KROÓ Katalin Az értelmezés jelentésalakzata Lermontov Korunk hőse című regényében (A jellemrajz-poétika és az önreflexió kérdéséhez)
A Korunk hőse értelmezésének alább következő problémavázlatában az irodalmi szereplő (Pecsorin) karakterológia-poétikájával a műben szervesen egybeépülő értelmezés-jelentésalakzat, tehát a regényben szemantikailag meghatározott értelmezés problémáját közelítem meg, a kérdés kifejtésének bevezetéseképpen. A két probléma összekapcsolását a Korunk hőse maga prezentálja, és egyben a regény legjellegzetesebb önértelmező vonulatává avatja, ezúton fedve fel annak az írás- és olvasásmódnak a sajátosságát, amely a mű megalkotásának és befogadásának poétikai feltételrendszeréről ad hírt. A lélekállapot-ábrázolásokra támaszkodó karakterológia (tágan véve: alakportré és pszichológiai jellemrajz) megragadhatósága ennek megfelelően az értelmezési és önértelmezési modellek szemantizációs formáinak a tisztázását teszi szükségessé. 1 A Korunk hőse karakterológia-poétikájának és önreflexív síkjának összetartozása tiszta formában tárul fel a regény bevezető részének (a továbbiakban: Előszó) és zárásának (A fatalista végének) összefüggésében. Mivel az első szövegrész a Lermontov-mű egésze mögött rejlő narratív-diszkurzív jelentésképzés keretébe illeszkedik, amelyben bennfoglalt pozícióban szerepel a pecsorini napló (a továbbiakban: Napló) részét képező elbeszélés, A fatalista, a regény eleje és vége látványosan fűzi egybe a szöveg önértelmezésének és a szereplő önértésének problémáját, mindkettőt a karakterológia-kérdés medrében is elhelyezve (vö. az Előszó is méltatja az ábrázolt hős jellemét). 2 Túl 1 E kérdés felvetését, amelyet azóta több orosz nyelvű munkámban is érintettem, lásd: КРОО 2012. 2 A fatalista végén Pecsorin ismét – és a regényszöveg kibontakozási folyamatát tekintve „utoljára” – fogalmazza meg önjellemzését, két markáns formában. Az egyik fiatalkori önmagára, tehát éppen élete elejére vonatkozik, vö. az „álmodozó”-alakot mint Pecsorin „kora fiatalságának” jellemzőjét: „В первой молодости моей я был мечтателем…” (ЛЕРМОНТОВ 2000: 362), a másik viszont olyan tulajdonságot emel ki, amely az élet folytatási lehetőségének és bevégzésének a mérlegelésében nyilatkozik meg: „…что до меня касается, то я всегда смелее иду вперед, когда не знаю, что меня ожидает. Ведь хуже смерти ничего не случится – а смерти не минуешь!” (ЛЕРМОНТОВ 2000: 366). A fatalista az Előszóval alkotott párhuzamon keresztül ily módon nem egyszerűen visszautal a regény elejére, ekvivalenciába vonva Pecsorin szavát és a regényegészben hitelesülő lermontovi poétikai szót, hanem a szövegkezdet és szövegvég problémáját az életút folytonosságának (a fiatalkor, a mindenkori folytatás és a vég) kontextusába állítja.
