kutatástörténet áttekintésének fényében megállapítható, hogy Tibet felfedezésének hátterében a legtöbb esetben vagy misszionáló, vagy gyarmatosító

1

Tibet fölfedezése „Forgok az áramlásban, nem lel szilárd helyet a lábam: mindenkinek van bőviben, csupán nekem nincs semmim sem: lám bolond szív jutott nekem!” Lao-ce: Tao te king Előadásom tárgya Tibet felfedezése, mind földrajzi, mind kulturális értelemben, ami úgy gondolom, jól illeszkedik a konferencia témájához, hiszen minden felfedező kultúrák keresztútjain áll. Amikor evégett megnéztem a Wikipedia Tibet európai felfedezésének angol nyelvű változatát, akkor igencsak elcsodálkoztam, hogy a mi Csoma Sándorunk meg sincs említve, ami ha csak földrajzkutatók lettek volna a névsorban, még elfogadható lett volna. Azonban amikor George Littledale nevét olvasom, aki 1895-ben feleségével és Tanny nevű foxi kutyájukkal Lhaszában (t: ) járt, akkor igencsak elgondolkodtam. Az ő személye a Tibetkutatás szemszögéből minden bizonnyal azért fontosabb, mint a mi Csoma Sándorunké, mivel felesége Viktória királynő nővére volt. Mindez még akkor is zavaró, ha az említett forrás nem tudományos hivatkozási alap, azonban az egyszerű felhasználók számára mégis ez az elsődleges információszolgáltató bázis. Amikor a hálón való kutakodásban túlléptem a Wikipedián, akkor a komolyabb igényű lapokon Kőrösi neve általában szerepelt, mint az egyetlen magyar, azonban Lóczy Lajos, Széchenyi Béla vagy Baktay Ervin nevével sehol sem találkoztam. Egyébként is az angolszász utazók tekintetében szinte kimerítők a feldolgozások, addig az egyéb nemzetiségű kutatók névsora rendre igen hiányosnak mondható. Így azon túl, hogy a magyar szakirodalomban egy korai, 1938-as kísérlettől eltekintve (Cholnoky Jenő), amely azonban sok szempontból hiányos, hiszen azóta sok új adat került napvilágra, nem történt e témában összefoglaló, s úgy gondolom a nemzetközi színtéren is lehet újat mondani. Amikor Tibet felfedezéséről beszélünk, akkor éppen úgy ideértjük a földrajzi feltárást, mint a kulturálisat. A „Világ Tetejének” kezdeti megismerését, a föld más vidékeihez hasonlóan a területi hódítások és a vallási térítés motiválta. Tisztán tudományos igényről jószerivel csak a XX. századtól beszélhetünk. Ebben a rövid tanulmányban azokat a személyeket és munkásságukat kívánom összegezni, akik jelentős szerepet játszottak abban, hogy a nyugati világ megismerhesse ezt a távoli és misztikus országot. Mindeme sorban

2

megkísérlem helyére tenni Csoma Sándor szerepét és jelentőségét. Tibet felfedezésében és kutatásában csak 1950-ig vizsgálom az utazókat, mivel azidőtájt fordulat ált be e tekintetbe, és csak azokkal foglalkozom, akik el is jutottak a „Világ Tetejére”, vagy a környékére. Tibet földje az európaiak számára hosszú ideig terra incognita volt. A tibeti terület felfedezése és megismerése több nehézséget okozott az oda utazó embernek, a más vidékek felfedezésével járó problémák sok tekintetben eltörpültek ennek a területnek a meghódításához képest. Ahogyan Cholnoky fogalmaz „itt a természet és az ellenséges ember összefognak, hogy a fehér ember benyomulását minden erővel

megakadályozzák.”

legfanatikusabb

gyűlölettel

(Cholnoky, viseltettek

237.), az

később

„a

európaiakkal

tibetiek

a

szemben.”

(Cholnoky, 244.). Valóban itt a szilaj hegyeken való átkelésen túl, a felfedezők sokasága volt kénytelen visszafordulni, mert a tibeti hatóságok kitessékelték őket az országukból. A „Világ Teteje” éppen ezért a világ egyik utolsó meghódítandó területei közé tartozott, és még a XX. század eleji felfedezők számára is komoly kihívást jelentett. Tibetben tehát nem csak a magas hegységek fizikai akadálya, valamint a zord éghajlat, hanem a kulturális elzárkózás is hosszú ideig meggátolta e kultúra alaposabb megismerését. Azonban ez a zártság nem mindig volt így Tibetben. Ez a helyzet csak a mandzsuk (k: manzu) kínai trónra kerülése után vált általánossá, ugyanis a Tyhing-dinasztia (k: Qing) (1644-1911) 1720-tól ambánt (t: am-ban = helytartó) nevezett ki Lhaszába (t: lHa-sa), ezzel is jelezve, hogy Tibet a Mandzsu-birodalom külső tartománya. Az ez előtt érkezett keresztény misszionáriusoknak leginkább csak a hegyekkel és a zord időjárással kellett megbirkózniuk, jórészt el is jutottak Lhaszába, sőt a jámbor tibetiek azt is megengedték nekik, hogy templomot építsenek ott. A XVIII. század közepétől megszaporodó kiutasítások, vagy a határról történő visszafordítások jórészt az ambánok, azaz a mandzsu udvar ajánlására történtek. Ami mögött a császárnak az Ázsiában előretörő nagyhatalmak (Brit Birodalom, Oroszország) terjeszkedésétől való félelme rejlett, ami nem is volt alaptalan, hiszen azok több kémet is küldtek a „Világ Tetejére”. A mennyei birodalom mandarinjai azt híresztelték tibeti udvarnál, hogy a fehér ember rákényszeríti a saját vallását a meghódított népekre. A XIX. század végére, a mélyen vallásos tibetiek jó része magáévá tette ezt a néztet, így már nem is kellett mindig lhaszái utasítás az ellenséges hozzáálláshoz. Amikor a XIII. dalai láma ráébredt, hogy ez nem igaz, és a nyugat felé fordulva modernizálni akarta az országot, már szembe kellett, hogy nézzen a tibeti konzervatív arisztokrácia és a nép ellenállásával. A legtöbb Tibetbe bejutott utazónál térképeket találtak, így előbb-utóbb mindenki gyanússá vált, aki nem tibeti volt. Mindezek miatt a XIX-XX. század felfedezői rendre ellenségesnek tapasztalták a tibetieket. A

3

kutatástörténet áttekintésének fényében megállapítható, hogy Tibet felfedezésének hátterében a legtöbb esetben vagy misszionáló, vagy gyarmatosító szándékok húzódtak meg. Európában az első említés Tibetről a spanyolországi Benjamin rabbitól származik, aki 1173-ban történő spanyol földre érkezése előtt sokat utazott, járt Bagdadban és Szamarkandban. A tanult rabbi valahol keleten hallhatott Tibetről, minden bizonnyal az araboktól. A rabbi Thibetként említi az országot, amelyet a pézsma földjének nevezett. A rabbi a korábbi arab forrásokból vette át az elnevezést, ahol Tubbet, vagy Tobbat néven szerepelt ez az ország. A következő ennél bővebb híradást a mongol birodalomban járt európai misszionáriusok hozták. Az első közülük, aki Tibet környékére jutott, Johannes de Plano Carpini (1182-1252), eredeti nevén Giovanni da Pian del Carpine, olasz ferences barát. Ő, IV. Ince pápa békeköveteként, 1245-1247 között járt Belső-Ázsiában. Kínai utazásaival megalapozta a későbbi ferences misszionáriusok tevékenységét. Plano Carpini a pápa Güjük kánnak (ur. 1246-48) küldött levelét vitte a Karakorumba (m: Qara Qorum). Néhány hónapot várnia kellett, hogy az uralkodó színe elé járulhasson, de nem sikerült megnyernie a kereszténység támogatásához. Feljegyzéseit az „Istoria Mongalorum quos nos Tartaros appellamus” címmel foglalta össze, amelyben, számtalan országról és népről ír, Tibetet Thabet néven épp csak megemlíti. Egyetlen tibeti vonatkozású megemlékezése a kara-kitajok földjétől délre elterülő pusztaságban élő, nem beszélő vademberekről (m: almas) szól, ami a tibeti jeti legenda mongol változata. (Győrffy, 70.) Tibetről az első bővebb információt, az 1252-55 között a mongol udvarban járt Willelmus Rubruquis (1220-1290), eredeti nevén Wilhelm von Rubruk vagy Willen van Ruysbroek (s még számtalan névvariációval találkozhatunk), flandriai ferences fráter szolgáltatta. Rubruk 1252. áprilisában indult Konstantinápolyból, IX. Lajos, francia király követeként, mongol földre. IX. Lajos úgy hallotta, hogy Ázsia szívében is élnek keresztények, akikkel szerette volna felvenni a kapcsolatot. Rubruk először Szartach (m: Sartaq) (?-1256) mongol vezérhez ment, akiről úgy vélte keresztény, s aki Batuhoz (m: Batu qan) (1205 körül -1255), az apjához küldte, az pedig tovább a Karakorumba, Möngke kagánhoz (m: Möngke qaγan = Ezüst kán) (ur. 1251-1259). Rubruk a király ajándékaival 1253. decemberében érkezett meg a nagykán udvarában, ahol keresztényekkel, sőt egy francia ékszerésszel is találkozott. Rubruknak szándékában állt, hogy megtéríti az uralkodót a keresztény hitre, mindez nem valósult meg, azonban körülbelül 60 mongolt keresztelt meg Hét hónapot tartózkodott a mongolok földjén, s az útja során látottakat visszatérve, hosszú levél formájában írta meg a királyának. Ezekben Tebec-ként (Tebet) említi meg a tibetieket, akikről

4

azonban csak másodlagos beszámoló nyomán írt: „akiknek szokásuk volt szüleiket megenni, kegyeletből, hogy saját bensejüket tegyék azok sírgödrévé. Újabban

azonban elhagyták

ezt a szokást, mivel minden nemzet

undorodott tőlük miatta. De még most is szép serlegeket készítenek szüleik koponyájából, hogy amikor isznak belőle, vigasság közben az elhaltakra emlékezzenek. Olyan mondta nekem, aki látta. Földjükben sok az arany, ezért, ha valakinek aranyra van szüksége, addig ás, amíg talál, és kivesz annyit, amennyi kell neki, a többit meg visszatemeti a földbe, mert azt hiszi, hogy ha kincsei közé vagy ládájába tenné, Isten elvenné tőle a többit, ami a földben van. E törzs emberei közül láttam egyeseket, nagyon otrombák voltak.” (Győrffy, 159.). Megemlékezik a tibetiek írásról, akik megjegyzése szerint hasonlóan írnak, mint mi, azaz balról jobbra, és a betűiket is hasonlatosnak tartja a latinnal. (Győrffy, 182.) A mongolok vallásáról írva, akik ekkor már részben a tibeti buddhizmus követői, sok mindent leír a tibeti buddhizmusról, akiknek a követőit ydolatrasnak (ma idolátria, azaz önbálványozás) nevezi. Beszél a borotvált fejű sárgaruhás papjaikról, akik szüzességi fogadalmat téve, több százan élnek együtt. Rubruk maga is látott templomi szertartást, ahol a papok, kis padokon, egymással szembe ülve könyvet olvasnak. (Győrffy, 156.) Megemlíti a sztúpákat (sz: sūtpa, t: mchod-rten, m: suburγan) is, mint temetési helyeket: „Halottaikat ősi szokás szerint elégetik, és a hamvakat egy piramis csúcsába helyezik.” (Győrffy, 157.). Megemlíti az „Om man baccan” (helyesen Óm mani peme hum) mantrát, úgy fordítva, „Isten te tudod”, amit az olvasófüzér (sz: mālā, t: phreng-ba, m: erike) használata során mormolnak. (Győrffy, 156.) A legismertebb utazó Marco Polo (1254-1324), aki testvérével és nagybátyjával 1271től 95-ig tartó ázsiai útja során eljutott Kubiláj kagán (m: Qubilay Sečen qaγan, t: Se-chen) (1215-1294) udvarába, ahol saját bevallása szerint 17 évig a kán szolgálatába állt. Kubiláj miután meghódította a „Mennyei Birodalmat”, 1279-ben, Si-cu (k: Shizu) császár néven megalapította a Jüan-dinasztiát (k: Yuan, m: Yuvan) (1280-1368), és a nomád hagyományokkal szembefordulva a birodalom központját áttette Pekingbe. Az új császár felkérte, a már 1261-ben maga mellé rendelt tibeti, szakja (t: sa-skya) rendbéli Phakpa (t: ’Phags-pa bLo-gros rGyal-mtshan) (1235-1280) lámát, hogy legyen a szellemi vezetője, míg maga, a láma világi patrónusa lett. Így jött létre a kojar josun (m: qoyar yosun = két szokás) elve, amely szétválasztotta a nagykáni (világi) és a szellemi vezetői (vallási) hatalmat. Ezután a mindenkori szakja vezetőláma lett a birodalom legfőbb vallási tekintélye. Polo ugyan soha

5

sem jutott el a Világ Tetejére, de a császári udvarban megfordulva bizonyosan találkoznia kellett, a császár vallási főtanácsosával, Phakpa lámával, és általa ismereteket szerezhetett a tibeti kultúráról. A börtönben elmondott visszaemlékezéseiben minderről azonban semmiféle említést sem tesz. Az ő utazásával kapcsolatosan, azonban rendre felújulnak a kételyek, hogy járt-e a mongol udvarban.

