2 0 1 0.
1 4 . é v f o l y a m • LV I i . é v f o l y a m
5. szám
Közjegyzők
közlönye
T a r t a l o m j e g y z é k
Érvénytelen végrendelet teljes bizonyító erejű magánokiratban Varga István, Ph.D. 1 Az okiratot záradékoló közjegyzőség mindennapjai dr. Balogh Zsigmond 8 A közjegyzői gyakorlatot érintő jogi esetek 27 Nemzetközi sajtószemle 39 Szakmai sajtófigyelő 45 A MOKK Jogi hírlevele 51 Közjegyzői régiség 61
Mokk A Magyar Országos Közjegyzői Kamara Szakmai Folyóirata
Közjegyzők közlönye
Érvénytelen végrendelet teljes bizonyító erejű magánokiratban A Közjegyzők Közlönyének 2010. évi 1. számában jelent meg Dr. Mikó Ádám, budapesti közjegyzőhelyettes cikke az írásbeli magánvégrendeletek alaki érvényességéről. A szerző egy olyan hagyatéki ügyből kiindulva, amelynek az alapját egy két tanú által aláírt, a tanúk lakcímét azonban nem tartalmazó allográf magánvégrendelet képezte, arra a kérdésre keresi a választ, hogy miként viszonyul egymáshoz a Polgári Törvénykönyvnek (a továbbiakban: Ptk.) a végintézkedések alaki érvényességi kellékeit meghatározó szabályrendszere (627-629. §) és a Polgári perrendtartásnak (a továbbiakban: Pp.) a teljes bizonyító erejű magánokiratok formai kellékeire vonatkozó szabályozása (196. §). Mikó Ádám – a jelen cikk szerzőjének meggyőződése szerint helyesen – végül arra a következtetésre jut, hogy a tanúk lakcíme feltüntetésének az elmulasztása ugyan azzal a következménnyel jár, hogy az okirat nem felel meg a teljes bizonyító erejű magánokiratokkal szemben támasztott törvényi követelményeknek – azaz nem rendelkezik teljes bizonyító erővel –, ez azonban a végrendeletet önmagában nem teszi alakilag érvénytelenné. Az utóbbi időben több olyan ügyben hozott bírósági határozatot is közzétettek, amelyben az eljáró bíróságoknak abban a kérdésben kellett állást foglalniuk, hogy az allográf magánvégrendeletek és az öröklési szerződések esetében a tanú aláírását pótolhatja-e az ügyvédi ellenjegyzés. Az alábbiakban ezek közül egy olyan eset kerül részletes ismertetésre, amely nem csak a feleknek és jogi képviselőiknek tartogatott a hagyatéki eljárástól kezdve egészen az ügy Legfelsőbb Bíróságon, felülvizsgálati szakban történt lezárásáig különböző előjelű meglepetéseket és tanulságokat, hanem a szakma képviselőit több szempontból is – így elsősorban az anyagi és az eljárási jog viszonya, valamint a jogalakító közjegyzői és ügyvédi működés és felelősség szempontjából – hasznos továbbgondolásra indíthatja. Az ügyvédi ellenjegyzés öröklési jogi jelentőségét firtató kérdés kiindulópontját olyan végintézkedések jelentették, amelyeken ugyan két tanú aláírása szerepelt, a tanúk egyikének a közreműködése azonban – az aláírás körülményeiből vagy a tanú személyéből fakadóan – nem felelt meg a törvényi követelményeknek. A jelen cikk alapjául szolgáló ügyben
Közjegyzők Közlönye, 2010/1. szám, 8. skk. o. Fővárosi Bíróság 22.P.24.323/2007. sz. (anonim változatban közzétéve 1-H-PJ-2008-712. szám alatt), Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.184/2009. sz. (anonim változatban közzétéve FIT-H-PJ-2009-894. szám alatt), Legfelsőbb Bíróság Pfv. I.21.936/2009. sz.
2 0 1 0.
5.
s z á m
a végrendeleti tanúk egyike a végrendeleti örökös édesanyja volt, más közzétett esetekben pedig az egyik tanú aláírása azért nem felelt meg a Ptk. rendelkezéseinek, mert a tanú nem volt jelen akkor, amikor az örökhagyó az öröklési szerződést a másik tanú és az okiratot szerkesztő és ellenjegyző ügyvéd jelenlétében aláírta. Mivel a végintézkedést magában foglaló okiratot mindegyik esetben ellenjegyezte az okiratszerkesztő ügyvéd, a végintézkedés érvényességét állító felek azzal érveltek, hogy az ügyvédi ellenjegyzés tartalmilag megfelel a tanú aláírásának, ezért az a hibás aláírás helyébe léphet, orvosolva a végintézkedés érvénytelenségét. Mikó Ádám hivatkozott esetével ellentétben, illetőleg annak bizonyos értelemben egyfajta tükörképeként a fenti ügyekben nem az volt a kérdés, hogy ha a végintézkedés nem felel meg a magánokiratok teljes bizonyító erejéhez szükséges alaki kellékeknek, akkor alakilag érvénytelen-e, hanem az, hogy a magánokiratnak teljes bizonyító erőt kölcsönző ügyvédi ellenjegyzés orvosolja-e az egyik tanú fogyatékos aláírásából fakadó alaki érvénytelenséget. Az ellenkező irányú kérdésfeltevés ellenére a helyes válasz mindkét kérdésre ugyanaz: nem, a végintézkedés alaki érvényességét ugyanis nem befolyásolja a végintézkedést magában foglaló okirat teljes bizonyító ereje vagy annak esetleges hiánya. Mivel a végintézkedések érvényessége először általában a hagyatéki eljárásban kérdőjeleződik meg, a Ptk.-ban szabályozott érvényességi kellékek és a teljes bizonyító erejű magánokiratokkal szemben a Pp. által támasztott formai követelmények egymáshoz való viszonya nemcsak az okiratokat szerkesztő és ellenjegyző vagy jogi képviseletet ellátó ügyvédek és a hagyatéki perekben eljáró bíróságok, hanem a közjegyzők számára is lényeges kérdés. Az, hogy az egyik tanú később írta alá az okiratot, azaz az örökhagyó a végintézkedést nem két tanú együttes jelenlétében írta alá, a hagyatéki eljárásban a törvényes örökösök részéről ugyan kifogásolható, de általában nem bizonyítható (legfeljebb az ellenérdekű felek egyező előadása alapján). A tanúnak a végrendeleti örököshöz fűződő hozzátartozói viszonya azonban adott esetben a közjegyző számára is egyértelműen megállapítható. Noha a tanú hozzátartozója javára szóló juttatás érvénytelensége (Ptk. 632. §) szigorú értelemben véve nem alaki érvénytelenség, hiszen a két aláírással ellátott végrendelet alaki szempontból – „ránézésre” – megfelel a Ptk. 629. § (1) bekezdés b) pontjában foglaltaknak, a közjegyző a tanúnak a végrendeleti örököshöz fűződő hozzátartozói viszonyát – mint nyilvánvaló tartalmi aggályt – a hagyatéki eljárásról szóló 6/1958. A bírói gyakorlat szerint öröklési szerződés esetén a végintézkedés készítésénél közreműködő személy, illetve a tanú hozzátartozói minősége nem eredményezi a szerződéses örökös javára szóló juttatás érvénytelenségét: Legfelsőbb Bíróság Pf.II.25.872/1999. sz. (közzétéve BH2002. 269. szám alatt); Legfelsőbb Bíróság Pfv.V.21.352/1996. sz. (közzétéve BH1998. 176. szám alatt); Legfelsőbb Bíróság P.törv.II.20.247/1989. sz. (közzétéve BH1990. 59. szám alatt). Fővárosi Bíróság 22.P.25.222/2006. sz. (anonim változatban közzétéve 1-H-PJ-2007-70. szám alatt), Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.21.189/2007. sz. (anonim változatban közzétéve FIT-H-PJ-2007-174. szám alatt; a fellebbezés a per főtárgyát nem érintette, csak az elsőfokú ítélet perköltségre vonatkozó része ellen irányult). Fővárosi Bíróság 8.ÚP.633337/2005. sz. (anonim változatban közzétéve 1-H-PJ-2007-179. szám alatt), Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.831/2007. sz. (anonim változatban közzétéve FIT-H-PJ-2007-378., valamint BDT2009. 1964. szám alatt). Legfelsőbb Bíróság Pfv. II.22.289/2006. sz. (közzétéve BH2008. 122. szám alatt). Legfelsőbb Bíróság Pfv.II.22.620/2000. sz.
Közjegyzők közlönye
(VII. 4.) IM rendelet (a továbbiakban: He.) 61. § (3) bekezdése alapján jogszerűen veheti figyelembe – akár hivatalból is –, és ilyen esetben a bírói gyakorlat szerint akkor jár el helyesen, ha a hagyatékot ideiglenes hatállyal a törvényes örökösnek adja át. Ha az ügyvédi ellenjegyzés nem fogadható el a tanú aláírásával egyenértékűnek, akkor a közjegyzőnek az okiraton szereplő ellenjegyzést figyelmen kívül kell hagynia, és a hagyatékot a törvényes örökösnek kell átadnia. Ugyanakkor, ha az ügyvédi ellenjegyzés alkalmas arra, hogy a nem független tanú aláírását pótolja, az ellenjegyzés megléte olyan, az okiratról egyszerűen leolvasható – nyilvánvaló – körülmény, amely a tanúnak a végrendeleti örököshöz fűződő hozzátartozói viszonyából eredő, nyilvánvaló tartalmi aggályt orvosolja, azaz a közjegyző a végrendeleti örökösnek köteles ideiglenes hatállyal átadni a hagyatékot. Ennyiben tehát – legalábbis a tanú és a végrendeleti örökös között fennálló hozzátartozói viszonnyal összefüggő érvénytelenségi ok tekintetében – közjegyzői szemszögből is meghatározó jelentősége van az ügyvédi ellenjegyzés öröklési jogi megítélésének. A jelen cikk megírására alkalmat szolgáltató ügy kiindulópontját egy olyan allográf magánvégrendelet képezte, amelyet ugyan két tanú írt alá, de a tanúk egyike a teljes hagyaték egyedüli örököseként megjelölt végrendeleti örökös édesanyja volt. A végrendeletet az okiratszerkesztő ügyvéd, bélyegzőjének használata és dátumozás mellett, szó szerint a következő szavakkal ellenjegyezte: „Készítettem és ellenjegyzem”. A tanú és a végrendeleti örökös közötti hozzátartozói viszonyra a nevek hasonlóságából fakadóan – a közjegyző észlelése és a végrendeleti örökös megerősítő nyilatkozata alapján – már a hagyatéki eljárásban fény derült. A közjegyző ezt követően arra hívta fel a külföldön élő törvényes örökösöket, hogy nyilatkozzanak, elfogadják-e érvényesnek a végrendeleti örökös javára szóló juttatásokat annak ellenére, hogy az egyik tanú az örökös édesanyja. Az egyik törvényes örökös a hagyatéki eljáráson kívül a végrendeleti örökös megkeresésére korábban tett elfogadó nyilatkozatát visszavonva úgy nyilatkozott, hogy nem ismeri el érvényesnek a végintézkedést, és igényt tart a hagyaték rá eső részére. A másik törvényes örököst a közjegyző a rendelkezésére álló külföldi lakcímen nem tudta elérni, ezért őt a hagyatéki tárgyaláson ügygondnok képviselte, aki szintén a törvényes öröklés rendje szerint kérte átadni a hagyatékot. A közjegyző a törvényes örökösök nyilatkozatai alapján a hagyatékot a tanú és a végrendeleti örökös között fennálló hozzátartozói viszonyból eredő nyilvánvaló tartalmi aggályra tekintettel a He. 61. § (3) bekezdésére hivatkozással a törvényes örökösöknek adta át ideiglenes hatállyal. A közjegyző a végrendelet érvényességének a megítélése körében láthatólag figyelmen kívül hagyta az ügyvédi ellenjegyzést, azaz – implicit módon – úgy foglalt állást, hogy az okiratszerkesztő ügyvéd, aki az ellenjegyzés tanúsága szerint a két tanún kívül szintén jelen volt a végrendelet aláírásakor, Legfelsőbb Bíróság P.törv.II.20.206/1987. sz. (közzétéve BH1987. 445. szám alatt). A közjegyző ideiglenes hagyatékátadó végzése ellen a végrendeleti örökös fellebbezett, a végzést azonban a bíróság helybenhagyta azzal, hogy a közjegyző a rendelkezésre álló adatoknak megfelelően, helyesen határozott, és a végrendeleti örökös a végrendeletre alapított igényét külön perben kísérelheti meg érvényesíteni (Fővárosi Bíróság 52.Pkfv.637697/2006. sz.).
2 0 1 0.
5.
s z á m
nem minősül a Ptk. 632. § (2) bekezdése szerinti harmadik tanúnak, és nem pótolhatja az összeférhetetlen tanú aláírását. A végrendeleti örökös – mint felperes – a végrendelet érvényességének a megállapítása iránt keresetet indított. Álláspontja szerint az ügyvéd által ellenjegyzett okirat teljes bizonyító erejű magánokirat, amely alapján a bíróságnak az örökhagyói akaratot érvényre kell juttatnia. Előadta, hogy élettársával együtt éveken át gondozták az örökhagyót, aki ezért is végrendelkezett az ő javára. A felperes tehát egyrészről arra hivatkozott, hogy a teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalt végrendeletből és az ügy körülményeiből egyértelműen kiolvasható az örökhagyói akarat, másrészről arra, hogy az okiratnak teljes bizonyító erőt kölcsönző ügyvédi ellenjegyzés orvosolja a tanú és a végrendeleti örökös között fennálló hozzátartozói viszonyból eredő érvénytelenségi okot. Az alperesek szerint ezzel szemben az egyik tanú összeférhetetlensége miatt a végintézkedés olyan alaki hibában szenved, amelynek az esetében nem érvényesülhet a favor testamenti elve. Az ügyvédi ellenjegyzés nem helyettesíti a független tanú igénybe vételét, önmagában az a tény ugyanis, hogy a végintézkedést a Pp. szabályainak megfelelő teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalták, nem pótolja azokat a követelményeket, amelyeket a Ptk. mint anyagi jogi jogszabály a végrendelet alaki érvényességéhez fűz. Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Megállapította, hogy a végrendelet alakilag érvényes, a felperes javára szóló juttatások azonban a Ptk. 632. § (1) bekezdése értelmében érvénytelenek. Ez egyébként esetünkben tartalmilag a teljes végrendeleti juttatás érvénytelenségét eredményezte, mivel a végrendeletben csak egy nevezett örökös volt: felperes. Az érvénytelenséget a Ptk. 632. § (2) bekezdése alapján az ügyvédi ellenjegyzés sem orvosolja, az ügyvéd ugyanis a végrendeletet nem tanúként, hanem az okiratot készítő és ellenjegyző ügyvédként írta alá. A bíróság álláspontja szerint a Ptk. azt írja elő, hogy a tanúnak tudomással kell bírnia arról, hogy ő tanúként és nem az okiratot szerkesztő és ellenjegyző személyként jár el, továbbá a tanúnak a tanúi minősége feltüntetésével kell aláírnia a végrendeletet. Mindezek alapján az ügyvéd tanúnak nem tekinthető, függetlenül attól, hogy tanúsítani képes a végrendelet keletkezésének a körülményeit. Az elsőfokú ítélet ellen a felperes nyújtott be fellebbezést. Fellebbezésében az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 27. § (1) bekezdés b) pontjára támaszkodva többek között arra hivatkozott, hogy az ügyvédi ellenjegyzés fogalmilag magában foglalja az aláírás-hitelesítést, és ebből kifolyólag az ügyvéd tanúi minőségének a feltüntetésére sincs szükség. Az ügyvéd ugyanis az ellenjegyzésével – akárcsak a végrendeleti tanú az aláírásával – azt tanúsítja, hogy az okirat kiállítója az okiratot előtte írta alá, illetve aláírását előtte a sajátjának ismerte el. Az alperesek korábbi álláspontjuk fenntartásával hangsúlyozták, hogy az allográf magánvégrendelet érvényességi kellékeit a Ptk. – mint anyagi jogi jogszabály – határozza meg, ehhez képest a Pp. – mint eljárásjogi jogszabály – az okiratok bizonyító erejét szabályozza. Az ügyvédi ellenjegyzés és a (két) tanú aláírása a Pp. alapján a végrendeletet magában foglaló magánokirat teljes bizonyító ereje körében ugyan helyettesítheti egymást, az ügyvédi ellenjegyzés azonban nem pótolhatja a tanú
Közjegyzők közlönye
aláírását, mint a Ptk.-ban meghatározott érvényességi kelléket. Attól, hogy egy magánokirat teljes bizonyító erejű, az okiratba foglalt jogügylet lehet érvénytelen – akár alaki, akár tartalmi okokból. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A másodfokú bíróság a döntését azzal indokolta, hogy a Pp. szabályai szerint teljes bizonyító erejű magánokiratnak megfelelő végintézkedés öröklési jogi szempontból csak akkor érvényes, ha megfelel a végrendelet speciális alaki követelményeinek. A Ptk. 629. § (1) bekezdés b) pontja szerint a végrendelet alaki érvényességi feltétele, hogy azt a tanúk e minőségük feltüntetésével írják alá. Ez a követelmény a perbeli esetben az ügyvéd vonatkozásában nem teljesült, ezért ő nem tekinthető végrendeleti tanúnak. A felperes a jogerős ítélettel szemben felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, amelyben az ügyvédi ellenjegyzés megítélésével kapcsolatban lényegében megismételte a fellebbezési eljárás során kifejtetteket. Az alperesek ellenkérelmükben szintén fenntartották korábbi álláspontjukat, kiemelve, hogy a Ptk. és a végrendeletek alaki érvényességével kapcsolatos, egységes és következetes bírói gyakorlat az ügyvédi ellenjegyzést az írásbeli magánvégrendeletek körében nem ismeri (el) sem „önálló”, sem pedig a tanú aláírását helyettesítő érvényességi kellékként. A felülvizsgálati eljárásban a felperes az alperesek ellenkérelmére válaszolva mindenekelőtt annak szükségességét hangsúlyozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság a Ptk. 632. §-át és 629. § (1) bekezdés b) pontját – az addig érvényesülő bírói gyakorlattól eltérve és a törvényszöveg szó szerinti értelmezésétől elszakadva – a favor testamenti elvével összhangban értelmezze és alkalmazza a perbeli esetre. A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. Az indokolásból az alábbi megállapítások érdemelnek különös figyelmet: • A Ptk. 629. §-a ugyan a végrendelet alakiságára vonatkozik, de egyértelműen anyagi jogi szabály. A Pp. 196. § (1) bekezdésének mint eljárásjogi szabálynak a végrendelet alaki érvényessége szempontjából – amely anyagi jogi kérdés – nincs jelentősége. • A Ptk.-nak az írásbeli magánvégrendelet alakiságára vonatkozó szabályai kógens szabályok, azoktól eltérni nem lehet. Az írásbeli végrendelet egyes formáira megszabott alaki kellékek bármelyikének a hiánya a végrendelet érvénytelenségét eredményezi. • A Ptk. az örökhagyó személyazonosságának két tanú által történő igazolása mellett nem teszi lehetővé az örökhagyó nevének más módon – például közjegyzői aláíráshitelesítés vagy ügyvédi ellenjegyzés útján – történő hitelesítését, azaz a Ptk. nem ismeri el érvényességi kellékként az ügyvédi ellenjegyzést. • A végrendelet alaki hibája sem bizonyítással, sem az örökhagyó akaratának megfelelő értelmezésével nem orvosolható, az örökhagyó akaratának vizsgálatára ugyanis csak érvényes végintézkedés alapján van jogi lehetőség. Ezzel kapcsolatban lásd Legfelsőbb Bíróság Pfv.II.21.588/1999. sz. (közzétéve BH2000. 446. szám alatt).
2 0 1 0.
5.
s z á m
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság az első- és másodfokú bíróság, valamint az alperesek álláspontjával összhangban arra a következtetésre jutott, hogy a perbeli végrendelet esetében a felperes javára szóló juttatások a Ptk. 632. § (1) bekezdése értelmében érvénytelenek, mivel az egyik végrendeleti tanú a felperes mint végrendeleti örökös édesanyja, a Ptk. 632. § (2) bekezdésében foglalt feltétel pedig nem teljesül, az ügyvédi ellenjegyzés ugyanis nem tekinthető tanúként történő közreműködésnek. Annak, hogy a végrendelet mint okirat mindenben megfelel a teljes bizonyító erejű magánokiratok Pp. 196. § (1) bekezdésében meghatározott kellékeinek, a felperes javára szóló juttatások érvénytelenségére semmilyen kihatása nincs. A Legfelsőbb Bíróság helyes és egyben a mintegy négy évet igénybe vevő jogvita lezárását jelentő döntése után talán nem haszontalan a következő néhány összefoglaló gondolat: Az ügyben felperes lényegében végig – ennyiben konzekvensen – az örökhagyói akarat nyilvánvaló és kétséget kizáró bizonyítottságára hivatkozott, és ezt alapul véve tágabb értelemben és visszatérő módon a bíróságok igazságérzetére appellált. Ez az érvelés olyan eredményre vezet, amely nehezen lenne összeegyeztethető azokkal a jogalkotói célokkal, amelyek megvalósulása a jogügyleti formakényszer betartásától függ. Az anyagi jog által az írásbeli magánvégrendelet érvényessége kapcsán definiált formakényszer körében az érdektelen tanúnak és az ellenjegyző ügyvédnek lehet szerepe, ezek a szerepek azonban nem szabad felcserélés tárgyai. A Ptk. nem véletlenül nem a teljes bizonyító erejű magánokirati formát, hanem a két érdektelen tanú aláírását teszi érvényességi feltétellé, ahogyan ez a Ptk. 629. § (1) bek. b) pontja és a 632. § összeolvasásából kiderül. A tanúknak a végrendelet tartalmát sem kell ismerniük, sőt, még a végrendelkezés tényével sem kell, hogy tisztában legyenek (630. §). Miután tehát kizárólag hitelességi funkciót töltenek be, elégséges, ha hitelt érdemlően igazolják, hogy az általuk tanúként jegyzett dokumentumon szereplő aláírás az örökhagyóként rendelkező személytől származik. Ettől a funkciótól élesen elkülönül az okiratszerkesztő és ebben a minőségében egyúttal ellenjegyző ügyvéd szerepe: az ő közreműködése nem feltétele az érvényes magánvégrendelet létrejöttének. Ha azonban szerkeszti és ellenjegyzi a végrendeletet, akkor az ügyvédi tevékenységet szabályozó jogszabályokból következően a funkciója a jogi felvilágosítás és annak biztosítása, hogy a jogügylet mind formájában, mind tartalmában megfeleljen a jogszabályoknak és egyúttal kiváltsa az alany(ok) által kívánt joghatást. Ezt a funkciót a hatályos jogszabályok szerint – a közjegyző mellett – az ügyvéd tudja csak megvalósítani, a tanú pedig nem. Elfogadhatatlan ezért az – a perben többször felmerült – érvelés, miszerint az ellenjegyző ügyvéd „beugrik” az érdekelt tanú helyére és ezzel érvényessé teszi a végrendeletet. Ezen az elfogadhatatlanságon még az a groteszk érv sem változtathat, hogy esetünkben az ellenjegyző ügyvéd lényegében tanúnak minősült, mert éppen a fent írt ügyvédi funkcióját nem töltötte be akkor, amikor az anyagi jogi jogszabály értelmében érvénytelenné szerkesztette a végrendeletet. A fentebb jelzett funkcionális különbségek jogágilag is megfelelően leképeződnek: Ahogyan nem felcserélhető a tanúzási és az ügyvédi ellenjegyzési funkció, úgy nem fel-
Közjegyzők közlönye
cserélhető az anyagi jog érvényességi kellékrendszere az eljárásjog bizonyító erőt definiáló szabályrendszerével. Esetünkre vetítve ez összefoglalható abban a mondatban, amelyben az alperesi argumentáció a bíróságok előtt kicsúcsosodott: A ügy tárgyát képező végrendelet egy olyan teljes bizonyító erejű magánokirat, amely a Pp. 196. §-ának teljesen megfelelve az ellenkező bebizonyításáig teljes bizonyítékul szolgál arra, hogy az abban foglalt érvénytelen végakarati intézkedést a végrendelkező tette. E logika kényszerítő igazságát és ezzel az anyagi és az eljárási jog funkcionális elkülönülését szépen bizonyította a perben az a mellékes körülmény is, hogy az anyagi jogilag érvénytelen végrendelet – természetesen – az ügyvédi ellenjegyzés nélkül is már megfelelt az eljárásjog teljes bizonyító erejű magánokirattal szemben támasztott követelményeinek, hiszen a Pp. 196. § (1) bek. b) pontja által megkívánt két tanú-aláírás (lakóhely feltüntetéssel) teljesült. Az ügyvédi ellenjegyzés ilyen formán csak „tetézte”, megduplázta a teljes bizonyító erejű okirati jelleget a Pp. 196. (1) bek. e) pontjában foglalt okkal. Végül röviden említést érdemel a favor testamenti elve, mint a felperesi érvelés egész pertörténetet végigkísérő motívuma. Az öröklési jog e központi elve egy értelmezési szabály, amelynek alkalmazása – bármennyire is sértheti ez adott esetben az individuális ügy érintettjeinek igazságérzetét – nem hozható előre, nem rendelhető a formakényszer, az alaki érvényesség vizsgálata elé. Éppen ellenkezőleg, a favor testamenti elve kényszerítően feltételezi egy érvényes végrendelet létrejöttét, amelynek tartalmára azután lehet alkalmazni az elvet. Az elemzett ügyben a fent kifejtettek alapján a végrendeletet hordozó teljes bizonyító erejű magánokirat azonban éppen azt bizonyította, hogy az anyagi jog szerint érvénytelen végakarati intézkedést az örökhagyó tette. Ez a körülmény pedig logikailag kizárta a favor testamenti elvének alkalmazását. A jelen írás szerzője – nem a végrendeletet ellenjegyző ügyvédként – eljárt az ismertetett perben, ezért nincsen lehetősége az ügy tanúlságai egyes nyúlványainak elmélyítésére ezen a fórumon. Ennek megfelelően csak utalni tud arra, hogy az egységes alsóbb szintű és Legfelsőbb Bírósági gyakorlat nem csak az anyagi jog és az eljárásjog intézményeinek fentebb írt elhatárolásához járul hozzá helyesen, hanem tartalmilag azt a tanúlságot is magában hordozza, hogy a jogászi szakmai – itt: az ügyvédi – felelősséget komolyan kell venni. Varga István, Ph.D. tanszékvezető egyetemi docens (ELTE ÁJK Polgári Eljárásjogi Tanszék)
2 0 1 0.
