatok alkalmazásának feltételei eltérnek egymástól, a hitelkamat módosításának gyakoriságára, feltételeire és eljárási szabályaira vonatkozó tájékoztatást valamennyi hitelkamat tekintetében meg kell adni. (3) Ha a fogyasztó által fizetett részletek nem eredményezik haladéktalanul a hitelös�szeg törlesztését, hanem a hitelszerződésben vagy ahhoz kapcsolódó megállapodásban


85 meghatározott időszakokban és feltételek szerint tőkeképzésre fordítják, a hitelszerződésbe a hitelező köteles egyértelműen és tömören belefoglalni, hogy a részletek megfizetése nem eredményezi automatikusan a hitel teljes összegének visszafizetését, kivéve, ha a szerződésben a felek erről megállapodtak. (4) Fizetési számlához kapcsolódó hitelkeret-szerződés egyértelműen és tömören tartalmazza: a) az (1) bekezdés 1-5. pontjában, 7. pontjában és 8. pontjában foglaltakat, b) a hitel teljes díját a hitelszerződés megkötésének időpontjára vonatkoztatva, c) olyan fizetési számlához kapcsolódó hitelkeret esetén, amely alapján nyújtott kölcsönt a hitelező felszólítására kell visszafizetni, a hitelező jogát, hogy bármikor jogosult a hitel teljes összegének visszafizetését követelni, d) az elállási jog gyakorlásának feltételeit, módját és jogkövetkezményeit, valamint e) a hitelkeret szerződés megkötését követően felmerülő, a hitelkamaton kívüli minden egyéb ellenszolgáltatást – ideértve a díjat, jutalékot, költséget –, és ezek módosításának feltételeit. A 16. § (5) bekezdése szerint semmis az a szerződés, amelyik nem tartalmazza az e §-ban meghatározott tartalmi elemeket. A szerződés semmisségére csak a fogyasztó érdekében lehet hivatkozni. Fontos változás tehát, hogy a fogyasztói hitelszerződés kötelező tartalmi eleme a teljes hiteldíj mutató (THM), annak hiánya pedig a hitelszerződés semmisségét eredményezi. A 2009. évi CLXII. törvény fent hivatkozott 16. §-a 2010. június 11-én lép majd hatályba. R.V.

Közjegyzői kárügyek A leszármazók és házastárs nélküli örökhagyó közvégrendeletében a kártérítési ügy felperesét jelölte meg örököseként. A végrendeletet készítő közjegyző az örökhagyó halála után átadta a felperesnek a hagyatékot. Azonban az örökhagyó oldalági rokona érvénytelenségre hivatkozással megtámadta a végrendeletet. A végrendelet érvénytelenségének megállapítási iránti perben másodfokon eljáró Fővárosi Ítélőtábla megállapította, hogy az örökhagyó által tett végrendelet érvénytelen, mivel az örökhagyó – a perben kirendelt igazságügyi orvos szakértő korábbi gyógykezelések során keletkezett orvosi papírokra alapozott véleménye szerint – vak volt, így a végrendelete érvényességéhez a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény (Kjtv.) 124. §-a szerint két ügyleti tanú jelenlétére is szükség lett volna. Mivel a végrendelet érvénytelensége miatt a hagyatékot az oldalági rokon kapta meg, az érvénytelen végrendeletben örökösként megjelölt személy kártérítési pert indított a végrendeletet készítő közjegyző ellen. Keresetét arra alapozta, hogy a közjegyző elmulasztotta a megfelelő körültekintést és az örökhagyó vizsgálatát akörben, hogy olvasásra képes-e. Az alperes közjegyző

2 0 1 0.