Marco Polo Feltételezhetően az első európai, aki eljutott Tibetbe Oderico de Pordenone vagy latinosan Odorico Pordenonei (1265-1331) ferences szerzetes volt, akit 1295-ben szentelték pappá, és több hosszú ázsiai misszionárius utat vezetett. Ő érseki megbízásból utazta be Ázsiát, hogy beszámolót készítsen a pápának az ottani egyház helyzetéről. A második útja során Velencéből indulva, Indián, Srí Lankán, Indonézián és a Fülöp-szigeteken át a dél-kínai partoknál kötött ki. Itt 1326-ban, megalapította a Santung egyházközösséget, mintegy 20.000 kínait térítve meg. Visszafelé vezető útja során 1328-ban járt a „Világ Tetején”, ő már a mai nevén, Tibetként említi ezt az országot. 1330-ban ért vissza Itáliába, ahol Páduában tollba mondta az utazások során tapasztaltakat. Tőle származik az első írásos dokumentum a „Világ Tetejéről”, amit később a benedek-rendi nagy utazó, John de Mandeville (?-1383), aki számtalan területen megfordult, de Tibetben nem járt, plagizált és popularizált. Mandeville 1366-os kétes eredetű regényes földrajzi könyve, a korban széles körben ismert, közkézen forgó műnek számított. Ezután hosszú szünet következett, majd csak az XVII. század elején lépett újra európai Tibet földjére.

6

Sir John de Mandeville 1459-ben készült az első olyan térkép, amelyen már szerepelt Tibet, ezt Fra Mauro (†1460) szerzetes kartográfus készítette, amelyen Thebet néven említette a területet.

Fra Mauro térképe Az 1600-as évek elején két portugál jezsuita misszionárius, António de Andrade (15801634) és Manuel Marques tevékenykedett az indiai Goában, a portugál India központjában. 1624-ben, Dzsehangír (ur: 1605-1627) mogul uralkodó, Agrában elfogatta a portugál jezsuitákat, valamint elkobozta a templomaikat. Andrade 1624-ben, társával egy hindu

7

zarándok karavánhoz csatlakozva a Gangeszt követve júniusban eljutottak a tibeti határon fekvő Mana-hágóig (5608 m), ahol a hó miatt nem tudtak átkelni rajta. Júliusban újra megkíséreltek Tibetbe jutni, és akkor már sikeresen átkeltek a hágón, tovább haladva eljutottak az akkor még működő nyugat-tibeti (t: mNga'-ris) Guge (t: Gu-ge) királyságba. Itt az uralkodó nyári rezidenciájának városában, Caparangban megszerezték az engedélyt, egy misszió alapításhoz. Andrade 1625-ben más jezsuiták társaságában visszatért Caparangba, és sikerült elindítaniuk egy folyamatosan működő missziót. Támogatást kaptak a helyi királytól és feleségétől, egy templom és egy zárda építésére. 1629-ben Andrade visszatért Goába, a missziósbázisra. Később a ladaki invázió nyomán Guge az ellenséges ladaki kormány ellenőrzése alá került. Az új vezetés zaklatta, majd kiűzte a keresztényeket a területről. Andrade 1634 tavaszán a goai jezsuita bázison hunyt el.

António de Andrade 1614-től, Estêvão Cacella (1585-1630) portugál jezsuita szerzetes néhány évig a délindiai Keralában tevékenykedett. 1626-ban, ifjú szerzetes társával, João Cabralal (1599-?) Bengálba utaztak, ahol hat hónapig előkészültek, hogy Bhutánon (t: ’Brug-yul = Sárkányország) keresztül Tibetbe menjenek. 1627-ben, Bhutánban, ahol ők voltak az első európaiak, találkoztak Sabdrung Ngavang Namgyellal (t: Ngag-dbang rNam-rgyal). A két misszionárius nyolc hónapot töltött a „Sárkány országában”, és Cacella rendi elöljárójának hosszú levelet küldött a Cshangri kolostorból. 1627. novemberében Cacella, 1628. januárjában Cabral is megérkezett Sikacéba (t: gZhis-ka-rtse), Cang (t: gTsang) fővárosába. A jezsuiták itt, a pancsen lámák (t: pan-chen bla-ma) székhelyén építették ki a missziós központjukat. Cabral 1629-ben, Nepálba látogatott. Cacella 1630-ban, Tibetben hunyt el. Az általuk működtetett

8

missziót a kagyüpa (t: bka’-brgyud) és gelukpa (t: dge-lugs-pa) harcok idején, 1635-ben számolták fel. Cacella tudósított elsőként a tibeti buddhizmus legendás országáról, Sambhaláról (t: Sham-bha-la vagy bDe-’byung, sz: swayam-bhala). Johann Grueber (1623-1680) osztrák jezsuita célja az volt, hogy szárazföldi utat nyisson Indiából Kína felé. Grueber 1658-ban tengeri úton érkezett Makaóba, majd onnan Pekingbe, ahol egy ideig a misszió csillagászaként tevékenykedett. A jezsuita 1661-ben, Albert Le Comte D’Orville (1621-1662) belga gróffal indult a „Világ Tetejére”. Az út előtt D’Orville gróf Makaóban kínai nyelvet tanult. Gyalog s Kuku-nór (m: Kuku- naγur = Kék-tó, k: Qinghai = Zöld tenger, t: Mtsho-ngon) irányából közelítették meg Tibetet, ami akkoriban nem lehetett könnyű vállalkozás. Így 1661 októberében, eljutottak Lhaszába, ahol két hónapot töltöttek az V. dalai láma, Ngavang Loszang Gyaco (t: Ngag-dbang bLo-bzang rGya-mtsho) (1617-1682) vendégeként, akit Grueber le is rajzolt. Az ő vázlata az első, amelyből az európaiak megismerhették a Potala (t: Po-ta-la) palotát, amelynek az első fázisa éppen akkoriban épült fel. Ez a lenyűgöző palota teljes elkészültekor (1720), méreteivel túlszárnyalta a kor európai épületeit. Innen a Himaláján keresztül délnek vették az útjukat Kathmandu felé. Ezután Patna majd Agra, a mogul főváros következett, ahol D’Orville elhunyt. Az útjuk 214 napig tartott. A jezsuita Grueber, 1664-ben érkezett meg Rómába, ahol beszámolt a tapasztalatairól. Grueber hamarosan egy újabb Kínai út tervén dolgozott, azonban megromló egészségi állata ebben megakadályozta, így Magyarországra ment, ahol, mint tábori lelkész tevékenykedett, majd Nagyszombaton, Erdélyben és Sárospatakon papként szolgált.

9

Grueber nyomán, Athanasius Kircher által 1667-ben készített első európai rajz a Potaláról 1680 körül egy örmény kereskedő, egy bizonyos Hovhannesz Dzsoughajeci (16821693) érkezett Tibetbe, aki eljutott Lhaszába, ahol öt évet élt. Dzsoughajeci a hátrahagyott főkönyve szerint ez idő alatt kereskedelmi tevékenységet folytatott a tibeti fővárosban. Az ő kereskedelmi főkönyve sok értékes információt szolgáltat, a XVII. századi örmény kereskedelmi hálózatról, a termékek árairól, valamint a Szafavida- és Mogul-birodalom bonyolult kereskedelmi úthálózatairól. 1707-ben két kapucinus érkezett és telepedett meg a „Világ Tetején”, név szerint Josephus Asculi és Francis Tour, akik elkészítették az első tibeti-latin szójegyzéket. Ez hamarosan elkerült Európába. Nem sokkal utánuk, az olasz Ippolito Desideri (1684-1733) és a portugál Manoel Freyre jezsuita atyák, Andrade missziós tevékenységét felújítva, kezdték megszervezni a „pogány” tibetiek keresztény hitre térítését. Desideri 1713-ban érkezett meg Goába, ahonnan Ahmedabadon, Radzsasztánon és Delhin keresztül Agrába, a jezsuiták északindiai központjába ment. Innen visszatért Delhibe, ahol találkozott a rendi elöljárójával, és leendő útitársával, Freyrevel. Delhiből Srinagárba mentek, ahol Desideri bélbetegsége miatt hat hónapig vesztegelniük kellett. 1715-ben, Lébe (t: gLe, vagy sLes), Ladak (t: La-dwags = hágón túl) fővárosába érkeztek, ahol az uralkodó udvarában kedvező körülményeket találtak, és Desideri maradni szeretett volna, azonban Freyre ragaszkodott, hogy Lhaszába kell menniük. Ezután embert próbáló hét hónapos téli utazás következett a tibeti fennsíkon.

10

Freyre néhány hét múlva, Kathmandún keresztül visszatért Indiába. Desideri 1716-ban érkezett meg Lhaszába. Itt hamarosan találkozott Tibet mongol uralkodójával, Hlászáng kánnal (t: lHa-bzang, m: Lhusaŋ qan) (1658-1717) a kosut (m: qosut) mongolok vezérével, aki engedélyt adott, és házat biztosított a misszió tevékenységéhez. Később a kán elolvasta, a jezsuita első tibeti munkáját, a katolikus tanítások alapjairól. Ezután a mongol vezér azt tanácsolta, hogy tökéletesítse a tibeti tudását, és tanulmányozza a buddhista irodalmat. Ekkor a Szera (t: Se-ra vagy Se-rwa = Vadrózsa-kert) kolostori egyetemén elkezdte buddhista tanulmányait, ahol egyre inkább telhetetlen lett, a tananyagot illetően. Arra is engedélyt kapott, hogy egy keresztény kápolnát rendezzen be a szobájába. Ő volt az első európai, aki megtanult tibetiül. 1717-ben, a dzsungár (m: ĵungγar) mongolok zavargásai miatt kénytelen volt elhagyni Lhaszát, és visszavonulni, a Közép-Tibet déli részén fekvő Dakpóba (t: Dwagspo), ahol a kapucinusok tevékenykedtek. 1719-ben azonban visszatért a tibeti fővárosba, ahol 1721-ig folytatta a missziós tevékenységét. Itt négy tibeti nyelvű hitvédelmi munkát írt, amelyekben összefoglalta a keresztény tanokat, és bírálta az újjászületés és üresség buddhista tanait. A munkák érdekessége, hogy a jezsuita az érvelése során alkalmazta a buddhisták vita technikáit. Desideri azt is megállapította, hogy nem talált ellentmondást a katolikus tanítás, és a buddhista erkölcstan között. A kéziratos hagyatékában számtalan megjegyzést találhatunk a tibeti vallásról, nyelvről, történelemről, szokásokról, földrajzról és mezőgazdaságról. Ezek tekinthető az első Tibettel kapcsolatos pontos megfigyeléseknek. Desideri később megírta a tibeti keresztény missziók történetét is. A katolikus egyház közben a kapucinusokra bízta a tibeti missziót. Ennek jegyében 1716-ban három kapucinus érkezett Lhaszába, és átadták az egyházi vezetők által szentesített dokumentumot, hogy ezentúl ők veszik át a lhaszai missziót. Desideri vitatta a helyzetet, és mindkét fél panaszt tett Rómában. A jezsuita azonban segítséget nyújtott keresztény társainak a tibeti helyzethez való alkalmazkodásban. Desideri 1721-ben értesítést kapott feljebbvalóitól, hogy hagyja el Tibetet. Ekkor India felé vette az útját, és 1722-ben visszatért Agrába, ahol Delhi főlelkészének nevezték ki.

