Előszó helyett…
KÖSZÖNÖM, ROXY! Egy régi legenda szerint, ha egy kutya meghal, a túlvilágon nyugalmat talál. Itt, a Szivárvány-hídon túl már nincs betegség, és ismeretlen a kín és a bánat. Az erdők szélén, dombok lábánál rohangáló, felhőtlen boldogságban élő kutyáknak már csak régi társuk, a gazdájuk hiányzik. Aztán egy szép napon ismerős illatokat visz a szél… Az egyik kutya megáll, fülét hegyezi, majd hirtelen elszalad. És amikor észrevesz téged, látja, hogy te érkezel, teste már reszket a vágytól, ahogy feléd rohan. Boldogan kapaszkodtok egymásba az örömteli újratalálkozásban, és te újra belenézhetsz a hűséget, mérhetetlen rajongást árasztó kutyaszemekbe. Együtt sétáltok át a Szivárvány-hídon, és soha többé nem váltok már el egymástól… Volt egy kutyám, akit úgy hívtak, hogy Roxy. Volt egy kutyám, aki egyszerűen jobb emberré tett. Volt egy kutyám, akit soha nem felejthetek. Volt egy kutyám, aki miatt már csak abban reménykedhetek, hogy a Szivárvány-híd nem csupán legenda, és egyszer ő is ott vár majd rám a kapujában… Mert volt egy kutyám, akinek én annyi mindent köszönhetek… Pedig soha nem gondoltam volna, hogy a hajdanán a küszöbünkön átguruló, nyafogó, tejszagú kis szőrgombolyag ilyen gyökeresen megváltoztatja az életünket. Egy, a fiam nagymacijának ölébe bújva végignyafizott éjszaka után végérvényesen elfoglalta azt a helyet a családunkban, amelyet már senki nem tud helyette betölteni soha többé. A mi kettőnk története nem hagyományos kutya-gazdi kapcsolatról szólt. Inkább egy olyan tiszta, érdek nélküli, önzetlen, feltétel nélküli szeretetről, amit csak egy kutya tud adni a gazdájának. Lehetetlen szavakba önteni mindazt, amit én a kutyámtól kaptam az együtt töltött tizenöt év során. Mert én Roxynak köszönhetően ismertem meg mindazt a csodát, amit mi emberek egyszerűen csak kutyának hívunk. Tíz önfeledt boldogságban eltöltött év! Ennyi adatott meg nekünk, ami tele volt vidámsággal, kacagással. Az évek során szinte észrevétlenül formált át engem a kutyám. Neki köszönhetően lettem újságíró, hiszen úgy éreztem, ki kell írni magamból mindazt a szépet és jót, amit tőle kaptam és kapok. Roxy a nyugalmával, intelligenciájával a tolerancia addig még ismeretlen mélységeire is megtanított. De azt is neki köszönhetem, hogy ma már tudom, mi is az az önzetlen szeretet. A közös úszkálások, hancúrozások, a kirándulások emlékei, az ádáz csaták a locsolócső ellen… Roxy vérig sértett tekintete, amikor előkerült a szekrény mélyéről az utazóbőröndöm, és tudta, hogy most pár napig nem találkozunk. Majd a hazatérés, amikor az egész napot az ő kiengesztelésével töltöttem… Mert Roxy volt az egyetlen „ember”, aki mindig, minden körülmények között, mindenre meg tudott fűzni engem… Feledhetetlen, csodaszép emlékek ezek! Az elmúlt öt év viszont harc volt a javából. Olyan élet-halál küzdelem, amelyben a szeretet ereje állt szemben a testet sorvasztó kórokkal. Roxy a kedvünkért háromszor is sikeresen megvívott a betegségekkel, csak azért, hogy ne okozzon mérhetetlen szomorúságot nekünk. Olyan kórokkal, amelyeknek a legyőzéséhez az állatorvosok sem fűztek reményt. Ám Roxy most sem hagyott cserben bennünket. Mert téved, aki azt gondolja, hogy a kutyáknak nincs akaraterejük! Téved, aki azt hiszi, hogy nincs méltóságuk! Roxy hallatlan élni akarással, mérhetetlen szívóssággal és a rá oly mértékben jellemző fegyelemmel szállt szembe a betegségekkel. Nem volt az a keserű gyógyszer, nem volt az a rossz ízű por, amit ne vett volna be a kedvünkért. Es közben még ő vigasztalt bennünket… A gerince miatt bénulásra ítélt akkor tizenkét éves kutya hallatlan akaraterővel bizonyította be az állatorvosoknak: ők is tévedhetnek. Nemcsak hogy ismét talpra állt, de újra megtanult futni, és még két nyáron át élvezhettük legboldogabb pillanatait: a közös úszkálások számára semmihez sem fogható örömét. Egészség, majd betegség… Néhány gondtalan hónap, majd újból betegség. Roxy mindent legyőzött! S bár a szeméből soha nem veszett ki a fény, a csillogás, a megőszült kutyám öreg négylábúakra jellemző bölcs tekintete emlékeztetett: készüljünk fel lelkiekben a végső búcsúra. Az ember gyarló.