2.

s z á m

86 ellenkérelmében arra hivatkozott, hogy a végrendelkező örökhagyóval a megfelelő mélységű rutinszerű beszélgetést lefolytatta, igyekezett meggyőződni az örökhagyó végrendelkezési képességéről. A végrendelet megalkotása folyamatában nem merült fel semmilyen olyan adat vagy körülmény, amelyből arra következtethetett volna, hogy az örökhagyónál olyan egészségügyi probléma áll fenn, amely a végrendelet megalkotása körében jelentőséggel bírhatott volna. Sőt, a végrendelkező maga írta alá a végrendeletet. Az ügyben elsőfokon eljárt bíróság megalapozottnak ítélte a felperes keresetét. A bíróság ítéletét a másodfokon eljárt Fővárosi Ítélőtábla – az indokolás részbeni módosításával – helybenhagyta. Az ítélőtábla álláspontja szerint a közjegyző jogszabályi kötelezettsége, hogy az általa készített okirat megfeleljen a törvényi rendelkezéseknek. Ehhez a közjegyzői okiratra vonatkozó törvényi előírások ismeretében általában, alapvetően elvárható, hogy a közjegyző előzetesen tudakozódjon minden olyan körülményről, amelyek alapján eldönthető, szükséges-e különleges feltételek teljesítése, tanúk alkalmazása. Ez nem jelenti azt, hogy kötelezően olvasó- vagy íráspróbával kell meggyőződnie a fél ezzel kapcsolatos képességeiről, hanem általában elegendő ezekre a felet megnyilatkoztatni, ami különösen indokolt idős, előrehaladott korú személy esetén. Ha az adott válasz valósága az észlelt körülmények alapján kétséges, szükség esetén az is elvárható, hogy a közjegyző akár írás- vagy olvasáspróbával győződjön meg tényszerűen az adott képességek fennállásáról. R.V.

Tőlünk kérdezték Mely közjegyző adhat ki tanúsítványt az ügyfélnek vagy meghatalmazottjának az Élettársi Nyilatkozatok Nyilvántartásából? A tanúsítvány – annak ellenére, hogy egy nemperes ügyhöz kötődik – egy Kjtv. 136. §-a szerinti okirat, azaz az okiratszerkesztési szabályokat kell alkalmazni az illetékesség kérdésében. Következésképpen – illetékességi ok hiányában – bármely közjegyző kiadhatja a tanúsítványokat, függetlenül attól, hogy az ügyfél ott lakik-e a közjegyző illetékességi területén, vagy sem. Sz.-N.K.

Kinek adható ki közjegyzői okiratról hiteles kiadmány? A kiadmányokra vonatkozó hatályos szabályok a Kjtv.-ben az alábbiak: 148. § A közjegyző az általa készített közjegyzői okiratról hiteles kiadmányt és bizonyítványt, más közjegyző által készített okiratról hiteles másolatot adhat ki.


87 150. § Közjegyzői okiratról – ha e törvényben vagy az okiratban másképpen nem rendelkeztek – csak az abban félként szereplő személy, törvényes képviselője vagy meghatalmazottja részére adható ki hiteles kiadmány. De a 153. § a fenti szabálytól eltérő rendelkezést tartalmaz: 153. § A közjegyzői okiratról hiteles kiadmányt a közjegyző ismételten és bárkinek kiadhat, aki az ahhoz fűződő jogi érdekét valószínűsíti. A Kjtv. módosítás lényege pont az volt, hogy a közjegyző a saját okiratáról kizárólag hiteles kiadmányt adhasson ki (ezzel összhangban más közjegyző okiratáról, ill. a levéltár is csak hiteles másolatot adhat ki, kiadmányt nem), viszont azt megfelelő indokok mellett akárhányszor, de csak annak, aki arra az alábbiak szerint jogosult: Bármikor kiadható hiteles kiadmány – ha e törvényben vagy az okiratban másképpen nem rendelkeztek – az abban félként szereplő személy, törvényes képviselője vagy meghatalmazottja részére. Azaz a kiadmány nem csak az okirat készítésekor adható ki, mint régebben. Ez a jogszabályváltozás egyik lényegi eleme (152 §). Közjegyző tehát ismételten és bárkinek kiadhat kiadmányt, aki az ahhoz fűződő jogi érdekét valószínűsíti pl. perindításhoz, végrehajtáshoz, hatósági eljáráshoz, stb. Akinek tehát jogi érdeke fűződik hozzá, és azt megfelelően valószínűsíti, az bármikor kaphat hiteles kiadmányt az okiratot készítő közjegyzőtől, mivel ezt számára a törvény 153. §-a lehetővé teszi. E fenti szabály alól a végrendelet jelent kivételt (152. §). A hiteles másolatok kiadására (más közjegyző okiratából, illetve a levéltár általi kiadásra) ugyanilyen szabályok vonatkoznak, a felek és képviselőik bármikor jogosultak hiteles másolatra, és az a személy is bármikor jogosult, aki az ahhoz fűződő jogi érdekét valószínűsíti (pl. perindításhoz, végrehajtáshoz, hatósági eljáráshoz, stb.). V.K.