11

Ippolito Desideri Az olasz kapucinus Orazio della Penna (1680-1745), a pietrarubbiai kolostor szerzetese, kapta azt a megtisztelő feladatot, hogy alapítson egy katolikus missziót a Gangesz forrásánál található tibeti királyságban. Ennek jegyében 1707. június 12-én érkezett meg Lhaszába, hogy felmérje a lehetőségeket. Hamarosan visszatért Rómába, ahol a jövendő missziója érdekében nagy erőfeszítéseket tett. 1716-ban, néhány társával együtt, Nepálon keresztül újra megérkezett a tibeti fővárosba, ahol a Szera kolostor egyik lámájának a segítségével tanulmányozni kezdte a tibeti nyelvet és kultúrát. Már ekkor elkezdte egy leendő szótár készítését. Penna 20 évig vezette a missziót, melynek során arra is engedélyt kapott, hogy keresztény kápolnát építsen Lhaszában. A kapucinus barát lefordította tibetire Bellarmine bíboros „Keresztény Tanok”, és Thurlot „Keresztény Tanok Kincstára” című munkáit. A tibetiek tisztelték és „Fehér fejű lámának” nevezték. 1836-ban azért utazott ismét Rómába, hogy támogatást kérjen a további munkájához, amit Belluga bíborostól meg is kapott. 1741. január 6-án tért vissza ismét Lhaszába. Azonban amikor húsz tibetit megtérített, és azok nem voltak hajlandók elfogadni a dalai láma áldását, sem részt venni a buddhista mantrázásokon, akkor a missziónak meggyűlt baja a tibeti hatóságokkal, és öt tibeti keresztényt megkorbácsoltak. Kelszang Gyaco (t: bsKal-bzang rGya-mtsho) (1708-1757), a VII. dalai láma audencián

fogadta

Pennát, és hosszas

tárgyalások

után a misszió

sorsa

megpecsételődött. 1745-ben, a misszió utolsó idejében, egy ifjú holland utazó, Samuel Van de Putte, látogatta meg kapucinusokat, aki Lhaszából azután hamarosan továbbutazott Pekingbe. Missziós tevékenységét azért kellett végleg felfüggesztenie, mert a mandzsu-udvar utasítására kiűzték őket Tibetből. Penna és társai ekkor Nepálba utaztak, ahol az olasz Patanban hamarosan elhunyt, majd a többiek Bengáliába vonultak vissza. Penna volt az első tibeti szótárkészítő, az ő tibeti-olasz szógyűjteménye 33.000 szót tartalmazott. Ezen kívül írt néhány olasz nyelvű tanulmányt is a tibeti kultúráról. Ezek: „Shakiatuba életének története, munkái,

12

és a lamaizmus rekonstruálása”; „A tökéletességhez vezető három út”; „Lélekvándorlás és ima az Istenhez” . A keresztény misszionáriusok információi egyfelől nagyon értékesek, hiszen a legrégebbiek a tibeti kultúrát illetően, ugyanakkor a keresztény-európai felsőbbrendűségi tudat, és a vele járó erős etnocentrizmus nagyon eltorzítja ezeket a beszámolókat. Nagyon sok mindent nem értettek a tibeti kultúrából, és a legtöbbször csak a felszíni jelenségeket ragadták meg, ezért magyarázataikban rendre tévedtek. A korábbi misszionárius feljegyzések és beszámolók alapján írta meg a Riminiből származó Antonio Georgi (1711-1797) vagy Giorgi, ágoston-rendi szerzetes az Alphabetum Tibetanum 800 oldalas összefoglalóját, amely 1762ben jelent meg, Rómában. Csoma kutatásának idején ez volt az egyetlen Tibetről szóló komolyabb munka. A brit Kelet-indiai Társaság szeretett volna kereskedelmi kapcsolatba kerülni Tibettel. A nagyon lelkes Thomas Manning (1772-1840) kezdetben matematikát tanult Cambridgeben, majd kínai stúdiumokat hallgatott Párizsban, és nagyon elmélyedt a kínai gyógyászatban. Neki nagy vágya volt, hogy behatolhasson a Mennyei Birodalom szívébe, s életcéljául Tibet megismerését tűzte ki. 1811-ben kínai orvosnak álcázva magát, egy kínai szolgával eljutott Lhaszába. Mivel kiválóan beszélte a kínait, a tibetieket sikerült megtévesztenie. Manningnak sikerült bejutnia az ifjú Lungtok Gyacóhoz (t: Lung-rtog rGya-mtsho = Jóslatok Óceánja) (1806-1815), a IX. dalai lámához. Minden bizonnyal ő a második európai, aki találkozhatott a dalai lámával. Ám a Lhaszában tevékenykedő mandzsu adminisztráció hamarosan rájött, hogy nem kínai, ezért kiutasították az országból.

Thomas Manning 1844-ben történt a következő keresztény missziós próbálkozás, amikor a mongóliai apostoli vikárius felhívására két francia lazarista Évariste Régis Huc (1813-1860) és Joseph Gabet (1808-1853) indult Tibetbe, akiket elkísért egy ifjú mongol pap is, aki már áttért a keresztény hitre, s aki végül lámaruhában öltözve szökött meg szülőföldjéről. Huc abbé mielőtt Ázsiába utazott volna, már tanulmányozta a „tatár” nyelvjárásokat és szokásokat, sőt néhány vallási szöveget le is fordított. 1845-ben az európaiak megérkeztek Lhaszába. A

13

francia szerzetesek csak négy hónapig próbálkozhattak szabadon tevékenykedni a tibeti fővárosban, majd nyolc hónapig várniuk kellett az engedélyre Pekingből. Az Huc abbé ezalatt egy intelligens tanárt talált magának, akivel tanulmányozta a tibeti nyelvet és a buddhista irodalmat. Három hónapot a Kumbum (t: sKu-’bum) kolostorban állomásozott, amelyről későbbi beszámolójában elmondta, hogy 4000 szerzetes lakja. Huc abbé 1845 szeptember végén egy sok emberes karavánnal indult vissza a lhaszái mandzsu követségre. Ez egy igen nehéz út volt, a Kuku-nór térségében a sivatagon keresztül, majd a havas hegyeken átjutva, 1846. január 29-én érte el Lhaszát. Ekkor kedvező hírt kapott, hogy itt egy kis kápolnát nyithatnak, és megkezdhetik a missziójukat a mandzsu rezidencia érdekeltségében. Azonban az első ópiumháború (1839-1842) következményeként végül felfüggesztették a korábbi császári meghatalmazást. 1846. február 26-án a mandzsu udvar képviselője utasítására kitoloncolták az idegeneket az országból. Így 1846 októberében hivatalos kísérettel érkeztek meg Kantonba. Gabet abbé visszatért Európába, míg társa három évig Kantonban maradt, és megírta a „Souvenirs d’un voyage dans la Tartarie, le Thibet, et la Chine pendant les années 1844, 1845 et 1846” című összefoglalóját.

Huc abbé Kevés biztos ismeretünk van William Moorcroft (1767-1825) angol doktor tibeti tevékenységéről, Moorcroft a sebészi képzést Liverpoolban szerezte, majd Franciaországban állatorvosi végzettséget kapott, s Londonban kórházat alapított lovak számára. Moorcroft a brit Kelet-Indiai Társaság megbízásából került Indiába, ahol a Társaság méntelepének kezelője lett, amely általa hamarosan felvirágzott. 1811-től a Társaság megbízásából sokat utazott, hogy jobb tenyészállatokhoz jusson, így jutott el Bukharába, ahol a világ akkori legnagyobb ló piaca működött. Mivel ő jártas volt a lótenyésztésben, felmerült, hogy talán Tibetben is alapíthatna egy ilyet. 1812-ben, hindú kereskedőnek álcázva magát William Hearsey kapitánnyal a Gangesz felső részénél indultak el a Himaláján át Tibetbe. A határon, az idegenek távoltartásáról szigorú rendelet ellenére a határőröket némi baksissal, az orvosi

14

jártasságával, és a charmjával sikerült megnyernie, így tovább indulhattak. Amer Singhet felbérelték, hogy vezesse őket a Tibeti fennsíkon. A Niti-hágón át jutottak a nyugat-tibeti Daba (k: Dábā Cūn) városába, ahol azonban várakozniuk kellett a továbbhaladási engedélyre. A garpön (t: dgar-dpon), Nyugat-Tibet kormányzója hozzájárult, hogy tovább menjenek a szent Manaszarovár (sz: Manasarovār, t: Mi-pham-yum-mtsho vagy Mtsho Ma-’pham,) tóhoz. Az Indus völgyében egy ideig feltartóztatták a nepáli gurkák csapatmozgásai, de végül visszatért Kalkuttába, majd más vidékekre utazott. 1820-ban, Szutledzs folyó mentén, egy karavánnal a szikek birodalmán át utazott. Eljutott a 4100 m magas Rothang-hágóhoz (t: Rothang), majd Lébe, a ladaki buddhista királyság központjába, ahol több hónapot töltött. Az Indus folyó völgyében találkozva Csoma Sándorral, ő inspirálta a székely-magyart, hogy készítése el a tibeti-angol szótárat a Kelet-Indiai Társaság számára. Ezután Dzsalalabadba, Kabulba és Bokharába utazott, majd az afgán Turkesztánban lázat kapott és meghalt. Más források szerint Nyugat-Tibet tanulmányozása után, 1826-ban állítólag eljutott Lhaszába, ahol 12 évig élt, és találkozott Huc misszionáriussal. 1838-ban, útban vissza India felé az útonállók gyilkolták meg. A tibeti kultúra tudományos kutatása a székely-magyar Kőrösi Csoma Sándorral (1784-1842) kezdődött, ő teremtette meg a tibetológia tudományát. Az ő tevékenysége mindenképpen fordulópontot jelent Tibet megismerésében, hiszen e kultúrát illetően általa indult meg a tudományos kutatás. Immáron a naiv legendás és homályos elképzeléseket a valódi ismeretek válthatták fel. Kőrösi Csoma Sándor, tibeti nevén Cshilinki Thapa (t: Phyiglin-gi Grwa-pa = Távoli tanítvány), eredeti célkitűzése az volt, hogy megkeresse a magyar őshazát Dzsungáriában, azonban útja során Nyugat-Tibetben, Ladak térségében találkozott William Moorcroft angol utazóval, aki anyagi támogatást kínált fel neki, ha elkészít egy tibeti-angol szótárt és egy tibeti nyelvtant. Csoma végső céljáról nem lemondva, ezt elvállalta. Így 1823-ban a Le város kormányzójától kapott ajánlással érkezett meg Szanglába (t: bZangla), a Szangkar-völgy (t: Zangs-dkar) egyik kolostorába. Itt a dermesztő hidegben, reggeltől napestig szívós kitartással tanult Szangye Phuncok (t: Sangs-rgyas Phun-tshogs) lámától. Csoma az itt töltött 16 hónap alatt a helyi szerzetesek jakbőr köpenyét viselve azok életmódja szerint élt, egy gyékényszőnyegen aludt, és fő tápláléka a sós jakvajas tea volt. Időnként a kolostor főapátjától is tanulhatott. 1825 júniusában visszament folytatni tanulmányait, ezúttal tibeti tanítója Phuktálba (t: Phug-dal) vitte, ahol közel egy évet dolgozott. Ezután Kánám városa mellett egy remetelakban (tibetiül ritőben, t: ri-khrod) újabb három évig kutatta a tibeti irodalmat. Ezek után Kalkuttában, mint segéd-könyvtáros összegezte, és kiadásra előkészítette jegyzeteit. Végezvén vállalt feladatával Lhaszá felé indult tovább, arra

15

gondolva, hogy az ottani kolostori könyvtárakban biztosan talál őseinkre vonatkozó utalásokat, de mivel még a nepáli Terrai mocsarainál megkapta a maláriát, Dardzsilingbe (t: rDo-rje-gling) érve a betegsége súlyosra fordult, így rövidesen meghalt. Teste azóta is ott nyugszik a Himalájában. Csoma volt az első európai tudós, aki tanulmányozta a tibeti nyelvet és irodalmat, és aki vizsgálta a tibeti buddhizmust. Munkájának eredménye, hogy elkészítette az első tibeti nyelvtant és az első tibeti-angol szótárat, valamint lefordította a Mahávjupattit (sz: Mahāvyupatti), egy szanszkrit-tibeti buddhista terminológiai szótárt, amivel megalapozta Tibet későbbi tudományos kutatását, Csoma mindemellett a buddhizmusról és a tibeti életről írt alapvető, tanulmányokat. Csoma Sándor nemcsak a tudományos alaposságával, hanem a tevékenységének motivációjával is kilóg az előtte és utána e területen tevékenykedő utazók sorából. Az előtte tevékenykedők jórészt a misszionálás szándékával létek Tibet földjére, az utána következők pedig egy politikai érdek elősegítése végett, legyen az brit, vagy orosz, kutatták a területet. Mindkét cél tulajdonképpen hódító szándékot rejt. Természetesen a felfedezők mindegyikét erősen motiválta a nehézségekből fakadó kihívás, de tisztában voltak, hogy az eredményeik elősegítenek bizonyos politikai érdeket. A mi Csoma Sándorunk Moorcroft révén szintén részesévé vált a „Nagy játszmának”, de erről ő igen keveset tudhatott, feljegyzéseiből az derül ki, hogy az angol ezt nem fedte fel a számára. Csoma Sándor legfőbb motivációja, hogy rátaláljon a magyar őshazára. A Csomáéhoz hasonlóan éppen a Széchenyi és a Baktay, vagy a buddhista zarándok Kawaguchi Ekai, Alexandra David-Néel és Lama Anagarika Govinda utazása, valamint a világháború utáni tudós feltárók (Tucci, Nebesky-Wojkowitz), útja volt mentes a hódító attitűdtől.

