Kutatásmódszertani ismeretek

NYUGAT-MAGYARORSZÁGI EGYETEM Mezőgazdasági és Élelmiszertudományi Kar Matematika, Fizika és Informatikai Intézet

Kutatásmódszertani ismeretek Összeállította: Varga–Haszonits Zoltán professor emeritus az MTA doktora és Varga Zoltán egyetemi docens, PhD

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Mosonmagyaróvár 2006

BEVEZETÉS A PhD képzés során felmerül az a követelmény is, hogy ne csak a szakmai tárgyak kerüljenek részletes ismertetésre, hanem a hallgatók ismerkedjenek meg magával a tudománnyal is, mint a társadalom fontos tevékenységével, a róla szóló elmélettel és a tudomány módszereivel is, amelyeket munkájuk során alkalmazniok kell. Ez az anyag annak a kurzusnak az anyaga, amely ezt a célt kívánja megvalósítani. Úgy gondoljuk, hogy a jövő kutatóinak tisztában kell lenniök azzal, hogy mi a tudomány, hogyan alakult ki a vele foglalkozó tudomány: a tudományok tudománya, hogyan fejlődött az emberi gondolkodás a tudományos gondolkodásig, melyek a tudományos kutatás módszerei, milyen szerepet játszik a tudományban a rendszerelmélet és a modellezés, s melyek a tudományos előrejelzés módszertani alapjai. Az ilyen ismeretek mintegy módszertani hátteret szolgáltatnak a szűkebb szakterület módszereinek az alkalmazásához. „A nyugati tudomány fejlődése két óriási vívmányon alapszik: a görög filozófusok által feltalált formai-logikai rendszeren (euklideszi geometria) és azon a felfedezésen, hogy szisztematikus kísérletezéssel a dolgok között okozati összefüggéseket lehet találni (reneszánsz idők).” Ez a megállapítás Einsteintől származik (Idézetek Einsteintől, 1996, Alexandra Kiadó, Pécs, 179.oldal), s nyilvánvalóan elsősorban a természettudományokra vonatkozik. Hozzá kell még tenni azt is, hogy a formai-logikai rendszeren nemcsak az euklideszi geometria, hanem elsősorban az Arisztotelesz által kifejlesztett logika értendő. Éppen ezért a tudományos módszerekben is jelentős szerepet kapnak a logikai alapok és maga az adatgyűjtés. A természettudományok rohamosan növekvő társadalmi jelentősége is szükségessé teszi a tudományelmélet tanulmányozását. Ennek nemcsak elméleti jelentősége van, hanem gyakorlati is. Elméletileg azért fontos, mert szabatos ismeretek gyűjtéséhez ismerni kell azokat az alapelveket, amelyeken a tudomány alapszik. Csak így lehet a tudományt eredményesen művelni. Gyakorlati szempontból pedig azért fontos, mert napjainkban már a tudomány jelentős befolyást gyakorol az ipari fejlődésre, a technika fejlődésére és ezen keresztül az egész társadalom fejlődésére. A 20. század a tudomány és a technika gyors fejlődését eredményezte. Ennek következtében nemcsak az ipari fejlődés gyorsult fel, hanem a számítástechnika kifejlesztésével erőteljesen megnövekedett az informatika szerepe is a társadalomban. Ez egyúttal jelentős fejlődést jelentett magában a tudományban is. Egyrészt olyan új műszerek kerültek kifejlesztésre, amelyek lehetővé tették a természet azon területeinek a vizsgálatát is, amelyek korábban nem voltak lehetségesek (pl. űrkutatás), s felgyorsult az adatok továbbítása és feldolgozása is. Rövidebb idő alatt több vizsgálat is elvégezhető lett. Felgyorsult magának a tudománynak a fejlődése is. Mindezek aláhúzzák annak fontosságát, hogy a fiatal kutatók megismerkedjenek a tudománnyal foglalkozó tudománnyal, a tudományok tudományával vagy egyszerűbben a tudományelmélettel (tudományfilozófiával), mindenekelőtt annak alapjaival: a kutatásmódszertani ismeretekkel. Ez az anyag a PhD képzés előadásainak a jegyzete. Jelenlegi formájában – mint kézirat – különböző publikációkból összeválogatott anyag, amelyeken sokszor csak egész kevés változtatás történt. Azt a célt szolgálja, hogy a tudományelmélet (tudományfilozófia) elméleti alapjairól és alkalmazott módszereiről áttekintést adjon a PhD képzésben résztvevő hallgatóknak. Ezen az anyagon egyrészt a képzés tapasztalatai alapján, másrészt a rendelkezésre álló magyarnyelvű irodalmi anyag szintetizálása és a legújabb irodalmi ismertek alapján folyamatosan változtatunk.

A TUDOMÁNY ÉS A TUDOMÁNYELMÉLET FOGALMA ÉS KIALAKULÁSA ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

1. A TUDOMÁNY ÉS A TUDOMÁNYELMÉLET A tudomány a 20. század kezdetétől – az iparilag fejlett országokban – hatalmas arányú fejlődésen ment keresztül, amelynek hatásai érezhetők voltak az egész világon, így a közepesen fejlett és a fejlődő országokban is. A tudomány fejlődése napjainkban is számos új vonást mutat. A mai tudományt az új ismeretek gyors felhalmozódása (információ-robbanás), újabb és újabb tudományterületek kialakulása (differenciálódás), az egyes tudományok érintkezési helyein pedig az érintett tudományterületek összekapcsolódása (integráció), a matematikai és informatikai módszerek térhódítása, a tudományos kutatás szervezettségének jelentős mértékű emelkedése (indusztrializáció) és sok esetben a tudománynak a termeléshez történő közvetlen kapcsolódása jellemzi. A tudomány ma összehasonlíthatatlanul nagyobb szerepet játszik a társadalom életében, mint a történeti fejlődés bármely korábbi szakaszában. Végső fokon ezzel a ténnyel magyarázható az a felfokozott érdeklődés, amellyel korunk embere a tudomány által elért eredmények és feltett kérdések felé fordul. De a tudomány már megoldott és nyitott problémáin túl egyre inkább az érdeklődés középpontjába kerül maga a tudomány is mint a társadalom életének, az emberi kultúrának egyik sajátos területe.

1.1 A tudomány és a tudományos tevékenység A tudomány bonyolult és sokrétű jelenség. Ez az oka annak, hogy még napjainkban sincs általánosan elfogadott meghatározása. Az eddigi tapasztalatok alapján a napjainkig kidolgozott definiciókat nagyon nehéz lenne egyetlen meghatározásban egyesíteni. Az általános rendszerelmélet és az információelmélet fejlődésével összefüggésben kezdik a tudományt olyan bonyolult dinamikus információs rendszerként tanulmányozni, amelyet az ember az információ gyűjtésére, elemzésére és feldolgozására hozott létre abból a célból, hogy a megismerés terén és a technika terén is új eredményeket érjen el. Ugyanakkor a tudomány egyszerre alkotja az ismeretek, a módszerek és az elméleti tételek rendszerét és a társadalmi tevékenység egy formáját. Az utóbbi években a tudomány intenzív kutatások tárgya lett azért is, mert az ipari fejlesztésnek is a motorja. A tudomány így közvetlenül betört az anyagi termelésbe, nagy hatást gyakorolva a magára a termelési gyakorlatra is. A tudomány kutatói mind ez ideig kénytelenek „munka”-meghatározásokkal dolgozni. A tudomány területének olyan kiemelkedő szakértője pedig, mint John Bernal, aki alapvető műveket szentelt a tudomány kutatásának, egyenesen hiábavalóknak tartja a tudomány definiálásának kísérleteit. A tudomány definiálása helyett Bernal csupán azt tartotta lehetségesnek, hogy részletes leírást adjon a tudomány főbb ismertetőjegyeiről és aspektusairól, jellemezze legfontosabb törvényszerűségeit. Véleménye szerint a tudományt úgy kell tekinteni, először mint intézményt, vagyis olyan emberek szervezetét, akik meghatározott feladatokat látnak el a társadalomban; másodszor, mint módszert, vagyis azoknak az eszközöknek az összességét, amelyek a természet és a társadalom új oldalainak és törvényszerűségeinek feltárására szolgálnak; harmadszor, mint tudományos hagyományok felhalmozódósát; negyedszer, mint a termelés fejlesztésének fontos tényezőjét; ötödször, mint új gondolatok és eszmék forrását. 1


Bár ez a leírás sem tartható kimerítőnek, az alkalmazott megközelítési módnak elsősorban módszertani jelentősége van: függetlenül attól, hogy még nem sikerült megfogalmazni a tudomány kimerítő és általánosan elfogadott meghatározását, szükség van a korszerű tudomány jellemző vonásainak feltárását célzó erőfeszítésekre. Ez szélesebb alapot hozna létre a tudomány további kutatásaihoz.

A tudomány fogalma A szakirodalom határozottan megfogalmazza azt a feladatot, hogy – egységes konceptuális – elméleti fogalmat dolgozzunk ki a tudománnyal kapcsolatban. A tudomány története nemegyszer találta szembe magát hasonló helyzetekkel. A matematika, a szociológia, a tudománytan eleven példák ebben a vonatkozásban. A helyzetet bonyolítja, hogy napjainkban a tudománynak új, fontos vonásai jelennek meg, hogy a tudomány kollektív tevékenységgé, a tudás „iparává” válik. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a „tudomány” terminus mellett egyre gyakrabban találkozhatunk a „tudományos tevékenység” terminussal. Ez természetesen nemcsak arról tanúskodik, hogy a tudomány kutatása egyre bonyolultabbá válik, hanem arról is, hogy egyre mélyebben hatolunk be a lényegébe. A nehézséget az jelenti, hogy egyik terminus sem adja pontos jelölését az általánosnak és a különösnek a fogalmak tartalmában, hogy e két terminust általában alternatíve használják, a szükséges kikötések nélkül. Kiindulópontként fogadjuk el, hogy a tudomány az emberi tevékenység speciális formája, olyan alkotó jellegű folyamat, melynek révén (a megfelelő módszerek segítségével) új ismeretekhez jutunk, új eszméket hozunk létre, amelyek objektív módon tárják fel a világot, s a gyakorlatban igazolódnak. Fejlődésének hosszú és nehéz útján a tudomány tényeket halmozott fel, hipotéziseket és elméleteket dolgozott ki, törvényszerűségeket tárt fel, és ennek során fokozatosan egységes, jól megépített képződménnyé alakult. Ez az emberiség egyik legcsodálatraméltóbb vívmánya (Jahiel 1979). A tudomány, mint alkotó tevékenység. A tudomány szakadatlanul „mozgásban van”, változik és fejlődik, kölcsönhatásban van a többi társadalmi tevékenységgel; növekszik komponenseinek száma, erősödnek közöttük a kapcsolatok és a kölcsönhatások. Az egyes tudományok fejlődésének, differenciálódásának és integrációjának eredményeképpen a tudomány épülete mind bonyolultabbá válik. A tudomány rendszerré kristályosodik. Vitathatatlan, hogy ez a folyamat a továbbiakban is folytatódni fog. Mint önfejlesztő és önszabályozó rendszernek, a tudománynak megvannak a maga belső törvényei, funkcionálásának és fejlődésének saját logikája, saját irányítási és szabályozási mechanizmusa. Többek között ezzel kell magyaráznunk azt a tényt, hogy a tudomány, mint társadalmi produktum egyik vagy másik területen gyakran megelőzi a társadalom közvetlen szükségleteit. Belső logikájának hatására – különösen az alapkutatások területén – olyan felfedezéseket és vívmányokat tud felmutatni, olyan feladatokat képes megoldani, amelyeket nehéz volna a társadalmi fejlődés adott szakaszának szükségleteivel magyarázni. Az ilyen, korukat megelőző eredmények általában többször is újratermelődnek, mielőtt gyakorlati alkalmazásra találnak. Ezzel a sajátsággal magyarázható (bizonyos vonatkozásban) a tudomány növekvő szerepe korunkban. Viszonylagos önállóságának következményeképpen a tudomány (egészében vagy egyes irányzatait illetően) el is maradhat, néha meglehetősen huzamos időn át, a termelés és a társadalmi gyakorlat egészének szükségleteitől. A tudomány, mint ismeretek rendszere. Ugyanakkor a tudományt mint ismeretek rendszerét is jellemezhetjük. Ez sajátos fényképét adná az egy pillanatra feltételesen megállított tudományos megismerésnek. Ha azonban a tudomány megismerésének ezt az aspektusát bármiképp is abszolutizálnánk, akkor ez egyoldalú és pontatlan következtetésekre vezetne. Ha a tudományt redukáljuk a minket körülvevő világra vonatkozó, megfelelő

2


megismerési módszerek segítségével elért és fogalmakban kifejezett, a gyakorlatban ellenőrzött ismeretek rendszerére, ezzel indokolatlanul leszűkítjük e társadalmi jelenség tartalmát és paramétereit. Ha a tudományt statikus struktúraként jellemezzük, a jellemzésből kimarad az egyik leglényegesebb ismertetőjegy – magának a tudományos megismerésnek a folyamata –, az új ismeretek termelésének folyamata. A tudomány nem egyszerűen az ismeretek rendszere, hanem fejlődő rendszer és egyidejűleg specifikus emberi tevékenység, a társadalmi tevékenység specifikus formája. A tudományos tevékenység terméke akkor veszi fel az ismeret formáját, amikor egy probléma kutatása befejezést nyert. A tudomány lényege nem a már megismert igazságokban rejlik, hanem azok felkutatásában. A tudomány nem az önmagában vett ismeret, hanem a társadalomnak az ismeretek termelésére irányuló tevékenysége, vagyis a tudományos termelés. Az az álláspont, amely szerint a „tudomány” fogalmat nem lehet kizárólag a „kész” ismeretek összességére redukálni, vitathatatlanul helyes. A „kész” ismeretek a tudományos tevékenység eredményét jelentik, amelyeket alapként használunk fel az új tudományos kutatásokhoz, a társadalmi gyakorlat hathatós fegyvereként. Ezeket az ismereteket nem elég felhalmozni, ezeket el kell sajátítani és tovább is kell adni. Ha feltételeznénk, hogy valamilyen katasztrófa következtében a Földön csak a kisgyermekek maradnának életben, akkor – bár az emberi nem tovább élne – az emberi tudás története elkerülhetetlenül véget érne. A tudomány termékei ugyan fizikai értelemben fennmaradnának, de senki sem tudná feltárni az új nemzedékeknek azok lényegét. Az emberi tudás történetének újra kellene kezdődnie. Ugyanakkor azonban annak elutasítása, hogy a tudományos ismereteket tudománynak nevezzük, túlságosan kategorikus. Nem szabad elfelejteni, hogy éppen a tudományos ismeretek jelentik a tudományos tevékenység belső célját, hogy magának a „statikus” ismeretnek a törvényszerűségei különösen érdekesek a tudomány kutatása szempontjából és így tovább. A tudományos tevékenység teljesebb leírásával összefüggésben rá kell mutatnunk, hogy ez nemcsak a tudományos kutatás megismerési 1.1.ábra. A tudományos ismeretek alapvető folyamatait foglalja magában, hanem összetevői azokat a folyamatokat is, amelyek az úgynevezett tudományos potenciál szférájában mennek végbe (ami felöleli a tudománnyal foglalkozó szakembereket és intézményeket, a tudományos apparátust stb.). Természetesen a tudományos potenciálnak dinamikájuktól és funkcionális szerepüktől elvonatkoztatott, teljesen statikus állapotba „rendezett” elemei lényegében véve kimaradnak a tudományos tevékenységből. Legjobb esetben is csak azt a lehetőséget őrzik meg, hogy újra bevonhatók legyenek a tudományba mint társadalmi rendszerbe. Annak érdekében, hogy a tudományos tevékenység megvalósíthassa az ismeretek létrehozásának folyamatát, a már rendelkezésre álló ismeretek összességére kell támaszkodnia, hasznosítania kell és fel kell dolgoznia őket. Ebből következik, hogy a „tudományos tevékenység” fogalmában szintetizálódik a tudománynak mint ismeretek rendszerének

3


specifikuma, amely rendszer „anyagul” és az új tudományos információ gyűjtésének alapjául szolgál, és magának ezen információ termelésének a specifikuma. Nincs tehát alapunk arra, hogy szembeállítsuk a tudományt mint ismeretek rendszerét és a tudományos tevékenységet mint az ismeretek létrehozásának folyamatát. A tudománynak mint ismereteket termelő, dinamikus struktúrának a jellemzése magában foglalja a tudománynak, mint statikus struktúrának a képét. Éppen ezért az az álláspont, amely szerint a tudomány csak akkor tudomány, amikor fejlődésben van, amikor be van vonva az új ismeretek létrehozásába, egyoldalú és pontatlan. A tudomány mint ismeretek rendszere elsősorban magában a tudományos tevékenység folyamatában és a tudományos tevékenység eredményeként létezik mint reális tény. A tudományos ismeretek a kutatás folyamatában részt vesznek eredeti kiinduló anyagként is (a kutatási rendszer inputjában) és eredményként is (az outputban). Természetesen az új kutatásban nem vesz részt minden eddig megszerzett ismeret. De minden tudományos ismeret valamilyen tudományos kutatás eredménye, és ebben a minőségében az ember és a társadalom tevékenységének különböző válfajaiban hasznosítható. A tudomány mint világnézet és mint módszer nemcsak az ismeretek termelésének, hanem a szellemi termelés egyéb formáinak is komponense: például az irányítói tevékenységé stb. A tudomány tehát egyidejűleg: a) Ismeretek rendszere, amely szakadatlanul fejlődik, de állandóan megőrzi önnön egységes mivoltát, homeosztatikus állapotát. Az egyes tudományterületeken végbemenő forradalom változásokat idéz elő más ismeretterületeken, egy új elmélet nem mechanikusan, hanem szervesen, új összetevőként épül be a tudomány globális rendszerébe. b) Az emberi tevékenység specifikus formája, amelyet sajátos termelésként – bizonyos fajta szellemi értékek, tudományos ismeretek termeléseként – jellemezhetünk. Ez a tevékenység meghatározott struktúrával és társadalmi viszonyokkal rendelkező intézményekben megy végbe. A tudomány mindenekelőtt az általa tanulmányozott tárgyra vonatkozó, a tudományos fogalmakban összegezett ismeretek rendszerét jelenti. Ugyanakkor a tudomány az emberi tevékenység sajátos formája is. Emellett az ismeretek (fogalmak) rendszere és a tevékenység formája szintén nem különböző dolgok, hanem a tudomány mint sajátos társadalmi intézmény lényegének megnyilvánulásai. A tudományszociológia a tudományt mint sajátos szociális intézményt (szociális rendszert) tanulmányozza, annak sajátos belső összefüggéseivel, mint olyan intézményt, amely elszakíthatatlan kapcsolatban és kölcsönhatásban van az emberi tevékenység többi formájával, a társadalom rendszerének egészével. A tudomány említett kettős természete olyan ellentmondást rejt magában, amely a tudomány önfejlődésének belső forrása. Az emberi megismerés végtelen folyamata (az ismeretek termelésének folyamata) meghatározott időpontokban az ismeretek rendszerének lényegbevágó átrendezését, a tudományok klasszifikációjának felülvizsgálatát és módosítását idézi elő. A belső ellentmondás másik fajtája a tudomány mint a megismerés rendszere és a tudomány mint szervezeti rendszer közötti ellentmondás. Ez a kétfajta ellentmondás a tudomány fejlődésének a forrása. Míg az első ellentmondás feloldása az ismeretek rendszerének átrendezéséhez vezet, addig a második ellentmondás feloldása elsősorban a tudomány mint társadalmi rendszer jellemzőinek megváltozását idézi elő. A tudományos tevékenységet úgy elemezzük, mint ami viszonylag független azoktól a társadalmi-gazdasági feltételektől, amelyek között végbemegy. Ezenkívül elvonatkoztatunk az emberi megismerő tevékenység több évszázados történetétől, és a tudományos tevékenységgel jelenlegi fejlett formájában foglalkozunk, amikor már befolyást gyakorol a társadalmi termelés szférájára. A tudomány csak nemrégen vált intézménnyé, amelyben emberek tíz- és százezrei (most már talán milliói) hivatásszerűen végzik munkájukat. A tudomány kialakulása, a szellemi

4


munkának sajátos tevékenységgé válása történetileg a fizikai és szellemi munka különválásához kapcsolódik.

A tudomány fejlődése A szakirodalom felhívja a figyelmet arra, hogy meg kell különböztetnünk a tudomány történetét és előtörténetét. A tudomány története akkor kezdődik, amikor a szellemi munka sajátos foglalkozási ággá válik. Több szakaszra oszlik. Az első szakaszban alakult ki a tudományos tevékenység, amely a múltban javarészt a világ empirikus tanulmányozásának formájában nyilvánult meg. A második szakasz a nagy gépi termeléshez kapcsolódik, amikor a természettudomány kezdte kiszolgálni a termelést. A továbbiakban a tudományos munka fokozatosan az egyik legfontosabb szférává válik a társadalmi munkamegosztás rendszerében. A tudományos tevékenység mint sajátos társadalmi tevékenység elkülönül, az emberek meghatározott csoportjának foglalkozásává válik. A tudomány a termelőmunka szükséges elemeként fejlődik, és fokozatosan annak előfeltételévé lesz. A gépi nagytermelés viszonyai között a társadalmi gazdagság létrehozása és fokozása egyre kevésbé függ a ráfordított fizikai munka mennyiségétől, és egyre inkább a tudományos munka fejlettségi fokától, valamint a termelésben való alkalmazásától. Másrészt viszont a termelés fejlődése eszközöket ad a természet elméleti értelmezéséhez és elsajátításához. A tudományos tevékenység mint foglalkozás különválása és a tudomány egyre szorosabb kapcsolata a termeléssel a társadalmi termelés új, specifikus szférájának megjelenését és fejlődését jelenti a társadalom rendszerében, amelyet feltételesen az ismeretek termelésének lehetne nevezni. A tudományos-technikai forradalom gyökeres változást idézett elő a termelőerők, a tudomány és a technika fejlődésében. Ehhez kapcsolódik a tudományos tevékenység fejlődésének harmadik szakasza (amelyben, egyes szerzők véleménye szerint, a tudomány mint egységes rendszer kialakul). A tudomány nagy lehetőséget kap a gazdagodásra és fejlődésre. Egyre nagyobb mennyiségű információt tár fel, dolgoz fel és bocsát rendelkezésre, s ennek az információnak egyre nagyobb a tudományos értéke és jelentősége. Ezek a változások elkerülhetetlenül eredményezik, először, a tudomány társadalmi szerepének és jelentőségének hatalmas mértékű megnövekedését, másodszor pedig a tudomány struktúrájának, belső mechanizmusának és funkcionálásának bonyolultabbá válását. A tudományos tevékenység a társadalomban teljes egészében mint viszonylag autonom és tömeges tevékenység konstituálódik, a termelési tevékenység egyik legfontosabb szférájává válik, és fokozatosan vezető szerepre tesz szert a társadalmi termelés irányításában. Ez a társadalmi termelés egyik legjellemzőbb vonása a jelenlegi szakaszban. A gyakorlat, a technika és technológia szükségletei által életrehívott tudomány rendkívül aktív tényezővé vált, és egyre növekszik visszahatása a gyakorlatra, az anyagi termelésre, megnyitja az utat minőségileg új irányzatok kialakírásához a termelési folyamatok szervezésében. Történelmi aspektusból, a társadalmi fejlődés egyes szakaszaiban a tudománynak e szerepe tartalmilag és formailag eltérő módon nyilvánult meg. Napjainkban a tudomány a társadalmi termelés elválaszthatatlan részévé válik. E folyamat lényeges sajátsága, hogy a tudomány egyre gyakrabban előzi meg a termelés fejlődését. Sőt mi több, kezdi előre meghatározni a termelési gyakorlat fejlődésének útjait. Ez természetesen nem hagyhatja változás nélkül a tudomány belső struktúráját, a tudományos munkák impulzusait. Egyes szerzők még arra az álláspontra is hajlanak, hogy a tudományos tevékenység jelenlegi elkülönülését és fejlődését újabb nagy társadalmi munkamegosztásnak tekintsék. A tudós hivatása, századunk hivatása jegyzi meg találóan az egyik szerző. A tudomány fejlődése gyors ütemben folyik, módszerei megsokszorozódnak, hatáskörének kiszélesedése pedig robbanásszerű. Korunkban a tudomány mint egész, mint társadalmi rendszer nemcsak

5


fejlődik, hanem egyre bonyolultabbá is válik. Ha figyelembe vesszük ezt a nyilvánváló körülményt, nem fogadhatjuk kétkedés nélkül N. Storer állítását, aki szerint a tudomány egyszerűbb s ezért világosabb szociális rendszer, mint a gazdasági és politikai rendszerek, tekintve, hogy a tudományon belül nincs olyan nagymértékű differenciáltság, a szociális szerepek nem annyira sokfélék. Úgy látszik, a tudomány társadalmi rendszerének egyszerűségét illető álláspont bizonyos mértékig az elmúlt idők elképzeléseinek hatására alakult ki. Nincs összhangban a modern tudományos tevékenység bizonyos, különösen tipikus jellemzőivel, amelyek a tudomány sajátos „indusztrializálódásával”, társadalmi szerepének fokozódásával és aktivizálódásával vannak összefüggésben. A tudományos tevékenység jellemzői. Lévén a tudományos tevékenység sajátos termelési tevékenység, rendelkezik (természetesen módosult formában) azokkal az elemekkel, amelyek minden termelési folyamatra jellemzőek. Az ismeretek termelésének mindenekelőtt van egy szubjektuma, maga a termelő ember, jelen esetben a kutató, azután megvan a maga anyagi objektuma, és megvannak a maga termelési eszközei. A tudományos megismerés objektumát a természet, a társadalom és a gondolkodás megismerendő tárgyai és jelenségei képezik. A tudományos tevékenység eszközei pedig: elsősorban a megismerő gondolkodás eszközei, vagyis a szellemi termelés fegyvere (elemzés, szintézis, indukció, dedukció, absztrakció), másodsorban a tudományos kísérletezés eszközei, vagyis a tudomány anyagi technikája. A tudományos tevékenység az alábbi összetevőkre osztható fel: a megismerő tevékenységet folytató ember; a megismerés tárgya; a megismerés eszközei. Ezek az összetevők egységet alkotnak, kölcsönhatásban állnak egymással az ismeretek, az új tudományos információ termelésének folyamatában. A szubjektum azonban itt specifikus. Perszonifikálódik mint a megismerő tevékenységet megvalósító ember. A tudósról, a kutatóról van szó, napjainkban pedig, a tudomány indusztrializálódásának korában, az adott tevékenységgel foglalkozó emberek összességéről. Ami mármost az ismeretek létrehozási folyamatának kiinduló anyagát illeti (a tudományos ismereteket a kutatás inputjában), az anyagi termeléssel ellentétben, ahol a kiinduló anyag (nyersanyag vagy félkésztermék) a munka tárgyának szerepét tölti be, itt ezt a megisrnerés eszközeinek komponense foglalja magában. A szakirodalomban találkozunk olyan állásponttal is, mely szerint a tudományos ismeretek a tudományos tevékenység folyamatában olyan „nyersanyagot” jelentenek, amelyet feldolgoznak, hogy új ismeretekre tegyenek szert. A dolog lényegét tekintve azonban az ismeretek termelésében résztvevő nem minden tudományos ismeret jelent nyersanyagot. Az ismereteknek azt a részét, amely általános módszertanná vagy kutatási módszerré vált, a megismerési folyamat megvalósításának sajátos eszközeként kell jellemeznünk (a kísérlet, az elemzés, a szintézis stb. Során). Az anyagi termelés folyamata és a kísérleti tudományos tevékenység között van bizonyos hasonlóság. A. Tudományos kísérlet felettébb hasonlatos az anyagi termelés folyamatához. Megfigyelhetjük az experimentális tevékenység strukturális elemeinek azonosságát (az első esetben: a termelő ember – a munka eszközei – a munka tárgyai; a második esetben: a kutató ember – a kutatás eszközei – a kutatás tárgyai). Míg horizontálisan a tudományos tevékenység dinamikus struktúrája a „kutató”, „kutatás tárgya”, „kutatás eszközei” elemeket foglalja magában, addig vertikálisan a tudományos kutatás különböző fázisokban megy végbe. Hagyományosan ezeket a fázisokat az alapkutatások, az alkalmazott kutatások és a kidolgozások fázisaiként határozzák meg. Meghatározásuk és klasszifikációjuk azonban ncm egyértelmű. A tudomány bonyolult valószínűségi rendszer, amelyre nagymértékű dinamikusság jellemző. A társadalom szociológiai struktúrájának összetevőjeként a tudomány az egységes társadalmi

6


szervezet részeként fejlődik és funkcionál. Ugyanakkor a tudományos tevékenységet a társadalmi termelés többi szférájának sorából kiemeli az a meglehetősen jelentős meghatározatlanság, amely a tudományos eredmények, „termelési” határidők vonatkozásában megnyilvánul (többek között a tudományos tevékenység kedvező vagy kedvezőtlen kimenetelét illetően is) stb. A tudományos tevékenység egyik lényeges sajátsága, hogy a tudományos munka (szemben az anyagi termelés szférájában folytatott munkával) „általános munka”, tekintve, hogy feltétele „részint kooperáció a kortársakkal, részint az elődök munkájának felhasználása”. Az ismeretek termelése egyrészt közvetlenül támaszkodik az elődök tudományos munkájának eredményeire, másrészt megteremti a lehetőséget a termék elsajátítására. A tudományos tevékenység eredményei általános fogyasztás tárgyát képezik. Ezek az eredmények általánosan hozzáférhetőek, függetlenül az azok elérésére fordított erőktől és eszközöktől..

1.2 A tudományelmélet általános jellemzése A 20. század eleje óta a fejlett országokban tudományos-technikai forradalom zajlik le, amelynek hatásai természetesen egyre inkább érezhetők a közepesen fejlett és a fejlődő országokban is. E folyamat részeként a tudomány fejlődése napjainkban számos, minőségileg új vonást mutat. A mai tudományt az új ismeretek szinte robbanásszerű halmozódása (információrobbanás), egyre újabb tudományterületek kialakulása (differencialódás), az egyes tudományágak hálószerű összefonódása (integráció), a matematikai, a kibernetikai és a szimbolikus logikai módszerek térhódítása, a tudományos kutatás szervezettségének nagymérvű emelkedése (indusztrializáció) és a tudomány közvetlen termelőerővé válása jellemzi. A tudomány ma hasonlíthatatlanul nagyobb szerepet tölt be a társadalom életében, mint a történeti fejlődés bármely korábbi szakaszában. Végső fokon ezzel a ténnyel magyarazható az a felfokozott érdeklődés, amellyel korunk embere a tudomány által elért eredmények és feltett kérdések felé fordul. De a tudomány már megoldott és nyitott problémáin túl egyre inkább az érdeklődés középpontjába kerül maga a tudomány is mint a társadalom életenek, az emberi kultúrának egyik sajátos területe.

A tudomány tudománya A tudomány jelenkori fejlődésében hasonló folyamatnak lehetünk tanúi, mint amilyen az emberiség fejlődéstörténetében lejátszódott. Ismeretes, hogy az ember egyik lényeges vonása, hogy tudatos társadalmi lény és mintegy a munkafolyamatba beleszövődött tudata révén különbözteti meg önmagát a merőben természeti lényektől. Igen hosszú időnek kellett azonban eltelnie ahhoz, hogy az ember tudatos lényből öntudattal bíró lénnyé legyen, aki már nemcsak a természettől különbözteti meg önmagát, hanem a többi embertől is, és mint ilyen, alapjában véve reális önismerettel rendelkezik, többé-kevésbé helyesen ítéli meg cselekedeteit, tudatában van értékeinek és hibáinak stb. Ennek a sajátos érési folyamatnak az analogonját megtalálhatjuk a tudomány fejlődésében is: tudományról már évezredek óta beszélhetünk, de a tudomány olyan önreflexiójáról, amely reális önismeret (öntudat) kialakulását eredményezi, csak a 20. század második felétől. A tudománynak ez az öntudatosodási folyamata maga is része a tudomány fejlődésének és a tudományos megismerés (kutatás) új dimenziójának megjelenését eredményezi; maga a tudomány lesz a tudományos megismerés tárgyává. Ennek a folyamatnak eredményeként napjainkban egy sajátos tudományos diszciplina van kialakulóban, amelyet leggyakrabban a tudomány tudományának (science of science, Wissenschaftswissenschaft) neveznek.

7


A tudomány tudománya annak megfelelően, hogy tárgya a tudomány, a társadalom életének sokoldalú, bonyolult jelensége, maga is komplex tudományként van kialakulóban. Ez a komplexitás egyrészt abban nyilvánul meg, hogy kutatás tárgyává teszi a tudomány és a társadalmi élet más szféráinak kapcsolódásait, átmeneteit, másrészt a tudományt a maga viszonylagos önállóságában mint sajátos totalitást tekinti és ezt is többféle megközelítésben. Ezen az alapon azokat a diszciplínákat, amelyek a tudomány tudományának keretei közt kialakultak, illetve ide sorolandók, két csoportra oszthatjuk. Az egyik csoportot azok a tudománytani ágazatok alkotják, amelyek a tudomány gyakran külső dimenzióinak nevezett meghatározottságokat kutatják, vagyis azt vizsgálják, hogyan kötődik a tudomány a társadalom életének más területeihez, hogyan ágyazódik be az individuális és csoportos pszichikai jelenségek szférájába és a társadalmi-történeti fejlődés menetébe. Ezek a diszciplinák tehát domináns jelleggel a tudomány konkrét (szaktudományos igényű) elemzés tárgyává tehető meghatározottságait kutatják. A másik csoportba azok a diszciplínák sorolandók, amelyek a tudományt absztrakt módon, mintegy belső összefüggéseiben tekintik.

1.2. ábra. A tudomány tudományának összetevői A tudomány ún. külső és belső dimenzióinak megkülönböztetése történetileg és logikailag egyaránt viszonylagos (1.2. ábra). A tudomány külső összefüggései révén ugyanis olyan hatásoknak van kitéve, amelyek átalakítják belső mechanizmusát, a tudomány viszonylagos önállóságából adódó belső változásai pedig megnyilvánulnak társadalmi funkcióiban is. Amikor a tudomány külső és belső összefüggéseit kutató diszciplínák közt különbséget teszünk, akkor olyan idealizációs előfeltevéssel élünk, amely felnagyítja és élesebbé teszi az egyébként objektíven meglévő, de nem tisztán megnyilvánuló különbséget. A tudomány külső és belső dimenzióinak vizsgálata egyaránt történhet alapvetően elméleti és alkalmazási igénnyel. A kétféle megközelítésnek az az alapja, hogy az elméleti vizsgálat lényegét tekintve ismeretszerzési céllal történik, az alkalmazott kutatás pedig a tudományos tevékenység normáit kutatja, építve természetesen az elméleti kutátások eredményeire. Sőt célszerű az alkalmazás elvi és gyakorlati szintjét is megkülönböztetni.

8


Először a tudomány külső összefüggéseivel foglalkozó diszciplínák jellemzésére térünk ki röviden, hogy azután fokozatosan jussunk el a tudományelméleti elemzésre jellemző absztrakciós szintre. a) Napjainkban tanúi lehetünk egy olyan folyamatnak, amelynek során a történeti szemlélet egyre inkább előretör nemcsak a társadalomtudományokban, hanem a természettudományok területén is. E folyamat szimptómája a tudománytörténeti kutatások megélénkülése. Ez mai szemmel nézve szinte természetes is, hiszen aligha érthető meg a tudomány mai fejlettségi szintje anélkül, hogy múltbeli fejlődésének útját gondolatilag ne rekonstruálnánk. A tudománytörténeti kutatások célja nem egyszerűen a múlt historiográfiai számbavétele, hanem a tudomány haladásának, időleges stagnálásának vagy visszaesésének magyarázata és ezekből a jelen és jövő szempontjából jelentős tanulságok levonása. A tudománytörténet teszi elsődlegesen lehetővé azt, hogy a tudomány tanuljon előtörténetéből, elért sikereinek forrásait, kudarcainak okait megismerje. A tudománytörténet mindenekelőtt a tudományos eszmék története. De nem kevésbé fontos a termelőerők, a technika történetének feltárása, hiszen ezek sohasem egymástól függetlenül fejlődtek: a technika szükségletei inspirálták a tudományos problémafelvetéseket és a tudományos eredmények gyakorta a technika vívmányaiban öltöttek testet. b) A tudomány fejlődése és fejlesztése szempontjából azonban nemcsak a tudomány múltjának feltárása jelentős, hanem jövőjének előrelátása is. A tudomány jövőjével azelőtt szinte kizárólagosan az utópista gondolkodók és a fantasztikus irodalom képviselői foglalkoztak. Ez az irodalom napjainkban is virágzik, de egyúttal kísérletek folynak a tudomány jövőjének tudományos eszközökkel történő előrelátására is. A tudomány jövőjével kapcsolatos megfontolások nélkül szinte elképzelhetetlen a tudományos kutatások tervezése. Napjainkban két olyan diszciplína is kialakulóban van, amelyek egyaránt a jövő előrelátását tűzik ki célul: a prognosztika és a futurológia. Viszonylag rövid idő alatt jelentős fejlődést ért el a tudományprognosztika, amely a tudomány jövőjét nem annyira a megismerő tevékenység, mint inkább a tudományos eredmények alkalmazásának és a döntések megalapozásának oldaláról közelíti meg. c) Különösen jelentős tudománytani diszciplína a tudománygazdaságtan, hiszen a tudomány területén éppúgy, mint a társadalmi élet valamennyi területén, a termelésnek, a gazdasági tényezőknek van a legnagyobb hatásuk. S minthogy a tudomány korunkban egyre inkább közvetlenül termelőerővé válik, a társadalom fejlődése.szempontjából egyre fontosabb kérdés a tudomány gazdaságossága és hatékonysága. Ez pedig összefügg a tudomány ésszerű tervezésével, szervezésével, irányításával, és nem utolsósorban finanszírozásával. A tudományos kutatásokat tervező, szervező, irányító és finanszírozó intézmények, az akadémiák, egyetemi és ipari kutatási központok munkája manapság szinte elképzelhetetlen tudománygazdaságtani kutatások nélkül. d) Nagyon számottevő fejlődést ért el az utóbbi időben a tudományszociológia. Kutatási területét alapvetően a következő problémakörök alkotják: a kommunikáció szerepe a tudományos fejlődésben, a tudományos kutatók kiválasztása és képzése, a tudományos iskolák kialakulása és fejlődése, a kutatói kollektívák munkája. A tudományszociológia foglalkozik még a tudományos kutatóknak mint a társadalom meghatározott csoportjának szociális, politikai, jogi, etikai, kulturális stb. problémáival. e) Az eddig ismertetett tudománytani diszciplínákról többnyire, noha nem egyenlő mértékben, elmondható, hogy a tudomány külső, történetitársadalmi kapcsolatait vizsgálják. Jóval kevésbé áll ez a tudománypszichológiára, amely az utóbbi időben igen gyors fejlődést mutat. Maga a tudományos kutatás egésze mint sajátos tevékenységi forma pszichológiai vizsgálat tárgyává tehető. Vannak azonban a tudományos kutatásnak olyan szakaszai, amelyeknek gondolati rekonstrukciója pszichológiai elemzés nélkül szinte elképzelhetetlen. Ilyen mozzanat mindenekelőtt a tudományos alkotás, ezen belül az intuíció, a felfedezés és

9


feltalálás problémája. Ezért a tudománypszichológia mintegy átmenetet alkot a már ismertetett diszciplínák és a tudomány belső összefüggéseit vizsgáló ágazatok közt, amelyeket összefoglaló néven tudományelméletnek nevezünk. Az eddig felsorolt és röviden jellemzett tudománytani diszciplínák vizsgálati módszere inkább elméleti jellegű, amennyiben törvények feltárásával a vizsgált jelenségek sokoldalú és átfogó magyarázataira törekednek. A tudományos-technikai forradalom körülményei között azonban elkerülhetetlenné válik a tudomány állami szintű fejlesztési programjának, a tudománypolitikának kidolgozása. Követelmény, hogy a tudománypolitika is tudományos igényű legyen, azaz számolnia kell a tudományok általános és speciális jellemzőivel. A tudomány tudománya művelésének legfőbb gyakorlati célja, hogy a tudománypolitika elvi alapjainak kidolgozásához hozzájáruljon. A tudomány tudománya tehát a tudományos megismerés különböző oldalait vizsgáló szakdiszciplínák rendszere. E rendszeren belül bennünket elsősorban a tudományelmélet érdekel. Ahhoz, hogy közelebb jussunk a tudományelmélet részletesebb vizsgálatához, tekintsük át a tudomány tudományának diszciplináris tagozódását, amely az alábbi sémával ábrázolható. Az alábbi szerkezeti séma alapján a tudományelmélet mint a tudomány tudományának egyik sajátos ágazata áll előttünk, amely a tudomány belső összefüggéseit vizsgálja.

A tudományelmélet fogalma és tárgya Az utóbbi évtizedekben a logikából és ezen belül a módszertanból új tudomány: a tudományelmélet fejlődött ki. A tudományelmélet a tudományos megismerésnek mint szellemi tevékenységi rendszernek és a tudományos ismereteknek mint eredményrendszernek a vizsgálatával foglalkozó tudomány. Tárgya: a tudományok felépítésének, szerkezetének és a kutatást szabályozó törvényeknek, valamint a tudományos elméleteknek a vizsgálata. Feladata bizonyos mértékben rokon a tudománypszichológiával. Kutatási területük azonban, ha nem is mereven, kielégítő mértékben elhatárolható. A tudománypszichológiában a tudományos megismerés szubjektumai ugyanis történeti vagy jelenleg is élő személyek, akik számot adnak kutatói tevékenységük gondolati, emocionális és akarati indítékairól. A tudománypszichológia behatóan vizsgálja a tudós személyiségét, a kutatói típusokat, az alkotói teljesítményt fokozó tényezőket, de ezt mindenkor konkrét történeti vagy kísérleti szituációhoz kötötten teszi. A tudományelméleti vizsgálódások ennél jóval elvontabb síkon folynak, hiszen a megismerés szubjektumát, hasonlóan az ismeretelmélethez, idealizáltan, mintegy a történetien értelmezett emberi nemmel azonost fogják fel. A történeti konkrétumokra való hivatkozások alapvetően az idealizáció forrásait jelölik meg, felmutatva a történetiben a logikait. A logikai megközelítés még az ismeretelméletinél is absztraktabb szinte teljesen zárójelezi a megismerő szubjektumot; főleg a már megszerzett ismeretek helyes átalakítási módjaival, az érvényes vagy megengedhető következtetésekkel foglalkozik; a logika igen fontos feladata, hogy kiküszöbölje vagy legalábbis csökkentse a természetes nyelv homályosságát és ezért sajátos mesterséges nyelveket (szimbolikus jelrendszereket, kalkulusokat) alkot. Megjegyezzük, hogy a „logikai" terminust jóval tágabb értelemben is használjuk, amikor „logikai"-a absztraktat, idealizáltat értünk. Ezzel a szélesebb értelmezéssel találkozunk a „történeti"-nek a „logikai"-val való szembeállításánál, amelyre az előzőekben is utaltunk. A tudományelmélet, legalábbis részben, egy speciális területen alkalmazott ismeretelméletnek fogható fel. Megfigyelhető, hogy az ismeretelméleti megközelítés a tudományelméleti kutatásokban egyre inkább erősödik. De vannak annak a felfogásnak is jelentős képvisélői, akik a tudományelméletet alapvetően a tudományos kutatás logikájának tekintik.

10


E nézőpontbeli különbség egyrészt az ismeretelmélet és a logika viszonyának némileg eltérő értelmezését, másrészt pedig az ismeretelméleti, illetve logikai faktor tudományelméleti szerepének különböző súlyozását sejteti. Úgy véljük, a tudományelméleti fejtegetésekben az ismeretelméleti és logikai megközelítési módot mereven nem lehet és nem is kívánatos szétválasztani, de a tudomány nagymérvű differenciáltságából adódóan jogos egyik megközelítési mód domináns jellegű alkalmazása a másik megközelítési mód tagadása nélkül. Ebből adódóan az elemzés eredményeként nyert megállapítások érvényességi köre is csökken, de mindazért kárpótol bennünket az elemzés adekvátsága. Jogos absztrakcióról van tehát szó, csak nem szabad a belőle adódó következményeket figyelmen kívül hagynunk az eredmények megítélésénél. A „tudományelmélet" kifejezés mellett gyakran találkozunk a „tudományos metodológia (módszertan)" terminussal is. Ezeket a megjelöléseket nemegyszer teljesen szinonim értelemben használják. Gyakori az a felfogás, amely a tudományos metodológiát alkalmazott logikának tekinti. Valójában azonban ismeretelméleti megfontolások nélkül aligha beszélhetünk tudományelméletről, hiszen az ismeretelmélet közvetíti - absztrakt és általános formában - a többi tudománytani diszciplína (főleg a tudománytörténet és pszichológia) a tudomány belső struktúrája és dinamikája szempontjából jelentős megállapításait. A metodológia elsősorban a tudományos kutatás módszereit vizsgálja és így megállapításai normatív vagy kvazi-normatív jellegűek, amennyiben kötelező vagy kívánatosan teljesítendő szabályokat mondanak ki. A metodológiát, mint a tudományos kutatás stratégiáját, tehát dominánsan a kellés, a „legyen" mozzanata jellemzi. Ezzel szemben a tudományelmélet a tudománynak mint ismeretszerző és tudásrendszernek (eredményrendszernek) általános sajátosságait (törvényszerűségeit) vizsgálja. A tudományelmélet tehát a metodológiával szemben nem annyira a „legyen"-re, mint inkább a „van"-ra orientált közvetlenül. De célja végső fokon mégis a metodológia megalapozása. A tudományelmélet a metodológia közvetítésével fejt ki hatást a tudományos kutatás mindenkori gyakorlatára. Meg kell végül különböztetnük a tudományelméletet „a természettudományok filozófiai problémái" és „a társadalomtudományok filozófiai problémái" elnevezésű filozófiai diszciplínáktól, amelyek elsődlegesen az említett szaktudománycsoportok eredményeinek világnézeti általánosítását tekintik feladatuknak. A tudományelmélet szaktudomány jellegéből adódóan nem vállalkozhat a nagy világnézeti problémák megoldására, mégsem tekinthető világnézeti-ideológiai szempontból annyira indifferensnek, mint pl. a szimbolikus logika absztrakt kalkulusai. Ugyanakkor, mint a valóságot elméleti igénnyel vizsgáló tudományoknak általában, a tudományelméletnek is vannak érintkezési pontjai a filozófiával. Ez a kapcsolat lehet történeti jellegű, hiszen a tudományos elméletek először gyakran természet- vagy társadalomfilozófiai hipotézisek formájában fogalmazódnak meg. Máskor a tudományos elméletek annyira általánosak, hogy közvetlen kapcsolatba hozhatók bizonyos lételméleti (ontológiai) vagy ismeretelméleti (gnoszeológiai) tételekkel. Mindez határozottan érvényes a tudományelméletre, amely a filozófiából nőtt ki és ma is jelentős filozófiai tartalommal telített. A tudományelmélet mindenkor meghatározott ontológiai és ismeretelméleti előfeltevésekre épül, amelyek gyakran kimondatlanul végigvonulnak az adott szerző vagy iskola felfogásán. A tudományelmélet kialakulása. A tudományelmélet mint önálló diszciplína a 20.század első felében alakult ki, jórészt közvetlenül a filozófia keretében. A 19. század közepén A. Comte (1788-1875) által kidolgozott pozitivista filozófia egyik fajtája (fejlődésének második szakasza) az empiriokriticizmusa nyomja rá bélyegét a filozófia fejlődésére. Erre a korszakra E. Mach (1838-1916) empiriokriticizmusa és R. Avenarius (1843-1896) nézetei a jellemzők. Jellemző vonásuk, hogy a megismerő szubjektum és objektum elvi koordinációját hirdetik és az analógiáknak, valamint a gondolkodás ökonomikus jellegének nagy jelentőséget tulajdonítanak a tudományos megismerésben. Mindez azt

11


mutatja, hogy az empíriokriticizmus, noha elfogadja a pozitivizmus alaptételeit, nagymértékben kiemeli az alkotó gondolkodás jelentőségét és így bizonyos mértékig antiinduktivista beállítottságú. A 20. század elején főleg a fizika területén lezajlott forradalmi változások fokozták a tudomány filozófiai problémái iránti érdeklődést. Erős antiinduktivizmus jellemzi P. Duhemot (1861-1916). „A fizikai elmélet tárgya és szerkezete” c.1906-ban megjelent művében azt a gondolatot fejtette ki, hogy a tudomány, ezen belül a fizika fejlődését alapvetően a folyamatosság jellemzi, de a tudományfejlődés nem úgy zajlik le, hogy a tényekből kiindulva egyre magasabb szintű általánosításokhoz (törvényekhez) jutunk el (Mill-féle induktív modell), hiszen elfogulatlan, tiszta tapasztalatról aligha beszélhetünk, mivel nincs elméleti előfeltevésektől mentes tudományos kutatás. Ezért a tudományos megismerésben igen jelentős szerepet játszanak a hipotézisek és a belőlük deduktív úton nyert következmények. Ezt a tudományelméleti felfogást később W. v. O. Quine (1908-) fejlesztette tovább, ezért hipotetikus-deduktív módszernek vagy Duhem-Quine-modellnek nevezik. Mach felfogásához közelálló nézeteket fejtett ki H. Poincaré (1854-1912) kiváló francia matematikus és fizikus. Őt tartják a konvencionalizmusnak nevezett igazságelméleti irányzat klasszikus képviselőjének. Azt hirdette, hogy a tudományos elméletek értékét elsődlegesen az dönti el, mennyire kényelmes és célszerű az alkalmazásuk, és a tudományos törvényeket az emberi elme szabad alkotásainak, az axiomákat burkolt meghatározásoknak tekintette. Az első világháborút követően ismét fellendültek a tudományelméleti kutatások. Központjuk Bécs és Berlin volt. A „Bécsi Kör” vezetője, M. Schlick (1882-1936), Mach tanítványa volt. A berlini „Tudományfilozófiai Társulat” H. Reichenbach (1891-1953) köré csoportosult, A későbbiekben e két csoport egységes irányzattá egyesült, amelynek képviselői felfogásukat logikai empirizmusnak, logikai pozitivizmusnak, neopozitivizmusnák nevezték. Az irányzat legjelentősebb képviselői: R. Carnap (1891-1970), Ph. Frank (1884-1966), O. Neurath (1882-1945), C. Hempel (1905-), Karl Popper (1902-1994). A neopozitivizmus képviselői filozófiai felfogásuk pozitivista jellegének ellenére, a mai értelemben vett tudományelmélet megteremtésében jelentős érdemeket szereztek. A neopozitivizmus kialakulására nagy hatással volt a 19. század második felében kialakult szimbolikus logika, amely mai formáját B. Russell (1872-1970) és A. N. Whitehead (18611947) „Principia Mathematica” (A matematika alapelvei) c. művében nyerte el, továbbá L. Wittgenstein (1889-1951) „Logikai-filozófiai értekezés”-e. A neopozitivizmus egyes képviselői azt hitték, hogy sikerült végre megalkotni a Leibniz által megálmodott ideális nyelvet, amelyen a tudományos ismeretek világosan és egzakt módon kifejezhetők. Ennek megfelelően a filozófia alapvető feladatának a tudományos nyelvek szintaktikai (belső szerkezeti) elemzését tekintették. A másik jellemzője a korai neopozitivizmusnak, hogy visszanyúlt az empirista tradícióhoz és a tudományos ismeretek végső tapasztalati alapjainak felmutatását tűzte ki célul. Ez az ún. fundamentumprobléma, amelyet a tudomány általános kijelentéseinek (törvénykijelentéseknek) a megfigyelési vagy jegyzőkönyvi kijelentések véges együttesére való visszavezetése útján véltek megoldani. Ezt nevezték a verifikáció elvének, amelynek mintegy a tudományos döntőbíró szerepét szánták. Eszerint csak az olyan valóságról tett kijelentések (faktuális, szintetikus kijelentések) fogadhatók el tudományos értékűnek (értelmesnek), amelyek verifikálhatók. Minden más kijelentés, amely azzal az igénnyel lép fel, hogy mond valamit a valóságról, de nem verifikálható, mint látszatproblémákra adott „metafizikus" válasz elvetendő. A szimbolikus logika és a matematika tételei viszont kívül esnek a verifikáció követelményén, hiszen ezek analitikus kijelentések és így a valóságról nem mondanak semmit. A harmincas években azonban a neopozitivizmus képviselőinek be kellett látniuk, hogy tudományelméleti felfogásuk túlzottan merev és leegyszerűsített. Világossá vált, hogy az általános kijelentések, mivel végtelen sok egyedi esetet fednek le, elvileg nem verifikálhatók.

12


A verifikációs elv tarthatatlanságára K. Popper mutatott rá, és helyette egy vele ellentétes elvet ajánlott, a falzifikálhatóságot, amely így formulázható: valamely kijelentés akkor és csak akkor tudományos értékű, ha megfigyelési kijelentésekkel cáfolható. Ugyanígy szegényesnek bizonyult a szintaktikai elemzés kizárólagosságának elve is. Ennek felismerését nagymértékben elősegítette, hogy a neopozitivizmus képviselői megismerkedtek lengyel logikusoknak (varsói-lvovi iskola) a logikai szemantika területén elért eredményeivel. Az iskola legjelentősebb alakjai J. Lukasiewicz (1878-1956), K. Ajdukiewicz (1890-1963), T. Kotarbinski (1886-), A. Tarski (1902-1983). Ennek megfelelően a szintaktikai elemzést szemantikai (a tudományos nyelv értelmezésénél felmerülő) megfontolásokkal egészítették ki. A harmincas években a neopozitivizmus képviselői arra kényszerültek, hogy feladják radikálisan empirista elképzeléseiket. Ennek jegyében dolgozták ki az ún. konfirmáció elvét, amely így formulázható : valamely általános kijelentés akkor és csak akkor tudományos értékű, ha logikai úton levezethető belőle empirikusan felülvizsgálható következmény. Ez az elv mértéktartó jellegénél fogva közelebb állt az elméleti tudományok művelőinek gyakorlatához, de még mindig túlzottan empirisztikus volt ahhoz, hogy a tudományok ún. teoretikus fogalmainak (pl. atom, elektromágneses mező) státusát megvilágítsa. Egyes neopozitivisták úgy vélték, hogy ezek redukálhatók az empirikus fogalmak bizonyos csoportjára, mások szerepüket arra korlátozták, hogy az empirikus fogalmakat mintegy összekapcsolják és így - hasonlóan a logikai és matematikai fogalmakhoz nincs megismerő funkciójuk. A második világháború után, főleg K. Popper ösztönzésére, a tudományelméletnek egy többé-kevésbé antiinduktivista és kritikai-történeti irányzata alakult ki. Már említést tettünk a Popper-féle falszifikációs elvről mint a verifikáció tanával ellentétes felfogásról. Rövidesen kiderült azonban, hogy ez az elv sem jobb, mint aminek kiküszöbölésére vállalkozott: a tudományok olyan kijelentései, amelyek valamely esemény létezését állítják, nem cáfolhatók meg, hiszen ehhez legtöbbször végtelen sok tapasztalati esetet kellene megvizsgálni. Ezért később Popper is mérsékelte felfogását és kidolgozta a konfirmáció elvének riválisaként az ún. korroboráció elvét, amely (kissé durván fogalmazva) annál elfogadhatóbbnak minősít valamely hipotézist, minél nagyobb az információtartalma. Új mozzanat Poppernél az is, hogy a tudományos elméletek értékelésébe .bizonyos történeti és nem logikai természetű tartalmi faktorokat (metafizikai megfontolásokat) is bevont (az elmélet informativitása, egyszerűsége, rendszerjellege). A neopozitivista hagyománnyal való radikálisabb szakítás igénye fejeződik ki T. Kuhn „A tudományos forradalmak struktúrája” c. könyvében, amely a tudományelméleti elemzés fókuszába a történetiséget állította, és a tudományos forradalmaknak a tudományfejlődésben betöltött meghatározó szerepét hangsúlyozta. Kuhn azonban eltúlozta azt a diszkontinuitást, amelyet a tudományos forradalmak a megismerés fejlődésében teremtenek. Bevezette a tudományelméletbe azt a gondolatot, hogy a jelentős tudományos felfedezések paradigmaként (példaként) funkcionálnak a későbbi nemzedékek előtt és ezáltal heurisztikus és értékelméleti szerepet játszanak. Kuhn felfogása Popperen, Duhemen, Whewellen keresztül kapcsolódik a klasszikus német filozófiai hagyományhoz is, amelynek keretei között a történetiség eszméje kibontakozott. Századunk húszas és harmincas éveiben a szűkebben vett tudományelmélet tematikája kibővül: az antipozitivista beállítottságú tudományteoretikusok körében is nyilvánvalóvá vált, hogy a tudomány nem pusztán ismeretszerzési folyamat, hanem az emberi kultúra része. E gondolat jegyében tesznek javaslatot a tágabb értelemben vett tudományelmélet, a tudomány tudománya kidolgozására 1936-ban M. Ossowska és S. Ossowski lengyel szociológusok. Tőlük származik a „science of science” elnevezés és a tudomány tudományának első diszciplináris felosztási kísérlete is.

13


A tudománytannak önálló, sajátos tudományként való kialakulásában meghatározó szerepe van J. D. Bernalnak, a neves biofizikusnak és tudománytörténésznek, akinek tudománytani nézeteit sok tekintetben befolyásolta a marxizmus. 1939-ben igen jelentős tanulmányt tett közzé „A tudomány társadalmi szerepe” címmel, amelynek eszméit széles körű tudomány- és technikatörténeti anyaggal támasztotta alá a „Tudomány és történelem” c. művében. Újlendületet adott a tudománytan kibontakozásának az M. Goldsmith és A. Mackay szerkesztette „A tudomány tudománya. Társadalom a technika korában” c. tanulmánykötet, amely Bernal „A tudomány társadalmi szerepe” c. művének 25 éves évfordulójára jelent meg. Ezek nyomán világszerte fellendültek a tudománytani kutatások. A tudományelméleti kutatások fejlődése, tematikájuk kibővülése végül is azt eredményezte, hogy az egyes tárgykörökben folyó kutatások (történeti, szociológiai stb. vizsgálatok) viszonylag önálló részdiszciplínákká szakosodtak, amelyek ma együttesen alkotják a tudományok tudománya rendszerét. Így vált maga a tudományelmélet e rendszer sajátos részévé. S noha természetszerűleg magán viseli filozófiai eredetének jellemzőit - a világnézeti töltés, mint láttuk, tárgyából, elméleti pretenzióiból következik -, a szaktudományos egzaktság igényétől vezetve egyre körülhatároltabb, szabatosabb tudományként fejlődik tovább.

1.3 Tudomány és társadalom Azt hihetnénk, túl egyszerű volna azt a hagyományos és bizonyos értelemben népszerű szemléletmódot, mely a tudományt romantikus módon rendkívüli egyének teljesítményeként írja le, pusztán a történelemre és a kultúrára kivetített idividuális perspektívának tekinteni. Valójában azonban az előbbi tagadhatatlan meglétén túl egy másik alapja is van ennek a szemléletnek, mely a tudomány lényegét érinti. Azt mondhatnánk, a tudomány a múlt századig olyan vállalkozásként fogható fel, amelynek keretében az ember kérdéseket tett fel a természetnek, és válaszadásra kényszerítette. E válaszok rögzítése alkotja a tudományos ismeretek növekvő gazdagságát. E szemléletmód szerint szinte elkerülhetetlen volt, hogy az ember és a természet közt folyó „dialógust” kétfél afféle ősszecsapásaként fogják fel, és magától értetődőnek látszott az a feltételezés, hogy a legfontosabb titkokat, amelyeket ez a szfinx oly féltékenyen takargat, csak a történelemben időről időre felbukkanó zseniális Oidipuszok csikarhatják ki. Más szavakkal: egy érvényes tudományos kijelentés olyan megaíllapításnak tekintendő, mely egy ember által egyszer és mindenkorra megfogalmazva, igazságértékét magától a természettől kapja, és még csak nem is igényli más individuumok egyetértését. Mint már ecseteltük, ezt a gondolkodásmódot alapvetően megváltoztatta a modern tudomány válsága a századforduló táján. Az a vélekedés, mely szerint a tudomány közvetlen kapcsolatban állhatna a természettel, összeomlott, és a tudományos kijelentések objektív érvényességét többé nem a természet jellegvonásaival való megfelelésükre alapozták, hanem a tudományos közösség interszubjektív megegyezésére. A tudományos objektivitás így a tudományos interszubjektivitással vált azonossá (mindazokkal a bonyolult és a legkevésbé sem közhelyszerű aspektusokkal együtt, amelyeket ez a fogalom magával hoz, és amelyekkel már foglalkoztunk). Ettől fogva a tudomány magától értetődően nem számíthatott individuális vállalkozásnak; ehelyett voltaképpen kollektívnak kellett tekinteni. A „kollektív" vagy „közösségi” jelző még nem jelent „társadalmit”, ám természetesen ebbe az irányba mutat. Mi több: az olyan szerzők szerint, akik a tudomány társadalmi „mikrokontextusát" (ezt mindenkor az a körülhatárolt tudományos közösség alkotja, amelyen belül az adott kutatás folyik) megkülönböztetik „makrokontextusától” (ezt a teljes szocio-kulturális környezet alkotja, amelyben az összes kutatás folyik), ez a kollektív vagy közösségi jelleg már egy

14


voltaképpeni értelemben társadalmi dimenziót fejez ki. Ezt a konkrét tényállást tükrözi a tudományos irodalom. Szinte lehetetlen napjainkban olyan tudományos dolgozatra bukkanni, amely egyetlen szerző nevét viseli, legyen szó fizikai, kémiai, biológiai, orvosi, pszichológiai vagy akár társadalomtudományi közleményről. Ugyanez érvényes az elméleti jellegű közleményekre is, amelyek pedig sokkal inkább létrehozhatók volnának egyetlen individuum által. Ebben az esetben is a közlemények többsége több mint egy szerzőtől származik, és a szakirodalmi hivatkozások ismét csak azt mutatják, hogy az elszigetelt munka az adott tudományban lehetetlenné vált. Ez a tény még nyilvánvalóbb, ha a jelenkori tudományos kutatás ágazatközi jellegét is tekintetbe vesszük. Nem csupán egyugyanazon tudományág különböző ágazatai vesznek részt szükségképpen minden tudományos előrelépésben, hanem mind gyakrabban fordul elő az ís, hogy a legelőrehaladottabb tudományos programok fogalmait és eljárásait egyidejűleg különböző tudományágak adják. Röviden, senki sem nélkülözheti mások munkájának eredményeit, és ez minden tudományos eredményt kollektív erőfeszítés termékévé tesz. Míg előző fejtegetéseink a tudomány noetikus és kognitív struktúráját érintették, egy másik, inkább a jelenkori tudomány élő gyakorlatát érintő nézőpont annak kollektív jellegét mutatja meg. A modern tudomány ténylegesen egyre inkább feltételezi sok személy együttműködését, különösen a kísérletes kutatásban. Például a modern fizikában nincs olyan jelentős kísérlet, amelyet egy személy egyedül elvégezhetne; sokkal inkább szakemberek csoportjának összehangolt, hosszú időn át éjjel-nappal folyó együttműködése szükséges ehhez; e szakemberek feladata abban áll, hogy a kapott jellemvonásokat eltérő tudományos kompetenciájuk fényében értelmezzék.

A tudomány befolyása a társadalomra A tudományos haladás mélyrehatóan megváltoztatta társadalmi életünket. Ez különösen nyilvánvaló, ha a tudomány tipikus termékét, a technológiai fejlődést vesszük szemügyre. A technológia termékei olyannyira áthatották mindennapi életünk legapróbb részleteit is, hogy a modern ember számára a mesterséges környezet természetes állapottá vált. A manapság gyakran követelt visszatérés a romlatlan természeti állapothoz nem egyéb illúziónál, vagy legalábbis időben korlátozott menekülésnél, melyet az ember a szabadsága idején élvezhet, de semmiképpen sem életünk normális állapota. Ez olyannyira nyilvánvaló, hogy felesleges itt részletesen megvitatnunk. Kevésbé nyilvánvaló, miképpen változtatta rneg a tudomány és a technológia belső világunkat, miképpen hozta magával a dolgok és a világ szemlélésének új módjait, miképpen módosította személyközi kapcsolatainkat és társadalmi hierarchiáinkat, miképpen keltett bennünk új várakozásokat és személyes szükségleteket, teremtett új etikai problémákat és helyzeteket, tehát, általánosságban, miképpen hozta létre a legkülönfélébb új lehetőségeket és egyúttal új nehézségeket. Ezt a szempontot is széles körben elemezték az utóbbi években, közvetkezésképpen megelégedhetünk itt puszta megemlítésével. Egy másik vonatkozás csak nemrégiben vonta magára figyelmünket. Az ember hosszú ideig megszokta, hogy a tudományt és a technológiát olyan tevékenységnek tekintse, mely arra szolgál, hogy jótéteményekkel lássa el az emberiséget; nem utolsó sorban azért, mert még képesnek tartotta önmagát arra, hogy a tudományos-technológiai fejlődés pozitív hatásait kiválogassa, a negatívakat pedig uralja vagy elhárítsa, mégpedig olyan eszközök segítségével, amelyeket ez a fejlődés maga biztosít. Hallgatólagosan feltételezték a tudomány tudomány általi ellenőrzésének lehetőségét. Ma különféle okokból tudjuk, hogy ez a meggyőződés a valóságban túlságosan derűlátónak bizonyult. Először is, a tudomány nem automatikusan ellenőrzi önmagát, még azokban az esetekben sem, amikor képes eszközökkel szolgálni egy ilyen ellenőrzéshez. Ez különösen nagyjelentőségű az ipari szennyezés esetében. A legtöbbször a káros termékeket vagy hulladékokat

15


semlegesíteni lehet megfelelő technikai berendezések segítségével, csakhogy ezeket az eszközöket, elsősorban a költségek miatt, a kár okozói nem alkalmazzák. Más szavakkal, a tudomány tudomány általi ellenőrzéséhez kifejezett döntésre és elkötelezettségre van szükség, és ezek nem magából a tudományból származnak, hanem másirányú, morális vagy társadalmi felelősséget igényelnek, nevezetesen nyilvános vagy magánakaratot. Másodszor, egy technológiai újítás nem kívánt hatásai hosszú ideig felfedezetlenek, és ilyen módon ellenőrizetlenek maradhatnak. Gondoljunk például arra a számos esetre, amikor kimutatták, hogy valamely vegyi termék, élelmiszer vagy gyógyszer rákot okozhat, avagy a hatékony munkaszervezés bizonyos formáinak negatív lélektani vagy társadalmi következményeire, amelyek hosszabb idő elteltével derültek ki. Harmadszor, a tudomány és a technológia számos nem kívánt negatív hatása, még ha előre látható, vagy akár már ismert is, kibújik a hatékony ellenőrzés lehetősége alól, akár hatóköre miatt, akár mert ellenőrzése szokásaink és életszínvonalunk túlságosan mélyreható módosulásait vonná maga után, akár mert a rendelkezésünkre álló technológiai eszközök még nem elég fejlettek. Másfelől, egy ilyen veszély tudata és becslése csakis társadalmi szinten fejlődhet ki. Valójában az emberiség vagy tágabb értelemben a társadalom van kitéve a jövendőbeli katasztrófa kockázatának, miközben az egyes egyén a végsőkig hajlamos azt hinni, hogy a tragédia majd csak utána fog bekövetkezní. Ez az oka annak, hogy e problémákat olyan nehéz megoldani. Ehhez társadalmi gondolkodásmódra van szükség, olyan mentalitásra, amelyben a társadalom (a jövendőbeli nemzedékeket beleértve) központi helyet foglal el. Ám annak dacára, hogy társadalmilag tudatosnak és belátónak tartjuk magunkat, még mindig túlságosan foglyai vagyunk egy individuális életérzésnek, és képtelenek arra, hogy a társadalmi dimenzió fogalmaiban gondolkozzunk, következésképpen arra is képtelenek vagyunk, hogy szükségképpen ilyen beállítódást megkövetelő döntéseket meghozzunk.

A társadalom hatása a tudományra Nem csak a társadalom ébredt tudatára a tudománnyal való összekötöttségének – különösen amiatt, mert az utóbbi mélyrehatóan befolyásolta fejlődését –, hanem a tudomány is a társadalommal való összekötöttségének. Ez a tudatosság még nem ébredhetett fel akkor, amikor a tudomány szinte teljesen olyan egyéni vállalkozás volt, amelyet többé-kevésbé elszigetelt személyek, vagy egy zárt tudományos közösséghez tartozó (s ennélfogva a társadalom egészétől bizonyos mértékig elszigetelt) személyek kis körei hajtottak végre. A helyzet alapvetően megváltozott a 18. század vége, a 19. század eleje táján, amikor Európában utat tört magának az ipari forradalom, tehát abban a pillanatban, amikor a tudomány technológiai termékei ipari alkalmazásuknak köszönhetően az általános érdekkel találkoztak. E tény első kritikai értékelését módszeres és kifejezett formában a marxista filozófia nyújtotta (a pozitivisták lényegében a tudományos haladás pozitív társadalmi és kulturális hatásaira szorítkoztak). A marxizmus számára a tudomány mindenekelőtt termelési tényező, a javak és szolgáltatások modern előállítási módjának lényeges alkotóeleme. Szerintük a termelési mód határozza meg egy társadalom „struktúráját", belső jellegét, amelytől minden más, például intézményi, jogi, gazdasági, szociális és kulturális összetevő függ. Így mintegy magától adódik az az állítás, hogy minden társadalomnak olyan tudománya van, amilyen termelési módjához illik (Agazzi 1996)

16


A marxista szemléletmód korlátozottságát jelzi azonban, hogy a tudomány társadalmi feltételezettsége nem kizárólag a termelésben való részvételétől függ. A valóságban egy sokkal tágabb kulturális és társadalmi tartomány befolyásolja a tudomány fejlődését, amelynek olyan összetevői vannak, mint a természetfilozófia, a metafizika, a vallás, az etika, az intézmények. Ezt a körülményt a 1.3.ábra. A tudomány, az oktatás és a termelés tudomány „szociológiai” felfogásának kapcsolata. néhány képviselője, köztük maga Kuhn is hangsúlyozza. Ugyanakkor észre kell vennünk, hogy ezek a kutatók általában inkább a társadalom materiális és intézményi feltételeire helyezik a hangsúlyt, míg a múlt legkülönbözőbb tudományelmélettel foglalkozó kutatói sokkal érzékenyebbek voltak a tudomány és az őt körülvevő kulturális és szellemi közeg kapcsolatai iránt (elég itt csak Alexander Koyré nevét említenünk). Rekonstrukciójuk gyakran meggyőzőbb, mint a jelenkori tudományszociológusoké, akik, éppen mert általánosabb és „külső” tényezők iránt érdeklődnek, végül is nem szentelnek elegendő figyelmet azoknak a sajátos intellektuális mozzanatoknak, amelyek mindent összevéve „közelebb” állnak a tudományos vállalkozáshoz, s ennélfogva nagyobb jelentőségűek is annak számára.

Egyén és társadalom a tudományos munkában Még egy utolsó okot szeretnénk szemügyre venni, mely az ellen szólna, hogy a tudományt pusztán csak társadalmi terméknek tekintsük. Ebből a célból még egyszer meg kell vizsgálnunk azt a szerepet, amelyet az egyes individuumok a tudomány terén játszanak. Az a hagyományos szemléletmód, amely a tudományos vállalkozás összes érdemét a zseniknek, az intellektus óriásainak tulajdonította, bizonyosan eltúlzott ugyan valamit, mégis az igazságnak egy értékes morzsáját tartalmazta: a tudomány, akárcsak a művészetek, a filozófia, az irodalom, az ember alkotása, és mint ilyen, annak alkotóerején alapul. Márpedig az alkotóerő egyéni adottság, nem pedig társadalmi jellemvonás, Igaz, hogy a személyes alkotóerő kifejtetlen maradhat, meghiúsulhat vagy akadályokba ütközhet, ha a társadalmi és kulturális feltételek kedvezőtlenek számára, ám ez nem jelenti azt, hogy ezek a feltételek önmagukban elegendőek volnának az új felfedezéséhez és feltalálásához. Valóban számtalan példát találunk a civilizáció és az emberi kultúra minden területén olyan nagy emberekre, akik teljesíttnényükkel hatalmas mértékben túlszárnyalták a lealacsonyító és teljességgel kedvezőtlen társadalmi és kulturális feltételeket, amelyekben születtek és felnőttek. Másfelől normális adottságú, kiválóan képzett és munkájuk szempontjából optimális posztokat betöltő emberek egész légiói csak elfogadható rutinmunka elvégzésére képesek, anélkül, hogy rendkívüli értékeket hoznának létre. Eszerint, ha számos nagy tudományos vívmányt sok előfeltétel és fokozatosan felgyülemlő ismeret készített is elő, a személyes intuíció rendkívüli és előre nem látható eredménye, az autentikus egyéni alkotóerő eredménye kellett ahhoz, hogy a különböző hasznos részleteket összehozza, a redundáns informácíókat figyelmen kívül hagyja, a különálló mozzanatokat, amelyek maguktól nern sugalltak (és még kevésbé kényszenítettek ki) egy ilyen szintézist, egyetlen szintetikus, egységesítő, koherens és igazolható képbe szervezze össze. Mi több: a legtöbb tudományos felfedezés vagy forradalmi elmélet egy különösképpen éleslátó elme olyan tűnődéséből pattan ki, amelyet valamely apró,

17


elhanyagolhatd részlet, vagy az adott kor tudományossága által kritikátlanul elfogadott hibás nézőpont, vagy a kollektívan elfogadott paradigmával teljességgel ellentétes eszme váltott ki. E tény egyik fontos következménye az, hogy a személyes alkotőerőnek mindig szabad helyet kell hagynunk, és hogy ebből a szempontból a kutatás szabadsága szükséges feltétele a tudomány létének. Ebből következik az is, hogy ha a tudományos kutatás teljességgel célorientált, avagy alkalmazott, csak a.szükséges célok elérésére irányuló volna, akkor azt kockáztatnánk, hogy halálra ítéljük a tudományt. Ez nem áll ellentétben a tudomány azon kötelességével, hogy megtérítse a társadalomnak a tudományos tevékenységet lehetővé tevő költségeket, elsősorban azért nem, mert ezzel még nem zárja ki, hogy a tudományos kutatás tekintélyes hányada társadalmilag szükséges célokra irányuljon, csupán azt akarjuk állítani, hogy nem az egész tudományt kell egy ilyen megtérítéshez.igénybe venni. Másodsorban (ami lényegesebb), mert éppenséggel a társadalomnak is érdekében áll az alkotóerő, a személyes kezdeményezés, a kritikai tartás és a szellemi szabadság tiszteletben tartása: mindezek olyan energiák, amelyek a legkülönfélébb területeken értékeseknek bizonyulhatnak, és amelyeket a tisztán tudományos kutatás szabad fejlődése mozdíthat elő. A megtérítés kötelezettsége, amelyről szó van, inkább a tudomány felelősségének mint kötelességének tekintendő. Felelőssé azonban végső soron, mint tudjuk, csak egyének, pontosabban csak szabad egyének tehetők. A felelősség ténylegesen csak szabad, tudatos és átgondolt akaratból származhat, s nem lehet eleve meghatározott kényszerek következménye.

18

MINDENNAPI MEGISMERÉS

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

2. A MINDENNAPI MEGISMERÉS A tudományos megismerés és a köznapi megismerési módok közötti folytonosság ahhoz a téves következtetéshez vezethet, hogy minden megismerési tevékenység tudományos jellegű. A megismerés tudományos és köznapi módjai közötti diszkontinuitás viszont ahhoz az éppoly téves következtetéshez vezethet, hogy a tudománynak semmi köze a köznapi megismerési módokhoz. A tudományos gondolkodás a fogalmakat alkalmazó, értelmes emberi cselekvésből és a fogalmakra reflektáló racionális emberi értelemből ered, ez pedig a fentieknél árnyaltabb megoldásokra enged következtetni. Minden tudományos ismeret fogalmak útján szerzett ismeret, de nem nevezhetünk minden fogalmak útján szerzett ismeretet tudományosnak. Amikor kezdjük anyanyelvünket megtanulni, már kibontakozóban van a fogalomalkotó képességünk, s midőn feltesszük első kérdéseinket a fogalmak és kifejezések használatáról és jelentéséről (például „hogyan lehet a nagymama anya, ha nagymama?”), a fogalmakra irányuló reflexió már megkezdődött. A fogalmilag rendezett tudás valóban szükséges a tudomány kifejlődéséhez, ezért a gyerek később alkalmas lehet arra, hogy tudós váljék belőle. De az ekképpen szerzett ismeretek legnagyobb része még nyilvánvalóan nem tudományos ismeret. A tudomány keletkezésének vizsgálata során különbséget kell tennünk a tudomány és nem-tudomány között. Ezenkívül azt is meg kell mutatnunk, hogy a köznapi megismerési módok hogyan alakítják ki azt a jellegzetes talajt, amelyből a tudomány kisarjadhat, valamint hogy ebben az értelemben a gondolkodás bizonyos formái és sémái mennyiben tudományelőttiek. S kiváltképpen azt kell megmutatnunk, hogy az elméleti magyarázatok és a törvények megfogalmazásai hogyan származnak tudomány elötti összefüggésekből.

2.1 A mindennapi megismerés alapvető formái Bonyolult és nehéz feladatról van szó, mert a tudományelőtti társadalmak gondolkodásmódját, kultúráját és technikáját kell rekonstruálnunk. Ez persze a történészek és az antropológusok feladata. De a tudományfilozófia múvelője, aki a tudományos gondolkodás keletkezésével és jellegével foglalkozik, a társadalomtudós és a történész bizonyítékaira támaszkodva megkísérelheti a megismerés tudomány előtti módjainak spekulatív rekonstruálását. Ez a rekonstrukció nem egy bizonyos szertartás, mítosz vagy technika kialakulására vonatkozik, hanem a formákra, amelyeket ezek a gondolkodási és cselekvési sémák tükröznek, valamint arra, hogy miképpen nyomják rá bélyegüket ezek a formák a jellegzetesen tudományos megismerésre. Ebben a fejezetben tehát a tudomány előtti magyarázat jellegével foglalkozunk, megvizsgálva ennek összefüggését a tudományos elméletek és törvények keletkezéséveI.

Babona és kuruzslás A tudomány szó legkérdésesebb használata a kuruzslással, csalással és a rendszerbe foglalt babonával kapcsolatban merül fel. Manapság gyakran olyasféle könyveket is vásárolhatunk, mint „A számmisztika tudománya”, „Az álmok és jövendölések tudománya”, „Az asztrológia tudománya” stb. Az egészséges józan ész mindezeket az áltudományos szédelgéseket babonának, azaz olyan irracionális hitnek nevezi, amely vágyálmokon vagy félelmen alapszik, s nem tényleges ismeretekben gyökerezik. De amit ma babonás hitnek tekintünk, az valaha jelentős szerepet játszott a tudomány kialakulásában. Vajon ezek a hitek akkor is babonás 19


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

hitek voltak? Természetesen. Csak nem voltak olyan visszatetszőek, mint napjainkban. Nem pusztán babonák voltak, hanem próbálkozások, hogy a korábbi korok fogalmi körén belül magyarázatot adjanak a rejtelmesre, félelmetesre, ijesztőre és csodálatosra. A tudományos magyarázat prototípusaí gyakran rejve maradnak előttünk, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy vagy a közönséges józan ész, vagy a tudatlanság és babona termékeit lássuk bennük. Istenekkel és démonokkal, gonosz és jó szellemekkel benépesített világegyetem, mágikus erők, varázslatok, ráolvasások és szertartások, misztikus szavak és számok, amelyek segítségével irányítani lehet az eseményeket és cselekedeteket, fekete mágia és fehér mágia, titkos rítusok, tabuk, hókuszpókuszok és bájitalok, amelyek szerelemre gyújtanak, termékennyé vagy rettegetté tesznek valakit, szaporítják a termést, megvédenek a szemmel veréstől, becsapják az isteneket, megvakítják az ellenséget - a babonás hit fegyvertára bőséges és sokrétű. A babonák jelentősége azonban nem abban rejlik, hogy a tudatlanság megnyilvánulásai, hanem abban, hogy a természet magyarázatára és meghódítására irányulóemberi törekvések. Ezek a törekvések szertartásossá és intézményessé váltak, a hit gyakorlásának és követelményeinek társadalmilag szentesített és kötelező szabályaívá; ez sok tekintetben megvilágítja a társadalmi-kulturális fejlődés jellegét. A babonás hit szintere ugyanis a legkülönbözőbb társadalmakban egyetemes, s e hit módozatai az egyébként egymástól teljesen független kultúrákban is meglepő hasonlatosságokat mutatnak!

Népi szólások és közmondások Van egy másfajta tudás is, amely ugyan nem tarthat igényt a tudomány nevére, de azért szintén fontos szerepet játszik a tudományos gondolkodás keletkezésében. Ez a fajta tudás közmondásokban, népi szólásokban, gyakorlati szabályokban található meg, mint például: „Addig üsd a vasat, ameddig meleg”, „Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok”, „Lassan járj, tovább érsz”. Ez az emberi tapasztalattal kapcsolatos népi és szakmai bölcsesség nemzedékek sokrétű tapasztalatából szűrődött le. Az effajta tudás tömör kifejezésmódja azt a célt szolgálja, hogy minél könnyebben bevésődjék az emlékezetbe, az analógiák használata pedig a mondanivalót más tárgykörökhöz kapcsolja, s ezáltal kiszélesíti területét, alkalmazási módjait. Ezekben a szólásokban a dolgoknak a közös tapasztalatban megnyilvánuló,. szabályszerű összefüggései jutnak kifejezésre. E mondások jó részét legáltalánosabban a „ha, akkor” formulával írhatjuk körül. (Ha nincs otthon a macska, [akkor] cincognak az egerek.) Az effajta mondások gazdaságosan és érzékletesen fejezik ki az egész közösség tapasztalatában megfigyelt hasonlatosságokat. Formájuk az induktív általánosítás, egyúttal azonban bölcs felfedezések is. Meglepően találóak, átfogó érvényességgel rendelkeznek, és világos formában fejezik ki azokat az igazságokat, amelyekről homályosan már korábban is tudomásunk volt.

