FOGLALKOZÁS-EGÉSZSÉGÜGY 3.6
Krónikus váz- és izomrendszeri bántalmakban szenvedők rehabilitációs esélyei Tárgyszavak: foglalkozás-egészségügy; rehabilitáció; foglalkozási betegség; csontrendszer; izomrendszer; hátfájás; ergonómia; érdekvédelem.
Az Egyesült Királyságban a váz- és izomrendszeri bántalmak okozta költségek elérik a bruttó nemzeti termék 1–2%-át. A számítások szerint csupán a hátfájás háromszor annyiba kerül a társadalomnak, mint a rák összes fajtája együttvéve. A társadalom azonban mégsem fordít kellő figyelmet a krónikus fájdalmakra. Az alábbi összefoglaló néhány olyan ember – sok szempontból tipikusnak mondható – sorsát mutatja be, akik váz- és izomrendszeri panaszok miatt elvesztették munkaképességüket. Vajon sikerül-e visszailleszkedniük a munkába és a társadalmi életbe?
Az egészségügyi dolgozók jelentik az egyik legveszélyeztetettebb csoportot Diane Crook mentős azt a feladatot kapta, hogy egy túlsúlyos, mozgásképtelen beteget szállítson kórházba. A kórházban nem volt betegfelvonó, ezért a mentősöknek maguknak kellett a hordágyat megemelniük. Ehhez négy mentős sem volt elég, Diane háta megroppant, egy porckorongja elmozdult, és az ideg becsípődött. Egy időt betegállományban töltött, majd folytatta munkáját a manchesteri mentőszolgálatnál. Néhány hónap múlva azonban egy fájdalomtól leroskadó köszvényes beteg elrántotta, és Diana háta újból megsérült, gerincét 18 hónap múlva meg kellett műteni. Ezután hátfájása elmúlt ugyan, de megrokkant. Jobb lába érzéketlen lett, egyes részei viszont nyomásra – még egy lepedő súlyára is – túlérzékennyé váltak.
Éjszaka nem tudott aludni, ezért mindig fáradt volt. Bottal vagy kerekesszékkel közlekedett és fájdalomcsillapítóval élt, így 56 évesen nyugdíjba kellett vonulnia. Otthon teljesen férje segítségére szorult, még mosakodni sem tudott egyedül. Elveszítette korábbi magabiztosságát, depresszió elleni gyógyszereket kell szednie. A házaspár korábbi élénk társadalmi élete beszűkült, életüket a napi rutincselekvések töltik ki. A férj neje ápolása mellett pénzkereső munkát is végez, riasztókat szerel fel, így felesége a hét öt napját nagyrészt egyedül tölti. Ilyenkor olvas, levelet ír vagy gyönyörködik a házuk előtt elterülő tájban. Szombatonként bevásárolnak, vasárnap pedig néha lakókocsival kirándulnak. A feleségnek azonban hiányzik a hivatali munka, az otthoni tevékenység és a korábbi élénk társadalmi élet. Korábbi munkáltatója nem törődik vele. A kilépő alkalmazottakkal általában nem foglalkoznak. Az egészségügyben töltött sokévi munka után még a megfelelő kezelésért is harcot kellett folytatnia. Külön kellett kiharcolnia a kezelést, a fizikoterápiát, még állapotának elmagyarázását is. A szteroid injekcióra várók listájára tették, de nem mondták el, milyen kezelésben kívánják részesíteni. A fizikoterápián közölték vele, hogy állapota nem fog javulni. Úgy érzi, hogy állapotától és a bánásmódtól évtizedeket öregedett. A szemléletet kell megváltoztatni Andrew Baird, a Loughborough-i Egyetem egészségügyi és biztonsági ergonómiai szakának kutatója szerint a jelenlegi beteggondozás azt az elvet követi, hogy megkeres egy szervi bajt, és azt kezeli. A kutató úgy véli azonban, hogy ez a megközelítés túlzottan leegyszerűsíti a beteggondozást. Véleménye szerint a beteg fájdalomérzete és viselkedése nagymértékben függ olyan külső tényezőktől, mint a munkaadó várható reagálása a betegállományra, a munkaadó félelme egy pereskedéstől, vagy akár az egészségügyi dolgozók hozzáállása. Az egyik leggyakoribb probléma: azzal biztatnak egy krónikus beteget, hogy az orvos meggyógyítja, ugyanakkor azonban hosszú várólistára teszik. Eközben állapota romlik, mert amíg az orvosi és gyógyszeres kezelésre vagy a sebészeti beavatkozásra vár, kevesebb aktivitást tanúsít, mint egyébként tenné. Így a „rokkantság” önmagát beteljesítő jóslattá válik, mert a beteg egyre kevesebbre lesz képes. A kutató úgy véli, hogy a krónikus fájdalomban szenvedők érzéseit és tüneteit holisztikus módon kell megközelíteni. Így a betegek életminő-