Kőrösi Csoma Sándor

16

A Brit koronát gyarmatosítói törekvései folytán erőteljesen érdekelte a stratégiailag fontos tibeti terület, s látva az európaiak bejutásának nehézségeit, indiaiakat tanítottak meg a helymeghatározásra és térképezésre, majd jó felszerelést biztosítva nekik, kereskedőknek álcázva, átküldték őket Tibetbe. Nain Singh Rawat (1830-1877) Dzsohar völgy Milam nevű kis falujában született. A rendkívül intelligens fiú, a kétéves Földmérő iskolában hamar megtanulta a szextáns és az iránytű használatát, valamint a csillagképek elhelyezkedését, de az álcázás trükkjeit is, így hamar képzett térképész lett. 1865-től több utat is tett a Világ Tetejére, hogy a britek számára feltárja a Himalája vidékét. 1865-ben, unokatestvére Mani Singh, az indiai Dehra Dhunből indulva Nepálba indult, majd Nyugat-Tibetbe ment geodéziai felmérések végett. Nain Singh zarándoknak álcázva magát, bejutott Tibetbe, a Brahmaputra vidékét feltérképezve a folyó felső folyástól érkezett meg a Tasihlünpo (t: bKra-shis-lhun-po) kolostorba, találkozott a VIII. pancsen lámával, Cshökji Drakpa Tenpe Vangcsukal (t: Chos-kyi Grags-pa bsTan-pa’i dBang-phyug) (1855?-1882). Ezután Lhaszába ment, ahol sikerült a XII. dalai lámával, Thinle Gyacóval (t: 'Phrin-las rGya-mtsho) (1856-1875) találkoznia. Az ind felfedező-kémnek sikerült meghatároznia a főváros hosszúsági és szélességi fokát, valamint a tengerszint feletti magasságát. Itt két muszlim kereskedő felfedezte a valódi kilétét, azonban kisebb összegért megígérték, hogy nem jelentik a hatóságoknak. Nain Singh a Manaszarovár tó érintésével tért vissza Indiába. 1867-ben újra elindult, hogy feltérképezze Nyugat-Tibetet. Meglátogatta a legendás Thok-Csarlung aranybányát. 1873-75 között tette meg a harmadik útját, ekkor Kásmírból Ladakon keresztül, a Transzhimalája északi oldalán haladva, el tudott jutni a tibeti fővárosba. A Tengri-nórhoz (m: Tngri-naγur = Égi-tó, t: gNam-mtsho phyid-mo = Befagyott-ég tava) eljutva, feltérképezte a terület megannyi lefolyástalan tavát. Munkája elismeréséül kitűntetést kapott a Királyi Földrajzi Társaságtól (Royal Geographic Society). Őt még jó néhány angol szolgálatban álló hindu követte, mint Hari Ram 1868-69-ben, 1871-72-ben, és 1885-86-ban; Kishen Singh (†1920) 1873-84-ben és 1878-82-ben, és sokan mások.

17

Nain Singh Rawat Kőrösit követően hamarosan megindultak a különféle földrajzi felfedező expedíciók Tibetbe, mivel annak hegy- és vízrajza még sok fehér foltot rejtett. Henry Strachey (18161912) angol katonatiszt, 1846-ban tett látgatást a „Világ Tetejére”. Eljutott a Manaszarovár és a Raksasztál (sz: Rakśastal, t: Lag-ngar mtsho) tóhoz. 1849-ben már fivérével, Sir Richard Strachey (1817–1908), angol altárbornaggyal indult Tibetbe. Ekkor a Niti-hágón át Garhval térségébe jutottak. A két út között Strachey tagja volt a Ladak-Tibet határbizottságnak. Henry, 1853-ban „Physical Geograhy of Western Tibet” címmel írt összefoglalót Nyugat-Tibet földrajzáról.

Sir Richard Strachey 1855 és 57 között a német Schlaginweit fivérek kutatták Tibetet. A felfedező Hermann Rudolph Alfred von Schlaginweit (1826-1882), a botanikus Adolph von Schlaginweit (18291857) és Robert von Schlaginweit, akiket 1954-ben Alexander von Humboldt ajánlott be a brit Kelet-indiai Társaságnak. 1955-től három évig utazgattak Indiában, a Himalájában, a Karakrumban és a Kunlun hegységben. Az utóbbin Adolph és Hermann volt az első európai, aki átkelt, ezért Hermann felvette a Sakünlünski nevet. Hermann még Nepálba is elutazott. Az expedíciójuk eredményeit négy kötetben foglalta össze Hermann és Adolph, melynek címe „Reisen in India und Hochasien” (1869-1880).

18

Hermann Rudolph Alfred von Schlaginweit Heinrich August Jäschke (1817-1883), német misszionárius, nyelvész, már fiatal korában kitűnt rendkívüli memóriájával, és zenei hallásával. A tehetséges ifjú ösztöndíjjal a Niesky-i Pädagogiumban tanult, majd a következő húsz év alatt, a német és a cseh mellett nyolc nyelvet sajátított el (latin, görög, dán, svéd, magyar, arab, szanszkrit, perzsa). 1856-ban, mint protestáns misszionárius az észak-indiai a Lahul (t: lHa-yul, vagy Gar-zha) és Szpiti (t: sPi-ti vagy sPyi-ti) körzetben fekvő Kyelong-völgyben kezdte meg tevékenységét, a Morvamisszió keretében, amely 1853-tól 1914-ig működött itt. Jäschke mindjárt felismerte, hogy munkája során a tibeti nyelv mennyire fontos, aminek az elsajátításában egy láma volt a segítségére. Tanítója révén, hamarosan széleskörű ismereteket szerzett a klasszikus tibetiben. A megszerzett nyelvtudása segítségével, elkezdte a Biblia fordítását, hogy a helyiek megérthessék a kereszténység valódi üzenetét. 1865-ben adta ki tibeti nyelvtanát, amiben tárgyalta a beszélt dialektusokat is, és 1866-ban szótárát, amely elkészítésekor használta a székely-magyar munkáit. Rendszeresen írt jelentéseket a Berlini Tudományos Akadémia számára. Hasonlóan székely-magyar elődjéhez, igen szerény ember volt, akinek tudományos nagyságát csak halála után fedezték fel.

19

Heinrich August Jäschke 1860-ban az angol geológus és földrajztudós Henry Haversham Godwin-Austen (18341923) lépett Tibet földjére. Godwin-Austen a Royal Military College-ban végezte tanulmányait. Ő elsősorban Indiát utazta be, vizsgálva az állatvilágot, amiről több könyvet is megjelentetett. Godwin-Austen Hindukuson át jutott el a tibeti Pángong-tóig (t: Pang-gong mtsho) (amely ma átnyúlik az indiai-kínai határon), ami a Rutok (t: Ru-thog) régióban található. Meg kell még említeni az orosz ezoterikus Jelena Petrovna Blavatszkaját (o: Еле́на Петро́вна Блава́тская) (1831-1891) nemzetközi használatban Helena Petrovna Blavatsky tibeti útját, amely máig is sok tekintetben tisztázatlan. A hercegi származású Jelena Andrejeva Fagyejevával (leánykori neve) kapcsolatban a családtagjai már gyermekkorában szokatlan spirituális jelenségekre figyeltek fel. A hisztérikus rohamokkal küzdő, ámde kiváló értelmű ifjú Jelena előszeretettel olvasgatott a szabadkőműves nagyapa okkult irodalomban gazdag könyvtárában. Ifjan hozzáment Nyikifor Blavatszkij tábornokhoz, azonban három hónap múlva megszökött tőle. A keleti utazásainak pontos története igen bizonytalan, mint az egész élete, mivel későbbi vallomásai ellentmondásosak. 1868-ban indult el egy nagy világkörüli útra, amely Észak-Itáliából a Balkánon és Konstantinápolyon át vezetett Indiába, majd Tibetbe. Az életrajza szerint járt a Tasilhünpo (t: bKra-shis-lhun-po) kolostorban. Saját állítása szerint hét évet töltött ebben a gompában (t: dgon-pa), és Cshökji Dakpa Tenpe Vangcsuktól (t: Chos-kyi Grags-pa bsTan-pa’i dBang-phyug) (1854-1882), a VIII. pancsen lámától (t: pan-chen bla-ma) tanult. Azonban ez a hosszú az időtartam igen kétséges. Vannak olyan vélemények, hogy Blavatszkaja asszony soha nem járt Tibetben, információit közvetve szerezte Chandra Dastól, amikor a dardzsilingi „Lhasa Villa”-ban tett látgatást, Henry Steel Olcott (1832-1907) ezredessel (Paul Johnson). Blavatszkaja 1873-ban az

20

Egyesült Államokba ment, és ott Olcott-tal hamarosan megalapították a Teozófiai Társulatot (eredetileg Spiritualista Nyomozás volt a neve), aminek a székhelyét hamarosan Indiába tették át. A fő művében „A titkos tanítás” című könyvében összegezte a teozófiai tanokat. Ebben azt írja a világ legrégebbi könyve a „Dzyan könyve”, amelyet egy tibeti kolostorban őriznek, és csak neki mutattak meg. Azonban a későbbi kritikusai szerint a műve semmi egyéb, mint a korábbi okkult gondolatok erős kézelőerővel való átírása, amelynél a hindu és buddhista terminológiát használt. A hivatkozott forrás bizonyosan sohasem létezett Tibetben. Blavatszkaja művei és gondolatai, népszerűségük okán, azonban hosszú ideig nagyon erősen befolyásolták a nyugat Tibetről alkotott képét. Mindezt tovább erősítették a későbbi teozófus követői is.

Jelena Petrova Blavatszkaja Beszélni kell még említeni egy másik ezoterikus gondolkodó, az örmény-görög

származású

Georgij

Ivanovics

Gurdzsiev

(ö:

Գեորգի

Իվանովիչ Գյուրջիև, o: Гео́ргий Ива́нович Гюрджи́ев) (1866? -1949), nemzetközi használatban George Ivanovitch Gurdjieff, a XX. század elejének spirituális tanítójának tibeti útjáról. Gurdzsiev még a XIX. század végén tett nagy utazásokat, Közép-Ázsiában, Egyiptomban és Rómában. A közép-ázsiai útja során járt Bokharában, Afganisztánban és tanult Észak-Indiában és Tibetben. Azonban ez utóbbi konkrétumait misztikus homály fedi. Az életrajzírói szerint bizonyosan tett tibeti utazást, amit az ottani tapasztalatairól mondottak erősítenek meg. Saját bevallása szerint, a koponya és gerinc csontkovácsolás titkos technikáját, a „Világ Tetején” sajátította el. A másik tibeti vonatkozás a tanításaiban, hogy Gurdzsiev és barátai az ősi örmény fővárosban, Aniban, felfedezték egy Szarmoung nevű ezoterikus társaság nyomait. Gurdzsiev szerint ez a társaság már az i. e. 2500-ban létezett Babilonban, akik később onnan elvándoroltak az Izrumim-völgybe, majd a VI-VII. században Kurdisztán és Urmia közötti területen működtek. Tibetben a kolostorokban, szintén ismeretes

21

egy Szurmang csoport. A legfőbb apátjuk a X. Trungpa tulku volt, aki 1938-ban hunyt el. Ezt a hívei szerint is igazolja, hogy az Amerikában élő XI. inkarnáció, Cshögyam Trungpa előadásaiban gyakran említette Gurdzsiev nevét. Mindezek ellenére állíthatjuk, hogy tibeti utazása igen bizonytalan és kétséges.

Georgij Ivanovics Gurdzsiev 1878-ban a magyar földrajztudós és hegymászó Déchy Mór (1851-1917) Szikkimen (t: ’Bras-ldjongs = Gyümölcsország) keresztül kívánt eljutni Tibetbe, de ott maláriát kapott, akárcsak annak idején Csoma, így gyorsan hazautazott. 1877-től 1880-ig Széchenyi Béla (1937-1918) néhány tudós társaságában, mint Lóczy Lajos (1849-1920) geológus, geográfus és az osztrák Kreitner Gusztáv (1847-1893) térképész, főhadnagy, vezetett ázsiai expedíciót, melynek célja Tibet átszelése, vagy legalább a Lhaszába való eljutás lett volna. Eredetileg Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvész is részt vett volna a kutatásban, de neki a betegsége miatt vissza kellett fordult. Az expedíció Kínából indult, s 1879 tavaszán érték el a turkesztáni Tunhuang (k: Dunhuang) városát, ahol megnézték az Ezer Buddha barlangtemplomait, ami lenyűgözte az utazókat. Később Stein Aurél, éppen Lóczy inspirációjára szervezett ide expedíciót, és tárta fel ezt az egykori selyemút menti várost, ahonnan számtalan ótibeti szöveg került elő. A magyar utazók a Kuku-nór környéki lapályokon mongol, az alpesek között pedig tibeti lakosokkal (tangut) találkoztak. Az expedíciónak Szi-nying-fu városában kellett várakozniuk, az engedélyek végett. A magyar kutatók háromszor is megpróbáltak bejutni Tibetbe, de sikertelenül. Egyfelől a mandzsu ambán (helytartó) és a tibetiek sem járultak hozzá a belépéshez, másfelől hiába várakoztak, hogy Pekingből megkapják az engedélyt, a mandzsu udvar sem támogatta a magyarokat. Így a Lhaszába vezető úton csak 17 napig haladva, néhány kelet-tibeti kolostorhoz jutottak el, mint Litang (t: Li-thang), Batang (t: ’Ba’thang). Lóczy minderről így írt „Miként a legtöbb terv: Gróf Széchenyi szándéka sem ment teljesedésbe, a tibeti lámák ellenszegülése, és a sinai kormány ravaszsága meghiúsították azt, hogy Tibetet átszeljük, vagy csak Lhaszáig

22

eljussunk.” (Utazás gróf Széchenyi Bélával a Kuku-norhoz és Kelet-Tibetbe). Innen vissza kellett fordulniuk, azonban ennek ellenére Lóczy sok mindent tisztázott Tibet földrajzából, így például feltételezte, hogy a Himalája mellett északon kell lennie egy másik hegyvonulatnak, amit később Hedin meg is talált. A magyar földrajztudós azt is belátta, hogy a hátsó-indiai hegyláncok nem mások, mint a tibeti vonulatok délre fordulásai.

