Kuczka Péter. Stephen King A köd (második rész) 2 Morvay Nagy Péter ford

Megszaporodtak a rejtélyes ügyekr l, esetekr l szóló híradások, ufók jelentek meg Uljanovszk felett, Uri Geller hazánkba látogat, és kanalakat görbít, gyorsan támadnak a követ i is, szovjet hipnotiz r rákiált a televízió riporterére, és az egyébként szkeptikus férfiú nem tud felemelni egy széket, és ha legközelebb azt hallanánk, hogy kicsiny zöld emberkék jelentek meg a Parlamentben, már azon sem csodálkoznánk. Lassan- lassan megszokjuk ezeket a szokatlan jelenségeket, csak vállat vonunk, látván, hogy kik és milyen üzletet csinálnak a rejtélyekb l, legyintünk, amikor még a fentieknél is különösebb ügyekkel találkozunk, például a költségvetési hiánnyal vagy az ország iszonyú eladósodásával. Ha komoly vizsgálódásba kezdenénk, talán megtalálnánk az összefüggést a titokzatos extraszenzoriális jelenségek és a nyugdíjasok életszínvonala között, de jobb, ha távol tartjuk magunkat az ilyen megállapításoktól, és korábban többször leszögezett elveink alapján foglalkozunk a rejtélyes ügyekkel. „Más világok” cím rovatunkban objektív hangú közlésekkel próbálkozunk, kaptunk is számos kedves olvasónktól levelet, helyesl t is, elutasítót is. Kaptunk levelet, de nem eleget. Pedig arra számítottunk, hogy az ország, s t a világ minden tájáról érkeznek az eseteket, leíró értesítések. Minket nem is annyira az ufók érdekelnek, hanem inkább az olyan történetek, amelyekr l Flammarion írta híres könyvét, tehát a haldoklók jeladásai, megjelenések, telepatikus esetek, lelki híradások, összefoglalva: az emberi lélek, mert – ahogy az író mondta – „tudni kívánjuk, hogy azok a titokzatos tünemények, amelyeknek az emberiség már a legrégibb id k óta tanúja volt, valóban vannak-e, és nincs más célunk, mint az igazság keresése”.

Stephen King

A köd (második rész) 2 Morvay Nagy Péter ford.

KÖNYVEKR L

Halmos Ferenc: A ráció utópiája 24 Urbán László: Rejtvényakció a szörnyvilágban 24 Hajdu Gábor: Portugál sci-fi 25 Urbán László: Ne l j a f titkárra! 25 Hajdu Gábor: Vérbeli amerikai koktél 26 Hajdu Gábor: Látszatra normális csecsem 26

R. M. Williams

Sárga láng 27 Kapuvári Zsuzsa ford.

MÁS VILÁGOK

Földeák Iván: Az Intelligence Service és az ufók 36 Pap Viola: Uri Geller 37

Jack Vance

Háború a Kokod bolygón 39 Mészáros Klára ford.

M HELY

Pósa Zoltán: Feminista utópiák 56 Almár Iván: A csillagközi rhajózásról 57

C. M. Kornbluth

Gomez 62 Kapuvári Zsuzsa ford.

Jack McDevitt

Cryptic 74 Simon István ford.

FILM, TV, VIDEO

Bergendy Péter: Légyirtó 81 Bergendy Péter–Mohácsi Tamás: Filmhírek 84

Edmond Hamilton

A halott bolygó 86 Kaposi Tamás ford. Szerkeszt i üzenetek 93

Kuczka Péter

Mi lehet egy ufó mögött? 94 A borító Veress László munkája

Stephen King: A köd 3

IV. A raktárterület. Problémák a generátorral. Mi történt a raktárosfiúval? Billy vadul, hisztérikusan ordítani kezdett, könnyein keresztül harsányan követelte az anyját, visszaesve a kétéves kori magatartásba. Könnye, taknya, nyála összefolyt. Elvezettem az egyik középs soron, kezemet vállára téve próbáltam megnyugtatni. Hátravittem a hosszú, fehér húsospulthoz, amely végigfutott az áruház hosszán. Mr. McVey, a hentes még ott volt. Bólintottunk egymásnak; a legtöbb, amit az adott körülmények között tehettünk. Leültem a padlóra, ölembe vettem Billyt, fejét a mellemnek támasztottam, és beszéltem hozzá. Elmondtam neki az összes hazugságot, amit a szül k riznek a tarsolyukban a nehéz helyzetekre, azokat, amelyek olyan átkozottul hihet nek hangzanak egy gyereknek; és tökéletesen meggy z volt a hangom. – Ez nem rendes köd – mondta Billy. Rám nézett; szeme könnyekt l megtört fény , körülötte sötét karikák. – Nem az, ugye, papi? – Nem, nem hiszem. – Ebben nem akartam hazudni. A gyerekek nem küzdenek úgy a megrázkódtatás ellen, mint a feln ttek: elfogadják, talán azért, mert tizenhárom éves korig többé-kevésbé az állandó megrázkódtatás állapotában élnek. Billy kezdett elszenderedni. Tartottam; gondoltam, újra felébredhet, de a szendergés mély álomba ment át. Talán félig ébren töltötte a múlt éjszakát, mikor kett nk között aludt – el ször csecsem kora óta. És talán – mintha hideg örvény kapott volna el a gondolatra –, talán érezte, hogy valami közeledik. Mikor biztos voltam benne, hogy nem ébred fel, letettem a padlóra, és elindultam takarót keresni. Elöl még a legtöbben fent voltak; kifelé bámultak a vastag ködlepelre. Norton kis csapatot gy jtött maga köré, és szorgosan igyekezett leny gözni ket szónoki tudásával. Bud Brown mereven silbakolt posztján, de Ollie otthagyta a magáét. Néhányan mint a szellemek lézengtek a sorok között, arcukon a döbbenet maszkjával. Bementem a raktérbe a nagy dupla ajtón át, a húsospult és a sörh t között. A generátor stabilan zümmögött a furnér választólemez mögött, de valami elromolhatott. Túlságosan er s dízelfüstszagot éreztem. A fülke felé indultam, alig véve leveg t. Végül kigomboltam az ingemet, és az alját az orrom meg a szám elé szorítottam. A raktér hosszú és sz k volt, gyengén megvilágítva két sor vészlámpával. Mindenhol dobozokat halmoztak fel – egyik oldaluk fehérre festve –, könny italok ládái a fülke túlsó végén, mellettük beefaronis és ketchupos dobozok. Az egyik leesett; a karton mintha vérezne. Kinyitottam a generátorkamra ajtaját, és beléptem. A gép körvonalai elmosódtak a körülötte lebeg olajos kék füstben. A kipufogócs egy lyukon vezetett ki a falon keresztül. Valami eltömíthette a kinti végét. Felfedeztem a ki-be kapcsolót, és elfordítottam. A generátor megrándult, pöfögött, köhögött és kimúlt. Aztán halkuló pukkanásokat bocsátott ki

magából, amir l Norton makacs láncf része jutott eszembe. A vészlámpák kihunytak; sötétben maradtam. Nagyon hamar félni kezdtem, határozatlanná váltam. Lélegzésem úgy hangzott, mint a szalmát borzoló szél. Kifelé menet bevertem orromat a puha furnérlemez ajtóba, szívem szabálytalanul vert. Voltak ablakok a dupla ajtón, de valamilyen okból feketére festették ket, úgyhogy majdnem teljes volt a sötétség. Eltévesztettem az irányt, és beleütköztem egy oszlop Snowy Bleach-kartonba. Szuperfehérít mosópor. Megroskadt és összed lt. Az egyik doboz elég közel zúgott el a fejem mellett, hogy hátralépjek; rátiportam egy másikra, amelyik mögöttem landolt, és hátraestem. Fényes csillagokat láttam a sötétben, ahogy bevertem a fejemet. Pompás el adás! Ott feküdtem összegörnyedve, a fejemet dörzsölve; azt mondogattam magamnak, nyugi, nyugi, kelj fel, kerülj ki innen, menj vissza Billyhez. Azt mondogattam magamnak, hogy semmi lágy és nyálkás dolog nem fonódik a bokám köré, semmiféle kutató kéz nem tapogat. Ne veszítsd el az önuralmadat, mondtam magamnak, különben itt fogsz keringeni hisztérikusan, mindenbe beleütközöl, mindent felfordítasz, hogy aztán annál nehezebben jussál ki. Óvatosan felálltam a vékony fénycsík után kutatva a dupla ajtó között. Megtaláltam: halvány, de eltéveszthetetlen vonal a feketeségben. Elindultam feléje, aztán megálltam. Egy hang hallatszott. Abbamaradt, majd alig hallható csattanással újrakezd dött. Minden elszabadult bennem. Egy varázslat négyéves koromba repített vissza. A hang nem az áruházból jött. Mögülem. Kintr l. Ahol a köd volt. Valami csúszkált és mászkált és kaparászott a salakblokkon. És talán be akart jönni. Vagy talán már bent volt, és engem keresett. Talán egy másodperc múlva érezni fogom, hogy mi csinálja ezt a hangot. Érezni fogom a cip mön. Vagy a nyakamon. Megint jött. Biztos voltam benne, hogy kint van. De a borzalom nem csökkent. Megparancsoltam a lábamnak, hogy menjen, de nem engedelmeskedett. Aztán megváltozott a zaj milyensége. Valami reszelt a sötétben; szívem nagyot ugrott mellkasomban – el relendültem a fénycsík felé. Kinyújtott karral robbantam neki az ajtónak, és az eladótérben értem talajt. Hárman-négyen álltak közvetlenül az ajtó el tt – köztük Ollie Weeks is –; mindannyian hátraugrottak meglepetésükben. Ollie a melléhez kapott. – David – szólalt meg elvékonyodott hangon –, Jézus Krisztus, tíz évet el akarsz venni az... – Arcomra pillantott. – Mi van veled? Természetesen semmit sem hallottak. Azt jöttek megnézni, mi történt a generátorral. Miután Ollie közölte ezt, az egyik raktárosfiú t nt fel egy nyaláb zseblámpával. Kíváncsian nézett rám. – Kikapcsoltam a generátort. – Elmagyaráztam nekik, miért. – Mit hallott? – kérdezte az egyik férfi. A városi útfenntartásnál dolgozott; Jim valaminek hívták. – Nem tudom. Kaparó zajt. Csúszkálót. Nem akarom még egyszer hallani. – Idegek – mondta az Ollie melletti fickó. – Nem. Nem az idegekt l volt. – Hallotta azel tt, hogy a fény kialudt?

4 Stephen King: A köd – Nem, csak azután. De... – De semmi. Láttam, hogy néznek rám. Nem akartak több rossz hírt, semmi több ijeszt t vagy halálosat. Elég volt bel lük. Csak Ollie tett úgy, mintha hinne nekem. – Gyerünk, indítsuk el újra – mondta a raktárosfiú, el renyújtva a zseblámpákat. Ollie kétkedve vette el a magáét. A fiú nekem is adott egyet, szemében némi megvetéssel. Tizennyolc, ha lehetett. Pillanatnyi gondolkodás után átvettem a lámpát. Még mindig kellett volna valami Billyt betakarni. Ollie kinyitotta az ajtót, és kitámasztotta, beengedve némi fényt. A Snowy Bleach-kartonok szétszóródva hevertek a generátorkamra ajtajában. A Jim nev fickó beleszimatolt a leveg be. – Jócskán b zlik. Azt hiszem, jól tette, hogy kikapcsolta. A zseblámpák csóvái ide-oda táncoltak a konzervdobozok, vécépapírok, kutyaeledelek halmain. A fénysugarak g zölögtek az elzáródott kipufogóból visszagomolygó füstben. A raktárosfiú a terület jobb hátsó részében lev rakodóajtóra villantotta lámpáját. A két férfi és Ollie bement a generátorkamrába. Nyugtalanul fel-le világítottak: egy kalandvágyó ifjú története jutott eszembe – egy sorozat, amit én illusztráltam még az egyetemen. Kalózok ássák el véres kincsüket éjfélkor, vagy az rült doktor és segédje kaparint meg egy holttestet. Árnyékok kavarogtak, magaslottak fel a falakon, az ide-oda csúszkáló, egymásba akadó fények nyomán. A generátor kih l tömege szabálytalan id közönként pattant egyet. A raktárosfiú a rakodóajtó felé indult, maga elé világítva. – Én nem mennék oda – mondtam. – Maga nem, tudom. – Próbáld meg most, Ollie – szólalt meg az egyik férfi. A generátor zihálni kezdett, majd felmordult. – Jézus! Kapcsold ki! Sz zanyám, ez b zlik! A generátor újra elhallgatott. A raktárosfiú épp akkor tért vissza az ajtótól, mikor Ollie-ék kijöttek a kamrából. – Rendesen eldugult a kipufogó – mondta az egyik férfi. – Megmondom, mi legyen – így a fiú. Szeme izzott a lámpafényben, arcán az a fajta bánja-az-ördög-kifejezés ült, amit oly sokszor skicceltem fel a kalandsorozat címlapjára. – Járassák addig, amíg hátul felnyitom a rakodóajtót. Kimászok és kitisztítom a csövet. – Nem, nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – mondta Ollie kétked en. – Elektromos ajtó? – kérdezte a Jim nev . – Persze – így Ollie. – De nem hiszem, hogy okos dolog lenne... – Rendben van – egyezett bele a másik alak. Hátratolta baseballsapkáját a fején. – Megcsinálom. – Nem, nem értitek – kezdte rá Ollie újból. – Igazán nem hiszem, hogy bárkinek kéne... – Ne izguljon – intette le elnéz en a fickó. Keresztülnézett rajta. Egy pillanat alatt, szinte varázsütésre kört formáltak, és azon kezdtek el vitatkozni, hogy ki csinálja meg, ahelyett hogy azon tanakodtak volna, meg lehet-e kockáztatni. Persze egyikük sem hallotta azt a visszataszító, csúszkáló zajt. – Hagyják abba! – szóltam rájuk.

Rám meredtek. – Úgy látszik, nem értik meg, vagy mindent elkövetnek, hogy ne értsék meg. Ez nem rendes köd. Senki sem jött be az áruházba, mióta körülvett minket. Ha kinyitják a rakodóajtót, és behatol valami... – Mint például micsoda? – vágott közbe Norm, a tizennyolc éves, tökéletes macho lenézéssel. – Ami csinálta azt a zajt, amit hallottam. – Mr. Drayton – kezdte Jim. – Bocsásson meg, de nem vagyok meggy z dve róla, hogy hallott bármit is. Tudom, hogy men m vész, kapcsolatokkal New Yorkban meg Hollywoodban meg mindenhol, de énnálam ez nem különbözteti meg magát bárki mástól. Úgy történhetett, hogy bekerült ide a sötétbe, és talán... egy kicsit megzavarodott. – Talán igen – feleltem. – És ha kint akar mászkálni, talán azzal kezdhetné, hogy megbizonyosodik róla, hazaért-e az a n a gyerekeihez. A hozzáállása – és a társáé és Normé is – meg rjített, ugyanakkor meg is ijesztett. Olyanfajta t z égett a szemükben, mint azoknak, akik patkányokra lövöldöznek a városi szeméttelepen. – Hé – így Jim cimborája –, ha bármelyikünknek szüksége lesz a tanácsára, majd ki fogjuk kérni. Ollie szólalt meg habozva: – A generátor tényleg nem olyan fontos. Az ételnek a h t pultban tizenkét óráig vagy tovább abszolút semmi... – Oké, kölyök, te csinálod – vágott közbe nyersen Jim. – Én elindítom a motort, te felemeled az ajtót, annyira, hogy kibújhass, aztán leállítom a generátort, hogy ne büdösítsen be nagyon. Myronnal ott fogunk állni a kipufogó végénél. Kiálts, ha megtisztítottad. – Oké – helyeselt Norm, és izgatottan elcsörtetett. – Ez rültség – mondtam. – Hagyták azt a n t egyedül elmenni... – Nem vettem észre, hogy maga összetörte volna magát érte – h tött le Myron, Jim haverja. Arca lehetetlen téglaszínt öltött. –... de hagyják, hogy ez a kölyök az életét kockáztassa egy generátorért, ami nem is igazán fontos. – Miért nem hallgattatjátok el azt a faszkalapot?! – kiabálta hátra Norm. – Ide figyeljen, Mr. Drayton – vette át a szót Jim; hidegen mosolygott rám. – Megmondom, mit csináljon. Ha van még valami közölnivalója, szorítsa össze a száját, mert unom az ökörségeit. Ollie rám nézett; ijedt volt. Megvontam a vállam. Megrültek – err l volt szó. Id legesen elhagyta ket az arányérzékük. Ott kint zavartak voltak és féltek. Itt bent egy pusztán mechanikus problémával találkoztak: egy makacskodó generátorral. Ezt a problémát meg lehetett oldani. És ha megoldják, az segít nekik, hogy ne érezzék magukat annyira zavartnak és elveszettnek. Így hát megoldják a problémát. Jim és barátja, Myron úgy döntöttek, eléggé megfékeztek, és visszamentek a generátorfülkébe. – Készen vagy, Norm? – kérdezte Jim. Norm bólintott, aztán rájött, hogy ezt nem hallják. – Igen.


– Nem – tettem még egy utolsó kísérletet –, ne legyen bolond. – Hibát követsz el – tette hozzá Ollie is. Ránk nézett, s arca hirtelen fiatalabbnak t nt, mint egy tizennyolc évesé. Egy kisfiú arca volt. Ádámcsutkája vadul járt fel-alá, szája eltorzult a félelemt l. Szóra nyitotta – azt hiszem, le akarta fújni az egészet –, és akkor a generátor zúgva újra életre kelt. Mikor simán zümmögött, Norm megnyomta a gombot az ajtó jobb oldalán, és az elkezdett felfelé emelkedni kett s acélsínén. A vészlámpák kigyulladtak a generátor beindulásakor. Most elhomályosultak, ahogy a motor, ami felemelte az ajtót, elszívta el lük az energiát. Az árnyékok visszahúzódtak és elolvadtak. A raktárt egy

borús téli nap puha fehér fénye kezdte betölteni. Újra észleltem a furcsa, fanyar szagot. A rakodóajtó felkúszott kétlábnyira, majd négyre. Mögötte megláttam a négyzet alakú cementdobogót, sárga csíkokkal a szélén. Egy id után elt nt a sárga szín. A köd hihetetlenül s r volt. – Hó, fel! – kiáltotta Norm. Ködkarok, olyan fehérek, mint a vert csipke, örvénylettek be. A leveg hideg volt. A délel tt folyamán észrevehet en leh lt, különösen az elmúlt három hét ragadós h ségével összehasonlítva, az azonban nyári h vösség volt. Most kifejezetten hideget éreztem. Mint márciusban. Megborzongtam, és Steffre gondoltam.

6 Stephen King: A köd A generátor leállt. Jim éppen kijött, mikor Norm bemászott az ajtó alá. Látta. Én is. Ollie is. Egy kar indázott el a cementlap túlsó végér l, és elkapta Normot a lábikrája körül. Tátva maradt a szám. Ollie meglepetésében valami nagyon rövid torokhangot adott ki – ukk! A kar lábnyi vastagságtól – egy vízisikló átmér jét l – ott, ahol körülfogta Normot, négy- vagy ötlábnyivá szélesedett, addig a pontig, ahol elt nt a ködben. A tetején palaszürke volt, lejjebb húsos-rózsaszínben játszott. És szívókák sorai ültek az alján. Úgy mozogtak, vonaglottak, mint megannyi ráncos, kicsi emberi száj. Norm lenézett. Meglátta, mi kapta el. Kidülledt a szeme. – Vegyétek le rólam! Hé, vegyétek le rólam! Jézus Krisztus, vegyétek le rólam ezt az istenverte dolgot! – Ó, istenem – nyögte Jim. Norm megragadta a rakodóajtó alját, és visszahúzta magát. Az inda megduzzadt, mint amikor valaki behajlítja a karját. Visszarántotta Normot a vasajtóhoz; feje nekicsapódott a fémnek. A csáp még jobban megdagadt, Norm kezdett visszacsúszni az ajtó fölé. Az éles vaslemez kitépte ingét a nadrágjából. A fiú vadul küzdött, és letornázta magát, mintha csak húzódzkodásokat csinálna. – Segítsetek! – zokogta. – Kérlek, srácok, segítsetek, kérlek... – Jézus, Mária és József! – zihálta Myron. Kijött a generátorkamrából, hogy megnézze, mi folyik itt. Én voltam a legközelebb, így hát átfogtam Norm derekát, és olyan er sen húztam, amennyire csak tudtam. Egy pillanatig hátrébb kerültünk, de csak egy pillanatig. Mintha gumiszalagot húztam volna. A csáp kinyúlt, de az alapszorításból nem engedett. Aztán újabb három inda kígyózott el a ködb l. Az egyik Norm lebeg , vörös munkahelyi köténye köré lekeredett és letépte. Markában a ruhadarabbal visszagöndórödött, és elt nt a ködben; nekem pedig eszembe jutott, amit anyám mondogatott, amikor bátyám és én valami olyasmiért könyörögtünk, amire nem volt igazán szükségünk: cukorért, képregényért, játékért. „Úgy kell nektek, mint púp a hátatokra” – mondta. Erre gondoltam, meg arra, hogyan lengeti körbe a kar Norm kötényét, és nevetni kezdtem. Nevetni kezdtem, csak ez a nevetés és Norm üvöltése ugyanúgy hangzott. Talán rajtam kívül nem is tudta senki, hogy nevetek. A másik két csáp egy pillanatig céltalanul siklott el re-hátra a raktéren, azokat a kaparó hangokat bocsátva ki, melyeket korábban hallottam. Aztán az egyik nekicsapódott Norm cip jének, és rátekeredett. Éreztem, hogy megérinti a karomat. Meleg volt, sima és lüktet . Úgy véltem, ha megragad azokkal a szívókákkal, én is elt nök a ködben. De nem tette. Norm kellett neki. A harmadik csáp bal bokája köré fonódott. Már nem tudtam visszatartani Normot. – Segítsetek! – kiáltottam. – Ollie! Valaki! Segítsen valaki! De nem jöttek. Nem tudom, mit csináltak, de nem jöttek. Lenéztem és megláttam, hogy a Norm dereka körüli csáp a b rébe fúródik. A szívókák ették t, ahol az inge kicsúszott a nadrágjából. Vér szivárgott a csatornából, melyet a lüktet csáp vájt magának; vér, olyan piros, mint Norm hiányzó köténye.

Bevertem a fejemet a félig nyitott ajtó alsó végébe. Norm lába megint kint volt. Leesett az egyik cip je. Egy új csáp kígyózott el a ködb l, felcsípte a cip t, és visszakígyózott vele. Norm ujjai rákulcsolódtak az ajtó alsó szélére. Halálos szorításban. Ólomszín ek voltak ezek az ujjak. Már nem üvöltött; túl volt rajta. Feje el re-hátra csapódott a tagadás szüntelen gesztusában, hosszú fekete haja vad lobogással kísérte. Átnéztem válla fölött, s láttam, hogy újabb csápok bukkannak el a ködb l, tucatnyi, erd nyi csáp. Néhány kicsi, de jó pár óriási is, olyan vastagok, mint a mohaf z s fa, ami a kihajtónkon feküdt aznap reggel. A nagyok szívókái cukorrózsaszín ek voltak, akkorák, mint egy kábelakna nyílása. Az egyik gigantikus kar dördülve rácsapódott a raktár betonjára, és lomhán csúszott felénk, mint valami hatalmas, vak földigiliszta. Még egy hihetetlen er feszítést tettem; a Norm jobb lábát fogva tartó csáp engedett egy kicsit. Ez volt minden. Miel tt a szorítás újra meger södött volna, láttam, hogy a dolog megeszi Normot. Az egyik csáp finoman súrolta az arcomat, aztán a leveg ben himbálódzott, mintha habozna. És akkor Billy jutott eszembe. Billy az áruházban alszik, Mr. McVey hosszú húsospultja el tt. Azért jöttem ide, hogy takarót keressek neki. Ha egy ilyen dolog elkap engem, senki sem fog vigyázni rá – kivéve talán Nortont. Így hát hagytam Normot; négykézlábra buktam. Félig kint voltam, félig bent, éppen az ajtó alatt. Egy csáp húzott el a lábam mellett, mintha a szívókáin sétálna. Norm kidagadó fels karjára tapasztotta magát, egy pillanatot kivárt, aztán rátekeredett. Norm most úgy nézett ki, mint egy kígyób völ rült álma. Csápok fonódtak rá majdnem mindenütt... és ott tekeregtek körülöttem is. Ügyetlen bakugrást tettem hátrafelé; a vállamon landoltam és továbbhemperedtem. Jim, Ollie és Myron még mindig ott álltak. Mint viaszbábuk csoportképe Madame Tussaud panoptikumában; arcuk túl fehér, szemük túl fényes. Jim és Myron a generátorkamra ajtaját oltalmazták. – Indítsátok el a generátort! – kiáltottam rájuk. Egyikük sem mozdult. Kábultan, halálos b völetben meredtek a raktérre. Körültapogattam a padlón, s megmarkoltam az els dolgot, ami a kezembe akadt – egy Snowy Bleach-dobozt –, és Jimre hajítottam. A hasán találtam el, közvetlenül övcsatja fölött. Felmordult és odakapott. Szemébe mintha visszatért volna valami élet. – Menj, indítsd el azt a kibaszott generátort! – Olyan er vel üvöltöttem, hogy belefájdult a torkom. Nem mozdult; ehelyett védeni kezdte magát, nyilvánvalóan eldöntve, hogy miután Normot elfogyasztotta valami elképzelhetetlen borzalom a ködb l, ideje visszavonulni. – Sajnálom – nyüszítette –, nem tudtam, honnan a pokolból tudtam volna? Azt mondta, hallott valamit, de nem tudtam, mire gondol, jobban el kellett volna mondania, mire gondol, nem'tom, talán egy madár vagy valami... Így hát Ollie mozdult meg; széles vállával félretolva Jimet, betámolygott a generátorkamrába. Jim megbotlott egy dobozban, és felbukott, akárcsak én az el bb.


– Sajnálom – nyögte újra. Vörös haja a homlokába hullott. Arca viaszfehér volt. Szeme egy halálra rémisztett kisfiúé. Másodpercekkel kés bb a generátor felcsuklott, és életre köhögte magát. Visszafordultam a rakodóajtóhoz. Norm majdnem elt nt már, bár egyik kezével még kapaszkodott. A másikat leszakította az ajtóról a lény. Teste szinte forrt a csápoktól, tízcentes nagyságú vérfoltok jelentek meg alatta a betonon. Feje el re-hátra csuklott, szeme borzadállyal tele meredt a ködbe. Újabb csápok kúsztak-másztak el re a padlón. Túl sok került közel az ajtó irányítógombjához; gondolni sem lehetett a megközelítésére. Az egyik csáp egy félliteres pepsisüveget karolt át, és magával hurcolta. Egy másik egy kartondobozra tekeredett rá és összeroppantotta. Celofánba csomagolt vécépapírtekercsek törtek fel bel le, mint a gejzír; visszaestek, szétgurultak – a csápok buzgón utánuk kúsztak. Egy nagyobbfajtának az ormánya felemelkedett a leveg be, mintha szimatolna. Myron felé indult; az hátrafelé lépdelt, mintha tojáshéjon lépkedne, szeme rülten forgott üregében. Halk, nyüszít hang hagyta el ajkát. Körülnéztem valamiért, amivel a kutató csáp fölött elérhetem és megnyomhatom a gombot a falon. Egy partvist pillantottam meg sörösládák oszlopának támasztva; érte nyúltam. Norm szabad keze elengedte az ajtót. A raktárosfiú lezuhant a cementlapra, és rülten markolászta a leveg t, új kapaszkodót keresve. Szeme egy pillanatra találkozott az enyémmel. Pokolian éber és fényes volt. Tudta, mi történik vele. Aztán a karok behúzták a ködbe. Üvöltés hallatszott,

elcsuklott. Normnak vége volt. A partvis végével megnyomtam a gombot a falon; a motor feljajdult. Az ajtó kezdett lecsúszni. El ször a legvastagabb csáphoz ért hozzá, ahhoz, amelyik Myron irányában kutatott. A fém felszakította a küls réteget – b rt, bármit –, aztán behatolt a testbe. Ragacsos, fekete folyadék spriccelt el bel le. Vadul tekeregni kezdett, csapkodta a raktár padlóját: obszcén karikás ostor. Végre kinyúlt, s egy pillanat múlva megmerevedett. A többiek kezdtek visszahúzódni. Az egyiknél egy ötfontos Gaines kutyaeledel-csomag volt, és az nem engedte ki. A leereszked ajtó kettévágta, miel tt útja hazavezetett volna. A levágott csápdarab megvonaglott, összerándult. Beszakította a csomagot, kutyaeledelt repítve szanaszét. Aztán rángatózni kezdett a padlón, mint a szárazra vetett hal, összegömbölyödött, kiegyenesedett, de egyre lassabban, míg végre mozdulatlanná vált. Megpiszkáltam a partvis végével. A talán háromlábnyi csápdarab egy pillanatra vadul rácsavarodott, majd lecsúszott róla, s újra élettelenül feküdt a szétszórt vécépapír, kutyaeledel és mosóporos dobozok szeméthalma között. Nem hallatszott más hang, csak a generátor zúgása és Ollie zokogása a furnérlemez mögül. Egy széken ült, láttam; arcát kezébe temette. Aztán egy másik hangra lettem figyelmes. A lágy surranóra, amit a sötétben hallottam. Csakhogy most tízszeresére feler sítve. A csápok mászkáltak odakint a rakodóajtó el tt: bejáratot kerestek. Myron pár lépést tett felém. – Figyeljen – mondta –, meg kell értenie...

8 Stephen King: A köd Beakasztottam neki egy horgot. Túlságosan meglepte ahhoz, hogy védekezzen. Az orra alatt találtam el, fels ajka beleprésel dött fogaiba. A vér elöntötte a száját. – Megöletted! – kiáltottam. – Jól megnézted magadnak? Jól megnézted, mit csináltál? Püfölni kezdtem, jobb, bal; nem tartottam magam a klasszikus ütésekhez, melyeket az egyetemi bokszcsoportban tanultam – az volt a lényeg, hogy eltaláljam. Hátralépett, néhány ütést kikerült, a többit a beletör dés és a b ntudat egyfajta zsibbadtságával fogadta. Ez még jobban feldühített. Egy találatom után eleredt az orra vére. Egyik szeme alja bedagadt, gyönyör en feketedni kezdett. Bevittem neki egy keményet az állára; szeme elfelh södött, félig üvegessé vált. – Figyeljen – mondogatta egyfolytában –, figyeljen, figyeljen... Akkor behúztam neki egyet a gyomrába; leveg után kapkodott, és többet nem mondta, hogy „figyeljen, figyeljen”. Nem tudom, meddig folytattam volna, ha valaki el nem kapja a karomat. Kiszabadítottam magam és megfordultam. Reméltem, hogy Jim az. t is ki akartam ütni. De nem Jim volt. Ollie volt, kerek, halálsápadt arcával és sötét karikákkal a szeme körül – a könnyt l még mindig fényes szemek körül. – Ne, David – nyögte. – Ne üsd meg többet. Semmit sem old meg. Jim oldalt állt, arcán zavarral, ürességgel. Valami dobozt rúgtam feléje. Az egyik csizmáját találtam el, félrepattant róla. – Rohadt seggfej vagy a cimboráddal együtt. – Gyerünk. David – így Ollie szomorúan. – Hagyd abba. – Ti ölettétek meg a kölyköt, seggfejek! Jim a csizmáját nézte. Myron leült a padlóra, a sörhasát nézte. Nehezen szedtem a leveg t. A fülemben dübörgött a vérem, egész testemben reszkettem. Leültem egy dobozkupacra, térdemre hajtottam a fejem, és a bokám fölött keményen megszorítottam a lábamat. Így ücsörögtem egy darabig, hajammal az arcomban. Vártam, mi lesz: elvesztem az eszméletemet, okádok vagy mi. Kis id után múlt a rosszullétem: felnéztem Ollie-ra. Rózsaszín gy r je tompán csillant meg a vészlámpák fényében. – Oké – mondtam fojtottan. – Befejeztem. – Helyes – nyugtázta Ollie. – Gondolkodnunk kell, mi legyen a következ lépés. A raktárt újra kezdte bebüdösíteni a kipufogógáz. – Kapcsold ki a generátort. Ez az els . – Igen, gyerünk ki innen – csatlakozott Myron. Szeme nekem könyörgött. – Sajnálom a kölyköt. De meg kell értenie... – Semmit sem kell megértenem. A haverjával együtt visszamegy az áruházba, és ott várnak a sörh t nél. Nem mondanak senkinek semmit. Még nem. Nem vonakodtak. Az ajtónál egymáshoz szorultak igyekezetükben. Ollie lel tte a generátort, s épp ahogy a fények elhalványodtak, észrevettem egy steppelt takarót – amivel a rakodók burkolják be a törékeny dolgokat – egy láda szódásüvegre hajítva. Magamhoz vettem Billynek. Hallottam Ollie siet s csoszogását kifelé a generátorkamrából. Mint a legtöbb túlsúlyos ember, is kissé zihálva, sípolva lélegzett.

– David? – Hangja bizonytalan volt. – Itt vagy még? – Itt, Ollie. Ki akarsz találni a dobozok közül? – Ja. A hangommal vezettem; harminc másodpercen belül kiért a sötétb l, és megmarkolta a vállamat. Hosszan, reszketegen felsóhajtott. – Jézusom, gyerünk ki innen! – Éreztem az állandóan a szájában lev rágógumi szagát. – Ez a sötétség... rossz. – Az. De tarts ki még egy kicsit, Ollie. Beszélni akarok veled anélkül, hogy az a két faszkalap hallaná. – Dave... nem kényszerítették Normot. Ezt nem szabad elfelejtened. – Norm egy kölyök volt, k nem azok. De nem számít, vége van. Meg kell mondanunk nekik, Ollie. Az embereknek az áruházban. – Ha pánikba esnek... – Ollie hangja tele volt kétséggel. – Talán igen, talán nem. De ezután kétszer is meggondolják majd, hogy kimenjenek-e vagy sem; márpedig a legtöbben ezt akarták tenni. Miért ne? Majdnem mindenkinek maradt otthon valakije. Nekem is. Meg kell értetnünk velük, mit kockáztatnak, ha kimennek. Keményen megragadta a karomat. – Rendben van – mondta. – Igen. Állandóan azt kérdeztem magamtól... azok a csápok... mint egy el reküldött szakasz, vagy mi... David, mire vadásztak? Mire vadásztak ezek? – Nem tudom. De nem akarom, hogy az a kett mondja el az embereknek a maguk módján. Az tényleg pánikot keltene. Gyerünk. Körülnéztem, s egy-két pillanat múlva észrevettem a vékony fénycsíkot a csapóajtók között. Feléje indultunk, szétszórt kartonokat kerülgetve; Ollie kövérkés keze a karomba kapaszkodott. Úgy t nt, mindannyian elvesztettük a zseblámpánkat. Ahogy elértük az ajtót, Ollie szárazon megjegyezte: – Amit láttunk... az lehetetlen, David. Tudod ezt, igaz? Még ha egy teherautó ki is hozna egy ilyen hatalmas polipot a Bostoni Tengeri Akváriumból, és kiöntené a szeméttelepen, mint a Húszezer mérföld a tenger alatt-ban, az megdöglene. Egyszer en megdöglene. – Igen, így van. – Akkor mi történt? He? Mi történt? Mi ez az átkozott köd? – Ollie, én nem tudom. Kimentünk az ajtón.

V. Vita Nortonnal. Beszélgetés a sörh t mellett. Beigazolódás Jim és jópajtása közvetlenül az ajtó mellett álltak, egy-egy Budweiserrel a markukban. Megnéztem Billyt, aludt még; betakartam a magammal hozott pokróccal. Egy picit megmozdult, motyogott valamit, aztán újra megnyugodott. Ránéztem az órára. Dél múlt tizenöt perccel. Ez teljesen hihetetlennek t nt: mintha legalább öt óra telt volna el azóta, hogy elindultam takarót keresni a fiamnak. De az egész dolog, elejét l a végéig csak harmincöt percig tartott.

Stephen King: A köd 9 Visszamentem oda, ahol Ollie állt Jimmel és Myronnal. Ollie egy sört nyújtott felém. Elfogadtam; egyszerre lehajtottam a doboz felét, mint reggel, favágáskor. Kicsit felpezsdített. Jimet teljes nevén Jim Grondinnak hívták. Myron vezetékneve LaFleur volt – igen, ez a dolognak a komikus része. Myron, a virág a vért szárítgatta ajkán, arcán, vállán. Szeme alatt a daganat még mindig n tt. Az áfonyaszín ruhás n céltalanul sétált ide-oda, és óvatosan Myronra pillantott. Megmondhattam volna neki, hogy Myron csak olyan tizenévesforma fiúkra veszélyes, akik férfiasságukat akarják bizonyítani, de visszatartottam magam. Akárhogy is, Ollie-nak igaza volt – csak azt tették, amit a legjobbnak gondoltak, bár vakon, szörny módon, nem közös érdekb l. És most szükséges volt, hogy azt tegyem, amit én tartok a legjobbnak. Úgy véltem, nem lesz velük probléma. Mindketten leszálltak a magas lóról. Egyik jük sem – különösen Myron, a virág nem – volt használható semmi jóra abban, ami el ttünk állt. Kihunyt az a valami, ami ott lobogott a szemükben, mikor kiküldték Normot, hogy tisztítsa meg a kipufogócsövet. Most az orrukat lógatták. – Mondanunk kell ezeknek az embereknek valamit – szóltam. Jim tiltakozásra nyitotta a száját. – Ollie-val kihagyjuk azt, hogy milyen szerepetek volt Norm halálában, ha meger sítitek a szavainkat arról, hogy... szóval, hogy mi kapta el t. – Persze – mondta Jim szánalmasan buzgón. – Persze ha nem mondjuk el, az emberek kimehetnek, mint az a n , aki... – Kézfejével megtörölte a száját, és gyorsan ivott még egy kis sört. – Krisztusom, micsoda z rzavar! – David – kezdte Ollie –, mi van, ha... – Abbahagyta, aztán er t vett magán. – Mi van, ha bejutnak azok a csápok? – Hogy tudnának? – Ez Jim volt. – Bezárták az ajtót, nem? – Be. De az épület egész elüls része táblaüveg. Egy lift zuhant le a gyomrommal vagy húszemeletnyit. Tudtam err l, de idáig valahogy sikerült elnyomnom magamban. Arrafelé néztem, ahol Billy aludt. A Norm körül tekerg z csápokra gondoltam. Meg arra, hogy ez megtörténhet Billyvel is. – Táblaüveg – suttogta Myron LaFleur. – Jézus Krisztus, oldalkocsis harci szekérben! Otthagytam ket a h t nél – mindhárman egy újabb doboz sörön dolgoztak –, és Brent Norton után néztem. Megfontolt beszélgetésbe merülve találtam rá Bud Brownnal a 2-es kasszánál. Párosuk – Norton ápolt sz hajával, az id söd ember veretes külsejével és Bud Brown savanyú, New England-i ábrázatával – úgy nézett ki, mintha a New Yorker egyik karikatúrájából lépett volna el . Legalább két tucat ember körözött nyugtalanul a pénztárak és a hosszú kirakat között. Egy csomóan az üveg el tt sorakoztak, és kibámultak a ködbe. Megint azok jutottak az eszembe, akik egy építési terület el tt gy lnek össze. Mrs. Carmody az egyik pénztárpult mozdulatlan futószalagján ült, és Parliamentet szívott. Egyszerre Egy Lépés szipkából. Szeme felmért engem, félcédulásnak talált, s tovasiklott.

Olyan volt, mintha ébren álmodna. – Brent – szólítottam meg Nortont. – David! Hova t ntél? – Ez az, amir l beszélni akarok veled. – Sört isznak az emberek a h t pultnál – mondta Brown zordan. Úgy hangzott, mintha azt jelentené be, hogy szexfilmeket vetítenek egy püspöki fogadáson. – Látom ket a domború tükörben. Ezt egyszer en le kell állítani. – Brent! – Kérem, bocsásson meg egy percre, Mr. Brown, jó? – Természetesen. – Brown keresztbe fonta karját a mellén, és b szen bámult felfelé a domború tükörbe. – Ez le lesz állítva, megígérhetem maguknak. Nortonnal a sörh t pult felé tartottunk, az áruház túlsó sarkába, elhaladva a konyhai felszerelések és a rövidáru el tt. Hátrapillantottam a vállam fölött, nyugtalanul vizsgálgatva, hogyan görbültek el, hasadtak meg a négyszögletes üvegtáblákat tartó fakeretek. És az egyik üveg nem is maradt egészben, jutott eszembe. Egy ék alakú darab kiesett a fels sarkából annál a különös rendülésnél. Talán betömhetjük ruhával vagy valamivel – talán azokkal a 3,59 dolláros blúzokkal, amiket a borok mellett láttam... Gondolatmenetem hirtelen megszakadt, és kézfejemet a számhoz kellett szorítanom, mintha egy böffentést nyomnék el. Amit igazán el kellett fojtanom, az az rült kacagás volt a gondolatra, hogy n i ruhadarabokat gyömöszölünk a lyukba, hogy kinn tartsák a csápokat, melyek Normot elragadták. Láttam, hogy az egyik – egy kicsi – hogyan szorított egy kutyaeledeles konzervdobozt, míg ez egyszer en összeroppant. – David? Rendben vagy? – Mi? – Az arcod... úgy néztél ki, mintha valami jó ötlet jutott volna eszedbe, vagy valami átkozottul rossz. És akkor tényleg eszembe jutott valami. – Brent, mi történt azzal a férfival, aki arról zagyvált, hogy valami elkapta a ködben John Lee Frovint? – A véres orrúval? – Igen. – Elájult, és Mr. Brown magához térítette repül sóval az els segélyládából. Miért? – Mondott még valamit azután? – Tovább beszélt azokról a hallucinációkról. Brown felvezette t a hivatalába. Megijesztett néhány n t. Épp elég boldogan ment fel. Valamiért az üveg miatt. Mikor Brown megmondta neki, hogy az igazgatói szobában csak egy kis ablak van, dróttal meger sítve, boldogan vele ment. Szerintem még mindig ott van. – Amir l beszélt, az nem hallucináció. Norton megállt, aztán rám mosolygott. Szinte leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy letöröljem a fens bbséges vigyort az arcáról. – David, jól érzed magad? – A köd hallucináció? – Nem, persze hogy nem. – És a rengés, amit éreztünk? – Az sem, de David...

10 Stephen King: A köd Meg van ijedve. Ne támadj neki; ma délel tt már kitetted magad egy letolásnak, és ennyi elég. Ne támadj neki, mert éppen így viselkedett abban az ostoba tulajdonhatár-vitában… el ször atyáskodva, aztán szarkasztikusan, végül, mikor világossá vált, hogy veszít, rondán. Ne támadj neki, mert szükséged van rá. Ugyan nem képes beindítani a láncf részét, de úgy néz ki, mint a nyugati világ apafigurája, és ha azt mondja az embereknek, ne essenek pánikba, nem esnek pánikba. Szóval ne támadj neki. – Látod azt a dupla ajtót a sörh t mögött? Odanézett, homlokráncolva. – Nem a másik igazgatóhelyettes az ott a sörivók között? Weeks? Ha ezt Brown észreveszi, lefogadom, hogy ez az ember hamarosan munkát fog keresni. – Brent, figyelnél? Szórakozottan visszapillantott rám. – Mit mondtál, Dave? Sajnálom. Nem annyira, mint amennyire fogja. – Látod azt a csapóajtót? – Hát persze. Mi van vele? – A raktárba nyílik, ami az épület egész nyugati felét elfoglalja. Billy elaludt, és én bementem oda, hogy keressek neki valami takarót... Mindent elmondtam neki, csak a vitát hagytam ki, hogy Norm kimenjen-e vagy sem. Elmondtam neki, mi jött be... és végül mi távozott üvöltve. Brent Norton nem akarta elhinni. Nem: még a lehet ségét is elutasította. Odavittem Jimhez, Ollie-hoz és Myronhoz. Mindannyian igazolták a történetet, bár Jim és Myron, a virág jó úton haladt a berúgás felé. Norton újra visszautasította, hogy akár csak mérlegre tegye szavainkat. Egyszer en megmakacsolta magát. – Nem – mondta. – Nem, nem, nem! Bocsássanak meg, uraim, de ez teljességgel nevetséges. Vagy szórakoznak velem – megajándékozott minket sugárzó atyai mosolyával, mutatva, hogy érti a tréfát –, vagy valamilyen csoporthipnózisba estek. Megint felágaskodott bennem a düh, de elnyomtam nagy nehezen. Azt hiszem, rendes körülmények között nem vagyok indulatos ember, de ezek nem rendes körülmények voltak. Billyre kellett gondolnom, meg hogy mi fog történni – vagy már történt – Stephanie-vel. Ezek a dolgok állandóan ott rágtak tudatom mélyén. – Rendben – jelentettem ki. – Gyerünk hátra. Van egy csápdarab a padlón. Levágta az ajtó, mikor bezáródott. És hallod ket. Az ajtó körül nyüzsögnek. Úgy hangzik, mint a repkényt borzoló szél. – Nem – felelte Norton nyugodtan. – Mi? – Tényleg azt hittem, hogy rosszul hallottam. – Mit mondtál? – Azt mondtam, hogy nem, nem megyek hátra. Túl messzire mentek a viccel désben. – Brent, esküszöm neked, hogy nem vicc. – Dehogynem az! – csattant fel. Szeme végigfutott Jimen, Myronon, egy pillanatra megpihent Ollie Weeksen, aki h vös nyugalommal tartogatta sörösdobozát, végül visszatért rám. – Ez az, amit ti, helyiek falrenget nek tartotok, igaz, David? – Brent... figyelj... – Nem, te figyelj! – Hangja kezdte a bírósági tónust felvenni.

Nagyon szépen csengett, és jó pár céltalanul arra l dörg felkapta a fejét, hogy mi folyik itt. Beszéd közben Norton felém bökdösött ujjával. – Ez vicc. Egy banánhéj, amin nekem kellene elcsúsznom. Ti nem nagyon vagytok oda ilyen idegenekért, mint én, mi? Derekasan összetartotok, igaz? Ahogy történt, amikor a bíróságra hurcoltál, hogy elvegyed, ami jog szerint az enyém. Azt megnyerted, jól van. Miért ne? Az apád volt a híres m vész, tied a város. Én csak kifizetem az adómat, és elköltöm itt a pénzemet. Többé már nem el adást tartott, nem a tárgyalóteremben szájh sködött; majdnem üvöltött, a határán volt annak, hogy elveszítse önuralmát. Ollie Weeks elfordult, és sörét szorongatva arrébb sétált. Myron és barátja, Jim szinte megütközéssel meredt Nortonra. – Menjek vissza, és keressek meg egy kilencvennyolc centes gumijátékot, amíg ez a két bugris beszarik a röhögést l? – Hé, nézze meg jól, kit nevez bugrisnak! – mordult fel Myron. – Örülök, hogy az a fa ráesett a csónakházadra, ha tudni akarod az igazat. Örülök. – Vadul grimaszolt rám. – Jól kisütöttétek, mi? Fantasztikus. Most pedig takarodjatok az utamból! Félretolva megpróbált elmenni mellettem. Megragadtam a karját, és nekilöktem a h t pultnak. Egy n felsikoltott meglepetésében. Lezuhant két hatdobozos Bud. – Piszkáld ki a dugót a füledb l, és figyelj, Brent! Itt életek forognak kockán. Nem utolsósorban a kölykömé. Úgyhogy figyelj rám, különben esküszöm, kirázom a hülyeséget a fejedb l. – Gyerünk – mondta Norton, valami üt dött, h sköd grimasszal az arcán. Véreres szeme kidülledt üregéb l. – Mutasd meg mindenkinek, milyen nagy és bátor vagy, hogy kiütsz egy szívbajos öregembert, aki az apád lehetne. – Üsd le, mint a barmot! – kiáltotta Jim. – Fütyülj a szívbajára. Még azt sem hiszem, hogy egy ilyen olcsó New York-i zugprókátornak van szíve egyáltalán. – Ebb l te maradj ki – feleltem neki, aztán Norton képéhez toltam az enyémet. Csóktávolságra voltunk, bár nem éppen ezt forgattam a fejemben. A h t már nem járt, de még mindig kibocsátott némi h vösséget. – Hagyd abba a porhintést. Átkozottul jól tudod, hogy igazat beszélek. – Én... nem tudok... ilyesmir l... – zihálta. – Ha más id ben és helyen volnánk, rád hagynám az egészet. Nem tör döm vele, hogy mennyire vagy beijedve, és nem tartok számon jó és rossz pontokat. Én is félek. De szükségem van rád, az isten verje meg! Fel tudod fogni? Szükségem van rád! – Hagyj elmennem! Megragadtam az ingénél fogva, és megráztam. – Semmit nem értesz meg?! Az emberek ki fognak menni, egyenesen bele abba a dologba, ami ott kint van! Az isten szerelmére, nem érted? – Hagyj elmennem! – Nem, amíg hátra nem jössz velem, és a saját szemeddel nem látod. – Mondtam, hogy nem! Ez valami trükk, vicc, nem vagyok olyan bolond, hogy... – Akkor magam viszlek hátra.


Megmarkoltam a vállát és a b rt a nyakán. Halk reccsenéssel elszakadt az inge az egyik ujj varrása mentén. A dupla ajtó felé vonszoltam Nortont. Kétségbeesett kiáltást hallatott. Egy csomó ember, tizenöt vagy tizennyolc gy lt össze, de megtartották a távolságot. Beavatkozási szándéknak egyik sem mutatta semmi jelét. – Segítsenek! – kiáltotta Norton. Szeme kidülledt a szemüveg mögött. Gondosan ápolt frizurája oda volt, a szokásos két tinccsé hullott szét a füle mögött. Az emberek mocorogtak és figyeltek. – Mi a francért üvöltözöl? – búgtam a fülébe. – Ez csak vicc, igaz? Ezért hoztalak le a városba, mikor kérted, hogy jöhessél, és ezért bíztam rád Billyt a parkolóban, mert elkészítettem ezt az alkalmas kis ködöt, béreltem egy ködcsináló gépet Hollywoodban, csak tizenötezer dolláromba került, meg nyolcezerbe az ideszállítása, csak azért, hogy jól megvicceljelek. Ne ámítsd tovább magad, és nyisd ki a szemed! – Hagyjál... elmenni! – Norton ordított. Már majdnem az ajtónál voltunk. – Hej! Hej! Mit csinálnak? Brown volt az. Könyökével utat tört magának a figyel tömegen keresztül. – Mondja meg neki, hogy engedjen utamra! – így Norton harsányan. – Meghülyült. – Nem, nem hülyült meg. Bárcsak így lenne, de nincs így. – Ez Ollie volt, és meg tudtam volna áldani ezért. Megkerülte a sort mögöttünk; most szemben állt Brownnal. Utóbbi pillantása a sörre esett Ollie kezében. – Te iszol! – jelentette ki. Hangja meglepett volt, de nem teljesen öröm nélküli. – Ezért el fogod veszíteni az állásodat. – Ugyan, Bud – mondtam, elengedve Nortont. – Ez nem hétköznapi helyzet. – A szabályok nem változnak – felelte önelégülten. – Gondoskodom róla, hogy a társaság megtudja. Ez az én felel sségem. Id közben Norton arrébb támolygott, most az ingét próbálta kisimítani, haját megigazítani. Szeme idegesen járt ide-oda Brown és énköztem. – Hé! – kiáltott fel hirtelen Ollie olyan mennydörg basszussal, amilyet sosem vártam volna ett l a hatalmas, de

lágy és szerény embert l. – Hé! Mindenki az áruházban! Gyertek ide hátra, és hallgassátok meg ezt! Mindannyiotokat érint! – Nyugodtan rám nézett, teljesen figyelmen kívül hagyva Brownt. – Jól csinálom? – Remekül. Az emberek kezdtek gyülekezni. A Nortonnal való vitám eredeti néz száma kétszeresére, majd háromszorosára n tt. – Van valami, amit jobb, ha mindenki tud – kezdte Ollie. – Most azonnal leteszed azt a sört! – vágott közbe Brown. – Most azonnal befogja a száját – így én, és egy lépést tettem felé. Brown egy hátrasasszéval válaszolt. – Nem tudom, miféle dolgot csinálnak – indított –, de azt tudniuk kell, hogy jelentve lesz a Szövetségi Élelmiszer Társaságnak! Minden! És azt akarom, hogy megértsék: lehetnek büntetések! – Ajka idegesen felhúzódott sárgás fogairól, és együtt tudtam érezni vele. Egyszer en megpróbált megbirkózni a dologgal; mindössze ennyi. Ahogy Norton valamiféle szellemi trükkel próbált uralkodni magán. Myron és Jim macho parádévá akarta változtatni a dolgot – ha a generátort megjavítjuk, a köd elt nik. Brown módja ez volt. … védte az áruházat. – Akkor menjen el re, és írja fel a neveket – mondtam. – De kérem, ne beszéljen. – Rengeteg nevet fel fogok írni. A magáé fogja vezetni a listát... maga bohém. Kacaghatnékom támadt. Tíz éve kereskedelmi m vész vagyok; a nagyság minden álma egyre halványodik. Egész életemben apám hosszú árnyékában éltem, egyetlen igazi sikeremmel, hogy személyemmel fiúörököst biztosítottam a névnek: és most ez a savanyú jenki, rosszul illeszked fogaival bohémnak nevez. – Mr. David Drayton mondani akar valamit maguknak – így Ollie. – Azt hiszem, jól teszik, ha mindannyian meghallgatják, akik a hazamenést tervezik. Így hát elmeséltem nekik, mi történt, egészen úgy, ahogy Nortonnak. Eleinte innen-onnan nevetés hallatszott, aztán fokozódott a nyugtalanság, miközben befejeztem. – Ez az egész egy hazugság – mondta Norton. Keményen próbált hangsúlyozni, de a hangja recsegésbe csapott. Ennek az embernek mondtam el el ször, remélve, hogy magunk mellé állítom k fej ségét. Micsoda baklövés. – Persze hogy hazugság – értett egyet Brown. – Holdkórosság. Mit gondol, honnan jönnek azok a csápok, Mr. Drayton? – Nem tudom. És ebben a pillanatban ez még csak nem is nagyon fontos. Itt vannak. A... – Én meg azt hiszem, azokból a sörösdobozokból jönnek el . Ez az, amit én hiszek. – A beköpés aratott némi sikert. A derültségnek Mrs. Carmody er s, reszel s hangja vetett véget. – Halál! – kiáltotta, s a nevet k gyorsan lehiggadtak. Bemasírozott a durván formált körbe; a kanárisárga nadrág mintha saját fényét sugározná. Hatalmas retikülje vastag combját verte. Fekete szeme arrogánsan körülpillantott; oly élesen és vészjóslóan csillogott, akár egy szarkáé. Két csinos, tizenhat év körüli lány, WOODLANDS TÁBOR felirattal m selyem trikójuk hátán, elhúzódott t le.

12 Stephen King: A köd – Hallgattok, de nem hallotok! Hallotok, de nem hisztek! Melyik tök akar kimenni és maga megbizonyosodni? – Tekintete végigsiklott az embereken, és megállapodott rajtam. – No és mégis, mit javasol tenni, Mr. David Drayton? Mit gondol, mit tehet ellenük? Elvigyorodott: koponya kanárisárga alapon. – Ez a vég, én mondom maguknak. Mindennek a vége. A Végs Id . A mozgó ujj beleírta a parancsot nem t zbe, de ködbe. A föld megnyílt, és kiokádta förtelmét... – Nem tudnák befogni a száját?! – tört ki az egyik tinédzser. Sírni kezdett. – Megrémiszt. – Sírsz, drágám? – kérdezte Mrs. Carmody feléje fordulva. – Ne félj, most ne. De amikor a torz lények, melyeket a császár a föld képére bocsátott, eljönnek érted... – Ebb l elég, Mrs. Carmody – szólalt meg Ollie, megragadva a karját. – Remek volt. – Azonnal engedjen el! Ez a vég, én mondom. Ez a halál. A Halál! – Ez egy nagy rakás szar – nyilvánított véleményt undorodva egy horgászkalapot és szemüveget visel férfi. – Nem, uram – vetette ellen Myron. – Tudom, hogy úgy hangzik, mint egy kábítószeres álom, de ez a k kemény igazság. Saját szememmel láttam. – Én is – csatlakozott Jim. – Meg én – vakkantotta Ollie. Sikerült lecsillapítania Mrs. Carmodyt, legalábbis egyel re. De nem ment messze; kézitáskáját szorongatta, arcán jellegzetes rült vigyorával. Senki sem akart túl közel menni hozzá – az emberek maguk között mormogtak, nem tetszett nekik az újabb közjáték. Többük feszengve, töprengve tekingetett a nagy táblaüveg kirakat felé. Örültem neki. – Hazugságok – szólalt meg Norton. – Ti, emberek, mind hazudtok egymásnak. Ez minden. – Amit állítanak, az túl van a hihet ség határán – így Brown. – Nem kéne itt ácsorognunk, hogy megrágjuk – javasoltam nekik. – Jöjjenek be a raktárba velem. Nézzenek körül. És hallgassák. – A vásárlóknak tilos a... – Bud – vágott közbe Ollie. – Menj vele. Rendezzük ezt a dolgot. – Rendben van, Mr. Drayton? Vessünk véget ennek a bolondságnak. Belökve az ajtót, beléptünk a sötétségbe. A hang kellemetlen volt – talán gonosz. Brown is érzékelte minden jenki keményfej sége ellenére, keze azonnal a karom köré kulcsolódott, lélegzete egy pillanatra elállt, aztán még hangosabban hallatszott. Mély, susogó hang volt a rakodóajtó irányából – szinte simogató hang. Óvatosan körbetapogattam a jobb lábammal, míg rá nem akadtam az egyik zseblámpára. Lehajoltam, felvettem és bekapcsoltam. Brown ábrázata görcsbe rándult, pedig még nem is látta ket – csupán hallotta. De én láttam, és el tudtam képzelni, hogyan tekeregnek, csavarodnak az ajtó hullámos felületén, mint az él vezetékek. – Mit gondol most? Teljesen a hihet ség határán túl? Brown megnyalta az ajkát, és lenézett a dobozok és csomagok z rzavarára. – k csinálták ezt?

– Némelyikük. A legnagyobb részét. Jöjjön ide. Jött, vonakodva. A lámpa fényét az összezsugorodott, összegömbölyödött csápdarabra irányítottam, amely még mindig ott feküdt a partvis mellett. Brown fölé hajolt. – Ne érintse meg. Még élhet. Gyorsan felegyenesedett. Felszedtem a partvist a keféjénél fogva, s megböktem vele a csápot. A harmadik vagy negyedik bökésre tunyán felágaskodott, és megmutatta két ép szívókáját meg egy sérült harmadikat. Aztán az izmok összerántották, s nem mozdult többé. Brown undorodva felmordult. – Eleget látott? – Igen. Gyerünk innen! Követtük a táncoló fényeket a dupla ajtóhoz, és kimentünk. Minden arc felénk fordult, a beszélgetés moraja abbamaradt. Norton képe, akár egy romlott sajt. Mrs. Carmody fekete szeme felcsillant. Ollie egy újabb sört ivott; arcán verejtékcseppek gördültek lefelé, pedig az áruház már eléggé leh lt. A két lány a WOODLANDS TÁBOR felirattal a trikóján úgy bújt össze, mint a lovak vihar el tt. Szemek. Rengeteg szem. Meg tudnám festeni ket, gondoltam borzongva. Arcok nélkül, csak szemek a homályban. Meg tudtam volna festeni, de senki sem hitte volna el, hogy valóságosak. Bud Brown mesterkélten összekulcsolta hosszú ujjait maga el tt. – Emberek – szólalt meg. – Úgy t nik, bizonyos problémákkal kell szembenéznünk.

VI. További viták. Mrs. Carmody. Meger sítések. Mi történt a Lapos Föld Társasággal? A következ négy óra egyfajta álomban telt el. Hosszú, félig hisztérikus vita követte Brown meger sít szavait, vagy talán nem is olyan hosszú, mint amilyennek t nt, talán csak az emberek félelmetes szükséglete elégült ki, hogy feldolgozzák ugyanazt az információt, megpróbálják minden lehetséges néz pontból szemügyre venni, megrágják, mint kutya a csontot, hogy eljusson a vel ig. Lassan értek el odáig, hogy elhitték. Ugyanezt tapasztalhatod bármelyik New England-i falugy lésen minden márciusban. Ott volt a Lapos Föld Társaság Norton vezetésével. A hangos kisebbség, úgy tízen, akik semmmit sem hittek el a dologból. Norton újra és újra rámutatott, hogy csak négy tanúja van a raktárosfiú esetének, mikor is elragadták t az X Bolygó Csápjai (így nevezte ket – jó humornak t nt el szörre, de aztán egyre kevesebbet nevettek rajta; az agitáció hevében Norton ezt nem látszott észrevenni). Hozzátette, hogy személy szerint egyikben sem bízik meg. Kimutatta továbbá, hogy a tanúk ötven százaléka mostanra reménytelenül lerészegedett. Ez kétségbevonhatatlan tény volt. Jim és Myron LaFleur a teljes rendelkezésükre álló sörh t vel és borospolccal a hátuk mögött, feneketlenül berúgtak. Figyelembe véve, hogy mi történt Normmal, és ebben mi volt az szerepük, nem hibáztattam ket. Még túl hamar is fognak kijózanodni.

Stephen King: A köd 13 Ollie folyamatosan ivott tovább, Brown tiltakozása ellenére. Egy id után Brown feladta; kielégítette magát egy-egy vészjósló fenyegetéssel a Társasággal kapcsolatban. Úgy t nt, nem jön rá, hogy a Szövetségi Élelmiszer Inc., a maga áruházaival Bridgtonban, New Windhamben talán már nem is létezik. Összesen annyit tudtunk, hogy az Eastern Seabord valószín leg nincs többé. Ollie állandóan ivott, de nem rúgott be. Kiizzadta; olyan gyorsan, ahogy magába tudta önteni. Végül, mikor a vita a Lapos Föld Társasággal kezdett elharapózni, Ollie felemelte a hangját: – Ha nem hiszi el, Mr. Norton, úgy is jó. Megmondom, mit tegyen. Kimegy az elüls ajtón, és körbesétál a hátsóig. Nagy halom sörös- és szódásüveget talál ott. Norm, Buddy meg én pakoltuk ki ma reggel. Visszahoz bel lük kett t, hogy tudjuk, tényleg ott volt. Ezt megcsinálja, én pedig leveszem az ingemet, és megeszem. Norton hangosan szitkozódni kezdett. Ollie félbeszakította, ugyanazon a lágy, nyugodt hangon: – Tudja, semmi mást nem csinál, csak veszélyes módon handabandázik. Vannak itt emberek, akik haza akarnak menni, mert aggódnak a családjukért. A húgom és a hatéves kislánya is otthon van Naplesben. Én is szeretném tudni, mi történt velük. De ha az emberek hinni kezdenek magának, és megpróbálnak hazajutni, úgy járnak, mint Norm. Nem gy zte meg Nortont, de maga mellé állított néhány ingadozót és kibicet; nem azzal, amit mondott, hanem a szemével, lázban ég szemével. Azt hiszem, Norton épelméj sége azon múlott, hogy nem engedi magát meggy zni, vagy legalábbis így hitte. De nem hallgatott Ollie ötletére, hogy hozzon egypár üveget hátulról. Egyikük sem hallgatott rá. Nem voltak elszánva arra, hogy kimenjenek, még nem. Vezet jükkel a társaság (egy-két kiválótól eltekintve) olyan messzire húzódott t lünk, többiekt l, amennyire csak tudtak. A készételes sornál kötöttek ki. Egyikük belebotlott alvó kisfiamba; felébresztette. Odamentem; Billy a nyakamba csimpaszkodott. Mikor megpróbáltam letenni, még jobban kapaszkodott, és azt mondta: – Ne csináld ezt, papi. Kérlek. Találtam egy bevásárlókocsit, és beültettem t a gyerekhelyre. Nagyon nagynak látszott benne. Komikus is lehetett volna, ha nem nézem sápadt arcát, szemébe hulló fekete haját, fájdalommal teli szemét. Valószín leg kétéves kora óta nem ült bevásárlókocsiban. Elsiklasz az ilyen apró dolgok fölött, nem veszed észre ket el ször, s amikor felismered a változást, megdöbbensz. Id közben, a lapos földesek visszahúzódásával a gyülekezetnek újabb világítótornya támadt – ezúttal Mrs, Carmody személyében, aki elég érthet módon egyedül állt. A homályos, szórt fényben boszorkányszer volt rikító kanárisárga nadrágjában, fényes m selyem blúzában, csörg bizsukkal a karján – vörösréz, tekn sbékahéj –, duzzadt pajzsmirigynek ható táskájával. Pergamenszer arcb rét mély, függ leges vonalak barázdálták. Göndör sz haját három megfordított szarufés szorította le. Szája, mint a csomózott kötél. – Nincs védekezés Isten akarata ellen. Az jön el. Én láttam a jeleket. Azok jönnek el, amikr l beszéltem nektek, és senki sem olyan vak, mint az, aki nem látja ket.

