K U LT Ú R Á K K Ö Z Ö T T
S E O P T I M I S TA , S E P E S S Z I M I S TA – É N J Ó Z A N VA GY O K …
Válaszok a New Hungarian Quarterly kérdéseire – 1989
Vásárhelyi Judit: Évtizedek teltek el, és az európai újságírásban Romániáról, a romániai belpolitikai helyzetrõl nem lehetett az igazságot megírni. A nyugati vezetõ körök, a politológusok, az újságírók átvették azt, amit Ceausescu sugallni szándékozott. Többet ért nekik az imitált elkülönülés a Szovjetuniótól, a látszat-szembefordulás, mintsem képesek lettek volna feltárni mindazt a jogsértést és esztelenséget, ami az országon belül történt gazdaságilag és társadalmilag. Az európai országok mostanra talán már kezdik megérteni, hogy mi is történik Romániában. Mostanra, amikor hatalmas exodus támadt – szászok, románok, magyarok hagyják el az országot. Szávai Géza korábban Bukarestben élõ író és szerkesztõ ez év tavaszán érkezett Budapestre. Kérem, mesélje el, milyen körülmények között hagyta el Romániát a családjával. Szávai Géza: Egyetértek azzal, amit állít, hogy Európa és a nagyvilág lényegében nem tudja, hogy mi történt Romániában az elmúlt két-három évtizedben a Ceausescu-éra alatt. Ehhez még hozzátenném, hogy akik Romániában élnek, azok sem igazán tudják, hogy mi történt Romániával, és hogy mi történt velük. Ebben a helyzetben az ember csak a saját életének tényeit veheti számba, lehetõleg józanul és õszintén. Az elképzeléseit pedig megpróbálja valamiféle helyzetelemzés után többé-kevésbé helytállónak feltételezni… Ami engem illet, nem akartam soha eljönni Romániából. Én egy ilyen kisebbségi „helytállás” ideológiában, érzésvilágban nõttem fel. Édesapám tanító, a nagyapám pedig ahhoz a félparaszt-féliparos réteghez tartozik, amelyik elõszeretettel politizál, és mindegyre megüti a bokáját. A trianoni békeszerzõdés után kialakult ez a többé-kevésbé 355
KULTÚRÁK
KÖZÖTT
általános kisebbség/nemzetiség-ideológia, vagy közérzet, s ezt két generációnak a tapasztalatai közvetítették felénk. V. J.: Hány embernek kellett volna akkoriban ebbõl a tapasztalatból élni Romániában, hányan maradtak kisebbségben? Sz. G.: Az elsõ világháború utáni békeszerzõdések után Romániában maradt körülbelül kétmillió magyar. Ennek a két millió magyarnak tanácstalanul, mint egy leszakadt jégtáblán tülekedõ tömegnek, kellett az 1920-as évek elején gondolati kapaszkodót találni, értelmet keresni a létüknek: hogy ezt tovább érdemes, és kell… Élni, vegetatíve lehet, de csupán erre szorítkozni: egyetlen egy kisebbség számára sem kielégítõ, nem is helyes és nem is követhetõ életelv. Akkoriban kidolgoztak különféle elképzeléseket, ez beivódott a közösségi tudatba, és ez a közösségi tudat generációkon keresztül öröklõdött, én már ebben nõttem föl. Ez így összegezhetõ: az I. világháború után, a békeszerzõdések után az erdélyi magyarság értelmiségi rétege gyakorlatilag elhagyta Erdélyt. Körülbelül kétszázezer ember települt át Magyarországra, hiszen nem láttak reményt arra, hogy a Romániához csatolt országrészekben ezután biztosítottak lesznek azok az életformák, amelyek ennek az értelmiségi rétegnek munkahelyet, egész egyszerûen kenyeret adnak. Ebben az érzületben sok volt a jogos és sok a jogtalan félelem. A jogos félelem alapját az képezte, hogy az államadminisztrációban már tényleg nem kaptak helyet; kevésbé jogos az „alkotó értelmiség” félelme, hiszen író, mûvész megtalálhatta volna a maga helyét Erdélyben is… Visszatérve erre a szintén pofon egyszerû ideológiára, ami minden átlagos erdélyi családban mélyen meggyökerezett: továbbra is élni kell, méghozzá magyarként. Magyarország az elsõ világháborúban elvesztette területének a kétharmadát, népességének az egyharmadát, viszont ez az egyharmad is magyarként szeretett volna tovább élni a megváltozott körülmények között. Végül is adott volt egy kelet-európai kis állam, abban élt kilencmillió magyar – és vagy négymillió szétszórva a környezõ országokban. Az a helyzet, amelyet a XX. század teremtett a magyarság számára, teljesen újszerû volt, s ebben az újszerû helyzetben kellett mind az anyaországi, tehát a megkisebbedett Magyarországon maradók, mind a környezõ államokba, az utódországokba szakadt, azonos, közös identitású emberek számára is valóban emberhez méltó életelveket találni. Ez az emberhez méltó életelv Erdélyben az volt, hogy nem elhagyni a 356
Se optimista, se pesszimista – én józan vagyok… szülõföldet, itt élni tovább magyarként. Ez millió paradoxont teremtett, melyeket mindmáig nem sikerült feloldani. Ezek a paradoxonok, hogy úgy mondjam, az összmagyar belsõ lét görcseiként élnek tovább mind a mai napig. Gátolják az egyetemesebb identitástudat kimunkálását. Visszatérve saját ügyeimre, én azt örököltem az elõttem járó generációktól, hogy itt kell maradni, Erdélyben magyarként kell lehetõleg teljes életet élni, és ennek a módozatait kell keresni. Az erdélyi emberek számára ez erkölcsi parancs volt. Tudvalévõ, hogy a mindennapi létet csupán erkölcsi kívánalommal, elvárásokkal nem lehet kitölteni. Ezért aztán azt is tudomásul kell venni, hogy az elmúlt évtizedben sok olyan jelenség felmerült, amit már talán nem is helyes erkölcsi kategóriákban megítélni, hiszen ahová süllyedt manapság Románia, az már egy eldurvult, állati létnek egészen alsó szintje. V. J.: Milyen iskolákat végeztél? Sz. G.: Én székelyföldi vagyok, többszázezer ember él itt. A Székelyföld teljesen homogén magyar nemzeti terület. Itt nõttem föl. Nyolcadik osztályos koromig magyar iskolába járhattam. A hatvanas évek közepén a Ceausescu-féle álliberalizmus azonban már kezdte megmutatni a barlangi sárkánykörmeit. Ilyen ideológiával kezdték járni és szervezni Székelyföldet, hogy: az egyetemet végzetteknek be kell illeszkedniük az állam rendjébe, nem feltétlenül magyar vidékeken fognak dolgozni, és ha elkerülnek Óromániába, akkor ismerniük kell az ott lakók nyelvét, tehát mindenkinek román nyelvû iskolákba, egyetemekre érdemes járnia. Ilyen alapokon az ötvenes évek végére, a hatvanas évek elejére sikerült teljesen felszámolniuk végeredményben a magyar egyetemi oktatást. A hatvanas években, amikor én középiskolába kerültem, akkor már a középiskolás diákokat agitálták, különféle eszközökkel, és nekem is azt mondták a szüleim, hogy nyilván nem kerülhetek egyetemre, ha nem román iskolába adnak. Székelyföld egyik kisvárosa Székelykeresztúr. Itt ezelõtt ötven évvel csak egyetlen román család élt, most már lényegesen többen vannak. Itt indítottak román osztályt, a román osztályba toboroztak magyar tanulókat. Román gyerek a mi osztályunkban öt vagy hat volt. Magyar tanáraink rosszul beszéltek románul: és a románul rosszul beszélõ gyerekeknek tartották románul az órákat. V. J.: Milyen szakra mentél az egyetemen? 357