5.
s z á m
Az okiratot záradékoló közjegyzőség mindennapjai 2010 izgalmas, kihívásokban gazdag esztendő a magyar közjegyzőség számára. Az élettársi nyilatkozatok nyilvántartása (ENYER) január óta része a munkánknak, ezt követően tavasszal még azt sem tudhattuk, hogy másnaptól elővegyük-e az új Ptk.-t, vagy legalábbis annak személyi és családjogi könyvét (hozzáteszem, most már azt sem tudhatjuk teljes bizonyossággal, hogy valaha is elővegyük-e bármelyik könyvét), aminek megtanulására a törvényhozó bőséges felkészülési időt engedett számunkra. A május sem volt eseménytelen: izgatottan vártuk, hogy vajon június 1. napja előtt még lesz-e alkalmunk elolvasni a fizetési meghagyásos eljárásról szóló törvény végrehajtási rendeleteit, egyben aggodalommal kísértük figyelemmel, hogy a lehetetlen határidőre az informatikusok be tudják-e majd üzemelni a fizetési meghagyás rendszerét. Visszatekintve az elmúlt fél esztendőre, joggal vethető fel, hogy e sok esemény közepette nem részesült kellő figyelemben, avagy szinte elsikkadt az a tény, hogy 2010. június 1. napjától nemcsak a fizetési meghagyásos eljárás, hanem egyes végrehajtás elrendelési hatáskörök is a közjegyzőkhöz kerülnek. Az azóta eltelt rövid idő is elégnek bizonyult ahhoz, hogy belássuk, ezzel nem kis feladat hárult a karra. E felvezetés ellenére e dolgozatnak mégsem az oktalan szánakozás a célja, hanem sokkal inkább annak hangsúlyozása, hogy ezzel a hatáskörbővüléssel a közjegyzőség újabb történelmi lehetőséget kapott a törvényhozótól. Úgy vélem, tényként mondható ki, hogy a magyar közjegyzőség még soha nem érezhette ekkora súllyal azon jogszabálybéli mondat jelentőségét, amely szerint: „A közjegyző a jogszabály által meghatározott hatáskörében az állam igazságszolgáltató tevékenysége részeként jogszolgáltató hatósági tevékenységet végez.” Szemben azon új hatáskörökkel, amelyeknek Magyarországon előzménye nem volt (pl. az ENYER vezetése), a végrehajtás elrendelése tekintetében a közjegyzőknek szembesülniük kell azzal a ténnyel, hogy annak ezidáig a bíróságok által kialakított gyakorlata volt. Különös éllel merül fel ilyenkor a kérdés: mennyiben van megkötve az eljáró közjegyző keze a korábban eljárt bíróságok gyakorlata által, és mennyire érdemes illetve szükséges saját magára hagyatkoznia, és bizonyos esetekben saját, egységes jogértelmezés kialakítására törekednie? Amikor fentebb történelmi lehetőségről beszéltem, akkor éppen erre céloztam. Tapasztalati tény, hogy a bíróságok gyakorlata korántsem volt egységes egyes kérdésekben. Álláspontom szerint a kis létszámú közjegyzőség számára sokkal 1991. évi XLI. törvény a közjegyzőkről, 1. § (4) bekezdés
Közjegyzők közlönye
inkább adott a lehetőség, hogy az egyes vitás, heterogén megoldásokat szült eljárási, jogértelmezési problémákra egységes válasszal szolgáljon, s ezáltal a jogbiztonság érvényre juttatásában is közreműködjön. Egy ilyen kiszámítható, egységes gyakorlat kialakítása nemcsak a feleknek érdeke, hanem általában a jogalkalmazás minden szereplőjének. Az első ezirányú lépés annak tudomásulvétele, hogy 2010. június 1. napjától tabula rasa van érvényben. A korábbi gyakorlatot a közjegyző – már csak saját munkája kön�nyítése érdekében is – nyilván alaposan áttanulmányozza, hasznosítja, ám ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy mindenben ugyanúgy fog eljárni. Mindemellett nem hagyható figyelmen kívül az a körülmény sem, hogy a közjegyzői hatáskörbe helyezésével az eljárás jellege is némileg módosul, ami a közjegyzői nemperes eljárás sajátosságaiból fakad. Túl azon, hogy pl. az eljárás lefolytatásáért díjat, és nem illetéket kell fizetni, és így az Itv. rendelkezései még csak analóg sem alkalmazhatóak, vagy hogy költségkedvezmény nem érvényesíthető a közjegyző nemperes eljárásában, látni kell azt is, hogy a közjegyző a saját anyagi felelősségének tudatában nem lesz egykönnyen meggyőzhető, hogy pusztán azért járjon el a személyes jogértelmezésével esetlegesen ellentétes módon, mert az ügyfél álláspontja szerint „volt bíróság, ahol ezt másként csinálták”. Más szemszögből vizsgálva e hatáskörbővülés jelentőségét, az sem elhanyagolható körülmény, hogy a közjegyzők most szembesülnek először a gyakorlatban azzal, hogy mit is jelent és milyen munkával jár az általuk készített okirat végrehajtása. Ehhez társul annak lehetősége is, hogy fontos gyakorlati tapasztalatokra is szert tehetnek az okiratok szerkesztése körében, amivel az esetleges későbbi végrehajtást és így végső soron saját munkájukat könnyítik meg, az eljárás pedig ezáltal még hatékonyabbá, gördülékenyebbé válhat. A dolgozat célja, hogy a közjegyző által elrendelt végrehajtásos (ezen belül is az okirat záradékolási) eljárás lényegét, menetét vázlatosan áttekintse, egyben olyan, zömében gyakorlati kérdésekre is választ adjon, amelyek az elmúlt időszakban felmerültek, vagy akár a jövőben kihívás elé állíthatják a jogalkalmazót. E munkámban nem térek ki a fizetési meghagyásos eljárás végrehajtásának elrendelésére, tekintettel arra, hogy annak jellege elektronizáltsága miatt nagyban eltér az egyéb, közjegyzői végrehatásoktól.
A közjegyző, mint végrehajtást elrendelő hatóság, felek a végrehajtási eljárásban A közjegyző 2010. júniusától végrehajtást elrendelő hatóságként is működik, így a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvénynek (Vht.) a közjegyzők vonatkozásában érdemben módosult rendelkezéseit alapvetően a végrehajtás elrendeléséről szóló II. fejezetben kell keresnünk. Hangsúlyozandó, hogy a közjegyző kizárólag végrehajtást elrendelő hatáskörrel rendelkezik, foganatosítóval nem. Ezt a Vht. 23/C. §-a mellett a 31/E. §-a is egyértelművé teszi, amikor annak (1) bekezdése a bírósá-
2 0 1 0.
5.
s z á m
10 gi végrehajtás elrendelésére hatáskörrel rendelkező közjegyzőt említi. Ezt követően, a (2) bekezdés kimondja: a közjegyző eljárása a bíróság eljárásával azonos hatályú, határozata pedig a helyi bíróság határozatával azonos hatályú. Az itt idézett § már csak azért is kulcsfontosságú, mert tartalommal tölti meg a közjegyző eljárását az (1) bekezdésben foglalt Vht. hivatkozásokkal, azaz kijelöli a közjegyző hatáskörét, rögzíti a rá vonatkozó szabályokat. A Vht. új, 23/C. §-a mondja ki, hogy június 1. napjától az „okiratot készítő közjegyző” látja el végrehajtási záradékkal a közjegyzői okiratot, amennyiben az rendelkezik az ehhez szükséges tartalmi elemekkel (ezt meghaladóan a § szövege megegyezik a korábbi Vht. 21. §-sal). Az elsőre egyértelműnek tűnő fogalmazás a gyakorlatban már az első napokban problémát okozott: ki minősül okiratot készítő közjegyzőnek olyankor, amikor az eredeti okiratot más közjegyző közreműködésével már módosították a felek, és vajon benyújtható-e a kérelem annál a közjegyzőnél, aki a felmondást készítette (okiratba foglalta). Az ellentmondásos joggyakorlat elkerülése érdekében a Magyar Országos Közjegyzői Kamara (MOKK) közzétette a 29. számú Iránymutatását, amelyben rögzíti: okiratot készítő közjegyzőn mindig az alapokiratot készítő közjegyzőt kell érteni. A módosítások és az esetleges felmondás az illetékesség szempontjából figyelmen kívül maradnak. Amennyiben az ügyleti ajánlat és annak elfogadása elválik egymástól, úgy az ajánlatot magában foglaló okirat alapozza meg az illetékességet. A végrehajtást elrendelő közjegyző eljárása tehát megegyezik az ugyanezen hatáskörben eljáró bíróságéval. A Vht-n kívül alkalmazandó jogszabályok között említendőek a teljesség igénye nélkül a Pp. (a Vht. 9. §-a alapján), a 37/2003. (X.29.) IM rendelet, és az annak 42. § (6) bekezdése alapján alkalmazandó, a bírósági végrehajtási ügyvitelről és pénzkezelésről szóló 1/2002. (I. 17.) IM rendelet 12-14. §-ai. Mint arra korábban már utaltam, a 6/1986. (VI.26.) IM rendelet 4. § b) pontja alapján költségkedvezmény nem alkalmazható illetve nem engedélyezhető a feleknek a közjegyző által elrendelt végrehajtási eljárásban, az pusztán a végrehajtás elrendelését követően a foganatosító bíróságtól kérelmezhető. A közjegyző határozata ellen benyújtott fellebbezésnél azonban a fél előterjeszthet ilyen kérelmet, és így akár mentesülhet is az illeték lerovása alól. A végrehajtási eljárásban a felek: a végrehajtást kérő és az adós. Mindkét fogalom igen átfogó: végrehajtást kérő alatt értendő minden olyan (természetes vagy jogi) személy, aki végrehajtás elrendelése iránti kérelmet terjeszt elő, legyen akár pl. hitelező, vagy zálogjogosult. Ehhez hasonlóan adós fogalma alatt sem pusztán az anyagi jogi értelemben vett személyi kör értendő, hanem pl. a kezes, zálogkötelezett, vagy akár a meghatáro A végrehajtási eljárásban tehát az eljáró közjegyző illetékessége szempontjából a felek lakcíme, a végrehajtás alá vonni kért vagyontárgy fekvése figyelmen kívül marad, ezen körülményeknek csak az eljáró önálló bírósági végrehajtó kiválasztásánál van jelentősége. E rendelet további módosítása várható többek között a közjegyző által elrendelt végrehajtásra tekintettel is. Az erre vonatkoztató tájékoztatást a végrehajtási lap és végrehajtási záradék nyomtatványok is megfelelően tartalmazzák.
Közjegyzők közlönye
11 zott cselekmény kötelezettje is. A közjegyző az adóssal általában nem kerül kapcsolatba, ritkán kézbesít részére közvetlenül iratot, határozatot, hiszen a végrehajtás elrendelését követően a végrehajtó kézbesíti a végrehajtható okiratot az adós részére, és az adós által előterjeszthető jogorvoslatok elbírálására is túlnyomórészt a foganatosító bíróság (Vht. 225. § (6) bekezdése) rendelkezik hatáskörrel. A Pp. 67. §-a alapján meghatalmazott is eljárhat a fél képviseletében, e jogosultságát természetesen megfelelően igazolnia kell. Amennyiben a jogi képviselő ezt elmulasztja, úgy az végső soron a kérelem elutasításához vezethet a Vht. 9. §-a alapján alkalmazandó Pp. 130. § (1) bekezdésének i) pontja alapján. A felekről szólva érdemes kitérni a jogutódlás esetére, illetve az azzal kapcsolatban felmerülő egyes kérdésekre. A Vht. 31/E § (1) bekezdése alapján alkalmazandó 39. § (1) bekezdése alapján, amennyiben bármelyik fél személyében változás állna be, úgy a jogutódlás megállapítására akkor van hatásköre a végrehajtást elrendelő közjegyzőnek, ha e változás a végrehajtható okirat kiállítása előtt derült ki. E fogalmazásból tehát az következik, hogy nem a jogutódlás alapjául szolgáló körülmény bekövetkeztének időpontja (pl. halál, engedményezés stb.), hanem az annak tényéről való hivatalos tudomásszerzés az irányadó annak eldöntésekor, hogy a közjegyző vagy a végrehajtást foganatosító bíróság fog-e határozatot hozni. A jogutódlás bekövetkeztéről, illetve a jogutódlás megállapítása iránti kérelem elutasításáról minden esetben alakszerű határozatot (végzést) kell hozni, az ellen mindkét fél fellebbezéssel élhet. A végrehajtás elrendelésére csak akkor kerülhet sor, ha a jogutódlást megállapító végzés jogerőre emelkedett. Az irányadó bírói gyakorlat egységes abban, hogy a jogutódlás tárgyában való döntés akkor sem mellőzhető, ha a jogutódlás tényét közokirat tartalmazza. Ebből következően, ha egy gazdasági társaság átalakult, a cégkivonat tartalma nem helyettesítheti a jogutódlás formális megállapítását, de ugyanez az eljárás pl. akkor is, ha hagyatékátadó végzés áll rendelkezésre, vagy ha az engedményezésről szóló megállapodást közjegyzői okiratba foglalták. A határozathozatal különösen körültekintő eljárást igényel akkor, ha a jogelőd után több jogutód is van. Példa lehet erre gazdasági társaságok esetén pl. a kiválás, ahol megvizsgálandó, hogy a végrehajtási eljárásban érvényesíteni kívánt követelés tekintetében valóban a kérelemben megjelölt cég-e jogosult vagy kötelezett. A jogutódlás tárgyában hozott döntés meghozatalakor szükség esetén a felek meghallgatására is sor kerülhet (Vht. 39. § (1) bekezdése). Más kihívások elé állíthat minket az engedményezés kérdése. A Ptk. 328.§ (1) bekezdése alapján a jogosult követelését szerződéssel másra átruházhatja (engedményezés). A tapasztalat az, hogy különösen bankok, pénzintézetek élnek ezzel a lehetőséggel kintlévőségeik hatékonyabb behajtása érdekében. Amennyiben az engedményezésről szóló megállapodást a végrehajtást kérő engedményes csatolja a végrehajtás elrendelése iránti Az adós a Vht. 5. § (1) bekezdése alapján „adós a pénzfizetésre illetve az egyéb magatartásra kötelezett” személy. Ld. még: Balogh-Korek-Császti-Juhász: A bírósági végrehajtás. HVGOrac, Budapest, 2009. 145. oldal
2 0 1 0.
5.
s z á m
12 kérelméhez, úgy – álláspontom szerint – ez már önmagában a jogutódlás megállapítása iránti kérelemnek is tekinthető. Minden kétséget eloszlatandó, a BH1999.77. számú eseti döntése tisztázza azt a tényt, hogy – az egyébként igen gyakori – faktorálásra az engedményezés szabályai az irányadók. A Ptk. 328. § (3) – (4) bekezdése rendelkezik arról, hogy az engedményezésről a kötelezettet értesíteni kell, aminek megtörténtekor a kötelezett még az engedményezés megtörténtének igazolását is kérheti az engedményestől. Utóbbi hiányában csak saját veszélyére teljesíthet annak, aki engedményesként fellépett. Az értesítésig a kötelezett jogosult az engedményezőnek teljesíteni. Az engedményezés megtörténtéről szóló értesítés kérdésével több eseti döntés is foglalkozik. Ezekből, de a Ptk. itt idézett §-ából is levonható az a következtetés, hogy a jogutódlás megállapításának nem akadálya az, ha a kötelezett (adós) értesítése az engedményezésről elmaradt, illetve ha annak megtörténtét az engedményes nem igazolja. A BH1997. 586. számú döntés kifejezetten a végrehajtási eljárásban megállapított jogutódlással kapcsolatban kifejti, hogy: „Az engedményezésen alapuló jogutódlás az erre vonatkozó bírósági határozat jogerőre emelkedésével bekövetkezett. Így a Ptk. 329. §-ának (1) bekezdése szerint – amint arra az elsőfokú bíróság is jogszerűen utalt – a jogosult felperes helyébe az engedményezésre vonatkozó határozatban megállapított követelés tekintetében – a felszámoló P. Kft. lépett, függetlenül attól, hogy kapott-e erre vonatkozó értesítést az alperesi kötelezett vagy sem.” A problémát tehát nem is a jogutódlás megállapítása okozza az értesítés elmaradása esetén. Álláspontom szerint a lényeget a BH2004.183. számú döntésének egy mondatán keresztül ragadhatjuk meg leginkább: „Az engedményezés jogszerűségét nem befolyásolja az a körülmény, hogy a kötelezett értesítése az engedményezésről elmaradt. A Ptk. 328. § (4) bekezdése értelmében az értesítés elmaradásának csak a kötelezett teljesítése szempontjából van jelentősége.” Az engedményezés jogi természetéből adódóan ugyanis egy ilyen megállapodás alapján az engedményes jogosulttá válik a követelés teljesítését az adóstól (kötelezettől) követelni, ám az adós az értesítés megtörténtéig nem köteles az engedményesnek teljesíteni. Álláspontom szerint tehát igencsak kérdéses, hogy ilyen helyzetben a végrehajtás elrendelhető-e. A tapasztalat egyébként is az, hogy a végrehajtást kérők csatolni szokták az értesítés megküldéséről szóló tértivevények másolatát. Tekintettel arra, hogy az értesítés nincs alakisághoz kötve, az szóban is megtörténhet (ez persze bankok, ill. a gazdasági élet nagyobb szereplői esetében az ügyek jelentős számára figyelemmel kevésbé valószínű). Ebben az esetben legalább egy erre vonatkozó nyilatkozat a végrehajtást kérő részéről mindenképpen szükséges, egyben elegendő is. Felvethető, hogy az engedményezésről az adós a jogutódlást megállapító végzés útján is értesülhet, azonban véleményem szerint a közjegyző jogutódlást megállapító végzésének egyáltalán nem az a feladata, hogy a felek magánjogi jogviszonyában jognyilatkozatokat pótoljon, sokkal in „A faktoringszerződés valamely jövőben esedékessé váló követelés átruházását, megvásárlását jelenti, ez tehát engedményezésnek fogható fel. Jogszabályi előírás hiányában az engedményezési szerződés érvényességéhez – s ezzel a faktoringszerződés érvényességéhez – nem szükséges annak írásba foglalása. A faktoring szerződésről szóló értesítést követően a kötelezett csak az „engedményesnek” teljesíthet [Ptk. 328. § (1) bek., 329. § (1) és (3) bek.].”
Közjegyzők közlönye
13 kább hogy eljárásjogi tényt rögzítsen. Visszautalnék továbbá az adósnak (kötelezettnek) a Ptk. 328. § (4) bekezdésében rögzített azon jogára is, miszerint az engedményezésről még igazolást is kérhet a jogosulttól. Belátható, hogy a végrehajtást kérő számára sem szerencsés, ha mindezen jognyilatkozatokra egy már megindított végrehajtási eljárásban kerül sor pótlólag, ami egyben az eljárás elhúzására is okot szolgáltathat pl. különböző jogorvoslatok formájában. Meglehet természetesen, hogy a peres eljárásban, annak közvetlensége miatt ezek a kérdések nem vetődnek fel olyan hangsúlyosan, mint a nemperes végrehajtási eljárásban. A BH1997.586. számú eseti döntés utal továbbá arra is, hogy a Pp. 61. § (2) bekezdése (alperesi kötelezett hozzájárulása a jogutódláshoz) a végrehajtási eljárásban nem alkalmazható, ami ugyancsak az eljárás nemperes jellegével indokolható.
Az okirat záradékolása iránti kérelem Örökérvényű kérdés minden hatósági, bírósági eljárásnál, hogy kinek miből hány példányt, milyen mellékletekkel és milyen kötelező tartalommal kell csatolni – nincs ez másként a végrehajtás elrendelésére irányuló kérelem esetében sem. A közjegyzők 2010. június 1. napját követően hamar megtapasztalhatták azt a tényt, hogy talán e kérdésben volt a legheterogénebb a bíróságok gyakorlata, már ha hihetünk a végrehajtási kérelmet előterjesztő ügyfelek előadásának. A fejezet indításaként utalnék a bevezetőben elmondottakra, miszerint a közjegyzőségnek nemcsak joga és lehetősége, de kötelessége is, hogy ezen változtasson, és legalább ilyen alapvető gyakorlati kérdésekben egységes álláspontra helyezkedjen. Ebben pedig nem a korábbi gyakorlat, hanem a saját jogértelmezése kell, hogy irányadó legyen. Éppen ezt a célt szolgálja a MOKK Jogi Bizottságának 1/2010. számú állásfoglalása, amire jelen részben még részletesebben kitérünk. A végrehajtás elrendelése iránti kérelmet az arra rendszeresített űrlapon kell előterjeszteni (Vht. 12. § (1) bekezdése), és ahhoz csatolni kell záradékolni kért okiratot. Ebben az állapotában a csatolt közjegyzői okirat kiadmány a végrehajtandó okirat, ami tehát a kérelem szükségszerű melléklete. Az eljáró közjegyző a kérelem megvizsgálását követően – amennyiben hiánypótlásra, elutasításra, a kérelem áttételére nincs szükség – a záradék nyomtatvány egy példányát aláírja. A többi példány hiteles kiadmányként kerül majd kiállításra, az eredeti, közjegyző által aláírt példány az iratoknál marad. Lényegében ezzel az aktussal jön létre a Vht. 10. § b) pontja szerinti végrehajtható okirat, amit tehát a közjegyzői okirat kiadmánya és a közjegyző által kiállított záradék együttese alkot. A benyújtandó kérelmek, okirat kiadmányok számát illetően a Pp. vonatkozó szabályait (93. § (2) bekezdése) a Vht. 20. § (2) bekezdése alapján alkalmazandó 18. § (3) be Más a helyzet a végrehajtási lappal történő végrehajtás esetén, ami a 10. § a) pontja értelmében önmagában végrehajtható okirat.
2 0 1 0.