Kreitner Gusztáv, Széchenyi Béla és Lóczy Lajos Az orosz felfedező, geográfus, Nikolaj Mihajlovics Przsevalszkij (o: Николáй Михáйлович Пржевáлский) (1839-1888), aki egy lengyel nemesi család sarja, és a Szentpétervári Katonai Akadémián tanult, több ázsiai expedíciót is vezetett. Az 1870-73 között zajló útján, a Góbi-sivatagon átkelve, majd a Jangce felső folyását követve, jutott Tibetbe. Przsevalszkij az útja során számtalan állat és növényfajt gyűjtött. Amikor visszatért Oroszországba, a cári vezérkar altábornagyává léptették elő, és elnyerte a Constantinemlékérmet, a Golosz újság pedig azt írta, ez volt „korunk egyik legmerészebb tette”. Az 1879-1880 közötti, harmadik ázsiai útja során, Kuku-nór felől közelítette meg Tibetet. Átkelt a Tiensan hegységen, s megpróbált keresztülmenni Tibeten. Przsevalszkij célja is, mint utána sok más utazónak, eljutni Lhaszába, ezért arra vette az irányt, azonban a főváros előtt 260 kmrel, a tibeti szervek visszatérésre kényszerítették, így kénytelen volt visszafordulni. Przsevalszkijról egyébként több állatfajt is elneveztek, többek között a Przsevalszkij-lovat, ami Tibetben is él. Az ötödik útja során Przsevalszkij tífuszt kapott, és még Kirgizisztán előtt meghalt. Az ő terveit egy tanítványa, Pjotr Kuzmics Kozlov (1863-1938) folytatta, aki rivalizálva Hedinnel és Stein Auréllal, 1905-ben a mongoliai Urgában (m: Örgöö, o: Урґа, ma Ulanbator) találkozott, az angolok elől ide menekült XIII. dalai lámával, Thupten Gyacóval (t: Thub-bstan rGya-mtsho) (1875/6-1933). Kozlov utolsó expedíciója 1923–1926 között, Mongóliába és Tibetbe vezetett.

23

Nikolaj Mihajlvics Przsevalszkij Sarat Chandra Das (1849-1917) indiai tudós, nyelvész, Bengáliában egy hindu családban született. 1874-ben Dardzsilingban (t: rDo-rje-gling = Gyémántsziget) kinevezték iskolamesternek. Egy évvel később, tibeti tanára Urgyen Gyaco (t: ’O-rgyan rGya-mtsho) láma elintézte az útlevelét, hogy a Tásihlünpo (t: bKra-shis lhun-po) kolostorba mehessen. 1879 júniusában a bengáliai kormány megbízásából érkezett Tibetbe, ahol hat hónapig tartózkodott. Ő buddhista diáknak álcázva jutott be a Tásihlünpo kolostorába. Dardzsilingba visszatérve sok szanszkrit és tibeti szöveget hozott magával, amelyek jó alapanyagot szolgáltattak a későbbi tudományos munkásságának. Das következő expedíciójának fő célja, Tibet földrajzának felderítése volt. 1881-82-es útja során a Jarlung-völgyet (t: Yar-klung = Magas-völgy) kutatta, és eljutott Lhaszába is. Nagyon sok értékes anyagot gyűjtött a tibetiekről, és több térképvázlatot is rajzolt. Das a britek szolgálatában, mint kém dolgozott, és adatokat szolgáltatott a megbízói számára. Das így szintén szereplőjévé vált a „Nagy Játszmának” (Great Game), amely a Brit-birodalom, Oroszország és Kína között folyt KözépÁzsiában, s amelynek Tibet feltárói közül sokan részesei voltak, mint Przsevalszkij, Hedin, vagy Younghusband, s amelybe egykor Csomát is felhasználták. Das feladata volt információt szolgáltatni az orosz és kínai szándékokról. Távozása után informátori munkálkodása a lhaszái udvar tudomására jutott, és akik baráti kapcsolatot által vele, azok súlyos megtorlásban részesültek. Dasnak, aki végleg Dardzsilingban telepedett le, a háza a „Lhasa Villa” néven fontos bázissá vált, itt a század elején megfordult majd mindenki, akit a tibeti kultúra miatt Ázsiába utazott. Járt itt Sir Charles Alfred Bell, Kawaguchi Ekai, Evans-Wentz. És még sokan mások. Ez utóbbi révén találkozott Das-szal Helena Blavatsky és Henry Steel Olcott a teozófiai társaság két alapítója. Das külön érdeme, hogy elkészítette a máig is legnépszerűbb tibeti-angol nagy-szótárat, amit 1902-ben publikált és előszavát az Alex Csoma

24

de Körös név felemlítésével kezdte, mivel a székely-magyar munkáját is felhasználta. A tibetológusok körében hosszú időn keresztül ez volt a leginkább használatos szótár. Ezen kívül számtalan Tibettel kapcsolatos publikációt tett közzé.

Sarat Chandra Das 1884-85-ben, az angol Arthur Douglas Carey (-1936), aki Indiában volt köztisztviselő, tervezett egy tibeti utat. Ő Latakból a Karakorumon át jutott a Tarim-medencébe, majd az Altin-tagnál délre vette az útját, és behatolt Nagy-Tibetbe, végül nagy kerülővel tért vissza Le városába. Az útja során sok adatot gyűjtött. Arnold Henry Savage Landor (1865-1924) egy firenzei születésű, angol festőművész, felfedező, kalandor, akit ifjan Jules Verne és Samuel Baker könyvei inspiráltak. Már fiatalon sokat utazott, járt Hollandiában, Spanyolországban, Máltán, Marokkóban és Egyiptomban. Ezek után ellátogatott Amerikába, a Közel-Keletre, Japánba, Kínába, Kamcsatkába, Kuriliszigetekre, Nepálba és Ausztráliába. Landor eredetileg Oroszországon és Turkesztánon át kívánt eljutni a Tibetbe, végül mégis délről, Indián át jutott el oda. 1897. tavaszán, két kísérőjével sok nehézség árán átszelte Tibetet, és sok tibeti szokásról tudósít. Felfedezte az Indus és a Brahmaputra forrásait. Landornak, akit a tibetiek elfogtak, iszonyú kínzásokat kellett elszenvednie, talán ezért is könyvében, amelyben leírta a tibeti és nepáli kalandjait (In the Forbidden Land, 1898), leginkább a tibetiek kegyetlenkedéseiről és kínzásairól számol be.

25

Arnold Henry Savage Landor Annie

Royle

Taylor

(1855-1922)

angol

evangélikus

misszionáriusnő,

aki

orvostudományi tanulmányok után a londoni és brightoni nyomornegyedekben kezdett dolgozni, majd csatlakozott a Kínába tartó misszionáriusokhoz. 1884-ben érkezett Sanghajba, ahonnan 1886-ba a tibeti határ menti Lancsouba (k: Lanzhou) küldték. Mivel egészsége megromlott Ausztráliába ment, de már ekkor elhatározta, hogy majdan Tibetben szeretne missziós tevékenységet folytatni. 1899-ben, Dardzsilingba utazott, ahol egy buddhista kolostorban elkezdte tanulni a tibeti nyelvet. Egy keresztény hitre tért 19 éves tibeti fiú vállalkozott, hogy elkíséri őt Tibetbe. Először Tianshuiba mentek, ami a tibeti irányuló kereskedők egyik kiinduló helye. 1892 szeptemberében három kínai muszlim segítővel, és 16 lóval vágott neki a „Világ Tetejének”, azzal a céllal, hogy Lhaszába mennek. Taylor tudván, hogy Tibet zárt a külföldiek számára, leborotválta a haját és tibeti ruhát öltött. Két hónapig nem is találkoztak lakott területtel, amikor végre elérték Gyegut (t: sKye-dgu) vagy Jyekundót (t: sKye-rgu-mdo, k: Jiégǔ(duō) zhèn), amit azonban óvatosságból kikerültek, nehogy a hatóságok feltartóztassák őket. Decemberben már sok lovuk elpusztult, vagy elrabolták, az élelmiszer készleteik is fogytán voltak, Noga az egyik muszlim segítője is elhagyta. A nangcsui tibeti hatóságok arra kényszerítették térjen vissza Kínába. Így január 19-én tíz katona kíséretében két megmaradt kísérőjével visszatért Gyeguba. Onnan 1893 tavaszán érkezett meg Kandingba, majd hazatért Angliába. Hazatérve egyből szervezni kezdte az újabb tibeti misszióját, amely azonban az egyházi vezetők ellenállása miatt elbukott. 1904-ben csatlakozott Younghusband tibeti expedíciójához. Minden bizonnyal ő volt az első nyugati nő, aki a modern időkben Lhasza földjére lépett, ahol azonban mindössze csak három napot tölthetett.

26

Annie Royle Taylor 1889-90-ben a franciák szerveztek expedíciót a „Világ Tetejére”, Pierre Gabriel Éduard Bonvalot (1853-1933) vezetésével. Ő már a nyolcvanas évek elején járt az orosz fennhatóság alá tartozó közép-ázsiai területeken, Taskentben, Szamarkandban, átutazott a Pamír-hegységen. A tibeti expedíciót a chartres-i herceg és a fia, az orleáni herceg támogatta, az utóbbi részt is vett az utazásban. 1889-ben Bonvalot és csapata az Altin-tag hegységen át jutott be Tibetbe, majd a Tengri-nór érintésével közel kerültek Lhaszához, amikor azonban a tibetiek megállították a csapatot. Az Orleans-i herceggel együtt a francia expedíció másfél hónapig próbálkozott meggyőzni a helyieket, de eredménytelenül, ezek után Kelet-Tibetet átszelve 1700 km-t tettek meg. Elhagyva Tibetet, a kínai Jünnan (k: Yunnan) tartományba érkeztek meg. 1892-ben jelentette meg tibeti útjának tapasztalatait „De Paris au Tonkin a travels le Tibet inconnu” címmel.

Pierre Gabriel Éduard Bonvalot

27

A másik francia expedíció 1891-ben Jules Léon Dutreuil de Rhins (1846-1894) tengerésztiszt, gegoráfus és F. Gerard vezetésével indult a Világ Tetejére. Ők Khotánból indulva az Altin-tag hegységén át érkeztek Tibetbe. Több kísérlet után harmadszorra sikerült a magasföld belsejébe eljutniuk. A Garing-tóhoz érve engedélyhez folyamodtak, hogy bejuthassanak a szent városba, Lhaszába. A fővárosból megérkező küldöttek nagy sajnálatukra azonban kiutasították az expedíciót az országból. Az amerikai William Woodville Rockhill (1854-1914) kamaszkorában édesanyjával Párizsba költözött, ahol a katonai tanulmányai után az idegen légióban szolgált. Franciaországi éveiben olvasta Huc abbé tibeti utazásait, ami nagyon felkeltette az ifjú érdeklődését a „Világ Teteje” iránt, ezért hamarosan tibeti nyelvtanulásba kezdett. Amikor Svájcba költöztek, ahol három évet töltött, és folytatta a tibeti tanulmányait, ami mellett kínai és szanszkrit nyelvet is elkezdte tanulni. 1876-ban visszaköltözött Amerikába, ahol elkezdett buddhista szentiratokat fordítani. A boxer-lázadás után hozzá fordult az amerikai külügyminisztérium segítségért. Ennek kapcsán fogalmazta meg a „Nyitott Kapuk” politikáját. Amikor diplomata volt Pekingben, tökéletesítette a nyelvtudását, és 1889-ben megpróbált behatolni a tibeti fennsíkra, de nem sikerül. Két évvel később újra próbálkozott, hogy eljusson Lhaszába, azonban 177-km-rel a cél előtt vissza kellett fordulnia, mivel a hatóságok nem engedték tovább. A területen tapasztaltakat könyvben is összefoglalta, amelynek címe „The Land of the Lamas. Notes of a Journey Trough China, Mongolia and Tibet” (1891). Ezért 1893-ban, megkapta a Királyi Földrajztársaság arany medálját. Az 1905ben Roosevelt elnök őt bízta meg, vegyen részt az angol katonai expedíció utáni kínai-angoltibeti tárgyalásokban.

Woodville Rockhill Susanna Carson Rijnhart (1868-?) kanadai orvosnő, protestáns misszionárius. Húsz évesen Torontóban szerezte meg az orvosi diplomát, majd hat éven át Ontarióban praktizált.