KULTÚRÁK
KÖZÖTT
Sz. G.: Nekem végülis szerencsém volt a középiskolával; hogy ha már román osztályt kellett indítaniuk, azt mondták a tanáraink, hogy abból legyen egy majdnem kísérleti reál osztály, hiszen a matematika, fizika nemzetközi nyelvezetet használ. Ezért hát a mi osztályunkban mindenki fizikát, matematikát tanult, sokan bejutottak egyetemekre, nyilván románul felvételizve. A középiskolában maradt lehetõségünk anyanyelvi mûveltséget szerezni – ez még a hatvanas évek körmönfontabb nacionalizmusa, még voltak engedmények, amelyeket a román államnak a világ felé föl kellett mutatnia, például román tannyelvû osztályokban is, ha 15 gyerek kérte, akkor magyar tanár fakultatív magyarórát tarthatott. Én így tanultam magyar irodalmat. A középiskolában kezdtem irodalommal foglalkozni, kezdtem publikálni, és bûntudatom, kisebbrendûségi komplexusom támadt, hogy elvégeztem egy román középiskolát, elmegyek egy román egyetemre, és lesz belõlem egy magyar író. Éppen ezért elhatároztam, hogy érettségi után magyar-francia szakra fölvételizek. Ez életem szörnyû korszaka volt, ugyanis nem érettségiztem magyarból, csak fakultatíve tanultam magyar irodalmat. A magyartanárom megesküdött nekem, hogy Géza, tudsz annyit, mint a többiek, akik magyar osztályba jártak. Becsületszavát adta, hogy fölvesznek. Így fölvételiztem a magyar-francia szakra, bejutottam, elvégeztem, s abban a furcsa helyzetben vagyok, hogy nekem ugyan nincs érettségim magyarból, de érettségiztethetek magyarból. V. J.: Milyen állást hagytál ott, amikor Romániából elmenekültél? Sz. G.: Egyetem után tanítottam, aztán Bukarestbe kerültem, egy ottani magyar hetilaphoz. V. J.: Hagytál ott valamilyen vagyont, értékeket? Sz. G.: A kislányommal és két bõrönddel jöttem át Romániából Magyarországra. Nem akartam elmenekülni, én ott magyar emberként és magyar íróként akartam teljes értékû ember lenni, azért vállaltam azt is, hogy magyar környezetbõl, a Székelyföldrõl fölmegyek Bukarestbe, ugyanis Bukarestbe vitték a számomra legérdekesebb kulturális lapot. Kisebbségi helyzetben, amikor már a nyelv megtartása is borzasztóan problematikus, a tudat általában torzul. Ez egyébként az oktatás struktúrájából is következik. Magyartanárokat még kiképeznek az anyanyelvükön, hiszen magyar nyelv és irodalom tanárokat nem lehet román nyelven kiképezni. Engem is magyar nyelven képeztek ki. Viszont jogász, fizikus már csak román 358
Se optimista, se pesszimista – én józan vagyok… nyelven tanulhat a romániai egyetemeken. Szakmát is csak románul lehet tanulni. 1959-ig létezett magyar egyetem. A kolozsvári magyar egyetemen fölkészítették a kétmillió magyar nemzetiséginek az értelmiségét. De ez megszûnt a 60-as évek elejére. A romániai magyar értelmiség, hogy úgy mondjam, önszorgalomból szerzi meg a nyelvi mûveltséget a különbözõ szakmai területeken. Ezért volt borzasztó fontos, hogy A Hét, a lap, amelynél dolgoztam, egy teljes kulturális kínálatot próbált nyújtani. Nem csak irodalmat; a teljes kultúra szükségességének illúzióját próbálta életben tartani, és ez számomra nagyon vonzó volt már csak azért is, mert a középiskolás megalapozás után, meg természetem szerint is többirányú az érdeklõdésem. Azért mentem föl Bukarestbe, vállalva azt a környezetet, mert onnan jobban lehetett egy ilyen lapot szerkeszteni. V. J.: Mint író, mennyire sikerült magadat nyilvánosan elismertetni? Hány könyved jelent meg? Érzed-e úgy, hogy méltánytalanul kevés, azért, mert magyar voltál? Sz. G.: Ezt nem érzem így, nekem Romániában megjelent kilenc könyvem. Volt egy nemzetiségi kiadó, úgy néz ki, hogy ezt meg fogják szüntetni, a Kriterion, Domokos Géza igazgatta, rendkívül okos ember, bõ intelligenciával és igazságérzettel áldotta meg az Úr. Bármennyire is kiszolgáltatott egy közösség, belülrõl önmagát szervezve megteremtheti magának az igazságosság jó közérzetét. És ilyen szempontból a „nemzetiségi élményekben” szerepe volt az erkölcsnek, etikának, többnyire jól funkcionáltak az intézményeink. Kár, hogy manapság gyakorlatilag már nincsen nemzetiségi intézmény, csupán az egyház, azon belül pedig ugyancsak etikai és más jellegû konfliktusok merültek föl. Korábban volt még néhány színház, de már az sem létezik, mert minden magyar színház mellé román tagozatot létesítettek. Ezek nyilván veszteségesek, és gyakorlatilag a magyar tagozatnak kell a románt eltartani. V. J.: Hogy az egyház mit ér Romániában, azt éppen napjainkban fogja próbára tenni a Securitate által üldözött temesvári lelkész, Tõkés László esete. Sz. G.: Tõkés László esete iskolapélda lesz a világ számára, de beszélgetésünk pillanatában még sok a kérdõjel. V. J.: Mi volt az ok, amiért eljöttél? Sz. G.: A feleségem megbetegedett. Bukarestben a beilleszkedésünk eléggé nehéz volt. Én vállaltam ezt, mert egyebet sem hallot359
KULTÚRÁK
KÖZÖTT
tam életemben, mint hogy vállalni kell, vállalni kell… Feleségem azonban beteg lett. Olyan körülmények közé kerültünk, hogy sajnos ki kell mondanom: az élete is veszélybe került, tüdõszarkoidózisa volt. Ehhez járult még a felhasadt tüdõ: minden annyira öszszejött, hogy végül behivatott az orvos. Õ mondta el, hogy Romániában kb. 300 hasonló megbetegedés van, és az öt legsúlyosabb eset közé tartozik a feleségem. Borzasztóan megijedtem, megtettem mindent, hogy… ez egy ilyen szép formula, az emberek elõszeretettel használják. Hadd mondjam el, hogy milyen keretek között tehettem meg én mindent! A feleségem benn volt a kórházban, ott naponta meglátogathattuk õt, csupán csak azért, hogy élelmet vihessünk be. A kórházi ellátottság nagyon gyenge Romániában, kellett volna tejet vigyek neki. Bukarestben nem találtam. Megegyeztem hát egy vidéki éjjeliõrrel. Bukaresttõl vagy 40 km-re lakott egy faluban. Megkértem, szorítsanak ki nekünk