N-Green: SZÓFJA
KURTA EPILOGICA Médiumként írom ezt a könyvet az embereknek. Oderon, az atlantiszi tizenkettedik templom gyakori látogatója tollba mondja.
Zsófia egy különleges adottságokkal született félkarú lányka, aki e történet főhősnőjeként kalauzol végig bennünket az isteni és földi világban. Úgy született, hogy a bal keze béna, nevét akkoriban úgy ejtették: „Szófja”.
A keletkezés Ördögbe ért a keze! - kiáltottak fel, amikor megszületett kora reggel és már jócskán délután volt, a törzs még félte a démon-átkot. Mert úgy tartották akkor, hogy „Azra” szelleme csonkol, s ki csonkolt taggal születik arra sok veszély leselkedik. Kegyetlen akarattal jött a világra, ép kezével anyja belső oldalát kaparászta, anyja sikított a gyáva, hogy semmiért nem hozza Ő ezt a világra. Nevettek rajta a sok balga csóka, kik nem tudták, hogy anyja csak hüvelytartója, méhe többé soha nem ér be és létének is ezzel a szüléssel vége. Támadták ördögi voltáért már az első pillanatban, nem tudták bölcsessége nem jár haraggal és félték, mert árva testét csúnyán csonkolta, a gonosznak vélt rettegett Azra anyóka.
Nem is tették azonnal szárazra, ott a vértócsában ordított magába, majd tekintetét az égre emelte és elcsendesült mintha állna vére. Beteljesedett sokan mondták, magyarok voltak mind, kik körülállták. Egy néma ifjú lépett melléje, (kinek szavát sosem hallották) és kinek két csonk keze elkülönültté tette, úgy becézték „Halvére”. Halvére vette először keblére, két csonkjával szorítva mellére, és ajkáról jól hallhatón „szófj” szállt az égre, így lett a lánykának Halvére a keresztszülője. Halvére sátrába vitte, mely oldalt állt különvéve, mert társai nem voltak vevők Halvére életére. Gyepes földalj, kemény sár volt a padlózata Halvére sátrának, s mint ahogy a madár fészket csőrével rak fiókájának, kezében tartva Szófját a sátor mellé ballag s gyűjt szájával füvet, hogy gyermeke alá rakja. Nevettek is rajta s hátat fordítottak, a gyermekek köptek és sírva visongtak. Szófja meg sírt, akár a búbánat, ép kezével kap apjának arcába. Pfúj te kis dög! Ez tehát a hála s dobja a sarokba pár marék szalmára. Ott döglesz meg te korcs, ha nem fogadsz apádnak! De mintha a gyermek megijedt volna, hogy nyomorék életét senki nem pártolja, sírását lefékezve, nagy szemekkel mered a támogató kézre, mely most fenyeget. Halvére kezét nézte és épp jobbját apja felé nyújtva,
béna bal kezét – mintha szégyellné- nyaka mögé túrja. Ahogy a nap süt be a rossz szövésű vásznon, csak megállapodik e rejtett bénaságon. Sugarát a nap Szófja felé szórja, százszorszép tündöklést keretező orca. Halvér megáll a nagy mérgelődésben tekintetével, friss lányát nézi éppen és csodálja a lány hatalmas zöld szemeiben, az értelmet, mihez foghatót nem látott még sosem. Belepillant Szófja ragyogó szemébe világosság támad gyenge értelmébe. Ösztön-e vagy látás, ami Halvért tolja, élelem után néz nem várat a sorsra. Kecsketejre gondol, de előtte Marusra, kinek nemrég születet jó erős húsa, törzsének büszke atyát nyújtva. Marusa! Tán e kegyetlen csecsekből, jutna-e árvánknak, kit én nevelnék föl? Csodálkozva nézi Marusa a némát, hát tán eszét vette, hogy születést lát? Vagy csoda történt és egy jótét angyal visszaadta hangját a kis nyomorékkal? Ugyan mit csináljak? Anya volnék én is, tejem bőven, kárba megy a végin. De hát mégiscsak nyomorék a fajzat, törzsbe nem való az, tőlem fel nem hízhat. Uram mit szólna ha olyan vért táplálnék, kinek eredetje a legtitkosabb árnyék. Nem Halvér! Eredj az utadra! Még ha fiú volna akkor talán volna! Tanácsom fogadd meg, tény úgy mint az ősök!