Mesterségbeli jártasság Van végül egy általánosan elterjedt s a mindennapos szóhasználatban megnyilvánuló téveszme, amely fél igazságot tartalmaz. Akadnak köztünk, akik tudják, hogyan kell egy szöget beverni, autót vezetni, hidat vagy alagutat építeni, esetleg baromfit tenyészteni. A mindennapos szóhasználatban az efféle szakértelmet, a technika és az eljárási módok ilyen ismeretét gyakran szintén tudománynak nevezzük, s a „hídépítés tudományáról” vagy akár az „autóvezetés tudományáról” beszélünk. Ezt a szóhasználatot a hagyomány és az etimológia tanúsága is alátámasztja, mivel a tudomány szó - scientia – az egyszerű, mindennapos scire tudni - igéből származik. És mégis visszaélünk a modern konnotációkat hordozó tudomány szóval, ha mindenféle tudásra alkalmazzuk. S még a legjobb esetben is túlságosan választékosnak kell neveznünk azt a szóhasználatot, amely bármely jártasságot vagy technikai

20


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

tudást a tudomány rangjára emel. Ezt elkerülhetjük például oly módon, hogy a jártasságot és a technikai ismereteket operatív értelemben művészeteknek nevezzük. (Így például beszélünk a „gyógyítás művészetéről”, az „önvédelem férfias művészetéről”, a „tanítás művészetéről”, arról pedig heves vita folyik, hogy a történelem művészet-e vagy tudomány.) Dogmatikus purizmus volna azonban, ha nem vennénk figyelembe a hosszú évek gyakorlata során tökéletesített, rendszerezett jártasságok és technikai ismeretek, valamint a tudomány fejlődése közötti kapcsolatot.

2.2 A mindennapi megismerés fajtái A megismerés három fajtájáról szóltunk: a) a képzelt hatalmakra vagy lényekre hivatkozó magyarázatról, b) a tapasztalati általánositásokról és c) a rendszerezett eljárási vagy technikai szabályokról. Ezek a megismerési módok a szó szoros értelmében nem tartoznak a tudományos megismerés köréhez. De mind a három a tudományos megismerés formáinak prototipusa, s a tudomány kifejlődésében egyaránt jelentős szerepet játszott. Mindegyikük arra törekszik, hogy a tapasztalatokat valamiképpen rendezze, biztosítsa a környezet feletti uralmat, s mind a három valamilyen nyelv jelképrendszerét használja eszközül. A felsoroltak a megismerés tudomány előtti módjait testesítik meg, s ezért, ha le akarjuk írni, hogyan fejlődött ki a köznapi megismerési módokból a tudomány, a leírás e módozatok formájának és funkciójának vizsgálata nélkül nem volna teljes. Továbbá, mivel a tudomány nem a semmiből pattan ki, hanem hosszú és nehéz folyamat eredményeképpen válik a megismerés önálló módjává, ezért minden próbálkozás, amely tisztázás címén élesen kijelöli azt a pontot, ahol a tudomány a megismerés tudományelőtti módjaiból létrejön, csak vulgarizálja és eltorzítja e folyamatot. A tudomány hosszú "terhességi idő" után születik meg, eredete és kialakulása bonyolult, olykor homályos, és magán viseli a vajúdás jeleit. Ahogyan az emberben fel lehet ismerni a gyermeket, úgy ismerhető fel a tudomány gyermekkora, legkorábbi formáinak és módszereinek nyoma a modern tudományban. A megismerés tudomány előtti módjait tehát prototudományos megismerési módoknak tekinthetjük. A tudomány fejlődőképessége már a tudományelőtti megismerési módokban is megmutatkozik. Vizsgáljuk hát meg vázlatosan, hogyan jelenik meg a megismerés e három módjában a prototudományos forma. Nézzük meg azt is, hogy a tudományos gondolkodásnak milyen kezdeti formái jelentkeznek ezekben a módokban.

A mítoszteremtő gondolkodás Eredet, indok és ok. A magyarázat egyik legkorábbi formája emberi és személyes cselekvéseket és szándékokat keres a természeti jelenségek mögött, s a természeti erőket élőnek, tudatosnak, szándékosnak ábrázolja. A költői és drámai képzelet a tapasztalatainkban felbukkanó félelmetest, meglepőt és szokatlant az emberi cselekvés és érzelem konkrét képzetányagává alakítja át, s a mítosz arra szolgál, hogy felidézze bennünk a természethez fűződő bensőséges kapcsolatunkat, jó viszonyunkat az önmagunkban és a természetben rejlő ismeretlennel. A tapasztalatnak ez a mitikus rekonstruálása az emberi képzelet teremtőerejére, az emberi elme szabad, esztétikai találékonyságára vall. De magyarázatul is szolgál, bizonyos módon megérteti és megmagyarázza mindazt, ami másképpen homályos, fenyegető és ellenőrizhetetlen maradna. Ha egy feltételezett eseménysorozatban bemutatjuk, miképpen jön létre egy effajta magyarázat, akkor a mítosz említett funkciója is világosabbá válik. Képzeljük el, milyen

21


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

rettegés fogta el az ősembert valamilyen természeti csapás vagy katasztrófa láttán, mit érzett például a vaskor embere zivatarban, midőn villámok csapkodtak iszonyatos erővel az égből. Képzeljük el továbbá, hogy a villám a közelben egy nagy fába csap be, s ez lángolva zuhan a földre. Az oktalan állati reakció az esztelen, ösztönös félelem, amely menekülésre késztet, vagy oly rettegéssel tölt el, amelynek csak tehetetlen bénaság vagy hisztéria lehet a következménye. Az oktalan állati reakció esetén csakis erről lehet szó. De az ősember ezt a traumatikus tapasztalatot megőrzi emlékezetében, s képzeletével át is alakítja. A „cseperedő filozófus” azt kérdezi: „mi a villám?, honnan jön, miért csapott le a közelemben?”. Ezzel már túllép az ösztönös félelmen és gondolkodik: feltételezi, hogy a villám, amely felülről jön, és lefelé megy, valamilyen módon hasonlít azokhoz a dolgokhoz, amelyek leesnek, vagy amelyeket ledobnak, keresi az események eredetét, indokát és okát, amelyek az eseményekre kielégitő magyarázatot adnak. Például azt kérdezi: „miért csapott le a villám a közelemben? miért itt csapott le s miért nem másutt?”. Ha elismeri, hogy a villám vaktában csap le, ez azt jelenti, hogy továbbra is tehetetlen, állati félelemre van kárhoztatva. Ha viszont rájön, hogy a villám valamilyen indokból - bármilyen gonosz indokból- csapott le, akkor már arra is rájön, hogy a villám valamiképpen hasonlít más dolgokhoz, amelyek szintén indokolhatók. Ezek az indokok, éppúgy, mint az emberi indokok, valamilyen szándékot foglalnak magukba: az események „ezért. . .” vagy „ebből a célból. ..” történnek. A fájdalmas, fenyegető vagy riasztó események azért történnek, hogy fájdalmat, kárt vagy félelmet ídézzenek elő. Ez az indok az emberi tapasztalat alapján válik érthetővé. Az ember azért idéz elő fájdalmat vagy kárt, hogy valamit megtoroljon: rosszért rosszal fizet. A lex talionis – a szemet szemért elve - az emberi cselekvésről szóló legkorábbi feljegyzésekben is szerepel már. A fájdalmat tehát az ősfilozófus valamilyen korábban előidézett fájdalom büntetéseként vagy viszonzásaként értelmezi. Az emberi cselekedetek ismerete alapján mindenesetre talál valamilyen "indokot". Újabb kérdést tesz fel: "mi a villám?". Fényes és tüzes, forró, mert lángra lobbant, de a túztől eltérően határozottabb alakú. Olyasféle dolog, amely a vaskor emberének tapasztalata alapján nagyon hasonlít az olvadó fémhez, a fémmegmunkálás technikájára utal, a technika pedig a szakma gyakorIójára és szerszámaira. A villám a magasból jön, valamilyen indokból származik, tehát irányítják vagy ledobják, s aki ledobja, az fémmel dolgozik, feltehetően egy kovácsmúhelyben, ahol a fémet a szándékos megtorlás eszközévé formálja. Miért van szükség erre a képzelt konstrukcióra? Talán azért, hogy velünk született kíváncsiságunknál fogva képeket alkossunk és történeteket eszeljünk ki? Lehet, de ez akkor sem hiú vágy, hanem életszükséglet. Az ismeretlentől való félelem ösztönös reakcióját felváltja az a szándék, hogy megismerjék a villám eredetét, indokát és jellegét. Ezzel az erővel szemben tehetetlenek vagyunk, ha nem tudjuk, mit kell tennünk ellene. Most azonban az ismeretlennek felismert és érthető jellegzetességeken alapuló értelmezése lehetővé teszi, hogy megfontoltan és cselekvően nézzünk szembe ezzel a jelenséggel. Ha a „villámmal csapkodó lény” haragos, esetleg lecsillapíthatjuk azzal, hogy kideritjük, mi okozta haragját, áldozatot kínálunk neki és kiengeszteljük, s így jóvátehetjük hibánkat is. A legrosszabb esetben, ha a rosszindulatú lény ellenségesnek mutatkozik, akkor úgy bánunk vele, mint ellenséggel, csatába hivjuk saját isteneinket, ellenségeink ellenségeit (létszámunk gyorsan növekszik). A félelemért félelemmel fizetünk: az ellenséget saját eszközeivel riasztjuk el, zajt ütünk, vagy félelmetes, rút arcot készitünk (például primitiv maszkot), hogy elijessze az ellenséget. Az állati félelemhez különböző módokon adaptálódnak, de valamennyinek van egy közös vonása: a természeti eseményt olyan személyes eseménnyé tárgyiasitják, amelynek személyes végrehajtója van, aki a reakciók személyes módjaira reagálni fog. A természetet az emberi tapasztalatok analógiájára képzeljük el, saját inditékaink, vágyaink és félelmeink analógiájára. A félelemnek alakot adunk (ahogy a szándékoknak, inditékoknak, vágyaknak is), s így - mivel már objektiv és érthető formája van - elijesztjük vagy kiengeszteljük saját félelmünket. A természet minden eseményét akaratlagos események formájában képzeljük el, amelyeket a

22


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

cselekvők dramatis personae módjára hajtanak végre. A konceptualizáció és a képzeleti konstrukció elemei most egy olyan történet formáját öltik, amely bővelkedik a cselekményben, szándékokban és végkifejletekben. De az esemény többé nem oktalan, és a reakció sem az. Megértjük az eseményt, s reakciónk immár megfontolt. Frankfort ezt igy írja le: „Az ősemberek a természeti jelenségeket általában emberi tapasztalatok alapján fogták fel, s ezt az emberi tapasztalatot kozmikus események formájában képzelték el... A primitiv ember szemében a világ nem élettelen, nem üres, hanem élettől teljes... A jelenségeket, amelyekkel szembetalálkozik, nem „valami”-ként, hanem „Te”-ként fogja fel. E találkozás alkalmából a „Te” kimutatja egyéniségét, tulajdonságait, akaratát... A teljes ember - az érző, képzelő, gondolkodó ember - egy élő „Te”-vel találkozik a természetben, s ezt a tapasztalatot kifejezésre juttatja. A „Te”-re vonatkozó minden tapasztalat fölöttébb egyéni; az ősember a történéseket valójában mint egyéni eseményeket szemléli. Ezeket az eseményeket és magyarázatukat csak cselekedet alapján képzelhetjük el, és igy szükségképpen valamely történet formájába öltöznek.” A fenti esetek az okság fogalmának is prototipusai. Jellemző példa erre a betegség széles körben elterjedt ördögelmélete. Egy tudomány előtti társadalomban halálos betegség üti fel a fejét. A tünetek (a mi kifejezéseink szerint) magas láz, rendkivüli fizikai fáradtság, remegési rohamok, hányinger. A reménytelenséget és tehetetlenséget nem lehet eloszlatni semmiféle ösztönös, együttérző cselekedettel, például étel-ital kínálásával, vigasszal, simogatással vagyís olyan cselekedetekkel, amelyek többé-kevésbé az állatok reakcióihoz hasonlítanak. Akad azonban egy hagyományos népi gyógyszer, valamiféle fű vagy keverék, amely korábbi hasonló esetekben hatásosnak bizonyult. Ennek az ősi gyógyszernek az alkalmazása nem egyszerűen a tünetek megszüntetésére irányul, hanem magába foglalja a betegség magyarázatának kutatását is, ami effajta kérdésekben nyilvánul meg: mi ez?, honnan származik?, mi okozza?, miért éppen ebben az esetben történt?. Ezek a proto tudományos kérdések, s a válaszok, minden látszólagos naivitásuk ellenére is, prototudományos válaszok. A betegségről feltételezik, hogy ered valahonnan, terjedésének volt valamilyen közege, jelenlegi megnyilvánulását előidézte valami, és az sem véletlen, hogy ebben az esetben is jelentkezik. Ha a betegség lázzal jár, akkor vagy egy tüzes anyag okozza, vagy valami, ami képes a dolgok felforrósítására. Ha remegéssel jár, akkor ezt egy remegésre késztető erő hozza létre; ha a beteg ereje fogyóban van, akkor kell valaminek lennie, ami elszívja erejét. A mi szemünkben mindez talán nem egyéb, mint a tünetek újbóli felsorolása. Ha azt mondjuk, hogy valami forró, ez egyenértékűnek látszik azzal az állítással, hogy valami felforrósodott. Ennek a viszonynak a köznapi értelmezése azonban magába foglalja már az ok fogalmát. Az a semmitmondó fogalmazás, amely szerint minden tünetnek megvan a maga oka, természetesen elégtelen a cselekvéshez, mert túl homályos. A közvetlen cselekvéshez szükséges konkrétság megköveteli az ok konkrét és sajátos jellemzését, csak így válik lehetővé a megfelelő cselekvés. A mítoszteremtő képzelőerő ezúttal is egy ismert - azaz ismert tulajdonságokkal rendelkező, bár mint olyan ismeretlen - dolog alakjában idézi fel az okság konkrét képzetét. A fájdalmat és halált okozó betegség, a vilIámhoz hasonlóan, rosszindulatú, s egy személyes és sajátos indítékokkal bíró hatóerőnek tulajdonítható. Az indítékot elképzelhetik egy rossz cselekedet büntetésének vagy ellenséges magatartásnak. Ez az oksági tényező látszólag az áldozat testében működik, a külső tünetek az ő működésének reakcióiként állnak elő. Az ok láthatatlan, de világosan elképzelhető. Példánkban az ok egy gonosz vagy rosszindulatú személyes hatalom, az indíték pedig megtorlás vagy büntetés. Hogy ezt a hatalmat megfékezhessük, elsősorban azt kell meghatároznunk, hogy valójában mi is, és mi vezérli a tevékenységét. Ezzel lehetővé válik a fogalmilag irányított reakció. Ráolvasás, megtisztítás, félelmetes zaj, csúf maszkok a démon elijesztésére, engesztelő adományok, melyek elég vonzóak ahhoz, hogy eltereljék a démon figyelmét, az áldozat szenvedéseinek együttérző

23


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

utánzása, amely a démont arra készteti, hogy más testbe költözzék át mindezek mágikus vagy babonás cselekvési formák, de mégis tudatos gondolkodással irányított cselekedetek egy olyan feltételezett entitással szemben, amelyet az ősember a betegség okának tekint. Az a gondolkodásmód, amely az említett cselekvési formákra irányul, elsősorban képzeletbeli analógiákat követ. Az ismeretlent egy kauzálisan hatékony entitással magyarázza, amely a legfontosabb szempontokból hasonlít az ismert dolgokra, egyszóval modell segítségével magyaráz. A betegséget okozó „erő” formális vonásait így jellemezhetjük: 1. valamilyen entitás vagy dolog, 2. s ez közvetlenül hat más dolgokra. Ebben a modellben fogalmilag a tapasztalat legáltalánosabb jellegzetessége, az oksági viszony fogalmazódik meg. De ennek az oksági viszonynak még számos más, alternatív modellje is van. így például kutathatjuk e démoni hatóerő eredetét is. Vagy megpróbálhatjuk működési módja szerint jellemezni, például, hogy közvetlenül hat-e, vagy valamiféle közvetítő útján. A betegség démona talán nem mindig hat közvetlenül, olykor szóbeli átokhoz folyamodik, olykor jelenést vagy hasonmást - mondhatnánk, helyettest - vesz igénybe, vagy egy másik személyt, akit céljai eszközeként használ. De az ősember ezeket az átkokat, jelenéseket, helyettesítő eszközöket is dolgoknak tekinti - például a szavakat és képzeteket olyan objektumoknak tartja, amelyek hatnak más dolgokra és fordítva. így oksági tényezőnek véli a szómágiát, a varázslatot, az álomképeket, a boszorkányokat, a képeket és jeleket, s mindegyikükre sajátos reakciókkal vagy szertartásokkal válaszol. Összefoglalva: az antropomorf és mágikus magyarázatokban, amilyen például a villám istenére vonatkozó mítosz vagy a betegség úgynevezett ördögelmélete, jelen van már a prototudományos fogalmi keret. Ha a betegséget szemmel verés vagy egy bosszúálló szellem idézi elő, akkor nemcsak a betegség tüneti leírásáról, sőt nem is csak fejlődési fokozatainak bonyolultabb ábrázolásáról van szó, hanem etiológiájának, azaz okainak számbavételéről is. Az emberi képzelet fogalmi keretet konstruál, amely valamilyen feltételezett okkal igyekszik magyarázni a megfigyelt tényeket. Ezt az okot a mítoszteremtő magyarázat valamiféle személyes, konkrét hatótényezőnek képzeli, nem pedig valamiféle elvont elvnek, de a magyarázat későbbi szakaszának elveihez hasonlóan, ezt az okot mint szellemet, démont vagy istent is felruházza mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a formai tulajdonságaik szerint analóg, ismert dolgok alapján megmagyarázzák a történések miértjét. így a szellemek nem rejtélyesek többé, hanem ismerősek - gonoszak vagy bosszúállók, az orrlyukon, a fülön vagy a test más nyílásain hatolnak be az emberbe. Elijeszthetők vagy kiengesztelhetők, egyszóval ismert dolgok alapján elképzelt jelenségek. Bizonyos esetekben nem észlelhetők közvetlenül, csak hatásaik útján válnak felismerhetőkké. Más esetekben azonban az ősember szilárd hite szerint megfigyelhetők, s a túlfeszített képzelet valóban megfigyeli őket, ilyenkor kiderül, hogy groteszk, fantasztikus formájú emberhez vagy állathoz hasonIítanak. Nem szabad azt hinnünk, hogy az effajta megfigyelés csupán hallucinációból vagy felfokozottságból ered; ez a hit a megfigyelés fejlettebb elméletének kritikai álláspontja, a tudomány kialakulásának eredménye. De a mi szóhasználatunkban is megtalálható a megfigyelésnek az az értelme, amely ösztönösen egy elfogadott fogalmi keretre támaszkodik, például amikor azt mondjuk, hogy egy ködkamrában, megfigyeljük az elemi részecskék összeütközését, vagy napkeltekor megfigyeljük a Föld forgását. A mítoszteremtő magyarázat fogalmi kerete a jogos bizonyosságnak ugyanebben az értelmében végez megfigyeléseket e kereten belül, s így az egész közösség egységes standard vagy konvenció alapján látja a démonokat, ördögöket és isteneket. A magyarázat fizikai elvei. A képzelt és megszemélyesített entitásokon alapuló mítoszteremtő magyarázat elutasítása szoros kapcsolatban van a fizikai magyarázat

24


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

kezdeteivel. A tudományos magyarázat kialakulásának ez a forradalmi szakasza, összefüggéseit tekintve, nem pusztán intellektuális: a mítoszokat nem egyszerűen azért vetették el, mert a racionális és kritikus gondolkodók szemében egyik pillanatról a másikra ostobának tűntek. Inkább az a helyzet, hogy a racionális kritikai gondolkodás kibontakozásának előfeltételei szoros kapcsolatban vannak a mítosz megtagadásának előfeltételeivel, s ezek társadalmi, politikai és intellektuális jellegűek. A mítosz és a mágia nemcsak a magyarázat módjai voltak, hanem ideológiák, illetve a társadalmi ellenőrzés módszerei is. így a papok, akik a mágikus hatalmakkal való érintkezés jogát birtokolták, ennek ürügyén számos korai társadalomban kiváltságos és nagy társadalmi hatalommal rendelkező csoportot alkottak. A királyok pedig, akiknek jogát az szentesítette, hogy mítikus istenektől származtak, akiknek hatalmát és birodalmát is örökölték, szóval ezek a királyok a mitológiát gyakran államhatalom ideológiájaként alkalmazták. Francis Bacon felismerte, hogy a tudás hatalom, s e megállapítás szellemében a mítoszok papi őrzőinek vélt tudása ébren tartotta a tiszteletet feltételezett mítikus hatalmuk iránt. A társadalmi változásnak az a folyamata, amelynek során megdöntötték vagy megnyirbálták a papi uralkodó rétegek és a teokrata papkirályok hatalmát, magába foglalta a magyarázat olyan új módjainak elsajátítását is, amelyek együtt jártak a természet feletti uralom új technikájával és módszereivel. Az ókori görög gondolkodásnak és történelemnek ez a fejleménye túlságosan bonyolult és problematikus ahhoz, hogy itt közelebbről megvizsgáIhassuk. De a lényeg az, hogy e társadalmi és technikai változásoknak, valamint az új magyarázati módszerek kialakulásának hatására gyökeresen megváltoztak a mítoszteremtő és mágikus modellek. Az antropomorf inditékokból cselekvő és a „Te” fiziognómiai jellegzetességeivel bíró személyes entitások helyett az ismert természeti anyagok alapján felfogott fizikai elvek működnek független magyarázó eszközökként. így a betegség okát már nem rosszindulatú személyes szellemekben vagy ördögökben keresték, hanem a test fizikai összetevőinek (például az úgynevezett négy nedvnek: a vérnek, a sárga és fekete epének, valamint a nyálkának, vagy pedig a természeti elemeknek vagy elveknek: a melegnek, hidegnek, száraznak és nedvesnek) egyensúlyában, illetve az egyensúly hiányában. A természeti jelenségek magyarázata során sem folyamodtak többé akarattal rendelkező istenekhez, hanem olyan elemekhez, mint a víz, a levegő, a tűz és a föld vagy ezek kombinációi. De a magyarázati modell szempontjából lényeges, hogy a mítikus magyarázat formális jellemzőit nem vetették el, csak átalakították. Tovább is fennmaradt az eredeten, indokon és okon alapuló magyarázat, továbbra is feltételeztek olyan entitásokat, amelyeknek természete vagy működési módja a természeti jelenségek magyarázatául szolgált. A fizikai elméletek kiszoritották ugyan az antropomorf és mágikus elméleteket, de a dolgok értelemmel felfogható oksági viszonyának fogalma szolgáltatta az újabb magyarázati formák keretét is. A legősibb fizikai spekulációk egyike szerint minden dolog lényege víz. Nem világos, miről is van szó: arról-e, hogy minden vízből tevődik össze, vízből származik, vagy a víznek valamilyen formája (például a jég vagy a gőz). De bármelyiket választjuk is a fenti alternatívák közül, kritikai kérdéseket tehetünk fel arra vonatkozóan, hogy a megfigyelhető fizikai dolgok miképpen tevődnek össze a vízből, mit jelent az, hogy vízből származnak, s milyen értelemben formái egyetlenegy anyagnak. Az „összetevődni” kifejezésből összetételre következtethetünk, de ha csupán egyetlenegy alapanyag van, akkor mi az, ami összetétel révén állhat elő? „Származni valamiből” annyit jelent, mint létrejönni vagy megszületni valamiből (az élőlények jól ismert származásának, tehát a szülő és az utód viszonyának analógiájára). De hát mi a víz, hogy a világ különféle dolgai belőle származhatnak vagy születhetnek? Egy ókori metafora visszhangjaként azt is mondhatnánk, hogya tenger ad táplálékot az életnek, a tenger szüli a benne levő életet, átvitt értelemben pedig azt, hogy a víz az a közeg, amelyben ez az élet létrejön és fejlődik, vagy még általánosabb értelemben azt, hogy ami él, annak vízre van szüksége az életben maradáshoz. Az egyetlen anyag formái

25


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

kifejezés pedig azt sugallja, hogy ez az anyag változásokon megy ugyan keresztül, de csak formailag, mert minden változás során azonos marad önmagával. A mondottak egyike sem pontos, valamennyi metaforikus, homályos és puszta sejtés. Ennek ellenére az effajta kérdések gyökeres változást jeleznek az emberi gondolkodás terén. Kritikus, elmélkedő értelemre vallanak, azt a törekvést fejezik ki, hogy a természeti jelenségek egyetlen egységes elven alapuló magyarázatot kapjanak. Az elv szónak ebben az összefüggésben két jelentése van, s ezek még nem különültek el élesen egymástól. Egyfelelől azt a fizikai anyagot vagy matériát jelenti, amelyből minden dolog összeáll, másfelől a magyarázatnak azt a módját jelenti, amelyből kitűnik, hogy az ismert dolgok vagy róluk alkotott fogalmaink miképpen viszonyulnak ahhoz az átfogó fogalomhoz vagy eszméhez, amely értelmesen, vagyis számunkra érthetően rendezi őket. Ennek a rendező elvnek (vagyis a magyarázat elvének) a fogalma révén az ókori görög filozófia és természetbölcselet nemcsak a gondolkodás, hanem a világ értelemmel felfogható, racionális elvének a fogalmához is eljutott. E rendező elv segítségével ilyenformán megérthetjük a világot, hiszen magát a világot is ilyen elv rendezi. Egyszóval a világ természeténél fogva racionális, vagyis értelemmel felfogható. Ez a gondolkodásmód már túlhalad a természetbölcseleten vagy fizikai spekuláción, amely a dolgokat a víz, a levegő vagy a tűz alapján magyarázza, illetve olyan fizikai elvek alapján, mint a meleg, a hideg, a száraz vagy a nedves. Helyettük a dolgok formáját vagy rendjét vizsgálja. Az anyagra való hivatkozás a fizikai spekuláció legősibb formája, a formára való hivatkozás pedig a metafizikai spekuláció legősibb alakja. E kettő az ókori görög filozófiában még nem különült világosan el egymástól, ez a filozófia még éppúgy emlegeti a fizikai elveket, például a vizet vagy a levegőt, mint a formális elvet, a logoszt, tehát azt az értelemmel felfogható rendet vagy formát, amely az ész számára mindent megismerhetővé tesz. Az emberi hatóerőkön és indítékokon nyugvó antropológiai és mágikus magyarázat konkrét képzetanyagát felváltja a természeti anyagokra hivatkozó fizikai magyarázat, amely azonban továbbra is szoros, konkrét észlelési összefüggésben áll a látott, tapintott, hallott dolgokkal (vagy a képzeletbeli dolgokkal, például a démonokkal). A láthatatlan szellemek emlegetésekor a képzelet e szellemeket még mindig képszerű tulajdonságokkal ruházza fel, de az úgynevezett inteIligíbiIis elveken alapuló metafizikai magyarázat kialakulása után a képzeletnek nincs már szerepe. Mert ezek az elvek nem képszerűek, bár elgondolhatók. Ezek a magyarázó elvek valójában fölöttébb elvont fogalmak, nem kötődnek többé az észlelési képekhez. De a magyarázatnak mindezeket a módjait folytonosság jellemzi. Mindegyikben fellelhető valamilyen (akár konkrét és képszerű, akár elvont) entitás, amelynek természete vagy működési módja megmagyarázza a természeti jelenségeket. Itt rejlenek: az elméleti magyarázat csirái.

Tapasztalati általánosítások Az előzőkben azokról a képzeletbeli entitásokról beszéltünk, amelyeknek "természete" vagy cselekvési módja a dolgok külső megjelenésének alapjául s igy magyarázatául szolgált. Ez a fogalmazás azonban egyelőfeltevésre támaszkodik. Ha az emlitett entitásoknak "természetük" van, akkor ez a természet csak úgy lehet magyarázó eszköz, ha változatlan marad. A démon, amely remegésre kényszeríti X áldozatát, remegésre fogja kényszeríteni Y-t is. Bármit tekintünk is a betegség okának, tevékenységében szabályszerűség mutatkozik. A megtorló isten természete a megtorlás. A dolgok sokféleségét magyarázó fizikai elemek lényege vagy változatlan természete bizonyos tulajdonságokban nyilvánul meg, amilyen például a tüzesség, a földszerűség, a nedvesség. E hatóerők, okok vagy elvek alapvető sajátsága működésük szabályszerűségében vagy egyöntűségében rejlik.

26


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ennek a gyökerei - ahogy számos kutató kimutatta - a beszédmódban, a nyelvhasználat bizonyos jellegzetességeiben vannak, ha ugyanis kétszer nevezzük meg ugyanazt a dolgot, vagy kétszer utalunk rá, akkor feltételezzük a két eset bizonyos azonosságát. Az azonosság fogalma teszi lehetővé, hogy ugyanarra a dologra ugyanazt a nevet használjuk, s megőrizzük a referencia azonosságát. De mi alapozza meg a nyelv ilyetén használatát, amely legősibb nyelvszokásainkkal együtt alakult ki? Különös volna azt állítani, hogy a nyelv valamiképpen ebben a formában adott, hogy a nyelvnek ez a priori természete, és végső fokon ez magyarázza, hogyan keletkezik az azonosság fogalma. Ennél már sokkal ésszerűbb az a feltevés, hogya szóban forgó lingvisztikai fogalom eredete az észlelési és motorikus tevékenység nyelv előtti szintjén megjelenő tapasztalati sémákban rejlik. A szokások fentebb tárgyalt kialakulása már magába foglalja az azonosság valamilyen eszméjének implicit használatát, hiszen másként az emlékezet nem volna képes összekapcsolni a múltat a jelennel. így az állatok viselkedésében a legalacsonyabb rendű élő szervezetekkel bezárólag fellelhetők az ingerekre adott válaszreakciók szelektív, nem véletlenszerű sémái. A sémákhoz igazodó viselkedés már a kiválasztás elvéről, a különböző helyzetek hasonlóságának felismeréséről tanúskodik. Ezt a nyelv- és fogalomalkotás előtti felismerést nevezzük szokásnak, esetleg ösztönnek. E szokások formáját ilyesféleképpen irhatjuk le: „valahányszor X, mindannyiszor Y”, vagy igy: „az X fajta ingerek, illetve helyzetek Y válaszreakciókat váltanak ki”. Mihelyt létrejön ez a fajta nyelvi vagy szimbolikus artikuláció, a viselkedés implicit sémáit explicit fogalmi meghatározások válthatják fel. Ami addig reagálási szokás volt, az most explicit nyelvi formában megfogalmazható formulává válik. A szokás jellegű cselekvési sémába burkolt implicit általánositás explicit tapasztalati általánosítássá lesz, mert a tapasztalat immár nemcsak bizonyos ingerekre adott konkrét válaszreakciókban nyilvánul meg, hanem elvontan, a nyelvi leírásban vagy megjelenítésben is, tehát alkalmas rá, hogy a reflexió tárgyává legyen. A legegyszerűbb általánosítás a dolgot összekapcsolja egyik tulajdonságával. Például a gyűjtögető társadalom közös tudata úgy azonosítja és osztályozza az ehető gyümölcsöket, bogyókat és gyökereket, hogy összekapcsolja bizonyos látható tulajdonságaikat az ehetőséggel, másokat pedig az ehetetlenséggel. Többnyire már egészen fiatalon megtanuljuk, hogy a zöld almától hasfájást kapunk, a zöld banán még nem érett és nem ehető, s a paradicsomot is csak akkor fogyaszthatjuk, ha a zöldből pirossá érett. A zöld szín, az éretlenség és az ehetetlenség általános formában kapcsolódik össze, s ez a kapcsolat túlmutat a már tapasztalt éretlen gyümölcsök egyes esetén, mert arra is utal, hogy mit tegyünk a jövőben, ha hasonló esettel kerülünk szembe. E józan ész diktálta szemlélet merő gyakorlatiasságából látszólag hiányzik a törvények vagy szabályok formális eszméje. Ám van egy fontos jellegzetességük az ilyen típusú induktív általánosításoknak (a rendszerint nagyszámú olyan egyedi eseteken alapuló általánosításokról beszélünk, amelyekben bizonyos szabályossággal és egyöntetűséggel kapcsolódnak össze bizonyos tulajdonságok, például a zöld szín és az éretlenség). Ez a jellegzetesség abban áll, hogy egy tárgy tulajdonságát vagy minőségét összepárosítjuk vagy egyszerűen asszociáljuk egy másik természetszerűen hozzá tartozó tulajdonsággal vagy minőséggel. A "természetszerűen" kifejezés itt az "általánosságot" vagy "a múltbeli megfigyelésekkel, illetve tapasztalatokkal való összhangot" jelenti. De ha egyszerűen jegyzéket készítünk az egyes esetekben előforduló párosításokról, ezzel még nem általánosítottunk, csupán feljegyeztük vagy összegyűjtöttük a szóban forgó eseteket. E lista elkészítésének lehet jelentősége, kielégítheti például azt az igen erős hajlamunkat, hogy az egyéni emlékezőképességen túl megőrizzük mindazt, amit meg kell jegyezni. De még ez a krónika is válogatást kíván. És ha a krónika tanulsággal szolgál, erkölcsi példázatot tartalmaz, akkor az általánosítás formáját ölti. Például a gyűjtögető, amikor a nap tapasztalatairól beszámol, hallgatósága szórakoztatására esetleg elbeszéli, hogy hány zöld almát kostolt meg, és talált ehetetlennek. De elbeszélésének az a lényege, hogy zöld almát ne egyetek! És az itt

27


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

megnyilvánuló általánosítás nemcsak a már ehetetlennek bizonyult zöld almákra vonatkozik, hanem azt a gondolatot sugallja, hogy minden zöld alma ehetetlen, tehát az alma zöld színe és ehetetlensége a jövőben is össze fog kapcsolódni. Ha valaki kiterjesztené ezt az összefüggést a banánra és a paradicsomra, majd általában a gyümölcsökre, az általánosítás így hangzana: "minden zöld gyümölcs ehetetlen", ami persze téves (ahogy téves az almára vonatkozóan is, hiszen egyes almafajták érett és ehető állapotban is zöldek). Ennek ellenére, a korlátozott számú esetre támaszkodó általánosítás tendenciája igen közel áll természetes szokásaink kialakulásának forrásaihoz, s ezt a tendenciát megerősíti az a mód, ahogyan nyelvi szokásaink - például absztrakt osztálynevek használata a közös tulajdonságokkal rendelkező dolgok halmazaira - kifejlődnek. Nagyon hajlamosak vagyunk az effajta hipotetikus általánosításokra, de arra is, hogy anticipáljuk a megszokott asszociációk ismétlődését. A közös tapasztalati általánosítások száz meg száz, sőt ezer meg ezer éves finomitás és módosítás után csaknem megingathatatlan véleményekként lépnek fel, amelyek annyi próbát kiálltak, hogy végül gyakorlatilag evidensnek látszanak. Ilyen vélemények jelentkeznek a népi szólásokban, és beépülnek magába a nyelvbe is. Ki kételkedhetnék racionálisan például abban, hogy nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, vagy hogy addig kell a vasat ütni, amíg meleg? Ezeknek az általánosításoknak egyik érdekessége abban rejlik, hogy több szinten is érvényesek. Egyfelől szó szerint értendők, hiszen felismerjük bennük a tényleges harasztra és a tényleges vasra vonatkozó igazságot, másfelől azonban a szó szerinti értelmezés mellett metaforikus jelentésük is van, amelynek következtében az események az emberi cselekvések maximáiként is funkcionálnak. Ez a kapcsolat a természeti és az emberi események (a tényleges haraszt és a metafora sokatmondó harasztja), valamint a technikai és az erkölcsi maximák között a tudomány előtti gondolkodás egyik fontos jellegzetességét tükrözi: nevezetesen azt, hogy a természet rendje és szabályszerűsége, amely a szükséges emberi cselekvések megbízható alapjául szolgál, rokonságban van az emberi élet rendezettségének és szabályszerűségének igényével. Ez ebben az összefüggésben érdekes, de csak mellékes szempont volna, ha nem lenne összefüggésben a magyarázat tudomány előtti módjaival. Az összefüggés abban nyilvánul meg, hogy a tapasztalatból eredő deskriptív általánosítások a tudomány előtti gondolkodásban összeolvadnak azokkal a normatív szabályokkal és parancsokkal, amelyek az emberi regulációk és törvények jellemzői. Hadd fejtsük ezt ki világosabban. A „zöld alma típusú tapasztalati általánosítások” nyilvánvalóan a gyakorlati ismeretek példái. A zöld alma általánosítással összefüggő előírás vagy tilalom az a parancs, hogy ne egyetek zöld almát! Lássunk most egy ugyanilyen típusú, de bonyolultabb általánosítást, amely jobban mutatja az általánosítás és a parancs közti látszólag ártalmatlan kapcsolat tágabb következményeit. Párosítsuk most bizonyos csillagászati alakzatok komplex megfigyelését (például olyan csillag-konstellációkét, amelyek az adott űrben eddig még nem voltak láthatók, de fel fognak tűnni az ég horizontjának közelében) egy mezőgazdasági jelenséggel (például az optimális vetési idővel). Képzeljük el, hogy ezt a két tényt eddig még nem kapcsolták össze, s az optimális vetési időt olyan módszerrel állapitották meg, amely nem csillagászati tényekhez kötődött, például az évenkénti áradáshoz vagy bizonyos madarak fészekrakásához. De most összefüggésbe hozzuk az adott konstelláció évenkénti megjelenését az alkonyati horizonton és az optimális vetési időt jelző évenkénti eseményeket. A „valahányszor... mindannyiszor” formulát most érvényesnek tekintjük erre az eseménypárra, bár talán csak deskriptív módon. A két esemény egyszerre játszódik le, és így megfogalmazható az az induktív általánosítás vagy elvárás, hogy ez mindig így van, illetve így lesz. De mivel az eseménypár második eleme a létfenntartáshoz elengedhetetlenül szükséges emberi cselekvés - a vetés -, az asszociáció a parancs jellegét ölti: „valahányszor X konstelláció megjelenik a horizonton, mindannyiszor vetned kell”. Az eseménypár első eleme

28


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

most előírásként viszonyul a másodikhoz, s a parancsszerű emberi törvény vagy viselkedési szabály minden jellegzetessége áttevődik erre az általánosításra. Az a társadalmi csoport tehát, amelynek különleges ismeretei vannak a csillagokról, törvényhozó csoporttá válhat, s előírhatja, hogy a mezőgazdasági közösség mikor és hogyan végezze élettevékenységét. A megismerésnek ezt a tudomány előtti módját abban foglalhat juk össze, hogy az induktív tapasztalati általánosítás, amely a szokások kialakulásának teljesen gyakorlati forrásaiból ered, fogalmilag fokozatosan a törvény formáját ölti. E törvény legáltalánosabb formája a „valahányszor.. . mindannyiszor” fajtájú egyetemes és elvont formula, amely összekapcsolja a múlt és a jövő eseteit. E törvény formája legegyszerűbb deskriptív változatában szorosan összefügg az ilyen törvény jellegű ismeret gyakorlati parancsaival. Ezek a parancsok a törvényt előírássá teszik, felruházzák azoknak az emberi parancsoknak a jellegével, amelyekre a társadalmak szabályai és törvényei szolgáltatnak példát. Az effajta törvények feltételezik a törvényhozót, az emberi boldogság célkitűzését és az engedetlenség megbüntetésének eszközeit. Ezeket az erkölcsi jellemzőket könnyen átruházhatjuk azokra a pusztán asszociációs kritériumokra, amelyek a tapasztalati általánosításokat irányítják, hiszen az emberi cselekvéseket és a természeti eseményeket - ezen a szinten - a fogalmak egyetlen általános családjába sorolják. Az embert kis világnak képzelik, egyéniségét és társadalmát mikrokozmosznak, amelynek a természetbe való kivetítése a makrokozmosz. A természeti törvények az emberi célok beteljesülésében találják meg végső értelmüket, az emberi törvényeket pedig a természet rendjének legfőbb szükségszerűségei szentesítik.

Törvényerejű szabályok A tudományelőtti magyarázat harmadik fajtája, az első kettőhöz hasonlóan, a közös emberi gyakorlatból származik, de formáját közvetlenebbül veszi át a technikai gyakorlattóI, valamint a társadalmi törvényektől és szabályoktól. Az emberi tevékenység jórészt a létfenntartási eszközök termelésére, s így azokra a módokra irányul, ahogyan a termelést megszervezik, technikáját megőrzik és továbbadják. Az ókori kultúrák és termékeik tanulmányozásából kiderül, hogy a különböző kultúrákban nagy az egyöntetűség a gazdasági szerszámok és eszközök termelésének alapvető módszerei tekintetében. Például a kőkorszakbeli szerszámok osztályozása gyakran előállításuk technikai módszereinek meghatározásától függ. A pattintással vagy faragással megformált jellegzetes alakzatok vagy a kosárfonás sajátos technikai módszerei kultúrák vagy kulturális korszakok megkülönböztető jegyei. Az antropológusok többek közt úgy osztályozzák a termékeket és állapítják meg keletkezési idejüket, hogy rekonstruálják a termék előállításának vagy technikájának szabályát. A régi társadalmak tanulmányozása alapján tudjuk, hogy ezek a szabályok gyakran törvényerőre emelkednek, nemegyszer rituális formát öltenek, az előállítás egyik vagy másik módja a „helyes mód” rangjára tesz szert, s az eszköz előállításának helyes műveleti sorrendje szorosan összekapcsolódik a szerszám használatának hatékonyságával. A szerszámkészítés specializálódása és a munkamegosztás következtében a szerszámkészitő mestersége jóformán vallásos tevékenységgé lesz, s a mesterség szabályai szertartásos parancsokká válnak: „igy tedd és ne másképpen”. A társadalom irányitására vonatkozó törvények ebben az értelemben szoros hasonlóságot mutatnak a technikai előírásokkal, s az a szükségesség, hogy az emberek bizonyos módon - a „helyes módon” járjanak el, erkölcsi és vallási felhangot kap. Valóban, a vallási szertartások és a mágia egyrészt a természet, másrészt a természetet saját képmásának tekintő emberi természet feletti ellenőrzés technikái. A munkamódszerek is szigocúan szabályozottak és szertartásosak, s ennek okát nem nehéz felismerni. Mert a kollektív munkában, ahol ugyanazt a feladatot sok ember együttesen vagy azonos ritmusban végzi, a cselekvés egyöntetűsége a sikeres művelet előfeltétele. A mi

29


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

időnkig fennmaradt matróz- és munkadalok, a vadászat és háború máig is meglevő táncszertartásai az effajta esztétikai szabályozásról tanúskodnak. A posztókészitésre vagy a mindennapi használatra szánt eszközök készitésére vonatkozó középkori céhszabályok szintén az előírások törvény jellegét bizonyitják. Minden mesterségnek megvannak a maga sikeres és szentesített eljárásmódjai, s az inas ezeket a módszereket szabályokként sajátítja el, amikor a mesterséget tanulja. A technológia receptekre és a hagyományos eljárások megőrzésére támaszkodik, mert igy képes a kultúra az általa megszerzett és felhalmozott gyakorlati szakismereteket nemzedékről nemzedékre továbbadni. (Az újitások ilyen körülmények közt természetesen nehezen bontakozhatnak ki, az újdonságokat és a szabad kisérletet - gyakran végzetesen - korlátozzák.) Mindez világosan arra utal, hogy a technikai szabályok kapcsolatban vannak a társadalmi intézmények fennmaradását biztositó, törvényekként elismert előírásokkal. A technika szervezete maga is nagy fontosságú társadalmi intézmény, s az olyan ókori társadalmakban, mint a babilóniai és az egyiptomi, a papi osztálya technikai tudás feletti egyeduralommal olvasztotta össze rituális és vallási funkcióit. A tudomány és a matematika, akárcsak az eljárás „helyes módjai”, ebben az összefüggésben szakrális tulajdonná váltak, mert szoros kapcsolat állt fenn közöttük. Az elméleti ismereteknek (például a csillagászatnak és a matematikának) a gyakorlati technikai szabályozáshoz (például a vetés, az aratás és a földmérés előirásaihoz) fűződő viszonya egy elkülönült csoport feladatává lesz, s e csoport intézményes szerepét szakrális volta biztositja, valamint az emberiség üdvére vagy kárára tevékenykedő hatalmakhoz és erőkhöz fűződő közvetlen kapcsolata. Csábitó gondolat, hogy a rituális szükségszerűség, amely előírja, hogy a dolgokat a siker érdekében bizonyos jóváhagyott módon kell végrehajtani, legalábbis egyik forrása lehet a szükségszerű, vagyis a másképp el nem képzelhető igazságról alkotott fogalmunknak. Nyilvánvalóan vannak más források is, például a politikai hatalom gyakorlása, a változatlan fizikai folyamatok és a természetben megnyilvánuló ellenállhatatlan fizikai erők tapasztalása. A szabályok világos megfogalmazása által szilárdan rögzitett hagyomány ereje, valamint e szabályoknak az isteni eredet mitoszaival történő szentesitése megköveteli, hogy e helyes módban minden fenntartás nélkül higgyünk. így a helyes hit vagy az ortodoxia a szükségszerű hittel azonosul. Erre a hitre nem a gyakorlati tapasztalat alapján teszünk szert: nemzedékről nemzedékre öröklődik át mint bevett doktrína vagy a priori igazság. A kulturális átörökités ilyen tradíciója mellett a hitek és a tárgyukat képező szükségszerű igazságok vitathatatlan evidenciáknak tűnnek. Ezeknek az evidenciáknak a megkérdőjelezése azt jelentené, hogy kétségbe vonjuk a technikai szervezet és kiképzés egészének, sőt a társadalmi struktúrának és az ortodoxiára alapuló értékrendszernek a helyességét is. A szavak jelentése maga is ennek a társadalmi-technikai szerkezetnek a része, s így e hitek nyelvi megfogalmazásai, a szakkifejezéseknek e nyelvi keretben történő meghatározásai rituálisan rögződnek. E rögzített jelentések egyik gyakorlati oka abban rejlik, hogy ezeknek az ismereteknek és szabályoknak jó része eredetileg szóbeli hagyományként, a leírás azonos módon történő ismétlése útján szállt nemzedékről nemzedékre. E rituális ismétlés gyakorlati hatékonysága abban áll, hogy megőrzi a pontosságot: ha magának az átadásnak a technikája is formális és rituális előadást követel, akkor kevésbé valószínű, hogy a másolat élesen eltérjen az eredetitől. Egyszóval a szabályok könnyen rögződnek, s önálló szükségszerűséggel bíró entitásokká válnak. A cselekvési módnak immár nem pusztán leíró, hanem törvényerejű meghatározásai. Normatív törvények formájában jelennek meg, kijelölik a cselekvés helyes és helytelen módjait. Az etikai és a technikai szabályok, a mesterség és a moralitás szabályai eredetükben szorosan összefonódnak, s mivel mind tartalmilag, mind formailag szoros kapcsolatban vannak a társadalmi és politikai szabályokkal, olyan imperatívuszok jellegét öltik, amelyeknek betartását a társadalom szentesíti, megsértését bünteti. E tudomány előtti formulák fontossága abban rejlik, hogy a törvényerejű szükségszerűség,

30


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

vagyis a normatív törvény és az isteni szentesítés fogalma behatol a tudományos gondolkodásba. A korai tudomány történetében ilyen fogalmak uralkodnak, megszabva a legtöbb tudományos elméleti magyarázat irányát. A tudomány arra törekszik, hogy megállapítsa „a helyes működési módot”, s ezt úgy fogja fel, mint a működés „isteni módjának” (vagy más értelmezésben a „természet működési módjának”) utánzását. Az igazi mesterember a természet működési módját másolja, s ennek segítségével a természettel összhangban munkálkodik. Sikeres tevékenységét tehát ennek az isteni vagy természeti módnak az ismerete biztosítja. A helyes cselekvés és az igazi tudás, illetve az ortodox hit viszonyát lényeges viszonynak tekintik, egyik sem lehetséges a másik nélkül. Ez a gondolkodásmód egyaránt megjelenik minden vallásos szertartásban, etikai cselekvésben és technikai műveletben. A korai tudományban általános jelenség a vallásnak, az etikának és a kezdetleges tudományos elméletnek ez az összefonódása. A normatív törvényt, a szentesített szabályt, a technikai elvet egyrészt mint eszményi mércét fogalmazzák meg, amelyet a gyakorlatban utánozni kell, másrészt mint olyan célt, amelyre a helyes cselekvés irányul. Az antropomorf magyarázat eszményített entitásai még mindig figuratívak, személyesek. A szabályok, maximák és törvények nagy lépéssel eltávolodnak ettől a képszerűségtől: ezek már nyelvi kifejezések, amelyek hol köznapi nyelven, hol a szertartások szent nyelvén kifejezett, istenileg szankcionált parancsok, de mindenképpen nyelvi formát öltenek. E szabályok és normatív törvények nyelvi megfogalmazásával megjelenik az absztrakció; maga a szó is szentté válik, a rituális fogalmazás szabályozó erőre tesz szert, a parancs az isteni akarat szóbeli képmásává lesz. Ez a nyelv nem szükségképpen csak verbális. A szabály implicit módon egy modellben is jelentkezhet. A pattintott él, amelyen nem látható a használat nyoma, talán modellként szolgált a szerszámkészítő számára. Az implicit (vagy explicit) utasítás így hangzik: „ezt utánozd!” Modell lehetett egy ábra vagy egy kép is („így csináld!”), mint annak a mágiának az eleme, amely a kép tulajdonságait átruházza azokra, akik részt vesznek benne, vagy úgy, hogy elkészítik, vagy pedig megfigyelőkként. Az amerikai indiánok szarvasbőr festményeinek stilizált képírásai vagy a szaharai sziklarajzok ősi harcok és vadászatok történetét írják le és őrzik meg. De van normatív művészet is, eszményi viszonyokat példázó vagy parancserejű közlés: a totemoszlopok vagy a díszítő tetoválások például rangokat vagy nemi státusokat (szűz, feleség, főnök stb.) jelölnek, és képszerűen fejezik ki a viselkedés szabályait. Azt sugallják vagy parancsolják, hogy miképpen kell a dolgokat az eredmény érdekében létrehozni, illetve, hogy bizonyos cselekedetek és viszonyok megengedettek, mások pedig tiIosak. A szimbólumnak irányító erőt tulajdonítanak, hatékonysága a helyes használattal függ össze. Ugyanaz az animizmus, amely a kenut szemmel ruházza fel, és a fegyver hatékonyságát a purifikáció szertartásával biztosítja, most a szabályhoz kapcsolódik. A megfogalmazás maga is normatív entitássá válik, s a szabály betartásának vagy megszegésének képzetéhez erkölcsi és vallásos magatartás társul. A szabály önálló státussal rendelkező szent dologgá válik. Az effajta szent szabálynak a megsértése - még ha csak a munkamódszer technikai szabályáról van is szó - az erkölcsi, társadalmi vagy vallási törvények megsértésével egyenlő. Mivel a szabály helyes alkalmazásában az egész közösség érdekelt, a szabálysértést az egész közösség megszenvedi, s az egyensúly csak a szabálysértő megbüntetésével állítható helyre. Ily módon hiposztazálják a cselekvési szabályokat. Mivel ezek a helyes működési módot, a természet vagy az isteni szükségszerűség munkálkodási módját testesítik meg, a szabályok megsértése a természet vagy az istenek megsértésével azonos. A tudományos gondolkodás későbbi fejlődésére nézve ez azért fontos, mert ezeket a nyelvi entitásokat a természeti (vagy isteni) törvények kifejezésének vagy megtestesítőjének tekintik, e törvények erejét és szükségszerűségét pedig a szabályokban rejlő szükségszerűség jellemzőjének. A "helyes" emberi tevékenység törvényerejű szabályait úgy fogják fel, hogy

31


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

ezek a természet működési törvényeit fejezik ki, s a törvények a helyes, tehát szükségszerű viszonyokat testesítik meg. A korai tudomány története a szómágia használatáról tanúskodik, a szóbeli megfogalmazásoknak bizonyos hatékonyságot tulajdonít a munka eredményes elvégzése terén. A ráolvasásokról, varázslatokról, "titkos formulákról" feltételezték, hogy az, aki kimondja őket, hatalomra tesz szert a természeti események felett. E hiedelem okát nem nehéz felismerni. Hiszen e rituális formulák végső soron oly "titkok", amelyek természeti szabályokat testesítenek meg. Az úgynevezett szimpatikus mágia azért van hatással a dolgokra, mert a dolgok "engedelmeskednek" a mágikus formuláknak, hiszen ezek kifejezik lényegüket vagy természetüket. Valamilyen természeti lényeg formulában történő megnyilvánulásának fogalma, amelyet itt csak animisztikus formájában rekonstruáltunk, azonban jelentős szerepet játszik a tudomány és a természeti törvények fogalmának fejlődésében. A megismerésnek tehát három tudomány előtti módját vizsgáltuk meg: 1. az antropomorf magyarázatot, 2. az induktív általánosítást és 3. a technikai szabályokat. A magyarázat alapvető sémáit minden esetben kialakulásuk legkorábbi szakaszának megfelelően fogalmaztuk meg. Az első esetben a magyarázat olyan képzeletbeli vagy feltételezett entitások segítségével történik, amelyeket valódi létezőknek vélnek, és amelyeknek természete vagy tulajdonságai megmagyarázzák az egyébként felfoghatatlan természeti jelenségeket. A második esetben a tapasztalat vagy cselekvés sémáit általánositják explicit módon megfogalmazott, leíró törvények proto típusaiként, a harmadikban a törvények preskriptív vagy normatív megfogalmazásáról van szó, amely szükségszerűséggel, isteni vagy emberfeletti státussal, a lokális emberi célokat meghaladó objektivitással ruházza fel a törvényeket. A megismerés tudomány előtti módjai csírájukban már tartalmazzák a kifejlődött tudománynak az elméleti magyarázatokra, tapasztalati vagy leíró törvényekre vonatkozó tágabb fogalmait, valamint a természeti szükségszerűség és a determinizmus fogalmát. Ezekkel a kérdésekkel a későbbi fejezetekben fogunk foglalkozni. A megismerés közönséges módjának legáltalánosabb vonásait azonban e mód fentebb kifejtett explicit sémáitói függetlenül is meg kell vizsgálnunk. Ezeknek a vonásoknak közös alapja a józan ész, amely még tagolatlan ugyan, nem fejeződik ki a mítoszok, maximák és szabályok explicit sémáiban, de az emberi tapasztalat és gyakorlat legtágabb összefüggései terén mégis közvetlen fontossággal bir. A józan észt ebben az értelemben nem teszik meghaladottá sem a magyarázat tudomány előtti sémái, sem a tudományok, hacsak nem válnak túlhaladottá maguk a meg szokott, egyetemes és mindennapos gyakorlat összefüggései, hacsak a kiváncsiság és csodálkozás ösztönző erői, a technika szükségletei át nem lépik a mindennapos gyakorlat és megismerés határait. A józan ész bizonytalan és nehezen jellemezhető fogalom. Mégis vannak olyan sajátosságai, amelyek közvetlenül összefüggnek a tudomány létrejöttével, és mintegy kontrasztként megvilágitják a tudományos gondolkodás különleges természetét. A továbbiakban azzal az átmenettel foglalkozunk, amely a józan észtől a filozófia és a tudomány kezdeteit jelző, megfontolt, kritikus és rendszerezett gondolkodásmódhoz vezet.

2.3 A józan ész Ismereteink jó része gyakorlati tudás. Hangsúlyozottan praktikus módon meghatározza, hogyan kell bizonyos dolgokat csinálnunk, céljainkat elérnünk, illetve a megszokott helyzetekben cselekednünk. Ez a józan ész körébe eső tudás közös kincs abban az értelemben, hogy várhatóan mindenki rendelkezik vele. Az egyszerű és mindenütt előforduló igazságok összességét alkotja, s ezeket alig tagolja a kritikai reflexíó, mert mélyen áthatják beszédünket 32


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

és gyakorlati magatartásunkat. Ahogy a megismerés tudomány előtti módjainak tárgyalásakor már láttuk, kétségldvül sok efféle igazságot találunk a népek irodaJmában, vallásában, mftoszaiban és erkölcseiben, valamint a technikai alapelvekben is. Ennek az örökségnek a józan észből adódó tartaImát azonban úgy asszimiláljuk, hogy részévé válik egy hallgatólagos megegyezésnek, ezek az igazságok nyilvánvalóak, evidensek, nem szorulnak megfontolásra, jóllehet nyelvi formát öltenek, és a köznyelvben szólásmondások, fordulatok alakjában jelentkeznek. A józan ész még ezen a ponton is annyira összekapcsolódik a mindennapos nyelvhasználattal, hogy kihagyásokkal is közérthetően szólal meg, és jórészt az úgynevezett idíómákban vagy a nyelv szellemében jut érvényre.

A józan ész jellemzői A józan ész körébe eső ísmereteket az jellemzi, hogy nem szisztematikusak és nem kritikusak, azaz nem minden elemük van szoros összefüggésben a többivel és nem is óhajtjuk ezeket az ismereteket az igazságok következetes egészének tekinteni. Ennek ellenére van bizonyos teljességük, mert közös kulturális tulajdont alkotnak, s megbízható tájékoztatást nyújtanak arról, amit a mindennapi élet közös és alapvető tevékenységeit illetően valamennyiünknek tudnunk kell. így megbizható anticipációkat szolgáltatnak az emberi cselekvések terén, és megóvnak a meglepetésektől. Rendkfvül fontos funkciójuk, hogy lehetővé teszik a közös munkát és a társadalmi életet, korlátozzák a cselekvésben a véletleneket és veszélyeket. A józan ész nem annyira változatlan és egyetemes, hogy az összefüggésekkel és a történelmi korszakokkal együtt ne módosulna. Ami az egyik nemzedék szemében a józan ész parancsa, azt a következő nemzedék olykor értelmetlenségnek tartja. Valaha a józan ész azt diktálta, hogy az ablakokat csukjuk be, s így akadályozzuk meg az ártalmas éjszakai levegő beáramlását, manapság a józan ész azt diktálja, hogy éjjel szellőztessük ki a szobánkat. Ám e változások ellenére vannak bizonyos egyetemes összefüggések, jellegzetes emberi szituációk, amelyek függetlenek az idő, a tér és a körülmények különbségeitől, vannak tehát a józan észnek minden összefüggésben helytálló, egyetemes érvényű megállapItásai. Az összehasonlító antropológusok kedvelt foglalatossága, hogy e közös vonások meglétét igazolni vagy tagadni próbálják. Az univerzalisták az egymástól legeltérőbb társadalmakban is közös vonásokat fedeznek fel, s az emberi természet univerzáléiról elmélkednek. A relativisták élvezettel cáfolják az egyetemességet, kivételekre és az ellenkezőjét bizonyító példákra hivatkozva. A józan ész diktálta magatartás és meggyőződés bizonyos minimális szinten mindenütt uralkodik - legalábbis ez a látszat. Sehol sem várják el, hogy valaki szilárd testeken akarjon áthatolni, és mindenütt elfogadják annak a figyelmeztető felhivásnak valamilyen változatát, hogy „lassan járj, tovább érsz”. Bármily különbözőek is a szokások az idegenekkel való bánásmód tekintetében, nyugodtan állithatjuk, hogy minden társadalomban léteznek olyan maximák, amelyek szerint nem szabad mindenkiben megbíznunk, de van, akiben bIznunk kell. Csak az a bökkenő, hogy ezek a fogalmazások rendkívül általánosak és homályosak, s így számos alternatív értelmezésre adnak lehetőséget. Ahogy a hittételek magyarázata során a legellentétesebb következtetéseket is igazolhatjuk a biblia megfelelő szakaszaival és verseivel, a józan ész is alátámaszthatja a legellentétesebb cselekedeteket. Például óvatosságra ínthetünk valakit azzal, hogy „lassan járj, tovább érsz”, de kockázatvállalásra is biztathatjuk azzal, hogy „aki mer, az nyer”. E nyilvánvalóan ellentétes tanácsokból azt a józan észnek megfelelő következtetést vonhatjuk le, hogy az „arany középutat” kell keresnünk. Az ilyen természetű cselekvés pontos jellemzése mindenkor a józan ész ítéletétől függ, ennek pedig nincsenek specifikumai. Az efféle ítéletek alátámasztása végett olykor a hagyományhoz és az emberiség közvéleményéhez folyamodhatunk. Válaszként azonban egy gyakorlati maximát vagy hibás körben forgó tételt kapunk: bízd magad a legjobb ítéletű emberre, az adja a

33


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

legjobb tanácsot. A gyakorlati maxima kulcsot ad a józan ész megértéséhez: a „legjobb ítéletű ember” ugyanis az, aki a legtöbb tapasztalattal rendelkezik. A józan ész nyilvánvalóan a hosszú időn át felhalmozott tapasztalat eredménye. Azt mondhatjuk róla, hogy a leggyakorlatibb értelemben az emberi környezethez való alkalmazkodás. Alkalmazkodási képessége erős fennmaradási értékről tanúskodik, és evolúciós szempontból éppoly kifinomult és fontos eszköze az emberi faj fennmaradásának, mint némely állatfajta esetében a mimikri vagy a társadalmi szervezet. A józan ész védelmében elmondhatjuk, hogy lassan és tapogatózva halad előre, és szigorú próbának veti alá a legszélesebb körű mindennapos tapasztalat. Valószinűleg évmilliókba tellett, amig kicsírázott s megteremtette a társulás és a közösség feltételeit életünk és tevékenységeink gyakorlati kérdéseiben. Bár a józan ész alkalmas talaja lehet a tudomány kifejlődésének, mégsem tudományos jellegű, mert nem tárgya a tudatos, reflexív kritikának. Hosszú időn át megőrzi ugyan alkalmazkodóképességét, mert a tapasztalat megbírálja, de mindennapos hiedelmeinkben annyira hallgatólagosan és impliciten jelentkezik, hogy közelebb áll a szokáshoz, mint a tudatos gondolkodáshoz. Gyakorlati helyzetekben is gyakran téved, helytelenül ítéli meg a tényeket, és túlságosan homályos ahhoz, hogy különleges és új helyzetekben megbízható vezérfonala legyen a cselekvésnek. A változásokkal szembeni ellenálló képessége alapján több bírálója és védelmezője arra következtetett, hogy leginkább az ösztönhöz hasonlatos. A józan ész első filozófus védelmezői, a józan észre apelláló skót realisták, például Thomas Reid és Dugaid Stewart, a józan ész alapvető nézeteit természetes ösztönöknek tekintették, amelyek azt a célt szolgálják, hogy eligazodjunk a világban. A józan ész e teoretikusai szerint az a meggyőződésünk, hogy a valóság a tudatunktói függetlenül létezik, nem filozófiai általánosítás, nem is tapasztalati tény, hanem velünk született ösztönös hit, amelyet semmiféle kétely nem áshat alá. Ez - az ösztönöktől eltekintve - a józan ész jellegének helytálló leírása. Köznapi hiteinket öntudatlan jóhiszeműséggel vitathatatlannak tekintjük. Aki ezeket a nézeteket kétségbe vonja, annak a magatartását vagy érthetetlennek tartjuk, vagy az ésszerűtlenség és a teljes gyengeelméjűség jelének. Ezért C. S. Peirce a józan észt természeténél fogva akritikusnak nevezte, minthogy itt válik el a józan ész, induktív átfogóképessége és ereje ellenére, a természeténél fogva kritikus tudományos gondolkodástól és filozófiai elemzéstő1. E fejezet a következőkben ennek a kritikának a kialakulását fogja tárgyalni, amely döntő fontosságú a józan észtől a tudományhoz vezető átmenet szempontjából.

A józan esztől a fogalmak kritikájáig A józan ész megadhatja ugyan a cselekvés szabályát vagy vezérfonalát, de nem körvonalazza pontosan alkalmazásának módját. E tekintetben az „érzékre” vagy az „egészséges ítélőképességre” támaszkodik, és a józan ész felvilágosít bennünket arról, hogy az egészséges ítélőképességet a nevelés vagy a puszta szó nem biztosíthatja. Azt mondjuk, hogy ez az itélőképesség a tapasztalattól, az ilyen itéletek gyakorlati megismerésétől, felismerésétől függ. Az érzék elsajátitása érdekében a józan észnek az a módszere, hogy modellt vagy mintát mutat, és utánzásra buzdit. Az itélőképességre vonatkozó neveltetésünk tehát a jó példákon alapszik, s ez hasonlit a például szolgáló modellek fentebb emlitett technikai használatához. Az utasitás igy hangzik: „ezt másold le” vagy „csináld így”, s a kezdőnek arra a kérdésére, miért kell így csinálni, a válasz ez: „mert így csináljuk”, vagy „mert ez a helyes módja”. De mihelyt az implicit szabályokat példák vagy explicit maximák tagolják, maguk a szabályok is a megitélés tárgyává lehetnek. A mester eredetileg igy bírálta meg tanitványa munkáját: „rossz nyilat csináltál”, vagy „ez aztán gyatra munka”. A későbbiekben azonban a bírálat közvetlenül a szabályok megsértésére vagy helytelen szabályok alkalmazására irányul, például ilyenformán: „nem követted az utasításokat”, vagy „helytelen szabályt követtél”. Az

34


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

átmenet - ha egyáltalán van szinte észrevétlen, de a figyelem a teljesítményről mindenképpen a cselekvést vezérlő szabályra vagy ítéletre terelődik. A kritika immár meghaladja magának a gyakorlatnak a kritikáját, s a gyakorlatot leíró és előíró nyelvi formulákat és fogalmakat teszi tárgyává. A szabályok és ítéletek kritikája túlmutat a tapasztalat kritikáján, mivel a puszta józan ész kritikus józan ésszé alakul át, vagyis a józan ész fogalmainak használatától eljut e fogalmak kritikájához, e fogalmak átgondolásához, s éppen ez különbözteti meg a gyakorlati intelligenciát a racionalitástól. Ebből számos formális megfontolás adódik a józan ész ítéleteinek érvényességére és konzisztenciájára vonatkozóan. Maga a józan ész, minthogy artikulálatlan, implicit, nincs tudatában a saját struktúrájában rejlő összeegyeztethetetlen hiteknek és inkonzisztenciáknak. Az összeegyeztethetetlenség csak a kritikus reflexiókban válik nyilvánvalóvá. Ám ez a reflexió megkívánja, hogy fogalmunk legyen a rendszerességről, a józan ész tanácsainak, fogalmainak, ítéleteínek összefüggéséről. Explicitté kell válniok az olyan rendszerezett kritériumoknak is, mint a konzisztencia és az ellentmondásmentesség. Ahhoz, hogy ezek a kritériumok relevánssá legyenek, és a kritika egyáltalán lehetségessé váljék, a józan ész tartalmának beszédrendszerként kell tagolódnia, azaz a nyelvi kifejezések világosan megfogalmazott viszonylag állandó rendszerére van szükség, amely ellenőrizhető és bárki által elsajátitható. A tudomány és a józan ész közti legfontosabb különbség abban rejlik, hogy a tudományos kijelentések pontos formulákban fejeződnek ki és megcáfolhatók, s a tudomány tudatos és megfontolt kritikára törekszik. A birálhatóság minimális feltételei közé tartozik, hogy a kritika tárgya, mint a tudatos reflexió tárgya, világosan tagolt legyen, s ne elmosódott. De mi lehet a kritika tárgya, mit lehet ily módon birálni ? Nem a puszta tapasztalatot, mert tapasztalataink egyszerűen vannak. A tapasztalatot csak akkor bírálhatjuk, ha úgy fogalmazzuk meg, hogy reflexió tárgya lehessen. Ezt a tapasztalatot legalábbis meg kell őrizni vagy fel kell idézni az emlékezetben. De ez nem elég: a tapasztalat felidézése azt jelenti, hogy bizonyos értelemben újra átéljük. Am az "átélt" tapasztalat mint olyan nem kritizálható. Ha viszont elmondjuk vagy leírjuk, akkor már nem pusztán csak vannak tapasztalataink. A nyilvános nyelvi megfogalmazás a kritika és a nyilvános reflexió tárgyává válik,. mert a nyilt nyelvi formában leirt tapasztalattal kapcsolatban kérdéseket tehetünk fel. A kritika akkor válik lehetővé, amikor a nyelv a tapasztalattal kapcsolatos információ közlésének, a tapasztalathoz való viszonyulásnak, a tapasztalatok magyarázatára és rendszerezésére irányuló kísérleteknek a közegévé válik. Ekkor már kérdéseket tehetünk fel a kifejezések jelentéséről, értelmezéséről, igaz vagy téves voltáról. És maguk a válaszok is a kritikai reflexiónak, a jelentés és az igazság kutatásának további tárgyai. A nyelvileg kifejezett fogalmak és itéletek tehát a magyarázat eszközeiként lépnek fel: explicitté teszik a józan ész körébe" eső tudás és szóhasználat többnyire hallgatólagos, tagolatlan tartaImát. A filozófia egyik forrását a fogalmak és az olyan fogalmi keretek elemzése alkotja, amelyekben a fogalmak összekapcsolódnak. Megállapithatjuk, hogy a filozófia, legalábbis részben, a józan észnek olyan explikációja,. amely összefüggő és módszeres reflexió tárgyává teszi ezt, s igy arra kényszerít, hogy megfontoljuk, mi az, amit a józan ész mindennapos módján tudunk, gondolunk és hiszünk. A filozófust a nyelvvel kapcsolatban nem az érdekli, ami a nyelvészt, noha a nyelv struktúrája, a nyelvi jelentés és változás a fiiozófiaikérdésfeltevéssel összefügg. A filozófia kritikailag közeliti meg a nyelv gondolati tartaImát, valamint azt a módot, ahogyan e tartalom és a nyelvi formát öltő artikuláció kölcsönösen alakitja egymást. A filozófia tehát meghaladja a józan észt, mivel a józan észről szól, s nem a józan ész körébe eső ismeretek valamilyen más formája. Ennélfogva elkülönül a józan ész közvetlen gyakorlati érdekeitől, mert nem a mindennapos döntésekkel és cselekvésekkel foglalkozik, hanem a gyakorlatot irányitó fogalmak és a gyakorlatban megnyilvánuló hitek kritikájával.

35


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A filozófia ebben az értelemben kritika. De az emberi gondolkodás, mint láttuk, többnyire nem pusztán a józan ész kérdéseire irányul. A mindennapos tevékenység szűk határain túl vannak olyan spekulativ és elméleti kérdések, amelyek a dolgok miért jével foglalkoznak. Ezek is érinthetik az emberi boldogság és megpróbáltatás problémáját vagy az emberi élet hosszú távú, szélesebb összefüggéseiben jelentkező gyakorlati következmények kérdéseit, de annyira elvontak és általánosak, amelyeket csak nyelv tesz lehetővé. Az ilyen természetű kérdések puszta megfogalmazása is a nyelv által lehetővé lett fogalmi absztrakción alapul. Ahol tehát a különösre és a konkrétra irányuló józan ész azt kérdezi: „mi a jó és a rossz ebben az adott esetben, illetve az ilyenfajta esetekben ?”, vagy „honnan származik ez vagy az a dolog ?”, ott a spekulativ vizsgálódás olyképpen általánosit, hogy a kérdések minőségileg átalakulnak: „mi a jó vagy a helyes az emberi életben? Mi tesz valamit jóvá, illetve valamely cselekvést helyessé?” „Miből ered minden? Hol kell keresnünk minden dolog kezdetét vagy eredetét?” Ezek a kérdések, mihelyt megfogalmazódnak, maguk is a kritikai reflexió tárgyaivá válnak: mit jelent a kérdés? Hogyan válaszoljunk rá? Hogyan tudjuk megállapitani, hogy a válaszok helyesek-e vagy helytelenek ? Itt tehát a filozófiai kritika más témájáról van szó, de ennek a kritikának kettős feladata van: részint a kífejtés és az elemzés, részint az elméleti konstrukció. Ezek a kérdések ugyanis nem engedik meg a józan ész körébe eső megfigyelésből és a gyakorlati ismeretekből adódó válaszokat, még ha a kérdések éppen ezeknek az ismereteknek az általánositásai alapján rekonstruálhatók is. Itt olyan hipotézist keresünk, amely túllép a közös tapasztalaton, de ennek ellenére ahhoz kötődik, amit a köznapi szemlélet elfogad, amit tehát az ész helyesel, s az észlelés és az általános gyakorlat sem tagad és nem tart képtelennék. Az elméleti konstrukció és a józan ész között, valamint a spekulatív értelem kérdéseire válaszoló hipotézisek s a mindennapos gyakorlati tudás és megfigyelés egyszerű tényei közötti feszültség bonyolultabb kritikát hoz létre. Ez pedig döntő fontosságú célunk szempontjából, amely a tudományos gondolkodás keletkezésének vizsgálata; mert ez azt a fordulatot jelzi, ahogyan az akrítikus józan ész kritikai, racionális tudományos gondolkodássá alakul át. Nem véletlen, hogy a legkorábbi: filozófiai spekuláció és kritika azonos a racionális természetfilozófiával, tudniillik a filozófia és a tudomány közös eredetű: egyfelől a józan ész körébe eső, hallgatólagosan elfogadott ismeretekből és a mítoszok, technikai maximák és társadalmi szabályok tudomány előtti megfogalmazásaiból származik, másfelől abból a reflexióból és kritikából, amelyet a nyelv objektív formája tesz lehetővé. E kettős alapról ki-indulva a görögök olyan döntő és nagy hatású fogalmi forradalmat hajtottak végre, hogy a tudományos gondolkodás fő jellegzetességei - vagyis fogalmi alapjai mindmáig megőrizték e folyamat nyomait. E rövid ismertetésben figyelemmel kisértük, hogy miképpen alakult ki a tudományos gondolkodás a köznapi megismerésből, a magyarázat tudomány előtti mintáiból, a józan észből és a későbbiekben fellépő kritikai szemléletből.

36

A TUDOMÁNYOS MEGISMERÉS

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

3. A TUDOMÁNYOS MEGISMERÉS A 20. századot gyakran nem is alaptalanul nevezik a tudomány korának. Ebben a században egyre nővekedett a kutatással foglalkozók száma. A Hold-utazás és a Mars-beli élet lehetőségének latolgatása társalgási témának számított. Lakásainkba bevonultak az "okos" gépek: a nagymosás ma már főleg a mosógép programozását és működtetését jelenti. Úgy tűnik tehát, helyes az a publicisztikai „közhely”, hogy a tudomány mindennapi életünk részévé vált, a tudományok bevonultak az életünkbe. Sőt, fantáziadús scifi írók jövőelképzeléseiben gyakran találkozunk a „tudományos életvitel”-t folytató hősökkel. Nézzünk azonban egy kicsit az állítás mögé! Először is vegyük szó szerint és hallgassuk meg Swift „Gulliver”-jét, aki így számol be egyik Laputa-beIi esetéről: „Akikre őfelsége rátestálta személyemet, hamarosan észrevették, hogy csupa rongy minden öltözékem, ennélfogva szabót rendeltek hozzám másnap délelőttre, hogy mértéket vegyen új öltönyömhöz. Ez a mellénymérnök meglehetősen más módszerekkel dolgozott, mint európai kollégái. Magasságomat kvadránssal számította ki, utána mérőléccel és iránytűkkel ellenőrizte; pontosan feljegyezte összes dimenzióimat és geometriai kerületemet; miután mindezt egy nagy könyvbe másolta, eltávozott és hat nap múlva újra megjelent, kezében egy tökéletesen félreszabott ruhával, melynek se formája, se eleje, se hátulja; jelezte, hogy a logarltmussal eltévesztett egy kalkulust. Viszont könnyen vigasztalódtam, látva, hogy az efféle incidensek itt úgyszólván napirenden vannak, és senkinek esze ágában sincs változtatni rajtuk.” Az eset képtelensége éppen abban áll, hogy a „mellény-mérnök” tudományos módon akar megoldani egy egyszerű köznapi tevékenységet, túlbonyolítja, feleslegesen precizzé és ezzel hibaérzékennyé teszi a ruhakészítés folyamatát. Köznapi életünket többnyire a megszokások, a begyakorolt, egyszerű minták irányítják: ha levest főzünk, nem kell patikamérlegen kimérni a bele való sót, hanem elég egy-két „csipetnyi”, ha az utcán át akarunk menni a rohanó autók között, nem kell ultrahangos sebességmérést végeznünk, elég, ha „megsaccoljuk”, átérünk-e, ahhoz, hogy a fizetésünket beosszuk, nem kell közgazdasági optimum-feladatok elméleti megoldásában járatosaknak lennünk, a gyerekünk nevelését pedig többségünkben pedagógiai és pszichológiai végzettség nélkül oldjuk meg. Ha életünk számos és szerteágazó feladatát tudományos módszerrel akarnánk megoldani, ez lényegében lehetetlenné tenné az életünket. A mindennapi ismereteket nem szorítják ki az egyre terebélyesedő tudományos ismeretek (noha az utóbbiak objektíve éppen a köznapi ismeretszint meghaladását, egyszersmind kritikáját jelentik), e kétféle megismerési mód és ismeretfajta a társadalmakban, sőt az egyes egyénekben (tudósokban) egyidejűleg és egymás mellett létezik. Erről a kettősségről pedig nem adhatunk számot olyan triviális módon, hogy arra hivatkozunk: a valóság más-más területének megismerésére irányulnak. Már csak azért sem, mert ez nem egészen így van! Igaz ugyan, hogy vannak olyan témák, amelyek kizárólag az egyik vagy a másik fajta megismerés körébe tartoznak csak, pl. a csillagok belsejében lezajló folyamatokra nem irányul mindennapi megismerés, a főzésnek vagy az udvarlásnak viszont nincs tudománya (legfeljebb átvitt, illetve metaforikus értelemben). A természet és a társadalom legtöbb jelenségének megismerésére azonban a tudomány és a mindennapi gondolkodás egyaránt törekszik. (Például: a betegségek vagy az áringadozások esetében igen jól megfigyelhető a kétfajta ismeretalkotó eljárás és ezek végeredményének különbözősége.) A köznapi életvitel persze sokféle ismeretet és készséget követel meg tőlünk, ezek azonban felismerhetően mások, mint a tudományok által megköveteltek és kialakítottak. Nézzük meg, hogy miért és miben tér el egymástól a köznapi és a tudományos gondolkodás, és miért vezetnek különböző ismeretekre.