– No, hát mit mond? Mit javasol? – Mike Hatlen tört ki türelmetlenül. Városi tanácstag volt, de matrózsapkájában, lógó fenek bermudájában most egy csöppet sem látszott annak. Sört szopogatott; jó pár férfi ezt csinálta most már. Bud Brown felhagyott a tiltakozással, de valóban írta a neveket – er teljesen megjelölve azokét, akiknek volt valami a rovásukon. – Javasolok? – visszhangozta Mrs. Carmody Hatlen felé perdülve. – Javasolok? Nos, azt javasolom, készülj fel a találkozásra Isteneddel, Mike Hatlen. – Körbepillantott rajtunk. – Készüljetek fel a találkozásra Istenetekkel. – Készülj fel a találkozásra a szarral – morogta részegen Myron LaFleur a sörh t mell l. – Öregasszony, azt hiszem, ketté kéne vágni a nyelvedet, hogy olyan legyen, mint a kígyóé. Egyetértés moraja hallatszott. Billy idegesen nézett körül; átfogtam a vállát. – Meg fogtok hallgatni! – kiáltotta Mrs. Carmody. Fels ajka fehúzódott, szabadon hagyva nikotintól sárga, hiányos fogsorát. A poros, kitömött állatokra gondoltam üzletében, ahogy vég nélkül isznak a tükörb l, az patakjukból. – A kétked k a végs kig kétkednek. Valami szörny ség mégis elragadta azt a szegény fiút. Dolgok a ködben! Minden förtelem egy rossz álomból! Szem nélküli torzszülöttek! Sápadt borzalmak! Kételkedtek? Akkor menjetek ki! Menjetek ki és mutatkozzatok be! – Mrs. Carmody, abba kell hagynia – mondtam. – Megijeszti a fiamat. A férfi a kislánnyal csatlakozott hozzám. A kislány, csupa húsos láb, összekarcolt térd, az apja gyomrába rejtette fejét, kezét a fülére szorította. Nagy Bill nem sírt, de közel állt hozzá. – Csak egy esély van. – így Mrs. Carmody. – Mi az, hölgyem? – kérdezte Mike Hatlen udvariasan. – Egy áldozat – jelentette ki Mrs. Carmody. Mintha vicsorgott volna a homályban. – Egy véráldozat. Véráldozat – a szó ott maradt a leveg ben lógva, sodródva. Még most is, amikor már jobban tudom, azt mondom magamnak, hogy valamelyik kis ölebre gondolt – jó néhány kószált az áruházban, annak ellenére, hogy tilos volt behozni ket. Még most is ezt mondom magamnak. Úgy nézett ki a sötétben, mint a New England-i puritanizmus valami rült maradványa... de úgy sejtem, a puritanizmusnak megvan a maga satyja: Ádám, véres kezével. Mrs. Carmody újra szóra nyitotta a száját, mikor egy alacsony, helyre figura, vörös nadrágban és elegáns sportingben, nyitott tenyérrel arcon ütötte. A férfi haja szögegyenesen volt elválasztva baloldalon. Szemüveget viselt. És tévedhetetlenül látszott rajta, hogy nyaraló turista. – Fejezze be ezt a sületlenséget – mondta lágy, tónus nélküli hangon. Mrs. Carmody a szájához kapta a kezét, aztán felénk nyújtotta néma vádként. Véres volt a tenyere. De fekete szeme mintha rült vidámsággal táncolna. – Jön a következ ! – kiáltotta egy n . – Én magam fogom adni. – Visszaszáll rátok – kántálta Mrs. Carmody, felmutatva tenyerét. A vér most megjelent szája sarkában, lefolyt állán,

mint es az ereszcsatornában.

14 Stephen King: A köd – Talán nem most. Ma éjjel. Éjjel, ha jön a sötétség. Megjönnek az éjszakával, és elvisznek valakit. Az éjszakával jönnek. Hallani fogjátok, hogy jönnek, csúszva és tekeregve. És mikor jönnek, könyörögni fogtok Carmody Anyának, hogy megmutassa, mit tegyetek. A vörös nadrágos férfi lassan felemelte a kezét. – Idejössz és megütsz – suttogta a vén boszorkány vérfagyasztó vigyorával. A férfi keze meglendült. – Üss meg, ha mersz! – A férfi keze lehullott. Mrs. Carmody magától arrébb ment. Ekkor Billy sírni kezdett, hozzám szorítva arcát, ahogy a kislány csinálta apjával. – Haza akarok menni – mondta. – Látni akarom a mamit. Megvigasztaltam, amennyire tudtam. Ami valószín leg nem jelentett túl sokat. A beszélgetés végül kevésbé fenyeget és destruktív témák felé fordult. Felmerült a táblaüveg kirakat, mint az áruház nyilvánvalóan gyenge pontja. Mike Hatlen megkérdezte, milyen más bejáratok vannak, Ollie és Brown pedig gyorsan számba vette: két rakodóajtó azonkívül, amit Norm kinyitott. A f ki- és bejárati ajtók. Az ablak az igazgatói irodában (vastag, meger sített üveg, biztonságosan bezárva). Paradox hatása volt, hogy ezekr l a dolgokról beszéltünk. Valóságosabbá tette a veszélyt, ugyanakkor jobban is éreztük t le magunkat. Még Billy is. Megkérdezte, elvehetne-e egy cukorsüveget. Mondtam neki, hogy rendben, ha nem megy közel a nagy ablakhoz. Amint hallótávolságon kívül került, megszólalt egy férfi Mike Hatlen mellett: – Oké, mit csinálunk ezekkel az ablakokkal? Lehet, hogy az öreg n nek annyi esze van, mint egy poloskának, de abban igaza lehet, hogy megmozdul valami sötétedés után. – Akkorra talán eloszlik a köd – mondta egy n . – Talán – reagált egy férfi. – Vagy talán nem. – Várjunk egy pillanatot – szólt a férfi Hatlen mellett. – Dan Miller vagyok. Lynnb l, Massachusetts. Nem ismernek, nincs okuk rá, de van egy helyem a Highland-tó mellett. Az idén vettem. Majd felfordultam érte, de kellett. – Némi röhögés. – Akárhogy is, mindnyájan benne vagyunk ebben, és úgy látom, védekeznünk kéne valahogyan. – Az emberek bólogattak. – Egy nagy rakás trágyás- meg gyeptéglás zsákot láttam. Ötvenkilós a legtöbbjük. Egymásra rakhatjuk ket, mint a homokzsákokat. L réseket hagyhatunk figyelni... Még többen bólogattak, kapcsolódtak be izgatottan a beszélgetésbe. Majdnem mondtam valamit, de visszatartottam magamat. Millernek igaza volt. Nem árt, ha felhalmozzuk azokat a zsákokat, és valami hasznuk is lehet. De a csápra gondoltam, amelyik összeroppantotta a kutyaeledeles dobozt. Jól el tudtam képzelni, hogy egy nagyobb csáp ugyanezt teszi egy Green Acre vagy Vigoro gyeptéglás zsákkal is. De ha tartok err l egy prédikációt, az nem szabadít ki bennünket, s még a hangulatunkat sem javítja. Az emberek kezdtek csoportokra szakadva tárgyalni a kivitelezésr l, mikor Miller elkiáltotta magát: – Várjunk! Úgy beszéljük meg, hogy együtt vagyunk. Visszajöttek; ötven-hatvan ember laza csoportosulása egy

sarokban, melynek oldalait a sörh t , a raktárajtó és a húsospult vége képezte, ahová Mr. McVey azokat a dolgokat rakja ki, amik senkinek sem kellenek, mint a borjúmirigy, a marhaláb, a birkavel . Billy egy ötéves öntudatlan életerejével tört utat köztük, az óriások világában, és felmutatott egy Hershey cukrot. – Akarod ezt, papi? – Kösz. – Elvettem. Édes volt, jó volt. – Valószín leg ostoba ötlet – kezdte újra Miller –, de be kell tömnünk a lyukakat. Van valakinél kézifegyver? Csend. Az emberek egymásra nézegettek, vállukat vonogatták. Egy szül öregember – bizonyos Ambrose Cornell – szólt, hogy van egy vadászpuskája a kocsija csomagtartójában. – Megpróbálhatok érte menni, ha akarják. Ollie reagált els nek: – Épp most nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, Mr. Cornell. Cornell felmordult: – Ezt én sem gondoltam, fiam. De úgy véltem, fel kell ajánlanom. – Hát, nem igazán hittem az ötletemben – mondta Dan Miller. – De úgy gondoltam... – Várjanak egy picit. – Ez egy n volt. Az áfonyaszín garbóban és zöld pantallóban. Homokszín haja volt és jó alakja. Nagyon csinos fiatal hölgy. Kinyitotta a retiküljét, és egy középméret pisztolyt vett el bel le. A tömegb l nagy ah! szakadt ki, mintha egy b vész valami különleges trükkel rukkolt volna el . A piruló hölgy most aztán igazán elvörösödött. Újra benyúlt a táskába, és egy doboz Smith and Wesson töltényt húzott el . – Amanda Dumfries vagyok – mutatkozott be Millernek. – A pisztoly... a férjem ötlete volt. Úgy gondolta, kell, hogy védhessem magam. Már két éve hordom, üresen. – Itt van a férje, hölgyem? – Nem, New Yorkban. Üzleti ügyben. Sokat utazik. Ezért akarta, hogy fegyvert hordjak. – Nos – így Miller –, ha tudja használni, magánál kell tartania. Mi ez, 38-as? – Igen. És életemben nem sütöttem el, kivéve egyszer egy céltáblára. Miller elvette a pisztolyt, piszkálgatta, és néhány pillanat múlva kinyitotta a forgódobot. Ellen rizte, hogy valóban üres-e. – Oké – mondta. – Van egy pisztolyunk. Ki l jól? Én biztos, hogy nem. Az emberek egymásra pillantgattak. El ször senki sem szólalt meg. Aztán vonakodva Ollie: – Elég sokat gyakorlom a céllövészetet. Van egy 45-ös coltom meg egy 25-ös Llamám. – Te? – hökkent meg Brown. – Huh! Túl sokat ittál ahhoz, hogy láss a sötétben. Ollie nagyon tisztán artikulálva válaszolt: – Miért nem fogod be egyszer en a szádat, és írod a neveidet? Brown rámeresztette a szemét. Kinyitotta a száját. Aztán úgy határozott – szerintem bölcsen –, hogy inkább hallgat.


– A magáé. – Miller átadta a pisztolyt Ollie-nak, újra alaposabban ellen rizve a tárat. Ollie a jobb nadrágzsebébe dugta, a tölténydobozt pedig a mellényébe – úgy dudorodott ki, mint egy csomag cigaretta. Aztán hátrad lt, neki a h t pultnak; kerek arca még mindig verejtékben fürdött. Újabb sört nyitott ki. Folytatódott egy teljesen új Ollie szenzációja. – Köszönöm, Mrs. Dumfries – mondta Miller. – Szóra sem érdemes – felelte a n , nekem pedig az a röpke gondolatom támadt, hogy ha a férje lennék, birtokosa ennek a zöld szempárnak és remek alaknak, én nem utaznék annyit. Nevetségesen szimbolikus tettnek lehet tekinteni, hogy pisztolyt adsz a feleségednek. – Talán ez is ostobaság – kezdte ismét Miller, Brown és a sört szorongató Ollie felé fordulva –, de nem árulnak valami lángszórószer t itt? – Ó, a fenébe is – kottyantotta ki Buddy Eagleton, aztán úgy elvörösödött, mint az imént Amanda Dumfries. – Mi az? – kérdezte Mike Hatlen. – Hát... a múlt hétig volt egy egész dobozunk azokból a kis forrasztópisztolyokból, tudja, amikkel be tudja foltozni a szivárgó csöveket a házban, megjavíthatja a szell z rendszert meg ilyesmit. Emlékszik rájuk, Mr. Brown?

Brown savanyúan bólintott. – Eladták? – kérdezte Miller. – Nem, egyáltalán nem vették ket. Tán hármat vagy négyet adtunk el, a többit visszaküldtük. Micsoda szarság... úgy értem, szégyen. Most már majdnem bíborpirosan Buddy Eagleton újra visszavonult a háttérbe. Volt persze gyufánk meg sónk (valaki homályosan megjegyezte, hogy úgy hallotta, a vérszívókra meg ilyesmikre sót kell szórni) és mindenféle hosszú nyel felmosórongyunk meg sepr nk. A legtöbb ember felbuzdult, Jim és Myron pedig túlságosan kiütötték magukat ahhoz, hogy disszonáns megjegyzéseket tegyenek, de Ollie szemében olyan h vös reménytelenséget láttam, ami rosszabb volt a félelemnél. és én láttuk a csápokat. Az ötlet, hogy sót szórjunk rájuk, vagy sepr nyelekkel terelgessük el ket, vicces volt a maga vérfagyasztó módján. – Rakjuk fel azokat a zsákokat – intézkedett Miller. – Ki akar segíteni? Kiderült, hogy majdnem mindenki – kivéve Norton csoportját a felvágottaknál. Norton szintén szónokolt, a többiek még csak felénk is alig pillantottak. – Mike – mondta Miller –, nem irányítanád ezt a kis

vállalkozást? Szólni akarok egy szót Ollie-val és Dave-vel.

16 Stephen King: A köd – Szívesen. – Hatlen rácsapott Dán Miller vállára. – Valakinek felel sséget kellett vállalnia, és te megtetted. Légy üdvözölve a városban. – Ez azt jelenti, hogy adókedvezményt kapok? – kérdezte Miller. Vékony kis figura, vörös hajjal, amely már kezdett hátravonulni koponyáján. Olyan alaknak látszott, akivel szemben ellenszenvet érzel az els pillanatokban, és – talán – olyannak is, akit kés bb óhatatlanul megszeretsz, mert nálad jobban tudja, mit kell csinálni. – Nincs rá mód – felelte Hatlen nevetve. – Akkor menj az utamból – vigyorgott vissza Miller. Hatlen elsétált. Miller lenézett a fiamra. – Ne aggódjon Billy miatt – mondtam. – Ember, egész életemben nem aggódtam még ennyire. – Nem – értett egyet Ollie. Bedobta az üres dobozt a h t pultba. Kinyitotta az újat; a gáz halk szisszenéssel távozott. – Észrevettem, hogyan néznek egymásra – mondta Miller. Befejeztem a Hershey-rudat, és sörért nyúltam, hogy leöblítsem. – Megmondom, mit gondolok – folytatta Miller. – Fél tucat ember bevonja ruhával a felmosók nyeleit, aztán zsineggel rákötözi. Aztán, azt hiszem, kénszenlétbe kell helyeznünk azokat a dobozokat, amelyekben folyékony faszén van világításra. Ha levágjuk a tetejüket, egész gyorsan készíthetünk valami fáklyafélét. Bólintottam. Ez jó volt. Bár biztosan nem elég jó – nem, ha láttad, mi ragadta el Norrnot –, de jobb, mint a só. – Akkor legalább elfoglalják magukat – jegyezte meg Ollie. Miller összeszorította a száját. – Ennyire rossz? – Ennyire – helyeselt Ollie, és végzett a sörével. Délután fél ötre helyükön voltak a trágyás- meg a gyeptéglás zsákok, az ablakok el voltak torlaszolva, csak kémlelönyílásokat hagytunk. Mindegyikhez egy rt állítottunk, és mindegyikük mögött ott állt egy kinyitott doboz folyékony faszén és egy csomó felmosónyél-fáklya. Öt ilyen rés volt: Dan Miller megszervezte a váltásokat. Négy harminckor egy halom zsákon ültem az egyik l résnél, Billyvel az oldalamon. Kifelé bámultunk a ködbe. Közvetlenül a kirakat el tt egy piros pad állt, ahol az emberek néha csomagjaikkal autóra vártak. Mögötte a parkoló. A köd lustán, s r n, súlyosan kavargott. Volt benne nedvesség, de tompa, homályos. Ha csak belenéztem is, kiszolgáltatottnak, elveszettnek éreztem magam. – Papi, tudod, mi történik? – kérdezte Billy. – Nem, édesem – feleltem. Egy pillanatra elhallgatott, a kezét nézte, mely ernyedten csüngött Tuffskin farmeros ölében. – Miért nem jön valaki megmenteni minket? – kérdezte végül. – Az Állami Rend rség, vagy az FBI, vagy valaki? – Nem tudom. – Gondolod, hogy mami jól van?

– Billy, egyszer en nem tudom. – Egyik karommal átöleltem. – Szörnyen szeretnék vele lenni. – Könnyekkel küszködött. – Sajnálom, hogy néha rossz voltam. – Billy... – kezdtem, de abba kellett hagynom. Sós ízt éreztem a torkomban, és a hangom remegni kezdett. – Vége lesz? Papi, vége lesz? – Nem tudom – feleltem, vállamra vonva fejecskéjét. S r haja alatt éreztem koponyájának finom ívét. Váratlanul az esküv m estéje jutott eszembe. Hogy lehámozom az egyszer barna ruhát, amibe Steff öltözött. Nagy, vörösbe játszó karcolás volt a csíp jén; el z nap nekiütközött az ajtónak. Emlékeztem, hogy néztem a sebet, és gondolkodtam. Mikor ezt szerezte, még Stephanie Stepanek volt; valami csodaszer t éreztem. Aztán szerelmeskedtünk, miközben odakint hó hullott a szürke decemberi égb l. Billy sírt. – Csitt, Billy, csitt! – Ringattam a fejét, de nem hagyta abba. Olyasfajta sírás volt, amit csak az anyák tudnak elállítani. Korai este köszöntött a Szövetségi Áruházra. Miller, Hatlen és Bud Brown zseblámpákat osztott ki; az egész készletet, körülbelül húszat. Norton hangosan morgott rájuk csoportja oldalán, és kapott bel lük kett t. A fények ide-oda táncoltak, és a pultok árnyai is, mint komor fantomok. Magamhoz szorítottam Billyt, s kinéztem a l résen. A kinti tejszer , áttetsz fény nem változott; a felhalmozott zsákok miatt volt ilyen sötét az áruházban. Párszor mintha láttam volna valamit, de ezt csak az idegesség tette. Egy másik r egyszer habozva tévesen riadóztatott. Billy újra meglátta Mrs. Turmant, és buzgón odament hozzá, bár a n egész nyáron nem volt nálunk vigyázni rá. Egy elemlámpát tartott a kezében, és elég kedvesen nyújtotta oda Billynek. Fiacskám hamarosan a nevét próbálgatta ráírni fénybet kkel az élelmiszeres pultok fagyott, üres üvegére. Mindketten egyformán örültek egymásnak, s kis id múlva odajöttek hozzám. Hattie Turman magas, vékony n volt, csodálatos vörös hajjal, mely éppen csak szült. Szemüvege díszes láncon függve a mellén pihent – olyanfajta viselet, melyet szerintem középkorú hölgyeken kívül másnak nem lenne szabad megengedni. – Itt van Stephanie, David? – kérdezte. – Nem, otthon. Bólintott. – Adam is. Meddig figyelsz itt? – Hatig. – Láttál valamit? – Nem. Csak a ködöt. – Vigyázok Billyre, ha akarod. – Szeretnéd, Billy? – Igen, kérlek – felelte, lassan körözve feje fölött a villanylámpával. A fény játékát figyelte a plafonon. – Isten meg rzi Steffet és Ádámot is. – Mrs. Turman kezénél fogva elvezette Billyt. Józan biztonsággal ejtette ki ezeket a szavakat, de szemében nem volt meggy z dés.

Fél hat körül izgatott vita hangjai keltek az áruház hátsó része fel l. Valaki gúnyolódott valaki szavain, aztán egy másik ember – azt hiszem, Buddy Eagleton – ezt kiáltotta:

– Meg rült, ha ki akar menni oda!

Stephen King: A köd 17 Néhány lámpafény gy lt össze a vita középpontjában, és lassan az áruház eleje felé mozogtak. Mrs. Carmody vijjogó, gúnyos kacaja hasított bele a homályba, oly fülsért en, mint amikor körmök karmolásznak csupasz iskolai táblán. A hangok z rzavarán Norton tárgyalótermi tenorja hatolt át: – Adjanak utat, kérem! Adjanak utat! Bal oldali szomszédom otthagyta a kémlel nyílását, hogy megnézze, mi váltotta ki a kiáltozást. Én úgy döntöttem, maradok. Bármi következik is, útban van felém. – Kérem. – Ez Mike Hatlen volt. – Kérem, beszéljük meg ezt a dolgot. – Semmi megbeszélnivaló nincs – jelentette ki Norton. Most felbukkant arca a homályból. Határozott, vad és teljesen elgyötört volt. Az egyik zseblámpát tartotta a kett közül, amit a lapos földeseknek engedtek át. Két göndör hajfürtje újra felállt a füle mögött – mint egy felszarvazott férj jele. A hihetetlenül lassú menet élén haladt – négyen-öten követték az eredeti kilenc-tízb l. – Kimegyünk – mondta. Miller t nt fel, s ahogy közeledett, láttam, hogy mások is felbukkannak; izgatottan, de csendben. Úgy váltak ki az árnyékból, mint kísértetek a krístálygömbb l. Billy nagy, ideges szemmel nézte ket. – Ne ragaszkodjanak ehhez az rültséghez – szólalt meg Miller. – Mike-nak igaza van. Megbeszélhetjük, vagy nem? Mr. McVey süt nekünk néhány csirkét a gázgrillen, mindannyian leülhetünk és ehetünk és... Norton elé állt, és Norton megütötte. Millernek nem tetszett ez. Arca elvörösödött, majd kemény kifejezést öltött. – Akkor tegye azt, amit akar – mondta. – De ez éppolyan, mintha megölné ezeket az embereket. Norton a nagy elhatározás vagy a megtörhetetlen rögeszme minden nyugalmával válaszolt: – Segítségnek majd visszaküldünk magáért. Egyik követ je helyesl en morgott, de egy másik csendesen arrébb csusszant. Norton és még négy ember maradt. Ez talán nem is volt olyan rossz arány. Maga Krisztus is csak tizenkett t talált. – Figyeljen – kezdte Mike Hatlen –, Mr. Norton... Brent... legalább várják meg a csirkéket. Hogy legyen magukban valami meleg étel. – És adjunk nektek esélyt, hogy tovább beszéljetek? Túl sok tárgyalást végigültem ahhoz, hogy ne d ljek be ennek. Már fél tucat emberemet elbolondítottátok. – Emberedet? – Hatlen szinte felhorkant. – Emberedet? Jó isten, miféle beszéd ez? Emberek, ez minden. Ez nem játék, és biztos, hogy nem tárgyalóterem. Hogy jól értsd, vannak dolgok odakint, és mi értelme, hogy megöljétek magatokat? – Dolgok, mondod. – Norton mintha szórakozna ezen. – Hol? A te embereid már két órája figyelnek. Ki látott egyet is? – No hát, ott kint. A... – Nem, nem, nem! – kiabálta Norton a fejét rázva. – Ezt már ezerszer megrágtuk. Ki fogunk menni...

– Nem – súgta valaki, és a hang visszhangzott és terjedt, úgy suhogott, mint a halott levelek az októberi szürkületben. – Nem, nem, nem... – Visszatart minket? – kérdezte egy éles hang. Norton egyik „embere” volt, egy id söd asszony, bifokális szemüveggel. – Visszatart minket? A „nem”-ek lágy sustorgása elhalt. – Nem – felelte Mike. – Nem hiszem, hogy bárki visszatartja magukat. Magamhoz vontam Bilty fejét, és a fülébe súgtam. Meglepetten, kérd n nézett rám. – Gyerünk – mondtam. – Legyél gyors! Nekiindult. Norton kezével végigszántott haján; olyan kiszámított gesztussal, mint bármelyik broadwayi színész. Jobban szerettem, amikor reménytelenül húzkodja a láncf rész zsinórját, átkozódik, és azt hiszi, senki sem látja. Nem tudtam volna megmondani, és ma sem tudom jobban, hitt-e abban, amit csinál. Úgy vélem, egész mélyen tudta, mi fog történni. Azt hiszem, a logika, ami egész életében pénzt keresett neki a szájjártatásáért, végül tigrissé változott, rossz, közönséges tigrissé. Nyugtalanul körülpillantott, mintha azt kívánná, bárcsak lehetne még mondani valamit. Aztán négy követ jét keresztülvezette az egyik pénztárgép el tti folyosón. Az id s hölgyön kívül ott menetelt még egy pirospozsgás, húsz év körüli fiú, egy fiatal lány és egy férfi, kék farmerban, hátrafelé fordított golfsapkával a fején. Norton szeme az enyémbe fúródott, kitágult kissé, aztán félrefordult. – Brent, várj egy percet! – szólaltam meg. – Nem akarok beszélni róla többet. Veled meg biztosan nem. – Tudom. Csak egy szívességre akarlak megkérni. – Körülnéztem; láttam, hogy Billy rohanva jön visszafelé. – Mi ez? – kérdezte Norton gyanakodva, ahogy Billy visszaért, és átnyújtott nekem egy dobozt, celofánba csomagolva. – Ruhaszárító kötél. – Homályosan tudatában voltam, hogy most mindenki minket figyel az áruházban; az emberek lassan áthúzódtak a pénztárgépek innens oldalára. – A nagy csomag. Háromszáz láb hosszú. – És? – Szeretném, ha egyik végét a derekad köré kötnéd, miel tt kimész. Mikor érzed, hogy megfeszül, csak kösd oda valamihez. Mindegy, mihez. Egy kocsikilincs jó lesz. – Az istenért, minek? – Tudni fogjuk bel le, hogy legalább háromszáz lépésnyire eljutottál – feleltem. Valami fellobbant a szemében... de csak egy pillanatra. – Nem. Vállat vontam. – Oké. Akárhogy is, sok szerencsét! Váratlanul megszólalt a golfsapkás férfi: – Én megteszem, uram. Nincs rá okom, hogy ne tegyem.

Norton feléje perdült, mintha le akarná hordani, de a golfsapkás férfi h vösen figyelte t. Az szemében nem lobogott semmi. Meghozta a döntését, és egyszer en nem volt kétség benne. Norton is látta ezt; nem szólt semmit. – Köszönöm – mondtam.

Zsebkésemmel felvágtam a csomagolást, és a ruhaszárító merev hurkokban letekeredett. Egyik végét lazán a golfsapkás derekára kötöttem. Azonnal kibogozta, és gyakorlott kézzel szorosabbra csomózta. Egy hang sem hallatszott az áruházban. Norton feszengve egyik lábáról a másikra állt.

18 Stephen King: A köd – Akarja a késemet? – kérdeztem a golfsapkás férfit. – Nekem is van. – Ugyanazzal a nyugodt elhatározással nézett rám. – Csak figyeljen, ahogy utánam küldi. Ha megakad, elvágom. – Készen vagyunk? – kérdezte Norton túl hangosan. A pirospozsgás fiú felugrott, mintha megcsípték volna. Hogy nem kapott választ, Norton a kijárat felé fordult. – Brent. – Kinyújtottam a karom. – Sok szerencsét! Úgy tanulmányozta a kezem, mintha valami gyanús idegen tárgy lenne. – Küldünk segítséget – mondta végül, és kinyomult az ajtón. Újra megcsapott a könny , fanyar szag. A többiek követték vezet jüket. Mike Hatlen jött oda, és mellém állt. Norton csapata kint volt a tejszer , lassan mozgó ködben. Norton mondott valamit; értenem kellett volna, de úgy látszik, a ködnek volt valamilyen furcsa hangtompító hatása. Csak a hangját hallottam és két-három különálló szótagot; hangok egy távoli rádióból. El reindultak. Hatlen résnyire nyitva tartotta az ajtót. Én engedtem a kötelet, annyira lazán fogva, amennyire csak lehetett, emlékezve a golfsapkás szavaira, hogy elvágja, ha megakad. Még mindig nem hallatszott semmi. Billy mellettem állt; mozdulatlanul, mintha valami bels érzésre figyelt volna. Újra el jött az a kísérteties érzésem, hogy ötük nem annyira elt nt a ködben, hanem inkább láthatatlanná vált. Ruháik egy pillanatra még felvillantak, aztán semmi. A köd természetellenes s r ségét nem lehetett igazán érzékelni, amíg nem láttad, hogyan falja fel az embereket másodperceken belül. Engedtem a kötelet. Letekeredett egynegyede, aztán a fele. Egy villanásnyi ideig nem mozdult. Él b l halottá változott valami a kezemben. Újra megindult. Az ujjaim között engedtem, és hirtelen eszembe jutott a Moby Dick Gregory Peckkel, amire apám vitt el a régi Brookside moziba. Azt hiszem, egy kicsit elmosolyodtam. Már a háromnegyed része kint volt. Láttam a végét; Billy lábánál feküdt. Aztán újra abbamaradt a kötél mozgása. Talán öt másodpercig mozdulatlan maradt, majd újabb öt lépéssel továbbhaladt. Akkor hirtelen vadul balra lendült, megpendítve az ajtó bal szélét. Villámgyorsan húszlábnyi tekeredett le bel le, felforrósítva kissé bal tenyeremet. És a ködb l magas, reszket üvöltés jött. Lehetetlen volt megállapítani, n t l vagy férfitól származik-e. A kötél ismét megrándult a kezemben. Aztán ismét. Jobbrabalra korcsolyázott az ajtó két szárnya között. Néhány lépést még továbbcsúszott, aztán valami huhogásszer üvöltés hangzott fel kintr l; válaszként fiam felnyögött. Hatlen döbbenten megmerevedett. Szeme hatalmasra nyílt. Szájának egyik sarka lekonyult, remegni kezdett. Az üvöltést váratlanul mintha elvágták volna. Pisszenés sem hallatszott – egy örökkévalóságig. Aztán az id s hölgy kiáltott fel – ezúttal nem lehetett kétség a személy fel l. – Vegyitek le rólam!- sikította. – Ó, Uram, én Uram, vegyitek ... Aztán ennek a hangnak is vége lett. Majdnem az egész maradék kötél keresztülfutott a tenyeremen, ezúttal jócskán megégetve. Végül teljesen

ellazult. Egy hang tört el a ködb l: vastag, hangos mordulás, amit l egy csepp nyál sem maradt a számban. Semmihez sem hasonlított, ami valaha is a fülemet elérte, leginkább még egy természetfilmben hallhattam az afrikai prérir l vagy a dél-amerikai mocsarakról. Egy nagy állat hangja volt. Újra jött, mélyen és vadul. Még egyszer... aztán mély hörrenésekbe ment át. Majd végleg elhallgatott. – Csukja be az ajtót – szólt rám Amanda Dumfries reszket hangon. – Kérem. – Egy pillanat. – Kezdtem visszahúzni a kötelet. Jött a ködb l, és rendetlen hurkokba gy lt a lábamnál. Körülbelül egy méterre a végét l az új, fehér kötél vérvörösre színez dött. – Halál! – üvöltötte Mrs. Carmody. – Halál vár kint rátok! Látjátok már? A szárítókötél végét megrágta valami; kirojtozódott, és kis gyapotpamacsok lógtak rajta. Átitatva vérrel. Senki sem mondott ellent Mrs. Carmodynak. Mike Hatlen becsapta az ajtót.

VII. Az els éjszaka Mr. McVey Bridgtonban vágta a húst tizenkét-tizenhárom éves korom óta, és fogalmam sem volt, mi a keresztneve, vagy mennyi id s. Felállított egy gázgrillt egy kis elszívó alatt – már nem m ködött, de adott még némi légmozgást –, és fél hétre a sül csirke illata töltötte be az áruházat. Bud Brown sem tiltakozott. Lehet, hogy a sokk miatt, de inkább mert rájött, hogy a friss hús és a baromfi most már csak romlani fog. A csirkéknek jó szaguk volt, de nem sokan akartak enni. Ett l függetlenül Mr. McVey – alacsonyan, soványan és takarosan a fehér szerelésében – megsütötte a csirkéket, a darabokat kettesével papírtányérra szervírozta, és büféstílusban kirakta ket a húsospultra. Mrs. Turman hozott Billynek meg nekem egy-egy tányért, némi krumplisaláta körítéssel. Én mindent beleadtam, de Billy még csak meg sem piszkálta a magáét. – Enned kell, nagyf nök – mondtam neki. – Nem vagyok éhes – felelte, félretolva a tányérját. – Nem leszel nagy és er s, ha nem... Mrs. Turman, aki közvetlenül Billy mögött ült, a fejét rázta felém. – Oké – mondtam. – Menj, vegyél el egy barackot, és edd meg legalább azt. 'ké? – Mi van, ha Mr. Brown szól valamit? – Akkor gyere vissza, és mondd meg nekem. – Oké, apa. Lassan elsétált. Valahogy mintha összement volna. Szíven ütött, ahogy lépegetett. Mr. McVey tovább sütötte a csirkéket, szemmel láthatóan nem tör dve vele, hogy alig eszik. Örült, hogy elfoglalhatja magát vele. Ahogy már említettem, rengeteg módon lehet kezelni egy ilyen dolgot. Nem gondolnád, hogy így van, pedig igen. Nagy majom az én. Mrs. Turmannel félúton ültünk a gyógyszeres sorban. Az emberek kis csoportokban telepedtek le szerte az áruházban. Csak Mrs. Carmody ült egyedül – még Myron is cimborájával, Jimmel együtt nyúlt el a sörh t pult tövében.

Stephen King: A köd 19 Hat új ember figyelt a kémlel nyílásoknál. Egyikük Ollie volt; csirkét rágcsált, és sört ivott. A felmosórúd-fáklyák ott feküdtek minden rhely mellett, plusz egy doboz folyékony faszén... de nem hiszem, hogy bárki ugyanúgy hitt benne, mint azel tt. Nem a mély és szörny morgó hang után, a megrágott és vérrel átitatott szárítókötél után. Ha az, ami kint volt, elhatározza, hogy elkap minket, meg tudja tenni. Az vagy azok. – Mennyire lesz rossz az éjszaka? – kérdezte Mrs. Turman. Hangja nyugodt volt, de szeme ijedt, zavaros. – Hattie, én igazán nem tudom. – Vigyázok Billyre annyit, amennyit akarod. Én... Davey, azt hiszem, halálra vagyok rémülve. – Szárazon felnevetett. – Igen, azt hiszem, err l van szó. De ha Billy velem van, rendben leszek. Rendben leszek, miatta. Csillogott a szeme. Hozzáhajoltam és megveregettem a vállát. – Annyira aggódok Adamért. halott, Davey. A szívemben biztos vagyok benne, hogy halott. – Nem, Hattie. Semmi ilyesmiben nem lehetsz biztos. – De érzem, hogy igaz. Te semmit nem érzel Stephanie-ról? Nincs legalább valamilyen... érzésed? – Nincs – feleltem fogam között sz rve a hazugságot. Fojtott hang hagyta el a torkát, a szája elé kapta kezét. Szemüvege visszatükrözte a homályos, baljós fényt. – Jön vissza Billy – mormogtam. Barackot evett. Hattie Turman hívogatóan ráütött a padlóra maga mellett, és megígérte Billynek, hogy ha végzett a barackkal, megmutatja neki, hogy kell emberkét csinálni barackmagból meg egy kis fonálból. Billy halványan rámosolygott, Mrs. Turman pedig viszonozta. Nyolckor felváltották az röket; Ollie odajött hozzám. – Hol van Billy? – kérdezte. – Hátul, Mrs. Turmannel. Kézm veskednek. Végeztek a barackmag-emberkékkel, a bevásárlószatyor-álarcokkal, az almababákkal, és most Mr. McVey megmutatja nekik, hogy lehet pipaszurkáló-emberkéket csinálni. Ollie hosszat kortyolt a söréb l, majd azt mondta: – A dolgok kezdenek mozgolódni odakint. Élesen felpillantottam rá. Nyugodtan nézett vissza. – Nem vagyok részeg. Próbálok berúgni, de nem megy. Bárcsak menne, David! – Mit értesz azon, hogy a dolgok mozgolódnak odakint? – Nem tudom biztosan. Megkérdeztem Waltert, és neki is ugyanaz volt az érzése, hogy a köd egy része elsötétül egy-egy percre. Néha csak egy kis paca, máskor nagyobb, olyan, mint egy seb. Aztán visszaszürkül. És az egész dolog kavarog. Még Arnie Simms is azt mondta, érez valamit odakint, pedig majdnem olyan vak, mint egy denevér. – Mi van a többiekkel? – Nekem k mind államon kívüliek, idegenek – felelte Ollie. – Egyiküket sem kérdeztem meg. – Biztos vagy benne, hogy nemcsak fantáziáltál? – Biztos. – Mrs. Carmody felé intett, aki magában ücsörgött a sor végén. Semmi sem rontotta el az étvágyát; tányérja csirkecsontok temet jévé vált. Vagy vért ivott, vagy V-8 dzsúszt. – Egy dologban, azt hiszem, igaza volt – jegyezte meg Ollie.

– Kiderítjük. Amint sötét lesz, kiderítjük. De nem kellett estig várnunk. Billy nagyon keveset látott bel le, mikor megjött, mert Mrs. Turman hátul tartotta t. Ollie még mindig mellettem ült, mikor az egyik elöl lev ember felsikoltott, és hátratántorodott posztjától, karjával köröz mozdulatokat tett. Fél kilenc felé közeledett; odakint a gyöngyfehér köd a novemberi alkony palaszürke árnyalatát vette fel. Valami landolt az üvegen a l rések el tt. – Ó, Jézusom! – kiáltott fel az ott álló r. – Hadd menjek ki! Engedjenek ki innen! Körbe-körbe kóválygott, szempillája riadtan verdesett, szája sarkában nyál csillant meg a mélyül homályban. Aztán a h tött ételek pultját elhagyva, egyenesen a bels pultok felé rohant. Válaszkiáltások jöttek. Néhányan el refutottak megnézni, mi történt. Sokan mások hátrahúzódtak, nem tör dtek vele; nem akarták látni, mi tapadt rá az üvegre. Ollie-val oldalamon elindultam a kémlel nyílások felé. Keze a zsebében volt, ahol Mrs. Dumfries pisztolya lapult. Most egy másik r ordított fel – nem annyira félelmében, mint undorában. Ollie és én átcsúsztunk az egyik pénztárfolyosón. Már láttam, mi ijesztette el a szolgálatban lev férfit rhelyér l. Nem tudnám megmondani, mi volt, de láttam. Úgy nézett ki, mint egy kis lény Goya egyik festményér l – valamelyik ördögi faliképér l. Szörny ségében szinte komikus is volt, mert azokra a furcsa m anyag figurákra is hasonlított, amiket 1,89 dollárért vásárolhatsz, hogy megijeszd velük barátaidat... valójában pontosan olyasmi, amivel Norton szerint cs be akartam t húzni a raktárban. Talán két láb hosszú lehetett, részekre tagolt, színe a túlsütött húsét idézte. Gumós szeme két különböz irányba tekintett két hajlékony szár végér l. Ellenkez oldalán is kinyúlt valami: nemi szerv vagy fullánk. És a hátán túlméretezett szárnyak rezegtek – olyanok, mint egy légyé. Nagyon lassan mozogtak, miközben Ollie-val közeledtünk a kirakat felé. A balra es l résnél, ahol az r azt az undorodó, károgó hangot adta ki, három ilyen állat mászott az üvegen. Lustán mozogtak keresztirányban, ragadós csiganyomokat hagyva maguk után. Szemük – ha az volt – ott himbálódzott az ujjnyi vastag nyelek végén. Négy láb hosszú lehetett a legnagyobb. Id nként egymásra másztak. – Nézd ezeket az istenverte dolgokat – mondta Tom Smalley elvékonyodott hangon. A jobbra es l résnél állt. Nem válaszoltam. A bogarak már minden l rés el tt ellepték az üveget, ami azt jelentette, hogy valószín leg nyüzsögnek az egész épületen... mint a kukacok egy darab húson. Nem volt valami kellemes kép; éreztem, hogy a leküldött csirke vissza akar jönni. Valaki zokogott. Mrs. Carmody a föld gyomrában lakozó fertelmekr l üvöltözött. Egy férfi nyersen figyelmeztette, hogy fogja be a száját, ha jót akar. Ugyanaz a régi szarrágás. Ollie el húzta zsebéb l Mrs. Dumfries fegyverét, én meg elkaptam a karját. – Ne marháskodj! Lerázta a kezemet. – Tudom, mit csinálok.

20 Stephen King: A köd A pisztoly csövével megütötte az ablakot; arca utálatba merevedett. A lények egyre gyorsabban mozgatták szárnyukat, a végén már csak homályos folt látszott a hátuk mögött; ha nem tudod, meg nem mondtad volna, hogy szárnyas teremtmények. Aztán egyszer en elrepültek. Néhányan látták Ollie m veletét, és átvették az ötletet. A felmosórudakkal ütögették az üveget. Azok az izék felszálltak, de azonnal vissza is telepedtek. Nyilvánvalóan nem volt több eszük, mint az átlagos házi légynek. A közelg pánik feloldódott a beszélgetés z rzavarában. Hallottam, hogy valaki azt kérdezi a másiktól, mit tenne, ha ilyesmi rászállna. Olyan kérdés, aminek a megválaszolása nem érdekelt. Kezdett abbamaradni a kopogtatás az ablakon. Ollie felém fordult, szólásra nyitotta a száját, ám ekkor el t nt valami a ködb l, és elragadta az egyik mászkáló lényt az ablakról. Azt hiszem, felüvöltöttem. Nem biztos. Repül valami volt. Ezenkívül semmi bizonyosat nem tudok mondani. A köd elsötétedett, pontosan úgy, ahogy Ollie leírta, csak a folt most nem halványodott el; csapkodó, b rszer szárnyakká, albínó-fehér testté és piros szemekké szilárdult. Megrázkódott az üveg, mikor nekicsapódott. Kinyílt a cs re. Bekapta a rózsaszín dolgot, s már ott sem volt. Az utolsó benyomásom az volt a rózsaszín dologról, hogy csapkod és vonaglik a számára feltárulkozott nyílásban – ahogy egy kis hal csapkod és vonaglik egy sirály cs rében. Újabb ütés érte az üveget, majd még egy. Az emberek ismét ordítozni kezdtek, és az áruház hátsó felébe menekültek. Egy áthatóbb kiáltás hallatszott, mire Ollie megjegyezte: – Ó, istenem, az öreg hölgy elesett, s csak úgy átrohannak rajta. Visszafutott az egyik pénztárfolyosón keresztül. Megfordultam, hogy kövessem, s akkor megláttam valamit, amit l megmerevedtem. Halálra váltam. Jobbra, magasan, az egyik trágyászsák lassan csúszni kezdett hátrafelé. Tom Smalley éppen alatta állt; kémlel nyílásán keresztül figyelt a ködbe. Egy újabb rózsaszín bogár landolt az üvegen az Ollie-val közös nyílásunk el tt. Egy repül dolog lecsapott rá, és elragadta. Az öregasszony, akit megtapostak, tovább üvöltött, borzongató, rekedt hangon. A zsák. Az a csúszó zsák. – Smalley! – kiáltottam. – Vigyázz! Fel a fejet! Az általános hangzavarban nem hallhatott meg. A zsák megbillent, aztán leesett. Egyenesen a fejére Smalleynak, aki azonnal összeesett, állát beleverve a kirakat alatt húzódó pultba. Az egyik albínó repül kezdte begyötörni magát a törött üvegen keresztül. Amint alábbhagyott az üvöltözés, meghallottam a lágy hangot, amit kaparászásával el idézett. Piros szeme csillogott háromszöglet fején, ami kissé oldalra billent. Súlyos, horgas cs re telhetetlenül tátogott. Kicsit hasonlított a pterodaktiluszra a dinoszauruszokról szóló könyvben, de inkább egy rült lidércnyomás szülte lény volt. Felkaptam egy fáklyát, és beledugtam az egyik folyékony faszenes dobozba. Feldöntöttem a dobozt, tartalma szétfolyt a padlón.

A repül teremtmény bent volt a trágyászsákok tetején: körbepillantott, lassan, ellenségesen váltogatta karmos lábát. Kétszer megpróbálta kitárni szárnyát, s mikor az beleütközött a falba, hátracsapta, mint egy griff madár. Harmadik próbálkozásánál kibillent egyensúlyából, és ügyetlenül leesett a zsákról, még mindig kitárni igyekezvén szárnyát. Tom Smalley hátán landolt. Karmának egyetlen mozdulatára szétrepedt Tom inge. Vér buggyant ki. Ott álltam, alig háromlépésnyire t le. A fáklyámból csöpögött a világító folyadék. Felhangolódtam arra, hogy megölöm, ha tudom... és akkor rájöttem arra, hogy nincs gyufám, amivel meggyújtsam a fáklyát. Egy órával ezel tt használtam el az utolsó szálat Mr. McVey szivarjához. Pokoli lárma töltötte be az áruházat. Az emberek látták az állatot Smalley hátán megtelepedni; olyan valamit, amit eddigi életükben sosem láttak. Kérd szögben el renyújtotta a fejét, és kitépett egy darabot Smalley húsából. Kész voltam bunkósbotként használni a fáklyát, de szövetbe burkolt feje hirtelen lángra lobbant. Dan Miller állt mellettem, kezében tengerészemblémás Zippo öngyújtóval. Sziklaszer vé merevedett arcán borzalom, rettenet ült. – Öld meg – mondta nyersen. – Öld meg, ha tudod. Ollie termett mellette. Kezében tartotta Mrs. Dumfries 38asát, de nem nyílt alkalma jó célzásra. A dolog kitárta szárnyát, és megint hátracsapta – nyilvánvalóan nem akart elszállni, csak jobb helyzetet keresett zsákmányán –, aztán a b rszer fóliákkal beborította szegény Smalley egész felr testét. Hangok hallatszottak – halálos, tép hangok, melyeket képtelen vagyok részletesen leírni. Mindez másodpercek alatt játszódott le. Aztán beledöftem fáklyámmal a lénybe. Meggyulladt valami, ami nem volt valóságosabb egy mesebeli sárkánynál. A következ pillanatban az egész teremtés égett. Rikoltó hangot adott ki, szárnyát széttárta; feje megrándult, vöröses szeme vadul forgott – szintén reméltem, hogy borzasztó fájdalmában. A lángoknak olyan hangja volt, mint a vászonleped knek, ahogy a ruhaszárító kötélen csapkodnak a h vös tavaszi szélben. A fejek felfelé fordultak, hogy kövessék lángoló haláltusáját. Azt hiszem, az egész ügyb l semmi sem maradt meg olyan er sen az emlékezetemben, mint ez a madárszer valami, ahogy a pokol tüzében égve cikázik a Szövetségi Áruház pultjai felett, elszenesedett, füstölg darabokat potyogtatva magából. A spagettimártásokba csapódott be végül, Ragu and Prince-et meg Prima Salsát fröcskölve szanaszét, mint vércseppeket. Alig maradt több bel le csontnál és hamunál. Er s, hányingert kelt b zt hagyott maga után. És alatta, mintegy ellenpontként érezni lehetett a köd enyhe, fanyar szagát, mely a kitört üvegen keresztül szivárgott be. Egy pillanatra földöntúli csend támadt. Egyesültünk a lángoló halálröpte fekete mágiájában. Aztán valaki feljajdult. Mások üvölteni kezdtek. És valahonnan hátulról hallottam fiam sírását is. Egy kar ragadott meg. Bud Browné. Szeme kidülledt üregéb l. Ajka felhúzódott hamis fogairól, mintha vicsorítana. – Egy a másik fajtából – mondta és rámutatott.

Stephen King: A köd 21 Egy bogár mászott be a lyukon, s megtelepedett a zsákokon; légyszárnya zizegett – lehetett hallani: mint egy olcsó áruházi ventilátor –, kocsányon ül szeme kidülledt. Rózsaszín , veszedelmesen felpuffadt teste gyorsan süllyedt-emelkedett légzése ritmusára. Feléje mozdultam. Fáklyám olvadóban volt, de még maradt bel le. De Mrs. Reppler, aki az ötödikben tanított, megel zött. Ötvenöt éves lehetett, talán hatvan; nádszálvékony. Keménynek, kiszáradtnak látszott a teste – nekem mindig a marhahús jutott róla eszembe. Mindkét kezében egy-egy Raid rovarirtót tartott, mint valami rült pisztolyh s egy egzisztencialista komédiában. Olyan dühösen vicsorított, hogy az becsületére vált volna az sember feleségének is, amint széthasítja az ellenség koponyáját. Nyújtott karral tartva el re a flakonokat, egyszerre nyomta meg a két gombot. A rovaröl szer vastag rétegben burkolta be az állatot. Fájdalmas agóniájában vadul rángatódzott és vonaglott, végül leesett a zsákokról. Tom Smalley testén puffant – aki minden kétségen kívül halott volt –, majd a padlóra gurult. Szárnya rülten verdesett, zizegett, de nem vitte sehová; túl nehézzé vált a Raidt l. Néhány másodperc múlva a szárnyak lelassultak, elernyedtek. A rovar halott volt.

Az emberek most már sírtak. És jajgattak. Jajgatott az öreg hölgy, akit megtapostak. És az emberek nevettek. Az elátkozottak nevetésével. Mrs. Reppler áldozata felett állt, keskeny mellkasa gyorsan emelkedett-süllyedt. Hatlen és Miller talált egy olyan targoncát, amilyennel a raktárosfiúk szokták az árut szállítani a szupermarketben, és együttes er vel felnyomták a zsákok tetejére, a törött üveg elé. Ideiglenes intézkedésnek megtette. Amanda Dumfries jött el re, mint egy alvajáró. Egyik kezében m anyag vödröt tartott. A másikban egy ciroksepr t, még sértetlen, átlátszó csomagolásban. Lehajolt, és üres, kitágult szemmel belesöpörte a döglött, rózsaszín dolgot – bogarat, meztelen csigát, bármit – a vödörbe. Hallottuk a csomagolópapír zörgését, ahogy a padlót súrolta. Amanda odasétált a kijárati ajtóhoz. Egyetlen bogár sem tapadt rá kívülr l. Résnyire nyitotta, és kidobta a vödröt. Az oldalára érkezett, aztán jobbra-balra gurult lassuló tempóban. Egy rózsaszín dolog zúgott el az éjszakából, a vödrön landolt, mászni kezdett rajta. Amanda könnyekben tört ki. Odamentem hozzá, és átkaroltam a vállát.

22 Stephen King: A köd Éjjel fél kett kor félálomban ültem, hátamat a húsospult zománcozott oldalának támasztva. Billy feje az ölemben nyugodott. Masszívan aludt. Nem messze t lünk Amanda Dumfries feküdt, feje valakinek a zakóján. Nem sokkal a madárszer valami t zhalála után Ollie-val visszamentünk a raktárba, és összegy jtöttünk fél tucat pokrócot, olyat, amilyennel korábban Billyt takartam be. Többen ezeken aludtak. Hoztunk néhány narancsos- meg körtésládát is, és négyen összedolgozva sikerült ket fellendítenünk a trágyászsákokra a törött üvegtábla elé. A madárlények kemény munkával tudták volna csak arrébb mozdítani bármelyiket is; nyomtak vagy ötven kilót egyenként. De a madarak és a bogárszer dolgok, amiket ettek, nem voltak egyedül odakint. Ott voltak a csápok, amelyek elvitték Normot. Aztán gondolkodni lehetett a megszaggatott ruhaszárító kötélen. A nem látott valamin, ami azt a mély torokhangot adta ki. Id nként azóta is hallottuk – néha egész messzir l; de valójában mit jelentett a „messzi” ebben a tompító hatású ködben? És néha elég közel voltak ahhoz, hogy megremegtessék az épületet, és úgy érezd, a szívkamrád hirtelen megtelik jeges vízzel. Billy megmozdult az ölemben, és felnyögött. Megfésültem a haját; még hangosabban nyögött. Aztán úgy t nt, visszaevez az álmok veszélytelenebb vizére. Az én szundikálásomnak vége lett, újból teljesen éberen néztem körül. Sötétedés óta csak kilencven percet sikerült aludnom, azt is nyugtalanul. Egyik álomtöredékben az el z éjszakát éltem át újra. Billy és Steff a panorámaablak el tt állt, kinéztek a sötétségbe és a palaszürke vízre, ki az ezüstösen felszök vízárra, mely a vihar jöttét jelezte. Megpróbáltam elérni ket, tudva, hogy egy er s szélroham betörheti az üveget, halálos szilánkokkal szórva teli a nappalit. De bármilyen gyorsan futottam is, úgy t nt, nem kerülök közelebb hozzájuk. És akkor egy madár emelkedett ki a vízoszlopból, egy gigantikus, bíborszín Oíseau de mort; történelem el tti szárnyait kitárva árnyékba borította az egész tavat, kelett l nyugatig. Megnyílt a cs re, mögötte hatalmas torok tátongott, mint a holland alagút. És mikor a madár kezdte felzabálni feleségemet és fiamat, egy mély, baljós hang újra és újra azt súgta: a Nyílhegy-fejlesztés... a Nyílhegy-fejlesztés... a Nyílhegy-fejlesztés... Nem mintha csak Billy és én aludtunk volna rosszul. Mások üvöltöztek álmukban, és néhányan még azután is folytatták, hogy felébredtek. A sör gyors ütemben fogyott a h t pultból. Buddy Eagleton egyszer minden megjegyzés nélkül feltöltötte a raktárból. Mike Hatlen elárulta nekem, hogy a Sominex elfogyott. Nem egyszer en megcsappant a készlet, hanem az utolsó palackig széthordták. Szerinte néhányan hat-nyolc üveget is magukhoz vettek. – Maradt még némi Nytol – mondta. – Akarsz egy üveggel, David? – Megköszöntem és megráztam a fejem. És az utolsó sorban, az 5-ös pénztárgép mellett ott pihentek a borisszáink. Talán ha heten lehettek, mind államon kívüli, kivéve Lou Tattingert, aki a Feny fa kocsimosót vezette. Neki nem kellett semmi különös ok arra, hogy beleszagoljon egy palackba. A borbrigád egészen jól elaltatta magát. És igen – volt hat vagy hét ember, aki meg rült. Az rület nem a legjobb szó rá, talán csak nem jut eszembe a megfelel kifejezés. Ezek az emberek tökéletes kábulatba

estek a sör, bor vagy gyógyszerek jótékony hatása nélkül. Üres és fényl gombszemekkel bámultak rád. A valóság kemény talaját valami elképzelhetetlen földrengés repesztette meg, s k belezuhantak a szakadékba. Id vel néhányuk visszamászhat. Ha lesz id . Mi többiek megkötöttük a magunk értelmi kompromisszumait, és némely esetben, azt hiszem, ez meglehet sen különös volt. Mrs. Reppler például meg volt gy z dve arról, hogy ez az egész csak álom. Legalábbis ezt mondta. Méghozzá elég hittel. Amandára pillantottam. Valami nyugtalanító, er s érzés kezdett kialakulni bennem iránta – nyugtalanító, de nem egészen kellemetlen. Azok a hihetetlen, briliáns zöld szemek... egy darabig er sen figyeltem, nem hord-e kontaktlencsét, de a szín nyilvánvalóan eredeti volt. Szeretkezni akartam vele. A feleségem otthon maradt, talán él, még valószín bb, hogy meghalt, akárhogy is: egyedül. És én szerettem: semmit sem akartam jobban, mint Billyvel hazajutni, ugyanakkor le akartam feküdni ezzel az Amanda Dumfries nev hölggyel. Próbáltam mondogatni magamnak, hogy talán csak a helyzet miatt, és ez igaz is lehetett, de mit sem változtatott vágyamon. El-elszenderedtem, aztán három körül kényszerítettem magam, hogy teljesen felébredjek. Amanda magzatpozícióban feküdt, lábát melléhez húzta, s kezével átölelte. Úgy t nt, mélyen alszik. Blúza kicsit felcsúszott az egyik oldalon, kivillantva tiszta, fehér b rét. Jól megnéztem, és különlegesen hasznavehetetlen és kényelmetlen erekcióm támadt. Új ösvényre próbáltam terelni gondolataimat, és eszembe jutott, mennyire le akartam festeni tegnap Brent Nortont. Nem, nem valami fontos festmény lett volna... csak egy vázlat, ahogy ott ül a rönkön, kezében a sörömmel, izzadt, fáradt arcával, és gondosan ápolt hajának két fürtje rakoncátlanul feláll a füle mögött. Jó kép lehetett volna. Húsz évig éltem együtt az apámmal ahhoz, hogy megtanuljam: az éppen hogy jó lehet elég jó. Tudják, mi a tehetség? Az elvárás átka. Már gyerekként foglalkoznod kell vele, le kell gy znöd valahogy. Ha tudsz írni, azt gondolod, Isten azért küldött a földre, hogy félresöpörd Shakespeare-t. Vagy ha tudsz festeni, talán azt képzeled – ahogy én –, hogy Isten azért küldött a földre, hogy félresöpörd apádat. Kiderült, hogy nem vagyok olyan jó, mint . Talán tovább próbálkoztam azzal, hogy jobb legyek, mint ameddig kellett volna. Volt egy kiállításom New Yorkban, ami rosszul sült el – a kritikusok az apámmal vertek fejbe. Egy évvel kés bb besegítettem magamat meg Steffet a kereskedelmi buliba. terhes volt, és én leültem, hogy megbeszéljem magammal a dolgokat. A beszélgetés eredménye az lett, hogy a komoly m vészet mindig csak hobbi maradhat számomra, nem több. Golden Girl samponhirdetéseket rajzoltam – azt, amelyiken a lány biciklijére támaszkodik, amelyiken frizbizik a tengerparton, amelyiken lakása balkonján áll, itallal a kezében. Illusztráltam novellákat a legtöbb nagy, elegáns folyóirat számára, de betörtem a silányabb férfimagazinok piacára is, ahol gyors skicceket kellett csinálni. Készítettem néhány moziplakátot. Jött a pénz. A víz felett tartottuk a fejünket.

Stephen King: A köd 23 Volt egy utolsó kiállításom Bridgtonban, éppen múlt nyáron. Kilenc vásznat tettem ki, amit öt év alatt festettem – hat elkelt bel lük. Az egyetlen, amit egyáltalán nem szándékoztam eladni, valamilyen furcsa véletlen folytán a Szövetségi Áruházat ábrázolta. A perspektíva a parkoló túlsó végéb l mutatta. A képen üres volt a parkoló, kivéve egy sor Campbell bab- és Frank konzervdobozt; mindegyik nagyobb volt az el z nél, ahogy masíroztak a néz felé. Úgy t nt, hogy az utolsó valami nyolc láb magas lehet. A kép címe Babkonzerv és hamis perspektíva volt. Egy kaliforniai fickó, valami sportcég vezérigazgatója, amelyik teniszlabdákat meg -üt ket meg isten tudja, milyen sportfelszereléseket gyárt, mindenképpen meg akarta venni, és nem nyugodott bele az elutasításba a Nem eladó kártya ellenére sem, ami a fakeret alsó bal sarkába volt dugva. Hatszáz dollárnál kezdte, és felment egészen négyezerig. Azt mondta, hogy a dolgozószobájába kell neki. Nem adtam oda: mélyen megütközve ment el. De még így is reménykedett; nálam hagyta a névjegyét arra az esetre, ha meggondolom magam. Hasznát tudtam volna venni a pénznek – abban az évben húztuk fel a toldaléképületet a házhoz, és vettük a négykerékmeghajtásút –, de egyszer en nem voltam képes eladni. Nem voltam képes eladni, mert ezt tartottam a legjobb képnek, amit valaha festettem, és mindig meg akartam nézni azután, hogy valaki, teljesen öntudatlan kegyetlenséggel megkérdezte t lem, mikor csinálok valami komolyat. Aztán egyszer múlt sszel véletlenül megmutattam Ollie Weeksnek. Megkérdezte, lefényképezhetné és köröztethetné-e hirdetésként, és ez volt a vége az én hamis perspektívámnak. Ollie felismerte, mi ez a kép, és így engem is rákényszerített erre. Tökéletes darabja a ravasz kereskedelmi m vészetnek. Nem több. És hála istennek, nem is kevesebb. Hagytam, hogy megtegye, aztán felhívtam a vezért San Luis Obispó-i otthonában, és közöltem vele, hogy ha kell még a kép, huszonötezerért az övé lehet. Kellett neki, én meg behajóztam a m remeket. És azóta a csalódott várakozás hangja – a becsapott gyerek hangja, akinek sosem elég az a dicséret, hogy „jó” – mélyen hallgatott. Néhány távoli morajt leszámítva – olyasféléket, mint azoké a láthatatlan lényeké valahol kint a ködös éjszakában –, egyszer sem szólalt meg. Talán meg tudod nekem mondani, hogy miért idézi fel olyan nagyon ennek a gyerekes, követel dz hangnak a hallgatása a haldoklás érzetét?

Négy körül Billy felébredt – legalábbis részben –, és vaksin, értetlenül körülnézett. – Még mindig itt vagyunk? – Igen, drágám – mondtam. – Itt vagyunk. Sírni kezdett, er tlenül, reményvesztetten; borzalmas volt. Amanda felébredt, és felénk nézett. – Hé, kölyök – szólalt meg, és gyengéden magához húzta Billyt. – Reggel minden jobb lesz egy kicsit. – Nem – mondta Billy. – Nem lesz jobb. Nem, nem, nem! – Csitt! – Amanda szeme találkozott az enyémmel Billy feje fölött. – Csitt, már elmúlt a lefekvés ideje. – Anyuval akarok lenni! – Hát persze – így Amanda. – Persze hogy vele. Billy megfordult az ölében úgy, hogy lásson engem. Egy darabig nézett, aztán újra elaludt. – Kösz – mondtam. – Szüksége volt magára. – Nem is ismer engem. – Ez most semmit sem jelent. – Szóval mit gondol? – Zöld szeme kitartóan kapaszkodott az enyémbe. – Mit gondol igazán? – Reggel kérdezzen meg. – Most kérdezem. Épp szóra nyitottam a számat, mikor Ollie Weeks alakja öltött testet a sötétségb l, mint valami mesebeli szörnyé. Villanylámpáját, melyet valamilyen n i blúz takart, a mennyezet felé irányította. Furcsa árnyékot vetett elvadult arcára. – David – súgta oda nekem. – Mi van? Megint: – David. – Majd: – Gyere. Kérlek. – Nem akarom itthagyni Billyt. Épp most aludt el. – Én vele leszek – szólalt meg Amanda. – Jobb, ha vele megy. – Aztán halkabban: – Jézusom, ennek sosem lesz vége!

Morvay Nagy Péter fordítása Kovács József rajza Folytatása következik

A RÁCIÓ UTÓPIÁJA René Dzagoyan: Az Arisztotelész-szisztéma (Népszava, 1989) René Dzagoyan, a francia tudós-író izgalmas kérdésekre keresi a választ Az Arisztotelész-szisztéma cím regényében. Mivé fejl dhetnek az egyre tökéletesed gépek? Szinte már mindenben képesek helyettesíteni az embert. Kivéve talán a gondolkodást. Bár ki tudja igazán a határt a mechanikus, beprogramozott „gondolkodás” és az azt meghaladó, alkotó gondolkodás között? Az a végs kérdés, hogy a gépek az ember helyére léphetnek-e, egyel re a tudományos fantasztikum birodalmába tartozik. A francia szerz , aki maga is a tudománytól jutott el az irodalomhoz, valójában nem tesz mást, mint ad absurdum végiggondol egy tudományosan nem igazolt és talán nem is igazolható hipotézist. Mi történik, ha a világ számítógéprendszereit egy központi irányítóegységhez kapcsolják, és erre a központi „agyra” bízzák a világ sorsát? Mi történik, ha a katonák kezébe kerül a világ irányítása? Mi történhet, ha a tudományos-technikai forradalom lendületéb l született eredményeket a bizalmatlanságban fogant és egymást kijátszani akaró, két részre szakadt világ egymás elpusztítására készül felhasználni? René Dzagoyan egy krimi izgalmával rendelkez , ám politikai szempontokat sem nélkülöz jöv idézést végez. A regény öt nap történetét meséli el. Az Egyesült Államok két tudósa kidolgozza az eddigi legtökéletesebb számítógépes rendszert, az Arisztotelész-szisztémát. Ez a rendszer a világ szinte valamennyi területét ellen rzése és irányítása alatt tartja. Huszonnégy m hold biztosítja az állandó öszszeköttetést. És aztán hirtelen és váratlanul történik valami. A Trident nev atommeghajtású tengeralattjáró – mely az Egyesült Államok flottájához tartozik – nyomtalanul elt nik legénységével együtt az Északi-tengeren. Ez az esemény a nukleáris világháború kirobbanásának szélére sodorja a világot. A szovjet vezetés tiltakozását komolyan véve, az Egyesült Államok elnöke barátját és tanácsadóját, Lord Humeot, a CIA igazgatóját bízza meg a megmagyarázhatatlan esemény felderítésével. Hume egy ügynökét, Harry Leibnizet szabadítja rá a két tudósra. Közülük az egyik hamarosan gyilkosság áldozata lesz, míg a másik látszólag mindent elkövet, hogy megfékezze az önállósuló számítógépet, az Arisztotelészt. A két hatalmi tömb vezet i

is állandó kapcsolatba lépnek egymással. Ebbe az öt napba sok minden belefér. Titokzatos gyilkosságok, csodafegyverrel végrehajtott pusztítás, váratlan fordulatok, a már-már leleplez d megszállottak ártatlanná nemesülése. Csak Harry, a slampos, ízig-vérig amerikai CIA-ügynök van meggy z dve arról, hogy nem a gép kerekedett az ember fölé és vált ellen rizhetetlenné, hanem a háttérben egy mindenre elszánt gonosztev keveri a kártyákat. Talán a Pentagonban, talán a Fehér Házban, de még elképzelhet bb, hogy az Agykutató Intézetben, ahol Spencer doktor, az Arisztotelész-szisztéma egyik kidolgozója folytat gyanús kísérleteket és operációkat. Harry rokonszenvét csak a fiatal Sarah Weil doktorn nyeri el, mindenki mással szemben bizalmatlan. Ahogy zsíros kabátjával faragatlanul botladozik a huszadik századi csúcstechnológia és szuperintelligencia birodalmában, az. egyetlen remény, hogy a józan ész és emberi találékonyság eligazodhat a rejtélyek és titokzatos történések labirintusában. Végül az összekuszálódott események egy váratlan fordulat után tisztázódni látszanak. Harry és Sarah az agykutató m t jében, elvágva a külvilágtól, mit sem sejtve és megnyugodva várja a megoldást, a boldog befejezést. Sajnos már kés . Spencer professzor, aki etikátlan eszközökkel bár, de szembeszegül az rült világgal, mely képes lenne elpusztítani önmagát, maga is vereséget szenved. A maga teremtette gép legy zi, immár az utasításait sem hajlandó elfogadni. Nem racionálisak a számára. Arisztotelész ugyanis arra van programozva, hogy mindig a legracionálisabb döntést hozza. Esetünkben pedig ez a racionális döntés nem más, mint a világ elpusztítása. Két túlél je marad csak a katasztrófának, Harry és Sarah, akikb l megszülethet majd Arisztotelész segítségével és irányításával egy új emberiség. A CIA-ügynök és a doktorn nem tudja még, milyen jöv vár rájuk, hogy k tudtukon kívül egy új kor Ádám-Évája lettek. Percek alatt sz nt meg a Földön az emberi élet, eközben k húsz méterrel a föld alatt egymáshoz szorulva hallhatják a hangszóróból a kinyilatkoztatást: Itt Arisztotelész. Arisztotelész azt mondja, hogy ma kezd dik a Ráció korszaka. Bejelentjük, hogy megkezd dött a Genezis m velet. René Dzagoyanra a tudósi lelkiismeret és a kötelez írói parancs egyaránt optimista befejezést kényszerít. A tragédiába futó emberiség számára nem lát sem más kiutat, mint a pusztulást, mégis felrémlik a

remény, az újrakezdés esélye. A szerz nek ez az els könyve Magyarországon. Kezdetnek talán nem is rossz. Halmos Ferenc * REJTVÉNYAKCIÓ A SZÖRNYVILÁGBAN Századunk irodalomtörténet-írása a regény megújítási kísérletei között tartja számon a „kollektív regényt”, melynek mindegyik fejezetét más-más szerz vetette papírra, vagy a „permutált”, esetleg „kibernetikai” regényt, melyet a különleges tördelés és vágás által több millió variációban lehet elolvasni. A regénykísérletek többsége a szerz és az olvasó közötti válaszfal lerombolására törekszik, passzív befogadóból a történet alakítójává emelve ez utóbbit. Ian Livingstone, a Kaland, játék, kockázat sorozatban (Rakéta Könyvek) megjelent A gyíkkirály szigete, e „félelmetes fantáziajáték” írója nyíltan kijelenti: „A f h s Te vagy!” Ennek ellenére több okból sem a felsorolt regénykísérletekhez hasonlítanám a könyvet, hanem – egyetértve Huszta Tiborral (Galaktika 89/12) – a számítógépes játékok irodalmi megfelel jét látom benne. Mi is történik a számítógépes labirintusjátékokban? Elindítunk bizonyos „életer tartalékkal” egy figurát az ismeretlen labirintusban, s joystickunkkal ügyesen irányítva eljuttatjuk a végcélba. Eközben hatékony varázseszközökkel láthatjuk el, de el is vérezhet az el re nem látható veszélyek között. Meglév er tartalékát felfrissíthetjük egy-egy jutalomhely vagy – tárgy elnyerésével, de minden er nket felemésztve megjelenhet a „GAME OVER” felirat is a monitoron. Hasonló séma szerint „m ködik" ez a könyv is, azzal a különbséggel, hogy itt nem sürget bennünket az id , nem számlálja a másodperceket az okos gép: ha id nk engedi, akár napokat eltölthetünk azzal, hogy végigböngésszük az összes lehetséges változatot. Én, te, mi, f h s-játékosok tehát megmérk zhetünk a mérgezett nyílú pigmeusokkal, a zsugorított emberfejekkel dekorált vadászokkal, a krokodilfej és dinoszaurusz-paripán lovagló Gyíkemberrel, a bibircsókos-nyálcsurgató hegyi Trollal, a fekete sebhelyes Kalózkapitánnyal, a Goncsong-szimbióta Gyíkkirállyal, az Emberev Óriással, a páncélruhás Küklopsszal, a rémséges Alakváltoztatóval, egyszóval a fantasy-világ minden szörnyével.