is kétnaponta egy liter tejet. A bácsi minden második nap behozta, akkor én kimentem a város szélére, a bácsi munkahelyére, elhoztam a tejet, bevittem a kórházba, és a feleségem itta és sírt, hogy otthon van a tizenegy éves kislánya, akinek viszont tej egyáltalán nem jut. Így „tehettem meg én mindent”. A bukaresti orvosi személyzetre nem mondhatok semmi rosszat, barlangi körülmények között õk is mindent megtettek. Próbáltam útlevelet kérni a feleségem részére, de nem adtak. Miként a román nemzet a világ legrégibb és legdicsõbb nemzete, ugyanúgy a román medicina a világ teteje. Ha gyógykezelésre kérek útlevelet, ezzel megcsúfolom és sértem a román államot. Azt tanácsolták, feleségemnek turistaútlevelet kérjünk, ezt nem adták meg, az idõ telt, az egészségi állapota egyre súlyosbodott. Akkor úgy kértem útlevelet, hogy otthon hagyjuk a gyereket túszként. Borzasztó utánajárással, és egészen végletes helyzetek közepette sikerült a feleségemet Budapestre hozni; a Korányi-szanatóriumba került, én pedig hazamentem a gyerekemhez a Székelyföldre. Bukarest és a Székelyföld között ingáztam. Aztán útlevelet kértem a gyereknek és magamnak, hogy meglátogathassuk a feleségemet. Európai ember számára elképzelhetetlen, hogy milyen procedúrával lehetett kislányomnak megszerezni a turistaútlevelet az édesanyja meglátogatására. Addig ugyanis be sem nyújthatja az ember az útlevélkérelmét, amíg a munkahelyi pártbizottság és a kollektíva meg nem szavazza, hogy ez az ember méltó arra, hogy kiutazhassék Romániából. Az én 360
Se optimista, se pesszimista – én józan vagyok… munkahelyemen ezzel nem volt gond. A feleségemmel vagy fél évig voltunk külön, ezalatt leveleztünk, olykor táviratoztunk. Telefonálni szinte lehetetlen a két ország között. Ha a feleségem nem betegszik meg, még mindig Bukarestben élnék. Mikor a kislányommal átjöttem, naivan még mindig gondoltam arra, hogy visszamegyek. Nem tudom, mi sült volna ki ebbõl. Jó, hogy most együtt vagyunk. Õk próbálnak élni és gyógyulni, én pedig próbálom tovább folytatni a tevékenységemet. V. J.: Megbízhatatlanok azok a statisztikák, amelyek jelzik, hányan is hagyták el Romániát áttelepülés céljából akár Magyarországra, akár harmadik országba érkezve. Mindenféle becslésrõl lehet hallani, néhány tízezertõl százezernél is több emberig. A menekülõk zöme magyar nemzetiségû, a németek Németország fele mennek tovább. Számos román nemzetiségû menekült is várja Magyarországon, hogy harmadik országba mehessen, de még olyan is akad, aki itt szeretne maradni. Gondolod, hogy tipikusak azok az okok, amelyek miatt ti eljöttetek? Miért jönnek el a többiek? Sz. G.: A legfõbb ok a kétségbeesés és a kilátástalanság. Románia teljes lakosságának 95%-a kétségbeesett, és kilátástalannak érzi az életet. Ennyi ember nem iramodik neki a határoknak, az a réteg teszi ezt, amely a kétségbeesésbõl valamely kockázat vállalásával próbál kiutat keresni. Az áttelepülési folyamat megkezdõdött már ezelõtt tíz évvel. Nyilván, hogy az értelmiséggel kezdõdött, hiszen nem találta a helyét, nem tudott dolgozni. Ez újabb erkölcsi konfliktusokat okozott a maradók és a távozók között. Az erdélyi értelmiség hagyományozódó hitvallása az, hogy ki-ki maradjon a helyén, és tegye a dolgát. Én ehhez nem akarok hozzászólni, odahaza sem tettem, kinek-kinek a személyi döntésére bízva, hiszen speciális személyi okok játszhatnak közre. A dolog tömeges voltát azonban én is aggasztónak tartottam akkor is, ma is. Az emberek nagy része nem törvényesen települ át, hanem nekimegy a határnak és átszökik, élete kockáztatásával. V. J.: Rontja-e a romániai helyzet megváltozásának esélyeit ez a tömeges kivándorlás? Van-e esély a változásra a romániai társadalom felõl? Sz. G.: A belsõ erõforrásokból származó esélyt minimálisnak tartom. A román társadalom teljesen a nacionalizmusnak a mérgében fetreng immár 100 esztendeje, és ennek az utóbbi negyven eszten361
KULTÚRÁK
KÖZÖTT
dõben elvakult propagandával sikerült annyira a nemzeti lét hajszálgyökereibe beleivódnia, hogy az már csak a hitleri Németország mércéivel mérhetõ. A nacionalizmus nyûge nem engedi kibontakozni a román társadalmat. V. J.: Meddig lehet öntömjénezéssel, nacionalista jelszavakkal, a dicsõ román nép emlegetésével egy egész társadalmat kárpótolni a gazdasági helyzet, az életszínvonal ekkora romlásáért? Még mindig mûködik ez a taktika? Sz. G.: A gyakorlat azt mutatja, hogy ez még mindig kárpótlás. V. J.: Ez nem egészen érthetõ. Látjuk, hogy így van, de nem értjük. Sz. G.: Történelmi dimenziókban kell szemlélni a jelenséget. Az újságolvasó elfelejti azt az egyszerû tényt, hogy Románia Európa legfeudálisabb államképzõdménye volt a XX. század elején. Ne feledjük el, hogy Európa utolsó parasztháborúja 1907-ben tört ki Moldovában. Mikor az éhezõ tömeg fölégette Moldovát, kivezényelték a reguláris hadsereget, és a katonák lõttek. Parasztháború volt a lakosság és a katonaság közt. Éhséglázadás 11 ezer halottal. Olvastam egy felmérést, mely szerint 1939-ben Románia népességének vagy 40%-a számára ismeretlen volt a kenyér. Ilyen elõzmények után, milyen annak az embernek a tudatvilága, aki a nagyapjától vagy az édesapjától ezeket a régi élményeket örökítette át, milyen lehet a politikai aktivitása. Egyszerû román embereket senki sem kényszerített arra, hogy kitegyék Ceausescu képét a falra. Úgy, mint a monarchiában a Ferenc Józsefét. Ez egy feudális társadalom, manipulálható. A nemzeti eszme jegyében már legalább 150 éve manipulálják. A nemzeti eszme csodával határos módon áttört mindenfajta korlátot. A „nyerõ”-tudat, a nyertes pszichológiája benne van a román társadalom majdnem minden egyedében. „A román összehúzza a derékszíját, és menetel tovább.” Ez szlogen Romániában. A nemzeti fanatizmus hihetetlen mértékûvé nõtt. V. J.: Nagyon sokan már nem tudnak másra gondolni: még az Economist is azzal fejezte be egyik cikkét, hogy nincs más megoldás, mint Ceausescu halála. Amit te elmondtál, azt sugallja, hogy ez nem megoldás a romániai problémákra. Sz. G.: Valóban nem megoldás. A romániai helyzet legalább hatvan éve nem változott lényegesen. Az I. világháború után kezdõdött. (És ezt a helyzetet kell a világnak végiggondolnia.) A román nemzeti görcsöket belülrõl nem lehet feloldani, ahhoz külsõ segít362
