KÖRNYEZETBIZTONSÁG A FENNTARTHATÓ FEJLŐDÉS ÁLTALÁNOS ÉS EURÓPAI UNIÓS FELFOGÁSÁBAN Dr. Damjanovich Imre KKEKF Intézet udományos igazgató A fenntartható fejlődés az elmúlt húsz évben népszerű szlogenné vált és politikai, gazdasági körökben azonosították a fenntartható gazdasági növekedés ígéretével. Az alábbi elemezés szerint, a fenntartható fejlődés ennél bővebb, több egymással szoros kapcsolatban lévő területet magába foglaló, integrált fogalom. A kezdetek A témával kapcsolatos, különböző irodalmakban ennek ellenére nagyon gyakori, hogy a gazdasági, a társadalmi vagy a környezeti oldal kihangsúlyozásával felborul a három oldal között igényelt egyensúly, illetve magát a fenntartható fejlődést is szektorokra bontják, pl. fenntartható mezőgazdálkodás vagy fenntartható mobilitás, stb. Az utóbbi folyamat ma már annyira előrehaladt, hogy tanulmányok, cikkek tucatjai jelennek meg magáról a fogalomról, illetve az egyes gazdasági ágazatok fenntarthatóságának kérdéseiről is. A sokféle értelmezés között jelentős eltérések vannak, főleg a gazdasági fejlődés és növekedés értelmezése körül. A fejlődő országok politikusai, illetve az iparilag fejlett országok gazdasági vezetői a további fejlődést szükségesnek tartják, és ebbe beleértik a gazdaság mennyiségi növekedését is. A környezetvédelmi mozgalmak és a tudományos élet jelentős része ezekkel a nézetekkel vitatkozik, az ellenérvek igen sokszínűek, a teljes tagadástól az elfogadhatóság bizonyos fokáig terjednek. Közös az ellentétes véleményekben, hogy egyetértés van a takarékosabban, a kevesebb anyag- és energia-felhasználással folyó termelésben, a közszükségleti cikkek kielégítésében, az infrastruktúrák működtetésében, közben minimalizálva a környezet szennyezését, ideértve a szennyeződés megelőzésének fontosságát is. Brown L. R. a Washingtoni Világfigyelő Intézet1 igazgatója 1981-ben publikálta a „A fenntartható társadalom építése”2 című könyvét. Ettől az időponttól lehet számítani a fenntartható fejlődés fogalmának bevonulását a szakirodalomba. Brown L. R. szerint a fenntartható társadalomban összhangot kell biztosítani a népesség növekedése, a társadalom anyagi igényei, a természeti erőforrások hasznosítása, és a környezetszennyezés minimalizálása között. A fenntartható fejlődés bizonyos mértékig ellenválasz volt a Római Klub gazdasági növekedés elleni koncepciójára, amelyet a fejlődő országok egyértelműen elutasítottak. A fenntartható fejlődés koncepciójának értelmezésében és népszerűsítésében fontos momentum volt, hogy a nyolcvanas évek közepén a nemzetközi szervezetek, beleértve elsősorban az Egyesült Nemzetek Szövetségét, kellő időben ismerték fel, hogy: • a környezetvédelem egyre inkább globális jelleget kap, • hosszú időhorizontban szükséges gondolkodni és cselekedni, • a környezetpolitika és a gazdaságpolitika szorosan összekapcsolódik. A Brundtland Bizottság A világméretű problémák kezeléséhez új elképzelésekre, új megközelítési módszerekre, új gondolkodásmódra és új stratégiai elképzelésekre volt szükség.
1 2
(Wordwatch Institute) ("Building a Sustainable Society")
1
Ennek érdekében jött létre 1983-ban az ENSZ Közgyűlés állásfoglalásának megfelelően a Környezet és Fejlődés Világbizottsága3 A Környezet és Fejlődés Világbizottsága vezetésére az ENSZ Gro Harlem Brundtland asszonyt kérte fel, aki abban az időpontban a Norvég Királyság miniszterelnöke volt. A Bizottság 22 tagból áll és a tagok kiválasztását az elnök asszony végezte. Több éves munka eredményeként 1987-ben a Bizottság elkészítette a „Közös Jövőnk” című jelentést. A jelentés alapkoncepciója az volt, hogy a Föld minden lakosának joga van arra, hogy emberhez méltó körülmények között élhessen és legalább az alapvető emberi szükségleteit kielégíthesse. Figyelembe véve a XXI. század első negyedére prognosztizált népességet, illetve a jogosan igényelt életszínvonal emelkedést - ami az alapvető szükségletek kielégítésére irányult a fejlődő országokban, illetve több fejlett ország halmozottan hátrányos társadalmi csoportjainál - globális méretekben mintegy négy-ötszörös produkció növelésére lett volna szükség ötven év alatt. A jelentés tehát változtatásokat tartott szükségesnek, mégpedig az erőforrások hasznosításában, a technológiák környezeti hatásaiban, a népesség növekedési ütemében, a gazdasági élet célkitűzéseiben és az egész társadalom értékrendjében. A jelentés igen nagy hangsúllyal húzta alá a fejlett országok pazarló fogyasztói szokásai megváltoztatásának fontosságát és elkerülhetetlenségét is. A "Közös Jövőnk" jelentés fő üzenete a fenntartható fejlődés koncepciójának globális felhasználására és alkalmazására irányult. Olyan fejlődési modellt javasolt, amely a mennyiségi növekedés és a minőségi fejlődés elemeit egyaránt magába foglalja, de ezek egymás közötti aránya szükségszerűen eltérő a konkrét országok esetében. Más szavakkal kifejezve, a koncepció szerint: • a fejlődő országoknál a mennyiségi jellegű növekedés jellegzetes lehet még a következő évtizedekben, de a minőségi fejlődés követelményei is előtérbe kerülnek. • A fejlett országok esetében általában nem a további növekedés az elsődleges cél, hanem a termelés és a fogyasztás minőségi jellegű változtatása. A környezetkímélés és az erőforrás-takarékosság természetesen mindkét esetben elsőrendű igény. A "Közös Jövőnk" jelentés nagyon röviden és tömören határozta meg a fenntartható fejlődés fogalmát. A fenntartható fejlődés röviden olyan fejlődés, amely biztosítja a jelen szükségleteinek a kielégítését anélkül, hogy lehetetlenné tenné a jövő generációk szükségleteinek a kielégítését. A fogalom a helyes értelmezés szerint jelenti a fenntartható gazdasági, ökológiai és társadalmi fejlődést, de még napjainkban is szokás használni szűkebb jelentésben, a környezeti értelemben vett fenntartható fejlődésre korlátozva a fogalom tartalmát. Ez utóbbi, szűkebb értelmezés szerint is fenn kell tartani a természeti erőforrások által nyújtott szolgáltatásokat és meg kell őrizni a minőségüket. A természeti erőforrásoknak a fenntartható fejlődés szempontjából három csoportját szokás megkülönböztetni: • megújuló természeti erőforrások /víz, biomassza stb./, • nem megújulók /ásványok/, • részben megújulóak (talajtermékenység, hulladék-asszimiláló kapacitás).