151
ezen, a megjelenített Napló és a regény bevégződésének egybeesése a Naplóhoz fűzött Előszót is bevonja a párhuzamstruktúrába, s ennek eredményeképpen két szövegkezdés – a regény és a Napló előszava – mérődik hozzá jelentésbelileg a regény naplóvég formájában feltüntetett zárásához. A szereplőhöz kapcsolt karakterológiai kérdéskör ezáltal rögtön jelentősen megbonyolódik: nem egyszerűen az ábrázolt hős külső (Előszó) és belső (szereplői önértelmezés) jellemzése kerül megfeleltetésbe, hanem egyszersmind az ábrázoltat minősítő egyik és másik ábrázoló szó is (tekintettel arra, hogy az önjellemzés a hős írásaként nyilatkozik meg). A karakterológia-poétikába egyenértékűen beletartozik tehát mind a hős életútjának külső nézőpontú cselekményes-pszichológiai, mind az életúthoz kapcsolódó, írásba foglalt én-modell megjelenítése. Fontos itt látni, hogy a jellemrajz (a pszichológiai ábrázolás) jelentősége nem szorul vissza az utóbb említett poétikai szemantikai alakzat kidolgozásának eredményeképpen, illetve az ennek köszönhető metaforizációs-szimbolikus szint érvényesítése okán. Épp ellenkezőleg, mindezek együtt teremtik meg a komplex karakterológia-poétikát. A Korunk hőse klasszikus kritikai értelmezéseiből régről ismert nézőpont-problémakör (pl. ЭЙХЕНБАУМ 1961, ДРОЗДА 1985) szükségszerűen maga után vonja tehát a pecsorini értelmezői modell és a maga egészlegességében tekintett lermontovi szövegszubjektum egymásra rétegzésének interpretációs szükségességét a jellemrajz megértése és a regénybeli karakterológia-poétika kiteljesedése vonatkozásában. Mivel a kezdet és a vég szemiotikailag súlyozott szövegpontokat képviselnek, a kérdéses regényhelyek vonatkozásban önmagukban is ráirányítják a figyelmet a szereplő- (Pecsorin jellemzése és önjellemzése) és a szövegkarakterológia összetartozására (az utóbbihoz lásd: a regény és a benne fellelhető belső szövegformáknak, kezdeteknek, zárásoknak és azok viszonyának jellemzése és önjellemzése) és eme összetartozás problematizálására. Az említett egymásra rétegzés értelme túlnyomóan éppen a szövegkezdet(ek) és a szövegvég(ek) szemantikai relációjában nyílik meg, amelyen keresztül közvetlenülközvetve feltárulnak az írás (írhatóság) és az olvasás (olvashatóság) modelljének vonásai, bevilágítva a Korunk hőse művészi önreflexiójának bizonyos módozatait. Vegyük akkor ismét szemügyre a Korunk hőse kritikai irodalmában már oly sokszor értelmezett Előszót (pl. МАНУЙЛОВ 1966: 56–60, ЭЙХЕНБАУМ 1961: 283–285), összevetve azt a regény szövegfolyamatának zárását biztosító elbeszélés, A fatalista végével. 3 A vizsgálódás abból a nézőpontból vezethető, hogy miként rímeltetődik egymásra három lényeges jegyen keresztül az életút (az abban megmutatkozó jellemmel) és az irodalmi szöveg olvashatóságának kérdése. Az említendő közös pontok az értelmezés /megértés szemantikai alakzattá terebélyesedő motívumának a komponensei. 3 А fatalista fontos értelmezései közül lásd а Pro et contra jubileumi újrakiadásában (1. kötet) és az új 2. kötetben: ЛЕВИН 2014, МЕЙЕР 2014, ТАМАРЧЕНКО 2014, ТЮПА 2014.