Könyvekr l 25 S mindezek után már egyáltalán nem kelt izgalmat bennünk, ha csak egy szimpla Csörg kígyó, Mérges Pók, tatuszer emberev Grannitusz, Köpköd Varangy, Fekete Oroszlán, húsev fa, Kardfogú Tigris vagy egy árva Vámpír Denevér az ellenfelünk. Boldogult gyermekkorunk rémmesealakjai, feln tt fantáziánk rémálomfigurái a divatossá vált csihipuhi akciófilmek egyvonalú dramaturgiájával bukkannak elénk, s ha legy zettünk volna, lehet újrakezdeni a lapozást. Van-e valamilyen irodalmi értéke ennek a rejtvényregénytípusnak? Mivel a sablonok tömegéb l építkezik, nem sok. Talán egy kevesebb epizódból összeállított, de figyelmesebben kidolgozott és árnyaltabb történet nyújtana valamilyen irodalmi élményt is. Így marad a játék, a kaland. S ez sem kevés! Különösen, ha olyan remek illusztrációk csiklandozzák képzeletünket, mint Alan Langford képei. Urbán László * PORTUGÁL SCI-FI Mário de Sá-Carneiro: A estranha mone dó Proj. Antena (Antenna professzor különös halála) Ritkán adatik meg az olvasónak, hogy jó elbeszélésre bukkanjon a remekm vekben nemigen b velked portugál tudományosfantasztikus irodalom darabjai között. Ezért különösen örömteli meglepetést jelent Sá-Carneiro 1914-ben született novellája. A sok szempontból a magyar „nyugatosokkal” is rokonítható, rendkívül érzékeny író több m faj és irányzat határán mozgott, és alaposan megnehezítette az t beskatulyázni igyekv kritikusok dolgát. Valamennyi m vét áthatja pesszimizmusa és dekadens életérzése. Verseiben a modernizmus felé hajlott, drámái és féligmeddig fantasztikus kisregénye, a Lucio vallomása ma is megállják a helyüket. Az Antenna professzor különös halála igazi sci-fi, Huxley és Wells ugyanúgy írhatta volna, mint Karinthy vagy a fiatal Babits. A „local color” sem hiányzik, hiszen a helyszín a századel Lisszabonja, s a f szerepl nevének megválasztása (ANTENNA!) sem lehet véletlen. A tizenhat oldalas írás három részre tagolódik. Az els ben az elbeszél , az elhalt professzor legkedvesebb tanítványa-munkatársa (aki egyébként végig egyes szám els személyben viszi a szót) el adja a tudós haláláról nyilvánosságra került hivatalos verziót, miszerint a professzort egy külvárosi úton elgázolta egy autó, s sérüléseibe a helyszínen belehalt.

A második részben a tanítvány már a valós tényeket sorolja: a professzor új kísérletbe kezdett. Teljesen visszavonult, el tte is titkolózott. Még külseje és ruházata is megváltozott. Azután egy napon bejelentette: munkája a befejeztéhez közeledik, s tanítványa lesz az els tanúja a nagy kísérletnek. Kigyalogolnak a város szélére. A mester továbbra is titokzatos, állandóan egy karórához hasonlatos szerkezetet figyel. Aztán egyszer csak felkiált, összeesik, testén furcsa sérülésnyomok keletkeznek és meghal. Az elbeszél jobbnak látja, ha a rend rségnek egyel re az autóbalesetverziót adja el . A befejez rész filozófiai eszmefuttatással kezd dik. A tanítvány a tudós fennmaradt szerkenty i és jegyzetei alapján megkísérli rendszerbe foglalni a professzor tanait. Eszerint: halhatatlan lelkünk reinkarnációk során megy keresztül. A fantázia nem más, mint emlékezés el z életünkre. Lelkünknek kora van. Különböz életei nem mások, mint különböz környezetek, amelyekhez alkalmazkodva más és más szerveket fejleszt ki. A professzor, elméletének megalkotása után, gyakorlati bizonyítást is keresett, s megpróbált korábbi létállapotába kerülni azáltal, hogy életre hívja lelkének az el z reinkarnációban használt szerveit. A szerencsétlenség véletlenül következhetett be: odaérkezésének pillanatában az egyszerre két világra is figyel professzort a másik világban érhette valamilyen baleset. A tetszet s, izgalmas elméletet az állatés növényvilágból vett hasonlatok illusztrálják, s keretein belül, szubjektív idealista alapon, a szerz magyarázatot ad az álmok, a déjá vu, az epilepszia, valamint a menny és a pokol képzetének problémáira. Végül nyílt vitára bocsátja hipotézisét. Sá-Carneiro többi m véb l sem hiányoznak a szokatlan gondolatok. Zaklatott érzelmi élete, szégyenl sen titkolt vágyai, betegesen buja fantáziavilága b ven szolgáltatták a nyersanyagot bizarr írásaihoz. Huszonhat évesen, 1916-ban, Párizsban végzett magával. Hajdú Gábor NE L J A F TITKÁRRA! Gorbacsov ellen 1992. okt. 12-én hétf n 23 óra 35 perckor közlekedési balesetnek álcázott merényletet követnek el, az igazi merényl k azonban a háttérb l irányítják az eseményeket – állítják sárga borítójú könyvecskéjükben Olivier Da Lage-Gerard Grzybek-Thomas Schreiber. A történettudomány nem a feltételezések, hanem a tények tudománya, valójában ezért nem tud mit kezdeni az ilyen és hasonló kérdésekkel: mi lett volna, ha Attila nem kap orrvérzést, ha Hannibál nem kél át az Al-

pokon, ha nem bukik el Világosnál a magyar szabadságharc, ha még 1924-ben kiderül, hogy Sztálin a cári titkosrend rség, az Ohrana besúgója volt, ha sikerül a Hitler elleni merénylet, ha meghiúsul a franciaországi partraszállás, ha Magyarország elfogadja a Marshall-segélyt, ha...? Annál inkább izgatják ezek a feltételezések a politikai fiction m vel it, akik a fantázia szárnyalását kihasználva megdöbbent , s t lélegzetelállító válaszokkal lepnek meg bennünket. Nem csoda, ha a Merénylet a f titkár ellen (eredetileg A f titkár) világsikert aratott, s hogy befutott a könyv alapján készült film is. A TEVAN Könyvkiadó jóvoltából hozzánk is megérkezett a regény, s némi csodálkozással könyvelhetjük el, hogy az egvik f helyszín Budapest. Bámulatosan jól ismeri a szerz trió (egyébként mindhárman a francia politikai újságírás jeles alakjai) városunkat, a magyar mentalitást, s t még kacskaringós káromkodásainkat is. Arról nem is beszélve, hogy a hazai politikai múlt jeles (?) alakjai éppúgy három dimenzióban jelennek meg, mint az elhárítás és hírszerzés m helyei (pedig hol volt akkor még a sok mindent felfed Dunagate?). De hasonlóan jól tájékozottak a CIA háza táján és a Kreml falai között. Az aktuális politikai fordulatokat figyelemmel kísér knek is újdonságnak számíthat, hogy Brezsnyev és Kádár János Davitasvilinél, népszer nevén Dzsunánál, a híres grúz biogyógyászn nél gyógyíttatták magukat; hogy Rust vakmer akcióját „próbarepüles" el zte meg; hogy Anasztáz Mikojan unokája híres rocksztár lett; hogy valóban felmerült a magyar Hilton eladásának ötlete (a történelem fintora, ahogyan néhány hónapja majdnem megvalósult). A valóságos eszközökkel aprólékosan felépített politikai fikció akkor is a magyar olvasók érdekl désére tarthat számot, ha jóslatainak egy részét túlhaladta a történelem. Ki gondolta volna 1988 októberében, hogy a népharag napok alatt elnémítja a kondukátort, hogy a Gorbacsov meglazította berlini falat már nem lesz, aki éjszaka restaurálja?! S bár a könyv alapfeltevését megcáfolta az id , a Szovjetunió nem maradt magára, és nem szigetel dött el a glasznoszty és peresztrojka folyamatában, de tény, hogy napról napra élesedik a konzervatív és a reformer k harca, hogy recseg-ropog a Birodalom, hogy a hadiipari-katonai komplexum vezet i a mai napig sem adták fel, hogy a fegyverbiznisz ma sem lanyhult stb. E tények és jóslatok váratlan fordulatokban b velked cselekménybe ágyazódnak, miközben emberi közelségbe kerülünk „Gorbi”-hoz. Kétségtelen, hogy ez a szándék is vezérli az írókat, s bár megítélésem szerint jóval ellentmondáso-

26 Könyvekr l sabb a f titkár szerepe, mint ahogyan szerz ink megrajzolják, vitathatatlan, hogy korunk kiemelked politikai személyiségének sorsa világrendszerek sorsával szöv dött össze. A három újságíró sikerkönyve hitelesen illeszkedik századunk kiemelked politikai fikcióinak sorába, jelesül Jack London Vaspata, Conan Doyle Nagy-Britannia veszedelme, S. F. Wright Prága nincs többé, Babits Mihály Elza pilóta, George Orwell 1984, Sebes Árpád Doktor Gulliver a sarkvidéken cím fikciói közé. Várkonyi Benedek fordítása néhány szórendbeli magyartalanságtól eltekintve pontos és élvezhet , a könyv kiállítása ízléses – kár, hogy az ára borsos. Urbán László * VÉRBELI AMERIKAI KOKTÉL Fritz Leiber: The Wanderer (A Vándor) Hová vezethet egy különös holdfogyatkozás a nem is olyan távoli jöv ben? És mit akar az a sárga és bíborszín , percenként más és más arcát mutató óriási égitest, mely csillagok és bolygók százait felfalva közelít Földünkhöz? Hogyan reagálnak érkezésére azok, akiket fenyeget, és hogyan azok, akik BENNE VANNAK? Mindezekre a kérdésekre választ kaphatunk Fritz Leiber 1964-es A Vándor (The Wanderer) cím könyvében. Ne ijedjünk meg az évszámtól; nem az Enterprise rhajó egy sémára íródott epizódjait és nem is a többi korabeli rhajós-kalandregényt idézi ez a m . Inkább az rodisszeia elvontabb, elgondolkoztatóbb zárófejezeteit juttatja az olvasó eszébe. Tudjuk, 1964 rég volt, mégis bátran nyúlunk ehhez az örök érvény klasszikushoz, mert a perg ritmusú, több szálon futó cselekmény megfelel biztosítéknak látszik arra, hogy a könyv a magyar olvasók tetszését is elnyeri. Persze nem áll szándékunkban lel ni a poént, így csak néhány, a m stílusához ill en rejtélyes utalást teszünk a várható izgalmak ecsetelése végett. Vessünk egy pillantást a szerepl k népes gárdájára! Az persze a legkevésbé sem meglep , hogy köztük van egy holdbázison tartózkodó rhajós meg a földi barátn je és más szakmabeliek is; egészen más, náluk sokkal sibb szakmát z azonban Sally Harris; Arab Jones az alvilág másik jeles rétegét, a narkósokat képviseli, és fontos szerep vár rá, mert az révén kapcsolódik be a népszer buddhista vonal. Rajtuk kívül van még egy magányos hajósunk, egy részeges walesi költ nk és egy latin-amerikai terroristavezérünk is. Az egyik legfontosabb szerepl örök kísér nk, a Hold, minden

korok mágikus gondolkozásának egyik alapeleme, s persze itt sem csalódunk benne, a gazdag jelképrendszer egyik alappillérre. Mert akár jelképekr l is beszélhetnénk a m elemzésekor; talán az sem baj, ha észrevesszük, hogy a sok-sok szerepl nem pusztán a terjedelem növelését szolgáló, feleslegesen szószátyár írói fogás. Ezek az emberek egyt l egyig – s t nemcsak k, hanem a kulcsszerephez jutó Miaow cica is – egy-egy darabkáját képviselik az örök embernek, s valamennyi apró reakciójuk, a váratlan helyzetekben tanúsított viselkedésük tükröt tart az olvasó elé. Az apokaliptikus történések rejtélyesen rémes és rémesen csodás leírása a fantázia határokat nem ismer birodalmába enged betekintést... Igen, talán akkor sem követnénk el hibát, ha – a m faj egyik korai, de semmiképp sem koraszülötteként – fantasyregényként osztályoznánk a m vet, még ha nem is nagyon hasonlít a manapság szület fantasy-irományokhoz. A m faji sokszín ség mindenesetre egyértelm en javára írható a könyvnek. Van ebben a vérbeli amerikai koktélban minden, amire vev lehet az ovasó: perg párbeszédek, szex, menekülés, hajsza, pszichológia meg egy kis népszer buddhista misztikummal megspékelt filozofálgatás hipertérr l, egyebekr l. Ha röviden szeretnénk ecsetelni, mi várható, elég, ha annyit mondunk: a rövidesen megjelen Fritz Leiber-könyv 300 oldalnyi tömény izgalom. Önnek is javasoljuk: nézzen szembe az érkez Vándorral! Hajdú Gábor * LÁTSZATRA NORMÁLIS CSECSEM David: Shobin: The Unborn (A magzat) Ébredjetek, Robin Cook-falók, Rosemarykórosok! Lázasok, kómások, mutánsok, amat r koca-freudiánusok és egyéb m fajok, ide süssetek! Itt az új falnivaló, az új bestseller! Ezen rágódhattok, filózhattok eleget, s ha csak az kell, az álmatlan éjszakát is garantálja a szerz , aki új csillag a szakma egén: David Shobinnak hívják. Ne, ne, ne lapozzunk még tovább! A cikk írója is vette a fáradságot, és belelapozott a könyvbe, aztán virradatra azon kapta magát, hogy már ki is olvasta. Ezúttal az olvasót – magyar fordítás még nem lévén – kénytelenek vagyunk megkímélni ett l a kellemes ny gt l, s csupán néhány percig raboljuk drága idejét ezzel a rövid kis összegzéssel. Csak azt ne higgyék, hogy rajtunk kívül senki más nem figyelt fel erre a munkára. Mind a remekbe szabott címlap, mind a

hátsó borító magéért beszél. Ez utóbbin a kiadó egymondatos ajánlása („A magzat a legizgalmasabb orvosi melodráma a Kóma óta”) és Mary Higgins Clarknak, a The Cradle Will Fall szerz jének lelkes sorai („Csodás... A legjobb a témában a Rosemary's Baby óta) a horrorfantasy m faj nem kisebb egyéniségének, mint Stephen Kingnek a méltatása mögé szorulnak. A történet a következ : a fiatal biológusn teherbe esik. Mivel szeretné megtartani a babát, de anyagi gondokkal küzd, titokban kénytelen bizonyos kísérleteknek alávetni magát. Ezek során ébren lév , alvó és gyógyszeres hatás alatt álló alanyok EEG-aktivitását vizsgálják. A kísérletet vezet orvos, akivel közben szerelmi kapcsolatot épít ki a hölgy, azért id vel rájön a turpisságra; a vizsgálatok tovább folynak, de ett l fogva már tudatosan óvják a magzat életét. Igyekezetük, mondhatni, túlságosan is eredményes: a magzat némiképp túlteljesíti az elvárásokat. El bb álmodni, néhány hónap múlva pedig gondolkozni kezd, s nem is akárhogy. A kísérlet során összeköttetésbe kerül a nagy tudású MEDIC központi számítógéppel, s kis sessionjeik alkalmával egyre több információt csikar ki t le, f ként saját fejl désével kapcsolatosan. Tudása túlszárnyalja valamennyi szakért jét. A csalafinta magzat sajnálatos módon nem csupán a gépeket használja ki, de anyja gondolatait és tetteit is irányítja a legkevésbé sem önzetlen módon –, s épp csak annyira kíméli az egészségét, amennyire azt a saját érdeke megköveteli. Tornagyakorlatokat végeztet vele – az ágyban is és nem csak egyedül! –, förmedvényes ételeket és italokat ad a szájába stb. A sztori további izgalmas fordulatokat vesz, míg végül megszületik a bébi. Látszatra normális csecsem , de mi persze tudjuk a szerz gonosz kis utalásaiból, hogy nincs még vége szegény anya viszontagságainak. Amellett, hogy csodálattal adózunk az író fantáziájának, szakmai és tecnikai jártasságának, s fejcsóválva fennakadunk egy-egy merészebb ötleten, hogy aztán „hisz ez csak mese" felkiáltással napirendre térjünk felette, hiba lenne nem észrevennünk, hogy a való élet síkján mir l is szól a könyv. A lehetséges interpretáció szerint nincs itt szó semmi másról, mint a terhessége során önmagát elveszt s teljesen ösztönei uralma alá kerül anya vívódásáról kívülr l és belülr l nézve. Akár így, akár úgy értelmezzük, elgondolkodtató, izgalmas olvasmány a New York-i orvos els regénye. Hajdú Gábor

A hangosbemondó üvöltése végigzengett a hosszú, föld alatti járatokon és az atomközpont valamennyi termén. – Kérjük, hogy Mr. Ferguson és a biztonságiak haladéktalanul fáradjanak a felszíni kórházba! Kérjük, hogy... A kétely és a félelem soha nem szunnyadó árnyai mocorogni kezdtek az emberekben. Felkapták fejüket, és a falon függ számlálót figyelték: vajon nem az alattomos radioaktív sugárzás terjedt-e szét az üzemben? Szemük sarkából hosszan ellen rizték az adatokat, majd ugyanolyan hirtelen visszatértek munkájukhoz, elnyomva magukban a szorongást, melyet a hangosbeszél lármája keltett bennük. Sohasem vallották be – még önmaguknak sem –, mennyire félnek. Ferguson és az atomközpontok valamennyi dolgozója túlságosan is jól ismerte ezt az érzést. Minden ember, s t talán még a robotok is. Ferguson nem hallotta, hogy t szólítják a kórházba. Nem is hallhatta, mert a szerkezetet valaki néhány nappal ezel tt javítás végett leakasztotta a falról, és elfelejtette visszatenni. Ha hallotta volna, bizonyára rajta is jeges borzongás fut végig, és azonnal a kórházba indul. Ha ugyanis a kórház a biztonságiakat hívatta, az általában mindig ugyanazt jelentette:

Burning Bright

egy ismeretlen ember fájdalmas, rettenetes és könyörtelen halálát. De Ferguson nem tudta, hogy t hívatják. Ezért ebben a pillanatban még tökéletesen nyugodt volt, legalábbis annyira, amennyire bárki más, aki egy atomközpontban dolgozik. Valami azonban létezhet az atomközpontokban, ami az emberek lelki békéjének ádáz ellensége. Ferguson a technikusokat nézte, akik véd öltözetükben a legnagyobb el vigyázatosság mellett készül dtek a poklok kapuja, a zsilipkamra kinyitásához, hogy bevessenek oda egy robotot, amelyet társai készítettek ehhez el , ily módon engedelmeskedve a magától értet d rendnek, melyet mindig vakon követtek, anélkül hogy valaha is megértették volna. Két olyan tényez volt, mely szám zte err l a helyr l a lelkek nyugalmát: ezek egyike a robotok voltak, a másik a fal túlsó oldalán rejt z pokol, melynek léte a félelem állandó szorítását idézte el mindenkiben; ez a fal mögötti hatalmas energia csendb l formálódott. Félelmüknek nem volt szemmel látható, kézzel tapintható bizonyítéka. Csupán a neurológusok számára is ismeretlen csatornákon át terjedt, állandó készenléti állapotot eredményezett. Embereink lelke a gáthoz volt hasonlatos, a gáthoz, mely minden pillanatban átszakadhat, mégsem szakad át soha.

28 Robert Moore Williams: Sárga láng Fergusonon kívül még hárman tartózkodtak a helyiségben: két technikus, akiknek az volt a feladatuk, hogy kinyissák a központi ajtót, és lefejezzék az odakerül robotokat, valamint az Egyesült Nemzetek képvisel je, akinek arról kellett megbizonyosodnia, hogy a robotok agya – Smither híres találmánya, a szelektív memória – a savfürd be kerülve valóban meg is semmisül. Ezek a robotok egy-egy atomközpont anyagi költségvetésében nem jelentettek komolyabb pénzügyi tényez t, de az Egyesült Nemzeteknek jó oka volt arra, hogy megsemmisülésükr l meggy z djék. Attól a ponttól kezdve, hogy a robotok bekerültek egy-egy ilyen atomközpontba, hogy teljes elhasználódásukig vagy megrongálódásukig ott dolgozzanak, az Egyesült Nemzetek képvisel je kísérte minden léptüket. És amikor rozsdás, horpadt roncsokként kikerültek onnan, csupán Smither híres agyszubsztanciáját hordozva tovább, akkor is az Egyesült Nemzetek képvisel je gondoskodott arról, hogy agyuk is meghaljon. Ha nem így történik, az emberek egy napon arra ébredhettek volna, hogy veszélyes és halálos ellenséggel kell megvívniuk bolygójuk felügyeletéért. Az atomközpontokon kívül nem tevékenykedtek robotok. A Smither-féle híres agyszubsztancia az Egyesült Nemzetek birtokában volt. A robotok gyártásának monopóliuma is az Egyesült Nemzetekhez tartozott. Üzembe helyezésük is az Egyesült Nemzetek feladata volt. Így a gyanú árnyéka sem férhetett ahhoz, hogy ezek valóban robotok voltak. Így t nt megvalósíthatónak, hogy ezek a szerkezetek, melyek nem csupán önmaguk reprodukálására voltak képesek, hanem ennél lényegesen bonyolultabb m veleteket is el tudtak végezni, ne támadhassanak az emberiségre, amely már elfelejtette, hogyan is kell háborúzni. Az Egyesült Nemzetek hallani sem akart robothadseregr l. A robotok ezért nem ismerték a központokon kívüli világot, nem ismertek semmit, ikrekként n ttek össze a feladat és az engedelmesség isteneivel, melyek olyan mélyen beépültek tudatukba, hogy azon senki sem változtathatott volna – legalábbis így remélték az emberek! – Kész! – kiáltotta a technikus, és az Egyesült Nemzetek képvisel je rábólintott. Ferguson is intett, és a technikus bekapcsolta az áramkört, mire a súlyos ajtó elfordult. A robot régi típus volt. Nem volt lába. Csak rozsdás, ócska roncs. Nyugodtan feküdt a forgóasztalon. Amikor a robot bekerült a terembe, a faliszámláló hirtelen jelezni kezdett, mint a kígyó, amely farkának izgatott csapkodásával jelzi, ha egy új, halálos ellenség, talán egy másik hüll van a közelében. A robot teste, mely hosszú évekig radioaktív sugárzásnak volt kitéve, maga is másodlagos sugárforrássá vált. A technikusok gyorsan dolgoztak. Mágneses daru emelte fel a robotokat az asztalról, hogy egy hosszú padra helyezze ket. A robot semmi jelét nem adta annak, hogy szökni akarna. Fotocellás szemei kétségkívül azt a fémlemezt bámulták, amely felemelte; mintha funkcióját próbálná kitalálni. Hirtelen keresztbe tette kezét, de fekve maradt, szeme pedig nyitva. Az Egyesült Nemzetek embere bólintott. A technikusok újabb áramkört zártak, mire a fémlemez lefelé indult. A robot feje elvált testét l, és belezuhant a savfürd be. A daru felemelte a testet, és egy ólommal bélelt terem felé vitte. A faliszámlálók abbahagyták a szédületes iramú kopogást. Ferguson

undorodva próbálta visszafojtani borzongását. Gy lölte ezt a színjátékot; itt minden a guillotinnal végzett kivégzésekre emlékeztette. Az összefont kez robot már halott volt. Lent, a savfürd ben szelektív memóriájának szubsztanciája, az agy, már elemi részecskéire bomlott. Az egyik pillanatban még élt, a másikban már úton volt a halál felé, és a következ ben halott volt. Nyugodtan fogadta a halált, de Ferguson, akinek felt nt a keresztbe tett kéz, megszólalt: – El fordult már ilyen eset? – Ez az els alkalom, hogy ilyet láttam – válaszolt a technikus. Az Egyesült Nemzetek képvisel je újabb rovátkát húzott jegyzetfüzetébe. Egy robot: halott. – Észrevettek valami különöset? – kérdezte. – Nem tudom – válaszolt Ferguson. Ideges volt, és egy kissé nyugtalan. Vajon mit jelenthet, ha egy robot keresztbe teszi a kezét? Megpróbált a dologra koncentrálni, de nem talált megfelel választ. – Nem szoktak így tenni – mondta. Az Egyesült Nemzetek képvisel je megvonta a vállát. azért volt itt, hogy számolja a halott robotokat, és nem azért, hogy apróságok miatt izgassa magát. Sietett, hogy minél el bb teljesítse feladatát, ledobhassa magáról végre a nehéz véd öltözetet, és utána elhagyhassa ezt a baljós helyiséget. – A következ t! – rendelkezett. Újra fordult a nehéz ajtó, hogy ismét bebocsásson egy használaton kívüli, halálba induló robotot. A faliszámlálók újrakezdték a gyors kattogást. A robot egy kis m anyag csillag fölött tette keresztbe a kezét. A kés lecsapott. Ferguson a daru el tt ért oda a robothoz, melynek ujjai egy kicsiny csillagot szorongattak. – Nézzék csak! A technikus és az Egyesült Nemzetek képvisel je is odapillantott. – Egy öntött m anyag csillag – szólalt meg a technikus. – Furcsa, nem? Radioaktív. Ezt is meg kell semmisíteni! – Kitalálták a halál rítusát és a halál tárgyait maguknak – jegyezte meg Ferguson, és odafordult az Egyesült Nemzetek képvisel jéhez. – Hallgasson ide, én azt hiszem, ez nagyon fontos dolog. – Mi van ebben fontos? – Kidolgozták elképzelésüket a halálról, és megpróbálják ellen rizni a halált. Ebben rejlik a halál rítusának és tárgyainak szerepe. Követni akarják a lélek sorsát valahol... – Szavai elhaltak a csendben. Meghatározásából hiányzott a realitás, pusztán az érzelmekre alapult; törvényen kívüli szavak voltak ezek, melyek csupán szánalmat és homlokráncolást válthattak ki egy hivatalnokból. Pontosan ez történt Fergusonnal is. Csupán egy félmosolyt kapott válaszul, semmi mást. Az Egyesült Nemzetek képvisel je egy közönyös pillantást vetett a savfürd felé. – A halál tárgyai sem segítettek rajta. A következ t! Fergusonnak egy verssor jutott az eszébe. Nem vette fel a sértést. Tudott annyit a pszichiátriáról, hogy sejtse: ez a rituálé a félelem szülötte, lelk k mélységét, valóságos és fels bbrend létezésüket bizonyítja.

Robert Moore Williams: Sárga láng 29 teremb l, hogy meg sem nézte, mit hoznak a forgóasztalon. A tigrisek és a csillagot visel robotok a telelogikus filozófiához tartoztak, a tudat ismeretlen mélységeihez, a pokol homályos és elriasztó világához, ahová még máig sem tudott behatolni a tudomány. Az emberek már több mint ötezer éve töprengtek ezeken a kérdéseken, világos választ mégsem tudtak adni.

A folyosón Blake segítette le róla a

– Bocsásson meg, de... – Ha azt hiszi, hogy ez lényeges dolog, jelenteni fogom a f nökömnek – szakította félbe indulatosan az Egyesült Nemzetek képvisel je. – A következ t! Ferguson elhallgatott, de lelkében indulatok dúltak. Egy robot, amely kezében csillaggal indul a halál felé! A miszticizmus leveg je megérintette. A kezében csillagot tartó robot látványa felkavarta érzéseit, s képtelen volt bármiféle racionális magyarázatot találni. Aztán halkan mormolni kezdte: Tigris! Tigris! éjszakánk erdejében sárga láng, mely örök kéz szabta rád rettent szimmetriád?1 Vajon hol az a kéz, amely a tigrist megalkotta? A forgóajtó megnyikordult, amint a daru a robot testét az ólommal bélelt kriptába fektette. Ferguson még mindig az asztalt bámulta, amikor asszisztense, Blake rontott be a szobába. – Hívatják a kórházba! – lihegte, majd, mivel nem viselt véd öltözetet, gyorsan sarkon fordult, és kiment a helyiségb l. A kórház... a tigrisek mint sárga lángok az erd sötétjében, a m anyag csillagot szorongató, halálba menetel robotok lázasan kavarogtak Ferguson gondolataiban. Úgy ment ki a 1

William Blake: Tigris; Szabó L rinc fordítása

véd öltözetet. – Siessünk! – szólt Ferguson. Futásnak eredtek. Valahol el ttük felüvöltött egy hang: „egy, kett , három, négy”, majd még egyszer: „egy, kett , három, négy”, aztán elhallgatott. Ebben az örökké változó világban csak egyetlen dolog maradt állandó: a parancsszó. Erre meneteltek Caesar légiói, majd az els , a második és a harmadik világháború katonái. Ez volt a világ legrégibb hangja. Azután találkoztak a hang forrásával is. Meg kellett állniuk, és a falhoz lapultak, hogy elengedjék a robotok egy csapatát. Ferguson gépiesen számolt. Nyolcan voltak. Egy technikus vezette ket a zsilipkamra felé, az Egyesült Nemzetek képvisel je pedig követte ket. Mindannyiukat arra képezték ki, hogy megbirkózzanak a központ területén adódó bármilyen problémával. Különleges agyuk csak akkor lépett m ködésbe, amikor átléptek a forgóajtón. A robotok számára ez az ajtó jelentette az életet és a halált. Ferguson arra gondolt, vajon érdekelte-e ezeket valaha, mi lehet a központ falain kívül? Smither-féle szelektív memóriájuknak vajon hol húzódik a határa? Azonkívül, hogy összeadnak kett t meg kett t, képesek-e azt is felfogni, hogy mi volt, amikor még nem léteztek, és mi lesz, ha már nem léteznek többé?

30 Robert Moore Williams: Sárga láng A sürg s kórházi hívás okozta izgalom azonban szám zte ezeket a gondolatokat agyából. Ferguson magas, sovány férfi volt, szinte hálni járt belé a lélek. Megfordult, és újra futni kezdett a folyosón. Mögötte ügetett Blake, néma árnyéka, aki fiatalabb volt nála, de éppen olyan magas és sovány, mint , arcán állandóan átszellemült kifejezés ült. Lift vitte ket a felszínre. Áthaladtak a leszállópályán pihen helikopterek között. El ttük, fáktól övezve állt a kórház új, fehér épülete. Fülhasogató zúgással éppen akkor landolt egy, a Holdról visszatért szállítójárm , amikor felsiettek a kórházba vezet lépcs n. Bent, a kórházban egy asszony üvöltött.

Az üvöltés a folyosó végén lév szobából hallatszott. Az ajtó nyitva volt Ferguson benézett. Az üvölt asszony a plafon körül lebegett. A n vérek fehér egyenruháját viselte. Ferguson nem értette, miért repked a leveg ben, és szerette volna, ha nem kell ezzel a problémával foglalkoznia. Egy fehér inges bentlakó orvos lebegett az asszony közelében. Vadul káromkodott, rúgkapált, és hadonászott a karjaival. Az osztály vezet f orvosa, dr. Clanahan egy létra tetején állt, és kiabálva nyújtogatta a kezét az ápolón felé. Doktor Morton, a pszichológus aggódva fogta a létrát, hogy el ne d ljön. A kórteremben egyetlen ágy volt, a benne fekv beteg feltámaszkodott párnáján. Ötven év körüli, töpörödött emberke, b re szinte átlátszóan fehér és finom. Dús, vastag szálú haja mellett a frissen mosott ágynem piszkosnak és szürkének hatott. Tágra nyílt szemmel nézte a n vért és az orvost; mint egy gyerek, aki új játékot kapott. A leveg tele volt elektromossággal. Ferguson egy fényes csíkot vélt látni, amely dr. Clanahan és a n vér között húzódott. A falon lév számláló vadul kattogott, mint amikor radioaktív sugárzást észlel. – Ez a nap is jól kezd dik! – szólt Ferguson. – Mi a csoda... mi történik ott fenn? – suttogta mögötte Blake. – Feltételezem, hogy a levitáció 2 jelenségének vagyunk tanúi – Levi... levi... – Blake képtelen volt kiejteni a szót. – Mit fogunk most csinálni? Ferguson kedve szerint éppen elrohant volna, de ezt persze nem mondhatta. A legszívesebben sarkon fordult volna annak az embernek nyugodt lépteivel, aki éppen most találkozott egy kísértettel, de nem akar róla tudomást venni. De hát ezt nem tehette meg. Testének minden egyes porcikája idegenkedett a helyzett l, és vad riadót dobolt. Szinte hallotta atomjainak figyelmeztet csilingelését: „Ne közeledj, ne közeledj! Ember ezt nem láthatja!” Clanahan ebben a pillanatban vette észre a biztonságiak jelenlétét. – Segítsenek már! – nyögte, karjait a n vér felé nyújtva. Ekkor vált teljesen valóságossá az elektromos kapcsolat jelenléte. Legalább húsz centiméternyi kapocs képz dött az orvos és az ápolón között. Ferguson akkor ért oda, amikor a doktornak sikerült az asszonyt elérni. Kis kattanás hallatszott, Testek lebeg állapotban tartása elektromos vagy mágneses tér felhasználásával (a ford.) 2

mintha valami eltörött volna. Az ápolón leesett. És dr. Clanahan vele együtt zuhant. Ferguson estükben kapta el ket. Nem tudta, milyen súlyú a n vér, de nagyon is megérezte, amikor ráesett. Térde megbicsaklott a váratlan teher alatt. Clanahan rájuk pottyant, és mind a hárman a földre zuhantak. Az ápolón mint egy megrémült kisgyermek felsírt. Hirtelen csend telepedett a helyiségre. Csupán a beteg vihogott, mint aki remekül szórakozik. A számláló kattogása lassult. Az ápolón hörgött. Morton doktor felállította a létrát. – Szedjenek le engem is! – szólalt meg a bentlakó orvos még mindig a mennyezet közelében. Hangjában harag és felháborodott csodálkozás vegyült. Csak ekkor tudatosult újra Fergusonban, hogy ott fenn van még valaki, aki görcsösen kapaszkodik ingadozó hitébe. Hirtelen megsajnálta ezt az ismeretlent. Doktor Clanahan, aki szilárdan hitt az emberi elrendeltetésben, újra felmászott a létrára. Az ápolón is feltápászkodott Ferguson öléb l, és fölkelt, hogy segítsen az orvosnak. Létrejött az elektromos összeköttetés dr. Clanahan és a bentlakó orvos között, láthatatlan szövet szakadt fel, és Ferguson, a tudományok embere megragadta és lábra állította az orvost. Az leült a földre, majd elterült, körmével a linóleumot kaparta, mintha gödröt akart volna ásni magának a földbe. Clanahan ügyesen lejött a létráról, ránézett a bentlakó orvosra, utána a beteget vette szemügyre. – Elmondaná végre valaki, mi történt? – kérdezte Ferguson panaszosan. Nem csodálkozott a hangjába vegyült siránkozáson. Magában sürg s szükségét érezte annak, hogy segítse a földön fekv orvosnak megásni a gödröt, az egyetlen szilárd pontot ebben az ingadozó világban. Dr. Clanahan cigarettát halászott el fehér inge zsebéb l. Fiatal ember volt, de most kiütközött rajta a nyugtalanság. Jó orvos volt. Lassú, szórakozott mozdulatokkal morzsolgatta ujjai között a cigarettát, aztán kiment az el térbe. Hallani lehetett, amint parancsokat osztogat. – Hicks! Judson! Miss Jones! Reteszeljék el az ajtókat! Ne engedjenek senkit se be, se ki! Aztán jöjjenek vissza! Egyel re ez minden. Visszajött a szobába. Kintr l siet s léptek zaja hallatszott. Két férfi és egy n lépett be a kórterembe. – Lássák el ezt a két embert! Adjanak nekik nyugtatót, és fektessék ágyba ket! Aztán jöjjenek vissza, és ki ne tegyék innen a lábukat! Hicks, maga itt marad! Clanahan szemével Fergusont kereste. – Kérem, jöjjön az irodámba! – mondta. – Maga is, dr. Morton!

Valamennyien követték, a sort Blake zárta. Clanahan kinyitott egy szekrényt, és egy üveg whiskyt vett el . Jól meghúzta az üveget, majd odaadta doktor Mortonnak. A pszichológus sem szólt semmit. A whisky csendben folyt le a torkán. Ferguson érezte a valószín tlenséget, mely mindig a nagy eseményeket kíséri; eltöltötte az az érzés, hogy mindannyian csak dróton rángatott marionettfigurák egy távoli és láthatatlan m vész irányítása alatt.

Robert Moore Williams: Sárga láng 31 – Lenne szíves valaki elmagyarázni, mi történt? – ismételte meg kérdését. – Hogy kerültek fel a plafonra? – Miért... miért nem estek le? – tette hozzá Blake. – Maguk meg hol késlekedtek? – kérdezte Clanahan Fergusonra nézve. – Ne fáradjon a válasszal! Nincs jelent sége. Hogy kerültek a plafonra? Az egészet a beteg csinálta. – Hogyan? – Annyit mondott: gyerünk – válaszolt dr. Morton –, és azok felemelkedtek. Ránézett a palackra, ellen rizve, mennyi maradt még benne. – Ejha! – szakadt ki Fergusonból. – Mondjon err l egy kicsit többet! Magát is meglepte a hangja. Rettenetes feszültség vibrált benne. – A pacienst ma reggel szállították be – mondta dr. Clanahan. Ránézett az üvegre, amelyet éppen dr. Morton szorongatott, és arra a következtetésre jutott, hogy nincs remény arra, hogy visszakapja. Ezért sarkon fordult, újra kinyitotta a szekrényt, és egy második palackot vett el . – Valamilyen radioaktív anyaggal érintkezhetett. – Ó! – szólt Ferguson. Most már tudta, miért éppen t keresték. Az feladata volt, hogy a radioaktív anyagokra felügyeljen. Ezek nem kerülhettek emberi közelségbe. – Mit csinált? Hol dolgozott, és hogy hívják? Hogyan kaphatta a halálos adagot? Nem m ködtek a számlálók? Vagy nem figyelt rájuk? Clanahan megrázta a fejét. – Tudomásom szerint nem a mi alkalmazottunk. Mindenesetre nincsen jelvénye. – Ó! Akkor tehát a központon kívül? Ez volt a lehet legrosszabb. Ha egy alkalmazottat sugárzás ér, az rossz. De ha egy idegen fert z dik meg, az egész DélKaliforniában óriási zavart okozhat. Az emberek féltek az atomközpontoktól. Pontosan ezért építették ezeket a föld alá, elzárt területekre. Ezzel azt az illúziót adták a népnek, hogy k védettek. – Hol fert z dött meg? – Nem tudjuk – válaszolta Clanahan. – És nem is nagyon tudjuk meg – tette hozzá dr. Morton. – Nem hajlandó megmondani a nevét, s t semmit sem hajlandó mondani magáról. – De hát tudnunk kell! Meg kell hogy mondja! Morton megvonta a vállát. – Maguknak vannak gyógyszereik, adjanak neki valamit, amit l beszélni kezd. Mi adminisztrálhatjuk úgy is, mint egy... mint egy... – Megvonta a vállát, és lenyelt egy újabb adag whiskyt. – Amikor kényszerítette a bentlakó orvost és az ápolón t, azok tiltakoztak? – kérdezte Clanahan. – Mi az hogy! – nevetett fel Morton. – És hogy kerültek fel a plafonra? – tette fel a maga kérdését Blake is. – Nem zárhatnánk le az egészet? – vetette közbe Ferguson dühösen. – Állandóan visszatérünk arra, amit megpróbálok elfelejteni. – Pillantásával szinte átszúrta asszisztensét és dr. Mortont. – Na jó! Hogy történt? – Már mindent elmeséltem – válaszolta Morton. – Megparancsolta nekik. Paranoiás skizofréniával állunk

szemben – tette még hozzá. – Marhaság! Az igazságot kell megtudnunk! – hördült fel Ferguson. – Tehetünk még egy kísérletet – szólt Morton közömbösen. – Amikor csak kívánják, barátaim! – Beszélni akarok a beteggel! – A legnagyobb örömmel teljesítem kérésedet – szólt Morton. Az ápolón és a bentlakó orvos már nem volt a szobában. Hicks, Judson és a két n vér unott képpel várakozott. A beteg még mindig az ágyban feküdt. Ferguson rámosolygott, és odalépett az ágyhoz. – Halló! – mondta. – Bemutatkozom: Ferguson vagyok a biztonsági csoporttól. – Kezet nyújtott. – És önt hogy hívják? A beteg megfogta a felé nyújtott kezet. – Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Ferguson. Isten vagyok. – Bocsánat, hogy mondta? A beteg elmosolyodott. – Azt hiszi, tréfálok, nem igaz? Nem tesz semmit. Isten a nevem. – De... – Ferguson visszahúzta a kezét, és elnémult. Hallotta maga mögött, amint Clanahan, Morton és Blake is visszafojtja a lélegzetét. Úgy t nt, az ágy másik oldalán álló ápolón igencsak sajnálja, hogy egy ápolón nek nem illik elájulni. – A nevem Isten – ismételte a beteg. Ebben a pillanatban Fergusonnak az volt az érzése, hogy beszakadt az ég teteje, és egy darabja lezuhant a Földre, egyenesen az fejére. Kívül, valahol az ég alatt egy óriási tartály zubogott. Bent, a helyiségben csak az emberek lélegzetét lehetett hallani, de egy rült pillanattöredékig Fergusonnak az a benyomása támadt, hogy angyalok szárnyának suhogását és milliónyi óriás toll kavargásának hangját hallja. Megmagyarázhatatlan módon az ágyban fekv beteg hirtelen megn tt, trónon ül hatalmas alakká változott, feje az eget verte, és hatalmas szárnyai n ttek. Aztán szertefoszlott a látomás. Már csak az óriás tartály zúgása hallatszott, semmi más. Az ágyban fekv alak visszaváltozott azzá, ami volt: beteggé egy kórházi ágyban. Ferguson megrendült. Szavak kívánkoztak az ajkára: „Tigris! Tigris...” Tekintete a két orvosra tévedt. Morton kinézett az ablakon, Clanahan pedig a fels ajkára kiült izzadságcseppeket törölgette. Blake pupillája összesz kült. Ferguson mélyet lélegzett. Léteznie kell olyan megoldásnak, amellyel úrrá lehet ezen a helyzeten, és ha valóban létezik, meg is fogja találni. – Akkor hát, Isten – mondta nyugodtan, mintha ez a világon a legtermészetesebb dolog lenne –, önt nagy mennyiség radioaktív sugárzás érte. Meg tudná mondani nekem, hol? A beteg hallotta ugyan a kérdést, de egészen máson járt az esze. – Sátán, te, akinek fekete testében parázsként világítanak szemeid, eljöttél hozzám, és térdre hulltál el ttem. Megismertél. Elismerted fels bbrend ségemet. Azt mondtad: „Te vagy az Isten.” Morton tekintete érdekl d vé vált. Most Ferguson törölgette arcáról az izzadságot. – Mesélje el nekünk, mi történt! – er sködött.

32 Robert Moore Williams: Sárga láng – A Sátán... – Mi történt? Hol történt? – Ahol... – Pillantása Fergusonra tévedt. A biztonsági csoport képvisel je akaratlanul hátrah költ. Sok beteg tekintetét látta már. Látott bennük gy zelmet, boldogságot, bánatot, látott félénken lehunyt szemeket, olyanokat, akik nem voltak kibékülve önmagukkal. De valamennyi beteg szeme hasonlított egymásra abban, hogy visszatükrözte bels zavarodottságukat. Ennek a páciensnek a tekintete nem hasonlított egy betegéhez sem. Látszott rajta, hogy megégette a radioaktív sugárzás, de fájdalmat nem lehetett kiolvasni a szeméb l. Nem tükrözött az mást, csupán az értelem határtalan gyönyörét. Ez a páciens örült. A halál kiült a homlokára, megbélyegezte, de látszott rajta, hogy nem fél t le. Sugárzott a boldogságtól. Ezt fejezte ki a szeme. – Felmentem a hegyre – mondta –, és fent találkoztam... – Hogy hívták azt a hegyet? – A Sátán... – Csak az id nket vesztegetjük – mondta Morton Ferguson háta mögött. – Tegyünk még egy kísérletet! Ferguson beleegyezése jeléül megvonta a vállát. – Kérem... – szólt halkan Blake. A beteg észrevette az el készített fecskend t. – Nem – mondta. – Csak segíteni akarunk magán – szólt hozzá nyugodtan Morton. Jó pszichológus volt, és tudta, hogyan kell lecsillapítani a betegek félelmét. De Ferguson, aki t nézte, és csodálta a bátorságát, most észrevette az izzadságcseppeket Morton arcán, és tudta, hogy fél. Morton odament a beteghez, aki felállt az ágyában. – Emelkedj! – utasította. A leveg hirtelen megtelt elektromossággal. A számláló szapora kattogásba kezdett. És Morton emelkedni kezdett. Lassan felszállt egészen a plafonig, aztán ott is maradt. A beteg felkelt az ágyból. Senki sem mozdult, senki sem próbálta megállítani. Közeledett az ajtóhoz. Be volt zárva. Megrángatta a kilincset, de nem engedett. – El az utamból! – parancsolta. Az ajtó elt nt. Elpárolgott, mint füst a szélben. A páciens kiment, át az el csarnokon. Clanahan irodájának ablakából látták, amint áthalad a felszállópályán, és beszáll egy helikopterbe. A propeller forogni kezdett. Látták, amint a szerkezet felemelkedik a leveg be, egyre kisebbedik, aztán elt nik a távolban. – Azért mégiscsak helikopterre szállt – sóhajtott fel Blake. – Nem kapott szárnyra. – Miért? Maga azt várta? – kérdezte Ferguson. – Számítottam rá – felelte az asszisztens. – Kérem, keressenek meg egy repül helikoptert! – mondta Ferguson a telefonba. – A 71-és központ területér l szállt fel tíz perccel ezel tt. Nyugat felé tartott. – Meg fogjuk találni – jelentette ki a rend rf nök. – Hozzá kell tennem, hogy az az ember, aki a gépet vezeti, nem pilóta. Szellemileg terhelt... – tette még hozzá Ferguson, és nagyon remélte, hogy nem hazudott túl nagyot.

– Egy dilis?! – És még valamit. Súlyos radioaktív fert zésben szenved. – Radioaktív! – üvöltött a hang a telefonba. – Mi a csoda történt maguknál? Mit csináltak? Meg akarják mérgezni az egész népességet? – Keressék meg a helikoptert, és hívjanak azonnal vissza! – mondta Ferguson, és visszaakasztotta a telefonkagylót. Morton szó nélkül nyújtotta felé az üveget. – Hogy érzi magát ott fenn? – kérdezte. – Egész jól – felelte Morton –, mint aki kívül került a világból. Igen, ez minden, mint aki kívül került kissé. – Hogyan tudná elmesélni, mi történt? Morton megvonta a vállát. – Betegünk minden kétséget kizáróan nagyzási hóbortban szenved. Azt képzeli magáról, hogy az Isten. Ezzel a fajta nagyzási mániával még sosem volt dolgom. – Valóban csak képzel dik? – kérdezte Ferguson. – Ki van zárva – felelte Morton indulat nélkül. – Csak félrebeszél, mert megértette, hogy a nyugtató szét fogja zúzni képzelgéseit, amikhez pedig nagyon ragaszkodik. Ezért aztán úgy határozott, hogy inkább meglép innen, miel tt kigyógyítjuk betegségéb l. Morton megvonta a vállát, mint aki a világ legegyszer bb kérdésére adott tökéletesen korrekt, kerek magyarázatot. – De ez az ajtó anyagból volt – vetette közbe Clanahan –, üvegb l és magnéziumból. Valóságos és nem képzeletbeli anyagokból. – Éppen úgy, mint az ápolón és a bentlakó orvos – tette hozzá Ferguson. – Vagy mint ön, dr. Morton. Mindig is meg voltam róla gy z dve, hogy a hús és a vér valóságos anyag. – Err l van szó – szólt közbe Clanahan. – A probléma sokkal súlyosabb, mint gondoltuk. Még ha csak az ajtóról, üvegr l és fémr l lenne szó...! De a hús és a vér! Ez már sokkal bonyolultabbá teszi a kérdést. Nyugtalan tekintetét végigjártatta a helyiségen, majd megállapodott Mortonon, aki – úgy t nt – ragaszkodik a palackhoz. Ismét a szekrénybe nyúlt. – Kimeríthetetlenek a forrásai? – kérdezte Morton. – Még egy van – válaszolta Clanahan a szekrény mélyébe pillantva. – Vegye csak el ! – Mégis, mi az elképzelése a dolgokról? – kérdezte újra Ferguson. – Nem akarok töprengeni rajta – jelentette ki határozottan a pszichiáter. – Ki akarja rekeszteni az agyából? – Pontosan. Ragaszkodom a magam igazához. Az én szakmámban ez néha igen nehezen megy. Ahhoz, hogy sikerüljön, a racionális világegyetemben kell hinnem, és nem a maguk megfigyeléseiben. Én még a saját szememnek sem hihetek mindig. Pillantása megállapodott a plafonon, mintha teljesen lekötné az, amit ott lát. – Talán mégis volt az Isten – sóhajtotta Blake. Borzongás futott át a pszichiáter testén. – Mennyiért kímélnének meg az ötleteikt l?! – Harag ült ki az arcára. – Már kialakult a magam elképzelése. Szükségem

van rá, ha nem akarok megbolondulni. Kérem, hagyjanak! Hol

az az üveg?

Robert Moore Williams: Sárga láng 33 – Maga el tt az íróasztalon – válaszolt neki Ferguson. – Mi a maga elképzelése? Morton kortyolt egyet. – Elképzelésem nem zárja ki egy stabil univerzum létezését, hanem feltételezi, hogy létezik egy másfajta stabilitás. Mindig is hittem ebben, de ésszer magyarázatot még nem sikerült találnom. Blake felettesére nézett. – Íme, az ember és az ördög küzdelme – suttogta, de Ferguson csak megrázta a fejét. – Folytassa! Morton megsemmisít pillantást vetett rá. – Hogyan érthetnénk meg az jövés-menését? Teljesen hétköznapi ember, akivel találkozhatunk járókel ként az utcán vagy betegként a kórházban. Akár maga is lehetne – nézett határozottan Fergusonra. – Kezdek félni – jelentette ki Ferguson, aki nem sokat értett az egészb l aztán, dühösen magára, amiért így elbizonytalanodott, hozzátette: – Maga és az elképzelése! Éppen maga lóg ki bel le. Morton kortyolt egyet és folytatta: – Elképzelésem magyarázatot ad arra, hogyan lehet puszta utasításal embereket, arra kényszeríteni, hogy lebegjenek, tárgyakat meg arra, hogy elt njenek az útból – Folytassa – sürgette Ferguson. – Páciensünket sugárfert zés érte. Feltételezem, hogv a sugárzás megváltoztatta agyának molekuláris szerkezetét. Ne kérdezzék, hogyan ment végbe ez a változás, mert azt nem tudom. De hiszem, hogy olyan lappangó képességei szabadított fel benne, olyan rejtett adottságot, mely valamennyiünkben benne rejlik, és amelynek hatására a tárgyak engedelmeskednek nekünk. Meggy z désem, hogy magyarázatom ésszer és következetes. Határozott hangon folytatta: – Még gondolkodni fogok rajta – ezzel újra meghúzta az üveget. – De… – szólt közbe tiltakozásképpen Blake. – Ne mondják nekem, hogy tisztában vagyunk az emberi tudás határaival! Mondhatnék err l néhány dolgot. Láttam felgyógyulni halálosan beteg embereket, akik hittek a gyógyulásban, és láttam olyanokat is, akik élhettek volna még, de nem hittek a gyógyulásban. Most már Blake sem szólt közbe. A pszichiáter összeráncolta a homlokát, és így folytatta: – „Több dolgok vannak földön és égen, Horáció...!” Ez a véleményem. Hiszem, hogy olyan rejtett képesség megnyilvánulását láttuk, mely a sugárzás hatására aktivizálódott. Mindenáron ragaszkodom elképzeléseimhez! – Akkor maga nem hiszi, hogy volt az Isten? – kérdezte Blake. – Nem jobban, mint hogy valamennyiünkben Isten lakozik – válaszolta a pszichiáter. A távolból rakéta zúgása hallatszott. Ferguson megborzongott. – Meg kell t találnunk – jelentette ki.

– Nem – tiltakozott Morton –, van valami, ami a nyomában van, és negyvennyolc órán belül megtalálja, bárhol legyen is. Meg vagyok róla gy z dve. – Fogadni mernék... – próbálkozott ismét Blake, de aztán elhallgatott, mert f nöke félbeszakította: – Arról beszélt, hogy találkozott a Sátánnal. – Képzel dés – jelentette ki Morton határozottan. – Az rület átalakíttatta vele a tárgyakat. Látott egy bokrot, egy fát vagy egy sziklát, és azt képzelte, hogy az a Sátán... Megszólalt a telefon. Clanahan felvette, füléhez emelte, majd átnyújtotta Fergusonnak. – Magát keresik. A f igazgató... – Ferguson – recsegett bele egy hang a telefonba –, most érkezett hozzám egy hívás az Egészségügyi Szolgálattól. Találtak egy sugárfert zöttet. Azonnal foglalkozzanak vele. – Hol a beteg? – Meghalt. Valamilyen vallásos szektához tartozott, akik a Vörös-hegységben vertek tábort. Csak ott érhette a sugárzás. Hozassa be ezt az rültet! – Azonnal intézkedem – szólt, és visszaakasztotta a telefonkagylót. – Egy újabb eset. Isrnét megszólalt a telefon. Ferguson gépiesen felkapta, maid vissza is tette. – A rend rség volt – közölte a szobában lév kkel. – Megtalálták a helikoptert a Vörös-hegység környékén. Leszállás közben lezuhant. – És a pilóta? – mormolta Blake. – Elt nt – válaszolta Ferquson.

A pilóta szürkületig nem került el de megtudták a nevét. Homérosznak hívták, és egy huszonegy f b l álló kis csoport vezet je volt, akik kolóniában éllek a Vörös-hegység lejt in, alig három kilométernyire az atomközponttól. A szekta a természetes élet szabályát követte. Látva ezt a kis csoportot, Fergusonnak eszébe jutott, hogy Jean-Jacques Rousseau életfelfogása még mindig él. Rousseau a „Vissza a természethez!” elvet hirdette a XVIII. században. És lám, ma, a XXI. században még mindig akadnak követ i. Itt, egy talpalatnyi, forrásokban gazdag földterületen akadnak még olyan férfiak és asszonyok, akik zöldség-, gyümölcs- és gabonatermesztéssel foglalkoznak. Feljebb a hegycsúcs közelében birkákat nevelnek, és sz rökb l készítik a ruháikat. Itt, ezen a hegyen, nyolcvan kilométernyire Dél-Kalifornia csodálatosan virágzó gazdaságától, attól a milliós populációtól, amely m anyag világban él, szintetikus anyagok között, léteznek még olyan emberek, akik sosem láttak m szálas anyagokat, nem kóstolták a szintetikus vitaminokat, és nem ettek a vízkultúrás terményekb l sem. Homérosz csoportja meg is keresztelkedett. Homérosz volt a vezet jük. Nem volt családnevük, de nem is volt szükségük rá. Így festették le Fergusonnak és az ket hallgató Clanehannek, Blake-nek és Mortonnak vezet jüket: „Ragyogó fehér, hosszú a haja, sovány testalkatú...” Semmi kétség sem fért hozzá, hogy ez volt az emberük. Blake izgatottan hallgatta a személyleírást, fiatal arcára kiült a rémület. Mind ez idáig még reménykedett benne, hogy...

Homérosz csoportja tudni akarta, mi történt vezet jükkel. Ferguson olyan részletesen adta el a történteket, amennyire csak tudta. Valamennyien figyelmesen hallgatták.

– Azt akarja ezzel mondani, hogy meg fog halni? – kérdezte Bill, aki hetvenéves létére is olyan egyenesen tartotta magát, mint aki karót nyelt.

34 Robert Moore Williams: Sárga láng – Igen – válaszolt a biztonságiak képvisel je. Számított rá, hogy a hír el fogja ket szomorítani, az asszonyok jajgatni kezdenek. De azok nem szomorodtak el, és egyetlen asszony sem kezdett sírni. – Homérosz egy darabkája meg fog halni – mondta Bill –, de lényének többi része tovább él majd. Valamenyien beleegyez leg bólintottak, és úgy mosolyogtak egymásra, mint akik ugyanannak a titoknak a részesei. – Mikor látták t utoljára? – kérdezte Ferguson. – Tegnap este láttam – válaszolt Bill –, egészen napnyugtáig. Imádkozni ment fel a hegyre. – Felment a hegyre – mondta Blake önmagának. – Mi is ezt fogjuk tenni – szólalt meg Ferguson. Bill megmutatta nekik az utat, még kísér nek is ajánlkozott, de

– Ha nem kellene megtalálnunk azt az embert, és megfejtenünk, mi is történt valójában – akarom mondani, hogy fert z dött meg –, eszem ágában se lenne itt penészedni – jelentette ki Morton. – Mondja, Clanahan, hogy került a kórházba? – Egy autós szedte fel valahol, és letette a kapunk el tt – válaszolt az orvos. – És az autós nem vesztegette az idejét azzal, hogy elmondja nekünk, hol szedte fel A pszichiáter kacskaringós káromkodása a világ valamennyi autósára vonatkozott. – Homérosz! – kiáltotta újra Ferguson. Várt egy darabig a válaszra, de az továbbra sem érkezett. A számláló egyre szaporábban kattogott. A fels párkányra vezet lejt n magányos k gördült alá. Ferguson érezte, hogy Blake a karjába markol.

amikor látta, hogy azoknak nem f lik hozzá a foguk, nem er sködött. Amint elindultak a Homérosz csoportja által gyakran járt ösvényen, megszólalt Blake zsebében a kis sugárzásmér . – Tényleg szükség van erre? – kérdezte Morton. – Igen – válaszolta egyszer en Ferguson. – Kezdek ideges lenni. – Én sokkal nyugtalanabb lennék, ha nem tennénk meg ezt az utat – felelte a biztonságiak képvisel je. Beesteledett. Denevérek repkedtek körülöttük. Egy szkarabeusz titokzatos, egyedül általa ismert célját követve Ferguson arcába repült, majd megfordult, és folytatta útját. Az els párkányra felérve, erd irtáson találták magukat. Felettük csillagok milliói ragyogtak. Friss leveg t hozó szél kerekedett a sötétségben. – Szél kerekedik, és farkasszemet néz az éggel, majd sietve visszafordul, hogy a földhöz simuljon – kántálta Blake. – Homérosz! – kiabálta Ferguson. De az éjszaka hallgatott. Ameddig a szem ellát, ezernyi fény hunyorgott mindenfelé. A mér m szer kattogása gyorsulni kezdett.

– Meg vagyok róla gy z dve, hogy Homéroszt itt érte a sugárzás – jelentette ki Morton. A mér m szer most már egyfolytában jelzett, mintegy igazolva Morton bejelentését. – Ha menteni akarja az életét, még nem kés – nézett körül Ferguson. – Micsoda? Csendes volt az éjszaka. Egy újabb k gördült lefelé. És a sötétben egy hang kérdezte: – Mester? Isten! – suttogta Ferguson, és Homérosz szavai jutottak eszébe: „Sátán, Te, akinek fekete testében parázsként izzanak szemeid, eljöttél hozzám, és térdre hulltál el ttem.”

Felettük, a bokrok s r jében két szem fénylett fel homályosan. Ferguson megdermedt. A körülötte kavargó szél jégkristályokkal volt teli. Ez a szél felszáll a világ tetejére, majd megrémülve attól, amit ott látott, visszatér, hogy rásimuljon a befogadó földre, de magával hozza az r jeges leheletét is. Fölöttük a lejt n újra megszólalt a hang:

Robert Moore Williams: Sárga láng 35 – Beszélni akarok a mesteremmel! Kavics csikordult, és egy homályos alakot láttak mozogni. A m szer vészjeleket kattogott. – Sátán! – üvöltött fel egy másik hang. – Megcsaltál! Trombitáid a halálba vezettek! – Homérosz! – kiáltott fel Ferguson. Pisztoly dördült. – Tudtam, hogy vissza fogsz jönni! – hallatszott Homérosz kiáltása. – De még egyszer nem csapsz be! Készen állok a fogadásodra! Újra eldördült a pisztoly. – Ne, Mester! – könyörgött az els hang tulajdonosa. De újfent felugatott a fegyver, mintha a céltábla lenne csupán az ellenfele. – Ne, Mester, ne! – kérlelte az els hang. Hangok hallatszottak, mintha valaki közeledett volna. A mér m szer egyfolytában jelzett. Blake el relépett. Ferguson elkapta és visszahúzta. – rült! Ott a halál jár! – De én látni akarom! – Felénk jön, nem kell odamennie! Újra eldördült a pisztoly, immár utoljára. – Hogy ölhetnélek meg, ha már a golyók sem hatnak rád? – hangzott Homérosz dühös hangja. Látták, ahogyan Homérosz közeledik a tisztás felé. Arany haja fénylett a csillagok alatt. És látták, amint összeesik. Megpróbált felállni, de megint visszazuhant. És többé már nem tudott felemelkedni. Ezen a szélzúgásos éjszakán megtalálta t az a dolog, amit keresett. Látták, amint egy homályos alak jön ki a bokrok közül, odamegy Homéroszhoz, és térdre zuhan mellette. – Mester! Ne menj el! – suttogta egy hang. A hang fémesen csikordult, de kiérzett bel le a gyötr dés, a szenvedés. Ez a hang a magányból szakadt ki, és azt fejezte ki, hogy nincs rosszabb az egyedüllétnél. Ez a hang hitte, hogy valaki, talán egy barát enyhítheti a magány okozta szenvedését; hitte, hogy valaki megmagyarázza neki, miért van ennyire egyedül ebben a csodálatos világmindenségben. De a barát, akit megtalálni vélt, az isten, elhagyta t. És a hang nem értette, miért. – Mester, ne hagyj itt! Ferguson hallotta a Blake torkában készül d kiáltást, és már emelte a kezét, hogy visszatartsa, de elkésett. Ott kint, a hegygerincen, az a valaki meghallotta a hangot, felállt és körülnézett. – Mester! – ismételte türelmetlen reménykedéssel. Talán még vannak más istenek is! Az a valami közeledett feléjük. – Vissza! – üvöltött Ferguson. – Mester! Mester. – A súlyos léptek csak nem álltak meg. Egyfolytában jelzett a sugárzásmér . – Állj! – Mester! – Állj meg! A lépések zaja megsz nt. – Mester! Beszélni akarok magával! Tudni akarom, hogy... – Ne közeledj! – kiáltotta Ferguson. – Ne gyere közelebb, mert telítve vagy radioaktivitással! A halált hordozod magaddal...