Nyomorékot áldozz mert megragad az ördög! Ne légy balga inkább maradj szótlan, fürdesd meg a bénát egy edény sóban! Reggelre meglátod kiszárad az árva és áldozhatod máris az erdő oltárára. Istennek ajándék törzsünknek átok, ha megtartod menekülj nem lesz nyugovásod. Téged is csak rég már úgy tűr el a horda, hogy szavaddal nem szólsz a nagyobb dolgokba. Jó asszony vagyok én, erős férfit szültem, ne rontsd hát a levegőt a sátramba itten! Azzal kipenderítette, még kiáltva is véle, hogy jól hallják odakünn nem állt szóba véle, az ő teje nem lesz más tápláló vére. Halvér nem búsul erős akaratja, egyből az első érzéshez fordítja. Kecskét fejni megy a domboldalra. Keze nem lévén szájával fejte, hogy nevettek rajta halotta mögötte. Nem telik el két perc erős huzattal, megérkezik Ugek-vezér dübörgő talajjal, nyaklevest sóz Halvér hófehér nyakába, takarodj el innét béna fatty dadája. Kecskénket ne érintsd tompa kezeiddel, eltörlek szilánkra ha nem kotródsz el innen! Sátrad égő fáklya mentsd a tarisznyádat, a gyermeket hagyd ott hadd találja lángja. Ne lássunk itt többet! Fordulj az erdőnek! Elárultad híres hódító törzsünket. Ugek-vezér haragjába még olyat odavága, hogy nem marad tej máshol, csak Halvér szájába.
Rohant a béna test szájában a tejjel, utolsó pillanatban kis életet mentve. Égő széna mellől húzta ki Szófiját, s szájával tapasztotta az ordító babát. Hóna alatt lucskos ordító csomaggal, szaladt az erdőbe botladozó taggal. Még visszanézett válla fölött bátran, ezt gondolta: helyt állok majd meglátjátok páran. Útját a nap nem soká kísérte, ott érte az éj az erdő közepébe. Szófja a sok sírástól bágyadtan, lógott hóna alatt elalélva, halkan. Hüppögött csak szegény éhét nem kiáltva, Halvér pedig megállt s eltöprengett állva. Hússzor sem fordult telet még az idő, s vele nem történt semmi korhoz illő. Más ifjak már a negyedik télen, fegyvert forgattak a nagy keleti réten. Míg ő az anyjának szoknyáját kerülte s megriadt, ha valaki szólni akart véle. Csatát, harcot még messziről sem látott, vadászni sem vitték, fára sosem mászott. Egyetlen ügyes komoly tehetsége, tűzhöz rőzsét szedni, s szikrát tenni béle. Ezt a tehetségét sem nagyon becsülték, képes volt bárki rá - de értékét így mérték. Nekibúsult nagyon könnyeit is nyelte most érezte meg csak milyen kirekesztve. Sajnálatát ugyan még folytatta volna,
de egy gőgicsélő hang magához riasztja. Ennél már te árva! - ösztönöm azt mondja, nyálamon kívül nincs más elemorzsa. Összeszedi nyálát, úgy hajol Szófjára s a kiszáradt szájat nyálával táplálja. Nem sok érő tápszer, Szófja rögtön mondja, hangja az éjszakát egyként beragyogja. Mit teszel most te! Isten legjobb barma, hontalanul bénán gyermekkel karodba? Nekifeszül újra, hogy fejét búra adja, de szóla hozzá ismét újabb gondolatja. Állat a gyermekét szülve ott ha hagyja, a gyermekállat feláll s életét már tartja. Őz, ha világra jő zsenge füvet tépdel, a vadkan se mostoha napos gyermekével. Természetben mégis örök törvény volna, hogy anyaállat csecsét rögtön odatolja. Nem úgy ám a fiók ki fészekben pattan, madáranya csecsről biz még nem hallottam. Odafenn az ágon megoldás ül!- látom, madárfészek tartja az éltető tápot. Madár is szájával eteti gyermekét s van madár mely saját húsából tép. Tejből vér válik, tudjuk azt már bizony, minek a tej, ha vérem is adhatom. Nyálam elfogy százszor, mire csak adhatom, de vérem itt kering e béna végtagon. Ó te éltető vér hányszor megmutattad, forrásod ha kitör alig el apadhat. Halvér eszébe jut számtalan fájdalom, mikor vére serkent árkon, bokron, havon.
Oly bő vérrel áldotta az Isten, anyja mindig mondta ilyen még egy nincsen. Bal kezére bámul, mely könyök felett végez, Isten jó dolgában nem adott rá véget. Ezt a csonkot nézi s mosoly ül arcára, csökevényes keze mint a dudli álla. Nem habozva, várva, a száját jól eltátva, érgombolyag van már foga satujába. Tépi, húzza, rágja, nem fél fájdalmába, kiserkenő vérrel telik meg a szája. Dudli helyett karját szemek alá nyomja, nyeli tudatlanul a kis béna Szófja. Így telik el pár nap, ezen táplálékkal, Halvér füvet tépdel, eszik, táplál és hall. Hallja erdő szavát, füvek susogását, mezei bogarak esti csodatáncát. Hallja szél zúgását, fák nyögvő álmát, recsegve osonó vadak portyázását. Hallja egy csermely csodás csobogását csalános növények csiklandozó hangját. Vére fogytán fogy már, alig bír már élni, testében a vér mégis újra kéri. Kéri, hogy táplálja csökevényes Szófját, elismeri Isten a jószívű szolgát. Negyadnapon aztán furcsa hangot halla, addigra már tudja, a halál hívatja. Üzeni a drága, két fa között állva, Ő már megtett mindent, nincsen több már hátra. Szófja teste edzett a négy napi vértől, de Halvér bizony nem lát a vérszegénységtől. Halálát szólítja, kéri gondolattal, hajoljon közelebb, mert ő bizony nem hall.
