Koncsol László
Köszöntjük a 80 éves Ág Tibort Évtizedek a magyar népzene és kórusmozgalom szolgálatában
Nyolcvan esztendő, ebből közel hatvan év a szlovákiai magyar népzene és énekkari élet önzetlen szolgálatában: ez Ág Tibor eddigi pályafutása. Isten különös ajándéka az egyetemes magyar kultúrának; a megfelelő ember a megfelelő helyen és időben. Amit leírtam, nem túlzás. A múlt század ötvenes éveinek elejétől több mint tizenhatezer (16 000!) szlovákiai magyar népdalt gyűjtött-gyűjtetett össze, ez pedig kivételesen nagy, mondhatnánk, egyedülálló emberi teljesítmény. Kodály, Bartók, Vargyas, Szomjas-Schiffert, Manga, Molnárné Csúzi Jolán, Olsvai, Gágyor, Lajtha, Barsi Ernő és Nagy Iván kisebb-nagyobb boglyái és asztagjai között az ő asztagja a leghatalmasabb. Gyűjtött, tanított, énekkarokat szervezett-vezényelt, írt, előadott, rendszerezett, mozgalmakat alapított és irányított, s minden szolgálatával az emberek lelkét-szellemét és tudatát építette. Istennek hála, építi ma is. Jubilánsunk 1928. április 13-án született Pozsonyban. Édesapja földmérő volt, s hat gyermeke látta meg a napvilágot. 1915-ben Przemyslben orosz fogságba esett, ahonnan csak 1920-ban szabadulhatott. A család pozsonyi albérletekben élt, s ez gyermeküket iskolából iskolába sodorta. Az első elemi osztályt az Orsolya-rendi tanítóképző gyakorlóiskolájában végezte el, onnan a Széna téri, háromnyelvű elemibe, majd a Zoch utcai magyar polgári fiúiskolába, végül az Apácapályán (Nonnenbahn, Panenská) működött kereskedelmi iskolába került. Édesapja és egyik bátyja hegedűn játszott; példájukon fölbuzdulva 1938ban (tízévesen) maga is barátkozni kezdett a hangszerrel. Ámde a következő évben sikerült zongorát vásárolniuk, s a fiúcska beiratkozott a Vigadóban (Redoute) működő városi zeneiskolába, Bartók pozsonyi tanítványának és barátjának, a kiváló muzsikus Albrecht Sándornak (1885–1958) a zongoraóráira. A hegedű mellett gordonkázott és klarinétozott, de tanárához és a zongorához hű maradt. Albrecht tanár úrból, aki vezényelt és zenét is szerzett, jóság, szeretet és öröm, a zene derűje sugárzott, s tanítványai játékában mindig a pozitív elemeket találta meg, így tartotta meg őket a muzsikának. (Ez egyéb-
1
ként a sikeres nevelés egyetlen járható útja!) Ágék otthon is rengeteget muzsikáltak, s gyermeküket csak a zene érdekelte igazán. 1945. május 6-án a családot a pozsony-ligetfalui táborba hajtották, ahonnan az apa és két fia Magyarországra menekült. Az apa az éppen zajló magyar földosztások révén munkát kapott, fiai pedig, köztük Tibor, fölcsaptak figuránsának. Hősünk azonban még az év őszén visszaszökött, s a városban talált munkát. 1946-ban (február) visszaköltözhettek a városba, s az apa is hazatérhetett, de szeptemberben váratlanul elhalálozott. Tibor a dubnicai vízi erőműnél lakatosinasnak jelentkezett, ám az utcán összefutott Albrecht Sándorral, aki fölajánlotta, hogy magánórákat ad neki, s ő itthon maradt. Alkalmi munkákat vállalt (UNRRA-csomagok kezelése, szőlőművelés, villanylámpagyár, mindenesség egy nagykereskedésben), s miután az utóbbi helyet államosították, márciusban pedig létrehívták a CSEMADOKot, augusztus 1-től (1949) a Központi Titkárság fizetett alkalmazotti állományába került. Akkor Somorján már szerepelt a magyar éneklő csoport, s Ág Tibor átvette irányítását; az év őszén, Nemesócsán már ő vezényelte a vegyes kart. Közben az állampolgárságot is megkapta, s 1950 nyarán a Szuvorov utcai kollégiumban, a két hónapos magyar tanítóképző tanfolyamon már zenét oktatott, és kórust vezetett. Az akkori felvidéki magyar állapotokra jellemző mozzanat: fölvették a Kalinčiak utcai magyar pedagógiai gimnázium 4. osztályába, s 1951-ben már le is érettségizett. Ősszel megkezdte tanulmányait a Pedagógiai Főiskolán, de csakhamar átlépett a Komenský Egyetem Bölcsészkarának zenetudomány-néprajz szakára. Közben a Csemadok alkalmazásában maradt. 