Miscellanea Banki Magatartási Kódex 2010. január 1. napján lépett hatályba a lakosság részére hitelt nyújtó pénzügyi szervezetek ügyfelekkel szembeni tisztességes magatartásáról szóló Magatartási Kódex. Az aláíró, illetve a később csatlakozott lakossági hitelezéssel foglakozó pénzügyi intézmények önként vállalták, hogy érvényesítik a Kódex előírásait.

2 0 1 0.

2.

s z á m

88 A pénzügyi intézmények a Kódex II. fejezetének t) pontja alapján kötelezettséget vállaltak arra, hogy felhívják a szerződés megkötésében közreműködők figyelmét, hogy a hitelező által a későbbiekben esetlegesen kezdeményezett követelésvásárlásban vagy a végrehajtásban vásárolóként nem vehetnek részt. A kölcsönszerződés megkötésében közjegyzők is közreműködnek, így a fenti összeférhetetlenséget a bankok a konkrét jogviszonyokban is érvényesíteni fogják. Az aláíró és csatlakozott pénzügyi intézmények listája és a Magatartási Kódex szövege az alábbi linken érhető el: http://www.pszaf.hu/bal_menu/szabalyozo_eszkozok/magatartasi_kodex Gy.E.

Természetes személyek lakóhelyére vonatkozó cégjegyzékbe bejegyzett adatok kiadása 2010. január 13. napján a MOKK a cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról szóló 2006. évi V. törvény (továbbiakban: Ctv.) 10. § (4) bekezdésének értelmezésével kapcsolatban megkereste a Fővárosi Bíróság, mint Cégbíróság vezetőjét. A Ctv. 2009. december 11. napjától hatályos 10. §-ának (4) bekezdése szerint ugyanis a természetes személyek tekintetében a cégjegyzékbe bejegyzett lakóhelyet a közfeladatot ellátó szervek (így különösen bíróság, ügyészség, nyomozó hatóság, más közigazgatási szerv stb.) közfeladataik ellátása érdekében – erre irányuló külön kérelem benyújtása nélkül – ismerhetik meg. Egyéb személyek törvényben biztosított jogaik gyakorlásához vagy törvényes érdekeik védelmében a cégjegyzékbe bejegyzett lakóhelyet kizárólag a céginformáció iránt benyújtott kérelem alapján ismerhetik meg. A MOKK kérte Fővárosi Bíróság Cégbírósága vezetőjének tájékoztatását arról, hogy nem közfeladatot ellátó személyek vonatkozásában milyen esetekben adják ki a cégjegyzékbe bejegyzett lakóhelyet a céginformáció iránt benyújtott kérelem alapján. Dr. Kenesei Judit, a Fővárosi Bíróság, mint Cégbíróság vezetője arról tájékoztatta a Kamarát, hogy a cégjegyzékbe bejegyzett lakóhely megismerésére irányuló kérelemben – tekintettel arra, hogy a jogszabály erre vonatkozó felsorolást nem tartalmaz – a Cégbíróság elfogadja a jogi érdek valószínűsítését (pl.: pert kíván indítani, az ingatlan-nyilvántartási eljáráshoz szükséges az adat stb.), és ezt követően a kért adatot kiadja. Gy.E.