Suttog a halál is, hogy más meg ne hallja, közelebb hajol hát Halvér orcájába. Nem tudsz tenni semmit e négy napos cseppért, utolsó véreddel maradj hát eszednél! Figyelj jól szavamra mert egyszer mondom, halálod segíthet csak ezen a dolgon. Szófjának testét még véred táplálja három nap három éj lesz a megoldásra. Testedet nemsoká enyészet zabálja, kukacok, hernyók nagy vigasságára. De neked Halvér lelked majd erőt kap, ott állasz ajtaján a döntőbírónak. Választás lesz majd teeléd kínálva, bőséggel élsz vagy örökös hiánnyal. Bőségnek kosara tele lesz bánattal, nyomorú életed sok-sok áldozattal. Arany lesz jutalma jó döntésednek, pokolra kerülsz majd ha nem érted ezt meg. Sorsodat Te döntöd, lelkeddel Te dézsmálsz, ha jó lesz döntésed Istenként alászállsz. Három, nap s három éj, mely időt kivárunk, utána Szófjának új utat tárunk. Menj hát most utadra, ajtónál ne hátrállj, tegyél úgy ahogy az Istenek kívánják. Halvér újra eszmél, tudatánál van még, álmodott bizonnyal – rá vetül egy árnyék. Árnyék simogatja, szél is szól most hozzá, Szófja itt van él még, csonkját hozzá tolná. Szófja tekintete értelemmel telve, üzeni Halvérnek: nem kér már belőle. Hát tán mégsem álom volt az elébb,
a halál járt itt tényleg, hogy menjek az Úr elé? Könnyes szemmel tekint a kis korcs árvára, árván hagylak én is most már nemsokára! Vigyelek magammal? Hánykolódik ebben. Gyermekgyilkossághoz mégsincs azért merszem. Mardj hát te árva négynapos gyermekem, a természetre bízlak, immár el kell mennem. Erőm végleg elhagy, Isten hozzád világ! Törzstől kitaszítva mondok még egy imát. Uram és teremtőm, földi dolgok szentje, csillagok, ég, fák, víz tekints gyermekedre! Húsz telet sem élt meg, tettet nem vitt véghez, de adta vérét, hogy élhessen egy lélek. Adjátok életem elszámolásához, hogy Szófja élete vérem árán áldoz. Természet Istene, mindenek őre, vigyázzatok nagyon e gyermeki főre! Tápláljátok véretekkel mint tettem én magam, e kis testben egy lélek még élni akar. Szelek, szellők, fuvallatok, korcs testének puha ágyat fonjatok. Erdei állatok, vadak és szelídek, Szófját mindenkor Istenként féljétek. Manók, tündérek, angyalok, koboldok! E kis lénynek adjatok isteni porondot. Csodák, titkok, varázslatok, bűbáj! Öleljétek körül kislányomat Szófját! Ördögi Azra, sötét urak, sárkány! Haragotok kerülje ezt a kicsi bárányt! Minden gonosz lélek menekülve fusson, ahol Szófja tündér lába lép az úton!
Szófja drága kincsem, most tehozzád szólok, hogyan érthetnéd meg, amit neked mondok! Gondolatban küldöm megformált szavaim, kérlek emlékezz rá ha látod majd poraim! Úgy kívánok neked ragyogó életet, ahogy a jóság boldogságot teremt. Úgy tanuld meg szeretni a világot, ahogy a méh a harmatos virágot. Vérem erőt adjon a földi élethez, hogy nyugodtan térj meg mennyei lelkedhez. Azt kívánom neked, drága gyermekem, hogy a jóság kísérjen egész életeden! Te légy az egyetlen ki e földi pályán, egyetlen perce se maradhat árván! Tekinteted űzze el a rosszat, legbensőd vonzza magához a jókat! Embert félj, mert gyáva alattomos féreg, beléd mar még akkor is ha mézes! Én már elfáradtam, erőmnek most vége Halvér eltávozik, jóság jön helyébe. Utolsó csepp vérem érted dobban Szófja, kicsordult a szívem, kezdődhet a móka. Az Úr színe előtt Ködös fátyol, harmatcseppek fény, kint ülök a semmi peremén. Belesűrűsödtem egy gondolatba, lebegő képzeletnek vagyok a rabja. Különös és szép ajándék, hogy a gondolatot nem borítja árnyék. Lélekmag számít a jó vetésre,
testetlen vágyódás újabb ébredésre. Szivárvány és fehér fény vetül a magra, kérdésgondolatnak vagyok már a rabja. Istent, ha képzeled, ne tégy hozzá arcot, fényfürdés és mámor igazi álarcod. Tested, ami volt, csak porhüvelynek való, újabb elvágyódás vajon mértékadó? Absztrakt képzeletben úszik el az Isten, egyetlen pillanat kitágul a minden. Semmivé foszlik a semmi élő képe, minden a semmiből, ezt éli a lélek. Tátanám a számat, hogyha szájam lenne, szám is lennfeledtem, hisz nem kell itt ennem. Buddha, Krisna, Jézus, valamennyi szentek, de másképp elképzelt földöntúli testek. Akár a pokol ez akár az ég, csodálatán bőven elmerengnék. Kristálytiszta légben csak egy kis hiba van, dönteni kell! -mondják, még e pillanatban. Maradsz Halvér vagy mész újabb ébredésre, támad-e már lelked újabb késztetése? Befejezed immár azt a földi pályát, s osztozod a jótét lelkek mennyi sorsát? Avagy visszatévedsz a Föld nevű térbe, s szenveded a sorsát egy korcs lány testének? Ez az út is nyitva, amaz sem zárult be, döntésedet hozd meg most, itt az idő vége. Mennyei aranyhal! -csak egy kis időt még, ily nehéz döntésben nagyon kurtán mérték! Nem vagyok bolond tán, hogy egy újabb élet, kar nélkül szenvedje ez a jótét lélek.