1953 márciusában megalakult a hivatásos Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes, a NÉPES, amelynek hathetes pudmerici (Budmerice) alapozó tanfolyamán (1953. május 15.– június 30.) már ő is jelen volt. Búcsút mondott az egyetemnek, s vállalta a zenekar, illetve az egész együttes művészeti vezetését. Júliustól a hody-i kastélyban, a NÉPES székhelyén élt és dolgozott. 1954 őszén kezdte meg katonai szolgálatát, s laktanyájában is szervezett egy sikeres férfikart. A kormányzat azonban az év végével föloszlatta a NÉPES-t, ő pedig leszerelése után a galántai magyar iskolában kezdett tanítani. A városban vegyes kart szervezett, amely a Mester beleegyezésével a Kodály Zoltán Daloskör nevet viselte (1956–1962). Közben néhány pozsonyi magyar egyetemi és főiskolai hallgató (Mede, Gyüre, Csikmák) létrehívta a felsőoktatási hallgatók művészegyüttesét, amely 1957-ben Ifjú Szivek néven félhivatásos ének-, zene- és tánckarrá nőtt, s Ág Tibort hívta meg egyik karnagyául és igazgatójául. 2
Öt év múlva, 1962 szeptemberében Dunaszerdahelyre, a járási népművelési csoporthoz került. Elkísérte Szomjas-Schiffert Györgyöt egyik csallóközi népzenegyűjtő útjára, majd súlyosan megbetegedett. (Szomjas-Schiffert 1957–1967-ben ötször kutatott, és 2000 dalt és hangszeres darabot rögzített a Csallóközben. Az anyag kiadásán dolgozunk.) 1963-ban lakást kapott Nagymegyeren, s 1967-ig a városi 11 éves iskolában tanított. Újjáalakította a városi és az iskolai énekkart, és számukat tovább szaporítva csakhamar párhuzamosan öt felnőtt, ifjúsági és gyermekkórust vezetett a csallóközi városkában. A Csemadok Központi Bizottsága 1967. augusztus 1-jével hívta meg népzenei gyűjtőmunkára, s Ág Tibor 1976-ig töltötte be ezt a szerepkört. Talán nincs is olyan magyar településünk, ahol legalább egyszer meg nem fordult volna. Közben újjászületett a galántai kórus, és 1969-től 1978-ig, a nagymegyeri vegyes kar mellett, a Kodály Zoltán Daloskört is újra vezényelte. Az előbbit 1974-ben Jarábik Imre vette át, de egy ideig még ő is eljárt a galántaiakhoz. Vegyes karát 1978-ban Chemez Zsuzsára bízta, s 1976-tól független kutatói státusban dolgozott. Kodály és Bartók nyomában címmel sorozatot indított a Csehszlovák Rádió magyar adásában, kórusokat vezetett, írt és a Szlovák Tudományos Akadémia megbízásából Tesmag, Csáb, Zalaba, Inám és Nyék népzenéjét gyűjtötte. 1977-ben hívták meg a dunaszerdahelyi művelődési ház előadójának, de félállásban a Csemadok Központi Bizottságán fölhalmozódott népzenei anyagot is rendezte. 1977-ben százhúsz tagú diákkórust szervezett Dunaszerdahelyen; az együttes később leánykarrá zsugorodott, 1978–82-ben a nemesócsai éneklő csoportot, 1978– 83-ban a nyárasdi női kart is vezényelte. 1971–74-ben a nyitrai Pedagógiai Fakultás magyar tagozatán adott elő intonációt és karvezetést, s létrehívta a főiskola magyar vegyes karát. (Az 1972. évi. II. Kodály Napokon is részt vett az énekkarral.) A magyar tagozat megszűnte (1974) után a kórust Simek Viktor vette át, de már csak női karként. (A férfi szólamokat korábban, Ág karnagysága idején a Mezőgazdasági Főiskola magyar nemzetiségű hallgatói erősítették.) 1982 szeptemberében átvette a dióspatonyi vegyes kar irányítását. A patonyiak már korábban, Molnár Jánosné vezénylete alatt is fölhívták magukra a szakma figyelmét. Sárosi Bálint 1975. június 22-én, Galántán ezt írta a vegyes kar Krónikájába: „A meghatottságnak ilyen óráiban, mint amilyenek a III. Kodály Napok ünnepi hangversenyének órái, hangzatosabbat is lehetne mondani… Most mégis, legjobb mondanivalóként, az jut eszembe: tisztességes munkák eredményeit hallottam ma itt néhány órán keresztül. A jó munkáról szóló elismerés pedig éppen a dióspatonyi kórus hallgatása közben fogalmazódott meg bennem. Éljenek a dióspatonyiak, maradjanak erősek, 3