sége lényegesen javítható, hiszen nem mindegy, hogy a beteg csak fájdalmat érez, vagy pedig emellett még rokkanttá is válik. Egy pozitív példa Az állítás igazságát Betsy Keating példája is bizonyítja. Betsynek a háta sérült meg, amikor egy jó nevű szociális otthonban dolgozott, ahol pedig elvárható lett volna, hogy munkaadói tisztában legyenek a kézi betegmozgatás és a baleset-megelőzés szabályaival. Felvételekor úgy tájékoztatták, hogy nincs szükség betegemelőre, mert minden gondozott járóképes. Később azonban érkezett egy új, közel 150 kg-os beteg, aki alig tudott járni. Betsy négy kollégájával együtt próbálta őt talpra segíteni, és eközben egy csigolyája elmozdult. Ezután egy ideig az ágyat nyomta, a fizikoterápiát, a gyulladásgátló gyógyszereket és a fájdalomcsillapítókat saját pénzéből fizette, majd visszatért munkahelyére. Olyan munkát kapott, ahol nem kellett emelnie, a gyógyszerkiadást bízták rá. A nehéz, kerekes gyógyszeres kocsi körbe tologatása és átgördítése a küszöbökön azonban szintén megerőltette a hátát. Végül fájdalmai olyan erősek lettek, hogy kénytelen volt kilépni munkahelyéről. Szerette volna azonban kamatoztatni egészségügyi ismereteit, és nem kívánt adminisztratív munkát végezni. Ekkor támadt egy ötlete. Úgy találta, hogy a reflexológia enyhítette panaszait, de ez a szakterület hátfájósak számára munkakörnek is ideális lehet. Állítható magasságú székben kényelmesen ülve kezelhetné a betegeket. Megszerezte a reflexológusi képesítést, és magánrendelőt nyitott. Négy évvel később tanulási problémákkal küszködő gyerekek mellé alkalmazták dajkának és reflexológusnak. Egy évre rá, 2001-ben Ugandába ment egy nemzetközi reflexológiai expedíció tagjaként az AIDS áldozatainak megsegítésére. Jelenleg teljes lelkesedéssel dolgozik és a hajléktalanokat is rendszeresen kezeli. Betsy most 55 éves, a háta még mindig érzékeny, de már alkalmazkodott lehetőségeihez. Kutyájával szép sétákat tehet a hegyekben, de porszívózni vagy kertet ásni nem tud.
Az egészségügyi ellátórendszer hiányosságai Az 59 éves Andy Holland farmer szomszédai és barátai közül már negyvenen szorultak csípőprotézisre, némelyiküket már negyedszer
vagy ötödször operálják. Így Andy sem csodálkozott, amikor rá is sor került, hiszen 40 éve vezet régi traktorokat, amelyek rosszul elhelyezett kuplungján több milliószor ismételt egy elkerülhetetlen, ártalmas mozdulatot. Ez tönkretette bal csípőjét, de a másik sem sokkal jobb. Munkája során teljesen hiányoznak az ergonómiai elvek alkalmazását lehetővé tevő feltételek. Napjainkban kevés a munkaerő, így Andy feleségével kettesben művel meg kb. 80 hektárnyi dombos területet. Pedig betegnek már nem való a mezőgazdasági munka. Az új típusú traktorok is okoznak váz- és izomrendszeri problémákat. A régiek kemény ülései a hátat viselték meg, az új felfüggesztéssel rendelkező mai modellek pedig a térdben okoznak kopást. Akik a traktorokat tervezik, sosem vezették őket, és nagyon kis termetűek lehetnek, mert az ülésen alig lehet elférni. A műtét előtt Andy csípőcsontja járás közben csikorgott és nagyon fájt. A műtét után a fájdalom azonnal elmúlt. A farmernek alkalmazkodnia kellett állapotához és kímélnie másik csípőjét. A juhtenyésztésről áttért kis szénabálák termelésére lovak és más állatok részére. Nagy, ódon szülőházából elköltözött egy korszerű új parasztházba, amely jó úton teherautóval is megközelíthető. Juhtenyésztés helyett csak más farmokon felnőtt juhokat vásárol és hizlal fel gazdag termőföldjén. Ezt a váltást – véleménye szerint – már régen meg kellett volna tennie. Andy Holland maga fizette csípőműtétjét. Túl sok fájdalomba és pénzbe került volna neki, ha kivárja, amíg a társadalombiztosítás keretében rá került volna a sor. A váz- és izomrendszeri panaszoktól szenvedők közül sokan vannak hasonló helyzetben, segítséget és támogatást csak a magánszektorban vagy az önkéntes szervezeteknél találnak.