Se optimista, se pesszimista – én józan vagyok… ség is szükséges. Ceausescu halála nyilván megkönnyebbülést hoz, de nem hozza el a megoldást, ha nem is végleges, de átmeneti mivoltában talán értelmes megoldást. Itt ugyanis, ebben a feudális közegben a politikai kérdések másképpen vetõdnek föl. Én ismerem Bukarestbõl ezeket a jelenségeket, korombeli román írók között barátaim vannak, mûveltek, barátságosak, éppen csak, ha a nemzeti ügy felvetõdik, olyan fantasztikus elvakultságot érzek, amit csak a Komeini gárdájáéhoz tudok hasonlítani. Ennek okát én abban látom, hogy ez hagyományozódott, 150 éve sikeres, és addig, míg egy falba bele nem ütköznek, addig ezt az õ lényükbõl kimosni, kilúgozni nem lehet. V. J.: Mit jelent ez Európa peremén? Sz. G.: Azt hiszem, már Európa is, legalábbis az értelmesebb emberek kezdenek ráébredni, hogy ez bizony kihívás a humánum ellen, az európai gondolkodás megcsúfolása, hiszen a mai Románia az európai gondolkodás paradoxális terméke. Önerõbõl a sovinizált román társadalom képtelen ezt az állapotot meghaladni. Itt van például Ceausescu halálának kérdése. Egész Európa ettõl várja a megoldást. Hát nem lesz megoldás. Ceausescu mögött már ott az a garnitúra, amelyik át fogja venni a hatalmat. Õk is átörökölték a beidegzõdéseket. Most is nyerõre áll ez a paradoxális, görcsös gondolkodás, amely tüske Európa testében. A tüske tovább fogja szúrni Európa testét. Meghal Ceausescu, jön egy mûveltebb, reformer gárda, amelyiknek célja ugyanaz, ami 150 éve célja a román politikának. Ennek a legocsmányabb kitüremkedése a Ceausescu-féle nemzetiszocializmus volt. A következõ generáció már most úgy gondolkodik, hogy Ceausescu hasznos volt, hiszen elvégezte a piszkos munkát: nemzetállamot akarnak, nyilván kétmillió magyart ki kellene innen rakni. Nem lehet õket eladni pénzért, mint ahogyan eladták a zsidókat, eladták a németeket. A magyarokat nincs kinek eladják, konzervbe sem lehet feldolgozni õket. A magyarokat csak kiûzni, asszimilálni, szétszórni lehet. Ennek a gárdának ez az örökölt állapot megfelel, mert Ceausescu kész tényeket teremtett, amely kiteljesíti a másfél évszázados román hagyományt, amely homogenizál megteremti a nagy dákó-román nemzetállam kiteljesítésének feltételeit. Ceausescu ezt tette. Utána jön ez a gárda, elítéli a módszereit, és finnyás úri sajnálkozással jelenti be, hogy egy kevés még megmaradt a nemzetiségeinkbõl, hát megpróbáljuk megoldani a 363
KULTÚRÁK
KÖZÖTT
problémáikat. Európa csak bámulni és ámulni fog ez elõtt a diabolikus balkáni mutatvány elõtt. V. J.: Az után a hatalmas véráldozat, önvád után, ami Hitlert és Sztálint követte, íme itt van egy újabb õrült, aki szabad kezet kap az országában. Akkor minden hiába volt a XX. századi európai történelemben, ha nincsenek eszközeink a társadalom, a gazdaság, a kultúra megvédésére? Sz. G.: Én nem vagyok se pesszimista, se optimista, én józan vagyok. Elõfordulhat, hogy valóban minden hiábavaló volt. Viszont a XX. század végére a befolyásolhatóság eszközei megváltoztak Európában. Már nem csak katonai eszközökkel, vagy fenyegetéssel lehet egy ország politikai vezetésére hatni, lásd a Szovjetuniót. V. J.: Az eszközök „európaibbá” tételével a paranoia nagyobb esélyt kap? Sz. G.: Eddig ezt történt. Józanul és pontosan elõre látom, hogy a Ceausescu utáni politikai garnitúra az elõbbi kártyát fogja kijátszani. Számomra csakugyan az a kérdés, hogy újra be tudják-e csapni Európát? V. J.: Azt mondtad, hogy számodra a Magyarországra jövetel átmeneti állapot, a magánszférád, a feleséged állapotának, és/vagy a romániai helyzetnek a megjavulásával akár vissza is mennél. Ez azt sugallja, hogy látsz valami megoldást. A legjobb megoldásnak honnan kell jönni? Sz. G.: Szerintem Európa felõl. Elmondtam, hogy mi lesz a Ceausescu utáni éra forgatókönyve. Én viszont nagyon remélem azt, hogy Európát még egyszer nem tudják becsapni, s ha ez így lesz, akkor a román politikai garnitúra befolyásolhatóságának esélye is növekszik. Amennyiben ez megtörténik, valóban szó lehet arról, hogy Románia kitárja kapuit Európa felé. V. J.: Mit tehet Kelet-Európa, és mit Nyugat-Európa ebben a helyzetben? Milyen eszközei vannak? Természetesen mindennek alfájaomegája a reális helyzetértékelés és -felmérés, ami egyre nehezebb. Sz. G.: Egy Ceausescu utáni korban, egy föllazuló Európában semmi esetre sem szabad elfogadni a század végére kialakult status quot, hanem az abszolút precíz történelmi kivizsgálás, számonkérés és szembesítés folyamatának kell elkezdõdnie! Hiszem, hogy ebben a folyamatban megtisztulhat a román nemzet: egyedeiben, egészében és szellemiségében is. Azt hiszem, hogy a szétdúlt sváb, szász, 364
Se optimista, se pesszimista – én józan vagyok… magyar autonómiák is visszaállíthatók, ezt a lehetõséget feltétlenül számon kell kérni Románián, ugyanakkor föl kell kínálni az Óromániából hol erõszakkal, hol adminisztratív úton, hol sovén jelszavak zászlai alatt Erdélybe átvezényelt ifjaknak – ezeket légiószám dobták át a Kárpátokon, hogy ott alapítsanak családot –, szóval meg kellene adni nekik a lehetõséget, hogy vágyaik, kedvük, identitásuk számbavételével visszatérhessenek õk is Óromániába. V. J.: Ha Európa ilyen módon, ebben az irányban viselkedne, a logikus lépéseket megtenné, szüksége van-e szövetségesre, és talál-e a kelet-európai térségben? Sz. G.: Feltétlenül szüksége van szövetségesre, anélkül ez nem oldható meg, hiszen Kelet-Európa is része Európának. Én tovább mennék. Ha a román értelmiségben az ilyenfajta gondolatfelvetés után természetszerûleg elkezdõdnek a tisztázódási folyamatok, akkor a logika és a józan ész vonalán ugyanide jutnak el. Egyelõre én még a józanul gondolkodó csoportnak a létét is megkérdõjelezem; igen ám, de a józan ész – ez a történelemben számtalanszor bebizonyosodott –, a „józan ész józansága” úgy terjed, mint szalmában a láng. Erre van esély: hogy egy Ceausescu utáni kor román értelmisége a józan megtisztulás útját választja. Én ebben az esélyben túlságosan nem bízok, de számolok a lehetõségével, és bármikor kész vagyok velük akár szövetkezve haladni elõre, együtt dolgozni KeletEurópában. (1989)
365
KULTÚRÁK
KÖZÖTT
S Z E RTA RT Á S – VA GY Õ S Z I N T E Ö R Ö M ?