dolgosak és szépek, amilyennek őket ma megismertem!” – Kilenc év múlva, amikor már Ág Tibor vezette a kórust, a zeneszerző Karai József így nyilatkozott: „Kettős öröm számomra ez a most kezdődő-alakuló kapcsolat a csallóközi magyar énekkarokkal – öröm, hogy éneklik a műveimet, nagyobb öröm, hogy segíthetem munkájukat. Szívesen teszek meg minden tőlem telhetőt ezután is – láttam, hallottam, hogy érdemes! Az pedig egyenesen nagyszerű, amit Dióspatonyban tapasztaltam: kiváló, sok művet ismerő, komoly létszámú kórus egy kis településen. Éreztem szeretetüket, dalszeretetüket, összetartó erejüket – akaratukat. Ez a találkozás a zeneszerzőnek is erőt ad! Köszönöm! A legjobb kívánságokkal 1984. június 9. Karai József.” – Diósförgepatonyban ugyanakkor iskolai gyermekkar is működött a Barátság Kórus korrepetitorának és segédkarnagyának, Burszki Erzsébet zenetanárnőnek a vezényletével. Nemcsak azért idéztem ezeket a rövid, írott értékeléseket a legelhivatottabb magyarországi szakemberek tollából, mert ismerem őket, hanem azért is, hogy igazolva lássuk: ahol Ág Tibor varázsvesszeje talajt ért, azonnal dúsan termő vegetációt – énekkarokat fakasztott és nevelt. Tanítványokkal, akik országszerte sikerrel fejlesztették énekkari mozgalmunkat. A kórusok hozadéka a közös, kulturált éneklés örömén és az esztétikai élményosztás boldogságán túl az volt, hogy gazdagították az énekesek zenekultúráját; a falusi és kisvárosi emberek, munkások és földművelők kezdtek odafigyelni a rádió komolyzenei műsoraira, ismerni és élvezni a klasszikusok stílusait és muzsikáját. A patonyi kórus műsorán a karnagyok jóvoltából közel ötven vegyes kari mű szerepelt; az Ág Tibor vezette többi énekkar repertoárját is ennyire becsülhetjük. A patonyi kórus a rendszerváltással bomlott fel, az átmenet társadalmi zűrzavarát, fájdalom, nem sikerült túlélnie. Ág 1964-ben ismét beiratkozott a Komenský Egyetem Bölcsészkarára, zenetörténet szakra, de tanulmányainak befejezése előtt szakított az intézménnyel. 1968-tól viszont megszervezte és tanácsaival irányította a Tavaszi szél vizet áraszt nevű népzenei mozgalmat, később pedig a Bíborpiros szép rózsa című országos népzenei vetélkedőket igazgatta. Népzenei gyűjtőmunkáját 1951 végén, a néptáncgyűjtő és koreográfus Takács Andrással kezdte, s többé nem hagyott föl vele. Szorgalmának és kitartásának gyümölcse az a mintegy 16 ezer szlovákiai magyar szöveg és dallam, amely általa került otthona és a Csemadok Központi Bizottságának tárlóiba, s amelynek tudományos rendszerezésén folyamatosan dolgozik. Hatalmas méretű kutató-, gyűjtő- és rendszerező munkásságáért a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Társasága 1983 májusában tiszteletbeli tagjául választotta, és 1983 decemberében a Nemzetközi Kodály Társaság Emlékérmét kapta meg, s a szlovákiai magyar néprajzi egyesüléseket is irányítja. Bár a nevével 4