Neki köszönhetem, hogy ma már tudom, mi az önzetlen szeretet
Még, aztán megint még, és újra még egy kis időt kértünk a sorstól, pedig éreztük, közel az idő, amikor már nincs tovább. Az éjszaka kellős közepén rátörő fuldokló köhögésnél jeges rémület szorította össze a szívemet. Sokáig reménykedtünk, hogy allergia. Még azt is elfogadtuk volna, ha az derül ki, öregkori szívelégtelenség. Ám a diagnózis sokkal kegyetlenebb volt: mellüregi daganat, amely a tüdő háromnegyed részét borítja, és a szívet is nyomja. És Roxy tizenöt évesen még ekkor sem adta fel! Utolsó pillanatig küzdött, utolsó pillanatig harcolt. Jól tudtuk, megfáradt szervezete nem önmagáért, hanem értünk próbálta meg legyőzni a gyilkos kórt. Roxy hallatlan méltósággal viselte a betegségét. Ha rosszabbul volt, elvonult, hogy ne is lássuk a kínlódását. És mindeközben sok-sok ismeretlen barátot szerzett nekünk. Az egyik internetes fórumon olyan kutyás gazdák gyűltek össze, akiknek daganatos beteg volt a kutyájuk. Tanácsaikkal, biztatásukkal segítettek nekünk, és szorítottak, hogy ez a nagyon öreg, nagyon bölcs, nagyon szeretetreméltó kutya, aki ennyire meg akar gyógyulni, ismét győzedelmeskedni tudjon. Ha Roxy jól volt, együtt örültek velünk, ha a kutya éjjel rosszul lett, ők is ott maradtak a számítógépeik előtt, és így próbálták tartani bennünk a lelket. „Tartsatok ki, veletek vagyunk!” – írták. Es Roxy kitartott… Úgy tűnt, negyedszer is megtörténik a csoda, és az a hallatlan szeretet, amit ez a kutya érzett irántunk, és amit mi éreztünk iránta, győzedelmeskedik a rettegett kór felett. Felcsillanó remény és elkeseredés… Elveszettnek vélt hit, majd újra feltámadó reménysugár… Roxyban még lobogott a tűz, égett a vágy, hogy ha ezt kéri tőle a gazdi, ő akár meg is gyógyuljon. Értünk… Most az egyszer hiába… Élete utolsó napján tudta, hogy elérkezett a búcsú ideje. Bújt hozzánk, a fejét a kezünkbe temette, érezte, hogy már nincs sok ideje hátra. Megállt, valami mérhetetlen szomorúsággal rám nézett, és én tehetetlen voltam. Tudtam, hogy már csak egyet tehetek öreg barátomért. Mert egyetlen dolog nem adatott meg nekem ebben a csodálatos kapcsolatban: Roxy nem magától búcsúzott a világtól, nekem kellett meghoznom életem legnehezebb döntését. Ám annál sokkal jobban szerettem őt, mint hogy végignézzem, hogy az a kutya, akitől én annyi szépet és jót kaptam, tovább szenvedjen.
