KUTYA, A (Hound, The) Howard Phillips Lovecraft (1922)

KUTYA, A (Hound, The) Howard Phillips Lovecraft (1922) Elkínzott fülemben szüntelenül kísérteties, surrogó és csapongó neszek visszahangzanak, s egy óriási kutya halk, távoli ugatása. Nem álom ez - attól félek, még csak nem is őrület -, hisz túl sok minden történt velem ahhoz, hogy megengedjem magamnak ezt a könyörületes kételyt. St. John már csak szétmarcangolt holttetem. Egyedül én tudom miért, és tudásom annyira terjed, hogy agyon fogom lőni magam, nehogy ugyanerre a sorsra jussak. A nemezis öngyilkosságra késztető, fekete, formátlan árnyéka a kísérteties fantázia sötét, végtelen folyosóin viharzik keresztül. Isten irgalmazzon nekem azért az ostobaságért és beteges vágyakozásért, amely ezt az iszonyú balvégzetet hozta kettőnkre! Túltelítődve a prózai világ mindennaposságaival, ahol még a szerelem és a kalandok örömei is csakhamar ízetlenné válnak, St. Johnnal lelkesen űztünk minden olyan esztétikai vagy intellektuális tevékenységet, amely a szabadulást ígért nekünk pusztító unalmunktól. Csupán a dekadensek komor filozófiája tudott segíteni nekünk, ezt is csak akkor találtuk elég hatásosnak, ha befogadásakor fokoztuk intenzitását és sátáni jellegét. Végül már csak a rendkívüli élmények és kalandok csábereje maradt meg nekünk. Ez a borzalmas érzelmi szükséglet volt az, mely később abba a förtelmes irányba terelt minket, amit még jelenlegi rettegésem közepette is csak szégyenkezve és tartózkodással említek. Az emberi szörnytettek legiszonytatóbb határesete volt ez: a sírrablás méltán undort keltő gyakorlata. Nem vagyok képes papírra vetni ocsmány expedíciónk részleteit, vagy akár csak részben felsorolni legszörnyűbb trófeáinkat, melyek azt a névtelen múzeumot díszítették, amit a nagy kőházban rendeztünk be. Múzeumunk egy Isten ellen való, elképzelhetetlen hely volt, ahol a neurotikus virtuózok sátáni ízlésével berendeztük a borzalom és a bomlás világegyetemét, hogy felizgassuk eltompult érzékeinket. Egy titkos terem volt ez, mélyen-mélyen a föld alatt, ahol óriási, szárnyas, bazaltból és onyxból kifaragott démonok okádtak szélesre tárt, vigyorgó pofájukból zöld vagy narancsszínű fényt, és sűrített levegővel telt rejtett csövek hozták kaleidoszkópszerű mozgásba a véres temetői leleteket, melyek sűrűn egymás után sorjázva voltak belefonva a buja, fekete függönyökbe. Ezekből a csövekből kívánság szerint olyan szag áradt, ami hangulatunknak a leginkább megfelelt; olykor a sírhalmokon növő sápadt liliomok illata, olykor halott királyok képzelt keleti szentélyeinek bódító tömjénfüstje, és olykor - mily undorral gondolok ma erre! - a felnyitott sír iszonyú, felkavaró bűze. E visszataszító helység falai mentén körös-körül antik múmiakoporsók álltak, váltakozva csinos, csaknem élőnek látszó holttestekkel, melyeket a preparátori művészet tökéletesen kitömött és eltarthatóvá tett, és olyan sírkövekkel, amiket a világ legrégibb temetőiből tulajdonítottunk el. Elszórt falifülkék mindenféle formájú koponyákat és fejeket tartalmaztak, a bomlás különböző stádiumában konzerválva. Megtalálható volt itt híres nemesember félig elrohadt, kopasz feje, de friss, sugárzó, aranyhajú gyermekfők is, amelyek eredeti tulajdonosait csak nemrég temették el. Voltak itt szobrok és festmények is, mindenféle förtelmes tárgy, néhány közülük a mi alkotásunk St. Johnnal. Egy elzárt mappa, cserzett emberbőrbe kötve, bizonyos ismeretlen és leírhatatlan rajzokat tartalmazott, melyekről az a hír járta, hogy Goya művei, de később nem merte elismerni őket. Voltak még undorító zeneszerszámok, fúvós- és ütőhangszerek egyaránt, amikből St. John és én olykor tobzódóan morbid és kakodémonikus iszonyúságú hangzavart csaltunk elő; míg egy sor berakásos ébenfaszekrényben a sírrablói zsákmány leghihetetlenebb és legelképzelhetetlenebb kollekciója volt fölhalmozva, amit az emberi őrület és perverzitás valaha összegyűjtött. Különösen erről a zsákmányról nem merek beszélni - Istennek hála, volt hozzá bátorságom, hogy megsemmisítsem, jóval azelőtt, hogy eljutottam volna az önmegsemmisítés gondolatáig. A rablóhadjáratok, melyeken kimondhatatlan kincseinket összegyűjtöttük, mindig művészileg figyelemreméltó események voltak. Mi nem voltunk közönséges sírrablók; csak akkor dolgoztunk, ha a vidék, a környezet, az időjárás, az évszak, a holdfény és saját szeszélyünk megfelelt bizonyos feltételeknek. Az ilyen szórakozás volt számunkra az esztétikai önkifejezés legkitűnőbb formája, és nagy gondot fordítottunk a technikai részletekre. Egy nem megfelelő óra, egy zavaró fényeffektus vagy a nyirkos talajjal való ügyetlen bánásmód szinte teljesen megfosztott minket attól az eksztatikus bizsergéstől, ami a föld egy-egy borzalmas titkának exhumálását követte. Az újszerű helyszínek és csábító események utáni kutatásunk lázas volt és csillapíthatatlan - mindig St. John volt a vezér, és végül ő lett az is, aki előttem ment az úton arra a gúnyosan kihívó, elátkozott helyre, amely a szörnyűséges és elkerülhetetlen romlást hozta ránk. Micsoda rosszakaró sors csalt minket oda abba a rettenetes temetőbe Hollandiába? Azt hiszem, a sötét híresztelések és legendák voltak azok; történetek egy emberről, aki ugyancsak sírrabló volt a maga idejében, s aki ellopta egy szörnyű varázslat titkát egy hatalmas nagyúr sírjából. Emlékszem ezeknek az utolsó perceknek a színhelyére - a közönyös, sápadt őszi holdra a sírok fölött, mely hosszú, ijesztő árnyékokat vetett a groteszk fákra, melyek sötéten hajladoztak, míg ágaik lelógtak a

gondozatlan gyepre s a düledező sírkövekre; a furcsamód hatalmas denevérek roppant seregére, amik a hold körül csapongtak; a borostyánnal benőtt vén templomra, amely óriási szellemujjként szegeződött a fakó égre; a szentjánosbogarakra, amik halotti tüzekhez hasonlatosan táncoltak a tiszafák alatt egy távoli zugban; rothadás, a növényzet és olyan nehezen megmagyarázható dolgok szagára, melyek messzi mocsarakból és tengerekből felszállván keveredtek össze leheletfinoman az éji széllel; és ami a legroszabb volt, egy óriási kutya halk, mélyzengésű ugatására, amit nem is láttunk, s a hangját sem tudtuk pontosan kivenni. Megborzongtunk, amikor meghallottuk ezt a fakó ugatást, emlékezvén a parasztok meséire, kik évszázadokkal ezelőtt pontosan ezek a helyen találták meg azt, akit mi kerestünk, egy leírhatatlan fenevad karmai és fogai által széttépve és szétmarcangolva. Emlékszem, hogyan dolgoztuk le magunkat ásóinkkal a sírrabló sírjáig, és hogyan képzeltük el önmagunkat, a sírt, a sápadtan alátekintő holdat, a rémísztő árnyékokat, a groteszk fákat, a hatalmas denevéreket, a sok kis táncoló lidércfényt, a rosszullétre ingerlő szagokat, az éji szél halk jajszavát, és a különös, alig hallható, irány nélküli ugatást, melynek tényleges létezéséről még csak meg sem tudtunk bizonyosodni. Aztán olyan anyagba ütköztünk, ami keményebb volt a nyálkás sárnál, és megpillantottunk egy hosszúkás, korhadt ládát, melyre rászáradtak a régóta háborítatlan talaj ásványkiválásai. Fája hihetetlenül vastag és ellenálló volt, de olyan vén, hogy végül felfeszítettük, hogy végre végiglegeltethessük szemünket a tartalmán. Sok minden - megdöbbentően sok minden maradt meg abból a dologból az eltelt ötszáz év dacára. A csontváz - noha helyenként összetörte a teremtmény állkapcsa, amely végzett vele - meglepő szilárdsággal egyben maradt, s mi végiglegeltettük tekintetünket a tiszta, fehér koponyán, a hosszú, erős fogakon, az üres szemgödrökön, melyek hajdan ugyanolyan temetői lázban égtek, mint most a miénk. A koporsóban egy különös és egzotikus mintázatú amulett hevert, amit a csöndes alvó nyilván a nyakában hordott egykoron. Egy összekuporodott szárnyas kutya vagy egy félig kutyaarcú szfinx furcsán megmintázott figurája volt az, ősi keleti technikával csodálatosan kifaragva egy kis darab zöld jádéból. Arckifejezése rendkívűl visszataszító volt, egyszerre idézte fel az emberben a halál, a bestialitás és a rosszakarat mellékízét. A kis lap peremén - amin kuporgott -, felirat futott körbe, olyan írásjelekkel, amiket sem St. John, sem én nem tudtunk azonosítani, az aljába pedig mintegy mesterpecsétként egy groteszk és ijesztő halálfej volt bevésve. Mihelyt megpillantottuk az amulettet, azonnal tudtuk, hogy a miénk kell, hogy legyen, hogy kizárólag ez a kincs az a zsákmány az évszázados sírból, aminek egyszerűen bennünket kell illetnie. Igaz, ismeretlen volt mindenféle olyan irodalom számára, amit a szellemileg egézséges és lélekben kiegyensúlyozott olvasók forgatnak, de mi felismertük benne azt, amire az őrült arab, Abdul Alhazred utal tiltott NECRONOMICON-jában; a hozzáférhetetlen közép-ázsiai Lengben honos hullaevő szekta iszonyatos lélek-szimbólumát. Mi túlságosan is jól tudtuk követni az öreg arab démonológus titokzatos sorait, a sorokat, amelyek mint írja - azon lények lelkének valamely ismeretlen, természetfölötti megnyilvánulásának kivonatai, akik a holtakat kínozzák és rágcsálják szüntelen. Megragadván a kis zöld jádedarabot, egy utolsó pillantást vetettünk gazdája kifakult, barlang-szemű arcára, és újra lezártuk a sírt úgy, ahogyan találtuk. Amint elmenekültünk arról a förtelmes helyről, a lopott amulettel St. John zsebében, látni véltük a denevéreket zárt alakban leereszkedni a sírra - amit az előbb raboltunk ki -, mintha valami kárhozatos és szentségtelen táplálékot keresnének. Ám az őszi hold oly haloványan és sápadtan sütött, hogy ebben nem lehettünk bizonyosak. Alig egy héttel Angliába való visszatérésünk után furcsa dolgok kezdtek történni. Úgy éltünk, akár a remeték, barátok híján, egyedül és minden cselédséget nélkülözve, egy vén udvarház néhány szobájában egy sivár, félreeső ingovány közepén, úgyhogy csak ritkán kopogtatott látogató az ajtónkon. Most azonban mégis sűrűn megzavart minket valami, ami számunkra gyakori, halk éjszakai kopácsolásnak tűnt, nemcsak az ajtónkon, hanem az ablakokon is, úgy a fenti, mint a lentieken. Egyszer úgy képzeltük, egy nagy, áttetsző test sötétíti el a könyvtárablakot, amikor a hold fénye rávetül, s egy másik alkalommal surrogó, csapongó neszt véltünk hallani, nem túl messziről. Az alapos vizsgálat egyszer se hozta a legcsekélyebb eredményt sem, s mi kezdtük ezeket az eseményeket a fantáziánk számlájára írni, mely még mindig ott visszhangoztatta fülünkben azt a halk, távoli ugatást, amit vagy hallotunk abban a hollandi temetőben, vagy sem. A jáde-amulett most múzeumunk egyik falifülkéjében állt, s mi időnként egy furcsa gyertyát égettünk előtte. Alhazred NECRONOMICONjában sokat olvastunk tulajdonságairól, s a szellemlelkek kapcsolatáról azokhoz a dolgokhoz, amiket jelképezett, és amit megtudtunk, az ugyancsak nyugtalanított minket. Aztán eljött az iszonyat. Szeptember 24-ének éjjelén kopogtak a szobám ajtaján. Abban a hiszemben, hogy St. John az, felszólítottam, hogy kerüljön beljebb, de csupán metsző kacaj válaszolt. A folyosón nem volt senki.

Mikor felébresztettem St. Johnt, azt állította, hogy semmit sem tud az egészről, és ugyanolyan nyugtalan volt, mint én. Ezen az éjszakán a halk, távoli ugatás a mocsár felett cáfolhatatlan és rettegett bizonyossággá vált számunkra. Négy nappal később, amikor mindketten épp a titkos múzeumban időztünk, halk, óvatos kaparászást hallottunk az egyetlen ajtó mögül, amely a könyvtárból kivezető rejteklépcsőre nyílt. Rémületünk ezúttal kétszeres volt, mert az ismeretlentől való rettegésen kívül állandóan féltünk attól is, hogy hátborzongató gyűjteményünket felfedezhetik. Leoltottunk minden lámpát, az ajtóhoz siettünk és egy hirtelen mozdulattal feltártuk, mire egyszerre csak megmagyarázhatatlan léghuzatot éreztünk, és mintha lassan hátrálna, nagyon messziről zizegés, kuncogás és tisztán kivehető emberi fecsegés furcsa keverékét hallottuk. Hogy megőrültünk, álmodtunk vagy teljesen józanok voltunk-e, nem mertük eldönteni. Csak egyvalaminek ébredtünk baljós előérzettel teljes tudatára - hogy a nyilvánvalóan testetlen fecsegés HOLLAND nyelvű volt. Ezt követően egyre fokozódó rettegésben és bűvöletben éltünk. Többnyire abban az elméletbe kapaszkodtunk, hogy életünk természetellenes eltorzulása mindkettőnket az őrület küszöbére sodort, de nemegyszer hajlottunk arra a feltételezésre, hogy egy iszonyú és alattomos átok áldozatai vagyunk. A különös jelenségek immár gyakoribbak voltak annál, mintsem hogy számon tarthattuk volna őket. Magányos házunkat betöltötte egy gonosz lény jelenléte, amelynek természetét nem tudtuk meghatározni, és a démoni ugatás minden éjjel ott szárnyalt a széltépázta ingovány felett, napról napra hangosabban. Október 29-én néhány olyan lábnyomot találtunk a nedves földön a könyvtár ablaka alatt, amiket képtelen vagyok leírni. Éppoly rejtélyesek voltak, mint a hatalmas denevérek, amelyek soha nem látott és egyre növekvő számban lepték el a vén udvarházat. Az iszonyat november 18-án tetőzött, amikor St. Johnt a sötétség beállta után, a sivár vasútállomásról hazafelé jövet egy irtózatos ragadozó megtámadta és darabokra tépte. Kiáltásai a házig hallatszottak, s én a borzalmas esemény helyszínére siettem, még épp idejében ahhoz, hogy meghalljam a szárnyak surrogását, és meglássak egy bizonytalan fekete valamit a felkelő holdkorongra kirajzolódni. Barátom haldoklott, amikor beszélni kezdtem hozzá, és csak összefüggéstelenül tudott válaszolni. Csupán arra volt képes, hogy ennyit suttogjon: - Az amulett... az az átkozott... Aztán magába roskadt a szétmarcangolt, mozdulatlan hústömeg. Éjféltájt temettem el egyik elhanyagolt kertünkben, s holtteste fölött elmormoltam néhány ördögi szertartásszöveget, ami életében olyannyira kedvére volt. És amint kimondottam a démoni szavakat, a távoli láp felől egy óriási kutya halk ugatása ütötte meg a fülem. A hold fenn volt az égen, de én nem mertem felnézni rá. És amikor a haloványan bevilágított ingoványon egy nagy, ködös árnyat láttam buckáról buckára suhanni, becsuktam a szemem és hasravetettem magam a földön. Mikor végül - hogy mennyi idő múlva, nem tudom - remegve föltápászkodtam, visszatámolyogtam a házba, s egy iszonyatos, sokkoló szertartást végeztem el a falifülke zárt jáde-amulett előtt. Mivel egyedül nem mertem tovább maradni a magányos házban a mocsár közepén, másnap Londonba utaztam. Az amulettet - miután a múzeum istenkáromló gyűjteményének többi darabját részben elégettem, részben eltemettem - magammal vittem. Ám három éjszakára rá ismét meghallottam az ugatást; egy hét sem telt bele, és minduntalan különös szemeket éreztem magamon, valahányszor sötétben maradtam. Mikor egy este a Viktória rakparton bandukoltam, hogy szippantsak egy kis friss levegőt - amire sürgős szükségem volt -, fekete árnyékot pillantottam meg, amint elsötétíti egy lámpa visszfényét a vízben. Hideg légzuhat söpört el mellettem, erősebb az esti szélnél, s én tudtam, hogy St. John sorsa hamarosan engem is utól fog érni. Másnap gondosan becsomagoltam a zöld jáde-amulettet, és felszálltam egy Hollandiába tartó hajóra. Hogy nyerek-e valamiféle bocsánatot azzal, hogy visszaviszem néma, alvó tulajdonosának, nem tudtam; ám azt éreztem, hogy most már minden elképzelhető tudatos lépést meg kell tennem, legyen az bármilyen abszurd is. Hogy a kutya valójában micsoda és miért üldöz engem, ezek a kérdések még megválaszolatlanul maradtak; de az ódon temetőben hallottam először az ugatást, és minden rákövetkező esemény, beleértve a haldokló St. John elsuttogott szavait, hozzájárult ahhoz, hogy az átkot az amulett eltulajdonításával hozzam kapcsolatba. Ezért zuhantam a legmélyebb kétségbeesésbe, mikor egy rotterdami vendéglőben felfedeztem, hogy a tolvajok megfosztottak megváltásom egyetlen eszközétől. Az ugatás másnap éjjel nagyon hangos volt, s reggel iszonyú bűntényről olvastam a város leghírhedtebb negyedében. A csőcselék elborzadt, mert a vörös halál kereste föl az egyik rosszhírű hajlékot, félelmetesebb, mint a szomszédságban ezeddig elkövetett bármely rémtett. Egy ismeretlen lény, nyomok hátrahagyása nélkül, egy egész családot darabokra tépett egy mocskos tolvajtanyán, és a környéken lakók egész éjszaka valami halk, mély és kitartó zajt hallottak, ami leginkább egy óriási kutya távoli ugatására emlékeztetett. Így hát végre ott álltam ismét az elvadult temetőben, hol a sápadt hold ijesztő árnyékokat vetett, a kopasz fák komoran hajladoztak a viharvert, elfagyott fű és a

repedezett sírlapok fölött, a borostyánnal befutott templom kihívó ujjként meredt a barátságtalan égre, s az éji szél vadul süvöltött a befagyott mocsarak és a jeges tenger felől. Az ugatás még épp elég hangos volt ahhoz, hogy hallani lehessen, amikor odaértem az ódon sírhoz, amit nemrég megbecstelenítettem, és elhesegettem róla egy csapatra váró óriási denevért, melyek kiváncsian csapongtak körülötte. Nem tudom, miért nem mentem oda; hogy imádkozzak, vagy hogy ostoba könyörgéseket és bocsánatkéréseket locsogjak össze annak a csöndes fehér valaminek, ami odabent pihen - de bármi is volt rá az okom, olyan elkeseredéssel estem neki a félig fagyott talajnak, amely csak részben volt enyém, részben pedig egy önmagamon túli, irányító akaraté. Az ásás sokkal könnyebbnek bizonyult, mint vártam, csupán egyszer kellett félbeszakítanom egy különös esemény miatt, amikor egy sovány keselyű csapott le a hideg égből és addig csipkedte vadul a sír földjét, míg egy ásócsapással agyon nem ütöttem. Végül elértem a hosszúkás, korhadt ládát és eltávolítottam róla a nyirkos földet, melyre rászáradt a salétrom. Ez volt az utolsó ésszerű cselekedet, amit életemben tettem. Mert az évszázados koporsóban összekuporodva óriási, inas, alvó denevérek egymás mellett szorongó, lidércnyomásos seregével körülvéve, ott feküdt az a csontvázlény, akit a barátommal kiraboltunk, nem tisztán és békésen, ahogyan mi láttuk, hanem alvadt vérrel, meg idegen hús- és hajfoszlányokkal borítva; foszforeszkáló szeme rám tekintett, és metsző, vérfoltos agyaraival gúnyosan mosolygott elkerülhetetlen kárhozatomon. És amint vigyorgó pofájából mély, keserű ugatás zendült fel, akár egy roppant kutyáé, s mint megláttam, hogy vértől ragacsos karmában ott szorongatja az elveszettnek hitt, végzetes jáde-amulettet, felüvöltöttem és elrohantam, mint egy elmeháborodott, sikoltozásom hisztérikus kacajba csapott át. A viharos szélben őrület lobog... karmok és fogak, évszázadokon át hullákon át köszörülve... vértől csepegő halál lovagol elő a denevérek bacchanáliáján, éjsötét romokból és Beliál elsüllyedt templomaiból... Most, hogy e halott csontváz-szörnyeteg ugatása egyre hangosabb és hangosabb lesz, s ezeknek az átkozott bőregereknek a csapongása egyre szorosabb és szorosabb kört von körém, revolverem segítségével fogom a feledést keresni, mely egyedüli menedékem a megnevezetlentől és a megnevezhetetlentől... Kornya Zsolt fordítása

KŐEMBER, A (Man of Stone, The) Howard Phillips Lovecraft (Hazel Heald, 1932) Ben Hayden mindig nyakas fickó volt, és elég volt egyszer említést tenni előtte azokról a különös szobrokról ott fent az Adirondacks-hegyek között, immár senki sem tudta lebeszélni arról, hogy közelebbről is megvizsgálja őket. Hosszú évek óta tartott közeli ismeretségünk, és "Damon-Pythiasféle" barátságunk folytán minden körülmények között kitartottunk egymás mellett. Tehát mikor Ben végül eldöntötte, hogy elutazik -, hűséges juhászkutyaként ott loholtam mellette én is. - Ide figyelj, Jack, - mondta, - ugye emlékszel Henry Jackson-ra, aki tüdőnyavalyáját gyógyítgatta Lake Placid fölött egy kunyhóban? Na igen, csak pár napra jött vissza, bár szinte teljesen meggyógyult, de mielőtt visszaindult volna, nagyon sok érdekeset mesélt a fenti vidék ördögi furcsaságairól. Ügyei intézése közben elég rövid időnk maradt arra, hogy beszámoljunk egymásnak legutóbbi találkozásunk a óta történt eseményekről, úgy hogy nem lehetek biztos benne hogy csak egy bizarr szoborról szól-e a történet, de más jellegű kellemetlen tapasztalatai, homályos utalásai alapján ennél jóval többről lehet szó. - Úgy történt, hogy egy nap, amikor vadászni ment, és egy barlang előtt vezetett az útja, furcsa látvány tárult a szemei elé, mintha egy kutya állna előtte. Már várta, hogy az állat csaholni kezdjen, és közben újra megnézte a jószágot, akkor látta, hogy a dolog egyáltalán nem egy élő valami. Egy kőkutya volt tökéletes látvány volt, rémítően tökéletes, egészen a pofaszakáll szőrszálaiig, úgy hogy azt sem tudta eldönteni, vajon csak egy természetfölötti ügyességgel faragott szobor vagy egy megkövült állat maradványa. Szinte félt megérinteni, de amikor mégis megtette, bizonyossá vált, hogy csakugyan kőből van. Műremek. Kis idő kellett, míg összeszedte bátorságát, és belépett a barlangba - ám az ottani látvány bénítólag hatott rá. Csak pár lépést kellett megtennie, míg újabb kőfigura - vagy valami olyasmi - állta az útját, de ezúttal egy férfialakról volt szó. Ott feküdt a padlón, oldalára fordítva, ruhát viselt, furcsa mosollyal

nézett szembe felfedezőjével. De ekkorra Henry minden bátorsága elfogyott, kíváncsisága sem tudta visszatartani, egészen Mountain Top falucskáig menekült, a faluig, amit bizonyára te is ismersz. Természetesen kérdéseket tett fel - de igazi választ nem kapott. Úgy tűnik, igen kényes témára tapintott, a babonás falusiak fejüket rázták, s keresztbe tett ujjaikkal csak valami "Mad Dan"- ről motyogtak - talán valami helyi legenda lehetett. - Ez túl sok volt Jacksonnak, ezért hát a tervezett időpont előtt hetekkel hazajött. Nekem mindent elmesélt, mert tudta hogy felettébb érdekelnek a furcsaságok - ez a jelenség pedig különösképpen, hiszen korábbi emlékeim közül sok olyan akadt, melyek kiválóan beleillettek az általa előadott történetbe. Emlékszel Arthur Wheeler-re, a nyughatatlan, izgága szobrászra, aki olyan valószerűen alkotott, hogy az emberek csak úgy szólították, hogy a "térbeli fényképész"? Te talán mégsem ismerheted. Hát igen, őt valahol Adirondacks azon részében látták utoljára. - Rengeteg időt töltött ott, aztán kikerült a nagyközönség látómezejéből. Soha nem hallatott magáról többé. Most ha a kőszobrok, amelyek úgy néznek ki, mint a férfiak és a kutyák, körülbelül azon a helyen vannak, erős a gyanúm, hogy ha az ő munkái lehetnek - nem számít, mit mondanak vagy titkolnak el a parasztok róluk. Természetesen érthető, hogy Jackson idegei ilyen könnyen felmondták a szolgálatot, ilyen hirtelen bekövetkező, meghökkentő jelenségek után, de én biztosan mindenféle vizsgálatot elvégeztem volna, mielőtt futni kezdek. - És meg is csinálom! Felmegyek oda és körbeszimatolok azok között a hegyi emberek között - és te velem fogsz jönni. Mindenféleképpen meg kell találnom Wheeler-t, vagy valamit a munkái közül. Különben is; a hegyi levegő jót fog tenni mindkettőnknek. Alig egy héttel később, egy hosszú vonatozást és buszon való zötykölődést követően - csodálatos hegyi tájakon áthaladva - érkeztünk Mountain Top-ba egy június este, a kései aranyló napfényben. A falu, ahova a busszal fel tudtunk menni csak pár házból, egy panzióból, és egy vegyesboltból állt, de tudtuk, hogy kutatásunk szempontjából az a kis falucska a legalkalmasabb. Ahogyan az már csak lenni szokott, mihelyt leszálltunk az autóbuszról, a semmittevők szokásos csoportja vett azonnal körül bennünket, és ajánlották fel számunkra kétes szolgálataikat. A következő napig nem terveztünk semmit, de Ben nem tudta megállni, hogy ne kockáztasson meg némiféle homályos, óvatos tapogatózást, amire az egyik toprongyos, szószátyár csavargónál megfelelő hajlandóság mutatkozott. Jackson dörzsölt fickó volt, érezte hogy hiábavaló is lenne közvetlenül a furcsa szobrok iránt érdeklődni; de úgy gondolta, említést tesz Wheeler-ről, mint az egyetlen személyről, akit mi is ismerhetünk, és akinek sorsában mi következésképpen jobban érdekeltek lehetünk. Úgy tűnt, valamiféle meglepett nyugtalanság futott végig a csoporton, s amikor Sam, a vénember abbahagyta a vakaródzást és beszélni kezdett, a többiek teljesen megriadtak, belőlük gyakorlatilag egy szót sem lehetett kihúzni. Egyedül ez a mezítlábas öreg hegyi vénség folytatta mondókáját a Wheeler név hallatán is, bár ezek után belőle is csak nagy nehézségek árán tudott Ben felhasználhatót információt kicsalogatni. - Wheeler? - lihegte végül. - Aha, ja - az a fickó vót, aki mindég robbangatta a köveket oszt szobrot vágott beléjük. Szóva' tuttok róluk, he? Nohát akkó', hát mink itten nemigen tanákoztunk vélük, oszt még ez a kicsinke tudás se nagyon köllött vón nekünk... Ez a Wheeler kinn maradt Mad Dan kalyibájában a dombokon - de nem olyan igazán sokáig vót ott. Valamit csinát, oszt má nem lett kivánatos ottan... ez vót minden, amit Dan mondott. Aszongyák, hogy ottan legyeskedett a Dan felesége körű', míg az vén ördög észre nem vette. Egész csinos asszonka vót, azt hiszem. De az az ember má' bizton rég odébbát, me' senki se látta meg nem is hallott róla azóta. A faluba se vót. Dan kerekperec az értésire adta, hogy jobb ha eltakarodik - me hogy pórul járhat, oszt ki is tellik az ilyen dolog Dantó'! Jobb ha ettő távol marattok tik is, fiúk, mert semmi jó nem lakozik ottan a dombok között. A vén ördög Dan-nek egyre rosszabb meg rosszabb lett a kedve, de má' régóta senkise látta. Meg a feleségit se, senkise. Gondó'juk, hogy bezárta az asszonyt, hogy senki se tuggya véle esztán összeszűrni a levet! " Miközben Sam némi szemforgatás után újrakezdte a vakaródzást, összepillantottunk Bennel. Bizony, olyan új nyomra bukkantunk, amit alaposan meg kell vizsgálnunk. Úgy döntöttünk, a panzióban szállunk meg, majd olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, munkához látunk, már a következő napon bevetjük magunkat a vadonba. Ahogy felkelt a nap, mi már indultunk is, mindegyikünk szerszámokkal és élelmiszerrel megrakott hátizsákot vett a vállaira, minden benne volt, amire véleményünk szerint szükség lehet. Frissen kellemes erdei levegő illata csalogatott bennünket - bár az arcunkba fújdogáló szellő valamiféle baljós jelentést is hordozott. Hepehupás hegyi ösvényünk hamar meredekké és kanyargóssá vált, úgy hogy lábaink már rövid gyaloglást követően is szinte elviselhetetlenül sajogtak. Két-három mérföldet tehettünk meg az ösvényen - amikor az utunkat kőfal keresztezte, a jobb oldalunkon a közelben egy nagy, kidőlt szilfa mutatott egy még meredekebb emelkedő felé, amerre térképünk és a Jackson által korábban megadott irány is mutatott. Göröngyök és vadrózsabokrok

állták utunkat, szinte úgy kellett utat törnünk magunknak a burjánzó tüskebozótban, de tudtuk, hogy barlangunktól már nem lehetünk távol. A csapás hirtelen ért véget - egy feketéslevelű tüskebokor takarta a hasadékot, ahol a talaj hirtelen még meredekebbe váltott át, és emellett egy sekélyebb sziklakaréj közelében egy aprócska, mozdulatlan figura állt mereven - mint egy hátborzongató kőbálvány. Egy szürke kutya volt - vagy egy kutya szobra -, megtorpantunk, és ahogy zihálásunk lassan elcsitult, szinte nem is tudtuk, mire véljük a dolgot. Jackson cseppet sem túlzott, és mi bizony nem hihettük, hogy bármiféle szobrász keze létrehozhat ilyen aprólékos, valósághű formát. Az állat bundájának minden egyes szőrszála megkülönböztethető, és hátán szakasztott úgy állt fel a szőr, mint ahogy az az ismeretlentől megriadt állatokra olyannyira jellemző. Ben hezitált, de végül csak megérintette a különleges keménységű bundát, majd hirtelen felkiáltott. - Te jó Isten, Jack, ilyen szobor nem is létezhet! Nézd csak meg - minden apró részletét, még a szőrszálak iránya is tökéletes! Hát ez bizony nem Wheeler munkája! Ez egy valódi kutya - bár csak az égiek tudhatják, hogyan került ilyen állapotba. Mintha csak sziklát tapintanék! Nem lehetséges, hogy valamilyen furcsa gáz árad időnként abból a barlangból és az csinálta ezt szerencsétlennel? Többet kell megtudnunk ezekből a helyi legendákból... És ha ez valóban egy igazi kutya - vagy igazi kutya volt valamikor - akkor annak az embernek is valóságosnak kell lennie - odabent. Komor hangulatban - mely szinte félelembe csapott át - vágtunk neki az út folytatásának, s végül a barlang torkában már négykézláb kellett bearaszolnunk, Ben haladt elöl. Alig háromlábnyi szélességű vájatba keveredtünk, ami rövid szakasz után minden irányban kiszélesedett. Megtorpantunk. A nyirkos, félhomályos üreg alját göröngyök és kőtörmelék borította. Kellett egy kis idő, amire meg mertünk moccanni, ám ahogy feltápászkodtunk szemünk lassan hozzászokott a sötétséghez, egy fekvő alakot vettünk ki magunk előtt távolabb, a homályban. Ben elemlámpájával szöszmötölt, de nem merte a fényt a fekvő alakra irányítani. Kétségeink voltak efelől, hogy ez az alak valaha is ember volt, a folytatástól gondolataink elbátortalanítottak mindkettőnket. Mikor végül Ben mégiscsak előre irányította a fényt, láttunk hogy a tárgy oldalt fekszik, háttal felénk. Egyértelmű volt, hogy ugyanabból az anyagból van, mint a barlangon kívüli kutya, de öltözék borította: sportruha maradványait ismerhettük fel. A megdöbbenéstől meg kellett támaszkodnunk, majd szép lassan, nyugodtan közeledtünk, hogy jobban szemügyre vehessük a tárgyat. Ben körbejárta, s a másik oldalon futó pillantást vetett a elfordított arcra. Senki nem készülhetett fel arra a látványra, ami Ben-t fogadta, amikor rávillantotta a fényt arra sziklaszerű képződményre. Kiáltása teljesen megbocsátható volt, és én is csak annyit tudtam segíteni, hogy átugrottam a túloldalra, hogy eltakarjam előle a látványt. Pedig semmi csúnyát vagy túl rémületeset nem tapasztalhatott. Pusztán a tudat, a kétség legkisebb árnyéka sem merülhetett fel, hogy ez a hideg sziklafigura félig-rémült, félig-keserű arckifejezésével egykori közös ismerősünk, Arthur Wheeler volt. Félájultan a döbbenettől, csúszva-mászva keveredtünk ki a barlangból, ösztönösen kerestük a sötétben a kijáratot, majd lefelé botladoztunk a domboldalon, s csak olyan távolságban mertünk megpihenni, ahonnan a baljós kőkutya sem volt kivehető. Ismeretlen gondolatok kínozták elménket, ködös értetlenség és balsejtelem keveredett bennük. Ben-t, aki egészen közeli ismeretségben volt Wheeler-rel, különösen felizgatta a szerencsétlen esemény; és látszott rajta, hogy nagyon nehezen emészti meg a látottakat. Miközben átvágtunk a gerinc zöldellő bozótján, egyre és egyre csak ezt hajtogatta: - Szegény Arthur, szegény Arthur! - de amikor a "Mad Dan" nevet is említette, én is zavarba jöttem; felidéztem az eltűnés ismert körülményeit. Kétségkívül ennek a "Mad Dan"-nek van haszna a történtekből, kombinált Ben. Egy pillanatra mindkettőnk előtt felvillant az a lehetőség, hogy a féltékeny házigazda felelős a szobrász állapotáért, de olyan gyorsan tovaszállt a gondolat, mint ahogy érkezett. Számunkra a legtöbb nehézséget maga a jelenség, illetve a jelenség magyarázata okozta. Vajon miféle gázkisugárzás vagy ásványi pára képes ilyen rövid idő alatt tökéletesen beleivódni egy élő szervezetbe? A természetes kikristályosodás ismereteink szerint rendkívül lassú kémiai folyamat, talán évmilliókba telhet amíg tökéletes lesz az eredmény; ez a két kőalak pedig pár hete még élt, lélegzett, mozgott - de a kettő közül Wheeler egész biztosan. Hiábavaló volt találgatásunk. Világossá vált számunkra; egy dolgot tehetünk, jelentjük a hatóságok felé felfedezésünket, hadd találgassanak, nyomozgassanak ők. Ben gondolatai között viszont változatlanul ott lebegett ennek a bizonyos Mad Dan-nak a szerepe. Tüskék karmoltak, ágak csaptak az arcunkba, míg nagy nehezen visszakecmeregtünk a szélesebb útra, ám innen Ben nem a falu felé indult, hanem abba az irányba fordult, felfelé az emelkedőn, amerre a vén Sam leírása alapján Mad Dan viskójának lennie kellett. Ez a ház volt a falu második épülete, ahogy az öreg csavargó összevissza beszédéből kivehettük, távol az út végétől, egy fiatal tölgyfaligetben húzták fel. Ben kezemnél fogva rángatott előre, felfelé a homokos országúton, magunk mögött hagytunk egy elhagyott tanyát, s becsörtettünk a vadul burjánzó sűrűbe. Eszembe se jutott tiltakozni, de egyfajta nyomasztó, fenyegető érzés nőtt bennem, ahogy az emberi kéz és a civilizáció ismertetőjelei fogyatkoztak és fogyatkoztak. Végül egy keskeny, elhanyagolt ösvény

tárult fel előttünk, utunk célját pedig egy mocskos, festetlen épület csúcsos teteje mutatta, betegesen tekergő, haldokló fák, csemeték karéjában. Tudtam, hogy csakis ez lehet Mad Dan háza, s csodálkoztam, hogy miért ilyen elhagyatott, barátságtalan helyet választott magának letelepedésre az egykori telepes. Félelemmel lépkedtem a gazos, barátságtalan csapáson, de nem maradhattam le. Ben határozott, nagy léptekkel haladt előttem, majd erőteljes kopogással jelezte érkezésünket a rozoga, dohos bűzt árasztó ajtón. A kopogtatásra nem érkezett válasz, egyetlen következménye a visszhangok által keltett baljós fenyegető hangulat volt. Ám Bent úgy tűnik ez nem zavarta, s elkezdte a házat körbejárni, hátha nyitható ablakot talál. Harmadik kísérletre - a komor kunyhó hátsó falán - sikerrel járt, egy kallantyú és egy erős rugó volt csak az ellenfele, s hamarosan az épületben volt, majd segített nekem is bemászni. A szoba, amibe érkeztünk mészkövekkel és gránittömbökkel volt tele, a szobrász-szerszámok és agyagminták alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy ez csak Wheeler egykori műterme lehet. Eddig az élet semmiféle jelével nem találkoztunk, de a levegőben mindenütt baljós, poros, kárhoztatható illat lebegett. Tőlünk balra a nyitott ajtó mögött nyilvánvalóan a konyha húzódott, a ház kémény-oldalán, ide is Ben lépett be elsőnek, igyekezett mielőbb újabb információkat szerezni barátja utolsó lakhelyéről. Ahogy megtorpant a küszöbön, eltakarta előlem a kilátást, így nem láthattam, miféle rettenet csalta ajkára azt a hirtelen jött, elhaló kiáltást. A következő pillanatban azonban már én is megpillanthattam - és én is felkiáltottam, ugyanúgy, mint korábban a barlangban. Ebben a házikóban is - messze bármiféle föld alatti mélységtől, ahol az esetleges idegen gázok furcsa dolgokat okozhatnak - találtunk két kőfigurát, amelyekről azonnal tudtuk, hogy nem Arthur Wheeler vésőjének nyomán képződtek. Egy ormótlan karosszékben a tűzhely előtt, félig ülő helyzetben, korbáccsal a kezében, egy emberszerű kőszobor, vagy legalábbis valamikor ember volt - borzas, öreges arccal, az ábrázatra a mérhetetlen gonoszság rettenetes tekintete kövült rá. Mellette a padlón törékeny női test feküdt, méltósággal, arcáról fiatalság és szépség sugárzott. Keserűen gúnyos elégedettség ült ki arcára, jobbjával nagy bádogvödröt karolt, foltos belsejét, alját sötétszínű üledék borította. Nem mentünk közelebb ezekhez a megmagyarázhatatlan módon megkövült testekhez, semmihez sem nyúltunk, korábbi sejtelmeink egy része beigazolódni látszott. Hogy ez a két szobor egykor Mad Dan és felesége volt, ahhoz kétség sem férhetett, de hogy miként kerültek ilyen helyzetbe, az bizony már nem leltünk magyarázatot. Ahogy borzadva néztünk körbe, láttunk, hogy a végkifejlet váratlanul érkezett minden ezt igazolta számunkra, annak ellenére, hogy mindent vastag porréteg fedett, hiszen a végzet közönséges háztartási munka közben érte a szerencsétlen asszonyt. Ezt a feltételezést egyetlen dolog cáfolhatta, egy tárgy, ami a konyhaasztalon hevert, a gondosan letakarított asztallap közepén, mintha a figyelmet szerette volna felhívni rá valaki. Ez a tárgy egy vékonyka, ütött-kopott naplócska volt, nehezékként jókora bádogtölcsérrel súlyozták le. Ben belelapozott, s látta, hogy valamiféle naplót, vagy időrendbe szedett események leírását rejti a füzet, az írásmód pedig elég felületes, rendetlen képet tükrözött. Fennhangon kezdett bele az olvasásba. Már az első szavakra felfigyeltem, még tíz másodperc sem telt el, a háta mögé léptem és válla fölött szemeimmel követtem, ahogy zihálva merül a nehézkes szövegben. Ahogy előre haladtunk a napló olvasásában - egyre inkább tisztult számunkra a szomszédos szoba utálatos atmoszférája - s vele együtt temérdek sötét dologra is fény derült, s megremegtünk a bennünk kavargó különféle érzelmek sokaságától. Mi ez olvastuk - és ezt olvasta később a halottkém is. A szenzációhajhász lapok a történetnek egy igencsak feltupírozott változatát tárták a publikum elé, ám ennek szinte semmi köze nem volt ahhoz a valódi rettenethez, melyet egyedül abban a dohos házban fellelhető igazságtöredékekből, a közeli barlang tartalmából, a szomszédos szoba halálos csendjében rejtőzködő kőszörnyek borzasztó végzetéből rakosgattunk össze. Végül Ben undorral vágta zsebre a könyvecskét, majd ennyit mondott: "Na tűnjünk innen!" Csendben és zaklatottan botladoztunk el a ház bejáratáig, belülről kizártuk az ajtót, s a falu irányába vettük utunkat. Különféle vélemények alakultak ki az elkövetkező napokban, a kérdésekre válaszok következtek, de el sem tudom képzelni, hogy Bent vagy engem még egyszer az életben érhet ilyen megrázó csapás, mint amilyen a kalyibában ért bennünket. És nem érhette ilyen csapás a helyi elöljárókat és a szenzációra idesereglett újságírókat sem - bár elégettek egy bizonyos könyvet, és számos iratot, egyéb feljegyzések kíséretében, melyek a padláson porosodtak és a baljós hegyi barlang legmélyebb üregében is sok odarejtett eszközt semmisítettek meg. Ám beszéljen a szöveg maga: Nov. 5 - Daniel Morris a nevem. 'Mad Dan'-nak hívnak a vidéken, mert olyan hatalomban hiszek, amiben manapság már senki. Mikor felmegyek a Villámdombra, hogy megünnepeljem a Rókaünnepet, az itteniek bolondnak tartanak mindannyian, kivéve azoknak a távolabbi vidékek lakóit, akik már ismernek - és akik félnek is tőlem. Ők már megpróbálták megakadályozni, hogy Halloweenkor a Fekete Kecskének áldozzak, és minden esetben közbeléptek, amikor kaput készültem nyitni a külső terekre. Jobb, ha tudják, tudniok kell, hogy anyai ágról Van Kauran-

leszármazott vagyok, és a Hudson jobb partján mindenki mesélhetne arról, mit jelent a Van Kauranok hatalma. Nicholas Van Kauran-tól származunk, a varázslótól, akit Wijtgaart-ban akasztottak fel 1587-ben, és mindenki tudja, hogy a Fekete Emberrel kötött szövetséget. A katonák, akik felgyújtották a házát, soha nem szerezték meg Eibon Könyvét, és fiúunokája, William Van Kauran, magával hozta ezt, amikor a Rensselaerwyck partjára költözött (csak később nevezték át a folyót Esopus-ra). Kérdezzenek akárkit Kingstonban vagy Hurley-ben, hogy mire képes a William Van Kauran-ág az útját keresztező emberekkel. Arról is kérdezhetnek, hogy Hendrik nagybátyám hogyan hozta magával Eibon könyvét, amikor családostul elmenekültek abból a városból, és jöttek fel a folyón eddig a helyig, ahol végül is menedékre és nyugalomra leltek. Azért írom ezt a naplócskát - és őrzöm meg az utókor számára - mert az a szándékom, hogy ha én már nem leszek, az utánunk jövő emberek feketén-fehéren ismerjék meg az igazságot. Ismerjék és féljék. Minden egyéb szándék és cselekedet ellenére, használni fogom a Könyvben rejtőző igéket és meg fogom idézni azokat a bizonyos Hatalmakat. Három hónappal ezelőtt, amikor Arthur Wheeler, a szobrász a Mountain Top vidékére érkezett, a falusiak hozzám irányították, mert én vagyok ezen a vidéken az egyetlen, aki máshoz is ért, nem csak a földműveléshez, vadászathoz, meg az átutazók kifosztásához. Úgy látszik érdekelte, amit ajánlani tudtam neki, mert hosszabb időre költözött fel hozzám, s heti 13 dollárt fizetett a szállásért, ellátásért. Átengedtem hát neki a konyha melletti hátsó szobát, ahova elhelyezhette szerszámait, és Nate Williams segítségével behordhatta azokat a kődarabokat, amelyeket a közelben robbantott ki a sziklafalból, és ökrökkel húzott el a házig. Ez három hónapja történt. Most már tudom, hogy ez az átkozott pokolfattya minek sietett ennyire. Nem mesélhetek el minden részletet, de az közismert Rose-ról, a feleségemről, hogy ő Osborne Chandler idősebb lánya. Tizenhat esztendővel fiatalabb nálam, és amikor a városban van dolga, mindenki rajta legelteti a szemét. Eddig nem is volt belőle semmi gond, de amióta ez a piszkos patkány idedugta a képét, Rose már nem hajlandó segíteni Keresztállításkor meg Mindenszentekkor a szertartásnál. Látszik rajta, hogy Wheeler-re hallgat, kedvesen szól hozzá, rám meg már olyan keményen néz, hogy azt gondolom, előbb-utóbb együtt fognak megszökni. Lassan, alattomban munkál, a kutyaszobrait csiszolgatja, úgy hogy bőven van időm kigondolni, hogyan fogok bosszút állni rajtuk. Egyikük se sejti, hogy én már mindent tudok, de már nem kell sok időt vesztegetni addig, míg rájönnek, hogy büntetlenül nem lehet egy Van Kauran-házba betörni. Ígérem, hogy hatalmas meglepetésben fognak részesülni. Nov. 25 - Hálaadás Napja! Micsoda jó kis tréfa! Hálám jeleként valamit én is áldozni fogok, amikor befejezem azt a dolgot, amit már elkezdtem. Most már nem kétséges: Wheeler megpróbálja ellopni a feleségem. Egyelőre nem teszek ellene semmit, de nem várok vele sokáig. Múlt héten lehoztam Eibon Könyvét a padlásról - Hendrik nagybácsi hagyatéka volt -, ebben felleltem valami megfelelőt, amihez minden megtalálható, ami csak szükséges. Úgy kell végeznem ezzel a két gyalázatos árulóval, hogy senki nem szerezhet róla tudomást. Jobb, ha itt, házon belül fejeződik be ez a csúfos színdarab. Arra gondolok, Yoth Sugarában kellene külső segítséget hívnom, de ehhez gyermekvér szükséges, nekem meg a szomszédok miatt óvatosnak kell lennem. A Zöld Penész tűnik még bíztatónak, ha nem lenne nekem is ugyanolyan kellemetlen, mint nekik. Nem szeretem egyik-másik ábrázatát és szagát sem. December 10. - Heuréka! Végül csak megtaláltam az igazit! Édes a bosszú - és ez a tökéletes megoldás! Wheeler, szobrász - ez már túl szép! Hát persze, ez az istenverte kígyó dolgozik egy szobron, majd gyorsan eladja, ahogy az összes dologgal tette, amit az elmúlt hetekben faragott! Így történt, ugye? Rendben van - az új szobor a valóság tökéletes mása lesz! Találtam egy kézzel írt formulát, amit a Könyv 679. oldalához mellékeltek. A kézírásból úgy ítélem meg, hogy dédapám lehetett, Bareut Picterse Van Kauran - az egyetlen, akinek 1839-ben New Paltz városában nyoma veszett. Iä! Shub-Niggurath! A Bak az Ezer Ifjúval... Kész a tervem, rábukkantam egy eljárásra, amellyel ezeket a hitvány patkányokat kőbálvánnyá alakíthatom. Elképzelhetetlenül egyszerű, az eljárásban több szerepet kap a kémia, mint a Külső Erők. Ha sikerül összeállítanom a pontos elegyet, főzhetek egy olyan italt, ami háziborba keverve nem is érezhető. Ebből egy korty is elég ahhoz, hogy akár egy elefánttal is végezzen, pillanatok alatt. Ez azt jelenti, hogy egy

végtelenül felgyorsult kristályosodási folyamat fog lejátszódni. Az egész szervezet kalcium és báriumsókkal telítődik, és az élő sejtek helyét ásványi anyag foglalja el olyan gyorsasággal, hogy lehetetlen leállítani a folyamatot. Ez egyike lehet azoknak a dolgoknak, amit dédapa kapott a Nagyszombaton a Cukorsüvegen Catskills-ben. Furcsa dolgok járták akkoriban. Úgy rémlik nekem, mintha már hallottam volna egy emberről New Paltz-ban - Hasbruck Birtok - aki valami hasonló módon vált kővé 1834-ben. Ő is a Van Kauran-ok egyik ádáz ellensége volt. Most a legfontosabb dolgom az, hogy megrendeljem az öt szükséges vegyszert Albany-ból és Montrealból. Van időm bőven a kísérletezésre. Amikor már mindenen túl leszek, a szobrokat úgy adom el, mint Wheeler munkáit, így legalább rendeződnek az esedékes számlái is! Mindig is realista és egoista volt - miért ne lenne természetes, hogy magát is kifaragja, és a feleségemet modellként használja - vagy tán két héttel ezelőtt nem Rose-t mintázta? Hiszen az ostoba falusi népek nem fognak arról kérdezősködni, honnan kerültek elő ezek a furcsa kövek! December 25. - Karácsony. Földi béke, így lesz vége! Ez a két disznó úgy bámulja egymást, mintha én nem is lennék a világon. Mit gondolnak? Süket vagyok, néma és vak?! Így is jó! A bárium-szulfát és a kalcium-klorid megérkezett Albany-ból a múlt csütörtökön, a savak, katalizátorok, és műszerek pár napon belül itt lesznek Montreal-ból. Isten malmai lassan őrölnek - de biztosan! Allen barlangjában fogok dolgozni, az alsó erdő közelében, és úgy teszek, mintha csak bort készítenék. Senki nem köthet bele, vagy ha mégis kötözködne, legfeljebb megkínálom a friss borból remélem nem tesz keresztbe a terveimnek ez a két holdkóros gügye sem. Gondom egyedül Rose-sal lehet, ő nagyon utálja a szeszt. Néhány állatkísérlettel fogok majd kezdeni ott lenn a barlangban, ilyenkor télen senkinek sincs kedve arra sétafikálni. Fát fogok vágni, hogy az időmmel el tudjak ezeknek a patkányoknak számolni. Egykét kisebb farakást rakok, és utána már nem fognak gyanakodni semmire. Január 20. - A munka bonyolultabb, mint gondoltam. Nagyon sok függ a pontos adagolástól. Az anyagok megérkeztek Montreal-ból, de rendelnem kellett még egy jobb mérleget és egy acetilén lámpát is. Lent a faluban furcsállják ezeket az eszközöket. Steenwyck boltjában egyik sem kapható, postán, expressz rendelést adtam fel. Különböző keverékeket próbáltam ki a barlang előtti sziklamedencében ivó és fürdő verebeken - amikor enyhébb volt az idő, és olvadt. A szer néha megölte őket, de néha elrepültek. Világos, figyelmen kívül hagytam valamilyen fontos tényezőt. Képzelem, hogy Rose és az a jöttment kihasználják, amíg távol vagyok - de megengedhetem nekik. Az nevet, aki utoljára nevet! Február 11. - Végre tökéletes! Kis tavacskát csináltam - ma, amikor már egész enyhe idő volt - és az első madár, amelyik beleivott, úgy eldőlt, mintha lelőtték volna. Egy másodperc múlva felkaptam, és máris tökéletes kőszobor volt a kezemben, tökéletes, karmainak legapróbb pikkelyeitől tollazatának legkisebb pihéiig. Egy izma sem mozdult, mióta lenyelte az első kortyot, azonnal el kellett pusztulnia, amint a gyomrát érte a szer. Nem is számítottam ilyen átütő sikerre! De a veréb-kísérlet még nem lehet elég meggyőző, nagyobb méretű és tömegű állattal is próbát kell tennem. Találnom kell valamit, amin megpróbálhatom, mert azoknak a disznóknak erősebb szert kell kikevernem. Azt hiszem, Rose kutyája Rex lesz a következő kísérlet alanya. Legközelebb magammal hozom, utána meg annak a némbernek azt mondom, hogy a dögöt elkapta egy farkas. Ha elhiszi jó, ha nem akkor sem tehet semmit, legfeljebb szipog egy darabig. Utána már úgyse sokáig teheti ezt se. Vigyáznom kell arra is, hova rejtem ezután a könyvet. Rose néha a legeldugottabb helyeken is katatni szokott. Február 15. - Megizzadtam! Rexen próbáltam ki a szert, úgy működött, mint valami varázslat, de kétszer olyan erős. Kikötöttem a sziklamedencében és inni adtam neki. Látszott, hogy érez valami furcsát, borzolta a szőrét és idegesen morgott , de mielőtt elfordíthatta volna a fejét, már kővé is vált. Az oldatnak erősebbnek kell lennie, egy ember számára pedig sokkal, de sokkal erősebbnek. Úgy gondolom, befejezem a kísérleteket, és mostantól annak a korcs Whellernek készítem elő az adagját. Az adalék ízetlennek tűnik, de hogy biztos legyek a dolgomban, azzal az új borral nyomom el az ízét, amit nemrég készítettem fenn a háznál. Azt kívántam, bárcsak egészen biztos lehetnék arról, hogy semmiféle íze nincs a szernek, mert tudom, hogy Rose-nak csak vízben adhatom be, őt nem tudom borral megitatni. Szét fogom kettejüket választani - Wheeler ideki, Rose pedig otthon. Most már csak erősebb oldatot kell készítenem, és eltüntetni minden idegen tárgyat a barlang elől. Rose

kiskutyaként vinnyogott, amikor elmeséltem neki, hogyan kapta el dédelgetett kedvencét, Rexet egy farkas, Wheeler pedig gagyogva próbálta vigasztalni. Március 1. - Iä R'lyeh! Dicséret Tsathoggua Úrnak! Végre szereztem egy balekot a pokolnak! Azt mondtam neki, hogy találtam egy új mészkő-párkányt a lefelé vezető ösvény közelében, úgy trappolt a nyomomban, mint valami sárga korcs! Vittem magammal egy üveg bort - persze a pancsolt-fajtából, és boldogan húzta meg előttem az üveget. Szempillantás alatt lenyelte - és kőbálványként dőlt el előttem, mielőtt háromig számolni tudtam volna. De tisztában lehetett vele, hogy én álltam bosszút, az arcáról tévedhetetlenül leolvashattam. Két perc kellett mindössze, hogy olyan legyen, mint bármelyik másik kő a vidéken. Behúztam a barlangba, Rex figuráját pedig újra kívül állítottam fel, hogy segítsen elriasztani a babonás kíváncsiskodókat. Közeledik a tavaszi vadászat ideje, és azonkívül van fenn egy Jackson nevű istenverte fickó a dombtetőn egy kalyibában, ezek itt összevissza szimatolnak nekem a hóban. Még csak az kéne, hogy felfedezzék a laboratóriumot, meg a raktárat! Amikor hazaértem azt hazudtam Rose-nak, hogy Wheeler-nek távirata érkezett a faluba, sürgősen hazarendelték. Nem tudom, elhittee, de nagyon nem is érdekel. Wheeler holmiját összepakoltam, és lehordtam a dombról, Rose-nak azt mondtam, hogy majd a faluból hajón viszik utána. Egyébként pedig az elhagyatott Rapelye-n kerestem egy száraz, védett helyet. Most pedig Rose következik! Március 3. - Rose semmiféle bort nem iszik meg. Remélem, hogy a szernek nem lesz íze, és a vízben észrevétlen marad. Próbáltam teába és kávéba is belecsempészni, de az összetételt megzavarja és így használhatatlan. Ha vízbe keverem, csökkentenem kell a kezdőadagot, és csak lassan növelhetem: apránként jön létre a folyamat. Délben betoppant Mr. és Mrs. Hoog, és csak nehezen sikerült Wheeler elutazására terelnem a szót. Azt volt nehéz megmagyaráznom, hogyan hívhatták vissza New Yorkba, amikor a faluban mindenki tudja, hogy nem érkezett távirat, és hogy nem szállt fel a buszra sem. Az egész istenverte ügyben már csak Rose sorsát kell elrendezni. Veszekedést fogok vele provokálni, felzavarom a padlásra és bezárom. Ez lesz a legkényelmesebb, és így próbálom vele megitatni azt a pancsolt bort - a legjobb az lesz, ha maga issza meg. Március 7. - Rose-nál is elkezdtem. Mivel nem itta meg a bort, adtam neki a korbáccsal és felhajtottam a padlásra. Élve onnan már le nem jön. Egy tál sós kenyeret és sós húst, valamint egy vödörnyi, enyhén megkezelt vizet adok neki, naponta kétszer. A sós ennivaló miatt egész nap szomjazni fog, s mivel innia muszáj, nem fog sokáig tartani a folyamat. Az ajtónál ácsorog, és Wheeler után kiabál nagyon unom már. De már nem sok idő kell, hogy végleg csendben maradjon. Március 9. - Ez az istenverte szer rendkívül lassan hat Rose-ra. Talán erősebbre kell kevernem - de akkor nem biztos, hogy megissza, és akkor nekem kell a túlsózott ételt belétömnöm. Rendben van, ha nincs más megoldás, ám legyen. De szeretnék én lenni a világ legügyesebb szobrásza! Reggel a barlangba mentem, ott minden rendben van. Néha még hallom Rose lépteit a mennyezeten, és úgy tűnik egyre nehezebben és nehezebben vonszolja magát. A szer persze működik, de túl lassan. Nem elég tömény. Mostantól gyorsabban fogom emelni az adagot. Március 11. - Igazán furcsa. Még él és mozog. Kedden éjszaka hallottam, ahogy az egyik ablakkal játszik, úgy hogy felmentem és megraktam a korbáccsal. Nem nagyon tűnt ijedtnek, inkább dühösnek, és mintha bosszúvágy csillant volna bedagadt szemeiben. De soha nem tudna kiugrani az ablakon ezzel a súllyal, és itt sem tudna sehova se lemászni. Éjszakánként ezzel álmodok, lassan, mereven vonszolja magát a padlón, már az idegeimre megy. Néha azt is gondolom, hogy az ajtózárral babrál. Március 15. - Még mindig él, annak ellenére, hogy egyre növelem az adagot. Igazán furcsa. Most is fenn csoszog, bár nem lépked túl gyakran. De a hang, ahogy vonszolja magát, az valami iszonyú. Zörgeti az ablakokat és az ajtóval is motoszkál. Újra megmutatom neki a korbácsot, ha nem hagyja abba. Egyre álmosabb vagyok. Csodálkoznék, ha Rose valamit megneszelne. De muszáj meginnia a szert. Ez álmosság abnormális - azt gondolom túlerőltettem magam. Álmos vagyok... (ezen a ponton a görcsös kézírás homályos irkafirává ment át, majd rövid kihagyás után, nyilvánvalóan női kézírással folytatódott a szöveg, mind az írásmód, mint a tartalom hatalmas érzelmi feszültségről árulkodott )

Március 16. d. u. 4. - Ezzel a résszel a szöveget Rose C. Morris egészíti ki, a haláleset körülményeiről. Kérem, értesítsék apámat, Osborne E. Chandler-t, Route 2, Mountain Top, N.Y. Csak most olvashattam végig mindazt, amit ez a szörnyeteg korábban leírt. Éreztem persze, hogy ő ölte meg Arthur Wheeler-t, de nem tudhattam biztosan addig, míg ebben a pokoli noteszben nem leltem rá bizonyítékot. Most már tudom, hogy megmenekültem. Feltűnt a víz különös íze, az első korty után többet nem mertem inni. Mindet kiöntöttem az ablakon. Ez az egy korty is félig megbénított, de még birtokában voltam testemnek. A szomjúság kegyetlen volt, de muszáj volt egy keveset ennem abból a túlsózott ételből és szerencsémre egy kis tiszta vízhez is jutottam, ott, ahol a tető beázott. Két hatalmas eső is volt. Gondoltam, hogy meg akar mérgezni, de nem tudtam, mivel fog próbálkozni. Hogy miket írt önmagáról és rólam; mindez hazugság. Együtt soha nem voltunk boldogok, azt gondolom, hogy hozzámentem, arra is a fekete mágia segítségével vett rá, azzal a képességével, amellyel minden embert képes volt becsapni. Azt hiszem, apámat és engem is hatalmában tartott, hiszen őt mindig félték és rettegték az ördöggel kötött bűnös és sötét szövetsége miatt. Apám egyszer úgy nevezte, az Ördögfatty, és ez bizony így is volt. Senki nem tudja, mi mindent éltem át a feleségeként. Nem egyszerű, köznapi kegyetlenség volt - bár Isten ismeri minden kegyetlenségét, bizony gyakran megkorbácsolt. Gyakran - gyakrabban, mint amennyit elképzelni lehet. Sátáni lény volt, és mindenféle pokoli szertartásokat gyakorolt anyai rokonságának segedelmével. Engem is próbált bevonni ezekbe a kárhoztató rítusokba - még célozni sem merészelek arra, miféle lények ezek. Ellenkeztem, újra csak megkorbácsolt. Elmesélnem is istenkáromlás lenne, mindazt, amire megpróbált rávenni. Tiszta lélekkel nevezhetem gyilkosnak, hiszen tudom, miféle áldozatot mutatott be egy éjen a Villámdombon. Nincs jobb szó rá: Ördögfatty. Négyszer próbáltam megszökni, de nem sikerült. Utána mindig megkorbácsolt. Úgy, ahogy lelkem és elmém erővel tartja fogva, ugyanúgy hatalmában tartja apám elméjét is. Arthur Wheeler miatt semmi szégyenkeznivalóm nincs. Egyszerre csak egymásba szerettünk, becsületes, tiszta szerelemmel. Mióta apámtól elkerültem, először tőle kaptam tiszteletet, szeretetet, és erőt. Erőt, ami segített volna kiszabadulni az ördög karmai közül. Néhányszor apámmal is beszélt, apám hajlandó lett volna segíteni nekünk, hogy nyugat felé elmenekülhessünk. Válásom után összeházasodtunk volna. Mióta ez az állat fogva tartott a padláson, állandóan szökésemet tervezgettem, és azt, hogyan végezhetnék vele. Éjszakáról éjszakára gyűjtögettem a mérgezett vizet arra az esetre, ha sikerülne megszöknöm, és megtalálnám a módját, hogyan adhatnám be neki valahogy. Először még felriadt, amikor az ajtó zárjával kaparásztam és körbeellenőrizte az ablakok állapotát, de később egyre fáradtabb és fáradtabb lett, s hortyogva aludt. Horkolásából mindig tudtam, mikor alszik. Ezen az estén kivártam, míg elalszik, és sikerült anélkül kiszabadulnom, hogy felriadt volna. Ólomként húztak tagjaim. Részleges bénaságom miatt csak nagy erőfeszítések árán juthattam le a lépcsőn, de megtettem. Az asztalra borulva találtam - égett a lámpa, előtte pedig ez a könyvecske volt nyitva. A sarokba hajítva pedig az a hosszú, marhabőr korbács, amivel olyan sok kínt okozott. Ezzel kötöztem úgy oda a székhez, hogy végül moccanni sem tudott. Nyakán meglazítottam a ruhát, hogy a torkán minél könnyebben tudjon az a bizonyos víz lefolyni. Ahogy befejeztem az előkészületeket, láttam, ahogy magához tér, és azt hiszem, azonnal tisztában volt szándékaimmal. Rettentő dolgokat üvöltözött, s misztikus formulák kántálásába kezdett, de képtelen volt befejezni: vászonszalvétával tömtem be a száját. Utána beleolvastam a naplóba, de abba kellett hagynom. A sokkoló döbbenet hatására, majdnem elájultam - többször is. Lelkem mélyén nem voltam felkészülve ilyen sátáni dolgokra. Két vagy három órán keresztül vallattam ezután ezt a disznót. Kitálaltam neki mindent, minden bűnét, amit az elmúlt évek hosszú során velem, a szolgájával szemben elkövetett, és mindazokat a viselt dolgait, amelyekről csak ebből az undorító naplóból értesültem. Tekintete bíborvörösbe váltott, azt gondolom, csak félig volt eszénél. Felkaptam egy tölcsért a konyhaszekrényből és miután a szájpecket eltávolítottam, letuszkoltam a torkán. Jól tudta, mi fog következni, de semmit sem tehetett, csak a szemeit forgatta. Megragadtam a mérgezett vízzel teli vödröt, és lelkiismeret-furdalás nélkül jó felét a tölcsérbe zúdítottam.

Nagyon erős adagnak kellett lennie, hiszen szinte azonnal elindult a folyamat és ez a barom egyre merevebb lett, szürkés-fakó színt vett fel a teste. Tíz percen belül szoborszerűvé dermedt. Amikor kihúztam a bádogtölcsért a torkából, iszonyatos csikorgás hallatszott. Azt kívántam, bárcsak fájdalmasabb, hosszadalmasabb kínhalállal végezte volna be ez az Ördögfatty, de egész biztosan nem leltem volna jobb, biztosabb megoldásra. Most már nincs több mondanivalóm. Félig béna vagyok, és most, hogy Arthur sincs többé, már nekem sincs miért élnem. Befejezésül kiiszom a maradék mérget, miután a könyvet odateszem, ahol majd megtalálják. Negyed óra múlva én is kőszobor leszek. Egyetlen kívánságom, hogy amellé a szobor mellé temessenek, amely valaha Arthur volt - oda, abba a barlangban, ahova ez az ördög hurcolta. Szegény, hűséges Rex pedig feküdjön a lábainknál. Az pedig, hogy mi legyen azzal a székhez kötözött ördöggel, az már nem érdekel... Vitális Imre fordítása HOLD-LÁP, A (Moon-Bog, The) Howard Phillips Lovecraft (1921) Denys Barry elment; hogy minő távoli és félelmetes tájra, azt nem tudom. Vele voltam azon az éjszakán, amelyet az emberek között töltött, és hallottam a jajveszékelését, amikor az a dolog érte jött; de Meath megye összes parasztja és rendőre sem találta meg, ahogy a többiek sem, bár hosszan, nagy távolságban keresték. Még most is összeborzadok, amikor a békák brekegnek a morotvákban, vagy magányos helyen pillantom meg a holdat. Jól ismertem Denys Barryt Amerikából, ahol meggazdagodott, és gratuláltam neki, amikor visszavásárolta az álmos Kilderry mocsárban álló kastélyt. Az apja onnan indult el, és Denys Barry ősei életének színhelyén akarta élvezni a vagyonát. Valaha az ősei uralkodtak Kilderry fölött, fölépítették a kastélyt, abban laktak, de ezek a napok már régen elmúltak, így nemzedékek óta elhagyatottan romladozott. Barry miután visszatért Írországba, gyakran írt nekem, elmesélte, hogy munkája nyomán hogyan nyerik vissza ragyogásukat a kastély szürke tornyai, hogyan kapaszkodik föl a borostyán a helyreállított falakra, éppen úgy, mint sok évszázaddal korábban, és mint áldják őt a parasztok, mivel tengerentúl szerzett aranyával visszahozta a régi szép napokat. Idővel azonban megszaporodtak a gondok, a parasztok nem áldották többé, inkább elmenekültek, mintha a végpusztulás közeledne. Ezután levelet küldött nekem, arra kért, látogassam meg, mivel magányos a kastélyban, nincs kivel beszélgetnie, legföljebb új szolgáival és béreseivel, akiket északról hozott. Minden bajnak a láp volt az oka, mesélte Barry azon az estén, amikor megérkeztem a kastélyba. Nyári napáldozatkor értem el Kilderryt, amikor az ég aranya megvilágította a dombok és ligetek zöldjét, a mocsár kékjét, melynek távoli szigetén különös, vénséges vén rom fénylett kísértetiesen. Nagyon szép volt az a naplemente, de Ballylough parasztjai óvtak tőle, és figyelmeztettek, hogy Kilderryt megátkozták, ezért csaknem összeborzongtam, amikor megláttam a kastély tornyocskáit, amelyeket megaranyozott az égi tűz. Barry automobilja várt rám a ballylough-i állomáson, mivel Kilderrybe nem vezet vasút. A falusiak elkerülték a járművet és az északról szalajtott sofőrt, viszont sápadt arccal suttogtak a fülembe, amikor látták, hogy Kilderrybe tartok. Aznap este találkozásunk után Barry elmesélte, hogy miért. A parasztok azért hagyták el Kilderryt, mert Denys Barry arra készült, hogy lecsapolja a hatalmas ingoványt. Bármennyire szerette is Írországot, Amerika nem hagyta érintetlenül, és nem tetszett neki, hogy az a szép hely kihasználatlanul marad, holott ki lehetne bányászni a tőzeget, és fel lehetne szántani a helyét. Nem hatottak rá a Kilderryben keringő legendák és babonák, jót nevetett, amikor a parasztok először megtagadták a segítséget, majd elátkozták, és látva hajthatatlanságát, áthurcolkodtak kevés motyójukkal Ballylough-ba. Barry a helyükre északról hozatott napszámosokat, és amikor a cselédség is otthagyta, őket is ugyanúgy pótolta. De magányos volt az idegenek között, így hát arra kért, látogassam meg. Amikor meghallottam, miféle félelmek kergették el az embereket Kilderryből, éppen olyan hangosan nevettem, mint barátom, mivel ezek a félelmek a legbizonytalanabbak, legvadabbak és a lehető legképtelenebbek voltak. Valamilyen lehetetlen mocsári legendához kapcsolódtak, egy kegyetlen őrszellemet emlegettek, amely annak a napnyugtakor látott, távoli szigetnek a különös, ódon romjai között tanyázik. Meséltek újholdkor táncoló fényekről, a meleg éjszakában feltámadó, dermesztő szelekről, suttogtak a víz fölött lebegő fehér kísértetekről, és a posvány felszíne alatt, a mélyben álló képzelt kővárosról. De az volt a legkülönösebb agyrém, amelyben kivétel nélkül mindenki egyetértett, hogy átok sújtja azt, aki meg merészeli próbálni a hatalmas, veres fertő lecsapolását. Vannak titkok, mondták a parasztok, amelyeket nem szabad fölfedni; titkok, amelyek az óta hevernek eltemetve, hogy

a történelem előtti mesés időkben járvány sújtott le Partholan gyermekeire. A Hódítók Könyve szerint a görögöknek e fiai Tallaghtban temették el, de Kilderry vénjei azt állítják, hogy egyetlen várost megmentett patrónája hold-istennő; az erdős dombok eltakarták őket, amikor Nemed emberei harminc hajójukkal megérkeztek Szkíthiából. Ily szófia beszédek vették rá Kilderry lakóit a távozásra, és ezeket hallván nem csodálkoztam többet azon, hogy Denys Barry nem hajlandó meghallgatni őket. Viszont nagyon érdekelték a régiségek, és javasolta, hogy tárjuk föl a romokat, amint a limány teljesen kiszárad. Gyakran meglátogatta a fehér omladékot a szigetecskén, de noha nyilvánvalóan ősrégi volt, és körvonalai teljesen eltértek az Írországban található többi romfaluétól, ahhoz túlságosan lepusztult, hogy meg lehessen állapítani, mikor élte virágkorát. Mostanra a lecsapolás már csaknem megkezdődött, az északi napszámosok hamarosan lehántják a tiltott ingoványról a zöld moszatot és a vörös hangát, elpusztítják az apró, kagylókkal teli erecskéket és a náddal szegélyezett, csendes kék pocsolyákat. Mire Barry mindezt elmesélte, nagyon elálmosodtam, kifárasztott az egész napos utazás és vendéglátóm késő éjszakáig tartó beszámolója. Egy inas megmutatta a szobámat egy távoli toronyban, amely a falura, a mocsárszéli síkságra és magára a mocsárra nézett; ezért ablakomból a holdfényben láthattam a néma tetőket, ahonnan elmenekültek a parasztok, és most az északról jött napszámosok laktak házaikban; láttam a templom ódon tornyát, és messze a komor morotva mögött a távoli ódondad romokat, amelyek kísértetiesen, fehéren ragyogtak a szigeten. Már félig elalvóban mintha halk hangokat hallottam volna a távolból; vadak és félig-meddig zeneiek voltak, és hátborzongató izgalommal töltöttek el, amely színt hozott álmaimba. De másnap, amikor fölébredtem, éreztem, hogy álom volt, mert a látomások sokkal csodálatosabbak voltak, mint az éjszakai sípok hangja. A legendák hatására, amelyeket Barry mesélt, elmém alvás közben egy felséges görög városban járt egy zöld völgyben, ahol a márvány utcák, szobrok, villák, templomok, faragványok és feliratok mind Görögország dicsőségéről szóltak. Amikor elmeséltem álmomat Barrynak, mindketten jót nevettünk; de az én nevetésem volt a hangosabb, mivel ő nyugtalankodott északi munkásai miatt. Már hatodszor aludtak el, nagyon nehezen, kábultan keltek, és úgy mozogtak, mint akik szemhunyást sem pihentek, noha előző este korán lefeküdtek. Azon a délelőttön és délutánon egyedül sétálgattam a napfény aranyozta faluban, itt-ott beszélgettem a tétlen munkásokkal, miközben Barry a lecsapolás terveivel foglalatoskodott. A napszámosok korántsem voltak olyan boldogak, mint lehettek volna, legtöbbjük kínosan érezte magát egy olyan álomtól, amit hiába igyekeztek felidézni. Elmeséltem nekik az álmomat, de nem érdekelte őket, amíg meg nem említettem a különös hangokat, amelyeket hallani véltem. Akkor különösen néztek rám, és azt mondták, ilyen hangokra ők is emlékeznek. Este a vacsoránál Barry bejelentette, hogy két nap múlva kezdődik a lecsapolás. Boldog voltam, noha nem tetszett, hogy eltűnik a moha, a hanga és a kis erek és tavacskák, de mind jobban szerettem volna megismerni azokat az ősi titkokat, amelyeket a sűrű tőzeg rejthet. Aznap éjjel álmaimban hallottam a fuvolák sikolyát, a márvány perisztiliumoknak váratlanul és nyugtalanítóan szakadt vége; láttam, ahogy a völgyben álló városon végigrohan a pestis, azután ijesztően alázúdultak az erdős hegyoldalak, eltemették az utcákon heverő testeket, csupán Artemisz temploma látszott ki a földből egy magas csúcson ahol a hold öreg papnője, Kleisz feküdt hidegen és némán, ezüst fején elefántcsont koronával. Hirtelen és riadtan serkentem föl. Egy ideig nem is tudtam megmondani, hogy ébren vagyok-e, vagy álmodom. A fuvolák hangja még mindig élesen csengett a fülemben; de amikor a padlón megláttam a hold jeges sugarait és kivettem a gótikus ablak csipkéjét, úgy döntöttem, hogy ébren vagyok, Kilderry kastélyában. Azután meghallottam, amint egy távoli lépcsőfordulóban kettőt üt az óra, és már tudtam, hogy nem alszom. A távolból mégis tovább hallottam az egyhangú fuvolaszót; vad, különös dallam volt, a távoli Maenalusban táncoló faunokat juttatta eszembe. Nem hagyott elaludni, türelmetlenül felugrottam és járkálni kezdtem. Véletlenül odamentem az északi ablakhoz, ahonnan kinéztem a néma falura és a mocsár menti síkra. Nem akartam bámészkodni, csupán aludni szerettem volna; de a fuvolák zavartak, és valamit tennem vagy néznem kellett. Hogyan is sejthettem volna, mit fogok látni? A holdfényben, amely elöntötte a tágas síkságot olyat láttam, amit halandó, ha egyszer megpillantotta, sohasem felejthet el. Messze hangzó nádsípok zenéjére kavargó alakok tömege siklott némán és kísértetiesen a mocsár fölött, olyasfajta orgiában, amelyet a szicíliaiak rendeztek Démétér tiszteletére a régi napokban Cyane mellett az aratás holdjában. A téres síkon, az arany holdsugárban mozgó árnyalakok, és mindenekelőtt az egyhangú, éles fuvolaszó olyan hatással volt rám, hogy szinte megbénultam; rettegésem közben azért észrevettem, hogy ezeknek a fáradhatatlan, gépies táncosoknak a fele a napszámosokból áll, akikről azt hittem, alszanak, a másik fele pedig fehérbe öltözött, különös légi szellemekből akiknek jellege félig-meddig meghatározhatatlan volt, de sóvár najádoknak tűntek, akik a mocsár forrásainál kísértenek. Nem tudom, mennyi ideig bámultam ezt a látványt a magányos toronyablakból mielőtt hirtelen álomtalan álomba süllyedtem volna, amiből a magasan álló nap ébresztett föl.

Az első gondolatom ébredés után az volt, hogy félelmeimet és megfigyelésemet elmondom Denys Barrynak, de amint megláttam a napfény izzását a rácsos keleti ablakban, bizonyosra vettem, hogy nem lehet valóság, amit látni véltem. Különös fantazmák üldöznek, de még nem gyengültem le annyira, hogy higgyek bennük; így ez alkalommal megelégedtem annyival, hogy kikérdezzem a napszámosokat, akik nagyon későn keltek, és semmire sem emlékeztek az előző éjszakából, csak ködös álmokra, amelyekben éles hangú sípok szóltak. Ez a kísérteties sípszó nagyon zavart, már arra gondoltam, talán az őszi tücskök ébredtek idő előtt, hogy megzavarják az éjszakát, és látomásokat hozzanak az emberekre. Később, a nap folyamán, amikor néztem Barryt, hogyan futja át a könyvtárban a másnap induló nagy munka terveit, először legyintett meg az a félelem, amely elkergette innen a parasztokat. Valamilyen ismeretlen okból rettegtem a gondolattól, hogy megzavarják az ősmocsarat és naptalan titkait; szörnyűségeket képzeltem magam elé, amelyek feketén hevernek a tőzeg alatti feneketlen mélységben. Nem tűnt helyesnek, hogy ezeket a titkokat napvilágra hozzuk, és kezdtem azt kívánni, bárcsak lenne valami kifogásom, hogy elhagyhassam a kastélyt és a falut. Odáig mentem, hogy tétován szóba hoztam a dolgot Barrynak, de mivel ő harsogva hahotázott, nem merészkedtem tovább. Így csak hallgattam, amikor a nap ragyogva lenyugodott a távoli dombok fölött, és Kilderry baljósan lángolt a vörös-arany fényben. Hogy az éjszaka eseményei valósak voltak-e, vagy csupán érzékcsalódás áldozata lettem, efelől sohasem leszek biztos. Bizonyára mindent meghaladtak, amit csak álmodni tudunk a természetről és a világegyetemről; ennek ellenére sem tudom mivel magyarázni a későbbi közismert jelenségeket. Korán visszavonultam, de annyira kínzott a félelem, hogy sokáig nem tudtam elaludni a torony nyugtalanító csöndjében. Nagyon sötét volt, noha nem úsztak felhők az égen, a hold már jócskán elfogyott és egészen hajnalig nem is bukkant elő. Ahogy ott feküdtem, Denys Barryra gondoltam, és arra, hogy mi történik a mocsárban, amint eljön a nap, és alig bírtam megállni, hogy kirohanjak az éjszakába, beugorjak Barry kocsijába, és őrült tempóban elrobogjak Ballylough felé, el e fenyegető vidékről. De mielőtt a félelmem kikristályosodva cselekvésre ösztönzött volna, elaludtam, és álmomban a völgybéli várost láttam, hidegen, holtan, ocsmány árnyék szemfödele alatt. Valószínűleg az éles sivítás ébresztett föl, noha nem ezt érzékeltem elsőnek, amikor kinyitottam a szememet. Úgy feküdtem, hogy a hátamat fordítottam a mocsárra néző keleti ablaknak, ahol a fogyó hold fel fog kelni, ezért szárítottam rá, hogy fényt fogok látni magam előtt a falon - de nem ilyet. Valóban fény izzott előttem a faburkolaton, csak nem olyan, mint a holdé. Szörnyű, átható volt az a vöröses izzás, amely a gótikus ablakon bevilágított; az egész szoba lángolt földöntúli ragyogásában. Amit ekkor tettem, az elég sajátságos volt abban a helyzetben, de hát csak a mesékben cselekszenek az emberek kiszámítható módon. Ahelyett, hogy kinéztem volna a mocsáron át az új fény forrása felé, páni félelemben elkaptam tekintetemet az ablakról, és valamely homályos menekülési ösztöntől hajtva ügyetlenül kapkodni kezdtem magamra ruháimat. Emlékszem, megragadtam a kalapomat és a pisztolyomat, de még mielőtt mindennek vége lett volna, mindkettőt el is vesztettem anélkül, hogy az egyiket elsütöttem, a másikat a fejemre tettem volna. Egy idő után a vörös sugárzás vonzása legyőzte félelmemet, és a keleti ablakhoz osonva kinéztem rajta, miközben az őrjítő sípolás jajongva verődött vissza a kastély és a falusi házak falairól. A mocsár felett baljós, harsogóan vérvörös fény lángolt, amely a távoli szigetecske ódondad romjaiból zúdult elő. A romok látványát nem tudom leírni - bizonyára megőrültem, mivel fenségesnek, épnek tűnt, az épületet ragyogó oszlopsor övezte, koronapárkányának lángokat visszatükröző márványa az ég felé meredt, mint templom orma a hegytetőn. Fuvolák visítottak, megdöndültek a dobok, és áhítattal, félelemmel bámuló szemem groteszkül szökdécselő, sötét árnyalakokat rajzolt a márvány és a ragyogás hátterére. A hatás titáni - noha kimondhatatlan volt, és én akármeddig bámultam volna, ha baloldalt föl nem erősödik hirtelen a sípolás hangja. Különös, lelkesedéssel elegy félelemtől borzongva átmentem a kör alakú szobán az északi ablakhoz, ahonnan a falura és a mocsár menti síkságra láthattam. Ott megint úgy tágult nagyra a szemem a csodálattól, mintha nem most fordítottam volna hátat egy természetellenes jelenetnek, mivel a hátborzongató, vörös fénnyel megvilágított síkon olyan lények körmenete haladt, amilyeneket élő ember legföljebb lidércnyomáskor láthat. Félig siklottak, félig a levegőben lebegtek a fehérbe öltözött lápi kísértetek, miközben valamely ősi, ünnepélyes szertartásra emlékeztető, fantasztikus alakzatban, lassan hátráltak a csöndes vizek és a szigeti romok felé. Hátborzongatóan lengették áttetsző karjaikat a láthatatlan fuvolák gyűlöletes sivítozásának ütemére a mögöttük nyomakodó napszámosok tömege felé, akik kutya módjára, vakon, gondolkodás nélkül, botladozó lábbal követték őket, mintha egy suta, de ellenállhatatlan démoni akarat vonzaná őket. Miközben a najádok változatlan irányban közeledtek az ingoványhoz, újabb csoport dülöngélt ki részeg cikkcakkban valahonnan egy ajtóból, mely messze az ablakom alatt volt, vakon keresztültámolyogtak az udvaron, át a falu útba eső csücskén, és a síkon csatlakoztak a napszámosok oszlopához. Annak ellenére, hogy jóval alattam voltak, azonnal tudtam, hogy az északról hozott cselédség az, mivel fölismertem a szakács csúnya, esetlen alakját, akinek groteszk formája most elviselhetetlenül tragikusnak tűnt. A fuvolák borzalmasan sivítottak, a szigeti romok felől ismét

hallottam a dobok döngését. Ekkorra a najádok némán és kecsesen elérték a vizet, és egyenként beleolvadtak az ősi mocsárba; követőik nem lassítva, ügyetlenül tocsogtak utánuk, és eltűntek a förtelmes buborékok apró örvényében, amelyet alig láthattam a skarlát fényben. Amint az utolsó szánalmas alak, a kövér szakács is nehézkesen elmerült abban a sötét tóban, elhallgattak a fuvolák és a dobok, a romok felől áradó, vakító vörös fény szempillantás alatt kialudt, és a pusztulás faluja ott maradt magányosan, kihaltan az éppen emelkedő hold gyér fényében. Leírhatatlan zavarodottság vett erőt rajtam. Nem tudtam, megőrültem-e, vagy ép az elmém, alszom, vagy ébren vagyok; csakis az irgalmas tompultság mentett meg. Úgy rémlik, nevetséges dolgokat műveltem, imádkozni kezdtem Artemiszhez, Latonához, Démétérhez, Perszephonéhoz és Plútóhoz. Amint a helyzet borzalma fölébresztette bennem a legmélyebb babonaságot, mindent végigmondtam, ami ifjúságomból megmaradt az emlékezetemben. Éreztem, hogy egy egész falu pusztulásának voltam tanúja, és tudtam, hogy egyedül vagyok a kastélyban Denys Barryval, akinek vakmerősége hozta ránk a végzetet. Ahogy rá gondoltam, újabb rettegés rántott görcsbe, és a padlóra zuhantam; nem ájultam el, de képtelen voltam megmozdulni. Ekkor jeges szélroham támadt a keleti ablak felől, ahol a hold éppen emelkedett, és messze alattam kiáltásokat hallottam a kastélyból. Hamarosan olyan erőre kapott az ordítozás, amit képtelen vagyok leírni, és még mindig elalélok, ha eszembe jutnak. Annyit mondhatok csak, hogy olyasvalaki adta ezeket a hangokat, akit valaha a barátomnak neveztem. Egy idő után a hideg léghuzat és a sikoltozás magamhoz téríthetett, mivel a következő benyomásom az volt, hogy őrült módjára rohanok tintafekete szobákban és folyosókon, át az udvaron, ki az ocsmány éjszakába. Hajnalban találtak meg, amikor bambán kószáltam Ballylough körül, de nem azok a szörnyűségek zökkentettek ki, amelyeket előzőleg láttam vagy hallottam. Két rémületes eseményről motyogtam, miközben lassan kijöttem a sötétségből, amelyek menekülésem közben estek: jelentéktelen dolgok, mégis szüntelenül kísértenek, valahányszor egyedül vagyok mocsaras helyeken, vagy a holdfényben állok. Ahogy menekültem a mocsár szélén abból az elátkozott kastélyból, új hangot hallottam: közönséges hang volt, mégsem emlékeztetett semmire, amit korábban tapasztaltam Kilderryben. Az állott vízből, amelyben korábban semmiféle állati életnek nem volt nyoma, most egy falkára való síkos, óriás béka gomolygott elő, amelyek élesen, szüntelenül brekegtek, a megszokottnál jóval erősebb hangon. Puffadtan, zölden csillogtak a holdfényben, és mintha a fény forrását bámulták volna. Követtem egy különösen csúf és kövér béka pillantását, és észrevettem a második dolgot, ami elvette a józan eszem. Szemem mintha gyönge, remegő fénypászmát látott volna feszülni a távoli szigetecske különös, ódondad romja és a fogyó hold között, amely nem tükröződött a mocsár vizében. És lázas agyam lassan vonagló, vékony árnyat képzelt a sápadt fényút túlsó végébe, egy bizonytalanul eltorzult árnyékot, amely úgy vergődött, mintha láthatatlan démonok vonszolnák magukkal. Eszeveszettségemben valamely szörnyű hasonlatosságot találtam abban az árnyalakban, abban az émelyítő, hihetetlen karikatúrában - istenkáromló torzképét annak, aki Denys Barry volt valaha. Bihari György fordítása NYARLATHOTEP (Nyarlathotep) Howard Phillips Lovecraft (1920) Nyarlathotep... a kúszó rettenet... én vagyok az utolsó... a figyelő üresség... Nem emlékszem pontosan, mikor kezdődött, de biztosan egy hónappal ezelőtt valamikor. Az általános feszültség szörnyű volt. A politikai és társadalmi megrázkódtatás mellé félelmetes fizikai veszély furcsa és mindent elborító érzete társult, egy messze ható veszély, mely mindenre kiterjedt, egy olyan veszély, amit az éjszaka legborzalmasabb rémképeiben lehetett csak elképzelni. Emlékszem, hogy körülöttem az emberek sápadt és aggódó arccal járkáltak, és olyan figyelmeztetéseket és jövendöléseket suttogtak; amiket senki sem mert tudatosan megismételni vagy beismerni, hogy valóban hallotta. Hatalmas bűn érzete telepedett az egész vidékre, és a csillagok közötti űrből fagyos áramlatok söpörtek végig, amitől az emberek sötét és elhagyatott helyeken dideregtek. Démoni változás ment végbe az egymást követő évszakokban - az őszi hőség félelmetesen hosszú ideig tartott, és mindenki érezte, hogy a világ és talán az univerzum is kiesett az ismert istenek, vagy ismeretlen erők irányításából. Ekkor jött elő Nyarlathotep Egyiptomból. Senki se tudta megmondani, ki volt ő, de annyi biztos, hogy ősi vér csörgedezett az ereiben, és úgy nézett ki, mint egy fáraó. A fellahinok amikor meglátták, önkéntelenül térdre borultak. Azt mondta, hogy huszonhét évszázad feketeségéből jött elő, és nem erről a bolygóról származó üzeneteket hallott. Civilizált helyekre jött a barna bőrű, nyúlánk, sötét lelkű Nyarlathotep, és mindig furcsa üveg- és fémeszközöket vásárolt, és azokat még furcsább berendezésekké alakította át. Sokat beszélt a

tudományokról - az elektromosságról és pszichológiáról -, és olyan bemutatókkal ámította a közönségét, hogy az mindig szótlanul távozott, és a hírnevét ez növesztette mérhetetlen nagyságúvá. Az emberek borzongva tanácsolták egymásnak, hogy nézzék meg Nyarlathotepet. És ahová Nyarlathotep ment, a nyugalom eltűnt, mivel a hajnali órákban a levegőt rémálmok sikolyai szaggatták. A megfontoltabb emberek már szinte azt kívánták, hogy megtagadhassák a hajnali órákban való alvást, mert akkor a városi üvöltések kevésbé borzalmasan zavarnák a halvány, szánakozó Holdat, amint a hidak alatt sikló zöld vizeket és a fakó égbe szökő öreg templomtornyokat megvilágítja. Emlékszem arra, amikor Nyarlathotep a városomba jött - megszámlálhatatlan bűntény nagy, öreg és szörnyű városába. Az egyik barátom mesélt róla és nagy hatást keltő varázslatos látomásairól, és én türelmetlenül égtem a vágytól, hogy felfedezzem a legrejtettebb titkait. A barátom azt mondta, hogy azok borzalma és hatásossága még az én lázas képzeletemet is felülmúlják, és amik megjelennek a sötét szobában Nyarlathotep képernyőn, olyan jövendölések, amiket csak Nyarlathotep merészel megjósolni, és szikráinak sercegésében olyan dolgokat láthatnak az emberek, amiket azelőtt még soha. És hallottam, amit külföldön suttogtak, hogy aki ismerte Nyarlathotepet, olyan dolgokat láthatott, amiket más nem. Egy forró őszi estén történt, amikor az izgatott tömeggel nekivágtam az éjszakának, hogy megnézzem Nyarlathotepet; egy fullasztó éjszakán, amikor végeláthatatlan lépcsősoron felhágva bementem a fojtogató szobába. Az árnyékos képernyőn csuklyás alakokat láttam düledező romok között, és sárga, gonosz arcokat kifelé bámulni a leomlott műemlékek mögül. És láttam, ahogyan a világ a feketeséggel küzd, a végtelen űrből érkező pusztító hullámok ellen, kavarogva, tajtékozva, küszködve, forogva a tompa, hűsítő Nap körül. Ezután a szikrák bámulatosan játszottak a nézők feje fölött, és végigfutott a hideg a hátamon, ahogyan hihetetlenül groteszk hatású árnyak jöttek elő, és a fejekre telepedtek. És amikor én, aki hidegvérűbb és tudományosabb beállítottságú voltam a többieknél, remegő hangon tiltakoztam, hogy ez csak "szemfényvesztés" és "statikus elektromosság", Nyarlathotep kivezetett minket, le a szédítő lépcsőkön; ki a nyirkos, forró, elhagyatott éjféli utcákra. Hangosan kiabáltam, hogy nem félek, hogy engem sosem lehet megijeszteni, és hogy megkönnyebbüljenek, a többiek is velem együtt kiabáltak. Esküdöztünk egymásnak, hogy a város pontosan ugyanaz mint volt, és élő, és amikor az elektromos fények kezdtek kialudni, újra és újra szitkozódtunk a Társaság miatt, és nevettünk a furcsa arcokon, amiket vágtunk. Azt hiszem, éreztük, hogy valami leereszkedik a zöldes Holdról, mivel amikor már csak a fényére voltunk utalva, furcsa, önkéntelen menetelő alakzatba sodródtunk, és úgy tűnt, hogy tudatában vagyunk a célunknak, bár nem mertünk rágondolni. Egyszer, amikor lenéztünk a járdára, úgy láttuk, hogy a tömbök kilazultak, és fű nőtt a helyükre, és csak egy alig kivehető rozsdás fémsín jelezte a villamosvonal pályájának futását. És láttunk egy elhagyott, ablaktalan, lerobbant, majdnem az oldalára borult villamoskocsit. Amikor a horizontra tekintettünk, nem találtuk a harmadik tornyot a folyónál, és megjegyeztük, hogy a második torony sziluettjének teteje hiányzik. Ezután vékony oszlopokra oszlottunk, melyek mind különböző irányba haladtak. Az egyik balra eltűnt egy szűk sikátorban, és csak egy sokkoló nyögés visszhangját hagyta maga után. Egy másikat egy gazos föld alatti bejáratnál vesztettünk szem elől, amint őrült nevetéssel ordított. Az én oszlopomat elnyelte a nyílt táj, és akkor már olyan hideget éreztem, mintha az évszak is megváltozott volna, mivel amikor a sötét pusztaságba lopóztunk, körülöttünk a gonosz havon a pokoli Hold fényét láttuk. Nyomot nem hagyó, leírhatatlan hó volt, ami csak egy irányba lett söpörve, ahol egy szakadék feküdt, feketén ragyogó falakkal. Az oszlop elég elcsigázottnak tűnt, ahogyan álmosan cammogott a szakadék felé. Hátul maradtam, mert ijesztő volt a fekete hasadék a zöld fényű hóban, és nyugtalanító jajgatásokat véltem hallani, ahogyan eltűntek társaim, de kevés erőm volt tovább időzni. Mintha hívtak volna azok, akik eltűntek, remegve és félve ingadoztam a titáni hófúvások és az elképzelhetetlen láthatatlan forgataga között. Egy émelyítő, érzékeny árny olyan kezek között vonaglott, amik nem is kezek voltak, és vakon forgott a rothadó teremtmények, halott világok tetemeinek hátborzongató éjszakái mellett, melyek partjain városok álltak, és kriptaszelek fújtak, amik a sápadt csillagokat elsöprik és elhalványítják. A világok felett kísérteties dolgok szellemeinek halvány képe, megszenteletlen templomok félig látható oszlopai, melyek névtelen sziklákon nyugszanak az űrben, és felérnek a fény és sötétség szféráin túli szédítő ürességig. És az univerzumnak ezt az undorító temetőjét áthatották valamiféle dobok tompa, őrjítő, elképzelhetetlen, sötét és az Időt nem ismerő kamrákból jövő dörrenései, és istenkáromló fuvolák monoton vinnyogása; a gyűlöletes dübörgésre és sípolásra táncoltak lassan, esetlenül és nevetséges módon a hatalmas, sötét, mindenható istenek - a világtalan, néma, tudatnélküli vízköpők, akiknek a lelke Nyarlathotep. Tóth Máté fordítása VÉN BOGARAS (Old Bugs)

Howard Phillips Lovecraft (1919) Rögtönzött ríkató történet Marcus Lolliusnak, Gallia prokonzuljának tollából Sheehan Biliárdterme, mely a chicagói vágóhídi istállótelep-kerület egyik szűkebb sikátorának ékessége, nem különösebben megkapó hely. Ezernyi szagtól terhes levegője, melyhez hasonló illatokkal Coleridge csupán Kölnben találkozhatott volna, túl ritkán ismerkedhetik a nap tisztító sugaraival; ahhoz pedig, hogy helyhez jusson, meg kell küzdenie a számolatlan olcsó szivar fanyar füstjével, mely a helyiségben éjjel-nappal lebzselő számolatlan emberi formájú barom durva ajkai közül gomolygott elő. Sheehan lebujának népszerűsége ennek ellenére töretlen marad, aminek egyetlen oka van - az ok pedig bárki számára nyilvánvaló, aki veszi a fáradságot, hogy kielemezze a helyiséget átható bűzkeveréket. A füstös és émelyítőn áporodott levegőből kiérződik ugyanis egy valaha az egész országban megszokottnak számító aroma, amit azóta szerencsére egy jó szándékú kormányhatározat az élet mellékutcáira száműzött: az erős és kíméletlen whisky illata, mely tiltott gyümölcsért valóban drágán meg kell fizetni az Úr 1850. áldott esztendejében. Sheehan lebuja köztudottan Chicago földalatti szesz- és kábítószerkereskedelmének központja, és mint ilyen, bizonyos méltósággal bír, ami a hely ápolatlan törzsvendégeire is kiterjed; ám egyvalaki egészen mostanáig kívül rekedt e méltóság hatókörén - egyvalaki, aki csupán Sheehan lebujának nyomorában és mocskában, nem pedig jelentőségében osztozott. "Vén Bogarasnak" hívták, és egy rossz hírű környék legrosszabb hírű figurájának számított. Sokan találgatták már hogy mi lehetett egykoron; beszéde és akcentusa ugyanis találgatásra adhatott okot, mikor némileg illuminált állapotba került; annak megállapítása viszont, hogy mi lett belőle, kevesebb nehézséget okozott - mivel a Vén Bogaras klasszikus példája volt ama szánalmas fajtának, amit "csavargóként" vagy "lecsúszottként" emlegetnek. Senki nem tudta megmondani, hogy honnan érkezett. Sok évvel ezelőtt egy éjszaka berontott Sheehan lebujába, és habzó szájjal, ordítva whiskyt és hasist követelt; és miután a beígért alkalmi munkáért cserébe megkapta, amire szüksége volt, azóta is a lebujban maradt, hogy rendszeresen felsikálja a padlót, kimossa a köpőcsészéket és a poharakat, és ezernyi más alantas feladat elvégzésével váltsa meg az ital és a kábítószer árát, melyek nélkül sem életét, sem épelméjűségét nem lett volna képes megtartani. Csak keveset beszélt, és többnyire az alvilágban elterjedt tolvajnyelven; időnként azonban, mikor szokatlanul nagy adag finomítatlan whisky tüzelte fel, érthetetlen idegen szavak és hangzatos prózai és verstöredékek füzére tört elő belőle, amiből több odajáró is arra következtetett, hogy a Vén Bogaras valaha szebb napokat is megért. Az egyik törzsvendég - egy bujkáló adósságfizetés-megtagadó rendszeresen beszédbe elegyedett vele, és az öreg társalgási stílusa alapján azt gyanította, hogy a Vén Bogaras egykor író vagy professzor lehetett. A múltjával kapcsolatos egyetlen kézzelfogható nyom egy fakó fotográfia volt, amit mindig magánál tartott - egy nemes és szépséges vonásokkal megáldott fiatal hölgy fotográfiája. Ezt néha előhúzta elrongyolódott zsebéből, gondosan kicsomagolta az oltalmazó selyempapírból, és órákon át bámulta leírhatatlanul szomorú és gyengéd arckifejezéssel. Nem olyan nő arcképe volt, akit az alvilág bármely lakója ismerősének vallhatott volna, hanem jó családból származó, művelt hölgyé, aki harminc év előtti, régies ruhákat viselt. A Vén Bogaras is mintha a múltból maradt volna vissza, meghatározhatatlan jellegű ruházata ugyanis az ódonság jegyeit viselte magán. Roppantul magas férfi volt, alighanem hat lábnál 1 is magasabb, jóllehet görnyedt válla gyakorta meghazudtolni látszott e tényt. Piszkos, fehér, foltokban hulló haját soha nem fésülte; beesett orcáit lompos szakáll borította, mely látszólag örök - sohasem borotvált - borostaként serkent elő, mégsem volt képes annyira megsűrűsödni, hogy tisztes pofaszakáll hatását keltse. Arca valaha nemesnek tűnhetett, mostanra azonban a rettentő kicsapongások hatására rémisztően barázdálttá vált. Egykor valószínűleg élete delén - kifejezetten telt lehetett; mostanra azonban szörnyen lesoványodott, a lilás bőr pedig löttyedt táskaként lógott üveges szemei alatt és az arcán. Egyszóval a Vén Bogaras nem nyújtott különösebben gyönyörködtető látványt. Természete éppoly különösnek hatott, akár a külseje. Rendszerint csavargótól elvárható módon viselkedett - bármit megtett volna egy ötcentesért, vagy egy adag whiskyért vagy hasisért -, ritka időközönként azonban megmutatkoztak rajta azok a jelek, melyekkel nevét kiérdemelte. Ilyenkor igyekezett összeszedni magát, és különös tűz lobbant fel beesett tekintetében. Modora szokatlanul kifinomulttá, már-már méltóságteljessé nemesedett; a körötte lebzselő elázott szerencsétlenek pedig megéreztek rajta egyfajta felsőbbrendűséget-valamit, amitől kevésbé készségesen rugdosták és pofozták a szerencsétlen senkiházit. Az efféle alkalmakkor oly gunyoros szellemesség jellemezte, olyas megjegyzéseket tett, melyeket Sheehan törzsvendégei botornak és esztelennek ítéltek. Ám a rohamok hamar elmúltak, a Vén Bogaras pedig ismét visszasüllyedt az örökös padlósikálás és köpőcsészemosás hétköznapjaiba. Egyetlen szokása kivételével eszményi rabszolgának bizonyulhatott volna - eme rossz szokás pedig olyankor tört elő belőle, mikor valamely ifjú megismerkedett az itallal. Az öregember ilyenkor dühödten és izgatottan felegyenesedett, fenyegetőn és megrovón dohogott, és mindenáron igyekezett letéríteni az újoncot "az életet a maga valójában megismertető" útról. Fröcsögve, feldühödve

hadart, terjengős intelmekkel és átkokkal illette a beavatásra készülőt, mindezt pedig olyan rémületes meggyőződésesség tetézte, melytől nem egy kábítószertől eltompult lélek megborzongott a zsúfolt teremben. Ám kis idő után az alkoholtól elgyengült elméje elkalandozott a témától, aztán féleszű mosollyal ismét megragadta a felmosófát vagy a mosogatórongyot. Nem hiszem, hogy a törzsvendégek közül sokan elfelednék azt a napot, mikor az ifjú Alfred Trever betért Sheenan lebujába. Meglehetősen "belevaló pofának" tűnt - a gazdag és tetterős ifjú "teljes gázzal" csinált mindent, amibe belefogott -, Pete Schultz, Sheehan "felhajtója", aki a wisconsini Appleton nevű kisvárosban, a Lawrence Főiskola diákjai között lelt rá a fiúra, legalábbis így ítélte meg. Trever Appleton egyik előkelő családjának fia volt. Édesapját, Karl Trevert ügyvédként és kiváló polgárként tisztelték, édesanyja pedig leánynevén, Eleanor Wingként szerzett irigylésre méltó hírnevet magának. Alfred maga is tanult embernek és elismert költőnek számított, noha egyfajta gyermekes felelőtlenség átkát viselte, melynek révén Sheehan felhajtója számára eszményi áldozatnak mutatkozott. Szőke volt, jóképű és elkényeztetett: életvidámság sugárzott róla. és égett a vágytól, hogy megízlelhesse az olvasmányokból és hallomásból ismert kicsapongó életmód tucatnyi formáját. A Lawrence Főiskolán a "Khi Hör Pintha" áldiákszövetség prominens tagjának számított, ahol a féktelen és vidám tivornyázók között a legféktelenebbként és legvidámabbként hívta fel magára a figyelmet; ám eme éretlen, főiskolai léhaság nem elégítette ki. A könyvekből ismerte a megbocsáthatatlanabb bűnöket is, amiket immár első kézből szeretett volna megtapasztalni. A kicsapongásra késztető hajlamot részben talán az otthoni zsarnokság váltotta ki; Mrs. Trever ugyanis sajátos okból merev szigorúsággal nevelte gyermekét. Egykor, fiatalon mély és maradandó benyomásokat szerzett a kicsapongás szörnyűségeiről olyasvalaki esetéből okulva, akivel egy ideig jegyben járt. Az ifjú Galpin, vagyis a szóban forgó vőlegény egykor Appleton egyik legígéretesebb fiának számított. Csodás szellemi képességeinek köszönhetően már kisfiúként kitűnt társai közül, később a Wisconsini Egyetemen szerzett hírnevet magának, huszonhárom évesen pedig visszatért Appletonba, hogy a Lawrence Főiskolán foglaljon el egy professzori széket, és gyémántgyűrűt csúsztasson Appleton legszebb és legokosabb leányának ujjára. Egy évig boldogan éltek, aztán váratlanul kitört a vihar. Az évekkel azelőtti világvégi magány korszakából hátramaradt sötét szokások jelei nyilvánultak meg az ifjú professzor viselkedésében; és kizárólag egy siettetett lemondással sikerült elkerülnie a fegyelmi eljárást, amiért megrontotta a gondjaira bízott diákok modorát és erkölcseit. Miután felbontatott az eljegyzése, Galpin keletre költözött, hogy ott új életet kezdjen; ám nem sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az appletoniak hírét vegyék: szégyenletes körülmények között kellett távoznia a New Yorki Egyetemről is. ahol nem sokkal, azelőtt irodalomoktatói állást kapott. Galpin immár minden idejét a könyvtárnak és a pódiumnak szentelte, és a szépirodalommal összefüggő különböző témákkal kapcsolatban állított össze köteteket és előadásokat, melyekben rendre oly zsenialitásról tett bizonyságot, amiért hallgatósága időnként láthatóan kénytelen volt megbocsátani korábbi bűneit. Szenvedélyes előadásait, melyekben Villon, Poe, Verlaine és Oscar Wilde védelmére kelt, akár önnönmagára is vonatkoztathatta volna, dicsőségének rövid másodvirágzása idején pedig szárnyra kelt a hír hogy ismételten bensőséges kapcsolatba került a Park Avenue egyik művelt dinasztiájával. Ám ekkor beütött a krach. A végső gyalázat, melyhez mérten a korábbiak semmiségnek tűntek, minden illúziót szertefoszlatott azok körében, akik még hittek benne, hogy Galpin megjavul; az ifjú pedig feladta a nevét, és eltűnt a nyilvánosság elől. A szóbeszéd újra meg újra egy bizonyos "Hasting konzullal" hozta kapcsolatba, kinek színpadi és a mozgófilmtársaságok számára készített munkái tudományos alaposságuk és mélységük okán bizonyos fokig magukra vonták a figyelmet; Hasting azonban hamar eltűnt a nyilvánosság szeme elől, Galpin nevét pedig kizárólag dorgáló hangsúllyal emlegették a felbőszült szülők. Eleanor Wing hamarosan egybekelt Karl Treverrel, egy feltörekvő ifjú jogásszal, korábbi csodálója pedig mindössze annyi nyomot hagyott emlékezetében, hogy meghatározza egyszülött fia nevének kiválasztását, valamint a jóképű és konok ifjú erkölcsi nevelésének irányát. Alfred Trever mindeme útmutatás ellenére most Sheehan lebujában készült elfogyasztani élete első italát. - Főnök - kiáltotta Schultz, mikor ifjú áldozatával együtt belépett az orrfacsaróan bűzös terembe bemutatom Al Trever barátomat, a legbelevalóbb fickót a Lawrence-bű... tudod, amelyik odaát van a wisconsini Appletonba'. Oszt meg előkelő is ám... az aptya egy nagy vállalatná' ügyvéd a városba', az anyja meg egy lángész. Szeretné a maga valójában megismerni az életet... szeretné megtunni, miféle íze van az igazi szíverősítőnek... egyszóval a barátom, és ezé' szeretném, ha rendesen bánná' vele! Ahogy elhangzott Trever, a Lawrence és Appleton neve, a léhűtők mintha valami rendkívülire figyeltek volna fel. Talán csupán valamely hang lehetett, amit az összekoccanó biliárdgolyók vagy poharak keltettek a titokzatos hátsó régiókban... talán mindössze ennyi, és az egyetlen, mocskos ablak előtt meglebbenő mosatlan függöny furcsa zizegése, sokan azonban úgy vélték, hogy valaki a teremben felszisszent és a fogát csikorgatta.

- Örülök, hogy megismerhetem, Sheehan - szólalt meg Trever halk, jólneveltségről árulkodó hangon. Először járok efféle helyen, ám az élet iskolájának diákjaként nem szeretném megfosztani magam semmilyen élménytől. Költőiség rejlik ebben, tudja... vagy talán nem tudja, de mindegy. - Ifjú barátom - felelte a tulajdonos -, jó helyre gyütté', ha a való életre vagy kíváncsi. Minálunk mindenfélék megfordú'nak... megtapasztalják, mi a valóság, és közbe' jól érezik magukat. Az átkozott kormány megpróbá'hatja megjavítani a népeket, de abba' nem akadályozhatja meg az embert, hogy felöntsön a garatra, mikó' ahhó' szottyan kedve. Mit kérsz, fiam... piát, kokót, vagy valami más kábítószert? Olyat nem kérhetsz, amive' ne tudnálak kiszó'gáni. A törzsvendégek azt állítják, ekkor vették észre, hogy abbamaradt a. felmosórongy monoton surrogása. - Whiskyt kérek... jó, régimódi bourbont! - kurjantotta Trever lelkesen. - Kimondom kereken, elegem lett a vízből azok után, amiket a komáim egykori mulatozásairól olvastam. Képtelen vagyok úgy olvasni az anakreontikát, hogy ne folyjon össze a számban a nyál... márpedig víznél erősebb italra szomjazom! - Anakreontika... ammeg mi az ördög? - pillantott fel több lebzselő, mikor a fiatalember egy pillanatra elfeledkezett hallgatósága műveltségi szintjéről. A bujkáló adósságfizetés-megtagadó azonban elmagyarázta nekik, hogy Anakreón vidám természetű öreg róka volt, aki sok évvel ezelőtt élt és írt a mulatozásairól, mikor még az egész világ Sheehan lebujára hasonlított. - Mondd csak, Trever - folytatta az adósságfizetés-megtagadó - Schultz nem azt mondta, hogy az édesanyád is valami költőféleség? - Az bizony, hogy a fene essen belé! - válaszolta Trever - De nem ám olyan, mint a vén teószi volt! Egyike az erkölcs unalmas bajnokainak, akik örökké prédikálnak, és minden örömöt kiölnének az életből. Modoros, kényeskedő fajta... lehet, hogy hallott is róla? Íróként a leánynevén, Eleanor Wingként teszi közzé a műveit. Vén Bogaras ebben a pillanatban dobta el a felmosófát. - Nos hát, meggyütt az italod! - jelentette be Sheehan kedélyesen, ahogy a terembe begördítettek egy palackokkal és poharakkal megrakott tálalókocsit. - Jó öreg bourbon, és olyan tüzes, amilyenhez foghatót másutt nem talá'ni Csikágóba'. Az ifjú tekintete felragyogott, orrlyukai kikerekedtek, ahogy megérezte a barnás nedű illatát, amit az egyik felszolgáló öntött ki a poharába. Förtelmesen taszította, öröklött jó ízlése lázadozott a szag ellen; elszántsága azonban, hogy a maga valójában ízlelje meg az életet, csöppet sem lohadt, és továbbra is férfiasan határozottnak mutatta magát. Ám mielőtt eltökéltségét próbára tehette volna, közbejött egy váratlan esemény. A Vén Bogaras hirtelen felugrott guggoltából, rávetette magát az ifjúra, kiverte kezéből a többiek egészségére emelt poharat, és ezzel szinte egy időben a felmosófával nekirontott a palackokkal és poharakkal teli asztalkának, a padlót pedig pillanatok alatt bűzhödt lében úszó üvegszilánkok borították el. Tucatnyi férfi, vagy legalábbis egykor magát férfinak valló lény vetette magát a földre, hogy fellefetyeljék a kiömlött szeszt, de a többség csak dermedten figyelte a söntés hajléktalan rabszolgájának példátlan tettét. A Vén Bogaras felegyenesedett Trever előtt, majd szelíd és pallérozott hangon így szólt hozzá: - Ne tedd ezt! Valaha én is hozzád hasonló ifjú voltam. Mostanra azonban... ez lett belőlem. - Mit akarsz ezzel mondani, te átkozott bolond? - ordított rá Trever. - Hogy merészelsz megakadályozni egy úriembert a szórakozásában? Sheenan, aki addigra felocsúdott döbbent kábultságából, odalépett, és súlyos kezét a csavargó vállára helyezte. - Utó'jára műve'té ilyet, vén mihaszna! - üvöltötte dühödten. - Ha egy úr inni óhajt itten, akkó' inni is fog, te pediglen nem avatkozhatsz ebbe bele. Mos' pedig takarodjá' innen, mielőtt a saját lábamma' rugdoslak ki! Sheehan azonban nem vehette figyelembe a klinikai pszichológia tudományos eredményeit, sem az idegi ingerek hatását. A Vén Bogaras megmarkolta a felmosófát, és úgy forgatta, akárha egy nehézfegyverzetű macedón gyalogos dárdája lenne, majd kisvártatva tekintélyes területet megtisztított maga körül, miközben különböző, összefüggéstelen idézeteket ordibált, melyek között feltűnő gyakorisággal hangzott el, hogy: - ...Belial fiai, dölyftől és bortól gőzösen. 2 A teremben eluralkodott a zűrzavar, a férfiak pedig rémülten üvöltöttek, ordítottak az iszonytató lényre, akit felzavartak szendergéséből. Trevert mintha megszédítette volna a fejetlenség, és miközben egyre lármásabbá vált a viszály, zavartan a falhoz lapult. - Nem szabad innia! Nem szabad innia! - bömbölte a Vén Bogaras, mikor láthatóan kifogyott - vagy elege lett - az idézetekből. Rendőrök jelentek meg a bejáratban, akiket a zajongás vonzott oda, ám kis ideig nem is próbáltak közbeavatkozni. Trever, aki immár teljesen megrémült, és végérvényesen kigyógyult abbéli vágyából, hogy az erkölcstelenség útján ismerje meg az életet, közelebb somfordált a kékkabátos jövevényekhez. Ha sikerülne kiosonnia, és vonatra szállnia Appleton felé - elmélkedett -, a kicsapongásról szerzett ismereteit hiánytalannak tekintené.

A Vén Bogaras ekkor váratlanul abbahagyta a hadonászást dárdájával, és kővé dermedt - aztán oly délcegre kihúzta magát, amilyennek a hely egyetlen törzsvendége sem látta még. - Ave Caesar, moriturus te saluto!3 - üvöltötte. és a whiskytől bűzlő padlóra rogyott, ahonnan többé fel sem kelt. A rákövetkező élmények örökre bevésődtek az ifjú Trever elméjébe. A kép homályos, ámde kitörölhetetlen marad. A rendőrök átgázoltak a tömegen, és kifaggattak mindenkit, aki kellően közel helyezkedett az esethez és a földön heverő holttesthez. Különösen Sheehant halmozták el kérdésekkel, ám a tulajdonos semmiféle használható információval nem szolgálhatott a Vén Bogarast illetően. Ekkor az adósságfizetés-megtagadónak eszébe jutott a fotográfia. és javasolta, azonosítás céljából iktassák a képet a kapitányságon. Az egyik rendőr kelletlenül az üveges szemű figura fölé hajolt, és megkereste a selyempapírba csomagolt kartonlapot. amit tüstént körbeadott. - Micsoda csirke! - sandított a szépséges arcra az egyik részeg férfi, ám akik józanok maradtak, nem kéjvágyón gusztálták, hanem tisztelettel és meghökkenve bámulták az éteri vonásokat. Úgy tűnt, senki nem ismeri a képen megörökített hölgyet, mindannyian csodálkoztak azonban, miként juthatott efféle arckép a kábítószertől leépült elméjű csavargó birtokába - vagyis mindannyian, kivéve az adósságfizetés-megtagadót, aki nyugtalanul méregette a betolakodó kékkabátosokat. Ő már korábban a Vén Bogaras teljes lealacsonyodásának álarca mögé látott. Aztán Trevernek nyújtották át a képet, az ifjú tekintete pedig egyszerre megváltozott. Az első megrázkódtatás elmúltával visszacsomagolta az arcképet a selyempapírba, mintha védelmezni akarta volna azt a hely hitványságától. Majd hosszasan és fürkészőn nézte a padlón heverő alakot, és felfigyelt a délceg testre, az arisztokratikus vonásokra, melyek mintha előtűnni látszottak volna, ahogy immár az élet utolsó gyalázatos szikrája is kihunyt a testben. - Nem - vágta rá menten, mikor rákérdeztek, ismeri-e a képen látható hölgyet. - A kép különben is oly régen készült - tette hozzá -, hogy már vélhetően senki fel nem ismerheti. Alfred Trever azonban eltitkolta az igazságot, amit többen megsejtettek, mikor felajánlotta, hogy gondoskodik a holttest elföldeléséről Appletonban. Könyvtárszobája kandallópárkánya felett függött ugyanis a kép pontos másolata, a portré megörökítette személyt pedig egész életében ismerte és szerette. A szelíd és nemes vonások ugyanis édesanyja vonásai voltak. 1 Megközelítőleg 183 cm. [A ford.] 2 John Milton: Az elveszett Paradicsom, Első könyv. 3 "Üdvözlégy, Cézár, a halálba készülő köszönt téged!" - latin. [A ford.] Galamb Zoltán fordítása KÍVÜLÁLLÓ, A (Outsider, The) Howard Phillips Lovecraft (1921) Lidérccel álmodott ez éjszakán a báró, s a harcos-vendégsereg boszorkányt és koporsó-férgeket látott gyötrődve KEATS Boldogtalan az, akinek gyermekkorából csupán a félelem és a szomorúság emléke maradt meg. Szerencsétlen az, aki magányos órákra emlékezik ódon könyvek tébolyító sokaságával borított, barna függönyös, hatalmas, gyászos termekben, vagy riadt bámészkodásokra vadszőlőtől fojtogatott, gigászi, groteszk fák félhomályos ligetében, toronymagas némaságban imbolygó, göcsörtös ágak alatt. Ilyen helyet adtak nekem az istenek, nekem, a bódultnak, a csalódottnak; a nélkülözőnek, a megtörtnek. Különös módon mégis elégedett vagyok, és kétségbeesetten kapaszkodom sivár emlékeimbe olyan pillanatokban, amikor elmém azzal fenyeget, hogy átnyúl a másikhoz. Nem tudom, hol születtem, csak azt, hogy a kastély mérhetetlenül öreg és mérhetetlenül borzalmas volt, tele sötét folyosókkal, és a magas mennyezeteken a szem csak pókhálót és árnyakat talált. A mállatag folyosók kövei mindig ocsmányul nyirkosnak tűntek és mindenütt pokoli bűz terjengett, mintha nemzedékek hulláit halmozták volna föl. Sohasem volt világosság, így hát néha gyertyát gyújtottam, és azokat bámultam mereven, hogy megkönnyebbüljek, és odakint sem sütött a nap, mivel azok a szörnyű fák a legnagyobb tornyokat is túlnőtték. Egyetlen fekete torony nyúlt fel a fákon túl az ismeretlen égbe, ám az félig-meddig romba dőlt és legföljebb kívülről lehetett volna, kőről kőre lépve, fölkapaszkodni rajta. Évekig élhettem ezen a helyen, de nem tudom mérni az időt. Valakiknek gondoskodniuk kellett rólam, mégse tudok emlékezni más emberre vagy élőlényre magamon kívül, leszámítva a zajtalan patkányokat, denevéreket és pókokat. Azt hiszem, akárki is a gondozóm, döbbenetesen öreg lehet,

mivel első fogalmam egy élő személyről valami hozzám gunyorosan hasonló lény mégis torz, összeaszalódott és omlatag, mint a kastély. Én semmi groteszket sem találtam a csontokban, amelyek elszórva hevertek a sziklakriptákban, mélyen az alapok alatt. Ezeket a dolgokat összekapcsoltam a mindennapi élet eseményeivel, és sokkal természetesebbek voltak számomra, mint az élőlényeket ábrázoló színes képek, amelyeket a penészes könyvekben találtam. Ezekből a könyvekből származik minden, amit tudok. Tanár nem serkentett vagy vezetett, és nem emlékszem, hogy hallottam volna emberi szót az évek során - még a sajátomat sem; noha olvastam beszédről, sohasem gondoltam, hogy hangosan kellene beszélnem. Azt se tudtam, milyen vagyok, mert nem volt tükör a kastélyban, ösztönszerűen tekintettem magam fiatalnak, hasonlatosnak ama fiatalokhoz, akiket a képeskönyvek rajzain és festményein láttam. Azért gondoltam magam fiatalnak, mert olyan kevésre emlékeztem. Gyakran hevertem odakint, a büdös árkon túl a sötét, néma fák alatt, és órákon át álmodoztam mindarról, amit a könyvekben olvastam; vágyódva képzeltem magamat a napfényes világ vidám sokaságába, amely a végtelen erdő mögött lehet. Egyszer megpróbáltam elmenekülni az erdőből, de minél távolabb kerültem a kastélytól, annál áthatolhatatlanabb lett a sötétség, annál jobban eltelt a levegő sötét félelemmel; így hát rémülten rohantam vissza, nehogy eltévedjek az éjszakai csönd labirintusában. Így álmodoztam és várakoztam az örök szürkületben, noha nem tudtam, mire várok. Azután az árnyas magányban olyan égető lett bennem a vágy a fény után, hogy többé nem találtam nyugtot, és esdeklőn nyújtottam kezeimet az erdő fölötti ismeretlen égbe fúródó magányos, fekete torony felé. Végül úgy döntöttem, megmászom azt a tornyot, még ha lezuhanok is; még mindig jobb egy pillantást vetni az égre és kockáztatni, mint tovább élni anélkül, hogy lássam a nappalt. A nyirkos félhomályban addig kaptattam a keshedt, vén kőlépcsőkön, amíg el nem fogytak a fokok; olyan nyaktörő kúszás következett a kiálló kis kapaszkodókon. Lidérces és szörnyű volt az a lépcső nélküli, halott kőhenger; fekete, romos, kihalt és baljós - megriadt denevéreivel, amelyeknek szárnya nem csapott zajt. De még rémítőbb és szörnyűbb volt előrehaladásom lassúsága; másztam, ahogy tudtam, de a sötétség a fejem fölött nem csökkent, és újfajta borzongás telepedett rám, mint kísérteties penész. Dideregtem, míg azon tűnődtem, miért nem érem el a fényt, és lenéztem volna, ha merek. Azt képzeltem, hirtelen éj ereszkedett le hirtelen, és hiábavalóan kapaszkodom szabad kezemmel egy ablakmélyedésbe, hogy ki- és fölnézzek, fölmérendő, milyen magasba jutottam. A homorú, kétségbeejtő meredélyen való mérhetetlen, félelmetes, vak mászás után hirtelen éreztem, hogy fejem valami szilárd dologba ütközik, és tudtam, elértem a tetőt, vagy valamilyen padlót. A sötétben fölemeltem szabad kezem, megtapogattam az akadályt, éreztem, hogy kőből van és nem mozdul. Következett egy nyaktörő kör a torony palástja mentén, fölhasználva minden síkos kapaszkodót, amelyet a fal nyújthatott; végül engedett kutató kezemnek az akadály, és én ismét elindultam fölfelé, fejemmel tolva magam előtt a kőlapot vagy ajtót, mivel félelmes kapaszkodásomhoz mindkét kezemre szükségem volt. Semmiféle fény nem látszott odafönt, és amikor följebb nyúltam, már tudtam, utána egyáltalán nem ért véget, mert a kőlap csapóajtaja csupán a toronynál szélesebb sziklapadlónak, bizonyára valamilyen kilátóba vezető nyílás. Óvatosan bemásztam, próbáltam elejét venni, hogy a súlyos kőlap visszahulljon, de igyekezetem kudarcba fulladt. Miközben kimerülten hevertem a padlón, hallottam zuhanásának visszhangját, és csak reméltem, hogy amikor szükséges, ismét föl tudom majd emelni. Hitem szerint csodálatos magasságba jutottam, messze túl az átkozott faágakon, így föltápászkodtam a padlóról, és ablak után tapogatóztam, hogy először pillazathassak az égre, a Holdra és a csillagokra, amelyekről már olvastam. De hiába kutattam mindkét kézzel, csalódnom kellett; csupán nagy márványpolcokat találtam, és rajtuk nyugtalanító méretű, gyűlöletes, hosszúkás ládákat. Azon tűnődtem, miféle ódon titkok rejtőzhetnek ebben a magas teremben, amelynek évtizedek óta nincs összeköttetése a lenti kastéllyal. Kezem váratlanul egy ajtóba ütközött, amely különös faragástól érdes kőkeretbe volt ágyazva. Megpróbáltam kinyitni, zárva volt; ám minden erőmet megfeszítve legyűrtem az akadályt, és feltéptem. Ekkor a legtisztább öröm kerített hatalmába, amit valaha ismertem, mert az újonnan talált ajtóból fölfelé vezető, sziklafalú, rövid, lépcsős átjáró végén egy díszes vasrácson keresztül beragyogott a telehold, amelyet még sohasem láttam, csak álmaimban és emlékezetnek nem nevezhető, bizonytalan látomásaimban. Mivel úgy képzeltem, most értem el a kastély tornyának igazi csúcsát, nekirontottam az ajtó mögötti néhány lépcsőfoknak; mivel azonban a holdat hirtelen eltakarta egy felhő, megbotlottam, és lassabban tapogatództam tovább a sötétben. Még akkor is nagy volt a homály, amikor elértem a rácsot, amelyet óvatosan meghúztam, és nyitva találtam, de nem mertem kitárni, mert féltem, hogy lezuhanok a megdöbbentő magasságból, ahova fölmásztam. Azután ismét előbukkant a holdfény. Minden megrendülés között az a legdémonibb, amelyik váratlan és groteszkül hihetetlen. Egyetlen korábbi tapasztalatom sem volt mérhető a most látottak borzalmához, e látvány bizarr csodájához. Maga a kép olyan egyszerű volt, mint amilyen döbbenetes, csupáncsak ennyi: a szédítő mélységben összebújó lombkoronák helyett, amelyekre számítottam, a rácson túl szilárd talaj fogadott, amelyen

különböző márványtömbök és oszlopok álltak, és egy ódon kőtemplom vetett rá árnyékot; romos tornya kísértetiesen ragyogott a holdfényben. Fél-öntudatlanul kinyitottam a rácsot, és kitántorogtam a két irányba elnyúló fehér márványösvényre. Elmémben, akármilyen döbbent és zavaros volt is még mindig őrült vágy élt a fény iránt; még a most bekövetkezett fantasztikus csoda sem állíthatott meg utamon. Nem tudtam, de nem is törődtem vele, hogy élményeim őrületből, álomból vagy varázslatból fakadnak; elhatároztam, hogy megnézem a ragyogást és vígságot, bármibe kerüljön. Nem tudtam, ki és mi vagyok, milyen lehet a környezetem; míg tovább botladoztam, valami félelmetes, rejtett emlék ébredt bennem, amely kevéssé véletlenszerűvé tette haladásomat. Átmentem egy boltív alatt, elhagyva a kőlapok és oszlopok világát, majd tovavándoroltam a tájon, néha a látható utakat követve, de néha kíváncsian elhagyva őket, hogy mezőkön vágjak keresztül, ahol helyenként romok regéltek valamely elfelejtett út ősi jelenlétéről. Egyszer átúsztam egy sebes folyót, amelyben rég eltűnt hídra emlékeztettek a mohos romok. Több mint két óra telhetett el, mielőtt elértem volna azt, ami célomnak tűnt, a tiszteletreméltó, borostyánnal befuttatott kastélyt, egy fáktól sűrű parkban, amely őrjítően ismerősnek tűnt, ugyanakkor zavarba ejtően idegen is volt. Láttam, hogy az árkot feltöltötték, és némelyik jól ismert tornyot lebontották; ám új épületszárnyak is voltak, hogy zavarba hozzák a szemlélőt. De a nyitott ablakokat néztem a legnagyobb érdeklődéssel és örömmel: pompásan ki voltak világítva, a legvidámabb mulatság zsivaja szállt ki rajtuk. Odamentem az egyikhez, belestem, és különösen öltözött társaságot láttam: vigadoztak és derűsen beszélgettek. Még sohasem hallottam emberi beszédet, és csupán sejtettem, mit mondanak. Némely arcon olyan kifejezés ült, amely hihetetlenül távoli emlékeket ébresztett bennem, mások tökéletesen idegenek voltak. Beléptem az alacsony ablakon a fényesen kivilágított szobába, és ezzel a lépéssel reményeim egyetlen tündöklő pillanatából átestem a kétségbeesés és kijózanodás legsötétebb bugyraiba. A lidércnyomás azonnal elkezdődött a legrémítőbb jelenettel, amit el tudtam képzelni. Alig léptem át a párkányt, amikor döbbent és iszonytató félelem csapott le az egész társaságra; minden arcot eltorzított, és a legborzalmasabb sikolyokat csalta elő úgyszólván minden torokból. Általános menekülés következett, a zűrzavarban és pánikban jó néhányan elájultak, eszeveszetten menekülő társaik vonszolták magukkal őket. Sokan befogták a szemüket, és vakon bukdácsolva inaltak, felborogatva a bútorokat, nekiütközve a falaknak, mielőtt elérték volna valamelyik ajtót. Velőtrázó volt a sikoltozás; egyedül és bambán álltam a tündöklő teremben, hallgattam az enyésző visszhangokat, és megremegtem a gondolattól, hogy mi lopakodhat láthatatlanul mögöttem. Első pillantásra a szoba kihaltnak tűnt, de ahogy elindultam az egyik fülke felé, mintha mozgást észleltem volna az egyik aranyozott, boltíves ajtóból, amely egy másik, erre furcsamód hasonló szobába nyílt. A boltívhez közeledve tisztábban érzékeltem a mozgást, és ekkor első, egyben utolsó hangomat hallattam - kísérteties üvöltést, amely csaknem annyira megriasztott, mint az ocsmány ok, ami előidézte -, mert teljes, rémítő elevenségében megpillantottam az elképzelhetetlen, leírhatatlan, elmondhatatlan borzalmat, amelynek puszta megjelenése eszeveszett iszkolásra bírta a vidám társaságot. Még csak megközelítőleg se tudom leírni, milyen volt, mert megvolt benne minden, ami tisztátalan, hátborzongató, ellenszenves, torz és gyűlöletes. A bomlás, a vénség és elhagyatottság kísérteties árnyéka volt; pokoli kinyilatkoztatások bűzös, csöpögő fantomja, vérfagyasztó megtestesülése mindannak, amit az irgalmas földnek örökre el kellene rejtenie. Isten a megmondhatója, hogy nem ebbe a világba való - vagy már nem evilági lény volt, iszonyatomra mégis az emberalak csontjait mutogató, oszladozó, förtelmesen gúnyos karikatúráját pillantottam meg benne; penészesen foszladozó gúnyája végképp olyan elmondhatatlan volt, ami csontom velejéig megdermesztett. Csaknem megbénultam, de annyira azért nem, hogy ne tegyek gyenge erőfeszítést a menekülésre; hátratántorodtam, ami megtörte a névtelen, hangtalan szörnyeteg megjelenésének bűvöletét. Szemem, amelyet megbabonázott a gyűlöletesen kimeredő, két üveges gömb, nem volt hajlandó lecsukódni, de látásom irgalmasan elhomályosodott, így az első megrendítő perc után csak elmosódva mutatta a szörnyű alakot. Föl akartam emelni kezemet, hogy eltakarjam a látványt, idegeim azonban annyira elzsibbadtak, hogy karom csak részben engedelmeskedett akaratomnak. Mindazonáltal a kísérlet elegendő volt, hogy kibillenjek egyensúlyomból, úgyhogy néhány tántorgó lépést kellett tennem előre, nehogy elessek. Eközben hirtelen kínzó tudatára ébredtem a visszataszító lény közelségének, féligmeddig azt képzeltem, máris hallom ocsmányul ziháló lélegzését. Bár csaknem megőrültem, mégis képes voltam egyik kezemet előrelökni, hogy eltaszítsam a közelembe tolakodott bűzös jelenést; és ekkor a kozmikus lidércnyomás egyetlen kataklizmatikus pillanatára és pokoli véletlenből ujjaim megérintették a szörnyeteg rohadó, kinyújtott mancsát az arany ív alatt. Én nem sikoltottam, de minden ördögi kísértet, amely az éjszakai szélen utazik, sikoltott helyettem, amikor ugyanebben a másodpercben rázúdult elmémre a lélekölő emlékek száguldó lavinája. Abban a másodpercben mindent tudtam, ami korábban történt; emlékezetem túlnyúlt a félelmetes kastélyon meg a fákon, és fölismertem a megváltozott épületet, amelyben most álltam; de ami mindennél

borzalmasabb, fölismertem az istentelen ocsmányságot, amely vigyorogva állt előttem, amikor elrántottam beszennyezett ujjaimat az övétől. De a világegyetemben balzsam is van, nemcsak keserűség, és ez a balzsam a felejtés. Annak a másodpercnek mindennél szörnyűbb borzalmában elfelejtettem, ami megrémített, és a fekete emlékek kitörése elveszett a visszhangzó képek zűrzavarában. Mintegy álomban menekültem arról a kísérteties, elátkozott helyről, és némán, sebesen száguldottam a holdfényben. Amikor visszatértem a márványos templomudvarba, leereszkedtem a lépcsőn, és úgy találtam, hogy a kő csapóajtó nem mozdítható többé; de nem bántam, mert gyűlöltem az ódon kastélyt és a fákat. Most együtt utazgatok a gunyoros, barátságos kísértetekkel az éjszakai szélben, nappal Nefren-Ka katakombái között bujdosom a Nílus partján, Hadoth elzárt és ismeretlen völgyében. Tudom, hogy nekem nem való a fény csak a Holdé, amikor megjelenik Neb sziklasírjai között, és a vigalom se, kivéve Nitokrisz szavakba nem foglalható ünnepeit a Nagy Piramis alatt; mégis új vadságomban és szabadságomban csaknem örülök az idegenség keservének. Noha a felejtés elzsongított, mindig tudom, hogy kívülálló vagyok; idegen ebben a században azok között, akik még emberek. Ezt azóta tudom, amióta kinyújtottam ujjaimat a nagy aranyozott keretben álló förtelem felé, és hozzáértem a hideg és áthatolhatatlan csiszolt üveghez. Bihari György fordítása PICKMAN MODELLJE (Pickman's Model) Howard Phillips Lovecraft (1926) - Nem kell azt gondolnia, hogy megbolondultam, Eliot, sokaknak még ennél is furcsább előítéletei vannak. Miért nem neveti ki Oliver nagyapját, aki nem hajlandó autóba ülni? Ha egyszer nem szeretem azt a nyavalyás földalattit, az az én dolgom; és akárhogyan is, taxival gyorsabban ideértünk. És a Park Streettől gyalog kellett volna feljönnünk a hegyre, ha földalattira szállunk. Tudom, hogy idegesebb vagyok, mint mikor tavaly látott, de nem kell orvosi előadást tartania róla. Tudja Isten, nagyon sok oka van ennek, és gyanítom, szerencsém van, hogy egyáltalán épeszű maradtam. Minek vallat? Maga régebben nem volt ennyire kíváncsi. Nos, ha annyira hallani akarja, végül is miért ne hallhatná. Lehet, hogy hallania is kell, mert akárhogy is, maga mindig úgy írt nekem, mint egy bánkódó szülő, amikor meghallotta, hogy hanyagolni kezdem a Művészklubot, és távol tartom magam Pickmantől. Most, hogy eltűnt, hébe-hóba benézek a klubba, de az idegeim már nem a régiek. Nem, nem tudom, mi történt Pickmannel, és nem is akarom tudni. Maga azt hihette, hogy valamilyen bizalmas információhoz jutottam és ezért nem barátkozom vele többé, ezért nem akarom tudni, hová lett. Hadd találjon a rendőrség, amit akar - ami nem lesz valami sok, figyelembe véve, hogy még arról az öreg North End-i házról sem hallottak, amit Peters néven vett bérbe. Abban se vagyok biztos, hogy magam újra odatalálnék, arról már nem is szólva, hogy meg se próbálnám, még fényes nappal se! Igen, jól tudom, vagy legalábbis azt hiszem, tudom, .miért tartotta fenn azt a házat. Majd arra is rátérek. És azt hiszem, meg fogja érteni, még mielőtt történetem végére érnék, miért nem teszek bejelentést a rendőrségen. Felszólítanának, hogy vezessem oda őket, de én akkor se mennék vissza, ha ismerném az utat. Volt ott valami - és azóta képtelen vagyok metróra szállni vagy (és ezért most szintén kinevethet) lemenni a pincébe. Szerintem magának tudnia kellett volna, hogy én nem azért ejtettem Pickmant, amiért az olyan akadékoskodó vénasszonyok, mint dr. Reid vagy Joe Minot vagy Rosworth. A morbid művészet engem nem riaszt vissza, és ha valaki olyan lángelme, mint amilyen Pickman, megtisztelve érzem magam, hogy ismerhetem, függetlenül attól, milyen irányba fejlődik a munkássága. Bostonban sose volt még nagyobb festő Richard Upton Pickrnannél. Én ezt azonnal megmondtam, és azóta is ezt mondom, és ettől soha nem tágítottam egy jottányit sem, még akkor sem, amikor megmutatta A vámpír lakomáját. Ekkor történt, ha emlékszik, hogy Minot szakított vele. Maga jól tudja, milyen mély művészet kell, milyen mély betekintés a Természetbe ahhoz, hogy olyan dolog szülessen, mint a Pickmané. Arra akármelyik magazinborítókat gyártó kuli képes, hogy vadul szétfröcskölje a festéket, aztán elnevezze rémálomnak vagy boszorkányszombatnak vagy az ördög képmásának, de csak egy nagy festő tudj a az ilyesmit igazán rémületessé és hihetővé tenni. És ez azért van így, mert egy igazi művész ismeri a borzadály valódi anatómiáját és a félelem fiziológiáját - a pontos vonalakat és arányokat, melyek kapcsolatban állnak a rejtett ösztönökkel vagy a rettegés örökletes emlékeivel, valamint a megfelelő színkontrasztokat és fényhatásokat, melyek felkeltik az idegenszerűség szunnyadó érzetét. Magának nem kell magyaráznom; hogy egy Fuseli miért okoz valódi borzongást, míg egy olcsó rémtörténet-borítón csak nevetünk. .Van valami, amit azok a fickók észrevettek - valami, túl az életen -, amit velünk is képesek megláttatni egy pillanatra, Doré volt ilyen.

Sime ilyen. A chicagói Angarola ilyen. És Pickman volt ilyen, ahogy előtte senki más, vagy adná az ég, ahogy többé senki sem. Ne kérdezze, mi az, amit ők látnak. Tudja, a hétköznapi művészetben is nagy különbség van az életteli, lélegző, a Természetből vett dolgok vagy modellek és a mesterséges kacatok világa között, melyeket azok a kis felszínes tucatemberek kennek oda előírásszerűen egy puszta műteremben. Nos, azt kell hogy mondjam, a valóban különleges művész a látomásából teremti vagy az általa megélt szellemvilágból hívja elő modelljét, mely számára ugyanolyan reális, mint a külső valóság. Akárhogyan is, a művész által létrehozott alkotások körülbelül annyira különböznek az utánzó hagymázős álmaitól, amennyire az élet; a festői látásmódnak semmi köze egy levelező tagozatra járó karikaturista agyszüleményeihez. Ha valaha láttam volna azt, amit az az ember látott - ha egyáltalán ember volt! Talán emlékszik még rá, hogy Pickman erőssége az arckép volt. Nem hinném, hogy Goya óta bárki oly tisztán tudta volna ábrázolni a merő poklot vagy a torz karaktert egy portrésorozaton. És Goyától még vissza kell mennünk a középkori fickókig, akik a vízköpőket és a kimérákat készítették a NotreDame-on és a Mont Saint Michelen. Ők hittek mindenféle dologban - és talán láttak is mindenféle dolgokat, merthogy a középkorban volt néhány furcsa időszak. Emlékszem, egy szer épp maga kérdezte meg Pickmant - egy évvel azelőtt, hogy elment -, honnan az ördögből szedi ezeket az ötleteket és látomásokat. Pickman erre csak nevetett, de valami gonosz nevetéssel. Ez a nevetés is hozzájárult, hogy Reid ejtette. Reid, mint tudja, épp akkor vágott bele az összehasonlító patológiába, és tele volt nagyképű szakzsargonnal ennek meg annak a mentális vagy fizikai szimptómának a biológiai vagy fejlődéstörténeti jelentésével kapcsolatban. Azt mondta, Pickman napról napra jobban és jobban undorítja, és már-már félelmet kelt benne, sőt kijelentette, hogy a fickó arcvonásai fokozatosan megváltoztak az utóbbi időben, méghozzá neki nagyon nem tetsző módon; bizonyos értelemben valami nem emberi kifejezést öltöttek magukra. Sokat beszélt a táplálkozás élettani hatásairól is, és azt állította, Pickman a végsőkig természetellenes és excentrikus. Gondolom, maga is megmondta Reidnek, ha egyáltalán váltottak erről levelet, hogy csupán Pickman festményei mentek az idegeire, illetve azok zaklatták fel a képzelőerejét. Én mindenesetre ezt mondtam neki - akkor. Mert ne feledje, én nemilyen okokból ejtettem Pickmant. Épp ellenkezőleg, csodálatom iránta egyre nőtt; ugyanis a dámpír lakomája óriási teljesítmény volt. Mint tudja, a klub nem volt hajlandó kiállítani, és a Szépművészeti Múzeumnak sem akaródzott elfogadnia ajándékba; és ehhez még hozzátehetem, hogy senkinek se akaródzott megvásárolnia, úgyhogy Pickman egészen a távozásáig a házában tartotta. Most az apjánál van Salemben tudja, Pickman régi salemi családból származik, az ősei között egy boszorkány is akad: 1692-ben felkötötték. Szokásommá vált, hogy igen gyakran felkeresssem Pickmant, különösen azt követően, hogy kezdtem jegyzeteket készíteni a monográfiához. ,Természetfölötti elem a képzőművészetben" - valószínűleg éppen az ő munkássága adta az ötletet, és akárhogyan is, de személyében kimeríthetetlen adat- és ötletbányát találtam, valahányszor csak felkerestem. Minden ilyen jellegű festményét és rajzát megmutatta, volt ezek között néhány tollvázlat, amelyekért, nagyon úgy hiszem, kirúgták volna a klubból, ha sokan látják a tagok közül. Nem sokkal később már közel jártam ahhoz, hogy a ra jongója legyek, és mint egy iskolás fiú, órákon keresztül hallgattam művészetelméletét és filozófiai spekulációit, melyek olyan vadak voltak, hogy hirdetőjüket azonnal beutalhatták volna a danvers-i elmegyógyintézetbe. Az, hogy hőskultuszt csináltam körülötte, tetézve azzal, hogy az emberek rendszerint egyre kevésbé tudtak mit kezdeni vele, nagyon bizalmassá tette irányomban; és egy este célozgatni kezdett rá, hogy ha kellőmód tudom tartani a számat és nem vagyok finnyás, tudna mutatni nekem valami elég szokatlant - valamit, ami egy kicsit még furcsább, mint amit a házában láthattam. - Tudja - mondta -, vannak dolgok, amik nem mennének el a Newbury Streeten, olyan dolgok, amik sehogy sem illenek ide, amelyeket itt nem értékelnének érdemük szerint. A lélek felhangjait meghallani, az az én dolgom, ilyesmire nem talál példát a parvenük lakta nagyzoló környékeken. Back Bay nem Boston - még semmi se, mivel eddig nem volt ideje, hogy feldolgozza az emlékeit és rabul ejtse a hely szellemeit. Ha errefelé egyáltalán vannak szellemek, úgy azok a szikes mocsár és a sekély kis öböl szelíd szellemei; én pedig emberi szellemeket akarok; olyan lények szellemeit, akik elég magasan szervezettek ahhoz, hogy belelássanak a poklokba, és annak, amit láttak, felfogják a jelentését. A North End: az a művésznek való lakóhely. Ha egy esztéta elég őszinte lenne, eltűrné a nyomornegyedeket, már csak az egymásra rétegződő hagyományok kedvéért is. Úristen, ember! Hát nem veszi észre, hogy az olyan helyeket, mint az, nem egyszerűen csinálták; azok valójában maguktól nőttek. Generációk éltek, éreztek és haltak meg ott, olyan időkben, amikor az emberek még nem féltek élni, érezni és meghalni. Tudja, hogy már 1632-ben állt egy malom a Copp's Hillen, és hogy a jelenlegi utcahálózatnak a fele már 1650-re kialakult. Tudok mutatni magának házakat, melyek két és fél száz éve vagy még régebben állnak; házakat, amelyek olyan események tanúi voltak, amiktől egy modern ház porrá mállana. Mit tudnak a modernek az életről és a hátterében működő erőkről? Maga bizonyára azt mondja, hogy a salemi boszorkányok viselt dolgainak a fele sem igaz, de fogadok, hogy a

szépanyám mondhatna egyet s mást. A Gallows Hillen akasztották fel a szenteskedő Cotton Mather* jelenlétében. Mather, az a szörnyeteg attól félt, hogy valakinek netán sikerült kitörnie ebből a gyalázatos, egyhangú taposómalomból - bárcsak valaki átkot mondott volna rá, vagy kiszívta volna éjszaka a vérét. Megmutathatom magának a házat, ahol lakott, és azt a másikat is, amelyikbe minden nagy merész dumája ellenére se mert belépni. Sok mindent tudott, de gyáva volt hozzá, hogy mindent betegyen abba az ostoba Mágnalia-ba vagy a másik gyermekded művébe, A láthatatlan világ csodájába. Figyeljen csak, hallott már arról, hogy valaha az egész North Endet alagútrendszer hálózta be, s ennek segítségével bizonyos emberek kapcsolatot létesítettek egymás házai között, s titkos utat törtek a temetőhöz és a tengerhez? Hadd emeljenek vádakat a föld felett, folyjanak csak az eljárások alant naponta történtek olyan dolgok, amikre a földi hatalmasságok nem tehették rá a kezüket, és éjszakánként nevető hangok hallatszottak, senki sem tudta, honnan. Mert, barátocskám, lefogadom, hogy tíz 1700 előtt épült és azóta is fennmaradt ház közül nyolcnak a pincéjében mutathatnék magának valami különöset. Alig múlik el hónap, hogy ne olvashatnánk munkásokról, akik ezen vagy azon a helyen sehová se vezető befalazott bolthajtásokat, kutakat találnak - egy ilyet tavaly maga is láthatott a Henchman Street közelében, ahol a magasvasút ereszkedik lefelé. Hajdanán boszorkányok voltak ott, meg amit bűbájuk megidézett; kalózok, meg amit a tengerről hoztak; csempészek; tengeri rablók - és elárulhatom magának, az emberek azokban a régi időkben tudták, hogyan éljenek, hogyan tágítsák ki életük határait! Nem ez volt az egyetlen világ, melyet egy merész és bölcs ember ismerhetett - pfuj! És ha mindezt összehasonlítom a mával, ezekkel a halvány rózsaszín agyakkal! Még egy olyan klub is, ahová állítólag művészek járnak, remegni és vonaglani kezd, ha egy kép meghaladja egy Beacon Street-i ötórai tea felfogóképességét. A jelenkor egyetlen jó oldala, hogy még ahhoz is túlságosan kisszelű, hogy eleget foglalkozzon a múlttal. Mert mit tudnak a térképek, feljegyzések és útikönyvek a North Endről? Bah! Állítom, hogy találomra elvezethetném magát harminc-negyven sikátorba, a sikátorok valóságos útvesztőjébe a Prince Streettől északra, melyekről az ott meghúzódó bevándorlókon kívül nincs tíz élő ember, akinek sejtelme lenne. És ezeknek a digóknak fogalmuk sincs róla, hol laknak. Nem, Thurber, ezek a csodával és rémséggel teli ódon helyek mély álomba merültek, elérhetetlenek a mindennapok számára, nincs egyetlen eleven lélek se, aki felismerhetné őket vagy hasznot húzhatna belőlük. Pontosabban egy ilyen eleven lélek mégis van, hiszen nem a semmiért kutattam a múltban! Látom, hogy magát érdekli ez a téma. Mit szólna hozzá, ha elárulnám magának, hogy ott is van egy műtermem, ahol valóban meg tudom ragadni az ősi borzalom éji szellemét, és olyasmiket festhetek, amikre á Newbury Streeten még csak nem is gondolhattam volna. Természetesen ezt nem mondhatom el azoknak az átkozott klubbeli vénlányoknak, Reidnek például, aki - ott egye meg a fene - már úgyis azt terjeszti rólam, hogy szörnyeteg vagyok, aki lábbal tiporja az evolúciót. Igen, Thurber, már régen eldöntöttem, hogy nemcsak az élet szépségeit, az élet borzalmait is meg kell festeni, úgyhogy némi kutatást végeztem olyan helyeken, ahol okom volt feltételezni, hogy a borzalom fészkel. Van egy lakásom, amit rajtam kívül nem hiszem, hogy emberfia valaha látott volna. Ami a távolságot illeti, nincs túl messze a magasvasúttól, de ami a légkört illeti, évszázadokra van innen. Azért szereztem meg, mert egy különös régi téglakút van a pincéjében, olyasféle, amilyenekről beszéltem magának. A ház épphogy nem dől össze, úgyhogy senki sem hajlandó lakni benne, szégyellném is megmondani magának, milyen keveset fizetek érte. Az ablakokat bedeszkázták, de nekem így még jobb is, merthogy nincs szűkségem nappali fényre ahhoz, amit csinálok A pincében festek, ahol a legmasszívabb az ihlet, de van egypár bútorozott szoba is a földszinten. Egy szicíliaié a ház; és Peters néven vettem bérbe tőle. Nos, ha van hozzá bátorsága, ma éjjel elviszem oda. Azt hiszem, méltányolná a képeket, mert mint mondtam, itt aztán eleresztettem magam. Nem hosszú az út odáig - én néha gyalog teszem meg, ugyanis egy efféle helyen nem akarom taxival hívni fel a figyelmet magamra. Felszállhatunk az ingajáratra a South Stationnél, azzal elmegyünk a Battery Streetig, onnan már gyalog sem hossza az út. - Hát, Eliot, ez után a szónoklat után bizony türtőztetnem kellett magamat, hogy ne intsem le az első szabad taxit, amit megláttunk. A South Stationnél átszálltunk a magasvasútra, és úgy éjfél körül lebaktattunk a lépcsőkön a Battery Streetnél, s elindultunk a régi rakparton a Constitution Wharf mellett. Nem figyeltem a keresztutcákra, és máig nem tudom megmondani, melyiken fordultunk be, de az biztos, hogy nem a Greenough Lane volt az. Miután befordultunk, végig kellett mennünk a legrégibb és legkoszosabb sikátoron, amit valaha láttam, málladozó házfalak, betört, szűk ablaknyílások és özönvíz előtti kémények sora között, melyek félig szétporladva nyúltak bele a holdvilágos égbe. Nem hiszem, hogy az általam látott házak túlnyomó többsége ne állt volna már Cotton Mather idejében is - legalább kettőt felismertem a kiugró ereszéről, és rémlik, hogy megpillantottam egy csúcsos tetőt, abból a már majdnem elfeledett előmanzárdtetős fajtából, amelyből a régészek szerint egy se maradt Bostonban.

A homályosan megvilágított sikátorból balra fordultunk, egy éppoly csendes és még szűkebb sikátorba, ahol már egyáltalán nem volt közvilágítás: és egy perc se telt bele, eljutottunk valahova, amit először egy jobbra tartó, tompaszögű kanyarnak hittem a sötétben. Nem sokkal ezután Pickman felkattintotta zseblámpáját, s egy ósdi, kazettás ajtó tűnt fel előttünk, amit láthatólag gyalázatosan szétrágott a szú. Miután kinyitotta az ajtót, betessékelt egy kopár előszobába, melynek sötét tölgyfa borítása valamikor jobb napokat látott - nagyon egyszerű volt az egész, de izgatóan emlékeztetett Andros, Phipps és a boszorkányüldözés korára. Aztán bevezetett a bal oldali ajtón, meggyújtott egy petróleumlámpát, és azt mondta, érezzem magam otthon. Nos, Eliot, én az a fajta alak vagyok, akit az utca embere "keménykötésűnek" nevezne, de be kell vallanom, hogy amit azokon a falakon láttam, nagyon megijesztett. Az ő képei voltak, azok, amiket nem festhetett volna meg és nem állíthatott volna ki a Newbury Streeten, és igaza volt, amikor azt mondta, "eleresztette magát". Hát, igyunk még egyet, akárhogyan is, szükségem van rá! Semmi értelme, hogy megpróbáljam elmondani magának, milyenek voltak azok a képek, szavakkal nehéz is lenne érzékeltetni, mert a rettenetes, istenkáromló borzalom, a hihetetlen gusztustalanság meg a morális bűz egészen egyszerű; köznapi vonásokból tevődött össze. Semmi közük se volt ahhoz az egzotikus technikához, ami Sidney Sime-ra jellemző, se azokhoz a Saturnuson túli tájakhoz és holdbeli gombákhoz, amiket Clark Ashton Smith használ vérfagyasztásra. Háttérül többnyire öreg templomkertek, rengeteg erdők, tengerparti sziklák, vasúti alagutak, ódon faburkolatú szobák, vagy egyszerű, kő boltívek szolgáltak. A Copp's Hill-i temető, mely kőhajításnyira fekhetett ettől az épülettől, kedvelt helyszíne volt. Az őrület és a borzalom az előtérben levő figurákat jellemezte, merthogy Pickman morbid művészete kiváltképp a démonikus arcképfestészet kategóriájába tartozott. Ezek az alakok ritkán voltak teljesen emberiek, de rendszerint más-más mértékben megközelítették az emberi szintet. A legtöbb testnek, noha otromba módon két lábon állt, hajlott volt a tartása és kutyára emlékeztetőek a vonásai. Legtöbbjük alkatát egyfajta kellemetlen nyúlósság jellemezte. Huh! Még most is látom őket! A foglalatosságaik hát, ne akarja, hogy túl pontos legyek. Általában táplálkoztak - nem mondom meg, mivel. Néha csoportosan ábrázolta őket, temetőkben vagy föld alatti járatokban, és gyakran úgy tűnt, mintha marakodnának a zsákmányukon - vagy még inkább a talált kincsen. És néha milyen átkozottul kifejező volt Pickman jóvoltából e csontkollekciók kifejezéstelen arca! Olykor úgy ábrázolta ezeket a lényeket, hogy éjszaka éppen beugranak a nyitott ablakon, vagy alvók mellén térdelnek és a torkukat marcangolják. Egyik vásznán egy, a Gallows Hillen felakasztott boszorkányt vettek körül csaholva, akinek arca közeli rokonságot mutatott az övékével. De ne higgye, hogy ez az undorító téma és díszletezés volt az, amitől elgyengültem. Nem vagyok hároméves kölyök és sok ilyesfélét láttam már azelőtt is. Az arcok, Eliot, azok az átkozott arcok, amelyek lesandítottak és kinyáladzottak a vászonból, a lehető legélethűbb módon! Istenemre mondom, ember, nagyon úgy hiszem, elevenek voltak! Az a gusztustalan varázsló a pokol tüzét élesztette fel a festékanyagban, az ecsetje pedig lidércnyomást fiadzó pálca volt. Adja ide azt a borosüveget, Eliot! Volt egy műve, amit A leckének nevezett - Isten bocsássa meg nekem, hogy valaha is megnéztem! Figyeljen ide: el tud képzelni körben kuporgó névtelen, kutyaszerű lényeket egy templomkertben, amint egy kisgyereket tanítanak, hogy marcangolja a prédát, ahogy ők maguk? Az elcserélt gyermek ugye, ismeri a régi mítoszt arról, hogy a kísértetek ott hagyják a saját porontyukat a bölcsőben cserébe az emberi csecsemőért, akit ellopnak? Pickman azt festette le, mi történik az ellopott csemetékkel, hogyan nőnek föl - és hirtelen kezdtem szörnyű hasonlatosságot látni az emberi és nem emberi alakok arca között. Morbiditásának teljes felfokozásával kaján kapcsolatot, fejlődési láncot teremtett a nyíltan nem emberi és a lefokozott emberi között. A kutyaszerű lények halandó emberekből lettek! És alighogy megfordult a fejemben, vajon mi lesz az emberek közé csempészett porontyok sorsa, megpillantottam egy képet, mely éppen ezt a gondolatot fejezte ki. Régi, puritán szobabelsőt ábrázolt szilárd gerendázatú szobát, rácsos ablakokkal, magas támlájú paddal, esetlen, tizenhetedik századi bútorokkal; közöttük ül a család, az apa a Szentírásból olvas fel. Egy kivételével minden arcon a nemesség és tisztelet kifejezése ül, de arról az egyről metsző gúny sugárzik. Fiatal éveiben járó ember arca, aki minden kétséget kizáróan a jámbor atya fiának tűnik, de valójában a tisztátalan lényekkel tart rokonságot. Ő volt az elcserélt gyermekük, és Pickman gyilkos iróniával a saját arcvonásait kölcsönözte a figurának. Ekkor Pickman lámpát gyújtott egy szomszédos szobában, udvariasan kitárta előttem az ajtót, majd megkérdezte, megtekinteném-e "modern tanulmányait". Nem sokat mondhattam neki a benyomásaimról - ijedtemben és undoromban túlságosan is szótlan lettem -, de azt hiszem, tökéletesen megértett és nagyon megtisztelve érezte magát. És most ismét biztosítani akarom, Eliot, hogy nem vagyok anyámasszony katonája, nem veszítem el a fejem, ha valami egy kicsit eltér a megszokottól. Középkorú vagyok, sok mindenen keresztülmentem, s azt hiszem, odaát Franciaországban, a háború alatt meggyőződhetett róla, hogy nem lehet egykönnyen kiütni. Higgye el, már kezdtem újra levegőhöz jutni és lassacskán hozzászoktam azokhoz az ijesztő képekhez, melyek a régi Új-Angliát egyfajta

pokollá változtatták. Nos, mindezek ellenére a szomszédos szoba egy önkéntelen sikolyt csalt ki belőlem, és meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában, hogy el ne vágódjak. Az előző terem az őseink világát elárasztó vámpírok és boszorkányok falkáját ábrázolta, emebben viszont a horror egyenesen a mi mindennapi életünkben jelentkezett. A teremtésit, hogy tud az az ember festeni! Volt egy tanulmánya, Baleseta földalattin címmel, amelyen egyfalkányi alávaló lény kapaszkodik fel valamilyen ismeretlen katakombából egy padlórésen keresetül a Boylston Street-i földalatti megállóban, és megtámadja a peronon várakozókat. Egy másikon a Copp's Hill-i sírok között táncolnak, mai háttérrel. Aztán volt egypár kép, amin pincét látni, a kövek közti lyukakon, repedéseken szörnyetegek másznak be; vigyorogva lekuporodnak a hordók és kazánok mögé, s várják az első áldozatot, aki lejön majd a lépcsőn. Az egyik visszataszító vászon mintha Beacont ábrázolta volna keresztmetszetben, s a dombot átluggató üregrendszerben dögletes szörnyetegek hangyaszerű hadserege nyüzsgött. Több képen is táncoltak ezek a rémek mai temetőkben, de volt egy másik ötlete, ami valahogy jobban megrázott, mint az összes többi: egy sírkamrában bestiák sokasága veszi körül egy társukat, aki egy jól ismert bostoni útikönyvet tart a kezében, és minden bizonnyal hangosan felolvas belőle. Mindegyikük a könyv egy bizonyos helyére mutat, és mindegyik arc annyira torznak látszik az epileptikus gúnykacajtól; hogy már-már hallani véltem a kísérteties visszhangokat. A kép címe az volt: Holmes, Lowell és Longfellow az Auburn hegyen nyugszik. Amint fokozatosan lecsillapodtam és hozzászoktattam magam az ördöngösségnek és morbiditásnak e második terméhez, elemezni kezdtem mélyülő viszolygásom kiváltó okait. Először is, mondtam magamnak, ezek a dolgok azért taszítanak, mert megmutatják Pickman embertelenségét és érzelemmentes kegyetlenségét. A fickó bizonyára engesztelhetetlen ellen sége az egész emberi nemnek, hogy ennyire örömét leli az agy és a hús megkínzásában és a sírgyalázásban. Másodszor: nagyságukkal ijesztettek rám. A bennük lévő művészet arról győzött meg, hogy amikor a képekei látjuk; magukat a démonokat látjuk, és tőlük félünk. Mert az volt a különös a dologban, hogy Pickman egyáltalán nem veszített igényességéből. Semmi se volt zavaros, torz vagy sablonos; a körvonalak élesek és életszerűek, a részletek pedig már-már fájdalmasan pontosak voltak. És az arcok! Nem egyszerűen egy művész interpretációját láthattam, hanem magát a Pandemoniumot, kristálytiszta objektivitással ábrázolva. Az volt, istenemre mondom! Az az ember nem képzeletből alkotott és egy cseppet sem volt romantikus; még csak meg se próbált gomolygó, káprázatként szétfoszló álmokkal traktálni minket, hanem hidegen és gúnyosan ábrázolt valamiféle olajozottan működő, rendezett rémvilágot, melyet teljesen, tisztán, pontosan és határozottan átlátott. Isten tudja, hol leledzett az a világ, hogy hol talált rá azokra az istentelen alakokra, melyek keresztülszökdécseltek, ügettek és másztak rajta; de bármi is lett légyen képeinek meghökkentő forrása, egy dolog világos volt. Pickman minden tekintetben - elméletileg és gyakorlatilag egyaránt - alapos, gondos és majdhogynem tudós realista volt. Aztán vendéglátóm levezetett a pincébe, voltaképpeni műtermébe, én pedig felkészítettem magam rá, hogy valamilyen pokoli hatás ér majd a befejezetlen vásznak között. Amint leértünk a nyirkos lépcsők aljára, a nagy üres tér egy közeli sarkába irányította zseblámpájának fényét, s egy kör alakú, téglából készült kútkáva vált láthatóvá, nyilván mély kutat övezett. Közelebb mentünk hozzá és megállapítottam, hogy öt láb széles lehet, falai jó lábnyi vastagok és mintegy hat hüvelykkel emelkedik a föld szintje fölé tizenhetedik századi tömör alkotás, de az is lehet, hogy nagyot tévedtem. Ez az, mondta Pickman, amiről beszélt - az egyik nyílás, amelyik a domb belsejét valaha behálózó alagútrendszerbe torkollott. Ráérősen nyugtáztam, hogy nincs befalazva, s hogy egy nehéz falap szolgál fedélként. Mikor fölötlött bennem, milyen dolgokkal lehet összefüggésben ez a kút - amennyiben Pickman célzásainak hinni lehet-, enyhén összerázkódtam; aztán intett, és felkapaszkodtunk egy lépcsőn, majd keresztülmentünk egy szűk ajtónyíláson, mely egy jókora, fapadlós és műteremnek berendezett szobába vezetett: A munkához szükséges fényt acetilén lámpa szolgáltatta. Az állványokon álló vagy falnak támasztott befejezetlen festmények éppoly rémisztőek voltak, mint fent a befejezettek, és betekintést nyújtottak a művész lelkiismeretes módszerébe. A jeleneteket rendkívüli gonddal dolgozta ki és a ceruzával felvázolt vonalak arról az aprólékos figyelemről árulkodtak, amit Pickman a megfelelő perspektíva és arányok eltalálására fordított. Nagy ember voltmég ma is ezt mondom, holott tudom, amit tudok. Egy asztalon álló, nagy fényképezőgép hívta felmagára a figyelmemet; Pickman elmondta, arra használja, hogy lefényképezi apáttereket, aztán fényképek alapján festhet a műteremben, ahelyett, hogy a felszerelését cipelné körbe a városban, hogy a helyszínen fesse le ezt vagy azt. Úgy gondolta, a hosszan tahó munkához egy fénykép éppúgy megteszi, ahogy a valóságos helyszín vagy modell, és kijelentett, hogy rendszerint ezt az eljárást alkalmazza. Volt valami nagyon zavaró az émelyítő vázlatokban és a félig befejezett szörnyűségekben, melyek rám bámultak a szoba minden sarkából, és amikor Pickman váratlanul leleplezett egyhatalmas méretű vásznat a szoba fénytót távol eső oldalán, sehogyan se tudtam elfojtani egy hangos kiáltást - aznap éjjel

már a másodikat. A homályló boltozatok visszhangot vertek az ódon és salétromos pincében, s vissza kellett fognom magam, mert izgatottságom azzal fenyegetett, hogy hisztérikus nevetésbe torkollik. Irgalmas Isten! De hát Eliot, nem tudom, mennyi volt ebből a valóság, mennyi a lázas képzelődés: Nem hiszem, hogy ilyen álom létezhet a földön. A festmény egyetlen hatalmas és névtelen istenkáromlás volt, vakítóan vörös szemekkel; a képen látható valami csontos karmai között egy lényt tartott, aki valaha ember volt; a fejét marcangolta, ahogyan egy gyerek nyalókát majszol. Testtartása guggolásra emlékeztetett, és ahogy nézte az ember, azt érezte, hogy bármelyik pillanatban eldobhatja jelenlegi zsákmányát; hogy még zaftosabb falat után nézzen. De a fene egye meg, még csak nem is a kísérteties tárgyvolt az, ami a páni félelem kimeríthetetlen forrásává tette - nem az, sem a kutyapofa hegyes fülével, vérbe borult szemével, lapos orrával és nyáladzó ajkával. Nem a pikkelyes karmok voltak azok, sem a penészgombákkal borított test, még csak nem is a félig felpuffadt láb egyik sem, noha ezek közül bármelyik őrületbe tudott volna kergetni egy izgulékony embert. A technika volt az, Eliot - az az átkozott, istentelen, természetellenes technika! Becsületemre mondom, soha sehol másutt nem láttam a való élet leheletét így megjelenni egy vásznon. A szörnyeteg volt rajta - bámult és zabált, zabált és bámult -, és tudtam, hogy a természet törvényeinek ellentmond, hogy az ember ilyesvalamit megfessen modell nélkül - anélkül, hogy bepillantott volna az alvilágba, ami halandónak, hacsak nem adta el magát a Gonosznak, még sose sikerült. A vászon egyik szabad pontjához összehajtogatott papírlapot tűztek oda rajzszöggel - valószínűleg fénykép, gondoltam, melynek alapján Pickman egy éppoly ijesztő hátteret kívánt festeni, mint amilyen az a rémálom, amit a fényképnek kellett kiemelnie. Amikor odanyúltam, hogy széthajtsam és megnézzem, hirtelen észrevettem, hogy Pickman felpattan, mintha pisztolyt sütöttek volna el a füle mellett. Feszülten figyelt, mióta riadt sikolyom visszhangokat vert a sötét pincében, és most mintha megdermedt volna a rémülettő1. Rémülete azonban nem volt összehasonlítható az enyémmel, nem szorongás volt, hanem óvatos készenlét. Előhúzott egy revolvert, intett, hogy maradjak csendben, aztán kilépett a nagyobbik pincehelyiségbe, és becsukta maga mögött az ajtót. Azt hiszem, egy pillanatra megbénultam. Kezdtem úgy figyelni, ahogy Pickman, és mintha halványan surrogó zajt hallottam volna valahonnan, és valamilyen vinnyogást, dulakodás zaját, meghatározhatatlan irányból. Hatalmas patkányokra gondoltam, és összerázkódtam. Aztán enyhe zörej hatolt el hozzám, amitől egész testem libabőrős lett - alattomos, puhatolódzó zörgés volt, de meg se kísérlem szavakban kifejezni. Olyan volt, mintha súlyos fa ütődne kőhöz vagy téglához - fa téglához -, mit is juttatott ez eszembe? Újra hallatszott a zörej, de most hangosabban. Olyan rezgés támadt, mintha ezúttal a fa nagyobbat esett volna, mint azelőtt. Aztán éles, csikorgó zaj következett, Pickman kiabált összevissza, majd hat pisztolylövés fülsiketítő hangja, olyan élesen, mit amikor az oroszlánszelídítő a hatás kedvéért a levegőbe ló. Fojtott sikoltás, jajveszékelés, aztán egy tompa puffanás. Aztán újabb fa- és téglazaj, szünet, majd kinyílt az ajtó - erre, be kell vallanom, hevesen felpattantam. Pickman jelent meg ismét, füstölgő fegyverével és a dagadt patkányokat átkozta, amiért ellepték az ódon kutat. - Az ördög tudja, mit esznek ezek, Thurber - vigyorgott -, mivel azok az ősi alagutak a temetőig, a boszorkány-odúkig és a tengerpartig nyúltak. De akármit is, bizonyára kifogytak belőle, mert szörnyen ki akartak jutni a kútból. A maga kiáltása verte fel őket, azt hiszem. Jobb, ha az ember óvatos ezekben a régi házakban - rágcsáló barátaink bizony nem teszik kellemesebbé a helyzetet, bár néha úgy gondolom, hogy atmoszférateremtő elemként kifejezetten jól jönnek. - Nos, Eliot, így végződött az éjszakai kaland. Pickman megígérte, megmutatja a műtermét, és az ég a megmondhatója, meg is tette. A sikátorok útvesztőjéről, úgy látszik, másik irányba vezetett ki, mert amikor megpillantottunk egy lámpaoszlopot, már egy félig ismerős utcában jártunk, bérházak és régi épületek egyhangú sorai között. Kiderült, hegy a Charter Streeten vagyunk, de túl zaklatott voltam ahhoz, hogy megfigyeljem, hogy jutottunk el odáig. A magasvasutat már lekéstük, és gyalog mentünk le a városba, a Hanover Streeten keresztül. Nem felejtem el azt a sétát. A Tremontról a Beaconra tértünk, és Pickman ott hagyott a Joy Street sarkán, ahol aztán befordultam. Soha többé nem beszéltem vele. Hogy mién ejtettem őt? Ne legyen türelmetlen, Eliot. Várjon, amíg kávéért csengetek. Szeszt már eleget ittunk, de nekem a magam részéről még kell valami. Nem, nem a képek miatt, amiket azon a helyen láttam; bár megesküdnék rá, hogy ez is elég lett volna ahhoz, hogy Boston lakásainak és klubjainak kilenctizedéből kitiltsák, és gondolom, most már nem csodálkozik rajta, miért kerülöm el nagy ívben a földalattit és a pincéket. Amiért ejtettem, az az a valami volt, amit másnap reggel a kabátom zsebében találtam. Tudja, az összehajtogatott papír, ami ahhoz az iszonytató vászonhoz volt tűzve a pincében; amiről azt hittem, hogy fénykép, s hogy a helyszínt ábrázolja, amely majd a szörny mögé kerül háttérnek. Az utolsó ijedelem épp akkor ért, amikor feléje nyúltam, hogy széthajtogassam, és úgy látszik, csak úgy hamarjában begyűrtem a zsebembe. De itt a kávé - Eliot, ha okos, feketén issza.