5.
s z á m
14 kezdése felülírja, ahhoz képest speciális szabályként fogalmazza meg, hogy a záradékból annyi kiadmányt kell készíteni, hogy a végrehajtó, a Magyar Bírósági Végrehajtói Kamara, minden végrehajtást kérő és az adós egy-egy példányt kapjanak. A fent már idézett 1/2010. számú állásfoglalás 6. és 7. pontja – a Vht. 10. b) pontjára utalva – kifejti, hogy a záradéknak „melléklete” a közjegyzői okirat kiadmány, és a közjegyzői okirat és a záradék együtt az ügy érdemében hozott határozat. Önmagában a záradék-nyomtatvány tehát nemcsak hogy nem értelmezhető, de érdemi joghatás kiváltására sem lehet alkalmas. Idézi továbbá az állásfoglalás a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény (Kjtv.) 111. § (2) bekezdését, miszerint csak a közjegyzői okirat, annak hiteles kiadmánya minősül közokiratnak, így értelemszerűen az arról készült egyszerű fénymásolatot nem lehet záradékkal ellátni, hiszen akkor a közjegyző határozata sem lenne közokirat. Amikor tehát a közjegyző végrehajtható okiratot készít a záradék kiállításával, akkor mindenképpen eredeti okirat kiadmányokra van szüksége, azok fénymásolt példánnyal nem pótolhatók. Ebből pedig az következik, hogy ugyanannyi okirat kiadmányt kell benyújtania a végrehajtást kérőnek, mint ahány záradék nyomtatványt. Szám szerint ez összesen 5 példány kitöltött záradék nyomtatványt és ugyanennyi okirat kiadmányt jelent, amit az alábbiak indokolnak. Egy-egy példány a közjegyző iratainál marad (az eredeti aláírt záradék nyomtatvány és okirat kiadmány), a Vht. 18. § (3) bekezdése alapján egy példányt ki kell adni a záradék kiadmányból és az annak mellékletét képező okiratból a végrehajtást kérőnek a végrehajtás elrendelésekor. A közjegyző az önálló bírósági végrehajtónak 2-2 példányt küld meg az okiratból és az ahhoz tartozó záradék kiadmányból, hiszen az adós részére majd a végrehajtó fogja a végrehajtható okiratot kézbesíteni a Vht. 36. §-a alapján. A 37/2003. (X.29.) IM rendelet (Küsz.) 42. § (6) bekezdése alapján alkalmazandó 1/2002. (I.17.) IM rendelet 14. § (3) bekezdése alapján a közjegyző végrehajtható okirat egy példányát megküldi a Magyar Bírósági Végrehajtói Kamarának. Röviden említést érdemel, hogy amennyiben felmondással vált esedékessé a fennálló tartozás, úgy azt, illetve az annak bekövetkeztét tanúsító közokiratot ugyancsak csatolni kell a kérelemhez. Mivel azt a közjegyzőnek máshova már nem kell továbbítania, így elegendő azt egy eredeti példányban benyújtani. A formai követelményeknél maradva a végrehajtási kérelem a fentiek teljesítésén túl is csak akkor hiánytalan, ha az eljárási díjat maradéktalanul megfizették. Ennek mértékéről a Vht. 31/E. § (3)-(5) bekezdései rendelkeznek. Hangsúlyozandó, hogy nem eljárási illetékről van szó, hanem az attól jogi természetében teljesen más megítélés alá eső díjról, amit közvetlenül a közjegyzőnek kell megfizetni. A MOKK Jogi Bizottságának már idézett állásfoglalása részletesen foglalkozik annak kérdésével, hogy mi számít végrehajtási ügynek, hogyan alakul a díjfizetési kötelezettség több – végrehajtási értelemben vett – adós esetén, illetve hogy befolyásolja-e a díjfizetés módját az adósok egyetemlegessége. Az alábbiakban ezt tekintem át röviden, néhány kiegészítéssel. Ld. még: Németh-Vida: A bírósági végrehajtás magyarázata. Budapest, 2004. KJK Kerszöv 258. old.
Közjegyzők közlönye
15 A Vht. 31/E. § (3) bekezdése alapján a végrehajtás elrendeléséért kell a díjat megfizetni a közjegyző részére. A közjegyző egy ügyben egy végrehajtást rendelhet csak el, így ebből adódóan a díjfizetési kötelezettség ügyenként értendő. Ezt követően annak eldöntése lehet fontos a számunkra, hogy hogyan határozzuk meg a végrehajtási ügy fogalmát az okirat záradékolása iránti eljárásban. A Vht. 10. §-a alapján a végrehajtás elrendelése a végrehajtható okirat kiállításával történik. A Vht. 20. § (2) bekezdése alapján megfelelően alkalmazandó 18. § (2) bekezdése alapján ahány adóssal szemben kérik a végrehajtás elrendelését, annyiszor kell az okiratot záradékkal ellátni, tehát végrehajtást elrendelni. Ez azonban azt jelenti, hogy adósonként külön ügy keletkezik, amit a Küsz. 27. § (1) bekezdés g) pontja külön ügyként, külön ügyszámon rendel nyilvántartásba venni. Ennek megfelelően a díjfizetési kötelezettség is ehhez igazodik: adósonként, és ily módon ügyenként kell a közjegyző részére eljárási díjat fizetni. E szempontból közömbös az adósok esetleges egyetemlegessége is. Hasonlóan rendelkezik a végrehajtási díjszabásról szóló 14/1994. (IX.8.) IM rendelet 5. § (1) bekezdése, amely alapján a végrehajtók díját is ügyenként kell megállapítani, és „ez irányadó az egyetemlegesen felelős adósok ellen vezetett végrehajtási eljárásokra is.” Jól láthatóan tehát a végrehajtási ügy fogalma a végrehajtás elrendelésének és foganatosításának különböző fázisaiban ugyanúgy értendő, és – legalábbis a díjfizetési kötelezettség szempontjából – ugyanazzal a következménnyel is jár. A probléma lezárásaként annyit érdemes tehát leszögezni, hogy egy okirat alapján több végrehajtási eljárás is indulhat, amennyiben az okiratban szereplő több – tágabb értelemben vett – adóssal szemben kérik a végrehajtás elrendelését. Így téves az a megközelítés is, hogy az egyetemleges adósokkal szembeni egyszerre történő végrehajtás elrendelés esetén elegendő volna egyszer kifizetni az eljárási díjat. Túl azon, hogy ennek a feltételezésnek jogszabályi alapja nincs, talán nem tűnne merész felvetésnek, ha egy ilyen felfogást nemcsak hogy diszkriminatívnak neveznénk, hanem egyben a végrehajtásban érvényesülő fokozatosság, arányosság elveit erősen sértőnek is. Ezzel ugyanis éppen azt támogatná a jogalkotó, hogy minél több végrehajtási eljárás induljon ugyanazon okirat alapján, és mindez ráadásul egy időben történjen, hisz az a díj megfizetése szempontjából kedvezőbb elbírálás alá esne. A Vht. 31/E. § (4) bekezdése határozza meg, mi számít végrehajtási ügyértéknek, azaz mely összeg után számítandó az eljárási díj. Ennek értelmében: „Az ügyérték a végrehajtandó követelésnek az eljárás megindításakor fennálló, járulékok nélkül számított értéke. Az ügyérték megállapításánál a Pp. 24. §-át megfelelően alkalmazni kell.” A Pp. 24. § (1) bekezdése alapján: „A pertárgy értékének megállapításánál a keresettel érvényesített követelés vagy más jog az irányadó.” Általános tapasztalat, hogy a végrehajtást nem pusztán tőke összegre, hanem a felmondással lejárttá tett, és ily módon tőkésített kamatokra, kezelési és más költségekre, járulékokra is kérik elrendelni, a felmondás időpontját követően pedig a késedelemi kamatot is érvényesíteni kívánják. Ilyen esetben előfordul, hogy a végrehajtást kérő pusztán a tőke összeget veszi az ügyérték és így a díjfizetés alapjául, a tőkésített járulékokat nem.
2 0 1 0.
5.
s z á m
16 Ezzel szemben az idézett jogszabályhelyek következetesen a végrehajtandó követelésről beszélnek, ami – az adós korábbi részteljesítése folytán – lehet kevesebb, mint a szerződéses tőke összeg, de lehet több is annál, amennyiben ahhoz a tőkésített járulékokat is kérik végrehajtani. Arra kell tehát figyelemmel lenni az ügyérték megállapításakor, hogy milyen lejárt, esedékessé vált összegre kéri a végrehajtás elrendelését a végrehajtást kérő, amibe az ezt meghaladóan végrehajtani kért késedelmi kamat vagy végrehajtás elrendelésével járó költségek már nem számítanak bele. A Pp. 25. § (4) bekezdése, miszerint a „főkövetelés” járulékai az ügyérték megállapításánál figyelmen kívül maradnak, a Vht. 31/E. § alapján nem alkalmazható. Említést érdemlő tény, hogy a bírósági végrehajtási eljárásban közreműködő jogi képviselő díjazásáról szóló 12/1994. (IX.8.) IM rendelet 2. § (1) bekezdése a végrehajtási ügyértéket a végrehajtható okiratban feltüntetett főkövetelés, járulék és költség együttes összegeként határozza meg.10 A kérelem (értsd a kitöltött záradék-nyomtatvány) tartalmi követelményeivel kapcsolatban elsősorban a Vht. 11. § (2)-(3) bekezdése ad eligazítást, miszerint a végrehajtást kérő közölni köteles az adós nevét, az azonosításához szükséges adatokat, és az ügy körülményeitől függően közölni kell az adós lakóhelyét, székhelyét, telephelyét; a végrehajtás alá vonható vagyontárgyak helyét, de utóbbiak közül legalább egyet. A végrehajtás alá vonható vagyontárgyak megjelölése például zálogkötelezettség esetén bírhat jelentőséggel, általánosságban azonban feltüntetésük nem elvárás. A végrehajtandó okirattal szemben támasztott tartalmi követelményekről a későbbiekben szólunk részletesen. Ezt meghaladóan természetesen fontos, hogy a végrehajtandó követelés pontosan legyen meghatározva. Itt az okirat szövege szolgál alapul, a végrehajtást kérő feladata abban áll, hogy a jogcím feltüntetésével határozott összeget jelöljön meg, kamat esetében ez történhet százalékban, a kezdő időpont rögzítésével.
A végrehajtás elrendelése Miután az előzőekben áttekintettük a kérelem szükséges formai, és egyes tartalmi elemeit, érdemes kitérni néhány olyan a kérdésre, ami a kérelem előterjesztését követően, a végrehajtás elrendelése körében vetődhet fel. Amikor a közjegyző az előterjesztett kérelmet a kezébe veszi, tisztában kell lennünk azzal, hogy a vizsgálódását, mozgásterét jelentősen befolyásolja (szűkíti) az a körülmény, hogy nemperes eljárást folytat le. Ennek megfelelően bizonyításra sem alkalma, sem le10 Tévedések elkerülésére, a közjegyzői eljárásban számítandó ügyérték nem azonos a 14/1994. (IX.8.) IM rendelet alapján az önálló bírósági végrehajtó eljárásában számított ügyértékkel, ahol az összes, a végrehajtható okiratban feltüntetett követelés, járulék és költség alapul szolgál a végrehajtói munkadíj számításánál. Ez érthető is, hiszen egyedül a végrehajtás utolsó, záró szakaszában eljáró végrehajtó van abban a helyzetben, hogy a végrehajtandó teljes követelést (benne pl. a lejárat utáni, kifizetésig járó kamatokkal) kiszámítsa.
Közjegyzők közlönye
17 hetősége nincs, kizárólag a kérelem és az annak alapjául szolgáló okirat (illetve az ahhoz esetlegesen kapcsolódó felmondás) áll rendelkezésére. Van ugyan eset, amikor a törvényhozó maga említi a felek meghallgatásának lehetőségét, mint pl. a jogutódlásnál, bár rögtön hozzá kell tennünk, hogy ott egy eljárási kérdésben kell a közjegyzőnek tényeket feltárnia, nem pedig az ügy érdemében. Ennél érdekesebb eset az, amikor az ingatlan közös tulajdonának árveréssel történő megszüntetésről szóló közjegyzői okiratot kérik záradékoltatni, ahol – elviekben – a Vht. 162. § (3) bekezdése alapján a közjegyzőnek kellene szakértő kirendelése útján az ingatlan becsértékét megállapítania. Álláspontom szerint jogalkotói következetlenség eredménye, hogy az okirati záradékolás közjegyzői hatáskörbe kerülésével 2010. június 1. napjával kikerült ugyan a Vht. 22. § d) pontjából a „közokirat” szó, mivel az adott § a bíróság általi záradékolásról szól, ellenben e változás dacára a 31/E. § (1) bekezdéséből a 162. §-ra utalás kimaradt. Tehát a most hatályos rendelkezések szerint, ha a közjegyzői okirat szolgál alapjául a közös tulajdon árverés útján történő megszüntetésének, a 23/C. § alapján végrehajtást elrendelő közjegyző elviekben nem lesz jogosult a becsérték 162. § (3) bekezdése szerinti megállapítására. Elsőre talán aggályosnak is tűnhet, hogy anélkül, hogy a végrehajtási eljárást megelőzően a felek között bármilyen bírósági, hatósági eljárás lett volna folyamatban, végrehajtás rendelhető el a közjegyző okirata alapján. Bár e kérdés megvitatása meghaladja jelen dolgozat kereteit, a kétségek eloszlatása érdekében mégis utalnék a Kjtv.-ben foglalt garanciákra, amelyek az okirat készítését szigorú szabályok közé szorítják, valamint arra, hogy az okirat záradékolásánál az adós szélesebb körben jogosult végrehajtás korlátozási és megszüntetési pert kezdeményezni.11 Visszatérve a végrehajtási kérelemre, annak vizsgálatakor a közjegyző a Vht. 23/C. §-a alapján áttekinti, hogy a csatolt közjegyzői okirat megfelel-e az ott sorolt tartalmi kritériumoknak: kötelezettségvállalást kell tartalmaznia, fel kell tüntetni abban a felek nevét, a kötelezettség tárgyát, mennyiségét (összegét), jogcímét és a teljesítés módját és határidejét. Úgy vélem, nem szorul különösebb magyarázatra, hogy ezek bármelyikének hiánya a végrehajtás megtagadásához vezet. Mint arra már korábban utaltam, a felek személyében történt változás nem akadálya a végrehajtás elrendelésének. Ugyancsak életszerű, hogy az eredeti, okiratban foglalt követeléstől eltérő összegre kéri a végrehajtás elrendelését a fél. A közjegyzőnek nincs lehetősége a kértnél magasabb összegre elrendelni a végrehajtást, hiszen az a Vht. 9. § alapján alkalmazandó Pp. 3. § (2) bekezdése szerinti kérelemhez kötöttség elvébe ütközne. Értendő ez arra az esetre is, amikor a fél az őt a szerződés (okirat) alapján megillető ügyleti kamatot vagy más járulékot nem tünteti fel kérelmében. A fél kérelme az általa kitöltött nyomtatvány, nem pedig az ahhoz csatolt okirat. Amennyiben a végrehajtást kérő magasabb összeget jelöl meg kérelmében, mint ami őt az okirat alapján megilletné, a közjegyző a végrehajtási záradékot a Vht. 19. § (2) bekezdése 11 Ld.: Pp. 369. §; HVGOrac kommentár: 78. oldal
2 0 1 0.
5.
s z á m
18 alapján a kérelemtől eltérően állítja ki. Ennek tárgyában a közjegyző végzést hoz, amely a Vht. 213. § (2) bekezdése alapján fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható. E végzés a záradék elválaszthatatlan részének tekinthető, hisz egyik sem értelmezhető a másik nélkül. Ebből következően a végzést is a végrehajtó kézbesíti az adós részére, nem pedig a végrehajtást elrendelő közjegyző. Tekintettel a kézbesítés e módjára, a közjegyző nem lesz abban a helyzetben, hogy a végzés jogerejét meg tudja állapítani, hiszen az adósi oldalról nem rendelkezhet az átvétel (kézbesítés) megtörténtét igazoló okirattal. Valószínűbb azonban, hogy e határozat ellen inkább a végrehajtást kérő él jogorvoslattal, hiszen az ő kérelme szenved általa csorbát. A kérelemtől eltérő végrehajtás elrendelés egyik speciális esete az, amikor az ügyvédi munkadíj összegét mérsékeli a közjegyző. A bírósági végrehajtási eljárásban közreműködő jogi képviselő díjazásáról szóló 12/1994. (IX.8.) IM rendelet részletesen szabályozza ennek módját. Lényeges, hogy az ügyvédnek legkésőbb a díj megállapításáig nyilatkoznia kell arra, hogy általános forgalmi adó fizetésére köteles-e. Amennyiben a végrehajtási kérelemhez díjmegállapodást is csatolnak, úgy az abban foglalt összeg tekintendő irányadónak, ám ez is mérsékelhető a közjegyző által, ha az nem áll arányban a végrehajtási ügyértékkel. Díjmegállapodás hiányában, vagy ha a végrehajtást kérő ezt kéri, ügyvédi díjként a rendeletben foglalt munkadíj, költségátalány és készkiadás állapítandó meg. A rendelet kimondja továbbá, hogy az ügyvéd a végrehajtható okirat díjmegállapító része ellen ugyanazokkal a jogorvoslatokkal élhet, mint amelyek a Vht. alapján a végrehajtást kérő részére is nyitva állnak (ld.: rendelet 11. § (1) bekezdése), ami esetünkben a záradékot kérelemtől eltérően kiállító végzés. A 11. § (2) bekezdése alapján természetesen e végzés ellen a felek is élhetnek fellebbezéssel. A végrehajtás elrendelésekor a közjegyző a végrehajtható okiratot kézbesíti a korábbiakban már említett személyeknek, megfelelő példányszámban. A végrehajtónak amellett 2 példány kísérőjegyzéket is meg kell küldenie,12 amelyből a végrehajtó egyet köteles visszaküldeni, feltüntetve rajta az átvétel időpontját és azt a végrehajtói ügyszámot, amelyen nála a nyilvántartásba vétel történt. Ugyancsak kísérőjegyzékkel (1 példány) küldi meg a végrehajtható okiratot a közjegyző a tárgyhónapot követő hónap 10. napjáig a végrehajtói kamarának. Az eddig említetteken kívül fontos kitérni a cégekkel szemben elrendelt végrehajtás esetében arra, hogy a Ctv. 26. § (1) bekezdés i) pontja alapján a cég elleni végrehajtás elrendelését és megszüntetését is fel kell tüntetni a cégjegyzékben, amit a cégbíróság a végrehajtást elrendelő hatóság elektronikus értesítése alapján hivatalból jegyez be (26. § (4) bekezdése). Az egyelőre a jövőben megoldandó kérdés, hogy az értesítés megküldésének e módja mikor és milyen módon lesz megvalósítható. A szükséges iratok végrehajtónak történő megküldésekor eldöntendő kérdés a végrehajtók illetékessége. A Vht. 32. § (1) bekezdése főszabályként mondja ki, hogy az adós lakó12 A 37/2003. (X.29.) IM rendelet (Küsz.) 42. § (6) bekezdése alapján alkalmazandó 1/2002. (I.17.) IM rendelet 12. § (2) bekezdése
Közjegyzők közlönye
19 helye (székhelye) szerint illetékes végrehajtó jár el az adott ügyben, kivételesen, a végrehajtást kérő kérelmére vagy akkor, ha az adós lakóhelye, székhelye ismeretlen, a végrehajtás alá vonható vagyontárgy fekvése szerinti végrehajtó jár el (Vht. 32. § (2) bekezdése). A végrehajtás irányulhat pénzkövetelésre vagy meghatározott cselekmény teljesítésére. Amennyiben az ugyanazon okirat alapján előterjesztett kérelem egyszerre irányul pénzkövetelés és meghatározott cselekmény teljesítésére, úgy nincs akadálya, hogy ugyanazon nyomtatványon terjessze elő a fél kérelmét, a megfelelő mezők értelemszerű kitöltésével. Tipikus példája lehet az itt említett esetnek, amikor a korábbi bérleti jogviszony alapján elmaradt bérleti díjat és helyiség kiürítést is kér a végrehajtást kérő. Abban az esetben, ha a végrehajtást kérő felmondással tette lejárttá az adós hátralékos tartozását, úgy csatolnia kell magát a felmondást is, valamint annak az adóssal történt közlését tanúsító közokiratot, figyelemmel a Vht. 23/C. § (2) bekezdésében foglaltakra. Az EBH2008. 1786. számú döntés megerősíti, hogy „a közokirat végrehajtási záradékkal való eltátásához nem követelhető meg a felmondás közokiratba foglalása, illetőleg ez utóbbi hiánya az elrendelt végrehajtás megszüntetése okaként a végrehajtás megszüntetése iránti perben hivatalból nem vehető figyelembe”. A jogi irodalom is rámutat, hogy elegendő annak közokirati tanúsítása, hogy a felmondást az adóssal szerződésszerűen közölték.13 Tény, hogy a felmondások közjegyzői okiratba foglalása, valamint a közlés megtörténtének közokirati tanúsítása során többféle gyakorlat alakult ki. Abban az esetben, ha a közjegyző a Kjt. 111. § (1) bekezdése szerinti ténytanúsító okiratba (jegyzőkönyvbe) foglalja a felmondást a Kjt. 142. (2) bekezdése alapján,14 akkor annak a törvény alapján szükségszerű következménye, hogy „az okiratot postán ajánlott vagy tértivevényes küldeményként a másik fél lakására továbbítja”, majd „erről a megbízó félnek tanúsítványt ad, amelyben feltünteti a nyilatkozat vagy értesítés szó szerinti szövegét, a felek nevét, lakóhelyét, a feladás helyét, évét, hónapját, napját, a megbízó fél kívánságára óráját is.” Más, ettől eltérő gyakorlat szerint a közjegyző ügyleti okiratban, egyoldalú nyilatkozatként veszi fel a – későbbi – végrehajtást kérő felmondását, a kézbesítést igazoló tértivevényekről hiteles másolatot készít. Álláspontom szerint bár mindkét megoldás alkalmas a kívánt joghatás kiváltására, az előbbi a felmondás jogi természetére figyelemmel inkább mondható optimálisnak. Mindkét esetben adott azonban a tény, hogy megtörténik a felmondás közokiratba (közjegyzői okiratba) foglalása, ami – bár nem elvárt – hasznos a végrehajtás elrendelése során. A jól megszerkesztett felmondás ugyanis alapvető feltétele annak, hogy a végrehajtás elrendelhető legyen. Világosan ki kell derülnie belőle a nyilatkozó szándékának: milyen összegre (tőke, kamat, egyéb költségek, járulékok) és milyen határidővel (felmondási idővel) kívánja lejárttá tenni követelését. A közjegyző ugyanis csakis a lejárt és esedékes követelésre rendelhet el végrehajtást. A felmondással a jogosult a tőke
13 HVG Orac kommentár: 78. oldal; Ismert azonban ezzel ellentétes tartalmú döntés is, ld.: BH2002.491. 14 Hiszen a felmondás tipikusan olyan jognyilatkozat, amely közlésének elmaradása jogkövetkezménnyel járhat (142. § (1) bekezdése).
2 0 1 0.
5.
s z á m
20 összegen felül követelt járulékokat is tőkésíti, és ezen követelése után a felmondás kézbesítését követő naptól kezdődően késedelmi kamatot is igényelhet. Mivel a Ptk. 301. §-a alapján a törvényes kamat külön kikötés hiányában is megilleti a jogosultat, így tehát azt szerződéses rendelkezés hiányában is kérhet a végrehajtási kérelmében.15 A deviza alapú kölcsönök a felmondással lejárttá tett követelés tekintetében más problémákat is felvetnek. Előfordulhat ugyanis, hogy az árfolyam változása folytán a végrehajtást kérő jogosulttá válik magasabb tőke összeg követelésére, mint amennyi eredetileg a szerződésben szerepelt. Megjegyzendő, hogy a szerződési gyakorlat bankonként igen eltérő a tekintetben, hogy deviza alapú kölcsönöknél hogyan tüntetik fel annak összegét: devizában és forintban egyaránt, olykor csak devizában, vagy éppen csak forintban a devizanem egyidejű meghatározása mellett, és teszik mindezt ráadásul úgy, hogy a kölcsön devizában számított összege egyébként is tudhatóan más lesz, mint amit az okirat rögzít, hiszen azt folyósítási árfolyamon, a folyósítás napján rögzítik. Belátható, hogy a közjegyző egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy egy több év után felmondott kölcsönügyletnél a fennálló tartozás összegét az elmúlt évek árfolyamváltozásai alapján kiszámolja. Ezt ellensúlyozandó, az adós széles körű végrehajtás megszüntetési perlési jogosultsággal rendelkezik, ahol lehetősége van perben, bíró előtt vitatni a fennálló tartozás összegét. Éppen azért biztosít ilyen eljárási garanciát az adós számára a törvényhozó, mert egyfelől a nemperes végrehajtási eljárás ilyen kérdések érdemi eldöntésére amúgy is alkalmatlan volna, másrészt pedig okirat záradékolása esetén nem volt egy azt megelőző hatósági vagy bírósági eljárás, ami erre lehetőséget teremtett volna a feleknek.16 Éppen ezért nyomatékosítja a kommentár a Pp. 369. §-hoz fűzött magyarázatában, hogy: „A végrehajtás megszüntetése, illetve korlátozása iránti perben ugyanazokat a körülményeket kell a bíróságnak vizsgálnia, mint amelyeket akkor vizsgálna, ha a végrehajtást kérő követelésének érvényesítése iránt pert indított volna a végrehajtás elrendelésére irányuló kérelem előterjesztése helyett.”17 Hasonló megállapítást tartalmaz a BH2006.255. számú jogeset, amely kimondja, hogy:”Végrehajtás megszüntetési perben a záradékolt közokirattal szemben is helye van ellenbizonyításnak (1952. évi III. törvény 164. §, 195. §, 275. §, 369. § és 1994. évi LIII. törvény 21. §).” Más esetben ezt olvashatjuk: „A végrehajtást elrendelő bíróságnak (közjegyzőnek – kiegészítés a szerzőtől) nem feladata az adós magatartásának értékelése, illetve annak eldöntése, hogy a követelés alapos-e, erre végrehajtás megszüntetése (korlátozása) iránti perben van lehetőség. (…) Így e ténnyel kapcsolatban elég és megfelelő a végrehajtást kérő egyoldalú előadása”.18
15 Sőt, továbbfejtve e gondolatot eljuthatunk a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának PK 226. számú állásfoglalásához, amely az ítélet alapján történő végrehajtás elrendelése körében ekként rendelkezik: ”A késedelmi kamat a hitelezőt a Ptk. 301. §-a szerint akkor is megilleti, ha a bíróság határozata az adóst annak fizetésére kifejezetten nem kötelezi. A bíróság határozatában meghatározott teljesítési határidő lejártától esedékes késedelmi kamatot tehát – a hitelező kérelmére – akkor is fel kell tüntetni a végrehajtási lapon, ha az ítélet erről nem rendelkezik.” 16 Ld. még: Németh-Vida: A bírósági végrehajtás magyarázata. Budapest, 2004. KJK-Kerszöv. 258-259. oldal 17 Ld: CompLex Jogtár Plusz, Pp. 369. §-hoz fűzött kommentárját 18 BH2002.491.