3
Word Commission on Environment and Development)
2
A fenntartható fejlődés követelményei meghatározása érdekében intenzív tudományos vizsgálatok és kutatások folytak, s ma ezek – a különböző irodalmak szerint - a következőkben összegezhetőek: • a megújuló természeti erőforrások felhasználásának mértéke kisebb vagy megegyező legyen a természetes vagy irányított regenerálódó (megújuló) képességük mértékével; • a hulladék keletkezésének mértéke/üteme kisebb vagy megegyező legyen a környezet szennyezés befogadó képességének mértékével, amit a környezet asszimilációs kapacitása határoz meg; • a kimerülő erőforrások ésszerű felhasználási üteme, amit részben a kimerülő erőforrásoknak a megújulókkal való helyettesíthetősége, részben a technológiai haladás határoz meg. A fenntartható fejlődés, mint általános távlati cél, később bevonult a nemzetközi konferenciák, értekezletek dokumentumaiba és a nemzeti kormányok cselekvési programjaiba. Az 1992-ben Rio de Janeiróban rendezett ENSZ Konferencia a Környezetről és Fejlődésről széles körben tette ismertté a fenntartható fejlődés fogalmát, amely által a felvázolt gazdasági növekedés elérésének alapvető szükséglete a gazdaság, a társadalom és a környezet minden ügyének egy rendszerben történő kezelése. A Konferencia hangsúlyozta, hogy a fejlődés és a környezet kérdései nem különállóak, és csak együttesen oldhatók meg. Ezért rendszerszemléletű gondolkodásra van szükség és a szektorokon átívelő intézményrendszerre. Globális méretben elengedhetetlen az erőforrásokhoz való igazságos hozzáférés biztosítása, a szegénység, az egyes társadalmi csoportok között tátongó szociális szakadék áthidalása. A fenntartható fejlődés fogalmát megjelenése óta számosan megpróbálták értelmezni, magyarázni, újradefiniálni. Pl. Hermon Doly érdekes megfogalmazása szerint „a fenntartható fejlődés a folytonos szociális jobblét elérése anélkül, hogy az ökológiai eltartó képességet meghaladó módon növekednénk. A növekedés azt jelenti, hogy nagyobbak leszünk, a fejlődés pedig azt, hogy jobbak". Ez a meghatározás – a problémakör morális felfogása mellett – egyértelművé teszi, hogy a fenntartható fejlődés célja a társadalom fenntartása, hogy a társadalom fejlődése a folytonos szociális jobblétet jelenti. Mindez azonban csak olyan mértékben és sebességgel valósulhat meg, hogy az ne veszélyeztesse környezetünk eltartó képességét. Egy későbbi, kissé továbbfejlesztett definíció szerint „a fenntartható fejlődés az emberi életminőség javulását jelenti úgy, hogy közben a támogató ökoszisztémák eltartó képességének határain belül maradunk”. (World Resources Institute 1992.) Az ismertetett megfogalmazások a szakmai elemeken túl, politikai jellegű állásfoglalást is tükröznek egy olyan világképről, melynek a középpontjában az ember áll, aki életszükségleteit úgy elégíti ki, hogy egyúttal a jövő generációk hasonló érdekeit is figyelembe veszi. Ezért, a téma kutatói szerint, a fenntartható fejlődés megvalósításához szükség van olyan: • politikai rendszerre, amely lehetővé teszi a hatékony állampolgári részvételt a döntéshozatalban; • gazdasági rendszerre, amely képes arra, hogy terméktöbbleteket és műszaki ismereteket önállóan és fenntartható módon állítson elő; • szociális rendszerre, amely lehetőséget ad a diszharmonikus fejlődésből eredő feszültségek feloldására; • termelési rendszerre, amely tiszteletben tartja azt a kötelezettséget, hogy meg kell őrizni az ökológiai alapokat a fejlődés érdekében; 3
• •
technológiai rendszerre, amely folyamatosan keresi az új megoldási lehetőségeket; nemzetközi rendszerre, amely a kereskedelmi és a pénzügyi eljárások fenntartható módszereit részesíti előnyben; • adminisztratív rendszerre, amely rugalmas és képes az önkorrekcióra. Az intenzív kutatások eredményeként ma már a fenntartható fejlődés általános elvei tekintetében is számos megfogalmazással találkozunk, melyek közül a legkidolgozottabb magyar változatot ismertetem. Dr. Gyulai Iván, az Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért igazgatója az alábbiak szerint fogalmazta meg a fenntartható fejlődés elveit. 1. A holisztikus megközelítés elve 2. Az integrációs elv 3. A tartamosság elve 4. A megelőzés és az elővigyázatosság elve 5. Az alkalmazkodási formák megőrzésének elve 6. A helyi erőforrások hasznosításának elve 7. A környezetadekvát hasznosítás elve 8. A stabilitás és a sokféleség megőrzésének az elve 9. A nem anyagi értékek haszon elve 10. A természeti erőforrások használatának és megőrzésének egyidejűségi elve 11. Az eltartó képesség szerinti használat 12. A körfolyamatokban történő összekapcsoltság elve 13. A szubszidaritás elve 14. A koegzisztencia elve 1. A holisztikus megközelítés elve A fenntartható fejlődés koncepciójának egyik legfőbb üzenete az a felismerés, hogy a problémák rendszer jellegűek, összefonódottak. Akár honnan is közelítünk meg bármely egyedi kérdést, legyen az energia, mezőgazdaság, túlnépesedés, biodiverzitás, csak rendszerszemléletben gondolkodva ismerhetjük fel közvetett kapcsolatait a probléma más komponenseivel. Ebből az is következik, hogy bármely probléma megoldásához az okokat kell megkeresnünk.4 A jelenlegi szektor szemléletű közgazdasági rendszer nem alkalmas a rendszerjellegű kihívások kezelésére. A halogató felszíni kezelés helyett tehát az okokat és a történések tendenciáit kell megismernünk. Az ok-okozati lánc élvonalában elsősorban makrogazdasági okok állnak, s ezek okozataként keletkeznek csak azok a társadalmi, gazdasági és környezeti gondok, amelyeket helyben érzékelünk. Naivitás lenne azonban csak a hazai tendenciákat vizsgálnánk, hiszen a globális tér, amiben létezünk behatárolja mozgásterünket, s részben determinálja a tendenciákat. A holisztikus megközelítés elvének másik üzenete – tehát, hogy a helyi kihívásokra adandó válaszokat nem lehet megfogalmazni a tágabb környezet és a globális trendek ismerete nélkül. A rendszerben gondolkodás egyik alapvető kritériuma, hogy a helyi tervek és végrehajtásuk megállják helyüket globális vonatkozásban is. Számos olyan lokális intézkedés létezik, amely a tágabb környezet – legyen az gazdasági, társadalmi vagy természeti környezet – szintjén negatívan hat. 4
Pl. lehet meszezni a savanyú talajt, de az okok megszüntetése nélkül tartós eredmény nem érhető el. Úgy tűnik, hogy az okozat elhárítása kerül kevesebbe. E látszat oka, hogy pl. a környezetsavanyodás árát sokan sokfelé fizetik meg, s ez nem jelentkezik egyetlen ágazat terheként. Ha mindazokat a közvetlen és közvetett károkat együtt látnánk amelyek a környezetsavanyodás miatt keletkeznek (mezőgazdasági hozamok csökkenése, korrózió, egészségkárosodás, degradáció stb.), akkor nem késlekednénk a problémák okait felszámolni.