152
1. Elsőként az értelmezési rend problémája kerül előtérbe az individuális, a partikuláris és az általános egész kapcsolatának kijelölésével. Az Előszóban, ahol a modellált értelmezői keretet az irodalom jelenti, e probléma az egyén nemzedékhez való viszonyának meghatározásában ölt testet: megállapítást nyer, hogy a Korunk hőse nem egy ember, hanem egy egész nemzedék portréját kínálja. Az egyéni és az általános relációját A fatalista végén a filozófiai, metafizikai értelmezési keretbe utalt sorstéma határolja körül, amikor is az emberi élet alakulása vonatkozásában merül fel az eleve elrendelés kérdése mint általános érvényű, az egyéni sorsot a személyesnél lényegesen szélesebb keretű ontológiai szervezőerőként irányító elv. A világmagyarázat mindkét változata, az irodalom (Előszó) és a metafizika által hordozott világnézet (A fatalista) ugyanazt az értelmezési rendet mutatja fel megértés-alakzatában, az individuális és az általános kapcsolatára történő hivatkozás útján. 2. Másfelől mindkét interpretációs keretben megfogalmazódik a kétely a felmutatott értelmezési elv vonatkozásában. Ennek leképezése az Előszóban a romantikus irodalmi olvasat előtérbe helyezése, amellyel jól körvonalazottan szemben áll az a valóságábrázolás (nevezzük ezt mimészisz-elvű reprezentációnak), amelynek metaforájává az adott szövegrészben a „betű szerinti” értelmezés válik, több jelentésárnyalatban. Szóba kerül a nyelvi kifejezés betű szerinti jelentése, valamint az irodalmi műben festett portrék modelljeinek az életben fellelhető valós személyiségekkel való konkrét azonosíthatósága. A valósághű és a romantikus irodalmi modell, valamint a mindennapi nyelvhasználathoz köthető betű szerinti értelemképzés és -befogadás (illetve ezzel szemben a nem mimészisz-elvű irodalmi-nyelvi modell implikációja) feszülnek tehát egymásnak az irodalmi értelmezési keretben alternatívákként. A metafizikai értelmezés vonatkozásában választható lehetőségeket A fatalistában az eleve elrendelésben való hit vagy az ahhoz kapcsolódó szkepszis jeleníti meg. 3. Végül harmadik szempontként, mindkét szövegrészben, a regény elején és végén is, domináns kérdésként merül fel az értelmezett világhoz való viszony. Ennek képződménye az erkölcsrajz témája, amely megszólaltatja az alkotó szubjektum lehetséges dilemmáját, ahogyan az a szövegben feltételezhető szándékokat tükrözi. Az alkotó vagy csak a valóság modelljét kínálja az irodalmi műben, mintegy „rámutatva” a létmód törvényeire, vagy egyben arra is törekszik, hogy átalakítsa a modellált valóságot, ne csak elfogadtassa annak tényállásait. Idetartozik az Előszó jól ismert gondolata: „De azt se gondolják ezek után, hogy e könyv szerzője valaha is arról ábrándozott, hogy az emberekből eltüntesse hibáikat. Isten őrizze meg efféle tudatlanságtól! Egyszerűen jólesett neki megrajzolni a mai kor emberét, amilyennek látja…” (LERMONTOV 1972: 6). A fatalistában ugyanebbe a gondolatkörbe illeszkedik a kikerülhetetlen halál tényével való megbékélés kérdése, függetlenül attól, hogy a metafizikai értelmezési rend az eleve elrendelés mellett vagy azzal szemben határozza meg pozícióját.
153