28

1894-ben ismerkedett meg a holland Pertrus Rijnhartot (1866-1898), aki az üdvhadseregnél dolgozott. Őt 1886-ban Kanadába küldték, ahol a Kínai külmissziónál dolgozott három évig, majd feleségül vette Susant. Mint független misszionáriusok együtt utaztak Kínába, s az volt a céljuk, hogy kínai kereszténység terén minél nagyobb haladást érjenek el. 1895-ben a kínai tibeti határvidéken lévő Luszar nevű faluba kezdtek tevékenykedni, amely a Kumbum (t: sKu-’bum) kolostorhoz van közel, ahol akkoriban 3600 szerzetes lakott. A kanadai orvosnő itt gondoskodott a lámák gyógyításáról, ami miatt hamar megkedvelték a szerzetesek. Itt sok különböző kultúrájú emberrel találkoztak, mivel Luszarban sok kereskedő megfordult, akik mind Kínából, mind Mongóliából és Tibet különböző részeiről érkeztek ide. Rijnhart közvetlen célja az volt, hogy tibetiül tanuljon, és hogy a tibetiek között tevékenykedjen, valamint távlatilag, hogy eljusson a nyugatiak számára zárt városba, Lhaszába. 1896. nyarán ismeretlen okok miatt átköltöztek a 24 mérföldre található Tankar kereskedővárosába, ahol egy beteggondozót nyitottak meg. Nehéz körülmények között dolgoztak, s az orvosi ellátásért kapott kis pénzből éldegéltek. 1896 októberében a brit utazó, Montagu Sinclair Wellby érkezett Tankarba, és biztosította őket, hogy a kínai tisztségviselőkkel jó kapcsolatai révén kedvezők a kilátások a misszionáriusok számára. Az orvosnő hónapokra egyedül maradt, amikor novemberben Sven Hedin expedíciója haladt át Tankaron, aki úgy írta le Susant, mint egy kínai módon öltöző fiatal szemüveges hölgyet, akinek az orvosi tevékenysége végett sok helyi barátja és tisztelője van. A férj visszatérése után, 1897-ben született meg a fiuk. 1898ban végső céljuk elérése végett két kínai és egy muszlim férfit béreltek, és lovakkal elindultak a tibeti főváros irányába. Több száz tibetire fordított Bibliát is magukkal vittek. A bejáratott karavánutat követték a Cajdam medencén keresztül, s több mint két hónapig haladtak, miközben a két kínai segítőjük meghalt, majd a fiuk is elhunyt. Amikor 100 mérföldre Lhaszától, elérték Nakcsu (t: Nak-chu) városát, a tibeti katonák visszafordulásra szólították fel őket, de ők tovább indultak. Végül Nakcsu elöljárója megtagadta a továbbhaladásukat, így dél felé fordulva a tea úton, kénytelenek voltak elhagyni Tibetet, ráadásul hóviharba kerültek, majd a karavánjukat kifosztották a banditák. Szeptemberben Petrus hátrahagyta a feleségét, hogy segítséget kérjen a tibetiektől, azonban Susan soha többé nem látta a férjét. Amikor megérkezett Gyeguba, a kolostor apátjától kért útlevelet. Végül megfagyott lábakkal jutott el Kangdingba, ahol akkor keresztény misszionáriusok tevékenykedtek. A tibeti tapasztalatait 1901-ben publikált könyvében foglalta össze, melynek címe „With the Tibetans in Tent and Temple”.

29

Susanna Carson Rijnhart Sven Anders Hedin (1865-1952) a vakmerő svéd felfedező és földrajztudós többször próbálkozott a „Világ Tetején”. Második ázsiai expedíciója (1899-1902) során, 1900 és 1901 nyarán kétszer is járt Tibetben. 1901-ben, kb. 200 kilométerre megközelítette Lhaszát, amikor kiutasították az országból, de ő újra visszafordult, és eljutott a Szerling-tóig. Következő, 1905-ben induló expedíciója során Indiából Kásmíron (sz: Kāşmīr, t: Kha-che-yul vagy Khacul) át lépett Tibet földjére, annak ellenére, hogy mind a britek, mind a tibetiek tiltakoztak a belépés ellen. Hedinnek nagyon óvatosan kellett haladnia, mivel ebben az időben Cecil Godfrey Rawling (1870-1917) és Ch. H. D. Ryder angol tisztek is átkeltek Tibeten, és semmiképpen sem szerette volna keresztezni az útjukat. Hedin megállapította a Brahmaputra forrásának helyét, amit a tibetiek Tacsok Khapapnak (t: rTa-mchog Kha-’bab = Ló szájából fakadó) neveznek. Öt hétig kereste a Szutledzs folyó forrását, aminek tibeti neve Langcsen Khapap (t: gLang-chen Kha-’bab = Elefántszájából fakadó). Hedin amint tibeti kísérői elhagyták, azonnal délre fordult, így eljutott a Manaszarovár-tóhoz (t: Mtsho Ma-’pham), ahol 129 fenékmérést végzett. Ezután két kísérőjével álruhát öltve és bemázolt arccal elvegyült a zarándokok között, és első európaiként eljutott a szent Kailásza (sz: Kailāsa, t: Tise vagy Ti-rtse) hegyhez. Itt megtalálta az Indus forrását, amit a tibetiek Szenge Khapapnak (t: Seng-ge kha-bab = Oroszlán szájából fakadó) neveznek. Megállapította a Raksasztál-tó tengerszint feletti magasságát. Útja során nyolcszor kelt át az akkor még ismeretlen Transzhimaláján, így világossá vált előtte, hogy egy összefüggő hegyrendszert talált, nem sejtvén, hogy Lóczy Lajos, már a Széchenyi-expedíció során, elméleti úton feltételezte annak létét. Ezt a hegységet egy ideig Hedin-hegységnek is nevezték, majd ő adta a Transzhimalája nevet a hegységnek. Hedin expedíciója során 29 olyan buddhista kolostorban járt, ahol ő volt az első fehér ember. Sok vallási rítust látott, és megismerte a tibetiek életét. A svéd társaival szerencsésen eljutott Shikacébe (t: gZhis-ka-rtse), ahol első európaiként sikerült találkoznia Thupten Csökji Nyimával (t: Thub-bstan Chos-kyi Nyi-ma) (1883-1937), a IX. pancsen

30

lámával, aki megkérte Hedint, hogy ne mondja el a kínai hatóságoknak, hogy ő fogadta. Végül a kínai hatóságok kíséretet adva a karavánjához, azon az útvonalon, ahol jött, visszatoloncolták.

Sven Hedin A fentebb említett „Nagy Játszma” révén a britek kereskedelmi jogokat is nyertek Tibetben. A brit kormány látva a mandzsu Kína elerőtlenedését, és értesülve az orosz-tibeti kapcsolatfelvételről, attól tartott, hogy Tibetben meg fog erősödni az orosz befolyás. A britek gyanúját az is erősítette, hogy a tibeti vallási vezető egyik burját tanácsadójának erős orosz kapcsolatai voltak.

A „Grate game” korabeli karikatúrája

31

Az angol vezetés úgy ítélte meg, hogy számukra a legjobb, ha Tibet továbbra is a mandzsuk gyámsága alatt marad. Mindezek fényében India alkirálya, Lord Curzon a legjobbnak vélte, ha felveszi a közvetlen kapcsolatot a lhaszái kormánnyal. Ezért 1903-ban Francis Edward Younghusband (1863-1942) ezredes irányításával követséget menesztett a tibeti fővárosba. Az idegen csapat hírére Lhaszában két követet küldtek a határhoz, hogy tárgyaljon a britekkel, és akadályozza meg, az angolok továbbhaladását. A britek a mandzsuk engedélyére hivatkozva tovább haladtak, s a két tibeti követ csak követni tudta őket. A nemzetgyűlés (t: tshogs-'du) úgy vélte a britek területszerzés végett hatoltak be, és egyébként is a buddhizmus ellenségei, ezért ha kell katonai erővel, de meg kell állítani őket. Younghusband négyszáz fős expedíciójával egészen Kampa Dzongig (t: Gam-pa rDzong) hatolt, ám tárgyalások megrekedtek, mert a tibetiek csökönyösen kötötték az ebet a karóhoz, hogy csak akkor hajlandók érdemben megegyezni, ha a britek visszatérnek a határhoz. Az angolok próbálkozásai mintegy három hónapig elhúzódtak, amikor is feladták, és dolgavégezetlenül visszatértek Szikkimbe. A Tibetben folyó vitákban azokat az erőket, akik a békés megegyezés pártján álltak eltávolították a kormányból, és börtönbe zárták. Az év végén Younghusband vezette brit csapatok ismét átlépték a határt, immáron komoly hadsereggel (gurkha katonákkal), amely számára négyezer teherhordó szállította a muníciót. Azt is tudjuk, hogy az angol ezredes Kőrösi tibeti-angol szótárát vitte magával az útjára. A tibeti kormány, mind a bhutáni, mind a szikkimi közvetítők tanácsa ellenére katonákat küldött ellenük. 1904 elején Younghusband még mindig megpróbált egy hatalommal bíró tibeti vezetővel tárgyalni, de hiába. Közben a tibeti katonák kőfalat építettek az angol tábor fölé, amit a brit katonák egy kis csapata megkerülve hátba támadták az elöltöltős puskákkal, lándzsákkal és baltával felfegyverzett tibetieket. A géppuskatűzben szinte minden tibeti katona elpusztult. A Younghusband vezette sereg, április 11-én bevonult Gyelcébe (t: rGyal-rtse), ahol megrohamozták és elfoglalták az erődöt. Itt a mandzsu ambán követe közölte Younghusbanddel, hogy az ambán is szeretett volna részt venni a tárgyalásokon, de a tibetiek nem adtak számára utazási engedélyt. A brit vezér elhatározta, hogy továbbmegy Lhaszába, hogy a dalai lámával tárgyalhasson. A lhaszai vezetés újra egy hágónál felállított hadsereggel kívánta megállítani a betolakodókat. Younghusband katonái ismét súlyos vereséget mértek a tibetiekre. A Cangpo (t: gTsang-po) folyónál a Potala főkamarása Őszentsége levelével várta a briteket, amelyben a dalai láma itt a folyó mentén kívánt tárgyalni velük. Az angol sereg azonban eltökélten tovább indult Lhaszába. A tibeti vezetés úgy látta jónak, ha a dalai láma elhagyja a várost. Így Thupten Gyaco, a XIII. Dalai Láma a Ganden Thi Rinpocséra (t: dGa’-ldan Khri Rin-po-che) bízta a

32

régensi feladatokat, és maga az északi határra menekült, ahol úgy döntött tovább megy Mongóliába, ott azután egy évet töltött. 1904 augusztusában az angolok Younghusband vezetésével bevonultak Lhaszába. Thi Rinpocse a tárgyalás végett elment Younghusbandhez. A minisztereket összehívva, megértette velük nincs más megoldás, mint elfogadni a britek feltételeit. Így a Potala fogadótermében tartott tárgyaláson a tibetiek kénytelenek voltak elfogadni a britek és mandzsuk 1890-es kalkuttai szerződését. Ennek eredményeképpen az angol tisztségviselők szabad mozgási lehetőséget kaptak Tibetben, és Gyelcében (t: rGyalrtse) létrehozhatták a Brit Kereskedelmi Állomást, ami egészen 1955-ig működhetett. A Younghusband-expedícióban részt vett Laurence Austine Waddell (1854-1938) brit orvos is, aki nemcsak az angol katonai beavatkozás történetét írta meg, de számtalan könyvet írt a tibeti buddhizmusról és kultúráról.

Lord Curzon

Francis Younghusband

Younghusband expedíció Kawaguchi Ekai (j: 河口慧海) (1866-1945) zen szerzetes, aki tokiói Gohyaku-rakan (j: 五百羅漢寺) kolostorban gyakorolt, majd Kyotóban három évig remeteként élt, ami alatt kínai csan buddhista szövegeket tanulmányozott. 1897-ben elhatározta, hogy a tibeti

33

buddhizmust is szeretné tanulmányozni, ezért tibeti útra indult. A „Világ Tetejére” való belépés előtt ő Darzsilingban Chandra Dastól tanult tibetiül és angolul. 1901 tavaszán elérte Lhaszát, és álruhában járva, három évet töltött Tibetben, végül 1903-ban hazatért. 1904-ben, Indiába és Nepálba utazott, ahol szanszkrit nyelvet tanult, és buddhista kéziratokat keresett. Nepálban Cshandra Sumser Ranától sikerült egy ajánlás kapnia, az újabb tibeti útjához. Ezután számos tibeti kolostort meglátogatott, majd zarándokként körbejárta a szent Kailásza hegyet. Egy kínai szerzetes közbenjárására Thupten Gyaco (t: Thub-bstan rGya-mtsho), a XIII. dalai láma (1875-1933) audencián fogadta őt. Kawaguchi rövid ideig a Szera (t: Se-rva) kolostorban élt. Kawaguchi kisé megütközött, hogy a Tibetben hiányzik a higiéné, a településeik mennyire piszkosak. Még inkább megdöbbent a szerzetesek erkölcstelenségein, mint a szexualitás, korrupció és babonás hit. Ugyanakkor úgy látta, hogy Tibetben nők jogai meghaladják még a nyugatiakét is, például mindenfajta megbélyegzés nélkül újra házasodhatnak, ami elképzelhetetlen volt a korabeli Kínában vagy Japánban. Ő volt az első japán ember, aki Tibetbe utazott. Gyakran érte az a vád, hogy kém volt, és adatokat szolgáltatott Chandra Dasnak, ez azonban minden bizonnyal nem igaz. 1912-ben több japán buddhista zarándok társaságában elment Lumbiníbe (sz: Lumbinī), a Buddha szülőhelyére.