4
A csoport- vagy egyéni érdekek előtérbe helyezése csak ritkán esik egybe a nagyobb közösség érdekeivel, egy adott hely környezeti problémáinak felszámolása terhelheti a tágabb környezetet stb. A környezeti válság megoldása és kezelése csak egy szemléletében megváltozott, tudatos társadalomban képzelhető el. Ez feltételezi az egész oktatási-nevelési folyamat átértékelését céljaiban, módszereiben és tudásanyagában egyaránt. Az analitikus ismereteken, a tantárgyakra bontó tudásanyagon nyugvó iskolarendszer nem alkalmas a rendszerszemléletű, világlátó társadalom felnevelésére. Napjaink iskoláinak célja, hogy a társadalom egy megfelelő helyére, alkalmazottat képezzenek, az oktatás nem az életről és nem az életért folyik. Sajnálatos módon, az élet praktikus ismeretei, a konfliktusok kezelési módszerei, a globális ismeretek ma még elenyésző helyet kapnak az oktatásban, nevelésben egyaránt. 2. Az integrációs elv A fenntartható fejlődés, eltekintve magának a kifejezésnek a vélt és valós jelentéstartalmától, koncepcionálisan alkalmas arra, hogy integrálja a környezet, a gazdaság és a társadalom minden elemét. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a környezeti, társadalmi, gazdasági érdekeket egyforma súllyal kell mérlegelni. Nem kétséges, hogy ez ma még nem valósult meg. Ennek nem az az oka, hogy a társadalom és a döntéshozók nem szeretnének jól működő gazdaságot, gazdag embereket és tiszta környezetet látni, hanem, hogy az utóbbi kettő megteremtését a gazdasági felemelkedéstől várják, mondván az teremthet forrásokat a másik kettő megoldására. Innen fakad az, hogy csak elvben deklarálják az integráció szükségességét, a valóságban pedig a gazdasági növekedés kap elsőséget. Az integrációs elv értelmében nem lehet a világot szektorokra osztani, amint az még manapság is szokásos. Teljesen világos, hogy nem lehet fenntartható mezőgazdaságról beszélni fenntartható gazdaság, társadalom stb. nélkül, s értelmetlen fenntartható magyar mezőgazdaságról beszélni, ha a világ nem fenntartható. Az integrációs elv gyakorlati megvalósítása új, integrált intézményrendszert követel. A változások összekapcsolják a gazdaság, a társadalom és környezet minden kérdését, amelyet eddig különállónak hittünk és úgy is kezeltünk. A rendszerben létező problémákat nem lehet továbbra is széttagolt intézményrendszerrel, különálló politikákkal kezelni. Az új intézményi struktúra a társadalom és gazdaság alapsejtjeinek együttműködésén és önszabályozásán nyugszik. Az intézményrendszer az állam, a helyi önkormányzat és a helyi közösség önmaga által megformált intézményeinek együtt-működéséből kell, hogy megszülessen. Jellemzőinek egyik legfontosabbja a nem profit érdekeltség, amely képes a társadalmi igazságosságot a helyi haszonvételek egyenlő elosztásával megteremteni. Az új intézményrendszereknek funkciójukban kell biztosítani az integrációs elvet. Ennek megfelelően szükséges az ágazati rendszer lebontása, az ágazatok hatósugarának megváltoztatása, szerepének átértékelése. 3. A tartamosság elve A fenntartható mezőgazdaság az erőforrásokkal való tartamos gazdálkodást követel, mivel a fenntartható fejlődés nem más, mint az erőforrásokkal való tartamos bánásmód, amely a jövő fejlődéséhez is forrásokat hagy. A fő kérdés, hogy az a gazdasági modell, amelyet követni kívánunk, az, hosszútávon megállja-e a helyét a fejlődés minden összefüggésében megvizsgálva. A fogyasztói társadalmak, amelyek már közel felélték természeti erőforrásaikat nem lehetnek mintái a fenntartható fejlődés elérésére törekvő tartamossági célokat kitűző társadalmaknak. Ezek sikerüket a globális erőforrás vagyon gyarmatosításával érték el, a működő tőke kihelyezése által. A tőke hatékony működésének a feltétele az olcsó munkaerő
5
és olcsó erőforrás, amely közvetve vagy közvetlenül minden esetben a természet fokozott kizsákmányoláshoz vezet. 4. A megelőzés és az elővigyázatosság elve Az emberiség eddigi történelme során megszerzett ismereteit az elővigyázatosság elvének gyakori be nem tartása mellett kamatoztatta. Nem tudhatta, hogy egy-egy találmányának alkalmazása milyen problémákat vet majd fel hosszútávon. Milyen paradox az a helyzet, hogy az ember saját létét igyekszik biztosítani a vegyszerek alkalmazása révén, miközben azok alkalmazásával egészségét veszélyezteti. Az elővigyázatosság elvének hangsúlyozása különösen fontos akkor, amikor a géntechnológia forradalmi áttörésének, a klónozott élőlények létrehozásának vagyunk tanúi, jövendő haszonélvezői vagy vesztesei. 5. Az alkalmazkodási formák megőrzésének elve Az ember történelme során szerzett együttélési tapasztalata a természettel a fenntartható fejlődés biztosítéka. Az ún. civilizált világ termelési és fogyasztási kultúráinak elterjedése a természeti erőforrások gyors kizsákmányolásához vezetett. Olyan termelési tradíciók mennek tönkre, amelyeket a természettel szoros együttélésben alakított ki az evolúció, s amelyek fenntartható módon nyúltak forrásaikhoz. A civilizált termelési és fogyasztói mintázat szembeállította az embereket saját termelési kultúrájukkal, s a gyors sikerekkel kecsegtető folyamatok átvétele lerombolta a környezetadekvát termelési kultúrákat. Európában az európaiság, a világméretekben a globalizáció homogenizál, s eltérő természeti, történeti adottságokon nyugvó kultúrákat olvaszt egybe. Ne feledjük, Magyarországon is léteztek a fenntartható energiaforrás-használati termelési kultúrák, mint az ártéri-gazdálkodás, a kismesterségek, vagy a kisparaszti gazdálkodás. 6. A helyi erőforrások hasznosításának elve A fenntartható gazdaság a természetes környezet meglévő erőforrásaira épít. Magyarország az elmúlt évtizedekben megismerhette az importfüggőséget, hiszen olyan erőforrásokra építette az iparát, amelyekkel önmaga nem, vagy csak korlátozottan rendelkezett. Ha ki akarjuk elégíteni a fenntarthatóság kritériumát, helyben kell feltárnunk és mozgósítanunk az erőforrásokat az azokra épülő gazdaság megtervezésével. 7. A környezetadekvát hasznosítás elve A fenntartható gazdaság számára ez az egyik legfontosabb elv. Általánosan elterjedt, hogy olyan ökológiai rendszereket akarnak alkalmassá tenni bizonyos termék-szerkezet kialakításához, amelyek arra nem alkalmasak. Ilyenkor a természetes környezetet alakítják át a kívánalomnak megfelelően, és próbálják a kívánt állapotban tartani. Ez persze csak állandó energiabefektetéssel lehetséges, hiszen a rendszer vissza akar térni a természetes feltétetek által diktált állapothoz. Ez a tipikus esete a gombhoz a kabátot történetnek, amely bár banális, mégis igaz. A magyar mezőgazdaság szép számmal vonultathat fel ilyen eseteket, amelyek általában a nedves területek meliorációjával függnek össze. Az is nyilvánvaló, hogy az ilyen átalakítások és állapotban tartások költségeit soha sem fedezik az elért eredmények, s összességében gazdaságilag is negatív eredményeket hoznak. 8. A stabilitás és a sokféleség megőrzésének az elve A fenntarthatóság és a stabil rendszer záloga a sokféleség. A szocialista gazdaság kollapszusa ékesen bizonyította, hogy milyen sérülékeny az a gazdaság, amely csak a nehézipar egyeduralmára épít, amelynek kicsi a termék diverzitása, amely centralizál és amely homogén. Vagyis a gazdaság stabilitását is a sok lábon való állás jelenti.
6
Igaz ez a természetre is, amelynek a stabilitását a magas fokú biológiai változatosság jelenti. A sokféleség társadalmi vonatkozása a kulturális diverzitás. Minden olyan törekvés, amely megszüntet vagy e erőszakosan beolvaszt kultúrákat, megpróbál egyformaságot teremteni, elszegényíti az emberiséget és a jövőt. A különböző kultúrák sokfélesége, a természetes rendszerek sokfélesége, az élőlények sokfélesége, a nézetek és vélemények sokfélesége mind-mind egy kiegyensúlyozott, távlatokban is fennálló fejlődés lehetősége. A biológiai sokféleség a fenntartható mezőgazdaság kulcskérdése, a sokféleség megőrzése és használata jelentheti az egyik lehetséges kiutat korunk válságából. A sokféleséget meg kell őriznünk, mert szükségünk van a stabilitásra. Ugyanakkor ennek az ellenkezője folyik, fajokban elszegényítjük környezetünket, s csökkentjük a rendelkezésükre álló területet is. Rendkívül kevés növény- és állatfajt használunk fel szükségleteink kielégítéséhez, s mivel ezek megtermelésére egyre nagyobb területeket kell igénybe vennünk, ezáltal csökken a többi, nem termesztett faj területi lehetősége. Ez a biológiailag katasztrofális jelenség gazdaságilag is teljesen logikátlan, hiszen a piaci stabilitás és a termelés biztonsági filozófiája is a termékek sokféleségét igényli. A lehetséges kiút a hasznosításba vont fajok számának növelése. Ez jó a gazdaságnak, mert nő a stabilitása s jó a biológiai sokféleségnek is, mert az ember érdekeltté válik a hasznosításba vont fajok megőrzésében. Minél több fajt vonunk be a hasznosításba, annál több fajt őrzünk meg, s annál inkább csökken a monokultúrák aránya. 9. A nem anyagi értékek haszon elve Létezésünk minőségét az anyagi és anyagiakban nem mérhető javak egyaránt meghatározzák. Ma olyan világban élünk, ahol az értékmérő a pénz, az anyagi javak biztonsága. Az emberek törekvését ez az értékrend határozza meg. Mégis egyre szegényebbek vagyunk. Hiányoznak életünkből azok az értékek, amelyektől az anyagi világ képzete megfosztott bennünket. A nem anyagi javak megléte előfeltétele az egyének és társadalom anyagi gazdagságának. A természeti erőforrások biztonsága, a környezet teljesítőképességének megőrzése, az iható víz, a tiszta levegő, a szennyezés-mentes környezet, a táj esztétikuma mind-mind létezésünkhöz szükséges, pénzben nem kifejezhető értékek.5 10. A természeti erőforrások használatának és megőrzésének egyidejűségi elve A természeti erőforrások egy időben történő használata és megőrzése a hagyományos szemléletben kibékíthetetlen ellentmondásnak tűnik. Valójában a klasszikus környezetvédelmi megoldások korában a környezeti problémák megoldására fordított pénzeszközöket a már megtermelt anyagi javakból kell elvenni. Ez a tény hátráltatja, hogy a társadalom egésze a környezeti gondok megoldása mellé álljon, hiszen ez esetben önmagát kell korlátoznia, anyagi javaiból kell elvenni, azaz áldozatokat kell hoznia. Látnunk kell tehát, hogy a hagyományos modellekben keleten, és nyugaton egyaránt a válság megoldása komoly forrásokat von el a társadalom egyéb igényeinek kielégítésétől. Ebben a szisztémában tehát illúzió azt hinni, hogy kialakulnak olyan környezettudatos társadalmak, ahol a társadalom egésze önként vállalja a lemondást, az anyagi javak megteremtésének csökkenő nívóját.