Még ha az előbbi dupla korcs is vala, semmivel sem jobb egy félkezű ara. Lányom volt szerettem, véremmel etettem, de már most szinte elfeledtem. Jobb lesz itt nálatok előszobáznom, ezt a fényt én bizony oda nem ajánlom. De nicsak mi szól itt nekem, tán ide is velem jött a lelkiismeretem? Azannya mindenit ennek a jószágnak, hess innen! Halvér téged már nem állhat. Szorongat, szorongat ez a rossz ajándék, maradhattál volna a földön te okádék! Istenem, Istenem most mit is tehetnék, leszek hát újra egy földi nyomorék. Mennyei harsonák fújjatok riadót, Isten kegyelméből önfeláldozót! Halvérnek áldása legyen minden dalban, fején mirtuszcsokor aranykoszorúban. Döngessetek dobot, eresszetek létrát, földre száll egy lélek szent bizonyosság. Halni készülő test, lent a fa tövében, atyád jő menteni, megmenteni téged. Minden úgy történjen ahogy Halvér mondta, szülessen életre minden gondolatja! Jóságként szálljon át a kis lánytestbe, karmikus csodaként újraegyesülve. Sehol a világon ne álljon útjába, halandó emberek kétarcú gúnyája. Életét kísérje jóság égi csoda, legyen a magyar nép igaz nagyasszonya.
Jusson el törzsével a Kárpát medencébe, lelje meg mint lehet mi Isten szeme-fénye. Találja meg ott, a dobogó követ, s őrizze meg azt az emberiségnek. Foganjon méhében hős fiúgyermek, ki alapítson nagy nemzetséget. Nemzetségtek leszen a világ lüktetése, halhatatlan szívünk örök megőrzője. Isten alkotta, el is veheti, útját leporolta egy évezredig. Jóságot jóságért jósággal fizetek, áldott és boldog lesz ez az életed. Halálod lélekként Én ki nem mondom, testedet porlásig majd tova nyújtom. Száz évig fogsz élni Szófja testében utána száz évig nemzeted vérében. Generációk nőnek fel majd alant, míg eljő a pillanat, hogy újra itt leld magad. Szófja ébredése Künn az erdő mélyén csepp test újra éled, felnőtt gondolattal száll tele egy lélek. Előbb ébred alvó gondolatvilága, üzenetek útján készül új irányba. Hemzsegő intelmek, útmutató táblák, fénylő csillag jelzi élete irányát. Testét Szófja még nem észleli, agya örök mondatokkal teli. Oly isteni irány a földi élethez, minőt nem kapnak, csak az igaz szentek.