Igen, a papír volt az oka, hogy ejtettem Pickmant; Richard Upton Pickmant, a legnagyobb művészt, akit valaha ismertem - és a legundorítóbb lényt, aki valaha is áthágta az élet határait, hogy belépjen a mítoszok és az őrület vermeibe. Eliot, az öreg Reidnek igaza volt. Pickman nem volt közönséges ember. Vagy egy furcsa jelben született, vagy megtalálta a módját, hogy kinyissa a tiltott kaput. Most, hogy elment, ennek már semmi jelentősége - visszatért a mesebeli sötétségbe, melyet annyira szeretett kísérteni. Na, gyújtsuk meg a csillárt. Azt a papírt elégettem, és ne is kérjen rá, hogy magyarázatot fűzzek hozzá, vagy hogy a sejtelmeimről beszéljek. Azt se kérdezze, mi lehetett az a dulakodás a kútban, amit Pickman mindenáron a patkányokra akart kenni. Vannak titkok, amelyek talán még a régi salemi időkből származnak, és Cotton Mather rnég ennél is furcsább dolgokról beszél. Maga tudja, milyen át kozottul életszerűek voltak Pickman festményei - hogy mennyire kíváncsiak voltunk mindannyian, honnan vette azokat az arcokat. Nos, a papír valóban fénykép volt, de nem valamiféle helyszínről. Egész egyszerűen a szörny volt látható rajta, amit Pickman megfestett azon a borzalmas vásznon. A modell volt rajta, a háttérben pedig a pince puszta fala. És Istenemre mondom, Eliot, a fénykép egy élő alakot ábrázolt. * Cotton Mather (1662-1728) amerikai lelkész, egyházi író. Nagy szerepet játszott a salemi boszorkányperekben, de közvetlen felelősségének mértékét vitatják. Máté J. György fordítása

KÉP A HÁZBAN, A (Picture in the House, The) Howard Phillips Lovecraft (1920) A fürkészők, akik a borzalmat keresik, szívesen tartózkodnak szokatlan, messzi tájakon. Ptolemaeus katakombái nyűgözik le őket, s a kőből kifaragott mauzóleumok olyan vidékeken, melyek láttán a normális embernek lidércnyomása támad. Rajna menti várromok holdsütötte tornyaira hágnak föl, s fekete, pókhálós lépcsőkön botladoznak Ázsia elfelejtett városainak szétszórt kövei alatt. A kísértetjárta erdő, s a sivár hegycsúcs az ó szentélyük, és gyakran időznek magányos szigetek komor monolitjai mellett. Ám az iszonyat igazi ínyencei, akik számára egy új élmény életcél és létjogosultság egyaránt, a New England-i erdők vén, magános tanyaházait becsülik a legtöbbre, mert ott az intenzitás, a magány; a zavaros érzések és a jótékony tudatlanság sötét elemei a borzalom tökélyévé egyesülnek. A legrettenetesebb látványt a kicsiny, festetlen faházak nyújtják a járt utaktól távol, melyek többnyire egy nyirkos, füves lejtőn állnak vagy egy óriási kőszirtnek támaszkodnak. Kétszáz éve vagy még hosszabb ideje állnak és támaszkodnak már így, miközben folyondárok kapaszkodtak fel rájuk, s a fák vastagabbak és terebélyesebbek lettek. Mostanra szinte teljesen eltűntek a féktelenül buja, zöld növények és a védelmezőn födőző árnyékok között, de az ablakok még mindig rémisztően bámulnak apró tábláikkal, mintha valami halálos kábulaton hunyorognának keresztül, melyet az őrület tart sakkban azzal, hogy eltompítja a kellemetlen dolgok emlékezetét. Az ilyen házakban különös emberek nemzedékei laktak, akikhez hasonlót ritkán látott a világ. Egy sötét és fanatikus hittől elragadva, mely a többi embertől elválasztotta őket, őseik a vadonban keresték a szabadságot. Itt egy hódító faj sarjadékai megszabadultak az embertársaik állította korlátoktól, ám meggörnyedtek önnön szellemük délibábjainak ijesztő rabigája alatt. A civilizációs felvilágosultságtól távol, e puritánok erői különös csatornákba terelődtek, s elszigeteltségükben, beteges önelnyomásukban és az irgalmatlan természettel vívott élethalálharcban sötét, titokzatos jellemvonások fejlődtek ki bennük hideg északi örökségük történelem előtti mélyeiből. Szükségtől fogva gyakorlatiasak, és zordon életfelfogásuk lévén bűneikben ezek az emberek nem voltak éppen irigylésre méltók. Ki voltak téve a tévedéseknek, mint minden halandó, ám őket szigorú erkölcskódexük arra kényszerítette, hogy bármi áron, de eltitkolják az eseményeket, úgyhogy egyre ízléstelenebben fejtődtek rejtegetnivalóik közepette. Csak az ősvadoni, néma, álmos, nagy szemekkel bámuló házak tudnának beszélni arról, mi minden rejtezik ott a legrégibb időktől fogva, és ők nem túlzottan közlékenyek, mert nem szívesen rázzák le magukról az álmot, amely feledéshez segít. Az embernek néha az az érzése támad, irgalmas cselekedet volna lerombolni ezeket a házakat, mert túl sokat kell álmodniuk. 1896 novemberének egyik délutánján történt velem, hogy a hideg vizű, szakadó záporeső egy ilyen időrágta házhoz űzött, mert bármilyen fedél jobb volt, mintsem hogy a szabadban maradjak. Már jó ideje bizonyos genealógiai adatok után kutattam a Miskatonic-völgy lakosai között, és félreeső, kanyargós útvonalaim miatt kényelmesebbnek véltem; ha a késő őszi időpont dacára kerékpárt használok. Most egy teljesen elhagyatott országúton voltam, amit azért választottam, hogy levágjak egy kanyart Arkham felé. A zivatar viszont egy olyan ponton ért utol, amely minden várostól távol esett, és

nem láttam a közelben más födelet, csak a vén és visszataszító faépületét, mély vak ablakokkal hunyorgott felém óriási, kopasz szilfák között egy szikladomb lábához közel. Bár minden úttól távol emelkedett, a ház mégis rendkívül kellemetlen benyomást tett rám, rögtön az első pillanatban, amint megláttam. Becsületes, tisztességtudó épületek nem bámulják az utazót ilyen alattomosan és nyugtalanítóan, s genealógiai kutatásaim során olyan legendákra bukkantam az elmúlt évszázadokból, melyek bizalmatlanná tettek az efféle helyek iránt. Mindazonáltal az elemek dühe akkora volt, hogy győzedelmeskedett kétségem fölött, és nem haboztam kerékpáromat a gyommal benőtt emelkedőn a csukott ajtó felé fordítani, mely egyszerre látszott sokatmondónak és titokzatosnak. Valahogy magától értetődőnek tartottam, hogy a ház lakatlan, mindazonáltal amint közeledtem hozzá, nem voltam teljesen bizonyos benne, mert jóllehet az utakat egészen felverte a gyom, mégis túlságosan jó állapotban maradtak ahhoz, hogy teljes elhagyatottságról beszélhessünk. Ezért ahelyett, hogy lenyomtam volna a kilincset, bekopogtam, s közben valami olyan szorongást éreztem, amit egyáltalán nem tudtam megmagyarázni. Mialatt a küszöbül szolgáló durva, mohos kődarabon várakoztam, fölnéztem az oldali ablakokra, s a felülről beeső fényben észrevettem, hogy noha vének, zörgősek és szinte átlátszatlanok a kosztól, egyikük sincs betörve. Az épületet ezek szerint magányos fekvése és teljes elhanyagoltsága dacára is lakják. Eközben senki sem reagált kopogtatásomra, így hát miután néhányszor még megismételtem, lenyomtam a rozsdás kilincset és felfedeztem, hogy az ajtó nincs bezárva. Odabent egy kis előszobát találtam, melynek faláról hullott a vakolat, és a bejárati ajtót kinyitva gyenge, ám különösképp kellemetlen szag ütötte meg az orrom. Kerékpáromat tolva beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Előttem egy keskeny lépcső vezetett fölfelé, mellette egy ajtó, amin át valószínűleg a pincébe lehetett lejutni, mialatt balról és jobbról két másik ajtó nyílt a földszinti szobákba. Miután kerékpáromat a falnak támasztottam, kinyitottam a bal kéz felé eső ajtót, s beléptem egy kicsiny, alacsony mennyezetű helyiségbe, hová a két poros ablakon át alig hatolt be némi világosság, s a lehető leggyérebb és legprimitívebb módon volt bebútorozva. Egyfajta lakószobának tűnt, mert volt benne egy asztal és több szék, valamint egy óriási kandalló, melynek párkányán egy antik óra ketyegett. Nem sok könyvet meg írást láttam, s az uralkodó félhomályban nem tudtam mindjárt kivenni a címüket. Ami leginkább megfogott, az az egységesen ódon külső volt, mely megnyilvánult minden szem előtt lévő dologban. Ezen a vidéken a legtöbb házban sok régiséget találtam, ám itt az ódon benyomás furcsamód tökéletes volt, mert egyetlen tárgyat sem tudtam felfedezni az egész szobában, ami nem a forradalom előtti időkből származott volna. Ha a berendezés nem lenne ennyire igénytelen, ez a hely valóságos paradicsomnak bizonyulna a gyűjtők számára. Amint körülnéztem e különös hajlékban, éreztem, hogy ellenszenvem, amit először a ház sivár külseje keltett bennem föl, egyre fokozódik. Hogy mi is volt az pontosan, amitől féltem vagy undorodtam, nem tudnám megmondani, de volt valami a légkörben, ami Isten ellen való vénségre, kellemetlen torzulásokra és olyan rejtelmekre figyelmeztetett, melyeket jobb volna elfelejteni. Nem kívántam leülni; így körüljártam a szobát, hogy megvizsgáljak néhány különféle tárgyat, ami felkeltette az érdeklődésemet. Kíváncsiságom első céltáblája egy közepes méretű könyv volt, ami az asztalon hevert, és annyira özönvíz előtti látványt nyújtott, hogy azon csodálkoztam, nem egy múzeumban vagy könyvtárban akadok rá: Bőrkötésű volt, fémveretes, és kiváló állapotban maradt meg; egyáltalán, túl szokatlan könyv volt ahhoz, hogy egy ilyen… egyszerű hajlékban bukkanjak rá. Amikor felütöttem a címlapnál, csodálkozásom csak fokozódott, mert nem más ritkaságnak bizonyult, mint Pigafetta híradásának a Kongó-vidékről, Lopex matróz feljegyzései alapján latin nyelven írva; 1598-ban nyomták Frankfurtban. Gyakran hallottam már erről a műről és a De Bry fivérek által készített különös illusztrációiról, s ezért a kíváncsiság, hogy átlapozzam, rövid időre elfeledtette velem szorongásomat. A képek valóban érdekesek voltak, a művészek teljesen saját fantáziájukra és a ki nem elégítő leírásokra támaszkodva rajzolták őket; fehér bőrű négereket ábrázoltak indogermán arcvonásokkal. Nem csuktam volna be mindjárt a könyvet, ha egy egészen jelentéktelen körülmény nem izgatja fel fáradt idegeimet és nem lobbantja fel bennem újra a nyugtalanság érzését. Ami felbosszantott, csupán a könyv makacs hajlama volt, hogy mindig a XII. táblánál nyíljon ki, amely a kannibál anzique törzs egyik mészárszékének undorító részleteit ábrázolta. Kicsit szégyelltem magam, hogy ennyire fogékony vagyok egy ilyen jelentéktelen dologra, ám a rajz ennek ellenére nyugtalanított, különösen, ha összefüggésben szemléltem egy-két hozzátartozó ábrával, amely a kannibálok gasztronómiájáról adott némi képet. Az asztal melletti polchoz fordultam, és megvizsgáltam szegényes irodalmi tartalmát - egy tizennyolcadik századi Bibliát, egy ugyanakkorról származó "Pilgrims Progress"-t groteszk fametszetekkel, Isaiak Thomas almanachkészítő nyomtatásában, Cotton mather "Magnalia Christi Americana"-jának ódon, korhatag tömegét és néhány más, első látásra hasonló korú könyvet -, amikor figyelmemet kétségtelenül léptektől származó zajok keltették föl a felettem lévő szobában. Előbb, tekintve hogy kopogásomra néhány perccel ezelőtt nem válaszoltak, megdöbbentem és megrémültem, de aztán azonnal arra a következtetésre jutottam, hogy a járkáló valaki az imént ébredt föl egészséges

álmából, és már nem voltam meglepve, amikor lassan nyikorogni kezdtek a lépcsőfokok. A léptek nehezek voltak, s mégis úgy tűnt, mintha valami furcsa elővigyázatosság lenne bennük, ami már csak oly súlyos mivoltuk miatt sem tetszett nekem. Amikor bejöttem a szobába, becsuktam magam mögött az ajtót. Most egy csöndes pillanat után, amelyben a házigazda talán az előtérben álló kerékpáromat vette szemügyre, halk kaparászást hallottam a kilincsen, ahogy az ajtó feltárult. A nyílásban egy annyira fura külsejű emberi lény állt, hogy valószínűleg hangosan felkiáltottam volna, ha jó neveltetésem nem akadályoz meg benne. Noha vendéglátóm öreg volt, ősz és lompos, mégis olyan tartással és testalkattal bírt, mely egyszerre ébresztett bennem ámulatot és tiszteletet. Magassága nem lehetett kevesebb hat lábnál, s dacára öreg és szegényes kinézetének, arányaiban tömör volt és erőteljes. Arca, mely csaknem eltűnt a szinte a szeméig felkapaszkodó hosszú, ősz szakáll alatt, szokatlanul frissnek hatott, és jóval kevésbé ráncosnak, mint az ember várta volna; magas homlokára ősz haj borult, ami alig ritkult az évek folyamán. Kék szeme, bár kissé véraláfutásos volt; megmagyarázhatatlanul élesnek és lángolónak látszott. Ha nem lett volna borzalmas ápolatlansága, a férfi éppoly hatalmasnak, mint amilyen lenyűgözőnek tűnt volna. Ez az ápolatlanság azonban az arca és a megjelenése dacára ellenszenvessé tette. Hogy öltözéke voltaképpen miből is áll, alig lehetett megállapítani; számomra nem látszott többnek egy halom rongynál, mely egy pár magas szárú, nehéz csizmával kezdődött, és ami a tisztaság hiányát illeti, túltett bármiféle leíráson. A férfi külső megjelenése és az ösztönös félelem, amit bennem ébresztett, ellenséges fogadtatásra készített fel, úgyhogy csaknem beleborzongtam a meglepetésbe és valami rejtélyes, viszolygó érzésbe, amikor egy kézmozdulattal hellyel kínált, s alázatos tisztelettel és megnyerő vendégszeretettel teli halk, csöndes hangon megszólalt. - Bizonyára az eső lepte meg, nemdebár? - köszöntött. Örülök, hogy a ház közelében járt és volt annyi esze, hogy egyszerűen bejöjjön. Azt hiszem, aludtam, különben meghallottam volna… már nem vagyok olyan fiatal, mint voltam régen, és manapság igen hosszú délutáni alvásra van szükségem. Messziről jön? Alig látok embereket ezen az úton, amióta az arkhami postakocsit beszüntették. Azt feleltem, hogy Arkhambe tartok, és bocsánatot kértem kíméletlen behatolásomért az otthonába, mire tovább beszélt. - Örvendek, hogy találkoztunk, fiatalúr… ritkák az új arcok errefelé, és manapság már csak kevés dolog tud felvidítani. Gondolom, Bostonból jön, nem igaz? Még sosem voltam ott, de azonnal felismerem a városi embert, ha látom… nyolcvannégyben volt egy kerületi tanítónk, de egyszerre csak eltűnt, és senki sem hallott róla azóta… Ezen a ponton az öreg elégedetten kuncogni kezdett, de amikor az okát kérdeztem, nem adott rá magyarázatot. Úgy látszott, csodálatosan jó kedélyű, mégis vannak különc sajátságai, amint az már megjelenéséből is kitűnt. Egy ideig kissé hektikás vidámsággal fecsegett mindenféle összefüggéstelen dologról, aztán eszembe jutott, hogy megkérdezzem, miként jutott egy ilyen ritka könyvhöz, mint Pigafetta "Regnum Congo"-ja. A könyv még mindig a hatása alatt tartott, s én egy kicsit haboztam, hogy megemlítsem-e, ám a kíváncsiság végül felülkerekedett a meghatározhatatlan félelmen, amely a ház megpillantásától fogva egyre csak nőtt bennem. Nagy megkönnyebbülésemre úgy tűnt, a kérdés nem érinti kínosan az öreget, mert fesztelenül és bőbeszédűen válaszolt. - Ó, az Afrikás-könyv? Ebenezer Holt kapitány cserélte el velem hatvannyolcban, aki a háborúban esett el. Valami az Ebenezer Holt névben hirtelen arra késztetett, hogy döbbenten pillantsak fel. Genealógiai munkáim során gyakran botlottam ebbe a névbe, de mindig csak a forradalom előttről származó forrásokban. Magamban azt kérdeztem, nem tudna-e a házigazdám segítségemre lenni a feladat megoldásában, amivel épp bajlódom, és úgy döntöttem, hogy később megkérdezem. Az öreg folytatta. - Ebenezer évekig egy kereskedőhajón volt, és egy csomó fura kacatra tett szert minden kikötőben. Ezt azt hiszem, Londonban vette… szokott ilyen dolgokat vásárolni, amikor üzletelt. Voltam egyszer a házában a dombon… lovakkal kereskedtem… akkor láttam meg ezt a könyvet. Tetszettek a képek, így hát elcseréltem vele. Furcsa egy könyv ez… várjon, megkeresem a szemüvegemet… Az öreg kotorászni kezdett a rongyaiban, s egy koszos és megdöbbentően vén pápaszemet húzott elő, nyolcszögletű üvegekkel és acélszárral. Miután feltette, az asztalon lévő könyv után nyúlt, és szeretetteljesen belelapozott. - Ebenezer tudott belőle olvasni egy kicsit… latinul van… de én nem. Két-három tanítóval felolvastattam magamnak belőle egy keveset, és később Clark plébánossal is, akiről azt állítják, hogy a tóba fulladt… Maga érti? Mondtam, hogy igen, és lefordítottam neki egy részletet a könyv elejéről. Úgy tűnt, gyerekes elragadtatásba esik angol szövegemtől. Közelsége fokozatosan kezdett a terhemre lenni, de nem láttam rá lehetőséget, hogy félrehúzódjak tőle anélkül, hogy megsérteném. Mulattam ennek a műveletlen öregnek a gyerekes rajongásán egy olyan könyv képei iránt, amit el sem tud olvasni, és magamban azt kérdeztem, vajon mennyire érti azt az egy-két angol nyelvű könyvet, ami még a szobát díszíti. Ez a nyilvánvaló együgyűség sokat enyhített szorongásomon; elmosolyodtam, és házigazdám folytatta.

- Furcsa, hogy mennyire gondolkodásra ösztönzik az embert a képek. Nézze csak ezt mindjárt itt az elején! Látott már maga ilyesféle fákat, nagy levelekkel, amik fel-alá csapkodnak? És az emberek… elvégre ezek itt nem lehetnek négerek… ez mindent felülmúl. Azt hiszem, inkább indiánoknak néznek ki, bár Afrikában élnek. Egyes teremtések majomnak látszanak, vagy félig majomnak, félig embernek, de még sosem hallottam ilyenről, mint ez itt ni! Ezzel a művész egyik meselényére mutatott, ami egyfajta sárkánynak nézett ki, egy krokodil fejével. - De most megmutatom magának a legjobbat… itt ni, majdnem a közepén… Az öreg hangja kissé bizonytalanabb lett, s szemébe különös csillogás költözött; de tapogatózó keze, ámbár ügyetlenebbnek tűnt, mint azelőtt, teljes tudatában volt feladatának. A könyv lapjai szinte maguktól nyíltak szét, mintha ezen a helyen gyakran lapoznák fel őket, méghozzá a XII. táblánál, amely a kannibál törzs mészárszékét ábrázolta. Megint elfogott a nyugtalan előérzet, noha nem mutattam. A legbizarrabb az volt, hogy a művész az afrikaiakat fehér embernek rajzolta le - a szörnyű üzlet falán lógó végtagok és csonka törzsek rettenetesek voltak, és a böllér a bárdjával nagyon oda nem illően hatott. Házigazdám azonban úgy tűnt, legalább annyira élvezi a látványt, mint amennyire én undorodom tőle. - Mit szól ehhez… ilyet még sosem látott idehaza, ugye? Amikor megláttam, azt mondtam Eb Holtnak: "Ez olyasvalami, ami felizgatja az embert és kellemesen bizsergeti az ereiben a vért." Amikor a Szentírásban olvastam a taglózásról… mint a midiánitáknál, akiket levágtak… kezdtem elgondolkozni ezen, de egyetlen képet sem láttam róla. Itt most láthatja az ember, hogyan megy ez… azt hiszem, bűnös dolog, de hát nem mindnyájan bűnben fogantunk és bűnben élünk?… Ez a fickó, akit feldaraboltak, mindig felizgat, valahányszor ránézek, és mindig visszatéved rá a tekintetem… látja, hol vágta le neki a mészáros a lábát? A feje itt van ezen a padon, és az egyik karja mellette, a másik pedig a tőke túloldalán… Mialatt ez az ember ijesztő eksztázisban mormogott, szőrös, pápaszemes arcának kifejezése leírhatatlanná vált, de hangja inkább halkult, mintsem erősödött. Alig tudom visszaadni saját akkori érzéseimet. Mindaz a sötét borzalom, amit előtte éreztem, ismét frissen és elevenen tolult fel bennem, és tudtam, hogy irtózatosan undorodom ettől a vén, visszataszító korcstól. Őrülete vagy legalábbis részleges elfajzása minden kétségen kívül állt. Már szinte csak suttogott, olyan rekedten, hogy az szörnyűbb volt egy sikolynál, és én reszkettem, miközben hallgattam. - Mint már mondtam, furcsa, hogy mennyire gondolkodásra serkenti az embert egy ilyen kép. Tudja, fiatalúr; ettől itt szinte megrészegültem. Miután megkaptam Ebtől a könyvet, gyakran nézegettem, különösen ha vasárnaponként Clark plébánost hallottam a nagy parókájában fellengzősen szónokolni. Egyszer kipróbáltam valami érdekeset… de fiatalúr, csak nem fél?… minden, amit tettem, annyi volt, hogy a képet nézegettem, mielőtt a piacra vitt birkákat levágtam volna… ezután valahogy izgalmasabb volt a levágásuk… Az öreg hangja egyre halkult, olyannyira, hogy néha már alig lehetett érteni a szavait. Hallgattam az esőt és a kicsiny, koszos ablaktáblák zörgését, s közelgő vihar morajlására lettem figyelmes, ami szokatlan volt ebben az évszakban. Egyszer egy borzalmas villámcsapás és az azt követő mennydörgés alapjaiban rendítette meg a rozoga házat, de az öreg mintha egyáltalán nem vette volna észre. - A birkák levágása valahogy jobban izgatott… de tudja, mégsem volt olyan igazán kielégítő. Furcsa, micsoda sóvárgás ébredhet az emberben… a Mindenható szerelmére, fiatalúr, el ne mondja senkinek, de Istenre esküszöm, hogy ettől a képtől olyan táplálék után éheztem, amit nem tudtam megtermelni vagy megvásárolni… de hát csak maradjon nyugton, mi baja? Természetesen nem csináltam semmit, de mindig azt kérdeztem, mi lenne, ha megtenném… Úgy mondják, a hús friss húst és piros vért nemz, és új életet ád; ezért azt kérdeztem, vajon nem tudná-e egy ember meghosszabbítani az életét, ha több húshoz jutna ugyanabból a… Ám az öregember nem fejezte be - soha többé. Nem az én rettegésem szakította félbe, nem is az egyre fokozódó vihar, melynek tombolásában nem sokra rá egy megfeketedett romhalmaz közepén, egyedül nyitottam ki a szemem. Az ok egy egyszerű, ám valahogy szokatlan esemény volt. A nyitott könyv laposan feküdt közöttünk, benne a visszataszító kép, mely minket bámult. Amikor az öreg az ugyanabból a… szavakat suttogta; halk csettenés hallatszott, és a nyitott könyv megsárgult papírján kirajzolódott valami. Az esőre gondoltam, és arra, hogy ereszt a tetőfedél; de az esővíz nem vörös. A kannibál törzs mészárszékének képén egy kis vörös paca csillogott elevenen, mintegy életre keltvén az ábra iszonyatát. Az öreg ránézett és abbahagyta a suttogást, valamivel korábban, mint ahogy azt borzadó arckifejezésem szükségessé tette volna; ránézett és azután fel, annak a szobának a padlatára, amit egy órája hagyott el. Követtem tekintetét, és egy nagy, szabálytalan, nedves vörösben csillogó foltot vettem észre fölöttünk, ami mintha terjeszkedett volna; mialatt figyeltem. Nem kiáltottam föl; nem is mozdultam, csak lehunytam a szemem. Rögtön rá lesújtott minden villámcsapások villámcsapása, eltalálta az elátkozott házat kimondhatatlan rejtélyeivel, és elhozta nekem a feledést, mely egyes-egyedül mentette meg elmémet az őrülettől. Kornya Zsolt fordítása

POLARIS (Polaris) Howard Phillips Lovecraft (1918) A Sarkcsillag hátborzongató fénnyel ragyogott be szobám északi ablakán át. Ott sütött végig a sötétség hosszú óráin keresztül. És az ido oszre fordultával, amikor az északi szelek tomboltak és jajongtak, s a mocsár vöröslevelu fái csak ok tudják, mirol pusmogtak egymás között, a kora reggeli órákban a sarlóvá fogyatkozott hold alatt én az ablaknál ültem, és figyeltem a csillagokat. A szikrázó Cassiopeia csavarjaitól lejjebb, amint az órák múlóban voltak, mialatt a Göncölszekér felkapaszkodott a páraáztatta mocsári fák mögül, amelyek hajladoztak az éjszakai szélben. Pirkadat elott az Arcturus hunyorított vörösen a temeto fölül az alacsony dombocskán, és a Coma Berenices csillámlott különösképp messzi a misztikus keleten; de amíg a Sarkcsillag le nem bukott mindig ugyanarról a helyrol a fekete égbolton, visszataszítóan hunyorgott; mint egy orült figyelo szeme, mely számos furcsa üzenetet igyekszik közvetíteni, de nem emlékeztet másra, mint hogy valaha képes volt közvetíteni egy üzenetet. Néha, amikor felhos volt az ég, tudtam aludni. Jól emlékszem a nagy Aurora éjszakájára, amikor a mocsár fölött a démoni fény sziporkái játszottak sokkolón. A sugár után felhok jöttek, és ekkor alaludtam. És a sarlóvá fogyatkozott hold alatt történt, hogy eloször láttam meg a várost. Csöndesen és álmatagon hevert egy különös fennsíkon, különös hegyek közötti üregben. Kísérteties márványból voltak falai és tornyai, oszlopai, kupolái és járdái. A márványutcákon márvány támpillérek álltak a felsobb részeken, s ezekbe szakállas férfiak voltak faragva. A levego meleg volt, és nem kavargott. És homlokegyenest, mindössze tíz fokra a zenittol a izzott a figyelo Sarkcsillag. Hosszú ideig bámultam a várost, de a nappal nem jött el. Amikor a vörös Aldebaran, mely csillag alacsonyan hunyorog a égen, ámde sosem nyugszik, egy negyedet kúszott az útján a horizont körül, fényt és mozgást láttam a házakban és az utcákon. Köntösük furcsa alakú volt, de egyszerre nemes és otthonos, sétáltak széltében-hosszában a sarlóvá fogyott hold alatt, a férfiak bölcsen szóltak egy nyelven, amelyet megértettem, bár elütött minden más nyelvtol, amelyet valaha is hallottam. És amikor a vörös Aldebaran tovakúszott útjának felén a horizont körül, újra sötétség és csönd honolt. Amikor felébredtem, már nem az voltam, aki voltam azelott. Emlékezetembe beivódott a város víziója és lelkemben más és bizonytalan emlékek ébredtek, melyek természetében nem voltam biztos. Attól kezdve a felhos éjszakákon, amikor aludni tudtam, gyakran láttam meg a várost; néha egy olyan nap meleg, sárga sugarai alatt, amely nem nyugodott le, de alacsonyan került egyet a horizonton. És a tiszta, felhotlen éjszakákon a Sarkcsillag bámult rosszindulatúan, mint még soha annakelotte. Fokozatosan azon kezdtem töprengeni, mi lehet az én helyem abban a városban, a különös fennsíkon a furcsa csúcsok között. Eloször kielégített a kilátás, a mindentlátó, testetlen jelenlét élménye — most arra vágytam, hogy tisztázzam a kapcsolataimat, és hogy megszólaltathassam elmémet az ünnepélyes emberek között, akik mindennap beszélgettek a köztereken. Azt mondtam magamban: „Ez nem álom, ami nemjelenti-e azt, hogy próbára tehetem a magasabb realitást azzal a másik élettel ott a ko- és téglaházban, délre a baljóslatú mocsártól meg attól a temetotol az alacsony dombocskán, ahol a Sarkcsillag minden éjszaka bekandikál az északi ablakomon?” Egy éjszaka, amint a társalgást hallgattam a számos szobrot magába foglaló nagy téren, változást éreztem; és felfogtam, hogy végül valóságos formát öltöttem. Idegen sem voltam Olathoe utcáin, mely Sarkia fennsíkján fekszik, a Noton és a Kadiphonek csúcs között. A barátom volt az , aki beszélt, Alos, és az o beszéde olyan volt, hogy az örömet okozott a lelkemnek, mert az egy igaz ember és hazafi beszéde volt. Azon az éjszakán érkeztek a hírek Daikos bukásáról és az inutosok eloretörésérol; zömök, pokoli, sárga ördögök, akik öt évvel ezelott jelentek meg az ismeretlen nyugatról, hogy feldúlják a mi királyságunk határait és megsarcolják számos városunkat. Hogy a hegyek lábánál megerosített helyekre visszavonultunk, útjuk most nyitva áll a fennsíkhoz, hacsak nem áll ellent minden lakos tíz férfi erejével. Mert a zömök kreatúrák felettébb jártasak voltak a háború muvészeteiben, és nem ismertek olyan aggályokat a becsület terén, amelyek a mi magas, szürkeszemu lomari férfiainkat visszatartották a könyörtelen hódításoktól. Alos, a barátom a fennsík minden eroinek parancsnoka volt, benne feküdt országunk utolsó reménye. Ez alkalommal o beszélt a veszélyekrol, amelyekkel szembe kell majd nézni, és buzdította az olathoei embereket, a lomariak legbátrabbjait, hogy tartsanak ki oseik hagyományai mellett, akik amikor délre kényszerültek költözni Zobnából, mielott a nagy jégtakaró fejlodött (amint valamikor leszármazottainknak kellett menekülni számos napn át Lomar földjérol) vitézül és gyozedelmesen söpörtük félre a szorös, hosszúkarú, kannibál gnophkeheket, akik utunkban álltak. Alos kiállt mellettem a harcosok egy pártjának ellnében, merthogy gyönge voltam, s különös eszméletvesztésekre

hajlamos, mikor nélkülöznöm kellett, és megterheltem magam. De az én szemeim tükrözték a legnagyobb lelkesedést a városban, ellenére annak, hogy minden nap hosszú órákat szenteltem a Pnakotikus Kéziratok tanulmányozásának és a Zobnai Atyák bölcsességének; így a barátom nem csalódván bennem nem ítélt el tétlenségemért, s megjutalmazott engem azzal a kötelességgel, amely a második legkevésbé fontos dolog volt. Taphnen ortornyába küldött engem ott szolgálni mint orszem hadseregünket. Az inutosiak megpróbálhatták volna elérni a citadellát egy keskeny szoroson a Noton hegyok mögött és ezáltal meglepni a helyorséget, és én voltam hivatott leadni a tuzjelet, amely riasztaná a várakozó zsoldosokat, és megmentené a várost az azonnali pusztulástól. Egyedül álltam ort a toronyban minden izmos testu férfiért, akikre a lenti szorosban volt szükség. Agyam fájón kábult az izgatottságtól és fáradtságtól, mert napok óta nem aludtam; még határozott célom volt, mert szerettem az én lomari szüloföldemet és a márványvárost, Olathoét, mely a Noton és a Kadiphonek csúcsok közében feküdt. De amint a torony legfelso kamrácskájában álltam, a párán át, amely a messzi Balof-völgy fölött lebegett, megpillantottam a vörös és baljóslatú, sarlóvá fogyatkozott holdat remegon. És a teto egy nyílásán át szikrázón fénylett a Sarkcsillag, remegve, mintha élne. És figyelve, mint valami ördög vagy egy csábító. Úgy rémlett, lelke gonosz tanácsokat suttogott, áruló álmosságba ringatva kárhozatos, ritmikus ígérettel, mely újra meg újra ismétlodött: Aluszva lesok álmát Hats húszezer éven át Keringve tértem én Oda, hol enyém a fény. Más csillagok kelnek Tüstént a tengelynek, Csitító csillagok, Édes feledést adók: Mikor útam véget ér, A múltnak árnya kél. Hiábavalóan küzdöttem a rám töro álmossággal keresvén a kapcsolatot ezekkel a furcsa szavakkal, megannyi tanával az egeknek, amelyekkel a Pnakotikus Kéziratokban ismerkedtem meg. Fejem súlyos volt és szédült, lehanyatlott a mellkasomra, és amikor legközelebb felpillantottam, egy álmomban jártam, a Sarkcsillag vigyorgott le rám az ablakomon át, egy álommocsár hajladozó fái fölül. És én még mindig álmodtam. Megszégyenülten és kétségbeesetten üvöltöttem, néha orjöngve, könyörögve a körülöttem lévo álomteremtményeknek, hogy ébresszenk fel, mielott az inutosiak fellopódznak az ösvényen a Noton csúcsa mögött, és a meglepetés erejét kihasználva elfoglalják a citadellát; de ezek a teremtmények démonok voltak, mert nevettek rajtam,és elmondták nekem, hogy nem álmodom. Lóvá tettek engem, mialatt aludtam, és ami alatt a zömök, sárga ellenség felkúszhatott hozzánk csöndesen. Kudarcot vallottam megbízatásomban, és cserben hagytam Olathoe márvány városát, Alosnak, barátomnak, parancsnokomnak próbája rosszul végzodött. De még álmomnak azok az árnyai is kigúnyoltak engem. Ok elmondták, hogy ez nem lomari föld, csak éjjeli képzelodésem; hogy ezekben a birodalmakban, ahol a Sarkcsillag magasan ragyog, és a vörös Aldebaran alacsonyan kúszik körbe a horizonton, smmi sem volt, csak jég és hó évezredek óta, és soha egy ember, csupán zömök, sárga teremtmények, elfagyasztva a hidegtol, akiket ok „Esquimaux”-nak hívnak. És amint gyötrödtem bunös agóniámban, orjöngve, hogy megmentsem a várost, amelynek veszélye minden pillanatban nott, és hiábavalóan törekedtem lerázni a ko- és téglaháznak eme természetellenes álmát, délre a baljós mocsártól és a temetotol az alacsony dombocskán a Sarkcsillag, gonosz és szörnyuséges, lepillantott a fekete égboltról, visszataszítóan hunyorogva, mint egy elmebeteg szeme, amely üzeneteket próbál közvetíteni, semmire sem emlékeztetve, csak hogy valaha tudott üzeneteket közvetíteni. Bihari György fordítása ÁRNYÉK AZ IDŐN TÚLRÓL (Shadow Out of Time, The) Howard Phillips Lovecraft (1934-35)

"Nem szabad úgy hinni, hogy az ember a legrégebbi vagy épp az utolsó e földnek urai közt, vagy hogy az élet, az anyag ismert állapota az egyetlen lehető állapot…" Abdul Alhazred A lidércnyomás és rettegés huszonöt éve után, amelyet csupán a bizonyos benyomások mesés voltába vetett kétségbeesett hit enyhített, kénytelen vagyok tanúsítani az igazságot, amellyel feltehetőleg 1935. július 17-18-án találkoztam. Van okom remélni, hogy tapasztalataim teljes mértékben vagy nagyrészt érzékcsalódásból fakadnak, amire valójában bőven volt okom. Mégis olyan ocsmányul valószerűnek tűnt, hogy néha lehetetlennek találom a reményt. Ha a dolog megesett, akkor az embernek el kell fogadnia a világegyetem fogalmait és a saját helyét az idő fortyogó örvényében, amelynek puszta említése is bénító. Továbbá ugrásra készen kell vigyáznia egy sajátos, lopakodó veszedelemre, amely, noha sohasem fogja elpusztítani az egész fajt, borzalmas és elképzelhetetlen iszonyatot zúdíthat az emberiség egyes kalandor természetű tagjaira. Ez utóbbi okból szorgalmazom minden erőmmel, hogy ne próbálkozzanak tovább az ismeretlen, ősi falromok feltárásával, amelyekhez magam vezettem expedíciót. Feltételezve, hogy épelméjű és éber voltam, akkor, azon az éjszakán olyan tapasztalatokra tettem szert, amelyek még nem jutottak osztályrészül embernek. Sőt, rémítően megerősített mindent, amit elhessegettem mint álmot és mesét. Hála Istennek, nincs rá bizonyság, mivel rémületemben elvesztettem azt az ijesztő tárgyat, amely - ha létezett, és ha elhoztam abból a veszedelmes mélységből tagadhatatlan bizonyíték lett volna. Egyedül voltam, amikor rábukkantam a borzalomra, és mostanáig senkinek sem beszéltem róla. Nem tarthattam vissza a többieket az ásatások folytatásától, de a véletlen és az elcsuszamló homok eddig még megakadályozta, hogy bármit találjanak. Most meg kell fogalmaznom egy végleges nyilatkozatot nem csupán saját szellemi egyensúlyom érdekében, de azért is, hogy figyelmeztessem azokat, akik komolyan elolvassák. Ezeket a lapokat - amelynek korábbi részei ismerősek lesznek azoknak, akik nyomon követik az általános és tudományos sajtót - annak a hajónak a kabinjában írom, amely hazavisz. Át fogom adni őket a fiamnak, Wingate Peaslee-nek, a Miskatonic egyetem professzorának, családom egyetlen tagjának, aki hű maradt hozzám régi, furcsa emlékezetvesztésem után, és aki legjobban ismeri esetem bizalmas adatait. Ő az, aki a legkisebb valószínűséggel fogja nevetségesnek találni, amit elmondok arról a végzetes éjszakáról. Indulás előtt nem világosítottam föl szóban, mert úgy gondolom, jobb, ha írásban kapja meg. Kényelmesen elolvasva és újraolvasva sokkal meggyőzőbb képet alkothat majd róla, mint amit zavaros nyelvemtől remélhetek. Bármit tehet ezzel az elbeszéléssel, amit jónak tart kellő megjegyzésekkel megmutathatja bárhol, ahol véleménye szerint megfelelően fogadják. Az olyan olvasók kedvéért, akik nem tájékozottak az előzményekben, egy elég terjedelmes előszóban foglalom össze esetem hátterét. A nevem Nathaniel Wingate Peaslee, és akik emlékeznek az egy nemzedékkel korábbi újságokra vagy a hat-hét éves pszichológiai folyóiratok leveleire és cikkeire -, tudni fogják, ki vagyok. A sajtó tele volt 1908 és 1913 közötti különös emlékezetkiesésemmel, és ehhez nagyban hozzájárultak a rémület, őrület és boszorkányság hagyományai, amelyek ott lappanganak akkori és mostani otthonom, az ódon massachusettsi város falai mögött. Mégis le kell szögeznem, hogy felmenőim között és korábbi életemben nem fordult elő semmiféle őrültség vagy baljós események. Ez rendkívül fontos tény annak az árnyéknak a szempontjából, amely olyan hirtelen hullott rám, külső forrásból. Talán a több évszázados sötét borongás tette a titokzatos célozgatásoktól zsongó, korhatag Arkhamet különösen sebezhetővé az ilyesfajta árnyékokkal szemben - noha még ez is kétségesnek tűnik a később tanulmányozott egyéb esetek fényében. De itt az a legfontosabb, hogy őseim és hátterem tökéletesen normális. Ami eljött, az valahonnan másfelől érkezett - hogy honnan, azt még most is habozok szavakba foglalni. Jonathan és Hannah (Wingate) Peaslee fia vagyok, akik mindketten az egészséges régi haverhilli fajtából származnak. Magam is Haverhillben születtem és nőttem föl, régi házunkban, a Boardman Streeten, a Golden Hill közelében, és nem is mentem Arkhambe, amíg 1895-ben a Miskatonicra nem kerültem a közgazdaságtan tanáraként. Életem további tizenhárom éve simán és boldogan telt. 1896-ban feleségül vettem a haverhiui Alice Keezart, 1898-ban, 1900-ban és 1903-ban sorban megszületett három gyermekem, Robert, Wingate és Hannah. 1898-ban docens lettem, 1902-ben rendes egyetemi tanár. Abban az időben a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsítottam az okkultizmus vagy az abnormális pszichológiája iránt. 1908. május 14-én kezdődött különös emlékezetkiesésem. A dolog meglehetősen hirtelen történt, noha később rájöttem, hogy a több órával korábban felvillanó kurta látomások - zavaros víziók, amelyek nagyon felkavartak, mert minden előzmény nélkül törtek rám alkothatták a figyelmeztető

tünetcsoportot. A fejem fájt, és az a furcsa, sohasem tapasztalt érzésem támadt, hogy valaki birtokba akarja venni a tudatomat. Az összeomlás délelőtt 10.20-kor történt, miközben elsősöknek és néhány másodikosnak tartottam előadást a gazdasági élet történetéről és jelen irányzatairól. Sajátos alakok jelentek meg a szemem előtt, úgy rémlett, valamilyen groteszk szobában állok a tanterem helyett. Gondolataim és beszédem elcsapongtak a témától, a diákok látták, hogy valami nagy baj van. Azután öntudatlanul hanyatlottam hátra székemben, olyan kábulatban, amiből senki sem tudott föléleszteni. Ezután öt évig, négy hónapig és tizenhárom napig nem érzékeltem normális képességekkel normális világunkat. Természetesen mindezt másoktól és később tudtam meg. Tizenhat és fél órán keresztül az öntudat semmi jelét nem mutattam, bár hazavittek otthonomba, a Crane Street 27-be, és a legjobb orvosi ellátásban részesültem. Május 15-én délután háromkor kinyitottam a szememet és megszólaltam, ám az orvos és családom hamarosan megrémültek arckifejezésemtől és beszédemtől. Világosan látszott, hogy nem emlékszem személyazonosságomra és előéletemre, noha valamilyen okból lázasan igyekeztem titkolni tudásom e hézagát. Tekintetem idegenül meredt a körülöttem tartózkodó személyekre, arcizmaim merev feszülése is tökéletesen idegen volt. Még a beszédem is nehézkes és idegenes lett. Ügyetlenül, tétován használtam hangképző szerveimet, dikcióm különös mesterkéltséget öltött, mintha verejtékes munkával, könyvből tanultam volna angolul. Egzotikusan barbár kiejtéssel beszéltem, szókincsemben furcsa, régies kifejezések keveredtek teljesen érthetetlen fordulatokkal. Ez utóbbiak közül főleg egyet emlegetett föl húsz év múlva rendkívül nyomatékosan - sőt riadtan - a legfiatalabb orvos. Ebben az időszakban nagyon fölkaptak egy kifejezést - először Angliában, azután az Egyesült Államokban is -, amely rendkívüli bonyolultsága és vitán fölüli újdonsága ellenére is a legapróbb részletig megegyezett annak az 1908-as különös arkhami betegnek a zavarba ejtő szavaival. Testi erőm azonnal visszatért, noha mintha újra meg kellett volna tanulnom a kezem, lábam és általában a testem használatát. Ezért és emlékezetkiesésemmel kapcsolatos más jelenségek miatt egy ideig szigorú orvosi felügyelet alatt álltam. Amikor láttam, hogy hiábavalóan próbálkozom emlékezetkiesésem leplezésével, nyíltan bevallottam, majd szorgosan szívtam magamba mindenféle információt. Orvosaimnak úgy tűnt, hogy amint láttam, mennyire természetes fejleménynek tekintik amnéziámat, azonnal elvesztettem érdeklődésemet a saját személyem iránt. Feltűnt nekik, hogy elsősorban a történelem, természettudomány, művészet, nyelvek és néprajz olyan részben borzasztóan bonyolult, részben gyermetegen egyszerű - témáiban igyekeztem elmélyedni, amelyek tudatos állapotomban többnyire és fölöttébb különös módon kívül maradtak érdeklődési körömön. Ugyanakkor észrevették, hogy megmagyarázhatatlanul jártas vagyok a tudomány számos, úgyszólván ismeretlen tartományában - és ezt a jártasságot, úgy tűnt, inkább rejtegetni, mint mutogatni kívánom. Mintegy mellesleg, hanyag magabiztossággal hivatkoztam különleges eseményekre, amelyek az elfogadott történelmen kívüli homályos időkben estek - tréfával ütve el az ilyen utalásokat, amikor észrevettem, milyen meglepetést keltek velük. Két-három esetben pedig oly módon beszéltem a jövőről, hogy valósággal megrémítettem őket. E nyugtalanító felvillanások egy idő után szűnni látszottak, bár némelyik megfigyelő ezt csupán óvatos elővigyázatnak tekintette, és nem hitte, hogy kikopott volna belőlem ez a különös, rejtett tudás. Oly abnormálisnak tűnő mohósággal habzsoltam korom beszédét, szokásait és kilátásait, mintha messze, idegen országból elszármazott buzgó utazó volnék. Amint megengedték, szinte ki se mozdultam az egyetemi könyvtárból; hamarosan elkezdtem szervezni azokat a furcsa utazásokat és különleges tanulmányokat amerikai és európai egyetemeken, amelyek a következő néhány évben oly sok megjegyzésre adtak okot. Nem volt hiányom tanult ismerősökben, esetem ugyanis kisebbfajta kuriózumnak számított a korabeli pszichológusok között. Gyakran tartottak előadást rólam, mint a másodlagos személyiség jellegzetes példájáról, még akkor is, ha időnként zavarba hoztam őket bizarr tünetekkel, vagy a gondosan álcázott gúnyolódás furcsa felcsillanásaival. Mindazonáltal ritkán tapasztaltam valódi barátságot. Volt valami a külsőmben és beszédemben, ami bizonytalan félelmet és ellenszenvet keltett mindenkiben, akivel találkoztam, mintha mérhetetlenül távol estem volna mindattól, ami normális és egészséges. A távolság eszméje, amelyhez valaminemű rejtett iszonyat kiszámíthatatlan fekete mélységei kapcsolódtak, széles körben és makacsul tartotta magát velem kapcsolatban. A saját családom sem jelentett kivételt. A feleségem különös ébredésem pillanatától rendkívüli félelemmel és irtózással viseltetett irántam, esküdözve, hogy teljesen idegen vagyok, aki férjének testét bitorolja. 1910-ben törvényesen elvált tőlem, és soha többé nem volt hajlandó találkozni velem, még

azután sem, hogy 1913-ban visszatértem a normális életbe. Érzelmeiben osztozott idősebb fiam és kislányom is, egyiküket sem láttam azóta. Úgy látszott, csak második fiam, Wingate volt képes úrrá lenni a félelmen és viszolygáson, amelyet változásom keltett. Ő is úgy érezte, hogy idegen vagyok, de noha csupán nyolcéves volt, nem adta föl a reményt, hogy valódi énem visszatér. Amikor ez megtörtént, megkeresett, és a bíróság nekem ítélte. A következő években segített megszállott tanulmányaimban, és ma, harmincöt éves korában a lélektan professzora a Miskatonic egyetemen. De nem is csodálkozom, ha rettegést okoztam; biztos, hogy az 1908. május 15-én fölserkent valaki elméje, hangja és arckifejezése nem Nathaniel Wingate Peaslee-é volt. Nem akarok túl sokat mesélni 1908-1913 közötti életemről; a felületes tényeket olvasóim összegyűjthetik a régi újságok és tudományos folyóiratok lapjairól, ahogy nagyrészt magam is cselekedtem. Magam kezelhettem a vagyonomat; lassan, bölcs belátással költöttem, utazással és tanulással a tudomány különböző központjaiban. Mindazonáltal utazásaim rendkívül különösek voltak, mert hosszú ideig tartó látogatásokat tettem távoli, eldugott helyeken. 1909-ben egy hónapot töltöttem a Himalájában, 1911-ben meglehetős figyelmet keltettem, amikor egy tevekaravánnal átvágtam Arábia ismeretlen sivatagain. Sohasem sikerült kiderítenem, mi történt ezen utazások során. 1912 nyarán hajót béreltem, és elhajóztam az Északi sarkra, túl a Spitzbergákon, minekutána a csalódás jelei mutatkoztak rajtam. Ugyanezen évben, valamivel később heteket töltöttem egy szál magamban a nyugat-virginiai hatalmas mészkőbarlang-rendszer föltárt részeinek határán túl, egy olyan bonyolult fekete útvesztőben, hogy meg se próbálhattam rekonstruálni utamat. Egyetemi tartózkodásaimat abnormálisan gyors asszimiláció jellemezte, mintha másodlagos személyiségem intelligenciája hatalmasan fölülmúlná az enyémet. Azt is megállapítottam, hogy döbbenetes teljesítményeket nyújtottam az olvasásban és a magányos tanulmányokban. Ha csak átlapoztam egy könyvet, olyan gyorsan, ahogy bírtam, máris a legapróbb részletekig megjegyeztem a tartalmát; miközben egészen ijesztő tehetséggel végeztem egyetlen pillanat alatt bonyolult számításokat. Időnként egészen rút híresztelések röppentek fel, hogy hatalmamban áll mások cselekedeteinek és gondolatainak irányítása, bár én láthatólag igyekeztem minél kevesebbet mutogatni ezt a tehetségemet. Más rút híresztelések közeli kapcsolatba hoztak okkultista csoportok vezetőivel és olyan tudósokkal, akik a gyanú szerint iszonyú óvilági misztériumokat űző névtelen csoportokkal tartottak fenn összeköttetést. Ezek a pletykák sohasem nyertek bizonyítást, noha kétségtelenül alátámasztotta őket némely olvasmányom jellege - olyan ritka könyveket tanulmányoztam, hogy azok nem maradhattak titokban, a könyvtár falain belül. Kézzelfogható bizonyítéka van, lapszéli jegyzetek formájában, hogy olyan műveket tanulmányoztam aprólékosan, mint d'Erlette gróf Cultes de Goules-ja, Ludwig Prinn De Uermis Mysteriis-e, az Unausprechlichen Kelten von Juntztól, a döbbenetes Eibon könyvének fennmaradt részletei és az őrült arab Abdul Alhazred rémületes Necronomiconja. Valamint az is tagadhatatlan, hogy friss és gonosz dagálya támadt a földalatti kultuszoknak különös változásom idején. 1913 nyarán kezdtem az unalom, a csökkenő érdeklődés jeleit mutatni, és számos ismerősöm előtt célozgattam rá, hogy hamarosan változás várható. Beszéltem korábbi életem emlékeinek visszatéréséről - noha legtöbb hallgatóm őszintétlennek ítélt, mert jelentéktelen emlékekkel hozakodtam elő, csupa olyasmivel, amiket megtudhattam régi irataimból. Augusztus közepén visszatértem Arkhambe, újra kinyitottam a régen bezárt házat a Crane Streeten. Itt a lehető legkülönösebb szerkezetet állítottam össze, amelyet darabonként építettek Európában és Amerikában a tudományos műszerek mesterei, és gondosan elrejtettem mindenki elől, aki elég értelmes lehetett hozzá, hogy elemezze. Azok, akik látták - egy munkás, egy szolgáló és az új házmester -, azt mondják, furcsa keveréke volt a rudaknak, kerekeknek és tükröknek, noha csupán hatvan centi magas, harminc centi széles és harminc centi vastag. Központjában kör alakú, homorú tükör állt. Mindezt megerősítették a részeket elkészítő mesterek, akiket sikerült megtalálnom. Szeptember 26-án, péntek délutántól másnap délig szabadságot adtam a házmesternek és a szolgálónak. A fények késő estig égtek a házban, és egy vékony, sötét, furán idegenes külsejű ember érkezett látogatóba automobilon. Hajnali egy óra lehetett, amikor a fényeket utoljára lehetett látni. Negyed háromkor egy rendőr sötétnek látta az épületet, de az idegen autója még ott állt a járda mellett. Négy órára a jármű már biztosan eltűnt.

Reggel hatkor egy tétova, idegenes hang telefonon megkérte Wilson doktort, hogy látogassa meg házamat, és élesszen fel különös ájulásomból. Ezt a hívás távolsági volt - visszanyomozták, és egy nyilvános fülkéhez jutottak a bostoni North Station pályaudvaron, de semmi sem utal arra, hogy a vékony idegent valaha is megtalálták volna. A házamba érkező orvos öntudatlan állapotban talált a nappali egyik karosszékében, amely elé asztalt húztak. A fényes asztallapon karcolások mutatták, hogy valami súlyos tárgy pihent rajta. A különös gépezet eltűnt, senki sem hallott később róla. Semmi kétség, a rejtélyes idegen vitte magával. A könyvtár kandallójában töméntelen hamu volt, nyilvánvalóan azért, mert ott égettem el minden papírt, amire csak írtam különös emlékezetkiesésem kezdete óta. Dr. Wilson nagyon furcsának tartotta a lélegzésemet, ám egy bőr alá adott injekció azt is szabályosabbá tette. Szeptember 27-én délelőtt 11.15-kor hevesen összerázkódtam, addig maszkszerű arcom kezdett valamiféle kifejezést ölteni. Dr. Wilsonnak feltűnt, hogy ennek az arckifejezésnek semmi köze másodlagos személyiségemhez, sokkal inkább normális énemre emlékeztetett. 11.30-kor nagyon különös szótagokat dünnyögtem, amelyek mintha semmiféle emberi nyelvhez nem tartoznának. És mintha viaskodtam volna valamivel. Azután, épp amikor dél múlt - akkor jött meg a házmester és a szobalány -, angolul kezdtem motyogni: …a korszak ortodox közgazdászai között Jevon tipikus képviselője a tudományos összefüggés koncepciójának. Kísérlete, hogy kapcsolatba hozza a prosperitás és a depresszió kereskedelmi ciklusait a napfoltok fizikai ciklusával, talán a csúcspontja volt a… Visszatért Nathaniel Wingate Peaslee, az a szellem, akinek időszámításában még mindig az a csütörtök reggel volt 1908-ban, amikor fölnézett a dobogón álló viharvert asztalról a közgazdaságtan hallgatóira. II. Visszatérésem a hétköznapi életbe fájdalmas és nehéz folyamat volt. Több mint öt év elvesztése sokkal tetemesebb bonyodalmakat okoz, mint képzelnék, és az én esetemben számtalan más tényező is súlyosbította. 1908 óta megesett cselekedeteim zavarba ejtettek és meghökkentettek, de amennyire tehettem, igyekeztem filozofikusan felfogni a dolgot. Végül, miután sikerült törvényesen visszakapnom második fiamat, Wingateet, berendezkedtem a Crane Street-i házban, és megpróbáltam folytatni az oktatást, mivel az egyetemen jóindulatúan fölajánlották régi katedrámat. 1914 februárjában kezdtem el oktatni, de csak egy évig tartottam ki. Addigra rájöttem, milyen mélyen megráztak tapasztalataim. Noha reményeim szerint tökéletesen normális voltam, és eredeti személyiségem hiánytalanul visszatért, hiányzott belőlem a régi napok ideges energiája. Tétova álmok, különös eszmék kísértettek, és amikor kitört a világháború, elmém a történelem felé fordult, és a legsajátosabb módon kezdtem gondolkozni időszakokról és eseményekről. Időfogalmam - az a képesség, hogy különbséget tegyünk az egymásutániság és egyidejűség között alig észrevehetően megzavarodott; így agyrémeim támadtak arról, hogyan lehet egy korszakban élni úgy, hogy közben az ember átküldi az elméjét az örökkévalóságon, hogy tudást szerezzen a múltról és jövendőről. A háború sajátos benyomásokat keltett bennem, mintha távoli következményeire emlékeznék mintha tudnám, hogyan végződik, visszanéznék rá, jövendő információk fényében. E fantomemlékek sok fájdalmat okoztak, és úgy éreztem, valami pszichológiai sorompó zárja el őket. Amikor mások előtt félénken célozgattam benyomásaimra, az emberek különbözőképpen reagáltak. Néhányan feszengve néztek rám, de a matematikai fakultás tagjai meséltek a relativitáselmélet később oly híres, ám akkor még csak tudományos körökben ismert új fejleményeiről. Dr. Albert Einstein, mondták, puszta dimenzióvá zsugorította az időt. De az álmok és a zavart érzések tovább üldöztek, így 1915-ben abba kellett hagynom rendszeres munkámat. Bizonyos benyomások idegtépő formát öltöttek, és én egyre úgy éreztem, hogy emlékezetkiesésem valami istentelen csere volt; hogy másodlagos személyiségem nem volt egyéb, mint egy ismeretlen tartományokból behatoló erő, ami kiszorította igazi személyiségemet. Így tehát ijesztő, homályos feltételezésekbe bocsátkoztam, hogy hol lehetett valódi énem azokban az években, amikor valaki más birtokolta a testem. A különös tudás és testem legutóbbi tulajdonosának furcsa életvezetése, ahogy mind többet tudtam meg róla emberektől, újságokból, folyóiratokból, egyre jobban megrendített. Különcsége, ami másokat meghökkentett, iszonyúan illeni látszott a tudatalattim szurdokait elfertőző fekete tudáshoz. Lázasan kutatni kezdtem minden információmorzsa után, ami annak a másiknak a sötét években folytatott tanulmányaira és utazásaira vonatkozott. Egyáltalán nem minden problémám volt ilyen félig elvont. Ott voltak az álmaim, amelyek egyre élénkebbek, konkrétabbak lettek. Mivel számítottam a többség reagálására, ritkán említettem meg

másnak, a fiamat és néhány megbízható lélekbúvárt kivéve, ám később tudományos esettanulmányokba kezdtem, hogy lássam, mennyire tipikusak, vagy épp nem tipikusak az ilyesfajta látomások az emlékezetvesztés áldozatai között. Eredményeim, amelyek pszichológusok, történészek, antropológusok és a lelki betegségek gyógyítóinak széles körű tapasztalataira, valamint a hasadt személyiségek kórtörténetét az ördöngös megszállottságoktól az orvosilag alátámasztott jelen esetekig felölelő tanulmányra támaszkodtak, először inkább idegesítettek, mint megvigasztaltak. Hamarosan rájöttem, hogy a valódi amnéziás esetek túlnyomó többségében nincs megfelelője álmaimnak. Ám maradt egy maroknyi beszámoló, amelyek évekig elképesztettek és megrendítettek élményeim párhuzamaival. Voltak morzsák az ősi folklórból; voltak esetek orvosi évkönyvekből; egykettő anekdotaként rejtőzött közhelyes történetek sötét mélyén. Úgy tűnt, hogy bár különleges nyavalyám fantasztikusan ritka, szórványosan akadnak párhuzamai az ember történetének hajnala óta. Volt évszázad, amikor egy, két vagy három eset fordult elő, máskor egy sem, vagy legalábbis egyetlen följegyzés sem maradt róla. A lényeg mindig ugyanaz volt: egy kifinomult gondolkodóban hirtelen felütötte a fejét egy másodlagos én, és elkezdett hosszabb-rövidebb ideig tartó rendkívül idegenszerű létet élni, amelyet legelőször a hang és a testmozgás nehézkessége jellemzett, majd hatalmas természettudományos, történelmi, művészeti és antropológiai ismeretek elsajátítása; ez a tanulás lázas buzgalommal és egészen abnormális bevésési képességgel zajlott. Azután hirtelen visszatért a normális tudat, amelyet időnként homályos, érthetetlen álmok sötétítettek el, gondosan kitörölt ocsmány emlékek roncsait sejtetve. Ezek a lidércnyomások, amelyek a legapróbb részletekig hasonlítottak az enyéimre, fikarcnyi kétséget sem hagytak afelől, hogy tipikus jelenségek. Egy-két esetnek istenkáromlón ismerős, fakó holdudvara volt, mintha már hallottam volna róluk valamilyen elképzelhetetlenül torz és rémítő kozmikus csatornán át. Három esetben külön említés történt egy olyan ismeretlen masináról, amilyen második megváltozásom előtt az én házamban volt. A másik dolog, ami kutatásaim során aggasztott, hogy az esetek többségében e tipikus lidércnyomások olyan egyéneket látogattak kurta, csalóka villanásokra, akiknél nem fordult elő emlékezetkiesés. Ezek az egyének zömmel középszerű, vagy annál is hitványabb elmével bírtak; némelyük oly primitív volt, hogy el sem lehetett képzelni őket emberentúli tanulás és szellemi képességek edényének. Egy másodpercre fölgyújtotta őket valamilyen idegen erő, azután visszahullottak, agyukból gyorsan elpárolgott a nem emberi iszonyat emléke. Legalább három ilyen eset fordult elő az elmúlt fél évszázadban, az egyik alig tizenöt évvel ezelőtt. Vak tapogatózása lenne valaminek a természet valamely nem is gyanított mélységéből, az időn át? Ezek az enyhébb esetek netán afféle szörnyeteg, baljós kísérletek, amelyeknek értelmi szerzője messze túlesik az ép elme határán? Ilyen formátlan gondolatokkal foglalkoztam gyengébb óráimban, tanulmányaim során megismert mítoszokkal táplálva képzelgéseimet. Abban viszont nem kételkedhettem, hogy ama bizonyos, az emlékezet előttről folyamatosan fennmaradt legendák, amelyekről nem tudnak a közelmúlt amnéziás eseteinek áldozatai és orvosaik, az enyémhez hasonló döbbenetes és félelmes részletességgel. Az egyre elevenebb álmok és benyomások természetéről még most is csaknem félek beszélni. Mintha belekóstoltam volna az őrületbe, és néha csakugyan azt hittem, hogy megtébolyodom. Létezne talán egy sajátos látomás, amely azoknak tűnik fel, akik az enyémhez hasonló emlékezetkiesésben szenvednek? Elképzelhető, hogy a tudatalatti erőfeszítései, amikor álemlékekkel tölti fel a zavarba ejtő hézagokat, ilyen különös, szeszélyes képzeteket gerjeszt. És csakugyan - noha végül hihetőbbnek találtam egy másik néprajzi elméletet -, ugyanez volt a meggyőződése számos elmeorvosnak, akik segítettek hasonló eseteket fölkutatni, és velem együtt hüledeztek, amikor néha tökéletes megfelelések bukkantak föl. Ők az állapotot nem minősítették közönséges őrületnek, inkább a neurotikus rendellenességek közé sorolták. Lelkesen helyeselték, hogy a pszichológia legüdvösebb elveinek megfelelően inkább kutatni és elemezni akarok, mint elvetni vagy felejteni. Különösen azért becsültem sokra tanácsaikat, mert ők vizsgáltak akkor is, amikor mintha megszállt volna az a másik személyiség. Kezdeti zavaraim egyáltalán nem vizuálisak voltak, az eddig említetteknél sokkal elvontabb dolgokhoz kapcsolódtak. Mély és megmagyarázhatatlan rettegéssel néztem például magamat. Különös módon féltem tulajdon alakom látásától, mintha valami rendkívül idegen és felfoghatatlanul borzalmas lenne. Amikor végignéztem magamon, és megláttam a szokott emberi formát szolid szürke vagy kék öltönyömben, mindig sajátos megkönnyebbülés fogott el, bár ehhez a megkönnyebbüléshez mérhetetlen rettegésen kellett erőt vennem. Amennyire lehetett, kerültem a tükröket, és mindig fodrásznál borotváltattam magam.

Hosszú időbe telt, amíg e felzaklató érzéseket összekötöttem a futó vizuális benyomásokkal, amelyek akkor kezdtek kialakulni. Az első eset ahhoz a furcsa sejtelemhez kapcsolódott, hogy úgy éreztem, külső, mesterséges gáttal rekesztették el az emlékezetemet. Mintha azok a kurta bepillantások mélységes és szörnyű jelentéssel bírnának. Mintha ijesztő közük lenne hozzám, de valami céltudatos befolyás visszatart attól, hogy felfogjam ezt a jelentést és kapcsolatot. Ezután következtek az idő furcsaságai és a kétségbeesett erőfeszítések, amelyekkel el akartam helyezni az álomtörmelékeket az idő és a tér mintázatában. Maguk a pillanatok először sokkal inkább idegenek voltak, mint rémítőek. Hatalmas, boltozatos termet láttam, amelynek fenséges sziklamennyezete csaknem elveszett a fönti árnyak között. Ez a jelenet bármilyen időben vagy helyen lehetett volna; a boltív elvét ugyanúgy ismerték és alkalmazták, mint a rómaiak. Voltak itt kolosszális, kerek ablakok, magas, boltíves ajtók és talapzatok vagy asztalok, amelyeknek magassága elérte egy normális szobáét. Sötét fából készült hatalmas polcok álltak a falak mentén, rajtuk hihetetlenül nagy méretű kötetekre emlékeztető tárgyak, gerincükön különös hieroglifákkal. A sziklafalakat furcsa faragások borították, csupa görbe matematikai ábra, mellettük vésett feliratok, ugyanazokkal a betűkkel, amelyek a hatalmas köteteken díszelegtek. A sötét gránitból emelt ciklopszfalakat úgy építették, hogy a homorú tetejű tömbökre domború aljú kockákat illesztettek. Székek nem voltak, de a hatalmas talapzatok teteje tele volt szórva könyvekkel, papírokkal és valamilyen írószerekkel: különös alakú bíborszín fémkorsókkal és festékes végű rudakkal. Mivel magasabb voltam a talapzatoknál, időnként láthattam őket felülről. Némelyiken lámpaként szolgáló nagy kristálygömbök ragyogtak, és üvegszerű csövekből meg fémrudakból álló, érthetetlen masinák álltak. Az üvegezett ablakokat vaskos rács védte. Noha nem mertem odamenni, hogy kinézzek, onnan, ahol álltam, láthattam holmi páfrányszerű furcsa növények lombjának lengő csúcsát. A padló tömör, nyolcszögű kövekkel volt kirakva, szőnyegnek és drapériának nyoma sem látszott. Később olyan látomásaim jöttek, amelyekben végigsuhantam ciklopszi kőfolyosókon, és fel-alá lebegtem ugyanilyen falazással készült gigászi rámpákon. Lépcsőt sehol sem láttam és három méternél keskenyebb folyosókat sem. Némelyik építmény, amely mellett ellebbentem, több száz méterre emelkedhetett az ég felé. Odalent többszintes fekete pincék követték egymást; mélyükön soha ki nem nyitott, fémpántokkal és zárakkal megerősített csapóajtók sejtettek valamiféle sajátos veszélyt. Mintha fogoly lettem volna, és a rémület lengett sötéten mindenfelé, amerre néztem. Úgy éreztem, azok a gúnyos, görbe hieroglifák a falakon szétrobbantanák a lelkemet üzeneteikkel, ha nem védene meg az áldott tudatlanság. Még később álmaimban megjelentek a tájak, amelyeket a nagy, kerek ablakokon át és a csipkés kőmellvéddel keretezett, lapos, titáni tető kopár síkjáról, a fura kertek közül láthattam, onnan, ahol a fölfelé haladó rámpák véget értek. Minden irányban csaknem végtelen mérföldeken át húzódtak több mint hatvan méter széles, kövezett utak mentén a gigászi épületek, mindegyik a saját kertjében. Külsőre fölöttébb különböztek, ám kevés akadt, amelynek alapterülete kisebb lett volna a százötven négyzetméternél, vagy ne érte volna el a háromszáz méteres magasságot. Némelyik oly irdatlan volt, hogy homlokzata sok száz méteren át folytatódott, míg néhányuk hegyként fúródott a szürke, gőzölgő egekbe. Úgy látszott, hogy főképpen kőből és betonból épültek, a legtöbbet ugyanazzal a furcsa görbe falazással emelték, amelyet az engem fogva tartő épületen figyeltem meg. A tetők laposak voltak, kertek borították őket csipkés mellvédek gyűrűjében. Némelyiken többszintes teraszokat alakítottak ki, vagy széles, üres terek választották el a kerteket. A hatalmas utakon mintha mozgott volna valami, de a korai látomásokban ezt nem észleltem részletesebben. Helyenként hatalmas, sötét, henger alakú tornyok törtek messze az összes többi épület fölé. Egyedülálló alakzatok voltak, amelyeken irdatlan kor hagyta rajta bélyegét. Furcsa, szögletesre faragott bazaltkockákból rakták őket, kerek tetejük felé kissé elkeskenyedő alakban. Ablaknak, egyéb nyílásnak nyoma sem volt rajtuk, nem számítva a hatalmas ajtókat. Láttam alacsonyabb épületeket is, sok ezer év időjárásától romosakat, amelyeknek építési módja emlékeztetett ezekre a sötét, henger alakú tornyokra. E szögletes falazású, tébolyult tornyok a fenyegetés és a sűrített félelem ugyanazon megmagyarázhatatlan kisugárzását árasztották, akár a lezárt csapóajtók. A mindenütt jelenlevő kertek szinte ijesztőek voltak idegen voltukban, a bizarr, ismeretlen formájú növényekkel, amelyek ott bólogattak a furcsán faragott monolitokkal szegélyezett, széles utak mentén. Legtöbb volt az abnormálisan hatalmas páfrányfélékből: némelyik zöld volt, némelyik kísértetiesen, gombaszerűen fakó. Közülük zsurlóra emlékeztető, látomásszerű növények emelkedtek ki, bambuszforma törzsük hihetetlen magasságokba szökkent. Voltak mesebeli cikászokat idéző bóbitás növények, groteszk, sötétzöld bokrok, és a tűlevelűekre hajazó fák.

A virágok aprók, színtelenek és fölismerhetetlenek voltak; mértani formájú virágágyakban nyíltak, meg találomra elszórtan a zöldben. Néhány teraszon és tetőkertben szinte bántóan éles körvonalakban, tarkábban virítottak a nagyobb virágok, amelyeket mintha úgy tenyésztettek volna ki. Hihetetlen méretű, formájú és színű gombák pöttyözték a képet szabályos térközökben, valamilyen ismeretlen, de fejlett kertkultúrára utalva. A lenti nagyobb kertekben látszott, hogy megpróbálták megőrizni a természet szabálytalanságait, ám a tetőkön fokozottabb választékosság uralkodott, és több tanújelét lehetett megfigyelni a kertművészetnek. Az ég csaknem mindig párás és felhős volt; időnként szörnyű zivataroknak voltam tanúja. Mindazonáltal néha megpillanthattam a rendellenesen nagynak tűnő napot és a holdat, amelynek sajátos foltjai eltértek az általam megszokottól. Amikor - nagyon ritkán - tiszta volt az éjszakai ég egy része, alig felismerhető csillagképeket fedeztem fel rajta. Néha emlékeztettek az ismert alakzatokra, de ritkán voltak azonosak velük; a néhány felismert csoportból úgy véltem, a déli féltekén lehetek, a Baktérítő környékén. A távoli látóhatár mindig belemosódott a párába, de azért láttam az ismeretlen páfrányfák, zsurlók, pikkelyfák és pecsétfák őserdejét a város körül; fantasztikus lombozatuk incselkedve integetett a sodródó párán át. Itt-ott mozgás villant az égen, de ezekben a korai látomásokban sohasem ismertem föl a repülő lényeket. 1914 őszén néha olyan álmaim voltak, amelyekben különös módon lebegtem a város és a környező vidék fölött. Végtelen utak vezettek a pöttyös, rovátkolt és csíkos törzsekből álló félelmetes erdőn át, el más városok mellett, amelyek éppolyan idegenek voltak, mint az, amelyik kitartóan kísértett. Láttam fekete vagy szivárványszínű kövekből emelt, szörnyeteg építményeket olyan nyiladékokon és tisztásokon, ahol örök félhomály uralkodott, átkeltem hosszú töltéseken oly sötét mocsarak fölött, hogy nem sokat láttam nyirkos, toronyló növényzetükből. Egyszer láttam egy területet, ahol megszámlálhatatlan mérföldön át sorakoztak az időtől mállott bazaltkő romok, amelynek stílusa a lidércálombeli város néhány ablaktalan, kerek tetejű tornyára emlékeztetett. Egyik alkalommal láttam a tengert - gőzölgő vízfelület nyúlt a végtelenbe a kupolás, boltíves gigászi város irdatlan mólói mögött. Hatalmas, formátlan árnyékok siklottak fölötte, felszínén különös vízoszlopok lövelltek a magasba. III. Amint már mondottam, ezek az eszeveszett látomások nem azonnal nyerték el borzalmas jelentőségüket. Hiszen sok ember szokott furcsaságokat álmodni, amiket az álom korlátlan szeszélyei rendeznek mesebeli alakzatokba a mindennapi élet, a képek, olvasmányok összefüggéstelen cserepeiből. Egy ideig természetesnek fogadtam el ezeket a látomásokat, noha korábban sohasem voltam élénk álmodó. Azzal érveltem magamnak, hogy a legtöbb elfajulás olyan sok, közönséges forrásból származhat, amelyeket nem is lehet hiánytalanul visszanyomozni, másokban viszont a százötvenmillió év előtti - perm vagy triász kori - életről és növényekről szóló olvasmányaim tükröződnek. Mindazonáltal néhány hónap múltán álmaimban egyre nagyobb szerep jutott a rettegésnek. Ez volt az az időszak, amikor az álmok egyre inkább emlékképek formáját öltötték, elmém pedig kezdte összekötni őket egyre súlyosabb tudatzavaraimmal - a memóriablokk érzésével, az idővel kapcsolatos különös gondolatokkal, az 1908 és 1913 közötti gyűlöletes személyiségcserével, és jóval később saját személyem iránti megmagyarázhatatlan irtózatommal. Ahogyan bizonyos részletek elkezdtek álmaimba hatolni, rémítő hatásuk ezerszeresére növekedett. 1915 októberében úgy éreztem, valamit tennem kell. Ekkor kezdtem behatóan tanulmányozni az emlékezetvesztés és a látomások egyéb eseteit, abban a hiszemben, hogy így tárgyilagosan tekinthetek gondjaimra, és kiszabadulhatok az érzelmi szorításból. De mint már említettem, először csaknem pontosan ellenkező volt az eredmény. Nagymértékben növelte zavaromat, amikor látnom kellett, hogy álmaim milyen sokszor felbukkantak már; különösen azért, mert néhány beszámoló túlságosan korán keletkezett ahhoz, hogy a vizionáló bárminemű geológiai tudással bírt volna, tehát bármilyen formában következtethetne a primitív tájakra. Mi több, számos beszámoló vérfagyasztó részleteket és leírásokat tartalmazott a nagy épületekkel, dzsungelkertekkel - és sok minden mással kapcsolatban. Már a bepillantások és bizonytalan benyomások is elég szörnyűek voltak, de amire más álmodók célozgattak, az közel állt az őrülethez és istenkáromláshoz. De mindennél rosszabb volt, hogy álemlékezetem egyre vadabb álmokat gerjesztett, és elkövetkező kinyilatkoztatásokkal hitegetett. Mégis, a legtöbb orvos mindent összevéve hasznosnak tartotta kutatásaimat.

Alaposan tanulmányoztam a lélektant, és hatásomra Wingate fiam is követte példámat. Akkori tanulmányai vezették el mostani professzorságáig. 1917-ben és 1918-ban speciális tanfolyamokat hallgattam a Miskatonicon. Közben fáradhatatlanul folytattam orvosi, történelmi és antropológiai kutatásaimat, távoli könyvtárakat látogattam, és végül még a tiltott tudományok azon ocsmány könyveit is elolvastam, amelyek iránt másodlagos személyiségem olyan meghökkentő módon érdeklődött. Némelyik közülük ugyanaz a példány volt, amelyet megváltozott állapotomban már áttanulmányoztam. Mélységesen fölzaklattak az ocsmány szövegek mellé írt lapszéli jegyzetek és a tüntetően odakanyarított helyesbítések, amelyeket különös módon nem emberinek tűnő betűkkel és nyelven vetettek a papírra. E megjegyzések többnyire az adott könyv nyelvén íródtak, amelyeket a jegyzetelő láthatólag anyanyelvi szinten, noha némileg pedáns ízzel beszélt. Viszont az egyik jegyzet Junzt Unausprechlichen Kulten című könyvében riasztóan más volt: görbe hieroglifák, ugyanazzal a tintával írták őket, mint a német helyesbítéseket, ám semmilyen emberi írásra nem emlékeztettek. Ezek a hieroglifák nagyon közeli, félreismerhetetlen rokonai voltak az álmaimban látottaknak, olyan jelek, amelyeknek jelentését néha mintha értettem volna, vagy legalábbis a felismerés határáig jutottam. Tetézte sötét zavaromat, hogy mikor megkérdeztem, ki búvárkodott énelőttem ezekben a könyvekben, sok könyvtáros biztosított róla, hogy a nyilvántartásból ítélve csakis én vethettem papírra a lapszéli jegyzeteket másodlagos tudati állapotomban. Ez annak ellenére is tény maradt, hogy a kérdéses nyelvek közül hármat nem ismertem és ma sem ismerek. Amikor összerakosgattam a nyilvántartások különálló elemeit, klasszikust és modernt, antropológiát és orvostudományt, a mítoszok és látomások olyan összefüggő elegyére bukkantam, amelynek skálája és eszeveszettsége egészen elkábított. Csak az az egy vigasztalt, hogy ezek a mítoszok olyan ősi időkben keletkeztek. Hogy mily elveszett tudás szőhette bele e primitív mesékbe a paleozoikumból és mezozoikumból származó tájképeket, azt még csak nem is sejthettem, de a képek ott voltak, így meglett az alap az érzékcsalódások rögzült formáihoz. Semmi kétség, az amnézia esetei teremtették meg az általános mitikus keretet, ám később a mítoszok szeszélyes kikristályosodásai befolyásolhatták az emlékezetkiesés áldozatait, és kiszínezték álemlékeiket. Jómagam betegségem alatt olvastam és végighallgattam mindeme korai meséket; kutatásaim bőségesen bizonyították. Vajon nem természetes ezután, hogy későbbi álmaimat és érzelmi benyomásaimat azok az elemek színezték és formálták, amelyeknek lenyomata megmaradt másodlagos énem idejéből? Némelyik mítosz sokatmondó kapcsolatban volt az ember előtti világról szóló más, ködös legendákkal, főleg azokkal a hindu mesékkel, amelyek az idő szédítő mélységeire utalnak, és alapját képezik a modern teozófia tanának. Az ősi mítoszok és a modern látomások egyaránt azt tételezték fel, hogy Földünk hosszú és jórészt ismeretlen történetében az emberiség csupán egyike - talán a legkisebbike - a rendkívül fejlett, uralkodó fajtáknak. Ezek az elképzelhetetlen alakzatok égnek meredő tornyokat emeltek, és a természet minden titkát megfejtették, még mielőtt az ember első kétéltű őse háromszázmillió éve kimászott volna a meleg tengerből. Némelyek a csillagok közül jöttek; néhányuk egyidős volt a világegyetemmel; mások villámsebesen fejlődtek ki földi csírákból, annyival előzve meg a mi életciklusunk első csíráit, amennyire ezek a csírák megelőznek bennünket. Évmilliárdokról, más galaxisokkal, világegyetemekkel fenntartott kapcsolatokról beszélek. Olyan, mint idő, ahogyan az ember elképzeli, nem is létezik. Ám a legtöbb mese és hagyomány egy viszonylag késői fajhoz kapcsolódik, egy furcsa, bonyolult formához, amely egyetlen tudományosan feltárt fajhoz sem hasonlít, és alig ötvenmillió évvel az ember hajnala előtt élt. Azt állítják róla, hogy a legnagyobb volt valamennyi faj között, mert egyedül ez fejtette meg az idő titkát. Mindent megtanultak, amit valaha ismertek vagy ismerni fognak a Földön, legnagyobb elméik erejével kivetítették magukat a múltba és a jövőbe, át akár évmilliók szakadékain, és minden kor tudományában elmélyedtek. Ennek a fajnak a teljesítményeiről szól minden legenda és prófécia, beleértve az emberi mitológiát is. Hatalmas könyvtáraikban megtalálhatók voltak a Föld minden évkönyvének kötetei, szövegei és képei, minden valaha létezett és később létező faj története, leírása, minden művészet, vívmány, nyelv és pszichológia nyilvántartása. Eonokat átölelő tudásával a Dicső Faj minden korból és életformából olyan gondolatokat, művészetet és eljárásokat válogatott ki, amelyek megfeleltek természetének és helyzetének. A múltat, az ismert érzékeken túllendülve nehezebb volt tanulmányozni, mint a jövendő ismereteit. Ez utóbbi esetben a dolog könnyebben és konkrétabban zajlott. Megfelelő gépi segédlettel egy elme előrevetítette magát az érzéken túli, halványan sejtett jövőbe, addig, amíg el nem érte a kívánt korszakot. Akkor előzetes tanulmányok után megszerezte a korszak legmagasabbrendű életformájában

föllelhető legjobb elmét. Belépett az agyába, és áthangolta saját hullámaira, miközben az eltávolított tudat visszaszáguldott a bitorló korába, elfoglalva annak testét addig, amíg az eljárást meg nem fordították. A kivetített elme a jövőbeli szervezet testében úgy viselkedett, mintha ahhoz a fajhoz tartozna, amelynek külsejét viseli; amilyen gyorsan lehetett, mindent megtudott a kiválasztott korról, felhalmozott tudásáról, technikájáról. Közben a bitorló testébe és korába visszavetett elmére gondosan vigyáztak. Őrizték, nehogy ártalmára legyen az elfoglalt testnek, és erre kiképzett kérdezők minden tudást kipréseltek belőle. Gyakran a saját anyanyelvén kérdezgették, ha a korábbi kutatók már hoztak följegyzéseket az adott nyelvről. Ha az elme egy olyan testből jött, amelynek nyelvét a Dicső Faj képtelen volt fizikailag reprodukálni, okos masinák helyettesítették őket, amelyek olyan könnyen lejátszották az idegen nyelveket, mint hangszer a zenét. A Dicső Faj tagjai hatalmas, három méter magas, rücskös felületű kúpok voltak, fejük és egyéb szerveik a csúcsból nőttek ki, harminc centiméter vastag csápokon. Négy végtagjuk közül kettő irdatlan mancsban vagy ollóban végződött; ezekkel kapirgálva vagy csattogtatva beszéltek, és három méteres átmérőjű, nyálkás alapjukat összehúzva-kinyújtva közlekedtek. Amikor a foglyul ejtett elme döbbenete és haragja megenyhült, és miután - feltéve, ha a Dicső Fajtól gyökeresen eltérő formájú testből érkezett - elmúlt ismeretlen, ideiglenes alakja fölött érzett rémülete, megengedték neki, hogy tanulmányozza új környezetét és a csodákat, valamint rabtartóinak tudományát. Megfelelő óvintézkedések mellett és megfelelő szolgálatok fejében megengedték a testnek, hogy bejárja az egész lakott világot titáni léghajókon, vagy a széles utakon haladó hatalmas, hajószerű, atommotoros járművekkel, hogy kedvére turkáljon a könyvtárakban, amelyekben megtalálhatta a följegyzéseket a bolygó múltjáról és jövőjéről. Ez számos fogoly elmét összebékített sorsával, mivel valamennyien értelmesek voltak; az ilyen szellemek számára a Föld rejtett titkainak feltárása, a felfoghatatlan múlt lezárult fejezeteinek, a saját korukat követő eljövendők szédítő örvényeinek megfejtése az élet leghatalmasabb élményének bizonyult, még akkor is, ha az iszonyat szakadékaiba kellett bepillantaniuk. Hébe-korba egyes foglyoknak lehetővé tették, hogy a jövőből elragadott más elmékkel is találkozzanak, hogy eszmét cseréljenek olyan tudatokkal, amelyek száz, ezer vagy egymillió évvel az ő koruk előtt vagy után éltek. Valamennyiüket arra buzdították, hogy bőségesen írjanak saját nyelvükön magukról és korukról, olyan könyvekbe, amelyeket aztán a nagy központi levéltárban helyeztek el. Ezenkívül bizonyos különleges foglyok a többiekét messze meghaladó kiváltságokkal rendelkeztek. Ezek voltak a haldokló állandó száműzöttek, akiknek jövőbeli testét elragadták a Dicső Faj kifinomult elméjű tagjai, mert a halállal szembenézve úgy döntöttek, hogy elmenekülnek a szellemi megsemmisülés elől. Az ilyen búskomor száműzöttek egyáltalán nem voltak olyan sokan, mint várni lehetett volna, mivel a Dicső Faj hosszú élettartama csillapította a mohó életvágyat, különösen a kivetítődésre képes, felsőbbrendű elmék között. Az idősebb elmék állandó kivetítése okozott többszörös személyiségváltozásokat a későbbi történelemben, beleértve az emberiségét is. A kutatásnak az volt a megszokott menete, hogy amikor a kivetített elme megtudta a jövőben mindazt, amit akart, épített egy éppen olyan szerkezetet, mint amilyennel megkezdte repülését, és megfordította a kivetítés folyamatát. Ismét a saját testében és a saját korában találta magát, a fogoly elme pedig visszatért abba a jövőbeli testbe, amelyhez tartozott. Csak amikor egyik vagy másik test meghalt csere közben, akkor vált lehetetlenné az eredeti helyzet visszaállítása. Ilyenkor a felfedező elmének - kiút híján a jövőben kellett élnie idegen testben; vagy a fogoly elme - mint a haldokló állandó száműzöttek - kényszerült rá, hogy napjai fogytáig a Dicső Faj testében és korában maradjon. Ez a sors kevésbé volt borzalmas, ha a rabul esett elme ugyancsak a Dicső Fajhoz tartozott, ami gyakran megesett, mivel a faj minden korszakban élénken érdeklődött saját jövője iránt. A haldokló száműzöttek között nagyon kevesen képviselték a Dicső Fajt, főképp azért, mert szörnyű büntetés járt érte, ha a Dicső Faj jövendőbeli példányába költözött egy haldokló. A kivetítéssel a törvénysértő elme új, jövendőbeli testére is rá lehetett mérni a büntetést. Néha erőszakkal vették rá, hogy a cserét visszacsinálja. Bonyolultabb volt a helyzet, ha a kutató vagy már foglyul ejtett elméket a múlt már ismert és gondosan kiigazított tartományaiból származó elmék váltották fel. A kivetítés felfedezése óta a népesség apró, de elismert hányada a Dicső Fajból való elméket hordozott, olyan korokból, ahol azok hosszabb-rövidebb ideig tartózkodtak.

Amikor egy idegen eredetű elme visszatért jövőbeli saját testébe, bonyolult mechanikus hipnózissal mindent eltávolítottak belőle, amit a Dicső Faj korában tanult, mivel baj lett volna belőle, ha túl sok tudást visz magával. Volt néhány példa a törlés nélküli visszavetítésre; ez mindig súlyos katasztrófákat okozott, és fog okozni a jövőben is. Főleg két ilyen eset következménye volt, mondják a régi mítoszok, hogy az emberiség megtudott olyasmit, ami a Dicső Fajra tartozott. Az eonokkal korábbi világot csupán eldugott helyeken és a tenger szintje alatt megmaradt, ciklopszfalú romok meg a rémítő Pnakotikus kéziratok részei őrizték tárgyi alakban. Íly módon a visszatérő elme úgy érte el saját korát, hogy arról, ami ez idő alatt történt, csupán a leghalványabb és töredékesebb látomásai maradtak. Kitöröltek belőle minden emléket, amit lehetett, így legtöbb esetben csupán álmok árnyaiba burkolt üresség nyúlt vissza az első csere idejéig. Némely elmék többre emlékeztek másoknál, nagy ritkán utalásokat is megőrizhettek jövő korok elrejtett idejéből. Valószínűleg sohasem volt olyan idő, amikor titkos csoportok vagy kultuszok ne őrizték volna féltő gonddal ezeket az utalásokat. A Necronomicon céloz egy ilyen földi kultuszra, ami néha segítséget nyújtott az elméknek, amelyek visszautaztak az Bonokon át a Dicső Faj napjaiba. Közben a Dicső Faj csaknem mindentudóvá fejlődött, azt a célt tűzte maga elé, hogy elméket cseréljen más planétákkal, fölfedezve azok múltját és jövőjét. Valószínűleg ki akarta fürkészni múltját és eredetét annak az Bonok óta halott, fekete bolygónak is a távoli űrben, ahonnan saját szellemi örökségük származott, mert a Dicső Faj tudata öregebb, mint testi alakjuk. Egy haldokló, vénebb világ lényei, végső titkok bölcs ismerői új világot és fajokat kerestek, ahol folytathatják hosszú életüket, és tömegesen küldték tudatukat abba a jövőbeli fajba, amely a legjobban alkalmazkodni tudott hozzájuk: a kúp alakú lényekbe, amelyek milliárd évvel ezelőtt népesítették be Földünket. Így keletkezett a Dicső Faj, miközben a visszaküldött elméket miriádszámra hagyták meghalni az idegen formák borzalmai között. Később a faj ismét szembenézett a halállal, mégis tovább élt oly módon, hogy újra előreküldte legjobb elméit olyan testekbe, amelyek a távoli jövőben éltek. Ez a háttér rajzolódott ki az összefonódott legendákból és látomásokból. Amikor 1920 körül kutatásaim összefüggő formát öltöttek, éreztem, hogy kissé csökken a feszültség, amely a korai szakaszokban egyre nőtt. Végül is a vak érzelmek gerjesztette fantáziálások ellenére talán nem lehetett simán megmagyarázni a legtöbb jelenséget? Nem lehetetlen, hogy szellemem az emlékezetkiesés idején sötét tanulmányokba mélyedt. Azután elolvastam a tiltott legendákat, találkoztam régi, rossz hírű kultuszok képviselőivel. Nyilvánvaló, hogy ez anyagot szállított az emlékezet visszatérte után támadt álmokhoz, zűrzavaros érzelmekhez. Ami az álombeli hieroglifákat és az előttem ismeretlen nyelveken írt jegyzeteket illeti, amelyekről a könyvtárosok azt állították, hogy az én műveim - könnyen lehet, hogy másodlagos állapotomban felszínes ismereteket szedtem össze ezekről a nyelvekről, a hieroglifákat pedig kétségtelenül ama ódon legendák leírásából találtam ki, amelyek később beleszövődtek álmaimba is. Bizonyos pontokat igyekeztem tisztázni ismert kultikus vezetőkkel, de sohasem sikerült utat találnom hozzájuk. Továbbra is nyomasztott, hogy történetem oly távoli korok eseteivel párhuzamos, másrészt viszont úgy gondoltam, hogy ezek az izgalmas folklórelemek kétségtelenül sokkal általánosabbak voltak a múltban, mint a jelenben. Az enyémhez hasonló esetek áldozatai valószínűleg régről és bensőségesen ismerték ezeket a meséket, amelyekkel én csupán másodlagos állapotomban találkoztam. Amikor ezek az áldozatok elvesztették emlékezetüket, azonosították magukat házi regekincsük alakjaival, a mesés behatolókkal, akik állítólag elfoglalják az emberek elméjét, és nekiláttak összeszedni azt a tudást, amelyről úgy vélték, hogy visszaviszi őket elképzelt nem emberi múltjukba. Amikor azután visszatért emlékezetük, visszafordult a képzettársítási folyamat, és úgy gondoltak magukra, mint korábban elfogott elmékre, nem pedig mint a bitorló lényre. Innen származtak a mitikus mintát követő álmok és álemlékek. Ezek a magyarázatok nyilvánvaló nehézkességük ellenére végül minden mást háttérbe szorítottak, nagyrészt a rivális elméletek gyengesége miatt. A legkitűnőbb pszichológusok és antropológusok túlnyomó többsége egyetértett velem. Minél többet gondolkodtam, annál meggyőzőbbnek találtam az érvelésemet; végül igazán hatásos védelmet építettem ki a látomások és a gondolatok ellen, amelyek még mindig meg-megtámadtak. Tegyük föl, különös dolgokat látok éjszakánként. Ez csupán azért van, mert hallottam vagy olvastam róluk. Tegyük föl, különös irtózásaim, meglátásaim és álemlékeim támadnak. Ezek is csupán visszhangjai a másodlagos állapotomban magamba szívott mítoszoknak. Semmi, amit álmodhatok, semmi, amit érezhetek, nem bírhat valódi jelentőséggel. Ezzel a filozófiával megerősítve jelentősen javítottam idegi egyensúlyomon, noha a látomások sokkal inkább, mint az elvont benyomások - egyre gyakoribbak, egyre kínosabban részletesek lettek.

1922-ben képesnek éreztem magam, hogy ismét dolgozni kezdjek, és újonnan szerzett tudásomat a gyakorlatban is kamatoztassam, így elfogadtam az egyetem ajánlatát egy pszichológiai előadói állásra. Régi katedrámat a közgazdaságtan fakultáson már régen betöltötték - mellesleg a tantárgy oktatási módszerei jócskán megváltoztak az én napjaim óta. A fiam éppen ez idő tájt kezdte posztgraduális tanulmányait, amelyek mostani professzorságához vezettek, és sokszor dolgoztunk együtt. IV. Mindazonáltal továbbra is gondosan följegyeztem szertelen álmaimat, amelyek olyan sűrűn és élénken látogattak. Úgy érveltem, hogy az ilyen feljegyzésnek komoly értéke van mint pszichológiai dokumentumnak. Azok a halvány képek még mindig átkozottul emlékeztettek emlékfoszlányokra, bár meglehetős sikerrel harcoltam e benyomás ellen. Írásaimban úgy kezeltem a víziókat, mint a valóban látott dolgokat, egyébként azonban félresöpörtem őket, mint az éjszaka törékeny látomásait. Hétköznapi társalgásban mindig kerültem az ilyen témákat; ám a róluk szóló jelentések csak kiszivárogtak, ahogy az ilyen dolgok szoktak, és különböző híresztelések keltek szárnyra elmeállapotomról. Mulatságos volt elgondolni, hogy ezek a pletykák kizárólag a laikusok körére szorítkoztak, anélkül, hogy az orvosok vagy pszichológusok közül bárki hitelt adott volna nekik. 1914 utáni látomásaimból itt csupán néhányat említek, mivel a teljesebb beszámolók és följegyzések elérhetők a komolyabb érdeklődők számára. Nyilvánvaló, hogy az idő múltával a különös gátlások valahogyan gyengültek, mivel látomásaim horizontja hatalmasan megnőtt. Mindazonáltal megmaradtak összefüggéstelen töredékeknek, amelyek híján voltak minden látható rendezőelvnek. Álmaimban egyre nagyobb szabadságot nyertem útjaimon. Sok furcsa kőépületen siklottam át, gigászi föld alatti folyosókon jutottam el egyiktől a másikig, ami itt, úgy látszik, a megszokott közlekedési útvonal volt. A legalacsonyabb szinteken néha találkoztam ama titáni lezárt csapóajtókkal, amelyek körül a félelem és tilalom légköre lebegett. Láttam óriási, mozaikkal kirakott medencéket, jártam fura szobákban, amelyekben miriádnyi érthetetlen rendeltetésű eszközzel találkoztam. Voltak kolosszális üregek, bennük bonyolult gépezetek, amelyeknek körvonalai és céljai tökéletesen ismeretlenek voltak előttem, hangjuk csak sok évi álmodás után vált hallhatóvá. Itt megjegyzem, hogy a látás és a hallás volt az érzékelésnek az a két formája, amellyel valaha is találkoztam ebben a látomásos világban. A valódi borzalom 1915-ben kezdődött, amikor először pillantottam meg élőlényeket. Ez még azelőtt volt, hogy mitológiai és esettanulmányaim figyelmeztethettek volna, mire számítsak. Amint meggyengültek a szellemi gátak, nagy tömegeket pillantottam meg az épületek különböző részeiben, és a lenti utcákon a ritkás párában. Egyre szilárdabbá, kivehetőbbé váltak, míg végül kínos élességgel láthattam szörnyű részleteiket. Óriási, szivárványló kúpoknak tűntek, három méter lehetett a magasságuk és alapjuk keresztmetszete, valamilyen rovátkolt, pikkelyes, félig rugalmas anyagból épültek föl. Csúcsukból négy hajlékony, henger alakú végtag eredt, mindegyik harminc centiméter vastag, ugyanolyan barázdált anyagú, mint a kúpok. Ezek a végtagok néha annyira összehúzódtak, hogy szinte nem is látszottak, néha pedig három méteres hosszúságúra nyúltak. Kettő hatalmas ollókban vagy csipeszekben végződött, a harmadik négy vörös trombitaféleségben, a negyedik szabálytalan, nagyjából hatvan centiméter átmérőjű sárgás gömbben ért véget, legnagyobb kerülete mentén három hatalmas, sötét szemmel. Ezen a fejen négy, virágszerű függelékben végződő, karcsú, szürke kocsány nőtt, alóla nyolc zöldes tapogató vagy csáp lógott. A kúp alapját gumiszerű szürke anyag borította, amely kiterjedveösszehúzódva mozgatta a testet. Cselekedeteik, noha ártalmatlanok voltak, jobban megrémítettek, mint küllemük, mert nem volt egészséges dolog rémeket figyelni, amint olyasmit cselekszenek, ami csak emberről feltételezhető. Céltudatosan mozogtak a nagy szobákban, könyveket vettek le a polcokról, letették őket a hatalmas asztalokra, vagy onnan vitték vissza, néha szorgalmasan írtak, a különös pálcákat a fejük alatti zöld tapogatóikba fogva. Az irdatlan csipeszeket a könyvek tartására és társalgásra használták; beszédük valami kattogásféléből állt. Ezek a lények nem viseltek ruhát, ám kúp alakú testük csúcsáról iszákot vagy hátizsákot lógattak le. Fejüket és az azt tartó végtagot általános a csúcs magasságában tartották, bár gyakran fölemelték vagy leengedték. A másik három nagy végtagot használaton kívül rendszerint másfél méteresre engedve lógatták a kúp palástja mentén. Olvasásban, írásban, gépkezelésben tanúsított gyorsaságukból - az asztalon álló szerkezetek mintha kapcsolatban álltak volna gondolataikkal arra a következtetésre jutottam, hogy értelmi képességeik messze meghaladják az emberét.

Később mindenütt láttam őket; nyüzsögtek a gigászi szobákban és folyosókon, kezelték a óriás gépeket a pincékben, száguldottak a széles utakon titáni, csónak alakú járműveikkel. Nem féltem tőlük többé, olyan természetesen hozzá tartoztak a környezethez. Kezdtem fölismerni egyéni eltéréseiket. Némelyüket mintha bizonyos értelemben korlátozták volna. Ez utóbbiak testi azonosságuk ellenére mozgásukban és szokásaikban különböztek nem csupán a többiektől, de egymástól is. Rengeteget írtak, amennyire ködös szememmel megítélhettem, különböző írásjegyekkel - egyik sem volt azonos a többség használta görbe hieroglifákkal. Néhány esetben mintha saját ábécénk ismerős betűit láttam volna. Sokkal lassabban is dolgoztak, mint a többség. Álmaimban egész idő alatt testetlen tudat voltam, amely a megszokottnál sokkal szélesebb látótérrel rendelkezett, szabadon lebegett, mégis korlátozta mozgását az utcák geometriája és az átlagos utazósebesség. Egészen 1915 augusztusáig semmi jel sem utalt rá, hogy testi mivoltom nyugtalanítana. Azt mondom, nyugtalanítana, mert az első szakaszban ez pusztán elvont érzés volt, noha hihetetlenül szörnyű, mivel összekapcsolódott korábban említett önutálatommal. Álmaimban legfőbb igyekezetem egy darabig arra irányult, hogy elkerüljem a tükörbe nézést, és emlékszem, milyen hálás voltam, amiért a különös szobákból teljesen hiányzik a tükör. Rettenetesen zavart, hogy a hatalmas asztalokat - amelyek magassága nem lehetett három méternél kevesebb - nem alulról látom. Később mind nagyobb lett a beteges kísértés, hogy végignézzek magamon, míg egy éjjel nem tudtam ellenállni. Első lefelé irányuló pillantásom semmit sem tárt föl. Egy pillanattal később rájöttem, hogy ez azért van, mert a fejem toronymagasra nyúlik egy rugalmas nyak végében. Miután visszahúztam ezt a nyakat és lenéztem, megláttam a három méter magas, alapjánál három méter széles kúp pikkelyes, rücskös, szivárványló palástját. Sikoltásom ekkor ugrasztotta talpra fél Arkhamet, miközben felvetődtem az álom szakadékából. Csak több heti ocsmány ismétlés után tudtam félig-meddig elfogadni magam ebben a szörnyeteg formában. Álmaimban most már testet öltve mozogtam a többi ismeretlen lény között, olvastam a végtelen polcokon álló félelmetes könyveket, és órákon át írtam a hatalmas asztaloknál, a stílust a fejem tövéből lógó zöld csápjaimba fogva. Annak, amit írtam és olvastam, a töredékei megmaradtak a tudatomban. Borzalmas évkönyvek voltak más világokról, más világegyetemekről, a minden világegyetemen kívül mocorgó formátlan életről. Különös lények rendjeit említették, amelyek a világ elfeledett múltjában léteztek, és rémítő krónikákat találtam a groteszk testű, értelmes lényekről, amelyek évmilliókkal aztán fognak élni, hogy az utolsó ember meghalt. Az emberi történelem olyan fejezeteiről értesültem, amelyeknek létezését a mai tudósok még csak nem is sejtik. A legtöbb könyvet a hieroglifák nyelvén írták; ezeket egy zümmögő gépezet segítségével olvastam. Maga a nyelv ragozó fajta volt, olyan tőrendszerrel, amelyet egy emberi lény tökéletesen valószínűtlennek talált volna. Hasonlóképpen tanulmányoztam más köteteket, amelyeket más nyelveken írtak. Nagyon kevés általam ismert nyelvű könyv akadt. Végtelenül sokat segítettek a rendkívül okos képek, amelyeket a szöveg lapjai közé illesztettek, vagy külön kötötték be őket. Mintha egész idő alatt saját korom történetét írtam volna angol nyelven. Amikor fölébredtem, csupán jelentéktelen és értelmetlen foszlányokra emlékeztem mindazon ismeretlen nyelvekből, amelyeket álmomban mesterfokon bírtam, bár a történetből egész mondatok maradtak meg a fejemben. Megtudtam - még mielőtt éber felem tanulmányozni kezdte volna a hasonló eseteket vagy az ősi mítoszokat, amelyekből az álmok kétségkívül eredtek -, hogy a körülöttem lévő lények a világ legnagyobb fajához tartoznak, amely meghódította az időt, és minden korba elküldte fölfedező elméit. Azt is tudtam, hogy engem a saját koromból ragadtak el, miközben valaki más használja a testemet, és hogy némely különös test hasonlóképpen foglyul ejtett elméknek szolgál otthonul. Úgy rémlett, hogy az ollókattogás különös nyelvén a naprendszer minden szögletéből ide száműzött lényekkel társalkodom. Volt itt egy elme a Vénusz bolygóról, aki a jövő kiszámíthatatlan messzeségében fog élni, egy másik a Jupiter egyik külső holdjáról, hatmillió évnyi múltból. A földi elmék közül akadt néhány az őskori Délisark szárnyas, csillagfejű, félig növény lakóiból; egy másik a mesés Valusia hüllőnépéből származott; hárman ember előtti, bundás hüperboreusok voltak, Tsathoggua imádói; egy a rendkívül visszataszító csocsók közül; ketten a Föld utolsó korszakának pókszerű bennszülötteit képviselték; öten az emberiség után következő vitéz bogárféléket, akikbe a Dicső Faj egy napon majd tömegesen menekíti át legnagyobb elméit a borzalmas veszély elől; továbbá számosan az emberi fajból. Beszéltem Jiang-Li tudatával, aki Can-Csan kegyetlen birodalmának filozófusa lesz Kr. u. 5000 táján; a Dél-Afrikában Kr. e. 50 000-ben élt nagyfejű barna nép tábornokával; egy Bartolomeo Corsi nevű firenzei szerzetessel a tizenkettedik századból; annak a Lomar nevű birodalomnak az egyik királyával, amely a szörnyű sarkvidéken uralkodott, százezer évvel azelőtt, hogy elárasztották volna a vidéket a nyugatról érkezett tömzsi, sárga inuitok.

Beszéltem Nug-Soth varázslóval, aki a Kr. u. 16 000 körül élt sötét hódítók népéből származott; egy Titus Sempronius Blaesus nevű rómaival, aki quaestor volt Sulla idejében; az egyiptomi XIV dinasztia Kefnesz nevű fáraójával, aki Nyarlathotep ocsmány titkairól mesélt nekem; egy pappal Atlantisz középső királyságából; egy James Woodville nevezetű suffolki úriemberrel, Cromwell kortársával; az inkák előtti Peru egyik udvari csillagászával; egy Nevel Kingston-Brown nevű ausztrál orvossal, aki 2518-ban fog meghalni; a Csendes-óceánban eltűnt Je fővarázslójával; Kr. e. 200-ból egy Theodotidész nevű görög-baktriai hivatalnokkal; egy Pierre-Louis Montagny nevű koros, francia úriemberrel, aki XIII. Lajos idejében élt; a Kr. e. 15 000-ben létezett kimmériai birodalomból származó Krom-Ja-val; és még oly sokakkal, hogy agyam nem bírja megtartani a tőlük hallott döbbenetes titkokat és bódító csodákat. Minden reggel lázasan ébredtem, néha felhevült igyekezettel próbáltam igazolni vagy megcáfolni értesüléseimet a modern tudomány fényében. Hagyományos tények nyertek új, kétséges távlatot, és én csodáltam az álom fantáziáját, amely képes volt ilyen meglepő adalékokkal kiegészíteni a történelmet és a tudományt. Reszkettem, hogy miféle titkokat rejthet a múlt, és borzongtam a fenyegetésektől, amelyeket a jövő hozhat magával. A célzások, amelyeket a nem emberi lények ejtettek el az emberiség jövőjéről, olyan hatást tettek rám, amit le sem merek írni. Az ember után félelmetes bogárcivilizáció következik, az ő testüket foglalja majd el a Dicső Faj elitje, amikor az öregebb világ szembenéz szörnyű végzetével. Később, ahogy lejár a Föld ideje, az átsugárzott elmék ismét keresztülvándorolnak az időn és a téren, egy újabb megállóra a Merkúr buborékos növényeinek testébe. De még utánuk is léteznek majd fajok, amelyek tragikusan ragaszkodnak a hideg planétához, beássák magukat iszonyatteli kérgébe, amíg el nem jön a vég. Közben álmaimban folyton írtam saját korom történetét, amelyet - félig önként, félig a könyvtárak és az utazási lehetőségek ígéretének fejében - a Dicső Faj központi levéltárába szántam. A levéltár egy kolosszális föld alatti épületben volt a városközpont közelében, amelyet jól ismertem a gyakori munkák és konzultációk miatt. Úgy készült, hogy kitartson a faj végéig, és ellenálljon a legvadabb földmozgásoknak is. Ennek a titáni tárolónak a hegységszerű, tömör szilárdsága egyetlen másik épülethez sem volt fogható. A följegyzéseket különösen ellenálló, nagy cellulózlapokra nyomtatták vagy írták, amelyeket a tetejükön nyíló kötetekbe gyűjtöttek, és külön-külön helyeztek el valami rendkívül könnyű, rozsdamentes, szürkés árnyalatú fémből készült, matematikai jelekkel díszített dobozokban, amelyekre a Dicső Faj görbe hieroglifáival írták rá a címet. Ezeket a dobozokat ugyanabból a rozsdamentes fémből öntött, bonyolultan elforgatott kilincsgombokkal záródó, négyszögletes páncéltermek soraiban tárolták számtalan csukott, lezárt polcon. A saját történetemnek is kijelöltek a pincében egy külön helyet a legalsó, vagy gerinces szinten - ezt a részt szánták az emberiség, és az azt közvetlenül követő bundás és hüllőszerű fajok kultúráinak. Egyetlen álmom sem adott azonban teljes képet a mindennapi életről. Valamennyi ködös, összefüggéstelen töredékekből állt, és az is biztos, hogy ezek nem a megfelelő sorrendben követték egymást. Például nagyon tökéletlen elképzelésem volt a saját életrendemről az álomvilágban; bár mintha meglett volna a saját nagy, sziklafalú szobám. A fogolyként tapasztalt korlátozások fokozatosan eltűntek, így egyik-másik látomásom érdekes utazásokról szólt a félelmes dzsungelekben, körutakról különös városokban, és néhány hatalmas, sötét, ablaktalan rom feltárásáról, amelyektől a Dicső Faj sajátos félelemmel hőkölt vissza. Ugyancsak tettem hosszas tengeri utazásokat óriási, hihetetlen sebességgel közlekedő, többfedélzetes hajókon, kirándultam vad tájakra elektromos impulzussal hajtott, lövedékforma légi járművekkel. A széles, meleg óceánon túl a Dicső Faj más városai terültek el, az egyik távoli földrészen láttam primitív településeit a fekete pofájú, szárnyas teremtményeknek, akik uralkodó fajjá válnak, miután a Dicső Faj elküldi legjobb elméit a jövőbe, hogy megmeneküljenek a settenkedő borzalomtól. Minden táj lapos volt és buján zöldellt. Csak ritkán fordultak elő alacsony dombok, amelyek rendszerint a vulkanikus erők jeleit viselték magukon. Az állatokról, amelyeket láttam, köteteket írhatnék. Valamennyi vad volt; a Dicső Faj gépi kultúrája régen nem szorult háziállatokra, élelmük pedig teljes mértékben növényi vagy mesterséges anyagokból állt. Hatalmas testű, otromba hüllők cammogtak a párolgó lápokban, röpködtek a nyomasztó levegőben, fröcsköltek a tengerekben és tavakban; közöttük mintha bizonytalanul fölismertem volna számos, a paleontológiából ismert faj kisebb, ősibb előképét: a dinoszauruszokét, madárgyíkokét, halgyíkokét, a labyrinthodonokét, a plesiosaurusokét és hasonlókét. Madarat és emlőst egyet se láttam. A földön és a mocsarakban nyüzsögtek a kígyók, gyíkok és krokodilok, a buja növényzet fölött szüntelenül zümmögtek a rovarok. Messze kint a tengeren soha nem látott, ismeretlen szörnyek fröccsentettek hegynyi haboszlopokat a párás ég felé. Egyszer egy gigászi tengeralattjáróval utaztam, és irdatlan, élő retteneteket láthattam a hajó fényszóróinak sugarában. Láttam továbbá hihetetlen, elsüllyedt városok romjait, és a tengeri liliomok, kacslábúak, korallok és halfélék hemzsegő sokaságát.

Látomásaim kevés információt tartalmaztak a Dicső Faj testi fölépítéséről, népszokásairól, részletes történelméről; sokkal több elszórt morzsát szedtem össze régi legendákból és mások eseteiből, mint saját álmaimból. Idővel természetesen olvasmányaim és kutatásaim sok téren utolérték és meghaladták álmaimat, így eleve megvolt a magyarázat bizonyos álomtöredékekre, míg azok visszaigazolták tanulmányaimat. Ez vigasztalóan megerősítette abbéli hitemet, hogy az összes szörnyű pszeudo-emlék ugyanilyen olvasmányokból és kutatásokból fakad, amelyeket másodlagos egyéniségem folytatott. Álmaim ahhoz a nem egészen százötven millió évvel ezelőtti időszakhoz kapcsolódtak, amikor a paleozoikum átadta helyét a mezozoikumnak. A Dicső Faj által birtokolt testeknek nincs - legalábbis tudományosan ismert - leszármazottja a földi fejlődésben. Sajátos, csaknem homogén, rendkívül specializálódott szervezetük inkább volt növényi, mint állati jellegű. A sejtműködés egyedi formája úgyszólván lehetetlenné tette a fáradtságot, teljes mértékben megszüntette az alvás igényét. Az egyik hajlékony végtagon nőtt vörös, trombitaforma függelékeken át fogyasztottak kizárólag félig folyékony táplálékot, ami sok szempontból szöges ellentéte volt az állatok táplálékának. E lényeknek csupán két olyan érzékszerve volt, amelyeket mi is ismerünk: a látás és a hallás. Hallani a fejükön nőtt szürke tapogatók virágszerű nyúlványaival hallottak. Voltak még más, ismeretlen érzékszerveik is, ám ezeket a testeket lakó idegen, foglyul ejtett elmék nem tudták használni. Három szemük úgy helyezkedett el, hogy a normálisnál sokkal szélesebb látóteret tett lehetővé. Vérük egyfajta mélyzöld, nagyon sűrű ikhór volt. Nemük nem volt, az alapjuk mentén sorakozó magok vagy spórák útján szaporodtak, amelyek csupán víz alatt indultak fejlődésnek. Nagy, sekély tartályokban nevelték csemetéiket, de csak korlátozott számban, mert roppant sokáig éltek; az átlagos életkor négy-ötezer év volt. Az észrevehetően fogyatékos egyedeket gyorsan rendbe hozták, amint észlelték hiányosságaikat. Mivel nem tudtak tapintani, és nem éreztek fájdalmat, csupán a szemmel látható tünetekből mérhették fel, hogy valaki beteg vagy a végét járja. A halottakat méltóságteljes szertartások után elégették. Néha, mint már említettem, egy-egy magasabb rendű elme megmenekült a haláltól, mivel előrevetítette magát az időben; de ilyesmi csak ritkán fordult elő. Ha megesett, a jövőből hozzájuk száműzött elmét a legnagyobb gyengédséggel kezelték, amíg szokatlan otthona meg nem semmisült. A Dicső Faj egyetlen, lazán összefüggő nemzetet vagy szövetséget alkotott. Politikai, gazdasági rendszerüket egyfajta fasiszta szocializmusnak lehetett volna nevezni, a legnagyobb erőforrásokat ésszerűen osztották el, a hatalmat kis kormányzó csoportok gyakorolták, amelyeket azok választották, akik átmentek bizonyos műveltségi és pszichológiai vizsgákon. A családi kapcsolatok nem voltak túl erősek, bár ismerték a közös leszármazás kötelékét, és a fiatalokat rendszerint a szüleik nevelték. Viselkedésük és intézményeik természetesen egyrészt a legnagyobb elvontság szféráiban, másrészt a minden szerves életre jellemző elemi ösztönök terén hasonlítottak legjobban az emberéire. Néhány további hasonlóság abból eredt, amit a Dicső Faj tudatosan vett át a jövőből, mert tetszett neki. Az ipar, nagymértékben gépesített volta miatt, kevés időt követelt a polgároktól; a bőséges szabadidőt különböző intellektuális és művészi tevékenységekkel töltötték ki. A tudományok hihetetlen szintre fejlődtek, a művészet az élet fontos része volt, noha álmaim idejében már túljutott a csúcson. A technika állandó és hatalmas ösztönzést kapott a túlélésért folytatott harcban, mert neki kellett fenntartania a nagyvárosok szövedékét az ősidők titáni földtani mozgásai közepette. A bűnözés meglepően ritka volt, és rendkívül hatékony rendőrséggel vigyázták a közrendet. A büntetés a kiváltságok megvonásától és a bebörtönzéstől a halálig, vagy a legnagyobb érzelmi kínzásokig terjed, de sohasem alkalmazták anélkül, hogy a leggondosabban ne tanulmányozták volna az elkövetők okait. A hadviselés az utóbbi néhány évezredben megszűnt, bár amikor nagy néha harcba szálltak a Délisarkon tanyázó szárnyas, csillagfejű Öregekkel, az rendkívüli pusztításokkal járt. Hatalmas hadsereget tartottak fenn, amely szörnyű elektromos hatásokat keltő, kameraszerű fegyverekkel volt fölszerelve, noha ritkán említették, miért szükséges ez a haderő, de nyilvánvalóan kapcsolatban volt a szüntelen félelemmel, amellyel a sötét, ablaktalan, régi romok és a legalsó szintek lezárt ajtajai iránt viseltettek. Ez a félelem a bazaltromoktól és a csapóajtóktól nagyrészt célozgatásokban, vagy legföljebb titkos sugdolózásokban nyilvánult meg. Jellemző módon sehol sem említették azok a könyvek, amelyek a nyilvános polcokon hozzáférhetőek voltak. Ez volt az egyetlen tabutéma a Dicső Faj tagjai között, és úgy tűnt, kapcsolatban áll a régi szörnyű harcokkal és azokkal a jövőbeli veszedelmekkel, amelyek egy napon rákényszerítik a fajt, hogy legjobb elméit tömegesen menekítse a jövőbe. Noha a többi tény is tökéletlenül és töredékesen szerepelt az álmokban és legendákban, ez a téma egészen elképesztően belemosódott a homályba. A sötét ősi mítoszok kerülték a kérdést, bár az is lehet, hogy minden célzást kitöröltek belőlük. Saját álmaimban és a másokéiban furcsa módon kevés volt a

vonatkozó utalás. A Dicső Faj tagjai szándékosan sohasem beszéltek róla, és amit sikerült megtudnom, az néhány jobb megfigyelő fogoly elmétől származott. Eme információmorzsák szerint a félelem alapja egy iszonyú, vénebb faj, félig-meddig polipszerű, mélységesen idegen nép, amely mérhetetlenül messzi világegyetemekből érkezett az űrön át, és hatszázmillió évvel ezelőtt ők uralták a Földet meg a Naprendszer három másik bolygóját. Csak részben voltak anyagiak mármint abban az értelemben, ahogyan mi értelmezzük az anyagot - , tudatuk és érzékelésük módja gyökeresen eltért a földi szervezetekétől. Például érzékszerveik közül hiányzott a látás; mentális világuk a benyomások különös, nem vizuális mintáiból állt össze. Ahhoz elég anyagiak voltak, hogy ahol találták, eszközként használják a világűr anyagát. Házaik is voltak, bár elég sajátosak. Érzékeik áthatoltak minden konkrét akadályon, ám anyaguk nem; az elektromos energia bizonyos formái képesek voltak teljesen elpusztítani őket. Tudtak repülni, bár nem rendelkeztek szárnyakkal, és semmilyen látható szervük nem volt a lebegéshez. Tudatuk olyan szerkezetű volt, hogy a Dicső Faj nem tudott hatékonyan eszmét cserélni velük. Amikor ezek a teremtmények a Földre érkeztek, félelmetes, ablaktalan tornyokból álló bazaltvárosokat építettek, és vérfürdőt rendeztek az itt élő lények között, egészen addig, amíg a Dicső Faj elméi meg nem érkeztek az űrön át abból a sötét, galaxisközi világból, amelyet a meghökkentő és vitatott Eltdowni Töredékek Yith néven említenek. Az újonnan érkezettek az általuk szerkesztett gépezetekkel könnyen uralmuk alá hajtották a ragadozókat, és leűzték őket a földkéreg belső kamráiba, amelyeket azok már berendeztek tartózkodási helyüknek. Azután lepecsételték a bejáratokat, és sorsukra hagyták őket, majd legtöbb nagyvárosukat elfoglalták, megőrizve egyes fontos épületeket, olyan indokokkal, amelyeknek több köze volt a babonához, mint a közömbösséghez, arcátlansághoz vagy a tudományos-történelmi buzgósághoz. Ám Bonok múltával bizonytalan, gonosz jelek érkeztek, hogy a Mérhetetlen Vének megerősödtek és megsokasodtak a belső világban. Szórványos és feltűnően ocsmány kitörések történtek a Dicső Faj egyes távoli kisvárosaiban, és egyes kihalt ősi városokban, amelyet a Dicső Faj nem népesített be, olyan helyeken, ahol a mélység szakadékaiba vezető ösvényeket nem zárták le vagy őrizték megfelelően. Ezután megerősítették a védelmet, sok utat örökre lezártak - noha néhány csapóajtót meghagytak stratégiai célból, hogy megküzdhessenek a Mérhetetlen Vénekkel, ha valahol váratlan helyen kiszabadulnának. Leírhatatlanul förtelmesek lehettek a Mérhetetlen Vének kitörései, mert örökre otthagyták nyomukat a Dicső Faj pszichológiájában. Annyira iszonyodtak tőlük, hogy még csak nem is említették, milyenek. Külsejüket illetően egyszer sem találkoztam egyértelmű utalással. Hallottam zavaros célzásokat szörnyű alakváltoztató képességükről, arról, hogy időnként láthatatlanná tudtak válni, míg mások szerint képesek voltak irányítani és fegyverként használni a nagy szeleket. Sajátos füttyögő hangokat és öt körből álló gigászi lábnyomokat is emlegettek velük kapcsolatban. Nyilvánvaló volt, hogy a Dicső Faj kétségbeesetten rettegett közeledő végzete - az, ami elől egy napon sokmilliónyi kifinomult elmét küldenek keresztül az idő szakadékán, idegen testekbe, a biztosabb jövőbe - kapcsolatban állt a Mérhetetlen Vének végső, sikeres kitörésével. A szellemi kivetítések minden korban félreérthetetlenül figyelmeztettek erre a borzalomra, és a Dicső Faj úgy döntött, ezt senkinek sem kell elviselnie, aki el tud menekülni. Tudták a bolygó későbbi történetéből, hogy a kitörést sokkal inkább a bosszúvágy hajtja, mint a kísérlet a külső világ visszafoglalására. Kivetítéseik megmutatták nekik, hogyan jönnek-mennek a fajok anélkül, hogy a szörnyetegek zavarnák őket. Talán a rémek jobban szerették a Föld mélységeit a változó, vihar szaggatta felszínnél, mivel a fény semmit sem jelentett nekik. Az is lehet, hogy lassan elgyöngültek az Bonok múltával. Köztudott, hogy kihaltak, mire a menekülő elmék befészkelték magukat az embert követő bogárfajba. A Dicső Faj addig is fenntartotta a gondos őrizetet, hatalmas fegyvereik szüntelenül készen álltak, bár a hátborzongató témát száműzték a hétköznapi beszélgetésből és a hozzáférhető följegyzésekből. A névtelen félelem árnyéka mindig ott lebegett a lezárt csapóajtók és a sötét, ablaktalan ősi tornyok fölött. V. Álmaim ezt a világot visszhangozták halványan és töredékesen minden éjjel. Nem is remélem, hogy kifejezhetem, mennyi iszonyat és félelem sűrűsödött ezekben a visszhangokban. Amint mondottam, tanulmányaim ésszerű pszichológiai magyarázataikkal fokozatosan pajzsot alakítottak ezek ellen az érzések ellen; oltalmazó hatásukat fokozta a megszokottság alig észrevehető árnyalata, amelyet az idő múlása hoz magával. Mégis, mindennek ellenére időnként egy-két pillanatra

előtört a bizonytalan, kúszó rettegés. De nem szippantott magába mindenestül, mint régen; 1922 után a munka és pihenés egészen normális váltakozásában éltem. Az évek múltával kezdtem úgy érezni, hogy tapasztalataimat - együtt a hasonló esetekkel és a vonatkozó néprajzi tényekkel - képes vagyok összesíteni és közzétenni a komoly tudósok épülésére; ezért elkészítettem egy cikksorozatot, amely tömören összefoglalta a kérdéskört, és a cikkeket az álmaimból megmaradt formák, jelenetek, díszítő minták és hieroglifák kezdetleges rajzaival illusztráltam. Cikkeimet sorra jelenttette meg 1928 és 1929 folyamán a Journal of the American Psychological Society, de nem keltettek túlzott figyelmet. Én közben továbbra is a legapróbb részletig lejegyeztem álmaimat, bár a beszámolók kötege kezdett elképesztő méretet ölteni. 1934. július 10-én levelem érkezett a Pszichológiai Társaság címére, és ez a levél lett a nyitánya a legiszonyúbb szakasznak, amelyben elérte csúcsát az egész őrült megpróbáltatás. A bélyegző szerint a levelet a nyugat-ausztráliai Pilbarrában adták föl, és mint nyomozásaim kiderítették, egy meglehetősen ismert bányamérnök írta alá. Néhány fölöttébb különös fényképet is tartalmazott a boríték. Szórólszóra idemásolom a szöveget, és egyetlen olvasóm sem fog csodálkozni azon, milyen szörnyű hatást gyakoroltak rám ezek a fényképek. Egy ideig döbbent és hitetlen voltam; noha gyakran elgondoltam, hogy kellett valami tényalappal rendelkezniük az álmaimat színező legendák egy bizonyos részének, a legkevésbé sem voltam fölkészülve rá, hogy bármi ilyen kézzelfogható fönnmaradhatott a minden elképzelésünket felülmúló, elveszett világból. De mindennél borzalmasabbak voltak a fényképek, mert itt álltak a homokban, hideg, megcáfolhatatlan valóságukban a kopott, esőmarta, időverte kőtömbök, amelyeknek némiképp domború teteje, kicsit homorú alja magáért beszélt. Amikor nagyító alatt tanulmányoztam őket, a hoporcsok és horpadások között nagyon is világosan megláttam azoknak a hatalmas görbe vonalú rajzoknak és hieroglifáknak a nyomait, amelyeknek értelme olyan visszataszító számomra. De íme a levél, amelyhez nem kell kommentár. 49 Dampier St. Pilbarra, Nyugat-Ausztrália 1934.

május

18.

N. W. Peaslee professzornak az Amerikai Pszichológiai Társaság útján 30 E. 41. St. New York,

USA

„Tisztelt Uram! Nemrégiben beszéltem a perthi Dr. E. M. Boyle-lal, és ő néhány újságot adott nekem, amelyben az ön cikkei találhatóak, valamint azt tanácsolta, hogy számoljak be Önnek néhány dologról, amelyeket a Nagy Homoksivatagban láttam, aranymezőinktől keletre. Annak fényében, amit Ön ír a különös mintákkal és hieroglifákkal díszített, ciklopszfalú ősi városokról, úgy tűnik, valami nagyon fontosat találtam. A feketék mindig rengeteget emlegették a "nagy köveket", amiken jelek vannak, és láthatólag szörnyen féltek tőlük. Valamiért összekapcsolják őket saját fajtájuk közismert legendájával Buddairól, a gigászi vénemberről, aki ősidők óta alszik a föld alatt, fejét kezére hajtva, de majd egy napon fölébred, és megeszi a világot. Vannak nagyon ősi, félig elfeledett mesék hatalmas, föld alatti kőkunyhókról, ahonnan folyosók vezetnek egyre lejjebb, és ahol szörnyűségek történnek. A feketék azt állítják, hogy egyszer néhány harcos egy csatából menekülve lement az egyikbe, és sohasem jöttek vissza, viszont nem sokkal azután, hogy lementek, félelmetes szél kerekedett arrafelé. Bár ezek a bennszülöttek sok értelmetlenséget összefecsegnek. Amit mondanom kell Önnek, az ennél sokkal fontosabb. Két éve, amikor ötszáz mérföldre keletre a sivatagban kutattam, számos furcsa, nagyjából 3x2x2 láb méretű faragott követ találtam, amelyek nagyon erodálódtak. Először semmi olyan jelet nem láttam rajtuk, amilyenekről a feketék beszéltek, de amikor közelebbről megnéztem, viharvertségük ellenére is mély véseteket fedeztem föl rajtuk. Különös ívek voltak, éppen olyanok, mint amilyeneket a feketék igyekeztek leírni. Negyven-ötven kőtömb lehetett, némelyiket csaknem eltemette a homok, és valamennyi egy talán negyedmérföldes körben hevert.

Miután megnéztem néhányat, alaposabban körbeszemlélődtem, hátha találok még, és gondosan átvizsgáltam a műszereimmel a környéket. A tíz-tizenkét legjellegzetesebb kőtömböt lefotóztam, és a fényképeket elküldöm Önnek. Információimat és képeimet elküldtem a perthi kormánynak is, de azokat nem érdekli. Ekkor találkoztam Dr. Boyle-lal, aki olvasta az Ön cikkét a Journal of the American Psycholgical Society-ben, történetesen éppen azokat, ahol a köveket említi. Amikor megmutattam neki a fotókat, rendkívül érdekesnek találta őket, és nagyon izgatott lett, mondván, hogy a kövek és a jelek éppen olyanok, mint azé a falazaté, amelyről Ön álmodott, és amelyet a legendákban is leírnak. Írni szándékozott Önnek, de mindig késleltette valami. Közben elküldte nekem a legtöbb újságot, amelyben az Ön cikkei megjelentek; rajzaiból és leírásaiból azonnal láttam, hogy a köveim biztosan éppen olyasfajták, mint amilyenekre Ön gondol. Ezt látni fogja a mellékelt fényképeken, és később hallhatja Dr. Boyle-tól. Mármost én megértem, hogy mindez milyen fontos lehet Önnek. Semmi kétség, egy minden eddiginél ősibb, ismeretlen civilizáció maradványaira bukkantunk, ami alapját képezi az ön legendáinak. Bányamérnökként van bizonyos fogalmam a geológiáról, és annyit mondhatok, ezek a tömbök olyan régiek, ami egyenesen ijesztő. Többnyire homokkőből és gránitból faragták őket, bár az egyik csaknem biztosan valamilyen különös cementből vagy betonból készült. Olyan nyomokat hagyott rajtuk a víz, mintha a világnak ez a része korokkal ezelőtt lemerült, majd ismét felszínre tört volna, jóval azután, hogy ezeket a tömböket kifaragták és beépítették. Mindez évszázadokkal és ezredekkel ezelőtt, vagy Isten tudja, mennyivel régebben történt. Nem is szeretek belegondolni. Tekintettel az Ön korábbi szorgalmas munkájára, amellyel végignyomozta a legendákat és mindent, ami kapcsolatban áll velük, nem kételkedem, hogy expedíciót kíván majd vezetni a sivatagba régészeti feltárások végett. Dr. Boyle és én készek vagyunk együttműködni Önnel, amennyiben Ön - vagy az Ön által ismert szervezetek - képesek megteremteni ennek anyagi alapjait. Tucatnyi bányászt össze tudok szedni a kemény ásatási munkálatokra. A feketék használhatatlanok, úgy találtam, csaknem mániákusan rettegnek attól a helytől. Boyle és én nem szóltunk senki másnak, Ön nyilvánvalóan megérdemli, hogy első legyen a fölfedezésben. A helyet Pilbarrából lehet elérni. Motoros traktorral négy nap, amennyiben a saját felszerelésünket használjuk. Valamivel nyugatra és délre esik Warburton 1873-as útjától, továbbá száz mérföld választja el Joanna Seringtől. A holmit a De Grey folyón is fölúsztathatjuk, ahelyett, hogy Pilbarrából indulnánk - de mindezt később is megbeszélhetjük. A kövek nagyjából a déli szélesség 22° 3' 14" és a keleti hosszúság 125° 0' 39"-nál levő ponton vannak. Az időjárás trópusi, a sivatagi körülmények nehezek. Várom levelét a témával kapcsolatban, és csakugyan szívesen részt vennék tervei megvalósításában. Miután tanulmányoztam a cikkeit, komoly benyomást tett rám az anyag mélyebb értelme. Dr. Boyle később ír Önnek. Ha gyors üzenetváltásra van szükség, egy Perthbe küldött táviratot drót nélkül továbbíthatnak hozzánk. Várom mielőbbi válaszát. Higgyen nekem! A

legnagyobb

tisztelettel

Robert B. F. Mackenzie” Ennek a levélnek a közvetlen következményei olvashatóak a sajtóban. Szerencsére sikerült megnyernem a Miskatonic egyetem támogatását, és úgy Mr. Mackenzie, mint Dr. Boyle igen értékes segítőnek bizonyult ausztráliai részről. Nem akartuk közzétenni kutatásunk célját, nehogy kellemetlen felhangot kapjon az olcsó lapok szenzációhajhász viccelődésétől. Ennek eredményeképpen kevés cikk jelent meg nyomtatásban, ahhoz azonban elég, hogy szó kerüljön az ausztráliai romok utáni kutatásainkról és az előkészület lépéseiről. Utamra elkísért William Dyer professzor a geológiai karról, az 1930/31-es délsarki expedíció vezetője, Ferdinand C. Ashley a történelmi karról, Tyler M. Freeborn az embertani karról, valamint Wingate fiam. Levelezőtársam, Mackenzie 1935 elején ellátogatott Arkhambe, és segített a végső előkészületekben. Rendkívül hozzáértő, kellemes, csodálatosan olvasott, ötvenes férfi volt, és igen jól ismerte az ausztráliai utazások feltételeit. Traktorjai Pilbarrában várakoztak, mi pedig béreltünk egy édesvízi hajózáshoz alkalmas, megfelelően kicsi gőzöst, hogy odáig vigyen bennünket a folyón. Fölkészültünk, hogy a leggondosabban,

tudományos módszerekkel végezzük az ásatásokat, átszitálva minden szem homokot, és igyekszünk mindent eredeti vagy eredetinek tűnő - állapotban hagyni. 1935 március 28-án indultunk Bostonból a szuszogó Lexingtonnal, kényelmesen végighajóztunk úti célunk felé az Atlanti-óceánon, a Földközi-tengeren, át a Szuezi-csatornán, le a Vörös-tengeren, keresztül az Indiai-óceánon. Nem is kell mondanom, mennyire lehangolt az alacsony, homokos nyugat-ausztráliai part képe, és mennyire utáltam a hitvány bányászvárost, a kietlen aranymezőket, ahol a traktorok végül lerakták szállítmányukat. Dr. Boyle, akivel ott találkoztunk, idősebb, kellemes, értelmes embernek bizonyult, aki alaposan ismerte a pszichológiát. Számos hosszú beszélgetést folytattunk hármasban, ő, a fiam és én. Várakozással elegy feszengés különös keveréke töltött el bennünket, amikor tizennyolc fős csapatunk keresztülzötyögött a homok és szikla borította száraz mérföldeken. Május 31-én pénteken átkeltünk a De Grey egyik ágán, és beléptünk a teljes elhagyatottság birodalmába. Határozott félelem vett erőt rajtam, ahogyan közeledtünk a legendák takarta idősebb világ lelőhelyéhez, és ezt a félelmet természetesen csak erősítette, hogy zavaros álmaim és álemlékeim változatlanul gyötörtek. Június 3-án hétfőn pillantottuk meg az első félig eltemetett kőtömböket. Nem tudom leírni érzelmeimet, amikor a valóságban is megérintettem egy töredékét a ciklopszi falazatnak, ami minden tekintetben hasonlított álmaim épületeire. Világosan kivehető volt a faragás - és a kezem megremegett, amikor fölismertem egy töredékben a görbe díszítményt, ami olyan pokolian kísértett a kínzó lidércnyomás és meghökkentő kutatás éveiben. Egy hónapnyi ásás során összesen 1250, a pusztulás és megsemmisülés különböző szakaszait mutató kőtömböt tártunk föl. Többsége alul-felül ívelt, vésett megalít volt, kisebb része laposabb, sima kocka, vagy nyolcszögletűre faragott kő - akár a padlók lapjai álmaimban -, néhány feltűnően masszív darab pedig úgy ívelt és hajlott, hogy talán egy mennyezethez tartoztak, vagy pedig egy boltíves, illetve kerek ablakhoz. Minél mélyebbre - és minél keletebbre meg északabbra - ástunk, annál több tömböt találtunk, noha még mindig nem bukkantunk semminemű rendezettség nyomára. Dyer professzort megdöbbente a töredékek mérhetetlen kora, Freeborn pedig olyan jelképeket talált, amelyek baljósan rímeltek bizonyos hihetetlenül ősi pápua és polinéziai legendákra. A tömbök állapota és szétszórtsága szédítő időtávról és kozmikus vadságú geológiai mozgásokról regélt. Volt velünk egy aeroplán is. Wingate fiam gyakran fölszállt különböző magasságokba, és végigpásztázta a sziklás-homokos pusztaságot a hatalmas körvonalak gyönge nyomai, szintkülönbségek vagy szétszórt kövek után. Gyakorlatilag semmilyen eredménnyel sem járt; valahányszor azt képzelte, hogy megpillantott valami jellegzetest, a következő úton azt kellett látnia, hogy a szélfújta dűnék új, csalóka képet rajzoltak a régi helyébe. Egy-két ilyen változékony kép sajátosan, kellemetlenül hatott rám. Valahogy rímeltek valamire, amit álmodtam vagy olvastam, de már nem emlékeztem rá. Volt bennük valami szörnyen ismerős, amitől titkolt, rossz előérzettel pillantottam végig a visszataszító, terméketlen tájon. Július első hetében rendkívül vegyes érzelmekkel figyeltem az északkeleti irányba húzódó ásatást. Volt ebben félelem, érdeklődés, és mindenekelőtt az a zavarba ejtő tudat, hogy ezt már láttam valahol. Igyekeztem mindenféle pszichológiai segítséget igénybe venni, hogy kiverjem a fejemből, de sikertelenül. Elfogott az álmatlanság is, de szinte örültem neki, mert legalább kevesebbet kellett aludnom. Rákaptam a hosszú, magányos, éjszakai sétákra a sivatagban, rendszerint északi vagy északkeleti irányba, amerre különös új benyomásaim is vonzottak. Ezeken a sétákon néha belebotlottam az ódon falak csaknem elrejtett maradványaiba. Noha errefelé kevesebb kőtömb hevert a felszínen, mint ott, ahol ásatásainkat kezdtük, biztosan éreztem, hogy a felszín alatt nagy bőségben találhatók. A terep kevésbé sima volt a táborhelyünknél, és az uralkodó erős szelek itt-ott fantasztikus, ideiglenes buckákba torlaszolták a homokot, föltárva az ősi kövek sorát, más nyomokat pedig eltakarva. Betegesen izgatott, hogy erre a területre is kiterjesszem az ásatást, ugyanakkor rettegtem, hogy mit találhatunk. Látható, hogy meglehetősen rossz állapotba kerültem, de mindennél rosszabb volt, hogy nem beszélhettem róla. Rossz idegállapotomra bizonyítékot nyertem, amikor egyik éjszakai kóborlásom során különös fölfedezést tettem. Július 11-ének estéjén történt, amikor a hold furcsán fakó fénnyel vitorlázott a rejtelmes dűnék fölött. Valahogy messzebbre jutva szokásos sétáimnál, egy nagy kőhöz értem, amely feltűnően különbözött minden eddigitől. Csaknem teljesen be volt temetve, ám én lehajoltam, kezemmel kotortam félre róla a homokot, majd szemügyre vettem a hold és villanylámpám fényénél. A többi nagy sziklától eltérően ez tökéletesen szögletesre volt faragva, homorulatok és domborulatok nélkül. Az is látszott, hogy sötét, bazaltszerű anyagból készült, teljesen elütött az ismerős gránittól, homokkőtől és a néhány betonkockától.

Hirtelen fölegyenesedtem, sarkon fordultam, és inam szakadtából rohanni kezdtem a tábor felé. Teljesen öntudatlan és értelmetlen menekülés volt, már csak a sátramhoz közeledve jöttem rá, hogy miért futottam. Beugrott a magyarázat. A különös, sötét kő olyasmi volt, amiről már olvastam és álmodtam; valami, aminek az ősöreg legendárium legvérfagyasztóbb borzalmaihoz van köze. Egyik kőkockája volt azoknak a korábbi bazaltépületeknek, amelyektől a mesés Dicső Faj olyannyira félt, azoknak a magas, ablaktalan romoknak, ama baljós, félig anyagi idegen fajzat építményeinek, amely a végtelen űrből érkezve árasztotta el a Földet; az ő szélszerű, láthatatlan erejük ellen zárták le a csapóajtókat és állítottak mindig éber őröket. Egész éjjel virrasztottam, de hajnalra beláttam, mekkora ostobaság hagyni, hogy egy mítosz árnya ennyire fölizgasson. Rémület helyett a fölfedező lelkesedésének kellett volna elöntenie. Másnap déltájt meséltem a többieknek fölfedezésemről; Dyer, Freeman, Boyle, a fiam és én elmentünk, hogy megnézzük ezt a rendellenes tömböt, ám kudarcot vallottunk. Nem tudtam pontosan, hol is láttam a követ, és a később feltámadt szél teljesen megváltoztatta a vándorló homokdűnék képét. VI. Most következik elbeszélésem legfontosabb és legnehezebb része - annál is nehezebb, mivel nem tudok meggyőződni a realitásáról. Néha kínzóan biztos vagyok benne, hogy nem álmodtam vagy hallucináltam; és - tekintettel tapasztalataim objektív valóságának döbbenetes jelentőségére - ez az érzés indított arra, hogy ezeket a följegyzéseket elkészítsem. Fiam - képzett pszichológus, aki az egész esetről a legtöbb és legrokonszenvezőbb tudással bír - meg tudja ítélni, amit most fogok elmondani. Először hadd írjam le a külsődleges tényezőket, ahogyan a tábor lakói ismerik: július tizenhetedikén este egy szeles nap után korán tértem haza, de nem bírtam elaludni. Valamivel tizenegy előtt fölkeltem, és mivel most is elfogtak a szokott gyötrő érzések, amikor végignéztem az északkeleti irányban húzódó ásatáson, elindultam éjszakai sétáim egyikére. Közben csak egyetlen emberrel találkoztam, akit üdvözöltem is egy Tupper nevű ausztrál bányász volt -, majd elhagytam a tábor területét. A hold, amely nemrég kezdett fogyni, felhőtlen égből világított alá, és elárasztotta az ősi homokot valami fehér, fekélyes ragyogással, ami nekem valamiért hihetetlenül gonosznak tűnt. Már nem fújt a szél, és nem is kezdett rá még majdnem öt órán keresztül, amit Tupper és mások is tanúsíthatnak, akik láttak, amint északkeleti irányban sebesen átvágok a sápadt, titokőrző dűnéken. Hajnali fél négy tájban olyan erős szél támadt, hogy mindenkit fölébresztett a táborban, és három sátrat fölborított. Az ég felhőtlen volt, a sivatag még mindig abban a fekélyes holdfényben izzott. Amikor az expedíció a sátrakkal kezdett foglalkozni, észrevették, hogy nem vagyok ott, de tekintettel korábbi sétáimra, ez a körülmény senkit sem ijesztett meg. Mégis legalább három ember - mindnyájan ausztrálok - érzett valami baljósat a levegőben. Mackenzie elmagyarázta Freeborn professzornak, hogy ez a félelem a feketék folklórjából ragadt rájuk. A bennszülöttek gonosz mítoszok egész szövedékét költötték a heves szelekről, amelyek nagy ritkán végigsöpörnek a derült ég alatt, a homok fölött. Azt suttogják, hogy azokból a nagy, föld alatti kőkunyhókból fújnak, ahol szörnyű dolgok történnek, és sehol sem lehet érezni őket, csak a környéken, ahol a nagy, faragott kövek hevernek. Négy óra felé a szélvihar éppen olyan hirtelen elállt, ahogy elkezdődött, és új, ismeretlen formákba rendezte a dűnéket. Már öt óra is elmúlt, a dagadt, gombaszerű hold lefelé süllyedt a nyugati égen, amikor betámolyogtam a táborba - kalap nélkül, rongyosan, összekarcolt, véres arccal, villanylámpa nélkül. A legtöbb ember lefeküdt, de Dyer professzor még a sátra előtt pipázott. Látva kifulladt és csaknem eszelős állapotomat, hívta Dr. Boyle-t, és ketten eltámogattak a priccsemig, majd kényelembe helyeztek. A fiam, akit fölébresztett a sürgésforgás, hamarosan csatlakozott hozzájuk, és valamennyien igyekeztek rávenni, hogy feküdjek nyugodtan, és próbáljak meg aludni. De számomra nem adatott meg az alvás. A legdöbbenetesebb pszichikai állapotban voltam különbözött mindentől, amitől korábban szenvedtem. Egy idő után ragaszkodtam hozzá, hogy beszélhessek, hogy idegesen és fáradságosan elmagyarázhassam állapotomat. Elmondtam nekik, hogy elfáradtam, és lefeküdtem a homokra szundítani egyet. Ott, ahogy mondtam nekik, még félelmetesebb álmaim voltak, mint rendesen - és amikor a hirtelen szélviharra fölébredtem, túlfeszült idegeim fölmondták a szolgálatot. Pánikba esve menekültem, gyakran fölbuktam a félig eltemetett kövekben, így lettem rongyos és piszkos. Sokáig alhattam, tekintve távollétem óráit. Akármilyen különös dolgot láttam vagy tapasztaltam, egy szóval sem utaltam rá - ebben a tekintetben a legnagyobb önuralmat gyakoroltam. Arról viszont szóltam, hogy megváltoztattam a véleményemet az expedícióról, és sürgettem, hogy ne ássunk tovább északkelet felé. Érvelésem elég gyönge volt: arra hivatkoztam, milyen kevés arrafelé a kőtömb, hogy ne sértsük meg a babonás bányászok érzékenységét, hogy esetleg kimerülnek az egyetemtől kapott tartalékok, és

hozzátettem még sok más hazug vagy lényegtelen dolgot. Természetesen ügyet sem vetettek új kívánságaimra, még a saját fiam sem, aki pedig láthatóan aggódott egészségem miatt. Másnap fölkeltem, körbejártam a tábort, de nem vettem részt az ásatásokban. Elhatároztam, hogy amint lehet, idegeim érdekében hazatérek, a fiam pedig megígérte, hogy amint átvizsgálta azt a területet, amelyet én ki akartam hagyni a kutatásokból, rögtön elröpít Pertlibe, ami ezer mérföldnyire volt délnyugati irányban. Úgy gondoltam, hogy ha még látni lehet az általam fölfedezett valamit, akkor megpróbálkozom egyfajta figyelmeztetéssel, vállalva akár a nevetségesség kockázatát. Az elképzelhető, hogy a bányászok, akik ismerik a helyi folklórt, mellém állnak. Fiam, hogy a kedvembe járjon, még aznap délután elvégezte a légi föltárást, végigrepült a terep fölött, amerre a sétám vezethetett. Semmi olyasmi nem került a szeme elé, amivel én találkoztam. Az lehetett a helyzet, ami a rendellenes bazalttömbbel: a vándorló homok eltörölt minden nyomot. Egy pillanatig félig-meddig sajnáltam, hogy páni félelmemben elveszítettem egy ijesztő tárgyat - de most már tudom, hogy ez volt a szerencse. Így elhihetem, hogy egész élményem érzékcsalódás volt, főleg akkor, ha mint őszintén remélem - sohasem találják meg azt a pokoli szakadékot. Wingate július 20-án elvitt Pertlibe, de nem volt hajlandó otthagyni az expedíciót és hazatérni. 25-éig velem maradt, ekkor indult a gőzös Liverpool felé. Most, amikor az Empress kabinjában lázasan és hosszasan töprengek a dolgon, elhatároztam, hogy legalább a fiamat informálnom kell. Rajta múlik, hogy szélesebb nyilvánosság elé tárja-e a történetet. Minden eshetőségre készen összefoglaltam az előzményeket - amelyeknek töredékeit néhányan már ismerték -, és most elmondom, olyan röviden, ahogy csak lehetséges, hogy mi történt azon az ocsmány éjjelen, miközben távol voltam a tábortól. Feszült idegekkel, a megmagyarázhatatlan, rettegő álmok ösztökéjétől egyfajta beteges lelkesedésbe hajszoltan botorkáltam északkelet felé a gonoszul izzó hold alatt. Itt-ott láttam félig homokba ásottan azokat a névtelen és elfelejtett Bonokból itt maradt kőtömböket. E szörnyeteg romok elképzelhetetlen kora és a sötét félelem jobban nyomasztott, mint valaha, és egyre csak őrjítő álmaimra, a mögöttük lappangó rémületes legendákra tudtam gondolni, meg arra, mennyire félnek a bennszülöttek és a bányászok a sivatagtól és a faragott kövektől. Mégis tovább botorkáltam, mintha valami szörnyű találkozóra igyekeznék, miközben egyre jobban gyötörtek a döbbenetes álmok és képzelt emlékek. A sorba állított kövekre gondoltam amelyeket a fiam látott a levegőből, és azon töprengtem, miért tűntek egyszerre olyan fenyegetőnek és ismerősnek. Valami matatott és zörgött emlékezetem zárján, miközben egy másik ismeretlen erő igyekezett csukva tartani azt a kaput. Az éjszaka szélcsendes volt, a sápadt homok föl-le ívelt, mint a tenger megfagyott hullámai. Nem volt célom, mégis úgy haladtam, akárha a sors ujját követném. Álmaim feltolultak a való világba, így mindegyik homokba merült megalít mintha az ember előtti épületek végtelen szobáihoz és folyosóihoz tartozott volna, telefaragva jelképekkel és hieroglifákkal, amelyeket túlságosan jól ismertem azokból az évekből, amikor elmém a Dicső Faj foglya volt. Néha szinte láttam azokat a mindentudó, kúp alakú rémeket, amint megszokott módjukon foglalatoskodnak, és féltem végignézni magamon, nehogy magamat is ilyennek találjam. Egyszerre láttam a homokkal borított kőkockákat és a szobákat meg a folyosókat; a gonosz, izzó holdat és a világító fénygömböket; a végtelen sivatagot és a bólogató páfrányokat az ablakok mögött. Egyszerre voltam ébren és álmodtam. Nem tudom, mennyi ideig, milyen messzire mentem, még azt sem, milyen irányba, amikor először pillantottam meg a kőrakást, amelyről a szél letakarította a homokot. Itt eddig ez volt a legnagyobb csoportos lelet, és olyan erős benyomást tett rám, hogy a legendás Bonok látomásai hirtelen eltűntek. Ismét csak a sivatag volt, a gonosz hold és az ismeretlen múlt maradványai. Közelebb mentem, megálltam és elektromos lámpám fényét ráirányítottam a düledező halomra. Egy dűnét elfújt a szél, alatta, tizenhárom méteres átmérőjű területen szabálytalan kör alaprajz, alacsony megalitépítmény, valamint kisebb töredékek maradtak meg. Magasságuk hatvan centimétertől két és fél méterig terjedt. Rögtön az elején rájöttem, hogy van valami rendkívül szokatlan ezekben a kövekben. Nem csupán a mennyiségük volt példátlan, de valami megragadott a homokmarta mintában is, miközben végigvizsgáltam a hold és elektromos lámpám egyesített fényében. Nem mintha bármelyik annyira különbözött volna a korábban talált példányoktól. Ez valami kifinomultabb különbség volt. Benyomásom nem egy különálló tömb vizsgálatából keletkezett, hanem akkor, amikor ugyanazzal a pillantással több megaliton is végigsétáltattam a tekintetemet. Azután kezdett derengeni az igazság. Több ködön is illettek egymáshoz a görbe minták - egyetlen hatalmas díszítés részei voltak. Az ősöreg sivatagban először találtam rá eredeti helyzetében egy falazatra. Düledezett és málladozott, ez igaz, mindazonáltal a leghatározottabban létezett.

Lejjebb ereszkedtem, nagy nehezen átbukdácsoltam a kőrakáson; itt-ott lesöpörtem róla a homokot, miközben egyfolytában a méreteket, formákat, stílusokat és a rajzok kölcsönös kapcsolatát próbáltam értelmezni. Egy idő után fölsejlett, mi lehetett hajdan ez az építmény, és milyen minta húzódott az ősrégi falazat hatalmas felszínén. Annyira hasonlított némelyik álmomhoz, hogy az idegtépő rémülettel töltött el. Ez itt valaha egy ciklopszi folyosó volt, tíz méter széles és tíz méter magas, nyolcszögletű kockákkal kikövezve, tömör boltozattal lefedve. Jobbról szobák nyíltak, a végében kezdődött az egyik különös rámpa, amely az alsó mélységekbe vezetett. Összerázkódtam, amikor mindez eszembe jutott, mert jóval több volt annál, mint amit a kőtömbök elárultak. Honnan tudom, hogy ez a szint messze a föld alatt volt? Honnan tudom, hogy a fölfelé vezető rámpának a hátam mögött kell lennie? Honnan tudom, hogy egy szinttel fölöttem volt a hosszú, föld alatti folyosó, amely balra, az Oszlopok Terére vezetett? Honnan tudom, hogy a gépteremnek és a központi levéltárba vezető alagútnak két szinttel lejjebb kell lennie? Honnan tudom, hogy az egyik szörnyű, megvasalt csapóajtó az építmény legalján, négy szinttel alattam van? Az álomvilág áttörése a valóságba annyira összezavart, hogy reszkettem, fürödtem a hideg verejtékben. Ekkor, és ez volt az utolsó, elviselhetetlen csepp a pohárban, megéreztem a gyenge, hűvös, alattomos huzatot, ami a hatalmas kőrakás közepéből, valamilyen mélységből szivárgott elő. Látomásaim, akárcsak korábban, rögtön elhalványultak, ismét csupán a gonosz holdfényt, a sötét sivatagot, a terpeszkedő ősrégi kőfalakat láttam. Most valami igazival és megfoghatóval találkoztam, ami mégis át volt itatva az éjszakai rejtelem sugallatával. Ez a hideg légáramlat egyetlen dologról beszélt: hogy a felszín kusza kőkockái alatt valami nagy mélység rejtőzik. Első gondolatom a feketék baljós legendája volt a megalítok közötti föld alatti kunyhókról, ahol a borzalmak történnek, és a nagy szelek születnek. Azután gondolataim visszatértek saját álmaimra, és éreztem, hogy halvány álemlékek motoszkálnak elmémben. Mi lehet alattam? Miféle ősöreg legendakörök és kísérteties lidércnyomások kútjának pereménél állhatok? Csak egy pillanatig haboztam, azután erőt vett növekvő félelmemen a kíváncsiság és a tudományos hév. Szinte gépiesen mozogtam, mintha a kényszerítő végzet markában lennék. Zsebre vágtam a lámpát, és olyan erővel, amelyről eddig sejtelmem sem volt, egyik titáni törmelékdarabot löktem félre a másik után. Erősebb lett a huzat, amelynek nyirkossága különös ellentétben állt a sivatag száraz levegőjével. Fekete hasadék ásított előttem, és végül - amikor minden törmelékdarabot félrelöktem, amely elég kicsi volt, hogy megbirkózzam vele - a leprás hold egy akkora nyílásra világított rá, ami elég széles volt, hogy bejuthassak rajta. Elővettem a lámpámat, és ragyogó fényt vetítettem a nyílásba. Alattam az omlás kaotikus egyenetlenséggel lejtett észak felé nagyjából negyvenöt fokos szögben; láthatóan réges-régen, felülről rogyaszthatta be valami. Az omlás teteje és a talaj között áthatolhatatlan feketeség ásított, amelyben felül mintha egy gigászi, nyomástól eltorzult boltív sejlett volna. Úgy tűnt, hogy itt a Föld ifjúkorából származó, titáni épület padlóját takarta a sivatagi homok. Hogy miként vészelhette át a földtani korok hánytorgásait, azt sem akkor, sem most nem kísérlem meg elképzelni. Innen visszatekintve az őrület netovábbjának tűnik az ötlet, hogy csak úgy, egy szál magam, amikor egyetlen élő lélek nem tudja, hol vagyok, leereszkedjem egy ilyen fenyegető mélységbe. Talán őrült is voltam, de akkor éjjel habozás nélkül elindultam lefelé. Ismét éreztem a vonzás és a végzet ösztökéjét, ami úgy tűnt, végig irányította utamat. Az elem kímélése végett csak időnként villantottam föl a lámpát, miközben elkezdtem eszelős vergődésemet lefelé a baljós, ciklopszi lejtőn a nyílás alatt, néha arccal előre, amikor jó kapaszkodókat találtam, máskor, nyaktörőbb helyzetekben a megalithalom felé fordulva. Kétoldalt mállatag, vésett falak homálylottak fenyegetőn a távolban. Előttem csak sötétség honolt. Nem tudom, mennyi ideig ereszkedtem lefelé. Elmém annyira forrt a döbbenetes sejtésektől és képektől, hogy a valóság mintha mérhetetlen messzeségbe vonult volna vissza. A testi érzések meghaltak, még a félelem se lett egyéb kísérteties vízköpőnél, ami tehetetlenül vigyorgott rám. Végül elértem az egyik szint padlóját, ami tele volt szórva lezuhant, formátlan kőtömbökkel, homokkal és mindenféle hulladékkal. Kétoldalt, egymástól talán tíz méterre tömör falak emelkedtek, amelyek hatalmas boltívben egyesültek. Azt láttam, hogy a falakat kifaragták, de a díszítések értelmét nem foghattam fel. Legjobban a fejem fölötti boltív fogott meg. Lámpám fénysugara nem ért el a mennyezetig, ám a szörnyeteg boltívek alsó részét még láthattam. Olyan tökéletesen azonos volt azzal, amit számtalanszor álmodtam az idősebb világról, hogy most először reszkettem, mint a nyárfalevél. Mögöttem, magasan fönt elmosódó, fakó folt jelezte a távoli, holdfényes felvilágot. Az óvatosság pislákoló maradványa figyelmeztetett, hogy nem szabadna elhagynom ezt a fényfoltot, különben nem lesz kalauzom visszafelé.

Elindultam a bal oldali fal felé, ahol a legjobban lehetett látni a faragásokat. A törmelékkel teleszórt padlón csaknem olyan nehéz volt előrejutni, mint a lefelé vezető lejtőn, de azért nagy nehezen képes voltam haladni. Egy helyütt félredobtam néhány követ, arrébb rúgtam a törmeléket, hogy lássam, milyen a padló, és megborzongtam a még mindig összefüggő burkolatot alkotó nagy, nyolcszögletű lapok végzetesen ismerős látványától. Amikor elég közel kerültem a falhoz, lassan, gondosan végigpásztáztam a fénysugárral a véset kopott maradványain. Valami elvonult áradat hagyta ott a nyomát a homokkövön, és különös beágyazódásokat is találtam, amelyeket nem tudtam mivel magyarázni. Helyenként a falazat nagyon laza, omlatag volt. Azon tűnődtem, vajon hány Bonig tarthatja még meg eredeti formájának nyomait ez az ősi, rejtett épület a föld hánytorgásai közepette? Ám legjobban maguk a faragások izgattak. Idő nyűtte állapotuk ellenére közelről viszonylag könnyen ki lehetett venni őket; a részletek ismerős meghittsége majdnem elvette az eszemet. Hogy az ősöreg fal díszítményeinek többsége egyáltalán ismerős lehet, az túl volt a hihetőség határán. Miután mély benyomást gyakoroltak bizonyos mítoszok költőire, testet öltöttek egy titokzatos tartományban, amelyről hellyel-közzel tudomást szereztem emlékezetvesztésem ideje alatt; most plasztikus képeket hívtak elő tudatalattimból. De mivel magyarázzam, hogy ennek a rajznak minden vonala és spirálisa pontosan egyezett azzal, amit sok évvel ezelőtt megálmodtam? Mily sötét, elfelejtett jelképtár tudott fölidézni minden finom árnyalatot, amelyek olyan kitartóan és változatlanul ostromolták éjszakáról éjszakára álombéli látomásaimat? Ebben az esetben nem lehetett szó véletlen vagy távoli hasonlatosságról. A sok évezredes, Bonok óta elrejtett folyosó, amelyen álltam, határozottan és abszolút módon az eredetije volt valaminek, amit álmaimból oly bensőségesen ismertem, mint a saját arkhami házamat a Crane Streeten. Semmi kétség, álmaim ezt a helyet mutatták romlatlan, ősi állapotában; ettől azonban nem lett kevésbé valós. Kétségek nélkül, iszonytatóan tudtam, hol vagyok. Ismerős volt az a rész is, ahol álltam. Tudtam, melyik pontján található álmaim szörnyű ősvárosának. Hátborzongató, ösztönös bizonyossággal tudtam, hogy nem tévednék el, ha be akarnám járni ennek az építménynek vagy a városnak azt a részét, amely megúszta a mérhetetlen idő alatt bekövetkezett változásokat és pusztulásokat. Az Isten szerelmére, mit jelenthet ez? Honnan tudom, amit tudok? És mennyi szörnyű valóság rejtőzhet az ősi kövek eme labirintusában tanyázó lényekről regélő ódon mesék mögött? A szavak csak töredékesen közvetíthetik az elmémet dúló félelem és zavarodottság viharzását. Ismertem ezt a helyet. Tudtam, mi van alattam, és mi volt előttem, mielőtt a magasba törő szintek porrá, törmelékké és sivataggá omlottak volna. Megborzongva gondoltam el, hogy egyáltalán nem szükséges szem előtt tartanom a hold halvány sugarát. Őrlődtem a menekülésvágy és égő kíváncsisággal elegy, parancsoló végzetszerűség között. Mi történt ezzel a szörnyeteg óriásvárossal az álmaim óta eltelt sokmillió év alatt? Vajon a város alatt elterülő, a titáni tornyokat összekötő föld alatti alagutak útvesztőjéből mennyi élte túl a földkéreg vonaglásait? Rábukkantam volna az egész eltemetett, irtózatosan ősi világra? Vajon megtalálnám még az írómester házát és a tornyot, ahol S'gg'ha, a délsarki növényszerű, csillagfejű ragadozó karcolt képeket az üres falsíkokra? Nincs-e eltömődve, járható-e még az átjáró két szinttel lentebbre, az idegen elmék csarnokába? Abban a csarnokban tartott egy agyagból mintázott tárgyat egy elképesztő, félig képlékeny lény foglyul ejtett elméje, aki tizennyolcmillió évvel a mi időnk után fog élni a Plútón túl, egy ismeretlen bolygó üreges belsejében. Lehunytam a szemem, és hiábavaló, szánalmas igyekezettel kaptam a kezemet a fejemhez, hogy kiűzzem ezeket az őrült álomtöredékeket a tudatomból. Most először éreztem kínzó élességgel a levegő hűvösségét, mozgását, nyirkosságát. Remegve döbbentem rá, hogy az Bonok óta halott, fekete szakadékok valószínűleg csakugyan ott ásítanak valahol előttem és alattam. A félelmes kamrákra, folyosókra és lejtőkre gondoltam, ahogy álmomból emlékeztem rájuk. Vajon nyitva-e az út a központi levéltárba? Megint éreztem az ellentmondást nem tűrő sors ösztökéjét, amikor eszembe jutottak a félelmetes följegyzések, amelyek valaha ott pihentek a rozsdamentes fémből készült, szögletes kamrákban. Ott tárolják, mondják az álmok és legendák, az egész történelmet, az idő-tér kontinuum múltját, jövőjét, amelyet a naprendszer minden bolygójáról és korából foglyul ejtett elmék írtak. Persze őrültség - de nem őrült vagyok-e én is, hogy idebotlottam egy hozzám hasonlóan eszement világ éji sötétjébe? A lezárt fémpolcokra gondoltam, a zárra, amit olyan furcsán kell elforgatni, hogy kinyithassuk őket. Tisztán láttam magam előtt a saját polcomat. Hányszor csinaltam végig a csavarások és nyomások bonyolult szertartását a legalsó szinten, a földi gerincesek részlegében! Minden részlet friss és ismerős volt.

Ha létezik az a polc, amelyről álmodtam, akkor egy pillanat alatt ki tudom nyitni. Ekkor kerített hatalmába teljesen az őrület. Egy pillanattal később talpra ugrottam, és máris a sziklatörmelékben botladoztam a lenti mélységekbe vezető rámpa felé, amelyre jól emlékeztem.

VII. Ettől a ponttól kezdve alig bízhatok benyomásaimban. Még mindig melengetek magamban egy végső, kétségbeesett reménysugarat, hogy mindez egy démoni álom, vagy önkívület gerjesztette látomás része volt. Láz perzselte agyamat, és mindent egyfajta ködön át érzékeltem, néha csak töredékesen. Lámpám fénysugara nem sokat hasított ki a mindent elnyelő sötétből. Egy-egy kísérteties villanásra feltűntek az ocsmányul ismerős, kortól ragyás falak és faragások. Egy helyütt hatalmas darabon beomlott a boltozat, így hatalmas kőrakáson kellett átmásznom, ami csaknem a groteszk sztalaktitokkal borított tetőig ért. Ez volt a lidércnyomás csúcspontja, amelyet még rosszabbá tett az emlékek iszonyú ösztökéje. Csak egyetlen dolgot nem tudtam, mégpedig azt, mekkora lehetek a szörnyű épülethez képest? Nyomasztott szokatlan kicsinységem, mintha új és abnormális dolog lenne emberi testből nézni e toronymagas falakat. Mindegyre szorongva néztem végig magamon; kissé zavart az emberi test, amelyben voltam. Egyre ugráltam, másztam, botladoztam a mélység sötétjében; gyakran elestem, összehorzsoltam magam, és egyszer csaknem eltörtem a lámpámat. E démoni szakadék minden zuga és köve ismerős volt. Több ponton megálltam, hogy fénysugarammal megvilágítsam az eltömődött, omladozó, mégis ismert átjárókat. Némelyik szoba teljesen összeomlott; mások kiürültek, vagy tele voltak törmelékkel. Néhányban nagy fémtárgyakat láttam - egyik-másik elég érintetlen volt, mások összetörtek, szétzúzódtak, összenyomódtak -, amelyekben álmaim kolosszális talapzatait vagy asztalait ismertem föl. Hogy valójában mire szolgáltak, azt találgatni sem merem. Megtaláltam a rámpát, és ereszkedni kezdtem, ám egy idő után megtorpantam egy tátongó, fűrészes szélű hasadéknál, amely a legkeskenyebb pontján nem sokkal lehetett szélesebb egy méternél. Itt a födém átszakadt, és feltárta az alatta levő tusfekete, ismeretlen mélységet. Tudtam, hogy még két további pinceszint van ebben a titáni épületben, és megremegtem páni félelmemben, amikor eszembe jutott a legalsó szinten a vasalt csapóajtó. Most nem állhattak mellette őrök; ami odalent ólálkodott, rég elvégezte ocsmány munkáját, és visszasüppedt hosszú hanyatlásába. Halott lesz, mire az embereket felváltja a bogárfaj. Mégis beleremegtem, amikor eszembe jutottak a bennszülött legendák. Szörnyű akaraterő kellett hozzá, hogy átugorjam a tátongó szakadékot, mert a törmelékes padló miatt lehetetlen volt nekifutnom, de az őrültség hajtott tovább. Kiszemeltem egy pontot a bal oldali fal közelében, ahol a hasadék a legkeskenyebb volt, és a földet érés helyén viszonylag kevés veszedelmes törmelék halmozódott föl, majd egy borzasztó pillanat után biztonságban megérkeztem a túlpartra. Végül elértem az alsó szintet, elbotladoztam a gépszoba bejárata mellett; odabent fantasztikus fémroncsokat láttam, amelyeket félig eltemetett a lezuhant boltív. Minden ott volt, ahol emlékezetem szerint lennie kellett, így magabiztosan másztam át a hatalmas összekötő folyosó bejáratát eltorlaszoló kupacon. Rájöttem, hogy ezen jutok el a város központi levéltárába. Úgy rémlett, végtelen idő telt el botladozással, szökdécseléssel és mászással a törmelékkel ellepett folyosón. Itt-ott láttam a faragásokat az időtől mocskolt falakon; némelyik ismerős volt, másokat álmaim korszaka után készíthettek. Mivel ez volt a házakat összekötő föld alatti főút, nem voltak benne kereszteződések, csak ha átvezetett az épületek legalsó szintjén. Némelyik kereszteződésnél elkanyarodtam, hogy benézzek a jól ismert szobákba. Csupán kétszer találkoztam gyökeres változással álmaimhoz képest - és az egyiknél láttam azt a lepecsételt bejáratot, amelyre jól emlékeztem. Hevesen reszketni kezdtem, és különös gyengeség fogott el, ami lelassította mozgásomat, miközben vonakodva átsiettem az egyik romos, ablaktalan óriástorony pincéjén, amelynek idegenszerű bazalt falazata szörnyű eredetről árulkodott. Ez az ősi pince kerek volt, több mint hatvan méter átmérőjű, a sötét falakat semmiféle faragás nem díszítette. A padlón sem volt más, mint por vagy homok; láthattam a fölfelé és lefelé vezető nyílásokat. Nem volt se lépcső, se rámpa - álmaimban ezeket az ősi tornyokat nem érintette a mesés Dicső Faj. Azoknak, akik emelték őket, nem volt szükségük lejtőkre vagy lépcsőkre.

Álmaimban a lefelé vezető nyílást szorosan lezárták, és aggályosan őrizték. Most nyitva volt: feketén ásított, hűvös, nyirkos levegő áradt belőle. Nem engedtem meg magamnak, hogy elgondoljam, mi lehet odalent a határtalan szakadékokban, az örök éjszakában. Később, amikor a folyosó egy csúnyán megroggyant szakaszán másztam keresztül, elértem egy olyan helyre, ahol a mennyezet teljesen leszakadt. Átmásztam a törmelékhegyen, áthaladtam egy hatalmas, üres téren, ahol lámpám fényében nem látszott se fal, se boltív. Ez lehet, véltem, a fém szállítóeszközök házának pincéje. A harmadik térre nézett, nem túl messze a levéltártól. Fogalmam sem volt róla, hogy mi történhetett vele. A kő- és törmelékdomb után ismét rátaláltam a folyosóra, de nem sokkal később olyan helyre értem, ahol a boltív lezuhant darabjai majdnem a veszedelmesen lehajló mennyezetig értek. Hogyan sikerült annyi tömböt félrecibálnom, hogy átjáróhoz jussak, hogy mertem megbolygatni a szorosan beágyazódott romokat, amikor az egyensúly legcsekélyebb változása is elindíthatta volna a fedőkőzet ízzé-porrá zúzó tonnáit, azt nem tudom. A tiszta őrület hajtott és vezetett - már ha egész föld alatti kalandom nem volt - mint remélem ördögi látomás vagy álomkép. Mégis csináltam - vagy azt álmodtam, hogy csinálok - egy átjárót, amelyen keresztül tudtam evickélni. Miközben kúsztam a törmelékhalom tetején, számban bekapcsolt lámpámmal, éreztem, amint belém hasítanak a mennyezetről lógó, fűrészes sztalaktitok. Most már közel jártam nyilvánvaló úti célomhoz, a nagy föld alatti levéltárhoz. Lecsúsztamkecmeregtem a kupac túlsó oldalán, és megindultam a hátralévő folyosószakaszon, kezemben az időnként fölvillantott lámpával, míg végül elérkeztem egy alacsony kör alakú kriptához, amelyből köröskörül csodamód épen megmaradt boltívek nyíltak. A falakat, illetve azokat a részeket, ameddig lámpám fénye elért, sűrűn telerótták hieroglifákkal, és beléjük vésték a jellegzetes görbe jelképeket. Némelyik az álmomban megélt korszak után került oda. Beláttam, hogy a sors vezetett ide, és azonnal balra fordultam az ismerős boltív felé. Furcsamód alig kételkedtem benne, hogy megtalálom-e a megmaradt szintekre fölfelé és lefelé vezető rámpákat. Ezt a hatalmas, a földkéregtől védett épületet, amelyet a naprendszer évkönyveinek őrzésére emeltek, rendkívüli ügyességgel építették olyan erősre, hogy addig maradjon meg, amíg maga a rendszer. Olyan szilárddá formálták a lángeszű matematikával kiegyensúlyozott, hihetetlenül kemény cementtel megkötött, hajmeresztő méretű kőtömböket, mint magának a bolygónak a sziklás magja. Itt ép elmével fölfoghatatlan idő után is állt az egész rejtett tömb, a hatalmas, porral behordott padlón alig lehetett látni a másutt túltengő törmeléket. Furcsamód úgy gondoltam, hogy innen viszonylag könnyű a közlekedés. A lázas buzgalom, amelyet eddig kudarcok fékeztek, egyszerre eszelős sietségként robbant ki belőlem; szó szerint rohantam az alacsony mennyezetű, iszonyúan ismerős sorok között a boltív alatt. Már nem hüledeztem azon, hogy ismerős dolgokat látok. Kétoldalt hatalmasan meredtek fölém a hieroglifás fémpolcok; némelyik még a helyén állt, volt, amelyik felbillent, volt, amelyik megroggyant és összecsuklott a hajdani geológiai nyomástól, ami azonban nem volt elég erős ahhoz, hogy szétzúzza a titáni építményt. Itt-ott porlepte kupac hevert a tátongó üres polc alatt, jelezve, hol rázta ki a dobozokat a földrengés. Helyenként az oszlopokon hatalmas jelképek és betűk mutatták a kötetek osztályát és alosztályát. Egyszer megálltam egy nyitott rekesz előtt, ahol a szokott fémdobozok még mindig a helyükön álltak a mindenütt jelenlevő szúrós porban. Kinyújtottam a kezem, némi nehézség árán elővettem az egyik vékonyabb darabot, és letettem a padlóra, hogy megvizsgáljam. A szokásos görbe hieroglifákkal írták rá a címet, bár a betűjelek elrendezésében volt valami alig észrevehető rendellenesség. A fedelet leszorító szerkezetet tökéletesen ismertem, így hát fölcsaptam a nem rozsdásodó, még mindig működő fedelet, és kihúztam belülről a könyvet. Mint vártam, ötvenszer harminchét centiméteres volt, vastagsága öt centiméter, és a vékony fémfedél a tetején nyílt. A kemény cellulózlapokon nem hagytak nyomot az évmiriádok, és én kísértetiesen ébredező emlékezettel tanulmányoztam az ecsettel húzott furcsa betűket, amelyek nem hasonlítottak a hieroglifákra, vagy bármely ábécére, amelyet az emberi tudomány ismer. Emlékeim szerint ezt a nyelvet egy fogoly elme használta, akivel álmaimban felületes ismeretségbe kerültem; egy nagy aszteroidáról származott, ahol sok minden megmaradt annak a bolygónak az ősi életéből és tudományából, amelyről valaha az égitest leszakadt. Ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy a levéltárnak ezt a szintjét a nem földszerű bolygóknak szentelték. Mire abbahagytam ennek a hihetetlen dokumentumnak a tanulmányozását, láttam, hogy lámpám fénye halványodni kezd, ezért gyorsan beletettem a tartalék elemet, amelyet mindig magammal hordok. Majd az erősebb fénnyel fölfegyverkezve folytattam lázas rohanásomat a polcok és folyosók végeérhetetlen szövedékében. Itt-ott feltűntek ismerős polcok, és csak az zavart, hogy a hely akusztikája fura visszhangot kölcsönzött lépéseimnek ebben a katakombában.

Borzongtam még a tulajdon lábnyomaim láttától is, amikor megláttam őket ebben az ősidők óta föl nem kavart porban. Ha őrült álmaimban van valami igazság, akkor emberi láb még sohasem taposta ezeket az időtlen köveket. Tudatom nem igazított el, hogy mi a célja őrült rohanásomnak. Mindazonáltal valami ördögi erő ajzotta kábult akaratomat és eltemetett emlékeimet, így tehát volt egy olyan bizonytalan sejtelmem, hogy nem vaktában futok. Odaértem egy ereszkedő rámpához, követtem a mélységbe. Rohantamban emeletek villantak el mellettem, de nem álltam meg, hogy átkutassam őket. Kavargó agyam egy bizonyos ritmusra kezdett lüktetni, jobbom ugyanerre az ütemre rángatódzott. Szerettem volna kinyitni valamit, éreztem, hogy ismerem a bonyolult csavarásokat és nyomásokat, amelyeket végre kell hajtanom. Olyan lesz, mint egy modern széf, kombinációs zárral. Álom vagy sem, ezeket a mozdulatokat ismertem és ismerem. Hogy egy álom - vagy egy öntudatlanul megismert legenda bármely töredéke - miként volt képes megtanítani ilyen aprólékos, bonyolult, összetett mozgásra, arra meg sem kíséreltem magyarázatot találni. Ez túl van a logikus gondolkodás határán. De nem volt ez az egész élmény - ismeretlen romok döbbenetesen ismerős mivolta, a pontos egyezés mindazzal, amit csupán álmokból és ódon mítosztöredékekből tudhattam - az értelmen túli borzalom? Akkor - mint most is, tisztább pillanataimban - meg voltam győződve róla, hogy nem is vagyok ébren, és ez az egész elrejtett város csak egy lázas látomás része. Végül elértem a legalsó szintet, és a lejtőről jobbra kanyarodtam. Valamilyen ködös okból igyekeztem halkabban lépkedni, még akkor is, ha ez csökkentette sebességemet. Volt egy terület, itt, az utolsó, legmélyebben elrejtett szinten, amelyen féltem keresztülmenni. Közeledve eszembe jutott, mitől félek. Mindössze attól, hogy itt volt az egyik gondosan őrzött, fémveretes csapóajtó. Most azonban senki sem őrizte; emiatt remegtem és óvakodtam lábujjhegyen, ahogyan korábban is, amikor abban a fekete bazaltpincében elmentem egy hasonlóképpen ásító csapóajtó mellett. Mint ott, most is megcsapott a hideg, nyirkos huzat, és azt kívántam, bár másfelé vezetne utam. Nem tudtam, miért épp erre kell mennem. Odaérve láttam, hogy a csapóajtó fenyegetően, nyitva tátong. Azon túl ismét elkezdődtek a polcok, és az egyik előtt megpillantottam egy dobozhalmot, amelyeket nagyon vékonyan fedett a por, nemrégen eshettek le. Ugyanebben a pillanatban ismét megrohant a pánik, noha egy ideig nem tudtam, miért. A lehullott dobozok kupacában nem volt semmi szokatlan, az Bonok során földmozgások rázták ezt a fényt nem látott labirintust, időnként lehulló tárgyak fülsiketítő zörgése verte föl csendjét. Csak amikor közel kerültem ama helyhez, akkor döbbentem rá, miért remegtem olyan erősen. Nem a kupac volt az oka. A padló porleplében zavart valami. Lámpám fényében mintha nem lenne olyan egyenletes, mint kellett volna - egyes helyeken vékonyabbnak tűnt, mintha nem olyan túl sok hónapja valami megzavarta volna. Nem vehettem biztosra, mert a foltok is elég porosak voltak; mégis rendkívül nyugtalanító volt ezeknek a képzelt egyenetlenségeknek a szabályossága. Amikor a lámpát közelebb vittem az egyik ilyen különös folthoz, nem tetszett, amit láttam, mert nagyon megerősítette a szabályosság illúzióját. Mintha egyenletes vonalak lenyomata lett volna. Ezek a lenyomatok hármasával ismétlődtek, mindegyik valamivel hosszabb volt harminc négyzetcentiméternél, és mindegyik további öt, csaknem kör alakú, egyenként hét-hét centiméter átmérőjű lenyomatot tartalmazott, amelyek közül egy előbb volt a többi négynél. Ezek a harminc négyzetcentiméteres nyomok mintha két irányba vezettek volna. Mintha valami elment volna valamerre, hogy aztán visszatérjen. Természetesen nagyon halványak voltak, és lehetett az egész káprázat vagy véletlen is; de volt az útvonalukban valami ködös, esetlen rémület. A nyomok egyik vége a dobozoknál volt, amelyek nem is olyan régen eshettek le, a másik a fenyegető csapóajtónál tűnt el, ahol nyirkosan tört fel az elképzelhetetlen szakadékba nyíló, őrizetlen hasadékból a hideg huzat. VIII. Olyan mély és mindent elsöprő volt a különös kényszer, hogy legyűrni látszott félelmemet is. Semmi ésszerű okom nem volt továbbhaladni a gyanús nyomokon, amelyek lopakodó álmokat keltettek föl. Jobbom azonban még mindig ijesztően rángatódzott arra az ütemre, ahogyan a zárat kell majd nyitnia. Mielőtt észbe kaptam volna, már túl is voltam a nemrég lehullott kupacon, és lábujjhegyen inaltam tovább a polcközökben a tükörsima porban egy betegesen, iszonyatosan ismerősnek tűnő hely felé. Elmém olyasmiket kérdezgetett, amiknek eredetét és fontosságát csak most kezdtem sejteni. Elérhető-e a polc emberi testtel? Emberi kezem képes lesz-e végrehajtani a záron az Bonok óta ismert mozdulatokat? Vajon sértetlen és működőképes lesz-e a zár? Mit fogok tenni - mit merek tenni - azzal amit csak most kezdtem megérteni -, amit megtalálni remélek és rettegek? Fogja-e bizonyítani iszonyú,

észbontó igazságát valaminek, ami túl van a normalitás határán, vagy csupán azt mutatja majd meg, hogy mindez csak álom? Legközelebb arra tértem magamhoz, hogy már nem iszkolok lábujjhegyen. Némán álltam, és rámeredtem egy polcsor őrjítően ismerős hieroglifáira. Csaknem tökéletesen ép állapotban voltak, errefelé csupán három ajtó pattant fel. Nem tudom leírni, mily érzések fogtak el e könyvespolcok láttán - mintha régi ismerőst pillantottam volna meg. Fölnéztem a csaknem legfelső sorra, amely túl messze volt, semhogy elérhessem, és azon tűnődtem, hogyan tudnék felmászni hozzá. Négy sorral lejjebb egy nyitott ajtó segítségemre siethet, valamint a csukott ajtók zárján is megvethetem kezemet-lábamat. Majd a fogaim közé szorítom a lámpát, mint másutt, ahol mindkét kezemre szükség volt. Mindenekfölött nem szabad zajt csapnom. Nehéz lesz lehozni, amit akarok, de valószínűleg rá tudom akasztani mozgatható kapcsát a kabátom gallérjára és úgy vihetem magammal, mint egy hátizsákot. Ismét eltöprengtem, sértetlen-e a zár? Hogy az ismerős mozdulatokat el tudom ismételni, afelől a legcsekélyebb kétségem sem volt. Reméltem, a tárgy nem fog zörögni vagy nyikorogni, és a kezem megfelelő szerszám lesz. Miközben mindezt végiggondoltam, a számba vettem a lámpát, és mászni kezdtem. A kiálló zárak meglehetősen silány kapaszkodót nyújtottak, de mint vártam, a nyitott polcajtó sokat segített. Fölfelé haladtamban egyaránt használtam a nyitott ajtót meg a nyílás peremét, és sikerült elkerülnöm minden hangos reccsenést. Az ajtó fölső szélén egyensúlyozva, messze jobbra kihajolva éppen elértem a zárat, amelyet kerestem. Az ujjaim, amelyek félig elgémberedtek a mászástól, először ügyetlenek voltak; de hamarosan láttam, hogy anatómiailag semmi bajuk, a ritmus emlékezete pedig erős volt bennük. A bonyolult, titkos mozdulatok az idő ismeretién távolából minden részletükben helyesen értek el az agyamba. Alig ötperces próbálkozás után kattanás hallatszott, amelynek ismerős mivolta annál megdöbbentőbb volt, mert tudatosan nem számítottam rá. Egy újabb pillanat múlva a fémajtó lassan, a legapróbb nyikorgás nélkül kitárult. Bódultan bámultam föl a dobozok szürke végeire, és valami teljesen megmagyarázhatatlan érzelem rohant meg borzasztó erővel. Éppen jobb kezem ügyében volt egy doboz, amelynek görbe hieroglifáitól megborzongtam, ám ennek végtelenül bonyolultabb okai voltak a puszta félelemnél. Még mindig reszkető kézzel igyekeztem kiszabadítani szúrós homokszemcsék zápora közepette, és megpróbáltam magam felé húzni, anélkül, hogy nagyobb zajt csapnék. A másik dobozhoz hasonlóan, amelyet a kezemben tartottam, ez is valamivel nagyobb volt ötvenszer harminchét centiméternél, és görbe matematikai jeleket domborítottak rá. Vastagsága meghaladta a hét és fél centimétert. Ügyetlenül beékeltem magam és a felület közé, amelybe kapaszkodtam, és addig matattam a csaton, amíg kiszabadítottam a horgot. Megemeltem a fedelet, a súlyos tárgyat a hátamra vetettem, és beakasztottam a galléromba. A kezem így felszabadult, ügyetlenül leereszkedtem a poros földre, hogy megtekintsem zsákmányomat. Letérdeltem a kemény homokba, körbelendítettem a dobozt, és magam elé tettem. A kezem reszketett, csaknem annyira féltem kihúzni a könyvet, mint amennyire - kényszeresen - vágytam megtenni. Fokozatosan derengeni kezdett, mit kell találnom, és csaknem megbénított a felismerés. Ha ez a tárgy ott van - és ha nem álmodom -, akkor ennek jelentősége túl van az emberi ésszel elviselhető határon. Leginkább az gyötört, hogy pillanatnyilag képtelen voltam álomnak tekinteni környezetemet. Borzalmas volt a valóság érzése - és most is az, amikor visszaidézem a jelenetet. Végül remegve kihúztam a könyvet a tartójából, és elbűvölve meredtem a borítón látható, jól ismert hieroglifákra. Láthatólag kiváló állapotban volt, a cím görbe betűi csaknem úgy hatottak rám, mintha el tudnám olvasni őket. Nem esküdnék meg rá, hogy az abnormális emlékezet tünékeny és szörnyű áttörése folytán nem tudtam volna megtenni. Nem tudom, meddig tartott, amíg föl mertem emelni a vékony fémfedelet. Csak húztam az időt, és kifogásokat találtam magamnak. Kivettem a lámpát a számból, lekapcsoltam, hogy kíméljem az elemet. Azután a sötétben összeszedtem a bátorságomat, és lámpagyújtás nélkül fölemeltem a fedelet. Legvégül csakugyan rávilágítottam a lámpával az első lapra - előre megacéloztam magamat, hogy nem adok hangot, akármit találjak is. Egy pillanatig bámultam, azután összeestem. De azért összeszorítottam a fogaimat, és csöndben maradtam. Egészen odatapadtam a padlóhoz, egyik kezemet a homlokomhoz szorítottam a mindent elborító feketeségben. Pontosan az volt előttem, amit vártam, amitől féltem. Vagy álmodtam, vagy az idő és tér csupán gúnykacaj. Bizonnyal álmodom - de próbára tehetem az iszonyatot, ha magammal viszem ezt a tárgyat, és megmutatom a fiamnak, hogy csakugyan létezik-e. Fejem rémítően kóválygott, bár nem voltak a közelben tárgyak, amelyek foroghattak volna körülöttem a homályban. Az az előbbi pillantás a legvérfagyasztóbb rettenet gondolatait és képeit szabadította el; körém gyűltek és elhomályosították érzékeimet.

Eszembe jutottak a nyomok a porban, és még a saját lélegzetemtől is rettegtem. Ismét fölvillantottam a lámpát, és úgy meredtem a lapra, ahogyan egy kígyó áldozata meredhet elpusztítójának szemére és méregfogaira. Azután a sötétben ügyetlen ujjakkal becsuktam a könyvet, visszatettem dobozába, és lezártam a fedelet a furcsa horoggal. Ezt vissza kell vinnem a külvilágba, amennyiben valóban létezik - ha az egész mélység létezik -, ha létezem én és maga a világ. Nem voltam biztos benne, amikor talpra kecmeregtem és elindultam visszafelé. Sajátos módon - ez bizonyítja, mennyire elszakadtak érzékeim a normális világtól - az alvilágban töltött ocsmány idő alatt egyetlen pillantást sem vetettem órámra. Lámpával a kézben, a baljós dobozzal a hónom alatt, néma pánikban, lábujjhegyen osontam el a huzatos mélység és ama gyanús lábnyomok mellett. Enyhítettem az elővigyázatosságon, amikor fölfelé kapaszkodtam a végtelen rámpán, de nem tudtam lerázni a szorongás árnyékát, amelyet lefelé menet nem éreztem. Rettegtem, hogy ismét át kell kelnem azon a fekete bazaltkriptán, amely vénebb magánál a városnál, ahol hideg huzat tör fel az őrizetlen mélységből. Az járt az eszemben, amitől a Dicső Faj félt, és ami még mindig odalent lappanghat, akár gyengén, haldokolva is. Eszembe jutottak azok az öt körből álló lábnyomok, és amit róluk hallottam, a hozzájuk társított furcsa szelek és a füttyögés. A feketék meséire gondoltam a rémítő szélviharokról és a névtelen romokról. A falra vésett jelképről tudtam, hogy a megfelelő szinten járok, és végül - miután elhaladtam a másik megvizsgált könyv mellett - elértem a nagy kerek térbe, ahol találkoztak a folyosók. Jobbra azonnal fölismertem azt a boltívet, amelyen át beléptem ide. Befordultam, abban a tudatban, hogy haladásomat innentől kezdve megnehezíti a levéltáron túlnani épület roskatagsága. Lehúzott fémdobozba zárt új terhem, és egyre kevésbé bírtam hangtalanul közlekedni a mindenféle törmelék és rom között. Odaértem a mennyezetig érő omladékhoz, amelyen alig tudtam átjutni. Iszonyúan féltem ismét keresztülkúszni rajta, mivel első utamon is némi zajt ütöttem, és most, miután láttam ama nyomokat, minden dolog közül a zajtól tartottam a legjobban. A doboz kétszeresen megnehezítette az átjutást a keskeny hasadékon. Fölmásztam az omladékra, ahogy tudtam, és magam előtt toltam a dobozt a résen keresztül. Azután lámpával a számban magam is átmásztam, és mint korábban, a sztalaktitok most is megtépték a hátamat. Amint ismét meg akartam fogni a dobozt, az idegtépő csörömpöléssel leszánkázott az omláson. Visszhangjától kivert a hideg verejték. Nyomban utánavetettem magam, és sikerült elkapnom anélkül, hogy további lármát csaptam volna, ám egy pillanattal később a lábam alatt csúszott meg hirtelen zörgéssel az omladék. Ez a zörgés lett a vesztem. Mert nem tudom, jól hallottam-e, de mintha iszonyú válasz jött volna rá, valahonnan messze mögülem. Úgy rémlett, éles fütyülést hallok, olyat, amit még senki más nem hallott a Földön, és amelynek leírására nincsenek szavak. Ha így van; akkor az ezután következőkben volt valami keserű irónia, mert ha nem esem pánikba, a második dolog sohasem esett volna meg. Halálos rémület vett erőt rajtam. Megmarkoltam a lámpát, ügyetlenül magamhoz szorítottam a dobozt, vadul előrerontottam, nem gondolva semmire, csak innen akartam kikerülni, e lidércnyomásos romok közül a sivatagi felvilágba, amely oly messze odafent nyújtózott a holdfényben. Szinte észre se vettem, amikor odaértem a törmelékdombhoz, amely a beomlott tetőn túl tornyosult az áthatolhatatlan sötétségben; többször is felhorzsoltam és megvágtam magam, miközben fölfelé araszoltam a fűrészes kőtömbök és az omladék meredek lejtőjén. Azután következett a katasztrófa. Vakon áttörtettem a halom tetején, de nem voltam fölkészülve a hirtelen meredek lejtőre. Megcsúsztam, és egyszerre ott találtam magam a zuhanó faldarabok húst szaggató lavinájában, amelynek ágyúszerű dörrenései fülsiketítő visszhangokkal szabdalták a fekete üreg levegőjét. Nem emlékszem, hogyan keveredtem ki ebből a zűrzavarból, de tudatom pillanatnyi töredékében azt látom, amint rohanok, elesem, mászom a robajló folyosóban, és a doboz meg a lámpa még velem van. Azután éppen amikor elértem a rettegett ősi bazaltkriptát, bekövetkezett a végső őrület. Ahogy a lavina visszhangja elült, hallani lehetett, hogyan ismétlődik a félelmetes idegen füttyszó, amelyet mintha már hallottam volna. Ez alkalommal nem lehettek kétségeim - és ami még rosszabb volt, nem mögöttem hallatszott, hanem előttem! Ekkor valószínűleg fölsikoltottam. Elmosódottan látom magam, amint keresztülrohanok a Mérhetetlen Vének pokoli bazaltpincéjén, és hallom a kárhozat idegen hangjait, amint fölfelé szállnak a határtalan lenti feketeségből a nyitott, őrizetlen ajtón át. Feltámadt a szél, de nemcsak holmi hűvös, nyirkos huzat, hanem erőszakos, céltudatos szélroham böffent elő gyilkosan, fagyosan abból az undorító üregből, ahonnan a füttyszó is hallatszott.