Válaszok a Korunk kérdéseire – 2004
1. Melyik, utóbbi öt évben olvasott/megismert román írásmû jelentett számodra fontos élményt? Miért? „Egyperces” jelentés a kultúrák közötti kommunikációról (rövidebben: STB.) Úgy négy-öt évvel ezelõtt egy színvonalasnak mondható budapesti vendéglõben egy közép-kelet-európai (már nem igazán fiatal) úr, egy kelet-európai (még nem igazán koros) úr és egy figyelemreméltó(an türelmes) hölgy vacsorázott; szertartásos barátságban. Eme szertartásosság mögött picinyke és nagyobbacska okok aranyhalainak milliói cikázgattak – nem csak a képzavar vizében –, a két úr pedig mintha csak azért tartott volna fegyvert: kést-villát a kezében, hogy a mögöttesbõl kiugrani mindig kész, cikkanó aranyhalak fejére koppintson vele, hogy azok rögvest visszahulljanak a mély mögöttesbe. Az urak e kimerítõ, idegfeszítõ ténykedésüket szertartásos vacsorázással álcázták. Amúgy kedvelték õk egymást, de hát… mögöttük az aranyhalak; folyton villogni akarnak (folyamatos jelen!). Románul beszélgettek a vendéglõben, a közép(!)-kelet-európai Budapesten, az ifjabbik úr volt a házigazda, a vendég a kelet-európai Bukarestbõl érkezett, melyre nem mondhatni, hogy közép, de azt se illik, hogy kelet, jelzõként a Balkán se kimondottan dicsérõ, bár amúgy precíz; a Balkán-Párizsa: Bukarest, a Balkánon álruhában-álnéven pompázó Párizs képzete pedig rühelletesen zsenáns volt mindkét úr számára, legalábbis az ifjabbik elõtt: tutira. Hát ilyen s ekkora és sok más, nagyobbacska aranyhalacska – mint ez a közép-szerû – zsongott a mély mögöttesben. Ám az urak kezében fegyver, agyukban gondozott, exkluzív akvárium, idegeikben éberség. A bukaresti úr: Mircea Martin, az UNIVERS nevû világirodalmi kiadó igazgatója, a vendéglátó: Szávai Géza, a budapesti PONT 366
Szertartás – vagy õszinte öröm? Kiadó fõszerkesztõje. Kedvelik, tisztelik egymást, „intézményesen” is együttmûködnek, domnul Martin a PONT kiadó magyarról románra fordított könyveinek bukaresti bemutatóján méltatta a sorozatot, annak egyik kötetéhez (Mészöly Miklós: Saulus) õ írta az utószót STB. Kicsit úgy néz évek óta dumnul Gézára, mint valamiféle csodabogárra, akit érteni vél, de mégsem mer egészen kiismerni. Domnul Géza román könyveket fordíttatott magyarra, franciára STB., magyarokat románra, és még néhány nyelvre, együttmûködik román írókkal, domnul Martinnal a frankfurti könyvvásáron is, itt Budapesten is az együttmûködésrõl tárgyal STB., beszélgetnek roppant udvariasan, domnul Géza türelmes és készenlétben mosolygó feleségének figyelõ tekintete elõtt. Mert az udvarias domnul Gézáról tudni kell, és tudja ezt nagyon jól domnul Martin: vagy kilenc évig Bukarestben élt, és erre az évtizedre majdnem ráment háromtagú családjának az élete, és domnul Géza gyûlölettel és undorral túltelítkezve távozott a Balkán Párizsából, de senki nem szeret gyûlöletben és undorban élni, hát domnul Géza is feltehetõen kompenzál, és menekül saját vállalhatatlan zsigeri indulatai elõl, le akarja gyõzni azokat, hát erõt vesz magán, és együttmûködik a román kollégáival, fordít és fordíttat STB, vélheti domnul Martin, és domnul Géza attól fél, hogy véli is. Domnul Géza nyers és cifrázatlanul durva tud lenni, készenlétben mosolygó felesége ezért félti, mert kiszámíthatatlan, mikor tör fel domnul Gézából a dúvad, de a már nem igazán fiatal úr most még úr-kategória: késsel-villával a kézben figyeli az aranyhalakat, egyik-másikban cápát, aranycápát sejt, és gyûjti az erõt, hogy ha az felbukkanna, idejében fejbe verhesse, és a mélyvízbe visszalökhesse. Közben szertartásosan folyik a beszélgetés a román-magyar kulturális, irodalmi együttmûködésrõl. Domnul Martin még a Kondukátor idejében írt könyvet a román irodalom – és lelkület? – ellentmondásairól STB., de félõ, hogy a mélyvíz és az aranycápák zsongásához viszonyítva az is kevésnek tûnik; domnul Géza attól fél, hogy bizony kevés, és domnul Martin is érzi, hogy domnul Géza attól fél, hogy domnul Martin érzi, hogy érzik egymás félelmeit… …Az idõsebbik, még nem igazán koros kelet-európai úr teszi le fegyvert: a kést és villát párhuzamosan, egymás mellé helyezi a tányérra. Megadja magát. És bevallja: – Tudja, domnul Géza – szégyenlõsen, de õszintén és mindent 367
KULTÚRÁK
KÖZÖTT
STB vállalva sóhajt –, hosszú-hosszú évek óta egyetlen könyvet olvastam valamiféle elsodró tetszéssel, amelynek igazi, olvasói örömmel adtam át magam, és belefelejtkeztem. Domnul Martin megnevezte Bulat Okudzsva egyik regényének címét. Domnul Géza elcsodálkozott, õ is letette a fegyvert. „Miért éppen ez a regény?” – kérdezte, mert neki egy másik Okudzsava regény tetszett jobban; de domnul Martin nem tudta, miért, s ezt picit szégyellette is. Domnul Géza megsajnálta, s mintegy viszonzásként bevallotta, hogy Dosztojevszkij Bûn és bûnhõdését õ soha nem olvasta végig, mert nagyon tetszett neki a könyv, és félt, hogy az író a végén elszúrta, befejezni ugyebár nagyon kevesen tudnak. Alig van jól befejezett regény a világirodalomban. „Ne mondja.” Hát ezekbe a dolgokba, amelyek csak úgy jöttek, az urak nagyon belefeledkeztek, alig tudták abbahagyni, elpurpárléztak, mint két jó barát vagy két és fél órán át. Pár percnek tûnt az egész. Az ezt megelõzõ együttmûködési tárgyalás körülbelül harminc percig tartott… Kommentár nincs. Ez a helyzet. …Igazán õszinte, olvasói örömmel az utóbbi húsz évben Mircea Nedelciu makámáit, rímes prózáit szerettem igazán a román irodalomból. Az egyik a Mioriţa vidám, groteszk parafrázisa, még a nagy Kondukátor idejében jelent meg, egyetemi színjátszó csoportok vitték színpadra, értelmiségi generációk kívülrõl fújták, a Szabad Európa rádió többször ismételte. Az utóbbi öt évben Simona Popescu Exuvii címû regényét olvasgattam kedvvel: folyamatosan hátrahagyott, levedlett kígyóbõr-énjeinkrõl, gyerekkorunkról, Feketehalomról, ahol Simona kislányként élte át legnagyobb szerelmét, melynek tárgya a német Hari, aki hirtelen, családostul tûnt el az erdélyi városkából: kivándoroltak Németországba. Hogy miért éppen a felsorolt mûvek tetszettek? – nem tudom, és ezt picit szégyellem is… Az ember persze nem csak magán-úrként viszonyul egy mûhöz, egy irodalomhoz STB. Irodalmárként okoskodnia is illik; feladatai is vannak (lennének).