Amikor megérkezett az állatorvos, Roxy tudta, miért jött. Elfordította a fejét, ellenkezés nélkül tartotta a lábát. A karjaim közt, méltósággal ment el. Azóta szeretném hinni, hogy a legendának van valóságalapja. Hiszem, hogy mi egyszer még találkozni fogunk. Mert hálás vagyok a sorsnak, hiszen megadatott nekem, hogy egy ilyen barátom lehetett, mint Roxy volt. Azt mondják, mindenki egy nagy szerelemmel, és egy igazi kutyával találkozik az életében. Elmondhatom magamról, hogy én találkoztam vele. Mert volt egy kutyám, akit Roxynak hívtak. Volt egy kutyám, akinek én annyi mindent köszönhetek. Volt egy kutyám, akit soha nem felejtek! Hadd szóljon hát a Csodálatos kutyavilág is a kutyám, Roxy emlékére! Szigetszentmiklós, 2006. július 11.
Leghűségesebb barátaink
Mintegy ötvenezer éve igaz társra lelt az emberiség. A farkastól származó állatfaj a „kutya” nevet kapta a keresztségben. Az ember és kutya között kialakult barátságot tulajdonképpen a szükség szülte. A kutya a vadászatok során az emberrel együtt hajtotta a vadat, de ha a szükség úgy hozta, akkor a tábortüzet őrizte. Ha nyájőrzésre volt szükség, ezt a feladatot is ellátta. Mindezek ellenére az ember nem tudta igazán értékelni ezt a barátságot. A mohamedánok például egyenesen azzal vádolták a kutyákat, hogy elrabolták Mohamed koporsóját, ezért felakasztották az összes ebet a városuk utcáin. Szerencsére ez nem mindenhol volt így! Az egyiptomiak vagy a perzsák egyenesen rajongtak a kutyákért, hiszen a leleményesség, a jóság és a bátorság megtestesítőit látták bennük. Nem véletlen hát, hogy az ókori ábrázolásokon ott találjuk a kutyákat Silvanus, az erdők és mezők istene, vagy Pán, a pásztorok istene oldalán. A középkor azonban a kutyák szempontjából is teljesen ellentmondásosnak bizonyult. Míg a középkori emberek a vadászebeiket óriási becsben tartották, a legszörnyűbb gyilkosságok elkövetőit úgy büntették, hogy egy kutyával együtt zsákba varrták, és vízbe fojtották… Ha pedig valaki elé a kialkudott pénzösszeg helyett rühes kutyát löktek, az a szerződés felbontásának és a párbajra hívásnak a félreérthetetlen jele volt. De a kutyák erejének, képességeinek újbóli felismerése azzal járt, hogy az ember egyre több területen szolgálatába fogadta őket. Szánokat, kis kordékat húztak, de ha kétlábú istenük azt parancsolta, akár életüket is feláldozták véres állatviadalokon, utolsó leheletükig teljesítve, amit gazdájuk elvárt tőlük. Háborúk döntöttek romokba országokat, ám az embernek ekkor sem kellett csalódniuk a kutyákban. Az ókor rettenthetetlen harci ebei az első sorokban küzdöttek, és ha kellett, gazdájuk életét óva pusztultak el a csatatereken. Az ember egészen napjainkig nem átallja háborúkba vinni leghűségesebb barátainkat, kihasználva azt a mérhetetlen ragaszkodást és feltétel nélküli engedelmességet, amit csak egy kutya tud nyújtani neki. Négylábú barátaink csodálatos képességeiket – az emberiség szerencséjére – a mai napig megőrizték, sőt folyamatosan napvilágra kerülnek olyan, eddig még nem ismert tulajdonságaik, amelyek továbbra is, és töretlenül a legjobb barátainkká teszik őket. Nem beszélve gazdáik iránti mérhetetlen ragaszkodásukról, odaadásukról. Vannak, akik „csak” emiatt rajonganak a kutyákért. Mert tőlük valami olyasmit kaphatnak, ami lehet, hogy másképp soha nem adatott volna meg számukra: a feltétel nélküli hűséget és az önzetlen szeretetet. Mint következő történetünk főszereplőinek életében…