Közjegyzők közlönye
21 Bár szem előtt kell tartani, hogy minden ügy egyedi kérdéseket vet fel, és mint láthattuk, az egyes szerződések is különböző megoldásokat tartalmaznak, álláspontom szerint az itt taglalt esetben nem kizárt a végrehajtás elrendelése a szerződésben foglaltnál nagyobb tőkeösszegre. Az adós a szerződés megkötésekor tisztában volt azzal, hogy árfolyamkockázata keletkezik, aminek ez egy alapvető következménye. Ugyancsak tudnia kell az adósnak, hogy a bank a fennálló tartozás összegét saját nyilvántartásai alapján állapítja meg, mint ahogyan ezt a szerződések is tartalmazni szokták. Felmondás közjegyzői okiratba foglalásakor a közjegyző sem tehet mást, mint hogy az elé tárt adatokat, összegeket rögzíti. A Vht. 23/C. § (2) bekezdésére visszatérve röviden említést érdemel az a körülmény, hogy „a közjegyzői okiratban meghatározott teljesítési határidő, illetve határnap elteltének ténye önmagában elég ahhoz, hogy a végrehajthatóság megállapítható legyen.”19 Ebből következően a gyakorlat nem követeli meg a közokirati tanúsítást akkor, amikor az időpont bekövetkeztével válik esedékessé a követelés. E fejezet lezárásául röviden visszatérnék az oly sok kérdést felvető engedményezéshez, ezúttal azonban sokkal inkább a végrehajtás elrendelését érintő vonatkozásában. A bírósági gyakorlatot tanulmányozva ugyanis érdemes tüzetesebben megvizsgálni a kamat engedményezésével foglalkozó néhány határozatot. A BH1993.95. számú eseti döntés igen lényeges megállapítást tett akkor, amikor rámutatott: „A követelés engedményezése külön kikötés hiányában nem terjed ki a kamatokra is.” Máshol kifejti, hogy „A kamat a pénzkövetelés járuléka ugyan, ebből a jellegéből azonban nem következik az, hogy az engedményezett pénzkövetelés kamatára kiterjed az engedményezés, erre vonatkozó kifejezett megállapodás nélkül is. Ebből következik, hogy a kamatok engedményezéséről meg kell állapodni”. Ennek indokát a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága abban látta, hogy: „Az engedmény tárgya nem maga a jogviszony, hanem az abból eredő meghatározott követelés.” Hasonló végkövetkeztetésre jut a Legfelsőbb Bíróság a BH1997.449. számú határozatában, amelyben megerősíti: „Ha az engedményezési szerződés az engedmény összegét meghatározza, de nem szól a már esedékessé vált késedelmi kamatokról, azok összege – a kamat járulékos jellege ellenére – automatikusan nem tárgya az engedménynek.” Más a helyzet azonban az engedményezés időpontjában még le nem járt követelésnél, ahogy arra a BH1996.31. eseti döntés rámutat: „Az engedményezés után esedékessé váló kamatok az engedményest külön kikötés hiányában is megilletik.” A közjegyző tehát, amikor az engedményezési szerződés alapján a jogutódlást megállapítja, véleményem szerint megteheti, hogy a jogutódlás megállapítása iránti kérelmet a kamat tekintetében elutasítja, és kifejezetten csak a főkövetelés tekintetében állapítja meg a jogutódlás beálltát, amennyiben az engedményezés a kamatra nem terjedt ki. A másik lehetséges megoldás az, ha kérelemtől eltérően csak a főkövetelésre rendeli el a végrehajtást. Nehézséget jelent, hogy a gyakorlatban a végrehajtást kérő csupán 19 Németh-Vida: A bírósági végrehajtás magyarázata. Budapest, 2004. KJK-Kerszöv. 262. oldal
2 0 1 0.
5.
s z á m
22 az engedményezési megállapodást csatolja a kitöltött záradék nyomtatvány és a végrehajtandó okirat mellett, a jogutódlás megállapítására irányuló kérelemre ily módon következtetni lehet csupán.
A végrehajtási kérelem elutasítása és megtagadása A kérelem alaki vagy tartalmi hibája esetén a közjegyző végső soron a kérelmet elutasíthatja vagy megtagadhatja. Fontos látnunk a két jogintézmény közötti különbséget, mert azon kívül, hogy adott esetben csak az egyik alkalmazható, a jogkövetkezményük is eltérő. A kérelmet a közjegyző a Vht. 9. § alapján alkalmazandó Pp. 130. § (1) bekezdésében meghatározottak szerint utasíthatja el, és ezen eljárásra megfelelően alkalmazandók a Pp. 130. és 132. §-ai. Az elutasító végzést a közjegyző mind a végrehajtást kérőnek, mind az adósnak kézbesíti, sőt, a Pp. 130. § (2) bekezdésének értelmében az adós példányához csatolja magát a végrehajtási kérelmet is (záradék nyomtatványt). A Pp. 132. § (1) bekezdése alapján a kérelem beadásának jogi hatályai fennmaradnak, amen�nyiben a végzés jogerőre emelkedését követő 30 napon belül a kérelmet szabályszerűen ismételten előterjesztik. Általánosságban elmondható, hogy elutasításnak nem is annyira tartalmi, mint inkább alaki hiányosságok miatt van helye. Nem véletlenül emeli ki az irodalom is a Pp. 130. § (1) bekezdésének j) pontján alapuló elutasítási okot, a hiánypótlás elmulasztását, ami a végrehajtás elrendelése körében a legvalószínűbben előforduló eset.20 Szót érdemlő probléma, hogy helye van-e elutasításnak a Pp. 130. § (1) bekezdés d) pontja (res iudicata) alapján. A kérdést megvizsgálva látnunk kell, hogy e jogszabályhely alkalmazásának dogmatikai és gyakorlati akadálya is van. A végrehajtási eljárásban ugyanis a szó eljárásjogi értelmében a közjegyző nem hoz érdemi döntést, már csak azért sem teheti ezt, mert jogvita sincs. Éppen ezért – mint arra már korábban részletesen kitértem – bizonyítást sem folytat le, lényegében a felek előadására és a benyújtott iratokban foglaltakra hagyatkozik. Ilyen értelemben a perfüggőség vagy res iudicata fogalmai tehát nem is értelmezhetőek. A gyakorlati szempont, ami a res iudicata okán történő elutasítást kizárja, az annak a lehetősége, hogy a végrehajtást kérő kérelmére lehet ugyan, hogy ugyanazon adóssal szemben ugyanarra a követelésre már elrendelték a végrehajtást, ám előfordulhat, hogy a végrehajtó díját mégsem fizette meg, és ezáltal az eljárás a Vht. 54. § (3) bekezdése alapján ipso iure megszűnt. Erre vonatkozóan a közjegyzőnek azonban semmilyen adata nem lehet. Ha tehát a fél egy évvel később újabb kérelmet terjeszt elő e tárgyban, úgy lehet, hogy azt azért teszi, mert azon eljárás keretein belül már nincs jogi lehetősége, hogy igényét érvényesítse. 20 HVG Orac kommentár: 69. oldal
Közjegyzők közlönye
23 A res iudicata tárgyában való döntés tehát tipikusan végrehajtás megszüntetési (korlátozási) kérdés, ami meghaladja a közjegyző hatáskörét. Utalnék továbbá a Vht. azon kifejezett rendelkezésére amely alapján az egyébként erős pozícióban lévő végrehajtást kérő köteles a köteles a végrehajtandó követelés megszűnését és csökkenését bejelenteni a végrehajtónak, aminek elmulasztásáért kártérítési felelőssége is keletkezik (Vht. 40. § (1) bekezdése). Véleményem szerint az itt kifejtettek ellenére feltételezhető, hogy e kérdés az évek során még teremthet majd olyan helyzeteket, egyedi eseteket, ahol az ismételten előterjesztett kérelmek körében a közjegyzői „beavatkozás” indokoltsága esetlegesen felvetődhet, vagy legalábbis ahol a közjegyző nem rendelné el nyugodt lelkiismerettel a végrehajtást. A Pp. 130. § (1) bekezdésének b) pontja szerinti elutasításra adhat okot az a körülmény, ha az adós időközben felszámolás alatt áll, hiszen a Cstv. 38. § (3) bekezdése alapján a felszámolás kezdő időpontja után a gazdálkodó szervezet ellen a felszámolás körébe tartozó vagyonnal kapcsolatos pénzkövetelést csak a felszámolási eljárás keretében lehet érvényesíteni.21 A végrehajtási kérelem megtagadásának alapjául szolgáló körülmények már sokkal inkább a kérelem tartalmára vezethetők vissza. A Vht. 19. § (1) bekezdése alapján a bíróság a végrehajtási lap kiállítását megtagadja, ha a végrehajtási kérelem teljesen alaptalan. Már a törvény megfogalmazásból is érzékelhető, hogy – bár nem érdemi elbírálásról van ugyan szó – a közjegyző a kérelem alaposságát vizsgálja. Ehhez árnyaltan fogalmazva rögvest hozzá is fűzhetjük, hogy nem a megalapozottság a vizsgálat tárgya. Hogy a különbség érzékelhető legyen, utalnék a BH1997.347. és 348. számú eseti döntésekre, aholis az utóbbiban a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága rámutatott: „Az okiratban meghatározott teljesítési határidő, illetőleg határnap elteltének ténye elégséges ahhoz, hogy ebből a szempontból a végrehajthatóság megállapítható legyen, miután a végrehajtást kérő állítja, hogy a kötelezett nem teljesített.”22 A megtagadásról a közjegyző végzést hoz, és azt – szemben az elutasítással – csupán a végrehajtást kérőnek kézbesítteti. Annak eldöntésében, hogy mikor minősül teljesen alaptalannak a kérelem, a 23/C. §-ban foglalt feltételekből kell kiindulnunk. Lényeges tartalmi eleme a végrehajtható közjegyzői okiratnak a szolgáltatásra és ellenszolgáltatásra irányuló vagy egyoldalú kötelezettségvállalás, hiszen ennek hiányában az okirat, illetve az annak alapján előterjesztett kérelem nem is tartozik végrehajtási útra (23/C. § (5) bekezdése). Nem igényel hosszas fejtegetést, hogy kötelezettség tárgyának, mennyiségének, jogcímének ugyancsak meghatározhatónak kell lennie. Korábban, a felmondás kapcsán már láthattuk, hogy a teljesítési határidő letelte, a követelés lejárta is lényeges és vizsgálandó körülmény. A közjegyzőnek figyelemmel kell lennie arra a törvényi követelményre is, hogy a végrehajtani kért követelésnek bírósági végrehajtási útra kell tartoznia (az elévülés azonban nem vehető hivatalból figyelembe). Nem nagy persze a valószínűsége, hogy a közjegyző 21 Ld. pl.: BH2002. 148., BH2001. 282., BH1999. 572., stb. 22 Ld. még: HVGOrac kommentár: 77. oldal
2 0 1 0.
5.
s z á m
24 a Ptk. 204. §-a szerinti szerződést foglaljon okiratba, ám nem végrehajtható a követelés akkor sem, ha az közigazgatási végrehajtási útra tartozik.23 Rövid magyarázatra szorulhat még a 23/C. § (3) bekezdése, amely alapján a közjegyző a követelés teljesítési határidejének letelte esetén végrehajtási záradékkal látja el a „zálogszerződésről szóló közokiratot”. A fogalmazás alapján tehát egyértelmű, hogy mint ahogyan az a főkövetelés (pl. kölcsönszerződés) esetében sem kötelező, úgy a zálogszerződés esetén sem elvárt, hogy a teljes szerződés közokirati formát nyerjen.24 A zálogszerződésről szóló közokirat is lehet tehát a zálogkötelezett egyoldalú nyilatkozata. A végrehajthatósághoz azonban a felek megjelölésén túl tartalmaznia kell zálogjoggal biztosított követelés megjelölését, annak lejártát, a végrehajtás tűrésére és az ingatlan kiürítésére irányuló kötelezettségvállalást. Az önálló zálogjogról szóló közokirat záradékolásánál a kérelem előterjesztésekor a fenti tartalmi követelményeken túl feltétel a Ptk. 269. § (2) bekezdése szerinti felmondás, és az annak közlését tanúsító közokirat csatolása is. Abban az esetben, ha a kérelem csak részben alaptalan, úgy a végrehajtási záradék kérelemtől eltérő kiállításának van helye. E törvényi rendelkezésből adódóan kimondhatjuk tehát, hogy ha a részbeni alaptalanság miatt nincs helye a kérelem megtagadásának, a közjegyző „részben elrendeli” a végrehajtást (eltérő végzéssel), nem pedig „részben megtagadja”. A közjegyző ilyenkor végzéssel határozza meg a korábban elmondottak szerint azt a követelést, amelyre a végrehajtást elrendeli, tehát aminek tekintetében a kérelem alaposnak bizonyult. A végzés kézbesítésére a végrehajtás elrendelésére irányadó szabályok az irányadók azzal, hogy a végrehajtásra nincs halasztó hatálya a végzés elleni esetleges fellebbezésnek.
A végrehajtás elrendelésével szemben előterjeszthető jogorvoslatok A Vht. XIV. fejezetében meghatározott jogorvoslatokat a törvényt akként rendszerezi hogy azok a végrehajtás elrendelésével vagy foganatosításával kapcsolatosak-e. Ezt meghaladóan érdemes megvizsgálni azt is, hogy hol kell azokat előterjeszteni, illetve szempont lehet még, hogy ki rendelkezik hatáskörrel azok elbírálására. A jogorvoslatokról szólva tehát különös jelentősége van annak, hogy az okiratot záradékoló közjegyző mint végrehajtást elrendelő hatóság jár el (ld. még: Vht. 224/A. §). A törvény megsértésével kiállított végrehajtási záradék törlésére irányuló kérelmet a felek bármelyike határidő nélkül benyújthatja a közjegyzőnél, de lehetősége van erre a 23 KJK Kerszöv kommentár: 261. oldal 24 A főkötelem tekintetében a 23/C § (1) bekezdés a) pontjának megfogalmazásából adódik, hogy a kötelezettségvállalás lehet egyoldalú nyilatkozat is, amely a gyakorlatban tipikusan a magánokirati kölcsönszerződésről szóló közokirat.
Közjegyzők közlönye
25 végrehajtónak is, illetve a közjegyző hivatalból is elrendelheti azt. A záradék törlése végzéssel történik, amely ellen a felek fellebbezhetnek. A végrehajtási záradék törlésére okot adó törvénysértés a Vht. 23/C. §-ában foglalt valamely feltétel hiánya (pl. a teljesítési határidő nem telt le). Fontos, hogy amennyiben a céggel szemben elrendelt végrehajtás esetén a záradék törlését rendeli el a közjegyző, úgy erről a cégbíróságot is értesíti, hiszen a végrehajtás elrendelésének ténye is feltüntetésre kerül a cégnyilvántartásban (ennek természetesen ugyanúgy kérdéses a módja, kivitelezése, mint a végrehajtás elrendeléséről szóló közlésnek). A végrehajtás elrendelésével szemben a felek bármelyike akkor élhet fellebbezéssel, ha az végzéssel történt. A közjegyző eljárásában az okirat záradékolásánál ez a kérelemtől eltérő végrehajtás elrendeléséről szóló végzést jelenti. Következik emellett a törvény szövegéből az is, hogy ha a kérelemnek megfelelően állítja ki a végrehajtási záradékot a közjegyző, úgy pusztán a záradékkal szemben nincs helye fellebbezésnek. Bár a végzés elleni fellebbezésnek nincs halasztó hatálya a végrehajtás foganatosítására, ám a lefoglalt dolog nem értékesíthető, a végrehajtás során befolyt összeget nem lehet a végrehajtást kérőnek kiadni. A végrehajtást megtagadó végzéssel szemben kizárólag a végrehajtást kérő fellebbezhet (a végzést is csak neki kell kiadni). Természetesen azon végzéseknél, amelyekre a Pp. fellebbezést enged, ugyanerre a végrehajtási eljárásban is lehetőség van. Ilyenek lehetnek a teljesség igénye nélkül a jogutódlást megállapító végzés, igazolási kérelmet elutasító végzés, kijavítás tárgyában hozott végzés stb. A végrehajtási eljárásban benyújtott fellebbezés tehát a Vht. 9. §-a (illetve 224. § (1) bekezdése) alapján alkalmazandó Pp. szerinti rendes jogorvoslat amit a közjegyzőnél kell benyújtani kézbesítéstől számított 15 napon belül, a közjegyzői nemperes eljárásokra irányadó illeték leróvásával (Itv. 47. § (2) bekezdése) és a közjegyző székhelye szerint illetékes megyei bíróság bírálja azt el. Ugyan nem jogorvoslat, hanem a Pp. XXV. Fejezetében foglalt különleges eljárás a végrehajtás megszüntetési és korlátozási per, az logikailag mégis a dolgozat ezen részébe illeszkedik, s így ehelyütt röviden említést érdemel. A Pp. 369. § alapján az adós hivatkozhat arra, hogy a követelés érvényesen nem jött létre, a követelés egészen, illetőleg részben megszűnt vagy a végrehajtást kérőtől halasztást kapott a teljesítésre illetve annak időtartama nem járt le, vagy hogy beszámítható követelést kíván érvényesíteni a követeléssel szemben. A gyakorlatban előforduló probléma lehet, hogy a jogban járatlan ügyfél egyes jogorvoslati (tipikusan végrehajtási kifogás), vagy éppen végrehajtás megszüntetési, szünetelési, felfüggesztési kérelmeket, amelyek elbírálására a foganatosító bíróság (Vht. 225. § (6) bekezdése) illetékes, tévedésből a végrehajtást elrendelő közjegyzőnél terjeszt elő. Álláspontom szerint nem osztható az a vélemény, ami alapján ilyen esetben a kérelem áttételének volna helye. Ezen beadványoknál ugyanis elsősorban arra kell az eljáró hatóságnak (közjegyzőnek) figyelemmel lennie, hogy jelentős érdeksérelemmel járhat, és az eljárás indokolatlan elhúzódásához vezethet, ha végzéssel áttételt rendel el, s így akár hetekig is eltarthat (a végzés elleni esetleges fellebbezés esetét nem is említve), míg a kérelem az
2 0 1 0.
5.
s z á m
26 annak elintézésére hatáskörrel rendelkező bírósághoz megérkezik. Megjegyzendő, hogy a tévesen benyújtott fellebbezéseknél is bevett gyakorlat, hogy azt egyszerűen megküldik az annak felterjesztésére illetékes bíróságnak.
Zárszó Mint arra munkám elején is utaltam, szinte példátlan az a törvényhozói bizalom és felhatalmazás, aminek következményeként 2010. júniusától az okiratok záradékolása (és más nemperes) eljárások a közjegyzőség hatáskörébe kerültek. Az itt leírtakkal azt kívántam azonban demonstrálni, hogy e feladat ellátása nemcsak hogy jelentős felelősséggel jár, de szakmai szempontból is új kihívások elé állítja e jogászi közösséget. Tapasztalati tény, hogy az ilyen horderejű jogszabályi változásokra rendelkezésre álló rövid felkészülési idő, az olykor kapkodónak tűnő jogalkotás még tovább nehezíti a felkészülést. Ehhez társul az az eljárás jellegéből fakadó körülmény, hogy az ügyfelek (felek) a végrehajtási kérelmeiket soron kívül, haladéktalanul kérik elintézni, tehát már kezdettől nagy nyomás nehezedik az egyelőre még „új cipőben” járó, vagy azt még éppen csak „próbálgató” közjegyzőkre. Mindezek ellenére meggyőződésem, hogy a kezdeti nehézségeken túljutva megvalósíthatóak lesznek azok a törvényhozói törekvések, amelyek a bíróságok tehermentesítését, az eljárás gyorsítását, az egységes gyakorlat kialakítását célozzák. E dolgozatommal is ahhoz kívántam hozzájárulni, hogy az egyes vitás kérdéseket feltárva, illetve azokra válaszokat nyújtva e munkát elősegítsem. Dr. Balogh Zsigmond
Közjegyzők közlönye
27
A közjegyzői gyakorlatot érintő jogi esetek Élettársak vagyonszerzése A szerzési arány meghatározása A peres felek 1979. májusától 2004. augusztusáig élettársak voltak, kapcsolatukból három gyermek született, akik ma már nagykorúak. Az együttélést a felperes különvagyonát képező Gy. M. u. 51. szám alatti ingatlanban folytatták. A felek az együttélés során megvásárolták a Gy., M. u. 51/A. szám alatti telekingatlant és azon közösen építkeztek. Az ingatlan-nyilvántartás szerint ez az ingatlan az alperes tulajdonát képezi, azonban – a felek által sem vitatottan – az az élettársak közös vagyonához tartozik. Az ingatlanon létesült több szintes lakóépületnek csak az alsó szintjére kapott az alperes használatbavételi engedélyt 1984-ben, azonban az építkezés nem fejeződött be, az ingatlant nem lakják. A szakértői vélemény értelmében a telek értéke 6.290.000 forint, a 70%-os készültségi fokú épületé 36.960.000 forint, a teljes ingatlan forgalmi értéke 43.250.000 forint. Az élettársi kapcsolat fennállása alatt került sor a T., Ö. u. 7. szám alatti ingatlan vételére is, ami az ingatlan-nyilvántartásba a felperes kizárólagos tulajdonaként nyert bejegyzést. Az ingatlanon a felek ugyancsak építkeztek. A felperes bírói egyezséggel vállalta, hogy megfizet a testvérének 2001. szeptember 30-ig kölcsön jogcímén 1.540.000 forint tőkét és annak kamatait. A felperes e kötelezettségének nem tett eleget, emiatt végrehajtási eljárás indult. Ennek során egy harmadik személy a teljes tartozást átvállalta és 2004. július 30-án a végrehajtási eljárás költségeivel együtt összesen 4.565.282 forintot utalt át a végrehajtói számlára. A tartozásátvállalásra vonatkozó megállapodásban a felperes hozzájárult ahhoz, hogy a tartozás kiegyenlítése fejében a t.-i ingatlan tulajdonjogát a tartozást átvállaló megszerezze. A 2008. január 21-én kötött szerződés alapján a felperes holtig tartó haszonélvezeti jogával terhelten a tartozást átvállaló magánszemély lett az ingatlan tulajdonosa. A szerződésben az ingatlan értékét 4.000.000 forintban határozták meg, amit az illetékhivatal az illetékkivetés alapjául elfogadott, ugyanakkor a perben kirendelt szakértő az ingatlan forgalmi értékét az értékesítést megelőzően 12,2 millió forintban állapította meg. Ugyancsak a felek életközösségének fennállása alatt került sor az r.-i zártkerti ingatlan vételére, mely az alperes nevére került az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzésre.
2 0 1 0.