összeállította: Dr. Gyimóthy Eszter, Dr. Rák Viktor, Dr. Szécsényi-Nagy Kristóf, Dr. Varga Krisztina szerkesztette: Dr. Szécsényi-Nagy Kristóf


89

Könyvismertetés A közjegyző előtti válás és az intézmény fejlődése Guillermo Cam Carranza, Juan Bélfor Zárate de Pino és Leonardo B. Pérez Gallardo közjegyző kollégák közösen írtak egy könyvet „A közjegyző előtti válás és az intézmény fejlődése” (El divorcio notarial y la evolucion de las instituciones) címmel, amely az Arco Legal Editores – Gaceta Notarial kiadó gondozásában jelent meg 2008ban Limában. A könyv három különböző tanulmány eredményeként született. Az elsőt Guillermo Cam Carranza közjegyző írta „Közös megegyezéssel történő különélés és az azt követő válás közjegyzői és közigazgatási eljárásban” címmel, amely a perui jog szabályainak megfelelően tekinti át a közös megegyezéssel történő különélés és az azt követő válás peren kívüli eljárásait – a szerző megfogalmazása szerint – „a kérdés alaki nehézségeinek” értelmező elemzésével. Guillermo Cam éles magyarázatokat és javaslatokat fűz a módosítás szövegéhez annak tökéletesítése érdekében, amelyekben kifejti elképzeléseit. A javasolt módosított szöveg is megtalálható a könyvben. Juan Bélfor Zárate de Pino azonos tárgyi problémát céloz meg a „Közös megegyezéssel történő különélés és az azt követő válás közjegyzői és közigazgatási eljárás útján. Egy alternatíva.” című tanulmányában. Zárate de Pino figyelembe veszi az egyház ellenvetéseit, ügyvédek kommentárjait, valamint a szabályozás alkalmazási körét, úgy, mint a megegyezésen alapuló válást, ennek előfeltételeit, az eljárásokat és a hatósági jogszolgáltatást. Arra a következtetésre jut, hogy a közjegyzőségre kétségtelenül komoly felelősség hárul, de bízik az egyetemi oktatásban és a közjegyzők szakmai továbbképzésében. Végül, Leonardo B. Pérez Gallardo elemzi a házastársak közös megegyezésén alapuló közjegyzői válásának az – ahogyan ő nevezi – mítoszait és tabu kérdéseit. Bemutatja az intézmény kubai szabályozásának történetét, áttekinti a releváns jogi szerkezetet és különböző eseteket vizsgál a válással kapcsolatos okiratok alapján, így a szülői jogok és kötelezettségek korlátozását, a közös tulajdonban lévő ingatlan tulajdonjogának átszállását, a házassági közös vagyon felosztását, az igazságszolgáltatási rendszer szerepét és a válással kapcsolatos okirat joghatásait. Végül utal a közjegyző előtti válás állítólagos kockázataira átfogó irodalomjegyzék alapján. A könyvnek négy függeléke van, ezek sorrendben a Válás a perui polgári törvénykönyv alapján (Alfonoso Rebaza González); Gyors válások (Luis María López del Carril); Válás a házastársak közös megegyezése alapján (Henri Pallud) és végül A válás jogi rendszere és válás hatósági és közjegyzői eljárás útján (Alex Plácido Velaochaga). Mit

2 0 1 0.

2.

s z á m

90 mondhatunk el a könyv megjelenéséről? Igényes és nagyon elegáns. Mind az első, mind pedig a hátsó borítóin fülek találhatók hasznos információkkal a szerzőkről és egyéb műveikről. A borító kék és sötétvörös, Edgar Degas Az Abszint (1876) című impresszionista festményével, amely jelenleg a párizsi Orsay Múzeumban található. A könyv kiadói Miguel Angel Arévalo and Nelly Fernández del Castillo, ami magyarázza a hibajegyzék hiányát, a gondos szövegezést és a kitűnő formát. Reviczky Renáta


91

Közjegyzői régiség

2 0 1 0.

92

2.

s z á m

Közjegyzők. közlönye. T a r t a l o m j e g y z é k é v f o l y a m L V I i. é v f o l y a m 2. szám

Recommend Documents