Életedben úgy élj, drága kicsi Szófja, hogy találd ki mi lehet az élő gondolatja. Hogyha a fának száradozik ága, frissüljön ollódtól egész koronája. Hogyha a virág hervadozni látszik, gyökere láthatón víz után áhít, akkor ne csak a tövét locsold meg, szirmait is harmatvízzel hintsed. De ha az ember tőled vizet kérne, Szeméből olvass és gondold meg hétszer. Ha szemében őszinte fény gyúlását látod, Víz helyett nektárral, pezsgővel kínálod. Adj többet, mit várnak, ha szívből kérik Beteget gyógyíts, ha szeretőn féltik. Leljed örömedet az adás dolgában, imák és sóhajok lépted nyomában. Mennyben az értéket bizony azzal mérik többet adsz-e, mint ahogyan kérik. Akármibe kezdesz, bizony azt fejezd be, félig készült létrán senki se mehet fel. A hídnak egy hídfője ugyan mit is érhet, láttál-e valaha félig készült fészket? Hogyha belevágtál, bizony okkal tetted, nem szereti Isten a félig készült tettet. Szenvedély s kitartás szükséges csak hozzá, Cseppnyi akarat, ha már belefogtál. Temetett halott, ha csak félig volna ásva, nyáron hernyó bújna, virágágyásába. Sátrad ajtó nélkül megtalálná a vad, reggelre a gyomrában találnád magad. Tettedet előzze mindig a gondolat,
mérlegeld, hogy beletörhet-e fogad. S hogyha tetted cselekménnyé formál, amíg befejezed ésszel álljál hozzá. Mennyben az értéket bizony azzal mérik, amit ha elkezdel, hogy csinálod végig. Mások munkájának eredményét nézzed, dicsérő szavaid bő kosárral mérjed. Harapj a nyelvedbe, ha kritizálni akarsz, ne tegyél megjegyzést, tégy a szádra tapaszt. Gyermekek rajza kisze kusza kajla, mégis megdicséred éljenző szavakkal. Bokor ága, boga összevissza járnak, mégsem mondod neki, hogy: Te hülye állat! Embert viszont gyakran sért szó kése, pedig a másiknak nincs is érkezése. Ember az embert agyonkritizálja, hogy oda ne szóljon bizony meg nem állja. Próbáld ki legalább egyszer az életben, ha édes a kása csak tovább egyél szépen. Dicsérd az édeset hangosan kiáltva, s sós lesz az édes is, mert elér a hála. Mennyben az értéket bizony azzal mérik, kritikádat hányszor nem mondod végig. Azt a szót, szeretlek csak ritkán vedd elő, komoly az ahhoz, hogy legyen szókötő. Azt a párt ki gyakran csépeli e szókat, kenyerük üröm lesz, nem őszinte szózat. Gyermeked szájára csókot lehelj mindig, tanítsd meg e szóban minden fölött hinni. Gyermeked őszinte lelki batyujában, a „szeretlek” legyen, mit hív fájdalmában.
Figyeld a gyermeket, e szó hangadásán, arcában a szent fátyol hasadását. Figyeld Tenmagadat, ha szerető párod, válladba súgja, mikor nem is várod. Simogató érzés mit e szó adhat, ha jól kufárkodsz életig kitarthat. A szeretlek a semmi a szeretlek a minden, hét lakattal őrködj, ez isteni kincsen. Mennyben az értéket bizony azzal mérik, azt mondod „Szeretlek!” vagy azt mondod „Én is!” S ha már megtanultad, hogy használd: „Szeretlek!” Érdemes megtanulnod, hogy használj szerelmet. Szeretni tanulj meg mélyen, szenvedéllyel, Mit ér a szerelem, ha nem mélyen érzel!? Atomok kötése gyenge kis fuvallat, Amely vihart a szerelem kavarhat. Hurrikán s földrengés még mindig csak gyermek, Ahhoz a csodához, mit jelent a szerelemed. Akkor jó a kása, ha a kanál nem dől rája, Szerelem is csak úgy jó, ha állsz a kásába. Az a meleg latyak, a fejbúbodig érjen, Minden porcikádban szikrázó tűz égjen. Minden percét éljed ezerszeres hévvel, S hogyha hűlni érzed, a düh tépjen széjjel. Harcolj vad, dühös, bitang szenvedéllyel, Ez egyetlen módja, hogy életed teljessé tedd. Mennyben az értéket bizony azzal mérik, ha a szerelmet szerelemmel élik. Egy másik szó, mire nagyon vigyázz Szófja, inkább ne kerüljön soha az utadba.