Kawaguchi Ekai Stein Márk Aurél (1862-1943) magyar régész, felfedező ugyan soha sem járt Tibetben, mégis a belső-ázsiai felfedezéseivel, nagyban hozzájárult a tibeti kultúra megismeréséhez. A Budapesti, majd a Berlini Egyetemen kezdte meg a tanulmányait, majd 1883-ban megszerezve a bölcsészdoktori címet, Londonban, Oxfordban és Cambridge-ben folytatta tanulmányait. 1886-tól, pedig a brit adminisztrációnál kezdett dolgozni Indiában. Ez idő alatt több indiai egyetemen is tanított. 1900-ban Sven Hedin inspirációjára indította el első

34

expedíciót Belső-Ázsia nehezen járható vidékei felé. Ekkor a Takla-Makán északi részén fekvő romvárosokat tárta fel. 1902-ben a hamburgi orientalista kongresszuson éppen Lóczy előadása keltette fel az érdeklődését a tunhuangi (k: Dunhuang) Ezer Buddha Barlangtemplom kincsei iránt. Ezért a második, 1906-1908 közötti útját erre a vidékre szervezte. A magyar származású tudós nagyon ügyes taktikával tudta megszerezni a barlangtemplom kincseskamrájának anyagát, amit egy Vang nevű taoista szerzetes őrzött. Az itt Stein által feltárt buddhista művészi alkotások, valamint a kínai, tibeti, tangut és türk nyelvű gazdag kézirat gyűjtemény, nagyban hozzájárult a korai tibeti történelem és buddhista kultúra megismeréséhez. Mintegy 40.000 kézirattekercset talált, többek között a 868-ban lejegyzett Gyémánt-szútrát (Ez az első nyomtatvány a világon, ami fennmaradt.) és sok más értékes munkát. Az itt gyűjtött 24 láda irattekercs és 5 láda kép anyagát a British Múzeumba szállítatta, ahol ennek a teljes feldolgozása máig nem fejeződött be. Stein felfedezésének hírére, az éppen Ázsiában tartózkodó francia orientalista, Paul Pelliot (1878-1945), Tunhuangba ment, és hozzáfogott a kézirattekercsek átvizsgálásához, amit a klasszikus kínai nyelvtudása révén megtehetett. 15.000 tekercset nézett át, és 6000 elvitelére kapott engedélyt. Nagy érdeme, hogy fotográfusával lefényképeztette az összes hozzáférhető falfestményt. Mindennek hírére a Pekingi kormány elrendelte a megmaradt leletek fővárosba szállítását, aminek a fele azonban útközben eltűnt, s így csak 8600 tekercs érkezett meg. Stein 1914-ben még egyszer visszatért Tunhuangba, ahol még így is talált öt ládára való kéziratot. 1923-ban Langdon Warnen érkezett Tunhuangba, aki már nem talált régi tekercseket, s aki egy speciális technikával a falfestményeket egy részét választatta le, és szállíttatta Amerikába. Két évvel később a kínai hatóságok már nem engedték a helyszínre a visszatérő amerikai tudóst. Innentől kezdve hosszú ideig nem tudtak ide eljutni a külföldi tudósok.

Stein Márk Aurél August Hermann Francke (1870-1930), sziléziai születésű német tibetológus, a XVIII. század eleji hason nevű evangélikus teológus leszármazottja. Menyasszonya, Anna Theodora

35

Weize az indiai Amritszarban töltött egy évet, akihez később Francke is csatlakozott, majd 1897-ben feleségül vett. Francke 1896-tól 1909-ig az észak-indiai morva missziónál dolgozott, Ladakban. Itt, többek között Yoseb Gergan első tibeti nyelvű Bibliájának tervezetét helyesbítette. Nagyon sok értékes anyagot gyűjtött össze a nyugat-tibeti kultúráról, mind a nyelvjárások, a folklór, a viseletek, és régészet témakörében. Amikor visszatért Európába, a Berlini Egyetemen a tibeti nyelv professzora lett, és írt néhány fontos tibesztikai munkát, mint „A history of Western Tibet. One of the unknown empires”, „Tibetan Grammar”, „Tibetische Geschichtsforschung und was man dabei erleben kann”. Walter Yeeling Evans-Wentz (1878-1965) még kamasz korában ismerkedett meg a teozófus tanokkal. Majd a Standfrod Egyetemen, ahol együtt tanult William James-szel és Willian Butler Yeats-szel, elnyerte a mester fokozatot. 1907-ben, Oxfordban, kelta mitológiát és folklórt tanult. Ezután utazásokat tett Mexikóba, Európába, és a Közel-Keletre. Srí Lakán tett utazása során megismerkedett a buddhizmussal. Majd 1919-ben, Dardzsilingben hozzájutott egy tibeti vallási szöveghez, aminek fordításában és értelmezésében Kazi Dava Szamdup (t: Zla-ba bSam-’grub) (1868-1922) láma segített neki, akinek tanítványává vált, és akitől vallási gyakorlatokat is elsajátította. Így készítette el a „Tibeti halottaskönyv” első fordítását, amely 1927-es megjelenése után óriási hatást gyakorolt a XX. századi nyugati értelmiségre, többek között Carl Gustav Jungra. Evans-Wentz fordítása erőteljesen elvitte a szöveget a teozófiai gondolatkör irányába, amit később John Myrdhin Reynolds alapos kritikája kimutatott. Ezen kívül a tibeti tanulmányait összefoglalva, a tibeti jógáról és titkos tanokról jelentetett meg könyvet.

36

Kazi Dava Szamdup és Walter Yeeling Evans-Wentz Meg kell még említeni Alexandra David-Néelt (1868-1969), aki Alexandra Davidként Párizsban született, egy belga katolikus anyától, az apja szabadkőműves volt. 18 évesen európai utazásokat tett, megismerkedett a teozófiai tanokkal, majd 20 évesen bekapcsolódott a szabadkőműves mozgalomba. 21 évesen, a Sorbonne-on, Kína és India vallásaival kapcsolatos tanulmányokat folytatott. Mindez felébresztette benne az utazási kedvet, és 1890ben, majd egy évvel később Indiába és Srí Lankára utazott, s a buddhizmus vonzásába került. 1900-ban megismerkedett Philippe Néel tunéziai vasúti mérnökkel, aki négy év múlva feleségül vette. A viharos kapcsolatnak 1911-ben szakadt vége, majd Alexandra hosszú keleti utazásra indult Szikkimbe (1912), ahol a buddhizmust tanulmányozta. Itt meghívták a királyi kolostorba, ahol találkozott Sidkeong Namgyel tulkuval (1879-1914), a koronaherceggel, akivel jó barátságba kerültek, és aki kebelbarátjának és lelki testvérének nevezte Alexandrát. David-Néel érdeklődése egyre inkább tibeti buddhizmus felé fordult, s Kazi Dava Szamdup lett a tanítója. 1912-ben lámájával Kalimpongba (t: Ka-sbug, n: कािलमपोङ, b: কািলমং) ment, ahol kétszer is találkozhatott a száműzetésben itt tartózkodó XIII. dalai lámával, Thupten Gyacóval (t: Thub-bstan rGya-mtsho) (1875-1933), akitől módja nyílt a buddhizmusról kérdezni, s aki még soha sem találkozott európai nővel. 1914-ben megismerte Aphur Jongden (t: Yong-dan) (1899-1955) ifjú szerzetesnövendéket, akit később örökbe is fogadott. 1914-től két éven át Jongdennel egy tibeti határmenti barlangban élt, és spirituális gyakorlatokat folytatott. 1916ban Jongdennel beléptek Tibet területére, és augusztusban megérkeztek Sigácéba, kapcsolatba került a pancsen lámával is. Mindez a brit hatóságok tudomására jutott, és ezért a kalandért kizárták a brit protektorátus alatt álló Szikkimből. Az első világháború időszaka miatt nem tudott visszatérni Európába, ezért Jongdennel Kínán és Koreán keresztül Japánba utaztak, ahol találkoztak Kawaguchival. David-Neel 1924-ben ismét Tibetbe vette az útját. Szerzetesi ruhában, arcát sötétre mázolva, és fogadott fiával Aphur Jongden lámával, botanikai kutatásokra hivatkozva, sikerült bejutnia Tibetbe. David-Néelnek sikerült eljutnia, az európaiak elől elzárt Lhaszába, ahol két hónapot töltött. David-Néel asszony nem csak tanulmányozta a helyi buddhizmust, hanem gyakorlatokat is végzett és különböző beavatásokban részesült. Ebben az elsőség mindenképpen az övé. A lámák nagyon tisztelték, és úgy vélték David-Néel asszony valamely buddhista istennő inkarnációja. 1928-ban tért vissza Franciaországba, ahol egy provancei kis házba vonult vissza, és tibeti témájú regényes úti-beszámolókat írt, amelyekkel világhírt szerezett magának. Kutatómunkái, azonban alig maradtak fenn. Hamarosan hivatalosan is elvált a férjétől. 1937-ben, immáron hatvankilenc évesen újra elindult Kínába, a transszibériai vasúttal. Utazásai során David-Néel elsajátította a

37

tibeti, kínai és szanszkrit nyelveket. A második világháború után, 1946-ben ismét visszatért hazájába, Franciaországba. 1955-ben nagy fájdalom érte, mivel meghalt fogadott fia, Jongden. Ő maga 101 évesen hunyt el, s a titkára 1973-ban Indiába szállítatta maradványait, és Jongdenét is, hogy Varanasziban a Gangesz folyó fogadja örökre magába a nagy utazótés hű társát. David-Néel asszony regényeivel világszerte nagyon sok emberben felkeltette az érdeklődést a tibeti kultúra iránt.

Alexandra David-Néel és Jongden láma Baktay Ervin (1890-1963), eredeti nevén Gottesmann Ervin, eredetileg festészetet tanult a Képzőművészeti Akadémián Hollósy Simonnál, majd Münchenben. Az első világháborús frontszolgálat után, számtalan indiai tárgyú könyvet fordított magyarra. 1926-tól három éven át Indiában utazott, tanulmányozta a kultúrát és a vallásokat, amit számtalan nagysikerű könyvben meg is írt. 1928-ben azért indult útnak Nyugat-Tibetbe, hogy rekonstruálja Kőrösi Csoma egykori útját és munkásságának helyszíneit. A zanglai, általa feltételezett munkaszoba épületére el is helyezett egy emléktáblát. Egy évre rá azonban ő is megkapta a maláriát, és haza kellett térnie kezeltetni magát. 1933-ban a Debreceni Egyetem díszdoktorrá avatta, majd a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum igazgatóhelyettese lett. 1956ban az a megtiszteltetés érte, hogy rész vehetett a Buddha születésének 2500. évfordulójára rendezett ünnepségsorozaton az indiai állam meghívottjaként, ahol mindössze csak tizenketten voltak nem buddhisták. A Baktay azon túl, hogy Csomáról több könyvet is írt, amelyek úttörőnek számítottak, hiszen elsőként ő igyekezett végigjárni a feltételezett út

38

jelentős részét. „A világ tetején. Kőrösi Csoma Sándor nyomdokain a nyugati Tibetben” című könyvében nagyon sok értékes tapasztalatot közölt a tibeti kultúráról.

Baktay Ervin Lama Anagarika Govinda igen sokat tett azért, hogy a tibeti buddhizmus nyugaton ismertté váljon. Az ő korszakos jelentősége abban áll, hogy nem ismeretterjesztő volt, hanem maga is buddhista gyakorlóvá válva, rendalapítóként a nyugati embereknek lehetőséget teremtetett, hogy az eredeti szellemiségnek megfelelően maguk is törekvőkké váljanak. Eredeti nevén Ernst Lothar Hoffmannként (1898-1938) Németországban született egy német apától és bolíviai anyától. Már 16 éves korában Schopenhauer nyomán érdeklődni kezdett a buddhizmus iránt. A Freiburgi Egyetemen filozófiát, pszichológiát és archeológiát tanult. Mivel a világháborúban tuberkolózist szerzett, 1920-tól, Caprin egy művészkolóniában festegetett, valamint régészeti kutatásokat folytatott Nápolyban és Calgariban. 1928-ban Srí Lankára utazott, hogy szerzetes legyen, ahol Nyanotiloka Mahathera kezei alatt buddhista filozófiát és páli nyelvet tanult. 1931-től, különböző indiai egyetemeken (Shantiniketan, Patna, Allahabad, Benáresz), már maga tanítja a buddhizmust. 1935-ben megválasztották a Nemzetközi Buddhista Egyetemi Társaság főtitkárává. 1931-ben Dardzsilingben találkozik a tibeti Tomo Geshe rinpocséval, eredeti néven Ngavang Kelszang (t: Ngag-dbang sKal-bzang) (1866-1936) lámával, akinek a tanítványa lett, aki megismertette vele a vadzsrajána (sz: vajrayāna, t: rdo-rje theg-pa) buddhizmust, és tibeti nyelvre tanította, sőt beavatásokat is adott neki. A rinpocséval annak haláláig tartottaa a kapcsolatot. 1932-től hat éven át, Szikkimbe, a tibeti Cshumbi-völgybe, valamint Dél-Tibetben vezetett expedíciókat. 1933-ban, mesterével megalapította az „Arya Maitreya Mandala” közösséget, azzal a céllal, hogy összekösse a keletet a nyugattal. Govinda ugyan angol állampolgár lett, de a 2. világháború alatt, mint brit-ellenes személyt internálták. A háború befejezte után, amint lehetősége lett, 1947-től visszatért Tibetbe, és Li Gotamival bejárta Közép- Dél- és Nyugat-Tibet vidékeit. 1952-ben, Sanchiban megteremtette az „Arya Maitreya Mandala” nyugati ágát. 1955-ben az indiai Almorában telepedett le, és könyvekben összegezte a tudását. 1960-tól a nyugati világot

39

járva, számtalan előadást tartott a buddhizmusról, 1978-tól Amerikában telepedett le. Govinda láma a nyugat számára, mint buddhista gyakorló, egyik elsőként mutatta meg belülről a buddhista tanokat.