Az értelmezési struktúrában az egyéni és általános kapcsolatának nyomatéka, az értelmezési modellhez való viszony megállapítása, illetve az értelmezetthez fűződő viszony kijelölése olyan közös pontokat jelentenek a Lermontov-mű irodalmi és metafizikai interpretációs kerethez rendelt kezdetén és végén, hogy joggal mondható: a szemiotikailag mindig hangsúlyos szövegkezdet és szövegvég ezúttal elsősorban a megértés szemantizációján, a megértési és értelmezési alakzatok szemantikai modellezésén mint metatémán keresztül irányítja magára a figyelmet. A metatéma kifejezés használata azért látszik helyénvalónak, mivel az Előszó nem általában vonatkozik az irodalomra mint értelmezési keretre, hanem konkrétan a Korunk hőse című regény bevezetője, aminek következtében A fatalista vége a gondosan kiérlelt párhuzamrendszer szellemében magára a regényre vonatkoztatja a metafizikai kérdéskörnek mint értelmezési horizontnak a kijelölését. Makszim Makszimics újra megjelenő személye pedig nem egyszerűen a regény két korábbi fejezetét, a Belát és a Makszim Makszimicset idézi fel a mű végén, ahol egyben Pecsorin naplója is lezárul (alakja tehát szemantikai összekötő láncszemet képvisel a Korunk hőse két nagy narrációs módozata, a „külső” narratíva és a pecsorini nézőpontból vezetett elbeszélésmód között), hanem annak nyomatékosításában vesz részt, hogy a szöveg-előrehaladás mint folyamat ugyanolyan fontos értelmi komponens, mint maga a kezdet és a vég. Ugyanakkor Makszim Makszimics személye mint elbeszélő is felelevenedik, ami a regény végén emlékezteti az olvasót az elbeszélések nézőpont-megtestesüléseinek arra az állandó változására, amelyet a Lermontov-szakirodalom oly sokszor értelmezett már.4 Ehhez tartozik Szilágyi Zsófia monográfiájából az a részletesen kifejtett gondolat is, hogy a Korunk hőse egyes részeinek eltérése a narratív szituáltság tekintetében (ahogyan az egyes szövegrészek eltérő narratív instanciához tartoznak, és azon belül az értékelő nézőpontok váltakoznak), továbbá az Eichenbaum és Drozda által rekonstruált fabuláris és szüzsés folyamat közötti feszültség (az életút egyes fázisainak történeti sorrendje és a szövegeknek az olvasási folyamatban megjelenített egymásra következése), valamint annak hiánya, amit Pecsorin teljes, kronológiailag következetes és minden tekintetben részletezett biográfiai szüzséje kibontásának vonatkozásában érzékelhetünk, azzal a fontos poétikai funkcióval is rendelkezik, hogy rekonstruálhatóvá teszi az utazgató tiszt íróvá érlelődésének folyamatát (SZILÁGYI 1992: 55– 67, passim). Ez viszont nemcsak abból a szempontból jelentős, hogy a befogadó ráláthat a változásra, amelynek során az úti jegyzeteit elkészíteni szándékozó utazóból író lesz – akihez a regénymodellben írói aktusként rendelődik hozzá a szövegek szüzsés egymásra következésének meghatározása (hiszen ez a „fiktív” író válogatja és rendezi el Pecsorin naplójának egyes részleteit, 4 Szilágyi Zsófia monográfiájában a naiv olvasó figurájának konstituálódását szem előtt tartva állapítja meg Makszim Makszimics újramegjelenítésének kulcsfontosságát. Ha Makszim Makszimics korábban elbeszélőként volt jelen, a regény végén Pecsorin elbeszélésének naiv személyes olvasatát hírül adó szereplőként áll előttünk (SZILÁGYI 2002: 144–148).
154
belehelyezve azokat az általa írt elbeszélésdarabok sorába), hanem egyben azzal is együtt jár, hogy a regényfolyamat metaszövegében kiemelt helyre kerül az olvasási befogadás, hiszen a fiktív regényíró alkotásfolyamatának szemantikai motivációjaként jelenik meg Pecsorin naplójának elolvasása. A poétikai eljárás lényege abban a gondolatban összegezhető a jelen tanulmányban elemzett párhuzampontok interpretációja szempontjából, hogy a Lermontov-regény folytonosan és sokszorosan ismételve rétegzi egymásra az írás és olvasás aktusát, pontosabban: meghatározza azok viszonyának mindig újjálényegülő megnyilatkozásait. Ezeknek az írás–olvasás relációknak transzformációs sora