37


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

3.1 A mindennapi megismerés és a tudományos megismerés összehasonlítása A tudományos és a köznapi gondolkodás különbözőségének legfontosabb meghatározója abban a tényben keresendő, hogy a mindennapi gondolkodásnak nem célja, hanem eszköze a megismerés, míg a tudományokban maga a megismerés a cél. A tudományok által megszerzett ismeretek azután a társadalom létfenntartásában válnak eszközökké: a termelésben válnak hasznossá, megszerzésük indítéka azonban általában nem a közvetlen termelési felhasználhatóság, kivéve persze az alkalmazott és műszaki tudományokat, amelyek a termelésseI közvetlenebb kapcsolatban vannak, mint az elméleti, alapkutatások. Ez utóbbiakban a legnyilvánvalóbb, hogy. a megismerést előrevivő tényezők magában a kutatás folyamatában keletkeznek, immanens tényezők: a már megszerzett ismeretek ugyanis újabb problémákat, kérdéseket vetnek fel, amelyek azután újabb kutatásokra vezetnek, újabb ismereteket eredményeznek. Joggal beszélhetünk tehát ebben az értelemben a tudományos megismerés belső logikájáról és az ismeretfejlődés relatív függetlenségéről. Az előállitott tudományos ismeretek jó része nem közvetlen és azonnali társadalmi "megrendelést" elégít ki. (Például néhány évtizede, amikor megindultak az állatviselkedéstani kutatások, és külön szakterület alakult ki a rovarok szexuális viselkedésének tanulmányozására, még senki nem is sejtette, hogy az így megszerzett ismeretek igen jól használhatók lesznek majd a rovarkártevők elleni biológiai védekezésben.) A köznapi gondolkodás viszont az egyes egyén meghatározott társadalmi körülmények közötti létfenntartásához, az emberi együttéléshez és a munkamegosztásban adott tevékenységek sikeres elvégzéséhez szükséges ismereteket és készségeket igényli és termeli ki. A mindennapi ismeretek körének nagy részét tehát a köznapi életvitelhez közvetlenül és állandóan szükséges ismeretek alkotják (attól kezdve, hogy a levesbe „csipetnyi” só kell, egészen az állampolgári ismeretekig); feladatuk az, hogy lehetővé tegyék a társadalmi körülmények által megkövetelt mérvű tájékozódást és tudatos cselekvést. Ezeket az ismereteket gyermekkorunktóI kezdve sajátítjuk el a családban, az iskolában, abban a társadalmi környezetben, amelyben mozgunk, továbbá olvasmányainkból, a rádióból, a televízióból, filmekből stb. (A tudományos ismereteket és ismeretalkotási módokat viszont különleges, erre specializált oktatási intézményekben, nem pedig spontán módon, a szocializálódás közben sajátítjuk el.) Persze annak az ismeretözönnek, amely bennünket ér, csak egy részét őrizzük meg, főként az olyan ismereteket, amelyekre munkánkban, mindennapi életünkben szükségünk van, illetve amelyek beilleszkednek a már elsajátított ismeretek közé. Ezért sok részletében más egy városi vagy egy falusi embernek, egy mezőgazdasági dolgozónak vagy egy gyári munkásnak, illetve értelmiséginek a köznapi ismeretköre. A mindennapi ismeretek köre és tartalma tehát csoportonként, sőt történelmileg is változik. (Egy középkori jobbágy vagy kereskedőéletviteléhez nyilvánvalóan másfajta ismeretek voltak szükségesek, mint a mai emberéhez.) A köznapi gondolkodás azonban számos olyan maradandó, invariáns logikai és módszerbeli sajátosságot mutat, amelyek a tudományos gondolkodásétól jellegzetesen különböznek. Napjainkban például a köznapi ismeretek körében az előző korokénál jóval több fizikai, kémiai, orvosi, társadalmi vagy a világban való általános tájékozódáshoz szükséges világnézeti, továbbá. az emberismeretben megnyilvánuló, jórészt tapasztalati alapú lélektani ismeret szükséges azért, mert a történelmi fejlődés során maga az élet változott meg, a létfenntartó tevékenységek technikai szintje és társadalmi bonyolultsága megnőtt. Ezt a megnövekedett ismeretigényt részben a közoktatás, részben az ismeretterjesztő és a tömegkommunikációs szervezetek elégítik ki a tudományok által megszerzett és a köznapi ember számára is érthetővé tett, némileg leegyszerűsített ismeretekkel (ami természetesen nem teszi fólöslegessé a köznapi gondolkodás spontán ismeretalkotó tevékenységét, hanem 38


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

beépül abba és módosítja is azt). Köznapi életünk mégis általában csak az ismeretek olyan sokaságát és mélységét igényli, amennyi a mindennapi gyakorlathoz kell. Képtelenek is lennénk az életre, ha minden olyan dolgot, amellyel találkozunk, tudományos igénnyel vizsgálnánk, mérlegelnénk. Igaz, célszerűbben és általában eredményesebben használja az ember a televíziót, a mosó- vagy a fényképezőgépet, a termelőmunkában használatos gépeket és intézi ügyesbajos dolgait, ha nemcsak a „gombokat tudja nyomogatni”, hanem ismeri működésük elvét, meghibásodásuk okait vagy jártas a jogtudományban stb. De nem feltétlenül kell minden jelenséget a használati módján túl, tudományos szinten ismernünk ahhoz, hogy eredményesen tevékenykedhessünk, s a gépeket, eszközöket használhassuk. Többnyire elég a használat „hogyan”-jának és nem szükséges feltétlenül a működés „miért”-jének tudása. Például a köznapi gondolkodás évezredek óta tudomásul vette, hogy a forrásban levő víz zubog, erős mozgásban van, a fejlődött gőz még a fedőt is emelgeti, ám azt a kérdést nem tette fel, miért van ez így, nem került sor arra, hogy ebből általános elméleti összefüggést szűrjenek le a hő és a mozgás, a mechanikai és a hőenergia összefüggésére (ahogy ezt a tudomány megtette). A mindennapi megismerés már emlitett közvetlenségével és gyakorlathoz kötöttségéveI függ össze az is, hogy a köznapi ismeretek nem specializáltak és nem homogének, a legkülönbözőbb fajtájú és szintű (illetve igazságértékű) ismeretek kapnak helyet köztük. Összetartozásuk logikai értelemben esetleges, véletlenszerű (társadalmi-gyakorlati értelemben persze nem az), hiszen az ismeretszerzés szervező elve nem logikai, vagyis nem a már megszerzett ismeretből következő – mint a tudományban –, hanem gyakorlati, praktikus. A köznapi világkép – amely mintegy a valóságban való tájékozódás alapvető koordinátarendszerét adja meg – összegzi és foglalja egységbe a mindennapi ismereteket (s ez maga is inhomogén, éppúgy tartalmazhat tudományos, mint vallásos vagy történelmileg már idejét múlta elemeket is.) A tudományos megismerés a mindennapi élet megismerési igényének meghaladását jelenti, illetve új, más ismeretigény támasztását, mégpedig többféle értelemben is. A tudományos ismeretek meghaladják a mindennapiakat szervezettségük, logikai rendezettségük, ellenőrizhetőségük, mélységük, pontosságuk és igazságuk, megbízhatóságuk tekintetében is. A köznapi ismeretek meghaladására való törekvés jellemezte az ókori társadalmakban a mitológiákat, sőt a régi – és mai – áltudományokat: alkímia, asztrológia stb. is. Ez utóbbiak mind az általuk nyújtott ismeretekben, mind pedig a megismerés módszerében különböznek a tudományosaktóI, ráadásul ezek – mint az alkímia vagy az asztrológia – már történelmi létjogosultságukat is elveszítették, mióta a vizsgált jelenségek kutatásában helyüket átvették a természettudományok: a kémia, asztronómia és az orvosmeteorológia. A köznapi életben azonban még ma is erős az érdeklődés ezek iránt (gondoljunk a horoszkópkészítésre, a kávéházi grafológiára, vagy a parapszichológiai jelenségek iránti érdeklődésre), éppen mert a köznapi gondolkodásból hiányoznak azok a kritikai eljárások, amelyek értékelésükböz szükségesek lennének, és mert a köznapi ismeretek köre – mint említettük – amúgyis inhomogén. (Ebből a szempontból is rendkívül jelentős az ismeretterjesztő tevékenység szerepe, mert ez értékes, valódi – noha leegyszerűsített – tudományos eredményekkel, ismeretekkel elégíti ki a mindennapi élet ismeretszükségletét.)

Különbségek a megismerés módszereiben és a gondolkodásmódban A köznapi megismerésre azonban nemcsak az ismeretanyag jellemző, hanem – talán még inkább – az a mód, ahogyan elfogad, következtet, általánosít, magyaráz stb. Tények. A köznapi életvitel szempontjából is a legfontosabb a tények, a valóság leírása, feltérképezése. A köznapi gondolkodás számára az számít „tény”-nek, ami közvetlenül

39


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

tapasztalható, érzékileg hozzáférhető. Ezt az alapállást fejezik ki az olyan szólások, mint „Hiszem, ha látom!”, vagy „A saját két szememmel láttam...” Az érzékszervek adataiban, az egyéni észlelésekben a köznapi gondolkodás kritikátlanul megbízik, ellenőrző módszerek híján nincs felvértezve az érzékszervi csalódások, az előzetes várakozások, beálIítódások befolyásoló hatásai és csalóka látszatok ellen sem. (Kriminalisztikai tanulmányokból ismeretes, mennyire megbízhatatlanok a szemtanúk tanúvallomásai, mégpedig nem erkölcsi, hanem a most említett ismeretelméleti okokból.) A tapasztalat megbízhatóságát tehát nemigen vizsgálja – és rendszerint nem is vizsgálhatja – meg a köznapi gondolkodás. A szerzett tapasztalatokat jó esetben is csak újabb, ugyanolyan fajtájú tapasztalatok próbájának veti alá. Tényként fogadja el a mindennapi gondolkodás a közvetlenül tapasztaltakon kívül a másoktól hallottakat, olvasottakat, „hivatalos helyen” elhangzottakat. Ez utóbbi források szavahihetőségét pedig olykor hitszerűen, tekintélyelvi alapon fogadja el, érdekektől, érzelmektől, személyi kötődésektől, szokásos megítélésektől, előítéletektől befolyásoltan. Az így nyert információk elfogadásában szelektív tényezőként az is közrejátszik, hogy megfelel-e az értesülés a megelőző tapasztalatoknak, előzetes várakozásoknak. Tapasztalatszerzés. A köznapi gondolkodás nem törekszik módszeresen a tapasztalatok gyűjtésére (egy-egy jelenségkör rendszeres és kimerítő feltárására), mivel a megszerzendő és megszerezhető tapasztalatok körét maga az „élet”, a társadalmilag adott közegben végzendő létfenntartási folyamatok jelölik ki (nem pedig módszertani és logikai elvek). Így a mindennapi megismerésben már a tapasztalatszerzés folyamata és a szerzett tapasztalatok köre is inhomogén, rendszerezetlen, eltérően a tudománytól, ahol a „tények” megállapítása, a magyarázandó vagy bizonyítandó jelenségek észlelése maga is ellenőrzött és módszertanilag szabályozott folyamat. A 17. századi „tudományos forradalom”, a modern természettudományok kialakulásának kezdete nagymértékben összefüggött a „tapasztalat” fogalmának átértelmezésével, a tapasztalatszerzés folyamatának módosításával. A korábbi szemlélődést, a természeti jelenségek leírását felváltotta az aktív kísérletezés: a vizsgálni kivánt jelenségek laboratóriumi előállitása, valamint a szerzett tapasztalatok mérés és a kísérleti feltételek változtatása révén való ellenőrzése. (És ma például, a pszichológia és a neurofiziológia még nem is azt vizsgálja, hogy mi a telepátia magyarázata, vagyis működési mechanizmusa, hanem azt, hogy létezik-e egyáltalán telepátiának nevezhető jelenség.) A tudományban elvileg nem fogadható el a tekintélyelvű gondolkodás. Valamely tény vagy elmélet elfogadását nem az biztosítja, hogy azt egy Nobel-díjas tudós közölte. A kutatónak eredményei publikálásakor ismertetnie kell, hogyan, milyen körülmények között szerezte tapasztalatait, hogy elvileg bárki megismételhesse azokat. Gyakorlatilag persze a tudományban is fontos szerepet játszik a források (tudósok, tudományos folyóiratok) megbízhatóságába vetett hit, hiszen mérhetetlenül túlbonyolítaná a tudományos kutatást is, ha a kutatónak mindenről magának kellene meggyőződnie. (Ezért a tudományos élet etikájának egyik alapvetően fontos követelménye a publikált adatok, kísérleti eredmények stb. – legalábbis szubjektíve – teljes és maximális megbízhatóságának biztosítására irányul, a tudóstól tehát maradéktalan elfogulatlanságot és maximális objektivitást kíván meg.) Összefoglalóan elmondhatjuk tehát, hogy a mindennapi megismerésben a tapasztalati bázis heterogén, nincsenek kiválasztási módszerek a megbízható és megbízhatatlan tapasztalatok objektív elkülönítésére és folyamatos ellenőrzésére. A tapasztalatszerzés spontán és az emberi érzékszervekhez kötött, magán viseli ennek korlátait és fogyatékosságait anélkül méghozzá, hogy tudatában lenne ezeknek, és módszeresen törekedne csökkentésükre vagy kiküszöbölésükre, mint a tudományok. A mindennapi gondolkodás a tapasztalatok elfogadásának kritériumaként a tudományokban megkövetelt objektivitásnál gyengébb interszubjektivitást sem követeli meg általában. (Olykor egyetlen ember bizonytalan körülmények között tett észlelésének is hitelt adnak, és ez különböző hiedelmek alapjává válhat, ahogy ez a „repülő csészealjak” esetében nálunk is történt.)

40


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Mivel a köznapi megismerés tapasztalatszerzési eljárásait nem a meg előző gondos ismeretelméleti és logikai elemzéseken nyugvó szigorú kánonok szabályozzák – mint a tudományos tapasztalatszerzést –, hanem a mindennapi tevékenységben betöltött funkciójuk, ezért nem ismeretelméleti, hanem társadalmi követelmények szabják meg a tapasztalatként való kiválasztódást is (tehát azt, hogy mit „vesz észre”, mit regisztrál tapasztalati tényként a mindennapi megismerés). Ezzel áll összefüggésben az is, hogy az így szerzett tapasztalatok pszichológiai motívumok által erősen befolyásoltak, érzelmileg színezettek, elfogadásukat és rögződésüket tehát ezek irányítják, nem pedig a módszeres ellenőrzés szigorú és objektív elvei. (Ezért is olyan nehéz, sőt gyakran lehetetlen valamilyen köznapi tapasztalat érvénytelensége mellett pusztán racionális, azaz a tudományos módszer alapján helytálló, de érzelmileg semleges eszközökkel érvelni. Elméletalkotás. A mindennapi megismerés ezenkívül nemcsak a tapasztalatok megszerzésében, hanem feldolgozásában, az „elmélet”-alkotás módjában is jelentős mértékben eltér a tudományostóI. Ez a folyamat is többnyire spontán és reflektálatlan módon megy végbe, pusztán a köznapi életben való beválás, nem pedig a módszeres logikai és tapasztalati önellenőrzés követelményének irányítása mellett. A köznapi megismerés elméletalkotó tevékenységének ismeretelméleti jellegzetességeit mindenekelőtt az foglalja egységbe, hogy valamennyi magához az emberi munkatevékenységhez nélkülözhetetlen, alapvető, generációk sokaságán keresztül kialakított és áthagyományozott gondolkodási mintákon nyugszik. Ezeket az egyén felnőtté válása során sajátítja el, alkalmazásuk a körülvevő világ megismerésében magától értetődőnek, sőt másképp nem lehetségesnek tűnik. (A tudományos elméletalkotási módszereket viszont hosszadalmas, további külön tanulási folyamat révén lehet csak elsajátítani, hiszen ezek túlmennek, sőt eltérnek az egyszerű munkatevékenységhez szükséges gondolati eljárásoktól.) Általánosítás. A köznapi gondolkodás elméletalkotó eljárásai közül elsőként a több szempontból is problematikus általánosítás műveletét említjük. Az amúgy is esetleges, véletlenszerűen szerzett tapasztalatok feldolgozását a mindennapi életben rendszerint a túláltalánosítás, illetve a korlátlan (feltétlen) általánosítás, extrapoláció jellemzi. Így jönnek létre az olyan – univerzális kijelentések formájában megfogalmazott – köznapi előítéletek, mint pl. az, hogy „minden szentnek maga felé hajlik a keze”, vagy hogy „a nők nem alkalmasak vezető pozíciók betöltésére” stb. És noha az említett, a köznapi életben irányadónak számító helyek a megegyező tapasztalatok induktív általánosításából (az egyes esetekből az általánosra való következtetéssel) adódnak – csakúgy, mint a tudományos tételek egy része is – a köznapi gondolkodás átsiklik e következtetési mód (a logikából ismert) problematikussága felett, már néhány eset megfigyeléséből leszűri az általános tételt. Az ellenőrizetlen tapasztalatgyűjtés és a kritikátlan általánosítás számos téves összefüggés igaznak tartására is módot nyújt a köznapi gondolkodásban: a gyakran együttjáró, de belső összefüggésben nem lévő jelenségek között ez a gondolkodásmód törvényszerű kapcsolatot vél felfedezni. Gyakran halljuk, hogy „manapság már a nyarak sem olyan melegek, mint a régi szép világban”, vagy azt, hogy „minden hosszú hajú fiú huligán”, esetleg azt, hogy „a vörös hajú emberek ravaszak és gonoszak”. A köznapi gondolkodás ugyanis törekszik a jelenségek oksági magyarázatára, de nem törekszik módszeresen tényleges kapcsolataik feltárására, mivel a világot adottnak, másképp nem lehetségesnek tekinti, és az érzékszerveink számára megjelenő jelenségek gyakran csak látszólagos kapcsolatai erősebben érvényre jutnak benne, mint a csak hosszadalmas elemzés nyomán feltáruló valóságosak. A mindennapi gondolkodásban főként olyan oksági típusú magyarázatokkal találkozunk, amelyek a tapasztalatok felszínessége és egysíkúsága, jelenség, lényeg és látszat egybemosódása miatt vagy tévesek, abban az értelemben, hogy a kapcsolatba hozott jelenségek között valójában csak együttjárás, konstans társulás, nem pedig kauzális kapcsolat van; vagy pedig „post hoc, ergo propter hoc” jellegűek, azaz alapjában teleologikus módon a megtörtént eseményhez

41


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

keresik meg az őt térben vagy jdőben közvetlenül megelőzőt, tehát a hozzá legközelebb álló jelenséget tekintik kiváltó oknak. Magyarázat. A mindennapi életben való tájékozódáshoz, a természeti és társadalmi jelenségek magyarázatához (és a velük kapcsolatos magatartás kialakitásához) a köznapi gondolkodás – igen ökonomikusan – magyarázó sémákat, sztereotipeket, kliséket alkalmaz. Ezek a mindennapi életben az embert körülvevő leggyakoribb, legismertebb, legmegszokottabb jelenségek összefüggéseinek mintájára, ezekből elvonatkoztatással keletkeznek, az új, ismeretlen vagy nem a köznapi élet körébe eső jelenségek magyarázatára való alkalmazásuk pedig analógiás úton történik. (Az analógiás következtetés – mint a logikából ismeretes – önmagában is problematikus, minthogy nem vezet logikai értelemben biztos következményekhez; a mindennapi analógiás gondolkodás azonban ezen túlmenően hiányosságokat és tévedési lehetőségeket mutat, mivel már a magyarázó sémák elvonatkoztatásának szempontjai, illetve az analógia fennállásának kritériumai sem tisztázottak, sőt általában nem is tudatositottak. A magyarázó sztereotípek alkalmazásának tipikus esetei azok a gyakran felbukkanó „elméletek” a társadalmi-gazdasági egyenlőt1enségekről, melyek szerint ezek azzal magyarázhatók, hogy vannak „élelmes”, „szorgalmas”, „törekvő”, másfelől pedig, „lusta”, „semmirekellő”, „ambiciótIan” stb. emberek, érthető, hogy az egyik fajta „többre viszi”, s ez ráadásul mindig is igy lesz! Ennek a gondolkodásmódnak a megnyilvánulása az is, amikor a generációs vagy rétegellentéteket a családban szokásos viszonyok terminusaiban („tisztelet”, „engedelmesség”, illetve ezek hiánya stb.) értelmezik és értékelik a mindennapi gondolkodásban. Ismert példái a magyarázó sztereotipeknek a metaforikus tömörségű népi szólások és közmondások is. (Például: „Úgy járt, mint az egyszeri székely...”, vagy „Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél” stb.) Ezek egy-egy megtörtént vagy legendaszerű eset paradigmatikus alkalmazásával teszik „érthetővé”, azaz sorolják be az ismert, megszokott, tehát már értelmezett és értékelt esetek közé az új eseményt. E sz6lások és mondások mindig feltételezik azt a közösséget, amelyikben az alaptörténet közismert, s így elég csupán utalni rá. (Ezért okoz az urbanizálódás nyelvi szempontból bizonyos stiláris elszegényedést is, mivel e szólások kivesznek vagy gyérülnek közösségi hátterük eltűnésével, a városi életmód azonban ugyancsak megtermi a maga sztereotipjeit.) Igen jel1emző a köznapi gondolkodásra az is, hogy mely jelenségekre nem keres magyarázatot, vagyis a magyarázat-igény határai. Általában olyan jelenségek nem kapnak magyarázatot, amelyek felhasználása, a velük való tevékenység sikere nem függ a rájuk vonatkozó elméletijel1egií feltevésektől, elképzelésektöl. Nem lép fel magyarázat-igény az élet leginkább megszokott, ismerős jelenségeivel kapcsolatban sem. (A köznapi gondolkodás nem teszi fel pl. azt a kérdést, hogy „miért nedvesít a víz?”, „miért oltja a szomjat?” stb.) Ezeket az eseteket azzal intézi el, hogy „ilyen az élet!”, tehát a világ megszokott, ismerős és adott voltára való apellálással. Ezek a gondolkodási és magyarázó minták a legfőbb hordozói és egyben kifejezői a mindennapi gondolkodás antropomorfizmusának is, tehát annak, hogy az ember saját maga és a számára otthonos, megszokott jelenségek és ezek összefüggéseinek mintájára fogja fel a világot, saját konkrét létét és tevékenységét mintegy kivetíti a világra. Az antropomorf magyarázatok a természet és a társadalom személytelen és objektív jelenségeit személyes és szubjektív szándékokkal felruházott tényezőkkel magyarázzák. (Történetileg ismert példái ennek a mitológiák, a népmesék és legendák.) A világról alkotott köznapi elképzelések, magyarázatok köre, tartalma és formája a köznapi élet történelmi megváltozásával maga is megváltozik persze, de mindig jelen van és betölti funkcióját. Objektivitásra való törekvés. A mindennapi és a tudományos gondolkodás egyik legalapvetőbb eltérése abban rejlik viszont, hogy a tudományban tudatos a dezantropo-

42


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

morfizálásra való törekvés; hogy ez lehetségessé vált (és hogy kivitelezésére kidolgozhatták a módszertani eszközöket) azon alapul, hogy a tudományos tevékenység mintegy öncél1á vált, nem szövődik bele a mindennapi tevékenységbe, a megismerésre specializálódott (mivel a társadalmi termelőtevékenység igényelte a pontos és megbízható, mélyre hatoló ismereteket). Módszertani különbségek.A tudományos gondolkodás viszont nem elégedhet meg a világ néhány esetleges, tapasztalat alapján való és csupán az emberi érzékszervek határáig történő egyszerű leírásával, hanem már a tapasztalatgyűjtés módszerességében meghaladja az ember természetes korlátait: műszeres megfigyeléseket tud végezni a mikro- és makrovilágban, s e tapasztalatok leírásában a pontosság foka is nagyobb, mint az egyszerű köznapi tapasztalatok esetében. A tudományos megismerésben a nagyszámú kísérleti, mérési eredmény előre gondosan körülhatárolt és fogalmilag is kimunkált mennyiségek értékeiről tájékoztat. A köznapi és a tudományos ismeretalkotási folyamatokban tehát az eljárási, módszerbeli és gondolkodásmódbeli különbségek mellett és ezekkel szoros összefüggésben komoly nyelvi, fogalmi különbségeket is találunk. Minthogy ezekkel a későbbiekben részletesebben foglalkozunk, itt beérjük néhány általános megjegyzéssel. Fogalomalkotásbeli különbségek. A köznapi nyelv egyik legfontosabb (és az analógiás gondolkodáson alapuló) jellemzője a metaforikusság. A metaforák igen jól betöltik ugyanis azt az igényt, hogy az ismeretlent a hasonlóságot sugalló kifejezés révén ismerősként tüntetik fel. A köznapi gondolkodás egyébként sem törekszik precíz, kvantifikált és pontos fogalomalkotásra és ismeretekre, hanem a hozzávetőlegesség szférájában mozog. Persze a köznapi gondolkodás metaforikussága gyakorta szül álproblémákat és transzcendens (misztikus) értelmezéseket is. (Ez a helyzet pl. a computerekkel, amelyeket a mindennapi nyelv „gondolkodó gépek”-nek nevez.) A tudományoknak tehát új fogalmi és nyelvi eszközöket is ki kell dolgozniuk az új, a mindennapiakat meghaladó szintű ismeretek megszerzéséhez. A fizika pl. a hőjelenségek feltárásával kapcsolatban bevezet és értelmez olyan fogalmakat, mint „fajhő”, „molhő”, „hőkapacitás”, „entalpia”, „entrópia”, amelyek részben mérhető, részben számítható (elméletileg meghatározható) mennyiségek. A tudományok (elsősorban a természettudományok) a kvantifikálás (jól definiált minőségek mennyiségi összehasonlítása) révén a matematika eszközeit is felhasználják eredményeik pontos kifejezésére, ugyanakkor a tudományos fogalmi rendszer létrehozásával, a köznapi fogalmakétói eltérő, új vagy pontosabb értelmezésével, továbbá teljesen új fogalmak bevezetésévei (a már köznapi célokra lefoglaltak helyébe) növeli eredményei egzaktságát és megbízhatóságát. A köznapi életben is használjuk pl. a „tömeg” fogalmát, ez azonban itt rendkívül homályos, hol valamilyen tárgy súlyát, hol pedig a térfogatát, kiterjedését értjük a szó hallatán. Ilyen kétértelműség vagy homályos szóhasználat azonban a tudományokban nem megengedett. (most már talán az sem igényel további magyarázatot, hogy miért találkozunk ilyen – a köznapi szinten érthetetlen – címekkel a tudományos előadások esetében, mint ez: „A csoportos szubsztöchiometrikus fémkelát-extrakció alkalmazása és automatizálása az aktivációs analízisben”.) Igen jelentős eltérés a mindennapi és a tudományos fogalom- és nyelvhasználat között, hogy a tudományok rendszerint explicitté teszik egy-egy fogalom alkalmazásának kritériumait, míg a mindennapi gondolkodásban ez ösztönös, intuitív alapon történik. A tudományokban továbbá a kialakított fogalmak egymáshoz viszonyított absztrakciós és általánossági szintje is tisztázott, a köznapi életben azonban a fogalmi (szemantikai) szintek rendszerint egybemosódnak. (Ezek a problémák vezethetnek a kategoriális hibákhoz, pl. amikor valaki látni akarja az „anyag”-ot, vagy „szagolni a teret”). A köznapi gondolkodásban mindkét véglet előfordul: idealizációkat kér számon az érzéki valóságon, és fordítva: az emberi érzék szervek számára hozzáférhető jelenségek sajátosságait az elvont kategóriákban kifejeződő lényegen.

43


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Jelenség és lényeg megkülönböztetése. Ebben kifejeződik a köznapi gondolkodás már említett egysíkúsága, az, hogy benne jelenség és lényeg, látszat és valóság, lényeges és lényegtelen, közvetlen és közvetett kapcsolatban álló igen gyakran összemosódik, nem különül el. A tudományok tehát éppen abban az irányban haladják meg az egyszerű, köznapi tapasztalatok és ismeretek körét, hogy a jelenségekben a dolgok lényegét kutatják, a jelenségek létrejöttének és összefüggéseinek immanens magyarázatára törekszenek. Hogy hogyan, milyen módszerek és megismerési eszközök felhasználásával – erről szólnak további fejezetek. A bennünket jelenleg foglalkoztató téma – a köznapi és a tudományos megismerés különbsége – szempontjából viszont az a figyelemre méltó, hogy a tudományoknak vannak módszertani normái, olyan szigorú kánonokat dolgoznak ki és követelnek meg, amelyek az ismeretalkotás egész folyamatában érvényesülnek. Sőt, maguk a tudományokban alkalmazott gyakorlati és gondolati eljárások, módszerek is folyamatosan a kutatás, ellenőrzés tárgyaivá lesznek – nemcsak a révükön szerzett és előállított ismeretek –, a tudományok fejlődése, tehát nem kis részben a módszerek állandó korrekcióján nyugszik. A tudományok ily módon saját megismerő tevékenységükre is reflektálnak, tudatosítják az általuk követett eljárások mozzanatait és elveit kritikai rejlexió tárgyává teszik. Ezt a feladatot fokozatosan a tudományelmélet vette át, ismeretelméleti és logikai, történeti és szociológiai elemzésnek vetve alá a tudományos megismerő eljárásokat. A mindennapi megismerő tevékenységből viszont éppen ez a módszertudatosság hiányzik. Nincsenek a megismeréshez tudatosan kialakított és kritikai reflexiónak alávetett módszertani normái, a mindennapi megismerés spontánul, ösztönösen és reflektálatlanul jár el. Példaként utaljunk az ismeretalkotás egy fontos mozzanatára: a jelenségek létrejöttének és összefüggéseinek magyarázatában a tudós megfigyelhető jelenségekből a nemmegfigyelhetőkre következtet, ezekre vonatkozóan feltevéseket, hipotéziseket dolgoz ki. Ilyen hipotézis volt Rutherford részéről az, hogy alfa-részecskék szóródás vizsgálatából, a szóródás megmagyarázására az atommagok létezését feltételezte; vagy Maxwell részéről az elektromágneses tér az elektromosan töltött testek mozgásának értelmezésére. Hipotézisekkel él azonban a történelemtudomány is az egyes történelmi események rekonstruálásakor, vagy a nyelvtörténet, amikor megállapítja, hogy a mai francia nyelv az ókori latin nyelvből, ez pedig egy feltételezett ős-indogermán nyelvből fejlődött ki, meghatározott transzformációkon keresztül. Persze a köznapi gondolkodás is alkalmazza a hipotézisalkotás módszerét - például, ha arról van szó, hogy miért romlott a gyerek tanulmányi eredménye, vagy miért van mostanában olyan sok válás. Ezekben az esetekben azonban inkább bizonyos ismert elveknek a konkrét esetre való alkalmazásáról van szó. Példánkban, hogy a gyerek kimerült, vagy rossz társaságba keveredett stb., illetve mert „mostanában kevésbé kötelességtudók a fiatalok”. Az utóbbi esetben úgy tűnik, még ellenőrzésre sincs szükség! És ez a köznapi és tudományos feltevések értékelésének egy fontos különbségéhez is elvezet bennünket. A tudós ugyanis tudatában van hipotézise feltevés jellegének, és szárnos ellenőrző kísérletnek veti alá. A feltárt törvénynek, hipotézisnek meg nem felelő eset bekövetkezésére pedig nem úgy reagál, ahogy a köznapi életben szoktunk, hogy „a kivétel erősíti a szabályt”, hanem – ha az ellentmondó tény kétségtelennek látszik – elveti vagy módosítja a kérdéses törvényt vagy feltevést. Ez egyben a tudományos ismeretek fejlődésének lehetőségét is biztosítja és a tudományos gondolkodás antidogmatikus jellegéről tanúskodik. A relativitáselmélet kialakulásához éppen egy ilyen – a várttól eltérő eredményre vezető – kísérlet szolgált alapul, amely azután az egész newtoni mechanika módosítását eredményezte. A köznapi gondolkodás ezzel szemben sokszor csak a felállított általános elveket megerősítő, azokkal egybehangzó eseteket veszi figyelembe, az ellentmondókat, eltérőket nem tartja cáfoló érvényűeknek, hanem egyedi kivételeknek. A tudományokban a kivételes, nem-várt

44


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

vagy a várakozásnak ellentmondó jelenségek bekövetkezése viszont gyakran nagy felfedézések alapjává lesz: ilyen volt Röntgen esetében az X-sugárzás (röntgensugárzás) vagy Fleming esetében a penicillin felfedezése.

A tudományos és a köznapi ismeretek különbözősége A köznapi ismeretek keletkezésük problematikus volta, valamint a történelmileg és társadalmilag is változó gyakorlathoz való kötöttségük miatt nem alkotnak olyan összefüggő és ellentmondás mentes rendszert, mint a tudományos ismeretek. A köznapi megismerésben ugyanis – mint már a tapasztalatszerzésseI kapcsolatban utaltunk rá – a gyakorlat, az élet tűzi ki közvetlenül a megismerési feladatokat. A mindennapi ismeretek tehát ismeretelméleti és logikai értelemben véve nem alkotnak koherens rendszert, esetleges (bár társadalmilagtörténelmileg szükségszerű) halmazt alkotnak, ezért a tudományoktól eltérően, nem érzékenyek az ellentmondásokkal és általában a logikai törvények megsértésével szemben. Ismeretkritika. A köznapi megismerésben – mivel nincs módszeres ismeretkritika – nem kerül sor a szerzett ismeretek igazságtartalmának módszeres ellenőrzésére sem. Az ismeretek igazságának legfőbb kritériuma a beválás, a közvetlen használhatóság. A mindennapi élet igazságfogalma tehát lényegében pragmatista. A mindennapi megismerésben tulajdonképpen nincsen módszeres cáfolási eljárás, inkább csak megerősítés, és ez utóbbi feltételei, kritériumai sem tudatosan kidolgozottak. (Nincs pontosan megadva az, hogy milyen eseteket lehet valamilyen tétel igazoló, megerősítő eseteinek tekinteni. Ezt végső soron inkább az egyén pszichikai beállítottsága, várakozásainak érzelmi teIítettsége szabja meg és jelöli ki.) Ismeretmegőrzés. A köznapi ismeretek továbbá abban az értelemben sem alkotnak rendszert, hogy megőrzésükre és tárolásukra nem jönnek létre olyan különleges eszközök, mint a könyvek és az információtárolás egyéb sajátos (ősi és modern) módjai, hanem tradicionálisan, szóbelileg, nemzedékről nemzedékre hagyományozódnak: közmondások, szólások, mesék és mondák, hiedelmek és normák formájában. (A közmondások frappáns tömörsége éppen abból a követelményből ered, hogy rövideknek, esetleg ritmikusaknak, vagy rímelőknek kell lenniük, hogy a bennük foglalt ismeret megjegyzése és továbbadása – a rögzített forma révén is – minél pontosabb és hatékonyabb legyen. A közmondások mivel az emberi élet alaphelyzeteire vonatkoznak, gyakran meglepő állandóságot, korokon és népeken átnyúló hasonlóságot mutatnak, példaként álljon itt egy több mint négyezer éves sumer közmondás, amely igazán „modernül” hat: ,,Aki nem tart el feleséget, aki nem tart el gyereket, orrában sem tart kötelet.” A tudományos ismeretek előállítására, tárolására és továbbadására viszont minden társadalom kidolgozott intézményeket (a legősibb időktől kezdve). A tudományok tehát nagymértékben institucionalizáltak, intézmények és apparátusok egész sora specializálódik a társadalomban e tevékenység folytatásának és áthagyományozásának biztosítására. A köznapi megismerés spontán módon alakul és önfenntartó jellegű, éppen mert nem a munkamegosztás valamilyen speciális tevékenységformáját képviseli, mint a tudomány, hanem átfogó és a társadalmi létezés szempontjából alapvető jelentőségű folyamat. (Korunkban viszont igen jelentőssé válik a tömegkommunikáció szerepe a köznapi gondolkodás és megismerés formálásában.) A felsorolt jellemzők alapján, a tudományos megismerés szintjéről nézve a mindennapi megismerés szinte kizárólag csak hiányosságokkal, fogyatékosságokkal látszik rendelkezni. Ha azonban most mindebből azt a következtetést vonnánk le, hogy a köznapi gondolkodás és megismerés egészében és eleve rossz, használhatatlan, ez szintén „köznapian” elhamarkodott általánosítás lenne. Az előzőkben ui. a köznapi megismerést és a gondolkodás kognitív vonatkozásait vetettük egybe az emberiség fejlődése során kialakult és kimondottan a megismerésre specializált tevékenységformával: a tudománnyal, a tudományos megismerésés gondolkodásmóddal (mégpedig igencsak elnagyoltan), nem meglepő hát, ha e tekintetben a 45


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

köznapi megismerőtevékenység alulmarad. Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy a köznapi gondolkodás a tudományétól eltérő feladatát, ha másféle módon is, de megfelelően hajtja végre. A köznapi ismeretek az emberi élet számára létfontosságú tapasztalatokat, ítéleteket rögzítenek és közvetítenek nemzedékről nemzedékre, nélkülözhetetlenek egy társadalom fenntartásához, történelmi folyamatosságának biztosításához, s igen fontos szerepük van a megérett társadalmi változások győzelemre segítésében is.

Kapcsolatuk és kölcsönhatásuk A kétféle gondolkodásmód különbségeinek hangsúlyozása után ideje, hogy összefüggésükről is szóljunk. Mert természetesen nem áthatolhatatlanok egymás számára. A tudományos ismeretek egy része fokozatosan „lekerül” a köznapi szintre, bizonyos elemi tudományos ismeretek történetileg mindinkább növekvő mértékben - hozzátartoznak az általános műveltséghez. Ezt mindenekelőtt az intézményes oktatás biztosítja, de pl. napjainkban rendkívül fontos szerepet játszik a rendszeres ismeretterjesztő tevékenység is. Mindennek révén nemcsak a kész tudományos ismeretek, hanem a tudományos gondolkodásmód elemei, az ismeretek megszerzésére irányuló eljárások egy része is behatolhat a köznapi gondolkodásba, fejlesztve és helyesbítve azt. A köznapi és a tudományos ismeretek napjainkban megfigyelhető közeledése, vagy inkább kapcsolatba kerülése mellett a nagymérvű távolodás, elszakadás jelei is észrevehetők. A tudományok gyors ütemű fejlődésével, elméleti és absztrakciós szintjük hallatlan mérvű emelkedésével ugyanis ma már egy-egy tudományág lényegében csak a specialistái számára érthető (még az azonos tudományban, de nem azonos területen dolgozók számára sem). S míg például a 18. században a főúri és nagypolgári szalonokban (igaz, hogy csak ezekben, a néptömegek körében nem) társalgási téma volt Newton fizikája, Lavoisier kémiája, az ún. messmerizmus stb., ma már egyre nehezebb az új tudományos eredményeknek köznapi szinten való megértetése, a mindennapi életben is használható tudományos világkép megalkotása. A köznapi megismerésben azonban hallatlanul nagy az érdeklődés ezek iránt az eredmények iránt, erről tanúskodik a sci-fi felvirágzása, az ismeretterjesztés iránti igény, sőt sajátos módon az áltudományok népszerűsége, elburjánzása is. A legkülönbözőbb tudományok részeredményei épülnek be ugyanakkor (persze összefüggéseikből kiszakítva) köznapi tevékenységünkbe: pl. ma már a legtöbb anya a gyerekgyógyászok által megszabott módon ápolja csecsemőjét, sokan pontosan megtervezik étrendjüket az előírt kalóriatartalom figyelembevételével stb. A köznapi és a tudományos szint kapcsolata azonban nem egyoldalú: a tudományos megismerésnek kialakulása és hosszú fejlődése során mindvégig serkentő háttérként és nyelvi-fogalmi eszközként szolgált a köznapi megismerés. Ez volt az a kiinduló bázis, amelynek meghaladásával előbbre jutott a tudomány. Einstein véleménye szerint: „A tudomány nem más, mint a mindennapi gondolkodás kifinomodása. Ezért a fizikus kritikai gondolkodása nem szorítkozhat csupán saját szakterülete fogalmainak vizsgálatára. Nem hagyhatja kritikai vizsgálat nélkül az ennél jóval nehezebb problémát: a mindennapi gondolkodás természetének elemzését sem.”

3.2 A tudományos megismerés alkotó jellege A tudományos kutatásnak mint problémamegoldásnak aktív jellegét napjainkban széleskörűen elismerik, de természetének tudományos eszközökkel való vizsgálata még a kezdet kezdetén tart. Távol vagyunk még attól, hogy a tudományos alkotás átfogóan kidolgozott elméletéről beszélhetnénk. Alkotáson általában valamilyen új terméknek a létrehozását értjük. Ez a termék lehet 46


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

anyagi természetű (pl. új technikai berendezés prototípusának előállítása) vagy szellemi produktum (pl. új tudományos elmélet létrehozása). Ahhoz, hogy az alkotás lényegét megértsük, mindenekelőtt az „új” fogalmát kell megvilágítanunk. Új tudományos ismeret. „Nincs új a Nap alatt” – halljuk gyakran a közmondást. A közmondások bölcsessége azonban nemegyszer csak féligazság, a józan ész megcsontosodott előítélete, amelyet tudományos kritika tárgyává lehet és kell tenni. Könnyű belátni, hogy nem beszélhetünk abszolút új, minden előzményt nélkülöző tudományos ismeretekről, hiszen a tudományos problémák a már megszerzett ismeretek talaján merülnek fel és fogalmazódnak meg. A tudományos alkotás azonban mindig több a már megszerzett ismeretek újratermelésénél. A tudományos problémák megoldása túllépés a korábbi ismeretek körén, megismerési (kognitív) értelemben vett új létrehozása, amely az emberi tudás fejlődését eredményezi. Az új tehát mindig fejlettebbet. Annak megállapítása, hogy melyik elmélet a fejlettebb, feltételezi, hogy az összehasonlított tudományos eszmék genetikus kapcsolatban állnak egymással. Ilyen kapcsolat áll fenn többek közt a ptolemaioszi és kopernikuszi világf elfogás, az arisztotelészi és a Galilei-féle fizika, a Galilei-féle fizika és Newton gravitációs elmélete, a klasszikus fizika és a relativitáselmélet, illetve kvantumelmélet, a fejlődés lamarcki és darwini felfogása közt. De ilyen genetikus kapcsolat hiányában aligha ésszerű pl. a darwini fejlődéselméletet, mondjuk, a speciális relativitáselmélettel összevetnünk. A genetikus kapcsolatban álló (komparabilis) tudományos elméletekről bonyolultságuk, rendezettségük, funkcionális aktivitásuk és megbízhatóságuk elemzése alapján állapíthatjuk meg, hogy melyikük fejlettebb. Ezt a tudományelméleti szempontból igen jelentős (értékelméleti) problémakört azonban itt csak utalásszerűen érintjük, és majd a tudományos megismerés ontogenezisének tárgyalása végén térünk rá vissza. Sokkal fontosabb most számunkra, hogy a tudományos alkotótevékenység struktúráját és dinamikáját rekonstruáljuk. Az új tudományos eszmék megjelenésében tagadhatatlanul nagy szerepe van az emberi tudás mennyiségi halmozódásának. A tudományos kutatás során egyre több olyan tény merül fel, és számos olyan feltevés fogalmazódik meg, amelyet a korábbi felfogás talaján nem tudnak kielégítően megmagyarázni. Így ellentmondás lép fel a korábban általános érvényűnek vélt régi tudás és az új ismeretek közt. Végeredményben a tudomány fejlődését serkentő ellentmondásokat nagymértékben meghatározza a tudomány mennyiségi növekedése: az ismeretek halmozódása új tudásrendszerek, elméletek megalkotását érleli. A tudomány fejlődésében fontos. szerepet tölt be a régi és az új megközelítési módszerek szembenállása. Ennek a fejlődést előmozdító ellentmondásnak az egyik forrása az, hogy ugyanazt a jelenségcsoportot egyidejűleg több tudományág tanulmányozhatja, ahogyan például a megismerést az ismeretelméleten kívül az informatika, a megismerés pszichológiája és szociológiája, a művelődés- és tudománytörténet stb. vizsgálja. Minthogy a felsorolt diszciplínák más és más nézőpontból közelítik meg ugyanazt a területet, nemcsak egymást kiegészítő, hanem gyakran ellentmondó következtetésekhez, rivális koncepciókhoz jutnak el. A versengő nézetek összecsapása tudományos vitákat eredményez, amelyek – legalábbis hosszú távon – előrevihetik a tudományt. Szükségszerűség és véletlen a tudományos ismeretszerzésben. Kissé részletesebben foglalkozunk a szükségszerűségnek és a véletlennek, a tudományos alkotásban betöltött szerepéveI. Ezt azért tesszük, mert úgy véljük, hogy ez a kategóriapár adja kezünkbe a bonyolult folyamat gondolati rekonstruálásának kulcsát. A nagy tudományos felfedezéseket gyakran kapcsolatba hozzák véletlenszerű eseményekkel. A kiömlött festék elszínezte a bacillusokat, és ez a körülmény hozzájárult ahhoz, hogy R. Koch (1843-1910) felismerje bennük a tuberkulózis kórokozóit. A penészgombák hatására bizonyos baktériumok elpusztultak, és ez a véletlenszerű esemény fontos szerepet játszott abban, hogy Fleming felfedezte a penicillint. A. H. Becqerel (1852-

47


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

1908) véletlenül uránszurokérc-darabot helyezett egy fotólemezre. A lemez megfeketedésének okát kutatva fedezte fel a Curie-házaspár a radioaktivitást. A példákat még sorolhatnánk. Az ilyen véletlenszerű eseményeket nemegyszer tudomány történeti esetlegességeknek tekintik. A valóságban a véletlennek fontos szerepe van a tudományos alkotásban, éppúgy, mint a fejlődésben általában. „Egy új jelenség születéséhez – írja Fleming – valamilyen esemény szükséges. Newton egy lehulló almát látott. James Watt egy főzőfazekat figyelt meg. Röntgen elrontotta fényképezőlemezeit. És e tudósok eleget értettek a dolgokból, képesek voltak arra, hogy a hétköznapi eseményeket új nyelvre fordítsák le. A hétköznapi események „lefordítása” azonban a hétköznapi tudás szintjén éppen a tudományos ismeretháttér hiánya folytán általában nem lehetséges. A véletlen események ugyanis tartalmaznak külsődleges, a tudományos alkotótevékenység szempontjából jelentéktelen, sőt félrevezető mozzanatokat is. A tudományos ismeretháttér nyújt csak módot arra, hogy a véletlen jelentős mozzanatai elkülönüljenek és egyúttal interiorizálódjanak a kutató tudatában. A tudományos alkotótevékenységben főleg azok a véletlenek válhatnak jelentőssé, amelyek a megismerés minőségileg különböző területeinek kölcsönhatásából származnak. Ezeket episztémikus véletleneknek hívjuk. A különböző tudományok területén felhalmozott ismeretek többé-kevésbé zárt és egymástól független egészeket alkotnak. De természetesen az egyik területről a másikra átkerülnek információk, sőt bizonyos átalakulás után beépülnek oda. Így pl. Keplerre nagy hatással volt a platonista filozófiának az a megállapítása, hogy az égitestek szabályos pályákon mozognak. Darwin sokat tanult Malthus népesedési elméletéből. A modern atomelméletek megalkotói (Rutherford, Bohr) felhasználták a Naprendszer felépítésével kapcsolatos csillagászati ismereteket. Az ilyen külső hatások véletlenszerűek, hiszen az adott területtől minőségileg különböző szférából származnak. Azt mondhatjuk, hogy a tudományos alkotásban igen nagy szerepet játszik az adott tudományág eredményein kívül az a háttér, amelyben a tudományos megismerés lezajlik. Igen tanulságos ebből a szempontból az az elemzés, amelyet Hermann Imre Bolyai János korszakalkotó felfedezésének gondolkodáslélektani hátteréről ad. Azzal az életrajzilag jól megalapozott feltételezéssel él, hogy a hiperbolikus geometria megalkotásában fontos szerepet töltöttek be az olyan tapasztalati élmények, mint az erdélyi fatornyok homorúan ívelő alakja (a háromszög szögeinek összege kisebb 1800-nál), a bécsi katonai intézetben látott térképészeti nyereg- és trombita-alakzatok, továbbá annak felismerése, hogy a függőónok, valamint a térképek hosszúsági és szélességi körei, noha nem párhuzamosak, kis távolságok esetén mégis azoknak veendők. Még tanulságosabb ebből a szempontból J. D. Watson személyes beszámolója a dezoxiribonukleinsav (DNS) szerkezetének felfedezéséről. „...A tudomány – írja – ritkán halad nyílegyenes úton, amint a laikus képzeli. Botladozásai (olykor éppen hátrafelé) többnyire nagyon is emberiek. s fontos szerepet játszanak benne a személyek meg a kulturális hagyományok.” Ezek a „botladozások” arra utalnak, hogy a legnagyobb szellemek is tévedések útvesztőjén át jutnak el a gyökeresen új felismerésekig, és megvilágosító eszméik létrejöttében személyes eszmecseréknek, az analógiákat sugalmazó kulturális háttérnek óriási a szerepe. Így a DNS kettős spirálszerkezetének felfedezésében igen fontos mozzanat volt az, hogy L. Pauling részben megfejtette a fehérjék szerkezeti felépítését, felfedezte az ún. aspirált. Ahogyan a szerencse a bátrakat, a véletlen a felkészült elméket segíti. A mondottakból persze nem az következik, hogy a tudományban a sikeres alkotótevékenység pusztán a szerencse játékától függ. Már csak azért sem, mert a véletlenek – mint általában – a tudományos kutatás területén sem mindig kedvezők. Bizonyos véletlenek nem a helyes irányba, hanem éppen tévútra vezetik a kutatást. A tévútra vezető véletlenekről a tudomány

48


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

történetek jóval ritkábban tesznek említést, mint a tudományos alkotótevékenységet kedvezően befolyásoló analógiákról. A nagy számok törvénye azonban ezen a területen is érvényesül, és az a körülmény, hogy korunkban él az emberiség történetében eddig összesen élt tudósok többsége, merőben valószínűségi alapon kedvezőbb kilátást nyújt új tudományos eredmények létrejöttére, mint bármikor korábban. „A tudomány stratégiája valószínűségi jellegű. Úgyszólván sohasem tudjuk bizonyossággal, melyik kutatás lesz kifizetődő és melyik nem. A felfedezések – a genotípus mutációjához hasonlóan – véletlen jellegűek. És ugyanúgy, ahogy a mutációk, ezek is gyökeres és hirtelen változásokat okozhatnak” –- írja S. Lem. A genotípus mutációjának és a tudományos alkotásnak ez a párhuzama szinte önkéntelenül elvezet bennünket a fejlődés azon kibernetikai modelljéhez, amelyet Neumann János (19031957) az önreprodukáló és önmaguknál fejlettebbeket produkáló automaták elméletében kidolgozott. A fejlettség már elért szintjének (az önreprodukciónak) a feltételét Neumann olyan program meglétében jelölte meg, amely teljes, vagyis önmagának kimerítő leírását tartalmazza. Ez az élőlények genetikus kódjának kibernetikai analogonja. Fejlődés szerinte akkor következik be, ha ez a kód valamilyen véletlenszerű változás (mutáció) folytán „meghibásodik”, de ez szerencsés abban az értelemben, hogy nem degenerációhoz, hanem aktívabb és differenciáltabb reagálásmódokhoz vezet. Valami hasonló játszódik le az alkotó gondolkodás esetében is. A korábban megszerzett ismeretek már nem elégségesek az újonnan felmerült problémák megoldásához. A valóság adott területének ismert összefüggéseitől eltérő és ezért véletlenszerű feltevésekkel (gondolatvariánsokkal) próbáljuk kiegészíteni ismereteinket. Ez a lépés bizonyos kockázattal jár. Lehet, hogy ténylegesen új ismeret birtokába jutunk, de az sem kizárt, hogy id6legesen kaotikussá (ellentmondásossá) válnak ismereteink, és tudásunkban visszaesés következik be. A véletlen itt mint külső, a valóság más területéről áthozott feltételes ismeret funkcionál, amely szerencsés esetben a katalizátorokhoz hasonlóan ugrásszerűen felgyorsítja ismereteink szélesedésének vagy elmélyülésének folyamatát.

Az intuíció problémája A tudományos alkotótevékenységnek számos fázisa van. Közülük tudományelméleti szempontból az új eszmének mint lehetséges problémamegoldásoknak a megszületése a legjelentősebb. Ha a lehetséges megoldás váratlanul és bizonyos mértékig véletlenszerűen merül fel, akkor ezt a megismerési aktust intuíciónak nevezzük, amelyet a továbbiakban ismeretelméleti-logikai szempontból vizsgálunk meg. Az intuíciót általában viszonylag hosszú e16készítési és érlelési folyamat el6zi meg. Az előkészítést (preparáció) nagymértékben megszabják a megismerő szubjektum általános kultúrája, továbbá a kutatott tárggyal kapcsolatos szakismeretei. Ide tartozik a megismerő szubjektumnak az a sajátossága is, amelyről mint kreatívalkatról szokás beszélni. Ennek igen fontos összetevői pl. a gondolkodás eredetisége és nyitottsága, az átstrukturálás és újradefiniálás képessége, a képzelet gazdagsága és analógiateremtő ereje stb. Az érlelés (inkubáció) folyamata nem annyira tudományelméleti, mint inkább pszichológiai szempontból jelentős. Igen szemléletes képet fest Szent-Györgyi Albert erről a folyamatról : „Ha kívülr61 tárgyilagosan szemlélem magamat, az első dolog, ami feltűnik, az, hogy látom magamat, amint mindennap kora reggel, nagy türelmetlenül sietek a laboratóriumba. Munkám akkor sem ér véget, amikor délután elhagyom a munkahelyemet. A problémáimról való gondolkodást egész idő alatt folytatom, és agyam bizonyára még akkor is folytatja a róluk való gondolkodást, amikor alszom, mert problémáimra kész válasz legtöbbször abban a pillanatban jut eszembe, amikor felébredek, olykor pedig az éjszaka közepén...

49


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Amennyire vissza tudok emlékezni, nagyon ritkán fordult elő, hogy bármilyen problémának a megoldására tudatos gondolkodással jöttem rá.” Az intuíció útján az igazságot mintegy közvetlenül ragadjuk meg, és a rátalálás élménye oly erős bennünk, hogy az intuitív ismereteket bizonyítás nélkül fogadjuk el, szemben a soklépcsős közvetítéssel szerzett ismeretekkel, amelyek igazságát logikai úton kell megalapoznunk. A közvetlen ismereteket rendszerint azonosítják az érzéki ismeretekkel (érzéki adatokkal), a közvetett ismereteket a racionális (gondolati, logikai) ismeretekkel. A megismerés e két szintjének szembeállítása azonban erősen relatív. Nincs ugyanis gondolati háttértől mentes „tiszta” tapasztalat, és minden gondolati ismeret végső soron nem választható el a tapasztalattóI. Legfeljebb az érzéki vagy gondolati elemek dominanciája jellemzi a megismerés egyik vagy másik formáját. Ez különösen a tudományos megismerés területén szembetűnő, ahol az empirikus megismerés több érzéki, az elméleti megismerés több gondolati elemet tartalmaz. Van azonban a közvetlenségnek és a közvetettségnek egy másik értelmezése is. Ismerünk tudományos eszméket, amelyek mint váratlan sejtések vagy megvilágosodások jelennek meg. Maga a kutató sem látja a vizsgált probléma által előfeltételezett ismeretek és a megtalált problémamegoldás közti kapcsolatot. Ezen az alapon szokásos nem diszkurzív (nem logikai úton nyert) és diszkurzív (logikai úton nyert) ismeretek között különbséget tenni. Ezt a kategorikusan éles megkülönböztetést is azonban fenntartással kell fogadnunk. Ha a logikát a gondolatok helyes formulázásáról és átalakításáról (a következtetésekről) alkotott elméletnek tekintjük, akkor azt kell mondanunk, hogy az új gondolatok nem logikai úton jönnek létre. Az így értelmezett logikai út ugyanis nem az új gondolat megalkotásának módja. Hasonlóan az érzéki és gondolati megismerés különbségéhez, a nem-diszkurzív és a diszkurzív gondolkodás különbsége is viszonylagos. Ha a „logikai” terminust széles értelemben használjuk, vagyis „logikai”-n az emberi megismerés fejlődésének történeti esetlegességektől megfosztott, „idealizált” gondolati rekonstrukcióját értjük, akkor a „nemdiszkurzív” és „diszkurzív” határai történetivé válnak és e különbségtétel relatívvá lesz. Így az intuició is logikai aktusnak minősülhet. Egyoldalú és filozófiailag elfogadhatatlan az a felfogás is, amely a „logikai” fogalmát csak szűk értelemben használja. Ezáltal az intuíciót nemcsak a diszkurziv megismerési formák köréből rekesztik ki, hanem teljesen tagadják logikai természetét. Pl. K. Popper az intuició vizsgálatát teljes egészében a pszichológia területére utalja. "Az a kérdés, hogyan folyik le az új felfedezése... az empirikus pszichológiát érdekli, de nem a megismerés logikáját." S hozzáfűzi: "Azt a felfogást..., hogy az új felfedezésének nincsenek logikai és racionálisan rekonstruálható módszerei, gyakran úgy szoktuk kifejezni, hogy minden felfedezés tartalmaz egy bergsoni értelemben vett »irracionális mozzanatot«, »teremtő intuíciót«... Ugyanerről a kérdésről A. Einstein így vélekedik: „A fizikus fő feladata... azoknak a legáltalánosabb elemi törvényeknek a felfedezése, amelyekből a világkép tiszta dedukcióval levezethető. Ezekhez az elemi törvényekhez nem vezet logikus út, csak a tapasztalatba való beleérzésre támaszkodó intuíció visz oda.”. Ahogyan az intuíció logikai természetének tagadása irracionalizmushoz, ugyanúgy a vele diametrálisan ellentétes felfogás, az intuíciót teljesen logikai műveletnek minősítő felfogás racionalizmushoz vezet. Mint M. Bunge az „Intuíció és tudomány” című könyvében leírja, ez a racionalista felfogás jellemezte szinte valamennyi jelentős gondolkodó intuíció-felfogását Arisztotelésztől egészen Kantig. Az irracionalista fordulat csak a 19. sz. második felében következett be. Maga Bunge a következőképpen jellemzi az intuíciót: „Bármely tudományos munkában a probléma felkutatásától és konstatálásától a megoldás ellenőrzéséig, az irányt mutató hipotézisek felfedezésétől deduktív továbbvitelükig, szerepet játszik a dolgok, a jelek észlelése, a képzelőerő, illetve a vizuális reprezentáció; a különböző absztrakciós fokon álló

50


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

fogalmak megalkotása; az összehasonlítás, amely analógiákhoz vezet; az eredeti megsejtések mellett az induktív általánosítás; az informális és a formális dedukció; a durva és a finom analízis; és az eszmék formálásának, kombinálásának és elvetésének számos más módja... Ha nem tudjuk pontosan, hogy a felsorolt mechanizmusok melyike játszott szerepet, ha sem nem emlékszünk a premisszákra, sem a következtetési folyamatnak nem vagyunk világosan a tudatában, akkor szoktuk azt mondani, hogy ez az intuició munkája volt.” Összegezve az intuíció problémájának "státusával" kapcsolatban elmondottakat, levonhatjuk azt a következtetést, hogy ez a probléma nem tekinthető szűken vett szaktudományos kérdésnek. Az emberi megismerés részeként felfogott alkotás és vele együtt intuíció vizsgálata szárnos világnézeti vonatkozást rejt magában s így az ismeretelmélet nem mondhat le a szaktudományok (köztük a pszichológia) idevágó megállapításainak filozófiai általánosításáról. Az intuíció mechanizmusának feltárása a pszichológia, a kibernetika, a tudománytörténet és a megismerés természetét feltáró ismeretelmélet közös feladata.

A tudományos kutatás mint módszeres keresés A tudományos alkotótevékenység vizsgálata ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy a megismerés melléktermékeként nyert információknak mint véletlenszerű tényezőknek a beépülése a tudatosult ismeretek közé bizonyos körülmények között elvezethet a vizsgált probléma megoldásához. A tudomány a véletlen ellensége. E megállapítás igazsága (persze relatív igazsága) könnyen belátható, ha meggondoljuk, hogy a tudományt elsődlegesen a szükségszerűségek (törvényszerűségek) érdeklik. A véletlenszerűségek, noha szerepet játszanak a tudományos eszmék létrejöttében, kiszűrődnek a jól megalapozott és viszonylagosan lezárt eredményekből. De az sem kívánatos, hogy az eszmék létrejöttében túl nagy szerep jusson a véletleneknek, hiszen előrelátásuk csak hozzávetőlegesen lehetséges és tervezésük nehézségekbe ütközik. Tudjuk, hogy az emberi munka minden fajtája, így a tudományos alkotás is, tendenciájában és igényében tervezett és szervezett tevékenység. Más szóval, a cselekvő ember igyekszik a szükségszerű mozzanatokat növeIni és a véletlenszerűeket csökkenteni tevékenységében. Ebből a törekvésből fakadt a problémamegoldás módszerességének eszméje. Mint említettük, a tudományos alkotás mechanizmusának feltárása csak napjainkban van folyamatban. Ennek ellenére egyes gondolkodók a tudomány bizonyos sikereitől felbátorítva már az ókorban és középkorban olyan általános módszer megalkotására tettek kísérletet, amely minden probléma megoldására alkalmas. Ezt az általános módszert tárgyaló tudományt heurisztikának, a felfedezés művészetének szokás nevezni. Hogy pontosabbak legyünk, nevezzük ezt régi heurisztikának. Amikor erről beszélünk, Papposz analüomenoszára (analízis kincsestára), R. Descartes "Szabályok az emberi értelem irányítására" című munkájára, a Leibniz tervezte "ars inveniendi"-re (felfedezés művészete), vagy B. Bolzanónak a "Wissenschaftslehre (Tudománytan) című művében kifejtett heurisztika-felfogásra gondolunk. Ma már világos előttünk, hogy a régi heurisztika eszméje az emberi elme illuzórikus nekirugaszkodása volt. A bennünket körülvevő világ titkainak megfejtéséhez fantasztikus úton akart eljutni. Azt hitte, létezik olyan varázskulcs, amely minden probléma megoldását lehetővé teszi. „Descartes egy minden problémát megoldó egyetemes módszerről elmélkedett, Leibniz már nagyon világosan megfogalmazta a »tökéletes módszer« eszméjét. De hát a »tökéletes módszert« sem keresték több sikerrel, mint a közönséges fémeket arannyá változtató bölcsek kövét: vannak szép álmok, amelyeknek álmoknak kell maradniok” - írja a modern heurisztika egyik legjelentősebb művelője, Pólya György. A modern heurisztika jóval szerényebb igényű, mint elődje. Nem tűzi maga elé azt az elérhetetlen célt, hogy az alkotó jellegű problémák megoldásának általános és effektív 51


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

szabályait megadja, hiszen ez – egyebek között – az alkotó gondolkodás konstitutív mozzanataként értelmezett véletlen jelenléte miatt is elvileg lehetetlen. A modern heurisztika csupán arra törekszik, hogy minimumra csökkentse a véletlen szerepét a tudományos alkotásban. Olyan módszertani elvek megfogalmazására vállalkozik, amelyek figyelembe vétele szükséges vagy legalábbis kívánatos a tudományos problémamegoldásnál. A modern heurisztika azokat az elveket vizsgálja, amelyeket a tudományos problémák formulázásánál és lehetséges megoldásaik keresésénél alkalmaznak. Így a tudományos módszertan részeként fogható fel. Kutatási stratégia. A tudomány művelése problémákkal vívott harcnak tekinthető. Ahogyan a tulajdonképpeni harci tevékenység, ugyanígy a tudományos megismerés is csak megfelelő stratégiai és taktikai megfontolások alapján kecsegtet eredménnyel. Elképzelhetetlen egy soklépcsős gondolati műveletet megfelelő cselekvési terv nélkül eredményesen végrehajtani. A kutatási célhoz vezető eszközöket nem vaktában keresi a kutató tudós, hanem a hadvezérhez hasonlóan megfelelő stratégiákat és taktikákat dolgoz ki. Ezért a modern heurisztika felfogható a tudományos problémamegoldás stratégiáiról és taktikáiról szóló tanításnak. De megfelelő heurisztikai tudás birtokában is számolni kell azzal, hogy a problémákkal folytatott küzdelem mégis nyilt, és a győzelem esetleg elmarad. A stratégia e1sődlegesen a politikai és katonai tudományok kategóriája. De beszélnek stratégiáról bizonyos játékokkal kapcsolatban is (stratégiai játékok). E tevékenységi formák absztrakt és általános elméleteként jött létre a játék- vagy stratégiaelmélet. Stratégián a kitűzött cél elérésének átfogó tervét értjük. A „stratégia” terminust újabban a tudományos megismerés területén is kezdik alkalmazni. „Minden kutatási stratégiának lényeges feladata – írja J. D. Bernal – kellő megválasztás alapján meghatározni a megoldandó problémák sorát.” Úgy véti, hogy a tudománynak nincs feltétlenül tudatos stratégiára szüksége ahhoz, hogy előrehaladhasson, de az esetek többségében valamiféle stratégia, ha nem is mindig tudatosan, szerepet játszott a tudomány fejlődésében. Hasonlóképpen vélekedik M. Bunge is, aki szerint a stratégia alapvető jellemzője, hogy lényegében független a megoldandó probléma sajátos természetétől és a problémamegoldás általános keretét alkotja. Említettük már azt a formális tudományok művelői körében elterjedt felfogást, hogy a problémáknak két alapvetően különböző csoportját kell megkülönböztetnünk: a „meghatározó” és „bizonyító” problémákat. Erre a felosztásra építi fel problémamegoldási stratégiáját Pólya György. Megjegyezzük, hogy „A gondolkodás iskolájá”-ban Pólya mindenütt feladatokról beszél. Más munkáiban azonban a vázolt stratégiát a matematikai problémamegoldásra, sőt nem matematikai problémák megoldásainak keresésére is alkalmasnak tartja. E stratégia alapvető előfeltevése az a descartes-i gondolat, hogy vezessünk vissza lehetőleg minden problémát matematikai problémákra. (A „feladat” szónak a „probléma” terminussal való helyettesítésére alapot nyújt az a körülmény is, hogy a feladatok a tanulók számára kis durvítással problémáknak foghatók fel.) Pólya „A gondolkodás iskolájá” -nak elején a következő stratégiát adja meg. 1. Értsd meg a feladatot! 2. Keress összefüggést az adatok és az ismeretlen között! Ha nem találsz közvetlen összefüggést, nézz segédfeladatok után. Végül készítsd el a megoldás tervét. 3. Hajtsd végre a tervet! 4. Vizsgáld meg a megoldást! Nem nehéz felismerni, hogy Pólyát elsődlegesen pedagógiai célok vezették e stratégia megalkotásánál, de az igen kiterjedt empirikus tapasztalatra épülő terv csak másodlagosan tekinthető a matematikai kutatás stratégiájának. Kétségtelen továbbá, hogy a matematika egyre inkább a tudományok nyelvévé válik, de ebből helytelen lenne azt a következtetést levonni, hogy a matematikai problémák megoldásának stratégiája a tudományos kutatás

52


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

általános modellje. (Megjegyezzük, hogy Pólyánál ilyen önkényes kiterjesztési törekvésekkel nem találkozunk.) A fejlett természet- és társadalomtudományok problémamegoldási eljárásai kapcsolódnak szerves egésszé abban a kutatási stratégiában, amelyet M. Bunge terjeszt elő: 1. Vess fel valóságos és jól formulázott tudományos problémákat. 2. Gondolj ki jól megalapozott és igazolható válaszokat (hipotéziseket). 3. Vezess le a hipotézisekből tapasztalatilag ellenőrizhető következményeket. 4. Jelöld meg a levezetett következmények tapasztalati ellenőrzésének módszerét. 5. Vizsgáld meg e módszerek megbízhatóságát. 6. Hajtsd végre a próbát és magyarázd az eredményt. 7. Értékeld a hipotézisek (elméletek) igazságát. 8. Határold körül azokat a területeket, amelyeken a hipotézis érvényes és az alkalmazott módszerek megbízhatók. E stratégiát sematikusan a ábrázolhatjuk a 3.1 ábrán. A vázolt stratégia elnagyolt, hiszen a tudományos megismerés csupán néhány főbb állomásának kölcsönviszonyát rögzíti. De vázlatossága ellenére alapjában véve hű képet nyújt a természet- és társadalomtudományok tárgy-problémáinak megoldási ciklusairól. Hiányossága azonban, hogy csupán utal az eljárási problémáknak a tárgy-problémák megoldásánál játszott szerepére. Ezen túlmenően a séma azt a benyomást kelti, hogy a probléma a tudományos kutatás kezdeti és záróaktusának eleme. Márpedig maga Bunge sokszor hangoztatta azt a helyes elvet, hogy a tudományos kutatás minden lépcsőfoka problémamegoldás.

3.1. ábra. A kutatási probléma megoldás eljárásai. Kutatási technikák. A stratégia a kutatási cél elérésének átfogó terve. Átfogó jellegénél fogva – mint említettük – alapjában véve független a vizsgált probléma természetétől, legfeljebb az adott kutatási terület legáltalánosabb jellemzői tükröződnek benne. Ennek megfelelően minden kutatási stratégia tág mozgásteret biztosít a konkrét kutatási céltól függő módszerek számára. Ezeket kutatási taktikáknak vagy technikáknak nevezik. Hely hiányában nincs lehetőségünk arra, hogy a tudományos kutatás rendkívül változatos technikai 53


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

eszköztárával behatóan foglalkozzunk. Ezért beérjük néhány módszer rövid leírásával, amelyeket viszonylag egyszerű példákon szemléltetünk. 1. A dichotómia vagy a kísérlet és tévedés módszere. Az adott probléma elemzésénél egymást kizáró lehetőségeket (alternatívákat) állítunk fel, amelyekre „igen” vagy „nem” választ adunk. Ha N az alternatívák száma, akkor a helyes válasz megtalálásához csak log2N kérdést kell feltennünk. E módszer sikeresen alkalmazható valamely fogalom megkülönböztető jegyeinek keresésénél, terjedelmének felosztásánál. 2. A logikai és matematikai modellezés módszere. A vizsgált probléma megoldására alkalmas logikai vagy matematikai formalizmust keresünk. Ha találunk ilyent, akkor a kutatási témát mint a formalizmus közelítő interpretációját fogjuk fel, vagyis az általános elméletről közvetlenül áttérünk alkalmazására. E módszer minden matematizált tudományban elterjedt. 3. A hipotézisek revideálásának módszere. Ha már vannak elképzeléseink valamely probléma megoldására, akkor ezek fogyatékosságainak feltárására törekszünk, azaz alkalmazásuk közben szisztematikusan javítjuk őket. E módszer speciáIis formájának tekinthető az új ipari berendezések próbaüzemeltetése, valamely technológia kísérleti üzemi alkalmazása stb. 4. A felújítás módszere. Hasonlít a revideálás módszeréhez. Lényege az, hogy a régi tételt vagy szervezetet mint problémamegoldást a kitűzött cél megváltoztatása nélkül az új tények ismeretében részlegesen módosítjuk. Például egy korábbi, egyes elemeiben nem kellő szabatossággal felépített tudományos elméletet egzakt módon rekonstruálunk, vagy valamely vállalat szám vitelét az alapelvek megváltoztatása nélkül gépesítjük. . 5. A fogalomátvitel módszere. Valamely szakterületen alkalmazott fogalmakat megkísérlünk átvinni más területre. Ezt a logikai műveletet a harmadik fejezetben már érintettük. 6. Az analógia módszere. Nagyon gyakori a tudományos kutatásban, hogy valamely jelenséget egy másik jelenséggel egybevetve vizsgálunk. Ez a megközelítés azonban csak akkor jogos, ha a két jelenség között legalább részleges strukturális és (vagy) funkcionális egyezés (analógia) áll fenn. Ilyen analógia figyelhető meg pl. az áramlási és elektromos, illetve az áramlási és közlekedési problémák között. 7. Az extrapoláció módszere. A tudományos megismerés egyik alapvetö feladata törvények feltárása. E törvényeknek legtöbbször az objektív valóság végtelen sok tényállása felel meg. Ugyanakkor minden esetben csupán véges sok empirikus ismeret áll rendelkezésünkre. Következésképpen minden tudományos törvény bizonyos fajta extrapoláció, amelyben igen nagy szerepet játszik tudományos világképünk, főleg a világ rendezettségéről alkotott elképzelésünk. Ha a világot jól determinált rendszernek tekintjük, akkor joggal terjesztjük ki a világ ismert részeiben megnyilvánuló tendenciákat ismeretlen területekre. 8. Az idealizáció módszere. A jelenség egyes tulajdonságait mintegy „felfokozzuk”, más tulajdonságait pedig „elsorvasztjuk”, változó tulajdonságairól feltételezzük, hogy állandók. Ez a módszer lehetővé teszi, hogy a valóságos tárgyat ún. absztrakt objektummal helyettesítsük. Valamennyi elméleti természet- és társadalomtudomány kiterjedten alkalmazza az idealizáció módszerét. 9. A fenomenológiai módszer. Arra irányul, hogy magát a jelenséget a lehető legtisztább alakban állítsuk elő. Ennek érdekében – amennyire lehet – elszigeteljük környezetétől és eltekintünk a jelenség belső mechanizmusától. Így megadhatók azok a legjelentősebb bemenetek (oksági ráhatások) és kimenetek (okozatok), amelyek a jelenség viselkedését és környezethez való kapcsolatát szabályozzák. A későbbiekben azután a kezdeti korlátozásokat feloldjuk. 10. A torzításos módszer. A tapasztalat határait meghaladó hipotéziseket állítunk fel és elképzeljük hatásukat a rendszerre. Más szóval, a vizsgált jelenség szélsőséges viselkedési

54


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

módjait konstruáljuk meg gondolatilag, hogy azután ezzel a viselkedés ténylegesen lehetséges mozgásterét körülhatároljuk. E módszer különösen jól alkalmazható, ha valamely matematikai függvénykapcsolatot sikerült találnunk a jelenség leírására. ll. A felfedezés mátrixának módszere. Ez lehetővé teszi a probléma lehetséges megoldásainak tanulmányozását azáltal, hogy feltünteti a jelentős tényezök kapcsolatát. Ilyen felfedezési mátrix szerepét töltötte be bizonyos fokig Mengyelejev periódusos rendszere. E módszerre épül a modern tudományban széleskörűen alkalmazott faktoranaIízis. 12. Az ötletroham módszere. E módszer alaphipotézise, hogy az alkotó és a kritikus elme között negatív korreláció áll fenn. Ezért a csoportos kutatómunkának abban a szakaszában, amikor a probléma számbajöhető megoldásait alkotják meg, időlegesen fel kell függeszteni a kritikát, és annyi megoldási javaslatot kell tenni, amennyit csak lehet. A vázolt módszerek mindegyike olyan eszköz, amely elősegítheti valamely tudományos probléma megoldását és így kisebb vagy nagyobb heurisztikus erővel rendelkezik. Más szóval mozgásteret biztosít ahhoz, hogy a megismerés különböző területei megtermékenyítsék egymást, és ezáltal a probléma megoldásainak megsejtéséhez (intuíció) jussunk el.

3.3 A megismerési folyamat „A megismerés a tudás működése: az ismeretek megszerzése, megszervezése és alkalmazása. Olyan működés, ami az élőszervezeteket és különösképpen az embereket jellemzi.” (Neisser 1984). Az emberi megismerésben van egy olyan vonatkoztatási rendszer, amelyben adva van a külvilág, mint a megismerés objektuma, adva van a megismerő ember, mint a megismerés szubjektuma, adva van a kettő közötti kölcsönhatás, amelynek során a külvilági tárgyról elinduló folyamatok valamilyen reakciót váltanak ki a megfigyelő szubjektumban és adottak a körülmények (feltételek), amelyek között a megismerés végbemegy. A megismerés tehát úgy történik, hogy a megismerés tárgya, valamilyen formában hatással van a megfigyelés alanyára, s ennek a hatásnak az eredményeképpen a külvilág tárgy leképződik az emberi tudatban. S az egész folyamat meghatározott feltételek között bonyolódik le. Minden ismeret az érzékelésen keresztül jut a birtokunkba, ezért a külvilág tárgyait nem tudjuk másként elképzelni, mint ahogyan azok az érzékelés során feltárulnak előttünk. A megismerésnek ezen a fokán az érzéki képmást a külvilági tárgy jelenléte váltja ki, a valóság közvetlenül leképeződik a szubjektumban. Az érzéki megismerés ezért valójában nem más, mint a külvilágnak az érzékszervek útján történő leképeződése. Ez a folyamat az empirikus (tapasztalati) megismerés. Az érzékelés lehetővé teszi a külvilág megismerését, amely a hozzá való alkalmazkodás alapja. Ahhoz azonban, hogy az érzékelés útján szerzett ismeretek alapján további további megállapításokat tehessünk, túl kell lépni az érzékelésen. A külvilág érzékelésén való túllépést az elvont (absztrakt-fogalmi) gondolkodás jelenti. Ez a teoretikus (elméleti) megismerés.

Érzéki megismerés A mindennapi életben a józan ész elsősorban az empirikus ismeretekre épít. Hasonlóképpen cselekszik a tudomány is. Az empirikus ismeretszerzés fő módjai: a megfigyelés, a mérés és a kísérlet. Természetesen a mindennapi józan ész és a tudomány alapját képező empirikus ismeretekben közös vonásaik mellett vannak számottevő különbségek is. Az észlelés. A megismerés érzéki szakaszának központi mozzanata az észlelés, amelynek során a megismerő szubjektumban kialakul az észlelet, amely nem egyes ingerek hatására, 55


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

hanem az érzékszervek együttműködésének az eredményeként jön létre. Tulajdonképpen az észlelet a külvilág tárgyainak, eseményeinek és folyamatainak mint egésznek a leképeződése, amelynek már megismerő funkciója van. Létrejöttében közrejátszanak olyan lelki jelenségek, mint a figyelem, az emlékezés és a korábbi észlelési tapasztalatok. Ez utóbbi miatt a külvilág tárgyainak észlelésének képessége tanulás eredménye is. Ez az oka annak is, hogy belső állapotunkkal kapcsolatban nem beszélhetünk észlelésről, mivel például a fogfájást vagy a viszketést nem észleljük, hanem érezzük. Annak az ismeretelméleti nézetnek, amely a megismerés elsődleges anyagának és az észlelés elsődleges elemének az érzetet tekinti, hosszú filozófiai története van.Az emprizmus által legkorábban kifejleszett nézetek szerint „nincs semmi az elmében, ami ne lett volna előbb az érzetekben.” Modern formája a 17. és 18. századi brit empiristáktól, elsősorban Locke3.1. ábra. A tudományos megismerés eszközei tól, Berkeley-től és Hume-tól származik. A 20. századi formája ennek az „érzet-adat” elmélet, amelyet ugyancsak brit filozófusok, Moore, Russel, Broad és Ayer dolgoztak ki. E nézet szerint határozottan meg kell különböztetni az érzékelést az észleléstől, amely feltehetően magasabb integráló tevékenység eredménye. Az érzet-adatok rendszerint az érzeteink (látás, hallás, tapintás, szaglás, ízlés) által produkált minőségi benyomások (színfoltok, alakok, hangok, keménység, puhaság, simaság, illatok, ízek stb.), az észlelési tevékenység ezekből az érzet-adatokból konstruálja az észlelés tárgyait (az észleletet), például házakat, padokat, élőlényeket stb. E nézet szerint érzet-adatokat érzékelünk, de házakat, padokat, lovakat stb. észlelünk. Az észlelés tárgyai. Amit észlelünk, az tehát nem érzet-adat, hanem valamilyen dolog (felhő), esemény (villámlás, mennydörgés) vagy folyamat (szél). Az észlelés nem közvetlen, hanem magába foglalja az észlelés tárgyának – mint meghatározott fajtájú dolognak – bizonyos fokú felismerését. Ez nem jelenti azt, hogy számunkra szokatlan, „felismerhetetlen” dolgokat nem észlelünk. Sőt a tapasztalat azt mutatja, hogy a szokatlan jelenségekre jobban odafigyelünk, ha valami új és különös dolog bukkan fel az észlelési terünkben azt azonnal megjegyezzük és fokozott figyelemmel kísérjük. Viszont az olyan dolgot, amit már megszoktunk, azt felismerjük ugyan, ha arra szükség van, de nem foglalkozunk vele. Tehát mindig valamilyen fokú felismerés szükséges ahhoz, hogy egy dolog egyáltalán tárgya lehessen az észlelésünknek, s még ha ismeretlen is a tárgy vannak az észlelés folyamán felismerhető tulajdonságai (jelenléte, alakja, színe stb.), noha magát a tárgyat nem tudjuk azonosítani. Ezért van az, hogy gyakorlatlan szemlélő például egy mikroszkóp alatt nem észleli azt, ami gyakorlott megfigyelő számára teljesen nyilvánvaló. Ugyanez történik akkor is, ha valaki olyasmire hívja fel a figyelmünket, ami – ha megfelelő módon vagy megfelelő összefüggésben figyelünk rá – teljesen világos lett volna a számunkra.

Az elvont gondolkodás Az érzékelés és az észlelés lehetővé teszi az alkalmazkodást a közvetlen környezethez, az adott szituációhoz, de csak ezt teszi lehetővé. Ahhoz, hogy a tevékenységbe a pillanatnyi szituáción túlmenő összefüggések is bekapcsolódhassanak, a megismerésnek túl kell lépnie 56


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

az érzékelhető dolgok körén. A tudományos kutatás nem szorítkozik csupán a tapasztalati tények gyűjtésére, a valóság puszta leírására, hanem túllépve az empíria határán elméleti (teoretikus) ismereteket alkot. Erre az empírián való túllépésre már a mindennapi megismerés is rákényszerül, mivel például általánosítások, analógiás következtetések nélkül ott sem lehetne a már korábban megszerzett ismereteket újabb estekre alkalmazni. A teoretikus megismerés nem csupán elméletalkotást jelent, amikor elméleten az emberi tudásnak magas szinten szervezett, szisztematikus formáját értjük. A teoretikus megismerést egyrészt az elméletalkotásnál szélesebben értelemben is használjuk, mert idesorolunk minden olyan megismerési eljárást, amelyeket a valóság hozzáférhetetlen tényeinek gondolati rekonstrukciójánál alkalmazunk és azokat az ismereteket is, amelyeket ezekkel a módszerekkel nyerünk. Másrészt az elméleti megismerést az elméletalkotásnál szűkebb értelemben is használjuk, gondoljunk arra a megkülönböztetésre, amelyet elmélet és gyakorlat között teszünk. Ekkor minden gondolati, szellemi tevékenységet elméletnek tekintünk, s megkülönböztetjük a valóságot tárgyi módon átalakító tevékenységtől, a gyakorlattól. Emellett használunk még egy másik megkülönböztetést is, amikor elméletről és módszerről beszünk. Ebben az esetben az elmélet arról tájékoztat, hogyan milyen a valóság, a módszer pedig arról, hogy hogyan lehet a valóságot megismerni és átalakítani. A teoretikus megismerés szükségszerűen eltekint az egyes érzéki megjelenítési formáktól, s tisztán a fogalmakkal, ítéletekkel és következtetésekkel dolgozik. Nemcsak az empirikus tudás kiterjesztését jelenti, hanem feltárja a tapasztalat számára hozzá nem férhető összefüggéseket is. Az így nyert ismeretek végül tudományos elméletet alkotnak. A teoretikus megismerés szintjén először fogalmakat alkotunk, amelyeket absztrakció, idealizáció útján nyerünk. Az idealizáció során olyan teoretikus fogalmakat is létrehozhatunk, amikor nem csupán arról van szó, hogy a tárgyak lényegtelen tulajdonságaitól eltekintünk, s lényeges tulajdonságaikat pedig kiemeljük, hanem magukat a megtartott tulajdonságokat is megtisztítjuk a valóság olyan mozzanataitól, amelyek korlátozzák az általános összefüggések pontos leírásának lehetőségét. A fogalomalkotás e típusához olyan fogalmak tartoznak, mint az „ideális gáz”, „tömegpont” stb. E fogalmak tartalmát nem tapasztalati tárgyak adják, hanem a tapasztalati tárgyaknak megfeleltetett, de csak a képzelet szintjén létező ideális tárgyak képezik.