Lama Anagarika Govinda Giuseppe Tucci (1894-1984) már az egyetemi tanulmányai előtt tanult héber, kínai, szanszkrit nyelvet. 18 évesen latin epigráfiai témakörben publikált a tekintélyes „Riview of the Germanic Archeological Institute” folyóiratában. Az egyetemi tanulmányait Rómában végezte, amit a világháború miatt meg kellett szakítania, így 1919-ben fejezte be. Ezután Indiában a Visva-Bharati Universityn, a Dhaka Universityn, a University of Benaresen és a Calcutta Universityn tovább mélyítette az orientalisztikai tudását. 1933-ban nyugat-tibeti expedícióra indult Dr. Ghersivel, a Királyi Tengerészet orvosával. Az olaszok nagyon sok kolostort látgattak meg, és rengeteg anyagot gyűjtöttek a tibeti vallásról és kultúráról. 1936ban hivatalos látogatást tett Japánba. 1942-ben, Csoma 100. születésnapjára Tucci eljött Kolozsvárra, ahol az egyetem díszdoktorává avatták. Tucci a modern tibetológia megkerülhetetlen alakja, aki több mint 360 könyvet és tanulmányt publikált e témakörben.

40

Giuseppe Tucci René de Nebesky-Wojkowitz (1923-1959) osztrák tibetológus és etnológus, aki Berlinben, majd Bécsben tanult közép-ázsiai etnológiát, tibetisztikát, és mongolisztikát. Bécsben Robert Bleichsteiner ösztönözte a speciális tibeti stúdiumok irányába. Már 1949-ben figyelemreméltó tanulmányt közölt a tibeti bön (t: bon) vallással kapcsolatban. Ezek után Olaszországban, Tuccinál folytatta tanulmányait, amit a londoni „School of Oriental and African Studies” és a „London Shools of Economics” követett. 1950-től 53-ig Kalimpongban kutatott. 1956-ban visszatért Szikkimbe, de Nepálban is eltöltött egy hónapot. 1958-59-ben visszatért Nepálba, és három hónapon át gyűjtött a Himalájában. Ő ugyan 36 évesen meghalt, tüdőgyulladásban, de rövid élete alatt is alapvető műveket publikált (Oracles and Demons of Tibet, Tibetan Religious Dances), elsősorban a tibeti népvallásról, a bönről, és a helyszellemekről, védőistenségekről, amelyek még ma is az e témával foglalkozók bibliájának számítanak. A tibeti kultúra szellemi felfedezésének az 1950-es kínai megszállással, de leginkább az 1959-es tibeti szabadságharc leverésével új korszaka kezdődött, hiszen a dalai láma menekülése után megindult a tibeti lámák emigrációja a nyugati világba. Ezek után nem kellett Tibetbe utazni, hogy valaki hiteles tanításokhoz jusson, hiszen a lámák számtalan angol nyelvű könyvben tárták elénk, az egykor oly nehezen hozzáférhető, és még inkább nehezen értelmezhető tantrikus tanításokat. A könyvekben foglaltak segítségeként, pedig a lámák rendületlenül járják a világot és adnak szóbeli magyarázatokat az érdeklődők számára. Másfelől ekkortól a nyugati buddhológusok is egyre nagyobb mértékben váltak gyakorlókká, és tudásukat nem csak könyvekből, hanem lámáktól gyűjtötték be. Az 1959-es dátum más tekintetben is fordultnak tekinthető, hiszen ez után vált intenzívvé a kommunista kínaiak

41

kultúra pusztítása Tibetben. Ennek kiteljesedése az 1967-től indult Mao-féle kulturális forradalom, aminek következtében a 6259 tibeti kolostorból mindössze 8 maradt meg épen. A pusztítás során a szerzetesek házait is lerombolták, aminek a keleti határvidék kolostoraiban éppen úgy áldozatul estek a kínai származású szerzetesek és apácák, mint a tibetiek. A kulturális forradalom eredményeképpen a tibetit kizárólag vallási nyelvként kezdte kezelni a kínai irányítás, a tibeti irodalom- és nyelvkönyveket betiltották, helyükbe Mao tanításai kerültek. A kulturális forradalom jelszava a tibeti oktatásban (és a többi nem hanok lakta területen is) a teljes „elkínaiasítás”. A tanulókba azt sulykolták, hogy a tibeti vallás csak „vak hit”, a tibeti szokások „babonák”, a tibeti nyelv pedig elmaradott, és korunkban teljesen használhatatlan. Mindezen hatások eredményeként egy egész tibeti nemzedék nőtt fel úgy, hogy nem ismerte meg népe kultúráját, hagyományát és történelmét. Mindez megszakította, és jórészt lerombolta a majd másfél évezredes szerves kulturális tradíciót. Így az oda látgató kutató, sokkal inkább az átalakuló, mint a hagyományos kultúrát vizsgálhatja. Ez alól kivételt képeznek azok a tibetiek lakta területek, amelyek nem kerültek kínai fennhatóság alá, mint Ladak, Szikkim, Bhután, és Észak-Nepál egyes vidékei. Rövidítések: b: bengáli j: japán k: kínai (pinyin) m: mongol n: nepáli o: orosz ö: örmény sz: szanszkrit t: tibeti Irodalomjegyzék: Baktay Ervin: A világ tetején. Kőrösi Csoma Sándor nyomdokain a nyugati Tibetben I-II. 1930, 1934. Budapest: Lampel R. Kk. Baktay Ervin: A messzeségek vándora. Kőrösi Csoma Sándor Indiában és Tibetben. 1934. Budapest: Magyar Ifjúság Könyvei 1960. Móra K. Baktay Ervin: A Háromszéktől a Himalájáig. Kőrösi Csoma Sándor életútja.

42

1942. Budapest: Baktay Ervin: Kőrösi Csoma Sándor. 1962, 1963, 1984, 2000. Budapest: Gondolat K. Berry, Scott: The Rising Sun in the Land of Snows. Japanese Involvement in Tibet in the Early 20th Century. New Delhi: Ardash Book Blavatskaja, Elena Petrovna: The secret doctrine. 1888. Theosohical Publ. Co. Cholnoky Jenő: Európa, Kisázsia, Belső- és Kelet-Ázsia fölfedezése és meghódítása. 1938. Budapest: Révai K. Das, Sarat Chandra: A Tibetan English Dictionary 1995. Delhi: Motilal Banarsidrass Publishers David-Neel, Alexandra: Arjopa. Európai asszony zarándokútja a tiltott Lhaszába. (ford. Kemény Katalin) É. n. Debrecen: Ampelos-könyvek David-Neel, Alexandra: Mágusok között Tibetben. (ford. Vajay Erzsébet) 1991. Budapest: Sorger Kolon LTD. David-Neel, Alexandra: Az öt bölcsesség lámája. 2001. Budapest: KönyvFakasztó K. David-Neel, Alexandra: Fekete mágia szerelmi mágia - avagy az ismeretlen Tibet. 2002. Budapest: KönyvFakasztó K. Evans-Wentz, Walter Yeeling (trans.): The Tibetan book of the dead; or, The after-death experience on the Bardo plane, according to Lāma Kazi Dawa-Samdup’s English rendering. 1927. London: Oxford University Press Evans-Wentz, Walter Yeeling: Tibetan yoga and secret doctrines; or, Seven book of wisdom of the great ath, according to the late Lāma Kazi Dawa-Samdup’s English rendering; arranged and edited with introductins and annotations to serve as a commentary. 1935. London: Oxford University Press Govinda, Anagarika Lama: A fehér felhők útja. Egy buddhista zarándok Tibetben. (ford. Horváth Erzsébet) 2009. Budapest: Filosz Győrffy György (szerk.): Napkelet felfedezése. Julianus, Plano Carpini és Rubruk útijelentései.

43

1965. Budapest: Gondolat K. Halász Zoltán: Romvárosok a sivatagban. Stein Aurél belső-ázsiai utazásai. 1966. Budapest: Móra K. Hedin, Sven: Ázsia szívében I-II. Tízezernyi kilométer úttalan utazás. (átdolg. Dr. Thirring Gusztáv) 1906. Budapest: Lampel R. Kk. Hedin, Sven: 1908. Három év Tibetben. (1899-1902) (ford. Halász Gyula) 1908. Budapest: Lampel R. Kk. Hedin, Sven: A Transzhimalája. Felfedezések és kalandok Tibetben. (átdolg. Kondor Alfréd) 1910. Budapest: Lampel R. Kk. Hedin, Sven: Ázsia sivatagjain keresztül. (átdolg. Dr. Thirring Gusztáv) É. n. Budapest: Lampel R. Kk. Jäschke, Heinrich August: Tibetan Grammar. 1883. London: Trubner & Co. Juhász Vilmos: Tibet. 1938. Budapest: Atenaeum K. Johnson, Paul K.: The Masters Revealed. Madame Blavatsky and the Myth of the Great While Lodge. 1994. New York: State University Kreitner Gusztáv: Gróf Széchenyi Béla Keleti utazása. India, Japán, China, Tibet és Birma országokban. (1877-1880 között) 1-2. 1882. Budapest: Révai Landor, Henry S.: Utazás a rejtelmes Tibetben. (átdolg. Tábori Kornél) É. n. Budapest: Tolnai Le Calloc’h, Bernard: Kőrösi Csoma Sándorral Nagyenyedtől a Himalájáig. 1996. Bethlen Gábor K. Lóczy Lajos: Utazás gróf Széchenyi Bélával a Kuku-norhoz és Kelet-Tibetbe. 1999. Földgömb 1999/2. pp. 46-47, 49-54. Lóczy Lajos - Széchenyi Béla (szerk.): Gróf Széchenyi Béla keletázsiai utazásainak (18771880) tudományos eredményei. I-III. 1890-1897. Budapest: Kilián Frigyes Egyetemi Könyvárus Marco Polo utazásai (ford. Vajda Endre) 1984. Budapest: Gondolat K. Miklós Pál: A tunhuangi Ezer Buddha Barlangtemplomok.

44

1959. Budapest: Magyar Helikon Przsevalszkij, M. N.: Zájzánból Khámon át Tibetbe. 1884. Budapest: Franklin Rawat, Indra Singh: Indian Explorers of the 19 Century. Account of Exploration in the Himalayas, Tibet, Mongolia and Cenrtal Asia. 2002. Delhi, Publications Division Rawling, Cecil Godfrey: The Great Plateau. Being an account of Exploration in Central Tibet. 2008. London Rockhill, William Woodville: The Land of the Lamas. Notes of a Journey Trough China, Mongolia and Tibet. 1891. Schlaginweit, Hermann - Schlaginweit, Adolph: Reisen in India und Hochasien. 1869-1880. Jena: H. Costenoble Stein Aurél: Ancient Khotan. Detailed report of archeological explorations in Chinese Turkestan, 2 vol. 1907. Oxford, Calderon Press Stein Aurél: Ázsia halott szívében. 1986. Budapest: Helikon K. Szathmári Botond: Út és gyümölcs (t: lam-’bras). Kőrösi Csoma Sándor tibeti útja. In: Gazda József – Szabó Etelka (szerk): Kőrösi Csoma Sándor és az út. 2010. Kovászna, Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület Tucci, Giuseppe - Ghersi, E.: Kincses Tibet. Az 1933. évi Tucci-féle nyugat-tibeti tudományos kutatóút krónikája. (ford. Révay József) É. n. Budapest: Lampel R. Kk. Waddell, Lawrence Austine: A rejtelmes Lhasza. Az 1903. – 1904. évi angol katonai expedíció története. (átdolg. Dr. Schwalm Amadé) 1910. Budapest: Lampel R. Kk. Waddell, Laurence Austine: Buddhism of Tibet or Lamaism. 2003. London, Kessinger Publishing Wessels, Cornelius: Early Jesuits travellers in Central Asia, 1603-1721. 1992. Asian Educational Services pp. 1-42. Internet: Catholic Encykloedia: Tibet.

45

http://www.newadvent.org/cathen/14718a.htm Megtekintve: 2011.4.5. Chronology of Travel in Asia & Tibet. https://exploringtibet.wikischolars.columbia.edu/Chronology+of+Travel+in+Asia+% Megtekintve: 2011.12.6. Caldwell, Daniel H.: The esoteric world of Madame Blavatsky. Insights into the life of modern sphinx. 2000. Theosohical Publ. House http://esotericworld.net Megtekintve: 2011.4.5. Die Geschichte der Brüder Schlaginweit. http://www.hps-coputer.de/chronic/broth/broth.htm Megtekintve: 2011.4.3. History of European exploration in Tibet. https://en.wikiedia.org/wiki/History_of_exploration_in_Tibet Megtekintve: 2011.4.7. Ryan, Charles J. – Knoche, Grace F.: H. P. Blavatsky and theosophikal movement. A brief historical sketch. http://www.theosociety.org/pasadena/hpb-tm/hpbtm-hp.htm Megtekintve: 2011.4.7. http://www.answers.com/topic/john-mandeville Megtekintve: 2011.12.6.