Vannak emlékeim, amint szökkenek és kúszom mindenféle akadályon át, mialatt pillanatról pillanatra erősödik a szélroham és a visongás, ami mintha szándékosan kerülgetett volna, miközben gonoszul feltört előttem és mögöttem a mélyből. Bár hátba kaptam a szelet, olyan különös hatása volt, hogy hátráltatott, és nem segítette a haladásomat; mintha hurkot vagy lasszót vetettek volna rám. A zajra oda se hederítve ismét átvergődtem egy nagy törmelékhalmon, és megint azon a folyosón voltam, amely a felszínre vezetett. Emlékszem, megpillantottam a gépterembe nyíló boltívet, és csaknem fölkiáltottam, amikor előtűnt a két emelettel mélyebben ásító, egyik ocsmány csapóajtóhoz vezető rámpa. De kiáltás helyett mindegyre azt suttogtam, hogy ez csak álom, amelyből hamarosan fölébredek. Talán a táborban vagyok, talán otthon Arkhamben. E reményekkel támogattam ép eszemet, miközben nekivágtam a felfelé tartő rámpának. Természetesen tudtam, hogy ismét át kell jutnom a méteres hasadékon, de túlságosan elfoglaltak egyéb félelmeim, semhogy tudatosodhatott volna bennem a vállalkozás teljes szörnyűsége. Lefelé jövet könnyen ugrottam át, de vajon sikerül-e ugyanúgy átjutnom fölfelé menet, miközben gátol a félelem, a kimerültség, a fémdoboz súlya és ez a démoni szél, ami abnormális módon visszafelé rángat? Mindez csak az utolsó pillanatban jutott eszembe, azokkal a névtelen lényekkel együtt, amelyek a szakadék mélyén leselkedhetnek. Imbolygó lámpám egyre gyöngébben világított, de valamilyen homályos emlék figyelmeztetett, hogy a hasadékhoz közeledem. A dermesztő széllökések, a hátam mögül hallatszó undorító, visító füttyögés irgalmas mákonyként zsongított, megnehezítve, hogy elképzeljem az előttem tátongó szakadék iszonyatát. Aztán tudatosult bennem, hogy elölről is fúj a szél és füttyögnek. Az ismeretlen és elképzelhetetlen mélységből árhullámként tört fel a förtelem. Ez maga volt a lidércnyomás, vegytiszta formájában. Ép elmém elhagyott, nem törődtem semmivel, csak menekültem, akár az állat; úgy törtettem fölfelé az omladékon, mintha nem is létezne az a hasadék. Megpillantottam a peremét, erőm minden töredékét összeszedve ugrottam, és azonnal magába szippantott a visszataszító hangok pandemoniális örvénye és a förtelmes, anyagilag tapintható feketeség. Amennyire vissza tudok emlékezni, itt véget érnek tapasztalataim. Minden további benyomásom teljes mértékben a hagymázas álmok tartományába tartozik. Álom, őrület és emlékfoszlányok olvadtak össze a valóságtól végleg elrugaszkodott, vadul fantasztikus, töredékes látomásokban. Ocsmány zuhanás következett a bábelien ricsajozó, nyúlós, érző sötétség megszámlálhatatlan mérföldjein át, amelynek semmi köze sem volt ahhoz, amit a Földről és a rajta tenyésző szerves életről tudunk. Mintha szunnyadó, primitív érzékek ébredeztek volna bennem, hogy szóljanak a lebegő borzalmakkal benépesített, a naptalan bércekhez és óceánokhoz vezető tárnákról és aknákról, amelyeknek végén az ablaktalan bazalttornyok nyüzsgő városaira sohasem süt le a nap. Hang és látvány segítsége nélkül villantak át agyamon a mérhetetlen Bonokat látott ősbolygó titkai, oly dolgokba nyertem beavatást, amelyekre még legvadabb álmaim sem utaltak. Közben egész idő alatt szorongattak és tapogattak a nedves pára hideg ujjai, és a sötétség ricsajozó, majd elnémuló örvényei fölött hátborzongatóan csapongott a pokoli, fütyülő sikoly. Ezután álmaim ciklopszi városa merült föl előttem; nem romjaiban, hanem úgy, ahogyan álmodtam róla. Ismét abban a kúp alakú, nem emberi testben voltam elvegyülve a Dicső Faj és a foglyul ejtett elmék tömegében -, amely könyveket cipelt ide-oda a fenséges folyosókon és a széles rámpákon. Majd a vak öntudat félelmetes villanásai oltották ki a képeket, kétségbeesett vergődés jött, vad küzdelem, szabadulóban a fütyülő szél szorító csápjai közül, bőregér őrült röpte a félig szilárd légben, eszeveszett furakodás a ciklon korbácsolta sötétben és lázas botladozás-csimpaszkodás a lehullott kövek között. Egyszer csak félig-meddig látható villanás odakintről - halvány, diffúz visszfénye a messze fönti kékes sugárzásnak. Majd széltől űzött evickélés-kapaszkodás álma következett, ki a holdfény gúnyos izzásába, miközben mögöttem eszelős hurrikánban omlottak a kövek. A holdfény gonosz, egyhangú lüktetése értette meg végül velem, hogy visszatértem oda, amit valaha tárgyilagos felvilágnak ismertem. Hasmánt kúsztam az ausztrál sivatag homokjában, körülöttem olyan szélvihar tombolt, amilyet sohasem tapasztaltam bolygónk felszínén. Ruhám ronggyá szakadt, egész testem tele volt zúzódásokkal és vágásokkal. Nagyon lassan tért vissza az öntudatom, nem tudom megmondani, mikor hagytak el a lázálmok és kezdődtek el a valódi emlékképek. Rémlik a titáni kőtömbökből álló domb, az alatta elterülő mélység, a múlt förtelmes feltárása és a vég lidércnyomásos félelme - de mennyi ebből a valóság? Az elemlámpám eltűnt, hasonlóképpen a fémdoboz, amelyet talán fölfedeztem. Vajon létezett ez a doboz bármilyen mélység - vagy bármely domb? Fejemet fölemelve hátranéztem, de csupán a sivatag terméketlen, hullámzó homokját láttam.

A démoni szél elült, a dagadt, gombaszerű hold vörösen süllyedt lefelé a nyugati égen. Föltápászkodtam, és tántorogni kezdtem délnyugatnak a tábor felé. Mi történt velem valójában? Csupán összeestem a sivatagban, és álmoktól kínzott testtel vonszolódtam a homokon és az eltemetett kövekkel teli mérföldeken át? Ha nem, akkor hogyan éljek tovább? Mert most, ettől az új gyanútól minden hitem, amit látomásaim mítoszokból lett irrealitásába vetettem, ismét felolvadt a régi kárhozatos kételkedésben. Ha az a mélység valódi, akkor a Dicső Faj is létezett; istenkáromló terjeszkedésük az idő világegyetemet átölelő örvényében többé nem mítoszok vagy lidércnyomások, hanem egy elmesorvasztó szörnyű valóság részei. Hát csakugyan, a legteljesebben, legiszonytatóbban igaz, hogy visszarántottak egy százötvenmillió éves, ember előtti világba, az emlékezetkiesés sötét, döbbenetes idején? Jelenlegi testem egy pangaeai időszakadékokból fölszállt, félelmetes idegen tudat szállítóeszköze volt? Vajon ama csoszogó borzalom foglyaként csakugyan ismertem azt az átkozott kővárost ősi virágzásában, és keresztülvonaglottam azokon az ismerős folyosókon foglyul ejtőm ocsmány testében? Vajon azok a kínzó álmok csakugyan többek voltak sötét, szörnyeteg emlékek húsz évig tartó utóhatásánál? Vajon csakugyan beszéltem az idő és tér elérhetetlen zugaiból származó elmékkel, megtudtam a világegyetem titkait a múltról és jövőről, megírtam saját korom történetét, amelyet annak a titáni levéltárnak az egyik fémdobozában helyeztek el? És a többiek? Valóban ott lappanganak fenyegetőn a vadul szélviharzó, démonian sípoló Mérhetetlen Vének várakozva és lassan gyengülve a fekete mélységekben, miközben a bolygó időtől szántott felszínén különböző életformák futják végig sok ezer éves pályájukat? Nem tudom. Ha az a mélység és a tartalma létezik, akkor nincs remény. Akkor nagyon is igaz, hogy időn túli, gúnyos és hihetetlen árnyék hullik az ember világára. De szerencsére nincsen rá bizonyíték, hogy mindeme dolgok többek lennének mítoszokból született álmaim újabb szakaszánál. Nem hoztam vissza a fémdobozt, ami bizonyíték lehetett volna, és mostanáig nem találták meg azokat a föld alatti folyosókat. Ha a világegyetem törvényei kegyesek, akkor nem is fogják. De el kell mondanom a fiamnak, amit láttam vagy látni véltem, és rá kell bíznom, hogy pszichológusként döntse el, mennyi valóságalapja van élményeimnek, és hogy meg kell-e ismertetnie másokkal ezt a beszámolót? Mint mondtam, álmoktól kínzott éveim után a félelmetes igazság maradéktalanul megtestesült abban, amit látni véltem azok között a ciklopszi, eltemetett romok között. A szó szoros értelmében nehezemre esett leírni ezt a fontos beszámolót, bár ezt minden olvasó sejtheti. Természetesen ott volt abban a könyvben, a fémdobozban, amelyet sok millió évszázad porából előhúzva nyitottam fel. Szem nem látta, kéz nem érintette azt a könyvet azóta, hogy az ember megjelent ezen a bolygón. Mégis, amikor a félelmetes mélységben megvilágítottam zseblámpámmal, láttam, hogy az Bonoktól sötét, merev cellulózlapokra nem a Föld ifjúkorából származó, névtelen hieroglifákat festettek, hanem a mi ismerős ábécénk betűivel, angol nyelven vetette oda a szavakat az én tulajdon kezem. Kornya Zsolt fordítása

ÁRNYÉK INNSMOUTH FÖLÖTT (Shadow over Innsmouth, The) Howard Phillips Lovecraft (1931) 1. 1927-28 telén a szövetségi kormány ügynökei különös nyomozást folytattak Massachusetts államban, a nyilvánosság teljes kizárásával, Innsmouth ódon kikötővárosát illetően. A közvélemény csupán februárban értesült az ügyről, amikor is előbb kiterjedt razziákra és letartóztatásokra került sor, majd a megfelelő óvintézkedések mellett - nagyszámú romos, féregrágta és állítólag üres lakóházat robbantottak fel a rakparton, nehéz erőgépek segítségét is igénybe véve. az újságolvasók többsége az eseményekben nem látott egyebet, mint a szeszcsempészek ellen időnként fel-fellángoló háborúnak egy újabb, bár kétségkívül jelentős összecsapását. Az érdeklődőbb szelleműek azonban elgondolkodtatónak találtak egyes körülményeket - így például feltűnően sok letartóztatás történt, a kivezényelt közegek száma messze meghaladta a hasonló esetekben szokásosat, a foglyok elszállítását pedig teljes titoktartás övezte. Később egyikük sem bukkant föl a környező állami börtönökben, és büntetőeljárás sem indult ellenük, még csak vádemelésre sem történt. Homályos híresztelések kaptak lábra fertőző betegségekről és koncentrációs táborokról, katonai és haditengerészeti fogolytelepekről, ám a helyzet tisztázását szolgáló hivatalos közleménnyel a hatóságok mind a mai napig adósak maradtak. Maga Innsmouth jószerivel a teljes lakosságát elvesztette, a városi közösség csak mostanában kezd - igen lassan - új erőre kapni.

Természetesen számos liberális emberjogi szervezet élt panasszal az illetékes fórumokon, tiltakozásuknak azonban meglepően hamar vége szakadt, miután képviselőiket bizalmas megbeszélésekre invitálták. Egyesek közülük rövid látogatást tettek néhány szigorúan őrzött internálótáborban és elmegyógyintézetben, ahonnan ugyanolyan hallgatagon és komoran tértek vissza, mint az általuk korábban kárhoztatott intézkedéseket foganatosító hatósági személyek. A mondott szervezetek ezt követően nem hangoztatták tovább alkotmányos aggályaikat. Az újságírókkal némileg nehezebb volt zöldágra vergődni, végül azonban ők is hajlamosnak mutatkoztak a kormánnyal való együttműködésre. Csupán egy szenzációéhségéről és megbízhatatlanságáról hírhedt bulvárlap tett említést arról a tengeralattjáróról, amely a nagy razziával egyidejűleg állítólag torpedókkal lőtte volna az Ördögzátonyon túl húzódó mélytengeri árkot. Értesüléseit - saját bevallása szerint - néhány meg nem nevezett matróztól szerezte, ám egyöntetű volt a vélemény, hogy csakis koholmányról lehet szó; az illető árok ugyanis több mint másfél mérföldre esett az innsmouthi kikötőtől, vaktában történő lövetése tehát semmiféle értelmes célt nem szolgálhatott volna. A környékbeli városkák lakóit meglehetősen izgalomba hozta a hír, emlegették is sokat egymás között, véleményüket azonban ritkán osztották meg a kívülállókkal. A halódó, lassan elnéptelenedő Innsmouth ezen a vidéken már legalább egy évszázada élénk szóbeszéd tárgya volt, s igen nehéz volt elképzelni bárminő újdonságot, ami ijesztőbb vagy megrázóbb lett volna a nemzedékek óta szájról szájra szálló pletykáknál. Ám ezek az emberek a hosszú évtizedek során nagyon jól megtanultak hallgatni; hatósági részről semmiféle nyomást nem kellett gyakorolni rájuk, hogy némák maradjanak. Azonkívül igazából meglehetősen keveset tudtak, mert Innsmouth-t nagy kiterjedésű sós mocsarak övezik sivár és lakatlan karéjban, a legközelebbi szomszédos falvakat is mérföldek választják el tőle. Félreértés ne essék: én vagyok az utolsó, aki helytelenítené a szigorú titoktartást. Igaz, a hatósági intézkedések határozottak és mélyrehatóak voltak, hogy immár aligha származna különösebb kár belőle, ha nyilvánosságra hoznák, mi minden fogadta a razziára induló rendőröket ama mogorva és zárkózott városka rosszhírű házai között. Egyedül a közvélemény általános undorával és elborzadásával kellene számolni - ez azonban önmagában is elegendő a hírzárlat igazolásához. Kétségtelen persze, hogy a történtekre többféle magyarázat is elképzelhető. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy engem mindenbe beavattak; és megvannak a magam okai, hogy ne kíváncsiskodjak túlságosan. Több közöm volt ugyanis az ügyhöz, mint bárki más kívülállónak, és viszontagságaim során olyan benyomásokat szereztem, amelyek a közeljövőben még igen drasztikus lépések megtételére ösztönözhetnek. Én voltam az a személy, aki 1927.július 16-án lélekszakadva menekült el Innsmouthból a kora reggeli órákban; az én rémült és helyenként összefüggéstelen beszámolóm váltotta ki a hatóságok határozott fellépését. Míg az események élénken éltek a köztudatban, hajlandó voltam hallgatni: ámde most, hogy a közvélemény érdeklődése egyéb témák felé fordult, végre engedhetek különös, szorongató vágyamnak, és másokkal is megoszthatom annak a néhány hátborzongató órának a történetét, amit a rosszhírű kikötőváros gonosz árnyékában töltöttem, az enyészet és az elfajzás fojtogató bűzében. A puszta tény, hogy papírra vetem beszámolómat, segíteni fogom nekem önbizalmam megőrzésében; ezzel is bizonyítom magamnak, hogy nem csupán valami tömeges és ragályos érzékcsalódás első áldozata voltam, mely később oly sok más embert is a legsötétebb lidércnyomások örvényébe taszított. Ezenkívül ily módon talán megacélozhatom lelkierőmet egy döntő fontosságú elhatározáshoz, amelyre az elkövetkezendő napokban óhatatlanul sort kell kerítenem. Jómagam sokáig semmit sem tudtam Innsmouthról; még a puszta létezéséről is mindössze egy nappal a sorsdöntő dátum előtt értesültem, amikor életemben először - és mindezidáig utoljára alkalmam nyílt megpillantani. Huszonnegyedik életévemet betöltvén azzal ünnepeltem nagykorúvá válásomat, hogy városnéző körútra indultam Új-Angliában; a könnyed szórakozást szándékomban állt régiségek búvárlatával és családtörténeti kutatásokkal is egybekötni. Úgy terveztem, hogy az ódon Newburyportból egyenest Arkhambe utazom, ahol anyai ági őseim éltek. Mivel kocsim nem volt,jobb híján vonaton, villanyvasúton és autóbuszon közlekedtem, mindig igyekezvén a legolcsóbb lehetőséget választani. Newburyportban megtudtam, hogy Arkhambe a legegyszerűbben gőzvasúttal juthatok el; Innsmouthról az állomás jegyárudájában hallottam először, amikor morgolódni kezdtem a borsos viteldíj miatt. A dörzsölt képű, zömök hivatalnok, akinek kiejtésén érezni lehetett; hogy nem idevalósi, megértőnek mutatkozott, és mindjárt javasolt is egy olyan lehetőséget, amit egyik helybéli informátorom sem említett. - Talán mehetne a régi busszal is - mondta kissé tétován -, ha még jár egyáltalán. Az egy kis kerülőt tesz Innsmouth felé - biztos hallott már róla -, úgyhogy itt nálunk nem valami népszerű. A busz egy innsmouthi fickóé, azt hiszem, Joe Sargentnek hívják -, de mitőlünk nemigen utaznak rajta, és szerintem Arkhamből sem. Csoda, hogy megéri neki fenntartani. Olcsó járat, de sosincs két-háromnál több utasa; csupa innsmouthi népek. A főtérről indul, Harnmond boltja elől, délelőtt tízkor és este hétkor, hacsak még nem változtatták azóta a menetrendet. Kész patkányfészek az a batár; én még egyszer: sem ültem benne.

Ekkor említették nekem életemben először a rosszhírű Innsmouth-t. Egy ilyen eldugott városka, amely minden újabb kiadású térképről és útikönyvből hiányzik, egyébként is felkeltette volna az érdeklődésemet, ám a furcsa tartózkodás, ahogy a jegyárus beszélt róla, kimondottan kíváncsivá tett. Úgy okoskodtam, hogy amelyik települést ennyire kirívóan kerülik a szomszédok, az meglehetősen rendhagyó hely lehet; mindenképpen méltó egy kuriózumokat kutató turista figyelmére. Ha úgyis útba esik Arkham felé, miért ne állhatnék meg ott egy napra? Megérdeklődtem hát a vasúti hivatalnoktól, nem tudna-e bővebb felvilágosítást szolgálni, és ő készséggel állt a rendeIkezésemre. Megfigyeltem, hogy kissé fellengzősen nyilatkozik azzal a fajta gőgös lenézéssel, ahogy a művelt ember tekint a paraszti babonákra. - Innsmouth? Fura kis városka a Manuxet torkolatánál. Régebben egész népes volt - az 1812-esháború előtt sok hajó megfordult a kikötőjében -, de az utóbbi száz évben egyre csak hanyatlik. Vasútja nincs: a B&M el sem jutott arra a környékre, a rowley-i szárnyvonalat pedig már évekkel ezelőtt felszámolták. - Azt hiszem; több benne az üres ház, mint az ember, és munka se nagyon akad, legfeljebb a halászoknak meg a rákfogóknak. A falusiak is inkább ide, Arkhambe meg Ipswichbe járnak piacozni. Innsmouthnak valaha elég sok malma volt, de aztán mind lehúzták a redőnyt csak egy aranyfinomító üzemel még, az is részidősen. Pedig régebben nagy üzlet volt: a gazdája, az öreg Marsh ma se tudja hová tenni a pénzét. Fura vén madár különben, az orrát se dugja ki hazulról. Azt beszélik; vénségére összeszedett valami csúf bőrbetegséget, azért nem mutatkozik nyilvánosan. A finomítót a nagyapjától örökölte Obed Marsh kapitánytól; az anyja viszont külföldi volt, ráadásul színes bőrű, valahonnan a déltengerekről. Lett is nagy felzúdulás, amikor ötven éve feleségül vett egy ipswichi lányt! Errefelé nemigen rajonganak az innsmouthi népekért, és ha valakinek odavalósi vér folyik az ereiben, hát nem büszkélkedik vele. Persze ez kicsit túlzás; fogalmam sincs, hogy fest az öreg Marsh, de a gyerekei meg unokái szerintem nem rosszabbak bárki másnál. Szoktam látni őket néhanapján, bár az idősebbeket mostanában már nem annyira. - Hogy miért rühellik minálunk úgy az innsmouthiakat? Adok én magának egy tanácsot, fiatalember: ne nagyon foglalkozzon a sok badarsággal, amit az itteniek összehordanak! Csökönyös egy népség, nehezen lendülnek bele, de ha egyszer rákezdik, ítéletnapig sem hagyják abba. Innsmouthról már legalább száz éve rebesgetnek mindenfélét, többnyire suba alatt. Szerintem azért titkolóznak ennyit, mert igazából félnek tőle, mint ördög a szenteltvíztől. Egyik-másik történeten jókat derülne: hogy a vén Marsh kapitány alkut kötött a gonosz lélekkel; hogy mindenféle sátánfiókákat hozott magával az óceánról; hogy az innsmouthi népek ezeket imádják, és negyvenötben még valami istentelen áldozóhelyet is találtak a rakpart környékén... Én mondom, fiatalember, ezeknek agyukra ment a sok boszorkányhistória! Tudja, én vermonti gyerek vagyok, Pantonben születtem; nekem ugyan nem beszélik tele a fejemet ilyen ostobaságokkal! - No persze mesélnek még cifrábbakat is, főleg a pipás öregek, akiknek egyéb dolguk sincs, mint egész nap henyélni meg hazudozni: egy fekete sziklapadról a kikötő előtt, amit ők Ördögzátonynak hívnak. Többnyire víz fölött van, még dagály idején se sokkal alatta, de szigetnek azért nem nevezném. Nohát, ott időnként állítólag egész sereg ördög tivornyázik: sütkéreznek a holdfényben, meg ki-be mászkálnak mindenféle titkos barlangokban. Ebben a barlang-dologban éppenséggel lehet némi igazság, mert a zátony elég nagy és csupa szikla; amikor még jártak hajók arrafelé, nagy ívben elkerülték. Kivéve persze az innsmouthiakat. Merthogy az öreg Marsh kapitányról azt sutyorogták; hogy éjszakánként, amikor a víz alacsonyan állt, ki-kiruccant oda a bárkájával. És ez talán nem is akkora lódítás, mert barlangok, azok tényleg lehetnek a zátonyon; és ha vannak, ki tudja, miféle holmikat rekkenthetett el bennük a vén csirkefogó? Mondják, hogy a kalózzsákmányát dugdosta oda; meg persze azt is, hogy az ördögökkel cimborálkodott. Ha engem kérdez, fiatalember, hát szerintem eleve az ö mesterkedései miatt kelt olyan rossz híre a zátonynak. - Ez még mind a negyvenhatos nagy járvány előtt volt; ami elvitte a város felét. Sohasem derült ki, miféle nyavalya lehetett; nyilván a hajósok hurcolták be valahonnan Kínából vagy a déltengerekről. Mindenesetre csúnya idők jártak akkortájt Innsmouthra, zavargások is voltak a járvány miatt, állítólag hátborzongató dolgokat műveltek egymással az ottani népek. A nyavalyájuk szerencsére nem terjedt túl a városon. Azóta sem tértek magukhoz teljesen belőle: nem hiszem, hogy manapság háromnégyszáznál többen lennének. - De az utálkozás igazi gyökere, fiatalember egyszerűen a faji előítélet; és istenemre mondom; senkit nem tudok hibáztatni érte. Lássa, én magam is rühellem az innsmouthiakat, be nem tenném a lábam a városukba, ha korbáccsal kergetnének se! Ha jól okoskodom a beszédéből, maga nyugatról jött; de azt azért csak tudja, hogy az új-angliai hajók régente elég fura kikötőkben forogtak, és elég fura szerzeteket hoztak magukkal Afrikából, Ázsiából, a Nyugat-Indiákról meg még Isten tudja, honnan. Biztos hallott arról a salemi fickóról, aki kínai feleséggel jött haza a tengerentúlról; valamerre a Cape Cod körül meg állítólag egy egész kolóniára való fidzsi pápua tanyázik.

- Nohát, valahogy így áll a helyzet az innsmouthi népekkel is. Persze őket a folyó meg a sós mocsarak mindig elzárták tőlünk, úgyhogy biztosat nemigen lehet mondani. Azt viszont mindenki tudja, hogy a húszas-harmincas években, amikor az öreg Marsh kapitány három hajóval járta a tengert, hazahozott magával pár csodabogarat. Ezekben az innsmouthiakban van valami furcsa beütés; nem is tudom igazán megmagyarázni, de az ember bőre valahogy zsiborogni kezd tőlük. A Sargent fickóba is szorult belőle egy kevés; majd meglátja, ha felül a buszára. A legtöbbjüknek hosszúkás feje van, lapos orra és merev gülüszeme; kicsit idegesítő, hogy alig pislognak. Aztán a bőrükkel sincs rendben valami. Olyan érdes, mintha ki lenne pikelyesedve, a nyakukon meg kétoldalt ráncokat vet. No és nagyon korán kopaszodnak. Minél idősebbek, annál undokabbak; igazán öreget még nem is láttam közöttük. Biztosan hamar elpatkolnak, mert túl sokszor néznek a pohár fenekére! Annyira rondák, hogy még az állatok is félnek tőlük - az autók előtt rengeteg bajuk volt a lovaikkal. - Arkhamben, Ipswichben meg nálunk senki nem közösködik velük, és ők se túl beszédesek, ha nagy ritkán betévednek hozzánk. Kivéve persze, ha orvhalászakkal van dolguk; mert akkor aztán méregbe jönnek. Igazán fura, milyen gazdag fogás van Innsmouth körül, pedig a környéken egyébként elég kevés a hal. De próbálja csak meg valaki az ő vizeiken kivetni a hálóját, úgy kipenderítik, hogy attól koldul! Egyébként akiknek errefelé volt dolguk, régebben vasúton jártak; aztán, hogy a szárnyvonalat megszüntették, Rowley-ig gyalogoltak, és ott szálltak fel; manapság meg Sargent buszával jönnek. - Szálloda? Igen, ha jól tudom, az is akad náluk, bár csak egyetlenegy. Gilman House a neve, és attól tartok, nem az a kimondott palota. Takarékosság ide vagy oda, fiatalember, én nem tanácsolom, hogy kipróbálja. Inkább aludjon meg itt, és menjen holnap délelőtt a tízórás busszal; akkor este nyolckor a másik járattal tovább utazhat Arkhambe. Tudja, két éve elbeszélgettem egy üzemi ellenőrrel, aki a Gilmanben töltött egy éjszakát, és nem őrzött róla szép emlékeket. Fura népek élhetnek odaát, mert ez az ember olyan hangokat hallott a szomszéd szobákból – pedig ki se voltak adva -, hogy a háta borsózott belé. Külföldiül karattyolhattak, mert egy árva szót sem értett belőle, de a legszörnyűbbnek magukat a hangokat találta. Annyira megijedt tőlük - nekem azt mondta, inkább vartyogás volt az, mint beszéd -, hogy nem mert levetkőzni és ágyba bújni. Átvirrasztotta az egész éjszakát; reggel aztán szedte a sátorfáját, amilyen gyorsan csak bírta! Azok a fura hangok majdnem hajnalig brekegtek a fülébe. - Ez az ellenőr - amúgy Casey-nek hívták - sok egyebet is mesélt Innsmouthról. Állította, hogy a lakók egyfolytában figyelték, feszültnek és idegesnek tűntek. Képzelheti, fiatalember, hogy milyen ideges lett ettől ő! Az öreg Marsh finomítóját is elég furának találta, azt a rozzant, vén hodályt a Manuxet partján. Amit mondott róla, nagyon egybevágott azzal, amit régebben hallottam. A könyvelést elhanyagolják, az egyenleg gyanús, a számlák között teljes a zűrzavar... Tudja, fiatalember, mindig is rejtély volt, honnan szedi a Marsh család azt a rengeteg nyersaranyat a finomítójába. Vásárolni sose vásároltak sokat, de amikor pár éve készpénzre volt szükségük, hirtelen egész Massachusets tele lett az aranytégláikkal. - Nohát, elég sok szóbeszéd kering azokról a fura aranyékszerekről, amiket néha az innsmouthi matrózok árultak titokban, máskor meg a Marsh atyafiság asszonynépén tünedeztek fel. A vén Obed állítólag valami pogány szigeten szerezte őket. Ezt abból gondolták az okosok, hogy mindig zsákszámra rendelte az üveggyöngyöt meg az efféle kacatokat, amiket a tengerészek a bennszülöttekkel szoktak elcsereberélni. A még okosabbak meg azt hitték - és hiszik még ma is -, hogy valami régi kalózkincset ásott ki az Ördögzátonyon. De most jön a java! Az öreg kapitányt már hatvan éve elvitte a sátán, Innsmouth kikötője dugig van homokkal, nagyobbféle bárka a polgárháború óta nem fordult meg benne; a Marsh család viszont még mindig nagy tételben vásárolja a bennszülött csecsebecséket! Üvegfigurákat, gumijátékokat, csupa ilyesmit... Isten tudja; mihez kezdenek velük. Talán odaát Innsmouthban már úgy elbutultak a népek, hogy ők aggatják magukra ezt a temérdek kacatot. Tisztára, mint a pápua vadak; én mondom, fiatalember, alig különbek ezek a déltengeri kannibáloknál... - Úgy tűnik, a negyvenhatos nagy járvány mind kiirtotta a jobb famíliákat. Ez a mai társaság elég rosszféle csürhe, a Marsh család meg a többi tehetősebb népek éppúgy, mint a szegényebbje. Az egész városban összesen tán négyszázan lehetnek, hiába nekik az a sok utca meg ház. Azt hiszem, az efféléket hívják a déli államokban "fehér csőcseléknek"; alattomosak, fittyet hánynak a törvénynek, csupa sötét ügyletben forgolódnak. Az egyetlen tisztes mesterségük a halászat. A tenger valósággal ontja nekik a halat, teherautószám szállítják hozzánk meg Arkhambe. Fura hogy csak náluk ilyen dús a fogás; egyébként az egész partvidéken hanyatlik a halászat. - Hogy pontosan hányan és kifélék laknak Innsmouthban, azt nem tudja senki; az iskolaszéken meg az adóhivatalban a legkevésbé. A túl kíváncsi látogatókat, akik mindenbe beleütik az orrukat, nagyon nem szenvedhetik. Én már nem egy hatósági emberről hallottam, akinek egyszerűen nyoma veszett odaát. Még azt is rebesgetik, hogy az egyikük megkerült ugyan, de teljesen bomlottan; kénytelenek voltak bedugni Danversbe; a dühöngők közé. Pogányul ráijeszthettek szerencsétlen flótásra. - Szóval, ha a maga bőrében lennék; semmiképpen nem éjszakáznék náluk, fiatalember. Én sosem jártam Innsmouthban, nem is vonz oda semmi, de nappal szerintem nyugodtan körülnézhet - bár az

idevalósi népek úgyis megpróbálják majd lebeszélni róla. Ha szeretné alaposan megismerni a környéket és érdeklik a régi rémtörténetek, Insmouthnál jobb helyet keresve sem találhat magának. A hallottakon felbuzdulva a délután maradékát a newburyporti közkönyvtárban töltöttem, ahol kikértem és átolvastam minden föllelhető anyagot Innsmouthról. Megpróbálkoztam a helybéliek kifaggatásával is, különböző korú és nemű személyekkel elegyedtem beszélgetésbe az üzletekben, a szállodákban, az autójavító műhelyben és a tűzoltóállomáson; ám hamarosan rá kellett döbbennem, hogy szóra bírásuk még annál is keményebb dió, mint a vasúti hivatalnok célzásai sejtetni engedték, nekem pedig nincs időm leküzdeni kezdeti zárkózottságukat. Valahogy bizalmatlanok voltak, mintha mindenki eleve gyanús lenne, aki túlzott érdeklődést tanúsít Innsmouth iránt. A Y.M.C.A,-épületben, ahol az éjszakát töltöttem, a szállóvezető csak annyit mondott, hogy semmi értelme egy ilyen sivár és lepusztult települést fölkeresni; a könyvtáros és a segédje sem bizonyult sokkal segítőkészebbnek. Műveltebb körökben Innsmouth-t szemmel láthatólag a közösségi lét degenerálódásának példaértékű, különösen csúf eseteként tartották nyilván. Az essexi járás történetét tárgyaló feldolgozásokból; amelyeket a könyvtár polcain találtam, csupán annyi derült ki, hogy a várost 1643-ban alapították, a függetlenségi háborúban valamelyes hírnévre tett szert hajóépítő műhelyei révén, a XIX. században jómódú kikötő volt, később pedig helyi jelentőségű iparközponttá fejlődött, energiaigényét jórészt a Manuxetből fedezve. Az 1846-os járványt csak futólag említették, mintha kínos botránykő vagy szégyenfolt lenne a járás eseménykrónikájában; a vele kapcsolatos zavargásokra mindössze egyetlen tanulmány utalt egy odavetett félmondatban. A hanyatlás korából kevés konkrét adatot találtam ám az újabb idők története önmagában is eléggé sokatmondó volt. A függetlenségi háború óta a városban egyetlen nagyobb ipari létesítmény üzemelt, a Marsh Refining Company; és a továbbra is virágzó halászat mellett az aranytégla-szállítmányok jelentették az utolsó bevételi-forrást. A halászat azonban egyre kevésbé volt kifizetődő, mert a nagyvállalkozók konkurrenciája mindinkább kezdte éreztetni hatását, az árak évről évre lejjebb szorultak. Az üzletág jövedelmezőségét kizárólag az Innsmouth környéki vizek rendkívüli halbősége tartotta fenn. Bevándorlók szerfölött ritkán telepedtek meg a városban, és még arra is találtam néhány diszkréten kétértelmű célzást, hogy amikor előbb egy lengyel, majd egy portugál társaság mégis megpróbálkozott ezzel, az őshonos családok igencsak brutális módon bírták őket távozásra. Az egész anyagban a legérdekesebbnek egy iparművészeti monográfia bizonyult, amely az új-angliai ötvösművességről adott átfogó képet; ebben több ízben is említés esett az aranyékszerek egy rendkívül sajátos és egzotikus típusáról, amely minden bővebb magyarázat nélkül "innsmouthi stílusúnak" volt titulálva. Ezek a műkincsek a jelek szerint egyáltalán nem voltak ismeretlenek a környéken, mi több, a műértő közvélemény meglehetősen tartotta őket; a könyv ugyanis ismételten utalt a newburyporti Történeti Társaság bemutatótermében és az arkhami Miskatonic Egyetem múzeumában kiállított darabokra. A mellékelt ékszerleírások töredékesek és kurtára fogottak voltak, ráadásul eléggé prózai hangvételben fogalmazták őket, szövegükből mégis olyasfajta mellékzöngét véltem kiérezni, amely számomra legalábbis különösnek tűnt. Egyes jelzőket olyan rendhagyónak és provokatívnak találtam, hogy egyszerűen nem bírtam kiverni őket a fejemből, így hát a viszonylag kései időpont dacára elhatároztam, hogy amennyiben megoldható, megtekintem a Newburyportban őrzött ékszerpéldányt. A leírás szerint egy nagyobb méretű darabról volt szó, melynek rendeltetését - az arányaiban mutatkozó furcsaságok miatt - nem lehetett egyértelműen meghatározni, ám eredetileg feltehetően egyfajta homlokdísznek szánták. A könyvtáros kérésemre papírra vetett néhány ajánló sort a Történeti Társaság gondnoknőjéhez, bizonyos Miss Anne Tilton-hoz, aki alig pár saroknyira lakott; és az a barátságos, idős hölgy rövid magyarázkodás után volt oly előzékeny, hogy kinyitotta a kedvemért a kiállítótermet, hiszen még nem járt túlzottan későre az idő. A gyűjtemény valóban figyelemreméltónak bizonyult, engem azonban pillanatnyilag kizárólag az a bizarr tárgy érdekelt belőle, amely egy saroktárló üvege alatt csillogott a villanylámpák fényében. Valószínűleg nem tartozom a sors azon kegyeltjei közé, akiket végletekig finomult szépérzékkel áldott meg a jószerencse; ennek ellenére a lélegzetem is elállt a döbbenettől, amikor megpillantottam a bíborvörös selyempárnán ezt a különös, földöntúli pompát sugárzó műremeket. Még ma sem igazán tudnám megfogalmazni, mit láttam, bár nyilvánvalóan egyfajta diadém volt, amint az a leírásból is kiderült. Kerületét igen nagynak és furcsamód szabálytalannak találtam, mintha hosszúkás, már-már torznak nevezhető koponyára szánták volna; elől, a homlok fölött, merészen ívelő csúcsba futott. Első ránézésre azt hittem, színaranyból van; közelebbről megszemlélve azonban úgy tűnt, hogy titokzatos, belső ragyogását valami éppoly nemes, ám nehezen azonosítható fémmel való ötvözésnek köszönheti. Jóformán tökéletes állapotban maradt fenn; órákat lehetett volna tölteni a lenyűgöző díszítmények tanulmányozásával, melyek féldomborműves kidolgozásban futottak körbe rajta, s hol bonyolult síkgeometriai mintákba rendeződtek, hol pedig a tenger élővilágából kölcsönzött motívumokat látszottak ábrázolni. Megfogalmazásom azért ilyen bizonytalan, mert a kétféle tematika között az átmenet alig-alig volt tetten érhető; ahol az ember egyik pillanatban még anemónák sűrűjében

kergetőző halrajokat vélt látni, ott a következőben már csak egymásba fonódó hullámnyalábok csillámlottak. Minél tovább néztem a különös műtárgyat, annál inkább lenyűgözött, s ebbe az elragadtatásba hamarosan egyfajta sajátos nyugtalanság vegyült, amit nehéz lett volna pontosan körülírni vagy megmagyarázni. Először azt hittem, hogy a rendhagyóan egyedi stílus gyakorol rám ilyen hatást. Az összes többi műalkotás, amelyet korábban alkalmam nyílt megtekinteni, valamely történelmileg kialakult kultúrkörbe tartozott, esetleg - modernizáló kísérlet gyanánt - tudatos ellentétben állt a bevett művészeti irányzatokkal. Erről a diadémról sem ezt, sem azt nem lehetett elmondani. Egyrészt szemlátomást nagymúltú esztétikai hagyományok tökéletessé érlelt gyümölcse volt - másrészt viszont végtelenül messze esett minden művészeti stílustól, amiről valaha hallottam vagy olvastam, legyen bár keleti vagy nyugati; antik vagy modern. Talán akkor ragadom meg inkább a lényeget, ha úgy fogalmazok: amikor megláttam, az a határozott benyomásom támadt, hogy a művész, akinek zsenijét e remekmű dicséri, idegen bolygón született. Nemsokára azonban tudatosult bennem, hogy kényelmetlen közérzetemnek van egy másik, talán ugyanilyen alapos kiváltó oka is, amely a sajátos díszítmények képi és geometriai elemeire vezethető vissza. Ezek a minták ősrégi titkokat és mérhetetlenül időbeli távlatokat idéztek, nem konkrét részleteikkel; hanem az összességükben keltett hangulattal, s a mélyvízi tematika olyannyira eluralkodott rajtuk, hogy már-már nyomasztónak találtam. Az ábrázolt figurák között akadt néhány gonosz és visszataszító meselény, félig hal- és félig békaszerűek; abszurditásukban egy Bosch vagy egy Brueghel ecsetjére méltók. Láttukra rendkívül baljós előérzet fogott el, s nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy tudatalatti emlékeim táplálják - mintha valami ősvilági intés bontakozna ki lomhán sejtjeim és szöveteim mélyén, egyfajta tiltó-vigyázó figyelmeztetés, melyet még barlanglakó őseimtől hagyományozott rám a gondviselő természet. Olykor egyenesen az az érzésem támadt egy-egy kurta pillanatra, hogy ezek a groteszk békahalak körvonalaiban valamiféle rég feledésbe merült, vén és emberidegen rosszindulat tömény kivonata szunnyad. A diadém baljósan lenyűgöző külsejével méltó ellentétben állt rövid és prózai története, melyet Miss Tilton kérésemre készségesen előadott. 1873-ban nevetséges összegért kótyavetyélte el a State Street-i zálogházban egy részeg innsmouthi tengerész, aki röviddel ezután halálát lelte valami kocsmai verekedésben. A Történeti Társaság közvetlenül a becsüstől vásárolta meg, és azonnal kiállította, művészi értékéhez méltó körülmények között. Valószínű származási helyként Kelet-Indiát vagy Indokínát tüntették fel, bár maguk az érintett muzeológusok ismerték volna el legelőször, hogy ez a besorolás távolról sem áll biztos alapokon. Miss Tilton, aki a diadém eredetéről alkotott elméleteket megpróbálta összhangba hozni váratlan újangliai felbukkanásával, leginkább arra a feltételezésre hajlott, hogy eredetileg valami egzotikus kalózkincsnek képezhette részét, amelyre az öreg Obed Marsh kapitány talált rá tengeri - kalandozásai során. Elgondolását jelentős mértékben alátámasztotta az a körülmény, hogy a Marsh család, mihelyt értesült a műtárgy kiállításáról, azonmód meghökkentően magas vételárat kínált érte, s ajánlatukat időnként mind a mai napig megismétlik, a Történeti Társaság udvarias, ám elzárkózó magatartása ellenére. Miközben a jóasszony kikísért a kiállítóteremből, elmondta nekem, hogy a környék műveltebb köreiben meglehetősen elfogadottnak számító felfogás szerint a Marsh család egy titkos kalózkincsnek köszönhette hirtelen megvagyonosodását. Ő maga sosem járt a rejtélyekkel körülsáncolt Innsmouthban, személyes véleménye azonban - melyet örömmel megosztott velem - igen tömören összefoglalható volt: mélységesen undorodott attól közösségtől, amely alig néhány évtized leforgása alatt képes volt ilyen alacsony kulturális nívóra süllyedni, s még csak meg sem próbálkozott a folyamat megfordításával. Egyúttal biztosított róla, hogy az ördögimádókról szóló sötét híreszteléseknek, melyek az utóbbi időben a várossal kapcsolatban lábra kaptak, bizonyos mértékig hitelt kölcsönöz egy sajátságos, félig-meddig titkos szekta működése, amely igen mélyen gyökeret vert Innsmouthban, s mára az összes hagyományos egyházat kiszorította. Ezt a kultuszt, mint Miss Tilton közölte velem, "Dagon Ezoterikus Rendjének" hívják, és kétségkívül züllött tanokat hirdet, akár pogánynak is nevezhetőket. Valahonnan keletről szivárgott be a partvidékre, körülbelül egy évszázada, tehát megközelítőleg akkortájt, amikor fölmerült a lehetősége, hogy esetleg felszámolják a helyi halászatot. Hogy az egyszerű emberek körében a kultusz nagy népszerűségnek örvend, az aligha meglepő, hiszen bevezetése jelentős fellendülést hozott a parti halászatban, s ez az állapot mindmostanáig tart. Dagon Rendje rövid idő alatt komoly befolyásra tett szert a városban, kiszorította a szabadkőműveseket, s istentiszteleteit azóta az ő régi kápolnájukban tartja. A jámbor Miss Tilton számára ez már önmagában elegendő ok volt, hogy az ódon városra rásüsse a romlás és erkölcstelenség botrányos fertőjének bélyegét, az én lelkesedésemet azonban inkább szította, mint lohasztotta. Építészi és régiségbúvári érdeklődésemhez immár a kultúrtörténész kíváncsisága is

társult; alig bírtam elaludni kis szobámban a Y-M.C.A.-szállóban, s minden ízemben arra vágytam, bár virradna már. 2. Másnap reggel háromnegyed tízkor már Hammond boltja előtt álldogáltam a régi piactéren kezemben kis kofferemmel, az innsmouthi buszra várva. Ahogy közelgett az indulás perce, felfigyeltem rá, hogy a járókelők sorra feljebb húzódnak az utcán vagy betérnek a piactér túloldalán az Ideal Lunch étkezdébe. Úgy tűnt, a jegyárus a vasútállomáson cseppet sem esett túlzásokba, amikor a helybéliek ösztönös viszolygását emlegette Innsmouth-tól és lakóitól. Kisvártatva egy kicsiny, piszkosszürke autóbusz bukdácsolt végig a State Streeten, minden ízében csörömpölve, majd befordult a piactérre, és megállt előttem a járdaszegélynél. Azonnal éreztem, hogy ez az én járatom, és sejtésemet a félig olvashatatlanná koszolódott felirat is megerősítette a szélvédő mögé támasztott táblán: ArkhamInnsmouth-Newport. A járműben mindössze három utas ült: mogorva, ápolatlan fiatalemberek, egyformán barátságtalan ábrázattal. Mikor a busz megállt, kissé esetlenül lekászálódtak róla, és kínosan óvatos léptekkel mintha csak tartanának valakitől - elindultak fölfelé a State Streeten. A sofőr úgyszintén leszállt; miközben bement a boltba vásárolni, én a háttérből lopva szemügyre vettem. Ez bizonyára az a bizonyos Joe Sargent lehet, gondoltam, akit a vasúti hivatalnok említett; és mielőtt bármit megfigyelhettem volna rajta, egyszerre csak oly elemi erejű undor fogott el, melyet sem leküzdeni, sem megindokolni nem tudtam. Hirtelen teljesen természetesnek találtam, hogy a helybélieknek semmi kedvük azon buszon utazni, ami ennek embernek a tulajdonát képezi, aminthogy tőlük telhetőleg kerülik azt a helyet is, ahol ő meg a többi hasonszőrű él. Amikor a sofőr kilépett az üzletből, ismét tanulmányozni kezdtem - most már behatóbban -, s egyúttal megkíséreltem magyarázatot találni iménti kellemetlen előérzetemre is. Sargent szikár, csontos fickó volt, beesett vállakkal, csaknem hat láb magas; koszos, kék munkásruhát viselt, kirojtosodott szélű golfsapkával. Korát úgy harmincöt évre becsültem; a furcsa, mély ráncok kétoldalt a nyakán idősebbnek mutatták, ez a csalóka benyomás azonban nyomban szertefoszlott, amint tompa, kifejezéstelen arcára emeltem tekintetem. Hosszúkás feje volt, lapos orra, csapott homloka és álla, továbbá feltűnően alulfejlett fülei. Vizenyős-kék szeme dülledten és rezzenetlenül meredt a világba, mintha sohasem szokott volna pislogni. Duzzadt, húsos ajka körül hihetetlen méretűre tágult pórusok pettyezték a bőrét. Az arca szürkés árnyalatban játszott és teljesen szőrtelen volt, eltekintve néhány gyér, szőkés sörtepamattól, melyek elszórt csomókban sarjadtak koponyáján. Karján a bőr itt-ott furamód foltosnak és egyenetlennek tűnt, mintha ekcéma lenne vagy szárazon hámlana. Ormótlan lapátkeze szokatlan, szürke színű volt, csak az erek rajzolódtak ki rajta kékesen. Ujjai az alkar masszív csontozatához képest feltűnően kurtának tűntek, s karomszerűen rágörbültek vaskos tenyerére. Ahogy odaballagott a buszhoz, szemet szűrt nekem kacsázó járása - szörnyűséges lúdtalpa lehetett -, s azt is láttam, hogy a lába nagy és idomtalan. Minél tovább néztem, annál inkább elcsodálkoztam rajta, hol szerezheti be a cipőit. A fickó határozottan koszosnak látszott, ami tovább mélyítette hirtelen támadó ellenszenvemet. Nyilván sok a barátja a halászbárkák matrózai között, és nagyon kedveli ezt a társaságot; legalábbis nemigen találtam más magyarázatot rá, miként vehette át jellegzetes szagukat. Hogy miféle idegen vérkeverék folyhatott az ereiben, még találgatni sem tudtam. Testalkata és arcvonásai nem vallottak sem ázsiai, sem polinéz, sem levantei, sem néger származásra, mégis azonnal láttam rajta, miért találják errefelé kirívónak a megjelenését. Valószínűtlennek tartottam, hogy bárhol a világon létezne ilyen emberi rassz; ez a meglehetősen visszataszító személy itt előttem inkább hosszas beltenyészet és valamely egészen egyedülálló biológiai degeneráció végtermékének látszott. Ekkor észrevettem, hogy én leszek az egyetlen utas, s ez némileg gondolkodóba ejtett. Valahogy nem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy egész úton ezzel az alakkal leszek összezárva. Mikor azonban eljött az indulás perce, elhessegettem kétségeimet, a busz lépcsőjére hágva odanyújtottam neki egy dollárt bankóban, s közben épp csak annyit motyogtam magam elé: - Innsmouth. Egy hosszú pillanatig kíváncsian nézett rám, mialatt visszaadta a negyven centemet. Több sorral mögötte választottam ülőhelyet magamnak, de ugyanazon az oldalon, mert szerettem volna látni útközben a tengerpartot. A vén járgány hatalmas zökkenéssel megindult; és a kipufogógázok fullasztó fellegében végigrázkódott a State Streeten, az ódon téglaházak között. A járókelőket figyelve az a benyomásom támadt, hogy igyekeznek úgy tenni, mintha a busz nem is létezne. Aztán befordultunk balra, a High Streetre, ahol már gyorsabban haladtunk; kétoldalt egyre-másra suhantak el mellettünk a korai köztársaság tekintélyes, öreg kúriái és a még vénebb parasztházak a gyarmati időkből. A Parker folyó mentén átvágtunk a Lower Greenen, s végül kijutottunk a nyílt tengerpartra, amely monoton egyhangúsággal nyújtózott előttünk a látóhatárig.

Derült, meleg idő volt, ám a szikkatag fűvel és nyomorék cserjékkel benőtt homokdűnék egyre sivárabb és vigasztalanabb hangulatot árasztottak körülöttünk. Az ablakból láttam a kéken hullámzó óceánt meg a Plum-sziget homokos partvonalát; aztán lekanyarodtunk a Rowleybe és Ipswichbe vezető főútróI, egészen tengerközelbe kerülve. A házak lassan elmaradoztak, az út állapota arról árulkodott, hogy errefelé alig van autóforgalom. A viharvert távírópóznákon mindössze két párhuzamosan futó drótszál árválkodott. Koronkint rozzant fahidakon hajtottunk át, sekély patakmedrek fölött, melyek csak áradás idején telnek meg vízzel, még jobban elszigetelve ilyenkor a külvilágtól ezt a barátságtalan vidéket. Az út mentén itt-ott kiszáradt fatörzseket és mállatag támfalakat láttam kimagasodni a futóhomokból, s eszembe ötlött, hogy a történelemkönyvek szerint ez a táj valaha termékeny és sűrűn lakott volt. A fordulópont az 1846-os innsmouthi járvánnyal egyidőben következett be, ami mindjárt alapot szolgáltatott az egyszerű embereknek, hogy a háttérben mindenféle sötét összefüggéseket gyanítsanak, gonosz hatalmak ármánykodásait. A valódi ok persze a tengerparton nyakló nélkül folytatott erdőirtás volt, amely megfosztotta a termőtalajt legfőbb védelmétől a szél meg a futóhomok ellen. A Plum-sziget végül eltűnt mögöttünk, s baloldalt már csak az Atlanti-óceán hullámzott, amerre a szem ellát. A hepehupás út emelkedni kezdett, engem pedig különös, nyugtalanító előérzet fogott el, amikor a távolban, ahol az út szalagja a látóhatárral találkozott, megpillantottam a magányos dombhátat. Olybá tűnt, mintha buszunk mind följebb és följebb kapaszkodna, végérvényesen elhagyná a biztos ösvényeket, s elmerülne a felső légrétegek, a titkokkal terhes égbolt éteri mélységeiben. A tenger illata baljós sejtelmeket ébresztett bennem; ahogy peregtek a percek, egyre ellenszenvesebbnek találtam a sofőr karómerev hátát és ellapult fejét. Innen hátulról látszott, hogy a tarkója majdnem ugyanolyan szőrtelen, mint az arca, a szürkére pikkelyesedett fejbőrt csak itt-ott takarja egy-egy ritkás, szőke hajcsomó. Aztán elértük az emelkedő gerincét, és szabad kilátásunk nyílt a mögötte elterülő völgyteknőre, amit a tengerbe ömlő Manuxet vájt ki maga körül, nem sokkal északra a hosszú zátonysortól, mely Kingsport Headnél éri el legnagyobb magasságát, s széles félkörívben folytatódik a Cape Annig. A látóhatár legszélén még éppen ki tudtam venni Kingsport Head ködbe vesző kontúrjait, ahol az a különös, magas ház áll a ködben, melyről oly sok furcsaságot beszélnek az emberek; figyelmemet azonban egyelőre a közvetlenül előttünk kibontakozó panoráma kötötte le. Rádöbbentem, hogy végre szemtől szembe kerültem a rosszhírű Innsmouth-szal, a gonosz legendák és ősi titkok hazájával, s a fölötte gomolygó árnyék énrám is átvetült. Nagy kiterjedésű város volt, sűrűn álló házakkal; mégis, ahogy ránéztem, legelőször az életre utaló nyomok már-már kísérteties hiánya ötlött a szemembe. A kéményerdő fölött csak itt-ott szállongott egy-egy elárvult füstfoszlány, a három templomtorony omlatagon és lemeztelenítve magasodott az ólomszürke tenger visszatükröző égboltozatra. Az egyik orma szemmel láthatólag meg volt csonkítva, s ahol a toronyórák számlapjának kellett volna lennie, ott mindegyiken csak sötét, barlanghomályos lyukak ásítottak. Az egymás fölé nyúló nyergestetők és csúcsos palagerincek zűrzavara ijesztő szuggesztivitással idézte föl bennem a féregrágta bomlás hangulatát, s ahogy tovább zötykölődtünk az egyre rosszabb állapotú úton, láttam, hogy sok háznak beomlott a födele. Megpillantottam néhány hatalmas, négyszögletű, György-kori kúriát is; kupolával és függőerkélyekkel. Ezek általában elég messze estek a tengertől, s olyan is akadt közöttük, amelyik nem tűnt teljesen elhagyatottnak. Aztán észrevettem felszámolt vasútvonal felgazosodva rozsdálló sínpárját; a jobbra-balra dűlő, huzaluktól megkopasztott távírópóznákat; az Ipswitchbe és Rowley-ba vezető régi szekérutakat, amelyeket szinte már teljesen benőtt a sűrűn burjánzó gyomnövényzet. A legrosszabb állapotok közvetlenül a tengerparton uralkodtak, ám éppen ebben a városnegyedben fedeztem föl egy fehérre meszelt falú tornyot; a kicsiny gyártelepre emlékeztető kőépület, amelyhez tartozott, aránylag jó karban lévőnek tűnt. Az elhomokosodott kikötőt vénségesen vén hullámtörő ölelte körül. Itt-ott magányosan üldögélő horgászokat láttam rajta, a külső végében pedig egy ódon világítótorony romjait. A gát belső oldalán homokpad képződött, amin néhány düledező halászkunyhó állt, partra húzott lélekvesztők és homárfogó gyékénykasok szabálytalan karéjában. Az egyetlen mélyvízi kifutót ott gyanítottam, ahol a folyó elhaladt a fehér tornyos épület mellett, majd széles ívben délnek kanyarodott, hogy a hullámtörő végénél az óceánba torkolljon. A partszegély mentén néhol még látni lehetett a régi kőmólókat, bár többségüket alaposan kikezdte már a hullámverés; a legromosabbak a déli fekvésűek voltak. Jóllehet dagály idején érkeztünk; messze kint, a tengeren megpillantottam egy hosszan elnyúló, fekete csíkot. Alig emelkedett ki a vízből, mégis úgy éreztem, mintha zordan lappangó rosszindulatot árasztana. Nyilván ez lehetett a hírhedt Ördögzátony. És ami a legfurcsább volt: amikor ránéztem, a gyomromban felkavarodó undorhoz egyfajta delejes vonzódás társult, akárha hangtalan sziréndal csábítana a nyílt vizekre. Ezt a különös érzést még az első benyomásnál is zavaróbbnak és érthetetlenebbnek találtam. Az úton egy lelket sem láttam, pedig most már elhanyagolt parasztházak között haladtunk, melyek az összeomlás különböző stádiumaiban roskadoztak. Aztán végre észrevettem pár lakottnak látszó

épületet; legalábbis erre következtettem abból, hogy a törött ablakokat rongyokkal függönyözték el belülről, a gazos udvarokon pedig kagylóhéjak és döglött halak hevertek szerteszét. Időnként megpillantottam egy-egy mogorva, ápolatlan alakot, amint a kertek terméktelen ugarját túrja, vagy kagylók után kotorászik a halbűzös tengerparton; néha mocskos, majomképű gyerekeket is láttam, a gyommal felvert lépcsőkön játszottak. Ezeknek az embereknek a látványa valahogy sokkal nyugtalanítóbban hatott rám, mint a sivár és elhagyott épületeké. Szinte mindegyikükben volt valami különös, az arckifejezésükben vagy a járásukban, amit képtelen lettem volna közelebbről körülírni, mégis egyfajta mélyről jövő, ösztönös viszolygást váltott ki belőlem. Egy pillanatra az a benyomásom támadt, hogy ez a jellegzetes megkülönböztető vonás egy olyan rajzról vagy festményről ismerős nekem, amit különösen megrázó vagy tragikus körülmények között láttam valahoI, talán egy régi könyvben; ám ez a déja vu-érzés amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is szállt megint. Ahogy a busz tovább zötyögött a völgyfenék felé, a természetellenes csöndben egyre tisztábban hallottam néhány vízesés monoton csobogását. A koszos, düledező házak közelebb húzódtak egymáshoz, kétfelől közrefogták az utat, és már valamelyest tekintélyesebbnek látszottak, mint amiket magunk mögött hagytunk. A panoráma utcaképpé sűrűsödött körülöttünk; helyenként még a kövezet és a gyalogjárók maradványait is ki lehetett venni. Az épületek szemlátomást mind lakatlanok voltak, itt-ott jókora foghíjak tátongtak közöttük, ahol már csak beomlott kémények és kormos gádorfalak emlékeztettek a hajdani konyhákra és lakószobákra. Gyakorlatilag mindenhonnan átható halbűz áradt, méghozzá a legundokabb fajta, amit valaha alkalmam nyílt megtapasztalni. Átvágtunk néhány kereszteződésen; a balra leágazó utcák a parti halászviskók szennyébe vezettek, a jobboldaliak a romos villanegyedekbe. A városban még nem láttam embereket, ám egyre több apró jel árulkodott róla. hogy ez a környék már nem teljesen kihalt: elfüggönyözött ablakok, néhol egy-egy rozzant autó valamelyik kapualjban. A kövezet és a gyalogjárók elhanyagoltak voltak ugyan, de legalább nem mentek tönkre teljesen; és ugyanez állt az épületekre is, amelyek közül - amennyire meg tudtam állapítani - egy sem látszott fiatalabbnak a XIX. század első felénél. Amikor megpillantottam a letűnt múlt e romlásukban is méltóságteljes tanúit, felébredt bennem a műkedvelő régiségbúvár, és egyszeriben elfeledtem ösztönös irtózásomat a szörnyű bűztől meg a város barátságtalan hangulatától. Mielőtt azonban célhoz értünk volna, még várt rám egy megrázó élmény, amelynek kellemetlen emlékétől hosszú időn át nem bírtam megszabadulni. A busz éppen egy kör alakú köztéren hajtott át, kétoldalt egy-egy templommal, középen pedig egy kerek díszpázsit porlepte maradványaival. A jobbra nyíló mellékutcában jókora oszlopcsarnokot pillantottam meg; és mivel éppenséggel nem haladtunk nyaktörő iramban, volt időm tüzetesebben szemügyre venni. Az épületfaláról tenyérnyi, elszürkült foltokban hámlott a hajdan bizonyára fehér vakolat, a fekete-arany felirat pedig úgy bepiszkolódott a homlokzatán, hogy csak nagy fáradsággal tudtam kibetűzni: Dagon Ezoterikus Rendje. Szóval ez volt a szabadkőművesek régi kápolnája, ahová később befészkelte magát a másik kultusz, az állítólagos tengerentúli jövevény... Miközben a szöveg böngészésével voltam elfoglalva, figyelmemet egyszerre csak egy repedt harang fülsértő kondulása vonta magára a túloldalról, gyorsan megfordultam hát, és kinéztem az átellenes ablakon. A hang egy zömök tornyú kőtemplomból jött, amelyről első pillantásra látszott, hogy sokkal fiatalabb a többi környező épületnél. Neogót stílusban emelték, elég esetlenül, és viszonylag magas alagsora volt, amelynek ablakait dísztelen fatáblák zárták el. Bár a toronyóráról a felém eső oldalon hiányoztak a mutatók, tudtam, hogy a disszonánsan zengő harang éppen tizenegyet üt. Aztán teljesen megfeledkeztem a pontos időről; mert hirtelen olyan látvány tárult elém - méghozzá szembántó élességgel -, amitől rosszullét fogott el, mielőtt egyáltalán rádöbbentem volna; mi az. A templom alagsori kapuja ugyanis nyitva állt, valamelyes betekintést engedve az épület belsejébe; és épp amint odapillantottam, bent egy árnyalak suhant át a bejárat fekete négyszögén. Aligha láthattam tovább szívdobbanásnyi időnél; valószínűleg ezért is ért teljesen váratlanul a leküzdhetetlen erővel rám törő hányinger, melyet csupán akaraterőm végső megfeszítésével sikerült visszatartanom. A dolog annál is megmagyarázhatatlanabb volt, mivel utólag visszagondolva semmi olyasmit nem találtam a látványban, ami undorra vagy megütközésre adhatott volna okot. Az a valami odalent egy élőlény volt - a buszsofőrön kívül mindeddig az egyetlen, akit a városban láttam -,s ha nem vagyok olyannyira zaklatott, valószínűleg nem találok benne semmi visszataszítót. Nyilván a lelkipásztor lehetett, aminthogy erre rá is jöttem, mihelyt tovarobogtunk. Talán a ruha miatt nem ismertem rá rögtön - tudniillik nem hagyományos papi öltözéket viselt, hanem valami furcsa, díszes ornátust, amit bizonyára Dagon Rendje vezetett be, mikor a régi egyházak helyébe lépett. Ami ellenállhatatlanul erővel bűvölte magára tekintetem, s egyúttal a rosszulléttel határos pánikba kergetett, az a csúcsívbe futó diadém volt a pap homlokán - csaknem tökéletes párja annak a példánynak, amit Miss Tilton mutatott nekem tegnap este. E különös, ám tulajdonképpen csöppet sem meglepő egybeesés oly mértékben izgalomba hozta a fantáziámat, hogy vizionálni kezdtem. Lelki szemeim előtt nyilván megjelent a Newburyportban látott ötvösremek, baljós és kifürkészhetetlen

díszítményeivel; testi szemeimmel ugyanakkor a semmitmondó arcú árnyalakot bámultam a templom alagsorában. Íme, a kézenfekvő és ésszerű magyarázat, hogy miért ruházta fel őt lázasan szárnyaló képzeletem bizonyos hátborzongatóan ismerős vonásokkal, amint bő palástjába burkolózva, kacsázó léptekkel elhaladt a bejárat előtt. Igen, csakis így történhetett, gondoltam a rázkódó buszon; hirtelen ijedelmem utóhatásaival birkózva; egyszersmind szemrehányást tettem magamnak ostoba viselkedésemért. Elvégre mi csodálkoznivaló van azon; ha egy helyi misztériumkultusz papja olyan jellegzetes stílusú diadémot visel, mely hívei szemében már évszázadok óta szimbolikus jelentőséggel bír, talán mint az ősi kalózkincs maradéka, ami hajdan megvetette a gyülekezet jólétének alapjait? Most már járókelők is feltünedeztek az utcákon, jobbára fiatal, ám elég ápolatlan külsejű emberek, magányosan vagy két-három fős, hallgatag csoportokban. A málladozó épületek földszintjén itt-ott kis boltok bújtak meg ütött-kopott cégtáblák alatt, s miközben tovább zötykölődtünk, láttam egy-két parkoló tehergépkocsit is. A vízcsobogás mind közelebbről hallatszott, s hamarosan tekintélyes folyamágy állta utunkat; fölötte széles, vaskorláttal ellátott híd feszült, mely a túloldalt jókora köztérbe torkollott. Amikor csörömpölve áthaladtunk s hídon, a buszból kitekintve gyárépületeket pillantottam meg odalent, a füves partszegélyen. A folyó igen bővízűek tűnt amellett meglehetős veszedelmesnek; innen a hídról három zúgót is ki lehetett venni, egyet bal felé, folyásirányban; a másik kettőt pedig valamivel följebb, átellenben. Mondanom sem kell, a vízesések robaja itt már fülsiketítő volt. Aztán behajtottunk a nagy, félköríves térre a túlparton, s megállapodtunk egy emeletes, kupolával koronázott épület mellett, amelyről sárgás foltokban hámlott a vakolat, s viharvert homlokzatán a Gilman House feliratot viselte. Örültem, hogy végre kiszabadulhatok a buszból, és tüstént a szálloda elhanyagolt halljába siettem, hogy megőrzésre leadjam a portán a poggyászomat, természetesen kellő térítés fejében. Odabent csak egyetlen embert találtam - egy idősebb férfit, ezúttal a jellegzetes "Innsmouth-arc" nélkül, ahogy a helyi lakosok visszataszító vonásait magamban elneveztem. Viselkedése egyáltalán nem volt ellenszenves, akár még barátságosnak is gyanítható dörmögéssel vette át tőlem a csomagomat és az odanyújtott aprópénzt. Mégsem fordultam hozzá kérdéseimmel, mert eszembe jutott, hogy ebben a szállodában furcsa dolgok szoktak történni. Inkább visszamentem a térre, ahonnan a busz időközben eltűnt, s aprólékos részletességgel tanulmányozni kezdtem az elém táruló látványt. A kockaköves térség északról közvetlenül a folyóparttal volt határos, délről pedig 1800 közül épült, nyeregtetős téglaházak szegélyezték széles félkörívben. Errefelé több utca ágazott szét sugarasan délkeletre, délre és délnyugatra. Lámpaoszlopot alig-alig láttam rajtuk, azok is alacsonyak és koszosak voltak, olykor még a gázégő is hiányzott belőlük - nem bántam hát, hogy terveim szerint még sötétedés előtt tovább fogok utazni, noha tudtam, hogy telihold lesz az éjjel. Az épületek elég jó állapotban voltak, némelyiknek a földszintjén különféle üzletek működtek: a First National hálózat fűszerboltja, egy nem túl bizalomgerjesztő étterem, egy dohányáruda meg egy halkereskedés. A tér legkeletibb pontján, a folyóparthoz legközelebb eső épületben rendezte be irodáját a városka egyetlen nagyüzeme, a Marsh Refining Company. Láttam még körülbelül tíz járókelőt és négy-öt elszórtan álló gépkocsit meg motorkerékpárt. Nem esett nehezemre rájönni, hogy Innsmouth városközpontjában vagyok. Keleten a tengerből csak elmosódott, szürkéskék foltok derengtek, három György-kori udvarház romos oromfödele között. A folyó túloldalán, lent a híd lábánál, a lankásan lejtő partszegélyen fehér kőfal vett körül egy tekintélyes épületet, amit a Marsh-féle aranyfinomítónak véltem. Úgy döntöttem, a First Nationalben kezdem az érdeklődést, mivel ott jó eséllyel számíthatok rá, hogy az üzletvezető meg az eladók nem lesznek helybéliek. Mint kiderült, az egész személyzetet egyetlen fő alkotta: egy tizenhét év körüli fiú, aki - némi meglepetésemre - igen készségesen; a legcsekélyebb vonakodás nélkül válaszolt a kérdéseimre. Szemlátomást örült a beszélgetésnek, s szavaiból csakhamar kivettem, hogy nem szereti ezt a helyet átható halbűzével és barátságtalan lakóival. Valóságos megkönnyebbülést jelentett neki egy kívülálló váratlan betoppanása. Hamarosan megtudtam róla, hogy arkhami születésű, jelenleg Ipswichben lakik édesanyja rokonainál és egy perccel sem tölt több időt ebben a városban, mint feltétlenül szükséges. A családjának cseppet sem tetszett ugyan, hogy Innsmouth-ban dolgozik, de az igazgatóság ide helyezte át; és ő nem akarta elveszíteni a munkahelyét. Közölte velem, hogy Innsmouthban nincs sem nyilvános könyvtár, sem idegenforgalmi iroda, de azért majd csak eltájékozódom valahogy. Az utcát, amin az autóbuszom megérkezett, Federal Streetnek hívják. Ettől nyugatra esik a valaha jobb napokat látott előkelő városrész - Broad Street, Washington Stteet, Lafayette Street, Adams Street -, keletre pedig a parti nyomornegyed. A régi György-kori templomokat arrafelé találom a Main Streeten; de már nagyon régóta elhagyottan állnak. Azon a környéken, különösen a folyótól északra, jobb kerülni a feltűnést, mert az emberek mogorvák és ellenségesek. Rebesgetik, hogy néhány idegennek már szőrén-szálán nyoma veszett. Ő a saját kárán tanulta meg, hogy egyes helyek úgyszólván tiltott területnek számítanak. Például nem tanácsos kíváncsiskodni sem a Marsh-féle finomítóüzem, sem a még működő templomok körül, de

ugyancsak tabu a Dagon-rend oszlopcsarnoka is a New Church Greenen. Ezek a templomok egyébként roppant furcsák - Innsmouthon kívül egyiket sem ismeri el a felekezetük, az istentiszteleteken mindenféle különös díszruhákat és liturgikus elemeket használnak. Bonyolult, titokzatos dogmáik helyenként ködösen célozgatnak bizonyos csodálatos átalakulásokra, melyek révén elérhetővé válik a földi halhatatlanság vagy legalábbis annak egy sajátos formája. A fiút odahaza a saját lelkipásztora Dr. Wallace az arkhami Egyesült Metodistáktól - óva intette tőle, hogy bármelyik innsmouthi felekezethez csatlakozzék. Ami a helybélieket illeti, a fiú nem nagyon tudott eligazodni rajtuk. Olyan gyanakvók és emberkerülők, akár az üregi rágcsálók; el sem tudja képzelni, mivel töltik az idejüket, az éjjel-nappal folyó halászaton kívül. Talán mindennap szeszmámorban fetrengve horkolnak sötétedésig - ez nem is annyira valószínűtlen, hiszen rendszeresen és irdatlan mennyiségben vedelik a csempészett zugpálinkát. A fiúnak az volt róluk a benyomása, hogy a maguk mogorva módján szorosan összetartanak, láthatatlan kapcsokkal egybefűzött testvériséget alkotva, s titokban gyűlölik és lenézik a külvilágot, mintha valami magasabbrendű közösségbe tartoznának. A megjelenésük valóban elég döbbenetes különösen azok a golyvásan dülledő, rezzenetlen szemek; a hangjuk pedig, ha megszólalnak, egyenesen undorító. Hátborzongató hallani a kántálásukat, amikor éjszakánként összegyűlnek a templomaikban - kivált a két legjelesebb ünnepükön, április harmincadikán és október harmincegyedikén. Nagyon kedvelik a vizet, sokat úsznak mind a folyóban, mind a kikötőben. Gyakran rendeznek úszóversenyeket az Ördögzátonyig, ami nem kis távolság, közülük azonban szinte senkinek nem jelent különösebb megerőltetést. Igaz, ezt a sportot főleg a fiatalok űzik; ami azt illeti, az idősebb lakosok nagyon ritkán mutatkoznak nyilvánosan. Persze vannak kivételek, de ezek jobbára eleve nem hasonlítanak az innsmouthiak többségére, mint a vén portás a szállodában. Az ember időnként óhatatlanul eltűnődik rajta, hová tűnnek a városból az öregek, és hogy az a bizonyos "Innsmouth-arc" nem valami rút fertőző betegség tünete-e, amely az évek múltával mindjobban elhatalmasodik áldozatain. A tudomány persze kevés olyan kórt ismer, amely ennyire radikális és mélyreható elváltozásokat volna képes előidézni egy felnőtt ember szervezetében - hiszen egyes torzulások még a csontozatra is kiterjednek, például a koponyaforma esetében. Mindazonáltal ez cseppet sem lenne hihetetlenebb vagy megdöbbentőbb a betegség ránézésre is nyilvánvaló tüneteinél. Nem könnyű ebben az ügyben cáfolhatatlan bizonyítékokkal alátámasztott, egyértelmű álláspontra helyezkedni, adta burkoltan értésemre a fiú; mert az innsmouthiak sohasem lépnek bizalmas kapcsolatra senki idegennel, bármilyen sok időt is tölt az illető a városukban. A fiú biztosra vette, hogy végső stádiumában a kór még az általa látottaknál is borzalmasabb torzulásokat okoz, ezeket a személyeket azonban zár alatt tartják. Fura hangokat hallani néha errefelé, főként a folyótól északra. A düledező tengerparti kalyibákat a föld alatt állítólag titkos alagútrendszer köti össze, amely valóságos tenyészverme a napfényt nem ismerő korcsoknak. Hogy miféle romlott vér folyik ezeknek az emberszörnyeknek az ereiben, azt lehetetlen megmondani. Hatósági megbízottak és más külvilágiak látogatásakor, mint mesélik, némely különösen visszataszító egyedet a parti barlangokba rejtik. Ha ezek után még kíváncsi vagyok valamire, folytatta informátorom, a helybéliek faggatására ne is pazaroljam az időmet: teljességgel értelmetlen próbálkozás volna, s amellett nem is a legbiztonságosabb. Az egyetlen, aki esetleg szóba állna velem; egy hihetetlenül öreg, de máskülönben normális külsejű férfi; aki a szegényházban lakik, a város északi szélén, az idejét pedig az utcákon lófrálva tölti, vagy a tűzoltóállomáson lábatlankodik. Ez a vén csavargó, Zadok Allen, már kilencvenhat éves, kicsit kótyagos fejű és hírhedt iszákos. Mogorva, barátságtalan alkat, folyton hátrafelé pislog, mintha rettentően félne valamitől, és józanon a világ minden kincséért sem váltana szót idegenekkel. Kedvenc mérge csábításának viszont képtelen ellenállni; ha pedig lerészegedik, azon nyomban kiapadhatatlan, bár kissé összefüggéstelen kútfejévé válik a töredékes innsmouthi szájhagyománynak. Amit persze ilyen állapotban összefecseg, abban kevés a használható információ; csupa őrült história, ködös-célozgatások mindenféle csodára és iszonyúságra, melyek mind az ő rögeszmés képzelődéséből fakadnak. Soha senki nem hisz neki, de a helybéliek mégsem szeretik, ha leissza magát és kívülállókkal beszél. Ha például ő akarna valamit megkérdezni Zadoktól,jegyezte meg a fiú, akkor igyekezne úgy rendezni a dolgot, hogy még véletlenül se láthassa senki. Egyébként valószínűleg a vén szeszkazán pálinkagőzben párolt kísértethistóriáiból csíráztak ki a legveszettebb pletykák és híresztelések, amik a környéken Innsmouthról keringenek. A város nem őshonos lakói alig maroknyian vannak. Időnként ugyan előfordul velük, hogy hajmeresztő dolgokat vélnek látni vagy hallani, de ez nem is csoda az öreg Zadok rémmeséi meg a degenerált helybéliek között. Ezek az emberek egyébként sohasem merészkednek ki az utcákra napszállta után; az ilyesmi kimondatlan, ám egybehangzó véleményük szerint nem volna bölcs dolog városban éjszaka áthatolhatatlan sötétség uralkodik.

Ami a gazdaságot illeti - a különös halbőség valóban szinte megmagyarázhatatlan, de a helybéliek egyre kevésbé tudják kihasználni. Az árak zuhannak, a verseny éleződik. A város egyetlen igazi nagyüzeme az aranyfinomító: az irodája itt van mindjárt a sarkon, mutatta a fiú pár lépésre innen. Az öreg Marsh mostanában már egyáltalán nem mutatkozik, bár a finomítóba olykor még beviteti magát zárt, lefüggönyözött autóban. Mindenféle pletyka járja róla, mennyit és hogyan változott. Régebben nagy divatfi hírében állt, és egyesek szerint ma is a kedves Edward-kori kabátját viseli, csipkés kézelőkkel; persze teljesen át kellett szabatnia. Utána egy darabig a fiai vezették az irodát, de az utóbbi időben ők is szép csendben visszavonultak, hogy átengedjék a kormányrudat az ifjabb nemzedéknek. A végén már nagyon furán festettek, főleg az idősebbek; rebesgették, hanyatlik az egészségük. Az egyik Marsh lányról, egy undok természetű, békaképű nőről informátorom megemlítette, hogy ízléstelen módon ékszerezi magát; rövid kérdezősködés után megbizonyosodtam róla, hogy ugyanolyan különös és egzotikus díszeket hord, mint a newburyporti diadém. A fiú sokszor látta rajta ezeket, és hallotta is róluk, hogy valami titkos kincsből valók, amely eredetileg kalózoké vagy démonoké volt. A lelkészek - papok, tisztelendők, hitszónokok, akárhogy is híják őket itt manapság - szintén hasonló fejdíszt viselnek, bár ők nagyon ritkán mutatkoznak nyilvánosan: lilás ékszereket ebből a típusból a fiú nem látott, noha mesélték neki, hogy Innsmouthban még sok ilyesfélét rejtegetnek. A Marsh-família egyébként visszavonultan él, akárcsak a város másik három tekintélyes családja: a Waite-ek, a Gilmanek és az Eliotok. Hatalmas, palotának is beillő házakban lakinak a Washington Streeten. Némelyikben állítólag agg rokonokat rejtegetnek; amikor testi elváltozásaik túllépték a nyilvánosság számára még elviselhető határt, megrendezték a halálukat, és hivatalos jegyzőkönyvet fektettek fel róla. Informátorom figyelmeztetett, hogy az utcákról a legtöbb névtábla hiányzik, majd kérésemre felvázolta egy darab papírra Innsmouth alaprajzát, a főbb utakkal és tájékozódási pontokkal egyetemben. Szükségképpen hevenyészett munka volt, ám alapos és áttekinthető. Néhány perces tanulmányozás után meggyőződtem róla, hogy nagy segítségemre lesz, és hálás köszönettel a kabátzsebembe csúsztattam. Ezt követően - nem bízván a város egyetlen éttermének kétes tisztaságában - bőséges készletet vásároltam ebédre sajtropogósból és gyömbérkenyérből. Programom már készen állt: gyalogszerrel bejárom a legfontosabb utcákat; ha közben összefutok egy barátságosabb személlyel - lehetőleg nem helybélivel -, megpróbálok beszélgetésbe elegyedni vele; majd a nyolcórás járattal tovább utazom Arkhambe. Már láttam a városról; hogy a közösségi lét hanyatlásának szélsőséges és mintaértékű példája; nem lévén azonban szociológus, elhatároztam, hogy vizsgálódásaimmal az építészet terére szorítkozom. Így vette kezdetét szisztematikus, bár érzelmi felhangoktól nem teljesen mentes körsétám Innsmouth szűk, árnyékhomályos útjain. Először is átsétáltam a hídon, majd abba az irányba fordultam, ameről az alsó vízesés robaja hallatszott. A Marsh-féle aranyfinomító mellett elhaladva feltűnt nekem az ipari tevékenységgel járó zajok teljes hiánya. Az épület a lejtős folyóparton állt, nem messze egy másik hídtól, több egybefutó utca csomópontjában: ez valószínűleg a régi városközpont lehetett, amit a függetlenségi háború után helyeztek át a mai Town Square-re. A Main Street-i hídon ismét átkeltem a Manuxet fölött, s egy teljesen néptelen városrészbe jutottam, ami önkéntelenül megborzongatott. A nyergestetők beroskadt vázai szeszélyes fűrészfog-mintát haraptak a láthatár alsó szegélyébe; egy vén templom csonka tornya kísérteties mementóként magasodott a romok fölé. A Main Street mentén néhány házat úgy-ahogy rendben tartottak, ám a legtöbbnek csak ajtóit-ablakait szegezték be, majd sorsára hagyták. A kövezetlen mellékutcákból elhagyott kalyibák bámultak vissza rám vak, fekete ablakszemekkel; nem egy közülük hihetetlen, nyaktörő szögben dőlt oldalra, ahol az alapozása beomlott. A sötéten ásító ablakok tekintete oly hátborzongató volt, hogy keményen meg kellett emberelnem magam, amikor keletnek fordultam, a tengerpart felé. Kétségtelen, hogy a lakatlan házak által keltett iszonyat nem számtani, hanem mértani haladvány szerint növekszik, ahogy a pusztuló épületroncsok egyre szaporodnak az ember körül, s a végén egy néma kísértetváros sivár ölelésében találja magát. A végtelenbe vesző utcák Iátványa, melyeknek két átellenes oldaláról élettől és értelemtől megürült romok merednek egymásra hideg döglötthal-szemükkel; a sötét, néptelen termek és szobák porlepte útvesztője, pókhálók és elfeledett emlékek búvóhelye, amely fölött a győztes féreg vette át az uralmat... Mindez olyan mélyen gyökerező, zsigeri szorongást vált ki az emberből, amit a legjózanabb filozófia sem képes feloldani. A Fish Street ugyanolyan kihalt volt, mint a Main Street, azzal a különbséggel, hogy néhány kő- és téglaépületet - külsejükből ítélve raktárházakat - egészen elfogadható állapotban találtam. A Water Street annyiban szolgált újdonsággal, hogy a part felőli oldalán hatalmas foghíjak tátongtak a régi mólók helyén. Az egész negyedben egyetlen eleven lelket sem láttam, csak az elszórtan üldögélő horgászokat a messzi hullámtörőn; a csendet a tenger halk, monoton zúgásán kívül csupán a vízesések erejét vesztett moraja zavarta a Manuxet irányából. A város légköre kezdett mind nyomasztóbban nehezedni rám, s miközben óvatosan átkeltem a roskatag Water Street-i hídon - a Fish Street-i, a

térképnek megfelelően, romokban hevert -, azon kaptam magam, hogy időnként ideges pillantásokat vetek a hátam mögé. A folyó északi oldalán az élet - vagy inkább: a nyomor – egyes jeleire bukkantam. Működő halcsomagoló üzemek a Water Streeten; füstölgő kémények és befoldozott tetők hol itt, hol ott; rendszertelenül felhangzó, meghatározhatatlan forrásból származó zörejek: nagy ritkán egy-egy idomtalan árny, amint kacsázó léptekkel belevész valamelyik kövezetlen sikátor homályába. Ezeket a jeleket azonban önnön legnagyobb meglepetésemre, még a déli városnegyed kísérteties kihaltságánáI is hátborzongatóbbnak találtam. Először is az emberek itt sokkalta torzabbnak és deformáltabbnak tűntek, mint a városközpontban; amikor rájuk néztem, néha már-már az a rendkívül kényelmetlen érzésem támadt, hogy hajszálnyira járok csupán valami döbbenetes és iszonytató következtetés levonásától, amely magyarázattal szolgálna minden eddig látott furcsaságra, s egy csapásra világosságot gyújtana elmémben - ám egyszersmind valószínűleg az őrület homályába borítaná. Az idegen beütés Innsmouth lakóiban itt határozottan érezhetőbb volt, mint a túlparton; illetve - ha az "Innsmouth-arc" tényleg nem a vérkeveredés, hanem valamiféle betegség jele - itt gyűjtötték össze a súlyosabb kóreseteket. Az egyik apróság, ami szerfölött nyugtalanított, a különféle zajok térbeli megoszlása volt. Minden józan meggondolás szerint főként a szemlátomást lakott házakból kellett volna hallatszaniuk; valójában azonban épp néhány olyan épület környékén erősödtek fel leginkább, amiket szembetűnő gonddal zártak el a külvilágtól, vastag deszkák és rozsdás fejű szögek segítségével. Nyikorgás; gurgulázó nyögések; kaparászás; meghatározhatatlan, rekedt, vinnyogó neszek. Szorongásom tovább fokozódott, mikor eszembe jutott, miket mesélt a fűszeresfiú a titkos alagutakról. Óhatatlanul fölmerült bennem a mindeddig érdektelennek vélt kérdés, hogy vajon miféle hangokat adhatnak ki az odalent tanyázó korcslények. Mióta betettem a lábam ebbe a városrészbe, egyetlen emberi szót sem hallottam; és hirtelen azon kaptam magam, hogy rettenetesen vágyom utána. Megszaporáztam hát a lépteimet, és csak két ízben álltam meg rövidebb időre, hogy megcsodáljak két szép, de erősen romos templomot előbb a Main, majd a Church Streeten. Valótlant mondanék, ha utólag visszatekintve letagadnám, minő megkönnyebbülés fogott el, amikor végre kívül tudtam magam ezen a mocskos, vízparti nyomornegyeden. Következő logikus úticélom a New Church Green lett volna, de valahogy nem bírtam rávenni magam, hogy ismét elhaladjak a zömök kőtemplom előtt, ahol nemrég megpillantottam a díszruhás pap megmagyarázhatatlan módon ijesztő alakját, homlokán a rejtélyes diadémmal. Azonkívűl a fűszeresfiú azt mondta, hogy a templomok és a Dagon-rend csarnoka környékén nem látják szívesen az idegeneket. Ennek megfelelően északi irányban haladtam tovább a Main Streeten, majd a Maitin Streetet elérve hátat fordítottam a tengerpartnak, a New Church Greentől biztos távolságban kereszteztem a FederaI Streetet, és már ott is voltam az omladozó, régi patríciusnegyedben, ahol az utcák W ashington, Lafayette és Adams büszke nevét viselték. Ezek a tekintélyes, öreg sugárutak most hepehupásak és gazosak voltak ugyan, egykori tölgyfaárnyas méltóságuk azonban még nem tűnt tova teljesen. Pillantásom udvarházról udvarházra vándorolt; a legtöbb viharverten, beszegezett ablakokkal málladozott az elvadult kettek közepén, de minden utcán akadt egy-kettő, amelyben szemlátomást laktak. A Washington Streeten négy vagy öt ilyen sorakozott egymás mellett, valamennyi kitűnő állapotban; a pázsiton és a parkokon látszott, hogy gondosan rendben tartják őket. A legfényűzőbb kúriáról, melynek hátsó márványterasza egészen a Lafayette Streetig nyúlt hátra, némi alappal feltételezhettem, hogy az öreg Marsh otthona, az aranyfinomító üzem emberkerülő tulajdonosáé. Miközben ezeken a zöIdellő kertekkel szegélyezett utcákon kóboroltam, egész idő alatt nem találkoztam egyetlen élőlénnyel sem, és magamban elcsodálkoztam rajta, hová tűnhettek Innsmouthból a kutyák meg a macskák. A másik dolog, ami zavart és nyugtalanított egy teljesen megmagyarázhatatlan helyi szokás volt: a padlásnyílások és az emeleti ablakok egy részét még a leggondosabban karbantartott udvarházakon is beszögezték és bedeszkázták. Innsmouth a lassú halál és az elutasító idegenség városának tűnt, ahol az ember önkéntelenül suttogóra fogja a hangját, és mindenütt mogorva, zárkózott titkolózásba ütközik. Nem tudtam szabadulni a roppant kínos benyomástól, hogy álságos magányomban minden mozdulatomat hideg, dülledt, soha le nem csukódó halszemek tekintete kíséri. Összerezzentem a messze balról felhangzó kondulásra, amit még két másik követett, ugyanolyan fülsértő tónusban. Túl jól emlékeztem a neogót kőtemplomra, amelynek zömök tornyában ez a repedt harang szólt. Végigsiettem a Washington Streeten a folyóig, a régi ipari negyedbe. Romba dőlt gyárépületek látványa fogadott, a törmelékhalmok között elgörbült sínpárok rozsdálltak; valamivel odébb, az állomás maradványai mögött, a felszámolt vasúti híd födémlemezekkel borított traverzei nyúltak elárvultan a folyómeder fölé. Némi bolyongás után rátaláltam a térképen bejelölt gyaloghídra. Az állapota egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő - még egy ósdi figyelmeztető táblát is kitűztek rá -, én azonban vállaltam a kockázatot, és átkeltem rajta a déli partra, ahol ismét az élet jelei mutatkoztak körülöttem. Nehézkes, lomha

mozgású alakok húzódtak közeledtemre a málló falú sikátorok árnyékába, s bámultak ki onnan kifürkészhetetlen halszemükkel; más, emberibb arcok hűvös kíváncsisággal fordultak felém. Innsmouth rohamos gyorsasággal kezdett elviselhetetlenné válni; feladtam a további városnéző séta tervét, és abban a reményben tértem rá a központba tartó Paine Streetre, hátha találok valahol egy motoros járművet, amivel a lehető legsürgősebben eljuthatok Arkham-be. A baljós buszjáratban nem bíztam többé, nem is beszélve arról, hogy az indulás időpontja immár kibírhatatlanul későinek tűnt. Ekkor pillantoltam meg baloldalt a düledező tűzoltóállomást, és a pirospozsgás képű; elvadult szakállú, vizenyős tekintetű öregembert, aki rongyos ruhában ült az épület előtti padon, s élénk beszélgetésbe merült két elhanyagolt külsejű, egyebekben azonban normálisnak látszó tűzoltóval. Villámként vágott belém a felismerés: ez csak Zadok Allen lehet, a félbolond, iszákos aggastyán, aki annyi hihetetlen és hátborzongató történetet ismer az Innsmouth városát homályba borító árnyékról. 3. Valami perverz ördög mesterkedése lehetett, vagy a felszín alatt munkáló, sötét erők akartak csúfot űzni belőlem fogalmam sincs hát, hogyan történhetett, de tény, hogy ebben a sorsdöntő pillanatban gyökeresen megváltoztattam a terveimet. Már sétám legelején elhatároztam, hogy kizárólag építészeti megfigyelésekre fogok szorítkozni; most pedig azzal a feltett szándékkal igyekeztem vissza a főtérre, hogy amint keríteni tudok valami szállítóeszközt, haladéktalanul elhagyom a halálnak és a bomlásnak ezt a szörnyű városát. Ám az öreg Zadok Allen látványa egészen más mederbe terelte gondolataimat, és ahelyett, hogy tovább siettem volna, bizonytalanul lelassítottam lépteimet. Biztosítottak róla, hogy a vénember nem tud semmit, csak sötéten célozgat mindenféle hihetetlen, vad és összefüggéstelen dologra; arra is figyelmeztettek, hogy a helybéliek miatt kockázatos vele beszédbe elegyedni. Nekem viszont eszembe jutott, hogy ez az aggastyán élő szemtanúja volt a város hanyatlásának, hogy emlékezete egészen a tengerjáró hajók és a nagy gyártelepek koráig nyúlik vissza és ennek a csábításnak semmiféle józan okfejtéssel nem lehetett ellenállni. Elvégre a legfurcsább és legzavarosabb mítoszokról gyakran kiderül, hogy valós események szimbolikus átértelmezései vagy allegóriái - az öreg Zadoknak pedig mindent látnia kellett, ami az utóbbi kilencven évben Innsmouthban és szűkebb környékén történt. Az óvatosság és a józan mérlegelés mögött fellobbant a kíváncsiság perzselő lángja; én pedig ifjonti magabiztosságomban meg voltam győződve róla, hogy nemcsak a rémmesébe illő, zavaros történetek áradatát tudom megindítani, némi jóféle szesz segítségével, hanem előbb-utóbb az igazság magvát is kihámozom belőlük. Tisztában voItam vele, hogy itt és most nem próbálkozhatok; a tűzoltók bizonyára észrevennék és tiltakoznának. Különben is szükség volt bizonyos előkészületekre: elsősorban pálinkát kell kerítenem. Szerencsére ez a fűszeresfiú útmutatása szerint nem jelenthet nehézséget. Aztán feltűnés nélkül addig sétálgatok a tűzoltóállomás körül, míg a vén Zadoknak mehetnékje támad; megvárom, míg kissé eltávolodik, és csatlakozom hozzá. A fiú szerint roppant nyughatatlan természetű, ritkán üldögél egykét óránál tovább az állomáson. Házi főzésű pálinkát könnyűszerrel, bár nem éppen olcsón tudtam szerezni, a főtértől egy sarokra, az Eliot Streeten, egy koszos ószeresbolt hátsó helyiségében. Az ápolatlan fickó vonásain, akivel az üzletet megkötöttem, már kezdtek ugyan kiütközni az "Innsmouth-arc" első jellegzetességei, de a maga módján egész udvariasan viselkedett. Nyilván hozzá volt szokva az idegenekhez, mert az átutazóban lévő látogatók - teherautósoförök, aranyfelvásárlók, egyebek - rendszeresen vásároltak tőle. A főtérre visszatérvén elégedetten nyugtáztam, hogy a szerencse ezúttal mellém szegődött; mert ki más botorkált elő a Paine Streetről, a Gilman House egyik sarkát megkerülve, mint maga az öreg Zadok Allen, hórihorgasan, csontszikáran, rongyokba burkolózva? Előbb tervemnek megfelelően - a frissen vásárolt pálinkásüveget meglengetve - felkeltettem a figyelmét; mikor aztán láttam, hogy sóvárgó képpel csoszogni kezd felém, nyomban faképnél hagytam, és befordultam a Waite Streetre. Arra azért vigyáztam, nehogy lemaradjon; el akartam csalni a legkihaltabb helyre Innsmouthban, amit csak el bírtam képzelni. A fűszeresfiú térképvázlata alapján a déli part egyik néptelen szakasza felé vettem az irányt, ahol nemrégiben jártam. Akkor egy árva lelket sem láttam a környéken, a távoli hullámtörőn üldögélő horgászokat kivéve, és kissé délebbre húzódva kívül kerülök az ő látókörükön is. Utána már csak két ülőhelyet kell találnom valamelyik elhagyott mólón, és addig faggathatom tanúk nélkül az öreg Zadokot, amíg a kedvem tartja. Nem sokkal a Main Street előtt halk, ziháló hangon utánam szólt. - Hé, kölyök! Gyerekszobája nem volt, az kétségtelen; de az ügy érdekében ezúttal szemrebbenés nélkül napirendre tértem a sértő bizalmaskodás fölött; azon felül jobban belegondolva a déd-, sőt ükunokája lehettem volna. Most már hagytam, hogy utolérjen, és szomjasan meghúzza a pálinkásüveget. Mialatt tovább ballagtunk a sivár kísértetnegyedben, a lehetetlen szögben megdőlt romok között, óvatosan tapogatózni kezdtem, de úgy találtam, az öreg nyelvét nem is olyan könnyű megoldani. Végül rábukkantam egy megfelelőnek tűnő helyre: két roskatag házfal között gazzal fölvert hasadék nyílt a

tengerpartra, a túloldalon egy mállatag kőmóló fuldoklott a hínár fojtó ölelésében. Néhány mohlepte kő a víz közelében egészen tűrhető ülöhelyül szolgált; északon egy romos raktárház takart minket a kíváncsi tekintetek elől. Ideális helyszínnek ígérkezett egy hosszú, titkos megbeszéléshez; így hát letereltem magam előtt a partra szomjas kísérőmet, majd lehuppantam a síkos kövekre. Közelebbről szemlélve az eldugott, pusztuló zug már korántsem tűnt olyan jó választásnak: A bomlás és az enyészet hangulata ólmosan nyomasztó volt, a mindent átjáró halbűz szinte kibírhatatlan; én azonban szilárdan elhatároztam, hogy feltett szándékomtól semmiképpen nem hagyom magam eltántorítani. Körülbelül négy óránk maradt még a beszélgetésre, ha el akarom érni a nyolcas arkhami buszt; bőkezűbben kezdtem hát adagolni a vén potyásnak a pálinkát, s közben elfogyasztottam saját sze-rény ebédemet is. Arra persze ügyeltem, nehogy jótékonykodásommal túllőjek a célon, és Zadok beszédes kedve részeg kábulatba csapjon át. Egy órával később mintha valamelyest oldódott volna konok zárkózottsága, ám legnagyobb csalódásomra továbbra is kitért az Innsmouthra és titokzatos múltjára vonatkozó kérdések elől. Viszont minden egyébről hetet-havat összehordott, miáltal kiderült róla, hogy buzgó olvasója a napi sajtónak, továbbá hajlamos a falusias jellegű, érzelmes filozofálgatásra. A második óra vége felé aggódni kezdtem, hogy egy üveg pálinka talán nem lesz elég a kívánt hatás eléréséhez, s már azon tűnődtem, itt merjem-e hagyni az öreg Zadokot, amíg én visszaugrok egy másodikért. Ám ekkor közbeszólt a véletlen, s amire én minden faggatózásommal és ravaszkodásommal képtelen voltam, azt egy nevetséges aprósággal helyreigazította. Az asztmásan ziháló aggastyán motyogása váratlan fordulatot vett,jómagam pedig izgatottan hajoltam közelebb, nehogy egyetlen szavát is elszalasszam. Én háttal ültem a halbűzös tengernek, ő viszont szemközt, s ködfátylas tekintete valahogy az Ördögzátony hosszú, keskeny csíkjára tévedt, amely a napnak ebben az órájában dölyfösen és kihívóan emelkedett a habok fölé. Szemlátomást felzaklatta a látvány, mert halkan szitkozódni kezdett; tirádája egy idő után bizalmas suttogásba ment át, ráncos arcán sokat tudó mosoly terült szét. Odahajolt hozzám, megragadta kabátom hajtókáját, és amit dühösen az arcomba sziszegett, azt nem lehetett félreérteni. - Ott kezdődött az egész.. azon az elátkozott, gonosz helyen, ahol eltűnik a tengerfenék. A pokol kapuja... meredeken szakad a mélybe, a mérőónt elnyeli. A vén Obed kapitány bűne... sok mindent talált a déltengereken... többet is, mint kellett volna... - Mindenkire rossz idők jártak akkor. A kereskedés akadozott, a malmok munka nélkül álltak; még az újak is, alighogy megépültek. A férfinép legjava a tengeren portyázva veszett oda a tizenkettes háborúban, vagy az Elizy-briggel meg a Ranger sónerrel;mindkettő a Gilman-zászló alatt szállt pokolra. Obed Marshnak, neki három hajója volt: a Columby brigantin, a Hetty brigg meg a Sumatry Queen. Egyedül ő húzta ki a csúf időket, egyedül ő csinálta tovább a kereskedést az Indiákkal... bár Esdras Martin bárkája, Malay Bride még huszonnyolcban is nekivágott egyszer... - Olyan nem születik még egy, mint Obed kapitány... soha többé, a vén sátánfattya! Hehe... Emlékszem, mindig idegen földekről beszélt, és ugyanazzal a huzattal szidta az idevalósi népeket. Birkának meg baromnak meg bávatag bolondnak. A gyülekezet szúrta nagyon a szemét, meg a tisztelendők. Dühöngött, hogy itten most nem tűrni meg szenvedni kell, hanem cselekedni. Azt is mondta még, hamarabb jutnánk egyről a kettőre, ha nemcsak az üres falakhoz nyekeregnénk... ha nekünk is olyan isteneink lennének mint másoknak... másoknak, a kanaka népeknek az Indiákon. Merthogy amazok az istenek halat adnak az áldozatokért, és ha valaki imádkozik hozzájuk, hát a saját szájukkal válaszolnak. - Matt Eliot, a főlegénye, az is sokat beszélt, de ő inkább arról, hogy nem kellenek ide mindenféle pogány babonaságok. Ezek ketten, ők együtt hajóztak. Találtak egy szigetet Othaheitétől keletre, ahol sok-sok faragott kő volt, olyan régiek, hogy senki sem emlékezett már rájuk... ahogy Ponapén meg a Karolinákon, csak ezekbe arcok voltak faragva, amitől úgy néztek ki, mint a nagy szobrok a Húsvét-szigeten. Volt még arrafelé egy kisebb sziget is, tűzhányóval a közepén; azon is láttak romokat, de másféléket, másféle faragással. El voltak kopva teljesen, mintha nagyon sokat lettek volna víz alatt, és gonosz lelkek voltak odafaragva rájuk... nagy, csúf gonosz lelkek... - És azt mondta még Matt, hogy a nagy szigeten a kanakáknak annyi haluk van, amennyit csak ki bírnak fogni, és még annál is több lehetne, ha győznék szusszal. És hogy gyűrűik is vannak, meg karpereceik és fejdíszeik, valami fura, sápadt aranyból... és hogy ezekre is csupa ugyanolyan gonosz lélek van faragva, mint a tűzhányós szigeten a nagy kövekre. Hal-békák vagy béka-halak, és a képeken sokszor olyasmiket csinálnak, amit csak az embernek szokás... de meg néha olyasmiket is, hogy azt az embernek sem... Hát ilyen csuda holmikat látott Matt a kanakáknál, és senki sem tudta, honnan van nekik, még a szomszéd kanaka népek se. És a szomszéd kanaka népek azt se értették, hogy odaát miért olyan töméntelen sok a hal, amikor náluk nagyon kevés. Matt, ő sokat törte ezen a fejét, és Obed kapitány is, bizony. És Obed, ő látta azt is, hogy minden évben sok fiatal, erős kanaka eltűnik a szigetről... és hogy az öreg kanakákat nem nagyon szeretik mutogatni... és hogy páran a főbb népekből istentelenül rútak, még ahhoz képest is, hogy kanakák... - Ahhoz Obed kellett, hogy kigyűrje belőlük az igazat... ahhoz csak ő volt elég ravasz, a sátánfattya. Hogy csinálta, hogy nem, sose mesélte... de előbb a kereskedést kezdte, a kereskedést a sápadt

arannyal. Kérdezte, honnét van; meg hogy kéne még belőle; hogy megveszi mind, hogy fizet érte gazdagon; ad ő üveggyöngyöt zsákszám, csak tudni kéne, honnét van... Addig beszélt, míg a végén kibeszélte a titkot a vén főkanakából. Walakea, úgy hívták, Walakeának. Soha senki nem hitt a cicomás vén ördögnek, csak Obed; de Obed úgy olvasott a népekben, mint a könyvben. Hehe.. Nekem se hisz most senki, ha elmondom ezeket..még te se fogsz hinni nekem, kölyök... bár ahogy így elnézlek, neked is ugyanolyan olvasós fajta szemed van, mint Obednek... Az aggastyán rekedt suttogása elhalkult, mintegy jelentőségteljes bevezetés gyanánt; s én azon kaptam magam, hogy baljós előérzet borzongat végig tetőtől talpig, noha tudtam jól, hogy amit hallani fogok, javarészt részeg képzelődés lesz csupán. - Nohát, fiú, Obed megtudta a cicomás főkanakától, hogy nemcsak magunkfajta népek élnek a földön, hanem másfélék is, egészen másfélék... annyira másfélék, hogy a magunkfajta soha nem is hallott róluk, és ha hallana, se hinné.És úgy látszott, hogy a kanakák minden évben sok-sok fiatal fiút meg lányt küldtek a víz alá valami istenféléknek, amazok pedig halakat adtak nekik cserébe; halakat meg fura, sápadt aranyat. És ezekkel a vízi népekkel ők a kis szigeten találkoztak először, ahol a tűzhányó is volt, meg a faragott romok. És úgy látszott, hogy a romokba vésett gonosz lelkek, a béka-halak, azok ilyen vízi népek voltak... Talán a sellő-mesék, a vízitündér-mesék meg a többi hasonlók, azok valamikor nagyon régen őróluk szóltak, és nem is voltak mesék, hanem igazságok. Mert nekik odalent a tengerfenéken mindenféle vízi városaik vannak, és egy ilyen vízi városnak volt a darabja a kis sziget is, csak fellökte a vulkán. És úgy látszott, hogy amikor fellökődött, akkor éppen voltak benne vízi népek, és ezek közül páran életben maradtak. Így jöttek rá a kanakák, hogy mi van alattuk, a tengerfenéken. Kezdetben nagyon féltek, de aztán ez elmúlt; és előbb jelekkel beszéltek a vízi népekhez, aztán lassan megértették egymást; és akkor alkut kötöttek. - A vízi népek, azok szeretik, ha embert áldoznak nekik. Régebben - nagyon-nagyon régen - ezt sokan csinálták, és akkor még a vízi népek gyakran jöttek a felszínre, és nagyon örültek. Aztán - még mindig nagyon régen - történt valami, ami elrontotta a jókedvüket; utána már ritkán jártak fel, és egyre kevesebben adtak nekik embereket. Hogy az áldozatokkal mihez kezdenek, azt nem tudom, és szerintem Obed se firtatta. És úgy látszott, hogy a kanakák ráálltak erre az áldozat-dologra, mert nagyon rossz időket éltek akkor, annyira rosszakat, hogy igazából még sok minden másra is ráálltak volna. És attól fogva évente kétszer nagy ünnepet tartottak, és ilyenkor fiatal kanakákat küldtek a vízi népeknek; meg mindenféle cifraságot, amit faragással csináltak. A vízi népek ezért sok halat adtak cserébe - egyszerűen odaterelték a tengerbőI -, és néha sápadt aranyat is, de azt nem olyan gyakran. - Namármost a kanakák, azok előbb a vulkános szigeten találkozgattak velük. Kenuval vitték oda az áldozatokat meg a többi holmit, és ha kaptak tőlük valamit cserébe, azt is kenuval hozták vissza... Kezdetben a vízi népek nem mentek az ő nagy szigetükre, de később már akartak. Úgy látszott, jól érezték magukat a kanakák között, amikor együtt voltak velük a két nagy ünnepen. Mert ugye, megélnek ők vízen is, meg szárazon is, mint a békák. És most a nagy szigetre akartak menni, és nemcsak az ünnepeken, hanem egyfolytában. A kanakák mondták nekik, hogy ez nem lesz jó, mert ha a többi szigeten hallani fognak erről, akkor a szomszéd kanakák mind eljönnek kenuval, hogy megöljék őket. A vízi népek erre azt felelték, hogy ez őket nem igazán érdekli, ha pedig mégis érdekelné, akkor ők ölnék meg a felszíni népeket, de nemcsak a kanakákat, hanem úgy általában. Csak azokat hagynák meg, akik valamiféle régi jeleket tudnak mutatni nekik, merthogy ezeket a jeleket még az elveszett Nagy Öregek használták. De azt nem mondták meg, hogy kik ezek az elveszett Nagy Öregek. És mivel egyelőre nem érdekelte őket az ölés, ezért azt csinálták, hogy ha más népek jöttek a nagy szigetre, mindig elbújtak. - Később, amikor olyanokat kezdtek követelni a kanakáktól, hogy feküdjenek össze velük, amazok kicsit morogtak. Merthogy ezek a vízi népek mégiscsak amolyan békaszerű halfélék. De aztán valahogy megtanultak jó képet vágni hozzá. Tudod, kölyök, mi emberek valami fura rokonságban lehetünk az ilyen vizi népséggel. Ez talán olyasmi, hogy... hogy ami egyszer a vízből mászott elő, akármilyen régen, annak csak egy kicsi nógatás kell, hogy visszamásszon. És ezek a vízi népek elmagyarázták a kanakáknak, hogy ha ők egymással hálnak, abból olyan felemás gyerek lesz, hogy eleinte teljesen kanakának fog kinézni, aztán egyre kevésbé. A végén meg visszamászik a tengerbe, és megkeresi benne a többieket. És ami a legfontosabb, kölyök: aki átalakul és visszatér a vízbe, az nem fog meghalni. Soha többé. A vízi népek, azok se halnak meg. Mármint maguktól; mert ha agyonverik őket, akkor igen. - Egyszóval úgy állt a helyzet, fiú, hogy mire Obed megismerte őket, ez a kanaka népség már csurig volt mélytengeri halvérrel. Ha megvénültek és már nagyon látszott rajtuk, a család elrekkentette őket valahová, míg el nem jön az idejük. Persze nem voltak mind egyformák: akadt, aki már poronty korában rútulni kezdett, és akadt olyan is, aki soha nem tért vissza a tengerbe. De a többséggel pont úgy történt minden, ahogy a vízi népek mondták. Akik őrájuk hajaztak jobban, azok hamar átvedlettek, mások viszont - persze az emberszerűbbje - néha hetven-nyolcvan évig elhúzták a dolgot. Namármost, akik lementek a halak közé, azok utána elég sűrűn hazalátogattak. Úgyhogy ezekkel a kanakákkal megesett, hogy a saját szépapjukkal beszélgettek, aki több száz éve hagyta ott a szárazföldet.

-És ugye, ezek a kanakák már a halált sem vették annyira komolyan, hiszen nem haltak meg úgysem. Vagyis csak ritkán. Például ha átmentek kenun a szomszéd népekhez rabolni, vagy ha azok jöttek át hozzájuk ugyanezért. Vagy ha feláldozták őket. Vagy forróláztól, kígyómarástól, bujakórtól, ilyesmitől. De miután visszamásztak a vízbe, többé-kevésbé tényleg halhatatlanok lettek. És volt nekik egy fura okoskodásuk, hogy ők eleserélték a halált valami másra, amolyan átalakulásfélére, amiben egy idő után persze már nem láttak semmi borzalmasat. Jó üzletnek hitték; és Obed valami hasonlót gondolhatott, amikor meghányta-vetette magában a vén Walakea meséjét. Amúgy Walakea, ő nem volt halivadék, mert ő főnöki családból származott, és a szigetek főnöki esaládjai csak egymás között házasodtak. - Ez a Walakea, ez mutatott Obednek mindenféle kanaka ördöngösséget. Szertartásokat meg ráolvasásokat meg pár vénséget a faluból, akik nemigen voltak már emberformák.De a vízi népeket, az igaziakat, a tengerből, azokat valahogy nem igazán akarta megmutatni. A végén még adott egy fura kis ficerét is, ólomból vagy miből, hogy ezzel a felszínre lehet hívni őket, ha nagyjából sejted, merrefelé tanyáznak. Csak bedobod a vízbe, és mindenfélét kántálsz hozzá. Walakea szerint belakták már ezek az egész világot, úgyhogy bármelyik tengeren kutatod őket, előbb-utóbb rátalálsz egy fészkükre. - Matt, az öreg Matt rühellte az egészet, ő azt szerette volna, ha Obed vissza se megy a nyavalyás szigetre; de Obed kapzsibb volt a legkapzsibb uzsorásnál, úgy bizony, a sátánfattya. És úgy számolt, hogy amilyen bagóért szerzi a sápadt aranyat, nagy-nagy pénzt csinálhatna rendszeres fuvarokkal. Źgy is ment évekig, és Obed olyan zsírosra hízott rajta, hogy végül beindíthatta az aranykohóját Waite régi fűrészmalmában. Mert kohó, az nagyon kellett neki, a cifraságok beolvasztására. Ugye, darabonként, ahogy a kanakáktól kapta, nem adhatta el őket; nagyot néztek volna idehaza a népek. Szóval ment minden a kohóba, egyik fuvar a másik után. Az persze megesett néha, hogy valaki a legények közül odébbállt egypár cifrasággal. És Obed, ő mindig kiválogatta, melyik zavarja legkevésbé az itteni népek szemét; és ezeket odaadta a feleségének meg a lányainak, hadd viseljék. - Aztán, valamikor harmincnyolcban - én hétéves lehettem -, meglepetés várta őt a déltengereken, nagy és csúf meglepetés. Amíg odavolt, a szigeten mind felkoncolták a halvérű kanakákat. Úgy látszott, a szomszédok végül mégis megorrontonák, mi folyik itt, és amúgy istenesen a kezükbe vették a dolgot. Biztos volt nekik olyan régi varázsjelük, amiről a vízi népek mondták, hogy ők csak attól félnek. Ki tudja, mi mindenre teheti rá a mancsát az ilyen kanaka banda, ha a tengerfenék a felszínre böffent mellettük valami szigetet, a vízözönnél vénebb romokkal? Amúgy akik oda ellátogattak, lelkes legények lehettek, nem végeztek félmunkát. Se a nagy szígeten, se a kicsin nem hagytak állva semmit, csak a legnagyobb darab köveket, amiket puszta kézzel nem bírtak ledönteni. Néhol meg lapos kavicsokat szórtak szét, amolyan medálféléket, valami fura ákombákommal, amit manapság szvasztikának hívnak. Szerintem ez lehet a jele azoknak az Öregeknek. Egyszóval -a régi népek mind agyonverve, arany egy szemernyi se, a szomszéd kanakák meg kukkot se tudnak semmiről. Még azt is eltagadták, hogy azon a szigeten valaha emberfélék éltek. - Ez persze csúnyán főbe kólintotta az öreg Obedet, mert a halvérű kanakákon kívül nemigen volt már neki senkivel kereskedése. Aztán csúnyán főbe kólintotta az egész várost, mert a régi időkben úgy volt, hogy ha a hajósgazda jól járt, jól jártak a legények is; no meg az ellenkezője. A többség nemigen kapálózott, amolyan birkásan fogadták a sorsukat, de kicsit se boldogultak, mert a hal egyre kevesebb lett, és a malmokba se jutott őrölnivaló. - Most, ugye, Obed, ő ekkortájt kezdte szidni a népeket, hogy buta barmok, mit rimánkodtok itten a keresztény istenhez, fütyül az rátok. És azt mondta, ő járt már olyan helyeken, ahol ha nagyon imádkoztál ezért vagy azért, akkor az istenek előjöttek és odaadták. És azt is mondta, hogy ha a férfinép java kiáll mellette, talán csinálhat valamit, és akkor lesz sok-sok halunk meg aranyunk. Persze akik velejártak a Sumotry Queenen és látták a két szigetet, azok tudták, mire gondol; és ezek majdnem mind Obed ellen beszéltek, mert nemigen volt kedvük a vízi népekkel cimborálni. Akik viszont nem értették a dolgot, azoknak egyre jobban tetszett; és ezek folyton faggatták Obedet, mit kéne csinálniuk, hogy megleljék az új hitet, és legyen végre hal meg arany. Merthogy ők szívesen hisznek mindenféle újat, de ha nincs hal meg arany, akkor nem. Az öregember hangja itt érthetetlen motyogásba fúlt, majd teljesen elhallgatott. Baljós, feszült csend telepedett ránk. Zadok Allen riadtan hátrapislantott a válla fölött, majd visszafordult a távoli, fekete zátony felé, és megbabonázva meredt rá. Mikor szóltam hozzá, nem válaszolt; tudtam, most hagynom kell, hogy kiürítse a pálinkásüveget. Az eszelős históriát, amit előadott, rendkívül érdekfeszítőnek találtam, mivel egyfajta ösztönös, mesterkéletlen allegóriát láttam benne, melynek valóságalapja Innsmouth tagadhatatlan furcsasága; ezt színezi és bontakoztatja aztán fantasztikus képzeletvirágokká egy agg, alkoholgőzös elme, amelyben egyrészt ugyan kétségtelenül lappang némi kreativitás, másrészt viszont valóságos kacattára a legkülönfélébb egzotikus mendemondáknak. Természetesen egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy valóságnak higgyem ezt a grandiózus rémmesét; ám be kell valtanom, hogy Zadok beszámolója helyenként tényleg megborzongatott, különösen amikor a "sápadt aranyat" emlegette. Ha nem végzek bizonyos előzetes vizsgálódásokat, ezt is habozás nélkül a vén csavargó elmeszüleményének minősíthetném; mivel azonban Newburyportban a tulajdon két

szememmel láttam azt a baljós diadémot, amely mintha egyenesen Zadok Allen lidércnyomásaiból öltött volna alakot, ezt a fajta fényűzést nem engedhetem meg magamnak. Persze könnyen előfordulhat, hogy az ékszerek eredetileg valóban valami távoli és titokzatos szigetről kerültek elő; az pedig egyenesen valószínű, hogy a körülöttük keringő hajmeresztő históriák eredetileg nem annyira az én agg potyásom, hanem inkább a néhai Obed Marsh kapitány képzelőerejét dicsérik. Odanyújtottam Zadoknak az üveget, s ő egyetlen húzásra felhajtotta az utolsó cseppig. Elcsodálkoztam, mennyire bírja a pálinkát, mert alig látszott rajta a hatása;magas, ziháló hangja még csak meg sem kásásodott. Az üveget, miután lenyalta a nyakát, gondosan a zsebébe süllyesztette, majd lassan bólogatva motyogni kezdett a szakállába. Közelebb hajoltam, hogy halljam, ha valami értelmeset találna mondani; a szemem sarkából látni véltem, hogy a ráncos ajkak gúnyos félmosolyra húzódnak a pálinkafoltos szőrzet takarásában. Igen - valóban beszélt, nagyrészt még értettem is, mit: - Szegény Matt... Matt végig ellene volt... megpróbálta maga köré gyűjteni a népeket, beszélgetésre hívott minden papfélét.. tudhatta volna: szél ellen hiába... a metodista lelkészt kiseprűzték a városból, a kongregacionalista már ment magától... és persze ott volt még Babcock tiszteletes a baptistáktól... hogy vele mi lett, nem tudom, de én soha többet nem láttam... az Úr haragja.. taknyos kiskölyök voltam még, de hallottam, amit hallottam, és láttam, amit láttam... Dagon és Astoreth.. Belial és Belzebub... az Aranyborjú és a kánaáni bálványok és a filiszteusok... a Babiloni Parázna... mene, mene, tekel, upharsin... Megint elhaligatott, s vizenyős-kék szemébe nézve már attól tartottam, ezúttal valóban az ájulás környékezi. Mikor azonban vigyázva megráztam a vállát, meghökkentően éber mozdulattal fordult szembe velem, s újabb homályos értelmű szóözönt zúdított rám. - Szóval nem hiszed el, mi? Hehehe... Akkor azt mondd meg nekem, legényke, miért evezett ki Obed kapitány éjszaka huszadmagával az Ördögzátonyra? És miféle pogányságokat kántáltak ott olyan harsányan, hogy amikor megfordult a szél, az egész város zengett tőle? Megmondod, mi? Megmondod? És azt is megmondod, miért járt Obed olyan gyakran a zátony túloldalára, ahol mélyebbre szakad a tengerfenék, mint ameddig a kiáltásod elszáll? Tán csak nem azért, hogy nagy vászonzsákokat dobáljon a vízbe? És mi volt azokban a zsákokban, mi lehetett olyan hosszúkás és merev és nehéz, azt tudod? Úgy bizony! És azt megmondod-e nekem, hová tette az öreg Obed azt a fura kis ólomficerét, amit Walakeától kapott? Na, fiú? És hogy miért üvöltöttek úgy a népek a májusünnepen meg később, mindenszentekkor, mint aki megveszett? És hogy miért a Sumatry Queen régi matrózai lettek az új lelkipásztorok, azt tudod? És hogy miért bújtak folyton vastag palástfélékbe? És hogy honnan szerezték rá a rengeteg aranyat? Na, mit tudsz, kölyök, ki vele? A vén csavargó átalakulása szinte ijesztő volt. A vizenyős-kék szemekben szilaj, mániákus lángok gyúltak, a piszkosfehér szakáll felborzolódott. Az öreg Zadok valószínűleg észrevette,hogy hátrahőkölök, mert gonosz hangon, kajánul kuncogni kezdett. - Hehe ! Hehe! Rájöttél már, mi? Tán bizony te is amolyan kíváncsi ördögfióka voltál taknyos korodban? Mert én igen. Minden éjjel felmásztam a házunk kupolájába, tengert nézni. Meg egyebeket. Kis porontynak nagy a füle, úgy ám, nekem elhiheted! Nem szalasztottam én el semmit abból, amit a vén Obedről pletykáltak a népek. Hogy a zátonyra mennének egypár legényekkel. Hehe-he! Mit szóltál volna ahhoz az éjszakához, amikor fölcipeltem a kupolába az öregem látcsövét? Úgy éljek, jó sokan tolongtak a zátonyon, pedig egyetlen dereglyével eveztek ki láttam. Mikor aztán feljött a hold, rögtön mind eltisztultak onnan: supp, ugrás lefelé, ki erre, ki arra! Obed, ugye, egyenest a dereglyére huppant a legényeivel, ott várta őket a zátony árnyékában. Node a többi népek, azok a túloldalra ugrottak, fejest a mélyvízbe, és hiába vártam, egyik sem bukkant fel újra... Na, mit szóltál volna hozzá, nyolcéves kis szaros, egyedül kuksolsz éjjel a kupolában, a kezedben a látcső, és te csak nézed, nézed meredten azt a valamit, amit emberfélének hitték, pedig dehogy!... Na, kölyök?... Hehehe... A vénemberen szemlátomást kitört a hisztéria, s én megborzongtam; meghatározhatatlan, baljós előérzet fogott el. Göcsörtös kezével megmarkolta a vállam, s nekem hirtelen az az érzésem támadt, hogy egyáltalán nem nevettében reszket. - Na és az hogy tetszene, ha egyik éjjel látnád a derék, öreg Obedet a zátony túloldalán, és ő éppen azzal lenne elfoglalva, hogy vízbe billentsen valamit a dereglyéjéről, valami jó nehéz dolgot, vászonzsákba gyömöszölve? Az ugye megnyugtatna, ha másnap hallanád, hogy egy fiatal suhanc eltűnt hazulról? Hahó! Van itt valaki, aki látta azóta Hiram Gilmant?A víz fölött bajosan. Hát Nick Pierce-t? Hát Luelly Waite-et? Hát Adoniram Southwick-ot, hát Henry Garnsont? Hahó! Hehe... hehe... A kanaka népek jelbeszéddel kezdték. Árnyak a zátonyon, jeleket mutogatnak a kezükkel. Már amelyiknek van. - Obed kapitány, ő nagyjából ekkor evickélt ki a kátyúból...A három lányát csudára kirittyentve járatta a népek előtt, mindenféle sápadt fényű aranyholmival cifrázta fel őket, amilyeneket még senki sem látott Innsmouthban, se rajtuk, se másokon. A kohója fölött, ott megint füstölni kezdett a kémény. De a többi népek se jártak rosszul. A temérdek hal csak úgy tódult a kikötőbe; ha ma mondanák, el se hinném,mennyit adtunk el jó pénzért a szomszédságba. A régi vasutat, azt Obed taposta ki nekünk. Pár kingsporti halász hallott a nagy bőségről, és átjöttek hozzánk két szlúppal, de eltévedhettek vagy mi.

Nem is látta utána senki őket; biztos vízbe vesztek. Aztán az idevalósi népek megcsinálták a Dagonrendet, és hogy hajlékuk legyen, hát megvették neki a szabadkőművesektől a nagy Kálvária-páholyt.. Hehehe! Ugye, Matt Elliot, ő szabadkőműves volt, ellenezte is nagyon az üzletet, de nem sokáig, mert eltűnt. - Namármost, én nem akarok olyasmit mondani, hogy a vén Obed ugyanúgy akarta itten elrendezni a dolgokat, ahogy a kanaka népeknél látta. Énszerintem neki eszében se volt, hogy vérkeverést kéne csinálni; az meg végképpen nem, hogy a porontyaink visszamásszanak a vízbe, és örökéletű halakká változzanak. Ő csak aranyat akart a vízi népektől, sok-sok sápadt aranyat, és ezér hajlandó volt nagy árat fizetni, a sátánfattya. A többiek meg egyszerűen örültek a nagy fene jólétnek, nem törődtek semmi mással, és kicsit olyanok voltak, mint a vak majom. Egy darabig... - Mert azért negyvenhatban maguktól is rájöttek, mibe akarják itten beleverni az orrukat. Ugye, nagy ész nem kellett hozzá, csak összeadni kettőt meg kettőt. Túl sok nyomtalan eltűnés; túl sok őrült vasárnapi prédikáció; túl sok gyanús szóbeszéd az Ördögzátony körül. Kicsit még, azt hiszem, én is rásegítettem, mert elmondtam Mowry békebírónak a kupolát, meg hogy miket láttam onnan. Egy éjszaka aztán szépen utánamentek a vén Obednek meg a legényeinek a zátonyra; és lőttek is akkor, és dereglyék süllyedtek el. Reggelre Obed börtönben ült, meg rajta kívül még harmincketten; és a város egészen meg volt zavarodva. Mindenki azon törte a fejét, hogy egyfelől mi a pokol folyik itt, másfelől meg miféle kacifántos címen lehetne vádat emelni ellenük. Mert hogy sápadt arany meg vízi népek meg emberáldozat, hát ezt ugye, mégse lehet... Úgyhogy akkor ilyenekről folyt a vita. - Majmok, vak majmok voltunk megint! Mowry békebíró, szegény, ő olyanokat mondott, hogy a fertőzés góca, és hogy felszámoltuk és kiégettük, és hogy jöhet a papirosmunka. Mindenki csak beszélt és senki sem gondolkodott... Mert ugye, miután Obed meg a legényei lakat alá kerültek, mi semmiféle zsákokat nem dobáltunk a vízbe a zátony mögött. És itten minden csak azon múlt, mikor unnak rá erre amazok odalent... Zadokon a félelem és a kimerültség jelei mutatkoztak, hagytam hát pihenni egy keveset, noha közben aggodalmas pillantást vetettem az órámra. Közben megfordult a dagály, a kikötőben emelkedni kezdett a vízszint, s a hullámok morajától az aggastyán mintha új erőre kapott volna. A dagálynak én is örültem, abban a titkos reményben, hogy sós tenger szagával valamelyest tán tompítani fogja az orrfacsaró halbűzt. Aztán félretoltam ezeket a gondolatokat, s ismét a fülemet hegyeztem, hogy jobban értsem az öreg csavargó halk suttogását. - Az az iszonyú éjszaka... láttam őket. Fenn voltam a kupolában... seregestül jöttek... hordákban... a zátonyt teljesen ellepték, berajzottak a kikötőbe, felúsztak a folyón... Irgalmas egek, mi zajlott akkor éjjel az utcákon... megdöngették az ajtónkat, de az öregem, ő nem nyitotta ki... aztán kimászott a muskétájával a konyhaablakon, hogy megkeresse Mowry békebírót, és megnézze, mit segíthet... Hegyekben álltak a holtak meg a haldoklók... lövések, sikolyok... üvöltözés az Old Square-en meg a Crown Square-en meg a New Church Greenen... a börtönből kiszabadítva... a kiáltványban... árulásról, szószegésről.. Később járványnak hazudtuk, mikor jöttek a külső népek, és nem találták a város felét... csak azokat hagyták meg, akik Obeddel tartottak, vagy meg se mukkantak végig... az öregemet nem láttam többet... Zadok rekedten zihált, egész testéről patakokban dőlt a veríték. Göcsörtös ujjai megszorultak s vállamon. - Reggelre mindent eltakarítottak... de a nyomaikat, azokat rajtunk hagyták.. Obed, ő rögtön átvette a vezetést.. azt mondta, hogy mostantól nem egészen úgy mennek majd a dolgok, mint régen... az istentiszteleteken ezentúl mások is részt vesznek.. egyes családoknak vendégeket kell az otthonukba fogadniuk.. azt mondta, vérkeveredést akarnak velünk, mint a kanakákkal,.. és hogy ő a maga részéről nem érzi kötelességének, hogy ebben megakadályozza őket... Úgy bizony, ezt Obed kapitány mondta, a vén sátánfattya, ő és senki más!... Teljesen megbomlott, a saját fajtáját semmibe nézte, csak a vízi népeket ajnározta folyton. Azt mondta a nyomorult... hogy ők halat meg aranyat hoztak nekünk... itt az ideje hát... hogy mi is adjuk meg nekik, amit akarnak... - Szemre semmi se változott, csak az idegenektől lettünk eltiltva. Kerültük is őket utána; megkeserültük volna, ha ellenszegülünk. Aztán, ugye, mindenkinek le kellett tennie Dagon Esküjét, illetve hát az elsőt közülük; mert hogy van második és harmadik is. És később ezeket is letették páran, de már nem mindenki, csak a különleges népek. Ővelük másképpen bánnak; szabadabban mozoghatnak, kapnak aranyat meg más ilyesmit. Namármost a lázadozásnak, annak semmi értelme, mert ezek a vízi népek vannak odalent pár millióan. Egyelőre nincs különösebb kedvük hozzá, hogy előjöjjenek és háborúban irtsák ki az emberféléket, de ha mi itten nekiállunk szurkapiszkálni őket, akkor én szerintem nem lesznek túl fáradtak egy egészen meggyőző főpróbához. Minekünk nincsenek ellenük régi varázsjeleink, mint a déltengeri népeknek; és azokat az istenverte kanakákat aligha tudnánk rábírni, hogy megosszák velünk a titkaikat. - Csak arra ügyelj feltétlenül, hogy mindig elég áldozatot és bennszülött kacatot kapjanak; meg kikötőhelyet a városban, ha kérik. Ha ez meglesz, békén hagynak. Az idegenek híreket vihetnek a

külvilágba, ne közösködj hát velük, kerüld őket - hacsak nem szaglászok. A Hűségesek Gyülekezetéből, amely másképpen Dagon Magasztosabb Rendjének is neveztetik, soha senkit nem ragad el a halál, amiképpen a Gyermekek közül sem; mert mi, Hűségesek és Gyermekek, csupán visszatérünk Hydra anya és Dagon atya páros kebelére, ahonnan az időknek kezdetén az ősisz... Ia! Ia! Cthulhu fhtagn! Ph'nglui mglw'nafh Cthulhu R'lyeh wgah-nagl fhtaga... Az öreg Zadok most már teljesen összefüggéstelenül hadart mindenféle értelmetlenséget, szája szélét vékony csíkban hab verte ki. Visszafojtott lélegzettel néztem. Szegény, vén nyomorult, gondoltam; íme, a minden észérvnél elrettentőbb példa, hogy egy dús képzelőerővel megáldott, termékeny elmét a téboly micsoda pokoli bugyraiba képes taszítani az alkohol rontó befolyása! Tagadhatatlan viszont, hogy a rögeszmés őrület ily megdöbbentő mértékű elhatalmasodásához jelen esetben egy másik tényező is hozzájárult: a környezet sivársága, érzelemmentessége,ingerszegénysége, és - mindennek logikus következményeként - az Innsmouth iránt táplált szenvedélyes, keserű gyűlölet. Zadok nyöszörögve sírva fakadt; könnyek gördültek le ráncokkal barázdált arcán, hogy aztán a kusza szakállbozontba vesszenek. - Istenem, mi mindent éltem én át tizenötéves korom óta!Mene, mene, tekel, upharsin! Mennyi borzalmat és bűnt láttam, milyen balsorsokat, micsoda nyomorult népeket! Sokan egyszerűen eltűntek, sokan megölték magukat... és sokan elmentek Arkhambe és Ipswichbe és még messzebbre, és el akarták mondani az igazságot Innsmouthról, és őrültnek hitték őket mind, ahogy most te is őrültnek hiszel engem, kölyök... De uramatyám, amit én itten láttam, ennyi év alatt!... Már rég megöltek volna, mert túl sokat tudok, de én még Obed kezébe tettem le Dagon Esküjét, az elsőt meg a másodikat is, és ezért védve vagyok... mert arra nincs nekik bizonyítékuk, hogy szándékosan beszélek, nem öntudatlanul... és ezért iszom, ezért iszom már évek óta, hogy beszélhessek, és mégse öljenek meg... de a harmadik esküt, azt le nem teszem soha, akkor inkább mégis... - És tudod, kölyök, itten valahol a polgárháború körül romlottak el végleg a dolgok. Mivelhogy akkortájt kezdtek felnőni a negyvenhat után született porontyok... nem mind ugyan, mert beteges nemzedék volt, nagyon sokan múltak ki kölyökkorukban. Mégse elegen; és meglehet, nem is mindig azok, akiknek kellett volna. Az ég irgalmazzon nekünk, ha olykor tévedésbe estünk; mi megtettünk mindent, ami az erőnktől kitelt. És nehéz volt elválasztani az ocsút a búzától; én nem is nagyon mertem kutakodni, mert féltem. A negyvenhatos éjszaka óta iszonyodom tőlük – a vízi népektől, az igaziaktól. Nem is láttam azóta egyet se, legalábbis tisztavérűt soha. - Aztán elmentem a háborúba, és ha egy csepp józan ész szorult volna belém, akkor vissza se esz a fene, letelepszem valahol a világ túloldalán. De azt írták hazulról a népek, hogy már nem olyan rossz a helyzet. Persze, hisz egészen hatvanháromig idegen sorkatonaság állomásozott Innsmouthban; azzal nem lehetett mit csinálni, azt a kormány vezényelte ide. A háború után minden ment tovább a régiben. A népek elmaradoztak; a malmok, az üzletek sorra bezártak; a hajóforgalom megszűnt, a kikötőt eltömte a homok; a vasutat felszámolták... de ők... ők ugyanúgy úszkáltak fel-alá a folyótorkolat meg az átkozott zátonyok között, hogy a Sátán rohasztaná rájuk! És közben egyre több padlásablakot kellett bedeszkázni; és egyre több üres ház telt meg furcsa zajokkal... - A kinti népeknek persze megvannak rólunk a maguk legendái; te is jól bebiflázhattad őket, kölyök, amilyen veszettségeket itten kérdezgetel. Ritkán látható dolgokról mondáznak, meg azokról a sápadt ékszerekről, amiket még nem olvasztottak be mind, és valahonnan foIyamatosan érkezik az utánpótlásuk. Sokat sejtenek; de semmit nem látnak át, mert félnek kinyitni a szemüket. A sápadt aranyról azt hiszik, holmi kalózkincsből való, mirólunk meg, hogy betegek vagy kevert vérűek vagyunk. A vízi népek, azok persze igyekeznek innen minden idegent messzire riasztani; akit pedig nem sikerül, azt igen hamar kigyógyítják a kíváncsiságból, különösen éjszaka. A kutyák megugatják őket, a lovak megugranak előlük.. de mióta van autó, már evvel sem kell gondolniuk. - Obed kapitány, ő negyvenhatban újranősült, de a második feleségét, azt sose látta senki. És mondják, hogy Obed nem akarta, de muszáj volt neki, mert a vízi népek igen. Három porontyuk lett... a fiúk, azok eltűntek kölyök korukban... az egyik a tengerbe, az nagyon hamar átvedlett, alig négyévesen... a másik a földbe, azt én ástam el, bár igen vinnyogott.. de a lány, azon nem látszott semmi, az ugyanúgy nézett ki, mint bárki más... később átküldték nevelődni az Óvilágba... őt Obed végül a nyakába varrta valami boldogtalan arkhami flótásnak... az persze nem tudott semmit. Ma már ilyesmi nincsen, a külső népek szóba se állnak velünk, nemhogy asszony meg házasság.. Barnabas Marsh, akié mostan a kohó, ő Obed unokája az első feleségétől..az apja Onesiphorus volt, a legidősebb fiú... de az anyja, az neki is olyasféle volt, hogy nem szerette mutogatni magát. - Barnabas, az nemsokára átvedlik. Már nem tudja becsukni a szemét, teljesen kijött a formájából. Azt mondják, még ruhában jár, de hamarosan visszamászik a vízbe. Énszerintem már ki is próbálta néha lemennek körülnézni párszor, mielőtt végleg eltakarodnának. Tíz éve ki se dugta az orrát. Nem tudom, szegény asszony hogy bírja... mert a felesége, az ipswichi lány; emlékszem, mikor Barnabas vagy ötven éve megkérte a kezét, majdhogynem meglincselték a népek odaát.. bárcsak buzgóbbak

lettek volna!... Obed, az meghalt hetvennyolcban, már az utána való nemzedék is odavan... az első asszony gyerekei, azok meghaltak, a többi meg... azt csak a Jóisten tudja... A beálló dagály morajlása egyre erősödött, s különös hatással volt az öregemberre: könnyes melankóliája apránként feszült félelembe olvadt át. Időnként szünetet tartott, hogy ideges pillantásokat vessen a zátonyra a válla fölött. Bármennyire abszurd és nevetséges volt a története, szorongása lassan kezdett énrám is átragadni. Meg-megcsukló hangjába hisztérikus él költözött; már nem suttogott, hanem szinte kiabált; mintha így próbálna bátorságot önteni magába. - Hé, kölyök, megkukultál? Csak én koptatom itten a számat? Miért nem mondasz semmit? Na, szeretnél egy ilyen viárosban élni? Ahol minden pusztul és rohad körülötted... ahol bármerre mész, minden pincében és padláson befalazott szörnyek tappognak és vartyognak és vinnyognak és kaparásznak... Na, mi van? Szeretnéd hallani éjszakánként a ricsajt a templomokból? Szeretnéd tudni, hogy mik ricsajoznak ottan? És hogy mennyivel nagyobb ricsajt csapnak mindenszentekkor, kinn a zátonyon? Na? Most buggyant vén bolondnak hiszel, mi? Hát akkor tudd meg, kölyök, a legrosszabbat még nem is hallottad! Zadok most már valóban kiabált, és a tekintetében gyúló eszelős fény jobban nyugtalanított, mint szerettem volna. - A ménkűbe, mit bámulsz így rám? Azt hiszed, megijedek attól az olvasós szemedtől?.. Hát én ugyan nem! Obed Marsh a pokolban van, és ottan is marad! Hehe... Ottan marad szemestül. És engem nem bánthatnak... nem csináltam semmit, nem mondtam senkinek semmit... Nézzél már másfele, hogy a ménkű agyon ne vágna, kölyök!... Nem értettem, mi baja lett velem hirtelen, s aggódva ráncoltam a homlokomat; csak nem most fog kitörni rajta a dühöngés? - Pokolba hát az egésszel! Ha nem mondtam el senkinek, akkor mostan te leszel az első! Te csak üljél és figyeljél, kölyök... Emlékszel, ugye, mondtam, hogy a negyvenhatos nagy ölés után nem kutakodtam többet.. de ez még nem jelenti, hogy nem is jöttem rá semmire... - Akarod tudni, mi itten a legnagyobb rémség, kölyök? Hát nem az, amit a vízi népek eddig csináltak hanem amit ezután akarnak csinálni. Merthogy a tengerfenéki odúikból mindenféléket felhoznak a városba... évek óta így megy, és mostanában már nem ügyelnek annyira. Ha átmész a folyón, a Water Street meg a Main Street között minden ház dugig van velük... a vízi népekkel meg azokkal, amiket odalentről hoztak... és ha egyszer befejezik, akkor... mondom, ha elkészülnek... tudod te, mi az a shoggoth? - Hé, kölyök, hallasz? Én tudom, hogy micsoda; láttam az egyiket, amikor éjjel... EH-AHHH-AH! E'YAHHH... A vén csavargó ordítása olyan hirtelen jött, hogy a szívem verése is megállt tőle egy pillanatra; sohasem hittem volna, hogy emberi torokból előbuggyanó hangot így el tud torzítani a félelem. Zadok Allen tekintete valahová a hátam mögé, a halbűzös tengerre szegeződött, a szeme majd kiugrott az üregéből; az arca ógörög színpadi maszkhoz vált hasonlatossá, vonásaira valósággal ráfagyott a rettegés. Csontos ujjai hihetetlen erővel mélyedtek a vállamba, egyébként azonban szinte sóbálvánnyá dermedt; még akkor sem mozdult, amikor hátrafordítottam a fejem, hogy megnézzem, mitől ijedt meg ennyire. Nem láttam semmit. A dagály épp tetőzött, a robajló hullámfront félúton járt a part felé, csak egy magányos habfodor szakadt le róla s száguldott előre kissé. Ámde nem nézelődhettem sokáig, mert Zadok rázni kezdte a vállam; engedtem noszogatásának, és odafordultam hozzá. Döbbenetes látványt nyújtott: az arca mintha darabokra hullott volna, minden ránc és redő más-más ütemre reszketett. A hangja visszatért, bár csupán elhaló suttogásra futotta tőle. - Eredj innét! Eredj innét, kölyök! Megláttak... fuss az életedért! Ne várj semmire... már tudják... menekülj... gyorsan... tűnj el ebből a városból... Újabb lomha hullám zúdult a mállatag móló viharvert köveinek, s az eszelős aggastyán suttogása ismét vérfagyasztó, tébolyult sikolyba csapott át. - E-YAAHHHH!... YHAAAA! Mielőtt rendbe szedhettem volna felbolydult méhkasként kavargó gondolataimat, eleresztette a vállamat, és eszeveszett iramban meglódult az utca felé. A törmelékhalmok között botladozva megkerülte a romos raktárház sarkát, és eltűnt a szemem elől. Visszanéztem a tengerre, de nem volt ott semmi. És amikor a Water Streetre kilépve pillantásom végigfutott az elhagyott, néma házak roskatag során, nyomát sem láttam Zadok Allennek. 4. Nehezen tudnám szavakba önteni, milyen hangulatban hagytam el a felkavaró epizód a színhelyét. Ami történt, az egyszerre volt érthetetlen és szánalmas, groteszk és ijesztő. Ámbár a fűszeresfiú figyelmeztetése után valami hasonlóra számítottam,a közvetlen élmény mégis igen mély benyomást tett rám, összezavart és felzaklatott. A szövevényes rémhistória persze komolytalan volt, az öreg Zadok azonban oly következetes meggyőződéssel, oly őszinte borzadállyal adta elő, hogy az rohamosan

fokozódó nyugtalanságot ébresztett bennem; ehhez járult még a város iránt táplált ellenszenvem,amely érkezésem óta csupán erősödött. Később majd kielemzem Zadok beszámolóját, hátha találok benne valami rejtett, történeti igazságmagot; pillanatnyilag egyéb vágyam sem volt, mint kiverni a fejemből az egészet. Az idő veszedelmesen későre járt: az órám szerint hét múlt tizenöt perccel, és az arkhami busz pontban nyolckor indult a Town Square-ről -, így hát megpróbáltam gondolataimat semleges és praktikus mederbe terelni, s közben kissé sietősebbre vettem az iramot. Kihalt utcákon, beomlott házfedelek és megroggyant falak között szaporáztam lépteimet a szálloda felé, ahol a poggyászomat hagytam. Bár a lenyugvó nap aranyfénye andalítóan békés derengésbe vonta a foghíjas cseréptetőket és az ütött-kopott kéményeket, nem tudtam megállni, hogy időnként nyugtalanul hátra ne pillantsak. Nagy megkönnyebbülés lesz elhagyni az örökös félelem árnyékában sorvadó, halbűzös Innsmouth-t; csak azt sajnáltam, hogy ehhez megint be kell szállnom annak a Sargent nevű visszataszító alaknak az autóbuszába. Túl nyaktörő tempót azért nem diktáltam magamnak, hisz minden sarkon akadt valami építészeti érdekesség, amit vétek lett volna nem megszemlélni és úgy számoltam, félóra alatt kényelmesen odaérek. Elővettem a fűszeresfiú térképét, hogy olyan útvonalat válasszak, amerre még nem jártam, s a ceruzavázlat rövid tanulmányozása után úgy döntöttem, hogy a Marsh Street helyett ezúttal a State Streeten fogom megközelíteni a városközpontot. A Fall Street-i elágazásnál néhány helybélire lettem figyelmes, akik egy roskatag ház árnyékába húzódva sugdolóztak. Utamat folytatva egyre több ilyen csoport mellett haladtam el, s a Town Square-re érve láttam, hogy a Gilman House bejárata előtt gyülekeznek. Mialatt kikértem poggyászomat a portáról, végig magamon éreztem a rezzenetlen, dülledt, vizenyős szempárok tekintetét, s csak remélni mertem, hogy senkivel sem leszek kénytelen együtt utazni ebből az undorító társáságból. A busz a vártnál korábban, néhány perccel nyolc előtt csörömpölt be a térre, három utassal. Amikor lefékezett a megállóban, egy sötét képű fickó a járdaszegélyről odasúgott valamit a sofőrnek. Sargent kidobott az ablakon egy postazsákot meg egy újsággöngyöleget, és eltűnt a szállóban; közben az utasok - ugyanazok, akiket aznap reggel Newburyportban láttam - nehézkesen lekászálódtak, és néhány torokhangú szót váltottak az egyik közelben ácsorgó helybélivel. Meg mertem volna esküdni, hogy nem angolul beszéltek. Felszálltam az üres buszra, és megkerestem azt az ülést, ahol idefeléjövet utaztam; ám alighogy kényelembe helyezkedtem, visszatért Sargent, és rekedtes, vontatott hangon mentegetőzni kezdett. Attól tart, hogy balszerencsés napot választottam az utazásra. Valami gond van a motorral, és bár Newburyportból sikerült jóval a menetidőn belül ideérnie, azt már nem meri kockáztatni, hogy tovább menjen a busszal Arkhambe. Igen, természetesen megpróbálja kijavítani a hibát, de őszintén szólva kizártnak tartja, hogy még ma este elkészüljön vele. Nem, Innsmouthból ilyenkor már nem közlekednek más járművek, sem Arkhambe, sem máshová. lgen, rettenetesen sajnálja, de valószínűleg kénytelen leszek a Gilmanben éjszakázni. Biztosra veszi, hogy a portás megértő lesz majd, ő már beszélt is vele, hogy engedjen a szokásos díjszabásból, elvégre önhibámon kívül kényszerhelyzetbe kerültem... Az eseményeknek ez a kedvezőtlen fordulata annyira váratlanul ért, hogy egészen beleszédültem; ugyanakkor - magam számára is meglepően - halálos rettegés fogott el a gondolattól, hogy ebben a barátságtalan, pusztuló városban fog rám esteledni. Zsibbadt, gépies mozdulatokkal nyúltam a poggyászomért, s utóbb nem is bírtam visszaemlékezni rá, hogyan hagytam el a buszt; alig voltam tudatában a környezetemnek. Ez a különös, félönkívületi állapot csak a szálloda halljában szűnt meg, amikor az első megrázkódtatás után végre szigorúan ráncba szedtem nekiszabadult érzelmeimet. Az éjszakai portás - egy fura külsejű, mogorva fickó - a 428-as szobát javasolta; érdeklődésemre vállvonogatva hozzátette, hogy el fogok férni benne, de vezetékes víz nincs. Mindössze egy dollárt számított fel érte, amit még a körülményeket tekintve is meglehetősen olcsónak találtam. Newburyportban sok rosszat hallottam erről a szállodáról, de most nem voltam abban a helyzetben, hogy válogatós lehessek; így hát aláírtam a vendégkönyvet, kifizettem az egy dollárt, és átadtam poggyászomat a portásnak, aki a jelek szerint egymaga alkotta a teljes személyzetet. Savanyú képpel indult meg előttem, hogy a szállásomra vezessen. Egy minden ízében recsegő-ropogó, szúette falépcsőn felkapaszkodtunk a harmadik emeletre; közben elhagytunk néhány folyosót, amelyeket olyan vastagon megült a por, mintha évek óta nemjárt volna arra senki. A szobám a hátsó traktusban volt, két ablakot és néhány olcsó, dísztelen bútordarabot találtam benne. Az ablakok egy elhanyagolt udvarra néztek, amit a másik három oldalról alacsony téglafal vett körül. A távlati kilátás sem volt sokkal lelkesítőbb: az omladozó tetőtengeren túl gyér növényzettel benőtt, hepehupás ingovány nyílt a látóhatárig. A folyosó végéról nyílt a közös emeleti fürdőszoba, amely számomra inkább múzeumi kíállításnak tűnt. Berendezése egy bádogkádból és egy ódon márványmosdóból állt, a mennyezeten villanyégők pislákoltak, a falat védő faburkolaton körkörös foltokban virágzott a penész a vízvezetékcsövek körül.

Mivel még világos volt, lesétáltam a főtérre, hogy vacsora után nézzek. A Town Square-t továbbra is szokatlanul nagy számban népesítették be a helybéliek, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy az őgyelgők közül többen furcsa pillantásokat vetnek felém. A fűszeres időközben bezárt, úgyhogy kénytelen voltam azt a vendéglőt felkeresni, amelyet korábban a nap folyamán egészségügyi meggondolásokból mellőztem. A személyzet két főből állt, az egyik egy kopasz, rossz tartású, golyvás szemekkel bámuló férfi volt, a másik egy lapos orrú némber, hihetetlenül vaskos és idomtalan kezekkel. Az étterem önkiszolgáló alapon működött, s megkönnyebbülve láttam, hogy a legtöbb fogást konzervből és tartósított élelmiszerekből készítik. Megelégedtem egy tányér zöldséglevessel és pár szelet kétszersülttel, aztán visszatértem sivár szobámba a Gilmanben. A hallban megakadt a szemem a pult melletti újságállványon, és vettem a sötét képű portástól egy estilapot meg egy légypiszkos képes magazint. Mikor odakint sötétedni kezdett, felgyújtottam az ócska vaságy fölé szerelt villanyégőt, és igyekeztem az olvasásra összpontosítani. El akartam foglalni magamat valamivel, nehogy gondolataim túlságosan elkalandozzanak: elvégre ennek az ódon, pestis-bűzös városkának a titkain később is törhetem még a fejem - például ha majd jókora távolság választ tőle. A vén iszákos rémtörténetei nem igértek kellemes álmokat; vad, zavaros tekintete élénken megmaradt emlékezetemben, folyton betolakodott a gondolataim közé,én pedig ismételt erőfeszítéseket tettem, hogy minél messzebbre hessegessem onnan. Persze azon sem szabad rágódnom, amit az az üzemellenőr mesélt a newburyporti vasutasnak a Gilman Houseról, hogy éjszakánként milyen furcsa hangokat adnak ki egyes lakói... Igen, a hangokat aztán végképp ki kell vernem a fejemből. Meg az arcot is. Azt az arcot a templomkapu sötétjében; a diadém alatt. Amire emlékeznem kellene, hiszen tisztán láttam egy pillanatra, de az agyam valamiért úgy döntött, hogy nem akar emlékezni rá. Talán könnyebb volna rendben tartanom a gondolataimat, ha ez a szoba nem lenne olyan iszonyúan dohos. A szörnyű dohosság elvegyül a város mindenütt jelenlévő halbűzével, és olyan szagegyveleggé keverednek, amiről az embernek állandóan a halál meg a bomlás jut eszébe. A másik dolog, ami zavart, hogy az ajtómról hiányzott a retesz. Pedig eredetileg föl volt vele szerelve, ez a nyomokból egyértelműen látszott; mint ahogy az is, hogy nemrégiben eltávolították. Biztos elromlott, mint annyi minden más ebben a roskatag épületben. Idegesen körülnéztem a szobában, és pillantásom megakadt a ruhásszekrény reteszén, amelynek a mérete épp megfelelőnek tűnt; nagyjából kitakarta az ajtólapon éktelenkedő, téglalap alakú foltot. Tevékenykedni kezdtem hát, hogy oldjam egy kicsit a gyötrelmes feszültséget. Szerencsére mindig hordok magammal a kulcskarikámon egy ügyes kis szerkezetet, amelyből háromféle szerszámot lehet kipattintani: dugóhúzót, konzervnyitót és csavarhúzót. Ez utóbbinak a segítségével gyerekjáték volt átszerelni a ruhásszekrény reteszét az ajtóra; hajszálpontosan illett, s mikor munkám végeztével próbát tettem vele, megkönnyebbülten láttam, hogy ugyanolyan tökéletesen ellátja feladatát, mint az eredeti. Ettől határozottan megkönnyebbültem, nem mintha olyan nagy szükségét éreztem volna a kettős bezárkózásnak - kulcsom természetesen volt az ajtóhoz -, hanem mert meddő tépelődés helyett végre tettem valamit a biztonságom érdekében még ha csak szimbolikus értelemben is. A két összekötő ajtón, melyek a szomszéd szobákba nyíltak, rendes retesz volt; ezeket - frissen támadt lelkesedésemben - gondosan megerősítettem. Nem vetkőztem le; úgy döntöttem, addig fogok olvasni, míg elbágyadok, utána pedig ruhástul alszom, csak a zakómat, a nyakkendőmet meg a cipőmet veszem le előtte. Poggyászomból előkerestem a zseblámpámat, és nadrágom zsebébe csúsztattam, hogy ha később sötétben találnék fölébredni, nehézségek nélkül meg tudjam nézni az időt. Az álom azonban csak nem akart a szememre jönni; és amikor - egy pillanatra abbahagytam a gondolataim elemezgetését, legnagyobb megdöbbenésemre rájöttem, hogy én tulajdonképpen hallgatózom - minden idegszálamat megfeszítve fülelek valamire, amit nem tudnék konkrétan meghatározni, de rettegek tőle. Annak az üzemi ellenőrnek a története jobban felzaklatta a képzeletemet, mint hittem. Újra megpróbáltam olvasni, de nem nagyon haladtam. Valamivel később egyszerre csak apró neszekre lettem figyelmes: halk, óvatos nyikordulásokra a lépcső és a folyosók felől, melyek szabályos időközönként ismétlődtek, de sohasem ugyanott, hanem mindig kicsivel odébb. A ritmus valahonnan ismerős volt, méghozzá egészen zavarbaejtően, kezdetben mégsem tudtam hova tenni; aztán hirtelen minden a helyére ugrott, és rájöttem, hogy lépteket hallok. Az első gondolatom az volt, hogy újabb szállóvendégek érkeztek, ezt azonban hamar elvetettem. A lépteket ugyanis nem kísérték beszédhangok; ráadásul ahogy hallgattam : őket, egyre inkább az a benyomásom támadt, hogy ezekben a puha nyikordulásokban van valami alattomosság. Nem tetszett nekem ez a dolog, és komoly aggályaim támadtak, hogy tanácsos-e egyáltalán elaludnom, nem tenném-e jobban, ha virrasztanék. Ebben a városban elég furcsa szerzetek élnek, és tény, hogy jónéhány utazónak nyoma veszett már errefelé. Talán valami rémregénybe illő szállóba kerültem, ahol megölik a vendégeket a pénzükért? Ez esetben velem nem érdemes vesződniük. Vagy a helybéliek tényleg ennyire betegesen gyűlölik a kíváncsi látogatókat? Felbőszítettem volna őket a városnéző körsétámmal, a térképnézegetésemmel, a sok kérdezősködéssel? Közben az is megfordult a

fejemben, hogy elég zilált idegállapotban lehetek, ha egy kis padlónyikorgástól rögtön ilyen gondolataim támadnak. Egy higgadt pillanatomban beláttam, hogy kezd elhatalmasodni rajtam az üldözési mánia; egyúttal heves szemrehányásokkal illettem magam, amiért bűnös ostobaságomban elmulasztottam fegyvert beszerezni az útra. Így őrlődtem tovább mindaddig, míg örvényébe nem rántott az a fajta testi-lelki kimerültség, amelynek semmi köze alváshoz és álmossághoz. Hirtelen úgy éreztem, lépni is alig bírok. Erőim végső megfeszítésével elreteszeltem az átszerelt ajtót, lekapcsoltam a villanyt, majd zuhanva végigvágódtam a kemény, egyenetlen ágyon - zakóban, nyakkendőben, cipőben, mindenestül. Az éjszaka apró zörejei, amikre fel sem figyeltem eddig, a sötétben tízszerte baljósabbnak és fenyegetőbbnek tűntek, s én kétségek közt gyötrődve ziháltam fekhelyemen. Már bántam, hogy eloltottam a lámpát; ahhoz viszont túl fáradt voltam, hogy felkeljek és újra meggyújtsam. Aztán, a vaksötétben tipródás hosszú időszaka után, megint felhangzott az ütemes nyikorgás. Lomha egykedvűséggel nyomult előre, fel a lépcsőn, végig a folyosón, közelébb, mint eleddig bármikor. Az ajtóm előtt elhallgatott: és ekkor, szívdobbanásnyi csend után, meghallottam azt a halk, összetéveszthetetlen neszezést, mely mintha kaján kárörömmel igazolta volna minden kínzó balsejtelmemet. Mert a kétség ámyéka sem férhetett hozzá, hogy odakintről valaki az én ajtóm zárját próbálta kinyitni -óvatosan, finoman, tapogatózva - kulccsal. Hogy a veszélynek ezen első kézzelfogható jelét sokkal inkább higgadtan, semmint fejvesztetten fogadtam, annak magyarázata talán éppen korábbi, körvonalazatlan félelmeimben rejlett. Oktalan rettegésemben ösztönösen felkészültem a fantom ellenség támadására - így hát az új, immár igazi fenyegetés nem ért teljesen váratlanul. Ami nem azt jelenti, hogy számítottam volna rá, sőt! Iszonyúan megrendített, mikor ködös balsejtelmeim a szemem láttára dermedtek közvetlen, kőkemény valósággá; szinte úgy éreztem magam, mint akit letaglóztak. Eszembe sem jutott, hogy ez a motoszkálás a zárral félreértés lehetne.Csakis rosszindulatú szándékra tudtam gondolni, és halálos csendben vártam a láthatatlan behatoló következő lépését. Az óvatos kaparászás egy idő múlva abbamaradt, és hallottam, hogy a látogató kulccsal kinyitja az északról szomszédos szobát, óvatosan a közös válaszfalhoz oson, és próbát tesz az összekötő ajtóval. A retesz persze kitartott,s az ismeretlen két-három perces meddő kisérletezést követően távozott; a padlónyikorgás után tájékozódva lépésrő l lépésre nyomon kísérhettem visszaútját a folyosóra. Hamarosan megint halk zördülés ütötte meg a fülem; tudtam, hogy most nyit be a déli szobába. Újabb motoszkálás, ezúttal a másik összekötő ajtón, szintén hiába; újabb visszavonulás, ütemes padlóreccsenésekkel. A nyikorgás ezúttal nem hallgatott el, hanem tovább távolodom a folyosón; a lépcsőhöz érve kis szünetet tartott, aztán elindult rajta lefelé, fokról fokra halkulva. Tehát éji látogatóm rájött, hogy bezárkóztam, és egyelőre feladta; majd visszatér később, talán alkalmasabb időpontban, talán még rosszabbkor. Az a magabiztos, késedelmet nem tűrő határozottság, amellyel ekkor a cselekvés mezejére léptem, egyértelműen azt bizonyította, hogy titokban már órák óta féltem valamitől, ezért tudat alatt sorra vettem a menekülés valamennyi szóbajöhető útvonalát, és gondosan kielemeztem őket. Az első perctől fogva tisztában voltam vele, hogy az ismeretlen behatoló személyében a veszélynek nem az a fajtája testesült meg, amelyikkel szembeszáll és leszámol az ember, hanem az a másik, sokkal félelmetesebb változat, amelyikkel szemben nincs helye hősködésnek, az egyedüli megoldás a menekülés, méghozzá a lehető legnagyobb sietséggel. Első feladatom tehát abban állt, hogy minél gyorsabban kijussak a szállodából, természetesen élve; és ehhez nem vehettem igénybe azt az útvonalat, amely a főlépcsőn és a hallon keresztül vezetett. Óvatosan ülő helyzetbe emelkedtem, közben felkattintottam a zsebIámpámat, és megkíséreltem meggyújtani az ágyam fölé szerelt villanyégőt; fényre volt szükségem, mert át akartam forgatni bőröndöm tartalmát, hogy kiválogassam belőle a legszükségesebb holmikat egy gyors, poggyász nélküli meneküléshez. Hiába nyomogattam azonban a kapcsolót; nem történt semmi; nyilván elvágták a vezetéket. Kétségtelen, hogy nem valamiféle komolytalan kis összeesküvéssel van dolgom, hanem egy elszánt, befolyásos és rögeszmésen titkolózó szervezettel, melynek célkitűzéseit egyelőre ugyanúgy nem láttam tisztán, mint ahogy azt sem, voltaképpen mi a bajuk velem. Miközben ezeket fontolgattam, ujjaimat továbbra is a haszontalanná vált kapcsolón nyugtatva, egyszerre csak tompán felszűrődő padlónyikorgásra lettem figyelmes az alattam lévő emeletről, s mintha még hangokat is hallottam volna, valamiféle beszélgetés töredékes foszlányait. Fülelni kezdtem hát, és hamarosan kissé elbizonytalanodtam, különösen a mélyebb hangokat illetően. Ezeket talán helyesebb lett volna zajoknak nevezni, mivel ami keveset úgyahogy felfogtam belőlük, az még véletlenül sem hasonlított az emberi beszéd alapvető struktúráira. Többször ismétlődött például egyfajta elnyújtott, rekedt gurgulázás, meg valami sajátos, kuttyanó zaj, ami azt a különös képzetet keltette, mintha a beszélőnek nyálkával lenne tele a szája. Ekkor azonban sietve felhagytam a további

hallgatózással, mert eszembe jutott az üzemi ellenőr, és hogy mi mindent hallott ő annak idején ebben s dohos és dögbűzös épületben. Miután kézilámpásom fényénél alaposan megtömtem a zsebeimet kötszerrel, ragasztószalaggal, szárazelemekkel és egyéb fontosnak vélt holmikkal, föltettem a kalapomat, és lábujjhegyen az ablakokhoz osontam, hogy felmérjem a menekülés lehetőségeit. Tűzlétrát nem találtam, noha az államilag előírt tűzvédelmi rendszabályok értelmében lennie kellett volna, a sima, dísztelen falon pedig alkalmatos kapaszkodók híján lehetetlen volt leereszkedni. Maradt még az ugrás, ami - innen legalábbis - biztos öngyilkosságnak tűnt, hiszen három emeletet zuhanva csapódnék az udvar kövezetének. Szobámtól valamelyest jobbra és balra viszont ódon téglaépületek támaszkodtak a szálloda oldalának; sajnos, a tetőzetük ferde lejtésű volt, ámde - természetesen - sokkal közelebb esett az ablakaim magasságához. Megbecsültem a szintkülönbséget, és úgy találtam hogy nem terjed túl az ésszerű kockázat határain. Persze ahhoz, hogy leugorhassak valamelyik háztetőre, előbb a közelébe kellett férkőznöm, hiszen most a lehető legalkalmatlanabb helyen tartózkodtam; félúton a kettő között. Néhány pillantással felmértem, hogy ha a siker reményében akarok próbálkozni, legalább két szobával odébb kell jutnom, akár északi, akár déli irányban; homlokomat ráncolva vettem fontolóra a lehetőségeimet. Úgy véltem, a folyosót igénybe venni szerfölött kockázatos volna;egyrészt odalent nyilván felfigyelnének a lépteimre, másrészt korántsem bizonyos, hogy kívülről be tudnék hatolni a kiszemelt helyiségbe. Ha egyáltalán eljutok valameddig - mert egyelőre még ez is kétségesnek tűnt -, akkor ez kizárólag a sokkal könnyebb szerkezetű összekötő ajtókon keresztül történhet; amennyiben pedig zárak vagy reteszek állják az utamat, kénytelen leszek erőszakkal elhárítani az akadályt, vállamat használva faltörő kos gyanánt. Bíztam benne, hogy a feladat nem fogja meghaladni erőmet, elvégre a ház és tartozékai eléggé elhanyagolt állapotban vannak; ám tisztában voltam vele, hogy tevékenységem meglehetősen nagy zajjal jár majd. Tervemet tehát a gyorsaságra és a meglepetés erejére alapoztam; minden azon állt vagy bukott, sikerül-e idejében áttörnöm egy megfelelő ablakhoz. Mihelyt ugyanis az ellenség áttekintést nyer a helyzetről, a főkulccsal már gyerekjáték lesz kinyitni egy olyan ajtót, amely egyenesen hozzám vezet. Szobámnak a folyosóra szolgáló ajtaját mindenesetre eltorlaszoltam a komóddal, melyet apránként, hüvelykről hüvelykre toltam elé, nehogy a zaj árulómmá váljon. Nem áltattam magamat: tudtam, hogy nincs sok esélyem, és tőlem telhetőleg igyekeztem felkészülni minden váratlan bonyodalomra. Ha sikerül átvergődnöm a háztetőre, gondjaim azzal még korántsem fognak megoldódni: elsősorban le kell jutnom valahogy az utcára, különben soha nem keveredek ki ebből az elátkozott városból. Javamra szólt, hogy a meneküléssel kecsegtető épületek lakatlanok és erősen romosak voltak, ráadásul elég sok tetőablak nyílt rajtuk, talán hogy beengedjék a napfényt; ezek most törötten, vakon és feketén ásítanak az éjszakai égre. A fűszeresfiú térképe alapján úgy tűnt, hogy a Gilman House-ból kiindulva déli irányban juthatok ki a leggyorsabban Innsmouthból; ezért először a déli összekötő ajtót vizsgáltam meg. Elhúztam a reteszt, és lenyomtam a kilincset, de nem engedett: zárva volt, s talán egy másik retesz is védte a túloldalon. Maga az ajtó befelé nyílt, az én irányomban, ami alaposan megnehezítette volna a betörését és felfeszítését egyaránt. A déli útvonal tehát kiesett a számításból. A vasvázas ágyat a biztonság kedvéért óvatosan odataszigáltam az ajtó elé; ha később esetleg innen akarnak ellenem támadást indítani, akadályozni fogja őket. Utána próbát tettem az északi összekötő ajtóval, amely szintén zárva volt, de kifelé nyílt; és ezzel el is dőlt a kérdés, merre induljak el. Ha a háztetőkön eljutok a Paine Streetig, ott lemászhatok a földre; az udvaron egy kis szerencsével át tudok rohanni, ha addig nem sérül meg a lábam; ha igen, akkor megpróbálhatom a szélén, házról házra osonva;ha sikerül átcsúsznom - attól függ, milyen magasságban -, akkor a Washington Streetre vagy a Bates Streetre lyukadok ki; esetleg Paine Street alsó szakaszára, akkor majd hátrahúzódom kicsit. Valahogy mindenképpen el kell érnem a Washington Streetet, az gyorsan kivisz a városközpontból. A Paine Street felső szakaszát viszont tanácsosabb lesz elkerülni, mert ott a tűzoltóállomás éjjel-nappal ügyeletet tart. Miközben ilyen gondolatok kergették egymást a fejemben, a baloldali ablaknál álltam, és a roskatag, foghíjas tetőrengeteget néztem, amelyet most cseppfolyós ezüstbe öltöztetett a fogyásnak induló holdkorong. Jobbról a folyómeder fekete sebszája hasított a panorámába; puha, védtelen oldalába elhagyott gyártelepek és törött gépállomások tapadtak,rozsdás piócák gyanánt. A málladozó sínpáron és a rowleyi országút maradékán túl ingoványos lapály vette kezdetét; itt-ott magasabb és szárazabb dombocskák tarkították, melyeken sűrű bozót tenyészett. Baloldalt a kísértetváros házai keskenyebb sávot foglaltak el a tájból, mögöttük szurdokok és szélkoptatta sziklák következtek, meg az ipswichi út fehéren csillogó szalagja. A harmadik utat, amely dél felé, Arkhambe vitt - ahová még ma éjjel el kell jutnom -, innen nem láttam, eltakarta a szálloda fala. Még mindig azon töprengtem, melyik időpont lenne a legalkalmasabb az északi ajtó ellen intézett rohamra - és persze hogyan tudnám a dolgot a lehető legkisebb zajjal megoldani-, amikor egyszerre

csak észrevettem, hogy alattam, a második emeleten elhallgatott a furcsa, torz hangok zsinatolása; a lépcsőfokok viszont újra nyikorogni kezdtek, méghozzá ezúttal szaporábban és panaszosabban. A szobaajtó fölött, a szellőzőablak üvegében imbolygó lángnyelv tükörképe lobbant, vörös visszfénye végigcsapott a kinti - falakon. A lépcső megkönnyebbült sóhajjal szabadult meg terhétől; helyette most a folyosópadló nyögött fel elgyötörten, már nem halk, óvatos nyikordulásokkal, hanem minden ízében recsegve-ropogva. Elmosódott, nyirkos zajegyveleg közeledett odakint: iszapos motyogás, sár-hangok, hínár-hangok. Aztán valaki keményen, parancsolón megdöngette az ajtómat. Az első pillanatban földbe gyökerezett a lábam; sóbálvánnyá dermedve, mozdulatlanul álltam az ablaknál, még a lélegzetem is visszafojtottam. Úgy éreztem, örökkévalóságok telnek el; közben az undok halbűz, amely az egész várost átitatta, hirtelen oly töménnyé, oly gyomorbavágóvá sűrűsödött körülöttem, hogy szédülés fogott el tőle. Aztán az erőszakos zörgetés megismétlődött - s ezúttal nem is maradt abba, mind türelmetlenebbé válva folytatódott. Tudtam, hogy elérkezett a tettek ideje: félrerántottam az északi ajtó reteszét, és nekiveselkedtem a betörésének. Akárki volt odakint, egyre dühösebben követelt bebocsáttatást; reméltem, elég nagy lármát csap közben, hogy elnyomja az én próbálkozásaim zaját. Végre rászántam magam a cselekvésre, és bal vállamat előrefeszítve nekirontottam a vékony deszkalapnak. Visszapattantam róla, de összeszorítottam a fogamat, megökleltem újra... és újra... és újra... Az ajtó jobban bírta, mint hittem volna, de én nem törődtem sem a vérrel, sem a fájdalommal, csak rohamoztam tovább. A hívatlan vendég időközben már tajtékozhatott haragjában, mert ökle alatt kezdett berepedezni a fa, és nem is döngött már, inkább dübörgött. Az összekötő ajtó végre engedett, ám olyan éktelen recsegés-ropogással dőlt ki a sarkából, hogy azt odakint is hallaniuk kellelt. S valóban: a dübörgésből egyszeriben robajlás lett, az ajtólapból deszkaszálak hasadtak be a szobába. Mégsem ettől a durva, erőszakos hangzavartól dobbant akkorát a szívem, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból, hanem attól különös, fémes surrogástól, ami a háttérből kísérte. Számtalan apró zörejből állt össze ez a hang: fém kattant fémen, fém csendült fémnek... Végig a folyosó mindkét oldalán sok-sok kulcs fordult el sok-sok zárban. Törött deszkákon átgázolva rontottam be a szomszéd szobába, a folyosóra nyíló ajtóhoz vetettem magam, s az utolsó pillanatban - már kattant a zár- csaptam rá belülről a reteszt. Megkönnyebbülésre azonban nem maradt időm, mert a következő szobából - amelyiknek az ablakából át akartam ugrani a háztetőre - már hallottam is a szívszorító zördülést, ahogy a kulcsot a folyosó felől a zárba dugják. Egy pillanatra a legsötétebb kétségbeesésbe zuhantam, hiszen befejezett ténynek tűnt, hogy csapdába estem egy olyan szobában, amelynek ablakából legfeljebb a halálomba ugorhatok. Eszelős iszonyat rántott görcsbe mindenestül; s ez az érzés helyzetem reménytelenségén kívül egyéb tényezőkből is táplálkozott. Igy például mikor átzuhantam ebbe a szobába, a bal kezemben tartott zseblámpa fénykévéje vadul cikázott mindenfelé, s eközben végigcsapott a padlónak egy bizonyos szakaszán. A vastag porrétegben tisztán kirajzolódott ama titokzatos látogató lábnyoma, aki nemrégiben még innen próbált behatolni hozzám; s a látvány sokkját inkább súlyosbította, mint enyhítette, hogy az illető szemlátomást mezítláb volt. Ilyenkor óhatatlanul fölmerülnek az emberben ominózus gondolatok, hogy tudniillik akkor mik döngetik az ajtót és mik forgatják s kulcsokat; s ha mindehhez még az a meggyőződés is járul, hogy - kiúttalan helyzetben lévén - bizonyos személyes találkozások tovább már nem odázhatók... nos, akkor aligha hibáztathatjuk a racionális elmét, ha összeroppan a kihívások alatt; s egy pillanatra elmenekül. Aminthogy ez történt velem is, s mentette meg minden bizonnyal az életemet; mert az iszonyat mélypontján egyfajta kábult automatizmus uralkodott el rajtam, amely tovább hajszolt még reménytelen helyzetben is. Gondolkodás nélkül meglódultam tehát a következő összekötő ajtó felé, amely az elérni vágyott ablakot rejtő szobába nyílt. A feladat pofonegyszerűunek tűnt: betörni ezt az ajtót, átugrani a szomszédba, ott ráhúzni a reteszt egy másik ajtóra, ami a folyosóra vezet. Az időtényező, mely mindezen vállalkozásokat teljesen kilátástalannak tüntette föl, számomra akkor nem létezett; mint ahogy olyan apróságok sem foglalkoztattak, hogy a szomszédos szoba nem szükségképpen lesz ugyanolyan alaposan fölvértezve belső zárakkal és reteszekkel, mint ez itt. Ekkor azonban segítségemre jött a vakszerencse - az összekötő ajtó ugyanis nemhogy bezárva nem volt, de még becsukva sem, résnyire nyitva állt. Nekifutásom szinte átröpített rajta, s lendületemet odaát sem igyekeztem megfékezni, épp ellenkezőleg: gondolkodás nélkül, vállal-térddel zuhantam neki a másik szoba folyosóra néző ajtajának. Azt ugyanis a túloldalról épp nyitotta volna valaki, s maga is igyekezett rajta befelé – ámbátor egyelőre semmit sem láttam belőle, mert az ajtólap egészen eltakarta. Valószínűleg ő sem látott engem, mert amikor rögtönzött rohamom teljes testsúlyommal nekisodort az ajtó felém eső oldalának, csupán egy rekedt, torokhangú hörrenésre futotta tőle, aztán visszabukott a folyosóra - én pedig már vágtam is záróállásba az olajozottan helyére csusszanó reteszrudat. Alig szusszanhattam, máris két újabb ajtó nyílása-csapódása ütötte meg a fülemet. Dél felől fojtott, zavaros gurgulázás hallatszott, mégpedig - ha érzésem nem csalt - annak az összekötő ajtónak a túloldaláról, amit saját szobámban a vasággyal torlaszoltam el. Úgy tűnt, az ellenség délen vonta össze

erőit a döntő támadáshoz; hevenyészett barikádom nem sokáig fogja feltartóztami őket. Ám ugyanebben a pillanatban kulcs zörrent az északról szomszédos szoba zárjában, és mostani helyzetemben számomra mindig a legközelebbi támadó jelentette a legnagyobb veszélyt. Az északi összekötő ajtó tárva-nyitva állt, ám a szomszéd szoba zárjában már forgott a kulcs. Nem tartottam kizártnak, hogy valamiféle nyaktörő akrobatamutatvánnyal még idejében rá tudnám csapni a reteszt - de biztos sem voltam benne, és legjobb esetben is csak annyit érnék el vele, hogy még egy szobát kellene szemmel tartanom. Az egyszerűbb megoldást választottam hát, becsaptam és elreteszeltem előbb az északi, majd a déli összekötő ajtót - aztán az északihoz odatoltam az ágyat, a délihez a komódot, a folyosóra nyílónak a mosdóállvány maradt. Nem láttam más megoldást: hacsak nem óhajtok vége-hossza nincs bújócskába fogni támadóimmal - melynek végeredménye távlatilag aligha lenne kétséges -, akkor kénytelen leszek ilyen hevenyészett védművekre hagyatkozni, amíg megpróbálok átjutni a Paine Street-i épülettömb tetejére. Legkínzóbb aggályom azonban még most, e sorsdöntő pillanatban sem az volt, hogy védelmem gyönge és sebezhető. A hátamon futkározó borzadályt egy apró és első pillantásra jelentéktelen észlelet váltotta ki: megfigyeltem ugyanis, hogy jóllehet üIdözőim hallattak olykor különféle bestiális zajokat, ám érthetően artikulált - másképpen fogalmazva: emberi hangot mindeddig egyetlenegyet sem. Miközben torlaszt emeltem a bútorokból, a folyosón éktelenül recsegni-nyikorogni kezdett a padló: odakint sietősen csosszanó léptek iparkodtak az északról szomszédos szobához, délen viszont a lárma érezhetően alábbhagyott. Ellenségeim nyilván a gyenge összekötő ajtóra akarták összpontosítani erőfeszítéseiket, amelyről tudták, hogy közvetlenül én rám nyílik. Az ablaknál termettem; odalent a holdfény beezüstözte az épülettömb tetőgerincét, s én láttam, hogy az ugrás igencsak kockázatosnak ígérkezik, mivel nyaktörően meredek felületen kell majd megvetnem a lábamat. Miután egy pillantással felmértem a helyzetet, a két ablak közül a délibb fekvésűt választottanz ki magamnak; úgy terveztem, a tetőzet belső lejtőjére érkezem majd, s nyomban igyekszem eltűnni a legközelebbi tetőablakon át. A romos téglaépületben természetesen számolnom kell az üldözéssel, reméltem azonban, hogyha észrevétlenül leérek a földszintre, a sötéten ásító kapualjak fedezetében sikerül átlopóznom az árnyhomályos udvaron, s a Washington Streetről már csak idő kérdése, hogy déli irányban kijussak a városból. Az északi összekötő ajtót egyre elszántabban döngették a túloldalról, s láttam, hogy a szúette deszkázat kezd behasadozni a csapások alatt. Az ostromlók szemlátomást faltörő kost rögtönöztek valami súlyosabb berendezési tárgyból. Ám ágybarikádom egyeIőre kitartott, így hát továbbra is volt esélyem a menekülésre. Az ablakot kitárva észrevettem, hogy kétoldalt a karnisról vastag velúrfüggöny lóg rézkarikákon, odakint pedig a falba ágyazott vaskampó segíti a redőny leeresztését. Eszembe villant egy módszer, amellyel talán megtakarithatnám magamnak a kockázatos ugrást, s nem is haboztam cselekedni. Egyetlen erőteljes rántással letéptem a függönyt a karnissal együtt, két tartókarikát beakasztottam a rozsdás kampóba, majd átnyaláboltam a poros velúrlepleket a nyitott ablakon. A függönyköteg leért egészen a háztetőig, s úgy becsültem, a kampó meg a rézkarikák elfogják bírni a súlyomat. Kibújtam az ablakon, leereszkedtem a hevenyészett kötélhágcsón, és örökre magam mögött hagytam a Gilman House roskatag épületét, a dohos szobákban lappangó morbid rémségekkel együtt. Biztonságban megérkeztem a meredeken lejtő háztetőre, és a csúszós cserepeken egyensúlyozva sikerült eljutnom a legközelebbi tetőablakig. Innen már meg mertem kockáztatni, hogy egy pillanatra hátranézzek, és láttam, hogy az ablak, amelyiken kimásztam, továbbra is sötét, noha az omladozó kémények erdején túl több épületben baljós fények égnek, így például a Dagon-rend csarnokában, a baptista imaházban és a régi kongregacionalista templomban, amelyről oly hátborzongató emlékeket őriztem. Lent az udvar üresnek tűnt, reméltem hát, hogy sikerül kámforrá válnom, mielőtt üldözőim az egész várost fellármáznák. Zseblámpámmal bevillantottam a tetőablakon; lépcsőt vagy létrát nem találtam; de a padlástér belmagassága nem látszott túl ijesztőnek. Átlendültem az ablakszegélyen, s jókora porfelhőt kavarva értem földet egy sötét helyiségben, szúette ládák és dongahíjas hordók között. A környezet eléggé kíséreties hangulatot árasztott én azonban már túl voltam azon, hogy ilyesmi miatt aggódjak. Gyors pillantást vetettem karórámra - hajnali kettő körül járt az idő -, zseblámpám fénysugarát körbevillantva megkerestem a lépcsőlejáratot, és késedelem nélkül megindultam feléje. A lécfokok reccsenve hajlottak be súlyom alatt, de kitartottak, s én az üres hombárként tátongó első emeleten keresztül lesiettem a földszintre. Minden kihalt volt, lépteimre csak a visszhang felelt. Kisvártatva elértem az épület központi folyosóját, melynek végén halványan derengő téglalap jelezte a Paine Street-i bejárat romos kapuzatát. Én az ellenkező irányban indultam el, s szerencsémre nyitva találtam a hátsó ajtót, ahonnan öt lépcsőfok vezetett a töredezett kövezetű, gyommal felvert udvarra. A falak itt eltakarták a holdkorongot, de elég szórt fény szüremlett be közéjük, hogy zseblámpám segítsége nélkül is eltájékozódjak. A Gilman House több ablakából világosság áradt, s mintha zavaros hangokat is hallottam volna abból az irányból. Óvatosam átosontam a Washington Street oldalára; több kapualjat is megpillantottam, és úgy határoztam, először a legközelebbivel teszek próbát. Az átjáróban szuroksötét volt, s túlsó végére érve láttam, hogy az utcára nyíló ajtó be van szorulva. Másik

házzal kell tehát kísérleteznem, szögeztem le magamban, miközben tapogatózva visszafordultam az udvar felé; a kapualjban azonban hirtelen megtorpantam. Időközben ugyanis kitárult a Gilman House egyik mellékbejárata és különös alakok tódultak ki rajta nagy tömegben; fel-alá lóbált lámpásaikkal hullámos fénycsíkokat hasítottak a sötétségbe, s időnként förtelmes, vartyogó kiáltásokat váltottak egymással valami bestiális nyelven, amely semmiképpen nem lehetett angol. Szétszéledtek az udvaron, de meglehetősen bizonytalanul mozogtak, s én határtalan megkönnyebbüléssel döbbentem rá, hogy nem tudják, hol keressenek; a látványtól mindazonáltal a hideg futkározott a hátamon. Ahhoz ugyan nem volt elég világos, hogy kivehessem a vonásaikat, görnyedt, kacsázó járásukat azonban valahogy visszataszítónak találtam. És ami a legrosszabb, észrevettem közöttük egy illetőt, aki furcsa palástféleséget viselt, a homlokát díszítő, csúcsos diadém pedig nyugtalanítóan ismerősnek tetszett. Ahogy üldözőim ellepték az udvart, félelmem fokozódott. Mi lesz, ha ebből az épületből nem tudok kijutni az utcára? Az átható halbűztől egészen felkavarodott a gyomrom, alig bírtam megállni, hogy öklendezésemmel el ne áruljam magamat. Vakon tapogatózva visszafordultam a Washington Street felé, találomra benyitottaM egy ajtón a ház belsejébe, s egy üresen kongó szobába jutottam; az ablaktáblák zárva voltak, de nem deszkázták be őket. Zseblámpám fényében addig matattam rajtuk, míg nagy nehezen ki nem nyíltak; a következő pillanatban már másztam is ki az utcára, a fatáblákat gondosan behúzva magam után. A Washington Streeten voltam, és egyelőre egy teremtett lelket sem láttam a közelben, még fényeket sem, ha a holdvilágtól eltekintünk. Több irányból hallottam viszont távoli, elmosódott lármát: nyálkás-rekedt hangokat, sietős téptek csattogását meg valami különös zajt, ami inkább súlyos huppanások gyors egymásutánjának tűnt,semmint lábdobogásnak. Láthatólag nem volt vesztegetnivaló időm. A város alaprajza tisztán lebegett lelki szemeim előtt, s kimondottan örültem neki, hogy - amint az nem túl jómódú, félreeső településeken gyakorta megesik, kivált ilyen holdfényes éjszakákon - a közvilágítás nem üzemeIt. Egyes zajok délről hallatszottak, én azonban kitartottam elhatározásom mellett, hogy arrafelé folytatom menekülésemet. Tudtam, hogy számtalan sötét kapualj kínál majd ideiglenes menedéket, ha az üldözésemre indított személyekkel vagy csoportokkal találkoznék. Szapora, de elővigyázatos léptekkel indultam el, a lakatlanul málladozó házak árnyékába húzódva. Noha kissé ziháltam fáradságos tornamutatványaim után, s közben valahol a kalapomat is elvesztenem, nem ríttam ki túlzottan a környezetből; ha egy járókelő téved az utamba, jó esélyem volt rá, hogy nem szúrok szemet neki. A Bates Streeten kénytelen voltam egy vizelettől bűzlő falifülkébe húzódni, míg két idomtalan árnyalak nehézkesen elcsoszogott előttem, de hamarosan folytatni tudtam utamat, egészen addig a pontig, ahol a Washington Street átvág az Eliot Street és a South Street kereszteződésén. Nappal nem jártam erre, ám a fűszeresfiú térképe alapján veszedelmes helynek tűnt, hisz jóformán semmi fedezéket nem nyújtott a holdfény elől. Mégsem lett volna tanácsos a megkerülésével próbálkozni, mivel az összes többi szóba jöhető útvonal lényegesen kockázatosabbnak látszott: vagy túl hosszadalmasak és tekervényesek voltak, vagy még nyíltabb és átláthatóbb terepen vezettek, ahol ki lettem volna téve a felfedeztetés veszélyének. Nem maradt más hátra: vakmerően, minden fedezék nélkül kellett átkelnem a téren, tőlem telhetőleg utánozva az innsmouthiak jellegzetes, kacsázó járását - és persze abban a reményben, hogy nem találkozom senkivel, legalábbis az üldözőim közül. Hogy milyen méreteket öltött a hajtóvadászat - és egyáltalán mi a céljuk vele - arról a leghalványabb elképzelésem sem volt. Egyelőre nem tűnt úgy, mintha a városban szokatlanul élénk lenne a mozgolódás; számolnom kellett azonban vele, hogy a Gilman House-ból való szökésem híre még aligha terjedhetea messzire. A Washington Streetről mindenképpen muszáj lesz áttérnem egy délibb fekvésű utcára; mert abban nem kételkedtem, hogy az a csoport a szállodából utánam ered.Az átjárós épületben minden csupa por volt; csak idő kérdése, hogy rábukkanjanak a nyomaimra, és azokból könnyűszerrel kikövetkeztethetik, merre tartok. A kereszteződést, ahogyan számítottam is rá, a hold ezüstös fénye ragyogta be; a közepén rozsdakérges vaskerítés vette körül néhány virágágy elvadult maradványait. Szerencsére senkit sem láttam a kömyéken, bár a Town Square irányából bizonytalan, egyre erősödő morajt véltem hallani. A South Street ezen a ponton kiszélesedett, és enyhe ívben kanyarodva futott tovább a parti halásznegyed felé, valóságos panorámakilátást nyitva a tengerre. Leszegett fejjel vágtam neki a holdsütötte térnek, és csak remélni mertem, hogy senki sem figyel föl rám a távolból. Akadálytalanul haladtam előre, sehol nem harsant kiáltás, mely arra utalt volna, hogy észrevettek. óvatosan körülkémleltem, s egy pillanatra önkéntelenül lelassítottam tépteimet, hogy elgyönyörködjek a holdfényes tenger gyönyörű látványában, mely büszkén és fenségesen hullámzott az utca végében. Messze túl a hullámtörőn halovány, fekete csík derengett: az Ördögzátony. Amikor megpillantottam, óhatatlanul eszembejutottak a sötét mendemondák, amiket az utóbbi napokban hallottam róla - hogy ez a kopár sziklahát valójában titokzatos kapu volna, mely valamiféle torz és természetellenes mélyvízi pokolra nyílik, ahol soha nem látott iszonyúságok tenyésznek.