368
Szertartás – vagy õszinte öröm? 2. Egy, az Observatorul Cultural címû lap által kezdeményezett körkérdés Mateiu Caragiale Craii de Curtea Veche címû regényét „hozta ki” a legjelentõsebb 20. századi román regényként. (Marin Preda Moromeţii c. regénye közel ugyanannyi szavazatot kapott.) Mennyire találod meglepõnek ezt az eredményt, és hogyan értékeled? Irodalmárként nem lep meg, hogy egy õszintébben feltárulkozó pillanatában irodalmuk legjelentõsebb 20. századi regényeként a románok Mateiu Caragiale Craii de Curtea Veche címû mûvét nevezik meg. Miként szerzõjének (a nagy Iancu bá különcködõ fiának) élete, a könyve is a szerepjátszó és stiláris grandománia mutatványaival, egy európai mércék szerint kegyetlen, könyörtelen és irgalmatlanul szegény világ gazdaggá stilizált misztériumának pompájával és korszakokon átívelõ pszichózisával sokkol és hódít. Nem rokontalan mû, mint vélik. Valahol Iszaak Babel Odesszai történetei mellett a helye. Mircea Nedelciu barátom Mateiu „várának” szomszédságában gyerekeskedett, melynek tetejére zászlót, irodájába pecsétet maga a nagy különc tervezett. Nedelciunak egyszer elmondtam, hogy foglalkoztat a Craii de Curtea Veche fordíttatásának terve: elõször oroszra szerettem volna fordíttatni, aztán oroszról (nem a román eredetibõl!) más nyelvekre, Babelre történõ sûrû hivatkozásokkal. Nedelciu pontosan értette, mire célzok. Õ akkoriban fordítgatta franciából Flaubert Bouvard et Pecuchet-ját korabeli(!) román nyelvre. Tragikus betegsége és korai halála megakadályozta, hogy ezt a stilisztikai mutatványt véghezvigye. Én pedig megtaláltam Kisinyovban azt az orosz írót, aki (jól beszél románul) szerintem kiválóan fordítaná oroszra a Craii de Curtea Veche-t. De neki nem tetszik a Mateiu könyv. Nem érdekli õt ez a világ. „A” világot azonban érdekli ez a „román világ”. A PONT kiadó tizenkét európai ország tizenkét kiadójával közösen (ugyanennyi nyelven) adja közre az INTERFACE sorozat köteteit, amely az Európában kötelezõen ismerendõ minimumot kínálja a nemzetek közötti nemzetiségrõl (nemzetrõl?): a cigányságról. A sorozat egyik kötetébõl, Ian Hancock mûvébõl (Mi vagyunk a romani nép) idézek egy apróhirdetést, eredetileg a bukaresti LUNA közölte 1845-ben: „A bukaresti Serdar Nicolae fiaitól és örököseitõl eladó 200 cigány család. A férfiak kiváló udvari rabszolgák, az369
KULTÚRÁK
KÖZÖTT
az birtoki rabszolgák: aranymosók, vargák, muzsikusok és mezei munkások. Egyszerre legalább öt rabszolga kerül eladásra, ötösével az áruk viszont csak két dukát lesz. A szokásos módon lesznek elõkészítve a vásárra, és fizetés után a vásárló a leghívebb szolgálatra számíthat.” A kiadókat, Európa múltjával, jövõjével (melyben a maga helyét igen intenzíven keresi az európai cigányság is!) foglalkozókat a romániai rabszolgatartás ma már jobban érdekli minden más, román „sajátosságnál”. Drakula nem segít megérteni Romániát, de egy nagyon szegény ország, egy nagyon szegény populáció rabszolgatartó mindennapjaiból (szegény ördög: nem is olyan régen mindenható istene, „embertartója” lehetett egy másik szegény ördögnek) nagyon sok minden megérthetõ. Mateiu prózájának kulisszáit és a bordázatát ezek a hallatlan feszültségek tartják. Ahol két dukátért embereket vehettél, király (crai) lehettél vagy Jézus Krisztus, Mohamed, miközben körülötted egy földrész demokratizálódik és polgárosodik… ott a hatalom, nagyság, kicsinység STB közérzete és stilizált természetrajza évszázadokra sajátosan, furcsán meghatározott. A nemzetközileg csodált Mircea Eliade novelláiban (La ţigănci) szintén ez a közérzet éli túl önmaga vélt misztériumát. Naná, hogy van itt varázs! Odesszában a betörõ Benya Krik a király (Vö. Iszaak Babel: A király), és hemzsegnek körülötte még szép számban királyok, miként Bukarest közelmúltjában a crai-ok, a nemrégi-királyok, miként manapság Újpesten és Óbudán százával és ezrével az alig pelyhedzõ állú, kezdõ vagy már kopaszodó, megkésett kamaszok, akiknek szájában habzik a „király”, amit csinálsz, az király, te vagy a király. Ki meri azt állítani, hogy lefordíthatatlan a Craii de Curtea Veche, hát ez mondásnak király, na, de, de komolyan?! 3. A kultúrák közötti kommunikáció nem egyszerûen a „másik” iránti, véletlenszerû kíváncsiságra támaszkodik, inkább közös problémák iránti kíváncsiságra. Például olyasfajta kérdésekre adott válaszok mentén lehetne ezt elképzelni, mint: mi(t jelent az Ön kultúrájában) a posztmodern vagy az avantgárd? Milyen intézményes változásokra lenne szükség az új kulturális kontextusban az irodalom értékeinek ismertté tételéhez? Stb. Volna-e elképzelésed néhány hasonló, hasznos vitát gerjesztõ problémát illetõen? 370
Szertartás – vagy õszinte öröm? Nekem egy-másfél évtizeddel ezelõtt, a rendszerváltó idõkben – magánemberként, korszerûbben szólva: magán-úrként – az volt az elképzelésem, hogy kövessük emberi és úri késztetéseinket, tegyük, amivel örömet szerzünk maguknak, másoknak, de hát – nem magánemberként, hanem közéleti úrként – vannak feladataink is itt, az ilyen-olyan jelzõkkel teleaggatott (Kelet, Közép-Kelet STB) Európában. A kisebbségbe „túszított” magyarok a 20. században politikai kényszerûségbõl lefordították az egész román irodalmat, a huszonharmadrangú és -rendû írókig menõen. Fordítva ez nem igaz, pedig ajjaj, volna értelme! Tehát amikor néhányadmagammal megalapítottam a PONT Kiadót, román mulasztások pótlására – is – elszántuk magunkat. A példa kedvéért: egy Kölcsey nevû költõ Himnusz címû verséért nyolcvan éven át nyomorgattak erdélyi magyar embereket, de a verset egyetlen román ember sem olvas(hat)ta, mert nem volt lefordítva. Vagy két tucat más Kölcsey-vers társaságában, kétnyelvû kötetben adtuk közre, és román barátaink kezébe is… Fontosnak tartottam, hogy a Moldovai Köztársaság román irodalmából is fordítsunk, így jelentettük meg Iulian Filip kötetét (Mamut a hûtõszekrényben; közeljövõben francia nyelven is kiadjuk), máig az egyetlen könyv, amely