Mérték szerint élve, hogyha józan éllel, nem kerülhetsz szembe, e viharos széllel. De ha már az élet, utad úgy borítja, gerinced hegy helyett legyen alföld síkja. Bátran és őszintén nézz annak szemébe, kit megbántottál, bocsánatot kérve. Horgodra ha jó hal akad a folyóban, Isten ajándékát ne féld bocsánattal. Erdőben ha járván talpad rovar járja, ezen véletlenért nem jár törőpálca. De ha szóval embert, tettel növényt bántasz, Vagy ha szántszándékkal állatodra támadsz, Isten átkát félve mond ki, hogy bocsánat! Őszinte kérésként hagyja el a szádat. Mennyben az értéket bizony azzal mérik, mersz-e bocsánatban más szemébe nézni. Ember állatnál nincs gonoszabb lélek Azra ősboszorkány átka alatt élnek. Kevés a kitűnő, válogatott fajta, Kiken érződik szent lelkek oltalma. Megismered majd a jó ember lelket Hazugot, csalfát messzire kerüljed. Hallgass nyugodtan szíved hangjára, Jó lelkek csengő találkozására. Bízzál a megérzés ősi ösztönében Bízzál az emberi igaz színűségben. Bízzál az erdő suttogó hangjában, Bízzál ezer virág tiszta illatában. Bízzál kutyákban éji ugatásban, Vadat érző, jelző szimatában. De ne bízzál kígyó sziszegő bájában,
Ne bízzál az ember hazug mondatában. Mennyben az értéket bizony azzal mérik, hímezett hazugságok szíved hányszor érik. Te egyedüli lélek vagy ezen a világon, bízzál magadban, s találd meg irányod. Szolgáld utaddal az emberiséget, fedezd fel mindenben az ősi vad szépséget. Valamiben Te vagy a legjobb a világon, egyetlen dolog, mit Te tudsz csak kiválón. Ha majd az eszedet örökre eléred használjad tudattal, míg célod megérted. Mindenek urának, Istennek feleljél Igaz hitedről mindig vizsgát tegyél. Imád ha elmondod esténként odúdban Tudd bizton ahogy akarod úgy van. Keletkezéskori valós bölcsesség, hogy erős akarattal mindent elérsz. Célodat Szófja nem kell keresned, lekötelezettje leszel a magyar nemzetnek! Mennyben az értéket bizony azzal mérik, Kitűzött utadról Azra hányszor térít. Álmaid jegyezd meg s építs belőle, álmodban szállnak majd angyalaink fődre. Ott súgják teendőd szándékuk sorban, aszerint cselekedj, hogy angyalod mondja. Másoknak álmait, hogyha elmesélik, tanítsd őket szóval, merre, hova térít. Másoknak álmait sohase kacagd meg, értelmed zugában az összeset tartsd fenn. Más emberek álma neked tükör képe,
magad is fejlődhetsz, ha jó a megfejtésed. Lelked biztonságát mások látott álma, emeli bőséges lelki lakomára. Akinek nincs álma, annak nincs semmije, szánalom helyett adjál nekik hitet. Imában kérjétek az álom angyalokat, Hogy láthasson szegény, csodás szép álmokat. Mennyben az értéket bizony azzal mérik, hogy az álmok hadseregét ki mennyire féli. Előfordul Szófja az élet harcos síkján, hogy ugyanazon vadat célozza két íjász. Ezen pillanatok az igaz próbatétel, hogy eggyezel meg a nézeteltérésben. Okos enged mondják, a legnagyobb bölcsek, Míves vad halálán mégis összevesznek. Melyik fegyver adta a végzetes lövést, Ki tesz igazságot, ki hoz rendes döntést? Becsülettel küzdj meg a nemes vad húsért, álld ki igazadat még akkor is ha gúny ér. Ha biztosan tudod, hogy Te találtál célba, Küzdj hősiesen, mert ez bizony nem tréfa. Földért, ha hódítasz, tarts be ősi gesztust ajándékkal kérjed mielőtt kardot szúrsz. Fehér ló, nyereg és aranyozott szerszám magyarok nyilait megelőző leltár. Mennyben az értéket bizony azzal mérik, nézeteltérésben elmenni a végig. Neked már keserű tapasztalat Szófja, Hogy az embernél nincs ravaszabb róka. Előnnyel indulsz neki az életnek, Mert téged már egyszer rókák kivetettek.
Ugek nagy vezére, a magyar népnek, Csonkolt karod láttán kívánta a véred. Törzsed ravasz módon meglepett a nyáron Ha Halvér nincs, bizonnyal rajtad ég a sátor. Róka nép családod első benyomásra, Megégetett volna csonk karod láttára. Tanulj ebből gyermek az emberek kárára, Soha ne ítélj legelső látásra! S ha már embert ítélsz, csak ha láttad lelkét, legbensője után, mondd ki ítéletét. Ne tégy jelzőt soha, amíg meg nem láttad, hogy környezetén kívül milyen fényben árad. Mennyben az értéket bizony azzal mérik, hogy az embereket mi módon ítélik. Tanulj mások kárán, de ne örvendezd meg, ha az ellenedre nehéz követ tesznek. Tanulj más hibáin, mit elkövetett vétlen, jobbító szándékkal áldd téged a véred. Nézd a folyó vizét, mi csak lefele folyna, Magától az úr biz azt úgy alkotta. De ha téged felfele visz a szándék, Hajódon evezőt oly szívesen látnék. A madár sem vetődik szárnyak nélkül alá, Te se ugorj kútba, ha rábeszél egy barát. Kutya, amit csinál, lábbal temeti be, Te se hagyjál nyomot, hogy más lépjen bele. Harcba hogyha mész az ellenséggel, Fordítva a lovon nem túl sok eséllyel. Ijjadat ha véletlen fordítva húzod fel, Vesszője az élettől bizony téged olt el.