És ekkor hirtelen ütemes időközönként ismétlődő villanásokra lettem figyelmes a távoli zátonyon. Tisztán láthatóak voltak, félreérthetetlenül tudatos szándék vezérelte őket; és olyan fokú vak borzadállyal töltötték el lelkemet, amely minden józan megfontolást porszemként söpört félre útjából. Izmaimat páni félelem rántotta görcsbe, s hogy nem eredtem futásnak torkom szakadtából üvöltve, azt csupán valamiféle tudat alatt munkáló, elemi óvatosságnak köszönhettem. Ám a következő pillanatban még rosszabb lett a helyzet; mert a Gilman House kupolájából, tőlem északkeletre, egyszere csak hasonló fényszignálok villantak az éjszakai égre, más ritmus szerint ugyan, de minden kétséget kizáróan a zátony jelzésére válaszolva. Emlékeztettem magam, milyen magányos és sebezhető vagyok a holdvilágos útkereszteződésben, s ez a tudat erőt adott nekem, hogy legyűrjem a tagjaimat hatalmába kerítő reszketést. Újra megszaporáztam lépteimet, nem feledkezve meg az ormótlan csoszogás utánzásáról; tekintetemet azonban képtelen voltam elszakítani a pokoli, baljós sziklapadról, mely mintha delejes bűverővel béklyózott volna magához. Hogy mit jelentsen ez az egész, elképzelni sem tudtam; talán valami különös szertartást űzhettek kinn az Ördögzátonyon, esetleg egy bárka köthetett ki rajta. Amikor elértem a díszpázsit roncsait, jobbra fordultam, hogy megkerüljem őket; közben tovább bámultam a kísérteties, nyáréji holdvilágban derengő óceánt, a névtelen és megmagyarázhatatlan forrásból származó fényjelzéseket. Ekkor robbant elmémbe a legiszonyúbb és legfélelmetesebb látvány, amely szerteszét szaggatta önuralmam utolsó foszlányait, s rohanvást nyüszítve kergetett a sötéten tátongó kapualjak és halszemekkel bámuló ablakok közé, a csontváuakra csupaszított szellemutcák néma, lidérces útvesztőjébe. Mert közelebb érve rádöbbentem, hogy a holdsütötte habok a zátony és a pad között távolról sem üresek. A tajtékos tengervíz szinte forrni látszott; úszó alakok hemzsegtek benne tömegével, mint vetésben a sáskák, mint üszkös húsban a nyüvek. Az egész szörnyűséges horda a Város felé tartott, s noha egyetlen kurta pillanatra láttam őket csupán, még ilyen messzeségből is hideglelős borzadály ütött ki rajtam; mert a hullámzásból ki-kibukkanó fejek és karok összetartozása teljességgel lehetetlennek tűnt, hacsak nem tételezünk fel oly idomtalan testi torzulásokat, melyeknek végiggondolásától az emberi elme visszahőköl. Eszeveszett rohanásom mindössze két-három sarokig tartott; mivel bal kéz felől olyasféle lárma ütötte meg a fülemet, ami szervezett üldözésre engedett következtetni. Lépéseket hallottam; torokhangú gurgulázást; a Federal Streeten egy autó zörgött végig köhögő motorral dél felé. Ez minden előzetes tervemet halomra döntötte - hiszen ha a déli országutat elzárták, arra nem juthatok ki Innsmouthból, másfelé kell próbálkoznom. Zihálva megtorpantam, és behúzódtam egy kapualj árnyékába; közben áldottam a szerencsémet, amiért idejében eltisztultam a holdfényes útkereszteződésből, mielőtt még üldözőim a párhuzamos utcán odaértek volna. Következő gondolatom már korántsem hozott ekkora megkönnyebbülést. Mivel a vadászcsapat más útvonalon érkezett, nyilvánvaló volt, hogy nem közvetlenül engem követtek. Nem engem láttak meg, hanem egy általános haditerv értelmében cselekedtek, hogy elvágják menekülésem útját. Ez esetben viszont az Innsmouthból kivezető valamennyi út ugyanígy el lesz zárva, hiszen a helybéliek nem tudhatják, merre próbálok szökni. Ezen a hálón csak akkor nem fogok fennakadni, ha sikerül úgy kivergődnöm a városból, hogy nagy ívben elkerülök minden kiépített utat; ami nem sok jóval kecsegtet, hiszen a környező vidék csupa ingovány és meredek falú szurdok. Egy pillanatra zsibbadt kábulatba zuhantam - részben teljesen reménytelenre fordult helyzetem miatt, részben a mindenfelől áradó halbűztől, mely egyszeriben már-már kibírhatatlanná erősödött. Aztán eszembe jutott a felszámolt rowleyi vasútvonal, a romba dőlt állomás a folyóvölgy szélén, ahonnan egy elgazosodott, rozsdamatta sínpár fut tovább északnyugatnak. Nincs kizárva, hogy az innsmouthiak erre az útra nem gondoltak, hiszen a sűrűn burjánzó tüskebokrok miatt jószerivel járhatatlan volt; mindenképpen kevéssé tűnt valószínűnek, hogy egy szökevény éppen erre próbálna menekülni. A szállodai ablakból a sínpár tisztán kivehető volt, fel tudtam hát idézni magamban, merre keressem. Sajnos, az első néhány mérföldjére meglehetősen jó kilátás nyílt a rowleyi országúttól és a város magasabb pontjairól; de ha ezt a szakaszt kúszva teszem meg, az aljnövényzet talán elrejt a figyelő szempárok elől. Egyébiránt sem kínálkozott más lehetőség; ha szabadulni akarok, meg kell kockáztatnom. Még mélyebbre húzódtam ideiglenes menedékhelyemen, és zseblámpám segítségével tüzetesen áttanulmányoztam a fűszeresfiú térképét. A legfontosabb probléma a vasút megközelítése volt, és bármennyire sürgetett az idő, nem siettem el a legbiztonságosabbnak ígérkező útvonal kiválasztását. Végül úgy döntöttem, előremegyek a Babson Streetig, ahonnan nyugatnak fordulok a Lafayette Streetre. A két utca ugyanolyan nyílt kereszteződésben metszette egymást, mint amelyik az imént csaknem a vesztemet okozta; ezen azonban nem szükséges átvágnom, elegendő, ha körbeosonok a szélén. Innen cikcakkban haladok tovább a Lafayette, a Bates, az Adams és a Banks Streeten, a folyóvölgy külső ívén, míg el nem érem az elhagyott, beomlott állomásépületet, amit az ablakomból láttam. Azért választottam a Babson Streetet, mert semmi kedvem nem volt visszafelé menet még

egyszer átkelni a téren, a South Streetet pedig lehetőség szerint kerülni szerettem volna, mivel túl szélesnek találtam. Nem halogathattam tovább az indulást. Először is áthúzódtam az utca jobb oldalára, hogy minél kevesebb feltűnéssel térhessek majd rá a Babson Streetre. A Federal Streeten nem szűnt meg a lárma, s hátratekintve mintha fényt láttam volna abban az épületben, amin át kimenekültem az udvar kelepcéjéből. A lehető legsürgősebben el akartam hagyni a Washington Streetet, ezért futólépésre váltottam, forrón remélve, hogy senki sem fog rám felfigyelni. A Babson Street-i sarok közelében az egyik ház legnagyobb rémületemre lakottnak tűnt, legalábbis az ablakai el voltak függönyözve; világosság azonban nem égett benne, s végül baj nélkül túljutottam rajta. Mivel a Babson Street keresztezte a Federal Streetet, végig ki voltam téve annak a veszélynek, hogy üldözőim messziről fölfedeznek, ezért igyekeztem a roskatag, egyenetlen házsorok árnyékában haladni, s két ízben is behúzódtam a kapualjak sötétjébe, amikor a hátulról felszűrődő zajok egy-egy pillanatra megerősödtek. A tér, amely felé igyekeztem, innen távolabbról kopárnak és kihaltnak tűnt a holdfényben; ugyanúgy nem nyújtott semmi fedezéket; mint az előbb másik, és nagyon örültem, hogy ennek nem a közepén kell átvágnom. Amikor másodjára álltam meg, az a benyomásom tamadt, mintha az elmosódott hangok ezúttal nem hátulról hallatszanának. Óvatosan kikémleltem a fal takarásából, s egy ütött-kopott autót pillantottam meg, amint áthajt a téren az Eliot Street felé, mely ezen a ponton egyszerre keresztezte a Babson Streetet és a Lafayette Streetet. Az undok halbűz, mely rövid időre mintha enyhült volna kissé, egyszeriben fojtogatóan töménnyé vált; és alighogy a kocsi eltűnt a sarok mögött, egy sereg ápolatlan, görnyedt torzalak bukkant fel a nyomában, amint nehézkes, csámpás csoszogással igyekeztek utána. Azonnal tudtam, hogy ez csak az ipswichi utat - az Eliot Street egyenes folytatását - őrző csoport lehet. A gyülevész népségből ketten bő lepleket viseltek, egyikük fejét pedig csúcsba futó diadém díszítette, mely sápadt-fehéren csillogott a holdfényben. Ez olyan furcsán mozgott, hogy a hideg futkározott tőle a hátamon járás helyett ugyanis inkább gyors, apró ugrásokkal iparkodott előre. Miután a csapat utolsó sereghajtói is elhagyták a kereszteződést, rászántam magam utam folytatására. A Lafayette Street sarkáig két másik utca torkolata előtt kellett elhaladnom. Az első éppen az Eliot Streeté volt; itt igencsak megszaporáztam a lépteimet, nehogy az esetleges lemaradozók észrevegyenek. Messziről, a Town Square irányából hallottam ugyan valami elmosódott vartyogást, amit mintha lábdobogás kísért volna; de sikerült gond nélkül átérnem a túloldalra. Utána a széles, holdvilágos South Street következett, amitől bizony féltem kissé, nem utolsósorban a tengerre néző panoráma miatt. Könnyen előfordulhat, hogy ezt az utcát figyelik; az Eliot Streetnek két pontjáról is akadálytalanul rá lehetett látni. Megacéloztam magam a feladatra, az utolsó pillanatban úgy döntöttem, visszafogom az iramot, és inkább - ahogyan az előbb is - az innsmouthiak jellegzetes járását utánozva kísérlem meg az átkelést. Amikor ismét kilátásom nyílt a kikötőre, ezúttal jobb felől, hajszál híján meg bírtam állni, hogy ne emeljem rá a szememet; végül azonban fölülkerekedett bennem a kíváncsiság. Miközben ormótlan, kacsázó léptekkel igyekeztem a szemközti utcasarok oltalmazó árnyékai felé, óvatos pillantást vetettem oldalra. Félig-meddig arra számítottam, hogy valami vitorlás bárkafélét fogok látni, de csalódnom kellett. Tekintetem ehelyett egy kis evezős dereglyén akadt meg, amely az elhagyztt mólók felé tartott, fedélzetén viaszosvászonnal letakart, terjedelmes rakománnyal. Az evezősökből ilyen messziről nem sokat láttam, lomha mozgásuk azonban valahogy rendellenesnek és visszataszítónak tűnt. A csónak mellett figyelmes lettem néhány úszóra is; a távolban feketéllő zátonyon pedig halvány világosság derengett, amely egyáltalán nem hasonlítom a korábban látott fényvillanásokra, s különös színárnyalatát nehezemre esett volna meghatározni. Jobboldalt a Gilman House kupolája sötéten és élettelenül magasodott a roskatag háztetők felé. Az ocsmány halbűzt futó tengeri szellő zilálta szét néhány pillanatra, utána azonban még fullasztóbban telepedett a kísérteties utcákra. Még nem jutottam el a túlsó sarokig, amikor zavaros, vartyogó zsibongás figyelmeztetett északról, a Washington Street felől egy újabb vadászcsapat közeledésére. Mikor elérték azt a holdfényes kereszteződést, ahol egy tébolyító látvány nemrégiben az idegösszeomlás határára sodort, már alig egy háztömbnyire jártak tőlem, úgyhogy tisztán láthattam őket - és elöntött a jeges iszonyat. Valamennyien torz tagokkal vonszolták deformált testüket, darabos arcvonásaikról bestialitás sugárzott, mintha az egész horda elkorcsosult szubhumánokból állna. A legelől görnyedező férfi kimondottan majomszerű benyomást keltett, karja földig lógott, kifordult kézfeje a kövezetet söpötte; egy másik palástban és diadémmal a fején; lomha ugrásokkal haladt, mint valami hatalmasra puffadt varangy. Valószínűleg ezt a társaságot láttam a Gilman House udvarán - ami egyszersmind azt jelentette, hogy forró nyomon vannak. Mikor néhányan közülük felém fordultak, csaknem lebénított a félelem, valahogy azonban sikerült megőriznem önuralmamat, és tovább csoszogtam célom felé. A mai napig nem tudom, észrevettek-e vagy sem. Ha igen, az álcám megtévesztette őket, mert irányváltoztatás nélkül vágtak át a holdsütötte téren, egyfolytában motyogva-harákolva valami undok, torokhangú nyelven, amit képtelen voltam azonosítani.

Az árnyékba érve ismét futólépésre váltottam, s otthagyva el a düledező; romos házakat, melyek vakon meredtek az éjszakába. A következő sarkon befordultam a Bates Streetre, és a déli oldalára húzódva folytattam utamat. Elhaladtam két lakottnak látszó épület mellett - az egyiknek az emeletén világosság derengett - de sehol nem ütköztem akadályokba. Az Adams Streeten már viszonylag biztonságban éreztem magam, így hát a szívverésem is majd' elállt a rémülettől, amikor az egyik sötéten tátongó kapualjból hirtelen egy tagbaszakadt férfi támolygott elém. Szerencsére holtrészegnek bizonyult, és nem jelentett rám veszélyt. Igy jutottam el épségben a Banks Streetig, melyet mindkét oldalt üresen roskadozó raktárépületek szegélyeztek. Ez a kihalt utca közvetlenül a folyómeder mentén futott; egy lelket sem láttam rajta, a vízesések moraja elnyomta lépteim zaját. A romba dőlt vasútállomásig még hosszú út volt hátra, s a roppant raktárak valahogy fenyegetőbb hatást tettek rám viharvert téglafalaikkal, mint az elhagyott lakóházak. Végre megpillantottam a régi állomásépületet - vagyis ami megmaradt belőle -, s habozás nélkül begázoltam a gazos törmelékhalmok közé, hogy a lehető legrövidebb úton jussak el a túloldali vágányig. A síneket csúnyán szétmarta a rozsda, de még többé-kevésbé egészben voltak, és a talpfák közül is csak minden második korhadt el teljesen. Rendkívül vesződséges járás esett rajtuk, a futásról végképp le kellett mondanom; de azért igyekeztem, ahogy csak tőlem telt, és egész szépen haladtam. A sínpár egy darabig a folyóágy szélén futolt, de végül elértem a hosszú, fedett hidat, mely szédítő magasságban ívelt át a meder fölött. Hogy mi lesz a következő lépésem, az a híd állapotától függött. Amennyiben emberileg lehetséges, át szándékoztam kelni rajta; ha ugyanis járhatatlannak bizonyul, akkor kénytelen lennék folytatni a kockázatos bújócskát Innsmouth utcáin, a legközelebbi használható oszágúti hídig. Az öreg hid rozsdaette fémtömege kísértetiesen csillogott a holdfényben; a gyalogjárót biztonságosnak láttam, legalábbis az első néhány méteren. Beléptem a védőfödém alatt honoló sötétségbe, és felkattintottam a zseblámpámat; a fényre hatalmas rajokban riadtak fel a denevérek, s ahogy rémülten tódultak kifelé, csaknem levertek a lábamról. Körülbelül félúton széles hasadék állta utamat a gyalogjárón, s már-már attól tartottam, kénytelen leszek visszafordulni; végül azonban megkockáztattam egy kétségbeesett ugrást, amely szerencsére sikerült. A hátborzongató alagút túloldalán megkönnyebbülten üdvözöltem a sápadt holdvilágot. A vén sínek felfutottak a River Street meredek emelkedőjén, majd széles ívű kanyart írtak le. Ez a környék már sokkal kevésbé tűnt városiasnak, és az egész Innsmouth-t át- meg átjáró halbűz is mintha enyhült volna valamelyest. A sűrűn burjánzó tüskebokrok miatt nehezen haladtam, kegyetlenül megtépázták öltözékemet, ám én ennek ellenére hálás voltam nekik, mert eltakartak a fürkésző szempárok elől. Tisztában voltam vele, milyen jól be lehet látni ezt a terepszakaszt a rowleyi országútról. Hamarosan kiértem a lápvidékre. A rozsdás sínpár alacsony, gyomos töltésen futott, amin valamivel ritkásabban sarjadt az aljnövényzet. Nem sokkal előttem kerek, kopár dombtönk emelkedett, melyet a vágány vonalában bozóttal benőtt, sekély árok szelt keresztül. Nagyon megörültem ennek a részleges fedezéknek, mert amennyire a térkép alapján meg tudtam állapítani, a rowleyi országút ezen a szakaszon kellemetlenül megközelítette a régi szárnyvonalat. A magaslat túloldalán keresztezte a síneket, majd biztos messzeségbe távolodott tőlük; míg ezt a veszedelmes pontot el nem hagyom, rendkívül óvatosnak kell lennem. Ekkorra szerencsére már megbizonyosodtam róla, hogy a régi vasúti pályát nem tartják megfigyelés alatt. Mielőlt beléptem volna az árokfalak közé, egyszer még hátranéztem a vállam fölött, de nem láttam üldözőket. A pusztuló Innsmouth ódon tornyait és háztetőit mélabús, éteri derengésbe vonta a varázslatos holdvilág, s nekem az jutott eszembe, valahogy így festhettek annak idején, amikor még nem borult rájuk a gonosz árnyék. Aztán, ahogy tekintetem tovább vándorolt, egyszerre csak valami olyasmit pillantottam meg, amit már korántsem találtam ennyire megnyugtatónak, s egy másodpercre mozdulatlanná dermedtem. Amit láttam - avagy látni véltem -, az nem konkrét, kézzel fogható jelenség volt, hanem egyfajta ködös és zavaró sejtelem, mintha valami hullámzó mozgást észlelnék messze délen, az éjszakai horizont legszélén. Ezt aligha lehetett másképpen magyarázni, mint hogy az ipswichi országúton hatalmas tömeg özönlik kifelé a városból. Ilyen távolról nem tudtam kivenni a részleteket; ám ahogy ez a horda mozgott, az nagyon nem tetszett nekem. Túl könnyedén, túl olajozottan kígyózott előre, és túl nyirkosan csillogott a hanyatló hold fényében. Különös, alig hallható zajfoszlányok is eljutottak hozzám, noha a szél éppen az ellenkező irányból fújt - bestiális hörrenések valami iszapos hangmocsárból, még annál a szörnyű vartyogásnál is hátborzongatóbbak, amely a Gilman House folyosójáról szüremlett be a szobámba. Mindenféle kényelmetlen gondolat villant át az agyamon. Eszembe jutottak azok az ijesztő mértékben degenerált innsmouthiak, akiket állítólag a parti nyomornegyed ódon, romos pincéiben rejtegetnek. Lelki szemeim előtt felrémtettek a kikötő vizében úszó alakok. A nyomomban lihegő összes szörnyfalkát számba véve - hiszen bizonyára a többi kivezető utat is őrzik - ez a hajtóvadászat furcsamód népesnek tetszett egy ilyen gyéren lakott városhoz képest.

Honnan került elő ez a temérdek üldöző, akik most ellepik a holdfényes országutat? Lehetséges volna, hogy az évszázadok óta feltérképezetlen katakombákban az élet torz és elkorcsosult formái tenyésznek? Vagy valami loppal érkező hajó egy sereg titokzatos jövevényt tett partra azon a pokoli zátonyon? Kik ezek? Mit akarnak? És ha ekkora tömegben özönlik el az ipswichi utat, nem számíthat-e hasonló erősítésre tőlük a többi vadászcsapat is? Összeszorított foggal nekiláttam ösvényt vágni magamnak az árokban burjánzó tüskebokrok között, ám alig haladtam néhány lépést, amikor egyszerre csak megint mindent eláraszott az az átkozott halbűz; olyan fojtogatóan tömény hullámban tört rám, hogy a szemem könnybe lábadt, a gyomrom görcsbe facsarodott tőle. Talán a szél változott hirtelen keletire, s fúj most a tenger meg a város felől? Csak így történhetett, gondoltam, hiszen a domb túloldaláról hangokat sem hallottam idáig; most pedig - lám - tompa, torokhangú vartyogás ütötte meg a fülemet. Másféle zajok is társultak hozzá: gurgulázás és súrlódó neszezés, lábdobogás és ütemes cuppanások, melyek külön-külön nem lettek volna túlságosan ijesztők, így együttesen azonban hihetetlenül undok és förtelmes benyomást keltenek. Minden józan megfontolás ellenére azt a nyálkásan hullámzó tömeget idézték az ipswichi úton. Aztán a bűz és a lárma egyaránt erősödni kezdett, s én reszketve torpantam meg a bozóttal benőtt mélyedés fedezékében. Eszembe jutott, hogy a rowleyi országút itt hosszú szakaszon közvetlenül a sínpár mellett fut, mielőtt keresztezné és elkanyarodna nyugatnak. Valami közeledett ezen az úton, s nekem nem volt más lehetőségem, mint elrejtőzni és kivárni, míg elvonul búvóhelyem előtt. Hála az égnek, az innsmouthiak nem használtak vérebeket - nyilván a városukat megülő bűz miatt. Lejjebb csúsztam a töltés homokos oldalán, és meglapultam egy tüskebokor mögött. Igy aránylag biztonságban éreztem magamat, noha tudtam, hogy amikor üldözőim átkelnek majd a síneken, alig száz lépésre lesznek tőlem. Én látni fogom őket,ők viszont - hacsak a rosszakaró sors nem kegyeli őket valami gonosz csodával - nem láthatnak engem. Váratlanul irracionális félelem fogott el: előre visszaborzadtam attól a pillanattól, amikor kénytelen leszek rájuk emelni a tekintetem. Undorodva néztem arra a holdfényes földsávra, ahol át fognak haladni, és különös gondolataim támadtak, hogy ez a hely végérvényesen és visszavonhatatlanul bemocskolódik majd tőlük. Alighanem Innsmouth legrútabbul elfajzott torzszüleményei lesznek; talán jobb volna, ha nem tenném ki zaklatott idegeimet újabb megterhelésnek. A rettenetes bűztől már a rosszullét kerülgetett, a bestiális lárma pedig bábeli zűrzavarrá szilajodott, csupa vartyogás, hörgés, csaholás, kurrogás, semmi olyasmi, ami legalább körvonalakban emberi beszédre emlékeztetett volna. Tényleg az üldözőim adják ki ezeket a hangokat? Vagy mégis kutyákat hoztak magukkal? Utólag belegondolva Innsmouthban szinte nem is láttam állatokat. Futó lábak nem ütnek ilyen zajt; ezek a földön vonszolják magukat vagy puffogva ugrálnak, mint a mérges varangy.. Felkavarodott a gyomrom, és az az érzésem támadt, nem bírnám elviselni a látványukat. Döntöttem: be fogom hunyni a szemem, és nem nyitom ki, míg a pokoli zenebona el nem vonul nyugat felé. A horda már nagyon közel járt, a föld elkínzottan nyögött a súlyuk alatt, nyálkás morgásuk megfertőzte a levegőt. Észre sem vettem, mikor rándult össze a mellkasom, mikor állt el a lélegzetem; utolsó csepp akaraterőmmel is arra összpontosítottam, hogy görcsösen csukva tartsam a szememet. Hogy valóság vagy lidérces rémálom volt-e, ami ezután következett, nem tudom; elmém mind a mai napig visszaborzad mérlegelésétől. A hatóságok kezdetben beteges lelkű fantasztának tartottak a történeteim miatt, noha roppant gondosan megválogattam, milyen szavakkal adjam elő őket. Sokáig eszükben sem volt drága időt és energiát fecsérelni őrült délibábok kergetésére, ám én addig jártam a nyakukra, addig ravaszkodtam és rimánkodtam nekik, míg végül nagy nehezen utánanéztek a dolognak. Álláspontjuk gyökeres megváltozását ékesen példázzák későbbi intézkedéseik, melyek - az igazat megvallva - messze túllépték a jogállamokban érvényes határokat. Úgy látszik hát, mégsem vizionáltam; ahogy telik-múlik az idő, egyre kevésbé vagyok biztos ebben. Talán zaklatott fantáziám vetített elém lázas látomásokat, az ódon, kísérteties, árnyhomályos város delejes befolyása alatt. Az efféle helyek olykor furcsa hatással vannak az emberre, s könnyen meglehet, hogy nemcsak az én idegeim mondták fel a szolgálatot a halott utcák néptelen labirintusában, ahol roskatag háztetők és félredőlt kémények között az óceán bendőjéből kipálló miazma terjeng. Lehetséges, hogy az Innsmouthra boruló árnyék legmélyén valamiféle járványos őrület csírája lappang? Ki tudná biztosan elválasztani a valóságot a lidércnyomástól, miután hallotta a vén Zadok Allen meséjét? A szövetségi ügynökök nem találták meg szegény öreget; rejtély, mi történhetett vele. Mi több, mivel a városi irattár 1846-ban leégett, Zadok Allen puszta létezésére sincs egyéb bizonyíték, mint az én zaklatott és töredékes emlékképeim; mert a fűszeresfiú tagadja, hogy valaha ismert volna ilyen személyt. Meg vagyok győződve róla, hogy a hatóságok felizgatott képzeletem szüleményének tartják őt, s néha engem is kétségek gyötörnek, nincs-e igazuk. Hol végződik a téboly, és hol kezdődik a valóság? Lehetséges, hogy legfrissebb félelmeim is hagymázas agyam álnok játékai csupán? Mégis meg kell próbálnom elmondani, mi volt az, amit aznap éjjel látni véltem a sárga hold gunyoros fényében, az omlatag vasúti töltés tövében kuporogva, egy szúrósan burjánzó tövisbokor mögül. Mert a kísértés persze erőt vett rajtam, és nem bírtam csukva tartani a szemem. Máig vallom, hogy az én

helyemben senki eleven ember nem cselekedett volna másként; nincs az a vasakarat, amely önkéntes vakságot és tétlenséget parancsolhatna ránk, miközben alig száz lépésre tőlünk ismeretlen szörnyek hordája vonul el csaholva és vartyogva; hörögve és gurgulázva.. Azt hittem, a velem történtek után fel vagyok készülve a legrosszabbra. Akiket eddig üldözőim közül láttam, mindannyian torzak és visszataszítóak voltak; okkal feltételezhettem, hogy ezek sem lesznek különbek, sőt - inkább még deformáltabbak, még idomtalanabbak. Az ismert alapvonások elfajzására tehát számítottam; ám az eszembe sem jutott, hogy maguk az alapvonások is idegenek és felfoghatatlanok lehetnek. Egészen addig türtőztettem magam, amíg közvetlenül szemből nem hallottam a pokoli hangzavart. Tudtam, mit jelent ez: hogy a horda derékhada most azon a ponton jár, ahol az árokpart belesimul a talajba, és az országút keresztezi a síneket. Ez volt az a pillanat, amikor nem bírtam tovább, és rányitottam szememet a sárgára sápadt holdfényben derengő iszonyatra. Fogalmam sincs, mi mindent tartogathat még számomra az élet; ám abban bizonyos vagyok, hogy ez a másodperc visszavonhatatlanul lerombolta lelkem egyensúlyát, és örökre eltiporta bennem a természet józan működésébe vetett hitet. Még ha szóról szóra mindent elhiszek a vén Zadok őrült zagyválásából, az sem vértezett volna fel eléggé a szörnyű sokk ellen. Nincs az a bomlott képzelgés, nincs az a tébolyult lázálom, nincs az a beteges bódulat, mely a legcsekélyebb mértékben vetekedhetne a valóság démoni torzulatával, amit ott és akkor láttam - vagy látni véltem. Lehetséges, hogy szülőbolygónk sötét és iszapos zugaiban ilyen förtelmek tenyésszenek? Lehetséges, hogy az én gyarló szemem hús-vér alakban lássa, amit az emberiség csupán dekadens lángelmék vízióból és a homályba vesző régmúlt legendáiból ismer? Szennyes áradatként özönlöttek a rowley-i országúton... ugrálva, vartyogva, hörögve, kúszvamászva... kísérteties káoszmenet a hold halott fényében... gonosz lárvák groteszk parádéja valami eszelős lidércnyomásból... És néhányan közülük csúcsos diadémot viseltek, hideg és zúzmarafehér fémből, amely vénebb és nemesebb az aranynál... mások pedig lepelként leomló, gazdagon redőzött palástokat... És amelyik legelöl haladt, azon csíkos pantalló és Edward-kori kabát volt... a kabát több helyütt furcsán kipúposodott... hogy miben végződik a karja, az nem látszott a csipkés kézelőtől... a vállán valami idomtalan hústömb imbolygott, arcvonások nélkül, tetején puha szőrmekalappal... Minél kétségbeesettebben próbálom elfeledni őket, annál elevenebben élnek az emlékezetemben. Szürkészöld színűek, csak a hasuk fehér. A bőrük nyirkos-nyálkásan csillog, hátukon pikkelyes gerinctaréj. A fejük halfej, a szemük kétfelé guvad, sohasem pislognak vele. Oldalt, a nyakukon pirosló szélű kopoltyúlemezek lüktetnek. Úszóhártyás ujjaik sokszorosan ízeltek, a végükön kiszélesednek. Ugrálva vagy csúszva közlekednek, néha két lábon, néha négyen, néha lábak nélkül. Egyeseknek mintha több végtagja lenne négynél; a fölös számúak csápszerűen hajlékonyak, nincs rajtuk ujj. Beszélnek egymáshoz, de nem emberi nyelven: gurgulázva, kunyogva, nedves csahintásokkal, hol szájon, hol kopoltyún keresztül... Akkor láttam őket először - és mégsem voltak számomra ismeretlenek. Nagyon jól tudtam, micsodák - találkoztam már velük, amikor Newburyportban megszemléltem egy gonosz diadémot. Itt, a rowley-i országúton élő-eleven valósággá váltak a hideg álaranyba mintázott mélytengeri szörnyek, a "vízi népek", akikről a boldogtalan Zadok Allen mesélt. Most már tudtam, miért iszonyodtam ösztönösen a púpos, homlokdíszes paptól a zömök kőtemplom alagsorában... Reménytelen vállalkozás lett volna számba venni őket. Nem tízen, százan vagy ezren voltak: vég nélkül rajzottak az úton, mintha az óceán gyomra okádná ki magából a határtalan sokaságot. Én pedig csupán egyetlen kurta pillantást vethettem reájuk, mert a következő másodpercben egész világomat sötétbe borította az irgalmas ájulás, először életemben. 5. Langyosan szemerkélő eső térített magamhoz: a vasúti töltés mellett feküdtem az árokban, ázott tüskebokrok között, nappali világosságban. Mikor kába fővel kitántorogtam az országútra, a friss sárban egyetlen lábnyomot sem találtam. Az eső elmosta a halbűzt is. Innsmouth megroggyant háztetői és düledező kéményei szürkén rajzolódtak ki a délnyugati égre, de a környező lápvidék teljesen kihaltnak tűnt, egy árva lelket sem láttam. Az órám még járt, azt olvashattam le róla, hogy nem sokkal múlt dél. Hogy a tegnapi nap emlékei közül mi volt valóság és mi rémálom, nemigen tudtam volna szétválogatni, azt azonban bizonyosra vettem, hogy az események hátterében valami hajmeresztő szörnyűség lappang. Legsürgősebb tennivalóm felől nem voltak kétségeim: minél előbb ki kell jutnom Innsmouth városának gonosz árnyékából! Elcsigázott, be-begörcsölő tagjaim nem sok jóval kecsegtettek, jelen helyzetemben azonban aligha lehettem tekintettel a fáradtságra és a fájdalomra. Néhány egyszerű, óvatos tornagyakorlattal úgy-ahogy megmozgattam és kilazítottam izmaimat. Továbbra sem éreztem sokkal jobban magam, ám egy idő múlva úgy találtam, hogy gyöngeségem,

éhségem, félelmem és zavarodottságom dacára képes vagyok gyalogolni; ezért a bokáig érő sárban vánszorogva megindultam Rowley felé. Sötétedésre meg is érkeztem a városkába, ahol mindenekelőtt megvacsoráztam, majd - mivel öltözékem minősíthetetlen állapotban volt - beszereztem néhány új ruhadarabot. Az éjszakai vonattal tovább utaztam Arkhambe, ahol másnap hosszas és komoly megbeszélést folytattam néhány köztisztviselővel; ezt később megismételtem Bostonban is. Beszámolóim rendkívül részletesek és alaposak voltak, óvakodtam azonban természetfölöttinek vélhető elemeket keverni beléjük, inkább az eltűnt utazók problémájára meg a járványügyi rendelkezések vétkes elhanyagolására helyeztem a hangsúlyt. Valószínűleg ennek köszönhettem, hogy nem jutottam a Zadok Allen által említett szökevények sorsára, és idővel sikerült leküzdenem a hatósági szervek hivatásszerű tamáskodását. Makacs kitartásom következményei nem ismeretlenek a nagyközönség előtt, s ha a későbbiekben minden elképzeléseim szerint alakult volna, itt le is zárhatnám különös beszámolómat. Tapasztalnom kellett azonban, hogy a féregrágta Innsmouth hosszabb árnyékot vet, mint hittem. Még mindig nem igazán értem, ami azóta történt velem: talán az átéltek hatására kezd eluralkodni rajtam a téboly, de az sincs kizárva, hogy a jövő ennél sokkalta nagyobb borzalmakat - vagy sokkalta nagyobb lehetőségeket tartogat számomra. Az események ismeretében bizonyára nem meglepő, hogy Innsmouthból való viharos távozásom után megszakítottam új-angliai tanulmányutamat, s bizonytalan időre elhalasztottam további terveimet a városnézés, az építészet és a régiségbúvárlat terén. Egyelőre ahhoz sem éreztem elegendő bátorságot magamban, hogy megtekintsem azt a furcsa és egzotikus ékszert, amit értesüléseim szerint a Miskatonic Egyetem múzeumában őriztek. Mivel azonban arkhami tartózkodásom a hatósági szervekkel folytatott konzultációk miatt a vártnál hosszabbra nyúlt, egyúttal kihasználtam az alkalmat, hogy elmélyedjek bizonyos régóta esedékes genealógiai és családtörténeti kutatásokban. Sikerült is sok fontos adatot gyűjtenem, persze kellő alaposságú rendszerezés és ellenőrzés nélkül; ám nem kételkedtem benne, hogy később, ha lesz időm módszeresen feldolgozni, ennek a gazdag anyagnak még igen nagy hasznát veszem. A Hagyományőrző Egylet kurátora, Mr. E. Lapham Peabody, mindvégig roppantul segítőkésznek mutatkozott, s különösen azután tanúsított élénk érdeklődést irányomban, amikor megmondta rólam, hogy annak az Eliza Orne-nak vagyok az unokája, aki Arkhamben született 1867-ben, és tizenhét évesen ment férjhez az ohiói James Williamsonhoz. Kiderült, hogy egy anyai nagybátyám sok-sok évvel ezelőtt már folytatott genealógiai kutatásokat az egylet archívumában; s hogy nagyanyám családja annak idején afféle helyi kuriózumnak számított. Mr. Peabody elmondta, hogy dédapám - Benjamin Orne - kevéssel a polgárháború után meglehetősen nagy vihart kavart a házasságával, a konzervatív helybéli családok főleg az ara homályos származását nehezményezték. Az ijú hölgyről annyit lehetett tudni, hogy a New Hampshire-i Marsh família elárvult leánysarja és az Essex járásbeli Marshok kuzinja; de Franciaországban nevelkedett, és nem nagyon ismerte a rokonságát. Megélhetését az a tekintélyes összeg fedezte, melyet gyámja helyezett letétbe a nevére egy bostoni bankban; maga a gyám azonban sohasem mutatkozott Arkhamben, úgyhogy az árvaszék végül a leány francia nevelőnőjére ruházta át felügyeleti jogát. Ez az idős, szikár hölgy rendkívül zárkózott és hallgatag természetű volt, pedig egyesek szerint lett volna mit mesélnie. A legmeghökkentőbb azonban az volt, hogy a fiatalasszony szüleit - Enoch és Lydia (született Meserve) Marshot - senki sem tudta elhelyezni az ismert New Hampshire-i családfákon. Többen úgy vélekedtek, valamelyik jómódú Marsh természetes leánya lehet - a szeme mindenesetre hamisítatlan Marsh-szempár volt. Bizonyára még sok érdekes kombinációt gyártottak volna róla, a további találgatásoknak azonban elejét vette korai halála, mely egyetlen gyermekének - az én nagyanyámnak születésekor következett be. Miután a közelmúltból eléggé kellemetlen benyomásokat őriztem a Marsh névvel kapcsolatban, nem kifejezetten örültem neki, hogy most a tulajdon családfámról köszön vissza rám; még kevésbé tudott lelkesíteni Mr. Peabody jóindulatú megjegyzése, miszerint le sem tagadhatnám a származásomat, hiszen jómagamnak is jellegzetes Marsh-szemem van. Érzéseimet persze óvakodtam kimutatni, elvégre a jámbor öregúr igen értékes adatokkal szolgált nekem; és nem mulasztottam el bőséges jegyzeteket készíteni Orne-ági felmenőim gazdagon dokumentált múltjáról. Bostonból egyenesen hazautaztam Toledóba, s később egy teljes hónapot töltöttem Maumee-ben, hogy kissé erőre kapjak és kipihenjem magam a megrázó élmények után. Szeptemberben megkezdtem utolsó évemet az oberlini egyetemen, s a rákövetkező év júniusáig tanulmányaimmal és egyéb sürgetős teendőkkel voltam elfoglalva. A hátborzongató innsmouthi események egyre inkább elhomályosultak emlékezetemben, ámbátor végleg megfeledkezni minden vágyam dacára sem tudtam róluk - már csak azért sem, mert időközben teljes lendülettel folyt az én beszámolóm és állhatatos makacsságom által kiváltott nyomozás, és ennek kapcsán alkalmanként különféle hatósági személyek kerestek föl konzultációs céllal. Július közepe táján - épp egy esztendővel baljós kalandom után - egy hetet töltöttem Clevelandben, megboldogult édesanyám családjánál. Természetesen kapva kaptam a lehetőségen, hogy további genealógiai adatokat gyűjtsek az ő iratanyagukból, szájhagyományukból és

emléktárgy-állományukból, s ezúttal kísérletet tettem egy minden részletre kiterjedő családfa megszerkesztésére is. Noha a téma nagyon régóta foglalkoztatott, mégsem mondhatnám, hogy igazából élveztem a munkát; a Williamson-ház légköre mindig is nyomasztóan hatott rám. Famíliánknak ez az ága nem volt mentes némi morbid beütéstől. Édesanyám sohasem erőltette gyermekkoromban, hogy meglátogassuk a szüleit, ámbár az apját mindig meleg barátsággal fagadta, ha ő keresett föl minket Toledóban. Arkhami születésű nagyanyámat annak idején furcsának, már-már ijesztőnek láttam, és emlékezetem szerint nem szomorkodtam különösebben, amikor hírét vettük váratlan eltűnésének. Nyolcéves lehettem akkoriban; az eset megrázta ugyan a családot, de senki sem tartotta igazán megdöbbentőnek. Á1talános volt a vélekedés, hogy nagyanyám titkon elemésztelte magát, mert nem bírta elviselni legidősebb fiának tragikus elvesztését. Douglas nagybátyám ugyanis agyonlőtte magát, nemsokkal azután, hogy hazatért egy hosszúra nyúló új-angliai utazásról - kétségkívül ekkor fordult meg az Arkhami Hagyományőrző Egyletben is. Ez a bácsikám nagyon hasonIított a nagyanyámra, s talán épp ezért nem kedveltem őt sem. Volt valami nyugtalanító merev arckifejezésükben és rezzenetlen tekintetükben. Ilyen vonást sem édesanyámon, sem Walter bácsikámon nem tudtam felfedezni - legfeljebb később szegény Lawrence kuzinon, Walter bácsi fián. Persze ebben nem lehettem bizonyos, hiszen eléggé régóta nem láttam: négy esztendeje kénytelenek voltunk beutaltatni őt a cantoni elmegyógyintézetbe. A tragédia valószínűleg hozzájárult édesanyja korai halálához, és boldogtalan apját is egészen összetörte. Nem voltam annyira jó viszonyban az unokatestvéremmel, hogy meglátogassam, és Walter bácsi szerint egyébként sem lett volna értelme: testi-lelki állapota azóta ijesztő mértékben leromlott. A clevelandi házon most nagyapám osztozott elözvegyült fiával, a régi idők emléke azonban fullasztó lepel gyanánt borult rá. Nem szerettem ezt a helyet, igyekeztem minél hamarabb végezni kutatásaimmal. Nagyapám bőségesen ellátott adatokkal a Williamsonokra vonatkozóan; ami az Orneágat illeti, e tekintetben Walter bácsikámra voltam utalva, aki rendelkezésemre bocsátotta teljes forrásanyagát: feljegyzéseket, leveleket, festményeket, családi emléktárgyakat és régi, megbarnult fotográfiákat. A származásommal kapcsolatos gyanú akkor dermedt bennem jeges iszonyattá, amikor belemerültem az Orne-hagyaték tanulmányozásába. Mint már említettem, nagyanyámat és Douglas bácsikámat sohasem találtam rokonszenvesnek. Most, hogy hosszú évekkel a haláluk után ismét elővettem arcképeiket, kimondhatatlan undor és borzadály fogott el a látványtól. Először nem tudtam mire vélni ezt az érzést, ám valahol a tudatom felszíne alatt mind határozottabb formát öltött egy rémséges párhuzam, amelyet éber énem kétségbeesett igyekezettel próbált kirekeszteni háborgó elméjéből. Pedig egyértelmű volt, hogy a rég elporladt arcvonások valami olyasmire emlékeztettek, amiről csak a legutóbbi időkben szereztem közvetlen benyomásokat - ám ebbe nem óhajtottam mélyebben belegondolni, nehogy a téboly tátongó örvényébe szédüljek tőle. A legszörnyűbb sokk azonban akkor ért, amikor a nagybátyám megmutatta nekem az anyjától örökölt családi ékszereket, melyeket egy belvárosi pénzintézet páncélkamrájában őrzött. Akadt közöttük számos szép és értékes darab - és leghátul egy vén, viharvert ládikó, titokzatos dédanyám hagyatéka. Bácsikám ezt mintha nem szívesen nyitotta volna ki. A benne rejlő ékszerekről azt mondta, hogy groteszkek és már-már visszataszítóak, s tudomása szerint sohasem viselték őket nyilvánosan, bár nagyanyámnak volt egy furcsa szokása: titokban néha feldíszítette magát velük, aztán órákig ült a tükör előtt, és gyönyörködött a látványban. Az ajtót ilyenkor magára zárta. A drágaságokhoz különben mindenféle ködös szóbeszéd tapadt, hogy állítólag balszerencsét hoznak; és a családi szájhagyomány megőrizte dédanyám francia nevelőnőjének rejtélyes kijelentését, hogy csak Európában szabad hordani őket, Új-Angliában nem biztonságosak. Miközben bácsikám lassan, szemmel láthatólag húzódozva nekilátott kicsomagolni a vészterhes hírű ékszereket, ismételten figyelmeztetett, nehogy visszaborzadjak különös formájuktól és helyenként riasztó ornamentikájuktól. Az elmúlt évtizedekben több művésznek és régiségbúvárnak is megmutatták őket; valamennyien elragadtatással nyilatkoztak róluk, mint rendkívül értékes, egzotikus műremekekről; ámde azt egyikük sem tudta meghatározni, milyen anyagból készültek és melyik kultúrkörhöz kapcsolhatók. A ládikóban két karpánt van, egy diadém meg egy papi fejékre emlékeztető tárgy; különösen ez utóbbitól nem szabad megijednem, bár minden szakértő elismerte, hogy a homlokrészén a domborított díszítés kissé beteges fantáziára vall. A kíméletes bevezetőt hallgatva minden erőmmel igyekeztem uralkodni magamon, de arckifejezésem nyilván elárulta fokozódó iszonyodásomat. Bácsikám abbahagyta az ékszerek kicsomagolását, és aggódó pillantást vetett rám. Intettem neki, hogy folytassa csak, s ő vonakodva bár, de engedelmeskedett. Szemlátomást számított rá, hogy heves érzelemkitöréssel fogok reagálni a látványra; amikor azonban az első darab - a diadém - előbukkant a puha gyolcsok alól, olyasmi történt, ami még így is meglepte. Sohasem tartottak gyenge idegzetűnek, ám ebben a pillanatban ugyanúgy aléltan roskadtam össze, mint egy esztendővel korábban, a tüskebokrokkal benőtt vasúti töltésen.

Életem azóta zaklatottan háborgó lidércnyomássá züllött. Rémséges víziók bontakoznak ki előttem, s én nem tudom, hol végződik az iszonyú igazság és hol kezdődik a hagymázas képzelgés. A dédanyámat Marsh-nak hívták, ismeretlen családbóI származott, a férje Arkhamban élt... és Zadok Allen, az a vén nyomorult, tán nem azt mesélte, hogy Obed Marsh leánya, akit szörnyeteg anya szült, Arkhambe ment férjhez? Nem szabad adnom a szavára, hiszen iszákos csavargó volt, akkor is összevissza fecsegett, amikor Obed kapitányéhoz hasonlította a szememet.. Azonkívül Zadok Allenről hatóságilag kimutatták, hogy soha nem létezett, tehát teljesen fölösleges azon tépelődnöm, hogy miket mondott nekem képzeletben... Csakhogy Mr. Peabody, az arkhami kurátor tagadhatatlanul valóságos személy, és szerinte is igazi Marsh-szemem van... Megpróbáltam bebizonyítani róla, hogy részeges és megbízhatatlan, de nem sikerült, csak az arkhami hagyományőrzőket sértettem vele vérig... Lehetséges volna, hogy Obed Marsh volt az ükapám? És ha igen, akkor az ükanyám... irgalmas egek, ki lehetett ő? Lázálom... őrület az egész... Azokat a fehérarany borzalmakat biztos valami innsmouthi tengerésztől vásárolta a dédanyám apja, akárki is volt. És a nagyanyám aki eltűnt… meg Douglas bácsi, aki öngyilkos lett… milyen dülledt a szemük a régi képeken... milyen fura ráncokat vet a nyakukon a bőr... Nevetséges: senki nem tehet arról, ahogy kinéz. Csak én képzelek bele az arcvonásaikba mindenféle ostobaságot... mert az ódon, roskatag Innsmouth túl hideg árnyékot vetett a szívemre, túl sötétre színezte a fantáziámat... Igen, ez mindent megmagyaráz; kizárólag az én túlfeszített idegzetem hozza kapcsolatba egymással az össze nem függő dolgokat. Douglas bácsi bizonyára valami poros történelmi emlék után kutatott Új-Angliában; az pedig merő véletlen, hogy éppen onnan visszatérve lőtte főbe magát... Több mint két évig viaskodtam lappangó félelmeimmel, nagyjából sikeresen. Apám állást szerzett nekem egy biztosítási ügynökségnél, s én beletemetkeztem a hétköznapok rutinfeladataiba. Csakhogy 1930. telén váratlanul különös, visszatérő álmokat kezdtem látni. Először még ritkák és felszínesek voltak, ám ahogy teltek a hetek, egyre gyakoribbá és elevenebbé váltak. Roppant vízmélyi távlatok nyíltak meg előttem, s tengerfenék homályában titáni boltívek emelkedtek; zordan magasodó kőfalak és hínárlepte sziklatömbök útvesztőjében barangoltam, körülöttem groteszk halrajok úszkáltak. Aztán másféle alakok is feltünedeztek; s ha ébredésem után felidéztem őket, egész testemet kiverte a hideg veríték. Ámde álmomban egyáltalán nem iszonyodtam tőlük - elvégre közéjük tartoztam én is. Púpos leplekben gyülekeztünk a tengerfenék gonosz barlangjaiban, és együtt vartyogtam velük az ősi fohászokat, névtelen isteneket szólítva, akik már akkor is vének voltak, amikor a Föld még nem ismerte az emberi láb nyomát. Reggelre riadva emlékezetem csupán szétszórt töredékeket őrzött az álmaimból; de ez a kevés is elegendő lett volna hozzá, hogy tébolydába zárjanak vagy lángésznek kiáltsanak ki érte, ha van merszem papírra vetni. Éreztem, hogy valami rettenetes erő vonz a józan életből a túlvilági iszonyat sötéten tátongó szakadékába; és mondanom sem kell, hogy ez szörnyen megviselt. Egészségem rohamos hanyatlásnak indult, külsőm teljesen elvadult; végül kénytelen voltam feladni állásomat, s zárkózott, mogorva magányba vonultam vissza, testileg-lelkileg megnyomorodva. Legjobban egy különös idegi rendellenesség gyötört, amely előtt teljesen tanácstalanul álltak a szakorvosok: nehezemre esett becsukni a szemem, s állapotom napról napra rosszabbodott. Ekkortájt kezdtem egyre nagyobb riadalommal tanulmányozni a tükörképemet. A szervezetemet emésztő kór lassan, türelmesen végezte rajtam romboló munkáját, s az eredmény csöppet sem volt kellemes látvány; néha azonban az a dermesztő benyomásom támadt, mintha a kóros elváltozások valami titokzatos és hátborzongató mintát követnének. Ez a jelek szerint apám figyelmét sem kerülte el, mert észrevettem, hogy mind gondterheltebb pillantásokkal méreget - sőt, olykor mintha félelem költözne a tekintetébe. Mi történik velem? Miért hasonlítok egyre jobban nagyanyámra és Douglas bácsira? Egyik éjjel rettenetes álmot láttam, amelyben a nagyanyámmal találkoztam a tenger mélyén. Hatalmas palotában lakott, melynek teraszai hínárzöld fényben derengtek. A kertjében várt rám, ahol szivacsosan tenyésző koralltelepek markolászták a vizet lepramarta nyúlványaikkal. Szívesen látott vendégként jártam nála, bár a barátságos fogadtatásba némi gúny is vegyült. Megváltozott.. ahogy megváltozunk mindannyian, akik visszatalálunk a mélybe. Azt mondta, nem halt meg, és nem is fog soha. Beszélt a fiáról is, Douglas bácsiról, aki hosszas kutatás után rábukkant a titokzatos helyre, amit kamaszkora óta keresett, és mindjárt el is menekült onnan, méghozzá az egyetlen hathatós módon: pisztolyt szegezve a saját halántékának. Bűnös ostobaságot cselekedett, hiszen az a hely az ő otthona volt, csak arra várt, hogy befogadja. Nagyanyám nem követte el ezt a hibát; ő a fia nyomdokain járva visszatért igaz hazájába, az övéi közé. Ez lesz az én sorsom is, mondta nekem, és közben olyasmit művelt az arcával, amit valaha bizonyára mosolynak hívtak volna. Sohasem halok meg: alászállok a nyirkos mélységekbe, népem ősi honába, és bölcsességet fogok tanulni a hatalmas aggok ajkáról, akik részvétlen szemmel nézték egykoron az emberiség hajnalát. Közülük is találkoztam eggyel: azzal, aki hajdan az ő nagyanyja volt. Pth'thya-l'yi nyolcvanezer éven át élt Y'hanthlei-ben, és ide tért vissza Obed Marsh halála után. Y'hanthlei nem pusztult el, amikor a

kéreglakók vasba zárt tüzeket köpködtek a vízbe. Megkarcolni tudták csupán. A mélységlakókat nem lehet elpusztítani, bár olykor kénytelenek meghátrálni a Nagy Öregek ősvilági mágiája elől. Most békén szunnyadnak a tenger ölén; ám egy szép napon majd, ha a csillagok állása kedvezőre fordul, fölserkennek valamennyien, hogy dicsőséges áldozatot mutassanak be a Hatalmas Cthulhu éhének csillapítására. Nem Innsmouth az egyetlen hely; vannak mások is, nagyobbak, régibbek, titkosabbak. A mélység fölfelé tör, és ha szükséges, még mélyebbről hoz segítséget. Ez történik szerte a világon; Innsmouthban csupán a roppant mozaik egyetlen kövecskéje fordult ki a helyéböl. Y'hanthleire én szabadítottam rá a kéreglakókat, és ezért vezekelnem kell; de ne féljek, nem szabnak ki rám súlyos büntetést. Megmutatták nekem a shoggothokat, s én eszeveszett sikollyal riadtam föl álmomból, takarómat foszlányokra tépve; ágyammal szemközt, a fali tükörből a jól ismert Innsmouth-arc nézett vissza rám. Egyelőre nem követtem Douglas bácsikám példáját, és nem lőttem agyon magam. Kis híján megtettem ugyan - még a revolvert is beszereztem hozzá -, az újabb víziók azonban visszatartottak e végzetes lépéstől. Mostanában mintha kevésbé iszonyodnék tőlük, az ismeretlen mélység csábítása fölülkerekedik a régi félelmeken. Álmomban küIönös dolgokat látok és művelek, és már nem verítékben úszva ébredek belőlük, hanem valami furcsa izgalmi állapotban. Azt hiszem, a legtöbben ott követjük el a hibát, hogy meg akarjuk várni, míg a változás befejeződik. Ez részemről őrültség lenne: apám valószínűleg tébolydába csukatna, mint azaz alávaló Walter bácsi tette szerencsétlen kuzinommal. Gyönyörűséges titkok várnak rám a tenger mélyén, soha nem látott csodák, ősi bölcsesség és rettentő hatalom...Ia! R'lyeh! Cthulhu fhtagn! Ia! Ia! Nem és nem... nem fogom főbe lőni magam... semmi okom nincs rá... semmi, de semmi okom... Halljátok, nyomorultak? Úgyse tudtok rávenni, hogy főbe lőjem magam! Megszöktetem az unokatestvéremet a cantoni őrültekházából, és együtt fogunk elmenni a gyönyörű Innsmouthba... Innsmouth árnyéka ránk borul és menedéket ád… kiúszunk az Ördögzátonyhoz, ahol kapu nyílik az időtlen hazába.... alábukunk a tenger homályába, elnyelnek minket a sötéten tátongó szakadékok… odalent, a vak óceán fenekén megleljük majd a haláltalan Y'ha-nthleit, a roppant oszlopokat meg a hínárfátylas boltíveket... és ott fogunk élni a mélységlakók között, ősi dicsőségben pompázva... amíg a csillagok állása kedvezőre fordul... és azután is, mindörökké... Kornya Zsolt fordítása

EZÜSTKULCS, A (Silver Key, The) Howard Phillips Lovecraft (1926) Amikor Randolph Carter harmincéves lett, elvesztette az álmok kapujának kulcsát. Annak elõtte, az élet hétköznapisága elõl téren túli idegen, õsi városokba, szépséges, hihetetlen kertországokba tett éjszakai kirándulásokat túl az éteri tengereken; ahogy azonban a középkorúság rákeményedett, érezte, amint a szabadság szigetei apránként elsiklanak elõle, míg végül minden abbamaradt. Gályái nem vitorláztak fel többé az Oukranos folyón az arányos tornyú Thranig, elefántkaravánjai sem vándoroltak illatos õserdõkön át Kledbe, hol erezett elefántcsont oszlopokkal ékes, elfelejtett paloták alszanak bájosan, szűziesen a hold fényében. Sok mindent olvasott a dolgokról, és túl sok embernek beszélt róla: jó szándékú filozófusok azt tanácsolták neki, hogy a dolgok logikus kapcsolataira figyeljen, elemezze a gondolatait és ábrándjait formáló folyamatokat. A csoda eltűnt, Carter megfeledkezett róla, hogy az egész élet képsor az agyában, melyben nincs különbség a valós dolgok és a belsõ álmok között, és semmi oka egyiket többre becsülni a másiknál. A szokás a fülébe zsongta a fogható és fizikailag létezõ dolgok babonás tiszteletét, és titokban szégyenkezett amiatt, hogy látomásokban lakozik. Okos emberek azt mondták neki, hogy egyszerű ábrándjai együgyűek, gyermekesek, sõt képtelenek, mert szereplõi csökönyösen jelentõsnek és céltudatosnak képzelik magukat, miközben a vak kozmosz céltalanul forog a semmibõl a valami felé, és a valamibõl vissza a semmibe, nem törõdve, még csak nem is tudva a sötétben fel-felvillanó vágyak vagy tudatok létezésérõl. Odaláncolták a valósághoz, aztán addig magyarázták, hogyan működnek a dolgok, amíg a titok el nem tűnt a világból. Amikor panaszkodott, és el akart menekülni a szürkület birodalmaiba, ahol színes elmeforgácsaiból és dédelgetett képzettársításaiból ötvözött lélegzetelállítóan ígéretes és kiapadhatatlanul gyönyörűséges látványokat a mágia, a tudomány legfrissebb vívmányaira hívták fel figyelmét, azt akarták, hogy az atom örvénylésén, az égi dimenziók rejtelmein álmélkodjék. És mikor vonakodott ujjongani e megismerhetõ és mérhetõ dolgokon, azt mondták, hiányzik belõle a képzelõerõ, és éretlenségében jobban szereti az álombéli illúziókat a fizikai teremtés illúzionál.

Így hát Carter igyekezett azt tenni, amit a többiek, és mímelte, hogy a közönséges események, a földhözragadt elmék indulatai többet jelentenek számára, mint a ritka, kifinomult lelkek álomképei. Nem vitatkozott, mikor azt hallotta, hogy a való életben fontosabbak egy leszúrt disznó vagy egy savhiányos földműves kínjai, mint Narath páratlan szépsége száz faragott kapujával, kalcedonkupoláival, amelyekre halványan emlékezett álmaiból, és aggályosan elsajátította a szánakozás és a tragédia értelmét. Ennek ellenére idõnként, ha nem akarta is, meglátta, mily sekélyes, megbízhatatlan és értelmetlen minden emberi törekvés, és mily kongó ellentétben állnak igazi ösztönzéseink az állítólag magunkban hordozott hangzatos ideálokkal. Udvariasan nevetgélt, ha arra tanították, milyen szertelenek és mesterkéltek az álmok, de õ úgy látta, éppen hogy a szépségekben szégyenteljesen szűkölködõ, saját esztelenségét és céltalanságát beismerni ostobán ódzkodó mindennapi élet az, mely ízrõl ízre mesterkélt és szertelen. Így hát olyan humoristaféle lett belõle, míg meg nem látta, hogy még a humor is üres az összefüggések vagy összefüggéstelenségek igazi törvényeitõl megfosztott, értelmetlen világegyetemben. Szolgaságának elsõ napjaiban a szelíd templomi hit felé fordult, melyet apáinak naiv bizalma kedveltetett meg vele, mert ebbõl mintha misztikus utak indultak volna, melyek menekvést ígértek az élettõl. Csupán alaposabb vizsgálódás után fedezte föl az éhezõ képzeletet és szépséget, az áporodott és lapos közhelyeket, a rendíthetetlennek. kikiáltott igazság bagolyszerű nehézkességét, amelyunalmasan és lehengerlõen uralkodott legtöbb professzorának elõadásaiban, vagy látta át fonákságát az igyekezetnek, mely továbbra is szó szerinti értelmet akar tulajdonítani az õsember mára levetkezett félelmeinek az ismeretlennel szemben. Fárasztónak találta azt az ünnepélyességet, mellyel az emberek földi igazságot akarnak csinálni õsi mítoszokból, holott épp agyondicsért tudományuk cáfolja õket szóról szóra. Ez a nem helyénvaló ügybuzgalom megölte a ragaszkodást; melyet talán táplálhatott volna a régi hiedelem iránt, ha az beéri azzal, hogy átszellemült ábrándok igaz köntösében kínálja a zengõ szertartásokat és érzelmi pótlékokat. De mikor azokat az embereket kezdte tanulmányozni, kik elvetették a régi mítoszokat, õket még rútabbnak találta azoknál, kik megtartották õket. Ezek nem tudták, hogy a szépség lényege a harmónia, és hogy egy céltalan világegyetemben nincs törvénye a szépségnek, kivéve, hogy összhangban legyen a kezdetben volt álmokkal és érzésekkel, melyek vakon mintázták kisded szféráinkat a kozmoszból. Nem látták, hogy jó és rossz, szépség és csúfság távlati cifraságok csupán; értéküket a kapocs adja szerencsés apáink hitvallásának tárgyához, melynek finomabb részletei minden fajtában és kultúrában különböznek egymástól. Ezek vagy mindenestül tagadtak mindent, vagy átgyúrták a barmokéval közös, megbízhatatlan, durva ösztönökké; így bűzben, fájdalomban, rútságban, aránytalanságban tengették napjaikat, ama nevetséges büszkeségben éldelve, hogy elszöktek valamitõl, ami semmivel sem volt tévesebb annál, mint ami fogva tartotta õket. A félelem és a vak jámborság isteneit elcserélték a szabadosság és az anarchia isteneire. Carter nemigen kóstolt bele a modern szabadságba; olcsósága, hitványsága elmélyítette szépségimádó szellemét, értelme föllázadt a piszkos logika ellen, amelynek bajnokai a megdöntött. bálványokról letépett szentséggel próbálták bearanyozni a nyers ösztönt. Látta, a legtöbben nem képesek szabadulni az illúziótól, hogy az életnek attól függetlenül is van értelme, amit az emberek beleálmodnak, és még akkor is fölébe helyezik a szépségnek az otromba erkölcsöt és a kötelességeket, amikor tudományos felfedezéseik öntudatlanságától és személytelen erkölcstelenségétõl jajgat az egész természet. A félreértelmezett igazság, szabadság és logika bűvöletében vakbuzgón elvetik az ótudományt, az õsi hitet és a régi utat; még csak eszükbe sem jut, hogy ez a tudomány és ez az út formálta gondolataikat és ítéleteiket, jelentette az egyetlen törvényt és útmutatót a cél vagy támpont nélküli világegyetemben. E mesterséges keretek híján életükbõl mindjobban kilúgozódott az irány és az érdek, míg végül mímelt hasznosságba, nyüzsgésbe, zajba, izgalomba, barbár kérkedésbe és állati indulatokba akarták fojtani unalmukat. Amikor ezek színüket vesztették, csalódást okoztak, vagy hirtelen émelyíteni kezdtek, akkor a keserűséget, gúnyt választották, a társadalmi rendben kerestek hibákat. Soha nem jöttek rá, hogy maguk a durva alapok voltak olyan csalárdak és ellentmondásosak, mint õseik istenei, és hogy a pillanatnyi vágyak kielégítése pusztulást hoz a következõ pillanatban. Nyugalom, tartós szépség csak az álomban létezik, és a világnak ezt a vigaszát lökik félre, amikor a valóság imádatában megtagadják a gyermekkor, az ártatlanság titkait. Az űrnek és nyugtalanságnak e zűrzavarában Carter igyekezett úgy élni, ahogy egy élénk eszű, tisztes örökséggel bíró embernek illik. Hogy álmai elfakultak a kor gúnykacajában, már nem tudott semmiben sem hinni, ám a harmónia szeretete nem engedte, hogy túlságosan eltávolodjék fajának útjaitól és pozíciójától. Közönyösen haladt át az emberek városain, és felsóhajtott, mert egyetlen látvány sem tűnt valódinak; mert a sárga napsugár minden villanása a magas tetõkön és az esti lámpák fényében derengõ balusztrádos terek csupán arra voltak jók, hogy emlékeztessék valaha volt álmaira, honvágyat ébresszenek benne az éteri földek iránt, melyeket nem talált többé. Minden utazás gúnyos paródia volt; még az elsõ világháború is csaknem hidegen hagyta, holott kezdettõl ott szolgált a francia

idegenlégióban. Egy ideig barátokat keresett, de hamarosan belefáradt érzelmeik nyerseségébe, látomásaik egyhangúságába és szürkeségébe. Tétova örömére szolgált, hogy csak távoli rokonai voltak, akikhez nem volt köze, mivel amúgy sem értették volna meg szellemi életét. Ez alól csak nagyapja és Christopher nagybátyja jelentett kivételt, õk pedig rég meghaltak. Ismét könyveket kezdett írni, amirõl akkor mondott le, amikor álmai elõször hagyták cserben. De most már ebben sem lelt enyhülést vagy beteljesedést; a Föld érintése rajta volt elméjén, nem tudott olyan szépségekre gondolni, mint hajdanán. Ironikus humor rontotta le az alkonyati minareteket, amelyeket épített, és a valószerűtlenség földi félelme tarolta le tündérkertjének finom és meghökkentõ virágait. Alakjaira hamis sajnálkozás löttyintett érzelgõsséget, míg a valóság, a jelentõségteljes események és emberi szenvedélyek mítosza az allegóriák vékony fátyoláig és az olcsó társadalmi szatíráig alacsonyították magasan szárnyaló fantáziáját. Új regényei olyan sikeresek voltak, amilyenek a régiek sohasem; mivel tudta, mily üreseknek kell lenniük, ha elnyerték egy sekélyes csorda tetszését, elégette õket, és abbahagyta az írást. Nagyon kecses írások voltak, amelyekben udvariasan nevettek a könnyű kézzel felvázolt álmokon, de Carter látta, hogy mesterkéltségük elszívja az egész életét. Ezután szándékosan az illúzióhoz fordult, a közönségesség ellenszereként használta a bizarrt, az excentrikust. Mindazonáltal hamarosan ezekben is megmutatkozott a szegénység, a terméketlenség; látta, hogy az okkultizmus népszerű tanai éppolyan szárazok és merevek, mint a tudomány tételei, de még a megváltó igazság gyenge balzsamát is nélkülözik. Az otromba butaság, hamisság, sáros gondolkodás nem álom, és nem kínál menekvést az életbõl egy, az övéhez foghatóan pallérozott elmének. Így hát még különösebb könyveket vásárolt, és olyan emberek ismeretségét kereste, kik mélyebbre ereszkedtek a fantasztikus tanok szörnyű kútjában; alámerült az öntudat oly titkaiba, ahol kevesen jártak õelõtte, az élet rejtett vermeit, legendákat, emlékezet elõtti üledékeit tanulmányozta, amelyek ezután sem hagyták nyugton. Elhatározta, hogy egzotikusabb síkon fog élni, bostoni otthonát változó hangulatának megfelelõen alakította át; minden szoba ehhez alkalmazkodott, színnel, könyvekkel, tárgyakkal teremtve ingereket a szemnek, a bõrnek, a fülnek, a nyelvnek és az orrnak. Egyszer hallott egy déli emberrõl, akit rettegtek és kerültek, Indiából és Arábiából becsempészett történelem elõtti könyvekbõl és agyagtáblákból merített szentségtörõ műveltsége miatt. Meglátogatta, és hét évig élt mellette, osztozván tanulmányaiban, amíg egy éjszakán, egy ismeretlen, õsi temetõben nem gyõzedelmeskedett fölöttük az iszonyat, s csupán egyikük jött ki onnan, ahová ketten mentek be. Ekkor visszatért a New England-i Arkhambe, õseinek boszorkányoktól kísértett, félelmetes, ódon városába, és olyan tapasztavatokat gyűjtött a sötétben, vén fűzfák és roskadozó hollandi tetõk között, hogy örökre lepecsételte egyik bomlott elméjű õse naplójának néhány lapját. Ám ezek a borzalmak csupán a valóság peremére juttatták el, és ez még nem az ifjú fõvel ismert valódi álombirodalom volt; és ötvenéves korára elfogta a kétségbeesés, hogy soha többé nem lelhet nyugtot vagy örömet egy olyan világban, mely túl elfoglalt lett a szépséghez, és túl körmönfont az álmokhoz. Belátva végre a valódi dolgok ürességét és hiábavalóságát, Carter visszavonultan tengette napjait álmodó ifjúságának fájdalmasan szétszórt emlékei között. Arra gondolt, micsoda ostobaság tovább erõltetni az életet, és egy dél-amerikai ismerõsétõl fölöttébb sajátságos folyadékot szerzett be, mely szenvedés nélkül átjuttathatta a feledésbe. Ám tehetetlenségbõl, megszokásból egyre halogatta a dolgot; tétován lézengett múltakra emlékezve, leszedte az idegen tapétát a falakról, és úgy rendezte át a lakást, amilyen gyermekkorában volt - bíbor falmezõkkel, viktoriánus bútorokkal, egyebekkel. Szinte boldoggá tette az idõ visszaforgatása; ifjúkorának emlékeitõl, visszavonultságától olyan távolinak, valószerűtlennek tűnt a világ, hogy egy csipet varázslat és reménység lopózott vissza álmaiba. Éveken át, ahogy ez a legközönségesebb álmokban szokás, csak a mindennapi események torzképei bukkantak föl, de most megint felvillant valami különösebb és vadabb; valami félelmetesen` lenyűgözõ dolog közeledett, gyerekkorából ismert tiszta képek alakjában, rég elfelejtett emlékeket idézve. Gyakran ébredt arra, hogy anyját és nagyapját hívja, kik mindketten negyedszázada nyugodtak sírjaikban. Aztán egyik éjjel nagyapja emlékeztette a kulcsra. Ugyanolyan élénken, mintha élne, beszélt hosszan és bölcsen az õsz professzor elõdei soráról, családjuk kifinomult, érzékeny lelkeinek különös látomásairól. Mesélt a lángoló tekintetű keresztes lovagról, aki a fogságban eltanulta a szaracénok vakmerõ titkait; az elsõ Sir Randolph Carterrõl, aki a mágiát tanulmányozta Erzsébet uralkodása idején. Szólt Edmund Carterrõl, aki épphogy megúszta a bitót a salemi boszorkányperben, és aki egy ódondad dobozban helyezte el az õsöktõl jussolt nagy ezüstkulcsot. Mielõtt Carter fölébredt volna, a szelíd látogató még elmondta, hol találhatja meg azt a dobozt, az õsi csodáknak ama tölgyfából faragott ládikáját, melynek groteszk fedelét kétszáz éve nem emelte föl emberi kéz. A hatalmas padlás porában és árnyai között találta meg, eldugva, elfeledve egy magas szekrény egyik fiókjában. Széle-hossza körülbelül 30 centiméter lehetett, és olyan félelmetes gótikus faragványok borították, hogy nem is csoda, ha Edmund Carter óta senki se merte kinyitni. Nem zörgött, amikor megrázta, viszont rejtélyes õsi fűszerek illatát árasztotta. A kulcs már csak egy elmosódott legenda volt, és Randolph Carter apja azt sem tudta, létezik-e még a doboz. Rozsdás vaspántok tartották össze,

csudálatos zárát semmilyen módon nem lehetett kinyitni. Carter homályosan sejtette, hogy ebben fogja megtalálni a kulcsot az álmok elveszett kapujához, de hogy hol és miként tudja majd használni, arról nagyapja nem mondott semmit. Egy idõs szolga feszítette föl a faragott fedelet, és közben egyfolytában vacogott, mert ocsmány arcok kacsingattak rá a megfekedetett fáról, és volt az egészben valami oda nem illõen ismerõs. A dobozban fakó pergamenbe göngyölt, rejtélyes arabeszkekkel borított, megfeketedett ezüstkulcs hevert; olvasható magyarázatnak azonban semmi nyoma. A nagyméretű pergamen mindössze egy ismeretlen nyelv ódon, náddal írt hieroglifáit tartalmazta. Carter fölismerte a betűket, mivel már látta õket egy bizonyos papirusztekercsen, annál a félelmetes déli tudósnál, ki egy éjjel eltűnt egy névtelen temetõben. Az az ember mindig remegett, ha ezt a tekercset olvasta, és most Carter is megborzongott. Mégis megtisztította a kulcsot, és éjszakára visszatette illatos ódon tölgyfa dobozába. Álmai eközben mind élénkebbek lettek, és noha nyoma sem volt bennük a régi napok különös városainak és hihetetlen kertjeinek, határozott mintát öltöttek, amelynek célját nem lehetett félreérteni. Õt hívogatták az idõk homályából, és elõdeinek akaratával szövetkezve húzták valamilyen rejtett, õsi forrás felé. Megértette, hogy vissza kell mennie a múltba, eggyé kell Alvadnia a régiekkel, és mindegyre az északi dombok jártak a fejében, hol családjának egyszerű otthona áll a kísértetjárta Arkhamben, a sebes Miskatonic partján. Az õsz borongó parazsában, kecsesen hullámzó dombok, kõfalakkal határolt mezõk, távoli völgyek, lecsüngõ faágak, megbúvó tanyaházak között, a kígyózó Miskatonic kristálytiszta vizén átívelõ rusztikus fa- és kõhidakon Carter megjárta az emlékek régi útját. Egy kanyarból meglátta azt az óriás szilfacsoportot, hol oly különösen tűnt el másfél évszázada egyik õse, és megborzongott a pagonyban sokat sejtetõen fújdogáló széltõl. Ezután az öreg Goody Fowlernek, a boszorkánynak roskatag tanyája következett, apró, gonosz ablakaival és magas tetejével, amely az északi oldalon csaknem a földig ért. Felgyorsította kocsiját, amikor elhaladt mellette, és nem is lassított, amíg föl nem ért a dombra, hol anyja és anyjának apái születtek, és ahol az öreg fehér ház még mindig büszkén pillantott le a lélegzetelállító szépségű látványra: a sziklás lejtõre és a zöld völgyre az út másik oldalán, Kingsport távoli toronysisakjaira a látóhatáron, melyen túl a messzeségben az õsi tenger ringatott álmokat. Most jött a meredek lejtõ, amelyen a több mint negyven éve nem látott régi Carter-ház emelkedett. A délután régen elmúlt, mire elérte a hegy lábát. Félúton megállt, hogy elnézze a tájat, amelyet aranyban és dicsfényben fürdettek a nyugati nap ferde bűvsugarai. Mintha utóbbi álmainak reményei és furcsaságai lebegtek volna itt, ezen a nem e világi, csöndes vidéken, és Carter más bolygók ismeretlen magányára gondolt, amikor végigjártatta tekintetét a megdõlt falak között hullámzó, bársonyos, puszta réteken, bíbor dombsorokat koronázó tündéri pagonyokon, árnyékba merült kísérteties erdõs völgyeken, hol a nyirkos horpadásokban csörgedezõ vizek dudorásztak és bugyogtak a duzzadt, torzult gyökerek között. Valami azt súgta neki, hogy a motoroknak nincs helye abban a tartományban, amelyet õ keres, így hát otthagyta autóját az erdõ szélén, a nagy kulcsot a kabátzsebébe tette, és megindult fölfelé a hegyen. Most már teljesen magába szippantotta az erdõ, noha tudta, hogy a ház egy magas dombon épült, amelynek csak az északi oldalán nõnek fák. Azon tűnõdött, milyen lehet, hiszen amióta az õ különös Christopher nagybátyja harminc éve elhunyt, üresen áll, senki sem lakja, és nem gondozza. Gyerekkorában Carter sok idõt töltött itt, és különös csodákkal találkozott a kert mögötti erdõben. Az árnyak megsűrűsödtek körülötte, közeledett az éjszaka. Jobbra egyszer csak nyiladék bukkant fel a fák között, amelyen át Carter jó pár mérföldre elláthatott az alkonyati mezõkön. Megütötte a szemét a kingsporti Central Hillen az öreg kongregacionalista templom tornya: rózsaszínnel öntötték el a nappal utolsó fényei, a kis kerek ablakok üvegszemei lángoltak a visszavert tűztõl. Mikor visszajutott a mély árnyékba, hökkenten eszmélt rá, hogy ez a pillantás egyedül gyermeki emlékeibõl táplálkozhatott, hiszen az ódon, fehér templom rég leomlott, és most a kongregacionalista kórház áll a helyén. Érdeklõdéssel olvasta az újságban, hogy az épület alatt különös odúkat és járatokat találtak a sziklás talajban. Sipító hang tört át megdöbbenésén, és õ ismét a sok évvel korábbi meghittséget érezte. Christopher bácsi bérese volt az agg Benijah Corey, réges-régi gyerekkori látogatásai idején is koros ember. Mostanra jócskán túl lehet a százon, de ez a sipító hang nem lehet senki másé. A szavakat nem tudta megkülönböztetni, a hanghordozás azonban kísértetiesen összetéveszthetetlen volt. Ha csak belegondol, hogy az "öreg Benijy" még mindig él! - Randy úrfi! Randy úrfi! Hun van? Halálra akarja rémíteni Marthy nénjét? Nem memmonta, hogy el ne kódorogjik a háztul, és otthon legyík setítedísre? Ran… díí!… Ebatta kölke, ki gondúná, hogy ilyen messzire elkódorog az erdõbe, hát ma reggel is nem ott vót a felsõ pagonynál a kígyóverem környékín… Hé te, Ran… díí! Randolph Carter megállt a szuroksötétben, és megdörzsölte a szemét. Volt ebben valami különös. Olyan helyen volt, ahol nem lett volna szabad lennie; nagyon messzire elkóborolt oda, ahol nem volt keresnivalója, és most már megbocsáthatatlanul késõ. Nem olvasta le az idõt a kingsporti toronyóráról,

pedig zsebtávcsöve segítségével könnyen megtehette volna; tudta azonban, hogy késése valamiért nagyon különös és példátlan. Nem volt biztos benne, hogy nála van-e a kis távcsõ; benyúlt zakója szivarzsebébe, hogy ellenõrizze. Nem, nem hozta el, de ott volt a nagy ezüstkulcs, amelyet valami dobozban talált. Egyszer Chris bácsi mondott valami furcsát egy felnyitatlan régi dobozról, amelyben egy kulcs van, de Martha néni hirtelen félbeszakította a történetet, mondván, ez nem való egy olyan gyereknek, aki máris túl sokat fantaziál. Próbált visszaemlékezni, hol találta a kulcsot, de itt nagyon zavaros volt valami. Úgy sejtette, bostoni otthonának padlásán lelte, és homályosan emlékezett, hogy Parknek a heti illetménye felét ígérte, ha segít felnyitni, és befogja a száját; ám ahogy ez eszébe jutott, Park arca nagyon különösnek rémlett, mintha hosszú évek húztak volna barázdákat a fürge kis londoni arcára. - Ran… díí! Ran… díí! Hé! Hé! Randy! Lámpa imbolygott a sötét kanyarban, és az öreg Benijah nekiesett a néma, megdöbbent zarándoknak. - Végre, fiam, csakhogy itt van! Lenyelte tán a nyelvit, hogy nem válaszol az emberfiának? Félórája óbégatok, mán rég meg kellett vón hallania! Nem tuggya, hogy Marthy néne ijedezik, ha kimarad setítedís után? No majd lesz kapsz, csak gyüjjík haza Chris bácsi! Tudhatná, hogy ez az erdõ nem olyan hely, hogy ebbe az órába kóvályogjanak benne! A naccságos úr is megmonta, hogy fura dógok vannak erre, amik nem hoznak jót senkire. Gyüjjík, Randy úrfi, Hannah nem tartya tovább melegen a levest! Így hát Randolph Carter fölbaktatott az úton, ahol csodálatos csillagok ragyogtak át a magas õszi ágak között. És kutyák ugattak, a távolabbi kanyarban apró ablakszemeken sütött ki a sárga fény, a Fiastyúk vibrált a kopasz halom fölött, ahol magas hollandi tetõ rajzolódott feketén a halvány nyugati égre. Martha néni az ajtóban állt, és nem dorgálta meg túlzott szigorral, amikor Benijah elébe állította a csavargót: elég jól ismerte Chris bácsit ahhoz, hogy ezt várja el minden Carter-ivadéktól. Randolph nem mutatta meg neki a kulcsot, de csöndesen bekanalazta a levest, és csak akkor tiltakozott, amikor elérkezett a lefekvés ideje. Néha jobban álmodott ébren, és használni akarta azt a kulcsot. Reggel Randolph korán kelt, és már szaladt volna a felsõ pagonyhoz, ha Chris bácsi el nem kapja, és a reggelizõ asztal mellé nem kényszeríti. Türelmetlenül nézelõdött az alacsony szobában, amelynek padlóját rongyszõnyeg borította, mennyezetét és sarkait csupasz gerendák tartották, és csak akkor mosolyodott el, amikor a kerti gallyak megkocogtatták a hátsó ablak ólomkeretes üvegét. Közel voltak a fák és a dombok; õk voltak a kapuja annak az idõtlen birodalomnak, amely az õ igazi hazája volt. Amikor végre elszabadult, megtapogatta zsebében a kulcsot; amikor megbizonyosodott róla, hogy megvan, kiszökött a kerten át az emelkedõhöz, ahol az erdõs hegyoldal lendült a magasba a fátlan dombtetõ fölött. Mohos, titokzatos volt az erdõ földje, itt-ott zuzmólepte nagy kövek ágaskodtak a halvány fényben, mint a druida monolitok a szent erdõ vaskos, görbe fatörzsei között. Fölfelé haladtában Carter keresztülvágott egy rohanó patakon, melynek esése kicsivel arrébb rúnikus varázsigéket dalolt a leselkedõ faunoknak és driádoknak. Ekkor belépett a pagonyban levõ különös barlangba, az ijesztõ "kígyóverembe", amelyet a helyiek is elkerültek, Benijah pedig nem gyõzte inteni tõle. Mély üreg volt, sokkal mélyebb, mint bárki gyanította Randolphon kívül, a fiú azonban talált egy hasadékot a leghátsó, fekete sarokban, amely a mögötte levõ hatalmas barlangba vezetett. Különös, sírí hely volt, amelynek gránitfalai azt a sajátos illúziót keltették, hogy tudatosan hozták létre õket. A fiú szokása szerint bemászott, a konyhából csent gyufával világítva, és önmaga elõtt is érthetetlen buzgalommal araszolt végig az utolsó hasadékban. Nem tudta volna megmondani, miért közeledik a túlsó falhoz olyan magabiztosan, vagy hogy miért húzza elõ ösztönszerűen a nagy ezüstkulcsot. De folytatta, amit elkezdett, és amikor aznap éjjel visszatáncolt a házba, nem tudott magyarázatot adni késésére, és a legkisebb mértékben sem törõdött a pirongatással, amit azért kapott, mert rá se hederített az ebédidõt jelzõ kürtre. Valamennyi távoli rokon egyetértett abban, hogy Randolph Carterrel valami történt tízéves korában, ami felfokozta a képzelõerejét. Chicagói unokatestvére, a nála tíz évvel idõsebb Ernest B. Aspinwall úr határozottan emlékezett rá, hogy 1883 nyara után a fiú megváltozott. Randolph olyan álomképekbe merült, amelyeket rajta kívül nagyon kevesen láthattak, és kapcsolata a való élettel még furább lett. Egyszóval, mintha különös prófétai tehetségre tett volna szert. Sajátosan reagált tökéletesen jelentéktelennek tűnõ dolgokra, melyek azonban késõbb igazolták a nekik tulajdonított fontosságot. A következõ évtizedekben, ahogy sorra teltek meg a történelemkönyvek oldalai új találmányokkal, nevekkel, eseményekkel, az emberek itt-ott csodálkozva emlegették Carter évekkel azelõtt odavetett szavait, amelyek kétségtelen kapcsolatban álltak a távoli jövõ méhében rejlõ eseményekkel. Carter maga sem értette ezeket a szavakat, és nem tudta, miért érzi bizonyos dolgokkal szemben azt, amit érez, de úgy képzelte, hogy valamilyen elfelejtett álom lehet érte a felelõs. Még 1897 elõtt történt, hogy elsápadt, amikor valamilyen utazó említette Belloy-en-Santerre francia várost; barátainak késõbb eszükbe jutott, hogy 1916-ban itt kapott csaknem halálos sebet, amikor az elsõ világháborúban az idegenlégióban szolgált. 7 A rokonok sokat emlegetik ezeket a dolgokat, mert Carter nemrégiben eltűnt. Szolgája, Parks, a kisöreg, aki éveken át tűrte hóbortjait, akkor látta utoljára, amikor elhajtott a kocsiján egy nem sokkal

azelõtt talált kulccsal. Parks segített neki kivenni a kulcsot valami öreg skatulyából. Különös felindulást érzett, doboz faragásainak láttán, és még valami mást is, amit nem tudott szavakba foglalni. A távozó Carter azt mondta, hogy Arkhambe megy, õseinek szülõföldjére. Félúton fölfelé a Szilfás-hegyen, ahol az ódon Carter-ház romjai vannak, megtalálták autóját, gondosan leállítva az út szélére; benne volt a faragott, illatos doboz, amely megrémítette a rábukkanó helybélieket. A doboz csak egy furcsa pergament tartalmazott, amelynek betűit egyetlen nyelvész vagy írásszakértõ sem tudta elolvasni vagy azonosítani. Az esõ rég elmosott minden nyomot, noha a bostoni nyomozók azt állítják, hogy zavaros nyomokat találtak a Carter-ház lehullott gerendái között. Azt mondják, olyan volt, mintha mostanában matatott volna ott valaki. A ház mögötti sziklás-fás hegyoldalon leltek egy közönséges, fehér zsebkendõt, de nem tudták róla bebizonyítani, hogy az eltűnt ember tulajdonában lett volna. Szó van róla, hogy Randolph Carter vagyonát felosztják örökösei között, de én minden erõmbõl protestálok, mert nem hiszem, hogy meghalt volna. Vannak az idõnek és a térnek olyan kanyarulatai a látomás és valóság között, amelyeket csak egy álmodó képes megsejteni; és amit én Carterrõl tudok, abból úgy sejtem, csupán utat talált, amelyen átjuthatott ezen a labirintuson. Hogy visszajön vagy sem, meg nem mondhatom. Vágyott az álom vidékeire, amelyeket elvesztett, sóvárgott gyermekkorának napjai után. Azután megtalálta a kulcsot, és én úgy hiszem, hogy valamilyen különös módon sikerrel forgatta. Majd megkérdezem, ha látom, mivel arra számítok, hogy hamarosan találkozunk egy álomvárosban, amelyet mindketten meg szoktunk látogatni. Az a hír járja Ultharban, a Skai-folyón túl, hogy új király ül az opáltrónon Ilek-Vadban, melynek mesés tornyai az üreges üvegsziklákról tekintenek le az alkonyati tengerre, melyben a szakállas, uszonyos Gnorrik építik semmihez sem fogható labirintusaikat, és azt hiszem, tudom, mire véljem ezt a szóbeszédet. Alig várom, hogy lássam azt a nagy ezüstkulcsot, amelynek rejtélyes arabeszkjei talán egy vakon személytelen világegyetem céljait és misztériumait jelképezik. Bihari György fordítása

KÜLÖNÖS, MAGAS HÁZ A KÖDBEN, A (Strange High House in the Mist, The) Howard Phillips Lovecraft (1926) Reggel a köd száll fel a tengerről a Kingsport menti sziklánál. Fehéren és lebegve száll a mélyből fivéreihez, a fellegekhez, harmatos legelőkről és leviatán barlangjairól szóló álmokkal telten. És később, a csöndes nyári esők idején, a fellegek széthintik ezeknek az álmoknak a darabkáit a költők meredek háztetőin, hogy az emberek ne éljenek olyan ősi és különös titkok és csodák híre nélkül, amelyekről csupán a bolygók mesélnek egymásnak az éjszakában. Amikor a regék sűrűn szállnak a tritónok barlangjaiban és hínár-városokban a kagylók az Elsőszülöttektől tanult vad dallamokat zengik, akkor a nagy, csípős ködök összesereglenek az égen, regékkel telten és tengerre néző szemek a sziklákon csak titokzatos fehérséget látnak, mintha a szikla pereme a világ pereme volna, és a bólyák ünnepi harangjai szabadon zúgnak a regék birodalmának éterében. Az ódon Kingsporttól északra a sziklák gőgösen és különösen emelkednek teraszról teraszra, a legészakibb lejtőkig, melyek úgy nyúlnak az égbe, mint egy szürke, megfagyott felhő. Egy magányos csúcs áll ott, egy határtalan űrbe merülő széljárta szirt a meredek partok fölött, ahol a nagy Miskatonic lezúdul az Arkhamon túli mezőkre, magával sodorva az erdők legendáit és New England dombjainak apró, különös emlékeit. Kingsport tengerész népe úgy néz fel ezekre a sziklákra, ahogy más vidékek tengerészei a sarkcsillagra és aszerint osztják be az éjszakai őrséget, ahogy ezek a Nagy Medvét, Kassziópeiát, a Sárkányt mutatják. Számukra ez a szirt egy az égbolttal, és valóban, a szirt elrejtőzik előlük, köd rejti a csillagokat vagy a napot. Egyes sziklákat szeretnek, mint azt, amelynek groteszk arcélét Neptun Apónaknevezik, vagy azt, amelynek oszlopos fokai a "Járda" névre hallgatnak; de ettől félnek, mely oly közel van az éghez. A behajózó portugál tengerészek keresztet vetnek, amikor először megpillantják, a tapasztalt jenkik pedig a halálnál is komolyabb dolognak tartanák, hogy megmásszák, ha ez valóban lehetséges volna. Mégis áll egy ódon ház azon a szirten, és eténként az emberek fényt látnak apró ablakaiban. Az ódon ház mindig is ott állt, és az emberek azt beszélik, hogy lakik ott valaki, aki beszél a mélyből fölszálló reggeli ködökkel, és talán egyedülálló dolgokat is lát a tengeren azokban az időkben, amikor a szikla pereme a világ peremévé válik, és a bólyák ünnepi harangjai szabadon zúgnak a regék birodalmának éterében. Ez csak hallomásból mesélik, mert a fenyegető szirtet sohasem látogatják, még távcsöveiket sem szeretik odairányítani. A nyaralók persze merészen fürkészik a sziklát

messzelátóikkal, de soha sem látnak mást, mint a szürke, ódon, csúcsos, zsindelyes háztetőt, melynek ereszei szinte a szürke alapokig értek és a fakó sárga fényt ami az apró ablakokból pislogott elő a szürkületben. Ezek a nyári jövevények nem hiszik, ugyanaz a valaki él abban az ódon házban évszázadok óta, de eretnekségükről soha nem tudtak meggyőzni egyetlen valódi kingsportit sem. Még a Szörnyű Öregember is aki üvegekbe zárt ólomingákkal beszélget, évszázados spanyol aranyakkal fizet a boltosnál, s kőbálványokat tart vízözön előtti kunyhója kertjében a Water Streeten, még ő is csak azt tudja mondani, hogy ezek a dolgok már akkor is így voltak, amikor a nagyapja még kisfiú volt, az pedig kimondhatatlanul régen volt, mikor Belcher vagy Sherly vagy Pownall vagy Bernard volt még Őfelsége Massachusetts Bay Tartományának a kormányzója. Azután egy nyáron egy filozófus érkezett Kingsportba. Thomas Olney volt a neve, nagy fontosságú dolgokat tanított egy kollégiumban Narragansett Bay közelében. Kövér feleségével és pajkos gyerekeivel érkezett és szemében fáradság ült attól, hogy már évek óta mindig ugyanazokat a dolgokat látja és ugyanazokat a fegyelmezett gondolatokat gondolja végig. Neptun Apó koronájáról nézte a ködöket, és megpróbált behatolni a titkok fehér világába "a Járda" hatalmas lépcsőin. Reggelente ott feküdt a sziklákon, és nézte a világ peremén túli titokzatos étert, hallgatta a szellemharangokat és azokat a vad rikoltásokat, amelyeknek a sirályoktól kellett volna származniuk. Azután, amikor a köd felszállt, és kitárulkozott a hétköznapi tenger a füstölgő gőzhajókkal, fölsóhajtott és lement a városba, ahol szivesen járta a keskeny régi ösvényeket dombnak föl és dombról le, tanulmányozta a roskadozó, bolondos oromzat és düledező kapukat, amelyek a keménykötésű tengerésznép oly sok nemzedékének adtak menedéket. Még a Szörnyű Öregemberrel is beszélt, aki pedig nem szereti az idegeneket, de Olneyt behívta félelmetesen ódon kunyhójába, ahol az alacsony mennyezet és a szúette faborítás hallja csak a nyugtalanító monológok visszhangját a sötét éji órákban. Persze elkerülhetetlen volt, hogy Olney észre ne vegye az ember nem járta szürke kunyhót az égbe, azon a baljós északi szirten, ami egy e ködökkel és az égbolttal. Mindig is ott állt Kingsport fölött és titkairól mindig suttogva járta a szó Kingsport kanyargós utcáin. A Szörnyű Öregember nagy nehezen kinyögött egy történetet, amit az apja mesélt neki arról, hogy egy éjjelen villám csapott föl abból a csúcsos födelű házból a magas ég felhőibe; Orne anyó pedig, akinek apró hollandi tetős vityillóját a Ship Streeten teljesen elborította a repkény és a moha, károgott valamit arról amit a nagyanyja hallott másodkézből, hogy a keleti ködökből árnyak libbentek be annak az elérhetetlen háznak egyetlen ajtaján - mert az ajtó közvetlenül a szirt peremén van, a tenger felőli oldalon, és csak a tengerről, a hajókról látható. Végül, mert annyira sóvárgott különös, új dolgokra, és nem tartotta sem a kingsportiak félelme, sem a nyaralók szokásos tunyasága, Olney rémületet keltő elhatározásra jutott. Konzervatív neveltetése ellenére - vagy éppen azért, hiszen a hétköznapi élet szüntelen vágyakozást szül az ismeretlen után esküvel fogadta, hogy megmássza azt a messziről elkerült északi szirtet, s meglátogatja azt a természetellenesen ódon kunyhót az égben. Józanabbik énje nagyon meggyőzően érvelt a mellett, hogy a házat olyan emberek bérlik, akik a földnyelv belsejéből közelítik meg, a Miskatonic torkolata mellett húzódó, könnyebben megmászható perem mentén. Valószínűleg Arkhamben űzték foglalatosságaikat, tudván, hogy a Kingsportiak mennyire nem szívelték jelenlétüket, vagy talán nem tudtak lemászni a sziklákon a Kingsporti oldalon. Olney fölment a kisebb sziklákon addig, ahol a nagy szirt szökkent föl arcátlanul, hogy frigyre lépjen égi dolgokkal és megbizonyosodott arról, hogy egyetlen emberi láb sem képes megjárni a szirtet sem fölfelé, sem lefelé azon a meredek, déli oldalon. Keleten és északon több ezer láb magasba nyúlt föl merőlegesen a vízre, így csak a nyugati oldal maradt, földnyelv belseje, Arkham felől. Egy augusztusi hajnalon Olney elindult, hogy utat találjon ehhez a megközelíthetetlen szirthez. Észak-nyugatnak tartott, kellemes mellékutakon, elhagyta a Hopper-tavat és a régi vörös téglás puskapormalmot, ahová a legelők fölkanyarodnak a Miskatonic partja fölött, és kedves kilátást nyújtanak Arkham fehér, György-korabeli tornyaira a folyón és a kaszálókon túl. Itt talált egy árnyas utat Arkham felé, de egyetlen ösvény sem vezetett a tenger felé. Erdők és szántók tömörültek össze a folyótorkolat magas partjánál, de az ember jelenlétének egyetlen jele nélkül; nem volt ott egyetlen kőfal, de még egy eltévedt tehén sem, csak a magas fű, az óriás fák, és a vadrózsák szövevénye, amiket még az első indiánok láthattak. Ahogy lassacskán kapaszkodott föl kelet felé, egyre magasabbra a balján elterülő folyótorkolat fölé és egyre közelebb a tengerhez, észrevette, hogy az út egyre nehezebb lesz, és elgondolkozott, hogy annak a barátságtalan helynek a lakói vajon hogyan érték el a külvilágot, és vajon gyakran jártak-e kereskedni Arkhambe. Azután a fák fogyatkozni kezdtek, és messze maga alatt látta Kingsport dombjait, tornyait és ódon háztetőit. Még a Központi Domb is csak törpének látszott ebből a magasságból, és alig tudta kivenni az Egyházközösségi Kórház melletti ősi temetőt, ami alatt a szóbeszéd szerint, iszonyattal teli barlangok és üregek rejtőztek. Előtte csak gyér fű volt, csenevész áfonyabokrok, azokon túl pedig a szirt csupasz sziklája és a rettegett, szürke kunyhó vékony csúcsa. A hegygerinc egyre keskenyebb lett, és Olney szédülni kezdett magányosságától az égben, délre tőle a félelmetes szakadék Kingsport fölött, északra a

majdnem mérföldnyi magas függőleges fal a folyó torkolatáig. Hirtelen egy nagy sziklahasadék tárult elő, tíz láb mély, úgyhogy kezén függeszkedve kellett leereszkednie, majd leugrani a ferde talajra, azután pedig kockázatosan fölmásznia egy természetes szoroson a túlsó oldalon. Hát ezen az úton járt annak a rejtélyes háznak a népe föld és ég között! Amikor kimászott a hasadékból, reggeli köd gyülekezett, de tisztán látta maga előtt azt a gőgös és szentségtelen kunyhót; falai olyan szürkék, mint a szikla, és magas tornya merészen nyúlik a tengeri pára tejfehérjébe. Észrevette, hogy nem volt ajtó ezen a benti oldalon, csak néhány apró ökölszemablak, XVII. századi stílusú, ólmozott ablaküveggekkel. Körülötte minden kaotikus felhőbe merült, és semmit sem látott a határtalan űr fehérségén túl. Egyedül volt az égben ezzel a különös és nagyon nyugtalanító házzal; és amikor körbekerült, és meglátta, hogy a fal a szikla peremén áll, úgy, hogy egyetlen keskeny ajtót csak a puszta éterből lehet elérni, olyan határozott félelmet érzett, amit nem lehetett csupán a nagy magassággal magyarázni. Nagyon különös volt, hogy ennyire szúette zsindelyek még kitartsanak, és az ennyire porladozó téglákból még mindig álljon a kémény. Ahogy a köd egyre sűrűbbé vált, Olney körbetapogatódzott az északi, nyugati és déli oldalon lévő ablakoknál, de mindegyik zárva volt. Bizonytalan örömet érzett, hogy az ablakokat zárva találta, mert minél többet látott a házból, annál kevésbé kívánt bejutni. Azután egy hang torpantotta meg. Zár csikordult, retesz nyikordult, amit hosszú nyekergés követett, mintha valaki egy nehéz ajtót nyitna ki lassan, és óvatosan. Mindez a tenger felőli oldalon történt, amit nem láthatott, ahol a keskeny ajtó a csupasz űrre nyílt, sok ezer lábnyira a hullámok között, a ködös égben. Azután súlyos, határozott lépéseket hallott a kunyhóban, majd kinyíltak az ablakok, először az északi, vele ellentétes oldalon, azután a nyugati oldalon, éppen a sarkon túl. Ezután következtek volna a déli ablakok a nagy, alacsony eresz alatt, ahol ő állt; és meg kell mondani, hogy több mint kényelmetlenül érezte magát, amikor a szörnyű házra gondolt az egyik oldalon és a csupasz űrre a másikon. Amikor a lépések a közelebb eső ablakok felé közeledtek, ismét átkúszott a nyugati oldalra, a falhoz tapadva, az éppen kinyitott ablakok mellett. Nyilvánvaló volt, hogy a tulajdonos jött haza; de nem a földnyelv belsejéből jött, sem valami józan ésszel elképzelhető ballonból vagy léghajóból. Ismét fölhangzottak a lépések, és Olney észak felé hátrált; de mielőtt rejtekhelyet talált volna, egy hang szólította lágyan, és tudta, hogy szembe kell néznie a házigazdával. A nyugati ablakból egy nagy fekete szakállas arc bújt elő, amelynek szemében sohasem észlelt látványok tükörképei csillogtak. De a hang gyöngéd volt, és különös, régies szavakkal szólt, így hát Olney meg sem borzongott, amikor az ablakon kinyúlt egy barna kéz, hogy átsegítse az ablakpárkányon abba az alacsony, fekete tölgyburkolatú, Tudorbútorokkal berendezett szobába. A férfi régies öltözéket viselt, és tenger és a büszke gályákról szóló álmok kortalan ismeretének levegője lengte körül. Olney nem tudja felidézni a csodákat, amikről mesélt, sem azt, hogy ki volt ő; de azt mondja, hogy különös volt és szivélyes, az idő és a tér mérhetetlen távolságainak varázsával teli. A kicsiny szobát zöld és derengő fény világította meg, mintha a vizen át jönne, és Olney látta, hogy a keleti ablakok nem volta nyitva, homályos tábláik mint régi üvegek zárták ki a ködös étert. A szakállas gazda fiatalnak látszott, de szeme ősi titokba merült, és csodálatos, ősrégi dolgokról szóló meséiből arra lehetett következtetni, hogy a városka népe igazat mondott, amikor úgy tartotta, hogy a gazda beszélt a tenger ködeivel és az ég fellegeivel, amióta csak volt város, hogy nézze hallgatag otthonát a síkságról. Az idő múlt, és Olney csak hallgatta a régi idők és távoli helyek históriáit, hogy Atlantisz királyai hogy harcoltak a tengerfenék szakadékaiból előbukkanó, síkos bőrű szörnyekkel, és hogyan pillantják meg még mindig az elveszett hajók Poszeidón oszlopos, hínáros templomát éjfélkor, és attól a pillanattól kezdve tudják, hogy elvesztek. Felidézték a titánok éveit, de a házigazda elbátortalanodott, mikor a káosz első korszakáról beszélt, mielőtt az istenek vagy az Elsőszülöttek a világra jöttek volna, és amikor más istenek járták táncaikat Hatheg-Kla csúcsán, Ulthar kősivatagában, a Skai folyón túl. Ebben a pillanatban kopogtattak a szögekkel kivert ódon tölgyfa ajtón, amin túl csak a fehér felhők káosza örvénylett. Olney rémülten felugrott, de a szakállas ember intett neki, hogy maradjon csöndben, és lábujjhegyen az ajtóhoz ment, és kinézett a parányi kukucskálón. Amit látott az nem tetszhetett neki, mert az ujját az ajkához illesztette, majd lábujjhegyen körbejárt, és bezárta az összes ablakot, mielőtt visszatért volna a régi, magas támlájú karosszékéhez, vendége mellé. Ezután Olney egymás után látta a kis homályos ablakok áttetsző négyzetei mögött felbukkanni a kopogtató furcsa, fekete körvonalait, amint alaposan körülnézett, mielőtt elment volna; és boldog volt, hogy házigazdája nem felelt a kopogtatásra. Mert a nagy káoszban különös dolgok vannak, és álmok kutatójának vigyáznia kell, nehogy a rosszakat ébressze föl. Azután gyülekezni kezdtek az árnyak; először kis, alattomos árnyak az asztal alatt, majd merészebbek is a faburkolatú sarkokban. És a szakállas ember titokzatos, imádkozó mozdulatokat tett, és hosszú gyertyákat gyújtott a különös veretű réz gyertyatartókban. Gyakran nézett az ajtó felé, mintha várna valakit, és tekintetét egyszer csak egyetlen kopogtatás viszonozta, amit valami nagyon ősi és titokzatos

jel követett. Ezúttal a gazda ki sem pillantott a kukucskálón, hanem lelökte a nagy tölgygerendát, félretolta a reteszt, és szélesre tárta a nehéz ajtót a csillagok és a köd előtt. És akkor elfeledett harmóniák dallamára a szobába áramlott a mélyből a Föld letűnt nagyjainak összes álma és emléke. Arany lángnyelvek táncoltak dús fürtjeik körül, és Olney szédült, mikor hódolt neki. Ott volt Neptun, háromágú szigonyával, vidám tritónok és fantasztikus nereidák és egy delfin hátán, egy nagy, nyitott kagylóban lovagolt a víg és félelmetes ős Nodensz, a Nagy Káosz Ura. És a tritónok kagylói kísérteties dallamokat fújtak, és a nereidák különös hangokat csaltak ki a fekete tengeri barlangok ismeretlen lakóinak groteszk, rezonáló kagylóiból. Az ősz Nodensz kinyújtotta ráncos kezét, és besegítette Olneyt és a házigazdáját a nagy kagylóba, miközben a kagylók és gongok vad és félelmetes hangokat hallattak. És a regék hintója kigördült a határtalan éterbe, és zaja elveszett a mennydörgés visszhangjában. Kingsportban egész éjjel nézték azt a gőgös szirtet, amikor csak a vihar és a köd látni engedte, és mikor éjfél után kihúnyt a fény az apró, homályos ablakokban, rettegésről és szerencsétlenségről kezdtek suttogni. Olney gyerekei és kövér felesége pedig a baptisták saját kegyes istenéhez imádkoztak, és reménykedtek, hogy az utazó kölcsönkér valakitől egy esernyőt és kalucsnit, ha az eső reggelre sem áll el. A hajnal nyirkos volt, és tengeri köd koronázta, és a bolygók ünnepi harangjai zúgtak a fehér éter kavargásában. És délben elf kürtök zengtek az óceán fölött, amikor Olney szárazon és könnyű lábbal lemászott a sziklákról az óron Kingsportba, szemében távoli tájak képeivel. Nem tudta visszaidézni, hogy mit álmodott annak a még mindig névtelen remetének égbe nyúló kunyhójában, sem azt, hogy hogyan tudott lejönni azon az emberi láb nem járta sziklán. Egyáltalában nem tudott beszélni ezekről a dolgokról, csak a Szörnyű Öregemberrel, aki ezek után különös dolgokat mormogott hosszú, fehér szakállába, fogadkozva, hogy az az ember, aki lejött arról a szirtről, nem egészen ugyanaz az ember, aki fölment, vagy hogy annak a baljós fehér ködnek mérhetetlen tengerében még mindig ott lebeg az elveszett lelke annak, aki valaha Thomas Olney volt. És attól az órától kezdve, a szürkeség és unalom egyhangúan vánszorgó évein át, a filozófus dolgozott, evett-aludt, és türelmesen végezte a jó polgár illő foglalatosságait. Nem vágyódott már távoli hegyek varázsára, nem sóhajtott már a titkok után, amelyek zöld zátonyként merednek ki a feneketlen tengerből. Napjai egyformasága már nem szomorította el, és képzeletét kielégítették a fegyelmezett gondolatot. Jó felesége egyre kövérebb lett, gyerekei pedig egyre nagyobbak, merészebbek és hasznosabbak, és az alkalom úgy hozta, sohasem felejtett el korrekt büszkeséggel mosolyogni. Tekintetében már nem égtek nyugtalan fények, és ha valaha is figyelt még ünnepi hangokra vagy távoli elf kürtökre, ez csak éjszaka fordult elő, mikor a régi álmok szabadon kóborolnak. Soha többé nem látta Kingsportot, mert családja nem kedvelte a fura, öreg házakat, és panaszkodott, hogy kibirhatatlanul rossz volt a csatornázás. A Bristol-felvidéken van most gondozott bungalójuk, ahol nincsenek égbe nyúló szirtek, és a szomszédok városi népek, modern emberek. De Kingsportban különös történetek keringnek, és még a Szörnyű Öregember elismer valamit, amiről a nagyapja nem beszélt. Mert most, amikor a szél viharosan fújni kezd északról, a magasban álló ódon ház felől, amely egy az égbolttal, végre megtört az a vészjósló, tűnődő csönd, ami mindeddig Kingsport tengerész népének átka volt. És az öregek azt mesélik, hogy kellemes, éneklő hangokat hallanak kiszűrődni, meg boldogságtól csengő nevetést, és azt mondják, hogy esténként az apró, alacsony ablakok fényesebbek, mint azelőtt. Azt is mondják, hogy a tüzes fénykör gyakrabban jelenik meg a hely fölött, kéken ragyogva északon, megfagyott világok vízióival telten, míg a szirt és kunyhó feketén és fantasztikusan áll a vad ragyogásban. És a hajnali ködök sűrűbbek, és a tengerészek nem olyan biztosak benne, hogy a tenger felől hallatszó tompa kongás az ünnepi bólyáktól származik. De a legrosszabb az egészben, hogy megcsappant a félelem a kingsporti fiatalemberek szívében, akik éjszakánként figyelni kezdtek az északi szél gyönge, távoli hangjaira. Esküsznek rá, hogy nem lehet baj vagy kín abban a magas tornyú kunyhóban, mert az új hangokban öröm lüktet és vele zene és nevetés. Nem tudják, milyen regéket hordhat a tengeri köd arra a szellemjárta, északi szirtre, de szeretnének kicsikarni valamit azokból a csodákból, amik azon a sziklán tátongó ajtón kopogtatnak, amikor a legsűrűbbek a felhők. És a pátriárkák attól rettegnek, hogy egy nap szépen sorra, fölkeresik azt az elérhetetlen csúcsot az égben, és megtudják, hogy milyen évszázados titkok rejtőznek a meredek, zsindelyes tető alatt, mely összefonódott a sziklákkal, a csillagokkal és Kingsport ősi félelmeivel. Abban nem kételkednek, hogy ezek a merész ifjak vissza fognak jönni, de úgy vélik, hogy kihunyhat szemükben a fény és szívükben az akarat. És nem akarják, hogy az ódon Kingsport, kapaszkodó ösvényeivel és ősi homlokzataival, unalmasan vonszolja éveit, míg a nevető kórus hangról hangra erősebb és vadabb lesz abban az ismeretlen és iszonyú sziklafészekben, ahol a ködök és a bennük rejtőző álmok megpihennek a tengertől az égig tartó útjukon. Nem akarják, hogy fiataljaik lelke elhagyja az ódon Kingsport kellemes kandallóit és hollandi tetős tavernáit, és azt sem akarják, hogy nevetés és a dal hangosabb legyen azon a magas, sziklás helyen. Mert ahogy az újonnan jött hang új ködöket hozott a tengerről és új fényeket északról, azt mondják,

még újabb hangok még több ködöt és még több fényt hozhatnak, míg talán a régi istenek (akiknek a létezéséről csak suttogva beszélnek, nehogy az egyházközség plébánosa meghallja) is eljönnek a mélyből, és Kadath ismeretlen, hideg pusztaságából, és felütik tanyájukat azon a cudarul alkalmas szirten, a békés, egyszerű halásznép gyöngéd dombjainak és völgyeinek közelében. Ezt nem akarják, mert az egyszerű emberek nem szeretik a nem földi dolgokat; ráadásul a Szörnyű Öregember gyakran idézi, amit Olney mondott egy kopogtatásról, amitől a magányos házigazda félt, és a fekete, tolakodó árnyról, amit a furcsa, ólmozott ökörszemablakon át látott. Habár mindezeket a dolgokat csak az Elsőszülöttek dönthetik el; és addig is a reggeli köd még mindig fölszáll ahhoz a szép, szédítő csúcshoz, ahol a meredek tetejű ősi ház áll, a szürke, alacsony ereszű ház, ahol senkit sem látni, de ahová az est alattomos fényeket hoz, míg az északi szél különös tivornyákról mesél. Fehéren és lebegve száll a mélyből fivéreihez, a fellegekhez, harmatos legelőkről és a leviatán barlangjairól szóló álmokkal telten. És amikor a regék sűrűn szállnak a tritónok barlangjaiban és hínár-városokban a kagylók az Elsőszülöttektől tanult vad dallamokat zengik, akkor nagy, legendákat hordozó ködök sereglenek össze az égen; és Kingsport, amely kényelmetlenül fészkel kisebb sziklái között, azalatt a vészjósló sziklaőrhely alatt, a tenger felé csak titokzatos fehérséget lát, mintha a szikla pereme a világ pereme volna, és bólyák ünnepi harangjai szabadon zúgnak a regék birodalmának éterében. Gálvölgyi Judit fordítása

UTCA, AZ (Street, The) Howard Phillips Lovecraft (1920) Vannak, akik szerint a dolgokban és helyekben lélek lakozik, és vannak, akik szerint ez nem így van; jómagam nem merek erről nyilatkozni, az Utcáról azonban mesélek. Erős és becsületes emberek alakították ki az Utcát: bátor véreink, kik a Szent Szigetekről érkeztek a tengeren át. Kezdetben csupán vízhordók taposta ösvény vezetett az erdei pataktól a part menti házakig. Aztán, ahogy egyre többen költöztek a szaporodó házakba, és új lakóhely után kellett nézniük, kunyhókat építettek az északi oldalon, vaskos tölgygerendákból és kőfallal az erdő felé, mivel a rengetegben tüzes nyílvesszőkkel felszerelkezett indiánok ólálkodtak. Néhány esztendő elteltével pedig az Utca déli oldalán is megjelentek a kunyhók. Az Utcán mindkét irányba kúpos kalapos, komoly férfiak rótták, többnyire muskétával vagy vadászpuskával a kezükben. Velük voltak még főkötős feleségeik és szótlan gyermekeik. Esténként a férfiak asszonyaikkal és gyermekeikkel együtt leültek hatalmas kandallóik mellé, hogy olvassanak és beszélgessenek. Fölöttébb egyszerű dolgokról olvastak és beszéltek, mégis ezek a dolgok adtak nekik bátorságot és erényességet, és segítették őket nappal leigázni az erdőt és megművelni a földeket. A gyermekek pedig figyeltek, hogy megismerjék a régi idők törvényeit és tetteit, valamint a drága Angolhont, melyet sohasem láttak, és felidézni sem tudtak. Aztán háború dúlt, ami után az indiánok nem zargatták többé az Utcát. A dolgos férfiak vagyona egyre gyarapodott, és amennyire tőlük telt, élvezték az életet. A gyermekek pedig felcseperedtek, és még több család érkezett a Szülőföldről, hogy letelepedjenek az Utcában. Majd a gyermekek gyermekei, de meg az újonnan érkezettek gyermekei is felnőttek. A kis település várossá fejlődött, a kunyhók helyén pedig sorra házak épültek - egyszerű, takaros, fából és kőből készült házak, kőlépcsővel és vaskorláttal, félkör alakú, világító ablakokkal a bejáratok felett. Nem holmi silány építmények voltak e házak, hiszen több nemzedéket kellett kiszolgálniuk. Belsejüket faragott kandallópárkányok, elegáns lépcsők, valamint praktikus, kényelmes bútorok, és a Szülőföldről hozatott porcelán és ezüst étkészletek díszítették. Az Utca így magába itta egy ifjú nemzet álmait, és lakosaival együtt örvendezett, akik egyre kifinomultabbá és boldogabbá váltak. Ahol egykor pusztán erő és becsület lakott, immár ízlésnek és műveltségnek is jutott hely. Könyvek, festmények és hangszerek költöztek a házakba, a fiatalemberek pedig az északi síkon felépült egyetemre jártak. A kúpos kalapok, rövid kardok, a csipkék, és rizsporos parókák világát felváltotta a macskakő, melyen telivérek patái kocogtak és aranyozott hintók abroncsa zörgött, s a macskakő mellett téglajárdák húzódtak, rajta kikötőoszlopokkal és felhágókövekkel. Az Utcában számos fa állt: büszke szilfák, tölgyek és juharok; ezért nyaranta zöldbe borult minden, és madárdaltól volt hangos a tér. A házak mögött pedig fallal körülvett rózsakertek rejteztek, bennük élő sövénnyel övezett járdákkal és napórával, ahová estelente kápráztatón sütött le a hold és a csillagok fénye, és az illatos virágok szirmain a harmat csillogott. Az Utca így álmodott tovább, mit sem törődve balsorssal, háborúval és változással. Egy alkalommal a fiatalemberek többsége eltávozott, és soha nem tért vissza. Akkor történt mindez, mikor felcsavarták a régi zászlót, és csillagos-sávos lobogót húztak fel helyette. Ám jóllehet a férfiak hatalmas változásokról

beszéltek, az Utca egyáltalán nem érzékelte ezeket, hiszen ugyanazok lakták, ugyanazokról a dolgokról társalogtak, és ugyanabban a hangnemben, mint azelőtt. A fák pedig továbbra is menedéket nyújtottak az énekesmadaraknak, éjjelente a holdsugár és a csillagok fénye ugyanúgy megcsillant a harmatos bimbókon, melyek a fallal körülvett rózsakertekben virultak. Ekkoriban már egyetlen kardot, parókát vagy háromszögletű kalapot sem lehetett látni az Utcában. Mennyire furcsán hatottak a helybéliek sétapálcáikkal, hosszú hódprém kabátjaikkal és rövidre nyírt hajukkal! A távolból újszerű hangok érkeztek: előbb furcsa pöfögés és sivítás hallatszott a mérföldnyire zuhogó folyó felől, aztán pedig, sok évvel később, furcsa pöfögés, sivítás, és zötykölődés zaja verte fel a csendet. A levegő már nem volt olyan tiszta, mint azelőtt, a hely szelleme azonban semmit sem változott. Az ősök vére és lelke alakította ilyenné az Utcát. A hely szelleme még akkor sem változott, mikor felszaggatták a földet, hogy különös csöveket fektessenek bele, vagy mikor magas póznákat állítottak fel, amik között bizarr vezetékek feszültek. Oly sok ősi tudás halmozódott fel az Utcában, hogy a múltat képtelenségnek tűnt elfelejteni. Aztán kegyetlen napok következtek, mikor sokan, akik régebben ismerték az Utcát, már nem ismertek rá, és olyanok is megismerték, akik azelőtt nem is tudtak róla, aztán eltávoztak, mert durván és fülsértően beszéltek, arcuk és tekintetük pedig nem sok jóról árulkodott. Gondolataik ugyancsak viaskodtak az Utca bölcs és belátó szellemével, s ezért az Utca némán sopánkodott, ahogy a házak sorra összeroskadtak, egymás után elpusztultak a fák, a rózsakerteket pedig benőtte a gyom és a gaz. Ám egy napon ismét büszkeség töltötte el, mikor ifjak vonultak végig rajta, akik közül sokan soha nem tértek vissza. Az ifjak kék egyenruhát viseltek. Az évek multával még cudarabb idők köszöntöttek az Utcára. A fák mind odalettek, a rózsakertek helyén a párhuzamos utcákban felhúzott olcsó, ocsmány épületek tűzfalai magasodtak. A házak mégis a helyükön maradtak, mivel nem tudta kikezdeni őket sem az idő, sem a férgek és a fergetegek, végtére is több nemzedéket kellett kiszolgálniuk. Újfajta ábrázatok jelentek meg az Utcában, sötét. és baljóslatú arcok, melyek tulajdonosai szokatlan szavakat használtak, és ismert vagy ismeretlen betűket pingáltak a rogyadozó házak falára. Az árkokban kézikocsik halmozódtak. Áporodott. meghatározhatatlan bűz telepedett rá a helyre, és az ősi szellem nyugovóra tért. Aztán egyszer csak nagy izgalom keletkezett az Utcában. A tengeren túl háború és forradalom tombolt; megdőlt egy dinasztia, elkorcsosult alattvalói pedig kétes szándékkal a Nyugati Vidékre özönlöttek. Sokan közülük beköltöztek az ütött-kopott házakba, melyek valaha ismerték a madarak dalát és a rózsa illatát. Majd maga a Nyugati Vidék is felocsúdott, és segítő kezet nyújtott a Szülőföldnek a civilizációért folytatott gigászi küzdelemben. A városokban ismét a régi zászló lobogott, mellette az új lobogó és egy egyszerűbb, mégis dicső trikolor. Az Utcában viszont nem sok zászlóba kaphatott bele a szél, mivel ott a félelem, gyűlölködés és tudatlanság vert tanyát. Az ifjak ismét végigvonultak rajta, ámde nem egészen úgy, ahogy egykoron tették. Valami hiányzott belőlük. És az egykori ifjak fiai, akik barnászöld zubbonyokban, őseik igaz szellemében meneteltek előre, távoli helyekről érkeztek, és nem ismerték az Utcát, valamint annak ősi szellemét. A tengeren túl világraszóló győzelmet arattak, és az ifjak többsége diadalittasan érkezett haza. Akikből azelőtt hiányzott valami. most már teljessé váltak, mégis a félelem, gyűlölködés és tudatlanság uralkodott az Utcában; sokan maradtak hátra ugyanis, és a távoli helyekró1 sok idegen költözött az ódon házakba. Az ifjak pedig, akik visszatértek, már nem ezekben laktak. Az idegenek többségének ábrázata sötét volt és baljóslatú, mégis akadt köztük néhány, kinek arca azokéra hasonlított, akik létrehozták az Utcát, és megformálták a szellemét. Hasonlók voltak, mégsem ugyanolyanok, hiszen mindannyiuk tekintetében furcsa, természetellenes tűz lobogott, mintha becsvágy, mohóság, bosszúszomj vagy vakbuzgalom fűtötte volna őket. Zaklatottság és árulás honolt a kevesek között, akik gonosz terveket szőttek, hogy halálos csapást mérhessenek a Nyugati Vidékre, és aztán hatalomra emelkedjenek a romok fölött, miképpen a gyilkosok is hatalmuk alá kerítették a boldogtalan, fagyos földeket, ahonnan a többségük érkezett. A szervezkedés gócpontjára pedig az Utcában lehetett rálelni, melynek rogyadozó házaiban gyűltek össze az idegen viszálykeltők, és harsogták tele a szobákat a vér, láng és gazság napjáról szóló tervekkel és beszédekkel. Az Utca különféle különös gyülekezeteiről sokat beszélt a Törvény, ám bizonyítani szinte semmit nem tudott. Szorgalmasan jártak meghallgatni egymást meg nem vallott célokért küzdő emberek Petrovics pékségébe, Rifkin hitvány Modern Közgazdasági Iskolájába, a Kör Társasági Klubba, a Szabadság kávéházba és más hasonló helyekre. Tömegek vettek részt a vészterhes összejöveteleken, de mindig körültekintően, vagy idegen nyelven beszéltek. A régi házak azonban továbbra is fennmaradtak, a nemesebb, elmúlt századok, a markos telepesek és a holdfényben úszó harmatos rózsakertek elfeledett tudásával a szívükben. Elvétve egy-egy magányos költő vagy utazó érkezett ide, hogy szemügyre vegye őket, és megpróbálja megörökíteni kopott dicsfényüket; az efféle utazókból és költőkből azonban fölöttébb kevés akadt. Az a hír járta, hogy a házak egyikében egy kiterjedt terroristacsoport vezetője rejtőzött el, aki a kiszemelt napon jelt ad a véres orgiára, melynek során megsemmisítenék Amerikát és a régi jó

hagyományokat, melyeket annyira kedvelt az Utca. Szórólapok és kiáltványok úszkáltak az árkok szennyes vizében; különféle nyelveken és betűkkel kinyomtatott szórólapok és kiáltványok, de mindegyik bűnre és lázadásra buzdított. Ezek az írások arra biztatták az embereket, hogy döntsék romba atyáink magasztos törvényeit és erkölcseit, tiporják el az amerikai szellemet - azt a szellemet, ami másfélezer évnyi angolszász szabadság, igazságosság és mérsékletesség öröksége volt. Azt állították, hogy az Utca füstös képű lakói, akik a rothadó épületekben gyűltek össze, ocsmány forradalmat eszeltek ki, és parancsszavukra esztelen, eltompult barmok milliói eresztik ki undorító karmaikat városok ezreinek nyomornegyedeiben, hogy addig pusztítsanak, kaszaboljanak és gyújtogassanak, míg atyáink földje semmivé nem lesz. Mindezt elmondták és elismételték, és sokan rettegve várták a július negyedikét, amire a különös írások utaltak; mégsem lehetett olyasmit találni, ami alapján vádat emelhettek volna. Senki nem tudta megmondani, kinek a letartóztatása vágná el rögtön a gyökerénél a gyalázatos szervezkedést. A kékkabátos rendőrök számtalanszor átkutatták a düledező házakat, bár végül elmaradtak; már ők is beleuntak a törvényes rendbe, és a sorsára hagyták a várost. Aztán barnászöld zubbonyosok jöttek muskétákkal, míg végül úgy tűnt, mintha az Utca lesújtó álmába régvolt idők kísértő képei vegyültek volna, mikor még kúpos kalapos férfiak bandukoltak muskétával kezükben az erdei pataktól a part menti házak felé. Ám semmilyen tett nem tartóztathatta fel a közelgő kataklizmát, hiszen a füstös képű, baljós tekintetű férfiak fortélyossága régről ismert volt. Az Utca így nyugtalanul álmodott tovább, mígnem egy éjjelen Petrovics pékségében, Rifkin Modern Közgazdasági Iskolájában, a Kör Társasági Klubban, a Szabadság kávéházban és más helyeken az iszonytató diadaltól és várakozástól kikerekedett szemű férfiak hatalmas hordákba verődtek össze. Eldugott vezetékeken érthetetlen üzenetek cikáztak, és sokan még érthetetlenebb üzeneteket emlegettek; ám sejteni sem lehetett, mi folyik valójában, míg a veszély el nem múlt a Nyugati Vidék feje fölül. A barnászöld zubbonyosoknak fogalmuk se volt arról, hogy mi történik, vagy hogy mitévők legyenek; hiszen a füstös képű, baljós tekintetű férfiak jól értettek az ármánykodáshoz és az álcázáshoz. A barnászöld zubbonyosok mégis örökké emlékezni fognak arra az éjszakára, és megemlítik az Utcát, mikor unokáiknak elmesélik a történetét; hiszen a reggel közeledtével sokuk váratlan feladatot kapott. Köztudott volt, hogy az anarchia fészke rég elaggott, és a házakat kikezdte az idő, a férgek és a förgetegek; de vajon ama nyári éj eseményei csupán kísérteties egyöntetűségük okán tűntek oly meglepőnek? Hiszen valóban különös, habár természetes fordulatot vettek az események. Nem sokkal éjfél után ugyanis az idő, a férgek és a förgetegek sokévnyi romboló munkája váratlanul félelmetes végkifejletbe torkollott; a robaj elülte után két ódon kémény és egy masszív téglafal kivételével semmi sem maradt állva az Utcában. A romok közül pedig senki sem került elő elevenen. Egy költő és egy utazó, akik a hatalmas tömeggel együtt felkeresték a helyszínt, igencsak furcsákat mesélnek. A költő azt meséli, hogy míg el nem jött a hajnal, alig tudta kivenni a szennyes romokat az ívlámpák fényében: hogy az omladék fölött egy másik kép derengett, holdfényben tündöklő házakkal, büszke szilfákkal, tölgyekkel és juharokkal. Az utazó pedig megesküdne rá. hogy a megszokott bűz helyett virágzó rózsafák illata áradt a helyből. Ámde a költők álmai és az utazók meséi vajon hírhedten nem csupán az elme szüleményei? Vannak, akik szerint a dolgokban és helyekben lélek lakozik, és vannak, akik szerint ez nem így van; jómagam nem merek erről nyilatkozni, az Utcáról azonban mégis elmondtam, amit tudok. Galamb Zoltán fordítása

TEMPLOM, A (Temple, The) Howard Phillips Lovecraft (1920) (A Yucatan partján talált kézirat) 1917 augusztus 20-án én, Karl Heinrich von Altberg-Ehrenstein gróf, a Német Birodalmi Haditengerészet fohadnagya, az U-29 tengeralattjáró parancsnoka, az Atlanti-óceán közelebbrol meghatározatlan pontján, valahol az északi szélesség 20, és a nyugati hosszúság 35. foka körül, azon a helyen, ahol a tengeralattjáróm magatehetetlenül fekszik a mederben, útjára bocsátom ezt a palackpostát. Teszem ezt azért, mert nyilvánosságra kívánok hozni néhány szokatlan tényt; egy olyan eseményt, amit minden valószínuség szerint nem fogok túlélni, mivel a körülmények legalább annyira életveszé lyesek, mint amennyire szokatlanok, és nem csupán arról van szó, hogy az U-29 reménytelen helyzetbe került, de a népemre oly jellemzo vasakaratom is szánalmasan meggyöngült. Június 18-ának délutánján, ahogy rádión jelentettem az U-61-nek, Kiel felé vezeto utunk során, az északi szélesség 45 fok 16 percénél, a nyugati hosszúság 28 fok 34 percénél megtorpedóztuk a Victory

nevu, New Yorkból Liverpoolba igyekvo teherhajót. Hagytuk, hogy a legénység beszálljon a mentocsónakokba, mert szerettük volna elérni, hogy az akcióról az admiralitás számára készített filmfelvétel alapján minél kedvezobb kép alakuljon ki rólunk. A hajó látványosan süllyedt el, eloször az orra merült víz alá, a far magasan kiemelkedett, a hajótest fokozatosan ereszkedett a hullámok alá. A kameránk minden részletet rögzített, és oszintén sajnálom, hogy a filmtekercs már sohasem fog eljutni Berlinbe. Miután a hajó eltunt, géppuskáinkkal szétlottük a mentocsónakokat, majd lemerültünk. Amikor napnyugta táján újra felszínre bukkantunk, a fedélzeten megtaláltuk az egyik tengerész holttestét. A keze különös módon markolta az egyik korlátot. A szerencsétlen fickó fiatal volt, a bore meglehetosen sötét, olasz vagy görög lehetett, és kétségtelenül a Victory legénységéhez tartozott. Azon a hajón próbált menedéket találni, amely elsüllyesztette az övét, de o is áldozata lett annak az agresszív háborúnak, amibe az angol kutyák, azok a disznók, kényszerítették bele a Vaterlandot. Az embereink átkutatták a holttestet, valami emléktárgyat kerestek nála. A kabátzsebében megtaláltak egy apró elefántcsontszobrot, amely egy fiatal férfi babérkoszorúval koronázott fejét ábrázolta. Tiszttársam, Krenzle hadnagy szerint a tárgy nagyon r égi, és óriási muvészi értéket képvisel, ezért elvette a matrózoktól, és megtartotta magának. Arra, hogy egy afféle szobor hogyan kerülhetett egy közönséges matróz tulajdonába, nem találtunk magyarázatot. Amikor a halott férfit lehajítottuk a fedélzetrol, két olyan dolog történt, ami meglehetosen felizgatta legénységünk tagjait. A fickó szeme csukva volt, de amikor átlökték hulláját a korlát fölött, hirtelen kinyílt. Többen úgy látták, mintha mereven és gúnyosan nézne Schmidtre és Zimmerre, a holttestet tartó két matrózunkra. Müller fedélzetmester - idosebb férfi, babonás elzászi disznó - ettol borzasztóan ideges lett, és még akkor is ké ptelen volt levenni szemét a hulláról, amikor az már belecsobbant a vízbe. Müller megesküdött, hogy a test, mielott elsüllyedt volna, úszó pozícióba lendítette végtagjait, és a hullámok alatt gyorsan elindult dél felé. Klenzével ki nem állhatjuk az ilyen parasztokra jellemzo ostobaságot, ezért szigorú dorgálásban részesítettük a matrózokat, és foként Müllert. Másnap kisebb zavarunk támadt, mert a legénység néhány tagja gyengélkedett. Minden bizonnyal a hosszú utazás gyengítette meg az idegeiket. Közülük többen rosszul aludtak, rémálmoktól szenvedtek. Néhányuk zavarozottnak, bárgyúnak tunt. Miután meggyozodtem arról, hogy nem szimulálnak, ideiglenesen felmentettem oket a szolgálat alól. A tenger meglehetosen viharos volt, ezért lemerültünk abba a mélységbe, ahol a hullámok már nem jelenthetnek gondot a számunkra. Itt viszonylagos nyugalomban haladtunk, bál belekerültünk egy olyan, déli irányba tartó áramlatba, amelyet oceanografikus térké peink alapján nem tudtunk beazonosítani. A gyengélkedok nyöszörgése egy ido után határozottan bosszantóvá vált, de mivel a legénység többi tagjára nem gyakorolt demoralizáló hatást, nem, kellett különösebb intézkedéseket foganatosítanunk. Azt terveztük, hogy helyben maradunk, és elfogjuk a Dacia nevezetu óceánjárót, amelyet New York-i ügynökünk említett jelentésében. Kora este felmerültünk a felszínre. A tenger már nem volt olyan viharos, mint korábban. Az északi horizonton füstöt láttunk, minden bizonnyal egy csatahajó járt arra. Nem kellett tartanunk tole, elég távol voltunk, és szükség esetén lemerülhettünk. A csatahajónál sokkalta több aggodalmat okozott Müller fedélzetmester, aki az éjszaka közeledtével egyre eszelosebben beszélt. Úgy viselkedett, akár egy gyermek, halott testekrol fecsegett, amelyek mereven bámulják ot, amelyek a tengeralattjárónk ablakai elott sodródnak; testekrol, amelyek mereven ot bámulják, amelyeket o (annak ellenére, hogy a tetemek felpuffadtak és bomlásnak indultak) felismerni vélt: állítólag azoknak a hulláját látta, akik a hazánkért végrehajtott, gyozedelmes akcióink során haltak meg. Müller fedélzetmester határozottan állította, hogy a hullatömeget az a fiatal fickó vezette, majd megtaláltunk a fedélzeten, akit behajítottunk az óceánba. Szokatlan és visszataszító volt a dolog, ezért úgy döntöttünk, vasra verjük Müllert, és hogy észhez térjen, rámérünk néhány korbácsütést. A legénység tagjainak nem igazán tetszett, hogy megbüntetjük a fedélzetmestert, de mindenképpen fenn kellett tartanunk a fegyelmet. Nem teljesítettünk a legénység tagjaiból verbuválódott, Zimmer matróz által vezetett küldöttségnek azt a kérését sem, hogy a különös csontszobrocskát hajítsuk a tengerbe. Június 20-ás Böhm és Schmidt matrózok, akik az elozo nap gyengélkedtek, váratlanul közveszélyes orültekké váltak. Sajnáltam, hogy tisztjeink között nincs orvos, mert a német élet mindig drága. A két matróz a rendet megbontva, valami iszonyatos átkot emlegetve orjöngött, ezért igazán drasztikus lép ésre kellett elszánnunk magunkat. Az emberek komoran vették tudomásul a dolgot, a közhangulat leromlott, de úgy tunt, Müller okult a történtekbol. Nem okozott több zavart, és este, miután szabadon eresztettük, rendben felvette a szolgálatot. A következo héten, miközben a Daciát vártuk, valamennyiünkön eluralkodott az izgatottság. A feszültséget tovább fokozta Müller és Zimmer megmagyarázhatatlan eltunése. Valószínuleg öngyilkosságot követtek el; talán éppen a félelem kergette oket a halálba, amit képtelenek voltak elfojtani magukban. Eltuntek, bár senki sem látta, hogy a vízbe vetették volna magukat. Az igazat megvallva örültem, hogy megszabadultam Müllertol, mert még né mán is rossz hatást gyakorolt a legénységre. Egyébként ekkor már majdnem valamennyi ember hallgatásba burkolózott, mintha

mindannyiuknak valami titkos félelem rágta volna a lelkét. Többen megbetegedtek, de szerencsére senki sem okozott zavart. Az állandósuló feszültség Klenze hadnagyra is komoly hatást gyakorolt, már a legapróbb kellemetlenségeken, a legnevetségesebb dolgokon is bosszankodni kezdett. Példának okáért meghökkento haragra gerjedt, amikor az U-29 körül növekvo számban delfinek kezdtek gyülekezni, és az is dühítette, hogy fokozódott annak a rejtélyes, déli irányú áramlásnak az ereje, amely a térképeink szerint nem is létezett. Végül bizonyossá vált, hogy elszalasztottuk a Daciát. Az ehhez hasonló kudarcok nem voltak ismeretlenek elottünk, és az igazat megvallva inkább örömet éreztünk, mint csalódottságot, mert végre visszafordulhattunk, hogy hazatérjünk Wilhelmshavenbe. Június 28-án, délben északkeleti irányba fordultunk, és elindultunk hazafelé, bár a szokatlanul nagy számú delfinsereg komikus módon ezt megpróbálta megakadályozni. A gépteremben délután kettokor, váratlanul következett be a robbanás. Korábban senkinek sem tunt fel a gépek meghibásodása, és az emberek is eloírásszeruen végezték a munkájukat. Az esemény pillanatában iszonyatos ero rázta meg a hajót. Klenze hadnagy hátrasietett a gépterembe, és felmérte a károkat. Az üzemanyag-tartály és a hajtómu legnagyobb része megsemmisült, Raabe és Schneider gépészek szörnyethaltak. A helyzetünk hirtelen aggasztóvá változott, mert annak ellenére, hogy a vegyi levegogenerátorok érintetlenek maradtak - hogy továbbra is használhattuk a fel- és lemerülé shez szükséges berendezéseket, és amíg a surített levego és az akkumulátorok kitartottak, nyithattuk és zárhattuk a zsilipajtókat - képtelenek voltunk a haladásra, ráadásul kormányozni sem tudtuk a tengeralattjárót. Tudtuk, ha mentocsónakon próbálnánk elmenekülni, akkor hamarosan az ellenség, a nagy és dicso német nép ellen acsarkodók kezére kerülnénk. A rádiónk tönkrement, legalábbis a Victory megtámadása után képtelenek voltunk kapcsolatba lépni a Birodalmi Haditengerészet többi tengeralattjárójával. A baleset után július 2-ig folyamatosan déli irányba sodródtunk. Egyetlen hajóval sem találkoztunk. A delfinek ismét összegyultek az U-29 körül, és nem tágítottak mellolünk. Ez már önmagában is különös volt, ha figyelembe vesszük a nagy távolságot, amit ezen ido alatt megtettünk. Július 2-án reggel megláttunk egy amerikai zászló alatt hajózó naszádot. Az emberek izgatottá váltak, arról beszéltek, meg kellene adnunk magunkat. A dolog odáig fajult, hogy Krenzle hadnagy kénytelen volt leloni az egyik matrózt, Traube-t, aki a többieknél is nagyobb szenvedéllyel sürgette ennek a németekhez nem illo tettnek a végrehajtását. A legénység ezt követoen lecsillapodott. Lemerültünk, a hullámok alatt kerestünk menedéket. Másnap délután déli irányból hatalmas madárcsapat közeledett felénk. Az óceán hullámai fenyegetové változtak. Lezártuk a zsilipajtókat és vártunk. Nem sokkal késobb rájöttünk, hogy muszáj lesz lemerülnünk, ha nem akarunk a hullámok játékszereként hánykolódni. A berendezésekben csökkent a lé gnyomást, az akkumulátoraink gyengültek, és lehetoség szerint szerettük volna elkerülni tartalékaink felélését, de az adott helyzetben nem maradt más választásunk. Lemerültünk, de nem túl mélyre. Néhány órával késobb, amikor az óceán csillapodott, elhatároztuk, hogy visszatérünk a felszínre. Ekkor újabb problémával találtuk szembe magunkat. A gépészek erofeszítései ellenére nem sikerült felmerülnünk, a berendezések egyszeruen nem teljesítették parancsainkat. Az emberek egyre idegesebbek lettek, eluralkodott rajtuk a félelem. Szabadulni akartak a "vízalatti" börtönbol, és újra arról a bizonyos elefántcsont szobrocskáról kezdtek beszélni, amit Krenzle hadnagy még mindig magánál tartott. Szerencsére a hadnagy automata pisztolyának látványa elég volt hozzá, hogy lehiggadjanak. Annyi munkát adtunk a szerencsétlen flótásoknak, hogy ne legyen idejük ostobaságokkal foglalkozni; a gé pek mellé rendeltük oket, bár sejtettük, teljesen hiábavaló abban reménykedni, hogy megtalálják a hibát. Krenzlével felváltva aludtunk. Az általános lázadás az én pihenoidom alatt, július 4-én, körülbelül hajnali ötkor tört ki. A hat megmaradt, matróznak álcázott disznó reménytelennek ítélte a helyzetet, és váratlan dühkitörést produkálva nekiestek a hadnagynak, amiért két nappal korábban nem engedte meg, hogy megadják magukat a jenki naszádnak. Teljes önkívületben átkozódtak és romboltak. Állatként üvöltöttek, és válogatás nélkül összetört ék a bútorokat, a berendezéseket; ostobaságokat ordítottak az elefántcsont szobrocskáról meg a sötét boru fiatal tengerészrol, aki oket bámulta, miközben elúszott. Klenze hadnagy mintha megbénult volna, képtelen volt a cselekvésre - úgy viselkedett, mint valami puhány, noies Rajna-vidéki paraszt. Mind a hat matrózt lelotte. Elkerülhetetlen volt. Ezt követoen megvizsgáltam, hogy mindegyikük meghalt-e. A kettos zsilipajtón keresztül eresztettük ki az óceánba a testeket. Egyedül maradtunk az U-29-ben. Klenze idegesnek tunt, és keményen ivott. Elhatároztuk, amíg lehet, életben maradunk. Az élelmiszerkészletünk óriási volt, és a palackokban elég sok oxigénünk maradt - a tomboló disznók, az eszement matrózok ezekben szerencsére nem tettek kárt. Az iránytuink, a mélységméronk és a többi muszerünk tönkrement, így helyzetünk megállapításakor kizárólag találgatásokra, személyes megfigyeléseinkre, a hajónaplóra, valószínusítheto sodródásunkra, valamint arra hagyatkozhattunk, amit a tengeralattjáró tornyának megfigyeloablakán keresztül láttunk. Szerencsére az akkumulátoraink

még mindig nem merültek le, így muködtethettük a belso világítást, és a külso keresofényeket is. A reflektorral gyakran végigpásztáztuk a tengeralattjáró környékét, de csak delfineket láttunk, amelyek velü nk párhuzamosan haladtak. Tudományos szempontból mindig is érdeklodtem a delfinek iránt, így elég sokat tudok róluk. A közönséges Delphinus delphis cetféle emlos, amely levego nélkül képtelen létezni. Két órán keresztül figyeltem egyik kíséronket; ezen ido alatt egyszer sem emelkedett a felszínre levegot venni. Telt az ido. Úgy véltük, még mindig déli irányba sodródunk, és közben egyre mélyebbre merülünk. Megfigyeltük a faunát és a flórát, s a könyvekbol, amelyeket magammal hoztam az útra, kikerestük azokat a lényeket, amelyekkel találkoztunk. Folyamatos megfigyeléseket végeztem, Klenze hadnagy azonban másképpen reagált a helyzetre, mint én. Az o agya nem úgy muködött, mint a poroszoké; átadta magát az értelmetlen és felesleges tunodésnek és töprengé snek. Furcsa hatást gyakorolt rá az a tény, hogy egyre közelebb kerültünk a halálhoz. Idonként azon kaptam, hogy buntudatosan imádkozik azokért a fé rfiakért, nokért és gyermekekért, akiket mi küldtünk le a tenger fenekére. Valószínuleg elfelejtette, hogy minden tett nemes, ha a német állam é rdekeit szolgálja. Bizonyos ido után szemmel láthatóan összezavarodott, órákon keresztül dermedten bámulta az elefántcsont szobrocskát, és meseszeru történeteket mondott a tengermélyi elveszett és elfeledett dolgokról. Idonként, pszichológiai kísérletképpen, bele-beleszóltam a monológjába, kérdé seket tettem fel neki, és nagy figyelemmel végighallgattam az elsüllyedt hajókról szóló eloadását, amelyeket különbözo költeményekbol és történetekbol származó idézetekkel tarkított. Rettenetesen sajnáltam, mert nem bírom nézni, ha egy igaz német szenved, de az igazat megvallva nem örültem neki, hogy éppen az o társaságában kell meghalnom. Engem büszkeséggel tölt el a tudat: a Vaterland megorzi emlékemet, és a fiaimat úgy fogják nevelni, hogy éppen olyan férfiak legyenek, mint én voltam. Augusztus 9-én megvizsgáltuk az óceán fenekét, végigvilágítottunk rajta reflektorunkkal. A meder sík volt, a legnagyobb részét tengeri növények borították; rengeteg kagylót és puhatestut láttunk. Néhol nyálkás, meghökkento alakú, parazitakagylókkal benott testeket fedeztünk fel a növények szárai között. Klenze véleménye szerint ezek osrégi, elsüllyedt hajók roncsai voltak. Asz egyik objektum izgalomba hozta a hadnagyot. Az óceán medré bol elotüremkedo tárgy a tövénél nagyjából két láb vastag lehetett, lapos oldalai és sima felso felületei tompaszöget bezárva csatlakoztak egymáshoz. Én kijelentettem, hogy ez nem lehet más, csak egy szikladarab felso része, Klenze azonban azt mondta, úgy látja, mintha valamilyen jelek lennének rajta. Kis ido múlva a hadnagy reszketni kezdett, és úgy fordult el az ablaktól, mintha félne valamitol. Megkérdeztem tole, mi baja van, de nem tudott magyarázattal szolgálni; azt mondta, valószínuleg a sötétség, az óceán méretei, a világtól való elszakítottság, a tengermély misztikuma fejtette ki a hatását. Az elméje kifáradt, de én olyan maradtam, amilyennek egy németnek lennie kell, és felfedeztem két dolgot. Eloször: az U-29 kitunoen bírta a m élytengeri nyomást; másodszor: a delfinek még mindig körülöttünk voltak, még ebbe a mélységbe is követtek minket, ahol a legtöbb természettudós szerint már nem létezhetnek felsobbrendu életformák. Ekkor már biztosra vettem, hogy korábban rosszul becsültem meg mélységünket, de ennek ellenére el ég mélyen voltunk ahhoz, hogy mindkét jelenség figyelemreméltó legyen. A sebességünk (korábban a mellettünk elhaladó élolények mozgásához képest, ké sobb pedig az óceánmederhez viszonyítva próbáltam meghatározni) egyenletes maradt. Augusztus 12-én, délután negyed négykor szerencsétlen Krenzle teljesen elvesztette az eszét. A toronyban volt, a reflektort kezelte, de egyszer csak berontott a könyvtárkabinba, ahol olvasgatással töltöttem az idot. Az arca azonnal elárulta, hogy milyen elmeállapotban van. Most leírom, amit mondott. Az általa hangsúlyosan kiejtett szavakat aláhúzással jelölöm. "O hív! O hív! Hallom a hangját! Mennünk kell!" Beszéd közben elvette az asztalról az elefántcsont szobrocskát, zsebre vágta, és megmarkolta a karomat, hogy magával húzzon a fedélzetre. Azonnal megértettem, hogy a zsilipajtó nyitására készül, és arra, hogy magával vonszoljon az óceánba. Egyszerre erot vett rajta a gyilkolási és az öngyilkos vágy. Váratlanul ért a dolog. Ahogy megpróbáltam ellenállni és lecsillapítani, egyre vadabb lett. "Gyere már", mondta. "Nem várok tovább. Jobb megbánni a bunt, és bocsánatot nyerni, mint makacskodni és elkárhozni!" Ezután más csillapító taktikához folyamodtam. Közöltem vele, hogy orült, szánalmas eszement. Nem értem el a kívánt hatást. Klenze hadnagy ordítozni kezdett. "Ha orült vagyok, akkor ez kegy! Lehet, hogy az istenek megvetik azt, aki józan bír maradni mígnem bekövetkezik a rettenetes vég! Gyere, és légy orült... addig tedd, amíg o megbocsátón hív! Ez a kitörés enyhített az agyában felgyülemlett nyomáson, mert amikor befejezte a mondatot, sokkal szelídebb lett. Kérlelni kezdett, ha már nem tartok vele, akkor legalább hagyjam, hogy o elmehessen. Tudtam, mit kell tennem. Klenze német volt, de csak Rajna-vidéki, ráadásul közember, most pedig potenciális orült. Ha teljesítem öngyilkos kérését, könnyedén megszabadulok attól, akit társnak nem lehet tekinteni, ugyanakkor veszélyforrásnak kellett tartani. Megkértem, mielott elmegy, adja át nekem az elefántcsont szobrocskát, de olyan gúnyos röhögéssel válaszolt, hogy nem ismételtem meg a kívánságomat. Ezután megkérdeztem tole, szeretne-e valamit hátrahagyni, esetleg egy hajfürtöt, amit

hazaviszek magammal Németországba, és eljuttatok a családjához - feltéve, ha megmentenek. Erre a kérdésre megint csak nevetéssel felelt. Ezt követoen felkapaszkodott a létrán, én pedig a nyitószerkezethez léptem, és megtettem a szükséges intézkedéseket ahhoz, hogy kijuttassam a halálba. Amikor biztosra vettem, hogy már nem tartózkodik a tengeralattjáróban, gyorsan bekapcsoltam a reflektort, hogy még egyszer, utoljára ránézzek. Meg akartam gyozodni arról, hogy a víznyomás valóban összeroppantja-e a testét (elméletileg ennek kellett történnie), vagy esetleg o is ép marad, mint azoka különös delfinek. Sajnos hiába világítottam körbe, nem sikerült megtalálnom a hadnagyot, mert a delfinek úgy összetömörültek a torony körül, hogy mindent eltakartak a szemem elol. Azon az estén sajnálattal töltött el a gondolat, hogy nem vettem ki a szobrocskát Krenzle zsebébol. Visszagondolva rá megállapítottam, hogy tetszett. Bár alapjában véve nem rajongok a muvészetekért, nem tudtam elfelejteni azt a fiatal, levélkoszorúval koronázott, gyönyöru fejet. Azt is sajnáltam, hogy nincs senki, akivel elbeszélgethetnék. Klenze természetesen nem volt méltó szellemi társam, de egy buta ember társasága is jobb a semminél. Azon az éjszakán nem aludtam túl jól. Azon töprengtem, vajon mikor ér véget az életem. Nagyon kis esélyem volt arra, hogy megmentsenek. Másnap felkapaszkodtam a toronyba, és végrehajtottam a szokásossá vált reflektoron körülkémlelést. Északi irányban a látvány nagyjából olyan volt, mint az elozo négy nap során, amióta megpillantottuk az óceán mederét. Az U-29 sebessége érezhetoen csökkent. Ahogy dél felé fordítottam a reflektor f énysugarát, észrevettem, hogy a meder nem sokkal elottem lejtossé válik. A lejto bizonyos pontjain meghökkentoen szabályos kotömbök álltak, olyan elrendezésben, mintha szándékosan helyezték volna oket oda. A tengeralattjáró eddig a meder fölött, a mélységet tartva sodródott elore, a lejto elején az orra természetesen nem fordult azonnal lefelé. Ahhoz, hogy lássam, mi van alattam, lejjebb kellett fordítanom a reflektort. A mozdulatot túlságosan hirtelen hajtottam végre - a reflektorból kicsúszott a tápkábel. Beletellett néhány percbe, mire elvégeztem a javítást, de végül sikerült megvilágítanom az alattam elterülo völgyet. Általában minden érzelem távol áll tolem, de bevallom, abban a pillanatban, amikor az elektromos fényben megpillantottam, mi van alattam, szinte alig kaptam levegot a döbbenettol. Poroszország legjobb Kulturjában tanultam, így nem volt magától értetodo, hogy az ámulat ennyire eluralkodik rajtam, hiszen a geológiával vagy a történelemmel foglalkozók már régóta ténynek tekintik, hogy az óceáni és a kontinentális területek idonként helyet cserélnek egymással - bizonyos földdarabok lesüllyednek, mások felemelkednek. Abban a völgyben ennek bizonyítékát fedeztem fel: romos épületeket láttam, amelyeket valamilyen bámulatos, de meghatározhatatlan építészeti stílust követve hoztak létre. Az építmények némelyike egészen jó állapotban volt. A legtöbbet márványból építhették, a falak fehéren csillámlottak a reflektor fénykévéjében. A keskeny, tengermélyi völgyben egy hatalmas város állt, a meredek lejtokön több izolált templomot és kúriát fedeztem fel. A tetok beszakadtak, az oszlopok összeroppantak, de ami ép maradt, abból valami olyan hallatlanul osi pompa sugárzott, amit semmi sem képes elpusztítani. Amikor megláttam Atlantiszt, amit korábban pusztán mítosznak tartottam, eros vágyat éreztem arra, hogy felderítsem. A völgy mélyén valamikor folyó hömpölygött - ahogy jobban szemügyre vettem a romokat, felfedeztem a ko- és márványhidak maradványait, a rakodópartokat, az egykor gyönyöru, növé nyekkel beültetett teraszokat. Annyira fellelkesültem a látványtól, hogy majdnem eluralkodott rajtam az eszelosség, az a nevetséges szentimentalizmus, ami miatt Klenzét megvetettem. Izgalmamban szinte nem is vettem észre, hogy a déli áramlat lassan megszunik, és az U-29 lassan, ahogy a leszálló repü logép a kifutópályára, leereszkedik az elsüllyedt városra. Azt is csak késobb fogtam fel, hogy a különös delfinfalka eltunt a tengeralattjáróm mellol. Körülbelül két órával késobb a tengeralattjáró már a völgy sziklás falának közelében lévo, kikövezett téren hasalt. A hajó egyik oldalából pompás kilátás nyílt a lejton álló épületekre és a hajdani folyó partjára. A másik oldalon, meghökkento közelségben, egy tökéletes állapotban maradt, hatalmas, díszes homlokzatú, a sziklafalból kivájt épület magaslott. Valószínuleg templom volt. Képtelen vagyok megfelelo szavakat találni ennek a titáni építménynek a leírására. A homlokzata (iszonyatosan magas!) mögött valószínuleg csarnokok helyezkednek el - a széles, egymástól távol lévo ablakok legalábbis erre engednek következtetni. A közepén hatalmas ajtó tátong, amelyhez lenyugözo lépcsosoron lehetett feljutni. Az ajtót aprólékosan kidolgozott dombormuvek veszik körbe. Az oszlopokat és a frízeket szintén döbbenetesen szép faragványok és vésetek díszítik. A dombormuveken valószínuleg idealizált jeleneteket, a furcsa szertartási eszközöket hordozó, valami sugárzó istent imádó papok és papnok felvonulását örökítették meg. A muvek kidolgozottsága tökéletes, szellemisége hellenikus, de mégis teljesen egyéni, a stílus véleményem szerint olyan, mintha nem az antik görög muvészet közvetlen, hanem legtávolabbi ose lenne. Abban is biztos vagyok, hogy ezt a gigantikus építményt még Földünk szuzi leánykorában faragták ki a hegyoldal sziklájából. A völgyoldal szerves részét képezi; elképzelni sem tudom, a belso csarnokokat és termeket hogyan, milyen eszközzel vésték ki a kemény kobol. Talán valami már létezo barlangot vagy barlangrendszert alakítottak át? Sem az ido, sem az óceán vize nem tett kárt ebben a káprázatos templomban - mert ahhoz semmi kétség sem férhet, hogy templom volt -,

amely most, évezredekkel elkészülte után zavartalanul, b ékében áll az óceán mélyének néma sötétjében. Nem tudom, hány órát töltöttem el az elsüllyedt város épületeinek, szobrainak, hídjainak, és a kolosszális, gyönyöru és misztikus templomnak a szemlélésével. Azzal tisztában voltam, hogy a halál egészen közel került hozzám, de a kíváncsiságom egy idore még ezt is elfeledtette velem. Látványra szomjazva forgattam új és újabb pozícióba a reflektort. A fénysugár lehetové tette a számomra, hogy sok részletet megvizsgáljak, de a sziklatemplom sötéten tátogó szájra emlékezteto kapuján nem tudtam belesni. Egy ido múltán kikapcsoltam a reflektort - takarékoskodnom kellett az energiával. A fé nysugár már ekkor jóval gyengébb volt, mint a sodródás hetei alatt bármikor. A sötétség mintha felszította volna bennem a vágyat, hogy megismerjem a vízmélyi titkokat. Eloször nekem, egy németnek kell végigmennem azokon az eonok óta elfeledett utcákon! Elovettem és megvizsgáltam az egyik mélytengeri búváröltözéket, rászereltem egy hordozható fényszórót és egy levegogenerátort. Tudtam, a kettos zsilipkaput egyedül nem lesz könnyu kinyitni, de bíztam benne, hogy sikerül legyoznöm az akadályokat, és a szó legszorosabb értelmében, személyesen vé gigsétálhatok a halott városon. Augusztus 16-án sikerült kijutnom az U-29-bol. Óvatosan elindultam a romok között. Az iszappal belepett utcákon az osi folyó irányába tartottam. Egyetlen csontvázat vagy emberi maradványt sem találtam, viszont óriási archeológiai jelentoségu szobrok és érmék tömkelegére bukkantam. Ezekrol a tárgyakról most nem tudok írni - legyen elég annyi, hogy bámulattal és áhítattal töltött el minden, amit az a kultúra állított elo, amely már akkor lé tezett, amikor Európában barlanglakó osemberek vadásztak, amikor még senki sem figyelte, a Nílus hogyan ömlik bele a tengerbe. A rejtélyekre azoknak kell fényt deríteniük, , akik ennek az írásnak az alapján (ha egyáltalán megtalálják valaha) elindulnak, hogy megkeressék a várost. Amikor az akkumulátoraim kezdtek kimerülni, visszatértem a tengeralattjáróhoz. Úgy döntöttem, a sziklatemplomot másnap fogom megvizsgálni. Tizenhetedikén még erosebben vágytam rá, hogy felkutassam a sziklatemplom titkait, de óriási csalódásban volt részem. Kiderült, hogy amikor azok a disznók júliusban fellázadtak, megsemmisítették azokat az anyagokat, amelyek a hordozható reflektor feltöltéséhez szükségesek. Határtalan düh uralkodott el rajtam, de német vagyok, így nem veszítettem el a fejem, és nem vágtam neki a sötét templomnak, amelynek kapuja mögött talán borzalmas tengeri szörnyek élnek; amelynek esetleg olyan bonyolult, labirintusszeru a folyosórendszere, hogy sosem kerülnék ki belole. Csak annyit tehettem, hogy felkapcsoltam a tengeralattjáró reflektorát, és ebben a fénykévében felmentem a templom lépcsoin, hogy megvizsgáljam az ajtó körüli dombormuveket. A fénysugár felülrol világított le az ajtóra, és bekúszott a sötétbe. Belestem; abban reménykedtem, hogy meglátok valami érdekeset, de csalódnom kellett. Miután egy bottal óvatosan megböködtem a padlót, beléptem, de csak néhány méternyire merészkedtem be. Életemben eloször megéreztem a félelem ízét. Kezdtem megérteni, hogy annak a szerencsétlen Klenzének mibol táplálkoztak az érzelmei, honnan fakadtak hangulatai. A templom szinte vonzott magához, arra csábított. lépjek beljebb, de ugyanakkor egyre növekvo rettegéssel bámultam a mélyén uralkodó sötétségbe. Visszatértem a tengeralattjáróba, kikapcsoltam a világítást és a sötétben leültem gondolkozni. Takarékoskodnom kellett az árammal - még nem tudhattam, mikor lesz szü kség rá. Tizennyolcadikát (szombat volt) teljes sötétségben töltöttem. Gondolatok és emlékek kínoztak, és azzal fenyegettek, hogy megroppantják német akaraterom gerincét. Klenze megorült és meghalt, mielott eljutott volna az iszonyatosan távoli múltnak ebbe a vészjósló maradványába. Megölte magát, é s azt javasolta, tartsak vele. Lehetséges volna, hogy a Sors csak azért tartott vissza annak a lépésnek a megtételétol, mert valami olyasmit tartogat a számomra, ami sokkalta borzalmasabb annál, amirol ember valaha álmodott? Azt hiszem, az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot. De szerencsére sikerült megszabadítanom magamat annak a hitvány fickónak a gondolatától. Szombat éjjel képtelen voltam elaludni. Nem törodve a jövovel, felkapcsoltam a világítást. Bosszantott, hogy az elektromos energia közel sem fog addig kitartani, mint a levego vagy az élelem. Újra foglalkoztatni kezdett az eutanázia gondolata; alaposan megvizsgáltam automata revolveremet. Reggeltájt valószínuleg elaludtam. A lámpákat égve hagytam. Amikor tegnap délután felébredtem, sötét volt. Az akkumulátorok mind kimerültek. Meggyújtottam néhány gyufaszálat. Bántam, hogy korábban elégettük azt a néhány gyertyát, amit magunkkal hoztunk. Csak néhány gyufaszálat mertem elpazarolni. Miután az utolsó is ellobbant, mozdulatlanul ültem a sötétben. Ahogy a halálra gondoltam, felidéztem az eseményeket, amelyek miatt ide kerültem, és olyan következtetésre jutottam, ami egy nálamnál gyengébb idegzetu és babonásabb embert orületbe kergetne. A sziklatemplom dombormuvein az a sugárzó isten... Az elefántcsont szobrocska is ot ábrázolta; az a szobor; amit a halott tengerésztol vettünk el, amit az a szerencsétlen Klenze visszavitt magával a tengerbe. A véletlen egybeesés kissé összezavarta a gondolataimat, de azt nem mondhatnám, hogy megijedtem. Csak az ostoba ember hajlamos arra, hogy termé szetfölötti dolgokkal teremtse meg az egyes

események közötti összefüggéseket. Az egybeesés valóban különös volt, de én mindig is túlságosan racionálisan gondolkoztam ahhoz, hogy egymáshoz kapcsoljam a logikusan nem összeillo részleteket, vagy hogy ok-okozati láncba állítsam azokat az esemé nyeket, amelyekben a Victory elsüllyesztése óta részem volt. Mivel éreztem, hogy pihenésre van szükségem, bevettem egy nyugtatót, és elaludtam. Zaklatott idegállapotom visszatükrözodött az álmaimban. Hallottam a fuldokló emberek sikolyait, láttam a holtak arcát a tengeralattjáró megfigyeloablakainak másik oldalán. És a halottak arca között ott volt az elefántcsont szobrocska modellje, egy élo, gúnyos arc is... Gondosan kell fogalmaznom, amikor leírom, mi történt velem ma, ébredés után. Fáradt vagyok, és a sok hallucináció szükségképpen elhomályosítja, összezavarja a tényeket. Pszichológiai szempontból érdekes az esetem, sajnálom, hogy valamelyik kompetens német intézet nem vethet alá tudományos vizsgálatoknak. Amikor kinyitottam a szememet, rögtön feltámadt bennem a vágy, hogy ismét ellátogassak a sziklatemplomhoz. A késztetés minden elmúló pillanattal egyre erosebb lett, de a dolog ellenkezojére ösztönzo félelem segítségével automatikusan elnyomtam. Aztán hirtelen, mintha nem merültek volna ki az akkumulátorok, fényt láttam. Ahogy az ablakhoz léptem, és kinéztem a sziklatemplomra, valami foszforeszkáló ragyogás jutott el hozzám a vízen keresztül. Ez ébresztette fel a kíváncsiságomat, mert tudomásom szerint egyetlen mélytengeri organizmus sem képes ilyen eros fény kibocsátására. Mielott azonban utánanézhettem volna a dolognak, újabb dolgot érzékeltem - valami olyasmit, ami annyira irracionális volt, hogy kételkedni kezdtem érz ékszerveim objektivitásában. Akusztikai élmény volt; valami ritmikus, melodikus hang, valami vad, de mégis gyönyöru dallamot hallottam, amely akadálytalanul eljutott hozzám az U-29 teljesen hangszigetelt burkán keresztül. Azzal a meggyozodéssel gyújtottam gyufát, hogy pszichológiai állapotom abnormálissá változott. Készítettem magamnak egy jókora adag szódiumbromid oldatot, ami eléggé lenyugtatta az idegeimet, és szétoszlatta a hangillúziót. Ám a foszforeszkáló fény még ekkor is megmaradt. Komoly erofeszítésembe került, hogy legyozzem a gyermeteg késztetést, és ne menjek oda az ablakhoz, ne próbáljam megtalálni a világosság forrását. Iszonyatosan valóságosnak tunt. A fényben fokozatosan sikerült kivennem magam körül az ismeros tárgyak körvonalait, sot az üres szódiumbromidos poharat is láttam, amelybol pedig nem oriztem az agyamban vizuális emléket. Ez a jelenté ktelennek tuno részlet arra ösztönzött, hogy végiggondoljam a helyzetet. Átmentem a kabin túlsó végébe, és megérintettem a poharat. Valóban azon a helyen volt. Ekkor felfogtam, hogy a fény valóságos, vagy egy olyan eroteljes, részletes hallucináció része, amelyet képtelen lennék szétoszlatni. Így felhagytam a további ellenállással, felkapaszkodtam a toronyba, hogy kimenjek, és kiderítsem, honnan ered a világosság. Még az is eszembe jutott, hogy valahogyan rám bukkant egy másik tengeralattjáró, amely most kimenthet. Ezen írás olvasója akkor cselekszik helyesen, ha a következokben leírtakat nem objektív igazságként fogadja el. Ezek az események bekövetkezésükkel megszegték a természet törvényeit, egy túlterhelt elme kreálmányai. Amikor feljutottam a toronyba, a vízben közel sem volt olyan világos, mint vártam. Egyetlen, foszforeszkáló fény kibocsátására képes állatot vagy növényt sem láttam a közelben, a lejton elhelyezkedo városra suru sötétség borult. Amit megpillantottam, az nem volt sem látványos, sem groteszk, vagy rémiszto, mégis megfosztott a saját józan elmémbe vetett bizalmamtól. A tengermélyi sziklatemplom ablakai és ajtaja mögül remego fény áramlott elo, mintha odabent meggyújtottak volna valami óriási oltártüzet. A késobbi események kaotikusak. Ahogy tétován elindultam a megvilágított ajtó, ablakok irányába, olyan különleges és megdöbbento látomásaim támadtak, amelyeket még most sem tudok valóságként értékelni. Azt képzeltem, hogy alakokat látok a templomban; álló és mozgó formákat. Újra hallani vé ltem azt a dallamot, amit ébredésem után már észleltem. Gondolatok és érzések kavarogtak a fejemben, valamennyi a halott fiatalember és a csontszobor körül örvénylett; az isten körül, akinek vonásait az elottem magasló sziklatemplom frízein és oszlopain is felfedeztem. Szerencsétlen Klenzére gondoltam, és eltunodtem, vajon hol lehet a teste, hol lehet az a szobrocska, amit vissza akart vinni a tengerbe. Klenze figyelmeztetett, de én nem adtam a szavára, hiszen csak egy puhány Rajna-vidéki volt, aki összeroppant, megorült az események súlya alatt. Egy porosz könnyedén elviseli az ilyen terheket. Hogy mi következett ezután? Egyszeru. A vágy, hogy belépjek a templomba, úgy felfokozódott bennem, olyan erossé vált, hogy képtelen voltam lekü zdeni. Már nem az én kemény, német akaratom irányítja tetteimet; az akaratnak már csak jelentéktelen dolgokban van szerepe. Klenze megorült, fejest ugrott a halálba, védtelen testtel kiúszott az óceán mélyén... Én azonban porosz vagyok, értelmes és józan, és amíg lehet, használni fogom azt, amim megmaradt. Amikor rájöttem, hogy muszáj mennem, elokészítettem a búvárfelszerelésemet, a sisakomat és a levegogenerátort. Aztán elhatároztam, hogy sietve papírra vetem ezt a krónikát, hátha egy nap kijut a világba. A lapokat palackba dugom, és amikor elhagyom az U-29-et, az áramlatokra bízom. Nem félek, még annak az orült Klenzének a próféciái sem keltenek bennem rémületet. Amit láttam, az nem lehet valódi, én tudom, ha engedelmeskedem megbomlott elmém parancsainak, legfeljebb annyi történhet velem, hogy megfulladok, amikor elfogy a levegom. A templomból kiszurodo fény

illúzió csupán. Nyugodtan fogok meghalni a fekete, elfeledett mélységben. Úgy, ahogy egy némethez illek. Ez a démoni röhögés, amit most, írás közben hallok, csupán saját megkínzott agyam produktuma. Most gondosan felveszem a merüloruhát, és bátran besétálok abba az osi templomba, bemegyek a megszámlálhatatlanul sok év, a mérhetetlen mélység néma titkai közé. Szántai Zsolt fordítása

SZÖRNYŰ ÖREGEMBER, A (Terrible Old Man, The) Howard Phillips Lovecraft (1920) Angelo Ricci, Joe Czanek és Manuel Silva elhatározták, hogy látogatást tesznek a Szörnyű Öregembernél. Ez az öregember egyedül lakott egy rendkívül régi házban a Water Streeten, a tenger közelében, és az a hír járta róla, hogy nagyon gazdag és nagyon gyenge. A vendégségbe készülő három úr nem is kívánhatott volna ennél kedvezőbb munkakörülményeket; foglalkozásukat tekintve ugyanis rablók voltak. A kingsportiak sok olyasmit beszéltek és gondoltak a Szörnyű Öregemberről, ami általában megóvta őt a Mr. Riccihez és kollégáihoz hasonló urak kitüntető figyelmétől, noha köztudomású volt róla, hogy dohos, öreg, hajlékában valahol tekintélyes pénzvagyont rejteget. Senki sem vitatta, hogy igen különös személyiség; élete virágjában állítólag hajóskapitányként kalandozott az Indiákon. Olyan öreg volt, hogy senki sem emlékezett rá fiatalon, és olyan mogorva, hogy nagyon kevesen ismerték az igazi nevét. Roskatag, vén házának kertjében, a göcsörtös fák között, furcsa gyűjteményt rendezett be nagy kövekből, amiket saját kezűleg festett ki meghökkentő mintákkal, majd addig csoportosítgatta őket, míg a végeredmény valamiféle keleti szentélyre emlékeztetett. Ez a gyűjtemény elijesztette a gyerekeket, akik szerették kicsúfolni a Szörnyű Öregembert hosszú, ősz haja és szakálla miatt, időnként pedig különböző körmönfont lövedékekkel betörték régimódi ablakait. Az érettebb korú kíváncsiskodók, akik néha óvatosan odaosontak a házhoz, hogy bekukkantsanak valamelyik poros ablakszemen, persze nem féltek már a festett kövektől; őket inkább az rémisztette el, amit odabent láttak. Ezek az emberek azt mesélték, hogy a földszinten, egy máskülönben üres szobában hosszú asztal áll, azon pedig sok-sok furcsa üvegpalack: mindegyikben egy-egy kis ólomdarab lóg zsinóron a dugasz aljáról, mint valami inga. És azt is mondták még, hogy a Szörnyű Öregember beszélni szokott ezekhez a palackokhoz, olyan neveken szólítja őket, mint Jack, Nyesettpofa, Hosszú Tom, Spanyol Joe, Peters meg Ellis hadnagy; és ilyenkor a megfelelő üvegben lógó ólominga tisztán láthatóan kileng, mintha válaszolna. Akik egyszer látták a hórihorgas, szikár Szörnyű Öregembert az ingáival társalogni, azok nem vágytak másodszori alkalomra. Csakhogy Angelo Ricci és Joe Czanek és Manuel Silva nem voltak született kingsportiak: a társadalomnak abba az új, kevert vérű, gyökértelen rétegébe tartoztak, amely kívül esik a hagyományos új-angliai életmód meghittebb körein. Ők a Szörnyű Öregemberben csak egy folyton betegeskedő, jószerivel magatehetetlen aggastyánt láttak, aki járni sem bír göcsörtös botja nélkül, és vékony, inas keze szánalmasan reszket. A maguk módján tulajdonképpen még sajnálták is a magányos, népszerűtlen, vén fickót, akit mindenki kerül, sőt a kutyák is folyton megugatják. De az üzlet az üzlet, és amelyik rabló komolyan veszi a hivatását, az nem fordít hátat a csábító kihívásnak, amit egy nagyon öreg és nagyon elesett ember jelent, akinek nincs folyószámlája a bankban, s ami kevésre szüksége van a szatócsboltból, azért spanyol arannyal és kétszáz éves ezüstdollárokkal fizet. Mr. Ricciből és munkatársaiból, mindhárman a szakma régi és elkötelezett művelői lévén, nem hiányzott a hivatástudat. Látogatásuk időpontját ápriIis tizenegyedikének éjszakájára tűzték ki. A terv az volt, hogy Mr. Ricci és Mr. Silva rábeszélik a derék öregurat, mutassa meg nekik antik érmegyűjteményét, Mr. Czanek pedig ez alatt egy védőponyvával álcázott automobilban várakozik a Ship Streeten, házigazdájuk hátsó kerítésfalánál, közvetlenül a kapu mellett. A gyors és feltűnésmentes távozás biztosítása mindig a szívügye volt ezeknek az uraknak; váratlan hatósági akadékoskodás esetén ugyanis szerették elkerülni a fölösleges és időrabló magyarázkodásokat. A három vakmerő kalandor előzetes megáIlapodásuk értelmében külön-külön indult a helyszínre, hogy elejét vegyék minden esetleges rosszhiszemű gyanúsítgatásnak, Mr. Ricci és Mr. Silva a Water Streeten, az öregúr házának főbejárata előtt találkoztak. Egyikükre sem tettek túl megnyugtató benyomást azok a különös árnyékok, amiket a vén, göcsörtös fák szélben ringó ágai vetettek a holdfényben a festett kövekre. Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy kifejezetten idegesítették őket; de persze most fontosabb dolguk is volt, semhogy mindenféle babonasággal törődjenek. Attól tartottak, elég kellemetlen feladat lesz a Szörnyű Öregembert szóra bírni arany- és ezüstneműi tárgyában, elvégre a kiszolgált hajóskapitányok hírhedetten mogorvák és csökönyösek. Az ilyesmi persze hosszabb távon kisebb súllyal esik latba, mint az öregség meg a gyengeség, főleg ha a látogatók ketten vannak. Mr.