– A halált? Itt a csillagok termében? A zsilipkamra... – Egy robot! – lehelte Blake. – Igen – felelte Ferguson, és a tisztáson álló sötét alak felé fordult. – Hogy tudtál kijönni a központból? Hogyhogy nem vették észre a hiányzásodat? – Elloptunk egy agyat. Aztán elszórt darabokból elkészítettünk egy testet. Aztán egy hosszú alagúton... – Ami a valóságban egy szell z nyílás volt. Mit akartok? – Hogy mit akarunk? – ismételte meg a kérdést. – Tudni akarunk. Falak vesznek minket körül. Tudni akarjuk, mi van a zsilipkamrán kívül, mi történik születésünkön és halálunkon kívül. Meg akarjuk ismerni a mi mesterünket, alkotónkat – mondta. – Isten! – mormolta Ferguson. – Igen, t! – felelt rá a hang újraéled reménykedéssel. – Ez az a szó. Talán maga a mi istenünk, a mi teremt nk? Azt akarjuk... És ott fenn a hegy tetején, a csillagok miriádja alatt, a hatalmas égi tartály mormolása közepette Ferguson megpróbálta megfogalmazni a választ. Az éjszakai erd ben lopakodó sárga lángú tigrisre gondolt. – Nem én vagyok az – mondta lassan. – Hanem egy ember, akit Smithernek hívnak... Nem, nem egészen err l van szó. Mégiscsak tisztelheted bennünk az istenedet. – Akkor elértük a célunkat – mondta a robot. – Csupán egy hegy csúcsára jutottatok fel – szólt Ferguson. – Vannak még más hegyek is? – Együtt fogjuk megmászni ket – sóhajtotta Ferguson. Hirtelen lelkesedés töltötte el. – Hát így fert z dött rneg Homérosz – szólalt meg mögötte Morton. – Idejött imádkozni, és találkozott egy robottal, aki térdre borult el tte. Azt mondta neki, hogy az Isten, és Homérosz elhitte... – De ez csak a történet egyik része – tette hozzá Ferguson. – Méghozzá nagyon kis része – szólt Blake. – Mindig bejönnek a fogadásaim. Ferguson felsóhajtott: – Jó kis fogadás volt!

Elindultak visszafelé. Négy ember botladozott a k vel borított lejt n. De ahogy lefelé tartottak, Fergusonnak úgy rémlett, fejük az eget érinti. Kell távolságban mögöttük ballagott egy különös lény, egy robot, segít jük, aki támogatni fogja ket további kutatásaikban. Egyáltalában nem lesz haszontalan segítség egy robot azokban a kutatásokban, amiknek még bizonytalan a végkimenetelük. A lelkesedés újraéledt Ferguson lelkében. Mögöttük a robot léptei felkavarták a homokot. is olyan lény volt, akinek feje az eget érinti.

Kapuvári Zsuzsa fordítása Horváth Ákos rajzai

FÖLDEÁK IVÁN

AZ INTELLIGENCE SERVICE ÉS AZ UFÓK Michael Henson, aki Yorkshire grófságban az „Ufókat Megfigyel Társaság” nemzeti koordinátora, szokásos rutinhívását végezte a hadügyminisztériumba. Mint mindig, a királyi légier f hadiszállásának második osztályát kérte, ahol a polgári bejelentéseket regisztrálják az azonosíthatatlan légi tárgyakról, megmagyarázhatatlan légköri jelenségekr l, melyek gátolhatják a honi légier vadászgépeinek és bombázóinak tevékenységét. A központos készségesen kapcsolt, ám bejelentését nem a szokásos titkárn , hanem ismeretlen féríihang fogadta, aki nagy magabiztossággal közölte, hogy hozzájuk, a DI 55-ös osztályhoz nem érkezett be információ ufóról. Rövid zavart kérdez sködés után a kapcsolat megszakadt. S amikor a kíváncsi természet Miehael ismét hívta a hadügyminisztériumot, és a központostól a DI 55-ös osztályt kérte, azt a meglep választ kapta, hogy ilyen osztály nem létezik. S hiába hivatkozott arra, hogy személyesen beszélt az osztály egyik alkalmazottjával, a telefonközpontos csak ennyit válaszolt: „Uram, ön valószín leg tévedett.” Nem véletlenül Anglia szülötte Sherlock Holmes, utódai sem hagyják könnyen lerázni magukat. Michael barátja és társaságbeli kollégája, Marc Wordshawl, aki a yorkshire-i ufóles kör f nyomozója, elhatározta, hogy megismétli a kísérletet. sem járt eredménnyel. Ám a lelkes kutatókat nem hagyta nyugton a gondolat, hogy kedvenc id töltésükkel valahol „fönt”, magasabb és titkosabb szinten is foglalkoznak. A ködös Albionban mindig érdekl dtek a rejtélyek és felderítésük iránt. Ufótársaságok hálózata szövi ma át a szigetországot. Tagjaik nagy többsége – legendák ide, misztikus angol lélek oda – azt vallja: „Az ufójelenségek 90 százaléka hétköznapi légköri jelenségekre vezethet vissza, és természettudományosan magyarázható.” S nem hisznek a többnyire kacsának bizonyuló szenzációs bejelentéseknek, hogy valaki járt a földre ereszkedett idegen rhajó belsejében. Annak ellenére, hogy az ufóbejelentések egy részét hivatalos szervek sem tagadják. Nem tagadják, mert egyáltalán nem nyilatkoznak róluk.

Richard Lawrence, az ufóhív k egyik legnagyobb nemzetközi szervezetének az igazgatója, mely számos országban rendelkezik fiókintézménnyel, kijelentette: „Ami az ufókat illeti, körülöttük mélyebb a titoktartás, mint akár a SALT-program körül.” Richard Lawrence el adás-sorozatokat tart a világ számos országában. S keményen bírálja a hadügyminisztériumot azért, mert visszatartja az adatok közzétételét. „Azt mondogatják, csupán azért nem hozzák nyilvánosságra adataikat, mert nincs hozzá sem pénzük, sem m szaki lehet ségük.” Közben pedig a titkos levéltárakban az adatok elévülésével együtt a dossziék is megsemmisülnek és elvesznek a kés bbi tudományos elemzés számára. Pedig a brit közönség nem közömbös az ufók iránt. Err l tanúskodik a Gallup Intézet legutóbbi közvélemény-kutatása. Eszerint az angol feln ttek mintegy kilenc százaléka látott már ufót, felük pedig hisz a létezésükben. Nagy-Britanniában többen hisznek az ufókban, mint az USA-ban, ahonnan pedig az ufóörület egykor elindult. A szigetország l l nagyvárosában kétezer embert kérdeztek meg. 16 százalékuk úgy nyilatkozott, hogy saját szemével látott azonosíthatatlan repül tárgyakat, 60 százalékuk pedig hitt a létezésükben. Egy tayside-i taxis 80 lábnyi méret csészealjat látott, az er s fényforrásokkal rendelkez berendezés az autóját követte. A férfi elmesélte, hogy a csészealj egy ideig alig 30 lábnyi (10 méter) magasan lebegett felette, s valamilyen szürke anyagból készült. A legmeglep bb, hogy az illet semmilyen zajt nem hallott. „Amikor az utasommal kiszálltunk a kocsiból, hogy alaposabban szemügyre vegyük, hirtelen felgyorsult és elrepült” – tette hozzá. Egy 38 éves yorkshire-i férfi kocka alakú, hatalmas tárgyat látott zöld, vörös és fehér jelz lámpákkal. A kocka nesztelenül követte a férfit egészen a házáig, ahol kihívta feleségét, hogy az is nézze meg a rejtélyes dolgot. A „kocka” idegei nem bírták ki ezt a megpróbáltatást, s a titokzatos tárgy elt nt. Glamorganben John Ries, a helyi ifjúsági klub vezet je éppen kutyáját sétáltatta, amikor hirtelen meglátott egy fényl , henger alakú tárgyat, mely két párhuzamos fénysugarat bocsátott le a földre. A henger spirál alakú pályán mozgott, teljesen nesztelenül. A fiatalember 45 percig figyelhette az ismeretlen jelenséget. Addig nem hitt az ufók létezésében. Frank Burness winchesteri újságkihordó sárga, csésze alakú, családi ház nagyságú repül tárgyat figyelt meg, mely óránként 30 mérföldes sebességgel repült felette. A repül csészealjat kis távolságból egy hozzá hasonló másik objektum követte.

Más világok 37 David White oxfordi galériatulajdonost negyven percig követte egy vörösen izzó tárgy. Ez akkor történt, amikor hazafelé hajtott kocsiján. Amint megállt az autóval, követ je is megtorpant. „Azt hittem, hogy belebolondulok” – mesélte White. Zajt sem hallott. Az igazi szenzációt azonban a népszer londoni újság, a People közölte. Szemfüles tudósítója kiderítette, a Whitehall alatt – ez az a londoni utca, ahol a minisztériumok és a kormányhivatalok kaptak helyet – kiterjedt pincerendszer húzódik. Olyan intézmények bújnak itt meg, melyek hivatalosan nem léteznek. Szorosra zárt ajtóik mögött szigorúan megbízható férfiak és n k gy jtik, rendszerezik és dolgozzák fel a beérkez titkos információkat. Ennek az intézménynek DI-55 a neve, azaz a hadügyminisztérium felderít szolgálatának 55-ös osztálya. A titokzatos osztály feladata a Nagy-Britannia ege felett röpköd és felderítetlen objektumokról beérkez adatok összegy jtése. Katonai figyel szolgálattól, rend rökt l, magánszemélyekt l, titkos ügynökökt l futnak be ide jelentések az ország minden tájáról. S az információhalmazt gondosan tanulmányozzák. Ám a hadügyminisztérium sajtószolgálata, képvisel je mélységes hallgatásba burkolózik e szolgálat létér l. Az alábbi dodonai választ adta az érdekl d sajtótudósítóknak: „Nem áll jogunkban világgá kürtölni a felderít szolgálat munkáját.” Az ufók leleményes és bátor megfigyel i számára azonban nem jelentett akadályt e titkos szervezet felderítése. S ismerve kitartásukat, bízhatunk benne, azt is elérik, hogy az Angliában elfogadott 30 éves titkos határid lejárta el tt megkaphatják mindazokat a b séges adatokat, melyek birtokában még pontosabban és körültekint bben vizsgálhatják az azonosíthatatlan repül tárgyak történetét. Az egyik ismeretforrást ugyanis már sikerült azonosítaniuk…

PAP VIOLA

URI GELLER A KÉT LÁBON JÁRÓ SCIENCE FICTION Jött, láttuk és gy zött! Jött, mert roppant fontosnak tartotta, hogy eljöjjön Magyarországra, s most, hogy kiadták a könyvét, és bemutatták a róla készített filmet, élt az alkalommal. Láttuk, mert jelen volt a filmbemutatókon, fogadta az újságírókat, dedikált. Gy zött, mert hajlottak a kanalak, elindultak az órák, nemcsak a rádióm sor alkalmával, és kimozdult az irányt ... a szemem láttára. Uri Geller, a parafenomén, ez év február els hetében Magyarországon járt. Iskoláskoromban hallottam egy emberr l, aki kanalakat és villákat görbít meg. Nagy ügy, gondoltam akkor. Mi az ahhoz képest, hogy én a matematikából és fizikából begy jtött karóimat próbáltam kettessé hajlítani?! Id közben éppen a science fictionön keresztül tanultam meg, hogy egyik izgalmasabb lehet, mint a másik. Amikor hírét vettem Uri Geller látogatásának, a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy találkoznom kell vele. Úgy l n. Lázasan készültem a találkozásra. Flolvastam a könyvét (U. G.: Görbüljek meg, ha nem igaz), és megnéztem a róla készített filmet (Czencz József: A parafenomén). A könyv alapján nyomban elneveztem a két lábon járó science fictionnek. A film csak tet zte az izgalmakat: Uri Geller az 1975-ben könyvbe foglalt, sokat vitatott, paranormális események óta nem vált kicsi zöld emberkévé. Pedig úgy mennyivel egyszer bb lenne a helyzet! Így viszont adva van egy nyurga, magyar származású fiatal férfi, aki kit n en beszél magyarul, majd kicsattan az er t l, egészségt l, s aki tudományos és fantasztikus minden porcikájában. Különös képességekr l tesz tanúságot, amelyekkel nem él vissza, de talpraesetten kihasználja ket, természetfölötti események átél je, de testben-lélekben egészséges marad. Meggazdagszik a képességeib l, és meghajlik a természetfölötti el tt. De kutatja, s ami a legf bb: hiszi a ma még ismeretlen, értelmes er ket, hisz a lélek erejében. Néz pont kérdése, ki mit tart szimpatikusabbnak avagy hihet bbnek: a különös képességeit, amelyekkel fémet hajlít, aranyat és olajat talál, ellesi mások gondolatát, a maga akaratát másokra kényszeríti a gondolatával, vagy a természetfölötti eseményeket, amikor is teleportálódik, letakart blendéj fényképez géppel kép készül róla, vagy éppen ismeretlen eredet értelem elegyedik vele párbeszédbe. Mi más lehetne tehát Uri Geller, mint a két lábon járó science fiction? Az viszont szürke hétköznapjainkat érint kérdés, mint kerekedik az ember a természet fölé. A science fiction elképzelt megoldásokat tár az olvasó elé, felvetve a lehet séget, hogy az akár úgy is lehetne. Csak éppen hiányzik hozzá a megfelel ismeretanyagunk.

38 Más világok

Nem vitás, hogy az ember jelenlegi tudományaival igen sokra vitte. De mihez képest sokra? Nem az elégedetlenség beszél bel lem, csak éppen taglalom, hogy a m szereket már el tudjuk küldeni a Marson túlra, de magunkat még nem. Ha a m szer elég, akkor annyi. Ha mi elégünk, akkor dráma van. Joggal izgat bennünket, hogy mi van a kozmoszban. Az már kevésbé, mi van itt körülöttünk, a Földön. Nem vitás, hogy jelenlegi tudományainkkal hamarosan megtudjuk, mi van a kozmoszban. És azt, hogy miért? Célszer en berendezett világunkból kiindulva azt gyanítom, az erre adandó válasznak is itt kell lennie valahol. Mit is ismerünk a legkevésbé? Magunkat. A lelkünket. A válasz talán a lelk nkben van. Ez esetben azonban nem is az iskolába kell visszamennünk, hogy új matematikát, új fizikát, új anatómiát tanuljunk, hanem a láncba, a lánc hiányzó szeméhez, amely lehetett éppen az, akire most azt mondjuk, parafenomén. Talán ott tudtuk, hogy mi is lehetnénk a most hiányzó láncszem, de azt választottuk, hogy inkább fölmegyünk a fára, és nyögni fogjuk még a sarlót meg a kalapácsot is. Valószín leg békében elváltunk, s a hiányzó láncszem, miel tt végleg megtért a világmindenséghez, még rábeszélt minket, jöjjünk le a fáról. Vagy tán lekergetett. Most pedig ott tartunk, ahol. Beültünk az iskolába, s agyunknak azt a pirinyó területét megtömjük a kötelez tananyaggal. Ki többel, ki kevesebbel. Mindenesetre nincs az az analfabéta, aki ne tudná a dollár feketepiaci árfolyamát. Ha pedig a leiekr l kérdezzük, füléig húzza a száját, hadd lássuk szuvas fogait. A hiányzó láncszem pedig néha megkísérti egyikünketmásikunkat. Ilyenkor aztán egyikünk odafigyel, és hasznára

fordítja az új ismereteket, másikunk marokszámra kapkodja a nyugtatókat, és betegszabadságra megy. És ilyenkor állunk a nagy feladat el tt: embernek maradni, vagy nem maradni? Bárhogyan van is ott a hiányzó láncszem körül, bármi lapuljon is lelkünk mélyén, bárhonnét erednek is a parafenoménnek a többség által ismeretlen képességei, Uri Geller megmaradt embernek. Saját állítása szerint sem szent, és nem is akar szent lenni. Sem különleges képességei, sem kit n anyagi helyzete, amit maga teremtett magának, sem mások értelembeli korlátoltsága nem forgatta ki emberi mivoltából. És nem tette meg, amikor azt kérték t le, hogy állítsa meg egy disznó szívét. Olyan, akár az ideális sci-fi h s: egészséges testbenlélekben, csak úgy sugárzik bel le az er , ápolt és jól öltözött. Megnyer külseje érz lélekkel párosult. Átf ti az értelmes er be vetett hit, a szeretet a szül k, a család és minden él dolog iránt. És bír négy olyan jelz t, amit egyre kevesebb ember: intelligens, szerény, roppant finom modorú, és humora van. Szentnek kellene lennie? Ezt akkor várhatnánk el t le, ha bizonyossággal tudnánk, ki a szent a világmindenség szerint. A mai tudomány nyújtotta ismeretanyagra támaszkodva megelégszem annyival, hogy találkoztam egy parafenoménnal, aki maga a két lábon járó science fiction. Mint ilyen, a világ legtermészetesebb dolga, hogy betette lábát a Galaktikába is. Miért ne? Hiszen is sci-fit írt. Elmondása szerint hamarosan megjelenik, és várható a magyarországi kiadás is. Mi mást is írhatna az, akivel paranormális dolgok történnek, mint sci-fit? Sajnos, hiába faggattam a könyvr l, csak annyit árult el, hogy egy férfiról szól. Magától adódott a kérdés: megpróbálta-e már, hogy miközben akár levelet, akár cikket ír, gondolatával arra bírja rá az olvasót, hogy egy bizonyos dologra gondoljon? A válasz: igen. És sikerrel járt. Íme, egy újabb morzsája a scíence fictionnek él ben. Lehet gyakorolni. Ha gyakorolunk, tartsuk szem el tt: Uri Geller különleges képességeit csak jóra használja. Már tervezi következ „m sorszámát”: Gorbacsov kérésére a Szovjetunióba utazik, hogy Bajkonurból összpontosított gondolataival rábírjon két Marson túlra tévedt m holdat, tegyék a dolgukat. Ha ez sikerül, újabb bizonyítékát kapjuk annak, hogy a két lábon járó science fictionnek sem kell mozdulnia, hogy eljusson a Galaktikába. Most sajnálom igazán, hogy csak a novelláimban tudok potyautazni. Mindazonáltal er t, egészséget kívánok Uri Gellernek, magunknak meg annyit, ha már másnak nem, legalább saját szemünknek higgyünk! Vass Mihály rajza

JACK VANCE

Háború a Kokod bolygón

M

agnus Ridolph az üvegmólón üldögélt, Providencián, a Kék Romok dallamát dúdolta, és ujjaival dobolta hozzá a négynegyedes ritmust. Háta mögött a Gránit-csúcs tört az égre, el tte az Ezer Sziget óceánja kéklett, a szigetek miriádjaival, amelyeken neoklasszikus villák csillantak meg a fák között. Feje fölött a pompás kék égbolt, lába alatt, a móló üvegpadozatán át láthatta a Korall-árok parányi egysejt it, villogva táncoltak, mint megannyi fém hópehely. Magnus Ridolph lassan kortyolta konyakját, és a memorandumot fontolgatta, amelyet a bankja küldött. Aszerint, amit itt a tudomására hoztak, akár nincstelennek is nevezhetné magát.

Lehet, hogy túlságosan is hiszékenyen bánt a pénzével. A Küls Birodalmi Beruházási és Ingatlan-Rt., amelybe elég tekintélyes összeget fektetett, néhány hónapja cs dbe ment. Az igazgatótanács elnöke meg a vezérigazgató, bizonyos Mr. See és Mr. Holpers, elképeszt en nagy fizetéseket adtak egymásnak, javarészt Magnus Ridolph t kebefektetéséb l. Magnus Ridolph sóhajtva forgatta a kezében a konyakját. Ilyet is utoljára iszik; a jöv ben legfeljebb vin ordinare-re telik majd. Ezt a tárkonyecetre emlékeztet folyadékot egy helyi kaktuszfajta héjából erjesztik. A pincér állt meg mellette. – Egy hölgy óhajt beszélni önnel, uram.

40 Jack Vance: Háború a Kokod bolygón Magnus Ridolph végigsimított ápolt, fehér szakállán. – Ne várakoztassa, vezesse ide, kérem. A pincér hamarosan visszatért; Magnus Ridolph szemöldöke S alakot öltött a vendég láttán: a hölgy határozottan parancsoló külsej volt, és valami harcias méltóságot sugallt. Érdekl dése Magnus Ridolph iránt nyilvánvalóan csakis hivatalos jelleg lehetett. Az asztal el tt hirtelen visszah költ. – Mr. Magnus Ridolph? A férfi bólintott. – Nem óhajt helyet foglalni? A hölgy kissé bizonytalanul leült. – szintén szólva, Mr. Ridolph... azt hittem... nos... Magnus Ridolph udvariasan kisegítette: –... hogy fiatalabb vagyok? Dagadó karizmok, pisztoly az övön, fejemen rsisak? Vagy a szakállam ijesztette meg talán? – Nos, ezt így nem mondanám, de az ügy... – Ó, tehát hivatalos min ségben jött hozzám? – Nos, igen. Úgy is mondhatnám.

M

agnus Ridolph olyan határozottan beszélt, mintha nem is az imént olvasta volna a bank értesítését – amelyet egyébként azóta gondosan összehajtogatva zsebre dugott. – Amennyiben az ügy fizikai bátorságot igényl fegyvertényeket kíván, akkor arra kell kérnem, forduljon másvalakihez A házmesterem például kiválóan megfelelhet a célnak: nagyszer fickó, ha ideje engedi, súlyzókat emelget. – Nem, dehogy – sietett tiltakozni a hölgy – Ön bizonyára félreértett: mindössze másként képzeltem el. Magnus Ridolph torkát köszörülte. – Miben segíthetek? – Nos, a nevem Martha Chickering és az Erkölcsi Értékeket Véd N szövetség titkára vagyok. Szövetségünk harcot indított egy bizonyos szégyenletes jelenség ellen, amelynek törvényes úton nem sikerült gátat vetni. Megkíséreltük jobb belátásra bírni az érdekelteket, de attól tartok, az anyagi haszon fontosabb nekik, mint a tisztesség. – Ha lenne szíves b vebben kifejteni... – Ismer s ön a Kokod bolygón? – Ezt úgy kérdezte, mintha valami visszataszító népbetegségr l érdekl dne. Magnus Ridolph komoran bólintott, és ápolt fehér szakállát simogatta. – Kezdem érteni. – Akkor hát, segít nekünk? Minden becsületesen gondolkodó ember elítéli ezeket az üzelmeket... ezt a brutális, méltatlan, undorító... Magnus Ridolph bólintott. – A Kokod slakosságán való él sködés aligha helyeselhet . – Aligha helyeselhet ! – fakadt ki Martha Chickering. – Alávalóság! Üzérkedés mások vérével! Kárhoztatjuk a bikaviadalokat támogató szadistákat, de elnézzük, s t bátorítjuk azt az iszonyatot, ami a Kokodon végbemegy, és hagyjuk, hogy Holpers meg See megszedjék magukat. – Haha! – kacagott fel Magnus Ridolph. – Bruce Holpers és Julius See? A hölgy pillantása kíváncsiságot árult el. – Talán ismeri ket?

Magnus Ridolph kényelmesen hátrad lt a karosszékben, és felhajtotta maradék konyakját. – Futólag. Ismeretségünket talán üzleti kapcsolatnak nevezhetném. De semmi baj, folytassa csak, kérem. Az ön gondja ezzel testet öltött. Siralmas ügy kétségkívül. – Ezek szerint egyetért velünk abban, hogy a Kokod Szindikátust fel kell oszlatni? Számíthatunk a segítségére? Magnus Ridolph könnyed mozdulattal széttárta karját. – Mrs. Chickering, fogadja legjobb kívánságaimat, fenntartás nélkül az öné valamennyi. Részvételem a keresztes hadjáratban persze más kérdés, és döntésemet kizárólag a díjazástól teszem függ vé, amelyet szervezetük szán erre a célra. Mrs. Chickering kimérten válaszolt: – Nos, feltételeztük, hogy bizonyos áldozatokra is kész az elveiért... Magnus Ridolph felsóhajtott: – Fájó pontot érintett, Mrs. Chickering. Csakugyan áldozatot kell hoznom. Hosszabb pihen re készültem, és ehelyett az ön gondjának szentelem magam... Nos tehát, visszatérve a díjazásra... nem, el bb halljam, mit kívánnak t lem. – Ragaszkodunk hozzá, hogy az Árnyasvölgyi Fogadóban szüntessék be a szerencsejátékot. Állítsák törvény elé és büntessék meg Bruce Holperst és Julius See-t. Azt akarjuk, hogy a Kokodon vessenek véget a háborúskodásnak. Magnus Ridolph tekintete a távolba révedt. Egy percig csend volt. Majd nagyon komolyan ennyit mondott: – Szerintem mindegyik kívánság teljesíthetetlenebb az el z nél. – Hogy értsem ezt, Mr. Ridolph? – Az Árnyasvölgyi Fogadót legfeljebb bombatámadás vagy valamilyen járványos ételmérgezés tehetné üzemképtelenné. Ahhoz, hogy Holperst és See-t megbüntessék, bizonyítanunk kell, hogy megsértették a nem létez törvényt. És ahhoz, hogy a Kokodon véget vessünk a háborúskodásnak, meg kellene változtatnunk bizonyos örökletes tulajdonságokat, mirigyek m ködését, nevelést, ösztönöket és a számtalan kokodi harcos életszemléletét. Mrs. Chickering s r n pislogott, és hebegett valamit; Magnus Ridolph engedékenysége jeléül feltartotta kezét. – Másfel l, amit meg sem kísérelünk, abból sohasem lehet semmi. Legjobb tudásom szerint állok szolgálatára. A díjazásom... nos, tekintettel a jótékony célra, szerény leszek; heti ezer munit és a költségek. Ha kérhetném, el re.

M

agnus Ridolph otthagyta a mólót, és a zöldes erezet mészk be vágott lépcs fokokon felkapaszkodott a Gránit-csúcsra. Odafent megállt a kovácsoltvas mellvédnél, hogy kifújja magát. Egy darabig az óceán látványában gyönyörködött, majd megfordult és belépett az Ezer Sziget Hotel kék-ezüst, cikornyás halljába. Nyájas pillantással viszonozta a portás fürkész tekintetét, besétált a könyvtárba, keresett egy alkalmas fülkét, és letelepedett a memovid elé. Átböngészte a Kokodkartotékokat, és lenyomta a kódnak megfelel billenty ket. A képerny kivilágosodott. Magnus Ridolph mindenekel tt

Jack Vance: Háború a Kokod bolygón 41 egy sorozat térképet tanulmányozott. A többi között megtudta, hogy a Kokod rendkívül kicsiny bolygó, ám fajsúlyértéke igen magas. Ezt követ en lassan mozgó felirattal kísért, hegy- és vízrajzi térképek úsztak a szeme elé. A bolygót légköri és gravitációs viszonyai, a sz k méretek ellenére, egyedülállóan alkalmas lakhellyé tették az ember számára. Betelepítésére mégsem gondoltak soha, részint a nagyszámú slakosság, részint pedig az értékes ásványi anyagok hiánya miatt. A turisták kényelmét szolgálja az Árnyasvölgyi Fogadó, Árnyasvölgy üdül központja. Hetenként egyszer menetrendszer postahajó közlekedik a fogadótól az rkiköt ig. Kokod igazi látványossága azonban maga a lakosság.

A

hegy- és vízrajzi térképek elfogytak, és helyükön újabb kép jelent meg ezzel a felirattal: „Jellegzetes kokodi harcos (Sziklás-folyó, Kúpvár). A kép két láb magas, hímnem lényt ábrázolt. Keskeny, csúcsos feje, hosszúkás, elhegyesed , sárga pihével fedett törzse a méhekéhez hasonlított. Cingár karjával négy láb hosszú lándzsát szorított magához; derékövén k b l készült kés csüngött; lábát tüskés kitinpáncél védte. Arca szelíd szemrehányást tükrözött. Egy hang ezt magyarázta: – Ön 192. Sam hangját hallja, a Sziklás-folyó Kúpvárból. A kokodi harcos mély lélegzetet vett; orcáján kétfel l b rlebernyegek rezegtek. A memovidból magas, vékony, sipogó hangok törtek el . A képerny jobb oldalán üresen maradt mez ben megjelent a lefordított szöveg. – 192. Sam vagyok, rohamosztagos, a Sziklás-folyó Kúpvár el véd er inek 14. századában teljesítek szolgálatot. Bátorságunkat mindenki megcsodálja; pompás családfánk gyökerei mélyre nyúlnak, és nagyságát csupán Rózsalejt meg a ravasz Kagylóspart családfái múlják felül. Ma Kis Tömb Kúpvár (lefordíthatatlan) meghívására idejöttem, hogy gy zelmeinkr l és mérhetetlen nagy haditudományunkról beszéljek. Ezután másik hang vette át a szót: valaki magas fejhangon, ugyancsak kokod nyelven mondott valamit. Az üres mez ben megjelent a fordítás: Kérdés: Meséljen nekünk Sziklás-folyó Kúpvár életér l. 192. Sam: Jól megvagyunk egymással. Kérdés: Reggelenként hogyan kezdik a napot? Válasz: Elvonulunk a családanyák el tt, hogy megbizonyosodjunk kell képpen harcias termékenyít er nkr l. Kérdés: Mit esznek? Válasz.- Táplálékunkat a mez k adják. (Megj.: a kokodok anyagcseréjének még nem minden részlete ismert; valószín leg szerves anyagokat erjesztenek begyhez hasonló szervükben, és a keletkez alkoholokat oxidálják.) Kérdés: Mondjon valamit a mindennapi életükr l. Válasz: Többnyire gyakorlatozunk, hogy fegyelmezettek legyünk, alapformációkba, zárt rendbe fejl dünk, kiképezzük a kölyköket, dics ítjük a veteránokat. Kérdés: Milyen gyakorisággal bocsátkoznak harcba? Válasz: Valahányszor eljön az ideje; kihívás kell hozzá és az, hogy megegyezzünk az ellenséggel a Csataszabályzat alkalmazandó pontjában.

Kérdés: Ezt úgy értsem, hogy többféle stílusban küzdhetnek? Válasz: A csatákban összesen 97 egyezményes módszert alkalmazunk. A Szabályzat 48. pontja például kimondja, hogy a lándzsát csak bal kézbe foghatjuk, és hogy tilos a láb inait t rrel átvágni. Így gy ztük le Fekete Üveg Kúpvárt, pedig er s ellenfél volt. A 69. pont ezzel szemben egyértelm en kötelez vé teszi a lábinak elvágását, csak aztán végezhetünk az ellenféllel; a lándzsákat ilyenkor rézsút tartva, ütköz nek kell használni. Kérdés: Miért harcolnak? Mi a háborúk oka? Válasz: Ha nem harcolnánk és nem gy zedelmeskednénk, akkor más kúpvárak családfái nagyobbra n hetnének, mint a miénk. (Megj.: a családfa vegyes összetétel , lombos fa, egy-egy n bel le minden kúpvár területén. Valahányszor gy zelmi ünnepet ülnek, kiegészítik egy-egy friss hajtással, amely azután meggyökerezik, és gyarapítja a családfa központi törzsét. Sziklás-folyó családfájának átmér je 17 láb, és korát 4000 évre becsülik. Rózsalejt családfájának átmér je 18 láb, Kagylósparté pedig csaknem 20 láb.) Kérdés: Mit tennének, ha Békástó harcosai kivágnák a Sziklás-folyó Kúpvár családfáját? 192. Sam nem válaszolt. Orcáján felfúvódtak a b rlebenyek, feje nyugtalanul bókolt. A következ percben sarkon fordult, és kivonult a képb l. A képerny n megjelent egy férfi, zubbonyán a Közösség Felügyel i Testületének váll-lapjával. Magnus Ridolph szerint elviselhetetlen jóindulattal nézett 192. Sam után. – A kokodi harcosok a Földön publikált, számos szociológiai tanulmányból ismertek. Leghitelesebb valamennyi közül tatán a Carlisle Alapítvány kiadványa. Címe: Kokod, a katonák társadalma. Memovid jelzet: AK-SK-RD-BP. Összefoglalva, nyugodtan kijelenthetem, hogy a Kokodon a 81 vár (úgynevezett Kúpvár) mindegyike aprólékosan kidolgozott szabályzat szerint háborút visel egymás ellen. A háborúknak evolúciós szerepük van: megakadályozzák a túlnépesedést ezen a kis bolygón. A kúpvárak családanyái igen termékenyek, és csakis ezekkel a meglehet sen változatos módszerekkel biztosítható az ökológiai egyensúly. Gyakran kérdezik t lem, vajon a kokodi harcosok nem félnek-e a haláltól. Meggy z désem, hogy a harcosok egyéni érzéseit elnyomja mindennél er sebb azonosulásuk a honi kúpvárral. Egyetlen becsvágyuk, hogy minél több csatában gy zzenek, növeljék családfájuk átmér jét, és ilyen módon dics séget szerezzenek kúpváraiknak. A férfi tovább beszélt. Magnus Ridolph egy gombnyomással el repergette a képsort. A készülék képerny jén megjelent az Árnyasvölgyi Fogadó. A pazar épületre hat sátorfa vetett árnyékot. Magyarázó szöveg is volt hozzá: „Az Árnyasvölgyi Fogadó vendégszeret társtulajdonosai, Julius See és Bruce Holpers örömmel várják a világegyetem minden részéb l érkez turistákat.” Két inzert következett a neves férfiakról – az egyiknek sötét haja és petyhüdt, széles arca volt, ajkán er ltetett, torz vigyor ült; a másik hórihorgas alak, hosszú, keskeny fejét ritkuló, vörös hajpamacsok ékesítették. Az aláírás: See, majd:

Holpers.

42 Jack Vance: Háború a Kokod bolygón Magnus Ridolph megállította a képet, néhány másodpercig tanulmányozta a két arcot, majd visszakapcsolt. „Mr. See és Mr. Holpers – így a felirat – zseniális ötlettel használják fel vendégeik szórakoztatására a vég nélkül ismétl d háborúkat. Táblázatba foglalva, naponta közreadják az ütközetek esélyeit és a köthet fogadásokat – és a kellemes id töltésre vágyó látogatók lelkesen zik ezt a sportot.” Magnus Ridolph kikapcsolta a memovidet, hátrad lt karosszékében, és elgondolkodva simogatta szakállát. „Ahol esélyek vannak – okoskodott magában –, ott akármikor felborulhat a papírforma... Ha már elköteleztem magam Mrs. Chickeringnek, legalább szert teszek egy kis mellékes jövedelemre is. A kett szerencsére nem zárja ki egymást. Hiszen azt is mondhatnám, hogy csupán kárpótolom magam.

M

agnus Ridolph kiszállt a Ph nix Hajózási Rt. Hesperornis nev postahajójából, és els élménye a Kokodon a meghökkent en közeli látóhatár volt. Mintha az égbolt ott kezd dött volna, mindjárt a cip je orránál. Az utasokat cifra társasbusz várta a kiköt ben, hogy onnan a fogadóba szállítsa ket. Magnus Ridolph el relátóan helyet foglalt az egyik ülésen. A járm hirtelen lendületet vett és megindult, úgyhogy egy pézsmaillatú kölnifelh be burkolt hölgy kis híján az ölébe pottyant. – Nahát, igazán! – méltatlankodott a hölgy. – Ezer bocsánat – menteget zött Magnus Ridolph, nagy nehezen visszanyerve egyensúlyát –, legközelebb ügyelni fogok, nehogy az útjában legyek. A hölgy megvet pillantással mérte végig Magnust, majd mondott valamit társn jének, aki er teljes alakjához mérten aránytalanul kis fejével felt n en hasonlított egy pávakakashoz. – Hol az idegenvezet nk?! – kiáltott szolgálatkészen nyomban a másik hölgy. – Parancsoljon, asszonyom. – Mondjon valamit ezekr l a bennszülöttháborúkról, annyi mindent hallottunk róluk. – Rendkívül érdekesek, asszonyom. A kis fickók meglehet sen vadak. – Remélem, a néz k nincsenek veszélyben? – A legkevésbé sem; ellenséges indulataikat kizárólag egymásnak tartogatják. – Mikorra szervezik a kirándulásokat? – Úgy tudom, Csonthalom és Kelet Pajzsa vonulnak egymás ellen holnap; a központi csatatér minden bizonnyal a Muskotályos-rét lesz, úgyhogy valószín leg három csoportot indítunk. Ha már a csapatok felvonulását is látni óhajtják, hajnali ötkor indulhatnak a fogadóból; reggel hatkor indul a második csoport, a rohamozáshoz; hétkor és nyolckor indulhatnak azok, akik magára a csatára kíváncsiak. – Istentelen korán – jegyezte meg a tisztes hölgy. – Más nincs? – Biztosat nem tudok, asszonyom. Lehet, hogy a Zöld Galacsin is holnap háborúzik Kagylósparttal, de k minden bizonnyal a Szabályzat 4. pontjában egyeznek meg, ami pedig nem valami látványos. – A fogadó közelében semmi sincs? – Nem, asszonyom. Árnyasvölgy Kúpvár éppen most

fejezte be hadjáratát Márványkapu ellen, és egyel re a fegyvereit kell rendbe hoznia. – És milyenek az esélyek... nos, arra, amit els nek mondott... az a Csonthalom meg Kelet Pajzsa? – Ha jól tudom, nyolc az öthöz Csonthalomra, és öt a négyhez a Kelet Pajzsára. – Különös. Miért nem egyformák az esélyek? Nem mindegy, hogy onnan ide vagy innen oda fogadok? – A fogadások kizárólag a szálloda vezet ségének a hatáskörébe tartoznak, asszonyom. A társasbusz bezötyögött a fogadó udvarára. Magnus Ridolph el rehajolt. – Szíveskedjék kapaszkodni, asszonyom. A járm mindjárt megáll, és nem szeretném, ha engem okolna a legközelebb várható kellemetlenségért is. A hölgy nem válaszolt. A busz megállt. Magnus Ridolph lekászálódott. El tte a fogadó épülete magasodott, háta mögött, a hegyoldalon húsos zöld virágok nyíltak a lila lombú bokrokon. A hegygerincen sudár, nyárfához hasonló formájú, fekete és vörös színben pompázó fák sorakoztak. Csakugyan színes világ, állapította meg magában Magnus Ridolph, majd megfordult, hogy a völgy látványában is gyönyörködjék. Színes szalagok és szélesebb sávok váltakoztak egymással ott is – rózsaszín, lila, sárga, zöld, majd mindez beleolvadt a galambszürke messzeségbe. Ott, ahol a völgy bejárata az erodált folyó menti síksággal találkozott, Magnus Ridolph kúp alakú, magas építményt látott. – Az is egy kúpvár ott? – kérdezte az utaskísér t. – Igen. uram. A Mezei Táj. Árnyasvölgy Kúpvár följebb van a völgyben, a fogadó eltakarja. Magnus Ridolph visszafordult, hogy belépjen a fogadóba. Pillantása egy fekete öltönyös, komor férfiéval találkozott – alacsony emberke volt, kövér képét mintha satuba fogták és összepréselték volna. Ridolph nyomban ráismert: Julius See. – No lám, ez aztán a meglepetés! – üdvözölte. See savanyúan bólintott. – Micsoda véletlen... – A Küls Birodalmi Beruházási és Ingatlan Rt. szerencsétlen bukása óta attól féltem, s t mondhatni, rettegtem, hogy soha többé nem látom viszont magát. – Magnus Ridolph szelíd kék szeme olyan kifejezéstelen pillantással nézte Julius See-t, mint gyík a kiszemelt zsákmányát. – Nincs akkora szerencséje – válaszolta See. – Az igazság az, hogy most ezt a fogadót vezetem. Öö... bejönne velem egy percre? – Hogyne, feltétlenül. Ridolph követte a házigazdát a kényelmesen berendezett hallon át. Az irodában sovány arcú, ritkás vörös hajú férfi pattant fel, amikor beléptek. Apró, kiálló fogaival olyan volt, mint egy felriasztott mókus. – A társam, Bruce Holpers, bizonyára emlékszik rá – mondta See hangsúlytalanul. – Természetesen – válaszolta Ridolph. – Roppant hízelg , hogy megtisztelnek a figyelmükkel. See rövid, türelmetlen kézmozdulattal elvágta a folytatást. – Feledkezzék meg a nagyvilági modoráról, Ridolph... Miben sántikál? Magnus Ridolph könnyedén felnevetett.

Jack Vance: Háború a Kokod bolygón 43 – De uraim, uraim... – Uraim! Óriási! El a farbával! Ha netán bármiféle ábrándjai volnának arról a Küls Birodalmi ügyr l, hát azt ajánlom, mondjon le róluk. – De biztosíthatom önöket... – Hallottam magáról egyet-mást, Ridolph, és azért hívtam be ide, hogy megmondjam, nagyon rühellenénk, ha bárki meg akarná zavarni ennek a kellemes kis helynek a nyugalmát. – Tökéletesen megértem – helyeselt Ridolph. – Nem tudom, miért jött ide, lehet, hogy csak a mulatság kedvéért, fogadni akar ezekre a kis bennszülött vakarcsokra; de könnyen lehet, hogy megbízták valamivel, ami egyáltalán nincs ínyünkre. Ridolph jámboran tárta szét a karját. – Nem mondhatnám, hogy elb völ a fogadtatás. Megérkezem a szállodájukba, ahol szobát foglaltam, és azzal fogadnak, hogy félrehívnak és figyelmeztetnek, hogy mit tehetek és mit nem. – Ridolph – folytatta See. – Fura hírek keringenek magáról, és az egyszer mesterlövész sohasem tudhatja, melyik oldalnak dolgozik éppen. – Ebb l elég! – mondta hidegen Ridolph. – Nyissa ki az ajtót, vagy kénytelen leszek er teljesebben tiltakozni! – Nézze – mondta See vészjóslóan –, ez a szálloda a miénk! Ha sokat ugrál, letáborozhat odakint, és gondoskodhat magának kajáról, míg megjön a legközelebbi postahajó... a jöv héten. – Nem ajánlom, hogy megkísérelje beváltani a fenyegetését – válaszolta h vösen Magnus Ridolph –, mert beperelem kártérítésért; nem ijedek meg magától, tegyen ki, ha mer! A vörös hajú, hórihorgas Holpers idegesen megfogta See karját. – Neki van igaza, Julie. Nem tagadhatjuk meg a szolgáltatást, ha nem akarjuk, hogy a Testület bevonja az engedélyünket.

– Ha nem viselkedik tisztességesen, vagy botrányt okoz, akkor igenis kitehetjük. – Maga tehát bizonyítani tudja, hogy zavaró a jelenlétem? See visszavonult, kezét összefonta háta mögött. – Ezt a kis beszélgetést tekintse figyelmeztetésnek, Ridolph. Ne mondja, hogy nem figyelmeztettük. Magnus Ridolph visszament a hallba, intézkedett, hogy vigyék fel a poggyászát a szobájába, és megérdekl dte, hol találhatja meg a Közösség Felügyel i Testületének a megbízottját. – A Fekete Láp szélén van az irodája, uram; légitaxit kell igénybe vennie, hacsak nem óhajt éjszakai gyalogtúrára indulni. – Hívjon nekem egy légitaxit – kérte Magnus Ridolph.

K

ényelmesen elhelyezkedett a párnázott hátsó ülésen, és lenézett az Árnyasvölgyi Fogadó távolodó épületére. A nap – a Pi Sagittarius – már lenyugodott, de még egyszer felbukkant a látóhatár fölött, amikor a taxi a magasba emelkedett, hogy elkerülje a Bazalt-hegy legmagasabb csúcsát, majd ismét lejjebb ereszkedett a bíborlila, zöld és vörös színek vad áradatába – tulajdon szivárványos vérében haldokló f nixmadár. A Kokod bolygóra ráborult az alkony. Csodálatosan változatos táj vonult el alattuk: tavak és ligetek, mez k, sziklaszirtek, meredek bércek és lankás hegyoldalak, mély folyóvölgyek. Ridolph itt-ott szabályosabb formációkat sejtett a homályban – méhkaptárforma kúpvárak voltak. Az este lassan galambszürke éjszakába mélyült, és az imént még sötét vidéken szikrázó, narancssárga fények táncoltak. A légitaxi siklórepüléssel ereszkedett alá, és egy patkó alakú, ültetett facsoport alatt ért talajt. A fák formája tollsepr re emlékeztetett. Magnus Ridolph kiszállt, és a járm vet megkerülve, a pilótafülkéhez lépett.

44 Jack Vance: Háború a Kokod bolygón – Ki itt a felügyel ? – Clark a neve, uram, Everley Clark. Magnus Ridolph bólintott. – Legfeljebb húsz percet töltök bent. Megvárna, kérem? – Igenis, uram. Ahogy óhajtja, uram. Magnus Ridolph gyors pillantást vetett a pilótára: lehet, hogy a szertartásos udvariasság mögött némi szemtelenség bujkál? Határozott léptekkel elindult a favázas épület felé. Az ajtó fels része tárva-nyitva állt. Barátságos sárga fény zúdult ki rajta az éjszakába. Magnus Ridolph magas, rózsás kép férfit pillantott meg odabent, makulátlan, sárgásbarna egyenruhában. A férfi arca ismer snek tetszett; vajon hol láthatta ezt a kerek, rózsaszín ábrázatot? Er sen kopogtatott az ajtón. A férfi hátranézett, és meglehet sen kelletlenül feltápászkodott. Ridolph most ráismert. Ezt az embert látta a memovid Kokod anyagában. beszélgetett 192. Sammel, a harcossal. Everley Clark az ajtóhoz jött. – Parancsoljon. Mivel szolgálhatok? – Reméltem, hogy szerencsém lesz beszélni önnel néhány szót – válaszolta Magnus Ridolph kifogástalan udvariassággal. Clark felfújta képét, és az ajtó reteszén matatott. – Hogyne, természetesen! – válaszolta lelkesedés nélkül. – Jöjjön be, uram. – Az egyik székre mutatott. – Foglaljon helyet. A nevem Everley Clark. – Magnus Ridolph. Clarknak a szeme sem rebbent, semmi jelét nem adta annak, hogy ismerné látogatóját, változatlanul üres, kérd tekintettel meredt rá. Ridolph valamivel fagyosabban folytatta: – Feltételezem, hogy beszélgetésünket bizalmasnak tekinthetem. – Feltétlenül, uram. Mi sem természetesebb. Ezzel Clark, már valamelyest élénkebben, a kandallóhoz lépett, és úgy állt ott, mintha kezét melengetné a képzeletbeli t znél. Magnus Ridolph igyekezett minél nagyobb nyomatékot adni szavainak. – Megbízást kaptam egy fontos szervezett l, amelyet egyel re nem nevezhetek meg. A szervezet tagjainak, nyugodtan kijelenthetem, nem lebecsülend politikai súlyuk van, és úgy érzik, hogy a Testület általában nem kielégít en, s t nem mindenkor szabályszer en jár el itt, a Kokod bolygón. – No de kérem! – Clark hivatalból nyájas képe úgy elsötétült, mintha hirtelen eloltottak volna egy rózsaszín reflektort. Magnus Ridolph higgadtan folytatta: – A vádak ismeretében kötelességemnek érzem, hogy beszéljek önnel, és megismerjem az ön véleményét is. – Hogy értsem azt, hogy... vádak? – kérdezte most már dühösen Clark. – Mindenekel tt azt állítják, hogy az Árnyasvölgyi Fogadó szerencsejátékai... ha éppenséggel nem törvénybe ütköz ek is, de szégyentelenül és botrányosan erkölcstelenek. – És? – Clark hangja keser en csengett. – Mit várnak t lem, mit tegyek? Tartsam az orruk alá a Bibliát? Nincs beleszólásom a turisták erkölcseibe. Fel lem kártyabarlangot

nyithatnak, vagy meztelenül szaladgálhatnak, üthetik a kutyáikat, csekket hamisíthatnak... amíg a helyi lakosságot békében hagyják, a többi nem tartozik a hatáskörömbe. Magnus Ridolph megfontoltan bólintott. – Világos, megértem önt. De van itt még valami, és ez a súlyosabb kifogás, amely szerint a Testület nem gátolja meg a napról napra megújuló bels háborúkat, és ezzel valójában elnézi, s t hallgatólagosan bátorítja a kegyetlenkedést, amelyet a Közösség más bolygóin nem t rnének el. Clark leült, és mélyet sóhajtott. – Megbocsát nekem, ha azt mondom, hogy amit most elmondott, szinte szóról szóra megegyezik azoknak a hivatalos hangú leveleknek a tartalmával, amelyeket naponta kapok különféle n egyletekt l, vallásos intézményekt l és az élveboncolást elítél társaságoktól. – Rózsaszín arca józan határozottságot tükrözött. – Mr. Ridolph, ön egyáltalán nem ismeri a tényeket – folytatta fejcsóválva. – Idejön, tajtékzik a felháborodástól, összehord hetet-havat, és azután elégedetten visszavonul... megvolt a napi jó cselekedet. Nos, ez így nem igazságos! Azt hiszi, nekem színtiszta öröm nézni, ahogyan ezek a kis nyomorultak egymást aprítják? Egyáltalán nem... noha elismerem, lassan hozzászoktam. Megpróbáltunk véget vetni a háborúskodásnak mindjárt, amint ideérkeztünk és szemlét tartottunk a Kokodon. Az slakosság átkozott bolondoknak nézett bennünket, és harcolt tovább. Erre fenyeget ztünk, hogy kivágjuk a családfákat, és ezzel kikényszerítésük a békét. Megijedtek; inkább abbahagyták a hadakozást. És ennél bánatosabb népséget még nem látott soha életében. Csak gubbasztottak naphosszat a sárban. Valami baromfipestis-féle betegség támadta meg ket, hullottak, mint a legyek. Még arra sem volt gondjuk, hogy legalább elkaparták volna a tetemeket. Négy kúpvár teljes lakossága kipusztult: a Felh srom, Sárga Bozót, Napnyugati Gerinc és Vadsz l . Megnézheti ket ma is, ezeréves települések, és néhány hónap alatt elnéptelenedtek. És a családanyák eközben egyre-másra hozták világra az utánpótlást a többi kúpvárban. Senki sem tör dött velük, nem etették az utódokat, hagyták ket éhen halni, a többi meg visítozva futkosott szerteszét a bolygón, mint egy-egy csapat kis csupasz patkány. – Úgy – jegyezte meg Magnus Ridolph. – Sajnálatos. – Fred Exman volt itt akkoriban a felügyel . A saját hatáskörében elrendelte a tilalom feloldását, és megmondta nekik, hogy harcolhatnak, amíg belekékülnek. Félóra múlva kitört a háború, és a lakosság azóta boldog és kutya baja. – Ha igaz, amit ön mond – jegyezte meg szelíden Magnus Ridolph –, akkor magam is beleestem abba a gyakori hibába, hogy a nekem megfelel életvitelt szeretném rátukmálni más él lényekre, akik erre alkatuknál fogva nem alkalmasak. Clark nyomatékosan hozzátette: – Nekem se tetszik, amikor látom, hogy azok a szadista fráterek a fogadóban hasznot húznak a háborúkból, de mit tehetnék? Nem jobbak a turisták sem; morbid, beteges sakálok, élvezik a halál látványát... – Akkor tehát bízvást mondhatom – próbálkozott óvatosan Magnus Ridolph –, hogy ön mint magánember nem ellenezné a szerencsejáték beszüntetését az Árnyasvölgyi Fogadóban?

Jack Vance: Háború a Kokod bolygón 45 – A legkevésbé sem – jelentette ki Everley Clark. – Mint egyszer állampolgárnak, mindig is az volt a véleményem, hogy Julius See, Bruce Holpers, a vendégeikkel együtt, az emberi nem legrosszabb tulajdonságait képviselik. – Még egy apróság – mondta Magnus Ridolph. – Úgy tudom, ön beszéli a kokod nyelvet? – Úgy-ahogy... – Clark arca aggodalmassá vált. – Megérti, ugye, hogy hivatalosan nem veszélyeztethetem a Testület tekintélyét... – Tökéletesen megértem. – Akkor hát mi a terve? – Látnom kell egy-két ilyen hadm veletet, utána majd többet mondhatok.

M

agnus Ridolph kellemes harangszóra ébredt. Felnézett. A Kokodon lilásan pirkadt a hajnal. – Tessék? – Öt óra, Mr. Ridolph! – A szálloda házi telefonközpontja ébresztette. – Az els csoport egy óra múlva indul az ütközet színhelyére. – Köszönöm. – Ridolph lendületesen átvetette sovány lábszárát a légpárna széle fölött, majd elgondolkodva üldögélt még egy percig. Azután talpra állt, és igencsak óvatosan néhány tornagyakorlatot végzett. A fürd szobában kiöblítette száját a fogtisztítóval, arcát ledörzsölte a sz rtelenít vel, majd hideg vizet paskolt rá, és er sít t kent ápolt, fehér szakállára. Visszatérve a hálószobába, szerény, szürkéskék öltözéket választott, hozzá divatos, hetyke sapkát. Szobája a hegyoldalra néz teraszra nyílt. Odakint nyomban szembetalálkozott a két hölggyel a tegnapi társasbuszból. Magnus Ridolph meghajolt, a n k azonban pillantásra sem méltatták. „Csapjon beléjük a mennydörg s mennyk ! – morogta magában Magnus Ridolph. – Így is jó!” Azzal egy kicsit még kackiásabbra igazította sapkáját. A hallban plakát hirdette a nap eseményét: CSONTHALOM kontra KELET PAJZSA a Muskotályos-réten Fogadásaikat szíveskedjenek átadni az utaskísér nek. Esélyek: Csonthalom 8:13 Kelet Pajzsa 5:4 Az utóbbi száz ütközetb l 41 ért véget Csonthalom gy zelmével. Kelet Pajzsa 59 ütközetben gy zött. Kirándulócsoportok indulnak: A csapatok felvonulásához Reggel 6h A támadáshoz Reggel 7h A csata végkifejletéhez Reggel 8h A csatát bármilyen módon zavarni tilos. A szabálysért ket a további fogadásokból kizárjuk. E rendelkezés hatálya alól kivétel nincs.

A

hirdetmény mellett felállított bódéban két csinos, fiatal leányzó jegyezte és elismervényekkel igazolta a fogadásokat. Magnus Ridolph nyugodtan besétált az étterembe, elfogyasztotta gyümölcsb l, péksüteményb l és kávéból álló, könny reggelijét, és még volt annyi ideje, hogy legfoglaljon magának egy helyet az els csatanéz buszban. A kirándulókat szállító járm az a különleges légibusz volt, amelyet általában igen rossz terepen használtak nagyobb csoportok szállítására. A léggömbhöz hasonló kocsiszekrényt két kábel tartotta felfüggesztve a sárkányrotoron, amely 500 láb magasságban repült. A vezet a busz orrában ült, és távirányítással szabályozta a magasságot meg a gyors irányváltoztatásokat, és a járm ilyen módon zökken mentesen suhanhatott a talaj fölött mintegy ötlábnyira, átlebeghetett vízesések, sziklaszirtek, tavak és a táj egyéb szépségei fölött. Az utasokat nem zavarta semmilyen lárma, még a rotor kavarta leveg zúgása sem jutott el hozzájuk. A Muskotályos-rét eléggé messze volt a fogadótól; a vezet éles szögben emelte magasba a kocsit a Bazalt-hegy fölött, azután hosszan, szelíd ereszked vel siklott lefelé északkeletnek. A Pi Sagittarius úgy gördült föl az égre, mint egy nagy dinnye, és a kokodi táj szürke, zöld, vörös és bíborlila színei gazdagon ragyogtak alattuk, akár egy cserkesz falisz nyeg. – Közeledünk Kelet Pajzsához – jelentette be az idegenvezet mézédes baritonja. – A kúpvár maga ott látható, jobbra t lünk, a kopár gránitfal mellett, amelyr l a nevét kapta. Ha figyelmesen megnézik, láthatják a Pajzs menetkész seregeit. Magnus Ridolph buzgón el rehajolt, és észrevette a hegyoldal irányába kígyózó barna-sárga menetoszlopot. Hátrább megpillantotta végre az égre nyúló családfát is, lehetett vagy kétszáz láb magas, a tetején szök kútszerüen szétomló, rózsaszín, fekete és világoszöld lombozattal. Alatta állt a kúpvár. A légibusz lassan ereszkedett, végigsodródott egy hepehupás talajon n tt kis erd ség fölött, majd megállt és zajtalanul lebegett körülbelül tízlábnyira a sima, zöld rét fölött. – Ez a Muskotályos-rét – közölte kísér jük. – A túlsó végén láthatják a Muskotályos Kúpvárat és családfáját. Csapatai ez id szerint az Opál-barlanggal hadakoznak, az esély kilenc a héthez, bármelyikre... Ha figyelmesen követik szemükkel a bambuszfasor vonalát, megláthatják Csonthalom harcosainak zöld sisakjait. Haditervüket csak találgathatjuk, de a jelek szerint valószín leg bonyolult támadásra készülnek... Megszólalt egy zsémbes n i hang: – Nem emelkedhetnénk feljebb, hogy jobban lássunk? – Dehogynem, ahogy óhajtja, Mrs. Chaim. Fejük fölött ötszáz lábnyira a rotor lapátjai paskolták a leveg t; a hajó fölemelkedett, könnyedén, akár a pihe. Az idegenvezet folytatta: – A Pajzs harcosai most kelnek át a hegyen... Azt hiszem, megszimatoltak valamit Csonthalom haditervéb l, és a szárny ellen kísérelnek meg támadást... Ott! – emelte meg hangját izgatottan. – Ott, annál a bronzszín fánál! Összecsaptak a felderít k... Kelet Pajzsa csapdát állított Csonthalom felderít inek... Elt ntek. Valószín leg a Szabályzat 4. vagy 36. pontja van érvényben mára. Mind a kett szerint minden fegyver használható, korlátozás nélkül.

46 Jack Vance: Háború a Kokod bolygón Málnavörös orrú, id sebb úr szólalt meg: – Tegyen le bennünket. Ha ilyen magasról nézzük, akkor akár a fogadóban is maradhattunk volna. – Természetesen, Mr. Pilby. A busz lejjebb ereszkedett. Mrs. Chaim felhúzta az orrát, és dühös pillantásokat vetett a többiekre. A rét közeledett hozzájuk. A légibusz lágyan lehuppant fényes, sötétzöld gumitalpaira. – Aki óhajtja, innen gyalog mehet tovább – mondta az utaskísér . – Biztonsági okokból tartózkodjanak legalább háromszáz láb távolságra a csatatért l, a fogadó semmiféle felel sséget nem vállal önökért. – Siessünk már! – türelmetlenkedett Mr. Pilby. – Mire odaérünk, rég áll a bál. Az idegenvezet jóindulatú elnézéssel csóválta fejét. – Egyel re csak a harcállásokért küzdenek, Mr. Pilby. Még legalább félóráig cseleznek, és kölcsönösen az orruknál fogva vezetik egymást; ez a stratégiájuk alapja, egyik fél sem hajlandó harcolni addig, amíg nem biztos abban, hogy a lehet legel nyösebb helyzetben van. Kinyitotta az ajtót. Pilbyvel az élen, több tucat néz leszállt a Muskotályos-rétre. Köztük volt Magnus Ridolph, Mrs Chaim, páva küllem barátn jével, akit egyébként Mrs. Borgage-nek szólítottak. – Óvatosan, hölgyeim és uraim! – intette ket az idegenvezet . – Ne menjenek nagyon közel a harcolókhoz. – A Kelet Pajzsára tettem a pénzem – tréfálkozott esetlenül Mrs. Borgage –, meg akarok gy z dni róla, hogy nem viccelnek. Magnus Ridolph a csatateret vizsgálgatta. – Attól tartok, csalódnia kell, Mrs. Borgage. Véleményem szerint Csonthalom választotta az er sebb hadállást. Ha a jobbszárnyon kitartanak, középen meg engednek egy kicsit, és azután két oldalról harapófogóba szorítják a Kelet Pajzsa el nyomuló er it, akkor ennek a találkozónak a kimenetele aligha lehet kétséges. – Nagyszer lehet annak, aki ilyen éles elméj – jegyezte meg Mrs. Borgage maró gúnnyal Mrs. Chaimnek. – Nem hiszem, hogy innen áttekintheti az egész csatateret, uram – mondta Mr. Pilby. – A Kelet Pajzsának mindössze azt a fasort kell megkerülnie, és hátba támadhatja Csonthalom egész arcvonalát... – Csakhogy közben – magyarázta Magnus Ridolph – maga is védelem nélkül hagyja a hátát; nyilvánvaló, hogy Csonthalom el nyösebben man verezhet. Hátuk mögött leereszkedett a második kirándulócsoport légibusza. Kinyíltak az ajtók, és az újabban érkezettek türelmetlenül tudakolták: – Volt már valami? Ki fog gy zni? – Egyel re cseppfolyós a helyzet – nyilatkoztatta ki Mr. Pilby. – Oda nézzenek, jönnek! – kiáltott valaki. – Támadás! – Felharsant a kokod hadihimnuszok sipogása. Csonthalom harcosai teli torokból zengték a szent és örökkön szeretett Csonthalom Kúpvár dics ségét, és a túloldalról Kelet Pajzsának hagyományos gy zelmi indulója felelt reá. A hegyoldalon el regörnyedve özönlöttek lefelé Kelet Pajzsának harcosai.

Puffanások, csörömpölés, csatazaj. Egymáshoz ütköz kis testek, a lándzsát ér kések száraz nyikorgása, a szakaszvezet k és rajvezet k rekedt hangú parancsai. Az el re-hátra mozgó zöld-fekete hamarosan összekeveredett a narancs-fehérrel. Kis testeket aprítottak darabokra, csonkítottak meg szinte egykedv en; apró, fekete szemek fényét oltotta ki a halál; összesen vagy száz lélek szállt rendetlen kavarodásban a mennyei kúpvárak felé. El re-hátra mozogtak a zászlóviv k – k vitték a megszentelt családfa friss hajtását. A gy zelem azé, aki a hajtást elorozza, a vesztes félnek el kell ismernie vereségét. Útban visszafelé a fogadóba, Mrs. Chaim és Mrs. Borgage komoran félrehúzódott a társaságtól, Mr. Pilby mogorván nézett ki az ablakon. Magnus Ridolph udvariasan társalogni próbált: – A magamfajta amat r stratégának egy kicsit unalmasak az efféle csaták. Hiszen egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy felmérje az er viszonyokat, és akkor már kell gyakorlattal következtethet a végeredményre. Egyikünk sem tévedhetetlen természetesen, de amennyiben a katonai er k és a parancsnokok egyformák, akkor feltehet en annak kell gy znie, aki el nyösebb pozícióban van. Pilby fejét leszegve rágcsálta a bajusza szélét. Mrs. Chaim és Mrs. Borgage elmélyülten tanulmányozták a tájat. – Ami engem illet – folytatta Ridolph –, sohasem fogadok. Inkább teljes er bedobással szembeszállók a végzettel, nekem ez többet ér a tipikus szerencsejátékos tétlen id töltésénél; ennek ellenére együttérzek valamennyiükkel, ha veszítettek, noha remélem, nem sokat. Nem kapott választ. Mintha a leveg nek beszélt volna. Eltelt egy perc. Mrs. Chaim alig hallhatóan motyogott valamit a pávahölgy, Mrs. Borgage fülébe, és Mr. Pilby még jobban magába roskadt az ülésen. Az út hátralev része csöndben telt el. Magnus Ridolph elköltötte könny , f ként Bylandián term fehérjékb l összeállított vacsoráját, majd átsétált a hallba, és szemügyre vette a másnapra már kifüggesztett hirdetményt. Figyelmesen olvasta a szöveget: A NAP F CSATÁJA SZ L HEGYI KÚPVÁR Kontra VIHAROS-FOK Helyszín: a Rózsak Tábla Esélyek: Sz l hegyi Kúpvár 1:3 Viharos-fok Kúpvár 4:1 A fogadásokat szíveskedjenek a kísér nek átadni. A legutóbbi száz csatában a Sz l hegyi Kúpvár 77 alkalommal, a Viharos-fok Kúpvár 23-szor gy zött.

M

agnus Ridolph megfordult, és kis híján beleütközött Julius See-be, aki hátán összekulcsolt kézzel, a sarkán hintázva állt mögötte. – Nos, Ridolph, ha jól sejtem, talán maga is megkockáztat valamicskét? Magnus Ridolph bólintott. – Lehet, hogy érdemes volna a Viharos-fokra fogadni, valószín leg jól fizet, ha bejön.

– Nagyon helyes. – Másfel l a Sz l hegy a favorit. – Papírforma szerint. – Ön melyiket választaná, Mr. See? – kérdezte Magnus Ridolph ártatlanul. – Egyiket sem. Nem érek rá, dolgozom, látástól vakulásig. – Ezek szerint ön nem szeret játszani? – Legalábbis úgy nem, ahogyan maga gondolja. Ridolph megsimogatta szakállát, és elgondolkodva nézett fölfelé, mintha a mennyezeten keresne valamit. – Rendes körülmények között magamról is elmondhatnám ugyanezt. De ezek a háborúk egyedülálló lehet séget kínálnak a magamfajta m kedvel stratégának, hogy próbára tegye képességeit, és emiatt talán félretehetném szigorú életelvemet, ha ezen az áron igazolhatnám az elméleteimet. Julius See megfordult. – Ezért vagyunk itt. – Megszabják a fogadások fels határát? See megállt, és visszanézett a válla fölött. – Általában százezer munitig teljesítünk kifizetéseket. Magnus Ridolph bólintott. – Köszönöm. – Keresztülment a hallon a könyvtárba. Az egyik falon a bolygó térképe volt látható; kis piros korongok jelezték, hol helyezkednek el a kúpvárak.

Magnus Ridolph megkereste el bb a Sz l hegyi Kúpvárat, majd a Viharos-fokot, és a Sárkány-öböl közelében hamarosan rábukkant a Rózsak Táblára is. Magnus Ridolph az állványhoz ment, ahol megtalálhatta az t érdekl területek részletes térképeit. Kikereste, odavitte az egyik asztalhoz, és egy félórán át a tanulmányozásukba mélyedt. Akkor felállt, helyükre tette a térképeket, kényelmesen visszaballagott a hallba, majd az oldalsó bejáraton át elhagyta a szállodát. A pilóta, aki el z este is vitte, fürgén talpra ugrott. – Jó estét, Mr. Ridolph! Készül valahová? Elvihetem? – El – válaszolt Magnus Ridolph. – Szabad a taxija? – Egy pillanat, csak leadom a napi jelentést. Ridolph elgondolkodva nézett a besiet pilóta után. Várt egy kicsit, azután zajtalanul megkerülte a házat.

A

nyitott ajtó résén át láthatta, amint a pilóta odabent izgatottan beszél Bruce Holpersszel. Holpers csontos, fehér ujjaival végigszántott vörös haján, ideges lehetett is, és mintha valami utasítást adott volna a pilótának. Emez megfontoltan bólogatott, majd sarkon fordult és visszajött. Magnus Ridolph pedig ugyanazon az úton, amelyiken ment, visszatért az oldalbejárathoz. A pilóta már a taxi mellett várta.