Analitikus és szintetikus állítások Az észlelés rejtett módon nyelvi jellegű is, hiszen észlelni annyi, mint így szólni magunkhoz vagy más valakihez: „ez egy ilyen vagy olyan dolog”. Észlelésünk szorosan kapcsolódik a nyelvhez oly módon, hogy a dolgoknak a nyelvi azonosítása befolyásolhatja, hogy mit látunk és mit nem. Az észlelés mindig kezdetleges állítás arra vonatkozóan, hogy valami így és így van. Maguk a megfigyelések természetesen nem állítások, de állítások segítségével fejezhetők ki. Az ilyen állítások lényegében véve megállapítások, amelyeknek tárgyai a megállapított észlelési tények. Vannak tehát olyan kifejezések, amelyeket megfigyelési állításoknak vagy megfigyelési mondatoknak nevezünk. A megfigyelési állítások között vannak olyanok, amelyeket analitikus állításoknak nevezünk, s vannak olyanok, amelyeket szintetikus állításokként határozunk meg. Analitikus állítások. Azokat az állításokat nevezzük analitikus állításoknak, amelyeknek igazsága vagy hamissága maguknak az állításoknak az analízise vagy vizsgálata alapján derül ki, nincs szükség hozzá megfigyelt tényekre vagy a külvilág tapasztalására. Az az állítás,

57


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

hogy „minden piros pipacs piros pipacs” azonosságot állapít meg, az a kijelentés pedig, hogy „most esik az eső és most nem esik az eső” ellentmondást tartalmaz. Az előbbiről azt mondjuk, hogy logikailag igaz, az utóbbiról pedig azt, hogy logikailag téves. Ha ezeknek az állításoknak a tartalmi terminusait („piros pipacs” és „most esik az eső”) változókkal helyettesítenénk, s ezeknek az állításoknak a formális struktúráját „minden x = x és x ≠ x kifejezésekkel írnánk le, akkor ezekbe a változókba bármilyen tartalmi terminust is helyettesítenénk be, ezeknek az állításoknak az igazságértéke (igazsága vagy hamissága) azonos maradna. Az állítások logikai formája alapján ugyanis megállapíthatjuk, hogy – a változó tartalmától függetlenül – az előbbi kijelentés mindig igaz, az utóbbi kijelentés pedig mindig hamis. Az ilyen állításokat tautológiának szokás nevezni, mert mindig üresen igazak vagy hamisak, pusztán logikai formájuk következtében, s így tartalom nélküli logikai igazságok vagy hamisságok. Az ilyen analitikus állítások és tautológiák nem megfigyelési állítások, mivel igazságuk vagy hamisságuk nem függ sem a megfigyelési tényektől, sem a tapasztalattól. Ezért ezeket az analitikus állításokat, amelyeknek az alanya tartalmazza azt, amit róla az állítmány kijelent – Kant kifejezésével élve – még „a priori” állításoknak is nevezhetjük. Szintetikus állítások. Azokat az állításokat, amelynek igazságértékét (igazságát vagy hamisságát) a világról tapasztalat vagy megfigyelés útján szerzett tények alapján lehet eldönteni, szintetikus állításoknak nevezzük. Lehet még ezeket „a posteriori” állításoknak is nevezni. A faktuális tudományok olyan szintetikus, a posteriori állításokat vizsgálnak, amelyeknek igazsága vagy hamissága a megfigyeléstől és a tapasztalattól függ.

A megismerési folyamat szemléletmódjai Ismeretelméleti szemléletmódok. Az ismeretelméleti kérdések elemzését különböző módokon lehet megközelíteni. A megközelítések legfontosabb szemléletmódjai: a realizmus és a fenomenalizmus. Realizmus. A realizmus szerint amit észlelünk és tudunk, az észlelésünktől és tudásunktól függetlenül létezik, vagyis az észlelés és a tudás tárgyai a világban található dolgok. A közvetlen realista azt állítja, hogy a külvilág anyagi tárgyait olyannak észleljük, amilyenek a valóságban, azaz közvetlenül ismerjük őket. A reprezentatív realizmus szerint viszont a külvilágra vonatkozó tudásunk közvetett, tehát azoknak a közvetlen benyomásoknak vagy eszméknek a hatására jön létre, amelyeket a valóságos tárgyak idéznek elő. A kritikai realizmus pedig azt a szerepet hangsúlyozza, amelyet a külvilágra vonatkozó tudásunk biztosítékaként felfogott észlelési evidencia értelmezése és kritikai megítélése játszik. Ezt az értelmező tevékenységet viszont egy olyan tudás közvetítőjének tekinti, amely mégis a független valóságra vonatkozó tudás. Fenomenalizmus. A fenomenalista szerint a külvilágról annyit tudhatunk, hogyan jelennek meg a dolgok, de azt nem tudhatjuk, hogy önmagukban milyenek. A legjobb esetben is csak jogos konstrukciónak vagy hipotézisnek tekinti a külső valóságot, ami önmagában nem lehet a tudás tárgya, hanem csak következtethetünk rá a közvetlen érzéki benyomásokból vagy jelenségekből (fenomena = jelenség). Azt, hogy tulajdonképpen milyen jelenségről van szó, az csupán az érzet-adat csoportokkal operáló elme konstrukciós következtetéseinek a függvénye. A radikális fenomenalista még azt is feltételezheti, hogy a dolgok létezésébe vagy a külvilágba vetett hitet a legjobb esetben is csak megszokásból valljuk, vagy azért, mert így kényelmes. Csupán hihetjük, hogy az észlelt jelenségeken túl vannak dolgok, de nem tudhatjuk, hogy valóban vannak-e. A külvilág ezért a képzelet vagy a hit konstrukciója, nem pedig az észlelés vagy a tudás tárgya.

58


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az észlelő és az észlelt dolog közötti viszony. Itt is kétféle közelítés a leggyakoribb. Az egyik esetben abból indulnak ki, hogy az észlelő csupán passzív befogadója az őt ért külső hatásoknak, a másik esetben az észlelő részéről is aktivitást tételeznek fel. Az észlelő, mint passzív befogadó azt jelenti, hogy az őt ért, s a külvilágból érkező érzéki benyomások, ingerek elméjében tárolódnak. Locke szerint az elménk tiszta lap (tabula rasa), amelyet a tapasztalat ír tele. Az észlelési mentális tevékenység ennek a passzívan befogadott anyagnak az elme szerkezetének megfelelően történő elrendezése vagy átrendezése (társítjuk az egymáshoz hasonló vagy térben és időben egymásután előforduló vagy egymást követő dolgokat stb.). Az észlelés tehát abban az értelemben passzív, hogy nem keresi a benyomásokat vagy ideákat, hanem „elfogadja azt, amit kap”, de aktív azoknak a mentális műveleteknek a szempontjából, amelyek ezeket a befogadott benyomásokat rendezik. Az észlelő a megismerési folyamat aktív résztvevőjének akkor tekinthető, ha felkutatja, megkeresi az észleleteknek a rendjét az észlelések meghatározatlan és összefüggéstelen területén. Empirizmus és racionalizmus. Az empirikus és teoretikus megismerés viszonya szintén állandó problémája volt a filozófia történetének. Korábban az empirikus-tapasztalati megismerést általában azonosították az érzékeléssel, a teoretikus megismerést pedig a gondolkodással. A filozófia korábbi nagy áramlatai nem tudták a megismerést az érzéki és gondolati, az empirikus és teoretikus elemek egységeként értelmezni. Voltak, akik a tapasztalatot tekintették nemcsak a megismerés egyetlen forrásának, de egyetlen eszközének is. Ezt az irányzatot empirizmus nevezzük. Azt az irányzatot, mely a megismerés fő forrásának, eszközének a teoretikus megísmerést tartja, racionalizmusnak nevezik. Egyoldalúsága mellett a racionalizmus is fontos szerepet játszott a tudományos szemlélet kialakításában. Az empirizmus és a racionalizmus pozitív elemeit Kant próbálta egységbe hozni. Történelmi jelentőségű az a kísérlete, hogy a megismerés egységes folyamatában kijelölte az érzéki szemlélet és a gondolkodás, a tapasztalat és az elmélet helyét. Arra az eredményre jutott, hogy ismereteink tartalma a tapasztalatból származik, ismereteink formái pedig a prioriak, azaz a tapasztalattól függetlenek, s így az emberi értelem eleve adott sajátosságai. Ez a megkülönböztetés azt a kétségtelen összefüggést fejezi ki, hogy minden tapasztalat szükségképpen valamilyen racionális-fogalmi keretet feltételez, melynek hiányában nem tudnánk egy tárgyat mint tárgyat sem észlelni, sem elgondolni. A kanti megoldás a benne rejlő mély belátás ellenére sem kielégítő. Igaz, hogy a tapasztalati megismerésnek vannak olyan feltételei, melyek – miként a kategóriák, s miként az ítéletalkotás és a következtetés szabályai – egyetlen individuális tapasztalathól sem eredeztethetők logikai szükségszerűséggel. Ennek követkentében az is igaz, hogy minden egyes konkrét összefüggésben adottnak kell vennünk azokat a feltételeket, melyek a tapasztalati megismerést egyáltalán lehetővé teszik. Mindez azonban nem teszi fölöslegessé azt a kérdést, hogy konceptuális sémánknak mi a valóságos alapja. Aki a megismerést – miként az empiristák vagy a racionalisták, s miként végső soron maga Kant – az egyénhez köti, vagy aki a megismerési folyamat egészét az egyén megismerési aktusainak mintájára írja le, az vagy arra kényszerül, hogy érvénytelennek nyilvánítsa a kérdést, vagy pedig arra, hogy kritikus választ adjon rá. Ezzel szemben legjobb abból kiindulni, hogy a megismerés lehetőségét biztosító fogalmi keretek az emberi közösségek történelmi gyakorlatából származnak, s a társadalmi objektivációk, köztük is elsősorban a nyelv révén tesznek szert valóságos létezésre. A megismerés empirikus és teoretikus szintje közötti kapcsolat nem egyirányú. Az empirikus adatok felhalmozódása ugyanis nem közvetlenül, nem automatikusan vezet valamely új tudományos elmélet megalkotásához. Az adott tudomány történetének egyes szakaszaiban általánosan elfogadott elméletek úgynevezett tudományos paradigmákat

59


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

alkotnak, amelyek megszabják a vizsgálatra szoruló problémákat, s ezáltal vezetik a kutatást. A paradigmák általános szemléletváltozások eredményeként jönnek létre, s így nem tekinthetők a megelőző elméletek egyszerű folytatásának vagy kibővítésének. Sok esetben össze sem mérhetők velük. A megismerés, különösen a tudományos megismerés menete nem hasonlítható tehát egy egyenes vonalhoz, amely az empirikus adatok sokaságának arányában töretlenül vezet a valóságot egyre mélyebben feltáró elméletekig. Az új főleg a paradigmául szolgáló elméletek többnyire a tudás valamely nagy területének új szempontok és magyarázóelvek szerinti átrendezését jelentik, s nem azt, hogy újabb szintet emelnek a tudás megeleőző, immár befejezett emeleteire. A tudományos paradigmákon túlmenően beszélhetünk úgynevezett episztemológiai vagy ismeretelméleti paradigmákról is, amelyek igen általános, egész korszakokra vagy kultúrákra jellemző megismerési beállítottságot foglalnak magukba. Ezek az ismeretelméleti paradigmák tartalmazzák annak feltételeit, hogy az adott korban és kultúrában rendelkezésre álló empíriától függetlenül mi gondolható el és mi nem.

60

AZ EMPIRIKUS MEGISMERÉS

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

4. AZ EMPIRIKUS MEGISMERÉS Voltak az emberi megismerésnek olyan történelmi szakaszai, amelyekben a megalapozatlan spekulációt vagy a vallásos hitet többre becsülték a tények közvetlen ismereténél, a tapasztalatnál. Megfeledkeztek arról, hogy a gyakorlati élet és ezen belül a tudomány által felvetett problémákat megbizhatóan csak úgy lehet megoldani, ha – képletesen szólva – magát a valóságot is megkérdezik, és ha szépszerével nem válaszol kérdéseikre, akkor kényszeritik rá. (Megjegyezzük, hogy vannak esetek, amikor hiába „gyötörjük” a természetet. Ilyenkor, a rossz pedagógushoz hasonlóan, helytelenül feltett kérdéseinkkel [álproblémáinkkal] nemhogy megkönnyitenénk, hanem inkább megnehezitjük a válaszadást.) A modern tudomány hatalmas fejlődését nem kis mértékben éppen annak köszönheti, hogy az új ismeretek kiapadhatatlan forrásainak a gyakorlatban feltáruló tényeket tekintette. A gyakorlatnak ezt a sajátos, kifejezetten a tudomány szükségleteinek megfelelő formáját empíriának (tudományos tapasztalatnak), azt a megismerési folyamatot pedig, amely közvetlenül beleszövődik a tudományos gyakorlatba, empirikus megismerésnek nevezzük. Ezért az empiriát gyakran kognitív (megismerési céllal végzett) gyakorlatnak is mondják.

4.1. A megfigyelés Az empirikus megismerés alapvető célja a tények szellemi elsajátítása. Ezért mindenekelőtt a tények természetével kell megismerkednünk.

A tények Induljunk ki abból a széleskörűen elfogadott felfogásból, hogy a tények olyan dolgok, események (esetek, történések), folyamatok, amelyek a valósághoz tartoznak, részei a valóságnak. Rendszerint a szemlélő számára az érzekszerveken keresztül közvetlenül feltárulnak. A környező világ a tényeknek beláthatatlanul sokféle változatát tárja a megfigyelő elé. Találunk azonban olyan általános szempontokat, amelyek lehetővé teszik, hogy a tények világában könnyebben eligazodjunk. A tények gyakran mintegy ránk erőszakolják magukat és hatásuk oly erős, hogy önkéntelenül is felkeltik figyelmünket. Valamely ritka természeti tünemény (pl. délibáb, teljes napfogyatkozás), vagy rendkívüli társadalmi jelenség (pl. világhírű művész vagy közéleti személyiség szereplése) fokozottabb érdeklődést vált ki az emberekből, mint a mindennapi élet megszokott tényei. Többen a tudósok pszichikai sajátosságai közül is gyakran hangsúlyozottan kiemelik a kíváncsiságot, az új tények megfigyelésének vágyát. Ez a kíváncsiság azonban a tudományban nem partikuláris jellegű, hanem ezen túllépve olyan új tények megismerése utáni törekvés, amely az emberiség tapasztalati tudását is tágítja. Önálló tények. A tényeket mindenekelőtt azon az alapon osztályozhatjuk, hogy miként kapcsolódnak más tényekhez. Ennek megfelelően megkülönböztetünk viszonylag önálló egészként, azaz dologként létező tényeket. A dolgok lehetnek testek és (fizikai) mezők. Gondoljunk pl. egy mágnesrúdra és az általa létesített mágneses mezőre. Ez a megkülönböztetés a dolog térbeli megszakítottságával, illetve folytonosságával függ össze. Tekinthetjük azonban a dolgokat időbeli megszakítottságuk, illetve folytonosságuk szerint is. Eseménynek nevezzük a rövid ideig tartó tényt. Ilyen pl. minden fenológiai jelenség ( a kelés, a virágzás stb.), a születés, a betegség, a záporeső, a villámlás stb. Az időben folytonos tényekről pedig mint folyamatokról beszélünk. Az események időbeli 61


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

lefolyása is folyamatnak tekinthető. Így a mag elvetésétől a kikeléséig a kelés folyamata, a fogantatástól a születésig az utód kialakulásának folyamata, ugyanakkor a villámláshoz, mint eseményhez képest pedig a zivatar kialakulása folyamat. Egymáshoz kapcsolódó tények. A valóságban a tények gyakran nem viszonylagos izoláltságukban, individuálisan fordulnak elő, hanem együtteseket alkotnak. Ha az együttes elemei csak igen lazán kapcsolódnak egymáshoz, akkor (a szónak nem matematikai értelemben vett) halmazáról vagy társulásáról beszélünk. Ha az elemek kapcsolódása meghatározott, akkor az együttes rendszert alkot. Gondoljunk pl. a Naprendszerre, az atomra, a molekulákra. (Megjegyezzük, hogy a dolog mindenkor rendszerként fogható fel, hiszen egységként, egészként azáltal egzisztál, hogy részei bizonyos rend, struktúra szerint kapcsolódnak egymáshoz.) A rendszer lehet domináns jelleggel statikus (ilyenek voltak a felsoroltak) és dinamikus jellegű. Az utóbbira a nagyobb mozgékonyság jellemző. Ilyen rendszerek pl. az élő szervezetek, a társadalmi formációk. A tények, mint meghatározottságok. A tények harmadik osztályát a dolgok vagy együttesek meghatározottságai (töredékei) alkotják. Közülük a tulajdonság a legegyszerűbb. Ilyenek pl. az ún. érzetminőségek (szín, hang, szag, íz, a tér- és időbeli meghatározottságok). A tulajdonságok révén azonosítjuk és különböztetjük meg a dolgokat és együtteseket. A viszonyok dolgok, együttesek vagy az együttesek elemei között fennálló meghatározottságok. Lehet pl. két dolog, együttes vagy elem szomszédos, lehet közülük egyik nagyobb vagy kisebb a másiknál, egyikük valamin kívül, a másik belül. A tulajdonságokat és a viszonyokat ismét több osztályba sorolhatjuk. Így pl. beszélünk tulajdonságokról és a tulajdonságok tulajdonságairól (nagyságok, mennyiségek), szimmetrikus és aszimmetrikus, tranzitív és intranzitív stb. viszonyokról. A tények, mint leírások. Az eddigiekben a „tény” terminust egyetlen értelemben, a valósághoz tartozó eset megjelölésére használtuk. A tudományelméleti irodalomban azonban tényeken nemcsak dolgok és együtteseik előfordulását, valamint ezek elemeit értik, hanem olyan kijelentéseket vagy kijelentések együtteseit is, amelyek segítségével dolgokat, azok együtteseit és meghatározottságait leírják. Így pl. tudományos ténynek minősül az a leírás, amelyet Röntgen a később róla elnevezett sugárzásról, a Curie-házaspár a természetes radioaktivitásról, és az űrhajósok a súlytalanság állapotáról vagy a Holdon uralkodó viszonyokról adtak.

A megfigyelés jellemzői Az empíria két alapformáját különböztetjük meg: a megfigyelést és a kísérletet. Közülük történetileg és logikailag is a megfigyelés az elsődleges. Valójában a kísérlet minden esetben tartalmaz megfigyelést, de ez fordítva nem érvényes. Ezért indokolt, hogy előbb a megfigyelés természetével ismerkedjünk meg. Megfigyelésen a tények céltudatos észlelését értjük. A tények főbb vonásaival már megismerkedtünk. Most az „észlelés” és a „céltudatos” terminusok jelentését világítjuk meg. Észlelésen a pszichológiai és ismeretelméleti irodalomban a tények meghatározottságairól alkotott, kezdetben rendezetlen érzeteknek a gyakorlati tevékenység keretei között végbemenő fokozatos összerendeződését, észleleten pedig az észlelés eredményeként létrejövő, az objektumot mint egészet reprezentáló képet értik. Ezt az észlelő tevékenységet a felhalmozódó ismeretek egyre erőteljesebben motiválják és szabályozzák. Ennek megfelelően céltudatos jellege emelkedik. A céltudatosság tehát olyan jellemzője a megfigyelésnek, amelynek fokozatai vannak. Ez a gradáltság a megfigyelés tipizálásának egyik lehetséges alapja. Ennek megfelelően alkalomszerű és rendszeres megfigyelést különböztetünk meg. Alkalomszerű megfigyelés. Alkalomszerű megfigyelést minden ember végez. Mindennapi ismeret anyagunk igen jelentős hányadát úgy szerezzük, hogy megfigyeljük környezetünket és

62


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

önmagunkat. Az alkalomszerű jelleg annak mértékében csökken, ahogyan a megfigyelő ismeretei egyre inkább tudományosan rendszerezettekké válnak. Valójában azonban a kutató nem léphet ki teljesen a mindennapi élet szférájából, és így az alkalomszerű megfigyelések befolyást gyakorolnak gondolkodására és beállítottságára. Ugyanakkor az alkalomszerű megfigyeléstől igen ritkán vezet egyenes út a tudományos felfedezésig, az elméletalkotásig. Az emberek milliói végeznek nap mint nap megfigyeléseket anélkül, hogy felfedezésekig jutnának el. Az alkalomszerű megfigyelések során rendszerint nem vagyunk tekintettel bizonyos nehézségekre. Tudjuk pl., hogy a bíborhere virágjának a színe vörös, a pipacsé piros, a búzavirágé kék. A mindennapi megismerés szintjén nem szokás, rendszerint nem teszünk fel olyan kérdést, hogy honnan tudjuk, hogy az említett virágok ilyen színűek. Vagy ha mégis feltesszük a kérdést, akkor azt a választ várjuk, hogy ilyennek észleljük őket. A tudomány területén azonban tovább kutathatjuk annak a bizonyosságnak a forrását, amelyekben szilárd meggyőződésünk gyökerezik. Nem kell túlzottan elmélyednünk a fizikában, hogy megismerjük a szemünkre ható és színérzetet kiváltó fényinger természetét. A bíborhere, a pipacs és a búzavirág szirmainak olyan sajátos fizikai-kémiai felépítésük van, hogy meghatározott hullámhosszúságú fénysugarakat elnyelnek és másokat visszavemek. Az utóbbiak szemünkbe jutva váltják ki a vörös, a piros és a kék szín érzetét. Tehát amikor a bíborhere, a pipacs és a búzavirág színéről általában beszélünk, vagyis nem utalunk arra, hogy mi ilyennek látjuk, akkor feltételezzük, hogy a szóban forgó virágok egyöntetűen reagálnak a fény hatására, és az emberi szem és a hozzá tartozó fiziológiai apparátus azonos felépítésű az egyes megismerő embereknél és azonosan is működik. A fiziológia és a pszichológia tudománya azonban foglalkozik olyan esetekkel is, amelyek ellenére szólnak az utóbbi feltevésnek. Ismeretes a színvakság ténye, amikor egyes emberek nem tudnak különbséget tenni a vörös és a zöld szín között. Az állatok egy része meghatározott színeket nem érzékel. így pl. a méhek érzékelik a kék, a sárga és a fehér színt, de nem érzékelik a vöröset. Ezért ha lehetséges volna, hogy a méhekkel információt cseréljünk a színekről, a méhek számára az az állitás, hogy a harangvirág és a rózsa különböző színűek, értelmetlen lenne. Tehát a megfigyelés eredménye függ az érzékszervek felépítésétől. Valamennyien tapasztaltuk továbbá azt a jelenséget, hogya textíliák természetes fény esetén észrevehetően más színárnyalatot vesznek fel, mint mesterséges megvilágítás mellett. Még szembetűnőbb bizonyos ásványok színének függése a megvilágítástól. Ezek a példák azt szemléltetik, hogy a megfigyelés eredménye függ a megfigyelés körülményeitől. A körülmények közé kell sorolnunk a megfigyelési eszközöket és műszereket is. Az alkalomszerű megfigyelések sajátos csoportját alkotják azok a megfigyelések, amelyekre az ember valamilyen foglalkozás gyakorlása közben tesz szert. Például a mérnök, az orvos, a pszichológus rutin jellegű tevékenységének végzése vagy másirányú tudományos kutatótevékenység során furcsa, számára első pillanatra érthetetlen jelenségre lesz figyelmes. Féré neuropszichiáter például felfigyelt egy abnormálisan száraz bőrű betegének - közlésére, aki úgy érzi, hogy bőre és haja száraz és hideg időben bizsereg. Ez a megfigyelés sugallja Férének azt az ötletet, hogy megméri a bőr elektrosztatikus töltését, és azt tapasztalja, hogy ez bizonyos ingerlések hatására eltűnik. Így fedezi fel a pszichogalvanikus reflexet. Ismeretes, hogy Pavlov a feltételes reflexeket az emésztés fiziológiájának tanulmányozása közben fedezte fel, amikor biokémiailag magyarázhatatlan szekreciókat (pl. nyálelválasztást) figyelt meg. Rendszeres megfigyelések. A rendszeres megfigyeléseket meghatározott terv (kutatási stratégia) keretei között végezzük, és ennek megfelelően a tanulmányozott terület korlátozott. Attól függően, hogy a megfigyelés színtere a természet vagy mesterséges környezet, beszélünk naturális és laboratóriumi megfigyelésekről.

63


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A naturális megfigyelés során a dolgok viselkedését, az események lezajlását abban a környezetben rögzítjük, amelyben az adott dolgok beavatkozásunktól függetlenül léteznek, és a szóban forgó események ráhatásuk nélkül lejátszódnak. Azt mondhatjuk, hogy ilyenkor maximálisan teljesül a tudományos beállítódásra jellemző objektivitás elve. A csillagászati, a társadalmi-történeti események empirikus megismerésére általában csak naturális megfigyelés útján van módunk. Az objektivitás elvének érvényesülését azonban jelentősen korlátozza az a körülmény, hogy a megfigyelt jelenségek tükrében – főleg a társadalmi eseményeknél van ez így – nem minden esetben rekonstruálhatók a mélyebben lezajló mozgások és ezek struktúrája. A naturális megfigyelés további fogyatékossága, hogy viszonylag kevés lehetőségünk van annak ellenőrzésére, hogy a számbavett tulajdonságok lényegesek-e vagy elhanyagolhatók. Ez a hiányosság különösen akkor érezteti káros hatását, ha az adott tudomány viszonylag alacsonyan fejlett, és a probléma megfogalmazása még erősen kvalitatív jellegű. A tévedés veszélye csak fokozódik, ha a tényeket bizonyos előfeltevések alapján önkényesen választjuk ki. Azt mondhatjuk tehát, hogy a pusztán naturális megfigyelés visszacsatolási (felülvizsgálási) mechanizmusa – legalábbis rövid távon – nem eléggé érzékeny. A laboratóriumi megfigyelés jellemzője, hogy a laboratóriumot nem annyira a megfigyelés, mint inkább kísérlet színterének szokás nevezni. A környezet mesterséges jellege, a céltudatosság magas foka a laboratóriumi megfigyelést valóban közel hozza a kísérlethez, és bizonyos esetekben igen nehéz az empíria e két területe közt határvonalat húzni. A megfigyeléseket nemcsak az észlelés céltudatosságának foka, hanem számos más szempont alapján is osztályozhatjuk. Ilyen lehetséges osztályozási alap a megfigyelő szubjektum és a megfigyelt objektum közötti kapcsolat jellege. Ezen az alapon e megfigyelésnek két típusát különböztetjük meg: a közvetlen és a közvetett megfigyelést. A közvetlen megfigyelés esetén magát az objektumot figyeljük meg. A közvetett megfigyelésnél pedig a megfigyelendő objektum valamely hatását. Közvetlen megfigyelés. Még napjainkban is előfordul, ha egyre ritkábban is, hogy a tudományos megfigyelés pusztán érzékszervi úton történik. Ebben az esetben a megfigyelő és a megfigyelt objektum közt nincs semmi mesterséges közvetítő eszköz. Természetes közvetítő közegnek kell tekintenünk pl. a levegőt, amely a hanghullámokat továbbitja fülünkhöz, vagy a szagingereket eljuttatja orrunkhoz. Ezt közvetlen érzékszervi megfigyelésnek nevezzük. Közvetett megfigyelés. A megfigyelési technika az utóbbi három évszázadban hatalmasat fejlődött és olyan eszközöket alkotott meg, amelyek az emberi érzékszervek érzékenységét több százezerszeresére növelték. Képletesen azt szoktuk mondani, hogy a műszerekkel az ember meghosszabbitotta érzékszerveit. Ezzel feltárult előtte a mikrovilágnak az emberléptékü dimenziókkaI szomszédos szférája (az egysejtű élőlények, a virusok és az óriás molekulák világa) és ablak nyilt számára a kozmosz térben és időben távoli terüIeteire is. Ezeket a korábban rejtett valóságszférákat a távcső, a mikroszkóp megalkotása, majd tökéletesitése tette hozzáférhetővé. A Röntgen-sugarak, az ultrahang felfedezése stb. pedig a makrovilág eddig közvetlenül elérhetetlen rétegeinek megfigyelését biztositó eszközök megalkotásához nyitott utat. Ezek a berendezések azonban nem hoznak minőségileg új elemet a megfigyelésbe. Hasonlóan ahhoz, ahogyan a szemüveg vagy hallókészülék érzékszerveinknek a mindennapi élet szempontjából mutatkozó hiányosságait kompenzálja, ugyanigy a távcső, a mikroszkóp stb. érzékszerveinknek olyan „meghosszabbitását” teszik lehetővé, amelyet a tudományos megfigyelés szükségel. Az említett megfigyelési eszközök nem zavarják meg a megfigyelő és a megfigyelt objektum közötti kölcsönhatás jellegét, hanem csupán mennyiségileg növelik (felerősitik) az ingerek hatását, vagyis megmarad a kép és az eredeti objektum geometriai értelemben vett hasonlósága. Ezt a tipusú megfigyelést nevezzük nem érzékszervi úton végzett közvetlen megfigyelésnek.

64


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A megfigyelés közvetett formája a legjelentősebb a tudomány számára. Ezt a típust a megfigyelő és a megfigyelt objektum kölcsönhatásának megváltozása jellemzi. A modern tudomány arra vállalkozott, hogy feltárja a mikrovilág mikroszkóppal már nem elérhető területeit és behatoljon a kozmikus rendszerek eddig rejtett mélységébe is. A Wilson-kamra, a mikroobjektumok gyorsító berendezései, a színképelemzés eszközei, a rádiótávcsövek stb. ledöntötték az emberi érzékszerveknek nemcsak a mennyiségi korlátait, de leküzdötték azokat a minőségi akadályokat is, amelyek abból a körülményből adódtak, hogy törzsfejl6dése során az embernek csak a biológiailag jelentős ingerek felvetéséhez szükséges érzékszervei alakultak ki. Persze nemcsak a mikroobjektumok világában és a kozmikus dimenziókban fordulnak elő olyan tulajdonságok, amelyek érzékszerveink számára közvetlenül nem hozzáférhetők, hanem az emberléptékű világban is. Gondoljunk pl. az elektromosságra és a mágnesességre. Ezek megfigyelése szintén közvetett módon történik. A közvetett megfigyelésben igen jelentős szerepe van a jelek – már említett – egy bizonyos típusának, amelyet mutatójelnek vagy indikátornak nevezünk. Azt mondjuk, hogy valamely A tulajdonság megbízható indikátora B tulajdonságnak akkor és csak akkor, ha olyan szoros reláció áll fenn közöttük, hogy A-ban minden változás B-beli változás eredményének fogható fel. Így pl. az anemométer forgási sebessége a szél sebességéről, a számláló felvillanása a részecske áthaladásáról, a láz a betegségről tudósít. A megfigyelés főbb típusainak ismertetése után vizsgáljuk meg a kapott megfigyelési eredmények fontosabb ismeretelméleti és logikai jellemzőit.

A tudományos leírás A megfigyelés legfőbb célja empirikus ismeretek szerzése. A konkrét objektumokról a megfigyelés útján nyert információk összességét tudományos leírásnak nevezzük. A leírást ún. leíró kijelentések alkotják, amelyekkel szemben rendszerint a következő követelményeket támasztják: a) A leíró kijelentés legyen individuális, vagyis a kónkrét ténynek mint referensnek való megfelelést tulajdonnévvel vagy azzal egyenértékű megnevezéssel kell biztosítani. Ilyen leíró kijelentések pl. a következők: „A. Einstein a 20. század egyik legjelentősebb fizikusa”; „A 20-as számú acélminta szakítószilárdsága 45% -kal nagyobb, mint a l6-os mintáé.” b) A leíró kijelentés csak igaznak tartott kijelentés lehet, azaz a szóban forgó ténynek rendelkeznie kell a kijelentésben megjelölt tulajdonsággal (meghatározottsággal) vagy bele kell tartoznia egy meghatározott együttesbe, és a leíró kijelentésben alkalmaznunk kell a tulajdonság vagy együttes (osztály) nevét mint leíró predikátumot Ha azt írjuk le, hogy egy konkrét objektumnak van bizonyos tulajdonsága, akkor intenzionális leírásról, ha pedig azt, hogy beletartozik egy bizonyos együttesbe, akkor extenzionális leírásról beszélünk. Például „Jancsi szereti Juliskát” intenzionális, „Jancsi elsőéves egyetemista” extenzionális leíró kijelentés. Az esetek jelentős részében azonban ez a megkülönböztetés nem éles. Ha a leíró kijelentések kvantitatív jellegűek, akkor adatoknak nevezzük őket. Például „A 13-as patkány 20 napon át naponta 1 mg nikotint tartalmazó injekciót kapott.” A megfigyelés, főleg akkor, ha méréssel kapcsoljuk össze, elképzelhetetlen bizonyos konvenciók (mértékegység, mérőskála megválasztása, a mérés pontosságával kapcsolatos megegyezések nélkül), de szerepet játszik benne a megfigyelő tudományos világképe is. Ez egyesíti a múlt tapasztalatait és alapozza meg a jövővel kapcsolatos elvárásokat. Az ismeretháttér teszi lehetővé, hogy azonosítsunk és megkülönböztessünk, továbbá magyarázatok alkotásával megértsük a jelenségeket. Ezért észlel alapvetően másként és ad számot a megfigyelésről a szakember, mint a laikus. Aszerint, hogy a megfigyelő hogyan ad számot a megfigyelt tényről, a megfigyelés rögzítésének három fokozatát szokás megkülönböztetni:

65


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

1. Tájékoztatásról beszélünk, ha valamely objektumot néhány tulajdonsága révén bemutatunk, pl. a csillagász beszámol arról, hogy teleszkópjával meghatározott irányban és időben egy fényfoltszerű jelenséget észlel. Ekkor a megfigyelt tény természete még nem tisztázott. 2. Ha sikerül valamely előzetes értelmezést találni az adott jelenségre, akkor felvázolásról van szó. Folytatva az előző példát, felvázolás a következő kijelentés: „A meghatározott irányban »t« időben az adott teleszkóppal észlelt fényfoltszerű jelenség gázkitörés a Nap korongjában.” 3. A tulajdonképpeni tudományos leírásban hivatkoznunk kell arra az ismeretháttérre is, amelyen a felvázolásba foglalt értelmezés alapul. Ennek megfelelően a felvázolást a következőkkel kell kiegészíteni: „A Napban intenzív termonukleáris folyamatok zajlanak le, amelyek hatalmas gázkitöréseket (napfolttevékenységet) okoznak”. A leíró kijelentések bizonyos értelemben bázis jellegűek. Könnyen belátható, hogy a tényeket rögzítő empirikus érveknek pl. igen nagy súlyuk van a közvetett ismeretek – amilyenek pl. a hipotézisek – ellenőrzésénél. A tényeknek ez a bázis jellege fejeződik ki a hozzájuk fűzött értelmezésekben és magyarázatokban. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a tapasztalat által elsajátított tényeket (a leíró kijelentéseket) valamiféle végső alapnak tekinthetnénk. Már csak azért sem, mert a tudományos megismerés szervesen beépül a mindenkori társadalom életébe, történetileg szorosan kapcsolódik a szellemi-kulturális örökséghez és az emberi tevékenység mindenkori szintjéhez. A megfigyelés sem korlátozódik kizárólag az érzékszervi befogadásra, minthogy a megismerésnek már ezen a szintjén is jelentős a megszerzett tudásháttér szerepe. Jól szemlélteti ezt, hogy ma bizonyos tény esetén a napfogyatkozásról beszélünk, de hajdanán Kínában azt figyelték meg, hogy az ördög elvitte a Napot. A szivárványt ma mint egyszerű fénytörési jelenséget észleljük, de a bibliai Noé számára az Istennel kötött szövetség jelképeként jelent meg az említett égi tünemény. A tények megismerése tehát bizonyos fokig függvénye a tudomány és az egész emberi kultúra már elért szinvonalának és egyúttal a jövővel kapcsolatos projekcióknak és várakozásoknak. A tudományos leírás egy másik fontos jellemzője invariáns jellege. Ismeretes, hogy Einstein a lehetséges természettörvényekkel szemben azt a követelményt támasztotta, hogy legyenek invariánsak a Lorentz transzformációkkal szemben. Kissé durván fogalmazva: őrizzék meg matematikai struktúrájukat az egyik vonatkozási rendszerből egy másikba való átszámításnál. Ennek az elvnek analógiájára kívánhatjuk meg a tényeket leíró kijelentésektől, hogy maradjanak állandóak akkor is, ha az őket magyarázó egyik vagy másik elmélet megdől. De ahogyan az einsteini követelmény is csak heurisztikus elv, ugyanígy a tények invariáns jellege is csupán többé-kevésbé teljesülő elvárás, hiszen függvénye az észlelésről, a műszerek működéséről alkotott korábbi elméleti ismereteknek, és talán még inkább a probléma által inkorporált előzetes tudásnak. Mindezek a faktorok azonban csupán gyengítik, relativizálják a tények invariáns jellegét, de nem szüntetik meg teljesen. Minden természet- vagy társadalomtudományi vitában végül is a tényekhez fellebbeznek, ha az elméleti érvek csődöt mondtak. A megfigyelés, mint már utaltunk rá, az empirikus megismerésnek nem egyetlen és a fejlett természettudományoknak nem is a legfőbb formája. A következőkben a kvantifikáció, a mérés és kísérlet főbb jellemzőit és felépítését vizsgáljuk meg.

4.2. Kvantifikáció és mérés A közismert Jean-viccek körébe tartozik az alábbi történet. A gróf megkérdezi inasát, hogy hány fok a hőmérséklet a szobában, mire az így válaszol: – Plusz 19 oC gróf úrI

66


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

– Helyes - mondja a gróf -, és odakint? – Plusz 3 oC - válaszol az inas. – Jó - szól a gróf -, akkor nyissa ki az ablakot, hadd jöjjön be még az a három fok is! A gróf elképzelésének nyilvánvaló képtelenségén mindannyian jót nevetünk, hiszen tapasztalatból tudjuk, hogy a kinti három foknyi „meleg” nem fog „bejönni” és hozzáadódni a szoba 19 oC-nyi hőmérsékletéhez. Ennek a viccnek azonban – mint sok szellemes és képtelen történetnek – meghökkentő és nevettető hatása éppen abban áll, hogy észrevétet velünk olyan dolgokat, amelyek megszokottságuk folytán észrevétlenek maradnának, és talán arra indít bennünket, hogy elgondolkozzunk felettük. A fenti történetben pl. lényegében arról van szó, hogy két különböző rendszer egyesítésekor hőmérsékletük nem adódik össze, hanem kiegyenlítődik (nem úgy, mint pl. két makroszkopikus rendszer tömege - mondjuk két könyvé -, amelyek összeadódnak). Vajon mik is ezek az intenzív, vagyis nem-additív (nem összeadód6) mennyiségek, mint a hőmérséklet, a sűrűség, vagy a pszichológiában az intelligencia-hányados, és vajon ezzel szemben az olyan mennyiségek mint a tömeg a töltés vagy az időtartam miért adhatók össze. És egyáltalán mit jelent az, hogy a szobában 19 oC a hőmérséklet. vagy az hogy a könyv tömege 2 kg? Milyen módon rendelünk számértékeket az olyan sajátosságokhoz. mint a „meleg” vagy „hideg”. illetve a „könnyű” vagy „nehéz”? Továbbá – a könyv példájánál maradva – miért rendelünk számértéket a könyv tömegéhez (vagy súlyához). térfogatához és miért nem tesszük ezt meg pl. „tudományosság”-ával. vagy „művészi érték”-éveI, esetleg szépségével vagy helyességével. Ezek a kérdések még tovább. a tudományos metodológia illetve ismeretelmélet körébe vezettek bennünket, a kvantifikáció és mérés – a modern tudományok egyik legfontosabb – problémájához. A tudományok manapság sokat emlegetett matematizáltsága és egzaktsága fogalmaik kvantifikáltságának és a mérés kiterjedt alkalmazásának. egyre növekvő precizitásának tulajdonítható. (És ez a törekvés ma már a társadalomtudományokra, elsősorban a közgazdaságtanra és a szociológiára is jellemző.) A matematizált tudományok egyenletei ugyanis fizikai, kémiai, biológiai stb. nagyságok közötti mennyiségi és szerkezeti összefüggéseket fejeznek ki. Az egyenletek felírása az empirikus és teoretikus szint együttműködésének eredményeként történhet, hiszen fogalmi és gyakorlati jellegű műveletek igénybevétele egyaránt (és összefonódottan) szükséges hozzá. A mérést első közeIítésben a gyakorlati operációk olyan fajtájaként jellemezhetjük, amely bizonyos reális (fizikai, kémiai stb.) nagyságok (legvalószínűbb) értékének meghatározásával hozzájárul az összefüggések matematikai alakban való megragadásához és fenn állásuk ellenőrzéséhez. Hangsúlyozzuk: hozzájárul. mert közkeletű tévhitként él az a maxima, hogy „a tudományos megismerés a méréssel kezdődik”. Pedig a mérési folyamatot fogalmi. logikai műveletek egész sorának kell megelőznie. És persze a maxima mögött meghúzódó kvantifikációs követelmény sem volt mindig ilyen magától értetődő még a természettudományokkal szemben sem.

A kvantifikációhoz vezető fogalmi műveletek Az emberi megismerés (és különösen a filozófia és a tudományok) története, újabban pedig a megismerés-pszichológiai (főleg a Piaget-féle) kutatások arról tanúskodnak, hogy a megismerés kezdetén a klasszifikatív (osztályozó) gondolkodás és szemléletmód dominál. Az ember a világot sajátos minőségekkel, jellemző tulajdonságokkal rendelkező objektumokból, folyamatokból állóként fogja fel. Ezek a minőségek szolgálnak a létezők osztályba sorolásának (klasszifikációjának) alapjául. A minőségek azonban egymagukban a fejlődő és bonyolultabb tevékenységet végző társadalom embere számára egy idő után már nem nyújtanak elégséges alapot a világban való

67


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

eligazodáshoz. De megteremtik a lehetőséget önmaguk túlhaladásához, a kvalitatívnak a kvantitatív irányába való továbbfejlesztéséhez, a statikus és antropomorf szemléletmód dinamikusabbá tételéhez és dezantropomorfizálásához. Érzékszerveink ui. bizonyos határok között és bizonyos feltételek mellett lehetővé teszik, hogy a minőségekben fokozatokat állapítsunk meg, tehát regisztráljuk egyazon objektum valamely tulajdonságának megváltozását (növekedését vagy csökkenését, vagyis hogy saját időben megelőző állapotával összevessük), illetve – és ez talán még fontosabb –, hogy különböző objektumok azonos (és egyidejű) tulajdonságait összehasonlítsuk. Ily módon alakul ki pl.: a „meleg” kvalitatív fogalma mellett a „melegebb” komparatív fogalma. Az összehasonlítás a szemléletben és gondolkodásban annyiban jelent változást, hogy ez a létezők és tulajdonságaik közötti relációk, viszonyok megállapítását, illetve fogalmi kimunkálását jelenti. A relációs szemlélet. A relációs szemlélet, amely már nem különálló, meghatározott tulajdonságokkal (attributumokkal) rendelkező szubsztanciális létezők összességeként, hanem ezek összefüggő rendszereként látja a valóságot, s a relációknak ugyanolyan realitást tulajdonít, mint a „tárgyak”-nak, dolgoknak, folyamatoknak, csak a természettudományok újjászületésekor a 17. századtól kezdve vált dominálóvá. (Többek között ennek következménye a tudományok fokozódó matematizálódása, hiszen a matematika az absztrakt struktúrák tudománya.) Jellegzetes, hogy a klasszikus logika ArisztotelésznéI és egészen a 19. századig, a matematikai logika megjelenéséig csak a dolgok és tulajdonságaik (szubsztanciaattributum) kapcsolatát kifejező, szubjektum-predikátum szerkezetű, ún. attributív ítéletekkel foglalkozott. A geometriai (pl.: „között”), a komparatív (pl.: „nagyobb”), rokonsági (pl.: „apja”) stb., nyelvileg már régen ismert és használt relációk logikai tárgyalását nem tudták megadni. A relációs gondolkodás megjelenése a tudományos gondolkodás forradalmasodását és a tudományos magyarázatok jellegének a megváltozását is eredményezte (erről a magyarázatról szóló fejezetben lesz bővebben szó). Az ún. philosophia naturalis és a historia naturalis (Naturgeschichte) még megelégedett a létezők tulajdonságaik lelkiismeretes, körültekintő felsorolása révén való leírásával; a 17. századtól kezdve már a tulajdonságok eredetére, összefüggéseire, a dolgok relációira is kíváncsi a tudós. Ez természetesen a tudományos fogalmi apparátusban is jelentős változást eredményezett: a kvantifikálásra nem alkalmas arisztotelészi fogalmak kihullottak a fizika fogalmai köréből. A „horror vacui”-t, a természetnek az „ürességtől való félelmét” a „légnyomás” fogalma, majd a nyomás-kiegyenlítődés tétele váltja fel. A kvalitatív fizika meghaladása viszont már a komparatív fogalomalkotáson való túllépést igényelte: a kvantitatív fogalmak, a numerikus értékkel rendelkező nagyságok fogalmainak kialakítását. Az összehasonlítás. Ez a folyamat azonban hosszadalmas, hiszen a tulajdonságok differenciálatlan halmazaként megjelenő objektumok esetében ehhez először az egyes tulajdonságok izolálására és absztrahálására van szükség. Arra, hogy egy-egy tárgynál eltekintsünk, mondjuk, színétől és alakjától és csak pl.: „nehéz”-ségét vegyük tekintetbe (így hasonlítva össze pl. egy birkát meg egy zsák lisztet). Azzal, hogy a tulajdonságok némelyikétől, illetve mindegyikétől eltekintünk, különböző absztrakciós szintű kategóriákhoz jutunk, a tulajdonságok izolálása és összehasonlítása pedig a kvantitatív fogalmak kialakulását eredményezi. (Tehát pl. a „magasabb” komparatív fogalom után létrejön a „magasság” kvantitatív fogalma.) Egyes tulajdonságok közvetlenül összemérhetők (pl. a hosszúság, terület stb. egymásrahelyezésseI), mások pedig csak valamilyen eszköz közbeiktatásával (pl. a mérleggel, mint egyensúlyozó eszközzel), vagy pedig (pl. a keménység esetében) bizonyos hatásra való reakciójuk révén. Az összehasonlítás a vizsgált tuJajdonsággal rendelkező objektumok, folyamatok halmazán egyfajta rendezést vezet be, amelyhez a halmaz tagjainak páronkénti összehasonlításával jutunk. (A „magasság” példájánál maradva, ily módon állnak sorba

68


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

tornaórán a gyerekek.) Ha a halmaz új elemmel bővül, ez újabb összehasonlítási eljárásokat tesz szükségessé. Az összehasonlítás azonban még csak azonosságok és különbségek megállapítására, rangsorolására, rendezési relációk előállítására ad lehetőséget mindaddig, amíg az objektumok egyes tulajdonságait csupán egymással vetjük egybe. Amint azonban valamennyit egy megegyezésszerűen kijelölt objektum e célra standardizált tulajdonságával vetjük össze, lehetőség nyílik arra, hogy erre vonatkoztassuk a „kisebb”, „nagyobb” relációkat és így mintegy rögzítsük a kiindulópontot, vagyis megadjuk a „közös nevezőt”, és azt mondjuk, hogy pl. „hosszabb (rövidebb), mint egy királyi arasz”. Standardizált etalonok. Az első hossz-, súly- és űrmértékek az emberi végtagokra és a közvetlen használati eszközökre mint etalonokra támaszkodtak: pl.: hüvelyk, láb, öl, véka, icce stb. A szubjektív, antropomorf és pontatlan mértékegységeket csak igen sokára váltották fel az objektívabb, természeti állandókkal összefüggő etalonok, amilyen pl. a méter, amelyet 1790-ben a Föld egyenlítői délkörének negyvenmilliomod részeként definiáltak, 1957 óta azonban a Földtől is „függetlenítették” és mint a 86-os tömegszámú kripton atom 2p10 és 5d5 energiaszintjei közötti átmenetnek megfelelő sugárzás vákuumban mért hullámhosszának l 650 763,73-szorosát definiálták újra. A standardizált etalonok bevezetése számos ismeretelméletileg és társadalmilag jelentős előnnyel jár. Először is a komparatíve rendezett valóságos objektumokból álló halmazok tényleges rendezettségét gyakorlatilag igen nehéz fenntartani, s a rendezettség újraelőállítása hosszadalmas (páronkénti összehasonlítások). Az etalon (sorozat) felhasználása könnyítést eredményez. Bevezetése másrészt lehetővé teszi, hogy egyre nagyobb közösségek (először egy város, vagy falu, majd országok, földrészek, az egész Föld, sőt mint az új méter-definíció esetében láttuk, földi és esetleg a Földön kívüli lények közösségei) azonos vonatkoztatási rendszert használjanak, amelyben a rendezés egységesen és egyértelműen végrehajtható. Az etalonoknak persze ismerteknek, maradandóknak, sokszorosíthatóknak és bármikor újra előállíthatóknak kell lenniük. (Ezért nem jó, vagy csak egy szűk közösség számára megfelelő az olyan etalon, mint pl. annyi idő, amennyi alatt „az abderai agorán álló vízóra tartálya egyszer kiürül”, vagy „egy napi járóföld” stb.) Viszont igen megfelelőek a természetben „található” etalonok, a bolygók mozgásperiódusai vagy a Föld egyenlítői délkörének negyvenmilliomod része stb. Az ókori ember hatalmas, időtálló sziklaépítményekben rögzítette etalonjait; ma is csodálatra késztetnek bennünket – ilyen szempontból is – az egyiptomi piramisok, a szerkezetükben őrzött ókori csillagászati, matematikai és mérési ismeretekkel. Az időszámítás előtti évezredekből fennmaradt mérőeszközök tanúskodnak arról, milyen fokozatokban ment végbe az etalonok standardizálása. A súlyméréshez pl. az ókori sumer birodalomban bronz-kacsát használtak etalonként; ez nyilvánvaló előrelépés, hiszen már nem egy „valódi” kacsával vetik egybe a mérendő árut, hanem egy relatíve standardizált etalonnal. Ez azonban még nem egy természeti állandóhoz kapcsolódó, megegyezésszerűen kijelölt tömegű, maradandó anyagból készült, absztrakt formájú anyagdarab (mint a ma használatos súly-etalonok), hanem nagyságát és alakját tekintve magán viseli származása, a konkrét árufajta jegyét. A dolgok, tulajdonságok jellemzése számértékekkel. Az etalon bevezetése teszi értelmessé azt a feladatot, hogy a fogalmilag már kvantifikált tulajdonsághoz numerikus értékeket rendeljünk, vagyis azt a számértéket, ahányszor az etalonnál nagyobb vagy kisebb, hogy tehát a komparatív fogalomból metrikus fogalmat alakítsunk ki. A numerikus érték hozzárendelése, vagyis a kvantifikált tulajdonságnak az etalon törtrészeként vagy többszöröseként való kifejezése, a tulajdonságok halmazának egy (jól) rendezett halmazra való (izo- vagy homomorf) leképezését jelenti (a természetes, racionális, illetve a valós számok halmazára). Ezért volt olyan döbbenetes felfedezés Püthagorasz számára az, hogy nincs olyan mértékegység, amelynek egész számú többszöröseként a négyzet oldalának és

69


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

átlójának hossza egyaránt kifejezhető volna; vagyis egy a oldalú négyzet átlója √2· a, azaz a görög matematikus által még nem ismert irracionális szám. A tulajdonságokhoz hozzárendelt numerikus értékeket a kvantifikált tulajdonság kvantumának, mennyiségének értékeként tekintjük, még akkor is, ha a tulajdonság maga nem, csak hatása vagy okozata mérhető, illetve a numerikus hozzárendelés tulajdonképpen közvetlenül ehhez történt (ilyen a hőmérséklet, az áramer6sség, a gravitációs vagy mágneses térerősség és a már említett keménység stb.). A kvantitatív fogalmak kialakítása, tehát a tulajdonságok analitikus „leválasztása” a hordozó objektumtói és önállósítása (a „hosszúság”, „nehézség” stb. fogalmának megalkotása) tette ismeretelméletileg és logikailag lehetővé, hogy ezekhez számértékeket rendeljünk, nekik mennyiségi meghatározottságot tulajdonítsunk. A gyakorlati életben ezt a folyamatot a gazdasági élet mindennapi követelményei sürgették; az árucsere már korábban szükségessé tette a tárgyak néhány, a termelés szempontjából fontos tulajdonságának, a súlynak, hossznak, területnek, térfogatnak, időtartamnak a fogalmi kvantifikálását és tényleges mérését. A természettudományos megismerésben azonban a kvantifikáció és a mérés lényegesen lassabban tört utat magának. Az ókori görög természetfilozófiától kezdve a tudomány (a geometriai optika és az inkább matematikai diszciplinaként felfogott csillagászat kivételével) lényegében a késői középkorig kvalitativ jellegű volt: az ismereteket nem matematikai alakban rögzitett mennyiségek közötti viszonyokként irta le, hanem az objektumok adottságainak, minőségének megragadására törekedett. Igen jellegzetes ebből a szempontból Arisztotelész munkássága. Az „Organon” Kategóriák c. részében élesen elkülöniti a mennyiségeket és a minőségeket. Az előbbiek közé csak a térés időbeli meghatározottságot és a számosságot sorolja. A mennyiségek legjellegzetesebb sajátosságának azt tartja, hogy „egyenlőség vagy nem-egyenlőség állitható róluk”. A minőségek ezzel szemben csak (legfeljebb) fokozhatók, illetve összehasonlíthatók. A minőségek és mennyiségek arisztotelészi szétválasztása a középkori természetkutatók körében is hosszas vitákat eredményezett: kezdetben tagadták a minőségek elvi kvantifikálhatóságát éppen az említett kategoriális különbség alapján. A fizikai tulajdonságok fogalmi kvantifikálása (a „sebesség”, „gyorsulás” stb. kialakítása) csak a 13-14. században kezdődött meg, elsősorban az oxfordi iskola révén. A származékos mennyiségek kvantifikálását és mérését az arisztotelészi felfogás abban a tekintetben is hátráltatta, hogy eszerint valódi fizikai nagyság csakis két azonos mennyiség arányaként állhat elő, pl. két távolság vagy két időtartam arányaként. Így a sebesség, mint a távolság és az idő hányadosa először értelmezhetetlennek tűnt.

A skála megválasztása A numerikus értékek hozzárendelése tehát az empirikus relációs rendszernek egy numerikus relációs rendszerre való leképezését jelenti. A leképezést megvalósitó szabály vagy függvény megadását skálázásnak nevezik. Ez logikai értelemben megelőzi (ha történetileg nem is) a mérést, azaz azoknak a mérendő tulajdonság szempontjából relevánsnak és adekvátnak tekintett gyakorlati műveleteknek a sorát, amelyek révén a kvantifikált tulajdonság egy konkrét esetéhez a skála egy értékét hozzárendeljük. A kvantitativ fogalmak kialakítása teszi csak logikailag teszi lehetővé a tényleges, empirikus kvantifikációt: a mérési eljárás kidolgozását, és ezzel a numerikus értékek hozzárendelését az egyes tulajdonságokhoz. A mérés műveletével a komparativ fogalmak körében a rendezési (topologikus) relációk pontosabb, metrikus relációkká válnak. Itt jegyezzük meg, hogy a numerikus értékeknek a fogalmi kvantifikáción és mérési eljáráson nyugvó módját meg kell különböztetnünk a kódolástól vagy indexeléstől, amely szintén numerikus értékek hozzárendelését jelenti. Ezekben az esetekben azonban a hozzárendelés önkényes, a vizsgált objektumhoz képest külső – pl. célszerűségi – szempontok

70


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

által vezérelt. Az így hozzárendelt numerikus értéket nem is tekintjük az objektum vagy folyamat kvantifikált tulajdonsága mértékének, hanem csak a szóban forgó objektum stb. jelének. Ha például a Magyarországon megtalálható foglalkozásfajtákhoz, alfabetikus sorrendbe állítva őket, hozzárendeljük a első n természetes számot kódjelként, akkor nincs értelme azt mondani, hogy – tegyük fel – az orvosi foglalkozás háromszor akkora, mint a lakatos szakma, vagy hogy hazánkban a foglalkozások átlagértéke, mondjuk, 2537. A tudományokban a kvantifikációs folyamat eredményeként előálló (fizikai, kémiai stb.) és valamilyen (fizikai stb.) objektum vagy folyamat kvantifikált sajátosságát, tulajdonságát jelölő fogalmat (fizikai stb.) nagyságnak (pl. energia, reakciósebesség stb.) mért értékét pedig mennyiségnek nevezik. A magyar tudományos szóhasználat e tekintetben nem egészen konzekvens: gyakran használják felcserélve vagy meg sem különböztetetten e két kifejezést. Az indogermán nyelvekben ezek jobban elkülönülnek, a "nagyság" -nak az angolban a "magnitude", a németben a "Grösse", a mennyiségnek pedig a "quantity", illetve a "Quantität" felel meg. A különböző skálák. A dolgokhoz, tulajdonságokhoz bizonyos szabályok alapján szimbólumokat, numerikus értékeket rendelünk. Ezek a hozzárendelési szabályok határozzák meg a különböző skálákat. Egy-egy dologhoz, tulajdonsághoz elvben végtelen sokféle skálát választhatunk. A skálák folytonos és diszkrét nagyságok mérésénél egyaránt felhasználhatók. A skálák különféle szempontok szerint osztályozhatók. Mindenekelőtt beszélünk topologikus vagy ordinális, illetve metrikus skálákról. A topologikus skálákkal a csupán komparatív tulajdonságok, a metrikus skálákkal pedig a kvantifikált sajátosságok mérésénél találkozunk. A metrikus skálák közül leggyakrabban a lineáris, az exponenciális és a logaritmikus skálát használjuk. A skálák aszerint is feloszthatók, hogy van-e nullapontjuk vagy van-e egységük. Egyes nagyságok természetes módon kijelölik saját nullapontjukat. Ilyen pl. a tömeg vagy az abszolút hőmérséklet. A nullaponttal rendelkező skálákat arányskáláknak nevezzük. Más esetekben a nullapont megadása nem lehetséges vagy csak relatíve értelmezhető, azaz megegyezés alapján kijelölhető. Ilyen pl.az idő. Az ilyen skálákat intervallumskálának nevezzük. Nominális (névleges) skála. A topologikus skálákhoz tartozik a nominális (névleges) skála, ahol az egyes dolgokat nevek vagy jelek alapján különböztetjük meg. Ez a legegyszerűbb forma. Csupán kvalitatív megállapításokra alkalmas. A hozzárendelés teljesen kötetlen, a jelölésre bármilyen szimbólum, név vagy szám alkalmazható. A korlátozás mindössze annyi, hogy azonos Szimbólumok (jelölések) különböző osztályokhoz, illetve különböző szimbólumok azonos osztályokhoz nem tartozhatnak. A skálán csak a megkülönböztethetőséget követeljük meg, vagyis az legyen megállapítható, hogy két objektum egyenlő vagy különböző. A nominális változók tehát csupán két értéket vesznek fel: vagy azonosak vagy különböznek. Példa a nominális skálára: egy iskolai osztály névsora, egy raktárban tárolt tárgyak felsorolása stb. Ordinális (sorrendi) skála. A topologikus skála még az ordinális (sorrendi) skála is. Ez magasabb szintű formát jelent, mint a nominális skála. Ennek alapján a sorrendet lehet felállítani az egyes dolgok között. Ilyen lehet pl. a tornaórán szokásos nagyságrendi sor, az országok rangsorolása területi nagyság, népesség vagy gazdasági fejlettség szempontjából stb. Itt tehát már azt is meg lehet állapítani, hogy a dolgok kisebbek, nagyobbak vagy egyenlőek egymással. Az egyes egymás melletti dolgok közötti intervallum azonban rendszerint nem egyenlő nagyságú. Intervallum- (különbségi) skála. A metrikus skálák közül az intervallum-skála (különbségi skála) jellemzője, hogy – rendelkezik mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyekkel az ordinális skála is rendelkezik,

71


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

–

a skála bármely két pontja közötti különbség, távolság (ezek összege és aránya is) értelmezhető, – nullapontját és mértékegységét szabadon választjuk meg (az intervallumskálán nincs rögzített nullapont). Az elmondottak miatt a skála bármilyen lineáris transzformációja megengedett. Ilyen skálán mérhető pl. a hőmérséklet, az idő, a tengerszint feletti magasság stb. Arány- (abszolút) skála. Az arányskála (abszolút skála) annyiban különbözik tőle, hogy van fix nullapontja. Bármely két pontjának aránya független a mértékegységtől. A skála értékei multiplikatív módon transzformálhatók. Az arányskála a legmagasabb rendű mérési skála. Ilyen skálán mérhető pl. a tömeg, az életkor stb. Kvantifikálható-e minden tulajdonság? Vessük fel ezek után azt a kérdést, hogy vannake lényegileg nem kvantifikálható sajátosságok? Ilyen általánosságban megfogalmazva ez persze nehezen válaszolható meg. Mindenekelőtt azért, mert tulajdonképpen két kérdést foglal magában. Egyfelől azt, hogy az anyagi világ jelenségei, folyamatai, viszonyai teljes mértékben és kivétel nélkül leképezhetőek-e matematikai módszerekkel (matematikai struktúrákra); másfelől azt, hogy az ember képes-e ezt a leképezést maradéktalanul végrehajtani. Ezek megválaszolása viszont beható filozófiai (tudományelméleti, matematikai stb.) megfontolásokat igényeIne. A modern tudományok mindenesetre általában igenlő választ adnak mindkét kérdésre. Ami a természettudományokat illeti, e felfogás ősének Galilei tekinthető, aki véleményét így foglalta össze: „A természet könyve a matematika nyelvén íródott!” (De e szemléletmód alapjai már a görögöknél: Püthagorasznál, sőt bizonyos értelemben Platónnál is megtalálhatók.) Ezt a maximát ma már elvben a társadalmi és tudati jelenségek körére is érvényesnek tekinthetjük. Kérdésünk azonban nem válaszolható meg általánosságban, mert ha elvileg igenlő választ adunk is a kvantifikálhatóság kérdésére, az, hogy a valóság valamely sajátossága (tulajdonság vagy reláció) mikor válik ténylegesen kvantifikálttá, csakis konkréten dönthető el. Hiszen, mint korábban említettük, a tudományos megismerés előrehaladtával számos, addig merőben kvalitatívnak tekintett sajátosság kvantifikálhatóvá válik (a génelmélet kialakulásával pl. pszichológiai tulajdonságok vagy olyan biológiai sajátosságok, mint a hím- vagy nőneműség stb.) A méréselméleti irodalom klasszikusai (Helmholtz, Campbell) a kvantifikálhatóság szükséges és elégséges feltételének a " „< ", ,,:> ", és ,,=" relációk empirikus értelmezőségét és teljesülését tekintik. E feltétel szükségességét azonban ma már egyes szerzők kétségbe vonják: mondván, hogy a relációk a maguk matematikai tisztaságában empirikusan soha nem teljesülnek, másrészt eredetileg az alapnagyságokra értelmezettek. A relációk gyakran (pl. az IQ esetében) csak topologikusan értelmezhetők, metrikusan nem. A mérhetőség feltételeként viszont azt tekintik, hogy vagy maga a kvantifikált tulajdonság, vagy valamilyen hatása vagy okozata megfigyelhető legyen (pl. áramerősség, hőmérséklet tartoznak az utóbbiak közé). Kérdésünknek van azonban egy pragmatikus vonatkozása is. Az ugyanis, hogy mennyiben fontos és szükséges az ember számára a kvantitatív ismeretekre való törekvés, és mitől függ ennek mértéke? A válasz ismét a más vonatkozásban már elmondottakból kihámozható. Az emberi ismeretek gyakorlati-társadalmi funkciót töltenek be, a társadalmi értelemben vett létfenntartás igényeit elégítik ki. így összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a fogalmi kvantifikálás folyamatában előrelépés akkor történik, amikor ez elméletileg (a meglevő ismeretek alapján) lehetségessé, gyakorlatilag pedig szükségessé válik. A fizikában pl. a kvantifikálás akkor kezd az elmélet és gyakorlat alapvető módszertani követelményévé válni, amikor a termelőtevékenységben sem megfelelők többé a csak hozzávetőleges, kvalitatív vagy pusztán komparatív ismeretek, vagyis az ipari termelés kialakulásakor.

72


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Vagy tekintsünk egy újabb keletű példát, amely jellegzetesen a tudomány társadalmi szerepének növekedéséveI összefüggő szükségletet tükröz. A tudományszervezés és -politika, illetve az informatika kialakulásával és társadalmilag létfontosságúvá válásával olyan, eddig szubjektív megítélés tárgyát képező és kvantifikálhatatlannak látszó sajátosságot. kvantifikáltak, mint a tudományos tanulmányok (cikkek, könyvek) effektivitása. A tudományos hatékonyság mérésével ma már egy új tudományág: a szcientometria foglalkozik. Jelenleg főként oly módon, hogy megszámolják az illető tanulmányra történő hivatkozásokat más cikkekben stb. (Ez a módszer persze még nem tökéletes, ezzel az egyetlen faktorral nem írható le kimerítően a tudományos publikációk hatékonysága.) Ezzel kapcsolatban kell szót ejtenünk az elsietett és nem kielégítő vagy megfelelő kvantifikáció veszélyeiről is. Korunk társadalmaiban – mint említettük – igen jelentős a valóság kvantitatív formában való megragadásának és leírásának igénye. Nemcsak a természeti, hanem a gazdasági, demográfiai, kulturális stb. jelenségeket, folyamatokat és relációkat is matematikai alakban igyekszünk feltárni és rögzíteni. Itt a legfőbb veszély elvileg ott lép fel, hogy soktényezős (és bonyolult összefüggéseket tartalmazó) jelenségekről lévén szó, ezek egy, vagy egynéhány tényezőjének kvantifikálása és a továbbiakban csak ezzel (ennek numerikus értékével) való jellemzése elméletileg és gyakorlatilag félrevezető lehet. Gondolunk pl.: arra az esetre, amikor egy film művészi hatékonyságát kasszasikeréből ítélik meg stb. De a gazdasági élet mutatóit, a felmérések adatait is csak nagy gondossággal és szakértelemmel lehet elméletileg (és gyakorlatilag) helyesen értékelni.

A mérés Az eddigiekben főleg a kvantifikációval, tehát egy fogalmi operációval foglalkoztunk, amely viszont egy másik, praktikus művelethez: a méréshez vezet. A kvantifikációval egy empirikus szituációt egy matematikai szituációra képezünk le. E két szituációnak a benne szereplő relációkat illetően azonosnak vagyis strukturálisan hasonlónak kell lennie. A mérés tehát empirikus, gyakorlati művelet, amelynek segítségével egy ismeretelméletileg és tudományosan már kvantifikálhatónak tartott nagysághoz numerikus értéket rendelünk. Azért kell hangsúlyoznunk e művelet gyakorlati voltát, mert a fizikai, kémiai stb. nagyságokhoz elméleti úton is hozzárendelhetők numerikus értékek, ezeket számított értékeknek nevezik (szemben a mért értékekkel). E kettő mellett beszélhetünk még a kérdéses nagyság által jelölt reális tulajdonság tényleges vagy valódi értékéről. A három mennyiség egybeeséséről általában elvileg nem lehet szó. Ennek fő okai abban jelölhetők meg, hogy egyrészt az elméletek mindig idealizációkat tartalmaznak, a valóság számos jellemzőjét az adott összefüggésben elhanyagolhatónak tekintik, másrészt pedig magát a mérési folyamatot is csak több.kevesebb elhanyagolással tekinthetjük a mérendő mennyiséget nem befolyásoló műveletnek. Hiszen a mérés maga objektív kölcsönhatás. A mérés ontológiai lehetősége ugyanis éppen abban áll, hogy léteznek (időben és a kölcsönhatások közepette) invariáns (illetve jó közelítésben ilyennek tekinthető) objektív tulajdonságok, és hogy ezek (ismét csak jó közelítésben) más rendszerek (pl.: mérőeszköz, etalon stb.) tulajdonságaira invariáns módon leképezhetők (transzformálhatók). Az, hogy az ember érzékszervei makroszkopikus objektumok közvetlen érzékelésére alkalmasak, ezek pedig valóban rendelkeznek invariáns sajátosságokkal, amelyek egymással közvetlenül, vagy minimális technikai közvetettséggel összemérhetők, képezte a mérés kialakulásának természeti feltételét. Társadalmi előfeltételnek pedig azt tekinthetjük, hogy a termelőtevékenység éppen ezekre irányult, tehát bizonyos alapvető tulajdonságaik megismerése múlhatatlanul szükségessé vált (mindenekelőtt a térbeli, időbeli nagyságok és a súly, illetve tömeg mérése). A mérés művelete. Ezek után térjünk rá magának a mérés műveletének vizsgálatára. A

73


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

számérték leolvasása a skálán ui. már a mérési művelet utolsó (esetleg egyik közbenső) fázisa. E művelet során összevetjük és egymással fejezzük ki az objektumoknak (és ezek rendszerének) sajátosságait. A mérés tehát – mint emlitettük – mindig kölcsönhatás a mérő tárgy (mérőeszköz) és a mérendő tárgy között. A mérőeszköz saját tulajdonságaival (ezek megváltozásával) fejezi ki a mérendő tárgy bizonyos sajátosságát. Ezt nevezzük a mérés eredményének. E megváltozáshoz (általában konvencionális módon) számértékeket rendelve (skálát illesztve) kapjuk az adott nagyság mért értékeit. Emlitettük már, hogy a mért mellett megkülönböztetünk (elméletileg) számított és tényleges (valódi) értéket is. Ezek elvileg nem esnek egybe. A fentiek alapján viszont az is belátható, hogy miért nem eshetnek egybe. Elsősorban azért, mert a mérési kölcsönhatás elvileg megváltoztatja a mérendő tárgy állapotát (illetve mérendő sajátosságát), még akkor is, ha az esetek többségében ettől gyakorlatilag eltekintünk. A mérőeszközöket már úgy tervezzük, hogy ez a beavatkozás minél kisebb legyen. (A feszültségmérőt pl. nagy, az árammérőt pedig kis ellenállásúra tervezzük.) A kvantumelméletben, a mikroobjektumok területén viszont a mérési kölcsönhatás már az elemi részek állapotjelzőit megszabó környezeti kölcsönhatások nagyságrendjébe esik, így ezeket lényegesen és ellenőrizhetetlen módon megzavarja. Ráadásul az elemi részek világát mindig a makroszkopikus eszközök „szemüvegén” keresztül nézzük, vagyis makroszkopikus állapotváltozásokká transzformáljuk. Így válik érthetővé az a helyzet, ami a kvantumelmélet egyes interpretációiban igen nagy hangsúlyt kap, hogy „nem tudjuk, milyen a részecske, amikor nem mérjük”; illetve, hogy a mérőberendezéstől függően hullám- vagy korpuszkulasajátosságokat mutat. A számított és mért érték tökéletes egybeesése másfelől nemcsak a mérési kölcsönhatás által a mérendő tárgyon létrejött változás miatt nem lehetséges, hanem azért sem, mert mérőeszközeink, maguk is anyagi objektumok lévén, bizonyos korlátozott érzékenységgel rendelkeznek, vagyis adott határok között reagálnak az őket ért hatásokra. Ezek a határok persze tágíthatók (szűkíthetők). A tudományok fejlődésében a méréshatárok megváltozásának – a mérőeszközök technikai, illetve elméleti tökéletesítése révén – komoly szerepe volt. (Gondoljunk pl. az Eötvös-féle nagy pontosságú mérésre, amellyel a súlyos és tehetetlen tömeg mértékének több tizedes pontosságú egyezését mutatta ki. Ez a mérés később Einstein gravitációelméletében gyakorlati alapját jelentette a kétféle tömeg elvi azonosságát kimondó elméleti tételnek.) Jóval kevésbé ismert és kézenfekvő az a tény, hogy ugyanakkor a nem nagy pontosságú mérési eredményeknek is volt pozitív szerepük a tudományok történetében, hozzájárultak azok fejlődéséhez, ráadásul éppen azzal, hogy nem voltak nagyon pontosak. Hivatkoztunk már a Kepler-törvények kialakulásának példájára. Itt viszont az eset egy másik oldalára mutatunk rá. Arra, hogy voltaképpen szerencsés esetnek tekinthető, hogy Tycho Brache csillagászati mérései nem voltak pontosabbak, mert különben Kepler ezekből nem következtethetett volna ellipszis pályákra; ti. a bolygók a perturbációk miatt nem pontosan ellipsziseken keringenek. E méréstörténeti példa persze kiegészítésre szorul, mert Kepler – ahogy általában a tudósok – nem szigorúan csak az empirikus mérési adatokból jutott tudományos megállapításaihoz, a törvényszerűségek megfogalmazásához. Ezek elméleti, sőt természetfilozófiai (vagy a társadalomtudományban társadalomfilozófiai) megfontolásokat is feltételeznek. Például Kepler esetében tudjuk, mennyire erős a természet matematikai szépségére és harmóniájára vonatkozó meggyőződése. Mint az eddigiekből is kitűnik, nemcsak a kvantifikáció fogalmi művelete, hanem a mérés is igen szoros kölcsönhatásban áll a kor elméleti ismereteinek színvonalával. A valóságra vonatkozó ismereteink bővülése, valamilyen új összefüggés felfedezése már ismert jelenségek között, vagy új jelenségek megfigyelése új mérési eljárásokat is sugallhat. Az új eljárások viszont újabb törvényszerűségek felismeréséhez, esetleg a régiek megdöntéséhez vezetnek.

74


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az elmélet fejlettsége szabja meg továbbá a mérés pontosságának mértékét, tehát azt, hogya mért érték az adott korban mennyire közelíti meg a számított értéket, s ezzel egyúttal azt is megszabja, hogy milyen értéket kell pontos értékként, valódi értékként elfogadni. Az, hogy a sorozatban végzett mérések eredményeinek egymástól és a számított értéktől való eltérésének milyen mértékét tartják még elfogadhatónak, tehát mit tekintenek még „ésszerűen egyező” értéknek, az szintén a kor tudományos fejlettségének szintjétől és általános felfogásától függ. (Galilei korában a mérési eredmények 50%-os eltérése sem ritka a különböző kutatóknál, de még a 18. században sem csodálkoznak a 20-30% -os eltéréseken a számított és a mért, illetve az egyes mérési eredmények között.) Ennek az ún. ésszerű eltérésnek (vagy megegyezésnek) a követelménye a tudományos elméletek fejlődése szempontjából igen fontos, mert az eltérés megengedhető mértékének csökkentése sok, addig természetesnek tartott eltérés megmagyarázásának követelményét vonja maga után. Lényegében ezen a módon fedezte fel Leverrier a Neptun bolygót a naprendszer bolygóinak pályaadataiban a számított és mért (valóságos) értékek eltérése alapján: ezt ő már nem „elfogadható eltérés”nek, hanem perturbáció eredményének tekintette, amelyet egy új, addig ismeretlen bolygó okoz. Az új, fejlettebb elmélet kidolgozása egyrészt megköveteli, másrészt lehetővé is teszi az új, nagyobb mérési pontosságot eredményező mérőműszerek kialakítását. A műszer méréshatárának kibővítése, illetve érzékenységének fokozása tehát pontosabb eredményekhez, technikai felhasználásra is megfelelőbb adatokhoz juttathat bennünket. Ezzel párhuzamosan azonban új problémák jelentkeznek: a nagy érzékenységű műszert ugyanis már igen nehéz elszigetelni a környezet - a mérés szempontjából zavaró hatásaitól. (Így pl.: egy precizíós mérlegnél a levegő páratartalmának megváltozása vagy a légmozgás is nem kívánt módon zavarja a mérést.) A mérési kölcsönhatás következményeiről szólva arról a tényről sem szabad megfeledkeznünk, hogy az egymást követő mérésekre az eszköz nem is reagál (elvileg sem) teljesen azonosan; így a mérés többszöri megismétlésekor egész mérési értéksorozatot kapunk, amelynek tagjai általában sem egymással, sem a számított értékkel nem egyeznek meg. És bár a mérési eljárásokkal és eredményeikkel szemben alapvető követelmény, hogy megismételhetők legyenek, ez csak a „bizonyos határon belüli” feltétellel teljesíthető. A mérés pontossága. Az elmondottakból kitűnt, hogy a mérési folyamathoz elméleti és gyakorlati előfeltevések és követelmények egész sorának kell teljesülnie. Ezek a mérendő nagyságra, a mérés módjára és a mérési kölcsönhatás természetére vonatkoznak. Az elméleti feltevések helyessége és a gyakorlati követelmények teljesülése persze soha nem maradéktalan. Így a teljesen pontos mérés fogalma idealizáció, és voltaképpen csak relatíve pontos mérésről beszélhetünk. Az „abszolút pontosság” egyébként egy sor fizikai nagyságnál egyáltalán nem is értelmezhető. Vegyük akár az egyszerű hosszúság mérést egy makroszkópikus rúdnál, a méréshatár kiterjesztésének csak egy bizonyos pontig van értelme, mert már jóval a molekuláris méretek felett értelmetlenné válik az, hogy hol van a „rúd vége”. A tudományok természetesen nem elégszenek meg a hibák tudomásul vételével, hanem módszeresen törekszenek ezek feltárására, rendszerezésére és kiküszöbölésére, illetve figyelembevételére. Valamennyi „mérő” tudományban kialakultak a hibaszámítási módszerek, amelyek felhasználják a matematika – különösen a valószínűségszámítás, a matematikai statisztika, illetve a közelítőeljárások elmélete – eredményeit is. A hibák jellegét és eredetét tekintve (valamennyi tudományban) legfontosabb az ún. szisztematikus és a véletlen hibák megkülönböztetése. A hiba rendszeres (szisztematikus) volta azt jelenti, hogy a számított és mért értékek egyirányú (és esetleg jelentős) eltérést mutatnak, illetve, hogy a mérési sorozat tagjai nem normális (Gauss-féle) eloszlást mutatnak, hanem a mért értékek szóródása aszimmetrikus. A véletlen hibák esetén ezzel szemben az eloszlás egyenletes, és szimmetrikusan kb. az értékek

75


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

fele tér el pozitív, illetve negatív irányban az átlagértéktől. A rendszeres hibák forrásai a mérés megtervezésében vagy kivitelezésében keresendők. A megtervezésben szerepet játszanak ui. a mérendőnagysággal kapcsolatos (és már a fogalmi kvantifikálásban résztvevő) elméleti feltevések, tehát az, hogy mit és hogyan akarunk mérni; előre számba vesszük továbbá a mérési kölcsönhatás módját és várható lefolyását, következményeit a műszerre és a mérendő nagyságra egyaránt. Valamennyi ponton hipotetikus érvényű feltevésekkel is élünk, amelyek hamis volta éppen a mérés szisztematikus hibája révén fedezhető fel. Többnyire igen nehéz elkülöníteni a hiba forrását aszerint, hogy a tervezésben vagy a kivitelezésben található-e. (Ezért a már említett Michelson-Morley kísérletet is többször, másmás helyen és egyre nagyobb pontossággal végrehajtották, mert nem volt eldönthető, hogy a kivitelezésben jelentkező esetleges rendszeres hibák nem fedik-e el a várt eredményt.) A kivitelezésben szisztematikus hiba forrásául szolgáló tipikus esetek lehetnek: az eszköz miíködésére vonatkozó követelmények nem megfelelő teljesülése (pl. hőmérsékletmérésnél, ha a hőmérő térfogatváltozásai nem reverzibilisek) az eszköz meghibásodása, illetve a nem kellően körültekintő végrehajtás. Ez utóbbiak közé tartoznak a leolvasási hibák (ilyen pl. a parallaxis-hiba), továbbá ha nem megfelelő a környezet releváns hatásaitól való elszigetelés (pl. a hosszúságmérés közben a mérendő objektum a környezettől hőt vesz fel.) Ami a véletlen hibák forrásait illeti, itt két fontos és voltaképpen kiküszöbölhetetlen tényezőt kell megemlítenünk. Az egyiket mint alkalmanként szisztematikus hibákat is eredményező forrást már jellemeztük. A környezettől való elszigetelés ugyanis elvileg nem lehet tökéletes (legfeljebb többé-kevésbé jó a mérendő mennyiség szempontjából releváns hatások tekintetében). Ezzel áll összefüggésben a másik tipikus hibalehetőség is: az ún. „ceteris paribus” feltevés nem teljesülése. Ez azt jelenti, hogy az egymást követő méréseknél a környezeti feltételek (illetve ezek hatása a mérésre) és a mérési folyamat maga (a kölcsönhatás) nem azonosak, változnak (méghozzá statisztikusan, véletlenszerűen). Ezért a véletlen hiba elvileg kiküszöbölhetetlen (szemben a rendszeres hibával, amely - esetleg hosszas - hibafeltáró folyamat révén kiküszöbölhető). Ezért is mondtuk azt, hogy teljesen pontos (hibátlan) mérés nincs. Nagypontosságú mérésnek nevezhetjük viszont azt, amelynél h (hiba) értéke lehetőleg kicsiny, vagyis, ahol a számított, illetve a tényleges mérési eredmény (m) jó közelitésben azonosnak tekinthetö (M-mel) a „legvalószínűbb” értékkel.

M=m±h A mérés fontossága. Befejezésül tegyük fel a kérdést, miért törekszik valamennyi tudomány fogalmai kvantifikálására és mérési eljárások kidolgozására? Említettük már, hogy milyen okok játszottak közre e folyamat megindulásában, most tehát azt kérdezzük, hogy mi a célja és egyáltalán célszerű-e a kvantifikációra törekedni? A kvantifikáció és mérés a matematikai leképezés lehetőségét nyújtja, s ezzel nagymértékben elősegíti az adott tudományban felhasznált terminusok jelentés-élességének és használatuk szabatosságának növekedését. Ezáltal az elméleti szint is emelkedik; a feltárt összefüggések matematikai alakban való megfogalmazása lehetővé teszi, hogy újabb összefüggéseket tisztán matematikai és elméleti operációk útján tárjanak fel, és persze olyan összefüggések felismerését is, amelyek a nem-matematikai megközelitésnél elsikkadnának, esetleg a természetes, illetve a tudományos nyelv terminusaiban ki sem fejezhetők, vagy csak igen bonyolultan és pontatlanul. A kvantifikáció és mérés révén tehát a valóságban fennálló összefüggések, relációk egy olyan rendszere tárul fel előttünk, amelyek megismerése nagy előrelépés az emberi tudásban és tevékenységben.