MESE KICSIRŐL A SZÉPSÉGES MALAMUTRÓL Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek volt hét gyereke, na meg két kutyája. Közülük az egyik nem mindennapi szépségnek örvendhetett. Így kezdődik a mi mesénk is, amely viszont nem mese, hanem maga a valóság. Hat + kettő éhes száj
Szabó Imre nem gondolta hajdanán, amikor hosszú gondolkodás után házasságra adta a fejét, hogy egyszer majd egyedül marad hét gyerekkel. Felesége ugyanis egy szép napon fogta magát, és otthagyta hites urát. Gyerekestül, mindenestül… Ám ha a mi mesehősünk elfárad, mégis vigaszra találhat. A két kutya, Kicsi és Norbi nemcsak Imrének, hanem a hét gyereknek is minden kívánságát lesi. Ők ketten a nehéz helyzetben lévő férfi egyetlen vigaszai. Éjszakánként Imre az ő nyakukban sírja ki minden bánatát, az ő fülükbe súgja el összes búját, baját. Az asszony elköltözése után az addig bérelt ház fenntartása, a gyerekek felnevelése egy fizetésből lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Imre így fogta magát, és egy barátja kívül-belül düledező kiskunsági tanyájára költözött. Itt legalább nem kell bérleti díjat fizetni. Na meg az sem volt mellékes körülmény, hogy végre a két kutya is „emberhez” méltó vadászterületen élhette ki ősi ösztöneit. Közben az eredetileg vasutas férfi a munkahelyét is elvesztette. Most, amikor csak teheti, alkalmi munkát vállal. Havonta összejön húszharmincezer forint a nehéz fizikai munkáért. Ehhez kapnak még családi pótlékot és némi jövedelempótló támogatást. Összesen hetvenezer forintból élnek, ám Imre akkor sem kuncsorog segélyért. A legnagyobb gyerek már kiröpült a házból és a saját életét éli. Imrének így most már „csak” hat éhes szájat kell betömni. Mega két kutyáét… „Akik” nem tudják, mi is az a kutyatáp, így a család szegényes kis maradékán osztoznak testvériesen. Imre pedig mos, főz, takarít, gyerekeket nevel. Férfiember létére…
A gyerekek felnevelése egy fizetésből lehetetlen vállalkozásnak tűnt Narancsot Norbinak
Az omladozó tanyát járhatatlan sártenger öleli körül. Ha nehezen is, de sikerül megközelíteni Imréék otthonát, ahonnan harsány gyerekkacagás szűrődik ki az udvarra. A mínusz tízfokos hidegben ruhák lógnak a szárítókötélen. Imre csak nemrég teregette ki a mosott holmikat. – Gyere, Norbi gyerek! – harsan a metsző hidegben Imre hangja. A „gyerek”, egy erdélyi kopó máris rohan
elénk. Végigszimatol bennünket, majd bebocsátást nyerünk a szegényes kis házikóba. – Engedd be Norbit is! – hallatszik bentről egy követelőző gyerekhang. Nincs mese, az apának engednie kell. A kopót pillanatok alatt ujjongó gyereksereg veszi körül. Egyikük a hátát simogatja, másikuk a kobakját. A harmadik a csípőjénél próbálja magához húzni, a negyedik pedig visítva követeli: hadd simogathassa ő is a „gyereket”. – Nekünk hoztátok ezeket? – mutogat a táskámból kikandikáló déligyümölcsökre egy kis szöszi, majd kikap egy kivit, és úgy, ahogy van, beleharap. Arcára furcsa kis grimasz ül, és csak akkor tűnik el, amikor elmagyarázom, hogy ezt a gyümölcsöt először meg kell hámozni, és