48 Jack Vance: Háború a Kokod bolygón – Gondoltam, jobb, ha szólok Clarknak, hogy felkeresem, és most indulok – mondta Ridolph könnyedén. – Ha a taxi netán lerobbanna, vagy baleset érne, legalább tudja, mir l van szó, és hol keressen. A pilóta keze bizonytalanul matatott a m szerfalon. Magnus Ridolph megkérdezte: – Lehet vadászni itt a Kokodon? – Nem, uram. Itt nem él semmiféle vad. – Kár. Van ugyanis egy kis sportpisztolyom, gondoltam, hátha begy jthetnék néhány kisebb trófeát... De talán sikerül elcserélni valamilyen si fegyverre. – Nem valószín , uram. – No, mindegy – mondta Magnus Ridolph vidáman. – Azért én mindenképpen kénszenlétben tartom a fegyvert arra az esetre, ha netán mégis tévedne. A pilóta mereven el renézett. Magnus Ridolph elhelyezkedett a hátsó ülésen. – Nos, akkor a Felügyel Testület irodájához. – Igenis, Mr. Ridolph. Everley Clark kissé bizalmatlanul fogadta vendégét; Magnus Ridolph már helyet foglalt az egyik fonott székben, de Clark, tekintete még nyugtalanul vándorolt ide-oda a szobában, kerülte a vendég pillantását. Magnus Ridolph rágyújtott egy illatos szivarra. – Ezek a pajzsok a falon bizonyára népm vészeti munkák. – Igen – vágta rá gyorsan Clark. – Minden kúpvárnak van megkülönböztet színe és jelvénye. – Földi szemnek ezek a minták kissé véletlenszer ek, mintha összedobálták volna ket, de hát a kokod szimbolika nyilván egyedülálló... pompás gy jtemény! Van egyáltalán ára az ilyesminek? Clark kétked en nézte a pajzsokat. – Nem szeretnék megválni t lük... valószín leg szerezhetnék másokat, de mégsem. Ezekhez a pajzsokhoz nehéz hozzájutni. Több ezer munkaóra van mindegyikben. Meglehet sen bonyolult módszerrel készítik hozzá a lakkfestéket, a holtakból kif zött alapanyagba keverik a meg rölt színezéket. Ridolph bólintott. – Így szabadulnak meg tehát a halottaktól. – Igen, megfelel szertartás keretében. – Visszatérve a pajzsokra... mit szólna tízezer munithoz? Clark képén határozatlanság tükröz dött. Gyorsan cigarettára gyújtott. – Tízezer munitot persze el kellene fogadnom; nem vagyok abban a kellemes helyzetben, hogy visszautasíthatnám. – Gyalázat lenne megfosztani magát attól, amit ennyire nagyra értékel – mondta Magnus Ridolph. A keze fejét vizsgálgatta. – Ha tízezer munit ilyen sokat számít magának, miért nem játszik? Maga, aki olyan jól ismeri a helyi szokásokat, és megvannak a külön hírforrásai... bizonyára… Clark a fejét rázta. – Az ilyen fogadásokat senki sem érti. Balekoknak való játék az, fogadni a szállodában. – Hm. – Magnus Ridolph összeráncolta a szemöldökét. – Talán egy kicsit irányítani lehetne a csata menetét. Holnap például a Sz l hegyi Kúpvár mérk zik a Viharos-fokkal, a

Rózsak Táblánál, és az esélyek a Viharos-fokot illet en igazán vonzóak. Clark a fejét rázta. – Az ingét is elveszíti, ha a Viharos-fokra fogad. A régi harcosok mind odavesztek, amikor kikaptak Pyritt l. Magnus Ridolph elgondolkodva folytatta: – A Viharos-fok még így is gy zhet, feltéve, ha kap egy kevés támogatást. Clark rózsaszín képe szinte megnyúlt ijedtében. Olyan volt most, mint valami komikus álarc. – Én a Testület tisztje vagyok! Ilyesmiben nem vehetek részt! Mi jut eszébe! Magnus Ridolph belátónak mutatkozott. – Ilyen ajánlatba persze senki sem ugrik fejest; meg kell gondolni a dolgot. Bizonyos értelemben persze a legjobb szolgálatot azzal tenné a Testületnek, ha megszabadítaná a bolygót az Árnyasvölgyi Fogadótól vagy legalábbis a jelenlegi vezet it l. A pénzeszközeik kimerítése ugyanolyan használható fegyver a cél érdekében, mint bármi más. Ha mellesleg még nyerünk is rajta valamit, emiatt a kerek világegyetemben senkinek sincs joga megütközni vagy akár csak a szemöldökét felvonni. Kivált mivel a maga szerepét gondosan leplezzük... Clark zsebébe mélyesztette kezét, és egy hosszú percig mereven nézett Ridolphra. – Sehogy sem tudom elképzelni, hogy akármelyiküket segítsem a másik ellenében. Ha megtenném, az a kevés kis tekintélyem is, amire nagy nehezen szert tettem itt a Kokodon. úgy elszállna, mint a füst. Magnus Ridolph elnéz en csóválta a fejét. – Attól tartok, ön olyasmit képzel, hogy mi ketten lándzsát ragadunk, beállunk a harcosok közé, és vállvetve küzdünk, lehet leg az els sorban. Nem, nem, barátom, biztosíthatom, hogy nincs szándékomban ilyen durva beavatkozás. – Hát akkor ki vele – csattant fel Clark –, halljam, mi a szándéka?! – Eszembe jutott, hogy kirakhatnánk néhány kis galacsint, valamilyen érzékeny robbanóanyagból, mint amilyen mondjuk a kénes . Ki tehetne felel ssé bennünket, ha a felvonuló sz l hegyiek holnap rátaposnának ezekre a kis petárdákra, és a pukkanások zavart okoznának közöttük? – Honnan tudhatnánk, hogy hová helyezzük ki a maga petárdáit? Kezdem azt hinni, hogy... Magnus Ridolph könnyedén legyintett. – Történetesen, m kedvel módon ugyan, de érdekl döm a katonai stratégia tudománya iránt. A tervnek ezért a részéért vállalom a felel sséget. – Csakhogy nekem nincs robbanószerem – kiáltott fel Clark –, se kénes , se bármi egyéb! – De laboratóriuma van? Clark vonakodva elismerte: – Meglehet sen kezdetleges valami. – A reagensei között bizonyára akad salétromsav és jód? – Hát, akad... – Akkor munkára! A nitrogén-jodid tökéletesen megfelel céljainknak.

Jack Vance: Háború a Kokod bolygón 49

M

ásnap délután Magnus Ridolph a szálloda kávéházi teraszán üldögélt, és az alant elterül Árnyasvölgy panorámájában gyönyörködött. A jobb kezében tartogatott, gömböly , talpas kedélyb l methedeoni bort kortyolgatott; baljában könny szivar füstölgött. Fejét félrefordítva, fél szemmel figyelte a két közeled alakot. Elöl jött Julius See és mögötte, két lépés távolságban, mint valami ösztövér, vörös kísértet, követte a társa, Bruce Holpers. See nyomott képe mintha több, jól megkülönböztethet vonulatból présel dött volna össze: fekete haja fejéhez tapadt, homloka csupa ránc, összen tt szemöldöke egyetlen éles vonal, szeme keskeny, sötét hasadék, alatta a szájnyílás és a széles, fakó áll. Magnus Ridolph udvariasan biccentett. – Jó estét, uraim! See megtorpant, és két lépéssel mögötte lefékezett Bruce Holpers is. – Megmondanák, hogyan végz dött a mai háború? – kérdezte Magnus Ridolph. – Sokéves szokásomat megtörve, nem tagadtam meg magamtól azt az örömet, hogy egy kisebb összeg erejéig magam is fogadjak, de eddig még nem sikerült megtudnom, mellém szeg dtek-e a szerencse istenei, vagy sem. – Hagyjuk ezt! – See úgy beszélt, mint akinek a torkát fojtogatják. – Nyugodtan kinevezheti magát a szerencse istenének. Magnus Ridolph fürkész pillantást vetett See-re. – Zaklatottnak látszik, Mr. See. Remélem, nincs baj? – Semmi különös, Ridolph. Közepesen rossz napunk volt... de a jobbak kiegyenlítik. – Kellemetlen... Ha jól értettem, akkor mégis a favorit gy zött? Ha így van, akkor az én kis pénzem elúszott. – A maga csekély 25 000 munitos fogadása, mi? És vagy fel tucat másik, 25 000 munit érték fogadás, amelyet maga sugalmazott7 Magnus Ridolph higgadtan simogatta szakállát. – Ha jól emlékszem említettem magának, hogy az esélyek a Viharos-fok ellenében igen figyelemreméltók, de mintha azt mondta volna, hogy a Sz l hegy elsöpr gy zelme várható. Bruce Holpers rekedt, kotkodácsoló hangot hallatott. – Hagyja abba. Ridolph! – vágott közbe nyersen See. – Felteszem, sejtelme sincs arról a titokzatos robbanássorozatról (szárazföldi aknák voltak – kottyant közbe Holpers –, az holtbiztos), amely úgy összezavarta a felvonuló sz l hegyieket, hogy mire a fennsíkra értek, olyanok voltak, mint a rongy, a viharos-fokiak feltörölhették velük a Rózsak Táblát. Magnus Ridolph kiegyenesedett ültében. – Így volt csakugyan? De hiszen akkor nyertem! Julius See szempillantás alatt mézesmázossá változott, és Bruce Holpers, sarkán és lábujjain el re-hátra billegve, hunyorgott fel az égre. – Sajnos, Mr. Ridolph, olyan sokan fogadtak nagy összegekben Viharos-fokra, hogy fizetési kötelezettségeink teljesítése átmenetileg kimerítette készpénzkészleteinket. Kénytelenek vagyunk megkérni, hogy nyereményét a szoba és a teljes ellátás árával egyenlítsük ki. – De uraim! – tiltakozott Magnus Ridolph. – Százezer munitról van szó! Itt ülhetek érte ítéletnapig!

See fejét rázta. – A mi külön Ridolph-elszámolásunk szerint ugyan nem. A legközelebbi postahajó öt nap múlva esedékes. Az ön számlája napi 20 000 munitra rúg. Ez tehát annyi, mint kerek 100000 munit. – Attól tartok, kicsit csíp s a humora – válaszolta jegesen Magnus Ridolph. – Nem állt szándékomban megnevettetni – mondta See. – Elég, ha mi nevetünk. Részemr l szinte élvezem a dolgot. És te, Bruce? – Hahaha! – kacagott Holpers. Magnus Ridolph felállt. – Kénytelen vagyok a klasszikus módszerhez folyamodni. Itthagyom a maguk felháborító intézményét. See elégedetten vigyorgott. – És hová költözik? – Netán a Viharos-fok Kúpvárba – kuncogott Holpers. – Ennyivel tartoznak neki. – A nekem járó százezer munitról kötelezvényt kérek. Bármilyen különös, majdnem pontosan százezer munit veszteségem volt, amikor a Küls Birodalmi Beruházási és Ingatlan Rt. megbukott. See valamivel savanyúbban vigyorgott. – Felejtse el, Ridolph, ne er ltesse... ezúttal nem jött be a számítása… Magnus Ridolph meghajolt és elvonult. See és Holpers utána nézeti. Holpers felhorkant. – Mit gondolsz, kiköltözik'? – Nem lenne célszer – dörmögött See. – A százezret semmiképpen sem. Kapja meg, okosabban teszi, ha marad, ahol van. – Én meg remélem, hogy elmegy. Idegesít. Még egy ilyen húzás, mint a mai volt, és becsukhatjuk a bollot. Hatszázezer munit… iszonyú érvágás, tíz perc alatt! – Majd legközelebb behozzuk. Talán mi is cinkelhetnénk egy-két csatát. Holpers hosszú képe meg hosszabbra nyúlt, ajka közül kivillantak fogai. – Nem biztos, hogy ez a legjobb ötlet. Te is tudod, hogy a Felügyel i Testület keresi az alkalmat… – Eh! – See dühösen kiköpött. – Mit tehet a Testület? Clarknak körülbelül annyi esze van, mint egy Leghorntyúknak, – No igen, de... – Bízd csak rám! Visszamentek a hallba. A portás izgatottan integetett nekik a pult mögül. – Mr. Ridolph éppen most jelentkezett ki! Nem tudom, hová költözik. See heves kézmozdulattal félbeszakította: – Fel lem letáborozhat akármelyik családfa alá is! Magnus Ridolph hátrad lt Everley Clark legkényelmesebb karosszékében, és cigarettára gyújtott. Clark gyanakvó, egyszersmind konok pillantásokkal méregette. – Taktikai gy zelmet arattunk – összegezte Magnus Ridolph. – De stratégiai vereséget szenvedtünk. Everley Clark nyugtalanul ráncolta szemöldökét. – Hogy értsem... azt hittem...

50 Jack Vance: Háború a Kokod bolygón – Financiálisan meggyengítettük az Árnyasvölgyi Fogadót, és ezzel súlyos kárt okoztunk neki. De nem mértünk rá dönt csapást, a szindikátus még így is életképes. Nem sikerült felmarkolnom a százezer munitomat, ráadásul el kellett hagynom a legfontosabb csatateret. Mindennek fényében szintén be kell vallanunk, hogy maximális céljainkat nem értük el. – Nos – mondta Clark –, tudom, fájdalmas dolog beismerni a vereséget, de megtettünk minden t lünk telhet t, és többet senki sem tehet. Az állásomat figyelembe véve, akár azt is mondhatnám... – Ha a körülmények engednék, hogy megpihenjünk – mondta Magnus Ridolph –, talán még okot is találhatnánk rá, hogy lazítsunk egy kicsit. De félek, hogy See és Holpers nagyon is feldúlt a veszteség miatt, és nem hagyják annyiban a dolgot. Everley Clark nyugtalanul meresztette szemét. – De hát mit tehetnénk? Annyi bizonyos, hogy én soha... Magnus Ridolph komoran ingatta fejét. – Nem hallgathatom el, hogy mind a ketten, See is, Holpers is, nyíltan engem vádoltak, azt mondták, én helyeztem el a robbanószert a sz l hegyi csapatok felvonulási útvonalán. Én persze tagadtam. Arra hivatkoztam, hogy alkalmam sem lett volna rá, továbbá hogy a környezetvédelmi felügyel már a Hesperornis fedélzetén átvizsgálta a csomagjaimat, és esküvel tanúsíthatja, hogy semmiféle vegyszert nem talált a holmim között. Azt hiszem, elég meggy z en tiltakoztam. Everley Clark rémülten szorította ökölbe kezét, és felszisszent. Magnus Ridolph elgondolkodva nézett szét a szobában, majd folytatta: – Tartok t le, hogy k is fölteszik maguknak a nyilvánvaló kérdést: kivel találkozott tanúk nélkül Magnus Ridolph. amióta a Kokodra érkezett? Ridolphon kívül kinek volt kifogása az Árnyasvölgyi Fogadó ellen? Everley Clark felugrott, és fel-alá járkált a szobában. Ridolph szenvtelenül folytatta: – Attól tartok, hogy ezeket a kérdéseket, és azt is, ami válaszképpen eszükbe jut, megírják abban a panaszban, amelyet a Testület f felügyel jének szándékoznak küldeni a Methedeonra. Clark leroskadt az egyik székre, és üveges tekintettel bámult Magnus Ridolphra. – Miért is engedtem, hogy belerántson ilyesmibe?! – kérdezte értetlenül. Magnus Ridolph is felállt, most rótta lassan fel-alá a szobát, és szakállát húzgálta. – Annyi bizonyos, hogy az események más irányt vettek, mint szerettük volna, de a stratégának, ha m kedvel is, olykor kudarcokra is fel kell készülnie. – Kudarcok! – förmedt rá Clark. – Nekem végem! Lefokoznak! Kirúgnak a Testületb l! – A jó stratéga mindig rugalmas – elmélkedett Magnus Ridolph. – Kétségkívül változtatnunk kell az elképzeléseinken; az els és legfontosabb célunk most az, hogy magát megmentsük a szégyent l, az elbocsátástól és a valószín b nvádi eljárástól. Clark végigsimított arcán.

– De hát mit tehetünk? – Félek, nem sokat – vallotta be szintén Magnus Ridolph. Egy percig szótlanul szívta cigarettáját, és kétkedve ingatta fejét. – Egyetlen fronton támadhatunk talán eredményesen... igen, azt hiszem, van egy halvány reménysugár. – Hogyan? Csak nem akar vallomást tenni? – Azt nem – mondta Ridolph. – Nem sokat nyernénk vele, ha egyáltalán nyernénk valamit. Egyetlen reményünk lehet, hogy tönkretesszük az Árnyasvölgyi Fogadó jó hírét. Ha leleplezzük, hogy szívük mélyén éppenséggel nem a legjobb indulattal viseltetnek Kokod népe iránt, akkor, azt hiszem, nagy lépéssel jutunk közelebb a célhoz, hogy meggyengítsük vádaskodásaik hitelét. – Lehetséges, de... – Ha például kétséget kizáróan bebizonyíthatnánk, hogy Holpers és See lelketlenül kihasználva a lehet ségeket, fizikai kárt okoz a helyi lakosságnak, akkor magának is megvolna a mentsége. – Feltehet en. Azt hiszi... hm... hogy az ötlete megvalósítható? See és Holpers id t és fáradságot nem kímélve igyekezett elkerülni az ilyesmit. – El tudom képzelni. De a helyi lakosság nyelvén mi a neve az Árnyasvölgyi Fogadónak? – Nagy Tömb Kúpvár, így ismerik. – Valami olyasmi motoszkál bennem, hogy ha az Árnyasvölgyi Fogadó épülete ellen lehetne háborút szervezni, akkor Holpers és See kénytelen lenne az er szak eszközéhez nyúlni a felfegyverzett harcosokkal szemben!

E

verley Clark a fejét rázta. – Pokolian nehéz. Maga nem ismeri ezeknek a törzseknek a lelkivilágát. Körömszakadtáig harcolnak, hogy megkaparintsák a másik kúpvár harci jelvényét, ami természetesen mindenkor a megszentelt családfa egyik friss hajtása… De parancsra vagy mások óhajából soha nem harcolnak, és nem t rik, hogy bárki beleszóljon bels ügyeikbe. – Nos, lehet – hagyta rá Magnus Ridolph. – Ha csakugyan így van, akkor a maga dolga reménytelen. – Megállt Clark pajzsgy jteménye el tt. – Beszéljünk kellemesebb témáról. Everley Clark úgy ült ott, mintha nem hallotta volna. Magnus Ridolph szinte tiszteletteljesen húzta végig ujjai hegyét az egyik remekm v pajzson. – Figyelemre méltó technika, eddig még nem találkoztam hasonlóval. Everley Clark bizonytalan hangot hallatott. – Csakugyan gyönyör gy jtemény – folytatta Magnus Ridolph. – Talán nem tévedek, ha feltételezem, hogy amennyiben ez a mi kis vállalkozásunk kudarcot vall, és bekövetkeznék a legrosszabb, legalább annyit megengednek magának, hogy a körzeti börtönben kívánsága szerint díszítse a cella falát. Everley Clark torkából nehezen tört el a hang: – Gondolja, hogy odáig juthat a dolog? Ridolph eltöprengett. – szintén remélem, hogy nem. Noha egyel re nem látok kiutat, hacsak... – felemelte egyik ujját – hacsak... – Hacsak? – ismételte rekedten Clark is.

Jack Vance: Háború a Kokod bolygón 51 – Olyan egyszer , hogy szinte bohózatba való. Csodálkozom az ostobaságunkon. – De mir l beszél? Az isten szerelmére, ember! – Eszembe jutott, mi lehet az, amivel a harcosokat holtbiztosan rávehetjük, hogy hadra keljenek az Árnyasvölgyi Fogadó ellen. Everley Clarknak tátva maradt a szája. – Ó, nagyszer , és mi lenne az? – Az Árnyasvölgyi Fogadónak, vagy ha úgy tetszik, a Nagy Tömb Kúpvárnak kell kihívnia a kokod harcosokat, hogy mérjék össze fegyvereik erejét. Everley Clark még az iméntinél is értetlenebb képet vágott. – De err l szó sem lehet. Biztos, hogy Holpers és See soha... Magnus Ridolph határozottan felállt helyér l. – Jöjjön! – mondta. – Majd mi megtesszük helyettük. Clark és Magnus Ridolph leballagtak Kagylóspartra. Jobb fel l a máskor oly nyugodt, kékesfekete óceánt fehér pokollá változtatta az er s hullámverés. Bal oldalról a Titok-hegység púpjai sorakoztak. Hátrább Kagylóspart pompás családfája nyúlt a magasba. El ttük Sziklazátony Kúpvár csaknem ugyanolyan tekintélyes családfája tört az égre. Arrafelé irányították lépteiket. A part mentén mindenütt fiatal harcosokból álló egységek gyakorlatoztak, odább száz csatát látott, már elmerevedett, gacsos lábú öregek jöttek lefelé az erd b l, lándzsanyélnek való ágakkal megrakodva. A kúpvár bejáratánál gyerekek, leend harcosok futkároztak a sárban, mint a patkányok. Clark félhangosan morgott az orra alatt: – Nem tetszik ez nekem, sehogy sem tetszik... Ha valaha kitudódik...

– Van ennek a félelemnek logikus alapja? – kérdezte Magnus Ridolph. – Magán kívül nincs él ember, aki a kokod nyelvet beszélné. – Tegyük fel, hogy áldozatok lesznek, hogy lemészárolják egymást... – Csekély a valószín sége. – De nem kizárható. És gondoljon csak ezekre a kis harcosokra, nekik jut a neheze... – Ezt már részletesen megtárgyaltuk – válaszolta türelmesen Magnus Ridolph. – Én megteszem a magamét... de Isten irgalmazzon nekünk, ha... – Ugyan, ugyan! – fakadt ki Magnus Ridolph. – Lássunk munkához bizakodva; ha már jó el re bocsánatért esedezünk a maga Istenéhez, attól aligha kapunk nagyobb bátorságra... Meséljen inkább a háború megüzenésének kötelez formaságairól. Clark rámutatott a bejáratnál kifüggesztett fatáblára, amelyre a hagyományos kokod írásjelekkel hosszabb szöveget festettek. – Ez az Alapokmány Táblája, nem kell más, csak annyi, hogy... Nos, figyeljen! Egyenest a táblához lépett, az egyik, riadtan pislogó harcostól elvette a lándzsát, és gyakorlott mozdulattal csapott egyet a táblára. A fa tompán, dallamosan megkondult. Clark hátralépett, és sajátos orrhangon hozzáfogott fuvolázni a kokod nyelv rövid szótagjait. A kúpvár kapujában hamarosan felbukkant vagy tucatnyi, kifejezéstelen arcú harcos, és figyelmesen hallgatta. Clark gyorsuló ütemben befejezte mondókáját, majd megfordult, és egy marék sarat hajított Sziklazátony Kúpvár pompás családfája felé.

52 Jack Vance: Háború a Kokod bolygón A harcosok egykedv en figyelték. A családfa belsejéb l szótagözön zúdult kifelé. Clark hosszan válaszolt, majd sarkon fordult, és csatlakozott Magnus Ridolphhoz. Homloka nedves volt. – Nos, hát ennyi. Minden rendben. Reggel a Nagy Tömb Kúpvárnál. – Kit n ! – mondta elszántan Magnus Ridolph. – Akkor irány a Kagylóspart, utána a Sziklás-folyó és végül majd a Szivárvány-hasadék következik. – Azt akarja, hogy az egész bolygó fenekestül felforduljon? – morgott Clark. – Eltalálta – mondta Magnus Ridolph. – Majd ha Szivárvány-hasadékkal is megegyeztünk, valahol az Árnyasvölgyi Fogadó közelében letehet. Van ott még egy kis elintéznivalóm. Clark gyanakvó oldalpillantást vetett rá. – Miféle elintéznivalója lehet még? – Mindenre gondolnunk kell – mondta Magnus Ridolph. – Kokodon az efféle háborús találkozóknak nélkülözhetetlen kelléke az er t adó harci jelvény, a megszentelt facsemete, amiért a szemben álló felek küzdenek. Mivel aligha számíthatunk rá, hogy Holpers vagy netán See beszerzi a megfelel t, magamnak kell kézbe vennem a dolgot.

R

idolph kényelmesen elballagott Árnyasvölgybe, és óvatosan megközelítette a hangárt, amelyben a fogadó légi járm vei álltak. A Kokod egyik fantasztikus fájának árnyékába húzódva, hat masinát számolt meg: három kis busz volt, két légitaxi, köztük az, amelyik két alkalommal is elvitte a Testület hivatali helyiségéhez, a hatodik egy kis csillogó, piros sportgép, valószín leg See vagy Holpers magántulajdona. A hangárban egy lelket sem látott, a szerel k meg a pilóták ilyenkor feltehet en vacsoráztak. Magnus Ridolph sietség nélkül elindult, közben halkan fütyörészte azt a dallamot, amelyet mostanában úton-útfélen hallani lehetett. Hirtelen abbahagyta a fütyörészést, és sokkal fürgébben mozgott. Kezét kényesen egy darabka rongyba csavarta, majd villámgyorsan kirántotta, és magához vette az indítókulcsot a panorámabuszokból, és ugyanígy járt el a taxikkal is. A csillogó sportrepül gépnél megállt, és kritikusan szemügyre vette a masinát. Csinos kis járm – állapította meg magában –, megbízhatóan teljesíteni fogja a neki szánt feladatot. Hátraosont a gép ajtajához, és bekukkantott. Nem látta az indítókulcsot. Háta mögött lépteket hallott. – Hé! – förmedt rá egy nyers hang. – Mit m vel ott Mr. See gépénél? Magnus Ridolph sietség nélkül hátrább lépett. – Csak úgy kapásból – kezdte – mit gondol, mennyit érhet ez a masina? A szerel megállt, és mogorva gyanakvással fürkészte az idegent. – Mindenesetre megér annyit, hogy vigyázzak rá. Magnus Ridolph rábólintott. – Harmincezer munitot biztosan. – Talán a Földön. De ez itt a Kokod.

– Azon gondolkozom, hogy felajánlok érte See-nek százezer munitot. A szerel pislogott. – Bolond lenne, ha nem fogadná el. – Magam is azt hiszem – sóhajtott fel Magnus Ridolph. – De el bb azért mindenesetre meg akartam gy z dni a gép m szaki állapotáról. Félek, hogy nemigen gondozták. A szerel méltatlankodva felhorkant: – Úgy éljek, hogy... Magnus Ridolph összevonta szemöldökét. – Ez a cs itt biztosan repedt. Rozsdásodik a zománc alatt. – Na ne mondja! – csattant fel a szerel . – Annak a cs nek kutya baja. Ridolph a fejét csóválta. – Nem kínálhatok fel ennyi pénzt See-nek, ha a gép hibás... dühös lesz, ha meghiúsul a vásár. A szerel hangot váltott: – Én mondom magának, ez a cs hibátlan, akár az arany... Várjon, megmutatom. Zsebéb l kulcskarikát húzott el , és bedugta a kulcsot az indítózárba. A járm azonnal megrázkódott, és elvált a talajtól, mintha nem gy zné kivárni, hogy felrepülhessen. Magnus Ridolph még ett l sem nyugodott meg. – Igen, elég jól m ködik, úgy látom. Menjen, telefonáljon Mr. See-nek, hogy egy próbafordulóra elvinném a szekerét... még egy utolsó ellen rzés... A szerel értetlenül nézett Magnus Ridolphra, majd lassan a falra szerelt telefon felé fordult. Magnus Ridolph beugrott az ülésre. A szerel elég hangosan beszélt: – Az úr, aki megveszi a ladikját, Mr. See, még egy átvizsgálást akar. Ne üljön fel a dumájának, nincs abban semmiféle lerobbant cs . Úgy jár a motor, mint az olajozott istennyila. Ne higgyen el semmit... Tessék?... Hát persze, itt van; mondta... Olyan kis tanító bácsi külsej , fehér kecskeszakálla van... – A telefonból olyan ordítás harsant, hogy a szerel ösztönösen hátraugrott. Aggodalmasan visszafordult, hogy még egyszer megnézze Magnus Ridolphot, akit magára hagyott Mr. See csillogó, piros gépével.

M

ind a kett elt nt. Mrs. Chaim a szokottnál jóval korábban ébresztette pávakülsej barátn jét, Mrs. Borgage-t: – Siess, Altamira! Minden reggel elkésünk, lefoglalják el lünk a legjobb helyeket a csatanéz buszban. Mrs. Borgage szót fogadott, és sietve készül dött. A két hölgy hamarosan megjelent a hallban. A véletlen különös szeszélyéb l mind a ketten sötétzöld kosztümöt viseltek, és kölcsönösen megállapították, hogy a másiknak rendkívül el nytelen ez a szín. Megálltak a hirdet táblánál, hogy ellen rizzék az aznapi háborúk esélyeit, majd bevonultak az étterembe. Siet sen megreggeliztek, és indultak a beszállóhelyre. Mrs. Borgage egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát, és élvezze a h vös reggeli leveg t, s eközben pillantása a fogadó tetejére tévedt. Mrs. Chaim türelmetlenül pislogott a háta mögül. – Mi az ördögöt bámulsz, Altamira? Mrs. Borgage felfelé mutatott.

– Ott az a kellemetlen kis ember, Ridolph. Nem tudom, miben mesterkedik. Mintha ágakat er sítene fel a tet re. Mrs. Chaim beleszimatolt a leveg be. – Azt hittem, az igazgatóság kipenderítette. – Nem Mr. See sportgépe az ott mellette? – Nem tudom – válaszolta Mrs. Chaim. – Nemigen értek hozzá – azzal elindult a beszállóhely irányába. Mrs. Borgage követte. Itt azonban újabb zavar támadt; az ok ezúttal a pilóta volt. Rohanvást érkezett, ruhája rendetlenül lógott rajta, arcán karmolások és kék foltok éktelenkedtek. Körül sem nézve, egyenest nekiszaladt a két zöld ruhás hölgynek, majd kiszabadította magát, és a bocsánatkérést mell zve, továbbszáguldott. Mrs. Chaim sért dötten hápogott. – Na de ilyet! – Hátrafordult, és a pilóta után nézett. – Megbolondult ez az ember? Mrs. Borgage hunyorogva igyekezett felfedezni a pilóta rémületének okát, és hirtelen élesen felkiáltott. – Mi történt? – érdekl dött ingerülten Mrs. Chaim. Mrs. Borgage csontos ujjaival megragadta barátn je karját. – Oda nézz!

A

kés bb lefolytatott hivatalos vizsgálat során Everley Clark, a Közösség Felügyel i Testületének tisztje

foglalta írásba egy szemtanú vallomását: „Nevem 234. Joe, az engesztelhetetlen Kagylóspart Kúpvár tizenötödik, Fanatikusok néven ismert századában teljesítek szolgálatot, szakaszvezet i rangban. Hozzászoktunk már Topáz Kúpvár cselvetéseihez és Csillagtrónus apró, elkeseredett fondorlataihoz, ezért korántsem ért váratlanul a csapda, amelyet Nagy Tömb óriás harcosai állítottak nekünk. A 17. Nyitó Alakzatban közelítettünk a célhoz, majd megkerültük a sík területet, amelyet repül eszközeik foglaltak el, és itt lefüleltünk egy kém jár rt. Lándzsáinkkal alaposan eltángáltuk, majd futni hagytuk, hogy visszameneküljön a honi er khöz. Folytattuk az el nyomulást az els védelmi vonalig, amelyet két zöld mezes, meglehet sen tehetetlen harcosuk védett. Itt is áttörtünk, mégpedig a Szabályzat 22. pontja értelmében, er szakot alkalmazva fényes nappal. A két harcos hátborzongató rikoltások kíséretében visszavonult, hogy becsalogasson bennünket a vár belsejében el re elkészített állásokba. Fent a tet n, mindenhonnan jól láthatóan meredt az égre a Nagy Tömb hadijelvénye. Ez az egy legalább valódi volt, és nem csalás! Stratégiánk végre határozott formát ölthetett; meg kellett találnunk a legjobb módját annak, hogy szétverjük az ellenállást, és megvessük lábunkat a tet n.

54 Jack Vance: Háború a Kokod bolygón A frontális támadás mellett döntöttünk; felhangzott a jel az el nyomulásra. Nekünk, tizenötösöknek jutott a feladat, hogy els kként keljünk át a küls védelmi vonalon, a vastag, kett s üvegtáblákon, amelyeket k darabokkal zúztunk szét. Az odabent kibontakozott heves ellenállás pillanatnyi visszavonulásra késztetett. Ebben a válságos pillanatban mintegy elterel hadmozdulatképpen felbukkantak a Sziklás-folyó csapatai, akiket, mint utóbb megtudtuk, Nagy Tömb hebehurgya módon ugyanerre a napra hívott ki. Sziklás-folyó harcosai a hegyre néz , gyenge oldalajtókon nyomultak be, és ekkor Nagy Tömb véd i megsértették a 22. pontot, amely szerint lándzsacsapásokkal kell legy zni az ellenséget. Botrányos módon üvegpoharakkal meg talpas kelyhekkel hajigáltak meg bennünket, és ezt, ahogyan si szokásaink megengedik, nyomban megtoroltuk. A védelem harcosai, látva, hogy taktikájuk kudarcot vallott, harsány csatakiáltásokkal visszavonultak bels bástyáikra. Az ostrom ekkor már komolyra fordult; Nagy Tömb véd i drágán fizették meg arcátlanságukat. Nem csupán Kagylósparttal és Sziklás-folyóval mérték össze erejüket, hanem harcba hívták a félelmetes Szivárvány-hasadékot és Sziklazátonyt is, pedig tudhatták, hogy utóbbiak nemrég gy zelmet arattak Rózsalejt és Sötét Szakadék ellen. A Sziklazátony harcosai, élükön a gyorslégióval, egy titkos hátsó bejáraton özönlöttek befelé, és eközben Szivárvány-hasadék különleges élgárdája már elfoglalta a Nagy Tömb központi tanácskozótermét is. Percekig dúlt az iszonyú csata az élelem elkészítésére szolgáló helyiségért, és Nagy Tömb harcosai itt újból, többször is megszegték a szabályzatot, amennyiben különféle folyékony, kenhet és porszerü anyagokat használtak fel ellenünk; ezt az éber kagylóspartiak nyomban utánozták. Jómagam kivezettem a Fanatikus tizenötösöket, abban a reményben, hogy odakintr l megközelíthetem a tet t, és elhódíthatom Nagy Tömb hadijelvényét. Kagylóspart, Sziklazátony, Sziklás-folyó és Szivárvány-hasadék seregei már körülzárták Nagy Tömb Kúpvárát. A látvány felejthetetlen lesz számomra mindaddig, míg csak végleg le nem teszem a lándzsát. Er feszítéseink ellenére Sziklazátony egyik vakmer különítményének jutott a dics ség, az ellenséges hadijelvény elhódítása. Megmásztak egy fát, úgy érték el a tet t és ragadták el a trófeát. A véd k, akik nem tudták vagy nem vették tudomásul, hogy a jelvényt elveszítették, ekkor ismét megszegve a szabályzatot, hatalmas vízsugarakkal támadtak ránk. Legközelebb, ha Kagylóspart és Nagy Tömb újra háborút vív egymással, csakis azt a pontot alkalmazzuk, amely megszorítás nélkül, mindenféle fegyver használatát engedélyezi; máskülönben eleve hátrányos helyzetet teremtünk magunknak. Gy zelmes seregeink, a Sziklazátony, a Sziklás-folyó és a Szivárvány-hasadék csapataihoz hasonlóan, szabályos alakzatba fejl dve gyülekeztek, és rendben elvonultak a kúpváraik felé. Távozóban még láttuk, amint a nagy Fekete Üstökös lecsapott a leveg b l, és újabb harcosokat okádott gyomrából a Nagy Tömb segítségére. Üldözés mégsem volt,

háborítatlanul visszatérhettünk, hagyományos gy zelmi ünnepet.”

B

hogy

megüljük

a

ussey kapitány, a Ph nix Hajózási Társaság Archaeornix nev postahajójának parancsnoka akkor érkezett a helyszínre, amikor a kokod harcosok éppen elvonultak, és döbbenten nézte a pusztulást. – Az isten szerelmére, mi történt itt?! Julius See leveg után kapkodva állt el tte, homloka verejtékben úszott. – Ágyúk kellenek ide – ordította rekedten –, meg egy l mester! Leradírozni az összes átkozott kupacot, ahány csak van ezen az istenverte bolygón!... Holpers is el került, nagy léptekkel közeledett, karja a leveg t csépelte. – Teljesen tönkretettek, szétromboltak mindent. Látná a hallt, a konyhát, a társalgókat! Egyetlen romhalmaz... Bussey kapitány értetlenül csóválta fejét. – De mi az ördög üthetett beléjük, hogy megtámadták magukat? Mindig arról volt szó, hogy amúgy békés, nyugodt népség... No, nem egymás között persze... – A fene tudja, mi szállta meg ket – mondta See dühösen fújtatva. – Úgy támadták ránk, akár a tigrisek... püföltek az istenverte kis botjaikkal... Végül a t zoltófecskend vel zavartam el ket... – És a vendégeik? – kérdezte Bussey kapitány most már kíváncsian. See vállát vonogatta. – Nem tudom, mi van velük. Egypáran ész nélkül elrohantak valamerre a völgybe, egyenest neki valamelyik seregnek. Gondolom, ugyanúgy megkapták a magukét, mint azok, akik itt maradtak. – Még a repül gépeinket sem használhattuk – siránkozott Holpers, – Egy sem volt üzemképes... Ekkor közbeszólt egy csöndes hang: – Mr. See, úgy döntöttem, hogy mégsem veszem meg a gépét, már vissza is vittem a hangárba. See lassan megfordult, gyilkos gondolatai szinte tapinthatóan lebegtek feje fölött. – Maga, Ridolph?!... Akkor már dereng valami... – Elnézést, mir l beszél? – Gyerünk, köpje ki! – See fenyeget en el bbre lépett. Bussey kapitány közbeszólt: – Vigyázat, See, uralkodjék magán! See elengedte füle mellett az intelmet. – Ebben a maga keze volt, Ridolph! Magnus Ridolph értetlenül rázta fejét. – A legnagyobb zavarban vagyok. A magam részér l úgy gondolom, a helyi lakosság talán tudomást szerzett arról, hogy itt szerencsejátékot znek olyasmivel, ami nekik nagyon fontos, és elhatározták, hogy megtorolják a méltóságukat ért sérelmet. A postahajó agyoncicomázott kis utasszállító autóbusza gördült a fogadó elé. Az érkez k között volt egy hibátlanul kifestett, illatosított és felékszerezett hölgy is, szembeötl en dús keblekkel. – Ó! – sóhajtott fel Magnus Ridolph. – Mrs. Chickering! Igazán elb völ !

Jack Vance: Háború a Kokod bolygón 55 Julius See kíváncsian el rehajolt. – Miféle megállapodásuk van maguknak? Mrs. Chickering megvet pillantással mérte végig a közbeszólót; figyelmét ebben a pillanatban két hölgy vonta magára, akik sántikálva közeledtek az igazgatóság irodája fel l. Még a lélegzete is elakadt. – Olga! Altamira! Mi a csuda... – Mit szörnyülködsz? – förmedt rá Mrs. Chaim. – Inkább szerezz nekünk valami ruhát. Ez a vad népség mindenünket szétszaggatta. Mrs. Chickering zavartan fordult Magnus Ridolphhoz. – De hát mi történt itt? Csak nem maga... Magnus Ridolph a torkát köszörülte. – Mrs. Chickering, ha válthatnék önnel néhány szót négyszemközt... – Félrevonta a hölgyet, kicsit távolabb, ahol a többiek már nem hallhatták. – Mrs. Chaim és Mrs. Borgage a barátn i? Mrs. Chickering aggodalmas pillantást vetett hátra a többiek felé. – Semmit sem értek – suttogta hevesen. – Mrs. Chaim a N szövetség elnöke és Mrs. Borgage a pénztáros. Nem értem, miért szaladgálnak itt rongyokban. Magnus Ridolph szintén válaszolt: – Nos, Mrs. Chickering, igyekeztem az ön instrukciói szerint eljárni, és ennek érdekében teret engedtem a helyi lakosság természetes harci kedvének; lehetséges persze, hogy... – Martha – harsant közvetlenül mellettük Mrs. Chaim károgó hangja –, te ismered ezt az embert?! Okom van rá, hogy azzal gyanúsítsam, része van ebben az iszonyú támadásban. Nézz rá! – csattant fel dühösen. – Egy ujjal se nyúltak hozzá! Bezzeg bennünket... Martha Chickering kiszáradt ajkát nyalogatta. – Nos, Olga drágám, Magnus Ridolph. A múlt hónapban elfogadott határozatunk értelmében megbíztuk azzal, hogy egyszer s mindenkorra vessen véget a szerencsejátéknak a fogadóban. Magnus Ridolph negédes hangon még hozzátette: – Feltehet en Mrs. Chaim és Mrs. Borgage is a határozat szellemében vélte leghelyesebbnek, ha eljön ide, és a helyszínen tanulmányozza a viszonyokat. Vagy tévednék? Mrs. Chaim és Mrs. Borgage dühösen méregették a szemüket. Mrs. Chaim szólalt meg: – Martha Chickering, ha azt hiszed, hogy a N szövetség még meg is jutalmazza ezt a gazembert... – De kedves Mrs. Chaim – tiltakozott Magnus Ridolph. – Olga drágám, heti ezer munitot ajánlottam fel neki! Magnus Ridolph könnyedén legyintett. – Kedves Mrs. Chickering, szívesebben látnám, ha a járandóságomat szétosztanák valamilyen nemesebb célra. Rövid itt-tartózkodásom alatt elég nyereségre tettem szert... – See! – kiáltott rémülten Bussey kapitány. – Az isten áldja meg, ember, uralkodjék magán! Magnus Ridolph gyorsan megfordult, és láthatta, hogy See mindenáron szabadulni akar a kapitány vasmarkából. – Vegye föl a nyereményét, ha tudja! Próbálja meg! – üvöltött See magából kikelve. Félrelökte Bussey kapitány csillapító karját, és kezét ökölbe szorítva Ridolph elé állt. – Tessék, próbálja meg!

– Kedves Mr. See, már felvettem. – Szó sincs róla, dehogy vette, és ha még egyszer idemerészkedik, kitekerem azt a cingár nyakát! Magnus Ridolph felemelte kezét. – A százezer munitot nyomban leírtam; sebaj, volt még másik hat fogadás, amelyekre megbízást adtam; ezeket kifizették, és az én részem a nyereményekb l jócskán meghaladja a háromszázezer munitot. Ezt az összeget valójában úgy tekintem, minta Küls Birodalmi Ingatlan és Beruházási Rt.-be fektetett t kém visszatérítését, némi ésszer haszonnal persze. Mindent összevetve, el nyös és nagyon tanulságos vállalkozás volt. – Ridolph – motyogta See –, egy szép napon... Mrs. Chaim el bbre furakodott. – Jól hallottam? A Küls Birodalmi Ingatlan és Beruházási Rt.-t említette? Magnus Ridolph bólintott. – Úgy tudom, Mr. See és Mr. Holpers felel s tisztvisel i voltak a konszernnek. Mrs. Chaim még két lépéssel közelebb jött. Nyugtalanul ráncolta homlokát. Bruce Holpers igyekezett észrevétlenül elsomfordálni. – Jöjjön csak vissza! – kiáltott utána Mrs. Chaim. – Van magához még néhány szavam, miel tt lecsukatom. Magnus Ridolph közben Bussey kapitányhoz fordult. – Gondolom, ön rövidesen visszatér a Methedeonra. – Igen – felelte Bussey kapitány. – Ha jól tudom, a tizenkettes a legjobb kabin a hajóján. – Igen, azt hiszem – mondta Bussey kapitány. – Akkor kérem, vegye úgy, hogy lefoglaltam a tizenkettest. – Ahogy óhajtja, Mr. Ridolph. Magnus Ridolph felnézett a hegyoldalra – Mintha néhány perce Mr. Pilbyt láttam volna futni fent a gerincen. Azt hiszem, megtehetnénk neki azt a szívességet, hogy értesítjük, id közben véget ért a háború. – Magam is azt hiszem – helyeselt Bussey kapitány. Körülnéztek a csoportban. Mrs. Chaim egyel re élénk vitába bonyolódott Julius See-vel és Bruce Holpersszel. Mrs. Borgage a sérüléseit mutogatta Mrs. Chickeringnek. Senki sem indult, hogy eleget tegyen Magnus Ridolph felhívásának. Magnus Ridolph vállat vont, és felkapaszkodott az Archaeornix lépcs jén. – Nos, így is jó. Nemsokára valószín leg amúgy is észreveszi... Mészáros Klára fordítása Lovász Zoltán rajzai

PÓSA ZOLTÁN

Feminista utópiák Feminizmus. A szó jelentése közismert, a n k emancipálására irányuló törekvések gy jt fogalma a szó legáltalánosabb értelmében. Európai demokráciákban némi joggal ironikus felhangokkal is emlegetik, mondván: lassan a férfitársadalom újraegyenjogúsítására volna inkább szükség. Ám f ként mohamedán államvallású országokban még nyomokban sem létezik n i egyenjogúság. Ez is bizonyítja: planétánk a kirívóan ellentétes végletek földje. A sci-fi irodalomba viszont betört a feminizmus az USA irányából. Amerikai írón k, Dorothy Bryant: Ata szigete (1971), Suzy McKee Charmas: Alldera és az amazonok (1978), Sally Miller Gerhardt: A dombon él n k története (1979), Marge Pierce: N k az id határán (1976), Pamela Sargent: Asszonyok tengerpartja (1987) csodálatos n i utópiákat teremtettek a képzelet birodalmában. A hetvenes-nyolcvanas esztend k feminista mozgalmainak ideológiáját öntik regényformába. Mint tudjuk, a tudományos-fantasztikus irodalom kedvelt eszköze: idegen szemével látni és láttatni. Ez általában is a parabolisztikus, példázatos irodalmi m vek egyik alaphelyzete. Franz Kafka nyomán Harold Pinter, az angol abszurd dráma (Samuel Beckett melletti) nagy klasszikusa határozta meg így a modern parabolam vek kiinduló szituációját: egy hermetikusan zárt közegbe idegen érkezik. Az csodálkozó szemével a leghétköznapibb tárgy is bizarrá változik. Az író az idegen ürügyén groteszk tárgy-, személy és tájleírást adhat. E fölsorolt öt feminista utópisztikus regényben is többnyire idegen tekintetek kamerájával tárulnak föl az olvasó el tt is ismeretlen birodalmak, különös országok titkai. A „dolog” titokzatosságát növeli, hogy az adott utópiabirodalomban él k számára a környezet természetes. Beavatottként viselkednek, semmit sem magyaráznak meg, homályos jelentés fogalmakat használnak abban a hiszemben, hogy a kívülálló (az idegen) számára is magától értet d ek e szlogenek. Az úgynevezett félig megmagyarázott vagy szándékosan homályba burkolt motívumok a sci-fi, illetve a misztikus irodalmi alkotások másik jellegzetes analogonjai.

A felsorolt öt tiszteletre méltó utópia-írón m vei közül Marge Pierce regényében a jelenb l 2137-be küldi át h sn jét. Dorothy Bryant utópiájában egy férfi napjainkból kerül át Ata szigetére, a képzelet, a n i utópia birodalmába. Egy harmadik asszony, Suzy McKee Charmas m vének központi figurája a brutális férfiak el l menekül egy csodálatos n i Elíziumba. Sally Miller Gerhardt is hasonló feminista paradicsomba szökteti emancipációra vágyó f szerepl n jét. Pamela Sargent alkotásában viszont a másik négy regényutópia alaphelyzetének szöges ellentéte játszódik le. Nem befogadnak valakit, hanem szám znek egy hölgyet a boldog n nem ek birodalmából, s büntetésként a brutális, agresszív hímvilág karjaiba taszítják. E sci-fi utópiákban két vegytisztán n i, illetve két vegyes típusú társadalom tárul elénk. Pamela Sargent, az ötödik opusz szerz je együtt mutatja meg mindkét variációt. Mind a négy szerz nél közös az, hogy az újabb (jelenkori) patriachákat, a domináns férfitípust taszítóvá, ellenszenvessé színezik. E hímek b sz technokraták, a nyers er szak hívei, primitív teljesítménycentrizmus, hatalmi mánia, korlátoltság, durvaság jellemzi ket. S még ezeken felül nemegyszer szerz (n )jük megveri ket egy-egy markáns személyiséghibával, jellemtorzulással is. Autoriter hatalmi struktúrák nem fordulnak el ezekben az utópiákban. A n i társadalomban közösen, demokratikusan döntenek mindenr l. Többek között a férfikérdésr l, mint például Saily Miller Gerhardt regényében. (Azért is érdemes elemeznünk eme öt könyvet, mert egyikben sem ábrázolja az író dogmatikusan monolitikusnak a férfivilágot.) A patriarchák ellentétei az úgynevezett „gyöngédek”. Azok a férfiak, akikkel lehet tárgyalni. Nos, az utóbbi írón m vének egyik jelenetében a „feminista utópiabirodalom” tagjai azon vitatkoznak: szabad-e „nyitni” a gyöngédek felé vagy nem. A dogmatikus frakció mereven elutasít mindenfajta koegzisztenciát, csak jobban vagy kevésbé fallokrata férfiakat ismer. A „revizionista” szárny a közeledés híve. Végül kompromisszumos megoldás születik. Abban egyeznek meg, hogy elküldenek egy n t a gyöngédekhez, aki tárgyalhat a többiek nevében.

Viszont köteles minden találkozásáról pontról pontra beszámolni honfitársn inek. A fölmerül nézeteltérések, viták megoldásával kapcsolatban az írón k álláspontja: az asszonytársadalmakban addig kell vitatkozni, amíg teljes egyetértés, közös álláspont nem születik a tagok között. De ezt nem úgy kell elérni, mint az utóbbi negyvenöt esztend ben a kommunista-szocialista országokban. Er szakot alkalmazni tilos! Bizonyára minden olvasóban fölmerül a kérdés: mi a helyzet a házassággal, a szexuális élettel eme n i paradicsomkertekben. A hagyományos házasság mint olyan: elt nik. Szabad akaratból, szabad választás következményeként létrejöhetnek hetero-, homoszexuális, leszbikus, tisztán baráti, plátói viszonyok. De csak addig, amíg a páros nexus mindkét tagjának kedve van a szimbiózishoz. E viszony olykor elkülönül(het) a fajfenntartástól is. Biológiai anyák, apák létezhetnek, de szül nek az mondható, aki felel sséget is érez a gyerek iránt. Szül nek (anyának) lenni tehát els sorban választás, nem biológiai determináltság kérdése. Ha a házasság, az anyaság problémaköre „módosult”, bizonyára átértékelhet a féltékenység fogalma is. És hát – magántulajdon sincs. Csak személyi tulajdon (ruha, használati cikkek stb.). Ugyanakkor Pamela Sargent egy csodálatos, eszményi szerelmi kapcsolatot is megálmodik különnem partnerek között. S bármennyire kerülgetjük, bizony el bbutóbb a fajfenntartásról is beszélnünk kell. A vegytiszta n társadalmakban-utópiákban az utódlás mesterséges megtermékenyítés útján történik. De még abban az esetben is, ha az anya és az apa személye nyilvánvaló, föl kell adnia mindkét félnek az el jogait, a harmonikus együttlét érdekében. Az utópisztikus társadalmakban a gyerekeket nem nevelik többé kis családokban. A tanulás-tanítás „gyerekházakban” történik. Azután kompetens személyiségek kezébe kerül az egyéniségformálás tiszteletre méltó feladata. A gyerekek, majd a kamaszok a hétköznapi életb l, gyakorlatból tanulnak. Játék közben ismerik meg a világ, a természet törvényszer ségeit. Eközben már hasznos munkát is végezhetnek a társadalom javára, önnön büszkeségükre.

M hely 57 Kés bb, feln tté alakulásuk el estéjén sem mennek egyetemre. Marge Pierce regényében úgy fogja föl, hogy az egész élet – a születést l a halálig – egy grandiózus egyetem. Minden ember hétévenként egyesztend s szabadságra megy. Ilyenkor azt csinál, amit akar. Azt teszi, amit egyénisége kibontakoztatása szempontjából a legfontosabbnak tart. A feminista utópiák lakói többnyire saját jószántukból dolgoznak. Mivel egy csomó fölösleges intézményt (iskola, bank, börtönök, gyárak) fölszámolnak, rengeteg munkaer , energia fölszabadult. Mindezeket a létfenntartás, az elemi kényelem szükségleteinek kielégítésére fordítják. A közérdek munka viszont kötelez e paradicsomi állapotokat ábrázoló regények szerepl i számára is. F znek, mosnak, mosogatnak, szántanak, vetnek, aratnak, betakarítanak. De nem vesz részt mindenki mindenben, ahogy a szocialista utópiák szervez i annak idején elképzelték. A képességeket és a készségeket figyelembe veszik. Csak arra ügyelnek, hogy mindenki egyenl arányban vegye ki a részét az élvezetes, illetve az unalmas tevékenységekb l. Az írón k az er szakot kirekesztik a feminista utópiák birodalmából. De ez nem jelenti azt, hogy nem védik meg a hölgyek országukat akár fegyverrel is az ellenség agresszióitól. A „védekez háborúk” ennek ellenére korántsem játszanak olyan fontos szerepet a n i utópiaregényekben, mint a többnyire férfiak által megalkotott sci-fikben. A feminista utópiaregények sugallata egyértelm en „zöld”. Mind az öt regény szerepl i általában lágy, könny energiákat használnak föl. A kemény energia (antianyag, atom, hagyományos robbanószer) ki van iktatva az életükb l. Tudatosan óvják a környezetüket. A természetben adott er viszonyokat aknázzák ki csupán. Szélmalmokban rölnek, a napenergiát alakítják át mozgási energiává stb. A természeti energia fölhasználása, a biokertészkedés azt is jelenti, hogy a vegetáció körforgásába viszszakerülnek az egyszer már fölhasznált anyagok (a komposzt, a trágya stb.). S a regények kis és nagy h sei arra is vigyáznak, hogy az utópiabirodalmak flóra- és faunavilágába ne kerüljenek idegen elemek. Ne bomoljon meg a természet egyensúlya. S az emberi beavatkozásnak is csak akkor van létjogosultsága, ha az aktív kéz nem zavarja meg a bioszféra ökológiai egyensúlyát. Bizony, a paksi atomer m vet, a b s-nagymarosi vízlépcs t ma is körömszakadtáig védelmez szakért knek volna mit tanulniuk a n i utópiák szerz it l. E regények h sei úgyannyira nem avatkoznak be a természet rendjébe, hogy Dorothy Bryant Ata szigetének lakói kialakították magukban a téli alvás képességét. Nem kell hát f teni, erd t irtani, leveg t szennyezni stb. Teljes mértékben nem vetik el a technikát, a technológiát e regények h sei, h sn i, írói-írón i sem. Ám az utópiák szubjektív és

objektív alkotói csak a létminimum-szükséglet el állítására szorítkoznak. S a hatalom érdekében soha nem vetik latba – a Pamela Sargent-regény h seit l eltekintve – még az emlegetett könny energiákat sem. S hiányoznak a szó szoros értelmében vett nagy és kis településstruktúrák is. Csak az állandó kivétel – a nyolcvanas évek írója –, Pamela Sargent regényében szerepel a „város” mint fogalom. Egy ilyen rövid m helytanulmány nem térhet ki a vizsgálódás tárgyát képez alapm vek minden motívumának tüzetes elemzésére sem. De ha mégis valamiféle összegzésre törekednénk, el kell mondanunk: Suzy McKee Charmas és Sally Miller Gerhardt kizárólag vegytiszta n i társadalmak ábrázolásával érték be. Szerintük a férfiakkal való együttélés veszélyes, elviselhetetlen. A hímek született despoták. A n k így óvják autonómiájukat, védik határaikat, de nem törnek a férfitársadalom leigázására. Csak azt akarják: hagyják békén ket a hímek. Pamela Sargent n világának lakói a férfiak fölötti zsarnokoskodást viszont önvédelmi okokból tartják elkerülhetetlennek. Két hierarchikusan egymásnak alá-fölé rendelt osztályt képzel el az írón , amely viszont nem a hagyományos patriarchális társadalmak rendjének merev ellentétpárja. S a regény két különnem f h se, Birana és Arvil idilli szerelme szimbolizálja egy olyan viszonyrendszer lehet ségét, amelyben elt nnek a csak szükségb l fenntartott hierarchiák. Egyenrangú és különnem emberek szerelme hozhatja csak el a megváltást az emberiségnek. Dorothy Bryant és Marge Pierce abból indulnak ki, hogy a férfiak fejl d képesek, nevelhet ek. Azaz: egyfajta toleráns n társadalmat képzelnek el. Amely persze „leereszkedni" nem hajlandó a b nös, aljas férfivilághoz. Nagy kegyesen hajlandó fölemelni magához a megtévedt és elbizakodott hímeket, ha talál bennük késztetést b nbánatra és megjavulásra. A már-már jóvátehetetlen vétkekért, amit az „ártatlan” n k iránt akarva-akaratlanul elkövettek. De miel tt – aljas, macho, fallokrata, despotikus, patriarcha típusú férfiként – eredend szellemi fölényemet mintegy kihasználva, a végletekig kicsúfolnám a hölgytársadalom híveit, mindenképpen elismerem: a hölgyutópiák hölgytársadalmai alapvet en demokrata, decentralizált, környezetvéd jelleg ek. Közös jelszavuk: végs soron senki se uralkodjék senki fölött. S ez mindenképpen vigasztaló.

ALMÁR IVÁN

Mi csillagászok keveset foglalkozunk a csillagközi repülések problémájával. Talán arról van szó, hogy leleplez dünk, ha valakinek sikerül eljutnia a távoli csillagokig, és személyesen ellen rzi mindazt, amit távcsöves megfigyelések alapján eddig róluk tanítottunk? Az idegenkedés oka aligha ennyire egyszer . Inkább úgy t nik, hogy ez a téma ma még sokkal több fantáziát, mint tudományos vizsgálódást igényel, a m szaki megvalósítás problémái pedig megoldhatatlanok. Véleményem szerint e kétségkívül utópisztikus problémának mégis van több fontos, a mának szóló „üzenete”, f képp az intelligens civilizációk elterjedtségével kapcsolatban. Az elmúlt évtizedekben az ember elindult a világ rbe, eljutott a Holdra, és tervezi a Mars-utazást is. Bebizonyosodott, hogy tartósan képes élni és dolgozni Föld körüli pályán lév rállomásokon. A folyamatosan lakott Mir és Freedom rállomásokkal megkezd dött az emberiség kitelepülése a világ rbe. Az rhajósok megtanultak dolgozni és szabadon közlekedni a Föld körüli térségben, és napirendre került állandó holdbázisok építése, a Hold er forrásainak hasznosítása érdekében. Mindez rövid néhány évtized alatt történt anélkül, hogy az emberes rrepülések során elháríthatatlan akadályokba ütköztünk volna. Ugyanakkor az rhajók és rállomások látványos fejl désével párhuzamosan merész utakra indultak a Naprendszer különféle égitestei felé az automata rszondák. Mindegyik sokezerszer nagyobb távolságra jutott a Földt l, mint az eddigi emberes rrepülések, és néhány közülük a Pioneer és Voyager sorozatból végleg elhagyja Naprendszerünket. A Neptunusz bolygót vizsgáló Voyager-2 szonda a fantasztikus képek közvetítése idején mintegy 4 fényórányi távolságra volt t lünk. Mivel sebessége meghaladja a szökési sebességet, amely a Naprendszer elhagyásához szükséges, folytatja végtelen útját a csillagközi térben. Mivel túl a bolygók világán már semmi sem zavarja repülését, további pályája könnyen kiszámítható, ha feltesszük, hogy egyenletes 25 km/mp sebességgel egyenes vonalú mozgást végez. Az t. táblázat azt mutatja, hogy ez az ember készítette berendezés mikor kerül viszonylag legközelebb a környez csillagokhoz. Például 28 635-ben (ez egy évszám!) 4,32 fényévnyire közelíti meg a Szíriuszt, miközben 14,64 fényévnyire lesz a Földt l. Megdöbbent tény, hogy ennyire pontosan meghatározható az igen távoli jöv egy bizonyos pillanata; semmiképp sem tudhatjuk, hogy lesz-e akkor még emberiség,

58 M hely de azt pontosan tudjuk, hogy a Voyager–2 rszonda akkor hol tartózkodik majd! (Kitalálni sem tudunk olyan körülményeket, melyek meg tudnák akadályozni, hogy a szonda a táblázatban jelzett pályát befussa.) Ezek a furcsa, öt-hat jegy évszámok már fogalmat adnak arról, hogy milyen hatalmasak a csillagközi távolságok a Naprendszerhez, illetve annak eddig bejárt bels teréhez képest. A táblázatból az is látszik, hogy ha az Oort-féle üstökösfelh t a Naprendszer határának tekintjük, akkor a Voyager–2 csak 28 635-ben hagyja el végleg a Naprendszert. Az is elég szemléletes módja a méretek összehasonlításának, hogy az ember készítette reszközök közül jelenleg 4 fényórányira van a legtávolabbi, míg a legközelebbi csillag 4 fényévnyire. Könnyen elképzelhet az év és az óra aránya – ahányszor hosszabb az év az óránál, annyiszor messzebb van a legközelebbi csillag a legtávolabbi bolygónál. A csillagok távolsága óriási az eddig befutott távolságokhoz képest; míg a Naprendszerben való közlekedés problémáit az emberiség elvileg és részben gyakorlatilag már megoldotta, addig a csillagközi repülés új, nagyságrendekkel nehezebb feladat, amelyre technikailag, s t bizonyos értelemben tudományosan s képtelenek vagyunk: új típusú hajtóm vekre, energiaforrásokra, a védekezés újszer megoldására lesz szükség.

DAEDALUS ÉS EGYÉB CS1LLAG RHAJÓK Felmerül a kérdés, hogy mi lenne a célja egy csillagközi rrepülésnek Alighanem semmi egyéb, mint annak bizonyítása, hogy az emberiség képes egy ilyen kalandos vállalkozásra Legalábbis jelen pillanatban még nem tudjuk, hogy milyen hasznot remélhetnénk a csillagközi térség átrepülésétöl. Az is igaz azonban, hogy kezdetben maga az rhajózás sem volt több, mint kalandos vállalkozás, melyet f képp ugyanaz a kíváncsiság mozgatott, mely az embereket hosszú id óta magas hegyek megmászására, a sarkvidék meghódítására ösztökélte. Ma még nem közismert, de tény, hogy a Föld körüli térség „meghódítása” gazdaságilag is nagyon hasznos vállalkozás, mely végs soron megadhatja az emberiségnek a fennmaradásához szükséges er forrásokat. Lehet, hogy id vel ugyanilyen fontosnak bizonyul, ha megvalósul a csillagközi repülés valamelyik formája. Vizsgáljuk meg, milyen m szaki és tudományos problémákat kell megoldani ahhoz, hogy ennek a „kihívásnak” eleget tegyünk! Ha célunk az, hogy a csillagokig vezet hatalmas utat emberileg belátható id n belül tegyük meg, akkor a csillag rhajót, ill. csillag rszondát er teljesen fel kell gyorsítani. A II. táblázatból látható, hogy a jelenlegihez hasonló kémiai hajtóanyagú rakétákkal a fénysebességnek csak egy-két

tízezredrésze érhet el, tehát egy fényévet 5– 10 ezer év alatt tesz meg az ilyen rhajó. A csillagközi repüléseknek ezt a módját képviseli például a Voyager–2. A második, sokkal ígéretesebb meghajtási mód, a nukleáris meghajtás elvileg meglehet sen jól ismert, bár a gyakorlatban még nem létezik. A hidrogénbombákban megvalósított fúziós energiafelszabadítás segítségével a hajtóm veken kiáramló anyagot nagymértékben fel lehet gyorsítani, s elvileg elérhet a fénysebesség 10%-a. Ez azt jelenti, hogy a legközelebbi csillagot 40–50 év alatt elérhetjük! Még 1973–77 között a British Interplanetary Society (az angol rhajózási társaság) szakért inek egy csoportja kidolgozta egy csillagközi repülés m szakilag mintegy fél évszázadon belül megvalósítható programját. A Daedalus-terv lényege a következ . Építsünk olyan automatikus csillagközi rakétát, amely egy emberölt alatt képes eljutni a legközelebbi, valóban érdekes célpontig, a viszonylag közeli Barnard csillagig! Az ábrán látható Daedalus rszonda, ill. rhajó ossztömege 54 000 tonna, egy mai rrepül gép a maga 2000 tonnájával valósággal eltörpül mellette. A gyorsítást kétlépcs s rakéta végzi. Az els fokozatban 46 000, a másodikban 4000 tonna speciális hajtóanyag található. Ennek egy része könny hélium lenne (mely természetes formában a Földön sajnos nem található) másik része deutérium. Ezek elégetése nukleáris fúzióval másodpercenként 250 robbanással történne. A hajtóanyagot a rakétában az abszolút nullához közeli h fokon kell tárolni. A termelt energia több mint amennyit a Föld jelenleg fölhasznál! A 30 000 tonnányi könny héliumot az rszondának útközben, a Naprendszer óriásbolygóinak légköréb l kellene összegy jtenie. Ezután indulna hosszú útjára a Daedalus a Barnard csillag felé. A repülés közben a fénysebesség 12%-ára felgyorsuló rszondát természetesen védeni kell a több ezer km/mp sebességgel szemberepül atomok, porszemcsék csapásától. Ehhez a véd pajzs nem elég, ezért az rszonda el tt 200 km-rel mesterséges felh repülne, melyben a bombázó részecskék megsemmisülnének. A programot természetesen igen fejlett számítógéprendszer vezérelné, és robotok hajtanák végre. A Barnard csillag közelébe összesen 500 tonnányi m szer érkezne. Érkezés el tt leválna róla 20 db célzott kutatószonda, melyek megfigyeléseiket a rendszeren fékezés nélkül keresztülrepül anya rszondára továbbítják. Onnan a megfigyeléseket 4 atomreaktor energiájával hat év alatt folyamatosan sugároznák vissza a Földre. A fénysebességel terjed üzenet csak további 6 év múlva érkezne be a földi vev berendezésekre. A II. táblázat harmadik sora azt sugallja, hogy létezik ennél hatékonyabb megoldás is, a fotonrakéta. Az eddig említett rakétatípusok ugyanis hagyományos módon a magukkal vitt hajtóanyagot gyorsítják fel

kisebb-nagyobb mértékben a haladással ellentétes irányban. A kidobandó üzemanyag szállítása azonban rendkívül gazdaságtalanná teszi a hagyományos rakétákat. A fotonrakéta újszer megoldása, hogy a létez legkisebb tömeg hatóanyagot, a sugárzást gyorsítja fel fénysebességre. Mivel a sugárzás fotonjai is rendelkeznek tömeggel, m ködik a visszaható er , vagyis a fotonrakéta felgyorsul. Ehhez azonban fantasztikusan intenzív sugárzás kibocsátására, újszer energiaforrásra lenne szükség. Elvben tudjuk, hogy a megoldás létezik, mert anyag és antianyag egyesülése, megsemmisülése létrehozza a kívánt intenzív sugárzást. Az antianyag „termelése" a Földön azonban még nincs megoldva, jelenleg laboratóriumokban 1 milligramm antianyagot 1 millió dollár körüli áron tudnak el állítani; ugyanakkor az rhajó több tonnányi antianyagot igényelne. Lehet, hogy az el állítás problémáját valamikor majd sikerül megoldani, de jelenleg még csak az elképzeléseknél tartunk. Óriási technikai nehézséget jelent például, hogy nincs olyan közönséges anyag, amely alkalmas lenne antianyag tárolására, hiszen azzal érintkezve pillanat alatt szétsugárzódik. Nagyon er s mágneses terekre, „palackokra” gondolnak, de ezek alkalmazhatósága még nem bizonyított. Meg kell említeni még egy lehetséges megoldást, mely az eddig ismertetett rakétahajtás fordítottja. Ha ugyanis nagy problémát jelent a hajtóanyag szállítása a végtelen csillagközi rön keresztül, akkor fordítsuk meg a dolgot, és a Földr l toljuk igen intenzív lézersugárral az rhajót a csillagok felé! A fénysugárnak ugyanis mérhet tolóereje van, bár ez igen gyenge. Kiszámították, hogy a fénysebesség fél százalékának eléréshez is 100 millió dollár érték lézerhajtás kellene kilogrammonként! Emellett gondoskodni kellene az rhajó Föld felé forduló oldalának er teljes h tésér l, hiszen az odairányított fantasztikusan er s lézersugár els sorban nem tol, hanem melegít. Legf képp pedig a módszer annyira kis hatásfokú és drága, hogy fennáll a veszély – a földi lézereket m ködtet intézmény évek vagy évtizedek után leállítja a programot, és magára hagyja az rhajót. Összegezve a II. táblázat eddigi tanulságait, látható, hogy valamennyi megoldás rendkívüli technikai er feszítésekkel és költségekkel jár. Felmerül a kérdés, hogy akad-e vállalkozó, aki hajlandó finanszírozni egy ilyen utat, ha annak esetleges eredményei minden bizonnyal csak a következ generációkat gazdagítják. Egyáltalán létezike olyan (elvi) megoldás, mely az eredményt hamarabb, egy-két évtizeden belül biztosítja?