felvezet a regény szövegreflexív ars poeticai önértelmezéséhez, transzformációs dinamikájával játszva nélkülözhetetlen szerepet annak kifejezésében. Mindeközben e sor átalakítja a regény karakterológia-poétikáját is. Az írás–olvasás viszony folytonos újrafogalmazásának és az így felerősödő művészi önreflexió létesülésének köszönhető ugyanis, hogy Pecsorin alakja egymásra következő és egymásra vonatkoztatott írás- és olvasásmódok szüzsés kibontási folyamatában formálódik meg. Mindez azonban nem törli a pszichológiai ábrázolás érvényét, sokkal inkább az látható, hogy kifinomultan összetetté avatja a jellemábrázolás problémájának felvetését. Egyszerre nyomatékosítja az ábrázolási modellek nézőpontjának különbözőségéből fakadó eltéréseket, és állítja az alkotó írás és olvasás szemantikailag komplex kontextusába az emberi karakter, jellem valódi tartalmát és megítélhetőségét. (E vonatkozásban lásd az ábrázolt és az értelmező szubjektum hermeneutikai helyzetének különbözőségét például Pecsorin és Makszim Makszimics esetében; az alkotó írás és értelmezői olvasás személyiségformáló hatását, fejlődési ívét például a naplóíró Pecsorinnál és az utazgató tisztnél; ennek nyomán az ábrázolt és az értelmező szubjektum egymáshoz való viszonyának változásait a regényben bemutatott majdnem minden figura esetében, a változó figurakonstellációk vonatkozásában, beleértve ezek létesülésébe az implikált olvasót is stb.) Az eltérő, ugyanakkor következetesen fejlődő, előrehaladó szemantikai szüzsés sor alkotóelemeivé váló írás–olvasási (szövegalkotási és -befogadási) modellek (lásd az életszöveg interpretációjának megnyilatkozásait is), illetve azok aspektusai közé tartoznak az alábbi tartományok: a) a szentimentális és romantikus (a poétikai-szellemtörténeti értelmezési hagyomány szerint emblematikusan „byroni”-ként megjelölt) életszöveg (lásd: szerepek játszása) és annak különböző, a megengedőtől az ironikusan távolságtartó, illetve teljesen elutasító értelmezésig terjedő interpretációi különféle szereplői, narratív és diszkurzív szinteken – ezek relációja eltérő írásés olvasás-modellváltozatokat körvonalaz; b) a fent bemutatott irodalmi és filozófiai világmagyarázó modellek megszólaltatása és értelmezése; a költői (művészi) és naturális (a természeti törvényekre alapozó és ebben az értelemben vett materialista, biológiai, fiziológiai, orvosi) modellezések kiépülése és azok értelmezése; idetartozik ugyanakkor az úti jegyzet, napló, regény megalkotásának, illetve befogadásának a műben
155
kidolgozott kérdésköre is, csakúgy, ahogy a szóbeli és az írásbeli szövegalkotás különbözőségeiből fakadó modellek problémaponttá avatása (az elbeszélt történet írásba foglalása, a szóbeli meghallgatás és az írásmű befogadása); c) végül, de nem utolsósorban a modellek egymásban foglaltságának meghatározása – vö. pl.: Pecsorin naplójának az utazgató tiszt regényében való bennfoglaltsága, amely a maga egészében a fiktív szerző illetékességi szintjén túlnövő poétikai szövegkifejtési logikába tagolódik. Mindezek a látszólag egymástól elkülöníthető problémák valójában mind az írás–olvasás viszonyának modellszemantikáját érintik. Ezenközben úgy épül a karakterpoétika, hogy újra és újra megjelölődik az a szemantikai előrehaladás, amelyet a Korunk hőse metapoétikai információvá is avat. Ez történik például akkor, amikor egyértelművé válik, miként lesz a romantikus irodalom életszövegként való alkalmazása annak a világmodellnek az alapjává, amelynek szóbeli híradása (az egyezményes cselekményvilágban való szereplői elbeszélések