Mennyben az értéket bizony azzal mérik, Más hibáján okulsz, vagy bénázol a végig. Bölcsességben van még egy alapos fortély, Ha csókot kérnek tőled, kérj azért a csókért. Hogyha kérdez tőled valamit egy ember, Ne válaszolj mindjárt igaz értelemmel. Legyen benned róka, de nem alattomos, Kérdésre kérdéssel odázhatod sorsod. Azonnali válasz nem mindig egészség, Mindig tudd meg előbb a kérdés miértjét. Szigorúra mosoly, bosszúsra vidám, Minden feleletben egy cseppnyi padlizsán. Fűszerezd a szókat, ezer féle írrel, Válaszolj a jóra szende arci pírrel. S ha végképpen nem akarsz kötélnek állni, a kérdés elől jobban tudjál kihátrálni. Akkor kérdezz vissza bájos kérdőjellel, Mért akarod tudni, amit most kérdezel? Mennyben az értéket bizony azzal mérik, Ha egy csöpp ravaszság az emberben épít. Sikered lesz és végtelen hatalmad, Harminc tél után áll majd birodalmad. Emberek térdelnek lábaid előtt, Azok kik megöltek nem sokkal előbb. Irgalom, Nagyasszony súgják majd füledbe, Gőg és sikermámor lesz majd a szívedbe. Könyörület vagy vér, ez jár majd fejedben, Legnehezebb harcod lesz az életedben. Sikerrel korona, udvar és ajándék, Arany és drágakő, ki tudja mi jár még. Hatalom becsvágya messzire repíthet,
Azra sötét kora halálra feszíthet. Embernek maradni a legnagyobb teher, mikor hatalmadtól mindenki retteg. Sikerben nem törni meg s ép gerincel élni, Nehezebb, mint szerelmi bánatból megtérni. Mennyben az értéket bizony azzal mérik, Tudja-e becsülni az ember a bérit. Az igazság kenyerét nem kemencében sütik, Hanem azt csatákban ököllel ütik. Ezerszer kellesz majd igazság tevőnek, Ellenségid száma majd egyre csak nőnek. Mert lesz majd akinek igazat kell adnod, S ki alulmarad vág rád furcsa arcot. Szófja Nagyasszony hát Te hogyan méred, Igazat adsz a népellenségnek? Ott majd a kegyelmed soha ne hagyjon el, Irgalmas szíved sorslángot gyújtson fel. Csodának mondják majd a haragosokat, Kik ölelve hagyják el arany városodat. De hozol majd bölcstelen rossz döntéseket, Melyekért vállalnod kell a következményeket. Országok népeknek lesz véres csatája, Ezt is megtanulod most már nemsokára. Mennyben az értéket bizony azzal mérik, Igazság aranya, kinek hogyan fénylik. Harcban győzedelmes, nagy hírű sereged Nomád népeket hajt igába csonk kezed. Egyetlen intésed ezer harcos vére, Hősként áldozzák kérdés nélkül érted. Lesz majd vesztes csatád nem is egy a sorban,
Törött íjak, húrok, vértől ázott porban. Ellenség, ha támad fejek porba hullnak, Magyar nemzet vére, drága földhöz tapad. Ha veszítesz, ne veszítsd el tanuláságát bajnak, Hibáidból tanulj, a nemzeted rád hallgat. Hallottaknak emelj emlékező vértet, Gyászoló családnak adjál dicsőséget. Veszteség, ha ér majd, nem csak háborúban, Emelt fővel álljál, ne térdelj a búban. Pofonokat vegyed, mint az ajándékot, Így lesz csak életed kemény és acélos. Mennyben az értéket bizony azzal mérik, Ha veszteség után a búslakodás késik. Tiszteletben fénylő életbizonyosság, Fehér holló legyél, léleknek orvosság. Szolga, harcos, király, ha vendégségedbe jő, Egyformán tisztelve lesz a jó hírvivő. Állat és ember közt ne tégy különbséget, állatabb az ember még ezt sem érdemlé meg. Királyként előtted hajlott hátak rogynak, Te legyel az, aki előbb hajolgat. Nem veszi rossz néven az erdőben a tölgyfa, Ha ember ki szereti néha átkarolja. Nem lehet jobban tisztelni a hegyet, Mint ahogy ő tiszteli az igaz embereket. Tiszteleted mások iránt egy újabb eredmény, Embertől elvárható legmagasabb erény. Ha másokat tisztelsz magad is megérted, Tetteid növesztik óriássá felelősséged. Mennyben az értéket bizony azzal mérik, Ha tiszteled magadat mások is megérzik.