76


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

4.3. A kísérlet A kísérlet mint tudományos megismerési eljárás a 16. és 17. században vált általánosan elfogadottá és elterjedtté. Kidolgozásában a legnagyobb érdemeket Galilei szerezte. Az egyre pontosabb mérési eljárások kimunkálásával párhuzamosan a logika, majd a valószínűségelmélet teoretikusai alkották meg annak a kísérleti technikának az elméleti alapjait, amely a 19. és 20. század természettudományára jellemző. Napjainkban szemtanúi lehetünk a kísérleti módszer új fordulatának. Létrejönnek az ún. komplex rendszerek kísérleti kutatásának és modellezésének eljárásai, továbbá a kísérleti módszert olyan területeken is alkalmazzák, amelyeken azelőtt szinte elképzelhetetlennek tartották: a kozmoszban, a biológiai és társadalmi jelenségek vizsgálatánál. A kísérletben az embernek a valósághoz való különösen aktív viszonya fejeződik ki. Ez különbözteti meg, ha nem is teljesen élesen, a megfigyeléstől. A kísérlet mindig tartalmaz megfigyelést, de ennél több is: aktív beavatkozás a vizsgált folyamat menetébe. A kísérlet során a vizsgált objektum többé-kevésbé átalakul. A kísérletnek ezt az aktív jellegét a következő egyszerű példával szemléltethetjük. Gyakran hallunk madarakat énekelni. Ez spontán tapasztalat.. Elképzelhető, hogy valakit különösen érdekel a madarak éneke, és ezért tudományos igénnyel megfigyeli (esetleg rögzíti hangszalagon) a madarak hangját, sőt arra a problémára is választ keres, milyen körülmények közt énekelnek a madarak. A természeti környezetben folytatott megfigyelés azonban számos véletlenszerű mozzanatot tartalmaz, és gyakran nem olyan információkat nyújt, amelyekre kíváncsiak vagyunk. Ezért eredményesebb lehet, ha az ornitológus maga választja meg a megfigyelés feltételeit és a megfigyelendő énekes madarakat. Így pl. ritkán éneklő madarakat különböző ellenőrzött feltételek közé helyezi. Ezt az aktív mozzanatot számos idealista gondolkodó is elismeri, sőt egyoldalúan el is túlozza. Felismerték, hogy - a pozitivista állásponttól eltérően – a mérés: a műszerek mutatójának vagy egyéb jelzéseinek a leolvasása nem meríti ki a kísérlet lényegét, mert a kísérlet mindig tartalmaz értelmezést is. Úgy vélték, hogy a kísérlet nem más, mint értelmezéssel egybekötött megfigyelés. Kétségtelen, hogy az értelmezésnek - ahogyan a megfigyelésben – a kísérletben is fontos szerepe van. A tudati aktivitás egymagában azonban nem elégséges ahhoz, hogy a megfigyelést megkülönböztessük a kísérlettől. Ez utóbbihoz olyan eszközök is szükségesek, amelyekkel az ember beavatkozhat az események menetébe. A beavatkozás főleg abban nyilvánul meg, hogy megbontja a vizsgált jelenség és a környezet közötti természetes kapcsolatot, sőt odáig mehet, hogy kiszakítja a vizsgált jelenséget természetes feltételei közül, vagy egyes feltételek hatását közömbösíti, másokét pedig fel erősíti. Az a megállapítás tehát, hogy a kísérlet a megismerés különösen aktív formája, még nem meríti ki a kísérlet lényegét. A kísérlet az objektumra anyagi közvetítők (eszközök) segítségével kifejtett különösen aktív ráhatás.

A kísérletek jellemzői A kísérletek gyakran a megfigyelések helyességének ellenőrzését szolgálják, és így az elméleti tudással is szorosabban összefüggnek, mint a megfigyelések. A kísérleti szituációt a tudós tervezi meg az elméleti ismeretek és az előfelvetések alapján. A kísérlet, amelynek során a kutató a megfigyelt tényeket ellenőrzi és felbontja tényezőire, általában a vizsgált jelenséget előidéző faktorok szerepének és jelentőségének tisztázására irányul. Így a kísérletek igazolnak vagy megcáfolnak bizonyos elméleti várakozásokat (hipotéziseket, tételeket, követelményeket). 77


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A kísérleti körülmények. A kísérletek fontos jellemzője, hogy az objektum zavaró hatásoktóI mentes, "tiszta" vizsgálatát biztosítják. Képletesen szólva, a kísérletek gyakorlatba átültetett és anyagi formát öltött absztrakciók. A megfigyelő általában csak gondolatilag tud elvonatkoztatni a megfigyelt objektum lényegtelennek ítélt tulajdonságaitóI, csupán gondolatban tudja felerősíteni a lényeges vagy eliminálni a lényegtelen tényezőket. A kísérletező mindezt többé-kevésbé a gyakorlatban is meg tudja valósítani. A kísérletnek nagy előnye a megfigyeléshez képest, hogy meghatározott körülmények között a vizsgált folyamat – legalábbis elvileg – korlátlanul sokszor reprodukálható. Ez jelentősen növeli a kísérletek útján nyert adatok megbízhatóságát, és egyúttal lehetővé teszi a matematikai statisztika eljárásainak alkalmazását. Ezért a kísérletsorozatok a legalkalmasabbak az általános hipotézisek (törvény kijelentések) empirikus igazolására vagy cáfolására. A kísérlet tág lehetőséget nyújt a körülmények tervszerű változtatására, a számításba vett és lényegesnek ítélt jellemzők variálására és kombinálására. Ez a változtatás végül is olyan új folyamat előidézéséhez vezethet, amely a természetben nem fordul elő. A kísérlet tervszerűsége egyúttal minimálisra csökkenti az esetleges váratlan tényezők fellépését. Ezek az előnyös vonások azonban egyúttal a kísérletek alkalmazásának történeti és viszonylagos korlátai is. Mivel a kísérlet jelentős változást eredményez az objektumon, gyakran nehézségekbe ütközik a természetes folyamatok lezajlásának rekonstruálása. Gondoljunk pl. az élőlényekkel végzett kísérletekre. Kedvezőtlenül befolyásolhatja a kísérletek eredményét az is, ha tervezésük erős prekoncepcióval élünk. A kísérletek alkalmazásának mozgástere továbbá nagymértékben függvénye a technikai apparátusnak és a vizsgált jelenség reprodukálhatóságának. Ezért a kísérleti módszer véglegesen nem szorítja ki a megfigyelést. Rendszerint a megfigyelés a valóság sokkal szélesebb területeinek átfogására képes, mint a kísérlet. A kísérletező személy. A kísérletet a megismerő szubjektum oldaláról tekintve azt állapíthatjuk meg, hogy benne a technikai fejlődés eredményeként az érzékszervi apparátusnak egyre kisebb szerep jut. A legmodernebb kísérleti berendezések már nemcsak az érzékszervek, hanem egyre inkább az emberi agy meghosszabbításai is. Ezekről az "okos" eszközökről a kísérletező közvetlenül leolvashatja az adatok számértékét. A kísérlet tervezésénél igen jelentős a kísérletező személy alkotó képességének, logikus gondolkodásának, tudományos ismereteinek és szellemi kultúrájának színvonala. Döntően ezeknek a képességeknek és készségeknek a függvénye a kutató problémaérzéke és azoknak a problémamegoldási javaslatoknak (sejtéseknek, hipotéziseknek) a megfogalmazása, amelyek nélkül elképzelhetetlen a kísérlet céljának kitűzése és részleteinek megtervezése. A kísérleti eszközök. A mérőeszközök és a mérendő mikroobjektum kölcsönhatásából a harmincas években az ún. koppenhágai iskola képviselői (N. Bohr, W. Heisenberg, P. Jordan stb.) olyan következtetéseket vontak le, hogy mikroobjektumok nem is léteznek a berendezéstől függetlenül. Ezt a felfogásukat az ötvenes évek második felében feladták. Mások, mint Neumann János, olyan nézetet fejtettek ki, hogy elvileg lehetetlen az objektum és a szubjektum közé határvonalat húzni, és a mérőberendezések voltaképpen a megismerő szubjektumhoz számíthatók. Sőt velük együtt a mikroobjektumok is, hiszen kölcsönhatásukról vannak ismereteink. Neumann itt a kísérleti objektum és a mérőberendezések, illetve a műszer és a kísérleti személy kölcsönhatásán és függésén alapuló relativitás tényét túlozza el és jut el az objektum és szubjektum közötti episztemológiai határ tagadásához. Ezek a határok azonban léteznek, még akkor is, ha sokkal kevésbé merevek, mint az az erősen metafizikus jellegű klaszszikus fizika világképéből következnék. A kísérleti eszközök éppúgy hozzátartoznak a kísérlethez, mint a munkaeszközök a munkához. Segítségükkel valósítja meg a megismerő szubjektum a vizsgált tárgy tudatosan megtervezett változtatását. Ezek az eszközök lehetnek olyan előkészítő berendézések,

78


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

amelyek a kísérlet tárgyi előfeltételeit teremtik meg (pl. fény- és áramforrások, elemi részecskék nagy hullámok gerjesztésére szolgáló generátorok). Minthogy a kísérletekben a jelenséget külső zavaró tényezőktől mentesen kívánjuk megfigyelni, ezért szigetelő berendezéseket (pl. vákuumszivattyúkat, elektromos és hőszigetelőket, védőernyőket) alkalmazunk. Talán a legfontosabb kísérleti berendezések az objektumra közvetlenül hatást gyakorló eszközök (pl. fénytörő közegek, mágneses terek, reagensek, katalizátorok stb.). Gyakran szükség van a gyenge effektusok felerősítésére. Ezt a feladatot töltik be az erősítő berendezések (pl. mikroszkópok). Végül a tudományos leírás szempontjából nélkülözhetetlenek a regisztráló és mérőeszközök (mérlegek, számlálók stb.). A kísérleti eszközök említett csoportjai nem válnak el egymástól élesen. Legfeljebb arról beszélhetünk, hogy egyik vagy másik csoport ezt vagy azt a feladatot látja el domináns jelleggel.

A kísérletek típusai A kísérleteket többféle alapon is osztályozhatjuk. Ilyen megkülönböztetési alap lehet pl. a kísérleti úton nyert információ pontossága. Ennek megfelelően beszélünk kvalitatív, szemikvantitatív és kvantitatív kisérletről. Aszerint, hogy a kísérlet útján nyert információ milyen problémára segít választ adni, heurisztikus és demonstratív kísérletet különböztetünk meg. Előzetes ismereteink terjedelmétől és mélységétől függően pedig beszélünk próbaszerencse (trial-and-error), fekete doboz (black-box) és nyitott doboz (open-box) kísérletekről. Kvalítatív és kvantitatív jellegű kísérletek. Amikor a kísérleteket a rendelkezésre álló információk pontossága alapján különböztetjük meg, akkor a következő kísérlettípusokról beszélhetünk. 1) A kvalitatív kísérlet esetén azt ellenőrizzük, hogy valamely objektum rendelkezik-e bizonyos tulajdonsággal. 2) A szemikvantitatív kísérlet célja már bizonyos mennyiségek meghatározása, de az általa nyert adatok nem kielégítően pontosak és megbízhatók. 3) A kvantitatív kísérletek a mennyiségi viszonyok elérhető legpontosabb meghatározására irányulnak. A tudomány történet tanúsága szerint a kutatás gyakran kvalitatív kísérletek tervezésével kezdődik és azt követik a kvantitatív kísérletek. Ismeretes, hogy Oersted kvalitatív kísérletekkel igazolta az elektromosság és a mágnesség kapcsolatát abból az általános természetfilozófiai elvből kiindulva, hogy a természet erői összefüggnek. A megfelelő kvantitatív kísérleteket Ampère végezte el és fedezte fel a róla elnevezett fizikai törvényt. A problémákra adott válasz alapján megkülönböztetett kísérletek. Attól függően, hogy a kísérlet útján nyert információ a vizsgált problémára milyen módon segít választ adni, heurisztikus és demonstratív kísérletet különböztetünk meg. a) A heurisztikus kísérlet valamely ún. tárgy-probléma megoldását készíti elő. Tételezzük fel, hogy a kutató megtervez egy kísérletet, amelynek az a feladata, hogy bizonyos, számára jelentős empirikus ismeretekhez jusson. De az elvégzett kísérlet gyakran nem egyszerűen megerősíti vagy megcáfolja a kutató elképzeléseit, hanem előre nem tervezett, igen jelentős információkat szolgáltat. A heurisztikus kísérlet jó példája a természetes radioaktivitás felfedezése, amely Becquerel és a Curie-házaspár nevéhez fűződik. Miután W. C. Röntgen 1895-ben felfedezte a később róla elnevezett sugarakat, a fizikusok világszerte nekiláttak, hogy Röntgen adatait ellenőrizzék és ha lehetséges, újabb sugarakat fedezzenek fel. Nem sokkal a felfedezés után H. Poincaré ismert francia matematikus és elméleti fizikus a röntgensugarakról szóló beszámolójában azt a hipotézist vetette fel, hogy a napfény hatására esetleg minden fluoreszkáló anyag a röntgensugárzáshoz hasonló sugárzást bocsát ki. Becquerel, aki hallotta

79


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Poincaré beszámolóját és a fluoreszencia jelenségével már hosszú ideje foglalkozott, hozzáfogott, hogy Poincaré hipotézisét ellenőrizze. Gondosan becsomagolt fényérzékeny lemezekbe fluoreszkáló anyagokat helyezett és órákon át napsugárzásnak tette ki őket. A fluoreszkáló anyagok között volt uránszurokérc is. Azon a lemezen, amelyre uránszurokércet helyezett, valóban feketedést tapasztalt. Később bebizonyosodott, hogy az uránszurokérc sugárzásában a napfénynek nincs semmi szerepe. Tehát Poincaré feltevése hamisnak bizonyult, de járulékosan mégis elősegítette azt a felismerést, hogy az uránsóból minden külső behatás nélkül sugárzás árad. Ezzel Becquerel felfedezte a természetes radioaktivitást. Néhány évvel később Marie Curie felismerte, hogy az uránon kívül a tórium is sugároz, továbbá, hogy az uránérc az uránnál jóval nagyobb mértékben sugárzó elemet tartalmaz. Ezt az anyagot Pierre Curie-vel együtt fedezte fel és lengyel hazájáról polóniumnak nevezte el. Nem kisebb jelentőségű a heurisztikus kísérlet, amelyet E. Fermi a mesterséges radioaktivitást tanulmányozva végzett. Ismeretes, hogy a mesterséges radioaktivitást Fréderic és Irène Joliot-Curie fedezték feJ. Mesterséges radioaktív anyagokat úgy állítottak elő, hogy alfa-részecskékkel bombáztak különböző kémiai elemeket. Tőlük eltérően Fermi nem alfarészecskék, hanem neutronok segítségével állított elő mesterséges radioaktív anyagokat. A továbbiakban azt kezdte vizsgálni, hogy befolyásolja-e a mesterséges radioaktivitás erősséget, ha a sugárforrás és a besugárzott objektum közé ólom-, illetve parafinlemezt helyez. Azt tapasztalta, hogy az ólomlemez jelentéktelenül, a parafinlemez azonban jelentősen fokozza a mesterséges radioaktivitás erősségét. A heurisztikus kísérlet azáltal, hogy valamely új, nem tervezett tényre vonatkozó információt nyújt, gyakran új tudományos hipotézis megfogalmazását inspirálja. A természetes radioaktivitás felfedezése nélkül aligha derült volna fény az atomok felépítésére, Fermi kísérlete pedig igen jelentősen hozzájárult a mesterséges radioaktivitás elméletének kibontakozásához. Heurisztikus funkciót töltenek be a tudományos fejlődésben a gondolatkísérletek is. Nevezetesek azok a gondolatkísérletek, amelyek a relativitás elmélete megalkotásánál szerepet játszottak. Ezek egyike az ún. "mozgó szoba" gondolatkísérlet. Képzeljünk el egy olyan szobát (pl. vonatfülkét), amelyet a külső világtól teljesen elkülönítettünk. Ha beszélünk, akkor a szobában levegő közvetítésével a hanghullámok minden irányban ugyanakkora sebességgel áramlanak szét, feltéve, hogy nincs a szobában légmozgás. Tegyük fel, hogy a szoba a térben mozog és a külső szemlélő a szoba ablakán át mindent lát, ami bent történik. így megmérheti a hang sebességét is saját koordinátarendszeréhez (pl. egy vasúti töltéshez) képest és azt találja, hogy a hang sebessége a szoba mozgásának irányában nagyobb, mint ellentétesen. Ez a klasszikus fizikai szemléletre épülő gondolatkísérlet a mintája a speciális relativitáselmélet vezéreszméjének. Ha feltételezzük, hogy a mozgó szoba ugyanúgy magával ragadja a fény hordozóját, az étert, mint a hang terjedésének a közegét, a levegőt, akkor a külső megfigyelőnek a mozgás irányában nagyobb fénysebességet kell mérnie, mint vele ellentétesen. Ha ezzel a feltevéssel nem élünk, akkor a fénysebesség mindkét irányban egyenlő lehet. Az ismertetett gondolatkisérletek alapja a fény- és hangjelenségek analógiája. Ez az analógia kapcsolja össze az emberléptékű hangsebességgel mozgó vonatfülkében reálisan lehetséges és a fénysebességgel száguldó kabinban csupán gondolatilag lehetséges kísérleti szituációt. De az a mennyiségi különbség, amelyet méltán minősithetnénk önmagában technikai jellegűnek, alkalmas arra, hogy a két analóg helyzet minőségi különbségét is felszínre hozza: a levegő mint a hangjelenség tényleges hordozója és az éter mint a fény potenciális hordozója közötti különbséget. Ennek a különbségnek a lényegét Einstein abban látta, hogy a száguldó űrkabin nem tudja magával ragadni a nyugvó étert, a jól lezárt vonatfülke azonban a levegőt is magával viszi. A heurisztikus kísérlet a tudományos alkotás egyik leghatékonyabb eszköze, hiszen

80


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

gyakran származik belőle tudományos hipotézis, amelyben az új eszme testet ölt. A heurisztikus kisérletekbe talán minden más kísérletfajtánál szervezettebben beépülnek a hipotézisek. Nemcsak arról van ugyanis itt szó, hogy a már megszerzett ismeretek talaján keressük a problémák megoldását, hanem ezen túlmenően magunk teremtjük meg a lehetőségét annak, hogy – gyakran véletlenszerű, járulékos kölcsönhatások révén – a valóság eddig nem vizsgált összefüggéseire derüljön fény, vagy, mint a gondolatkísérletekben, a valóság "tiszta" formájában nyilatkozzék meg és tárja fel előttünk lényegét. b) A demonstratív kísérletek célja a hipotézisek igazságának gyakorlati felülvizsgálása. A demonstratív kísérlet szerepét két példán szemléltetjük. Fermi a már ismertetett heurisztikus kísérletével új jelenség nyomára bukkant: a parafin jelentősen megnöveli a neutronsugárzás mesterséges radioaktivitást kiváltó hatását. Felismerte, hogy az adott esetben a parafin számos tulajdonsága közül az a jelentős, hogy viszonylag nagy mennyiségű hidrogént tartalmaz. Ezt a hipotézist azután részleteiben ki is munkálta, megadva a mesterséges radioaktív atomok képződésének mechanizmusát, és ezt újabb kísérlettel igazolta, amelyben már nem parafint, hanem egy, a hidrogént sokkal nagyobb mennyiségben tartalmazó anyagot, vizet alkalmazott. Az új kísérlet jól igazolta a hipotézis sugallta előrelátásokat. Első pillantásra úgy tűnhetne, hogy a parafinnal és a vizzel végzett kisérletek eredményei teljesen analógok, hiszen mindkét esetben a mesterséges radioaktivitás fokozódásának lehetünk tanúi. A valóságban azonban a két kísérlet szerepe a tudományos megismerés fejlődésében nagyon is eltérő. Az első a probléma felmerüléséhez és lehetséges megoldásához járult hozzá, a második viszont a javasolt megoldás elfogadhatóságát igazolta. Még nyilvánvalóbb a heurisztikus és a demonstratív kísérlet különbözősége, ha a heurisztikus kísérlet egyben gondolatkísérlet. Demonstratív kísérlet ugyanis csak materális objektumon végrehajtott tényleges átalakitó hatáson alapulhat. Így a relativitáselméletet sem lehetett merőben gondolati kísérletekre alapozni, hanem olyan valóságos kisérleti (és megfigyelési) szituációkat kellett megteremteni, amelyekben a relativitáselméletből levezethető tapasztalati előrelátások ellenőrizhetők. Ilyenek voltak az ún. relativisztikus effektusok (a fénysugár elhajlása a Nap gravitációs erőterében, a fény vöröseltolódása stb.) megfigyelése. A tudományos gyakorlatban a heurisztikus és demonstratív kisérletek nagyon gyakran összefonódnak. Ilyenkor kevert kísérletekről beszélünk. Ezeknek jellemzőjük, hogy egyaránt szolgálják valamely új összefüggés feltárását és ennek alapján további előrelátások levezetését. Jó példa erre Mengyelejev periódusos rendszere. Ismeretes, hogy Winkler a periódusos rendszer alapján fedezte fel a germánium nevű kémiai elemet, és ez a felfedezés egyúttal megerősítette Mengyelejev hipotézisét. A demonstratív kísérlet egyik igen fontos fajtája az ún. döntő kísérlet (experimentum crucis), amely valamely jól kidolgozott hipotézis vagy rivális hipotézisek igazságértékének eldöntésére szolgál. Ilyen döntő kísérlet segítségével cáfolta meg Davy a hőanyag-hipotézist és igazolta a hőmozgás-hipotézist. A hőanyag-hipotézis szerint a hőjelenséget egy különleges anyag idézi elő, amely a testekkel keveredhet. A test annál melegebb, minél több benne a hőanyag és a melegebb testről átfolyik a hidegebbekre. Ez a hipotézis a testeknek áramlással történő felmelegedését könnyűszerrel meg tudta magyarázni. A súrlódásos felmelegedés magyarázatára azonban nem volt alkalmas. A hőanyag-hipotézissel együtt már régóta létezett a hőmozgás-hipotézis is, amely a hőjelenséget a molekulák kinematikus mozgásával magyarázta. E felfogás szerint a test annál melegebb, minél intenzívebb a részecskék mozgása. Az áramlással történő felmelegedésnél a melegebb test részecskéi mozgási energiájuk egy részét át adják a hidegebb test részecskéinek és igy az utóbbiak felgyorsulnak. Davy döntő kísérlete a következő volt: egymáshoz dörzsölt két jégdarabot O oC-os környezetben. Ebben az esetben a jég anélkül olvadt meg, hogy melegebb testtől hőanyagot kapott volna. Majd. ugyanolyan térfogatú

81


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

jégdarabokat tűzön olvasztott meg. Természetesen az így kapott víz semmiben sem különbözött a jégdarabok dörzsölése által nyert víztől. Döntő kísérlettel próbálta a fény hullám-hipotézisét igazolni és a korpuszkuláris hipotézist cáfolni Foucault 1850-ben. A hullám-hipotézisből az következik, hogy a levegőben nagyobb a fény sebessége, mint a vízben, a korpuszkuláris hipotézisből pedig az ellenkezője. A kísérlet a hullám-hipotézis javára döntött, de eredményét túlértékelték: a fény foton-elméletének létrejöttével újjáéledt a korpuszkuláris hipotézis, és egyúttal szükségessé vált a hullám-hipotézis bizonyos módosítása is a századfordulón. Az előzetes ismeretek alapján megkülönböztetett kísérletek. Már említettük, hogy a kísérlet tervszerű beavatkozás az objektum viselkedésébe. Ahhoz azonban, hogy a változást tervezni tudjuk előzetes ismeretekkel kell rendelkeznünk a vizsgált jelenség természetéről. Ezeknek az előzetes ismeretnek a terjedelmétől és a mélységétől függően beszélhetünk próbaszerencse (trial-and-error), fekete doboz (black-box) és nyitott doboz (open-box) jellegű kísérletekről. A próba-szerencse (trial-and-error) kísérletek. Ezeknél a kísérleteknél a vizsgálandó objektum struktúrájáról és funkciójáról igen keveset tudunk. Ilyenkor bizonyos hatást fejtünk ki az objektumra és várjuk a reagálást. Ezzel a módszerrel fedeztek fel pl. számos műanyagot és gyógyszert. Az ilyen kísérleteknél a véletlennek igen nagy a szerepe, az objektum csak meglehetősen szűk határok. között változtatható, és nehéz a lényeges jegyek és lényegtelen kísérő-jelenségek megkülönböztetése is. A fekete doboz (black-box) kísérletek. Ezen kísérletek esetében a vizsgált rendszer funkciói bizonyos fokig már ismertek. Az ilyen kísérletek célja az, hogy meghatározott ok (bemenet) által kiváltott okozatot (kimenetet) megfigyeljünk, és a közöttük fennálló esetleges törvényszerű kapcsolatot megállapítsuk anélkül, hogy ismernénk azt a struktúrát, amely az ok és az okozat közötti átmenetet közvetíti. Ilyen fekete doboz kísérletek voltak G. Mendel keresztezési kísérletei. A nyitott doboz (open-box) kísérlet. Ez a kísérlet akkor alkalmazható eredményesen, ha a rendszer struktúrája már viszonylag jól ismert és ellenőrizhető a bemenet és a kimenet kapcsolatának módja. Igy pl. ma a kromoszómák struktúrájának ismeretében kísérletileg vizsgálható a géneknek a genetikai információ átadásánál betöltött szerepe. Megjegyezzük, hogy a fekete doboz és a nyitott doboz kísérletek különbsége relatív, hiszen minden rendszer struktúrája csak egy meghatározott szinten ismert: alrendszereinek és alkotóelemeinek szerkezetét csak bizonyos határig lehet figyelembe venni. (Bizonyos határon túl persze nem is indokolt a valóság alacsonyabb szerveződési szintjeinek bevonása a tudományos vizsgálódásba. Aligha szükséges például a társadalmi jelenségeknél kémiai vagy fizikai elemzésekbe bocsátkozni.) A kísérleti objektum természete szerint különbséget tehetünk model-kísérletek és „természetes” kísérletek között. Ennek a megkülönböztetésnek az az alapja, hogy a kísérlet ugyan mindig kiragadja a tényt természeti mivoltából, de egy bizonyos határig az objektum mégis „eredetinek”, „természetesnek” fogható fel. Modellen az adott összefüggésben olyan anyagi rendszert értünk, amely az eredetivel vagy hasonlósági vagy analógiás viszonyban van, az eredetinél könnyebben megismerhető, és ezért a kísérletben az eredetit bizonyos határig helyettesíteni tudja. Az ilyen modelleket materiális modelleknek nevezzük. (Gondolatilag megalkothatunk ún. ideális modelleket, a konkrét-reális objektumnak absztrakt-ideális képeit is. Valójában a már emtített gondolatkísérletek objektumai ilyen ideális modellek. De amikor modell-kísérletről beszélünk, akkor kizárólagosan materiális modellek jöhetnek számításba mint kísérleti objektumok.) A hason1ósági modellre az jellemző, hogy az eredeti és a modell minőségileg egyneműek, továbbá eleget tesznek bizonyos kritériumoknak, amelyeket a hasonlóság-elmélet keretei közt dolgoztak ki. A geometriai idomok (pl. háromszögek) hasonlósága közismert. De nemcsak

82


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

geometriai, hanem pl. mechanikai rendszerek is lehetnek hasonlóak. Ezt már Galilei is felismerte. A mechanikai hasonlóság feltételeit már Newton és mások is megfogalmazták. Mechanikai értelemben hasonló pl. valamely hőerőmű megépítendő gőzkazánja és annak kicsinyített mása. Ezért a hasonlósági modelleket gyakran kis mintáknak is nevezik. Tervezésüket a hasonlóságelmélet törvényei szabják meg. A működésük alapján nyert információkat azután bizonyos szabályok segítségével átviszik az eredetire. (Természetesen ez az extrapoláció bizonyos esetekben az ismereteknek kisebbnagyobb torzulását eredményezi.) A materiális modellek másik típusát az analóg (izomorf és homomorf) modellek alkotják. Az utóbbi modelltípusokra az jellemző, hogy az eredetitől különböző minőségűek. Ha az analógia két fontos fajtájának, az izomorfizmusnak és a homomorfizmusnak a fogalmát képletesen akarjuk kifejezni, akkor tartalmukat a teljesen korrekt (egy-egyértelmii) forditás, valamint a szisztematikus röviditéssel egybekötött forditás fogalmával világithatjuk meg. Az izomorfizmust szokásos strukturális azonosságnak, a homomorfizmust pedig strukturális hasonlóságnak nevezni. Izomorf modellek megalkotásának lehetősége – kissé leegyszerűsítve – akkor áll fenn, ha bizonyos folyamatok, jelenségek azonos matematikai formalizmussal irhatók le, vagyis egyazon formális struktúrának különböző interpretációi útján nyerhetők. Izomorfizmus áll fenn pl. a mechanikai és az elektromos jelenségek közt. A mechanikai rendszer minden egyes elemének kölcsönösen megfeleltethető az elektromos rendszer egy eleme. Ezt az analógiát már J. C. Maxwell felismerte. A mechanikai erőnek a feszültségét, a sebességnek az áramerősségét, a súrlódásnak az ellenállást, a rugalmasságnak a kapacitást, a tömegnek az induktivitást feleltette meg. A homomorf modellek bizonyos szerkezeti egyszerűsitéssel reprezentálják az eredeti objektumot. Például az atomok, molekulák, kristályok modelles reprezentációja csak egy töredékét tartalmazza az emlitett objektumok szerkezeti felépitésének. Homomorfizmus áll fenn az ember pszichikai tevékenysége és annak kibernetikai modelljei, továbbá a társadalmi folyamatok és kibernetikai szimulációik közt. A modell.kisérlet ellenpólusaként tekinthető a „természetes” kisérlet, amikor valamely természeti vagy társadalmi folyamaton könnyen áttekinthető változást eszközlünk anélkül, hogy jelentősen beleavatkoznánk. Az ilyen kisérleteknek főleg a biológia és a társadalomtudományok területén van nagyobb jelentősége. A „természetes” kisérletek azonban csak akkor alkalmazhatók eredményesen, ha a folyamat kielégitően ismert. Hipotézisek megalapozására is csak viszonylag szűk keretek közt alkalmasak, hiszen a feltételek változtatásának lehetősége korlátozott. A „természetes” kisérlet mintegy átmenet a „természetes” folyamat megfigyelése és a tulajdonképpeni kisérlet között.

83

ELMÉLETI MEGISMERÉS

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

5. ELMÉLETI MEGISMERÉS Amint az elmondottakból láthattuk, a tudományos kutatás nem szorítkozik a tapasztalati tények puszta leírására, adatok gyűjtésére, hanem túllépve az empíria határain elméleti (teoretikus) ismereteket alkot. E túllépésre már a mindennapi megismerés rákényszerül, hiszen pl. általánosítások, analógiás okoskodások nélkül nem tudnánk a már megszerzett ismereteket új esetekre alkalmazni. Az empíria határain való túllépés azonban azzal a veszéllyel is jár, hogy eltévelyedünk a megismerésnek nemegyszer labirintushoz hasonló útján. Ezért a tudományelmélet művelői kezdettől fogva arra törekedtek, hogy megfelelő stratégia kidolgozásával kizárják vagy legalábbis csökkentsék az eltévelyedés lehetőségét az elméleti megismerés folyamán. Teoretikus megismeréshez soroljuk mindazokat a megismerési eljárásokat, amelyeket a valóság empirikusan hozzáférhetetlen tényeinek gondolati rekonstrukciójánál alkalmazunk, és azokat az ismereteket, amelyeket az említett módszerekkel az adott területről nyerünk. Teoretikus megismerésen mi a megismerés egy meghatározott fázisát értjük, de csak a tudományos kutatáson belül, megkülönböztetésül az empirikus megismeréstől. Megjegyezzük, hogy az empirikus megismerés nem azonos az érzéki megismeréssel (észlelésseI) és a teoretikus megismerés sem a gondolati (racionális) megismeréssel. Mind az empirikus, mind a teoretikus megismerés valójában a gondolati megismerés sajátos, kifinomult formái. A teoretikus megismerés voltaképpen egybeesik a hipotézisalkotással, hiszen az empíria mindenkori korlátain a hipotézisek segítségével próbálunk túlhaladni. Az elméleti megismerés vagy teoretikus megismerés lényegét tekintve a világ gondolkodás útján történő megismerése. A logika az emberi gondolkodásról szóló tudomány. A logika nem azt vizsgálja, hogy mit gondolunk, hogy miről gondolkodunk, hanem azt, hogy hogyan kell helyesen gondolkodnunk. A logika tehát a gondolkodás szabályaival foglalkozó tudomány. A logika elnevezés a görög logosz szóból származik. A logosz szó jelentése: értelem, mégpedig az az értelem, amit a szó a szövegösszefüggésben kap. A logosz tehát az az értelem, ami a beszéd egészében és egységében jön létre. A következőkben a három területét ismertetjük röviden. Ezek a területek a következők: • logikai alapelvek (az azonosság elve, az ellentmondás elve, a kizárt harmadik elve és az elégséges alap elve), • logikai formák (a fogalom, az ítélet, a következtetés és az elmélet), • logikai módszerek (indukció, dedukció és redukció).

5.1 Logikai alapelvek Az azonosság elve Az egyik legfontosabb logikai elv az azonosság elve (latinul: principium identitatis). Ez a dolgoknak önmagukkal való azonosságát állapítja meg, vagyis azt fejezi ki, hogy egy létező dolog azonos önmagával, azaz A = A. Azt mondjuk például, hogy az almafa az almafa. Ha ez nem volna így, akkor egy dolog, nem csak az lenne ami, hanem bármi más is lehetne. Éppen ezért ez az elv a fogalomalkotás alapja. A létező dolgok önmagukkal való azonossága mindig egy meghatározott szempontból értendő. A dolgok ugyanis állandóan változnak. A változások elsősorban a dolgok tulajdonságait érintik. Amíg ezek a változások nem érintik a dolgok lényegét, a dolog azonos marad önmagával. 84


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az ellentmondás elve Az ellentmondás elve (latinul: principium contradictionis) azt fejezi ki, hogy egy és ugyanazon dolog egy és ugyanazon szempontból nem lehet egyszerre azonos és nem azonos önmagával. Ez az elv az azonosság elvének a kiegészítője, mivel negatív értelemben ugyanazt fogalmazza meg, vagyis az A és a nem-A közötti különbséget, azaz A ≠ nem-A. Tehát az almafa nem lehet nem-almafa, ahol a nem-almafán értendő minden, ami nem almafa. Ugyanakkor ez az elv feltételezi az azonosság elvét is, vagyis azt, hogy A és nem-A is azonos önmagával. Vagyis az almafa az almafa, a nem-almafa az nem almafa. Ezért ez az elv az ítéletek megalkotásának egyik alapja.

A harmadik kizárásának az elve A harmadik kizárásának elve (latinul: principium exclusi tertii) azt mondja ki, hogy két egymásnak ellentmondó dolog között nincsen harmadik lehetőség, vagyis egy dolog vagy A vagy nem-A, harmadik lehetőség nincs. Ez a következőképpen értendő: a nem A az A-nak a tagadása, vagyis a nem-A mindazt jelöli, ami nem azonos A-val. Pl. ha az almafát vesszük alapul, akkor azt mondhatjuk, hogy egy fa vagy almafa vagy nem-almafa. Mivel a nemalmafa az almafán kívül minden más fát jelenthet, ezért nyilvánvalóan harmadik lehetőség nincs. A harmadik kizárásának elve nem egyéb, mint az azonosság elvének egyik következménye. Ugyanis ha érvényes az azonosság elve és vele együtt az ellentmondás elve, akkor egyértelmű, hogy minden dolog vagy A vagy nem-A. Az ellentmondás elvében ugyanis már eleve benne van ez a kettősség. A kizárt harmadik elve tulajdonképpen ennek a kettősségnek a megerősítése.

Az elégséges alap elve Az elégséges alap elve (latinul: principium rationis sufficientis) azt fejezi ki, hogy mindennek elégséges magyarázatának kell lennie. Ezzel az elvvel kapcsolatban sokan úgy vélik, hogy ez nem annyira formális logikai követelmény, hanem inkább lételméleti (ontológiai), módszertani követelmény, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy a tudományos gondolkodásba ne vigyünk be megalapozatlan tételeket. Egyébként ez az elv az alapja a logikus következtetésnek és a rendszeralkotásnak.

5.2 Logikai formák A gondolkodás A gondolkodás azt jelenti, hogy az ember kiemeli a vizsgált dolgok egyes tulajdonságait vagy sajátosságait és ezeket új ismeret szerzése céljából különböző kombinációk segítségével egyesíti. Az emberiség fejlődésének kezdeti szakaszaiban a gondolkodás szemléletes, vagy még inkább tárgyias volt. Az emberek gondolkodásuk során szemléletes képmásokat emeltek ki és kapcsoltak össze új kombinációkká. Elősorban azokat az érzeteket, észleleteket és képzeteket kapcsolaták össze, amelyek a külvilág megismerése során alakultak ki bennük vagy pedig olyan tárgyakat és jelenségeket, amelyekkel a mindennapi életükben találkoztak. Későbbi fejlődése során az ember kezd elvonatkoztatni a konkrét érzékitől, a konkrét szemlélettől és 85


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

kezdi kiemelni az egyesből az általánost. Így létrehozza először a képzeteket, majd a fogalmakat és az eszmei képmásokat, amelyek a valóság tárgyainak, jelenségeinek és folyamatainak az általános, lényegi vonásait képezik le.

A fogalom A fogalom lényegesen különbözik az érzéki megismerés formáitól. A fogalomhoz a képzeteken keresztül jutunk el. A fogalom ugyanis a tárgy lényeges jegyeinek gondolati egysége. Az, amire a fogalom vonatkozik, aminek a jegyeit magában foglalja a fogalom tárgya. A tárgy jegyeinek az összessége a fogalom tartalma. Pl. az állat fogalmának a tárgya maga a konkrét állat. A fogalom tartalma pedig mindazon jegyek összessége (élőlény, helyváltoztatásra képes, érez stb.), amelyek az állat lényegi jellemzői. Vannak olyan fogalmak, amelyek kép alakban jelennek meg a tudatunkban, ezeket konkrét fogalmaknak nevezzük. Ilyenek pl. az asztal, a szék, az óra, az autó, a fa, a csillag stb. Vannak azonban olyan fogalmak is, amelyek esetében nevük kimondása után nem jelenik meg kép a tudatunkban, legfeljebb csak további magyarázó szavak jutnak az eszünke. Ilyen fogalmak pl. a tér, az idő, a szeretet, a bátorság, a demokrácia stb. Ezeket a fogalmakat elvont, absztrakt fogalmaknak nevezzük. Az előzőekben a fogalmat úgy határoztuk meg, mint a tárgy lényeges jegyeinek a gondolati egységét, amelyhez a képzeten keresztül jutunk el. Ez azt jelenti, hogy a külvilág különböző tárgyairól ingerek jutnak el az érzékszerveinkhez, ezekből érzetek alakulnak ki, ezek észleletekké állnak össze, s ez akkor is megjelenhet a tudatunkban, amikor már az ingerforrás nincs előttünk, s további értelmi tevékenységgel eljutunk ahhoz a gondolati egységhez, amit fogalomnak nevezünk. Tudjuk azonban, hogy a külvilág tárgyai folyton változnak, míg a fogalom viszonylag stabil. A helyzet az, hogy egy tárgy lényeges jegyeit, amelyből a tárgy fogalma, illetőleg a fogalom tartalma áll, nem mindig ismeri fel egyszerre az ember. A fogalmak tartalma tehát ismereteinknek megfelelően változik. Így van ez akkor is, ha ugyanazt a szót használjuk a fogalom megjelölésére, amikor a fogalom tartalma már lényegesen megváltozott. Példa erre az „atom” szó (görög jelentése: oszthatatlan), amelyet az ókori görög filozófusok az anyag legkisebb egységeinek a megjelölésére használtak. Természetesen az ókorban egész más volt e fogalom tartalma, mint napjainkban, amikor már megismertünk olyan fizikai egységeket is, mint elektron, proton, neutron stb. Természetesen nemcsak a tudományos fogalmak változnak, hanem a mindennapi megismerésben használt foglamak is. Különböző lehet e fogalmaknak a tartalma azoknak az embereknek a tudatában is, akik azonos nyelvet beszélnek, s különböző lehet amiatt is, hogy az egyén tudatának milyen a szellemi fejlettsége. Különböző lehet az emberek fogalma még ugyanarról a dologról aszerint is, hogy mennyit tudnak róla. Minél jobban ismerünk valamit, annál gazdagabb az adott tárgyról alkotott fogalmunk. Ezért van az, hogy ha valakiről azt mondják, hogy „fogalma sincs róla”, akkor ez azt jelenti, hogy az illető semmit sem tud a kérdéses dologról. Vannak olyan fogalmak is, amelyeknek az anyagi világban nincsenek megfelelőik. Ilyen pl. az ideális gáz, az egyszarvú, a boszorkány stb. s vannak olyan fogalmak is, amelyekről a tudomány korábban azt gondolta, hogy léteznek, de később kiderült, hogy ezeknek sincs megfelelőjük a valóságos világban. Ilyen pl. az éter, amellyel az univerzumot betöltő feltételezett anyagi közeget jelölték vagy a flogiszton, amellyel a 17-18. század fordulóján az égés folyamatát akarták magyarázni.

86


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az ítélet Az ítéletek fogalmakat kapcsolnak össze. S ezeket mondatok formájában szoktuk megfogalmazni. Míg a fogalom valamilyen tárgy elgondolása és lényege szerinti meghatározása, addig az ítélet az elgondoltról állít valamit, mégpedig azt, hogy ez van és olyan amilyennek mondjuk. Pl.: a kutya négylábú állat. Az ítéleteket három csoportba szokták sorolni aszerint, hogy milyen viszony van az ítélet tárgya (a mondat alanya) és azon fogalom között, amelyet a tárggyal kapcsolatban állítunk. 1) Kategórikus (feltétlen) ítélet. Ez olyan állítás, amely minden megszorítás nélkül érvényes az ítélet minden tárgyára. Pl. a hang anyag-rezgés, az ember élőlény. 2) Hipotetikus (feltételes) ítélet. Olyan állítás, amelyet ha-akkor kötőszavakkal kapcsolunk egybe. Tehát itt egy olyan állításról van szó, amely feltételhez van kötve, s a következmény csak akkor következik be, ha a feltétel teljesül. Pl.: ha forraljuk a vizet, akkor gőzzé válik. 3) Diszjunktív (szétválasztó) ítélet. Ez olyan állítás, amikor egyszerre több esetre vonatkozóan állítunk valamit, de ezek közül az egyik érvényessége kizárja a többit. Pl.: egy háromszög vagy derékszögű, vagy hegyesszögű vagy tompaszögű.

A következtetés A következtetés olyan logikai művelet, amelyben egy vagy több ítélet alapján egy újabb ítéletet alkotunk, s ezt az ítéletet az előzményekkel alapozzuk meg. A következtetést az ítéletekhez képest azért tekintjük egy újabb logikai műveletnek, mert a következtetés során ítéleteket alapozunk meg más ítéletekkel. Ennek az újabb logikai műveletnek az alapja: az elégséges alap elve. Az olyan következtetést, amelynek csak egy előzménye (latinul: praemissa) van, közvetlen következtetésnek nevezzük. Kettő vagy több előzmény esetén közvetett következtetésről beszélünk. Logikai szempontból következtetni annyit jelent, mint egy jelenséget egy másik jelenséggel kapcsolatba hozni. Ez a kapcsolat rendszerint ok-okozati kapcsolat. Következtethetünk a megfigyelt okból a várható okozatra, pl: nulla fok alatt megfagy a víz. De lehetséges az is, hogy az okozatból következtetünk az okra, pl.: a vadász a nyomokból arra következtet, hogy vaddisznó járt itt. A következtetés tehát vagy az ok keresése vagy a várható okozat előrejelzése.

5.3 Logikai módszerek A módszertan megmutatja, logikai következtetésekkel hogyan tehetünk szert megbízható ismeretekre. A leggyakrabban alkalmazott módszerek: az indukció, a dedukció és a redukció.

Az indukció Az indukció (a latin inducere: bevezetni, ráhúzni valamire) olyan következtetési mód (logikai módszer), amikor az egyes esetekből az általánosra vagy a részekből az egészre következtetünk. Szigorú logikai értelemben ez a következtetés nem igazolható, mert az egyes esetekből az általánosra következtetve, nem tudunk minden egyes esetet megvizsgálni. Kellő körültekintéssel azonban ez a következtetési mód jól használható, s a tudományos kutatásban alkalmas új eredmények elérésére.

87


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A teljes indukcióról akkor beszélünk, ha a dolgok egy véges halmazának mindenegyes esetét megvizsgálva vonjuk le a következtetést. Ekkor a megfelelő következtetés teljes bizonyossággal levonható. Általában azonban sem a hétköznapi sem a tudományos megismerésben nem teljes indukcióval dolgozunk. Ez azt jelenti, hogy csak az esetek egy meghatározott részén tudjuk elvégezni a vizsgálatot, s a következtetést annak alapján vonjuk le. J. St. Mill (1806-1873) az indukció különböző formáit különböztette meg. Bár az általa megadott szempontok a tudományban nem terjedtek el széleskörűen, mégis célszerű áttekinteni őket, mert segítik megérteni az indukció lényegi vonásait. Szerinte a következő indukciós módszereket lehet megkülönböztetni. 1) A megegyezés módszere. Keressük egy jelenség okát. Megfigyeljük, hogy a jelenség milyen körülmények között lép fel. Ha van egy olyan körülmény, amely minden esetben előfordult, akkor arra következtetünk, hogy az a jelenség egy előidéző oka. 2) A különbözőség módszere. Keressük egy jelenség okát. Ha azt tapasztaljuk, hogy a jelenség k1, k2 és k3 körülmények együttes előfordulása esetén fellép, de ha csak k2 és k3 körülmények vannak jelen, akkor nem, úgy feltételezzük, hogy a jelenség előidéző oka a k1 körülmény. 3) A változó kísérő körülmények módszere. Keressük egy jelenség okát. Ha a jelenség k1, k2 és k3 körülmények együttes előfordulása esetén lép fel, s közülük k1 változik és a vizsgált jelenség is változik, akkor feltételezhetjük, hogy k1 a jelenség változásának az oka. 4) A maradék módszer. Keressük egy jelenség okát. Ha a jelenség sem a k2 körülmény esetén, sem a k3 körülmény esetén nem fordul elő, de k1 körülmény esetén igen, akkor feltételezhető, hogy k1 a jelenség oka.

A dedukció A dedukció olyan következtetési mód (logikai módszer), amelynek során az általánosból az egyesre, az egészből a részre következtetünk. Ha ugyanis valami érvényes a dolgok teljes halmazára, akkor nyilvánvalóan érvényes a halmaz mindenegyes egyedére is. A logikai könyvek gyakori példája a deduktív következtetésre: Minden ember halandó Szokratész ember --------------------------Szokratész halandó A dedukció tehát az egyes jelenséget, mint valamely egyetemes törvény speciális esetét vagy következményét mutatja be. A deduktív következtetéshez tehát először is ismernünk kell egy olyan általános törvényt, amelyet majd a megmagyarázandó jelenségre alkalmazni fogunk. Emellett azt is tudnunk kell, hogy az adott egyedi jelenség, amelynek a magyarázatát keressük, éppen annak az általános törvénynek az egyedi esete, amellyel majd a jelenséget megmagyarázzuk. Bemutatunk két példát, amelyek felhívják a figyelmet a deduktív következtetés kapcsán felmerülő problémákra. 1) Adva van egy üvegedény, amelyben víz van. A víz megfagy, az üvegedény széttörik. Mi ennek a magyarázata? Ismerjük azt az általános törvényt, hogy a hőmérséklet változásával változik a testek térfogata. Ha a hőmérséklet emelkedik, akkor a térfogat megnövekszik, ha a hőmérséklet csökken, akkor a térfogat is kisebb lesz. Amikor azonban a víz megfagy, akkor térfogata kiterjed és szétfeszíti az üvegedényt.

88


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

2) Ha a víz megfagy, akkor térfogata kiterjed, ezért sűrűsége kisebb lesz, s a felszínre emelkedik. Ez az oka annak, hogy mindig a víz felszínén képződik a jég, s a tavak és a folyók nem fagynak be fenékig.

A redukció A redukció (latinul reducere: visszavezetni) egy olyan következtetési mód (logikai módszer), amely a következményekből kiindulva vezet vissza bennünket a kiinduló alaphoz. Ezt a módszert mind a hétköznapi, mind pedig a tudományos megismerésben használják. Különösen az orvosi és állatorvosi gyakorlatban gyakori ennek a módszernek az alkalmazása. A betegen észlelik a következményeket (tüneteket), s ezekből következtetnek vissza a kiváltó okra.

5.4 Hipotézis és evidencia Hipotézis A „hipotesis” görög szó, amely eredetileg a vitatkozó felek által a vita tárgyául elfogadott tételt jelentette. A hipotézis tehát feltételes ismeret, olyan ismeret, amely még nincs igazolva. Amikor a tudományban olyan új tényeket figyelnek meg, amelyekre már a régi magyarázat nem alkalmazható, akkor szükségessé válik egy új, az eddigi megfigyelésekre és ismert tényekre alapozott másik magyarázat. Ez a gondolatban megkonstruált új magyarázat azonban még nem igazolt. Amennyiben nem igazolható, ismét a tényekre alapozott új magyarázatot kell létrehozni. Ez a folyamat addig tart, amíg igazolt ismeretekhez nem jutunk. A tudományos kutatás folyamán tehát a hipotézisekben azok az új eszmék öltenek testet, amelyek a tudományos megismerés fejlődését biztosítják. A hipotézisalkotás jelentőségét már Galilei is felismerte: „Kopernikus maga írja, hogy első kísérleteiben az asztronómiát Ptolemaiosz változatlan feltevései alapján próbálta újjáalkotni. Mikor pedig belátta, hogy ha az égi jelenségeket téves feltevések alapján is lehet értelmezni, mennyivel inkább lenne lehetséges az valóban találó feltevések alapján...” Nem azonos tudományos értéket tulajdonít azonban a hipotézisnek egy empirista és egy racionalista beállítottságú kutató.. Ha pl. megfigyelem, hogy a szomszédból beszélgetés és ajtócsapódás hallatszik, az ablakon világosság szűrődik ki, akkor van bizonyos alapom annak feltételezésére, hogy a szomszédok otthon vannak. Természetesen efelől nem lehetek annyira biztos, mintha magát a tényt figyeltem volna meg. Erről csak akkor lehetek teljesen meggyőződve, ha átmegyek és megnézem, valóban ők vannak-e otthon (nem pedig, mondjuk, betörők, esetleg vidéki rokonok, vagy pedig a takarító vállalat dolgozói tartózkodnak a lakásban). A hipotézis másik fontos jellemzője, hogy kijelentések formájában fogalmazzuk meg. Valahányszor hipotézist állítunk fel, problematikus igazságértékű kijelentést teszünk. Ha a hipotézist merőben a szimbolikus logika nézőpontjából tekintjük, vagyis csupán logikai formáját vizsgáljuk, akkor hipotézisnek kell minősítenünk minden olyan kijelentést, amelynek igazságértéke pusztán logikai elemzés útján nem dönthető el, vagyis minden szintetikus jellegű kijelentést. (Az ilyen kijelentéseket logikailag kielégíthető formuláknak nevezik.) Ennek megfelelően a szimbolikus logikában minden nem azonosan igaz és nem önellentmondó kijelentés hipotézisnek minősül. így pl. a „Magyarország legnagyobb folyója a Duna” kijelentés is hipotézis, de a „Minden állat emlős vagy nem-emlős” és „Van olyan asszony, aki leány” kijelentések nem, hiszen az első biztosan igaz (tautológia), a második pedig biztosan hamis (kontradikció). 89


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A hipotézis tehát eleinte csupán feltételezés. Lényegében megkíséreljük a meglévő megfigyelési eredményeket és a rendelkezésre álló tényeket egy bizonyítatlan feltételezéssel megmagyarázni. Mindenekelőtt keressük azokat az okokat, aminek alapján a vizsgált jelenséget magyarázni lehet. Azt szeretnénk kimutatni, hogy milyen okok idéznek elő egy meghatározott jelenséget. Magyarázatként végül törvényszerű összefüggést szeretnénk találni az egyes tények között. Ahhoz azonban, hogy a hipotézist törvényszerűségnek tekinthessük, a hipotézist igazolni kell. Ehhez gyakran alkalmazzák azt a módszert, hogy a hipotézisből logikailag levezethető előrejelzéseket készítenek, s azután megfigyelik, hogy a prognosztizált jelenségek bekövetkeznek-e vagy sem.

Evidencia Látható, hogy a merőben logikai megközelítés rendkívül széles keret, amelyben a hipotézis nem értelmezhető kielégítően. Ezt a keretet tehát további ismérvekkel szűkítenünk kell. Ilyen lehetséges ismérv pl. az. hogy a hipotézist a már megszerzett és az adott esetben igaznak elfogadott ismeretek egy bizonyos komplexumával meg kell alapoznunk. A megalapozás szükségességét már Leibniz felismerte és megfogalmazta az „elégséges alap elvét”. A megalapozó ismeretek érvek a hipotézis igazsága mellett vagy ellen. Ezért a tudományelméleti irodalomban gyakran az „evidencia” (az „evidencia” latin szó, amely nyilvánvalóságot, bizonyosságot) terminust használják a hipotézis ismeretalapjának megnevezésére. Az evidencia azokat az ismereteket foglalja magában. amelyek tartalmi kapcsolatban állnak az adott hipotézissel és így befolyásolni tudják annak igazságértékét. Az evidencia egy részét empirikus (megfigyelési és kísérleti) adatok alkotják. A másik része a korábbi tudás bizonyos nem-empirikus elemeiből (definíciók. törvények. elméletek) áll, így az evidenciának lényegében ugyanaz a szerepe a hipotézisek vonatkozásában. mint az ismeretháttémek a problémák esetében. Valójában a korábbi tudás említett területei legtöbbször össze is fonódnak. hiszen a problémák bizonyos fokig utalnak lehetséges megoldásaikra és így a problémaháttér egyúttal evidenciaként is funkcionál. Ha azt mondjuk, hogy a hipotézis a korábbi tudományos ismeretek által többé-kevésbé megalapozott feltételes tudás, akkor ismét lépést tettünk a hipotézis-fogalom meghatározásának útján. Ezt úgy fogalmazhatjuk, hogy a hipotézis lehetséges válasz a felmerült problémára és egyben az új eszme hozzávetőleges megformulázása. Az emberi tudás miközben fejlődik a valóság egyre szélesebb és mélyebb rétegeit tárja fel. Ám a megismerendő objektum kimeríthetetlenségéből továbbá az új tudásnak a már megszerzett tudástóI való függéséből adódóan ismereteink igazsága mindig rész1eges és relatív. Ezért a hipotetikus jelleg fejlődő tudásunk elidegeníthetetlen jellemzője. A hipotéziseket világosan meg kell különböztetnünk a puszta kitalálásoktól (fikcióktól). Például ilyen fikció (tudományos szempontból) Dante világképe az „Isteni Színjáték” –ban, amelyben a poklot és a purgatóriumot a Földön helyezi el. (A poklot a Föld belsejében a purgatóriumot pedig Jeruzsálemmel átellenben. a Föld túlsó oldalán.) Nem tekinthető azonban ebben az értelemben fikciónak – bár mint hipotézis hamisnak bizonyult – Arisztotelésznek az az állítása. hogy a vízből párolgás útján levegő keletkezik, hiszen az akkor rendelkezésre álló igen kezdetleges empíria alapján ez jogosult feltevés volt. Azt, hogy nem minden légnemű anyag levegő, vagyis hogy különböző „gázok” vannak, csak a 17. században állapította meg Van Helmont belga tudós. (A levegő összetételének pontos megállapítása még ezután is váratott magára.) Amikor F. Bacon elveti a természet megsejtésének módszerét és helyette az empirikus tényekre épülő indukciót ajánlja, és őt követve Newton hasonló álláspontot fejt ki, akkor a hipotéziseken üres, megalapozatlan fikciókat értenek. Hogy csakugyan erről a félreértésről és

90


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

túlzott empirisztikus beálIítódásról van szó, alátámasztja Newton következő megállapítása: „A hipotéziseket a kísérleti filozófiában nem kell figyelembe venni s bár a kísérletek és megfigyelések alapján, indukció útján történő érvelés nem bizonyítja be az általános következtetéseket, mégis ez az érvelésnek a dolgok természete által megengedett legjobb módja s annál erősebbnek tartható, minél általánosabb az indukció.” Más összefüggésben viszont maga Newton is arról beszél, hogy „Soha semmiféle felfedezés nem született merész feltevés nélkül”. Mindebből az következik, hogy Newton olyasmit értett feltevésen, amit ma tudományos hipotézisnek neveznénk és hipotézisen pedig megalapozatlan fikciót, gyengén megalapozott sejtést. Úgy véljük, ebben a szellemben kell értelmezni azt a híres mondását is, hogy „Nem találok ki hipotéziseket”.

5.5 Tudományos törvények A törvény fogalma és értelmezése A hipotézisek egyik legjelentősebb csoportját a tudományos törvények alkotják. „Törvényen” tudományfilozófiai megközelítésben kétfélét érthetünk: (1) „Törvény”-nek nevezzük az objektív valóság általános és szükségszerű összefüggéseit. A „törvény” referensei ebben az esetben valóságosan létező jelenségek közötti kapcsolatok. A filozófiai irodalomban ilyenkor általában a „törvényszerűség” terminust használják. Ezt a fogalomhasználatot fogadjuk el mi is. (2) „Törvény”-nek nevezik gyakran azokat a kijelentéseket is, amelyek segítségével a törvényszerűségeket gondolatilag rekonstruáljuk és nyelvileg kifejezzük. Ebben az esetben a „törvény” referensei meghatározott gondolati tartalmak. Mi a továbbiakban a „törvény” terminust e második értelemben használjuk. A tudományos törvény tehát olyan jól igazolt általános kijelentés, amelyben a valóság valamely szabályszerű (szükségszerű) összefüggése fejeződik ki. E meghatározás megvilágítására vizsgáljuk meg a következő egyszerű példákat! (1) Minden fém jó vezető. (2) A légüres térben szabadon eső test útja egyenlő a gravitációs gyorsulás felének és az esési idő négyzetének a szorzatával:

s=

g 2 ⋅t 2

(3) Az újszülötteknek mintegy 51 % -a fiú, 49% -a lány. (4) Ebben a kosárban minden alma jonatán. (5) A Föld gömbalakú. (6) Minden leány hajadon. (7) Minden tudományban az ismeretek mennyisége exponenciálisan növekszik. A felsorolt példák közül az (5) nem általános és ezért nem is törvény. Az ilyen hipotéziseket egyes (szinguláris) hipotéziseknek nevezzük. Nem tekinthető törvénynek a (6) példa sem, hiszen nem fejez ki objektív szabályszerűséget, hanem csak azt, hogy a „leány” és a „hajadon” terminusok jelentése megegyezik. Az ilyen kijelentéseket szokásos analitikusaknak nevezni, szemben a nyelven kívüli szférára vonatkoztatott szintetikus kijelentésekkel. A (4) kijelentés sem fejez ki törvényt, noha általánosítás hiszen nincs semmiféle szükségszerűség abban, hogy „ebben a kosárban” éppen almának, mégpedig csak jonatán almának kell lennie. Azt a tényt, hogy objektív szabályszerűség fejeződik-e ki valamely általános kijelentésben, legkönnyebben úgy ellenőrizhetjük, hogy ún. kontrafaktuális (tényellenes) kijelentéssé alakítjuk és ha így értelmes kijelentést kapunk, akkor feltehetően 91


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

törvényről van szó. A (4)-nek megfelelő kontrafaktuális kijelentés a következő: „Ha ez a nemkosár (pl. láda) kosár volna, akkor benne minden alma jonatán volna”. Nem szorul bizonyításra, hogy ez a kijelentés értelmetlen, hiszen elképzelhetetlen, hogy létezzék olyan törvényszerűség, amely előírná, hogy egy meghatározott kosárba csakis jonatán almát rakhassunk. Ugyanezt az átalakítást elvégezhetjük az (1)-(3) és (7) példa esetén és ekkor értelmes kijelentésekhez jutunk. Például a (3) kontrafaktuális megfelelője így formulázható: „Ha a nem-újszülöttek (pl. a hetvenévesek) újszülöttek volnának, akkor mintegy 51 százalékuk férfi és 49 százalékuk nő volna.” Ez a kijelentés értelmes, hiszen nagyon is elképzelhető, hogy az emberi nem fennmaradása érdekében az újszülötteknél a nemek százalékaránya szigorúan meghatározott. Ennek ellenére a (3) hipotézis törvény-státusával kapcsolatban vannak bizonyos aggályaink. Ugyanis a (2)-vel összehasonlítva szembetűnő, hogy a két hipotézis általánossága jelentős különbséget mutat. A (2) minden tér- és időbeli korlátozás nélkül, kivételt nem ismerően érvényes, és így elvileg egyetlen kivétel elégséges cáfolásához. Az ilyen törvényeket dinamikus törvényeknek nevezzük. A (3) ellenben ún. statisztikai törvény, amely nem egyedi jelenségekre, hanem véletlenszerű események együtteseire vonatkozik. A (2) azt mondja ki, hogy „Minden A-B”. A (3) viszont így formulázható: „Minden A bizonyos valószínűséggel B”. A statisztikai törvények megengedhetnek kivételeket, hiszen a viszonylagos gyakoriság csak igen nagyszámú együttes esetén egyezik meg jó közelítéssel a valószínűséggel, és így a statisztikai törvények alapján az egyedi esetekről (pl. arról, hogy egy adott városban a legközelebbi újszülött fiú lesz-e) nem tudunk semmit sem mondani. HasonIítsuk ezután össze az (1) és (2) hipotézist. Mindkettő általános abban az értelemben, hogy az egyes esetekre kivételt nem ismerően érvényesek és objektív szabályszerűséget fejeznek ki. Az (1) törvényben azonban csak olyan fogalmak fordulnak elő, amelyek közvetlenül tapasztalati tényeknek feleltethetők meg. A „fém” és a „vezető” egyaránt tapasztalati objektumok osztályát jelentő fogalmak. A (2) hipotézis viszont olyan fogalmat is tartalmaz, mint a „gravitációs gyorsulás” amelynek objektív megfelelője nem figyelhető meg, de bevezetése a tudományos elméletalkotás (főleg a tudományos magyarázat és előrelátás szempontjából) indokolt. Ennek megfelelően az (1)-et empirikus általánosításnak, a (2)-t pedig teoretikus általáno.sításnak nevezzük. Ebből azonban helytelenül vonnánk le azt a következtetést, hogy a teoretikus hipotézisek és a tudományos elméletek azonosak. Látni fogjuk, hogy a tudományos elméletek meglehetősen bonyolult szerkezetű ismeretrendszerek, amelyek mindenkor tartalmaznak teoretikus általánosításokat, de ezekre nem redukálhatók. Kérdéses még, hogy a (7) hipotézis tudományos törvénynek tekinthető-e. Ahhoz ugyanis, hogy valamely kijelentés tudományos törvény legyen szükséges, de nem elégséges, hogy objektív és általános szabályszerűséget fejezzen ki, hanem még jól megalapozottnak (igazoltnak) is kell lennie. Ha a (7)-et az (1) és (2) hipotézissel összevetjük, megállapíthatjuk, hogy az utóbbiak tapasztalatilag (megfigyelési és kísérleti adatok révén) és elméletileg is (a fémek szerkezetelmélete, ill. a gravitációs elmélet segítségével) jól megalapozhatók. A (7) kijelentés azonban sem tapasztalatilag, sem elméletileg kielégítően nem megalapozott, és így nem tekinthető tudományos törvénynek sem, hanem legfeljebb egy többé-kevésbé érvényre jutó tendenciát kifejező hipotézisnek. Megjegyezzük, hogy az empirikus és teoretikus törvények megkülönböztetése számos vonatkozásban viszonylagos. E szempontok közül itt a következőket emeljük ki: 1. A tapasztalat határai a megfigyelési technika fejlődésével egyre távolabbra tolódnak az érzékszervekkel közvetlenül megfigyelhető szférától. 2. Arra a kérdésre, hogy a műszerek miről is tudósítanak bennünket, legtöbbször csak elméleti ismeretek birtokában tudunk válaszolni. A tudományos megismerés egyik alapvető célja a valóság törvényszerűségeinek feltárása és egzakt formában való megfogalmazása. Valójában törvények nélkül aligha beszélhetünk

92


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

tudományról. Legfeljebb arról, hogy az emberi tudásnak ez vagy az a formája elindult a tudománynyá válás útján. A tudományos törvények megformulázása azonban igen bonyolult és legalább annyiszor kudarccaI, mint sikerrel kecsegtető szellemi tevékenység. Ezért foglalkoznunk kell azzal a kérdéssel, hogyan alkotunk törvényszerűségeket kifejező hipotéziseket.

A tudományos törvényszerűségek feltárása A tudományos alkotásról szólva már beszéltünk az új eszmék keletkezésének folyamatáról. Minthogy az új elképzelések hipotézisek alakjában öltenek testet, így tulajdonképpen a hipotézisalkotás folyamatát elemeztük, de nem voltunk tekintettel a hipotézisek sajátosságaira. A továbbiakban néhány olyan tudományos módszert vizsgálunk meg, amelyek a tudományos törvények formulázásánál jelentős szerepet játszanak. A tapasztalati adatok általánosítása. Az alacsony szintű leíró törvények általában a tapasztalati adatok általánosítása útján jönnek létre. A tudomány történetből ismeretes, hogy Kepler észrevette, hogy az egyik bolygónak Tycho által megfigyelt helyzetei mind egy és ugyanazon ellipszisen feküsznek. Méltán jegyzi meg H. Poincaré, hogy „egy pillanatra sem jutott eszébe... az a gondolat, hogy Tycho valami ritka véletlen következtében az eget csak azokban a pillanatokban észlelhette, amikor a bolygó valódi pályája ezen ellipszist metszette”. Az általánosítás a tudományos alkotás egyik formája: empirikus információinkat új objektumokra terjesztjük ki, és ezáltal feltételesen többet állítunk, mint amire alapunk van. Poincaré két vezérelvet emel ki, amely heurisztikus funkciót tölt be az általánosításban : az egyszerűséget és az analógiát. Az analógia és az egyszerűség a törvények formulázásánál mint heurisztikus elvek funkcionálnak. Ahhoz, hogy szerepüket megértsük, vizsgáljuk meg vázlatosan a szabadesés törvényének (2) felállitásánál követett el. járást. Tegyük fel, hogy a mérési eredményeket a 8. ábra tünteti fel: Ha a tapasztalati adatokhoz nem sikerül intuitív módon megfelelő fedőgörbét találni, akkor a legegyszerűbb interpolációs polinom-formula megalkotására teszünk kísérletet. Újabban ilyen feladatok számítógépekkel is megoldhatók. A polinom azonban legtöbbször nem egyenértékű a törvényformulával. Ilyen eset áll fenn pl. akkor, ha a Snellius-féle törvényt (a fény beesési és törési szögei szinuszainak hányadosa állandó) akarnánk interpolációs polinommal kifejezni, hiszen az említett színuszfüggvény transzcendens és csak végtelen hatványsorral közelíthető meg. A legjobban illeszkedő görbe meghatározása. Megemlítjük még a statisztikai törvények feltárásának egy viszonylag egyszerű eljárását, a „legjobban illeszkedő regressziós egyenes” módszerét. Ezt a legkisebb négyzetek módszerével végezzük el. A legkisebb négyzetek módszere az egyszerűség elvének sajátos megnyilvánulása. De nemcsak az egyszerűség, hanem a folytonosság elve is szerephez jut a regressziós egyenes meghatározásában, hiszen itt is viszonylag kis számú adatból következtethetünk az egyenes végtelen sok lehetséges értékére. Láthatjuk, hogy az empirikus törvények feltárásának módszerei igen hasznos segédeszközök a tudományos kutató számára, de funkciójuk csupán heurisztikus jellegű, hiszen nem vezetnek el minden esetben tévedhetetlenül a probléma megoldásához, és gyakran ezek alkalmazása nélkül kreativ úton is el lehet jutni a megoldáshoz. A magasabb szintű teoretikus törvények feltárásánál alapvetően a kreatív mozzanat dominál, hiszen aligha lehet szabályokat megadni arra nézve, hogyan kell a valóságnak azt a területét rekonstruálni, amely túl van a tapasztalat mindenkori határain. Ennek ellenére itt is megadhatók olyan eljárások, amelyek megkönnyítik a tudós munkáját. Ezek az eljárások azonban csak akkor alkalmazhatók, ha már megalkottuk a vizsgált objektum ideális modelljét. Ilyen ideális modell pl. a

93


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

„matematikai inga”, amellyel olyan reális objektumok helyettesíthetők, mint a faliórák vagy toronyórák ingája, a játszótéri lengő hinták, bizonyos típusú mérlegek mutatói stb. Ez súlytalan fonáIon függő pontszerű súlyos test, amelyet lengésében sem a súrlódás. sem a közegellenállás nem befolyásol. Tegyük fel, hogy a matematikai inga lengéstörvényét akarjuk megtalálni. Felhasználva idevágó korábbi ismereteinket, kiválasztjuk azokat a változókat, amelyek feltehetően relevánsak az adott jelenség vonatkozásában. Ilyenek a következők: az inga hossza (L), a lengésidő (T), az inga tömege (m), a gravitációs gyorsulás (g) és a lengési szög (a). A feltételezett törvényformula tehát egy F(T, L, m, g, a) alakú függvénykapcsolat. Ezután azzal a heurisztikus feltevéssel élünk, hogy az egyik változó, pl. a T lengésidő függvénye a többi változónak, vagyis T = F'(L, m, g, a). Azzal, hogy T-t függő változónak nyilvánítottuk, egyszerűsítettük a formulát. Ugyanezt tesszük akkor is, ha m-ről kimutatjuk, hogy irreleváns és így törölhető a változók sorából. így T = F'(L, g, a). Ezután ismerethátterünk egy további elemét használjuk fel heurisztikus elvként: tudjuk, hogy g dimenziója cm/sec2, a T-é sec és L-é cm. Ezért L és g között csak a L g

matematikai összefüggés állhat fenn. Ezért T=

L '' F (α ) g

Végül kísérletileg megállapítható, hogy kis α esetén F”(α) 6 és 6,2 között ingadozik. Az egyszerűség elve azt kívánná meg, hogy a 6 értéket válasszuk. Valójában F"(a) a mechanika elméletének keretei közt pontosan számítható, és 2 π-vel egyenlő. Az ismertetett okoskodásban igen nagy szerepet játszanak a keresett függvény változóinak dimenziói. Ezért az eljárást dimenzióanalízisnek nevezzük. Az analógiák felismerése is döntő lehet a teoretikus törvények megformulázásánál. Ismeretes, hogy Newton felfedezte az egyetemes tömegvonzás (gravitáció) törvényét, amelyet F=G

m ⋅ m, r2

alakban formulázunk, ahol F a gravitáció erőt, G a Cavendish-féle gravitációs állandót, m és m' az egymásra ható tömegeket, r pedig ezek távolságát jelenti. A tudománytörténetből ismeretes, hogy az elektromos és mágneses erőhatás törvényeinek a felfedezése a newtoni gravitációs törvényhez kapcsolódó sejtésekkel kezdődik, amelyek alapját e három jelenség között fennálló analógia alkotta, amely az elektromos és mágneses kölcsönhatás Coulombféle törvényeiben is kifejez6dik: E = Ke M = Km

e ⋅ e' r2 p ⋅ p' r2

a Ke az elektromos, a Km a mágneses erőhatást jellemz6 állandók, e és e', p és p' elektromos 94


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

töltések és mágneses tömegek. Az emlitett formu1ában szereplő változók és állandók, illetőleg a közöttük fennálló függvény kapcsolatok .kölcsönösen és egyértelműen megfeleltethet6k egymásnak (szerkezetük azonos alakú, izomorf). E területek egymás analóg modelljei. A valóságot át- meg átszövik az analógiák és ezek felismerése számottevően megkönnyíti a tudományos kutatást, hiszen az egyik terület a másiknak modelljeként fogható fel, és az előbbiről szerzett ismeretek bizonyos átalakítás (átértelmezés) után átvihetők a másik területre. Ezért a model-módszer a teoretikus törvények feltárásának egyik igen hatékony eljárása. Mind az empirikus, mind a teoretikus törvények között vannak olyanok, amelyek ún. oksági magyarázatát nyújtják valamely jelenségnek. (A problémakör részletesebb kifejtését lásd a következő fejezetben.) E magyarázó törvények feltárásánál jelentős segítséget nyújtanak az ún. Mill-féle módszerek. amelyek nem mások. mint F. Bacon induktív szabályainak újraformulázásai. Ezek rendszerint a „megegyezés módszere". „a különbözés módszere” a „megegyezés és különbözés egyesített módszere”, „a maradékok módszere” és „a párhuzamos változások módszere” néven szerepelnek. Az egyezés módszere: Ha azon feltételek közül. amelyek fennállása esetén valamely jelenség két vagy több alkalommal bekövetkezik. csupán egy feltétel közös. akkor ez a feltétel az adott jelenség oka (esetleg okozata). Tételezzük fel. hogy egy bizonyos J jelenséget vizsgálunk és azt gyanítjuk. hogy A, B, C, D feltételek felelősek bekövetkezéséért. Megfigyelések vagy kísérletek útján a következőket állapítjuk meg: 1. eset: A és C megelőzi J -t. 2. eset: B és C megelőzi J -t. 3. eset: D és C megelőzi J -t. Ekkor arra következtetünk. hogy J oksági kapcsolatban van C-vel. Az ismertetett módszert a következő példán szemléltetjük: X galuskát és csirkét evett és később gyomorgörcsei lettek. Y sültburgonyát és csirkét evett (ugyanott és ugyanakkor. mint X) és később gyomorgörcsei lettek. . Z spagettit és csirkét evett (ugyanott és ugyanakkor. mint X és y) és később gyomorgörcsei lettek. A példa elemzéséből kitűnik. Hogy a gyomorgörcs lehetséges okai közül egyedül a „csirkehús fogyasztása” a közös. Ezért kézenfekvő, ha ezt tekintjük kiváltó oknak. Ez a hipotézis azonban még igen gyengén megalapozott és számos ellenvetéssel tovább gyengíthető. a) Nehéz igazolni, hogy az ok csakugyan azonos a közös feltétellel. hiszen a betegek még más ételeket és italokat is fogyasztottak. E feltételek természetesen lehetnek irrelevánsak (mellékesek, lényegtelenek). de e módszer nem ad meg kritériumokat arra nézve. mikor releváns valamely feltétel. b) Az egyezés módszere arra a hallgatólagos előfeltevésre támaszkodik, hogy az ok a vizsgált feltételek között előfordul. Ha ez nem áJl fenn, akkor okként valamely irreleváns feltételt jelöl meg és így félrevezető. c) Előfordulhat. hogy a tekintetbe vett feltételek mindegyike elégséges a vizsgált jelenség kiváltásához. Ekkor az egyezés módszere egyetlen okra szűkíti az alternatív okok körét. Különbözés módszere: Ha valamely jelenség bekövetkezésének és elmaradásának feltételei rendre megegyeznek egy feltételt kivéve, akkor ez a különbség az ok vagy az okozat. 1. eset: A, E, C, D megelőzi J-t. 2. eset: A, E, nem-D megelőzi nem-J-t.

95


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Arra következtetünk, hogy C és J között oksági kapcsolat áll fenn. Ha a különbözés és egyezés módszerét összehasonIítjuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a különbözés módszere jóval biztosabb mint az egyezésé, hiszen nemcsak a bekövetkezés, hanem az elmaradás feltételeit is megjelöli. Jól szemlélteti ezt a következő példa: Pozitív eset: X este sonkát, sajtot, almát és fekete kávét fogyasztott és rosszul aludt. Negatív eset: Y este sonkát, sajtot és almát fogyasztott és jól aludt. Nagyfokú biztonsággal következtethetünk arra, hogy az álmatlanság oka a fekete kávé. A különbözés módszerét széleskörűen alkalmazzák laboratóriumi kísérleteknél. Segítségével növelhető és csökkenthető a feltételek száma. De a különbözés módszere sem nyújt teljesen megbízható következményt, hiszen a legtöbb esetben igen nehéz biztosítani, hogy a pozitív és a negatív eset összes feltétele, kivéve egyet, megegyezzék. Hiányossága még a módszernek, hogy noha „összes feltételről” beszélünk, valójában csak az „összes releváns feltételre” gondolunk. De ez a módszer sem ad meg kritériumokat arra nézve, melyek a releváns feltételek. Ezt az ismeretháttér alapján kell a kutatóknak megítélniük, és így jelentősen eltérő következményekhez juthatnak el. Az egyezés és különbözés egyesített módszerét az ismertetett két eljárás összekapcsolásával nyerjük. E módszer, megbízhatóbb, mint az összetevői egyenként, azonban ez sem küszöböli ki teljesen a már emIített hiányosságokat. A maradékok módszere: Ha egy a, h, c összetevőkből álló J jelenséget vizsgálunk, amely A, E, C feltételek között következik be, és előzetesen tudjuk, hogy annak az oka A és b.nek E, akkor ésszerű feltételeznünk, hogy c-nek az oka C. E módszer akkor alkalmazható, ha már előzetesen feltártunk oksági összefüggéseket. Ezért örökli a már ismertetett módszerek fogyatékosságait, sőt még szaporítja azokat, hiszen az a következmény, hogy „c oka C”, lehet hamis. A maradékok módszerét jól szemlélteti a Neptunus bolygó felfedezése. Már korábban ismeretes volt, hogy az Uránus keringése bizonyos helyen lassul. Sem a Nap, sem a már ismert bolygók hatása nem adott magyarázatot a jelenségre. Ezért fel kellett tételezni egy ismeretlen bolygó hatását. Ennek helyét kiszámították, majd fel is fedezték és Neptunusnak nevezték el. A párhuzamos változások módszere: Ha egy O feltétel változása együttjár valamely J jelenség változásával, akkor feltehetően oksági viszony áll fenn közöttük. Szemléltetésére a következő példákat említjük: 1. Ha egy gáz hőmérsékletét állandó nyomáson csökkentjük, akkor térfogata is csökken. 2. Ha egy gáz nyomását állandó hőmérsékleten csökkentjük, akkor térfogata növekszik. A példákban három változó szerepel: a hőmérséklet, a nyomás és a térfogat. Közülük előbb a hőmérsékletet, majd a nyomást rögzítjük és azt tapasztaljuk, ,hogy a hőmérséklet és a térfogat egyező, a hőmérséklet és a nyomás pedig ellentétes irányban változik. Könnyű felismerni, hogy az adott esetben aligha beszélhetünk a változók közötti oksági összefüggésről, inkább korrelációról van szó, amely – mint már említettük – a -1 és +1 intervallumon mennyiségileg is kifejezhető az előjelkorreláció, illetve a korrelációs hányados segítségével. A párhuzamos változások módszere tehát a statisztikai hipotézisvizsgálat egyik eljárását előlegezte kvalitatív formában. A már ismertetett módszerekkel ellentétben ez az eljárás nem a „minden vagy semmi” elvére épül, hanem feltételezi a változók értékeinek kölcsönös függését, noha magát a függvénykapcsolatot nem tudja megadni. Hátrányára írható azonban, hogy még az előzőknél is kevésbé alkalmas annak eldöntésére, hogy oksági összefüggés áll-e fenn, vagy valamely más funkcionális viszony, illetve ha az összefüggés oksági, akkor alig mondhatunk valamit irányáról.

96

ELMÉLETALKOTÁS

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

6. AZ ELMÉLETALKOTÁS A tudományos törvények a valóság valamely területét csak töredékesen ábrázolják, hiszen nem adnak számot az egyes részterületek összefüggéseiről. Valamely kutatási tárgyat mint egészet azonban csak jól rendezett ismeretegyüttessel – másként fogalmazva – törvények rendszerével lehet kielégítően ábrázolni. Az emberi tudásnak ezt a magasan szervezett formáját nevezzük elméletnek. Valójában az elméletek is hipotézisek, mégpedig igen összetett és logikailag jól felépített hipotézisek. A tudomány fejlődése tehát elképzelhetetlen hipotézisek nélkül. Ezért a hipotézisek rendezetlen halmaza is magasabb fejlettségi szintet képvisel a tudományban, mint az adatok puszta gyűjtése. De a tudomány nem halmozza a hipotéziseket, hanem ezek rendszerének megalkotására törekszik. Így lehetőség nyílik a tények adekvát értelmezésére és egyúttal a korábban pusztán empirikusan alátámasztott hipotézisek szisztematikus felülvizsgálására. Az elméleti jelleg mintegy méri a tudomány fejlettségét, hasonlóan az idegrendszer szervezettségéhez, amely a magasabbrendű élőlények fejlettségének mértéke. Ha valamely tudománynak nincs átfogó elmélete, akkor még alacsony fejlettségi stádiumban van. Ennek ellenére vannak olyanok, akik bizonyos „praktikus” megfontolásokból alábecsülik az elméletet, és azzal érvelnek, hogy az ipari kutatásokhoz csak megbízható adatok szükségesek. E felfogás képviselői megfeledkeznek arról, hogy elmélet nélkül még az adatok értékét sem lehet megítélni és nem lehet kitűzni a kutatás célját. Ha nem alkotta volna meg Darwin a biológiai fejlődéselméletet, bizonyára nem fedezték volna fel és fejtették volna meg a genetikai kódot. Találóan jegyzi meg M. Bunge, hogy abban az esetben, ha a tudományban az információ mennyisége volna döntő, akkor a kutya némely dologban (pl. a szagok felismerésében) nagyobb tudós volna az embernél.