Ricci és Mr. Silva bíztak kiváló rábeszélőképességükben, különösen ilyen félreeső helyen, ahol a zajra sem kell annyira odafigyelni. Egyetlen ablak mögött láttak világosságot, ezt ellenőrizték; a Szörnyű Öregember igazán gyerekesen viselkedett, az üvegbe zárt ingáihoz beszélt. Mr. Ricci és Mr. Silva álarcot húzott, majd udvariasan bezörgettek a kopott tölgyfaajtón. A Ship Streeten, a Szörnyű Öregember hátsó kapuja mellett Mr. Czanek idegesen fészkelődött a védőponyvás automobilban: úgy érezte, nagyon hosszúra nyúlik a várakozás. Ez az úr érzékeny lelkületű rabló volt, ezért egyáltalán nem tetszettek neki azok a hátborzongató ordítások, amiket úgy félórája hallott a házból. Gyanította, hogy munkatársai túlzásokra ragadtatták magukat. Hát nem kötötte ezerszer a lelkükre, hogy lehetőség szerint bánjanak kíméletesen szegény, öreg kapitánnyal? Idegesen figyelte a borostyánnal benőtt, magas kerítésfal keskeny tölgyfakapuját. Egyre sűrűbben nézegetett az órájára, és azon törte a fejét, mi lehet a késés oka. Talán hirtelen elhunyt az öregúr, mielőtt elárulhatta volna a kincs rejtekhelyét, és most az egész házat módszeresen át kell kutatni? Mr. Czanek nem szeretett egyedül ücsörögni a sötétben, különösen ilyen helyen nem. Aztán halk zörej ütötte meg a fülét a fal túloldaláról, mintha közeledő léptek neszeznének a kaviccsal felszórt sétányon; hallotta, hogy valaki óvatosan motoszkál a rozsdás kapuzárral; látta, hogy a keskeny, nehéz ajtószárny kitárul befelé. Erőltetni kezdte a szemét, hogy a sarkon árválkodó utcai lámpa halovány fényében is föl tudja mérni, miféle érdekességeket hoztak magukkal munkatársai a komor, barátságtalan épületből, mely oly kényelmetlen közelségben magasodik. Ám amikor odanézett, nem egészen azt látta, amire számított; mert a munkatársai nem voltak sehol, csak a Szörnyű Öregember állt a kapuban szótlanul, göcsörtös botjára támaszkodva, arcán iszonyú mosollyal. Mr. Czanek azelőtt sohasem figyelte meg, milyen színű az öregúr szeme; most határozottan sárgának találta. A kisvárosokban a kis dolgok is nagy izgalmat keltenek; nyilván Kingsportban is ezért maradt olyan sokáig élénk beszédtéma az a három azonosíthatatlan holttest, amit április tizenkettedikén vetett partra a reggeli dagály. A háborgó óceán igen csúnyán elbánt velük, mintha tucatnyi tengerészszablya kaszabolta volna össze őket, vagy nehéz, vasalt csizmák tiportak volna rajtuk. Másféle dolgokat is gyakran emlegettek ekkortájt az emberek, például azt az érdektelen hírt, hogy a Ship Streeten egy gazdátlan automobilt találtak. Néhány álmatlan polgár sikolyokat és ordításokat hallott éjszaka, kétségkívül ragadozómadarak és városközelben kóborló vadállatok torkából. A Szörnyű Öregember nem törődött ezzel a falusias pletykálkodással. Eleve zárkózott természetű volt, vénkorára pedig, magányosan és kiszolgáltatottan, még sokkal zárkózottabbá vált. No meg, számára ez az egész ügy bizonyára csak vihar volt egy pohár vízben; rég letűnt ifjúkorából alighanem százával hozhatna fel izgalmasabb élményeket. Kornya Zsolt fordítása

DOLOG A HOLDFÉNYBEN, A (Thing in the Moonlight, The) Howard Phillips Lovecraft (1924) Morgan nem egy literátus ember; az a helyzet, hogy alig tud összefüggően beszélni. Éppen ezért ütöttek szöget a fejembe leírt szavai, noha mások talán csak nevetnének rajta. Egyedül volt akkor este, amikor ez történt. Hirtelen elöntötte az írás utáni lebírhatatlan vágy, tollat ragadott és a következőket írta: A nevem Howard Phillips. A Rhode Island-i Providence-ben, a College Street 66. szám alatt lakom. 1927 november 24-én - azt sem tudom, hogy most melyik évben járunk - elaludtam, álomba merültem, és azóta képtelen vagyok fölébredni. Álmom egy nyirkos mocsárban kezdődött, amely a szürke őszi ég alatt fuldoklik a szittyótól, északi részén pedig hasadékoktól barázdált, mohos kőszirt szökken a magasba. Valamilyen sötét kíváncsiságtól hajtva fölmásztam ennek a kiugró meredélynek az egyik hágójára vagy szorosába, és közben megfigyeltem, hogy mindkét oldalról számos félelmetes, fekete járat fúródik a szikla mélyébe. A hágó több ponton szinte alagúttá vált, mivel a keskeny hasadék felső peremei valósággal összeértek; ezeken a helyeken rendkívüli sötétség honolt, és rémítő volt elgondolni, hogy talán itt is vannak olyan odúk. Az egyik ilyen sötét helyen úgy hatolt belém a hirtelen félelem, mintha a mélységnek valamely finom és testetlen kisugárzása nyelte volna el a lelkemet; de a sötétség túlságosan áthatolhatatlan volt ahhoz, hogy érzékeljem rémületem forrását. Végül egy sovány talajú, mohalepte sziklafennsíkra értem, ahol a gyönge fénylő hold vette át a nappal halódó gömbjének helyét. Ahogy körülnéztem, nem láttam élőlényt; viszont valami nagyon különös mocorgást éreztem a mélyben, a susogó nád között, a nemrég elhagyott mocsárban. Miután mentem egy keveset, rozsdás villamossíneket pillantottam meg, és szúette oszlopokat, amelyek még mindig tartották az ernyedten lógó felső vezetéket. Ezt a vonalat követve hamarosan

rátaláltam egy sárga, kocsiátjárós villamosra, amelynek 1852-es volt a száma - sima, kétkocsis szerelvény volt, amely 1900 és 1910 között mindennapos látványnak számított. Üres, de láthatóan menetkész volt; az áramszedő a vezetékhez ért, a légfék időnként szisszent egyet a kocsi padlója alatt. Fölszálltam, és hiába kerestem a villanykapcsolót - közben észrevettem, hogy a vezetőülés mellől hiányzik a vezérlő kar, ami azt jelentette, hogy a vezető kis időre távozott. Leültem a jármű egyik ülésére. Végül meghallottam, amint baloldalt suhogni kezd a gyér fű, és észrevettem, hogy két férfi magaslik föl a holdfényben. A villamostársaság egyensapkáját viselték, és nem kételkedtem benne, hogy a kalauz és a villamos vezetője lesz az. Ekkor az egyik furcsa hangon szippantott egyet a levegőből, és üvöltve a holdfénybe emelte az arcát. A másik négykézlábra ereszkedett, és futni kezdett a villamos felé. Azonnal felugrottam, eszeveszetten kirontottam a kocsiból, és addig loholtam a fennsík végtelen mérföldjein át, amíg a kimerültség megállni nem kényszerített - és ezt nem azért tettem, mert a kalauz négy lábra állt, hanem azért, mert a kocsi vezetőjének arca egyetlen vérvörös csáppá keskenyedő, fehér kúp volt... Tisztában voltam vele, hogy álmodom, de ennek tudata sem volt kellemesebb. Ama félelmetes éjszaka óta csak az ébredésért imádkozom - ami nem akar megérkezni! Ehelyett ennek a szörnyű álomvilágnak a lakója lettem. Arra az első éjszakára eljött a hajnal, és én céltalanul bolyongtam az elhagyatott ingoványban. Amikor leszállt az éjszaka, még mindig mentem, remélve, hogy felébredek, de hirtelen szétvált a nád, és megláttam magam előtt az ódon villamost mellette pedig a kúpos arcú valamit, amelyik fölemeli a fejét a patakzó holdfényben, és különös hangon üvölt! Ez nap mint nap megismétlődik. Az éjszaka mindig azon a borzalmas helyen ér. Amikor leszáll az est, igyekszem nem mozogni, de járnom kell álmomban, mert mindig ott találom magam a sápadt holdfényben, amint az a dolog félelmetesen üvölt, én pedig megfordulok, és eszeveszett futásnak eredek. Istenem! Mikor ébredek már föl? Ezt írta Morgan. El fogok menni Providence-ba, hogy megkeressem a College Street 66-os számot, de félek attól, amit ott fogok találni. DOLOG A KÜSZÖBÖN, A (Thing on the Doorstep, The) Howard Phillips Lovecraft (1933) 1. Tény és való, hogy hat golyót röpítettem a legjobb barátom fejébe; ám jelen beszámolómmal reményem szerint mégis be tudom bizonyítani, hogy nem vagyok a gyilkosa. Először valószínűleg őrültnek hisznek majd - még annál az embernél is őrültebbnek, akit az arkhami elmegyógyintézet egyik lakócellájában agyonlőttem. Később aztán néhány olvasóm bizonyára össze fogja vetni állításaimat az ismeretessé vált tényekkel, és fölmerül benne a kérdés, hogy egyáltalán juthattam-e volna másfajta következtetésre, miután saját szememmel láttam az iszonyú bizonyítékot - azt a dolgot a küszöbön. Egészen e fordulópontot jelentő pillanatig jómagam is csupán egy megbomlott elme rémképeit gyanítottam a szövevényes és ellentmondásos események hátterében, melyeknek végkifejlete később aztán visszavonhatatlan lépésem megtételére sarkallt. Időnként még most is elfog a bizonytalanság, hogy nem tévedtem-e... vagy nem őrültem-e meg mégis. Nem tudom - de Edward és Asenath Derbyről mások is mesélhetnének furcsa dolgokat, s még a keményfejű rendőrnyomozók is kifogytak a tudományukból, amikor ama rettenetes utolsó látogatóra kellett volna magyarázattal szolgálniuk. Megpróbálkoztak ugyan egy nem túl meggyőző elmélet összetákolásával, miszerint valami morbid tréfáról, elbocsátott háziszolgák bosszújáról lenne szó, lelkük legmélyén azonban maguk is tisztában vannak vele, hogy a valóság sokkalta borzalmasabb és hihetetlenebb. Azt állítom tehát, hogy nem öltem meg Edward Derbyt. Sőt, inkább bosszút álltam érte, s egyúttal megszabadítottam a világot egy olyan szörnyetegtől, aki az egész emberiséget romlásba dönthette volna, ha tűröm, hogy létezése folytatódjék. Életünket szürke homályzónák szegélyezik, melyek időnként felszínre vetnek egy-egy megszállott lelket. Amikor egy felelősségtudatos ember ilyesmivel szembesül, azonnal le kell sújtania, nem törődhet vele, miféle következményekkel jár majd a cselekedete. Születésétől fogva jól ismertem Edward Pickman Derbyt. Nyolc évvel volt fiatalabb nálam, de annyira koraérett, hogy már akkor sok közös vonást éreztem kettőnk között, amikor ő még csak a nyolcadik esztendejében járt, én pedig a tizenhatodikban. A legfeltűnőbb gyerektehetség volt, akit valaha ismertem; hétéves korában egy fantasztikus, borús hangulatú - helyenként már-már hátborzongató költeményével egészen megrémítette magántanárát. Feltűnő koravénségéhez talán az is hozzájárult, hogy kímélve, a világtól elzárva nevelték. Egyedüli fiú volt, s hozzá igen gyenge testalkatú, ezért szülei, akik valósággal bolondultak érte, szinte sohasem engedték el a közelükből. Sétálni csak nörsz

kíséretében mehetett, és ritkán nyílt lehetősége felügyelet nélkül együtt játszani más gyerekekkel. Nem csoda hát, hogy zárkózzon, befelé forduló ifjú lett belőle, különös és gazdag képzeletvilággal megáldva, hisz szigorú szabályok szerint megregulázott környezetéből csak fantáziája révén nyerhetett szabadulást. Korát meghazudtoló tudásszintjét mindenesetre bizarrnak és megdöbbentőnek találtam, s amit könnyű kézzel írt, az elég figyelemreméltó volt hozzá, hogy a köztünk lévő korkülönbség dacára lenyűgözött. Akkoriban előszeretettel tanulmányoztam a groteszk beütésű művészeteket, s nagyon örültem, hogy ebben a fiatalabb gyerekben rokon lélekre leltem. A baljós és csodálatos dolgok iránti közös vonzalmunk hátteréül az öreg, ódon s a mélyben valahogy ijesztő város szolgált, amelyben éltünk - a ködlepte, mesés Arkham, ahol a roskatag, előreugró nyergestetőket és a málladozó, György-kori balusztrádákat letűnt évszázadok párája lengte körül, s a Miskatonic Egyetem vén épületét halk morajként járta át a rég elfeledett hangok kísértete. Ahogy teltek az évek, érdeklődésem mind inkább az építészet felé fordult, s feladtam tervemet, hogy illusztrációkat készítsek Edward hátborzongató költeményéihez, ám ez nem befolyásolta barátságunkat. Az ifjú Derby csodálatos tehetsége egyre jobban kibontakozott; tizennyolcadik évében nagy feltűnést keltett verseskötetével, melyet Azathoth és más lidércnyomások címen publikált. Élénk levélváltásba bonyolódott Justin Geoffrey-vel, a hírhedt költővel, Baudelaire nagy tisztelőjével, aki A monolitok népét írta, és 1926-ban sikoltozva halt meg egy angol tébolydában, miután látogatást tett egy félreeső, rosszhírű városkában Magyarországon. Ami viszont a gyakorlatiasságot és a független életvitelt illeti, ezen a téren Derbyt súlyos hátrányba hozta kíméletes neveltetése. Bár egészségi állapotában javulás mutatkozott, túlságosan elővigyázatos szülei továbbra is táplálták gyermeki gyámoltalanságát, amelybe kicsi kora óta beleszokott. Soha nem utazott kíséret nélkül, soha nem hozott önálló döntéseket, soha nem kellett semmiféle felelősséget vállalnia. Már igen hamar kiviláglott, hogy az üzleti életben semmiképp nem állná meg a sarat, és pénzkereső foglalkozásra is alighanem alkalmatlan - mivel azonban családja tetemes vagyonnal bírt, ez nem jelentett számára nehézségeket. Felnőtt korában is megőrizte csalókán gyermeki külsejét. Szőke volt, kék szemű, arcát mindig üde pír színezte, és bármennyire igyekezett szakállt növeszteni, fáradozásának nem sok eredménye mutatkozott. Hangja lágy volt, kellemes csengésű, s bár a testedzést teljesen elhanyagolta, nem hízott el, csak kamaszosan pufók maradt. Elég magasra nőtt, és vonzó arcával bizonyára sikereket aratott volna a lányok körében, ha szemérmessége vissza nem riasztja a próbálkozástól, s nem keres inkább menedéket a könyvei között. Derby minden évben külföldre utazott a szüleivel, így hát nem esett nehezére elsajátítani - noha csak felszínesen - az európai gondolkodás- és kifejezésmód alapjait. Poe-ra emlékeztető tehetsége egyre inkább dekadens irányban fejlődött tovább, egészen másfajta művészi érzések és hajlamok ébredtek benne, mint korábban. Én közben befejeztem tanulmányaimat a Harwardon, egy bostoni építészeti irodában szakmai gyakorlatot szereztem, megházasodtam, és végül visszatértem Arkhambe, hogy képesítésemnek megfelelő munkakörben helyezkedhessek el. Mivel apám egészségügyi okokból Floridába költözött, famíliánk ősi kúriája a Staltonstall Streeten teljes egészében a rendelkezésemre állt. Edward csaknem minden este felkeresett minket, már-már családtagnak tekintettük. A kopogtatót egészen sajátos módon kezelte, mely úgyszólván az egyéni azonosítójelévé vált; vacsora után szinte vártam már a három koppantást, amit rövid szünet után további kettő követett. Sokkal ritkábban fordult elő, hogy én tegyek látogatást az ő házában; ilyenkor általában irigy tekintetteI méregettem folyamatosan gyarapodó könyvtárának obskurus köteteit. Derby Arkhamben tanult, a Miskatonic Egyetemen, mivel a szülei nem akarták, hogy másik városban végezze stúdiumait. Tizenhat évesen vették fel, és három év alatt lediplomázott; a fő szakja az angol és francia irodalom volt, de minden más tárgyból kiemelkedő teljesítményt nyújtott, a matematikát meg a természettudományokat kivéve. A többi hallgatóval nem nagyon találta meg az összhangot, jóllehet szívesen tartozott volna a "hagyománytagadók" és a "bohémek" közé, akiknek felszínesen szellemdús beszédmodorát és értelmetlenül ironizáló affektálását buzgón majmolta. Bizonyára kétséges viselkedési normáikat is szívesen átvette volna, csak a bátorság hiányzott hozzá belőle. Ehelyett szinte fanatikus elszántsággal vetette bele magát a titkos, mágikus tudományok tanulmányozásába; a Miskatonic Egyetem könyvtára már akkor is híres volt bőséges anyagáról ebben a témakörben. Edward felszínesen mindig is érdeklődött a különös és fantasztikus jelenségek iránt, most azonban teljesen elmerült a mélyebb rejtélyekben, melyeket a legendás múlt hagyott hátra az utókor okulására és zavarodottságára. Olyan művekbe temetkezett bele, mint a rettenetes Eidon Könyve, az Unaussprechliche Kulte von Junzttól és az őrült arab, Abdul Alhazred tiltott Necronomiconja; ám a szüleinek sohasem árulta el, miket olvas. Edward éppen húszéves volt egyetlen fiam születésekor, és úgy láttam, nagyon örült neki, hogy a gyermeket róla neveztem el - Edward Derby Uptonnak. Huszonöt évesen Derby megdöbbentően művelt ember volt, amellett elég jól ismert költő és fantaszta noha irodalmi pályafutása kissé megsínylette a kapcsolatok és az önálló kezdeményezés hiányát: tudóskodó írásait kevesen olvasták s még kevesebben értették. Én voltam talán a legközelebbi barátja -

számomra a fontos elméleti témák kimeríthetetlen forrását jelentette, ő pedig minden olyan dologban az én tanácsomra támaszkodott, amit nem akart megbeszélni a szüleivel. Nem nősült meg - inkább szemérmessége, lustasága és szülei túlzó aggályai miatt, semmint természetes hajlamból -, társasági életet szinte egyáltalán nem élt. A háborús években rossz egészségi állapota és szemmel látható gyámoltalansága megóvta tőle, hogy besorozzák. Jómagam önkéntesnek jelentkeztem Plansburgben, és tiszti rangot kaptam a hadseregben; arra azonban már nem került sor, hogy átvezényeljenek a tengerentúlra. Így teltek az évek. Edward harmincnégy éves volt, amikor az édesanyja elhunyt; ekkor hosszú hónapokra valami titokzatos, idegi alapú betegségbe esett, és teljesen cselekvőképtelenné vált. Az apja végül magával vitte egy európai körutazásra, melynek során maradandó lelki károsodás nélkül sikerült kilábalnia depressziójából. Ezután egyfajta groteszk, rosszul leplezett megkönnyebbülés hatalmasodott el rajta, mintha valami láthatatlan ballaszttól szabadult volna meg. Ismét forogni kezdett a "bohém" egyetemi körökben, noha tulajdonképpen már túl idős volt hozzá, és olykor meglehetősen vad túlzásokra ragadtatta magát; egy ízben például tekintélyes summát - melyet tőlem kölcsönzött - fizetett azért, hogy apja ne értesüljön az ő szerepéről egy elég nagy port felverő botrányban. A Miskatonic Egyetem "hagyománytagadóiról" ekkoriban leírhatatlan pletykákat rebesgettek. A rémhírek suttogó terjesztői még fekete mágiára és egyéb elképzelhetetlen eseményekre is célozgattak. 2. Edward harmincnyolc éves korában ismerkedett meg Asenath Waite-tel. A lány akkoriban huszonhárom éves lehetett, középkori metafizikát tanult a Miskatonic Egyetemen. Egy barátomnak a lánya már régebbről ismerte őt - egy osztályba jártak a kingsporti Hall Gimnáziumban - de nem nagyon közösködött vele, mert eléggé furcsa hírben állt. Kreol bőrű volt, alacsony és rendkívül vonzó; az összhatást csak a szeme rontotta le, mely kissé mintha kimeredt volna az üregéből. Mindazonáltal volt valami az arckifejezésében, ami miatt a finomabb érzésű emberek nem érezték jól magukat a társaságában; mások inkább a származása és morbid beszédtémái miatt kerülték. Ugyanis a Waite család innsmouthi ágába tartozott; mégpedig Innsmouth rohamosan elnéptelenedő, félig romba dőlt városáról, mogorva és emberkerülő lakóiról már nemzedékek óta sötét legendák járják az új-angliai nép ajkán. Azt rebesgették, hogy ez a lezüllött kikötő az 1850-es években a cserekereskedelemnek egy különösképp visszataszító formáját űzte a déltengeri szigetvilággal, melynek során természetellenes vérkeveredésre került sor, s a népesség valami undorító beütés hordozójává vált. A hajmeresztő história felettébb élénk fantáziára vallott; ilyesmiket csupán a babonás, előítéletekkel terhelt vidéki jenkik tudnak kitalálni és ennyire hátborzongató formába önteni. Asenath esetében ehhez még az is hozzájárult, hogy Ephraim Waite lánya volt: az apja nagyon idős korában nemzette, az anyja pedig - egy teljesen ismeretlen asszony - csak lefátyolozva mutatkozott mások előtt. Ephraim Waite egy régi, romos házban lakott Innsmouthban, a Washington Sheeten, és akik látták az épületet (mert az arkhamiek ha csak tehették, nem mentek Innsmouthba) azt állították, hogy a padlásablakai mind be vannak deszkázva és a késő esti órákban fura hangok szűrődnek ki mögülük. Beszélték, hogy a vénember a maga idejében a mágia jeles művelőjének számított; a legenda szerint kedve szerint tudott a tengeren viharokat támasztani és lecsendesíteni. Fiatalkoromban láttam őt néhányszor, amikor átjött Arkhambe, hogy némely tiltott könyveket tanulmányozhasson; emlékszem, mennyire visszataszítónak találtam ráncos képét, farkasvigyorát és zilált, vasszürke szakállát. Elmebajban halt meg, meglehetősen gyanús körülmények között, röviddel azelőtt, hogy gyermeke (végrendelkezési óhaja szerint az igazgató gyámoltjaként) felvételt nyert a Hall Gimnáziumba. A lányról az a hír járta, odaadó tanítványa volt, s noha külsején semmi rendelleneset nem lehetett felfedezni néha mégis ugyanolyan sátáni benyomást tett a külső szemlélőre, mint az apja. A barátom, akinek a lánya egy osztályba járt Asenath-szal, még sok más furcsaságot mesélt róla, mikor az Edwarddal kötött ismeretsége folytán a téma felvetődött. Asenath a jelek szerint amolyan varázslónőfélének adta ki magát az iskolában, és valóban produkált néhány meghökkentő bűvészmutatványt. Azt állította, viharokat tud támasztani; sikeres bemutatóira azonban inkább figyelemreméltó időjósi tehetsége szolgálhatott magyarázattal. Feltűnő volt, hogy minden állat nagy ívben kerülte, s ha jobb kezével bizonyos mozdulatokat végzett, a kutyák éktelen vonításban törtek ki. Néha azzal ijesztett rá iskolatársnőire, hogy olyan dolgokról beszélt nekik, amikről tisztességes fiatal lánynak egyáltalán nem lehetett volna tudomása; máskor megmagyarázhatatlan pillantásokkal vagy gesztusokkal sokkolta őket, és szemérmetlen, gúnyos módon derült a reagálásukon. Környezetét azonban leginkább azzal rendítette meg, hogy képes volt a befolyása alá vonni másokat, mint annak több ízben is kétségbevonhatatlan tanúságát adta. Minden bizonnyal rendkívül tehetséges delejező lehetett. Volt egy különleges nézése, amellyel egészen sajátos tévképzeteket tudott kiváltani osztálytársnőiből. Akire rátekintett; az egyszerre csak úgy érezte, mintha személyiséget cseréltek volna, és Asenath szemével látná saját magát, akárcsak a tükörben; a különbség csupán annyi, hogy a szeme kissé kidülled, és gonosz fények csillannak benne. Asenath gyakran tett mindenféle nevetséges kijelentéseket az emberi tudat természetéről - hogy tudniillik a működése lényegében független a

testtől, vagy legalábbis a test életfunkcióitól. Néha indulatosan kifakadt a sors szeszélye ellen, hogy nem férfinek született; meggyőződése szerint ugyanis a férfiagy sajátságos és messzemenő képességekkel rendelkezett. Ha férfiagya lenne, mondotta nemegyszer, akkor utolérné, sőt fölül is múlná az apját a titokzatos erők uralásában. Edward a hallgatói klubban ismerte meg Asenath-t, az ifjú egyetemi "értelmiség" egyik találkozóján, és másnap, szokásos esti látogatása alkalmából, egyébről sem tudott beszélni, csak róla. Leginkább az nyűgözte le benne, hogy mennyire művelt és milyen széles az érdeklődési köre, de egyébként is el volt ragadtatva a fellépésétől. Jómagam sohasem láttam a lányt, hallomásból is alig ismertem, de tudtam, hogy kiről van szó. Elég sajnálatosnak tartottam, hogy Derby elvesztette miatta a fejét, ám meg sem próbálkoztam a kijózanításával, hisz tudtam jól, hogy az ellenzés ilyenkor csak a vonzalmat erősíti. Barátom mellékesen megjegyezte, hogy az apjának egyelőre nem kívánja említeni a dolgot. Az elkövetkezendő hetekben az ifjú Derby szinte csak Asenathról beszélt. Most már mások is elejtettek egy-egy megjegyzést Edward kései románcával kapcsolatban, de be kellett vallaniuk, hogy sokkal fiatalabbnak néz ki a koránál, és semmi esetre sem fest méltatlan kísérőnek bizarr módon bálványozott istennője mellett. Bármennyire elhanyagolta a testedzést; csak kevéssé volt kövérkés, az arcát pedig egyetlen ránc sem barázdálta. Asenath szemzugában ezzel szemben idő előtti szarkalábak mutatkoztak, ami általában átlagon felüli akaraterőre vall. Edward egy ízben a lánnyal együtt tett nálam látogatást, s azonnal láttam, hogy érdeklődése korántsem maradt viszonzatlanul. Asenath folyton olyan pillantásokkal méregette, mintha saját tulajdonának tekintené; tüstént megértettem, hogy kapcsolatuk már túllépte az intimitásnak azt a fokát, amelynél még nehézség nélkül fel lehetne számolni. Nem sokkal később felkeresett az öreg Mr. Derby, akit mindig is tiszteltem és nagyra tartottam. Hallott a fia új "barátságáról", és apránként mindent kiszedett belőle. Edward feleségül akarta venni Asenath-ot, már megfelelő házat is keresgélt maguknak a kertvárosban. Mr. Derby tisztában volt vele, hogy egyébként nagy befolyásom van Edwardra, és megkérdezte, nem tudnék-e odahatni, hogy vége legyen ennek a meggondolatlan afférnak. Sajnálkozva bár, de közölnöm kellett vele, hogy túlbecsüli a képességeimet. Edward gyönge akaratával ugyan a siker reményében szállhatnék szembe, az asszony eltökéltsége ellen azonban semmi esélyem. Az örök gyermek a szülőktől való függőségét átruházta egy új, erősebb vezérszemélyre, és ez ellen mindketten tehetetlenek vagyunk. Az esküvőre egy hónap múlva került sor, a menyasszony kívánságára polgári szertartással, a békebíró előtt. Mr. Derby végül - az én tanácsomra - nem mutatta ki ellenérzését, és részt vett a rövid ceremónián, jómagammal, feleségemmel és fiammal együtt. Rajtunk kívül csak az egyetemről volt jelen néhány ifjú hölgy és fiatalember, akiknek az öltözékét - különösen egy ilyen alkalomra ízléstelenül különcködőnek találtam. Asenath megvásárolta a régi Crowninshield-birtokot a városszélen, a High Street végén; ezt szemelte ki közös otthonuknak. Innsmouthba csupán rövid időre szándékozott visszatérni, hogy magával hozzon néhány könyvet és bútordarabot, meg három háztartási alkalmazottat, akik eddig a régi Waite-kúriát tartották rendben. Mr. Derby egyik legnagyobb félelme tehát alaptalannak bizonyult: Asenath nem kívánt végleg hazaköltözni, hanem Arkhamben telepedett le. Persze döntése meghozatalakor aligha Edwardra és édesatyjára volt tekintettel, sokkal inkább személyes okok motiválhatták: nem akart elszakadni az egyetemtől, a gazdag könyvtártól és sznob entellektüellekből álló baráti körétől. Mikor Edward a mézesheteket követően felkeresett, úgy találtam, hogy némileg megváltozott. Asenath először is rábeszélte, hogy váljon meg alig pelyhedző szakállától ám ez csak a felszín volt: Barátom sokkal józanabbnak és megfontoltabbnak tűnt, arcáról eltűnt a megszokott "duzzogó gyermek" kifejezés, helyébe valami őszinte, szívből jövőnek látszó szomorúság lépett. Nem tudtam tisztázni magamban, tetszik-e nekem ez a változás vagy sem. Tény, hogy sokkal inkább keltette felnőtt férfi benyomását, mint korábban bármikor. Talán a házasság volt számára a megoldás, gondoltam nem lehetetlen, hogy függőségének átruházása végre megadja neki a lökést az öntudatra ébredéshez, s végre független és felelősségtudatos személyiség válik belőle. Egyedül jött, mert Asenathnak nagyon sok dolga volt. A fiatalasszony rengeteg könyvet és műszert hozott magával Innsmouthból (mikor ezt a nevet kiejtette, Derby szemmel láthatólag megborzongott) és most a crowninshieldi ház meg a hozzá tartozó birtok helyrehozatalával van elfoglalva. A régi Waite-kúriát, folytatta Edward, ő személy szerint eléggé visszataszítónak találta: viszont elhoztak belőle néhány dolgot, amikből megdöbbentően sokat tanulhat. Asenath útmutatásával igen jelentős előrelépéseket tett a titkos tudományok elsajátítása terén. Egyes kísérletek, amiket az asszony javasolt, rendkívül kockázatosak és mélyrehatóak - úgy érzi, fölösleges lenne most erről részletekbe bocsátkozni -; de ő megbízik Asenath képességeiben és szándékaiban. A három alkalmazott elég furcsa - egy vénségesen vén házaspár, akik még az öreg Ephraim alatt kezdték a szolgálatot, és olykor rejtélyes célzásokat tesznek vele meg az elhunyt feleségével kapcsolatban, meg egy fiatal, sötét bőrű parasztlány, feltűnő testi torzulásokkal, aki folyton átható halszagot áraszt. 3.

A rákövetkező két esztendőben egyre ritkábban találkoztam Derbyvel. Olykor két hét is eltelt anélkül, hogy házunk kapuján felhangzott volna a jól ismert hármas-kettős koppantás; ha pedig eljött - vagy ha én tettem nála látogatást, amiről mind inkább leszoktam -, általában nem volt kedve fontos dolgokról társalogni. Ha okkult stúdiumairól kérdeztem, amelyeket régebben aprólékos részletességgel megvitatott velem, kitérően válaszolt és más témára terelte a szót; a feleségéről pedig egyáltalán nem szeretett beszélni: Asenath nagyon megöregedett a házasságuk óta, és furcsamód most már ő tűnt idősebbnek kettejük közül. Arcára a koncentrált eltökéltségnek oly határozott kifejezése telepedett, amelyet még senki másnál nem láttam, s bár tulajdonképpen most is vonzó teremtés maradt valami meghatározhatatlan és megmagyarázhatatlan módon egész megjelenése egyre visszataszítóbbá vált a szememben. Ez feleségemnek és fiamnak is feltűnt, ezért egy idő után végleg felhagytunk náluk tett látogatásainkkal, amiért Asenath - ahogy azt Edward a kamaszos tapintatlanság egy meggondolatlan percében elárulta - rendkívül hálás volt nekünk. A Derby házaspár időnként hosszú utazásokra indult állítólag Európába, de Edward olykor sokkal egzotikusabb helyszínekre célozgatott. Körülbelül egy éve lehettek házasok, amikor az Edward Derbyn mutatkozó változás közbeszéd tárgya lett. Csupán futólag emlegették, hiszen pusztán lélektani jellegű volt; ennek ellenére rávilágított néhány érdekes mozzanatra. Megfigyelték ugyanis, hogy Edward időnként olyan arckifejezést ölt és olyan dolgokat csinál, ami teljesen összeegyeztethetetlennek tűnik minden önfegyelemnek híján való, nemtörődöm természetével. Így például nyilvánvalóan megbirkózott egy olyan feladattal, amely korábban legyőzhetetlen kihívást jelentett számára, és megtanult autót vezetni. Többször látták őt Asenath masszív Packardjának volánja mögött; amint nagy sebességgel kikanyarodik a crowninshieldi behajtóról, s oly ügyesen és biztos kézzel uralja a kormányt, amit azelőtt mindenki elképzelhetetlennek vélt volna róla. Ilyen alkalmakkor szemlátomást mindig hosszabb kocsiútra indult; senki sem tudta, hová igyekezhet, ámbár legtöbbször az innsmouthi bekötőútra fordult rá. A változást furcsamód senki sem érezte örvendetesnek. Az emberek azt suttogták, Edwardnak ilyenkor az arca és a testtartása is megváltozik, s feltűnően hasonlít a feleségére vagy éppen a vén Ephraimra. Könnyen meglehet persze, hogy csak azért kaptak lábra mindenféle híresztelések, mert ilyesmi meglehetősen ritkán történt vele. Sokszor pár óra múlva már vissza is tért autós kirándulásairól, fáradtan gubbasztva a hátsó ülésen; friss tudásában nyilván elbizonytalanodhatott, mert a Packardot bérelt sofőr vagy szerelő vezette. A változás jelei akkor sem mutatkoztak rajta, ha látogatást tett valamelyik régi ismerősénél, többnyire nálam; bár ezek az alkalmak egyre gyérültek, ilyenkor ugyanolyan határozatlanul viselkedett, mint a régi időkben - sőt, gyermeki gyámoltalansága, ha lehet, még hangsúlyosabb volt. Mialatt Asenath arca elöregedett, Edwardé általában a kamaszos éretlenség beletörődő, ernyedt kifejezését viselte. Ha eltekintünk a szokatlan erélyesség ritka perceitől, és azoktól az alkalmaktól, amikor valami újfajta, megtört szomorúság suhant át rajta egy-egy pillanatra. Mindent összevetve a jelenség valóban elég rejtélyes volt. Időközben a Derby házaspár fokozatosan visszavonult s "hagyománytagadó" egyetemi hallgatók köréből - nem mintha beleuntak volna a bohéméletbe, hanem mert újabb stúdiumaiktól - legalábbis a szóbeszéd szerint - még e dekadens társaság legkiégettebb lelkületű hangadói is visszariadtak. Házasságuk harmadik esztendejében Edward a velem folytatott beszélgetésekben célozgatni kezdett rá, hogy feleségével való kapcsolata nem nélkülöz bizonyos fokú nyugtalanságot, hogy azt ne mondjam: félelmet. Olyan megjegyzéseket tett, hogy "ez már valóban túl messzire megy", és több ízben utalt rá, hogy egy felnőtt embernek meg kell őriznie az "önazonosságát". Kezdetben eleresztettem a fülem mellett ezeket a kiszólásokat, később azonban megpróbáltam néhány óvatos, kerülőutas kérdéssel tovább puhatolózni, mivel eszembe jutott, amit a barátom mesélt Asenath hipnotikus hatalmáról az iskolatársnői fölött - hogy a lányoknak néha olyan érzésük támadt, mintha átkerültek volna Asenath testébe, és látnák önmagukat az osztályterem túloldalán. Tapogatózó kérdéseimre Edward hálával vegyes rémülettel reagált, s egyszer valami olyasmit motyogott, hogy a közeljövőben komolyan el kellene beszélgetnünk egymással. Körülbelül ekkortájt hunyt el az öreg Derby, amiért - a történtek utólagos ismeretében - hálát kell adnom a sorsnak. Edwardot mélyen megrendítette az esemény, de nem döntötte tehetetlen apátiába, mint annak idején az édesanyja halála. A házassága óta döbbenetesen keveset látta az apját, hiszen erős családi ösztönét Asenathnak sikerült teljesen maga felé fordítania. Egyesek a szemére vetették, hogy túlságosan könnyedén túltette magát a veszteségen - különösen mivel szilaj és magabiztos autós száguldozásai egyre gyakoribbá váltak. Szeretett volna visszaköltözni a régi családi házba, de Asenath ragaszkodott Crowninshieldhez, ahová már otthonosan befészkelte magát. Néhány nappal később a feleségem egy rendkívül furcsa históriát hallott az egyik barátnőjétől; ez a derék asszony: egyike volt azon keveseknek, akik még nem szakítottak meg minden társadalmi érintkezést a Derby házaspárral. Aznap is látogatást akart tenni náluk, és már a High Street végén járt, amikor kitárult a főkapu; s a kaviccsal beszórt felhajtóról kirobogott az útra a Packard; feleségem barátnője egy pillanatra még Edward arcát is látta a volán fölött, s mint utóbb bevallotta, roppant ellenszenvesnek találta önelégült vigyorát. Utána becsengetett, de a visszataszító szolgáló azt mondta

neki, hogy Asenath sincs itthon. Távoztában véletlenül még visszanézett a házra, és Edward könyvtárszobájának ablakában egy másik arcot pillantott meg; igaz, csupán a másodperc töredékéig, mert nyomban eltűnt a függöny mögött. A kurta látvány azonban így is olyan hatást tett a jóasszonyra, hogy megtorpant az utcán, és csak percek múlva tudta folytatni útját; mert azokról a vonásokról odafönt szívbemarkoló intenzitással sugárzott a megalázottság fájdalma és a reményvesztett sóvárgás. Ám ami a leghihetetlenebb volt: a barátnő megesküdött a feleségemnek, hogy az emeleti ablakban megjelenő arc Asenath arca volt - a céltudatos, könyörtelen Asenathé, akiről elképzelni sem tudtam, hogy bármiféle sorscsapásoktól sújtva képes lenne megtört szemekkel, segítségért esdekelve tekinteni a külvilágba, mint valami tehetetlen, megvert kutya. Edward nálam tett látogatásai időközben újra megsűrűsödtek, és most már konkrétabb célzásokat is megkockáztatott a helyzetére vonatkozólag. Amit mondott, az elképzelhetetlen volt, még a legendákkal körülszőtt, évszázados Arkhamben is; ám olyan nyíltan, olyan szuggesztív erővel tárta föl előttem sötét titkait, hogy aggódni kezdtem elméje épsége miatt. Hátborzongató gyűlésekről beszélt sivár, néptelen tájakon; roppant kőtömbökből összerótt romokról a maine-i ősrengeteg szívében; végtelen lépcsősorokról, melyek a földmély örök sötétségébe futnak; titkos sziklajáratokról a láthatatlan határfalakban, melyek más terekbe és más időkbe vezetnek; iszonyú lélekvándorlásokról, testetlen felderítőutakról távoli és tiltott régiókban, ahol az "itt" és a "most" értelmét veszti, s a háborgó őstermészet nem engedelmeskedik többé a tulajdon törvényeinek. Beszámolói zavaros, nemegyszer összefüggéstelen szóáradatban ömlöttek belőle; mint a tébolyodottak hagymázas fecsegése. Ám ő tudta, hogy amit az emberi nyelv tökéletlen eszközeivel formába igyekszik önteni előttem, az számomra érthetetlennek és felfoghatatlannak tűnhet, s ezért borzalom! - bizonyítékokat is hozott az alátámasztására. Olyan tárgyakat mutatott nekem, amelyek teljes tanácstalanságba döntöttek: meghatározhatatlan színű és állagú dolgokat, melyek ellentmondtak a földi létezés minden szabályelvének, őrült hajlataik és síkjaik nem szolgáltak semminemű felismerhető célt, és egyetlen emberi elmével kigondolt geometriai rendszerben sem voltak értelmezhetők. Ezek "odakintről" valók, mondta; és a felesége érti a módját, hogyan lehet beszerezni őket. Aztán rémült suttogássá vékonyodott a hangja, s dadogva célozgatni kezdett bizonyos összefüggésekre a vén Ephraim Waite-tel kapcsolatban, akit annak idején néha látott az egyetemi könyvtár olvasótermében. Ezek a célzások homályosak és töredékesek maradtak, mintha még végiggondolni sem merné egészen őket; ám a legmélyükön valami szörnyűséges gyanú sejlett föl, hogy az agg boszorkánymester talán egyáltalán nem is halott még, sem szellemi, sem testi értelemben. Ahogy verítékezve sorolta ijesztő leleplezéseit, Derbynek időnként mondat közepén torkán akadt a szó; ilyenkor csak szemmel látható erőfeszítéssel bírta folytatni, s akkor sem mindig ott, ahol abbahagyta. Akkor, hideglelős döbbenetemben még föl sem merült bennem a gondolat, hogy Asenath valahonnan a távolból esetleg érzékeli, mi folyik itt, és igyekszik valamiféle telepatikus delejezéssel meggátolni Edwardot a beszédben; elvégre az iskolában több ízben kétségtelen bizonyságát adta hasonnemű képességeinek. Az nyilván bosszantotta, hogy a férje titkokat fecseg ki nekem, mert néhány héttel később már félelmetes erejű szavakkal és pillantásokkal próbálta megakadályozni nálam tett látogatásait. Edward csak roppant nehézségek árán tudott eljutni hozzám, mert hiába tagadta le az úticélját, mihelyt elhagyta a házat, nyomban hatalmába kerítette valami idegen befolyás; ilyenkor aztán azon kapta magát, hogy egészen más irányba gyalogol, vagy éppen egyszerűen elfelejtette, hová készült. Ezért legtöbbször akkor keresett fel, ha Asenath elment - méghozzá "a saját testében", tette hozzá egyszer legnagyobb meghökkenésemre. Az asszony utóbb mindig értesült ezekről a látogatásairól - a személyzet figyelte a jövés-menését -, de egyelőre nyilván nem tartotta tanácsosnak; hogy drasztikus módon lépjen föl ellenük. 4. Azon az augusztusi napon, amikor megkaptam a maine-i sürgönyt, Derby a házassága harmadik évében volt. Akkor már hónapok óta nem láttam; mint mondták, "üzleti úton" járt. Ez csak azt jelenthette, hogy Asenath vitte el magával, bár a város éber szemű pletykafészkei tudni vélték, hogy a házuk felső emeletén mozgolódik valaki a kettőzött leplekkel elfüggönyözött ablakok mögött. Ekkor már jómagam is elég komolynak ítéltem hozzá a helyzetet, hogy bizonyos megfigyelő intézkedéseket foganatosítsak, és a háztartási alkalmazottak vásárlásai valóban arra utaltak, hogy a kíváncsi jóasszonyoknak igazuk lehet. Ekkor kaptam kézhez a chesuncooki rendőrfőnök sürgönyét, melyben értesített a tetőtől talpig mocsokkal borított eszelősről, aki összefüggéstelen mondattöredékeket zagyválva tántorgott elő az erdőből, és engem hívott segítségül sikoltva. Edward volt az - még annyi is alig telt tőle, hogy megadja az intézkedő közegeknek a nevét és a címét. Chesuncook a maine-i erdőövezet legsűrűbb, legvadabb és legnehezebben megközelíthető zónájában fekszik, úgyhogy egy teljes napot töltöttem a volán mögött, míg odajutottam; néptelen, hepehupás földutakon száguldottam lázas sietséggel, miközben baljós és fantasztikus tájak suhantak el mellettem kétfelől. Edward Derbyt a helyi rendőrkapitányság egyik zárkájában találtam meg, állapota a dühöngő

őrület és a totális apátia között váltakozott. Azonnal felismert, amikor a rácsok elé léptem, s mintha epileptikus roham tört volna ki rajta, értelmetlen, összefüggéstelen szóáradatot zúdított rám. - Dan... Istennek legyen hála! A shoggothok verme! Hatezer lépcsőfok, mind-mind lefelé... Iszonyat, iszonyat!... Nem engedtem neki, hogy átvegyen, aztán egyszerre csak ott voltam... Ia! ShubNiggurath!... Az oltár... az oltár a barlangban... az a másik fölemelkedett róla, és akkor felbőgtek mind az ötszázan, körös-körül... És a csuklya alatt valami azt vartyogta: "Kamog! Kamog!"... Mert a vén Ephraim... Ez volt a titkos neve köztük... Hatezer fok mélyen, lent a lyukban... Odavitt, pedig megígérte, hogy nem fog odavinni!... Előbb még a könyvtárban voltam, ahová bezárt... aztán meg, ahová alászállt a testemmel... Az a hely maga a förtelem, csak olyan isteneket ismer, akiket másutt rég elfeledtek... Ott kezdődik a Nagy Árnyék, de őrző áll a kapuban... láttam egy shoggothot... épp más alakba folyt át... Nem bírom, ezt nem bírom! Megölöm, ha még egyszer odaküld! Ember, sátán vagy kísértet, de megölöm! Ezzel a két kezemmel ölöm meg, érted, Dan? Esküszöm... Egy teljes órámba telt, míg megnyugtattam, de végül abbahagyta. Másnap tisztességes ruhákat vettem neki a helyi szatócsüzletben, és visszaindultam vele Arkhambe. Hisztérikus kitörései elcsendesedtek, most inkább hallgatásba burkolózott - bár amikor áthajtottam Augustán, sötéten motyogni kezdett valamit, mintha a város látványa kellemetlen emlékeket ébresztett benne. Nyilvánvaló volt, hogy nem akar hazamenni; és amilyen fantasztikus rögeszméket dédelgetett a feleségével kapcsolatban, számomra is ez a megoldás tűnt okosabbnak. Elvégre bármilyen gyönge idegzetű és könnyen felizgatható volt Edward, ezek a rögeszmék nem maguktól támadtak a fejében; most már bizonyosnak véltem, hogy az asszony rosszindulatú delejes befolyás alatt tartja, mellyel előbb-utóbb az őrületbe fogja kergetni. Elhatároztam hát, hogy egy időre az én házamban szállásolom el, és cseppet sem érdekelt, mit szól hozzá Asenath. Később majd segítek neki elválni, hisz egészen nyilvánvaló volt, hogy ennek a házasságnak a lélektani tényezői Edward számára felérnek az öngyilkossággal. Miután kijutottunk a nyílt vidékre, halk motyogása abbamaradt, s én hagytam, hadd szunnyadjon el mellettem, az ülésen, le-lebicsakló fejjel, meggyötörten is ártatlan arccal, mint valami nagyra nőtt gyermek. Mikor naplementekor Portlandbe értünk, Edward újrakezdte a motyogást, ezúttal valamelyest érthetőbben; fél füllel odafigyelve idővel ki tudtam venni, mi minden zagyvaságot hord össze Asenathról. Az asszony felelőtlen praktikái egészen elképesztő mértékben megterhelhették az idegeit, mert képzeletében valóságos hálót szőtt köré lázas hallucinációkból. Ez a mostani vészhelyzet, motyogta fáradtan, csupán egy a sok közül. Asenath úrrá akar lenni fölötte, s ő tisztában van vele, hogy egy szép napon végleg a hatalmába fogja keríteni. Most is valószínűleg csak azért hagyta el, mert kényszerítve volt rá: még nem képes huzamosabb időn át az uralma alatt tartani. Asenath rendszeresen átveszi a teste fölött az irányítást, hogy névtelen helyeken névtelen rítusokat végezzen benne, őt pedig hátrahagyja a saját asszonytestében, az emeleti könyvtárszobába zárva. De előfordul néha, hogy Asenath nem bírja elég sokáig; ekkor ő minden figyelmeztetés nélkül visszatér a valódi testébe, és többnyire valami iszonyú és ismeretlen helyen találja magát. Van úgy, hogy megijedni sem marad ideje, mert a felesége azonnal újra magához ragadja az irányítást; de van úgy, hogy nem sikerül neki. Ilyenkor egyszerűen otthagyja őt kiszolgáltatottan, mint most is. Hányszor kellett már szörnyű távolságokból visszavergődnie Arkhambe? Ha megtalálta a kocsit, onnantól már könnyebben ment a dolog, csak keresnie kellett valakit, aki jó pénzért hazafuvarozza. A legborzalmasabb az, hogy Asenath uralma minden alkalommal valamiveI tovább tart. Férfi akar lenni, hogy teljes értékű ember legyen; ezért sajátítja ki Edward testét. Egyetemi körökben figyelt föl rá, és azonnal észrevette, hogy kifinomult elme párosul benne gyenge akarattal. Egyszer majd végleg átveszi fölötte az irányítást, és eltűnik valamerre a testében, hogy nagy mágus lehessen, mint az apja; őt meg itt fogja hagyni ebben a rohamosan hanyatló női porhüvelyben, ami még csak nem is egészen emberi. Igen, most már tudja, miféle vér fertőzte meg annak idején az innsmouthiakat.. víziszörnyek, kétéltű korcsok, mélységlakók... irtózatos. És a vén Ephraim... ő ismerte a titkot: amikor megöregedett, förtelmes bűnre aljasult, hogy ne kelljen meghalnia... örökké akart élni... Asenathnak sikerülni fog... az első kísérlet már bevált... Miközben Derby tovább motyogott, a szemem sarkából vizsgálgatni kezdtem, hogy megállapítsam, valóban megváltozott-e; mert egy ideje már határozottan ez volt a benyomásom. Paradox módon most határozottan jobban nézett ki: keményebbnek, gerincesebbnek. Nyomát sem láttam rajta a szokásos beteges ernyedtségnek, tehetetlenségnek, méla megadásnak. Mintha elkényeztetett életében először valóban összeszedte és megemberelte volna magát; ezt azzal véltem megmagyarázhatónak, hogy az Asenath delejes befolyásával vívott küzdelem végre éberségre, cselekvésre, erői mozgósítására sarkallta. Szellemileg azonban szánalmas állapotban volt, kényszerképzetektől gyötört idegroncs: csupa zavaros és nevetséges dolgot hordott össze a feleségéről, a fekete mágiáról, az öreg Ephraimról meg valami nagy leleplezésről, ami még engem is ki fog gyógyítani a kétkedésből. Néha olyan szavak tolultak az ajkára, melyek számomra is ismerősek voltak: emlékezetem porlepte, elfeledett zugaiból nyomakodtak előre kéretlenül, hisz oly sok idő telt már el azóta, hogy jómagam is tiltott fóliánsok

lapozgatásával igyekeztem felajzani ifjúi érzékeimet... Meg-megborzongtam, miközben hallgattam őt, mert ezek a múlt ködéből felmerülő nevek és igék egyfajta mitikus következetességet kölcsönöztek lázas zagyválásának, szilárd összefüggésekbe rendezték széttöredezett mondatait; egy-egy őrült pillanatra úgy éreztem, mintha félelmetes meggyőző erővel ruháznák fel őket. Eszembe jutottak azok az ép ésszel felfoghatatlan objektumok, amiket Arkhamben mutatott nekem. Edward ekkor szünetet tartott, fejét hátrahajtotta, mélyeket lélegzett; s bennem óhatatlanul fölmerült a lélektani párhuzam, hogy az ember többnyire akkor viselkedik így, amikor erőt gyűjt valami végleges, iszonyú kinyilatkoztatáshoz. - Dan, Dan, emlékszel még rá? Az izzó szemére, a torzonborz szakállára, ami nem őszült meg soha? Egyszer rám nézett; sosem feledtem el. Most is ugyanígy néz rám: És tudom, miért! A Necronomiconban találta meg a formulát. Az oldalszám, a cikkely... Talán egyszer lesz bátorságom megsúgni neked; akkor majd elolvasod és megérted. Akkor tudni fogod, mi falt föl elevenen. Tovább, tovább... egyre csak tovább... testből testbe, testből testbe újra... sohanem fog meghalni, a vén sátán. Soha. Az élet szikrája... aki érti a módját, hogy oldja föl a kötéseket... a test már halott, de a láng egy ideig még tovább loboghat... Megmondom, honnan indulj; akkor talán rájössz magad is. Jól figyelj, Dan... tudod te, hogy a feleségem miért töri magát ilyen ostobaságokkal... hogy írás közben a betűi balra dőljenek? Láttad te már a vén Ephraim keze írását? Akarod tudni, miért fagyott meg bennem a vér, mikor a kezembe került egy cédula, amire Asenath csak úgy futtában vetett oda pár sort? - Asenath... Asenath... létezik ő egyáltalán? Sargenték...a két öreg szolga... Honnan veszik, hogy a vén Ephraim gyomrában mérget találtak? És amit még azonfölül beszélnek... Hogy Ephraimon egészen hirtelen tört ki az őrület, szinte egyik pillanatról a másikra... És hogy amikor az agya elborult, egyszer csak felsikoltott félelmében... Felsikoltott mint egy kislány, érted? És akkor Asenath, aki végig ott volt, bezárta őt a padlásszobába... ahol a másikat tartották, az anyját... aki miatt be kellett deszkázni az ablakokat és körbekárpitozni a falakat...Asenath kislány volt még, tizenhárom éves, de egyáltalán nem úgy viselkedett... és az a sikoly, a vén Ephraim torkából, abban a szörnyű pillanatban... Bebörtönözték a lelkét? Ki börtönzött be kit? Kifinomult elme és gyönge akarat... Miért dühöngött úgy a vénember, amikor fiú helyett lánya született? Az az elaljasult, elaggott emberkorcs, aki minden becsületéből kivetkezett... Mondd meg nekem, Daniel Upton, miféle sátáni csere történt abban az elátkozott házban?... És milyen sors várta azt a gyenge, hiszékeny, kiszolgáltatott lányporontyot, aki azért ember volt még, legalább felerészben? Úgy ám, a padlásszoba lakója gondoskodott róla, hogy ne lehessen visszacsinálni a dolgot... ahogy egy szép napon majd az én feleségem is gondoskodni fog. Mert a legfontosabbat tudnod kell, Dan: ez a valami, ami Asenathnak hívatja magát, ez képes arra, hogy... Ekkor történt. Derby hangja egyre élesebbé és harsányabbá vált, míg végül fülsértő rikácsolásba csapott át, majd hirtelen, szinte gépies kattanással elhallgatott. Az a jelenet jutott eszembe, otthon a házamban, amikor beszéd közben ugyanígy akadt el a szava, s én már-már hajlamos voltam azt hinni, hogy valamiféle Asenath által küldött telepatikus hullám forrasztja torkára a mondandóját. Ám ez valami egészen más volt - és rögtön éreztem, hogy sokkal borzalmasabb. Edward arca egy pillanatra a felismerhetetlenségig eltorzult mellettem, s ugyanakkor egész testén görcsös rángás futott végig, mintha minden csontja, szerve, izma, mirigye és idegszála egyszerre rendeződne át valami gyökeresen más struktúrába, hogy egy idegen lényeg, egy idegen akarat hordozóvázául szolgálhassanak. Hogy mi volt ebben a látványban annyira iszonyú, azt a legjobb akaratom mellett sem tudnám megmondani; tény azonban, hogy ekkor olyan elsöprő erővel tört rám az undor és a rosszullét - olyan nyomasztó súllyal éreztem magamon a dolog rendellenességét és abnormitását -, hogy az ájulással küszködve még a kormány is kis híján kicsúszott a kezemből. A mellettem ülő alak többé nem régi, gyermekkori jóbarátom volt, hanem valamiféle rettenetes behatoló a külső űr sötétjéből, a kozmikus idegenség tömény kivonata, mely puszta létezésével az okelvű világrendet fenyegeti. Megingásom egy pillanatig tarthatott csupán, utasomnak azonban ez is elegendő volt hozzá, hogy kitépje markomból a kormányt, s arra kényszerítsen, hogy helyet cseréljek vele. Erősen sötétedett már, Portland fényeit pedig messze magunk mögött hagytuk, úgyhogy az arcából szinte semmit nem láttam. A szemében gyúló lázlángok azonban így sem kerülhették el a figyelmemet; rögtön rájöttem hát, hogy most abba a bizonyos túlfűtött, hiperaktív állapotba került, amely valódi énjétől olyannyira távol állt, s ami az utóbbi időben mégis oly gyakran eluralkodott rajta. Megfordult volna a fejemben a gondolat, hogy a szelíd békülékeny Edward Derby, aki soha nem sajátította el az autóvezetést, sem a határozott fellépést, bármilyen körülmények között képes lenne félresöpörni engem az útjából, és a saját kocsimban kiragadni a kezemből a volánt - márpedig most hajszálpontosan ez történt. Hosszú ideig nem szólt egy szót sem, s én megmagyarázhatatlan iszonyodásomban hálás voltam neki ezért. Biddeford és Saco fényeihez közeledve aztán nemcsak a szemében izzó parázslángot láthattam tisztán, hanem dacos fejtartását, ajkának elszánt vonalát is - és borzongás futott végig a hátamon. Az embereknek igazuk volt; a túlcsorduló energiáktól hevülő Edward Derby valóban ijesztően hasonlított a feleségéhez meg a vén Ephraimhoz: Nem csodálkoztam, hogy ilyenkor senki nem találja

rokonszenvesnek, mert valóban volt ebben az állapotban valami természetellenes - amit én annál inkább éreztem, hiszen nem is olyan régen még a hisztérikus rögeszméivel traktált. Hiába ismertem Edward Pickman Derbyt születésétől fogva - ez a férfi mellettem egy idegen, ismeretlen lény volt, egy hideg és céltudatos szörnyeteg, mely valahonnan az emberi megismerés körein túlról tört be a mi világunkba, ama zord és félelmetes régiókból, ahová csak az őrültek és a lángelmék nyerhetnek betekintést egy-két kurta pillanatra, szent elragadtatásuk tetőfokán. Szenvtelen hallgatásba burkolózott, míg el nem értük a következő sötét útszakaszt, s amikor végre beszélni kezdett, a hangja idegenül csengett. Egyrészt mélyebb és határozottabb volt, mint Edwardtól valaha hallottam, másrészt sokkal szabatosabban és lényegretörőbben fogalmazott. Egészen más volt az akcentusa, a kiejtése is; nem igazán tudtam hová tenni, valami homályos, távoli és szerfölött zavaró módon mégis ismerősnek hatott. Alaptónusát a mélyről sugárzó, gyilkos irónia adta meg; nem az éretlen sznobok üres, kihívó és hatásvadász áliróniája, amit Derby oly nagy előszeretettel majmolt, hanem egyfajta metszően kegyetlen gunyorosság, mindent átható, őszinte és gonosz. Döbbenetes volt, milyen öntudatos magabiztossággal szól hozzám ez az ember, közvetlenül egy súlyos idegösszeroppanás után. - Remélem, Upton, számíthatok rád! - mondta halvány mosollyal. - Igazán szégyellem magam a viselkedésemért, és nem szeretném, ha híre menne. Tudom, hogy sokat kérek, de az volna a legjobb, ha elfelejtenéd az egészet; hidd el, szörnyen kínos számomra a dolog. Jól tudod, milyen állapotban vannak az idegeim; és elég régóta vagyunk már barátok ahhoz, hogy megbocsáss nekem, amiért mindenféle kellemetlenségekbe rángattalak. Igazán hálás vagyok azért, amit értem tettél, és köszönöm, hogy hazamehetek veled. - Az előbb mindenféle ostobaságot fecsegtem össze, tán a feleségemről is, meg az életemről egyáltalán. Vedd úgy, hogy fantáziáltam; az ilyesmi óhatatlanul megesik, ha valaki olyan tanulmányokat folytat, mint én. Az én filozófiámban szép számmal vannak furcsa fogalmak, és ha az ember túl sokat töri rajtuk a fejét, mindenféle agyrémei támadnak. Azt hiszem, egy kis pihenésre lesz szükségem. Lehet, hogy egy darabig nem fogok jelentkezni nálad, talán elutazok valahová. Asenath-t valószínűleg otthon hagyom; néha valóban terhemre van a folytonos gondoskodásával. Szóval most nem ő lesz az oka, ha hosszabb időre elmaradok; de ha valami gond lenne, rajta keresztül bármikor üzenhetsz. - Nyilván furcsának találtad ezt a mostani tanulmányutamat is, pedig egyszerű rá a magyarázat. Az északi erdőkben sok emléke maradt a régi indián kultúráknak: megalitok, sírhalmok és hasonlók. Asenath-tal újabban néprajzi tematikájú kutatásokba kezdtünk, és az itteni régészeti anyag ebből a szempontból még szinte teljesen kiaknázatlan. Attól tartok, nem vagyok elég jó formában a terepmunkához; egyszerűen túlerőltettem magam, és elvesztettem a fejemet. Arkhamből majd vissza kell küldenem valakit a Packardért. Egy hónap pihenés talpra állít majd, meglásd! Hogy a magam részéről mivel járultam hozzá a társalgáshoz, az teljesen kiesett az emlékezetemből, ami bénítólag hatott a gondolataimra útitársam váratlan átalakulása és idegenné válása. Egész testemet valami leírhatatlan, soha nem tapasztalt iszonyat dermesztette jéggé, mely percről perce fokozódott, úgyhogy a végén már szinte delíriumban vártam az utazás befejezését. Derbynek szemlátomást nem állt szándékában visszaengedni a volánhoz, s én rettegésemben csak örülni tudtam a nyaktörő tempónak, amellyel átszáguldottunk Portsmouthon és Newburyporton. Amikor ahhoz az elágazáshoz értünk, ahol a főút Innsmouth megkerülésével a szárazföld belseje felé fordul, egy pillanatra páni félelem fogott el, hogy sofőröm lekanyarodik a néptelen, elhanyagolt tengerparti bekötőútra, s a korccsá satnyult város felé veszi az irányt, mely évtizedek óta pusztul és málladozik a rajta ülő átok sötét árnyékában. Ez azonban alaptalan vakrémületnek bizonyult részemről, egyenes vonalban robogtunk tovább célunk felé, előbb Rowleyt, majd Ipswichet hagyva el szédítő iramban. Nem sokkal éjfél előtt értünk Arkhambe; a régi Crowninshield-kúriát fényesen kivilágítva találtuk. Mielőtt kiszállt volna a kocsiból, Derby ismételten biztosított róla, mennyire hálás a segítségemért, én pedig határtalan megkönnyebbüléssel hazahajtottam. Borzalmas utazás volt annál is inkább, mert nem tudtam okát adni, miért -, és egyáltalán nem bántam Derby bejelentését, hogy a közeljövőben kevesebbet fogjuk látni egymást. A következő két hónapban sora röppentek fel a különféle mendemondák. Rebesgették, hogy Derby mindgyakrabban mutatkozik túlfűtött hangulatban, Asenath pedig szinte egyáltalán nem fogad már vendégeket. Engem Edward mindössze egyszer keresett föl ezalatt, Asenath Packardjával - amit időközben visszahozattak Maine-ből akárhol is hagyta -, hogy elvigyen néhány könyvet, melyek kölcsönben voltak nálam. Az újfajta állapotában volt, és épp csak addig maradt, hogy egy-két udvarias, kitérő szólamot válthassunk egymással. Nyilvánvaló volt, hogy amikor ilyen energikus a viselkedése, nemigen van számomra mondanivalója - még arra sem vette a fáradságot, hogy kopogtatásnál a régi azonosítójelét használja, ami feleségemnek és fiamnak is feltűnt. Akárcsak az emlékezetes autóút estéjén, ez alkalommal is valami halvány, ám mélyen gyökerező iszonyat fogott el a jelenlétében, amit

semmivel sem tudtam megindokolni; mindenesetre szabályszerűen felszabadultnak éreztem magam, mikor végre eltávozott. Szeptember közepén Derby egy hétre elutazott; a különc egyetemi entellektüellek közül egyesek úgyszólván beavatottként nyilatkoztak erről, sűrűn célozgatva egy hosszas egyeztetések után végre megvalósult találkozóra egy spiritiszta szekta rosszhírű vezetőjével, akit röviddel ezelőtt utasítottak ki Londonból, s most New Yorkban ütötte fel a főhadiszállását. Ami engem illet, nem tudtam kiverni a fejemből azt a különös maine-i hazatérést. A pillanatok alatt végbemenő átalakulás, amelynek tanúja voltam, igen mély hatást gyakorolt rám, s ismételten azon kaptam magam, hogy töprengésekbe merülve keresek magyarázatot rá. Legkevésbé önnön viselkedésemet értettem, hogy foghatott el higgadt, józan ember létemre jeges borzadály, amikor tulajdonképpen semmi okom nem volt rá. Mind közül a legfurcsább szóbeszéd azonban a régi Crowninshield-ház sóhajtozó kísértetét kapta szárnyra. A hátborzongató sóhajokat számos tekintélyes, szavahihető tanú hallott az ódon kúria környékén, kivált az éjszakai órákban; a legtöbben határozottan állították, hogy női hang volt, és egyes fiatalemberek szerint gyanúsan hasonlított Asenathéra. Elég messzire elhallatszottak, és az is megesett olykor, hogy hirtelen maradtak abba, mintha erőszakkal fojtották volna el őket. Némelyek már a hatósági vizsgálat szükségességét is felvetették, ám a rosszindulatú pletykák csattanós cáfolatot nyertek, amikor Asenath fényes nappal megjelent az utcán, és élénk társalgást folytatott számos ismerősével, melynek során nemcsak hosszas távollétére adott magyarázatot innsmouthi rokonainál tett látogatásával, hanem futólag megemlítette azt a szerencsétlen bostoni vendégét is, aki valamely családi tragédiából kifolyólag idegösszeroppanást kapott a Crowninshield-kúriában, s utána még hetekig hisztériás rohamoktól szenvedett. Az ominózus vendéget ugyan senki sem látta, ám Asenath fellépését követően a rossznyelvek egy időre elnémultak. Később valaki még tovább komplikálta az ügyet azzal az állítással, hogy a rejtélyes kísértet újabban néha férfi hangon sóhajtozik. Egy októberi estén felhangzott kapumon a három ismerős koppantás, melyet csakhamar még kettő követett. Magam siettem ajtót nyitni, s Edwardot pillantottam meg a lépcsőn; azonnal láttam, hogy ezúttal s régi énjével lesz dolgom, amelyik az elmúlt hónapokban teljesen a háttérbe szorult, s utoljára azon a borzasztó autóúton válthattam szót vele, Chesuncookból hazafelé jövet, amikor komolyan aggódni kezdtem az elméje épsége miatt. Arcán az érzelmek furcsa keveredése tükröződött, a diadalmámor vetélkedett rajta a félelemmel; és amikor behúztam mögötte az ajtót, a válla fölött lopva hátrasandított az utcára, mintha meg akarna győződni róla, hogy nem követik-e. Miután elhárítottam körülményes mentegetőzését a kései zavarásért, beinvitáltam a dolgozószobámba, ahol először is egy pohár whiskyt kért idegnyugtatónak. Tartózkodtam a kérdezősködéstől, inkább türelmesen kivártam, míg eléggé lecsillapodik, hogy szabadon kiönthesse nekem a szívét. Végül úgy-ahogy megemberelte magát, és rekedten, suttogásba fúIó hangon beszélni kezdett. - Asenath elment, Dan. Tegnap éjjel nem volt láb alatt a személyzet, úgyhogy végre le tudtam vele ülni egy alapos beszélgetésre. Nagyon komoly ígéretet csikartam ki belőle, hogy a továbbiakban felhagy a kizsákmányolásommal. Időközben ugyanis foganatosítottam bizonyos... bizonyos okkult természetű óvintézkedéseket, amikről neked sohasem beszéltem. Kénytelen volt engedni, de nagyon megharagudott. Egyszerűen összepakolta a holmiját, és New Yorkba utazott; tüstént itthagyta a házat, hogy elérje még a nyolc huszas bostoni gyorsot. Attól félek, csúnya szóbeszédek terjednek el majd rólunk, de ezen nem lehet segíteni. Senkinek sem kell említened, hogy veszekedtünk; elég lesz annyit mondani, hogy hosszabb külföldi tanulmányútra indult. - Valószínűleg valami undok szektához fog menni; tudod, ezek valósággal rajonganak érte. Remélem, végül majd elutazik nyugatra, és békében elválhatunk; mindenesetre szavát vettem, hogy innen eltakarodik, és nem háborgat többé. Szörnyű volt, Dan - az a szuka a legjobb úton járt, hogy elorozza a tulajdon testemet, kiüldözzön belőle, és örökre a szolgájává tegyen. Megjátszottam a megtört gerincű rabot, úgy csináltam, mintha mindenben engedelmeskednék neki, de közben végig a kínálkozó alkalomra vártam. Terveket kovácsoltam, nagyon-nagyon óvatosan; volt némi esélyem, mert bár a testemet uralta, a gondolataimban nem olvasott. Az egészből csak annyit érzékelt, hogy lázadozok a helyzetem ellen, de azt hitte, tehetetlen vagyok. Meg sem fordult a fejében, hogy netán keresztülhúzhatom a számításait... csakhogy nekem is volt még pár adum tartalékban, és amikor ütött az óra; ki is játszottam őket! Derby gyámoltalanul körülnézett, és töltött magának még egy kevés whiskyt. - Mikor ma reggel visszajöttek, kifizettem azokat a nyomorult cselédeket, és szélnek eresztettem őket. Először akadékoskodtak, mindenféle kérdésekkel hozakodtak elő, de végül muszáj volt kihurcolkodniuk. Ugyanaz a fajta, mint Asenath: innsmouthiak - egy test, egy lélek voltak vele. Remélem, békén hagynak; egyáltalán nem tetszett nekem a nevetésük, amikor odébbálltak. Minél többet vissza kell majd vennem apa régi alkalmazottai közül, mert úgy döntöttem, hogy amint csak tehetem, hazaköltözöm. Ebben az odúban egy perccel sem maradok tovább, mint feltétlenül szükséges. - Most biztos azt hiszed, Dan, hogy megőrültem; pedig Arkham történetében épp elég furcsaság igazolja, amit most elmondtam neked, és amit még mondani fogok. Azonkívül a saját szemeddel láttad

az egyik átváltozásomat: Maine-ből hazafelé jövet, a kocsidban, nem sokkal azután, hogy elmeséltem egyet s mást Asenathról. Akkor sikerült elkapnia - kikergetett a saját testemből! Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy egészen bedühödtem, és megpróbáltam rányitni a szemedet, hogy kicsoda is valójában ez a nősténydémon. De elkapott, és én egyszeriben megint a házban találtam magam... a könyvtárszobában, ahová azok a nyavalyás cselédek bezártak... ennek a sátáni fúriának a testében... ami még csak nem is volt emberi test. Te pedig vele együtt utaztál hazáig: az ordas fenevaddal, aki az én irhámat hordta álcázásul. Nem is értem, hogy nem vetted észre a különbséget! Szünetet tartott, és vádló pillantást vetett rám; én pedig megborzongtam a tekintetétől. Hisz fölfigyeltem én a különbségre - még mennyire, hogy fölfigyeltem! -; de hogy fogadhattam volna el egy ilyen eszeveszett magyarázatot? Hogy fogadhattam volna el akkor - és hogy fogadhatnám el most? Feltámadó kétségeim bizonyára tükröződhettek az arcomon is, Edward azonban nem hagyta magát kizökkenteni - sőt, egyre jobban indulatba jött. - Védekeznem kellett, Dan, muszáj volt védekeznem! Mindenszentek napján örökre megkaparintott volna; akkor tartják a sabbatot, odafönt Chesuncooknál, és amikor bemutatják az áldozatot, az én sorsom végleg megpecsételődik. Onnan már nincs menekvés... a lélekcsere beteljesedik... én vagyok ő, és ő én... visszavonhatatlanul... és akkor hiába minden... Végérvényesen hatalmat nyert volna a testem fölött, érted? Tudod, mit jelent ez? Ő férfivá válik, teljes értékű emberré... évtizedek óta csak erre törekedett... engem nyilván eltesz láb alól... megöli a régi testét, és vele együtt engem is... ahogy egyszer már megtette... a félvér szuka, az álnok vénember... a szörnyeteg... Edward arca hátborzongató fintorba torzult, s miközben dadogva, gesztikulálva igyekezett meggyőzni igazáról, kellemetlenül közel tolta az enyémhez. Hangja alig hallható suttogássá halkult. - Meg kell értened, Dan, amit akkor az autóban mondani akartam... hogy ez az emberszörny valójában nem is Asenath, hanem a vén Ephraim maga! Másfél éve ébredt föl bennem a gyanú, és azóta bizonyossággá érlelődött. A kézírása árulta el, pedig ügyelt rá nagyon... de azért néha előfordult, hogy valamit kutyafuttában, gondolkodás nélkül kellett lefirkantania... a vége felé többször is, mert akkor már én intéztem úgy... Hajszálra olyan kézírása volt, mint az apjának... nem egyszerűen hasonló, hanem teljesen azonos... betűről betűre egyezett... És időnként olyasmiket mondott, amiről csak egy öregember tudhat... egy elvetemült, gonosz öregember, aki... mikor megérzi, hogy közeledik a halála... kicseréli a saját testét az egyszülött leánygyermekére... Mert ő volt az egyetlen alkalmatos személy... fogékony elme és gyönge akarat... akit éppen a hatalmába keríthetett... És a régi testét a padlásszobába zárta... rábízta a lányt az anyja gondjaira... a vízi ivadék, a mérget váladékozó korcs, akit a fekete mágiájával idézett föl a tengermélyből, hogy asszonyává tegye... aki őt s a porontyát egyaránt gyűlölte ezért... s aki - lám! - egyszerre állhatott bosszút mind a kettőn... Az ég a tudója, ilyen halált senki sem érdemel! Mit gondolsz, Dan, nekem miféle véget tartogathatott?... Mert hogy rám is sor került volna, annyi bizonyos... Esküdj az életedre, Dan: nem láttad-e a vén Ephraim lelkét fellángolni a nőstényördög szemében? Vagy... vagy az enyémben, amikor megszállta a testemet? Edward suttogása hörgő zihálásba fúlt, s kénytelen volt levegő után kapkodva szünetet tartani. Elmekórtani eset, gondoltam megrendülten; de én nem fogom a gyermekkori jóbarátomat tébolydába csukatni. Talán az idő múlása és az Asenath-től való szabadulás jótékony hatással lesz rá. Az egyik legveszélyesebb rögeszméjéből már így is kigyógyult; mert abban bizonyos voltam, hogy Edward Pickman Derby soha többé nem fogja morbid okkult praktikákba ártani magát. - Később majd többet is mesélek neked... most pihennem kell, sokat. De van még mit mondanom bőségesen; s az ég a tanúm rá, hogy szívből kívánom, bár kevesebb lenne? Beszélhetnék a tiltott tanokról, amikbe a nőstény bevezetett... vénségesen vén, förtelmes kultuszok, melyek ma is elevenek még a glóbusz eldugott zugaiban... Mit elevenek, tenyésznek és terjeszkednek, úgy lepik el a Földet, mint penész az almát!... És akik e bálványokat tisztelik, sokszor alig valamivel emberibbek náluk... még ha valaha rég apa nemzette, anya szülte is őket... Mert a mi fajtánkból néhányan olyan titkok tudói, amiket senkinek sem szabadna ismernie; és olyan dolgokra képesek, amiket senkinek nem szabadna megtennie. Éveken át éltem ebben a gyalázatban, de ennek egyszer s mindenkorra vége. A Miskatonic Egyetem könyvtárosai helyében még ma elégetném azt az átkozott Necronomcicont, az összes többi förtelemmel együtt! - Most már nincs mitől félnem; nem kaphatnak el. Itt kell hagynom ezt az istenverte házat, amilyen gyorsan csak lehet, majd otthon rendezkedem be, a családi örökségemben. Tudom, hogy te segíteni fogsz, ha szükségem lesz rá. Mert előfordulhat, hogy... például a három cseléd, az innsmouthi sátánfattyak; ezek nem is igazán emberek, bármire képesek... Vagy ha az emberek gyanakodni kezdenének Asenath miatt... ha a rendőrség az új címét kérdi, nem tudom megadni, fogalmam sincs, hová mehetett… mindenfélét gondolhatnak... Aztán vannak, akik esetleg félreérthetik az elválásunkat... magánszemélyek, tudományos intézmények... bizonyos kultuszok... egyesek közülük elég szélsőséges módszereket használnak... Tudom, hogy te meg fogsz védeni, ha valami történik... de persze nem fog történni semmi... és te egyébként sem hagynál cserben... mert azt nem tehetnéd soha... és elég erős is vagy hozzá, hogy megvédj... mindenképpen elég erős, igen...

Sikerült rábeszélnem Edwardot, hogy töltse nálam az éjszakát az egyik vendégszobában, és reggel már valamelyest nyugodtabban ébredt. Megbeszéltünk néhány részletet a Derby-birtokra való hazatelepedésével kapcsolatban: nem mintha egy-két aláírástól eltekintve szükségem lett volna a közreműködésére, de titkon azt reméltem, hogy ha lefoglalja magát a költözködés praktikus teendőivel, élete hamarabb visszazökken a normális kerékvágásba. Másnap este nem jött le hozzám, én azonban az elkövetkezendő hetekben gyakran fölkerestem őt elalvás előtt. Ilyenkor általában kerülni igyekeztünk minden furcsa és kellemetlen témát; beszélgetéseink főként a régi családi kúria rendbehozatala körül forogtak, ha pedig ezt a tárgyat kimerítettük, elővettük a jövő nyári utazást, amelyet a fiammal hármasban szándékoztunk megejteni. Asenath-ot jóformán sohasem emlegettük, mivel hamar észrevettem, hogy Edwardot még mindig rendkívüli mértékben felzaklatja a téma. A városban természetesen a legkülönfélébb ostoba pletykák kaptak lábra, ám ez tulajdonképpen semmi újdonságot nem jelentett hisz a régi Crowninshield-kúria körül eddig is vadabbnál vadabb híresztelések keringtek. Engem inkább a Derby-család bankárjának nekem szánt megjegyzése nyugtalanított, amit a Miskatonic Clubban ejtett el egy este, feltehetőleg nem minden célzatosság nélkül, noha a hangulat ekkorra már meglehetősen kötetlenné lazult. Ebből kiindulva némi utánajárással kiderítettem, hogy Edward minden hónapban kerek összegeket küld Innsmouthba, részint egy házaspár - Moses és Abigael Sargent -, részint pedig bizonyos Eunice Babson címére. Határozottan úgy látszott, mintha az elbocsátott háztartási alkalmazottak pénzt zsarolnának ki tőle, noha ezt nekem nem említette. Alig vártam már a nyarat, hogy fiam számára - aki ekkor a Harvard Egyetemen folytatta tanulmányait - megkezdődjön a szünidő, és Edwarddal hármasban elutazhassunk Európába. Barátom állapota nem javult olyan gyorsan; mint reméltem: többnyire rémült és letört ember látványát nyújtotta, s ha nagy néha mégis jókedvre derült, örömébe némi hisztérikus elem vegyült. A szülei udvarházát decemberre rendbe tettük, de a költözködést egyre húzta-halasztotta. Jóllehet a Crowninshield-kúriától szemlátomást félt és undorodott, valami miatt mintha mégsem tudott volna elszakadni tőle. Egyetlen árva szobát sem volt hajlandó kiüríteni, és minden elképzelhető ürügyet kihasznált, hogy haladékot nyerjen a költözésre. Mikor emiatt egy ízben szemrehányást tettem neki, szándékom ellenére kimondottan sikerült ráijesztenem. Az apja öreg lakája - akit számos régi cseléddel együtt újra alkalmazásába fogadott, egyelőre a Crowninshield-birtokon - jónak látta bizalmasan közölni velem, hogy Edward időnként magányos túrákra indul az épületben, mindenféle szerszámokkal fölszerelve; különösen a pincegádorban szokott hosszan motoszkálni és kopácsolni, amit a derék szolga a maga részéről meghökkentőnek, szinte már betegesnek talált. Bennem felötlött a gondolat, hogy talán Asenath jelentkezett újra, és ez kavarta föl a lelki nyugalmát, ám az öreg lakáj szerint a posta nem tartalmazott olyan leveleket, amelyek tőle származhatnának. Röviddel karácsony előtt aztán bekövetkezett a katasztrófa: Derby, éppen nálam vendégeskedve, minden figyelmeztető jel nélkül idegösszeroppanást kapott. Ha jól emlékszem, a jövő nyári útitervünket tárgyaltuk, amikor hirtelen velőtrázó hangon felsikított, s fölpattant székéről. Arca ijesztően eltorzult, magam is megriadtam a láttára; mert azt a fajta csontig hasító, vérfagyasztó iszonyatot, ami e pillanatban kiült rá, halandó ember legfeljebb kisgyermekkora legszörnyűbb lidércnyomásaiból ismerheti. - Az agyam! Az agyam! Ű, Istenem, Dan... elkapott... odaátról... szúr... szaggat... az a némber... még most is... Ephraim... Kamog! Kamog!... A shoggothok verme... Ia! Shub-Niggurath! Erdők Fekete Kecskéje, ezer ivadékkal!... A láng... a láng... túl a testen, túl az életen... a földben... Ű, Istenem! Visszanyomtam a székére, és erőszakkal belediktáltam egy korty bort; őrjöngése eközben minden átmenet nélkül tompa apátiává lanyhult. Nem védekezett, csak az ajka mozgott némán, mintha magához beszélne. Rájöttem, hogy szólni igyekszik hozzám, így hát lehajoltam a szájához, hogy jobban értsem az alig hallható szavakat. - ...próbálkozik, megint próbálkozik... gondolhattam volna... micsoda dac, micsoda erő... semmi sem állhatja útját... sem a távolság, sem a mágia, sem a halál... újra jön és újra jön és újra... éjszakánként... nem menekülhetek... iszonyú... ó, Istenem, Dan, ha tudnád, milyen iszonyú...! Ahogy lassan tompa kábulatba süllyedt, párnákkal polcoltam körül, és hagytam, hadd aludjon. Orvost nem hívtam hozzá, hisz tisztában voltam vele, mi lenne a diagnózisa az elmeállapotáról. Úgy gondoltam, adok még egy utolsó esélyt a természet gyógyerejének. Barátom éjféltájt felriadt, ekkor feltámogattam az egyik vendégszobába, és lefektettem. Reggelre eltűnt; a nyomokból ítélve az éj leple alatt kiosont a házból. Még megijedni sem volt igazán időm, amikor felberregett a telefon; a vonal túlsó végén az öreg lakáj jelentkezett a Crowninshield-birtokról, közölve velem, hogy Mr. Derby otthon van, és nyugtalanul járkál a könyvtárszobájában. Edward egészsége ettől fogva rohamos gyorsasággal hanyatlott. Többé nem jött el hozzám, én azonban mindennap meglátogattam. Semmit nem csinált: naphosszat ült a könyvtárban, meredten bámult maga elé, és olyan ember benyomását keltette, mint aki minden idegszálát megfeszítve hallgatózik. Olykor egész értelmesen beszélt, ám kizárólag hétköznapi dolgokról. Ha megpróbáltam a

szót a problémáira, jövőbeli terveire vagy Asenathra terelni, azonnal őrjöngeni kezdett. Az öreg lakáj beszámolt róla, hogy éjszakánként szörnyű rohamok kínozzák, s ha ez így megy tovább, előbb-utóbb valami kárt tesz magában. A természetben nem bizakodhattam többé; el kellett szánnom magam a végzetes lépésre. Hosszúra nyúló megbeszélést folytattam a Derby család orvosával, bankárjával és ügyvédjével, majd felkértem az orvost, hogy két kollégája - az ideg- és elmekórtan kiváló szaktekintélyei - kíséretében vizsgálja meg Edwardot. Alig tették föl neki az első kérdéseket, szegény barátom ijesztő epileptikus görcsökben tört ki; lesoványodottan hánykolódó testét még aznap zárt kocsiba rakták, és beszállították az arkhami elmegyógyintézetbe. Ahogy csak tőlem telt, igyekeztem gondoskodni róla, hetente legalább kétszer látogattam. Ez jómagamnak is szörnyű idegi megterhelést jelentett; tehetetlen elkeseredésemben könnyek szöktek a szemembe valahányszor meghallottam zilált sikolyait. Ám ez még mindig jobb volt a hörgő-rekedt suttogáshoz képest, amely kezdetben még hömpölygő szófolyamban áradt, utóbb viszont egyetlen primitív mondókává kristályosodott; ezt darálta a szerencsétlen Edward monoton hangon, a végtelenségig ismételve. ...meg kellett tennem... meg kellett tennem... elkap... utolér... odaátról... a sötétből... mama! mama! Dan!... segítsetek!... segítsetek!... Az esetleges gyógyulás kilátásait illetően az orvosok nem nyilatkoztak, én azonban igyekeztem megőrizni derűlátásomat. Ha Edward fölépül, otthonra lesz szüksége; ezért a személyzetet átköltöztettem a Derby-udvarházba, amit ha ép eszén van, nyilván ő is helyeselt volna. Hogy mi legyen Crowninshielddel és berendezésével - különös tekintettel Asenath hagyatékára, a megmagyarázhatatlan eredetű és rendeltetésű tárgyak garmadájára -, azt nem tudtam eldönteni, egyelőre tehát minden maradt a régiben. A Derby-kúria személyzetének utasításba adtam, hogy hetente egyszer menjenek át és takarítsák ki a nagyobb helyiségeket, a fűtő pedig ugyanezeken a napokon gyújtson be a kazánba. A borzalom kevéssel gyertyaszentelő előtt tetőzött; előhírnöke - a sors kegyetlen iróniájaként - egy csalóka reménysugár volt. Egy január végi reggelen azzal az örvendetes hírrel hívtak föl az elmegyógyintézetből, hogy Edward állapotában jelentős javulás állt be: szellemileg teljesen magához tért, értelmesen érintkezik a környezetével, a rohamok megszűntek. Az emlékezőtehetsége ugyan erősen megsínylette a krízist, tette hozzá sajnálkozva a telefonáló, elmekórtanilag azonban teljesen gyógyultnak tekinthető. Természetesen néhány napig még megfigyelés alatt fogják tartani, de az orvosi minősítés gyakorlatilag végleges. Ha minden jól megy, nyolc napon belül elhagyhatja az intézményt. Az örömhírtől fellelkesedve a tehető leggyorsabban az elmegyógyintézetbe siettem; nyilván a felfokozott várakozás is tette, hogy amikor egy ápolónővér Edward lakócellájába vezetett, valósággal főbekólintásként ért a kellemetlen meglepetés. A páciens felállt az üdvözlésemre, és udvarias mosollyal nyújtotta felém a kezét; én azonban rögtön láttam rajta, hogy abban a telített energiájú állapotban van, amely olyannyira elüt természetes személyiségétől. Edward október óta több ízben is kifejtette nekem, hogy e jellemváltozás mindig annak a jele volt, hogy a teste fölött a felesége vette át az irányítást. Még ha komolyan is vettem volna rögeszmés képzelődéseit, ez a lehetőség most akkor sem jöhetett szóba, hiszen Asenath nem tartózkodott Arkhamben; ki tudja, merre járhatott. Ám hogy ugyanarról a tudathasadásos jelenségről van szó, amivel már korábban is szembesültem, azt tévedhetetlenül mutatta a lelkem mélyén felhorgadó borzadály, melynek szokás szerint most sem tudtam okát adni. Ugyanakkor el kellett ismernem, hogy az előttem álló férfi szúrós tekintetével, szigorú vonalú ajkával, a szeme sarkában sorakozó szarkalábakkal határozottan hasonlított Asenath-hoz és a vén Ephraimhoz; és amikor megszólalt, hangjából ugyanaz a tiszta, kemény, baljós irónia sugárzott, amelytől öt hónappal ezelőtt; Maine-ből hazafelé jövet, csaknem eszemet vesztettem félelmemben. Aznap éjjel ez az ember vezette az autómat a Crowninshield-udvarházig; később is találkoztam vele egyszer, amikor udvariassági látogatást tett nálam, és a kapuban megfeledkezett Edward Derby azonosítójeléről. Most mosolyogva, higgadtan beszélt az intézetből történő elbocsátásáról, meg hogy miként kívánja rendezni utána az életét Arkhamben, s nekem nem maradt más hátra, minthogy helyeslőn bólogassak, pedig sok minden a jelek szerint valóban kiesett az emlékezetéből, például közös nyári utazásink terve is. Lényegében mindenben egyetértettem vele; ám ugyanakkor a zsigereim mélyén éreztem, hogy itt valami hazug abnormitás folyik, mely épp annyira félelmetes, mint amilyen megmagyarázhatatlan. Hogy ez a férfi épelméjű, az vitán felül állt; az viszont már korántsem, hogy azonos-e az általam ismert Edward Pickman Derbyvel. De ha nem ő az, akkor kicsoda? És hová tűnt Edward? Mi történjen ezzel a lénnyel, engedjük szabadon, zárjuk tébolydába... vagy egyszer s mindenkorra törüljük el a föld színéről? Hiába fejezte ki magát választékos udvariassággal, valahogy mégis cinikus gúny sütött minden egyes szavából; a szeme sötét tűzzel szikrázott, akárcsak Asenathé, s amikor egy mondatában a roppant nyomasztó helyzetéből való szabadulást említette, egy pillanatra mintha démoni lángok lobbantak volna benne. Azt hiszem, nagyon bután viselkedtem, és kimondhatatlan megkönnyebbülésemre szolgált, amikor végre elhagyhattam a lakócellát.

A nap hátralévő részében azzal gyötörtem az agyam, hogy megoldást kerestem e hátborzongató problémára; éjszakai álmom rövid és zaklatott volt, reggel pedig újólag elmélyült töprengésbe merültem, egészen másnap estig. Kinek a lelke nézett rám Edward arcából azokkal az idegen szemekkel? Semmi másra nem tudtam gondolni, csak erre a tompa, nyugtalanító kérdésre, megszokott rendes munkámba bele sem kezdtem. A második nap délelőttjén heves szívdobogás fogott el, mikor váratlanul fölberregett a telefon. Az elmegyógyintézet ügyintézője hívott, hogy megnyugtasson: a páciens állapotában továbbra sem állt be visszaesés, megbeszélésünk értelmében hamarosan elbocsátják. Sötétedéskor már - bevallom - közeljártam a teljes idegösszeomláshoz. Egyesek talán úgy vélik, épp zaklatott lelkiállapotom befolyásolta józan ítélőerőmet, s színezte a valóságosnál félelmetesebbre az ezután bekövetkező eseményeket; nekik csak azt válaszolhatom, hogy ezúttal nem minden bizonyítékot lehet félresöpörni az én beteges fantáziámra való hivatkozással. 5. Ezen az éjszakán, az elmegyógyintézetben tett látogatásom másodnapján zúdult rám teljes súlyával az iszonyat pörölycsapása, valami tompa, mindent átható rettegésbe taglózva lelkemet, melyből immár sohasem fog kivergődni. Egy telefonhívással kezdődött, nem sokkal éjfél előtt. Már csak én voltam ébren az egész háznépből; álmosan emeltem a fülemhez a kagylót a könyvtárszobában. Senki nem szólt bele, s már azon voltam, hogy leteszem és megyek lefeküdni, amikor a vonal túlsó végéről valami halovány alig hallható zörejre lettem figyelmes. Mintha valaki emberfölötti erőfeszítéssel igyekezne hangokat kiadni. Tovább füleltem, s egy idő után olyasféle neszeket véltem hallani, mint amikor valami nyúlós, képlékeny folyadékmasszát, például híg csirízt vagy sűrű szirupot - kavargatnak: Szrty... szrty... szrty...Egészen jellegtelen zaj volt, nekem valahogy mégis az a furcsa benyomásom támadt, hogy ezek voltaképpen szótag- és szófoszlányok, melyeket valaki kétségbeesetten kínlódva próbál artikulálni. - Halló, ki beszél? - kiáltottam bele a hallgatóba. Válaszként azonban továbbra is csupán a rejtélyes szrty...szrty... szrty-szrty... érkezett, legfeljebb az iram gyorsult föl valamelyest. Úgy tűnt, a különös zörejek vonalhibából adódnak; de az is eszembe jutott, hátha a másik készülék rossz, és a hívó fél hall engem, csak én nem hallom őt. - Nem hallom magát - mondtam, a fenti elgondolásból. - Inkább tegye le, és próbálkozzon más készülékkel! VaIószínűleg jól okoskodhattam; titokzatos hívóm mindenesetre megértett, mert már hallottam is a halk kattanást, ahogy visszahelyezte a kagylót a villára. Mint említettem, ez éjfél körül történt. Amikor közvetlenül ezután ellenőrzést kértem a központtól, hogy honnan futott be hozzám az iménti hívás, ők a régi Crowninshield-kúriát adták meg, pedig a takarítónők következő látogatása csak három-négy nap múlva lett volna esedékes. Hogy később mit találtak a házban, arra elegendő röviden utalnom: a szörnyű felfordulás az egyik hátsó pincetraktusban; az undorító, ragacsos mocsoknyomok mindenütt; a sietve szétdúlt ruhásszekrény; a megmagyarázhatatlan foltok a telefonkészüléken; a nagy nehézségek árán használatba vett levélpapír; és a szörnyű, édeskés bűz, amely át-meg átjárta az egész épületet. A rendőrök, ezek a szegény bolondok persze fölállítottak néhány csinos kis elméletet és konokul hajszolják azt a rovott múltú, elbocsátott cselédet, aki az utolsó nap kavarodásában kereket oldott. Ő segédkezett volna három beteges hajlamú, züllött söpredéknek, egy bizonyos rosszhírű és félreeső tengerparti városkából, hogy némely régebbi sérelmeikért visszataszító bosszút álljanak; engem pedig állítólag azért vontak bele a dologba, mert Edward közeli barátja és bizalmasa voltam. Idióták, egytől egyig! Komolyan azt gondolják, hogy azt a kézírást félanalfabéta innsmouthi cselédek hamisították? Vagy hogy ők szervezték meg fondorlatos módon a későbbi eseményeket? Hát nem látják az ordító testi elváltozásokat az üres porhüvelyen, mely valaha Edward Derbyé volt? Ami engem illet, én már mindent elhiszek, amit boldogtalan barátomtól hallottam. Az emberi elme szűk horizontján túl oly megnevezhetetlen borzalmak léteznek, amiket legsötétebb rémálmainkban sem bírnánk elképzelni, ám fajtánk örökös átka, a tudásszomj és a kíváncsiság időnként mégis szembesít velük. Ephraim... Asenath... ők is ebből az ősi átokból támadtak, és elevenen fölfalták Edwardot, mint ahogy engem is elevenen föl fognak falni majd. Honnan tudhatnám, hogy biztonságban vagyok-e? Ezek az erők nem kötődnek az élet fizikai megnyilvánulásaihoz. Beletelt egy kis időbe, míg másnap összeszedtem magamat annyira, hogy újra járni és beszélni tudjak. Akkor egyenesen a tébolydába mentem, és agyonlőttem azt a förtelmet. Hat golyót eresztettem a koponyájába, közvetlen közelről, bosszúból Edwardért és az egész világért; de vehetek-e biztosra bármit, amíg el nem hamvasztják? A rendőrség valami ostobaság végett őrizgeti a tetemet, hogy pár hülye fölvagdalja és okosakat írjon róla; halvány fogalmuk sincs róla, mit kockáztatnak, különben nyomban elégetnék. Tűzre vele, azonnal! Ő már nem Edward Pickton Derby volt, amikor a fejének szegeztem a revolveremet. Rám nézett, és istenemre mondom! - mosolygott, mialatt én hatszor meghúztam a ravaszt. Igen, tüstént hamvasztókemencébe kell vetni azt a szörnyeteget, különben megőrülök. Nem kizárt persze, hogy már őrült vagyok, de a dolgok lényegén ez mit sem változtat. Ha nem égetik el, talán én leszek a következő. Csakhogy én nem vagyok Derby, az én akaratom erős; és nem fogom megvárni, míg a tudat

homályzónáiból föluszított kimérák aláássák és ronggyá tépázzák. Egyetlen élet: Ephraim, Asenath, Edward... és ki még? Dőreség volna feltételezni, hogy az emberi történelem ködbe fúló távlataiban egyedül Ephraim Waite olvasta el és értette meg a Necronomiconban azt a passzust, amelynek pontos helyét Edward - hála a sorsnak! - már nem tudta elárulni nekem. Hányan lehetnek? Mindegy. Én nem hagyom elüldözni magam a tulajdon testemből; az én lelkem nem lesz senki prédája. A szétlőtt fejű hulla tanú rá az arkhami tébolydában, hogy a kezem elbírja a fegyver súlyát; akkor sem fog reszketni, ha majd a saját halántékomnak kell szegeznie. De hadd számoljak be összefüggő előadásban ama rettenetes éjszaka utolsó eseményeiről! Azt meg sem említem, amit a rendőrség konokul igyekszik nem tudomásul venni, hogy a High Streeten kevéssel hajnali két óra előtt, három kései járókelő is látott egy groteszk, gnómszerű jelenést, bő viharkabátba burkolózva, amely pokoli bűzt árasztott, és lomhán, idomtalanul vonszolta magát a járdán. Nem rángatom elő a hajánál fogva a furcsa lábnyomok ügyét sem; ilyeneket a város több pontján találtak reggelre virradóra, s mindeddig nem sikerült kideríteni, miféle szerzet hagyhatta őket. Mondom, mindezen körülményekre nem is térek ki bővebben; elegendőnek vélem azt elbeszélni, ami velem magammal történt, személyesen. Majdnem pontosan két órakor a kapucsengő és a kopogtató hangja ébresztett, méghozzá egyszerre; a szokatlan időpontban érkező látogató ugyanis felváltva szólaltatta meg hol egyiket, hol másikat, meglehetősen tétován és gyámoltalanul, mintha bottal böködné őket. Mi több, tisztán kivehető volt, hogy a csengővel és a kopogtatóval egyaránt Edward régi azonosítóját igyekszik utánozni, amelyben három jelre rövid szünet, majd további kettő következett. Ezt az ütemet próbálta tartani sután és ügyetlenül, már-már kétségbeesetten. Mély álomból ébredtem, e a fejem pillanatok alatt kitisztult. Edward a kapuban; és a régi azonosítójelét használja! Túlfűtött állapotában erre nem emlékszik... Lehetséges volna, hogy visszanyerte valódi énjét? És miért jött ide, ilyen nyilvánvaló sietségben? Kiengedték a felügyeleti idő letelte előtt, vagy megszökött? Ha újra visszavedlett igazi önmagává, fordult meg a fejemben, miközben háziköntösömet magamra kapva leviharzottam a lépcsőn, akkor közben talán tombolt és kiabált, ezért visszaminősítették az ápoltak közé; ez ösztönözhette a kétségbeesett kísérletre, hogy saját erejéből szerezze vissza a szabadságát. Bármilyen szamárságot csinált, újra ő a jó öreg Edward, és én segíteni fogok neki! Odakint sűrű sötétség uralkodott, a kerti lámpás halványsárga fényében csak a hatalmas szilfák árnyai bomlottak ki itt-ott az éji homályból. Amint kinyitottam a bejárati kaput, olyan undorító, tömény bűzhullám csapott az arcomba, hogy elakadó lélegzettel tántorodtam hátra, s ha nem kapom el idejében az ajtófélfát, még tán hanyatt is esek. Felkavarodott a gyomrom, öklendezve igyekeztem legyűrni hányingeremet; nem csoda, hogy először alig vettem észre a púpos, deformált törpealakot, bár jószerivel az orrom előtt kuporgott a lépcsőn. A jeladás csakis Edwardtól származhatott; de akkor mit keres itt ez a nyomorék koldus, ez a temetőbűzt árasztó embercsökevény? Hová tűnhetett Edward egyik pillanatról a másikra? Amikor belülről lenyomtam a kapu kilincsét, a csengő még szólt. Váratlan látogatóm Edward egyik bélelt viharkabátját viselte; az alja a földet söpörte, a kabátujjak még vastagon visszatűrve is eltakarták a kezét. Fején széles karimájú puhakalapot hordott, mélyen a szemébe húzva; arca elé fekete selyemsálat kötött. Amint bizonytalanul közelebb léptem hozzá, a torz gnóm nyálkás, cuppogó hangokat adott ki, melyek kísértetiesen hasonlítottak a rejtélyes telefonzörejekre - szrty... szrty...-, és jókora, sűrűn teleírt papírlapot hajított a lábam elé, középen hosszú ceruzával átszúrva. Óvatosan lehajoltam érte - nem akartam orra bukni az émelyítő, édeskés bűztől még most is szédelegtem -, majd kisimítottam, és megpróbáltam kibetűzni a kerti lámpás fényénél. Semmi kétség, Edward kézírása volt. De miért akar levelezni, amikor az előbb még elég közel volt hozzá, hogy becsöngessen? És miért ilyen elnagyoltak és reszketegek a ceruzavonásai? A kertben derengő, sárgás félhomály nem volt elegendő az olvasáshoz, ezért behátráltam az előszobába; a nyomorék törpe gépiesen megindult utánam, ám a bejárati ajtó küszöbén megtorpant. El sem tudtam képzelni, miféle szerzet lehet, de olyan ocsmány bűzt árasztott, hogy a gyomrom egy pillanatra sem szűnt meg háborogni tőle; csak remélni mertem - hála az égnek, nem is hiába -, hogy a feleségem nem ébred föl és nem veszi észre. Olvasni kezdtem hát, s már az első mondat után megfeledkeztem a szagokról; aztán egyszerre csak megrogyott a térdem, és minden sötétbe borult körülöttem. Mikor felocsúdtam, az előszoba padlóján feküdtem, a félelem görcsébe dermedt ujjaim még mindig a borzalmas írást szorongatták. Dan, menj az intézetbe, és öld meg! Pusztítsd el! Ő már nem Edward Derby. Legyőzött... Ő Asenath... pedig több, mint három hónapja halott. Én öltem meg. Muszáj volt. Nem várt alkalom: ketten egyedül, én az igazi testemben. Bezúztam a fejét egy gyertyatartóval. Mindenszentek éjjelén örökre megkaparintott volna. A pincében ástam el, a hátsó raktárban. Régi ládák mögött. A nyomokat eltüntettem. A cselédek másnap gyanút fogtak, de nem tehettek semmit. Mind csupa gazember. Ha a rendőrségre mennének,

őket csuknák le először. Úgyhogy elküldtem őket. De vigyázni kell, mert bármire képesek. Ezek, meg a többi innsmouthi. És vannak más kultuszok is. Egy ideig azt hittem, minden rendben lesz. Aztán jött a fájdalom. Mintha horgot akasztanának az agyadba. Tudtam, mi ez; már az elején gondolnom kellett volna rá. Asenath lelke vagy a vén Ephraimé... Az ilyet nem könnyű elpusztítani. Csak úgy hiába ölöd meg. Amíg a testből marad valami, a lélek is eleven. Uralmat akart nyerni fölöttem. Lelket cserélni, mint életében. Ő megtelepszik az én testemben, engem bebörtönöz a pincében elkapart hullába. Tudtam, mi vár rám. Védekeztem, amíg bírtam. Még a tébolydában is. Minden éjjel harcoltunk. Persze nem volt esélyem. Aztán megtörtént. Vaksötétben ocsúdtam... úgy éreztem, fuldoklom... Asenath rothadó testében... a pincében, a ládák mögött, ahová én magam ástam el. És azt is tudtam, hogy ő az én testemben van, a tébolydában... Méghozzá visszavonhatatlanul. Mert Mindenszentek elmúlt, az áldozatot bemutatták... az neki érvényes, akár ott volt, akár nem... persze csak ha vissza tud valahogy jutni odaátról... de ő visszajutott. Most épelméjű és egészséges, mindenki láthatja. Nem sokáig fogják az őrültek között tartani.... ha pedig kieresztik, szörnyű veszedelem szabadul a világra. Én ezt végiggondoltam... és kétségbeestem... és úgy döntöttem, mégis kikaparom magam a föld alól. Késő... a beszédhez ez a test túl régi már... telefonálnom nem sikerült... de írni még tudok... Valahogy majd összeszedem magam, és elviszem neked ezt az üzenetet. Öld meg a szörnyet! Értem és az egész világért... Ügyelj rá, hogy a teste elégjen. Ha nem teszed, örökké fog élni... egyik testből a másikba száll... ki tudja, mi lesz belőle a végén. És Dan - amíg csak élsz, óvakodj a mágiától! Ne engedj a csábításnak... Az egyház a Sátán művének tartotta. Én ismerem jól: sokkal rosszabb... Isten veled!... Mindig nagyszerű barátom voltál. A rendőrségnek mondd azt, ami a leghihetőbbnek tűnik... rettenetesen sajnálom, hogy belerángattalak. Nekem nemsokára végem... ez a váz nem húzza már sokáig... Remélem, el tudod olvasni az írásomat... És öld meg őt, Dan! Öld meg bármi áron! Barátod, Ed A levél második részét csak később olvastam el, mert a harmadik bekezdés végén elájultam. Nem tudom, meddig fekhettem magatehetetlenül, ám első eszmélésem igencsak kurta időre szólt. Mikor magamhoz tértem, immár az iszonyú igazság teljes ismeretében, tekintetem ellenállhatatlan erővel fordult a bejárat négyszöge felé; pedig tudtam jól, hogy bármilyen látvány tárul ott elém, számomra csak a borzalmak tetőfoka lehet. A küszöbön éktelenkedő képződményről igen nehéz volt elhinni, hogy valaha is értelmet vagy öntudatot hordozott volna; a házból kiáramló meleg levegő ugyanis erjesztőleg hatott a benne zajló természeti folyamatokra. Amikor hitetlenkedő agyam végre fölfogta, hogy ez a bomló salakanyag nem is olyan rég még legjobb barátom gondolatait próbálta közvetíteni felém, újfent aléltan zuhantam vissza a padlóra, alig néhány perccel ocsúdásom után. A gondnokomat keményebb fából faragták nálam; ő nem ájult el reggel az elébe táruló látványtól, hanem azonnal értesítette a rendőrséget. Mire kiértek, én már ágyban feküdtem, a bűzös, szétfolyó kupachoz azonban senki sem nyúlt. Az emberek zsebkendőt tartottak az orruk elé. A szemle során Edward furcsa ízléssel összeválogatott ruhadarabjain kívüI főként valami undorító, cseppfolyós, szerves kásafélét találtak, melynek átvizsgálása - különösen a bűz miatt - igen undorító feladatnak bizonyult. Az eredmény néhány kisebb-nagyobb csontmaradvány lett, többek között egy bezúzott tetejű koponya, melyről a fogtechnikusok minden kétséget kizárólag megállapították, hogy Asenath Derby-Waite koponyája. Kornya Zsolt fordítása EZÜSTKULCS KAPUIN ÁT, AZ (Through the Gates of the Silver Key) Howard Phillips Lovecraft (E. Hoffmann Price, 1932) I. Négy ember ült az iratokkal beterített asztal körül a sajátos motívumokkal kárpitozott, szépséges és ódondad buharai szőnyegekkel borított padlójú nagy szobában. A távoli sarkokból fenyőtömjén hipnotikus illatát árasztották furcsa háromlábak, amelyeket sötét libériás ősöreg néger töltögetett időnként újra; oldalt, egy mély falifülkében koporsóforma különös állóóra tiktakolt. Számlapját hajmeresztő hieroglifákkal rótták tele, négy mutatója oly ütemre járt, amelynek nem lelni párját földi időmértékek között. Rendkívüli, meghökkentő szoba volt, de éppen illett ahhoz, ami benne történt. Mert ide, a legnagyobb amerikai misztikus, matematikus és orientalista New Orleans-i otthonába jöttek össze osztozkodni annak a majdnem ugyanolyan nagy misztikusnak, tudósnak, alkotónak és álmodónak a vagyonán, akinek négy éve veszett nyoma. Randolph Carter, aki egész életében azt kereste, hogyan menekülhetne a sivár és korlátozott éber valóságból csábító álomképekhez más dimenziók mesés útjain, 1928. október 7-én, ötvennégy éves korában tűnt el az emberek közül. Különös, magános pályát futott be, akadtak, akik furcsa regényeiből

arra következtettek, hogy bizarrabb dolgokat élt meg, mint amelyeket megörökített. Kapcsolata Harley Warren dél-karolinai misztikussal, a himalájai papok ősi naacal nyelvének kutatójával fertelmes és jóvátehetetlen következményekkel járt: Carter volt az, aki egy ködös, eszelős, rettentő éjjelen végignézte, amint Warren leereszkedik egy vénséges temető nyirkos, salétromos üregébe, hogy sohase bukkanjon elő többé. Carter Bostonban élt, de a boszorkányoktól megrontott, Arkham fölötti szellemjárta vad hegyekből származott minden elődje, és ezek között az ősi, talányosan borongó magaslatok között,tűnt el végképp. Agg szolgája, Parks, aki már 1930-ban elhalálozott, emlegetett egy sajátos illatú, rémségesen kifaragott dobozt, amelyre gazdája a padláson bukkant rá, meg a dobozban lelt elolvashatatlan pergament és egy rendellenes formájú ezüstkulcsot, amelyekről Carter is írt másoknak. Parks szerint Carter azt mondta volna, hogy ez az őseitől rámaradt kulcs segít majd kinyitni elveszett gyermekkora különös dimenzióinak, fantasztikus birodalmainak a kapuját, amelyeket mostanáig elmosódó, rövid és megfoghatatlan álmokban látott csupán. Azután egy napon Carter fogta a dobozt meg a benne levő tárgyakat és elhajtott autójával, hogy soha többé ne térjen vissza. Az autót egy fűvel benőtt régi úton találták meg a romlásnak indult Arkham fölötti egyik magaslaton, a hegyek között, ahol Carter ősei laktak valaha és ahol már csak a nagy Carter-ház beszakádt pincéje ásít az égre. A közelben áll az a hatalmas szilfacsoport, amelyek között 1781-ben rejtélyesen veszett nyoma az egyik Carternek, és nincs messze az a félig szétkorhadt kunyhó sem, amelyben még ennél is korábban Goody Fowler, a boszorkány főzte baljós kotyvalékait. A környék, amelyet 1692-ben népesítettek be a salemi boszorkánybírák elől menekült emberek, még ma is ködösen baljós és mármár felfoghatatlanul fenyegető dolgok nevét viseli. Edmund Carter épp csak el tudott futni a Gallows Hill árnyékából és még mindig sok mese járja varázslatairól. Távoli utóda pedig mintha azért ment volna el valahová, hogy kövesse ősapját! A kocsiban megtalálták az illatos fából készült, ijesztő faragott dobozt, és az emberi ésszel megfejthetetlen pergament. Az ezüstkulcs eltűnt - feltételezhetőleg Carterrel együtt. Ettől kezdve nincs biztos nyom. A bostoni detektívek azt mondták, hogy az ódon Carter-ház ledőlt gerendái furcsa módon meg voltak bolygatva, és valaki talált egy zsebkendőt a romok mögött, a szirtekkel szegélyezett sötét erdei lejtőn, a Kígyólyuknak nevezett félelmetes barlang közelében. Új életre keltek a Kígyólyukról keringő helyi legendák. A parasztok suttogva emlegették, minő istenkáromló célokra használta a szörnyű üreget a varázsló Edmund Carter, és ezt még tetézték azzal, mennyire szeretett a kisgyerek Randolph Carter is ebben a barlangban bóklászni. Az ő fiúkorában még állt a tiszteletre méltó, hollandi tetős ház, ahol Randolph nagybátyja, Christopher lakott. Unokaöccse gyakran meglátogatta, és különös dolgokat hordott össze a Kígyólyukról. Az emberek nem felejtették el, mit is mondott egy mély hasadékról és a mögötte tátongó ismeretlen barlangról. Sok fejtörésre adott okot a gyermeken tapasztalható változás, amelyre azután figyeltek föl, miután a kilencéves fiú egy teljes napot a barlangban töltött. Az is októberben történt és attól kezdve nyugtalanító érzéke lett eljövendő események megjósolásához. Carter eltűnésének napján késő estig esett, így senki sem tudta követni, merre ment az autótól. A Kígyólyukban a csapadék miatt mindent elborított a híg sár. Csak a tudatlan parasztok suttogtak lábnyomokról, amelyeket állítólag az út felé boruló nagy szilfáknál és a sötét domboldalon, a Kígyólyuk közelében láttak, ott, ahol a zsebkendőt megtalálták. Ugyan ki is vetett volna ügyet pusmogásukra kurta kis lábnyomokról, szakasztott olyanokról, amilyeneket a kisfiú Randolph Carter szögletes orrú cipője hagyott? Ugyanolyan badarság volt, akárcsak a többi szóbeszéd az öreg Benijah Corey furcsa, sarkatlan bakancsáról, amelynek nyomai az úton szegődtek volna oda a tömzsi gyerekcipős apró láb mellé. Az öreg Benijah Carterék bérese volt Randolph gyermekkorában, de már harminc éve meghalt. Ezek a suttogások, meg Carter tulajdon szavai, aki váltig állította Parksnak és másoknak, hogy a különös arabeszkekkel borított ezüstkulcs segít majd kinyitni elveszett gyermekkorának kapuját, vezethettek odáig, hogy számos, a misztikus tanokat tanulmányozó tudós kijelentette: az elveszett igazából visszafordult az idő ösvényén és visszatért negyvenöt éven át abba a másik, 1883-as októberbe, amikor kisfiúként állt ott a Kígyólyukban. Úgy okoskodtak, hogy Carter egyetlen éjszaka alatt járta meg az egész utat 1928-ba és vissza; talán nem tudott attól kezdve sok mindent jóval hamarább, mintsem megtörtént volna? Viszont sohasem beszélt olyasmiről, ami 1928 után esett. Egy tudós - providence-i koros különc Rhode Island-ből, aki hosszú, szorgalmas levelezést folytatott Carterrel - rnég cifrább elméletet állított föl. Ő úgy hitte, hogy Carter nem csupán gyermekkorába tért vissza, de további szabadságra is szert tett, tetszése szerint bejárhatván gyermekkora álmainak szivárványszín tájait. Egy különös látomás után ez az ember egy mesét írt Carter eltűnéséről, amelyben célzott rá, hogy az elveszett jelenleg királyként ül az opáltrónon Ilek-Vadban, melynek mesés tornyai az üreges üvegsziklákról tekintenek le az alkonyati tengerre, amelyben a szakállas, uszonyos Gnorrik építik semmihez sem fogható labirintusaikat. Ez az idős ember, Ward Phillips, tiltakozott a legszenvedélyesebben az ellen, hogy Carter vagyonát

szétosszák örökösei - csupa távoli unokatestvér - között, arra hivatkozva, hogy a tulajdonos még él egy másik idődimenzióban és egy napon visszatérhet. Ellene szólt az egyik unokatestvér, a chicagói törvénytudó Ernest K- Aspinwall, aki tíz évvel volt idősebb Carternél, de ifjonti hevülettel vetette magát a szakértői csatába. Négy évi tomboló csatározás után itt, ebben a New Orleans-i tágas, furcsa teremben sor került az osztozkodásra. Itt lakott Carter irodalmi és pénzügyi hagyatékának végrehajtója: a misztika és a keleti régiségek kitűnő kreol tudósa, Étienne-Laurent de Marigny. Carter a háború alatt ismerkedett meg de Marignyval, amikor mindketten a francia idegenlégióban harcoltak és tüstént össze is barátkoztak, mivel ízlésük és világnézetük annyira hasonlított egymáshoz. Barátságukat az pecsételte meg, amikor egy emlékezetes szabadságolás alkalmával a tanult fiatal kreol elvitte a bostoni telhetetlen álmodót a délfrancia Bayonne-ba, és föltárt előtte bizonyos szörnyű titkokat a sötét, ódon kriptákban, a borongós, ősrégi város alatt. Testamentumában Carter de Marignyt jelölte ki hagyatéki végrehajtóként, és most ez a szenvedélyes tudós kelletlenül elnökölt a vagyon szétosztásánál. Szomorú munka volt ez neki, mert az öreg Rhode Island-ihez hasonlóan ő sem hitt abban, hogy Carter meghalt. De mit érnek a misztikusok álmai a világ bárdolatlan bölcsességével szemben? 0tt ültek az asztal körül a francia óváros e furcsa házában mindazok, akik érdekeltek voltak az eljárásban. Mindenütt, ahol vélhetőleg éltek Carter-rokonok, megjelent a szokott törvényes közlemény az eljárás lefolytatásáról, rnégis csupán négyen ültek ott, hallgatva a semmilyen földi időt nem mutató, koporsóforma óra abnormális ketyegését, meg az udvari szökőkút csobogását az elfüggönyözött, napellenzővel árnyékolt ablakokon túl. Ahogy teltek az órák, a négy ember arcát félig elfátyolozta a háromlábakról mintegy önmagától gomolygó füst. Úgy látszott, mintha nem is lenne rá szükség, hogy a némán osonó, egyre aggodalmasabb öreg néger feltöltse a triposzokat. A négy ember közül az egyik Etienne de Marigny volt - karcsú, sötét bőrű, jóképű, bajuszos, még mindig fiatal férfi. Az örökösöket Aspinwall képviselte: fehér hajú, gutaütéses arcú, pofaszakállas, méltóságteljes öregúr. Phillips, a providence-i misztikus magas, deres hajú, hosszú orrú, frissen borotvált, csapott vállú ernber volt. A negyedik ember korát nem lehetett meghatározni: magas volt, sötét bőrű, szakállas; éjfeketén izzó szeme, amelynek szinte nem is volt szivárványhártyája, mintha valahonnan nagyon messziről tekintett volna ki előkelő brahmanra valló turbántól keretezett, különös, mozdulatlan, feltűnően szabályos arcából. Szvámi Csandragutaként mutatkozott be, benáreszi beavatottnak mondta magát, aki fontos híreket hozott; de Marigny és Phillips - akik levelezésben álltak vele - gyorsan fölismerték benne az igazi misztikust. Különösen, mesterkélten beszélt, üres, fémes hangon, mintha megerőltetésébe kerülne az angol nyelv, ugyanakkor mégis olyan könnyedén, korrektül és fordulatosan, mint bármely bennszülött angolszász. Nagyjából európai dlivat szerint öltözködött, bár bő ruhái valahogy rosszul álltak rajta, bozontos fekete szakálla, keleti turbánja, vastag fehér kesztyűje viszont egzotikussá varázsolta megjelenését. A Carter kocsijában talált pergament babrálva megszólalt de Marigny. - Nem, semmit sem tudtam kezdeni a pergamennel. Mr. Phillips ugyancsak föladta. Churchward ezredes kijelentette, hogy nem naacal nyelven írták és egyáltalán nem emlékeztet annak a húsvétszigeti harci buzogánynak a hieroglifáira, noha a doboz faragványai erősen hasonlítanak a húsvétszigeti képekre. Még legközelebb áll a betűihez - figyeljék meg, hogy valamennyi írásjel mintha a vízszintes vonalakról lógna le - az az írás, amelyet szegény Harley Warren mutatott valamikor egy könyvben. Akkor kapta Indiából, amikor 1919-ben meglátogattuk Carterrel és sohasem árult el róla semmit. Azt mondta, jobb, ha nem tudjuk és célzott rá, hogy olyan helyről származik, amely nem a Földön van. Akkor is vele volt, amikor decemberben leszállt abba az üregbe a régi temetőben - de sem ő, sem a könyv sohasem bukkant elő többé. - Nemrégiben küldtem Szvámi Csandragupta barátomnak néhány emlékezetből készített vázlatot a betűkről és egy fotosztatikus másolatot a pergamenről. Ő úgy hiszi, hogy némi tájékozódás és konzultáció után képes lesz fényt deriteni a szöveg értelmére. - Íme a kulcs - Carter küldött nekem róla egy fényképet. Különös arabeszkjei nem írásjelek, de úgy látszik, ugyanahhoz a kultúrkörhöz tartozik, mint a pergamen. Carter mindig hajtogatta, hogy bizonyos pontig megfejtette a talányt, de sohasem árult el részlereket. Már-már költői magaslatokban szárnyalt, ha erről esett szó. Ez az ősi kulcs, mondta, megnyitja azokat az egymást követő ajtókat, amelyek utunkat állják, nehogy szabadon közlekedhessünk tér és idő félelmetes folyosóin egészen a Határig, amelyet ember nem lépett át Shaddad óta, akinek rettenetes lángelméje építette föl és rejtette el Arabia Petraea homokjában a százoszlopos Irem csodálatos kupoláit és megszámlálhatatlan minaretjét. Félig éhen halt dervisek, írta Carter, szomjúságtól megőrült nomádok tértek vissza onnan, hogy meséljenek az órjás kapuról és a kézről, amelyet a kapuív zárókövébe faragtak, de egyetlen halandó se ment át és jött vissza lépcsein, és nem hagyta ott lábnyomait arra járta tanújeleként a gránátkővel telehintett homokon. Carter úgy sejtette, ez a kulcs az, amely után hiába kap a ciklopi faragott kéz. - Hogy miért nem vitte magával a pergament is a kulccsal együtt, azt nem tudjuk megmondani. Talán megfeledkezett róla - vagy talán azért tartózkodott tőle, mivel ismert valakit, aki egy ugyanilyen betűkkel telerótt könyvet vitt magával egy üregbe és sohasem tért vissza. Vagy az is lehet, hogy nem

anyagi dolog volt az, amire készült. De Marigny szünetet tartott, mire az öreg Mr. Phillips szólalt meg hars, éles hangján: - Csak annyit tudunk Randolph Carterről, amennyit megálmodtunk. Én sok különös helyen jártam álmaimban és sok különös dolgot hallottam Ultharban, a Skai-folyón túl. Úgy látszik, nem volt szüksége a pergamenre, mert visszatért gyermekkori álmainak világába és most Ilek-Vad királya. - Nem hallgattatná el végre valaki ezt a vén bolondot? - csattant fel kétszer olyan vérbörzsönyös arccal Mr. Aspinwall. - Épp elég volt már ezekből a holdkórosságokból. Az a dolgunk, hogy felosszuk a vagyont, és itt az ideje, hogy belekezdjünk. Szvámi Csandragupta ez alkalommal szólalt meg először szokatlan, idegen hangján. - Uraim, többről van itt szó, mint gondolják. Mr. Aspinwall helytelenül teszi, ha nevet az álmok bizonyítékain. Mr. Phillips töredékes képet festett - talán mert nem álmodott eleget. Én magam sokkal többet álmodtam. Mi Indiában rnindig ezt tesszük, akárcsak Carter tette minden jel szerint. Ön, Mr. Aspinwall, lévén anyai ágon rokon, természetesen nem Carter-vér. Saját álmaim és bizonyos más források sok mindent elmondtak nekem, ami homályban maradt önök előtt. Például Randolph Carter megfeledkezett a pergamenről, amelyet nem tudott elolvasni - mégis jobban járt volna, ha magával viszi. Láthatják, meglehetősen sokat tudok arról, hogy mi történt Carterral, miután, zsebében az ezüstkulccsal, otthagyta autóját négy éwel ezelőtt, azon az október hetedikén, napnyugtakor. Aspinwall valami gúnyos megjegyzést tett, nem is túl halkan, de a többiek egyre növekvő érdeklődéssel ültek ott. Mind sűrűbb lett a háromlábakról felszálló füst és a koporsó-forma óra olyan bizarr ütemre ketyegett, mintha idegen és megfejthetetlen távirat vonalait és pontjait közvetítette volna a világűrből. A hindu hátradőlt, félig lehunyta a szemét és beszélt tovább a maga különös, erőltetett, mégis jellegzetesen amerikai nyelvén, a hallgatóság előtt pedig kibontakozott Randolph Carter története. II. Arkham mögött a hegyek át vannak itatva különös varázslattal - valamivel, amit talán Edmund Carter, az öreg varázsló hívott le a csillagok közül, vagy idézett föl az alvilág kriptáiból, amikor 1692ben elmenekült Salemből. Mihelyt Randolph Carter beért a hegyek közé, tudta, hogy megközelítette az egyik kaput, .amelyet a néhány merész, rettegett és idegen lelkű ember robbantott a világ és a külső abszolútum között emelkedő titáni falakon. Érezte, hogy itt, az évnek ezen a napján sikeresen végre tudja hajtani azt, amit hónapokkal ezelőtt olvasott le a hihetetlenül régi, megfeketedett ezüstkulcs arabeszkjeiről. Most már tudta, miként kell forgatnia, hogyan kell föltartania a lenyugvó napba, és milyen szertartásos szavakat kell mondania az utolsó, a kilencedik fordulatnál. A kulcs, ily közel a sötét polaritáshoz és a megidézett kapuhoz, nem tévedhet. Carter biztosan eljut abba a gyermekkori estébe, amelyet sohasem szűnt meg gyászolni. Kiszállt a kocsiból, zsebre vágta a kulcsot, aztán hegynek föl mind mélyebben hatolt be a komor, kísérteties tájba, a kanyargós utak, szőlővel befuttatott kőfalak, fekete erdők, kusza, elhanyagolt kertek, tátongó ablakú, kihalt tanyaházak és névtelen romok közé. A napnyugta órájában, amikor kigyúltak a rőt lángokban Kingsport távoli toronysisakjai, elővette a kulcsot, előírásosan megforgatta és elmondta a szükséges varázsigéket. Csak később döbbent rá, milyen gyorsan hatott az igézet. Ekkor a mélyülő szürkületben egy hangot hallott a múltból: az öreg Benijah Corey hangját, aki nagybátyjának a bérese volt. Hát nem halt meg az öreg harminc évvel ezelőtt? Harminc éwel mi előtt? Milyen időben volt? Hol volt? Miért olyan különös, hogy Benijah szólítja 1883. október hetedikén? Talán nem maradt el tovább odakint, mint ameddig Martha néni megengedte? Mi ez a kulcs az inge zsebében, ahol az apró távcsőnek - amit apjáról kapott két hónapja, a kilencedik születésnapjára kellene lennie? Odahaza találta volna a padláson? Nyitja-e azt a rejtélyes oszlopot, amelyet éles szeme fedezett föl a hegyoldalon, a fűrészes sziklák között, a Kígyólyuk mögött rejlő hátsó barlangnak a mélyén? Ez volt az a hely, amelyet mindig kapcsolatba hoztak az öreg Edmund Carterrel, a varázslóval. Emberek nem jártak arra, senki sem vette észre, nem furakodott át azon a gyökerekkel teleszőtt repedésen abba a nagy, fekete belső kamrába, ahol az oszlop áll. Kinek a keze faragta ki azt az oszlopszerűséget a sziklából? Edmund, az öreg varázsló - vagy mások, akiket fölidézett és akiknek parancsolt? Aznap este a kis Randolph levest vacsorált Chris bácsival és Martha nénivel a hollandi tetős tanyaházban. Másnap reggel korán kelt és a göcsörtös almáskerten átvágva felkapaszkodott az erdőfolthoz, ahol a Kígyólyuk szája leselkedett feketén, tilalmasan a groteszkül túlméretezett tölgyek között. Megnevezhetetlen várakozás ült rajta, még azt sem vette észre, hogy elvesztette a zsebkendőjét, amikor az inge zsebében kotorászott; mert látni akarta, biztonságban van-e az ezüstkulcs. Feszült, vakmerő önbizalommal furakodott keresztül a sötét nyíláson, a nappaliból elemelt gyufával világítva magának. A következő pillanatban a gyökerekkel telenőtt repedésben nyomakodott előre, a barlang túlsó végén és máris bent volt a hatalmas, ismeretlen, belsö üregben, amelynek hátsó fala félig-meddig emlékeztetett

egy tudatosan megfaragott, titáni pillérre. Állt némán és megilletődve a nedves, csöpögő fal előtt, bámészkodott és egyik gyufát gyújtotta a másik után. Az a kődudor a képzeletbeli ív záróköve fölött tényleg egy óriási faragott kéz? Ekkor előhúzta az ezüstkulcsot és mozdulatokat végzett, szavakat mondott, amelyeknek eredetére csak homályosan emlékezett. Megfeledkezett valamiről? Csak azt tudta, hogy át akar jutni a sorompón álmainak határtalan földjére, azokba a mélységekbe, ahol minden kiterjedés felolvad az abszolútumban. III. Ami ezután történt, azt alig lehet szavakba foglalni. Tele volt paradoxonokkal, ellentmondásokkal, rendellenességekkel, amelyeknek nincs helye az éber életben, de amelyek megtöltik legfantasztikusabb álmainkat és magától értetődően eltűnnek, amikor visszatérünk a korlátozott okszerűség és háromdimenziós:logika szűk, merev, objektív világába. A hindu folytatta elbeszélését, és láthatólag nehezére esett fegyelmeznie magát, hogy ne áradjon egész lényéből a triviális, kamaszkori szertelenség levegője. Mr. Aspinwall undorral, vérmesen felhorkant és oda se figyelt többé. Az ezüstkulcs ritusa, amelyet Randolph Carter abban a fekete, kísérteties barlangmélyi barlangban hajtott végre, nem bizonyult hiábavalónak. Az első mozdulattól és szótagtól érezni lehetett valamilyen furcsa, félelmes változás kisugárzását, a tér-idő kiszámíthatatlan zavarait és turbulenciáit, noha az egészben nyoma sem volt annak, amit mi mozgásnak vagy időtartamnak ismerünk. Az olyan dolgok, mint kor és hely, észrevehetetlenül elveszítették jelentésüket. Előző nap Randolph Carter csodálatos módon átugrotta az évek szakadékát. Már nem volt különbség férfi és fiú között. Csak Randolph Carter létezett, a lény, bizonyos képek összessége, amely elvesztette minden kapcsolatát a földi képekkel és körülményeikkel. Egy pillanattal korábban még egy belső barlangban állt, amelyben egy hatalmas ív, egy gigantikus faragott kéz sejlett a túlsó falon. Most nem érzékelte sem a barlangot, sem annak hiányát; sem a falat, sem a fal hiányát: Csupán a - nem annyira vizuális, mint tudati - benyomások áradata létezett, amelyben egy Randolph Carter nevű lény mindent érzékelt, megjegyzett, amit a tudata fölvetett, anélkül, hogy tudatosult volna benne, miként teszi. Mire véget ért a szertartás, Carter tudta, hogy olyan helyen és időben van, amelyrő1 nem tud a földi geográfia vagy történetírás; pedig nem volt teljesen ismeretlen, ami történt vele. Voltak rá utalások a rejtélyes Pnakotikus Kéziratokban, és az őrült arab Abdul Alhazred tilalmas Necronomicon-jának egész fejezete nyert értelmet, amikor Carter megfejtette az ezüstkulcsra vésett jelképeket. Kinyitott egy kaput - igazából nem az Utolsót, de az egyiket, amely a Földről és az időből vezet egy időn kívül eső földi dimenzióba, ahonnan ijesztően és veszedelmesen nyílik az Utolsó Kapu a minden földeken, világegyetemeken, minden anyagon túl eső Végső Őrre. Kell lennie egy Vezetőnek, egy iszonytatónak; valakinek, aki évmillióknak előtte élt a Földön, akkor, amikor még senki sem álmodott az emberről, amikor elfelejtett alakok emeltek a gőzölgő bolygón különös városokat, melyek legutolsójának omladékai között az első emlősök játszadoztak. Carternek eszébe jutott, hogyan vázolja a szörnyű Necronomicon elmosódottan, vérfagyasztóan ennek a Vezetőnek az alakját. És ámbátor találkoznak olyanok - írja az őrült arab - a 'kik bé mernek pillantani az Fátyol megé és elfogadják ŐT vezetőjükül, bölcsebb lenne, ha óvakodnának közlekedni ŐVÉLE, mert Thoth könyve leírja, mely szörnyű árat kell fizetni egyetlen pillantásért. A 'ki egyszer kilépett volt, nem térhet vissza az mü világunkon túlnani végtelenségből, mivel vagynak ottan setét formák, a'melyek megragadnak és megkötöznek. Az Dolog, a'mely által oldalog az éjen, a gonosz, a'mely szembeszáll az Vénséges Jellel, az Pásztor, a'ki figyelmezve áll minden sírok titkos kapuiinál, arról ismerszik, hogy birtokol és gyarapodik aztól, a 'mi kinől az ottan lakókból: mindeme Setétségek csekélyebbek, mint Ő, A'KI az Kapunál áll: Ő, A'KI általvezeti az meggondolatlant minden világokon túlra, az névtelen zabálók szurdokába. Ő az 'UMR AT-TAWIL,az Leg-Ősibb,az, ki ÉLETEN TÚLNANINAK íratik lenni. Emlékek és képzelet formáltak fakón elmosódott körvonalú félképeket a fortyogó káoszban, de Carter tudta, hogy ezek csupán az emlékezet és fantázia termékei. Mégis úgy érezte, nem véletlen, hogy épp ezek a képek épülnek föl öntudatából. Valami szavakba nem foglalható, mérhetetlen, hatalmas dolog az, amely meg akarja mutatni magát olyan jelképekben, amelyeket Carter is képes felfogni, mert nincs földi elme, amely érzékelhetné ennek a külső idő szurdokait és az általunk ismert dimenziókat átitató formának a kiterjedéseit. Alakzatok és képek zavaros kavalkádja lebegett Carter előtt, amelyek valahogy kapcsolatban voltak a Föld ősi, eónok óta elfeledett múltjával. Szörnyeteg lények haladtak komótosan ép elrne számára felfoghatatlan, fantasztikus tájakon, hihetetlen növényzet boritotta vidékeken, sziklák, hegyek és nem emberi kéz emelte falak között. Voltak városok a tenger alatt, és voltak lakóik; voltak tornyok a hatalmas sivatagokban, ahonnan gömbök, hengerek és névtelen szárnyas lények repültek ki az űrbe, vagy zúdultak onnan alá. Carternek a lélegzete is elállt, noha a képek nem voltak meghatározott kapcsolatban egymással vagy ővele. Neki magának sem volt állandó formája vagy helyzete; ezeket csupán foltokban vetette föl a fantázia rohanó árja. Szerette volna megtalálni gyermekkori álmainak elvarázsolt birodalmát, ahol gályák vitorláznak föl az

Oukranos-folyón, Thran aranyozott tornyai mellett, elefánt-karavánok törtetnek Kled illatos őserdein át, erezett elefántcsont - oszlopos paloták mellett, amelyek gyönyörűen és szűziesen alszanak a hold alatt, de most, hatalmasabb látomásoktól kábultan, alig értette, mit lát. Határtalanul, istenkáromlóan vakmerő gondolatok támadtak elméjében és tudta, hogy félelem nélkül fog szembenézni a Vezetővel, szörnyű, ijesztő dolgokat kérdezve tőle. Hirtelen valami érthetetlen módon leülepedtek a kavargó benyomások. Különös, kivehetetlen formákba faragott nagy, toronyló oszlopok tömege tűnt fel,valamilyen ismeretlen, fonák mértan törvényei szerint kialakítva. Elképesztően ellentétes égtájakról érkező fény hullott alá egy meghatározhatatlan színű égből, csaknem érzékien játszadozva elmosódó, palástos alakok hieroglifákkal ékes, titáni talapzatainak ívein. Volt ott még egy alak, amely nem foglalt el semmiféle emelvényt: siklani vagy lebegni látszott a felhős, padlószerű alsó szint fölött. Nem voltak állandó körvonalai, noha illékonyan emlékeztetett emberi formára, noha feleakkora volt csupán, mint egy ember. Súlyos lepel takarta, valamely semleges színű szövetből való, akár az emelvényeken magasodó alakokat; Carter nem látott rajta szemnyílást. A valaminek nyilván nem volt rá szüksége, hogy lásson, úgy tűnt, olyan fajtához tartozik, amely magasan fölötte áll az anyagi szervezet jellemző tulajdonságainak. Egy pillanattal később Carter már tudta is, hogy ez így van, mivel egyenesen az ő agyában szólalt meg az Alak, minden hang vagy nyelv segítsége nélkül. Noha neve ijesztő, szömyű volt, Randolph Carter meg sem rebbent a félelemtől, hanem válaszolt neki, szintúgy hang vagy nyelv nélkül, és üdvözölte őt a rettentő Necronomicon tanítása szerint. Mert ez az alak nem volt más, mint akit azóta rettég a világ, amióta Lomar kiemelkedett a tengerből és a Tüzes Köd Gyernaekei megérkeztek a Földre, hogy átadják a Vének Tanítását az embernek. Csakugyan rémítő volt a Vezeiő, a Kapu Őre - 'UMR AT-TAWIL, amaz ősrégi, az írnok szerint AZ ÉLETEN TÚLNANI. A Vezető tudott Carter kereséséről és eljöveteléről, ahogy minden másról is, és azzal is tisztában volt, hogy az álmok és titkok kutatója félelem nélkül áll előtte. Semmi rettentő vagy rosszindulatú nem volt kisugárzásában, és Carter azon töprengett egy pillanatig, nem irigységből fakadnak-e az őrült arab borzalmas, istenkáromló célzásai vagy abból a zavaros kívánságból, hogy szerette volna megtenni, amit meg kell most tennie? Vagy talán a Vezető csak azoknak jelent rémületet és rosszindulatot, akik félnek? A sugárzás még mindig tartott, Carter átfordította szavakra. - Én csakugyan ama Legősibb vagyok - mondta a Vezető -, akire gondolsz. Már vártunk rád, az Ősök és én. Légy üdvözölve, még ha sokáig késlekedtél is. Nálad van a kulcs és kinyitottad az Első Kaput. Most az Utolsó Kapu is kész a próbálkozásra. Ha félsz, nem kell továbbhaladnod. Sértetlenül visszatérhetsz ugyanúgy, ahogy jöttél. De ha a továbbhaladást választod... Fenyegető szünet következett, noha a sugárzás megmaradt barátságosnak. Carter habozott egy pillanatig, amíg az égő kíváncsiság erőt nem vett rajta. - Továbbmegyek - sugározta vissza -, elfogadlak Vezetőmnek. Erre a válaszra a Vezető mintha meglebbentette volna köntösét, amit talán karjának vagy más végtagszerű testrészének fölemelésével- idézett elő. Aztán tett még egy mozdulatot, amelybő1 a tudományokban járatos Carter tudta, hogy nagyon közel jár az Utolsó Kapuhoz. Most egy másik, neve nincs árnyalatra váltott át a fény és a hatszögszerű emelvényeken határozottabb formát öltöttek az alakok. Merevebben ültek, körvonalaik jobban hasonlítottak emberére, noha Carter tisztában volt vele, hogy nem lehetnek emberek. Most meghatározhatatlan színű, magas süveg rajzolódott ki leples fejük fölött. Sajátos módon emlékeztettek holmi névtelen képmásokra, amelyeket egy elfelejtett szobrász faragott sziklába Tatárföldön, magas, félelmetes hegyek között; a leplek redői közül groteszkül titokzatos, ősi vésetű jogarok emelkedtek ki. Carter sejtette, hogy mik, honnan jöttek, és Kit szolgálnak; arról is volt sejtelme, hogy mi az ára szolgálataiknak. Mégis örült, hogy egyetlen félelmetes kockázattal mindent megtud. A kárhozat csak egy szó, gondolta, amelyet azok vagdosnak egymás fejéhez, akik vakságukban mindenkit vádolnak, aki lát, hacsak félszemmel is. Eltűnődött, hogy milyen mérhetetlenül önteltek is azok, akik gonosz Ősöket emlegetnek, mintha bizony Azok rnegszakítanák örökkétartó álmukat, hogy kitöltsék haragjukat az emberiségen. Mintha a mamut megállna, hogy őrjöngő bosszút álijon egy földigilisztán, gondolta. Most mintha őt üdvözölték volna jogarukkal azok, akik a hatszögforma emelvényeken álltak és egy felfogható üzenetet sargároztak felé: - Üdvözlünk téged, Legősibb, és téged is, Randolph Carter, akit merészsége közénk emelt. Carter most vette észre, hogy az egyik emelvény üres, és a Legősibb mozdulata azt sugallta, hogy az neki van fönntartva. Látott még egy emelvényt, amely magasabb volt a többinél és közepén állt a többi talapzat által alkotott, sajátosan ívelt vonalnak, amely nem volt sem félkör, sem ellipszis, sem parabola, sem hiperbola. Úgy sejtette, ez a Vezető saját trónja. Valami felfoghatatlan módon mozogva-emelkedve elfoglalta ülőhelyét, és akkor látta, hogy a Vezető is leült. Fokozatosan, ködösen kirajzolódott valami, amit a Legősibb tartogatott köntösének redői között, hogy palástos társai láthassák vagy érzékelhessék látásnak megfelelő szervükkel. Egy nagy gömb volt,

vagy annak tűnt; valami sötéten szivárványló fémből készült, és amint a Vezető előrenyújtotta, egy mindent átjáró halk hang emelkedett-süllyedt ütemesen, földöntúli ritmusban. Énekszerű volt, vagy olyasmi, amit az emberi érzékszervek éneknek fordítanak le. A gömbszerűség világítani kezdett, hideg, lüktető, ismeretlen színű fénnyel ragyogott és Carter látta, hogy az ének idegenszerű ritmusára villog. Ekkor az emelvényeken a süveges-jogaros alakok alig észrevehetően ringatózni kezdtek a sajátos ütemre, miközben a gömbszerűség fénykoronájára emlékeztető sugárkoszorú derengett leples fejük körül. A hindu megszakította elbeszélését és furcsa pillantást vetett a magas, koporsóforma, hieroglifákkal ékes számlapú állóórára, amelynek négy mutatója földönkívüli, eszelős ritmusra járt. - Önnek, Mr. de Marigny - fordult oda hirtelen tanult vendéglátójához -, nem szükséges elmagyarázni, mi volt az a rendkívül különös ritmus, amelyre a hatszögletű emelvényen ülő, leplekbe burkolt alakok énekeltek és bólogattak. Amerikában ön az egyetlen, akinek fogalma van a Külső Kiterjedésről. Ezt az órát, felteszem, az a jógi küldte, akit szegény Harley Warren emlegetett: a látnok, állítása szerint az egyedüli élő ember, aki járt Jian-Hóban, az ősöreg Leng titkos örökösénél, és elhozott némely dolgokat abból a félelmetes, tiltott városból. Szeretném tudni, mennyire ismeri talányosabb tulajdonságait? Ha álmaim és olvasmányaim nem csalnak, az órát azok készítették, akik sokat tudnak az Első Kapuról. De hadd folytassam történetemet. Végül, folytatta a Szvámi, az imbolygás és az énekre emlékeztető hangok abbamaradtak, a dicsfény elhalványodott a lehajtott, mozdulatlan fejek körül, és a leples alakok furcsán megroskadtak az emelvényen. A gömbféle azonban tovább lüktetett érthetetlen fénnyel. Carter érezte, ahogy az öregek alszanak, ahogy akkor is aludtak, amikor megpillantotta őket. Azon tűnődött, milyen kozmikus álmokat ébresztett föl bennük az ő jövetele? Lassan szivárgott el a tudatáig az igazság, hogy ez a különös, énekes szertartás utasítás volt és hogy a Társakat a Legvénebb énekelte át egy új, rejtélyes és sosem látott álomba, hogy kinyissák az Utolsó Kaput, amelyhez az ezüstkulcs az útlevél. Carter tudta, hogy álmaik legmélyén a legvégső és abszolút kívülvaló mérhetetlen végtelenségeit szondázzák és megteszik azt, amit az ő jelenléte megkövetel. A Vezető nem osztozott álmaikban, hanem mintha utasításokat osztogatott volna titokzatos némasággal. Nyilvánvalóan képeket plántált beléjük azokról a dolgokról, amelyekről azt akarta, hogy álmodjanak róluk, és Carter tudta, hogy amint a Vének meglátják a gondolatokat, azok meg fognak nyilatkozni az ő földi szeme előtt is. Amikor az alakok álmai egységes képpé állnak össze, megtörténik a megnyilatkozás és mindent, amire neki szüksége van, megtestesít az összpontosítás. Ilyen dolgokat már a Földön is látott: Indiában, ahol a beavatottak kisugárzott akarata sűrül tapintható formába meg az ősi Atlanaatban, amelynek még a nevét is csak kevesen merik kimondani. Hogy mi az Utolsó Kapu és hogyan lehet áthaladni rajta, azt nem sejthette Carter, de a feszült várakozás már átsuhant rajta. Tudta, hogy van valamilyen teste és az fogja kezében a végzetes ezüstkulcsot. Vele szemben a toronyló kőtömeg elkezdte fölvenni egy sima fal alakját, amelynek közepe ellenállhatatlanul vonzotta Carter tekintetét, aki hirtelen megérezte, hogy már nem hajtja előre a Legősibb szellemi árama. Most először jött rá, milyen rémítő lehet a tökéletes testi-lelki csend. A korábbi pillanatok sohasem nélkülöztek valamilyen érzékelhető ütemet, még ha csak a Föld dimenzionális kiterjedésének halvány, sejtelmes lüktetését is, most azonban a mélység csöndje takart be mindent. Carter, noha érezte testét, nem hallotta lélegzetét, 'Umr at-'Tawil gömbszerűségének fénye megdermedt, nem pulzált tovább. Az alakok dicsfényénél sokkal tündöklőbb, hatalmas ragyogás játszott a szörnyű Vezető csuklyás koponyája körül. Carter szédelgett, ezerszeres erővel tudatosult benne, hogy elveszítette irányérzékét. A legátláthatatlanabb feketeségnél is feketébbnek tűntek a különös fények, az Ősök pedig mintha iszonyúan messze lettek volna hatszögforma trónusaikon. Ekkor megérezte, hogy mérhetetlen mélységek fölött lebeg, arcát illatosan meleg hullámak csapkodják. Mintha rózsás, tikkasztó tengerben úszott volna, mákonyos bor tengerében, amelynek hullámai tajtékot túrva törnek meg a bronzszín tűz partjain. Nagy félelem töltötte el, mikor félig-meddig látta, hogyan csap ki a hatalmas tengerár távoli partokra. De a csönd pillanata megtört - a hullámok beszédként szóltak fülében, olyan nyelven, amelyben nem volt hang és szó. - Az Igazság Embere túl van jón és rosszon - zengte egy hang, amely nem volt hang. - Az Igazság Embere űzte a Minden-Egyet. Az Igazság Embere megtudta, hogy az Egy Valóság érzékcsalódás és hogy az Anyag a Nagy Hitető. És a magasba szökkenő falazaton, amely oly ellenállhatatlanul vonzotta magához Carter tekintetét, most egy titáni ív bukkant föl, hasonlatos ahhoz, amit valaha látni vélt abban a barlangban, a háromdimenziós Föld irreális felszínén. Rájött, hogy az ezüstkulcsot kell használnia - úgy mozgatva, azzal a sohasem tanult, ösztönszerű szertartásossággal, amellyel a Belső Kaput kinyitotta. Rádöbbent, hogy ez az arcát nyaldosó, rózsától ittas tenger nem más, mint annak a szilárd falnak a gyémántkemény anyaga, amely megadja magát varázslatának és az Ősök segítő gondolatörvényének. Még mindig az

ösztöntől és a vak elrendeltetéstől vezettetve előre lebegett - át az Utolsó Kapun. IV. Szédítő zuhanás a csillagközi mérhetetlen szakadékon át - ilyen volt Randolph Carter előrehaladása a fal irdatlan, ciklopi tömegében. Érezte a messzeségből a halálos édesség győzedelmes, isteni hullámzását, ezután nagy szárnyak csapkodását; és hallotta a Földön vagy a Naprendszerben ismeretlen lények ciripelését-morgását. Hátrapillantva nem csupán egy kapur látott, hanem számtalant. Némelyike oly alakzatokat mutatott, amelyeket igyekezett nem megjegyezni. Ekkor hirtelen sokkal hatalmasabb rettegés fogta el, mint amit az alakzatok láttán érzett, oly rettegés, amely elől nem tudott menekülni, mert önmagával volt kapcsolatos. Még az Első Kapu is meghagyott neki valamennyi szilárdságot, bár nem tudta, milyen most a teste, milyen kapcsolatban van a környezettel, de ez nem zavarta meg önnön egységtudatát. Még mindig Randolph Carter volt, szilárd pont a dimenziók kavargásában. Most, az Utolsó Kapun túl, az emésztő félelem pillanatában rájött, hogy már nem egy személy, hanem sok. Egyszerre volt több helyen. A Földön, 1883. október hetedikén, egy kisfiú, akit Randolph Carternek hívtak, kilépett a Kígyólyukból a tompa alkonyfénybe, és futott lefelé a sziklás lejtőn, majd az elvadult kerten át Christopher bácsi házához, amely az arkhami hegyekben állt; és mégis, ugyanabban a pillanatban, amely valamiként azonos volt a földi időszámítás szerinti 1928-as évvel, egy elmosódó árny, aki nem kevésbé volt Randolph Carter, ott ült a földi dimenziókon túl az Ősök között egy emelvényen. Itt, az ismeretlen és formátlan kozmikus mélységben, az Utolsó Kapu mögött, egy harmadik Randolph Carter volt. És valahol másutt, oly jelenségek zűrzavarában, amelyek megszámlálhatatlan tömege és iszonytató sokfélesége az őrület szélére sodorta Cartert, ott is létezett a lények korlátlan káosza, és ő tudta, hogy ezek ugyanannyira azonosak vele, mint ez a megnyilvánulása itt, az Utolsó Kapun túl. Voltak Carterek minden ismert ésfeltételezett földtörténeti korból, sőt még korábbi korokból, amelyek meghaladják tudásunkat, sejtésünket, hitünket; voltak emberi és nem emberi, gerinces és gerinctelen, értelemmel bíró és értelem nélküli, állati és növényi Carterek, azonfölül olyan hajmeresztő Carterek, akik egyáltalán nem hasonlítottak földi életformákra, más bolygók, naprendszerek, galaxisok és kozmikus világok életterében; sodródtak világról világra, világegyetemből világegyetembe az örök élet spórái, amelyek mind ő voltak. Néhány villanás álmokat idézett - halványakat, színeseket, egyszerieket, többszörieket -, az álmodással töltött hosszú évekből; és voltak hátborzongatóan, delejesen, már-már iszonytatóan ismerősek, amelyeket földi logikával nem lehetett megmagyarázni. Randolph Cartert amikor ezzel szembenézett, iszonyú félelem kerítette hatalmába. Azon a vérfagyasztó éjszakán sem félt így, amikor másodmagával bemerészkedett a fogyó hold fényénél egy ősi, rettentő nekropoliszba, ahonnan csak egyikük került elő. Sem halál, sem végzet sem kínszenvedés nem ejt olyan kétségbe, mint az egyéniség elvesztése. Mert egy dolog békés feledkezéssel belemerülni a semmibe, de tudatosan létezni, úgy, hogy mégse tudjuk megkülönböztetni magunkat más lényektől, tudni, hogy nem vagyunk önmagunk - ez a gyötrelem és a rettegés netovábbja. Tudta, hogy volt valamikor egy bostoni Randolph Carter de nem tudhatta, ez-e az, ez az Utolsó Kapun túli énforgács, vagy valami más? Énje - ha ugyan itt lehet még énről beszélni - megsemmisült, de mégis tudja, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan módon egy légiónyi más énnel azonos. Mintha hirtelen átváltozott volna aféle sokkarú és sokfejű képmássá, amilyeneket az indiai templomokban szoktak kifaragni. Ő pedig töprengve szemlélte ezt a halmazatot, és összezavarodva próbálta elválasztani az eredetit a növekménytől - ha egyáltalán (milyen szörnyű gondolat!) létezik bármilyen eredeti, amit meg lehet különböztetni a többi megtestesüléstől. És míg e megsemmisítő gondolatokkal vívódott, a kapu mögötti Caxter-töredék egyszer csak aláhullott a rettegés mélyének hitt pontról az iszonyat még mélyebb, még feketébb, szorongatóbb szakadékába. Valami külső erő okozta, egy személyiség, amely hirtelen összecsapott vele, körülvette, elárasztotta őt. És nemcsak Carterrel olvadt eggyé, de határos volt minden időkkel és terekkel. Noha nem volt látható képe, egyszerisége és mindenütt jelenvalósága mégis bénítóan félelmetes volt. A Carter-szilánkok nem is képzelték volna, hogy ilyesmi létezhet. Ez az ijesztő csoda nyomban elsöpörte a szétroncsolt személyiség iszonyatát. Korláttalan lény volt, Minden-egyben és Egy-mindenben, nem pusztán pont az idő-tér kontinuumban, hanem a lét féktelen áradását serkentő erő párja - azé a parttalan áradásé, amely túl van minden fantázián és matematikán. Talán ez volt ama Yog-Sothoth, kit suttogva emlegetnek némely titkos földi kultuszok, e más neveken is imádott istenség, akit Túlnaniként tisztelnek Yuggoth rákszerű lényei, a spirálködök gáznemű agyai pedig lefordíthatatlan jelként ismerik - de a Carter-forgács egyetlen villanásnyi idő alatt rájött, mily sekélyesek és töredékesek ezek az elképzelések. És most a Lény, az Ősök furcsa hajladozásának, az Első Kapu mögötti rémületes fények villódzásának nem földi ütemére porrá zúzó, perzselő, mennydörgő, csodás hullámokat indított el a Carter-forgács felé, oly hullámokat, melyeknek összpontosító ereje csaknem szétrobbantotta a befogadót. Napok,

vilagok, világegyetemek látszottak tartani a tér ugyanazon pontjába, mintha összeesküdtek volna, hogy egyetlen, ellenállhatatlanul tomboló becsapódásban semmisülnek meg. De a nagyobb félelem mellett eltörpült a kisebb, mert a gyötrelmes hullámok elszigetelték a kapun túli Cartert megszámlálhatatlan hasonmásaitól, és hacsak töredékesen is, visszaadták neki az önazonosság illúzióját. Egy idő után hallószervei számára érthető beszéd alakját öltötték a hullámok, mire Carter rettegése, szorongása csökkenni kezdett. Félelme tiszteletté változott, s ami addig istenkáromlóan rendellenesnek rémlett, most kimondhatatlanul felségesnek tetszett. - Randolph Carter - vélte hallani -, bolygódon Ősöknek nevezett megnyilvánulásaim küldtek téged, mint olyasvalakit, aki elveszített kis álomországokba akart visszatérni, de nagyobb szabadsággal fölemelkedhetne nagyobb és fennköltebb vágyakig és kíváncsiságokig. Föl akartál hajózni az arany Oukranoson, hogy megkeresd az elfelejtett elefántcsontvárosokat az orchideaillatú Kledben, hogy uralkodj Ilek-Vad opál trónján, melynek mesés tornyai és megszámlálhatatlan kupolája hatalmasan szökkennek a magasba, a te Földedtől és minden anyagi síktól idegen égen vöröslő egyetlen csillag felé. Most, hogy áthaladtál a két Kapun, még többet akarsz. Nem menekülhetsz gyermekként a kellemetlen helyzetből egy kedves álomba, de férfként belevetheted magad a képek és álmok mögött rejlő, végső titkokba: - Helyesnek találam, amit akarsz; kész vagyok megadni neked azt, amit eddig összesen tizenegyszer adtam meg földi lénynek és mindössze ötször embernek vagy emberszabásúnak. Hajlandó vagyok feltárni előtted a Végső Titkot, hogy lásd azt, ami gyengébb szellemet elpusztíthat. Mégis, mielőtt megpillantanád a titkok alfáját és omegáját, megkapod a szabad választás lehetőségét és ha akarsz, visszatérhetsz a két Kapun át úgy, hogy a Fátyol ott marad a szemed előtt. V. Hirtelen elültek a hullámok. Borzongató, félelmetes csönd támadt, tele a pusztulás szellemével. Cartert minden oldalról szorította az űr határtalan kiterjedése, ugyanakkor a kutató tudta, hogy a Lény még ott van. Egy pillanat múlva Carter szavakat gondolt és szellemi lényegüket belevetette a mély szakadékba: - Elfogadom. Nem hátrálok. Ismét elárasztották a hullámok. Tudta, hogy a Lény meghallotta az üzenetet. Tudás és magyarázat áradt abból a határtalan Szellemből, amely új látóhatárokat nyitott a kereső előtt és a kozmosz nem remélt megértésére készítette fel őt. Elmondta neki, hogy milyen gyermekes és korlátolt a háromdimenziós világ fogalma; végtelenül sok irány létezik még a föl-le, előre-hátra, jobbra-balra mellett. Megmutatta Carternek a földi istenek kicsinységét, talmi voltát, emberi érdekeik, kapcsolataik kicsinyességét, gyűlölködésüket, haragjukat, szerelmeiket, hívságaikat, megmutatta, milyen önző módon követelik a földi istenek az imádatot, az áldozatokat, az ésszerűségnek és a természetnek ellentmondó hitet. E benyomások zömét Carter szavakként érzékelte, de voltak olyanok is; amelyeket más érzékszerveivel fogott fel. Talán a szemével, talán képzeletével érzékelte, hogy olyan dimenziótartományban van, amely elképzelhetetlen az emberi szem és az agy számára. Most már észlelte az őserő örvényének zord árnyékában a teremtés szédítő zuhatagát. Valami felfoghatatlan helyről látta a fantasztikus alakzatokat; fajtáik, méreteik tömege felfoghatatlan volt még az ő élethossziglani titkos stúdiumokon edzett elméje számára is. Kezdett derengeni, miért létezhet egyszerre a gyermek Randolph Carter 1883-ban az arkhami: tanyán, az elmosódott forma a hatszögszerű emelvényen az Első Kapu mögött, a forgács, amely most szembesül a Jelenéssel a feneketlen szakadékban, egyáltalán, valamennyi Carter, akit képzelete vagy érzékszervei jeleznek. A hullámok erősödtek, mintha jóváhagynák fölismerését, beleillesztenék abba a sokalakú létezésbe, amelynek csupán paránya az ő törmeléknyi létezése. Elmondták neki, hogy minden térbeli alak egy másik dimenzióhoz tartozó alak síkkal történő metszésének következménye, mint ahogy egy négyzetet ki lehét metszeni egy kockából, vagy egy kört egy gömbből. A kocka és a gömb háromdimenziós testek, olyan négydimenziós testekből kimetszve, amelyet az emberek csak sejtéseikben és álmaikban ismerhetnek, amelyek viszont egy ötdimenziós testből vannak kimetszve és így tovább, egészen az őstípus végtelenségének széditő és elérhetetlen ormáig. Az ember világa és az ember istenei pusztán egy infinitezimális dolog infinitezimális szakaszát jelentik. Ennek az apró egésznek a háromdimenziós fázisát az Első Kapunál érte el, ahol 'Umr at-Tawil gerjeszti az Ősök álmait. Noha az emberek ezt tekintik valóságnak és a sokdimenziós gondolkodást irreálisnak tartják, épp az ellenkezője az igaz. Amit mi anyagnak és valóságnak vélünk, az árnyék és érzékcsalódás, és amit árnyéknak, érzékcsalódásnak nevezünk, épp az az anyag és valóság. Az idő mozdulatlan, folytatták a hullámok, nincs kezdete és vége. A mozgás, a változások oka, csupán érzékcsalódás. A valóság is érzékcsalódás, csupán a lények dimenzióközti szűk látóterében jelenik meg, ahol nincsenek olyan dolgok, mint múlt, jelen és jövő. Az emberi gondolatok az időről csupán azzal függnek össze, amit változásnak hívnak és amely maga sem más, mint illúzió. Minden, ami volt, van és lesz, egyszerre létezik. Mindeme kinyilatkoztatások isteni ünnepélyességgel szóltak, ami nem hagyott kétséget Carterben

igazságuk felől. Noha csaknem meghaladták felfogóképességét, akkor is érezte, hogy igaznak kell lenniük annak a végső kozmikus valóságnak a fényében, amely meghazudtol minden helyi szempontot és szűkös részigazságot. Elég jártas volt az elmélyült elmélkedésben, hogy megszabadulhasson a helyi, részleges gondolatok béklyóitól. Nem azon alapult minden kutatása, hogy hitt a helyi és részleges igazságok irrealitásában? A hullámok jelentőségteljes csönd után folytatták. Amit a néhány dimenzióra kiterjedő zónák lakói változásnak neveznek, az csupán saját tudataak működése, amely különböző kozmikus szögekből látja belterjes világukat. Ahogyan a kúp metszésével létrehozott alakokat változtatja a metszés szöge és lesz belőlük kör, ellipszis, parabola, vagy hiperbola, miközben a kúp változatlan marad, ugyanígy tűnik a saját szempontunkból, a kozmikus szögtől függően változásnak a változatlan és végtelen valóság. A belső világok silányka lényei e szögek válfajainak rabszolgái, mivel néhány ritka kivételtől eltekintve nem tudják megtanulni, miként uralkodjanák rajtuk. Csupán a tiltott dolgok néhány tudósa szerez némi fogalmat erről az uralomról, miáltal képesek lesznek meghódítani a teret és a változást. De a Kapun kívüli lények parancsolnak a kozmikus látószögeknek, és akaratuktól függően láthatják töredékes mozaiknak vagy változátlan totalitásnak a mindenséget. Ismét elültek a hullámok, Carter pedig homályosan és elborzadva kezdte megérteni az elveszett egyéniség talányának hátterét, amitől eleinte annyira iszonyodott. Ösztöne összerakta a kinyilatkoztatás cserepeit, és mind közelebb és közelebb juttatta őt a rejtély megfejtéséhez. Megértette, hogy már az Első Kapu előtt rázúdulhatott volna a félelmetes kinyilatkoztatás és miriádnyi földi alakmásba porlasztotta volna lényét, ha 'Umr at-Tawil varázslata nem hárítja el, azért, hogy Carter megfelelően használhassa a kulcsot az Utolsó Kapunál. Tisztább tudásért esdekelve gondolathullámokat bocsátott ki, vágyván részletesebben ismerni a kapcsolatot, amely összekötötte különböző aspektusait: azt a töredéket, amely most a Végső Kapu mögött volt, azt, amely még mindig a hatszögszerű emelvényen ült az Első Kapun túl, az 1883-as fiút, az 1928-as férfit, különböző őseit, akik örökségét, énjének védőfalát kialakították, más eonok, más világok névtelen lakóit, akiket a legvégső megértés amaz iszonyú első felvillanásában azonosított. Válaszképpen lassan megindultak a Lény felől a hullámok, megpróbálva világossá tenni azt, ami már-már túl volt a földi elme határain. Ezek mind meghatározott dimenziók lényeinek sorából származnak, folytatták a hullámok, és nagyságúak egy dimenzión túli tér örök archetípusának megnyilvánulásai csupán. Valamennyi lény: fiú, apa, nagyapa és így tovább, egyáltalán az egyedi lények minden állapota - csecsemő, kisgyermek, kamasz, felnőtt - pusztán egyetlen ugyanannak az archetipikus és örök lénynek a végtelen fázisai közül. Változatait az határozza meg, milyen szögben metszi az öntudatsíkot. Minden kor Randolph Carterei, Randolph Carter valamennyi őse - legyenek emberiek, vagy ember előttiek, földiek és Föld előttiek, mindezek csupán egy végső, örök, téren és időn kívül álló "Carter" változatai, fantom kivetítődések. Minden esetben az határozza meg őket, hogy véletlenül milyen szögben metszi azt a tudatsíkot az őstípus. A szög apró változása miatt lesz a mai diákból tegnapi gyermek, lesz Randolph Carterből Edmund Carter, a varázsló, aki 1692-ben futott el Salemből az Arkham mögötti hegyekbe, vagy az a Pickman Carter, aki 2169-ben sajátos eszközökkel állítja majd meg az Ausztráliára törő mongol hordákat. Ez a szögmódosulás alakíthat át egy emberi Cartert egy olyan ősibb létezővé, mint amilyenek az Arcturus körül keringő Kythamil kettős bolygóról szálltak alá, hogy benépesítsék az ősi Hyperboreát, és a képlékeny, fekete Tsathogguát imádták. Egy földi Carterből lehet egy távoli előd, egy kimondhatatlan alakú kythamili, vagy még ősibb lény, a galaktikaközi Stronti lakója, vagy négydimenziós gáznemű tudat egy régebbi idő-tér kontinuumban, vagy eljövendő növényi agy egy elképzelhetetlen pályán keringő sötét, radioaktív üstökösön - és így tovább, végtelen kozmikus körben. Az őstípusok, lüktették a hullámok, a Feneketlen Szakadék népéhez tartoznak - formátlan, kimondhatatlan lények, akikről kevés álmodónak van fogalma az alsó világokban. Valamennyiük vezére az a Lény, aki éppen most tanítja Cartert ...és aki valójában magának Carternek az őstípusa. Hogy Carter és minden felmenője oly kielégíthetetlen szorgalommal tanulmányozta a tiltott kozmikus talányokat, ez egyenesen abból következik, hogy a Legelső Őstípus leszármazottai. Mert minden világ valamennyi nagy varázslója, gondolkodója, művésze az Őstípus vetülete. Randolph Carner már-már hűdött áhítattal, rémült gyönyörűséggel hódolt a transzcendens Lény előtt, amelytől származott. A hullámok ismét elcsitultak, ő tovább töprengett a félelmetes csöndben; sajátos magasztalások, sajátosabb kérdések és még sajátosabb kérések forogtak elméjében. Egymással összecsapó furcsa fogalmak lebegtek szokatlan lehetőségektől, váratlan felfedezésektől szédülő agyában: Eszébe jutott, hogy ha ezek a kinyilatkoztatások szó szerint igazak, akkor ő testi valójában látogathatja meg azokat a hihetetlenül távoli korokat és a világegyetem eddig csupán álmaiból ismert tartományait, csupán el kell sajátítania a tudatsíkok szögét megváltoztató varázslatot. Hát nem erre való az ezüstkulcs? Nem az változtatta át az 1928-as férfit 1883-as fiúvá? Különös módon testének pillanatnyi távolléte ellenére is tudta, hogy a kulcs még nála van. Mivel a csend még mindig tartott, Randolph Carter kisugározta kínzó kérdéseit és gondolatait. Tudta,

hogy ebben a mélységben egyenlő távolságra van őstípusának minden aspektusa: az emberi, a nem emberi, a földi, a földönkívüli, a galaktikus és az intergalaktikus. Izzásig hevült benne a kíváncsiság létezésének más fázisai iránt. Különösen azok érdekelték, amelyek térben-időben legtávolabb estek a földi 1928-as évtől, vagy azok, amelyek élete során a legkitartóbban üldözték álmaiban. Érezte, hogy őstipikus Lénye, a tudatsík megváltoztatásával, képes őt testi mivoltában elküldeni bármelyik régi és távoli életbe. Az eddig átélt csodák ellenére további csodákra áhítozott. Hogy hús-vér valójában járhasson groteszk és hihetetlen tájakon, amelyeknek törmelékeit már látta éjszakai látomásaiban. Minden határozott szándék nélkül megkérte a Lényt, hogy juttassa el őt egy elmosódó fantasztikus világba, amelynek öt tarka napja, idegen csillagképei, széditő fekete szirtjei, tapírorrú karmos lakói; bizarr fémtornyai, megmagyarázhatatlan alagútjai és talányos lebegő hengerei újra és újra behatoltak álmaiba. Homályosan érezte, hogy minden elképzelhető világegyetem között ez az, amely a legszabadabban érintkezik a többiekkel; föl akarta kutatni a tájakat, amelyeket már látott, és át akart jutni a téren azokba a még távolabbi világokba, amelyekkel ezek a karmos ormányosok kereskedtek. Nem volt ideje ijedezni. Mint különös élete összes eddigi válságában, most is mindent legyőzött a tiszta kozmikus kíváncsiság. A hullámok ismét félelmetesen lüktetni kezdtek, Carter tudta, hogy égbekiáltó kérése meghallgatásra talált. A Lény beszélt neki a fekete szakadékokról, amelyeken keresztül kell haladnia, az ismeretlen ötös csillagról abban a nem is sejtett tejútrendszerben, amelyben az idegen világ kering meg a földet furkáló, mélybeli rémségekről, amelyek ellen a karmos ormányosok szakadatlan harcot vívnak abban a világban. Azt is elárulta, hogyan döntse meg egyszerre a tulajdon és a keresett világ téridő elemeihez viszonyított tudatsíkját, hogy a Carter-aspektus átvetüljön abba a világba. A Láthatatlan figyelmeztette, jól jegyezze meg saját jelképeit, amennyiben valaha is vissza akar térni abból a távoli és idegen világból, amelyet kiválasztott, amire Carter türelmetlen igenlő hullámokkal válaszolt. Meg volt győződve róla, hogy az ezüstkulcs, amely még mindig vele volt, az görbítette el a két világot és személyi síkjait, visszajuttatván őt 1883-ba. A kulcsban megvannak a most emlegetett jelképek is. A Lény, megérezve türelmetlenségét, jelezte, hogy elkészült az iszonyú ugrás végrehajtására. A hullámok hirtelen megszakadtak, pillanatnyi nyugalom következett, a megnevezhetetlen, félős várakozás feszültségének némasága. Ekkor minden átmenet nélkül zúgás, dobogás támadt, amely félelmetes mennydörgéssé dagadt. Carter ismét az energiagócban találta magát, amely a külső űr most már ismerős ritmusára csépelte, döngölte fájdalmasan,elviselhetetlenül, oly ütemre,amely sem a pusztító hévvel lángoló csillagokban, sem a mindent megdermesztően hideg feneketlen szakadékban nem honos. Világegyetemünk egyetlen színképében sem található árnyalatok sugarai játszadoztak, szövődtek össze, fonták körül. Ijesztő sebességgel mozgott. Egy futó pillanatig még látott egy alakot, amely egyedül ült egy hatszögszerű trónon… VI. A hindu itt elhallgatott és látta, hogy de Marigny és Phillips feszülten figyelik történetét. Aspinwall úgy tett, mintha nem érdekelné az elbeszélés, tekintetét tüntetően az előtte heverő papírokra szögezte. Új, baljós jelentést nyert a koporsó alakú óra sajátos ketyegése, a hamuba fúlt háromlábakról kanyargó füst fantasztikus, megmagyarázhatatlanul nyugtalanító szövődményeket alkotott a tapéta furcsa mintáival. Az öreg néger, akinek a háromlábakat kellett volna feltöltenie, eltűnt - talán a növekvő feszültség kergette ki a házból. Már-már bocsánatkérően tétovázott a beszélő, mielőtt visszanyerte különösen erőlködő, mégis korrekt szavát. - Talán nehezükre esik elhinni a mélység eme dolgait - mondta -, ám ha tapintható, anyagi tárgyakkal találkoznak, akkor még nehezebben hisznek majd nekem. Így működik az elménk. A csodák kétszeresen hihetetlenek, amikor az álom elmasódó tartományaiból átkerülnek a hármas dimenzióba. Megpróbálok nem túl sokat mondani önöknek, kizárólag olyasmit, amiről mindenképpen tudniuk kell. - Az idegen polikromatikus ritmus végső örvénylése után Carter olyan helyen találta magát, amelyről először azt hitte egy pillanatig, hogy régi álma jött vissza. Mint annyi éjnek előtte karmos-ormányos lények között haladt ismeretlen módon megmunkált fémből készült utcák útvesztőjében, különböző színű napok lángolásában; lenézvén látta, hogy a saját teste is olyan, mint a többieké - ráncos, félig pikkelyes, sajátosan, leginkább rovarszerűen ízelt, ugyanakkor mégsem nélkülöz valami karikaturisztikus emberszerűséget. Az ezüstkulcs még mindig a markában volt, noha meglehetősen rusnya volt a kéz, amely tartotta. A következő pillanatban az álomérzés elillant és inkább úgy érezte magát, mint aki éppen most ébred álmából. A végső szakadék, a Lény, az a képtelenül idegenszerű Randolph Carter nevű fajzat, -aki még meg sem született egy kialakulatlan bolygón, mindezek nem voltak mások, mint képek a Yaddith bolygón élő Zkauba varázsló állandóan visszatérő álmaiban. Túlságosan makacsul kísértették ezek az álmok - ott lebegtek körülötte, amikor kötelmeinek tett eleget, varázsigékkel tartotta odalent odvaikban a félelmetes dólokat; belekeveredtek mindama valódi világok emlékmiriádjaiba, amelyeket fénysugárburkában meglátogatott. Most már szinte olyan valósaknak tűntek, mint még soha. Itt ez a

súlyos ezüstkulcs a jobb felső mancsában, pontos mása annak, amelyről álmodott, és ez nem jelent jót. Pihennie és elmélkednie kell, muszáj Nhing tábláihoz fordulnia, hogy azok adjanak tanácsot, mi most a teendő. Fölmászott a főútról nyíló köz fémfalán, belépett szobájába és odament a táblák polcához. Hét naptöredékkel ezután Zkauba megilletődötten, már-már riadtan kuporgott prizmáján, mert új, megrendítő emlékképeket szabadított föl benne az igazság. Soha többé nem ismerhette az egyetlen lény békéjét. Attól fogva minden időben és térben ketten voltak: Zkauba, a yaddithi varázsló, attól undorodva, hogy ilyen volt és ilyenné kell lennie, mint Randolph Carter, a visszataszító földi emlős, és Randolph Carter a földi Bostonból, félelemtől vacogva, hogy ilyen karmos-ormányos lény volt és ilyen lett belőle. - A Yaddithon töltött időegységek - recsegte a Szvámi, akinek erőltetett hangján a fáradtság jelei kezdtek mutatkozni - önmagukban is külön történetet alkotnak, amely nincs kapcsolatban ezzel a rövid összefoglalással. Jártak a Strontin, a Mthurán, a Kathon és a Yaddith teremtményeinek fénysugárhüvelyében elérhető huszonnyolc tejútrendszer más világaiban is, ide-oda közlekedtek az eónokban az ezüstkulcs és más, a Yaddith varázslói előtt ismeretes jelképek segítségével. Szörnyű csatákat vívtak a fakó nyúlós dólokkal a bolygót átlyuggató, ősi alagutakban. Áhítatos tanácskozásokon vettek részt a könyvtárakban, tízezer világ élőinek és holtjainak felhalmozott tudása között. Izgalmas tárgyalásokat folytattak, amelyeken ott voltak a Yaddith más elméi, még maga Buo, a Legfőbb Öreg is. Zkauba senkinek sem árulta el, hogy mi történt a személyiségével, de amikor Randolph Carter aspektusa kerekedett fölül, dühösen kutatott valamilyen eszköz után, amivel vissza tudna térni a Földre, emberi formájába, és kétségbeesetten gyakorolta az emberi beszédet az idegen hangképző szervekkel, amelyek annyira alkalmatlanok voltak erre a feladatra. Nagy riadalmára a Carter-aspektusnak egyhamar rá kellett jönnie, hogy az ezüstkulcs nem képes visszaadni emberi alakját. A dolgokból, amelyekre visszaemlékezett, amelyekről álmodott és amelyekre Yaddith tudományából következtetni tudott; túlságosan későn jött rá, hogy a kulcsot a földi Hyperboreán alkották és hatása egyedül az emberi lények tudatsíkjának szögeiben érvényesült. Mindazonáltal meg lehetett változtatni vele a planetáris szöget és használóját változatlan testben tudta keresztülvinni az időn. Létezett a kulcson kívül egy bűvige, amely megadta a korlátlan hatalmat, ám ez is emberi fölfedezés volt, egy űrben elérhetetlen tartományra érvényes, és Yaddith varázslói nem tudták lemásolni. Az igét arra a megfejthetetlen pergamenre írták, amely az ezüstkulcs mellett volt a vérfagyasztó faragásokkal díszített dobozban, és Carter már keserűen bánta, hogy nem hozta magával. Az immár elérhetetlen mélységben lakozó Lény figyelmeztette, legyen biztos a jelképeiben, és minden bizonnyal úgy is vélte, hogy Carter mindent tud. Ahogy telt az idő, Carter egyre keményebben igyekezett, hogy Yaddith félelmes tudását fölhasználva visszatérhessen a mélységbe a mindenhato Lényhez. Új tudásával sokkal inkább megfejthette a titokzatos pergament, de mostani helyzetében ez a hatalom is csak merő gúnyolódásnak tűnt. Mindazonáltal voltak időszakok, amikor a Zkauba-aspektus kerekedett fölül és ilyenkor igyekezett kivetni magából a felzaklató Carter-emlékeket. Hosszú idő múlt el ily módon - hosszabb idő, mint amennyit az emberi agy képes felfogni, mert a Yaddith lényei igen sokáig élnek. Sok százszor fordult meg a bolygó, mire a Carter-aspektus győzni látszott a Zkauba-aspektus felett. Hosszú időszakokat töltött azzal, hogy kiszámolja a távolságot, amely a Yaddithot időben és térben elválasztja az emberi Földtől: A számok hajmeresztőek voltak - olyan sok Fényév-eon, amit már nem is lehetett számolni -, ám Carternek, a yaddithi ősi tudomány segítségével sikerült felfognia e dolgokat. Álmodói képességét kiterjesztette a Föld irányába és sok olyan dolgot tudott meg bolygónkról, amiről korábban fogalma sem volt. Ám nem tudta megálmodni az elveszett pergamen nélkülözhetetlen képletét. Végül vad tervet agyalt ki, hogy elmenekülhessen a Yaddithról. Először is talált egy kábítószert, amely a Zkauba-aspektust elaltatta, anélkül, hogy szétolvasztotta volna a mágus tudását és emlékezetét. Számításai alapján Carter úgy vélte, megkockáztathat egy utazást a fénysugárburokban, amelyet a Yaddith lényein kívül senki sem használt - egy testi utazást a számlálatlan eonon és elképzelhetetlen galaktikus tájákon át a Naprendszerig, le a Földre. Ha egyszer ott van, akár egy karmos-ormányos lény képében is, képes lesz megtalálni - és végre megfejteni - azt a különös hieroglifákkal telerótt pergament, amelyet Arkhamnál hagyott a kocsiban; ennek és a kulcsnak - a segítségével pedig visszanyerheti földi külsejét. Tisztában volt vállalkozásának veszedelmeivel. Tudta, hogy amikor a megfelelő eonba dönti a bolygó síkját (ami nélkül képtelenség keresztülszáguldani az űrön), a Yaddith akkor már halott világ lesz, amelyen a győzelmes dólok uralkodnak és hogy igen kétséges, el tud-e menekülni a fénysugárburokban. Tudta, hogyan: kell beavatottként előidéznie a tetszhalott állapotot, amelyben képes lesz elviselni az eonokig tartó repülést a mérhetetlen mélységek fölött. Afelől sem voltak kétségei, hogy feltéve, ha sikerül az utazás - ellenállóvá kell tennie magát a baktériumokkal és a yaddithi testet fenyegető más földi körülményekkel szemben. Ezenfelül szereznie kell emberi álcát addig is; amíg meg nem találja és meg nem fejti a pergament és vissza nem nyeri eredeti alakját. Máskülönben

valószínűleg fölfedezik és rémületükben elpusztítják az emberek, aminek nem szabad bekövetkeznie. Szereznie kell némi aranyat is - szerencsére bőviben volt a Yaddithon -, hogy átvészelhesse a keresés idejét. Fokozatosan haladt előre terveiben. Szerzett egy rendkívül kemény fénysugárburkot, amely kibírja az óriási időugrást és a példátlan utazást a téren át. Ellenőrizte valamennyi számítását,.ismét kibocsátotta álmait a Föld felé, olyan közel férkőzve 1928-hoz, amennyire lehetséges. Lenyűgöző sikerrel gyakorolta az élettevékenység felfüggesztését. Fölfedezte a szükséges baktériumellenes anyagot és kidolgozta a különböző gravitációs terheléseket, amelyeket el kellett viselnie. Művészi viaszálarcot gyúrt és készített egy bő ruhát; hogy emberként éljen az emberek között, összeállított egy dupla erejű varázsigét, hogy visszatartsa a dólokat addig a pillanatig, amíg elindul a halott, fekete Yaddithról az elképzelhetetlen jövőbe. Arra is volt gondja, hogy kiadós mennyiséget szerezzen be a Földön hozzáférhetetlen kábítószerből, amivel inaktiválja Zkauba aspektusát, addig, amíg meg nem szabadult a yaddithi testtől, és nem mulasztott el aranyat is tartalékolni földi célokra. Kétségek és rettegés közepette jött el az indulás napja. Carter fölmászott a fényhüvely rakfelületére azzal az ürüggyel, hogy a három csillagból álló Nython-rendszer felé indul és bekászálódott a ragyogó fémből kovácsolt burokba. Éppen annyi helye volt, hogy végrehajtsa a szertartást az ezüstkulccsal és amint ez megtörtént, lassan lebegni kezdett a burokban. Rémítő kavargás támadt, a nappal elsötétedett, szörnyű kínok gyötörték. Mintha esztelenül pörgött volna a világegyetem; a csillagképek táncoltak a fekete égen. Hirtelen új egyensúlyba került. A csillagközi mélység hidegre marta a burok külső héját és látta, hogy szabadon lebeg a térben. A fémház, amelyből elindult, évekkel korábban szétesett. Alatta a földön hemzsegtek a-gigászi dólok; ahogy lepillantott, az egyik felszökkent sok száz méter magasba és feléje kapott kocsonyás fakó csápjával. Igéi azonban hatékonyaknak bizonyultak és a következő pillanatban sértetlenül eltávolodott a Yaddithtól. VII. A New Orleans-i furcsa szobában, ahonnan az öreg fekete szolga ösztönszerűen elmenekült, még rekedtebben harákolt a különös Szvámi Csandragupta. - Uraim, nem kérem, hogy elhiggyék ezeket a dolgokat, amíg meg nem mutatom önöknek a bizonyítékot. Fogadják el meseként, hogy Randolph Carter sok ezer fényéven és számtalan milliárd mérföldön át suhant a térben névtelenül, egy elektronaktivált felületű fémburokban. A legnagyobb gonddal időzítette a felfüggesztett élettevékenységet; úgy tervezte, hogy alig néhány évvel előbb szűnjék meg, mint amikor ő 1928-ban vagy valamikor akkortájt földet ér. - Sosem fogja elfelejteni azt az ébredést. Emlékezzenek uraim, hogy ezelőtt az eonokig tartó öntudatlanság előtt sok ezer földi évet élt át tudatosan a Yaddith idegen, szörnyűséges csodái között. Borzalmasan marta a hideg, félbeszakadtak a fenyegető álmok és kilátott a burok kémlelőnyílásán. Csillagok, csillagképek, csillagközi felhők mindenfelé - és körvonalaik végre valamilyen hasonlóságot mutattak azokkal a formákkal, amelyeket a Földről ismert. - Lehet, hogy egyszer majd elmondja leereszkedését Naprendszerbe. Látta legszélen a Kynarthot és a Yuggothot, elszáguldott a Neptun mellett, látta a bolygó felszínét telepöttyöző ördögi fehér gombákat, közelről pillanthatott be a Jupiter párái mögé, mi által kimondhatatlan titkokat tudott meg, látta az egyik kisbolygó iszonyatait, megszemlélhette a Mars vöröses felszínét elborító ciklopi romokat. Közeledett a Földhöz, vékony holdsarlónak észlelte, amely riasztóan növekedett. Csökkentette sebességét, noha annyira kívánkozott már haza, hogy egy percet sem veszített szívesen. Nem kívánom elmondani azokat az érzéseket, amelyekről Carter számolt be nekem. - Nos, a vége felé Carter a Föld felső légkörében lebegett, várva, hogy a hajnal fénye elárassza a nyugati féltekét. Ott akart földet érni, ahonnan elindult: a Kígyólyuk közelében, az Arkham mögötti hegyekben. Ha bármelyikük tartósan távol volt otthonától - és tudom, hogy van ilyen önök között -, az elképzelheti, hogyan hatottak rá New England hullámos dombjai, nagy szilfái, göcsörtös gyümölcsösei, ódon kőfalai. - Hajnalban érkezett meg a régi Carter-ház alatti mezőre, és hálás volt a csendért és a magányért. Ősz volt, akárcsak távoztakor, a dombok illata balzsamként üdítette lelkét. Fölvonszolta a fémburkot a lejtőn a Kígyólyuk melletti erdőfoltig, de most nem furakodott át a növényi szövedéktől takart résen a belső barlangba. Idegen testét emberi ruhával takarta el és fölvette a viaszálarcot, amelyre nagy szüksége volt. A burkot egy évig hagyta itt, amíg a körülmények miatt új rejtekhelyet nem kellett keresnie. - Bement Arkhamba - közben gyakorolta az emberi testtartást, szokta a földi nehézkedést és átváltotta az aranyát pénzre. Némi kutatást is végzett - úgy tett, mintha külföldi lenne, aki nem sokat tud angolul -, és rájött, hogy 1930-ban van. Mindössze két évvel tévesztette el az időt. - Természetesen szörnyű helyzetben volt. Képtelen lévén bebizonyítani személyazonosságát, minden pillanatban éberen kellett vigyáznia. Voltak nehézségei az evéssel és tartósítania kellett az idegen kábítószert, amely továbbra is álomba merítette Zkauba aspektusát. Érezte, hogy olyan gyorsan kell

cselekednie, amennyire lehetséges. Bostonba utazott és kivett egy szobát a lerobbant West Enden, ahol olcsón és észrevétlenül élhetett, majd rögtön nyomozni kezdett Randolph Carter vagyona és személyes holmija után. Ekkor tudta meg, hogy mennyire igyekszik felosztani Mr. Aspinwall a vagyont, amelyet Marigny és Mr. Phillips vitézül megpróbálnak egyben tartani. A hindu meghajolt, de semmiféle érzelmet nem lehetett látni sötét, nyugodt, sűrű szakállal benőtt arcán. - Carter - folytatta - közvetett úton szerzett egy jó másolatot az elveszett pergamenből és elkezdett dolgozni a megfejtésén. Boldogan közölhetem, hogy a segítségére lehettem. Elég hamar fölkeresett és rajtam keresztül léphetett kapcsolatba más misztikusokkal szerte a világon. Elmentem Bostonba, és nála laktam egy szánalmas lyukban a Chambers Streeten. Ami a pergament illeti, örömömre szolgál, hogy kisegíthetem Mr. de Marignyt zavarából. Hadd mondjam el, hogy ezeket a hieroglifákat nem naacal, hanem r'lyehi nyelven írták, amelyet Cthulhu ivadékai hoztak a Földre időtlen időkkel ezelőtt. Ez természetesen fordítás - a hyperboreai eredeti évmilliókkal korábban készült Tsath-yo ősi nyelvén. - Több megfejteni való akadt, mint azt Carter előre láthatta, de egy pillanatra sem adta föl a reményt. Idén év elején nagy lépést tett előre egy Nepálból hozatott könyv segítségével, és semmi kétség, hogy ezek után győzni fog. Sajnálatos módon jelentkezett még egy akadály. Elfogyott a kábítószer, amellyel a Zkauba-aspektust álomban lehetett tartani. Mindazonáltal ez nem jelentett akkora bajt, mint amitől félt. Carter személyisége uralja a testet és amikor Zkauba ébred öntudatra - egyre rövidebb időszakokra, mostanában csak akkor, ha valamilyen szokatlan izgalom fölriasztja -, általában túlságosan kábult alalaoz, hogy hátráltassa Carter munkáját. Nem találja a fémburkot, amely visszavihetné Yaddithba, bár egy alkalommal majdnem sikerült neki, de Carter újból elrejtette, egy olyan időben, amikor a Zkauba-aspektus teljes mértékben távol volt. Mindössze annyi kárt okozott, hogy megijesztett néhány embert és bizonyos lidérces pletykákra adott okot a bostoni lengyelek és litvánok között a West End környékén. Eddig még nem rongálta meg a Carter-aspektus gondos álcáját, noha időnként ledobja, úgyhogy egyes részeket pótolni kell. Láttam, mit rejtenek a ruhák - nem volt szép látvány. - Egy hónapja Carter fölfedezte ennek a találkozónak a hirdetését és tudta, hogy gyorsan kell cselekednie, ha meg akarja menteni a vagyonát. Nem várhatta meg, amíg megfejti a pergament és visszanyeri emberi formáját, következésképpen engem küldött ide, hogy a nevében eljárjak. - Uraim, közölhetem önökkel, hogy Randolph Carter nem halt meg; átmenetileg rendkívüli helyzetben van, de legföljebb két-három hónap, és képes lesz megjelenni tulajdon alakjában, hogy érvényesítse jogait a vagyonára. Ha kell, kész vagyok bizonyítékokat nyújtani. Éppen ezért nagyon kérem, napoljuk el meghatározatlan időre ezt az összejövetelt. VIII. De Marigny és Phillips úgy bámultak a hindura, mintha megdelejezte volna őket, míg Aspinwall hörgött és harákolt. Az öreg ügyvéd undora leplezetlen haraggá erősödött és vérmesen verte öklével az asztalt. Amikor megszólalt, valósággal ugatott. - Meddig tűrjük még ezt az ostobaságot? Egy órája hallgatom ezt az őrültet, ezt a csalót, és most van olyan átkozottul pimasz azt állítani, hogy Randolph Carter él! Azt követeli, minden ésszerű ok nélkül, hogy halasszuk el az osztozkodást! Miért nem dobja ki ezt a csirkefogót, de Marigny? Netán azt akarja, hogy ennek a sarlatánnak vagy idiótának minden bárgyúságát végighallgassuk? De Marigny nyugodtan fölemelte a kezét és halkan megszólalt. - Gondolkodjunk nyugodtan és világosan. Ez egy rendkívül különös elbeszélés volt, és vannak benne olyan elemek, amelyekről misztikus létemre bírok némi tudomással. El kell ismernem, hogy nem teljesen lehetetlenek. Továbbá 1930 óta részletes beszámolókat, leveleket kaptam Szvámitól, amelyek megegyeznek ezzel az elbeszéléssel. Elhallgatott, és most Mr. Phillips szúrt közbe néhány szót. - Szvámi Csandragupta bizonyítékokról beszélt. Én is elismerem, hogy sok mindennek van értelme ebben az elbeszélésben, az utóbbi két évben jómagam is kaptam számos levelet a Szvámitól, amelyek ezt támasztják alá: ezek a kijelentések azonban meglehetősen szélsőségesek. Nincs valami kézzelfogható dolog, amit megmutathatna nekünk? Lassan és rekedten szólalt meg a rezzenéstelen arcú hindu, miközben előhúzott valamit bő kabátja zsebéből. - Magát az ezüstkulcsot egyikük sem látta, de Marigny és Phillips urak azonban tanulmányozhatták a fényképét. Ismerős ez önöknek? Vastag fehér kesztyűs kezével sután az asztalra fektetett egy súlyos, megfeketedett ezüstkulcsot. Tizenkét centiméter hosszú volt, ismeretlen, rendkívül egzotikus munkának játszott, amelyet egyik végétől a másikig a legbizarrabb hieroglifák borítottak. De Marigny és Phillips levegő után kapott. - Ez az! - kiáltott föl de Marigny. - A fényképezőgép nem hazudik. Nem lehet tévedés! Aspinwall azonban már készen állt a válasszal. - Bolondok! Mit bizonyít ez? Ha ez tényleg az a kulcs, amely az unokaöcsémé volt, akkor ideje, hogy

ez az idegen - ez az átkozott nigger - elmagyarázza, miként jutott hozzá! Randolph Carter négy évvel ezelőtt tűnt el a kulccsal együtt. Honnan tudhatjuk, hogy nem rabolták ki és gyilkolták meg? Maga is félbolond volt és még bolondabb népekkel állt össze. - Ide figyelj, nigger, honnan szerezted ezt a kulcsot? Megölted Randolph Cartert? A Szvámi arcvonásai meg se rezzentek, abnormálisan nyugodtak maradtak, ámde beesett, távoli, szivárványhártya nélküli, fekete szeme veszedelmesen fölvillant. Csak nehezen bírt megszólalni. - Kérem, őrizze meg a nyugalmát, Mr. Aspinwall. Van más bizonyíték is, amelyet nyújthatok, de ez nem mindenkire fog kedvezően hatni. Viselkedjünk ésszerűen. Van itt néhány papír, amelyeket nyilvánvalóan 1930 után írtak és eltéveszthetetlenül tükröződik bennük Randolph Carter stílusa. Ügyetlenül előhúzott egy hosszú borítékot bő kabátjából és odaadta a fröcsögő ügyvédnek. De Marigny és Phillips kuszán kavargó gondolatokkal, a természetfölötti csoda derengő előérzetével figyelték őket. - A kézírás természetesen csaknem olvashatatlan, de emlékezzenek rá,? hogy Randolph Carternak most nem olyan keze van, amely alkalmas lenne emberi írásra. Aspinwall sietve átnézte a papírokat és láthatóan zavarba jött, de nem lett más a modora. A szoba izgalomtól és valami névtelen félelem feszültségétől sercegett, a koporsóforma óra idegenszerűen, ördögien tiktakolt de Marigny és Phillips fülében, ám az ügyvédet láthatólag hidegen hagyta. Megint ő szólalt meg: - Ügyes hamisítványok. Ha mégsem azok, akkor Randolph Carter olyan emberek hatalmában van, akiknek nem tisztességesek a szándékaik. Itt csak egyet lehet tenni: ezt a csalót le kell tartóztatni. De Marigny, fölhívná a rendőrséget? - Várjunk - kérte vendéglátója. - Nem hinném, hogy ebben az esetben a rendőrséget kellene hívni. Van egy ötletem. Mr. Aspinwall, ez az ember tehetséges misztikus. Azt állítja, hogy bizalmas viszonyban van Randolph Carternal. Kielégíti Önt, ha válaszol olyan kérdésekre, amelyekre csupán ilyen bensőséges barát tudja a választ? Én ismerem Cartert, és módomban áll feltenni bizonyos kérdéseket. Hadd hozzak egy könyvet, amely véleményem szerint megfelelő lesz a vizsgálathoz. A könyvtár felé fordult, Phillips gépiesen, báván követte. Aspinwall maradt, ahol volt, közelről fürkészve a hindut, aki abnormálisan mozdulatlan arccal nézett farkasszemet vele. Miközben Csandragupta ügyetlenül visszarakta az ezüstkulcsot a zsebébe, az ügyvéd hirtelen torok hangú kiáltást hallatott. - Hé, a mindenit, megvan! Ez a gazember álruhát visel. Még azt sem hiszem el, hogy indiai. Ez az arc ez nem arc, csak álarc! Már azt hittem, az egész történetet azért találta ki, hogy engem kábítson, de mégis igaz. Egyáltalán nem mozog az arca, és a turbán meg a szakáll takarja el a szélét. Ez a fickó közönséges szélhámos! Még csak nem is külföldi - figyeltem a kiejtését. Valami jenki lehet. Nézzék azokat a kesztyűket - tudja, hogy az ujjlenyomatai alapján elkaphatják. A fene bele, lerántom róla! - Megállj! - Nem földi rémület csengett a Szvámi rekedt, különös, idegen hangjában. - Azt mondtam, van még egy bizonyíték, amellyel szolgálhatok, ha szükséges, de figyelmeztettem Önöket, ne kényszerítsenek rá. Ennek a vörös képű öreg totyakosnak igaza van - valójában nem vagyok indiai. Ez itt álarc, és amit borít, az nem emberi arc. Önök ketten sejtették - már percek óta érzem. Nem volna kellemes dolog levenni ezt az álarcot hagyjuk inkább, Ernest. Azt is elmondhatom Önöknek, hogy én magam vagyok Randolph Carter. Senki sem mozdult. Aspinwall felhorkant és bizonytalanul hadonászott. De Marigny és Phillips a szoba másik végéből figyelték, miként rángatózik a vörös arc, és bámulták a turbános alakot, aki a hátát fordította nekik. Az óra ijesztően, abnormálisan tiktakolt, a háromlábak füstje és a kárpit lebbenő figurái táncoltak, haláltáncot jártak. A fuldokló ügyvéd törte meg a csöndet. - Nem, te gazember - nem fogsz megijeszteni! Megvan neked a saját okod, ha nem akarod levenni azt az álarcot. Talán megtudnánk, ki vagy. Le vele! Ahogy előrenyúlt, a Szvámi elkapta a kezét egyik ügyetlen, kesztyűs végtagjával, majd egyszerre fájdalmas és megdöbbent, sajátos kiáltást hallatott. De Marigny megindult feléjük, de zavartan megtorpant, mert az álhindu tiltakozó kiáltása megmagyarázhatatlan kerepelő és zümmögő hangokba csapott át. Aspinwall arca kivörösödött a dühtől, szabad kezével ellenfele bozontos szakálla felé kapott. Ez alkalommal sikerült megragadnia. Egy őrjöngő rántás, a viaszarc kiszabadult a turbán alól és az ügyvéd vérmes markában maradt. Aspinwall ekkor rémült, hörgő kiáltást hallatott, és arca megvonaglott az iszonytató rettegéstől. Phillips és de Marigny egyetlen arcon sem láttak még ehhez fogható pánikot. Az ál-Szvámi elengedte az ügyvéd másik kezét és úgy állt ott, mintha szédülne, miközben abnornaálisan zümmögött. Azután furcsán megroskadt turbános alakja, immár alig emlékeztetve emberi tartásra és mintegy delejezetten, vánszorogva elindult a koporsóforma óra felé, amely tovább ketyegett a maga kozmikus ritmusában. Álcafosztott arcát elfordította, így de Marigny és Phillips nem tudhatták, mit látott az ügyvéd. Figyelmük ismét Aspinwall felé fordult, aki nehézkesen lezuhant a padlóra. A varázs megtört - de amire odaértek, az öregember halott volt.