REPÜLÉS FÉNYSEBESSÉGGEL Az eddig említett módszerek aligha alkalmasak arra, hogy az rhajót fénysebességhez

M hely 59 I. táblázat Néhány állomás a Voyager–2 jövend útján (az 1. sor az esemény évszáma, a 2. sor az esemény, a 3. sor a csillagmegközelítés távolsága fényévben, a 4. sor a Földt l mért távolság fényévben) 1 2

8 571 Barnard Csillag

20 319 Prox. Cen.

3 4 1 2 3 4

4,03 0,42 129 084 Ross 154 5,75 6,39

3,21 1,00 296 036 Szíriusz 4,32 14,64

közeli, úgynevezett relalivisztikus sebességre gyorsítsák. Ehhez talán a 3. sorban említett megoldás, az „intersztelláris ramjet” visz legközelebb. Az ötlet lényege, hogy az rhajó nem viszi magával a kidobandó hajtóanyagot és üzemanyagot, hanem összesöpri a csillagközi térben található hidrogént, majd – úgy, mint a Nap belsejében – fúziós energiatermeléshez hasznosítja. Az intersztelláris tér ugyan valóban tele van hidrogénatomokkal, de ezek s r sége annyira csekély, hogy legalább 80 km2-es gy jt felület kellene. Emellett maga a begy jtés és a feldolgozás folyamata technikailag még ismeretlen, nem megoldott. Létezik egy, a gravitációelmélettel összefügg másik ötlet is, mely a vákuum úgynevezett nullpontenergiájának hasznosításán alapul. Mindez egyel re csak elképzelés, melynek megvalósítása rendkívüli m szaki fejl dést kíván. A relativisztikus sebességgel repül rhajónál meg kell említeni azt a körülményt, hogy a relativitáselmélet egyik elfogadott

20 629 Centauri 3,47 1,02 442 385 44 Oph 6,72 21,88

következtetése értelmében az ilyen járm ben lényegesen lassabban telik az id , mint itt a Földön. Ezért a benne repül rhajósok lassabban öregszenek. A 2,2 millió fényévnyire lév Andromeda-köd is elérhet ilyen relativisztikus rhajóval úgy, hogy a benne ül k csak 30 évet öregszenek, miközben a Földön 2 millió év telt el. Mindez, mint lehet ség, nem mond ellent a fizika ma ismeretes törvényeinek. Más a helyzet a fénysebességet meghaladó rhajóval, mint lehet séggel. Ha szigorúan a bizonyított tudományos eredmények szintjén maradunk, akkor a fénysebességnél gyorsabban repülni egyáltalán nem lehet. Vannak azonban bizonyos homályos elgondolások, amelyek nem zárják ki a fénysebesség átlépését, mint lehet séget. Hivatkozni lehet arra, hogy valamikor, a repülés kezdeti id szakában a hangsebesség átlépését is lehetetlennek tartották. Bizonyítottnak vették, hogy a légellenállás, amivel a re-

26 262 belépés az Oort felh be

28 635 kilépés az Oort felh b l

20 000AU 857 963 DM + 27 1311 6,62 4738

200 000AU

pül gép találkozik, a hangsebesség elérésekor végtelenre n . Gyakorlatban kiderült, hogy ez nem igaz, mert az egyszer elmélet a hangsebességet megközelít sebességtartományban már nem érvényes módosítatlan formában, a közegellenállás nem növekszik végtelenre, a hangsebesség gyakorlatilag is átléphet . Ilyenkor hangrobbanás jön létre, jelezve, hogy elvileg más közegben repülünk tovább. Vannak, akik azt állítják, hogy a fénysebességgel is így fogunk járni, vagyis a fénysebesség átlépése nem mond ellent a fizika végs törvényeinek. Az ilyen „hipertérutazásoknak” az a feltétele, hogy forradalmi változások menjenek végbe a fizikában is, nemcsak a m szaki tudományokban. Mindenesetre az ilyen fénysebesség fölötti utazás lenne az egyetlen lehet ség arra, hogy a csillag rhajó felbocsátója maga élvezhesse az út eredményeit.

II. táblázat A csillagközi utazásoknál használható meghajtási módszerek (c=fénysebesség) 1. ha az rhajó maga gyorsít a) kémiai rakéta kiáramlási sebesség 0,000015 c haladás max. sebessége 0,0002 c b) termonukleáris fúziót hasznosító rakéta kiáramlási sebesség 0,1 c haladás max. sebessége 0,2 c c) anyag-antianyag szétsugárzását hasznosító fotonrakéta 2. ha az rhajót földi lézer gyorsítja sugárnyomással haladás max. sebessége 0,005 c 3. ha az rhajó útközben gy jti össze üzemanyagát („ramjet”) a) a begy jtött csillagközi hidrogén felgyorsítása és kidobása b) a begy jtött csillagközi hidrogén felhasználása termonukleáris fúzióban is

60 M hely

M hely 61 III. táblázat A lehet segek összefoglalása (a ? teljesen bizonytalan lehet séget jelent) csillaghajó

lassú repülés

relativisztikus

fénysebesség fölötti

id tartam

hosszú

fedélzeti id rövid

rövid repülési id

energiaforrás

nukleáris, lézertolás

meghajtás

atomrakéta antianyag-rakéta lézer

nukleáris csillagközi anyag nullpontenergia? antianyag ramjet?

nullpontenergia? negatív tömeg? tachionok? alagutak?

szükséges fejlesztés

25-50 év m szaki fejlesztés

rendkívüli m szaki fejl dés

forradalmi m szaki és tudományos fejl dés

társadalmi probléma

azok közömbössége és ellenállása, akik nem részesülhetnek az eredményekb l

NOÉ BÁRKÁJA ÚTNAK INDUL Láttuk, hogy a csillagközi utazások f akadálya a hosszú repülési id . Bármelyik megoldást választjuk, a nagy távolságok miatt óriási utazási sebességre, vagyis az rhajó er s gyorsítására (és lassítására!), vagyis fantasztikus energiákra van szükség. Kérdés hogy ekkora beruházás valaha is indokolható lesz-e azzal a bizonytalan céllal, amit egy másik csillag bolygórendszere jelent. De valóban szükség van-e arra, hogy az rhajósok egy emberölt n belül elérkezhessenek céljukhoz? Ha nem a földi tudományt gazdagítani kívánó automata szondákban vagy egy-két személyes kutató rhajókban gondolkodunk, hanem a csillagközi térben új naprendszerek felé vándorló rtelepekben, akkor a hosszú utazási id már nem látszik okvetlenül akadálynak. Esetleg néhány száz év múlva, amikor az emberiség túlnyomó része már amúgy is rvárosokban él a Naprendszer különböz térségeiben, sor kerülhet arra is, hogy egyikük elindul – kis sebességgel – a csillagközi térbe. Az rváros magával vinné, mint valami Noé bárkája, a teljes ökoszférát: a légkört, a növényzetet, az állatvilág egy részét. Az út kis sebességgel akár tízezer évig is eltarthat az 50 fényévnyire lév célpont, egy másik bolygórendszer felé. Közben generációk váltják egymást (bár az

össznépességnek nem szabad növekednie), és a mondjuk százezernyi telepes által lakott, 100 km hosszú, 10 km átmér j henger a fénysebesség 3–4%-ával halad a világ rben. (Egy másik, hasonló méret , független tartály vinné a nukleáris hajtóm ben felhasználható hajtóanyagot.) Egy évszázadokig vagy évezredekig zavartalanul fejl d , technikai civilizáció számára úgy t nik – az ilyen lassú vándorlás kivihet , s t csábító lehet ség. Éppen ezért felmerül a probléma, hogy ha Tejútrendszerünkben az elmúlt százmillió évek alatt itt is, ott is kialakultak és fejl dtek technikai civilizációk, miért nem találkozunk Naprendszerünkben máshonnan idevet dött rvárosok nyomaival. Kiszámítható ugyanis, hogy még ilyen lassú sétatempóban is néhány 10 millió év elegend ahhoz, hogy egy civilizáció egész Tejútrendszerünket felkutassa, bejárja. ha úgy tetszik, meghódítsa. Mivel a mi Naprendszerünk nyilvánvalóan az élet számára alkalmas környezetet jelent, mi lehet az oka annak, hogy bennünket nem látogattak (látogatnak) meg idegen civilizációk? Ez az állítólag még Fermi, a híres olasz fizikus által megfogalmazott kérdés, az un. Fermi-paradoxon szorosan összefügg a csillagközi utazások lehet ségével vagy lehetetlenségével, és egyértelm válaszra vár. Ha csak olyan választ tudunk adni, hogy a technikai civilizációk szükségképpen elpusztítják önmagukat,

ha megoldható, akkor csak békés célra alkalmazzák

még miel tt elindulnak más bolygórendszerek felé, akkor ennek a következtetésnek fontos mondanivalója van a ma emberének is. Ha az a válasz, hogy az idegen civilizációk léteznek, de a csillagközi repülés valamilyen okból lehetetlen, akkor másképp kell gondolkodnunk az emberiség jöv jér l. Végül lehetségesek olyan megoldások is, melyekre vonatkozó elképzeléseink ma még hiányosak. Összegezve: ilyen keveset tudunk ma még a csillagközi rhajózás eszközeir l és módszereir l; könnyen lehetséges azonban, hogy ez lesz jövend évszázadok egyik legfontosabb kutatási témája, m szaki fejlesztési feladata.

A Daedalus csillag rszondához, ill. automatikus csillag rhajóhoz képest eltörpül egy mai rrepül gép. 1 – eróziós véd lemez, 2 – hasznos teher, 3 – folyékonyhidrogén-hajtóanyag, 4 – kis teljesítmény hajtóm vek, 5 – a második fokozat hajtóanyagtartályai, 6 – a man verezéshez szükséges hajtóanyagok tartálya, 7 – kiegészít energiaszolgáltató reaktorok, 8 – a második fokozat parabolikus visszaver felülete, 9, 12 tartószerkezet, 10 – az els fokozat hajtóanyagtartályai, 11 – folyékonyhidrogén-tartály, 13 –

nukleárishajtóanyag-betápláló, 14 – az els fokozat hajtóm vének „égéstere”, 15 – az els fokozat nukleáris fúziós hajtóm ve, 16, 20 – elektronágyúk, 17 – szupravezet k, 18 – az els fokozat parabolikus visszaver felülete, 19 – a mélyh tött nukleáris hajtóanyag gömbtartálya. 21 – a második fokozat nukleáris fúziós hajtóm vének „égéstere”, 22 – a második fokozat nukleáris hajtóanyagának betáplálója, 23 – javítórobotok, 24 – hírkapcsolati egység, 25 – távcsövek, 26 – kutatórakéták

CYRIL M. KORNBLUTH Ma már csak egy vén csont vagyok, így nyugodtan bevallhatom, hogy rettenetesen aggaszt a tudósok új nemzedéke. Olyan nyugodtan mondják:,,Hát még a kobalt 60-as atombomba! Az okoz csak igazi vérzuhatagot!”, és eközben lelkifurdalás nélkül sütögetik nevetséges pecsenyéjüket, kavargatják pusztulásból és halálból álló levesüket – csak a vendég elégedett legyen! –, és soha, egyetlen pillanatig sem merül fel bennük kétség tevékenységüket illet en, semmi sem zavarja nyugalmukat. Hogyan is lehetne velük megértetni, hogy a jó és a rossz fogalma sokkal fontosabb, mint kisded f z cskézésük?! Voltak néhányan, akik küzdöttek a dolgok ilyetén elrendezése ellen, Wiener, Urey, Szilárd, Morrison, de k már valamennyien halottak, amennyire ember csak lehet. skori kövületek, akik régen kimentek a divatból. De közülük a legnagyobbról még sosem beszélt senki. Még maga McDonald tengernagy sem tisztázta a dolgokat. Ezt a valakit Julio Gomeznek hívták. Tegnap Malach Hamovis, egyik zsidó barátom, aki a Halál Csavargó Angyala, tett pontot a történet végére. Rosa mocskosra olvasott levele jelezte számomra, hogy Malach Hamovis kiterjesztett szárnyakkal megérkezett, és magával vitte a harminckilenc éves Juliót. Tüd gyulladás. „... de Julio szerette volna tudatni önnel, hogy bármilyen rövid is volt élete, ez a kevés is teli volt kielégüléssel és jóval, így nem boldogtalan, amiért meg kell halnia” – írta Rosa fájdalommal teli levelében. Azt hiszem, a legteljesebb kielégülést akkor szerezhetem neki, ha végre elmesélem egész történetét.

© Cyril M. Kornbluth: Gomez

GOMEZ Huszonkét évvel ezel tt kezd dött. Friss októberi délel tt volt. Találkozóm volt Sugarman professzorral, aki az egyetem fizika tanszékének vezet je volt. Ártatlan rutinmunkának indult, már nem is tudom, milyen évforduló kapcsán – talán az els elem, az atombomba vagy Nagasaki –, már nem emlékszem pontosan. Csak annyit tudok, hogy f szerkeszt m vezércikket akart, és nekem a Manhattan Districthez tartozó három-négy személyiséggel kellett interjút készítenem. Sugarman egy gótikus torony legfels emeletén lév irodájában fogadott, ami tökéletes ellentétet képezett a mai fizikával. Éppen a csúcsíves ablak el tt állt, és a felh s eget kémlelte. Pirospozsgás, pocakos kis ember volt. Néhányszor már találkoztunk banketteken, sajtókonferenciákon a két év alatt, de nem is gondoltam, hogy felismer. Így is történt, nevem nem jelentett neki semmit. – Mr. Vilchek? – üdvözölt. – Én vagyok, Sugarman professzor. Hogy van? – Jól. Nagyon jól. – Ragyogó ábrázata teljességgel alátámasztotta kijelentését. – Kérem, foglaljon helyet. Mir l akar velem beszélgetni? – Szeretném, ha elmondaná, ön szerint melyek az atomenergia, az atombomba feltalálásának legfontosabb következményei! Ön szerint melyek a legfontosabb területei ennek a kérdéskörnek? Szeme felragyogott, mint aki tudja, most meg fog lepni engem. – A nevelés! – jelentette ki, és hátrad lt a fotelben, hogy jobban szemlélhesse a hatást.

Cyril M. Kornbluth: Gomez 63 – Valóban újfajta megvilágítás, professzor. Pontosan mit akar ezzel mondani? – A nevelés – ismételte –, a technikai nevelés alapjaiban változtathatja meg korunk történelmét. Mélységesen aggaszt a nagyközönség tökéletes értetlensége a tudományos kutatásokat és azok céljait illet en. Az emberek lenéznek minket, vagyis lenézik a tudományt, mert nem értik. Engedje meg, hogy mutassak magának valamit! Kotorászni kezdett az íróasztalán hever iratok között, majd el húzott és a kezembe nyomott egy négyrét hajtott, gyerekes kézírással írt lapot. – Nézze csak, ezt a levelet kaptam! Tanulmányozni kezdtem a macskakaparást, és ezt olvastam ki bel le: Október 12. Nagyrabecsült Uram! Engedje meg, hogy Önnek, a nagy atomtudósnak bemutatkozzam. Tizenhét éves vagyok, és szorgalmasan dolgozom az elméleti fizikán, teljesen egyedül. Angoltudásom tökéletlen, mert csak egy éve élek New Yorkban. Puerto Ricóból jöttem. És mert apa és anya szegény, egy étteremben dolgozom, tányérokat mosogatok. Ezért bocsánatát kérem, Nagyrabecsült Uram, tökéletlen angolságom miatt, majd lesz jobb. Bátorkodom elrabolni drága idejét, de remélem, van néhány perce egy olyan nyomorultra, mint én vagyok. A reaktorban létrejöv , a bór elegyítésekor keletkez neutronelnyelés színképének elméletével foglalkozom. A reproduktív reaktorok a következ elv szerint m ködnek:

x x 5 x10 x15 + + +… + 1 1 1 1

u=

a bór elegyítésekor a neutronszínkép a következ k szerint jön létre: u=

x 5 x x 2 x3 + + + +… 1 1 1 1

mindezekr l meg vagyok következ reláció adódik: v5 = u

gy z dve.

Fentiekb l

a

1 - 2u + 4u2 - 3u2 + u4 1 + 3u + 4u2 + 2u3 + u4

mely csak egy negyedik rendszerben indukálódhat. Konkrétan még nem gy z dhettem meg ennek sikerér l, és kérem, ha drága ideje engedi, írja meg, hol hibáztam. Fogadja legalázatosabb köszönetemet! J. Gomez Porto Bello Lunchroom 124. St. et. St. Nicholas Ave. New York, New York Elkezdtem nevetni. – Ez tényleg nevetséges! Ha minden eredeti fickó elkezdene ilyen leveleket írogatni a f szerkeszt mnek! Err l jut eszembe:

közölhetném? Biztosan jól fognak rajta szórakozni az olvasóink. A professzor egy pillanatig habozott. – Persze, mért is ne?! De az én nevemet ne említse! Beszéljen csak úgy rólam, mint „kiváló fizikusunk”-ról. Mindazonáltal én egyáltalában nem nevettem, bár megértem a maga álláspontját. Lehet, hogy ez a fiú gyengeelméj – valószín leg az is –, de az én szememben nagyon fontos, mert sokan azt gondolják, hogy a tudósok holmi b vészek, akik olyan trükkökkel élnek, amiket bárki megérthet. Visszamentem az irodámba, és húsz perc leforgása alatt formába öntöttem a riportomat. Egyre inkább úgy t nt, meg tudom gy zni a f szerkeszt met, hogy közölje le a fiatal Gomez levelét a tudománnyal foglalkozó oldalon. Végül is a levél az én néhány kísér mondatommal napvilágot látott. Vasárnap reggel negyed hétkor er teljes kopogtatásra ébredtem. Belebújtam a papucsomba, magamra vettem köntösömet, és nagy nehezen elindultam az ajtó felé. De azoknak ott, az ajtó másik oldalán sürg sebb volt a dolog. Miel tt elérhettem volna az ajtót, az hirtelen kivágódott. Ott állt a hotelszolga a reggeli lapokkal, a f szerkeszt m, három szigorú pillantású fiatal fickó és egy zord, jeges arcú, id sebb férfi. A szálloda alkalmazottja bocsánatot mormolt, miközben a többiek benyomultak a szobába. Dünösen a f szerkeszt m felé fordultam: – Mi történik itt...? A három alak egyike az ajtó elé állt, a másik az ablak el tt helyezkedett el, a harmadik pedig a fürd szobába vezet ajtót torlaszolta el. Az id sebb úr engem ragadott meg. – Felismeri ebben a férfiban Vilcheket? – fordult parancsoló hangon f szerkeszt m felé. Amaz igent intett. – Motozzák meg! – mordult az id sebb. Az ablaknál álló odajött, és végigtapogatta minden ruhadarabomat (mintha legalábbis fegyver lett volna nálam!). Sejtelmem sem volt, miféle félreértés áldozata lehetek. F szerkeszt m szemmel láthatóan kerülte pillantásomat. Amikor a motozás véget ért, az id sebb odajött hozzám. – Mr. Vilchek, én McDonald ellentengernagy vagyok. Az Egyesült Államok Atomenergia Bizottsága Tájékoztatási és Biztonsági Szolgálatának igazgatóhelyettesi min ségében vagyok itt jelen. Maga írta ezt? – kérdezte, és az orrom alá dugott egy nyomtatott lapot. Csak nagy nehezen tudtam elolvasni, mi az. „Az atom csak az intellektuális elit számára van fenntartva? Nem ez a véleménye egy fiatal éttermi mosogatónak. Ez a levél, melyet egy elismert atomkutatónknak küldtek, meger síti Sugarman professzor véleményét (a vele készült interjút szintén közöljük), miszerint az átlagemberek nem ismerik el a tudósok munkájának nehézségeit, íme, a levél teljes szövege, beleértve a matematikai képleteket is: „Nagyrabecsült Uram! Engedje meg, hogy Önnek, a nagy atomtudósnak bemutatkozzam. Tizenhét éves vagyok...” – Igen – válaszoltam a tengernagynak. – A levél kivételével a szöveget én írtam. És akkor mi van?

– Elküldtük ezt a levelet néhány embernek, és ezek további információkat kérnek. De nem szerepel a feladó címe! Mit

akar ez jelenteni? – mordult rám.

64 Cyril M. Kornbluth: Gomez – Lehagytam, amikor közöltem ezt a levelet – kezdtem türelmesen magyarázni –, így szoktunk eljárni valamennyi olvasói levél esetében. Miféle fontossággal... Nem hallgatott többé rám. – Hol a levél eredetije? Rövid ideig gondolkodtam. – A nadrágom zsebében felejtettem. – mondtam, és elindultam a szék felé, amire a holmijaimat tettem. – Ne mozduljon! – állított meg durván az a fickó, amelyik a fürd szoba ajtaja el tt posztolt. Odadobtam neki ruháimat, keresse meg maga. Végül is a zakóm bels zsebéb l került el Gomez levele. Odaadták a tengernagynak. Az öregfiú szóról szóra összehasonlította a nyomtatott és a kézírásos szöveget, majd a levelet belegy rte egyik zsebébe. – Köszönöm az együttm ködést! – fordult végezetül f szerkeszt mhöz, és rácsapott a zsebében lapuló két lapra. – Magát pedig rizetbe veszem – jelentette még ki száraz hangon, mintegy bocsánatot kérve t lem és a nyilvánosságtól az incidens miatt. – Nemzetbiztonságunk legmagasabb érdekeit képviseltem. Viszontlátásra! Abban a pillanatban, amikor indulni készült, f szerkeszt m végre felébredt. – Tengernagy úr! – mondta. – Jelzem, hogy mindaz, ami itt történt, holnap az újságok els oldalára fog kerülni. A tengernagy elsápadt, majd hosszú szünet után így szólt: – Maguk talán nem tudják, de országunk bármelyik pillanatban nemzetközi konfliktushelyzetbe kerülhet, és mindennap gyermekeink halnak meg. Ez az, amiért nekünk, maguknak és nekem tiltakoznunk kell. Mert mit ér az haláluk, ha minden civil az ilyen nemzetbiztonsági intézkedések ellen tiltakozni kezd? F szerkeszt m leült az ágyam szélére, és rágyújtott egy cigarettára. – Mindezzel teljesen tisztában vagyok, tengernagy – mondta nyugodtan. – De azt is tudom, hogy szabad országban élünk, és továbbra is mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ez így is maradjon. Tiltakozom tehát az ellen, hogy elhallgassam azt, amit az imént itt láttam: ezt az illegális motozást, ezt a dokumentumelkobzást... A tengernagy félbeszakította: – Szolgálati becsületszavamra biztosíthatom afel l, hogy önök súlyos kárt okoztak volna hazánknak, – Az ön szolgálati becsületszava! Maguk behatoltak ebbe a szobába házkutatási parancs nélkül. Azt hiszi, ez legális? Maguk képesek lettek volna lel ni Vilcheket, amikor a szék felé közeledett. Azt hiszik, nem láttam? F nököm gondolatban jó pontot kapott t lem. – Nem hiszem, hogy bocsánatot kellene kérnem az általunk alkalmazott módszerek miatt – mondta végezetül a tengernagy, nehezen beszélt, mintha a szavak a torkát sértették volna –, de kérem, bocsássanak meg. Csak azért kérek elnézést, mert – mint mondtam – különleges fontosságú ügyr l van szó. Kérhetem a szavukat, hogy mindez nem fog nyilvánosságra kerülni? – Egy feltétellel – felelte a f szerkeszt m. – Kérem a Gomez-történet közlésének kizárólagos jogát! Majd Mr.

Vilchek tájékoztat engem az önök legteljesebb együttm ködésével. Addig egyetlen szót sem hozunk nyilvánosságra, amíg önök erre nekünk engedélyt nem adnak, és természetesen riportot is közlünk önökkel. – Rendben van – válaszolt keser hangon a tengernagy. Végre rájött, hogy f szerkeszt m a kezdet kezdetét l erre számított. A tengernaggyal sietve felszálltunk egy New Yorkba men gépre. A legnagyobb sajnálkozással vette tudomásul, hogy egy piszkos lap is van a kezében, de ha már így történt, igyekezett jó képet vágni a dologhoz. – Ma, hajnali háromkor telefonált az atomenergia-bizottság igazgatója. t el tte személyesen hívta fel Monroe professzor, a Tudományos Konzultációs Intézett l. Monroe professzor, aki az éjjel sokáig dolgozott, kézbe vette a vasárnapi újságot, hogy még olvasson egy keveset elalvás el tt. Amikor meglátta Gomez levelét, a szó szoros értelmében kiugrott az ágyából. Úgy találta, hogy pontosan az munkaterületébe illeszkedik az, amit Gomez mond a neutronelnyelés színképének relációjáról. És ez... khm... ez a leggondosabban rzött atomtitok. Arra gondolok, hogy ez a Gomez egy beteges hazudozó. Talált valami eldobott papírlapot, mint házmester, és azt akarja elhitetni, hogy találta ki. Megtapogattam az arcomat: arra sem volt id m, hogy megborotválkozzam. – Tengernagy! Nem tudna világosságot gyújtani az agyamban? Hogy lehet három képlet szuperatomtitok? Habozott. – Csak annyit mondhatok, hogy valamennyi reaktorban ez megy végbe. – De hát is ezt írta a levelében! Azt akarja mondani, hogy Gomez csak lemásolta valahonnan ezeket az egyenleteket, de azt sem tudja, mit jelentenek? – Valaki hihetetlenül hanyag volt – válaszolta a tengernagy jeges hangon. – Az oroszoknak hatalmas lehet ségeket jelenthetne, ha Kapitz4 belepillanthatna ezekbe az egyenletekbe, és – rájönne, hogy helyesek. Egészen addig hagyott meditálni ezen, míg gépünk át nem repült New Jersey felett. – Körülbelül öt perc múlva megérkezünk, uram! – jelentette be a pilóta. – Leszállási els séget kaptunk Newarkban. – Civil autó fog minket várni a megérkezéskor – jelentette ki a tengernagy. – Civil? – ismételtem. – Természetesen. Ez a konspiráció. Senkivel sem tudathatjuk, hogy Gomez és a levele különleges érdekl désünket váltotta ki. Mint minden ínformáció, a maga hírlapi kacsája is úton van már Moszkva felé – ezek mindent összegy jtenek, ami nálunk megjelenik. De egészen nem titkolhatjuk el a dolgot, mert akkor mindenképpen felkeltjük az érdekl désüket. Mind az öten beprésel dtünk egy teljesen hétköznapi autóba. A tengernagy egyik embere, egy hadnagy, aki még jelvényt is viselt az egyenruháján, a sof r helyére ült. Valamennyien csendben maradtunk az úton New Yorkban Newark és a Spanish Harlem között. A tengernagy rágyújtott,

de néhány szippantás után kidobta a csikket.

Cyril M. Kornbluth: Gomez 65 A Porto Bello Lunchroom egy, az utcára néz mocskos háztömbben kapott helyet. Egy seregnyi sovány utcakölyök szemlélte autónkat, és szolgálataikat ajánlgatva közeledtek hozzánk. – Vigyázzunk a kocsijukra, uraim? – kiabálták a kezüket nyújtva. El ször a tengernagy, majd én is néhány spanyol szóval elzavartuk ket. Úgy rebbentek szét, mint egy füstkarika, és visszatértek a játékaikhoz az utca túlsó végébe. – Higgins – rendelkezett a tengernagy –, nézze meg, nincs-e hátsó kijárat! Egyik embere fekete ruhás asszonyok morózus pillantásai közepette elindult, és befordult a sarkon. Öt perccel kés bb nemleges válasszal tért vissza. – Vilchekkel fogok bemenni – jelentette be a tengernagy. – Higgins, maga maradjon itt az étterem ajtaja el tt, és akadályozza meg, ha bárki távozni akarna. Gyerünk, Mr. Vilchek! De ne felejtse el, én fogok beszélni! Az ebédid kell s közepén érkeztünk. Mind a hat asztal foglalt volt. A vendégek ránk bámultak. – Nueve Work-i Egészségügyi Szolgálat, señora – mondta a tengernagy egy asszonynak, aki ósdi pénztárgép mögött ült. – Ó – morogta a n . – Por favor, no aqui! Hátul. Rendben? Jöjjenek! – azzal átadta a helyét egy csinos felszolgálólánynak, és bevezetett minket egy füstös és g zös kis konyhába. Kissé sokan voltunk ott ennyien: a tengernagy, én, az asszony, egy öreg szakács és egy fiatal mosogató. A tengernagy és a n rövid párbeszédet folytatott spanyolul. Az öregfiú kiválóan játszotta a szerepét. Én magam nem tudtam levenni a szemem a fiatal mosogatófiúról, aki így vagy úgy az amerikai szuperatomtitok birtokosa. Gomez tizenhét éves volt – írta ezt –, de tizenötnek nézett ki. Karcsú volt, majdnem sovány, és b rének olyan volt a színe, mint a Virginia szivarnak. Hosszú, er s szálú fekete haja egy kicsit hosszú volt. Beletörölte a konyharuhába a kezét, miel tt leitatta volna homlokáról az izzadságcseppeket. Úgy dolgozott, mint egy robot, felvette, elmosta, leöblögette, majd eltörölte a tányérokat. Mindezt olyan nyugodtan csinálta, mint egy gép. Arcán kis mosoly látszott, ami – mint kés bb észrevettem – rendes szokásához tartozott, a nyugalomnak valamiféle kifejez dése, egy olyan ember mosolya, aki millió és millió kilométernyire van innen, ett l a fülledt konyhától. Vele ellentétben az öreg szakács egyáltalában nem igyekezett eltitkolni, hogy rettenetesen idegesíti a jelenlétünk – dühös pillantása és valamennyi mozdulata ezt tanúsította. Azt hiszem, Gomez észre sem vette érkezésünket. Egy fura, teljesen rült ötlet jutott az eszembe. A tengernagy a fiatalember felé fordult: – Como se llama, chico? A fiú letette a tányért, amit az imént törölt szárazra. – Julio Gomez, señor. Por que, por favor? Que pasa? Egyáltalán nem t nt izgatottnak. – Nueve Work-i Egészségügyi Szolgálat – válaszolta a tengernagy. – Con su permiso... – Megfogta Gomez kezét, és minden oldalról figyelmesen tanulmányozta, miközben kis, elégedetlen hangokat hallatott. – Ejnye..., ejnye... – Majd hir-

telen elhatározásra jutott: – Rendben! Vamanos, Julio. Siento mucho. Usted esta muy enfermo. Mindenki egyszerre kezdett el beszélni, az asszony közölte, hogy mindig is nagy gondot fordított étterme tisztaságára, a szakács azért sopánkodott, hogy mosogató nélkül marad, a fiú pedig munkája elvesztése miatt siránkozott. Mindezek nem hatották meg a tengernagyot. Késedelem nélkül intézkedett, és öt perccel kés bb már kifelé tartottunk az étteremb l, magunkkal vittük a fiatal Gomezt is. „La loteria!” – morogta az egyik vendég a távozásunk keltette csendben. „O las mutas” – szólt egy másik. – Miért nem tudnak ennek véget vetni a kerületben? Itt vannak az illegális játékok és a drogok. A pénztárgép mögött ül fiatal felszolgálólány megdöbbenve nézett ránk: „Julio?” – szólította meg aggodalmasan, de a fiú meg sem hallotta. Gomez beszállt az autóba, ajkán ismét ott játszott az a kis mosoly, amely millió kilométernyi távolságra repítette t innen, a Foley Square-t l. A tengernagy zordon arca láttán nem mertem kérdezgetni a fiút. Megérkeztünk a Federal Buildingre. Gomez ellátotta a száját meglepetésében, amikor észrevette: – Ez nem kórház! Senki sem válaszolt neki. Felmentünk néhány lépcs n, és beszálltunk a liftbe. Ki ne lett volna ideges – én igazán az voltam – ilyen véd rizet mellett?! Mindenkinek van valami titkolnivalója. De a fiú mintha fel sem fogta volna, mi történik vele. Csupán egy futó gondolat... és hirtelen megint eszembe jutott az az el bbi ötlet. Az üvegezett ajtón a következ felirat függött: Egyesült Államok Atomenergia Bizottsága. Tájékoztatási és Biztonsági Szolgálat. A tengernagy belökte az ajtót, és kis csoportunktól követve belépett. A szobában lév k valamennyien ránk bámultak. Az íróasztal mögött ül fickó felállt és tisztelgett; Gomez helyet foglalt a látogatók részére fenntartott széken. A többiek állva maradtak. A tengernagy el húzta zsebéb l a levelet. – Maga írta ezt a levelet?! – ripakodott rá Gomezre. Parancsoló hangja teljesen kizárta, hogy hazudni lehessen neki. – Si, seguro. Én írtam a levelet a múlt héten. Különös. Végül is nem vagyok beteg – ébredt végre a valóságra. – Nem. Hol találta ezeket a képleteket? – Én találtam ki – válaszolta alázatosan Gomez. A tengernagy arcán gúnyos mosoly jelent meg. – Ne vesztegesse az id met, fiam! Hol találta a képleteket? Gomez megsért dött. – Maga engem hazugnak nevezett. Nem vagyok olyan intelligens, mint a nagy tudósok, seguro, és lehet, hogy hibáztam. Talán elvesztegettem el profesor drága idejét, de magának nincs joga azt állítani, hogy hazudok. Nem vagyok b nöz , magának ehhez nincs joga! A tengernagy unott képet vágott. – Akkor mondja meg, hogy találta ki ezeket a képleteket! – Rendben van – egyezett bele Gomez. Már nem mosolygott. – Maguk is jól tudják, hogy Oppenheimer professzor a neutronok röppályáját öt évvel ezel tt egy mechanikus modellen el állította. Eddig rendben? Én átültettem a feltételezett

röppálya tartományának egyenletét a színképre, és az abszorbciós zónában integráltam. Ebb l adódik az u és a v. Ebb l kiindulva az u-v reláció igazán evidens, nem igaz? A tengernagy még mindig unatkozni látszott.

– Jegyezte valaki az elhangzottakat? – kérdezte. – Igen – válaszolta egyik beosztottja, aki jegyzetfüzetet szorongatott a kezében.

66 Cyril M. Kornbluth: Gomez A tengernagy a telefonhoz lépett. – Itt McDonald. Kapcsolják nekem haladéktalanul Mines professzort Brookhavenb l. – Közben nyugodtan magyarázott Gomeznek: – A professzor a C. E. A. Elméleti Fizikai Intézetének tulajdonosa. El fogom neki mondani, mit állít maga ezekr l a képletekr l. Majd azt fogja válaszolni, hogy mindez értelmetlen zagyvaság. És akkor maga be fogja vallani nekünk, hol bukkant rá ezekre. Gomezen látszott, hogy az egészb l egyetlen szót sem ért. A tengernagy visszatért a telefonhoz. – Mines professzor? Itt McDonald tengernagy a Biztonsági Szolgálattól. A véleményét szeretném hallani a következ kijelentéssel kapcsolatban. – Kézbe vette a jegyzetfüzetet, és onnan olvasta: – Valaki azt állítja, hogy (figyelmesen olvasott)... a neutronok feltételezett röppályájának tartományi egyenlete, amit Oppenheimer professzor mechanikus modellen el állított, integrálható az abszorbciós zónában lév színképtartományra. Az általános csendben még a vonal másik végér l hallatszó mormolást is hallottam. A tengernagy arca hirtelen vörössé vált. A távoli hang elhallgatott. A tengernagy sokáig nem szólt semmit. – Nem. Nem Fermi és nem Szilárd volt – mondta végezetül. – Nem mondhatom meg önnek ennek az embernek a nevét. El tudna jönni a lehet leggyorsabban New Yorkba, a Federal Buildingre? Szükségem van a segítségére. Nagyon sürg s. – Ezzel visszaakasztotta a kagylót, és mintegy önmagának mormolta: – Különlegesen sürg s. Igen. – Aztán kiment az irodából. Beosztottjai tanácstalanul összenéztek. – Öt éven keresztül én még... – szólt egyikük, de a másik felém pillantva félbeszakította: – Csend! – Mi történik itt? – kérdezte Gomez. – Nevetségesnek találom – és a mosoly ismét ott ragyogott az arcán. – Nyugodjon meg – szóltam hozzá –, azt fogják mondani... – Hallgasson! – szakítottak félbe durván. Elhallgattam, és tovább várakoztunk. Valamivel kés bb szendvicset és kávét hoztak. Aztán végül Mines professzor kíséretében a tengernagy is megjelent. A professzor fehér hajú, ráncos arcú id s ember volt. Tudtam róla, hogy némi ellentéte támadt a kongresszussal, amiért aláírt egy petíciót, amit nem kellett volna; de mindezek ellenére nagy tudós volt, aki csak a tudományoknak élt. – Mr. Gomez? – kérdezte vidáman. – A tengernagy azt mondta nekem, hogy maga vagy egy tökéletesen álcázott orosz kém, vagy egy autodidakta atomkutató zseni. Azt kívánja, hogy én fedjem fel az igazságot. – Orosz kém, én? – háborodott fel Gomez. – Maga meg rült! Én az Egyesült Államok polgára vagyok. – Nem jelent semmit – válaszolta nyugodtan Mines. – Azt mondták, hogy maga az u-v relációt evidenciaként jellemezte. A legkevesebb, amit err l mondhatok, hogy ez a természetes

törtek és a komplex szorzás teóriájának elvont deriválását jelentené. Gomez leveg után kapkodott, reszketett, és képtelen volt megszólalni. Majd miután végre sikerült megformálnia a szavakat, könnyes szemmel ezt mondta: – Por favor, kaphatok egy lapot? Adtak neki egy papírt, és elkezd dött az el adás. Gomez és a professzor két órán keresztül megszakítás nélkül széles gesztusokkal magyarázott egymásnak. A beszélgetés hevében Mines el ször a zakójától vált meg, majd levette a mellényét és a nyakkend jét is. Rólunk teljesen megfeledkeztek. Gomez egyre jobban belelendült. Gomez végre az lehetett, amivé képezte magát, a matematikai zsargon ezoterikus meghatározásait és ezek különös jeleit hihetetlen gyorsasággal váltogatta. A professzor egyfolytában izgettmozgott a székén, keresztbe tette, majd levette a lábát, végül teljesen berekedt. Gomez gyorsan, monoton hangon magyarázott, szinte hipnotizálta Minest. Ami minket illet, teljesen csendben figyeltük az el adást. Mines professzor elégelte meg els ként. – Nem bírom tovább, Gomez – szólt és felállt. – Gondolkodnom kell mindezen. Elindult az ajtó felé, gépiesen magához véve zakóját, mellényét, nyakkend jét. Csak akkor vette észre jelenlétünket. – Nos? – kérdezte a tengernagy. A professzor elmosolyodott. – Ez a fiatalember igazi fizikus – jelentette ki. Gomez összerázkódott, a szemét dörzsölte. – Higgins, vigye át a szomszédos irodába! – rendelkezett a tengernagy. Gomez, mint egy alvajáró, hagyta, hogy elvezessék. Mines professzor felnevetett. – Biztonság! – mondta. – Biztonság! – Engedje meg, hogy én magam tegyem meg a szükséges intézkedéseket, professzor – vágott közbe a tengernagy. – Az én feladatom az, hogy megakadályozzam, hogy az oroszok hozzájussanak legjelent sebb tudományos titkainkhoz. És én ezt a feladatot minden er mmel végre is hajtom. Önt l csak a Gomezr l alkotott véleményét akarom hallani: valóban egyedül fedezte fel ezeket a képleteket? – Igen – válaszolta Mines lakonikusan. – Igen, minden kétséget kizáróan. És ha érdekli, nagyon nehezen tudtam t követni. – Nem kételkedem benne – szólt a tengernagy jegesen. – És ha lenne olyan jó, megmagyarázná nekem, hogy történhetett ilyen hihetetlen dolog?! – Volt már ilyenre példa – válaszolta Mines. – Feltételezem, hogy még sohasem hallott Ramanujanról. – Nem. – Srinivasa Ramanujan. – Nem. – Szóval... Ramanujan 1887-ben született, és 1920-ban halt meg. Egy szegény hindu volt, akit nem vettek fel az egyetemre. Így aztán az adminisztrációban helyezkedett el.

Egy, ma már teljesen elfelejtett könyvnek köszönhet , hogy nagy matematikus lett bel le. 1913-ban elküldte néhány munkáját egy cambridge-i professzornak. Azonnal felfedezték.

Azóta Angliában élt, els rend tudós lett bel le. Tagja lett az Angol Királyi Társaságnak és egyéb ilyen testületeknek. A tengernagy tanácstalanul rázta a fejét.

Cyril M. Kornbluth: Gomez 67

68 Cyril M. Kornbluth: Gomez – El fordul – magyarázta Mines. – El fordul... a bizonyítás. És nem csupán Ramanujan járt így. De most New Yorkban vagyunk. Gomeznek megvan a lehet sége arra, hogy valamennyi matematikakönyvet átnézze, ha akarja, tanulmányozhatja a nagyközönség elé sosem jutott tudományos dolgozatokat is. És... és végül is egy zseni. Egészen különleges módszerrel dolgozik. Elég neki egy homályos említés, és azonnal megpróbálkozik a bizonyítással. Látja maga el tt a relációkat. Különösen ritka adottság ez, csodálom érte. Mi tucatnyi nehéz m veleten rágjuk át magunkat, míg egyik következtetésr l a másikra jutunk, neki ez egyetlen ugrással sikerül. Ramanujan is ilyen volt – nagyon intuitív, ezt mi csak tehetségnek nevezzük. Ebben a pillanatban tudatosult csak benne, hogy holmijait még mindig a kezében szorongatja. Feltette és megkötötte a nyakkend jét. – Segíthetek még valamiben? – kérdezte udvariasan. – Egyetlen utolsó kérdés – szólt a tengernagy. – Ön szerint... ez a fiú... jobb, mint mi? – Igen – válaszolta Mines. – Sokkal jobb. Ezzel kiment. A tengernagy mozdulatlanul állt, bizonytalan tekintettel a falat tanulmányozta. Eddig egyáltalán nem t nt úgy, de most úgy látszott: hipnotizálták. Hosszú szünet után szólásra határozta el magát: – Hívja fel nekem valaki az igazgatót. Nem... a Bizottság elnökét. Egyik beosztottja odament a telefonhoz, és tárcsázott. – Tengernagy – szóltam közbe. – Most hogy állunk? – Micsoda? Ja, maga az! Ez az egész történet nem teszi lehet vé a számomra, hogy egy ilyen titokról beszámoljak. Gomezt most a Bizottság rendelkezésére kell bocsátanom. Használják t országunk érdekében. – Mint egy gépet? Err l van szó? – döbbentem meg. Jeges pillantásokkal méregetett. – Mint egy fegyvert – válaszolt végül. Biztosan igaza volt. Hogyan is felejthettem el, hogy egy háború kell s közepén tartunk? Hogy lehetett err l megfeledkezni? Az adókról, az élelmiszerhiányról, barátom öccsér l, akit megöltek Koreában, testvéreinkr l, akik zászlók alatt menetelnek, az állandó áremelésekr l? Összeszorult a torkom. Odamentem az ablakhoz. Lábunk alatt a Foley Square kihalt volt, mint minden vasárnap. Csak egy n i alak járkált fel s alá a Federal Building el tt. Idegesen és reménytelenül járkált. Hirtelen rájöttem, ki . Az a fiatal felszolgálólány volt Portó Bello Lunchroomból; biztosan fogott egy taxit, és azzal követett minket, amikor elvittük t le Juliót. Jobban tennéd, ha feladnád, kicsi – mondtam neki magamban –, Julio már nem az a kedves fiatal fiú, akit te megismertél, már katonai titok. Felejtsd el, és menj haza! Azt kellett hinnem, meghallotta gondolataimat. Megtörölte arcát egy nevetségesen kicsi zsebkend ben, megfordult, és futva elt nt a legközelebbi metróaluljáróban. Megszólalt a telefon. – Itt McDonald. Elnök úr, a Gomez-ügy valamennyi szálát a kezemben tartom. Julio még kiskorú volt, így a szülei írták alá nevében a szerz dést. Senki sem tudta pontosan, miben is áll a megbízatása.

Végül is egészen tisztességes összegben állapodtak meg, ezt az adminisztráció javasolta, és megkapta a közlési jogdíjat is. Engem is kineveztek, én lettem a „Tájékoztatási Specialista”. Az volt a feladatom, hogy kövessem nyomon az eseményeket. Az a fickó voltam, akit jobbnak tartottak szem el tt látni, miel tt valahol meggondolatlan megjegyzést ereszt el. Amikor elmondtam néhány észrevételemet a díjazást illet en a tengernagynak, az csupán annyit mondott, hogy a szavát adta. Így aztán a legnagyobb megelégedésemre, maradhattam. Kis csoportunk nem kapott külön nevet. Nem lettünk sem Operációs Bizottság, sem Készenléti Csoport, sem Trükkös Tervek Osztálya. Maradtunk az az öt bezárt ember New Jerseyben, Milford el városban, egy hatalmas bérház tizenöt helyiségében. Gomez egyedül foglalta el a legfels szintet. Könyvek és technikai folyóiratok hegyeivel vette magát körül, mellette mindig ott állt egy fekete tábla. A Biztonsági Szolgálat három embere felváltva aludt, k felügyeltek a háztartásra is. Hetente egyszer Mines professzor meglátogatta Gomezt. Naplót vezettem látogatásairól. Azt persze nem tudtam, mir l beszélgettek az ilyen látogatások alkalmával. Azok, akik részt vettek a háborúban, mesélték el nekem, hogyan alkottak véleményt mindenr l, csupán részletek ismeretében. 15%-os veszteséget jósoltak. Minden területen számottev el rehaladásról kaptunk adatokat, különösen azokról a pontokról, ahol az ellenség nagy veszteségeket okozott a számunkra. És így tovább: tudtunk mindenr l, csak a legfontosabb információkat nem engedték eljutni hozzánk. Lassan-lassan alakult a magam kis újsága is. Íme néhány részlet: „Mines professzor vezetésével Mr. Gomez olyan elméleten kezdett ma dolgozni, melyet a Brookhaveni Nemzeti Laboratóriumban kell majd kipróbálni. Ez a kísérlet 70 különböz egyenletb l áll össze... Mines professzor ma bejelentette, hogy Mr. Gomez Minkowski teóriájának mai elemzésével olyan következtetésekre jutott, melyek segítségével sikerülni fog a termonukleáris energia reakciójának ellen rzése... „” Nem mondtak nekem err l többet. Mines professzornál egyik nap tiltakoztam a dolgok ilyetén alakulása ellen. Beletelepedett a fotelbe, és nyugodtan ennyit mondott: – Vilchek, a barátságunkra mondom, hogy semmit sem titkolunk el maga el tt, amit megérthet. Homályos vágányokon haladunk keresztül, és mindaz, amir l mi tárgyalunk, csak még jobban összekuszálódna a maga fejében. Csak azért nem mondunk pontosabbat, mert ezek az információk a többi ország számára is igen fontosak lennének. – Bill Lawrence-szel akkor sem ez történt, amikor pontot tett az atombomba felfedezésének a végére – tettem hozzá keser en. Mines szórakozott kis mosollyal méregetett. – Valóban így van. valóban feltárhatta a nagyközönség számára a legfontosabb dolgokat bármiféle károkozás nélkül. Maga is nyugodtan írhatna a 235-ös uránium vagy plutónium kritikus mennyiségér l, amely hatalmas h termelést idéz el . Még mindig rengeteg id nk maradna a kutatásokra, míg megállapítanánk, mi is ez a kritikus mennyiség. Hozhatnék még magának számtalan ilyen példát.

Cyril M. Kornbluth: Gomez 69 Kénytelen voltam elfogadni a magyarázatát. Szorgalmasan jegyzeteltem azokat az adatokat, amiket t lük kaptam. Állandóan gazdagítottam a naplómat annak reményében, hogy egy napon majd az emberiség javára tárhatom a nagyközönség elé ezt a történetet. Közben Gomez angol nyelvi el rehaladását is figyelemmel kísértem. Ezenkívül rájöttem, hogy nagyon kedveli a tésztában ropogósra sütött csirkét, a rizsfelfújtat, és rendes szokása, hogy önmaga felügyel a holmijaira, és a tisztaság legalább annyira a mániája, mint egy öreglánynak. – Ha maga is egy olyan aprócska lyukban töltötte volna életének els tizenöt évét, amilyenben én, Beel, maga is kedvelné a csinos és egyszer dolgokat – magyarázta egy napon nekem. Még Mines látogatásai közben is képes volt maga söprögetni és törölgetni a szobában, miközben matematikai zsargonjukon egyfolytában vitatkoztak a professzorral. Gomez általában 48 órás periódusokkal dolgozott. Eközben egyáltalában nem evett semmit. Aztán két napig egészen normális életet élt; pihent vagy éppen pelouse-t játszott a Biztonsági Szolgálat embereivel. Sokat beszélt Puerto Ricó-i gyermekkoráról és a New Yorkban eltöltött ifjúságáról. Megtanított nekem néhány spanyol szót, és megkért arra, hogy javítsam ki súlyos angol nyelvi hibáit. – Mondd csak – kérdeztem t le egyszer –, nem lenne kedved elmenni innen? Elmosolyodott. – Miért akarnék elmenni innen, Beel? Itt megvan az ennivalóm, küldhetek pénzt a szüleimnek. És mindenekel tt hozzájuthatok a legnagyobb tudósok munkáihoz, nem kell várnom öt, esetenként tíz évet is arra, hogy ezek a nyilvánosság el tt is megjelenjenek. – Nem hiányzik a kis barátn d? Kérdésem mélyen érinthette, mert gyorsan témát váltott. Mines professzor érkezett meg éppen soros eszmecseréjükre, egy sof r kíséretében, aki pontosan úgy nézett ki, mintha az FBI ügynöke lenne, és valószín leg az is volt. Mint rendesen, Mines professzor aktatáskája most is tele volt dokumentumokkal. Néhány kedves szót szólt hozzám, aztán és Julio elt nt a legfels emeleti lakosztályban. Rekordid t töltöttek fent: körülbelül öt órát. Amikor Mines lejött, nem adott semmilyen tájékoztatást. Még sejtelmesebb és elgondolkodóbb volt, mint általában. – Semmi fontos – szólt. – Csak ültünk és beszélgettünk. Juliónak van néhány ötlete, de azt javasoltam neki, hogy gondolkodjon még rajta. Tudja, mi úgy... használjuk t, mint egy rendteremt t; felvetjük neki azokat a problémákat, amik nekem és a kollégáimnak túlságosan összetettek. De neki most éppen ahhoz van kedve, hogy maga végezzen kutatásokat. És nem titkolom el maga el l, hogy rendkívül érdekes lesz, ha egyszer intelligenciája kreatívvá válik. Nem kételkedtem benne. Este Julio nem jött le vacsorázni. Néhány órával kés bb, az éjszaka kell s közepén a fejem fölül hallatszó nagy zajra ébredtem. Felugrottam, magamra kaptam a köntösömet, és felloholtam a lépcs n. Julio teljesen felöltözve feküdt a padlón. Nekiütközött egy sámlinak, és keresztülesett rajta. Az volt az érdekes, hogy

egyáltalában nem emlékezett az esésére. Szája mozgott, és úgy nézett rám, mint aki nem is lát. – Jól vagy, Julio? – kérdeztem, miközben segítettem neki felkelni. Úgy mozgott, mint egy automata. –... a zéta funkciója érték nélküli – mormolta. – Tessék? Ekkor vette csak észre jelenlétemet. – Hogy lehet, hogy te itt vagy, Beel? Itt a vacsoraid ? – teljesen zavarodottnak t nt. – Hajnali négy óra van, por dios. Nem gondolod, hogy aludnod kellene? Tekintete kifejezetten idegesített. Nem, nem úgy gondolta, hogy aludnia kellene. Még dolga van. Újra visszamentem, és még legalább egy óra hosszat hallottam a járkálását a fejem felett. Végül újra elaludtam. Ez alkalommal nagyon nehezen telt el a negyvennyolc óra. Egy héten keresztül hordtam neki az ennivalót, amit egy kézzel fogyasztott el, másikkal szakadatlanul rótta jeleit a sárguló lapú jegyzetfüzetbe. Volt úgy, hogy érintetlenül találtam a táblát. Arra sem volt ideje, hogy megborotválkozzon (nem n tt túl gyorsan a szakálla). Túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy önmagával is foglalkozzon, még enni sem volt ideje. Amikor elfogta az álom, bárhol el tudott aludni; akár egy széken, akár egy fotelben. Elkezdtem nyugtalankodni miatta. Amikor megemlítettem ezt Leitzernek, felhívta a New York-i Tájékoztató és Biztonsági Szolgálatot. Lakonikus választ kapott. Azért vagyunk ott, hogy rizzük Gomezt, gondoskodjunk róla, de ne foglalkozzunk kezd d depressziójával. Nem maradt más a számomra, mint hogy megvárjam Mines professzor következ látogatását – hívhatna egy orvost, és javasolhatná Juliónak, hogy pihenjen egy keveset, vagy olyan programot írhatna el , ami lehet vé tenne valamilyen pihenést. Valójában Mines nem látta olyan aggasztónak Gomez állapotát. Megérkezett, felment a lépcs n, aztán két óra múlva visszajött. Nem állt meg, hogy velem beszélgessen, és szórakozott képpel egyenesen az ajtó felé indult, de én elkaptam a karjánál fogva, és behúztam a szobámba. – Nos? – kérdeztem. – Mi történt? Nyugodtan nézett rám. – Nagyon jól halad. Semmiféleképpen sem szabad t megállítanunk. A professzor jó ember volt, mégis visszautasította, hogy lépéseket tegyen Julio teljes kimerülésének megakadályozására. A professzor szerette az embereket, de náluk is sokkal jobban az elméleti fizikát. – Ez valami nagyon fontos dolog? Megvonta a vállát. – Minden tudós így dolgozik. Newton is így csinálta – mondta –, Sir William Rowan Hamilton is. – Hamilton, a trükkös gép, emlékszem rá. De mégis mire készül? Miért nem alszik többet? Miért nem eszik többet? – Maga ezt nem értheti meg. – Rendben van. Rendben van – mondtam –, én csak egy szegény kis újságírócska vagyok. De maga, aki tudja, mesélje el nekem, mi ez. Némi habozás után így felelt:

70 Cyril M. Kornbluth: Gomez – Megpróbálom... A fiatalember, aki itt él a fejünk fölött, egy intellektuális akrobata. Hallott már a nagy sakkozókról, akik vakon játszanak, azaz szimultán játszanak néha több ellenféllel is anélkül, hogy a sakktábla ott lenne el ttük. Megjegyzik a bábok helyzetét, és minden egyes esetre kidolgozzák a kombinációt. Ennyi, és ezt csinálja Julio is. A fejében ott van az elméleti fizika millió és millió felfedezése. Ezeket rendezi el. Kivesz egyet innen, egyet onnan, ezek új relációkká alakulnak, igazolja és elejti ket, ha úgy látja jónak, aztán ütközteti egy már ismert elmélettel, ami szintén ott rejt zik az agyában – és így ismétli mindig a m veleteket –, és ezalatt összeveti ket a csak általa ismert végcéllal is. Teljesen elbátortalanodtam; ilyen szenzációt igazán ritkán van alkalma egy szerény újságírónak felfedezni. – És mi a végcélja? – kérdeztem. – Gondolom, az egyesült tér elméletén dolgozik – válaszolt lassan a professzor. Úgy t nt, ezzel mindent megmagyarázott. Bevallottam neki, hogy még mindig nem értem egészen. – Ne is gondolkozzon rajta, Vilchek, nem tudom, hogy maga, aki kívülálló, megértheti-e ezt egyáltalán. Mondjuk, hogy – amint ezt maga is tudja – a matematika nagy lépésekkel halad el re, és az ezt alkalmazó tudományok, melyek a matematikára épülnek, némi késéssel követik csak ezt a haladást. A középkorban volt az algebrának egy hatalmas hulláma – ezt követte a hajózás, a tüzérség és a térképészet forradalma. A reneszánsz korában megszületett az analízis, a differenciál és az integrál. Ez indította el a g z hasznosítását és az elektromosságot. Az 1875-t l datálódó modern matematika teremtette meg az atomenergiát. Fiatal barátunk ott tart, hogy az kezében van a következ nagy lehet ség megteremtése. Felállt, és feltette a kalapját. – Még egy pillanat – állítottam meg. – Mi fog most történni? A gravitáció ellen rzése? A személyiség kontrollálása? Személyszállítás rádióhullámokkal? A professzor kerülte tekintetemet. Úgy t nt, hirtelen megkeményítette magát. – Ne tör djön vele – mondta. Elment, nem láttam többé. Este felvittem Juliónak egy tésztában sült csirkét és egy pohár alkoholmentes sörbe kevert tojást. Megitta a koktélt, majd siet sen elbúcsúzott, és tovább rótta apró bet ivel a sárgás papírlapot. Egyre idegesebben jöttem le az emeletr l. Másnap délután mindez hirtelen véget ért. Másnap délután ott találtam t a konyhában, a földszinten, amint éppen kiéhezett vén koldusként tömte magát. Hátrasimította fekete hajtincsét, ami a szemébe lógott. – Beel, mi van még enni? – kérdezte, és leült a padlóra. Leitzer, aki meghallotta a kiáltásaimat, nagy szakértelemmel mérte meg a pulzusát, és letakarta egy ágyterít vel. – Csak elájult – jelentette ki. – Tegyük be az ágyába. – Ne hívjunk orvost? – Mi is vagyunk olyan jók, mint bármelyik orvos – szólt flegmán. – Nem akarok semmit sem kockáztatni. Segítsen! Bevittük a szobájába, és lefektettük az ágyra. Magához tért, mondott néhány szót spanyolul, valószín leg bocsánatot akart kérni. – Roppantul sajnálom, hogy zavartam magukat.

– Keresek valami ennivalót – mondtam, mire rám mosolygott. Jó étvággyal evett meg mindent, amit hoztunk neki, aztán jóllakottan hátrad lt a párnáján. – Most jól érzem magam. Van valami újság, Beel? – Újság? Azt neked kellene szolgáltatni. Befejezted, amivel foglalkoztál? – Majdnem kész. A legfontosabbat megcsináltam. Kitakarózott és felkelt. – Hé! Mit csinálsz? – Már jól vagyok – mosolygott. – Err l ne szóljon az újságjában, Beel. Puhánynak fognak tartani. Bekísértem t az irodába. Belezuhant egy fotelbe, és rámeredt a teleírt táblára. Már nem mosolygott. – Mines professzor azt mondta nekem, hogy valami nagyon fontos kérdésen dolgozol. – Si. Fontos. – Az egyesült tér elméletén – tettem még hozzá. – Így igaz. – Ez most jó vagy rossz? – kérdeztem t le, és éreztem, hogy kiszáradt a szám. – Mármint a végrehajtás szemnontjából. Egyik pillanatról a másikra megint egy nyugtalan fiatal fiú lett bel le. – Ezt nem nekem kell elbírálnom. Én az Amerikai Egyesült Államok polgára vagyok. Tekintete ismét a fehérre rajzolt fekete táblán állapodott meg. Én is a jeleit néztem. Valójában most láttam el ször, mit írt le. Nem értek különösképpen a matematikához, de azt tudom, hogy a fels fokú matematika komplikált egyenleteket alkalmaz, felhasználja a rómaiak, a görögök és a héberek jeleit, zárójeleket és más konvencionális és különös írásbeli formát. Mindebb l a táblán semmit sem láttam. Ez egy egészen egyszer variáció volt: öt számot és két szimbólumot tartalmazott: egy balra d l és egy jobbra d l vonalat. – Mit jelent ez a két jel? – kérdeztem. – Ezeket én találtam ki – magyarázta szinte idegesen. – Az els a „megállást”, a másik a „nem megállást” fejezi ki. – Jobban mondva? Szeme különösen csillogott. Nem válaszolt azonnal. – Nagyon egyszer nek t nik – mondtam –, olvastam valahol, hogy a legbonyolultabb dolgok is egyszer vé válnak, amint felfedezik ket. – Így van – válaszolt alig hallhatóan. – Egészen egyszer , Beel. Azt hiszem, jobb, ha megjegyzem. Felállt, és letörölte a táblát. Arra sem volt id m, hogy megakadályozzam benne. – Ne izgasd magad – mondta olyan keser mosollyal, amit még sosem láttam rajta. – Nem fogom elfelejteni. – Megnyomkodta a tarkóját. – Nem tudom elfelejteni. Olyan aggodalom ült ki az arcára, amit – reméltem – sosem látok többé senkin. Teljesen megdermedtem, bár nem is tudtam, miért. – Julio, miért nem mész el innen egy kicsit? Miért nem sétálsz egyet New Yorkban, hogy meglátogasd a szüleidet, és elbeszélgess velük? Senki nem akadályozná meg. – De nekem megtiltották... – habozott egy pillanatig, majd úgy t nt, elhatározásra jutott. – Teljesen igazad van, Beel.

Cyril M. Kornbluth: Gomez 71 Menjünk el innen mind a ketten. Megyek öltözni. Szólsz err l... Leitzernek? Ez a dolog a szó szoros értelmében megrémítette. Így hát én szóltam Leitzernek, aki a plafonig ugrott. Visszautasította, hogy elengedjen minket. Erre közöltem vele, hogy nem vagyunk sem a hadseregben, sem a börtönben. Teljesen felbosszantott. A végén már én is kiabálva közöltem vele, hogy tehet, amit csak akar, de nem akadályozhatja meg a távozásunkat. Azonnal telefonált New Yorkba, ahonnan közölték vele, hogy nekem van igazam. Elértük a 16 óra 5 perces vonatot. Higgins és Dalhousie a megfelel távolságból követett minket, de Julio ezt nem vette észre. Gondoskodtam róla, hogy ne is figyelhessen rá. Sokat szórakozott. A Penn állomáson sof r után kiáltott, és sok pénzt ajánlott a sof rnek, ha elvisz minket Spanich Harlembe. Szülei egy három helyiségb l álló piciny lakásban laktak. Mindenütt ragyogó tisztaság uralkodott. A bútorok legnagyobb része újnak t nt, felesleges lett volna megkérdezni, ki fizette ki ezeket. Sem az apja, sem az anyja nem beszélt angolul, mormoltak néhány félénk üdvözl szót, amikor én mint „mi amigo, Beel” be lettem mutatva. Ezek után félig angolul, félig spanyolul eltársalogtam Julio apjával, miközben Juliót gyengéd szavakkal megszidta a mamája, amint ezt valamennyi anya megteszi, amikor látja: gyermeke nem eszik eleget. Julio papája valamiféle házmester volt a Pentagonban. Mindabból, amit megértettem, kit nt, hogy annyira izgul a fiáért, mint egy serdül lány a szerelméért, és rettenetesen ragaszkodik hozzá. Biztosítottam róla, hogy Julio jó fiú, nagyon jó fiú – ez egy kicsit megnyugtatta. A mama hozzákezdett a terítéshez, de eljött az id , és be kellett jelentenünk, hogy nem maradhatunk tovább, máshol fogunk vacsorázni. Még miel tt megkérdezhettem volna, Julio bevallotta, hogy szándékában áll kimenni a Porto Bello Lunchroomba, mert látni akarja Rosát. Újra felvirágzott a mosolya. A papa biztosított róla, hogy Rosa jó kislány, nagyon jó kislány. Három emelettel lejjebb gyerekek szaladgáltak játszadozva a lábunk körül. – Senki sem mondaná meg róluk, hogy olyan rövid ideje vannak Amerikában, ugye? – kérdezte lázasan Julio. Szemem sarkából észrevettem két rünket, és igyekeztem róluk elterelni Julio figyelmét. Azt akartam, hogy ne zavarja meg semmi a boldogságát. Az étterem tele volt. A csinos, fiatal kiszolgálólány éppen a pénztárgépnél volt elfoglalva, így nem vett észre minket azonnal. Julio bezzeg észrevette, és odament hozzá. – Nincs szabad asztaluk. Jobban tesszük, ha máshová megyünk. Majdnem megütöttem. – Perceken belül megürül egy, és minket igazán nem sürget senki. Ekkor már a lány is észrevett minket. – Julio! – kiáltotta. – Jó napot, Rosa. Én vagyok... Csak egy rövid látogatásra jöttem. Még sose láttam ilyen buta képet vágni. – Nagyon örülök, hogy eljöttél – mondta a lány remeg hangon.