6.1 Az empirikus elméletek jelentősége Az empirikus elméletek megváltoztatták a világot. Mai civilizációnk nem lenne elképzelhető az empirikus elméletek rohamos fejlődése és műszaki alkalmazása nélkül. Előnyük abban rejlik, hogy képesek a jelenségek hatalmas tömegét rendszerezni és egyszerű elvekből magyarázni. A tapasztalat komplexitását egyszerű magyarázó modellre korlátozzák, amely prognózisokat tesz lehetővé. A világ technikai birtokba vétele az empirikus tudományok e módszertani eljárásán alapul. Az empirikus módszerek és elméletek olyan természettudományos világképhez vezettek, amely napjainkra általánosan elfogadottá vált és széleskörűen elterjedt. Ezt a természettudományos világképet azonban egyre több kritikával illetik. A tudománytörténet fejlődése úgy tűnik meghaladja azt a filozófiai empirizmust, amely kezdetben jellemezte. Ez az empirizmus úgy vélte, hogy 1) a tudományt általában empirikus elméletek paradigmájaként határozhatja meg (egységes tudomány) és 2) az empirikus elméleteket maradéktalanul rekonstruálni lehet megfigyelési terminusokból és ezek formállogikai összekapcsolásából. A természettudományos világkép elterjedésével kapcsolatban két kritikai ellenvetés merült fel. a) A természettudományos világképben azonosítják a modellkonstrukciókat a valósággal.

97

ELMÉLETALKOTÁS

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A természettudományos elméletek olyan modelleket konstruálnak, amelyek elsősorban a műszaki alkalmazhatóságot tartják szem előtt. S tulajdonképpen az ember a maga problémáival kihullik e modellkonstrukció módszertani szűrőjén. b) Az empirikus módszerek és elméletek felépítették a tudományos racionalitás egy típusát, amely mára minden ráhatással szemben ellenálló ideológiává vált. E racionalitás abszolutizálása azonban veszélyeket is rejt magában. Kritikusai felvetik, hogy a tudományos racionalitásnak ez a típusa csak egy a sok hagyomány közül, ezért le kellene építeni e típusnak a monopólium-igényét. Mindenesetre a természettudományokra épülő megismerés fő jellemzője, hogy az ember mintegy „kívülről történő rátekintéssel” vagyis objektíven szemléli a természet megismerendő részét. Azt akarja tudni, hogy milyen a világ a valóságban. S ugyanígy objektíven szeretné látni ebben a világban az embert, s az ember szerepét, tevékenységét is.

6.2. Az elméletek, mint bonyolult ismeretrendszerek Az elméletek mint bonyolult ismeretrendszerek meghatározott típusú elemekből épülnek fel, és ezeket az elemeket logikai struktúra szervezi egésszé.

Tudományos fogalmak Minden tudományos elmélet nagyszámú terminusz technikuszt tartalmaz, amelyek teoretikus vagy empirikus fogalmakat jelölnek. E terminuszok összessége alkotja az elmélet szótárát. Minden elmélethez tartoznak olyan fogalmak, amelyek explicit módon nem definiáIhatók. Ezek az elmélet alapfogalmai. Ezeket az elmélet egésze mint rendszer implicit módon definiálja. Más fogalmak származékosak, és ezeket az alapfogalmak és bizonyos definíciós szabályok segítségéveI határozzuk meg. Pl. az euklidészi geometriában alapfogalom a „pont”, a „vonal”, a ,,(körzővel vagy vonalzóval) rajzolható”, a „megegyezik” stb. Persze előfordul, hogy ezeket a fogalmakat is definiálják: a „pont” az, aminek nincs kiterjedése; a „vonal” az, aminek nincs szélessége stb. E definíciók azonban csak akkor volnának elfogadhatók, ha a „kiterjedés”-t és a „szélesség”-et alapfogalomként kezeInénk. Ezért e kifejtések legfeljebb a jobb megértés heurisztikus eszközei lehetnek. A mechanikai elméletben pl. a „távolság”, az „idő”, a „mozgás” stb. alapfogalmak. a „sebesség”, a „gyorsulás”, az „erő”, az „energia” pedig származékosak. A sebességet a távolság és az idő, a gyorsulást pedig a sebesség és az idő segítségével határozzuk meg. Hasonlóan járunk el a többi származékos fogalom esetén is. A származékos fogalmaknak az alapfogalmak segítségével való meghatározása azonban a fejlett tudományokban nem elégséges, hiszen így csak bizonyos fogalmak formális (logikai és matematikai) viszonyait határozzuk meg, de maguk a fogalmak így még kvalitatívek maradnak, minthogy nem állnak rendelkezésünkre alkalmas mérési utasítások (operacionális definíciók). Így pl. elképzelhetetlen mechanikai elmélet anélkül. Hogy a „távolság” és az „idő” mérésének módját ne adnánk meg. Csak így nyílik lehetőség arra, hogy a mérési adatokat mint empirikus információkat – amelyeket meghatározott műveletsor elvégzése után kapunk – olyan teoretikus fogalmakra vonatkoztassuk. mint a „távolság”, az „idő”. (Ne tévesszen meg bennünket az a körülmény. hogy ezeket a fogalmakat a mindennapi gondolkodás szintjén is lépten-nyomon használjuk. Ettől ugyanis nem lesznek empirikusak. Megvilágításuk csak elméleti keretek között lehetséges.) Az operacionális definíciók segítségével létesítünk megfelelést a teoretikus és empirikus fogalmak között és teremtjük meg a kvantifikáció lehetőségét is.

98

ELMÉLETALKOTÁS

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tudományos tételek A tudományos fogalmak azonban nem önálló egységei a megismerésnek, mert tudásunkat adekvátan csak kijelentések formájában tudjuk kifejezni. Az elméleteket felépítő kijelentéseket tételeknek nevezzük és a tudományos fogalmak mint a tételek logikai összetevői funkcionálnak. Azokat a tételeket. amelyek bizonyos elosztásban az alapfogalmakat tartalmazzák. alaptételeknek (axiómáknak. posztulátumoknak), az elmélet többi kijelentését pedig származtatott tételnek (teorémának) nevezzük. Ha ez a származtatás a logikai levezetési reláció vagy dedukció, akkor deduktív elméletről beszélünk.

Tudományos elméletek A deduktív elméletekre példaként az euklidészi geometriát, a természetes számok Peano-féle axiómarendszerét, a valószínűség Kolmogorovféle axiómarendszerét, a newtoni mechanikát említjük. E rendszerek valamennyi levezetett tételének igazsága az axiómák igazságának a függvénye: levezetésüknél semmiféle más ismeretet nem használunk, mint az axiómákat és a logikai (és matematikai) szabályokat. Az axiómák igazsága pedig az empíria és az operacionális definiciók adekvátságának függvénye. Minthogy a deduktív elméletek alaptételei hipotézisek, így a belőlük logikailag levezetett tételek is azok. Ezért gyakran hipotetikus-deduktív rendszereknek nevezik őket. Vannak elméletek, amelyek csak a valóság valamely területén érvényes törvények logikai rendszerét rekonstruálják, de nem tárják fel, vagy csak részlegesen e törvények objektív összefüggéseit. Ezeket az elméleteket fenomenológiai vagy „fekete doboz" -elméleteknek nevezik. A fenomenológiai elméletek példájaként a klasszikus termodinamikát említhetjük, amely a hőjelenségeknek a makroszkópikus anyagi rendszerekben végbemenő folyamatok vizsgálata alapján feltárt törvényeit szisztematizálja, de nincs tekintettel a vizsgált jelenségek molekuláris és kvantumos szerkezetére. Végeredményben fenomenológiai elméletnek minősül az egész Newton előtti fizika és a Darwin előtti biológia, ha a teljesen tudománytalan természetfilozófiai spekulációkat leszámítjuk. A fejlett tudományok elméletei azonban nem szorítkoznak a vizsgált objektum külső funkcióiban érvényre jutó törvények rendszerszerű leírására, hanem ezek belső szerkezetének és működésmódjának rekonstruálására is törekednek. Ezt a feladatot modellek alkotásával oldják meg, és ezáltal valamilyen többé-kevésbé szemléletes képet nyujtanak a vizsgált területről. E modellek egyúttal megvilágítják mind az elmélet tételeinek tartalmi összefüggéseit, mind a teoretikus és empirikus szintet összekötő operacionális definíciók hátterét. A modelleket tartalmazó elméleteket reprezentációs elméleteknek nevezzük. Példaként az atomok szoláris (a Naprendszer analógiájára felépített) modelljeit, a benzolgyűrűt, a kristályok rácsmodelljeit, dezoxiribonukleinsav kettős spirál-modelljét említjük. Megjegyezzük, hogy a hipotetikus-deduktív rendszer megalkotása nem egyetlen módja a tudományos ismeretek szisztematikus kifejtésének. A biológia, a pszichológia és a társadalomtudományok elméleteit ritkán fejtik ki hipotetikus-deduktív rendszerként. Ennek legfőbb oka az, hogy az elméletek alapelvei általában nem fogalmazhatók meg egzakt formában, vagy ha erre kísérletet tesznek, akkor olyan mértékben leegyszerűsödnek, hogy tartalmilag szinte üresekké válnak.

6.3. Az elméletalkotás szabályai Az előzőkben foglalkoztunk a törvények feltárásának néhány eljárásával és arra a következtetésre jutottunk, hogy ezek még a tapasztalat szintjén. sem teljesen megbízható 99

ELMÉLETALKOTÁS

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

eszközök és a teoretikus szférában pedig jóformán csak heurisztikus funkciót töltenek be. Hasonlót mondhatunk el az elméletalkotás ún. adekvátsági kritériumairól. E kritériumok között találhatók olyanok, amelyek szigorú előírásszámba mennek, de olyanok is, amelyeknek teljesülése csak kívánatos. A „parancsolóan” szükséges kritériumok úgy tekinthetők, mint tudományosság elemi normái, amelyek megszegése eleve kérdésessé teszi az adott elmélet tudományosságát. Közülük itt kettőt említünk meg. (1) Az elmélet legyen belsőleg és külsőleg egyaránt logikailag koherens.A belső koherencia megköveteli, hogy az elmélet tételei között ne lépjen fel logikai ellentmondás és azt is, hogy fogalmai mentesek legyenek a szemantikai természetű inkonzisztenciáktól. Az utóbbi hiányosságra példaként a „flogiszton” fogalmát említjük, amely olyan tartalmi jeggyel rendelkezett, mint a „negatív súly”, vagy az „éter” fogalmát, amelyről Einstein kimutatta, hogy az éternek a keménysége meghaladná a gyémántét, de egyúttal kocsonyaszerű felépítéssel is rendelkeznék. Az ilyen fogalmakkal a tudomány aligha tud mit kezdeni. A külső koherencia akkor teljesül, ha az elmélet összeegyeztethető a korábbi tudományos ismeretekkel. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy a megismerés összes korábbi eredményét mint hamisat el kellene vetnünk és a megismerést az adott területen előlről kezdenünk. De az új elképzelések általában csak részben egyeztethetők össze a korábbi tudás egészével. Eléggé ritka az az eset, hogy az új elképzelés pusztán bővíti a korábbi tudást és nem vezet egyes régebbi felfogások elvetéséhez. Tehát meg kell elégednünk részleges külső koherenciával. (2) Az elmélet legyen tapasztalatilag ellenőrizhető. Nem kívánható meg, hogy az elmélet minden tételét tapasztalati adatokkal tudjuk megerősíteni, de a természet- és társadalomtudományokban követelmény, hogy az elméletnek legyenek olyan tételei, amelyek a tapasztalati tényekkel szembesíthetők. Az ún. absztrakt-formális elméletek, mint a szimbolikus logika és a matematika nem interpretált kalkulusai, e követelménynek közvetlenül nem tesznek eleget, hiszen formuláiknak nincs empirikus jelentésük. A természetés társadalomtudományokban azonban széleskörűen alkalmazzák a logika és matematika módszereit, és így közvetett formában a tapasztalati ellenőrizhetőség követelménye ezeken a területeken is érvényesül, és formuláik empirikus jelentésre is szert tesznek. A tapasztalati ellenőrizhetőség követelményének több összetevője van. Közülük itt a magyarázó erőt, a prediktív erőt és az operacionális jelleget említjük. A tudományos magyarázat és predikció problémájával a következő fejezetben részletesen foglalkozunk. Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy a modellt tartalmazó ún. reprezentációs elméletek adekvátabb (mélyebb) magyarázatot tudnak nyújtani, mint a pusztán fenomenológiai elméletek és eredetibb előrelátásokhoz vezethetnek. Ezért a reprezentációs elméletek előnyben részesíthetők a fenomenológiai elméletekhez képest. Hasonló funkciót tölt be az operacionális jelleg követelménye. Megbízhatóbbnak tartunk valamely elméletet, ha a tapasztalattal mérés útján hasonlítjuk össze, mint abban az esetben, ha a pusztán kvalitatív ténymegállapítások révén tesszük ezt. Valóban pontos és megbízható adatokat csak mérés útján kaphatunk és csak a mérés útján történő ellenőrzés esetén tudjuk hozzávetőlegesen megadni az elmélet és a valóság egyezésének pontosságát. Előfordul azonban, hogy egymással versengő (rivális) elméleteket kell összehasonlítanunk. Gondoljunk pl. a modern pszichológia nagyszámú és egymástól jelentősen különböző irányzatára. Elképzelhető, hogy ezek között találunk olyanokat, amelyek a koherencia és az empirikus ellenőrizhetőség követelményét ugyanolyan jól teljesítik, és így nem tudunk egyikük javára sem dönteni. Ilyenkor bizonyos „kívánatosan teljesítendő” kritériumok alapján hasonlítjuk őket össze. Közülük itt kettővel foglalkozunk: a heurisztikus erővel és az egyszerűséggel. (3) A „jó” tudományos elméletektől nemcsak azt várjuk, hogy magyarázattal szolgáljanak a tények széleskörű együttesére és nagyszámú előrelátáshoz vezessenek, hanem egyúttal azt is, hogy megtermékenyítsék a kutatást más, főleg rokon tudomány területeken. Ha egy elmélet

100

ELMÉLETALKOTÁS

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

hatása kisugárzik más elméletekre, akkor ez érv az adott elmélet elfogadása mellett. Ez a kisugárzás részben a problémageneráló erőben részben a szelekciós erőben nyilvánul meg. A mai tudományfejlődésre jellemző a komplex tudományok kialakulása. Példaként a szociálpszichológiát, a pedagógiai pszichológiát, a szociolingvisztikát említjük. Úgy véljük, ha egy pszichológiai elmélet alkalmas arra, hogy más diszciplinákkal mintegy „hibrideket” alkosson, akkor ez érv elfogadása mellett. (Természetesen csak abban az esetben, ha minden más vonatkozásban legalább annyira „jó”, mint a vele rivalizáló felfogás.) (4) Az egyszerűséget mint heurisztikus elvet az előzőekben már vizsgáltuk és megmutattuk, hogy a törvények formulázásánál a legegyszerűbb matematikai formalizmust ésszerű alkalmaznunk. Itt valójában az egyszerűség mint formai követelmény szerepel. Beszélhetünk azonban tartalmi értelemben vett egyszeűségről is, amelyet gyakran „az elvek takarékos használatá” -nak neveznek. Ez a követelmény azt mondja ki, hogy ne vezessünk be több fogalmat (főleg teoretikus fogalmat) és tételt, mint amennyire feltétlenül szükségünk van. Ennek megfelelően az elmélet lehetőleg minél kevesebb alaptételre és definiálatlan fogalomra (alapfogalomra) épüljön. Az egyszerűség tartalmi követelményét először W. Occam középkori filozófus fogalmazta meg. Mivel ez az elv alkalmas az elméletek "vadhajtásainak" lenyesésére, ezért „Occam borotvá”-jának nevezik. A heurisztikus erő és az egyszerűség elve csak kiegészítő szempontok az elméletek értékelésénél és így semmi esetre sem tölthetnek be igazságkritérium-szerepet. A rivális elméletek előnyben részesitéséhez azonban hasznos szempontokat nyújtanak és így a tudományos eszmecserékben a racionális elfogadás normáinak tekinthetők. A tudományos hipotéziseket alapvetően azzal a céllal alkotjuk, hogy a valóságról átfogó és mély magyarázatot nyújtsunk és nagyszámú, valamint eredeti előrelátásokhoz jussunk. Ezt a problémakört elemzi a következő fejezet.

101

MAGYARÁZAT ÉS ELŐRELÁTÁS

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

7. A MODELL-MÓDSZER (MODELLEZÉS) A tudományos modellek gnoszeológiai funkcióinak elemzése, a modellezés ismeretelméleti helyének és szerepének vizsgálata mindenekelőtt megköveteli fogalmuk és sajátszerűségeik pontos feltárását és meghatározását. E feladat elvégzését szükségessé teszi az a körülmény is, hogy a modellezés fogalma az utóbbi időben – éppen széleskörű elterjedése következtében – sokat vesztett egyértelműségéből és pontosságából, gnoszeo1ógiai specifikuma elmosódott. Ehhez hasonlóan a »modell« terminust is a különböző tudományokban, sőt nem ritkán egyegy tudományágon belül is különböző, egymástól lényegesen eltérő vagy egymásnak ellentmondó értelemben használják, és ennek következtében ez a terminus is határtalanul szélessé, meghatározatlanná vált. Az irodalomban e terminus számtalan különböző jelentésével lehet találkozni a hipotézistől a példamondatig, a prototípustól az információhordozóig, a jelrendszertől a makettig. A modell terminus sokértelművé válása azzal függ össze, hogy a modellt vagy azonosítják a) az adott tudományágban alkalmazott konkrét formájával, típusával (például modellezés alatt kizárólag csak anyagi vagy kizárólag csak eszmei modellek építésének és kutatásának folyamatát értve); b) egyik vagy másik – az adott szaktudományban alkalmazott – gnoszeológiai funkciójával (modellnek tekintve például a tudományok valamennyi heurisztikus eszközét); c) a tudományos megismerés azon formáival, eszközeivel és módszereivel, amelyek funkcióit a modell bizonyos esetekben magára vállalja (így azonosul például a valóság leírásával, a tények magyarázatával, a hipotézissel, a tudományos elmélettel, az absztrakt jelrendszerek interpretációjával stb.); d) valamely lényeges tulajdonságával (modellként értelmezve például a valóság valamennyi elméleti egyszerűsítését, az objektumok analogonjait, valamely elméleti rendszer izomorf leképezését, a tárgyak adekvát leképezését stb.); e) vagy kiragadva a modellezés folyamatából, nem a kutatás speciális eszközeként, hanem csak produktumaként analizálják (így lesz minden absztrakt elmélet, idealizált objektum, esetleg minden képmás végül is modell).

7.1 A modellek fogalma és sajátszerűségei A modell fogalom néhány értelmezése A tudományos modellezés lényegének és sajátosságainak pontos feltárása megköveteli a »modell« terminus néhány elterjedtebb értelmezésének részletesebb elemzését. 1) A modell fogalmát, különösen a hétköznapi szóhasználatban gyakran használják valamely tárgy kicsinyített (vagy esetleg felnagyított) méretarányos mása, kópiája értelmében (például, repülő-, hajó-, automodell). Ebben az esetben a modell általános fogalmát azonosítják egyik speciális formájával, az ún. geometriai modellel. 2) A mindennapi életben a modell fogalmával más esetekben valamely tárgy, dolog (például bizonyos termék, árucikk stb.) ideá1is képét, prototípusát jelölik, amely alapján ugyanezen tárgy további példányait készítik, vagy amely reprezentálja a tárgyak adott típusát (például ruha-, cipő- stb. modell). A modell e jelentésével időnként a tudományos irodalomban is találkozhatunk, amikor is modellen a jelenségek egy adott osztályának reprezentánsát értik. A modell e jelentése a d) pontban emlitett módon alakult ki, vagyis a

102


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

modell azon tulajdonságán alapszik, hogy ez mindig a megismerés objektumának helyettese. E felfogással mégsem érthetünk egyet, ugyanis a modell – a reprezentánssal ellentétben – nem a jelenségek azon osztályát vagy halmazát képviseli, amelynek maga is a tagja vagy eleme, hanem a jelenségek egy másik osztályának (vagy halmazának) képviseletében lép fel. 3) A modell fogalmát gyakran azonositják a valóság matematikai 1eírásával, vagy az adott tudományágban alkalmazott matematikai apparátussal vagy matematikai (pl. differenciál) egyenletek rendszerével, matematikai sémával. A matematikának valóban igen nagy szerepe van a modell-módszer kidolgozásában, a tudományokban gyakran használnak matematikai konstrukciókat, egyenletrendszereket, sémákat, mátrixokat, gráfokat stb. modellként. A jelenségek matematikai leírása, matematikai formulák alkalmazása önmagában azonban még nem modellezés. A jelenségek adott körét leíró matematikai apparátus akkor tekinthető modellnek., ha felhasználják a jelenségek egy másik körének tanulmányozására. Modellfunkciót tölt be egy matematikai rendszer abban az esetben is, amikor az általa leírt objektum helyett maga válik a kutatás közvetlen tárgyává, s analizise bizonyos információt szolgáltat az objektumról. 4) Az előbbi álláspont „általánosított” változata az a felfogás, amely a különböző jelekből (pl. logikai, matematikai szimbólumok és formulák, kémiai elemek jelei és sémái, grafikonok, tudományok mesterséges nyelveinek egyéb jelei) felépülő absztrakt rendszereket tekinti modellnek. Ezzel analóg jellegű az a (főként a logikában elterjedt) felfogás, amelynek megfelelően egy elmélet modellje az a formalizált axióma-rendszer, amelynek ez az elmélet az interpretációja. Mivel a modellek egy jelentős része is jelek segítségével fejezi ki a modellezés objektumának tulajdonságait és viszonyait, igen nehéz a modellek és a jelrendszerek közötti határt pontosan megvonni. Véleményünk szerint azonban nem tekinthető minden jelrendszer modellnek, miként nem fogható fel minden modell sem jelrendszernek. Egy jelrendszer, először, akkor értelmezhető modellként, ha struktúrájában leképeződnek a tanulmányozott objektum struktúrájának meghatározott oldalai; másodszor, egy jelrendszer csupán a 3) paragrafusban megfogalmazott feltételek esetén tölt be modell-funkciót, vagyis akkor, amikor a vizsgált objektum helyetteseként és megismerésének eszközeként funkcionál. 5) A matematikában és a logikában elég széleskörűen elterjedt az a felfogás is, amely szerint nem a matematikai elmélet vagy általában az absztrakt jelrendszer a modell, hanem a formális deduktív rendszer i n t e r p r e t á ci ó ja. Ez az értelmezés tulajdonképpen a 3) és 4) alatti koncepciók ellentéte: amíg az előbbi esetekben az absztrakt elméletet mint a kutatás eszközét tekintették modellnek, s a matematikai apparátus által leírt jelenségeket a modellezett objektumnak, addig itt fordítva: a matematikai elmélet az analízis tárgya, konkrét alkalmazása pedig a modell. Végülis megadható a modelleknek egy olyan általános fogalma, amelynek nem mond ellent ez a szóhasználat, pontosabban, amely magábafoglalja a formalizált rendszerek interpretációjaként fellépő modelleket is. Ha ugyanis egyfelől a modellt az objektum helyettesének és kutatási eszközének tekintjük, s másfelől objektum fogalmán nem csupán anyagi tárgyakat és jelenségeket értünk, hanem minden olyan képződményt, ami a megismerés tárgya lehet, tehát többek közt elméleti konstrukciókat is, akkor nem feltétlenül a modell képviseli a modell-reláció absztraktabb vagy általánosabb pólusát, hanem bizonyos esetekben a modellezett objektum lehet elmélet vagy axiomatikus rendszer is, amelyhez viszonyítva a modell a kevésbé absztrakt rendszer. A modellezés szükségessége, amint már említettük, nemcsak a valóságtól az elmélethez vezető úton vetődhet fel, hanem az absztrakt elméletek valóságra való vonatkoztatásával vagy gyakorlati alkalmazásával kapcsolatban is. Ilyen esetekben az elméletnél egyszerűbb és konkrétabb modell a deduktív rendszer valóságra vonatkoztatásának, illetve gyakorlati

103


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

alkalmazásának eszközeként lép fel. A modell e felfogásával kapcsolatban azonban utalni kell arra is, hogy egy matematikai elmélet vagy deduktív rendszer interpretációja, illetve alkalmazása nem minden esetben modell. Ha egy matematikai rendszert alkalmaznak valanely tudományos elméletben, vagy felhasználják egy technikai konstrukció (pl. kibernetikai berendezés) létrehozására, s az elemzés nem lépi túl az adott tudományos elméletben felvetődő, illetve a technikai konstrukció létrehozásával kapcsolatos feladatok megoldásának körét, akkor sem az egyik, sem a másik nem tekinthető a matematikai rendszer modelljének, noha mind a tudományos elmélet, mind a kibernetikai berendezés – izomorf leképezés esetén – a formális rendszer interpretációja. 6) A modell fogalmát nem ritkán a tudományos elmélettel azonos értelemben használják, illetve az elméletet a valóság (egyszerűsített, absztrakt) modelljének tekintik. Bár a modell és az elmélet a közös vagy hasonló tulajdonságok egész sorával rendelkezik, és a tudományos kutatás folyamatában – egyrészt a modell szolgálhatja az elmélet kidolgozását és betöltheti funkcióit és az elmélet gyakran szerepelhet modellként; – másrészt a modell és az elmélet fogalmakat nem lehet azonos értelemben használni, mert a tudományos elmélet mint ismeretrendszer az objektív valóságnak nem modellje, hanem többé kevésbé hű (és egyszerűsített) leképezése. 0 7) A modell fogalmát időnként az objektum (anyagi) reprodukálásával azonosítják. A modellezés, igy az objektum kutatását szolgáló tudományos modellezés is, valamilyen formában a modellezett objektum reprodukálásával kapcsolatos. Ez a reprodukálás azonban lehet az objektum gondo1ati megalkotása is. Ezért az említett szerzők szűken értelmezik a modell lényegét. A modellezést nem lehet az objektum anyagi reprodukálására redukálni, mert ez esetben kizárjuk a modellek egyik alapvető típusát, az ún. eszmei modelleket. A modellezést és a mesterséges reprodukálást ily módon nem lehet azonosítani, bár az előbbi mindig a kutatás objektumának speciális reprodukálása. A modellezés azonban mégsem egyszerűen az objektum mesterséges újrateremtése, hanem a modellalkotás során mindig módosított formában, így vagy úgy „deformálva”, csak meghatározott vonatkozásokban reprodukál6dik a modellezett objektum. A modell tehát nem az objektum másolata, nem egy másik, az eredetivel minden tekintetben azonos utánzat, hanem olyan reprodukció, amely szükségképpen különbözik is a modellezett objektumtól. A modell fogalma. Végül széleskörűen elterjedt az a felfogás is, amelynek értelmében a modell olyan, a megismerés tárgyával objektív megfelelési viszonyban levő és a kutatás folyamatában azt helyettesítő anyagi vagy eszmei rendszer, amelynek tanulmányozása a megismerés tárgyáról új információ szerzését teszi lehetővé. Ebben az értelmezésben tehát a modell az objektum megismerésének eszköze, amelynek legfontosabb ismeretelméleti funkci6ja az objektum megismerésének elősegítése. Ezért ebben a felfogásban kapcsolódik a modell leginkább a modellezéshez mint a tudományos megismerés sajátos módszeréhez.

A modell-módszer ismeretelméleti jellemzése Figyelembe véve egyfelől a tudományos modellek értelmezésének sokféleségét, jelentésének nagy számát, másfelől gnoszeológiai funkcióinak gazdagságát, az egyes tudományágakban játszott szerepének eltérő jellegét, a modern tudományos megismerésben kialakult formáinak sokaságát és változékonyságát, jogosan vetődik fel a kérdés: megadható-e a tudományos modellezés olyan általános fogalma, amely átfogja a modellek formáinak és funkci6inak említett gazdagságát, amely érvényes a különböző tudományokban különböző feladatokat ellátó modellekre, s tartalmazza az egymástól gyakran lényegesen eltérő jelentéseit, értelmezéseit?

104


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

E kérdéssel kapcsolatban találkozhatunk egyértelműen tagad6 válasszal, amely szerint a modell-fogalom sokféle jelentése, értelmezéseinek különbözősége nem teszi lehetővé a modell fogalmának egységes meghatározását. Ha van is bizonyos alapja e negativ válasznak, egészében mégsem érthetünk egyet vele. Úgy véljük azonban, a kérdés jelenlegi megfogalmazásában nem válaszolható meg egy értelműen, hogy megválaszolhassuk, két kérdésre kell bontanunk. Először: összeegyeztethetők-e egymással a modell-fogalom különböző értelmezései, és van-e valami közös ezekben az egymástól eltérő felfogásokban? A modell-fogalom jelentései és értelmezései közül sok közel áll egymáshoz, s ezért kihámozható a bennük levő közös elem. Található azonban a modell-fogalomnak olyan értelmezése is, amelynek objektíve nincs kapcsolata a modellezés gyakorlatával. Néhány értelmezése pedig olyan jelentést tulajdonít a modelleknek, amelyre van más terminológia, amely tévedésen alapszik. Másodszor: van-e valami közös a tudományos modellek legkülönbözőbb formáiban? Vane olyan sajátszerűség, amely minden modellre jellemző, s amely egyben megkülönbözteti a modellezést a tudományos megismerés más formáitó1 és módszereitől? E kérdésre pozitiv választ kell adnunk. Ezért az a feladatunk, hogy elvonatkoztatva az egyes tudományokban alkalmazott modellek konkrét sajátosságaitó1, megjelenési formájuk sokféleségétő1, funkciók különbözőségétő1, feltárjuk azt, ami közös bennük, ami általános érvényű. Mindenekelőtt a modell a tudományos megismerés egyik eszköze, amely elválaszthatatlan a modellezéstő1 mint sajátos megismerési eljárástó1, a tudományos megismerés specifikus módszerétől. Ezért modell csak a modellezés folyamatában létezik, s lényegi sajátosságai csak úgy tárhatók fel, ha elemezzük a modellezés módszerének sajátszerűségeit. A tudománymetodológiai irodalomban még nem alakult ki a modell-módszer egységes értelmezése. A modellezés különböző felfogásai közül két szélsőséges megközelítését emeljük ki. Az egyik koncepció képviselői kiszélesítik a megismerés e módszerének fogalmát, minthogy a tudományos megismerést vagy általában a megismerést modellezésként értelmezik. A másik koncepció képviselői ezzel ellentétben túl szűken fogják fel a modellezés fogalmát, amennyiben azonosítják egyik vagy másik konkrét formájával vagy típusával. Modellezés fogalmán például igen gyakran csak a matematikai modellek (vagy általában matematikai eszközök) alkalmazását értik. A modellezés az objektum közvetett, indirekt kutatásának univerzális módszere. Ez azt jelenti, hogy olyan kutatási eljárás, amelynek során a kutató közvetlenül nem hat a megismerés objektumára, hanem megismerési-kutatási operációi egy másik objektumra irányulnak, amely ezt helyettesíti a kutatás folyamatában. Másként megfogalmazva, a modellezés olyan tudományos módszer, amelynek segitségével az ismeretlent az ismertre vezetik vissza, amely lehetővé teszi a kutatót közvetlenül érdek1ő, még kevésbé tanulmányozott jelenség (illetve még nem vagy nem kellően elemzett oldalainak, tulajdonságainak és viszonyainak) egy olyan másik jelenség közvetítésével történő vizsgálatát, amelyrő1 már megfelelő szintű ismerettel rendelkeznek. A megismerés folyamatában ugyanis, mint említettük, gyakran előfordulnak olyan szituációk, amikor nem lehetséges, vagy csak nagy erőfeszitések árán lehetséges, vagy egyszerűen nem célszerű az objektum közvetlen megfigyelése, mérése, az objektummal való közvetlen kisérletezés stb. Ilyen esetekben a kutató a megismerés objektumának közvetlen kutatása helyett egy vele meghatározott objektív megfelelési viszonyban (analógia, izomorfizmus, homomorfizmus) levő, természetes vagy mesterséges objektum tanulmányozásához folyamodhat, hogy megismerve ezt az utóbbi objektumot (illetve bizonyos oldalait, sajátosságait, törvényszerűségeit) új információt nyerjen magáról a megismerés objektumáról. Az objektum ezen helyettesét a kutató kiválaszthatja a megismerés tárgyához (illetve bizonyos tulajdonságaihoz) hasonló természeti tárgyak, jelenségek közül. A fiziológiában, orvostudományban például a kisérleti vizsgálatok során az embert igen gyakran különböző

105


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

é1ő1ényekkel (kisérleti állatokkal) helyettesítik, s ezek tanulmányozása révén nyert adatok alapján következtetnek az emberben végbemenő fiziológiai, biológiai folyamatokra. Az esetek többségében azonban a kutató nem természeti jelenséget választ ki tanulmányozás céljából, hanem maga hoz létre vagy egy, az eredeti objektum néhány ismert tulajdonságát reprodukáló, de attól más paramétereiben (például térbeli méreteiben, időbeli lefolyásában, strukturális sajátosságaiban stb.) szükségképpen eltérő anyagi rendszert, vagy pedig bizonyos jellemzőit, már ismert törvényszerűségeit leiró eszmei-gondolati rendszert (például matematikai egyenletek rendszerét), és ezen az anyagi vagy eszmei rendszeren végzi el a szükséges vizsgálatokat. A technikai kutató-tervező munka során például sok esetben a tervezett vagy vizsgált objektum egyes jellemzőit, részeit, illetve általában a tervezés helyességét méretarányosan kicsinyített (esetleg nagyított) másolatának, makettjének tanulmányozása útján, az ezzel végzett kísértet révén állapitják meg, illetve ellenőrzik (hidak, erőművek, duzzasztók, technikai berendezések, gépek, hajók, repülőgépek stb. modelljei). A modellezés tehát az objektum tanulmányozásának közvetett módszere. A fentiek alapján a modellezés folyamatának lényegét a következőkben foglalhatjuk össze: Legyen M a jelenségek meghatározott (anyagi vagy eszmei) rendszere, O pedig egy másik (anyagi vagy eszmei) rendszer, legyen továbbá M’ – az M rendszerre vonatkozó kijelentések halmaza. O’ – pedig az O-ra vonatkozó kijelentések halmaza. A modellezés során a kutató a kutatás tárgyát képező O rendszert az M rendszerrel helyettesíti, s a szükséges vizsgálatokat az M rendszeren végzi el; majd pedig az M kutatása során nyert új ismereteket (vagyis az M’ –t) az.O rendszerre viszik át, s így bizonyos új ismeretet nyer az O rendszerről. A modellezés tehát olyan kutatási eljárás, amelyben az O’ rendszert részben vagy egészben az M közvetítésével nyerik, s ily módon az M rendszer az O rendszer helyetteseként s egyben kutatásának eszközeként szerepel. Hogy az M rendszer valóban az O rendszer helyettese és kutatási eszköze lehessen, az szükséges, hogy egyfelől az O és az M rendszer elemei és viszonyai között meghatározott objektív viszony (például izomorfia) álljon fenn, másfelől a kutatónak ismemie kell ezt a viszonyt, azaz rendelkeznie kell az M rendszer és az O rendszer viszonyára vonatkozó bizonyos kijelentések halmazával A modellezés sikeres megvalósulása szempontjábó1 tehát igen lényeges, hogy ilyen vagy olyan, de pontosan lerögzített objektív hasonlósági, megfelelési viszony álljon fenn a vizsgált objektumok, vagyis a modell és a modellezett objektum között. Ezeket figyelembe véve a modellezés fogalmát a következőképpen lehet meghatározni: a modellezés a tudományos megismerés olyan módszere, amelynek során az objektum tanulmányozása egy másik, vele meghatározott és a kutató által ismert megfelelési viszonyban lévő (anyagi vagy eszmei, természetes vagy mesterséges) objektum kutatása útján valósul meg. Ezt a megismerés tényleges objektumát helyettesítő közbenső objektumot, amelyre az adott kutatási periódusban a megismerési-kutatási operációk irányulnak, s amelynek tanulmányozása révén új ismeretet kapunk az eredeti objektumról – modellnek szokás nevezni. Vagyis, ha az M rendszert az O rendszer kutatására használják fel és az O’ –t az M közvetítésével nyerik, akkor az M rendszer az O rendszer modellje. Íly módon a modellezés olyan tudományos módszer, eljárás, amelyben a megismerés objektumát modellje segítségével tanulmányozzák.

A modellek ismeretelméleti sajátosságai A modellezés módszerének jellemzése lehetővé teszi, hogy feltárjuk a tudományos modellek leglényegesebb tulajdonságait, ismérveit, azaz a modellezés fogalmának és sajátszerűségeinek alapján megvizsgálhatjuk, mit foglal magába a „modellnek lenni” tulajdonság. A fentiek alapján megállapíthat6, hogy a modell egyik leglényegesebb ismertetőjegye a modellezett objektum és a modell közötti objektív megfelelés. A modell csak úgy képes a modellezett objektum megismerését szolgálni, ha rendelkezik az objektum kutatás

106


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

szempontjábó1 lényeges tulajdonságaival, amelyek megismerése a modell segítségével megvalósul6 tanulmányozás célja, ha megfelel az objektumnak. Ugyanakkor ez a megfelelés nem lehet azonosság, mert ez esetben éppen annyira alkalmatlan lenne a kutatási cél elérésére, mint maga az eredeti objektum. Természetesen a közöttük levő különbség nem lehet túl nagy sem, vagy a közöttük levő megfelelés nem lehet felszínes, másodrendű tulajdonságokkal kapcsolatos. Ezért a modell-módszer egyik kulcsproblémája éppen a modellnek a modellezett objektumhoz való viszonya. Minthogy a modellezés folyamatában a megismerés objektumát modelljével váltják fel s az objektum kutatása a modell tahulmányozása útján valósul meg, a tudományos modellek egyik legjellemzőbb tulajdonsága az, hogy a megismerés objektumának a helyettese. A modellezés folyamatában a kutató minden megismerési-kutatási tevékenysége a modellre irányul, ezért a kutatás közvetlen tárgya már nem maga az objektum, hanem modellje. Ezért is szokás a modellezést modellen végzett (reális vagy gondolati) kisérletezésnek tekinteni. E megfogalmazásban kifejeződik a modellezés és a tudományos kísérlet rokon jellege, s egyben a tudományos megismerés e két alapvető módszere közötti lényeges különbségek is, mindenekelőtt az, hogy a kísérlettel ellentétben a modellezés során nem alakul ki közvetlen összefüggés, kölcsönhatás a kutató által mozgásba hozott kutatási eszközök és a megismerés objektuma között, hogy viszonyukat a modell közvetíti, .amely az objektum helyettese. Ugyanakkor a modellezés is az objektum megismerésének módszere, azaz a modellt mint az objektum helyettesét magának az objektumnak, vagyis a kutatót közvetlenül érdeklő tárgy, jelenség, illetve megfelelő oldalai, tulajdonságai tanulmányozására használják fel. A modell nem pusztán felváltja a megismerés objektumát a kutatás folyamatában, hanem egyszersmind megismerését is szolgálja. A modell ugyanis nem önmagáért létezik, hanem megalkotásának vagy kiválasztásának és tanulmányozásának az a célja, hogy bizonyos új ismereteket nyúíjtson az objektumról. A modell tehát az objektum megismerésének az eszköze, s ezért mindig heurisztikus szerepet játszik a tudományos megismerés folyamatában. A modell ezen sajátosságából következik az az ismertetőjegye, hogy a kutatás folyamatában új információt szolgáltat a modellezett objektumról. A modell a megismerés objektumának helyettese. Azonban világos, hogy nem általában helyettesíti az objektumot, hanem éppen a kutatás folyamatában, s emellett csak azért, hogy a tanulmányozás tárgya legyen. Ez azt jelenti, hogy valamely tárgy akkor és csak akkor rendelkezik a „modellnek lenni” tulajdonsággal, amikor valamely más tárgy kutatására használják fel, vagyis akkor, amikor az egyik tárgy segítségével valamilyen ismeretet nyernek a másikról. Ezzel szemben hivatkozni lehet arra, hogy a modellek nem mindig sikeresek, hogy vannak olyan szituáci6k, amikor segítségükkel nem val6sul meg az objektum (vagy bizonyos tulajdonságainak, oldalainak) a megismerése. Kétségtelen, hogy a modellek nem mindig fejezik ki pontosan a modellezett objektum lényeges összefüggéseit, hogy nem minden esetben adnak adekvát ismeretet róla. A tudományok történetében a modell-m6dszer alkalmazása nemcsak sikerekhez, hanem kudarcokhoz is vezetett, nem egyszer volt hibák forrása. Ebből azonban nem következik, hogy ezekben az esetekben nem nyertek új (bár esetleg negatív jellegű információt. A tudományok története megmutatja azt is, hogy az ilyen inadekvát modellek is pozitív szerepet játszanak (vagy játszhatnak) és szolgáltatnak valamilyen információt. Azok a modellek, amelyek teljesen kudarcot vallanak, megtanítanak bennünket arra, hogy az alapjaikat képező elvek és struktúrák nem felelnek meg azoknak a természeti folyamatoknak, amelyeket le kell képezniök. Azonban az ilyen negatív ismeret is lényeges ismeret. Megállapíthatjuk tehát, hogy az új informáci6 nyerése a modellezés objektumáró1 valóban lényeges ismertetőjegye a modell fogalmának. Összefoglalva az eddigieket, felsoroljuk a modell fogalmának azon legáltalánosabb

107


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

ismertetőjegyeit, amelyek jellemzőek a modellek valamennyi alapvető formájára és típusára, és amelyek megkülönböztetik a tudományos megismerés más eszközeitől és eljárásaitól. A modell e jellemző vonásai a következők: - a modell és a modellezett objektum között mindig objektív, pontosan meghatározott megfelelési viszony áll fenn; - a modell képes felváltani a tanulmányozott objektumot a megismerés folyamatában és a kutatás közvetlen tárgyává válni; - a modellezés objektumának megismerését szolgálja, azaz megismerésének sajátos eszköze; - képes a modellezés folyamatában új – legalábbis negatív – ismeretet szolgáltatni a megismerés eredeti objektumáról; - anyagilag vagy eszmeileg reprodukálja – általában egyszerűsített formában: a modellezett objektumot; - lehetővé teszi a modellezés folyamatában nyert új információ átvitelét a modellezés objektumára. A modell ezen tulajdonságai szükségszerűen feltételezik egymást: a modellként fellépő objektum anyagilag reprodukálva vagy gondolatilag leképezve a megismerés objektumának bizonyos tulajdonságait, hasonlóságuk alapján képes azt helyettesíteni a kutatás folyamatában és ezzel elősegíti megismerését úgy, hogy új ismeretet szolgáltat róla. Ezért, figyelembe véve a tudományos modell fogalmának fentebb említett ismertetőjegyeit, a következő meghatározást adjuk: a modell a megismerés objektumát reprodukáló vagy leképező, azzal objektív megfelelési viszonyban levő és a tudományos kutatás folyamatában azt helyettesítő anyagi vagy eszmei rendszer, amelynek tanulmányozása új információ szerzését teszi lehetővé magáról a megismerés eredeti objektumáró1. A tudományos modell fogalmának ez a meghatározása eleve kizárja a model1 fogalom egy sor téves, pontatlan értelmezését, hiszen ennek megfelelően modellről csak a modellezés, vagy is a tudományos megismerés folyamatában beszélhetünk. Felvetődhet azonban a kérdés: nem értelmezzük-e túl szűken a modell fogalmát? Nem fosztjuk-e meg a »modellnek lenni« tulajdonságtó1 azokat a modelleket, amelyek nem tudományos-kutatási, hanem más jellegű, például gyakorlati-technikai vagy oktatási-demonstrációs célokat szolgálnak? Minthogy feladatunknak a tudományos modellek lényegi sajátosságainak feltárását tekintettük, a vizsgálatbó1 kétségtelenül kirekesztettük a tudományos megismerés folyamatán kívüli, modellek sajátszerűségeinek elemzését. Úgy tűnik, felfogásunkat mégsem tekinthetjük ebben a vonatkozásban túl szűknek, ugyanis a gyakorlati-technikai, valamint az oktatásidemonstráci6s feladatokat megvalósító modellekre is jellemzőek a fenti sajátosságok: egyfelől ezek is az objektumot helyettesítik (csupán nem a tudományos megismerés, hanem a technikai kutatások, illetve az oktatás folyamatában), másfelől ezek is az ismeretszerzés, illetve az ismeretközlés eszközei. Ennélfogva az alapvető különbség nem annyira e modellek tulajdonságaiban vagy funkcióiban, mint inkább az általuk megoldott feladat jellegében található (ami természetesen befolyásolja konkrét tulajdonságaikat és funkcióikat is), s így joggal tekinthetők az előzőekben vázolt felfogás szerint is modelleknek. Ugyanakkor ez az értelmezés valóban „túl szűk” olyan vonatkozásban, hogy kizárja azokat a korábban elemzett felfogásokat, amelyek a modell fogalmát és megismerésben játszott szerepét a ténylegesnél szélesebben értelmezik, illetve eltúlozzák.

7.2. A tudományos modellezés struktúrája A modell-módszer sajátszerűségeinek, valamint a modell-fogalom ismertetőjegyeinek elemzése lehetővé teszi számunkra, hogy tanulmányozzuk egyfelől a modellezés elemeinek s 108


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

ezek egymáshoz való viszonyának a sajátosságait másfelő folyamatának dinamizmusát. Ugyanakkor a modellezés állapotai és elemei közötti viszonyok tanulmányozása lehetőséget ad arra, hogy pontosabbá tegyük a modellezés fogalmát és feltárjuk a modell és a modellezett objektum viszonyának legjellemzőbb vonásait. Feladatunk megoldása szempontjábó1 tehát nagy jelentőségű a modellezés struktúrájának elemzése. Amikor a modellezés struktúrájáról beszélünk, struktúra alatt a rendszer belső relációinak halmazát, vagyis a rendszer elemei és állapotai közötti viszonyok összességét értjük. A struktúra a rendszer elemei szerveződésének és állapotai egymásutániságának módját fejezi ki. Látható, hogy a struktúrának két vonatkozása különíthető el: egyrészt tartalmazza a rendszer elemei és részrendszerei közötti állandó kölcsönhatásokat, azaz szervezettségét, és az objektum különböző oldalai és részei összekapcsolódásának rendjét, felépítésének módját jelenti (ezt statikus struktúrának vagy az állapotstruktúrának lehet nevezni) másrészt magába foglalja a különböző állapotok változásainak és összefüggéseinek törvényszerűségeit, és a rendszer egyik állapotbó1 a másiba való átmenetének módját és rendjét fejezi ki (ezt dinamikus struktúrának vagy a dinamizmus struktúrájának lehet nevezni). Következésképpen az egyik esetben a tanulmányozott objektumot belső viszonyok rendszereként, az elemek szerveződési módjaként, a másik esetben folyamatként, állapotok egymásutániságaként fogjuk fel.

A modell és a megismerendő objektum viszonya Ez ideig egyfelől a modellezés objektumának és szubjektumának kölcsönhatását, másfelől a szubjektum és a modell viszonyát vizsgáltuk meg, ugyanakkor még nem tanulmányoztuk a modellnek a modellezett objektumhoz való viszonyát, noha, amint erre már utaltunk, s amint ezt a modell fogalmának és a modellezés struktúrájának elemzése is mutatja, a modellmódszer egyik leglényegesebb gnoszeológiai problémája a modellezett objektum, vagyis a megismerés eredeti, tulajdonképpeni tárgya, valamint a modell, vagy is a kutatás közvetlen tárgya közötti viszony, hiszen ez képezi egyrészt a modell szerkesztésének, illetve kiválasztásának, másrészt a modell-következtetésnek, vagyis az új, ún. modell-ismeret modellről a modellezés objektumára történő átvitelének az alapját. Ezért a modell lényegének feltárása és a megismerésben játszott szerepének értékelése csak e viszony elemzése alapján valósulhat meg. A modell és a modellezett objektum viszonyának elemzése egyben lehetővé teszi a modell-fogalom további pontosítását, finomítását is. E viszony vizsgálatakor mindenekelőtt azt kell figyelembe venni, hogy a modellezés nem tételezi fel még anyagi objektumok anyagi modelljei esetében sem, hogy az objektum és a modell között tényleges anyagi-energetikai kölcsönhatás, reális kapcsolat álljon fenn. A modell és az objektum között objektíve meglevő tulajdonságaik alapján a kutató létesít összefüggést a kutatás folyamatában. Ezért az objektum és a modell viszonyának egyik leglényegesebb vonása az, hogy elsődlegesen nem közvetlen, reális kölcsönhatást magába foglaló összefüggés, hanem szociálisan feltételezett viszony, amelyet a szubjektum közvetít. Íly módon a modell lényegének megértéséhez nem elegendő pusztán az eredetihez való viszonyának a tisztázása, hanem figyelembe kell venni, hogy a modell mindig feltételezi a megismerő szubjektum jelenlétét is, aki összefüggést létesít közte és a megismerés objektuma között, aki számára az egyik objektum modellként, a másik originálként funkcionál. Ez azt jelenti, hogy a modell lényegének megértése megköveteli a kutatási folyamatban elfoglalt helyének és szerepének pontos feltárását. Továbbá ez azt is jelenti, hogy modellről csak a tudományos megismerés folyamatában beszélhetünk. Egy objektum csak azon jelentés következtében válik modellé, amelyet a szubjektum tulajdonít neki, mint az objektum helyettesének a kutatás folyamatában. A modell tehát nem önmagában, hanem csak a modellezett objektumhoz és a

109


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

szubjektumhoz való viszonyában létezik. A modell és az objektum viszonyának egy újabb jellemző vonása tehát az, hogy maga ez a viszony a modell, a modellezés objektuma és szubjektum a között fennálló bonyolult kapcsolatrendszer eleme. A modell és az objektum ily módon értelmezett viszonyát modell- relációnak vagy röviden M - relációnak nevezzük, s így jelöljük: R(M,O). A modell-reláció tehát az objektum és a modell között fennálló s a szubjektum által közvetített sajátos viszony, amely egy háromoldalú kapcsolatrendszer egyik komponense. A modell-reláció mint konkrét viszony az objektum és a modell közötti objektív megfelelés, amelyet a szubjektum állapít meg objektív tulajdonságaik és viszonyaik alapján, s amely lehetővé teszi, hogy a modell a modellezett objektum helyetteseként és megismerési eszközeként funkcionáljon. A modell ugyanis csak úgy töltheti be gnoszeol6giai funkci6it, ha objektív tulajdonságai megfelelnek az objektum tulajdonságainak, éspedig a kutatás szempontjábő1 lényeges tulajdonságainak. Másként fogalmazva, a modellezés egyik alapvető feltétele, hogy a modell és a modellezés objektuma közös vagy hasonló tulajdonságokkal rendelkezzen ez a modell és az objektum közötti megfelelés objektiv oldala. Ebből a szempontból a modell nem más, mint a modellezett objektummal megfelelési viszonyban levő objektum. A modell azonban nemcsak megfelel a modellezett objektumnak, hanem lényegéből következően különbözik is attó1, nevezetesen különböznie kell elsősorban azon tulajdonságok tekintetében, amelyek megnehezítik, vagy lehetetlenné teszik a megismerés objektumának közvetlen tanulmányozását, amelyek következtében szükségessé válik a kutatás folyamatában az objektum helyettesítése modelljével. Ha ugyanis a modell nem különbözne az objektumtól, ha minden tulajdonságában megegyezne a modellezett objektummal, úgy éppannyira alkalmatlan lenne az objektum lényegének feltárására, mint maga az eredeti objektum. Ez esetben a kutató ugyanolyan nehézségekkel állna szemben a modell tanulmányozása során, mint amelyek korábban az objektum kutatása során is felléptek. A modell és a modellezett objektum közötti különbség hangsúlyozása más szempontbó1 is jelentős, ugyanis e különbség figyelembevétele nem kis mértékben elősegítheti több, főként az agyi folyamatok, s ezen belül az emberi gondolkozás bizonyos funkcióinak kibernetikai modellezésévei kapcsolatban felvetődő probléma megoldását. Ezért nem érdektelen azt is megemlíteni, hogy a modellek nem csupán az említett tulajdonságokban,. tehát az objektum közvetlen tanulmányozását gátló tulajdonságokban térhetnek el az objektumtó1, hanem általában még egy sor más tulajdonságban (például, gyakran anyagi-fizikai természetükben, „szubsztrátumuk”-ban) is különböznek az objektumtól. Ugyanakkor a modell és a modellezett objektum közötti különbség nem lehet túl nagy sem: ellenkező esetben ugyanis a modell tanulmányozása során nyert ismeretet nem lehetne az objektumra átvinni, illetve az objekturnra vonatkoztatott információ igazságértéke igen bizonytalanná válna. A modellnek tehát rendelkeznie kell az objektum bizonyos tulajdonságaival, mindenek előtt azokkal, amelyek megismerése az adott kutatás célja és feladata Ez viszont azt jelenti, hogy a modell és az objektum elemei és viszonyai közötti megfelelés nemcsak az objektumtó1 függ, hanem azoktól a célkitűzésektől is, amelyeket az adott kutatási fázisban követnek; ebben fejeződik ki többek közt a modell és a modellezés objektuma közötti megfelelés szubjektív oldala. A kutató választja ki, határozza meg az objektum azon tulajdonságait, amelyekkel a modellnek szükségeképpen rendelkeznie kell, amelyekben eltérhet, illetve amelyek tekintetében el kell térnie. Ez természetesen vonatkozik a jelmodellekre is, azaz ezek sem különbözhetnek abszolút módon a modellezett objektumtól, hanem a jelek közötti viszonyoknak a modellen belül meg kell felelniük az objektum elemei, részei közötti viszonyoknak. A fentiek alapján látható, hogy a modell és az objektum viszonya olyan, hogy a modell egyfelől az objektummal közös tulajdonságokkal rendelkezik, másfelől szükségképpen

110


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

különbözik is a modellezés objektumától. „... amikor a modell túlságosan pontos, elveszti értelmét, amikor viszont nem tökéletes, a hibák forrása. " (Stoff 1973). Mindez azt jelenti, hogy a modell-relációra nem az azonosság, hanem a megfelelés a jellemző. Ez a megfelelés kifejeződhet egyszerűbb esetekben a formák geometriai hasonlóságában, más esetekben a fizikai törvények invarianciájában, vagy a különböző folyamatokat leíró matematikai egyenletek azonosságában, továbbá bizonyos funkciók egybeesésében, hasonló viselkedésmódban stb. Megfelelésen olyan objektív viszonyt kell érteni, amelyet a szubjektum állapít meg a rendszerek elemei és viszonyai között közös tulajdonságaik alapján. Legáltalánosabb értelemben két rendszer között akkor áll fenn megfelelés, amikor közülük az egyik valamilyen módon hozzárendelhető a másikhoz. Amikor modellezésrőI beszélünk, mindig rendszerek, valamint ezek elemei és relációi közötti megfelelésről van szó. Ebből az aspektusból a modell és a modellezett objektum megfelelésének a következő alapvető típusait lehet megkülönböztetni: 1) A modell és a modellezés objektuma. közötti analógia. Analógián általában az azonosság egyik sajátos formáját értik, amikor két objektum, illetve azok meghatározott tulajdonságai között hasonlóság áll fenn Analógián a továbbiakban két rendszer elemei és ezek viszonyai (azaz struktúrája), valamint funkciói közötti hasonlóságot értjük. Azonban meg kell jegyezni, a modellezés során nem szükségképpen áll fenn analógia mindhárom vonatkozásban, vagyis a modell-reláció általában nem foglalja magában egyidejűleg az elemek, a viszonyok és a funkciók hasonlóságát. 2) A modell és a modellezett objektum közötti izomorfia. A modell és modellezett objektum viszonyának vizsgálatánál figyelembe kell venni, hogy a modell-reláció sok esetben az analógiánál pontosabb megfelelési viszonyt foglal magában. A megfelelés ilyen formája a modell és a modellezés objektuma közötti izomorfia. Két rendszer akkor izomorf, ha az egyik rendszer elemei egyértelműen megfelelnek a másik rendszer elemeinek és viszont, és ha az első rendszer elemei közötti viszonyok egyértelműen megfelelnek a másik rendszer elemei közötti viszonyoknak és viszont 3) A modell és a modellezés objektuma közötti homomorfia. Már a fentiekből is látható, hogy a modellezés, a modell gnoszeológiai funkcióinak megvalósulásához nem minden esetben szükséges, hogy a modell-reláció izomorfia legyen, hanem gyakran elegendő a megfelelés egy viszonylag gyengébb formája, a homomorfia, ami az izomorfia általánosítása. Míg az izomorfizmus a „két rendszer között kölcsönösen egyértelmű (egy-egyértelmű) megfelelést tételez fel, addig a homomorfizmus teljesüléséhez elegendő a két rendszer közötti egyértelmű megfelelés. A homomorfia tehát olyan megfelelés két rendszer között, amely értelmében az egyik rendszer minden egyes elemének megfelel a másik rendszer egy s csakis egy eleme, és minden egyes viszonyának megfelel a másik rendszer egy s csakis egy viszonya”. Minthogy a modell-relációra általában az izomorfia vagy a homomorfia a jellemző, a modell a modellezett objektum sajátos képmásának tekinthető. Az objektum képmása, amennyiben egyértelmű megfelelés áll fenn a modell és a modellezett objektum elemei és viszonyai között, azaz az objektum elemei és viszonyai mintegy reprodukálódnak a modell struktárájában és sajátos képmás, amennyiben ez a megfelelés általában tisztán formális jellegű, azaz a modell egyes elemei általában nem tekinthetők az objektum elemei képmásának. Azonban éppen a modell-reláció formális jellege teszi lehetővé, hogy a modellezés eredményeként kapott új információt átvigyék a modellről a modellezés objektumára, s ez biztosítja a modellezett objektumról ilyen módon nyert modell-ismeret megbízhatóságát.

111


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A modell-módszer elemei és kölcsönhatásuk A modell-módszer struktúráját, mint elemei közötti viszonyok rendszerét vizsgáljuk meg. Ezzel kapcsolatban jellemezzük a modell-módszer elemeit, elemezzük ezek egymáshoz val6 viszonyukat, s külön megvizsgáljuk a modell és az objektum viszonyát, az ún. modellrelációt. A modellezés elemeinek jellemzése. A modellezés gnoszeológiai kérdéseivel kapcsolatos irodalomban széleskörűen elterjedt az az állás pont, amely szerint a tudományos megismerés e módszerének három eleme van, éspedig: a megismerés objektuma, a megismerés szubjektuma és a modell. E felfogás oly általánosan elfogadott, hogy még az anyagi modellek vizsgálatánál sem veszik figyelembe a kísérleti eszközök helyét és szerepét a modellezés folyamatában. A modellezés struktúrájának tanulmányozásánál azonban figyelembe kell venni a tudományos megismerés azon eszközeit is, amelyek segítségével a modellezés megva1ósul, íly módon a modell-módszernek a következő négy eleme van: 1) a modellezés objektuma; 2) a modellezés szubjektuma; 3) a modell és 4) a kutatási eszközök. A modellezés objektuma (MO) vagy a modellezett objektum (más terminológiával: originál, prototípus stb.) a kutatás eredeti, tulajdonképpeni tárgya, amelynek megismerése (vagy amely bizonyos tulajdonságai, vonatkozásai megismerése) a modellezés célja, amelynek tanulmányozását szolgálja a modell is. Ezért bizonyos értelemben azonos a megismerés objektumával. Mégis célszerű a „modellezés objektuma” fogalmát megkülönböztetni az objektum gnoszeológiai értelemben vett fogalmától, minthogy a megismerés objektumának csak valamely konkrét formáját, konkrét részét, általában egy konkrét objektumot foglal magában. Noha a modellezés objektuma konkrét objektum, mindig mint az objektumok egy osztályának a képviselője lép fel, ezért a modellezés folyamatában nyert ismeret nemcsak erre az egyedi objektumra vonatkozik, hanem az objektumok adott osztályára, amelynek a modellezett objektum tagja, reprezentánsa. A modellezés objektumának fogalmával kapcsolatban hangsúlyozni kell azt is, hogy ez bármilyen természetű jelenség lehet. Nem lehet egyetérteni azzal a felfogással, amely szerint a modellezett objektum csak anyagi, tárgyi jelenség, illetve anyagi-tárgyi objektumok rendszere lehet. Miként általában a megismerés tárgya egyaránt lehet anyagi-tárgyi és eszmeigondolati képződmény, (így a modellezés objektumaként is szerepelhet nem csupán anyagi tárgy, jelenség, hanem gondolati képmás, idealizált objektum, tudományos elmélet, jelrendszer stb.), tehát eszmei objektum is. Helytelen az az álláspont is, amely szerint a modellezés tárgya pusztán természetes jelenség lehet. A modell nemcsak természetes rendszerek tanulmányozását szolgálhatja, hanem mesterséges rendszerek megismerését is (például anyagi létesítmények – haj6k, repülőgépek, épületek, hidak stb.) – modelljei vagy absztrakt jelrendszerek interpretációiként fellépő modellek stb.). Következésképpen a modellezés objektuma egyaránt lehet anyagi és eszmei, természetes és mesterséges objektum is. A modellezés szubjektuma (SM) a modellezés objektumát valamely vonatkozásban megismerni akaró kutató vagy kutatócsoport, aki létrehozza (vagy kiválasztja) és működteti a modellt, aki számára az egyik objektum modellként, a másik pedig modellezett objektumként funkcionál. ily módon a modellezés szubjektumának fogalmát is bizonyos fokig elhatároljuk a szubjektum ismeretelméleti fogalmától, amennyiben az előbbi az utóbbi egy vagy néhány tagját, illetve bizonyos csoportját jelenti. Figyelembe kell azonban venni, hogy a modellezést, illetve általában a megismerést megvalósító történeti egyén vagy közösség mindig mint az

112


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

emberi nem képviselője lép fel, aki ennélfogva rendelkezik legalábbis elvileg mindazokkal az ismeretekkel, tapasztalatokkal és képességekkel, amelyeket az emberiség már felhalmozott, illetve elsajátított. A modell (M) a modellezés szubjektuma és objektuma közötti összekötő kapocs, ami az előbbi hatását közvetíti az utóbbira. Mivel a modell fogalmát már részletesen jellemeztük, csupán arra utalunk, hogy a modell – a modellezés objektumához hasonlóan – bármilyen természetű lehet: a modell is lehet anyagi és eszmei, természetes és mesterséges rendszer is. A kutatási eszközök (IM) egyrészt a szubjektum hatását közvetítik a modell és az objektum felé, másrészt a modell és a modellezett objektum hatását a szubjektum felé. A kutatási eszközökhöz tartoznak tehát mindazok az anyagi-technikai, elméleti-gondolati és logikai eszközök, amelyeket a kutató a modellezés folyamatában felhasznál. Hogy a kutató milyen eszközöket alkalmaz a modellezés adott szakaszán, először is a modellezés feladatai, másodszor a modellezett objektum természete, harmadszor a modell természete, s végüI negyedszer a modellezés adott szakaszának sajátosságai határozzák meg. Természetük szerint a kutatási eszközök lehetnek: 1) anyagi - technikaiak (például kísérleti berendezések, műszerek, készülékek stb. 2) elméleti - gondo1ati természetűek (például fogalmak, idealizált objektumok, ismeretek, elvek, tételek stb.) 3) logikaiak (például logikai szabályok és jelek, következtetési módok, logikai műveletek stb.). Az első csoportba tartozó eszközöket az anyagi-tárgyi modellek alkotása és kutatása során alkalmazzák, a második csoportba tartozókat főként (de nem kizárólag) az eszmei modellekkel kapcsolatos műveletek során, míg logikai eszközöket szükségképpen használnak mind az anyagi, mind az eszmei modellekkel való operálás során. A modellezés folyamatában betöltött funkciójuk alapján megkülönböztethetjük: 1) a modellalkotás, 2) a modell-kutatás és 3) az ismeret átvitelének és ellenőrzésének eszközeit. A modellezett objektum tanulmányozásának legfontosabb eszköze természetesen maga a modell. A modell-módszer elemei közötti kölcsönhatás; a szubjektum aktivitása. A modellezés ezen elemei sokoldalóan összefüggnek egymással. Első és általános megközelítésben célszerű a modell-módszer strukttirájának elemzését csak első három eleme közötti viszony tanulmányozásával kezdeni: vagyis először a modellezés objektuma, a modellezés szubjektuma és az objektum modellje közötti kölcsönhatást vizsgáljuk meg. E három elem között látszólag csak három reláció áll fenn, nevezetesen az objektum és a szubjektum, az objektum és a modell, valamint a szubjektum és a modell közötti kölcsönhatás. A modellezés struktúrája azonban ennél bonyolultabb, s ez főként abban fejeződik ki, hogy a modellezés szubjektuma sokoldalú kapcsolatban áll mind a modellezés objektumával, mind a modellel, tevékenysége során hat a másik két komponensre, bevonja ezeket tevékenysége szférájába. A szubjektumnak az objektumhoz és a modellhez való viszonya, természetesen, tevékenysége különböző periódusaiban (a modellezés különböző szakaszain) más és más. A modellezés szubjektuma és objektuma között a következő relációk állnak fenn: 1) a szubjektum elméleti-megismerő viszonya az objektumhoz a tulajdonképpeni modellezés előtt, ide tartozik az objektum megfigyelése, leírása, a vele való kísérlet, stb., a feladatkitűzés, előzetes ismeretek az objektumról, stb. 2) ismeret-átvitel, melyben a szubjektum a modell tanulmányozása révén nyert információt a modellezés objektumára vonatkoztatja;

113


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

3) az ismeret ellenőrzése és igazolása, amelynek során a szubjektum az uj információ birtokában magyarázza, értelmezi az objektumot, gyakorlatilag ellenőrzi az új ismeretet; 4) az ismeret beépítése az objektumra vonatkozó ismeretek rendszerébe, amelynek során az új ismeret az objektumot leíró elmélet (hipotézis) részévé válik. A modellezés szubjektuma és a modell között a következő viszonyok találhatók: 1) a modell előzetes tanulmányozása, amelynek során a szubjektum megvizsgálja a modellként számbajöhető jelenségek körét. Bizonyos fokig idetartozik a modell és az objektum viszonyának a tanulmányozása is, amely egy három elemű viszony (a szubjektum viszonya a modell és az objektum közötti viszonyhoz), 2) az objektum eszmei modelljének megépítése, amelynek során a szubjektum kiválasztja, vagy gondolatilag megkonstruálja az objektum modelljét; 3) az objektum anyagi modelljének megépítése vagy kiválasztása, amely az eszmei modell gyakorlati realizálását jelenti, 4) a modell-kutatás, amelynek során a szubjektum a modellel mint a kutatás közvetlen tárgyával operál; 5) a modell tökéletesítése, amikor is a szubjektum az új ismeret birtokában tökéletesíti a modellt, vagy új modellt épít, hogy segítségével még pontosabb ismereteket nyerjen az objektumról. A modellezés információs folyamatai. Ezek a viszonyok egyben a szubjektum tevékenységének egy-egy megnyilvánulását, formáját is jelentik. A szubjektum e tevékenységi formái végső soron az objektumra vonatkozó információk szerzésére irányulnak. A kutatási eszközök a modellezés e struktúráján belül helyezkednek el, közvetítvén a szubjektum hatását az objektumra és a modellre, s viszont. A kutatási eszközök szerepe különösen az anyagi modellek építése és kutatása során igen jelentős, amikor ezek mintegy beékelődnek a szubjektum és a modell közé, s ezáltal a szubjektum és a modell között nem alakul ki közvetlen kölcsönhatás. Összefoglalva az eddigieket, látható, hogy egyfelől a szubjektum és a modell, másfelől a szubjektum és az objektum között sokoldalú és bonyolult kapcsolat áll fenn. E vonatkozásban ezen elemek és viszonyaik rendszere képezi a modell-módszer struktúráját. A modellezés alapvető szituációi. A modellezés struktúráján belül a szubjektum játssza a vezető szerepet, a modellezés objektumára és a modellre hatva az ő tevékenysége kapcsolja össze a modellezés másik két elemét. A szubjektum tevékenysége igen különböző lehet; hogy e tevékenység természetét elemezhessük, figyelembe kell vennünk a modellezett objektum és a modell természetét. Mint láttuk, a modellezés objektuma is, a modell is lehet mind anyagi, mind eszmei természetű. Ezért a modellezés objektuma és a modell között négyféle szituáció alakulhat ki: nevezetesen megkülönböztethetjük 1) az eszmei objektum eszmei modelljét; 2) az eszmei objektum anyagi modelljét; 3) az anyagi objektum eszmei modelljét és 4) az anyagi objektum anyagi modelljét. 1) Eszmei objektum eszmei modellje. Ilyen szituáció fordul elő például akkor, amikor a valóság egy területét leíró elméletet (illetve valamilyen más elméleti rendszert) a valóság egy másik területét leíró elmélet (egy másik elméleti rendszer) tanulmányozására (modellezésére) használják fel. 2) Eszmei objektum anyagi modellje. Ilyen szituáció fordul elő akkor, amikor a valóság egy adott területét leíró elméletet (vagy valamilyen más elméleti rendszert) a valóság egy másik területéhez tartozó jelenségek segítségével tanulmányozzák, vagy amikor az elméletete egy anyagi konstrukció építésére használják fel, s ez utóbbit pedig az elmélet további gazdagítására vagy igazolására alkalmazzák.

114


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

3) Anyagi objektum eszmei modellje. Ilyen szituáció fordul elő például akkor, amikor a valóság adott területéhez tartozó jelenségeket (vagy valamilyen konkrét anyagi objektumot) a valóság egy másik területét (vagy másik anyagi objektumot) leíró elmélet közvetítésével tanulmányozzák. 4) Anyagi objektum anyagi modellje. Ilyen szituáció akkor fordul elő, amikor a valóság adott területét (vagy egy konkrét anyagi objektumot) a valóság egy másik területe (vagy egy másik anyagi objektum) segitségével tanulmányozzák.

A modellezés folyamatának főbb szakaszai A modellezés az objektum tanulmányozásának bonyolult, több lépcsős folyamata. Struktúrájának bonyolultsága mindenekelőtt azzal kapcsolatos, hogy a kutatás folyamatában a megismerés objektumát modelljével váltják fel, amely egyfelől a kutatás közvetlen tárgyaként, másfelől az objektum tanulmányozásának eszközeként jelentkezik. A modellezés folyamatának struktúrája ily módon kifejezi a modell és az objektum viszonyát a kutatás menetében, s ezért a modellezés főbb szakaszainak megállapítása és jellemzése nemcsak dinamizmusának feltárását teszi lehetővé, hanem a modell sajátosságainak és az objektumhoz való viszonyának további jellemzését is. A kutatók egy részének véleménye szerint a modellezés a modell-alkotással kezdődik. Nem lehet azonban egyetérteni ezzel az állásponttal, hogy a modellezés ezen szakaszát mindig megelőzi a kutató elméleti tevékenysége: mielőtt megépítené a modellt, tanulmányozza az objektumhoz való viszonyát, s csak e viszony néhány aspektusát megismerve választja ki vagy alkotja meg a modellt. A modellezésnek mint megismerési folyamatnak a főbb szakaszai a következők: 1) a modellezés szükségességének felvetődése; 2) a modellezés elméleti előkészítése; 3) modellalkotás (kiválasztás); 4) modellkutatás; 5) ismeret-átvitel, 6) az új ismeret igazolása és ellenőrzése; és 7) az új ismeret beépítése a tudományos elmélet rendszerébe. A modellezés szükségességének (vagy célszerűségének) felvetődése. A modellezés szorosan kapcsolódik a tudományos megismerés más módszereihez és eljárásaihoz. Az objektum kutatása általában nem modellezésével, hanem az objektumnak, illetve meghatározott oldalainak a tudományos megismerés más m6dszereivel, eszközeivel való tanulmányozásával kezdődik. Az objektum tanulmányozása, természetesen, megvalósulhat mind empirikus, mind teoretikus szinten; jelentheti az objektum megfigyelését, leírását, az objektumra vonatkozó tények gyűjtését, az objektummal végzett kísérletet, az objektumra vonatkozó elemi képmásokkal, kijelentésekkel, jelekkel végzett gondolati műveleteket, logikai eljárásokat stb. E tevékenység eredményeként a kutató meghatározott ismereteket nyer az objektumról. Azonban kitűnhet közvetlen kutatásának nehézsége vagy lehetetlensége is. Hogy e nehézségeket leküzdje, a kutató az objektum modellezéséhez folyamodik. A modellezés ily módon a tudományos kutatás egy szakasza, amely szorosan összefügg a kutatás előző szakaszaival, amelyek során a modellezés szükségessége, lehetősége vagy célszerűsége felvetődik. A fentieket, vagy is azt, hogy a modellezés valóban szorosan összefügg a kutatás folyamatával, és hogy az objektum modellezését általában megelőzi más módszerekkel való tanulmányozása, a molekuláris biológia történetéről vett példán, éspedig a dezoxiribonukleinsav (DNS) struktúrájának felfedezésén keresztül világítjuk meg. Mint ismeretes, a DNS struktúráját 1953-ban tárták fel F. Crick és J. D. Watson modelljének

115


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

segítségével, amelyet ma „a biológia, de általában véve az egész tudomány nagy fordulópontjának” tekintenek. Abban az időben már ismeretes volt a DNS kémiai összetétele, és az, hogy az elsődleges genetikai információ hordozója. Azonban a DNS kémiai összetétele alapján nem lehetett megmagyarázni, milyen módon képes az önreprodukálódásra, valamint az információ tárolására és átadására. Világossá vált, hogy a DNS legfontosabb genetikai funkcióinak magyarázata csak struktúrájának feltárása révén érhető el. Ezért a DNS-struktúra kutatása a tudósok érdeklődésének középpontjába került. A DNS struktúráját kezdetben biokémiai és krisztallográfiai módszerekkel, például papírkromatográfiás és elsősorban röntgendiffrakciós m6dszerekkel tanulmányozták. Csak e módszerek segítségével nyert empirikus adatok alapján vált lehetővé a DNS strukturális modelljének kidolgozása. A modellezés elméleti előkészítése. Miután a kutató a modellezés szükségességét, lehetőségét vagy célszerűségét felismerte, egyfelől pontosan meghatározza a modellezés feladatát, másfelől elméletileg előkészíti a modell kiválasztását vagy megalkotását, valamint tanulmányozását. E célbó1 mindenekelőtt aktualizálja az objektum tanulmányozásának előző tapasztalatait, összegyűjti a rávonatkozó empirikus és teoretikus adatokat, és esetleg tanulmányozza az empirikus és az elméleti megismerés különböző módszereivel (például megfigyelés, anyagi és gondolati kísérlet stb.). Jelentősen elősegíthetik a modellezés megvalósulását az új empirikus tények. így például a DNS szerkezetéről alkotott .tudásunk forradalmát két nagy kísérleti felfedezés alapozta meg. Az első E. Chargaff felfedezése volt a DNS molekulában szereplő nitrogénes bázisok arányáró1. Megállapította a bázisok párosítási szabályát, amely szerint meghatározott százalékos megfelelés áll fenn a pirimidin-bázisok mennyisége és a purin-bázisok mennyisége között, éspedig a timin mennyisége megegyezik az adeninéval, a citozin mennyisége pedig a guaninéval. A másik jelentős empirikus eredmény az volt, hogy sikerült nagymértékben megjavítani a DNS-szálakról készített röntgendiffrakciós kép minőségét. E szakasz fontos feladata azon objektumok tanulmányozása, amelyek modellként szerepelhetnek. Ezért a kutató figyelmét a tanulmányozott objektummal objektív megfelelési, hasonlósági viszonyban levő jelenségekre fordítja, hogy kiválassza az objektum megfelelő modelljét. Ezért megvizsgálja az objektummal analóg jelenségeket, hogy megállapítsa, melyek azok, amelyek objektív tulajdonságaik alapján képesek a modell szerepét betölteni. Így például F.Crick és J. D. Watson a DNS-struktúra kutatásának kezdeti szakaszán különböző spirális struktúrákat tanulmányoztak, hogy megállapítsák, melyik ad közülük a DNS struktdrájához hasonló röntgendiffrakciós képet. A vizsgálat kezdetén a kutató elsősorban az objektumnál egyszerűbb és ismertebb jelenségek körének megállapítására törekszik. Ezután kiválasztja azokat a jelenségeket, amelyek rendelkeznek az objektum kutatás szempontjából lényeges tulajdonságaival, s ugyanakkor nem rendelkeznek azon tulajdonságaival, amelyek megnehezítik vagy lehetetlenné teszik az objektum közvetlen tanulmányozását. E szakasz leglényegesebb momentuma az objektum és a leendő modell közötti viszony feltárása, valamint mennyiségi és minőségi elemzése. A kutató gondolatilag kiemeli az objektumok közös és a kutatás szempontjából lényeges tulajdonságait, s elvonatkoztat az eltérő, illetve a kutatás szempontjából mellékes tulajdonságaitól, feltárja a közöttük levő megfelelés konkrét formáját. Érdekes szituáció alakult ki ebben a vonatkozásban a DNS-struktúra kettősspirál modelljének megalkotásánál: 1951-ben Pauling részlegesen feltárta a fehérje molekulák struktúráját (az ún. α-hélix struktúráját). Amint erről Watson beszámol „A kettős spirál” című könyvében, a DNS strukturális modelljének létrehozásánál Pauling modelljét modellként használták fel, éspedig kettős vonatkozásban: először is számukra modellként szolgált Pauling módszere, azaz elhatározták, hogy a DNS-molekula struktúráját – hasonlóan ahhoz, ahogy Pauling a fehérje molekulákat tanulmányozta – strukturális modell építése útján tanulmányozzák, másodszor

116


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

maga a fehérje molekula spirális struktúrája modellként szolgált, amennyiben ő és Crick bizonyos empirikus adatok (például az α-hélix és a DNS röntgen krisztallográfiai felvételei közötti hasonlóság) alapján elhatározták, hogy felépítik a DNS struktúrájának spirális modelljét. Azonban az α-helix és a DNS struktúrája közötti viszony vizsgálatánál nemcsak hasonlóságukat, hanem különbségüket is figyelembe vették. Így például már a kezdet kezdetén megállapították, hogy a DNS struktúrája bonyolultabb, mint az α-helix struktúrája, mivel az utóbbi egy aminósavakból álló polipeptidláncból alkot spirális struktúrát, a DNS molekula viszont, amint ez az emprlkus adatok alapján látható volt, bonyolultabb spirálstruktúrát képez, amely két, három, esetleg több egymás köré csavarodó polinukleotid láncból áll. Bonyolultabb a DNS struktúrája mint az α-helix struktúrája azért is, mert négyféle nukleotidot tanalmaz, s ezért a DNS-molekula szabálytalan. Crick és Watson a modell építése során feltételezte, hogy a spirál cukormolekulákból és foszfátcsoportokból álló fő lánca szabályos, a különböző nitrogénes bázisok sorrendje viszont szükségképpen szabálytalan. Az α-hélix és a DNS struktúrája közötti analógia és különbség megállapítása lehetővé tette a DNS-struktúra kettősspirál modelljének megépítését, mivel az objektum és a leendő modell közötti hasonlóság, megfelelés megállapítása és pontos rögzítése a modellezés elengedhetetlen feltétele. E viszony pontos rögzitése és szabatos megfogalmazása nemcsak a modell kiválasztásának vagy létrehozásának az alapja, hanem a modell tanulmányozása során nyert ismeretnek az objektumra tönénő átvitelének is. A modellalkotás vagy modell-kiválasztás. Az objektum és a modellként számbajöhető jelenségek közötti viszony elemzése teszi lehetővé, hogy a kutató az utóbbiak közül egy konkrét jelenséget mint az objektum modelljét kiválassza, vagy még inkább, hogy gondolatilag vagy anyagilag megkonstruálja az objektum modelljét. A modell kiválasztása természetesen nem a megismerő szubjektum önkényétől függ, hanem a kutató a modell objektív tulajdonságait, az objektumhoz való viszonyát figyelembe véve választja ki a modellt. Bár a modell szabadon eltérhet az objektumnak a kutatás szempontjából mellékes tulajdonságaitól (sőt az eszmei modellek esetén el lehet vonatkoztatni az objektum olyan tulajdonságaitól is, amelyek nélkül az reálisan nem létezhet), modellalkotás során a kutatónak figyelembe kell vennie egy sor követelményt: először, a modell építése során figyelembe kell venni a modellezés objektumára és a modellre vonatkozó megelőző empirikus és teoretikus ismereteket. A modell építése akkor lesz sikeres, ha alkotásának gondolati és reális folyamatában a kutató az adott feladattal valamilyen módon összefüggő ismeretek széles körére támaszkodik. Így például Crick és Watson a DNS kettősspirális modelljének építésénél nemcsak a genetika és a molekuláris biológia, vagy általában a biológia eredményeit használták fel, hanem a kristálytan, szerves kémia stb. eredményeit is. Másodszor, a modellt úgy kell megalkotni, hogy egyrészt elvégezhetők legyenek rajta a szükséges vizsgálatok, s ezért a) a modellnek szükségképpen rendelkeznie kell az objektum azon tulajdonságaival, amelyek megismerése a kutatás célja, b} ugyanakkor el kell térnie az objektumtól azon tulajdonságokban, amelyek nehezítik vagy lehetetlenné teszik az objektum közvetlen tanulmányozását, c) a modell és a modellezett objektum közös tulajdonságainak lényegeseknek kell lenniök, d) ismertebbnek kell lennie az objektumnál, és e) egyszerűbb struktúrával kell rendelkeznie, másrészt lehetővé kell tennie a nyert ismeretek átvitelét az objektumra. Ezért a fentiek mellett szükséges az is, hogy az objektumhoz való viszonya amennyire lehetséges pontosan rögzitett legyen. A modellt tehát úgy kell létrehozni, hogy az objektum megismerésének hatékony eszköze legyen. A modell tanu1mányozása a modellezés egyik legfontosabb szakasza. Miután a kutató