De Marigny gyorsan visszafordult a csoszogva távolodó Szvámihoz, és észrevette, hogy az egyik vaskos fehér kesztyű ernyedten lecsúszik a leejtett kézről. Sűrűn gomolygott a gyanta füstje, ezért csak annyit láthatott, hogy a föltáruló kéz hosszú és fekete. Mielőtt a kreol odaérhetett volna a visszavonuló alakhoz, az öreg Mr. Phillips megragadta a vállát. - Ne! - suttogta. - Nem tudjuk, melyik van ébren. Tudja, a másik aspektus - Zkauba, a yaddithi varázsló... A turbános alak most már az abnormális óránál járt és ők ketten a sűrű füstön át homályosan látták, amint egy fekete mancs matat a hieroglifákkal borított magas ajtón. A tapogatózás eredményeként különös kattanás hallatszott. A lény belépett a koporsóforma ládába, és behúzta maga után az ajtót. De Marignyt nem lehetett többé visszatartani, de amikor elérte és kinyitotta az órát, az üres volt. Az abnormális ketyegés folytatódott, tovább hallatszott a sötét kozmikus ütem, amely minden misztikus kapunyitást kísérni szokott. A padlón ott hevert egy vastag fehér kesztyű és egy halott, kezében szakállas álarccal. Ezenkívül nem maradt semmi nyom. Egy év telt el anélkül, hogy Randolph Carterről bármilyen hír érkezett volna. Vagyonának sorsa még mindig bizonytalan. A bostoni lakást, ahonnan "Szvámi Csandragupta" küldte leveleit a különböző misztikusoknak ezerkilencszázharminctól ezerkilencszázharminckettőig, valóban egy különös hindu bérelte, de ő röviddel a New Orleans-i összejövetel előtt eltávozott, és azóta nem került elő. Sötét, kifejezéstelen arcú, szakállas embernek írták le, a háziúr úgy vélte, hogy a sötét álarc - amelyet annak rendje-módja szerint megmutattak neki - nagyon hasonlít rá. Mindazonáltal sohasem sejtette, hogy bármi köze lehetne a helybéli szláv lakosság lidércnyomásos szóbeszédeihez. Az Arkham mögötti hegyeket átkutatták a "fémburok" után, de sohasem találtak semmit. Ennek ellenére áz arkhami First National Bank egyik hivatalnoka emlékezett egy különös, turbános emberre, aki egy furcsa alakú aranyrögöt váltott pénzre 1930 októberében. De Marigny és Phillips nemigen tudták, mit kezdjenek az egész dologgal. Végül is mit tudtak bizonyítani? Csupán egy történetük volt. Meg egy kulcs, amelyet hamisíthattak is valamelyik képről, amelyeket Carter 1928-ban mindenfelé szétküldött. És voltak iratok, de egyik sem bizonyít semmit. Volt egy álarcos idegen, de van-e olyan élő ember, aki látta, hogy mi van az álarc mögött? A feszültség és a tömjénfüst miatt az eltűnés abban az órában könnyen lehet kettős hallucináció eredménye. A hinduk nagyon értenek a hipnózishoz. Az ész azt sugallta, hogy a "Szvámi" egy bűnöző, aki rá akarta tenni a kezét Randolph Carter vagyonára. A boncolás azonban azt mutatta ki, hogy Aspinwall sokk következtében halt meg. Vajon a düh egymagában elegendő ehhez? És hát voltak a történetben dolgok... Egy tágas szobában, ahol különös mintájú kárpitok lógnak és tömjénfüstös a levegő, Étienne-Laurent de Marigny gyakran elüldögél, és bizonytalan érzésekkel hallgatja a hieroglifákkal borított, koporsóforma óra abnormális ritmusát. Bihari György fordítása SÍR, A (Tomb, The) Howard Phillips Lovecraft (1917) Amikor elmesélem a körülményeket, amelyek idevezettek, hogy bezártak a tébolydába, tisztában vagyok vele, hogy jelenlegi helyzetem természetes kételyeket ébreszt elbeszélésem hihetősége iránt. Sajnálatos módon az emberiség zömének szellemi képességei túlságosan korlátozottak ahhoz, hogy türelemmel és értelmesen mérlegelje azokat a hétköznapi tapasztalatoktól távol eső, elszigetelt jelenségeket, amelyeket csupán a pszichológiailag érzékeny egyedek láthatnak és érzékelnek. A tágabb felfogású emberek tudják, hogy nincs éles határ a valós és a valóságon túli között; hogy a dolgok azért látszanak olyannak, amilyennek, mert átszűrődnek az egyén kényes testi-lelki közegén, de a többség földhözragadt anyagiassága őrültségnek bélyegzi a túlvilági villanásokat, amelyek áthatolnak az empirizmus közönséges fátylain. A nevem Jervas Dudley, kora gyermekkoromtól álmodó és látnok vagyok. Mivel volt annyi vagyonom, hogy ne kelljen kereskednem, lelki alkatom viszont sohasem illeszkedett a hivatalos oktatáshoz és a társasági élethez, mindig a látható világtól elkülönülő birodalomban éltem; ifjúságomat és kamaszkoromat ódon, alig ismert könyvek között töltöttem és bebarangoltam ősi fészkem környékének mezeit és berkeit. Nem hinném, hogy amit azokban a könyvekben olvastam, azokon a földeken, erdőkben láttam, pontosan az volt, amit más fiúk olvastak és láttak ugyanott; de erről keveset beszélek, mivel a részletes elbeszélés csak megerősítené azokat a kegyetlen rágalmakat, amelyek időnként megütik a fülemet, ha ápolók ólálkodnak körülöttem. Elég, ha elmesélem az eseményeket, anélkül, hogy azokat az okokat elemezném.

Azt mondtam, hogy a látható világtól eltávolodva éltem, de azt nem, hogy egyedül. Erre emberi teremtmény nem képes; élő társak híján elkerülhetetlenül olyan dolgok társaságát keresi, amelyek élettelenek vagy már nem élnek. Közel az otthonomhoz van egy magányos, erdős teknő, ennek félhomályos mélyén töltöttem időm java részét: olvastam, gondolkodtam, álmodoztam. Mohos oldalain tettem meg gyermekkorom első lépéseit, groteszkül kicsavarodott tölgyfái között szövögettem kamaszkorom első ábrándjait. Megtudtam, hogy driádok laknak ezekben a fákban, gyakran figyeltem szilaj táncukat a fogyó hold halódó fényében - de ezekről a dolgokról most nem szabad szólnom. Csak a magányos sírról mesélek, amely a hegyoldal legsötétebb sűrűségében rejtőzött: a Hyde család elhagyatott kriptája volt, azé a régi, híres családé, amelynek utolsó egyenes ági leszármazottja már sok évtizeddel születésem előtt a sírbolt fekete gyomrában pihent. A kripta, amelyről beszélek, több nemzedéknyi ködtől és nyiroktól elszíntelenedett, ódon, viharvert gránitból épült. Mivel a domboldalba vájták, csak bejárata látszik. Az ajtó súlyos, félelmes kőlapját, amely rozsdás vas zsanérokon lóg, a fél évszázaddal ezelőtti komor szokás szerint láncokkal és lakatokkal zárták le, de úgy, hogy résnyire nyitva maradt. A sírboltot rejtő magaslat ormát egykor annak a családnak a háza koronázta, amely itt helyezte örök nyugalomra leszármazottjainak maradványait, de már régen áldozatul esett egy villámcsapásból lobbanó tűz lángjainak. A környék öregebb lakói néha fojtott suttogással emlegetik az éjszakai vihart, amely elpusztította a sötét udvarházat, "Isten haragjára" célozgattak olyan módon, ami a későbbi években még tovább növelte azt a mindig erős vonzást, amelyet az erdőtől homályos kripta gyakorolt rám. Csak egyetlen ember halt meg a tűzben. Amikor az utolsó Hyde-ot is eltemették az árnyék és csendesség eme helyére, a hamvak szomorú urnája távoli földről érkezett, ahová a család költözött a leégett udvarházból. Senki sem maradt, hogy virágot helyezzen el a gránit kapubolt előtt; és kevesen mertek dacolni a nyomasztó árnyakkal, amelyek különös módon mindig ott látszanak borongani az esőmarta köveken. Sohasem felejtem el azt a délutánt, amikor először botlottam bele a halál félig elrejtett épületébe. Nyár közepe volt, amikor a természet alkímiája eleven, csaknem egynemű zöld tömeggé alakítja át az erdei tájat; amikor az érzékeket szinte megmérgezi a nedves zöld lombtömeg háborgó tengere és a talaj meg a vegetáció meghatározhatatlan illata. Ilyen környezetben az elme elveszíti a perspektíváját: idő és tér közönséges, irreális lesz, és egy elfelejtett, történelem előtti múlt visszhangjai dobolnak kitartóan az elbűvölt tudaton. Egész nap a völgyteknő misztikus ligeteiben bolyongtam; olyan gondolatokon emésztődtem, amelyeket most nem mondok el, olyan dolgokkal társalogtam, amelyeket nem kívánok megnevezni. Tízéves gyermekként százados csodát láttam és hallottam, melyek ismeretlenek a tömeg előtt; bizonyos tekintetben különös módon koraérett voltam. Miután keresztülnyomakodtam két csipkebokor között, hirtelen itt találtam magam a kripta bejáratánál, és fogalmam sem volt róla, hogy mit találtam. Korántsem láttam gyászosnak vagy szörnyűnek a gránit sötét tömbjeit, a különös módon résnyire nyitva hagyott ajtót, a temetői faragványokat a boltív fölött. Sokat hallottam és képzelegtem a sírokról és kriptákról, de lelki alkatom miatt mindig gondosan távol tartottak a temetőktől és a cintermektől. Engem csak kíváncsivá tett, tűnődésre ösztökélt a furcsa kőház az erdős lejtőn; hideg, nyirkos belseje, amelybe hiába próbáltam belesni az ingerkedőn hagyott résen, számomra nem jelzett halált vagy bomlást. De abban a kíváncsi pillanatban született meg az az esztelenül képtelen vágy, amely ebbe a bezárt pokolba juttatott. Csak az erdő ocsmány szellemének ösztökélésére határozhattam el, hogy be fogok jutni a hívogató homályba. A nappal fogyó fényében hol a rozsdás láncokat ráztam, hogy hátha ki tudom tárni az ajtót, hol apró termetemet próbáltam beszuszakolni a nyíláson; de egyik tervem sem járt sikerrel. Kíváncsian kezdtem, de később már őrjöngtem; amikor a sűrűsödő sötétben hazatértem, megesküdtem a berek száz istenére, hogy kerül, amibe kerül, egy napon átjutok a fekete, dermesztő mélységbe, amely mintha engem hívogatna. A vasszürke szakállú orvos, aki mindennap belép a szobámba, egyszer azt mondta egy látogatónak, hogy ez volt szánalmas monomániám kezdete; én azonban az olvasóra bízom, ő döntsön, ha végigolvasta történetemet. A fölfedezésemet követő hónapokat hiábavaló erőfeszítésekkel töltöttem el, amelyekkel a résnyire tárt ajtó bonyolult lakatját próbáltam kinyitni; továbbá óvatosan nyomoztam az építmény természete és története után. Mivel egy kisfiúnak hagyományosan jó a füle, sok mindent megtudtam, bár titkolózó természetem miatt senkinek sem árultam el szándékomat, vagy hogy miről szereztem tudomást. Talán érdemes megemlíteni, hogy egyáltalán nem csodálkoztam vagy rémüldöztem, amikor kiderítettem, milyen természetű építményre leltem. Életről és halálról vallott meglehetősen eredeti nézeteim miatt homályosan összekapcsoltam a hideg anyagot a lélegző testtel; úgy éreztem, a leégett ház híres és baljós gazdái valamilyen módon jelen vannak a kikövezett térben, amelyet fel akartam fedezni. Az ősi csarnokban rég lepergett években tartott furcsa szertartásokról, istentelen tivornyákról motyogott mesék új, tüzes érdeklődést lobbantottak bennem a sírbolt iránt, amelynek ajtaja előtt mindennap órákon át ültem. Egyszer bedobtam egy gyertyát a majdnem zárt ajtó résén, de semmit sem láttam, csupán egy lefelé vezető lépcső első fokát. A hely szaga taszított, mégis vonzott. Éreztem, hogy már

korábban is találkoztam vele, egy emlékezésen túli múltban; még azelőtt, hogy enyém lett volna ez a test, amelyben most lakozom. Egy évvel azután, hogy először megláttam azt a sírt, otthonom könyvekkel zsúfolt padlásszobájában rábukkantam Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című művének féregrágta fordítására. Ahogy elolvastam Thészeusz életét, nagy hatással volt rám a szakasz a nagy kőről, amelyik alatt az ifjú megtalálja sorsának jelképeit, amint elég idős ahhoz, hogy leemelje róluk a hatalmas súlyt. Ez a legenda eloszlatta türelmetlenségemet, amellyel mindenáron be akartam jutni az üregbe, mivel úgy éreztem, hogy erre még nem érett meg az idő. Később, mondtam magamban, ha lesz hozzá kellő erőm és eszem, könnyedén képes leszek kinyitni a súlyos láncokkal lezárt ajtót; addig azonban jobb, ha belenyugszom abba, ami a sors akaratának látszik. Ennek megfelelően ritkítottam a nyirkos bejáratnál tett látogatásaimat, és több időt töltöttem egyéb épp ilyen különös foglalatosságokkal. Néha éjszaka nagyon halkan fölkeltem és kilopóztam, hogy elmenjek ama temetőkbe és sírkertekbe, ahol rokonaim nyugszanak. Hogy ott mit csináltam, arról nem beszélhetek, mivel nem vagyok biztos egyes dolgok valóságos voltában; de azt tudom, hogy az ilyen éjszakai kószálások utáni napokon gyakran megleptem enyéimet, mivel olyan témákról tudtam, amelyeket nemzedékek óta csaknem elfelejtettek. Egy ilyen éjszaka után döbbentettem meg az embereket furcsa vélekedésemmel a helyi történelem egyik formálójáról, a gazdag és ismert Squire Brewsterről. 1011-ben hantolták el, és palakő síremléke, amelyre koponyát és lábszárcsontokat véstek, lassacskán kezdett porrá válni. Gyermekes képzelődésemben nemcsak arra tettem esküt, hogy a temetkezési vállalkozó, Goodman Simpson a temetés előtt lelopta az elhunytról ezüstcsatos cipőjét, selyem bugyogóját, szatén alsóneműjét, de arra is, hogy Squire nem halt meg teljesen, és a temetés után kétszer is megfordult koporsójában a sírhant alatt. Ám sohasem hagyott el a gondolat, hogy be kell jutnom abba a kriptába, és ennek valósággal sarkantyút adott az a váratlan genealógiai fölfedezés, hogy családom anyai ágán csörgedezik egy kevés vér az állítólag kihalt Hyde családból. Én, aki utolsó hajtás voltam apai ágon, ugyancsak utolsó ágacskája voltam annak az ősibb és sokkal rejtelmesebb vérvonalnak. Kezdtem úgy érezni, hogy az a kripta az enyém és forró lelkesedéssel vártam az időt, amikor átjuthatok azon a kőajtón, lemehetek azokon a nyálkás kőlépcsőkön a sötétbe. Rászoktam, hogy a fülemet hegyezzem a résnyire nyitott ajtó előtt, az éjféli csendes órákat választva erre a különös őrszolgálatra. Mire idősebb lettem, apró tisztást tapostam a sűrűben a domboldal penészfoltos homlokzata előtt, lehetővé téve a környező növényzetnek, hogy körülnője a teret, és fölé boruljon, így teremtettem meg a falait és a tetejét egy erdei lugasnak. Ez volt az én templomom, a zárt ajtó a szentélyem, itt elnyújtózhattam a mohos földön, gondolhattam különös gondolatokat, álmodhattam különös álmokat. Tikkasztóan forró éjszakán történt meg az első megvilágosodás. Elaludhattam a fáradtságtól, mivel az a határozott érzésem volt, hogy ébren hallom a hangokat. Habozok beszélni tónusukról és kiejtésükről; jellegükről nem szólok; annyit azonban mondhatok, hogy szókészlete, kiejtése és hangképzése nyugtalanító módon bizonyos fokig eltért a megszokottól. A puritán gyarmatosítók bárdolatlanul ejtett szótagjaitól egészen az ötven évvel ezelőtti precíz fogalmazásig az új-angliai dialektus minden árnyalata megtalálható volt abban a sötét konklávéban, noha arra csak később jöttem rá. Akkor egy másik jelenség vonta magára figyelmemet, amely olyan röpke volt, hogy nem is mernék megesküdni a valóságára. Alighogy megképzett bennem az ébrenlét benyomása, amikor nagy sietve eloltottak egy fényforrást a megsüppedt kriptában. Nem hinném, hogy megdöbbentem vagy pánikba estem volna, de azt tudom, hogy nagymértékben megváltoztam azon az éjszakán. Ahogy hazatértem, a padláson egyenesen odamentem egy korhadozó szekrénykéhez, és abban megtaláltam a kulcsot, amellyel másnap könnyedén kinyitottam az oly sokáig hiába rohamozott akadályt. A késő délután puha fényében léptem be először az elhagyott lejtőről nyíló kriptába. Varázslat kerített hatalmába, a szívem hevesen vert a nehezen leírható lelkesedéstől. Ahogy becsuktam az ajtót magam mögött, és magányos gyertyám fényénél leereszkedtem a lépcsőkön, úgy tűnt, ismerem az utat; és noha a gyertya sercegett a hely fojtogató miazmáitól, én sajátosan otthon éreztem magam a dohos, hullaházi levegőben. Körülnézve számos márványlapot láttam, rajtuk koporsókat vagy a maradványaikat. Némelyik érintetlen zártságban állt, de a legtöbbje úgyszólván eltűnt, csupán az ezüst fogantyúk és névtáblák maradtak meg belőlük, meg valami furcsa, fehér por. Az egyik lapon Sir Geoffrey Hyde nevét olvastam, aki 1640-ben érkezett ide Sussexből, és néhány év múlva halt meg. Egy feltűnő fülkében kiválóan ép, üres koporsó feküdt, a koporsón egyetlen név, amelynek láttán elmosolyodtam, ugyanakkor megborzongtam. Valamely különös ötlettel fölmásztam a széles kőlapra, elfújtam gyertyámat és befeküdtem az üres ládába. A hajnal szürke fényénél tántorogtam elő a sírkamrából, és beláncoltam az ajtót magam mögött. Többé nem voltam fiatalember, noha csak huszonegy nyár borzongatta porhüvelyemet. Korán kelő falusiak, akik figyelték, amint hazafelé tartok, különösen néztek rám, és álmélkodtak, hogy a duhaj dáridó jeleit látják olyasvalakin, akit józan és elvonult életűnek ismertek. A szüleim előtt csak egy hosszú, frissítő alvás után mutatkoztam.

Ettől fogva minden éjjel meglátogattam a sírt; olyasmit láttam, hallottam, tettem ott, amire nem szabad emlékeznem. A bekövetkező változások első jelét a beszédem mutatta, amely mindig is fogékony volt a környezet hatására; hamarosan feltűnő hajlamot mutattam az archaikus fordulatokra. Később furcsa merészség és nemtörődömség lopakodott fellépésembe, és öntudatlanul úgy kezdtem viselkedni, mint egy nagyvilági ember, holott egész életemben kerültem a társaságot. Korábbi hallgatag nyelvem megoldódott, s egy Chesterfield könnyed kecsességével, egy Rochester istentelen cinizmusával pergette a szót. Megmutatkozó sajátos műveltségem teljesen elütött ifjúságom fantasztikus, szerzetesi erudíciójától; könyveim előzéklapjait könnyed, alkalmi epigrammák töltötték meg, Gay, Prior és a legelevenebb augustusi rímfaragók hatását csillogtatva. Egy délelőtt, reggelinél ülve közel kerültem a katasztrófához, amikor érezhetően ittas könnyedséggel szavalni kezdtem egy tizennyolcadik századi bacchanália kirobbanó vidámságával, egy csipet György korabeli játékossággal valamit, amit soha, semmilyen könyvben nem jegyeztek föl, és szólott valahogy ilyeténképpen: Jertek ide, cimborák, sörös korsótokkal, Nyakaljatok, mígnem végzünk e hordókkal; Mindenki halmozzon pecsenyét a tányérra, Egyetek, igyatok, ne üljünk éhomra; Fürgén töltsd a kupádat, Az élet csak egy pillanat; Holt korodban nem ihatsz a királyra s a kurvára! Azt hírelik, vörös volt az Anakreón orra: Ugyan mit tesz a vörös orr, ha telik a borra? Istenuccse! Inkább legyék az enyém is vörös, Mint liliomfehér - én meg nyavalyatörős! Gyere, Bözsi leányasszony, Adj egy csókot, de cuppanjon; Pokolbéli kocsmárosnak nincsen ilyen lyánya! Az ifiúr Harry ül, mint puskavessző, Parókáját elveszítve a pad alá dűl ő, Töltsd meg hát a kupát fürgén, add is körbe Bizony jobb a földön fekve, mint lent a gödörbe'! Mulatság és fricska, Sört a száraz torokba: Hat lábbal a föld alatt, majd lesz nekünk nemulass! Hogy az ördög verjen engem kékre! Csak támolygok, Teremúgyse! Beszéd helyett már alig csácsogok! Né az uraság székér' küldte Bözsi leányasszonyt; Én meg hazatérek, mer' nincs otthon az asszony! Most hát segíts járni, Mer' nem tudok állni De azér' mulatok, míg a föld fölött vagyok! Ekkortájt keletkezett bennem későbbi félelmem a tűztől és a mennydörgéstől. Korábban hidegen hagyott az ilyesmi, most azonban elmondhatatlan borzadályt okoztak; valahányszor a mennyek elektromos színjátékkal fenyegettek, visszavonultam a ház legmélyebb mélyére. Nappal a leégett ház romos pincéje volt kedvenc tartózkodási helyem, és képzeletben olyanná egészítettem ki, amilyen virágkorában lehetett. Egy alkalommal azzal hökkentettem meg egy falusit, hogy magabiztosan odavezettem egy sekély pincéhez, amelynek létezéséről, úgy látszik, tudomásom volt, holott nemzedékek óta nem látta és nem ismerte senki. Végül bekövetkezett az, amitől rég tartottam. Szüleim, megriadva egyetlen fiuk megváltozott viselkedésétől és küllemétől, kezdtek tapintatosan kémkedni mozgásom után, ami katasztrofális következményekkel fenyegetett. Senkinek sem beszéltem a sírboltban tett látogatásaimról, ezt a titkot gyermekkorom óta vallásos rajongással őriztem; de most különös óvatossággal kellett végigkígyóznom a fával benőtt völgy útvesztőjén, hogy lerázhassam lehetséges követőimet. A kripta kulcsát, amelyről csak nekem volt tudomásom, a nyakamba akasztva egy zsinóron hordtam. Sohasem hoztam ki a sírból semmit, amit falai között találtam. Egy reggel, amint kiléptem a nyirkos sírból és megfeszítettem a kapu láncát, hogy ne lehessen túl könnyen megmozdítani, az egyik közeli bozótosban észrevettem azt, amitől féltem, egy ember arcát. Közel volt a biztos vég; fölfedezték lugasomat, és kiderült, mi a célja éjszakai útjaimnak. A férfi nem szólított meg, így hát hazasiettem és igyekeztem kihallgatni, hogy mit jelent gondtól megviselt apámnak. Vajon tudomást szerez-e a világ időzéseimről a leláncolt ajtó mögött? Képzelhetik örömteli

meglepetésemet, amikor azt hallottam, hogy a kém óvatos suttogással arról számol be szüleimnek, hogy az éjszakát a lugasban töltöttem a sír mellett, álomtól fátyolos szememet a résnyire nyitott ajtó hasadékára függesztve. Miféle csoda vezette félre ennyire a kémet? Most már meg voltam győződve róla, hogy természetfölötti hatalmak vigyáznak rám. Ez a mennyekből jövő segítség merésszé tett, kezdtem teljes nyíltsággal közelíteni a sírbolthoz, bíztam benne, hogy senki sem veheti észre, amikor belépek. Egy héten át élveztem minden örömét annak a síri vígságnak, amelyet nem szabad leírnom, aztán megtörtént a dolog, és engem idehoztak, a fájdalmak és egyhangúság eme átkozott honába. Nem lett volna szabad kockáztatnom azon az éjjelen; a felhők mennydörgéssel terhesek voltak, pokoli foszforeszkálás derengett a teknő mélyén bűzlő mocsár fölött. A halottak hívása is megváltozott. A domboldali sír helyett a dombtetőn levő kiégett pince démona intett magához láthatatlan ujjaival. Ahogy kiléptem a gubancos bozótból a romok előtti síkra, a párás holdfényben olyasmit láttam, amire homályosan mindig is számítottam. A századok óta eltűnt ház ismét felöltötte parancsoló méreteit elbűvölt szemem láttára; minden ablak izzott a számtalan gyertya ragyogásától. A hosszú kocsifölhajtón a bostoni dzsentrik homokfutói sorakoztak, míg a szomszédos udvarházakból gyalogszerrel érkeztek a szép számban érkező rizsporos arszlánok. Elvegyültem a tömegben, noha tudtam, hogy sokkal inkább a vendéglátók közé tartozom, mint a vendégekhez. Odabent a szalonban szólt a zene, nevetés harsogott, bor csillant minden kézben. Sok arcot fölismertem, bár még ismerősebbek lettek volna haláltól és bomlástól aszottan és mállottan. A vad, nemtörődöm tömegben én voltam a legvadabb, a legszilajabb. Vidám káromkodások ömlöttek ajkamról, megdöbbentő kirohanásaimban nem törődtem sem isten, sem ember, sem a természet törvényeivel. Hirtelen megzendült az ég, túlharsogva még a trágár zsivajt is, és a mennykő egyenesen belevágott a mennyezetbe. A félelem csöndje ülepedett a lármás társaságra. Vörös lángnyelvek és égetően tüzes lehelet nyelte el az épületet; a duhajok, megdöbbenve a rájuk szakadt rémségtől, sikoltozva menekültek az éjszakába. Egyedül én maradtam, a székemhez szögezett a bénító félelem, amelyhez hasonlót még sohasem éreztem. Ekkor egy második borzalom is a hatalmába kerítette a lelkemet. Elevenen hamuvá égek, a testem szétszórja a négy szél, sohasem fekhetek a Hyde sírboltban! Talán nem énrám vár ott az előkészített koporsó? Talán nincs rá jogom, hogy az örökkévalóságig ott feküdjek Sir Geoffrey Hyde leszármazottai között? De igen! Követelem a halálhoz való jogomat még akkor is, ha a lelkem korszakokon át kutat egy másik test után, hogy valaki képviselje azon az üres kőlapon a sírbolt üregében. Jervas Hyde sohasem fog osztozni Palinurus szomorú sorsában! Amint az égő ház kísértete elfakult, két ember karjaiban találtam magam sikoltozva és vadul rúgkapálva, egyikük a kém volt, aki a sírig követett. Az eső zuhogott, a déli látóhatáron villámok lobogtak, amelyek nemrég vonulhattak el a fejünk fölül. Apám a bánattól ráncos arccal állt ott, miközben én követeltem, hogy fektessenek be a sírboltba, és gyakran figyelmeztette fogvatartóimat, hogy a lehető leggyengédebben bánjanak velem. A romos pince padlóján egy megfeketedett kör jelezte a mennyek erőszakos csapását; ezen a helyen egy csapat kíváncsi falusi lámpákkal fölszerelkezve bámult egy ódon formájú dobozkát, amelyet a villámcsapás hozott a felszínre. Abbahagytam a hasztalan és most már céltalan vonaglást, a leleten bámészkodó embereket figyeltem, és megengedték, hogy én is megnézzem. A doboz, amelynek vasalásait ugyanaz a villámcsapás törte össze, amely a felszínre segítette, számos papírt és értékes tárgyat tartalmazott, de én egyetlen dolgot néztem. Egy porcelán miniatúra volt, egy elegánsan göndörített parókát viselő fiatalember képe, aki alá a J. H. kezdőbetűket írták. Az arca olyan volt, mintha magamat nézném a tükörben. A következő napon ebbe a rácsos ablakú szobába zártak, azonban bizonyos dolgokról híreket hoz egy koros és együgyű szolga, akivel jól bántam gyermekkoromban, és aki hozzám hasonlóan szereti a temetőket. Amikor a sírkamrában nyert tapasztalataimról mertem beszélni, csak szánakozó mosolyokat kaptam válaszképpen. Az apám, aki gyakran meglátogat, azt erősítgeti, hogy sohasem jutottam át a lezárt bejáraton, megesküdött rá, hogy mikor megvizsgálta a rozsdás lakatot, látta rajta, hogy legalább ötven éve nem érintette senki. Még azt is hozzátette, hogy az egész falu tudott síri kirándulásaimról, gyakran megfigyelték, amint az elhanyagolt bejárat előtti lugasban alszom, félig nyitott szemmel bámulva a befelé vezető ajtót. Ezekkel az állításokkal szemben nem volt semmilyen kézzelfogható bizonyítékom mivel a lakatkulcsom elveszett a borzalmas éjszaka küzdelmei során. Ami a holtaktól megtudott furcsaságokat illeti, apám ezeket azzal ütötte el, hogy csak attól van, mert egész életemben faltam a családi könyvtár ódon köteteit. Ha nem lenne öreg szolgám Hiram, mostanra magam is elhittem volna a saját őrültségemet. De a végsőkig hű Hiram hitt nekem, és ez késztet rá, hogy történetemnek legalább egy részét közzétegyem. Egy héttel ezelőtt letörte a lakatot, amely örökre elzárta a sír ajtaját, és egy lámpával leereszkedett a nyirkos homályba. Egy üregben, egy kőlapon különös, de üres koporsót talált, amelynek megfakult lapján egyetlen szó állt: Jervas. Megígérte nekem, hogy ha meghalok, abba az üregbe, abba a koporsóba temetnek el. Bihari György fordítása

JUAN ROMERO ÁTALAKULÁSA (Transition of Juan Romero, The) Howard Phillips Lovecraft (1919) A Norton-bánya környékén 1894. október 18-19-én megtörtént eseményekről nem szívesen beszélek. Ennek ellenére kötelességemnek éreztem, hogy tudatom rejtett zugaiba visszanyúlva felidézzem életem utolsó időszakának minden meghatározó élményét. A képek és borzalmaktól dús események felidézése duplán időszerű, de nehéz megfelelő szavakba önteni mindezt. Ám azt hiszem, mielőtt meghalok, még el tudom mondani, hogyan történt Juan Romero - pontosabb fogalmak híján - átalakulása. A nevem és származásom lényegtelen, azt gondolom jobb, ha mások előtt homályban marad, miért emigrál egy ember váratlanul az Államokba vagy a gyarmatokra. Szükségtelen azzal is mentegetőznöm, hogy indiai szolgálatom alatt más fehér bőrű, szakállas tanító is dolgozott a misszióban. Már viszonylag mélyen megismertem a páratlan Kelet csodáit, amikor a roppant megpróbáltatások nyugat-amerikai új életembe sodortak - egy életbe, amelyben sikerült megtalálnom egy név súlyát - az én jelenlegi nevemét -, amely teljesen köznapi és nem szennyezi semmiféle régi, múltbeli folt... 1894. nyarán és őszén a Kaktusz-hegylánc nagykiterjedésű, kietlen vidékén időztem, fizikai munkásként alkalmaztak a neves Norton-bányában, amit egy idősebb bányakutató pár évvel azelőtt fedezett fel, bejárva ezt a sivár régiót, a hitvány élet e kavargó katlanában szinte teljesen elnéptelenedett vidéket. Rengeteg aranyat sejtettek itt a föld méhében, mélyen egy hegyi tó alatt. A nemrég nyitott bánya leggazdagabb ereit felfedező bányászok legvadabb álmaiknál is hatalmasabb vagyonra tehetnek majd szert. Az elsők után újabb járatokat tártunk fel, és a sárga fém meglehetősen jól jövedelmezett. Mint egy tekintélyes és egységes sereg, a bányászok légiója vesződött nappal és éjjel a számtalan folyosóban és sziklaüregben. A főmérnök, bizonyos Mr. Arthur, lelkesen vizsgálta a helyi geológiai formációk furcsaságait, elméleteket gyártott, vizsgálta a barlangrendszerek lehetséges kiterjedéseit, számítgatta egy titáni bányavállalat kialakításának lehetőségeit. Fontolgatta más bányaművelési eljárások lehetőségeit és gazdaságosságát is, és szilárdan hitt abban is, hogy az utolsó vágatokat újak nyitása követheti majd. Nem sokkal azután hogy ide kerültem és munkába álltam, Juan Romero is megérkezett a Norton bányába. Egy volt a környező országokból seregestül érkező erős, ápolatlan mexikói pásztorok közül. Először arcvonásai hívták fel magukra a figyelmet, mert nyilvánvalóan vörösbőrű, indián típusúnak tűnt, ha nem jelezte volna világosabb bőre és finomabb alakja az alapvető különbséget közte és a többi átlagos "zsíros" vagy Piute-vidéki között. Különös volt az, hogy bár elütött a távoli spanyolok csoportjától és az indián törzsektől is, Romero nem keltette a legcsekélyebb mértékben európai származású benyomását sem. Nem kasztíliai konkvisztádor vagy amerikai pionír, esetleg az ősi és nemes aztékok leszármazottja, mint azok a csendes peonok, akik reggelente hosszasan nézik, hogyan kel fel a nap a keleti hegyek felett, miközben a kezeiket a napkorong felé emelik, ahogy egykoron őseik tették. De felidézve Romero arcát, a nemesi származás semmilyen jelét nem lehetett rajta felfedezni. Együgyű volt és piszkos, olyan volt, mint más otthonülő barnabőrű mexikói - ahogy a nincstelen nyomorultak seregéből érkezett (mint nekem ezt utólag mesélték). Úgy rémlett, gyerekként valamiféle szegényes hegyi kunyhóból, egy köztünk lopakodó, halálos kór egyedüli túlélőjeként menekült meg. A közeli kunyhó egy eléggé különös formájú sziklahasadék védelmében feküdt, előtte két csontvázzal, melyeket a keselyűk gyorsan tisztára csipkedtek. Valószínűleg szüleinek a maradványai voltak ezek. Származásukat nem firtatta senki, hamarosan mindenki elfeledkezett róluk. A porladó viskó és a furcsa sziklahasadék emlékét egy későbbi hegyomlás segített teljesen kitörölni az emlékezet képei közül. Az árván maradt fiút egy mexikói marhatolvaj nevelte fel, és a saját nevét adta neki. Juan egy kicsit kilógott ebből a családból. Romero erős ragaszkodása, vitathatatlanul különös, ősrégi hindu motívumokkal vésett gyűrűm megpillantásával kezdődött. Olyan módon közeledett e tulajdonom iránt, melyet nem tudok elmondani. Ez a rendkívüli értéket képviselő gyűrű volt az utolsó láncszem életem már örökre lezárt előző, indiai fejezetéhez. Megfigyeltem, hogy más sajátos megjelenésű mexikóiak is érdeklődtek, bámuló arckifejezésükön a kapzsiság legkisebb jele nélkül. Ezek az ősrégi hieroglifák Romero elméjét megmozgatva, tudatalattijából bizonytalan emlékeket idéztek elő, korábban számára ismeretlen gondolatokat keltve. Megérkezése után pár héten belül, Romero volt a leghűségesebb szolgám, ez nem volt kétséges, bár jómagam is csak egy közönséges bányász voltam. Társalgásunk szükségszerűen korlátok közé szorult. Ő csak pár szót ismert angolul, míg az én spanyolom teljes egészében

különbözött a mexikói peonok használta új spanyol dialektustól. Az elmondandó események mindenféle határozott előzmény nélkül kezdődtek. Romeróval kölcsönös barátság alakult ki, egymáshoz való viszonyunkat gyűrűm alapvetően meghatározta, azt viszont állítom, hogy e gyűrű nélkül szilárd kapcsolat nem alakult volna ki közöttünk. A bányaművelés iránya közvetlenül lefelé volt megszabva, a sziklakatlan alatti terület mélyebb rétegei felé. A főmérnök hitte, hogy csak a szegélyező tömör, homogén sziklaréteg áttöréséhez lesz szükséges nagymennyiségű dinamit felhasználása. Ehhez a munkához Romero és én még nem voltunk bevonva, mivel nemrég érkeztünk és ilyen veszélyes feladathoz még nem volt elegendő helyi tapasztalatunk. A robbantás erősebbre sikerült talán, mint azt előzetesen felbecsülték, úgy látszott megrázta az egész hegyet. A külső lejtőn levő viskók ablakai betörtek a detonációtól, míg az összes közeli szurdokban tartózkodó bányász lábsérülést szenvedett. Jewel Lake, ami a művelet színhelyén fekszik, úgy nézett ki, mintha erős viharba került volna. Lent a robbanás központjában a kutatók egy tátongó hatalmas szakadékot fedeztek fel, melyet kézi művelési módszerrel soha nem fedeztünk volna fel. Bevilágítására pedig az összes lámpánk is kevésnek bizonyult. Az összecsődült bányászok zúgtak, amikor a főmérnök arra utasította őket, hogy váltott műszakban tárják fel és derítsék fel a rettentő mélységet, és amíg teljesen fel nincs térképezve, addig nem is hagyhatják abba a munkát… Röviddel később egy fakó arcú munkás egyértelműen a főmérnök tudomására hozta álláspontjukat. Határozottan, ám tiszteletteljesen visszautasította, hogy újra lemenjenek a szakadékba, vagy egyáltalán tovább dolgozzanak a bányában, amíg a hatalmas üreg torka sötéten tátong. Szembesültek valamivel, amely ismereteik határán túl mutat, felderíthetetlenül, kimutathatatlanul túl, ott a végtelen mélységben. A főmérnök nem tett nekik szemrehányást. Ehelyett azt kezdte fontolgatni, másnapra milyen lépésekre szánja el magát. Az éjszakai műszak reggelig pihenőt kapott. Hajnali kettőkor egy magányos coyote kezdett a hegygerincről szomorúan üvölteni. Valahonnan a munkások barakkjai közül egy kutya ugatta rá a választ, vagy a coyote-nak - vagy valami másnak. Szélvihar volt kialakulóban, körben a csúcsok magasságában hátborzongató formájú felhők száguldottak félelmetesen az égi fények elhomályosodott foltjai között, jelezve, hogy a domború hold sárgás fénye próbál áttörni a cirrostratus felhők gőzeinek számos rétegén. Ekkor Romero hangja hallatszott a fekhelye irányából, ahogy felébresztett engem, egy izgatott és feszültséget keltő hang, bizonyos általam érhetetlen, határozatlan várakozással: "Madre de Dios! - el sonido - ese sonido - orga Vd! - lo oyte Vd? - uram, MICSODA HANG!" Figyeltem és csodálkoztam, hogy miféle hangot emleget. A coyote, a kutya, a vihar, mind hallható volt; ez utoljára megnevezett kerekedett felül, ahogy a szél rikoltott jobban és jobban tombolva. A vihar villámló fényei a barakképület ablakán törtek keresztül. Kértem a rémült mexikóit, ismételje meg, ismételje el az általam is hallott hangok eredetét: "El coyote - el perro - el vien to?" De Romero nem válaszolt. Válasz helyett döbbenten suttogni kezdett: "El ritmo, sehor - el ritmo de la tierra - MICSODA FÖLD ALATTI DÜBÖRGÉS!" Ekkor már én is hallottam; hallottam és beleborzadtam anélkül, hogy ismertem volna a hang eredetét. Mélyen, mélyen alólunk eredt a hang - egy ritmus, pontosan, ahogy a peon mondta -, amelyik bár rendkívül gyenge, mégis uralkodott a kutya, a coyote és a növekvő vihar hangja fölött. Hasztalan keresném a megfelelőjét - olyan volt, hogy… szóval leírhatatlan. Talán olyan volt, mint egy nagy gép lüktetése, távol egy hatalmas óceánjáró hajó fedélzetéről érezve a hajótestben ritmusosan dohogó motort, de azért ez nem volt olyan gépies; nem volt olyan mentes a lét és a racionalitás elemeitől. Minden egyes tulajdonsága, a föld méhéből jövő távoli idegensége egyre jobban nyomasztott engem. Az elmémbe villant Joseph Glanvil egyik versszakának töredéke, amelyet Poe idézett iszonyatos kimenetellel1: ".....mely mélyebb mint Démokritosz kútja, nagysága, mélysége, kikutathatatlansága..." Hirtelen Romero leugrott a priccséről, megállt előttem, és bámulni kezdte az idegen gyűrűt a kezemen, amely gyanúsan ragyogott fel minden villámlás fényében, majd feszülten bámulni kezdett a tárna irányába. Ekkor már én is felkeltem. Mindketten mozdulatlanul álltunk egy ideig, erőltetve

füleinket, mert a sejtelmes ritmus egyre elevennek és élénkebbnek tűnt. Kétségtelen, hogy akaratlanul elindultunk az ajtó felé, amely az erős szélben a földi valóság egy vigasztaló jeleként zörgött-recsegett. A dohogás a mélységből mind erősebben, mind tisztábban hallatszott, mi pedig ellenállhatatlan késztetést éreztünk arra, hogy kilépjünk a tomboló viharba és elinduljunk a rettenetes akna feketén ásító torka felé. Nem találkoztunk eleven lénnyel, hiszen az éjszakai műszak embereit mentesítették a szolgálat alól. Pár álmos csapos fülébe vészjósló pletykák juthattak el Dry Gulch településen, ez már nyilvánvaló volt. Az őrbódéból viszont egy kis négyszög sugárzott halovány sárga fénnyel, akár egy őr szeme. Homályosan csodálkoztam is, hogy milyen ütemes zajt csap az őrszem; de Romero fürgén ment tovább, én pedig megállás nélkül követtem. Ahogy leereszkedtünk az aknába, a hang alattunk tovább erősödött, most már több különálló forrást is érzékelhettünk. Ez a felismerés szörnyű csapásként ért engem, kicsit olyan volt, mint egy keleti szertartás, dübörgő dobszóval és más kántáló hangokkal. Ahogy már említettem, éltem egy részét Indiában töltöttem. Romero és én megtorpanás nélkül vágtunk keresztül a folyosón, majd le a létrán; egyre tovább a valamihez, ami gonoszul vonzott bennünket a mélybe, szánalomra méltóan gyámoltalan rémületünk és ellenállásunk dacára. Egy darabig azt is gondoltam, hogy megtébolyodtam - ez akkor volt, amikor rádöbbentem, hogy végzetes utunk lámpa vagy gyertya nélkül is járható, megállapítottam, hogy az ujjamon viselt ősi gyűrű hátborzongatóan sugároz, fakó fényt terjesztve a nyirkos, nedves, nehéz levegőn keresztül. Romeroval már isten tudja hány roskatag létrán másztunk le, amikor egyszer csak váratlanul szaladni kezdett, én pedig jócskán lemaradtam. A dobszó és kántálás bizonyos új és morbid felhangjait hallhattam ki az erősödő zűrzavarból, ha megerőltettem érzékeimet. Megdöbbentett az is, amit ekkor Romero példátlan módon művelt: vad kiáltozással tört előre, teljesen egyedül a barlang homályában. Hallottam ismétlődő rikoltásait magam előtt a vaksötétből, ahogy ügyetlenül botladozott előre a járat sziklás talaján és mászott egyre őrültebben lefelé a bizonytalan létrafokokon. Bár tudatom egyre homályosodott, annyit azért még érzékeltem a környezetemből, hogy Romero halandzsája és tónusa fokozatosan csaknem teljesen idegenné módosult. Rikácsoló, de határozott, sokszótagú szavakkal egészült ki, beépülve a sután tört angol és hibás spanyol keverékébe, csak a gyakran ismételt "Huitzilopotchli" kiáltás tűnt teljesen ismeretlennek. Később egy ismert történelmi dolgozatból2 kutattam fel a szó eredetét - és elborzadtam, amikor a eseményhez való kapcsolatára ráismertem. A rettenetes éjszaka tetőpontja a barlangban megtett utunk utolsó csarnokának elérésekor kezdődött. A halálos sötétből közvetlenül előttem robbant ki az a végső sikoltás a mexikóiból, amely csatlakozott azoknak az általam eleddig ismeretlen, démoni hangoknak a kórusához, amelyekkel az életben istennek hála - azóta sem találkoztam. E pillanatban úgy tűnt számomra, mintha minden rejtőzködő rémség és föld alatti borzalom egy közös törekvésben lelt volna értelmet, elemészteni mindent, mi emberi. Gyűrűm fénye kialudt, én pedig új pislákoló fényforrást pillantottam meg pár yarddal távolabb előttem, de egy tőlem alacsonyabban lévő sziklaperem irányából. Odaérkeztem ehhez a mélységhez, ahonnan a fény most már vöröslően izzott, és amely szemmel láthatóan elnyelte szerencsétlen Romerót. Előre léptem a szakadék pereméig, s a mélybe bámultam, bele a pislákoló lángoknak és förtelmes kakofóniának e bábeli zűrzavarába. Először semmit nem láttam tisztán, mert a fényesség e bugyborékoló foltja csak fokozatosan alakult ki. Minden végtelenül távolinak tűnt, majd a borzalmas rémkép elkezdett önmagától rendeződni, kiválni az összevisszaságból, és én megláttam - ez Juan Romero volt? - de Istenem! Nem tudom elmondani, hogy mit láttam! ...Valami égi hatalom jött a megsegítésemre, elpusztítva egyaránt a látványt és a hangokat egy éteri csattanásban, olyasvalami lehetett talán, mint amikor két univerzum ütközik az űrben. A káoszt számomra a feledés nyugalma követte. Alig-alig tudom, mi következett ezután, mert a körülmények olyan furcsák és bonyolultak voltak. A legjobbat tettem, amit tehettem: meg sem próbálok különbséget tenni a valóság és az illúzió között. Amikor magamhoz tértem, biztonságban voltam, saját barakkunkban. A még most is vöröslő izzás fénye áthatolt a barakk ablakain, távolabb pedig Juan Romero élettelen teste feküdt egy asztallapon, seregnyi ember vette körül, köztük a tábor orvosa. A megrendült emberek a mexikói furcsa halálát tárgyalták, úgy feküdt, mintha aludna… A halál látszólag a hegyet is megrengető és megrázó félelmetes villámláshoz volt köthető. Vitatható volt a dolog, a boncolás talán szolgálhatott volna valamilyen bizonyítékkal, mellyel Romero hirtelen halála megmagyarázható.

Az elsietett vizsgálat eredménytelenségén túl ahhoz kétség sem fért, hogy Romero nem töltötte a barakkban az éjszakát, ahogy ahhoz sem, hogy felébresztette a Kaktusz-vidék fölött átvonuló félelmetes vihar. Olyan hatalmas vihar volt - mesélték a tárnába lemerészkedő emberek -, hogy tökéletesen beomlasztotta a mérhetetlen mélység általunk oly gondatlanul megnyitott bejáratát, mellyel oly sok félelmet okoztunk magunknak az előző napon. Amikor az őrt kérdeztem, hogy a villámlás alatt miféle riasztó hangokat hallott, említette a coyotot, a kutyát és a tomboló hegyvidéki szél hangját - semmi mást. Ehhez pedig nem volt mit mondanom. Másnap a félbeszakadt munka új erőre kapott. Arthur főmérnök más vidékről hívott megbízható szakembereket a betemetett szakadék járatainak ismételt feltárására. A munkások lelkesen engedelmeskedtek, s rövid idő alatt a beomlott sziklatetőt újra megnyitották. Az eredmény váratlan volt és elképesztő. Az üreg megnyitott teteje nem volt túlzottan vastag, most mégis végtelen kiterjedésű, tömör sziklát találtak a kutatók fúrói. Nem találtak semmi mást, aranyat sem. Amikor pedig főmérnök leállította ezt a hiábavaló munkát, csak megzavarodott tekintetét kapta el az, aki az íróasztalánál ülő, maga elé bámuló férfira rányitott. …És van még egy másik nagyon furcsa dolog is. Röviddel később, ahogy reggel a vihar után felkeltem, feltűnt, hogy ujjamról megmagyarázhatatlan módon eltűnt a hindu-gyűrűm. Roppantmód sajnáltam ezt, de azért enyhe megkönnyebbülést is éreztem ebben a fölfoghatatlan dologban. Kétlem, hogy bányász-cimboráim közül lopta volna el valaki, nagyon ügyesnek kellett volna lennie a zsákmány értékesítésénél. Keresésére minden megtettem, még hirdetményt is adtam fel, sőt a rendőrség is kereste, a azonban gyűrű soha többé nem került elő. Valahogy kételkednem kell benne, hogy halandó ember kezei tüntették volna el, ahhoz túl sok, e világtól idegen dolgot ismertem meg Indiában ... Véleményem erről a valószínűtlen históriáról, időről időre változik. Világos nappal, gyakran azt gondolom, hogy az események többsége csak merő álom volt, delejes rémképek, ám ősszel, alkalmanként, vagy akár egymás után két reggel is, amikor a metsző szél és az állatok olyan komoran üvöltenek, felbukkan az elképzelhetetlen mélységekből egy ördögien szuggesztív, ritmusos lüktetés… és ekkor a lelkem mélyén érzem, hogy Juan Romero átalakulása maga volt a rettenetes valóság… Megjegyzések: 1 Poe: A Maelström poklában 2 Prescott: Mexikó meghódítása Vitális Imre fordítása FA A DOMBTETŐN, A (Tree on the Hill, The) Howard Phillips Lovecraft (Duane W. Rimel, 1934) Hampdentől délkeletre, a kanyargó Lazac-folyó torkolatánál, meredek, sziklás dombok sora húzódik, melyek megmászása nagy kihívás az összes környékbeli telepes számára. A szurdok túl mély és a lejtő túl hirtelen esésű, teljesen alkalmatlan bármilyen állatállomány legeltetésére. Nemrégen Hampden azon vidékére látogattam el - melyet Pokolföld néven ismernek -,s amely a Blue Mountain Forest Rezervátum része volt. Nincsenek errefelé összekötő utak, hozzáférhetetlen a vidék a külső világ lakói számára, és a hegyi népek azt mondogatják, hogy valóban észre lehet rajta venni, hogy ez már a Sátáni Felség birtokával határos. Van egy helyi babona, ami miatt a terület elhagyatott, de a részleteire már senki sem tud vagy akar emlékezni. Bennszülöttek sem kockáztatják a rejtélyes mélységbe való leereszkedést, leginkább ők hisznek ezekben a történetekben, melyet manapság már csak azoktól a Nez Perce indiánoktól ismerhetünk meg, akik a vidéket nagy ívben kerülik nemzedékek óta, mert szerintük ez a táj bizonyos, Külső terekből származó óriás ördögök játszótere. Ezeknek a szuggesztív meséknek az eredetére voltam én igazán kíváncsi. Első kirándulásom - és egyben az utolsó is, köszönöm, Istenem! - azokon a dombokon abban a rövid időszakban történt, amikor Constantine Theunis és én 1938. nyarán Hampdenben éltünk. Ekkor írt éppen egy terjedelmes tanulmányt az egyiptomi mitológiáról, és én gyakran maradtam egyedül, annak ellenére, hogy egy szerény faházon osztozkodtunk a Beacon Streeten, ahol az egyetlen látnivaló az a rosszhírű Kalóz Ház, melyet Exer Jones épített több mint hatvan évvel ezelőtt. Június 23. reggele már azokon különös alakú dombokon talált, melyeken hét óra óta gyalogoltam, s semmi különöset nem tapasztaltam. Körülbelül hét mérföldet tettem Hampden-től délre, amikor valami szokatlanra lettem figyelmes. Egy füves hegygerincre másztam fel, amikor egy különösen mély szurdokra visszanézve, feltűnt egy furcsa terület, mely teljesen mentes volt a szokásos fűcsomóktól és egyéb gizgaztól. Ez dél felé több dombtetőn és völgyben is folytatódott. Először azt gondoltam, hogy egy korábbi kisebb tűz nyomait látom, ám a gyepet közelebbről megvizsgálva, lángnak semmi nyomát

nem észleltem. A közeli lejtők és vízmosások szörnyen hegesnek és kiégetettnek tűntek, mintha valami hatalmas lámpa égetett volna el minden növényzetet. De ez még nem volt elegendő bizonyíték a tűzre... A felső gazdag, fekete termőföld-rétegen, ahol jártam, a szél nem talált fűcsomókat. Ahogy ennek a magányos területnek a közepe tájára értem, valamiféle furcsa csend vett körül. Nem voltak pacsirták, nyulak sem, és úgy tűnt, mintha még a bogarak is elhagyták volna ezt a helyet. Egy magas domb tetejére értem, és megpróbáltam felmérni e sivár vidék pontos méreteit. Ekkor pillantottam meg a magányos fát. Ez a domb talán valamivel magasabban állt, mint a környező lankák, és talán teljesen váratlan volta miatt vonzotta úgy a szemet. Mérföldnyi távolságban nem láttam fákat: tövis- és vadmálna-bokrok csoportosultak a sekély vízmosásokban, de kifejlett fákkal nem találkoztam. Mint valami furcsa címer, úgy állt a fa a dombtetőn. Két kanyonon vágtam keresztül, mielőtt megérkeztem, s egy újabb meglepetés várt rám. Nem vörösfenyő volt, sem erdei fenyő, sem más ismert fafaja. Soha, egész életemben láttam ehhez hasonlót eddig a napig, s ettől a naptól kezdve sem, amelyért pedig örökké hálás lehetek. Leginkább tölgyhöz volt hasonlítható. Hatalmas, sodrott törzse, legalább egy yard átmérőjű, és a nagy, lábnyi átmérőjű ágak a talajtól már alig hétlábnyira kezdődtek. Kerek levelei voltak, és talányos módon valamennyi hasonló méretű és formájú. Olyan volt ez az egész, mint valami festett olajkép részlete, valóságos volta miatt szitkozódni kezdtem. Mindig tudni fogom, hogy amit itt láttam az valóságos volt, mindazok ellenére, amit Theunis mondott később. Emlékszem, feltekintettem a napkorongra és úgy ítéltem meg, az idő tíz óra körül lehet, ámbár az órámon nem ellenőriztem le. A nap elég melegen sütött, és jólesett leülni egy kicsit a hatalmas fa árnyékába. Ekkor azokra a fűcsomókra figyeltem fel, amelyekbe a fa alatt kapott bele a szél - egy másik közönséges jelenség, s ekkor jutott eszembe az a sivár terep, amelyen keresztüljöttem. Dombok, vízmosások vad útvesztője, teljesen megzavartak engem, habár magasabbról tekinthettem körbe, mint mérföldnyi távolságra körbe bárhonnan. Távolra, kelet felé tekintve - felugrottam, megijedtem és meghökkentem. Furcsa kék köd pislákolt a messzeségen keresztül, a Bitterroot Hegyek irányából! Egyáltalán nincs más hófödte csúcs Hampdentől háromszáz mérföldes körzetben; tudtam, hogy ebben a magasságban mit kellett volna látnom. Percekig bámultam a csodát; s hirtelen elálmosodtam. Lefeküdtem a lágy fűbe, a fa alá. Lecsatoltam a fényképezőgépem, levettem a kalapom, és pihentem, felpillantottam az égboltra a zöld leveleken keresztül. Becsuktam a szemeimet. Egy különös jelenség kerített hatalmába - egy homályos, felhős látomássorozat - látszólag semmi ismert dologhoz nem hasonlítható álmok vagy pillanatok. Valami hatalmas templom körvonalait véltem felfedezni egy tengerből felszálló fakó párán keresztül, ahol három nap csillogott valami sápadt, vöröslő égbolton. A hatalmas sírkövet, vagy templomot - felismerhetetlen, ibolyakék árnyék festette meg. Hatalmas szörnyetegek repültek a felhős égbolton, s pikkelyes szárnyaik csapkodását is hallani véltem. Közelebb érve a kőtemplomhoz hatalmas kapubejárat tárult fel előttem. A portál mögötti örvénylő árnyakból éhes tekintetek tűntek fel és lendültek a kapu irányába, s e borzasztó sötétségből nyúltak utánam. Azt hiszem, három lángoló szemet is láttam mozogni egy üres kapualjban, s páni félelemmel ordítottam. Abban az undorító mélységben, tudom, a teljes megsemmisülés leselkedett rám - egy élő pokol, mely szörnyűbb, mint a legkegyetlenebb halál. Újra csak üvöltöttem. A látomás elhalványult. Láttam a élénk, kerek leveleket és a józan földi égboltot. Az ébredéssel küzdöttem. Reszkettem; hideg izzadtság gyöngyözött a szemöldökömön. Egy őrült gondolat menekülésre késztetett; esztelen futásra a baljóslatú fától, keresztül a dombtetőn, de ezt az abszurd késztetést végiggondolva, leültem, és megpróbáltam összegezni érzéseimet. Soha nem álmodtam korábban ennyire valószerűen, ennyire rémületesen. Mi okozhatta a látomásokat? Korábban már Theunis több kötetét is olvastam a régi Egyiptomról. Összeráncoltam homlokom, és úgy döntöttem, hogy itt az ebéd ideje. De nem volt étvágyam. Akkor jó ötletem támadt. Néhány felvételt kellene készítenem a fáról Theunis részére. Ez segíthetne nekem - szokásos közönyét legyőzve - felkelteni benne a kutató kíváncsiságot... Talán el kellene mesélnem neki álmaimat... Felállítottam a fényképezőgépet, és mintegy féltucat felvételt készítettem a fáról úgy, hogy a háttérben a környező táj minden részlete meg legyen örökítve. Az egyik még a hófödte, csillogó csúcsokat is tartalmazta. Mindenféleképp vissza szeretnék ide térni, és ezek a fényképek segíthetnek... Összecsukva a fényképezőgépet, fejem visszahelyeztem lágy fűpárnámra. Talán ez a hely a fa alatt valamiféle idegen bűvölet hatása alatt áll? Tudom, hogy nagyon kellemetlen tudomásul venni ezt a tényt... Felnéztem a különös, kerek levelekre. Lehunytam szemeimet. Szellő rázta a furcsán tekergő ágakat, suttogó zenéjük nyugodt feledésbe ringatott. Hirtelen újra a sápadtan vöröslő égre és a három napra pillantottam. A három árnyék földje! Újra a ciklopi templomot pillantottam meg. Úgy tűnt, mintha testemtől elválasztva, a légben szellemként úszva kutatnám egy őrült, multidimenzionális világ csodáit!

A templom különösképp szögletes párkányzatai megijesztettek, és tudtam, hogy olyan helyen járok, melyet élő ember még legvadabb álmaiban sem látott. Újra az óriási kapualj ásított előttem; a belül lakozó fekete, vonagló felhő szinte szívott magához. A határtalan űrbe bámultam. Amit láttam, szegényes szókincsemmel nem igen lehet leírni; egy sötét, feneketlen öblöt, névtelen alakok és lények hemzsegő sokaságát - a lázálom és őrület lidérceit, melyek olyan ritkák, mint egy köd Shamballahból. Lelkem összeszorult. Szörnyen féltem. Ordítottam és ordítottam, és éreztem, hogy egyre közelebb állok az őrülethez. És akkor álmomban futottam és futottam egyfajta lázban, melyet ez a tökéletes rémület okozott, de nem tudtam, hogy mi elől.... Elrohantam amellett a rettenetes templom és a tátongó, pokoli űr mellett, de azért tudtam, tudnom kellett, miféle csodákra számíthatok, ha visszatér... Szemeim végre kinyíltak. Nem a fa alatt voltam. Egy sziklás lejtőn feküdtem, ruhám darabokra szaggatva és összegyűrve. Kezeim véresek voltak. Felálltam, fájdalom járta át a testemet. Felismertem a hegygerincnek azt a pontját, ahonnan először láttam meg ezt az elátkozott területet! Mérföldeket kellett eszméletlen állapotban sétálnom - hihetetlen! A fát nem láttam sehol, már ez is mérhetetlen boldogsággal töltött el... Mindkét térdemen kiszakadt a nadrágom, mintha az út egy részét négykézláb tettem volna meg... Felpillantottam a napra. Késő délután volt! Hol voltam? Rápillantottam az órámra. 10:34-kor megállt... II. "Tehát vannak fényképeid?" Theunis vontatottan beszélt. Szemeink találkoztak a reggeliző asztal felett. Három nap telt el azóta, hogy visszatértem a Pokolföldről. Elmeséltem neki álomat a fa tövében, és ő csak nevetett. "Igen," válaszoltam. "Múlt éjszaka készültek el. Korábban nem volt alkalmam előhívni őket. Vizsgáld meg őket jó alaposan - bár nem teljesen hibátlanok. De talán jobb, ha együtt értékeljük ki őket." Theunis mosolygott; a kávéját kortyolgatta. Odaadtam neki a lezárt borítékot. Gyorsan feltörte a pecsétet és elmerült a képek vizsgálgatásában. De már az első pillantás után lehervadt a mosoly oroszlánszerű arcáról. Szétmorzsolta a cigarettáját. "Istenem, ember! Ide nézz!" Felvettem a fénylő lapot. A legelső kép volt fáról, ami ötven láb távolságról vagy még messzebbről készült. Theunis izgatottsága engem is magával ragadott. Ott volt a fa, állt magányosan a dombon, míg alatta az a fűdzsungel burjánzott, ahol én feküdtem. A távolban az én hófödte hegycsúcsaim meredeztek! "Itt van," Sírtam. "Ellenőrizd, amit mondtam..." "Nézd ezt!" Theunis összeszorította a száját. "Az árnyékok... minden sziklának, bokornak, és fának három árnyéka van!" Így volt valóban. A fa alatt, tüneményes abszurditásban három, egymást átfedő árnyékot fedeztem fel. Hirtelen rádöbbentem, hogy a kép rendellenes és következetlen elemeket tartalmaz. A levelek az ágakon túl frissek voltak ahhoz, hogy a józan természet munkájának tulajdonítsuk őket, míg a törzs csomói és dudorai a legrémítőbb alakot öltötték föl. Theunis a képet az asztalra dobta. "Valami itt nincs rendjén," motyogtam. "Ilyen undorító fát én még nem láttam, mint ez..." "Biztos vagy benne?" Theunis megköszörülte a torkát. "Tény, hogy sok mindent láthattál, amit nem rögzít ez a felvétel." "Ez többet mutat, mint amennyit láttam! " "Itt van például ez a pont. Van valami nem idevaló dolog ebben a tájban; valami érthetetlen. Ez a fa, úgy tűnik, túl mutat az én felfogóképességemen... Túl ködös; túl bizonytalan; túl valótlan ahhoz, hogy természetes legyen!" Ujjaival az asztal lapját kopogtatta. Felkapta a maradék filmeket és gyorsan átfutott rajtuk. Azért a képért nyúltam, amit ő dobott le az asztalra, és éreztem ahogy megérintett a bizarr bizonytalanság és furcsaság, ahogy szemeim elnyelték ennek minden részletét. A virágok és a dudva összevissza, különböző irányokba mutattak, míg a fű legzavarosabb módon burjánzott. A fa a fátyolos és felhős kép ellenére könnyen kivehető volt, de nekem feltűntek azok a hatalmas ágak és a félig-hajló virágtövek, amelyek készen álltak a közeli virágzásra. És a sok, egymást átfedő árnyék... Ezek voltak, együtt, az igazi aggasztó árnyak - túl hosszúak vagy rövidek azokkal a törzsekkel összehasonlítva, melyek létrehozták, valami aggasztó érzés fogott el az újabb szabálytalanság felismerése során. A látogatás napján nem döbbentett meg így a táj... Egyfajta sötét és gúnyos bizalmasság érződött belőle; valami kitapintható, valami távolabbi, mint azok a tejúton túli csillagok. Theunis hangja visszahozott a valóságba. "Említetted, hogy álmaidban három napot láttál!" Tiltakoztam, teljesen megzavarodva. S ekkor elkezdett derengeni. Ujjaim kissé megremegtek, ahogy újra a képre bámultam. Az álmom! Természetesen... "Amazok aligha szeretik ezt," Mondta Theunis. "kétségtelenül ugyanaz; mint amit te éreztél. Talán

képes lehetek átérezni a dolog hangulatát; látszólag egyszerű lesz, de ez túl... Talán később... ha elég hosszú ideig nézem." Egy ideje csendben ültünk. Hirtelen egy gondolat villant fel elmémben, egy furcsa, megmagyarázhatatlan vágy fogott el, hogy újra meglátogassam a fa vidékét. "Tegyünk egy kis kirándulást. Azt gondolom, egy fél egy napot rászánhatnánk." "Jobban teszed, ha távolmaradsz," válaszolta Theunis, elgondolkodva. "Kétlem, hogy újra meg tudnád találni azt a helyet." "Zagyvaság," Válaszoltam. "Ezek fényképek elvezetnek minket..." "Láttál valami hasonlóságot bennük?" Megfigyelései hátborzongatóak voltak. Miután gondosan átnéztük a megmaradt fényképeket, bevallottam, hogy az egyikre nem emlékszem. Theunis motyogott valamit az orra alatt és erőset szívott a cigarettájából. "Egy teljesen normális - vagy ahhoz közeli - helyszíni kép, nyilvánvalóan sehova sem illik. Hegyek látszanak esztelenül alacsony magasságból... de várj!" Úgy ugrott fel a székből, mint valami szimatoló állat és futott ki a szobából. Úgy hallottam, abba a szobába ment, ahol könyvtárunkat rendeztük be, áthallatszott zamatos és cifra káromkodása. Hosszabb idő telt el, amíg újra megjelent, egy régi, bőrkötésű viseletes kötetet tartva kezében. Theunis áhítattal nyitotta ki, és bámulta a különös betűket. "Mi az amit keresel? " érdeklődtem. "Ez egy korai angol fordítása a Nath Krónikának, amit Rudolf Yergler írt, egy német misztikus és alkimista, aki kölcsönvett néhány adatot Hermes Trismegistus-tól, a régi egyiptomi tudóstól. Van itt egy érdekes utalás, ami komolyan érdekelhet bennünket - valószínűleg megérthetjük mi is történik, és melyek lesznek a további logikus teendők, ahogy gyanítjuk. Figyelj!" "Tehát a Fekete Kecske évében Nath fölött egy olyan árnyék gomolygott, aminek nem kellett volna a Földön léteznie, és aminek alakját földi szemek nem ismerték. Ez a lény emberek lelkével táplálkozott; gyötörni kezdte őket: álmok által elcsábítva és elvakítva, a kínok és a vég nélküli éjszakák hosszú során. Az emberek nem láthatják, mi emészti őket; az árnyék más alakba burkolózik, mint amit az emberek álmaikban megismernek, és a szabadulás egyetlen lehetősége a Három Nap Földjén várja őket. De ezt a Régi Könyv papjai mesélték, azok, akik láthatták az árnyék igaz alakját, és miután látták, életben maradtak, elkerülték végzetüket, s ezzel visszaküldték abba a csillagtalan öbölbe, ahonnan származik. De a Drágakövön keresztül nem tud elmenekülni; emiatt tartja Ka-Nefer, a Főpap a követ a templomban. És mikor ez a Kő elveszett, eltűnt ő is, aki bátran szembeszállt a rémmel és soha többé nem látták, volt is Nathban nagy jajveszékelés. Amikor végre eltűnt az Árnyék, s nem fog emberi lelkekre éhezni és vadászni újra, amíg újra el nem jön a Fekete Kecske éve." Theunis szünetet tartott, amíg én csak bámultam, zavartan. Végül ő szólalt meg. "Feltételezem, most már te is érted, hogyan kapcsolódnak a láncszemek. Nincs szükség ennél sokkal mélyebb ismereteket szereznünk, de el kell mondanom a számodra, hogy e régi legendák szerint, amikor eljön a "Fekete Kecske évének" nevezett idő, feltehetően bizonyos rémségek látogatják meg a végtelen Külső űrből a Földet, és felmérhetetlen károkat okoznak. Nem tudjuk milyen észlelhető jelei lesznek, de úgy gondolom, azok a furcsa délibábok és hallucinációk ezek, melyek a levegőben kavarognak. Nem tetszik a dolog - újra végig kéne futnunk a történetet vagy a képeket. Csinos kalamajka lehet belőle, figyelmeztelek, hogy vigyázz magadra. De először azt kell megpróbálnunk, amit az öreg Yergler mondott - felismerni, ha egy pillanatra feltűnik a levegőben. Szerencsére a régi Drágakő, amit ő említett, újra előkerült - tudom, hol lehet hozzáférni. Használnunk kell a fényképeket és látnunk kell, ami a képeken látható. "Ez többé-kevésbé lencse- vagy hasáb-jellegű, mégse lehet fényképezni vele. Egy különöses érzékeny személynek kell rajta átnézni és ceruzával felvázolni, hogy mit is lát. Nem teljesen veszélytelen a dolog, és a megfigyelőnek komolyan fel kell készülnie a látványra, hiszen az Árnyék valóságos alakja nem lehet kellemes látvány és nem is tartozik ehhez a földhöz. De sokkal több veszélyt rejtene magába az, ha várnánk, és nem csinálnánk semmit... Amíg ez megtörténik, ha félted az életed és elméd tisztaságát, jobb ha távol tartod magad a dombtól és mindentől, ami a fához kötődik." Jobban meg voltam zavarodva, mint valaha. "Hogyan képesek ezek a Külső világokból származó lények közénk furakodni?" Sírtam. "Hogyan tudjuk biztosra, hogy ilyen dolgok valóban léteznek?" "Úgy fogalmazol, hogy ez a föld picike," Mondta Theunis. "Bizonyára nem úgy gondolod, hogy világunkat az univerzum szabályai szerint mérjük. Vannak lények, melyekről még csak nem is álmodunk, pedig itt vannak az orrunk előtt. A korszerű tudomány megáll az ismeretlen határánál és bizonyítékokra vár, a misztikumok nyomai pedig itt vannak a közelben..." Hirtelen éreztem, hogy nem akarom újra megnézni a képet, el szerettem volna pusztítani. Menekülni szerettem volna. Theunis érzékelt valamit onnan túlról. Egy reszkető, kozmikus rémület lett úrrá rajtam, és húzott, minél távolabb a rettentő képtől, talán attól tartottam, hogy felismerek valamiféle dolgot rajta... Barátomra pillantottam. Furcsa kifejezéssel az arcán, bámult a régi könyv fölé. Egyenesen

megijesztett. "Felejtsük el mára ezt a dolgot. Fáradt vagyok ettől a vég nélküli találgatástól és kutatástól. Kölcsön kell kapnom a drágakövet attól a múzeumtól, ahol őrzik, és meg kell csinálnom vele azt, amit meg kell." "Úgy lesz, ahogy akarod." Válaszoltam. "El fogsz menni Croydon-ba? A fejét rázta. "Akkor mindketten hazamegyünk." Mondtam végül. III. A következő két hét eseményeit nem jegyezhettem le. Állandó és fárasztó küzdelem alakult ki közöttünk, egy őrült vágy gyötört, hogy térjek vissza az álmok és a szabadság kriptikus fájához, és a valamiféle félelem dühöngött bennem; félelem mindazoktól a dolgoktól, melyek a dombbal és a fával kapcsolatba hozhatók. Az, hogy nem tértem vissza a fához, legkevésbé köszönhető saját akaratomnak, inkább a puszta véletlennek. Tudtam, hogy ezalatt Theunis kétségbeesett szorgalommal kezd a legfurcsább természetű vizsgálatokba és kutatásba, melyek során rejtélyes, motorkerékpáros utakra is eltávozott - a legnagyobb titoktartás közepette. Emellett telefonon értésemre adta, hogy kölcsönvette azt az ősi, homályos funkciójú, és eredetű tárgyat, melyet az ősi kötet így említ: "A Drágakő,", és amit ő a fényképekkel együtt tervezett használni. Nem mentem a városból sehova. Olyan töredékeket vettem ki a szavaiból, mint "fénytörés," "polarizáció," és "hely és idő ismeretlen szögei," és jelezte, hogy valamiféle dobozt vagy "fényképezőgépet" fabrikált a különös fényképek drágakő segítségével történő tanulmányozására. A tizenhatodik napon a croydoni kórházból kaptam váratlan üzenetet. Theunis volt ott, sokkos állapotban, és azonnal látni kívánt. Valami ismeretlen, furcsa balesetet szenvedhetett, a házához vezető úton találtak rá barátai, ahol magánkívül feküdt, a halálos szenvedés és rémület által kiváltott zokogására figyeltek fel. Habár még gyenge és magatehetetlen volt, most visszanyerte tudatát, és mint egy eszeveszett próbált figyelmeztetni bizonyos fontos kötelességeimre. A kórház sok információt adott már előzőleg nekem telefonon is, és fél órán belül barátom ágya mellett voltam, csodálkozva azokon a furcsa rohamokon, melyek aggodalommal és feszültséggel töltöttek, ám ezek rövid időn belül elmúltak. Ahogy elmentek az ápolók, azonnal teljes bizalommal fordult hozzám. "Egyszerű! Láttam őt!" Hangja feszült volt és rekedt. "El kell elpusztítanod mindet - az összes képet. Visszaküldtem őt oda, ahonnan jött, azzal hogy végignéztem... de a képeknek is el kell tűnniük. Ahogy a fa soha nem lesz látható újra a dombon - legalábbis, remélem hogy nem... - csak eonok ezrei fogják majd visszahozni a Fekete Kecske Évét. Te biztonságban vagy - és most már az emberiség is." Szünet tartott, nehezen lélegezve, majd folytatta. "Vedd ki a Követ a berendezésből és rejts el a páncélszekrényembe - tudod a kombinációját. Vissza kell juttatni arra a helyre, ahonnan jött, egy bizonyos időn belül, ez fontos ahhoz, hogy a világ megmeneküljön. Engem még nem engednek ki innen, de tudok majd pihenni, ha a Követ is biztonságban tudom. Véletlenül se nézz keresztül a dobozon - ezt itt rögtön meg kell ígérned nekem. És égessed el azokat az istenverte fényképeket... azt az egyet a dobozban és a többit is...." Theunis már teljesen kimerült, és az ápolók jelezték, hogy most már mennem kell. Ahogy elindultam Theunis visszafeküdt és lecsukta a szemeit. Egy másik fél óra kellett, hogy a házába érjek, és megpillantottam azt a furcsán hosszúkás, fekete dobozt a könyvtár asztalán, a felfordított szék mellett. Szétszóródott iratokat fújt körbe-körbe a huzat, az ablak nyitva maradt. A dobozt bezárva észleltem valami furcsát, amikor felvettem a fényképeket tartalmazó borítékot. Csak rövid idő kellett, hogy megvizsgáljam a dobozt, leszereljem az egyik végét, és kivegyem a fáról készített legkorábbi felvételemet. A másik végét is lebontva abszurd formájú, borostyánszínű kristálydarabkához jutottam, melyet olyan bizarr szögekben csiszoltak meg, hogy egyszerűen lehetetlen volt osztályozni. A kristálytöredéket megérintve érdekes módon melegnek tűnt és furcsa elektromos-jellegű hatást is éreztem, alig tudtam a kezemben tartani, amíg elzártam Theunis falba épített trezorjába. A fényképpel a kezemben zavaros érzelmek keveréke járt át. Majd ezt is a borítékba tettem a többi kép közé. Egy morbid vágy támadott meg: a képeket eldugni, majd mohó tekintettel végignézni őket, összevetni őket az Eredetivel, ott fenn a dombon... Különös vonalcsoportok részletei támadták meg elmémet és álltak össze eggyé... képek képek után... titok rejtőzködtek a féligismerős alakok mögött. ...De egy józanabb, ellentétes ösztön, segített ugyanakkor, és adott erőt leküzdenem ezt a vágyat, és növekvő aggodalommal gyújtottam tüzet a kandallóban, dobtam tűzre a problémás borítékot, figyelve mindaddig, míg hamuvá nem ég. Valahogy éreztem, hogy a föld megtisztul a förtelemtől, melynek peremén borzongtam, és melyik nem volt kevesbé rettenetes, csak azért, mert nem tudhattam, mi is történt. Theunis forrása félelmetes lökés volt, én nem alakíthattam ki róla következetes feltevést, nem is mertem ebbe részletekig belegondolni. Figyelemre méltó, hogy nem éreztem a legkisebb késztetést sem arra, hogy átnézzek a dobozon, mielőtt a drágakövet és fényképet eltávolítom. Hogy a kép mit

mutatott az antik kristály-lencsén vagy prizmaszerűségen keresztül, nem kívántam megtudni, érdekes módon éreztem, hogy bomlatlan aggyal nem nézhetek vele szembe. Bármi volt is, magamban már lezártam - s lehettem most már akár teljesen a csábítás hatása alatt - ahogy ez azon távoli dombon egy fa és egy felismerhetetlen táj alakjában várt a kedvező alkalomra. És nem is kívántam megtudni, hogy milyen közel is volt hozzánk a végzet. Bárcsak megmaradtam volna teljes tudatlanságomban! Éjszakánként jobban tudnék aludni... Úgy történt, hogy amikor végigmentem a szobán, szemeim megakadtak az asztalon, a fekete doboz melletti kusza papírhalmon. Egyet kivéve minden papírlap üres volt, ám erre az egyre valami kezdetleges ceruzavázlat volt felskiccelve. Hirtelen eszembe jutott, amit Theunis mondott arról, hogy a drágakövön keresztül hogyan lehet a tüneményt megörökíteni. Furdalt a kíváncsiság, a józanság küzdött ellene... és a kíváncsiság győzött... Majdnem lopva tekintettem újra a lapra, feltűnt a sietős tempó, és az, hogy a rajz - valami okból - befejezetlen maradt. Akkor, egyfajta perverz merészséggel, közvetlen közelről tekintettem erre a sötét és tiltott vázlatra - és éreztem, hogy mindjárt elvesztem az eszméletemet. Soha nem fogom teljes részletességgel leírni, amit láttam. Egy idő után visszanyertem tudatomat, a még pislákoló tűzbe vetettem ezt a lapot is, és leszaladva a lépcsősoron, a csendes utcákon keresztülvágva hazasiettem. Köszönöm neked, Istenem, hogy megóvtad józanságomat attól, hogy a kristályon keresztül vizsgáljam a képet, s könyörgök, segíts mielőbb elfelejteni azt a szörnyű rajzot is, amit Theunis készített az általa látottakról. Azóta nincs nyugovásom. A legfurcsább képek egyike homályos, kétértelmű célzásokat tartalmazott, névtelen istenkáromlásokra utalt, melyek mögé az idegenek álcaként bújhattak. És a vázlat még oly csekély... oly kis jelentőségű volt, hogy Theunis későbbi beszámolói mellett elhalványult! A vázlaton a tájból nem sok minden látszott. A látvány legnagyobb részét egy felhős, egzotikus-jellegű gőz uralta. Minden tárgy hasonló volt a helyszínen látottakhoz, valami homályos és ismeretlen földöntúli csoport részeként, végtelenül hatalmasabb, mint bármi, amit emberi szem megérteni tudna, és végtelenül idegen, szörnyű, és irtózatos, ahogyan az a töredékekből képként összeállt. A képen a táj részlete látszott, a sodrott fatörzs a kép szélén, az előtérben csak kevés bütykös, ijesztő kar vagy karom volt látható, ujjakkal vagy csápokkal, melyek nyilvánvalóan a földön fekvő valami felé nyúltak-tapogatóztak - vagy a megfigyelő irányába. És közvetlenül a vonagló, feszülő ujjak alatt, úgy gondolom, egy fűben fekvő ember körvonalát láttam... De a vázlat sietős és elnagyolt volt, és ebben persze nem lehetek egészen biztos... Vitális Imre fordítása

FA, A (Tree, The) Howard Phillips Lovecraft (1920) Arkádiában, a Maenalus hegység egyik lankáján, egy olajligettel körbevéve állnak egy villa romjai, egykori bejáratát egy sírkő takarja. Valaha csodálatos épület volt, a legfinomabb faragványokkal ékesítve, de most már csak a pusztulás és romlás vert benne tanyát. E sírkő az egyik végénél, furcsán burjánzó gyökerek feszítették szét az időtől foltos pánhellikus márvány blokkokat, s egy természetellenes nagyságú, furcsán visszataszító formájú olajfa nőtt belőlük, mint valamilyen groteszk emberi forma, vagy haláltól eltorzult egykori emberi test. A falusi népek borzongva kerülték el ezt a helyet, amikor a hold halványan világít át a torz, elgörbült faágakon. A Maenalus hegység népszerű tanyája a félelmetes Pánnak, kinek sok megbomlott elméjű híve, de még egyszerű parasztlegények is hitték, hogy a fa valami rejtett rokonságban áll ezzel a titokzatos Pánnal. Egy öreg méhész azonban, aki a szomszédos faluban élt, másképpen mesélte el a történetet. Sok-sok évvel korábban, amikor a domboldali villa még új volt és csillogó, két szobrász lakott itt, Kalos és Musides. Lídiától Neopolisig nagyrabecsült volt nevük és munkájuk, és egyik sem merészelte volna állítani, hogy ügyesebb, rátermettebb lenne a másiknál. Kalos Hermes-szobra Korintosz egyik márványszentélyében állt, míg Musides Pallas-figurája egy oszlopon kapott helyet Athénben, közel a Pantheonhoz. Minden ember tisztelettel hódolt Kalosnak és Musidesnek, csodálták, hogy nem telepszik meg a művészi féltékenység árnyéka testvéri barátságuk fényén. Ám annak ellenére, hogy Kalos és Musides töretlen harmóniában éltek, természetük teljesen különbözött. Amíg Musides éjszakánként Tegea városi mulatságaiban tivornyázott, Kalos inkább otthon maradt, a napi munka fáradságát az olajliget hűsében pihente ki. Ott meditálhatott azokról a víziókról, látomásokról, melyek elméjét megtöltötték. Ott ötölte ki a szépség azon formáit is, melyeket a későbbi nemzedékek számára márványba faragva hagyott örökül. A ráérő, gondtalan városlakók bizony gyakran emlegették, hogy Kalos a liget szellemeivel beszélget, hogy alkotásai csak faunok és driádok képei után készültek, s nem pedig élő modell után dolgozik.

Olyan ismert volt itt Kalos és Musides, hogy senki sem csodálkozott, amikor a távoli Szirakúza uralkodója menesztett képviselőt hozzájuk, hogy Tiche szobrának elkészítésével bízza meg őket, melyet Szirakúzában tervezett felállítatni. A megrendelő Kalos és Musides régebbi munkái alapján, pályázat meghirdetése nélkül, közvetlenül nekik ajánlotta fel nekik a lehetőséget. S bár baráti szeretetük nagyon ismert volt, a ravasz tirannus mégis azt gyanította, hogy inkább egyedül dolgoznak majd, munkájukat egymás elől is leplezve, nehogy a másik segítségét és tanácsait kelljen visszautasítani. Ezáltal a kőbe vésett alkotások kincstára két olyan újabb művel bővülhet majd, amelyek egészen elsötétíthetik a költők már megénekelt álmait is. A szobrászok örömmel fogadták az uralkodó felkérését, s az ezt követő a napokban szolgáik szüntelen hallották a véső és kalapács munkáját. Nem látta őket senki, mert Kalos és Musides egyedül, titokban dolgoztak. Az alkotók elképzelése szerint nem láthatja szem a két pompás figurát, a nyers tömb beszállításától kezdve egészen addig, míg az alakok teljesen ki nem szabadulnak a világ kezdete óta tartó sziklafogságukból. Éjszakánként - szokása szerint -, Musides Tegea termeiben tivornyázott, mialatt Kalos az olajligetben álmodozott. De ahogy múlt az idő, az emberek egyre inkább a jókedv hiányát fedezték fel a korábban állandóan sziporkázó Musidesben. Szokatlan volt tőle, cimborái egymás között azt pusmogták, hogy e búskomorság azért uralkodott el rajta, mert nehéz teher nyomasztja: olyan nagy esélye van elnyerni készülő munkájával a legérdemesebbnek járó koszorút... Sok hónap múlt el, miközben Musides arca fokozatosan annyira megsavanyodott, hogy végül már egyáltalán nem volt olyan tréfa, mely mosolyra fakasztotta volna. Amikor egy nap Musines Kalos súlyos betegségét megemlítette, tovább már nem kellett találgatniuk a búskomorság okát, hiszen valamennyien jól ismerték a szobrászok mély és szent barátságát. Következésképpen sokan meglátogatták Kalost, és valóban feltűnt nekik is sápadt arca, egyfajta boldog nyugalmat véltek kiolvasni belőle. Kalos tekintetével ellentétben Musides pillantása zavart volt és aggodalommal telt, melyet tettei is alátámasztottak. Félretolt minden szolgát, ápolva és gondozva barátját, még az együttérző látogatók gyűrűjében is. A nehéz leplek rejteke mögött állt a két befejezetlen Tiche-figura, a beteg ember és hűséges gondozói időnként meg-megérintették a lepleken keresztül... Ahogy Kalos az összehívott orvosok és a kitartó barátok gondos ápolása ellenére érthetetlen módon egyre gyengébb és gyengébb lett, ő gyakran kívánta, hogy vigyék az általa annyira szeretett olajligetbe. Azt kérte, hagyják itt egyedül, magányosan óhajtott láthatatlan jelenségeivel beszélgetni. Musides könnyes szemekkel ugyan, de mindig teljesítette ezt a kérését, de a gondolat bántotta, hogy Kalos a faunokkal és driádokkal jobban törődik, mint vele. Ahogy az utolsó és végső fejezet közeledett, Kalos egyre inkább a földi életet követő dolgokkal kezdett foglalkozni. Musides zokogott, olyan síremléket ígért neki, mely csodálatosabb, mint maga a Mausoleum, ám Kalos ezt visszautasította, mondván, neki nem kell márványba vésett dicséret. Egy kívánsága volt csak - a haldokló ember gondolata -, hogy az olajfák függönyéből vett kis hajtás sarjadjon majd a feje mellett. És egy éjszaka, egyedül ülve az olajfák sötétlő függönye mögött Kalos meghalt. Csodálatos szavak kerültek a márványtömbre, melyet Musides szeretett barátja emlékére faragott. Senki, de Kalos önmaga sem faraghatott volna pompázatosabb domborművet, melyből Elysium minden pompája visszatükröződött. De Musides nem feledkezett meg a Kalos feje mellé ültetendő, a ligetből származó olajágacskáról sem. Musides a fájdalom első nehéz időszakán túljutva belenyugodott a megmásíthatatlanba, és serényen dolgozni kezdett saját Tyche-figuráján. Most már minden tisztelet és várakozás csak őt illette, amíg a szirakúzai uralkodó által adott munka fel nem mentette őt vagy Kalost. Érzéseit visszafolytva állhatatosan vésett-csiszolt tovább nap nap után, kitérve az esténkénti vigadozás elől, amely egykor annyira kedvére volt. Ebben az időben estéit barátja sírja mellett töltötte, ahol egy fiatal olajfa csemete sarjadt közel egykori barátjának fejétől. Olyan gyorsan növekedett a fácska, és olyan idegenszerű, furcsa formát eresztett, hogy láttára mindenki meglepetten kiáltott fel, Musides pedig egyszerre látta elbűvölőnek és visszataszítónak. Három évvel Kalos halála után, Musides üzenetet küldött a tirannusnak, és Tegea agoráján suttogni kezdték, hogy a rendkívüli szobor elkészült. Ezzel egyidőben a sírkő melletti fa, csodálatos arányokat nyert el, túlnőtte az olajliget összes fáját, szokatlanul terjedelmes és nehéz ágerdőt növesztve afölé a terem fölé, melyben Musides dolgozni szokott. Nagyon sok látogató bámulta meg a csodálatos fát, ahogy a szobrász elkészült munkáit megcsodálni eljöttek ide, úgy hogy Musides nagyon ritkán volt egyedül. Neki bizony nem hiányzott ez a tömeges vendégjárás, de úgy látszott egyedül sem érezte magát jól. Félt egyedül maradni, most viszont a gyorsuló munka lekötötte, kapóra jött a sürgető határidő. A sivár hegyi szél sóhajtozva fújt keresztül az olajligeten és a sír-fán, mintha a gallyakból furcsa hangszert fontak volna, bizonytalan hangok képződtek e fuvallat hatására. Sötét volt az ég azon az estén, amikor a szirakúzai tirannus megbízottja Tegeába érkezett. Mindenki tudta, hogy egy gyönyörű Tyche-képet hoztak Musedesnek ajándékul. Nagy lelkesedéssel fogadták a

látogatókat, akiket a városban szállásoltak el, a szobrász látogatását másnapra tervezve. Az éjszaka heves vihar kerekedett, melynek szele bizony megszaggatta Maenalus sziklaormát is, a távoli Szirakúzából érkezett emberek pedig ugyancsak örültek, hogy a vihart a város biztonságos falai között vészelhetik át. Az időt csendes beszélgetéssel múlatták. Előkelő tirannusuk volt a beszéd témája, és annak a szobornak örvendeztek, melyet Musides készített a számukra. Tegea lakói Musides jóságáról is meséltek, és nagy bánatáról barátjának elvesztése miatt. Sajnálkoztak azért is, hogy több babér már nem dicsőítheti Kalos homlokát. Beszélgettek még a furcsa fáról is, amelyik a sírkő mellett sarjadzott, közel Kalos fejéhez. A szél olyan félelmetesen üvöltött, hogy mind a szirakúzaiak, mind az arkádiaiak Aioloszhoz imádkoztak. A kelő nap reggeli fényében a szirakúzai küldöttek felkapaszkodtak a lejtőn a szobrász villájához, de az éjszakai szél furcsa dolgokat hagyott maga után. A szolgák jajveszékeltek a szörnyű pusztítás láttán, s nem maradt más a hatalmas villából, csak az olajliget fái között húzódó, ragyogó oszlopsor és a fehér kövek halmai. Magányosan búslakodtak az egyszerű udvarok és alacsonyabb falak, az egykor pompás nagyobb kődíszek derékszögben törve feküdtek, a különös, fiatal fa nehéz, alálógó ágai alatt - melyet láthatóan a vihar teljesen elkerült -, a romhalmaz fájdalmas képét az épen maradt sírkő márványba vésett feliratai tették teljessé. A küldöttek és a tegea-iak igencsak megrémültek, amikor felfedezték, hogy a pusztulás attól a nagy, baljós fától eredhet, amelyik az emberi mértékektől túl, oly idegen megjelenésű, és amelynek gyökerei oly furcsán törték keresztül Kalos faragott síremlékét. Félelmük és rémületük tovább nőtt, amikor megtalálták a lakóhely romjait is, viszont a szelíd Musidesnek és Tiche bámulatosan megformált képének nyomát sem lehetett felfedezni. Az oly hatalmas omladékhalmok közötti zűrzavarban a két város képviselői csalódottan tébláboltak, a szirakúzaiak, mert szobor nélkül kellett hazatérniük, a tegeaiak pedig, mert ünnepelt művészük homlokát nem díszíthették babérkoszorúval. Akárhogyan is történt, a szirakúzaiak később kaptak egy nagyon pompás Atheneszobrot, és a tegeaiak is vigaszt találtak maguknak: az agorán egy márványtemplomot emelve Musides tehetsége, erénye és testvéri szeretete emlékére. De az olajliget még most is úgy áll, ahogy a fa túlnőtte Kalos síremlékét. Az öreg méhész azt mesélte nekem, hogy néha-néha a faágak érthetően suttognak egymásnak az éjszakai szélben, újra és újra ezt ismételgetve. "Oida! Oida! - Tudom! Tudom!" Vitális Imre fordítása

KÉT FEKETE PALACK (Two Black Bottles) Howard Phillips Lovecraft (Wilfred Blanch Talman, 1926) Nem mindenki hiszi a pár megmaradt lakos közül Daalbergenben, a Ramapo hegyek-beli komor kis hegyifaluban, hogy atyai nagybátyám, az öreg Vanderhoof lelkipásztor valóban halott. Némelyek azt hiszik, hogy az öreg sekrestyés átka miatt valahol a mennyország és a pokol között lebeg felúton. Lehetett ő bármily öreg és tapasztalt a mágia tanai között, most már prédikálhat abban a lápon túli nyirkos, kicsi templomban. Hogy ezt követően mi történt velem Daalbergben, majdnem egészen osztozni tudok a falusiak véleményében. Nem vagyok ugyan biztos, hogy nagybátyám halott, de abban igen, hogy már nem él ezen a földön. Semmi kétség sincs afelől, hogy az öreg sekrestyés eltemette egyszer, de most biztosan nincs abban a sírgödörben. Érzem ezt, miközben ezeket a sorokat írom, s hajt engem a kényszer, hogy elmeséljem, mi is az igazság azok körül a sok évvel korábbi események körül, melyek egykor Daalbergben megestek. Október 4-e volt, mikor Daalbergbe érkeztem egy sürgető levél nyomán. A levél nagybátyám gyülekezetének egyik korábbi tagjától származott, aki azt írta, hogy az öreg eltűnt, s hátrahagyott valami kisebb vagyont, melyet én, mint egyetlen élő rokon, megörököltem. Fárasztó utazásom - mely során kis hegyi falvak csoportja mellett vonatoztam végig - Mark Haines daalberg-beli vegyeskereskedésében ért véget, ahol ő, egy dohos kis szobába vezetett hátra engem, s elmesélt egy meglehetősen különös történetet az öreg Vanderhoof haláláról. - Legyék óvatos, Hoffman - mondta nekem Haines - mikó' a sekrestyésse', az Abel Fosterre' talákozik... Szövecsségbe van az ördögge' olya' biztos ez, mint hogy te itt vagy... Húsz és két hétte' ezelőtt Sam Pryor ment áttal a régi temetőn, oszt hallotta, hogy ez a halotta' beszél... Nem szokás ottan ilyen módon szóllani - oszt Sam fogadalmat is csinát', hogy még válaszót is nekije egy hang... valamilyen 'ó'-formájúan, tompán meg úgy fojtássa', mint amikó' a föld alul gyün a beszéd... Eztet másikak is mongyák, akik ottan látták a Slott tanító sírkövit - ez meg ott van a templom falátul

jobbrafelé - összeszorítta a kezejit valaki, akive' beszét ott a kő moháján, az meg azt gondulom, az öreg tanító vót maga... Az öreg Foster, ahogy Haines mesélte, körülbelül tíz évvel ezelőtt jött Daalbergenbe, és Vanderhoof azonnal felfogadta, hogy a nyirkos kőtemplom gondját viselje, az öreg templomét, ahova a legtöbb falusi imádkozni járt. Úgy látszott, Vanderhoof-ot senki sem szereti, jelenléte kényelmetlen, szinte borzongató benyomásokat keltett a templombajárókban. Néha ott állt a templomajtóban, amikor az emberek érkeztek, s a férfiak hidegen viszonozták köszönését, míg az asszonyok sietve mentek tova abbéli igyekezetükben, hogy amennyiben lehet, kerüljék a vele való érintkezést. Gyakran hétszámra lehetett látni, ahogy a füvet sarabolja temetőben és gondozza a virágokat a sírok körül, néha-néha nyöszörögve és motyogva magában. Páran felfigyeltek rá, milyen különös figyelemmel gondozza Guilliam Slott Tiszteletes, a templom első lelkészének, az 1701-ben meghalt lelkipásztornak a sírját. Foster érkezése után rövid idővel kezdődtek a faluban a bajok, és kezdődött a falu hanyatlása. Az első gondot a hegyi bánya kimerülése jelentette, ami pedig a legtöbb férfiembernek a munkát adta. A vasérc elfogyott, s az emberek java jobb munkalehetőségek után nézett, s más falvakba költözött, míg akik maradtak a földművelésnél, kemény munkát vállaltak a zsugori, sziklás domboldalak művelésével. Akkor kezdődtek a gondok is a templomban. Az emberek között az a szóbeszéd kapott szárnyra, hogy Johannes Vanderhoof Tiszteletes lepaktált az ördöggel, és az ördög szava szól prédikációiban is, itt az Isten házában. Szentbeszédei természetfölötti és groteszk elemekkel bővültek - és olyan baljóslatú elemekkel, amit a tudatlan, falusi emberek nemigen érthettek. Felidézte a rettegés és babona korának rejtelmes, láthatatlan szellemiségét, s az emberek álmaiban éjszakánként gyakran kísértettek vámpírok, ghoulok. A gyülekezet lassan fogyatkozott, míg az idősebbek és a diakónus értelmetlenül álltak Vanderhoof prédikációinak változásával szemben. Az öregember mégis ugyanúgy folytatta kárhozott prédikációit, mint annakelőtte, ámbár látszott rajta, hogy nem ura önmagának, valami felsőbb erő rendelkezik akaratával. Johannes Vanderhoof termete óriási volt, szíve viszont gyenge és gyáva, s továbbra is hátborzongató szentbeszédekkel fenyegette azt a maréknyi falusit, aki vasárnap reggelente még a templomba merészkedett. Pénz híján pedig lehetetlen volt új papot fogadni, s eljött az az idő, amikor a falu összes lakója elkerülte a plébániát és a templomot. Mindenkit távol tartottak azok a láthatatlan lidércek, akikkel Vanderhoof nyilvánvalóan szövetséget kötött. Mark Haines elmondta még azt is, hogy nagybátyám továbbra is a plébánián élt, mert senkiben sem volt meg a mersz, hogy kitegye a szűrét. Nem is látták többé újra, csak a plébánia fényei világítottak éjjelente, meg alkalmanként a templomban. Azt pletykálták faluszerte, hogy Vanderhoof a templom üresen visszhangzó falai között vasárnap reggelente továbbra is prédikál, hallgatóság nélkül. Egyedül az öreg sekrestyés, Foster tartott ki mellette, aki a templom alagsorában élt, ő végzett el minden adódó feladatot, s hetente egyszer ellátogatott a falu boltjába, beszerezni a szükséges élelmet és egyebeket. A falusiakkal ő sem tartott fenn kapcsolatot, úgy tűnt, mintha őt is megszállta volna az ördög, csak úgy sütött belőle a gyűlölet. Egyedül a bevásárlás során szólt, ott is csak amennyit muszáj volt, s amikor végigbaktatott a falu utcáin, gonoszul villogtak szemei jobbra-balra, miközben botjával az egyenetlen járdaköveken kopogott. A rendkívül magas kor aszottá és hajlottá tette, valójában senki sem mert közeledni hozzá, s pont ő volt az a személy, aki azt terjesztette a lakosság körében, hogy Vanderhoof az ördög szolgálatába állt. Nem volt senki Daalbergenben, aki kétségbe vonta volna Abel Foster állításait, s a városka szerencsétlenségére, egy ujjal nem mert ellene tenni senki, sőt rettegés nélkül megközelíteni sem. A Vanderhoof nevet senki sem merte hangosan kiejteni. Amikor a lápon túli templom szóba került, csak súgva, halkan kockáztatták meg a beszédet éjszakánként, és a sugdolózók állandóan körbepillantgattak, nehogy tanúja legyen beszélgetésüknek valami vészjósló, alaktalan árnyék, ami az éj sötétjében észrevétlenül kúszik a közelükbe. A temető mindig gondozott volt, zöldellt a fű, amikor a templomot a hívők látogatták, s a sírjok közötti virágok is meghálálták a gondoskodást. Az öreg sekrestyés időről időre feltűnt szerszámaival a sírok között, ha megfizették szolgálatait azok a bátrak, akik megkockáztatták, hogy beszélgetésbe elegyedjenek vele, annak ellenére, hogy szavaiknak tanúja lehet az ördög és azok a szellemek is, akik a temető falain belül leselkednek. Egy reggel, amikor Haines-nak arrafelé akadt dolga, látta Fostert egy új sírt ásni a templomkertben, ott, ahová a templomtorony csak késő délután fogja vetni az árnyékát, amikor a nap lebukik a hegyek között és a teljes falut ellepi majd a félhomály. Később a harang több hónapja tartó némasága után megszólalt, s fél órán keresztül zúgott ünnepélyesen. És naplementekor voltak, akik a távolból látták Fostert, amit a plébániából egy talicskán koporsót tol, majd rövid szertartás után a sírba húz, s végül a földet visszaszórja a gödörbe. A sekrestyés a következő reggel jött vissza a faluba, kezében a beszereznivalók listájával, és a szokásosnál jóval több szeszesitalt vásárolt. Úgy látszik, beszélgetni is hajlandó volt, megjegyezve, hogy Vanderhoof meghalt az előző nap, s hogy el is temette a templomfal közelében Slott tiszteletes sírja mellett. Néha el is mosolyodott, s megmagyarázhatatlan vidámsággal dörzsölte kezeit. Látható volt,

hogy Vanderhoof halála pokoli örömöt vált ki belőle. Nyomasztó jelenléte csak fokozta a falusiak ellenérzését, s még jobban kerülték, mint annakelőtte. Vanderhoof elvesztésével a bizonytalanság csak tovább nőtt, és az öreg sekrestyés most már szabadon próbálgathatta erejét a mocsáron túli templomból. Furcsa, érthetetlen nyelven motyogott valamit, majd Foster elindult a visszafelé vezető úton, a láp irányába. Ekkor emlékezett vissza arra Mark Haines, hogy Vanderhoof atya rólam, mint unokaöccséről mesélt valamikor. Haines ennek megfelelően küldte számomra azt a levelet, és remélte, hogy tudok valamit, aminek segítségével tisztázódhatna nagybátyám utolsó éveinek számos rejtélye. Biztosítottam, hogy semmit sem tudok nagybátyám életének végső szakaszáról, kivéve, amit anyám említett róla, nevezetesen, hogy ebbe az erős fizikumú emberbe elenyészően kevés bátorság és lelkierő szorult. Mindent végighallgattam, amit Haines tudott, és elmesélt nekem, székem első lábait a padlóra koppantottam, majd az órámra néztem. Késő délután volt. Milyen távol van innen ez a templom? - érdeklődtem. - Gondolom, naplemente előtt odaérhetek? "Persze, fiú... de nem éccakázhacc odaki..! Nem olyasmi hely az! - A öregember észrevehetően megremegett, minden végtagja megemelkedett székében ülve, kinyújtózkodott, s megfogta kezeimet Mit, akarsz, ez tisztára boloncság! - kiáltotta. Nevettem rajta, miközben beszámolt félelmeiről. Nem szándékoztam elhinni a tudatlan falusi emberek babonáit mint igazságot, meg voltam győződve róla, hogy mindaz, amit hallottam, pusztán fantazma és babonás emberek által balszerencséjükről kreált eseménysorozata. Nem éreztem semmi aggasztót vagy riasztót a furcsa történetben. Látva, hogy határozott szándékom, hogy alkonyat előtt eljutok nagybátyám házához, Haines kivezetett irodájából és vonakodva megadta számomra azt a kevés útbaigazítást, ami szükséges volt, kérve, hogy időről időre számoljunk majd be egymásnak. Kezet ráztunk, mikor elindultam, habár nem hitte, hogy később újra találkozhatunk. Tarcsad magad távol, a vén ördögtő', Fostertő, ne aggyad meg nekije magad! - figyelmeztetett újra meg újra. - Nem mennék a közelibe amikó' már besötétedett, semmi pénzér.. Nem én ifiúúúr! Visszaballagott a boltjába, komolyan rázva fejét, míg én elballagtam a városkából kifelé vezető úton. Talán két perce sétáltam, amikor már meg is pillantottam a mocsarat, amiről Haines mesélt. Az utat fehérre meszel léckerítés szegélyezte, jobbról-balról a hatalmas kiterjedésű limánnyal, melyet az út közelében benőtt a megszilárdult, vadul burjánzó aljnövényzet, belemerülve a nyirkos, iszapos posványba. Rothadás és bomlás szaga töltötte be a levegőt, és a délutáni napsütésben apró párafelhők lebegtek a bűzös vidék talaja fölött. A láp túl oldalán élesen balra kanyarodva, ahogyan azt a vidék engedte, a fő út több apró ösvényre ágazott szét. Pár házat vettem észre a közelben, vagy inkább csak kunyhócskákat, melyekről messze lerítt, hogy milyen szegénység uralkodik a vidéken. Az ösvény egy hatalmas fűzfa lelógó ágai alatt vezetett tova, melyek sátorszerűen, szinte teljesen megvédték az utat a nap tűző sugaraitól. Az ingovány miazmás kipárolgása minden más szagot teljesen elnyomott, a levegő pedig nyirkossá és hideggé vált. Olyan gyorsan lépkedtem tova e komor alagútban, amennyire csak lehetett. Hamarosan újra a napfényben találtam magam. A nap most egy hatalmas vörös gömbnek tűnt a hegycsúcs fölött, s lassan készülődött az alkonyra. Előttem, bizonyos távolságra az út végén vérvörösen irizáló módon fürdött a fényben a magányosan álló templomtorony. Kezdett úrrá lenni rajtam az a nyomasztó, félelmetes érzés, amelyet Haines említett, s amely miatt Daalbergen minden lakója kerülte ezt a komor helyet. A zömök, kőből épült templomhajó, csapott tetejével, úgy állt ott, mint egy bálvány sírboltja, amit körbevesznek hódolói és imádói, minden tetőív, mint valami lehajtott fejű, térdeplő alak vállai, míg távolabb a pusztuló, piszkosszürke plébánia képe kísértetszerűen lebegett. Lépteimet lassítva jobban megszemléltem a vidéket. A nap rendkívüli hirtlenséggel bukott le a hegygerinc mögött, s a hirtelen hűlő, nyirkos levegőben fázni kezdtem. Gallérom kifordítottam és behúztam a nyakam. Amikor újra felpillantottam, valami furcsán akadt meg a szemem. A templomkerítés árnyékában fehérlő, felismerhetetlen tárgyat pillantottam meg hirtelen. Közelebb érve, szemeimet meresztgetve felismertem - egy fejfa volt, amit egy egészen friss sírhalom tetejébe állítottak. Rádöbbentem, hogy néhai nagybátyám sírdombja lehet, de valami olyan különös érzésem támadt, hogy ez a sír egészen más, mint a többi... Nem olyan volt, amit halottaknak szokás emelni... Felfoghatatlan módon élőnek tűnt, túlontúl frissnek, ha egy sírt lehet egyáltalán frissnek és élőnek nevezni. Igazi talány volt ez számomra. Ahogy közeledtem, felfedeztem egy másik sírdombot is - egy igen régi halom, töredező, porló sírkővel. Slott tiszteletes sírja, gondoltam, felidézve Haines történetét. Az életnek semmi jelét nem tapasztaltam a környéken. A félhomályban felbaktattam a lankán álló plébánia düledező épületéhez, s megzörgettem az ajtót. Nem jött válasz. Körbejártam a házat és belestem az ablakokon. Az egész hely elhagyatottnak tűnt. A hegyek lábaihoz szinte teljesen váratlanul ereszkedett a tökéletes sötétség ideje, a nap egyik pillanatról a másikra, teljes hirtelenséggel bújt el. Rádöbbentem, hogy alig pár lábnyira látom magam

előtt a tárgyakat. Óvatosan, nehogy eltévedjek, megálltam a ház egyik sarkánál, s elcsodálkoztam a fejleményeken. Minden csendes volt. Szellő sem lengedezett, s az éjjel kószáló állatok sem csaptak semmiféle zajt. Mintha megállt volna hirtelen az idő, de a temetői csendben rossz előérzetem visszatért. Elképzeltem a körülöttem a légben láthatatlanul ólálkodó lidérceket, szellemeket, melyektől a levegő szinte belélegezhetetlenné vált. Századszor is megdöbbentem az öreg sekrestyés mágikus erején. Ahogy ott álltam, az árnyékból előkúszó baljós démonokat rettegve, észrevettem, hogy a harangtorony két ablakában halvány fény pislákol. Óvatosan átvágtam a vaksötét udvaron, míg a templom falán egy félig nyitott oldalajtót fedeztem fel. Belépve dohos és penészes szag csapott meg. Bármit érintettem is meg, mindenütt hideg, nyirkos nedvességgel találkoztam. Gyufát gyújtottam és elkezdtem a keresést, kutatást, hogy merre tudok továbbjutni a harangtorony irányába. Majd hirtelen megtorpantam.. A snatch of song, loud and obscene, sung in a voice that was guttural and thick with drink, came from above me. The match burned my fingers, and I dropped it. Two pin-points of light pierced the darkness of the farther wall of the church, and below them, to one side, I could see a door outlined where light filtered through its cracks. The song stopped as abruptly as it had commenced, and there was absolute silence again. My heart was thumping and blood raced through my temples. Had I not been petrified with fear, I should have fled immediately. Hangos, trágár nóta foszlányai ütötték meg a fülemet, vastag torkhangon, részegen danolászott valaki, a hang valahonnan fentről jött. A gyufaszál ujjaimra égett, rögtön le is ejtettem. Két aprócska fénypontot vettem észre a templomfal távoli sötétjében, s követve őket, a fal egyik oldalán egy ajtóhoz jutottam, ahonnan ez a fény kiszűrődött. A nóta olyan hirtelen szakadt meg, mint ahogyan kezdődött, s újra teljessé vált a csend. Szívem hangosan dobogott, s a vér halántékomon vadul lüktetett. Nem dermesztett meg a félelem, legszívesebben azonnal menekültem volna. Nem gyújtottam újabb gyufát, kitapogattam az utat a padok között, s hamarosan az ajtó előtt álltam. Olyan mély, letargikus érzés hangulata uralkodott el rajtam, hogy egy darabig úgy éreztem, nem is vagyok ébren. Szinte akarattalanul cselekedtem. Az ajtó zárva volt, a kilincset megtaláltam, de bejutni nem tudtam. Jó ideig dörömböltem is, de válasz nem jött. Olyan síri csend volt, mint korábban. Kitapogattam az ajtó élét, s megtaláltam a zsanérokat. Addig erőltettem, míg a szegeket ki tudtam feszegetni, a vasalat engedett, az ajtó pedig kiszakadt és ki is dőlt. Homályos fény öntötte el az ajtó bejáratát. Undorító, tömény whiskey-szag csapott meg. Hallottam, hogy valaki izgatottan téblábol felettem, a harangtorony kamrájában. Megkockáztattam egy halk "halló"-t, amire egy nyögést kaptam válaszul, óvatosan elindultam tehát felfelé a lépcsőfokokon. Első pillantásra ez a kárhozott hely valóban megleő volt. Az aprócska szoba tele volt szórva régi, poros könyvekkel, kéziratokkal - furcsán idegen tárgyak, melyek hihetetlenül régi kort érhettek meg. A polcok a mennyezetig nyúltak rettenetes tárgyak üvegpalackokban, üvegkorsókban - kígyók és gyíkok és denevérek. Por és penész és pókháló lepett el mindent, és a szoba közepén, az asztalon egy szál gyertya fénye törte meg pislogva a sötétet, mellette üres whiskey-s palack, pohár, s egy mozdulatlan figura, szikár, sovány, ráncos arccal, vad tekintettel, üresen bámult felém. Felismertem Abel Foster-t, a sekrestyést, abban a pillanatban. Meg sem mozdult, meg se szólalt, ahogy lassan és óvatosan közeledtem felé. - Mr. Foster? - kérdeztem, a megmagyarázhatatlan félelemtől reszketve, amikor saját hangom visszhangzani hallottam a kicsinyke, zárt szobában. Nem válaszolt, és alakja mozdulatlan maradt az asztal mögött. Csodálkoztam volna, ha nem öntudatlanságig részeg, átoldalaztam az asztal mögé és erősen megráztam a vállát. Ahogy kezem megérintette a vállát, a különös öregember azonnal megélénkült, félelmetes volt, ahogy a székből felállni próbált. Bár szemei ugyanolyan üresek maradtak, rámszegeződtek. Karjaival cséphadaróként hadonászott, és hátrált. - Ne - sikoltotta. - Ne érints meg! Menj vissza!... menj vissza! Láttam hogy nem csak a részegség, hanem a névtelen, kimondhatatlan rettenet is úrrá lett rajta. Megpróbáltam megnyugtatni, halkan, nyugodt hangon magyaráztam el, ki vagyok és miért jöttem. Úgy tűnt valamennyire megértette és visszahuppant székébe, bágyadtan, mozdulatlanul ülve. - Azt gondótam, hogy ő gyött" - motyogta -, hogy má' vissza is gyött. Má próbát' meg kitörni, oszt akkó' ha sikerül nekije, akkó' nem akarnék itten lenni... - hangja a motyogásból sikoltásba csapott át, s hirtelen megragadta a szék karfáját. - Tán épp' most gyön ki! Tán má' ideki van! Körbenéztem, s mintha valami kísértetszerű árny jött volna fel a lépcsőn. Vagy csak képzeltem? - Van kint talán valaki? -kérdeztem értetlenül. - Vanderhoof! - tört ki belőle a sikoly. -Kidönti még az éccaka a keresztyit. Reggelenkint mindíg laza a főd, oszt láccódik, hogy egyre jobban munkál odale. Ki fog onnét gyönni, oszt semmicse' tudok csinyáni ellene!

Visszanyomtam a székbe, melléhúztam egy nagyobbacska dobozt, arra meg én ültem le. Szája sarkából csöpögött a nyál, úgy reszketett a kimondhatatlan rémülettől. Időről időre felbuggyant bennem az a fagyos rettenet, amelyet Haines említett, amikor a sekrestyésről mesélt. Valóban, valami emberfeletti, hátborzongató érzés kerített ilyenkor hatalmába. Foster feje most mellkasára bukott, nyugodtabbnak látszott, de eközben tovább motyogott magában. Óvatosan felálltam, és kinyitottam egy ablakot, hogy a helyiséget átható, halott tárgyakból áradó dohos, orrfacsaró bűz, és az olcsó whisky kellemetlen, erős szaga ne zavarjon tovább. A halovány hold fénye bevilágította a vidéket, innen fentről csak a nagyobb tárgyak látszódtak tisztán. Látni szerettem volna Vanderhoof atya sírját, a harangtoronynak ebből az ablakából éppen rá lehetett látni. Hunyorogtam, erőltettem szemeimet, s amikor a félhomályban felismertem a formákat, átjárt a jeges rémület. A kereszt megbillent! Emlékszem, egy órája még függőlegesen állt. A hátamon hideg szánkázott. Hirtelen elfordultam az ablaktól. Foster a székéből figyelt engem. Tekintete tisztább volt, mint korábban. - Szóval, te lenné' a Vanderhoof unokaöccs - mormogta orrhangon - Akkó' te jó' tucc mindent. Régóta vissza akar ő mán gyünni, oszt egysze' csak kibújik onnan a főd aló', engemet akar ő ekapnyi'. Amikó' lehet, tünny el a sír közelibő, 'szen, mindent tucc... Úgy tűnt, újra visszatér józansága, a rettegés érzését felváltotta a belenyugvás. Úgy tűnt, most már lemondóan várja iszonyú végzetét, mely bármelyik percben jöhet érte. Feje újra lebukott, a láda tetejére borult, és tovább motyogott azon a furcsa, monoton orrhangon. - Látod itten ezt a sok papirost meg könyvet? Egen, ez itt egykó' mind a Slott tanítójé' vót - Slott atyájé, aki mán sok évekkel ezelőtt meghótt. Minden dolgot itten ördöngősségge' szerzett, amit még akkó' tanút', mikó' még nem ezen a vidéke' lakott. Ők olajba' meg forró vízbe' égették meg, hogy árujja e', amit tud, meg amit csinát'. De amit az öreg Slott tudott, aztat má'nem tuggya senki... nem atta tovább senkinek se'... Nem ifiúr, az öreg Slott nemzedékekke' korábba' prédikát' itt, és ezekbő' a könyvekbő' tanúta a varázslatokat, meg hasznáta ezeket a halott dógokat itten a korsókba', itten gyakoróta az ördöngős átkokat meg dógokat, de eztet senkinek se engette megtunni. Senki se tutta, csak a Slott tanitó... meg én... - Maga? - emelkedtem fel, keresztülhajolva az asztal fölött a szemébe néztem. - Egen. Mindet megtanútam tőle. - Arca gonoszkás vigyor futott át, miközben válaszolt kérdésemre. Megtanátam a dógait, amikó' idegyöttem a templomba sekrestyésnek... Oszt elóvasgattam, mikó' nem vót mit csinyánom... Oszt hamarosa' meg is tuttam csinyáni... Az öregember monoton hangon folytatta a mondókáját, én pedig bénultan hallgattam. Elmesélte, hogyan tanulta meg a démonológia bonyolult furmuláit, hogyan jött rá a bűbájosság csínjára-bínjára, hogyan ismerte meg a halandók feletti ördöngős tudományok rejtelmeit. A pokolimádat iszonyú szertartásairól mesélt, a városka és lakosai felett uralkodó szellemiséget idézve fel. Johannes Vanderhoof különösen gyenge jellemét és akaraterejét kihasználva, az öreg sekrestyés szavait hallották Vanderhoof atya szájából azokon a furcsa és rettegett prédikációkon, melyek e falusi népek egyszerű lelkét és szellemét annyira megzavarták. A harangtorony hátsó kicsiny kamrácskájából így irányította Foster a gyülekezetet. A kamrácska falába fúrt lyukak a túloldalon Krisztus díszes freskójának szemeiben végződtek, s a templom padjaira vetett krisztusi tekintetből maga az Ördög nézte a gyülekezetet, miközben, Vanderhoof atya rövid és áldatlan prédikációit hallgatta a megdermedt gyülekezet. A félelmetes és hátborzongató dolgok középpontjában tehát Foster állt... - De mit tett Vanderhooffal? - kérdeztem rekedt, tompa hangon, amikor az öreg elbeszélésében szünetet tartott. Károgó kacaj robbant ki belőle, miközben kába vidámsággal csapta hátra a fejét. - E'fogtam a lelkit! - ordította reszkető hangon. - E'fogtam, oszt egy kicsike fekete üvegbe gyugtam! Oszt e'temettem őtet! De a lélek nékül nem fogaggya bé' se a pokol, se a mennyország... Ezé' fog ő ide visszagyünni... Ezé' próbál napró napra kigyünni a sírbó... Hallom őtet kaparni az úttyát a főd alatt, ahogy egyre jobban munkál... Ahogy az öreg egyre tovább jutott történetében, mindinkább meggyőződtem arról, hogy amit mond, annak igaznak kell lenni, nem csupán egy részeg ember zagyva beszédét hallom. Minden részlet megfelelt Haines elbeszélésének. A zavart aggodalom fokról fokra nőtt bennem. Az ördögi fickó megszállott módon kacagott, gurgulázott, elfogott a kísértés, hogy leszökjek a lépcsőn és elmeneküljek az elátkozott szomszédság elől. Felálltam és újra kilestem a nyitott ablakon. Megfeszített szemeimmel egyre nehezebben vettem ki Vanderhoof sírját, amely az utolsó pillantás óta is észrevehetően megváltozott. A kereszt már mintegy negyvenötfokos szögben megdőlt! - Nem áshatnánk ki Vanderhoof-ot, hogy visszaadjuk a lelkét? - Kérdeztem szinte lélekszakadva, ahogy éreztem, hogy bizony gyorsan kell cselekedni. Az öreget újra felállította székéből a hideg borzadály. - Nem, nem, nem! - sikította - Meg fog ő'ni engemet! E'felejtettem a formulát, amitő' ő életbe' marad lélek nékű'. Meg fog ő'ni minkettő'ket!

- Hol van a palack, amiben a lelke van? - kérdeztem, miközben fenyegtően közeledtem felé. Éreztem, hogy hamarosan szörnyű dolgok fognak történni, minden erőmmel meg szerettem volna ezeket akadályozni. - Nem monhato' meg, fijatalúr! - mordult rám. Inkább éreztem, mint láttam a szemeiben a furcsa villanást, ahogyan az egyik sarok felé hátrált. - Oszt nehogy megérincsen, egysze' se, mer aszt kívánnya bárcsak sose tette vón... Egyet léptem még előre, s észrevettem, hogy egy alacsony zsámolyon az öreg mögött két fekete palack áll. Foster különös szavakat motyogott, halkan, kántáló jellegű hangon. Szemeim előtt minden elsötétedett, és úgy tűnt, valami belülről húzódik a testemben felfelé, próbál torkomon keresztül kiszabadulni, éreztem, hogy térdeim megroggyannak. Előrebuktam, s megragadtam az öreg torkát, másik kezemmel pedig mögé nyúltam, s a zsámolyról felmarkoltam a palackokat. De a vénember hátralépett, megbotlott a zsámolyban, és ahogy megpróbáltam estében elkapni, leejtettem az egyik üveget. Kékes láng villant, és kénes szag töltötte be hirtelen a szobát. A törött üvegcserepek közül fehér pára szállt fel és az ablakon keresztül kilebegett a szobából. - Ó, te átkozott..., ó, te gazember! - gyengének és távolinak tűnő hangot hallottam. Foster, akit elengedtem, amikor eltörött a palack, a fal tövébe kuporodott, kisebbnek látszott mint korábban, és egyre jobban zsugorodott. Arca lassan zöldesfeketévé vált. - Légy átkozott! - szólalt meg újra a hang, alig hallhatóan. - Kiszabadultam! Erre az egyre vártam! Slott atya kétszáz év után újra szabad! Foster lassan csúszott előre a padlón, miközben gyűlölettől égő szemeit rám meresztette. Fehér húsa megfeketedett, majd sárgává változott. Rémülettel figyeltem, ahogy teste porladozott és ruhája tartás híján apránként esett össze a padlón. Kezemben az üveg egyre melegebb és melegebb lett. Rettegve pillantottam rá. Gyengén foszforeszkált a kezemben. Iszonyattól dermedten, óvatosan letettem az asztalra, de szemeimet nem tudtam levenni róla. A dermedt csendben volt egy baljós pillanat, amikor a palack lassan felizzott, és akkor tisztán hallottam a guruló göröngyök hangját odalentről. Zihálva vettem lélegzetet, és kilestem az ablakon. A hold most egészen magasan állt, az ég tiszta volt, és fényében most jól kivehető volt a Vanderhoof-sír, melyből teljesen kibukott a kereszt. Újra hallottam a rögök hangját, s már nem voltam ura cselekedeteimnek, lebukdácsoltam a kopott lépcsősoron, majd a kijárati ajtót is megleltem. Néha el is botlottam, és ahogy végigbuckáztam az egyenetlen talajon, tovahemperedtem, s rettegve futottam tova. Amikor végigrohantam azon a sötét fűzfa-alagúton, iszonyú ordítás hallatszott mögöttem. Megfordultam, s visszapillantottam a templom felé. A falon visszaverődő holdfényben, mint valami hatalmas vetítővásznon, egy hatalmas, utálatos, fekete alak árnyképét láttam nagybátyám sírgödréből kimászni, s ijesztő módon botorkálni a templom felé... Történetemet másnap reggel Haines boltjában meséltem el a falusiak egy kisebb csoportjának. Úgy tűnt, mintha összemosolyognának időnként beszámolómon, de amikor felkértem őket, hogy közösen keressünk a helyszínen bizonyítékokat, különböző kifogásokkal hárították el javaslatomat. Úgy tűnik nem adtak teljesen hitelt történetemnek, de fölösleges kockázatot nem akartak vállalni. Azt mondtam, hogy akkor elindulok egyedül, habár, utólag bevallom, nem mertem volna. Ahogy egyedül maradtam az üzletben, egy hosszú, fehér szakállú öregember fordult vissza és megragadta a karomat. - Magáva' megyek, ifiúr - mondta - Hallottam egysze' az öregapámtó' Slott atyáró' meséni... Bűbájos ember vót ez a Slott, az bizonyos... de a Vanderhoof még rosszabb vót." Vanderhoof tanító sírja nyitva volt és elhagyott, amikor mi megérkeztünk. Természetesen lehettek volna sírrablók is, ahogy ebben ketten megegyeztünk, és még... A harangtoronybeli kis kamrában nem találtuk meg az üveget, amit az asztalon hagytam, de megtaláltuk a másik palack darabkáit a padlón. És azt a halom sárga port és gyűrött ruhát, ami Abel Foster-ből megmaradt, valamiféle óriási lábnyomok taposták össze-vissza. Miután végigvizsgáltunk pár könyvet és kéziratot a kamrabeli hagyatékból, minden lehordtunk a lépcsőn és máglyát raktunk ezekből a tisztátalan és istentelen holmikból. A templom alagsorából kerítettünk egy ásót, amivel feltöltöttük és helyreállítottuk Johannes Vanderhoof sírját, majd legvégül... a kiborult sírkeresztet is a bűzölgő, fekete füstöt eregető lángok közé vetettük. Mostanában öregasszonyok mesélik, hogy teleholdkor, valami régen elfeledett céllal, egy hatalmas, rémítő alak kószál a temető körül, kezében egy üvegpalackkal. Megnevezhetetlen, A

AMIT A HOLD HOZ (What the Moon Brings) Howard Phillips Lovecraft (1922)

Gyűlölöm a holdat, és félek tőle, mert fénye néha ismeretlenné és ocsmánnyá tesz ismerős és kedves jeleneteket is. Kísérteties nyár volt, a hold megvilágította az ódon kertet, amelyben bolyongtam; kísérteties nyara a bódító virágoknak, a nyirkos levéltengernek, amelyek szilaj és sokszínű álmokat hoznak. Amint a sekély, kristályos patak mentén ballagtam, szokatlan, sárga fényű fodrozódásra figyeltem föl, mintha a derűs vizeket ellenállhatatlan áramlatban vonzanák magukhoz különös, nem evilági óceánok. Némán, szikrázva ragyogóan és baljósan sietett az a holdtól elátkozott patak, ki tudja hová; a mákonyos szél sorra rázta meg a lótusz-szegte part virágait, és azok kétségbeesetten hullottak az áramlatba; még egyszer visszanéztek, a holt arcok baljós belenyugvásával, hogy aztán iszonyú örvény hánytorgassa tova őket az ívelt híd faragott kövei alatt. Amint tovafutottam a parton, közömbös lábbal tiporva alvó virágokon, az ismeretlen dolgok félelmétől és a halott arcok vonzásától megtébolyodva, láttam, hogy a kert nem akar véget érni a hold alatt; ahol nappal falak voltak, ott most fák és ösvények, virágok és bokrok, kőbálványok és pagodák új látképe bukkant föl, a sárga csillámos patak pedig a füves partok között kanyargott, a groteszk márványhidak alatt. A halott lótuszarcok ajka szomorúan suttogott, kértek, kövessem őket, én pedig egyfolytában mentem, míg a patak folyóvá változott, azután hullámzó náddal borított mocsár lett belőle, majd fénylő homokos part egy névtelen tenger mellett. A gyűlöletes hold ott ragyogott a tenger fölött, melynek néma hullámai különös illatot leheltek felém. Észrevettem, hogy eltűntek a lótusz-arcok, szerettem volna egy hálót, hogy elfoghassam őket, és megtudhassam tőlük a titkokat, amit éjszaka a hold bízott rájuk. De ahogy a hold nyugatabbra siklott, az apály pedig visszavonult a mogorva partról, vén tornyokat pillantottam meg, amelyek csaknem teljesen előbukkantak a hullámokból, és tengeri fű girlandjaival ékes, fehér oszlopokat. Mivel tudtam, hogy erre az elsüllyedt helyre gyűlnek össze a halottak, megremegtem, és már nem akartam beszélni a lótusz-arcokkal. Mégis, mikor észrevettem messze a tenger fölött egy fekete kondorkeselyűt, amelyek az égből ereszkedett alá, hogy pihenőt keressen egy hatalmas korallzátonyon, szívesen kifaggattam volna, kikérdeztem volna azokról, akiket még élő korukban ismertem. Kikérdeztem volna, ha közelebb jön, de hát nagyon messze volt, és már nem is láttam, amikor megközelítette azt a gigászi zátonyt. Figyeltem hát az apályt, ahogy húzódik vissza a süllyedő hold alatt, és láttam a ragyogó tornyokat, a halott, csöpögő város tornyait. Miközben bámészkodtam, orrom megpróbált bezárulni a világ halottjainak minden parfümöt lebíró bűze előtt; ezen a lehetetlen és elfelejtett helyen gyűlik össze a temetők minden húsa, hogy kövér tengeri férgek lakmározzanak rajta. A gonosz hold már nagyon alacsonyan függött e borzalom fölött, de a tenger dagadt férgeinek nem is volt szükségük holdfényre a zabáláshoz. Amint figyeltem a tengeri pondrók mozgását jelző vízfodrokat, új borzongást éreztem onnan, ahonnan elröppent a kondor, mintha húsom szememnél előbb érzékelné a borzalmat. Nem ok nélkül borzongtam, mert amikor fölemeltem a szemem, láttam, hogy a vizek már nagyon alacsonyak, java részét feltárták a hatalmas zátonynak, amelynek korábban csak peremét láttam. És mikor odanézve láttam, hogy a zátony csak fekete koronája egy ijesztő alaknak, amelynek szörnyeteg homloka tompán csillogott a halvány holdfényben, míg hasított patái odalent taposhatták sok mérföld mélyen a pokoli fertőt, sikoltottam és sikoltottam, nehogy a rejtett arc a vizek fölé emelkedjen, és nehogy a rejtett szem rám nézzen, miután a vigyorgó, alattomos, sárga hold már elosont. És hogy e kegyetlen lénytől meneküljek, boldogan, habozás nélkül rohantam a bűzös posványba a hínáros falak, elmerült utcák közé, ahol a kövér tengeri férgek zabálják föl a világ halottait. Bihari György fordítása SUTTOGÁS A SÖTÉTBEN (Whisperer in the Darkness, The) Howard Phillips Lovecraft (1930) I. Meg kell adni, egész a legvégéig nem láttam semmi közvetlenül borzalmasat. Azt állítani azonban, hogy végkövetkeztetésem oka egy érzelmi sokk volt - a magányos Akeley-házban tett utolsó megfigyelésem után, amit követően egy idegen kocsiban száguldva menekültem el az éjszaka közepén Vermont borongós hegyei közül -, egyenértékű lenne egy sor kézzelfogható tény figyelmen kívül hagyásával, amelyek mind összefüggésben állnak ezzel a végső élményemmel. A félelmetes dolgok ellenére, amiket láttam és hallottam, s amik oly roppant hatással voltak rám, a mai napig nem tudom bizonyítani, hogy helytálló volt-e rettenetes végkövetkeztetésem: Mert Akeley eltűnése végső soron nem bizonyít semmit. A nyomozók nem találtak feltűnő változásokat a ház körül, a mind kívül, mind belül előforduló golyónyomok dacára. Olybá tűnt, mintha csak kirándulni indult volna a hegyekbe. és még mindig ott időzne. A legcsekélyebb nyom sem árulkodott róla, hogy vendégek jártak volna nála,

vagy hogy a dolgozószobában valóban ott lettek volna azok a borzalmas hengerek és gépezetek. Az, hogy halálosan rettegett a sűrűn egymás mellett szorongó zöld hegyektől, meg a patakok vége-hossza nincs csobogásától, amelyek között született és felnőtt, ugyancsak nem jelent semmit, hiszen ezreket kínoznak hasonló, beteges félelmek. Különc viselkedése pedig minden további nélkül magyarázattal szolgálhat furcsa cselekedeteire és az ezzel összefüggő üldözési mániára. Az ügy, már ami engem illet, a történelmi jelentőségű vermonti árvízzel kezdődött 1927. november 3án. Akkoriban, akárcsak most, irodalmat tanítottam a Massachusetts állambeli Arkham városában, a Miskatonic Egyetemen s mellesleg lelkes tanulmányokat folytattam Új-Anglia néprajzával kapcsolatban. Az árvíz után röviddel nemcsak a nagy szükséget látó lakosságról és az elrendelt segélyakciókról számoltak be tucatjával az újságok, hanem különös dolgokról is, amiket állítólag a megáradt folyók sodortak magukkal. Sok barátomban erre feltámadt a kíváncsiság, hosszas beszélgetéseket folytattak, s fölkértek rá, hogy ismereteimet latba vetve derítsek fényt az ügy pontos állására. A magam részéről hízelgőnek éreztem, hogy ilyen komolyan veszik néprajzi tanulmányaimat, s a lehető leggyakrabban hangoztattam, hogy semmiféle jelentőséget nem tulajdonítok ezeknek a zűrzavaros, kalandos históriáknak, mivel nagyon is úgy látom, hogy a régi paraszti babona friss vadhajtásai. Mulattatott, hogy több művelt emberrel is találkoztam, akik makacsul kötötték az ebet a karóhoz, hogy a zagyva szóbeszéd mélyén mégiscsak az igazságnak valami homályos, torz szikrája rejlik. A történetek, amikről ezen a módon értesültem, legnagyobbrészt az újságokból származtak; akadt azonban egy rémmese, amely visszavezethető volt a szájhagyományra - egy barátomnak írta meg levélben az édesanyja, aki a vermonti Hardwickban lakott. A dolgok, amikről a beszámolók szóltak, minden esetben többé-kevésbé egyező vonásokkal tűntek ki, noha állítólag legalább három különböző alkalommal figyelték meg őket - a Winooski folyóban Montpelier közelében, a Windham megyei West Riverben, Newfane-en túl, s végül a Caledonia megyei Passumpticben, Lyndonville fölött. Az elszórt híradásokban persze megneveztek még más helyeket is, a behatóbb vizsgálat azonban nyilvánvalóvá tette, hogy csak ezzel a három esettel kell ténylegesen számolnunk. A helybéliek minden alkalommal azt mesélték, hogy félelmetes, zavarbaejtő dolgokat láttak a rendíthetetlen hegyekből a völgykatlanokba áradó víztömegekben, és szinte mindenütt hajlottak rá, hogy ezeket a megfigyeléseket kapcsolatba hozzák egy primitív, félig elfelejtett mondakörrel. amelyet az ügy apropójából egyes öregemberek ismét felelevenítettek. Amit az emberek megfigyelni véltek, nem volt egyéb néhány megdöbbentő, soha nem látott szerves képződménynél. Ezekben a tragikus napokban a folyók természetesen nem kevés emberi tetemet is sodortak magukkal; ámde azok, akik ezekről a különös dolgokról beszámoltak, egészen biztosak voltak benne, hogy nem halott emberekről volt szó, noha méret és testalkat terén lehetett némi felszínes hasonlóságról beszélni. Mint ahogy - állították a szemtanúk - nem voltak állatok sem, legalábbis nem olyasfélék amilyenek Vermont környékén előfordulnak. Rózsaszínűnek tűntek, mintegy öt láb hosszúnak, rákszerű testük volt két óriási hátuszonnyal vagy hártyás szárnnyal és több pár ízelt végtaggal, valamint egy ellipszis alakú, tekercselt képződménnyel (melyet számtalan rövid tapogató borított) azon a helyen, ahol a fejüknek kellett volna lennie. Valóban feltűnő volt, mennyire összhangban vannak egymással a különböző. forrásokból származó híradások; mindjárt mérséklődött azonban e körülmény meglepő ereje, ha az ember fontolóra vette, hogy a hajdan az egész hegyvidéken elterjedt régi legendák nem kevés kísértetiesen életszerű leírást tartalmaztak, amelyek nagyon is alkalmasak voltak rá, hogy felizgassák ezeknek az egyszerű népeknek a fantáziáját. Arra a következtetésre jutottam, hogy a szemtanúk - valamennyien primitív, képzetlen erdőlakók - bizonyára emberek vagy háziállatok szétszaggatott, felpuffadt tetemeit látták a tomboló árban, s olyan vonásokat véltek megfigyelni ezeken a szerencsétleneken, melyeket valójában csak az ódon, sötét regék ismerete sugallhatott nekik. Ezeket a maguk módján egyedülálló régi népmeséket - noha igen ködösek voltak, roppant nehezen értelmezhetők, s a legifjabb nemzedéknél gyakorlatilag már feledésbe merültek - nyilvánvalóan befolyásolták az indiánok még ősibb legendái. Bár sosem jártam Vermontban, alapos ismeretekkel rendelkeztem e téren, mivel olvastam Eli Davenport rendkívül ritka monográfáját, amely az állam legöregebb lakóinak 1839 előtt összegyűjtött szájhagyomány-anyagán alapszik. Ez az anyag egyébként messzemenően egyezett azokkal a történetekkel, amiket én magam hallottam néhány öreg paraszttól a New Hampshire-i hegyekben. Röviden összefoglalva, ez a mondakör egy rejtőzve élő szörnyfaj köré összpontosul, amely valahol a leghátsó hegyek között bújik meg - a legmagasabb csúcsok mély erdőiben, a sötét völgyekben, ahonnan ismeretlen forrásokból fakadó patakok csobognak elő. Ezek a lények csak ritkán mutatkoztak, ám mindenféle sötét szóbeszéd járta létezésük nyomairól, és olyan emberekről, akik mindenki másnál magasabbra merészkedtek bizonyos hegyoldalakon, vagy behatoltak azokba a mély, komor szurdokokba, amiket még a farkasok is kerülnek. Néha különös láb- vagy karomnyomokat találtak a patakparti sárban, máskor furcsa, kör alakban sorjázó köveket, amik körül nem nőtt fű soha, s bármi formálta ki és állította fel őket, az nem a

természet keze volt. Titokzatos mélységekbe nyúló barlangok is akadtak a szirtfalakban, melyeknek nagy kőtömbök zárták el a bejáratát, de olyasféleképpen, hogy azt aligha lehetett véletlennek tekinteni: az ilyen helyekre - és az ilyen helyekről kifelé - feltűnően sok nyom vezetett, ha ugyan sikerült megállapítani, milyen irányba tartanak. Ám a legszörnyűbbek azok a dolgok voltak, amiket kalandvágyó emberek pillantottak meg nagy ritkán a legeldugottabb völgyek félhomályában vagy a meredek lejtőkön tenyésző sűrű erdőkben, túl azokon a határokon, ameddig a közönséges hegymászó elmerészkedik. Mindez kevésbé lett volna nyugtalanító, ha az elszórt beszámolók nem egyeztek volna olyan részletekbe menően. Ám valamennyi ilyen történetben számos közös motívum lelhető föl: egyhangúan úgy tartják, hogy ezek a lények hatalmas, halványpiros rákokra emlékeztetnek, több pár ízelt lábuk van, továbbá denevérszerű szárnyuk a hátuk közepén. A járáshoz olykor valamennyi végtagjukat használják olykor csak a legalsó párat, a többiben ilyenkor nagy, meghatározhatatlan külsejű tárgyakat hurcolnak magukkal. Egy ízben nagyszámú ilyen lényt figyeltek meg egyszerre, s egy csoportjuk átkelt az erdőben egy sekély vízfolyáson, mégpedig kétségkívül tudatos alakzatban, hatalmas sorokba rendeződve. Más alkalommal repülni láttak egy példányt - éjszaka rugaszkodott el egy kopár, magányos hegyoromról, s miután roppant denevérszárnyának sziluettje egy pillanatig kirajzolódott a fénylő telihold hátterén, nyoma veszett az égen. Ezek a lények általában véve nem háborgatták az embereket, olykor azonban őket tartották felelősnek vakmerő, magányos vándorok eltűnéséért - különösen, ha olyan emberekről volt szó, akik túl közel építettek házat maguknak bizonyos völgyekhez és meredélyekhez. Sok vidék keveredett ily módon letelepedésre alkalmatlan hírébe, s a baljós érzés azután is tovább élt, hogy okát már rég elfelejtették. Voltak szirtfalak a környező hegyekben, melyekre az emberek csak borzongva mertek felpillantani, még ha nem is tudták már, hány telepes tűnt el nyomtalanul, hány tanyaház dőlt romba végleg ezeknek az elutasító képű, zöld strázsáknak az alsó lejtőin. Míg azonban a legkorábbi legendákban ezek a lények csak akkor ártottak az embernek, ha az behatolt a területükre, a későbbi történetek kíváncsiságuk fokozódásáról rebesgettek; a szóbeszéd szerint nekiláttak, hogy titkos támaszpontokat létesítsenek a külvilágban. Különös lábnyomokról suttogtak, amiket hajnalban a tanyaházak ablakai alatt találtak, s időnként titokzatos eltűnésekről is, a mindeddig védettnek számító területeken. Egyes történetek zúgó-surrogó hangokról beszéltek, amelyek tökéletlenül imitált emberi nyelven megdöbbentő ajánlatokat tettek magányos vándoroknak az erdő mélyén megbúvó ösvényeken; egyes kisgyerekek állítólag eszüket vesztették a rémülettől, mert valami iszonyút láttak vagy hallottak közvetlenül a kert mögött, ahol a szűzvadon a kezdetét veszi. A legkésőbbi mondákban - azokban, amelyek közvetlenül megelőzik a babonaság kipusztultát és a veszélyeztetett területekről való tömeges áttelepüléseket - ijesztő beszámolók találhatók remetékről és mogorva parasztokról, akik életüknek valamely szakaszában állítólag visszataszító testi-lelki változásokon mentek keresztül: az ilyen embereket messzire elkerülték, s titokban azt suttogták róluk, hogy eladták magukat valamiféle ördögi lényeknek. Az egyik északkeleti megyében 1800 körül úgy tűnik, divatba jött a zárkózott, nem túl közkedvelt különcöket azzal gyanúsítgatni, hogy az undorító szörnyetegek szövetségesei és bizalmasai. Abban a tekintetben, hogy miféle lényekről van itt szó, a vélemények persze megoszlottak. Általában Másoknak vagy Véneknek hívták őket, de voltak egyéb elnevezések is, ezek azonban korlátozott érvényűek maradtak mind földrajzilag, mind időbelileg. A legtöbb puritán telepes valószínűleg egyszerűen az ördög rokonainak tekintette őket, s tisztelettudó teológiai spekulációkat szőtt róluk. Azok, akik származásuk révén rendelkeztek bizonyos ismeretekkel a kelta mondavilágot illetően főként New Hampshire skót-ír lakossága és rokonaik, akik Wentworth kormányzó telepítései során jutottak földhöz Vermontban -, kapcsolatba hozták őket hazai lápjaik és dombi tündérváraik manóival és koboldjaival, s azoknak a régi varázsigéknek a töredékeivel védekeztek ellenük, melyek ősi földjükön elgondolhatatlan idők óta szállnak nemzedékről nemzedékre. Az indiánoknak azonban egy különösképp fantasztikus elméletük volt. Noha a legendák náluk is törzsről törzsre változtak, bizonyos döntő részletek terén figyelemreméltó egyezés mutatkozott; így például egyöntetűen azon a véleményen voltak, hogy a szóban forgó lények nem erről a világról valók. A pennacook törzs mítoszai szerint, amelyek következetesebbek és kifejezőbbek voltak az összes többinél, a szárnyas szörnyetegek a Nagymedve csillagképről jöttek az égen, és bányáik vannak a mi földi hegyeinkben, ahol is egy bizonyos kőzetfajtát termelnek ki, amely nem található meg egyetlen más világon sem. Szó sincs róla, hogy itt élnének, mondja a legenda, csupán támaszpontokat tartanak fenn, és roppant kőzetrakományokkal repülnek vissza saját hazai csillagzatukra északon. Nem bántják, csak azokat a földi embereket, akik túl közel merészkednek hozzájuk, vagy titokban meglesik őket. Az állatok ösztönös undorral térnek ki előlük, korántsem azért, mert vadásznának rájuk. Földi növényekkel és állatokkal táplálkozni nem képesek, külön élelmet hoznak magukkal a csillagokból. A közelükbe lopózni rossz dolog, s előfordult olykor, hogy fiatal vadászok, akik az általuk kísértett hegyekbe merészkedtek, soha nem tértek vissza. Nem tanácsos őket kihallgatni sem, ha éjszaka

egymással suttognak a vadonban, olyan hangon, amely a méhek zümmögéséhez hasonlít, de utánozni tudja az emberi beszédet. Ismernek minden emberi nyelvet - a pennacookokét, a huronokét és az Öt Törzsét -, nekik maguknak azonban nincs nyelvük, s talán szükségük se rá. A fejükkel beszélnek, aminek a színe aszerint változik, hogy mit akarnak kifejezni. Mindezek a legendák persze, úgy a fehéreké, mint az indiánoké, a tizenkilencedik században feledésbe merültek, egy-egy alkalmankénti atavisztikus fellobbanástól eltekintve. A vermonti települések körvonalai fokozatosan megszilárdultak, s miután az utak és szálláshelyek bizonyos elképzelések alapján állandókká váltak, a lakosok egyre kevésbé emlékeztek rá, miféle lappangó félelmek befolyásolták ezeket az elképzeléseket, sőt még azt is elfeledték, hogy ilyen félelmek egyáltalán léteztek. A legtöbben mindössze annyit tudtak, hogy egyes vidékek a hegyekben rendkívül egészségtelennek, terméktelennek és letelepülésre általában véve alkalmatlannak számítanak, és minél távolabb tartja magát tőlük az ember, annál jobb. Idővel a megszokás és a gazdasági érdek kényelmes kerékvágása olyan mélyen vésődött az ismerős tájak talajába, hogy senki nem érzett vágyat a máshová telepedésre, s így a kísértetjárta hegyvidék inkább a véletlen szeszélyéből, mintsem számításból, embermentes maradt. A ritka rémtörténetektől eltekintve, amelyek itt-ott még felbukkanhattak, már csak csodahívő nagyanyók és múltba merengő kilencvenéves öregek meséltek suttogva valamiféle lényekről, akik állítólag a hegyekben élnek; és még ezek a suttogók is elismerték, hogy nem kell már félni tőlük különösebben, mivel hozzászoktak a házakhoz meg a településekhez, s az embereket egyszer s mindenkorra hagyják nyugodtan élni azon a vidéken amit azok kiválasztottak maguknak. Mindezt már régóta tudtam olvasmányaimból és a népmesékből, amiket New Hampshire-ben gyűjtöttem; ezért hát, mikor az árvíz idején felbukkantak a baljós híresztelések, - mindjárt tudtam, miféle fantasztikus gyökérről fakadtak. Nagy fáradságot vettem magamnak, hogy elmagyarázzam barátaimnak a dolgok állását, s nagyokat derültem, amikor néhány nehézfejű mindezek dacára mégis ragaszkodott hozzá, hogy a beszámolók nem nélkülözik teljességgel a valóságalapot. Azzal érveltek, hogy a régi legendák furamód tartósnak és egybehangzónak bizonyultak, s az a tény, hogy a vermonti hegyeket még valóban nem kutatták át kielégítő módon, oktalan fényt vet az afféle kijelentésekre, amelyekben valaki sommásan leszögezi, mi él közöttük és mi nem. Azzal sem tudtam elhallgattatni őket, hogy felhívtam rá s figyelmüket: mindezek a mítoszok egy jól ismert mintát követnek, amely az emberiség javarésze számára közös, és a képzelőerő fejlődésének egy korai fázisára vezethetők vissza, amely mindig és mindenütt ugyanilyen ábrándképeket teremt. Hiába magyaráztam ellenlábasaimnak, hogy ezek a vermonti legendák lényegében véve alig különböznek a természeti népeknek azon univerzális mítoszaitól, amelyek az ókorban faunokkal és driádokkal népesítették be a világot, a modern Görögországban életre hívták a kallikantzaraszokat, s amelyeknek Írország és a vad Wales komor történeteit köszönheti a törpeszerű trogloditák és barlanglakók különös, rejtőző klánjairól. Kilátástalan volt rámutatni a nepáli hegyi törzsek mítoszaival való még feltűnőbb hasonlatosságokra is, melyek a rettegett mi-gókról vagy havasi emberekről szólnak, akik a Himalája jeges sziklacsúcsai között élik förtelmes szörnyéletüket. Valahányszor felsoroltam ezeket a bizonyítékokat, vitapartnereim tulajdon fegyveremet fordították ellenem, s azt állították, éppen ez utal arra, hogy a régi regékben történelmi valóságmagnak kell rejtőznie; éppen ez bizonyítja a földlakók valamely ismeretlen, ősibb fajának létezését, amelynek a beköszöntő emberuralom elől különös rejtekhelyekre kellett visszahúzódnia, ahol kis számban a közelmúltig, sőt talán s mai napig fennmaradhattak. Minél nagyobbakat derültem az efféle teóriákon, annál szívósabban védték őket a barátaim; s hozzátették, hogy a legfrissebb beszámolók, még ha korábbi legendákkal nem is törődünk, akkor is túl egyértelműek, logikusak, részletesek és józan módon prózaiak hozzá, hogysem egyszerűen figyelmen kívül hagyhassuk őket. Két-három fanatikus olyan messzire ment, hogy kijelentette: lehet valami az indiánok régi történeteiben, melyek a rejtőző lényeknek földönkívüli eredetet tulajdonítanak. Bizonyíték gyanánt Charles Fort hagymázas könyvét idézték, amelyben a szerző nem kevesebbet állít, mint hogy a múltban már gyakorta keresték fel a Földet élőlények a világűrből. A legtöbb ellenlábasom azonban egyszerű romantikus volt, aki mindenáron valóságosnak akarta érezni a rejtőzve élő törpékről szóló fantasztikus históriákat, melyek Arthur Machen kiváló horrortörténetei révén váltak széles körben ismertté. II. Mint ahogy ez az adott körülmények között várható volt, a vita végül beférkőzött a sajtó berkeibe is, mégpedig az Arkham Advertiserhez intézett olvasói levelek formájában; e levelek közül aztán egyeseket lehoztak a lapok Vermontnak azon a részén is, ahol az árvízzel összefüggésben először bukkantak föl a történetek. A Ruthland Herald fél oldalt töltött meg mindkét álláspont képviselőinek levélrészleteivel, míg a Brattleboro Reformer kurtítatlan formában kinyomtatta egyik hosszabb történelmi-mitológiai eszmefuttatásomat, a Tollkoptató álnév mögött meghúzódó neves tárcaíró kommentárjával, aki osztotta és dicsérte szkeptikus álláspontomat. 1928 tavaszára szinte már közismert személyiséggé váltam Vermontban, noha soha életemben nem jártam arrafelé. És ekkoriban intézte hozzám Henry

Akeley döbbenetes leveleit, melyek oly nagy hatást tettek rám, s életemben először és utoljára az ezernyi zöld szurdok és duruzsoló erdei patak birodalmába csábítottak. A legtöbbjét annak, amit Henry Wentworth Akeleyről tudok, a szomszédaival és Kaliforniában élő egyetlen fiával folytatott levelezésem során derítettem ki, a szörnyű események után, amiket magányos tanyaházában éltem át. Mint megtudtam, utolsó olyan sarja volt egy, a környéken igen nagy tekintélynek örvendő jogász-, hivatalnok- és gazdafamíliának, aki még az ősi családi birtokon élt. Az ő személyében azonban a családi hagyomány hűtlenné vált a gyakorlatias hivatásokhoz, és a tiszta tudomány felé fordult: a vermonti egyetemen tehetséges természetbúvára volt a matematikának, csillagászatnak, biológiának antropológiának és néprajznak. Még sosem hallottam róla azelőtt, s levelei alig-alig tartalmaztak önéletrajzi utalásokat: ám kezdettől fogva láttam, hogy gerinces, művelt és éles eszű ember, noha kissé különc, s fellépéséből hiányzik a világi magabiztossága. Bármilyen fantasztikusan hangzottak is az állításai, kezdettől fogva kénytelen voltam komolyabban venni Akeleyt, mint minden más vitapartneremet. Először is, ő kézzelfogható közelségében élt a jelenségeknek, melyeknek mibenlétét illetően oly abszurd spekulációkba bocsátkozott, saját szemével látta, saját bőrén tapasztalta őket; másrészt pedig megdöbbentő mértékben kész volt kétségbe vonni tulajdon következtetéseit, ahogy azt a tudomány igazi művelői teszik. Nem voltak személyes előítéletei, csak azt fogadta el szilárd alapnak, amit cáfolhatatlan bizonyítékok támasztottak alá. Kezdetben persze azt hittem, téved, de a javára írtam, hogy egy ésszerű tévedésnek a rabja; és soha, semmikor nem értettem egyet a barátaival abban, hogy különös elméletei és a magányos, zöld hegyektől való félelme zavart elmeállapotára volna visszavezethető. Fölismertem, hogy egy rendkívüli képességű emberről van szó, s megfigyeléseinek furcsa körülményeken kell alapulniuk, amelyeket érdemes lenne alapos vizsgálat tárgyává tenni, még ha nincs is semmilyen közük azokhoz a fantasztikus tényezőkhöz, melyekre ő vezeti vissza őket. Később olyan bizonyítékanyaggal szolgált nekem, amely az egész ügyre valami más, nyugtalanítóan bizarr fényt vetett. A legjobb az lesz, ha amilyen részletességgel csak tudom, megkísérlem visszaadni annak a levélnek a tartalmát, amiben Akeley először keresett meg engem, és ami oly fontos mérföldköve volt tulajdon szellemi fejlődésemnek. Már nincs a birtokomban, de pontosan emlékszem szörnyű üzenetének szinte minden egyes szavára; és még egyszer szeretnék mindenkit biztosítani róla, hogy teljes mértékben meg vagyok győződve annak az épelméjűségéről, aki írta. Alább következik a szöveg, mely eredetileg egy olyan ember göcsörtös, régimódi betűivel íródott, aki egyhelyben ülő tudósélete folyamán nyilván nem sokat forgott a társaságban. Albert N Wilmarth, Esq., R.F.D.2., 118 Saltonstall St., Townshend, Arkham, Mass. Windham Co., Vermont 1928. május 5. Igen Tisztelt Uram! Nagy érdeklődéssel olvastam levelét a Brattleboro Reformer folyó év április 23-i számában a közelmúltban elterjedt történetekkel kapcsolatban, melyek különös holttetemekről szólnak, amiket tavaly ősszel a medrükből kilépő folyók sodortak magukkal. A továbbiakban Ön kifejti felfogását egyes különleges népmeséket illetően is, melyekkel a fent említett történetek oly megdöbbentő módon egybecsengenek. Nem nehéz rájönni, miért van ezen a véleményen egy nem vermonti személy, mint amilyen Ön, és miért ad Önnek igazat még Tollkoptató is. Ez az az álláspont, amit a tanult emberek általában a vermonti határon innen és túl képviselnek, és ez volt fiatalkoromban (most 57 éves vagyok) az én álláspontom is. Azóta azonban tanulmányaim - mind általánosságban véve, mind Davenport könyve révén - arra ösztönöztek, hogy bizonyos kutatásokat végezzek a környező hegyekben, ahová máskülönben nem járnak emberek. E tanulmányok vezettek el engem azután a különös, régi történetekhez, amiket idősebb, meglehetősen műveletlen parasztok meséltek nekem, bár ma már jobb szeretném, ha sosem ártottam volna bele magam ezekbe a dolgokba. Felelősségem teljes tudatában állíthatom magamról, hogy semmi esetre sem vagyok járatlan az antropológia és a néprajz terén. Az egyetemen igen behatóan foglalkoztam mind a kettővel, s csaknem valamennyi nagynevű szaktekintélyt - így Tylort, Lubbockot, Frazert, Quatrefages-t, Murrayt, Osbornt, Keitht, Boule-t, G. Elliot Smitht stb. - jól ismerem, számomra nem újdonság, hogy a titokzatos élőlényekről szóló történetek egyidősek az emberiséggel. Olvastam az Ön - és más, Önhöz hasonló nézeteket valló urak - leveleit a Ruthland Heraldban, és azt hiszem, tudom, mely pontig jutottak el az elvi vitában. Bármennyire is sajnálom, meg kell mondanom Önnek, hogy ellenfelei közelebb jutottak az igazsághoz Önnél, bár látszólag a józan ész teljes fegyvertára az Ön oldalán áll. Ezek az emberek közelebb járnak véleményükkel a tényekhez, mint ők maguk sejtenék - mert ők persze csak elméleti megfontolásokban gondolkodnak, és nem tudhatják, amit én tudok. Ha olyan keveset tudnék, mint ők, nem érezném magam feljogosítva rá, hogy higgyek abban, amiben ők hisznek. Teljes egészében az Ön oldalán állnék.