5.
s z á m
28 Ezt az ingatlant az életközösség megszűnését követően, 2004-ben az alperes a felperes hozzájárulása nélkül, 4.800.000 forint vételárért értékesítette. A felperes módosított keresetében a számára kedvezőbb 70-30%-os szerzési arány figyelembevételével kérte az élettársi közös vagyon megosztását, az alperes kizárólagos tulajdonaként nyilvántartott gy.-i és r.-i ingatlanok tekintetében tulajdonjogának megállapítását, a gyömrői ingatlanra tulajdonjoga ingatlan-nyilvántartási bejegyzését. Kérte az alperes kötelezését a r.-i ingatlan 4.800.000 forint összegű teljes vételárából a tulajdoni hányadának megfelelő vételárrész megtérítésére. Álláspontja szerint a t.-i ingatlan forgalmi értéke az elidegenítés időpontjában az adásvételi szerződésben feltüntetett 4.000.000 forint volt, ennek megfelelően kérte az alperest megillető hányad meghatározását. A felperes az 50-50%-os szerzési aránytól való eltérés indokoltságát azzal magyarázta, hogy a gyömrői telekingatlan vételárát és az építési költségek túlnyomó részét ő fedezte az örökségéből. Az ezt meghaladó részt, valamint az együttélés alatt szerzett további ingatlanok vételárát és az építkezés fennmaradó költségeit a felperes fő- és mellékfoglalkozásából, illetve a néhai apjával közösen végzett fenyőkertészetből befolyt jövedelemből viselte. Az építkezéseken a munkát – kizárólag rá tekintettel – barátai, illetve üzleti partnerei „kalákában” végezték. A korábban hivatkozott, testvérétől felvett kölcsönt is a közös építkezésekre fordította a felperes. Az alperes az életközösség kezdetekor önálló egzisztenciával, vagyonnal nem rendelkezett, az együttélés során huzamos ideig gyermekgondozási segélyt vett igénybe, az építkezéseken nem vett részt, illetve a munkaviszonyból származó jövedelme lényegesen kevesebb volt, mint a felperesé. Az alperes módosított ellenkérelmében, illetve viszontkeresetében az általa 50-50%osnak tartott szerzési arány alapulvételével kérte az élettársi közös vagyon megosztását mindhárom ingatlan esetében. Egyúttal kérte a gy.-i ingatlan tekintetében a közös tulajdon megszüntetését árverési értékesítés elrendelésével, 43.250.000 forint forgalmi érték, mint legkisebb árverési vételár meghatározásával. A felperes által értékesített tiszafüredi ingatlant illetően a szakértő által megállapított 12.200.000 forint forgalmi értékből kiindulva kérte a felperes 6.100.000 forint megtérítésére történő kötelezését. Az r.-i ingatlan esetében az általa felvett 4.800.000 forint eladási ár megosztását a felperessel nem látta indokoltnak, illetve méltányosnak, figyelemmel arra, hogy az életközösség megszakadásakor minden ingóság a felperes által birtokolt ingatlanban maradt, ezek pótlását és az alperes, valamint gyermekei lakhatási költségeit biztosította az r.-i ingatlan eladásából befolyt összeg. Az alperes az 50-50%-os szerzési arány megállapítására vonatkozó kérelmét azzal indokolta, hogy az életközösség fennállása alatt a három közös gyermeket gondozta, nevelte, a család szükségleteit meghaladó állattartással is foglalkozott, valamint gondoskodott az építkezésen dolgozók ellátásáról. Munkába állását követően pedig a felperesét meghaladó jövedelemre tett szert. Vitatta a felperes különvagyoni ráfordításait, illetve a felperes által hivatkozott munkatársak és barátok ingyenes munkavégzését. Az elsőfokú bíróság ítéletével – azonos mértékű szerzési arány alapulvételével – megállapította, hogy a Gy., M. u. 51/A. szám alatti ingatlan az ingatlan-nyilvántartási bejegy-
Közjegyzők közlönye
29 zéstől eltérően a felek 1/2-1/2 arányú közös tulajdona, amit árverési értékesítés elrendelésével szüntetett meg, a legkisebb árverési vételárat 43.250.000 forintban meghatározva, azzal, hogy a legkisebb árverési vételár, az árverésen elért többletvételár és az árveréssel kapcsolatos költség a feleket azonos arányban illeti. A felek azonos arányú közös tulajdonának minősülő t.-i és r.-i ingatlanok értékesítése folytán – értékkülönbözet címén – a felperest a sikeres árverést követő 15 napon belül 3.700.000 forint megfizetésére kötelezte. Az elsőfokú bíróság a szerzési arány meghatározásánál a következetes ítélkezési gyakorlatra hivatkozott, mely szerint az élettársak szerzésben való közreműködésének arányát az együttélés teljes időszakára kell vizsgálni, és azt a Ptk. 578/G. §-ának (1) bekezdése szerint azonos mértékben kell meghatározni, ha a felek az eltérő arányt nem bizonyítják. Ezzel összefüggésben tekintettel volt arra, hogy az alperes a három közös gyermek után igénybe vette a gyermekgondozási segélyt, ezért a felperesnél szükségszerűen kevesebb jövedelmet ért el. Ugyanakkor az alperes oldalán értékelte a háztartásban végzett tevékenységet, mely a felperesnél nagyobb mértékben terhelte. Erre tekintettel az elsőfokú bíróság szerint a felperes által csatolt jövedelemigazolások a felperes javára kedvezőbb szerzési arány meghatározására nem adtak alapot. A felperes a javára elszámolni kért, a munkatársak, valamint barátok által az építkezéseken végzett munka értékét nem jelölte meg, az értéknövekmény meghatározására szakértői bizonyítást nem indítványozott. Ugyanakkor a kalákában történt ingyenes munkavégzést az ismerősök és a barátok az építkező családjának nyújtották, ezért közreműködésük utóbb visszterhessé nem tehető. Mivel egyik fél sem kívánta, illetve tudta a másik tulajdoni hányadát magához váltani, az elsőfokú bíróság a gyömrői ingatlan árverési értékesítését rendelte el a közös tulajdon megszüntetése érdekében, a szakértő által meghatározott forgalmi értéket a legkisebb vételárként megjelölve. Az elsőfokú bíróság az értékesített r.-i ingatlan tekintetében az adásvételi szerződésben kikötött 4.800.000 forint vételárat, míg a t.-i ingatlan vonatkozásában a szakértő által meghatározott 12.200.000 forint forgalmi értéket vette alapul, erre figyelemmel kötelezte a felperest 3.700.000 forint megfizetésére a követelések és tartozások egyenlegeként. A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta. Mellőzte az azonos szerzési arányra vonatkozó megállapítást. Megállapította, hogy a Gy., M. u. 51/A. szám alatti ingatlanból a felperest élettársi vagyonközösség jogcímén 6/10 hányad illeti meg, ezzel az alperes vétel jogcímén bejegyzett tulajdoni hányada 4/10 részre módosul. Rögzítette, hogy árverés esetén a legkisebb vételárat, magasabb árverési vételár elérése esetén pedig a többletvételárat a felperes és az alperes között a módosított tulajdoni hányadok arányában kell megosztani, ugyanakkor az 1994. évi LIII. törvényre utalással mellőzte az árverés elrendelésével kapcsolatos végrehajtási költségek viselésére vonatkozó rendelkezést. A felperes által fizetendő értékkülönbözet összegét 2.000.000 forintra leszállította. A másodfokú bíróság szerint az elsőfokú bíróság a felek szerzésben való közreműködésének arányát befolyásoló tényezőket a szükséges mértékben tisztázta. Így igazolást nyert, hogy a felperes a főállású munkaviszonyából, mellékfoglalkozásából, egyéb megbí-
2 0 1 0.
5.
s z á m
30 zásaiból az 1994. évi nyugdíjazásáig jelentős jövedelmet ért el. A csatolt iratokból megállapíthatóan a felperes olyan épületbontási munkálatokban is részt vett, ahol a munkáltató részéről juttatásként megkapta a kitermelt haszonanyagok egy részét, a tanúvallomások értelmében pedig az építkezéshez szükséges faanyagok egy részének szállítása, az épületgépészeti tervezés és az anyagköltség biztosítása az üzleti kapcsolatokra figyelemmel, tehát ellenszolgáltatás fejében történt. Az is kétségtelen, hogy a felperes az építkezéseken – javára értékelhető – jelentős szervező tevékenységet végzett. A felperes ugyanakkor az alperes tagadásával szemben nem bizonyította, hogy szülői örökségét, néhai apjával közösen végzett fenyőkertészetből elért jövedelmét, valamint a testvérétől felvett kölcsönt a gy.-i telekingatlan megvételére, illetve az építkezés költségeire fordította volna. A felperes az örökség összegéről ellentmondó előadásokat tett, ugyanakkor testvére azt adta elő tanúvallomásában, hogy a felperes édesanyja nem hagyhatott a fiára ilyen nagyságrendű összeget. A felperes a testvérétől felvett, összesen 1.500.000 forint kölcsönt sem fordította az építkezésre, saját előadása szerint ez az összeg megélhetésre, illetve a különvagyonát képező másik gy.-i ingatlanba történt gázbevezetésre kellett. Az alperes a tényleges jövedelmét okiratokkal nem bizonyította. Tény ugyanakkor, hogy az együttélés során a három közös gyermek után összesen 9 évig gyermekgondozási szabadságon volt, majd munkába állt és havi átlag 30.000 forintos jövedelmet ért el. Az alperes azt állította, hogy az életközösség fennállása alatt gondozta, nevelte a gyermekeket, ellátta a háztartást, állattartással és fajkutyák nevelésével is foglalkozott, valamint a gyömrői ingatlan építési munkáiban is részt vett és esetenként biztosította az ott dolgozók étkeztetését. A fentiekkel összefüggésben a másodfokú bíróság életszerűnek tekintette, hogy a főés mellékállásban dolgozó, az építkezéseket folyamatosan szervező felperes mellett az alperes látta el – egy ideig nagyanyja segítségével – a háztartási munkákat, a gyermeknevelési feladatokat és a család szükségleteit biztosító házi állatok tartásának túlnyomó részét, valamint az építkezés ideje alatt a dolgozók számára is rendszeresen főzött. Ugyanakkor az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy nem bizonyított a fajkutyák tartásából, értékesítéséből befolyó jövedelemszerzés. A bizonyítékok összességét értékelve a másodfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a felek közös vagyoni szerzésben való közreműködésének aránya a felperesre kedvezőbb 60-40%-os volt. Ennek következtében a felperest a perbeli ingatlanok, illetve azok eladási árának 6/10 illetősége, míg az alperest 4/10 része illeti meg. Az elsőfokú bíróság helyesen határozta meg a szakértői vélemény alapján a gy.-i ingatlan forgalmi értékét, illetve a legkisebb árverési vételárat és helyesen állapította meg a r.-i ingatlan esetében annak értékét az adásvételi szerződésben meghatározott vételárnak megfelelően. A t.-i ingatlan esetében is helyesen járt el az elsőfokú bíróság, amikor megállapította, hogy az ingatlan értéke lényegesen meghaladta az értékesítésére vonatkozó szerződésben kikötött vételárat és erre tekintettel azt a szakértői véleményben foglaltaknak megfelelően, 12.200.000 forintban határozta meg.
Közjegyzők közlönye
31 A kifejtettekből következően a másodfokú bíróság megállapította, hogy az alperesnek a t.-i ingatlan értékesítése folytán az ingatlan-nyilvántartáson kívüli 4/10 tulajdoni illetőségéhez viszonyítva 4.880.000 forint jár, terheli ugyanakkor az r.-i ingatlan vételárának a felperesre jutó 6/10 része, azaz 2.880.000 forint. Az elszámolás eredményeként tehát az alperest – értékkülönbözet címén – 2.000.000 forint illeti meg. A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel, az alperes pedig csatlakozó felülvizsgálati kérelemmel élt. Mind a ketten vitatták a jogerős ítélet szerinti szerzési arányt és az ennek megfelelő elszámolást. A Legfelsőbb Bíróság sem a felülvizsgálati kérelmet, sem a csatlakozó felülvizsgálati kérelmet nem találta alaposnak. Álláspontját a következőkkel indokolta. A Ptk. 578/G. § (1) bekezdése szerint az élettársak együttélésük alatt a szerzésben való közreműködésük arányában szereznek közös tulajdont. Ha a közreműködés aránya nem állapítható meg, azt azonos mértékűnek kell tekinteni. A háztartásban végzett munka a szerzésben való közreműködésnek számít. A következetes bírói gyakorlat szerint a szerzésben való közreműködést az együttélés teljes tartamára és valamennyi vagyontárgyra egységesen kell meghatározni. Jelen per központi kérdése az élettársak szerzésben való közreműködési arányának megállapítása volt, melyet a felülvizsgálati eljárásban a felperes 70-30%-ban, az alperes pedig 50-50%-ban kért megállapítani. A Ptk. idézett rendelkezése a szerzésben való közreműködés tényleges arányának meghatározását állítja előtérbe, melynek alapján eldönthető, hogy milyen mértékben szerzett az egyik, illetve a másik fél részesedést a közös vagyonban. Az 50-50%-os szerzésre vonatkozó vélelem csak akkor alkalmazható, ha a valós szerzési arány nem állapítható meg. A perben a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által feltárt bizonyítékok összességét értékelve arra a megállapításra jutott, hogy a szerzési arány meghatározása során az 50-50%-os szerzési vélelem alkalmazása nem szükséges, a rendelkezésre álló bizonyítékok elengedő adatot tartalmaztak annak megállapításához, hogy a felperes közreműködése a szerzésben szignifikánsan nagyobb volumenű volt, mint az alperesé. A másodfokú bíróság részletesen kifejtette és megindokolta, hogy mely, a felek által állított vagyoni hozzájárulást, illetve személyes közreműködést támasztották alá a perben bizonyítékok és melyeket nem. Így nem látta bizonyítottnak, hogy a felperes az ingatlanok megvásárlásához, illetve az azokon folyó építkezéshez jelentős nagyságrendű örökséget vagy kölcsönt használt volna fel, illetve, hogy az alperesnek a kutyatenyésztésből értékelhető jövedelme származott volna. Tekintettel volt ugyanakkor a másodfokú bíróság arra, hogy a felperes az életközösség fennállása alatt, különösen az ingatlanok megszerzésekor, illetve az építkezések időszakában a főállású munkaviszonyából, a mellékfoglalkozásból és egyéb megbízási jogviszonyokból jelentős jövedelemmel rendelkezett, illetve, hogy az alperesnek az élettársi kapcsolat fennállása alatt azért volt lényegesen alacsonyabb a munkaviszonyból származó összjövedelme, mivel a közös gyermekek nevelése, gondozása, a megfelelő családi háttér
2 0 1 0.
5.
s z á m
32 biztosítása érdekében közel 10 évig gyermekgondozási segélyt vett igénybe. Ez a tevékenység hasonló értéket képviselt, vagyoni hozzájárulásnak minősült, mint a felperes jövedelemszerző tevékenységének eredménye. Ugyanakkor a másodfokú bíróság a felperes oldalán olyan további „hozzáadott értéket” is figyelembe vett, ami megalapozta a felperesre kedvezőbb 60-40%-os szerzési arány megállapítását. A perben ugyanis bizonyítást nyert, hogy a gy.-i, valamint a t.-i építkezésekhez a felperessel üzleti kapcsolatba került személyek közvetlenül, illetve cégükön keresztül – korábbi szívességek ellentételezéseként – jelentős volumenű építőanyaggal, fuvarral, valamint az építkezéseken végzett fizikai munkával is hozzájárultak. Ezt támasztotta alá a másodfokú bíróság által hivatkozott Cs. O., valamint O. P. tanúvallomása is. O. P., aki a felperest a 70-es évek eleje óta ismeri, olyan vállalatnál dolgozott, amely rendszeresen kapott megrendeléseket a felperes munkáltatójától, és ebben a felperesnek jelentős szerepe volt, aki a hivatalos munkakapcsolaton kívül az egyetemi dolgozók építkezéssel kapcsolatos privát megrendeléseit is „kiközvetítette” a tanú vállalkozásának. Ezt a huzamos felperesi közreműködést kívánta a tanú, illetve a cége kompenzálni az épületgépészeti tervek elkészítésével, illetve a víz és fűtésszerelési anyagok teljes körű biztosításával. A tanú kizárólag a felperessel állt kapcsolatban, az alperessel csak egy alkalommal találkozott. Hasonló tartalmú tanúvallomást tett Cs. O. is, aki korábbi felperesi szívességek ellentételezéseként jelentős volumenű faanyagot és vasanyagot szállított a gy.-i, majd a t.-i építkezéshez. A felperes mint általános szakipari építész maga vezette az építkezéseket, dolgozott rajtuk, illetve ellenőrizte a munkálatokat. A másodfokú bíróság a fenti tényállást, az élettársak szerzésben való közreműködésének arányát a rendelkezésre álló bizonyítékok részletes mérlegelése, egymással való egybevetése, azok okszerű, logikai ellentmondásoktól mentes és a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében foglalt elveknek megfelelő értékelése alapján állapította meg, arra a következtetésre jutva, hogy a létrejött élettársi közös vagyon szerzésében való közreműködés aránya 60-40% a felperes és az alperes között. A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet nem jogszabálysértő, ezért azt hatályában fenntartotta. (Pfv.II.21.181/2009. szám)
Az élettárs halálakor a lakossági folyószámláján illetve önkéntes nyugdíjpénztári egyéni számláján meglévő összeg közös vagyonhoz tartozása A jogerős ítélet felülvizsgálattal támadott részének az alapjául szolgáló tényállás szerint a felperes és az örökhagyó – akinek az alperes a testvére és egyben a törvényes örököse is –
Közjegyzők közlönye
33 1993. október 22-től az örökhagyó 2005. július 27-én bekövetkezett haláláig, élettársi kapcsolatban éltek a felperes különvagyoni ingatlanában. Az élettársi kapcsolat ideje alatt a felperes közalkalmazotti munkaviszonnyal rendelkezett és összesen 6.705.900 forint jövedelmet ért el, az örökhagyó pedig alkalmazásban állott és összesen 9.674.606 forint munkabér jövedelemben részesült, amelyhez 157.116 forint munkába járást támogató költségtérítés járult. A háztartásukat – amelyben kiskorú gyermek vagy más hozzátartozó nem élt – teljes egészében a felperes látta el. Az örökhagyó munkabére az E. Bank Nyrt.-nél vezetett lakossági folyószámlára érkezett, amelynek az egyenlege az örökhagyó halálakor 344.252 forint volt. A felperes az örökhagyó halálát követően a számláról az örökhagyó bankkártyájával vásárolt, a számlán 14.765 forint összeg maradt. Az örökhagyó 1995-től volt tagja a V. Társaságok Nyugdíjpénztárának. Halálának időpontjában az önkéntes pénztári egyéni számláján 1.826.066 forint összeget tartottak nyilván. A számlának kedvezményezettje nem volt megjelölve. A felperes módosított keresetében – tulajdonjog megállapítása, közös tulajdon megszüntetése, hagyatéki hitelezői igény érvényesítése és élettársi közös vagyon megosztása jogcímén előterjesztett egyéb igények mellett – az alperes arra való kötelezését kérte, hogy hagyatéki hitelezői igény jogcímén fizesse meg neki a közös vagyonhoz tartozó, de az örökhagyó nevére szóló számlákon lévő – többek között a bank és a nyugdíjpénztár által kezelt, fentebb részletezett – megtakarítások fele részét. Az alperes az érdemi ellenkérelmében a hagyatéki hitelezői igény jogalapját és ös�szegszerűségét részben (a temetési költség vonatkozásában) elismerte, ezt meghaladóan azonban a kereset elutasítását kérte, és beszámítási kifogással élt az örökhagyó nevére szóló betétkönyvből, illetve számlákról a felperes által felvett összegek vonatkozásában. Az elsőfokú bíróság az ítéletével megállapította, hogy a felperes élettársi közös szerzés jogcímén megszerezte egy személygépkocsi tulajdonjogát 1/2 részben. A közös tulajdont megszüntette akként, hogy az alperes 1/2 tulajdoni illetőségét 200.000 forint megváltási ár ellenében a felperes tulajdonába adta. Kötelezte az alperest 609.486 forint megfizetésére a felperes részére 15 nap alatt, ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította. Az ítélete felülvizsgálattal érintett részének indokokolása szerint az elsőfokú bíróság bizonyítottnak látta azt, hogy a felperes és az örökhagyó között a felperes által megjelölt időszakban élettársi kapcsolat állott fenn, és a volt élettársak jövedelmét, valamint a felperes közös háztartásban végzett munkáját értékelve a közös szerzésben való közreműködésük arányát 50-50%-os mértékben határozta meg. Az ítéletét – egyebek mellett – azzal indokolta, hogy a Ptk. 578/G. §-ának (1) bekezdésében foglaltakból az következik, hogy az élettársi vagyonközösség része az életközösség alatt vásárolt ingó és ingatlanvagyon, továbbá mindaz a vagyonszaporulat is, ami az életközösség alatt a felek közös gazdálkodása során keletkezett. A felperes és az örökhagyó élettársi életközössége az örökhagyó halálával szűnt meg, és az említett időpontban az örökhagyó lakossági folyószámláján 344.252 forint volt,
2 0 1 0.
5.
s z á m
34 amely a per adatai szerint munkabérből származott. Nem volt megállapítható ugyanakkor az, hogy a vitás összeg a közös gazdálkodás eredményeként áll-e rendelkezésre, és ezért az tartósan a vagyonközösség részét képező vagyonszaporulathoz, illetve vagyongyarapodáshoz tartozik-e. Erre tekintettel az elsőfokú bíróság úgy foglalt állást, hogy az teljes egészében a hagyatékhoz tartozik, ezért az E. Bank Nyrt. által vezetett folyószámla követelés megosztása iránt előterjesztett keresetet elutasította. Alaposnak találta viszont a V. Társaság Nyugdíjpénztáránál meglévő 1.826.066 forint vonatkozásában előterjesztett hagyatéki hitelezői igényt. A nyugdíjpénztár tájékoztatása és a per egyéb adatai szerint az örökhagyó az egyéni számláját 1994-1995. években nyitotta és arra mind a munkáltató, mint pedig a pénztártag befizetéseket teljesített. Az egyéni számla megnyitására tehát az életközösség ideje alatt került sor, az oda befizetett összegek teljesítése a közös gazdálkodás során történt, így az említett megtakarítást a volt élettársaknak nyilvánvalóan közös teherviseléssel kellett az életközösség alatt kigazdálkodniuk. Mindezek miatt az elsőfokú bíróság a felperesnek a nyugdíjpénztárban meglévő összeg 1/2 részére előterjesztett megtérítési igényét alaposnak találta, ezért az említett jogcímen 913.033 forintot a felperes javára elszámolt. Az első fokú bíróság ítélete ellen mindkét fél fellebbezett. A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, míg fellebbezett részében megváltoztatta és a felperesnek járó 609.486 forint marasztalási összeget 845.496 forintra felemelte. A másodfokú bíróság alaposnak találta a felperes fellebbezését az örökhagyó E. Banknál lévő folyószámláján elhelyezett megtakarítással kapcsolatosan. Nem vitatottan a felperes és az örökhagyó 1993. október 22-től 2005. július 27-ig élettársi kapcsolatban éltek. A Ptk. 578/G. § (1) bekezdésének alkalmazásával az állandó bírói gyakorlat szerint az élettársi jogviszony fennállásának bizonyítottsága törvényes vélelmet létesít amellett, hogy az annak tartama alatt az élettársak által akár együttesen, akár külön-külön megszerzett bármely vagyontárgy az élettársak közös tulajdonát képezi, kivéve, ha az élettársak valamelyike kizárólagos szerzést bizonyít, ezért a közös szerzés célját, a szerzésben való közreműködésben való tényét és mértékét, valamint az ennek megfelelő arányú közös tulajdonszerzés mértékét, nem az egyes vagyontárgyakra nézve külön-külön, hanem az együttélés teljes tartama alatt megszerzett vagyontömegre vonatkozóan egységesen kell meghatározni. E szerint a felperes és az örökhagyó élettársi kapcsolatának fennállása alatt szerzett vagyontárgy, készpénz, megtakarítás, munkabér, élettársi közös vagyonnak minősül. Ennek megfelelően az örökhagyó nevére nyitott lakossági folyószámlán elhelyezett megtakarítás, az örökhagyó fizetése az élettársi közös vagyon része, mint ahogyan a nyugdíjbiztosítónál elhelyezett megtakarítás is. Utóbbi vonatkozásában az alperes alaptalanul hivatkozik annak különvagyoni jellegére. Az alperes a fellebbezésében helyesen hivatkozott arra, hogy a nyugdíjpénztár egyéni számláján nyilvántartott megtakarítás az 1993. évi XCVI. törvény 16/A. §-ának (1)
Közjegyzők közlönye
35 bekezdése értelmében az örökhagyó hagyatékának nem része, e vonatkozásban a felperes hagyatéki hitelezői igényt nem érvényesíthet. A felperes azonban az egész eljárás során azt adta elő, hogy a lakossági fo1yószámlán és nyugdíj pénztárnál vezetett számlán lévő megtakarítás az élettársi közös gazdálkodás eredménye, a keresetét pedig a másodfokú eljárásban pontosította, és az említett összegekre az élettársi közös vagyon megosztása jogcímén tartott igényt. Mindezek alapján az elsőfokú bíróság által megállapított összegeken felül a felperes javára kellett elszámolni az E. Banknál elhelyezett lakossági fo1yószámlán az örökhagyó halálakor meglévő megtakarítási összeg felét, 172.127 forintot. A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelemmel élt a másodfokú bíróság ítéletének a részbeli hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság ítéletének a részbeni megváltoztatása és az örökhagyó nevén az E. Bank Nyrt. által vezetett lakossági folyószámla 344.252 forintos követelésének a fele része, valamint a V. Társaságok Nyugdíjpénztára által vezetett egyéni számla 1.826.066 forintos követelésének a fele része vonatkozásában a felperes keresetének az elutasítása iránt. A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta, az alábbiak szerint. A Ptk. – perbeli időszakban hatályos – 685/A. §-a szerint az élettársak – ha jogszabály másként nem rendelkezik – két, házasságkötés nélkül közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együtt élő személy, a Ptk. 578/G. §-ának (1) bekezdése értelmében az élettársak együttélésük alatt a szerzésben való közreműködésük arányában szereznek közös tulajdont, ha pedig a közreműködés aránya nem állapítható meg, azt azonos mértékűnek kell tekinteni, azzal, hogy a háztartásban végzett munka a szerzésben való közreműködésnek számít. Amíg tehát a Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése „házastársi vagyonközösség” létrejöttéről rendelkezik, és a házastársak „osztatlan közös tulajdonává” minősíti „mindazt”, amit a házastársak a házassági életközösség ideje alatt akár együttesen, akár külön-külön szereztek, addig a Ptk. 578/G. §-ának (1) bekezdése – a másodfokú bíróság e vonatkozásban téves indokolásával szemben – kizárólag az élettársak „szerzésben való közreműködés arányában történő közös tulajdonszerzéséről” szól, nem létesít viszont „vagyonközösséget” az élettársak között. Ebből viszont az következik, hogy az élettársak foglalkozásból, illetve kereső tevékenységből eredő jövedelme és az annak felhasználásával szerzett vagyontárgy csak akkor és annyiban minősül közös vagyonnak, ha és amennyiben az a közös gazdálkodás körében, illetőleg a közös szerzéshez ténylegesen felhasználást nyer vagy közös felhalmozási céllal létrehozott megtakarításnak tekinthető. 1. Téves az alperesnek az a felülvizsgálati érvelése, hogy az örökhagyó hagyatékának megnyíltakor meglévő és az E. Bank Nyrt. által vezetett lakossági folyószámlán kezelt 344.252 forint élettársi közös vagyonként történő megosztása a Ptk. 578/G. §-ának (1) bekezdését sértené azért, mert az nem a volt élettársak közös gazdálkodásának az eredménye, hanem az örökhagyó munkabére volt, amely teljes egészében a hagyatékhoz tartozott.