117


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

megalkotta a modellt, arra használja fel, hogy segítségével tanulmányozza a modellezett objektumot. Ebben a szakaszban éppen ezért a modell mintegy függetlenedik az objektumtól, s egyszersmind a kutatás tényleges és önálló resztvevőjévé válik. A kutató érdeklődése ideiglenesen a modellre tevődik át, és a modell természetének megfelelő kutatási eszközök és módszerek segitségével a modell természete és a kutatás adott célja által meghatározott kutatási folyamatokba, eljárásokba kapcsolja be, hogy megismerje bizonyos oldalait, tulajdonságait. A modell tehát e szakaszban mint az objektum helyettese a kutatás közvetlen tárgya lesz. E szakaszban éppen ezért a kutató minden megismerő tevékenysége a modellre irányul: a modellt figyeli meg, a modellen végez mérést, számítást, kísérletet és elméletimegismerő tevékenysége is a modellre koncentrálódik, a modellen (vagy a modellre vonatkozó elemi képmásokon, kijelentéseken, jeleken) hajt végre elméleti és logikai műveleteket stb. Elméleti-megismerő tevékenységét a kutató mindaddig folytatja, amíg kellő mélységig meg nem ismeri a modell meghatározott oldalait. Ha a modell tanulmányozása nem hozná meg a várt eredményt, a kutató átalakítja a modellt vagy új modellt épít, s ezen hajtja végre a megfelelő műveleteket, amíg a szükséges ismeretekkel nem rendelkezik. Így például Watson és Crick először három polinukleotid láncból álló spirális modellt épített, de e modell segítségével nem kapták a várt eredményt. Ezért új, már kettősspirál modellt építettek, amelynek segítségével meg tudták magyarázni a DNS struktúráját és biológiai funkcióit. A modell azonban nem önmagában érdekli a kutatót, hanem csak mint az objektum helyettese. Ebből viszont két fontos következtetés adódik: először is, a modell tanulmányozásának irányát és feladatait végső soron a modellezett objektum határozza meg. Tehát az, hogy a modell mely tulajdonságait, milyen mélységben ismerjük meg, hogy a modell tanulmányozása során nyert ismeretek közül melyik a lényeges, s melyik nem a megismerés objektumától, s nem a modelltől függ. Másodszor, a modellezés csak akkor lesz eredményes, ha a modell tanulmányozása során nyert ismeret nemcsak a modellre vonatkozik, hanem a megismerés igazi tárgyára is. Ismeret-átvitel a megismerés objektumára. Minthogy egyfelől a modellezés végső célja nem a modell, hanem a megismerés tulajdonképpeni tárgyának a megismerése, másfelől viszont a modellezés folyamatában nyert ismeret közvetlenül a tanulmányozott jelenségre, vagyis a modellre vonatkozik, ezért a modell vizsgálatának eredményeként kapott új információt valamilyen formában át kell vinni az objektumra. Ily módon, a modell tanulmányozása mellett, a modellezés másik lényeges szakasza az ismeret-átvitel szakasza, amikor is megfelelő elméleti és logikai eszközök segítségével a modellről nyert ismeretet transzformálják a modellezett objektumra. Hogy ez a transzformáció megvalósulhasson és az így nyert ismeret meggyőzően igaz legyen, néhány feltétel fennállása szükséges: a) az objektumra átvitt ismeretnek a modell azon tulajdonságaira kell vonatkoznia, amelyek közösek vagy hasonlóak az objektum tulajdonságaival; b) az ismeret-átvitel alapja a modell és a modellezett objektum közötti objektív megfelelés, vagyis a modell elemeinek és viszonyainak meg kell felelniük az objektum megfelelő elemei nek és viszonyainak; c) a kutatónak pontosan ismemie kell az objektum és a modell közötti megfe lelés formáját, d) a nyert ismeret csak akkor lesz meggyőzően igaz, ha a kutató az ismeret extrapolációja során olyan elméleti és logikai eszközöket alkalmaz, amelyek biztosítják ezt; e) a modellezés eredményességét jelentősen befolyásolja a tudományos megismerés és technika mindenkor fejlettségi foka, s ezen belül az adott tudományág fejlettsége, módszerei, nyelve (például az, hogy milyen mértékben alkalmaznak kvantitatív, ezen belül matematikai módszereket a vizsgált jelenség leírására); s végül, f) a modellezés során nyert ismeret jellegét és megbízhatóságát nem kis mértékben befolyásolja az is, hogy a modellek mely típusát vagy formáját alkalmazza a kutató a kutatás során (így például az anyagi modellek esetén a modellezés eredményére jelentős hatást

118


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

gyakorolhatnak a mérésből eredő hibák, pontatlanságok). A kutató azonban nemcsak új ismereteket akar nyerni az objektumról, hanem ezeket fel is akarja használni az objektum leírására, magyarázatára, illetve az objektummal való gyakorlati operálás céljára. Ezért nem elegendő az új ismeretet az objektumra extrapolálni, hanem ismerni kell azt is, hogy ez az ismeret mutatja-e az objektum bizonyos vonatkozásait, s milyen mértékben mutatja, mennyire vonatkoztatható az objektumra, mennyire megbízható. Ilyen módon nem elegendő az új ismeretet átvinni az objektumra, hanem az objektumra vonatkoztatott ismeretet ellenőrizni kell. Az új ismeret ellenőrzése és igazolása. Ez a szakasz, úgy véljük, nem csupán az extrapoláció gyakorlati ellenőrzését foglalja magában, hanem bonyolult, többoldalú elméleti, logikai és gyakorlati eljárások együttese. Nem lehet a gyakorlati ellenőrzésre szűkíteni már azért sem, mert nem ritkán nincs mód a nyert ismeret közvetlen gyakorlati alkalmazására és ellenőrzésére. Az objektumról nyert ismeret ellenőrzésének és igazolásának főbb mozzanatai a következők. a) Az ismeret-átvitel ellenőrzése, azaz a kutatónak ismételten ellenőriznie kell, hogy az előző szakasznál emlitett feltételek milyen mértékben valósultak meg, mennyire garantálják az új ismeret meggyőzően igazi voltát. Különösen fontos egyrészt a modell és az objektum közötti megfelelés, másrészt az alkalmazott elméleti és logikai eszközök és eljárások ismételt ellenőrzése. b) Az új ismeretnek a tényekkel való összevetése: a kutató összeveti a modellezés során nyert új ismeretet az objektumról korábban nyert tényekkel, illetve felhasználja e tények leírására, magyarázatára. Ha az új ismeret nem felel meg a tényeknek, vagy ha segítségével nem lehet megmagyarázni a tények adott körét, úgy a modell alkalmatlannak bizonyul, és vagy elvetik és új modellt alkotnak, vagy legalábbis jelentős átdolgozásra szorul. Így például a DNS struktúrájának háromspirálú modellje nem teljesen felelt meg a tényeknek (például megállapították, hogy a DNS-molekulában a víztartalom sokkal több, mint a modellben), és ezért Crick és Watson elvetették ezt a modellt. Ha viszont az új ismeret összhangban áll a tényekkel, illetve segítségével a tények leírhatók, rendszerezhetők, magyarázhatók stb., úgy ez nem kis mértékben megerősíti az új ismeret megbízhatóságát. A kettősspirál modell megépítése után Crick és Watson tanulmányozták, milyen röntgen-mintázatot ad ez a modell és összehasonlították a DNS-molekuláról kapott röntgenfelvétellel. Ezen összehasonlítás alapján néhány apróbb módosítást hajtottak végre a modellen úgy, hogy azt lehet mondani, teljesen megfelel a DNS-molekula struktórájának. Crick és Watson hipotetikus modelljének bizonyítási folyamatában jelentős szerepet játszott az is, hogy nemcsak megfelelt a DNS struktúrájáról nyert tudományos tényeknek, például a krisztallográfiai adatoknak, röntgenszerkezeti felvételeknek, hanem egyidejűleg segítségével meg lehetett magyarázni a DNS genetikai funkcióit, például a genetikus információ átadását az utódoknak. E modell szerint a pontos reprodukálódást és a genetikai információnak az utódok számára történő átadását a DNS-molekula megkettőződése és a pirimidin és purin-bázisok párosodása biztosítja. c) Az új ismeretnek a tudományos törvényekkel és elvek kel va1ó összevetése: az új ismeret igazolásának folyamatában igen fontos lépés az objektumra vonatkoz6, tudományosan már igazolt törvényekkel, elvekkel és amennyiben már van, az objektumot visszatükröző tudományos elmélettel va1ó összevetése. és a közöttük lévő megfelelés kimutatása. A már igazolt tudományos törvényekkel, elvekkel va1ó összhang az új ismeret további megerősítését szolgálja, noha a közöttük levő összhang hiánya nem feltétlenül jelenti a modellezés eredményeként nyert új ismeret téves vagy pontatlan voltát. Az új ismeretet nem kis mértékben megerősíti az is, ha összhangban áll a tudományok alapját képező általános elvekkel és egyetemes törvényszerűségekkel. Így a DNS kettős spirális modelljének érdeme az is, hogy nemcsak a genetika és a molekuláris bio1ógia törvényeivel áll összhangban,

119


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

hanem általában a biológia, továbbá a szerves kémia, a krisztallográfia törvényeivel is. Jelentős mértékben megerősítést és igazolást nyer az új ismeret akkor is, amikor a modellből levezethetők vagy segítségével megmagyarázhat6k az adott tudományág empirikus úton megállapított törvényszerűségei. Így Crick és Watson modellje újabb igazolást nyert azáltal is, hogy a két polinukleotid szálbó1 képzett kettősspirál struktúra segítségével meg lehetett magyarázni Chargaff empirikus úton megállapított bázispárosítási szabályát, amely szerint a primidin-bázis mindig megfelel a purin-bázisnak, és fordítva, s emellett a timin (T) megfelel az adeninnak (A), a citozin (c) pedig a guaninnak (G). E modell szerint a kettősspirál két polinukleotid lánca a nitrogénes bázisok segítségével egyesül, mégpedig úgy, hogy minden bázis a másik lánc ellentétes bázisával kapcso1ódik össze hidrogén-kötésseI. Ilyen módon, a két lánc között „hidak” képződnek, amelyek vagy A-T párb6l, vagy G-C párból állnak. Ezért a DNS molekulában az A-csoportok száma mindig megfelel a T-csoportok számának, a G-csoportok száma pedig a C-csoportok számának, amint ezt Chargaff empírikus úton megállapította. d) Az új ismeret gyakorlati ellenőrzése és gyakorlati igazolása: a fentiek mellett a kutatónak, ha ez lehetséges, gyakorlatilag (például kísérletileg) ellenőriznie kell az új ismeretet, illetve a belőle fakadó következtetéseket. A modellezés során nyert új ismeret kísérleti ellenőrzése különösen az anyagi modellek esetében elengedhetetlen feltétel. Kendrew véleménye szerint döntő volt Meselson és Stahl kísérlete, amelynek segítségével megállapították, hogy a DNS reduplikációja a Crick-Watson-féle modellnek megfelelően megy végbe. Meselson és Stahl baktériumok szaporodásának vizsgálatánál kísérletileg igazolták, hogy az önreprodukálódás és a genetikus információ utódoknak va1ó átadása a DNSmolekula megkettőződése és a komplementer bázisképzés útján va1ósul meg. Amennyiben az új ismeret gyakorlati ellenőrzése és igazolása is megva1ósul, úgy ez, az előzőekkel együtt, az új ismeret igazságának bizonyítását jelenti. Az új ismeret beépítése a tudományos elmélet rendszerébe. A tudományosan már igazolt új ismeretet a kutató beépíti az objektumot leképező tudományos elmélet rendszerébe, illetve ennek hiányában alapját képezheti a tudományos elmélet, vagy legalábbis az objektumra vonatkozó tudományos hipotézis kiépítésének. Ezzel az objektum modellezésének adott szakasza lezárul. Ez azonban nem jelenti az objektum kutatásának lezárulását. Az objektum további kutatása két úton valósulhat meg: 1) az objektum közvetlen tanulmányozásával; vagyis a kutató, amennyiben a modellezés során nyert új ismeret vagy egyéb tényezők ezt lehetővé teszik, visszatér az objektum közvetlen megfigyeléséhez, az objektummal való közvetlen kísérleti operáláshoz, stb.; 2) az objektum magasabb szintű modellezésével, vagyis amennyiben az objektum közvetlen tanulmányozását gátló tényezők nem hárultak el, a kutató az új ismeret birtokában tökéletesíti a modellt, vagy új, az objektum lényegét pontosabban leképező modellt épít, s ennek segítségével törekszik újabb ismereteket nyerni. Összegezve: a modellezésnek mint kutatási folyamatnak a struktúrájáról adott jellemzésünket, megállapíthatjuk, hogy hét szakasza különíthető el. A modellezés e struktúrája a kutatás reális folyamatában természetesen módosulhat: az egyes szakaszok összefolyhatnak egymással, s ennélfogva bizonyos szakaszok kieshetnek, vagy beolvadhatnak más szakaszokba, megváltozhat szerepük a folyamat egészében stb. Az általunk adott jellemzés azonban, úgy véljük, helyesen mutatja a modellezés folyamatának bonyolult struktúráját, s a modell és az objektum bonyolult viszonyát e folyamatban.

120


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

8. MAGYARÁZAT ÉS ELŐRELÁTÁS 8.1 A magyarázat a mindennapi életben Mit is jelent megmagyarázni valamit vagy magyarázatot kapni valamilyen esetben? Mi a magyarázat, amellyel mindannyian naponta többször is élünk (vagy visszaélünk)? Karinthy talpraesett rossz tanulója a „Magyarázom a bizonyitványomat”-ban „megmagyarázza” apjának, hogyan és miért kerültek bizonyítványába az igencsak magyarázatra szoruló osztályzatok. Törekvése éppen az, hogy a tényleges okokról, hanyagságáról, rossztanulásáról elterelje a figyelmet olyan fiktív tényezők ügyes csoportosításával, amelyek első hallásra talán hihetőnek tíínnek. A remek kis írás humorának éppen az a fő forrása, hogy az olvasó előtt ez az igyekezete lelepleződik, nyilvánvalóvá válik, mi tudjuk a valódi magyarázatot: célja a büntetés elkerülése. A klasszikus detektívregényeknek is egyebek között az kölcsönzi az olvasót izgalomban tartó és kombinatív készségét mozgósító logikai feszültséget, hogy a bűntény elkövetőjét a tények és körülmények megfelelő rendezésével, csoportositásával a regény valamelyik szereplőjében kell megtalálnunk. A „Ki tette?” megválaszolásához. tehát a „hogyan” és a „miért” megválaszolásán, azaz a tett elkövetése módjának, a tettes céljainak és indító okainak feltárásán keresztül jutunk el. Az ehhez szükséges tények összegyűjtése, rendszerezése, összefüggések feltárása, mások kizárása néha már a tudományos alkotó tevékenységhez hasonló logikus gondolkodást, éber figyelmet, helyes mérlegelést, jó fantáziát stb. igényel. „Ilyesmit, hogy a gyilkosság puszta ténye, mi nem ismerünk – mondta Hercule Poirot. A gyilkosság kilenc esetben tíz közül a meggyilkolt jelleméből és körülményeiből vezethető le. Mert az áldozat az volt, aki, azért gyilkolták meg. Amíg teljes tökéletességgel meg nem értjük, hogy az áldozat miféle ember volt, nem fogjuk világosan és pontosan megállapítani azt sem, miféle ember gyilkolta meg. Innen származik kérdéseink szükségessége” – írja Agatha Christie. A „krimi” szabályainál maradva, közismert az is (és analogonja a tudományban szintén megtalálható), hogy tettesként nem fogadunk el ismeretlen, a regényben addig nem szereplő egyént, hiszen azt úgyis kezdettől fogva tudjuk, hogy tettes van (az öngyilkosságot is beleértve) tehát egy vagy több ember követte el (híres kivétel E. A. Poe története „A Morgue utcai gyilkosság”, amelyben a tettes nem ember, hanem egy gorilla), és éppen az érdekel bennünket, hogy ki, tehát milyen ember, a szereplők közül melyik követte el. A szereplők ismertsége ugyanis azt jelenti, hogy jellemük ismeretében bizonyos elvárásaink vannak velük szemben, elképzeléseink arra vonatkozóan, mit tennének adott helyzetben és mit nem. Tehát mintegy az előbbi eljárás megfordításaképpen a tetteshez keressük a tettet és nem fordítva. A felhozott példákból egyelőre annyit szűrhetünk le, hogy valamilyen esemény magyarázatául általában azt fogadjuk el, ha választ kapunk arra, hogyan, mi módon és miért ment végbe. A „hogyan” és „miért” kérdések kisgyermek kortól kezdve fontos forrásai az ember szellemi fejlődésének. A gyermek számára a valóság fogalmi elsajátításához, megismeréséhez nélkülözhetetlenek azok a magyarázatok, amelyeket szüleitől kérdéseire kap. Ezek révén ismeri meg környezetének tényeit, a legalapvetőbb elemi összefüggéseket és egyben szülei világnézetének, világlátásának alapvető módjait. Ebben a folyamatban sajátítja el egyszersmind magának a magyarázásnak a technikáját, azt, hogy megelégedjen-e a kapott válasszal, vagy tovább kérdezhet-e és meddig. A kisgyermekek gyakran fárasztó, sőt néha meghökkentő „miért” sorozatokat produkálnak, éppen, mivel még nem tanulták meg, meddig érdemes és meddig lehet értelmesen tovább kérdezni, illetve mert számukra még nem váltak megszokássá, tehát magától értetődővé, magyarázatra nem szorulóan adottá a világ bizonyos

121


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

jelenségei, eseményei. (A szülők felelőssége tehát igen nagy, hiszen helytelen vagy logikailag hibás magyarázatokkal nemcsak tévesen tájékoztatják a gyereket, hanem egész gondolkodásmódját is deformálhatják, illetve a válaszok megtagadásával – mint például a „csak!” válasz – elsorvaszthatják a kérdező és megismerő, logikai és kombinatív képességeit is.) Einstein egyik igen mély meglátása szerint a természettudós legfőbb vonása, hogy felnőtt korában is a gyermek szemével tudja nézni a világot, rákérdez a már megszokott, ezért észrevétlen dolgokra is. A magyarázás folyamatának, szerkezetének és szabályainak feltárásához vezető utunkon, mielőtt rátérnénk a tudományos magyarázat vizsgálatára, tekintsünk egy példát a mindennapi élet köréből. Ha az állatkertben az oroszlánketrec előtt a kisgyerek megkérdezi a szüleit, hogy „Mi ez?”, a válasz nyilvánvalóan az, hogy „oroszlán”. (Ez természetesen még nem magyarázat, csupán a dolog megnevezése, osztályba sorolása.) Ha a gyerek ezután azt kérdezi: „Miért van az oroszlán ketrecben?”, feltehetően ezt a választ kapja: „Mert különben felfalna téged”. Lehetséges, hogy a gyerek nem kérdez tovább, mivel a válasz kielégíti. A magyarázat ugyanis az oroszlán olyan tevékenységének lehetőségére utalt, amelynek bekövetkezését a gyerek számára is nyilvánvalóan legjobb megakadályozni. Elfogadja, hogy az oroszlánt ezért tartják ketrecben. (Megtörtént eset, hogy egy kisgyermek az előbbi válasz után a következőképpen magyarázza tovább magának a hallottakat: „Ugye azért, mert ő úgy lát engem, mint egy vajas kiflit?” Minthogy számára az, hogy az oroszlán embert eszik, nem volt magától értetődő, de az, hogy az ember vajaskiflit eszik, igen.) Amennyiben a gyerek tovább kérdez, pl. azt, hogy „Miért enne meg engem?” bizonyára ilyesféle választ fog kapni: „Mert az oroszlán megeszi az embert”. Ezzel a válaszoló tulajdonképpen azt állítja, hogy minden oroszlán (az „az oroszlán” kifejezés nyelvünkben az általánost fejezi ki) – ha teheti – mindig megeszi az embert, vagyis az oroszlán és az emberevés tényének elvileg minden esetben fennálló kapcsolatát fejezi ki. Ahogy Thomas Mann írja: „A tipikus ugyanis nem dúlja fel az embert, csak az, amit egyéninek, egyszerinek érez. Ezen alapszik a tudomány higgadtsága.” A fenti magyarázó kijelentés egyébként tapasztalaton nyugvó, általánosítás (ún. empirikus generalizáció). Ilyeneket a tudományok is alkalmaznak, pl. a gázok hő hatására kiterjednek. Az empirikus generalizációk azonban csak valamilyen kapcsolat meglétére, fennállására utalnak, hogy miért áll fenn, arra már nem. A következő kérdés tehát erre vonatkozhat. A mindennapi életben többnyire megállunk ezen a ponton, a tudományoknak azonban, a köznapi gondolkodástól eltérően, éppen az a feladatuk, hogy továbbmenjenek. Tegyük fel, hogy a példánkbeli kisgyerek tovább kíváncsiskodik, s azt kérdezi: „Miért eszik embert az oroszlán?” Előfordulhat, hogy ezt a választ kapja: „Mert emberevő” (1), vagy: „mert ragadozó” (2). Az 1. típusú válasz ún. diszpoziciós magyarázat, amely a kérdéses tényt oly módon magyarázza, hogy valamilyen (az oroszlánokban meglévő) tulajdonság, adottság (hajlam) következményének tünteti fel. Ezzel a továbbkérdezés – ezen a szinten – csaknem lehetetlenné válik. (Ilyen jellegű magyarázat lehetőségét rejtik magukban pl. a műszaki és tudományos terminológiában használatos diszpozíciók, amilyen pl. az „oldható”, „törékeny” „rugalmas” stb.) A fentihez hasonló, ún. egyvágányú diszpozíciók – amelyek éppen csak a kérdéses jelenséget magyarázzák – megvilágító erejük persze nem nagy, használatuk is rendszerint a továbbmagyarázásra való képtelenséget palástolja. . Híressé (vagy inkább hírhedtté) vált egyvágányú diszpoziciós magyarázat, amelyet Molière „doktora” ad, amikor elmondja, miért altat a morfium. Szerinte azért, mert „virtus dormitivá” -val, vagyis altató erővel (hajlammal) rendelkezik. Molière tolla hegyére tűzi ezzel mind az olcsó fogásokkal a tudományosság pózában tetszelgő nagyképűséget, mind pedig – és ez tudománytörténetileg talán még érdekesebb – az arisztoteliánus magyarázó módszert. A diszpozíciókkal (a különösen az ilyen egyvágányúakkal) való magyarázat ugyanis a fejlődésük korai stádiumában a tudományoknak is szinte kizárólagos magyarázási módja volt. Ehhez a létezők megfigyelt tulajdonságainak egy részét használták fel, azokat, amelyeket a

122


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

dolog vagy jelenség definitiv sajátosságainak tekintettek. (Arisztotelész - mint említettük - a testek bizonyos mozgásfajtáit pl. szabadesését „természetes törekvésük”-kel, hajlamukkal magyarázta). Ezekre a lényegi adottságokra (esszenciákra), rejtett tulajdonságokra (okkult kvalitásokra) való hivatkozás a további magyarázat ismeretelméleti igényét rövidre zárta. A 17. században azután ez a diszpozíciós magyarázatfajta erősen háttérbe szorult, sőt bizonyos formáiban teljesen hitelét vesztette. Visszatérve az oroszlán példájára: a 2. típusú válasz „ragadozó” szintén diszpozíciós magyarázat, de a felhasznált diszpozíció nem egy-, hanem többvágányú, mert az emberevés mellett az „állatevést” is magyarázza. A továbbkérdezés, ti. hogy „Miért ragadozó az oroszlán?”, már általában zavarba hozza a szülőt, mert ennek megválaszolása már nem történhet egyszerű empirikus generalizáció útján. Itt ugyanis azoknak a tényezőknek, okoknak a megadására lenne szükség, amelyek létrehozzák, előidézik a kérdéses tulajdonságot. Ez már a tudomány, a biológia területére vezet át. A magyarázathoz fel kellene használnunk Darwin evolúcióelméletének, az anatómiának, a fiziológiának, a genetikának stb. tételeit, törvényeit, sőt más tudományok, pl. a kémia és a fizika törvényeit, tételeit is. A továbbkérdezés tehát kivezet a mindennapi (közvetlen, egyszerű) ismeretek világából. Ennek a világnak – korántsem élesen megvonható – határán túl helyezkedik el a tudományos megismerés szférája. A tudományos tevékenység lényegéből következik, hogy a mindenkori lehetséges végső határokig keresi a választ a hogyan van és miért kérdésekre a magyarázatot a dolgok mibenlétére, s ezzel egyúttal lehetőséget nyújt arra, hogy megfelelő módon változtassunk rajtuk, ahol ez számunkra szükséges és lehetséges.

8.2. A tudományos magyarázat A magyarázat kérdése a tudományos megismerés egyik kulcskérdése: a magyarázat-igény problémájának megoldásával az emberi ismeret-igény ismeretelméleti, pragmatikai és pszichológiai megértéséhez jutunk közelebb, a magyarázat-adás módjainak és a magyarázatok fajtáinak feltárása pedig a tudományos hipotézis- és elméletalkotás módjainak, szabályainak feltárásához vezet. Amikor pragmatikai szempontból tekintjük a magyarázó szituációt arra a kérdésre keresünk választ, hogy ki, kinek, mit magyaráz, ez szabja meg azt is, hogy milyen módon, hogyan történik ez. A tudományos és a köznapi magyarázatok már ebben a vonatkozásban is aránylag jól elkülöníthetők, nyilvánvaló, ugyanis, hogy tudományos magyarázatot csak (nagyjából) azonos tudományos háttérismerettel (előzetes ismerettel) rendelkezők adhatnak, illetve kaphatnak. Itt alapkövetelmény, hogy az ismeret-, illetve magyarázat-igény valóban kielégüljön, megértésre vezessen, tehát hogyelkerüljük pl. az ismeretlennel való magyarázást. Arra a kérdésre, hogy mi az, ami magyarázatot igényelhet, már igen sokféle válasz található a tudományelméleti irodalomban. Jellegzetes felfogás pl. az, amely szerint minden „Miért... ?” kérdés valódi magyarázat-igényt fejezhet ki, függetlenül attól, hogy mi a kérdés tartalma. Eszerint valódi vagy fiktív (vélt) tényekre, törvényszerűségekre, normákra („Miért tilos... ?”), mitológiai, vallási tételekre (pl.: „Miért takarította ki Heraklész Augiász istállóját?”), nyelvi és logikai összefüggésekre egyaránt rá lehet kérdezni, s ez valódi magyarázathoz vezet. E nézet alapján azonban nehéz lenne különbséget tenni az ismeretközlés, a téves ismeretek helyesbítése, illetve a valódi magyarázatok között. A különféle „Miért... ?” kérdésekre adott válaszaink jó része ugyanis nem más, mint az ismerethiányra vagy a tévedésre való rámutatás. {Például: „Miért alakult ki az élet a Merkuron?” kérdésre a válasz csak annyi, hogy „A Merkuron nem alakult ki élet”, Vagy a „Miért törik meg a ceruza, ha egy pohár vízbe

123


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

állítjuk?” kérdésre az, hogy „Nem törik meg, csak úgy látszik”. Ez a felfogás nem teszi lehetővé a köznapi és a tudományos magyarázat megkülönböztetését, elhatárolását sem. Márpedig a szó köznapi értelmében „magyarázat”-nak nevezett tevékenységek többsége ismeretelméleti és tudományelméleti értelemben nem az. A köznapi életben ugyanis gyakran azt is magyarázatnak nevezik, ha valaki egy hozzá nem értőnek megmutatja („magyarázza”), hogyan kell kezelni például a telefonautomatát. (Tehát nem működésének lényegét, belső szerkezetét magyarázza el.) Nem tekinthető magyarázatnak az sem, ha pl. valakinek egy ismeretlen szó jelentését megmondjuk, ha felvilágosítjuk valamilyen szokás vagy előírás (pl. a KRESz) felől. A magyarázat nem bármilyen ismeretközlés. A magyarázat mindig valamilyen összefüggés feltárása. Az összefüggést a magyarázandóban, illetve a magyarázandó és más (ismert) jelenségek, törvényszerűségek stb. között tárjuk fel oly módon, hogy a jelenségre vonatkozó ismereteinket összefüggésbe hozzuk más, már meglévő ismereteinkkel. Noha .általában tények, jelenségek, folyamatok, törvényszerűségek stb. magyarázatáról beszélünk, voltaképpen a magyarázat révén ezek „miért”-jét úgy értjük meg, hogy rájuk vonatkozó ismereteinket a tudományos ismeretek meglévő rendszerébe illesztjük. Ez a helyzet teszi érthetővé a jó magyarázatot követő értelmi-érzelmi kielégülésérzetet, mert ez a kapcsolatbahozás megszünteti a kérdéses jelenségre vonatkozó ismeretünk különállását, elszigeteltségét, tehát a jelenség „indokolatlanságát”. Megmutatjuk, mely tényezők működtek közre a kérdéses jelenség kiváltásában, milyen „mélyebb” azaz általánosabb összefüggések keretében jött létre. A magyarázat-igény kielégülése persze csak akkor következik be, ha elfogadjuk a beillesztés módját valamint azt az ismeret-rendszert, ahová a beillesztés történt. Newtonnak a fénytörés (és visszaverődés) jelenségére vonatkozóan adott magyarázatát például azért nem fogadta el sok kortársa – így nevezetes ellenfele Robert Hooke sem –, mert Newton szerint a fénytörés (és visszaverődés) úgy történik, hogy a korpuszkulákból álló fénysugarak az éterbe ütközve rezgésbe hozzák azt, s aszerint, hogy az összesűrüsödött, ill. felritkult éterbe ütköznek-e, elhajlanak, ill. visszaverődnek, visszapattannak. Hooke szerint viszont a fény maga éterrezgés, hullám természetű, a fénytörés tehát a vízhullámok visszaverődésének analógiájára magyarázható meg. E tudomány történeti példából egyúttal az is kitűnik, hogy milyen fontos szerepet játszik a magyarázat-alkotásban az analógia (amelyről még lesz szó), ti. igen gyakori, hogy a még megmagyarázatlan jelenségek kiváltódását, fellépésének miértjét más, már ismert (megmagyarázott) jelenségek mintájára magyarázzuk meg (ha maguk a jelenségek is bizonyos vonatkozásokban hasonlók). Ez a magyarázati mód egyben az ismertség érzetét kelti a magyarázatul feltételezett (hipotétikus), esetleg még teljesen ismeretlen természeti mechanizmus (mint amilyen Newton korában a fény természete és az anyagok szerkezete) iránt. Ahhoz tehát, hogy egy magyarázat valóban „magyarázat”-ként funkcionálhasson pragmatikailag, közös kell hogy legyen a magyarázatalkotó és befogadó ún. ismeret-háttere (a közösen elfogadott ismeretek köre). Ezért általában nem lehet elvárni, hogy a laikus minden további nélkül megértsen, „magyarázatként” fogadjon el egy szakszerű tudományos magyarázatot. (S ez az ismeretterjesztés egyik nagy problémája.) A tudományos magyarázat esetében a magyarázó tételek a tudományos, nem pedig a mindennapi ismeretek körébe tartoznak. A tudományos tételek (logikai értelemben) koherens, ellentmondásmentes rendszert alkotnak, míg a mindennapiak nem, tehát a tudományokban a beillesztés mindig a meglévő rendszer koherenciájának megtartásával kell, hogy történjék. (Nem magyarázhatunk pl. egy kémiai jelenséget oly módon, hogy ez ellentmondásban legyen a kémia vagy a fizika valamely helyes és igazolt tételéveI.) A tudományos gyakorlatban persze ezt a követelményt nem mindig lehet betartani. A tudomány fejlődését viszont elősegíti az ilyen ellentmondások feltűnése és kiküszöbölése. A tudományok tulajdonképpen már a

124


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

magyarázatra váró kérdés feltevését is lehetőség szerint megszabják. A tudományos magyarázat klasszikus (neopozitivista indíttatása) koncepciója szerint (amelyet főleg Nagel, Hempel és Oppenheim képvisel) magyarázandóul bizonyos partikuláris tények, események, (illetve alacsonyabb szintű törvények) szerepelhetnek. Maga a magyarázat pedig a kérdéses tény besorolása (szubszumpciója) egy általános (univerzális) törvényösszefüggés alá. A magyarázó eljárás során azután a magyarázandó tényt kifejező kijelentést igaz vagy igazolt törvénykijelentésekből, illetve bizonyos kezdeti feltételeket kifejező kijelentésekből, premisszákból vezetjük le deduktív (vagy induktív) következtetéssel. Hempel szerint a felső premisszának mindig törvénynek, azaz törvényszerű, korlátlanul általános kijelentésnek kell lennie (nem tartalmazhat explicit utalást konkrét tér-idő koordinátákra), logikailag: „Minden A-B alakú”; vagyis a szubszumpció céljára nem felel meg az ún. akcidentális általánosítás. Például a „Miért piros ez az alma?” kérdésre az a válasz, hogy „Azért, mert az ebben a kosárban levő almák mind pirosak; ez az alma is ebben a kosárban van, tehát ezért piros” – nem helyes magyarázat, mivel a magyarázó premissza nem korlátlanul, hanem korlátozottan általános (csak egy bizonyos kosárban, egy bizonyos időben levő almákról szól). Hempel a magyarázat következő típusait különbözteti meg azon az alapon, hogy milyen a felső premissziája, illetve, hogy milyen következtetési eljárást alkalmazunk. 1. Az ún. deduktív-nomologikus törvényszerű típust: a felső premissza valamilyen tudományos törvény, nomologikus univerzális állítás, és a magyarázandó deduktíve levezethető ebből és a kezdeti feltételekből. 2. Az ún. induktív statisztikus magyarázat esetében a felső premissza nem nomologikus, hanem statisztikus univerzális kijelentés (tehát nem „Minden A-B” típusú, hanem „Az A q valószínűséggel B” típusú, vagy „A az esetek 92%-ban B” kijelentés), amelyből és a kezdeti feltételekből induktív módon következik a magyarázandó. Ez esetben ugyanis a magyarázandó nem következik logikailag szükségszerűen (deduktíve) a statisztikus (ill. valószínűségi) jellegű felső premisszából (és a kiegészítő feltételekből), hanem csak bizonyos logikai valószínűséggel. Hempel magyarázat-modelljét ma sokan és sokféleképpen bírálják. Többen úgy vélik, hogy a Hempel-féle követelmények sem nem szükségesek, sem nem elégségesek egy valódi tudományos magyarázat előállításához. Vitatják a modellnek azt a kiindulópontját is, hogy az egyes illetve különös (partikuláris) tények lennének azok, amelyekre magyarázatot igényelünk, eszerint magyarázandóul nem a partikuláris, hanem csak a törvényszerű tények ún. nomologikus tények szolgálhatnak. Kétségtelen, hogy a kutatót nem annyira egy bizonyos fazék víz felforrásának magyarázata érdekli, hanem az, hogy a víz miért forr fel. Mások tovább bővítik a problémát azzal, hogy elsősorban a törvényszerűtől eltérő ún. abnormikus tények kívánnak magyarázatot. Ezért a Hempel-féle magyarázat-modell annyiban is hiányos, hogy nem tesz említést arról, hogy a magyarázó premisszák között ún. kivétel-törvényeknek (abnormikus törvényeknek) is szerepelniük kell. (így például, ha arra akarunk magyarázatot adni, hogy amikor egy hőmérőt forró folyadékba merítünk, akkor a bemerítés után rövid ideig miért esik a hőmérő higanyoszlopa s csak azután kezd emelkedni.) Hempel álláspontjának különböző jellegű kritikái mögött persze további súlyos tudományelméleti problémák rejlenek (pl. a partikuláris és nomologikus tények ismeretelméleti viszonya, az univerzális és a nomologikusan univerzális kijelentések közötti különbség kérdése, a törvényés a törvényszerű kijelentések különbsége stb.), amelyeknek tárgyalása kívül esik jelenlegi kereteinken. A Hempel-féle magyarázat-modell tehát, amely egy általános (vagy statisztikusan általános) törvényre való hivatkozásban jelöli meg a magyarázat-igény kielégülésének legfőbb módját, a magyarázó eljárásoknak egy lehetséges vázát körvonalazza. Szinte teljesen

125


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

nélkülözi azonban a részletesebb elemzéshez és a magyarázat- típusok feltárásához szükséges. pragmatikai, ismeretelméleti és tudomány történeti szempontokat. Márpedig az, hogy ki, kinek magyaráz, vagy ki (milyen meglévő ismeretek birtokában) keres magyarázatot valamilyen problémára, fontos szempont nemcsak a magyarázat-modellek tudományelméleti elemzésében, hanem a didaktikában is. A meglévő ismeretek megfelelő csoportosításával, illetve az új ismeretek előzetes megszerzéséveI megkonstruált magyarázatok elkülönítése fontos a tudományos megismerés előrehaladása. (a felfedezés, hipotézisalkotás) szempontjából. Egyetérthetünk azokkal a szerzőkkel, akik szerint a magyarázat-igény alapvetően fontos esete az, amikor valamilyen (egyedi vagy általános) jelenség nem „természetesnek”, nem-vártnak, eddigi ismereteink alapján talán nem is lehetségesnek tűnik. (Itt ismét jól elkülöníthető a mindennapi és a tudományos gondololkodás, hiszen ami a köznapi ember számára „természetes”, az a tudós számára nem az, és persze fordítva is.) Így a magyarázatoknak a magyarázat-igény, illetve a magyarázandó jellege szerint, Dray nyomán, két alapformáját különböztethetjük meg: a „hogyan/miért lehetséges”, illetve a „miért szükségszerű” kérdésekre válaszolókat. A modálisan különböző jellegű magyarázat-igény a tudományos megismerésben rendszerint egymásra következik, mindkettőnek megvan azonban az a sajátossága, hogy ismeretek, hipotézisek, elméletek kialakulását eredményezi a felmerült magyarázat-igény kielégítésére. így jutott el pl. Rutherford az atommag létezésére vonatkozó hipotéziséhez, amikor magyarázatot keresett arra a jelenségre, hogy az alfa-részecskékkel bombázott fémlapról az alfa-részecskék egy része nagy szögben visszapattan. Az az akkori ismeretek alapján meglepőnek, váratlannak nem-lehetségesnek tartott jelenség magyarázatául kidolgozott hipotézis azután a hasonló típusú jelenségek szükségszerűségének magyarázatára is alkalmasnak bizonyult. Ezzel vizsgálódásainkban eljutottunk a magyarázó premisszák tartalmi különbségeinek, a bennük kifejeződő összefüggések jellegének problémájához.

A magyarázat tipusai Ha elfogadjuk a Hempel-féle modellt általános keretként, a magyarázó eljárás hozzávetőleges vázaként, a magyarázatot olyan következtetésnek tekinthetjük, amelynek felső premisszája valamilyen általános, törvényszerű összefüggés, alsó premisszája a magyarázandó szubszumpcióját, a törvény vonatkoztathatóságát biztosító kijelentés. Ez a modell azonban finomításra, és kiegészítésre szorul. Klasszifikatív magyarázat. Elsőként – a mindennapi gondolkodásban is használt és a tudományok korai periódusaiban szinte kizárólagos – ún. klasszifikatív (más szóval: szubszumptív vagyis az univerzálissal való) magyarázatot említhetjük. Ebbe a típusba tartoznak a már említett diszpozicionális magyarázatok. A magyarázat kiindulópontja itt egy olyan univerzális tétel, amely azt mondja ki, hogy valamely jelenség-osztály tagjai általánosan rendelkeznek egy bizonyos tulajdonsággal vagy „hajlamrnal” (diszpozícióval). A magyarázat lényege az, hogy ebbe az osztályba szubszumáljuk (besoroljuk) a magyarázandót, kérdéses voltát a törvényszerűségére (szükségszerűségére) való hivatkozással szüntetjük meg. (Például ha arra a kérdésre, hogy „Miért vezeti jól a réz az elektromosságot”, az a válasz, hogy „Azért, mert a réz fém, és a fémek jó vezetők”.) A tudományok kiinduló- és végpontjain („legalsó” és „legfelső” szintjein) egyaránt megtaláljuk azokat az általános tételeket (törvényeket), amelyekre hivatkozva kimutatható a magyarázandó jelenség vagy tény szükségszerűsége, illetve megszüntethető kivételessége (tehát az általános egyedi esetének bizonyul). Az ilyen típusú magyarázatok többsége nem jelent végleges választ, csak mintegy besorolja a kérdéses jelenséget a tudományosan már vizsgált és ismert események közé, és ezzel hozzásegít a további tudományos kérdezéshez. A

126


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

tudományokban a magyarázatok ui. több lépcsőben egymásra épülhetnek. (Erre már a tudományfejlődés korai periódusaiban törekszenek a tudósok. Például W. Gilbert, a mágnesség 16. századi kutatója, arra a kérdésre, hogy egy bizonyos mágnes közelébe helyezett vasdarab miért mozdul el a mágnes felé, így válaszol: „A mágneskő a mágnest, a vasat és más magnetikus testeket vonzza.” És így folytatja: „Most már csak azt kell megvizsgálnunk, vajon mi módon is van a magnetikus testben ez a hatóerő.”) Klasszifikatív magyarázatot többnyire empirikus általánosítások segítségével állítunk elő a tudományban és ezzel valamely empirikus szintű eseményt magyarázunk. De nem nélkülözhetjük ezt a magyarázat-típust a tudomány legmagasabb szintjén, az alaptörvények, alaptételek esetében sem, amelyek többnyire maguk is ilyen magyarázatot kaphatnak, illetőleg nyújtanak. Például a speciális relativitás-elméletben arra a kérdésre, hogy miért azonos a fénysebesség (c) két egymáshoz képest v sebességgel mozgó inerciarendszerben az a válasz, hogy a fénysebesség minden inerciarendszerhez képest c. (Ez ui. a speciális relativitáselmélet egyik alaptétele.) A szubszumptív magyarázatok közé - noha nem a vertikális, hanem a horizontális fajtához - sorolják egyes tudományfilozófusok az analógiás magyarázatot. Ennek főleg akkor jelentős a szerepe, ha valamilyen eddigi ismereteink alapján megmagyarázhatatlan jelenségre keresünk magyarázatot. Ekkor a hipotétikus értékű magyarázat során a kérdéses jelenséget egy hozzá hasonló, már ismert jelenség magyarázatának mintájára világít juk meg. így pl.: a 17-18. században, amikor megfigyelték a testek dörzsölésseI, érintkezéssel való elektromos feltöltődését, illetve kisülését, a folyadékok analógiájára magyarázták az elektromos jelenségeket. Jellegüket tekintve a szubszumptív (klasszifikatív) típusba tartoznak a statisztikus és a valószínűségi magyarázatok is. Itt ui. valamilyen jelenségosztályban a sajátosságok, tulajdonságok megosztására vonatkozóan vannak ismereteink, nem pedig az egész osztályt egységesen jellemző tulajdonságról. Statisztikus jellegű magyarázat, ha pl. két egymást követő hónap középhőmérsékletének különbségét az azonos időszakra vonatkozó különbség sok évi átlagával magyarázzuk. Vagy a fizikánál maradva: arra a kérdésre, hogy miért jön létre kiegyenlítődés két különböző hőmérsékletű, egymással kapcsolatba hozott folyadéknál, jelenleg úgy válaszolunk, hogy azért, mert a hőcserével járó folyamatok nagy valószínűséggel csak egy irányban, a kiegyenlítődés irányába mennek végbe. Megjegyezzük, hogy a statisztikus és valószínűségi magyarázatokat nem ismereteink bizonytalansága, vagy hiányossága esetén, tehát „jobb híján” használjuk, hanem ezek a maguk területén (főként tömegjelenségeknél) igen hasznosak és nélkülözhetetlenek. Nem teszik feleslegessé, hanem éppen lehetővé, sőt szükségessé teszik a magyarázandó jelenség további elemzését. A klasszifikatív (szubszumptív) magyarázat két mozzanatból áll tehát: egy azonosítási eljárásból és egy a magyarázandó jelenség létrejöttéért felelős diszpozíció megadásából. E magyarázattípus magyarázó „ereje” láthatóan nem túl nagy, a tudományos kutatásnak ugyan szükséges, de korántsem végső fázisa. Mintegy előkészítője a kutatás következő szakaszának, annak, hogy feltárjuk az osztályra jellemző diszpozíciót létrehozó, kiváltó mechanizmust is. Egyes tudományfilozófusok – pl. M. Bunge – ezt a klasszifikatív típust „fenomenologikus” azaz „jelenség szintű” magyarázatnak tekintik, amely nem oldja fel a tulajdonképpeni ismeretigény feszültségét, hiszen csak a jelenség modalitását változtatja meg: esetlegesböl szükségszerűvé teszi, de nem ad számot létrejöttének mechanizmusáról. A tudományok fejlődése folyamán azonban mindig vannak olyan esetek, amikor be kell érnünk a szubszumptív magyarázattal. Galilei tevékenységében pl. igen fontos állomás volt, amikor egyes mozgásokra – „szabadesés” – közös, általános magyarázatot adott azzal, hogy megállapította: a testek univerzális sajátossága a nehézkedés, tehát nincsenek „könnyű” és

127


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ennek feltárása további kérdéseket tett lehetővé, amelyeket azonban már nem Galilei, hanem főleg Newton és kortársai, majd pedig utódai, elsősorban Einstein, válaszoltak meg. Ezek a kérdések a következők: Miért azonos nagyságú a sebességváltozás (gyorsulás) valamennyi testnél? (Valóban azonos-e?) Miért végeznek ilyen mozgást a testek? Vagyis, miért „nehezek”? stb. A válaszok egyúttal a tudományos magyarázatok második főtípusa egyik fajtájának, az oksági kauzális magyarázatnak vizsgálatához vezetnek bennünket. Oksági magyarázat. Newton pl. az égi és földi mechanika egyesítésével, közös alapra helyezésével gravitációs mozgásokra oksági típusú magyarázatot adott. Eszerint gravitációs mozgást a nehézségi erő idézi elő, ennek hatására jön létre. (Maga Newton ugyan éppen a gravitációs erő bevezetésévei felmerülő újabb magyarázatra váró problémák megoldási nehézségei miatt gyakran hangsúlyozta, hogy a gravitációs erőtörvényben csak matematikai összefüggést lát. Ugyanis magyarázatot kellett volna adnia arra is, miféle erő ez, miért lép fel, és hogyan lehetne más módon is meggyőződni létezéséről, nem csupán az okozatainak tekintett gravitációs jelenségekből következtetni rá, mint okra.) A kauzális magyarázat a determinisztikus (összefüggésekkel történő) magyarázat-típus legfontosabb és legrégibb fajtája. Ezt alkalmazva valamely eseménynek, jelenségnek, ilIetve ezek együttesének vagy osztályának más jelenségekkel stb. való oksági összefüggését tárjuk fel. Azt mutatjuk tehát meg, hogy mely más események, tényezők idézik elő, okozzák a magyarázandót. A hatáskapcsolat tipikusan aszimmetrikus reláció, sőt az ok és okozat időben is rendezett, tehát feltételezi az idő irreverzibilitását és a véges sebességű hatásterjedést. A kauzális magyarázat szerkezetében és mögötte rejlő szemléletmódban is lényegesen különbözik a szubszumptív (klasszifikatív) típustól. Ne tévesszen meg bennünket az, hogy a klasszifikatív típusban felhasznált diszpozíciókat a kauzális szemlélethez szokott gondolkodásmódunkkal hajlamosak lennénk okokként felfogni. Ezek ui. nem azok. Az előbbi típus a magyarázandót voltaképpen belső tulajdonságainak megjelenéseként fogja fel, nem pedig (belső vagy külső) összefüggései, oksági kapcsolatai következményeként, eredőjeként, mint az oksági magyarázat. Ezt a típust valamennyi tudományban használják. A pszichológiában, az etikában és a történettudományban ennek variánsa az ún. motivációs magyarázat, azaz azoknak az inditékoknak a kutatása és megjelölése, amelyek egy embert vagy embercsoportot meghatározott tevékenységre ösztönöztek. A motívumok (pl.: hazafias érzés, érdek, önzés stb.) rendszerint többvágányú diszpozíciók, amelyek azonban kauzális összefüggésben szerepelnek, nem pedig közvetlenül, mint a szubszumptív magyarázat esetében. További variáns a társadalomtudományokban (történelem, jog, közgazdaságtan, szociológia stb.) – illetve bizonyos területeken a biológiában – alkalmazott teleologikus magyarázat. Ez esetben a magyarázandó cselekvés, történés célját, adjuk meg „okként”, vagyis azt az eredményt, következményt, amelynek előidézésére a magyarázandó cselekvés, esemény irányul. A teleologikus kapcsolat nem egyszerűen megfordítása a kauzális összefüggésnek. A cél ugyanis csupán eszmeileg létezik és mintegy vezérli a megvalósulásához vezető tevékenységet (ez a helyzet az emberi tevékenységek esetében), vagy pedig – mint az élő, illetve az önszervező és önvezérlő rendszereknél – a cél a szervezet struktúrájában adott optimum-állapot biztosítása a rendszer környezettel való kölcsönhatásában.

128


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A teleologikus magyarázat tudományos igénnyel persze csakis olyan területeken alkalmazható, ahol a teleologikus szerkezet magát a tudomány által vizsgált valóságterületet objektive jellemzi. így a társadalomtudományokban alkalmazása jogos, mert az emberre, mint tudatos lényre, valóban jellemző a célszerű tevékenységre való képesség. A teleologikus magyarázat persze nem az egyedüli fajtája a társadalomtudományok által használt magyarázatoknak, már csak azért sem, mert a társadalmi jelenségek teljes szféráját már nem a célszerűség és a tervszerűség jellemzi. Sőt, a társadalomban élő egyén tevékenysége is kauzálisan és teleologikusan egyaránt meghatározott. Tisztán teleologikus cselekvésekről beszélni tulajdonképpen elhanyagolást, absztrakciót jelent. A társadalmi tevékenység voltaképpen teleologikusan strukturált kauzális cselekvéssorokból áll. Említettük, hogy a biológiában is alkalmaznak teleologikus magyarázatot. (Ehhez persze nem kell feltételezni sem immanens, sem transzcendens tudatosságot.) Ha például egy állatfaj biológiai tulajdonságainak fokozatos megváltozását a biológus a környezethez való jobb alkalmazkodással magyarázza, akkor e magyarázat-jelleg teleologikus. Ha azonban tovább lép a természetes kiválogatódás (darwini) elméletéhez, tehát megmagyarázza magának a „környezethez való alkalmazkodás” tényét. már kauzális típusú magyarázathoz jut. A biológiában és a pszichológiában egyébként más módon is visszavezetik a teleologikus magyarázatot kauzálisra – ez történik akkor, ha ösztönökre, beálIítottságra, lelkialkatra stb. hivatkoznak. Genetikus magyarázat. Ezzel a determinisztikus magyarázat-típus újabb fajtájához a genetikus magyarázathoz jutunk. Ezt főként a biológia-, a geológia, a pszichológia, a történettudomány és a közgazdaságtan alkalmazza, de megtalálható a fizikában és más tudományokban is. Genetikus magyarázatot akkor alkalmazunk, amikor valamely jelenség (együttes), állapot vagy képződmény fennállását kialakulásának, létrejötte folyamatának feltárásával magyarázzuk. Kiegészítve persze szükség szerint oksági, célszerűségi stb. tényezőkkel. A genetikus magyarázat azonban nem azonos a kauzális vagy teleologikus mozzanatokkal, amennyiben a magyarázandó jelenséget csupán egymásra, de nem egymásból (ok-okozati alapon) következő stádiumok végpontjaként állítja elő. A magyarázathoz felhasznált összefüggések jellege szerint tehát önálló tipusnak tekinthető, amely esetleg társulhat (az egymás utáni állapotok transzformál6dását illetően) kauzális vagy más típusú magyarázattaI. (Például az embrió kialakulásának genetikus magyarázata esetében; milyen transzformációs hatások vannak? stb.) Egyes valóságszférákra vonatkozóan kifejezetten a genetikus magyarázat-fajta adekvát. Például az összehasonIító nyelvészetben, ahol egy nyelv adott állapotát az alap- vagy ősnyelvből a fokozatos hangtani és nyelvtani változások, kauzálisan nem is magyarázhatóátalakulások figyelembevételével magyarázzuk. Strukturális magyarázat. Meglehetősen nehéz lenne mereven elhatárolni a kauzálistóI a determinisztikus magyarázat negyedik fajtáját a strukturális magyarázatot is. Ennek az a jellemzője, hogy a kérdéses jelenséget, tényt stb. szerkezetéveI magyarázzuk, illetve azzal a szerkezettel vagy rendszerrel, amelybe illeszkedik. Példával illusztrálva: Ha a gravitációs mozgásnak Newton kauzális magyarázatát adta, akkor az Einstein-féle magyarázata strukturálisnak tekinthető. Einstein ugyanis a gravitációs mozgásoknak, illetve magának a gravitációnak nem az okát jelölte meg valamilyen erő fellépésében, hanem a téridő szerkezetének és geometriájának feltárásával, feladva a tehetetlen és súlyos tömeg közötti elvi megkülönböztetést, a gravitációs mozgást úgy fogja fel, mint a térben való „egyenesvonalú” azaz: a geodetikus vonalon történő mozgást. Ezzel a gravitációs mozgás okának feltárására irányuló kérdés voltaképpen elesik. Vagyis Einstein az anyag, a mozgás és a tér-idő strukturális egységére alapozott magyarázatot dolgozott ki a gravitáció-problémára. A kémiában az ún. izomérek magyarázata szintén strukturális jellegű, hiszen itt azonos vegyi összetételű, de egészen eltérő kémiai és fizikai tulajdonságú anyagokról van szó, amelyeknek eltérését azzal magyarázza a kémia, hogy az izomérek atomjai vagy molekulái csupán

129


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

szerkezetüket tekintve különböznek. Strukturális magyarázatokkal a kibernetikában, a társadalomfilozófiában, illetve a történettudományban és gazdaságtanban is találkozunk. A strukturális magyarázatban a magyarázandót nem egy ok és feltétel együttes eredményének, egy oksági lánc végpont jának tekintjük, hanem egy struktúra (rendszerint lineáris) létezése és működése egyik megnyilvánulásának. A struktúra elemek és relációk (viszonyok) együttese, amelyek közül egyik sincs kitüntetve a másikkal szemben (ne feledjük, hogy a kauzális kapcsolat aszimetrikus), a struktúra nem vezethető vissza az elemek összegére, és egy elem struktúrán belüli léteséséből általában nem lehet a struktúrán kívüli létezésére következtetni - és fordítva. Korunk tudományának egyébként egyik fejlődési jellegzetessége, hogy a strukturális szemléletmód mind nagyobb teret nyer, sőt sok területen átveszi a kauzális magyarázat-tipus szerepét is. A strukturális magyarázatra való törekvés ma különösen a kvantummechanika egyes interpretációit jellemzi. Ezek az értelmezések éppen a (a régi mechanikus, Laplace-féle értelemben felfogott) kauzális magyarázat problematikussá válása miatt fordulnak a strukturális magyarázathoz. Így például tagadják az elemi részecskék környezetükről való a makroszkopikus testeknél meglévő leválaszthatóságának és individualitásának elvi lehetőségét. A régi „kauzális leírás, amely elsődlegesen a mechanikai problémák megoldására szolgál, azon a feltevésen nyugszik, hogy egy fizikai rendszernek valamely adott időpontban való ismerete lehetővé teszi állapotainak egy tetszőleges későbbi időpontra való megjóslását” – írja N. Bohr. Ezzel szemben a kvantummechanikában a rendszer állapotát megadó Schrödinger-egyenlet a kezdeti feltételek és a rendszerhez képest külső (véges számú) hatások figyelembe vételével nem adja meg.egyértelműen a rendszer jövőbeni állapotait. A strukturális leírás vagyis a részecske és környezete együttes leírása felé való továbblépés szükségessége kvantumelméletben egyben a magyarázat-típusoknak a tudomány fejlődésében bekövetkező szintszerű egymásra épülésére is utal. A koppenhágai értelmezéssel szembenálló materialista törekvések között egyébként olyanok is vannak (pl. D. Bohm), akik a szubkvantum szint feltárásának lehetőségét állítják és ettől a klasszikus értelemben vett magyarázat helyreállítását remélik a kavantumszinten. A strukturális szemlélet sokoldalúbb, komplexebb, a valóságot jobban közelítő leírást és megértést tesz lehetővé. Napjainkban már kialakulóban van a rendszerekkel, struktúrákkal absztrakt elméleti szinten foglalkozó ún. rendszereimélet. A strukturalizmus pedig, mint szemlélet és mint módszer, napjaink egyik leghatékonyabb irányzata. Ez az eredetileg a nyelvészetben megszületett felfogás ma már csaknem valamennyi tudományt elméletileg és módszertanilag meghódított. Korrelációs magyarázat. Végül megemlítjük afunkcionális, illetve korrelációs magyarázatfajtát. Ez a tudományos kutatásnak bizonyos fázisaira (a fenomenológiai elméletek kidolgozására, az adatgyüjtés fázisára) jellemző, az ismeretek előrehaladtával (a teoretikus szint kialakulásával, a modellek bevezetéséveI) általában átadja helyét más típusú magyarázatoknak. Ezt a magyarázat-fajtát alkalmazva két vagy több esemény, jelenség összetartozására (nemkauzális típusú) összefüggésére, egymáshozrendeltségére hivatkozunk. (További feladat persze a kapcsolat, összefüggés természetének és „miért”-jének feltárása.) Darwin például így ír „A fajok eredete” címü munkájában: „A csupaszbőrű kutyáknak hiányos a fogazatuk; hosszúszőrű és durvaszőrű állatoknak állítólag gyakran van hosszú, vagy sok szarvuk; tollas lábú galamboknak bőr van a külső ujjaik között; rövidcsőrű galamboknak kis lábuk van, hosszúcsőrűeknek meg nagy lábuk. Ennélfogva, ha az ember kiválogat és ekképp megnövel bizonyos sajátosságokat, csaknem bizonyos, hogy a kölcsönösség rejtélyes törvényénél fogva, akaratlanul megváltoztatja a szervezet egyéb részeit is.” Vagyis: a „durva szőrzet” és a „hosszú szarv” együttes előfordulásának magyarázatául Darwin a „kölcsönösség rejtélyes törvényé”-re hivatkozik. Az orvostudományban különböző panaszok esetén is egy tünetegyüttes fellépésére utalnak,

130


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

ahol az adott tünetegyüttes tulajdonképpen maga a betegség, de esetleg az egyes tünetek egymás közti viszonya, kapcsolata még nem tisztázott. (Ezt a fajta magyarázatot ti. a korrelációk fennállását a mindennapi életben is használjuk, amikor bizonyos jelenségcsoportot csak azzal magyarázunk, hogy „az már vele jár...”. A mindennapi életben egyébként a korrelációs magyarázat nem mindig választható el a klasszifikatív magyarázattól.) Funkcionális magyarázat. Ami a funkcionális magyarázat-típust illeti, erre példaként a kvantumelmélet köréből idézzük azt a kérdést, hogy miért nem lehet a részecske, hely és sebesség (impulzus) koordinátáját egyidejűleg teljes pontossággal mérni. Magyarázatképpen a fizikus a Heisenberg-féle összefüggésre hivatkozik, mely szerint ezek együttes pontos mérésének elvi korlátja van. (Hogy miért éppen ezeknek, illetve más, ún. konjugált pároknak, az további magyarázatot igényelne: és általában az ún. komplementeritási elvre való hivatkozással válaszolják meg, tehát az elemi részecskékre jellemző hullám-korpuszkula dualizmus fennállásával. Vagyis ismét egy korrelációs magyarázattaI. ) A korrelációs és funkcionális variáns különbsége többnyire nem éles. A „funkcionális” elnevezéssel egyébként a matematika „függvény” (functio) fogalmára utalunk. E kategóriával két vagy több dolog, mennyiség stb. egymáshozrendeltségét, illetve ennek módját jelölik, anélkül, hogy feltételeznék, hogy a két (vagy több) mennyiség egymást meghatározza vagy befolyásolja. A korreláció fogalmába viszont – a mi értelmezésünk szerint – ez a fajta kapcsolat is beleértendő. Ennyiben tehát eltérnek egymástól. A funkcionális magyarázatot széleskörűen alkalmazzák a társadalomtudományokban (főleg a szociológiában, etnográfiában és a történettudományban); valamely társadalmi jelenség létrejöttét és fennmaradását az adott társadalom szerkezetében betöltött szerepével, funkciójával magyarázzák. A magyarázandó jelenség tehát a többivel való kapcsolatában velük való összefüggésében válik értelmezhetővé. A magyarázat-típusok és -fajták rövid áttekintése után a következőkre hívnánk fel a figyelmet. Már felsorolásuk közben is több ízben utaltunk arra, hogy a tudomány fejlődési stádiumait a felhasznált különböző magyarázat-típusok előfordulása jellemzi. Az itt leírtak tehát a tudományokban napjainkig használt főbb típusok, amelyek egy-egy konkrét magyarázatban összefonódva, egymásra épülve jelennek meg, s gyakran nem is különíthetők el tisztán. A tudományok előrehaladásában, illetve az egyes tudományok különböző fejlődési stádiumaiban először általában a klasszifikatív és a korrelációs-funkcionális magyarázatok jelennek meg. Ezt követi a kauzális magyarázat kidolgozása az elméletalkotó fázisban, majd a genetikus és strukturális típusok megjelenése az elmélet továbbfejlődésében. Amikor egy-egy tudományban már megjelentek a „magasabb” magyarázó szintek, az újonnan vizsgálat alá kerülő empirikus területen sem érik be többé csak klasszifikatív magyarázattaI. A magyarázat-típusok egymásraépülése ily módon szoros összefüggésben van a tudomány szerkezetéveI és fejlődésével.

A magyarázat logikája Vegyük most szemügyre a magyarázatok logikai szerkezetét, illetve az ezzel kapcsolatos követelményeket. Kiindulópontként mégegyszer idézzük fel, mit is jelent magyarázni. Alapjában véve – mint láttuk – a magyarázat során azokat a meglévő ismereteinket (logikai szempontból kijelentéseket) sorakoztatjuk fel, amelyekből a magyarázandó tényt, törvényt kifejező állítás már következett. Egyszóval a magyarázatban meglévő ismereteinket összefüggésbe, kapcsolatba hozzuk egymással és a magyarázandóval, ez az összefüggés pedig logikailag éppen a következés viszonya. Eszerint a magyarázat a hagyományos formális logika nyelvén fogalmazva nem más, mint „az elégséges alap” törvényének teljesítése, azaz

131


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

egy adott ítélethez (magyarázandó) azoknak az ítéleteknek (magyarázó kijelentéseknek) a megkeresése, amelyekből mint premisszákból amaz következik. (Ennyiben a magyarázat és a bizonyítás logikai menete azonos.) Milyen következtetési módokat használnak a tudományos magyarázatokban? A magyarázó rész (legalább) két premisszát tartalmaz: ezek egyike univerzális tétel vagy törvény, a másik (többi) pedig a kérdéses jelenségre (jelenségcsoportra) vonatkozó, ettől független előzetes ismereteinket tartalmazza, amelyek alapján tudjuk, hogy a szóban forgó magyarázandó jelenség az általános tételek vagy törvények hatókörébe tartozik. (Az egyszerűség kedvéért most eltekintünk attól, hogy a magyarázandó az empirikus vagy a teoretikus szinthez tartozik-e.) A felhozott példák logikai szerkezetét a következő szkémában foglalhatjuk össze. T.. T2,. ... (tételek, törvények, ismert összefüggések) E.. E2, ... (előzmények, kezdő feltételek, kiegészítő, előző ismeretek a kérdéses jelenségtől független megalapozottsággal) M (a magyarázandó tényleírás vagy törvény) Ez az ún. Hempel-Oppenheim-modell, amely a modern tudományelméletben általánosan elfogadott, noha állandóan új és új megfontolásokkal kiegészített magyarázatséma. (Itt p, q, r egyszeri vagy összetett kijelentések: tudományos tételek, tényleírások vagy törvények.) A logika ún. érvényes következtetési módjai szolgálhatnak tehát magyarázó szerkezetül. Persze nem valamennyi, mert a „p-p” „következtetés” érvényes, de aligha fogadnánk el magyarázatként (ez az ún. nominális magyarázat szerkezete); a (jó) magyarázat esetei csak (valódi) részhalmazát alkotják a logikailag érvényes következés eseteinek (pl. az impulzusmegmaradás törvényéből következik Newton három törvénye, de nem magyarázza ezeket). Az tehát, hogy egy magyarázat logikai szerkezete egy érvényes következtetés, nem-elégséges (sőt, mint látni fogjuk, nem is szükséges) feltétele annak, hogy elfogadható legyen. A magyarázathoz felhasznált deduktív következtetési sémák esetében a magyarázandó (mint következmény) logikailag szükségszerűen következik a magyarázó állításokból (premisszákból). Tehát a megadott magyarázó tételekből pusztán logikai összefüggések alapján következik a magyarázandó, függetlenül attól, hogy a magyarázó tételekben milyen objektív összefüggések (oksági, genetikus stb.) fennállását mondjuk ki. A valószínűség mértékét persze a tudományokban sem minden esetben tudjuk kvantitatíve megadni, ilyenkor a következő nyelvi fordulatokkal fejezzük ki a magyarázat valószínűségi, induktív-statisztikus jellegét: „az eddig tapasztaltak szerint”, „majdnem biztos, hogy...”, „nem valószínű, hogy...” stb. (Az esetleges tévedések elkerülése végett tegyük hozzá, hogy nem minden magyarázat induktív statisztikus jellegű, amelyben a valószínűségre való utalás előfordul. A következő példánk teljesen deduktív típusú: Ha valaki kockázás közben többször egymás után hatost dob és aggódni kezd, hogy vajon nem csökkennek-e esélyei a következő dobásnál arra, hogy ismét hatost dobjon, akkor ha azt mondjuk, hogy nem, ezt a következőképpen magyarázhatjuk meg neki: A (geometriai és fizikai értelemben) szabályos kockával való dobásnál minden egyes dobás valószínűsége egymástól függetlenül, egyformán: 1/6. Ha tehát eldobod a (szabályos) kockát, akkor bármely oldalra esésének (tehát a hatosra esésnek is) a valószínűsége egyformán: 1/6. Végezetül pedig lássunk néhány olyan követelményt, amelyek nem annyira a magyarázat formális, hanem pragmatikai és ismeretelméleti oldalával kapcsolatosak. Ezek a tudományos magyarázatok helyességének és „valódiságának” biztosításához járulnak hozzá. A tudományfilozófusok különböző kritériumokat adtak meg, ezek közül az alábbiak a legfontosabbak. K1: A magyarázó tételeknek igazoltaknak kell lenniük. K2: A magyarázó tételeket a magyarázandóval összekapcsoló érvelésnek (logikailag) helyesnek kell lennie. A magyarázandónak tehát valóban deduktív, induktív (vagy analógiás) módon következnie

132


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

kell a megadott tételekből. Ez a követelmény gyakorlatilag azt is jelenti, hogy a magyarázatnál fel kellene sorolnunk valamennyi tételt, állítást, amelyekből a magyarázandó egyértelműen következik. Ezt a magyarázatok többsége nem teljesíti. Ehelyett legfeljebb csak utalunk rájuk, főleg pedig hallgatólagosan számításba vesszük a kérdező meglévő ismereteit, amelyekkel kiegészítheti az ily módon hiányos magyarázatot. (Ilyen pl., ha az elektromos vezető felizzását csak azzal magyarázzuk, hogy igen nagy az ellenállása. Eközben feltételezzük, hogy a kérdező ismeri az elektromos áram hőhatására vonatkozó általános törvényeket.) Tehát voltaképpen csak a – szkémánk jelölésében: Eb E2' ... – kiegészítő ismereteket adjuk meg. A hiányos magyarázatnak ezt a fajtáját elliptikusnak nevezik, megkülönböztetésül a részleges magyarázattól, amelyet akkor alkalmazunk a tudományokban, ha még nem tudjuk megadni az összes szükséges magyarázó tételt. K3: A magyarázó kijelentéseknek olyan ismereteket kell tartalmazniok, amelyek nem ekvivalensek a magyarázandóval, és nem is következnek belőle. (Ezt a kritériumot sérti meg pl. a már emtített p - p szerkezetű nominális magyarázat.) K4: A magyarázatban felhasznált általános tételeknek, törvényeknek (Tb T2, ...) a magyarázandótól függetlenül megalapozottaknak, ismerteknek és ellenőrizhetőknek kell lenniök. Ez a követelmény elsősorban, praktikus jellegű, de igen fontos a tudományos magyarázat módszertana szempontjából is. A követelmény ui. tartalmazza, hogy egyrészt a Th T2... ne csak az adott M-t magyarázza, hanem mást (M'-t) is, azaz ennél többet is, persze más Eh E2, vel összekapcsolva. Ez és a magyarázandótól független elözetes megalapozottság és ismertség követelménye együttesen az önkényes ad hoc, azaz csak a kérdéses esetre érvényes magyarázatok elkerülését biztosíthatja. Ez a követelmény persze praktikus természetű, korántsem abszolút. A tudományok továbbfejlődését ui. gyakran ilyen ad hoc hipotézisek megfogalmazása, a magyarázatigény ilyetén kielégítése jelenti, legalábbis első fokon. Ekkor is fennáll azonban az a követelmény, hogy az újonnan bevezetett hipotézis egy egész jelenségcsoportot magyarázzon, és legyen összhangban a tudományos elmélet már meglévő tételeivel. A magyarázó tételek ismertsége (a kérdezö számára is) föként pragmatikai-pszichológiai szempontból fontos, így ui. elkerülhetővé válik az „ismeretlennel való magyarázás” esete. Nyilvánvaló persze, hogy az „ismertség” követelménye érvényét veszti ha a tudomány fejlődése szempontjából vesszük szemügyre a magyarázatalkotás megengedett módjait. A megismerést ui. éppen azok a magyarázatok viszik igen jelentősen előre, amelyekben valamely ismert – de persze még nem magyarázott – jelenséget olyan hipotézis segítségével magyarázunk, amely addig ismeretlen és igazságértékét tekintve bizonytalan volt, s olyan természeti összefüggést fejez ki, amely maga ismeretlenebb, mint a magyarázandó jelenség. Ilyen volt pl. az az eset, amikor Newton a testek – közismert – szabadesését hipotetikusan egy – addig ismeretlen eröhatás – a gravitációs erőhatás feltételezésével magyarázta. Ami pedig az ellenőrizhetőség követelményét illeti, ez lényegében az olyasfajta fantasztikus és üres magyarázó tételek kizárását célozza, mint pl. a következő – szándékosan szélsőséges – magyarázat: X eset bekövetkezés Zeusz akaratának következménye; vagy N. N. betegségét szemmelverés okozta stb. Tudomány történeti példát említve: e követelmény érvényesítése szorítja ki az olyan fogalmakat, mint a „flogiszton” (ill. a vele kapcsolatos tételek) a magyarázó elvek eszköztárából. Az „ellenörizhetöség” kritériumának szabatos megfogalmazása persze korántsem egyszerű feladat, sőt a tudományelmélet máig legnehezebb kérdései közé tartozik. Az ellenőrizhetőségnek azonosítása a közvetlen empirikus ellenőrizhetöséggel ui. túl szigorú kritérium lenne, számos elméleti tétel kizárásához vezethetne. (E kérdés irodalma főleg a logikai pozitivista tudományfilozófia körében kiterjedt.) A probléma megoldásának irányát illetően csupán két megjegyzésre szorítkozunk. Egyrészt, az elméleti tételek közvetve,

133


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

valamilyen módon mégiscsak ellenőrizhetők tapasztalatilag (az elektromos tér hatása pl. kimutatható az egyes indikátortestre). Másrészt – és ez talán még fontosabb – az elméleti tételek .nem a többitől függetlenül, elszigetelten, önmagukban, hanem az elméletnek mint rendszernek az egészébe ágyazva vethetők össze a valósággal, ellenőrizhetők a gyakorlatban. Ez utóbbi éppen a flogiszton példáján demonstrálható: ez ui. a megfelelő fizikai, illetve kémiai elméletek egyidejű és mélyreható átalakulása, átstrukturálódása folyamán szorult ki az elméletekből. Két további kritériumot említünk még, amelyeknek betartása a tudományos gondolkodás alapvető jellegzetességei közé tartozik ugyan, de megindoklásuk, sőt szabatos megfogalmazásuk is fölöttébb nehéz dolog lenne. K5: A magyarázat legyen releváns a magyarázandó vonatkozásában. A követelmény, hogy a magyarázat legyen megfelelő releváns, senki számára sem lehet kétséges. De igencsak nehéz helyzetben lennénk, ha a relevancia definícióját meg kellene adnunk. Márcsak azért is, mert történetileg változik, mi az, amit valamivel kapcsolatban relevánsnak tartunk. Álljon tehát itt egy történeti példa arra vonatkozólag, milyen a nem releváns magyarázat. Francesco Sizi 16. századi szerzetes a következő magyarázatot adta arra, hogy a bolygók száma miért éppen (ahogy akkor vélték) hét: „Minthogy a fejen hét ablak van: két orlyuk, két fül, két szem és egy száj, így az egekben is két kedvező és két baljóslatú csillag van, továbbá két fényes, a Merkur pedig határozatlan és közömbös. Ezekből és számos más hasonló természeti jelenségből, mint pl. a hét fém, etc. megérthetjük, hogy a bolygók száma szükségképpen hét.” Ez a magyarázat nem azért elfogadhatatlan, mert analogikusan épül fel, hanem mert (mai szemmel) irreleváns összefüggésekre utal. K6: Az unicitás követelménye. Azt a hallgatólagos feltevést rejti magában, hogy egy jelenségnek (egy tudományon, illetve tudományágon belül) csak egy valódi magyarázata lehet. (Ez nem érinti a többféle szemszögből vagy több tudomány terminológiájában való magyarázat lehetőségét.) Tehát, ahol rivális eltérő, vagy éppen egymást kizáró magyarázatok lépnek fel, ott döntésre van szükség, hogy a két (vagy több) rivális magyarázat közül melyik az igazi.

A tudományos magyarázat „határai” Közismert dolog, hogy egy-egy jelenség, történés vagy törvényszerű összefüggés többnyire nemcsak egyetlen tudomány körén belül magyarázható (és magyarázandó), hanem számos tudományban (pl. még egy egyszerűbb betegség esetén is orvosi, biológiai, pszichológiai, sőt szociológiai magyarázat is adható). Vagy egyazon jelenség valamely tudomány különböző területeinek felhasználásával is többféleképpen magyarázható (például a hidraulikus sajtó elve több szinten, a hidrosztatika, a molekuláris fizika, a fizikai-kémiai, sőt a kvantumfizika terminusaiban is magyarázható). . Érdekes és a tudományos gondolkodás fogalmi apparátusának mélyebb struktúrájába világít be az, hogy bizonyos esetekben a kérdéses jelenség alternatív és egymást „kiegészítő” magyarázatot kaphat. Ez a helyzet állt elő – mint említettük – a relativitáselmélet némely kísérleti eredményének magyarázata esetében. Az ún. fényelhajlás jelenségét Einstein a tér geometriájának nem-euklideszi jellegével, a Lorentz-Jánossy féle elmélet a tér geometriája euklideszi jellegének megtartásával, fizikai hatások fellépésével magyarázza. Ismeretes, hogy H. Poincaré-t, aki igen közel járt a relativitáselmélet alapgondolatához, a tényleges felfedezésében lényegében az az álláspontja gátolta meg, mely szerint a „merev test” definíciója és a geometria megválasztása kölcsönösen feltételezik egymást, az tehát, hogy a térnek milyen geometriát tulajdonítunk, voltaképpen nem empirikus kérdés. A tudományok továbbfejlődésének egyik legfontosabb motivuma abból a helyzetből adódik, amikor valamilyen jelenség, új kísérleti eredmény, az ennek alapján megfogalmazott

134


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

fenomenológiai törvényszerűség stb. addig elfogadott magyarázata problematikussá válik. Vagy amikor valamilyen jelenséget még nem értünk, nem tudunk magyarázni. (Ilyen pl. napjainkban a rák keletkezése, vagy az elemi részek sokfélesége stb.) A meglévő tudományos elméletek ugyanis nem nyújtanak lehetőséget a megmagyarázásukra, legfeljebb tudomásul vételükről lehet szó. Ez a helyzet a. továbbfejlődés eredményeként megszűnik. (Az elemek Mengyelejev-féle periódusos rendszere, az atomok spektruma és a fekete test sugárzás pl. csak a kvantummechanika kidolgozása után vált kauzálisan és struktruálisan magyarázhatóvá.) Az elmélet meglévő eszközeivel magyarázhatatlan jelenségek megértésére a tudósok hipotéziseket dolgoznak ki, amelyek egyúttal a tudományok teoretikus állományának bővülését, sőt a tudományok úgynevezett forradalrnai idején ennek teljes átalakulását, átrendeződését jelentik. Ilyen volt a gravitációs erő newtoni hipotézise, illetve forradalmi átalaku1ást idézett elő Kopernikusznak a ptolemaioszitól gyökeresen eltérő strukturális magyarázata a naprendszer csillagászati jelenségeire és Planck kvantumhipotézise a fekete test sugárzás sajátosságainak megmagyarázására. Általában is igaz, hogy a tudományok mindig tartalmaznak még nem magyarázható jelenségeket, törvényeket, amelyek aztán a fejlődés folyamán (esetleg egy új kísérleti eredmény kapcsán kidolgozott hipotézis révén) magyarázhatóvá és érthetővé válnak. Az egyes tudományokon belül is a magyarázatok bizonyos hierarchikus egymásra épülése figyelhető meg. A kísérletileg tapasztalt jelenségeket először univerzális fenomenológiai tétellel, törvénnyel magyarázzuk, majd ezt a törvényt vagy tételt is összefüggésbe hozzuk az elmélet más, már ismert törvényeivel, ennek magyarázatát is megadjuk.Így az egyes szaktudományok különböző részterületei egymással is magyarázó kapcsolatba hozhatók. A fizikában például az optika (különösen az ún. fizikai optika) törvényei az elektrodinamika alapján nyernek magyarázatot. A biológiában az embrió kifejlődését a megtermékenyített petesejtből egy bizonyos szinten kielégítően magyarázza a sejtelmélet, vagyis az osztódás révén létrejövő sejtek differenciálódása, illetve a szövetek kialakulása. A differenciálódás jelensége, illetve maga e folyamat azonban tovább és „mélyebben” magyarázható a génelmélet keretein belül, tudniillik, hogy a differenciálódás a sejtben lévő gének egy része aktivitásának „lefedődése” eredményeként jön létre. (Ez a gátlódás, „lefedődés” viszont még nem magyarázható a génelméletben.) A csillagászatban a Kopernikusz-Kepler-féle magyarázatot a newtoni dinamika magyarázta tovább. Ez ugyanis a heliocentrikus szerkezet belső összefüggéseit is feltárta a gravitáció felfedezésével, törvényeinek megállapításaival. (És persze a csillagászati mozgásokon kívül másfajta mozgásokat is magyarázott.) A tudományos elméletekben a magyarázatok ilyen egymásra épülésének és a különböző területek törvényeinek egymásból való levezethetőségének (magyarázhatóságának) problémája az ún. interteoretikus magyarázat kérdése a tudományelmélet egyik fontos témaköre. Vonatkozásai a tudománylogika és a tudományfejlődés elméleti területeire is átnyúlnak. (Az utóbbira pl. annak kapcsán, hogy a régi és új elmélet törvényeinek, tételeinek viszonyát érintik.) Az interteoretikus magyarázat problémájával kapcsolatban azonban érdemes megjegyeznünk, hogy az egyes tudományos törvények, tételek magyarázata, levezethetősége általánosabbakból, átfogóbbakból egyrészt nem szigorúan deduktív (pl. a Kepler-törvények a newtoni törvényekből csak aproximatíve vezethetők le), másrészt az sem tisztázott még kielégítően, hogy hogyan adható meg elvi kritérium az elméletek általánossági fokuk alapján való hierarchizálására. Ez az empirikus általánosítás és a tisztán teoretikus szint viszonyát illetően még viszonylag könnyű, a teoretikus szintek egymás közti viszonyait illetően azonban már nem (pl.: a termodinamika és a statisztikus mechanika között). E kérdéskörbe tartozik az interteoretikus irreducibilitás esete is, vagyis az a helyzet, hogy egyes tudományok törvényei, tételei (úgy tűnik) nem magyarázhatók más elméletek segítségével (pl. a biológia és a fizika egyes elméleti szférái

135


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

között ilyen irreducibilitás áll fenn). Az interteoretikus magyarázat lehetősége főként azon nyugszik, hogy maguk a tudományos teóriák szintek szerinti tagozódást, illetve átfedéseket mutatnak egy tudományon belül is. Ez a helyzet a tudomány történeti fejlődésében rejlő okokkal magyarázható. Az interteoretikus magyarázat persze nem tévesztendő össze a puszta matematikai levezethetőséggel, mert pl. a fizikában a Hamilton-elvből (a stacionárius hatás elvéből) matematikailag levezethetők az energia-, impulzus- stb. megmaradási elvek, de az előbbi ismeretelméleti értelemben nem magyarázza őket; ezzel szemben Kepler III. törvénye a forgómozgás törvényéből és a gravitációs erőtörvényből nemcsak levezethető, hanem magyarázható is. Amint azonban egyre feljebb jutunk az elméleti szinten, vagyis egyre átfogóbb (univerzálisabb) és absztraktabb tételekhez jutunk, úgy közeledünk a tudományok úgynevezett alaptételeihez (vagy alaptörvényeihez). Ezekre vonatkozóan a tudósok többnyire nem tekintik értelmesnek a kérdésfeltevést, illetve nem tartják az adott időszakban megválaszolhatónak. A kettő persze nem mindig válik el élesen, hiszen a kérdésfeltevés irányai és lehetőségei is – mint említettük – mindenkori tudásunk egészének függvényei. Így aztán számos, kezdetben értelmetlennek látszó kérdésről később kitűnhet, hogy értelmes, de fordítva is megeshet a dolog (pl., hogy miért van a mágnesnek szükségképpen két pólusa?). Valamely kérdést általában akkor tekintünk értelmesnek, ha van elképzelésünk arról, hogyan lehetne megvá1aszolni, milyen jellegű választ fogadnánk el magyarázatképpen, tehát milyen jellegű döntéseket kellene meghozni, milyen más területekkel kellene összefüggésbe hozni a magyarázandót ..:. csak éppen ennek konkrét kivitelezése hiányzik még. Vagyis gyakorlatilag még nem tudjuk ezt valóban meg is tenni. A tudományok minden fejlődési periódusában vannak olyan alapvető összefüggések, törvények, amelyekre már nem lehet rákérdezni, amelyekkel kapcsolatban aktuálisan nem merül fel magyarázatigény. Ilyenek voltak a klasszikus fizikában a mozgástörvények, az impulzusmegmaradás törvénye stb. (Descartes, sajátos és egyedülálló módon, mégis megpróbált ezekre magyarázatot adni a „Principia Philosophiae” c. 1644-ben írott művében.) Az értelmetlen kérdések egy része viszont éppen azáltal, hogy esetleg kivezet az adott tudomány köréből más tudomány, olykor a filozófia, illetve a tudományelmélet területén kerül megválaszolásra. A történelem folyamán a természetfilozófiák fő feladatukat éppen a természettudományok végső, alapvető törvényeinek megmagyarázásában látták. így pl. annak a kérdésnek a megválaszolásaként, hogy miért éppen három dimenziós a tér, a filozófus Kant a gravitációs erőtörvény l/r2-tel való arányosságára hivatkozott. Az energiamegmaradás törvényének érvényességét illetően pedig a természetfilozófia pl. olyan magyarázatot ad, miszerint ez annak megnyilvánulása, hogy az anyag nem teremtődik. Az energiamegmaradás törvénye és általában a megmaradási törvények miért-je azonban ma már a fizika számára sem értelmetlen kérdés. Magyarázatképpen a tér-idő homogén és izotróp voltára és a természeti törvényeknek bizonyos koordináta-transzformációkkal (tükrözés, forgatás)-szembeni invarianciájára (változatlanságára) hivatkoznak. Egyszóval strukturális jellegű magyarázatot adnak. A jelenleg még megmagyarázhatatlan jelenségek közé tartozik a telepátia is, amelyről ma még az sem kétségtelen, hogy létezik. Mindenesetre azok a kutatások, amelyek e különleges gondolatátviteli jelenség létezéséből indulnak ki, a magyarázatkeresésben azon futnak zátonyra, hogy a gondolatközvetítő hatásmechanizmust nem tudják jelenlegi fizikai és biológiai ismereteinkkel összhangban megadni. A rák esetében – úgy tűnik – az egyszerű kauzális magyarázat alkalmazása nem adekvát (az eddigi eredmények legalábbis multikauzális jelenségre utalnak), feltehető, hogy sejt- vagy szövetfiziológiai szinten strukturális magyarázatra lelünk majd a probléma megoldásaként. Az aktuálisan megmagyarázhatatlan problémák azonban a tudományos tevékenység mindenkori

136


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

természetes velejárói, fejlődésének legfőbb mozgatói. Szárnos filozófus és természettudós hangsúlyozta a történelem folyamán, hogy a kérdezés tevékenysége és maga a kérdés gyakran értékesebb és fontosabb, mint a válasz. S valóban egy szokatlan vagy első pillantásra értelmetlen kérdés feltevése az elmélet továbbfejlődését eredményezheti. Arra a kérdésre, hogy miért igényli és mire használja az ember a magyarázatot, erre a pszichológia, a filozófia, a tudományelmélet válaszait kellene meghallgatnunk, ami önmagában is külön könyvet igényeIne. Itt csupán a magyarázat lényegének összefoglalásával válaszolunk erre a különben fontos kérdésre. Az ember, minthogy életét saját munkatevékenysége révén tartja fenn, nem elégedhet meg azzal, hogy az eseményeket, dolgokat, jelenségeket egyediségükben és jelenségmivoltukban regisztrálja, hanem absztraháló és általánositó képessége és szükséglete révén rendszerez, kiemel, ismétlődéseket és állandó kapcsolatokat, analógiákat, összefüggéseket fedez fel, új tapasztalatait pedig beilleszti a már kialakult ismereteinek rendszerébe, hogy ezáltal az ismeretlen, kapcsolatba kerülve a meglevő ismeretelemekkel, ismertté váljék. A magyarázatok tehát a kérdéses jelenségek stb. ismereteink történetileg változó rendszerébe való beillesztését szolgálják, a magyarázat-igény pedig a beillesztés problematikussá válásán keresztül ismeret-rendszerünk kibővítéséhez, illetve teljes újrarendezéséhez vezethet a tudományokban.