csak utána szabad megenni. Nagyobb fiútestvérei persze gyorsan kioktatják, hogy ennyit azért már mégiscsak illene tudnia egy nagycsoportos óvodásnak. Közben a gyerekek arról érdeklődnek, hogy vajon a kutyák szeretik-e a déligyümölcsöt. Mert akkor szívesen megosztanák ezt is négylábú kedvenceikkel. – Azért mi is eszünk ám sok narancsot! – teszi hozzá az egyik fiú, Zsolti, aki nagyon nem szeretné, ha elkezdenénk sajnálni őket. „Csak azért is” pofival mutatja meg, hogyan is alszanak éjszakánként heten három ágyon összebújva, majd egy egész narancsot nyújt Norbi szájához. A kopó bekapja, hatalmas nyelések közepette eltünteti a csemegét, majd egy óvatlan pillanatban kisurran a konyhába. Letelepszik Imre széke mellé, és áhítattal figyeli a gazdája minden mozdulatát. Sem intézet, sem sintértelep
– Nem is tudom, hogyan bírnám ki a megpróbáltatásokat, ha ők nem lennének mellettem! – mondja Imre, miközben kérges kezeivel oldalba paskolja Norbit. – A kutyáim valahogyan mindig ráéreznek, ha újabb bánat ér – folytatja. – Több hűséget és szeretetet kapok tőlük külön-külön is, mint amennyit életemben bármelyik asszony adott – teszi hozzá elgondolkodva. Túl sok idő nincs azonban a morfondírozásra, mert a szoba felől az álmából felébresztett legkisebb gyerek, Dávidka közeledik. – Apa, még mindig fáj a torkom! – kapaszkodik Imrébe. Az apa forró teát főz a gyereknek, beadja a gyógyszereit, közben el meséli, hogy az utóbbi időszak még a szokottnál is nehezebb volt az életükben. A hat gyerek egymást fertőzte meg az influenzával, a végén pedig Imre is ágynak dőlt. Így bújtunk össze mindannyian! – mutatja apjához bújva a nagyobbik kislány. – Csak az volt a baj, hogy Norbi és Kicsi, a két kutyánk már nem fértek fel mellénk az ágyra. De azért a szobába ők is bejöhettek! – teszi hozzá huncut mosollyal. – Volt, aki megkérdezte, hogy miért nem adom a gyerekeket intézetbe – szólal meg halkan az apa. – De én erre nem vagyok hajlandó! A két kutyánkat pedig adjam a sintér telepre csak azért, mert szegények vagyunk? Ha így lenne, nem lenne tovább értelme az életemnek – mondja már szinte suttogva. – Nem akarok intézetbe menni! – pityergi el magát a kis szöszke. – Nem is kell! – simogatja meg Imre vigasztalóan a buksiját. – A szegénység ellenére mi boldogok vagyunk. Hét közben az iskolás gyerekek kollégiumban laknak, a kislányt pedig reggelente felteszem a buszra, úgy megy a legközelebbi óvodába. Amíg a legkisebb, Dávidka nem lesz ovis, itthon marad velem. Amióta itt hagyott minket az anyja, nagyon apás – fűzi hozzá, miközben Norbi „gyereknek” is jut a simogatásból. – Tetszik tudni, az anyu ivott! – kotnyeleskedik a beszélgetésbe Zsolti. – Azért ment el tőlünk! A félmilliót érő kutya Imre hosszasan néz maga elé. Nem panaszkodik. Egyetlen életcélja van: felnevelni a gyerekeit. Meg emberibb körülményeket teremteni nekik. Négyszázezer forintért megvehetné a tanyát, de honnan is lehetne neki ennyi pénze? – El lehetne adnunk a Kicsit… De akkor mi is világgá mennénk! – szól bele ismét kéretlenül apja monológjába Zsolti. Látják rajtam, hogy nem értem a dolgot. Imre szó nélkül feláll, kimegy az ajtó elé, és füttyent egyet. Egészen különleges alaszkai malamut, Kicsi dugja be szépséges pofáját a konyhaajtón.