Bizonyára észrevette, hogy nehezemre esik a tárgyra térni, valószínűleg azért, mert - egyszerűen és őszintén mondva - félek tőle. Ami a legfontosabb: bizonyítékaim vannak rá, hogy valóban valamiféle szörnyek élnek a magashegyi erdőségekben, amerre sosem járnak emberek. Azokkal az állítólagos árvíz sodorta tárgyakkal ugyan nem hozott össze a balszerencse, másutt viszont láttam hasonló alakokat, olyan különös körülmények között, hogy beszámolni is irtózok róla. Lábnyomokat is találtam, méghozzá annyira közel a házamhoz (a régi Akeley-tanyán lakom, Townshendtől délre, a Setéthegy lábánál), hogy azt inkább nem részletezném. És bizonyos helyeken hangokat hallottam az erdőben, amiket aztán végképp nem kísérelhetek meg papírra vetni. Egy ponton olyan gyakran hallottam őket, hogy egyszer magammal vittem egy fonográfot - a hozzá tartozó diktafonnal meg egy üres viaszhengerrel -, s ha kívánja, lehetővé teszem Önnek, hogy az így készült felvételt meghallgassa. A hangokat visszajátszottam itt néhány öregembernek, és az egyik halálra rémült tőlük, mert emlékeztették őt arra a hangra (a Davenport által is említett Erdei Zümmögésre), amiről egyszer a nagyanyja beszélt neki, és utánozta is. Tudom, mit tartanak legtöbben az olyan emberről, aki állítólag "hangokat hall", de mielőtt ítéletet alkotna rólam, előbb hallgassa meg ezt a felvételt, és kérdezzen meg néhány öreg erdőlakót, mi róla a véleménye. Ha talál rá normális magyarázatot, az csak örömömre szolgálna; de valaminek lennie kell a hátterében. Ex nihilo nihil fit, mint azt Ön is jól tudja. Nos, levelem célja nem az, hogy vitát kezdjek Önnel, hanem olyan dolgokról szeretnék beszámolni, amik egy Önhöz hasonlóan művelt ember számára roppantul érdekesek lehetnek. Ezt magánemberként mondom Önnek A nyilvánosság előtt az Ön oldalán állok, mert egyes megfigyelésekből azt a következtetést vontam le, hogy nem jó, ha az emberek túl sokat tudnak erről az ügyről. Vizsgálódásaimat immár kizárólag a saját szakállamra folytatom, és eszembe sem jutna olyasvalamit hangoztatni, ami felkeltené az emberek kíváncsiságát, és az általam átkutatott területekre csábítaná őket. Mert igaz - nagyon is igaz -, hogy léteznek nem-emberi lények, akik szüntelenül megfigyelés alatt tartanak minket; és vannak köztünk kémek is, akik információkkal látják el őket. Számos kiindulópontot, amelyre támaszkodva fényt derítettem a szörnyű titokra, egy szerencsétlen öregembertől kaptam, aki - hacsak nem volt őrült, amit viszont kétlek - egyike volt ezeknek a kémeknek. Később öngyilkos lett, de okom van feltételezni, hogy rajta kívül vannak még mások is. Ezek a lények egy másik bolygóról jöttek, képesek megélni a csillagközi űrben, s szívós, erős szárnyuk segítségével haladni is tudnak benne; a szárnyuk ellenáll az éternek, de nem elég manőverezőképes ahhoz, hogy a Földön is használni tudják. Később többet is írok Önnek erről, amennyiben nem vélekedik úgy máris, hogy őrült vagyok. Az idegen lények azért jönnek ide, hogy fémeket termeljenek ki mélyen a hegyek gyomrába nyúló bányáikból és azt hiszem, tudom, honnan valók. Ha békén hagyjuk őket, nem bántanak, de senki sem mondhatja meg előre, mi fog történni, ha túl kíváncsiakká válunk. Egy jókora fegyveres csapattal persze el lehetne pusztítani a bányatelepüket. Ez az, amitől tartanak. Ha viszont bekövetkezne, akkor még több ilyen lény érkezne az űrből - határtalan sereggel. Könnyen meghódíthatnák az egész Földet, ám eddig nem próbálkoztak meg vele, mert nem volt szükség rá. Jobb nekik, ha mindent hagynak a régiben, és kerülik a súrlódásokat. Azt hiszem, el akarnak tenni láb alól, mert sok mindenre rájöttem. Van egy fekete kő, félig lekopott, ismeretlen hieroglifákkal, amit keleten találtam, a kerekhegyi erdőben; és mióta hazahoztam magammal, minden megváltozott. Ha úgy gondolják, túl sokat tudok, vagy megölnek, vagy elragadnak a Földről, oda, ahonnan jöttek. Néhanapján el szoktak rabolni egy-egy művelt embert, hogy mindig informálva legyenek a dolgok állásáról a mi világunkban. És ezzel el is jutottam a második okhoz, ami levélírásra bírt - egyúttal meg szeretném kérni, hogy amit közöltem Önnel, ne verje nagydobra, az embereket távol kell tartani ezektől a hegyektől, nem szabad tovább szítani a kíváncsiságukat. A veszély - Isten a tudója! - elég nagy már amúgy is, mert a reklámszakemberek meg a telekspekulánsok seregestül szabadítják Vermontra nyáron a kirándulókat, akik nagy ivászatokat rendeznek a szűz természet ölén, és teleszórják a hegyeket olcsó hétvégi házaikkal. Szívesen maradnék továbbra is kapcsolatban Önnel, és ha beleegyezik, megpróbálom eljuttatni Önhöz s fonográf felvételt meg a fekete követ (ami annyira kopott, hogy fényképen nem sok látszik belőle). Mondom, megpróbálom, mert azt hiszem, ezeknek a szörnyetegeknek itt a környékünkön módjukban áll beavatkozni bizonyos eseményekbe. A falu közelében egy tanyán él egy Brown nevű sunyi, mogorva fickó, akiről feltételezem, hogy kém. Szép lassan megpróbálnak elszigetelni a saját világomtól, mert túl sokat tudok az övékről. Megdöbbentően jól vannak értesülve minden cselekedetemről. Az is meglehet, hogy ez a levél el se jut Önhöz. Azt hiszem, el kell hagynom ezt a vidéket, és a fiaimhoz költöznöm a kaliforniai San Diegóba, mielőtt a helyzet tovább rosszabbodna, de nem könnyű feladni azt a talpalatnyi földet, ahol az ember született, és ahol családjának hat nemzedéke élt. Egyébként most, hogy ezek a lények felfigyeltek rám, nemigen merem eladni a házat. Úgy tűnik, vissza akarják szerezni a fekete követ és megsemmisíteni a hangfelvételemet, de amíg csak lehet, igyekszem megakadályozni őket ebben. Eddig

még visszariasztották őket a nagy rendőrkutyáim, mert nincsenek sokan, és rettentő ügyetlenül mozognak. Mint már említettem, a Földön a szárnyuk nem alkalmas rövid repülésekre. Nagyon szeretném megfejteni a feliratot ezen a kövön - egyszerűen szörnyűséges -, és Ön a néprajzi ismereteivel talán ki tudná egészíteni annyira a hiányzó helyeket, hogy aztán elboldoguljak vele. Gondolom mindent tud azokról az iszonyú mítoszokról, amik még az ember színreléptét megelőző földtörténeti korokból valók - a Yog-Sothoth - és a Cthulhu-ciklusról. A Necronomiconban említés esik róluk. Egy ízben alkalmam volt áttanulmányozni egy példányt, s úgy tudom, az Önök egyetemi könyvtára is tart egyet belőle, zár alatt. Hogy a dolgok végére jussunk, Mr. Wilmarth, azt hiszem, nagy segítségére lehetünk egymásnak az ismereteinkkel. Semmi esette sem szeretném azonban Önt veszélybe sodorni, és azt hiszem, utalnom kell rá, hogy a kő és a fonográf felvétel birtoklása nem egészen lesz veszélytelen. Bármit is lesz majd szabad az Ön engedelmével postára adnom, fel fogok hajtani Newfane-be vagy Brattleboróba, hogy onnan küldjem el Önnek, mert az ottani postahivatalok megbízhatóbbak. Szeretném még megjegyezni, hogy egyedül élek, mert nem tudok a házban fizetett munkaerőt tartani. Senki sem marad meg sokáig, mert éjszaka különös alakok ólálkodnak a kertben, és a kutyák megszakítás nélkül csaholnak. Örülök, hogy míg szegény nejem élt, nem foglalkoztam ilyen intenzíven ezekkel a dolgokkal, mert tudom, hogy eszét vesztette volna tőlük. Remélem, nem voltam túlságosan a terhére, és úgy fog határozni, hogy kapcsolatba lép velem, nem hajítja levelemet egy elmeháborodott firkálmányaként a papírkosárba. Odaadó híve: Henry W. Akeley PS.: Csináltatok még egy-két másolatot néhány általam készített fényképfelvételről; azt hiszem, egyes pontokon alá tudjam támasztani a fentebb mondottakat. Az öregemberek azt tartják, rettenetesen valóságosak. Ha érdeklik Önt, ezeket a képeket rövid időn belül el tudom küldeni. H. W. A. Nehéz volna leírni, mit éreztem, amikor először olvastam el ezt a különös dokumentumot. Tulajdonképpen még nagyobbat kellett volna kacagnom ezen zagyva képzelgésen, mint a már ismert, sokkal mértéktartóbb teóriákon, melyek derültséget váltottak belőlem; volt azonban valami ennek a levélnek hangvételében, ami önkéntelenül arra indított, hogy komolyan vegyem. Nem mintha egy pillanatra is hittem volna a titokzatos csillaglakókban, akikről a levélíró beszélt; ám kezdeti komoly kételyeim után arra a furamód szilárd meggyőződésre jutottam, hogy ez az ember tisztességes és épeszű, s valamilyen valós, sajátos és természetellenes jelenséggel került szembe, amire nem tudott más magyarázatot adni, csak ezt fantáziadús elméletet. A helyzet bizonyára nem úgy áll, gondoltam, ahogy ő hiszi, mindazonáltal nyilván érdemes lesz vizsgálat tárgyává tenni. Akeley rettentően dúltnak és zavartnak tűnt, és aligha tételezhettem fel, hogy erre semmi oka nincsen. Bizonyos tekintetben rendkívül precíznek és józannak mutatkozott rémhistóriája végső soron meglepően egybevágott régi mítoszokkal - még a legkalandosabb indiánlegendákkal is. Hogy valóban hallott titokzatos hangokat a hegyekben, és valóban megtalálta a követ, amiről beszélt, az nagyon is valószínű volt, bármennyire zavaros következtetéseket is vont le belőlük - ezekeket különben feltehetőleg az az öreg sugallhatta neki, aki az idegen lények kémének adta ki magát, később pedig öngyilkos lett. Kézenfekvő volt, hogy ez az ember teljesen őrült lehetett, de megőrizte az értelemnek valamely perverz, felszínes szikráját, amely a naiv Akeley szemében - aki néprajzi kutatásai jóvoltából amúgy is fogékony volt az ilyen dolgokra - hihetővé tette fantazmagóriáit. Ami a legújabb fejleményeket illeti, a jelek szerint Akeley egyszerű, tanyasi szomszédai ugyanúgy meg vannak győződve róla, hogy a háza éjszaka rejtélyes lények megfigyelése alatt áll, mint ő. A kutyaugatásban is lehet valami. És persze itt volt ez az ügy a fonográf felvétellel, amiről nem tudtam elhinni, hogy a leírt módon készítette volna. Kell lennie valami magyarázatnak, akár csalókán emberszerű állathangokról van szó, akár egy rejtőzködve élő emberi lényéről, aki az alacsonyabb rendű állatok szintjére süllyedt. Gondolataim innen megint visszatértek a hieroglifákkal telerótt fekete kőhöz, meg a nagy kérdéshez, hagy mit is jelenthet. És mire véljem azokat a fényképfelvételeket, amiket Akeley megígérte, hogy elküld, s amik oly félelmetesen valóságosnak tűntek az öregembereknek? Mikor másodjára is átolvastam a göcsörtös betűkkel papírra vetett kéziratot, jobban éreztem, mint valaha, hogy könnyen hívő ellenlábasaim talán mégsem tévednek akkorát, ahogy azt mindig hangoztattam. Mert végtére is valóban élhetnek azokban a rettegett hegyekben különös - és talán szörnyű torzulásokkal elcsúfított -, az emberi társadalomból kirekesztett lények, még ha nem is a legendák csillagszülött monstrumai. És ha ez így van, akkor a folyókban sodródó testekről szóló beszámolók sem feltétlenül utalandók a mesék birodalmába. Valóban akkora vakmerőség volna feltételezni, hogy ez húzódhat meg mind a legendák, mind az utóbbi hónapok különös eseményei hátterében? Ám alig villantak át fejemen ezek a kétkedő gondolatok, máris elszégyelltem magam, amiért egy ilyen bizarr képzelgés, mint Henry Akeley izgatott levele, egyáltalán működésbe lendíthette a fantáziámat. Végül barátságos, érdeklődő hangon válaszoltam rá, és további részleteket kértem Akeleytől. Válasza postafordultával érkezett, s ígérete szerint egy sor Kodak-felvételt is tartalmazott,

olyan tárgyakról és helyszínekről, amelyek alátámasztották az általa mondottakat. Mikor kivettem a képeket a borítékból, és áttanulmányoztam őket, különös félelem fogott el, mintha tiltott dolgok közelében járnék; mert jól lehet a legtöbb eléggé életlen volt, mégis barátságtalan, szuggesztív kisugárzás lengte körül őket, amit csak tovább fokozott a tény, hogy kétségkívül valódi fotók voltak: optikai összekötők köztem és az ábrázolt jelenségek között, egy előítéletektől, tévedésektől, hamisságtól mentes, személytelen reprodukciós eljárás termékei. Minél tovább néztem őket, annál inkább tisztázódott bennem, hogy jól tettem, amikor komolyan vettem Akeleyt és történetét. Ezek a fényképek vitathatatlanul, egyértelműen bizonyították, hogy a vermonti hegyekben van valami, ami legalábbis messze túlszárnyalja a közönséges emberi hit és tudás határait. A lábnyom volt a legszörnyűbb - a felvétel egy napsütötte iszapfogóban készült, valahol egy magányos fennsíkon: Hogy nem olcsó hamisítvány, azt első pillantásra láttam; mert a képen élesen kirajzolódó kavicsok és fűcsomók jó mértékül szolgáltak a lépték megbecsléséhez, és kizárták a ráexponálás lehetőségét. Lábnyomnak neveztem azt a valamit, de talán találóbb volna karomnyomnak hívni. Még most sem vagyok képes igazán leírni, hogy nézett ki; csak annyit tudok mondani, hogy furamód rákszerűnek tűnt és nem lehetett pontosan megállapítani milyen irányba ment. Nem volt sem különösebben nagy, sem különösebben friss - a mérete körülbelül megegyezett egy normális emberi talpéval. A közepén egy dudor látszott, amelyből fogazott ollópárok indultak ki sugarasan; az ember nem igazán tudta elképzelni, hogyan is működik ez a végtag, már amennyiben a test mozgatása volt az egyetlen funkciója. Egy másik fotó, amely nyilvánvalóan mély árnyékban, vakuval készült, egy erdei barlang bejáratát mutatta, amit valaki egy szabályszerűen lekerekített sziklával elzárt. A csupasz talajon különös lábnyomok látszottak előtte sűrű összevisszaságban; alig lehetett kivenni őket, ám miután nagyítóval megvizsgáltam a képet, az a nyugtalanító érzésem támadt, hogy hasonlítanak az első felvételen látotthoz. A harmadik kép egy druida cromlechekre emlékeztető sziklakört ábrázolt, egy komor hegytetőn. A fű a titokzatos kövek körül teljesen le volt taposva, több helyütt csupasz foltok tarkáztak, lábnyomokat azonban nem tudtam kivenni még lupe segítségével sem. Hogy a felvétel milyen rettentő elhagyatott helyen készült, azt látni lehetett abból, hogy a háttérben lakatlan hegycsúcsok valódi tengere nyújtózott a ködös horizont felé. Ám míg a legnyugtalanítóbb felvétel a lábnyomot ábrázolta, a legfurcsább és a legszuggesztívebb egy másik volt, ami a nagy, fekete követ mutatta, melyet Akeley a "kerekhegyi" erdőben talált. Nyilván a dolgozóasztalán fényképezte le, mert a háttérben egy sor könyv meg egy Milton-mellszobor látszott. A kő, amennyire meg lehetett ítélni, egyik szabálytalan lapján állt, a fényképezőgéptől egy-két lábnyira; ám ha valami közelebbit akarok mondani a képződmény alakjáról vagy általános geometriájáról, leküzdhetetlen nyelvi korlátokba ütközöm. Hogy milyen idegen geometriai alapelvek szerint készítették - mert mesterséges tárgy volt, ez első pillantásra látszott -, azt még megközelítőleg sem tudtam megállapítani; soha nem láttam még más olyasmit, ami ennyire furcsa, de egyértelmű módon ne tűnt volna a mi világunkba tartozónak. A követ díszítő hieroglifák közül csak egyet-kettőt tudtam kivenni, de azok, amiket sikerült megfejtenem, ugyancsak megijesztettek. Persze lehettek hamisítványok is, elvégre nemcsak én olvastam az őrült arab, Abdul Alhazred rettenetes, ocsmány művét, a Necronomicont; mégis megborzongtam, mikor felismertem bizonyos ideogrammákat, melyeket okkult olvasmányaim a leghajmeresztőbb és legistenkáromlóbb árnyéklényekkel kapcsolatban említettek, akik rég elmerültek már valamiféle homályos, őrült fél-létezésben, mire a Föld meg a Naprendszer többi belső világa kialakult. A fennmaradó öt kép közül három mocsaras, sziklás tájakat ábrázolt, ahol a fotós titokzatos, természet ellen való dolgokat vélt észrevenni. Egy másik képen egy különös nyomot lehetett látni a sárban, egész közel Akeley házához: állítólag- hajnalban rögzítette filmre egy olyan éjszakát követően, amikor a kutyák a szokásosnál is hevesebben ugattak. A nyom nagyon bizonytalan volt, s az igazat megvallva nem lehetett messzemenő következtetéseket levonni belőle; ennek ellenére ördögi módon hasonlatosnak tűnt ahhoz a karomnyomhoz, amit Akeley a kopár fennsíkon örökített meg. Az utolsó kép Akeley tanyáját mutatta: egy díszes, kétszintes épületet, amely mintegy százhúsz éves lehetett, gondozott kiskerttel és fehér kövekkel szegélyezett utacskával, amely egy ízlésesen faragott, Györgykori kapuhoz vezetett. A pázsiton több óriási rendőrkutya heverészett egy szimpatikus külsejű, stuccolt szürke bajuszt viselő úr körül; ez bizonyára maga Akeley volt, és a vékony csőben folytatódó gumitömlő a kezében arra utalt, hogy a felvételt ő maga készítette távkioldóval. A képek után a terjedelmes, sűrűn teleírt levélnek szenteltem figyelmemet; és a következő három órára a kimondhatatlan iszonyat bugyraiba zuhantam. Ott, ahol Akeley kezdetben csak célzásokat engedett meg magának, most aprólékos részletekkel szolgált; a levél terjedelmes felsorolást tartalmazott a szavakról amiket éjszaka hallott az erdőben, hosszú beszámolókat a szörnyeteg, rózsaszín alakokról, melyeket alkonyatkor látott néha a sűrű bozótosban, és egy rettenetes, kozmikus összefoglalást: alapos és sokoldalú tudományos ismeretek szintézisét azokkal a végtelen beszélgetésekkel, amiket Akeley az őrült, önjelölt kémmel folytatott, aki aztán hátborzongató módon

elemésztette magát. Olyan nevekkel és fogalmakkal találtam szembe magam, amelyeket bizonyos félelmetes összefüggésekben korábban is ismertem már - Yuggoth, a Nagy Cthulhu, Tsathoggua, YogSothoth, R'lyeh, Nyarlathotep, Azathoth, Hastur, Yian, Leng, Hali Tava, Bethmoora, a Sárga Jel, L'mur-Kathulos, Bran és a Magnum Innominandum... ősibb, messzibb világokba kerültem vissza névtelen eónokon és mérhetetlen dimenziókon keresztül, melyekről a Necronomicon őrült írójának csak egészen távoli, homályos sejtései voltak. Olvastam az Ős Élet Barlangjairól, és a vízről, amely kiszivárgott belőlük; s végül ezeknek a patakoknak egy apró kis oldalágacskájáról is, amely szorosan összefonódott a mi Földünk történetével. Gondolataim vadul háborogtak; ott, ahol korábban hűvös érveléssel igyekeztem tisztázni a dolgokat, most a legabnormálisabb és leghihetetlenebb csodákra kezdtem gyanakodni. Az elém tárt bizonyítékanyag elsöprő erejű volt; Akeley józan, szakszerű stílusa pedig - amely kimondhatatlan messze esett bármiféle őrülettől, fanatizmustól vagy hisztériától, a kicsapongó, üres spekulációkról nem is beszélve - roppant nagy hatást tett gondolkodásmódomra és ítélőerőmre. Mire félreraktam a rettenetes levelet, értettem már, mitől fél Akeley, s kész voltam megtenni minden tőlem telhetőt, hogy visszatartsam az embereket ezektől a vad, kísértetjárta hegyektől. Még ma is - noha az idő eltörölte a pillanatnyi benyomásokat, úgyhogy többé-kevésbé én magam is bizonytalanná váltam saját tapasztalataimat és iszonyú kétségeimet illetően -, mondom, még ma is vannak olyan dolgok Akeley levelében, amiket a világ minden kincséért nem idéznék, nem is szólva arról, hogy papírra vessem! Szinte örülök neki, hogy a levélnek, a fonográf hengernek meg a fényképeknek nyomuk veszett - és később részletezendő okokból, tiszta szívből kívánom, bár sose fedezték volna fel azt az új bolygót a Neptunusz mögött. A levél elolvasása után haladéktalanul és véglegesen visszavonultam a vermonti szörnyek létezéséről folytatott vitákból. Ellenlábasaim, akik új érvekkel hozakodtak elő, kitérő válaszokat kaptak tőlem, ha ugyan kaptak egyáltalán, s végül az egész perpatvar feledésbe merült. Május végén és az egész június hó folyamán élénk levelezést folytattam Akeleyvel, noha előfordult, hogy egy-egy levelünk elveszett; ilyenkor aztán követni kellett visszafelé közös gondolatmenetünket, s fáradságos munkát ölni a másolatok készítésébe. Egészében véve az volt a célunk, hogy összehasonlítsuk egymással az ismeretlen mitológiák tárgyában készített feljegyzéseinket, s fényt derítsünk a vermonti rémhistóriák és a világ legfontosabb mítoszai között fennálló kölcsönhatásra. Hamarosan arra a következtetésre jutottam, hogy ezek a titokzatos lények és a Himalájában rejtőző ördögi mi-gók a megtestesült rémálmoknak egy és ugyanazon fajtájába tartoznak. Rábukkantunk néhány rendkívül érdekes zoológiai összefüggésre is, melyekről szívesen beszámoltam volna Dexter professzornak a munkahelyemen, ha ez nem mondott volna ellent Akeley szigorú utasításának, miszerint kutatásainkról egyikünk sem beszélhet senkinek. Amennyiben egyeseknek most úgy tűnik, hogy sutba dobtam ezt az alapelvet, erre én csak annyit mondhatok, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint a nyilvánosság több hasznát fogja venni, ha figyelmeztetem a kihalt vermonti hegyekre - és azokra a csúcsokra a Himalájában, melyeknek megmászását vakmerő kutatók egyre gyakrabban szorgalmazzák -, mintha továbbra is megőrizném esküvel fogadott hallgatásomat. A másik cél, aminek elérésén éjt nappallá téve dolgozunk, a hieroglifák megfejtése volt azon a rejtélyes fekete kövön amely, ha sikerül, olyan titkok birtokába juttathatott volna bennünket, melyek döbbenetesebbnek és fölkavaróbbnak bizonyulnak minden másnál, amit az emberiség ezidáig megtapasztalt. III. Június vége táján megérkezett a fonográfhenger - Brattleboróban került feladásra, mivel Akeley nem mert az északibb hivatalokra hagyatkozni. Az utóbbi időben egyre inkább úgy érezte, hogy figyelik, amely hitében néhány levélünk elkeveredése is megerősítette; és sokat beszélt bizonyos emberek alattomos mesterkedéseiről, akikben a titokzatos lények kémeit és szövetségeseit látta. Legjobban a mogorva farmerre, Walter Brownra gyanakodott, aki egyedül élt egy roskatag hegyi tanyán az ősvadon peremén, s gyakran látták Brattleboro, Bellows Falls, Newfane és South Londonderry legkülönfélébb pontjain, ahol tulajdonképpen nem lett volna semmi keresnivalója. Brown hangját, ebben Akeley biztos volt, hallotta egyszer egy borzalmas beszélgetésben, amit biztos búvóhelyről hallgatott ki; egy ízben pedig láb- vagy karomnyomokat figyelt meg Brown tanyájának közelében, melyeknek baljós dolgokra utalhattak. Furamód közel találta őket Brown saját nyomaihoz; úgy tűnt neki, mintha egymás felé tartottak volna. Ezért gondolta célszerűbbnek a hangfelvételt Brattleboróban postára adni, ahová ósdi Fordján hajtott el, kihalt vermonti mellékutakon. Csatolt levelében bevallotta, hogy lassan kezd félni ezektől az utaktól, és már csak világos nappal jár bevásárolni Townshendbe. Nem érdemes túl sokat tudni, mondogatta gyakran, hacsak az ember nem lakik nagyon messze ezektől a kopár, titokzatos hegyektől. Nemsokára a fiához fog költözni Kaliforniába, ámbár nehezére esik neki elhagyni azt a helyet, ahová kisgyermekkori emlékei és az ősei iránt érzett mély tisztelet köti. Mielőtt megpróbálkoztam volna a fonográfhenger lejátszásával az egyetemről kölcsönkért készüléken előbb áttekintettem minden vele kapcsolatos magyarázó anyagot Akeley különböző leveleiben. A

felvétel, írta nekem Akeley, 1915 május 1-jén készült, körülbelül éjjel 1 órakor, egy elzárt barlangbejárat közelében, ott, ahol a Setéthegy erdős nyugati lejtője a Lee-mocsárba vész. Erről a helyről mindig az a hír járta, hogy gyakran lehet ott titokzatos hangokat hallani; ezért is vitte magával Akeley a fonográfot, a diktafont meg az üres viaszhengert. Korábbi tapasztalatain okulva úgy vélte, hogy május elsejének előestéje - az európai titkos tanokban a rettenetes boszorkányszombatok éjszakája - több reménnyel kecsegtet bármely más időpontnál, és e tekintetben nem is érte csalódás. Figyelemreméltó azonban, hogy azóta soha nem hallott a mondott helyen hangokat. Ennek a felvételnek, nem úgy, mint az erdőben kihallgatott monológok és beszélgetések túlnyomó részének, határozottan rituális jellege volt, és egy minden kétséget kizáróan emberi hangot is tartalmazott, amit azonban Akeley nem tudott hova tenni. Úgy tűnik, nem Brown hangja volt, hanem egy jóval műveltebb emberé. Ám a voltaképpeni problémát a másik hang jelentette - mert ez volt az a félelmetes, zümmögő zúgás, amelyben nem volt semmi emberi, noha a mi nyelvünkön, angolul beszélt, méghozzá grammatikailag tökéletesen, tanult személyre valló akcentussal. A felvevőberendezés nem működött teljesen hibátlanul, ráadásul a feltételek igen messze álltak attól, hogy ideálisnak legyenek nevezhetők: a kihallgatott szertartás nem nagy hangerővel és a készüléktől meglehetősen messze zajlott. A felvétel ennek következtében eléggé töredékesre sikeredett. Akeley mindenesetre megküldte nekem az írásban rögzített szöveget a saját olvasatában, amit még egyszer áttanulmányoztam, miközben a fonográfot lejátszásra állítottam be. A szöveg inkább homályosnak és rejtélyesnek tűnt, mintsem leplezetlenül borzalmasnak jóllehet ha az ember tisztában volt az eredetével és a körülményekkel, melyek között rögzítették, olyan baljós, szívszorító félelem fogta el, amilyet szavak egyáltalán csak kelteni tudnak. Az alábbiakban emlékezetből adom vissza a szöveget - és meglehetősen biztos vagyok benne, hogy egyetlen hang tévesztés nélkül, mivel igen behatóan megismerkedtem vele, nemcsak Akeley kéziratának jóvoltából, hanem magának a felvételnek ismételt lejátszása révén is. Az ilyesmit nem egykönnyen felejti el az ember! (meghatározhatatlan zörejek) (választékos férfihang) … az Erdők Ura, még a ... és a lengi emberek adománya ...így hát az éjszaka forrásaitól az űr mélyéig, és az űr mélyétől az éjszaka forrásaiig, örök dicsőségére a Nagy Cthulhunak, Tsathogguának és Neki, akit tiltva vagyon néven nevezni. Az ő örök dicsőségükre, és az Erdők Fekete Kecskéjének... Ia! ShubNiggurath! Erdők Fekete Kecskéje, ezer ivadékkal! (zúgó-zümmögő hangon imitált emberi beszéd) Ia! Shub-Niggurath! Erdők Fekete Kecskéje, ezer ivadékkal! (férfihang) Úgy történt, hogy az Erdők Ura, a ... számra hét és kilenc volt, az ónixlépcsőn lefelé ... (hód)olat Neki a Mélyben, Azathoth, Neki, akitől csodákat tanítottál ne(künk?) ... az éjszaka szárnyán, az űrön túlra, a ... Hozzá, akinek legifjabb gyermeke Yuggoth, aki magányosan járja útját a Fekete Éter peremén... (zümmögő hang) …menj hát az emberek közé, és kutasd fel az ő útjaikat, hadd tudjon mindent Ő a Mélyben! Nyarlathotepnek, a Hatalmas Futárnak, mindent el kell mondani. És Ő fel fogja ölteni magára az Ember alakját, a viasz álarcot és mind a ruhát, ami rejt, és lejő majd a Hét Nap világából, hogy gúnyt ... (emberi hang) ...(Nyarl)athotep, Hatalmas Futár, te, aki örömöt viszel Yuggothnak az űrön által, a Millió Kiválasztottnak Atyja, elöljárója a ... (felvétel vége) Ezek voltak azok a szavak, amiket hallottam, miután működésbe hoztam a fonográfot. Viszolyogva nyomtam le a kart, s mikor meghallottam a zafírtű bevezető recsegését, egy pillanatra valódi, hamisítatlan rettegés fogott el, úgyhogy örültem neki, hogy az első töredékes szavakat emberi ajak formálta - egy lágy, választékos hang, amely árnyalatnyi bostoni akcentussal beszélt, és biztos nem valamiféle vermonti hegylakó torkából fakadt. Figyeltem a bosszantóan nehezen érthető felvételt, és úgy találtam hogy a szavak megegyeznek az Akeley fáradságos munkával kidolgozott verziójában olvasottakkal. A lágy, dallamos bostoni hang minden kétséget kizáróan azt kiáltotta: ... "Ia! ShubNiggurath! Erdők Fekete Kecskéje, ezer ivadékkal!"... És ekkor meghallottam a másik hangot. Még ma is beleborzongok, ha rágondolok, micsoda megrázkódtatás ért, noha Akeley leveleinek hála, fel voltam készülve a legrosszabbra. Mindenki beismerte, akinek azóta beszéltem s felvételről, hogy nem látnak benne egyebet, csak valami ócska csalást vagy abszurd őrültséget; de meg vagyok győződve róla, hogy ha hallották volna ezt a szörnyűséget, vagy olvasták volna Akeley leveleit (különösen azt az iszonytató, enciklopédikus másodikat), mindjárt másként gondolkodnának. Ha jobban belegondolok, mégis kár, hogy - Akeley tilalma ellenére - nem játszottam le a felvételt másoknak; mint ahogy kár az is, hogy valamennyi levelének nyoma veszett. Számomra, aki a saját fülemmel hallottam azokat a zajokat, ismertem a hátterüket, s tudtam az összes kísérő körülményről, ez a hang undorító istenkáromlásszámba ment.

Bár csupán rituális választ adott annak az emberi résztvevőnek, én akkor mégis természetfölötti ekhónak éreztem, mely elképzelhetetlen külső poklokból éri el a Földet, penészgombaként tenyészve át a közbeeső fekete vermeken. Több mint két éve már, hogy utoljára visszahallgattam azt a viaszhengert. De most, ebben a pillanatban ugyanúgy hallom azt a halk, természetellenes zümmögést, mint ahogy a nap minden percében hallottam két teljes éven át, mióta csak először eljutott fülembe a recsegő viaszról: Ia! Shub-Niggurath ! Erdők Fekete Kecskéje, ezer ivadékkal! Ám jóllehet a hang szüntelen itt cseng a fülemben, a mai napig nem sikerült úgy kielemeznem, hogy megfogható képet adhassak róla. Valami ocsmány, gigászi rovar zümmögéséhez hasonlított leginkább, amely nehézkesen bár, de elsajátította egy idegen faj beszédét, és teljesen biztos vagyok benne, hogy bármilyen szerv adta is ki, semminemű rokonságban nem állt az emberek hangszalagjaival, de még az emlősállatokéval sem. A hanglejtés, a hangszín, a hangsúly mind-mind olyan különös jegyeket viselt magán, melyek az egész jelenséget egyértelműen az emberi és földi életen kívül eső szférákba utalták. Első alkalommal szinte belekábultam e hang váratlan iszonyatába, s a felvétel hátralévő részét egyfajta absztrakt bódulatban hallgattam végig. Mikor a tű ahhoz a szakaszhoz ért, ahol ez a zümmögő hang másodjára is szóhoz jutott, úgy tűnt, szentségtörő, gyalázatos kortalanság árad belőle, amire már az előbb is fölfigyeltem. Végül a felvétel minden átmenet nélkül megszakadt, épp egy olyan ponton, mikor a bostoni akcentussal beszélő emberi hang különösen tisztán volt hallható; én azonban még sokáig ültem ott, miután a készülék automatikusan kikapcsolt, s csak meredtem kábán magam elé. Aligha kell mondanom, hogy még sokszor lejátszottam ezt az ijesztő felvételt, s megkíséreltem tartalmát a lehető legnagyobb alapossággal elemezni és értelmezni, melynek során feljegyzéseimet összevetettem az Akeley-éval. Éppoly haszontalan, mint amilyen zavaró volna most felsorolni mindazokat a következtetéseket, amelyekre öreg barátommal jutottunk; elégedjenek meg vele, ha annyit mondok, hogy egyhangúlag úgy véltük, sikerült fényt derítenünk a legősibb titkos vallások néhány szerfölött primitív és undorító rítusának az eredetére. Az is nyilvánvalónak tűnt számunkra, hogy már ősidők óta szoros kapcsolatok álltak fönn a külső világokról való rejtélyes lények és az emberi faj egyes tagjai között. Hogy milyen széleskörűek voltak ezek a kapcsolatok, és hogyan viszonyul mai helyzetük az évszázadokkal ezelőttihez, e tekintetben nem rendelkeztünk semmiféle kiindulóponttal; legfeljebb végtelen, iszonytató spekulációkba tudnánk bocsátkozni róla. Úgy látszott, az emberek és a névtelen hatalmak érintkezésének több lépcsőfoka volt. Sejtésünk szerint a Földünkön időről időre megjelenő gyalázatos szörnyalakok a sötét Yuggoth bolygóról jöttek, a naprendszer peremén; ám még ez a hely is csak sűrűn lakott, előretolt támaszpontja egy borzalmas csillagközi fajnak, amelynek voltaképpeni eredete messze kívül kell, hogy essék az einsteini tér-idő kontinuumon, az általunk ismert világ teljességén. Időközben tovább leveleztünk a fekete kőről és arról, hogy miként lehetne a legbiztonságosabban eljuttatni Arkhambe - mert Akeley nem tartotta tanácsosnak, hogy felkeressem őt lidércnyomásba illő stúdiumainak színhelyén. Akeley rejtélyes okokból nem merte a furcsa tárgyat a megszokott, normális úton elküldeni. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy maga viszi el kerülőúton Bellows Fallsbe, ahonnan a Boston & Main vasúttal továbbítja Keene-en, Winchendonon és Fitchburgön keresztül, noha e célból olyan utakon kellett végighajtania, melyek kihaltabbak és erdősebbek voltak a brattleborói főútvonalnál. Azt írta, hogy mikor a fonográfhengert postára adta, a brattleborói hivatal közelében észrevett egy férfit, akinek külseje és viselkedése minden volt csak bizalomgerjesztő nem. Az illető feltűnően igyekezett beszédbe elegyedni a postatiszttel, aztán pedig felszállt a vonatra, amellyel a postaszállítmányt továbbították. Akeley bevallotta, hogy aggódott a küldemény miatt, míg nem értesült róla tőlem, hogy annak rendje-módja szerint megérkezett. Körülbelül ezidőtájt, mint azt Akeley izgatott sürgönyéből megtudtam, ismét nyoma veszett egy levelemnek. Akeley megkért, hogy a továbbiakban ne Townshendbe írjak neki, hanem minden küldeményemet intézzem poste restante a brattleborói főpostára, ahová majd gyakrabban fog felutazni, vagy a saját kocsijával, vagy omnibusszal, ami egy idő óta a sokkal lassabb kispályás vasút helyébe lépett. Fölfigyeltem rá hogy egyre jobban fél, mert részletesen beszámolt a holdtalan éjszakákon hevesebbé váló kutyaugatásról, meg a friss karomnyomokról, amiket néhanapján az úton és a nyirkos kerti földben - talált hajnaltájban. Egyszer valóságos sereg lábnyomról írt, melyek mind egy vonalban húzódtak, s velük szemben, ugyanolyan sűrű és elszánt sorokban, kutyanyomok voltak találhatók. Bizonyíték gyanánt küldött egy roppantul nyugtalanító fényképfelvételt, s hozzátette, hogy aznap éjjel a kutyák úgy csaholtak és vonítottak, mint soha azelőtt. Július 18-án, egy szerdai napon, sürgöny érkezett a címemre Bellows Fallsból, amelyben Akeley közölte, hogy a fekete követ útnak indította a B & M 5508. számú szerelvényén (Bellows Fallsből indul standardidő szerint 12 óra 15 perckor, Bostonba érkezik 16 óra 12 perckor). A küldeménynek számításom szerint legkésőbb másnap délben meg kellett volna érkeznie Arkhambe, ezért egész csütörtök délelőtt otthon maradtam, hogy átvehessem; ámde lassan dél lett, aztán délután, és nem történt semmi. Mikor felhívtam a vasúti irodát, azt mondták, hogy nem érkezett a címemre semmilyen

csomag. Ezután, most már fokozódó nyugtalansággal, távbeszélgetést folytattam a bostoni Északi Pályaudvar postai biztosával; meg se lepett különösebben, mikor közölte velem, hogy a nekem címzett küldemény nem jutott el hozzá. Az 5508. számú szerelvény tegnap mindössze 35 perc késéssel futott be, de nem volt rajta az én nevemre szóló csomag. A postai biztos mindenesetre megígérte, hogy utánanéz a dolognak. A napot azzal zártam, hogy pár szavas sürgönyben vázoltam Akeleynek a helyzetet. Másnap délután örvendetes gyorsasággal megérkezett Bostonból az értesítés; a biztos, akivel beszéltem, azonnal nekilátott, hogy telefonon keresztül fényt derítsen az ügyre. Úgy tűnt, hogy az 5508. számú szerelvény postaszállítmányáért felelős vasúti alkalmazott emlékszik valami intermezzóra, amelynek köze lehetett a csomagom elkeveredéséhez: a keene-i pályaudvaron ugyanis standardidő szerint 2 órakor heves vitába bonyolódott egy szemmel láthatólag vidéki, szikár, vörösesszőke férfivel, akinek igen furcsa hangja volt. Az illető, mondotta az alkalmazott, rettenetesen dühös volt egy súlyos láda miatt, amit állítólag ezzel a vonattal küldtek neki, de nem volt rajta sem a szerelvényen, sem az egyeztető listán. Azt állította, hogy Stanley Adamisnek hívják, és olyan különleges, búgó hangja volt, hogy az alkalmazottat természetellenes bódult álmosság fogta el, miközben hallgatta. Nem emlékezett rá pontosan, hogyan fejeződött be a beszélgetés, arra viszont igen, hogy csak akkor ébredt fel igazán, amikor a vonat már úton volt Winchendon felé. Aznap este Bostonba utaztam, hogy személyesen beszéljek ezzel az alkalmazottal, miután az iroda megadta nekem a nevét és a címét. Nyílt, szimpatikus fiatalember volt, de meg kellett állapítanom, hogy nem sokat tud hozzáfűzni eredeti beszámolójához. Különös módon szinte biztosra vette, hogy nem ismerné fel újra a rejtélyes érdeklődőt. Kénytelen-kelletlen tudomásul vettem, hogy nem tud szolgálni nekem semmi újdonsággal, hazahajtottam Arkhambe, és egész éjjel fennmaradtam, hogy leveleket írjak Akeleynek, a vasúttársaságnak, a rendőrségnek és a keene-i állomásfőnöknek. Bosszantott a furcsa hangú férfi nagy szerepe a baljós ügyben, aki olyan különös módon befolyásolta azt a fiatalembert, és reménykedtem benne, hogy a pályaudvari dolgozóktól, valamint a keene-i sürgönyiroda nyilvántartásából többet is megtudhatok róla, no meg arról, hogy miért éppen ezt a helyet és időpontot választotta reklamációjához. Be kell azonban vallanom, hogy minden vizsgálódásom eredménytelen maradt. A furcsa hangú férfi valóban látták július 18-án kora délután a keene-i pályaudvar közelében, és egy őgyelgő homályos módon kapcsolatba hozta őt valami nehéz ládával; de mindenkinek teljességgel ismeretlen volt, sem előtte, sem utána nem látták soha. A sürgönyirodában nem járt, és amennyire meg lehet állapítani, nem is kapott hírt vagy értesítést sehonnan; ezenkívül a sürgönyirodán a szóban forgó napon kimutathatóan nem rögzítettek semmi olyan üzenetet, amely a fekete kőnek az 5508. számú szerelvénnyel való továbbítására utalt volna. Akeley természetesen a segítségemre volt vizsgálódásaim folyamán, sőt maga is felutazott Keene-be, hogy kikérdezze az embereket a pályaudvar környékén; ő azonban jobban belenyugodott az ügybe, mint én. A kő elvesztését szemmel láthatólag valamiféle elkerülhetetlen végkifejlet vészjósló bizonyítékának fogta fel, s valójában a legcsekélyebb reményt sem táplálta, hogy valaha is viszont fogjuk látni. A hegyekben bujkáló lények és szövetségeseik kétségbevonhatatlan telepatikus és hipnotikus hatalmáról beszélt, s egyik levelében utalt rá: nem hiszi, hogy a kő még a mi Földünkön volna. Ami engem illet, én rettenetesen dühös voltam, mert már jó kilátásunk volt rá, hogy a vén, elmosódott hieroglifákból mélyreható és megdöbbentő titkokat olvassunk ki. Sokáig rágódtam volna még az eseten, ha Akeley közvetlen ezután kézhez kapott leveleivel a hegyi szörnyek problémája nem kerül más, ijesztőbb megvilágításba, amely azonnal lekötötte minden figyelmemet. Az ismeretlen lények, írta Akeley szánalomra méltóan reszketeggé váló betűkkel, eddig nem tapasztalt makacssággal kezdik háborgatni. Ha nem süt a hold, a kutyák éjszakai csaholása már hátborzongató, és félreeső utakon világos nappal is zaklatásoknak van kitéve. Augusztus másodikán, mikor kocsijával a faluba hajtott, kidőlt fatörzs torlaszolta el az utat egy olyan ponton, ahol sűrű bozótoson halad át; a kutyák itt dühös ugatásban törtek ki, hajmeresztő tanúságot téve róla, miféle borzalmas dolgok rejtőznek egész a közelben. Hogy mi történt volna, ha nincsenek vele a kutyák, azt elgondolni sem merte - de most már sose hagyja el anélkül a házát, hogy magával ne vinne legalább kettőt ezek közül az erős, hűséges állatok közül. További ijesztő esetek történtek az utakon augusztus ötödikén és hatodikán: egyik alkalommal egy lövés súrolta a kocsiját, a másik esetben pedig a kutyák csaholása figyelmeztette a titokzatos erdei szellemek közelségére. Augusztus tizenötödikén egy kétségbeesett levelet kaptam, melynek olvastán őszintén kívántam, bárcsak Akeley feladná remeteéletét, és a törvény védelme alá helyezné magát. A tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjszakán borzalmas dolog történt - a ház körül mindenfelé lövések durrantak, és a tizenkét nagy kutya közül hármat reggel Akeley agyonlőve talált. Az úton seregestül sorakoztak a karomnyomok és Walter Brown lábnyomai. Akeley éppen Brattleboróval beszélt, hogy új kutyákat rendeljen, amikor - mielőtt még sokat mondhatott volna - elnémult a telefon. Később kocsival Brattleboróba hajtott, ahol közölték vele hogy a karbantartó munkások Newfane-től nem messze, a

zord hegyek között, elvágva találták a főkábelt. Akeley azonban azt írta, hogy - négy pompás új kutyával és több láda munícióval ismétlő vadászpuskájához - készen áll rá, hogy hazatérjen. A levelet a brattleborói postahivatalban fogalmazta, s én minden különösebb késés nélkül kézhez kaptam. A helyzethez való viszonyulásom ezekben a napokban elvont tudományos érdeklődésből igen gyorsan húsbavágó aggodalommá alakult át. Megrémültem - féltettem Akeleyt, félreeső, magányos tanyáján, és egy kicsit saját magamat is, mert most már végleg belekeveredtem a hátborzongató történetbe. Az ügy tehát kezd bonyolódni. Vajon engem is az örvényébe ránt-e majd, hogy elemésszen a végén? Válaszlevelemben igyekeztem rábeszélni Akeleyt, hogy folyamodjon segítségért, s kifejtettem, hogy ha ő nem tesz ezirányú lépéseket, magam fogom kézbe venni a dolgot. Kijelentettem, hogy szükség esetén - akár akarja, akár sem - személyesen megyek el Vermontba, és segíteni fogok neki, hogy elmagyarázza helyzetét az illetékes hatóságoknak. Válaszként csak egy sürgönyt kaptam Bellows Fallsből, a következő szöveggel: AGGODALMAAT MEGEERTEM DE NEM TEHETEK SEMMIT STOP NE LEEPJEN OENHATALMUULAG MERT AZ MINDKETTOENKNEK CSAK AARTHAT STOP MAGYARAZATOT HAMAROSAN KUELDOEK STOP HENRY AKELEY Ám a helyzet egyre rosszabbodott. A sürgönyre adott válaszomra csak néhány zilált sort kaptam Akeleytől, azzal a hajmeresztő hírrel, hogy nemcsak sürgönyt nem küldött nekem soha, de még az a levelem sem jutott el hozzá, amire a hamis távirat vonatkozott. Azonnal utánanézett a dolognak Bellows Fallsben; kiderült, hogy a sürgönyt egy különös, vörösesszőke férfi adta fel, aki furcsa, búgó hangon beszélt: ennél többet azonban nem sikerült megtudnia. A postatiszt megmutatta neki a ceruzával írt eredeti fogalmazványt, de a kézírás nem mondott neki semmit. Feltűnt neki, hogy az aláírás hibás volt: A-k-e-l-y, így, a második E nélkül. Sötét sejtelmek gyülemlettek föl benne, de a nyilvánvaló krízis közepén nem akarja azzal rabolni az időmet, hogy megosztja velem őket. Beszámolt még néhány kutya kimúltáról, újak ismételt vásárlásáról Brattleboróban, valamint a lövöldözésekről, amelyek elmaradhatatlan kísérőjelenségévé váltak minden holdtalan éjszakának. Brownnak és még legalább két másik emberi lénynek a lábnyomai most már rendszeresen megtalálhatók voltak a karomnyomok között az úton és a hátsó udvarban. Az ügy kezd elcsúfulni, ismerte be Akeley; előbb-utóbb mindenképpen át fog költözni a fiához Kaliforniába, akár el tudja adni a régi birtokot, akár nem. Csakhogy nem olyan könnyű elhagyni az egyetlen darabka földet, amit az ember valóban az otthonának tekinthet. Meg kell próbálnia még egy ideig kitartani; talán meg tud szabadulni a betolakodóktól - különösen, ha a tudtukra adja, hogy egyszer s mindenkorra felhagy próbálkozásaival, hogy kifürkéssze titkaikat. Azonnal válaszoltam Akeleynek, megismételtem baráti ajánlkozásomat, s újra megírtam neki, hogy szándékomban áll felkeresni őt, és segítek meggyőzni róla a hatóságokat, hogy valóban halálos veszélyben forog. Válaszából úgy tűnt, már nem utasítja el olyan határozottan ezt az elképzelést, mint korábbi hozzáállása sejtetni engedte, de azt mondta, szeretne még várni vele egy kicsit - csak annyi ideig, amíg az ügyeit elrendezi, és hozzá tud szokni a gondolathoz, hogy el kell hagynia szülőházát, amelyhez már-már betegesen ragaszkodik. Az emberek gyanakvással tekintenek kutatásaira és elméleteire, s jobb volna csendesen, észrevétlenül eltűnni, mintsem az egész környéket felbolygatni távozásával, hogy mindenféle szóbeszéd kapjon lábra az elmeállapotát illetően. Beismeri, hogy vesztett, de a lehetőségekhez képest méltósággal akar visszavonulni. Ezt a levelet augusztus 28-án kaptam meg, s válaszomban igyekeztem megnyugtatni, amennyire csak lehet. A buzdításnak nyilván megvolt a maga hatása, mert Akeley nem számolt már be annyi borzalmas eseményről, mikor postafordultával nyugtázta levelem kézhezvételét. Ő maga azonban nem volt különösebben optimista, s annak a gyanújának adott hangot, hogy csak a telihold tartja vissza a rémalakokat. Remélte, hogy nem lesz sok felhős éjszaka, és beszélt róla, hogy mihelyt a hold fogyni kezd, Brattleboróba költözik. Megint írtam egy bátorító levelet, ám szeptember 5-én újabb híreket kaptam tőle (a postája nyilván keresztezte az enyémet); és ezekre a legnagyobb jóakarattal sem tudtam már derűlátóan válaszolni. Tekintetbe véve fontosságát, úgy tartom helyénvalónak, hogy ezt a levelet az alábbiakban teljes hosszában idézzem, már amennyire vissza tudok emlékezni a zaklatott kézírással papírra vetett sorokra. Lényegében véve a következőket tartalmazta: Kedves Wilmarth! hétfő Íme a csüggesztő utóirat az utolsó levelemhez. Tegnap éjjel borult volt az ég - bár esni nem esett -, és a hold elő se dugta a képét. Elég szörnyű volt, és azt hiszem, közel a vég, bármiben is reménykedünk. Éjfél után valami koppant a háztetőn, és a kutyák mind talpon termettek hogy lássák, mi az. Hallottam, hogy ugrálnak nagy morogva, és az egyiküknek végül sikerült az alacsonyabbik szárnynál felugrania a tetőre. Ekkor rettenetes küzdelem játszódott le odafönt, s közben valami iszonyú zümmögésfélét hallottam, amit míg élek, nem fogok elfelejteni. Aztán szörnyű bűz kezdett terjengeni a levegőben. Szinte ugyanebben a pillanatban golyók ütötték át az ablakomat, és kis híján súroltak is. Azt hiszem, a rejtélyes lények nagyobbik csoportja azalatt lopózott a ház közelébe, míg a kutyák figyelmét lekötötték a tetőn zajló események. Hogy mi

történt odafenn, még nem tudom, de attól tartok, ezek a szörnyek megtanultak jobban manőverezni a szárnyukkal. Lejjebb vettem a fényt, lőrésnek használtam az ablakokat és a ház egész környékét megszórtam puskatűzzel, épp elég magasra célozva hozzá, hogy ne a kutyákat találjam el. Ez véget vetett a kísértetjárásnak, reggel viszont nagy vértócsákat találtam az udvaron, néhol pedig valami olajos, zöld folyadékot, amely a legundorítóbb bűzt árasztotta, amit valaha éreztem. Fölmásztam a tetőre, és ott is találtam belőle. Öt kutyám döglött meg, az egyiket sajnos én magam teríthettem le egy alacsony lövéssel, mert hátulról érte a golyó. Most visszarakom a lövöldözés során betört ablaküvegeket, aztán megyek Brattleboróba, új kutyákat vásárolni. Azt hiszem, a tenyésztők már idegbetegnek tartanak. Később még írok. Remélem, egy-két héten belül minden készen fog állni a költözéshez, bár a gondolattól a szívem szakad meg. Sietséggel - Akeley De nem ez volt Akeley egyetlen levele, amely keresztezte az enyémet. Másnap reggel - szeptember 6án még egy érkezett; ezúttal egy teljesen hagymázas firkálmány, ami végleg kizökkentett lelkinyugalmamból, úgyhogy azt se tudtam, mit gondoljak. Ismét csak az lesz a legjobb, ha idézem a szöveget, annyira híven, amennyire csak emlékezetem lehetővé teszi: kedd A felhőzet nem szakad fel, tehát megint nem lesz hold - igaz, amúgy is fogyóban van már. Legszívesebben bevezetném a házba a villanyáramot, és beépíttetnék egy fényszórót, ha nem tudnám, hogy ők gyorsabban át tudják vágni a vezetéket, mint én összeforrasztani. Azt hiszem, el fogom veszíteni az eszemet. Meglehet, hogy mindaz, amiről a mai napig írtam Önnek, álom vagy őrület. Eddig is elég szörnyű volt, de most már valóban... Tegnap éjjel beszéltek hozzám azon a borzasztó zümmögő hangon -, és olyan dolgokat mondtak nekem, amiket nem merek elismételni Önnek. Jól értettem őket, bármennyire ugattak is a kutyák, és amikor a csaholásuk egy pillanatra mégis elnyomta a beszédüket, egy emberi hang sietett a segítségükre. Ne keveredjen bele az ügybe, Wilmarth - sokkal rosszabb, mint legszörnyűbb rémálmainkban gondoltuk. Most már nem fogják hagyni, hogy elköltözzek Kaliforniába... El akarnak ragadni elevenen, vagy legalábbis úgy, hogy azt elméleti értelemben elevennek lehet nevezni... nemcsak Yuggothra, hanem tovább... valahová a galaxisunkon kívülre, talán még a világegyetem legkülső peremén is túlra. Megmondtam nekik, hogy nem fogok velük elmenni oda, ahová vinni akarnak, különösen nem azon a rettenetes módon, amit kigondoltak a számomra, de attól félek, minden hiába. A házam annyira félreeső vidéken van, hogy nappal éppúgy rajtam üthetnek, ha akarnak, mint éjszaka. Megöltek még hatot a kutyáim közül, és minden erdős részen éreztem a közelségüket, mikor ma áthajtottam Brattleboróba. Hiba volt tőlem, hogy megpróbáltam elküldeni Önnek a hangfelvételt meg a fekete követ. Inkább semmisítse meg a viaszhengert, míg nem késő! Holnap talán írok pár sort, amennyiben még itt leszek. Bárcsak össze tudnám szedni magamat annyira, hogy Brattleboróba szállíttassam a könyveimet meg a holmimat, és áthurcolkodjak oda. Minden további nélkül megfutamodnék, ha tehetném, de valami visszatart. Elmenekülhetnék Brattleboróba: annak muszáj biztonságos helynek lennie, de ott ugyanúgy fogolynak érzem magam, mint a tulajdon házamban. És valahogy úgy érzem, nemigen változtathatnék már a dolgokon, még akkor sem, ha mindent cserben hagyok. Iszonyú…ne hagyja magát belerángatni! Üdvözli - Akeley Miután ezt a rettenetes levelet megkaptam egész éjjel álmatlanul hánykolódtam, és szörnyű kétségek merültek föl bennem Akeley elmeállapotával kapcsolatban. Amit írt, az merő téboly volt, a mód azonban, ahogyan írta -- tekintve mindazt, ami addig történt - valahogy zord meggyőződést sugárzott. Nem tettem rá kísérletet, hogy válaszoljak neki, mert jobbnak tartottam, ha megvárom, hogyan reagál ő az én utolsó levelemre. Ez a válaszlevél másnap valóban megérkezett, ám az új hírek, melyekről beszámolt, túlhaladottá tették minden tanácsomat, amit Akeleynek már rég meg kellett volna fogadnia. Szinte olvashatatlan volt, tintafoltok rútították el; kétségkívül nagy szükséghelyzetben írták. Alább következik az, ami megmaradt belőle az emlékezetemben: szerda A levelét megkaptam, de már semmi értelme bármit is megbeszélni. Végleg feladtam. Azon csodálkozom, honnan van még elég akaraterőm, hogy védekezzem. Nincs menekvés többé, még akkor sem, ha mindent itt hagyok, és megfutamodom. Utolérnének. Tegnap este levelet kaptam tőlük - a postás hozta, míg Brattleboróban voltam. Bellows Fallsben pecsételték le. Le van benne írva, mit akarnak velem csinálni... de képtelen vagyok elmondani Önnek. Vigyázzon magára! Semmisítse meg a viaszhengert! Az éjszakák még mindig felhősek, a hold pedig egyre jobban fogy. Bárcsak össze tudnám szedni magamat annyira, hogy segítséget hívjak... ez megacélozná az akaraterőmet... csakhogy aki egyáltalán ide mer még jönni, az őrültek tanyájára, hacsak nem szolgálok bizonyítékokkal. Ok nélkül nem tudom idehívni az embereket... nem ismerek a környéken senkit, már évek óta. De a legrosszabbat még nem is meséltem magának, Wilmarth. Kapaszkodjon, mielőtt tovább olvas, nagy csapás lesz. Mindenesetre igazat beszélek. Képzelje el - tegnap láttam és megérintettem az egyik

ilyen valamit, vagy legalábbis egy részét. Istenemre, iszonytató volt! Persze nem élt. Az egyik kutya kapta el, ma reggel akadtam rá a kennel közelében. Megpróbáltam megőrizni a fáskamrában, hogy meg tudjam győzni az embereket erről az egészről, de pár órán belül teljesen szétbomlott: semmi nem maradt belőle. Emlékszik, hogy azokat a testeket csak az áradást követő első napon látták a folyóban? És most jön a legrosszabb: megpróbáltam lefényképezni magának, de mikor előhívtam a filmet, semmi nem látszott rajta, csak a fáskamra. Miből lehetnek ezek? Láttam őket, ezt az egyet meg is érintettem, és mind lábnyomokat hagynak maguk után. Biztos van testük, de miféle? A külsejük leírhatatlan. Képzeljen el egy hatalmas rákot, amelynek a feje helyén kocsonyás; ragacsos anyagból lévő húscsomók vannak, piramis-szerű elrendezésben, tele tapogatókkal. Ez a zöld, olajos folyadék a vérük vagy a nedvük. Minden percben újabbak érkezhetnek a Földre. Walter Brown eltűnt - a környező falvakban nem látták egyik megszokott helyén sem őgyelegni. Azt hiszem, az én egyik lövésem találta el, ezek a szörnyek viszont nyilván mindig magukkal viszik a halottaikat és a sebesültjeiket. Ma délután különösebb nehézség nélkül bejutottam a városba, de attól félek, csak azért hagyták, mert teljesen biztosak a dolgukban. Ezt a levelet a brattleborói postahivatalban írom. Lehet, hogy ez lesz az utolsó - ha így lenne, írjon a fiamnak George Goodenough Akeleynek, 176 Pleasant St., San Diego, Kalifornia de semmiképpen ne jöjjön ide! Ha egy hétig nem jelentkezem, keresse meg George-ot, és figyelje az újsághíreket. Most ki fogom játszani az utolsó kártyámat - már amennyiben lesz még hozzá elég akaraterőm. Előbb megpróbálom mérges gázzal elpusztítani őket (a szükséges vegyszerekről és a gázálarcokról - a magam és a kutyák számára - már gondoskodtam), és ha ez sem használ, a seriffhez fogok fordulni. Nyugodtan zárjanak csak elmegyógyintézetbe, ha akarnak - még ez is jobb annál, amit ezek a szörnyek csinálnának velem. Talán sikerül felhívnom a figyelmüket a nyomokra a házam körül: halványak ugyan, de minden reggel találok újakat. Bár az a gyanúm, a rendőrök azt hinnék, én magam tákoltam valahogy össze őket; tudja, mindenki úgy tartja, hogy megzavarodtam. Meg kell próbálnom rávenni valakit a szövetségiektől, hogy töltsön velem itt egy éjszakát. Az talán meggyőzné - csakhogy attól félek, hogy ha ezek a lények kiszagolják a dolgot, aznap nyugton maradnak. Valahányszor éjszaka telefonálni próbálok, elvágják a kábelt: a karbantartók ezt nagyon furcsának. találják, és tanúskodhatnának mellettem, hacsak nem hiszik azt, hogy én magam vagyok a bűnös. Már egy hete hiába igyekszem rendbe hozatni. Az egyszerű emberek közül rá tudnék bírni néhányat, hogy tanúsítsák a rémalakok létezését, őket azonban mindenki kineveti, mihelyt kinyitják a szájukat, azonkívül pedig olyan régóta kerülik a birtokomat, hogy semmit nem tudnak már a legfrissebb fejleményekről. Ezeket a lompos tanyasiakat se pénzzel, se jó szóval nem lehet rávenni, hogy egy mérföldnél közelebb merészkedjenek a házamhoz. A postás persze tudja, miket beszélnek, és folyton tréfálkozik vele... Istenem! Bár lenne elég bátorságom hozzá, hogy megmondjam neki, mennyire igazuk van! Azt hiszem, megkísérlem felhívni a figyelmét a nyomokra, csakhogy délután jár, amikorra a legtöbbjük eltűnik. Ha ráborítanék az egyikre valami dobozt vagy serpenyőt, hogy megmaradjon, biztos azt hinné, tréfálok vagy be akarom csapni. Pedig ha nem élnék ilyen remeteéletet, akkor még ma is járnának hozzám az emberek, mint régen. A fekete követ meg a Kodak-képeket nem mutattam meg, csak a környékbeli parasztoknak, a hangfelvételt is csak nekik játszottam le. Mindenki más azt hinné, a bolondját járatom vele, és egyszerűen kinevetne. Ám a fényképekkel még előhozakodhatok. A lábnyomok tisztán láthatóak rajtuk, még akkor is, ha a lényeket, akik hagyják őket, nem lehet lefotografálni. Milyen kár, hogy senki nem látta ma reggel ezt a valamit, mielőtt semmivé foszlott volna. Tulajdonképpen nem is tudom, mitől kéne félnem. Azok után, amin keresztülmentem, az őrültekháza ugyanolyan jó hely lenne a számomra, mint bármi más. Az orvosok segíthetnének, hogy rábírjam magamat a ház elhagyására - márpedig egyedül ez az, ami még megmenthet. Írjon George fiamnak, ha nem kap rólam hírt hamarosan. Isten önnel, semmisítse meg a bizonyítékokat, és ne hagyja magát belekeverni az ügybe. Üdv: Akeley Ez a levél csontig ható iszonyattal töltött el. Nem tudtam, mit válaszolhatnék rá; papírra vetettem pár összefüggéstelen, bíztató sort, és postafordultával elküldtem neki. Emlékszem rá, hogy felszólítottam benne: haladéktalanul költözzön át Brattleboróba, és kérjen hatósági védelmet. Azonkívül megírtam neki, hogy amint csak tehetem, én is Vermontba utazom, magammal viszem a fonográfhengert, és segítek meggyőzni róla az illetékeseket, hogy maradéktalanul épeszű. Ha jól emlékszem, azt is fölvetettem, hogy ideje volna felhívni a lakosság figyelmét, miféle szörnyűségek zajlanak a közvetlen közelükben. Talán feltűnt Önök közül egyeseknek, hogy ebben a sorsdöntő pillanatban valóban elhittem szinte mindent, amit Akeley állított, habár azon a véleményen voltam, hogy a halott szörnyetegről készített kudarcos felvétel nem annyira a természet valamely szeszélyére vezethető vissza, hanem inkább az izgatott Akeley hibájából történt. V.

És aztán kézhez kaptam azt a furcsa, ellentmondásos, csitító hangvételű levelet, amit az enyémmel egy időben adhattak postára, mert szeptember 8-án, szombaton délután érkezett meg. Vadonatúj írógéppel írták, egyetlen félreütés nélkül; ez a különös levél - pár megnyugtató szót és egy szívélyes meghívást tartalmazott - a magányos hegyek között lezajlott lidércnyomásos dráma csodálatos fordulatáról tanúskodott. Megint csak emlékezetből próbálom idézni - s közben bizonyos okok miatt igyekszem minél hívebben visszaadni az érdekes stílust, amelyben íródott. Bellows Fallsben pecsételték le, s az aláírás - akárcsak a voltaképpeni szöveg - szintén gépelve volt, ami gyakran megesik kezdő gépíróknál. Magában a levélben azonban megdöbbentő módon alig akadt hiba; ebből arra következtettem, hogy Akeley nem most használ először írógépet, volt már dolga vele máskor is - talán az egyetemen. Úgy helyénvaló, ha beismerem, hogy a levéltől roppant mód megkönnyebbültem; megkönnyebbülésembe azonban homályos, nyugtalanító előérzet vegyült. Akeley valószínűleg a legszörnyűbb élmények közepette is megőrizte józan eszét - de mi van vele most, hogy megpróbáltatásai véget értek? És azok az állítólagos "jobb kapcsolatok" - mire véljem őket? Az egész levél Akeley eddigi álláspontjának radikális változására engedett következtetni! De térjünk rá magára a szövegre - igyekszem lelkiismeretesen idézni emlékezetből (e téren kissé büszke vagyok a képességeimre): Townshend, Vermont, 1928. szept. 6. csütörtök Drága barátom, Mr. Wilmarth! Nagy örömömre szolgál, hogy megnyugtathatom Önt azzal a sok botorsággal kapcsolatban, amiket eddig írtam. Botorságot mondok, de ezzel inkább tulajdon oktalan hozzáállásomat szeretném jellemezni bizonyos jelenségekhez. Ezek a jelenségek nagyon is valóságosak és jelentősek; az én hibám az volt, hogy teljességgel helytelen szemszögből ítéltem meg őket. Azt hiszem, említettem már, hogy különös látogatóim kísérletet tettek a kapcsolat felvételére és több ízben kezdeményeztek beszélgetéseket. Tegnap éjjel aztán valóban sor került egy ilyen megbeszélésre. Bizonyos jelekre beengedtem a házba a képviselőjüket - egy ugyanolyan embert, mint Ön vagy én, hadd siessek megnyugtatni. Sok mindenről beszélt nekem, olyan dolgokról, amelyeknek mi csak a halvány árnyékát sejtettük meg, és egyértelműen bebizonyította nekem, mennyire téves ítéletet alkottunk magunknak a földönkívüliek célkitűzéseiről, akik támaszpontot tartanak fönn itt Vermontban. Úgy tűnik, hogy a rossz rémhistóriák, melyek arról szólnak, mit kínáltak fel ők egyes embereknek és milyen összefüggésben állnak törekvéseik a Földdel, kizárólag a jelképes beszédnek a tudatlanságon alapuló tökéletes félreértéséből adódtak - a nyelvet ugyanis, amit a velünk való érintkezéshez használnak, olyan kultúrjelenségek és gondolkodási formák alakították ki, melyek alapvetően különböznek a mi leghajmeresztőbb elképzeléseinktől is. Tulajdon következtetéseim, bevallom, ugyanolyan messze álltak az igazságtól, mint az analfabéta parasztok és félvad indiánok találgatásai. Amit félelmetesnek, gonosznak és undorítónak tartottam, az valójában tiszteletreméltó, bölcs és még dicséretes is; saját korábbi nézőpontom nem egyéb a mélyen gyökerező emberi hajlam egyik megnyilvánulási formájánál, mely szerint minden olyat, ami tejesen más, gyűlölni, félni és rombolni kell. Most már bánom, hogy ártottam ezeknek a különös idegen lényeknek éjszakai csetepatéink során. Bárcsak rá tudtam volna bírni magam, hogy egyszer nyugodtan és értelmesen beszéljek velük! Hál'Istennek nem neheztelnek rám; az ő érzelemviláguk teljesen más, mint a miénk. Nagy balszerencséjük volt, hogy Vermontban csak néhány különösképp alacsonyrendű személy állt a rendelkezésükre összekötő gyanánt - példának okáért a néhai Walter Brown. Nem utolsósorban miattuk találtam annyira ellenszenvesnek őket. Valójában sosem ártanak szántszándékkal az embereknek, ellenkezőleg, őket zaklatják és gyötrik igen gyakran a mi fajtársaink. Létezik egy egész titkos kultusz, csupa gonosz ember. Ön okkult ismeretei alapján nyilván érteni fogja, mire gondolok, ha Hasturral és a Sárga Jellel hozom kapcsolatba őket, akik azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy más dimenziókból való rettenetes hatalmak megbízásából felkutassák és elpusztítsák vendégeinket. A földönkívüliek csak ezekkel a támadókkal szemben - nem pedig az egész emberiség ellenében folyamodnak drasztikus eszközökhöz. Egyébként megtudtam, hogy számos levelünket nem a földönkívüliek, hanem ennek a rosszindulatú kultusznak a képviselői tulajdonították el. A földönkívüliek nem akarnak mást az emberektől, csak békét, nyugalmat és - egyre fokozódó mértékben - tudományos eszmecserét. Ez utóbbi most, hogy új találmányaink és berendezéseink mindinkább kiszélesítik látókörünket és mozgásszabadságunkat, kezd halaszthatatlanul szükségessé válni, mivel vendégeinknek egyre inkább nehezükre esik a nélkülözhetetlen támaszpontok észrevétlen fenntartása bolygónkon. Az eddiginél sokkal jobban meg akarják ismerni az emberiséget, és szeretnék, ha néhány kiemelkedő filozófusunk és tudósunk többet tudna róluk is. Ezzel a fajta ismeretcserével aztán minden kockázatot ki lehet küszöbölni, és kialakítani egy mindkét fél számára előnyös modus vivendit. Arra, hogy netán le szándékoznák igázni vagy alacsonyítani az emberiséget, még gondolni is nevetséges.

Abból a célból, hogy megkezdjék ezeknek a jobb kapcsolatoknak a kialakítását, vendégeink természetszerűleg engem - aki már eleve sokat tudok róluk - bíztak meg, hogy fő képviselőjük legyek a Földön. Tegnap éjjel sok mindent tudtam meg - roppant meghökkentő és érdekfeszítő dolgokat -, s a következő alkalommal még többet fognak közölni velem, mind szóban, mind írásban. Kezdetben nem fogják megkövetelni tőlem, hogy személyesen utazzak odakintre, noha nem elképzelhetetlen, hogy később kimondottan vágyat érzek majd erre - különleges módszerekhez fogok folyamodni, hogy az emberi érzékelés minden korlátját magam mögött hagyhassam. A házam ostromával felhagytak. Minden rendben van, a kutyáknak immár semmi tennivalójuk. Félelem és rettegés helyett a tudásnak és az intellektuális kalandoknak olyan perspektívái nyíltak meg előttem, ami .kevés embernek jutott osztályrészéül a történelem során. A földönkívüliek talán a legcsodálatraméltóbb szerves képződmények a téridőn innen és túl: egy kozmosz-szerte elterjedt faj képviselői, amelynek minden más életforma csak degenerált változata. Inkább növények, mint állatok, ha ugyan használni lehet ilyen fogalmakat azzal a fajta anyaggal kapcsolatban, amelyből állnak, a testfelépítésük leginkább a szivacsokéra emlékeztet; a közönséges kormofitáktól azonban alapvetően megkülönbözteti őket, hogy kimutatható bennük valami klorofilszerű vegyület, emésztőrendszerük pedig teljesen egyedülálló. Ez a faj voltaképpen olyan anyagokból épül fel amelyek a világűrnek ebben a részében abszolút ismeretlenek - az elektronok hullámhossza teljesen más. Ezért nem lehet megörökíteni őket a közönséges földi filmeken és fényképlemezeken, noha a szemünk tisztán látja testüket. A szükséges ismeretekkel ellátva azonban bármelyik jó kémikus ki tudna keverni egy olyan vegyületet, amin rögzíteni lehet őket. Ez a faj rendelkezik azzal az egyedülálló képességgel, hogy testi mivoltukban át tudnak kelni a minden hőtől és levegőtől mentes csillagközi űrön, bár egyes változatok erre csak mechanikus segédeszközökkel vagy különleges sebészi átültetések révén képesek. Igen kevés fajta rendelkezik a vermonti változatra jellemző étertűrő szárnyakkal. Azok, akik az Óvilág bizonyos magányos hegyormait lakják, más úton-módon jutottak oda. Az egyes állati életformákhoz és az általunk anyaginak tekintett struktúrákhoz való külső hasonlatosságuk inkább a párhuzamos fejlődésre vezethető vissza, mintsem tényleges rokonságra. Agyuk befogadóképessége minden más létező élőlényét meghaladja, ámbár a mi hegyeinkben honos szárnyas változat távolról sem tartozik a legfejlettebbek közé. Valamennyien telepatikus úton érintkeznek egymással, jóllehet vannak elcsökevényesedett beszélőszerveik, melyek egy egyszerű operációt követően (a sebészet, amit igazi mesterfokon művelnek, náluk mindennapos dolog) képesek hozzávetőlegesen imitálni az olyan organizmusok hangját, amelyek megrekedtek a beszéd kommunikációs szintjén. Legfontosabb tartózkodási helyük pillanatnyilag egy még felfedezetlen s csaknem teljességgel fénytelen bolygó a naprendszer legkülső peremén - a Neptunuszon túl, és kilencszer olyan messze a Naptól. Mint mi is sejtettük, ez azonos azzal az égitesttel, amit egyes ősi, titkos iratokban "Yuggoth" néven említenek; az ott rejtőző lények hamarosan nagymérvű szellemi erőket fognak összpontosítani a Földre, ami elő fogja segíteni az intellektuális kapcsolatok felvételét. Nem lepne meg, ha a csillagászok olyan tisztán érzékelnék ezeket a gondolatáramokat, hogy - mihelyt a földönkívüliek is úgy kívánják fölfedeznék Yuggothot. Ám Yuggoth természetesen csupán egyfajta ugródeszka. Ezeknek s lényeknek a túlnyomó többsége különös mélységekben él, melyek teljességgel kívül esnek a legvakmerőbb emberi elképzeléseken is. Az a tér-idő rendszer, amit mi a kozmikus valóság totalitásának fogunk fel, csupán egy atom az általuk ismert valós végtelenségben. És amennyit emberi agy egyáltalán fel képes fogni ebből a végtelenségből, azt előbb-utóbb mind feltárják majd előttem, márpedig ilyesmi az idők kezdete óta alig ötven embernek jutott osztályrészéül. Most persze azt hiszi, drága Wilmarth barátom, hogy megháborodtam, idővel azonban méltányolni tudja majd a hatalmas lehetőséget, amely szinte akaratom ellenére nyílott meg előttem. Szeretném, ha Önnek minél nagyobb rész jutna mindebből; ezernyi dolgot kell mondanom magának, amit nem lehet a fecsegő papírra bízni. Korábban óva intettem attól, hogy meglátogasson. Most, hogy minden veszély elmúlt, örömömre szolgál ezt visszavonni, és tolmácsolni Önnek szíves meghívásomat. El tudna ugrani hozzám, mielőtt megkezdődik a tanév? Rendkívül örülnék, ha szerét tudná ejteni. Hozza magával a fonográf felvételt és a leveleimet - szükségünk lesz rájuk, hogy az egész iszonyú történetet mozaikdarabonként összeállítsuk. A Kodak-képeket is elhozhatná, mert az utóbbi napok izgalmában úgy látszik, elraktam valahová a negatívokat meg a saját példányaimat. De meglátja majd, micsoda nagyszerű tényekkel tudom kiegészíteni ezt a bizonytalan, hézagos anyagot - és micsoda csodálatos kilátásaim vannak rá, hogy friss bizonyítékaim körét tovább bővítsem! Ne habozzon - a földönkívüliek már felhagytak a háborgatásommal, és nem fog semmi olyat tapasztalni, ami zavaró vagy természetellenes lenne. induljon bátran, a kocsimmal várni fogok Önre a brattleborói vasútállomáson. Intézze úgy, hogy a lehető legtovább maradhasson, és készüljön fel néhány izgalmas esti beszélgetésre, melyek legmerészebb álmait is meghaladják majd. Senkinek ne szóljon az ügyről - ez nem való a széles nyilvánosság elé.

A csatlakozások nem rosszak Brattleboro felé, vegyen Bostonban egy menetrendet. Utazzon a B & Mmel Greenfieldbe, aztán az utolsó, rövid szakaszon szálljon át. Azt javaslom, a gyorsvonatot válassza, az kényelmesebb: délután 4 óta 10 perckor indul Bostonból. 7 óra 35-kor érkezik meg Greenfieldbe, onnan meg 9 óra 19-kor lesz egy csatlakozás, ami 10 óra 01-re ér Brattleboróba (csak munkanapokon). Tudassa velem, melyik nap érkezik, és a kocsimmal kinn fogom várni a pályaudvaron. Bocsásson meg, amiért ezt a levelet géppel írom, de a kézírásom az utóbbi időben - mint bizonyára észrevette - egy kicsit reszketeg lett, és nincs nagy kedvem hosszabb távon tollal körmölni. Ezt az új Coronát tegnap vettem Brattleboróban - egyelőre úgy fest, kitűnően működik: Válaszát várva maradok abban a reményben, hogy nemsokára személyesen is üdvözölhetem, a fonográfhengerrel, leveleimmel és a fényképfelvételekkel együtt: az Ön Henry W Akeley-je Albert N Wilmarth, Esq. Úrnak, Miskatonic Egyetem, Arkham, Mass. Érzéseim sokszínűségét, miközben elolvastam ezt a levelet, majd ismét átfutottam és elgondolkoztam rajta, nemigen lehet szavakba önteni. Mint mondottam volt, egyszerre éreztem nyugtalanságot és megkönnyebbülést, ám ez csak tökéletlenül fejezi ki ellentmondásos és nagyobbrészt tudatalatti benyomásaim kavalkádját, amely mind megkönnyebbülésemben mind a kényelmetlen előérzetben kifejezésre jutott. Először is, a dolog szöges ellentétben állt az előzőleg lezajlott borzalmas események egész láncolatával. A hangulatváltás a csupasz iszonyatból a hűvös magabiztosságba, sőt egyenesen a túlcsorduló örömbe, olyan váratlanul következett be, mint derült égből a villámcsapás, ám furamód maradandónak hatott. Fel nem foghattam, hogyan változhatott meg így egyetlen nap leforgása alatt annak az embernek a lelkiállapota, aki szerdán még holtra rémült, végsőkig elkeseredett leveleket írt, bármi is történt vele ezekben a sorsdöntő órákban. Többször is különös, valótlan érzés fogott el, ha jobban belegondoltam a helyzetbe, s nemegyszer tűnődtem el rajta, vajon nem csupán a saját fantáziám vetítette-e elém a kozmikus hatalmaknak ezt a biztos távolból figyelemmel kísért, izgalmas mérkőzését. Ilyenkor azonban mindig eszembe jutott a fonográf felvétel, és zavarom ettől csak fokozódott. A levél mindenesetre teljesen más volt, mint amit Akeleytől az előzmények ismeretében vártam. Mikor megkíséreltem elemezni, milyen benyomást tett rám az áttanulmányozása, arra az eredményre jutottam, hogy ez két külön aspektusból tevődik össze. Egyrészt tény, hogy a változás túl hirtelen és megmagyarázhatatlan volt, amennyiben feltételezzük, hogy Akeley mind előtte, mind utána ép elméje és teljes ítélőképessége birtokában volt. Másodszor pedig az Akeley kifejezésmódjában, magatartásában és nyelvezetében beállt változás valóban túllépte a beláthatóság határait. A jelek szerint egész karaktere valami megmagyarázhatatlan változáson ment át, amely ráadásul hihetetlen mértékben mélyreható volt, olyannyira, hogy kétféle személyisége közül egyikkel kapcsolatban sem merülhetett föl a labilis elmeállapot gyanúja. A szókincs, az írásmód - alig észrevehetően, de minden megváltozott. Az egyetemen jó érzékre tettem szert a stilisztikai finomságok iránt, így azonnal meg tudtam állapítani, hogy teljesen más nyelvi ritmust használ, mint eddig. Kézenfekvő volt, hogy az ominózus kinyilatkoztatás érzelmi hatása, amely ilyen alapvető változáshoz vezetett, éppoly megrázó, mint amilyen mélyreható lehetett. Más tekintetben azonban a levél mégiscsak roppant jellemző volt Akeleyre. Ugyanaz a régi, szenvedélyes vonzalom a végtelenség iránt - ugyanaz a tudós kíváncsiság. Egy pillanatig sem - illetve legfeljebb egy szívverésnyi időre - játszottam el azzal a gondolattal, hogy a levél netán gonosz szándékú hamisítvány lehetne. A meghívás - azaz a felszólítás, hogy jöjjek és győződjek meg róla személyesen, igaz-e mindaz, amit állít - egyértelműen bizonyította valódiságát. Aznap éjszaka nem feküdtem le: fotelemben virrasztottam, és a levél sötét rejtélyén törtem a fejem. A koponyám már sajgott a szörnyű benyomásoktól, melyeknek az utóbbi négy hónap folyamán gyors egymásutánban ki volt téve, s gondolataim szüntelen az új, döbbenetes hírek körül keringtek, miközben kétség és meggyőződés között ingadozva végighaladtam magamban mindazokon az állomásokon, amelyek az ősi csodákhoz való viszonyulásom változásait jelölték; míg aztán jóval virradat előtt a zavaró, nyugtalanító érzéseket háttérbe szorította valami égő kíváncsiság. Akár őrült volt Akeley, akár épelméjű, akár megváltozott, akár csak megkönnyebbült, minden jel arra mutatott, hogy merész kutatásai során valóban igen megdöbbentő, teljesen új eredményekre jutott; ez a felfedezés aztán egy csapásra kiszabadította őt - valóságos vagy képzelt - szükséghelyzetéből, és szédítő távlatokat nyitott neki az emberfeletti, kozmikus tudás tárházára. Önnön izzó érdeklődésem az ismeretlen iránt lángra lobbant hogy összefonódjon az övével, a beteges hajlam hogy minden határon túllépjen, átragadt énrám is. Lerázni magunkról a térnek, időnek, természetnek ezt a sok-sok bosszantó korlátját... eggyé lenni a határtalan külső világgal... közelebb kerülni a Végtelennek és a Véglegesnek sötét, kifürkészhetetlen titkaihoz... ezek valóban olyan kilátások, amelyekért az embernek érdemes kockára tennie az életét, a józan eszét, de még a lelke üdvösségét is! És Akeley azt mondta, nincs már veszély, egyenesen meghívott, nem úgy, mint korábban, mikor egyre azon igyekezett, hogy

lebeszéljen a látogatásról! Beleremegtem, ha arra gondoltam, mi minden mondanivalója lehet az ájulásig lenyűgözött, ha magam elé képzeltem, amint ott ülök azon a röviddel ezelőtt még heves ostromnak kitett, magányos tanyán, egy olyan ember mellett, aki beszélt a külső világűr igazi küldötteivel; ott ülök a rettenetes hangfelvétellel meg azzal a nagy csomag levéllel az ölemben, amelyben Akeley összefoglalta régebbi megfigyeléseit és eredményeit. Így hát vasárnap késő délelőtt megsürgönyöztem Akeleynek, hogy jövő hét szerdán - szeptember 12én - érkezem, amennyiben ez az időpont neki is megfelel. Mindössze egyetlen ponton tértem el az általa javasoltaktól, mégpedig a vonatom megválasztását illetően. Őszintén szólva nem lelkesedtem érte, hogy ilyen késő este érkezzem meg a kísérteties vermonti vidékre: ezért nem követtem Akeley tanácsát, hanem felhívtam a pályaudvart, és utánaérdeklődtem a többi csatlakozásnak. Ha idejében kelek, és a 08.07-es gyorssal felutazok Bostonba, akkor még elérem a 09.25-ös greenfeldi csatlakozást, és 12 óra 22-re ott leszek. Greenfeldben azután különösebb várakozás nélkül átszállhatok egy másik vonatra, amelyik 1 óra 08 perckor érkezik Brattleboróba - ami sokkal kellemesebb időpont az Akeleyvel való találkozóhoz, no meg az azt követő autóúthoz a titkokat rejtő, komor hegyek közé. Sürgönyömben említettem ezt az elhatározásomat, és örültem, mikor az estefelé megérkező válaszból értesültem róla, hogy leendő házigazdám teljes mértékben egyetért vele. Az ő távirata így hangzott: RENDBEN STOP SZERDAAN KIMEGYEK AZ EGYNYOLCAS VONAT ELEE STOP NE FELEDJE FELVEETELT, LEVELET EES KEEPEKET STOP UUTICEELT TARTSA TITOKBAN STOP NAGY EELMEENYEKRE SZAAMIITHAT STOP AKELEY Az, hogy ilyen gyors válasz érkezett röviddel azelőtt elküldött sürgönyömre - amit a townshendi postahivatalból bizonyára eljuttattak Akeley tanyájára, vagy táviratkihordóval, vagy az időközben helyreállított telefonvonalon -, minden maradék kétségemet eloszlatta a zavaró levél írójának kilétét illetően. Roppantul megkönnyebbültem - talán még jobban is, mint hittem, mert ez s rejtett kétely nagyon mélyen lapult bennem. Ám aznap éjjel hosszan, egészségesen aludtam, s a rákövetkező két nap során türelmetlenül készülődtem az utazásra. VI. Szerdán megegyezés szerint útnak indultam egy bőrönddel, amibe a szokásos mindennapos holmikon kívül tudományos anyagokat is raktam, köztük az iszonyú viaszhengert, a Kodak-képeket és egy tekintélyes csomagban Akeley leveleit. Kívánságának megfelelően senkinek sem szóltam róla, hová megyek: beláttam, hogy az ügy rendkívüli titoktartást követel meg, bármilyen kedvező fordulatot is vett. Hogy ténylegesen szellemi kapcsolatba léphetek az idegen, földönkívüli lényekkel, ez még az én gyakorlott, felkészült agyamnak is elég megrendítő volt; milyen hatást gyakorolna akkor a laikusok tudatlan tömegeire? Nem tudom, melyik érzés volt erősebb bennem, a félelem-e vagy a feszült várakozás, amikor Bostonban átszálltam, és megkezdtem hosszú utazásomat nyugat felé, a hazai vidékről más kevésbé ismert tájakra. Waltham - Concord - Ayer - Fitchburg - Gardner - Athol. A vonatom hétperces késéssel futott be Greenfieldbe, de az északi gyors megvárta. Miután sietve átszálltam, különös szorongás fogott el, ahogy a szerelvény tovazakatolt a kora délutáni napfényben, olyan vidékek felé, melyekről sokat olvastam ugyan, de még soha sem láttam őket. Tudtam, hogy egy régimódibb, primitívebb Új-Angliába tartok mint a városiasodott, mechanizált területek délen és a part mentén, ahol egész addigi életemet leéltem: egy romlatlan, nagyapós Új-Angliába, ahol nincsenek külföldiek és színes hirdetőtáblák, nem füstölögnek a gyárkémények, ahonnan hiányoznak a modernizálás fertőzte környékek betonútjai. Itt megtalálom annak a nyugodalmas, földközeli életnek a maradékát, amely mély gyökerekről nő bele a tájba, igazi, természetes tartozék gyanánt; amely különös, ódon emlékeket tart elevenen, és megtermékenyíti a rögöt, hogy szárba szökkenhessen rajta a homályülte, csodás és ritkán említett dolgokba vetett hit. Időnként láttam meg-megcsillanni a napfényben a kék Connecticut folyót, amin Northfieldnél keltünk át. Titokzatos, zöld hegyek emelkedtek elő, és mikor jött a kalauz, megtudtam, hogy végre Vermontban vagyok. Közölte velem, hogy jobb lesz, ha visszaállítom az órámat hatvan perccel, mert az északi hegyvidék nem óhajt részt venni a nyári időszámítással kapcsolatos újmódi kísérletezgetésben. Mikor követtem tanácsát, úgy éreztem, mintha valaki hátrébb lapozott volna a kalendáriumában egy évszázaddal. A vonat végigzakatolt a folyó mentén, s én odafönt, New Harnpshire-ben ki tudtam venni az egyre közeledő Wantastiquet meredek kontúrjait, amely köré a nép ajkán sajátos legendák szövődtek. Aztán bal felől utak bukkantak fel, jobboldalt pedig egy kis zöld sziget a folyóban. Az emberek fölálltak, tolongani kezdtek a kijáratnál, én pedig csatlakoztatni hozzájuk. A vonat megállt, én leszálltam, és körülnéztem a brattleborói állomás peronján, a meredek nyeregtető alatt. Mikor megláttam a várakozó autók sorát, egy pillanatra szemügyre vettem őket, hogy megkeressem Akeley vén Fordját, de felismertek, mielőtt magamhoz ragadhattam volna a kezdeményezést. Első pillantásra láttam azonban, hogy nem Akeley az az ember, aki kinyújtott kézzel siet felém, és dallamos hangon megérdeklődik tőlem, nem Mr. Albert N. Wilmarth vagyok-e Arkhamból? A férfi semmiben nem hasonlított a bajuszos, szürkülő hajú Akeleyhez, akit a fényképről ismertem; városi külsejű fiatalember

volt, divatos ruhában és keskeny, sötét bajuszkával. Választékos beszéde furcsamód szinte zavaróan ismerősnek hatott, noha biztos voltam benne, hogy sohasem láttam. Mialatt méregettem, udvarias hangon elmagyarázta, hogy a barátja, és helyette ugrott föl Townshendből. Akeley, mint mondotta, váratlan asztmarohamot kapott, és nem érezte képesnek rá magát, hogy hosszú autóutat tegyen a friss levegőn. A dolog azonban nem komoly, és semmiféle módon nem befolyásolja tervezett látogatásomat. Fogalmam sem volt, mennyit tud ez a Mr. Noyes ezen s néven mutatkozott be - Akeley kutatásairól és felfedezéseiről, bár kötetlen jókedélye inkább kívülállóra utalt. Eszembe jutott, milyen remeteéletet élt Akeley, és kicsit csodálkoztam, hogy ilyen gyorsan elő tudott keríteni egy barátot; ám meglepetésem nem tartott vissza tőle, hogy beszálljak a kocsiba, amelyhez Noyes odakalauzolt. Nem az a kis, ütött-kopott autó volt, amit Akeley levelei alapján vártam, hanem egy hatalmas, makulátlan, teljesen új márka, massachusettsi rendszámtáblávalszemmel láthatólag Noyes saját kocsija. Kísérőm ezek szerint csak átmenetileg tartózkodik Townshend vidékén; valószínűleg itt nyaral. Noyes beült mellém az autóba, és azonnal indított. Örültem, hogy nem volt túlzottan beszédes; mert furamód izgatottnak éreztem magam, és semmi kedvem nem volt társalogni. A város nagyon szépnek tetszett a délutáni napfényben, mikor fölkapaszkodtunk egy emelkedőn, és befordultunk jobbra, a főutcára. Úgy szendergett az őszi melegben, mint a régi új-angliai városkák az ember gyermekkori emlékképeiből; a tetők, tornyocskák, kémények és téglafalak elrendezésükkel és körvonalaikkal mély, atyai érzelmek húrjait pendítették meg. Rájöttem, hogy egy olyan vidék kapujában állok, amelyre szelíd varázst bocsátott a korok szakadatlan egymásutánja: ezen a tájon különös vén dolgok sarjadhattak ki, s élhettek zavartalanul tovább, mert soha senki nem zavarta őket. Mikor kiértünk Brattleboróból, szorongásom és baljós előérzetem fokozódott, mert ez a zöldellő hegyvidék, sötéten toronyló, nyomasztó, fenyegető gránitszirtjeivel elgondolhatatlan ősidők komor titkait és maradványait idézte, melyekről nem tudni, ellenségesek-e az ember iránt. Utunk egy darabig egy széles, sekély folyó medrét követte, amely az ismeretlen északi hegyekből eredt, és megborzongtam, mikor kísérőm közölte velem, hogy ez a West River: mert mint az újságokban állt, ez a folyó sodorta magával az egyik rákszerű lény förtelmes tetemét, amit az árvíz folyamán láttak. A környező táj fokozatosan egyre vadabbá és kihaltabbá vált. Ódon, fedett hidak néztek le ránk kiugró szirtekről, mint a komor múlt szüleményei, s a folyó mentén futó elhagyott sínpár a sivárság szinte tapintható légkörét árasztotta. Bámulatos, buján zöldellő völgyeken hajtott keresztül, melyekből roppant sziklafalak magasodtak az égre: Új-Anglia szűz gránitja itt-ott szürkén és szigorúan kandikált ki a csúcsokig húzódó növénytakaró alól. A szurdokokban zabolátlan hegyi patakok habzottak, s ezernyi komor csúcs zord titkait sodorták magukkal a folyóba. Olykor keskeny, alig látható ösvények ágaztak el utunktól jobbra vagy balra, s verekedték át magukat a sűrű fülledt erdőségen, melynek ősvilági fái alatt seregével bújhattak meg a különös kísértetek. Miközben a tájat figyeltem, arra gondoltam, hogy ezeken az utakon zaklatták láthatatlan hatalmak Akeleyt, és már nem csodálkoztam rajta, hogyan történhetett meg ez. Newfane, ez a festői, mosolygós falucska, amit körülbelül egy óra múlva értünk el, volt az utolsó összekötő kapocs azzal a világgal, melyet az ember a hódítás és a teljes leigázás jogán visszavonhatatlanul a sajátjának mondhat. Ezután minden hidat felégettünk magunk mögött, amely a közvetlen, megfogható és valós dolgokhoz vezet, s alámerültünk a délibábos béke fantasztikus világába, amelyben az út keskeny szalagja szinte elevenen élő, csacska szeszéllyel hullámzott a lakhatatlan zöld ormok és kihalt völgyek között. A motorzúgástól meg egy-két magányos tanya halk zajaitól eltekintve, amely mellett nagy néha elhaladtunk, csak a patakok titokzatos, csobogó duruzsolása hallatszott, melyek az árnyas erdőben elszórt számtalan rejtett forrásból fakadtak. Az immár alacsonyabbnak tűnő hegyormok közelsége lélegzetelállító volt. Meredekebbnek és sziklásabbaknak tetszettek, mint az elbeszélésekből gondoltam, és semmi közük nem volt az általunk ismert józan, tárgyilagos világhoz. Úgy rémlett, ezek a sűrű, áthatolhatatlan erdők a hozzáférhetetlen szirteken idegen, nem sejtett dolgokat rejtenek, és az a furcsa érzésem támadt, hogy a hegyeknek már a puszta körvonala is valami különös, rég elfelejtett jelentéssel bír, mintha óriási hieroglifák lennének, egy legendás titáni nép hagyatéka, amely már csak a ritka, mély álmokban él. A múlt minden legendája, a Henry Akeley leveleiből és bizonyítékaiból megismert minden baljós árnyalak fölsejlett előttem, s tovább fokozta amúgy is növekvő feszültségemet és szorongásomat. Hirtelen jeges borzongással ébredtem tudatára látogatásom céljának, mindannak a félelmetes szörnyűségnek, ami velejárója volt, s úgy éreztem, a rejtelmekkel való játszadozás iránt érzett lelkesedésem szilánkokra fagy. Kísérőm megérezhette, milyen zavarban vagyok, mert ahogy az út kihaltabb és gondozatlanabb lett, s mi egyre lassabban és döcögősebben haladtunk rajta, alkalmankénti barátságos megjegyzéseiből összefüggő előadás kerekedett. Beszélt ennek a tájnak a rejtett szépségéről, s tanúságot tett róla, hogy bizonyos fokig be van avatva leendő házigazdám néprajzi kutatásaiba. Udvarias kérdéseiből elértettem, hogy nem titok előtte látogatásom tudományos célja, és arról is tud, hogy meglehetősen fontos anyagokat hozok magammal; annak azonban semmi jelét nem adta, hogy értesült volna róla, milyen borzalmas és mélyreható ismeretekre tett szert végül Akeley. Olyan jókedélyű világfi módjára

viselkedett, hogy fejtegetéseinek bátorságot kellett volna önteniük belém, vagy legalábbis megnyugtatniuk egy kicsit; kényelmetlen érzésem azonban furamód egyre csak nőtt, miközben szüntelenül váltakozó irányban mind beljebb zötykölődtünk az erdők és hegyek ember nem járta vadonába. Néha az volt a benyomásom, mintha ki akarná szedni belőlem, mennyit tudok a környék hátborzongató titkairól, és minden megjegyzésével erősödött az a homályos, idegesítő érzés, hogy a hangját valahonnan ismerem. Nem valami köznapi, egészséges ismeretség volt ez, akármilyen természetesen és választékosan is beszélt. Valami módon elfelejtett lidércnyomásokkal hoztam kapcsolatba, s tudtam, hogy ha rájövök a titkára, akár bele is őrülhetek. Ha lett volna kéznél valami elfogadható ürügy, azt hiszem, lemondok a látogatásról, de az adott helyzetben ezt aligha tehettem volna meg. Mindenesetre azzal vigasztaltam magam, hogy mihelyt megérkezünk, egy tárgyilagos, tényszerű beszélgetés magával Akeleyvel segíteni fog majd visszanyerni önbizalmamat. Különben volt valami furamód megnyugtató, kozmikus szépség ebben a hipnotikus erejű tájban, amelyben fantasztikus, ringatózó mozgással haladtunk. Az idő ott maradt a magunk mögött hagyott labirintusokban, s a csodálatos tündérvarázs virágzó hullámai letűnt évszázadok újjáéledt csáberejét idézték körülöttünk. A zord fenségű ligetek, a fénylő őszi virágoktól tarkálló, makulátlan gyep, az egymástól távol eső, kicsi, barna tanyaházak, melyek óriási fák között lapultak s talajhoz, dús fűvel és illatozó csipkebokrokkal benőtt hegyoldalakban... Még a napfény is földöntúli glóriát öltött magára, mintha valami különös sugárzás ragyogná be az egész vidéket. Még sohasem láttam ilyesmit: legfeljebb néha-néha kora itáliai mesterek képeinek a hátterében. Sodoma és Leonardo agyában születtek effajta messzi, tágas vidékek, de ők sem mutatták, csak a távolból, reneszánsz árkádok boltívei mögött. Mi ezzel szemben testi valónkban benne voltunk a képben, s igéző varázsában felfedezni véltem valami olyasmit, amit születésem óta ösztönösen ismerek, s ami után mindig hiába vágyakoztam. Miután egy meredek emelkedő tetején befordultunk egy nem túl éles kanyarba, a kocsi minden átmenet nélkül megállt. Bal kéz felől, az útig nyúló, gondosan ápolt pázsiton túl, amely fehér kavicsos fallal büszkélkedhetett, ezen a környéken szokatlanul nagy és elegáns, kétszintes ház emelkedett. Jobbról és hátulról egy sor részben beépített, részben fedett átjárókkal összekötött fészer és kamra, valamint egy szélmalom csatlakozott hozzá. Azonnal felismertem a tanyát a fényképről, ezért nem ért meglepetésként, hogy a kerítésre szerelt vas postaládán Henry Akeley neve volt olvasható. A ház mögött elég nagy mocsaras földdarab terült el, amin alig nőtt fa, s túlsó szélén sűrű erdővel borított, meredek emelkedőbe ment át, amely egy sziklás hegyhátban végződött. Tudtam róla, hogy ez a Setéthegy; körülbelül félúton volnunk feléje. Noyes kiszállt, kivette a bőröndömet, és megkért, hogy várjak míg hírt ad az érkezésemről Akeleynek. Neki magának, tette hozzá, sürgősen tovább kell utaznia üzleti ügyekben, és csak egy percig maradhat. Miközben fürgén odasietett az épülethez, én is kiszálltam, hogy kinyújtóztassam kissé a lábamat - hamarosan úgyis ismét le kell ülnöm egy hosszú eszmecserére. Most hogy személyesen ott tudtam magamat az Akeley leveleiben oly élethűen ecsetelt, rettenetes ostrom színhelyén, idegességem és szorongásom a tetőfokára hágott; szabályszerűen féltem az előttem álló beszélgetéstől, melynek során ki tudja, milyen tiltott és idegen világokkal fogok megismerkedni. A legvégső ismeretlennel való szoros érintkezés gyakran inkább ijesztő, mint lenyűgöző, és az sem derített jobb kedvre, ha arra gondoltam, hogy a poros útnak pontosan ugyanezen a szakaszán bukkant Akeley a félelem és a halál holdtalan éjszakái után titokzatos nyomokra és zöld, bűzlő, kocsonyás folyadékra. Mintegy mellékesen föltűnt, hogy a kutyák közül szemmel láthatólag egy sincs a közelben. Talán rögtön eladta mindet, mikor a földönkívüliek békét kötöttek vele? Bármennyire is igyekeztem, nem tudtam olyan bizodalommal lenni ennek a csöndes békének a valódisága és őszintesége iránt, mint ami Akeley utolsó, döbbenetesen más leveléből kitetszett. Ő végső soron elég egyszerű, keveset tapasztalt ember volt. Vajon nem húzódik-e meg ennek az új paktumnak a felszíne alatt valami mély, baljós borzalom? Tekintetem - gondolataim irányát követve - a poros útra ereszkedett, ahol Akeley azokat az iszonyú nyomokat felfedezte. Az utóbbi napokban száraz idő volt, s a viharvert, hepehupás utat, noha meglehetősen félreeső helyre vezetett, különféle nyomok tarkították. Némi kíváncsisággal tanulmányozni kezdtem egyiknek-másiknak a körvonalait, s közben igyekeztem elnyomni magamban az elmosódott, hátborzongató képzettársításokat, melyeket ez a hely és az itt történtek emléke támasztott bennem. Volt valami ijesztő és nyugtalanító a síri csöndben, a távoli patakok alig hallható mormolásában, a látóhatárt beszűkítő bujazöld csúcsokban és sötét, erdős meredélyekben. Aztán egyszerre csak agyamba villant egy kép amelyhez képest valóban ártalmatlannak és jelentéktelennek tűnt minden eddigi homályos balsejtelem. Azt mondtam, futó kíváncsisággal mértem végig a különféle lábnyomokat az úton - ám ezt a kíváncsiságot egy csapásra a páni félelem hirtelen, bénító rohama váltotta fel. Mert bár a nyomok csak bizonytalanul rajzolódtak ki a porban, és át is fedték egymást, úgyhogy a felületes szemlélő számára nem volt bennük semmi érdekes, az én nyughatatlan tekintetem megakadt bizonyos részleteken, azon a ponton, ahol a házhoz vivő sétány az útról leágazott; és minden kétséget, reményt elfeledve

rádöbbentem, milyen baljós jelentést hordoznak ezek. Sajnos nem bizonyult hiábavalónak, hogy órákon át mélyedtem a földönkívüli karomnyomokról készült Kodak-képek vizsgálatába, amiket Akeley küldött meg nekem. Nagyon is ismerősek voltak nekem ezek a sugaras ollópárok, ez a meghatározhatatlan haladási irány, amely ékesszólón tanúskodott róla, hogy a vermonti rémalakok nem a mi bolygónk szülöttei. Nem reménykedhettem benne többé, hogy az egész dolog megváltó módon tévedésnek bizonyul. Mert ím, a saját szememmel láttam legalább három vitathatatlanul valóságos - és legfeljebb pár órás - nyomot, amely hajmeresztően elütött minden más lábnyomtól az Akeley-tanyát körülvevő, meglepő forgatagban: A Yuggoth bolygóról való eleven szivacsok karmainak ördögi lenyomatát! Idejében sikerült elfojtanom rémült kiáltásomat. Végül is mi másra számíthattam volna, ha valóban hitelt adok Akeley levelének? Azt írta, békét akar kötni ezekkel a lényekkel. Akkor meg nincs benne semmi furcsa, hogy néhányan közülük megfordultak a házában, nemdebár? Ám az ijedelem erősebb volt minden kísérletnél amit önmagam megnyugtatására tettem. El lehet-e várni bármiféle emberi lélektől, hogy megőrizze nyugalmát, mikor életében először kerül szembe mélyűri lények karomnyomaival? Ebben a pillanatban felbukkanni láttam Noyest az ajtóban: behúzta maga mögött, és gyorsan elindult felém. Uralkodnom kell magamon, villant az eszembe, mert ez a közeli, kedves barát valószínűleg semmit nem tud róla, hogy milyen elképesztő, tiltott régiókba vezették Akeleyt döbbenetes kutatásai. Noyes sietett közölni velem, hogy Akeley roppantul örül az érkezésemnek, és készen áll a fogadásomra; hirtelen asztmarohama azonban egy-két napig hátráltatni fogja benne, hogy mintaszerű házigazda legyen. Ezek a rohamok nagyon meg szokták viselni, s mindig forróláz és általános gyengeség kíséri őket. Nem sokat lehet velük :kezdeni, míg tartanak - Akeley ilyenkor csak suttogva tud beszélni, mozgása esetlenné és reszketeggé válik. A lába meg a bokája is megdagad, úgyhogy fáslival kell betekernie, mint valami múmiavégtagot. Ma különösen rosszul van, úgyhogy a házban majd jórészt nekem kell gondoskodnom magamról; mindennek ellenére nagy súlyt fektet rá, hogy beszéljen velem. A dolgozószobában fogom megtalálni, a bejárattól balra - amelyiknek az ablaktáblái zárva vannak. Mikor beteg, óvakodnia kell a napfénytől, a szeme ugyanis nagyon érzékeny. Miután Noyes elbúcsúzott, és elhajtott kocsijával északi irányba, lassan megindultam az épület felé. Az ajtó hívogatóan nyitva állt; mielőtt azonban engedtem volna csábításának, fürkész tekintetemet körbejárattam az egész birtokon, és megpróbáltam rájönni, mit találok benne olyan szokatlanul különösnek. A kamrákkal meg a fészerekkel nem volt semmi baj, s Akeley rozoga Fordját is észrevettem egy tágas, nyitott színben. Azután ráébredtem a rejtély nyitjára. A tökéletes csend zavart. Az ember általában minden tanyasi udvaron hallja a háziállatok tompa háttérzaját, itt azonban semmi életjelt nem adtak magukról. Mi van a baromival meg a sertésekkel? A tehenek - Akeley azt írta, van neki egypár - kinn lehettek a legelőn, a kutyákat eladhatta; de hogy sem röfögés, sem kotkodácsolás nem hallatszott, az valóban meglepett. Nem sokáig toporogtam a sétányon: elszántan beléptem a ház nyitott ajtaján, és behúztam magam mögött. Ezt kimondott erőfeszítésembe került megtenni, s most, hogy odabent voltam, egy pillanatra őrült vágy fogott el, hogy nyakamba szedjem a lábamat és elmeneküljek. Pedig az előszoba, ahova jutottam, távolról sem tűnt félelmetesnek; ellenkezőleg, igen ízlésesnek és hívogatónak találtam az elegáns, késő koloniál berendezést, és tisztelet fogott el annak az embernek az életstílusa iránt, aki itt él. Ami kis híján megfutamított, az valami homályos, közelebbről meghatározhatatlan balsejtelem volt; talán a furcsa szag okozta, amit érezni véltem, pedig nagyon jól tudtam, milyen gyakran dohosodik be a faburkolat még a legféltőbb gonddal rendben tartott régi tanyaházakban is. VII. Nem hagytam, hogy erőt vegyen rajtam ez a bizonytalan előérzet, hanem emlékezetembe idéztem Noyes útmutatását; és kinyitottam a bal kéz felé eső, hat lapra osztott, fehér, sárgaréz veretes ajtót. A szoba el volt sötétítve, amit persze tudtam előre; és mikor beléptem, feltűnt, hogy a különös szag itt még erősebb. A levegőben mintha gyönge, alig érzékelhető, ütemes vibrálás rezgett volna. A csukott ablaktáblák miatt egy pillanatig semmit sem láttam, azután azonban egy mentegetőző, rekedt köhintés felhívta a figyelmemet egy nagy fotelra a szoba egyik legbelső, legsötétebb zugában. A mély árnyékban fehér folt gyanánt világított egy férfi arca és két keze; én odasiettem, hogy üdvözöljem az alakot, aki szemmel láthatólag azon küszködött, hogy megszólaljon. Bár fény szinte alig volt, mégis azonnal felismertem házigazdámat. Több alkalommal is behatóan tanulmányoztam a fényképét, s a kemény, viharvert arc, a stuccolt, szürke bajusz láttán utolsó kételyeim is szertefoszlottak. Amint azonban jobban odanéztem, örömömbe szánalom és aggódás vegyült: mert ez az arc kétségkívül egy beteg ember arca volt. Éreztem, hogy nemcsak az asztma húzódhat meg elkínzott, merev, mozdulatlan kifejezése, távolba meredő, üveges tekintete mögött; és megértettem, milyen szörnyű hatást gyakorolhattak rá borzalmas élményei, melyek a rejtelmek e rettenthetetlen kutatójánál fiatalabb és erősebb embereket is megtörtek volna. A különös, hirtelen megvilágosodás, attól féltem, későn jött, hogy elejét vegye általános összeroppanásának. Szánalomra méltó volt elnézni, milyen ernyedten és élettelenül pihent a keze az

ölében. Bő háziköntöst viselt, fejét és nyakát egy sárga sállal tekerte körül csuklyaszerűen. Aztán észrevettem, hogy beszélni próbál hozzám azon a rekedt, suttogó hangon, amellyel üdvözölt. Ez a suttogás kezdetben jóformán érthetetlen maradt, mert a szürke bajusz miatt nem lehetett kivenni ajkának mozgását, és volt valami a hangja csengésében; ami mélységesen zavart; ám ha teljes figyelmemet összpontosítottam, hamarosan egész jól megértettem őt. Akcentusa semmi esetre sem volt vidékinek nevezhető, s szavait még nagyobb gonddal válogatta meg, mint a levelek alapján vártam. - Mr. Wilmarth, gondolom? Meg kell bocsátania, amiért nem állok fel Önt üdvözölni. Elég beteg vagyok, Mr. Noyes biztos mondta már magának; ennek ellenére semmiképpen nem akartam elszalasztani ezt a találkozást. Tudja, mi állt a levelemben - rengeteg minden mondanivalóm van, majd holnapra, ha egy kicsit jobban leszek. El nem mondhatom, mennyire örülök, hogy végre személyesen is láthatom Önt, annyi érdekes levélváltás után! Erről jut eszembe, ugye magával hozta a leveleimet? És persze a Kodak-képeket meg a hangfelvételt is? Noyes odakint rakta le a bőröndjét, az előszobában gondolom, észrevette. Nagyon sajnálom, de ma éjszaka többé-kevésbé egyedül kell boldogulnia. A szobája az emeleten van, pontosan efölött, a fürdő ajtaját pedig a lépcsővel szemben találja. Az étkezőben vacsora várja; akkor fogyasztja el, amikor csak akarja. Holnap jobb házigazda leszek majd... pillanatnyilag azonban teljesen tehetetlen vagyok, betegségemnek hála. - Érezze otthon magát... Mielőtt felmegy a bőrönddel, kivehetné belőle s leveleket, a fotókat meg a viaszhengert... Hozza be ide az asztalra őket, majd szó lesz róluk... A fonográfomat ott találja a sarokban... - Nem, köszönöm... Semmiben nem lehet a segítségemre. Már évek óta gyötörnek ezek a rohamok. Ugorjon még be egy csendes, rövid látogatás erejéig, mielőtt besötétedik, aztán térjen nyugovóra, ha óhajt. Én itt fogom kipihenni magam... Talán itt is alszom majd, gyakran megesik... Reggel sokkal jobb állapotban leszek, akkor majd foglalkozhatunk azokkal a dolgokkal, amikkel foglalkoznunk kell. Ön természetesen tisztában van vele, milyen sajátos, megdöbbentő témák várnak ránk. Nem sok mindenkinek adatott meg, hogy a tér, az idő és a tudás olyan mélységeibe nyerjen betekintést, amelyek messze kívül esnek az emberi tudomány és filozófia határain. - Tudta, hogy Einsteinnek nincs igaza, és bizonyos testek és erők mégis képesek nagyobb sebességre, mint a fényé? A szükséges segédeszközökkel felszerelve remélem, előbb-utóbb képes leszek rá, hogy oda-vissza mozogjak az időben, s valóban olyannak lássam és érezzem a Földet, amilyen hosszú idővel ezelőtt volt és a távoli jövőben lesz. El sem tudja képzelni, milyen fokot ért el ezeknek a lényeknek a tudománya. Semmi nincs, amit ne tudnának megtenni az élő szervezet testével és tudatával… Remélem, hogy hamarosan más bolygókat, sőt, más csillagokat, más tejútrendszereket is fölkereshetek. Az első utazásom célja Yuggoth lesz, a legközelebbi, értelmes lények lakta világ. Különös, sötét gömb Naprendszerünk legkülső peremén - a földi csillagászok még nem ismerik. De erről bizonyára írtam már Önnek. Ha eljön az ideje, az ott élő lények gondolatáramokat fognak felénk irányítani, s ezzel előmozdítják Yuggoth felfedezését... vagy talán megbízzák majd valamelyik emberi szövetségesüket, hogy vezesse nyomara a tudósainkat. - Hatalmas városok vannak Yuggothon... teraszosan emelkedő tornyok, hosszú sorokban, ugyanolyan fekete kövekből, mint amilyet én akartam küldeni Önnek. Az a kő Yuggothról való volt. A Nap ott nem ad több világosságot a többi csillagnál, de ezeknek a lényeknek nincs szükségük fényre, sőt. A fény bántja, akadályozza és zavarja őket, mert a téren és időn túli fekete kozmoszban, ahonnan eredetileg származnak, egyáltalán nem létezik. Yuggoth látványától minden gyöngébb ember az eszét veszítené, de én el fogok jutni oda. A szurokkal teli fekete folyók, a titokzatos, roppant hidak... egy ősibb faj építményei, amely kihalt és s feledésbe merült, mielőtt ezek a lények a legkülső, üres terekből Yuggothra jöttek volna... s látványuk minden emberből egy Dantét vagy Poe-t csinálna, ha nem őrül meg, mire beszámolhatna róluk... - De jól figyeljen. Wilmarth: a szivacsos kerteknek és ablaktalan városoknak ebben a sötét világában voltaképpen nincs semmi iszonyú. Csak nekünk tűnik úgy. Ezek a lények valószínűleg ugyanolyan borzalmasnak látták a mi világunkat, mikor ősidőkkel ezelőtt először jártak itt. Tudja-e, hogy rég itt voltak már, mikor a mitikus Cthulhu-korszaknak bealkonyult, és még azokból az időkből ismerik az elsüllyedt R'lyehet, amikor a hullámok fölött volt? Jártak a föld mélyén is... találtak egy-két nyílást, amelyről mit sem tudnak az emberi lények, néhányat közülük éppen itt, a vermonti begyekben, és odalent az ismeretlen élet roppant világaira bukkantak; a kék fényű K'nyaia, a rőt fényű Yotha, és a fekete, fénytelen N'kai. És N'kaiból jött Tsathoggua, a Rettenetes... Ugye emlékszik rá, az a formátlan, békaszerű istenség, akit a Pnakotikus Kéziratokban, a Necronomiconban és a cornamoriomi mondakörben említenek, amit az atlantiszi főpap, Klarkash-Ton őrzött. De erről majd később. Már négy óra lehet, talán még több is. Hozza át inkább az anyagokat a bőröndjéből, kapjon be valamit, és jöjjön vissza egy kis csevegésre! Lassan, nagyon lassan fordultam meg, és házigazdám kívánsága szerint cselekedtem; fogtam a kofferemet, elővettem belőle a kért anyagokat, leraktam eléje az asztalra, és végül fölmentem s számomra előkészített szobába. A karomnyomok képe az úton még frissen élt az emlékezetemben, s így

Akeley suttogó kinyilatkoztatásai különösen mélyen érintettek: célozgatásától pedig, hogy ismeretséget kötött a szivacsos élet sötét világával - a tiltott Yuggothtal -, kényelmetlen borzongás futott végig a gerincemen. Rettentően sajnáltam a betegsége miatt, de be kellett vallanom magamnak, hogy suttogása legalább akkora visszatetszést kelt bennem, mint részvétet. Bárcsak ne beszélt volna olyan elragadtatással Yuggothról és fekete titkairól! A szobám igen kényelmesnek és jól berendezettnek bizonyult, itt nem éreztem sem a dohszagot, sem a vibrálást a levegőben; fennhagytam a bőröndömet és lesiettem, hogy köszönetet mondjak Akeleynek, aztán pedig elfogyasszam a vacsorát, amit készített a számomra. Az étkező szemközt volt a dolgozószobával, s láttam, hogy ebben az irányban még különböző konyha- és raktárhelyiségek találhatók. Az asztalon szendvicsek, sütemények és sajtok dús választéka várt, egy termosz és egy előkészített üres csésze pedig ara engedett következtetni, hogy Akeley a forró kávéról sem feledkezett meg. Alaposan nekiláttam az ételnek, majd mikor jóllaktam, öntöttem magamnak egy tisztességes csésze kávét, azonban csakhamar meg kellett állapítanom, hogy házigazdám gasztronómiai tudása ezen az egy ponton hagy hátra maga után némi kívánnivalót. Már az első kortynál fölfigyeltem valami fémes, kellemetlen mellékízre, úgyhogy inkább nem ittam ki az egészet. Evés közben gondolataim szüntelenül Akeley körül forogtak, aki némán üldögél foteljében a szemközti elsötétített szobában. Egyszer át is mentem, hogy megkérjem, ossza meg velem a vacsorámat, ő azonban suttogva azt felelte, hogy egyelőre semmit sem bír enni. Később majd, nem sokkal elalvás előtt, föl fog hajtani egy kis aludttejet ez minden, amit ma fogyaszthat. Evés után úgy határoztam, hogy leszedem az asztalt, és a konyhai csapnál elmosogatok; egyúttal kiöntöttem a kávét is, ami nem ízlett. Aztán visszatértem a sötét dolgozószobába, odahúztam egy széket a sarokba házigazdám mellé, és fölkészültem a szorongva várt beszélgetésre. A levelek, a fonográfhenger és a fényképek még mindig ott hevertek középen, a nagy asztalon, egyelőre azonban nem kellett a segítségükhöz folyamodnunk. Rövidesen megfeledkeztem a kellemetlen szagról meg a különös vibrálásról. Mondottam már, hogy Akeley néhány levelében - különösen a másodikban, a legterjedelmesebben olyan dolgok voltak, amiket soha nem mernék még idézni sem, nemhogy írásba fektetni. Különösen áll azonban ez a meggondolás azokra a dolgokra, amiket aznap este a magányos, kísértetjárta hegyek között tudtam meg s dolgozószoba sötétjében. A borzalmak tényleges mértékére, amelyekkel ez a suttogó hang megismertetett, még csak célozni sem vagyok képes. Akeley már korábban is ismert szörnyű titkokat, ám amit a földönkívüli lényekkel kötött paktum óta tanult, az ép ésszel szinte elviselhetetlen volt. Ma sem merem eldönteni, higgyek-e abban, amit a végtelen tér szövedékéről, a dimenziók csomópontjairól mondott; s a hideg futkos a hátamon, ha visszaidézem, milyen szenvtelenül beszélt az általunk ismert tér-idő kozmosz elborzasztó helyzetéről az egymással kapcsolatban álló világatomok véget érhetetlen láncolatában, amely az amorf, sokalakú, anyagi és fél-anyagi elektromos alapú szuperuniverzumot alkotja. Soha még nem került épelméjű ember ily vészesen közel s lét legbensőbb titkaihoz, mint én ezekben a percekben - nincs az a szerves agy, amely közvetlenebbül tapasztalta volna meg a formát, erőt és szimmetriát felemésztő káosz abszolút tébolyát. mint az enyém. Megtudtam, honnan jött Cthulhu eredetileg, és miért égett hamuvá a világtörténelem nagy csillagainak a fele. Egyes célzásokból - melyeknél még tanítómesterem is félve tétovám látszott - megsejtettem a Magellán-felhő meg a globulák titkát, és a Tao ősöreg allegóriái mögött meghúzódó sötét igazságot. A dholok természete nyitott könyv lett számomra, s megtudtam, mit jelent Tündalosz Kutyája (bár azt nem, hogy honnan származik). Nem maradt titok előttem Yignek, s Kígyók Atyjának legendája, s borzongás fogott el, mikor a rendezett világűrön túl tomboló nukleáris káoszról hallottam, amit az ártalmatlan, naiv Necronomicon Azathoth névvel ruház föl. Ijesztő volt a titkos mítoszok legundorítóbb rémségeit konkrét fogalmakban összefoglalva látni, melyeknek leplezetlen, morbid ocsmánysága még a középkori és antik misztika legiszonyúbb célzásait is túlszárnyalta. Nem lehetett megkerülni a következtetést, hogy az első emberek, akik suttogva továbbadták ezeket a kárhozatos tanokat, kapcsolatban álltak Akeley földönkívüli lényeivel, sőt talán maguk is fölkerestek messzi, kozmikus tudományokat, mint ahogy azt most Akeley szándékozza tenni. Mindent megtudtam a fekete kőről és jelentéséről, s örültem neki, hogy végül nem jutott el hozzám. Nagyon közel jártam az igazsághoz, ami azokat a hieroglifákat illeti ! Úgy vettem észre, Akeley most már mindenben osztja ennek az egész sátáni szervezetnek az elképzeléseit, amelybe véletlenül belebotlott; és nemcsak osztja, hanem mohón vágyik is rá, hogy mélyebbre merüljön alá a kimondhatatlan pokolba. Felmerült bennem a kérdés, miféle lényekkel beszélhetett, mióta utolsó levelét a postára adta, és hogy mind olyan emberek voltak-e, mint az az első követ, akit említett. A zúgás a fejemben kibírhatatlanná vált, s a legsötétebb sejtelmek merültek föl bennem a félhomályos szobában terjengő szagot meg a különös vibrálást illetően. Lassacskán beesteledett, és mikor eszembe jutott mi mindent írt nekem Akeley a megelőző éjszakákról, beleborzongtam a gondolatba, hogy ma sem fog sütni a hold. Az sem tetszett nekem, ahogy a ház a hatalmas, erdős meredélyhez simult, amely a Setéthegy emberláb nem tapodta csúcsához

vezetett. Akeley engedelmével meggyújtottam egy kis petróleumlámpát, kicsire állítottam a lángot, és a szoba túloldalán álló könyvespolcra tettem, a kísérteties Milton-mellszobor mellé; de utána szinte megbántam, mert házigazdám feszült, mozdulatlan arca és ernyedt keze a fakó fényben ijesztően természetellenesnek és hullasápadtnak tűnt. Úgy láttam, gyakorlatilag mozgásképtelen, bár néha mereven bólintott egyet-egyet. Mindazok után, amiről beszélt, el sem tudtam képzelni, miféle még sötétebb titkokat tartogat másnapra; végül azonban kiderült, hogy a Yuggoth bolygóra tervezett utazásait - és az én majdani részvételemet ezeken az utazásokon - szándékozik megtárgyalni velem. Valószínűleg jót mulatott rajta, milyen rémülten hárítottam el ajánlatát, mikor egy ilyen kozmikus utazást javasolt, mert hevesen ingatta a fejét, miután beismertem félelmemet. Aztán nagyon barátságosan elmagyarázta, hogyan kelhet át az ember - és kelt is át már nemegyszer - a csillagközi űr halálosnak tetsző sötétjén. Úgy tűnt, az emberi test valóban nem vészelné át sértetlenül az utazást, ám a földönkívüliek fantasztikus sebészi, biológiai, kémiai és technikai ismereteikkel megtalálták a módját, hogyan lehet az emberi agyakat a hozzájuk tartozó testi burok nélkül szállítani. Létezik állítólag egy ártalmatlan metódus, amellyel az agyat úgy el lehet választani a testtől, hogy annak többi része is életben marad. A tiszta, sűrített agymasszát aztán egy Yuggothon bányászott fémből készített, légmentesen záró tartályba helyezik, amelyet időnként cserére szoruló tápfolyadékkal töltenek fel. Ezt a szerkezetet aztán bizonyos fajta elektródák segítségével bonyolult műszerekhez lehet csatlakoztatják, melyek a három legfontosabb érzékszerv funkcióit - a látást, a hallást és a beszédet - reprodukálják. A szárnyas szivacslények könnyűszerrel eljuttatják az agytartályokat az űrön át sértetlenül a rendeltetési helyükre. Ezenkívül minden bolygón, amely része civilizációjuknak, elegendő számmal vannak újjáépítő berendezések, amiket rá lehet kapcsolni ezekre a konzervált agyakra; ily módon tér-idő utazásuk minden egyes állomásán érzék- és beszédszervekkel rendelkező - bár testetlen, gépi - életre lehet kelteni őket. Ugyanolyan egyszerű dolog, mint amikor az ember egy fonográfhengert hord magánál, amit bárhol lejátszhat, ha van hozzá készüléke. Az eredmény nem kétséges; ő mindenesetre nem fél, elvégre az eljárást hosszú időn keresztül mindig sikerrel gyakorolták. S ekkor, első ízben a nap folyamán, fölemelte ernyedt, használhatatlan karját, s mereven egy magas polcra mutatott vele a szoba túloldalán. Ott, gondosan egymás mellé sorakoztatva, tucatnyinál több fémhenger állt, melyeknek anyagához hasonlót még sohasem láttam; mindegyik megközelítőleg egy méter magas volt, ennél valamivel kisebb átmérőjű, és konvex előlapjukon három különös csatlakozót láttam, egyenlő oldalú háromszög alakban elrendezve. Az egyik ilyen henger két csatlakozója huzalokkal össze volt kötve a háttérben álló két furcsa gépezettel. Hogy mi célból vannak itt, azt már nem kellett magyarázni, s én megborzongtam, mintha forrólázba estem volna. Azután láttam, amint a kéz egy közelebb eső sarokba mutat, ahol néhány bonyolult, csövekkel és vezetékekkel ellátott szerkezet állt egymás mellett egynémelyikük majdnem úgy festett; mint az a két készülék a hengerek mögött. - Itt most négyféle műszert lát, Wilmarth - suttogta a hang. - Mivel mindegyiknek egyenként három funkciója van, az összesen tizenkét egység. A hengerekben ott fent négy különböző fajta élőlény található. Három ember, hat olyan szivacslény, aki nem képes testi mivoltában behatolni az űrbe, két lény a Neptunusról (uramatyám, ha látná, miféle testük van a saját bolygójukon!)... a többiek pedig egy roppant érdekes kihunyt csillag központi barlangjaiból valók, a Tejútrendszeren túlról. A kerekhegyi főtámaszponton persze sokkal több hengert és gépet őriznek a föld alatti kozmoszon kívüli agyakat, melyek egészen más érzékszervekkel vannak fölszerelve, mint mi; a távoli űrből való szövetségeseket és kutatókat; és különleges gépeket, melyeknek segítségével az agyak éppúgy részesülnek külső benyomásokban és éppúgy ki tudják fejezni magukat, mintha hazai, otthonos környezetükben lennének. A kerekhegy - akárcsak a földönkívüliek minden támaszpontja, a legkülönbözőbb univerzumokban - igen kozmopolita hely. Nekem természetesen csak a legegyszerűbb, mindennapos készülékeiket bocsátották a rendelkezésemre kísérleteimhez. - Menjen csak, fogja azt a három berendezést amire mutatok, és tegye őket az asztalra! Előbb ezt a nagyot a két üveglencsével... aztán azt a dobozt, amin vákuumcsöveket és hangszórót lát... végül azt ott a sarokban, amelyiknek egy fémkorong van a tetején. Most vegye le a B-67 feliratú hengert. Ha nem éri föl a polcot, nyugodtan álljon fel arra a Windsor-székre! Nehéz? Ne csináljon nagy ügyet belőle! De győződjön meg róla, hogy a szám egyezik: B-67. Azzal a csillogó, új hengerrel, ami be van kötve a két próbakészülékbe és az én nevemet viseli, ne törődjön! Tegye le B-67-et az asztalra, a berendezések mellé... és nézze meg, baloldalon áll-e a kar mind a háromnál. - Most dugja be az üveglencsés gép kábelét a henger felső csatlakozójába... igen, oda! Most kösse össze a vákumcsöves készüléket a bal alsó csatlakozóval, a fémkorongosat pedig az utolsónak maradttal. Utána fordítsa a kart mindhárom berendezésen jobboldali állásba... előbb az üveglencsésen, aztán a fémkorongoson, végül a vákuumcsövesen. Nagyon jó. Most akár azt is mondhatnánk, hogy egy emberi lénnyel állunk szemben; ugyanolyannal, mint Ön vagy én. Holnap majd belekóstolunk a többiekbe is.

Máig sem értem, miért engedelmeskedtem olyan rabszolgamódra ezeknek a suttogó hangon adott utasításoknak; fogalmam sem volt róla, ép eszénél van-e még Akeley. A történtek után úgy éreztem, mindenre föl vagyok készülve, ám ez a technikai hókuszpókusz annyira hasonlított valami őrült feltaláló agyrémeire, hogy mocorogni kezdett bennem a kétely, ami pedig az egész megelőző beszélgetés során nyugton hagyott. Amit a suttogó mondott, az teljesen hihetetlenül hangzott az emberi fülnek... csakhogy minden, ami más, épp azért tűnik még abszurdabbnak és lehetetlenebbnek, mert kívül esik a mi konkrét, kézzelfogható lehetőségeink körén... Ahogy ott álltam, teljesen megzavarodva ettől a kaotikus összevisszaságtól, recsegő-zúgó zörej ütötte meg a fülem, amely nemsokára elhalkult, és már szinte alig volt hallható. Mi fog történni? Egy hang fog szólni hozzám? És ha igen, mi bizonyítékom lesz rá, hogy nem valami rafináltan kigondolt rádióberendezés lesz az, amelybe valami rejtőző személy beszél, aki mindeddig figyelemmel kísérte az eseményeket? Még ma sem tudom visszaidézni, mit is hallottam voltaképpen, s miféle különös jelenségjátszódott le a fülem hallatára. Mindenesetre úgy tűnt, valóban történik valami. Hogy ne szaporítsam tovább a szót, a vákuumcsövekkel és hangszóróval ellátott készülék beszélni kezdett, méghozzá olyan precízen és érthetően, hogy kétség sem férhetett hozzá: akárki szólalt meg, valóban itt van, és valóban lát minket. A hangja harsány volt, fémes, élettelen, és egyértelműen gépi eredetű. Nem tudott sem hangsúlyozni, sem nyomatékosítani; halálos pontossággal és tévedhetetlenséggel recsegett a fülemben. - Mr. Wilmarth - mondta -, remélem, nem ijedt meg tőlem. Emberi lény vágyok, ugyanolyan, mint Ön, bár a testem pillanatnyilag vitalizációs kezelés alatt áll a Kerekhegy mélyén, innen körülbelül másfél mérföldnyire keletre. Én magam viszont itt vagyok Ön mellett; a henger tartalmazza az agyamat, és az elektronikus műszerek segítségével látok, hallok és beszélek. Egy hét múlva útra kelek az űrbe, nem először és nem utoljára, s remélem, Mr. Akeley lesz olyan szíves, és elkísér. Szeretném, ha Ön is velünk tartana; sokat hallottam Önről, és figyelemmel kísértem a barátjával folytatott levelezését is. Természetesen egyike vagyok azoknak, akik szövetségre léptek a bolygónkon vendégeskedő földönkívüli lényekkel. Első alkalommal a Himalájában találkoztam velük, és sokféle módon segítettem nekik. Ellenszolgáltatásként olyan élményekben volt részem, amilyeneket csak kevés ember tapasztalhat. - Fel tudja fogni, mire gondolok, ha azt mondom, hogy eddig harminchét különböző égitestet bolygókat, kihunyt csillagokat és nehezen meghatározható objektumokat - kerestem föl személyesen, köztük nyolc olyat, amely kívül esik a Tejútrendszerünkön, és két olyat is, ami nem tartozik ebbe a téridő kontinuumba? Mindez a legcsekélyebb ártalmamra sem volt. Az agyamat olyan ügyes módon választották el testemtől, hogy durva műhiba lenne sebészi operációnak nevezni. A vendégeink által kifejlesztett eljárásokkal ez a dolog egyszerűvé és szinte mindennapossá vált... a test pedig nem öregszik, míg külön van választva az agytól. Hadd fűzzem hozzá azt is, hogy az agy a maga mechanikus funkcióival, a tápfolyadék gondos adagolása mellett, gyakorlatilag halhatatlan. - Mindent összevetve tiszta szívből remélem hogy csatlakozni fog hozzám és Mr Akeleyhez. Vendégeink nagy örömmel fogadják az Önhöz hasonlóan művelt embereket, s oly roppant mélységekbe engednek nekik betekintést, melyekről a legtöbben csak kíváncsi tudatlanságban álmodozhatnak. Kezdetben furcsának tűnhet találkozni velük, de tudom, hogy Ön fölül fog emelkedni az ilyen kicsinyes meggondolásokon. Azt hiszem, Mr Noyes is velünk jön; az úr, aki Önt idekísérte. Évek óta közénk tartozik - gondolom fölismerte a hangját; ő a beszélők egyike a viaszhengeren, amit Mr Akeley küldött meg Önnek. Mikor észrevette, hogy ijedten összerezzenek, a hang egy pillanatig hallgatott, csak azután folytatta. - Nos, Mr Wilmarth, a döntés az Öné; csak annyit szeretnék még hozzátenni, hogy akit annyira foglalkoztatnak az okkult tanok és a néprajz, mint Önt, annak nem lenne szabad elszalasztania egy ilyen lehetőséget. Semmitől nem kell tartania. Minden eljárás garantáltan fájdalommentes, és ebben a mechanizált állapotban is sok örvendetes új élmény vár Önre. Ha az elektródák nincsenek csatlakoztatva, az ember különösen eleven, fantasztikus álmokat lát. - És most, amennyiben Ön is egyetért, elnapolhatnánk holnapra további megbeszéléseinket. Jó éjszakát - egyszerűen fordítsa vissza az összes kart baloldali állásba; a sorrend gyakorlatilag mindegy, de talán az üveglencsés készüléket hagyja utoljára. Jó éjszakát, Mr. Akeley, ügyeljen jól a vendégünkre! Lenne akkor olyan szíves? Ez volt minden. Gépiesen engedelmeskedtem, és elfordítottam mindhárom kart, noha a történtektől még mindig egészen kába voltam. A világ még akkor is forgott körülöttem, mikor meghallottam Akeley suttogását, hogy bátran hagyjak így minden berendezést az asztalon. Nem sietett magyarázatot adni, s túlerőltetett érzékszerveim amúgy is képtelenek lettek volna felfogni, miről beszél. Hallottam, hogy azt mondja, nyugodtan vigyem föl magammal a lámpát a szobába, s ebből arra következtettem, hogy itt akar aludni, egyedül a sötétben. Valóban legfőbb ideje volt, hogy kipihenje magát, mert délutáni és esti fejtegetései olyan hosszadalmasak voltak, hogy még egy egészséges embert is kimerítettek volna. Még

mindig kábultan jó éjszakát kívántam neki, aztán a petróleumégővel botorkáltam föl a lépcsőn, noha volt nálam egy kitűnő zseblámpa. Örültem, hogy kiszabadultam a furcsa szagú, finom vibrálástól átjárt dolgozószobából, mégsem tudtam elfojtani magamban a félelem, a fenyegetettség és a kozmikus téboly érzését, ha belegondoltam, hogy milyen erőkkel találkoztam ezen a helyen. A lakatlan, vad vidék, a fekete erdőkkel borított, titokzatos hegy, mely oly közel magasodott az égre a ház mögött, a lábnyomok az úton, a beteg, mozdulatlan suttogó a sötétben, az ördögi hengerek és készülékek, s mindenekelőtt az invitálás, amit a hátborzongató sebészi operációra és s - még hátborzongatóbb utazásokra kaptam - ez a sok-sok új , váratlan dolog mind egyesült erővel vetette rám magát, elgyengítették akaratomat és aláásták lelkierőmet. A leleplezés, hogy Noyes volt az emberi résztvevője annak a szörnyűséges sabbath-szertartásnak a fonográf felvételen, különösen megviselt, noha a hangját már korábban is meghatározhatatlan, vissza- taszító módon ismerősnek találtam. Saját Akeleyvel kapcsolatos érzelmeim is megrémisztettek, valahányszor eléggé összeszedtem magam hozzá, hogy átgondoljam őket; mert amennyire kedveltem házigazdámat, mikor még csak a leveleiből ismertem annyira mélységesen undorodtam tőle most. Betegségének szánalmat kellett volna ébresztenie bennem ám én ehelyett beleborzongtam, ahányszor csak egy pillantást vetettem rá. Olyan merev volt, olyan lassú olyan hullaszerű - és ez a szüntelen suttogás, ami annyira ocsmányul embertelennek hatott! Föltűnt nekem, hogy suttogása nemcsak hogy sajátos, de ellentmond az anatómia törvényeinek is mivel - a bajszos ajkak különös mozdulatlansága dacára - túlságosan erős és folyamatos egy ziháló, asztmás torokhoz képest. Mindig értettem, mint mond, akárhol voltam a szobában, s néhányszor az a benyomásom támadt, hogy halk, de átható beszéde nem annyira gyöngeségre, mint inkább a hangerő szándékos tompítására vezethető vissza - bár azt elképzelni sem tudtam, miért tenne ilyet. Ebben a suttogásban kezdettől fogva volt valami nyugtalanító. Mikor később belegondoltain, arra a következtetésre jutottam, hogy ezt az érzést valami tudatalatti emlék váltotta ki, mintha egyszer már hallottam volna ezt s hangot; ugyanaz az ösztön, amely miatt Noyes hangja is annyira ismerősnek tűnt. Ámde hogy mikor és hol találkoztam azzal, amire a hang elmosódottan emlékeztetett, sehogy sem tudtam volna megmondani. Egy biztos volt: nem fogok még egy éjszakát az Akeley-tanyán tölteni. Tudós kíváncsiságomat undor és félelem váltotta fel, s egyetlen vágyam az volt, hogy minél előbb elhagyjam a hátborzongató, természetfölötti megnyilatkozásoknak ezt a színhelyét. Eleget tudtam. Lehetséges, hogy vannak a világon különös, kozmikus összefüggések - az viszont biztos, hogy nem arra valók, hogy normális emberek belebonyolódjanak. Úgy éreztem, istenkáromló erők sustorognak körül s tompítják el érzékszerveimet. Elhatároztam hogy alvásról szó sem lehet, így hát csak lecsavartam a lámpát, és felöltözve az ágyra vetettem magam. Természetesen abszurd gondolat volt, de felkészültem bármiféle külső támadásra; jobbom a magammal hozott revolvert szorongattam, bal kezemben zseblámpámat markoltam. Odalentről semmi zaj nem hallatszott, s lelki szemeim, előtt fölmerült a kép amint házigazdám hűlő halottként ül a vaksötétben. Valahonnan óraketyegés ütötte meg a fülemet, s én titokban hálás voltam a mindennapos neszért. A hang azonban emlékezetembe idézte a környéknek egy másik sajátosságát - az állati élet teljes hiányát. Háziállatok kétségkívül nem voltak a közelben, és csak most tűnt föl nekem, hogy nem hallom az éjszakai erdő megszokott zajait sem. A távoli, ismeretlen patakok szüntelen duruzsolásától eltekintve teljesen természetellenes - mondhatni bolygóközi - csend uralkodott, s bennem fölmerült a kérdés: vajon miféle dögletes csillagpestis telepedett itt az egész vidékre észrevétlenül? A régi legendákból tudtam hogy a kutyák és más állatok állítólag mindig gyűlölték a földönkívülieket és eltöprengtem rajta, mit jelenthetnek az úton látott nyomok. VIII. Ne kérdezzék, milyen sokáig tartott bűvkörében az alvás, amely végül is erőt vett rajtam; de azt se, hogy mennyi volt álom abból, ami utána következett. Ha azt mondom maguknak, hogy váratlanul föleszméltem, s különféle dolgokat láttam és hallottam, önök azt felelnék, hogy föl sem ébredtem, és mindent csak álmodtam, egészen addig a pillanatig, mikor fejvesztve rontottam ki a házból a régi fészer felé, ahol Akeley vén Fordja állt; aztán elragadtam a rozzant járművet egy tébolyult, céltalan, őrjöngő száguldásra az elátkozott hegyekben, mely végül - órákig tartó rázkódás után az erdők útvesztőjén át - egy faluban ért véget, ami Townshendnek bizonyult. Természetesen beszámolómnak minden más részletét is ugyanezzel a szkepszissel fogják fogadni, mondván, hogy a fotók, a hangfelvétel, a hengerek meg a készülékből beszélő hang mind-mind egy monumentális csalás részét képezik, amit a nyomtalanul eltűnt Henry Akeley rendezett meg, s én az áldozatául estem. Még ma is célozgatni fognak, hogy Akeley mindenféle más különcökkel esküdött össze, hogy együgyű, ostoba tréfát űzzön velem - hogy ő tüntette el Keene-ben saját postai küldeményét, és ő beszélte rá Noyest, hogy elmondja a szöveget a fonográfhengerre. Mindenesetre furcsa, hogy Noyesnek mind a mai napig nem akadtak nyomára, és senki sem ismerte őt a környező falvakban, noha minden jel szerint sokat tartózkodott a vidéken. Bárcsak megjegyeztem volna az autója rendszámát... de végső soron talán jobb, hogy így alakult a dolog. Mert bármit is próbálok bebeszélni

magamnak, már biztosan tudom, hogy azokban a jobbára feltérképezetlen hegyekben iszonyú, földöntúli hatalmak leselkednek - és hogy ezeknek a hatalmaknak kémeik és segítőik vannak az emberek világában. A jövőre nézve egyetlen vágyam minél távolabb maradni tőlük. Mire ziháló beszámolómra a seriff néhány emberével a tanyára hajtott, Akeleynek nyoma veszett. Köntöse, sárga sála és lábtakarója a dolgozószoba padlóján hevert, és nem lehetett bebizonyítani, hogy magával vitte volna a készülékeit. A kutyák és a háziállatok valóban eltűntek, s néhány különös golyónyomra is bukkantak mind a külső falakon, mind egyes szobákban; máskülönben azonban semmi szokatlant nem találtak. Sem hengereket, sem gépi berendezéseket, sem a bizonyító anyagot, amit bőröndömben magammal hoztam, sem különleges szagot, sem vibrálást a levegőben, sem nyomokat az út szélén; egyáltalán semmi olyan rejtélyes dolgot, amit néhány órája alkalmam volt megfigyelni. Menekülésemet követően egy hétig Brattleboróban maradtam, és mindenkit kikérdeztem, aki csak ismerte Akeleyt; az eredmény meggyőzött róla, hogy nem álmodtam és nem fantáziáltam. Bizonyított tény, hogy Akeley rengeteg kutyát, puskagolyót és vegyszert vásárolt; úgyszintén az is, hogy a házához vezető telefonkábelt több ízben átvágták; és minden ismerőse, köztük Kaliforniában élő fia is megerősítette, hogy okkult stúdiumairól elejtett ritka megjegyzései nem nélkülöztek bizonyos összefüggést. A művelt polgárok persze őrültnek tartják, s habozás nélkül kijelentik, hogy a fent említett bizonyítékok nem egyebek elmebeteg ravaszsággal kitervelt hókuszpókusznál, melynek végrehajtásában néhány más különc is Akeley segítségére volt; az egyszerű vidéki emberek azonban minden ponton megerősítik az állításait. Néhány parasztnak valóban megmutatta a fotókat, lejátszotta nekik a szörnyűséges viaszhengert is; s valamennyien egyetértenek abban, hogy a lábnyomok meg a zümmögő hangok minden részletükben megfeleltek a legendás hagyománynak. Azt is beszélik, hogy miután hazavitte a fekete követ, egyre több gyanús dolog mutatkozott Akeley tanyája közelében, és ma már mindenki kerüli azt a helyet, a postás meg néhány kíváncsi nyaraló kivételével. A Setéthegy meg a Kerekhegy elvarázsolt vidék hírében álltak, és senkivel nem találkoztam, aki közelebbről átkutatta volna őket. Hiteles feljegyzések tanúskodtak róla, hogy a környék történetében mindig akadtak rejtélyes eltűnések, a legutóbbi eset éppen azé a sokfelé szaglászó Walter Browné volt, akit Akeley is említett leveleiben. Még egy olyan parasztot is felkutattam, aki saját szemével vélt látni az árvíz idején egy furcsa tetemet a medréből kilépő West Riverben, elbeszélése azonban túl zavaros volt hozzá, hogy hasznavehető legyen. Miután hazajöttem Brattleboróból, elhatároztam hogy soha többé nem térek vissza Vermontba, és meglehetősen biztos vagyok benne, hogy hű maradok ehhez az elhatározáshoz. Ezek a vad hegyek kétségkívül valami borzalmas, kozmikus faj támaszpontjai - még kevésbé kételkedem ebben, mióta olvastam, hogy a Neptunusz mögött fölfedeztek egy kilencedik bolygót, ahogy azt a földönkívüli lények előre megjósolták. A csillagászok anélkül, hogy tudatában lettek volna ennek, hajmeresztően találó nevet adtak neki: Plútó. Előttem nem kétséges, hogy amit felfedeztek, az nem egyéb a sötét Yuggothnál... és beleborzongok, ha megkísérlem kitalálni, miért szeretnék annyira iszonyatos lakói, hogy éppen most és éppen ilyen módon értesüljünk a létezéséről. Hiába próbálom meggyőzni magamat, hogy e démoni kreatúrák elképzelései nem változnak meg a Földre és közönséges lakosaira nézve káros irányban. De még el kell beszélnem, mi történt velem azon a borzalmas éjszakán a tanyaházban. Mint mondottam volt, végül nyugtalan félálomba merültem, melyet szörnyűséges tájakról szóló álomtöredékek tarkítottak. Hogy pontosan mi ébresztett föl, azt nem tudnám megmondani, ám hogy valóban felébredtem, abban biztos vagyok. Első, homályos benyomásom az volt, hogy nyikorognak a padlódeszkák a szobám ajtaja előtt, és valaki óvatosan, körülményesen babrálni kezd a zárral. Ez azonban hamarosan abbamaradt: tiszta képet ezért csak akkor alkothattam magamban, amikor hangok ütötték meg a fülemet az alattam lévő dolgozószobából. Úgy tűnt, mintha odalent többen gyűltek volna össze, és most vitatkoznának. Néhány másodpercnyi hallgatózás után tökéletesen ébren voltam, mert a hangok hallatán a további alvásnak még az ötlete is abszurdnak tűnt. Furamód különféléknek tetszettek ugyan, ám aki életében egyszer is belehallgatott a kísérteties fonográf felvételbe, az azonnal tisztában volt közülük legalább kettőnek a természetével. Bármilyen rettentő is volt a gondolat, tudtam, hogy a kozmikus mélység névtelen lényeivel vagyok egy fedél alatt; mert ez a két hang semmiben sem különbözött attól a gyalázatos; zümmögő zúgástól, amit a földönkívüliek használnak az emberekkel való érintkezéshez. A hangok különböztek ugyan hangfekvés, akcentus és beszédtempó tekintetében, de mindkettő ugyanahhoz a számomra olyannyira gyűlöletes fajtához tartozott. Egy harmadik hang kétségkívül a beszélőgépből jött, amit ezek szerint csatlakoztattak valamelyik különválasztott agyhoz. Ebben ugyanolyan biztos voltam, mint az előző kettőben; mert az este hallott harsány, fémes, élettelen hangot, a monoton, kifejezéstelen recsegést és zörejeket, a személytelen pontosságot és precizitást semmi mással nem lehetett összetéveszteni. Kezdetben úgy véltem, a recsegő hangokat kiadó agy ugyanaz, amelyik az este beszélt hozzám; ám szinte rögtön rájöttem, hogy minden agy ilyen éles zörejekkel fejezi ki magát, ha beszélőgépre kapcsolják; különbség csak a szavak megválasztása, a szövegritmus, a beszédtempó és a kiejtés terén lehet. A kísérteties beszélgetést két

hamisítatlan emberi hang egészítette ki; az egyik egy ismeretlen férfié volt, aki meglehetősen csiszolatlanul beszélt, és nyilvánvalóan vidékről származott, s másik pedig korábbi kísérőm, Noyes választékos bostoni akcentusára emlékeztetett. Mikor megpróbáltam kivenni a tömör építésű fapadló által elég erősen tompított szavakat, váratlanul csikorgó, csoszogó és súrlódó zajok hallatszottak s dolgozószobából. Nem tudtam elhessegetni azt a benyomást, hogy az egész helyiség tele van élőlényekkel: sokkal többen kellett, hogy legyenek, mint az a néhány, amelyikek meg tudtam különböztetni a hangját. Ezekből a súrlódó zajokról nagyon nehéz pontos képet adni, mivel nem is igen tudom, hogy mihez hasonlítsam őket. Úgy tűnt, a szóban forgó lények igen céltudatosan közlekednek a szobában; lépéseik zaja száraz, kemény kattogásra emlékeztetett - mintha szabálytalan felületű szaru- vagy tömörgumi-lapokat dörzsölnének össze. Konkrétabb, de pontatlanabb volna olyan emberek lépteihez hasonlítani őket, akik felhasadozott faklumpákban csoszogtak ide-oda a csiszolt parketten. A lények külsejét és természetét illetően, akik ezeket a zajokat csapták, nem mertem föltevésekbe bocsátkozni. Nemsokára beláttam, hogy összefüggő mondatokat kivenni lehetetlenség. Olykor fölismertem egyes szavakat - köztük Akeley és a magam nevét -, különösen, ha a beszélőgép ejtette ki őket; átfogó képet alkotni azonban nem tudtam a segítségükkel, mert hiányzott hozzájuk az összefüggés. Ma mar nem vagyok hajlandó következtetéseket levonni belőlük, s a borzalmas benyomás, amit tettek rám, akkor is inkább sötét sejtelem volt, mintsem megértés. Biztosra vettem, hogy valami szörnyűséges, természetellenes gyűlés zajlik az alattam lévő szobában; ám hogy miféle iszonyatos titkokról tanácskoznak, azt nem tudtam kivenni. Furcsa, de egyértelműen az volt az érzésem, hogy valami gonosz, istenkáromló jelenséggel állok szemben, bármennyire hangoztatta Akeley a földönkívüli lények békés szándékait. Némi feszült hallgatózás után fokozatosan meg tudtam különböztetni egymástól a hangokat, habár nem sokat értettem abból, amit mondtak. Viszont az az érzésem támadt, hogy az egyes jelenlevők más és másképpen viszonyulnak a szobában kialakult helyzethez. A zümmögő hangok például egyértelmű öntudattal beszéltek, míg a gépi hang, mesterséges erőssége és precizitása dacára, inkább alázatosnak, könyörgőnek tetszett. Noyes hangja mintha békíteni igyekezett volna a feleket. A többinél nem tudtam ilyen tendenciákat megállapítani. Akeley jól ismert suttogását nem hallottam, de tisztában voltam vele hogy semmiképpen sem hatolna át a mennyezet vastag gerendázatán. Az alábbiakban megkísérlem a szobából kiszűrődő összefüggéstelen szavakat és más zörejeket papírra vetni, legjobb tudásom szerint meghatározva hogy honnan eredtek. Az első érthető szavakat a beszélőgép mondta. (beszélőgép) ...magam csaltam ide ...visszahozta a felvételt meg a leveleket .:.így végezze ő is ...becsaptatok ... mindent látni és hallani ...átkozottak ...személytelen hatalom, hogy végül ,.. új, csillogó henger ...nagy Isten... (első zümmögő hang) ...ideje, hogy végezzünk... kicsi és emberi. Akeleyt ... az agynak ... bármit mond ... (második zümmögő hang) ... Nyarlathotep... Wilmarth-tal majd ... a fölvétel meg a leveleket ... ócska csalásnak ... (Noyes) . . . (egy kimondhatatlan szó vagy név, esetleg N'gah-Kthun) ...ártalmatlan ...békén ...tizennégy napig ... igen látványos ... már mondtam nektek, hogy... (első zümmögő hang) . . semmi ok ... az eredeti tervet ... kihatásokkal lehet ... Noyes majd vigyáz, míg ... a Kerekhegyre ... az új hengert ... Noyes kocsijával ... (Noyes) ... rendben ... mindent nektek ... idelent ... ledőlök. ..az kényelmes lesz ... (több hang szólal meg egyszerre valami ismeretlen nyelven) (lábdobogás, furcsa, csoszogó kattogó zajok kíséretében) (különös "flap-flap" hangok a levegőből) (egy autó beindításának zaja, majd távolodó motorzúgás) (csend) Ennyi volt, amit hallottam és értettem a beszélgetésből, miközben mozdulatlanul feküdtem az ágyon, a kísértetjárta tanyaház első emeletén, a démoni hegyek között, teljesen felöltözve, görcsbe rándult jobb kezemben egy revolverrel, a balban pedig a zseblámpámmal. Mint már említettem, teljesen fölébredtem, ugyanakkor azonban valami megmagyarázhatatlan kábaság fogott el, s még sokáig hevertem mozdulatlanul az ágyon, miután odalent elültek az utolsó zajok. Hallgattam az antik Connecticut-óra kimért, friss tiktakját valahonnan a lépcsőlejárat mellől, s végül szabálytalan horkolás ütötte meg a fülemet. Akeley minden jel szerint elszundított a különös tanácskozás után, és el is tudtam képzelni, hogy szüksége van rá. Teljesen határozatlan voltam, nem tudtam, mit kéne tennem, mire véljem a dolgot. Elvégre semmi mást nem hallottam, csak ami korábbi értesüléseim alapján

várható volt. Nem volt titok előttem, hogy a névtelen földönkívülieknek szabad bejárásuk van a házba. Semmi kétség, hogy Akeley - bejelentés nélkül - váratlan látogatókat kapott. És mégis volt valami ebben a töredékes beszélgetésben, ami kimondhatatlanul megrémített, a legabszurdabb, legiszonyúbb kételyeket ébresztette bennem, s kétségbeesett vágyat oltott belém, hogy ébredjek fel, s tekintsek vissza józan fejjel erre az egész rémálomra. Azt hiszem, a tudatalattim fölfigyelt valamire, amivel én még nem egészen voltam tisztában. De mi van Akeleyvel? Hiszen ő a barátom... csak nem hagyná, hogy valami bajom essék? A békés hortyogás gúnyt űzni látszott hirtelen felforrósodó félelmemből. Lehetséges lenne, hogy Akeleyt becsapták, és arra használták föl, hogy engem a leveleivel, a fotókkal meg a viaszhengerrel a hegyekbe csaljanak? Csak nem akarnak ezek s lények mindkettőnket pusztulásba dönteni, amiért túl sokat tudunk? Újra eszembe jutott, milyen hirtelen és természetellenes változáson ment keresztül Akeley utolsó előtti és utolsó levelének megírása között. Valami itt nincs rendjén, ezt ösztönösen éreztem. Minden más volt, mint amilyennek tűnt. A fémes ízű kávé, amit nem ittam meg... csak nem próbált valami rejtőzködő, ismeretlen lény megmérgezni vele? Azonnal beszélnem kell Akeleyvel, hogy megosszam vele a gyanúimat. Hagyta magát hipnotizálni a kozmikus kinyilatkoztatásoktól, de ezúttal az értelem szavának kell fölülkerekednie. Muszáj kijutnunk innen, míg nem késő. Ha nincs elég akaratereje a szabadságba menekülni, akkor kényszeríteni fogom rá. Vagy ha semmiképp sem bírom rávenni, hogy velem tartson, akkor egyedül távozok. Biztos kölcsönadja nekem a Fordját, ha megígérem, hogy egy brattleborói bérgarázsban hagyom. Láttam, hogy a fészerben áll - a fészerajtó pedig nyitva van, hiszen most már nem fenyeget veszély -, és igen valószínűnek tartottam, hogy indulásra készen fogom találni. Ideiglenes viszolygásom, melyet esti társalgásunk folyamán éreztem Akeley iránt, nyomtalanul elenyészett. Szinte ugyanolyan helyzetben van, mint én; össze kell tartanunk! Tudtam, milyen rosszul érzi magát, és sajnáltam, hogy kénytelen leszek éjnek évadján fölébreszteni, de nem tehettem mást. A dolgok jelenlegi állása mellett nem maradhatok a házban reggelig. Végre képesnek éreztem magam, hogy cselekedjek, s ropogósat nyújtózkodtam, hogy visszanyerjem az uralmat izmaim fölött. Inkább ösztönös, mint átgondolt óvatossággal álltam föl, megkerestem a kalapomat, a fejembe nyomtam, s a zseblámpa fényében megindultam lefelé. Idegességemben még mindig a jobb kezemben szorongattam a revolvert, míg ballal egyszerre fogtam a bőrönd fülét meg a zseblámpát. Hogy miért tartottam magam ehhez az óvintézkedéshez, fogalmam sincs, hiszen csak s ház egyetlen lakóját akartam fölkelteni. Miközben lábujjbegyen leóvakodtam a lépcsőn, egyre tisztábban hallottam a horkolást, s észrevettem, hogy a baloldali ajtó mögül jön - a lakószobából, ahol még nem jártam. Jobb felől sötéten ásított a dolgozószoba, ahonnan a félelmetes hangokat hallottam nem is olyan rég. Belöktem a lakószoba résnyire nyitott ajtaját, és arrafelé világítottam a zseblámpával, amerről a horkolás hallatszott, míg a fénynyaláb az alvó arcára nem vetült. A következő pillanatban félrekaptam a lámpát, és a lehető legnesztelenebbül visszahúzódtam az előszobába; óvatosságom ismét csak ösztönös volt, ezúttal azonban megalapozott. Mert a díványon alvó férfi távolról sem Akeley volt, hanem délutáni kísérőm, Noyes! Nem értettem, mit jelent ez az egész, de józan paraszti eszem azt súgta, igyekezzek minél alaposabb áttekintést nyerni a helyzetről, mielőtt bárkit is felébresztenék. Az előtérben állva behúztam magam mögött a lakószoba ajtaját, így kisebb lett az esélye, hogy Noyes fölébred. Aztán óvatosan beléptem a dolgozószobába; abban reménykedtem, hogy megtalálom az alvó Akeleyt kényelmes sarokfotelében, amely szemmel láthatólag a kedvenc helye volt. Miközben tettem pár lépést, zseblámpám sugara a középen álló nagy asztalra vetült, amin ott állt az egyik sátáni henger; a látó- és hallóberendezéssel már össze volt kötve, a beszélőgép pedig csatlakoztatásra készen várakozott szorosan mellette. Ez csakis az a konzervált agy lehet, gondoltam, amely a hátborzongató összejövetelen beszélt; és egy másodpercre perverz vágy fogott el, hogy rákapcsoljam a beszélőgépre, és halljam, mi mondanivalója van. Az agy ezekben a percekben is érzékeli a jelenlétemet, fordult meg a fejemben, hiszen a látó- és a hallóberendezés minden bizonnyal regisztrálta már a zseblámpafényt meg a parketta halk nyikorgását a talpam alatt. Végül azonban nem mertem hozzápiszkálni a készülékhez. Utólag feltűnt, hogy az új, csillogó hengerről van szó, amit tegnap este az emelvényen láttam állni, s házigazdám figyelmeztetett, hogy ne nyúljak hozzá. Ha most visszagondolok erre a pillanatra, csak sajnálni tudom, hogy ennyire ijedősnek bizonyultam; bár lett volna bátorságom hozzá, hogy megszólaltassam a berendezést! Egyedül Isten a tudója, milyen sötét titkokat tárt volna föl előttem, s minő kínzó kételyeket oszlatott volna el tulajdon kilétét illetően! És mégis, talán kegyeletes tett volt, hogy nem háborgattam. Az asztalról a sarokra irányítottam zseblámpám fényét, ahol Akeleyt sejtettem, mély döbbenetemre azonban azt láttam, hogy a nagy fotel üres - nem ül benne senki, se alvó, se éber. A jól ismert háziköntös rendetlenül oda volt hajítva az ülésre, mellette a földön pedig a sárga sál és a lábtakaró hevert, amit első pillanattól fogva olyan különösnek találtam. Mialatt haboztam, s megpróbáltam kitalálni, hol lehet Akeley és miért vetette le a betegruháját, fölfigyeltem rá, hogy a különös szagot és a vibrálást mintha

elfújták volna. Mi okozhatta őket? Eszembe jutott, hogy mindkettőt csak Akeley közelében éreztem. Ott voltak a legerősebbek, ahol ült, a dolgozószobán kívül pedig sehol nem találkoztam velük, csak közvetlenül az ajtó előtt. Megtorpantam; a zseblámpa sugarát körbevillantottam a sötét helyiségen, s lázasan kerestem magyarázatot ezekre az új fordulatokra. Istenem, bárcsak szép csendben elhagytam volna a szobát, mielőtt a fénynyaláb másodszor is az üres fotelre esett! Így viszont távozásom nem volt nyugodt, sőt egy fojtott kiáltás kísérte, amely megzavarta az előszoba túloldalán alvó őrszemet, bár nem ébresztette föl teljesen. Ez a kiáltás és Noyes még mindig békés hortyogása volt az utolsó zaj, amit abban a szörnyűséges tanyaházban hallottam, az elvarázsolt hegyek sötét, erdős csúcsai alatt - a kozmoszon túli borzalmaknak e gyújtópontjában, egy szellemjárta vidék magányos, zöld szirtjei és igézőn csobogó patakocskái között. Csoda, hogy páni rémületemben nem ejtettem el zseblámpát, bőröndöt, pisztolyt egyaránt - de ettől a veszteségtől valami módon megkímélt a sors. Mi több, sikerült zaj nélkül kijutnom nemcsak a szobából, hanem a házból is, aztán képes voltam sértetlenül elhelyezkedni az öreg Fordban összes holmimmal együtt, s végül el tudtam indulni a vénjárművel valami ismeretlen, biztos cél felé a fekete, holdtalan éjszakában. A rákövetkező autóút Poe és Rimbaud verseibe, Doré rézkarcaiba illett, végül azonban megérkeztem Townshendbe. Ez minden. Nagy szerencsém volt, hacsak nem őrültem bele mégis a dologba. Néha félek tőle, mit fognak hozni a következő esztendők, különösen, mivel az új bolygót, a Plútót ilyen furcsa időpontban fedezték föl. Említettem már, hogy miután az egész szobát bevilágítottam, visszairányítottam a zseblámpa sugarát az üres fotelre. Csak ekkor vettem észre, hogy az ülésen néhány tárgy is hever, amiket szinte teljesen eltakartak a rájuk dobott háziköntös bő redői. Ez a három tárgy volt az, amit a hatósági emberek már nem találtak meg, mikor néhány órával később megérkeztek a helyszínre. Mint már elbeszélésem kezdetén mondottam, tulajdonképpen nem volt bennük semmi közvetlenül borzalmas. A következtetések voltak iszonyúak, amiket az ember levont belőlük. Néha még ma is mardosni kezd a kétely - ilyenkor szinte hajlok rá, hogy osztozzak azoknak az értékelőknek a szkepszisében, akik valamennyi élményemet kusza álmokra, túlfeszített idegekre és valami hagymázas képzelgésre vezetik vissza. A három tárgy a maga módján igen ügyesen volt megszerkesztve: néhány nagy fémfogantyút láttam rajtuk, amelynél fogva bizonyos testrészekhez lehetett erősíteni őket... de hogy mifélék lehettek azok a testrészek, arról inkább nem bocsátkozom sejtésekbe. Remélem - szívszorongva remélem - hogy a tárgyak egy ügyes kezű mesterember munkái voltak viaszból, bár valahol mélyen tartok tőle, hogy nem így van. Irgalmas isten! Az a suttogó a sötétben, az undorító szagával meg a vibrálással! Boszorkánymester, küldött farkas, cserélt gyerek, garabonciás... az a rettenetes, fojtott zümmögés... és az új, csillogó henger egész idő alatt ott állt a polcon... szerencsétlen ördög... "megdöbbentő sebészi, biológiai, kémiai és technikai fegyvertényekre képesek"... Mert azok a tárgyak s fotelben a legapróbb, legfinomabb részletekig tökéletesek voltak, s a mikroszkopikus precizitás - vagy a hamisítatlan azonosság - erejével hasonlítottak Henry Wentworth Akeley arcára és két kezére... Kornya Zsolt fordítása VÖRÖS SZOBA, A (Red Room, The) H. G. Wells () - Megnyugtathatom - jelentettem ki -, kísértet legyen a talpán, amelyik engem megijeszt! Kezemben a pohárral megálltam a kandalló előtt. - De csakis a maga jószántából - mondta a sorvadt karú férfi, és sanda pillantást vetett rám. - Megértem már huszonnyolc évet - folytattam -, de eddig még soha egy árva kísértetet sem láttam. Az üldögélő öregasszony mereven bámult a tűzbe, fakó szeme egészen tágra nyílt. - Hát igen - szólt közbe -, megért már huszonnyolc évet, de azt hiszem, házat se látott még ilyet. Hisz aki mind össze huszonnyolc éves, arra még tenger sok látnivaló vár. - Lassan ingatni kezdte a fejét. Tenger sok látni- meg bánnivaló. Félig-meddig az volt a gyanúm, hogy az öregek a maguk dünnyögő bizonykodásával túlozni szeretnék házuk kísérteties rémségeit. Üres poharamat az asztalra tettem, körülnéztem a szobában, s egy futó pillanatra megláttam tulajdon kurtára nyomorodott, lehetetlenül szélesre torzult képmásomat a szoba mélyén, az öreg, kancsi tükörben. - Nos - vetettem oda -, ha pedig csakugyan látok valamit ma éjszaka, azzal is okosabb leszek. Lévén hogy minden elfogultság nélkül vágok bele a dologba. - És csakis a maga jószántából - ismételte el újra a sorvadt karú férfi. A folyosó felől csoszogó lépéseket hallottam, bot koppanását a kövezeten, az ajtó megcsikordult, s belépett egy másik, még az elsőnél is ráncosabb, görnyedtebb, vénebb öregember. Mankóra támaszkodva vonszolta magát, szemét ellenző takarta el, félig nyitott alsó ajka petyhüdten, rózsaszínűen fittyedt le hibás, sárga fogairól. Egyenesen az asztal szemközti oldalán álló karosszékhez

vánszorgott, nehézkesen lezöttyent, és köhögni kezdett. A sorvadt karú férfi csak egy kurta, undorodó pillantást vetett a jövevényre; az öregasszony tudomásul sem vette, hogy belépett, szemét továbbra is mereven a tűzre szegezte. - Ahogy mondtam, csakis a maga jószántából - szólalt meg a sorvadt karú férfi, mihelyt elcsitult kissé a köhögés. - Igen, a magam jószántából - válaszoltam. Az ellenzős öreg csak ekkor vette észre jelenlétemet, s egy pillanatra hátracsavarta és oldalt hajtotta fejét, hogy megszemléljen. Egy villanásig láttam apró, élénk, gyulladásos szemét. De máris folytatta a köhögést-harákolást. - Miért nem iszik? - kérdezte a sorvadt karú férfi, és eléje tolta a sört. Az ellenzős töltött magának egy pohárral, de annyira reszketett a keze, hogy több mint a felét kilötyögtette az asztallapra. Irdatlan árnyéka a falhoz lapult, s majmolta mozdulatait, amint töltött és ivott. Hogy őszintén bevalljam, nemigen készültem fel ezekre a csudabogár házőrzőkre. Véleményem szerint a vénülésben amúgy is van valami embertelen, valami alattomos és atavisztikus; úgy látszik, mintha az öregekből napról napra, szinte észrevétlenül szivárognának el az emberi tulajdonságok. Ezek hárman pedig éppenséggel kellemetlen érzéseket keltettek bennem rideg hallgatásukkal, görnyedt tartásukkal, meg azzal a nyilvánvaló rosszindulattal, amelyet irántam és egymás iránt tanúsítottak. - Kérem - szólaltam meg -, legyen szíves, mutassa meg azt a kísértetszobát, ott szeretnék kényelembe helyezkedni. A köhögős öreg olyan hirtelen fordította hátra a fejét, hogy szinte megijesztett, s ismét rám pillantott az ellenző alól kivörösödött szemével; de válaszolni egyikük sem válaszolt. Vártam egy percig, s közben hol az egyikre, hol a másikra néztem. - Ha lenne szíves megmutatni a kísértetszobát - kezdtem újra, kissé emeltebb hangon -, megkímélném önöket attól a terhes kötelességtől, hogy szórakoztassanak. - Az ajtó előtt, a kövön talál gyertyát - felelt a sorvadt karú férfi, és közben a lábamat nézte. - De ha csakugyan a vörös szobába óhajt menni ma éjszakára... (- Ma éjszakára - örökös éjszakára! - motyogott a vén asszony.) - ...egyedül kell odamennie. - Nagyon helyes - vágtam rá. - És hogyan jutok oda? - Végig az átjárón - magyarázta a sorvadt karú férfi -, amíg egy ajtóhoz nem ér, ha azon bemegy, egy csigalépcsőt talál, a lépcső közepe táján a pihenőről újabb ajtó nyílik, posztóval van párnázva. Ott menjen be, aztán végig a hosszú folyosón, és baloldalt, a lépcső fölött van a vörös szoba. - Jól értettem? - kérdeztem, és megismételtem magyarázatát. Valami apróságot illetően kiigazított. - És ön csakugyan oda szándékozik menni? - érdeklődött az ellenzős öreg, és harmadszor is rám nézett, megint azzal a nyakatekert, természetellenes fejmozdulattal. (- Ma éjszakára - örökös éjszakára! - motyogott az öregasszony.) - Hisz ezért utaztam ide - feleltem, és elindultam az ajtó felé. Mozdulatomra az ellenzős öreg feltápászkodott, botorkálva megkerülte az asztalt, hogy közelebb kerüljön mintegy a többiekhez és a tűzhöz. Az ajtónál visszafordultam, rájuk néztem, és láttam, szorosan. egymás mellett állnak, sötét tömb a tűz ellenfényében, s mindhárman rám merednek a válluk fölött, valami fürkésző kifejezéssel elaggott ábrázatukon. - Jó éjt - köszöntem, és kinyitottam az ajtót. - Csakis a maga jószántából... - szólt utánam a sorvadt karú férfi. Az ajtót sarkig tárva hagytam, míg a gyertya tisztességesen meg nem gyulladt, aztán becsuktam, és végigbaktattam a hideg, visszhangos folyosón. Be kell valljam, hogy ez a három vén nyugdíjas, akiket az úrnő a kastély őrizetével megbízott, meg a sötét tónusú ósdi bútorokkal telerakott gondnoki lakás, ahol összegyűltek, meglehetősen hatott rám, jóllehet erősen igyekeztem megőrizni tárgyilagosságomat. Úgy látszott, mintha ők hárman más korhoz tartoznának, valami sokkal régebbihez olyan korhoz, amelyben a szellemhistóriák még mások voltak, mint a mi korunkban, sokkal bizonytalanabbak; olyan korhoz, amikor még hinni lehetett az előjelekben, a boszorkányokban, és legfőképpen abban, hogy léteznek kísértetek Hisz ők hárman valóságos mivoltukban is szinte fantomszerűek voltak, még ruhájuk szabását is mintha valami halott agy tervezte volna. Kísérteties volt szobájuk berendezése, díszítése - rég elenyészett emberek ötletei, akik valóban inkább csak kísértettek, semmint éltek ebben a mai világban. De aztán erőt vettem magamon, s elnyomtam magamban az efféle gondolatokat. A hosszú, huzatos, föld alatti folyosó sötét volt és barátságtalan, gyertyám. meg-meglobbant, hol lekushasztotta, hol felrebbentette az árnyakat. A visszhang fel-alá mászkált a csigalépcsőn, egy árnyék méltóságteljesen nyomon követett, s egy másik előttem szállt felfelé a sötétségbe. Megérkeztem a pihenőhöz, s egy pillanatra megálltam hallgatózni, mert mintha valami suhogás ütötte volna meg a fülemet; miután megbizonyosodtam arról, hogy tökéletes csend van, benyitottam a párnázott ajtón, és ott álltam a folyosón. Várakozásomhoz képest meglehetősen semmitmondóan hatott, főként a holdfény miatt, amely beáradt a hatalmas lépcsőház jókora ablakán, és mélyfekete árnyékba vagy ezüstlő fényözönbe öltöztetett

mindent. Tökéletes rend volt, mintha csak tegnap hagyták volna el a házat, nem pedig tizennyolc hónappal ezelőtt. A fali gyertyatartókban gyertyák sorakoztak, és akármennyi por rakódott le a kárpitokon meg a fényezett padlón, oly egyenletesen oszlott el, hogy a holdfényben láthatatlan maradt: Már indulófélben voltam, amikor egyszerre megtorpantam. Fenn, a lépcsőfordulón egy bronz szoborcsoport állt, amelyet a fal kiszögellése eltakart előlem, de árnyéka bámulatos élességgel rajzolódott ki a fehér falburkolaton, és azt a benyomást keltette bennem, mintha valaki kuporogna ott, hogy aztán orvul rám támadjon. Csak álltam dermedten, tán fél percig is. Aztán a zsebembe nyúltam, megmarkoltam revolveremet, nekieredtem, de nem sikerült egyebet felfedeznem, csupán egy holdfénytől csillogó Ganümedészt a sassal. Ez az esemény kis időre helyrebillentette az idegeimet, úgyhogy a gyöngyház berakásos asztalkán álló porcelán kínai, amelyik némán ingatni kezdte a fejét, amint elhaladtam mellette, jószerivel meg sem rémített. A vörös szoba ajtaja és a hozzávezető néhány lépcsőfok egy meglehetősen sötét sarokba esett. A gyertyával szép sorban odavilágítottam mindenhová, hogy alaposan kiismerjem a beugrót, ahol álltam, mielőbb kinyitottam volna az ajtót. Ez volt tehát az a hely, gondoltam, itt találták meg az elődömet, s amint eszembe jutott ez a történet, hirtelen valami balsejtelem nyilallt belém. Vállam fölött visszanéztem a holdfényben fürdő Ganümedészre, s így, félig a lépcsőpihenő sápatag csendje felé fordított arccal, gyorsan-gyorsan kinyitottam az ajtót. Beléptem, az ajtót becsuktam magam után, s ráfordítottam mindjárt a kulcsot is, amelyet ott találtam a zárban; aztán a gyertyát magasra emelve megálltam, hogy szemügyre vegyem virrasztásom színhelyét, a Lorraine kastély nagy vörös szobáját, ahol az ifjú herceg halálát lelte. Illetve pontosabban: ahol haldokolni kezdett, mivel még sikerült kinyitnia az ajtót, s onnan zuhant le fejjel előre azon a lépcsőn, amelyen épp az imént jöttem fel. Így ért véget ugyanis az ő virrasztása, merész próbálkozása, hogy megtörje a kísértethagyományát; s úgy vélem, soha még agyvérzés nagyobb szolgálatot nem tett a babonának. De más históriák is fűződtek a szobához, sokkal régebbiek, kezdve az összes történet kiindulópontjánál, annál a félig hihető mesénél a félénk fiatalasszonyról, aki szörnyet halt, mikor férje tréfából ráijesztett. Ami azt illeti, elég volt körülnézni ebben a hatalmas, sötét szobában, ezeken az árnyékba merült ablakmélyedéseken, beugrókon és alkóvokon, máris érthetővé váltak a legendák, melyek feketéllő zugaiban, tenyészhomályában burjánzottak. A szoba végtelenjében gyertyám csupán parányi lángnyelvecske volt, túlsó felébe már át sem hatolt, apró fényszigete körül titkok és képzelgések egész óceánja hullámzott érintetlenül. Úgy döntöttem, hogy azonnal hozzálátok a helyiség módszeres felderítéséhez, és szétoszlatom a sötétség sugallta, hóbortos rémképeket, még mielőtt úrrá lennének rajtam. Miután meggyőződtem arról, hogy az ajtó jól be van zárva, járkálni kezdtem a szobában, Körülvizslattam minden egyes bútordarabot, felhajtottam az ágyterítőket, sőt, a függönyöket is szétnyitottam az ágy körül. Felhúztam az ablakredőnyöket, s mielőtt becsuktam a spalettákat, egyenként megvizsgáltam minden ablakzárat, leguggoltam, és felkandikáltam az üres kandallókürtő sötétségébe, végigtapogattam a sötét tölgyfaborítás minden hüvelykjét, hogy nincs-e valahol titkos nyílás mögötte. Két nagy tükör is függött a szobában, mindkettő mellett egy-egy pár falikar, gyertyákkal, de egész csomó gyertya állt porcelán tartókban a kandalló párkányán is. Az összeset meggyújtottam, sorban egymás után. A kandallóba be volt készítve a tüzelő - az öreg gondnok nem várt figyelmessége -, és én rögtön alágyújtottam, hogy a legcsekélyebb okom se legyen vacogásra; amikor pedig már derekasan lobogott a tűz, háttal fordultam felé, és újra szemügyre vettem a szobát. Egy kretonhuzatos karosszék meg egy asztal segítségével amolyan barikádfélét is rögtönöztem magam elé, arra tettem a pisztolyomat, hogy a kezem ügyében legyen. Az alapos felderítőmunka határozottan javamra szolgált, de azért még mindig úgy éreztem, hogy a távolibb részeket borító homály meg a szoba tökéletes csöndje is képzelődésre ösztönöz. A tűz ropogásának, pattogásának visszhangjában én bizony nem találtam semmi vigasztalót. S amint ez oly könnyen megtörténik, ha csend és magány veszi körül az embert, az alkóvban, de főként az alkóv mélyén sűrűsödő árnyék megmagyarázhatatlan módon életre kelt, s valami különös, ólálkodó élőlényt sejtetett. Végül, már csak a magam megnyugtatására, fogtam a gyertyát, odamentem, és meggyőződtem arról, hogy nincs ott az égvilágon semmi. A gyertyát mindenesetre leállítottam az alkóv padlójára, és ott is hagytam. Ekkorra már meglehetősen feszült idegállapotba kerültem, noha józan meggondolás szerint erre különösebb okom nem volt. Mindamellett az eszem tisztán működött. Teljes meggyőződéssel hittem abban, hogy semmiféle természetfeletti dolog nem történhet velem, s hogy az időt töltsem, néhány rímet kalapáltam össze a szoba eredeti legendájáról, Ingoldsby modorában. Egy darabig hangosan is beszéltem, de a visszhang nem volt kellemes. Hasonló meggondolásból hamarosan abbahagytam azt a csevegést is, amelyet a s szellemek és a kísértetjárás képtelenségéről folytattam önmagammal. Ezután a földszint három vén és torz lakója jutott eszembe, s megpróbáltam ezen a témán töprengeni. De zavartak a szoba komor mélyvörösei és éjfeketéi; még hét szál gyertya sem oszlatta el a sötétséget. Azt, amelyik az alkóvban állt, meg-meglibbentette valamiféle légvonat,

s a fény villózása szakadatlanul mozgatta-cserélgette az árnyékokat és a félhomályt. Miközben azon morfondíroztam, hogy hogyan oldhatnám meg a dolgot, eszembe jutottak a gyertyák, amelyeket a folyosón láttam, s némi nekirugaszkodással, markomban egy gyertyával, ki is léptem a holdfényre, az ajtót nyitva hagytam, és tüstént behoztam vagy tíz darabot. Beleragasztottam őket a szoba szegényes díszéül szolgáló különféle porcelánmütyűrökbe, valamennyit meggyújtottam, aztán szétrakosgattam ide-oda, ahol legsűrűbb volt a sötétség; néhányat a padlóra, másokat az ablakmélyedésekbe, míg végül sikerült úgy elrendeznem tizenhét szál gyertyát, hogy nem maradt egyetlen tenyérnyi hely sem a szobában, ahová legalább az egyik ne vetett volna valamelyes fényt. Az is megfordult a fejemben, hogyha netán csakugyan betoppanna egy kísértet, figyelmeztetnem kéne, nehogy felrúgja valamelyiket. Most aztán igazán tündöklő fényárban úszott a szoba. Volt valami nagy-nagy derű és biztonság ezekben az apró, libegő lángocskákban, a kanócokkal való bíbelődés pedig lekötött, és megadta az idő múlásának biztonságérzetét. És mégis, akárhogyan is volt, súlyosan rámnehezedett az előttem álló virrasztás tudata. Valamivel éjfél után történt, hogy az alkóvban álló gyertya egyszerre csak kialudt, és a fekete árnyék visszaszökkent régi helyére. Nem láttam kialudni: egyszerűen csak hátrafordultam, és szemembe ötlött a terpeszkedő sötétség, úgy, ahogy az ember összerezzen, és észreveszi, hogy váratlanul egy idegen áll mellette. - Istenuccse! Jó kis huzat van itt! - kiáltottam fel hangosan. Azzal felkaptam a gyufát az asztalról, és szép komótosan keresztülmentem a szobán, hogy újra kivilágítsam azt a sarkot is. Az első gyufaszál nem akart meggyulladni, de amikor a másodikkal végre boldogultam, mintha valami villanást láttam volna az előttem levő falon. Önkéntelenül hátrafordítottam a fejemet, és megállapítottam, hogy a kandallóhoz állított asztalkán kialudt a két gyertya. Gyorsan felálltam. - Fura! - mondtam. - Lehetséges, hogy magam oltottam el, pillanatnyi szórakozottságomban? Visszasétáltam, meggyújtottam az egyiket, s közben világosan láttam, hogy az egyik tükör jobb oldalán levő falikarban a gyertya hunyorogni kezd, majd szabályosan kialszik ,sőt, rögtön utána a párja is. Itt aztán nem volt semmi tévedés. A láng összezsugorodott, mintha egy hüvelyk- és egy mutatóujj hirtelen összecsippentette, s csak akkor eresztette volna el a kanócot, amikor már sem nem izzott, nem is füstölt, csak feketedett. S amíg szájtátva bámultam, az ágy lábához állított gyertya is kihunyt, és a sötétség, úgy látszott, ismét egy lépéssel közelebb nyomult hozzám. - Lehetetlen! - kiáltottam, mire előbb egy, aztán még egy gyertya lobbant ki, ezúttal a kandalló párkányán. - Mi van itt? - rikoltottam fel, valahogy túl magasan és hamisan csengő hangon. Ekkor a ruhásszekrényen álló gyertya aludt ki, és rögtön követte az is, amelyiket épp az imént gyújtottam meg újra az alkóvban. - Nyugalom! - mondtam. - Gyertyák felvétetnek - próbáltam tréfálkozni, félig-meddig már hisztériásan, s közben előkapartam egy szál gyufát, hogy meggyújtsam a kandalló párkányán állókat. A kezem azonban úgy remegett, hogy kétszer is lesiklott a durva papírról. De amint a kandallópárkány felmerült végre a sötétségből, a túlsó ablakmélyedésben aludt ki két gyertya. Csakhogy nekem sikerült még ugyanazzal a szál gyufával meggyújtanom a nagyobbik tükörnél levőket, meg azokat is, amelyek az ajtó közelében, a padlón álltak, vagyis átmenetileg mintha győzedelmeskedtem volna a kihunyó tüzek fölött. Ámde ekkor, szinte sorozatban, egyszerre négy láng aludt ki a szoba különböző pontjain, mire remegő sietséggel újabb gyufát gyújtottam, majd tétován megálltam, mert azt sem tudtam, melyikkel kezdjem. Amíg ácsorogtam nagy határozatlanul, az asztalon világító két gyertya is elaludt, mintha láthatatlan kéz oltotta volna el. A rémület sikolyával szökkentem az alkóvhoz, az alkóvtól a sarokba, onnan pedig az ablakmélyedéshez, és már hármat sikerült meggyújtanom, amikor a kandallónál újabb kettő lobbant ki; erre hathatósabb módszerrel próbálkoztam, a sarokba hajítottam a vaspántos díszdobozkát a gyufával, és felkaptam az ágy mellől a gyertyatartót. Ezzel megszabadultam ugyan a piszmogó gyufagyújtogatástól, de hiába minden: a lángok most is csak ki-kialudtak, s a rettegett árnyak, melyekkel küszködtem, visszatértek, felémkúsztak, hol ezen, hol azon az oldalamon nyertek egy- egy lépés előnyt. Egészen olyan volt, mint amikor szakadozott viharfelhő takarja el a csillagokat. Egy pillanatra fel- felcsillan olykor még egyik-másik, aztán végérvényesen el- tűnik. Ekkor már szinte őrjöngve rettegtem a közeledő sötétségtől, és elveszítettem minden önuralmamat. Lihegve ziláltan ugrándoztam egyik gyertyától a másikhoz, reménytelen küzdelmemben a könyörtelenül előnyomuló támadás ellen. Combomat belevertem az asztalba, feldöntöttem egy széket, megbotlottam, elvágódtam és estemben magammal rántottam az asztalterítőt. Gyertyám messzire elgurult, de mihelyt feltápászkodtam, felkaptam egy másikat. Csakhogy ezt amint lecsaptam az asztalra, hirtelen mozdulatom folytán nyomban kialudt, s a maradék kettő azonmód követte. De a szobában még mindig terjengett némi fény, valami vörhenyes ragyogás, amely elriasztotta tőlem az árnyakat. A tűz! Hát persze, hisz bedughatom a rács között a gyertyát, és újra meggyújthatom!