2 0 1 0.
5.
s z á m
36 Nem merült fel ugyanis a perben semmiféle olyan adat, amely arra utalna, hogy a volt élettársak a saját jövedelmeiket külön-külön kezelték volna, a vitás folyószámla követelése pedig a rendszeres havi jövedelmükhöz képest viszonylag jelentős összeget tett ki, ez a tény pedig már önmagában is arra utal, hogy az a volt élettársak közös megtakarításának minősül. A Ptk. 578/G. §-ának a helyes alkalmazásával, és az ítélkezési gyakorlattal is összhangban járt el tehát a másodfokú bíróság akkor, amikor az örökhagyó nevén vezetett folyószámlán lévő 344.252 forintos megtakarítás 172.126 forintos fele részét – élettársi közös vagyon megosztása jogcímén – a felperes javára számolta el. 2. Alappal hivatkozik az alperes a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy az okirati bizonyítékok adatai alapján tévesen jutott az elsőfokú bíróság arra a következtetésre, hogy az örökhagyó – életközösség ideje alatt megnyitott – egyéni számlájára „befizetett összegek teljesítése … a közös gazdálkodás során történt, az említett megtakarítást tehát a volt élettársaknak nyilvánvalóan közös teherviseléssel kellett az életközösség alatt kigazdálkodniuk”, mert a nyugdíjpénztári befizetés túlnyomó részét az örökhagyó munkáltatója fizette be, és ehhez képest az örökhagyó által teljesített tagdíj befizetés elenyésző volt. Helyes az alperesnek az az érvelése is, hogy az Önkéntes Kölcsönös Biztosító Pénztárakról szóló 1993. évi XCVI. törvény (a továbbiakban: Tv.) 13. §-ának (3) bekezdése szerint a pénztártag számláján elhelyezett összegekre sem a pénztártag hitelezői, sem kívülálló harmadik személy hitelezői nem tarthatnak igényt, kivéve a pénztártag rendelkezése szerint az egyéni számlán lekötött összeget, amelyet a 47. § (7) bekezdés szerint a Hpt. hatálya alá tartozó hitelintézettel kötött szerződésében fedezetként felajánl (tagi lekötés). A 16/A. §-ának (1) bekezdése értelmében a tag halála esetén az egyéni számla hagyatékának nem része. A tag a halála esetére az alapszabályban foglaltak szerint természetes személy kedvezményezettet jelölhet a belépési nyilatkozaton, közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban (haláleseti kedvezményezett). A (7) bekezdése kimondja, hogy ha a pénztártag kedvezményezettet nem jelölt, vagy a jelölés az (5) bekezdésben foglaltak alapján hatályát vesztette, akkor kedvezményezettnek a tag természetes személy örökösét kell tekinteni, örökrésze arányában. Az örökös jogállása ebben az esetben a kedvezményezettével megegyezik. Ha a tagnak a törvényes öröklés rendje szerint természetes személy örököse nincs, akkor az egyéni számlán lévő összeg a pénztárra száll és azt a pénztár fedezeti tartalékán a tagok egyéni számlái és a szolgáltatási tartalékok javára a jóváírás időpontjában fennálló egyenlegek figyelembevételével kell elszámolni. A (8) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy a kedvezményezett(ek) a tag halálának időpontjában az egyéni számla kizárólagos tulajdonosává válik (válnak). Ennek ellenére is alaptalanul érvel viszont az alperes azzal, hogy az örökhagyó halálakor az egyéni számlán lévő megtakarítás fele részére a felperes élettársi közös vagyon megosztásának jogcímén sem tarthat jogszerű igényt, hagyatéki hitelezői igényt pedig az említett tétellel összefüggésben – a pontosított keresete és a másodfokú bíróság helyes indokai szerint – nem érvényesített.
Közjegyzők közlönye
37 A Tv. rendelkezéseiből ugyanis az következik, hogy a munkavállaló által a nyugdíjpénztárnál nyitott egyéni számlára eszközölt tagdíj és egyéb befizetéseknek, valamint – többek között – a munkáltatói tag hozzájárulása részbeni jóváírásának nem az egyedüli, és nem is az elsődleges célja az, hogy a tag halála esetén az általa megnevezett kedvezményezett, haláleseti kedvezményezett hiányában pedig a tag – kedvezményezettnek tekintett – természetes személy örököse az egyéni számlának, és ezáltal a számlán nyilvántartott összegnek a kizárólagos tulajdonosává váljék. A nyugdíjpénztári tagság és egyéni számla ugyanis elsődlegesen azt a célt szolgálja, hogy az egyéni nyugdíjszámlán nyilvántartott összeghez az ún. várakozási idő letelte, a nyugdíjszolgáltatáshoz (kiegészítő nyugdíj) pedig a nyugdíjkorhatár elérése után – a pénztári tagságának fenntartása vagy annak megszüntetése mellett – választása szerint egy összegben vagy járadék formájában még életében maga a pénztártag hozzájuthasson. Az említett nyugdíjpénztári szolgáltatások tehát lényegében a pénztártag saját megélhetéséhez biztosítanak a várakozási idő letelte vagy a nyugdíjkorhatár elérése után egy összegű többletbevételt vagy járadékszerű kiegészítő jövedelmet. Emellett pedig csupán másodlagos jelentősége lehet annak, hogy az egyéni számlán nyilvántartott összeg – a munkavállalókat kötelezően terhelő ún. állami nyugdíjjárulékként befizetett összegekhez hasonlóan – nem örökölhető ugyan, de a számla kizárólagos tulajdonát a haláleseti kedvezményezett vagy a tag kedvezményezettnek tekintett természetes személy örököse – a nyugdíjjáruléktól eltérően – a tag halála esetén akkor is megszerzi, ha a pénztár szolgáltatásaihoz a tag életében nem jutott hozzá vagy az említett szolgáltatásokra még jogosulttá sem vált. Mindezekből viszont az következik, hogy az örökhagyó a nyugdíjpénztári tagsági viszonyát nyilvánvalóan azzal a céllal létesítette, és a nyugdíjpénztári befizetéseket azzal a céllal teljesítette, hogy a pénztár említett szolgáltatásaihoz a várakozási idő eltelte vagy a nyugdíjkorhatár elérése után ő maga még életében hozzájuthasson, és ezáltal az egy összegű vagy a járadékszerű szolgáltatás a saját, és a vele több mint 11 éven át élettársként együtt élő felperes megélhetéséhez is kiegészítő jövedelmet biztosítson. Ennek ugyanis nem mond ellent az, hogy – a haláleseti kedvezményezett megjelölésének a hiánya miatt – az egyéni számla kizárólagos tulajdonát az alperes, mint az örökhagyó kedvezményezettnek tekintett természetes személy örököse szerezte meg, hiszen – az egyesített hagyatékátadó végzésből kitűnően – az egyéni számla megnyitásakor még élt az örökhagyó szülője. Ez a tény pedig cáfolja annak a lehetőségét, hogy az örökhagyó a haláleseti kedvezményezett megjelölését szándékosan mulasztotta volna el azzal a céllal, hogy a halála esetén a számla tulajdonjogát az alperes szerezze meg. Az örökhagyó az egyéni számláját élettársi kapcsolat ideje alatt nyitotta meg, az általa, valamint a munkáltatója által eszközölt tagdíj befizetések teljesítésére az együttélés tartama alatt került sor, ezért az örökhagyó halálakor az egyéni nyugdíjszámlán nyilvántartott 1.826.066 forint – az első- és a másodfokú bíróság helyes jogi következtetése szerint – a volt élettársak közös megtakarításának minősül, és annak 913.033 forintos fele részét a felperes – élettársi közös vagyon megosztásának a jogcímén – alappal igényelheti.
2 0 1 0.
5.
s z á m
38 A megtakarítás egészének a közös vagyoni jellege szempontjából ugyanis nincs jogi jelentősége annak, hogy a számlára eszközölt befizetések túlnyomó részét nem az örökhagyó, hanem a munkáltatója teljesítette. A Tv. 12. §-ának (1) bekezdése szerint ugyanis a pénztár munkáltatói tagja a pénztárral kötött szerződés alapján egészben vagy részben csak a munkavállalójának a tagdíjfizetési kötelezettségét vállalhatja át (munkáltatói hozzájárulás). Ebből pedig az következik, hogy a vitás munkáltatói hozzájárulás az örökhagyó által a Tv. 11. §-ának (1) bekezdése alapján vállalt és közös megtakarítási céllal teljesített tagdíjbefizetések értékén szerzett vagyonnak minősül, amely utóbbi ugyancsak a volt élettársak közös vagyonához. A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv.II.22.093/2009. szám) Dr. Körös András legfelsőbb bírtósági tanácselnök
Közjegyzők közlönye
39
Nemzetközi sajtószemle La Semaine Juridique Notariale et immobilière (francia közjegyzői hetilap, 20/2010-es szám)
A „La Semaine Juridique Notariale et immobilière” francia közjegyzői és ingatlanjogi hetilap idei, 20. száma a Bordeaux-ban, 2010. Május 30. és Június 2. napja között 106. alkalommal megrendezett Francia Közjegyzők Kongresszusa vezértémáinak szentelte hasábjai legnagyobb részét. A Kongresszus a „Párok, vagyon: az együttélés kihívásai” mottó köré szervezte előadásait és szekcióüléseit, melyek felölelték a házassági, élettársi kapcsolat létrejöttétől indulva, az együttélés családi- és vagyonjogi vonatkozásain keresztül az együttélés megszűnéséig (akár elhalálozás, válás, vagy az együttélés megszakadása okán) a francia családjog, házassági vagyonjog és öröklési jog aktuális kérdéseit és problémáit.
Könyvajánló Ahogy a Kongresszus alkalmából megjelent, azonos című összefoglaló kötet ajánlójában Damien Brac de la Perrière elnök, Lyon-i közjegyző fogalmazott: „Hogyan is lenne a párok témája bármikor időszerűtlen? Hiszen míg a párok közös élete egy mozgásban lévő társadalom keretei között zajlik, saját fejlődésük időről-időre a jogalkotásra is hatással van. Az elmúlt tíz évben valóságos felfordulás történt az együttélést szabályozó jogintézmények körében… itt az ideje tehát állást foglalni ezen új jogi környezet hatásaival kapcsolatban.” Álláspontja szerint az együttélés kihívásait azok az új élethelyzetek jelentik, amikkel a párok közös életük során szembesülnek (házasság, gyermekek, közös befektetés, válás, elhalálozás); a közjegyző – mint a család jogi tanácsadója és bizalmasa – ezekre a problémákra a felek szándékának megfelelő jogi választ kell adjon. A megjelent összefoglaló kötet egy olyan alapos és átfogó kutató-elemző munka gyümölcse, ami a párok védelmére és az együttélés konfliktusainak békés úton történő megoldására fókuszál. Ennek érdekében nemcsak jogtudományi írásokat tartalmaz, de szociológusok, pszichiáterek és pszichológusok véleményét is tükrözi a mű, sőt, a francia közjegyzők négy vallás (a katolikus, zsidó, muzulmán és protestáns vallás) magas rangú képviselőivel is egyeztettek a Kongresszus témájával, vagyis a páros élet és az együttélés kihívásaival kapcsolatban.
2 0 1 0.
5.
s z á m
40
Jean-Michel Coquema, Charles Barthelet: Az életközösség fogalmának vizsgálata, az együttélő pár fogalmának lényege A tanulmány szerzői rögzítik, hogy a Code civil az együttélés három formáját szabályozza: a házasság, a pacs, és az élettársi együttélés jogintézményeit; azonban nem határozza meg a pár fogalmát, mely fogalom tulajdonképpen az életközösség fogalmának vizsgálatával közelíthető meg. Rámutatnak: annak ellenére, hogy a pár fogalmának jogi definíciója hiányzik, a fogalom mégis „önálló jogi életet nyert”, hiszen nemcsak jogtudományi és alkotmánybírósági szinten, de maga a Code civil is használja a „párban él, egy párként él” kifejezést, például az élettársi kapcsolatra vonatkozó rendelkezések körében. Ezek eredményeképpen az életközösség fogalma ma már nemcsak a házassági együttéléshez kötődő fogalom; lényegében (de nem kizárólagosan) a pacs és az élettársi együttélés jogai és kötelezettségei is ebből, vagyis az életközösség fennállásából fakadnak. A szerzőpáros azonban úgy véli, hogy az életközösség fogalma nincs megfelelőképpen definiálva a törvényben, mivel annak csak három ténybeli aspektusára hivatkozik az együttélés három ismertetett formája: A. Az életközösség egy érzelmi és intellektuális együttélés, mely a felek – a pár – közös, akaratán, kölcsönös érzelmein alapul. A szerzőpáros véleménye szerint míg ez a kölcsönös akarat a házasság esetében (a válás ellenére) egész életre szólóan keletkezik, addig az élettársi kapcsolatnál a bizonytalanság a meghatározó, míg a pacs – annak kötelmi, szerződéses jellege miatt – szintén nem az örökkévalóságig szólóan jön létre. B. Az életközösség a közös lakóhelyet vagy lakóközösséget, a „közös tető” alatti fizikai együttélést, a közös tűzhelyet jelenti (középkori meghatározás szerint: „ugyanazon fazék és tűz mellett élni”) – vagyis a közös háztartást. A szerzők hozzáteszik, hogy az együttélés az életközösség bírói joggyakorlat szerinti legfontosabb kritériuma, melynek időtartama is jelentőséggel bír (különösen a pacs és az élettársak esetében, ahol az együttélés időtartama alapozza meg a pár kapcsolatának társadalmi elfogadottságát, és a jogintézményhez rendelt jogkövetkezmények megalapozottságát, igazolását). C. Az életközösség a „közös ágyat”, a pár stabil és monogám, érzéki, szexuális kapcsolatát is jelenti – emeli ki a szerzőpáros. E vonatkozásban fontos tény, hogy a francia jog szerint kizárólag a házasság jogintézménye alapít „szülői, apasági vélelmet”, sem a pacs-hoz, sem az élettársi kapcsolathoz nem kötődik ilyen fontos jogkövetkezmény. A szerzőpáros a házassági életközösség fontos elemeként jelöli meg továbbá a „házastársi kötelezettséget „Pacte civil de solidarité” (pacs): magánjogi szerződés, melyet 1999-ben vezettek be Franciaországban. A pacs két nagykorú, bármilyen nemű személy között létrejött szerződéses partnerség, mely a felek együttélésének teljes jogi kereteit meghatározza. 2009-ig több mint 700.000 pacs szerződés került aláírásra annak köszönhetően, hogy a többször is módosított törvény ma már a házassághoz hasonló vagyonjogi rendszerek közötti választást tesz lehetővé.
Közjegyzők közlönye
41 (debitum conjugale)”, ami azonos módon, az élettársi kapcsolatnál is „kötelező elemként” definiálódik, míg a pacs jogintézménye az Alkotmánybíróság álláspontja alapján ilyen másodlagos, „kötelező szexualitásra” utaló jelentéssel nem kell rendelkezzen. D. A szerzőpáros szerint az életközösség további fontos elemei a következők: az együttélés tartóssága (időtartama), stabilitása és kizárólagossága. Kiemelik továbbá, hogy kizárólag a házasság és a pacs jogintézmények hatálya alatt élő párok rendelkeznek a jogban és a társadalomban is elismert „jogcímmel és nyilvánossággal” (ezzel a párkapcsolat fennállásának és tartósságának bizonyíthatóságára utalnak), ellenben az egyszerű élettársi kapcsolat esetében, ahol nincs ilyen „vélelem” vagy bizonyíthatóság, a szerzőpáros élettársi tanúsítvány, vagy közjegyzői okiratba foglalt közös nyilatkozat bevezetését javasolja.
Jean-Brice Dassy, Marie-Gabrielle Migeon-Cros: A közös számla és az életközösségi formák A szerzők az együttélő párok által közösen nyitott és használt bankszámla (közös számla) előnyeit és hátrányait elemzik igen részletesen, figyelemmel az életközösségi formákra, és azokon belül a lehetséges, fennálló házassági vagyonjogi viszonyokra. Bevezetőképpen elmondják, hogy a francia jog háromféle státuszú bankszámlát ismer: • a magánszámla (compte personnel), mely egy személyhez kötött, és kizárólag az ő rendelkezése alapján végezhetők el az egyes banki műveletek; • a közös számla (compte joint), amely két tulajdonos – házaspár vagy nem – nevére szólóan kerül megnyitásra, akik a számla felett korlátlanul, önállóan rendelkezhetnek, egyetemleges felelősséggel; és • az osztatlan számla (compte indivis), mely több tulajdonos nevére szólóan nyitott számla, a tulajdonosok közösen megnevezhetnek egy teljes rendelkezési joggal bíró meghatalmazottat, vagy a számla felett kizárólag együttesen, mindannyiuk aláírásával jogosultak rendelkezni (kollektív típusú számla). A gyakorlati életben – és az együttélő párok vagyoni viszonyában – a legtöbb problémát a közös számla okozza. A szerzők ismertetik a közös számla feletti rendelkezés jogi elemeit (banki műveletek, a számla megszüntetése, a számlára befizetett összegek tulajdoni helyzete, a felek jövedelmi és vagyoni helyzete, a terhek és a hitelezői igények, a felek jogai és kötelezettségei a betéti számlák és a hitelszámlák vonatkozásában). Az igen alapos és példákkal illusztrált elemzés konklúziója alapján a szerzők a közös számla körültekintő használatára intik a házaspárokat és élettársakat: mivel a közös számláról bonyolított tranzakciókért a felek egyetemlegesen felelnek, az ilyen számla nyitását nem, vagy igen korlátozott mértékben javasolják azoknak a pároknak, akik a tel-
2 0 1 0.
5.
s z á m
42 jes vagyonelkülönítés vagyonjogi rendszerén alapuló házassági szerződést kötöttek (a közös számla jogi jellege felborítja a vagyonelkülönítést, és bizonytalan helyzetet teremt). A szerzők így teljes vagyonelkülönítés esetén a közös számla használatát szigorúan és kizárólag csak a közös háztartás és a mindennapi kiadások fedezésére javasolják használni. Ugyanígy, a pacs és az egyszerű élettársi kapcsolatban élőknek sem javasolják, hogy az ilyen közös számlát a befektetések vagy megtakarítások kezelésére használják. Nem javasolják továbbá azt sem, hogy a párok a saját jövedelmüket vagy különvagyoni pénzeszközeiket ezen a közös számlán kezeljék vagy ide utalják – erre jobb, ha magánszámlájukat használják a felek még akkor is, ha vagyonközösségi rendszerben élnek együtt. A házassági vagyonközösségben élők esetén viszont a közös számla előnyös lehet a tekintetben, hogy jogi jellegével „elfedi” a számlára érkező pénzösszegek vagyonjogi eredetét, így hosszú távon homogenizálja a felek vagyonát, és megelőzi a jövőbeni jogvitákat.
Tudósítás Brüsszelből – aktuális európai jogi- és hivatáspolitika (notar 2010/ 5 szám)
Az intézmények visszatérése – a Szövetségi Közjegyzői Kamara konferenciája Prof. Robert Shillerrel A neves amerikai közgazdász professzor Robert Shiller (Yale Egyetem) 2009-ben jelentette meg könyvét, melyben kifejti, hogy Amerikában a német közjegyzőséghez hasonló intézményrendszer a jelenlegi fogyasztóvédelmi problémákat megakadályozhatta volna. Rámutatott a független, nem pártérdekből vezetett intézmények szerepére a piaci tranzakciókban. Kritizálta a szabad-piaci iskola módszereit, amely egy racionális kereskedelmet feltételez, amit csak matematikai modellekkel lehet leírni. Elméleteire figyelemmel kapott meghívást Brüsszelbe. A konferenciának témája volt még a közös piaci szabályozás valamint a közjegyző és a telekkönyv által gyakorolt közhatalom jelentősége.
„A nemzetközi pénzügyi– és gazdasági válság – bizalomszerzés a jog által” (Nemzetközi Konferencia Berlinben, az Igazságügyi Minisztériumban) 2010. március 10-11. között került megrendezésre a Szövetségi Igazságügyi Minisztériumban a gazdasági válságról szóló konferencia mintegy 150 szakértő részvételével Németországból és más országokból, többek között Grúziából, Romániából, Litvániából, Oroszországból és Ukrajnából.
Közjegyzők közlönye
43 Az ülést az igazságügy miniszter nyitotta meg, a bevezető előadást az amerikai kereskedelmi kamara elnöke tartotta, mindketten a gazdasági válság hatásait elemezték. Ebben az ügyben a kapcsolat Amerika és Németország, valamint az EU országai között nagyon fontos, hiszen a gazdasági válság az egész világot érintő globális probléma. Kritikát elsősorban a német csődjoggal szemben fogalmazott meg. A csődeljárást szerinte nem „vereségnek” kell tekinteni, hanem inkább esélynek az „újrakezdésre”. 2009-ben 30.104 vállalkozói csődeljárás volt. Egy folyamatban lévő csődeljárás alatt általában lehetséges a tevékenység folytatása. Új nézőpont, hogy fel kellene tenni a kérdést, hogy vajon a vállalkozás még mindig életképes-e. Lehetséges reformként a nagyvállalatok csődjének szabályozását nevezte meg, hisz ilyen szabályozás eddig még nincs a törvényben. Azt is nehezményezte, hogy különböző csődbíróságok – a vállalat székhelyétől függően – illetékesek az ügyekben. Összehasonlításképpen, egész Amerikában 94, Németországban pedig 182 van. Kiemelte egy központi csődbíróság illetékességének fontosságát. Dr. Tilman Götte a Szövetségi Közjegyzői Kamara elnöke még egyszer elmondta, hogy a válság nem egy jogi vákuumban jött létre, ezért is nagyon fontos, hogy a megfelelő jogi „nyilakat” vessék be a krízis megszüntetése érdekében. Dr. Oliver Vossius a Német Közjegyzői Egyesület elnöke egy mindennapi példával szemléltette a jogszolgáltatás hatásait és jelentőségét, főleg az ingatlanforgalomban. Utalt arra, hogy a jogszolgáltatás van abban a helyzetben, hogy az érintettek rizikóját, valamint a tranzakciós költségeket csökkentse. A két előadó abban egyetértett, hogy a csődjog és a tőkepiaci jog megtett mindent, amit a válság legyőzése érdekében tehetett. Kifejtették, hogy a válság és a pénzügyi piac egy konzekvens, tiszta igazságszolgáltatást kíván, valamint, hogy a felelősségi szisztéma európai szintű szabályozása csak akkor lehetséges, ha EU szinten teljes harmonizáció történik.
Digitális Archivumok Európában (Az európai közjegyzők találkozója Berlinben– Notaries of Europe News 2010 június)
Idén tavasszal az európai közjegyzők találkoztak Berlinben, hogy megosszák tapasztalataikat a közokiratok archiválásáról. A közjegyzők szerte Európában ismertek arról, hogy az állampolgárok és a gazdasági élet szereplői által kötött szerződéseket őrzik, a közhatalom birtokában azzal a kötelezettséggel, hogy a dokumentumokat tökéletesen, eredeti állapotukban óvják meg, mivel közokiratként alapvető bizonyítékként szolgálnak. A dokumentumok papír alapú őrzése ugyan klasszikus módja e feladat teljesítésének, ugyanakkor költséges és problémát okoz a tárolás is. Ezért számos országban a kormányzat elvárásokat fogalmaz mega közjegyzőkkel szemben, hogy optimálisabb lehetőségeit találja meg a dokumentumok őrzésének. Ezzel párhuzamosan gyakran a közjegyzői okiratok csak elektronikus formában kerülnek kibocsátásra. Ezek a példák is oda vezettek, hogy a digitális archiválási technikákat alkalmazni kezdték a dokumentumok őrzésénél.