5
Közismert hogy egy erdő pénzben közvetlenül nem mérhető immateriális szolgáltatása 12-szer nagyobb annak anyagi szolgáltatásánál. Az erdő haszonvétele tehát nem elsősorban gazdasági, sőt egyáltalán nem az. Sajnos ez nem tükröződik vissza a vele való bánásmódban, vagy a társadalom tudatában.
7
11. Az eltartó képesség szerinti használat Ismert mondás, hogy a Föld ki tudja elégíteni mindenki igényét, de nem tudja kielégíteni mindenki kapzsiságát. Nyilvánvaló, hogy a bioszféra eltartó képessége egy adott tudományos-technikai színvonalon megszabja az eltartható egyedek számát. Ennek az összefüggésnek mindhárom eleme kölcsönhatásban van egymással. A nem megfelelő egyedszám a tűrőképességet meghaladhatja, s ez esetben akár a tudományostechnikai színvonal növelése esetében is csökken az eltartó képesség. Ez kezdetben bizonyos egyedcsoportok életkörülményeinek leromlásával, majd egyedszám csökkenésével járhat. Az összefüggés azonban más megvilágításban rámutat arra, hogy ha a tudományos-technikai színvonal növekszik s a népesség nem változik, akkor a tűrőképesség figyelembevételével a népesség létszínvonala javítható. 12. A körfolyamatokban történő összekapcsoltság elve A globális rendszer egészében és alrendszereiben is érvényesül az anyag áramoltatásának ciklusossága. A termelői, fogyasztói és lebontói folyamatok a rendszer elemeinek összekapcsoltságán keresztül, helyi és globális szintű biogeokémiai ciklusokba áramlanak. Ehhez képest a humán gazdaságot jobbára lineáris termelői és fogyasztói kapcsolatok jellemzik. A linearitás miatt alacsony a hatékonyság, nagy az energiaveszteség, sok a termelési hulladék. A rendszerből szinte teljesen hiányzik a lebontási fázis, ezért a termelési hulladék nem hasznosul az újabb termelési folyamatban, hanem szemétté válik. Mivel a lebontási fázis hiányzik, lehetetlen a bevont erőforrások fejlesztése, de egyszerű fenntartható használatuk sem tud megvalósulni. Ezzel szemben a teljes termelői-fogyasztási-lebontási ciklus fejleszti a bevont erőforrásait, pl. a termelés fölöslege a biogeokémiai ciklusokban fosszilizálódik. Az ember azt a meglévő lehetőséget sem használja ki, hogy a természetes rendszer lebontási ciklusaihoz illessze a termelési hulladékait. (Lásd: PET palackok, veszélyes hulladékok, stb!) 13. A szubszidaritás elve A fenntartható társadalom a teljes jogú egyénből és azok közösségeiből építkezik rendszerré. Az egyén érdekeinek megvalósulása a közösségen keresztül ütközik, vagy azonosul más egyének vagy közösségek érdekeivel, s a különböző érdekek szelekcióját a kölcsönösség adja. A kölcsönös nagylelkűség, a közösségi érzés újraéledése ebben a szerkezetben nem a közösség kötelező diktátuma, hanem az egyén egzisztenciális létének kiteljesedési lehetősége, a mindenkire kötelező parancsokat osztogató monolit hatalmi struktúrával szemben, amely a kölcsönösség elszegényedéséhez, egyéni és csoportérdekek kialakulásához vezetett. Az új szerkezetben az egyén vágyai válnak a közösség szervező erőivé, amelyek egy decentralizált irányítási rendszerben intézik saját ügyeiket. A döntés áthelyeződik a döntés közvetlen hatásfelületére, csökken a központi felelősség és a sematizálásból adódó tévedési lehetőség. Nő a szabadságérzet és a tényleges beleszólás a közösség sorsának intézésében. A helyi irányítási rendszerek jobb működési folyamata a helyi viszonyok reálisabb helyzetismeretén és helyzetelemzésén alapul. A döntési folyamatot a helyzetelemzés, az alternatívák megfogalmazása és kidolgozása, valamint az érdekegyeztetés vezeti be. A döntés és döntési folyamat minden egyes fázisának szempontja a nagyobb struktúrák felé való érdekegyeztetés, a fenntartható fejlődés elmélete, valamint a környezeti, társadalmi és gazdasági érdekek összeegyeztetése. 14. A koegzisztencia elve A fenntartható fejlődéshez tartozó új struktúra lényege a monolitikus rendszer felváltása egy elemeiből szerveződő, kicsiny szervezeti és gazdasági egységekből felépülő, változatos rendszerrel. Ahogy a társadalom az egyénből, családból s azok érdek és érzés
8
közösségeiből épül szervezett egységgé, úgy a gazdaság is az egyénhez és közösségeihez köthető kis gazdasági egységekből tevődik össze. Ebben az esetben nem az egymás vállán való állás, hanem az egymás mellett való létezés valósul meg. A látszólag diszkrét egységek, amelyek egymás kiegészítői és kölcsönös kiszolgálói, végül nagyobb struktúrákban szerveződnek. A sok egységből felépülő szervezet képes rendszerként működni, s megvalósítani azt a demokratikus és a mindenkori helyzetnek megfelelő irányítást, amely nem idegen a rendszer belső lényegétől. Az irányítás a rendszer lényegéből fakad, s nem attól elszakadt mesterséges konstrukció. Ennek a szerkezetnek minden eleme a környezet, társadalom és gazdaság valós elemeihez köthető. Nem a mesterségesen kijelölt megyehatárok, hanem a természet- és gazdaságföldrajzi, az ökológiai, a közösségi és termelői viszonyoknak megfelelő átfogó önirányítási egységek határfelületei jönnek létre, amelyben a rendet és harmóniát a körülményekhez való állandó alkalmazkodás szükségessége biztosítja, s nem a kívülről jövő akarat. Ez a heterogén rendszer, amely figyelembe veszi a helyi adottságokat, ökológiai viszonyokat, a rendelkezésre álló erőforrásokat, termelési tradíciókat, a népesség összetételét, szakmai képzettségét, kultúráját stb., stabilabb és rugalmasabb is egyszerre a monolit struktúrákkal szemben, mind gazdasági mind társadalmi vonatkozásban. Ez a szerveződés az, amely képes együtt élni a természet más teremtményeivel, felismervén a kölcsönös függőség megmásíthatatlan tényét, mivel az ember is része a természet rendszerének. Az EU környezetvédelmi stratégiájának értékelése Az EU környezetvédelmi stratégiáinak értékelése, amely az elmúlt 20 évben többször változott, bepillantást kínál az EU múltbeli és jelenlegi megközelítéséről a fenntartható fejlődéssel kapcsolatban. A stratégiai politikai dokumentumok, a középtávú programok és az ezeket „aprópénzre váltó” Környezetvédelmi Akcióprogramok6, jól tükrözik a készítésük idején uralkodó környezeti gondolkodásmódot, a problémák érzékelését, illetve az alkalmazott gyakorlatot. Az Európai Közösség nagyra törő programmal kezdte környezetpolitikáját, amely a fenntartható fejlődés jelenkori fogalmának nagyon sok elemét tartalmazta. Az Egyesült Nemzetek (1972-es) I. Stockholmi Környezetvédelmi Konferenciája után – és annak köszönhetően, hogy a társadalom és a tudósok figyelme egyre inkább a "növekedés korlátozásának" szükségszerűségére terelődött – az Európai Bizottság kezdeményezte egy közösségi környezetvédelmi stratégia kidolgozását. Ennek szellemében született meg 1973. novemberében az I. Környezetvédelmi Akcióprogram(1973-1977.) E program érvelése szerint a gazdasági fejlődés, a jólét és a környezet védelme kölcsönösen összefügg egymással és "a környezet védelmét a Közösség egyik alapvető céljának kell tekinteni". A legfontosabb célkitűzések a következők voltak: • a környezeti károk megelőzése és csökkentése; • az ökológiai egyensúly megőrzése; • az erőforrások ésszerű használata. Az Első Környezetvédelmi Akcióprogram az egyéb politikák által okozott környezeti hatások átfogó vizsgálatának szükségességét hangsúlyozta a további káros tevékenységek elkerülése érdekében. Ebben az értelemben az Első Környezetvédelmi Akcióprogram kezdetleges formában ugyan, de tartalmazta a későbbi fenntartható fejlődési modell sok elképzelését. Az európai környezetpolitika környezeti érvelésre támaszkodott, és (még) nem rendelte magát alá a közös piac céljának. 6