Végül Szófja, mit kaphatsz; a legnagyobb ajándék, Tenmagaddal jóba lenni ez az égi szándék. Fogadd el magadat olyannak amilyen, Teremtett sorsodat Halvérnek vérivel. Mindenkor, minden nap áldozz az oltáron, Magadat ajánld fel isteni fohászon. Halvér lelke átszáll gyermeki testedbe, Jóság, jóság, jóság kering ereidbe. Isteni küldetés csoda és hivatás, Életedre szóló önfeláldozás. Ébredj Szófja ébredj, már várnak terád, Ne feledd, hogy mérünk értéket ideát. Mert mennyben a mértéket bizony azzal mérik, Hogy megjegyzed, mit mondtam elejitől-végig. Szófja pedig ébred, a hét napos testtel, Csecsemő szemében tele értelemmel. Megjegyezte meg hát, mindazt, amit kellett, Halvér lelkével újrateremtetett. Az első telek Zsivaj van fejemben, mintha részeg volnék, Tán még most is inkább szeszkót tolnék. Egyáltalán valaki, magyarázza már meg, Honnan tudom azt, hogy milyen is egy részeg. De hát mégiscsak be vagyok állítva, Magamat látom itt tökre elalélva? Az meg mi a szösz már ott az orrom lukán, Csak nem egy kukac kandikáll a turhán?
Jézus segíts rajtam, s valamennyi szentek, Szép arcomat mért eszik most tetvek? Ejj hát kiborultam, szétvetett az álom Nem is én rothadok a fűből ácsolt ágyon. Imhol vagyok e csepp Szófja testben, Biza nem álom volt, mindenre emlékszem. Ne de tréfarépa, jó isteni szándék, Hét napos testemmel ugyan mit csinálnék. Jó isteni barmok, okostojás jó nép, Hát még ha a lábamon járni tudnék. Na de vicces kedvem elpárolog nyomban Magyar Nagyasszony ekkora nyomorban? Mellettem rohadt csonkolt kezű Halvér Én meg nagy dolgomban hanyatt fekvő ganéj. Ha egy ember most vétlen erre járna, Meg se találna a saját trágyámba. Ugye csak vicceltek jó kedvűen ott fenn, Ez a buta kecske csak véletlen van itten! Vagy ti ezt tényleg így gondoljátok? Kecsketejen nőjön a hős kis Szófjátok? Nem ada te fakó, vissza még egy lépést, Rogyaszd a térdedet, hogy csecsed szájam érné. Nem bánom anyuci, add csak ide magad, Szófjának nagyon kell most már egy-két falat. Pisilek, kakilok természet lágy ölén, Majdcsak elleszek egy kecske nagy csöcsén. Eddig figyelemre méltó gondoskodásotok, De azt tudjátok, hogy mivel takartok? Fázom egy kicsikét, aludnék is már, De vigyétek már innen azt a Halvér hullát. Bűzöm és bűze facsarja orromat, Jó Isten esetleg egy frappáns gondolat?
Na nem bánom haladjuk, ugorjunk pár hetet, Hogyha nem feleltek egy csecsemő mit tehet? Felállok mért is ne, hisz az őz is így csinálja, S leballagok a patak partjára. Végül is asszondom, tök természetes, Ha húsz éves agyam van, csak menni is lehet. Lábat a teremtő nagy gonddal kettőt is adott, Kézből meg nagy bőség hogy csak egy a halott. Csodának csodája csodás kis szaros, Nézzetek irigyen ez tuti Én vagyok. Nem vagyok összesen három arasz, És itt sétálok, mint egy megtermett paraszt. Ha ezt a jó öreg Halvér koma látná, Bokáját biztosan rögtön lepisálná. Na de Halvér itt van e gyermeki bőrben, Jó lesz vigyáznom rá amíg szárba szökken. Kóbor kecske jó tej, patakvíz, és álom, Szép ez a mese így de Én azért fázom. Gyermeknek odú kell, nem kecskealom, Nini mi figyel itt e kevély kőfalon. Barlangja lehet ez a nagy medvének, Kit ott a faluban igen nagyon félnek. Na de Szófja bátor, Halvér tanácsától, Sose láttak olyan babát ki medvével táncol. Szófja, meg a medve összemelegednek, Jó szívű csecsemőt nem eszek desszertnek. Elférünk ketten is medve odújában, Na de a kecskének kívül van a járat. Így nő kicsi Szófja, éldegélget szépen, Medve vadászattal telnek el az évek. Na nem úgy, hogy medvére vadásznak,
Hanem sokkal inkább másznak mézért fára. Télen a zimankót jobban átalusszák, Felélik a nyáron szerzett elemórzsát. Ahogy a tavasz rájuk köszönt szépen, Bocsokkal nevetgél ödakünn a réten. A történet sajnos a hatodik télen Emberek miatt szakad meg egészen. Vadászok jönnek a magyar törzsből valók, S felnyársalják a kis barna mackót. Szófja szíve búval, telik csordulatig Dühét nem kiáltja, könnye is csak alig. Eszébe jut amit nem oly régen, A veszteségről hallott, aszerint is érez. Teste hat telet élt, lelke viszont felnőtt, Ideje vagyon már, hogy fitogtasson erőt. Útjáról nem túl sokat gondolkodik, Oda megyen Ő, hol minden magyar lakik. FOLYT. KÖV. ha az
[email protected] email címre az első 1000 rajongói levél megérkezik… (2009.N-Green, Minden jog fenntartva!)