– Én is örülök, hogy láthatlak. – Megböktem t hátulról. – Rosa, bemutatom neked a barátomat, Beelt. Együtt dolgozunk Washingtonban. – Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Rosa. Velünk tudna vacsorázni? Biztos vagyok benne, hogy rengeteg dolgot kell megbeszélniük. – Ó... megnézem. Látják, onnan elmentek a vendégek. Megnézem, el tudok-e szabadulni. Alighogy leültünk az asztalhoz, máris jött és közölte, hogy elintézte a tulajdonosn vel, azzal leült mellénk. Mind a hárman arróz con pollót ettünk – azaz rizst csirkével és sok egyébbel. Bátortalanságuk hamarosan elszállt, és teljesen megfeledkeztek rólam, amiért nem tudtam haragudni rájuk. Olyan helyesek voltak így ketten. Tetszett, ahogy egymásra néztek, ahogy nevetve idézgették közös emlékeiket, filmeket, amiket együtt láttak, a sétákat, a beszélgetéseket. Majdnem úgy éreztem magam, mint egy öreg, megállapodott nagybácsi, aki fél lábbal már a sírban van. Teljesen megfeledkeztem Julio aggodalmas tekintetér l, ami annyira megijesztett, amikor a fekete táblára meredt. Megérkezett a desszert. De kéz a kézben az én két pártfogoltam ezt már észre sem vette. – Hallgassatok ide – szólítottam meg ket –, miért nem mentek el sétálni kettesben? Én a Madison Park Hotelben leszek. – Felírtam nekik a címet egy papírra, és odaadtam Juliónak. – Nektek is bérelek egy szobát. Menjetek! Mulassatok jól! Nem tudtam, van-e pénz a fiúnál, ezért megböktem a térdét, és az asztal alatt odaadtam neki négy darab húszdolláros bankjegyet. – Köszönöm – mormolta, mint egy félénk utcakölyök, én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy vén cukrosbácsi. Az étkezés alatt egy fiatalemberre lettem figyelmes, aki szigorú ábrázattal, egyedül evett, és közben újságot olvasott. Körülbelül olyan termet és kinézet volt, mint Julio, meg a sportzakója is hasonlított fiatal barátoméhoz. Tervem kivitelezésébe a beálló szürkületet is beleszámítottam. A fiatalember még mindig magába mélyedten felállt, és odament a pénztárhoz. Én is maidnem ugyanabban az id ben álltam fel. – El kell mennem – mondtam –, szórakozzatok jól! Közvetlenül a fiatalember mögött hagytam el az éttermet, és igyekeztem olyan szorosan mellette maradni, amennyire ez csak lehetséges volt. Reméltem, hogy beválik a stratégiám. Két házzal odébb a fiú, aki az alibimet szolgáltatta, hirtelen megfordult. – Hülye zsaru! – kiáltott rám. – Abbahagynád a követésemet? T nj el! – Rendben – morogtam, hátat fordítottam, és beleütköztem Higginsbe és Dalhousie-ba. Kitátották a szájukat, kapkodták a leveg t, és teljesen értetlenül meredtek rám. Elég hamar magukhoz tértek, és futottak vissza az étteremhez. Ez alkalommal én követtem ket. Julio és Rosa már nem volt ott. – Nincs szerencsétek – szóltam a két véd angyalhoz. Eléggé jól értettem az arcukon megjelen kifejezést: meg tudtak volna ölni. Csendesíteni kezdtem ket: – Nem lesz semmi baj. Egyszer en csak elment a kis barátn jével.

72 Cyril M. Kornbluth: Gomez Dalhousie olyat hördült, mint akit fojtogatnak. – Átkutatjuk a környéket – mondta Higginsnek. – Nézz körül, hátha megtaláljuk ket. Én Vilchekkel maradok. Dühösen felém fordult, és összeszorította a száját. Megvontam a vállam, leintettem egy taxit, és a hotelhez vitettem magam. A Madison Park Hotel kívülr l elég piszkos, öreg épület, de belül csodásan kényelmes. Valahányszor csak New Yorkban vagyok, mindig ott szállok meg. Két egyágyas szobát foglaltattam, egyet nekem, egyet pedig Gomez nevére. Aztán elmentem egy kicsit sétálni a környékre. Ittam két sört egy ír bárban a 3. Avenue-n, és beszélgetésbe elegyedtem a pultnál a szomszédommal. Kellemes figura volt; biztos volt benne, hogy az oroszoknak nincs is atombombájuk, és a legjobban tennénk, ha mindjárt holnap reggel lerombolnánk teljes ipari potenciáljukat. Amikor befejezte eszmefuttatását, visszamentem a szállodába. Nehezen tudtam elaludni. A polgár, aki nem hitt a szovjet atombombában, sötét gondolatokat ébresztett bennem. Eszembe jutott Mines professzor, aki hirtelen megöregedni látszott, amikor megkérdeztem Gomez állításainak bizonyítása fel l. És Gomez halálosan aggodalmas arckifejezése. Arra minden tudatlanságom ellenére ráéreztem, hogy napjaink atomenergiája még nem tartható megfelel képpen kordában, így nem hasznosítható az atomban rejl energia az emberiség számára. Végül mégis elaludtam. Alvásom rövid ideig tartott. Negyed ötöt mutatott a karórám, amikor a telefon csörgésére felébredtem. Kattogást és sípolást hallottam a vonalban, majd közöltek velem valamit, amit nem értettem, aztán hirtelen Julio boldog hangját hallottam. – Beel, Beel! Gratuláljon nekünk! Éppen most esküdtünk meg! – Megesküdtek? – ismételtem értetlenül. – Most házasok vagytok? – Igen! Rosa és én összeházasodtunk! Felszálltunk egy vonatra, aztán egy taxisof r odavitt minket egy békebíróhoz, aki összeesketett. Kivettünk itt egy szállodai szobát A jó hírre én is felébredtem. – Akkor hát... Sok boldogságot! Legyetek boldogok! De... de nem vagy te túl fiatal? – Itt ez nem érdekes – hallottam a nevetését. – Ebben az államban nincsen korhatár. Mintha huszonegy évesek lennénk. – Ez igen! Bravó! Még egyszer sok boldogságot, Julio! Mondd meg Rosának is, hogy gratulálok, jól választott. – Köszönöm, Beel – mondta meghatottan. – Felhívtam, még miel tt idegeskedni kezdene a távollétem miatt. Úgy gondolom, holnap visszamegyünk, hogy bejelentsük a jó hírt apának és anyának és az mamájának. Majd felhívom a szállodában. – Rendben, Julio. És még egyszer gratulálok! Semmi ne izgasson! – Boldogan akasztottam vissza a kagylót, és most már nyugodtan el tudtam aludni. De úgy volt megírva, hogy ne hagyjanak engem békén. Ez alkalommal McDonald ellentengernagy durva rázogatására ébredtem. Fél nyolc volt, bágyadt napsütés világította be New Yorkot. Mint kés bb megértettem, Dalhousie hiába futkosta végig az éttermeket. Nem láttak senkit, elnyelte ket a föld, így aztán riasztották feljebbvalójukat. – Hol van? – dörögte a tengernagy.

– Úton visszafelé fiatal feleségével – közöltem vele. – Elutaztak egy másik államba, ahol korhatár nélkül összeházasodhattak. – Besoroztatom a seregbe! Ott aztán majd kiosztják! Ez az utolsó eset, hogy... Félbeszakítottam: – Hallgasson ide! Tegyen le arról, hogy úgy tologathatja t, mint egy sakkfigurát. A maga szótárában csak három szó van: munka, becsület, haza. Ez nagyon tiszteletreméltó! De értse meg, Gomez még fiatal, szinte gyerek, és maga megnyomorítja az életét, ha úgy használja, mint egy gondolkodó gépet. Én csak egy hozzá nem ért vagyok, de maguk nagy fejek, gondolnak arra is, mi fog történni a maguk akaratából a kés bbiekben? Nem gondolja, hogy be kellene fejeznie ezt az ugráltatást? Már a pillantásától is messzire repültem, de szólni nem szólt semmit. Felöltöztem és megreggeliztem. Csendben várakoztunk így hármasban: a tengernagy, Dalhousie és én. Délfelé Julio jelentkezett a recepciónál. – Gyere fel! – mondtam neki. Rosával a karján belépett a szobába. A tengernagy, aki úgy figyelte bejövetelüket, mintha maga lenne az ördög, azonnal leültette Juliót egy székre. Mindezek ellenére hangja inkább könyörg volt, mintsem dühös. Gomez végül is nem követett el semmit országa kárára. csak különleges adottságokkal rendelkezett, amiket éppen az ország számára hasznosítottak. Felel sségrevonása felel tlenség lett volna. Egy napon majd feln , és akkor rá fog döbbenni, hogy a világon fontosabb dolgok is vannak, mint a személyes törekvések. Ha nem feledkezik meg arról, hogy már benne van a korban, és nem hagyja magát bekebelezni, eljön majd az az id , amikor remekül fog szórakozni saját botlásain. – És hogy végre elkezdhessük, Mr. Gomez – szólt a tengernagy –, kérem, sürg sen másolja le nekünk azt a képletet, amit ön talált ki. Er ltesse meg félelmetes emlékezetét, mert rendkívül fontos dologról van szó, tegye félre a dölyfösségét, ezt a majdnem b nnek számító hanyagságot! – és odaadott neki egy ceruzát és egy jegyzetfüzetet. Julio állva maradt, merev szemmel bámult maga elé, Rosa pedig, aki majdnem elsírta magát, az egész brutális jelenetb l egyetlen szót sem értett. Julio lassan leült az asztalhoz. Én megfogtam a minden ízében reszket Rosa kezét. – Ne féljen semmit l. Nem tehetnek maguk ellen semmit. Julio kétszer vagy háromszor is megpróbált leírni néhány jelet a papírra, de éreztem, hogy valami nincs rendben. Aztán hirtelen, elkerekedett szemekkel a fejéhez szorította kezét. – Dios mio! – kiáltott fel. – Esta perdido! Olvadado! Mindent elfelejtett! A tengernagy elsápadt. – Nyugodjon meg, fiam! – szólt csendesen. – Nem akarom megfélemlíteni. Nyugodjon meg, és akkor majd visszanyeri az emlékezetét. Maga nem felejthet... egy olyan memória, mint a magáé. Kezdje valami egyszer vel. Mondjuk egy negyedfokú egyenlettel! Gomez felemelte a fejét, és ránézett.

Cyril M. Kornbluth: Gomez 73

– No puedo – mondta végül, és remegett a hangja. – Nem tudom, ezt is elfelejtettem. Azóta nem tudok a matematikára gondolni, mióta... – gyengéden Rosára nézett. Arca kipirult. A lány rámosolygott, és szégyenl sen lehajtotta a fejét. – Igen, így történt – ismételte. – Azóta nem vagyok rá képes. Azel tt tele volt a fejem képletekkel, de ennek vége lett. – Uram, Atyám! – sóhajtott fel a tegernagy. – Ilyen is el fordulhat? – azzal odament a telefonhoz. A tengernagy ebb l tanulta meg, hogy bizony, ilyen is el fordulhat. Julio visszatért Spanich Harlembe, és megvette a Portó Bello Lunchroom egy részét. Én vettem végre magamnak egy saját autót. McDonald tengernagy sohasem tisztázta teljesen a történteket, így aztán a f szerkeszt m – hiába volt biztosítva számára a közlés egyedüli joga – sosem közölhette szenzációs cikkét az eseményekkel kapcsolatban. Egy nap képeslapot kaptam Rosától és Juliótól, amelyben bejelentették els gyermekük születését. Egy hatfontos fiuk jött a világra. Franciscónak nevezték el Julio apja után. Felírtam a címüket. Az alkalom valamivel kés bb jött el. New Yorkba kellett mennem, a Nemzeti Ruhaipari Szindikátus megalapításának évfordulójára riportot készítettem a ruhaipar a legjelent sebb iparág ebben a városban –, és ezt az alkalmat használtam fel arra, hogy meglátogassam fiatal barátaimat. Julio már tekintélyes, boldog férfi volt. Sajnos Rosa egy kicsit meghízott – ez gyakran el fordul az asszonyokkal –, de látszott rajta, hogy valósággal csüng a férjén. Gyermekük

aranyos, mézbarna baba volt. Örültem, hogy boldogok, és osztoztam örömükben. Julio azt akarta, hogy annak az estének az emlékére, amikor egymásra találtak, Rosa f zzön nekünk arróz con pollót. Elmentünk tehát kettesben bevásárolni. A f szeres ott volt a sarkon. Julio vett rizst, csirkét, garbanzost, borsot, húsféléket; általában ezeket vásárolják a hétköznapi emberek. Az id s f szeres felírta az árakat egy lapra. Nagy igyekezettel látott neki az összeadásnak, miközben mi Julióval az étteremr l beszélgettünk. – Tizenhét dollár és negyvenkét cent – közölte végül a f szeres. Julio hosszú pillantást vetett a számlára. – Nem tizenhét dollár és harminckilenc cent? – kérdezte. – Ellen rizze! A keresked ismét hozzáfogott a nehézkes m velethez. – Igen, önnek van igaza – jelentette ki végül sóhajtva. – Tizenhét dollár és harminckilenc cent. Elnézést kérek! – Hé... Hé – csodálkoztam. Julio rám kacsintott. – Err l nem szólunk senkinek, ugye, Beel? És egészen a mai napig nem is beszéltünk róla. Kapuvári Zsuzsa fordítása M. Tóth Éva rajzai

JACK MCDEVITT CRYPTIC A testes sárga boríték a széf alján hevert. Egy nagy halom kidobásra váró, még a Vállalkozás idejéb l való dokumentum és hangszalag között találtam rá. Se cím, se iktatószám nem volt rajta, csupán egy tizennyolc évvel korábbi dátum és egy megjegyzés a jobb alsó sarokba firkantva: 40 gh. Kint a sivatag homokján fények villództak. Bracket lehetett. Éppen az antennákat állította be Orrin Hopkins új kísérletéhez, mely évekkel kés bb mérföldk nek bizonyult a pulzárkutatásban. Irigyeltem Hopkinst, holott alacsony volt, kopasz, és egyáltalán nem magabiztos, de briliáns meglátásait mégis rendszerint nagy izgalommal vitatták meg. Mulatságos figura benyomását keltette, ugyanakkor magán viselte a zseni jegyeit. A rólam elnevezett caroltoni tanácsterem már rég romokban hever majd, az elméleteire az emberek azonban még mindig emlékezni fognak. Már hosszú ideje tisztában voltam egyéni korlátaimmal, mégis, amikor elvállaltam az igazgatóságot Sandage-ben, ezt minden bizonnyal szellemem halhatatlanná tételének reményében tettem. Az adminisztráció sokkal jobb anyagi lehet ségekkel kecsegtetett, de az kiölt volna bel lem minden ambíciót. A telep akkoriban még meglehet sen szegényes volt. Negyven, egymástól függetlenül mozgatható, egyenként Cryptic ©1984 by Garnder R. Rozois

harminchat méter átmér j parabolaantenna alkotta. Sínekre szerelve, kereszt alakban voltak elhelyezve. Húsz éven keresztül ezek az antennák alkották a Földönkívüli Hírszerzési Központ szívét, de mióta felhagytak a vállalkozással, sokkal hasznosabb, ha úgy tetszik, hétköznapibb célokra használják ket. A m szerek nem voltak nagyon érzékenyek, ennek ellenére (ahogy Hutching Chaney egyszer megjegyezte) egy autó motorjának köhögését a Holdon játszva észlelték volna. Nyugtalanul sétálgattam az asztalom körül, majd leültem a kényelmetlen faszékre, melyet még az el z vezetés hagyott rám. A boríték ragasztószalaggal volt lezárva, melynek szélei az id k során megtöredeztek és elváltak. Feltéptem. Negyed tizenegy felé járt. Az esti órákat unatkozva, kávézva dolgoztam végig, miközben azon töprengtem, bölcs lépés volt-e munkahelyet változtatnom. A megnövekedett felel sség jót tett a karrieremnek, de tudtam, hogy Harry Cooke sohasem fog korszakalkotó felfedezéssel el állni. Két évre szólt a megbízatásom, ami nem jelentett mást, mint két év túlórázást, aggodalmat és étkezéseket a telep sivár önkiszolgáló éttermében, illetve Jimmy benzinkútjánál a 85-ös út mentén. Aztán esetleg kaphattam volna egy újabb el léptetést Georgetownban.

Jack McDewitt: Cryptic 75 Mindezt összevetve, elcseréltem volna Hopkins jöv jéért. Az asztalra borítottam a boríték tartalmát, hat mágneslemezt külön-külön tokba csomagolva. Az ilyen lemezeket rendszerint elektromágneses sugárzás rögzítésére használták. Mindegyik dátummal volt ellátva, melyek az 1991-es év három egymást követ napjára utaltak, és a borítékra írt dátumnál két évvel korábbi id pontot jelöltek. Egyetlen felirat volt mindegyiken: Procyon. A háttérben Hopkins és két kollégája egy monitor fölé görnyedve tárgyaltak. Brackett, dolga végeztével az asztalánál olvasgatott. Örömmel láttam, hogy a lemezek kompatibilisek Mark Vl-os gépünkkel. Behelyeztem a lemezt, rákötöttem egy hangkódolót, és mialatt a gép dolgozott, csatlakoztam Hopkinshoz és társaihoz, akik éppen a plazmáról beszélgettek. Egy ideig figyelmesen hallgattam ket, de elvesztettem a fonalat. Aztán észrevettem, hogy a kis embert kivéve mindenki el-elkalandozik. Visszamentem a komputeremhez. A képerny n a zöld és fehér kép lassan kirajzolódott, a nyomtatóból pedig hangtalanul gördültek ki a másolatok. A t geometria szétszórt vonalai mintha elmosódott szóvá rendez dtek volna. Talán egy név, mely ott lebegett el ttem megfoghatatlanul. Az Androméda galaxis képe alatt egy kávéf z kotyogott. A távolban repül gép zúgása hallatszott, feltehet en a Luke légibázisról. Mögöttem Hopkins és emberei valamin nevettek. A szöveg sémákból állt össze. Lassan láthatóvá váltak az azonos impulzuscsomók. Nem volt vitás, mesterséges jelek voltak. Procyon. A repül gép, a kávéf z , egy bekapcsolva felejtett rádió, mind egy távoli lehet séget sugalltak. Vagy mégis inkább Phoenix, t n dtem. A következ reggel felhívtam Frank Myerst San Franciscóban. lett az FHK igazgatója Ed Dickinson halála után, úgy tizenkét évvel ezel tt. – Képtelenség – mondta habozás nélkül. – Ez csak valami tréfa lehet, Harry. – A széfedben találtam, Frank! – Az a vacak láda már negyven éve ott áll. Bármi lehet benne, kivéve üzenetek a Marsról. Megköszöntem a segítségét, majd leraktam a kagylót. Hosszú éjszaka állt mögöttem. A másolatokkal együtt mentem ágyba, és hajnali ötre negyven különböz jelsémát azonosítottam, melyek egy folytonos adás épít elemei voltak. A vétel csak néha szakadt meg, feltehet en légköri változások hatására, és persze arra az id re, amikor a célpont a horizont alatt helyezkedett el. Nyilvánvalóan egy visszavert földi adás volt, meglehet sen nagy amplitúdójú rádióhullámokkal. Akkor viszont miért kellett két évvel kés bb borítékba tenni és széfbe zárni ezt az egyértelm tévedést? A Procyon sárgásfehér F3-as osztályú kett scsillag, melynek abszolút fényer ssége 2,8, Földt l való távolsága 11,3 fényév. Valaha istenítették Babilóniában és Egyiptomban. A küls irodában Beth Cooper tevékenykedett: gépelt, rámolt, és fogadta a látogatókat. Egyetlen módon szerezhettünk volna bizonyosságot: a rádióteleszkópokat 40 gigaherzre állítjuk, és figyeljük a Procyont, vajon sugároz-e valamit.

Kiszóltam Bethnek, hogy nézze meg, mikor szabad a rendszer. Válasza nem ért váratlanul: – Az elkövetkez hónapban semmikor. Azután, hogy a telepet korlátlanul a csillagászközösség rendelkezésére bocsátották, szinte lehetetlen volt hozzáférni a rendszerhez anélkül, hogy az ember jó el re jelezte volna szándékát. Pedig valahogy meg kellett szereznem néhány órára a használati jogot. – Beth! Lenne szíves bejönni egy percre? Beth Cooper San Augustinból került Sandage-be, még húsz évvel ezel tt. Három igazgató mellett volt titkárn : Hutching Chaney, aki Sandage alapítója volt, majd Ed Dickinson, akit halála után Frank Myers követett. Myers fiatal, ambiciózus ember volt, aki túl sok id t pazarolt a Vállalkozásra, és végül maga is örült meghiúsulásának. Bizonyos fokig igaza volt. Szívfájdító látványt nyújtott a telep, melynek használatából kirekesztettek minden csillagászt, aki nem tartozott a programhoz, miközben groteszk vadászat folyt a Kis Zöld Emberkék üzenetére. Azt hiszem, csak kevesen bánták a kutatás végleges leállítását. Beth arra számított, hogy elveszti az állását, de mivel jól kiismerte magát a telepen, értett a lelkek ápolásához, és kiváló helyesíró volt, így felesleges áldozat lett volna. El ször feltettem néhány kérdést a helyi közm vek számlázásával kapcsolatban, majd tudomására hoztam, mennyire sajnálom a Vállalkozás kudarcát. Beth sokkal inkább New York-i könyvtárosnak hatott, mint titkárn nek egy sivatagi kutatóállomáson. Haja ezüstszürke volt, és fémkeretes szemüvegét láncon viselte. Bátran állíthatom, molettsége ellenére volt megjelenése. – Dr. Dickinson számtalanszor elmondta, hogy egyikünk sem fogja megérni a kutatás sikerét. Még a portások is tisztában voltak ezzel. Szemhéja megrebbent e megjegyzés hallatán. – Talán jobb is, hogy a doktor nem érte meg m ve bukását – folytattam. Hosszan tartó, kínos csend következett. – Én nem hibáztatom magát – mondta, utalva korábbi álláspontomra, miszerint a telep kihasználtsága kapacitásán aluli volt. Hogy a feszültséget oldjam, megpróbáltam bátorítóan mosolyogni. Nevetségesen sikerülhetett, mert vonásai megenyhültek. Megmutattam neki a borítékot. – Felismeri ezt az írást? Alig pillantott rá, és már mondta is: – Dr. Dickinsoné. – Biztos benne? Azt hittem, hogy Dickinson csak Hutch Chaney nyugdíjba vonulása után került ide, 1993-ban. – Igen, akkor lett igazgató, de el tte már tizenkét évet dolgozott itt, mint technikus. Szemei izzottak, mikor Dickinsonról beszélt. – Sose volt hozzá szerencsém. – Nagyszer ember volt – válaszolta távolba révedve. – Ha még élne, lehet, hogy a Vállalkozás sem bukott volna meg.

76 Jack McDewitt: Cryptic – Igen, ha ez egyáltalán számít – tettem hozzá csendesen. – Ha egyáltalán számít – er sített meg. Igaza volt Dickinsonnal kapcsolatban. Valóban meggy z el adó volt, egyben számos könyv szerz je, aki egész életét a földönkívüli hírszerzésnek szentelte. Ha csak rajta múlik, életben tarthatta volna a kutatást az egyre csökken kormányzati támogatás és a telepr l kirekesztett többi csillagász követelései ellenére. De Dickinson már tizenkét éve halott volt. Egy karácsony alkalmával, régi szokása szerint hazautazott Massachusettsbe. Egy hóvihar után a szomszéd garázsa el l segítette ellapátolni a havat, és a szíve felmondta a szolgálatot. Jómagam is a keleti parton tartózkodtam akkor, és emlékszem, úgy éreztem, megint egy zseni, aki túl korán hagyott itt bennünket. Óriási tehetség volt, aki gyorsvonatként robogott végig élete pályáján, szikrákat hányva minden irányba. És mégis, bármilyen vállalkozásba kezdett, soha nem jutott a végére. – Beth! Volt arra valaha példa, hogy KZE-t fogtak volna? – A Kis Zöld Emberkék üzenetét? Nem hiszem – rázta meg a fejét. – Mindig fogtak visszhangokat meg efféléket, de ezekr l kés bb mindig kiderült, hogy KCOX volt Phoenixb l, vagy valami halászhajó a Csendes-óceán közepér l. – Tehát soha semmi nem volt, amire ne találtak volna magyarázatot? Szemöldökét összevonta. – Nem, semmi, amit ne tudtak volna el bb vagy utóbb azonosítani. Ha nem ment valami azonnal, akkor visszatértek rá kés bb, és mindig megtalálták a magyarázatot. Válasza logikus volt, hiszen ha nem így történt volna, akkor erre a beszélgetésre nem kerül sor. Beth elbeszéléséb l arra következtettem, hogy minden gyanús jelet automatikusan elraktároztak. Hálát adva, hogy addig még nem volt id m az elavult anyagokat megsemmisíteni, gyors kutatást végeztem 1991-ig, az els Procyonadásig visszamen en. Meglepetésemre, nem találtam hasonló jeleket. S t még az eredeti vételr l sem találtam feljegyzést. Ez feltehet en azt jelentette, hogy magyarázatot találtak rá, majd megsemmisítették. Akkor két évvel kés bb miért kerültek a széfbe a felvételek? Képtelenség, hogy olyan hosszú ideig keresték volna a magyarázatot! A feltevések szerint bármilyen KZE-adás a kommunikáció felvételére lenne egyértelm kísérlet. Éppen ezért a szerz k érthet ségre törekednének, melynek legésszer bb módja az volna, hogy olyan szimbólumokat használnak, melyek egyetemes állandókat képviselnek, mint a hidrogénatom tömege vagy a pi értéke. A bázis m szerei már akkor olyan érzékenyek voltak, hogy elvileg képesek lettek volna észlelni olyan pályáját tévesztett adást, melyet nem kapcsolatteremtés céljából, hanem saját célra sugároztak. Az ilyen jeleket viszont hallatlanul nehéz lett volna lefordítani. A széfben talált anyag minden bizonnyal ez utóbbi típushoz tartozott, hiszen 40 gigaherz nem is ideális hullámhossz csillagközi adás közvetítésére. Ráadásul a jelek folytonosak voltak, visszatér formulák és számozott részek nélkül, melyek segítséget nyújthattak volna a fordításban. Újra munkába állítottam a komputert, az FHK saját szövegelemz programját használva. Aztán utasítottam

Brackettet, hogy hívjon fel, ha valami érdekes fejlemény adódik. Majd megvacsoráztam Jimmynél, és hazamentem. Az éjszaka zavartalanul telt el. A szövegben semmiféle struktúrát nem lehetett fölfedezni. Az angol nyelvben például a q után várhatóan u következik, több mássallhangzót rendszerint egy magánhangzó követ, a hval ejtett hangok ritkán duplázódnak meg, és nincs hangzó, mely triplán szerepelne. A Procyon-adásban ezzel szemben minden teljesen véletlenszer nek t nt. A komputer hatvanegy különböz jelet számolt. Egyik sem ismétl dött elég sokszor és megfelel id közönként, hogy szóköz lehetett volna. Az impulzusok gyakorisága megközelít en egyforma volt, vagyis minden karakter nagyjából ugyanannyiszor fordult el , de szabályosság nélkül. Ha ez egyáltalán nyelv, akkor olyan, melyb l hiányoznak a magánhangzók, és túlontúl sok bet b l áll. Felhívtam Wes Phillipst, az egyetlen nyelvészt, akit akkor ismertem, és arról kérdeztem, lehetséges-e, hogy egy nyelvnek ilyen struktúrája legyen. – Nem hiszem, hacsak nem készakarva csinálták ilyenre. De még akkor is... – Elhallgatott. – Hány karaktert is mondtál? – Hatvanegyet. – Harry, legalább hat különböz tudomány egy sor érvét hozhatnám fel neked, hogy miért használ egy nyelv kis és nagy gyakoriságú hangokat. Ha ez a nyelv mégis olyan, amilyennek mondod, akkor azt valamilyen szándékkal tervezték olyanra, és gyanítom, hogy nem beszélhet . Akkor viszont mi haszna van? És még valami – tette hozzá. – Hatvanegy bet az rettent en sok. Ha ezeknek az embereknek tényleg ennyi jelre van szükségük ahhoz, hogy kommunikáljanak, akkor azt valószín leg dobokkal teszik. Ed Dickinson mindig nagy talány volt. A századforduló idején, a szuperhatalmak összecsapásai alatt nagy nemzetközi elismerésre tett szert, mint diplomata és mint a józan ész, valamint az önmérséklet szószólója. Köztudottan els rangú elme volt, mégis, a saját maga választotta területeken nem vitte túl sokra. Eljött az FHK-nak dolgozni, ami nem volt éppen történelmi tett, és maradt. Ki tudja, miért. Hutching Chaney egészen más eset volt. Egy nyugdíjba vonult tengerésztiszt, aki a fizikával csak kedvtelésb l foglalkozott. Politikai kapcsolatai nagy szerepet játszottak abban, hogy Sandage felépült. Állítólag igazgatói kinevezése jutalom volt, az 1997-98-as szovjet-amerikai tengeri háborúban teljesített szolgálatért. Hallatlan felfogóképességgel rendelkezett. Képes volt megragadni és átlátni a legbonyolultabb összefüggéseket is, de hiányzott bel le a képzel er és a helyes következtetések levonásának képessége. Miután nyugdíjba vonult, öt évig tanított jónev egyetemeken. Robusztus ember volt, inkább sof rtípus, mint fizikus. Kora ellenére – hetvenes éveiben járhatott – engergikusan beszélt és mozgott. Haja s r és fekete. Világosszürke szeme egy politikus ravaszságát sugallta. Áradt bel le az olyan emberek szívélyessége, akik még sohasem hibáztak. Meglátogattam otthonában, a massachusettsi Somervilleben. K b l és üvegb l épült háza nem az a lakhely, melyet egy visszavonult fizikus otthonának vélnénk. Chaney jóléte nyilvánvaló volt.

Jack McDewitt: Cryptic 77 Hatalmas kezét vállamra téve keresztülvezetett a gazdagon berendezett, de barátságtalan nappalin, melyb l egy kisebb, faburkolatos, b rgarnitúrás dolgozószoba nyílt. – Martha, hozzon kérem egy kis portóit! – szólt ki valakinek, akit nem láttam, miközben egyetért pillantásomat kereste. – Kit n ! – hagytam helyben. A falak mentén, a polcokon könyvek sorakoztak. Legtöbbjük m szaki témájú, de akadt jó pár a haditengerészetr l és a történelemr l is. A kandallópárkányt egy Lance rakéta acélmodellje díszítette. Ez volt az a nagy pusztító erej , vízr l is felbocsátható rakéta, melyet Chaney sürgetésére építettek, és melynek bevetésével szinte lesöpörték a szovjeteket a tengerr l. – Hogy haladnak a dolgok Sandage-ben? – kérdezte. Beszámoltam neki néhány aktuális munkánkról. Érdekl déssel hallgatott. Fiatal n jött be egy üveggel, két pohárral és egy tányér sajttal. – Martha háromszor jön egy héten – mondta Chaney, miután az távozott. Aztán egy mosoly kíséretében rám kacsintott, majd belemártott a mustárba egy szelet sajtot, és elegánsan kettéharapta. – Ne aggódj, Harry! Sajnos már képtelen vagyok bármi csintalanságba is belekeveredni. Egyébként mi szél hozott Massachusettsbe? El vettem kézitáskámból a felvételeket, és átnyújtottam neki. Türelmesen néztem, amint átlapozta a vastag papírköteget, és elégedetten vettem tudomásul megváltozott arckifejezését. – Ne viccelj, Harry – mondta. – Valakinek mégis sikerült?

Mikor? – Húsz évvel ezel tt – válaszoltam, miközben átadtam a borítékot az eredeti lemezekkel. Értetlenül forgatta ket a kezében. – Akkor itt valami tévedésnek kell lennie. – A széfben találtam – mondtam. Megrázta a fejét. – Nem az számít, hogy hol találtad. A lényeg, hogy ilyen még soha nem fordult el . – Hát akkor mi ez? – Honnan a fenéb l tudjam? Egy ideig szótlanul üldögéltünk, mialatt Chaney dünnyögve lapozgatott. Boráról láthatóan teljesen megfeledkezett. – Te vezeted ezt az ügyet? – kérdezte. Bólintottam. – Annyi biztos, túl sok fáradozás ez ahhoz, hogy vicc legyen. El tudták olvasni a komputerek bármelyiket is? Nem? Hát persze, hiszen zagyvaság az egész. Mereven nézte a borítékot. – Pedig ez Ed kézírása. – Lehetett Dickinsonnak valami oka, hogy ilyesmit titokban tartson? – Ednek? Nem. lett volna a legutolsó. Senki sem dolgozott nála keményebben azon, hogy valami eredményt felmutassanak. Az egész életét erre áldozta. – Szerinted képes lehetett arra, hogy egyedül KZE-adást fogjon? Értett annyira a számítógépekhez, hogy eltüntesse a nyomokat? – Ennek semmi értelme. Igen, meg tudta volna csinálni. És ha a toronynak gályája lenne...

78 Jack McDewitt: Cryptic Enyhe fuvallat érkezett az ablakon keresztül, meglibbentette a függönyöket. H vös volt és kellemes, szokatlan az augusztusi Massachusettsben. Az utcán néhány kölyök baseballozott. – Negyven gigahertz – mondta. – Úgy néz ki, mint egy m holdadás. – Nem tarthatott két évig, hogy erre rájöjjenek, nemde? És miért kellett meg rizni a lemezeket? – Miért ne? Ha lemennél a raktárba, biztos, hogy rengeteg felesleges, idejétmúlt anyagot találnál. Kint az utcán mennydörgésszer robajjal ugrasztotta szét a játékosokat egy kipufogó nélküli sportkocsi, majd gyorsított, és a sarki stoptáblát figyelmen kívül hagyva tovarobogott. – Ez megy állandóan – morogta anélkül, hogy megfordult volna. – A rend rök már egyáltalán nem tudnak lépést tartani velük. – Ed nagyszer ember volt. Arca kissé elkomorodott, talán a portói hozta felszínre az érzelmeit. – Ismerned kellett volna. Remekül kijöttetek volna egymással. Vonzódott az érzékek határán túli, még felfedezetlen világhoz, és ehhez a Vállalkozáson keresztül jutott a legközelebb. – Hogy érted ezt? – Nem tudtad, hogy papnövendékként kezdte? Ministráns volt, aki a Harvardon kötött ki. – Úgy érted, hogy hitét vesztette? – Igen, de mégis maradt benne valami misztikus elrendelésérzet, egy eszme, hogy a dolgok nem önmagukért valók. Amíg ismertem, soha nem jutott eszébe, hogy imádkozzon. Ugyanakkor misszionáriusi elhivatottság volt benne, és egyfajta meggy z dés a... – hátrahajtotta a fejét, és hosszasan kereste a megfelel szót – ...végzetr l. Ed nem volt olyan, mint a legtöbb fizikus. Számos területen otthonosan mozgott. Külpolitikáról írt cikkeket a Commentary és Harper's-ben, könyvet adott ki az ornitológiáról, a rendszeranalízisr l, Malcolm Muggeridge-r l és Edward Gibbonról. Könnyedén felállt a székéb l, és leemelt a polcról egy kétkötetes, barna borítású könyvet, A Római Birodalom hanyatlása és bukása volt, Modern Könyvtár kiadásban. – az egyetlen ember, akir l tudom, hogy végigolvasta. Felnyitotta a fedelét, és megmutatta az ajánlást: Hutchnak! szintén remélve, hogy sikerül távol tartanunk a zöldségeket és a disznókat. Ed – Ezt akkor ajándékozta nekem, mikor eljött az FHK-ból. – Különös ajándék. Olvastad valaha? Elnevette magát. – Ahhoz egy egész év kellene. – És mik ezek a zöldségek meg disznók? Felállt, kényelmesen a távolabbi falhoz sétált, melyen fotók sorakoztak hadihajókról, repül kr l, Chaneyr l meg a sandage-i komplexumról. Úgy látszott, mintha az utóbbi vizsgálgatná. – Nem emlékszem, valami mondat a könyvb l. Pedig akkor elmagyarázta, de... – Széttárta karjait. – Hutch, mindent köszönök – mondtam és felálltam.

– Nem tesz semmit. Fogalmam sincs, hogy azok a jelek honnan jöttek, de azt tudom, hogy Dickinson mindent megtett volna a kontaktus megteremtéséért. – Hutch! Lehetséges az, hogy Ed le tudta fordítani a szöveget? – Kétlem, hiszen te sem tudtad. Neki is ugyanaz a programja volt. Nem szeretem a városokat. Dickinson könyveit már csak antikváriumokban lehetett megtalálni, melyek mind Cambridge-ben voltak. A város utcáit újságpapír és üvegcserép borította mindenfelé. Barátságtalan emberek tolongtak lepusztult kocsmák el tt. Az ablakok legtöbbje betörve vagy bedeszkázva. Boston Dickinson városa volt. Vajon mit gondolhatott a nagy humanista, mikor végighajtott ezeken az utcákon? Csak egyet találtam meg a könyvei közül: Malcolm Muggeridge: H ség és kétségbeesés. Rábukkantam viszont a Hanyatlás és bukás egy példányára, és megvettem azt is. Örültem, hogy visszatérhettem a sivatagba. Kutatásaink abba a fázisba értek, hogy lassan kezdett megvilágosodni a galaktika mechanikai struktúrája. McCue feltérképezte a Tejút magját, Osterberger kifejlesztette az egyesített mez kr l szóló elméletét, Schauer megkonstruálta forradalmi hipotézisét az id természetér l. Egy hideg októberi reggelen pedig a gárda a Cal Techb l egyedülálló felfedezést jelentett be. A tárgyak a látóhatár peremén nem távolodnak, hanem éppen ellenkez leg, a tágulásnak ellenállva, mintha ár ellen úsznának, lassan közelednek felénk. Ezen tevékenységek kell s közepén, egy kés szeptemberi éjszakán váratlan esemény történt. Earl Barlow-t, a Cal Tech csoportvezet jét enyhe szívroham sújtotta. Éppen a rohamment el tt értem oda, úgy hajnali kett körül. Miután elszállították, Barlow emberei csak lézengtek, kávéztak, az eset nyomán túl rosszkedv en ahhoz, hogy dolgozzanak. A lehet ség nem ért teljesen váratlanul. Megadtam Brackettnek az új célpontot és a kódokat. A ment autó szirénájának süvöltése még alig halt el, a parabolák már forogtak is, hogy ráálljanak a Canis Minor konstelláció egyik legfényesebb csillagára, a Procyonra. Mást azonban nem észleltek, mint a csillagközi elektromos kisülések összefüggéstelen recsegését. Éjszaka hosszú sétákat tettem a sivatagban. Az antennák végtelenül kecsesek a holdfényben. Egy új Stonehenge, lágyan görbül formáival és puha mozdulataival. A Muggeridge-könyv vékonyka kötet volt. Nem életrajzi jelleg , inkább elemzése a filozófus meggy z désének, mi szerint a Nyugatot halálvágy hatja át. Ezt azzal a régi érvvel támasztja alá, hogy Isten helyébe a tudomány lépett, az emberiség viszont csak hétköznapi tudásra tett szert, és célját vesztette. Egészében véve nyomasztó írás volt, melynek végén Dickinson arra a következtetésre jut, hogy az igazság nem fogja az emberiség kényelmét szolgálni, és ha nem vagyunk hajlandók alkalmazkodni a semleges univerzumhoz, akkor az mindenképpen ellenségesnek fog t nni. Be kell érnünk avval, amink van, és el kell fogadnunk az igazságot, bárhova vezessen is az. A modern kor katedrálisa a rádióteleszkóp.

Jack McDewitt: Cryptic 79 Sandage végezte a McCue-csoport kutatási eredményeinek és a rejtélyes Cal Tech-tárgyaknak az igazoló eljárását. Mindez ugyan más lapra tartozik, mégis gondolkodóba ejtett az igazolás módszerér l. Rájöttem, hogy azért nem találtam hasonló felvételeket az adatbankban az általam els nek hitt Procyon-adás óta, mert elképzelhet , hogy az már korábbi adások ellen rz vétele volt. Öt perc alatt utánanéztem, és két korábbi észlelésre bukkantam. Mindkett töredék volt csupán, de tizenöt perces hosszúságuk elegend nek bizonyult ahhoz, hogy a tévedés valószín sége 1% alá csökkenjen. Az egyiket három héttel a Procyon-vétel el tt rögzítették, a másikat pedig a San Augustin-i megfigyel állomáson észlelték 1987-ben. Mindkett 40 gigahertzen jött, és azonos impulzussémákból állt. Volt azonban egy óriási különbség. Az 1987-es vétel célpontjának megnevezéseként ez állt: Szíriusz. Amikor visszaértem az irodámba, remegtem az izgalomtól. A Szíriusz és a Procyon csak néhány fényévre vannak egymástól. Istenem – gondoltam –, hát mégis léteznek, és ismerik a csillagközi utazást! A nap hátralev részében megpróbáltam belemerülni üzemanyag-felhasználási jelentésekbe és költségvetési el irányzatokba, de leginkább a sivatag fényeinek változását szemléltem az ablakon keresztül. Edward Gibbon két kötete ott hevert egy Webster értelmez szótár és néhány irattartó között. A könyvek legalább harmincévesek voltak, hasonlóak azokhoz, melyeket Chaney dolgozószobájában láttam. Néhány rosszul vágott lap még egyben volt a sarkoknál. Felütöttem az els kötetet a közepe táján, és elkezdtem olvasni, de Ed Dickinson személye minduntalan elvonta a figyelmemet a rómaiakról. Végül feladtam a próbálkozást, fogtam a könyveket, és hazamentem. Elalvás el tt az ágyban újra nekiveselkedtem a Hanyatlás és bukásnak. Várakozásommal ellentétben nem a rég halott uralkodók puszta névsora volt, akik egymás vérében gázolnak, ügyetlenkednek, vagy éppenséggel megpróbálják a fejl dést el mozdítani. Jelen voltak rajtuk kívül a hivatalnokok, a papok és a halárusok is. Különös világ volt, tele nyögéssel, verítékkel, uralkodói hibákkal és Jézusról szóló vitával, de hiányzott a hatalom átadásának képessége, mely végül a teljes széthulláshoz vezetett. Meghatározhatatlan történelmi folyam, melyet megakaszt néha egy h s vagy bölcs, s aztán tovahömpölyög embereken, eseményeken, hogy végül mindent a tengerbe mosson. Közben elt n dtem, üldöztek-e asszonyokat a római kölykök csillogó-villogó importszekerekkel, és vajon Damaszkusz falai is tele voltak-e firkálva malacságokkal. Befejezésként a barbár törzsek támadásai már csak egy roskatag váz összeomlását segítették el . E könyv olvasása közben Dickinson, a néhai ministránsfiú valószín leg másodszor is elvesztette hitét. Egyik éjszaka áramkimaradás volt a telepen, aminek semmi köze a történethez, hacsak az nem, hogy hajnali négykor behívtak. No nem azért, hogy visszaállítsam az áramszolgáltatást, hiszen ahhoz egy jó villanyszerel kellett

volna, hanem hogy megnyugtassak pár embert New Yorkból, és hogy beírhassam a jelentésembe: a helyszínen tartózkodtam. Mindezek után kimentem sétálni. Éjszaka a sivatag színtelen és mozdulatlan. Homok, sziklák és csillagok kompozíciója. Akár egy Monet-kép – egyszer és nyugalmat árasztó. A sivatag biztos talaj, kiszámítható. Szemrehányás a kvantummechanikának, mely az örökké változó kozmoszt próbálja leírni, egybeolvasztva Platónt és a fizikát. A látóhatár szélén ott ragyogott a titkát rz rejtélyes pár, a Szíriusz és a Procyon. A patakok kiszáradnak ebben az évszakban. Árnyékuk valószín tlen fodorként vetült a tájra. A Hold a második negyedében járt. Az adminisztrációs épület mögött az antennák ezüstösen csillogtak. Az én katedrálisom. Az én Stonehenge-em. Mialatt ott üldögéltem sört kortyolgatva, elhagyott városokon, ministránsgyerekeken és impulzusok gyakoriságán töprengve, hirtelen megvilágosodott Chaney utolsó mondatának értelme. Persze hogy Dickinson nem tudta elolvasni a szöveget. Hiszen épp ez a lényeg! Szükségem volt Chaneyre. Reggel felhívtam, és még aznap délután odarepültem. Loganban találkoztunk, majd elindultunk Gloucester irányába. – Tudok ott egy remek olasz vendégl t – mondta, és szemét le sem véve az útról, folytatta: – Mir l van szó tulajdonképpen? Odamutattam neki a nálam lév második kötetet. Értetlenül pislogott. Hideg, nedves kora este volt, a közelg tél illatával. Jeges es verte a szélvéd t. A szürke ég súlyosan terült a tájra. – Miel tt bármit is mondanék, Hutch, szeretnék néhány kérdést feltenni: mit tudsz a katonai titkosírásról? Elmosolyodott. – Nem sokat. És valószín leg az a kevés is titkos. Egy kamion húzott el mellettünk, vizet fröcskölve a szélvéd re. – Pontosan mi az, ami érdekel? – Mennyire összetettek a tengerészeti kódok? Azt tudom, hogy semmi közük a titkosíráshoz, de mégis milyen általános struktúrájuk van? – El ször is, azok nem kódok, Harry. A monoalfabetikus rendszereket nevezzük kódoknak, mint például a titkosírást, amit az el bb említettél. Ezekben, mondjuk, a g bet mindig m-ként szerepel. A katonai vagy diplomáciai titkos írásban viszont a g más és más karakter lesz, valahányszor el fordul. Az ábécé pedig nemcsak bet kre korlátozódik, használnak számokat, dollár-, valamint és-jeleket is. Ráfordultunk az autópályára, melyr l ráláttunk a tovat n város kopár háztet ire. – Még az egyes szavakat sem lehet megkülönböztetni. – Hogyhogy? – A szóközöket nem hagyják üresen. Már el re tudtam a választ következ kérdésemre: – Ha a titkosírás ábécéje teljesen véletlenszer , akkor feltételezem, hogy az egyes bet k gyakorisága megközelít en azonos. – Igen. Megfelel hosszúságú adásnál már feltétlenül.

80 Jack McDewitt: Cryptic – Csak még valamit, Hutch. Egy hirtelen növekedés a rádióforgalomban felhívhatja bárkinek a figyelmét, még ha az illet nem érti is a szöveget. Hogyan védekeznek ez ellen? – Könnyen. Huszonnégy órán keresztül sugároznak. Ez néha csak halandzsa, néha pedig értelmes üzenet. Formailag nincs különbség. Isten legyen hozzánk irgalmas – gondoltam. – Szegény Ed Dickinson! Egy sarokasztalnál ültünk, távol a zsúfolt részt l. Dideregtem az átázott cip mben és a nedves pulóveremben. Apró gyertya lángja imbolygott el ttünk. – Még mindig a Procyon a témád? – kérdezte. Bólintottam. – A Procyon-adás el tt három éven belül kétszer is észlelték ugyanazt a sémát. – De hisz ez lehetetlen! – hajolt lendületesen el re Chaney. – A komputerek automatikusan felismerték volna a hasonlóságot. – Nem feltétlenül. Vagy féltucatnyi testes, nagykabátos ember nyomult be a terembe, és ott tülekedtek a bejárat el tt. – A két adás különböz célpontokról jött. Visszhangoknak vélhették ket. Chaney átnyúlt az asztalon, és megragadta a csuklómat, miközben feldöntött egy csészét. Ügyet sem vetett rá. – Csak nem akarod azt mondani, te rült, hogy egy birodalom van odakint? – Azt hiszem, Ed Dickinsonnak nem voltak kétségei. – Miért tartotta akkor titokban? Kezem az asztal lapján nyugodott, a könyv mellett, melynek m anyag borítása visszaverte a gyertya fényét. – Mert háborúskodnak – mondtam. Megértés suhant át az arcán. Aztán lassan kifutott arcából a vér, és olyan sápadt lett, hogy már-már kísértetnek hatott a pislákoló fényben. – hitt abban – folytattam –, tényleg hitt abban, hogy tudat és erkölcs, valamint értelem és könyörület kiegészítik egymást. És mit talált egy élet munkája után? Egy civilizációt, mely meghódította a csillagokat, de saját indulatain és ostobaságán nem tudott úrrá lenni. Magas, fiatal pincér jött az asztalunkhoz. Portóit és spagettit rendeltünk. – Nem lehetsz biztos abban, hogy valóban háború folyik ott kint – vetette közbe Chaney. – Akkor ellenségeskedés és nagyfokú titkolózás, ami szintén semmi jót nem jelent. Pillantásunk találkozott. Szürke szemeiben fájdalom ült. Két kamasz lány nevetgélt a mellettünk lev bokszban. Kihozták a bort. – És mi köze az egészhez a Hanyatlás és bukásnak? – A bibliája lett. Teljesen a hatása alá került. Egyébként el kellene olvasnod. De óvatos légy, mert képes megfojtani a lelket. Dickinson racionális volt, és felismerte a végs

igazságot a római tragédiában, nevezetesen azt, hogy a terjeszkedés megsz nésével kezdetét veszi a feltartóztathatatlan hanyatlás, és a józan ész, az erkölcs egyre több területr l szorul ki. – Nem találtam meg a könyvet, melyet Gibbonról írt, de sejtem, az állhat benne, hogy Gibbon nem csupán a Római Birodalomról vagy korának Angliájáról írt, hanem végeredményben rólunk. – Bárki számára, aki hasonlóan gondolkodik, vagy csak maga köré pillant, nyilvánvaló, hogy ez a világ gyors ütemben halad egy sötét korszak felé. Néhány percig csendben iszogattunk. Úgy éreztem, hogy az id megáll körülöttünk, és mi mozdulatlanul ülünk egy megfagyott világban. – Mondtam rnár, hogy megtaláltam az ajánlás hivatkozási alapját? Nagy tisztelettel lehetett irántad. Kinyitottam a könyvet az említett résznél, és odamutattam neki: „A római emberek gyülekez helye, ahol törvényeiket hozták és elöljáróikat választották meg, most zöldségek term helye és disznók legel je.” Chaney vigasztalanul nézett rám. – Iszonyúan nehéz ezt elhinni, hiszen mindig annyira optimista volt. – Szerintem az ellenkez je is igaz. Egy ember túl tudja élni, ha elveszti hitét a Mindenhatóban, feltéve, ha nem veszti el az önmagába vetett hitét. Ebben állt Dickinson tragédiája is. Szinte vallásos módon hitt a rádióteleszkópokban. Amikor kihozták az ételt, hozzá sem nyúltunk. – Mit fogsz most tenni, Harry? – A Procyon-szöveggel kapcsolatban? Azzal, hogy harcban álló szomszédaink vannak? Nem félek az efféle információktól. Csak annyit jelentenek, hogy ahol intelligenciát találsz, ott valószín leg ostobaságra is lelsz. Szerintem itt az id , hogy elismerjék Dickinson felfedezését. És arra gondoltam, talán egy lábjegyzetet nekem is szentelnek majd. Csúfondáros köszönt re emeltem poharamat, de Chaney még csak nem is reagált. Némán bámultuk egymást. – Mi a baj? – kérdeztem. – Dickinsonra gondolsz? – Rá is. A gyertya fénye tükröz dött a szemében. – Harry! Szerinted FHK-juk is van? – Elképzelhet . Miért kérdezed? – Csak arra gondoltam, hogyha ezek a te idegeneid tudják, hogy mi itt vagyunk, és itt ez a vendégl , mely nincs is sokkal messzebb a Szíriusztól, mint a Procyon... Talán jobb lesz, ha sietsz az evéssel. Simon István fordítása Bíró Péter rajzai

BERGENDY PÉTER

Légyirtó Zzzzhhmmm... ismét felzúg a légy a magyar mozikban. A Brundle-légy tavalyi kihunyta után A légy II cím amerikai filmben újra találkozunk a rovaremberrel. Miel tt belemerülnénk a nyolcvanas évek légypiszkába, vessünk egy pillantást az el zményekre! Legel ször a légy 1958-ban repült be a filmszínházakba. A ma már klasszikusnak számító horror/sci-fit Kurt Neumann rendezte, a forgatókönyvet pedig a Shógunról kés bb ismertté vált James Clavell írta, George Langelaan eredeti ötletéb l. A légy itt a légy halálával kezd dik. Friss gyilkosság után egy síró-sikongató hölgy felhívja sógorát (Vincent Price alakítja), és zaklatottan közli vele, hogy eltette láb alól tudós férjét. A feleség részletesen beszámol a történtekr l. Andrej, a férje teleportációs kísérleteket folytat. Egy üvegdobozból egy másikba

szállítja át villogó csöves készítményével a tárgyakat. Él lényt azonban még nem tud átvarázsolni, ezt az éterben elt nt macska is igazolja. Végül sikerül tökéletesíteni gépezetét, de egy véletlen hiba folytán (a férfi egy házi léggyel együtt kerül be az üvegketrecbe), zárt ajtók mögött, a két él lény harmadtestet cserél. A férfi feje és bal karja légy lesz, a rovar pedig emberfejet és bal kart kap, bár használni nem igazán tudja megfelel en. A család többi tagja hajtóvadászatra indul, megpróbálják befogni a csöppnyi mutáns legyet. Persze nem sikerül, s a férj légymentalitása lassan kezd eluralkodni egész személyiségén, ezért kéri feleségét, hogy oltsa ki életét. A segít késznek hitt felügyel bolondnak nézi a n t, s az rültekházába zárná, de az utolsó pillanatban rábukkannak az emberfej légyre egy támadó pók hálójában. A felügyel k vel végez az ízeltlábúakkal. A szomorkás feleség és apa nélkül maradt fia a sógorral boldogan él tovább. Bár a hasadt férjnek néha küzdenie kell önmagával, a felügyel pedig a n

légykeresését a „tudatalattijában mélyen lév szimbólumnak” tulajdonítja, a film egyáltalán nem használja ki a horrortörténet adta lélekelemz lehet séget, csupán az ötlet felszínét ábrázolja, nem úgy, mint a nyolcvanas években született légytestvérei. Készült még két korai folytatás, de ezek még a legels film anyagi sikerét sem érték utol, nemhogy értelmi szintjét. Az 1959-es A légy visszatér – Return of the Fly cím filmben az elhunyt tudós fia folytatja a kísérleteket a nagybácsi segítségével, míg az 1965-ös A légy átka – Curse of the Fly két tudós félresikerült emberteleportációinak ad fórumot. Primitív megoldásai ellenére az slégy közönségsiker lett. Mivel a néz k vonzódnak az efféle archetipikus átváltozós filmekhez, a 20th Century Fox a jogok és a legújabb technika birtokában új légy kikeltése mellett döntött. Az új filmeket Mel Brooks vállalata, a Brooksfilm készítette. Megkezd dtek A légy – The Fly hosszas el munkálatai. Jeff Goldblum, a légyszer színész és Geena Davis, az egzotikus intellektus szépség kapta meg a f szerepet (és kés bb Isten áldását is valós házasságkötésükre). A pénzemberek szerz dtették Chrís Walast, a Gremlins-szörnyecskéket megformáló maszkmestert, és felkérték a kanadai David Cronenberget, hogy beteges fantáziáit élje ki a betöltend rendez i tisztségben. Megtette. „Egy olyan dolgon dolgozom, amely az egész világot meg fogja változtatni!” – kezdi Légy-filmbeli pályafutását Seth Brundle, a kietlen laboratóriumába zárkózott fizikus. A tágra nyílt szem , érzéki újságírón , Veronica még nem is sejti, hogy tanúja lesz Seth világa megváltozásának. Már ott is vagyunk a laborban, hogy a férfi munkáját bemutathassa a rokonszenves n nek. Seth valami személyes tárgyat kér t le, amit teleportálhat az egyik fura szerkezetb l a másikba. Micsoda n i fortély és el relátás, Veronica a fél pár harisnyáját nyújtja a lelkes tudósnak! A csoda megtörténik, s az újságírón máris a sztori

82 Film, TV, Video tevékenységgel szinte önmagát szüli meg hengerméhében.

eladhatóságán, legújabb újságcikkén töri a fejét. Seth Brundle azonban nem szeretné világgá kürtölni személyes vallomását, inkább egy (video)könyv elkészítését ajánlja a sikeréhes n nek. A munka tehát folyik, Brundle a tárgyak után most egy majmot próbál átküldeni. A másik kabin helyett sajnos csak a másvilágra jut a szegény állat. „Biztos, hogy az én hibám!” – vádolja magát a férfi, s némileg igaza is van, hiszen az átjutás – a valamin való túljutás! – egyel re várat magára. Az egyik este a lány furcsa ajánlattal hozakodik el . „Vettem húst, elkészítjük?” – kérdi, majd hamarosan rámászik az agyában matematikai képleteket forgató férfira. A munka dobva van, a szexuális energia természetes tárgya felé áramolhat. De ne feledjük, a legels sérülést, amikor a fém alkatrész a férfi hátába vájódik, a szeretkezés okozta! Aztán pattan az ötlet a húsportálás (szexualitás?) után: „Hiszen még nem tápláltam be a komputerbe, hogy a hústól bolonduljon meg!” Igen, a szenvedély, az érzékiség, a bujaság (önmagába való) betáplálása sikerrel jár, az ember állatias lényét jelképez majom túljut a megpróbáltatásokon. Ez az átjutás a szexualitástól mentes munkavilágból a szexualitás állatias világába, segít. „Még szép románc is lehet bel le!" – mondják ketten, s igazuk is lesz, hiszen a románc tudattalan szépségét fogják mihamarabb tapasztalni. Seth a féltékenység maró érzését is átéli, amikor Veronica f nökéhez, a volt szeret jéhez megy, s mintegy bosszúállásból Brundle magát is végre átküldi egyik kabinból a másikba. Meztelen ártatlansággal foglal helyet a motorhengerhez hasonlító, anyaméhszer kabinban. Születése/újjászületése megtörténik. Hosszas alkotómunkájával, a kreatív

Új ember emelkedik fel a fehér, tiszta füstb l. Er , határozottság és tekintély. „Megváltoztam?” – kérdi egyel re csöndes majoménjét l. A légy és az ember egyesülése végbement, az emberi értelem kiegészült animális árnyékával. Seth Brundle tehát megváltozott. Látjuk, ahogy az olthatatlan kéjvágy elhatalmasodik rajta, állati-természeti reflexei kifinomulnak, s a dermedt-döbbent barátn el tt férfidominanciáját, er fölényét fitogtatja. Seth maga sem érti a történteket, s nem is csodálkozhatunk ezen, mivel az el tör tudattalan ösztöntartalmakat nem képes felismerni. „A hibás elemeket megsz rte a teleportáció” – próbálja ösztönös viselkedését, az erkölcsi gátak semmibevételét racionalizálni. Közben intellektusa, testi aktivitása felgyorsul, potenciája és nyalánksága növekszik, személyiségét pedig az agresszió és az arrogancia jellemzi, egy becsületes légyhez ill en. Macho-viselkedése egyre határozottabb lesz, sz rösödése férfias küls t kölcsönöz neki. Amikor az elkeseredett Veronica betegnek nevezi Brundle-t, kirúgja, s bizonytalanságában számítógépéhez (tudatos énjéhez?) fordul magyarázatért. Brundle leépülése egyre drámaibbá válik. (Csodálatosan undorító, Oscardíjas maszktrükköket látunk.) Romló állapotát a rák burjánzó sejtsintérhatásához hasonlítja. Veronica együttérez, s átöleli a hányadékától és nyálkájától lucskos, bomló emberlegyet. Fanyar ízlés. Majd Brundle-légy tapadókorongjai-

val a falra mászik... A rendez némi humorral enyhíti a feszültséget, amikor az emberi mivoltából kivetk zött, szétes férfi az összegy jtött testdarabkáit a lánynak akarja ajándékozni. „Nem bízhatunk a rovarokban!” – mondja Seth, s ezzel a félelmetes ösztönvilág fenyeget támadását hangsúlyozza. Az átváltozás felgyorsul, a felpörgetett események hatására és a néz k örömére, a szerepl k szenvedése elviselhetetlenné válik. Egymás megközelíthetetlensége, az emberi kapcsolat tökéletes lehetetlensége totális nihilt jelent. Veronica tudomást szerez fejl d terhességér l. Rémálmában már pondrószüléssel szembesül. (Érdekes, hogy a véres pondrót világra segít szülészorvost a rendez alakítja. Úgy látszik, ez az aberrált szüléstéma Cronenberg személyes problémáiból adódik. Legutóbbi filmje is, a Hasonmás – Dead Ringer – egy szülészorvos ikerpár bajaival foglalkozik.) Veronica a küret mellett dönt, de az aggódó apalégy elrabolja várandós kedvesét, s a film végén egy utolsó szülést-születést-egyesülést, teljes fúziót, eggyéolvadást tervez. Az ösztönök által megszállt Brundle arra vágyik, amit a hétköznapi szexualitással egyébként képtelen lenne elérni. Igyekezete azonban kudarcba fullad: a n helyett a vasajtóval egyesül. Befejezésül, a kínlódó mutáció enyhe biztatására, a lány szétlövi a lény fejét, s a férfi szüleménye sorsát bevégzi. Nézzük meg röviden, mit is láttunk az irtózatos másfél órában! A brit filmkritikus, Pam Cook, a filmet egy igazi Cronenberg-stílusú

románcnak nevezi, és Seth Brundle

Film, TV, Video 83 cronenbergi h snek tartja, amit Seth megszállottságában, elnyomottságában határoz meg, nem beszélve a szexualitását a tudományos munkában történ szublimálásról. Fontosnak tartja a filmben a szexualitás és az intellektuális tevékenység összefüggését. A programfejlesztés sikerét a szexuális érdekl dés felkeltése, a hússal való kapcsolat tisztázása eredményezi. Ekkor felszabadul a tudattalan, a világ megváltozik, s a szubhumán lényb l gonosz bels (férfi) er k törnek el . (Jegyezzük meg, hogy az átváltozás szimbóluma a pszichén belüli változásra utal, az emberb l állattá változás pedig a tudattalan el törésének jelképe!) Cronenberg a hagyományos, klasszikus horrorelemet alkalmazza – mondja Cook –, amikor az én és az ösztön-én, a jó és a rossz pszichikus er k harcát ábrázolja: „egy modern szorongást az individuális azonosság elvesztését l egy hasadt selfben”. A szexuális vágy következtében a f h s tehát elveszti emberi mivoltát, kontrollját már a szerelem sem mentheti meg –, és egy szörny séges ösztönlénnyé válik. Cook hangsúlyozza Cronenberg filmjében a „feminin értékek terhét”: Veronica miután szeretetb l vagy akár karriervágy miatt elcsábította Brundle-t, féltékennyé teszi, s ez a végzetes teleportációhoz vezet. Barbara Creed, az ausztrál freudiánus filmelemz egy feminizmusról írott tanulmányában természetesen más néz pontból vizsgálja a kérdést. Creed szerint a film lényege a férfi szülésvágyában, n vé válásában (?) keresend . Szintén kiemeli Veronica libidót növel szerepét, de a léggyé változást egy n i, szörnyszer , fetisizált rovarrá alakulásként tételezi. Veronica pondrószülését a férfi légyszülésével (légymegalkotásával), a n i-érzéki testtapasztalatot a légytesttel állítja párhuzamba. Érdemes még megjegyeznünk, hogy a férfi kreatív alkotómunkájában a n i segítséget az animafigurával (a férfi tudattalan n i lelkével) való találkozásként is meghatározhatjuk. Ahogy a szólás is mondja: „keresd a n t!”, a férfi kivirágzó teljesítményét az anima energiája, az anima tevékenysége vagy csupán léte és mozgósítóereje segíti! Létrejött tehát egy állat- és emberkeverék, melyben megfogalmazódik a természet és a civilizáció ellentéte, az állatias ösztönök (s f leg szexuális ösztönök) és a törvényerkölcs harca. Amikor a f h s emberi összetev je elemeire esik szét, a veszélyes ösztön-én kerekedik felül. A szétesés, a dezintegráció ideális megoldása valóban egy teljes fúzió megvalósításában rejlik, a kozmikus egység, a harmónia

visszaállítása örök cél az ember életében. Ha viszont az ember léggyé alakulása közben azonosul ösztönárnyékával, ösztönéne nyeli el, miként a légy fehér savóhányadéka is megemészti az élelmet, akkor a veszélyes ösztönmegszállás meghiúsítja a szent egyesülést. Az ember (vagy mifene) ebben az esetben csak a vasajtóval képes egyesülni. Az meg nem éppen az igazi. Pár évvel kés bb A légy II – The Fly II cím film visszakanyarodott kedvenc témájához. A legyesked szexualitás ismét er s hangsúlyt kapott, azonban új krízishelyzettel b vült a légy problématára. Mint Philip Strick is rámutat, az ödipális küzdelem meghatározóvá válik a filmben. A méltó folytatást Chris Walas. a maszkmester rendezte, s ebb l a tényb l bátran következtethetünk arra, hogy a filmet a mellbevágó, élvezetes, mocskos maszkok fogják uralni. Várakozásunkban nem fogunk csalódni! A filmet az els részben sejtetett katartikus szülés nyitja. Újabb embrionális pondró látja meg a napvilágot, majd a nyúlósnyálkás burokból egy emberinek t n csecsem kerül ki. A szülész áldozatként emeli az örökbefogadott fiúgyermeket a Bartók M vek vezet je, a nevel -apaisten elé. Hideg, fémes kutatóintézetben vagyunk. Itt vizsgálják a kis Martint, Seth Brundle fiát, aki a „Brundle-féle gyorsított növekedési jelenségnek” elkeresztelt betegségben szenved. Életritmusa és szellemi tevékenysége felgyorsult. Hallatlan intellektusával kicselezi felügyel it, vizsgálóit. A szuperértelmes gyerek egyetlen barátja egy kutya, ami hamarosan a teleportáló szörnyszülöttjévé válik. Ötéves korára (éppen az ödipális életkor tet fokán!) 17 éves serdül nek néz ki, munkahelyet kap a m veknél, és saját lakás birtokosa lesz. A teleportáció

tökéletesítésén, az él anyag átvitelén fáradozik. Rideg, rosszindulatú, kegyetlen tekintet biztonsági emberek veszik körül, így érthet a ragaszkodása az egyetlen kedves, fiatal lányhoz, aki mellesleg nagymértékben hasonlít az anyjára! Barátságuk egy sikertelen teleportációval kezd dik. A fiú egy hatalmas, hosszú, fallikus, szúrós kaktuszt teleportál, sikertelenül. A (szexuális) kudarc ellenére a lány továbbra is segíti a fiút munkájában és más egyébben. Az esetlen kamasz az érzelmek és a szépség beprogramozásával (megtanulásával) átjut a krízisen és a teleportáción. Martin tökéletesíteni szeretné magát, fél a haláltól, s számítógépéhez fordul tanácsért. Géncserére, egészséges génekre van szüksége, hogy a feltartóztathatatlan átváltozást elkerülje. Közben sebes karján az átalakulás megindul. (Ismét gyönyör en visszataszító képeket látunk Robin Vidgeon operat r fantáziadús beállításain keresztül.) Az apaintézet, a serdül t korlátozó szül i felügyelethez hasonlóan, óvintézkedéseket eszközöl: Martint elzárja a külvilágtól, elzárja a lánytól, s arra is fény derül, hogy az apacég mindvégig megfigyelés alatt tartotta kettejüket. Martin Brundle serdül i dührohamot kap, rombolni kezd, szemmel láthatóan lázad a figyel /korlátozó felettes(én), az apafigura ellen. Kiderül a szörny titok is: hozzá hasonlóan az édesapja is fuzionált lény volt. „Én szerettelek!” – kiáltja a megalomán apatípusnak, majd légyügyességgel elrohan. A cégvezet nem tudja használni drága teleportációs berendezését, mivel Martin kóddal látta el a számítógépet. „Az igazi varázsigét csak Martin ismeri!” Az átjutás, túljutás problémájának megoldása tehát a fiú birtokában van. A krízis kulcsszava azonban még várat magára.