magyar nyelven ebbõl az irodalomból megjelent. Mészöly Miklóssal Kisinyovba is elmentünk, Bukarestbe is, románra fordított könyveinkkel. Ana Blandiana magyarra fordított (Szelíd állat; elõkészületben franciául is) kötetének A szenvedés konvertibiltása címû esszéjét pedig kelet-európai öntudattal adtam sok barátom kezébe. CONFLUX (a conflict ellentéte!) nevû programunkról a PONT Kiadó honlapján (www.pontkiado.hu, vagy www.pontkiado.com) több nyelven olvashat az érdeklõdõ, nem az öntetszelgés vagy dicsekvés itt a cél, hanem ama megkerülhetetlen tényszerûségnek a rögzítése, hogy a „kultúrák közötti kommunikációt” õszintén és életszerûen, a primer tényezõk felõl érdemes szemrevételeznünk. Észre kell vennünk tehát, hogy manapság az ember, ha olvas, végre nem kényszerûségbõl, feladatból STB, hanem a maga örömébõl/örömére teszi. Miként kulturális pozíciója is végre valahára: SZABAD! – azt olvas, amit akar, amihez kedve van, és amihez kulturális környezete és saját adottságai (pl. több nyelv ismerete) hozzásegítik. Elvileg minden hozzáférhetõ. (Az Internettel a kulturális 371
KULTÚRÁK
KÖZÖTT
esélyegyenlõség lassan valóságossá válhat.) Amit ideológiákkal, programokkal, intézményekkel STB „változtatni” lehet, ami még az ízlés, illendõség határain belül megengedett: a hozzáférhetõség dimenzióit tágítani, és a kultúrát igénylõ ember szabadságának, függetlenségének tiszteletben tartásával választási lehetõségeit gazdagítani; az érvelõ rámutatás, az elemzõ mûélvezés eszközeivel a választás minõségét (kb: értékválasztást) befolyásolni. Én itt most az éppen pár évre adott, „intézményesített fogalomhasználat aktuális terepén” is átugranék (a strukturalizmustól a posztmodernig megértem néhányat), hogy pár életszerû mondatot leírhassak: Magánolvasóként is, irodalmárként (beleértve: egy kiadó vezetõjeként) is engem – torz körülmények között formálódott, torzult személyiségem és ebbõl is fakadóan egyenetlen mûveltségem miatt – a magyar irodalom egésze érdekel, melyhez kisebbségi magyar sorsba betonozva negyvenéves koromig nem igazán juthattam hozzá. Az elmúlt évtizedben szlovákiai, nyugati, vajdasági, kárpátaljai magyar írókat és magyarországi írókat olvastam-habzsoltam, hogy lássam és ismerjem anyanyelvem irodalmának teljességét. Ez olykor örömet is okozott; maga a tájékozódás, annak (negyven éves koromra végre megadatott) lehetõsége: mindenképpen. Azt hiszem, hogy az erdélyi és – Magyarország kivételével – az akárhonnani magyarokat hozzám hasonlóan a „kultúrák közötti kommunikációból” leginkább a magyar kultúra belsõ kommunikációja érdekli; az, hogy az egyetemes magyar kultúrát korlátozás nélkül birtokba vehesse. (Magyarországi magyarokhoz ma már „természetesen” jutnak el, a „központ” pozíciója és egyéb adottságai miatt a határon túli magyar mûvek: jelenlétük természetes. Fordítva ez sajnos még mindig nem igaz!) Magánolvasóként szeretnék szabad maradni: azt olvasni, amihez kedvem szottyan. Nem román irodalmat olvasok, hanem – esetleg – román mûveket. A magyar kultúrában nevelkedett olvasóktól sem várhatok, nem is várok el egyebet. Romániai magyarként megtanultam a román nyelvet, és kényszerûségbõl a román irodalom történetét. Kényszerûségbõl már nem szeretnék román irodalmat olvasni, és nem szeretném, ha a nálam fiatalabbakat erre intézményesen rákényszerítenék. 372
Szertartás – vagy õszinte öröm? Évtizedes (kollektíve szemlélve: egy évszázadnyi) kiszolgáltatottságom a román kultúrterrornak – egészen bizonyosan eltorzított engem. Viszonyulásom torzulásait próbáltam leküzdeni. Én kellemes, emlékezetes és természetes pillanatnak tartom, hogy Mircea Martinnal átbeszélgetek egy estét – mint bármelyik barátommal, akivel közös hobbinkról társalgunk – Bulat Okudzsváról. Miközben az õ román kultúrájának és az én magyar kultúrámnak a közelítéséért jöttünk össze, összes gátlásaink félig aktivizálódtak STB; de szertartásosan, kulturális kommunikációs – amúgy önkéntes és belátásos! – kötelezettségbõl találkoztunk, mégis: egy adott pillanatban már abban a kulturális örömben osztozunk, hogy egy „közömbös”, egy akármilyen, de nekünk tetszõ mûrõl szinte komikusan tetszelgünk magunknak és egymásnak; mert minden kulturális élmény és közösség, kvázi élményközösség alapja, hogy: – TETSZIK NEKÜNK. A mai olvasó választ. Érdeklõdést, közös érdeklõdést a tetszés, a tetszésélmény cseréje, megosztása fakaszt. Ez nem program, hanem a kulturális élet természetes igénye. Programoknak mindig vége szakad. Amirõl én beszélek, az folyamatos. Miért hirdessünk programot arra, hogy a magyarok most pedig olvassanak román szerzõket, olvassák el valamely konkrét mûvet, és tájékozódjanak a román irodalomban, kultúrában?! Akinek ez tetszik, ezt tegye! Ha tetszése felkelti tetszésünket, kedvvel osztozunk benne, és teszteljük a tetszést. A magyar kultúrában felnövõk egyik (milliós nagyságrendû) közössége (erdélyiek) számára a román nyelv és (nyelv hordozta) kultúra: környezet és a közvetlen, ezerfelé ágazó napi tevékenység közege. Ha emlékezetem nem csal, a Gereben Ferencék-féle olvasásszociológiai felmérés szerint az erdélyi értelmiségiek hatvan-hetven százaléka román nyelvû napi sajtót (is) olvas. Abból szerezheti meg leghamarabb az életét érintõ napi információkat. (Felvidéken, Szerbiában, Kárpátalján feltételezhetõen hasonló a helyzet.) Az sem véletlen, hogy a KORUNK-nak az „utóbbi öt évben általam olvasott román írásmûre” rákérdezve nem kellett kiterjesztenie a kérdését arra, hogy milyen nyelven olvastam az illetõ mûvet. Érthetõnek tartom, hogy ebben a helyzetben mûködjék az a természetes kulturális ösztön, hogy „amit megismerek egy másik nyelven született mûvek sokaságából, annak legjavát tovább adjam, de 373
KULTÚRÁK
KÖZÖTT