(Environmental Action Programs)
9
A II. Környezetvédelmi Akcióprogram (1977-1981.) a megközelítés és a célkitűzések tekintetében az első folytatásának tekinthető. A III. Környezetvédelmi Akcióprogramban (1982-1986.) meglehetősen nagy közpolitikai szemléletváltás tükröződik: hiszen egyre inkább a belső piac létrehozásához kapcsolódott. A Harmadik Környezetvédelmi Akcióprogram a környezetpolitika lehetséges kockázatait és hasznát hangsúlyozta a belső piac tekintetében. A környezetpolitika a belső piac kialakításának célja alá rendelődött, a tagországok környezetpolitikáit a verseny torzulásának elkerülése és a nem tarifa jellegű korlátozások leépítése miatt harmonizálták termékszabványok bevezetése által. A környezetpolitika orientáltsága is megváltozott: a környezetminőség helyett az emissziós értékek kerültek előtérbe. A nyolcvanas évek végén a világméretű környezeti kockázatról folyó viták – különösen a klímaváltozás kérdése – a hivatalos politika részévé váltak. 1985-től kezdődően, a „zöld szervezetek” a nemzetközi konferenciákon drasztikus politikai változást sürgettek. A klímaváltozásról folyó viták egyik jellemző velejárója volt, hogy a környezetpolitikától többet kívánt, mint pusztán a „csővégi technológiák” javítását. Ez a kérdés mindenféleképpen hosszú távú gondolkodásmódot igényelt, hiszen mind a klímaváltozás hatása, mind bármilyen hatékony stratégiai eszköz hatásossága csak hosszú távon jelentkezik. A probléma kezelése az integrált, hatékony technológiák bevezetését, a gazdasági szerkezetátalakítást, sőt új fogyasztási és termelési szokások kialakítását feltételezte. A CO2 kibocsátás csökkentése is több szektort (energia, közlekedés, mezőgazdaság, vegyipar) érintett. A kérdések csak nemzetközi szinten voltak kezelhetőek, és a megoldásokról szóló vitákban az EU vezető szerepet vállalt. Az EU Bizottság számára ez vonzó lehetőség volt az európai integráció erősítésére és a nemzetközi szerepének megerősítésére. Az Európai Parlament 1986-os kezdeményezése után, az Európa Bizottság 1988-ban már reagált az EU Tanáccsal folytatott általános párbeszédben a nemzetközi felhívásokra és új stratégiát javasolt a CO2 kibocsátás stabilizálása, a hatékonysági előírások, pénzügyi szabályozók és kutatások tekintetében.7 Mindezek alapján a nyolcvanas éveket sokan fordulópontnak tekintik az EK környezetpolitikájában, mert a környezet védelme külön fejezetet kap az Egységes Európai Okmányban is, bár az alkalmazott megközelítés és a gyakorlat tekintetében még nem történt jelentős változás. A dokumentumban – a Harmadik Környezetvédelmi Akcióprogramhoz hasonlóan – a környezetpolitika létalapját gazdasági megfontolások alkották. A IV. Környezetvédelmi Akcióprogramban (1987-1992.) már az újabb jelentős szemléletváltozás megfigyelhető, hiszen most először a környezetpolitika nem egy különálló fejezetként, hanem a teljes termelési folyamatot integráló politikaként jelent meg. A Negyedik Környezetvédelmi Akcióprogram elvei: • integrált megközelítés, • szektorális elemzés, • új eszközrendszer. Ezeket az elveket tovább fejlesztették a következő években. Ezt a változást sokan "paradigmaváltásként" jellemezték a "gazdasági orientáltságról" a "fenntarthatóság fogalmi keretére". 7
Ez a vezető szerepre való törekvés ösztönözte az Uniót az energia/CO2 adó javaslat elkészítésében is az 1992-es UNCED konferencia megrendezése előtt.
10
A fenntartható fejlődés fokozatosan az EU irányadó környezetpolitikai hivatkozásává vált az 1990-es évek kezdetétől. Olyan ún. nyerő-nyerő helyzeteket8 elemeztek, ahol a környezeti és a gazdasági célok nem kerültek ellentétbe. Számos külső tényező működött közre az új politikai szemlélet további előmozdításában és kidolgozásában. Ezek közül legfontosabb az új globális problémák felismerése, az 1992-es UNCED konferencia, a gazdasági eszközök egyre szélesebb támogatottsága és az európai környezetvédők új hulláma. Témánk szempontjából fontos EU dokumentum „A Növekedésről, Versenyképességről és a Foglalkoztatásról szóló Fehér Könyv.9 A Fehér Könyv olyan új fejlődési modellt javasolt, amely a munkaerő és az energia árarányának eltolásával próbált munkahelyeket teremteni és az erőforrás-használat hatékonyságát javítani. A fenntartható fejlődést a gazdasági és társadalmi hatékonyság és a versenyképesség javításának eszközeként fogalmazta meg. Az EU környezetpolitikájának új stratégiai irányultsága még világosabban jelenik meg az V. Környezetvédelmi Akcióprogramban (1992-2000.). Néhány érdekes és új elem a Programból: • a fenntartható fejlődés alapcélkitűzése a Brundtland Bizottság szerinti megfogalmazásban; • szektorális megközelítésről beszél, amely a környezeti dimenziót integrálja a legszennyezőbb szektorokba (közlekedés, energia, mezőgazdaság) és korlátozza a régi "csővégi" szemléletet. • Helyette cselekvési programot javasol a közlekedés szerkezeti átalakítására (tömegközlekedés irányába), az energiahatékonyság javítására és a szennyezés megelőzésére. • Konszenzus alapú megközelítést javasol, mely figyelembe veszi a nemkormányzati szervezetek és a helyi hatóságok szerepét a környezet általános érdekeinek képviseletében. A fenntartható fejlődés koncepciójának megjelenése az amszterdami egyezményben 1997. júniusában Amszterdamban az Európa Tanács megerősítette az EU elkötelezettségét az 1992-es Riói Konferencia ajánlásainak vonatkozásában. Az Európa Tanács kijelentette, hogy a Riói folyamatnak olyan szintre kell felgyorsulnia, mely világméretekben is lehetővé teszi a fenntartható fejlődés megvalósulását, ehhez azonban elengedhetetlen a környezet-, a gazdaság- és a szociálpolitika integrációja. Az Alapszerződés szövegszerű módosító megfogalmazásai azt mutatják, hogy a fenntartható fejlődés (elméletben!?) az EU egyik alapcéljává vált. Az Unió a következő célokat tűzte maga elé: • a gazdasági és a társadalmi folyamatok fejlesztése a kiegyensúlyozott és fenntartható fejlődés elérése céljából... • A Közösség feladatának tekinti a közös piac, a gazdasági tevékenységek harmonikus, kiegyensúlyozott és fenntartható fejlesztését a gazdasági és pénzügyi unió létrehozásával, közös politikák és tevékenységek végrehajtásával, • a fenntartható és inflációmentes növekedést, • a gazdasági fejlettség magas szintű konvergenciáját, • a foglalkoztatás és a szociális védelem magas színvonalát, • a környezet minőségének magas szintű védelmét és fejlesztését, az élet színvonalának és minőségének növelését, valamint
8 9
(Win-win situations) (White Book on Growth, Competitiveness and Employment, 1993).