2 0 1 0.
5.
s z á m
44 Szembenézve e kihívásokkal, 11 ország delegációja vett részt azon a berlini konferencián, ahol kicserélhették tapasztalataikat és a gyakorlati tudnivalókat az archiválással kapcsolatban. A résztvevőknek lehetőségük volt bemutatni a különböző technikai megoldásokat, mely alapján megállapítható, hogy tagországok széles skáláját alkalmazzák ennek, így e téren a tagállamok fejlettsége is eltérő. Egyes országok még csak most kezdték kiépíteni a rendszerüket, míg mások a dokumentumok elektronizálása terén olyan szintre értek, hogy pár éven belül a „zéro papír” kibocsátást is megvalósíthatják. Dr. Horváth Gyöngyi ügyvezető, közjegyzőhelyettes Dr. Varga Krisztina ügyvezető, közjegyzőhelyettes
Közjegyzők közlönye
45
Szakmai Sajtófigyelő Jogtudományi Közlöny „Jelszó a takarékosság, mindenben. Mintha árlejtés előtt állnánk: úgy kinálják a reformokat az olcsóság czége alatt. (…) Az olcsóságot némelyek az eljárás oly szükséges kellékének tekintik, mint mi az alaposságot és egyszerűséget.” – e szavakkal Ökröss Bálintot idézi a Jogtudományi Közlöny idei évfolyam 7-8. (összevont) számában Pallós Nikoletta A kis értékű követelések európai eljárása a magyar jogi környezetben címmel megjelent cikkében, majd megállapítja: ma már nemcsak a nemzeti, de az európai jogalkotót is az eljárások gyorsításának és egyszerűsítésének gondolata hatja át az eljárások költségeinek csökkentése mint cél szem előtt tartásával. Az Amszterdami Szerződés jogosította fel az Uniót, hogy a tagállamok polgári eljárásjoga területén is elkezdje a harmonizációt, e folyamatnak már az elején jelentkezett az igény a határokon átnyúló bagatell követelések érvényesítésének egyszerűsítésére. 2009. január elsején hatályba is lépett az Európai Parlament és az Európai Tanács 861/2007. rendelete (a továbbiakban: rendelet) a kis értékű követelések európai eljárásának bevezetéséről. Egy sui generis eljárástípus jelent meg európai szinten, amelynek alkalmazása ugyanakkor a nemzeti eljárási szabályok mellett, az azok adta keretek között történik. A szerző értékelésében komoly sebet ejtett a harmonizáción az, hogy a rendelet saját alkalmazását fakultatív jellegűvé tette: azaz egy speciális nemzetközi elemmel (eltérő lakóhely) bíró jogviszony esetén a jogosult választhat, hogy az eddigi magyar jog vagy a rendelet szabályai szerint indítja meg az eljárást. Ezáltal csorbát szenved az egyszerűsítés gondolata is, hiszen a bonyolítja a helyzetet, hogy a jogosult immár érdekeltté válik abban, hogy mérlegeljen, összehasonlítson, melyik eljárásrend szerint hozhat kedvezőbb eredményt számára az igényérvényesítés. További problémát jelent, hogy mindazokban a kérdésekben, amelyeket a rendelet nem szabályoz, az eljáró bíróság államának eljárásjogát kell alkalmazni. A „foltszerű” szabályozási struktúrából adódóan számos esetben a nemzeti jogoknak kell kitölteni a hézagokat. Nehéz vitatkozni a szerzőnek azzal a megállapításával, miszerint amíg nem nyer kizárólagos és teljes felhatalmazást egy adott területen az EU, addig a hézagkitöltő nemzeti szabályok érvényesülése az eljárás során nem az olcsóság, hanem éppen a költségnövelés irányába megy. A rendelet alkalmazási köre a 2000 euró alatti polgári és kereskedelmi ügyből fakadó követelésekre terjed ki; a polgári és kereskedelmi ügy fogalmára nézve a Brüsszel-I. rendelet már kipróbált és bevált fogalma irányadó. A törvénykezés reformja, saját kiadás, Budapest, 1880., 64-65.
2 0 1 0.
5.
s z á m
46 A magyar peres eljárásban eddig szokatlan módon az eljárást formanyomtatvány alapú keresetlevéllel kell megindítani (bár megjegyzendő, hogy 2011. január 1-től a Pp. is bevezeti a formanyomtatványon előterjesztendő kereset fogalmát a vállalkozások egymás közti pereiben). A rendelet szerint a kereset (nem pedig a keresetlevél !) elutasítható, ha a követelés nyilvánvalóan alaptalan. Ez ütközik a jelenleg érvényes magyar jogfelfogással, hiszen az Alkotmánybíróság az 59/1993. (XI.29.) AB határozatában a magyar Pp. ugyanezen szabályát megsemmisítette, most viszont EU-s tagságunkból eredően ez a megítélésünk szerint alkotmányosan aggályos jogintézmény visszaszivárog a magyar jogba. Pallós rögzíti, hogy más – elsősorban az angol jog által befolyásolt – jogrendekben a nyilvánvalóan alaptalan, rosszhiszemű, eleve sikertelen követelések sommás érdemi elutasítása nem ismeretlen, így például az USA-ban létezik a „frivoulous claim” doktrina, más angolszász országokban pedig a „vexatious litigation”, amiből azt a következtetést vonja le, hogy amennyiben a bírósághoz fordulás európai alapjogát ugyanúgy elismerő és érvényesítő Egyesült Királyság alkalmaz ilyen eszközöket, akkor az ugyanazon európai standardok alá tartozó Magyarország is „megfontolhatja” ilyen lehetőség bevezetését. További érdekessége a kis értékű követelések európai eljárásának, hogy az „A” formanyomtatványon előterjesztett keresetlevél nyomán a bíróság 14 napon belül megküld az alperesnek egy ún. „C” válasz-formanyomtatványt, s az alperes ezen, vagy a nyomtatvány mellőzésével, de írásban válaszol; ha ezt a kötelezettségét elmulasztja, a bíróság köteles ítéletet hozni. Ezen a ponton az eljárás megint élesen ütközik hazai jogrendünkkel. A magyar eljárás szóbeli, a bíróság a keresetlevelet csak mintegy előkészítő jelleggel kézbesíti az alperesnek, a cselekmény (idézés) lényege a fél megjelenésre és későbbi nyilatkozattételre történő felhívása. A rendelet szerint azonban tárgyalás e pertípusban főszabályként nincs, így a keresetlevél ezen megküldése (közlés) az alperes számára egyben a kereset közlése is. A magyar szabályok szerint az elsőfokú eljárásban a kereset megváltoztatható – erről a lehetőségről a rendelet nem szól, ami viszont – az ezt esetlegesen korlátozó szabály beiktatása hiányában – az eljárás elhúzódását eredményezheti tekintettel a fentebb írtakra, azaz arra, hogy a rendelet a hazai jogok kiegészítője csupán (foltszerű szabályozás). A szerző ezt követően kitér a kézbesítési szabályok bonyolultságából adódó nehézségek taglalására, azonban ennél érdekesebbnek találjuk a jogorvoslat terén jelentkező egy további sajátosság ismertetését, amelyből szintén feszültség keletkezhet a magyar jogrendbe való beillesztéssel. A jogorvoslat tekintetében a szabályozási megoldás az, hogy a rendelet nem tartalmaz sui generis perorvoslati szabályokat (életbe lép tehát az A magunk részéről ezzel a szerző által követett érveléssel messzemenően nem értünk egyet. Egyrészről uniós tagságunk okán nem „megfontolás” tárgya Magyarország részéről, hanem a rendelet létrejöttével kötelezően alkalmazandó e szabály, másrészről nem tartjuk alkalmasnak az Alkotmánybíróság az említett AB határozatban lefektetett, komoly érveken alapuló szakmai levezetését pusztán azon az alapon a „szemétdombra” vetni, hogy ami az Egyesült Királyságnak jó, az legyen jó Magyarországnak is. Ez az összeütközés pedig azért aggályos, mert az eljárás garanciális alapelvi szintjén jelentkezik.
Közjegyzők közlönye
47 az alapelv, hogy mindazon esetek, amelyeket a rendelet nem szabályoz, a tagállami jog alapján rendezendők), csupán előírja a tagállamok tájékoztatási kötelezettségét a felek számára rendelkezésre álló jogorvoslati módokról. Magyarország ennek a kötelezettségének a 2056/2008. (V.9.) Korm.határozatban tett eleget – természetesen – oly módon, hogy a Pp. szabályainak alkalmazását rendeli el a kis értékű per európai szabályai szerint született ítélet elleni jogorvoslat tekintetében. Pallós Nikoletta rámutat: a Magyarországon perelt alperesek hátrányos megkülönböztetésben fognak részesülni, mivel a magyar jogban már jelenleg is élő kisértékű perek (Pp. V. rész, 387-394/A. §) szabályozása szerint fellebbezésnek csak az elsőfokú eljárás szabályainak lényeges megsértése vagy az ügy érdemi elbírálásának alapjául szolgáló jogszabály téves alkalmazása esetén van helye, míg a fenti utaló szabály révén a rendelet szerinti kisértékű peres eljárásban marasztalt alperesekre a jóval szélesebb fellebbezési alapot engedő általános szabályok vonatkoznak. A különbségtétel felperesi oldalról is aggályos, hiszen a felperes annak ismeretében dönthet a rendelet szerinti eljárás vagy a kisértékű per Pp.-ben szabályozott eljárása között, hogy ismeri a fellebbezés esetén irányadó eltéréseket is. Tekintettel arra, hogy az alperesre oktrojálva van a perbeli pozíciója, eltérő eljárási helyzetbe kerülhet pusztán a felperes akaratától függően. Kétséges, hogy a törvény előtti egyenlőség elve teljes mértékben érvényesül, amikor az azonos alapokon nyugvó, érdemben nem különböző igények érvényesítését célzó eljárásokra különböző eljárási rezsimet alkalmaz a jogalkotó, ráadásul az ellenfél választásától függő módon. A fentiek alapján akár az EU-szkeptikusság is belénk férkőzhet, a szerző mindenesetre idáig nem jut el cikke végén, pusztán azt rögzíti szellemesen, hogy úgy tűnik, a harmonizált állapothoz a legnagyobb diszharmónián keresztül vezet az út az EU-ban. A harmonizált állapotot pedig talán egy teljesen egységes európai polgári peres kódex jelentené.
Európai Jog Az Európai Jog 2010. májusi számában is olvashatunk a fenti témáról. Dr. Horváth E. Írisz jegyzi a Kis értékű követelések európai eljárása Egy új alternatíva? című dolgozatot. A szerző kiemeli, hogy hosszas jogalkotási folyamat eredményeként fogadták el a 861/2007/EK, más néven Bagatell-rendeletet, ami több szempontból is mérföldkőnek tekinthető, legfőképp azért, mert a kis értékű követelések európai eljárása az első, közösségi szinten szabályozott polgári peres eljárás. A rendelet célja a határokon átnyúló, kis értékű követelésekkel kapcsolatos ügyek elbírálásának egyszerűsítése, felgyorsítása és a költségek csökkentése. E szerző szerint is gondolkodásra serkentő rendelkezés, hogy az európai bagatell eljárás a tagállami jogszabályok szerinti eljárások alternatívájaként áll a peres felek rendelkezésére. Továbbra sincs tehát egységes, a nemzeti eljárások helyébe lépő eljárásrend pusztán a mostanáig
2 0 1 0.
5.
s z á m
48 egyetlen másik, közösségi szinten szabályozott polgári eljárás, az európai fizetési meghagyásos eljárás új alternatívája jött létre. Az alternativitás a gyakorlatban akként érvényesül, hogy amennyiben egy külföldi hitelező szeretne egy adóssal szemben 1000 euró vonatkozásában eljárást kezdeményezni, azt ötféle úton teheti meg: a tagállami jog által rögzített fizetési meghagyásos eljárás, az európai fizetési meghagyásos eljárás, a nemzeti jog által szabályozott kisértékű peres eljárás, ezen új, a 861/2007/EK rendelettel bevezetett bagatell eljárás keretében, valamint esetlegesen a nemzeti jog által szabályozott más polgári eljárás keretében is. A felperes döntési lehetősége ugyanakkor tagállamonként eltér, azaz tagállamonként más igényérvényesítési lehetőségek állnak rendelkezésre, így az európai jogalkotás által létrehozott eljárástípusok (európai fizetési meghagyásos eljárás, illetve európai bagatell eljárás) mellett alternatívaként továbbra is divergálnak az egyes nemzeti eljárások olyannyira, hogy az európai bagatell eljárás még a határokon átnyúló ügyekben sem kötelező. E cikk szerzője is rámutat arra, mennyire aggályos, hogy a rendelet figyelmen kívül hagyja az alperes álláspontját és érdekeit. Sőt, Horváth odáig is elmegy, hogy kijelenti: az alperes akaratautonómiájának ilyen mértékű háttérbe szorítása indokolatlan, hiszen ezáltal a perben egyébként is sokkal kiszolgáltatottabb helyzete tovább romlik. A polgári és kereskedelmi ügyek (a rendelet tárgyi hatálya) kapcsán kiemeli, hogy a tárgyi hatály alól kivont területek tagállamonként eltérő szélességgel bírnak, ami a rendelet egységes alkalmazhatósága ellen hat. A jogbiztonság ellen ható szabályozás továbbá, hogy a rendelet tárgyi hatálya alá való tartozásra vonatkozó két legfontosabb feltételnek nem egy időben kell érvényesülnie: míg a 2000 eurós értékhatár alá tartozásnak a keresetlevél bíróság általi kézhezvétele időpontjában, addig az ügy határokon átnyúló jellegének a keresetlevél bírósághoz való benyújtása időpontjában kell fennállnia; a két időpont között hetek is eltelhetnek. Külföldi elemzők is rámutattak már annak fontosságára, hogy a két feltételnek egy időben kellene fennállnia, és ez az időpont a keresetlevél bírósághoz való benyújtásának időpontja kellene legyen. További akadálya a rendelet egységes alkalmazhatóságának az, hogy a követelés összegének meghatározása az egyes nemzeti jogok alapján történik, itt hívja fel a figyelmet a szerző azokra a tagállamokra, amelyek nem tartoznak az euró-zónához. A napjainkban gyakori és szélsőséges árfolyam-ingadozások eredményeképpen ugyanaz a követelés egyik nap a rendelet hatálya alá tartozik, másik nap már nem. Mi minősül határokon átnyúló ügynek? Az az ügy, amelyben legalább az egyik fél az eljáró bíróság székhelye szerinti tagállamtól eltérő tagállamban rendelkezik állandó lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel. Az állandó lakóhely meghatározása kapcsán a lakóhely fogalmára a tagállami jog irányadó, a székhely fogalmára pedig a létesítő okirat szerinti székhely, központi ügyvezetés helye bír meghatározó szereppel. Az alperesnek va Magyarországon: Pp. V. rész, 387-394/A. § Magyarország kivétel, nálunk a nemzeti bagatell eljárás és a fizetési meghagyásos eljárás egymásra épül.
Közjegyzők közlönye
49 lamely tagállamban kell lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel rendelkeznie. Mivel azonban a felperesre nézve nincs rendelkezés a rendeletben, adódik a következtetés, hogy a felperes lakóhelyének nincs jelentősége a joghatósági szabályok kapcsán. A jogirodalom megosztott abban, vajon lehet-e felperes a rendelet szerinti eljárásban egy harmadik államban lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel rendelkező személy. Ez az eset előállhat úgy is, hogy a felperes a kérelme benyújtását követően elköltözik egy másik – adott esetben Unión kívüli – államba. A szerző arra jut – összhangban a rendelet céljával is –, hogy a fenti esetekben is megindulhat, illetve folytatódhat a rendelet szerinti eljárás. Megeshet tehát, hogy magyar bíróság előtt folyamatban lévő eljárásban mind a felperes, mind az alperes lakóhelye, illetőleg szokásos tartózkodási helye Magyarországon van. A rendelet kapcsán a személyi hatály kérdése csak közvetett módon merül fel, hiszen a rendelet címzettjei a tagállamok kijelölt bíróságai. Bíróságok alatt az állami, hagyományos értelemben vett bíróságokat kell értenünk, azaz a rendelet hatálya nem terjed ki a választottbíróságokra, sem pedig a vitarendezés egyéb útjaira. A tagállamokban mindenhol az alsó szintű bíróságok bírnak hatáskörrel a kis értékű követelések európai eljárására, az adott bíróságon eljáró személyek tekintetében pedig minden tagállam esetében a saját polgári eljárásjogi kódexre való utalást találhatunk, ami – mint azt már eddig többször rögzíthettük e rendelet kapcsán – a jogérvényesítés nehezítése irányába hat. E nehézséget ugyanakkor oldja az a rendelet preambulumába bekerült kitétel, hogy a bíróságnak tagja kell legyen egy a nemzeti joggal összhangban bírói képesítéssel rendelkező személy is. Erre azért volt szükség, mert a nemzeti bagatell eljárásokban eljáró bírót illetően többféle megoldás érvényesül Európa országaiban: az Egyesült Királyságban például járási bíró, Franciaországban bírósági titkár intézi ezeket az ügyeket. A szerző fontosnak tartja hangsúlyozni annak jelentőségét, mennyire káros ez utóbbi helyzetnek a változatlanul hagyása: az eljáró bíró bírósági hierarchiában elfoglalt helyének szélesen értelmezett meghatározása az igazságszolgáltatásba vetett bizalom meggyengüléséhez, sőt, jogbizonytalansághoz vezethet. A rendelet személyi hatálya kapcsán a kérelmező személyére nézve nincs különös rendelkezés, így az egyes nemzeti jogok szerint aktív perbeli legitimációval felruházott személyek mind kezdeményezhetik az eljárást. Végül a területi hatállyal kapcsolatban az emelhető ki, hogy a rendelet Dánia kivételével az Európai Közösség valamennyi tagállamában alkalmazandó. Dánia nem vesz részt a polgári és kereskedelmi ügyekben folytatott igazságügyi együttműködésben, az Egyesült Királyság és Írország pedig külön nyilatkozatot tett arra nézve, hogy részt kívánnak venni a rendelet alkalmazásában. Összegzésként a szerző arra az ellentmondásra világít rá, ami a fentiek alapján a rendelet megismerőiben is kialakulhatott: a határokon átnyúló, kis értékű követelésekkel kapcsolatos ügyek elbírálásának egyszerűsítését és felgyorsítását, mint a rendelet megalkotásának elsődleges céljait beárnyékolják azok a jellegzetességek, ahol felismerhető, hogy a jogalkotó kevésbé mert, illetőleg tudott elszakadni a tagállami eljárási szabályoktól
2 0 1 0.
5.
s z á m
50 jogi és politikai okokból is. Nem szabad ugyanakkor elfelejteni annak jelentőségét, hogy ez az első közösségi peres eljárás. Az egyes államok szuverenitáshoz való ragaszkodása révén azonban a jogforrás sokat veszít értékéből, hiszen gyakorlatilag csak a leglényegesebb kérdések, főbb eljárási irányvonalak kerültek rögzítésre; ezek pontos tartalommal való kitöltése a nemzeti jogalkotók feladata. „[A] célzott jogegységesítéssel szemben egy olyan ’egységes’ eljárás jött létre, melynek szabályai tagállamonként más-más tartalommal bírnak” – zárja írását Horváth E. Írisz egyetemi tanársegéd. Dr. Székely Erika közjegyzőhelyettes
Közjegyzők közlönye
51
A MOKK 2010. évi 4. számú jogi hírlevele (kivonatos közlés) Jogszabály ismertető A Magyar Közlöny 2010. június 28-i 108. számában került kihirdetésre az egyes elektronikus eljárások módosításáról szóló 2010. évi LIX. törvény, amelynek 3. § (9)-(13) bekezdései módosítják a fizetési meghagyásos eljárásról szóló 2009. évi L. törvényt (Fmhtv.). A módosítások a tényleges helyzethez igazítják a jogszabályt. Az Fmhtv. alábbi rendelkezései módosulnak 2010. június 29-i hatálybalépéssel: Az Fmhtv. 11. § (1) bekezdésének a) pontja helyébe a következő rendelkezés lép: (Az elektronikus úton beadványt kizárólag erre rendszeresített űrlapon lehet benyújtani, és a beadványt) „a) minősített elektronikus aláírással és minősített időbélyegzővel kell ellátni.” Azaz nincs helye a kormányzati ügyfélkapu használatának (a gyakorlatban eddig sem volt). Az Fmhtv. 11. § (1) bekezdésének b) pontja, valamint 16. § (4) bekezdése hatályát veszti. Azaz nincs helye a kormányzati ügyfélkapu használatának és a központi elektronikus kézbesítési szolgáltató közbejöttének az iratkézbesítéskor (a gyakorlatban eddig sem volt). Az Fmhtv. 26. §-ának (1) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép: „(1) Ha a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem hivatalból történő elutasításának vagy az ügy áttételének nincs helye, és ha nem kell a felet a hiányok pótlására felhívni, vagy a fél a hiánypótlási kötelezettségének eleget tett, a közjegyző az ellenfél meghallgatása (nyilatkoztatása) nélkül köteles a fizetési meghagyást kibocsátani. A közjegyző a fizetési meghagyást legkésőbb a kérelem beérkezésétől számított tizenöt napon belül – elektronikus úton beadott kérelem esetén három munkanapon belül – papír alapon bocsátja ki. A közjegyző a fizetési meghagyást elektronikusan bocsátja ki és kézbesítteti a félnek, ha e törvény elektronikus kézbesítést ír elő.” Kikerült az elektronikus tértivevény törvényre való utalás. Az Fmhtv. 43. §-a a következő (6) bekezdéssel egészül ki: „(6) Az illeték megfizetésének megtörténtét a bíróság ellenőrzi.” Azaz nem kell ellenőriznünk, hogy a fellebbezési illetéket a fél lerótta-e! A módosítás egyik legfontosabb elemeként az Fmhtv. az európai fizetési meghagyásos eljárással összefüggésben új rendelkezéseket vezet be a következők szerint: Az Fmhtv. 59. §-a a következő (10) és (11) bekezdéssel egészül ki:
2 0 1 0.
5.
s z á m
52 „(10) Az európai fizetési meghagyásos eljárásban a beadványokat kizárólag papír alapon írásban az eljáró közjegyzőnél lehet előterjeszteni, e törvénynek a MOKK rendszerére vonatkozó rendelkezései nem alkalmazhatók. Az európai fizetési meghagyásos eljárásban kizárólag papír alapú beadványok alkalmazhatók; az eljáró közjegyző az iratokat papíron állítja elő, és kézbesítteti a félnek. (11) Az európai fizetési meghagyásos eljárásért a közjegyző részére külön jogszabály szerint meghatározott módon eljárási díjat kell fizetni; a 42. § (1) és (2) bekezdését, és a 46. § (3)–(5) bekezdését nem lehet alkalmazni. Az európai fizetési meghagyás végrehajtásának elrendeléséért az 55. § (1) és (2) bekezdésében meghatározott összegű díjat a közjegyző részére külön jogszabály szerint meghatározott módon kell megfizetni, a díj az eljáró közjegyzőt illeti.” Az európai fizetési meghagyásos eljárást tehát kizárólag papír alapon, a MOKK rendszerének mellőzésével kell lefolytatni. Mivel az eljárást teljesen egészében a közjegyzők folytatják le, abban a MOKK-nak nincs szerepe, ezért az eljárásért fizetett díj teljes egészében a közjegyzőknél marad. Végül jelzem, hogy a MOKK Jogi Irodája segédletet készít az európai fizetési meghagyásos eljárás ügyintézésével kapcsolatban, amelyet hamarosan megküldünk a Tisztelt Kollégáknak.