fémjelzett kiadványok száma nő, sajnos, még mindig csak egy töredéknyi anyagot tehetett közkinccsé abból, amit a feledésből sikerült kimenekítenie a jövő számára. 1953-as Daloskönyve a Csemadok kiadásában még vegyesen tartalmazott nép- és mozgalmi dalokat, de a Szíjjártó Jenővel közösen jegyzett 100 szlovákiai magyar népdal (Népművelési Intézet) már tisztán jelzi ünnepeltünk irányultságát. 1974-ben a Madách Kiadó jelentette meg palóc gyűjtését Édesanyám rózsafája címmel, majd válogatott balladaanyagát (Vétessék ki szóló szívem, 1979). A felvidéki magyar régiók felgyűjtött anyagaiból további válogatásokat tett közzé: a Nyitra-vidéki anyagból Semmit sem vétettem Nyitra városának titulus alatt (Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 29.), a kelet-szlovákiai (ungi, zempléni) dalokból Felsütött a Napsugára címen (Gyurcsó István Alapítvány Füzetek). Bíborpiros szép rózsa cím alatt peredi anyagot, Vígan zengjetek citerák néven csallóközi betlehemes játékokat és mendikákat tett közkincsünkké (1996, 1992). Oroszlánrészt vállalt a dióspatonyi népzenei hagyomány föltárásában és közreadásában (Kemény a föld a patonyi határba’. Lilium Aurum, 1997), a Csallóközi Kiskönyvtárban pedig kibocsátotta csallóközi gyűjtésének java részét (Az Aranykert muzsikája. Kalligram, 1999). Föltáró munkájának sajátos szelete, hogy kíváncsi volt, élnek-e még azok a dalok, amelyeket az első világháború előtt-alatt Bartók és Kodály a felvidéki magyar régiókban talált, s miként él, ha él, a két modern magyar muzsikus emléke az ötvenes-hatvanas évek öregjeinek emlékezetében. Interjúkat készített olyan nőkkel és férfiakkal, akik még látták-hallották Kodályt, sőt énekeltek is nekik, s ha emlékeztek az akkori dalokra, hangjukat ismét magnószalagra menekítette. Ebből az utógyűjtésből állt össze a Népdalkutatók nyomában Szlovákia magyarlakta vidékein (Lilium Aurum, 2007) fotókkal gazdagon illusztrált anyaga, illetve a Lement a vacsoracsillag (Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 20, 2001), amely Bartók 1910. évi nagymegyeri gyűjtésének 94 dallamából, ha jól számolom, hatvanat tett közzé, Ág Tibor előszavával, jegyzeteivel és szakmai eligazító apparátusával. A Bartók által rögzített dalokat a XIX. század nagymegyeri lakosai még biztosan énekelték; a maiak legfeljebb a helyi iskolák énekóráin vagy a rádióban találkoznak velük. Úgy tapasztaljuk, hogy korunk magyar embereinek nagy többsége közönnyel tekint a nép XIX–XX. századi paraszt-, pásztor-, katona-, szokásdalaira, gyermekjátékaira, balladáira, táncnótáira, énekes népköltészetére. Úgy érzem, hogy népünket írott klasszikus költészetünk sem érdekli, a modern líráról már nem is szólva, hiszen számára az úgyszólván megközelíthetetlen, titkai feltörhetetlenek. Az a hatalmas, lázas, egy-két százados gyűjtőmunka, amelyet még egy Csokonai, egy Pálóczi Horváth kezdett, Kölcsey, Arany, Erdé5
lyi János, Kriza, Czuczor folytatott, s amelyet Kodályon-Vikáron-Bartókon és Vargyason át társaival együtt a mi Ág Tiborunk és egy másik ágon Erdélyi Zsuzsanna tetőzött be, a jövőnek szól. A divatok jönnek és mennek, évtizedek óta a jazz, a rock, a pop messzi nyugatról betörő hullámai uralják a találó szóval zenei piacnak nevezett nyilvánosságot, a népdal is rockosítva, nemritkán „világzenei” oldatban szokott megjelenni, hogy a mai közönség fülébe hízelegje magát, de ez a hatalmas szöveg- és dallamkincs együtt van, a lemezek és könyvek konzervdobozába zárva, és arra vár, hogy eljöjjön a nap, amikor a dobozokat fölnyitják, s a jó illatú és -ízű, a lelkeket és a szellemet tápláló ételeket az emberek ismét fogyasztani kezdik. Mint műköltészetünket az Ómagyar Mária-siralomtól, mondjuk, Illyés Gyuláig, hiszen ezt is, amazt is ugyanaz a számtalan változatban tenyésző magyar lélek szülte korának és a jövőnek. Forrás: Irodalmi Szemle, 2008
6