Arra fordultam, ahol a lángok járták táncukat az izzó parázs között, s vöröslő visszfényt vetettek a bútorokra; de alig tettem néhány lépést a rostély felé, a lángok szemérmetlenül összezsugorodtak, elenyésztek, a visszfények összefolytak, és nyomuk veszett, s mire bedugtam a gyertyát a rácson, rám csukódott a sötétség, mint a pilla a lezáruló szempárra; beburkolt fojtó ölelésébe, megvakított és szétmorzsolta agyamban a józan értelem végső maradványait is. A gyertya kihullott kezemből. Lóbálni kezdtem a karomat hiábavaló erőlködésemben, hogy elhessegessem ezt a nyomasztó feketeséget, aztán kieresztettem a hangomat, és elüvöltöttem magam - egyszer, kétszer, háromszor. Aztán, azt hiszem, valahogy talpra kecmeregtem. Emlékszem, hirtelen eszembe jutott a holdsütötte folyosó, és leszegett fejjel, karomat arcom elé tartva rohanni kezdtem az ajtó felé. Csakhogy azt már elfelejtettem, hogy az ajtó pontosan hol van, és teljes erővel nekivágódtam az ágy sarkának. Visszatántorodtam, megfordultam, s hol ennek, hol annak a terjedelmes bútordarabnak rohantam neki. Csak homályosan emlékszem, hogyan zúztam össze magam, míg fel-alá rohangáltam a sötétben, hogyan küszködtem görcsösen, ordítoztam vadul, miközben ide-oda száguldoztam, és arra is, hogy végül erős ütés érte a homlokomat, iszonyodva éreztem, hogy zuhanok, s hogy ez a zuhanás egy örökkévalóságig tart; majd arra az utolsó, dühödt erőfeszítésre, hogy talpra álljak - de ezenkívül nem emlékszem semmi másra. Fényes nappal volt, mikor kinyitottam a szememet. Fejemet valaki vastagon bepólyálta, és a sorvadt karú férfi éppen az arcomat vizsgálgatta. Körülnéztem, iparkodtam visszaemlékezni, hogy mi történhetett, de jó ideig semmi sem jutott eszembe. A szoba sarka felé fordultam, megpillantottam már egyáltalán nem homályosan - az öregasszonyt, amint egy kis kék fiolából valami orvosságot csöpögtet egy pohárba. Hol vagyok? - kérdeztem. - Úgy rémlik, mintha láttam volna már magukat, de sehogy sem emlékszem, hogy kicsodák. Aztán elmondták, én meg úgy hallgattam, mint valami mesét a kísértetjárta, vörös szobáról. - Hajnalban találtunk önre - mesélte a sorvadt karú férfi -, csupa vér volt a szája meg a homloka. Csak lassan, nagyon lassan sikerült visszaemlékeznem éjszakai élményemre. - Nos - kérdezte az öregember -, most már elhiszi, hogy a szobában kísértet jár? Úgy szólt hozzám, mint aki bánkódik barátja fölsülésén nem voltam többé betolakodott idegen. - Igen - feleltem -, a szobában csakugyan kísértet jár. - És ön látta is. Mi meg, akik itt éltük le egész életünket, soha nem láttuk szemtől szembe. Mert hát mi sose mertünk... Ugyan, mondja már meg, igaz, hogy az öreg, gróf az, aki... - Nem - mondtam -, nem ő. - Hát nem megmondtam magának - szólalt meg az öreg hölgy, kezében a pohárral. - Dehogyis ő, hanem az a szerencsétlen fiatal grófnő, akire ráijesztettek... - Az sem - mondtam. - Nem jár abban a szobában sem a gróf szelleme, sem a grófnőé, sem semmiféle más kísérte hanem valami rosszabb, még annál is rosszabb... - Hát micsoda? - kérdezték. - A rosszak rossza, a legnagyobb rossz, ami csak megkísértheti a szegény halandó embert - feleltem -, és ez: Félelem, a maga csupasz valóságában. A Félelem, amely nem akar látni fényt, nem akar hallani hangot, nem tűr meg a józan értelmet, süketté tesz, megőrjít és eltipor. A Félelem követett nyomon a folyosón, a félelem harcolt velem ott a szobában... Elhallgattam. Csend volt egy darabig. Megtapogatta fejemen a kötést. Aztán az ellenzős öregember sóhajtott egyet, és megszólalt: - Úgy bizony - mondta. - Tudtam én, hogy ő volt az. A Sötétség Hatalma. Hogy is lehetne egy nőről ilyen gyalázatosságot feltételezni! A félelem ólálkodik ott mindenütt Találkozhatsz vele még nappal is, akár tündöklő nyári nap fényben is, ott leskel a függönyök mögött, a kárpit alatt, mögéd szegődik, hiába fordítsz hátat neki. Ha leszáll a sötétség, végigsurran a folyosón, nyomon követ, úgy, hogy vissza sem mersz fordulni. Igen, annak az asszonynak a szobájában a Félelem ütött tanyát - a fekete Félelem, és nem is távozik onnan, amíg csak áll ez a ház, a bűn otthona. Sárközy Olga fordítása INDIÁN ASSZONY, AZ (Squaw, The) Bram Stoker () Akkoriban Nürnberg még nem volt olyan felkapott, mint mai napság. Irving nem játszotta még a Faustot, s a patinás városnak nevét is alig ismerte az utazóközönség nagyobbik fele. Feleségem és én, nászutunk második hetét taposván, érthető módon némi társaságra vágytunk, így aztán mikor a frankfurti pályaudvaron véletlenül összeismerkedtünk egy víg kedélyű fiatalemberrel, Elias P. Hutchesonnal - született a Nebraska állam Juharfa. megyéjében fekvő Vérző Kanyon-i Isztmosz

városában -, aki odavetőleg megjegyezte, hogy a vén Európa legvénebb városmatuzsálemébe igyekszik, s hogy véleménye szerint aki ennyit rohangál a világban fel és alá egyedül, legyen akár a legjózanabb gondolkodású, legrendesebb honpolgár, könnyen a bolondokházában végzi, elértettük a homályos célzást, és erőink egyesítését javasoltuk. Mint naplóinkból kiderül, mindketten bizonytalankodást, illetve habozást próbáltunk tettetni, nehogy túlzottan is lelkesnek tűnjünk, és ezzel rossz bizonyítványt állítsunk ki házaséletünk harmóniájáról; a hatást azonban teljesen lerontotta, hogy ugyanabban a pillanatban szólaltunk meg - mire rögvest elhallgattunk, majd ismét egyszerre fogtunk volna mondókánkba. Mindegy, a lényeg, hogy az egyezség megszületett; Elias P. Hutcheson kis csapatunk tagjává lépett elő. Amelia és én azonnal tapasztaltuk az új helyzet előnyeit; ahelyett, hogy veszekedtünk volna, mint addig, a harmadik fél korlátozó jelenléte arra késztetett, hogy minden lehető alkalommal, mihelyt egy homályos zugra bukkantunk, félrevonuljunk turbékolni. Ennek a tapasztalatnak a nyomán alakította ki Amelia azt az elméletet, miszerint legjobb, ha a nászutas pár eleve visz magával valakit a mézeshetekre. Nos, Nürnberget együtt jártuk be, és rendkívüli módon élveztük tengerentúli barátunk ízes kiszólásait; eredeti modorával és kalandos történeteivel mintha csak egy regényből lépett volna elő. A látnivalók közül a Várat hagytuk utolsónak, és az e célra kijelölt napon a város külső keleti falai körül kószáltunk. A Vár egy sziklára épült a város felett, s északi oldalán roppant mély árok húzódik. Nürnberget szerencséjére mindig elkerülték a fosztogatók; különben bizonyosan nem lenne olyan takaros és makulátlan, mint amilyen most. A vizesárkot évszázadok óta nem használják, és alján veteményesek és gyümölcsösök vannak; a fák közül egynémely már egészen tekintélyes mértékűre nőtt meg. Ahogy a fal mentén mászkáltunk, szédelegve a forró júliusi napsütésben, gyakran megálltunk, hogy megcsodáljuk az elénk táruló kilátást, és különösképpen a dombhátak kék vonulatával határolt, városokkal és falvakkal teleszórt széles síkságot, mely mintha Claude Lorraine ecsetje alól került volna ki. Innen újult örömmel fordultunk ismét a város felé: szemünk előtt furcsa, régies háromszögoromzatok, manzárdablakokkal telepettyezett magas, vörös háztetők sorakoztak végeláthatatlanul. Tőlünk kissé jobbra a Vár tornyai magasodtak, s még közelebb, zordon falaival, a Kínok Tornya, amely talán mindmáig a város legérdekesebb látványossága. A nürnbergi Vas Szüzet évszázadok óta az emberi kegyetlenség elborzasztó példájaként emlegetik; régóta izgalommal vártuk, hogy megláthassuk; s most végre itt voltunk a közvetlen közelében. Az egyik pihenő alkalmával áthajoltunk a várárok falán, és lenéztünk. Úgy becsültük, a kert úgy ötven-hatvan lábnyira lehet alattunk; a nap csak úgy ontotta rá gyilkos sugarait. Távolabb zordon, szürke fal magasodott az égbe, mely kétoldalt a bástya és a sáncárok irányában a messzeségbe veszett. A falat fák és bokrok koronázták, és fölötte ismét megpillanthattuk a magasba nyúló házakat, melyek robusztus szépségére az idő ráütötte a jóváhagyás pecsétjét. Tűzött a nap, jólesett lustálkodni; úgy éreztük, az idő csak a miénk, és a falnak támaszkodva élveztük a pillanat könnyűségét. Közvetlenül alattunk kedves jelenet zajlott - egy nagy fekete macska feküdt kinyújtózkodva a napon, körülötte fekete kiscica ugrándozott bohókásan. Az anya játékból a farkát lengette kölykének, néha pedig változatosságképpen lábát felemelve eltolta magától a kicsit, ami természetesen felhívás volt a további játékra. Pontosan a fal tövében voltak; Elias P. Hutcheson, hogy segítsen a játékban, lehajolt, és felvett az útról egy közepes méretű kavicsot. - Ide nézzenek! - mondta. - Ledobom a kölyök mellé, és mindketten csodálkoznak majd, hogy honnét is jöhetett. - Jaj, vigyázzon - mondta a feleségem -; nehogy eltalálja a kis aranyost! - Hová gondol, hölgyem! - mondta Elias P. - Olyan gyengéd leszek, mint egy ibolya. Istenemre, nem vagyok én csecsemőgyilkos! Erre mérget vehet! Nézze, jó messzire kint fogom elengedni, nehogy a közelébe essen! Imigyen szólván áthajolt a falon, karját teljes hosszában kinyújtotta, és elengedte a követ. Talán létezik valami vonzás, amely a kisebb dolgokat a nagyobbhoz húzza; de valószínűbb, hogy a fal nem volt függőleges, hanem befelé lejtett - mi pedig nem vettük ezt észre fentről; mindenesetre iszonyatos puffanás hatolt fel hozzánk a forró levegőn át, s a kő egyenesen a kiscica fejére esett, és ott helyben kiloccsantotta picike agyvelejét. A fekete macska gyors pillantást vetett fölfelé, és láttuk, hogy zöldes fénnyel égő szeme egy pillanatra Elias P. Hutchesonra szegeződik; azután ismét kölykéhez fordult, amely mozdulatlanul feküdt, csak lábacskáit rázta valami remegés, tátongó sebéből pedig vékony kis vérpatak szivárgott. A macska elfojtott kiáltással, amely akár emberi hang is lehetett volna, a kölyke fölé hajolt, és nyüszítve nyalogatni kezdte a sebet. Egyszer csak mintha felfogta volna, hogy már nem él, és ekkor újra felpillantott ránk. Soha nem felejtem el azt a látványt: maga volt a testet öltött gyűlölet. Zöld szeme vad lángokat lövellt, szájára és bajuszára vér tapadt, éles fogai pedig fehéren ragyogtak. Fogát csikorgatta, kimeresztette a karmait. Aztán vadul nekirontott a falnak, mintha csak nekünk akarna jönni, de mikor a lendület kifulladt, és ő visszaesett, látványa még irtóztatóbbá vált, mivel kölykére zuhanván fekete bundáját teljesen összemázolta vérrel és agyvelővel. Amelia rosszul lett, hátrább kellett vinnem a faltól. A közelben, egy terebélyes platánfa alatt volt egy pad, ide ültettem,

amíg összeszedi magát. Azután visszamentem Hutchesonhoz, aki mozdulatlanul állt, és a dühös macskát figyelte alant. Mikor odaléptem mellé, így szólt: - Ez a legvadabb bestia, amit valaha is láttam, egy apacs indián asszonyt kivéve, aki egyszer egy félvérrel rúgta össze a port. A félvért "Forgácsnak" becézték, amiatt, amit az asszony kisbabájával művelt, melyet egy rajtaütéskor rabolt el: egyébként csak azt akarta megmutatni, milyen nagyra értékeli a módszereiket, mivelhogy az apacsok megégették az édesanyját. Az a meglehetősen barátságtalan kifejezés mintha csak odafagyott volna az apacs asszony arcára. Több mint három évig követte Forgácsot, amíg végül az indián harcosok elfogták, és a kezére adták. Azt mondják, senki, fehér vagy indián, nem halt még olyan lassú kínhalált az apacsok kezétől. Az asszonyt magát csak egyetlenegyszer láttam mosolyogni, akkor, amikor átsegítettem a másvilágra. Épp jókor értem a táborba, hogy még lássam elpatkolni Forgácsot, mellesleg megváltás volt számára a halál. Kemény fickó volt, és bár én nemigen közösködtem vele többé azután a csecsemő-ügy után - ócska egy dolog volt, főként, hogy ránézésre akár fehér ember is lehetett volna -, szerintem az utolsó centig megfizette az adósságát. Mondhat rám akármit, de lekanyarítottam egy darabot a lenyúzott bőréből; és noteszt csináltattam belőle. Tessék, itt van! - és ezzel rácsapott a kabátja mellzsebére. Miközben beszélt, a macska továbbra is eszeveszetten rohamozta a falat. Először mindig hátrébb ment, és aztán onnét rontott neki; időnként hihetetlen magasságokba sikerült feljutnia. Egyáltalán nem zavartatta magát attól, hogy minden egyes alkalommal jókorát zuhant, rögvest felkelt és újult erővel támadott megint; a külseje pedig minden esés után még ijesztőbb lett. Hutcheson jószívű ember volt - feleségem és én többször is észrevettük, ~ hogy apró kis gesztusokat tesz állatok és emberek irányában -, és úgy látszott, hogy aggasztja a dühroham, amelybe a macska belehajszolta magát. - Hajjaj! - mondta. - Merem állítani, hogy ez a szegény pára teljesen kétségbe van esve. No, no! Szegénykém, baleset volt - bár ettől még nem kapod vissza a kicsinyedet. Hallottak már ilyet! Semmi pénzért nem tettem volna készakarva! Lám, mi lesz abból, ha egy ügyetlen bolond játszani próbál! Úgy látszik, ahhoz is túlzottan kétbalkezes vagyok, hogy egy macskával játsszam. Most mondja meg, ezredes! - Kedves szokása volt, hogy meglehetősen szabadon bánt a címekkel. - Remélem, a felesége nem neheztel rám ezért a kellemetlenségért? Semmi szín alatt sem tettem volna ilyet szándékosan. Sűrű bocsánatkérések közepette odajött Ameliához, s ő, az ő jóságos szívével, azonnal sietett biztosítani róla barátunkat, hogy teljesen megérti: baleset történt. Aztán mindnyájan újra odamentünk a falhoz, és lenéztünk. A macska - miután Hutcheson kikerült a látóteréből - visszahúzódott az árok túlsó partjára, és ott várakozott ugrásra készen. Amint újra meglátta, rögtön ugrott, azzal a vak, semmire sem néző dühvel, amely akár mulatságos is lehetett volna, ha nem lett volna olyan ijesztően valódi. Nem próbált felrohanni a falon, hanem egyszerűen csak elrugaszkodott Hutcheson irányában, mintha a gyűlölet és a düh szárnyakat adhatott volna neki, hogy legyőzze a köztük lévő nem kis távolságot. Amelia, asszonymódra, aggodalmaskodni kezdett, és figyelmeztetőleg Elias P.-hez fordult: - Kérem, legyen nagyon óvatos. Az az állat bizonyára megpróbálná megölni magát, ha itt lenne. Látom a szemén. Ő kedélyesen felnevetett. - Bocsánat, asszonyom - mondta -, de nevetnem kell. Képzelje csak el, egy férfi, aki medvékkel és indiánokkal verekedett, most majd óvatoskodni fog, nehogy egy macska megölje! Amikor a macska meghallotta a nevetését, egész viselkedése hirtelen megváltozott. Abbahagyta a fal ostromlását, és nyugodtan visszaült a halott kölyke mellé. Éppen úgy nyalogatta és babusgatta, mintha élne. - Íme - mondtam -, egy erős ember. Még ez az oktalan, dühöngő vadállat is iziben felismeri ura hangát, és meghajol akarata előtt! - Mint egy indián asszony! - összesen ez volt Elias P. Hutcheson kommentárja a dologhoz, miközben folytattuk utunkat a várárok mentén. Időről időre kinéztünk a falon, és mindannyiszor láttuk, hogy a macska követ minket. Eleinte állandóan visszament halott kicsinyéhez, végül aztán, ahogy a távolság növekedett, szájába vette, és így folytatta útját. Egy idő múlva azonban felhagyott ezzel is, láttuk, hogy teljesen egyedül jön utánunk; nyilván elrejtette a holttestet valahová. Amelia riadalma a macska kitartása láttán egyre növekedett, és többször is megismételte figyelmeztetését; az amerikai azonban mindannyiszor jóízűt nevetett, míg végül, látva, hogy Amelia már komolyan aggódik, így szólt: - Mondom, asszonyom, nem kell félnie a macska miatt. Van nálam fegyver, úgy bizony! - és ezzel rácsapott a lágyéka táján felerősített pisztolytáskára. - Különben, hogy ne aggódjon, inkább lelövöm azt a jószágot, itt helyben, és kockáztatom, hogy a rendőrség felelősségre vonjon egy amerikai állampolgárt, amiért minden rendelkezésnek ellene szegülve fegyvert visel! Beszéd közben kinézett a falon, de a macska, ahogy meglátta, morogva visszavonult egy virágágyásba, és elrejtőzködött. Így folytatta:

- Akármi legyek, ha ennek a párának nincs több sütnivalója, mint a legtöbb kereszténynek. Lefogadom, hogy most láttuk utoljára! Nyugodt lehet, most szépen megkeresi viharvert kicsinyét, és szűk családi körben, a nyilvánosság teljes kizárásával eltemeti. Amelia nem szólt többet, nehogy Hutcheson, rosszul értelmezett lovagiasságból, beváltsa fenyegetését, és lelője a macskát. Tovább folytattuk utunkat, és átkeltünk egy kis fahídon, amely a kapubejáróhoz vezetett; innen egy meredek kövesút vitt fölfelé, amely a Várat összekötötte az ötszögű Kínok Tornyával. Ahogy átkeltünk a hídon, ismét megláttuk a macskát messze alattunk. Alighogy megpillantott minket, újfent dühödten rohamozni kezdte a falat. Hutcheson lenézett rá, és nevetve így szólt: . - Viszlát, öreglány. Sajnálom, hogy beletapostam a lelkedbe, de idővel majd csak túlteszed magad rajta. Addig is minden jót! Átkeltünk egy hosszú, sötét, boltíves átjárón, és elérkeztünk a Vár kapujához. Miután megtekintettük ezt a csodálatosan szép régi épületet, melyet még a negyven év előtti gótikus restaurátorok jó szándékú erőfeszítései sem voltak képesek tönkretenni - bár a helyreállított részek szinte sütöttek a fehérségtől -, és ismét kijöttünk a napvilágra, úgy tűnt, sikerült teljesen elfelejtenünk a reggeli kellemetlen epizódot. A göcsörtös, vén hársfa, melyet közel kilenc évszázad növesztett, a sziklába vájt mély kút, régi idők foglyainak keze munkája, a várfalról nyíló gyönyörű kilátás, és a város különböző helyeiről hozzánk érkező, majd teljes negyedórán át csengő-bongő harangszó, mind-mind segített, hogy emlékezetünkből kitöröljük a meggyilkolt kiscica esetét. A Kínok Tornyának rajtunk kívül egyetlen látogatója sem volt aznap délelőtt - ezt mondta legalábbis az öreg gondnok -, így tehát magunkban voltunk, és kedvünkre nézelődhettünk; jóval alaposabban szemrevételeztünk hát mindent, mint különben tehettük volna. A gondnok úgy tekintett ránk, mint aznapi jövedelmének egyetlen forrására, s ezért minden óhajunknak eleget kívánt tenni. A Kínok Tornya valóban hátborzongató hely még ma is, pedig az idők során sok ezer látogató töltötte meg élettel és az élet nyomában fakadó örömmel a gyászos termeket; a szóban forgó időpontban azonban éppen leghátborzongatóbb és legrémisztőbb arcát mutatta. Úgy tűnt, több évszázad pora ülepedett le rá, és emlékeinek rettenete olyannyira tapintható volt, hogy az még egy Philon vagy Spinoza panteisztikus lelkét is kielégítette volna. Az alulsó kamrában, melybe elsőként léptünk, sűrű sötétség honolt - úgy látszott, itt ez a dolgok rendes állapota; még az ajtón beözönlő vakító napfényt is szinte nyomtalanul elnyelték a hatalmas, vaskos falak. A halvány derengésben éppen csak hogy látni lehetett valamit, mint amikor az építők már lebontották az állványzatot, de a köveket még vastag por borítja és a falakon még imitt-amott sötét foltok tarkállanak; e falak, ha beszélni tudnának, a félelem és kín történeteit regélnék. Megkönnyebbült szívvel másztunk fölfelé a poros falépcsőkön, miközben a gondnok nyitva tartotta a külső ajtót, hogy kissé világítson nekünk; mert az egyetlen, hosszú kanócos, rossz szagú gyertya, mely egy falikarban égett, nem adott elegendő fényt. Mikor a nyitott csapóajtón át bejutottunk a fönti kamrába, Amelia olyan erősen kapaszkodott belém, hogy tisztán éreztem a szívverését. A magam részéről - azt kell mondanom - nem csodálkoztam riadalmán, mert ez a szoba még a lentinél is borzalmasabb volt. Itt kétségkívül világosabb volt, de éppen csak annyival, hogy tisztán ki lehessen venni a berendezés iszonyú részleteit. A torony építői nyilvánvalóan azt akarták, hogy csakis a legfelső régió lakói élvezzék a világosság és a távlat örömeit. Legfölül, mint lentről megfigyeltük, ablaksorok húzódtak, noha ezek is középkoriasan kicsinyre voltak méretezve; a torony más helyein azonban csak néhány egészen szűk hasadékon át juthatott be a fény, mint a középkori erődítményeken. A kamrát mindössze néhány ilyen rés világította meg, és ezek is olyan magasan voltak, hogy a vastag falakon keresztül sehol sem lehetett látni az eget. Az állványokon és rendetlen összevisszaságban a falnak támasztva hóhérbárdok hevertek - nagy, kétkezes fegyverek, pengéjük széles és élesre fent. Közvetlenül mellettük rönkök, melyeken valaha az áldozatok nyaka feküdt, s melyek felületét mély barázdák szántották, ott, ahol az acél - keresztülhatolván az áldozat nyakán - a fában kötött ki. Körös-körül szabálytalan elrendezésben kínzószerszámok sorakoztak - szívfájdalom volt csak látni is: tüskékkel teli székek, melyek azonnali, pokoli fájdalmat okoztak; székek és ágyak, életlen dudorokkal kirakva, melyek látszatra kevésbé voltak gyötrőek, mégis - bár lassúbbak - éppoly hatékonyak voltak; állványok, övek, csizmák, kesztyűk, gallérok, mindegyik tetszés szerint összeszorítható; acélkosarak, melyekben egy emberi fej apránként péppé zúzható; hosszú markolatú rendőrbotok, melyekből gombnyomásra rugós kés ugrik elő - a régi nürnbergi rendőrség specialitása ; és még sok egyéb szerkezet, melyet az emberek egymás gyötrésére találtak fel. E szörnyűségek láttán Amelia viaszfehérre vált, de szerencsére nem ájult el, mivel - kissé gyengének érezvén magát - egy kínzószékre ereszkedett, csak hogy rögvest, éles sikollyal felpattanjon, tökéletesen feledve gyengeségét. Mindketten úgy tettünk, mintha Ameliát a por és a rozsdás tüskék által a ruhájában okozott kár izgatta volna, és Hutcheson jószívű nevetéssel elfogadta a magyarázatot. A rémségek ezen birodalmának fő attrakciója azonban a Vas Szűz néven emlegetett tákolmány volt, mely a szoba közepe táján foglalt helyet. Ez egy durván megformált nőalak volt, körülbelül harangméretű és - hogy egy kissé közelebbi hasonlatot vegyünk alapul - olyan alakú volt, mint a

gyerekjátéknak készült Noé-bárkákban Noéné asszonyság, a dereka azonban nem volt oly karcsú, sem csipeje oly tökéletesen gömbölyű, mint ezt ~ Noé családnál megszokhattuk. Nem is nagyon lehetett volna kitalálni, hogy emberi alakról van szó, ha alkotója nem formázott volna a megfelelő helyre valami arcfélét. A gépezetet kívülről rozsda és por borította; az alak elülső részén, körülbelül deréktájon, vasgyűrű volt, melyhez kötelet erősítettek; ezt pedig egy csigán húzták keresztül, mely a mennyezetet tartó faoszlopra volt erősítve. A gondnok meghúzta a kötelet, és a szerkezet elülső részén egy ajtó vált láthatóvá; ahogy kinyílt, láttuk, hogy a gépezet falai rendkívül vastagok; belül pedig csak annyi hely van, hogy egy ember szűkösen elférhessen. Az ajtó ugyanolyan vaskos és nehéz volt, mert a gondnoknak minden erejét össze kellett szednie, a csiga leleményes segítsége ellenére, hogy ki tudja nyitni. Ez részben annak volt köszönhető, hogy az ajtót - nyilvánvalóan szándékosan - úgy erősítették fel, hogy a súlya lefelé húzza, ezért, mikor a kötelet elengedték, magától becsukódott. A gép belsejét szitává lyuggatta a rozsda - jobban mondva nem is az, pusztán a rozsda aligha ette volná bele magát ilyen mélyen a vasfalakba; a vérfoltok rozsdája' ült olyan vastagon azokban a gyalázatos lyukakban! Az ördögi szándék azonban csak akkor tárult fel előttünk teljes szörnyűségében, midőn megpillantottuk az ajtó belsejét. Innen egy csomó, hosszú és erős vastüske meredt előre - alapjuknál szélesek voltak, végük kihegyesedett - olymódon elhelyezve, hogy mikor az ajtó becsukódik, a felsők az áldozat szemét szúrják ki, az alulsók pedig szívét és nemes szerveit döfjék keresztül. Ez már túl sok volt szegény Amelia számára, és ezúttal valóban elájult; levittem a lépcsőn, és egy lócára fektettem odakinn, amíg magához tér. Csak később derült ki, hogy milyen mélyen hatott rá ez az élmény: legidősebb fiam a mai napig ormótlan anyajegyet visel a mellén, amelyet a család egyhangúlag a Nürnbergi Szűz jelének tekint. Mikor visszamentünk a kamrába, Hutcheson még mindig a Vas Szűz előtt álldogált; nyilvánvalóan filozófiai elmélkedésekbe merült, és ezek eredményét most egy rövid expozé formájában hozta tudomásunkra. - Én bizony rájöttem valamire, míg madame az ájulással küszködött. Nagyon úgy tűnik, hogy mi végzetesen le vagyunk maradva ott, a pocsolya túloldalán. Mindig abban a hitben éltünk odakinn a prérin, hogy az indiánok tudnának egy-két ötlettel szolgálni, ha arról van szó, hogy kellemetlenkedni kell valakinek; de úgy látom, a rend és törvény jó öreg középkori őrei messze lepipálják őket. "Forgács" eléggé jól keverte a kártyát, mikor volt az az ügye az indián asszonnyal, de ez az ifjú hölgy itt kenterben veri. Nem ártana egypárat ebből a játékszerből körbeküldözgetni a rezervátumokba, hogy indián barátaink végre láthassák: milyen magas rendű civilizáció volt valaha ez a miénk. Azt hiszem, bebújok egy percre ebbe a dobozba, csak kipróbálni, hogy milyen érzés! - Jaj, ne! Ne! - mondta Amelia. - Ez szörnyű! - Szerintem hölgyem, egy kíváncsi elme számára semmi sem lehet szörnyű. Jómagam is voltam már egynéhány furcsa helyen. Egyszer a Montana vidékén egy döglött ló belsejében töltöttem az éjszakát, míg a préritűz elsöpört fölöttem - máskor pedig egy döglött bivalyban aludtam, mikor a komancsok kiásták a csatabárdot, és nem volt kedvem rájuk testálni az irhámat. Két napot töltöttem egy beomlott tárnában a Billy Broncho aranybányában Új-Mexikóban, és egyszer negyedmagammal majdnem egy teljes napra bennragadtunk egy oldalára fordult keszonban, mikor a Buffalo híd alapjait raktuk. Semmilyen élmény elől nem hátráltam meg idáig, és nem hiszem, hogy most kéne elkezdenem! Láttuk, hogy törik-szakad, ki akarja próbálni a dolgot, így szóltam hát: - Na, akkor siessen, öreg fiú, legyünk túl rajta minél hamarabb. - Rendben, tábornokom - mondta -, de azt hiszem, még nem vagyunk teljesen készen. Azok az úriemberek, az elődeim, akik ebben a pléhdobozban ácsorogtak, nem önként jelentkeztek a feladatra -, de nem ám! Azt hiszem, a delikvenseket zsineggel körbekötözték, mielőtt a döntő csapást mérték rájuk. Szeretném, ha minden úgy lenne, ahogy a valóságban volt; úgyhogy először rendesen elő kell készítsenek. Merem állítani, hogy ez a vén róka elő tudna kaparni valami zsinórfélét, hogy a dicső példáknak megfelelően összekötözzön? A mondat kérdő hangsúllyal a gondnoknak volt címezve, ám az utóbbi, aki felfogta a beszéd általános célzatát, ha a stílus minden szépségét nem is tudta érdemének megfelelően értékelni, a fejét rázta. Ellenkezése azonban pusztán formális volt, és könnyen legyőzhető. Az amerikai egy aranyat nyomott a kezébe: - Vegye el, pajtás, a fáradságáért! És ne féljen. Nem lincselésre készülődünk. - A gondnok előkotort valahonnan egy vékony, elnyűtt kötelet, és nekilátott, hogy társunkat a célnak megfelelő eréllyel összekötözze. Mikor felsőteste már megvolt, Hutcheson így szólt: - Álljon meg egy pillanatra, bíró uram! Szerintem egy kicsit nehéz vagyok ahhoz, hogy maga begyömöszöljön ebbe a pléhdobozba. Én most szépen besétálok ide, és utána bepólyálhatja a lábamat! Mialatt beszélt, behátrált a nyílásba, melyben éppen hogy elfért. Mintha csak az ő testére szabták volna. Amelia félelemmel teli pillantással nézte a műveletet, de láthatólag nem akart szólni. A gondnok befejezésül összekötötte az amerikai lábát, úgyhogy az végül is teljesen magatehetetlenül állott önkéntes börtönében. Úgy tűnt, roppantul élvezi a dolgot, és az arcán állandóan ott bujkáló jókedv széles mosolyban tört ki, ahogy megszólalt:

- Az a gyanúm, hogy ez az Éva egy törpe bordájából készült! Egy felnőtt amerikai honpolgár számára kissé szűk itt az élettér. Az Idaho körzetben annak idején nagyobbra csináltuk a koporsókat.Na, bíró uram, kezdheti lassacskán felém engedni azt az ajtót. Szeretném érezni én is azt a gyönyörűséget, amit a többi nyomorult, mikor a tüskék a szemükhöz közeledtek! - Jaj, ne! Ne! Ne! - tört ki Amelia hisztérikusan. - Ez szörnyű! Nem bírom látni! Nem bírom! Nem bírom! Ám az amerikai hajthatatlan volt. - Mondja, ezredes - mondta -, miért nem sétál egyet madame-mal? A világért sem akarnám megsérteni az érzékenységét; de most, miután nyolcezer mérföldet tettem meg, hogy itt lehessek, nem gondolják, hogy kissé fájdalmas lenne lemondani épp arról az élményről, amire egész idő alatt spóroltam? Az ember nem mindennap érezheti magát húskonzervnek! Én és a bíró úr pillanatok alatt elintézzük ezt a dolgot, és akkor visszajönnek, és jót nevetünk az egészen! A kíváncsiság megint egyszer megerősítette Amelia szívét, így hát erősen belém kapaszkodva és reszketve bár, de ott maradt, miközben a gondnok apránként, szinte csigalassúsággal ereszteni kezdte a kötelet, mely a vasajtót visszatartotta. Hutcheson arca felragyogott, ahogy tekintete követte a vastüskék lassú mozgását. - Hát - mondta -, akármi legyek, ha hasonló élvezetben csak egyszer is részem volt, mióta elindultam New Yorkból. Eltekintve egy kisebb csetepatétól egy francia tengerésszel Wappingben - az sem volt éppen pikniknek nevezhető -, semmi említésre méltó nem történt velem ezen a düledező kontinensen, ahol sem medvék, sem indiánok nincsenek, és mindenki fegyver nélkül lófrál. Lassabban, bíró uram! Csak semmi sietség! Mulatni akarok a pénzemért - a nemjóját! A rémtorony gondnokában lehetett valami elődei véréből, mert a gépezetet olyan elszánt és gyötrelmes lassúsággal működtette, hogy öt perc múlva, mely idő alatt az ajtó külső széle talán kétujjnyit sem mozdult, Amelia ismét rosszul lett. Láttam, hogy ajka elfehéredik, és kezének szorítása gyengül. Körbepillantottam, hogy hová fektethetném, és mikor újra ránéztem, tekintete a Szűz oldalára tapadt. Pillantásának irányát követve megláttam a fekete macskát, amint csendben felénk lopakodik. Zöld szeme vészjelző lámpaként villogott a homályos szobában; a hatást tovább fokozta a még mindig bundájára és szájára tapadó vér. Felkiáltottam: - A macska! Vigyázat, itt a macska! - mivel ebben a pillanatban a bestia egy ugrással a masina előtt termett. Olyan volt most, mint egy győzelmes démon. Szeme gyilkos lángokat lövellt, szőrét felborzolta, úgyhogy kétszer akkorának látszott, mint rendesen, farkával pedig úgy csapkodott, akár egy tigris, mikor megpillantja a zsákmányt. Elias P Hutcheson határozottan mulatott a dolgon, és szeme jókedvűen szikrázott, mialatt beszélt: - Lám-lám, az indián asszony teljes harci díszbe öltözött! Csak hessentsék arrább, ha valamivel próbálkozik. Engem a főnök úr úgy ideszegezett örökre, hogy nemigen tudnám megőrizni a szemem világát, ha őnagysága épp erre pályázna! Lassan a testtel, bíró uram! Óvatosan azzal a kötéllel, vagy nagyon kibabrál velem! Ekkor Amelia elájult, és derekánál fogva fel kellett nyalábolnom, különben a padlóra zuhant volna. Mialatt vele foglalkoztam, észrevettem , hogy a fekete macska ugrásra készülődik, és felpattantam, hogy kikergessem a szobából. Ebben a pillanatban azonban a macska pokoli visítással nekiugrott, nem ahogy gondoltuk, Hutchesonnak, hanem a gondnoknak: egyenesen bele a képébe. Karmával vadul tépte a húst, ahogy a dühöngő sárkányt ábrázoló kínai rajzokon látható; egyik mancsával épp a szemét találta el a szerencsétlennek, s karmát belemélyesztve teljes hosszában végigszántott az arcán; széles vörös csíkot húzva maga után, melyből patakokban .buzgott elő a vér. A férfi rémült ordítással - mely hamarébb jött, mintsem érezni kezdte volna a fájdalmat - hátraugrott, és eközben elejtette a kötelet, mely a vasajtót tartotta. Odaugrottam, de túl későn: a kötél; mint a villám, letekeredett a csigáról, és a nehéz tömeg saját súlyától előrezuhant. Mialatt az ajtó bezárult, egy pillanatra még láttam szegény útitársunk arcát. Dermedt volt a rémülettől. Szemében döbbent félelem tükröződött, és egyetlen hang sem hagyta el a torkát. A tüskék megtették a magukét. Szerencsére a vég gyors volt, mert mikor feltéptem az ajtót, láttam, oly mélyen beléfúródtak, hogy keresztüldöfték a koponyáját, és magukkal rántották börtönéből. A megkötözött test egy tompa puffanással a padlóra esett, s teljes hosszában kinyúlva a hátára gördült. Odarohantam a feleségemhez, felemeltem, és kivittem, mert aggódtam az ép eszéért, ha ájulásából ilyen jelenetre ébredne. Lefektettem a padra odakint, és visszarohantam. A gondnok a faoszlopnak támaszkodva állt, s pirosló zsebkendőjét a fájdalomtól vinnyogva szorította a szeméhez. A szerencsétlen amerikai fején pedig ott ült a macska. Hangosan dorombolt, és a tépett szemüregekből szivárgó vért nyalogatta. Azt hiszem, senki sem fog kegyetlennek tartani, amiért felkaptam egy hóhérbárdot, és ültében kettéhasítottam. Balog Katalin fordítása

HOLDFÉNYES ÚT (Moonlit Road, The) Ambrose Bierce () 1: Ifj. Joel Hetman vallomása Én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere. Gazdag vagyok, tekintélyes, sokoldalúan művelt, makkegészséges - és még sorolhatnám előnyeimet, melyeket általában megbecsülnek, akik rendelkeznek, s irigyelnek, akik nem rendelkeznek vele -, de néha mégis úgy érzem, kevésbé volnék boldogtalan, ha e kiváltságokat megtagadta volna tőlem a sors, mert akkor külső s belső lényem ellentéte nem irányítaná magára folyvást és fájdalmasan a figyelmet. A szorongató szükségben, önnön erőfeszítésemre utalva olykor tán meg tudnék feledkezni a komor rejtélyről, mely folyvást újabb és újabb feltevésekre késztet, de nyomban le is rombolja azokat. Joel és Julia Hetman egyetlen gyermeke vagyok. Apám jómódú vidéki birtokos volt, anyám szép és művelt hölgy, akit apám szenvedélyes ragaszkodással, s mint ma már tudom, féltékenyen és követelőző szenvedéllyel szeretett. A családi fészek a Tennessee-beli Nashville-től néhány mérföldnyire volt, nagy, szabálytalan, semmilyen stílust nem követő épület, mely az úttól kissé beljebb, egy fás, cserjés parkban állt. Az idő tájt tizenkilenc éves voltam, a Yale Egyetem diákja. Egy szép napon táviratot kaptam apámtól, melyben oly sürgetően szólított haza, hogy engedve megindokolatlan kívánságának, tüstént útnak indultam. A nashville-i vasútállomáson a család egyik távoli rokona várt, és közölte velem hazahívásom okát: anyámat barbármód meggyilkolták - hogy miért és kicsoda, halvány sejtelme sem volt senkinek, a körülmények mindenesetre a következők voltak. Apám egy ízben Nashville-be ment, ahonnan másnap délután szándékozott hazatérni. Valami azonban közbejött, és nem tudta elintézni az ügyet, mely odaszólította, ezért még aznap éjjel visszaindult, és kevéssel pirkadat előtt meg is érkezett. A vizsgálóbíró előtt tett tanúvallomásában elmondotta; hogy miután nem volt nála kulcs, és nem akarta fölzörgetni az alvó cselédeket, minden határozott szándék nélkül a ház hátsó kapuja felé került. Amint befordult a sarkon, zörejt hallott, mintha egy ajtót csuktak volna be halkan, és a sötétben egy elmosódott férfialakot látott, amint eltűnik a liget fái között. Miután a gyors üldözés és rövid terepszemle, melyet abban a hiszemben folytatott, hogy a belopakodó talán valamelyik szolgálólányhoz jár találkára, eredménytelennek bizonyult, apám belépett a nyitva hagyott ajtón, és felsietett anyám lakosztályába. Itt is nyitott ajtó fogadta, és amint a koromsötét szobába lépett, megbotlott egy földön heverő súlyos tárgyban, és elvágódott. A részletek leírásától, remélem, megkímélnek: szegény anyám holtteste volt; gyilkos kéz fojtotta meg! A házból nem tűnt el semmi, a cselédek nem neszeltek föl semmi zajra, és eltekintve az ujjak iszonyatos nyomaitól a halott nyakán - Uramisten! Bár tudnám feledni! - a gyilkosság egyéb nyomára azóta sem bukkant senki. Abbahagytam az egyetemet, és apám mellett maradtam, aki természetesen roppantul megváltozott. Egyébként is higgadt, hallgatag kedélye most olyan mély melankóliába süppedt, hogy semmi sem volt képes tartósan lekötni a figyelmét, mégis bármi csekélység - egy lépés koppanása, egy hirtelen ajtónyitás - elég volt ahhoz, hogy riadtan kapja fel a fejét; úgy is mondhatnám: állandó szorongás gyötörte. A legkisebb váratlan ingerre láthatóan összerezzent; olykor el is sápadt, majd visszasüllyedt az előbbinél is mélyebb, levert apátiába. Azt hiszem, az ilyen esetet szokták "idegroncs"-nak nevezni. Ami engem illet, akkor jóval fiatalabb voltam - ez sok mindent megmagyaráz. A fiatalság... olyan kor, mely minden sebre gyógyírt talál. Ő, bár lehetnék ismét e tündérország lakója! Mivel nem ismertem még a bánatot, nem tudtam fölmérni a veszteséget sem, nem is sejtettem, minő csapás ért valójában. Néhány hónappal a szörnyű esemény után, egy este, apámmal kettesben ballagtunk haza a városból. A telihold mintegy három órája ragyogott a keleti horizont fölött; az egész tájon szétterült a nyári éj ünnepélyes nyugalma - a csendet csupán lépteink zaja s a tücskök fáradhatatlan ciripelése verte föl. A környező fák sötét árnyai keresztbe feküdtek az úton, mely a rövid közbülső szakaszokon kísértetiesen fehérlett. Amint házunk felé közeledtünk, melynek homlokzatára árnyék borult, és egyetlen ablakából sem szűrődött ki világosság, apám váratlanul visszahőkölt, és karomat megragadva, nem is mondta, szinte csak lehelte felém: - Nagy Isten! Mi az ott? - Nem hallok semmit - válaszoltam. - Nézz oda... oda! - mondta, és az útra mutatott, tőlünk kissé távolabbra. Azt feleltem neki: - Nincs ott semmi. Gyere; apám, menjünk be... lázas vagy. Elbocsátotta a karomat, de továbbra is meredten, mozdulatlanul állt a holdfényes út közepén, és úgy bámult maga elé, mint aki megháborodott. Arca a holdfényben oly halovány és megbabonázott volt, hogy engem is valami megnevezhetetlen, nyomasztó érzés kerített hatalmába. Gyengéden megrántottam a kabátujját, de ő már azt is elfelejtette, hogy létezem. Lassú lépésekkel hátrálni kezdett,

miközben egy pillanatra se vette le szemét arról a valamiről, amit látott, vagy látni vélt. Félig utánafordultam, hogy kövessem, de aztán tanácstalanul torpantam meg. Nem emlékszem, hogy félelmet éreztem volna, s ha mégis, legfeljebb egy rövid borzongásban jelentkezett. Mintha jeges fuvallat érintette volna meg az arcom, és ölelte volna körül testemet tetőtől talpig; éreztem, ahogy felborzolja a hajam. Ebben a pillanatban fénysugárra lettem figyelmes, mely a ház valamelyik emeleti ablakából tört elő: az egyik cseléd ki tudná megmondani, minő balsejtelemtől felriasztva, egy belső kényszernek engedelmeskedve, melyet azóta is képtelen megnevezni, lámpát gyújtott. Mikor hátrafordultam és apámat kerestem, már hűlt helyét találtam, és sorsáról az eltelt hosszú évek során semmit sem sikerült megtudnom. A titok megmaradt az ismeretlen birodalmát fürkésző puszta találgatások .területén. 2. Caspar Grattan vallomása Ma még állítólag élek; holnap itt, ebben a szobában, már csak egy érzéketlen porhüvely fog heverni, melyet túlontúl hosszú ideig hívtam úgy, hogy Én. Ha valaki netán föllebbenti majd a leplet e csúf valami arcáról, csupán beteges kíváncsiságát elégíti ki. Lesz majd, egész biztos, olyan is, aki nem elégszik meg ennyivel, és tudakozódni kezd: "Ki volt ez?" Jelen írásomban megadom az egyetlen választ, amire képes vagyok - Caspar Grattan: Ennyivel igazán beérheti akárki. Ez a név egy ismeretlen hosszúságú élet több mint húsz esztendején át szolgálta csekélységemet. Igaz, én adtam saját magamnak, ám másik híján megvolt rá a jogom. Evilágon az ember nem lehet meg név nélkül; a név elejét veszi a zűrzavarnak, ha a személyazonosságot nem is dönti el. Egyeseknek azonban csak számuk van, ami szintén elégtelen megkülönböztetésnek látszik. Egy szép napon például egy távoli város egyik utcáján sétáltam, amikor szembejött velem két egyenruhás ember, az egyik hirtelen megtorpant, úgy bámult az arcomba kíváncsian, majd odaszólt társához: "Ez az ember úgy néz ki, mint. a 767es." A szám valahogy ismerősnek és hátborzongatónak tűnt. Leküzdhetetlen kényszer vett rajtam erőt, beugrottam egy mellékutcába, és rohantam, amíg el nem fogyott az erőm, és le nem roskadtam egy városszéli dűlőúton. A számot azóta se felejtettem el, és ha felmerül emlékezetemben, zagyván gurgulázó trágár szavak zuhataga, örömtelenül harsogó hahota és vasajtók kongása kíséri. Ezért mondom, hogy a név; még ha magam találtam is ki, jobb, mint a szám. A fazekas telkén rövidesen mindkettőt megkapom. Micsoda bőség! Attól, aki majd megleli a feljegyzést, alázatosan elnézést kell kérnem. Ez nem életem története; a tudással, mely ennek megírásához szükségeltetik, nem rendelkezem. Ami itt következik, csupán töredékes és nyilvánvalóan összefüggéstelen emlékek sora, némelyek ezek közül oly tiszták és egymásba kapcsolódók, mint ragyogó üveggyöngyök egy fonálon, mások távoliak és különösek, akár egy-egy fantasztikus, bíbor álomkép fakó, homályos környezetben - mint boszorkánytüzek vörösen izzó parazsa hatalmas pusztaság ölén. Az örökkévalóság végtelen tengerének partjáról még egy utolsó pillantást vetek vissza az útra, melyen idáig jöttem. Húsz év lábnyomai elég tisztán kivehetők, két vérző láb hagyta őket a porban. Szegénységen és szenvedésen át vezetnek, kitérőkkel, .és bizonytalanul, mint amikor valaki súlyos teherrel a vállán botorkál előre... Árva-magában, lassan, bánatosan... Ő, a költő jövendölése sorsomról - mily csodálatraméltó, mily döbbenetesen csodálatraméltó! Túl ezen a via dolorosán, a bűnök és gyötrelmek e hosszú útjának kezdete előtt semmit sem látok világosan; az út felhőből búvik elő. Csak annyit tudok, hogy mindössze húsz esztendőn vezet át, én pedig öreg vagyok. Az ember nem emlékszik a születésére - ezt úgy kell elmondani neki. Nálam azonban másképpen volt; az élet tele marokkal jött, és tüstént felruházott valamennyi készségemmel és tehetségemmel. Korábbi létemről semmivel sem tudok többet, mint mások, mert mindenkinek vannak homályos sejtései, egyegy emlék vagy álom formájában. Én csupán annyit tudok, hogy első magamraeszmélésemkor testben és lélekben érett voltam - amit minden álmélkodás vagy gyanakvás nélkül vettem tudomásul. Egyszerűen konstatáltam, hogy egy erdőben járok, félpucéran, fájós lábbal, kimondhatatlanul fáradtan és éhesen. Megpillantván egy tanyaépületet, odamentem és enni kértem, majd kaptam is valakitől, aki a nevem után kérdezősködött. Nem tudtám megmondani, bár annyit tudtam, hogy mindenkinek van neve. Nagy zavarban mentem el onnét, s mivel az éj közeledett, lefeküdtem az erdőben, és elaludtam. Másnap egy nagy városba értem, amelyet nem fogok néven nevezni. Nem sorolom el végéhez közelgő életem további eseményeit sem - egy bolyongásokkal teli életét, melynek során sehol és soha egy percre sem hagyott el a nyomasztó tudat, hogy iszonyú bűnt követtem el - büntetésként, hogy valami sérelemért bosszút álljak -, s a szörnyű félelem - a bűnhődéstől. Lássuk, el tudom-e mondani, hogy történt. Úgy rémlik, valaha nagy város közelében laktam, jómódú ültetvényes voltam, szerettem a feleségemet, de nem bíztam benne. Néha rémlik az is, hogy volt egy gyermekünk, egy ragyogó képességű, nagy

reményekre jogosító ifjú. Az ő alakja mindig elmosódott, sohasem merül fel tisztán, gyakran teljesen hiányzik a képből. Egy balvégzetű estén az a gondolatom támadt, hogy próbára teszem feleségem hűségét, méghozzá azon a primitív, elcsépelt módon, amit mindenki jól ismer, aki csak járatos az igaz és kitalált történetek irodalmában. Bementem a városba, mondván a feleségemnek, hogy csak másnap délután jövök haza. De még virradat előtt visszatértem, és egyenest a hátsó kapu felé tartottam, azzal a szándékkal, hogy ezen a kapun jutok be a házba, melynek a zárával előzőleg titokban addig mesterkedtem, míg elértem, hogy látszólag bekattant, de tulajdonképpen nem akadályozta meg az ajtó nyitását. Mikor közelebb kerültem, hallottam, hogy csendesen kinyílik, majd becsukódik a kapu, és láttam, amint egy férfi kiosont a sötétbe. Szívemben gyilkos indulattal vetettem magam utána, ő azonban eltűnt, anélkül, hogy legalább a felismerés keserű örömét meghagyta volna nekem. Mostanában olykor már azt se tudom elhinni, hogy egyáltalán emberi lény volt. A féltékenységtől és haragtól félőrülten, a megsértett férfiúi önérzet elemi erejű szenvedélyétől elvakulva és megvadítva rontottam be a házba, és száguldottam fel a lépcsőn, feleségem hálószobája felé. Az ajtó zárva volt, mivel azonban ezt is megfabrikáltam, könnyedén benyitottam, s noha a szoba koromsötét volt, egykettőre odataláltam ágyához. Tapogatózó kezeim fölfedték, hogy az, ágy szét van dúlva ugyan, de üres. "Lement - gondoltam -, és 'betoppanásomtól megrémülve, elsiklott előlem a hall sötétjében." Azzal a szándékkal fordultam meg, hogy megyek és megkeresem, de rossz irányban indultam el - a helyes irányban! Lábam beleütközött, ahogy ott kuporgott a sarokban. Azonnal torkához kaptam és elfojtottam sikolyát, s miközben térdemmel leszorítottam hevesen vergődő testét, ott a sötétben, egyetlen vádló vagy szemrehányó szó nélkül megfojtottam! Ezzel vége az álomnak. Múlt időben beszéltem el, pedig a jelen volna a hívebb, hiszen a véres tragédia szüntelenül pereg elmémben: újra és újra kiagyalom a tervet, elszenvedem a megbizonyosodást, és bosszút állok a sérelemért. Aztán egy nagy űr következik, majd az eső veri mocskos ablakaimat, hó szállingózik hitvány kabátomra, kerekek csattognak a szurtos kis utcákon, ahol szegénységben és alantas foglalkozásokkal tengettem életemet. Ha, van is napfény, én nem emlékszem rá ha vannak is madarak, nekem nem énekelnek. És van egy másik álmom is, egy másik éjszakai vízióm. Holdfényes úton állok, árnyékoktól körülvéve. Érzem, hogy valaki más is jelen van; de hogy ki, nem tudom eldönteni. Egy nagy épület árnyékában fehér ruha csillan meg előttem; aztán egy nőalak jön felém - meggyilkolt hitvesem! Arcán a halál, torkán ujjak nyoma. Szemei végtelen komolysággal néznek rám, nincs bennük szemrehányás, nincs harag, nincs fenyegetés, csak a mindennél borzalmasabb felismerés. Iszonyattal hátrálok a szörnyű látomás elől - iszonyattal, amely most, írás közben is rám telepszik. Már nem tudok értelmes szavakat írni. Nézd! Ott van... Most már megnyugodtam, de nincs is egyéb mondanivalóm: a látomás ott végződik, ahol kezdődött homály és kétségek között. Igen, már ismét ura vagyok magamnak: "lelkem kapitánya". De ez nem a megnyugvás, csupán a vezeklés következő fázisa. Penitenciám súlya nem csökken, de megnyilvánulásaiban változatos: egyik formája a nyugalom. Sebaj, büntetésem végre is csak élethosszig szól. "Életfogytiglani pokol" - dőre ítélet; az elítélt maga szabhatja meg, meddig tartson büntetése. Az enyém ma lejár. Béke legyen mindenkivel - béke, mely nekem nem adatott meg. 3. A néhai Julia Hetman vallomása, a médium - Mrs. Bayrolles - tolmácsolásában Korán visszavonultam hálószobámba, és szinte azonnal békés álomra hajtottam fejem, melyből az a megfoghatatlan veszélyérzet riasztott föl, ami úgy hiszem, mindennapos érzés abban a másik, megelőző életben. Arról is meg voltam győződve, hogy félelmem teljességgel alaptalan, ettől azonban nem múlt el a rossz érzés. Férjem, Joel Hetman, nem volt otthon, a cselédek a ház másik szárnyában aludtak. De ilyen helyzet gyakran előfordult, és eladdig sohasem nyugtalanított. Mindennek ellenére a különös szorongás oly elviselhetetlenné fokozódott, hogy bármennyire is vonakodtam megmoccanni, végül mégis felültem és meggyújtottam a lámpát ágyamnál. Reményeimmel ellentétben nem könnyebbültem meg tőle, sőt csak növelni látszott a veszélyt, mert, gondoltam, a fény kiszűrődik az ajtó alatt, és elárulja a kívül ólálkodó veszedelemnek, bármi legyen az, hogy itt vagyok. Ti, akik még testben éltek, és ki vagytok téve a képzelet pokoli játékainak, gondoljátok meg, micsoda észbontó félelem lehetett az, mely a sötétben keresett menedéket az éj gonosz lényei elől. Olyan ez, mintha valaki odaveti magát a láthatatlan ellenségnek - a kétségbeesés stratégiája! ' Leoltván a lámpát, fejemre húztam a takarót és némán reszkettem alatta, sikoltani képtelen voltam, imádkozni nem jutott ' eszembe. Ilyen nyomorult állapotban fekhettem ott órák hosszat, ahogy ti mondj átok - mert nálunk nincsenek órák, nincs idő. Végre megérkezett! Halk, bizonytalan lépések nesze hallatszott a lépcsőről! Lassú, tétova, bizonytalan léptek voltak, olyasvalakié, aki nem lát a lába elé; felizgatott agyamban ez csak növelte a pánikot,

mintha valami vak, esztelen, rontó hatalom közeledne felém, amely nem ismer kegyelmet. Még az is megfordult a fejemben, hogy biztosan égve hagytam a hallban a lámpát, és a tapogatózás neszeiből arra következtettem, talán az éjszaka valamiféle vak szörnyalakja szabadult be a házba. Ez a gondolat nevetséges volt, és ellentmondott korábbi rettegésemnek, amikor még féltem a világosságtól, de hát mire lehetett számítani? A félelemnek nincs esze, a félelem idióta. Vészjósló tanúsága és a fülbe suttogott gyáva tanácsa között semmi összefüggés nincs. Mi már jól tudjuk ezt, mi, akik átköltöztünk a Rettegés Birodalmába, akik örökös félhomályban csapongunk előző életünk jelenetei között, magunknak s egymásnak is láthatatlanul, és mégis rejtőzködve, eldugott zugolyokba húzódva; akik sóvárgunk beszélni szeretteinkkel, de némák vagyunk, és félünk tőlük, ugyanúgy mint ők mitőlünk: Néha feloldódik a lehetetlen, a törvény bilincse lehull: a szeretet vagy gyűlölet halált nem ismerő erejével megtörjük a varázst - láthatóvá válunk azoknak, akiket inteni, vigasztalni vagy büntetni szeretnénk. Minő formában jelenünk meg előttük, nem tudjuk; csak annyit tudunk, hogy azokat is halálra rémítjük, akiknek a legjobbat akarjuk, és akiktől epedve várjuk a gyengédséget és szánalmat. Szépen kérlek, bocsássátok meg az egykori nőnek ezt az összefüggéstelen kitérőt. Ti, akik ezen a tökéletlen módon társalogtok velünk - ti ezt nem fogjátok föl. Ti csak együgyű kérdéseket tesztek föl ismeretlen és tiltott dolgokról. Sok minden, amit mi tudunk és közölhetnénk veletek a mi nyelvünkön, a tiéteken értelmetlenül hangzana. Csupán habogó beszéddel cserélhetünk gondolatot veletek, nyelvünknek azt a csekély töredékét használva, melyet ti is értetek. Azt gondoljátok, mi egy más világon élünk. Nem, mi nem ismerünk más világot, csak a tiéteket, bárha nekünk nem is küldi napsugarát, melegét, muzsikáját, kacagását, madárénekét és az emberi társaság örömét. Nagy Isten! Minő mostoha sors szellemmé válni, bujdokolni s dideregni idegenné lett tájakon, martalékul vetve félelemnek és kétségnek! Nem, nem az ijedelembe haltam bele: az a Valami visszafordult és eltávozott. Hallottam, amint megy le a lépcsőn, sietősen, mintha hirtelen maga is megijedt volna. Akkor felkeltem, és segítségért kiáltottam. Reszkető kezem alighogy rátalált a kilincsre, mikor - irgalmas ég! - hallom, hogy visszafordul. Ahogy újra jött fel a lépcsőn, lábdobogása gyors, súlyos és hangos volt; beleremegett a ház. A szoba egyik sarkába szöktem és lekuporodtam a földre. Megpróbáltain imádkozni. Megpróbáltam drága férjem nevét szólítani. Aztán hallottam, amint kivágódik az ajtó. Rövid időre eszméletlenségbe zuhantam, s mikor magamhoz tértem, egy kéz fojtogató szorítását éreztem a torkomon... - éreztem, hogy karjaim erőtlenül csapkodnak valamit, ami hátrafeszíti testemet... éreztem, amint nyelvem fogaim közé tolakszik! Azután átúsztam ebbe az életbe. Nem, nincs róla tudomásom, mi történt. Amennyit halálunk pillanatában tudtunk, később is csak annyit tudunk a korábbiakról. Erről a létről sok mindent megismertünk, de amannak lapjaira nem vetődik új fény; az emlékezetbe van írva minden, csak onnan olvashatunk. Itt nincsenek az igazságnak kimagasló ormai, melyek fölébe emelkednének e kétes ország zegzugos tájainak. Mi még az Árnyak Völgyében élünk, elhagyatott helyeken bolyongunk, és cserjék közül, tüskebozótból lessük vad, gonosz indulatú lakóit. Hogyan is lenne újabb tudomásunk a halványuló múltról? Amit most elmondok, éjnek évadján történt. Tudjuk, hogy mikor van éjjel, mert olyankor ti visszavonultok házaitokba, mi pedig előmerészkedünk búvóhelyünkről, s félelem nélkül kereshetjük fel régi otthonunkat, bepillanthatunk az ablakokon, sőt be is mehetünk, és nézegethetjük alvó arcotokat. Hosszú ideig bolyongtam ama ház környékén, ahol oly kegyetlenül átkényszerítettek mostani lakomba - mert ez a mi szokásunk, amíg él ott valaki, akit szeretünk vagy gyűlölünk. Hasztalan kerestem alkalmat a megnyilatkozásra, valami módot arra, hogy továbbélésemet, túláradó szeretetemet és szívet tépő fájdalmamat férjemnek és fiamnak tudomására hozzam. Mindig úgy történt, hogy ha aludtak, jöttömre hirtelen fölébredtek, ha pedig kétségbeesvén rászántam magam, hogy éber állapotukban közeledjem feléjük, az élők rettenetes szemével néztek rám, és pillantásukkal, melyet kerestem, elriasztottak célomtól, amiért hozzájuk indultam. Ezen az éjszakán hasztalan kerestem őket, előre is reszketve a találkozástól: se a házban, se a holdsütötte pázsiton nem voltak. Mert bár a nap örökre megszűnt számunkra világítani, a hold - a telihold, a fogyó hold - megmaradt nekünk. Olykor nappal, máskor éjjel ragyog, de mindig fölkel s lenyugszik, mint ama másik életben. Otthagytam a pázsitot, s céltalanul, lassan barangoltam a fehér fényben úszó, kihalt úton. Egyszerre csak szegény férjem hangja ütötte meg a fülemet, amint meglepetten felkiált majd fiamét hallottam, amint csitítani, nyugtatni próbálja, és egy facsoport árnyékában ott álltak ők - egész közel, ó, milyen közel! Arcuk felém nézett, az idősebb férfi pillantása találkozott az enyémmel; meglátott - végrevalahára észrevett! Ettől a tudattól félelmem elszállt, mint egy rossz álom. Megtört a halál bűvereje: a Szeretet legyőzte a Törvényt! Az ujjongó mámortól eszemet vesztve kiáltottam - tudom, hogy kiáltottam: "Lát, lát! Meg fog érteni!" Azután nyugalmat erőltettem magamra, s előléptem, mosolyogva, szépségem tudatában, hogy karjaiba siessek, elhalmozzam kedvességgel, és fiam kezét fogva kimondjam a szavakat, melyek újjáélesztik a kapcsolatot élők és holtak között.

Ő, jaj! Mily szörnyű csalódás! Férjem arca elsápadt a félelemtől, szemei akár az üldözött vadé. Ahogy közeledtem felé, ő hátrálni kezdett, végül hátat fordított, és bemenekült az erdőbe. Hová, merre? - nem adatott megtudnom. Szegény gyermekemmel, aki így kétszeresen árvaságra jutott, sohasem voltam képes megsejtetni jelenlétemet. Hamarost átköltözik ő is e Láthatatlan Életbe, s akkor mindörökre elvész a szemem elől. László Balázs fordítás ARCNÉLKÜLI ISTEN, AZ (Faceless God, The) Robert Bloch (1936) A kínzópadhoz bilincselt emberi roncs halkan felnyögött. Csikorgó hang hallatszott, ahogy a kar egy újabb hüvelykkel növelte a pad hosszúságát. A nyögés fülsiketítő, fájdalmas sikoltásba csapott át. - Ah - mondta Stugatche doktor. - Végre. A megkínzott férfi fölé hajolt, és udvariasan az arcába mosolygott. Tekintete, melyben árnyalatnyi csodálkozás csillant, végigpásztázta az áldozatot - csupasz, a tüzes csizma ölelésétől duzzadt és torz lábak; a csíkokra hasított háton az ostor csókjainak lángvörös nyoma; véresre szabdalt mellkas a szögekkel kivert koporsófedél kényeztetésétől. Végezetül gondosan szemügyre vette a kínpad nyomait kificamodott váll, eltorzult törzs, összezúzott ujjak, felszakadt inak a lábikra körül. Ez után ismét az öregember megkínzott ábrázatára nézett, és lágyan, csengő hangon fölnevetett. Aztán megszólalt. - Nos, Hasszán, ilyen... hogy is nevezzem, meggyőző érvek után bizonyára fölhagysz ostoba makacsságoddal. Ki vele, hol találom a bálványt, amiről beszéltél? A megkínzott áldozat fölzokogott, a doktornak le kellett térdelnie, hogy jobban értse az olykor összefüggéstelen motyogást. Talán húsz percig beszélt a szerencsétlen, aztán végre elhallgatott. Stugatche doktor talpra állt ismét, szemében elégedettség csillogott. Intett a kínpadot kezelő egyik feketének. Amaz bólintott és a padon zokogó eleven rémség mellé lépett, aki már véreset könnyezett. A fekete előhúzta a kardját, fölemelte, aztán lecsapott vele. Tompa zaj hallatszott, aztán kis, vörös szökőkút fakadt, és beterítette a szemközti falat... Stugatche doktor kiment a szobából, bezárta maga mögött az ajtót, és fölment a kőlépcsőkön a házba. Odakintről már napfény ömlött be, ahogy fölhajtotta a pince csapóajtaját. A doktor fütyörészni kezdett. Elégedett volt. 2 Jó indoka volt rá. Jó néhány éve volt már úgynevezett "kalandor". Valójában műkincs-csempészettel foglalkozott, valamint kényszermunkásokat dolgoztatott a Felső-Nílus mentén és olykor lealacsonyodott egészen a Vörös-tenger egyes vidékein zajló "feketekereskedelem" világába is. Hosszú évekkel ezelőtt egy archeológiai expedíció attaséjaként érkezett Egyiptomba, ahonnan hamarosan elbocsátották. A pontos indok ismeretlen, de állítólag rajtakapták, amint el akart tüntetni néhány értékesebb leletet. Lelepleződése és megszégyenülése után eltűnt egy kis időre. Pár évvel később visszatért Kairóba és üzletet nyitott. Itt keveredett bele végül a bűnös üzelmekbe, amiből hatalmas vagyont és rossz hírnevet kovácsolt magának. Mindkettővel nagyon elégedett volt. Jelenleg negyvenes évei derekán járt, alacsony volt és zömök, golyófeje széles, majomszerű vállakon nyugodott. Tömzsi testéhez nyurga pár láb tartozott, ami éles ellentétben állt teste többi részével. Falstaffi megjelenése ellenére kemény és könyörtelen ember volt. Disznószemeiben pénzsóvárság ült, húsos ajkai bujaságról árulkodtak, ritka mosolya pedig kapzsiságról. Mohó természete sodorta aktuális kalandja felé. Általában nem volt hiszékeny ember, az elásott kincsek és ellopott múmiák nem érdekelték. A tartalmasabb dolgokat kedvelte. Egy rakomány csempészett szőnyeg, ópium és valamiféle tiltott emberi szállítmány - ezeket értékelte és megértette. Ez az eset azonban más volt. Hihetetlennek hangzott, de sok pénz volt benne. Stugatche elég okos volt, hogy tudja, az egyiptológia híres felfedezései közül jó néhány efféle vad pletykáknak és mendemondáknak köszönhetően került a felszínre. Fölismerte a különbséget a hihetetlennek hangzó igazságok és a ravaszul szőtt hazugság között. Ez a történet igaznak csengett a fülében. Röviden a következőképp nézett ki a dolog: Egy nomádokból álló karaván, illegálisan szerzett árujával előre meghatározott titkos útvonalon haladt a sivatagban. Tudták, hogy a forgalmas utakat jobb elkerülniük. Útjuk egy bizonyos pontján észrevettek egy különös formájú követ, a dűnék között ami kiállt a homokból. Nyilvánvalóan elásták, de a szél állhatatos munkája, a dűnék örökké változó mintázata olyan formát öltött, hogy a tárgy egy része felszínre került. Megálltak, hogy megnézzék közelebbről és meglepő fölfedezést tettek. A kő egy szobor fejét formázta, ősi egyiptomi szobor volt, egy isten hármas

koronájával! Fekete teste még jócskán a homok alatt nyugodott, de a fej tökéletes állapotban maradt meg. Furcsa dolog volt az a fej, egyetlen helybéli sem ismerte föl, vagy nem akarta megmondani, bármilyen állhatatosan kérdezgették őket a karaván vezetői. Az egész megfejthetetlen rejtélynek tűnt; egy ismeretlen isten tökéletes állapotban megmaradt, homok alá temetett teste a déli sivatagban, távol minden oázistól és kétszáz mérföldre a legközelebbi településtől! A karaván vezetői ráébredtek a különlegességére és megparancsolták, hogy két közeli sziklát odahordva megjelöljék a szobor helyét, hátha visszajönnek még érte. Az emberek engedelmeskedtek, bár nem szívesen tették és folyton-folyvást maguk elé motyogva imádkoztak. Meglehetősen tartottak az eltemetett tárgytól, de csak tovább erősítették tudatlanságukat, amikor kifaggatták őket. Miután a sziklákkal megjelölték a helyet, az expedíció továbbindult, idejük és készleteik ugyanis túl szűkös volt, hogy ott helyben nekiálljanak kiásni. Mikor visszatértek északra, elmesélték a történetet, ami természetesen előbb-utóbb eljutott Stugatche doktor fülébe is. Stugatche gyorsan gondolkozott és levonta a következtetést: nyilvánvaló, hogy a szobor megtalálói nem tartották túl értékesnek, így a doktor könnyedén odamehet és kiáshatja, amint megtudja a pontos helyét. Stugatche érezte, hogy ennek érdemes a nyomába eredni. Ha kincsről lett volna szó, egy legyintéssel elhessegette volna a dolgot, mint szokásos mellébeszélést, vagy átverést. Egy szobor viszont már teljesen más volt. Megértette, hogy egy tudatlan arab csempészbanda nem méri föl a felfedezés jelentőségét. Azt is tudta, hogy egy ilyen felfedezés sokkal értékesebbnek bizonyulhat számára, mint Egyiptom mindn kincse. Még élénken élt emlékezetében, milyen homályos utalások és vad találgatások vezették nyomra a régészeket. Sokszor téves nyomokat követve botlottak bele véletlenül a piramisok titkaira, vagy ősi építmények romjaira. Lelkük mélyén mind sírrablók voltak, de mégis meggazdagodtak és híressé váltak. Miért ne lehetne ő is az? Ha a történet igaz volt és az eltemetett szobor valóban egy ismeretlen egyiptomi istenséget ábrázol - tökéletes állapotban, ennyire eldugottan -, akkor ezzel nagy közönségre tehet szert, amint föltárta. Híres lesz! Ki tudja, milyen járatlan utakat nyit meg ezzel? Megérte a kockázatot. De nem szabad fölkelteni mások figyelmét. Nem mert kérdezősködni azoktól az araboktól, akik arra jártak, azzal csak fölélesztené a pletykákat. Egy helybélire, bennszülöttre volt szüksége, aki ott volt, a karavánnal. Két szolgálója Hasszánt, a vén tevehajcsárt hozták elé a leírások alapján. Hasszán azonban nagyon félt, amikor kikérdezte és semmiről sem akart beszélni. Stugatche, mint láthattuk, szerény fogadószobájába invitálta az öreget, ahol már a múltban is elszórakoztatta csökönyösebb vendégeit. Doktorunknak ilyenkor jó hasznára váltak anatómiai ismeretei, melyek segítségével kifacsarta az információkat, ahogy tapasztalhattuk az elébb. Stugatche doktor tehát igen jó kedvvel bújt elő a pincéjéből, húsos kezeit dörzsölgetve hajolt a térkép fölé, hogy ellenőrizze az információt és mosolygó arccal vonult el ebédelni. Két nappal később készen állt az indulásra. Fölbérelt egy maroknyi helybélit, hogy ne keltsen feltűnést, üzletfeleit pedig értesítette, hogy rövid időre elutazik. Szerzett egy furcsa dragománt és gondoskodott róla, hogy tartsa a száját. Gyors tevéket és pár öszvért szerzett magának, rneg egy nagy üres kordét, hat napra való élelmet és innivalót, visszafelé ugyanis folyón akart utazni. Miután mindenről gondoskodott, egy csöndes, hivatalos tekintetektől távol eső helyen gyülekezett a kis csapat, s az expedíció elindult. 3 A negyedik nap reggelén végre megérkeztek. Stugatche a vezérteve nyergéből már idejekorán megpillantotta a sziklákat, vidáman szitkozódott és a forróság ellenére lepattant a nyeregből, hogy a megjelölt helyhez siessen. Megálljt parancsolt a karavánnak és azonnal elrendelte a táborverést. Nem törődve a nap hevével személyesen felügyelte az előkészületeket, aztán egy pillanatnyi szünet nélkül megparancsolta, hogy görgessék le a köveket a szoborról. A bőszen verejtékező munkásoknak nagy sokára sikerült arrébb taszítani a sziklákat és elkezdték letisztítani a homokot az eltemetett bálványról. Hamarosan meglepett kiáltás harsant a helybéliek felől és lassan láthatóvá vált az ördögi, fekete szoborfej. Háromkoronás istenkáromlás volt, az ébenszínű diadémból tüskék álltak ki, alatta gondosan rótt minták sorakoztak. Stugatche lehajolt és megvizsgálta a díszítést. Mind témája, mind kivitelezése démoni volt, kígyózó, féregszerű, ősi szörnyetegeket látott és fej nélküli, nyálkás lényeket, amik a csillagokból érkeztek. Felpuffadt, kámzsás emberek voltak és ősi egyiptomi istenek, amint ádáz csatát vívtak a démonokkal. Néhány ábra leírhatatlanul gonosz volt, másik olyan szörnyűségeket sejtettek, amik már akkor ősinek számítottak, amikor a világ még fiatal volt. Abban az összes ábra megegyezett, hogy határozottan ördögi és gonosz dolgokat ábrázolt, s még Stugatche sem tudott úgy rájuk nézni, hogy ne érezte volna az agyába hatoló rettegést. A helybéliek leplezetlenül féltek tőle, amint az első ábrák előbukkantak hangosan és hisztérikusan karattyolni kezdtek egymás közt. Egy csoportba verődtek biztonságos távolban a szobortól és úgy

vitatkoztak, olykor a szoborra, máskor a doktorra mutatva göcsörtös ujjaikkal. Felfedezését vizsgálgatván a doktor elengedte a füle mellett a legtöbb megjegyzést és a dragomán szemrehányó, bosszús jelenlétét. Néha olyan neveket emlegettek, mint "Nyarlathotep", meg néhány utalást tettek a "Démoni Hírnökre".Vizsgálódása végeztén a doktor fölállt, aztán megparancsolta, hogy folytassák az ásást. Senki sem mozdult. Türelmetlenül megismételte a parancsot, de az emberek csak álltak lehajtott fejjel, rezzenéstelen arccal. Végül a dragomán a doktor mellé lépett és szónoklatba kezdett.Ő és az emberei soha nem vállalkoztak volna az útra, ha tudják, mire vállalkoznak. Egy ujjal sem érintik a szentségtelen istenszobrot és figyelmeztette a doktort, hogy ő se tegye. Nem volt tanácsos haragra gerjeszteni az Ősi Istent, ráadásnak a titkosat. Talán nem hallott még Nyarlathotepről, Egyiptom legősibb istenéről. A Föltámadás istene volt, Karneter Sötét Hírnöke. A legenda szerint egy napon föltámad és magával hozza a hajdanán meghaltak seregeit. Az ő átkát kerülni kell. Stugatche meghallgatta a szónoklatot, de kezdte elveszíteni a türelmét. Végül ingerülten közbevágott és megparancsolta az embereknek, hogy ne tátsák tovább a szájukat, hanem folytassák a munkát. Parancsainak két .32-es Colttal adott nyomatékot. A, szentségtöréssel járó minden felelősséget magára veszi, kiáltotta és nem félt semmiféle nyavalyás kőbálványtól. A helybélieket meggyőzte a két revolver és a doktor folyékony szitokáradata és lassan folytatták az ásást, de gondosan kerülték tekintetükkel a szobor formáját. Pár órával később az emberek kiásták a szobrot. Míg a fej csupán sejtette a szörnyűségeket, az arc és a test nyíltan hirdette a rettenetet. Az alak obszcén volt és megdöbbentően baljóslatú. Volt benne valami nagyon idegen - kortalannak látszott, változatlannak és örökkévalónak. Egyetlen karcolás, se repedés nem törte meg a fekete, durván faragott felszínét, a hosszú évszázadok alatt semmit sem fogott rajta az idő. Stugatche úgy látta a szobrot, ahogy annak idején eltemették, de nem volt megnyugtató látvány. Egy kisméretű szfinxre emlékeztetett - életnagyságú szfinx keselyűszárnyakkal, karmokkal és mancsokkal, a bestiális testen pedig masszív, antropomorf fej nyugodott a nevezetes hármas koronával, melynek mintázatai oly nagyon megrémisztették a bennszülötteket. A legszörnyűbb és legriasztóbb dolog azonban az arcvonások, sőt az egész arc hiánya volt. Arcnélküli isten volt, az ősi mítoszok szárnyas istene: Nyarlathotep, A Hírvivő, Csillagok Közt Rejtező és a Sivatag Ura. Mikor Stugatche végzett a vizsgálattal, szinte hisztérikus jókedve lett. Diadalmasan vigyorgott a szoborra, az arcnélküli fejre, ami olyan üresen tátongott, akár a semmi a csillagokon túl. Annyira föllelkesült, hogy nem vette észre a bennszülöttek gyűlölettel teli tekintetét és azt, hogyan súgtak össze a háta mögött. Nem törődött a rettegésükkel, pedig jobban tette volna, ha odafigyel rájuk; mert Egyiptomban mindenki tudja, hogy Nyarlathotep a Gonosz Mestere. Templomait leromboltatták, szobrait elpusztították, papjait fölkoncolták annak idején. Sötét és szörnyű oka volt annak, hogy vallását betiltották, nevét a Holtak Könyvéből is kitörölték. Az Arcnélkülire vonatkozó minden utalást eltűntettek a szentírásokból és mindent megtettek, hogy eltöröljék isteni tulajdonságait, még a kisebb istenségek közé sem sorolták be. Thoth, Szet, Bubasztisz és Szebek leírásaiban is megtalálhatjuk a Mesterre vonatkozó utalásokat. A legősibb krónikák szerint ő volt az Alvilág uralkodója, ő teremtette meg a fekete mágia alapjait. Egykor csak ő uralkodott, egyedül és minden ember ismerte őt szerte a világon, számtalan néven. Az idő múlásával az emberek elfordultak a gonosz hitétől és magukhoz ölelték a jóságot. Nem áldoztak a Sötét Isten oltárán, nem érdekelték őket a papjai sem. Végül eltörölték a kultuszát, létezésének minden bizonyítékát igyekeztek törölni, ám a legenda szerint Nyarlathotep előjött a sivatagból és oda is tért vissza. A bálványait a homokban állították föl titkos helyeken, ahol az igaz hívők maroknyi csoportja tovább űzték ördögi szertartásaikat, áldozataik sikolya pedig elenyészett a sötét éjszakában. Legendája maradt csak fönn és élt tovább a maga módján a világon. Telt múlt az idő, északon visszahúzódott a jégpáncél, Atlantisz pedig elsüllyedt. Új népek özönlötték el a szárazföldeket, de a sivatagi népek maradtak. Csodálkozva és gúnyosan nézték, hogyan épülnek a piramisok, és várakoztak. Mikor végre eljön a nap, Nyarlathotep előjön a sivatagból és megbünteti Egyiptomot! A piramisok elporladnak, a templomok összedőlnek, az elsüllyedt városok ismét a felszínre bukkannak és éhség, meg járvány fog pusztítani a vidéken. A csillagok állása megváltozik, az ősi istenek pedig visszatérnek. Akkor pedig az állatok az emberek nyelvén szólalnak meg és az emberek mind elpusztulnak. Ezek jelzik majd, hogy Nyarlathotep visszatért. Hamarosan ő is láthatóvá válik majd: sötét, arcnélküli ember, feketébe öltözve, kezében bottal, de nem hagy nyomot maga után a homokban, csak halál jő utána. Csak az igaz hívők maradnak, hogy üdvözöljék őt és a többi ősi istent. Ez volt Nyarlathotep története dióhéjban, öregebb volt, mint Egyiptom titka, ősibb Atlantisznál, vagy a feledésbe merült Munál. De Nyarlathotep sosem merült teljesen feledésbe. A középkori Európában kézről kézre járt a történet a beavatottak között, így lett a Hírnökből a boszorkányrendek Fekete Embere, Asmodeus küldötte. Nevét megemlítik a Necronomiconban, mert Alhazred hallotta a nevet suttogni Irém földjén járva. A híres Eibon Könyve szintén utal a mítoszra, a maga rejtett, ködös

módján, Ludvig Prinn, aki a szaracénok földjét járta és kitanulta nyelvüket és furcsa mágiájukat, megosztja ismereteit a sötét istenről A Féreg titkai című könyvében. Vallása, úgy tűnt, addigra már kihalt. Nem történik róla említés Sir James Frazer Aranyág című könyvében, mint ahogy a legtöbb régész és vallástörténész is elsiklott a téma fölött. Bálványai és szobrai azonban maradtak még épen a sivatagban, vagy a Nílus alatti barlangokban, ahonnan titkokat suttognak az arra járók fülébe. Vallásának titkos szimbólumai eltűntek, de akad néhány megfejthetetlen hieroglif írás a Kormány páncélszekrényeiben. És tudja még néhány ember, s azok csak az eljövetelre várnak. Állítólag léteznek olyan területek a sivatagban, amiket a karavánok gondosan elkerülnek, szobrok és rejtett templomok helyei, bár ezekre senki sem emlékszik. Mert Nyarlathotep a Sivatag Istene és az ő szentségtélen útjait jobb elfeledni. Ez a történet nyugtalanította a helybélieket, mióta csak meglátták a fejet előbukkanni a homok alól. Ami Stugatche doktort illeti, az ő sorsa nem érdekelte őket. Csak menekülni, menekülni akartak. Stugatche nem törődött velük, már a következő napot tervezgette. A kordéra rakják a szobrot, az öszvérek húzzák majd a folyóig, ahol hajóra rakják. Micsoda lelet! Nagyot néznek majd azok, akik sarlatánnak és csalónak titulálták... És ki tudja, mit rejt még a környék, talán templomot, sírboltot! Hallott valami abszurd történetet egy tiltott istenség hitéről, de semmi több. Mit is motyogott a dragomán? - Nyarlathotep, Karneter Sötét Hírnöke, a sivatagból jön elő, és prédára les majd az vidéken, ami az ő birodalma. Micsoda badarság! Az összes egyiptomi mítosz ostobaság volt: állatfejű szobrok, reinkarnálódó istenek, a fáraók, mint az istenek leszármazottai, piramisok, múmiák. Sok bolond hitt bennük és nem csak a helybéliek. Történetek keringtek a fáraók átkairól, a papok mágiájáról és a sírrablókat ért szörnyű halálról. Akár hittek benne, akár nem, ezek itt fölrakják a szobrot a kordéra, vagy egyenként öli meg őket. Elégedetten vonult el a sátrába, jóízűen megvacsorázott, aztán úgy döntött, korán visszavonul aludni, hogy másnap frissen láthasson neki a terv második felének. A fiúk majd ügyelnek a táborra, gondolta és leheveredett. Hamarosan már békésen aludt. 4 Pár órával később fölébredt. Odakint beállt a teljes sötétség és különös nyugalom uralkodott a környéken. A távolból vadászó sakál tompa üvöltését hallotta, de hamar elcsendesült az is. Csodálkozott, hogy oly hirtelen fölriadt. A sátor bejáratához lépett és félrecsapta a vásznat. Azután sűrű szitokáradatban tört ki. A tábor üres volt, a tűz kialudt, eltűntek a tevék és az emberek, a homokban maradt nyomok alapján sietve távoztak. Azok a barmok itt hagyták egyedül! Elveszett! Minden elveszett, ötlött föl benne. Oda az élelem, az ital, az állatok, amikkel a szobrot vontathatná, még fegyvere sem volt. A hold ezüst koponyaként ragyogott az ébenfekete égen. Hirtelen támadt meleg fuvallat borzolta föl a végtelen homoktengert, a lába körül táncot jártak a finom homokszemcsék. Aztán csak a csönd, végtelen csönd, akár a piramisok és a szarkofágok mélyén, akár egy kriptában. Aprónak és magányosnak érezte magát és érezte a különös és kegyetlen erőket, amik sorsának apró szálait egyetlen végzetes mintázatba szőtték. Nyarlathotep! Ez mind badarság, nem dőlhet be ilyen babonáknak! Csak a képzelete játszik vele ostoba játékot. Higgadtan kell szembenéznie a tényekkel. Az emberek holmi ősi babonaság miatt hagyták magára, ez meglehetősen valóságos volt, maga a mendemonda azonban komolytalan nonszensz volt. A nap sugarai majd elűzik a képzelgéseket. A nap sugarai! Még belegondolni is szörnyű, milyen kiszolgáltatott lesz egyedül, élelem és víz nélkül a déli nap kegyetlen sugaraival szemben. Éjjel-nappal menetelnie kell, hogy elérje a legközelebbi oázist, mielőtt annyira elhagyja az ereje, hogy már menni is képtelen lesz. Vissza kell jutnia, nem halhat meg, nem így! Új expedíciót szervez majd, csak érjen vissza. Sietnie kell! De merre? Hiába nézett körbe, a sivatag gonosz tréfát űzött vele egyhangúan hullámzó dűnéivel. Egy pillanatnyi elkeseredés után hirtelen eszébe jutott a megoldás! Északnak kell haladnia. Eszébe jutott a dragomán szónoklata a félig kiásott szobor mellett, amint azt taglalja éppen, hogy Nyarlathotep szobra északnak néz. Körbejárta a sátrat, hátha talál ételt, vagy italt, de csak gyufa és dohány akadt a kezébe. Talált egy vadásztőrt és csaknem magabiztosan hagyta el a sátrat. Éjszaka kell utaznia, nappal a takarója alatt megbújva vészeli át a tűző napsütést és amint alábbhagy a hőség, folytathatja az utat. Ha tartja a tempót, másnapra már a Wadi Hassur oázis közelébe juthat. Már indulhat is, betájolja magát a szobor alapján és kész. Diadalmasan csörtetett át a tábor maradványain a szoborhoz, de ott még nagyobb meglepetés várta. A munkások visszaásták a bálványt. Nem egyszerűen ráhordták a homokot, de még a két sziklát is visszahelyezték rá. Vesztett. Az átkozódásnak semmi értelme nem volt, de még csak imádkozni sem volt kihez.

Nyarlathotep - A Sivatag Ura! Újkeletű félelemmel vágott neki az útnak, találomra választotta meg az irányt és remélte, hogy a hirtelen támadt felhők hamarosan eltűnnek és legalább a csillagok alapján tud majd tájékozódni. A felhők azonban nem tágítottak, csak a hold világított le gúnyosan a szánalmasan botorkáló emberi alakra. Menet közben szörnyű gondolatok keringtek a fejében, bárhogy próbálta is, nem tudta kiverni a fejéből az arcnélküli isten elfeledett legendáját. Újra és újra visszatértek a gondolatok az átokról és a végzetről. Megszentségtelenítette az Ősi Istenek egyik nyughelyét... "jobb nem bolygatni" jutott eszébe a dragomán figyelmeztetése, "A Sivatag Ura", üres szavak. Stugatche halkan szitkozódott és tovább botorkált a közömbös dűnék között. 5 Hirtelen fölkelt a nap. Először bíbor, aztán narancsszín ragyogás öntötte el a tájat. Stugatche nem láthatta, mert aludt. Teste sokkal előbb kimerült, mint azt tervezte, szinte észre sem vette, mikor nyomta el az álom. A nap, akár egy lüktető lávagömb emelkedett egyre följebb az égen, olvadt fénysugarakat köpött az izzó homokra. Stugatche tovább aludt, álma azonban korántsem volt nyugodt. Álmában Nyarlathotep üldözte végig a lángoló sivatagon, már mindene fájt, de nem tudott megállni, a fájdalom pedig egyre följebb mart szenesedő lábaiban. Mögötte ott vágtatott az Arcnélküli Isten, kígyópálcákkal hajtotta maga előtt. A rettenet pedig hangosan kacagott mögötte. Már térdre rogyott, lábait mintha égő sav marta volna szét lassan, könyörtelenül. Érezte, amint a homok a kezeit, derekát és torkát nyaldossa, haldokló testének érzékeit betöltötte az Arcnélküli sötét képmása: olyan iszonyat, ami túlnőtt minden fájdalmon. Még mindig megpróbált tovább botorkálni, de a forróság lassan legyűrte; bőre megrepedezett és feltöredezett, ajkai véreztek, teste lassan az égető fájdalom pislákoló zsarátnokává töpörödött. Még egyszer utoljára fölemelte a fejét, mielőtt fortyogó agya megtört az agónia nyomása alatt. És ott állt a Sötét Isten, Stugatche pedig látta, ahogy karcsú, karmos keze kinyúl, hogy megérintse lángoló arcát; látta, ahogy az iszonyatos, három koronás fej közelebb hajol és üres arcával a szemeibe bámul. Amit látott, a rettenet legmélyebb, legsötétebb bugyra volt, az üres arc sötétjében egy lángoló tekintetű valami sejlett, amiben nagyobb harag lángolt, mint ami a testét emésztette. Fehér villanással jött el a semmi, de a rettegés, amit előtte megpillantott, nem szűnt meg, emlékét örökre magával vitte. Aztán fölébredt. Először végtelen megkönnyebbülést érzett, alig érezte a nap kegyetlen sugarait. Úszott a verejtékben, aztán lassan talpra tápászkodott. A nap sugarai ezernyi tűként martak a hátába. Szemei elé emelt kézzel próbált meg tájékozódni, de az ég egyetlen fénylő gömb volt, ő pedig kétségbeesetten elhajította a takaróját és futásnak eredt. A homok a lábához tapadt, sűrűn felbotlott és végtelen szomjúságot érzett. Csak futott és futott, mintha valóra vált volna szörnyű álma. A lábai valóban megégtek, a teste tényleg megpörkölődött. Hátranézett, de hála az égnek nem volt mögötte senki - egyelőre! Az ördög vigye ezt a hőséget! Homok mindenütt, dombok és hegyek. Mind egyforma, akár egy titáni város romjai. Mind égett, lángolt és olvadozott. A nap nem akart véget érni. Az idő, mint holmi illúzió, értelmét vesztette. Stugatche egész teste lüktetett, egyre újabb és újabb kínokkal borították el a testét. A horizont sosem változott, sehol egy árnyék, sehol egy délibáb. De nocsak! Nem árnyék borult a homokra a háta mögött? Valami sötét és alaktalan lebegett a tarkója mögött. Szörnyű gondolat villant megkínzott agyába. Nyarlathotep, a Sivatag Ura! Árnyék követi, halálába taszítja. "A Hírnök mindig maga jön el, egy fekete ember, kígyókból való pálcával" szónokolta a dragomán az ősi legendát. "A sivatagból jön elő, az égő homokon át és egész birodalmán keresztül üldözi." Hallucináció? Hátranézzen? Nap- és lázégett arccal óvatosan hátranézett. Igen! Ezúttal igaz volt! A legendák sötét istene, az Arcnélküli ott lebegett mögötte, sötét, alaktalan masszaként. Futott, pedig a nap véres csókokat lehelt a homlokára, futott, pedig nem volt esélye. Lassan elveszítette a látását, de agyában csak egyetlen gondolat lüktetett - menekülni! Képzelete gúnyos játékot űzött vele. A homokból szobrok álltak ki mindenütt, fölé tornyosultak, az útjába álltak. Kitárt szárnyú, csápos, kígyószerű, arctalan és három koronájú volt mind. Érezte, hogy megtébolyodik, mintha a sivatagnak saját akarata, gonosz természete támadt volna, a homokszemcsék sajátos alakzatokba rendeződtek csak azért, hogy őt elpusztítsák, még a napnak is gonosz hangulata lett. Stugatche felnyögött. Sosem jő már el az éj? Végre eljött, de Stugatche már nem tudott róla, reszkető, tébolyult alak volt, aki a sivatagot járta. A hold egy vonyító és kacagó szánalmas alakra pillantott le. Elbotlott, talpra állt, maga mögé pillantott, ahol egy árnyék egyre közelebb ért hozzá, aztán megint futásnak eredt és ugyanazt a szót sikoltozta az éjszakába: Nyarlathotep!

Az árny mintha különös, kegyetlen intelligenciával rendelkezett volna, épp csak annyira hömpölygött áldozata mögött, hogy az azt higgye, még van esélye és folyton folyvást egyetlen határozott irányba terelte. Megmászott egy dombot és megtorpant, fölsikoltott. Az árny megállt és várakozott. Stugatche saját táborának maradványait pillantotta meg éppen úgy, ahogy azt előző éjszaka hagyta. Ezzel a fölismeréssel végre megadta magát az elméje. Utolsó erőfeszítéssel előrelendült, hogy eltávolodjon az árnyéktól és a két szikla felé vetette magát, ami alatta a szobor pihent. Aztán bekövetkezett, amitől tartott. Megremegett előtte a föld, a homok hatalmas hullámokban hömpölygött, el a két sziklától, azok közül pedig lassan, kérlelhetetlenül kiemelkedett az ébenfekete szfinx.A homok hulláma elérte Stugatche lábait. Már csak botorkálni tudott, mintha mocsárban gázolt volna, az árnyék pedig előrelendült. Végül Stugatche megadta magát az őrületnek. Az alaktalan sötétség eggyé vált a szoborral, a halálra ítélt ember pedig farkasszemet nézett az üres arccal. Valóra vált az álma; a kőmaszk mögött sárgán izzott az őrület egy vad szempárban, amiből halált olvasott ki. A sötét alak kiterjesztette szárnyait és hatalmas robajjal belesüllyedt a homokba. Csak egy fej maradt utána a homokban, testét betemette a homok és hiába próbálta meg kiszabadítani magát, rikoltva könyörgött kegyelemért, aztán már csak zokogott és egyetlen nevet ismételgetett: "Nyarlathotep." Mikor eljött a reggel, Stugatche még élt, a nap karmazsin fájdalmat égetett az agyába, de már nem sokáig. A sivatag fölött köröző keselyűk leereszkedtek, mintha megidézték volna őket. Valahol mélyen a homok alatt egy bálvány pihent, valahol rettenetes arca mögött kegyetlen mosoly játszott. Miközben Stugatche, a hitetlen meghalt, cserepes ajkai az ő nevét ismételgették újra meg újra: Nyarlathotep, A Sivatag Ura. Szántai Zsolt fordítása (Unnamable, The) Howard Phillips Lovecraft (1923) Ott ültünk egy őszi késő délutánon egy tizenhetedik századi roskatag síron az arkhami ótemetőben, és a megnevezhetetlenről diskuráltunk. A sírkert óriás fűzfáját bámulva, amelyeknek törzse csaknem elnyelt egy ódon, kiböngészhetetlen feliratú sírkövet, valami hóbortos megjegyzést tettem a kísérteties és kimondhatatlan táplálékról, amelyet a kolosszális gyökerek szívhatnak ebből a csontokkal teli vén földből; erre barátom megdorgált ostobaságomért, és azt mondta, mivel ide már több mint száz éve nem temettek senkit, semmilyen táplálék nem létezhet, amit a fa természetes körülmények között ne szívna magába. Hozzátette, hogy a „megnevezhetetlen", „elgondolhatatlan" állandó emlegetése elég gyerekes dolog, valószínűleg ezért vagyok oly kevéssé elismert szerző. Túlságosan szeretem történeteimet olyan látványokkal, vagy hangokkal befejezni, amelyek megbénítják és elgyávítják hőseimet, se szólni, se gondolkozni nem tudnak, hogy elmondhassák, mit tapasztaltak. Mi csak olyan dolgokat ismerünk, mondta, amelyeket öt érzékszervünkkel, vagy vallási megvilágosodással érzékelünk; ennélfogva tökéletes lehetetlenség olyan témáról vagy jelenségről beszámolni, amely nem írható körül precíz meghatározásokkal vagy teológiailag korrekt tanításokkal, lehetőleg kongregacionalistával, kiegészítve a hagyomány és Sir Arthur Conan Doyle hozzájárulásával. Néha bátortalanul vitatkoztam ezzel a barátommal, Joel Mantonnal. Az East High School igazgatója volt, Bostonban született, ott is nőtt fel, és ugyanolyan öntelten süket volt az élet finom felhangjaira, mint általában az új-angliaiak. Nézete szerint csupán a normális, tárgyilagos tapasztalatok bírnak esztétikai jelentőséggel, és a művésznek nem annyira az a dolga, hogy a cselekménnyel, az extázissal és a megdöbbentéssel heves érzelmeket keltsen, hanem inkább jóindulatú érdeklődésre és helyeslésre kell törekednie, hétköznapi események aprólékos, részletes leírásával. A „hétköznapi eseményeket" külön megnyomta, ismerve vonzalmamat a misztikus és a megmagyarázhatatlan iránt. Bár sokkal erősebben hitt a természetfölöttiben nálam, nem akarta elismerni, hogy irodalmi téma lehessen. Az ő világos, gyakorlatias, logikus észjárásával el sem tudta képzelni, hogy az elme a legnagyobb örömmel menekülhet a napi taposómalomból oly képek eredeti és drámai újrakombinálásába, amelyeket a szokás és a fásultság általában a létezés elcsépelt formáiba szorít. Mantonnak minden dolog és érzés határozott kiterjedéssel, tulajdonságokkal, okokkal és következményekkel bírt; és bár homályosan sejtette, hogy az elmének néha vannak látomásai, kevésbé mértani, osztályozható és működőképes érzései, mégis úgy tartotta, hogy neki joga van önkényes vonalat húzva elutasítani mindent, amit az átlagember nem élhet át és érthet meg. Mellesleg úgyszólván bizonyosra vette, hogy igazából semmi sem lehet „megnevezhetetlen". Neki ez logikátlanul hangzott. Noha tisztában voltam vele, hogy minden képzeletgyújtó és metafizikai érvelés falra hányt borsó egy dogmatikus nappali lény önteltségével szemben, de volt valami ebben a délutáni beszélgetésben, ami többre ösztökélt megszokott vitatkozásnál. A mállatag palakövek, a fa-pátriárkák, körülöttünk a boszorkányok járta vénséges város több száz éves manzárdtetői együttesen arra késztettek, hogy

védelmembe vegyem írásomat; hamarosan az ellenség térfelére tettem át támadásaimat. Tulajdonképpen nem volt nehéz ellentmondani, mivel tudtam, hogy Joel Manton valósággal csügg az öregasszonyos babonákon, amelyeket műveltebb fők régen kinőttek, hisz a távoli helyeken felbukkanó holtakban, hiszi, hogy ha egész életünkben ott ültünk egy ablak mellett, az üveg megőrzi arcunk lenyomatát. Úgy érveltem, hogy aki elhiszi a vidéki nagymamák pusmogását, az azt is elhiszi, hogy a spektrális szubsztancia még ezen a világon elválik anyagi megfelelőjétől. Azzal érveltem, hogy ilyen jelenségekben hinni, az túl van a normális gondolkodáson; hogyha egy halott embernek hatalmában áll keresztülküldeni látható vagy tapintható képmását a fél világon, vagy évszázadokon át, akkor miként lehetne abszurd feltételezés, hogy az elnéptelenedett házak tele vannak furcsa, érző dolgokkal, vagy hogy az öreg temetők levegője sűrű sok nemzedék szörnyű, testetlen intelligenciájától? És hogy a szellemet, ha mindazt végre akarja hajtani, amit neki tulajdonítanak, nem korlátozhatják az anyag törvényei; miért olyan hallatlan elképzelni egy testben halott lényt oly formában - vagy forma nélkül ami halandó szemlélőnek oly rémítő, hogy az már „megnevezhetetlen"? Jóindulatúan figyelmeztettem barátomat, hogy a „józan értelem" ebben az összefüggésben pusztán a képzelet és a szellemi hajlékonyság bárgyú hiánya. Közeledett a szürkület, ám egyikünk sem érzett indíttatást, hogy abbahagyjuk a beszélgetést. Mentonra láthatólag nem hatottak érveim, buzgón cáfolgatta őket. Mérhetetlenül biztos volt a saját véleményében, ami kétségtelenül hozzájárult tanári sikereihez; ugyanakkor én is voltam annyira biztos a saját igazamban, hogy ne akarjak visszavonulni. Leszállt az alkony, néhány távoli ablakban kigyúltak a halvány fények, de mi nem mozdultunk. Ülőhelyünk, a sírkő nagyon kényelmes volt, és tudtam, hogy földhözragadt barátomat nem fogja zavarni a hátunk mögött a gyökerektől kínpadra vont téglafal mély hasadéka, sem a feneketlenül sötét árnyék, amellyel a düledező, kihalt, tizenhetedik századi ház választott el bennünket a legközelebbi kivilágított utcától. Ültünk a sötétben, a kihalt ház mellett azon a repedezett sírkövön, beszélgettünk a „megnevezhetetlenről", és miután a barátom végzett a gúnyolódással, elmeséltem neki annak a történetnek a félelmetes bizonyítékát, amelyen ő a legtöbbet élcelődött. Az elbeszélés címe Tetőablak, és 1922 januárjában jelent meg a Suttogások-ban. Sok helyütt, különösen délen és a Csendes-óceán partján az efféle magazinokat leveszik az állványokról a nyimnyám alakok nyafogása miatt; de Új-Angliában nem szokás vacogni, pusztán vállat vontak különcségeimre. A dolog először is biológiailag lehetetlen; csak még egy ostoba vidéki pletyka, amelyet a hiszékeny Cotton Mather belezúdított zavaros Magnalia Christi Americanájába, de oly kevéssé hiteles, hogy még Mather se merte leírni a helység nevét, ahol a borzalom megesett. Ami pedig azt illeti, ahogyan hangsúlyossá teszem az öreg misztikus firkálmányát - hát az is kész képtelenség, egy könnyelmű és szeszélyes skriblerhez méltó! Mathernek csakugyan mesélték, hogy a dolog megszületett, de azt már csak egy olcsó szenzációhajhász képzelné, hogy az izé fel is nőtt, éjszakánként beleselkedett az emberek ablakán, hús-vér és szellemi mivoltában is elbújt egy ház padlásán, amíg valaki századokkal később meg nem pillantotta, de az a valaki se tudta elmondani, mitől fehéredett ki a haja. Mindez botrányos badarság, mint Manton barátom nem mulasztott el rámutatni. Ekkor elmondtam neki, hogy mit találtam egy 1706 és 1723 között vezetett régi naplóban, nem egészen mérföldnyire innen, ahol ülünk, családi iratok között; hozzátettem, hogy a napló kétségtelenül bizonyítja azoknak a sebeknek az eredetét, amelyeket ősöm a mellére és a hátára kapott. Azt is elmeséltem, hogy féltek ám más dolgoktól is arrafelé, amelyeket nemzedék adott tovább suttogva a következő nemzedéknek; egyáltalán nem mitikus őrület szállta meg azt a fiút, aki 1793-ban belépett egy elhagyatott házba, hogy megvizsgáljon bizonyos gyanús nyomokat. A dolog hátborzongató volt, nem csoda, ha érzékeny diákok összeborzonganak a massachusettsi puritanizmus hallatán. Oly keveset tudunk róla, mi rejtett a felszín alatt, oly keveset - mégis milyen bűzösen váladékozik az a csak néhány lidérces pillanatra fölsejlő kísérteties fekély! A boszorkányhisztéria szörnyű fénysugárként világít bele, mi fortyoghatott a kifacsart agyakban, bár még az is csak apróság. Nem volt ott semmi szépség, semmi szabadság, mint láthatjuk is a megmaradt házakból és felszerelésekből, a megcsontosodott tiszteletesek mérgezett szentbeszédeiből. A rozsdás vas kényszerzubbony alatt vihogó ocsmányság, fajtalanság, ördöngösség lapult. Itt csakugyan megdicsőült a megnevezhetetlen. Ördögi hatodik könyvében, amelyet senkinek sem szabadna sötétedés után olvasnia, Cotton Mather ugyancsak nem válogatta a kiátkozás szavait. Zsidó prófétához illő szigorral és lakonikus egykedvűséggel számol be az állatról, amely ellette azt, ami több volt állatnál, de kevesebb embernél, a hibás szemű lényt, és a sikoltozó, részeges szegény ördögről, akit felkötöttek, csak mert ilyen szeme volt. Ennyit közölt, de már egy kommát se arról, ami azután jött. Talán nem tudta, vagy talán tudta, és nem merte elmondani. Mások tudták, de nem merték elmondani - semmiféle utalás nem maradt fent arról, miért suttogtak egy padlásra vezető, lelakatolt ajtóról annak a gyermektelen, megtört, megkeseredett öregembernek a házában, aki egy nagy ívben elkerült sírra állíttatott felírás nélküli sírkövet, holott bőven maradtak fönt homályos legendák, amiktől megfagyjon a legsavósabb vér is.

Ez van benne abban a régi naplóban, amelyet találtam: minden elpusmogott célzás, vagy talányos történet hibás szemű lényekről, amelyeket éjszaka láttak ablakokban, vagy kihalt mezőkön, erdők közelében. Ősömet valami megrohanta egy völgybéli sötét úton, megdöfködte a mellét és összekarmolta a hátát, mintha szarvai illetve majomszerű karmai lettek volna; amikor pedig a nyomait keresték, hasadt paták és homályosan emberére emlékeztető lábnyomok összevisszaságát találták a letaposott porban. A lovas postás egyszer azt mondta, hogy látott a Meadow Hillen egy öregembert, amint kiáltozva űzött egy rémítően szökdécselő, kimondhatatlan lényt a hajnal előtti fakó holdfényben, és sokan hittek neki. Az biztos, hogy különös mesék járták 1710-ben, amikor a gyermektelen, megtört öregembert eltemették a saját háza mögötti kriptába, szemben az üres pala sírkővel. Sohasem nyitották ki azt a manzárdajtót, hagyták az egész házat úgy, ahogy volt, rettegetten és kihaltan. Ha zaj hallatszott felőle, az emberek összesúgtak és megborzongtak, de bíztak benne, hogy erős a lakat azon a manzárdajtón. Azután már nem bíztak, amikor a rém felbukkant a parókián, és egy lelket sem hagyott életben, vagy egy darabban. Az évek során a legendák kísérteties színt öltöttek - gondolom, a lény, már amennyiben élőlény volt, meghalhatott, ám emléke ocsmányul fönnmaradt, annál is ocsmányabbul, mivel titkolták. Elbeszélésem során Manton barátom nagyon elcsendesedett, láttam, hogy szavaim mély hatással vannak rá. Nem nevetett, amikor befejeztem, sőt meglehetős komolyan érdeklődött a fiú után, aki 1793-ban megőrült és akiről elbeszélésem hősét mintáztam. Elmondtam neki, miért ment a fiú a mindenkitől került, kihalt házba, és megjegyeztem, hogy azért kelthette föl az érdeklődését, mivel úgy hitte, hogy az ablakok megőrizték mindazoknak a képét, akik ott ültek előttük. Azért ment, hogy megnézze az iszonyú manzárd ablakait, amelyek mögött annyi mindenfélét véltek látni, és üvöltő őrültként jött le a padlásról. Manton elgondolkodva hallgatta, amit mondtam, majd fokozatosan visszatért boncolgató stílusa. A vita kedvéért elfogadta, hogy valami torzszülött csakugyan létezhetett, ám emlékeztetett rá, hogy még a természet legbetegesebb perverzióira sem kell azt mondani, hogy ez tudományosan leírhatatlan vagy megnevezhetetlen. Elismertem érvelésének következetes világosságát, és néhány további felvilágosítással szolgáltam, amelyeket az öregektől hallottam. Ezek a kései kísértethistóriák, mondtam, szörnyeteg jelenésekről szólnak, amelyek rémítőbbek, mint bármiféle szerves lény lehet; a gigászi bestiális jelenések néha láthatóak, néha csak tapinthatóak; holdtalan éjszakákon kísértenek az öreg ház, a mögötte levő kripta és a sír körül, ahol egy facsemete hajtott ki az üres kő mellett. Az ilyen jelenések a meg nem erősített hagyomány szerint felöklelték vagy halálra szorongatták az embereket, esetleg egyiket sem, de mindenesetre erős és tartós hatást keltettek, mert a nagyon öregek ma is rettegnek tőlük, bár az utóbbi két nemzedék idején a meséket nagyrészt elfelejtették, talán mert a lények nem jelentkeztek. Áttérve az esztétikai megközelítésre, ha az emberek emanációiban is előfordulhatnak groteszk torzulások, minő alak testesíthet meg egy olyan gonosz párát, mint egy eleve természet elleni, istenkáromlón morbid, gonosz perverzió kísértete? Egy torzszülött halott agyának iszonyú emanációja, nem ez lenne a maga legförtelmesebb igazságában az abszolút, az üvöltő megnevezhetetlen? Most már nagyon későre járt. Denevér suhant el mellettem nesztelenül, és azt hiszem, Mantont is súrolhatta, mert noha nem láttam, éreztem, hogy fölemeli a karját. - És ez a manzárdszobás ház még mindig üresen áll? - Igen - feleltem. - Láttam. - És talált ott valamit - a padláson vagy akárhol másutt? - Csontokat az eresz alatt. Talán ezeket láthatta a fiú - ha elég fogékony volt, nem is kellett neki jelenés az ablaküvegben, hogy kiforduljon önmagából. Ha ugyanattól a lénytől származtak, akkor hisztérikus lázálomba illő szörnyeteg lehetett. Istenkáromlás lett volna ilyen csontokat otthagyni szabadon, így hát visszamentem egy zsákkal, és mindet elvittem a ház mögötti sírhoz. Volt rajta egy lyuk, azon keresztül bedobhattam. Ne gondolja, hogy bolond vagyok - látnia kellett volna a koponyát! Tíz centis szarvak nőttek rajta, holott az arca és az álla a mienkhez hasonlított. Manton közelebb húzódott hozzám, és most éreztem, hogy igazán borzong. Ám kíváncsisága nem csökkent. - Na és mi van az ablaküveggel? - Az eltűnt. Az egyik ablaknak még a kerete is hiányzik, a többiből is mind kihullottak a rombusz alakú apró üvegek. Az a régies fajta, rácsos ablak volt, amelyet 1700 után már nem használtak. Nem hiszem, hogy az utóbbi több mint száz évben lett volna bennük üveg - talán a fiú törte ki, ha ugyan eljutott idáig; erről nem szól a történet. Manton ismét eltűnődött. - Szeretném látni azt a házat, Carter. Hol van? Üveg vagy sem, kicsit át kellene kutatnom. És a kripta, ahová azokat a csontokat szórta, meg a felirat nélküli másik - némiképp ijesztő lehet! - Már látta, mielőtt leszállt volna a sötét. Barátom túlfűtöttebb állapotban lehetett, mint gondoltam, mert ennyi ártalmatlan színfalhasogatástól is hátrahőkölt, sőt valami gurgulázó fojtott kiáltásban engedte ki magából az

idegfeszültséget. Furcsa kiáltás volt, annál borzalmasabb, mert válasz érkezett rá. Még el se halt a visszhang, amikor reccsenést hallottam a szurokfeketeségben és tudtam, hogy a mellettünk álló elátkozott ház egyik rácsos ablaka nyílt ki. És mivel a többi ablakkeret régen kiesett, azt is tudtam, hogy az ördögi manzárd üvegét vesztett, ijesztő ólomhálós ablaka volt. Majd ugyanarról a rettegett helyről ocsmány, hideg szél hussant felénk; nyomában fülrepesztő sikoly kélt a meghasadt kő alól, amely ember és szörnyeteg sírját takarta. A következő pillanatban lelökött hátborzongató padomról valami láthatatlan, titáni, de meghatározhatatlan ördöngösség; elterültem az iszonyatos temető gyökerek markolászta penészes földjén, miközben a kriptából olyan fojtott hörgés és csapkodás hallatszott, hogy képzeletem miltoni torz kárhozottak légióival népesítette be a fénytelen homályt. Dermesztő, jéghideg szélörvényben repültek szét a laza téglák és a vakolat; szerencsére elájultam, mielőtt megtudtam volna, hogy mit jelent. Manton, noha kisebb, szívósabb is nálam; csaknem egyszerre nyitottuk ki a szemünket, bár ő komolyabban megsérült. Ágyaink szomszédosak voltak, és néhány másodpercen belül megtudtuk, hogy a Szűz Mária kórházban fekszünk. Ápolók vettek körül bennünket feszült érdeklődéssel, készen rá, hogy segítsenek emlékezetünknek. Elmesélték, hogyan kerültünk ide, és hamarosan sort kerítettek a parasztra, aki délben talált meg minket egy magányos mezőn a Meadow Hill mögött, egy mérföldnyire az öreg temetőtől, egy olyan helyen, ahol állítólag mészárszék állt valaha. Mantonnak két súlyos seb volt a mellén, és néhány kevésbé komoly vágás vagy karmolás a hátán. Rajtam nem estek ilyen súlyos sérülések, noha teljesen érthetetlen hurkák, zúzódások borítottak, köztük néhány hasított patára emlékeztető nyom. Világos, hogy Manton többet tudott nálam, de semmit sem árult el az álmélkodó, kíváncsi orvosoknak, amíg meg nem tudta, miféle sebeink vannak. Akkor azt mondta, megvadult bikának estünk áldozatul - noha nehéz lett volna megmagyarázni mit keresett ott az állat. Miután az orvosok és az ápolók távoztak, döbbenten odasúgtam: - Jóságos ég, Manton, mi volt ez? Azok a sebek - tényleg így keletkeztek? De túlságosan bávatag voltam az örvendezéshez, mikor azt súgta vissza, amit félig-meddig magam is vártam: -Nem, egyáltalán nem így! Mindenütt ott volt, mint a kocsonya, vagy a nyálka, és mégis volt formája, minden képzeletet felülmúlóan borzalmas, sok ezer forma! Szemek is voltak, hibás szemek. Ez maga volt a pokol, a végső ocsmányság örvénye. Carter, ez volt a megnevezhetetlen! Bihari György fordítása

KRIPTÁBAN, A (In the Vault) Howard Phillips Lovecraft (1925) Amennyire én látom, mi sem abszurdabb, mint az egyszerűség és az egészség, amelyet a lélektan hagyományosan társít a tömeghez. Végy egy kies jenki környezetet, egy kétbalkezes, bárdolatlan kisvárosi temetkezési vállalkozót, tégy hozzá egy gondatlanságból bekövetkezett kriptai balesetet, és az átlagos olvasó rögtön nem vár többet egy kedélyes, bár groteszk vígjátéki jelenetnél. Pedig Isten tudja, ebben a hétköznapi történetben, amelyet George Birch halála után most végre elmondhatok, van valami, ami mellett derűs ragyogásnak tetszenek legsötétebb tragédiáink. Birch 1881-ben fölhagyott a mesterségével, de amíg tehette, nem emlegette, hogy miért. Öreg orvosa, a néhány éve elhunyt doktor Davis ugyancsak hallgatott. A közvélemény szerint az a megrendítő balszerencse volt az oka, hogy Birch kilenc órára bezárta magát a Peck Valley temető hullaházába, és csupán fatálisan kezdetleges mechanikai eszközök igénybevételével tudott szabadulni; de noha ez kétségtelenül igaz, akadtak más és sötétebb indokok is amelyekről Birch csupán részeg delíriumában suttogott, amikor már közeledett a vég. Megbízott bennem, mert az orvosa voltam és mert valószínűleg szükségét érezte, hogy Davis halála után is megbízzon valakiben. Egyedülálló agglegény volt, rokonok nélkül. Birch 1881 előtt a község temetkezési vállalkozója volt Peck Valleyben, és még a fajtájában is fölöttébb cserzett és primitív példánynak számított. Ma már el se hinnék, legalábbis városon, miféle praktikákat tulajdonítottak neki; de még Peck Valley is megborzongott volna egy kicsit, ha tudja, mily

nagyvonalúan értelmezi temetkezési vállalkozójuk az olyan kérdéseket, mint hogy kinek a tulajdona a "hidegágyi" költséges pompa, amit úgyis eltakar a koporsó födele, vagy hogy mennyi méltóság illeti az elhunytakat, amíg tagjaikat összhangba hozzák a ládák nem mindig a legkifinomultabb pontossággal számított méreteivel. Birch tunya, érzéketlen, szakmai értelemben a legkisebb mértékben sem rátermett ember volt, ám azt mégse hinném, hogy gonosz lett volna, mindössze durva, hanyag és iszákos, amint ezt könnyen elkerülhető balesete is bizonyítja, és még az a legcsekélyebb mértékű képzelet is hiányzott belőle amely az átlagpolgárt megtartja bizonyos ízléshatárok között. Mivel nem vagyok gyakorlott mesemondó, szinte nem is tudom eldönteni, hol vágjak bele Birch történetébe. Azt hiszem, 1880 hideg decemberében kezdődött, amikor úgy megfagyott a föld, hogy a sírásók megállapították, tavaszig nem tudnak több sírt kiásni. Szerencsére a község kicsi, a halálozás gyér volt, így Birch összes élettelen ügyfele ideiglenes menedékre talált az egyetlen, ódon cinteremben. A dermesztő idő kétszeresen letörte a temetkezési vállalkozót, és úgy tűnt, még önmagát is fölülmúlta hanyagságban. Még sohasem barmolt össze hitványabb, esetlenebb koporsókat, és még sohasem tanúsított ordítóbb érdektelenséget a hullaház egykedvű figyelmetlenséggel csapkodott ajtajának rozsdás zárja iránt. Végül elkövetkezett a tavaszi olvadás, és a sírokat fáradságosan előkészítették a Kaszás nyughelyre váró, kilenc néma kévéjének. Birch, noha előre fázott a hurcolkodás és elföldelés nyűgétől, egy kellemetlen áprilisi reggelen mégis nekilátott az átszállításnak, de még délelőtt abba is hagyta, mert a zuhogó eső zavarta a lovát, így csupán egyetlen lélek porhüvelyét helyezte örök nyugalomra, a kilencven-egynehány éves Darius Pecket, akinek sírja nem messze esett a kriptától. Birch úgy döntött, hogy másnap a kisöreg Matthew Fennerrel folytatja, akinek nyughelye szintén a közelben volt, de végül három napig halogatta a munkát, csupán tizenötödikén, Nagypénteken folytatta. Mivel nem volt babonás, egyáltalán nem törődött vele, milyen nap van; még utólag sem volt hajlandó bármiféle jelentőséget tulajdonítani a hét eme baljós hatodik napjának. Az biztos azonban, hogy annak az estének az eseményei gyökeresen megváltoztatták George Birchet. Április tizenötödikén péntek délután Birch a lóval és a kocsival kiment a kriptához, hogy elszállítsa Matthew Fenner tetemét. Azt később elismerte, hogy nem volt teljesen józan; azonban messze nem nyakalt annyit, mint azután, amikor igyekezett elfelejteni bizonyos dolgokat. Csupán pityókás volt és éppen elég gondatlan ahhoz, hogy felingerelje érzékeny lovát, amely, miközben gazdája veszettül hajtotta fölfelé a ravatalozó irányába, nyerített, kapált és még vadabbul rázta a fejét, mint előző alkalommal, amikor zavarta az eső. Most sütött a nap, ám erős szél fújt; Birch örült, amikor a vasajtót kinyitva menedékre talált a domboldali kriptában. Mást talán nem vidított volna fel a nyirkos, bűzös kamra, a nyolc koporsó rendetlen összevisszaságával, de Birch akkor még kérges ember volt, és csupán azzal törődött, hogy a megfelelő koporsó a megfelelő sírba kerüljön. Nem feledkezett meg a bírálatról, amellyel Hannah Bixby rokonai illették, amikor költözéskor a városba akarták szállítani az elhunytat és a sírkő alatt Capwell bíró koporsóját találták. A fény gyenge volt, de Birch jól látott, és nem tévesztette meg Asaph Sawyer koporsója, noha nagyon hasonlított az öregéhez. Eredetileg ezt csinálta Matthew Fennernek, de végül valami különös, érzelgős rohamában kiselejtezte, mint túlságosan otromba és ügyetlen tákolmányt, mert eszébe jutott, rnilyen jóindulatúan és nagylelkűen viselkedett vele a kisöreg, amikor ő öt éve csődbe ment. Minden ügyességét összeszedve másikat készített az öreg Mattinek, de volt olyan takarékos, hogy a leselejtezett darabot is eltegye és föl is használja, amikor Asaph Sawyer elhunyt valamilyen rosszindulatú lázban. Sawyer nem volt valami kedves ember, sok történet szólt csaknem embertelen bosszúvágyáról és hogy milyen sokáig megőrizte emlékezetében a vélt vagy valós rosszat. Birch minden lelkiismeret-furdalás nélkül jelölte ki végső lakhelyéül a gondatlanul összegányolt koporsót, amelyet most félrelökött, hogy megkeresse a Fennerét. Éppen megtalálta az öreg Matt koporsóját, amikor az ajtót bevágta a szél, és még az eddiginél is sűrűbb homály borult Birchre. A keskeny világítóablak csak nagyon kevés fényt bocsátott be, a kripta mennyezeti szellőnyílása még annyit se, így Birch otromba tapogatózás közepette volt kénytelen odabotladozni a hosszú ládák között az ajtóhoz. Ebben a hullaházi félhomályban rázta a rozsdás kilincset, lökdöste a vasajtót, és csodálkozott, miért szegült hirtelen szembe a tömör ajtószárny. Ugyancsak ebben a félhomályban kezdte belátni az igazságot, és hangosan elordította magát, mintha a lova odakint mást is tehetett volna, mint hogy részvétlenül nyihogjon válaszul. A rég elhanyagolt zár nyilván eltört, csapdába ejtve a kriptában a gondatlan temetkezési vállalkozót, aki saját nemtörődömségének áldozata lett. Mindez délután fél négy tájt történt. Birch, lévén egykedvű és gyakorlatias ember, nem sokáig kiabált, inkább körbetapogatódzott valamilyen szerszám után, mert emlékezett, hogy a kripta egyik sarkában látott néhányat. Kétlem, hogy felfogta volna helyzetének borzalmát és hidegrázós voltát, de a tény, hogy a hétköznapi útvonalaktól ilyen távol esett csapdába, mérhetetlenül felbőszítette. Aznapi munkája sajnálatos módon félbeszakadt, és hacsak a véletlen a közelbe nem csal valamely kóborlót, akár egész éjjel, vagy még tovább is itt rostokolhat. Hamarosan megtalálta a szerszámkupacot, kiválasztott egy

kalapácsot meg egy vésőt, majd a koporsók között visszatért az ajtóhoz. A levegő kezdett roppant kellemetlenné válni, de Birch ügyet sem vetett rá munka közben, miközben félig-meddig találomra a súlyos, berozsdállt záron matatott. Sokat adott volna egy lámpáért vagy egy gyertyacsonkért, ám ezek hiányában félig vakon piszmogott, ahogy bírt. Amikor rádöbbent, hogy a zár reménytelenül mozdíthatatlan, legalábbis ilyen sötétben és ilyen hitvány szerszámokkal, körülnézett, más menekülési útvonalat keresve. A kriptát egy domboldalba vájták, így a keskeny mennyezeti szellőzőnyílás jó néhány méter földet fúrt át, így ebben az irányban fölösleges volt szemlélődni. Mindazonáltal az ajtó fölött a téglahomlokzatba vágott magas, lőrésnyi szellőztető nagyobbítási lehetőséggel kecsegtette a szorgos kezet; Birch tekintete hosszan megpihent rajta, miközben az agyát facsarta, hogy kiókumlálja, miként érhetné el. A kriptában nem volt semmilyen létraféle, a helyiség végében és oldalában a koporsófülkék, amelyeknek használatával a vállalkozó ritkán fáradozott, nem tették lehetővé, hogy segítségükkel érje el az ajtó fölötti falrészt. Csupán a koporsók maradtak, mint lehetséges lépcsőfokok, és ahogy erre rájött, azon kezdett el töprengeni, hogyan tudná a lehető legjobban elrendezni őket. Becslése szerint három koporsónyi magasból már el tudta volna érni a világítóablakot; négyről még inkább. A ládák elég egyenletesek voltak, úgy föl lehet majd tornyozni őket, mint a kockákat, így hát Birch azt kezdte számítgatni, hogy rendezhetné el a nyolc koporsót, hogy négy fok magas lépcsőt alkossanak. Tervezgetés közben szívből kívánta, hogy bárcsak biztonságosabbra ácsolta volna majdani lépcsője fokait. Hogy volt-e fantáziája üres koporsókat kívánni a talpa alá, az erősen kétséges. Végül úgy döntött, hogy hárommal alapoz a fallal párhuzamosan, arra jön két újabb sor, mindegyikbe kettő-kettő, és a legtetejére marad egy, pallónak. Ez az elrendezés szavatolja a legkényelmesebb följutást ugyanakkor a kívánatos magasságot. Persze még jobb lenne csak kettőt használni az alapozáshoz, és egyet félretenni, arra az esetre, ha a kijutás még nagyobb magasságot kívánna. Igy hát a fogoly munkához látott a félhomályban, minden ceremónia nélkül emelgetve a halandóság néma tanúit, amíg apránként föl nem építette törpe Bábel-tornyát. Több koporsó megrepedt a vonszolástól, így hát eldöntötte, hogy a kis Matthew Fenner tisztességgel összeácsolt ládáját teszi legfölülre, hogy a lehető legszilárdabb felületen álljon. A félhomályban főképpen a tapintására hagyatkozva próbálhatta kiválasztani a megfelelőt és csakugyan, mintegy véletlenül, akárha valami különös sugallatra akadt a kezébe, amikor oda se figyelve épp be akarta építeni a harmadik sorba egy másik koporsó mellé. Végre elkészült a torony. Birch letelepedett rögtönzött tákolmánya legalsó lépcsőjére, hogy kissé pihentesse sajgó karját, majd szerszámot fogva óvatosan fölmászott, és odaállt a mellmagasságban levő, keskeny ablak elé. A világítóablakot téglakeretbe foglalták, bizonyos, hogy nemsokára utat tud vésni magának, amin átférhet. Zuhogni kezdtek a kalapácsütések, odakint fölnyerített a ló, amit éppen úgy lehetett bátorításnak, mint gúnynak értelmezni. Mindkét lehetőség megállta volna a helyét, mert a gyatrának tűnő téglafalazás váratlan ellenállása bizonyosan epés riposzt volt a hiún halandó reményekre, viszont a feladat leküzdése minden lehetséges bátorítást megérdemelt. Leszállt az alkony, és Birch még mindig dolgozott, most már leginkább vaktában, mert a hirtelen jött felhők eltakarták a Holdat; bár vontatottan haladt, bátorságot öntött belé a nyílás aljának és tetejének bővülte. Bizonyosra vette, hogy éjfélre kijut; bár jellemző módon még ettől a gondolattól sem kezdett borzongani. Nem nyomasztotta sem idő és hely, sem a talpa alatti társaság, filozofikusan vájta a kőkemény falazást, átkozódott, ha egy szilánk az arcába csapódott, és nevetett, amikor az egyik eltalálta egyre izgatottabb lovát, amely a közeli ciprusfánál kapált. Majd a lyuk akkorára nőtt, hogy időnként megpróbálta beleszuszakolni a törzsét, és közben úgy izgett-mozgott, hogy alatta inogtak és recsegtek a koporsók. Rájött, hogy nem lesz szüksége még egy koporsóra, mivel éppen a megfelelő magasságban volt, hogy azonnal megkísérelje a szabadulást, amint a lyuk mérete lehetővé teszi. Legalább éjfél volt, amikor végül úgy döntött, hogy most már átfér a nyíláson. A gyakori pihenők ellenére fáradtan és izzadtan ereszkedett le a padlóra és egy kis időre leült a legalsó ládára, hogy erőt gyűjtsön az utolsó próbálkozáshoz, amely után lehuppanhat a földre. Az éhes ló ismételten és úgyszólván hátborzongatóan nyerített; a vállalkozó nem bánta volna, ha abbahagyja. Furcsa módon nem lelkesítette a közeli menekülés, csaknem félt az erőfeszítéstől, mivel meglehetősen terebélyes volt, noha alig lépett be az érett korba. Miközben ismét fölfelé mászott a recsegő koporsókon, nagyon erősen érezte a saját súlyát; különösen amikor a legfelsőre érve hallotta azt a fülsértő recsegést, amely a deszka elhasadtáról árulkodott. Úgy tűnt, kárba veszett a tervezgetés, amikor a legmasszívabb koporsót választotta ki a lába alá; amint teljes súlyával ránehezedett, a korhadó fedél engedett és hatvan centivel alább zöttyentette Birchet, olyan felületre, amelyet még ő sem akart elképzelni. Megbokrosodva a hangtól, vagy az előgomolyodó, még a szabadban is érezhető bűztől, a várakozó ló olyan hangot hallatott, amelyet csak sikolynak lehet nevezni, mert nyerítésnek túlságosan rémült volt, és vadul elrobogott az éjszakába, maga után vonszolva a veszettül zörgő kocsit. Birch ebben a hátborzongató helyzetben túl alacsonyan volt ahhoz, hogy könnyen kievickéljen a megnagyított világítóablakon, de azért összegyűjtötte minden erejét egy elszánt próbálkozásra. Megmarkolta a nyílás peremét, és már húzódzkodott volna fel, amikor furcsa fékezőerőt tapasztalt,

mintha mindkét bokáját visszahúznák. A következő pillanatban, aznap éjjel először, megtudta, mi a félelem: akárhogy küzdött, nem tudott szabadulni az ismeretlen marokból, amely kitartóan fogva tartotta a lábát. Lábikráját szörnyű fájdalom hasogatta, mintha félelmetes sebeket tépnének rajta; agyában kavargó örvénnyé egyesült a rettegés meg a kiolthatatlan materializmus, szilánkokat, kiálló szögeket, vagy a széthasadt láda egyéb alkatrészeit hánytorgatva. Talán sikoltott, de mindenesetre őrjöngve, automatikusan rugdosott és vonaglott, már-már félig ájult állapotban. Az ösztönei vezették, amíg átpréselte magát a nyíláson, hogy csontrepesztő puffanással hulljon a nedves talajra. Nem tudott járni, és a hold arra a szörnyű látványra bukkant elő, hogy Birch vérző bokával, négykézláb vonszolja magát a temetőcsősz kunyhója felé, eszeveszett sietséggel marcangolva körmeivel a fekete nyálkát, teste azonban olyan őrjítő lassúsággal válaszol a húzásra, amilyet csak akkor szenved el az ember, amikor lidércnyomásos álom fantomjai elől kell menekülnie. Pedig nyilvánvalóan senki sem üldözte; egyedül és életben volt, amikor Armington temetőcsősz a gyenge kaparászásra kinyitotta az ajtót. Armington besegítette Birchet egy vendégágyba, és kisfiát elszalajtotta Davis doktorért. A sérült öntudatánál volt, de nem beszélt összefüggően, csupán olyasmiket motyogott, hogy "Jaj, a bokám!", "Gyerünk!", vagy "...bezárva a sírba". Ekkor megérkezett orvosi táskájával a doktor, gyors kérdéseket tett föl, eltávolította a beteg felsőruházatát, cipőjét, zokniját. A sebek - mindkét boka ijesztően össze volt marcangolva az Achilles-ín tájékán - nagyon meglepték, mondhatni, megriasztották az öreg orvost. Kérdéseiben már nemcsak a gyógyító aggodalma feszült, keze remegett, miközben bekötötte a megtépett végtagokat, jó alaposan, mintha minél előbb el akarná tüntetni szem elől. Személytelen orvoshoz képest Davis egészen sajátosan baljós és megrendült keresztkérdésekkel próbálta kiszedni a legyengült temetkezési vállalkozóból a szörnyű élmény minden apró részletét. Főleg azt firtatta aggodalmasan, hogy Birch biztos-e - tökéletesen biztos-e - abban, melyik koporsót tette legfölülre? Hogyan választotta ki, miből gondolta abban a sötétben, hogy csakugyan Fenner koporsója az, és miből tudta megkülönböztetni a rosszindulatú Asaph Sawyer gyatra másolatától? Hogyhogy ilyen könnyen megroggyant Fenner tömör koporsója? Davis, a régi vidéki körorvos természetesen ott volt mindkét temetésen, mint ahogy ő kezelte Fenner és Sawyer halálos betegségeit is. Sawyer temetésén még el is tűnődött, hogy hogy fér el a bosszúálló gazda egy akkora koporsóban, mint az apró Fenner? Davis doktor két óra múlva távozott, arra buzdítva Birchet, hogy a továbbiakban is tartson ki a deszkaszilánkok és szögek hasította sebek története mellett. Mi más lenne, tette hozzá, bizonyítható vagy hihető? De a legjobb minél kevesebbet emlegetni, és nem engedni, hogy más orvos kezelje a sebeket. Birch ezt a tanácsot egy életre megfogadta, addig, míg el nem mondta nekem, és amikor megláttam az akkor már régi, kifehéredett forradásokat, elismertem, hogy bölcsen cselekedett. Lesántult, mivel Achilles-inai megsérültek, de azt hiszem, leginkább lelkileg sántult le. Oly flegmatikusan logikus gondolkozása örökre megrendült; szánalom volt látni, hogyan reagál bizonyos véletlen célzásokra, mint "péntek", "sír", "koporsó", vagy egyéb, közvetettebb képzettársításokra. A megrémült ló hazatért, de a megrémült elmének ez már sohasem sikerült. Birch otthagyta a foglalkozását, de valami továbbra is emésztette. Lehetett egyszerűen félelem, de lehetett olyan félelem is, amelyhez valami különös, megkésett sajnálat elegyedett a hajdani otrombaságok miatt. Italozása természetesen csak súlyosbította, amit enyhíteni lett volna hivatott. Amikor Davis doktor aznap éjjel otthagyta Birchet lámpát vett magához, és elment a régi gyűjtőkriptához. A hold fényesen sütött a szétszórt téglatörmelékre, a roncsolt homlokzatra, a nagy ajtó zárja könnyedén engedett egyetlen külső érintésnek. A régi bonctermi tapasztalatokon edződött orvos bement és körülnézett, elfojtva a látvány és szagok keltette testi-lelki émelygését. Egyszer hangosan fölkiáltott, kicsivel később pedig levegő után kapott, de az szörnyűbb volt, mint a sikoly. Majd visszamenekült az őrházhoz, ahol hivatása minden előírását megszegve fölrázta betegét és rátámadt reszketeg suttogással, amely sziszegő vitriolként marta a megzavarodott Birch fülét: - Asaph koporsója volt, Birch, ahogy gondoltam! Ismertem a fogait, a felső állkapcsából hiányzott az egyik metszőfog - az Isten szerelmére, sohase mutogassa ezeket a sebeket! A test elég rossz állapotban van, de micsoda bosszúvágyat láttam az arcán - vagy az egykori arcán!... Tudja, milyen bosszúálló természet volt - hogy tette tönkre az öreg Raymondot harminc évvel a birtokvitájuk után, és hogy taposott rá arra a kutyakölyökre, amely megugatta tavaly augusztusban... Maga volt a megtestesült gonoszság, Birch, és azt hiszem, ez a szemet-szemért bosszúvágy még az időt és a halált is legyőzi! Istenem, a dühe - nem szerettem volna magamra vonni! Miért tette ezt, Birch? Gazember volt, nem hibáztatom érte hogy selejtes koporsóba dugta, de maga mindig túl messzire megy! Jó, takarékoskodni akart, de tudta, hogy az öreg Fenner milyen kis ember volt! Sohasem fogom elfelejteni ezt a képet, amíg élek! Maga olyan erősen rugdosott, hogy Asaph koporsója a földre repült. A feje betört és minden kiborult. Már láttam ilyesmit korábban, de ez túl sok volt. Szemet szemért! Nagy ég, Birch, maga azt kapta, amit megérdemelt! A koponyától is fölfordult a gyomrom, de a másik még rosszabb volt - azok a bokában takarosan levágott lábak, hogy beférjenek Matt Fenner leselejtezett koporsójába!

Bihari György fordítása LOPAKODÓ FÉLELEM, A (Lurking Fear, The) Howard Phillips Lovecraft (1922) I. A kémény árnyéka Zengett az ég azon az éjszakán, amikor elindultam a Viharhegy ormán álló kihalt udvarházba, hogy találkozzam a lopakodó félelemmel. Nem voltam egyedül, a groteszk és a szörnyűség iránti rajongásomba, ami furcsa rémesetek felderítésén át megalapozta irodalmi és társadalmi pályafutásomat, akkor még nem elegyedett vakmerőség. Két hűséges és izmos ember volt velem, akiket én hívattam, amikor eljött az idő; acélos egészségük tette őket alkalmassá arra, hogy társaim legyenek kísérteties fölfedező útjaimon. Feltűnés nélkül távoztunk a faluból a riporterek miatt, akik még mindig ott lebzseltek az egy hónapja kitört szörnyű pánik - a settenkedő halál lidércnyomása miatt. Úgy véltem, később még segíthetnek, de akkor nem akartam találkozni velük. Bárcsak bevontam volna őket a kutatásba, mivel nem sokáig bírom már egyedül megtartani a titkot; pedig egyedül kell viselnem, mert félek, hogy a világ őrültnek nevezne, vagy maga is megőrülne a dolog démoni horderejétől. Most, amikor úgyis elmondom, nehogy a búskomorság mániákussá tegyen, már csak azt kívánom, bár sohasem hallgattam volna. Én, csakis én tudom, miféle félelem lopakodott azon a kísérteties, elhagyatott hegyen. Apró automobilunk falta a mérföldeket az ősi erdőkön és dombokon át, amíg a bozótos emelkedő megengedte. Éjszaka és a nyomozók szokott falkája nélkül a vidék még az átlagosnál is baljósabbnak rémlett, és mi gyakran kísértésbe estünk, hogy bekapcsoljuk az acetilén fényszórót, noha ezzel felhívhattuk volna magunkra a figyelmet. Nem volt valami egészséges vidéksötétedés után, azt hiszem, akkor is észrevettem volna hátborzongató mivoltát, ha nem tudok az errefelé ólálkodó rettenetről. Sehol sem láttunk vadállatokat - bölcsebben viselkednek azok, amikor a halál a közelben vigyorog. A villámoktól forradásos, ősöreg fák természetellenesen nagynak és görbének tűntek, a többi növény is abnormális kuszaságban és sűrűségben burjánzott, míg a mennykőtől kivájkált, gyomos föld furcsa buckái és vakondtúrásai gigászira dagadt kígyókra és holt emberek koponyáira emlékeztettek. A félelem több mint száz éve leselkedik a Viharhegyen. Ezt az újságokból tudtam meg, amikor beszámoltak a katasztrófáról, ami először hívta föl a vidékre a világ figyelmét. A Viharhegy távoli, magányos orom a Catskillsnek azon a részén, ahová a holland civilizáció gyéren és rövid időre hatolt be, amikor pedig visszavonult, csupán néhány romos udvarházat és elkorcsosult földműveseket hagyott maga után, akik az elzárt völgyek siralmas falvacskáiban tanyáztak. Normális lények alig látogatták a környéket, amíg meg nem alakították az állami rendőrséget, és még most is ritkán kerülnek errefelé a járőrök. A félelem régi hagyomány a környező falvakban; ez az elsőrendű beszédtémája szegény korcsoknak, akik néha elhagyják völgyeiket, hogy kézzel font kosaraikat becseréljék olyan primitív használati cikkekre, amelyeket nem tudnak lelőni, termeszteni vagy megcsinálni. A magas, fokozatosan emelkedő hegy csúcsán, a rettegve elkerült, kihalt Martense udvarházban lakik a félelem. A Viharhegy a gyakori égiháborúk miatt kapta a nevét. Az erdő közepén az ódon kőház több mint száz éve táplálja a hihetetlenül vad és hátborzongató ocsmány meséket; ezek a mesék a némán settenkedő, hatalmas halálról szólnak, amely nyaranta szabadon csatangol. A telepesek reszketve mesélnek a démonról, amely sötétedés után elkapja a magányos utast, és vagy magával hurcolja, vagy iszonytatóan szétmarcangolva hagyja ott; azt is suttogják, hogy a vérnyomok a magányos udvarház felé vezetnek. Egyesek azt állítják, a mennydörgés hívja elő a lopakodó félelmet a vackából, míg mások szerint a mennydörgés az ő hangja. Az őserdei nyomorultakon kívül senki sem hitte el az egymásnak ellentmondó, tarka meséket, a futólag látott szörnyetegről szóló összefüggéstelen, furcsa leírásokat; abban azonban egyetlen gazda vagy falusi sem kételkedik, hogy a Martense házban szellemek járnak. A helyi történelem ismeretében itt nincs helye bármiféle kételynek, noha eddig semmilyen kísérteties bizonyítékot sem találtak azok a nyomozók, akik a telepesek valamely különösen fantáziadús meséje nyomán keresték föl az udvarházat. A nagymamák furcsákat regélnek a Martense-kísértetekről, a családról, öröklődő furcsa, felemás szemükről, iszonyatos történetükről és a gyilkosságról, ami rájuk hozta az átkot. A borzalom, ami engem a helyszínre hozott, hirtelen jött, és vészjósló megerősítése volt a hegylakók legvadabb legendáinak. Egy nyári éjszakán, szokatlanul heves vihar után a környékbeli telepesek valósággal megrendültek, amit nem okozhatott merő érzékcsalódás. A szánalmas csoport kiáltozott és vinnyogott a rájuk támadó, megnevezhetetlen borzalomról. Látni nem látták, de olyan sikoltozást hallottak az egyik falucskából.

Reggel a polgárok és az állami rendőrök követték a reszkető hegylakókat arra a helyre, amelyet állításuk szerint meglátogatott a halál. Igazat mondtak. A villámcsapástól az egyik falu alatt beomlott a föld, magával rántva jó néhány bűzlő kunyhót; ám a tárgyakban esett károk elhalványultak az emberi pusztulás mellett. A hetvenöt főre taksált népességből egyetlen élőt sem sikerült megtalálni. A feltúrt földet vér és emberi maradványok borították, túlságos ékesszólással mesélve démoni agyarak és karmok dühöngéséről; ám sehol sem voltak távolodó nyomok. Abban hamarosan kialakult az egyetértés, hogy valami ocsmány fenevad lehetett a tettes; most egyetlen nyelv sem hozakodott elő a régi váddal, hogy az efféle rejtélyes halálesetek is azokhoz a förtelmes gyilkosságokhoz sorolhatók, amelyek ilyen elfajzott közösségekben megszokottak. A vád csak akkor éledt föl újra, amikor kiderült, hogy a becsült lélekszámhoz képest a halottak közül hiányzik húsz-huszonöt fő; de még így is nehéz volt megmagyarázni, miként ölhettek meg náluknál kétszerte több embert. A helyzet továbbra is az volt, hogy egy nyári éjszakán lejött a mennyekből a villám, és egy halott falut hagyott maga után, ahol a hullákat iszonyatosan megcsonkították, szétmarcangolták és fölfalták. A felbolydult vidék azonnal összekötötte a borzalmat a kísérteties Martense udvarházzal, noha több mint három mérföld választotta el a falutól. A rendőrök szkeptikusabbak voltak; nagyjából átkutatták az udvarházat, aztán ott is hagyták, amikor teljesen üresnek találták. A vidék és a falvak lakói azonban hihetetlen lelkiismeretességről tettek tanúságot: mindent felforgattak a házban, beleturkáltak a tavakba, patakokba, végigcsapkodták a bokrokat, és átfésülték a közeli erdőket. Minden hiába: a lecsapó halál nem hagyott maga után más nyomot, mint magát a pusztítást. A második napon a kutatással tele voltak az újságok, amelyeknek riporterei megrohanták a Viharhegyet. Sok részlettel és számos interjúval tálalták a helyi asszonyságoktól hallott rémtörténetet. Engem eleinte nem hozott lázba, mert én ínyenc vagyok a borzalomban, ám egy hét után olyan légkört orrontottam, amely furamód felvillanyozott, így hát 1921. augusztus 5-én magam is bejelentkeztem a riporterek közé, akikkel zsúfolásig megtelt a Viharhegyhez legközelebb eső Lefferts Corners falucska szállodája, a kutatók főhadiszállása. Három héttel később a riporterek elutaztak, így aprólékos faggatózás és nyomozások után én is nekivághattam a szörnyű felfedezőútnak. Tehát kiszálltam néma automobilomból ezen a nyári éjszakán, miközben a távolban mennydörgés morajlott és két fölfegyverzett társammal felkapaszkodtam a Viharhegy földhányásoktól tarjagos utolsó emelkedőjének. Elektromos lámpánk fénycsóvájában már átsejlettek az óriási tölgyek között a kísérteties szürke falak. A vérfagyasztó éjszakai magányban, az ugráló fénycsóvában dobozforma hatalmas rom valami homályos rettegést árasztott, amit nappal nem lehetett érezni rajta, én mégsem tántorodtam vissza, mert azzal a kemény eltökéltséggel jöttem, hogy bizonyságot szerzek egy feltételezésre. Meggyőződésem szerint a mennydörgés csalja elő valami félelmetes, rejtett helyről a haláldémont és azt akartam látni, hogy ez a démon szilárd létező-e vagy mételyes kipárolgás. Korábban alaposan átvizsgáltam a romot, ennélfogva alapos megfontolás után annak a Jan Martensének a régi szobáját választottam leshelyül, akinek meggyilkolása sötét árnyként komorlik a falusi legendákban. Sejtésem szerint e régi áldozat szobája felelt meg legjobban céljaimnak. Hat négyzetméter alapterületű volt, a többi helyiséghez hasonlóan itt is csak némi szemét maradt az egykori bútorzatból. Az emeleten helyezkedett el, a ház délkeleti sarkában, hatalmas keleti és keskeny déli ablaka üresen, zsalugáter vagy üveg nélkül tátongott. A szélesebb ablakkal szemközt éktelen nagy holland kandalló állt, szentírási jelenetekkel díszített csempéi a tékozló fiú történetét ábrázolták, a keskenyebb ablakkal szemközt széles ágyat építettek be a falba. Miközben az erdőtől eltompított mennydörgés egyre erősödött, nekiláttam, hogy megvalósítsam tervem részleteit. Először is a magammal hozott három kötéllétrát erősítettem a nagy ablak peremére. Tudtam, hogy odakint leérnek a fűig, mert ellenőriztem. Ezután hármasban átvonszoltunk egy másik szobából egy széles, négylábú ágykeretet, és odatoltuk az ablak tövébe a fal mellé. Fenyőágakat szórtunk rá, leheveredtünk, előkészítettük fegyvereinket. Ketten pihentek, a harmadik őrködött. Akármilyen irányból jöjjön a démon, menekülésünk lehetséges útja biztosítva van. Ha a házból jön, akkor ott vannak a létrák az ablakban; ha kintről, akkor az ajtó és a lépcsők. A korábbi eseményekből ítélve még a legrosszabb esetben sem üldözne sokáig. Én éjféltől egy óráig őrködtem, amikor a baljós ház, a védtelen ablak és a közeledő mennydörgésvillámlás ellenére furcsán elálmosodtam. Én voltam középen, két társam közül George Bennett az ablak, William Tobey a kandalló felőli oldalon feküdt. Bennett aludt, nyilván ugyanaz az abnormális álmosság foghatta el, mint engem, így hát Tobeyt jelöltem ki a következő őrségre, noha ő is bóbiskolt. Érdekes, milyen furcsán feszült kíváncsisággal lestem a kandallót. Hathatott álmaimra az erősödő mennydörgés, mert amikor kis időre elaludtam, apokaliptikus látomásokban volt részem. Egyszer félig fölébredtem, valószínűleg azért, mert ablak felőli szomszédom nyugtalanul átvetette mellkasomon a karját. Ahhoz nem voltam eléggé éber, hogy lássam, vajon őrködik-e Tobey úgy, ahogyan kell, mindazonáltal határozottan idegesített a kérdés. Még sohasem éreztem ilyen nyomasztóan a gonosz jelenlétét. Később ismét elaludhattam, mert kísérteties káoszból

bukott föl elmém, amikor minden korábbi tapasztalatomra rácáfoló, elképzelhetetlen sikoltozás hasította ketté az ocsmány éjszakát. Ebben a sikoltozásban az emberi félelem és kín legmélye tépte őrült reménytelenséggel a halál ében kapuit. Vörös őrületre ébredtem, ördögi gúnyra, ahogy mind messzebbről és mélyebbről visszhangzott az ésszel felfoghatatlan bugyrokba visszahúzódó, kristálytiszta rettegés. Nem volt fény, de jobbomon az ürességből tudtam, hogy Tobey elment, Isten tudja, hová. Mellemet még mindig nyomta a bal oldali alvó karja. Ekkor olyan erővel csapott le a villám, hogy beleremegett a hegy, kicsavarodtak a fák, fénybe borultak az ősöreg erdő legsötétebb zugai. A szörnyű tűzgömb démoni lobbanásától fölriadt a mellettem alvó, a kinti izzás élesen kirajzolta árnyékát a kandalló fölötti kéményen, amelyről egy pillanatra se vettem le a szememet. Hogy még mindig élek és ép az elmém, az olyan csoda, amelyet nem értek. Azért nem értem, mert a kéményre hulló árnyék nem George Bennetté volt, nem is emberé, hanem egy istent káromló torzszülötté a pokol legmélyebb bugyraiból; névtelen, alaktalan ocsmányság, amelyet az elme nem egészen tud fölfogni, és még részben sem képes leírni. A következő pillanatban egyedül voltam az átkozott udvarházban. Reszkettem és hebegtem. George Bennett és William Tobey sehol, még küzdelemnek sem maradt nyoma. Sose hallottam róluk többé. II. Járókelő a viharban Napokkal az erdőbe fullasztott udvarházban átélt förtelmek után idegkimerültséggel feküdtem Lefferts Corners-i szállodai szobámban. Nem emlékeztem pontosan, hogyan sikerült elérnem az automobilt, hogyan indítottam el és osontam vissza észrevétlenül a városkába; összefüggéstelen benyomásokat őriztem titáni fák kificamodott ágairól, a mennydörgés démoni mormolásáról, meg a vidéket keresztül-kasul szelő földhányások kháróni, ferde árnyairól. Ama értelmet rengető árnykép fölött reszketve és borongva tudtam, hogy végre megpillantottam a föld egyik legrémesebb borzalmát - a külső űr egyik névtelen fekélyét, amelynek démoni, halk motoszkálását néha meghallhatjuk a tér legszélső peremén, és amely irgalmasan kívül esik véges látásunk határain. Az árnyat, amelyet láttam, alig mertem elemezni vagy azonosítani. Valami hevert köztem és az ablak között azon az éjszakán, és én összeborzongtam, valahányszor az elfojthatatlan ösztöntől hajtva azonosítani próbáltam. Ha legalább vicsorgott, vonított vagy vihogott volna mélységes ocsmányságához képest az is megkönnyebbülés lenne. De néma volt. Súlyos karját vagy mellső lábát a mellemre fektette... Nyilvánvalóan szerves lény vagy az volt valamikor... Jan Martenset, akinek szobáját megszálltam, az udvarház melletti temetőben földelték el... Meg kell találnom Bennettet és Tobeyt, ha még élnek... miért vitték el őket, és engem miért nem?... Az álmosság oly fojtogató, az álmok olyan borzalmasak… Hamarosan beláttam, hogy el kell mondanom valakinek a történetemet, különben teljesen tönkremegyek. Már elhatároztam, hogy tovább kutatok a lopakodó félelem után, mert hebehurgya tudatlanságomban azt hittem, a bizonytalanság rosszabb a - mégoly borzalmas - tudásnál. Ennek megfelelően azon tépelődtem, mi lesz a legjobb eljárás, kit válasszak bizalmasomul, hogyan nyomozzak egy lény után, amely eltüntetett két embert, és lidérces árnyékot vet. Lefferts Cornersben legközelebbről a barátságos riportereket ismertem, akik közül számosan még itt maradtak, hogy összeszedegessék a tragédia utórezgéseit. Ezért úgy döntöttem, hogy egy kollégát választok, és minél tovább gondolkoztam a dolgon, annál inkább hajlottam Arthur Munroe, egy sötét hajú, szikár, harmincöt év körüli férfi felé, akinek neveltetése, ízlése, értelme és vérmérséklete mind arra utaltak, hogy nem kötik hagyományos eszmék és tapasztalatok. Szeptember elején egy délután Arthur Munroe meghallgatta történetemet. Kezdettől fogva láttam, hogy érdeklődik, együtt érez velem, és amikor befejeztem, a legnagyobb fokú tisztánlátással és helyes ítélőképességgel elemezte és vitatta meg velem a dolgot. Ezenfelül rendkívül gyakorlatias tanácsot adott: azt javasolta, hogy az udvarház körüli hadműveleteket halasszuk el, amíg föl nem fegyverezzük magunkat további részletes történelmi és földrajzi adatokkal. Kezdeményezésére átfésültük a környéket, hogy további információkat szerezzünk a szörnyű Martense családról, és rábukkantunk egy emberre, akinek volt egy fantasztikusan hasznosnak bizonyuló régi naplója. Hosszas beszélgetéseket folytattunk olyan hegylakó emberekkel, akik nem menekültek el a rémület és a zűrzavar elől távolabbi völgyekbe, és nekikészültünk, hogy kutatásaink folytatásaként kimerítő vizsgálatokat végezzünk azokon a helyeken, amelyekhez a telepesek legendái különböző tragédiákat fűztek. Első hallásra nem sokra mentünk vizsgálatunk eredményeivel, ám amikor sorba rendeztük őket, kirajzolódott egy meglehetősen jellegzetes minta, mégpedig az, hogy a bejelentett szörnyűségek messze legnagyobb része azon körzetekben esett meg, amelyek elég közel voltak a rettegett házhoz, vagy kapcsolatban álltak az erdő betegesen túlburjánzó sávjaival. Igaz, akadtak kivételek; az a borzalmas eset, amely a közfigyelmet fölkeltette, egy irtáson történt, egyformán távol a háztól és az erdőtől.

A rémült és ostoba hegyi emberektől semmit sem sikerült megtudnunk a lopakodó félelem természetéről és külleméről. Egyszerre mondták kígyónak és óriásnak, mennydörgés-ördögnek és denevérnek, keselyűnek és járkáló fának. Mi magunk úgy ítéltük meg, hogy feltételezhetően élő szervezet, amely nagyon fogékony az elektromos viharokra; és noha némely történet szárnyakat tulajdonított neki, szerintünk a nyílt terektől való félelme azt valószínűsíti, hogy a földön halad. Az egyetlen, ami nem illett ebbe a képbe, a sebesség volt, amellyel a teremtménynek haladnia kellett, hogy mindazt elkövethesse, amit a számlájára írtak. Amikor jobban megismertük a telepeseket, érdekes módon úgy találtuk, hogy több szempontból is kedvelni lehet őket. Egyszerű lények voltak, akik szerencsétlen őseik és az elbutító elszigeteltség miatt csendesen csúsztak lefelé az evolúció létráján. Féltek az idegenektől, de lassan hozzánk szoktak; végül sokat segítettek, amikor átkutattunk minden sűrű bozótot, és leromboltuk az udvarház válaszfalait, hogy megtaláljuk a lopakodó félelmet. Amikor arra kértük őket, hogy segítsenek megtalálni Bennettet és Tobeyt, komolyan elszomorodtak; akartak segíteni, de tudták, hogy ezek az áldozatok ugyanúgy eltűntek a világból, akárcsak az ő hiányzó társaik. Természetesen mi is meg voltunk győződve róla, hogy sok telepest csakugyan megöltek és eltüntettek, csakúgy mint a rég kiirtott vadállatokat, és aggodalommal vártuk, mikor következik be az újabb tragédia. Október közepére különös módon elakadtunk. A tiszta éjszakák nem kedveztek a démoni agressziónak, hiábavaló kutatásaink a házban és a vidéken csaknem arra a következtetésre juttattak, hogy a lopakodó félelem nem anyagi természetű. Attól tartottunk, a hideg idő gátat vet további kutatásainknak, mivel abban mindenki egyetértett, hogy a démon telente általában meghúzza magát. Ezért tehát egyfajta kapkodó kétségbeesés jellemezte alkonyba hajló kutatásainkat a borzalomtól látogatott falucskában, amely azóta elnéptelenedett, mert a telepesek féltek. A balsorsú falu, amelynek nem volt neve, hosszan nyúlt el egy védett, de fátlan nyiladékban két magaslat között, amelyeket Kúpos hegynek és Juharos dombnak hívtak. Közelebb a Juharoshoz, mint a Kúposhoz, volt néhány kezdetleges viskó, tulajdonképpen veremlakás, amelyeket a domboldalba vájtak. Két mérföldnyire volt a Viharhegy lábától, és három mérföldre a tölgyekkel övezett udvarháztól. Ebből az utóbbi távolságból két és egynegyed mérföldön nem nőtt egy szál fa sem; a síkság meglehetősen egyhangú volt, leszámítva a kígyóként tekergőző földhányást; fű takarta, amelyből foltonként dudva ágaskodott. E felszínrajzból úgy véltük, a démon a Kúpos domb felől jöhetett, amelynek fás déli lábától csekély távolságra esett a Viharhegy lábának legnyugatibb csücske. Követtük az emelkedőt a Juharosról lezúdult földcsuszamlásig, amely mellett magas, széthasogatott fa állt; oldalában megtaláltuk a villámcsapás nyomát, ami odacsalta a gonoszt. Amikor már több mint huszadszor kutattuk át Arthur Munroe-val a megtámadott falu minden centiméterét, csüggedés töltött el bennünket, amihez bizonytalan, újfajta félelem is társult. Még ha errefelé mindennapinak számít is a rémületes és a nyugtalanító, akkor is rendkívül aggasztó, hogy ennyire ne maradjanak nyomok ilyen elemi erejű események után; azzal a tragikusan céltalan buzgalommal mozogtunk az ólomszínű, sötétedő éj alatt, amely az egyszerre szükségszerűnek és hiábavalónak érzett tevékenység következménye. Figyelmünk minden részletre kiterjedt; ismét bementünk minden kunyhóba, minden domboldalba vájt viskót átvizsgáltunk, hullákat keresve, újfent végigkutattuk a szomszédos lejtő minden tüskés méterét üregek és barlangok után, de semmilyen eredményre nem jutottunk. Pedig, mint mondtam, bizonytalan, új félelem lebegett fenyegetően fölöttünk; mintha óriás, denevérszárnyú griffek néztek volna le ránk a világűr szakadékaiból. Esteledett, mind nehezebb volt látni; ekkor meghallottuk a készülődő zivatar morajlását a Viharhegy fölött. Felzaklató hang volt egy ilyen helyen, noha nem annyira, mint éjszaka lett volna. Mindenesetre kétségbeesetten reménykedtünk, hogy eltart jóval sötétedés utánig; ezzel a reménnyel befejeztük céltalan kutatásunkat a hegyoldalban, és a legközelebbi lakott falu felé indultunk, hogy segédcsapatot toborozzunk a telepesekből a nyomozáshoz. Bármilyen félénkek voltak, néhány fiatalabb férfiba annyi lelket öntött oltalmunk és vezetésünk, hogy megígérték segítségüket. Jóformán meg se fordultunk, amikor olyan sűrű felhőszakadás csapott le ránk, hogy okvetlenül menedéket kellett keresnünk. Az ég rendkívüli, csaknem éjszakai sötétsége miatt gyakran megbotlottunk, viszont a villámok gyakori lobbanásai és a falucska alapos ismerete hamarosan elvezetett a legkevésbé lyukas tetejű épülethez, amelyet fatörzsekből és deszkákból hevenyésztek, még meglevő ajtaja és egyetlen apró ablaka a Juharos dombra nézett. Eltorlaszoltuk az ajtót a szél és az eső tombolása miatt, helyére tettük a primitív ablaktáblát, mivel kutatásainkból tudtuk, hol találjuk. Lehangoló volt ott ülni rozoga ládákon a szuroksötétben, de pipázgattunk, és alkalmanként felvillantottuk zseblámpáinkat. Néha láttuk a villámok lobbanását a falak repedésein át; a délután olyan hihetetlenül besötétedett, hogy minden villanás valósággal vakított. Az őrködés a zivatarban borzongatóan emlékeztetett a Viharhegyen töltött kísérteties éjszakámra. Elmém visszatért arra a különös kérdésre, ami állandóan kísértett, amióta az a lidércnyomás történt; ismét azon tűnődtem, hogy a démon, akár az ajtó, akár az ablak felől közeledett a három emberhez, miért kezdte a két szélsővel, és miért hagyta utoljára a középsőt, amikor a titáni tűzgolyó elriasztotta.

Miért nem végzett áldozataival természetes sorrendben, hiszen akármelyik irányból közelítsen is, én lettem volna a második? Miféle messzire nyújtható csápokkal vadászik? Vagy tudta, hogy én vagyok a vezető, és megkímélt, rosszabb sorsot szánva nekem, mint társaimnak? Mintha csak tűnődéseimnek akart volna drámai hangsúlyt adni, a közelben szörnyű erővel becsapott a villám, amit a meginduló föld zaja követett. Ugyanakkor a szél farkasüvöltése a bömbölés démoni crescendójává fokozódott. Biztosra vettük, hogy ismét kidőlt egy fa a Juharos dombon. Munroe fölemelkedett a ládájáról, és az apró ablakhoz lépett, hogy megnézze, mi történt. Amikor kiemelte a táblát, a szél és a zivatar fülsiketítően üvöltött be az ablakon, így nem hallottam, mit mondott; vártam, amíg kihajol, és megpróbálja fölmérni a természet őrjöngését. A szél fokozatosan lecsillapodott, felszállt a szokatlan sötétség, jelezve, hogy múlóban a vihar. Abban bizakodtam, hogy eltart késő estig, segítve kutatásunkat, ám a hátam mögötti göcslyukon belopakodó napsugár megcáfolta reményeimet. Megpendítettem Munroenak, hogy jobb lenne beengedni egy kis fényt, akkor is, ha kapunk még egy zuhanyt, ezzel eltávolítottam a torlaszt, és kinyitottam a primitív ajtót. Sárrá és tócsákká változott a talaj, friss buckákat túrt az enyhe földcsuszamlás, mindazonáltal semmit sem láttam, ami indokolta volna ablakon kihajolt társam szótlan érdeklődését. Odamentem hozzá. Megérintettem a vállát; nem mozdult. Amikor tréfásan megráztam és megfordítottam, fojtogató kacsokkal ragadott meg a rákos rettegés, amely a végtelen múltba és az időn túl sötétlő éjszaka feneketlen szakadékaiba nyújtja le gyökereit. Mert Arthur Munroe meghalt. Ami kivájt szemű, megrágott fejéből maradt, az nem volt többé arc. III. Mit jelent a vörös izzás? 1921. november 8-ának vihardúlta éjszakáján, kriptai árnyakat vető lámpám fényénél egyedül és ostobán ástam bele magam Jan Martense sírjába. Délután kezdtem el a munkát, mert zivatar készülődött, és most örültem, mert sötét volt, és az eszelősen túltengő lombok fölött kitört a vihar. Azt hiszem, valamit kificamíthattak az agyamban az augusztus ötödike óta eltelt idő eseményei: az udvarház démoni árnyéka, az általános feszültség és csalódottság, az októberi viharban a falucskában történt dolog. Azután én ástam sírt annak az embernek, akinek a halálát nem értettem. Tudtam, hogy a többiek sem értenék, így hát hagytam, hadd gondolják, hogy Arthur Munroe eltévedt. Keresték, de semmit sem találtak. A telepesek talán megértettek volna, de nem mertem még jobban megijeszteni őket. Különös módon mintha érzéketlenné váltam volna. Az udvarház döbbenete valamit csinált az agyammal, nem tudtam másra gondolni, mint hogy felkutassam az iszonyatot, amelyet képzeletem mostanára elemi csapássá növelt. Arthur Munroe esete miatt megesküdtem, hogy némán és egyedül folytatom a kutatást. Ásatásaimnak már a színhelye is elegendő lett volna, hogy megrémítse a normális embert. Borzalmasan groteszk, szörnyűségesen terebélyes és koros, baljós fák vigyorogtak rám, mint holmi pokoli druida templom oszlopai; elfojtották a mennydörgést, megfékezték a tomboló szelet, és alig valami esőt engedtek le a földig. A háttérben, a forradásos fatörzsek mögött halványan izzottak a beszűrődő villámfényben a kihalt udvarház borostyánnal benőtt, nyirkos falai; kissé közelebb, az elhagyott hollandus kert ösvényeiben és ágyásaiban verőfényt sohasem látott, bűzös, fehér gombafélék túlcsorduló mételye pöffedezett. Legközelebb volt maga a temető, ahol eltorzult fák lökték magasba őrült ágaikat, míg gyökereik félretúrták a szentségtelen sírköveket, és mérget szívtak ki abból, ami alattuk volt. Az özönvíz előtti erdő sötétjében bomló és rothadó levelek barna szemfedelén itt-ott átsejlettek baljósan az alacsony buckák, amelyek olyan jellemzők voltak erre a villámszaggatta vidékre. A história vezetett ehhez a régi sírhoz. Valóban csak a történelem maradt, miután minden más ördögi gúnnyal véget ért. Most már úgy hittem, a lopakodó félelem nem anyagi természetű, hanem farkasagyarú kísértet, amelyet az éjszakai villámlás hoz magával. Amit Arthur Munroe-val folytatott kutatásunk során összeszedtem a helyi hagyományokból, annak alapján biztosra vettem, hogy a kísértet nem más, mint Jan Martense, aki 1762-ben halt meg. Ezért ástam föl ostoba módon a sírját. A Martense házat 1670-ben építette Gerrit Martense, egy gazdag Új-Amszterdam-i kereskedő, akinek nem volt ínyére a brit uralomváltás, ezért pompás otthont emelt magának a távoli, erdős hegycsúcson, amelynek háborítatlan magánya és szokatlan környezete megtetszett neki. Az volt az egyetlen zavaró körülmény, hogy nyaranta heves viharok tomboltak. Amikor Mijnheer Martense kiszemelte udvarháza helyéül a hegyet, az évszak valamilyen különlegességének tulajdonította a természet gyakori tombolását, de idővel rájött, a hely kedvez a hasonló jelenségeknek. Végül, mivel úgy vélte, hogy a viharok megártanak a fejének, pincét épített, ahová vissza tudott vonulni a legvadabb tombolás elől. Gerrit Martense leszármazottairól kevesebbet tudunk, mint róla magáról, miután valamennyien kihátráltak a gyűlölt angol civilizációból. Rendkívül zárkózott életet éltek, az emberek azt mondták róluk, elszigeteltségük miatt nehézkes lett a beszédük és az észjárásuk. A családban öröklődött a felemás szem: az egyik rendszerint kék volt, a másik barna. Társadalmi kapcsolataik egyre fogytak, míg

végül már nagyszámú szolgaszemélyzetük tagjaival házasodtak össze. Az összezárt család sok degenerálódott tagja leereszkedett a völgybe, és elkeveredett a satnya népességgel; később belőlük lettek a szánalmas erdőlakók. A többiek makacsul ottmaradtak ősi udvarházukban, egyre jobban összeforrtak hallgatag klánná, és ideges érzékenységgel reagáltak a gyakori viharokra. Ezeknek az információknak a zömét az ifjú Jan Martense juttatta el a külvilághoz, akit valamely nyugtalanság a gyarmati hadseregbe űzött, amikor az Albany Konvenció híre eljutott a Viharhegyre. Ő volt az első Gerrit utódai közül, aki valamit látott a világból; amikor 1760-ban, hat évnyi háborúskodás után hazatért, apja, nagybátyjai, testvérei idegenként gyűlölték, hiába volt neki is felemás Martenseszeme. Jan többé nem osztozott a Martense család különcségeiben és előítéleteiben, és a hegyi viharok sem hatottak rá a korábbi mámorító erővel, inkább elcsüggesztette a környezete; gyakran írta Albanybe a barátainak, hogy el akarja hagyni az atyai házat. 1763 tavaszán Jonathan Giffordot, Jan Martense Albany-i barátját aggasztani kezdte levelezőtársa hallgatása; főleg azért, amilyen állapotok uralkodtak és veszekedések dúltak a Martense-házban. Elhatározván, hogy személyesen látogatja meg Jant, lóháton indult el a hegyekbe. Naplója tanúsága szerint szeptember 20-án érte el a Viharhegyet, ahol igen rozzant állapotban találta az épületet. A megbotránkoztatóan elállatiasodott, szennyes, morcos, felemás szemű Martense-ek tört, torokhangú angolsággal azt mondták neki, hogy Jan meghalt. Erősködtek, hogy tavaly ősszel belecsapott a villám, és az elhagyott, mélyen fekvő kertben van eltemetve. A látogatónak megmutatták a puszta, jeltelen sírt. Volt valami a viselkedésükben, ami undorral és gyanúval töltötte el Giffordot, és egy héttel később ásóval és lapáttal tért vissza, hogy feltárja a sírt. Azt találta, amire számított - egy kegyetlen csapásokkal szétzúzott koponyát, így hát hazament Albanybe, és nyíltan megvádolta a Martense családot rokonuk meggyilkolásával. A törvényes bizonyítékok hiányoztak, ám a történet gyorsan elterjedt, és ettől az időtől a Martense-ek megszűntek létezni a világ számára. Senki sem állt szóba velük, eldugott udvarházukat átokvert helyként kerülték. Valahogy maguktól is eltengődtek abból amit termeltek, mert a távoli dombokról hébe-hóba látható fények tanúsága szerint egyelőre még megvoltak. Ezeket a fényeket utoljára 1810ben észlelték, de azelőtt is már csak nagyon ritkán. Időközben ördögi legendák keltek szárnyra az udvarházról és a hegyről. Az emberek kétszeres buzgalommal kerülték a helyet, és ráragasztottak minden suttogva továbbadott mesét, amit csak szállíthat a hagyomány. Senki sem látogatta meg 1816-ig, amikor is a telepeseknek szemet szúrt a fények huzamosabb ideje tartó hiánya. Ekkor egy csoport felderítő üresen, félig romba dőlve találta az épületet. Csontvázakat nem találtak, ebből inkább távozásra, mint halálra következtettek. Úgy tűnt, a klán jó néhány éve eltávozott; az összebarkácsolt toldalék fészerekből ítélve a kivándorlás idejére hatalmasan felszaporodhattak. Kulturális szintjük mélyre zuhant, mert a bútorok szétesőben voltak, az ezüstneműt szanaszét szórták, de egyébként is látszott rajtuk, hogy tulajdonosaik már jóval a távozás előtt sem használták őket. Noha a rettegett Martense-ek elmentek, a kísértetjárta házat továbbra is félelem övezte, és ezt még fokozta, amikor új és különös történetek kezdtek szájról-szájra szállni a hanyatló hegylakók között. Itt állt a rom, elhagyatottan, rettegetten, és Jan Martense bosszúálló szelleme kísértett benne. Akkor éjszaka is állt, amikor fölástam Jan Martense sírját. Ostobaságnak neveztem hosszas ásásomat, és csakugyan az is volt, úgy tárgyát, mint módszerét tekintve. Hamarosan elértem Jan Martense koporsóját - mostanra már csak port és salétromot tartalmazott - és olyan dühödten vágytam kiszabadítani a kísértetet, hogy esztelenül és ügyetlenül áskáltam tovább a koporsó alatt. Isten tudja, mit vártam, mit találok - csak annyit éreztem, hogy egy olyan ember sírjában ások, amelynek kísértete éjszakánként fent jár. Nehéz megmondani, milyen mélyre jutottam amikor az ásóm, majd hamarosan a lábam is beleszaladt a földbe. Az esemény tekintve a körülményeket, borzalmas volt; mert ha itt van egy föld alatti helyiség, az iszonyatosan megerősíti legőrültebb elméleteimet. Esésem kioltotta a lámpást, de elővettem elektromos zseblámpámat, és bevilágítottam az alacsony vízszintes alagutat, amely mindkét irányba meghatározhatatlan távolságba vezetett. Elég széles volt ahhoz, hogy egy ember keresztülszuszakolja rajta magát; noha egyetlen épelméjű ember sem próbálta volna ezt meg ebben az időben, én megfeledkeztem veszélyről, ésszerűségről a lopakodó félelem leleplezésének lázában. A ház felé tartó irányt választottam, kitartóan evickéltem a szűk járatban; vakon és sebesen araszoltam előre, csak néha villantva föl a lámpát magam előtt. Mely nyelv tudná leírni a föld végtelen mélyén elveszett embert; a kapaszkodást, vonaglást, zihálást; az eszelős araszolást az örök sötétség kanyarulataiban az idő, biztonság, irány vagy határozott cél tudata nélkül. Volt ebben valami ocsmány mégis tovább csináltam. Addig, míg végül az élet emlékké halványult, és eggyé váltam az éjszakai mélység vakondjaival, lárváival. Igazán véletlenül kattintottam fel a végeérhetetlen kúszás közben elfelejtett zseblámpámat, amely kísérteties fényt vetett az előttem tovakanyargó furat megkeményedett agyagfalára.

Ily módon másztam még egy darabig, az elem már erősen gyengült, amikor a folyosó élesen fölfelé kanyarodott, megváltoztatva haladásom irányát. Fölnéztem, de nem készültem el arra a látványra, hogy válaszul lámpám gyengülő fénysugarára két démoni parázs villan föl a távolban; két baljós, félreérthetetlenül izzó ragyogás, hátborzongató, ködös emlékeket idéző. Automatikusan megálltam, noha annyi eszem már nem volt, hogy hátráljak. A szemek közeledtek, a lényből azonban, amely tulajdonosuk volt, csupán egy mancsot tudtam kivenni. De miféle mancsot! Messze föntről halk roppanást hallottam, amelyet azonnal fölismertem. A tomboló helyi vihar volt, amely immár hisztérikusan őrjöngött. Már egy ideje mászhattam fölfelé, mert elég közel kerültem a talajszinthez. Tompán morajlott a menny, azok a szemek pedig még mindig üres gonoszsággal néztek rám. Hála Istennek, akkor nem tudtam, mi az, különben ott halok meg. A közeledő vihar mentett meg, amikor iszonytató várakozás után kivágódott a láthatatlan égből egy olyan villám, amilyen gyakran szokott belecsapni a hegyoromba; nyomaival itt-ott már találkoztam, a feltúrt föld sebei és a különböző méretű mennykövek formájában. Ciklopszi haragjában keresztültörte az átkozott akna fölött a talajt, megvakított és megsüketített, de mégsem taszított teljes eszméletlenségbe. Tehetetlenül kapaszkodtam és vergődtem a csúszó, vonagló föld zűrzavarában, míg az esőtől ki nem tisztult a fejem és nem láttam, hogy ismerős helyen bukkantam elő; egy meredek irtáson, a hegy délnyugati lejtőjén. A sorozatos villámlás megvilágította a kifordult talajt és a magasabban fekvő erdős lejtőtől idáig vezető furcsa, alacsony földhányást, de a káoszban nem akadt semmi, ami megmutatta volna a kijáratot a halálos katakombából. Az agyamban éppolyan összevisszaság volt, mint a földben, és miközben dél felé a távolban vörös izzás gyúlt az égen, én jóformán föl se fogtam, milyen borzalmon mentem keresztül. De amikor két nappal később, a telepesek elmesélték, mit jelentett az a vörös izzás, nagyobb iszonyat fogott el annál, amit a vakondjárat, a mancs meg a szemek láttán éreztem; mert ennek iszonytatóbb hordereje volt. Innen húsz mérföldre egy falucskában a félelem orgiája tombolt azon villámlást követően, amely engem kiszabadított a felvilágra; egy névtelen lény egy kinyúló ágról rávetette magát egy kunyhóra, amelynek gyenge volt a teteje. Megtette a magáét, de mielőtt elmenekülhetett volna, az őrjöngő telepesek fölgyújtották a kunyhót. A lény ugyanabban a pillanatban tette, amit tett, amikor a föld rászakadt a mancsra és a szemekre. IV. Szemtől szembe a borzalommal Nem lehet épeszű az az ember, aki azt tudva a viharhegyi borzalomról, amit én tudtam, egyedül lát neki, hogy megkeresse az ott lopakodó félelmet. A félelem legalább két megtestesülésének pusztulása csupán gyengécske védelmet nyújtott testi-lelki épségemhez az alaksokszorozó ördöngösség eme Acheronjában; mégis folytattam kutatásomat, és minél szörnyűbbé fajultak az események és a felfedezések, annál nagyobb lelkesedéssel! Amikor két nappal azután, hogy kúszás közben ama kriptában találkoztam a szemekkel és a manccsal, megtudtam, hogy húsz mérfölddel odébb egy lény leselkedett gonoszul ugyanabban a pillanatban, amikor azok a szemek rám meredtek, a szó szoros értelmében görcsöket kaptam a félelemtől. De az a félelem annyi ámulattal és csábító groteszkséggel keveredett, hogy az csaknem kellemes volt. Néha, a lidércnyomás karmaiban, amikor láthatatlan erők pörgetnek furcsa, halott városok fölött Nis vigyorgó szakadéka felé, megkönnyebbülés, sőt egyenesen gyönyörűség vad sikollyal és önként az álomvégzet ocsmány örvényébe vetni magunkat, akármilyen feneketlen mélység tátongjon is benne. Ez volt a helyzet a Viharhegy járkáló lidércnyomásával is; az a fölfedezés, hogy két szörnyeteg kísért a vidéken, eszelős vágyat ébresztett bennem, hogy belevájjam magam az elátkozott környék szívébe, és puszta kézzel kaparjam ki a halált, amely a mérgezett talaj minden centiméteréből elővigyorog! Amint lehetett, felkerestem Jan Martense sírját, és hiábavalóan áskáltam ugyanott, ahol korábban. Valami nagyobb omlás eltüntette az alagút minden nyomát, miközben az eső oly sok földet mosott be a gödörbe, hogy nem tudtam megállapítani, milyen mélyre ástam korábban. Hasonlóképpen fáradságos utazást tettem a távoli falucskába - ahol a gyilkos teremtmény elégett -, de kevés haszonnal. A végzetes viskó hamvaiban számos csontot találtam, de egyik sem volt a szörnyetegé. A telepesek azt mondták, hogy a lény csak egy áldozatot ejtett, ám szerintem nem tudták pontosan, mivel én még egy csonttöredéket találtam, ami biztosan egy másik emberi koponyához tartozhatott. Noha a falusiak látták a szörny sebes támadását, senki sem tudta elmondani, milyen volt a lény; akik megpillantották, egyszerűen ördögnek nevezték. Megvizsgáltam a nagy fát, amelyen a lény leselkedett, de semmilyen jelet sem találtam. Igyekeztem felkutatni valamilyen nyomot, ami a fekete erdőbe vezet, ám ez alkalommal nem tudtam elviselni a betegesen vastag törzseket, vagy azokat a hatalmas gyökereket, amelyek olyan gonoszul kígyóztak, mielőtt elmerültek volna a földben. Következő lépésként apróra átvizsgáltam a kihalt falucskát, ahol olyan bőségesen aratott a halál, és ahol Arthur Munroe látott valamit, de már nem élt addig, hogy elmondhassa. Noha korábbi meddő

kutatásaim rendkívül részletesek voltak, most egy új adatot is ellenőriznem kellett; sírbéli szörnyű kúszás-mászásom ugyanis meggyőzött róla, hogy a szörnyeteg legalábbis részben föld alatti életet él. Ez alkalommal november 14-én főképpen a Kúpos hegy és a Juharos domb ama lejtőire összpontosítottam, amelyek a balszerencsés falucska irányába néztek, és különös figyelmet fordítottam a Juharos omlástól fellazult talajára. A délután, amelyet kutatással töltöttem, semmire sem vetett fényt. Alkonyatkor ott álltam a Juharos dombon, és lenéztem a falura meg a völgy túloldalán a Viharhegyre. A naplemente csodálatos volt, most kezdett emelkedni a csaknem kitelt hold, ezüst fénye elöntötte a síkságot, a távoli hegyoldalt és a furcsa buckákat, amelyek itt-ott kiemelkedtek a talajból. Békés árkádiai látvány volt, de mivel tudtam, mit rejteget, gyűlöltem. Gyűlöltem a gúnyos holdat, az álszent síkságot, a fekélyes hegyoldalt, azokat a baljós földhányásokat. Úgy rémlett, mindent beszennyez a visszataszító ragály amelyet torz, rejtett erők gonosz szövetsége gerjeszt. Amint szórakozottan végignéztem a holdfényes tájon, megakadt a szemem valamin, mégpedig az egyik topográfiai tényező jellegén és elrendezésén. Bár nem vagyok tanult geológus, kezdettől fogva fölkeltették a figyelmemet a vidék furcsa földhányásai és vakondtúrásai. Feltűnt, milyen elterjedtek a Viharhegy környékén, bár kevesebb volt belőlük a síkon, mint a csúcson, ahol valószínűleg csekélyebb ellenállásba ütközött a történelem előtti eljegesedés mintázó szeszélye. Valami különös árnyékot vetettek az alacsonyan álló hold fényében, és nekem észre kellett vennem, hogy buckái és vonalai különös kapcsolatban állnak a Viharhegy csúcsával. Kétségtelenül az orom volt a rendszer központja, ahonnan szabálytalanul, összevissza ágazott szét a púpok és turzások hálója, mintha a förtelmes Martense udvarház a rettegés csápjait nyújtogatná. Hirtelen megvacogtam a csápok gondolatára, és már nem foglalkoztam vele, miért is képzeltem ezeket a földhányásokat az eljegesedés maradványainak. Minél tovább elemeztem, annál kevésbé hittem benne; új fogékonyságokra kitárt elmémet groteszkül szörnyűséges analógiákkal kezdte bombázni a felszín képe és a föld alatti tapasztalat. Önkéntelenül motyogni kezdtem, eszelős kuszasággal: - Istenem… vakondtúrások… az az átkozott hely ki lehet lyuggatva... mennyi... az az éjszaka az udvarházban... először Bennettet és Tobeyt kapták el... kétoldalt... - azután lázasan ásni kezdtem a legközelebbi földhányásnál; kétségbeesetten, reszketve, de már-már diadallal; túrtam a földet, és valami oda nem illő érzelemmel fölkiáltottam, amikor elértem egy alagutat, éppen olyat, mint amelyben egy másik, lidérces éjszakán másztam. Emlékszem, hogy ezután futottam, ásóval a kézben; vérfagyasztó futás volt az a holdfényes, föltúrt mezőkön, a kísértetek járta erdő rémséges, nyaktörő vízmosásain át; szökkenve, kiáltozva, zihálva loholtam a borzalmas Martense ház felé. Emlékszem, amint eszelősen áskálok mindenfelé a vadrózsától fojtogatott pincében, hogy megtaláljam a vakondtúrások gonosz világának szívét, velejét. Azután emlékszem, hogyan nevettem, amikor belebotlottam az átjáróba: abba a lyukba az öreg kémény tövében, ahol a sűrűn nőtt gazok különös árnyakat vetettek a véletlenül magammal hozott, egyetlen gyertya fényében. Nem tudom, mi maradt még odalent abban a pokol kaptárjában, leselkedve és várakozva, hogy ismét zengjen az ég. Kettő elpusztult, az talán végzett vele, de bennem még mindig megmaradt az égető elszántság, hogy elérjek a félelem végső titkához, a féleleméhez, amelyről egyre inkább úgy hittem, hogy alakja van, anyagi és szerves. Azon töprengtem, egymagam és rögtön lássak-e neki az alagút feltárásának, vagy próbáljak telepes csapatot toborozni a kutatáshoz. Tétovázásomat a külvilágból támadó hirtelen szélroham szakította félbe, amely elfújta a gyertyámat, és otthagyott a sűrű feketeségben. A hold már nem tűzött át a boltozat repedésein és résein, és én baljós rettegéssel hallgattam a közeledő vihar jellegzetes, vészterhes morajlását. Agyam zűrzavaros gondolatok fűzérét pergette, amelyek következtében visszafelé tapogatództam a pince legtávolabbi sarkába, a szememet azonban nem tudtam elfordítani a kémény tövében tátongó borzalmas nyílástól; amint a villámok fakó lobbanása áttört a külső növényzeten, és megvilágította a romok tetejét, fölsejlettek a töredezett téglák és a gonosz külsejű gyomok. Félelem és kíváncsiság emésztett. Mit hív elő a vihar? Maradt egyáltalán bármi, amit előhívhat? Villám lobbant, fényénél elbújtam egy vaskos bozót mögé, ahonnan láthattam a nyílást. Ha az egek könyörületesek, egy napon majd józan öntudattal is szembe tudok nézni azzal a látvánnyal, amelyet megpillantottam, és talán békében élhetem le éveim maradékát. Mostanában nem tudok aludni éjszakánként, ópiumszármazékokat kell szednem, ha dörög a menny. A lény hirtelen és váratlanul bukkant elő; valami patkányra emlékeztető, ördögi mocorgás távoli és elképzelhetetlen üregekből, pokoli zihálás, fojtott röfögés, azzal már bugyborékolt is a kémény alatti nyílásból a métely, a szerves hanyatlás ocsmány éji ivadékainak árja, amely sokkal pusztítóbban förtelmes volt, mint amit halandó téboly és betegség legsötétebb vajákolása felidézhet. Fortyogva, gőzölögve, böfögve, bugyborékolva, kígyók tajtékjaként böffent föl és ki abból a tátongó lyukból, fertőző mételyként futott szét a pince összes kivezető nyílásán át, ki, az elátkozott éjféli erdőbe, hogy elvesse a félelmet, őrületet és halált.

Isten tudja, hányan voltak - akár sok ezren is lehettek. Döbbenetes volt látni ezt az áradatot a felfellobbanó fakó fényben. Amikor eléggé megritkultak, hogy külön-külön is láthassam példányaikat, láttam, hogy törpe, formátlan szőrös ördögök vagy majmok - a majomfélék törzsének szörnyeteg, sátáni gúnyrajzai. Iszonytatóan csendesek voltak; nyikkanás is alig hallatszott, amikor az egyik utolsó előkepeszkedő hosszú gyakorlatra valló mozdulattal vetette rá magát egy gyengébb társára, hogy lakomát csapjon belőle. Mások is lecsaptak a maradékra, és nyálcsorgató élvezettel fölfalták. Rajtam rémült és undorodó révületem ellenére is győzedelmeskedett beteges kíváncsiságom; amikor a fölfelé áramló szörnyetegek utolsója is előbukkant az alvilágból, előhúztam automata pisztolyomat, és a mennydörgés álcája alatt lelőttem. Vörös, nyúlós téboly visító, csúszkáló, özönlő árnyai, amint a bíborosan villámló égbolt vég nélküli véres folyosóin űzik egymást... formátlan fantazmák, hátborzongatóan ismerős jelenetek kaleidoszkópikus elfajzásai; szörnyeteg, túltáplált tölgyek kígyószerű gyökerei tekeregve szívják a kimondhatatlan leveket a földből, amelyben kannibál ördög-nyüvek milliói hemzsegnek; polipos romlás föld alatti gócainak vakondtúrás-csápjai... őrült villámok lobogása a borostyánnal benőtt, gonosz falak és gombáktól fulladozó démoni árkádok fölött... Legyenek áldottak az egek az ösztönért, amely öntudatlanul vezetett olyan helyekre, ahol emberek laknak; a békés falucskába, amely a tiszta egek nyugodt csillagai alatt aludt. Eleget tudtam meg egy hét alatt, hogy Albanyba küldessek egy csapat emberért, dinamittal fölrobbantsuk a Martense házat és a Viharhegy teljes csúcsát, betömjük az összes földhányást, amelyről tudtunk, elpusztítsunk néhány túlhízott fát, amelyeknek már a megléte sértette az ép elmét. Miután ezzel végeztünk, bírtam egy keveset aludni, ám már sohasem lelek valódi pihenésre, amíg emlékezni fogok a lopakodó félelem névtelen titkára. Kísérteni fog engem, mert ki állíthatja, hogy a pusztítás tökéletes volt, és más ilyen jelenség nem létezik? Ki tud az én ismereteimmel a föld ismeretlen üregeire gondolni anélkül, hogy ne kapna lidércnyomást jövendő lehetőségek félelmétől? Nem tekinthetek borzongás nélkül egy kútra vagy a föld alatti lejárójára... miért nem tudnak nekem az orvosok adni valamit, hogy alhassak, hogy igazán megnyugodjék az agyam amikor dörög az ég? Amit a villám fényében láttam, miután lelőttem a rángatózó, leírhatatlan lényt, az olyan egyszerű volt, hogy majdnem egy teljes percbe telt, mire felfogtam az agysorvasztó valóságot. Undorító volt, valami mocskosfehér gorillaféle, éles, sárga agyarú, csapzott bundájú. Az emlős degeneráció utolsó állomása; az elszigetelt, burjánzó beltenyészet, a föld alatti és feletti kannibalizmus félelmetes eredménye; megtestesülése minden acsargásnak, zűrzavarnak és pusztító félelemnek, ami az élet mögött lappang. Haldoklása közben rám nézett, szeme ugyanolyan felemás volt, mint azok, amelyek a föld alatt és a ködös emlékekből meredtek rám. Az egyik szeme kék volt, a másik barna. A régi regék felemás Martense szemei voltak, és én a hangtalan borzalom mindent elárasztó kataklizmájában már tudtam, mi történt azzal az eltűnt családdal, a viharoktól megtébolyodott szörnyű Martense házzal. Bihari György fordítása