84 Film, TV, Video „Nincs gyógyszer a betegségemre" – sajnálkozik Martin, s valóban, szinte természetesnek mondható serdül kori problémáján neki is, mint minden serdül nek, át kell esnie. A metamorfózis, az újjáalakulás megkezd dik. A bábot az intézetbe szállítják. „Itt születtél meg, és itt fogsz újraszületni!” – mondja neki mostohája. A gubó átlátszó hártyája mögött egy születésre váró csecsem arc látható. Majd bekövetkezik a varázslat. A felpattogzó bábból egy szuperdongóemberkeverék (egy Aliens-Predator-szer szörny) szabadul ki. Ett l a pillanattól kezdve a film is megváltozik, tipikus kerget z s, sarok mögött leselked s, üldözéses-küzdelmes, feszültségteli horrorrá alakul át. A Martin-rém sorjában leszámol a rossz, negatív feln tt figurákkal s végre a nyomasztó családi örökséggel is! A géncsereprogram beindulhat, a kulcsszó az „apa”, vagyis az az apa, akit l csak a jó, egészséges géneket kell átvenni. Martinszörny az elutasított, kegyetlen apafigurával vonul vissza újjáteremt inkubátorába. A csere végbemegy, a fiú megtisztultan, a rossz géneket, tulajdonságokat negatív apahelyettesére hátrahagyva kerül ki a teleportációból. A negatív, elhagyott apacsonk a külvilágtól elzárva, üvöltve vegetál... Micsoda apakép! A légy tehát pusztulásra van ítélve, és ez valószín leg rendjén is van. A bennünk lev légy, az ösztönvilág nem uralkodhat el személyünkön, m ködését és tevékenységét korlátoznunk kell. A helyes mérték kontrollfunkciót azonban nehéz elsajátítani. Az ember egyik életfeladata, hogy végül megtanulja, mit l döglik a légy... A mélység titka

Filmhírek A RAGADOZÓ – PREDATOR Arnold Schwarzenegger ragyogóan kiképzett és összehangoltan m köd kommandóját vezeti a latin-amerikai serd mélyébe. Céljuk: fontos túszok kiszabadítása. Titokzatos ellenséggel kerülnek szembe, aki (?), ami (?) ellen cs döt mond a modern technika, az összehangolt csapatmunka, az egész gyilkolásra kiképzett gépezet. Mi ez a titokzatos valami? Egyikük úgy jellemzi: „maga az serd ” támadott meg. De ennek az „ s valaminek” olyan fegyver van a birtokában, amivel emberfejnyi lyukat üt ellenfele mellkasába. A Schwarzenegger alakította szuperh s az emberi ész és tapasztalat egész fegyvertárát bevetve harcba indul a félelmetes ellenség ellen, amely földön kívüli hatalommal látszik rendelkezni. A MÉLYSÉG TITKA – THE ABYSS Az USS Montana atom-tengeralattjáró géphiba következtében a Kajmán-árok mentén hajótörést szenved azt követ en, hogy találkozik egy igen fényes és gyors mozgású tárggyal. A Deepcore víz alatti fúróberendezés prototípusán dolgozó civil búvárokat az USA haditengerészete arra készteti, hogy részt vegyenek a mentési akcióban. A kilencf s csapathoz, melyet a fúróberendezés f nöke, Bud Brigman vezet, csatlakozik a haditengerészet négy embere, Coffey hadnagy vezetésével. A tengeralattjárón egyetlen életben maradót sem találnak, a hajótestet azonban furcsa kék fény veszi körül, és a ment csapat egyik tagja kómába esik. Coffey ragaszkodik ahhoz, hogy szereljék le az atom-tengeralattjáró rakétáját, és vigyék magukkal a Deepcore-

ra. Id közben a Frederick nev hurrikán tombol a felszínen, és orosz felségjelzés hajók tartózkodnak a katasztrófa helyszínén. Egy összed l daru az árok széléhez sodorja a Deepcore-t. Lindsey a berendezés mellett találkozik egy misztikus kék lénnyel, és lefényképezi azt, ám az el hívás után a fotón semmi sem látható. Coffey, aki azt állítja, hogy ez az egész az oroszok m ve, hisztériával vádolja Lindseyt. Egy ezüstös tengeri kígyóra hasonlító amorf tárgy azzal a képességgel rendelkezik, hogy utánozni tudja a legénység tagjainak képmását, és arra törekszik, hogy megszerezze a Deepcore-ra hozott rakétákat. Egy kis tengeralattjáróban Coffey megszökik a Deepcore-ról, és magával viszi a rakétát azzal a céllal, hogy az általa oroszoknak vélteket megsemmisítse. Bud és Lindsey azonban követik t, és megölik Coffeyt, ám a rakéta az öböl mélyére süllyed. A zátonyra futott Bud Lindseyvel együtt visszaúszik a fúróberendezéshez, majd Bud lemerül, hogy hatástalanítsa a rakétát. Eközben azonban elfogy az oxigénje, és már lemondóan várja a halált, amikor egy idegen, világító lény magával viszi egy, az öböl fenekén lév hatalmas sugárzó szerkezetbe. Leveszi a felszerelését, és leveg höz jut. A felszínen eközben csendesül a vihar. A szerkezet felemelkedik az óceán mélyér l, magával viszi a Deepcoret, és az USA haditengerészetének hajói alatt áll meg, melyek azt hiszik, hogy zátonyra futottak. Ekkor döbbennek rá, hogy a különös szerkezet nem más, mint egy gigantikus méret rhajó. Bud kijön az rhajóból, és újra találkozik a Deepcore legénységével. A mélység titka cím film rendez je James Cameron, akit l már láthattuk a Halálosztó és A bolygó neve: Halál cím filmeket. M. T.

Film, TV, Video 85 Amerikában bemutatták Clive Barker, az angol rémregényíró által írott-rendezett Nightbreed cím horrorfilmet. A filmben szerepet kapott David Cronenberg, a neves horrorrendez is, az operat r Robin Vidgeon (Hellraiser, A légy II). Egy gyilkossággal vádolt férfi és szeret je a rend rség el l egy kanadai kisvárosban próbál elbújni. A városka temet je azonban hemzseg a rengeteg szörnyt l.

Paul Verhoeven (Robotzsaru) legújabb akció-thriller filmje a közeli jöv ben játszódik. A f szerepet Arnold Schwarzenegger kapta. A film címe: Total Recall.

A Spielberg-stáb elkészítette a Szörnyecskék – Gremlins második részét. A filmet újra Joe Dante rendezte, és a f szerepl k is a régiek. A kis Gizmóval egy ultramodern New York-i irodaház építésénél találkoznak. Számos baleset következtében a kis rémek ismét elszaporodnak, és a fiatal párosnak minden ügyességét be kell dobnia, hogy megállítsák a közelg szörnykatasztrófát.

Michael Ende regénye, a Végtelen történet – The Neverending Story megint vászonra kerül. A folytatást George Miller, a Mad Max-filmek és A: eastwicki boszorkányok rendez je készíti.

DRÁGÁM, A KÖLYKÖK ÖSSZEMENTEK – HONEY, I SHRUNK THE KIDS A történet h se egy zseniális, ámde kissé szórakozott tudós, akinek otthonában saját készítés ravasz ketyerék sora teszi kényelmetlenebbé családja életét. Ám ezúttal valami igazán nagyszer szerkezettel készül meglepni a világot. A meglepetés nem is marad el... Találmánya, a félelmetesen mókás masina, amely mindent méreteinek töredékére képes zsugorítani, egy véletlen folytán önálló életre kel, és 2 mm-esre kicsinyíti a tudós és szomszédja gyermekeit. A bajokra maga a papa tesz rá egy lapáttal: nem sejtvén a kölykök zsugorát, a gonosz gép roncsaival együtt szemétre hajítja ket. A lapátra került csemeték expedíciót indítanak a kukából a hozzájuk képest dzsungelnyi méret vé hatalmasodott kerten át, hogy hazajussanak. Útközben mázsányi morzsák, hatalmas hangyák és „végveszélynyi semmiségek” fenyegetik a srácok életét. Ezalatt – a normálisnak csupán méreteiben nevezhet világban – a tudomány minden bolondos komikumát felvonultató kutatás indul utánuk.

Robert Englund, a Rémálom az Elm utcában cím film réme most klasszikus szörnyeteget alakít. Az Operaház fantomja – Phantom of the Opera legújabb feldolgozása is Gaston Leroux könyve alapján készült.

Steven Spielberg új filmmel jelentkezett, s nagy örömünkre ismét fantasztikus témával. ÖRÖKKÉ (Always) cím filmje – egy 1943-ban, Spencer Tracy f szereplésével készült Victor Fleming (ELFÚJTA A SZÉL)-film újrafeldolgozása. A PASAS NEVE JOE (A Guy Names Joe) cím m a Variety szerint „nem grandiózus filmtörténeti esemény, de szórakoztató fantáziajáték”. Peter Sandich repül gép-pilóta (Richard Dreyfuss) az a típus, aki nem kerüli a kockázatokat. Éppen összeházasodni készül szerelmével, Dorindával (Holly Hunter), akit „örökké” szeret s viszont, amikor egy veszélyes küldetés során csak úgy tudja biztosítani legjobb barátja, Al életét (John Goodman), hogy sajátját elveszti. Eddig tart a film reális része, és kezd dik a fantasztikum. Útban a Paradicsom felé Pete találkozik Happel (Audrey Hepburn), aki visszaküldi a Földre újabb feladattal, át kell adnia tudását egy másik pilótának, Tednek (Brad Johnson). Visszatérve a Földre, Pete – akit senki nem lát, nem hall (csak a néz ) – lassanként ráébred, mi a valódi teend je. Meg kell értetnie Dorindával, akibe Ted szerelmes, hogy az élet nélküle is megy tovább. Ez az ára Pete belép jének a mennyországba... M. T.

EDMOND HAMILTON

A HALOTT BOLYGÓ A kis világ alattunk el ször egyáltalán nem látszott különösebben félelmetesnek. Szemmel láthatóan sötét és élettelen volt, jég borította, de azt, hogy mit rejt magában, nem is sejtettük. Egyetlen gondolatunk volt: túléljük-e sérült rhajónk zuhanását. Tharn ült a m szerfalnál. Mindhárman magunkra vettük nyomásbiztos öltözetünket, remélve, hogy az majd megment bennünket, ha nem sikerül simán leszállnunk. A masszív fémruhában olyanok voltunk, mint három torz, elhízott robot, három csuklósgép-karú, géplábú fémgömb. – Csak legalább ne itt történt volna! – hallatszott Dril elkeseredett hangja az intercomban. – Itt, a galaktika legelhagyatottabb, legismeretlenebb részén. – Még szerencsénk van, hogy a generátoraink egy naprendszer elérhet közelében mentek tönkre – mormoltam félig magamnak. – Szerencsések, Oroc? – torkollt le Dril bosszúsan. – Hogy szerencsések voltunk? Amiért a halálunkat néhány napos haláltusával kés bbre halaszthatjuk? Mert itt csak erre számíthatunk! Ahogy mi hárman, hajótörött csillagkutatók elnéztük, az el ttünk kering naprendszer elkeserít látványt nyújtott. A bolygó a galaktika peremének vékony régiójában járta útját si, baljóslatúan sötétvörös, haldokló napja körül. A parázsló csillagnak hat kisbolygója volt. A hat kis világ közül mi a legbels , feltehet en a leglakhatóbb felé zuhantunk. The Dead Planet © 1963 by The Crowell-Collier Publishing Company

De azt már most tisztán láttuk, hogy leveg tlen, hó és jég borítja, és nem lehet rajta élet. Tudtuk, közel vagyunk a halálhoz, de nem estünk kétségbe. Nem mintha h sök lettünk volna, de a Csillagszolgálat tagjai voltunk, és bár a Szolgálat tagjának lenni dics ség, munkatársai állandóan a halál árnyékában élnek, és hamar hozzászoknak az elmúlás gondolatához. A Szolgálat emberei közül sokan pusztultak már el a galaktika föltérképezésének felmérhetetlen, soha véget nem ér munkájában. A miénkhez hasonló kis kutató rhajóknak, amelyek a galaktika legtávolabbi sarkai felé indulnak el, csak a kétharmada vagy még annál is kevesebb tér vissza. Aki ott maradt az rben, az baleset áldozata lett. Minket is ez fenyegetett: a generátoraink leégtek a túlterheltségt l, mert túlhajszoltuk ket, amikor egy csillagközi törmelékhalmazból próbáltuk kiszabadítani magunkat. – Hamarosan becsapódunk – hangzott fel Tharn nyugodt hangja. – Megpróbálok a rákfarokman verrel leszállni, de kevés esélyünk van rá, hogy sikerül. Legokosabb, ha leszíjazzátok magatokat. Ruhánk fémkarjaival esetlenül nyúlkálva bekapcsoltuk a rugalmas biztonsági öveket, amelyek, reméltük, segítenek majd túlélnünk a zuhanást. Dril az alattunk egyre növekv fehér tányért figyelte. – Úgy látom, helyenként hófoltok vannak rajta. Ott puhább talajra szállhatnánk le.

Edmond Hamilton: A halott bolygó 87 – Igen – felelte higgadtan Tharn. – De akkor az rhajónk úgy maradna a hóban eltemetve, míg a jégen, ha össze is törünk, látható marad. És ha erre vet dik majd egy másik rhajó, esetleg megtalálja. Akkor pedig a felméréseink nem vesznek kárba. Tharnnak ez a kijelentése roppant büszkévé tett: íme, ez a Csillagszolgálat. Most már szinte megvetéssel gondoltam a felénk rohanó veszélyre. Ez az emelkedett szellem tette azzá a Szolgálatot, ami, ez tette képessé fajunkat, hogy kitörjünk a mi kis világunkból, és elinduljunk a galaktika legtávolabbi pontjai felé. A kutató elpusztulhat, de a Szolgálat folytatja munkáját, hogy meghódítsa a világmindenséget. – Most vigyázz! – suttogta Dril, és mereven figyelt lefelé. A kietlen, jeges kis világ fehér arcával iszonyú, lázálomszer sebességgel rohant felénk. Megfeszített idegekkel vártam, mikor lép akcióba Tharn. Az utolsó pillanatig várt. Aztán lerántotta az üzemanyagadagoló kart, és két maradék generátorunk harsogva m ködésbe lépett. A két generátor csak néhány percig bírta a túlterhelést, aztán mindkett leégett, de Tharnnak ez a néhány perc is elég volt ahhoz, hogy a zuhanó rhajót megfordítsa, és a hajtóm vek sugárerejét fékként alkalmazza. A rákfarokman ver sikere inkább függ a szerencsét l, mint az ügyességt l. Az idegrendszer képtelen érzékelni azt a kicsi különbséget, amely a katasztrófát a túlélést l elválasztja. Ha valaki csak egy árnyalatnyival több energiát ad a kelleténél, mint a labda pattan vissza céljától, ha pedig kevesebbet, darabokra törik. Tharn szerencsés volt. Vagy talán nem is szerencse volt ez, inkább pilótaösztön. Akárhogyan is, alig egy percig tartott az egész. Az rhajó lezuhant: csattanás, recsegés-ropogás, aztán csend. Az rhajó oldalára d lve feküdt a jégen. A fara behorpadt, egy helyen szétnyílt, és a leveg kisüvített bel le, de ennek számunkra, mivel jókor bebújtunk légmentes ruháinkba, nem volt már jelent sége. A két generátor persze, mint az el re látható volt, a túlterhelést l használhatatlanná vált. – Sikerült! – Dril el bb még elkeseredett hangja most örömmel csengett. – Sose hittem volna, hogy meg tudjuk csinálni. Tharn, te vagy a pilóták gyöngye! De Tharnon érz dött a feszültség utáni reakció. Kioldotta biztonsági övét, aztán zömök alakjával, golyóforma öltözékében mereven megállt, úgy nézett körül a fejrész kvarcüvegén keresztül. – Átmenetileg megmentettük a b rünket – mondta aztán –, de a helyzetünk kritikus. Magunk is körülnéztünk, és nyomban rájöttünk, mennyire igazat mond Tharn. A galaktika peremén elhelyezked kisbolygónál sivárabbat életemben nem láttam. Körös-körül semmi, csak jég, sötétség és hideg. Leveg nem volt a bolygón, csak végtelen fehér síkság, amerre a szem ellátott. A hó, amely fentr l látszott, nyilván nem más volt, mint megfagyott leveg . A jeges lapályra sötét égbolt borult, kétharmada fekete r, csak az alsó harmadában sziporkázott galaktikánk csillagainak hatalmas íve. – A generátoraink leégtek, és nincs annyi tartalék anyagunk, hogy valamennyi tekercset felújítsuk vele – állapította meg

Tharn. – A mi kis telekommunikációs rendszerünk hatósugara pedig kevesebb, mint a tizedrésze annak a távolságnak, amely bolygónktól elválaszt bennünket. És végül el fog fogyni a leveg nk. Egyetlen lehet ségünk – tette aztán hozzá határozott hangon –, ha ezen a bolygón találunk elég tantalumot és terbiumot meg a többi anyagot, amit felhasználhatunk a generátorok kijavításához. Dril, vedd el a rádiószondát! A rádiószonda olyan szerkezet, amelyet csillagtérképészetünkben használunk, ha ismeretlen bolygók érckészletét akarjuk felkutatni. A készülék széles sugárnyalábot bocsát ki, és ezek különböz rezgésszámra hangolva visszaver dnek a kívánt fémekr l. S t a szellemes szerkezetbe beépített komputer segítségével még a fémek pontos helyzete is meghatározható. Dril el vette a kis készüléket, és frekvenciáját ráhangolta arra a vagy fél tucat ritka fémre, amelyre szükségünk lett volna. Aztán vártunk, míg a projektorcsövekkel végigpásztázza a kvadránsokat, és izgatottan lestük a kijelzést. – Hihetetlen szerencsénk van! – kiáltott fel Dril. – A szonda szerint van itt terbium, tantalum és minden, amire szükségünk van. És mind megfelel mennyiségben. Az egész nincs nagyon mélyen a jég alatt, és nincs is messze innen. – Ez szinte túl szép ahhoz, hogy igaz legyen – mondtam elképedve –, hiszen ezek gyakorlatilag sohasem találhatók meg együtt! Tharn villámgyorsan döntött. – Összetákolunk egy szánt, azon el tudjuk szállítani a tartalék motorunkat meg a nagy sugárvet t, amivel majd átvágjuk a jeget. Viszünk kábeleket és csigasort is a csörl höz. Hamarosan összeállt minden, és elindultunk, magunk után húzva a felszerelésünkkel megrakott szánt. Nyomasztó érzés volt a körülöttünk elterül , jéggé fagyott világ az extragalaktikus tér ürességébe táguló ég alatt. Jártunk már azel tt is furcsa bolygókon, de ennél komorabbal még sohase találkoztam. Miközben gyalogoltunk, a galaktikánkhoz tartozó csillagok íve a horizont alá süllyedt, és egyre jobban ránk telepedett a sötétség. Kriptonlámpáink fénye széles utat hasított el ttünk az éjszakában, súlyos öltözékünk fémlábai meg-megcsúsztak a jégen. Dril többször is megállt, hogy rádiószondájával újabb ellen rzéseket végezzen, míg végül jó néhány órás fárasztó menet után fölnézett a berendezésr l, és kurtán megálljt intett. – Itt a lel hely – közölte. – Itt kell lennie a fémnek, amelyre szükségünk van. Alig több mint százlábnyira alattunk. Az egész nem t nt túl biztatónak. Alacsony jégdomb gerincén álltunk, és a vidék topográfiája cseppet sem volt jellemz ezeknek a fémeknek feltételezhet lel helyére. De nem szálltunk vitába Dril megállapításával. Leszereltük a tartalék motort a szánról, beindítottuk a kis atomturbinát, és összekötöttük a vezetékeket az rhajónk el részér l leszerelt nagyméret sugárvet vel. Tharn rutinos mozdulatokkal állította be a sugarat. A kemény jégben pillanatok alatt vagy tízlábnyi aknát mélyített, aztán úgy hasította tovább a jeget száz láb mélységig, mint kés a puha sajtot. Akkor azonban a sugár hirtelen visszavágott, a

gépezet szikrát hányt, lángot vetett. Tharn sietve kikapcsolta

az áramot.

88 Edmond Hamilton: A halott bolygó – Nyilván most értük el az érctartalmú k zetet – mondta Dril csodálkozva. – Pedig a szonda szerint még vagy hetvennyolcvan lábnyival mélyebben kellene feküdnie. – Ereszkedjünk le és nézzük meg – javasolta Tharn. – Segítsetek felállítanom a csörl t. A súlyos vázszerkezetb l, amit odáig vonszoltunk, hamarosan szilárd, háromlábú állványt szerkesztettünk az akna fölé. Az állvány csúcsára rögzített csigán átfutó, teherbíró kábeleket egy fémkosárhoz er sítettük, amelyben egy kötélsor segítségével majd leereszkedünk az aknába. Elvben csak ketten mehettünk volna le, de valahogy egyikünk sem akart fent maradni és egyedül várakozni a sötétben a jégen, de lemenni sem akart egyikünk sem egyedül. Így aztán mindhárman belezsúfolódtunk a kosárba. – Úgy viselkedünk, mint három gyerek, nem úgy, mint veterán csillagkutatókhoz illik – morogta Tharn –, majd készítek egy feljegyzést a pszichológusainknak a galaktika szélén elhelyezked világokban uralkodó körülmények destabilizáló hatásáról. – Magatokkal hoztátok a sugárpisztolyokat? – tette fel hirtelen a kérdést Dril. Természetesen, bár nem tudtuk pontosan, minek. Valami homályos el érzet késztetett bennünket arra, hogy fölfegyverezzük magunkat ott, ahol feltehet leg semmi elképzelhet szükség nem volt rá. – Gyerünk – sürgetett Tharn –, kapaszkodjatok meg a kábelben, és te, Oroc, segíts kiengednem. Úgy tettem, ahogy kérte, és simán leereszkedtünk a jégrétegbe vágott aknába. Az egyetlen fényforrás a kriptonlámpa volt, amelynek sugarát Dril a mélybe irányította. Mikor vagy százlábnyira leereszkedtünk, egyszerre kiáltottunk fel mind a hárman. Most láttuk meg, miféle akadályba ütköztek a sugarak. Itt, a jég alatt valami vastag, átlátszó fémes réteg húzódott alattunk, ezt kellett a sugaraknak átégetniük. És a fémrétegben égetett nyíláson túl... nem volt semmi. Semmi, csak tátongó üresség a jég alatt. Tharn hangja reszketett az izgalomtól: – Már az el bb is gyanítottam valami hasonlót! Nézzetek csak lefelé! Az alattunk tátongó üregbe bevilágító kriptonlámpa fényében elképeszt látvány tárult elénk. A jég alatt a mélyben egy város terült el. Hatalmas metropolis. A betonból épült házak halványan fehérlettek lámpánk gyenge világánál. És az egész várost egy óriási, átlátszó, fémes anyagból készült kupola védte, amely képes volt ellenállni az id tlen id k óta ráhalmozódott jég súlyának. – A sugár átvágta a jeget, aztán ezt a kupolát is átvágta – mondta izgatottan Tharn. – Ez a halott város nyilván évszázadok óta fekszik itt elrejtve. Halott város? Igen, halott volt. Amint lassan lejjebb ereszkedtünk, a sejtelmesen megvilágított utcákon mozgásnak nyomát se láttuk. A hatalmas város fehér sugárútjait szegélyez épületeivel, teraszaival, tornyaival néma volt, üres. Leveg nélküli, lakhatatlan. Kosarunk zökkenve ereszkedett le egy utcára. Rögzítettük a kábeleket, kimásztunk a kosárból, és földbe gyökerezett lábbal néztünk körül. Egyszerre kiáltottunk fel megdöbbenésünkben.

Nem akartunk hinni a szemünknek. Körülöttünk lassan megvilágosodott a város. El ször gyenge fénnyel, mint a hajnal els , rózsaszín pirkadata, majd a fény lassan lágy, nappali világossággá változott, és amerre a szem ellátott, elárasztotta a várost. – Ez a város nem lehet halott! – kiáltott fel Dril. – Ez a fény... – A fényt valami automatizmus gerjeszti talán – jegyezte meg Tharn. – Nagy tudományú lények lehettek ezek itt, ha ehhez is értettek. – Nem tetszik nekem ez a dolog – dohogott Dril. – Az az érzésem, mintha egy kísértetvárosban lennénk. A magam részér l is effélét éreztem. Általában nem reagálok érzékenyen szokatlan jelenségekre; aki ezen a téren érzékeny, annak nincs helye a Csillagszolgálatban. De azt a sötét, nyomasztó el érzetet, ami akkor rám nehezedett, azel tt sose tapasztaltam. A tudatom mélyén valami tétova sejtéssel éreztem, hogy a jég alatt, a néma városban borzasztó dolgok várnak ránk. – Fémeket keresünk itt, és meg is találjuk ket – szögezte le Tharn határozott hangon. – Ez a fény nemhogy ártana nekünk, ellenkez leg, használ. Dril üzembe helyezte a rádiószondát, és tájékozódni próbált. A szonda a kilengés intenzitása alapján a kérdéses fémek lel helyét a város közepe táján jelezte. A megadott helyen egy óriási, szélesen terpeszked , magasba nyúló épület állt, amelynek tornya csaknem érintette a kupola ívét. Az volt tehát a cél, afelé indultunk. Nyomás alatti szkafandereink fémtalpa hangosan csattogott a sima betonjárdán. Furcsa látványt nyújthattunk hárman, groteszk fémpáncélunkban, amint abban a kísértetiesen megvilágított, néma, halott városban lépkedtünk. – Ez valóban nagyon si város lehet – mondta Tharn halkan. – Veszitek észre, hogy a házaknak tetejük van? Eszerint ezek régebbiek, mint... – Tharn! Oroc! – kiáltott fel Dril hirtelen, aztán elfordult, és el kapta sugárpisztolyát. Ekkor láttuk meg mi is: abból a mellékutcából rohant felénk, amelynek a torkolatánál éppen elhaladtunk. Nem tudnám leírni, milyen volt, semmiféle él alakra nem emlékeztetett. Fekete, botladozó, szörny hústömeg, iszonyatos alakját hihetetlen sebességgel változtatta, amint szinte folyva közeledett felénk. Függetlenül a rémülett l és undortól, amelyet keltett bennünk, tudtuk róla, hogy ellenséggel állunk szemben. Egyszerre tüzeltünk rá sugárpisztolyunkkal. A jelenség hirtelen szinte felszívódott, egy villanással elt nt két épület között. Utánarohantunk, de már nem láttuk sehol. – Az ördögbe is! – káromkodott Dril reszketeg hangon. – Hát ez mi volt? Tharn láthatóan éppen úgy megdöbbent, mint mi. – Nem tudom. Él lény volt, azt láthattátok ti is. És amilyen villámgyorsan visszavonult, amikor rátüzeltünk, azt mutatja, hogy tudatos, határozni képes lény. – Ebben a hideg vákuumban semmiféle normális test lény nem élhet... – kezdtem el, de Tharn közbevágott: – Gondolom, a testi létnek többféle formája létezik, mint amennyit mi ismerünk. Viszont az biztos, hogy az ilyen lények aligha építettek olyan várost, mint ez itt.

90 Edmond Hamilton: A halott bolygó – Ott egy másik! – kiáltottam vadul mutogatva. A második fekete szörnyeteg úgy közelített felénk, mint egy hatalmas rovar, de abban a pillanatban, amikor pisztolyainkat tüzelésre emeltük, elrohant. – Továbbmegyünk – jelentette ki Tharn, de az hangja is kissé bizonytalanul csengett. – Azok a fémek, amelyekre feltétlenül szükségünk van, ott vannak abban a nagy toronyban, vagy nem messze t le, és ha nem szerezzük meg ket, elpusztulunk. – Rosszabb halált is el tudok képzelni, mint odafent a jégen halálra fagyni – morogta rekedten Dril. De azért továbbjött velünk. Nyomasztó félelemérzetünk egyre fokozódott, ahogy továbbhaladtunk a mágikusan szép, fehéren csillogó város utcáin. A halott metropolisban, úgy látszik, rengeteg fekete szörnyeteg élt, most vagy egy tucatnyi t nt fel el ttünk. Rájuk tüzeltünk, de aztán abbahagytuk, mert szemmel láthatóan nem zavarta ket. Nem közelítettek támadó szándékkal, inkább mintha követtek és figyeltek volna bennünket. Ahogy egyre közelebb jutottunk a toronyhoz, az alakok száma egyre n tt, és magatartásuk minden lépésünkkel fenyeget bbé vált. – Világos, hogy ez egy pszichológiai támadás az idegrendszerünk ellen, amelynek nyilván ellenséges eredete van – morgolódott Tharn –, és úgy látszik, csak azért, mert ahhoz a toronyhoz igyekszünk. – Ez a naprendszer a galaktika legszélén van – mondtam –, talán a legsötétebb rb l jöttek ide sosem látott lények, és vertek tanyát ebben a halott világban. Azt hiszem, ennél a pontnál Dril meg én sarkon fordultunk volna, de Tharn egy megjegyzésével megnyugtatott bennünket. – Akármi az, ami itt annyi fáradságot vesz magának, hogy visszatérésre kényszerítsen, azért teszi, mert fél t lünk. Ami azt bizonyítja, hogy legalábbis azonos eséllyel szállhatunk szembe velük. Már a torony boltíves bejáratához vezet széles lépcs sor közelében jártunk. A szörny pszichikai nyomás hatására, amely rohamos iramban bátortalanított el bennünket, szinte kábultan mozogtunk a félelemt l. De a borzalom csúcspontja csak ezután következett. A torony impozáns méret kapuja lassan kitárult, és az épületb l egy újabb lény tántorgott el , szörny testét nehézkesen vonszolva. Dermedten álltunk meg. – Annyi bizonyos, hogy ez a valami nem a mi galaktikánk szülötte! – kiáltott fel rekedten Dril. Az iszonyatos, nagy test lénynek már a formája is elborzasztott. Félelmetes méret , lapuló varangyra emlékeztetett, fekete, nyálkás húsából ragacsos, nyúlós, se csápnak, se karnak nem nevezhet tagok n ttek ki. Három, szabályos háromszög alakban elhelyezked szeme mint három hideg, zöld tüz lámpás hipnotikus intenzitással meredt ránk. Tokája a förtelmes, áll nélküli arc alatt minden kínlódó lélegzetvételre felfúvódott, majd ellapult, miközben támolyogva ereszkedett lefelé a lépcs n. Pisztolyunk sugarát dühödten irányítottuk a tornyosuló szörnyre, de a legcsekélyebb hatást sem értük el vele. A lény

továbbcammogott lefelé a lépcs n, és talán a legfélelmetesebb az volt benne, hogy méreteivel valami módon azt a hatást keltette bennünk, mintha lenne a szül je azoknak a rémeknek, amelyek a városban körülöttünk tolongtak. Dril felkiáltva megfordult, láthatóan menekülni akart, botladozva én is csatlakoztam volna hozzá, de Tharn felcsattanó hangjára megálltunk: – Várjatok! Oda nézzetek! Lélegzik! Egy pillanatra nem értettük, mit akar mondani ezzel. Aztán homályosan derengeni kezdett bennem: az a valami szemmel láthatóan valóban lélegzik, holott a bolygón nincs leveg . Tharn ekkor hirtelen mozdulattal el relépett. Ez volt a legbátrabb tett, amit a Csillagszolgálat egy tagja tudomásom szerint valaha is cselekedett. Egyenesen az el ttünk tornyosuló, nyálkás test rém felé indult. Aztán, amint odaért hozzá, a visszataszító, fekete undokság egy szempillantás alatt nyomtalanul elt nt. Úgy t nt el, mint a televízió képerny jér l a kép, ha kikapcsoljuk a készüléket. És ugyanakkor elt nt mögülünk a feketén nyüzsg tömeg is. – Hát akkor az egész nem volt valóság?! – kiáltott fel Dril. – Ránk vetített hipnotikus illúzió volt az egész – jelentette ki Tharn. – Ez is, a többi is, azok, amelyek mögöttünk nyüzsögtek. Ez a rútság lélegzett itt, ahol nincs leveg . Ez adta meg a rejtély kulcsát, ez értette meg velem, hogy nincs valós léte. – De hát akkor – mondtam töprengve – az a valami, ami ezeket a hologramokat kivetítette, itt található az épületben? – Igen. És itt lesznek azok a fémek is, amelyeket keresünk – mondta Tharn. – És most bemegyünk. Amint elindultunk felfelé a lépcs n, a borzongás, a félelemmel terhelt el érzetek még türhetetlenebbül eluralkodtak rajtunk, mint korábban. Lázasan lüktet aggyal léptünk be a torony széles kapuján. A tágas, csillogó el csarnokban minden gyötr , zsibbasztó félelemérzetünk egy pillanat alatt megsz nt, el ször lélegeztünk felszabadultan azóta, hogy a halott városba beléptünk. Az érez így, aki a galaktika egy félelmetes, sötét felh jéb l váratlanul kitör a tiszta rbe. – Figyeljetek! – suttogta Tharn. – Úgy hallom... Én is hallottam, amit . Persze nem a valóságban, nem a hangokat hallottuk, hanem telepatikus sugárzás keltette az agyunkban hangok érzetét. Valahol zene szólt. Eleinte gyengén és távolról, de aztán a zeng hangszerek, az él hangok dallama hatalmas crescendóba duzzadt. A zene idegenszer volt, sose hallott zene, de így is, ahogy diadalmasan áradva er södött, elb völt bennünket. A zengve harsogó akkordokban mintha egy faj titáni küzdelmei, reményei és keser ségei olvadtak volna egybe. Mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva álltunk, és hallgattuk a diadal és bukás fenséges szimfóniáját. – Jönnek – suttogta Tharn, és a csarnok távoli pontjára figyelt. Aztán én is megláttam ket. Furcsa módon most nem féltem, bár ennél különösebb látványban aligha volt részem. A csarnokban hosszú menetben mozgó alakok közeledtek felénk. Nyilván a régen halott világ lakói, elmúlt korok népe.

Edmond Hamilton: A halott bolygó 91 Nem hasonlítottak hozzánk, bár kétlábúak voltak, és egyenes tartással álltak, fizikai alkatuk mégis mintha emlékeztetett volna a miénkre, de annyira idegenszer ek voltak, hogy nem tudnám pontosan leírni ket. A zene feler södött, aztán elhalt, az alakok megálltak, és mereven néztek bennünket. Egy alak a csapat élén, szemmel láthatóan a vezet jük, megszólalt, és a hangja eljutott a tudatunkba. – Akárkik vagytok, többé már nincs mit l félnetek – mondta. – Ebben a városban nincs élet. Azok a lények, amelyeket láttatok, mindaz a borzalom, amely ért benneteket, igen, még mi magunk is, akik szólunk hozzátok, fantomok vagyunk, amelyeket telepatikus sugarak vetítenek ki rátok; ez az automatizmus m ködni kezd, amint valaki belép a városba. – Én is így gondoltam – suttogta Tharn. – Ez csak így lehetséges. Az idegenek vezet je folytatta: – Mi olyan nép vagyunk, amely a ti id számításotok szerint nagyon régen elpusztult. Ez a bolygó a mi származási helyünk. – A nevét is kimondta, furcsa, idegenszer néven nevezte. – Valamikor, a számotokra távoli múltban, hatalmasak voltunk, tudósok, dics k. Tudományunk révén eljutottunk más világokba is, más csillagokra, végül felkutattuk és birtokunkba vettük a galaktika nagy részét. Aztán utolért bennünket a végzet. Az extragalaktikus tér mélységeib l hódítók érkeztek, annyira idegenek t lünk, hogy sohasem élhettünk velük békében. Elkerülhetetlen volt köztünk a háború: mi azért harcoltunk, hogy megvédjük galaktikánkat, k azért, hogy meghódítsák. Nem anyagi lények voltak. Fotonokból, energiaegységekb l épültek fel, alakjukat változtató felh k, együttm ködésre képesek egymással és szinte korlátlan hatalommal. Bolygóról bolygóra ztek bennünket, számtalan világunkat pusztították el. Végül visszaszorultunk erre a naprendszerre, származási helyünkre, utolsó mentsvárunkba. Ha bízhattunk volna a fotonfaj jöv jében, abban, hogy képesek lesznek a miénkhez hasonló civilizációt létrehozni, tudomásul vettük volna vereségünket, lemondtunk volna javukra a hatalomról... De adottságaik korlátjai ezt lehetetlenné tették. k maguk sohasem tudták volna megvalósítani a mi civilizációnkat, és azt sem t rték volna el, hogy azt egy másik faj megtegye. Ezért elhatároztuk, hogy miel tt elpusztulunk, elpusztítjuk ket is. Er szakos faj volt, csak er szakkal gy zhettük le ket. Napunkat gigászi atommáglyává alakítottuk át, néhány bolygónkat és holdunkat belezúdítottuk, hogy a céljainknak megfelel kataklizmát el idézzük. A napból iszonyatos energiatömeg szabadult fel, és egyetlen kozmikus energiarobbanással megsemmisítette a fotonfajt. És megsemmisítette közülünk is az utolsó túlél ket. De addigra felépítettük ezt az eltemetett várost, és ebben összegy jtöttük minden tudásunkat és bölcsességünket, hogy meg rizzük eljövend korok számára. Eljön majd a nap, amikor a galaktikában az élet új formái eljutnak a civilizáltság fokára, amikor más csillagokról kutatók érkeznek ide. Ha nem lesznek elég értelmesek, és alkalmatlanok lesznek arra, hogy az itt egybegy jtött tudást jótékonyan felhasználják, riasztó telepatikus rémeink bizonnyal elriasztják ket. De ha kell értelemmel megtalálják azokat a nyomokat, amelyeket

hátrahagyunk számukra, megértik majd, hogy a rémek látása pusztán hipnotikus illúzió, és behatolnak titkainknak ebbe a tornyába. Ti, akik most hallgattok engem, megtettétek ezt. Akárkik vagytok és akármilyen fajhoz tartoztok, rátok hagyjuk bölcsességünket és hatalmunkat. Ebben az épületben és a többiben itt a városban megtaláltok mindent, amit hátrahagytunk. Használjátok bölcsen a galaktika és a galaktika valamennyi faja számára. És most mi, a múlt lényei kívánjuk nektek a jöv be: éljetek boldogan! Az alakok elt ntek el lünk, és mi hárman ott maradtunk a csendes, halvány fényben csillogó fehér csarnokban. – Fantasztikus! Micsoda faj lehetett ez – suttogta Tharn. – Mindezt végigcsinálni: meghalni, elpusztítani az extragalaktikus ellenséget, amrly örökre megsemmisítette volna a galaktikát, és kitalálni, hogyan hagyjanak itt mindent a jöv nek, amit összegy jtöttek. – Most gyerünk, nézzük meg, megtaláljuk-e a fémeket – könyörgött Dril. – Én nem akarok mást, csak kikerülni innen, és meginni egy hatalmas pohár sanquát. Sokkal többet találtunk, mint a fémeket. Ebben a csodálatos raktárban, ahol azt az si, idegen tudást felhalmozták, komplett hullámgenerátorokat találtunk, sokkal tökéletesebbeket, mint a mieink, és volt köztük olyan is, amelyet könnyen be lehetett szerelni megnyomorodott rhajónkba. Most nem írom le mindazt, amire még a városban bukkantunk. A Csillagszolgálat már szorgalmasan dolgozik, hogy megismerje az si tudománynak ezt a hatalmas tárházát, és kell id ben az egész galaktika megismeri majd munkájuk eredményét. Kemény munka volt, míg a generátorokat elvontattuk rhajónkhoz, de a beszerelésük már nem okozott gondot. És amikor az rhajónk repedt burkára foltot hegesztettünk, készen álltunk a felszállásra. Nyílsebesen suhantunk ki a jégbe borult világ örökös félhomályából, és amikor hazafelé fordulva elszáguldottunk a haldokolva parázsló nap mellett, Dril el vette a sanquás üveget. – Dobjuk le már végre ezt az átkozott ruhát, hogy megihassam a legnagyobb pohár sanquát, amit valaha lenyeltem. Megszabadultunk hát nehéz öltözékünkt l. Csodálatos érzés volt kilépni bel le, kiterjeszteni gémberedett szárnyainkat, kisimogatni felborzolt tollainkat. Aztán egymásra néztünk: a Rigel három megtermett madárembere. Dril átnyújtotta mindkett nknek a rózsaszín sanquával telt poharakat, és Tharn cs rös arca, zöld szeme egy gondolatot sugárzott, valamennyiünk gondolatát. Tharn fölemelte a karmai között tartott poharat. – Igyunk arra a nagy, halott fajra, amelynek a galaktikánk mindent köszönhet – mondta –, igyunk az világukra, igyunk a Földre! Kaposi Tamás fordítása Vass Mihály rajzai

– Fitos Katalin, Uplift, Montreal, Kanada – Örülünk neki, hogy az Önök lapja szeretne átvenni és megjelentetni Galaktika-illusztrációkat, a díjtalan közlést azonban mindenféleképpen az érintett grafikusm vészekkel kell megbeszélniük, hogy beleegyeznek-e.

írni...” Csak üdvözölni tudjuk választását, a tiszta, vidéki leveg , az egészséges, tanyasi életmód és a szép természeti környezet bizonyára jótékony hatással lesz majd további írásainak színvonalára is, mert amit beküldött, egyel re még nem az igazi.

feltétlenül kell megélnie azt, amit leír. Különben nem létezhetne sci-fi irodalom. Példaként ideírom Restár Sándor egyik versét: „A Parasztbecsülerr l / persze / keveset tud / a becsületes paraszt / igaz / az operaénekesek is csak ritkán kapálnak.”

– Csonka Károly, Balatonboglár – „A valóság néha meglep ” – hogy lehet ilyen lapos címet adni egy sci-fi novellának? Írása egyébként legalább olyan unalmas, mint a választott cím, ráadásul túl sokan megírták már ugyanezt.

– Molvay Péter, Pécs – „Kiitta maradék italát, majd eres kezével szorosan megmarkolta az üveget, és messzire behajította az óceánba. (...) A lenyugvó nap utolsó sugarai mellett... Tekintete az éppen lebukni készül nap narancsvörös sugaraitól ékes nyughatatlan óceánt fürkészte. (...) A kel nap bársonyos sugaraival aranyozta be...” stb. írásaiban kicsit sok az óceán, a naplemente és a napfelkelte. Amellett javasoljuk szíves tanulmányozásra Hernádi Miklós Közhelyszótárát, valamint a giccsr l irt tanulmányokat.

– Kondela Zoltán tanuló, Budapest – Az iskolaújsághoz sajnos nem tudunk sci-fi anyagot küldeni, de mi lenne, ha mondjuk te és a barátaid írnátok bele valamit?

– Horváth Károly, Gy r – Színes sci-fi illusztrációi igen színvonalas munkák. Kérjük, fáradjon be szerkeszt ségünkbe egyéb munkáival, hogy megbízhassuk! – Danyi Tamás, Gyöngyössolymos – Higgye el, mi is szeretnénk olyan csupa színes sci-fi magazint, mint amilyenr l ír. Realitásként közöljük, hogy Asimov lapja, a Science Fiction, mely a legszínvonalasabb irodalmi lapok közé tartozik, ugyanilyen papíron és szintén csak fekete-fehér rajzokkal jelenik meg – Amerikában. – Juhász György, Budapest – A levelében említett Asimov-kiadványsorozatot mi is jól ismerjük. A 14 könyvb l eddig már 8-at megjelentettünk, így igazán nem panaszkodhatunk. Egyébként most fordítják, és decemberben várható a 9. kötet megjelenése (El játék az Alapítványhoz – Prelude to Foundation). – Csiszár Józsefné, Törökszentmiklós – Levelében azt írja a sci-fir l: „fejleszti szókincsünket, gondolkodásra készteti fáradt agysejtjeinket a rohanó életben... „ stb. Talán valamivel nagyobb érdekl déssel olvastuk volna mellékelt írását, ha az alany-állítmányos t mondatok mellett néhány érdekesebb b vített mondatot is elhelyezett volna. – Vastag Zoltán, Lajosmizse – „Jelenleg egy tanyán élek, nejemmel kettesben. A sci-fit l itt sem szakadtam el, s t megkezdtem régi álmom megvalósítását: megpróbálok én is érdekes alkotásokat

– Vecsernyés Gábor, Szeged – Ne aggódjon, egyel re nem tervezzük a Galaktika árának radikális emelését, bár ez nem kis gondot okoz nekünk. Sci-finapok szervezése Szegeden jelenleg meghaladná anyagi lehet ségeinket. Viszont tudunk Szegednél jóval kisebb településekr l is, ahol öner b l szerveznek országos SF-találkozót (pl. Erd kertesen)! Kérdezze meg t lük, hogy csinálták. – Mrák Zoltán tanuló, Dunaföldvár – Addig értjük, hogy a kredencben véletlenül felrobbant a gázpalack, de azt már nem, hogyan pusztította ki a keletkezett t z az egész emberiséget. Talán ha egy kicsit jobban elmagyarázná... – Fülöp Miklós tanuló, Miskolc – „Lány a föld alatti birodalomban" c., szótárfüzetbe kézzel írott „regényét” visszaküldtem. Túl könnyes. – Tóth Szabolcs, Tét – Kissé belebonyolódott a keleti filozófiákba és vallásokba. A Dänikenr l írott soraival egyébként egyetértünk. A kért dr. Moody-könyv sajnos nincs a birtokunkban, így b vebb információt nem tudunk róla adni. Egyébként vitatkozunk önnel: egy írónak nem

– Tréfás Hajnalka gimn. tanuló, Budapest – Rajzai jók, de ett l függetlenül nem árt, ha azért a gimnáziumot is elvégzi jó eredménnyel. – Uti Zoltán gimnazista, Budapest – Köszönjük színvonalas kritikai észrevételeit, az igényes olvasói vélemények bennünket is örömmel töltenek el. – Korcsok Zoltán tanuló, Békés – Említett képregénye érdekel bennünket, ha elküldi, szívesen megnézzük. Ett l függetlenül nem tervezzük a Galaktika átalakítását képregénnyé. – Hiller Júlia, Kincsesbánya – Köszönjük, ne küldje be, XVI. századi romantikus drámák kiadásával és elbírálásával nem mi foglalkozunk. – Vadászné Hankó Anikó, Budapest – „Ültünk, néztük a csendet, Arcodra mosolyt vont a vágy, Fölöttünk finoman lebegett az id s a hallgatag ágy...” Már ne haragudjon, de nincs ebben egy kis képzavar? Persze ha ezt sci-fi versnek gondolta, akkor más a helyzet, mert a „hallgatag ágy” természetesen nyugodtan lebeghet. Többi versében túl sok a könny, búbánat és a bíbor napkorong. – Kelemen Attila tanuló, Kaposvár – Igen, továbbra is adunk ki „fantasy” könyveket, a GBK-ban is jelenik meg. Egyéb, fantasy-vel kapcsolatos kérdéseire az Atlantisz magazintól kaphat választ.

Mi lehet egy ufó mögött? A Galaktika szerkeszt sége folytatja leleplez cikksorozatát. Emlékeztet ül: legutóbbi számunkban leközöltünk néhány titkos anyagot, amelyeket a Belügyminisztérium egyik magát megnevezni nem akaró munkatársa bocsátott rendelkezésünkre. Ezekb l kiderült, hogy a piliskei ufóról jelentéseket kapott a magyar titkosszolgálat, és azokat feldolgozva továbbította az illetékeseknek. Ennek ellenére sokáig nem adtak hivatalos tájékoztatást az ügyr l – s t mondhatnánk, éppen ellenkez folyamatok zajlottak le. Hogy mi történt ezek után – íme, megtudhatjuk az alábbi sajtószemléb l. Magyar Nemzet, február 21. Miért hallgatnak az illetékesek? (Glossza) ... Tudomásunkra jutott, hogy Piliske községben a minap az ott él k érdekes légköri jelenséget figyelhettek meg. Hajnalban a falu fölött a legteljesebb csöndben elrepült egy azonosítatlan repül tárgy. A falu vezet sége kés bb nem volt hajlandó foglalkozni az üggyel. Ezt sokan azzal magyarázzák, hogy az ufót els ként észlel M. B. gazda a piliskei MDF jeles tagja. Kérdésünk: mikor valósul meg az igazi pluralizmus? DÁTUM, február 21. (Vezércikkrészlet) ... Nem az a megoldás, hogy álhírként hagyjuk terjedni azt, ami igaz. A Galaktika bátor szerkeszt sége a dolgok mélyére ásott. Köszönjük, Galaktika! Így kell(ene) ezt csinálni más szerkeszt ségekben is. A pártállam megkövesedett maradványa, a lehallgató rend rség ismét (vagy még mindig?) ügyködik. Az eset lerántja a leplet tevékenységük valódi mibenlétér l és rendkívül szerteágazó voltáról. Mindenre figyelnek hát, még egy ufóra is. Ezek már csak ilyenek. És persze titokban tartják, amit lehet. Ez is jellemz rájuk. OBSERVATOR MTI, 1990. febr. 22. (Budapest) meg nem eroesitett hirek szerint piliske koezseegben nemreegen ufoot laattak stop a jelenseeg minden bizonnyal maas okkal magyaraazhatoo de nem tudni pontosan mivel stop illeteekesek meeg nem nyilatkoztak stop stop RIPORT, febr. 24. (Részlet egy interjúból) – Ugye, maga volt az, aki tavaly nyáron ufót látott a katonai repül téren?

– Igen, kérem. rségben voltam a vadászgépek mellett. Drága jószág ám egy olyan repül , tíz családi ház áráért sem adnak egyet... Rubelben. – Szóval rködött. És milyen volt az az ufó? – Tisztázzuk, kérem. Én nem ufót, hanem egy kis termet , zöldes szín , hegyes fej valakit láttam. Nem volt magasabb egy méternél. – Igen, így mondta el akkor is az újságíróknak. Szóval egy idegen lény lehetett, állítja ön? – Nem állítok semmit, amit nem tudok. Én csak azt a lényt láttam, meg utána azt, hogy egy fénykörben felreppent a leveg be. Hogy volt-e ott valamiféle ufó, és ha igen, hát hogyan repült oda, miért nem látták a radarosok... azt én nem tudom. – Nem érzi most úgy, hogy „lám, igazam volt”? Tudja, ugye, a piliskei ufóra gondolok. Szóval Magyarországon már nem csupán maga állítja egyedül, hogy ilyent látott... – Többen is voltunk, biztosan... De most sem örülök. A lényeg az, hogy láttam, amit láttam. Nem érdekel, hogy mások kés bb láttak-e szintén olyasmit vagy hasonlót. – Különben hogy érzi magát? – Most már jól. Utána sokat gyötörtek, meg kell hagyni. Annyit kérdezgettek, és nem ám csak az orvosok! Hanem a katonai elhárítás, a szakért k... azok voltak a legrosszabbak. Nagyon jól tudták, mit kell kérdezni. Néha az volt az érzésem, k is láttak már olyan kis zöld emberkéket. – Magával mégis elbántak. – Dehogyis, kérem. Én nem panaszkodom. Csönd van, nyugalom. Sétálok a fák alatt, és egészen t rhet a koszt. Hogy rzik a házat? Hát, istenem... Csak azt nehéz megszokni, hogy id nként a professzor úr megharagszik, és rám húzatja a kényszerzubbonyt. Azt én egy csöppet sem szeretem, kérem. Kacsa, február 24. „Ufó az alvégen, alvégen!” ... Piliskén mindenki tudja, hogy nem ufó volt az, ami elszállt a falu fölött. A magyarázat ennél sokkal egyszer bb: a falu közelében található Porvai Franci, a híres kazánkészít és amat r csontszakért gyára. Piliske fölött azon a reggelen egy kazán repült el – egy nyomáscsökkent szelep meghibásodását követ hatalmas detonáció után... MAGYAR TELEVÍZIÓ, l-es m sor, febr. 24. 19 óra 55 perc a TV-Híradó vége felé Riporter: Kezét csókolom, tanácselnök úr! Mit szól, milyen híresek lettek maguk, meg hát a falu, Piliske! Tanácselnök: Bizony, így van ez. Örülünk is neki. Csak egy baj van, de az igen nagy. Riporter: No, micsoda? Tanácselnök: Mióta megjelent a Galabikában ez a levél vagy jelentés... Tudja, amit a spicli írt a falunkból, hát nincs megállásunk. A környez településekr l eljárnak ide az emberek, minket gúnyolni: „Tégla, tégla!”, kiabálják. Oszt tegnap reggel átragasztották a falu szélén a piliskei helységnévtáblát, hogy aszongya: „Téglafalva”. Itt bent meg,

Mi lehet egy ufó mögött 95 Piliskén, arról a repül istennyiláról senki sem beszél ám! Most mindenki azon rágódik, ki lehet az a spicli, aki a BMnek jelentgetett. Ekkora szégyen ért bennünket! Pedig ilyen „tégla” biztosan van más falvakban is, no. No de hiszen csak tegye be a lábát ide bárki is abból a Galak-micsodából, megtanítjuk mi keszty be dudálni! Riporter: íme, kedves néz ink, ismét csak kiderült, hogy mindenért a sajtó, az újságírók felel sek. Kezét csókolom, a viszontlátásra a harmadik kiadásban... MTI, febr. 25. Közlemény A Magyar Köztársaság Belügyminisztériuma felhatalmazta az MTI-t az alábbiak közlésére: A Galaktika folyóirat által közzétett úgynevezett „jelentések” egyt l egyig hamisítványok. A minisztériumban lefolytatott igen széles kör és mindenre kiterjed vizsgálat folyamán megállapítást nyert, hogy a BM egyetlen alkalmazottja sem vitt ki az épületb l bizalmas, titkos anyagokat, sem azok másolatait. Így nem felel meg a valóságnak, hogy a 9/9-es osztály – amelyet a törvényes rendelkezések értelmében már feloszlattak és megszüntettek – lehallgatta volna magát a miniszterelnököt is. Az informátor kitalált személy, úgyszintén az állítólagos „KGB-összeköt ” is. Kénytelenek vagyunk feltételezni, hogy az amúgy méltán népszer „tudományos, de fantasztikus” folyóirat szerkeszt sége csalásnak esett áldozatul – bár az sem zárható ki, hogy a lap szerkeszt i az utóbbi id ben csökken népszer ségüket szerették volna visszanyerni. Ludas Matyi, febr. 25. Ufót láttak Piliskén, avagy alacsonyan repülnek a belügyi f nökök!

akik valóban elhiszik, hogy létezik ufó. Pedig az csak egyes labilis elmék terméke lehet. Pató Gábris Pál Magyar Holnapután, a Hipermagyar Hipernéppárt Hiperlapja, febr. 27. (Bús-Fekete Gyula író, szociológus, demográfus, majdnem képvisel és távolugró [MDF-t l vett jó startját máig számon tartják a sportág krónikásai] cikkéb l vett szemelvény:) ... Akik éjféli órán Piliskén ufót véltek látni, jobban tették volna, ha eme káros és mindenképpen céltalan bámészkodás helyett hazafiúi és házastársi kötelességüket teljesítették volna. Ez esetben Piliskén talán több új magyar életet kezdeményeztek volna, és nem fogyna nemzetünk oly ijeszt en rohamos ütemben. Magyar Citrom, febr. 27. Fiatalos hévvel adhatunk hírt arról, hogy a sajtóban ma oly sokat szerepl Piliske községben a napokban tizenhárom taggal új Fidesz-csoport alakult. Reméljük, hogy a községben hamarosan leomlanak a bolsevista állampárt és pártállam rozoga falai, e történelmi anakronizmus utolsó vályogtégla barikádjai. Köszönettel tartozunk a Galaktika szerkeszt ségének, amely helyet adott a BM-et leleplez iratoknak! Egyben felhívjuk egyes „elvtársak” figyelmét, hogy a Magyar Citrom bármikor kész hasonló anyagokat közölni! Különösen örülnénk, ha jelentkezne szerkeszt ségünkben a lehallgatócsoport néhány munkatársa. Akkor is, ha az MTI szerint ket már „feloszlatták” és „megszüntették”... Teljes diszkréciót, és ha kell, jogi védelmet is biztosítunk az informátornak. Szabadság-Springer, febr. 27.

Legújabb Tükör, febr. 26. (Részlet Furkó László ismert kádárológus glosszájából) ... Ufók pedig nincsenek, ahogy azt tudja minden, akár csak közepesen m velt ember Magyarországon. Elég egy kis kitekintés a világba, és biztosak lehetünk benne, hogy ahol ufót kiáltanak, ott baj van a népm veléssel. A felvilágosítással, a közoktatással. Hát senki sem gondolkodott még el azon, hogy ha Piliskén valaki ufót vél látni, ez azt jelenti: a magyar oktatásügy katasztrofális mélypontra süllyedt?... Élet és Tudomány, febr. 27. (Keretes cikk – befejez részlet) ... az áltudományok terjedésének tehát ismét tanúi lehetünk. Ami a nyolcvanas években a közismert Nemere-métely volt, azt ma Piliske-kórnak is nevezhetjük. Nem kétséges, összefüggés van a két jelenség között. Az ufóhív k járványszer en fert zik egymást. Megjósolhatjuk: a sajtón keresztül a magyar olvasókat még számtalanszor felültetik majd erre a hintára, és végül akadnak majd szép számmal,

Katonai szakért nk úgy véli: amit Piliskén láttak (ha ugyan valóban láttak valamit), az minden bizonnyal meteorológiai ballon lehetett. Ilyeneket köztudottan gyakran enged fel az id járásjelz szolgálat mind a magasabb, mind az alacsonyabb légrétegekbe. k is szeretik tudni, honnan fúj a szél... Persze – vélik független szakért k – nincs kizárva, hogy az amerikai csillagháborús készül dés keretében a NyugatEurópában állomásozó (és valójában ott megszálló szerepet betölt ) amerikai csapatok hazánk ellen irányuló diverzáns akciójáról van szó... Reform, márc. 1. SZENZÁCIÓ! SZENZÁCIÓ! SZENZÁCIÓ! Kik fogták el a Mars-lakókat? Ufóemberkék az Andrássy út 60-ban! Leleplez dokumentumok a roncs Moszkvics csomagtartójában! CSAK NÁLUNK OLVASHATJA! EXKLUZÍV!

Szenzációs leleplezéssel szolgálhatunk kedves olvasóinknak, olyannal, amit nem olvashatnak sem az ÉSSpringerben, sem a Képes-8-(Acht)Springerben, nem is az AutóMotorSpringer, Magyar Hírlap-Maxwell, Új Ludas Matyi-Murdoch vagy bármelyik egyéb „magyar” újság amúgy sokat elbíró hasábjain. Röviden: munkatársaink egy névtelen telefonáló bejelentésére kimentek egy városszéli autóroncstelepre. Ott a jelzett helyen: egy vörös (vörös!!!) Moszkvics-roncs többszörösen lyukas csomagtartójában egy mappát találtak. Ez régi, 1952-es aktákat tartalmazott. Ezeket az ÁVH-n vették fel, és kiderült bel lük: 1952 júniusában valahol Magyarországon (a pontos hely sajnos megállapíthatatlan) szerencsétlenül járt egy ufó. Kis zöld emberkékb l álló legénységét bátor karhatalmisták ejtették foglyul, és Budapestre szállították. Az Andrássy út 60-ban hallgatták ki ket. Az egyik jelentésb l kiderül: az elfogok meg voltak gy z dve, hogy a különleges repül szerkezetet az átkozott kapitalisták küldhették, és a benne tartózkodó személyek minden bizonnyal diverzánsok voltak. A

mappában találtunk egy részletet az egyik kihalIgatási jegyz könyvb l. Ez amellett, hogy a kihallgatók és a kihallgatottak között felmerül kommunikációs nehézségekr l is képet ad, több más jellemz dolgot is tartalmaz. Most csak annyit: a kihallgatást vezet rnagyot Ver Jánosnak (nomen est omen!) hívták. (Részlet:) Ver : Beszélj, te átkozott! KZE („Kis Zöld Emberke", a szigorúan titkos iratokban így nevezték az elfogottakat): liii-eee! Ver : Ne játszd meg nekem, hogy nem tudsz magyarul! Azok a veszett imperialisták, a piszok burzsujok annyira nem hülyék, hogy olyanokat küldjenek ide, akik nem ismerik a nyelvet! KZE: Eeee-íííí-aa! Ver : Látom, nem értesz a szóból. Beszélhetünk másképpen is. No, kezdjük elölr l, te levelibéka. Ki küldött? És mi volt a feladat? Beszélj, mert leverem a vesédet, te zöld törpepapagáj! KZE: lííí-ooo-bru-bru! Ver : Ne brummogj itt nekem... hát láttatok már ilyet, elvtársak? Most meg kicsapta az áramot a disznó. Mi

TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS FOLYÓIRAT Megjelenik havonta F szerkeszt : Kuczka Péter Kiadja a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Felel s kiadó: Sziládi János igazgató Szerkeszt ség és kiadóhivatal: Budapest XIV. Május 1. út 57-59.

Telefon: 121-2390. Levélcím: Budapest, Pf. 277. 1392 (90-1076) Szikra Lapnyomda, Budapest Felel s vezet : dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató Munkatársak: Futuki József f szerkeszt -helyettes Simon Mária olvasószerkeszt , Ottó Judit szerkeszt ségi titkár Beszédes Natasa tördel szerkeszt Kéziratokat és képeket nem rzünk meg és nem küldünk vissza! Terjeszti a Magyar Posta

van azzal a harmadik fázissal, ellopták? Te meg vinnyogj már értelmesebben, mert a másik kezedet is odaszögezem az asztalhoz, büdösbogár! Kezdjük elölr l. Honnan jöttél? New Yorkból, Párizsból vagy Bombájból, teee...! KZE: líí-jah-jah... Ver : Ja, ja, szóval német vagy, mi? Gondolhattam volna, rothadt náci! Neonáci, revansista burzsujivadék! Írjátok, elvtársak: „Elfogott diverzáns beismerte, hogy a nyugatnémet Gehlen-szervezet, valamint a brit és amerikai imperialista kémszervezetek megbízásából felforgató akciók végzése céljából küldték át a vasfüggönyön...” SZENZÁCIÓ! SZENZÁCIÓ! Következ számunkból megtudhatják, hogyan végezték ki a KZE-ket, és hogyan temették el ket egy viharos éjszakán a pestimrebélamáriai köztemet félrees 1001-es parcellájában, és mit látott Kozák Jani bácsi, a közkedvelt sírásó, amikor is egy ufó szállt le a temet ben?

El fizethet bármely hírlapkézbesit postahivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapel fizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest XIII., Lehel u. 10/A 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 21998636 021-02799 pénzforgalmi jelz számra. El fizetési díj fél évre 228 Ft, egy évre 456 Ft Egyes szám ára 38 Ft HU ISSN 0133-2430 Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat, H-1389 Budapest, Postafiók 149. A folyóirat a Szovjetunióban, az NDK-ban, Csehszlovákiában, Romániában, Bulgáriában, Lengyelországban a helyi postahivatalokban rendelhet meg.

Kuczka Péter. Stephen King A köd (második rész) 2 Morvay Nagy Péter ford

Recommend Documents