Szervezett segítség Betsy Keating például, amikor a mélyponton volt, felvette a kapcsolatot a Munkahelyi Balesetet Szenvedett Ápolók Csoportjával (WING). Elmondása szerint kezdetben nagyon hiányzott, hogy már nem dolgozhatott tovább ápolóként, nem volt jövedelme, elveszítette önbizalmát és már nem tartozott semmilyen közösséghez, de a WING támogatta új életének kialakításában. Diane Crook szintén nagy segítséget kapott szakszervezetétől, a UNISON-tól, amikor anyagi járandóságáért harcolt. Mivel elveszítette munkabérét, férjének pedig az ő ápolására kellett fordítania munkaidejé-
nek egy részét, így anyagi helyzetük megrendült. A UNISON segítette őket, hogy kárpótlást kapjanak. Egy különleges szakma veszélyei A 36 éves Nick Horrell zeneszerző értékes támogatást kapott a Brit Előadóművészek Gyógyászati Egyesületétől (BAPAM), amikor kezének túlerőltetése miatt nem tudott többé hangszeren játszani. Mindig zongora előtt ülve, ujjait a billentyűkön járatva szokott komponálni, most viszont erre már nem képes. Nick panaszai először úgy mutatkoztak, hogy hirtelen megmagyarázhatatlan fájdalmat érzett, amikor ingét begombolta, teáját kavarta, fogat mosott, vagy autóját ki akarta nyitni. Nemsokára már a zongorán sem tudott széles akkordokat játszani. A zongorázás, illetve zeneszerzéskor a számítógépes egér használata tönkretette jobb keze mutató- és középső ujjának izületeit. Nick önálló vállalkozó, aki zenét szerez, zongorán modern klasszikus darabokat ad elő, de egyúttal sikeres újságíró és fényképész is. Túl sokat vállalt, ami 6 hónapnyi munkaképtelenséggel bosszulta meg magát, ennek minden anyagi és művészi következményével. A BAPAM egy jótékonysági alapon dolgozó szakértője azonban ingyenes konzultáción meggyőzte Nicket arról, hogy izületi bántalmai nem végérvényesek, így továbbra is megmaradhat a zenei pályán. Most engedélyt kapott arra, hogy naponta többször 5-5 percig játszhasson, de gyógyulása hosszú folyamat lesz. Hozzáállása azonban pozitív: hozzászokott a fizikai fájdalomhoz, és az anyagiakért folytatott küzdelemhez. Ezentúl az egeret bal kézzel használja, a zongorán pedig jobb kezének csak 3 ujjával játszik. A betegség életében és munkájában pozitív változást is hozott. Most mélyebben megérti a zenét, mint korábban, mert nem a darab előadására gondol. Jobban érzékeli azokat a hangulatokat, érzelmeket, amelyeket a zene kivált, és tudatosítja magában, hogy ezeket a zene milyen eszközökkel éri el. Ezentúl mindezt saját műveiben is fel tudja használni, közben pedig lelki állapota is javult. Sok még a tennivaló Nem mindenki van azonban ilyen szerencsés helyzetben. Az Ergonómiai Társaság felmérései során gyakran találkozik kétségbeesett munkásokkal, akik nem tudják, hova forduljanak segítségért.
Ilyen az 55 éves Harry Evans bedolgozó munkás esete, aki erős fájdalmat érez jobb karjában. Harry egész évben, 52 héten át hetente több mint 70 órát dolgozik, kb. 60 penny órabérért. Óránként 1400 nejlonszalagot kell feltekercselnie egy régi, 50 éves gépen, amelyet munkaadója bocsátott rendelkezésére, majd ezeket 2800 tűre felakasztania. Ő és 63 éves munkatársa hetente fejenként 40 kilométernyi anyagot dolgoznak fel, hogy abból egészségügyi célra hajhálót készítsenek. A legtöbben néhány hónap után felhagynak ezzel a munkával, de Harry és társa már 6 éve kitartanak. Az ismétlődő mozdulatok következtében azonban bedagadt Harry jobb csuklója, mutató- és hüvelykujja. Társának keze és ujjai tele vannak vágásokkal, egyszer szüneteltetnie is kellett a munkát, mert karja a zúzódások miatt könyöktől csuklóig elfeketedett. Meleg időben Harry még tud dolgozni, de ha beköszönt a hideg, olyan fájdalmai vannak, hogy kezét vagy karját nem tudja mozdítani. Ha szabad idejében horgászni megy, még a horgászbotot sem tudja kezelni. Az ilyen esetek hatalmas kihívást és sok feladatot jelentenek az Ergonómiai Társaság és más szakmai és érdekvédelmi szervezetek számára. Összeállította: Szabó Ildikó Scrapheap challenge. = The RoSPA Occupational Safety & Health Journal, 34. k. 6. sz. 2004. p. 32–35. Nash, J. L.: The business case for OSHA’s nursing home ergonomics guidelines. = Occupational Hazards, 65. k. 6. sz. 2003. p. 35–38. Nyengo, C. M.; Dalton, A. B.: Musculoskeletal recovery 5 years after severe injury: long term problems are common. = Injury, 33. k. 2. sz. 2002. márc. p. 111–115.