11
•
a gazdasági és társadalmi összetartás és szolidaritás erősítését a tagállamok között, a közösség egész területén. Az EU tehát bizonyos mértékig elfogadta az állampolgárok és a nagyobb környezetvédő társadalmi szervezetek követelését, hogy a fenntartható fejlődés a Szerződés egyértelmű és elsődleges célja legyen. Ez fontos eredmény, azonban nem elégséges, mivel a konkrét intézkedések még hiányoztak – és ami még rosszabb – az uniós szakpolitikák olyan fejlesztéseket ösztönöztek, melyek fokozták az erőforrások kiaknázását. 10 A Szerződés "fenntartható és inflációmentes növekedés" szóhasználata tükrözte a legjobban a belső konfliktust a környezet védelme és a gazdasági növekedés melletti elhivatottság között. A gazdasági növekedés modellje ellentmondásban volt – és van bizonyos mértékig még ma is – a fenntartható fejlődés elveivel. Az ipar és az energiaszektor "zöldítése" a (szennyező) kibocsátások csökkentését, és a termelési tényezők (elsősorban az energia) felhasználásának relatív hatékonyságának évi 12%-os javítását jelentette. Mivel ezt legtöbbször hasonló ütemű átlagos éves gazdasági növekedés kísérte, az erőforrások felhasználása abszolút mértékben nőtt. Ez a részben független növekedés11 környezeti szempontból jobb volt ugyan, mint a hagyományos, relatív erőforrás-növekedéssel járó gazdasági növekedési modell, de ez sem volt tekinthető igazán fenntarthatónak.12 Bár az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogram elméleti része tartalmazta az "ökológiai szerkezetátalakítás" minden fontos elemét, azonban a fent említett új elemekből napjainkig csak keveset hajtottak végre Közösségi szinten. Csak az önkéntes megállapodások és a gazdasági eszközök váltak egyre népszerűbbé, de azok is csak tagállami szinten. Több EU országban is bevezették az öko-adó valamely formáját, de az EU-ban a széndioxid/energia adózás bevezetésének vitája leállt. A konfliktusok forrásának legfőbb területe – volt és maradt – a Közös Agrárpolitika, amelyre az EU a költségvetésének mintegy 50%-át költötte. Ebből a támogatásból főként azok a nagy farmer gazdaságok részesültek, amelyek intenzív és környezetkárosító módon (nagy növényvédőszer, műtrágya és energia felhasználással) gazdálkodtak. A szavak és a tettek ellentmondásának egy másik példája a nukleáris technológiák támogatása a megújuló energiák (szél, víz, nap) helyett.13 A környezeti szempontoknak a többi szakpolitikába való integrálásához a környezetvédelemért felelős Főigazgatóság (DG XI) nem volt elég erős, így az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogram haladó eszméinek a tagállamok ellenálltak, amely a környezetpolitika hanyatló korszakát eredményezte. Ez alatt az időszak alatt nyilvánvalóvá vált az EU Bizottság túlzott optimizmusa a tagállamok "paradigmaváltási hajlandóságáról". Az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogram alacsony hatékonysága értelmezhető a közös európai környezetpolitika korlátozottságának jeleként is.
10
Nem meglepő, hogy az Európai Környezetvédelmi Ügynökség megállapította, hogy az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogramban 2000-re kitűzött (meglehetősen gyenge) uniós célokat, csak a klór vegyületek és a SO2 esetében lesznek képesek teljesíteni. A többi célkitűzést (CO2, NO, zaj, rovarirtó szerek és nitrát) irreálisnak minősítette (EKH, 1995). 11 (Partly delinked growth) 12 . A későbbiekben még kitérünk arra, hogy a termelési és a fogyasztási minták csak egy "dematerializált" gazdaságban fenntarthatóak. 13 Egy felmérés szerint az előbbit 55%-ban, míg az utóbbit csak 25%-ban támogatja az EU.
12
Mit hozhat a jövő? A jövőkép megrajzolásához elemeznünk kell a gazdasági fejlődés során alkalmazott modelleket. Ezek közül az anyagintenzív gazdasági növekedés az 1960-as és 1970-es években az erőforrások folyamatosan növekvő felhasználásán alapult. Napjainkban is ez a gazdasági növekedési típus dominál még néhány fejlődő országban, például Kínában. A fejlett "nyugati" országok gazdasági növekedése az elmúlt tíz évben az erőforrás felhasználástól részben független és az anyagintenzív gazdasági növekedés kombinációja. Néhány esetben a környezetpolitika hatására az inputtól teljesen független növekedés alakulhatott ki (például kén-dioxid kibocsátás esetén). Egészében véve a források felhasználása az EU-ban még mindig növekszik az ún. öko-hatékonyság mérsékelt növekedése ellenére. A környezetszennyezés mértékétől függetlenedett gazdasági növekedés nem jelent szükségszerűen fenntartható fejlődést, a "dematerializált" kifejezés a termékek és szolgáltatások olyan termelési és fogyasztási mintájára alkalmazható csak, melyek a nyersanyag-felhasználás legalább a maihoz képest tízszeres csökkentésével is megvalósíthatók. Ez azt is jelenti, hogy a további gazdasági növekedést a tízszeresnél is nagyobb csökkentéseknek kell kísérnie ahhoz, hogy fenntartható lehessen." Bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy az Amszterdami Szerződésben használt "fenntartható és inflációmentes növekedés" ezt jelenti, azonban félő, hogy a politikai döntéshozók csak beszéltek, de még valójában nem gondolkodtak el a dematerializált növekedés követelményeiről. Pedig csak ennek a növekedési formának a követésével térhet vissza az EU az őt megillető környezeti tér kereteibe az életszínvonal csökkenés nélkül. Az EU globális kötelezettségei A környezeti tér méltányos felosztása A Föld Barátai, Európa a Fenntartható Európa elnevezésű kampánya során a "környezeti tér méltányos elosztását" mint a fenntartható fejlődés céljainak és a megvalósítás időkereteinek meghatározására alkalmas új fogalmat vezette be. A környezeti tér "az energiaforrások, a nem megújítható erőforrások, a termőföld és az erdők azon mennyiségét jelenti, melyek használata nem okoz visszafordíthatatlan környezeti károkat, és nem fosztja meg a jövő generációit a számukra szükséges erőforrásoktól". Egy nemzet környezeti tere korlátozott mennyiségű fosszilis fűtőanyagokból, papírból, fából, talaj- és felszíni vizekből, nem megújuló erőforrásokból (például alumínium és az élelemtermelésre alkalmas termőföldek) áll. Ahogyan a Riói Agenda 21-ben is megfogalmazódik, a fenntarthatóság társadalmi és környezeti egyensúlyt kíván. Az egyenlőség és a társadalmi igazságosság alapelve tükröződik a "környezeti tér méltányos elosztásának" számításában: a Földön létező erőforrások mennyiségét kell elosztani a föld népességének az adott évben várható számával. Ebben a megfogalmazásban a fenntarthatóság azt jelenti, hogy minden ország többé-kevésbé a népesség számának arányában használhatja a Föld erőforrásait. A Fenntartható Európa kampány részeként a Wuppertal Institute nagyszabású tanulmányt készítésébe fogott (Toward Sustainable Europe), amelyben kiszámolta az EU környezeti terét, a jelenlegi és a 2010-re kitűzött felhasználással együtt.