8.3. A tudományos előrelátás A tudományok legősibb lehetőségei és feladatai közé tartozik, hogy a szerzett ismeretek révén a bekövetkező, várható eseményekre vonatkozóan előrelátásokat (predikciókat) fogalmazzon meg. Már az ókori csillagászok számára is az ismeretgyűjtés legfőbb célja a létfenntartó termelőtevékenység (földművelés, állattenyésztés) szempontjából fontos periodikus csillagászati és az ezzel összefüggő meteorológiai jelenségek (napfogyatkozások, áradások stb.) előrelátása, „megjóslása”. A tudományos elméletek ilyen hasznosítása és gyakorlati alkalmazása az ókori görög tudósoknál háttérbe szorul, bizonyos megvetéssel kezelik e kérdést. Erről tanúskodnak az olyan tudomány történeti anekdoták, mint amilyen az alábbi. Miután a mester egy szép matematikai tétel bizonyitásának végére ér, tanitványa ennek felhasználhatósága, haszna után érdeklődik. Ekkor a mester megvetéssel szól oda rabszolgájának: adj egy drachmát ennek az embernek, mert hasznát akarja látni a matematikának! Ez mindenesetre, ha nem is igaz, de találó. A tudományokkal kapcsolatos arisztokratikus felfogás okait a görög társadalom szerkezetében, a kialakult sajátos munkamegosztásban kell keresnünk. A görögök azonban éppen azáltal tettek nagy lépést a szabad hipotézis- és elméletalkotás útján, hogy bizonyos fokig függetlenítették a tudományos megismerést a mindennapok közvetlen követelményeitől. Nem jelentette azonban ez azt, hogy üres, alaptalan spekulációk kiagyalását tűzték volna ki célul akkor, amikor magyarázó elméletek, nem pedig prediktív technikák kidolgozását állították előtérbe. A természettudományok 17. századi forradalma idején, a megváltozott társadalmi körülmények és követelmények (a polgárság kialakulása, az iparosodás megindulása) közepette azután F. Bacon tudományfilozófiájában fogalmazódik meg elméleti szinten a követelmény: a valódi tudományok helyes előrelátásokra képesek, s ezzel mintegy kijelölik önmaguk gyakorlati alkalmazásának körét is. E követelmény a tudományok matematizálódásával lényegében teljesült is. A prediktív erő (tehát az, hogy az adott tudomány a jelenségeknek milyen széles körét képes helyesen előrelátni) mindmáig fontos jellemzője valamely tudomány fejlettségének, s nemcsak a pragmatikus szempontú megitélésben van szerepe, hanem az elméletek helyességének (igazságának) ellenőrzésében, a 137


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

rivális elméletek közötti választásban elméleti, logikai jelentőségre is szert tett. Most inkább a predikció műveletével, ismeretelméleti és logikai vonásaival foglalkozunk. Azt, hogy az előrelátás problémáját a magyarázattal foglalkozó fejezetben tárgyaljuk, az indokolja, hogy a tudományelméleti irodalomban (főként Hempel nyomán) elterjedt – noha korántsem kizárólagos – az a felfogás, mely szerint a magyarázat és a predikció lényegében azonos műveletek mind ismeretelméletileg, mind pedig főleg logikailag. A köztük lévő eltérés mindössze abban áll, hogy míg a magyarázat esetében a kérdéses eseményhez (jelenséghez) kell magyarázatképpen megtalálni azokat az általános, törvényszerű összefüggéseket, amelyekből az esemény (jelenség) érthetővé válik, addig a predikciónál az ismert törvények (hipotézisek) empirikus következményeit kell levonni. A magyarázat és a predikció azonosságát vallók ugyanis feltételezik, hogy a tudományok törvényei mind ilyen típusúak, vagyis tértől és időtől függetlenül általánosak. S ez az, ami módot ad az előrelátásra való felhasználásukra, hiszen a predikció valóban előrelátás, azaz egy jövőbeli esemény megjóslása. Ez az álláspont azonban sok tekintetben vitatható, illetve kiegészítésre szorul. Először is azt jegyezhetjük meg, hogy a tudományos elméletek tételei, törvényei közül csak az ún. alaptörvények rendelkeznek a fent említett sajátossággal, de nem valamennyi tétel és törvény (vannak az időt explicitváltozóként tartalmazó törvények is). Előrelátásra pedig ez utóbbiak is felhasználhatók. Továbbá előrelátásra a nem tudományos vagy nem törvényszerű összefüggések is alkalmasak (pl. az olyan népi megfigyelések, hogy vörös az ég alja, holnap szél lesz; vagy hogy a barométer mutatója a szép idő-nél áll; ha a gyerek bágyadt és étvágytalan, anyja előre látja, hogy beteg lesz stb.). Ha azonban tudományos törvényt használunk is fel az előrelátáshoz, akkor sem áll fenn mindig, hogy a predikcióhoz felhasznált összefüggés egyúttal a jelenség magyarázataként is elfogadható. (Ez a helyzet pl. az ún. „black box modellek”-nél, ahol a bemenet ismeretében a kimenet előrelátható, mert a hozzárendelést leíró függvényt ismerjük, azonban a kimenet-nek nem magyarázata a bemenet és a függvény.) A fentebb emIített köznapi predikcióknál is hasonló a helyzet. P. Achinstein szellemes példát konstruált arra, hogy az előrelátás és a magyarázat nem mindig esik egybe. Tegyük fel, mondja, hogy igaz ez az általános kijelentés. „Ha valakiről egy szakképzett orvos megállapítja, hogy egy bizonyos idő múlva meg fog halni, akkor az meg fog halni.” Ebből a „törvényből” azzal a kiegészítéssel (kezdeti feltétellel), hogy: „N N-ről egy szakképzett orvos megállapította, hogy t időn belül meg fog halni”, előre látható az, hogy „N N t időn belül meg fog halni”. Nyilvánvaló, hogy N N halálának nem magyarázata az, hogy bekövetkezését egy szakképzett orvos előre megállapította. Vannak ugyanakkor olyan tudományágak, ahol a predikció korlátozott vagy bizonyos értelemben lehetetlen is, noha a jelenségek magyarázata teljes. (Ilyen helyzet áll fenn a kvantummechanikában, ahol egy „kevert” állapotú részecske rendszeren bizonyos mérést elvégezve, az állapotfüggvénynek a mérés pillanatában bekövetkező ugrásszerű változása nem látható előre az állapotegyenlet révén. Magát az „ugrás”-t viszont - a mérőeszközzel való kölcsönhatással magyarázni lehet, és az állapotfüggvény egyébként teljes állapotleírást ad.) Ha pedig a tudományok – pl. a fizika – történetében eléggé visszamegyünk, egyre inkább találkozunk olyan jellegű magyarázatokkal, amelyek predikcióra nem nyújtottak módot, vagy csak nagyon hozzávetőlegesen (pl. az ókori görögöknél, szemben a babiloni csillagászokkal, akiknek táblázatai sokkal inkább csak előrelátást nyújtottak, semmint magyarázatot). A társadalomtudományokban (pl. történelemtudományban) pedig – a tárgy jellegéből adódóan – általános az a helyzet, hogy a magyarázat (pl. valamely történelmi esemény, helyzet magyarázata) kevéssé nyújt lehetőséget predikcióra. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek ne lennének valódi tudományok. Mindenesetre fő feladatuk a retrodikció. Ma már a tudományok matematizálódása folytán a predikció egyre inkább lehetővé vált és pontossá, hiszen a (matematikai alakban felírt) tudományos törvényekben szereplő egyik

138


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

változó adott határfeltételek melletti értékének kiszámítását jelenti (ahol maga a matematikai összefüggés persze nem magyarázata az előre látott jelenségnek). Van viszont olyan eset is, hogya magyarázat és a predikció teljes mértékben egybeesik. (Például amikor valamilyen jelenség, vagy esemény mint okozat, kauzális magyarázatául, okaként valamilyen jelenség, objektum vagy állapot létezését feltételező hipotézist dolgoznak ki. Ilyen eset volt, amikor Leverrier megjósolta a Neptun bolygó létezését ezzel magyarázva a naprendszerben fellépő bizonyos perturbációs jelenségeket. Nyilvánvaló viszont, hogy itt a bolygó létezésére nem csak helyzete szolgálhat magyarázatul a gravitációs és perturbációs törvényeknek az az együttese, amelyekből előrelátható volt.) Mindenesetre az, hogy hogyan vélekedünk a magyarázat és a predikció viszonyáról, lényegében annak függvénye, hogy hogyan értelmezzük őket, mindenekelőtt a magyarázatot. Ha ugyanis a magyarázat problémáját nem csupán formális (logikai) vonatkozásban közelítjük meg, akkor igen nehéz megegyezésre jutni abban, hogy mit is jelent megmagyarázni valamit, hiszen ez történetileg és az ismeretháttér függvényében is változik. Végül is azzal zárhatjuk megfontolásainkat, hogy a magyarázat és a predikció logikai szempontból szimmetrikus, ismeretelméleti, tudományelméleti szerepét tekintve pedig aszimmetrikus helyzetű. S ha a magyarázat esetében azt hangsúlyoztuk, hogy szerepe az embernek a világban való tájékozódása, az egységes tudományos világkép kialakítása, a valóság szellemi elsajátítása szempontjából fontos, akkor az előrelátással kapcsolatban azt kell kiemelnünk, hogy lehetősége és szükségessége az emberi tevékenység célszerű jellegében rejlik, valamint abban, hogy a valóságban érvényesülő, a tudományok által feltárt törvények bizonyos invariancia-sajátosságokkal rendelkeznek.

139

A TUDOMÁNYOS KUTATÁS GYAKORLATI LEBONYOLÍTÁSA

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

9. A TUDOMÁNYOS KUTATÁS GYAKORLATA 9.1 A tudományos megismerés alapvető lépései A tudományos megismerésnek gyakorlatának négy, egymástól jól elkülöníthető szakasza határozható meg. Ezek a következők (Hársing 1981): (1) az ismeretháttér körülhatárolása és megismerése, (2) a probléma megfogalmazása, (3) a problémamegoldások keresése és (4) a problémamegoldások értékelése. Az emberiség fejlődése során a tudományos megismerés az anyagi szükségletek termeléséhez képest egyre nagyobb önállóságra tesz szert, s egyre inkább alkalmassá válik felmerülő szellemi szükségletek kielégítésére. Ezek a szellemi szükségletek, mint kognitív célok tudatosulnak a megismerő szubjektumban és akkor is új tudás megszerzésére mozgósítják az embert, ha ezt az anyagi szükségletek – legalábbis rövid távon – nem indokolják. Ezek a kognitív célok elsősorban legtisztábban a tudomány területén fogalmazódnak meg és mindenekelőtt a tudomány rendelkezik a leghatékonyabb eszközökkel e célok eléréséhez. Minden tudomány kognitív célok elérésére törekszik. Vannak olyan tudományterületek, amelyeknél a kognitív célok az emberi tudás gyarapítását szolgálják (alapkutatások), s vannak olyan területek, ahol a kognitív célok meghatározott gyakorlati célokkal kapcsolódnak össze (alkalmazott és fejlesztési kutatások). A következőkben a kognitív célok elérésének ismeretelméleti jellegű közelítésével foglakozunk.

Az ismeretháttér körülhatárolása és megismerése Az ember nem mint egyén, hanem mint a társadalom tagja tudja a szellemi szükségleteit kognitív célok formájában tudatosítani és e célok elérésével az ismereteit gyarapítani. Ahhoz azonban, hogy az ember megismerő szubjektummá válhasson, el kell sajátítania az előző nemzedékek által megszerzett tudás jelentős hányadát. Ez az összegyűjtött ismeretanyag a szellemi szükségletek kielégítésének ha nem is elégséges, de mindenképpen szükséges alapja. Ez az az ismeretháttér, amelyet a megismerő szubjektumnak tovább kell gyarapítania. Az ismeretháttér egyik összetevője az empirikus megismerésből származó ismeretek. Az empirikus megismerés a tudományos kutatásnak az a fajtája, amelynek tárgya olyan tények szellemi elsajátítása, amelyek a megismerő szubjektum számára közvetlenül (megfigyelés, kísérlet stb. útján) hozzáférhetőek. Az empirikus ismeretek alkotják a tapasztalatot (empíriát). Az adatok. Az empirikus ismeretek sok esetben adatokra épülnek. Amikor a valóság valamely részére vonatkozóan megfigyelést vagy mérést végzünk az eredmény többnyire szám formájában adódik. Ez a szám abban különbözik a közönséges számtól, hogy ez mindig a valóság valamely részéhez kötődik, míg a szám „egy általában vett” mennyiséget jelent. A kapott, valósághoz kötődő szám is csak akkor válik azonban adattá, ha valamilyen formában rögzítjük. Vagyis az adat felfogható úgy, hogy a megfigyelés vagy mérés „maradandóvá”, mások által is hozzáférhetővé vált formája. Az adat tehát abban különbözik a matematikában használatos "tiszta" számoktól, hogy a matematikai szám olyan absztrakció, amely elvonatkoztat minden egyedi, „minőségi” mozzanattól. Az adat pedig – amikor szám formájában jelenik meg – tapasztalati szám, amely elszakíthatatlan attól a dologtól, amelyre vonatkozik. 140


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az adatok tehát a megismerés keretei között a tényekről nyújtanak információt és ezáltal csökkentik tudásunk bizonytalanságát. Kissé durván fogalmazva arról tudósítanak bennünket, ami tőlünk függetlenül adott. Gyakran találkozunk olyan véleményekkel is, hogy az adatok az emberi megismerés invariáns elemei. Az állandóság mozzanatát egyes gondolkodók annyira eltúlozták, hogy az adatok bizonyos fajtáit az emberi tudás végső fundamentumának tekintették. Az adatoktól valóban megkívánjuk, hogy invariánsak legyenek a megismerő szubjektumok egyéni különbségeivel szemben és az általuk alkalmazott mérőműszerek egyedi különbségeivel szemben is. Ezért az egyező adatokban valamely jelenség ismétlődése tükröződik. Ez a viszonylagos invariancia azonban nem elégséges ahhoz, hogy az adatokat tudásunk végső fundamentumának tekintsük. Csak a tudományfejlődés bizonyos szakaszában és csak igen nagyvonalúan jellemezhetjük úgy a megismerést, mint a tapasztalati adatok gondolati feldolgozását. Ez az empirista felfogás figyelmen kívül hagyja azt a körülményt, hogy a tapasztalati ismereteknek általában elméleti előfeltevéseik vannak. A megfigyelések és méginkább a kísérletek tervezésénél bizonyos elméleti megfontolásokból indulunk ki. Aligha várhatunk ugyanis értékes információkat, ha megfelelő terv nélkül, vaktában látunk a megfigyelésekhez vagy a kísérletekhez. Elméleti értékelés. Ezt figyelembe kell vennünk akkor is, amikor ugyanazt a paramétert több alkalommal is mérjük, mert általában különböző eredményeket fogunk kapni. Ahhoz, hogy a nyers mérési adatokat tudományos értékű adatokká finomítsuk, megfelelő értékelési eljárásokra van szükségünk, amelyeket elsősorban a matematika (matematikai statisztika) szolgáltat. A mérési adatok tehát nem abszolút megingathatatlan alapjai a tudományos megismerésnek, hanem elméleti módszerekkel értelmezzük, finomítjuk, sőt gyakran helyre is igazítjuk őket. Az elméletnek az empíria korrigálásában betöltött szerepét képletesen a kertész ollójához hasonlíthatjuk, mert mint Bunge mondta: az empíria elburjánzásait teoretikus ollókkal kell nyesegetni. A kutatók egy része még mindig abban a tévhitben él, hogy az adatoknak önmagukban is van tudományos értékük. A kutatót úgy tekintik, mint valami szellemi raktárost, aki számba veszi és tárolja az adatokat. Megfeledkeznek arról, hogy az adatoknak csak lehetséges tudományos értékük van és ténylegesen csak akkor értékesülnek a tudományban, ha valamely elmélet (hipotézis) megalapozása szempontjából jelentőssé válnak. Nem tekintjük az adatokat tehát sem végső, sem változatlan alapnak, amelyre a tudás épülete épül, de szerepük az elméletben körvonalazott tudás vagy a hipotéziekben körvonalazott új tudás megalapozásánál kétségtelenül jelentős, noha nem kizárólagos. Az ismeretek másik összetevőjét az elméleti ismeretek alkotják. Ezek az ismeretek szervezik rendszerré az egyébként izolált empirikus ismerteket és kapcsolják hozzá valamelyik tudományághoz. Tudományos törvények. Amikor azt a szót halljuk, hogy elmélet, akkor a valóság valamely területének átfogó, gondolati rekonstrukciójára gondolunk. Ebben a gondolati rekonstrukcióban a legjelentősebb szerepe a tudományos törvényeknek van. Ezért gyakran a tudományos elméleteket a tudományos törvények rendszereiként jellemzik. Valójában azonban sokkal bonyolultabb gondolati építmények ezek, minthogy bizonyos általános és szükségszerűséget kifejező (nomologikus) kijelentések logikailag jól felépített strukturáiként volnának értelmezhetők. Minden elmélet tartalmaz ugyanis olyan általános elveket (axiómákat vagy axiómaszerű állításokat), amelyek nem szembesíthetők közvetlenül a valósággal, de alkalmasak arra, hogy belőlük olyan tételeket vezessünk le, amelyek összehasonlíthatók az adatokból nyert empirikus általánosításokkal (tapasztalati szabályokkal). Valójában e levezetett és tapasztalatilag ellenőrzött általános kijelnetéseket nevezzük törvényeknek. A tapasztalati szabály tehát elméleti keretben válik tudományos törvénnyé.

141


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A szakmai ismeretháttér. Az előzőekben az ismeretháttérnek azokkal az összetevőivel foglalkoztunk, amelyeket együttesen szakmai ismeretháttérnek vagy szaktudásnak nevezhetünk. Nem kell bizonyítani, hogy mindenkinek a saját szakmájához kell a legjobban értenie. Napjainkban a tudományok erőteljes differenciálódásának hatására a kutatók szakterületekre specializálódtak és ez a tendencia is hozzájárult az utóbbi évtizedekben a tudományok gyors fejlődéséhez. Ma már az információ-bőség miatt az enciklopedikus tudásra való törekvés gyakorlatilag nagyon nehezen megoldható feladatot jelent. A tudományok fejlődésében az integrálódás és a differnciálódás szinte párhuzamosan ment végbe. Létrejöttek olyan tudományterületek, amelyekhez több tudomány egymáshoz kapcsolódása volt szükséges (pl. biofizika, agrometeorológia, környezettudomány stb.), de ugyanakkor végbement egy olyan folyamat is, amelynek során a kutatók még egy tudományon belül is egyre szűkebb területet vizsgáltak (pl. műtrágyázás, légszennyeződés stb.). Ennek megfelelően változott a kutatóknak a szakismereti háttérhez, a szaktudáshoz való viszonya is. Vannak, akik a minél szélesebb körű ismeretek megszerzésére törekszenek. Ezeket szokás generalistáknak nevezni. Ők úgy gondolják, hogy elégséges az általuk átfogott széles tudományterület egészének „madártávlati látása”, mert a részletek ismerete csak nagyon kevés többletet adhat az egész, az általános ismeretéhez képest. Vannak kutatók, akik viszont egy tudományon belüli szűkebb területről minél kimerítőbb ismeretek megszerzésére törekszenek. Őket szokás specialistáknak nevezni. A valóság mélyebb megértése végett azonban sem általánosításoknál, sem pedig a felhalmozott tapasztalati adatoknál nem szabad megrekedni. A két közelítési mód egységes kezelésére van szükség. Az ismeretháttér körülhatárolása – az elmondottak miatt is – nagy körültekintést igénylő feladat. Az ismeretháttér nem lehet az ismeretek parttalan halmaza. Mindenekelőtt az adott tudomány és a témához kapcsolódó tudományok ismeretkészlete alapján kell kiválasztani az adott kutatási téma megoldásához szükséges ismeretek halmazát. Az ismerethalmaznak a téma megoldásához szükséges és elégséges ismereteket kell magába foglalnia. Az ismeretháttér körülhatárolása egyértelműen meghatározza azt a területet, amelynek ismereteit – megítélésünk szerint – szükséges elsajátítani ahhoz, hogy egy meghatározott témakörön belül egy feladatot sikeresen meg lehessen oldani. A következő feladat tehát az elhatárolt terület ismeretanyagának megismerése, valamint az ott alkalmazott módszerek gyakorlati felhasználásának elsajátítása. Ez az alapja annak, hogy felismerjük azokat az ismerethiányokat (problémákat), amelyek megoldásra várnak.

A probléma megfogalmazása Az ismeretháttér megismerése során egyúttal tudatosodik az a fontos mozzanat is, hogy a készen talált tudás nem elégséges a valóság történetileg meghatározott szintű elsajátításánál felmerülő új szükségletek kielégítésére. A megismerő szubjektum ezzel felismeri tudásának hiányos voltát, s kialakul egy megoldatlan probléma, felvetődik a megoldás keresésének szükségessége, az emberi tudás gyarapításának az igénye. Ezt a felismert tudáshiányt nevezzük problémának. A legtöbb emberben ugyanúgy nem tudatosul, hogy folytonosan problémahelyzetben él, mint Molière Urhatnám polgárában, hogy prózában beszél. Pedig ha tevékenységünk során valamilyen nehézséggel találkozunk, akkor problémahelyzetben cselekszünk. Ez azonban még nagyon sommás jellemzése a problémahelyzetnek. A problémák általában mint tudatosult problémahelyzetek jellemezhetők. Ha valamilyen gyakorlati feladat megoldásán fáradozunk, akkor a már megszerzett tudásunkat is beleszőjjük a gyakorlati tevékenységbe és e folyamatban tudatára ébredünk annak, hogy tudásunk nem elégséges. Ezért a problémát tulajdonképpen a nemtudás tudásának nevezhetjük.

142


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A tudományos problémák jól körülhatárolt, mondhatni lokalizált ismerethiányok. Így érthető, ha az ismerethiányok természete szerint különböztetjük meg őket. Ennek megfelelően beszélhetünk – tárgyi (szakismereti) és – metodológiai (műszerrel vagy eljárással kapcsolatos) problémáról. Mindkét problémacsoportnak lehet – tapasztalati (empirikus) és – elméleti (teoretikus) változata is. Ha a kémiából veszünk példát, akkor tárgyi-tapasztalati probléma valamely vegyület fizikai és kémiai tulajdonságainak a leírásával kapcsolatban merül fel, tárgyi-elméleti probléma pedig ugyanezen vegyület szerkezetének a rekonstrukciója során. Metodológiai-tapasztalati probléma a kémiában alkalmazott valamilyen műszer vagy módszertani eljárás alkalmazásakor, metodológiai-elméleti probléma pedig egy matematikai eljárás vagy formalizmus alkalmazása esetén merülhet fel. Ha egy problémát jól megfogalmazott kérdés formájában tudunk megadni, akkor már ezzel is jelentős lépést tettünk a megoldás felé. A tudományos kutatás területén (de az oktatás területén is), a jól megfogalmazott kérdés (anélkül, hogy „sugalmazott kérdés” volna) támpontot jelenthet a probléma megoldásához.

A problémamegoldások keresése A tudománynak, mint a szellemi élet sajátszerű területének viszonylagos önállóságából következik, hogy a megismerési szükségleteknek van egy bizonyos öncélúsága. A tudomány embere, a tudományos kutató nemcsak azért akarja megismerni a valóságot, mert az anyagi termelés szükségletei ezt igénylik, hanem azért is, mert az emberben benne él a világ minél szélesebb és minél mélyebb megismerésének az igénye. Ekkor az emberiség tudásszükségletének a kielégítése lebeg a szeme előtt, az emberiség tudásbankját gyarapítja, amelyből azután mások szükségleteik szerint kölcsönözhetnek. Hasonlóan ahhoz, ahogyan az anyagi szükséglet vágyat ébreszt az emberben a kielégítésére alkalmas anyagi termék birtoklása iránt, ugyanúgy beszélhetünk tudásvágyról, amely az új ismeretek keresésésre ösztönöz. A tudásszükséglet és a tudásvágy közvetítésével válik az emberiség tudáshiánya a tudományos kutatóban belsővé és ezáltal azonosulnak a céljai a tudományos megismerés történetileg érett problámáinak a megoldásával. A hipotéziseket a tudományos problémák számba jöhető megoldási javaslataiként definiálhatjuk. Amikor tehát hipotézist alkotunk, akkor olyan ismeret elfogadását ajánljuk, amely – legalábbis elvileg – alkalmas a problémában megfogalmazott ismerethiány pótlására. A hipotézisek feltételes válaszok meghatározott tudományos problémákra és egyúttal túllépést jelentenek az adott időszak ismeretháttere által képviselt szinten.

A problémamegoldások értékelése A tudományos kutatás alapvető feladata, hogy a kapott eredményeket értékelni kell. Az értékelés bonyolult megismerési mozzanat. E tevékenység sikerességének feltétele, hogy az ismeretek a valóság hű képét adják. A tudományos megismerés alapvető jellemzője tehát az objektivitásra való törekvés, azaz az a törekvés, hogy a vizsgált területről a valóságnak megfelelő lehetséges leghűbb képet nyújtsa. A valóságot hűen reprezentáló ismereteket igaz ismereteknek nevezzük. Ezeket az ismereteket az jellemzi, hogy a valóság hű képét adják. Azokat az ismereteket pedig, amelyeknek a valósághoz való hűsége – az adott történeti szinten – nem felel meg a követelményeknek, téveseknek vagy hamisaknak tekintjük. Az igaz ismeretek előnyben 143


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

részesítése a hamis ismeretekkel szemben természetesen nem egyéni ízlés kérdése, hanem szükséges feltétele annak, hogy a valóságot adekvát módon ismerjük meg. Az egyes értékkategóriák azzal, hogy bizonyos célok elérését parancsolólag megkövetelik vagy legalábbis kívánatosnak tarják, orientálják a kutatót a cselekvésben. Az igazság és a hamisság mint kognitív értékek, elsődlegesen a megismerés területén fejtik ki orientáló szerepüket. Ahhoz azonban, hogy értékorientációkként működhessenek, az szükséges, hogy a megismerést végző kutatókban mint értékek tudatosuljanak. A tudományos megismerés távlati értékorientációi közül az igaz ismeretek megszerzését tekintjük a legalapvetőbb célnak. A megismerő szubjektumot, a tudományos kutatót ezért az igazságra való törekvés sarkallja. Természetesen a mindennapi megismerés területén is e célra törekszünk. Az igazságnak, mint értékkategóriának az a sajátossága, hogy a valóság megismerésének folyamatában jön létre és tudásunk valósághű voltának maximális fokát jelenti. Így az igaz ismeretekre való törekvés többé-kevésbé ideális célként funkcionál, s ez az embert megismerő tevékenységében orientálja és szabályozza.

9.2 A tudományos kutatás lebonyolítása Napjaikban széleskörűvé váltak az interdiszciplináris kutatások. Egy ilyen jellegű kutatás természetesen nem abból áll, hogy egy kutató elolvassa és beépíti saját munkájába egy másik terület kutatójának a munkáját, hanem feltételezi különböző szakterületek kutatóinak szoros együttműködését. Az interdiszciplináris kutatások esetében ezért megnövekszik a jelentősége a megtervezett kutatásoknak.

A kutatás lebonyolításához szükséges feltételek A kutatás lebonyolításához szükség van (1) megfelelően képzett (problémamegoldó képességgel rendelkező) szakemberekre, (2) speciális technikai berendezésekre (műszerek, számítógépek stb.), (3) kísérletes tudományok esetén a kísérletekhez szükséges területekre és laboratóriumokra és (4) egy olyan intézményre, amelyen keresztül a munkához szükséges tevékenységek szervezhetők, elvégezhetők és ellenőrizhetők. Amennyiben az említett leglényegesebb feltételek biztosítva vannak, akkor a kutatást meg lehet szervezni. Mindenekelőtt meg kell találni azokat a szakembereket, akikkel a munka elvégezhető. Ha a kutatás egyetlen tudományterületet érint, akkor is szükség lehet a kiegészítő tudományok szakembereire (matematikus, számítástechnikus, műszerész stb.) és a velük való szoros együttműködés megszervezésére is. Ha a kutatás határterületen folyik, akkor a kapcsolódó tudományterületek és a hozzájuk tartozó kiegészítő területek szakembereire egyaránt szükség lehet. Az elvégzendő kutatómunkát részfeladatokra kell bontani. A részfeladat irányítására célszerű a szakemberek közül egy tapasztalt kutatót felkérni. Gondoskodni kell a részfeladat elvégzéséhez szükséges kísérletek feltételeinek (hely, műszer stb.) biztosításáról, s biztosítani kell az elvégzéshez szükséges időt. Ha a részfeladatok egymásra épülnek akkor meg kell tervezni azt az időbeli és logikai sorrendet, amely lehetővé teszi a feladatsor elvégzése után az eredményességet. Ha a részfeladatok nem feltételeznek időbeli egymásutániságot csak egymáshoz kapcsolódást,

144


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

akkor meg kell szervezni az érintkezési pontok összekapcsolását, s a teljes munka szintézisét, hogy a kívánt eredményt el lehessen érni.

A kutatás lebonyolításának gyakorlati lépései Charles-Edwards és munkatársainak (Charles-Edwards et al. 1986) álláspontjai szerint a kutatásban a következő lépéseket célszerű kiemelten kezelni: (a) A vizsgálandó problémára vonatkozó ismeretek összegyüjtése. (b) Az összegyüjtött ismeretek rendszerezése és fogalmi megértése. (c) Az összegyüjtött ismeretek rendszerezése és a fogalmi megértése alapján a probléma megoldása. A kutatások alapvető lépéseit az 11.1. ábra szemlélteti (Mazocco et al. 1989). Eszerint a munka a probléma felismerésével, a feladat megfogalmazásával (I) kezdődik. Majd a problémát tartalmazó rendszer elméleti, fogalmi leírásával (II) folytatódik. Ezt követi a rendszer gyakorlati modellezése (III), végül pedig a feladat megoldása (IV). A gyakorlatban azonban az alkalmazott kutatások általában az I-III-IV-I utat követik, vagyis kimarad a rendszer fogalmi leírása. Ehelyett a probléma felismerése után rögtön a gyakorlati modellezésre térnek rá, ami gyorsítja a problémára adandó válasz megtalálását. Az esetek egy részében azonban nem a gyors megoldás megtalálása a fontos, hanem a pontosabb, elméletileg megalapozottabb megoldás. Ehhez pedig a rendszer jobb leírására van szükség, vagyis olyan vizsgálatra (módszertani kutatásra), ami lehetővé teszi a rendszer pontosabb elméleti megközelítését. Ekkor a kutatás útja: II-III-IV-II. A továbblépés értelemszerűen az, hogy felhasználva a módosított elméleti-módszertani megközelítést, a kutatást az I-II-III-IV-I lépésekben hajtsuk végre.

11.1. ábra. A tudományos kutatás alapvető lépései. A fogalmi modellek jobb megalkotásához nyújt segítséget a rendszerszemléletű közelítés. Ez lényegében azt jelenti, hogy a természetnek egy körülhatárolható részét célszerű úgy felfogni, mint egy alkotóelemekből felépülő egészt, ahol az egész az alkotóelemeitől eltérő tulajdonságokkal is rendelkezik. Ugyanakkor maga is alkotóeleme egy nagyobb rendszernek. Egy ilyen közelítés lehetővé teszi az adott rendszer belső működésének és környezetéhez való kapcsolódásának jobb megértését.

145


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ezt a közelitési módot alapvetően három fogalom: a rendszer, a modell és a szimuláció jellemzi. E fogalmakat de Wit (1982) úgy határozta meg, hogy a rendszer a valóságnak egy körülhatárolt része, amely kölcsönösen összefüggő elemekből áll, a modell a rendszer egyszerűsített formában történő megjelenítése, a szimuláció pedig a matematikai modellek készítésének és a rendszerekkel kapcsolatos tulajdonságaik tanulmányozásának eszköze (művészete). A matematikai modellek kialakításának módszereit de Wit és más kutatók is tudomány helyett gyakran nevezik művészetnek, mert a modellek túl általánosan megfogalmazott céljai miatt a módszerek alkalmazásában sajátos elképzelések érvényesülhetnek. A kutatók többsége azonban úgy véli, hogy a módszerek alkalmazásának követnie kell az adott tudományok logikáját, ezért nem alkalmazhatók tetszés szerint. S az sem jelenthet a tudományos módszerektől eltérést, ha egy problémának egy adott időpontban több reális megoldása is adódhat, mivel ezek mindegyikének összhangban kell lennie a rendelkezésre álló ismeretekkel vagy igazolnia kell attól való eltérésének reális voltát. Rendszerint a problémára vonatkozó újabb ismeretek csökkentik a lehetséges adekvát megoldások számát. A probléma megismerése. A probléma megismerése mindenekelőtt azt jelenti, hogy a problémára vonatkozó ismereteket összegyűjtjük, ami egyrészt a téma irodalmi hátterének a felkutatását jelenti, másrészt a témára vonatkozó publikált kísérleti adatok elemzését foglalja magába. Az irodalmi háttér felkutatásának célszerű útja, ha a problémával először monografikus formában megjelent publikációkon keresztül ismerkedünk meg. A monográfiák ugyanis széles áttekintést adnak a problémáról, rendszerint elemzik a pozitív és negatív jellemzőit, s azt, hogyan illeszkedik a környező tudományok rendszerébe. Egy ilyen áttekintés segíti, hogy a problémához tartozó részterületekről megjelenő cikkeket rögtön egy általános képben tudjuk elhelyezni. Sőt már a szerzőket is értékelni tudjuk eredetiségük és idézettségük alapján. Vagyis ebben az esetben a fontosabb szerzőket és a fontosabb cikkeket ismerjük meg, s nem veszünk el a sok hasonló cikk tömegében. Amennyiben arra mód van, s az irodalomban található alapadatok és eredmény-adatok elemzését is célszerű elvégezni. Különösen nagy figyelmet kell fordítani arra, hogy az alapadatokból kiindulva milyen feltételek mellett és milyen módszerekkel érték el a bumutatott eredményeket. Az összegyűjtött ismeretek rendszerezése és fogalmi megértése. Az adatok gyűjtése során figyelni kell arra, amit már annak idején Bacon is felvetett, hogy nem szabad úgy viselkedni, mint az empirikusok, akik mint a hangya csak gyűjtenek és gyűjtenek, sem úgy mint a racionalisták, akik mint a pók, nem törődnek a külvilággal, csak önmagukból szövögetik a hálójukat, csak önmagukból alkotnak. A méh példáját kell követni, az összegyüjti a virágport, de nem azért, hogy megőrizze, hanem azért, hogy mézzé feldolgozza. Az összegyűjtött anyag rendezése mindig a kitűzött cél megvalósításának érdekében történik. Mind az irodalmi anyagot, mind pedig az adatokat úgy kell csoportosítani, hogy az a kutatás során elvégzendő elemzőmunkát megkönnyítse. Az adott téma rendelkezésre álló ismeretanyagában kiemelt figyelmet kell fordítani: ● a téma jelentőségét indokoló megállapításokra; ● a témához kapcsolódó tényekre és ● a tények értelmezésére. Az összegyűjtött irodalmi ismeretekből kivonatokat lehet készíteni, amelyeket számítógépen a megfelelő könyvtárban lehet tárolni. Hasonló módon a fontosabb ábrákat és táblázatokat is be lehet tenni ugyanabba a könyvtárba, ahol szükség esetén könnyen elérhetővé és tanulmányozhatóvá válnak. Az adatokat valamilyen táblázatkezelőben lehet rendezni a munka szempontjából kívánatos módon. Innen az adatok egy matematikai programba átvihetők, ahol különböző feldolgozásokat lehet velük végezni.

146


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Végül az összegyűjtött ismeretek és adatok alapján el lehet készíteni az adott probléma fogalmi modelljét. A tudományos modell megalkotása. Az adott időpontban rendelkezésre álló ismeretek alapján el kell készíteni a jelenség modelljét, s azt a kísérletek során előállított adatokon ellenőrizni kell, hogy mennyire pontos eredményeket ad. Ebből a célból ésszerű a rendelkezésre álló adatokat – legalábbis, ha elegendő mennyiségű adat áll a rendelkezésünkre – három csoportba osztani. ● Az első csoportba sorolt adatok alkotják a bázis mintát, amelynek alapján a modellt kidolgozzuk; ● A második csoportba soroljuk azokat az adatokat, nevezzük ezt a csoportot korrekciós mintának, amelynek alapján a modellt – amennyiben szükséges – korrigáljuk; ● A harmadik mintába soroljuk azokat az adatokat, amelyeken a modellt verifikáljuk, nevezzük ezt teszt mintának. Az adatbázist úgy kell felosztani, hogy az egyes minták lehetőleg térben és időben függetlenek legyenek egymástól. A két feltétel (a térbeli és időbeli függetlenség) közül legalább az egyiknek teljesülnie kell. Ha a modell által adott eredmények és a mért adatok jelentősen eltérnek egymástól, akkor a modellt a korrekciós adatbázis alapján korrigálni kell, s a későbbiekben ezt a modellt kell a teszt mintán ellenőrizni, a későbbiekben elvégzendő vizsgálatokhoz pedig a módosított (korrigált) modellt célszerű használni. A probléma megoldása. Ha az adott modell eredeti vagy módosított változata az adott valóság hű megközelítését jelenti, akkor a modellt verifikáltnak tekintjük. Az, hogy egy adott tudomány területen mit tekintünk valósághű megközelítésnek, függ az adott területen alkalmazott módszerektől és a kialakult fogalmak pontosságától is. A valósághű modellel lehetővé válik további hasonló jelenségek vizsgálata. Így a kapott eredmények a probléma megoldását jelentik.

147

AZ EREDMÉNYEK KÖZZÉTÉTELE

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

10. AZ EREDMÉNYEK KÖZZÉTÉTELE Az eredmények közzétételének két alapvető formája ismeretes. Az egyik a szóbeli közlés, a másik az írásbeli közlés. Mindegyiknek megvannak a maga sajátosságai, amellyel a kutatónak jó tisztában lennie. E kérdések széleskörű tanulmányozására jó lehetőséget kínál magyar nyelven Tomcsányi Pál (2000) és Umberto Eco (1997) munkája. Itt a következőkben csak az általunk fontosnak tartott alapvető ismeretek rövid leírására szorítkozunk.

10.1 A szóbeli közlés A szóbeli közlés formái Az eredmények szóbeli ismertetése a kutató számára jó lehetőség arra, hogy beszéljen a munkájáról, ezért célszerű megragadni minden lehetőséget. Természetesen vannak olyan kutatók, akik nem jó előadók, félnek a nyilvános szerepléstől. Az előadás ugyanis művészet, amit meglehetősen nehéz megtanulni, tanulni kell minden elkövetett hibából és lehetőleg javítani kell azokat a következő előadások során. A szóbeli közlésnek többféle formája lehetséges. 1) Szakmai vagy ismeretterjesztő jellegű közlés. Mindenekelőtt azt kell tudni, hogy az előadás szakmai közönség előtt vagy csupán érdeklődő, de nem hozzáértő közönség előtt történik. Az előadónak ugyanis másképpen kell felkészülnie egy szakmai előadásra, mint egy ismeretterjesztő jellegű előadásra. A szakmai jellegű előadás során az előadó ismertnek tételezheti fel az adott terület fogalomrendszerét, ezért idejét a problémák és eredmények ismertetésére szentelheti. Az ismeretterjesztő jellegű előadásnak a megértéshez szükséges fogalmakat fokozatosan ismertté kell tenni a hallgatóság előtt, s csak azután térhet rá a problémák és eredmények ismertetésére. Napjainkban az ismeretterjesztő közlések gyakori formája a rádióban vagy televizióban elhangzó beszélgetés vagy előadás is, ahol még inkább törekedni kell a közérthető megfogalmazásokra. 2) Szakmai ismeretek vagy alkalmazott módszerek közlése. Amennyiben az előadás szakmai közönség előtt zajlik, akkor azt is el kell dönteni, hogy a szakmai közönség számára milyen súllyal esnek latba a kapott eredményekre (a szakmai ismeretekre) és az alkalmazott módszerekre vonatkozó kérdések. Melyik oldal kapjon nagyobb súlyt, milyen arányban szerepeljenek az érintett szakmai kérdések, s milyen arányban az alkalmazott módszerek. Adott esetben természetesen lehet tisztán a szakmai ismeretekről beszélni, vagy pedig tisztán az alkalmazott módszerekről. Ez utóbbit akkor célszerű hangsúlyozni, ha a vizsgálatok során olyan új módszer vagy módszerek kerültek alkalmazásra, amelyeket más vizsgálatoknál is eredményesen lehet használni. 3) Oktatási vagy tájékoztatási célú közlés. A szóbeli közlésnek gyakran alkalmazott formája még az oktatási intézményekben tartott előadás, amely ugyancsak sajátos felkészülést igényel az előadótól. Itt az előadónak a hallgatóság előzetes ismereteit (ha van ilyen) kell figyelembe venni. Az oktatás során rendszerint egy probléma ismertetése oly módon történik, hogy az segítse az új ismereteknek a meglévő ismereteinkbe való beépülését. A tájékozató jellegű előadás arra vonatkozik, hogy ismertesse hogyan áll egy adott jelenség megismerése egy tudományterületen vagy az adott jelenség megismerésével kapcsolatban egy kutató vagy kutatói közösség milyen munkát végez, milyen problémákkal találkozott és milyen eredményeket ér el. 148


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

4) Anyanyelvi vagy idegen nyelvű közlés. Ugyancsak másfajta felkészülést igényel egy előadás, ha anyanyelven kell tartani, mintha idegen nyelven kellene tartani. Az anyanyelvi előadás során feltételezettnek tekintjük, hogy a hallgatóság az adott nyelv sajátosságait, a nyelvhez tartozó kultúra sajátosságait, valamint a köznapi beszédben használt sajátosságokat jól ismeri, s ezeket az előadó mondanivalójának megértetése során felhasználhatja. Az idegen nyelven tartott előadás elsősorban nem a hallgatóság, hanem az előadó nyelvi felkészültségétől függ. Ilyen előadás során az előadónak arra kell törekednie, hogy az általánosan ismert nyelvi fordulatokat használja, nehogy esetleg – nem anyanyelvi szintű ismeretei miatt – félreértést idézzen elő.

A szóbeli közlés fontosabb jellemzői Az előadás címe. A cím megválasztásában az jelenti a nehézséget, hogy amit hosszabb időn át óhajtunk elmondani, azt lehetőleg egy rövid, közérthető címben foglaljuk össze úgy, hogy abból egyértelműen megállapítható legyen, hogy miről fogunk beszélni. Amennyiben a cím egy főcímből és egy kiegészítő alcímből áll, akkor a főcím valóban rövid legyen, de a magyarázó alcím sem legyen hosszú. Az előadás tartalma. Célszerű az előadást valamilyen érdekes gondolattal indítani, amire a hallgatóság felfigyel. A felkeltett figyelmet, hogy fenntarthassuk, az előadás tartalmát célszerű fontosabb rész-mondanivalókra felosztani, s egy-egy rész-mondaanivalót röviden ismertetni. Fontos, hogy ezek egymáshoz kapcsolódjanak, akár egymásból következzenek. Az előadás végén egy összefoglaló áttekintés segít a hallgatóságnak abban, hogy az előadás mondanivalóját emlékezetben tartsa. Az előadás tartama. Az előadás időtartama sok esetben külső körülményektől függ, vagyis eleve megvan adva, hány perces legyen az előadás. Ebben az esetben arra kell törekedni, akár gyakorlással is, hogy az előadás tartama lehetőleg ne lépje túl a megadott időt. Rendkívül kínos, amikor már mindenki arra vár, hogy mikor fejeződik be már végre az előadás. Az előadás időtartamához alkalmazkodva a részmondanivalókra is arányosan kell időt fordítani. Különösen rossz gyakorlat az, amikor az előadó az előadás elején sokat beszél egyegy témáról, s az előadás vége felé pedig már nem jut idő, hogy a hallgatóság számára érdekes rész-témáról bővebben is szóljon. Vizuális segédeszközök igénybevétele. Az előadás mondanivalóját napjainkban már a lényeges mondanivaló kivetítésével, valamint a megértést segítő ábrákkal és táblázatokkal is jobban követhetővé lehet tenni. A számítógépes technikával előállított előadások esztétikailag is kellemes benyomást keltenek a hallgatóságban. Az előadás stílusa. Az előadás stílusa mindenekelőtt az előadó személyiségétől függ. Van azon néhány olyan szabály, amit jó betartani. Ilyen szabály lehet, hogy – előadásként ne előre megírt szöveget olvassunk fel, mert a hallgatóság részéről egész más elvárások vannak az előadással szemben, mint a megírt szöveggel kapcsolatban; – az előadás lehetőleg a természetes beszéd ütemében történjen, mert a túl lassú beszéd vontatottá, a túl gyors pedig hadarássá változtatja az előadást; – nemcsak a beszéd sebességére kell ügyelni, hanem arra is, hogy az előadás ne legyen monoton, fontos, hogy az előadás a természetes hangsúlyozást kövesse; – az előadó kontaktusban legyen a hallgatósággal, ne „káposztafejek”-nek nézzek őket, hanem kísérje figyelemmel hogyan reagálnak az elhangzottakra. Vannak olyan érdekes ídézetek, anekdóták, történetek, amelyekkel az előadást színesíteni lehet.

149


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

10.2 Az írásbeli közlés Az írásbeli közlés lehetőséget ad a kutatónak arra, hogy munkájának eredményeit egyrészt a szakmai közönséggel, másrészt a téma iránt érdeklődőkkel közölje. Az írásbeli közlés jelentősége abban áll, hogy a mondanivalót jól rendszerezve, gondosan fogalmazva lehet közreadni, s azírásban leadott közlemény megőrződik, s felhasználható az adott területen dolgozók számára: az ott leírt vizsgálatokat nem kell mégegyszer elvégezni, az ott leírt megállapításokat nem kell újabb kísérletekkel igazolni elég hivatkozni rájuk. Ezenkívül napjainkban az írásbeli közleményeket a kutató teljesítményének mérésére (szcientometriai célokra) is fel szokták használni. A kutatók megítélésénél számításba veszik azt is, hogy hány cikket írt, azok milyen folyóiratokban jelentek meg, hányan hivatkoztak rájuk.

Az írásbeli közlés formái Az írásbeli közlés legfontosabb formái közé a következők tartoznak. 1) Cikkek. A szakmai cikkek az adott terület szakfolyóirataiban jelennek meg. Ezek adnak tájékoztatást arról, hogy egyes kutatók vagy kutatócsoportok milyen témákkal foglalkoznak, s ott milyen eredményeket értek el. Az ismeretterjesztő cikkek jelentősége pedig abban van, hogy a területtel nem foglalkozó, de a tudomány iránt érdeklődő közönség számára adjanak tájékoztatást arról, hogy az adott területet milyen problémák foglalkoztatják és ott milyen eredmények születtek. 2) Disszertációk. A kutatók a különböző tudományos fokozatok (PhD, akadémiai doktor) elérése céljából egyes általuk eredményesen művelt tudományterületen végzett munkájukról készítenek összefüggő tanulmányt. Ezt a tanulmányt nyújtják be a fokozatok odaítélésére illetékes fórumokhoz, s ez a munka szolgál alapul ahhoz, hogy elbírálják, a pályázó érdemes-e az adott címre. 3) Jegyzetek, tankönyvek. Itt kell megemlíteni azokat a jegyzeteket és könyveket, amelyek oktatási célra készülnek, akár egyes tanintézmények számára, akár egy-egy munkahelyen belüli oktatásra. Ezek jellemzőjeként először is azt kell megemlíteni, hogy az anyanyelven átfogó ismereteket kell nyújtaniok az adott szakterületről. Tehát úgy kell megírni őket, hogy általuk megbízható szakmai ismereteket szerezhessen valaki, mielőtt idegen nyelvű szakmai szöveget folyamatosan olvasna. Ezek ugyanis részben olyan fiatalok számára készülnek, akik nyelvet (szakmai nyelvet) és szakmát egyidőben tanulnak, vagy olyan felnőttek számára, akik a szakmai ismeretek elsajátítását helyezik előtérbe. Megírásuk lényege, hogy az adott szakterület alapvető és átfogó ismereteit tartalmazza, tagolásuk pedig segítse az ismeretek fokozatos, egymásra épülő megértését. 4) Monográfiák és könyvek. A monográfiák és könyvek egy-egy nagyobb tudományterületről vagy magáról egy tudományról adnak átfogó ismereteket. Ezek egyrészt az adott tudományterülettel ismerkedő kezdő számára lehetővé teszik, hogy indulásként rögtön egy terület egészéről kapjanak képet, másrészt a gyakorlott szakember számára pedig biztosítják, hogy arról a tudományterületről, amelynek részproblémáival foglalkozik összefüggő áttekintése legyen. Ezekkel a monográfiákkal és könyvekkel kapcsolatban sokszor felmerül az az igény is, hogy egyúttal kézikönyvként is használhatók legyenek. Egyre gyakrabban találunk a monográfiák és szakkönyvek végén fogalom-meghatározásokat és lexikonszerű ismertetéseket, amelyek a könnyebb megértést segítik.

150


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az írásbeli közlés fontosabb jellemzői Cikk írásának fontosabb jellemzői. Az írásbeli közlés esetében azzal az egyszerű esettel állunk szembe, hogy az írásbeli közlés formáit a cikkek esetében a közlést végző folyóiratok szerkesztőségei, a disszertációk esetében a fokozatok odaítélésére jogosult intézmények, a monográfiák és könyvek esetében pedig a nyomdák rendszerint előírják vagy legalábbis szabályozzák. Ezek többnyire írásos formában megismerhetők. Mielőtt egy folyóirat számára leadnánk a cikket, el kell olvasni a folyóirat szerzők számára készített utmutatóját és a cikket a kért formában kell elküldeni. Ezért a következőkben csak a leggyakoribb publikációs forma, a cikkírás általános szempontjaira mutatunk rá. A cikk címe. Lényegében megegyezik azzal, amit az előadások címével kapcsolatban megemlítettünk. A cikk tartalma. A lényegét tekintve a következő részekből áll:

Bevezetés Anyag és módszer Eredmények Következtetések Köszönetnyilvánítás Idézett irodalom Ábrák és táblázatok A „Bevezetés”-ben le kell írni, mi volt a munka előzménye részben az irodalmi előzményekre utalva, részben pedig azokra az előzményekre rámutatva, amelyeknek alapján lehetővé vált a vizsgálat elvégzése. Az „Anyag és módszer” című részben a felhasznált adatanyag eredetét és az adatanyag elemzésére használt módszerek lényegét kell ismertetni. Az „Eredmények” részben a vizsgálatot magát kell leírni, hogy milyen módon születtek az eredmények, s milyen eredmények születtek a vizsgálat során. A „Következtetések”-ben rá kell mutatni az eredményeket kiváltó okokra, s azokra a lehetőségekre, amely esetekben a kapott eredmények felhasználhatók. A „Köszönetnyilvánítás” elsősorban azoknak a szponzoroknak szól, akik anyagi segítséget nyujtottak a munka elvégzéséhez. De köszönet illeti meg azokat is, akik szakmai vagy módszertani segítségetnyujtottak a munka elvégzéséhez. Az „Irodalom” a cikk során idézett irodalmakat sorolja fel a szerzőket betűrendben egymás alatt elhelyezve. Ahol több szerző is szerepel az első szerző nevét kell a betűrendi sorrend megállapításánál figyelembe venni. A szerző(k) nevét a cikk megjelenésének évszáma követi, utána rendszerint kettőspont van, majd az idézett cikk címe, a folyóirat címe és cikk kezdetének és végének oldalszáma (köztük kötőjellel). Az ábrákat és táblázatokat sorszámmal és címmel ellátva mellékelni kell. Természetesen az egyes folyóiratok előírják a szerzőiknek, hogy a folyóirat milyen formai követelmények betartását tartja szükségesnek. Ezért a cikknek egy adott folyóirathoz történő benyújtása előtt el kell olvasni a folyóirat által kiadott „Szerzői utmutatás” előírásait, s ennek megfelelően kell a cikket – a folyóirathoz történő beküldés előtt – az előírt formára átalakítani. Disszertáció írásának fontosabb jellemzői. A disszertáció lényege, hogy bemutassa, írója megfelelő ismeretekkel rendelkezik ahhoz, hogy az adott szakterületen alkalmazott módszerek segítségével egy részterületen (egy meghatározott témakörben) eredményes vizsgálatokat végezzen. Ehhez tisztában kell lennie:

151


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

1) az adott szakma egy szűkebb témakörén belül végzett fontosabb vizsgálatok eredményeivel, 2) az adott területen alkalmazott alapvető módszerekkel, 3) az adott területen alkalmazott adat- és eredményértékelési (verifikálási) módokkal, 4) hogyan lehet belehelyezni a disszertáció írója által elért eredményeket az adott szakmai részterület ismeretrendszerébe. A formai követelményeket az a szervezet írja elő, ahova a disszertációt be kell nyújtani. Jegyzetek és tankönyvek írásának fontosabb jellemzői. Az oktatást szolgáló jegyzetek és könyvek megírásának az a célja, hogy egy szakmai terület alapvető fogalmaival, módszereivel, törvényeivel és elméletével megismertesse az érdeklődőket. A megismertetés mindig egy meghatározott alapszintet tételez fel az érdeklődőnél, s erre alapozva a jegyzet vagy könyv fokozatosan, egymásra építve vezeti be és magyarázza az új fogalmakat és ismereteket. Ezek az ismeretek minden esetben a szakmában már „lekristályosodott ismeretek”. Az új, vitára bocsátott és megvitatás alatt álló ismeretek a szakirodalmi folyóiratokban találhatók meg. Az oktatás céljait szolgáló jegyzetek és könyvek formai követelményei igazodnak az adott intézmény tantervéhez, annak megvalósítását szolgálják. Ez az egyes szerzők elképzelései alapján különbözőképpen is megvalósítható. Ezért a követelmények intézményenként és szerzőnként is változhatnak. Monográfiák és szakkönyvek írásának fontosabb jellemzői. A monográfiák és a szakkönyvek összefoglaló ismerteket nyujtanak egy szakterületről. Ez lehetőséget nyújt mind a kezdő szakembernek, mind a szakmában már jártas szakembernek, hogy átfogoó képet kapjon az adott szakmai területről. Egyúttal azonban a jól megírt monográfia vagy szakkönyv olyan kézikönyvként is használható, amely segíti felfrissíteni egy kisebb területre vonatkozóan is az ismereteket. A monográfiák és szakkönyvek megírásánál is fontos szempont az adott terület világos körülhatárolása, a mondanivaló logikus tagolása és egymásra következése, s nem utolsó sorban a szakszerű, szabatos és közérthető fogalmazás. Általában a szerzőre van bízva, hogy ezt a feladatot hogyan oldja meg. A kiadó által felkért lektorok és a kiadó szakmai szerkesztői azonban jelentős hatással vannak a végső formára (külső borító, belső címlap, terjedelem, ábrák és táblázatok száma, a betűk formátuma, a könyv mérete stb.).

152

Ajánlott irodalom Agazzi, E. (1996): A jó, a rossz és a tudomány. A tudományos-technikai vállalkozás etikai dimenziója. Jelenkor Kiadó, Pécs. Anzenbacher, A. 2001: Bevezetés a filozófiába. Cartaphilus Kiadó, Budapest, 408 oldal. Beck M. (1978): Tudomány – áltudomány. Második, bővített kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest. Benedek I. 1972: A tudás útja. Gondolat Kiadó, Budapest, 309 oldal. Benedek I. (1987): Az értelem dícsérete. Művelődéstörténeti tanulmány a 16-17. század gondolkodóiról. Minerva, Budapest. Bernal, J.D. 1963: Tudomány és történelem. Gondolat Kiadó, Budapest, 847 oldal. Bohm, D. 1960: Okság és véletlenség a modern fizikában. Gondolat Kiadó, Budapest,249 oldal. Bohr, N. 1984: Atomfizika és emberi megismerés. Második kiadás. Gondolat Kiadó, Budapest, 193 oldal. Born, M. 1973: Válogatott tanulmányok. Gondolat Kiadó, Budapest, 417 oldal. Bourdieu, P. 2005: A tudomány tudománya és a reflexivitás. Gondolat Kiadó, Budapest, 173 oldal. Bunge, M. (1967): Az okság. Az oksági elv helye a modern tudományban. Gondolat Kiadó, Budapest. Calaprice, A. (1996): Idézetek Einsteintől. Alexandra Kiadó, Pécs. Crane, T., D. Wiggins 1997: Metafizika. In: Filozófiai kalaúz. Szerk. A.C. Grayling. Akadémiai Kiadó, Budapest, 141-273. oldal. Churchman, C.W. (1974): Rendszerszemlélet. Statisztikai Kiadó Vállalat, Budapest. Davis, M. 1997: Elmefilozófia. In: Filozófiai kalaúz. Szerk. A.C. Grayling. Akadémiai Kiadó, Budapest, 274-362. oldal. De Solla Price, D. (1979): Kis tudomány – nagy tudomány. Akadémiai Kiadó, Budapest. Dezső Zs-né (1987): A szellemi munka technikája. OMIKK, Budapest. Eco, U. 1992: Hogyan írjunk szakdolgozatot? Gondolat Kiadó, Budapest, 256 oldal. Einstein, A. 2000: Hogyan látom a világot. Gladiátor Kiadó, Budapest, 198 oldal. Farkas J. (1982): A tudomány társadalmi lényege. Akadémiai kiadó, Budapest. Fehér M., Hársing L. 1977: A tudományos problémától az elméletig. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 264 oldal. Forrai G., Szegedi P. szerk. 1999: Tudományfilozófia. Szöveggyűjtemény. Áron Kiadó, Budapest, 594 oldal. Gábor D. 1976: Válogatott tanulmányok. Gondolat Kiadó, Budapest, 416 oldal. Grayling, A.C. (1997): Filozófiai kalauz. Akadémiai Kiadó, Budapest. Gribbin, J. 2004: A tudomány története. Akkord Kiadó, Budapest, 593 oldal. Hársing L. 1971: A tudományos megismerés és a plauzibilis következtetések logikája. Akadémiai Kiadó, Budapest, 182 oldal. Hársing L. 1981: A tudományos érvelés logikája. Akadémiai Kiadó, Budapest, 332 oldal. Hársing L. (1985): A tudományos vita és érvelés. Akadémiai Kiadó, Budapest. Hársing L. (1999): A filozófiai gondolkodás Thalésztől Gadamerig. Bíbor Kiadó, Miskolc. Heisenberg, W. 1967: Válogatott tanulmányok. Gondolat Kiadó, Budapest, 261 oldal. Heisenberg, W. 1975: A rész és az egész. Beszélgetések az atomfizikáról. Gondolat Kiadó, Budapest, 325 oldal. Jahiel, N. (1979): A tudomány szociológiája. Kossuth Kiadó, Budapest. Kocsondi A. 1976: Modell-módszer. Akadémiai Kiadó, Budapest, 210 oldal.

153

Kuhn, T.S. 2000: A tudományos forradalmak szerkezete. Osiris Kiadó, Budapest, 262 oldal. László E. (2001): A rendszerelmélet távlatai. Magyar Könyvklub, Budapest. Lorenz, K. 2000: A tükör hátoldala. Cartafilus Kiadó, Budapest, 493 oldal. Makai M. 2001: Megáll az ész? A racionális modell és korlátai. Magyar Könyvklub, Budapest, 382 oldal. Makai M. 2004: Merre vagy szellem napvilága? A megismerés rögös útjai. Typotex Kiadó, Budapest, 429 oldal. Neisser, U. 1984: Megismerés és valóság. Gondolat Kiadó, Budapest, 206 oldal. Papinescu, D. 1997: Metodológia: a tudományfilozófia elemei. In: Filozófiai kalaúz. Szerk. A.C. Grayling. Akadémiai Kiadó, Budapest, 140-202. oldal. Planck, M. 1982: Válogatott tanulmányok. Gondolat Kiadó, Budapest, 396 oldal. Popper, K. 1989: A historicizmus nyomorúsága. Akadémiai Kiadó, Budapest, 165 oldal. Popper, K. 1997: A tudományos kutatás logikája. Európa Könyvkiadó, Budapest, 509 oldal. Popper, K. 1997: A természet-megismerés kérdései. In: Popper, K.: Megismerés, történelem, politika. Megújuló világlépek. Adu-Print, Budapest, 15-116. oldal. Prigogine, I., I. Stengers 1995: Az új szövetség. A tudomány metamorfózisa. Akadémiai Kiadó, Budapest, 338 oldal. Read, S. 2001: Bevezetés a logika filozófiájába. Kossuth Kiadó, Budapest, 307 oldal. Russel, B. (1976): Miszticizmus és logika. Magyar Helikon, Budapest. Russel, B. (1994): A nyugati filozófia története. Göncöl Kiadó, Budapest. Russel, B. (1996): A filozófia alapproblémái. Kossuth Könyvkiadó, Budapest. Sainsbury, M. 1997: Filozófiai logika. In: Filozófiai kalaúz. Szerk. A.C. Grayling. Akadémiai Kiadó, Budapest, 73-139. oldal. oldal. Schrödinger, E. 1985: Válogatott tanulmányok. Gondolat Kiadó, Budapest, 356 oldal. Selye J. 1967: Álomtól a felfedezésig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 523 oldal. Stoff, V. (1973): Modell és filozófia. Kossuth Kiadó, Budapest. Störig, H.J. (1997): A filozófia világtörténete. Helikon Kiadó, Budapest. Surgeon, S., M.G.E. Martin, A.C. Grayling 1997: Ismeretelmélet. In: Filozófiai kalaúz. Szerk. A.C. Grayling. Akadémiai Kiadó, Budapest, 19-72. oldal. Szadovszkij, V.N. (1976): Az általános rendszerelmélet alapjai. Statisztikai Kiadó Vállalat, Budapest. Szentgyörgyi A. 1970: Egy biológus gondolatai. Gondolat Kiadó, Budapest, 175 oldal. Szentgyörgyi A. 1983: Válogatott tanulmányok. Gondolat Kiadó, Budapest, 334 oldal. Tomcsányi P. 2000: Általános kutatásmódszertan. Szent István Egyetem, Gödöllő, 473 oldal. Vekerdi L. 1994: Tudás és tudomány.Typotex Kiadó, Budapest, 582 oldal. Warburton, N. 2000: Bevezetés a filozófiába. Kossuth Kiadó, Budapest, 197 oldal. Wartofsky, M.W. 1977: A tudományos gondolkodás fogalmi alapjai. Gondolat Kiadó, Budapest, 485 oldal. Weber, M. 2004: A tudomány mint hivatás. In: Weber, M.: A tudomány és politika mint hivatás. Kossuth Kiadó, Budapest, 5-56. oldal. Wigner J. 1972: Válogatott tanulmányok. Gondolat Kiadó, Budapest, 356 oldal.

154

Tárgymutató I,Í A,Á adat, 55, 58, 139, 146, 151 állítások, 56, 57 aspektus, 1 azonosság elve, 83, 84

indukció, 6, 83, 86, 87, 90 intézmény, 4, 29, 151 intuició, 49, 50 ítélet, 83, 86

J B

józan ész, 19, 20, 27, 31, 32, 33, 34, 35, 46, 55

K

babona, 20

C cikkek, 72, 149, 150

D dedukció, 6, 50, 83, 86, 87, 98 diszciplina, 8 disszertációk, 150

E,É elégséges alap elve, 83, 84, 86 ellentmondás elve, 83, 84 elmélet, 4, 12, 13, 18, 39, 40, 46, 55, 56, 58, 59, 65, 71, 73, 74, 81, 83, 91, 96, 97, 98, 99, 100, 101, 102, 103, 111, 112, 113, 114, 119, 122, 130, 132, 133, 134, 136, 140 előrelátás, 91, 136, 137 elvont gondolkodás, 56 empirizmus, 58, 96 entitás, 23, 26 észlelés, 35, 55, 56, 57, 58, 61, 63 észlelés tárgyai, 55 etalon, 68, 72 evidencia, 57, 88, 89

F filozófia, 12, 16, 17, 25, 26, 31, 34, 35, 58, 66, 135, 136, 153 fizikai spekuláció, 25 fogalom, 15, 26, 31, 42, 53, 67, 83, 85, 86, 89, 97, 101, 103, 104, 107, 108, 144, 149 formális logika, 84, 130

Gy gyakorlat, 2, 3, 5, 31, 35, 44, 56, 71, 148

H harmadik kizárásának elve, 84 heurisztikus, 13, 54, 65, 78, 79, 80, 92, 97, 98, 99, 100, 101, 106 heurisztikus elv, 65, 92, 93, 100 hipotézis, 43, 52, 79, 80, 88, 89, 91, 94, 112, 119, 122, 125, 132, 134, 136, 140 homomorf, 68, 82

kísérlet, 6, 15, 43, 53, 55, 61, 63, 65, 76, 77, 78, 79, 80, 81, 106, 112, 115, 139 kísérletek típusai, 78 kölcsönhatás, 54, 63, 72, 73, 74, 75, 93, 106, 108, 112, 113 könyvek, 44, 72, 87, 149, 150, 151 következtetés, 41, 58, 83, 86, 87, 117, 131 közlés, 147, 148, 149, 150 közmondások, 20, 41, 44, 46 köznapi ismeretek, 37, 38, 44, 45 kritika, 34, 35, 46 kuruzslás, 19 kutatás, 1, 3, 4, 6, 7, 8, 9, 10, 11, 12, 15, 18, 37, 43, 46, 48, 50, 52, 53, 56, 78, 83, 88, 96, 101, 102, 103, 104, 105, 106, 107, 108, 109, 111, 112, 113, 114, 115, 116, 117, 119, 126, 142, 143, 144, 145, 153 kvantifikáció, 65, 66, 69, 72, 73, 75, 97

L logika, 10, 11, 12, 67, 76, 83, 88, 99, 131, 153 logikai alapelvek, 83

M m,egfigyelés, 61, 62 mágia, 20, 24, 29, 31 mágikus magyarázat, 24, 26 magyarázat, 19, 21, 24, 25, 26, 27, 28, 30, 31, 34, 35, 41, 88, 120, 121, 122, 123, 124, 125, 126, 127, 128, 129, 130, 131, 132, 133, 134, 135, 136, 137, 138 magyarázat logikája, 130 matematikai összefüggés, 93, 127, 137 megfigyelés, 24, 35, 54, 55, 57, 60, 61, 62, 63, 64, 65, 76, 77, 115, 139 megismerés, 1, 4, 6, 8, 10, 13, 19, 21, 31, 32, 35, 36, 37, 38, 39, 40, 43, 44, 45, 46, 47, 49, 50, 51, 52, 53, 54, 55, 56, 58, 59, 60, 62, 63, 65, 66, 71, 76, 80, 83, 85, 88, 91, 97, 99, 101, 102, 103, 104, 105, 106, 107, 108, 109, 111, 114, 115, 117, 122, 125, 139, 140, 142, 143, 152, 153 megismerő tevékenység, 5, 6, 9, 43, 116, 143 mérés, 39, 55, 64, 65, 66, 69, 72, 73, 74, 75, 76, 99, 137, 139 mérési pontosság, 74 mítosz, 19, 21, 24 mítoszteremtő gondolkodás, 21 modell, 12, 23, 25, 53, 81, 82, 92, 101, 102, 103, 104, 105, 106, 107, 108, 109, 110, 111, 112, 113, 114, 115, 116, 117, 118, 119, 124, 125, 131, 144, 145, 146, 153

155

módszer, 4, 40, 50, 51, 53, 54, 56, 72, 76, 77, 86, 87, 88, 94, 95, 102, 104, 105, 106, 108, 110, 112, 113, 129, 147, 150, 152 monográfiák, 145, 149, 150, 151

N népi szólások, 20, 27, 41

R racionalizmus, 58 redukció, 83, 86, 88 rendszer, 1, 3, 4, 5, 6, 7, 14, 34, 42, 54, 61, 66, 80, 81, 82, 97, 98, 101, 102, 103, 105, 107, 108, 110, 111, 113, 123, 127, 129, 144

S skála, 69, 70, 71 skála megválasztása, 69

Sz szakirodalom, 2, 5 szimbólum, 70 szükségszerűség, 29, 30, 31, 90

T tapasztalati általánosítások, 27, 28 társadalom, 1, 2, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 14, 16, 17, 27, 29, 30, 36, 37, 41, 44, 45, 65, 66, 130, 136, 139

156

társadalom hatása a tudományra, 16 téma, 43, 45, 141, 145, 149 tények, 38, 39, 53, 56, 57, 60, 61, 65, 83, 89, 96, 99, 101, 114, 115, 118, 120, 123, 124, 139, 145 természettudomány, 5 törvény, 28, 29, 30, 53, 77, 87, 90, 91, 124, 125, 131, 137 tudomány, 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10, 11, 12, 14, 15, 16, 17, 18, 19, 20, 21, 23, 24, 27, 28, 29, 30, 31, 32, 33, 34, 35, 36, 38, 43, 44, 45, 46, 47, 48, 50, 51, 55, 59, 60, 62, 63, 65, 69, 71, 75, 78, 83, 85, 92, 96, 98, 99, 114, 121, 122, 123, 124, 126, 127, 129, 130, 132, 133, 134, 135, 136, 139, 141, 142, 145, 146, 149, 152, 153 tudományos alkotás, 10, 46, 47, 48, 50, 51, 79, 92 tudományos elméletek, 10, 11, 12, 13, 19, 46, 74, 91, 99, 134, 136, 137, 140 tudományos előrelátás, 136 tudományos fogalmak, 4, 85, 97 tudományos forradalom, 39 tudományos ismeretek, 3, 4, 6, 10, 12, 14, 36, 37, 38, 43, 44, 45, 46, 89, 98, 99, 123 tudományos leírás, 64, 65, 78 tudományos magyarázat, 19, 24, 67, 91, 99, 121, 122, 123, 124, 127, 131, 132, 133 tudományos modellezés, 101, 103, 107 tudományos tételek, 40, 123, 131 tudományos tevékenység, 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 9, 18, 42, 122, 135 tudományos törvények, 12, 90, 92, 96, 118, 134, 137, 140 tudományos törvényszerűségek, 92

Tartalomjegyzék Bevezetés 1. A TUDOMÁNY ÉS A TUDOMÁNYELMÉLET ........................................ 1 1.1 A TUDOMÁNY ÉS A TUDOMÁNYOS TEVÉKENYSÉG ........................................................... 1 A tudomány fogalma........................................................................................................... 2 A tudomány fejlődése ......................................................................................................... 5 1.2 A TUDOMÁNYELMÉLET ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE ......................................................... 7 A tudomány tudománya...................................................................................................... 7 A tudományelmélet fogalma és tárgya ............................................................................. 10 1.3 TUDOMÁNY ÉS TÁRSADALOM ........................................................................................ 14 A tudomány befolyása a társadalomra............................................................................. 15 A társadalom hatása a tudományra ................................................................................. 16 Egyén és társadalom a tudományos munkában ............................................................... 17

2. A MINDENNAPI MEGISMERÉS .............................................................. 19 2.1 A MINDENNAPI MEGISMERÉS ALAPVETŐ FORMÁI ........................................................ 19 Babona és kuruzslás ......................................................................................................... 19 Népi szólások és közmondások......................................................................................... 20 Mesterségbeli jártasság.................................................................................................... 20 2.2 A MINDENNAPI MEGISMERÉS FAJTÁI ............................................................................ 21 A mítoszteremtő gondolkodás........................................................................................... 21 Tapasztalati általánosítások............................................................................................. 26 Törvényerejű szabályok.................................................................................................... 29 2.3 A JÓZAN ÉSZ ................................................................................................................... 32 A józan ész jellemzői ........................................................................................................ 33 A józan esztől a fogalmak kritikájáig ............................................................................... 34

3. A TUDOMÁNYOS MEGISMERÉS ........................................................... 37 3.1 A MINDENNAPI MEGISMERÉS ÉS A TUDOMÁNYOS MEGISMERÉS ÖSSZEHASONLÍTÁSA 38 Különbségek a megismerés módszereiben és a gondolkodásmódban.............................. 39 A tudományos és a köznapi ismeretek különbözősége ..................................................... 45 Kapcsolatuk és kölcsönhatásuk........................................................................................ 46 3.2 A TUDOMÁNYOS MEGISMERÉS ALKOTÓ JELLEGE ........................................................ 46 Az intuíció problémája ..................................................................................................... 49 A tudományos kutatás mint módszeres keresés ................................................................ 51 3.3 A MEGISMERÉSI FOLYAMAT .......................................................................................... 55 Érzéki megismerés............................................................................................................ 55 Az elvont gondolkodás...................................................................................................... 56 Analitikus és szintetikus állítások..................................................................................... 57 A megismerési folyamat szemléletmódjai......................................................................... 58

4. AZ EMPIRIKUS MEGISMERÉS............................................................... 61 4.1. A MEGFIGYELÉS ............................................................................................................ 61 A tények ............................................................................................................................ 61 A megfigyelés jellemzői .................................................................................................... 62 A tudományos leírás ......................................................................................................... 65

157

4.2. KVANTIFIKÁCIÓ ÉS MÉRÉS ........................................................................................... 66 A kvantifikációhoz vezető fogalmi műveletek.................................................................. 67 A skála megválasztása...................................................................................................... 70 A mérés............................................................................................................................. 73 4.3. A KÍSÉRLET ................................................................................................................... 77 A kísérletek jellemzői........................................................................................................ 77 A kísérletek típusai ........................................................................................................... 79

5. ELMÉLETI MEGISMERÉS ....................................................................... 84 5.1 LOGIKAI ALAPELVEK ..................................................................................................... 84 Az azonosság elve............................................................................................................. 84 Az ellentmondás elve ........................................................................................................ 85 A harmadik kizárásának az elve....................................................................................... 85 Az elégséges alap elve ...................................................................................................... 85 A gondolkodás .................................................................................................................. 85 A fogalom ......................................................................................................................... 86 Az ítélet............................................................................................................................. 87 A következtetés.................................................................................................................. 87 5.3 LOGIKAI MÓDSZEREK .................................................................................................... 87 Az indukció ....................................................................................................................... 87 A dedukció ........................................................................................................................ 88 A redukció ........................................................................................................................ 89 5.4 HIPOTÉZIS ÉS EVIDENCIA .............................................................................................. 89 Hipotézis........................................................................................................................... 89 Evidencia.......................................................................................................................... 90 5.5 TUDOMÁNYOS TÖRVÉNYEK ........................................................................................... 91 A törvény fogalma és értelmezése .................................................................................... 91 A tudományos törvényszerűségek feltárása...................................................................... 93

6. AZ ELMÉLETALKOTÁS ........................................................................... 97 6.1 AZ EMPIRIKUS ELMÉLETEK JELENTŐSÉGE ................................................................... 97 6.2. AZ ELMÉLETEK, MINT BONYOLULT ISMERETRENDSZEREK ........................................ 98 Tudományos fogalmak...................................................................................................... 98 Tudományos tételek .......................................................................................................... 99 Tudományos elméletek ..................................................................................................... 99 6.3. AZ ELMÉLETALKOTÁS SZABÁLYAI ............................................................................... 99

7. A MODELL-MÓDSZER (MODELLEZÉS)............................................ 102 7.1 A MODELLEK FOGALMA ÉS SAJÁTSZERŰSÉGEI ........................................................... 102 A modell fogalom néhány értelmezése ........................................................................... 102 A modell-módszer ismeretelméleti jellemzése ................................................................ 104 A modellek ismeretelméleti sajátosságai........................................................................ 106 7.2. A TUDOMÁNYOS MODELLEZÉS STRUKTÚRÁJA ........................................................... 108 A modell és a megismerendő objektum viszonya ........................................................... 109 A modell-módszer elemei és kölcsönhatásuk ................................................................. 112 A modellezés folyamatának főbb szakaszai.................................................................... 115

158

8. MAGYARÁZAT ÉS ELŐRELÁTÁS ....................................................... 121 8.1 A MAGYARÁZAT A MINDENNAPI ÉLETBEN .................................................................. 121 8.2. A TUDOMÁNYOS MAGYARÁZAT .................................................................................. 123 A magyarázat tipusai...................................................................................................... 126 A magyarázat logikája ................................................................................................... 131 A tudományos magyarázat „határai” ............................................................................ 134 8.3. A TUDOMÁNYOS ELŐRELÁTÁS .................................................................................... 137

9. A TUDOMÁNYOS KUTATÁS GYAKORLATA ................................... 140 9.1 A TUDOMÁNYOS MEGISMERÉS ALAPVETŐ LÉPÉSEI .................................................... 140 Az ismeretháttér körülhatárolása és megismerése......................................................... 140 A probléma megfogalmazása ......................................................................................... 142 A problémamegoldások keresése ................................................................................... 143 A problémamegoldások értékelése ................................................................................. 143 9.2 A TUDOMÁNYOS KUTATÁS LEBONYOLÍTÁSA ............................................................... 144 A kutatás lebonyolításához szükséges feltételek............................................................. 144 A kutatás lebonyolításának gyakorlati lépései ............................................................... 145

10. AZ EREDMÉNYEK KÖZZÉTÉTELE.................................................. 148 10.1 A SZÓBELI KÖZLÉS ..................................................................................................... 148 A szóbeli közlés formái................................................................................................... 148 A szóbeli közlés fontosabb jellemzői .............................................................................. 149 10.2 AZ ÍRÁSBELI KÖZLÉS ................................................................................................. 150 Az írásbeli közlés formái ................................................................................................ 150 Az írásbeli közlés fontosabb jellemzői............................................................................ 151 Ajánlott irodalom ........................................................................................................... 153 Tárgymutató ................................................................................................................... 155 Tartalomjegyzék ............................................................................................................. 157

159

Kutatásmódszertani ismeretek

Recommend Documents