sora) betagolódik Pecsorin naplójába. Erre támaszkodik majd végül az utazgató tiszt írásbeli elbeszélése, amelyből Lermontov regénye szövődik; de éppígy metapoétikai sort alkot a filozófiai, naturális és költői modellezések állandó szemantikai egymáshoz mérése is.5 Ezekkel a „beszédmódokkal” láthatóan karaktereket és karaktermagyarázatokat hoz létre a regényszöveg. A Korunk hősében a karakterformálást valóban nagy mértékben meghatározza a mű metapoétikai gondolkodása. Irodalom BAAK 1993 = BAAK Joost van: Субъект и мир у Лермонтова. Опыт семантического обобщения. Russian Literature 34 (1993): 1–20. LERMONTOV 1972 = LERMONTOV Jurij: Korunk hőse. Budapest: Európa, 1972. SZILÁGYI 2002 = SZILÁGYI Zsófia: „volt benne valami különös”. M. Ju. Lermontov Korunk hőse című regénye. Veszprém: Veszprémi Egyetemi Kiadó, 2002. TJUPA 2009 = TJUPA Valerij: Heteroglossia. In: Handbook of Narratology. Vol. 19. Berlin: Walter de Gruyter, 2009. 124–132. VAN DER ENG 1993 = VAN DER ENG Jan: The Character Maksim Maksimyč. Russian Literature 34 (1993): 21–36. ДРОЗДА 1985 = ДРОЗДА Мирослав: Повествовательная структура «Героя нашего времени». Wiener Slawistischer Almanach 15 (1985): 5–34. КРОО 2012 = КРОО Каталин: Всё и ничего как состояние души, универсалия характерологии и форма семиотической авторефлексии в русской прозе XIX века. В кн.: ФАУСТОВ A. A. (ред.) Универсалии русской литературы 4. Воронеж: «Научная книга», 2012. 73–94. 5 Van der Eng az „irodalmi próza”, az elbeszélés és a műfajok „típusait” is értelmezi a Korunk hősében (VAN DER ENG 1993). A romantika és a klasszicizmus egymásmellettiségének magyarázatát a regény kontextusán kívül, Lermontov költészetében lásd: BAAK 1993: 9. A „heteroglosszia” kérdésének narratológiai kontextusáról lásd: TJUPA 2009: 126.
156
ЛЕВИН 2014 = ЛЕВИН В. И. Фаталист. Эпилог или приложение? В кн.: БОГАТЫРЕВ Д. К. (ред.) М. Ю. Лермонтов. Pro et contra. Личность и идейно-художественное наследие М. Ю. Лермонтова в оценках отечественных и зарубежных исследователей и мыслителей. Антология. Т. 2. Санкт-Петербург: «Издательство Русской христианской гуманитарной академии», 2014. 754–764. ЛЕРМОНТОВ 2000 = ЛЕРМОНТОВ М. Ю. Полное собрание сочинений в 10 томах. Т. 6. Москва, 2000. МАНУЙЛОВ 1966 = МАНУЙЛОВ В. А. Роман М. Ю. Лермонтова. «Герой нашего времени». Комментарий. Москва–Ленинград: «Просвещение», 1966. МЕЙЕР 2014 = МЕЙЕР Г. А. Фаталист. К 150-летию со дня рождения М. Ю. Лермонтова. В кн.: БОГАТЫРЕВ Д. К. (ред.) М. Ю. Лермонтов. Pro et contra. Личность и идейно-художественное наследие М. Ю. Лермонтова в оценках отечественных и зарубежных исследователей и мыслителей. Антология. Т. 2. Санкт-Петербург: «Издательство Русской христианской гуманитарной академии», 2014. 920–935. ТАМАРЧЕНКО 2014 = ТАМАРЧЕНКО Н. Д. О смысле «Фаталиста». В кн.: БОГАТЫРЕВ Д. К. (ред.) М. Ю. Лермонтов. Pro et contra. Личность и идейно-художественное наследие М. Ю. Лермонтова в оценках отечественных и зарубежных исследователей и мыслителей. Антология. Т. 2. Санкт-Петербург: «Издательство Русской христианской гуманитарной академии», 2014. 765–773. ТЮПА 2014 = ТЮПА В. И. Мифотектоника «Фаталиста». В кн.: БОГАТЫРЕВ Д. К. (ред.) М. Ю. Лермонтов. Pro et contra. Личность и идейно-художественное наследие М. Ю. Лермонтова в оценках отечественных и зарубежных исследователей и мыслителей. Антология. Т. 2. Санкт-Петербург: «Издательство Русской христианской гуманитарной академии», 2014. 774–782. ЭЙХЕНБАУМ 1961 = ЭЙХЕНБАУМ Б. М. Статьи о Лермонтове. Москва–Ленинград: «Издательство Академии наук СССР», 1961.
157