13
Környezeti tér, a jelenlegi felhasználás és az Európai Unió 2010-re kitűzött céljai
Erőforrás
CO2 kibocsátás Cement Nyersvas Alumíniu m Klór vegyülete k Fa
jelenlegi egy főre jutó éves felhasználás
egy főre jutó éves környezeti tér optimuma
szükséges változtatás (%)
célok 2010-re (%-os változtatá s)
7.3 tonna
1.7 tonna
-77
-26
536 kg 273 kg
80 kg 36 kg
-85 -87
-21 -22
12 kg
1.2kg
-90
-23
23
0 kg
-100
-25
0.66 m3
0.56 m3
-15
-15
Bár a táblázat adatai hozzávetőlegesek, egyértelművé teszik a szükséges változtatások nagyságrendjét az erőforrások felhasználása terén az iparosodott országokban.14 A KeletEurópai országok esete részben hasonló, részben eltérő. Általában a fosszilis fűtőanyagok egy főre jutó felhasználása a kelet-európai országokban éppolyan magas, mint az EU-ban. 15 Nyilvánvaló, hogy ezek az országok nagyon gyenge hatékonysággal használják fel az energiát, az elavult technológiák és a monopóliumok által uralt energiapiac következtében. A közép-kelet-európai országok tehát elvileg csökkenthetik a jövőben az energiafelhasználásukat az életszínvonal növelésével párhuzamosan.16 Sajnos az EU jelenleg az atomerőművek modernizálásában "segíti" a kelet-európai országokat. Az Unióban bejegyzett atomipari cégek túlélésének ez az egyetlen módja, hiszen az Unióban ez a szektor lassú hanyatlásnak indult a kormányok érdektelensége, valamint a meglevő és az új nukleáris létesítmények magas költségei miatt. A kelet-európai országok arra használhatnák az átmeneti időszak által kínált lehetőségeket, hogy közvetlenül a fenntartható fejlődés pályájára álljanak. Az erőforrások felhasználásának szükséges csökkentése viszonylag könnyen és olcsón megoldható, hiszen az a hatékonyság javításával ellensúlyozható. Emellett a Kelet-Európai országoknak megvan az az előnyük, hogy a források jelenlegi egy főre eső felhasználása miatt néhány esetben nem állnak messze a méltányos elosztás szintjétől. Az egy főre jutó természeti terület nagysága jóval nagyobb Közép-KeletEurópában. Az energia-felhasználás csökkentésének jó esélye van az alacsony energiahatékonyság miatt. 14
A nyersanyag felhasználás 1 főre jutó értéke Németországban 1975. óta 64 tonnáról 76 tonnára nőtt. Hollandiában ezek az értékek 56 és 67. 15 Sőt, Észtországban és Ukrajnában az egy főre jutó CO2 kibocsátás olyan magas, mint az Amerikai Egyesült Államokban (kb. 16-19 tonna CO2/fő). 16 Az erőművek ("modernizálás" helyetti) bezárásával pénzügyi források szabadulnának fel, melyek finanszírozhatnák például a házak szigetelését. A szigetelési programokkal a fogyasztók csökkenthetnék energia számláikat, új helyi munkalehetőségeket teremthetnének, csökkenne az energiafogyasztás és az üvegházhatást okozó gázok kibocsátása.
14
Mégis fennáll annak a veszélye, hogy Közép-Kelet-Európa nem tesz majd komoly lépéseket a dematerializált fenntartható fejlődés irányában, hanem a nyugati anyagintenzív fejlődési utat fogja követni. Az elmondottakból érzékelhető, hogy a környezeti tér méltányos elosztásához vezető út Kelet és Nyugat Európa számára is rengeteg feladatot, felelősséget és közös teendőket jelent az elkövetkező évtizedekben. A fenntartható fejlődés felé vezető új út elemei az Európai Unióban A források felhasználásának jelentős csökkenése a jólét csökkenése nélkül is lehetséges, és az erőforrás-használat csökkentése nem egyenlő a végfelhasználás csökkentésével. Helyette arra kell törekedni, hogy a természetes erőforrások kiaknázásának minimalizálása mellett elégítsük ki az emberi szükségleteket. A legjobb technológiák fejlesztésével és használatával a gazdasági lehetőségek növelhetőek és a társadalmi célok (például új munkahelyek teremtése) is megvalósíthatók. Mindehhez azonban szükséges A források (nettó elsődleges) felhasználásának ellenőrzése Amíg a jelenlegi és a hamarosan kibővített EU nem követi nyomon az erőforrások felhasználásának alakulását, addig nem is lesz képes célokat kitűzni ezzel kapcsolatosan. Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség fontos szerepet játszhat ennek a folyamatnak az élénkítésében. A munka adóterheinek átterhelése az erőforrás-használatra Az EU-ban és a Közép-Kelet-Európai országokban is csökkenteni kell az energia állami támogatásának nagyságát egy lehetséges szén/energia adó bevezetése előtt. Ez igen jelentős vitatéma lesz a jövőben. Ezzel párhuzamosan a munkára kivetett adóterhek csökkentése és a szigetelési programok állami támogatása a környezet, a foglalkoztatás és a háztartások számára is előnyös lenne. 17 Szigorú technikai normák bevezetése A magasabb energiaárak nélkül az intézkedések nem lesznek hatékonyak. A „Fenntartható Európa” Az Európai Unió vezetőinek 2001 júniusában Göteborgban tartott csúcsértekezletén elfogadták "Új Európai Unió fenntartható fejlődési stratégiája" című dokumentumot. Ennek főbb fejezetei: Éghajlatváltozás Az EU teljesíteni fogja a kiotói kötelezettségvállalását. Kiotó ugyanakkor csak az első lépés. Azt követően az EU-nak törekednie kell a légköri üvegházhatású gázok kibocsátásának évi 1%-os csökkentésére az 1990-es szinthez képest 2020-ig. Az Unió kitart amellett, hogy a többi nagy, iparilag fejlett ország is tegyen eleget a kiotói vállalkozásnak. Ez elkerülhetetlen lépés a szélesebb nemzetközi erőfeszítés biztosításához, amely a globális felmelegedés korlátozása és hatásaihoz való alkalmazkodás érdekében szükséges. Közegészség Az élelmiszerek biztonsága és minősége legyen az élelmiszerlánc összes résztvevőjének célkitűzése. 17
A források fenntartható használata nem érhető el máról holnapra, de léteznek példák, melyek bizonyítják, hogy az erőforrások takarékos felhasználása nem zárja ki a magas életszínvonalat. Amszterdamban egy tucat olyan ház épült, amelyekben az éves gázfogyasztás 100 m3 alatt van. (A holland átlag 1750 m3). Dániában 20 háztartásban a létező legjobb modellekre cserélték a legfontosabb elektromos készülékeket, mely eredményeképpen a háztartások áramfogyasztása a felére csökkent. (Közép-Kelet-Európában az energiahatékonyság javítása olyan hatalmas lehetőségeket hordoz, mely könnyen (többletköltség nélkül) helyettesíthetné a régió nukleáris kapacitását.)