legalábbis felhívjam rá a velem egy kultúrában élõk figyelmét.” Ám az én – magyar – kultúrám tájékozódásának teljességét, kívánatos és természetes arányait nem torzíthatja el büntetlenül, hogy politikai kényszerbõl és megrendelésbõl, no meg a kényszerû nyelvismeretbõl fakadóan fél évszázadon át a magyar nyelvre fordított román STB (most a feltett kérdések miatt csupán ezt a nyelvet említem) mûvek aránya mondjuk 500-szorosa legyen a japán, spanyol, arab STB nyelvbõl (és kultúrákból) fordított mûvekének. Egyébként pedig a magyar nyelvnek és kultúrának a 20. században sajnos túlságosan is barbár, elnyomó és gyakran felszámolásra törõ kényszer-szimbiózisa a román, szlovák, szerb STB. nyelvekkelkultúrákkal paradox módon mégis tágíthatta a tájékozódás dimenzióit, hiszen ezeken a nyelveken jelentek meg olyan mûvek, amelyek esetleg magyar nyelven hozzáférhetetlenek voltak. Lám, a „kultúrák közötti kommunikáció” útjai… Szûk másfél évtizeddel a kelet-európai rendszerváltozások után én minden vonatkozásban a választás szabadságának a további tudatosítását és kiterjesztését tartom fontosnak. Ez az élmény mindennél fontosabb és mindennél termékenyebb – állítom ezt olvasgató magánemberként. Íróként pedig egy hosszú történetbõl néhány mozzanat: Mircea Nedelciuval az 1980-as években azért készítettem egy interjút (ekkor ismerkedtünk meg), mert ezzel bizonyíthattam, ugyanis épp olyan események zajlottak körülöttem, hogy bizonygatnom kellett „ragaszkodásomat” a román néphez, irodalmához STB. A tippet más adta, én meg igazat adtam neki: ha már román irodalmat kell „nyomnunk”, akkor az értékeset. Az interjút úgy készítettük, hogy eladdig egy sorát nem olvastam Nedelciunak. Okos fiú volt, visszahúzódva a taccsvonalra, eladóként dolgozott egy könyvesboltban, védte magát a politikai zsarolhatóságtól. Bosszantotta, hogy egy többségi (román) – kisebbségi (magyar) hatalmi játszma keretében kerestem meg, és azt sem tudom, miket írt: „Rossz lehet nektek, hogy kötelezõ minket szeretnetek!”. „Szeret a fene!” Vigyorogtunk és vicsorogtunk egymásra. Megjátszottuk, hogy viccelünk. Az 1990-es évek elejére „egyenlõsített” minket a történelem és saját sorsunk fordulata. Az elõzményeket ki kellett beszélnünk. Ezt tettük. És õszinte örömömet leltem a kapcsolatunkban, barátságunkban, a szövegeinken 374
Szertartás – vagy õszinte öröm? végzett közös munkában. Séta gramofonzenére címû regényem román fordítását õ olvasta végig, javította, utószavazta. Én meg a makámáit fordítgattam magyarra. Oda-vissza harsány röhögések. Tervezgetések. Egyenlõk és társak voltunk. Míg meg nem halt. Kiadóként egyik társam éppen Nedelciu volt, akivel a CONFLUX – többnyelvû nemzetközi sorozatunk – tervét átbeszéltük (õ is kiadót és terjesztõi hálózatot alapított, fantasztikus ötletei, nemzetközi, fõként francia kapcsolatai voltak, könyvesboltja Bukarestben STB). A „kultúrák közötti kommunikációról” – egy kiadó vezetve – azóta is csak azt ismételgetem: ne hazudjunk. És azt tanácsolom, azt követem barátaimmal, munkatársaimmal, hogy csupán azt érdemes mûvelni-elvégezni, amit ingyen vagy börtönben is végeznénk: írni, fordítani STB. Ezt senki nem veheti el tõlünk: se a hatalom (régen), se a kulturális alapokat konferenciázgatásra, utazgatásra, saját adminisztrációjuk fenntartására és lázálmaikra, ostoba „programjaikra” pazarló bürokraták (újabban). A kiadói munka éppolyan kegyetlenül kemény, következetes és végzetes, mint az írás. Minket fõként a próza és az esszé érdekelt, és számbavettük pár tucat nemzeti irodalom prózaíróit, olyanokat, akik 45 év körüliek, és írtak már három regényt. Aztán a mérce megengedõbb lett (legalább egy regény és még két elbeszéléskötetet, netán esszékötet), mert nagyon hamar kiderült: Párizstól Moszkváig igen kevés az a 45 éves prózaíró, aki már letett az asztalra három regényt. Ugye, milyen furcsa?! Ebben a nagy kánon-kavalkádban, hangzavarban? Mi pedig – kiadóként – ragaszkodtunk az elképzelésünkhöz, mert kegyetlenül õszintének kell lennie, annak, aki szegény, de reményeket táplálva józanul kockáztat: Ottlik Géza egyik angol nyelvû kiadója kedvenc magyar szerzõm bridge-könyvének borítójára ezt írta: hazájában íróként is igen ismert! Az Iskola a határon esetleges sikere után is kérte volna kiadó, közönség: az újabb Ottlikregényeket… Hirtelenében és utalás szerûen legalább háromféle viszonyulást kellett itt számbavennem a „kultúrák közötti kommunikációhoz”: magánemberit, íróit, kiadóit. Kölcsönösen kihatnak egymásra, kár volna tagadni. Bárhonnan indulunk, csak a lényeghez jutunk: az emberek mû375
KULTÚRÁK
KÖZÖTT
veket olvasnak, az író mûveket ír, az irodalom primér mûvekbõl áll, a kiadó mûveket közvetít… Nem programokat, nem mozgalmakat, nem kiáltványokat, nem csoportosulásokat, nem irodalomideológiákat; NEM azt, amitõl habzik a felszín, s elfedi az alapvetõ tényeket. Keressük hát a mûveket (olyan kevés van, pár sorral fennebb panaszoltam!), mostanában már annyi átgondolatlan és értelmetlen program után Európában is van (mint Japánban) MÛ(!!!)-fordítás támogatás, amely kizárja az antológiák (csoportos nyomulás), a konferenciák, egyszóval az ál-tevékenység támogatását. Az Európai Bizottság Culture 2000 pályázatain nincsenek fordításra felkínált könyvlisták (gazdag alapítványok másfél évtizeden át így tukmálták szegény fordítókra és pénztelen kiadókra a megpályázható címeket!); s hogy konkrétummal is szolgáljak: négy magyar kiadó pályázatát támogatta eddig az EU Bizottsága, az egyik a PONT Kiadó, s nemrég kaptunk értesítést, hogy a 2004-es fordulón is nyertünk. A négy, újabban bekerült könyv egyike: román szerzõ mûve, magyarul fogjuk megjelentetni. Ardian Kuciuku albán és román nyelven egyaránt ír, fiatal kora ellenére több regényt publikált. Simona Popescu Exuvii címû regényével késõbb fogunk pályázni. De támogatás nélkül is le fogjuk fordítani, meg fogjuk jelentetni. Teszi mindenki, amit ingyen is, börtönben is tenne. Viszonylag normális történelmi és nagyon zavaros, bután hangoskodó kulturális környezetben, az elképesztõen kulturálatlan kelet-európai politikai (!) elit (?) hûbéreseket toborzó manipulációi közepette. (2004. július 31.)
376