Miscellanea Tájékoztató a fizetési meghagyásos eljárásban a mentesítési kérelmek elintézésének rendjéről
A fizetési meghagyásos eljárásról szóló 2009. évi L. törvény 9. §-ának (4) bekezdése szerint a közjegyző a MOKK elnökétől írásban, az érintett időszakot legalább harminc nappal megelőzően kérheti, hogy az általa megjelölt, legalább ötnapos és évente legfeljebb hatvannapos folyamatos időszakra a fizetési meghagyásos eljárásban a közreműködés alól mentesítse. A MOKK elnöke (elnökhelyettese) a mentesítést csak fontos okból, így különösen az ügyfelek érdekeinek védelme és a MOKK rendszerének folyamatos és biztonságos működtetése érdekében tagadhatja meg. A közjegyző a mentesítés időszakában és az azt megelőző tizenöt napban új ügyet nem kap, a folyamatban lévő ügyekben pedig – szükség esetén – gondoskodnia kell a helyettesítéséről. A MOKK rendszere úgy került kialakításra, hogy a mentesítést megelőző 15 napban új ügy már nem kerül kiszignálásra a mentesítéssel érintett közjegyzőre. Ez egyúttal azzal is jár, hogy ahhoz, hogy ez tartható legyen, illetve hogy a mentesítés rögzíthető legyen, a mentesítést legalább 15 nappal a mentesítéssel érintett időszakot megelőzően rögzíteni kell. Erre figyelemmel a mentesítés iránti kérelmet – az Fmhtv. 9. §-ának (4) bekezdésével összhangban – legalább a mentesítéssel érintett időszaknál 30 nappal korábban be kell nyújtani. Természetesen a Kamara tisztában van vele, hogy bizonyos helyzetekben ezt a 30 napos határidőt nem lehet tartani, így a MOKK elnöke a lehetőségekhez mérten rugalmasan kezeli a mentesítés iránti kérelmeket. Azonban ennek is van korlátja, mégpedig az a 15 napos ha-
Közjegyzők közlönye
53 táridő, amelyen belül új ügy már nem kerül kiszignálásra. Ezért, amennyiben a mentesítést megelőző 15 napon belül kerül benyújtásra a kérelem, az el lesz utasítva. Az érintett időszakot megelőző 30. és 16. nap között lehetőleg csak kivételes esetben lehet igényelni a mentesítést. Ha valamilyen kivételes és kimenthető oknál fogva (pl. betegség, baleset) a mentesítésre okot adó körülmény a mentesítést megelőző 15 napon belül merül fel ezt a mentesítési kérelem indokolásában ezt feltétlenül fel kell tüntetni, ugyanis csak a megfelelő indok ismeretében van lehetősége a MOKK elnökének kivételesen engedélyezni a mentesítést. Erre valóban csak kivételes és indokolt esetben kerülhet sor. A mentesítési kérdésekkel kapcsolatban a MOKK Jogi Irodájának munkatársai az alábbi elérhetőségeken készséggel állnak rendelkezésre: Rák Viktor (
[email protected], 06-1-489-4880), Gyimóthy Eszter (
[email protected], 06-1-489-4880)
Tőlünk kérdezték Hogyan kaphatja vissza a fél a már lerótt illetéket, ha a végrehajtási záradékolási ügyet a bíróság áttette megszűnt hatáskörére hivatkozva a közjegyzőhöz Azokban az esetekben, amikor a bíróság olyan kérelmek áttétele mellett dönt, amikor hatásköre időközben megszűnt, de áttételnek helye van (tehát az illetékességgel és hatáskörrel rendelkező hatóság megállapítható) egyúttal – figyelemre az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 80. § (1) bekezdésének f) pontjában foglaltakra („ha az illetékfizetésre kötelezett jogszabály téves értelmezése folytán a szabályszerű illetéknél többet fizetett) a határozatát (végzését) a székhelye szerint illetékes állami adóhatóságnak is meg kell(ene) küldenie (Itv. 81. § (2) ebk.) abból a célból, hogy az ügyfél a lerótt illetéket visszakapja. Ha ezt nem teszi meg, akkor két módon juthat az ügyfél a lerótt illetékhez: • ha a bíróság az áttételről hozott végzésében a lerótt illeték sorsáról egyáltalán nem rendelkezett, akkor kérnie kell a bíróságtól a végzés Itv. 80. § (1) bekezdés f) pontjának megfelelő kiegészítését, és ennek a bíróság székhelye szerint illetékes állami adóhatóságnak történő megküldését; • ha a bíróság ennek nem tesz eleget, akkor az ügyfélnek a lakóhelye/székhelye szerint illetékes adóhatósághoz kell fordulnia. Ehhez azonban mindenképpen szükség van azokra az okiratokra, melyek kétséget kizáróan alátámasztják, hogy az illetékbélyeg érvénytelenítése ellenére eljárás lefolytatására nem került sor, az adott eljárásra hatáskörrel rendelkező közjegyző eljárásáért pedig nem illetéket, hanem eljárási díjat kell fizetni. Célszerű ilyenkor, ha a közjegyző az áttett iratot (melyen az érvénytelenített illetékbélyeg található) lemásolja, és az eredetit visszaadja az ügyfélnek az áttételt elrendelő végzéssel együtt. Az ügyfél ezzel és egy kére-
2 0 1 0.
5.
s z á m
54 lemmel tud az APEH-hez fordulni, melyben hivatkozni kell arra, hogy az általa kezdeményezett, és illetékköteles eljárás átkerült a közjegyzőkhöz, ahol az eljárás már díjköteles. Így végül is érvényes az a kitétel, hogy az ügyfél jogszabály téves értelmezése folytán a szabályszerű illetéknél (mely itt jelen esetben nulla) többet fizetett. A többi dokumentum pedig igazolja, hogy a bírósági eljárás lefolytatása nem történt meg.
Fizetési meghagyásos eljárás 1. Egymillió forint pertárgyérték fölött van helye fizetési meghagyásnak? Van. Az Fmhtv. 3. §-ának (2) bekezdése és a Pp. 314. §-ának (1) bekezdése ugyanis nem arról rendelkezik, hogy egymillió forint ügyérték felett nincs helye fizetési meghagyás kibocsátásának, hanem arról, hogy alulról számolva eddig az ügyértékig nincs helye perindításnak. Azt semmi nem tiltja, hogy a fél egymillió forintot meghaladó igényét fizetési meghagyásos eljárásban érvényesítse. Ilyen értelemben nincs felső értékhatára az FMH eljárásnak. Kiemelendő, hogy a perindítási korlátozás a munkaügyi jellegű pénzkövetelések szempontjából nem releváns, azaz 1 Ft-os ügyértéktől helye van mind munkaügyi pernek, mind fizetési meghagyás kibocsátásának. Az Fmhtv. 3. §-ának (4) bekezdése pedig bizonyos munkaügyi tárgyú pénzköveteléseket eleve kizár a fizetési meghagyásos eljárás köréből – ügyértékre tekintet nélkül. Utóbbiak tekintetében csak perindításnak van helye. 2. Lehetséges-e egy rendőrkapitányság ellen fizetési meghagyást kibocsátani? Igen. A rendőrkapitányság költségvetési szerv, tehát jogi személy. A kérelemben a kötelezett személytípusaként a „20”-as (költségvetési szerv) kódot kell megjelölni. 3. Kell-e nyilatkoznia az FMH kérelmen képviseleti jogosultságáról a törvényes képviselőnek? Nem. Az Fmhtv. 10. §-ának (4) bekezdése értelmében az FMH kérelmen az alábbi nyilatkozatot csak a meghatalmazottnak kell megtennie: „A meghatalmazott kijelenti, hogy az ügyben érvényes és hatályos írásbeli meghatalmazással rendelkezik, illetve képviseleti jogosultsága az ügyben jogszabály alapján fennáll.” A nyilatkozat tehát egyértelműen csak a meghatalmazottakra értelmezhető. Az a szöveg, hogy „képviseleti jogosultsága az ügyben jogszabály alapján fennáll” a meghatalmazottként eljáró jogtanácsosra vonatkozik, hiszen ő a felet a jogtanácsosi tvr. alapján, külön alakszerű meghatalmazás nélkül, a jogtanácsosi igazolványával igazolható módon, de meghatalmazottként képviseli. Azaz: szülőt, gyámot, gondnokot, cégvezetőt, igazgatót, elnököt stb. nem hívhatja fel a közjegyző hiánypótlásra azért, mert nem nyilatkozott a képviseleti jogról. ez az Fmhtv.
Közjegyzők közlönye
55 10. §-ának (4) bekezdése alapján nekik nem kötelező – sőt mivel nem meghatalmazottak, nem is tehetnek ilyen nyilatkozatot. Azaz ha a képviseleti kód 83, vagy 1011-1059, ilyen nyilatkozattételre a képviselőt nem lehet felhívni. 4. A fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmet nyújtott be elektronikus úton a kft. nevében az ügyvezető. Nem jelölte meg az űrlapon a képviselő nevét, címét. Ezt a cégnyilvántartás alapján be lehet-e írni hivatalból történt javításként vagy a kérelmet hiánypótoltatni kell? Ebben az esetben hiánypótlási felhívást kell kiadni, itt ugyanis nem pusztán egy lefelejtett és hivatalból megállapítható adatról van szó, hanem arról, hogy egyáltalán kitől ered a nyilatkozat. A jogi személyt ügyvéden kívül képviselheti meghatalmazottként az alkalmazottja [Pp. 67. § (1) i)] és jogtanácsosa is. Amennyiben nincs meghatalmazott, akkor a jogi személyt csak a törvényes képviselője képviselheti. Tekintettel arra, hogy az ügyvezető egyúttal alkalmazott is lehet, képviseleti jogosultsága két jogcímen is fennállhat, ezért semmiképpen nem mellőzhető a helyzet tisztázása végett a hiánypótlás. 5. Jogi személy által benyújtott kérelmeken a jogi előadó elfelejtett nyilatkozni a képviseleti jogosultságáról. Mi a teendő ebben az esetben? A jogi előadót az eljárásban az ügyvéd jogállása illeti meg, tehát meghatalmazottnak minősül [Pp. 67. § (2) bek.]. Mivel a meghatalmazotti képviseleti jogosultságról szóló nyilatkozat az Fmhtv. 10. §-ának (4) bekezdése alapján kötelező, – és nem a 20. § (1) bekezdése alapján –, e nyilatkozat elmulasztása nem elutasítási ok, viszont hiánypótolásra kell felhívni a felet. Erre az alábbi szövegezésű végzést javasoljuk: „A közjegyző/közjegyzőhelyettes a fizetési meghagyásos eljárásról szóló 2009. évi L. törvény (a továbbiakban: Fmhtv.) 21. §-ának (2) bekezdése alapján felhívja a jogosultat, hogy a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelme alábbi hiányait e végzés kézbesítésétől számított 15 nap alatt pótolja. Fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmén nyilatkozzon arról, hogy az ügyben érvényes és hatályos írásbeli meghatalmazással rendelkezik, vagy képviseleti jogosultsága jogszabály alapján fennáll (jogtanácsos, jogi előadó esetén) [Fmhtv. 10. § (4) bek.]. Amennyiben a felhívásnak a fenti határidő alatt nem tesz eleget, vagy a kérelmét ismételten hiányosan nyújtja be, azt a közjegyző/közjegyzőhelyettes elutasítja. Ez ellen a végzés ellen fellebbezésnek helye nincs.” 6. Mi a teendő, ha a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmen megjelölt meghatalmazott neve és az elektronikus aláíráshoz kapcsolódó név nem egyezik meg? Hiánypótlási felhívást kell kibocsátani (1.2.1. minta) azzal, hogy a meghatalmazott írja alá a kérelmet, vagy az aláírót képviselőként tüntessék fel az űrlapon. A kérelmet hivatalból azért nem lehet elutasítani, mert nem az biztos, hogy az aláíró jogi képviselő, így az Fmhtv. 24. §-a (1) bekezdésének j) pontja nem alkalmazható.
2 0 1 0.
5.
s z á m
56 7. A fizetési meghagyásos eljárás során a Társasház közös képviselője – mely jelen estben egy kft. – kizárólag elektronikus úton adhatja be a kérelmét? Nem. Az Fmhtv. 11. §-ának (3) bekezdése szerint a jogi képviselővel rendelkező fél és a jogi személy fél beadványát kizárólag elektronikus úton terjesztheti elő. Erre figyelemmel a jogi személyiséggel nem rendelkező jogalany társasház beadhatja a kérelmet papír alapon is, mert az eljárásban ő a fél, és nem jogi személy. A képviselő személye ugyanis az iratbeadás szempontjából irreleváns. 8. Az fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmen kötelező-e feltüntetni a kamatkövetelést, illetve a parkolási ügyben miért nem követelnek soha kamatot? A közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény 15/C. §-ának (3) bekezdése alapján parkolási ügyekben a díj és pótdíj után késedelmi kamat nem követelhető! Következésképpen nem hiba, ha a parkolócég nem kér kamatot. A kamat adatok – bár az Fmhtv. 20. §-a felsorolja a járulékot is a kötelező adatok között – a 22/2010. IRM rendelet 1. mellékletének 4.7. pontja alapján nem kötelező adatok. Azaz ha üresen hagyja a jogosult a mezőt, akkor értelemszerűen a járulékigénye 0 Ft. Tekintettel arra, hogy a fizetési meghagyásos eljárásban fokozottan érvényesül kérelemhez kötöttség elve, ha nem jelöl meg kamatkövetelést a fél, akkor nincs kamat igénye. A jogosultat még a törvény sem kötelezheti arra, hogy követeljen kamatot. 9. A fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelemben a jogosult a követelés lejárati idejét megelőző időszakra is követeli késedelmi kamat megfizetését. Ebben az esetben helye van-e a kérelem elutasításának? Nem. A fizetési meghagyásos eljárás során a kérelem érdemi elbírálásra nincs lehetőség, így ez a kérdés – a kamatkövetelés jogszerűsége – sem vizsgálható: ki kell bocsátani a fizetési meghagyást. A kötelezett ellentmondással élhet csak a kamatkövetelés vagy annak egy része ellen is, azaz ha nem tartja alaposnak a jogosult igényét, jogorvoslattal élhet. Emellett meg kell jegyezni, hogy a kamatigény alapulhat az ún. középmértékes kamat számítási módjából is. Utóbbit éppen a bírói gyakorlat vezette be az időszakos szolgáltatások esetére, azaz hogy az egyes időszakos részletek után ne kelljen külön-külön kamatigényt megjelölni, hanem arányosítva az egész időszakra egy átlagkamatot. Ebben az esetben a lejárat (az utolsó részlet lejártának időpontja) szükségszerűen későbbi nap, mint a kamatkövetelés kezdőnapja. Például 12 havi egyenlő összegű részkövetelés esetén a középmértékes késedelmi kamat a 6 részlet lejártától jár az egész követelésre, tehát az akkor még le nem járt részletekre is. 10. A fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelemben a jogosult a követelés alapjául szolgáló jogviszonyként egy kártérítési jogviszonyt jelölt meg és egy bírósági ítéletre is hivatkozott. Ilyen esetben megállapítható a res iudicata, és el kell utasítani a kérelmet?
Közjegyzők közlönye
57 Amennyiben a kérelmező hivatkozik a res iudicatára, mint a követelés alapjára, akkor az megállapítható és a kérelmet el kell utasítani az Fmhtv. 24. §-a (1) bekezdésének d) pontja alapján. Érdemes ugyanakkor az elutasító végzésben (a mintatárban a száma: 4.4) tájékoztatni a felet az ítélet közvetlen végrehajtásának lehetőségéről. 11. A fizetési meghagyásos eljárásban a jogosult egy betéti társaság és annak beltagja ellen, utóbbi mögöttes felelősségére hivatkozással kéri a meghagyás kibocsátását. Ezt a tényt hogyan lehet az fmh kérelmen megjelölni? A probléma orvoslására decemberre lesz valódi megoldás, mert egyrészt módosítani szükséges a 22/2010. IRM rendeletet, másrészt az alkalmazás egész adatbázisának a szerkezetét is át kell alakítani ahhoz, hogy az a végrehajtási szakban is működjön. Addig a kérelemben egyetemlegességet kell feltüntetni és a megjegyzés rovatban utalni lehet a mögöttes felelősség tényére. A közjegyzőnek ezekben az esetekben mindenképp ki kell bocsátania a fizetési meghagyást, mert anyagi jogi kérdések vizsgálatát a törvény nem teszi lehetővé. Ráadásul a kérelem formailag jó, mert az Fmhtv. 21. §-a nem is teszi lehetővé elvileg a mögöttes felelősség megjelölését, a § szerint vagy a részkövetelés összegét, vagy az egyetemlegességet kell feltüntetni. 12. A fizetési meghagyásos eljárásban hogyan kell vizsgálni, hogy az írásbeli papír alapú beadványok, különösen az ellentmondás az arra jogosulttól származnak-e? Jogi személyek és cégek esetén címpéldányt, vagy aláírásmintát kell csatolni a beadványhoz? Az Fmhtv. 10. §-a alapján – a törvényben felsoroltakon kívül – a beadványhoz mellékletet csatolni nem lehet. Éppen ezért a kérdésben megjelölt mellékletek benyújtására tilos felhívni a felet. Ha az okiratból (pl. az aláírásból, vagy az irat tartalmából) kiderül, hogy azt nem előterjesztésre jogosult adta be, így ha az ellentmondás nem a kötelezettől származik, akkor azt először az 1.2.8-as végzésminta alkalmazásával hiánypótoltatni kell. Elképzelhető ugyanis, hogy a kötelezett képviselője terjesztette elő a beadványt, csak nem jelölte meg magát képviselőként (hiányos ellentmondás). Ha a hiánypótlási felhívásnak a személy nem tesz eleget, az ellentmondást el kell utasítani, amihez a 9.1.b. számú végzésminta használható. 13. Mi a teendő a jogi képviselővel rendelkező kötelezett, illetve a jogi személy kötelezett nem elektronikus úton, hanem tipikusan papíron előterjesztett ellentmondásával? A probléma megoldására két jogértelmezés lehetséges: 1. Az első változat szerint – bár az Fmhtv. 11. §-ának (3) bekezdése minden iratra, így az ellentmondásra előírja, hogy a jogi személy fél és a jogi képviselővel rendelkező fél azt csak elektronikus úton terjesztheti elő – a szabály az ellentmondás tekintetében szankció nélküli. Míg ugyanis az Fmhtv. 24. §-a (1) bekezdésének k) pontja a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem tekintetében expressis verbis kimondja az elutasítást, addig az ellentmondást csak akkor lehet elutasítani, ha az elkésett, vagy nem az ellentmondás
2 0 1 0.
5.
s z á m
58 előterjesztésére jogosulttól származik [Fmhtv. 36. § (5) bek.]. Mivel pedig a nem elektronikus ellentmondást nem lehet szankcionálni, az általánosan alkalmazandó Pp. 95. §-a szerinti hiánypótlásnak sincs értelme, hiszen nem lehet szankcióval fenyegetni a kötelezettet. Ha ugyanis a papír alapon előterjesztett ellentmondásból kiderül, hogy az kitől származik (pl.: cégszerűen aláírták), és kiderül belőle, hogy a fizetés meghagyást vitatja, ettől kezdve a beadvány elbírálható, így a Pp. 95. §-ának (2) bekezdése szerinti elutasításnak sincs helye. Megjegyzendő továbbá, hogy a bíróságok eddig sem hiánypótoltatták a nem alakszerű ellentmondásokat (csak akkor, ha pl. a nem kötelezett által előterjesztett ellentmondás előterjesztőjéről nem derült ki, hogy az rendelkezik meghatalmazással). Annak igen csekély a valószínűsége, hogy egy bíróság, amely maga is papíron kapja meg a MOKK-tól az aktát, arra hivatkozva, hogy a fél nem elektronikusan terjesztette elő az ellentmondást, megállapítsa a fizetési meghagyás jogerőre emelkedését. Végezetül fel kell hívni arra is a figyelmet, hogy míg a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem, mint kezdőirat elektronikus beadásának a célja az automatikus ügyelosztás, és hogy a kérelmet beadó, az eljárást indító fél maga dönti el, indít-e eljárást, mikor teszi azt, így fel is tud készülni rá (vásárolhat elektronikus aláíró kártyát stb.), addig a kötelezett passzív alanya az eljárásnak, nem maga dönti el, meddig terjesztheti elő a beadványt, nem feltétlenül marad ideje arra, hogy a szükséges technikai eszközöket beszerezze stb. Mindezekre tekintettel ezen álláspont szerint a papíron beérkező ellentmondások hiánypótlás nélkül rögzíthetők a rendszeren. 2. A másik – szigorúbb – értelmezés szerint a Pp. 95. §-ának (2) bekezdésére hivatkozással hiánypótoltatni kell a törvények meg nem felelő ellentmondást előterjesztő kötelezettet azzal a figyelmeztetéssel, hogy ha a beadványt újból hiányosan adja be, az a közjegyző el fogja utasítani, illetőleg hiányos tartalma szerint fogja elintézni. Természetesen ettől kezdve ismét értelmezési kérdés, hogy ha nem teljesíti a hiánypótlási felhívásban foglaltakat a kötelezett, akkor a papíron egyébként a Pp. 196. §-ának megfelelő ellentmondás, amely anyagi jogilag értelmes nyilatkozatot tartalmaz, tekinthető-e elbírálhatatlannak. Elutasítani csak akkor lehet a Pp. 95. §-ának (2) bekezdése alapján a beadványt, ha az hiányosan – tehát itt az alaki hiba miatt – elbírálhatatlan. Ha azt választjuk, hogy elbírálható, az egész hiánypótlás értelmetlen volt, hiszen nincs szankciója, és akkor konzekvensebb az 1. értelmezéshez tartanunk magunkat. Ha azt mondjuk, hogy a beadvány elbírálhatatlan, akkor a Pp. 95. §-ának (2) bekezdése szerint a hiánypótlási felhívást követően sem elektronikusan előterjesztett ellentmondást el kell utasítani, ami ellen fellebbezhet a kötelezett, (a fellebbezési határidő lejártáig a fizetési meghagyás sem jogerősíthető), és majd fellebbezés folytán a megyei bíróság dönt arról, hogy az alaki szabály megsértése eredményezhete olyan szankciót, hogy a fizetési meghagyás jogerőre emelkedik. Mindent egybevetve a magunk részéről az 1. értelmezést támogatjuk. 14. Mikor tekintendő előterjesztettnek az az ellentmondás, melyet nem az eljáró közjegyzőhöz, hanem a MOKK-hoz terjesztettek elő?
Közjegyzők közlönye
59 Mivel az ellentmondást írásban az eljáró közjegyzőhöz kell benyújtani [Fmhtv. 28. § (1) bek., 13. § (1) bek.], az ellentmondás előterjesztésének napja az a nap, amikor a MOKK által a közjegyzőnek továbbított ellentmondás a közjegyzőhöz megérkezett. 15. Ki jogosult az aktív korúak ellátására, azaz kinek kell mérlegelés nélkül költségfeljegyzést engedélyezni a 6/1986. IM rendelet 6. §-ának (1) bekezdése alapján? Az aktív korúak elleátásának fogalmát a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény 33. §-a határozza meg: 33. § (1) Az aktív korúak ellátása a hátrányos munkaerő-piaci helyzetű aktív korú személyek és családjuk részére nyújtott ellátás. A jegyző aktív korúak ellátására való jogosultságot állapít meg annak az aktív korú személynek, a) aki munkaképességét legalább 67%-ban elvesztette, illetve legalább 50%-os mértékű egészségkárosodást szenvedett, vagy b) aki vakok személyi járadékában részesül, vagy c) aki fogyatékossági támogatásban részesül [az a)-c) pont szerinti személy a továbbiakban együtt: egészségkárosodott személy], vagy d) akinek esetében a munkanélküli-járadék, álláskeresési járadék, álláskeresési segély, vállalkozói járadék (a továbbiakban együtt: álláskeresési támogatás) folyósítási időtartama lejárt, vagy e) akinek esetében az álláskeresési támogatás folyósítását keresőtevékenység folytatása miatt a folyósítási idő lejártát megelőzően szüntették meg, és a keresőtevékenységet követően az Flt. alapján álláskeresési támogatásra nem szerez jogosultságot, vagy f) aki az aktív korúak ellátása iránti kérelem benyújtását megelőző két évben az állami foglalkoztatási szervvel legalább egy év időtartamig együttműködött, vagy g) akinek esetében az ápolási díj, a gyermekgondozási segély, a gyermeknevelési támogatás, a rendszeres szociális járadék, a bányász dolgozók egészségkárosodási járadéka, az átmeneti járadék, a rehabilitációs járadék, a rokkantsági nyugdíj, a baleseti rokkantsági nyugdíj, az ideiglenes özvegyi nyugdíj folyósítása megszűnt, illetve az özvegyi nyugdíj folyósítása a Tny. 52. §-ának (3) bekezdése szerinti okból szűnt meg, és közvetlenül a kérelem benyújtását megelőzően az állami foglalkoztatási szervvel legalább három hónapig együttműködött, feltéve, hogy saját maga és családjának megélhetése más módon nem biztosított, és keresőtevékenységet – ide nem értve a közfoglalkoztatást és az alkalmi munkavállalói könyvvel végzett munkát – nem folytat. (2) Az (1) bekezdés alkalmazásában akkor nem biztosított a megélhetés, ha a családnak az egy fogyasztási egységre jutó havi jövedelme nem haladja meg az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 90%-át és vagyona nincs. (3) Az (1) bekezdés f) és g) pontja szerinti előzetes együttműködés időtartamának számításánál az aktív korúak ellátásának megállapítására irányuló kérelmet benyújtó személy által elvállalt munka időtartamát is figyelembe kell venni.
2 0 1 0.
5.
s z á m
60 (4) Az aktív korúak ellátására való jogosultság a) az (1) bekezdés d) pontjában foglalt esetben az Flt. alapján folyósított álláskeresési támogatás időtartamának kimerítésétől, b) az (1) bekezdés e) pontjában foglalt esetben a keresőtevékenység megszűnésétől, c) az (1) bekezdés g) pontja szerinti rendszeres pénzellátás folyósításának megszűnésétől számított tizenkettő hónapon belül benyújtott kérelem alapján állapítható meg. Dr. Székely Erika közjegyzőhelyettes
Közjegyzők közlönye
61
2 0 1 0.
62
5.
s z á m
Közjegyzők közlönye
63
2 0 1 0.
64
5.
s z á m