15
2020-ig biztosítani kell, hogy a vegyszereket csak olyan módon állítsák elő és használják fel, hogy az ne jelentsen jelentős veszélyt az emberi egészségre és a környezetre. Meg kell oldani a fertőző betegségek kitörésével és az antibiotikumokkal szembeni rezisztenciával kapcsolatos problémákat. Természeti erőforrások Szét kell választani a gazdasági növekedést az erőforrások felhasználásától és a hulladékok keletkezésétől. Meg kell védeni és helyre kell állítani az élőhelyeket és a természeti rendszereket, valamint meg kell állítani a biológiai sokféleség csökkenését 2010-ig. Javítani kell a halgazdálkodást annak érdekében, hogy EU és globális szinten egyaránt megfordítsuk az állományok csökkenésének tendenciáját, biztosítsuk a fenntartható halászatot és az egészséges tengeri ökoszisztémákat. Közlekedési rendszerek és területgazdálkodás Jelentős mértékben szét kell választani a közlekedés növekedését a bruttó hazai termék növekedésétől annak érdekében, hogy a forgalmi torlódások és a közlekedés egyéb negatív mellékhatásai csökkenjenek. El kell érni, hogy a közlekedés a közutakról oly mértékben tevődjön át a vasutakra, viziutakra, illetve a tömegközlekedési eszközökre, hogy a közúti közlekedés részaránya 2010ben ne haladja meg az 1998. évit. Elő kell segíteni a kiegyensúlyozottabb regionális fejlődést a gazdasági tevékenységben mutatkozó egyenlőtlenségek csökkentésével, illetve a vidéki és városi közösségek életképességeinek fenntartásával, amint azt az Európai Térségfejlesztési Perspektíva ajánlja. Az EU VI. Környezetvédelmi Akcióprogramja a 2001-2010. időszakra szól. Ezen belül a következő prioritások találhatók: • Az éghajlatváltozás kezelése. • A természet és a biodiverzitás. • Környezet és egészség. • A természeti erőforrások fenntartható használata és a hulladékgazdálkodás. Az utóbbi prioritás esetében a cél, annak elérése, hogy a megújuló és a nem megújuló erőforrások felhasználása, valamint a másodlagos hatások ne haladják meg a környezeti eltartóképességet, melynek eszközei: • az erőforrás-használat elválasztása a gazdasági növekedéstől, • jelentősen javított erőforrás-hatékonyság, • a gazdaság dematerializálása és a hulladék keletkezésének megelőzése. Az EU közvélemény Arról, hogy az európai lakosok hogyan viszonyulnak a környezeti problémákhoz, s hogy ennek milyen „hajtóereje” lehet, annak a közelmúltban nyilvánosságra hozott uniós közvéleménykutatás eredményei adnak képet, amelynek során a környezetvédelemmel kapcsolatos kérdésekről faggatták a polgárokat – kereken 16 000 főt. A tavaly ősszel elvégzett vizsgálat legfontosabb eredménye alighanem az, hogy a lakosságot egyre fokozódó mértékben érdeklik a környezetvédelem kérdései, s ez bizonyos mértékig az aggodalom növekedésével is társul. Az összességében mintegy 40 oldalas kutatási jelentés eredményeit minden bizonnyal figyelembe fogják venni az unió környezetvédelmi politikája jövőben alakítása során is, legalábbis a jelentést bemutató környezetvédelmi biztos, Margot Wallström szavai erre utalnak: „Az európaiak világosan látják, hogy a környezetvédelem kiemelt jelentőséggel bír, s több európai szintű akciót, cselekvést igényelnek. A kutatás során feltárt véleményeket természetesen figyelembe vesszük a környezetvédelmi tárgyú jövőbeli kezdeményezések 16
kidolgozása során. Európa vezető szerepet játszik a környezetvédelem területén, de nem ülhetünk a babérjainkon. Ez a felmérés azt mutatja, hogy nagy a cselekvés iránti igény.” Érdemes a jelentésben „mazsolázni” és néhány vizsgálati eredményen elgondolkozni. Amikor arról kérdezték a vizsgálat résztvevőit, hogy mi az a környezetvédelemmel kapcsolatos káros jelenség, ami a leginkább aggasztja őket, akkor a legtöbben (50%) a nukleáris katasztrófákat jelölték meg, de közvetlenül ezt követik a rangsorban az ipari katasztrófák is (45%). A „hagyományosabbnak” nevezhető jelenségek (levegőszennyeződés, természeti katasztrófák, vízszennyeződés, a trópusi esőerdők pusztulása) szintén „előkelő helyen” végeztek a felsorolásban, a kérdezettek 41-44%-át aggasztják ezek a lehetőségek. A hasonló tárgyú 1999-es felmérés óta érdekes változás zajlott le: ma Görögországban aggódnak a leginkább a környezetrombolás miatt, s a legkevésbé Hollandiában félnek. Érdekes megjegyezni, hogy a válaszadók legkevésbé a turizmustól féltik a környezetet (a válaszadók 17%-a gondolta úgy, hogy „nagyon aggódik” a turizmus környezetromboló hatása miatt). Ezek szerint a turizmus fejlesztése a legelfogadhatóbb (környezetbarátabb) út? A vizsgálati eredményekből kitűnik, hogy az európaiak erősen megosztottak a környezetvédelemmel kapcsolatos kérdésekben. Többek közt ez állapítható meg például abból is, hogy a megkérdezettek 44%-a általában véve pesszimista a jövőt illetően, míg gyakorlatilag ugyanennyien (45%) optimistán vélekedtek arról, hogy a viselkedési formák változása pozitív eredményeket hozhat. Amikor a kérdezők azt vizsgálták, hogy milyen cselekvési formákat választanának a megkérdezettek, a válaszadók 48%-a a szigorúbb szabályozást és a következetesebb ellenőrzését említette első helyen. A válaszadók 45%-a a jobb információszolgáltatást, a környezettudatos magatartás erősödését, valamint a lakosságnak a döntéshozatalba való erőteljesebb bevonását említette. A válaszadók 40%-a szerint a már meglévő törvények, jogszabályok hatékonyabb betartásával elérhetők lennének a kívánt eredmények. Az európaiak kereken egyharmada (33%) úgy véli, hogy az Európai Unió a legjobb szint a környezet védelme érdekében szükséges döntések meghozatalához. Azok sincsenek azonban jelentős kisebbségben, akik szerint a nemzeti kormányokra kellene bízni ezt a feladatot a legjobb hatékonyság biztosítása érdekében (30%). A helyi önkormányzatokra bízná ezt a döntést a válaszadók 27%-a. Érdemes egy pillantást vetni azokra az válaszokra is, amelyek annak a kérdésnek a nyomán születtek, amelyik azt firtatta, kikben bíznak (környezetvédelmi kérdésekben) a válaszadók. A válaszok rangsora, melyhez nem kell kommentár... 1. Környezetvédelmi egyesületek 48% 2. Tudósok 35% 3. Fogyasztóvédelmi egyesületek, egyéb civil szervezetek 23% 4. Televízió 18% 5. Európai Unió 13% 6. Nemzeti kormányok 12% 7. Iskolai és egyetemi oktatók 12% 8. Helyi, regionális önkormányzatok 11%
9. A környezetvédelemre szervezett politikai pártok (zöldek stb.) 10% 10. Újságok 9% 11. Családtagok, szomszédok, kollégák, barátok 7% 12. Rádió 4% 13. Szakszervezetek 2% 14. Vállalatok 1%.
17
ÖSSZEFOGLALVA! Az új évezred elején visszanézve, részben ellentmondásos folyamatot látunk mind az általános, mind az európai környezetpolitika alakulásában, hiszen világszerte egyidejűleg különböző megközelítésű környezet politikákat támogattak. Egyrészről a fenntartható fejlődés szerinti megközelítés bizonyos újjászületése, új ambiciózus szabályozások, másrészről viszont a folyamatos deregulációs és hatáskörszétválasztási kísérletek jellemezték az Európai Uniót is. Az még nem nyilvánvaló, hogy mely trendek fognak érvényesülni a következő években, de úgy tűnik azért a legtöbb területen sikerült megállítani a joganyag gyengítésére irányuló erőfeszítéseket, és a fenntarthatóság kérdése továbbra is napirenden maradt. Feladatok a fenntartható fejlődés megvalósítása érdekében: 1. Figyelem és gondoskodás az életközösségekről. 2. Az ember életminőségének javítása. 3. A Föld életképességének és diverzitásának a megőrzése. 4. A megújuló erőforrások folytonos felhasználhatóságának biztosítása. 5. A meg nem újuló erőforrások használatának minimalizálása. 6. A Föld eltartóképessége által meghatározott kereteken belül kell maradni. 7. Meg kell változtatni az emberek attitűdjét és magatartását. 8. Lehetővé kell tenni, hogy a közösségek gondoskodjanak a saját környezetükről. 9. Biztosítani kell az integrált fejlődés és természetvédelem nemzeti kereteit. 10. Globális szövetséget kell létrehozni.
2
